Charlie Bood – A termeszet csodai 01 (1987) PDF átirat

Találatok: 114

54

■ I w ’ ■v*

! I _ . r . —

Az elefánt

úgy iszik, hogy ormányával felszív

4—10 liter vizet és a szájába fecskendezi Egy nap alatt kb. 300 litert iszik.

A kis elefánt még nem tanulta meg, hogyan szívja fel a vizet az ormányával.

CHARLIE BOOD

Az állatvilág képekben

Második, javított kiadás

A TERMÉSZET CSODÁI albumsorozat ~ mint a címe is mutatja – a természetről szól: elsősorban az állatokról és környezetükről. CHARLIE BOOD sok meglepő tudnivalót mond el szövegben és képben kis és nagy állatokról, jól vagy kevésbé ismertekről. Az embernek sok tanulnivalója van az állatvilágtól, mind az apró royaroktól, mind a nagy ragadozóktól.

Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt érdekes olvasmány a TERMÉSZET CSODÁI!

Fordította: Vida Gellért

Szakmailag ellenőrizte: Schmidt Egon

TARTALOM

1. Elefánt
2. Elefánt 2
3. Vidra
4. Görény
5. Elefántfóka
6. Gyűrűs fóka
7. Földimalac
8. Havasi kecske
9. Prérikutya
10. Marmota
11. Teve
12. Egyiptomi ugróegér
13. Özbak
14. Sün
15. Óriás erszényes mó­kus
16. Véznaujjú maki
17. Házi veréb
18. Erdei szalonka
19. Ékfarkú halfarkas
20. Jeges búvár
21. Búbos vöcsök
22. Kígyónyakú madár
23. Bagoly
24. Nagy őrgébics
25. Fazekasmadár

TI Pusztaityúk

1. Csuka
2. Ponty
3. Tüskés harcsa
4. Északi menyhal
5. Túhal
6. Morgóhal
7. Remeterák
8. Kékcápa
9. Varangy
10. Elefántteknős
11. Darázs
12. Földi poszméh
13. Zöld lombszöcske
14. Burgonyabogár
15. Levél nyíró hangya
16. Táncoslégy
17. Halálfejes lepke
18. Sárgaszegélyű csík­bogár
19. Moly
20. Éti csiga
21. Az állatok növények­kel gyógyítják ma­gukat

© Bokförlaget SEMIC, 1987 ■ Kiadja az Interprint Kft. ■ Felelős kiadó: Dr. Breitner Miklós (90.1233/66-75) Zrínyi Nyomda, Budapest, 1990. ■ Felelős vezető: Grasselly István ISBN 963 02 7705 0 ö ■ ISBN 963 02 7706 9

A természet csodái

naponta

Az elefánt szórakoztat bennünket az állatkertben és csodálkozásra késztet a cirkuszban. De ismer­jük-e közelebbről? Ki gondolná, hogy egy felnőtt afrikai elefánt a farka hegyétől az ormányáig 8 méter hosszú, és hogy 4-6 tonnát nyom? Az indiai elefánt egy méterrel rövidebb, és súlya egy tonnával kevesebb. Az afrikai elefántnak mindene óriási. A bele például 30-40 méter hosszú. Fülei olyanok, mint két óriási vitorla.

Két méter hosszú ormánya 40 000 izomcsomóból

áll. Ezzel töri le az ágakat és ezzel teszi az ételt a szájába. Az ormány olyan hajlékony, hogy az ele­fánt egy pénzdarabot is fel tud vele venni a földről. Fontos szaglószerve is.

dobja a szájába, iszik is vele. Amikor iszik, minden alkalommal 4-10 liter vizet szív fel és fecskendez a szájába. Egy nap alatt 300 liter vizet fogyaszt.

mében, ha ismerős elefánttal találkozik, ormá­nyával „karolja” át a másikat. A párzás is gyak­ran ugyanígy kezdődik: szeretetteljes öleléssel, s „csókkal” fejeződik be.

Az elefánt agyarával többek között étvágyger­jesztő gyökereket ás ki a földből. Nagy fákat is addig tud rázni vele, amíg lepotyog róluk az édes gyümölcs. Szereti az édességet, és szívesen megdézsmálja a cukornádültetvényeket.

Az elefánt az ormányával nemcsak az ételt

Az afrikai elefántokra mindig előszeretettel vadásztak. Még ma is vadásznak rájuk a vad­orzók az értékes elefántcsont miatt. A bikák agyara gyakran két méter hosszúra is megnő. A legnagyobb agyar, amit valaha találtak, 349 cm hosszú volt.

Ormányával az érzéseit is ki tudja fejezni. Orö-

Az elefánt hosszú ideig él, és halálának gyakran egész prózai oka van: kihull a foga, nem tudja megrágni többé az ételt, és elsorvad! A legidő­sebb ismert elefánt a sydneyi állatkertben élt. 55 éves korában még szült, és 70 évesen pusztult el.

Az elefánt

300 litert iszik

Az elefántok segítik egymást a bajban

Az elefántok mozgalmas társaséletet élnek, és nagyon összetartanak. Súlyos helyzetekben, pél­dául betegség, sebesülés vagy veszély esetén, tá­mogatják egymást. A nagy elefántcsordákat Afri­ka szavannáin egy-egy idős, tapasztalt elefántte­

hén vezeti. A csorda engedelmeskedik neki. A fel­nőtt bikák nem tartanak a csordával, hanem ma­gányosan kóborolnak kis távolságban, vagy saját területen rendezkednek be.

Tapasztalt öreg tehén vezeti az elefántcsordát, amely­ben felnőtt tehenek, még nem ivarérett állatok és borjas tehenek vannak együtt. A bikák saját útjukat járják magánosán vagy kis csoportban. Nem vesznek részt a borjak gondozásában.

Az öreg bikák mogorvák és nyugal­mat akarnak. Egy tapasztalatlan borjú, amelyik kedveskedni akart az apjának, hatalmas „pofont” ka­pott. Mire nem jó az ormány!

Az elefántok segítenek bajba jutott társuknak. Megfigyelték, hogyan gyűlnek össze egy elpusztult elefánttehén körül. Először megpróbálják „feléb­reszteni”. Kétségbeesetten próbálkoznak. Mikor ez nem sikerül, elkezdik „mesterségesen etetni” fűvel és más növényekkel.

Több óra hosszat is állnak így egy tetem körül, akár alkonyaiig is, ha nem zavarják meg őket. Aztán fű­csomókat tépnek ki és ágakat tör­nek le, amelyekkel betakarják ha­lott társukat.

Az elefánttehenek gyengéd anyák, és segítenek egy­másnak a kicsik gondozásában. Ormányukkal simo­gatják, az emelkedőkön feltolják őket. Amikor a csorda vízfolyáson kel át, segítenek a kicsinyeknek az átkelésben. Két nagy vesz maga közé egy kicsit.

Amikor az elefánttehén elleni készül, más tehenek azonnal körbeállják, falat alkotnak. Védik az anyát és az újszülöttet a ragadozóktól. Amikor az anya tisztára nyalta a borját, a többiek is segítenek neki lábra állítani.

Egy kongói ültetvényes puskájával megsebzett egy ele­fántbikát, mely más állatokkal együtt az ültetvényen pusztított. Az elefántok ormányukkal felsegítették se­besült társukat, az rájuk támaszkodva be tudott húzód­ni az erdőbe. Az elefántok soha nem hagyják cserben társukat.

A vidra szeret szánkózni

VIDRA (Lutra lutra)

A vidra fészkét vízparti barlangban vagy üregben építi meg. A A bejárat lehetőleg a víz alatt nyílik. C A víz fölötti egyedüli nyílás egy szellőzőnyílás. B Az ürüléket valamennyi menyétféle ragadozó előszeretettel helyezi kövekre, vakond­túrásokra.

A vidra szárazföldön esetlenül mozog, de annál fürgébb a víz­ben, ügyesen úszik és merül a víz alá, és több mint öt percig tud a víz alatt maradni.

A vidra az állatvilág bohémja. Bájos és kedves állat: sajnos, ritkán lehet látni szabad termé­szetben, mert szinte kizárólag éjszakai életet él. Igazi víziállat. Mesteri úszó, nála csak a fókák úsznak jobban. Elterjedési területe egész Európa, Ázsia és Arábia. A környezetszennye­zés és a vadászat következtében Európa nagy területein kipusztult. Hazánkban a fokozottan védett állatok közé tartozik. Eszmei értéke 50 000 Ft.

Tápláléka főleg halakból áll. A folyókban a vidra árral szemben’ úszik – a halak gyakran állnak fejükkel az áramlás irányában -, és vagy hátulról elkapja a halak farkát, vagy lemerül és meglepetésszerűen a hasukba harap.

Néha hosszú vándorútra indul, új vízfolyást keresve. Csehszlovákiában láttak olyan vid­rákat, amelyek vándorlás közben hegylán­cokon keltek át, útközben egy tengerszem­ben pihentek.

Kevés állat olyan játékos, mint a vidra. Megfi­gyeltek vidrákat, amelyek kis köveket dobál­tak a vízbe, utánuk ugorva lemerültek és köz­vetlenül a fenék előtt kapták el a követ. Nem­csak a kölykök, hanem a felnőtt állatok is játszanak.

Télen egész vidracsaládokat lehet látni, amint a vízparton „szánkóznak”. Jó magasra felmásznak a parton, aztán a hasukon csúsznak le a lejtőn. Órá­kat is eljátszanak a lejtős parton – csupán azért, mert jól érzik magukat.

A görénynek friss hús van az éléskamrájában

A görény Európa legnagyobb részén előfordul. Az utóbbi években egyre északabbra hatolt, és most Svédországban Varmland tartomány ma­gasságáig, a 60. szélességi körig megtalálható. A mi görényünk rokona az európai meg az amerikai nyércnek. A görény ügyes ragadozó; odújában télire élelmiszerkészletet gyűjt, az „mélyhűtödik”, és hónapokig friss marad. Ta­vasszal és nyáron azonban más módszerre van szükség, hogy az étel friss maradjon…

A görény gyakran él vízfolyások mentén és mocsaras területeken, ahol éleimét szerzi. Tavasszal, amikor a békák páro-

sódnak, jó élete van, türelmesen várja a

vízparton, hogy arra jöjjön egy béka.

menyetfele, a görény is gyűjt néha élelmet. Az élelem egész télen friss marad, sokáig kitart. Nyári táplálé­ka többnyire békákból áll. Sven Nilsson svéd zoológus már a 19. században felfedezte, hogy a görény leharapta vagy eltörte a békák lábát.

A zsákmányt ezután élő vágóállatként tartja az odújában. Az is megesett, hogy békáikat egy kis szigeten helyez­ték el a mocsárban, lábukat eltörték, így azok nem tudtak elmenekülni.

Még a keresztes viperára is ráveti magát, és egy tarkóharapással megöli. Hajlékonyságá­val és gyorsaságával kifárasztja a kígyót A kígyóméreg a görényre is hat. éppen úgy, mint a sünre. Vigyáznia kell tehát!

A görény kis termete ellenére erős, és mindig zsákmányra éhes. Olyan nagy állatokat is meg tud ölni, mint az üregi nyúl és a mezei nyúl. Előfordult, hogy egyetlen görény nyolc nyulat ölt meg és cipelt az odújába. Mikor elege volt, a nyúlrakás tetejére feküdt le aludni.

A Mustela putorius rokona a vadászgörény A vadászgörényt szájkosárral felszerelve küldik

(vagy vadászmenyét) (Mustela furo). Több le az üreginyulak föld alatti járataiba. Az ijedt mint 2000 éve használják üregi nyúl vadásza- nyulak rémülten menekülnek, de az üreg nyílása tára. Ez idő alatt a vadászgörény albínóvá előtt kifeszitett hálóba kerülnek.

vált: fehér a bundája, és piros a szeme. A ku­tatók szerint Eszak-Afrikából származik.

Az elefánt fókának

100 felesége van

3000 »9

ELEFÁNTFÓKA

(Mirounga)

Hím

Nőstény

Az elefántfóka megfelel a nevének. Az összes fókaféle közül a legnagyobb. A hímnek duz­zadt orra van, ormányszerű nyúlvánnyal. Két faja van. Egy déli (Mirounga leonina) és egy északi (Mirounga angustirostris). Az északi faj nő nagyobbra. A hímek 6,5 méteres óriásokká nőnek, és súlyuk több mint három tonna. A nőstények súlya ennek 2/3-a. A déli faj az Antarktisz szigetei körül él, az északi faj Kali­fornia partjaitól egész Alaszkáig megtalálható.

A nagyobbik, északi faj békés, és hagyja magát simogatni, míg a déli faj megtámadja az em­bert, ha az közel merészkedik.

Tavasszal a nőstények a szárazföldre mennek elleni. Ké­sőbb megérkeznek a bikák, hogy kijelöljék a területüket, és a „háremükbe” annyi tehenet gyűjtsenek össze, amennyit csak lehet. A területi viták a hímek között véresek lehetnek.

A legmagasabb rangot szerzett állat­nak monopóliuma van a párosodásra. A legerősebb száz nőstényt is megter­mékenyíthet egy évadban. A bikák kö­zött ezért vad verekedések zajlanak.

Alig érnek partra az első nőstények, máris megkezdődik az ellés. Sajátságos, ellés közbe­ni szokásuk, hogy a fájások közben homokot és kavicsokat dobálnak a testükre.

A borjú szemtanúk szerint úgy születik, „ahogy egy torpedót kilőnek”. Az anya megszaglássza a borjút, de aztán behunyja a szemét és alszik. Nem törődik a méhlepénnyel, amit az emlősök egyébként meg szoktak enni, hanem azt a tokos- csőrű madár (Chionis) veszi gondjaiba.

Mint az összes fókaféle kölykei, a kis ele­fántfókák is rendkívül tápdús tejet kap­nak : nehezen folyó masszát, amelynek 2/3-a szilárd alkotórész. A borjak 3 hétig szopnak. Az anyák a szárazföldön töltött hosszú idő alatt nem esznek.

Mikor a borjú befejezte a szopást, és vége a pároso- dásnak is, az elefántfóka kiúszik táplálkozni. Hala­kon, tintahalakon él, amelyeket több száz méter mélységben fog. Egyszer egy elefántfóka gyomrá­ban 4 tintahalat, 7 patkányhalat, két cápát és há­rom ráját találtak.

