Skip to content

Csukás István – A nagy ho-ho-ho-horgász télen

A nagy ho-ho-ho-horgász télen

Találatok: 12

59

CSUKÁS ISTVÁN

A NAGY HO-HO-HO-HORGÁSZ TÉLEN

Digitális Irodalmi Akadémia

© PETŐFI IRODALMI MÚZEUM • BUDAPEST • 2011


A Nagy Ho-ho-ho-horgász télen


A fagyasztott hal

Hol van a nyár, hol van a nyár? Elröppent, mint egy sóhajtás. Most tél van, csikorgó, hideg tél. Sóhajtás is van, a Nagy Horgász sóhajtozik, kinéz az ablakon, de nem lát mást, csak jégvirágot. Befagyott minden, az igazi virág meg elhervadt, a halak meg alusznak a folyó fenekén. A Főkukac aludna, csinált is magának egy téli szállást a pincében, de őt meg a Nagy Horgász nem hagyja aludni.

– Ne aludj! – mondta neki. – Beszélgessünk, mert megőrülök az unalomtól.

A Nagy Horgász felesége a másik szobában a fejéhez kapott.

– Én meg a Nagy Horgásztól őrülök meg! Meg ettől az állandó sóhajtozástól. Ki kell találnom valamit.

Beszólt a szobába:

  • Menjetek a konyhába! Mind a ketten! Ott a krumpli, pucoljátok meg!

A Főkukac, kint a konyhában, rögtön belefúrta magát egy nagy krumpliba.

  • Jól csinálom, főnök? – kiáltott ki a krumpliból.

A Nagy Horgász morgott.

  • Rosszul csinálod, te lukasztógép! Nem fúrni kell, hámozni!

A Nagy Horgász felesége beszólt a konyhába:

  • Hajtsatok rá, fiúk! Járjon a kezetek! Én elmegyek a csarnokba.

A Nagy Horgász kezében megállt a kés. Lélegzet-visszafojtva figyelt az ajtócsapkodásokra.

  • Egy, kettő, három, bumm! Kertkapu! Elment.

A Nagy Horgász eldobta a kést.

  • Hurrá! Szabadok vagyunk! Mit csináljunk? Megvan! Sakkozzunk!

A Nagy Horgász felállította a sakkfigurákat.

  • Oda ülj!

A Főkukac tiltakozott.

  • Megint én vagyok a halakkal! Nem igazságos!

Ugyanis a Nagy Horgásznak olyan sakkja volt, hogy az egyik csapat csupa halfigurákból állt, a másik csapat meg csupa horgászfigurákból. Még régen kapta, a Horgászújságtól, névnapjára.

  • Enyém a sakk! – mondta. – Én választok. Figyelj, pupák! Most ezt a gyaloghalat leütöm! Puff!

Háta mögé dobta a leütött gyaloghalat. A gyaloghal mérgesen az ágy alá gurult.

  • Most nagy bajban vagy, pupák! Most óriási bajban vagy, mert a futárhalat is leütöm! Hohohohó!

Leütötte a futárhalat is. A futárhal is begurult az ágy alá.

A Főkukac összeráncolta a homlokát, figyelt erősen, kombinált és tervezett, oldalt lépett, előre cselezett. Majd egy merész húzással mattot adott.

A Nagy Horgász először nem figyelt oda.

  • Mintha a kertkapu csapódott volna… – mormogta.

A Főkukac gúnyosan felvihogott.

  • Kint a kertkapu csapódott, itt meg bent a Nagy Sakkozó becsapódott! Hihihi! Sakk és matt!

A Nagy Horgász bambán nézett a sakktáblára.

  • Hogy-hogy-hogy? – motyogta. – Izé. Nem érvényes! Elnéztem! Kezdjük újra! Az ember egy pillanatra nem figyel oda, és te aljasul kihasználod!

Egymásra meredtek harciasan. A veszekedést és a sakkozást a Nagy Horgász felesége szakította félbe.

  • Ne kezdjetek semmit! A krumplipucolást fejezzétek be! Itt a csomag, ezt tegyétek a hűtőbe! Én még elmegyek tortalapért.

A nagy szatyrot rátette a sakktáblára.

Bámulták a szatyrot, a Nagy Horgász dühösen turkált benne, majd kiemelt egy papírcsomagot.

  • Hát ez meg mi?

Kibontotta, és ámulva nézte.

  • Hal! Halacska! Egy mélyhűtött tengeri hal! Hohohohó!

A Főkukac is megcsodálta.

  • Hal! De hát ez agyon van fagyasztva! Micsoda barbárság!

A Nagy Horgász felrikkantott.

  • Semmi vész, te kukacok gyöngye! Kiolvasztjuk! Hohohohó! Visszatér belém az élet! Illetve a halba.

Nagy levegőt vett és lehelgette a mélyhűtött halat.

  • Hö! Hö! Hö! Lehelj te is!

A Főkukac lehelt.

  • Hö! Hö! Nem olvad.

