Skip to content

A MAGYAR TÖRTÉNELEM NAGY ALAKJAI 11. RÉSZ

Találatok: 18

45

A MAGYAR TÖRTÉNELEM NAGY ALAKJAI

11. RÉSZírta és összeállította: Kende János és Sípos Péter

Tervezte: Sóvágó Endre

Fotó: Horváth Dávid

Lektorálta: Erényi Tibor

A SZÁZADFORDULÓ NEMZEDÉKE

„Minden: újért, változásért kiált itt”

A XX. század első másfél évtizedét a szemtanúk min­dig úgy emlegették, mint a régi jó békevilág esztendő­it. Mitől ez a sóvárgás, mitől ez a mindmáig eleven nosztalgia, amely nemzedékről nemzedékre hagyo- mányozódik? Nem csupán a megszépítő távolságról van szó, avagy a fiatalság örömteli emlékeiről. Moz­galmas és eleven korszak volt ez, amelyet gazdasági­lag általában a lendületes fejlődés jellemzett, s a kon­junktúrát, amelynek mindenki haszonélvezője volt, csak átmenetileg szakították meg időleges visszaesé­sek.

„Budapest a háború előtt valóban legvagyonosabb korszakát éli, szinte kipirosodnak az arcok a városban a jóléttől, megelégedettségtől, élnivágyástól. A fiatal atléta nem megy oly könnyű szívvel versenyére, mint ahogy Budapest mindennap fölébredt. A vállalkozási kedv kidagasztja az emberek mellét, meggyorsítja a lábak ütemeit, megzavarja az életuntakat magányos gyötrelmeikben, kiugrasztja az ágyból a betegeket, temetői fejfákat farag az öregekből, akik semmi áron nem akarnak beleegyezni az újításokba. Jókedve van mindenkinek a városban… Fénylik Budapest, a festők már nem találnak megfelelő szépséges, allegorikus

Bíró Mihály plakátja (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

A Stefánia út a Városligetben — egykorú rajz

alakokat a város szimbólumához: rajzolják őt él­veteg menyecskének, aki boldog mosollyal várja a drágalátos megtermékenyűlés pillanatát. Itt-ott hallatszik egy puffanás, csőd után lovagolnak az ügyvédek, amikor is az ügyvédnék új bundához jutnak, kitörölnek egy-két nevet a cégek jegyzé­kéből, de a város lendületét mindez már nem ál­líthatja meg. Háború előtt vagyunk, Pesten. Az öreg nap mindennap új tornyokat fedez föl a vá­rosban, amelyeket meg kell aranyoznia. Hajóte- herr^l, vonatvagonnal érkeznek az idegenek, hogy Kelet-Európa csodálatos városában gyö­nyörködjenek. »Rómát látni — aztán meghalni!« — tartotta valaha az antik közmondás. Nos, Bu­dapest megtekintése nélkül se volna teljesen rendben az emberi élet, amikor még nem jutott eszébe valakinek, hogy háborút is kellene ren­dezni a gazdagságban, megelégedettségben pi­rosló városnak” — jellemezte Krúdy Gyula a fő­város pezsgő életét.

A millenniumi „Isten békéje”, majd Széli Kál­mán miniszterelnökségének csendesebb évei után, 1904-től megélénkült a politikai élet, amely az 1905—1906-os súlyos politikai válsággal, majd ennek ideiglenes megoldása után a „vérvö­rös csütörtökkel” (1912. május 23-án) mind viha­rosabbá válva jelezte a dualista rendszer súlyos működési zavarait. A nagy ütközetek egyik, ha­gyományos színtere a parlament alsóháza volt. Itt csaptak össze, sokszor egészen a tettlegessé- gig, a politikai pártok. „A képviselőházban tör­téntek iránt akkor még igen nagy volt az érdeklő­dés, nagyobb, mint talán bármely más ország­bán. A parlament karzataira úgy tóc 2 ki zön- ség, mint valami rendkívüli érdekes ■:mi­előadásra, és a politikai küzdelmeké: úg> :. gtak fel, mint egy érdekfeszítő színdarabot.. apók hamar felismerték, hogy mit kíván a köz o_- seg. és hasábos tudósításokban igyekeztek beszámolni megtörtént és meg nem történt politikai zsű.:k- ról, titokzatos tervekről és hatásos poli: <2: bot­rányok előkészítéséről és kirobbantásáro. — ir­ta Gratz Gusztáv kortárs politikus és törter. et.ró.

A millenniumi emlékmű ma

S egyre nagyobb jelentőséget kapón 2 sz ocia- lista munkásmozgalom növekedése, tömegessé válása következtében egy új színtér — az otca. Eddig csupán néhány tucat vagy néhány száz joghallgató vonult föl és okozott kisebb-na- gyobb csetepatékat, „abcugolt” („Le vek’ ‘ fe­kete-sárga politikusokat. Most azonban megje­lented a sokezres, a több tízezeres, majd a száz­ezres nagyságrendű munkástömegek a közterü­leteken. Döbbenten állapította meg gróf Appo- nyi Albert, a korszak egyik igen sokat szereplő politikai személyisége: „Egy szűkkeblű válasz­tójog folytán a szociáldemokrata párt nem • átha­tott a parlamentbe és ennek folytán quantité nég- ligeable-nak (elhanyagolható mennyiségnek) tartották őt az alkotmányjogi status quo barátai; tényleg azonban nem volt az, mert éppen ott, ahol minden tömegmozgalomnak leghatalma­sabban lehet és kell megnyilvánulnia: a városok­ban, az utca az ő kezében volt…”

A kirekesztett osztályok és rétegek elégedet­lenségét fejezte ki az önálló parasztpártok meg­jelenése. Mind fontosabb szerepet vállalt magára

A Szindbád címlapja (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az első magyar gyártmányú automobilok egyike (Közlekedési Múzeum)

Gulácsy Lajos: A varázsló kertje

a szocialista és a radikális értelmiség, amely progra­mokat, elképzeléseket formulázott a magyar társada­lom súlyos gondjainak megoldására. Ok voltak — Ady kifejezésével — a „dühösök szent szektája”, amely európai viszonylatban is jelentékeny szellemi energiáit a forradalmi jellegű változások előkészítésé­nek szolgálatába állította.

Róluk szólunk jelen kötetünkben, polgári és pa­rasztpolitikusokról, munkásvezetőkról, az intelli­gencia legjobbjairól. Figyelembe vettük, hogy sokan közülük tevékenyen részt vettek az 1918—1919-es forradalmakban, s ők Az őszirózsás forradalom nem­zedéke és A magyar kommiin portréi című életrajzi gyűjteményekben kaptak helyet.

JUSTH GYULA

(1850-1917)

Justh Gyula portréja 1908-ból

Magyarországon 1867 és 1918 között a parlamentben képviselt pártokat elsősorban a közjogi kérdés állítot­ta szembe egymással. A kiegyezést változatlanul fenntartani kívánó kormánypárt, a Szabadelvű Párt — majd utóda, a Nemzeti Munkapárt — néhány éves megszakítással abszolút többséggel rendelkezett a képviselőházban. Az idők folyamán változóan külön álló vagy egyesült függetlenségi ellenzék az 1848-as hagyományt képviselte, az áprilisi törvényeket, tehát nem 1849-et a Függetlenségi Nyilatkozattal s a Habs- burg-ház trónfosztásával. Az 1884-ben megalakult Függetlenségi Párt és a 48-as Párt (ekkor fuzionáltak az 1874-ben létrejött, Mocsáry Lajos vezette Függet­lenségi Párt és az Irányi Dániel vezette 48-as Párt) programja kimondta: „…fő törekvésünk oda irányul, hogy a közös és közösen érdeklő ügyekre vonatkozó 1867-iki törvények, melyek az ország önállóságát lé­nyegesen megcsonkítják, alkotmányos úton eltöröl­tessenek; Magyarország a függetlenség minden kellé­keivel elláttassék, s önálló hadügye (külön hadserege), önálló külügye, önálló pénzügye és kereskedelme le­gyen, az ő felsége uralkodása alatt álló többi orszá­gokkal és tartományokkal pedig csupán a fejedelem személyének azonossága által álljon viszonyban.” Ez volt a lényege működése egész időszakában. Az ellen­zék bázisát főként az úri közép- és kisbirtokosság, va­lamint az úgynevezett honorácior értelmiség alkotta, szélesebb társadalmi környezetét pedig a kossuthi eszmékhez ragaszkodó parasztság és városi kispol­gárság jelentették.

Csak kevesen voltak a 48-as politikusok közül, akik bevonták az irányzat céljai közé az időszerű tár­sadalmi követeléseket, s vállalták az 1867-es kiegye­zés kisemmizettjeinek, a dolgozó rétegeknek, vala­mint a nemzetiségeknek az ügyét. Ez a szemlélet a polgári demokrácia összekapcsolását tételezte föl a nemzeti követelésekkel, tehát a 48-as eszményeknek nem csak szabadságharcos, hanem polgári forradalmi értelmezésével volt azonos. Ily módon válhatott a függetlenségi harc kuruckodásából a magyar társada­lom átalakításáért vívott küzdelemmé, amelynek leg­jelesebb képviselője Károlyi Mihály volt. Ö igen sokat köszönhetett Justh Gyulának, aki tanítványának te­kinthette az 1918-as polgári forradalom vezetőjét. Justh kapcsolta össze a régi és a modern függetlenségi eszmét személyes tevékenységével, mintegy átvezet­te a Irányi—Mocsáry generációt a Károlyi Mihály— Lovászy Márton—Holló Lajos nemzedékhez. Jászi Oszkár szerint Justh a maga személyében ötvözte az igazi kuruc és a demokrata gondolatvilágot.

Justh Gyula 1850. január 13-án a Turóc megyei Necpál községben született tehetős, mintegy 2000 holddal rendelkező földbirtokos családban. (A famí­lia másik neves tagjajusth Zsigmond író.) A birtok na­gyobb része a Csanád megyei Tornya falu határában volt. Justh tehát anyagilag független helyzetben foly­tathatta politikai tevékenységét.

Már a pályakezdés éveiben elkötelezte magát a füg­getlenségi eszmeáramlat mellett, és több ízben össze­ütközött a Csanád megyei kormánypárti vezetéssel. Ó hozta létre a megyében a Függetlenségi Pártot, és több ciklusban Makó város országgyűlési képviselője volt. Irányi Dániel halála, majd Eötvös Károly lemon­dása után 1893-ban a Függetlenségi Párt elnökévé vá­lasztották. E tisztségét azonban nem sokáig töltötte be, mert nem értett egyet a párt jelentős részének ál­lásfoglalásával az egyházpolitikai törvényjavaslatok­kal, a kötelező polgári házasság bevezetésével és a val­lásszabadsággal kapcsolatban. Jóllehet ezeket a kor­mány indítványozta, ő úgy vélekedett, hogy az igazi 48-as alapon álló politikusnak a liberális intézkedése­ket meg kell szavaznia. Kijelentette: „ha egyházam ér­dekei szembeállanának is hazám érdekeivel, egy pilla­natig sem haboznám, mint jó magyar ember, egyhá­zam érdekeit hazám érdekeinek alárendelni. Elsősor­ban magyar vagyok és csak azután katolikus.” A ki­sebbség külön pártot hozott létre, amelynek elnöksé­gét Justh 1895-ben átengedte Kossuth Ferencnek, Kossuth Lajos idősebb fiának, aki hazatért Magyaror­szágra, hogy itt politikai tevékenységet folytasson. Justh ezzel a gesztussal is tanúbizonyságot tett arról, amit mindenki egyöntetűen elismert és becsült benne: nem voltak személyes ambíciói. Ez lehetővé tette szá­mára, hogy mindig elveit kövesse és meggyőződése szerint cselekedjék — jellemével is kiemelkedett a po­litikusok sorából. „Ontépő, önemésztő, önvádló ma­gyar Justh, aki sohase lehet megelégedve a dolgok me­netével. Csupa keserűség, honfibánat, bús elégedet­lenség az egész férfi. Ha nem volna olyan végtelenül becsületes, tán jóhiszeműségében is kételkedhetne a történetíró. De jelleme gyémánt, lelkiismerete a ma­gyar szabadsághősökével egyformán szenved a nem­zet sorsa miatt” — jellemezte őt Krúdy.

Az 1900-as évek elején a Függetlenségi Pártban mindinkább erősödött a „meddő ellenzékiség” felha­gyásának vágya. Megjelent a „48-as politikát 67-es ala­pon” törekvés, amelynek lényege az volt, hogy cse­kély nemzeti engedmények fejében egyezségre jussa­nak az uralkodóval a kormányképesség érdekében. Justhtól távol álltak az ilyen vágyak, de ő is úgy vélte, hogy a Szabadelvű Párt felbomlását (1904), majd a sú­lyos kormányzati válságot fel lehet használni a nem­zeti követelések érdekében. 1904 végén, 1905 elején átrendeződtek a pártviszonyok. A Függetlenségi Pártba beolvadt Apponyi Albert Nemzeti Pártja, és belépett az Ugrón Gábor vezette, addig külön álló függetlenségi frakció; ezek a fejlemények a párt jelen­tős megerősödéséhez vezettek. 1904 novemberétől működött az ellenzéki pártok szövetsége, a koalíció,

Az ellenzék összetöri a képviselőház berendezését, 1904. december 13.