A víz befagyásakor kis légzőnyílásokat létesít, és ügyel arra, hogy ne fagyjanak be újból. Rövid távoliét után a fejével még fel tudja törni a vékony jeget, az erősebb jéggel már nehezebben boldogul.

Ha méternyi vastagságban befagyott a légzőlék, a fóka kinyújtja mellső lábát és karmait belevágja a jégbe. Ezután a saját tengelye körül forog mindaddig, míg a karmaival lyukat fúr a jégbe.

A Jeges-tengeren a gyűrűs fóka az áttelelést a lehető legkényel­mesebbé teszi a maga számára. A felhalmozódott jégbe ürege­ket és járatokat épít, búvó- és légzőlékekkel. A hímnek külön barlangja van, a közelben egy másikban tanyázik a nőstény a kölykével. A gyűrűs fókák a téli viharoktól védve élnek itt.

A gyűrűs fóka jégben és fagyban

érzi jól magát

A gyűrűs fóka azokhoz az emlősökhöz tartozik, amelyek körül jégnek és fagynak kell lenni, hogy jól érezzék magukat és életben maradjanak. Ezért fordulnak elő jéghegyek és fiadzó gleccserek szé­lén az egész északi Jeges-tengeren. A jégkorszak­ban a gyűrűs fóka kénytelen volt délre vándorolni és a szárazföld megemelkedése után közülük sok a Keleti-tengerben, a Ladoga-tóban és a finnor­szági Saimaa-tóban rekedt. Ott még ma is vannak gyűrűs fókák, míg a Keleti-tengerben gyorsan csökkent a számuk és már csak az Aland-szige- tektől északra láthatók.

A gyűrűs fóka nagyszerű úszó. 20 percig is a víz alatt tud maradni, és több mint 200 méter mélyre lemerül. Tápláléka fő­leg halakból áll, de rákokat is fog a fené­ken.

A gyűrűs fókának a sarkvidéken csak a jegesmedve az ellensége, az viszont nagymértékben a fókákból él. Odalopózik a fóka barlangjához, és hirtelen ráveti magát a fókára, mielőtt annak ideje lenne elmenekül­ni valamelyik búvóléken.

Messze kint a jégmezőkön, a sarki tél közepén – februárban-márciusban – szüli meg a nőstény a kölykét. A fókabébi a világ legtáplálóbb tejét kapja, amitől gyorsan kialakul a fagytól védő zsírrétege. A kölyök néhány nap múlva tud a víz alatt úszni.

FÖLDIMALAC (Orycteropus afer)

A földimalac

Afrika egyik leghasznosabb állata

Egész életmódja ahhoz alkalmazkodott, hogy termeszeket és hangyákat fogjon és egyen. Meg­vizsgálták egy közvetlenül az evés után elpusztí­tott földimalac gyomortartalmát: 125 000 han­gyát és 7000 termeszt találtak benne.

Valaki azt mondta, hogy a földimalac úgy fest, mint egy félresikerült disznó. Van benne valami: a hosszú pofája végén levő túróorr hasonlít a disznóéra. Fülei azonban a szamáréhoz hasonlítanak, farka meg olyan, mint a ken­gurué. Ráadásul majdnem kizárólag hangyát és terme­szeket eszik. Ez a furcsa szerzet Afrika egyik legfonto­sabb állata. Olyan mennyiségű termeszt fal fel, hűgy valósággal sakkban tartja a mérhetetlen károkat okozó •termeszeket.

A földimalac éjszaka járkál, és kiássa a termeszbo­lyokat. Erős karmaival lyukat kapar a termeszvár cementkeménységű falába. Hosszú, lapos nyelvét bedugja a járatokba. A termeszek ráragadnak, és ő a szájába szívja őket.

Megtörténik, hogy a földimalac, ha betört egy termeszbolyba és ott jóllakott, a hely­színen le is fekszik aludni. Bőre olyan vas­tag, hogy meg sem érzi a termeszkatonák harapását.

A földimalac üreget ás magának a földben. Mellső és hátsó lábainak patákhoz hasonló kar­maival kiválóan tud ásni. Úgy működik, mint az ásógép. A mellső lábak ásnak, a hátsó lábak pedig hihetetlen sebességgel dobálják ki a földet.

Veszély esetén a földimalac gyorsan be tudja ásni magát. Egyetlen ember csak ke­servesen tudja kihúzni a lyukból. A lyuk olyan szűk, hogy ha a földimalac meggör­bíti a hátát, úgy beszorul, mint a dugó az

üvegbe.

Kemény és hegyes karmaival védekezni is jól tud. Ha ragadozó támadja meg, a földimalac a hátsó lábára ül, farkára támaszkodik és a mellső lábaival hadonászik. Az is előfordul, hogy a hátára fekszik, és mind a négy lábával védekezik.

A havasi kecske nagy ügyességre tett szert a hegymászásban. Egyetlen ilyen méretű állat sem tudja vele mászásban felvenni a versenyt. Patái­nak éles a széle, a belseje meg olyan rugalmas, mint a gumi, könnyen rátapad a kövekre.

Nagy termete ellenére óriásiakat tud ugrani egyik sziklapárkányról a másikra. Nem ritkák az öt mé­tert meghaladó ugrások sem. Sok ellensége van, de el tud előlük menekülni, mert olyan magasságba megy, ahová egyetlen ragadozó sem teszi a lábát.

A havasi kecske a Sziklás-hegység alpinistája

A havasi kecske az ázsiai zergefélékhez tarto­zik. A történelem előtti korban vándorolt be a Bering-szoroson át az észak-amerikai Sziklás­hegység járhatatlan hegyeibe Alaszkától Mon- tanáig. Alkalmazkodott a hóhoz, fagyhoz, és télen-nyáron az erdőhatár fölött él, 4000 méter magasságig. Fenn a sziklafalakon kilátóhelyei vannak, amelyekről tudja, hogy annál feljebb egyetlen ellensége sem található.

Vajon mit eszik a havasi kecske abban a kopár környezetben, ahol él? A rövid nyá­ron füvet és havasi növényeket legel a lej­tőkön, a hosszú télen meg kiássa a hó alól a mohát, zuzmót és a fagyott növényeket.

Ha a havasi kecske olyan sziklapárkányra kerül, amely a semmiben végződik, és nem tud hátrál­ni, úgy oldja meg a dolgot, hogy a hátsó lábára áll, mellső lábával a sziklafalnak támaszkodva megfordul, és nyugodtan visszamegy.

A párosodás ideje a november. Májusban ellik a nőstény egy gidát, ritkán kettőt. A gida születése után pár nappal már követni tudja anyját a hegy­mászásban. A nőstények és a kicsinyek a követke­ző párzási időszakig „gyermeknevelő csoportot” alkotnak.

A havasi kecske prémje sűrű, finom pihesző- rökből és hosszú fedöszőrökből áll. Ezért bírja jól a téli fagyot, a nyári meleget viszont nehezen viseli. Gyakran beássa magát a lege­lőhely sziklalejtőin az örök hóba, hogy le­hűljön.

Jr.. — –

A prérikutyák riadója úgy hangzik, mifft a kutyaugatás. Prémvadászok találkoztak először a mókusszerü állatokkal, ők neveí- ték el őket prérikutyáknak.

A prérikutyáknak saját „polgár­mesterük” van

A prérikutyának figyelemre méltó társasélete van, és Amerika egyik legkedveltebb vadon élő állata. Föld alatti városai óriási méretűek le­hetnek, szigorú törvényekkel és „polgármeste­rekkel”. A 19. század végén csupán Texasban több mint 200 000 km² területen laktak préri- kutyák. Az egyik telepük 400 km hosszú és 150 km széles volt. Számuk, egyedül Texas­ban, több milliárd.

Területük illathatárokkal részekre van osztva. Minden résznek „polgármestere” van 3-6 nősténnyel és 30-40 kö­lyökkel. Tilos belépni egymás területeire. A Menekülési hely kisebb veszély esetére, B Lakókamra, C Illemhely, D Éléstár, E Vészkijárat.

Csupán a kölyköknek engedik meg, hogy átlépjék a határt. Ha vad játékaik közben a határon túlra tévednek, a le­fekvés idejéig engedik őket ottmaradni. Szívesen kényeztetik kölykeiket.

Az idősebbek tiszteletet tanúsítanak egy­más iránt. Mikor ketten találkoznak, meg­hajolnak, mint az illedelmes japánok. Két nőstény vagy egy hím meg egy nőstény átöleli és orrukat összedugva „megcsókol­ja” egymást. Két hím azonban agresszív, amikor találkozik.

Régebben sok szerencsétlenség történt, ami­kor a prérikutyák telepein a cowboyok vagy mások átlovagoltak. A lovak váratlanul megbotlottak egy-egy rejtett vészkijáratban, elestek, lábukat törték. A 19. század köze­pén nagy irtást rendeztek a prérikutyák kö­zött.

Ma már a prérikutyák és területeik ellenőrzés alatt vannak, és az állatok az USA összes vadon élő állata közül a legkedveltebbek közé tartoznak. De vannak ellenségeik. Mindig őrt állítanak, amely figyelmeztető jelet ad, ha veszély közeledik. A hímek úgy alapítanak telepet, hogy új város­részt ásnak ki, vagy legyőznek egy „polgármes­tert”. De ha nem nyerik el a kutyanép rokon- szenvét, az követi legyőzött vezetőjét, a győztes pedig ott áll alattvalók nélkül.

A hosszú téli álom után vad játékokban hemperegnek a lejtőkön. Lökdösődnek, birkóznak és bukfenceznek a nedvdús al­pesi fűben. Esetlenül festenek, de hajléko­nyak. A mókusok rokonai.

Mikor mindnyájan jóllaktak, kövekre fekszenek pihenni. A csoportból valamelyik mindig őrt áll, hátsó lábain figyelmesen kémlelve a völgyet vagy az égboltot. Ha beto­lakodó közeledik, az őrszem nyitott szájjal átható füttyjelet hallat.

A marmota füttyel figyelmeztet

Amikor az Alpokban kitavaszodik, féléves téli álom után előjönnek föld alatti lakóhelyükről az alpesi marmoták. A hegyek déli lejtőjén laknak, ahol melegebben süt a nap, és lédúsak a növények. A telepek 2000 méter magasságig is felnyúlhatnak, de például a svájci darusban egészen 2400 méterig találhatók. Az alpesi marmota az Alpokban, a Kárpátokban és a Pireneusokban él, ahová hajdani sztyeppelakó ősei a jégkorszak után szorultak fel.

A hímek a szemük és fülük között levő mirigy váladékával jelölik meg területüket. Ez úgy tör­ténik, hogy a váladékot kövekre és más kiemel­kedő tárgyakra kenik a család föld alatti lakó­helye körüli területen. A terület 2000 m² is lehet.

A marmota ébrenlétének nagy ré­szét evéssel tölti. Az üregi nyulak- hoz hasonlóan a füvet maga előtt félkörben legeli le. A tápláló alpesi virágokkal kezdi az evést.

Ha valóban veszély közeledik, mindnyájan lerohan­nak föld alatti lakhelyükre. Ennek 3-4 főbejárata és 8-9 mellékbejárata van. Maga a lakókamra akár három méterrel is lehet a felszín alatt. Természetes szükségleteik intézésére néhány vakjáratot használ­nak latrinának.

Ha nem érnek le idejében a védelmező járatba, hatékony fegyverük van. Há­romrészes végbéli mirigyükből olyan bűzös folyadékot lövellnek ki, hogy akármelyik ellenségük kedve elmegy a vadászattól.

Amikor jön az ősz, felkészülnek a hat hónapos téli alvásra. Téli fészkükbe füvet és növényeket horda­nak. A bejárati folyosót hat méter hosszan betömik földdel és kövekkel. Tizenöten is szorosan összefek- hetnek, így alszanak októbertől áprilisig.

TEVE

( Camelidae)

A teve 100 liter vizet iszik

10 perc alatt

Több mint 5000 éve szolgálja teherhordóként az egypúpú teve vagy dromedár a sivatagi országok népeit. Teljesen alkalmazkodott a sivatagi élet­hez. Talppárnái megakadályozzák, hogy belesüly- lyedjen a laza homokba. A rendkívül magas hő­mérsékletet éppúgy elviseli, mind a sivatagi éjsza­ka jeges hidegét. A teve egy hétig tartó sivatagi utakat is kibír ivás nélkül. Elviseli a testsúlyának 30 százalékát kitevő folyadékveszteséget.

Az állatok is, az emberek is a forró éghajlaton gyorsan veszítenek vizet. Ha nem ihatnak, tes­tük kiszárad, és elpusztulnak. Ezzel szemben a teve a testsúlyának egyharmadát kitevő vizet is veszíthet anélkül, hogy megsínylené.

A teve tíz perc alatt annyi vizet iszik, amennyit elveszített, és így gyorsan helyreállítja szerve­zetének vízegyensúlyát. Szemmel látható, ahogy a girhesre fogyott állat visszanyeri ere­deti egészséges formáját.

Téves az az elképzelés, hogy a teve gyomrában „vízzsák” van, vagy hogy a víz a púpban levő tar­tályban tárolódik. A púp zsírtartalék; a teve bőre alatt ugyanis nincsen zsír. A bendőjében éppen úgy bőséges emésztőnedv van, mint a szarvasmarháéban.

A tevét igazságtalanul tekintik butának. Szeszé­lyes és változó hangulatú, de mint hátas- és teherhordó állatnak nincs párja. 200 kilós teher­rel óránként 4 kilométert gyalogol, hátasállat­ként pedig napi 150 kilométert képes megtenni.

Még az észak-afrikai sivatagban is vannak esős időszakok, amikor kizöldül a homok. Télen a tevék találnak zöld legelőt, és hetekig, hónapokig elvannak víz nélkül. Még ha vízhez jutnak is, addig nem isznak, amíg ki nem szá­

radtak.

A teve kiválóan alkalmazkodott a sivatagi élet­hez és az ott előforduló homokviharokhoz. Sze­mét hosszú, sűrű szempilla, fülét a benne növő erős szőr védi a homoktól. Orrnyílásait izmok zárják le, könnymirigyei pedig olyan erősen mű­ködnek, hogy kimossák a szemükbe került port és homokot.

Az egyiptomi ugróegérnek

saját vízmüve van

Nappal a sivatag homokjának hőmérséklete a 75-80 °C-t is elérheti. Az ugróegér gyorsan el­pusztulna, ha a napon tartózkodna. Ezért nap­közben beássa magát a nedves, tömör homokba, ahol a hőmérséklet nem haladja meg a 30 °C-t.