A Nagy Horgász nem csüggedt.

  • Akkor dörzsöljük! Dörzsöld te is! A másik oldalát.

Dörzsölgették szorgalmasan a fagyasztott halat. De a hal nem olvadt.

A Nagy Horgász töprengett.

  • Majd csinálunk nagyobb meleget. Hozz egy gyertyát. Meg gyufát is. Én addig vigyázok, hogy a hal el ne szökjön.

Meggyújtották a gyertyát, melegítették a mélyhűtött halat. Izgatottan lesték, hogy olvad-e. A gyertya már a körmükre égett, a Nagy Horgász dörmögött.

  • Olvad, olvad, csak lassan. Semmi vész! Mindjárt csinálunk nagyobb meleget! Hohohohó! Nyomás! Hozd a hősugárzót!

Ráirányították a hősugárzót a mélyhűtött halra, s lesték, hogy éled-e már, olvad-e már. A mélyhűtött tengeri halat nagyon jól lehűtötték, mert egy szemernyit sem olvadt.

  • Főnök, lehet, hogy ez egy több millió éves hal? – motyogta a Főkukac. – Lehet, hogy még a jégkorszakból maradt itt?

A Nagy Horgász dühösen legyintett.

  • Majd csinálunk ennek a jégkorszaki halnak körbe meleget! Szaunát! Gőzfürdőt! Gejzírt! Hohohohó! Nyomás a fürdőszobába!

Bementek a fürdőszobába, vitték a halat is, becsukták az ajtót, hogy ne illanjon ki a meleg.

A Nagy Horgász megnyitotta a meleg csapot, zuhogott a forró víz a kádba.

  • Most beleengedjük a halacskát a forró vízbe! – suttogott a Nagy Horgász.

– Micsoda izgalom! Mélyhűtött horgászat! – rikkantotta a Főkukac. A mélyhűtött hal ide-oda lökődött a zubogó forró vízben.

  • Ez inkább megfő, de nem olvad! – suttogta idegesen a Főkukac. Majd izgatottan meresztgette a szemét.
  • Főnök! Kinyitotta a száját!
  • Gyorsan a botomat! – süvöltött a Nagy Horgász. – Nyomás! Hozzad már! Én addig szemmel tartom.

A Főkukac rohant a botért.

A Nagy Horgász csillogó szemmel megsuhogtatta a botot, hajlítgatta, majd sürgetve szólt.

  • Gyere már, te csalik gyöngye! Mozgasd meg a berozsdásodott izmokat! Hohohohó! Mint a régi szép időkben! Mint a legforróbb nyárban. Aztán csak ügyesen. Remélem, még nem felejtettél el mindent!

Rácsatolta a Főkukacra az övet. A Főkukac idegesen állt a kád szélén.

  • A régi szép idők! Mikor nyár volt! Főnök, nyár nincs, de hőség van! Kicsit forró ez a víz!

A Nagy Horgász harsogott, kipirult az arca.

  • Rá se ránts! Jót tesz a reumádnak. Mi lesz már? Gyerünk már. Hohohohó! Kezdődik a horgászat! A Nagy Horgászon nem lehet kifogni! A Nagy Horgász télen is horgászik!

Meglengette a botot, s beledobta a Főkukacot a kádba.

A Főkukac lemerült, szembe úszott a hallal, megállt előtte, s figurázni kezdett, lebegett, táncolt, a derekát mozgatta, a csípőjét riszálta.

A hal meg se moccant. A Főkukac kezdett begurulni. Abbahagyta a csáb- táncot, fintorgott, szamárfület mutogatott, mozgatta az orrát.

Ekkor a mélyhűtött hal egy óriásit ásított: Á! Á! Mint aki mélyen unja az egészet.

A Főkukac már kezdett megsértődni, meg újra begurulni, amikor ámulva vette észre, hogy a nagy hal ásító szájából kiúszik egy kis hal. Na, a kis hal nem volt álmos! Igencsak fürge és eleven volt!

  • Na végre, hogy kijöttem! Már azt hittem, hogy ott kell megöregednem a gyomrában! Még tavaly lenyelt ez a főzabáló!

A Főkukac kidugta a fejét a vízből, s hebegve kiáltott.

  • Főnök! Ketten vannak! Au! Au!

Feljajdult, mivel a kis hal beleharapott a farkába. Mérgesen lebukott a víz alá.

A kis hal pimaszul megjegyezte:

  • Erről jut eszembe, hogy de rég kóstoltam egy kis kukacot!

A Főkukac dühbe gurult.

  • Mit fecsegsz itt?! Majd adok én neked kóstolást!

S megrohamozta a kis halat.

Ám a kis hal egy könnyed mozdulattal félreúszott, a Főkukac elzúgott mellette.

  • Engem akarsz elkapni, te földigiliszta? Van nektek egyáltalán horgászengedélyetek? Jártatok egyáltalán valamilyen tanfolyamra? Vagy horgász-iskolába? Mi? Ti fürdőkád-horgászok! Vízcsap-halászok! Lefolyó- pecások!