A Justh-párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt közös gyűlése Aradon {Tolnai Világlapja, 1911. május)

A választójog ügyében Justh Gyulánál járt szociáldemokrata küldöttség tagjai, 1907

élén a vezérlő bizottsággal, amelynek Justh Gyula is tagja volt.

Az 1905-ös úgynevezett téli választásokon 1867 óta első ízben szenvedett vereséget a kormánypárt. A választók többsége az ellenzéki pártszövetségre sza­vazott, amely a kiegyezés módosítását hirdette. A ki­rály azonban nem járult hozzá ahhoz, hogy a koalíció alakítson kormányt, mert úgy vélte, programja veszé­lyezteti az összmonarchia érdekeit; az alkotmányos szokásokkal ellenkezően kinevezett kormány élére Fejérváry Géza tábornokot, testőrségének volt pa­rancsnokát állította (innen a „darabont-kormány” el­nevezés).

A koalíció a kormány megbuktatása érdekében — elsősorban a vármegyei törvényhatóságokra támasz­kodva — nagyszabású „nemzeti ellenállást” szerve­zett. Kristóffy József belügyminiszter erre kilátásba helyezte Garami Ernőnek, a Magyarországi Szociál­demokrata Párt vezetőjének a választójog reformját és a szervezkedési szabadság kiterjesztését annak fe­jében, hogy a szervezett munkásság támogassa a kor­mányt az ellenzéki pártszövetséggel szemben. Ez volt a Kristóffy—Garami-paktum.

Feszült politikai légkörben érkeztek meg az első hírek az 1905-ös oroszországi forradalom kirobbaná­sáról, amelynek hatására ez idáig példátlan méretű sztrájkmozgalom kezdődött Magyarországon. A kö­vetelések középpontjában az általános választójog ál­lott. A magyarországi munkásosztály harca azonban nem járt eredménnyel. Kiderült, hogy a kormányzat részéről csak politikai manőverről volt szó. A koalíció pedig megriadt a munkásosztály erejétől, harckészsé­gétől, és feladta nemzeti követeléseit. 1906 elején az uralkodó feloszlatta az országgyűlést és a vezérlő bi­zottságot. Ezután létrejött a paktum az udvarral; a pártszövetség lemondott a katonai követelésekről, ígéretet tett a költségvetés és az űjoncozás megszava­zására, valamint egyéb kötelezettségeket is vállalt. Az egyezség lehetővé tette — Wekerle Sándor vezetésé­vel — a koalíciós kormány megalakulását. Az április végén, május elején megtartott választásokon a Füg­getlenségi Párt abszolút többségre tett szert, Justhot pedig megválasztották a képviselőház elnökévé.

Justh az elnöki jogkört igyekezett maradéktalanul igazságosan alkalmazni. Amikor a nemzetiségi képvi­selőkbe a többség erőszakosan bele akarta fojtani a szót, mindent elkövetett a szólásszabadságuk bizto­sítása érdekében. Ügy vélekedett, hogy mennél ki­sebb valamelyik párt, annál jogosulatlanabb vele szemben az agresszív fellépés, ö is, miként a többi polgári politikus, az egységes magyar állameszmét vallotta. Ehhez azonban hozzá tartozónak ítélte — a parlamenti megnyilatkozás lehetőségén túl is — a nemzetiségek egyenjogúságának biztosítását az 1868-as törvény alapján.

Justh több ízben aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a Függetlenségi Pártban mindinkább érvényesül az arisztokrata politikusok befolyása, és elmosódnak a párt politikájának demokratikus vonásai. Egy képvi­selőtársának kifejtette, hogy a párt célja az egész or­szág, s nem egyes osztály vagy osztályok érdekeinek képviselete. „Rendkívül veszedelmes dolognak tar­tom — mondotta —, ha a függetlenségi párton… reak-

Választójogi tüntetés a Vigadó előtt, 1910. október

cionárius szellemben csir.E politikát… Én is

nagybirtokos vagyok, ce a s.; .< ellen soha olyan lépést nem tennék, amely a sz:<in_is kötelezettségek­be ütközik.” Megnyilatkozasz azonban nem jelenti azt,hogyjusth — nohal9Ci-ter. es 1922-benkapcso­latot tartott fenn a makói szocialdem >kratákkal — ez időben hajlandó lett volna pc-.n.-.n együttműködésre azMSZDP-vel. Amikor Gaz zz. Sándor 1907. október 10-én, a „Vérvörös csütörtökön’ egy munkáskül­döttség élén felkereste a Ház e.n:két, éles vitába bo­nyolódott vele a törvényhozás os ztál jellegéről. Még hatottak Justh illúziói a koalíció kormányzati politi­kájában rejlő lehetőséget, egy dem: nratikusabb ma­gatartást, a hathatós reformokat illetően.

Fokozatosan felismerte azonban az ellenzéki párt­szövetség csődjét. Pályafutásában rordulatot jelen­tett, hogy a kormány munkás- és nemzetiségellenes elnyomó intézkedéseinek tanulsága alapján eljutott a „67-es alapon 48-as politika” teljes és végleges elutasí­tásáig. A nyílt szakítás a Függetlenségi Párt megalku­vó szárnyával 1909 novemberében Következett be. Ekkorra már az is kiderült, hogy az ellenzéki pártszö­vetség több mint hároméves kormányzása alatt sem a demokratizálásban, sem a nemzeti követelések meg­valósításában jottányi előrelépés sem történt. Justh ragaszkodott ahhoz a kívánsághoz — legalább vala­mit átmentendő a függetlenségi programból —, hogy 1911. január 1-jétől önállósuljon a magyar nemzeti bank, s e tekintetben semmiféle engedményre, csűrő­csavaró opportunizmusra nem volt hajlandó. Miután a párt Kossuth Ferenc vezette szárnya elutasította a kívánságát, az úgynevezett bankcsoport önálló pártot alakított. Justhék Függetlenségi és 48-as Párt, Kos­suth Ferenc hívei pedig Negyvennyolcas Független­ségi Kossuth Párt néven működtek tovább.

Ady Endre Vendégség Bottyán vezérnél (Két kuruc beszélget) című versében fejezte ki elismerését a poli­tikus következetessége iránt: „»Rohant elül mindig / Halálba és tűzbe, / Ha ellen nem tudta: / Nem lehet, hogy most udvarlás / A láncára fűzze. / /Bottyán jó urunkat / Kísértheti grófság, / Marad ő népének / Ré­gi hű vezére, sorsa, / Vitézség és jóság.«”

Justh Gyula a közép- és kispolgárságra, valamint a progresszív értelmiségre támaszkodva 1910—1911- től mind határozottabban nyitott a demokratikus erők, elsősorban a szocialista szervezett munkásság felé. A vezetése alatt álló függetlenségi párt mozgását a polgári demokrácia felé jelezte az általános, titkos választójogért, a teljes egyesülési, gyülekezési és saj­tószabadságért, valamint a katonai költségek mérsék­léséért és a szolgálati idő csökkentéséért megindított küzdelem.

A képviselőházat az 1910-es választásokat követő­en a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt uralta, Justhék mindössze 41 mandátummal rendelkeztek. Nyilvánvaló volt, hogy a demokratikus függetlenségi politika csak akkor érhet el eredményeket, ha a képvi-

ÁCHIM L. ANDRÁS

(1871-1911)

Áchim L. András 1910 körül

Áchim L. András, a békéscsabai tehetős szlovák ere­detű gazdaember sok évszázados hagyományokra tá­madt az 1900-as évek Magyarországán. Nem volt haj­landó tudomásul venni, hogy a politika úri kiváltság, és nem tisztelte azt a törvénynél is erősebb elvet, hogy a nagybirtok szent és sérthetetlen. Tévedés ne essék; Áchim nem volt forradalmár, aki fel akarta forgatni az állam és a társadalom rendjét. „Csupán” azt kívánta el­érni, hogy a parasztság, az ország legnépesebb társa­dalmi osztálya beleszólhasson saját sorsának intézé­sébe és a közügyekbe. Nem tört Áchim a magántulaj­donra sem, „mindössze” az volt a célja, hogy a parasz­tok legalább bérlet gyanánt több földhöz jussanak.

Ady „nem teljesen sikerült Dózsa Györgynek” ne­vezte őt. A kifejezés jól érzékelteti, hogy Áchim tö­rekvései, önérzetes magatartása a helyi és az országos politika színterein, a parasztság egyenjogúsítására, társadalmi felemelkedésére tett erőfeszítései már ön­magukban felidézték a parasztháború emlékét. Áchim személyében újból megjelent a sorsa ellen lá­zadó, a megalázó helyzetéből kitörni kívánó paraszt­ember, aki azonban nem volt, nem is lehetett kellően felvértezve gondolatisággal, kiforrott programmal és eszközrendszerrel a küzdelemre. Ady, miként mások is, jól látta, hogy Áchimot inkább az ösztönei moz­gatják. Nem volt mindig ura szertelen indulatainak, módfelett könnyen dőlt be az ingerlésnek, provokáci­ónak, rosszul válogatta meg segítőtársait, és hajlamos volt durva cselekedetekre is. Innen a „nem teljesen si­került” jelző indokoltsága. Mégis, amit Áchim tett, legalább ideig-óráig felrázta a délkelet-magyarországi falvakat a XIX. század végi agrárszocialista mozgal­mak hanyatlása óta tartó tétlenségből, és a lappangó elégedetlenséget ismét erőteljes robbanékony moz­galomban emelte felszínre.

Áchim L. András 1871. március 16-án született Bé­késcsabán, vagyonos paraszti családban. Ó is, miként apja és nagyapja, virilista (legnagyobb adófizetők cso­portja) jogon tagja volt a helyi képviselő-testületnek és a megyei törvényhatósági bizottságnak. Ezeken a helyi fórumokon ütközött össze először a csabai, il­letve a Békés megyei urakkal. Áchim úgy vélekedett a parasztság jogairól, hogy „ötvenezren vagyunk Csa­bán. Ebből negyvenkilenc ezer csupa paraszt. Tűrhe­tetlen, hogy ezer pantalló parancsoljon negyvenki­lenc ezer csizmának”. Áchim 1903-ban kezdte meg kifejezetten politikai jellegű tevékenységét a csabai népegyletben. Ez időben a térségben már működtek paraszti politikai szervezetek és pártok, amelyek az előző évtizedek szocialista és agrárszocialista tapasz­talatait is hasznosították, s különösen sokat merítet­tek a szociáldemokrata politikai gyakorlatból. Két­ségtelen, hogy a szociáldemokrata munkásmozgalom nélkül nem lett volna harcos parasztszervezkedés sem Magyarországon. A parasztpártok céljaik megfogal­mazásában a szocialista kifejezéseket használták, pártjuk megnevezésében is többnyire benne volt a szocialista jelző. Innen vették szervezkedési módsze­reiket, a jelvényeket, jelképeket, amelyekben helyet

Schillert Ferenc, Áchim L. András és Mezófi Vilmos a képviselőház folyosóján, 1904

kapott a vörös szín. A szocializmus értelme a parasz­tok, agrárproletárok gondolkodásában maga az igaz­ságos társadalom, az egyenlőség eszménye, a népjo­gok biztosítása.

Sajátos vonása még a magyarországi paraszti szer­vezeteknek az egyes országrészekhez való kötöttsé­ge. Ennek oka a parasztság igen erőteljes rétegződése; a jelentős különbségek az egyes területileg is elkülö­níthető rétegek helyzetében, szemléletében, céljai­ban. Ezért egy országos szervezkedésnek, egy orszá­gos jellegű parasztpártnak nem alakultak ki a feltéte­lei, ami persze nem zárta ki, hogy népszerű vezetők pártjai teret nyerjenek szűkebb hazájukon kívül is. így terjedt át aTiszántűlra Várkonyi István 1897-ben Cegléden alapított Független Szocialista Pártja. A pa­pi birtokok állami kezelésbe vételét követelte, továb­bá azt, hogy együtt a kincstári birtokokkal és minden 100 holdnál nagyobb magánbirtokkal 5 holdas parcel­lákra osztva adják ezeket haszonbérbe. A kisbéried rendszer keretében kívánta előmozdítani a parasztság földhöz juttatását Mezőfi Vilmos Újjászervezett Szo­ciáldemokrata Pártja is. Békéscsabán mindkét párt rendelkezett bizonyos befolyással.