Sok sivatagi állat megtanulta, hogyan lehet szá­raztakarmányból vizet nyerni. Ha ketrecbe zá­runk egy sivatagi ugróegeret meg egy közönsé­ges egeret, és csak száraz magokat adunk nekik, a közönséges egér szomjan hal.

Száraz, szálló és futóhomok

Nedves, laza homok

Nedves, tömör homok

Éjszaka előjön és táplálkozik. Kiássa a gyöke­reket, hagymákat és felszedi a kis magokat. A növényekből a vizet egy speciális „szepará­torral” nyeri ki az anyagcsere során. 100 g száraz magból (gabonából) 54 g vizet nyer.

Vannak olyan helyek is a Földön, ahol alig képzelhető el élet. És mégis jól megélnek egyes állatfajok mind a Déli- és Északi-sark kemény fagyában, mind a forró és száraz sivatagi terü­leteken. Sok százezer év alatt alkalmazkodtak a legnehezebb életkörülményekhez is. Az egyiptomi ugróegér vagy jerboa a Szahara, Szíria, Arábia és Irak esőben szegény sivata­gos területein él. Csodálatosan alkalmazkodott a homokhoz, a napsütéshez és a szárazsághoz.

Van-e szerepük a biológiai körforgás­ban? Igen. Először is a sivatagi rókák, sakálok és más ragadozók táplálékául szolgálnak. Azt is mondják róluk, hogy fellazítják a homokot, és így az esővíz könnyebben bele tud hatolni.

A ragadozóknak nem könnyű megfogni az ugróegeret, mert gyorsan biztonságba helyezi magát. Óriási hátsó lábaival saját hosszának tízszeresét ugorja. Mint a ken­guru, hátsó lábaival ugrik és a farkával kormányoz, mellső lábait a melléhez szorítva.

A nőstény 2-4 kölyköt ellik fűből és teve­szőrből épült fészkébe. A fiatalok fejlődése lassú. 30 nap alatt nő ki a szőrük, és csak tíz nappal később nyílik ki a szemük. Amikor az anya szállítja a kicsinyeket, a mellső lá­baiban viszi őket.

/Íz özbak

Késő ősszel a bak elhullatja agancsát. A párosodási küzdelmekig új agancsa nő. A növekvő agancsot vérbő hártya, a barka táplálja. Tavasszal az őzbak ledörzsöli a barkát, fákhoz dörgölve agancsát.

Az őzbak agancsa kicsi, de hegyes és éles. Néha drámai vége lehet a küzdelemnek. Egy győztes bak egyszer a versenytársával folytatott kemény küzdelem után eltűnt. Egy nádasban találtak rá, feje a vízbe lógott. Mellette

A bak által kialakított területen találha­tó suták a bak tulajdonát alkotják és háremébe kerülnek. Ez a legtöbbször egy vagy két sutából áll, azok előző évi gidái-

megverekszik a háreméért

Alig van állat, amely olyan szelídnek látsza­na, mint az őz. De a látszat csalhat is. A ta­vaszi és a nyár eleji erdőben az őzbakok kemény verekedésekben csapnak össze a su­tákért. Amelyik győz, kis háremet gyűjt maga köré. A többi bakot elüldözi a saját területéről, s mindenféle behatolóval szem­ben megvédi.

feküdt a suta, és nyalogatta a bak összeszurkált fejét

Az őzsutának úgynevezett nyújtott szaporo­dási ciklusa van. Júliusban-augusztusban párosodik, de a magzat csak a következő tavaszra fejlődik ki, és mielőtt a nőstény megellené gidáját, elűzi az előző évi gidákat.

A kis gida, amint a világra jön, azonnal megkeresi az anyja csecsét, és elkezd szopni. Idősebb suták gyakran kettes ikreket, néha hármas ikreket ellenek. Két hét múlva a gida olyan erős, hogy anyjával tud tartani.

Az őz különböző bokrok, bogyós és más nö­vények levelein és hajtásain él. A hobbikerté­szek bánatára a tulipánt, a rózsát és azok bimbóját is szereti, sőt szeret majdnem min­dent, ami egy jól kialakított kertben nő. És be is téved a kertekbe.

Hjalmar Fleicher svéd állatkutató egy táblát csinált, amelyet ki lehet tűzni a bimbózó ágyások elé. A tábla az őz hátsó „tükrét” ábrázolja. Az ijedt öz ugyanis veszély esetén mutatja ezt a fehér mezőt. Más őzekre ez figyelmeztetésként hat, és elmenekül­nek.

A sün elpusztulhat, ha savanyú tejet kap!

A sün az egyik legősibb emlősállat. Már 30 millió évvel ezelőtt is, abban a korban, ami­kor kifejlődtek az első lombos fák, esetlenül kocogott, rovarokra vadászva. Ma, modern és felvilágosult korunkban, egyre több sün pusztul el, főleg az utakon.

Tüskéi hatásos fegyverek. Veszély esetén gerincét a bőrében levő izom meghajlítja, és a sün összegömbö­lyödik, olyan lesz, mint egy tüskés labda. Egy sünnek 10 000-16 000 tüskéje van.

A sün rovarevő, de csigákat és más apró állatokat is fogyaszt. Természete­sen szabad etetni is, de csak marhahús­sal, friss tejjel! Ha a tej savanyú, a sün elpusztulhat.

A tüskék kitűnő védelmet nyújtanak a ke­resztes viperával szemben is. A vipera hiá­ba vagdos feléje, mindig csak a tüskéket találja. A sün azután egyetlen harapással megöli.

A sünök fiatalon pusztulnak el, csak 10 szá­zalékuk éli meg az öt évet. A gépkocsiforga­lom sok áldozatot szed közülük, de a beteg­ségek és a környezetet szennyező mérgező anyagok is pusztítják őket.

A sünök saját élőhelyet alakítanak ki. Ha két párkereső sün találkozik, küzde­lemre kerül sor. Egymásnak rontanak, és lehajtott tüskékkel öklelik egymást. Sok­szor véres sebeket ejtenek egymáson, és megszaggatják egymás fülét.

A születéskor a kölykök tüskéi fehérek, pu­hák, három milliméteresek. 11 nap múlva ösz- sze tud gömbölyödni, és a 14 18. nap között kinyílik a szeme. 30 nap múlva kinő a foga, és maga keresi az élelmét. 14 nappal később ki­cserélődnek a tüskék. Magyarországon a sün még elég gyakori, s a védett állatfajok közé tartozik.

Mire beköszönt az ősz, a sün már kigömbölyödik. Beássa magát, és téli álomba merül. Testének hőmér­séklete felveszi a környezet hőmérsékletét. Ha a külső hőmérséklet tartósan 6 fok alá süllyed, bekapcsolódik egy „hőmérséklet-szabályozó”. Az izmokban levő cu­kor elég, így növekszik a testhőmérséklet, s az élet lángja újból kigyullad.

Az óriás erszényes mókus

100 métert repül

ÓRIÁS ERSZÉNYES MÓKUS (Schoinobates volans)

Elugráskor a röppálya majdnem függőleges, így növekszik a sebesség. Ezután a pálya meghajlik, és majdnem vízszin­tessé válik. A vitorlázás kissé emelkedő vonalban végződik a fa alsó részén. A mókus gyorsan felmászik a fa tetejére, hogy újból nekilendüljön.

A repülő erszényes mókus és a repülő mókus nem tud úgy repülni, mint egy madár vagy denevér. De hátulsó és mellső lábai között erős repülöhártya fejlődött ki, amely kifeszül, amikor a mókus leug­rik egy fa tetejéről. A repülőhártya ejtőernyő vagy vitorlázó repülőgép módjára működik. így „re­pül” a mókus a fák között! A kelet-ausztráliai óriás erszényes mókus mind közül a legjobb és legjobban felszerelt vitorlázórepülő. A színe feke­te, szürkésbarna, vörösesbarna vagy fehér között váltakozhat. A fák lombjai között tanúsított ügyessége alapján kapta tudományos nevét: „Schoinobates volans”, ami azt jelenti, hogy „re­pülő kötéltáncos”.

Az óriás erszényes mókus siklórepüléssel közlekedik a fák között, még ha azok 100 méterre vannak is egymástól. Láttak egy példányt, amely hat egymás utáni siklóre­püléssel 540 métert tett meg, jó nagy sebességgel. Az egyik szakaszon 40 km/órát mértek. Az erőt a repüléshez magából az elugrásból és a siklási technikából nyeri. A bőrhártya a könyökén és csuklóján rögződött.

AZ OPOSSZUMEGÉ

(Acrobates pygmaeus)

A földön az óriás erszényes mókus esetlen és ügyetlen, könnyű zsákmánya a ragadozók­nak, például az Európából betelepített róká­nak. Legádázabb ellensége egy nagy bagoly­faj, a Ninox strenua.

A nősténynek évente egy kicsinye van. Négy hónapos korban hagyja el az erszényt és má­szik fel a mama hátára, amitől az nem tud siklórepülni. Ha leteszi a kölyköt a fészekbe, újból tud repkedni a fák között.

A legkisebb siklórepülő erszényes állat az oposz- szumegér. Ausztrália eukaliptuszerdeiben él. Olyan kicsi, hogy egy gyógyszeres dobozban elfér. A farka hasonlít a madarak farktollára. Nektárral és apró rovarokkal táplálkozik.

A véznaujjú maki a hosszú ujjúból él

A véznaujjú maki ujjaival végigkopogtatja a fatör­zset, mint a harkály. Hallgatózik és megfigyeli a rovarok mozgását a fatörzs járataiban. Metszőfo­gaival feltépi a fa kérgét, ujjával benyúl, és kihúzza a lárvákat.

A madagaszkári véznaujjú maki az egyik leg­érdekesebb emlősállat. Madagaszkáron, ahol nincsenek harkályok, a harkály szerepét a véz­naujjú maki tölti be. Harmadik (középső) ujja hosszú, vékony szerszámmá alakult, amellyel, mint a harkály a nyelvével, kiszedi a rovarokat a fákon levő járataikból. A véznaujjú maki éjszakai állat, a félmajmokhoz vagy lemurok- hoz tartozik, és ma már védett.

WEZNAUJJÜ MAKI (Daubentonia madagascariensis)

Táplálékát a véznaujjú maki a nyáléhoz hasonló fogakkal szerzi meg. Ezért először a rágcsálók közé akarták besorolni. Az öreg fatörzseket a harkály a csőrével, a véznaujjú maki harapással bontja fel.

Nevét sajátságos mellső lábáról kapta. Középső ujja hosszú és rendkívül vékony. Valóságos szerszám. A hüvelykujj vissza­fejlődött. Az ujjakon karomszerű körmök vannak.

A véznaujjú maki tápláléka rovarokból és min­denekelőtt a fákon lakó lárvákból áll. A bam­busz és a cukornád bele is a csemegéihez tarto­zik. Ujjával benyúl a nád belsejébe, és kikaparja az édes belet.

A véznaujjú maki éjszakai állat. Amikor eljön az alkonyat, ügyesen ugrik ágról ágra. Ugrás közben bozontos farkával kormányoz. Időn­ként felkiált: „áje-áje”. Ez úgy hangzik, mint amikor két fémdarabot összedörzsölnek.

Ez a hang megijesztette a bennszülötteket, akik a véznaujjú makit ma is „a halál hírvivőjének” mondják. Pedig békés állat. Gyakran lóg fejjel lefelé egy faágon és gyümölcsöt szed, vagy a középső ujjával fésüli a bundáját.

A házi veréb

– a repülő egér

HÁZI VERÉB

(Passer domesticus)

Mezei veréb

A házi veréb szemmel tartja a város szabadtéri vendéglőit és lecsap az üres asztalokra, hogy jóllakjon a morzsákkal.

A házi veréb edzett, kis termete ellenére erőteljes és ravaszabb a legtöbb madárnál. Egyedülálló alkalmazkodóképességével megtelepedett és élet­ben maradó a hideg Szibériában éppúgy, mint az arab államok napégette beduinfalvaiban. Egyet­len más madár sem alkalmazkodott annyira az emberhez, mint a házi veréb. Követte a vasútépítő­ket Lappföldre, és amikor épült a transzszibériai vasút, eljutott Kínába. Nem hiába nevezik néha repülő egérnek.

A házi verebet gyakran összetévesztik a me­zei verébbel. Pedig könnyen megkülönböz­tethetők : a mezei veréb feje búbja vörösesbar­na, és arcának mindkét oldalán fekete folt van. A házi verébnek erőteljesebb is az alkata.

A házi veréb agyveleje egy grammal nehe­zebb, mint hasonló nagyságú más madara­ké. Okos állat. Az emberektől védőtávol­ságban marad. Ritkán jön közelebb egy méternél. Némelyik még óvatosabb.

Amikor a házi veréb tavasszal párosodik, könnyen támad az embernek olyan benyomása, hogy a tojónak több lovagja van. Több him udvarol hangosan egy tojónak. De a tojó elzavarja a szerelemtől beteg híme­ket. A házi verebek állandó „házasságban” élnek.

A házi veréb fő táplálékai, a gabona és mag­vak, túl kevés fehérjét tartalmaznak ahhoz, hogy a fiókáknak ez elég legyen. Az ő elede­lüknek hatvan százalékban állati eredetűnek kell lennie, míg a felnőtt veréb számára csu­pán öt százalék is elég.

A házi veréb követte az európai gyar­matosítókat Dél-Amerikába, Ausztrá­liába, Új-Zélandra. Észak-Amerikába csak a 19. század közepén került. Euró­pai bevándorlók vitték magukkal.

Az új bevándorló később bosszúságot is okozott. Mint mindig, amikor idegen állatfaj új ökológiai rendszerbe kerül, tragédiákra került sor. Az erőtel­jes házi veréb több madárfajt elűzött, szétrombolta a fészküket, kidobta belőlük a tojásokat és a fióká­kat. Ma egyik óceántól a másikig megtalálható.

Az erdei szalonka szeme a tarkóján van

Tavaszi estéken sajátságos zene hallható. Ez az erdei szalonka hímjének hangja. A madár alkonyaikor repül át az erdő tisztásai és irtásai felett, és párhívó kiáltását hallatja. Az erdei szalonka a libafélékhez tartozik, de nem keve­redik a többi parti madár közé, hanem szíve­sebben tartózkodik az aljnövényzettel benőtt mocsaras erdőkben. Svédországban gyakorla­tilag az egész országban előfordul, Magyaror­szágon csak szórványosan költ.