Áchim 1904—1905-ben az „űjjászervezettek” zászlaja alatt lépett fel a választásokon. 1905 januárjá­ban Zsilinszky Mihály szabadelvű párti jelölttel, az igen befolyásos helybéli Zsilinszky família vezéregyé­niségével szemben nyerte el a csabai mandátumot. Nem egyszerűen egyéni választási győzelemről volt szó, hanem a parasztság politikai akaratának érvénye­süléséről. A kortesnóta szavaival: „Mi vetünk és mi kaszálunk, / S másnál a csűr, nem minálunk, / Másé a pénz, másé a jog, / Polgárok, most válasszatok! / Él­jen a magyar szabadság! / Éljen Áchim L. András!”

Áchim 1906-ban Várkonyiékkal lépett szövetségre és velük együtt alakította meg saj át politikai szerveze­tét 1906. március 17-én Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt néven. Az áprilisi választáso­kon ismét mandátumhoz jutott, amelyet azonban ha­zug ürügyekkel az év szeptemberében megvontak tő­le. Áchim 1910-ben jutott be ismét a képviselőházba.

A parasztvezér már 1905 májusában, első parla­menti beszédében hangsülyozta, hogy pártjának alap­vető célja: függetlenségi, radikális szellemben képvi­seletet biztosítani a parasztság érdekeinek. Ennek je­gyében terjesztette be 1906 jüliusában az első földre­formjavaslatot a magyar országgyűlés történetében: „minden népképviselőnek kötelessége arra törekedni, hogy megváltsa Magyarország egész népét a nagybir­tokok, latifundiumok és a papi holdkézbirtok nép­pusztító átkától, földhöz, s azáltal kenyérhez és biz­tos megélhetéshez juttassa az érdemtelenül nyomor­gó népmilliókat: utasítsa a ház a földművelésügyi mi­nisztert, hogy kezdje meg haladéktalanul az előmun­kálatokat a hitbizományok és papi birtokok állami megváltásának kérdésében, hogy ezen birtokok az ál­lam tulajdonába kerüljenek; az állam olcsó haszonbér

A Földmunkás Szövetség alakuló kongresszusának résztvevői

Földmunkások felvonulása, 1907. október 10.

Áchim temetése Békéscsabán, 1911. május

mellett apró parcellákban bocsássa ezen földeket a földre, illetőleg kenyérre szoruló szegény nép haszná­latára. Ennek az intézkedésnek természetszerű kö­vetkezése lesz, hogy jórészben enyhül a népmilliók véghetetlen nyomora, megszűnik a kivándorlás és a nép nyomorára spekuláló lelketlen földuzsora és ki­zsákmányolás eltűnik.”

Áchim jelentős eredményeket ért el pártja befolyá­sának bővítésében. Csakhamar 180 községben ren­delkezett szervezetekkel Békés, Bács, Bihar, Csanád, Csongrád, Heves és Hajdű megyékben. Pártja tehát kilépett a békéscsabai és a viharsarki korlátokból, ki­terjesztette hatósugarát az Alföldre. A párt 1908-as pünkösdi kongresszusán a célkitűzések radikalizáló- dását mutatta, hogy immár az 1000 holdon felüli ma­gánbirtokok kötelező percellázását és bérbeadását követelték. Bekerült a programba az általános, titkos választójog és a főrendiház eltörlése.

Áchim tisztában volt azzal, hogy a földreform és a demokratikus követelések kiharcolásához a paraszt­ságnak szövetségesekre van szüksége. Az 1908-as bé­késcsabai kongresszuson részt vettek polgári demok­rata, polgári radikális és nemzetiségi politikusok. A parasztpártnak számos szlovák, román és német anyanyelvű tagja is volt, ezért programját 50—50 ezer példányban e nyelveken is kiadták.

Áchim közeledni kívánt a Magyarországi Szociál­demokrata Párthoz. Ezt az 1908-as kongresszus hatá­rozatba foglalta. A parasztvezér abban bízott, hogy a szociáldemokrata pártból, a parasztpártból és a pol­gári radikálisokból kialakuló demokratikus koalíció majdan kezébe veheti az ország sorsát. Az MSZDP

Iványi Grünwald Béla: Itatás, 1902 (Magyar Nemzeti Galéria)

Tudósítás az országos földmívelőkongresszusról (Földmivelő, 1897. január 22.)

vezetőinek magatartása azonban eleinte tartózkodó, sőt ellenséges volt vele szemben. Bár a szociáldemok­rata párt 1908-as agrárprogramtervezete tekintetbe vette a parasztság követelését, ez nem vált hivatalos állásponttá. A párt lényegében — a nemzetközi mun­kásmozgalom ez időben uralkodó felfogásának meg­felelően — a nagybirtokok köztulajdonba vételének nézetét vallotta. Az MSZDP nem volt hajlandó arra sem, hogy lemondjon az agrárnépesség, s különösen az agrárproletariátus szervezéséről. Ily módon a szer­vezési hatókör kérdésében is ellentétek alakultak ki az MSZDP és Áchim között. 1909—1910-ben azonban az általános választójog követelése révén közeledett egymáshoz a két párt. A szövetség további éri előd és é- nek tragikus esemény vetett véget.

Áchim 1911-ben becsületsértő vádaskodásokban kölcsönösen bővelkedő sajtóháborűba keveredett a Zsilinszky családdal, különösen Zsilinszky Endrével. Az ő fiai, Endre (később Bajcsy-Zsilinszky Endre né­ven a magyar ellenállási mozgalom egyik vezetője és mártírja lett) és Gábor 1911. május 14-én a saját laká­sában ütlegelték és több revolverlövéssel olyan súlyo- san megsebesítették, hogy a következő napon bele­halt sérüléseibe. Az esetnek szemtanüja nem volt, és soha nem derült ki, melyik Zsilinszky fiü valójában mit is tett azon a vérgőzös vasárnap reggelen. Egy do­log azonban bizonyos. Noha az előre megfontolt gyil­kosság elsődleges indítéka az űri család becsületének védelme volt, mindketten jól tudták, hogy Áchim személyében a parasztság kiemelkedő vezetőjét te­szik el láb alól.

Tisztában volt a gaztett jelentőségével a gyulai, majd a budapesti esküdtszék is, ennek ellenére mind­két tárgyaláson felmentették a Zsilinszky fiúkat.

A haladó közvélemény mérhetetlen felháborodás­sal fogadta az osztályelfogultságtól vezérelt döntést. A szociáldemokrata, a radikális és a demokrata sajtó nem titkolta egyöntetű véleményét, amely szerint Áchim L. András politikai gyilkosság, az úri bosszú áldozata lett, s a tettesek ezért maradtak büntetlenek.

JÁSZAI SAMU

(1859-1927)

Jászai Samu 1910 körül

Jászai Samu nem a közvetlen osztályütközetek, a nép­gyűlések szónoki tribünjeinek hőse volt, de fáradha­tatlan — és épp ezért nélkülözhetetlen — adminiszt­rátor, tehetséges szervező, aki a szó legszorosabb ér­telmében szinte a semmiből hozta létre a szakszerve­zeti mozgalom korszerű centralizált szervezetét Ma­gyarországon, megküzdve a hatósági akadályokkal és a szűk szakmai korlátoltsággal egyaránt. Nyomdász­nak tanult és felszabadulása után közel egy évtizedet töltött Ausztriában és Németországban. Ez idő alatt lett elkötelezett szocialistává, ekkor kapott először képet a szervezettség erejéről, hisz mindkét ország­ban hatályban voltak még a szocialista mozgalmat korlátozó jogszabályok, mégis látványosan erősö­dött a munkásmozgalom.

A nyolcvanas évek derekán tért haza Magyaror­szágra. Mozgalmi tevékenységét az Általános Mun­káspárt óvatos vezetését bíráló Budapesti Munkás­körben kezdte, majd amikor 1889 őszén a II. Interna- cionálé, illetve az osztrák szocialista párt segítségével sikerült őrségváltást végrehajtani a hazai pártvezetés­ben, intenzívebben kapcsolódott be a politikai moz­galomba. Munkatársa lett a Typographiának és a Nép­szavának, s korrektorként is segítette a pártlapot. Egyik szervezője volt az 1890-es első május elsejei fel­vonulásnak, amelyen Budapesten mintegy hatvanez­ren vettek részt. Az MSZDP 1890. decemberi alakuló kongresszusán ő tartott referátumot a szakegyleti szervezkedés kérdéséről, és az érvényben lévő ható­sági tilalmak ellenére állást foglalt az országos jellegű, centralizált szakmai szövetségek létesítése mellett. Jól látta: Magyarországon a modern szakszervezeti mozgalom egyszerre tölt be érdekvédelmi, kulturális és politikai szerepet. Ez utóbbi funkciókat azonban csak az MSZDP-vel szorosan együttműködve látta teljesíthetőnek; tudta, tapasztalta, hogy nálunk — szemben az angolszász országokkal — nem a szak­szervezetekből nőtt ki a munkáspárt, hanem fordítva, az utóbbi volt a korszerű szakmai szervezkedés kez­deményezője.

Bár tevékenységének fő területe mindvégig a szak­szervezeti mozgalom volt, részt vállalt a párt tevé­kenységében is. 1891 és 1894, illetve 1907 és 1908 kö­zött tagja volt a pártvezetőségnek, s 1894-ben is elő­adója volt a pártkongresszusnak. A kilencvenes évek állandósuló pártválságai elkedvetlenítették, hisz el­képzelései a korszerű szervezett munkásmozgalom­ról a belső pártélet stabilitását igényelték, ami azon­ban csak az évtized végétől valósult meg. Jászai tagja

lett az 1891-ben alakult rövid életű Szakszervezeti Tanácsnak, 1890 és 1895 között szerkesztette a Kőfa­ragó című szaklapot, közreműködött az ácsok szak­egyletének megalakításában. A kilencvenes évek vé­gén egyik kezdeményezője volt a Szakszervezeti Ta­nács újjászervezésének, s 1903-tól a testület vezető, majd főtitkára, 1904-től pedig a havonta megjelenő közlöny, a Szakszervezeti Értesítő szerkesztője lett. Független funkcionáriusként látja el tisztségeit, kez­detben helyiség és apparátus nélkül.

Az igen szerény keretek közt folyó tevékenysége egybeesett a szervezett munkásmozgalom tömegessé válásával, az országos szakmai szövetségek megala­kulásával. Ehhez jelentős segítséget nyújtott a Jászai vezette Szaktanács azzal, hogy közérthető, szakszerű füzetekben megismertette a munkásokat jogaikkal.

A vezető titkár által szorgalmazott szakszervezeti statisztikai adatszolgáltatás pedig bázist nyújtott az állami szervekkel, a munkáltatókkal való tárgyalások­hoz, illetve a bérmozgalmak szervezéséhez. Jászait — akit tisztségében 1904-től minden szakszervezeti kongresszus megerősített — a szemben álló felek is a munkásügyek és a szociálpolitika elismert szaktekin­télyeként kezelték, és a századelőn egymást váltó kor­mányok, bármilyen viszonyban is voltak egyébként a munkásmozgalommal, véleményét e kérdésekben rendszeresen kikérték. A modern szakszervezeti mozgalom kereteinek biztosításáért vívott küzde­lemben Jászai nagy erőfeszítéseket tett a szervezke­dés szabadságától külön rendszabályok alapján meg­fosztott munkásrétegek, így a bányászok, a vasutasok és a földmunkások egyesülési jogának biztosításáért. Különösen a bányászok szervezkedése volt a szív­ügye; 1903-tól 1917-ig fáradhatatlanul küzdött szö­vetségük legális működésének lehetőségéért.

Jászai részt vett a II. Internacionálé 1893-as zürichi és 1910-es koppenhágai kongresszusán, illetve a nem­zetközi szakszervezeti titkárság 1903-tól kezdődő rendszeres értekezletein (az 1911-es tanácskozást Budapesten tartották, s itt ő látta el a szervező házi­gazda szerepét).

Az első világháború számára is a próba ideje volt. Kezdetben — a hazai munkásmozgalom többi veze­tőjével együtt — a kivételes törvények fenyegetése miatt és azért, mert veszélyeztetve látta a Monarchia létét, a háború mellett nyilatkozott. A munkások élet­körülményeinek alakulása és különösen az üzemek militarizálása azonban lehetetlenné tette az uralkodó osztályok háborús politikájának támogatását. Jászai 1915-től szorgalmazta az úgynevezett panaszbizott­ságok létesítését, amelyek egyrészt a kivételes körül­mények között is biztosítani igyekeztek a munkások legsúlyosabb sérelmeinek orvoslását, másrészt part­nernek ismerték el a szakszervezeteket, és biztosítot­ták működésük legális kereteit. Ezt 1916-ban sikerült is elérni, és Jászai több kiadást is megért ismertetőfü-

A Népszava könyvkereskedésének és kiadóhivatalának bejárata, 1900—1902 körül

Galimberti Sándor: Tabán, 1910 (Magyar Nemzeti Galéria)

zete gondoskodott arról, hogy a munkások élni tudja­nak az új rendelkezésekben biztosított lehetőségek­kel. Ezek oda vezettek, hogy 1916-tól ismét lényege­sen nőtt a szakszervezetek taglétszáma, fokozatosan szélesedett a szervezkedési szabadság — még a hábo­rús körülmények között is. A panaszbizottságok te­vékenysége körül szerzett tapasztalatok indították Jászaiékat arra, hogy az állam beavatkozását a tőke és a munka viszonyába a háború után is kívánatosnak tartsák, és — remélve a munkásság befolyásának nö­vekedését az államra — valamiféle szociális partner­ségre törekedjenek. Ennek megvalósítására tettek kí­sérletet a polgári demokratikus forradalomban, és ez magyarázta Jászai idegenkedését a kommunisták e rendet aláásni akaró propagandájától.