Lenn a földön hallgatják őket a tojók. Amikor felizgulnak, halk hívó hangot hallatnak, és kiterítik farktollaikat. A fa­roktollak fehér vége a sötétben úgy világít, mint egy jelzés. A hím meglátja és meghallja a tojót, és odarepül mellé. Gyakran több tojóval is sikerül párzania.

ERDEI SZALONKA

(Scolopax rusticola)

A tojó fészkét a talaj mélyedésében építi, száraz levelekkel béleli. Nem könnyű meg­találni az erdei szalonka fészkét. A tojónak és a tojásoknak olyan védőszíne van, ami­től egybeolvadnak a környezettel.

Aitojó érdekes tulajdonsága: ha a fészek veszélyben van, a lábai közé szorít egy fiókát, és biztosabb helyre viszi. Ez a jelenség nagyon ritka a madaraknál.

Az erdei szalonka szeme a fejlődés folyamán fokozatosan a feje tetejére és oldalra került. Ezáltal nagy a látómezeje, 360 fok. A szalonka gyakorlatilag úgy is tud nézni, hogy a tarkóján van a szeme!

Ezért nem könnyű meglepni a földön tar­tózkodó szalonkát. Miközben járkál és kis rovarokat szed fel a földről, vagy csőrével a földet túrja férgek után, hátrafelé és előre egyaránt lát.

Az erdei szalonka csőre alkalmas arra, hogy meg­fogja vele a férgeket a földben. A csőrében levő tapintótestecskék segítenek megtalálni a zsák­mányt. Amikor a jelzés eljutott az agyba, kinyílik a csőr hegyi része, körbefogja a férget és bekapja, anélkül, hogy kivenné a csőrét a földből.

ÉKFARKÚ HALFARKAS

(Stercorarius parasiticus)

Egy éhes halfarkas, ha megpillant egy madarat hallal a csőrében, úgy követi, mint egy vadászrepülőgép.

Az ékfarkú halfarkas

– part menti kalóz

Az állatvilágban a táplálkozásnak több módja ismert. Vannak állatok, amelyek másokon élős- ködnek, paraziták. Az élősködés egyik mestere az ékfarkú halfarkas: gyors röptű sirályféle, amely ahelyett, hogy maga halászna, hagyja, hogy más madarak gyűjtsék össze a táplálékot, s azután elveszi tőlük. A halfarkas a tengerpartok közelé­ben a fészkek kifosztására „szakosodott”. A szá­razföld belsejébe, így Magyarországra is, csak ritkán vetődik.

A halfarkas kedvenc áldozatai a csérek, bár azok is mesterien repülnek. Az állandó támadások hatásá­ra a csér elengedi a halat, mire a halfarkas megfor­dul, és elkapja azt a levegőben.

Ha a madár a halfarkas támadásai hatására nem engedi el halzsákmányát, a halfarkas úgy kényszeríti rá, hogy a madár hátát vagdossa a csőrével. A kevésbé ügyesen repülő északi lunda alig tud elmenekülni.

A lunda, amely több kisebb halat tart a csőrében, elengedi a zsákmányt, erre a hal­farkas valóságos légi cirkuszelőadást tart. Elegánsan egymás után elkapja a halakat, mielőtt a vízbe esnének.

A csérek egy része olyan technikát alakított ki, amely megmenti őket a halfarkas kalóz­kodásától. Ahelyett, hogy eleresztenék a ha­lat, egy adag ürüléket eresztenek ki.

Ha a madár a halfarkas támadásai hatására nem engedi el halzsákmányát, a halfarkas úgy kényszeríti rá, hogy a madár hátát vagdossa a csőrével. A kevésbé ügyesen repülő lunda alig tud elmenekülni.

Ősszel az ékfarkú halfarkasok délre húzódnak a tengeren, nem messze a parttól. Tovább élősköd- nek, felszedik a hajók hulladékát, és kicsit maguk is halásznak. Májusban visszatérnek.

A jeges búvár a sarkvidéken költ

A jeges búvár a legnagyobb a búvárfélék kö­zött. Az északi sarkkör környékén költ. Test­súlyához képest kisebb a szárnyfelülete, mint bármelyik más madáré. Ezért a felszállással nehézségei vannak, és a szárazföldön gyámol­talan. Ha már fent van a levegőben, ügyesen repül, és óránként 90 kilométeres sebességet is elérhet. Április-májusban több ezer kilométert repül, hogy elérjen a sarkvidék körül fekvő költőhelyekre. Magyarországon ritka vendég.

JEGES BÚVÁR (Gavia immer)

A sarki búvár és az északi búvár Skandi­náviában és Északkelet-Európában is költ. A jeges búvár az Északi-sark körül és Izlandon költ. A fehércsőrű búvár cső­re észrevehetően felfelé görbül.

A közönséges jeges búvár Észak-Amerikában, Grönlandon, Izlandon, Jan Mayen és Björköby szigetén költ. A fehércsőrű a Jeges-tenger keleti felén költ, Novaja Zemljától a Jeges-tenger part­mellékén egészen Alaszkáig és Nyugat-Kanadáig.

A jeges búvár majdnem egész életét a vízben tölti. Ügyesen bukik, halakkal, rákokkal, kagylókkal él, a zsákmány után akár 20 méter mélyre is lemerül­het. Előfordul, hogy 300 méterrel arrébb jön újból a felszínre. Uszólábai egész hátul helyezkednek el, propellerként működnek.

Súlyához képest az egész madárvilágban neki a legkisebbek a szár­nyai. Csak a vízről tud felszállni, tekintélyes felszállási hosszra van szüksége, és 50-100 métert fut a felszínen, mielőtt a levegőbe emel­kedne. Fészke kis szigeten vagy a parton, a víz közelében van. Csak a költés idején jön ki a szárazra.

A 2 tojásból 29 nap múlva kelnek ki a felül szürkésfe­hér, alul szürkésbarna pihés fiókák. Alig száradtak meg, máris a vízre mennek szü­leikkel.

A fiókák már 2-3 napos korukban méternyi mélyre merülhetnek, és körülbelül 10 hetesen repülnek. Ősszel visszaköltöznek melegebb vi­dékre. A fehércsőrű búvár többnyire Skandi­návia környékén telel, Közép-Európába rit­kán vetődik.

A búbos vöcsök

– tavaink vízi akrobatája

A vízimadarak udvarlási játéka tavaszonként mindig lenyűgöző látvány. Mind közül a búbos vöcsöknek vannak a legkidolgozottabb cere­móniái, így őt tanulmányozták legtöbbet a ku­tatók. A búbos vöcsök párosodási játéka ta­vasszal és nyár elején játszódik le a tavakon. Ez a játék sok felvonásból áll.

BÚBOS VÖCSÖK

(Podiceps cristatus)

Az udvarláshoz a víz alá bukás a bevezető. A hím már messziről, 50 méterről meglát egy tojót. Pár perc múlva mellette bukik fel, mintha a vízből nőne ki.

Néhány pillanat a ceremóniából: A Találkoznál és extázisbán rázzák a fejüket. B Mindketten lebuknak a víz alá, növénydarabokkal a csőrükben jönnek fel. és egymáshoz úsznak. Hirtelen kiemelkednek a víz­ből, mint a pingvinek, mell a mellhez. C A hím aján­dékot ad a tojónak, egy halat.

A vöcsöknek nem olyan úszóhártyája van, mint más vízimadárnak, hanem evezőlapá­tok vannak az ujjain. (1) Ezek szarulebe- nyekből állnak (2. oldalnézet), amelyek visz- szacsapódnak, hogy visszafele mozgáskor a legkisebb ellenállást tanúsítsák (3. elölné- zet).

A vöcsök fészkét száraz vagy korhadt növény­darabokból építi, és a fészek úgy úszik, mint egy lehorgonyzott tutaj. Párzás után a tojó 4-5 to­jást rak. Mikor elmegy a fészekről, letakarja azokat, nehogy más meglássa, és hogy melegen maradjanak.

Mindketten költenek, de legtöbbször a tojó ül a tojásokon. A fiókák 25-27 nap alatt kelnek ki. A szülők néha megosztják őket maguk közt, az egyik felét a hím, a másikat a tojó vezetgeti. A kicsik gyakran az öregek hátán ülve utaznak.

A szülők szárnyai alatt egy egész fészekalja el­fér. Oda bújnak be a fiókák még rövidebb leme­rülésekkor is. Ha közben kicsúsznak onnan, úgy pattannak fel a felszínre, mint kis gumilabdák. Önállóan csak 6 hét múlva tudnak lemerülni.

A kígyónyakú madár megszigonyozza a halakat

KÍGYÓNYAKÜ MADÁR (Anhingidae)

Amikor a kígyónyakú madár vízbe merült testtel úszik, és csak a vékony nyaka látszik a víz felszí­nén, úszó kígyóhoz hasonlít. A nyaka másban is hasonlít egy kígyóra, a madár erről kapta nevét. Négy faja terjedt el az Ó- és Újvilág trópusi és szubtrópusi vidékein: az amerikai, afrikai, indiai és az ausztráliai.

Úszás közben a teste rendszerint félig merül a vízbe A. Ha veszély fenyegeti kipréseli a levegőt és annyira lemerül, hogy csak a feje látszik ki B. A lélegzés szabályozásával változtatni tudja a fajsúlyát és különböző merüléssel tud úszni C.

Amikor a hal „lőtávolban” van, a kígyónyakú madár feje úgy pattan ki. mint egy kígyóé, amely marni készül. A nyak villámgyors mozdu­lata meglepi a halat, amelyet szigonyként fúr át a csőr, vagy szorít a két káva közé.

A kígyónyakú madár akkor is kí­gyóra emlékeztet, amikor zsákmá­nyát elejti. Amikor a víz alatti va­dászat közben halat közelít meg, S-formában húzza vissza a nyakát.

A fej úgy vágódik előre, mint egy acélrugó. Maga a mechanizmus a nyolcadik nyakcsigo­lyán alapszik, amely ilyenkor kiegyenesedik, és előrelendíti a fejet. Az elv körülbelül az, mint az eszkimók szigony- vagy dárdavetöinél.

A sikerült fogás után a kígyónyakú madár felveti a fejét, hogy a hal lerepüljön róla, és elegánsan a levegőben kapja el, mindig úgy, hogy a hal feje lefelé néz. A madár már fiatal korában gyakorolta a zsonglőrködést fadara­bokkal.

A kígyónyakú madár tollazata nem annyira víz­taszító, mint például a kacsaféléké. Miután egy időt a vízben töltött, ki kell jönnie megszáradni. Kiül egy faágra és napozik.

A bagoly szeme olyan, mint egy fényképezőgép lencséje

A macskabagoly Európa és hazánk egyik gya­kori bagolyfaja. Szürke és vörös változata is­mert, utóbbi ritkább. Magassága kb. 40 cm. Fehér tojásait február-márciusban rakja faodú mélyére, kéményekbe. Magyarországon vala-

Amikor leszáll az alkonyat és esti sötétség terül el a természet fölött, akkor kezdődik a baglyok munkanapja. Éjszakai munkájukhoz jól fel van­nak szerelve. Ötszázszor-ezerszer jobban látnak a sötétben, mint mi, emberek. A fülük érzékeny tájékozódó készülék, amellyel a hang alapján meg tudják határozni, hol van egy egér a hó alatt, és meg tudják találni a zsákmányt. A baglyok igazi éjszakai ragadozókká fejlődtek.

A nagy erdők mélyén élő, és a legsötétebb éjszakában vadászó baglyok 10-szer, 100-szor kevesebb fénynél is lát­nak, mint mi emberek. Besötétített szobában végzett kísér­letek megmutatták, hogy a bagolynak egy csillag fénye is elég ahhoz, hogy fölfedezze zsákmányát.

A bagoly pupillájának mérete vál­tozó, úgy működik, mint egy fény­képezőgép fényrekesze. Sötétben a pupilla láthatóan kitágul, tág, nagy fényerejű „fényrekesze” van.

A macskabagoly fő táplálékát az apró rágcsálók alkotják. Egy bagolypár há­rom fiókával egy év alatt több mint 4000 apró rágcsálót és cickányt fogyaszt el. A fiókákat még két hónappal a fészek elhagyása után is etetik.

A zsákmányt a hó alatt úgy keresi meg, hogy forgatja a fejét. Az egér által okozott zaj külön­böző szögekben jut a bagoly fülébe. A zsák­mány abban a pontban van, ahol a hangjelzések találkoznak. A bagoly fejének forgatásával tá­jolja be pontosan a zsákmányát.

Mielőtt a bagoly lecsapna a faágról, egy sor idegi érzékelő beállítja az „automatikus pilótát”. Kísérlet­képpen bekötötték baglyok szemét, így csak hallás alapján kellett egeret fogniuk. Szinte soha nem tör­tént meg, hogy elvétették volna a zsákmányt.

A nagy őrgébicsnek saját éléskamrája van

A nagy őrgébics énekesmadár, de életmódja a raga­dozókéra emlékeztet. Úgy is fest, mint egy miniatűr ragadozó madár, és annak ellenére, hogy csak ak­kora, mint egy rigó, félelmetes vadász. Az a furcsa szokása van, hogy zsákmányát feltűzi vagy felfüg­geszti tüskés fákra vagy bokrokra. Rosszabb idők­re gyűjtöget. Amikor megfogyatkozik az eleség, mindig van ennivalója az „éléskamrájában”. Ma­gyarországon nem fészkel, de rendszeres őszi-téli vendég. Októberben érkezik, és áprilisig marad. Mindig magányosan és valami kiemelkedő ponton, bokor csúcsán, villanyvezetéken látható.

NAGY ŐRGÉBICS (Lanius excubitor)

A nagy őrgébics feje sokban hasonlít egy raga­dozómadáréhoz. Hajlott, hegyes csőrével öli meg zsákmányát. Az őrgébicsnek nincsenek ra­gadozómadár-karmai, így amikor enni akar, a zsákmányát rögzíti valahol.

Ha tövises bokor mellett megyünk el, elő­fordulhat, hogy rovarokat és más apró állatokat látunk tövisekre szúrva, persze nem olyan sűrűn, ahogy a rajzon látható. A nagy őrgébics így tárolja az élelmet.

A tápláléka nagyon változatos. Eszik rovarokat, egereket, gyíkokat és madarakat, akkorákat is, mint saját maga. Egy ágon üldögél, körbekémlelve. Ha mozdulni lát valamit a fű között, lecsap rá. A kis madarakat sólymok módjára a levegőben vágja le.