A Tanácsköztársaság kikiáltását mint a munkásság többségének akaratát tudomásul vette, de a szocialis­ta fordulatot még nem tartotta időszerűnek. Elfogad­ta, hogy az új körülmények között megváltoznak a szakszervezetek funkciói, ám féltette a kommunis­táktól ezek autonómiáját. A politikai szerepvállalás- ban tartózkodó volt, bár az adott helyzetben helye­selte a szakszervezetek részvételét a gazdaságirányí­tásban és a Vörös Hadsereg szervezésében. Tagja lett a Szövetséges Központi Intézőbizottságnak. A forra­dalom válságos pillanataiban kész volt kollégáival az antantmissziókkal való külön tárgyalásokra a Tanács- köztársaság felszámolása és a polgári demokratikus rendszerhez való visszatérés érdekében.

A proletárdiktatúra megdöntése után a szakszer­vezetek pozícióinak lehetséges védelmére törekedett. 1919 augusztusában részt vett az MSZDP újjáalakítá­sában. A fehérterror legnehezebb időszakában is a he­lyén maradt, biztosítva a munkásmozgalom kontinu­itását mind itthon, mind a nemzetközi fórumokon. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokon képviselővé választották. Irodalmi munkásságának legfontosabb alkotása a magyarországi szakszervezetek történetét a kezdetektől a húszas évek elejéig átölelő könyve, amelynél e tárgyban ma sincsen frissebb alkotás.

A szocialisták felvonulása május elsején, 1910

TESZÁRSZ KÁROLY

(1855—1916)

Teszársz Károly 1910 körül

Nem sok olyan harcosa, vezetője volt a magyarorszá­gi munkásmozgalomnak, aki származásában, életút­jában annyira egy osztályával, hogy szinte típusa az önálló, osztályharcos útra lépő szervezett munkás­nak. Ez a szó büszkén hangzik, mondhatnánk Gor­kijjal, s e szónak rangját, becsületét olyan személyisé­gek adták meg, mint Teszársz Károly, aki a modern szakszervezeti mozgalom úttörőinek egyike volt, s akinek elévülhetetlen érdemei voltak a nagyipari pro­letariátus javát tömörítő vasmunkásszövetség meg­szervezésében és naggyá növelésében.

Teszársz 1855. október 22-én született Pesten. Ap­ja Csehországból bevándorolt vasmunkás volt, akit a bontakozó ipari fejlődés vonzott Magyarországra. A kiegyezést követő évek konjunktúrája, a szakképzett munkaerő megnövekedett értéke is indokolta, hogy az alig 13 éves Teszársz Károlyt szülei vasöntő inas­nak adták az akkor viszonylag korszerűnek számító Oetl-féle öntödébe. 1871-ben szabadult fel, majd hosszabb időt töltött vándorúton mint „valcoló” mesterlegény Ausztriában és Németországban. 1877- ig tartó „tanulmányútján” nem csak szakmai ismere­teit tökéletesítette, hanem megismerkedett a szocia­lizmus eszméivel, bekapcsolódott a munkásmozga­lomba, s azzal az eltökéltséggel tért haza, hogy itthon is alkalmazni fogja a külföldön elsajátított ismerete-

A csepeli Weiss Manfréd Gyár első látképe a kilencvenes évek elejéről

két, s megteremti szakmájában az osztályharcos szak­mozgalom kereteit. Előbb azonban a kötelező kato­nai szolgálat következett; Teszársznak részt kellett vennie Bosznia—Hercegovina okkupációjában. A hódító hadjárat eseményei és tapasztalatai csak meg­erősítették szocialista meggyőződésében. Leszerelése után bekapcsolódott az önsegélyezés alapján álló vas- és fémmunkások önképző egyletének munkájába az­zal a céllal, hogy szocialista szervezetté formálja. Bu- chinger Manó és Weltner Jakab memoárjaiból ismer­jük ennek a munkának a nehézségeit. A liberális, kis­tulajdonosi, nacionalista tudattal „fertőzött” munká­sokat rábeszélni arra, hogy sorsuk javítása, kulturális törekvéseik csak munkástársaikkal együtt, minden burzsoá hatással szakítva, az osztályharc elvi alapján lehetséges — ez Teszársznak sem sikerült azonnal. Egy kisebbség élén ki kellett válnia az említett egylet­ből, s a kor szokásai szerint asztaltársaság formájában fogta össze legöntudatosabb szaktársait. A nyolcva­nas évek végének mozgalmi lendülete, a II. Internaci- onalé megalakulása, a párt élén végrehajtott őrségvál­tás, a radikálisok előretörése felélénkítette a szakszer­vezeti mozgalmat. 1890. november 30-án megalakult a vasöntők szakegylete, amely hamarosan Teszársz Károlyt választotta elnökévé. E tevékenységében arra törekedett, hogy megteremtse a különféle vasipari szakmák szakegyleteit összefogó egységes, modern szakszervezetet. Országos szövetségek alakulását a kilencvenes években a hatóságok még nem engedték meg, ezért Teszársz ennek előkészítéséül egységes szaklap alapítását tűzte ki célul. így jelent meg 1893 és 1895 között a Fémmunkás, majd 1898-tól a Vas- és Fémmunkások Szaklapja, amelynek első felelős szer­kesztője lett.

Részt vett az MSZDP tevékenységében is. 1894 és 1897 között tagja volt a pártvezetőségnek. Ezeket az éveket a párton belüli küzdelmek jellemezték. Te­szársz és a szakmozgalomból kiemelkedő többi mun­kásvezető (például Jászai Samu és Rády Sándor) inga­dozott a radikálisok s az opportunista úgynevezett betegpénztáriak között. Tevékenységük fő területé­nek változatlanul a szakszervezeti munkát tartották, s igyekeztek távol tartani magukat a pártviszálytól. Te- szárszra mély benyomást gyakoroltak a párton belüli küzdelmek, s ettől kezdve a legélesebben szembe­szállt minden olyan törekvéssel, amelyet a párt egysé­gére veszélyesnek ítélt. így történt a kilencvenes évek végén a Mezőfi-féle szakadás idején, amely jelentős vasmunkás-csoportokat is magával ragadott. így tett 1907-ben, amikor osztrák biztatásra a párt német szekciója felvetette az MSZDP nemzetiségi elv sze­rinti átszervezését, s így járt el 1910-ben Alpári Gyula kizárásakor, amelyben jelentős személyes szerepe is volt, s ezt a fellépést az ellenzék joggal kárhoztatta.

A szakszervezeti mozgalom történetében korsza­kos jelentősége volt a Szakszervezeti Tanács — amely a hatósági nyomás s a kirobbanó pártválság következ-

Munkások tűntetése az Andrássy-uton.

; i Dffl 11 Ü15 •42 «*•***& ’ífBútorok ttotetate. A mk * b?

■ \ KT n Iti 1 A Mztuftí hrwkf stotféjx A . 8irö•=

Korabeli tudósítás a munkások tüntetéséről (Kis Újság 1897. december 14.)

A lap 1894. május 12-ei száma

A szakszervezetek szövetségének titkárai a budapesti nemzetközi értekezleten, 1911

Vas- és fémmunkások a felvonulók között 1914. május elsején

tében az 1891-es megalakulása után röviddel meg­szűnt — újjászervezésének. A kezdeményezés felada­tát Teszársz Károly vállalta magára. 1898 januárjában értekezletre hívta a működő szakegyletek vezetőit, s itt döntöttek az 1899. májusi első országos szakszer­vezeti kongresszus összehívásáról. A megválasztott Szakszervezeti Tanács elnöke Teszársz Károly lett, s ezt a tisztséget haláláig megtartotta.

A századfordulón enyhült a munkásmozgalomra nehezedő hatósági nyomás, s ezzel egybeesett a párt­ós szakmozgalom szervezeti konszolidációja. Az ek­kor élre került vezetőgárda szerencsés kézzel fogott hozzá a szocialista tömegmozgalom megteremtésé­hez. Ugrásszerűen megnőtt a szervezett munkásság létszáma, és sorra jöttek létre az országos szakmai szövetségek. Közöttük is az egyik legelső volt az 1903. május 10-én alakult Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége, amely elnöké­vé Teszársz Károlyt választotta.

A vasasok megszervezése azt jelentette, hogy a szocialista munkásmozgalom számára megnyerték a magyarországi nagyipari proletariátus derékhadát, amely létszámát, képzettségét tekintve egyre nőtt a XX. század első évtizedeiben. De ennek a program­nak akár részleges megvalósítása érdekében meg kel­lett küzdeni az államhatalommal, amely az egyesülési jogot szabályozó intézkedéseivel béklyóba verte, s a gazdasági harcok szervezésének tekintetében féllegá­lis eszközök alkalmazására szorította a szakszerveze­ti mozgalmat. Harcolni kellett a tőkések érdekvédel­mi szervezeteivel, amelyek például a munkaközvetí­tés kérdésében gyakran szó szerint is véres harcokat provokáltak, s minden eszközt igénybe vettek a szer­vezkedési törekvések elfojtására. Le kellett győzni a szakmai sovinizmust, amely a szűk érdekvédelmi fel­adatokon túl nem akarta látni az iparág s még inkább az összmunkásság érdekeit. A nemzetiségek lakta pe­remvidékeken, ahol a nehézvasipar üzemei települ­tek, a gyakorlatban kellett megvalósítani az internaci­onalizmus elvét, biztosítva az anyanyelvi agitáció le­hetőségét a szlovák és román munkások számára is.

Mindezekből a feladatokból oroszlánrészt vállalt magára Teszársz Károly, a fáradhatatlan agitátor és szervező, aki nem csak a szaklap hasábjain hirdette a szervezkedés szükségességét, hanem állandóan az or­szágot járta, hadakozva csendőrökkel, szolgabírák- kal. Személyes érdeme volt az önálló szövetségi szék­ház megteremtése a Thököly út 56. szám alatt, ő kez­deményezte az egységes szabad szervezet és ellenállá­si alap, majd a szakmák autonómiáját az összesség ér­dekében korlátozó budapesti helyi csoport megte­remtését.

Eközben tovább dolgozott a munkásmozgalom más területein is. 1907-ben, illetve 1909-től haláláig tagja volt a szociáldemokrata párt vezetőségének, tá­mogatta a bontakozó munkás szövetkezeti mozgal­mat, s 1909-től alelnöke az Általános Fogyasztási Szövetkezetnek (ÁFOSZ). Megérte az első világhá­ború kataklizmáját, de tanúja lehetett a szakszerveze­ti mozgalom 1915 végétől megindult újabb fellendü­lésnek is, amelynek épp a vasasok voltak a motorjai. A halálát okozó szívroham a budapesti helyi csoport közgyűlésének szószékén érte. A fáradhatatlan har­cost az osztályharc csataterén, mondhatni seregszem­le közben érte a halál. Az általa felnevelt szövetség to­vább vitte a Teszársz Károly kezéből kihullott zászlót az első világháború kemény és dicsőséges osztályüt­közeteiben 1918 és 1919 forradalmai felé.

Pór Bertalan: Család, 1909 (Magyar Nemzeti Galéria)

BOKÁNYI DEZSŐ

(1871-1940)

Kevés munkásmozgalmi vezetőről mondhatjuk el, hogy alakját a magyar irodalom három nagy alkotója is megidézte. Illyés Gyula költeménnyel tisztelte meg Bokányi Dezső emlékét, Lengyel József és Sinkó Er­vin pedig remek portrét rajzolt az 1919-es, illetve az 1935-ös Bokányiról, s noha aligha „heroizálták” kor­társaikat, hősünkről írva a szeretet és a tisztelet vezet­te tollúkat. Ugyanilyen hangon írt Bokányiról memo­árjaiban a húszas években Weltner Jakab vagy Takács József, aki a Népszava történelmi, 1941-es karácsonyi számában — a neve említése nélkül — emlékezett meg 1896-os orosházi választási sikeréről. így vallanak ró­la, kivétel nélkül, az utóbbi évtizedek munkásmoz­galmi visszaemlékezései is. Mégis rendkívül nehéz re­konstruálni a kortársakat kétségkívül megragadó Bo­kányi-jelenséget, noha életének jelentősebb állomása­it ismerjük.