Megölt zsákmányát gyakran tövisre, hegyes ágra húzza. Havas téli időben csak apró emlősöket és madarakat foghat. Ha fogytán a zsákmány, a galagonya tövisein lévő „élés­kamrát” keresi fel. A hazánkban fészkelő kis őrgébics valamivel kisebb, a homloka fekete. Viszonylag nagy fészkét tűlevelű vagy lombos fák ágaira építi, általában 60-70 m magasan. A fészkét gazdagon béleli toliakkal, néha pa­pírdarabkákkal. Az 5-7 foltos tojáson csak a tojó kotlik, párja eteti. Néha kakukkot nevel­nek a fészekben.

Az őrgébics onnan kapta nevét, hogy régebben a solymászok kalitkában tartották, mert más-más hangokkal hívta fel figyelmüket a különböző raga­dozó madarakra. Ez megkönnyítette a sólymok befogását. Az őrgébics jóval előbb felfedezte a sóly­mot, mint ahogy a solymász észrevette volna.

A fazekasmadárnak egyedülálló építési technikája van

KÖZÖNSÉGES FAZEKASMADÁR

(Furnarius rufus)

A madarak tavasszal építik a fészküket, amely aztán megvédi a tojásokat és a fiókákat. A ma­darak fészeképítési technikája alkalmazkodott azokhoz a vidékekhez és országokhoz, ame­lyekben laknak. Az egyik legfigyelemremél­tóbb „építőmester” a dél-amerikai fazekasma­dár, amely kiváló kőművesmunkát végez. A hím és a tojó egymást segítve keveri össze az agyagot fűvel és toliakkal, s ebből aztán majd­nem labdagömbölyűségű fészket építenek egy oszlop tetején.

A fazekasmadár fészke nem reped meg a napon. (A benszülöttek agyagkunyhói meg­repedeznek, és a repedésekben betegségeket terjesztő rovarok élnek.) A fazekasmadár az építést egy lapos alappal kezdi.

A közönséges fazekasmadár Dél-Amerika tágas pampáin ta-_ nyázik erős fészkében. Az ar­gentinok „el hornero”-nak, péknek nevezik.

A fazekasmadár fészke körülbelül 2000 kis agyagcsomóból áll. Minden rakomány, amelyet a madár hazavisz, 4 gramm súlyú. Amikor a gyakran labdagömbölyűségű fészek készen van, súlya már 4-6 kiló, az építése 10-16 napig tart.

Mivel a fazekasmadárnak puha agyagra van szüksége, a fészek építését az esős évszakban kez­di. A munkában mind a hím. mind a tojó részt vesz, víztócsákat keresnek, ahol az agyagot fűvel, tehéntrágyával, néha toliakkal keverik.

Amikor kész a fészek, 3-6 tojás kerül a jól védett kamrába. Hogy ide bejussanak, a madaraknak előbb át kell menniük egy nagy előszobán és egy védőfalon. A betonkeménységű agyag védelmet nyújt a fazekasmadár összes, a pampán található ellensége elől.

A fazekasmadár minden évben új fészket épít. Régi fészkét gyakran fecskék és más madarak foglalják el. Ha alkalmas helyet talál fészkének, megeshet, hogy több évig egyik fészket építi a másikra.

A forró napon az agyagfészek úgy megkeme- nyedik, hogy kalapáccsal sem lehet szétverni. Sok millió bennszülött kunyhót szilárdabbá le­hetne tenni a fazekasmadár „cementjével” Ak­kor nem repednének meg, és kevesebb betegség fordulna elő.

A pusztaityúk a tollai közt viszi a vizet

NYÍLFARKÚ PUSZTAITYÜK

(Pterodes alchata)

A Föld legforróbb, legterméketlenebb és szélkor­bácsolta vidékein, a sivatagokban és a pusztákon, Afrikától Pakisztánig megtalálható a pusztai­tyúk, egy galambféle, amely dacol a barátságta­lan éghajlattal. Kevés az élelme, és több tíz kilo­métert kell repülnie, hogy vízhez jusson. 16 faja van, amelyek mind alkalmazkodtak a sivatagi és pusztai élethez.

A pusztaityúk alkalmazkodott a sivatag magas hőmérsékletéhez. A homok felülete napközben 60-80 °C-os is lehet. A tyúk bőre különösen vastag, a mellén a melegtől védő légtasak, lábán talppárnák vannak.

Élelme magokból és rügyekből áll, néha még rovarokból is. A víz nagyobb gondot jelent. Sokat kell repülnie, ha inni akar, 40-50 kilo­méter sem szokatlan. Oda-vissza 100 kilomé­tert is megtesz a vízért.

Fészkét a homokba vájt üregbe rakja. A tojó nappal költ, a hím ilyenkor eteti őt. Éjszaka a hím ül a tojásokon. Ha ragadozó közeledik, azzal terelik el a figyelmét a fészekről és a tojá­sokról, hogy sebesültnek tettetik magukat.

Amikor a 2-3 tojás kikelt, a hímek vizet hordanak a nősténynek és a fiókáknak. Rajban repülnek a hímek és a víztől ki­csit messzebb szállnak le, 5-10 percig fi­gyelnek.

Amikor tiszta a levegő, a víz szélére repülnek. Begázolnak, bemerítik a csőrüket és addig szívják magukba a vizet, amíg „fel nincsenek tankolva”.

A hím talán több tíz kilométeres repülés­sel tér vissza családjához a víznyerő hely­től. Szegytollaiban raktározta el a vizet amelyet a fiókák kiszívnak.

A család sok vizet fogyaszt, a hímnek naponta kétszer kell vizet hoznia az itatóhelyről. Ha nem jön vissza, szomjan hal a család.

A csuka

100 000 ikrát rak le

Mikor tavainkon elolvad a jég, megélénkülnek a csukák. Márciustól májusig eltart az ívás. A fiatalok előbb kezdik, míg az idősebbek, mélyebben lakók utoljára kerülnek sorra. A partközeli, viszonylag sekély vízben íyik, ennek kezdetét elsősorban a víz hőmérséklete és a környezeti adottságok döntik el.

Ivás idején a hímeknek nincs meghatá rozott területük. Amikor a hímek ősz szetalálkoznak az ívóhelyeken, fényé gető tartást öltenek, meggörbített hát tál, de ritkán kerül sor verekedésre.

Még ha megfelelő is a víz hőmérséklete, nem kezdő­dik meg az ívás a füves partok elárasztása előtt. Ha késik a tavaszi áradás, késik a csukák ívása is. A meleg és a növények késztetik a csukákat ívásra.

Ha egy nőstény fogadja a hím udvarlását, előre­úszik. A hím melléúszik, úgy, hogy a szemük egy magasságba kerül. A parthoz úsznak, a sűrű fűbe, amely felizgatja őket.

A hím a nősténynek odacsap a farkúszó­jával, ez a „párzási ütés”. Ekkor a nős­tény kibocsátja az ikráját, a him pedig kifecskendezi a tejét. A farkúszó újabb csapása segít az ivarsejtek keveredésében.

Egy 10 kilós csuka körülbelül 100 000 ikrát is lerak. Erre a tömegtermelésre szükség van, mert sok ve­szély fenyegeti az ikrákat és az ivadékot. Csak keve­sen maradnak életben és nőnek fel. A frissen kikelt ivadékok a fejükön levő tapadómiriggyel kapasz­kodnak a növényekbe.

Egy idő múlva eleresztik a támaszt, kiúsz­nak a felszínre, megtöltik az úszóhólyagju­kat levegővel, és elkezdenek vadászni. A két centiméternél kisebb kishalak vízi­bolhát és más apró állatokat esznek. A na­gyobb kishalak már csak szinte apróhallal élnek.

A fiatal csukák szája óriási, saját testhosszuk 80 százalékát elérő zsákmányt is lenyelnek. Egy 15 centiméteres kis csuka majdnem ugyanilyen hosszú testvérét is le tudja nyelni. De rengeteg csukaivadékot esznek meg más halak.

CSUKA

(Esox lucius)

A ponty

100 évig is élhet

PONTY

(Cyprinus carpio)

Magyarországon a ponty a leggya­koribb hal. Egész évben természete­sen nem fogható ki. Nem fogható ki akármilyen méretű ponty sem, a 30 cm alattit vissza kell ereszteni.

Ázsiában igen elterjedt a pontytenyésztés. Ja­pánban a sűrűn lakott ország fehérjeszükség­letének nagy részét a ponty fedezi. A ponty szívós hal, elviseli az oxigénben szegény vizet is.

A Kaszpi-tengerben több mint 25 kilós pontyo­kat is fognak. A ponty a legtöbb állatnál maga­sabb kort érhet meg. Átlagos élettartama 30-40 év, de egyes példányok 70-100 évig is elélhetnek.

A ponty Kelet- és Közép-Ázsiából származik. A kínaiak már 2500 évvel ezelőtt tenyésztették tavakban. Európai szerzetesek hozták be a pontyot Európába, és a 16. század közepén került a dániai kolostorokba. A ponty nagyon óvatos hal, nem mindig harap a horgászok csa­lijára. Sokat kibír, életerős, sok országban el­terjedt. Előfordul Európában, Ázsiában, Afri­kában, és az 1870-es években betelepítették az USA-ba is. Most megtalálható az egész ameri­kai földrész folyóiban és édesvizű tavaiban.

Évszázadok tenyésztőmunkájával egy sor válto­zatot hoztak létre: a pikkely formája és színe különbözik. A voltaképpeni pontynak három kultúrformája van: a tükrös ponty, a bőrponty (amelynek nincs pikkelye), és a nemes ponty.

A pontyfélék teste úgy épül fel, hogy a fenék­iszapból ki tudják szedni a táplálékukat. Száju­kat meg tudják hosszabbítani, torkuk pedig ön­működően zárul. „Alacsony nyomású kamra’ képződik, ide beszívódik a lárvákat, apró állató kát tartalmazó iszap, amelyet a ponty megszűr.

A tavi pontyokat hozzá lehet szoktatni ahhoz, hogy olajpogácsát, kenyeret és főtt krumplit egyenek. Japánban van egy faj, amely vízinövényeket eszik. Ezt olyan ta­vakba telepítik, ahol sok a növény, hogy megakadályozzák az elburjánzást.

Késő ősszel a pontyok abbahagyják az evést, és csoportokba gyűlnek össze a fenék iszapjában. Itt mozdulatlanul pihennek, vermelnek, 6 °C-nál még kopoltyúik mozgatását is abbahagyják. A 4 C alat­ti vízhőmérséklet már életveszélyes a számukra.

A tüskés harcsa kicsinyei jót alszanak az apjuk szájában

Megtörténik, hogy a sporthorgászok néha egy hosszú, furcsa halat fognak, amelynek hosszú bajusza és a békáéhoz hasonló szája van. Ez a harcsa. Sokak szerint félelmetes hal. Ami igaz, igaz: ragadozó. A harcsák édesvízi halak. Nincs pikkelyük. Több mint 2000 fajuk van a világon, és egyetlen földrészről sem hiányoz­nak. Nem minden harcsa csúnya. A kis harcsák egy része igazán helyes a macskáéhoz hasonló bajuszával. Minden fajnál közös az a mód, ahogyan ikráikkal és kicsinyeikkel törődnek és gondozzák őket.

EURÓPAI HARCSA

(Si/urus g lan is)

ÁRAM­

PÁNCÉLOS HARCSA

A harcsák között legnagyobb az európai harcsa, amely 3 méternél hosszabbra is meg­nő. Hazánkban horoggal fogtak már 95 ki­lós óriásharcsát is! A páncélos és üveghar­csák között azonban sok nem nő meg na- gyobbra 5-6 centiméternél.

Sok fajuk a száján át tud lélegezni. Sőt egy dél-amerikai faj a végbelével lélegzik. Egy ama- zonasi faj leginkább fel- és lefelé szeret úszni. Indonéziában van egy harcsa, az üvegharcsa, amely teljesen átlátszó.

Érzékeny bajuszával a harcsa végigtapo­gatja a fenék iszapját. Az ízekre vonatkozó jelzések az agyába vezetődnek. Az étlapján rákok, csigák és férgek szerepelnek, vala­mint apró halak.

—

Nagyon érdekes a harcsák ivadékgondozása. Min­den fajnak megvan a maga módszere, hogy megvéd­je utódait. Némelyik, köztük pl. a törpeharcsa, göd­röt ás, ahova az ikrát rakja. A nőstény ráfekszik, a hím pedig a környéken őrködik.

A halban gazdag Amazonas-medenceoen él egy harcsa, amely az ikrákat – feltehetően a hím segítségével – a saját hasára erősíti. Ezután min­den egyes ikra összenő a bőrrel és ily módon a táplálékot közvetlenül anyja véréből kapja.

Egy ausztráliai tüskés harcsa az ikrát homok­ágyra rakja. Ezután a szülőpár az ikrákat több réteg apró kővel fedi be. A kövek megakadá­lyozzák, hogy az áramlás magával vigye az ikrákat, vagy megegyék azokat az ikrarablók.

A hím harcsák egy része felszedi és a szájában költi ki az ikrákat, ezért öt-hat hétig nem tud enni. Amikor a fiatalok kikelnek, kimennek „játszani” De veszély esetén, illetve minden este visszatérnek, hogy biztonságban aludjanak a papa szájában.

HARCSAFÉLÉK

f(SHuriformes)

Az északi meny hal a karácsonyi asztal csemegéje

ÉSZAKI MENYHAL

(Molva molva)

Hosszú és karcsú, mint a tengeri angolna, amikor vadá­szik és megtámadja a heringrajt. Szájpadlásán a hegyes fogak kitűnő vadásszá teszik. Zsákmányai között van a tőkehal, a makréla, a lepényhal és a tengeri csillagok.

Az északi menyhalat Skandináviában (ott él a könyv szerzője) a legtöbb ember szereti elkészítve a karácsonyi asztalon, de kevesen tudják, hogy milyen is ez a hal, hogyan él. Egyetlen hagyomá­nyos svéd karácsonyi asztal sem lehet meg nélkü­le: az áztatott hal (svédül LUTFISK) nélkül. A meny hal a tőkehalak rokona. Akár 180 centi­méteres és több mint 30 kilós is lehet. A hazai folyókban és a Balatonban élő menyhal (Lota lota) csak 60-80 cm és 5-8 kg súlyú.