A kor egyik legnagyobb magyar szónoka volt — mondják, bizonyára joggal. Ám beszédeit maga soha­sem írta le, mondandója lényegét a szocialista sajtó örökösen helyhiánnyal küszködő munkatársai vagy rendőrségi gyorsírók feljegyzései őrizték meg. Hang­jának csodálatos, a tömegeket felkorbácsoló zengése, ami csak az ő sajátja volt, menthetetlenül elenyészett az időben.

Bokányi 1871. február 11-én született Budapesten. Ősei apai ágon olasz származású építőmunkások vol­tak. Kőfaragó édesapját korán elveszítette, s iskoláz­tatásáról, neveléséről jó szándékú, ám konzervatív mostohája, egy malomgépész gondoskodott, aki „urat” akart nevelni belőle. Talán az ellene való ifjúko­ri lázadás vitte Bokányit vissza a munkássorshoz, az apai mesterséghez, majd a munkásmozgalomhoz. Alig szabadult fel, máris csatlakozott a kőfaragók szakegyletéhez. Az egylet, a szervezett építőmunkás­mozgalom magva, 1890-től önálló szaklappal rendel­kezett, s ugyanebben az évben kivívta az országos szervezkedés jogát. Ez az izmosodó szervezet volt a színtere Bokányi első politikai szárnypróbálgatásai­nak. Visszaemlékezések vallanak róla, hogy ő is ott menetelt az 1890-es májusi felvonuláson, s mivel két gimnáziumot végzett, jegyző és könyvtáros a szak­egyletben, munkatársa a Kőfaragó című szaklapnak. Mint szónok is ekkortájt tűnt fel, először természete­sen a szúkebb szakmai közvélemény előtt, 1893-tól azonban rendszeres és egyre híresebb szereplője lett a munkásgyuléseknek.

Az emelkedő politikai pálya egyben a szakmai kar­rier végét jelentette, hiába volt kiváló mestere a szak­májának, az építési vállalkozók nem alkalmazták töb­bé, s így lett akaratlanul — a kor szokása szerint — hi­vatásos pártmunkássá, azaz egyszerre betegpénztári tisztviselő, lapszerkesztő, választott párt- és szak­szervezeti tisztségviselő. 1894-ben beválasztották az MSZDP vezetőségébe, s ettől kezdve 1919-ig meg­szakítás nélkül tagja maradt. A kilencvenes évek vitái­ban, amelyek többször is szakításhoz vezettek, igye­kezett tárgyilagosságát megőrizni, s a pártegység vé­delmére törekedett. Ebben a szellemben tevékenyke­dett a szúkebben vett századforduló idején mint a párt központi titkára. A Bánffy-terror időszakában a köz­ponti pártlap szerkesztője volt. Emellett jelentős iro­dalmi, fordítói munkát végzett. Magyarra ültette át Marx, Engels és Bebel munkáit, sajtó alá rendezte a Kommunista Kiáltvány első magyar kiadását. Tőle származik a Kiáltvány híres csatakiáltásának szép, tö­mör, ám nem a legpontosabb magyarítása: Világ pro­letárjai, egyesüljetek!, s maga is írt Marx-életrajzot (a jellemről árulkodó Brutus álnéven), agitációs füzete­ket, cikkeket. Ekkor vált igazi, a szó pontos értelmé­ben vett munkásvezérré. Néhány évvel fiatalabb bá- mulói, tanítványai, követői — Buchinger Manó, Gar- bai Sándor, Propper Sándor, Szakasits Árpád — szá­mára maga volt a modern Démoszthenész. Buchinger 1894-ben hallotta először, s benyomásairól így írt: „A meglepetés és az elragadtatás nagy és általános volt.

Hallgattam és figyeltem a megjegyzésekre. Azt mon­dogatták a körülöttem állók: Hlyen lehetett Petőfi Sándor«, vagy »Talán Kossuth Lajos sem tudott így beszélni.«” Majd megállapította: ezekben az években az MSZDP-ben Bokányi volt talán a legfontosabb, hisz „a hangos toborzás és a nagy tömegek felrázása volt az idők parancsa”. Ugyancsak Buchinger jegyez­te fel Bokányi vallomásos szavait az igazi vezérről, „aki várat épít és addig harangozik, amíg a nagy töme­get összekalapálja”. Szónoki művészetét a kor nagy parlamenti debatterei (ügyes vitatkozói) is méltányol­ták, s a munkásokat elragadtatta tüzes szavaival, zen­gő hangjával, olaszos temperamentumával, férfias, népvezérhez illő megjelenésével.

A századfordulón, épp a pártvezetésben történő őrségváltás idején vonult be egy évre a váci államfog­házba, s kiszabadulása után Garamihoz képest háttér­

be szorult az MSZDP-n belül. Szerepe a századelőn jobbára az ünnepi szónoké; ha a párt képviseletében valahol hatásosan meg kellett nyilatkozni, ha jelentős demonstrációkon a tömegekhez kellett szólni, akkor ő a párt „szája”. A választások alkalmával a legtöbb kerületben őt indították, hisz mindig kapott néhány tucat, olykor száznál több szavazatot, s általa tízez­rekhez eljuthatott az MSZDP szava. Ez a háttérbe ke­rülés fokozatosan következett be, s talán Bokányi sem vette észre, hisz akadt munkája bőven. Orosz­lánrészt vállalt az építőmunkások szervezetének, a MÉMOSZ-nak a megteremtésében, részt vett a prog­ramtervezet kidolgozásában, s ő terjesztette elő az 1903-as pártkongresszuson. Itteni felszólalása erőtel­jesebb hangú, mint amilyen — az esetek nagy részében — a többi szociáldemokrata vezetőé. „Mi, szociálde­mokraták — mondotta — addig működünk törvé-

Biró Mihály plakátja (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

A Népszava szerkesztősége, 1905

Bokányi beszél a Hungária kertben, 1917. május

nyes alapon, míg a törvényes alapot el nem vonják tő­lünk. A szociáldemokrata pártot az ellenség támadása nem riasztja vissza és akkor is ott lesz a küzdőtéren, amikor nem parlamentáris úton kell küzdenünk.” A bontakozó baloldali ellenzéki áramlatokkal szemben, a pártegységet féltve, Bokányi elutasító. Igaz, azok se láttak benne mást, mint pusztán a mandátumáért küz­dő, paktumokra kész politikust. A választójogi küz­delem első nagy csatáiban még az ő szónoklatai buz­dították harcra a munkásokat, de a XX. század első évtizedének végén jobbára a szakszervezetében dol­gozott, foglalkozott szociálpolitikával is, aligazgatója volt a budapesti munkásbiztosítónak, szemináriu­mon tanította, nevelte a fiatal szocialista vezetőket, és

  • ha nem is a legelső vonalban — változatlanul részt vesz az MSZDP vezetésének munkájában.

Ha némelykor radikálisabban fogalmazott is, kü­lön politikai irányvonal nem fűződik a nevéhez. A századelőn a pártvezetőség a Kunfi Zsigmond és Ga­rami Ernő (a középső képen balról az álló és ülő alak

  • az 1917-es stockholmi békekonferencián) nevével jelzett politikát képviselte. Részese mindannak, ami a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tevékenységé­ben jó volt: a polgári szabadságjogokért vívott küz­delemnek, a szocialista felvilágosító munkának, a gaz­dasági szervezkedés fejlesztésének, az uralkodó kö­rök éles kritikájának, a nacionalizmus ellen vívott küzdelemnek. Többször is hangsúlyozta, hogy a munkásosztály ügye egyben az egész dolgozó nép ügye, bírálta a „hazafiasságot”, az ebben megmutat­kozó osztályönzést, és igazi patriotizmust sürgetett. Az agrárkérdésben ellenben ő is a hibás, közvetlenül a szocializálást célzó törekvéseket igyekezett érvénye­síteni, a munkás-paraszt szövetség igazi jelentőségét ő sem látta. Nem érzékelte a pártvezetőség követke­zetlenségeit, megalkuvásait sem. A nagy munkásmeg­mozdulások azonban őt is lelkesítették. A XX. század elején már voltak jobb publicistái, szervezői és teore­tikusai a pártnak, ám ha közvetlenül kellett a töme­gekre hatni, mindig előtérbe került Bokányi. Ö bú­csúztatta a „vérvörös csütörtök” halottait, ő vert visszhangot a bázeli harangoknak Budapesten 1912 novemberében — Kari Liebknechttel az oldalán — az MSZDP háborúellenes nagygyűlésén, s ő beszélt 1914-ben az első hazai nőnapon.

Az első világháború kitörésekor elnémult a legna­gyobb szocialista szónok. Nem volt szava a háború mellett, ellene viszont nem szólhatott (eleinte talán nem is akart, hisz a párt egységét, fegyelmét tisztelet­ben tartotta). Jelképes viszont, hogy 1917. november 25-ei nagygyűlésen, ahol Budapest munkássága szoli­daritását fejezte ki a nagy októberi szocialista forrada­lommal, ugyancsak ő volt — lázas betegen — a vezér­szónok. Bokányi méltatta az orosz proletárforrada­lom világtörténelmi jelentőségét, hisz az orosz elvtár­sak „visszaadták az emberiségnek a szocializmusba vetett hitet, bizodalmát és reményt”, követelte a bé­két, de nem reagált az orosz példa követését sürgető közbekiáltásokra. Az MSZDP többi vezetőjéhez ha­sonlóan Bokányi ekkor üdvözölte októbert mint orosz forradalmat, de időszerűtlennek tartotta a lenini üt követését.

Ugyanez a szemlélet irányította kezdetben maga­tartását a magyarországi polgári demokratikus forra­dalom idején. Az MSZDP képviseletében tagja lett a Nemzeti Tanácsnak, részt vett a belgrádi fegyverszü­neti delegációban, elkísérte Jászit Aradra aromán ko- mitéval folytatott tárgyalásokra, elnöke lett az Orszá­gos Propaganda Bizottságnak, maga is erőfeszítése­ket tett a polgári demokrácia konszolidációjára, és egységbontóként tekintett a KMP-re.

1919 elején munkásvezetői ösztöne hamar jelezte a munkásság hangulatának változásait. 1919 februárjá­ban a MÉMOSZ kongresszusán beszédében már kö­zeledett a szocializálás gondolatának elfogadásához, március elején már a szociáldemokrata kormányátvé­tel híve volt. A teljes hatalmat akaró munkásosztály hangulatára érzékenyen rezonáló Bokányi 1919. már­cius 21-én vállalta a proletárdiktatúrát, részt vett a ta­nácskormány munkájában, amelynek egyébként ő a „keresztapja”, tőle származik ugyanis a Forradalmi Kormányzótanács elnevezés. Túlzás lenne úgy vélni, hogy március 21-e után Bokányi Saulusból Paulusra változott. 1919 áprilisában az egyesült párt szervezése körüli vitákban például a volt szociáldemokraták ol­dalán állott, de sok fontos kérdésben tűzött össze év­tizedes barátaival, szemükre vetve ingadozásaikat. Különösen éles volt Weltner Jakabbal való vitája, ami­ért azzal fizetett a Tanácsköztársaság belső ellenzéke, hogy 1919 júniusában ki akarta buktatni az egyesült párt vezetőségéből. Ezt csak a kommunisták erőteljes fellépése akadályozta meg. Bokányi a Tanácsköztár­saság önvédelmi háborújában hadtestparancsnoki tisztséget vállalt. Tényleges irányító szerepe a tragi­kus tiszai offenzíva idej én volt, s a vereség hatására de- fetista hangulatba került. A Tanácsköztársaság meg­döntése után benne is éltek illúziók a békés polgári de­mokratikus kibontakozásban. Nem emigrált, sőt folytatni kívánta legális mozgalmi tevékenységét.

A román királyi hadsereg bevonulása, a nyílt fehér­terror felülkerekedése után már nem lehetett a hozzá hasonló vezetőknek emigrálniuk. Letartóztatták, majd egyik fővádlottja lett a hírhedt népbiztospernek. A megtorlások élménye kiábrándította számos illúzi­ójából: meg kellett érnie, hogy az általa teremtett szakszervezet jobboldali vezetői megtagadták tőle, a „kompromittálttól” a segítséget, a jogvédelmet. A hosszú per során Bokányi méltósággal védte az ügyet, politikai múltját, forradalmi tervékenységét. A bíró­ság halálra ítélte, s életét csak a szovjet-orosz közbelé­pés, a fogolycsere mentette meg. A fogság megpróbál­tatásai tették teljessé Bokányi „balra átját”, s a moszk­vai emigráció a kommunista Bokányit éltette, amikor a magyar politikai foglyok vonata megérkezett.

A Parlament előtt a nemzetközi ezredek fogadalomtételén, 1919. április 20.

Bokányi az 1920-as években

A Szovjetunióban a Munkaügyi Népbiztosságon dolgozott, részt vett a Nemzetközi Vörös Segély munkájában. Munkatársa és szerkesztőbizottsági tagja lett az emigráció folyóiratának, a Sarló és Kala­pácsnak, és rendszeres közreműködője a moszkvai rádió magyar adásainak. Sinkó Ervin, a neves kom­munista író 1936-ban számolt be megrendültén Bo­kányi egyik rádiószerepléséről, amint a leírt szövegtől elrugaszkodva, lendületes gesztusokkal szónokolt a stúdióban, mintha a stúdió falai mögött ott álltak vol­na a szónok szavaitól lelkesített munkástömegek. Egy fénykép is megörökíti az egyik ilyen pillanatot, amint a néma mikrofont tribünnek tekintve, a papírra se pil­lantva hazáig akarja elrepíteni a régi gyújtó hangot.

Bokányi hangja 1938-ban elnémult; a törvényte­lenségek és önkényeskedések hulláma őt is elérte. Le­tartóztatták, s 1940-ben a börtönkórházban meghalt.

ÁGOSTON PÉTER

(1874-1925)

Ágoston Péter portréja 1919-ből

A nagyváradi Bémer tér

Jogász, történész, szocialista politikus, egyike a mun­kásmozgalomhoz legelsők közt csatlakozott „latei- nereknek”. Bánáti származása, neveltetése eredendő­en nemzetiségi türelemre szoktatta. Családjában gon­dosan ápolt hagyomány volt Kiéber tábornokkal, a nagy francia forradalom hadvezérével való rokonság. Középiskolai tanulmányait Selmecbányán végezte, ahol megismerkedett a szlovák és a német bányamun­kásság életével. Élményei nyomán még gimnazista­ként kezdett ismerkedni a szocialista irodalommal.

Az MSZDP-nek 1893-ban lett tagja. Ekkor már joghallgató volt Budapesten. Dolgozott a Népszavá- nak, és részt vett a párt oktatási munkájában, ám ezen túlmenő szerepet nem vállalt. Ennek egyaránt oka le­hetett az állandó pártválságok nyomán kialakult zava­ros helyzet, ami az Ágostonhoz hasonló értelmiségi­ekre bizonyára elkedvetlenítően hatott, de közreját­szottak egyéb, jogi pályával összefüggő szempontok is. Ágoston Péter ugyanis egyetemi tanulmányait be­fejezve a balassagyarmati törvényszéken kezdett dol­gozni, s bírói gyakorlatában komoly akadályt jelen­tett volna az aktív párttevékenység. Ezekben az évek­ben ismerkedett meg feleségével, Bonzárovits Au­gusztával, az esztergomi prímási nyomda igazgatójá­nak lányával, aki később hűséges harcostársa, a szo­cialista nőmozgalom jelentős alakja lett. A házasság különös társadalmi kapcsolatokat — például Cser- noch János, a későbbi prímás baráti támogatását — eredményezett, s valószínűleg ennek révén került 1903-ban Ágoston Péter a nagyváradi katolikus jog­akadémiára professzornak.

Itt rögtön feltűnést keltett a vele nagyjából egy idő­ben ide került, polgári radikális felfogású Somló Bó­dog melletti kiállásával, akit a helyi klerikális körök botrányos módon akartak eltávolítani (a válság Somló „felfelé buktatásával” oldódott meg, mivel 1905-ben a kolozsvári egyetem tanára lett).

Ágoston jelentős szerepet játszott a „Pece-parti Párizs” közéletében. Tagja, majd nagymestere lett a helyi, Szent László nevét viselő szabadkőműves pá­holynak, amely tömörítette a város nagyszámú prog­resszív felfogású polgárát és értelmiségét. 1905-től a nagyváradi városi képviselő-testület tagja lett az MSZDP képviseletében. E minőségében és szabad­kőműves „testvérei” segítségével jelentős, eredmé­nyes szociálpolitikai tevékenységet fejtett ki. Foglal­kozott munkajogi kérdésekkel, a történelmi materia­lizmus módszerének alkalmazásával írta meg nagy monográfiáját, A világi nagybirtok története című munkát. Tanulmányokat publikált a Huszadik Szá­zadban és a Szocializmusban, részt vett a helyi párt­

szervezet munkájában és támogatott minden váradi progresszív törekvést. Az országos pártéletben 1918 végéig nem vett részt, mindössze 1910-ben referált az MSZDP kongresszusán a községi politika kérdéséről. Referátuma nem csak elméletileg volt megalapozott, de kiegészült az előadó gazdag gyakorlati tapasztala­taival is. Vidékisége azonban távolról sem jelentett va­lami sajátos bihari provincializmust. Számos orszá­gos, elvi jelentőségű kérdésben formált véleményt, így például elméleti munkásságával segítette a válasz­tójogi küzdelmet, állást foglalt — s ez nem kis bátor­ságot igényelt jogakadémiai állása miatt — a szekulari­záció mellett, küzdött azért, hogy az MSZDP-nek le­gyen olyan agrárprogramja, amely tekintetbe veszi a kisbirtokosok érdekeit is.

Az első világháborü idején — naplója tanüsága sze­rint — igen szigorü bírálattal illette a háborút támoga­tó szociáldemokrata politikát. Pacifista felfogású lé­vén rokonszenve a háborúellenes kisebbségek mellett volt. Az 1916-os híres Közép-Európa-vitában eluta­sította a német birodalmi érdekeket szolgáló koncep­ciót. E tárgyú gondolatait 1918-ban A háború okozói című művében foglalta össze. A háború élményei ve­zették tollát, amikor 1916-ban megírta A zsidók útja pamfletját, amelyet kortársai közül sokan antiszemi­ta-ízű munkának minősítettek. A könyv nyomán ki­robbant vita eredménye volt a Huszadik Századhíres ankétja 1917-ben a zsidókérdésről. A háború utolsó évében Ágoston Péter is katonai szolgálatot teljesített az olasz fronton. Élményei csak megerősítették az 1917-es orosz forradalmak után még markánsabb há­borúellenes felfogását.

Itt érte a polgári demokratikus forradalom győzel­me. Hazatérve Bihar megye és Nagyvárad kormány­biztos-főispánja lett. Törekedett a nemzeti megbéké­lésre és része volt abban, hogy a város a Károlyi-kor­szakban a baloldali erők szilárd bástyájává lett.

1919 januárjában belügyi államtitkárnak, majd az egyetemi tanács reakciós többsége akaratának ellené­re kinevezték egyetemi tanárnak. A Tanácsköztársa­ság kikiáltása után Kun Béla külügyi népbiztos egyik helyettese lett. Ügykörébe tartozott az antant megbí- zottaival való tárgyalás. Feladatának korrekt módon tett eleget, s noha sok kérdésben nem értett egyet a kommunistákkal, kapcsolatait nem használta fel konspirációkra, sőt rossz szemmel tekintett egyes szociáldemokrata vezetők ilyen próbálkozásaira. Az 1919. áprilisi választások után tagja lett a főváros életét irányító Munkástanács öttagú elnökségének is. A ta­nácskongresszuson igazságügyi népbiztosnak válasz­tották, de tevékenysége változatlanul a kapcsolattar­tás volt az antant képviselőivel. A felvidéki visszavo­nulás után ő tárgyalt a csehszlovákokkal a fegyverszü­netről, majd a demarkációs vonalról, s csaknem július végéig Bécsben tartózkodott, hogy a mind reményte­lenebb helyzetben fenntartsa a dioplomáciai érintke­zést az ottani olasz és angol missziókkal, illetve az

A Szocializmus címlapja (Egyetemi Könyvtár)

Bíró Mihály plakátja (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

osztrák kormánnyal. Az összeomlást megelőzően ha­zatért, az augusztus 1-jei kormányzótanácsi ülésen a lemondás mellett szólt (1919 májusában még a harc folytatásának híve volt), majd a megalakult szakszer­vezeti kormányban elvállalta a külügyek vezetését. Elképzelése: az olasz kormánnyal biztosítani az át­menetet a polgári demokráciához. E csekély realitású koncepció esélyei is megszűntek a főváros román megszállásával. A Friedrich-puccs után, noha az an­tant missziók garantálták biztonságát, házi őrizetbe került, majd Horthy bevonulásának előestéjén letar­tóztatták. Az úgynevezett népbiztosperben állították bíróság elé. A tárgyalásokon, bár elhatárolta magát a kommunistáktól, vállalta szocialista meggyőződését, és igyekezett megvédeni a forradalmat rágalmazóitól. A bíróság halálra ítélte, ám 1922-ben fogolycserével Szovjet-Oroszországba került. Felesége is követte az emigrációba. Itt 1924-ig a Munkaügyi Népbiztossá­gon dolgozott, majd 1924-ben Angliába, s innen Franciaországba költözött. Politikailag közel állt a szociáldemokrata emigráció Világosság csoportjá­hoz, de szervezetileg nem csatlakozott hozzájuk, mert ez akkor az MSZDP-vel való szakítást is jelen­tette volna, amit nem tudott, nem akart vállalni, sőt az emigrációból cikkeket küldött a párt újból megjelenő elméleti folyóiratának. A fronton szerzett s a börtön­ben súlyosbodott vesebajában halt meg Párizsban.

A Huszadik Század címlapja (Egyetemi Könyvtár)

Ziffer Sándor: Tájrészlet kerítéssel, 1910-es évek eleje (Magyar Nemzeti Galéria)

SZABÓ ERVIN

(1877-1918)

Szabó Ervin portréja

Tudós, forradalmár, a Marx-filológia egyik legkivá­lóbb művelője volt a századelőn, generációk nevelője. Hatását aligha lehet túlbecsülni, történetszemléleté­nek nyoma érződik olyan klasszikus alkotásokon, mint Illyés Gyula Petőfije vagy Móricz Zsigmond Ró­zsa Sándora, amelyek évtizedekkel halála után kelet­keztek. Kassák Lajostól Németh Lászlóig a magyar kultúra jelesei közül sokan nyilatkoztak róla elragad­tatottan, s életműve, öröksége ma is vita tárgya. Vol­tak olyanok, akik nem tartották eléggé marxistának, mások szerint — s ezt pozitívumként értékelték — már túljutott a marxizmuson. Sokan az 1918—1919- es forradalmak szellemi előfutárának, sőt gyakorlati előkészítőjének látták, de akadtak, akik ezt tagadták, s rámutattak személyiségének kétségtelen zárkózott­ságára, tudományos és etikai igényességére, ami ki­zárja a gyakorlati politikai cselekvést. Bármiként is áll a dolog, a századelő magyar progressziój ában alig volt olyan személyiség, akire közvetve vagy közvetlenül ne hatott volna, gondoljunk csak munkáshallgatóinak százaira, Kunfi Zsigmondra, Jászi Oszkárra, Madzsar Józsefre vagy az ifjú Révai Józsefre, Lukács György­re, de említhetjük akár Babits Mihályt is.

Elszegényedett zsidó polgári családból szárma­zott. Középiskolába Ungváron járt, s asszimilációs igényét jellemzi, hogy megkeresztelkedett, nevét megmagyarosította. így lett Schlesinger Árminból Szabó Ervin. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Bécsben végezte. Bécsben lett elméletileg képzett szocialista, választásában nem csak a marxizmussal való megismerkedésnek, hanem az ott élő orosz for­radalmárokkal való személyes kapcsolatnak is nagy szerepe volt. A velük való együttműködés élete végéig megmaradt, sőt egy időben Szabó Ervin is része volt annak a láncolatnak, amely a földalatti forradalmi saj­tót Románián keresztül csempészúton eljuttatta a cári Oroszországba.

Egyetemi tanulmányait befejezve hazatért. Pályá­ját a képviselőház könyvtárában kezdte, majd 1904-ig a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara könyvtárosa volt, amelyet korszerű társadalomtudománya szak­könyvtárrá fejlesztett. Hazatérésétől kezdve aktív részt vállalt az MSZDP tevékenységében, rendszeres cikkírója volt a Népszavának, s szerkesztője a lap al­kalmi kiadványainak (emléklapok, naptárak stb.). Egyik alapítója lett a Társadalomtudományi Társa­ságnak és a Huszadik Század című folyóiratnak.