Az északi menyhal a leggyakoribb a nyugat-svédországi mélytengeri halá­szok fogásában. Kisebb rokona a bir- kel menyhal és a rózsás menyhal, 3-5 szál bajuszával.

Mint a tengeri angolna, az északi menyhal is hajóroncsokat keres, ahol elbújhat, és könnyen talál táplálékot. A sporthorgászok rekordmére­tű menyhalaikat gyakran épp ilyen roncsoknál fogják.

A menyhal rendszerint 100-600 méter mélység­ben tartózkodik, de mélytengeri búvárok olyan mélyen is láttak menyhalat, ahová a fény sose hatol le! A mélységi rekordjuk több mint 800 méter!

íváskor, májustól júliusig egy nagy nős­tény 160 millió ikrát rak le, s ez szinte rekord a halak között. Körülbelül 10 nap múlva kelnek ki.

A léc-menyhal nem a tengerben úszik, hanem kint szárad a parton, falécekre feszítve. Karácsonykor a szárított menyhalból készül a karácsonyi asztal egyik csemegéje: az áztatott hal.

A tühalaknál a hím esik teherbe

A tűhalra jellemző a hosszú, cső formájú orr és a kis hátuszony, amely csak kissé áll ki a mozdulatlan, gyakran függőlegesen álló test­ből. Ily módon feltűnés nélkül meg tudja közelí­teni a zsákmányát, amelyet gyorsan beszippant a szájába. A tűhalfélékhez tartozik a tengeri csikó (csikóhal) és a tűhal. Ezeknél a halaknál az a legérdekesebb, hogy a hím esik teherbe és szüli a kicsinyeket. A hímnek van egy ivadék- – nevelő tasakja, amelybe a nőstény lerakja az ikráját.

Érdekes a csikóhalak ívási játéka. Körbe úszkál­nak, mint a körhinta, és fel-le ingatják a fejüket. A tánc a párzással fejeződik be, amikor a nős­tény csupán 10 másodperc alatt körülbelül 200 ikrát helyez el a hím ivadéknevelő tasakjában.

A hím „teherbe esett”, és egy idő múlva kikelnek az ivadékok. De a fiatalok nem tudják a saját erejükből elhagyni apjuk tasakját. Egyenként kell őket kinyomni onnan. Az apa minden kishal szü­letésekor 4-5 centiméterrel hátralökődik.

Az ikrák a költőtasakban fejlődnek ki, az oxigént az apa véréből kapják a bőr hajszál­erein keresztül. A költőtasak falából kapott fehérjedús tápláléktól gyorsan nőnek és fej­lődnek.

Amikor a fiatalok kifejlődtek, egy rés nyílik a költőtasakon és láthatóvá válik egy kis tűhal far­ka. A hímnek nem kell kilöknie a kicsinyeket. Egymás után maguktól kibújnak, és szaggatott mozdulatokkal úszkálnak körbe-körbe.

A tühal hímjének is költőtasakja van, ahova a nőstény lerakja ikráit. A tasakba egy vagy több nőstény lövell be egy cső segítségével több mint 100 ikrát. A párzás vízszintes helyzetben történik, közvetlenül a víz felszí-

Korábban azt hitték, hogy veszély esetén a fiata­lok visszamennek az apa költőtasakjába, mint ahogy a kengurukölykök beugranak az erszény­be. Ma már tudjuk, hogy az apuka életveszélyes, megeszi a kicsinyeket. Ezért tekerednek védeke­zésül az orrára.

Agyvelő>^^-

MORGOHAL

(Triglidae)

A morgóhal az úszóhólyagjával beszél

Tudnak a halak beszélni? A kutatók megállapí­tották és így ma már tudjuk, hogy a halak hangot adnak, hogy a „csend világa” zajos világ. Tévesen sokáig azt hitték, hogy a halak­nak egyfajta „halnyelvük” van. Svédország nyugati partjainál és a Keleti-tenger déli részén itt-ott kifogják a morgóhalat, egy különleges „beszélő” halat, amely az úszóhólyagján levő izmokkal ad hangot. A morgóhal úszóhólyagja hangszekrényként működik.

A morgóhal legszívesebben a homokos fenéken tartózko­dik. Mellúszójának három alsó bordája külön fejlődött, és „lábak” lettek belőlük. Érzékeny ízlelő- és tapintószervek vannak rajtuk. A hal a „lábain” megy és végigkóstolja a tengerfeneket, talál-e valami ehetőt. A jelzés az agyba jut.

Tapogatva halad előre, és nagyon ha­mar megérzi, megtalálja, amit keres. A morgóhal tápláléka rákokból, kagy­lókból, férgekből és más, a tenger fene­kén élő gerinctelen állatokból áll.

Annak ellenére, hogy a fenéken való élethez alkalmazkodott, időnként a felsőbb vízréte­geket is felkeresi. Ha a morgóhal fenyegetve érzi magát, óriási sebességgel mozog, sőt még kis magasságra a levegőbe is tud ugrani.

A morgóhal arról a képességéről ismert, hogy hangokat tud kibocsátani. Ezeket az úszóhó­lyagján levő izomszalagokkal kelti, rezegtetve a szalagokat. Úgy rezegnek, mint a hegedű húrjai. Az úszóhólyag meg úgy működik, mint egy hangszekrény.

Nem tudjuk, mire használja a morgóhal az általa adott hangot. Lehet, hogy más ha­lakkal „beszél”, vagy hangradarja van? Nem fölösleges a kérdés! Tudjuk, hogy a mélytengeri halak, például a bunkóhal (Marcrouridae) hangradarral tájékozód­nak.

Marié Fish amerikai kutató tanulmányozta a halak hangját, és felvételeket készített róluk. Egy verseny­társát üldöző ponty „kopog”, az ívó halak „dorom­bolnak”. Hallható, amint a holdhalak (Molidae) röfögnek egymásnak. Marié Fish megállapította: a halaknak saját „beszédük” van.

REMETERÁKOK (Anomura) (Pagurider)

A remeteráknak már születésétől fogva sze­reznie kell egy üres csigaházat védelemül. Rengeteg ellenség áll készenlétben, hogy be­kapja a védtelen rákot.

Hogy fokozza a védelmet, odacsábít egy tengeri rózsát, hogy települjön a csigaház tetejére. A tengeri rózsa csípős csalánnyúlványaival távoltartja a kö­zeibe merészkedő ellenségeket.

Megfigyelték, hogyan húzódtak vissza tintahalak a tengeri rózsa tapogatói elől. A tengeri rózsának is megvan a maga haszna a rákból. Felszedi azt az ennivalót, amelyet a rák evés közben elejt. Vannak tengeri rózsák, amelyek elpusz­tulnak, ha kényszerítik őket, hogy hagyják ott a rákot.

A remeterák csigaházzal védi a testét

A rákokat – ezeket az ízletes páncélos állatokat – a tengerparti népek jól ismerik. A tengerektől távolabb élők már kevésbé. De ki ismer vajon páncél nélküli rákot? A remeterák potrohán nincs páncél, és bármely arra járó hal vagy rák számára könnyű préda lenne, ha nem oldotta volna meg ügyesen a problémát. Keres egy alkalmas üres” csigaházat, amelyben eldugja puha potrohát, és a csigaházat állandóan magával hordja.

Amíg még növésben van, a remeteráknak ki kell cserélnie a csigaházat, ha a régi már túl szűkké vált. Erőszakos küzdelem is alakulhat ki a csiga­házért. Van, akit kilakoltatnak védő fészkéből.

Délebbi vidékeken előfordul az is, hogy a remeterák például üreges bambusz­darabban rejti el a potrohát. A száraz­földön élő fajok különféle gyümölcshé­jakat is használnak védelemül.

A Nagy-korallzátonynál, Ausztrália legészakibb csücs­kében él egy kis rák, amely egy tengeri anemóna segít­ségével fogja az ebédjét. Az is előfordul, hogy mindkét ollójába egy-egy tengeri anemónát vesz, és ezeket lóbál- va ijeszti el a fenyegető ragadozó halakat.

A kékcápa elsüllyed, ha nem úszik

Egyetlen halfajnak sincs olyan rossz híre, mint a cápáknak. Pedig a tengerekben élő körülbe­lül 300 cápafajból csak mintegy tíz valóban veszélyes – mint például az emberevő cápák. Ezek közé tartozik a szép és kecses kékcápa is. Minden trópusi tengerben előfordul, de a Föld­közi-tengerben és az Atlanti-óceán déli részén is. A kékcápa az egyik legfalánkabb hal, és a legutóbbi években fedezték fel maguknak a sporthorgászok jól küzdő sporthalként.

KÉKCÁPA

(Prionacea glaucus)

A cápák a Föld legrégebbi lakói közé tar­toznak. Fejlődésük több mint 300 millió évvel ezelőtt kezdődött. A kékcápának nincs úszóhólyagja, így állandóan úszkál­nia kell, ha nem akar a fenékre süllyedni.

A kékcápa éppúgy, mint a tüskés cápa, amelyet a nyugati partokon fognak, élő utódokat szül, vagyis elevenszülő. Nem szokatlan, hogy egy éppen kifogott nősténycápának 10-20 kicsinye születik a hajó fedélzetén.

A cápa agya kicsi, de szaglószerve jól fejlett. A kékcápa nagyon messziről megérzi egy sebe­sült halból, vagy a cápára vadászó halászhajóról kidobott friss haldarabokból származó vér sza­gát.

A kékcápát még 3-4 évtizeddel ezelőtt a sport­horgászok nem keresték. Ma nagyon kedvelik, és sokan horgásznak kékcápára a Kanári­szigetek közelében. Ott fogtak már 150 kilósa­kat is.

A kékcápa hallatlanul falánk. Olyan nagy zsák­mányra is ráveti magát, mint a delfin. Felialja a hajóról a tengerbe dobott hulladékot, és a vízben úszkáló elpusztult emlősállatokat. Az el­pusztult kékcápa hamar más kékcápák eledelé­vé válik.

A cápa a leggyorsabb úszók közé tartozik. Gyorsasága, hatalmas ereje, kitűnő szaglása miatt fürdőzők, hajótöröttek, de még búvárok számára is veszélyes lehet.

A kékcápa szájában dupla sor tűhegyes fog van. A bőréért vadásszák, amelyen éles fogakhoz hasonló pikkelyek vannak (placoid, azaz lemez­pikkelyek), és amelyet ipari csiszolópapírként használnak, valamint drága könyvkötések ké­szülnek belőle.

BARNA VARANGY

(Bufo bufo)

A barna varangy nősténye 15 centiméteres is lehet. A hím jóval kisebb, 8 centiméterre nő meg. A varangyok hátulsó lába rövid, és ritkán ugranak, inkább „gyalogolnak” a ter­mészetben.

A varangy lassan járja körbe vadászterületét. Fér­geket, csigákat, pókokat és sok kerti kártevőt fogyaszt el. ezzel hasznot hajt. Lassan közeledik áldozatához. Hosszú, tapadós nyelve nyílsebesen kilövell és a rovart már meg is fogta.

Ha a varangy fenyegetve érzi magát, figyelmez­tető helyzetet vesz fel, merev lábain felemelke­dik, testét felfújja, fejét előrehajtja és előre-hátra himbálja magát. Ezzel az ijesztő trükkel gyak­ran megmenekül, ellensége nem meri megtá-

A varangyok ragaszkodnak megszokott petéző­helyeikhez. Minden tavasszal seregestől kelnek útra. Ha pihenőhelyeik és a sekély tó vagy vízál­lás között, ahol petézni akarnak, autóút fekszik, tömegestől kelnek át rajta, és mennek a víz felé. Eközben a járművek, sajnos, rengeteget eltapos- Párzási időben a varangyok visszatérnek a vízbe, amelyben valamikor kikeltek. A kisebb hím belekapaszkodik a nagy nősténybe és megtermékenyíti a kiáramló petezsinórokat. Ezek 6 méteresek is lehetnek és több mint 6000 petét tartalmazhatnak.

A varangy a kertben fogja meg a káros rovarokat

Ki nem érzett még kellemetlen borzongást, mi­kor esős napon a ház sarkánál varanggyal ta­lálkozott? Pedig a varangy kiváló szövetsége­sünk a kert számos kártevője: rovarok, csu­pasz csigák elleni küzdelemben. Éjszakáról éj­szakára járja vadászösvényét, amely a kerti ágyások között kanyarog. A világon kereken 2600 békafaj ismert. A legnagyobb kb. 25 cm-re is megnőhet, a legkisebb 1,5 cm-re. A barna varangy csak egyike a sok fajnak.

Áttelelés előtt körülbelül fél méterre beássa ma­gát a varangy a földbe. Még az Északi-sarkkör fölött is megtalálható, de ott sokkal mélyebbre kell bújnia, hogy túlélje a zord telet. Ha a va­rangy testhőmérséklete — 1 °C alá süllyed, el­pusztul.

Az elefántteknős kipusztulóban van

A Galápagos-szigeteken, a Csendes-óceánon Ecuador partjai előtt fekvő szigetcsoporton a szárazföldtől való elszigeteltség következtében egészen egyedülálló állatvilág alakult ki. A Galápagos-szigetek az óriási elefántteknő­sökről lettek a legismertebbek. A spanyolok róluk nevezték el a szigetcsoportot: „Islas de Galápagos” (spanyolul: galápago = teknős). Ősidők óta döcögnek ide-oda – percenként 5,5 méteres sebességgel – a parti legelők és a he­gyekben levő édesvizű források között.

ELEFÁNTTEKNŐS

(Testudo elephantopus)

Az elefántteknős rászolgál a nevére. Lábai olyan vasta­gok, mint egy ember comb­ja. Ujjai összenőttek. 250 ki­lót is nyomhat, és a páncélja 110 cm hosszú. Több mint 100 évig élhet.

A lassú és esetlen teknősök könnyű zsákmányai voltak a tengerészeknek. Rájöttek, hogy jóízű olajat is lehet be­lőlük nyerni. Az állatokat ezrével vág-

A galápagosi teknősöket évszázadokig üldözték. A 16. században a tengeri rablók hajóikat telerakták élő teknő­sökkel, mert ezek egy évig is elélnek étel-ital nélkül, ezért kiváló úti élelemtartalékok voltak. A 19. században a cet­vadász hajók 4 nap alatt 14 tonna teknőst

Az elefántteknős több faját kiirtották. Halá­los fenyegetést jelentenek számukra a vad kutyák is, amelyek a fiatal teknősöket a köl­tőhelyeken támadják meg. Számítások sze­rint 10 000-ből mindössze 1 marad életben.