Személye körül csoportosult a szocialista diákok első szervezete. Ebben a kis fészekben nevelődött a hazai szocialista pártértelmiség első nemzedéke; tár­sai voltak a szervezett munkásoktatásban, és segítői a századelő nagy elméleti vállalkozásában, a magyar Marx—Engels-válogatás közreadásában. Az ötlet, hogy a klasszikusok életművét reprezentatív váloga­tásban közzétegyék, úgy, hogy az tükrözze a marxiz­mus történeti fejlődését, hozzáférhetővé tegye a csak magyarul tudó munkásolvasó számára is az alapvető műveket, és bemutassa az életmű speciális magyar vo­natkozásait — Szabó Erviné volt. Ezzel műfajt terem­tett a nemzetközi Marx-kiadásban (az e műfajt igazán kifejlesztő moszkvai Marx—Engels Intézet munkájá­ban számos Szabó Ervin-tanítvány dolgozott Czóbel Ernőtől Lukács Györgyön át Sallai Imréig). A Szabó­féle válogatás kommentárjaival és jegyzeteivel példá­ját adta a nemdogmatikus Marx-értelmezésnek; meg­mutatta egy-egy munka helyét az életműben — utalva keletkezése konkrét körülményeire is — és egyúttal összefoglalta a vizsgált írás jelenkori aktualitását, per­sze egyéni módon. Ezt az utókor betűrágói vitatható­nak, sőt tiszteletlennek tartották. Helyette olyan pub­likációs módszer terjedt el, ami kinyilatkoztatás jelle­get kölcsönzött a klasszikus szövegeknek. Hogy me­lyik módszer áll közelebb a marxi—engelsi életmű szelleméhez, az aligha vitatható. A munka során Sza­bó Ervin kapcsolatba került a szocialista gondolat számos kiválóságával, például Bernsteinnel, Kautsky- val, Plehanowal. Az első kötet 1905-ben jelent meg.

Szabó Ervin 1905-ben

Kiemelkedő szerepet játszott a szociáldemokrata párt 1903-as programjának előkészítésében. A prog­ram körüli viták tudatosították azokat a véleménykü­lönbségeket, amelyek az MSZDP vezetése és Szabó Ervin körül kialakultak. Ennek felismerése nyomán diákok, értelmiségiek, munkások s néhány fiatalabb párt- és szakszervezeti vezető társaságában 1904-ben létrehozta a Világosság című folyóiratot és körét. Itt bontakozott ki a nevével fémjelzett ellenzéki csopor­tosulás, amely közvetlen tevékenységén jóval tülmu- tató hatást gyakorolt a hazai munkásmozgalomra, hi­szen itt nevelődött a kommunista párt jó néhány ké­sőbbi alapítója (például László Jenő és Vágó Béla). Nézeteiket a Világosság, illetve a Huszadik Század cikkeiben, az 1904. és 1905. évi pártkongresszuson, valamint Szabó Ervin Pártfegyelem és egyéni szabad­ság című művében fejtették ki.

Szabó Ervin támadta a német szociáldemokrácia elméleti és szervezeti sablonjaihoz ragaszkodó MSZDP-vezetést. Az egyoldalü német orientációval szemben nyitást tanácsolt a francia, olasz, illetve az amerikai munkásmozgalom tapasztalatai felé, ugyan­akkor intenzíven ápolta kapcsolatait a román, a szerb, illetve az orosz szocialistákkal. Megsejtve a hazai munkásmozgalom előtt álló, a speciális magyar viszo­nyokból fakadó feladatokat, több ízben felhívta a fi­gyelmet az agrár- és a nemzetiségi kérdésre, és megkí­sérelte megfogalmazni e problémákra a marxista vá­laszt. Agrárprogram-tervezete azon a tézisen alapult, hogy „Magyarországon a paraszt még forradalmi té­nyező”. A nemzetiségi kérdés megoldásait a kelet-eu­rópai népeknek az adott állami kereteken túllépő, sza­bad föderációjában vélte megtalálni.

Az ellenzéki tömörülés — mivel az 1905-ös kong­resszuson vereséget szenvedett — fokozatosan fel­bomlott, így közvetlen hatást Szabó Ervin a hazai mozgalomra a továbbiakban nem gyakorolt. Ekkori­ban került a fővárosi statisztikai hivatal könyvtára élére, amelyből kialakította a — ma az ő nevét viselő — fővárosi könyvtárt, amely egyszerre volt világszínvo- nalü társadalomtudományi gyűjtemény és közműve­lődési feladatokat ellátó közkönyvtár (a kölcsönzési hálózat megteremtése is az ő érdeme). A főváros könyvtárának 1911-től haláláig az igazgatója volt. 1905-től energiáinak jelentős részét kötötte le a tüdő­bajával és más betegségeivel való küzdelem. Eközben — hivatali és előadói munkája mellett — folytatta tu­dományos tevékenységét, és sajtó alá rendezte a Marx—Engels válogatás második kötetét (1909). A tervezett harmadik kötetet kiadására az MSZDP-vel csaknem a teljes szakításig elmenő 1909—1910-es vi­ták után nem adták ki.

Néhány külföldet megjárt munkással 1910-ben csoportot szervezett a szindikalizmus hazai propagá­lására. Tevékenységük akkor különösebb visszhan­got nem váltott ki, de néhány év múlva e kis szervezet lett egyik magva a társadalmi szocialisták csoportjá­

A Természet és társadalom címlapja

Munka közben dolgozószobájában

nak, s amely egyik legfontosabb elődje lett a Kommu­nisták Magyarországi Pártjának. Bár az említett viták nagyon élesek voltak, szindikalistaként is dolgozott a szociáldemokrata sajtóban. Főleg a párt elméleti fo­lyóiratát szerkesztő Kunfi Zsigmond helyezett súlyt Szabó Ervin jelenlétére a Szocializmus hasábjain. Eb­ben nemcsak a baráti-tanítványi viszony, hanem az érdekek tisztelete, a marxizmus nemdogmatikus fel­fogása is vezette. Akkoriban azonban szívesebben publikált a közeli barátja, Jászi Oszkár irányította or­gánumokba, a Vz/űgba, illetve a Huszadik Századba. Itt ugyanis nem kellett tekintettel lennie a pártvezetés elvi aggályaira. Szindikalista korszakának egyik legje­lentősebb önálló műve az 1911-ben megjelent nép­szerű összefoglalás, A tőke és a munka harca.

A választójogi kampány idején párt politikája iránt kritikus Szabó Ervin szakszerű írásokkal támadta a kormány javaslatát, és támogatta a progresszió küz­delmét az általános választójogért.

Az első világháború kitörése, a II. Internacionálé összeomlása, amely nem kevés szindikalistát is (főleg Franciaországban) a háború támogatói közé sodort, megrendítette és kissé megingatta. Ha maga közvetle­nül nem is csatlakozott a háború támogatóihoz, kez­detben ő is túlértékelte az orosz invázió veszélyét, s az ezzel való szembenállást Marx és Engels megnyilat­kozásaival igyekezett magyarázni. Elméleti munkás­ságának jelentős alkotása a Gazdasági szervezet és a háború, amelyet mint az imperializmus jelenségét tár­gyaló fontos marxista művet méltatott — svájci emig­rációjában — Buharin. A háború elhúzódása, a töme­gek látszólagos passzivitása olykor tévutakra vezet­ték. Jászi Oszkárral együtt támogatta (Kunfi Zsig­mond és Rónai Zoltán ellenében), az objektíve német érdekeket szolgáló Közép-Európa-tervet, majd az imperializmus ellenszereként a gazdasági liberaliz­mushoz való visszatérését javasolta, ami egyébként megfelelt antietatista felfogásának is.

Politikai aktivizálódását 1916-tól a korabeli rend­őri jelentések is mutatják — minden háborúellenes próbálkozásban az ő keze nyomát vélték látni. Tény, hogy segítő tanácsadóként állt Kassák törekvései mel­lett, igyekezett összefogni a magyar értelmiség hábo­rúellenes erőit (innen származik kapcsolata Babitscsal és Lukáccsal). 1917 tavaszán egyik inspirálója volt az MSZDP-ben fellépő szakszervezeti ellenzéknek. A Svájcból hazatérő Duczynska Ilona a háborúellenes nemzetközi tömörülés, az úgynevezett zimmerwaldi mozgalom megbízásából őt kereste fel, s 1917 kora őszén ő kapcsolta össze a szerveződő forradalmi szo­cialistákat szindikalista munkáselvtársaival. Öt sejtet­ték az 1918. januári általános sztrájkban született ta­nácsmozgalom, a forradalmi szocialisták tevékenysé­ge mögött — nem alaptalanul. Szabó Ervin tanácsok­ról vallott felfogását az 1918. január 13-ai népgyűlése­ken elfogadott ellenzéki határozati javaslatokból is­merjük, amelyet a tudományos irodalom több-keve-

sebb egyöntetűséggel az ő művének tekint. Eszerint Szabó Ervin az októberi orosz események után a taná­csokban a munkásság politikai és gazdasági mozgal­mának új szintézisét látta, olyan osztályszervezetnek vélte azokat, amelyek a kapitalizmus válságidőszaká­ban jönnek létre, képesek a hatalomért vívott harc irá­nyítására, s a győzelem után általuk valósul meg a munkásság szocialista önigazgatása. (Ezt vallotta 1919-ben Lukács és Révai, és velük vitázva Kun Béla az eszmei forrást „Szabó Ervin hibás nézetei”-ben je­lölte meg.) E felfogás csak átmenetinek tekintette a párt szerepét, s addig is, míg szerepét be nem töltötte, a munkástanács ellenőrzése alá kívánta helyezni.

A forradalmi szocialisták elleni 1918. j anuári és má­jusi rendőri akciók Szabó Ervint is gyanúba keverték. A zaklatások tovább rongálták egészségi állapotát, ám súlyos betegsége ellenére változatlanul aktív ma­radt. A Szovjet-Oroszországban szerveződő interna­cionalisták kapcsolatot kerestek vele, s Demény Ottó révén ő maga is erre törekedett. Legális orgánumot próbált teremteni a baloldali ellenzéki erőknek, új progresszív kiadói vállalkozást készített elő, s az utol­só simításokat végezte régóta készülő nagy művén, a Társadalmi és pártharcok a 48—49-es magyar forrada­lomban című monográfián. Halála előtt még értesült róla, hogy a szovjet kormány által szervezett Szocia­lista Akadémia tagjává választotta.

A forradalom „előestéjén”, 1918. szeptember 30- án halt meg. Temetése napján tízperces sztrájkkal tisztelgett előtte a szervezett munkásság, és utolsó út- j ára elkísérte a harcba induló progresszió egész tábora Kunfi Zsigmondtól Jászi Oszkáron át Károlyi Mihá- lyig. Egy résztvevő írta halála évfordulóján visszaem­lékezve: „Ott (a sírnál) esküdtek fel a forradalomra.”

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár épülete

ADY ENDRE

(1877-1919)

Ady Endre 1910 körül

Hasztalan keresnénk Ady Endre alkotásai között té­telesen rögzített világnézeti hitvallást avagy pontok­ba szedett politikai programot. Ó mégis ízig-vérig po­litikus alkatú és politizáló ember volt, akinek a felfo­gását a haza és az emberiség sorskérdéseiről egész életműve, szinte minden verssora és prózai mondata egyenjogúan hordozza.

A Szilágy megyei Érmindszenten 1877. november 22-én született. Családja kálvinista, hétszilvafás, kur­tanemesi família, szülei körülbelül 70 holdnyi kisbir- tokon gazdálkodtak. Ady a faluban járt elemi iskolá­ba. A nagykárolyi piarista gimnázium és a zilahi refor­mátus kollégium elvégzése után 1896-ban érettségi­zett. Egyetemi tanulmányait a debreceni jogakadémi­án kezdte, majd „távhallgatóként”, a korabeli szóval mezei jogászként, a budapesti egyetemmel is megpró­bálkozott. Közben a temesvári táblánál (másodfokú, fellebbviteli bíróság) volt díjnok, és néhány hónapig írnokoskodott is egy zilahi ügyvédi irodában. 1898 őszén visszatért Debrecenbe, ahol ismét beiratkozott a jogakadémiára. Ekkor már megérlelődött benne a döntő elhatározás, amelyről így számolt be édesany­jának: „Én teljesen az irodalomnak szentelem az éle­temet. Mellékesen azonban el akarom végezni a jogot. Hogy komolyan megkezdhessem terveimet, nemso­kára egy fővárosi laphoz megyek újságírónak.” Ady 1898—1899-ben több debreceni lap munkatársa volt.

Újságírói hitvallását így fogalmazta meg a Debre- czeni Hírlapban: „Éjt, napot összevetünk, hogy küz­delmeinknek gyümölcse legyen. Küzdünk az elfo­gultsággal, előítélettel, korlátoltsággal az eszméért, az igazságért, a szeretetért…” Ady soha nem lett hűtlen a sajtóhoz, munkásságának — verseihez képest — mél­tatlanul kevésbé értékelt darabjai remekbe szabott cikkei, tudósításai, kritikái, amelyek az egyik legjelen­tősebb magyar politikai újságíróvá avatták.

1899 júniusában megjelent Versek címmel költe­ményeinek első gyűjteménye. Később maga értékelte úgy e kötetet, hogy „van benne 3-4 Ady vers is”.