Az egyedülálló elefántteknősöket Ecuador kormánya védetté nyilvánította, és rezervá­tumot rendezett be számukra. A Galapagos- szigeteken gyéren nő a fű, kevés a táplálék. A teknősök ezért még a kaktuszokat és bok­rokat is megeszik.

Az itatóhelyek a magasabban fekvő terüle­teken fekszenek. A teknősöknek hosszú utakat kell megtenniük, hogy édesvízhez jussanak. Fejüket egészen a víz alá dugva, több hétre előre oltják el a szomjukat.

A nőstény 40 cm mély gödröt ás a laza talajba, és abba 10-15 tojást rak, akkorákat, mint a biliárdgolyók. A tojások közé egy réteg homokot vagy földet kapar, és a gödröt újból betemeti. Újszülöttként a kicsinyek körülbelül 150 grammosak, 2 év múlva 4-5 kilósak.

A darázs papírházban lakik

DARÁZS

(Vespidae)

A nyári ház verandáján talált darázsfészek a legbátrabb embert is meggondolttá teszi.. A tavaszi darázsfészektől azonban nem kell félni, a fészek üres. Egyedül a királynő maradt meg, aki fagymentes helyen telelt át.

A nyélhez sejtenként erősíti a fészek többi részét, amely lepény formát ké­pez. Ebbe rakja a petéit. Az egész köré három-négy védőfalat épít, közöttük levegővel. így a fészek jól szigetelt.

Amikor kikelnek a peték, a királynőnek rovarvadá­szatra kell mennie. Zsákmányát megrágja, azzal eteti a lárvákat. Egy hónap múlva kelnek ki a dol­gozók. Ezek meddő nőstények, amelyek most átve­szik a munkát. A fészek belső falait lebontják.

A darazsakat mindnyájan jól ismerjük, szúrása elől menekülünk. De tudják-e, hogy egyedül a megtermékenyített nőstény – a királynő – ma­rad életben az előző év darázscsaládjából. Egy szép tavaszi napon a királynő felébred – egy kéregdarab mögött vagy a mohában telelt át és új fészket kezd építeni az új család számára. Az anyagot úgy szerzi ehhez, hogy száraz fát rág meg, a nyálában levő vegyianyag a fát cellulózzá alakítja. A darazsak papírházban laknak!

A királynő a téli álomból való felébredése után azonnal elkezdi a fészeképítést. Fát rág meg, s az a szájában cellulózzá változik. Az első szakaszban erős középső nyelet épít, amely a tetőgerendáról vagy valami más alapról lóg le.

Minden lebontott belső fal helyett egy új külsőt építenek. A királynő egyetlen feladata a peterakás. Új dolgozó rabszolgák szület­nek, így a nyár végére a darázsfészeknek kilenc szintje is lehet. Minden szint egy sejt­lepény.

A fészek utolsó sejtjeit a dolgozók nagyobbra építik. Ezekből kelnek ki a következő nemze­dék királynői. Ugyanekkor születnek meg a hímek is. Párosodnak, utána a hímek elpusz- túlnak. Az öreg, fáradt királynő és a dolgozók is elpusztulnak az egész családdal együtt.

A fiatal, megtermékenyített nőstények az egyedüli túlélők. Keresnek maguknak egy áttelelő helyet. Következő tavasszal az új királynők szétrepülnek és új családokat alapítanak. Az eredmény imponáló lehet. Az eddig talált legnagyobb darázsfészek át­mérője 70 cm volt.

A földi poszméh a tavasz biztos jele

Márciusban, a tavasz első hónapjában már me­legít a nap, és érezzük, hogy közeleg a tavasz. A hosszú tél után reménykedve nézünk körül, keresve a jeleket. A tavasz voltaképpen szélhá­mos. Tele van hamis jelekkel. A citrom- és csalánlepkék már március első napjaiban életre kelhetnek, de egy hirtelen fagyhullámtól ép­poly gyorsan el is pusztulhatnak. Lényegesen biztosabb jelei a tavasznak a földi poszméhek.

FÖLDI POSZMÉH

(Bombus terrestris)

Amikor a lárvák megnőnek, szétrepesztik a szűk viaszkamrát. A királynő kijavítja, ugyan­akkor új virágpor- és mézadagokat hord oda az éhes lárváknak. A nyelvével mindegyik lár­vának ad egy csepp nyálat.

ííaposzméhet látsz, amely a föld fölött nehéz-‘ késén repülve közlekedik, biztos lehetsz ben­ne : tavasz van 1 A földi poszméh – legközönsé­gesebb méhfélénk – méternyi mélységben la­kik a földben. Csak akkor ébred fel, amikor a nap melege már lehatolt a talajba.

Amikor a poszméh kijön a fészkéből, már kinyíltak a kék boglárka virágai a meleg déli lejtőkön. A méhek szorgalmasan látogatják a tavasz első boglárkáit. Nem mézet keresnek, hanem virágport.

Az áttelelt királynő, amelyet előző ősszel termé­kenyítettek meg, új családot alapít. Petéit egy virágporból és viaszból álló galacsinba rakja le a padló közepén. A bejárathoz egy viaszedényt csinál, amelyet mézzel tölt meg.

A földi poszméh nyelve egészen rövid. Hogy hozzáférjen a herevirágban levő mézhez, lyukat kell harapnia a virág sziromcsövének alsó részé­be. Ilyen lyukat csinál a háziméh is, amelynek szintén egész rövid a nyelve.

A földben kikelő első poszméhek dolgozók (meddő nőstények). Az ivadékgondozást most ezek veszik át, így a királynőnek csak a petera­kással kell törődnie. Késő nyáron még a meg- termékenyítetlen dolgozók is petét raknak. Ezekből mind hímek lesznek.

A hím poszméheket nevezik heréknek is. Egyet­len feladatuk, hogy párosodjanak a nőstények­kel, amelyek aztán áttelelnek, és a következő tavasszal új családokat alapítanak. Ősszel a he­rék elpusztulnak az idősebb poszméhekkel együtt. Egyedül a megtermékenyített nőstények maradnak életben.

ZÖLD LOMBSZÖCSKE (Tettigonia viridissima)

Ellentétben kisebb szöcskerokonaival, amelyek vegetáriánusok, a lombszöcske ragadozó. Örömmel falja fel a lepkéket.

van

Ha kézbe veszünk egy szöcskét, elkezdi rágni az ujjúnkat. Régen gyakran használták sze­mölcsök eltávolítására. Ezért szemölcsevő­nek is mondják. Különösen a nagy, barnás Dectius verrucivorust alkalmazták erre.

Bal szárnyán néhány erőteljes borda van, amelye­ket „vonóként” használ, míg a jobb szárnyán en­nek megfelelő rész van kemény széllel. A „vonót” odadörzsöli a kerek hártya széléhez, és cirpegő hang keletkezik.

A nőstény a hím párzó hívását olyan távolság­ból is meghallja, ahonnan az emberi fül képte­len. Egyszerű kísérletként egy nőstényt odacsá­bítottak a telefonhoz azzal, hogy az onnan messze levő másik készülék hallgatójába bele- muzsikáltattak egy hímmel.

A szöcske füle a mellső lábán

Mindenki tudja, hogy a szöcskék és tücskök ked­vesüknek „hegedülnek”. Közöttük a zöld lomb­szöcske a játékmester. Míg a kisebb szöcskék a hátsó lábukat használják „vonóként”, a lomb­szöcske „vonója” az egyik szárnyában van. Vagy­is a hangszerét a hátán hordja. A lombszöcskéket leginkább meleg őszi estéken hallani. A zöld lomb­szöcske egyik legnagyobb rovarunk. A homloká­étól a szárnya hátsó végéig 6 centiméteresre is jmegnő.

Amikor a nőstény hallja a hím „hegedűszóló­ját”, hegyezi a fülét, amely a mellső lábán van. A mellső lábon csak egy kis nyílás látható, amely a hallószervhez vezet. 1 Vércsatorna. 2 Érzékelő sejtek. 3 Doblyukak. 4 Dobhártya.

A nősténynek hosszú, görbe kardhoz hasonló potroha van, amely tojócsőként szolgál. A pár­zás után alkalmas helyet, keres és tojócsövét a földbe dugja. Más fajták a tojócsövet fák kérge mögé vagy növények szárába dugják.

Tudjuk, hogy párzási időben a nőstények ke­resik fel a hímeket. Nem terhelik magukat a hímek figyelmességeivel. Amikor a hím zenél, odajön hozzá a nőstény. Ha egy zenéiő hímet ketrecbe zárnak, összegyűlnek a nőstények a ketrec körül.

A burgonyabogár a burgonya

BURGONYABOGÁR

(Leptinotarsa aecemlineata)

első számú ellensége

A burgonyabogár (kolorádóbogár) sárga, cen­timéternyi hosszúságú bogár fekete csíkokkal. Ugyanolyan katasztrófát jelent a burgonyater­mesztőknek, mint a száj- és körömfájás az állattenyésztőknek. A burgonyabogarat 1824- ben fedezték fel az USA Colorado államában (innen a kolorádóbogár elnevezés), és 1875-ben került Németországba. Ezért megtiltották minden, Amerikából jövő krumpli behozatalát. 1876-ban Németország példáját követte a leg­több európai ország. Akkor óriási katasztrófát akadályoztak meg, de ma, 100 évvel később sem múlt el még a veszély!

Ilyen a burgonyabogár. Sajnojs, igen gyakran találkozhatsz vele mezőkön, kertekben. Amilyen tetszetős a bogár külseje, annyira kártékony.

Eredetileg a burgonyabogár az USA Colorado államából szár­mazik, ahol burgonyával rokon növényen élt. De amikor a telepesek nyugatra költöztek és elkezdtek krumplit termelni, ez lett a bogár kedvenc növénye. Gyorsan átterjedt más burgonya­termelő vidékekre és 1874-ben elérte az Atlanti-óceán partját.

Ezen a növényen, a bölénybogán­cson (buffalo búr), a burgonya ro­konán élt korábban a burgonyabo­gár. Később a burgonyát, a „jobb árut” választotta.

Egy burgonyabogár 40 nap alatt 500-1500 petét rak a krumplilevél aljára. Egy hét múlva kikelnek a lárvák és enni kezdenek. Mind a felnőtt egyedek, mind a lárvák a növényt eszik. A burgonya nem tud kifej­

Amikor a lárvák három hét múlva elérik teljes nagyságukat, lehúzódnak a földbe, s ott bebábo- zódnak. További tizennégy nap múlva új bogár bújik ki a bábból. Kiássa magát a földből, elkezdi enni a növényt, és kész a párosodásra.

Kedvező éghajlatú országokban három nemzedék is felnőhet egy év alatt. Ha egy nőstény átlag 700 petét rak le, a harmadik nemzedék elvben 85 millió ehes utódból áll.

lődni. elpusztul.

Az 1940-es években a burgonyabogár az USA- ban évi 40 millió dolláros kárt okozott. DDT- vel irtották. Lassacskán ellenálló lett a DDT-vel szemben, és kézzel kellett összeszedni. 1972-ben begyűjtő központokat létesítettek.

A levélnyíró hangya saját gombákat termeszt

LEVÉLNYÍRÓ HANGYA (Attini)

Dél-Amerika trópusi vidékének mélyén él a levélnyíró hangya, amely az összes hangyafaj közül a legjobban szakosodott. Tevékenysége abból áll, hogy létrehoz és gondoz egy gomba­ültetvényt, trágyázza és gyomlálja. A hangya­család minden tagja a gombatermelésen vég­zett feladatára van „programozva”. Minden egyed tudja, hogy mi a dolga. A gomba a faj létezésére nézve életet vagy halált jelent. Ez az egyetlen tápláléka.

A nagyobb dolgozók szerzik be a nyersanyagot. Ollóhoz hasonló rágóikkal darabokat vágnak ki levelekből, a hátukra dobják, és vidám karaván­ban indulnak hazafelé. A katonák őrt állnak és védelmet nyújtanak az ellenséges támadás ellen.

A munkások a leveleket beviszik a „nö­vényházba”, ahol azokat péppé rágják, ezt kiköpik, és nyállal öntik le. Ezen a masz- szán egy gombafajt tenyésztenek, ez a le­vélnyíró hangyák egyetlen tápláléka.

f

A levélnyíró hangyák hatalmas bolyokat építenek, amelyek legnagyobbrészt a föld alatt találhatók. Egy család több királynőből és 500 000 egyedből állhat. Nagy károkat okoznak az ültetvényeken. Körülbelül 24 óra alatt lombtalanítanak egy fát.

A gombatelepen karalábéra emlékeztető képle­tek nőnek, amelyek gazdagok fehérjetartalmú anyagban. Ezt eszik a hangyák. Az ültetvény gondozása a kis dolgozók feladata. Gyomlálják, és az ürülékkel trágyázzák.

Az óriási királynő a kamrájában fekszik, és petét rak. A lányai etetik; a „gyerekgon­dozónők” a petéről gondoskodnak, és a lárvákat etetik. A törpe dolgozók tisztán tartják a királynőt.

Mielőtt a hangya rajzáskor elhagyná a bolyt, hogy új telepet alapítson, a szájában egy tasakban elrejt egy darab gombát. A párzás után új lakóhelyet ás, elülteti a gombafona­dékot, és soha többé nem látja a napfényt.

1. A nőstény trágyázza a gombát. Hogy jobb legyen az ürülékkiválasztás, az elsőnek lerakott peték 90 százalé­kát megeszi. 2. Az anya a lárvákat eteti. 3. Amikor a dolgozók kikeltek, a királynő már csak peterakással foglalkozik. A dolgozók kimennek, és leveleket nyír­nak. Megalakult az új telep.

A táncoslégy nászajándékot ad

A „nászéjszakák” a rovarok világában gyak­ran végződnek tragédiával. Sok fajnál a meny­asszony megeszi a vőlegényt. A szerelmi bol­dogságot a hirtelen halál szakítja félbe. A tán­coslégy ravasz módját fejlesztette ki a nőstény elbájolásának és a halál kikerülésének. A hím nászajándékot nyújt át, hogy jobb hangulatra keltse a nőstényt. Ha az elfogadja, akkor „sza­bad a pálya”, különben halál fia a hím.