Személyiségének érlelődése, költői és publiciszti­kai kibontakozása érzékelhetően felgyorsult az 1900 elejétől 1903 őszéig tartó nagyváradi működése ide­jén. A várost Kossuth Lajos „magyar Birmingham­nek” keresztelte el, a köznyelv „Körös-parti Athén­ként” emlegette. Mindkét elnevezés híven fejezi ki Nagyváradnak a magyar vidéki városok átlagát jóval felülmúló polgáriasultságát, szellemi élénkségét, nyi-

A magunk szerelme címlapja (Petőfi Irodalmi Múzeum)

A Ki látott engem? címlapja (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Feleségével, Boncza Bertával

tottságát. „Csupa eleven élet és akció lüktet ebben a városban… e város lelkében sok van a hellén pogány szerelméből… A Körös-parti Athén név nemcsak vi­dékies nagyzolás… hanem megsejtése ennek az igaz­ságnak. Itt az emberek tudnak és mernek élni és csele­kedni… Tetszhetik e város mindenkinek, ki örömmel nézi az öreg hazugságok szétfúvását. Nagyvárad elől jár e szétfúvásban hatalmas szusszal…” — jellemezte Ady kedvenc hazai városának lelkületét és szerepét a magyar progresszióban.

Itt jelent meg 1903 szeptemberében Még egyszer című újabb verskötete. 1903 nyárutóján megismerke­dett Diósy Ödönné Brüll Adéllal. Ady beleszeretett az asszonyba, akit az akkoriban divatos anagrammá­val Lédának nevezett el. Ekkor már jó ideje latolgatta, hogy távozik Váradról egy igazi metropolisba. Léda Párizsban élt, és ez eldöntötte a kérdést Ady számára, hová menjen.

Első ízben 1904 februárjában járt Ady a boldog bé­keidők Európájának szellemi központjában, majd 1911 májusáig hét alkalommal, esetenként több hóna­pot töltött a Szajna-parti világvárosban.

Onnan visszatekintve érzékelte igazán a magyar el­maradottságot és ott látta meg azokat a politikai erő­ket is, amelyek utat nyithatnak a magyar állapotok megváltoztatására. Párizsban fedezte fel az antikleri- kalizmus és a polgári radikalizmus energiáit. Nem idealizálta a fejlett tőkés világot, jól látta a súlyos el­lentmondásokat, a szociális forradalom érlelődését. Tudatában volt azonban annak, hogy az európai Ma­gyarország megteremtése elsősorban a polgári de­mokrácia kivívását jelenti. Ennek megvalósítását csakis forradalommal képzelte el.

Az első utazástól eltelt mintegy évtizednyi élmé­nyeit, küzdelmeit így összegezte 1913 szeptemberé­ben kelt önéletrajzában: „Úgy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párizs­ban — s egy-két tragikus franciától — mert a mester­ségemhez még mást nem taníttatott el velem Párizs. Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politi­kát, kritikát, riportot, novellákat, verset… írásaim, különösen a versek egyszerűen fölháborodást keltet­tek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyar­talan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Ma­gyarországon új poétának el lehetett érni, de nem hal­tam meg. A verseim s az üldözések harcias, jó híveket is szereztek s négy-öt év Budapesten és Párizsban gyönyörű viaskodással és lázasan siető munkával telt el… Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Buda­pesten és a falumban élek s természetes, bár kissé szo­morú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”

1906-ban Új verseseimmel jelent meg az első olyan kötete, amelyben már teljes egészében a forradalmas Ady szólalt meg. Hasonló jelentőségűek a következő esztendőkben kiadott Ver és arany, Az Illés szekerén, Szeretném ha szeretnének, A Minden-Titkok versei, A

Babits Mihállyal 1917 júliusában

menekülő Elet, A magunk szerelme és a Ki látott en­gem? című gyűjtemények. Novelláinak kötetei is megjelentek. Rendszeresen közölte Ady írásait a Bu­dapesti Napló, a Világ, a Pesti Napló és a Népszava, valamint az 1908-ban indult Nyugat. A XX. század legfontosabb magyar irodalmi folyóiratát 1912-től szerkesztőként is jegyezte.

Lédával Ady 1912 áprilisában véglegesen szakított. Három évvel később feleségül vette Boncza Bertát, akit Csinszkának becézett.

Az 1910-es években Ady egyre gyakrabban bete­geskedett, ami alkotó erejét is kedvezőtlenül befolyá­solta. Kedélyállapotát feldúlta a reménytelenül, kiút- talanul elnyúló háború, amelyről eleinte a költő is — mint megannyian — úgy vélte, hamar, legfeljebb 8-10 hónap alatt véget ér. A borúlátó hangulatban írt verse­it foglalta kötetbe 1918-ban A halottak élén címmel. Ekkor már Ady a fővárosban lakott Csinszkával a Boncza-örökségből berendezett Veres Pálné utcai la­kásban. Itt szemtanúja lehetett az őszirózsás forrada­lom napjaiban a lakásával átellenben levő budapesti hadtestparancsnokság elfoglalásának. Október 31-én délután pedig Ady a legkedvesebb embere, Bölöni György társaságában felkereste a Nemzeti Tanácsot új székhelyén, a Városházán. Nem azért tette ezt, hogy november eleji napok divatja szerint felesküd­jék. Látogatásának célját Bölöni így örökítette meg: „Bármily lankadó szellemi erőben és gyöngült egész­ségben is volt Ady, akarta az érintkezést a forrada­lommal. És annál inkább kereste, mert megkívánta magát mutatni, hogy van, hogy látva lássák: hozzájuk tartozik, az övék ő, Ady Endre. Nehogy ne tudják és nehogy feledjék!” November 16-án ismét felkelt be­tegágyából, hogy jelen legyen a parlamentben a köz­társaság kikiáltásánál. A Nemzeti Tanács küldöttsége Hock Jánossal az élen pedig a lakásán kereste fel és kö­szöntötte a költőt.

Ady egész pályafutását a tudatosan vállalt közéleti- ség, az egész társadalomhoz való szólás igénye jelle­mezte. A költészetet soha nem tekintette kizárólag a magánérzelmek kifejezése eszközének, hanem min­dig az egész magyarságban gondolkodott. „Furcsa az én dolgom… a politikás versekkel, melyekért mindig lehordanak esztéta barátaim… nem tehetek róla, hogy érdekel, izgat, foglalkoztat a saját magyarságom és a magyarság együttes kínja, problémája, sorsa … és mert talán a vers leginkább az erőm, verssel üvöltök bele a politika kakofóniájába” — írta elkötelezettsé­géről.

A költő számára egyértelmű volt, hogy „mindig a fölszabadulni vágyók mellett” kell állást foglalnia. A felszabadulást Ady elsősorban a gyökeres társadalmi változásban látta. A magyar politikai élet leginkább szokványos központi kérdését, az 1848—1867 köz­jogi vitát másodlagos dolognak tekintette. Több íz­ben hangsúlyozta, hogy az állandó Bécs elleni lázon­gást, a függetlenségi ellenzék támadásait az udvar el­len csak afféle „úri ribilliónak” tekinti. Ady nyilvánva­lóan úgy vélekedett, hogy nem az adott államkeretek és államforma felszámolása a magyar nemzet haladá­sának legfontosabb feltétele, hanem elsődlegesnek a belső átalakulást, a demokratizálódást tekintette. Sőt, attól tartott, hogy a közjogi küzdelmek bármilyen eredménye a haladással szemben álló erőket, különö­sen a vármegyéket uraló földbirtokos osztályt erősíti. „Az én f orradalmárságom az, hogy B écs az ő hatalmát

Sajtóigazolványa (Országos Széchényi Könyvtár)

Emlékezés egy nyár-éjszakára című versének kézirata (Petőfi Irodalmi Múzeum)

nem egy kis zsiványhaddal, de Magyarország népével ossza meg idehaza” — ez a szemlélete magyarázza, hogy a meddőnek ítélt közjogi harcokkal szemben in­kább a félfeudális világ megváltoztatását hirdette.

Ady magyarsága felülemelkedett minden naciona­lizmuson, jelszavas hazafiaskodáson. Jól látta azt is, hogyan élnek vissza a társadalmi progresszió ellensé­gei az 1848-as szabadságharc függetlenségi eszmé­nyeivel. „Ami anno Petőfi-szabadságharc volt, ma nyomorult szájhősök kenyérszerző mesterkedése.” Gyűlöletes volt számára a nacionalizmus felhasználá­sa a széles néprétegek manipulálására, megtévesztésé­re. A költő úgy vélte, hogy a hazafias büszkeség állan­dó fitogtatása csupán arra szolgál, hogy leplezzék az elmaradottságot, a jogtalanságot. „Ne ordítsuk min­dig a hazát, de szeressük… minnél kisebb és lemara- dottabb egy ország, annál hosszabb a nemzeti himnu­sza. Kultürországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza igen boldog… A hazafiság revíziója elérkezik hozzánk is. Milyen keveset fogunk akkor a hazáról beszélni. Milyen elfogulatlanok, mű­veltek, világjárók, dolgosak és magyarok fogunk len­ni.”

Az igaz hazafiság fontos ismérvének éppen az őszinte és kíméletlen önbírálatot, a hazai viszonyok szüntelen ostorozását tekintette. Magyarországot bűz-lehű, bűs Halál-tónak látta, benne förtelmes kí­gyófejű, éhes halak nyüzsögnek, amelyek el akarják pusztítani, lerántva a mocsárba a „szép, bátor, büszke madarakat”, a szárnyaló gondolat jelképeit.

A magyar megújulás alapvető kérdéseire, arra, hogy milyen társadalom lépjen az elmaradott, megre­kedt élet helyébe, Ady a magyar múltban, a progresz- szív hagyományokban, valamint a kor Európájában keresett választ. A hazai hagyományokból elsősorban a nemzet korholóit, Csokonai Vitéz Mihályt, Vajda Jánost, Tolnai Lajost tekintette ősének, és magáénak tudta a lázadókat, Dózsa Györgyöt, a jakobinusokat és Petőfit. Külön figyelmet érdemelnek kuruc versei, amelyek arra vallanak, mennyire óvakodott Ady a na­cionalizmus csapdájától. Kuruc verseiben nincsen semmi a korban oly divatos kuruckodásból, hanem annál több a szegénylegények lázongó indulataiból az urak és a papok ellen.

A Petőfiben is a szociális forradalom hirdetőjét lát­ta, és azon a jogon tekintette utódjának magát, hogy ő is „a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai” közé tartozik.

A revolűció fő erőinek a radikális értelmiséget, a munkásságot és a parasztságot tekintette. Nem volt kétséges számára, hogy a gyökeres társadalmi átala­kulásban elsősorban a szociáldemokrata pártra lehet építeni. Ezt számos versében, prózai írásában meg­vallotta, s jó személyes kapcsolatai voltak Kunfi Zsig- monddal és Garami Ernővel. Ady azonban szuverén egyéniség volt, aki nem vállalta egy párt tagságával óhatatlanul együttjáró korlátokat. Úgy vélte, hogy „nem kell a vörös lobogóra esküdnie, aki a vörös lobo­góval tart”. Ady költészetének fogadtatása a szociál­demokrata pártban nem is volt teljesen egyértelmű. Nem kevesen voltak, akik Bölöni szavaival „a forra­dalmi katekizmushoz voltak szoktatva”, és csak a rímbe szedett agitációs érveket tekintették igazán eszmehirdető költeményeknek… Hosszas vita után a pártvezetés a tagság jelentős részének támogatásával azonban elutasította a primitív „pártköltészet” szem­léletét. S a túlnyomó többség véleményét fejezte ki Scháffer Gyula munkásember levele: „…És ha verset akarunk élvezni és a mi sorsunk tükrébe belenézni, belé nézünk Ady verseskönyvébe, amely nekünk, munkásoknak szent, ha kávéházban írták is, és cso­dáljuk az ő nagy művészetét.”

Ady Endre 1919. január 27-én hunyt el. A forradal­mi kormány a saját halottjának tekintette, a Nemzeti Múzeumból kísérték utolsó útjára.

A címlapon: Czigány Dezső: Ady Endre (Petőfi Irodalmi Múzeum)

A hátsó borítón:

A Nyugat folyóirat plakátja — Biró Mihály alkotása (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója 89-2411 – Révai Nyomda, Budapest — F. v.: Horváth Józsefné dr. A kötetet Popovics Gizella szerkesztette Műszaki vezető: Bereczki Gábor

ISBN 963 209 006 3 összkiadás ISBN 963 209 0632 Cikkszám: 4697 Terjedelme: 4 (A/5) ív

Ára: 59,— Ft

JUSTH GYULA ÁCHIM L. ANDRÁS

JÁSZAI SAMU TESZÁRSZ KÁROLY BOKÁNYI DEZSŐ ÁGOSTON PÉTER

SZABÓ ERVIN ADY ENDRE

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!