A táncoslegyek többsége ragadozó. Vannak, amelyek virágokra járnak nektárt szívni. Ami­kor a „kockás táncoslégy” udvarolni akar, fog egy szúnyogot (1), a lábával megfogja (2), és berepül a táncoló nőstények közé (3).

A Hilara hímje az ajándékát „díszcsoma­golásban” nyújtja át. Lába első íze fonó­mirigyekkel van ellátva. Úgy fogja meg a rovarokat, hogy kivet egy fonalat, és áldo­zata köré tekeri.

Amikor kiválasztotta a menyasszonyát, óvato­san átadj?l „nászajándékát”. Mindketten leszáll- nak egy levélre, ahol a nőstény elkezdi kiszívni a szúnyogot, és nem törődik a hímmel. Közben párosodnak.

Ha a hím eléggé elbájolta a nőstényt, az nem falja fel. Nem szívja ki a „díszcsomagolásban” levő szú­nyogot sem. Csupán felizgul tőle. A hím most páro­sodhat vele. Utána ugyanazt a csomagot más ud­varlók is felhasználhatják.

A táncoslégy egy másik faja virágot ajándékoz. A hím egy virág minden pártalevele köré gubót sző. A nőstény örömmel fogadja a virágcsoma­got. Talán a szirmok illata vagy színei hat­nak rá.

A Hilara sartor kényelmesebb: üres, hanyagul szőtt selyemgubót nyújt át. A nőstény több­nyire elfogadja az ajándékot. Minden hím tán­coslégynek érdeke, hogy elnyerje a nőstény tetszését, különben nem éli túl a nászéjszakát.

Ha a nősténynek nem tetszik a „nászajándék”, megeszi az udvarlóját. De a dolog általában szerencsésebben végződik, mint a „fekete öz- vegy”-nél vagy az imádkozó sáskánál. Ezeknél a párzás után kitépi magát az ölelésből és futhat a puszta életéért.

HALÁLFEJES LEPKE

(Acherontia atropos)

A halálfejes lepke

úgy cincog, mint egy egér

Egy éjszakai lepke, amelynek a torán halálfejre emlékeztető rajzolat van, évszázadokon át rémü­letbe ejtette az embereket Európában. Nem csu­pán a halálfej volt ijesztő. A halálfejes lepke azon kevés lepkék közé tartozik, amelyek hangot tud­nak adni. 9-13 cm-es szárnyfesztávolságával egyik legnagyobb lepkefajunk. Hozzánk legköze­lebb a Földközi-tenger mellékén él, de nyáron északabbra vándorol. Áttelelni azonban sem a lepke, sem a lárvája nem tud északon.

A halálfejes lepke neve ellenére békés rovar, éjszakai állat, amely alkonyai­kor és éjszaka repked. Megkeresi a sé­rült fákat, amelyeknek ragacsos és édes nedvét mohón szívja fel.

Az egyedüliek, akik okkal félhetnek tőle, a mé­zelő méhek. A halálfejes lepke nem a virágokat keresi fel, hanem éjszaka betolakodik a kaptá­rukba és mézet rabol, mivel kedveli az édességet. Ez az érdekes lepke fel van szerelve a mézrablás­

Régen azt hitték, hogy a halálfejes lepke megjelenése halált és háborút jelent. A középkorban annyira féltek a halálfejes lepkétől, hogy Franciaországban egy pestis­járvány alatt a papok még pápai kiátkozó bullát is adtak ki ellene.

ra.

A halálfejes lepke hangot is ad. A méhkaptár- ban magas fuvolázó hangjait hallatja, s ezzel úgy megbénítja a méheket, hogy azok nem tud­nak védekezni. Ezután nincs más teendő, mint kiszívni a mézet a sejtekből.

A halálfejes lepke hangja úgy keletke­zik, hogy beszívja a levegőt a torkába s egy vékony hártya erősen rezegni kezd. Amikor a lepke nyugtalan, akkor is egércincogásra emlékeztető hango­kat ad.

Még a lárva is tud hangot adni. A halálfejes lepkének a lárvája is nagy. Látható, amint a krumpli vagy más növény levelein mászkál. Dús éléstára az élősködők­nek. Egy élősdi darázsféle (Apanteles acherontiae) 15 másodperc alatt 1200 petét rak a lepkelárvára. Amikor kikelnek a peték, az ivadékok házigazdájukból táplál­koznak.

A csíkbogár rémületet kelt az apjfi állatok között

A csíkbogárnak nincs kopoltyúja, ezért szüksé­ge van a levegőre. Időnként feljön a felszínre, kipréseli az elhasznált levegőt (A), frisset véte­lez, és a fedőszárnya alatt raktározza el (B).

Télen takarékosan kell élnie, sőt azt a kis oxigént is igénybe kell vennie, amit a növé­nyek állítanak elő. Még így is olyan aktív, hogy ajég alatt szokott párosodni.

SÁRGASZEGÉLYŰ CSÍKBOGÁR (Dytiscus marginális)

A csíkbogár teljesen a vízi élethez alkalmazko­dott. Lélegzéshez potrohát a víz fölé dugja, beszív­ja a levegőt és a szárnyfedele alatt tárolja. Jól tud repülni, ami szükséges, ha kiszárad a víz, vagy ( romlanak a vadászat körülményei. A testén levő több mirigy által kiválasztott víztaszító váladék / szárazon tartja a testét, mikor elhagyja a vizet/ Szárazföldön nehezen mozog, de a vízben ügyesen úszik – és félelmetes ragadozó.

A csíkbogár félelmetes ragadozó, amely kímé­letlenül dúl a kis víziállatok között. Hegyes, éles rágói szétharapják a rovarokat és a halivadékot. Még a vízikígyókat és a nagyobb halakat is megtámadja és nagy darabokat kitép belőlük.

A hím mellső lábán „bunkó” van, két nagy és körül­belül 150 kisebb szívókoronggal. Ezekkel tartja a nőstényt párzás közben és ezekkel rögzíti a zsákmá-

A peterakás tavasszal történik. A nőstény fel­

keres egy vízinövényt. Késélességű petézőcsö- rágói vannak, amelyek belülről lyukasak. Amikor vével rést csinál a növény törzsében. Ebbe rágóival beleharap áldozatába, emésztőnedvet fecs- rakja petéit, amelyek csak a növény szövetei- kendez bele. Amikor a nedv lebontotta a szövete­ben tudnak kifejlődni. két, a lárva kiszívja az áldozat belsejét.

A lárva a szívós fonálból csövet készít és belemászik. Leharapott fonaldarabokkal és gyapjúszálakkal meg­erősíti kívülről. A lárva az alagút alján mindent meg­eszik és mielőtt továbbmenne, kiépíti. A belsejében védve van a napfénytől és a kiszáradástól.

A szücsmoly vékony, szállítható hüvelyt sző, amelynek ragacsos felületét a maga alól vett anyaggal béleli ki. Eltérően a ruhamolytól, az „alagutat” mindenhová magával viszi.

A moly lárvái alagutakat építenek

Nem érdemes a lakásban vadászni a repkedő molyokra. Ezek rendszerint veszélytelen hímek. A nőstények, amelyek ritkán repülnek, a sötét ru­hásszekrényben csücsülnek és petéz­nek

Kora tavasszal megjelennek az első kifejlett ruhamolynemzedékek és rémületbe ejtik a lel­kiismeretes háziasszonyt. A nőstény moly gyapjúholmit keres, amelybe belerakhatja min­tegy 100 petéjét. Amikor a peték kikelnek, a lárvák tápláléka a gyapjú. Ezek azok a kis kukacok, amelyek a ruhásszekrényben levő összes gyapjún át tudják magukat rágni és azt tönkreteszik. Közeli rokonuk a szűcsmoly. Ez a két kártevő egész évben előfordulhat.

Pár hét alatt kikelnek a peték. A lárva a fejében levő mirigy váladékából fonalat fon. A váladék megszilárdul, mikor elhagyja a lárva száját. A nyálfonal segítségével függő­leges üvegfelületen is fel tud mászni.

Amikor befejeződik a lárvaállapot, a szücsmoly a lárva hüvelyéből, a ruhamoly a környezet anyagá­ból sző egy bábot. 14 40 nap múlva kibújik a kifej­lett moly és megtörténik a párzás. A hímek mozgé­konyak és körberöpködnek…

… míg a nőstények, amelyek nem sze­retnek repülni, helyben maradnak és petéket raknak. A napfény sötét hátté­ren 20 perc alatt megöli a lárvákat és a petéket (A). Fehér, fényvisszaverő háttéren 75 perc alatt pusztulnak el (B).

A molyok egy év alatt négy nemzedéket eresztenek útjukra. Egy nősténytől 1700 lárva származhat a második nemzedékben, 28 000 a harmadikban és 500 000 a negyedikben. Egy év alatt egyetlen nős­tény moly utódai 50 kiló gyapjút ehetnek meg.

A csiga akármilyen felületen előre tud haladni. Fino­man csúszik előre egy váladékon, amelyet maga előtt terít el. Ily módon talpával mindig tiszta helyre „lép”. A felülethez való alkalmazkodása csodálatos. Át tud mászni még egy borotvapengén is.

Az éti csigát a katolikus szerzetesek vezették rá az étlapra. „Halnak” számí­tott, így böjtben is fogyasztható volt. Magyarországról nagy mennyiségben exportálják.

Nagyon érdekes a csigák párzási játéka. Cuppo­gó hang, az úgynevezett „csigacsók” kíséretében harapdálják egymást. Egy zsákszerű tokból mindketten kitolják a mésznyilukat, amelyet erőteljesen egymás testébe döfnek.

Az éti csiga apa is, meg anya is

A csiga igen különös állat. Egyszerre hím is, meg nőstény is. Az egyik gyerekének apja, a másiknak anyja. A csiga élete állandó harc az éghajlattal. Vagy a megfulladás, vagy a kiszáradás fenyegeti. Az éti csiga a kerti csigák közül a legnagyobb és legismertebb. Találkozhatunk vele kertjeinkben. Szerzetesek kolostoraiból terjedt el. Több nyugati országban finom csemegének számít.

Amikor a nyíl behatol a szövetekbe, ez szexuális ingerként hat, és a nemi nyílásból váladék folyik ki. A csigák csak akkor éreznek ingert, ha a „megfele­lő” nyíl hatol a testükbe. Mindegyik fajnak megvan a maga nyílformája, amely csak erre a fajra hat.

Röviddel a nagyon sajátságos párzás után mindkét csiga centiméteres mélységű göd­röt ás talpával. Az ásás 2-3 napig tart. Ezután mindketten petéket raknak, ame­lyekből kikelés után új hím-nőstények lesz-

Az éti csiga ügyesen alkalmazkodik az éghajlat­hoz. Ősszel beássa magát a földbe. Ugyanakkor nyálával befalazza a háza nyílását. Mészhártya képződik, amely megvédi a kiszáradástól.

Az állatok növényekkel gyógyítják magukat

Amikor az amerikai fekete medve tavasszal el­hagyja téli szállását, nincs jó formában és köny- nyen megbetegszik. Első dolga, hogy tavaszi virágok hagymáját keresse meg, amelyeket meg­eszik. Hasznos, hashajtó hatásuk van.

Az állatok gondosan ügyelnek rá, hogy fedezzék a vitaminszükségletüket. A jávorszarvas nemcsak fürödni jár a tóra. Vízinövényeket is eszik, vitami­nokban es tápanyagban gazdag gyökereket ame­lyeket kihúz és elfogyaszt.

Amikor a macskáknak és kutyáknak gyo­morfájdalmuk van, füvet kezdenek enni. A fűtől kihányják azt, ami ingerli a gyomru­kat. Többek között azt a szőrt, amely bun­dájuk nyalogatásakor került a gyomorba.

Akár az embereknek, az állatoknak is szüksé­gük van vitaminokra, szénhidrátokra, zsírok­ra, fehérjékre és úgynevezett nyomelemekre (bizonyos fémekre só formájában). Amikor az állat megbetegszik, saját magát gyógyítja: megfelelő és különlegesen vitamindús táplálé­kot választ ki magának, hogy javítsa vasellátá­sát vagy csökkentse vitaminhiányát. Az álla­tok jóval az ember előtt „felfedezték” a növé­nyek gyógyító tulajdonságait, és a vitaminok jelentőségét.

Egy amerikai állatkertben a beteg állatokat olyan ud­varban különítették el, amelyben az állatok természe­tes környezetében növő különféle növényeket telepítet­tek. A beteg állat éppen azokat a gyógynövényeket választotta ki, amelyeket az állatorvos ajánlott volna.

A D-vitamin a napsugaraktól kerül az állat bun­dájába. Amikor a kutya és a macska nyalakszik, ezt nem csak tisztasági vágyból teszi. Az életfon­tosságú vitamin rákerül a nyelvére, onnan testé­be jut.

Amikor egy ragadozó zsákmányt ejt, először a belsőségeket eszi meg, többek között a májat és a hasnyálmirigyet; ezekben a legtöbb a vita­min. Ha el is riasztják az állatot az ételtől, legalább a vitamin szükségletét fedezte.

A dögön élő keselyűk fertőzési veszélynek teszik ki magukat. Ezért a nyakuk csupasz vagy majd­nem csupasz, így könnyebb tisztántartani. Nagy magasságban tartózkodnak, ahol az ibolyántúli sugárzás fertőtleníti a nyakukat és a fejüket.

természet csodái

Charlie Bood: Az állatvilág képekben

Tudtad-e, hogy a földi malac Afrika egyik leghasznosabb állata? Kordában tartja a hangyákat és a termeszeket azzal, hogy nagy mennyiséget eszik meg ezekből a rettegett apróságokból.

Vagy tudod-e, hogy a prérikqtyák városokban laknak saját „polgármesterekkel”?

A Madagaszkár szigetén élő véznaujjú maki a harkály szerepét játssza azzal, hogy a fatörzsekben turkál és kutat a rovarok után.

A középső ujja hosszú, vékony szerszámmá alakult, amellyel kiszedi a rovarok lárváit.

Ez csak néhány példa azokra az érdekes állatokra, amelyekről A TERMÉSZET CSODÁI idei kiadásában olvashatsz.

A TARTALOMBÓL:

Az erdei szalonka szeme a tarkóján van A szöcskének a mellső lábán van a füle A tüskés harcsa kicsinyei a papa szájában alszanak

Charlie Bood rajzolja és írja A TERMÉSZET CSODÁI érdekes történeteit. Képeskönyvének külföldön is nagy a sikere, és kiegészítő olvasmányként használják az iskolákban.