Így gúnyolódott a kis hal pimaszul, de azért közben vigyázott, hogy elég távolság legyen közöttük.

A Főkukac már nem látott a dühtől. Kidugta a fejét a vízből.

  • Főnök! Lengesd meg egy kicsit a botot, így nem tudom elfogni ezt a pimasz békaivadékot!

A Nagy Horgász bólintott. Lengette a botot előre-hátra, majd föl a magasba.

A Főkukac már éppen fejest akart ugrani a kádba, mikor ámulva látta, hogy nem éri el a vizet! Sőt, repül a levegőben, és hopp, már fent is csücsült a fregolin.

A kis hal kidugta a fejét a vízből, s vigyorogva felkiáltott.

  • Mi van, te repülő giliszta? Nem látsz? Itt vagyok! Félsz a víztől?

A Nagy Horgász is bambán nézett.

  • Mit keresel ott?

A Főkukac mérgesen ugrált a fregolin, alig tudott beszélni a dühtől.

– Túl nagy volt a lendület, főnök! Dobj vissza a vízbe! Már megszáradtam a fregolin. És mindjárt megüt a guta!

A Nagy Horgász óvatosan meglóbálta a botot, a Főkukac újra a vízbe tottyant. Dühösen körülnézett, hogy hol a kis hal.

  • Engem keresel? – vihogott a kis hal a nagy hal háta mögül szemtelenül.
  • Téged, te mirelit kaviár! Azért is elkaplak! Betelt a pohár, te pimasz kakattyú! Te gyorsfagyasztott zsebhal! Te cápafogból kiesett tömés! Most véged van! Most kihúzod a gyufát.

A Főkukac óriási sebességre kapcsolt, villámgyorsan cikázott, mindig a kis hal nyomában, nem hagyott neki egy perc pihenőt sem.

A kis hal kezdett kifáradni, érezte, hogy mindjárt vége az üldözéses versenynek, elkapja ez a megveszett kukac!

Akkor a nagy hal, amely álmosan lebegett eddig a vízben, egy óriásit ásított: Á! Á! Á!

A kis hal villámgyorsan bebújt a tátott szájba.

Újra feléledt s pimaszul kikiáltott.

  • Itt csípjél el, te pupák! Te orvkukac!

A Főkukac felmérte a helyzetet, felbukkant a víz színére, s így szólt.

  • Gyorsan, főnök! Gyorsan valami csapdát!
  • De mit? – tehetetlenkedett a Nagy Horgász.

A Főkukacnak sebesen járt az esze.

  • Egy befőttesüveget!

A Nagy Horgász hozott egy befőttesüveget.

  • Tartsd a nagy hal szájához, főnök! Szorosan! Most elkapjuk.

A Nagy Horgász a nagy hal szájához tartotta – szorította a befőttesüveget.

A Főkukac hátrament, megfogta a nagy hal farkát, és pumpálni kezdte.

A nagy hal először csuklott egy picit, majd egy nagyobbat, majd egy hatalmasat böffentett: böff!

A kis hal berepült a befőttesüvegbe.

  • Most, főnök! – kiáltott ki a víz alól a Főkukac.

A Nagy Horgász gyorsan befogta a befőttesüveg száját, kiemelte a vízből, s gyönyörködve nézte.

A Főkukac megveregette a nagy hal hátát.

  • Aludhatsz tovább!

Kiúszott a vízből, és ő is gyönyörködve nézte a befőttesüveget.

  • Micsoda fogás! És télen!

A kis hal csapkodott, kiabált a befőttesüvegben.

  • Azonnal engedjetek el!

A Nagy Horgász szélesen mosolygott.

  • Persze! Majd elengedünk! És újra kifogunk! Azután megint elengedünk, és megint kifogunk.
  • Bizony! – bólogatott a Főkukac vigyorogva.

A kis hal rémülten kiabált.

  • Jaj nekem! Ezek őrültek! Hová kerültem? Segítség!
  • Pszt! – intette a Főkukac. – Ne kiabálj, mert jön valaki és meghallja.

Ajtó csukódott odakint.

  • Már itt is van – mondta idegesen a Nagy Horgász. – Hova dugjuk?
  • A vécétartályba! – javasolta a Főkukac. – Mégis, vízközelben lesz.

Gyorsan bedugták a befőttesüveget a tartályba.

A Nagy Horgász felesége nyitott be a fürdőszobába.

  • Mit csináltok itt? Mért van a hal a fürdőkádban? Mért nincs megpucolva a krumpli? Megbolondultatok? Azonnal vegyétek ki a halat a kádból!

A Nagy Horgász legyintett.

  • Ott van, viheted! Meg se fogtuk. Hozzá se nyúltunk. Csak egy kicsit kimelegítettük.

Egymásra nevettek a Főkukaccal, mint két gyerek.

  • Nem, nem, ezt nem fogtuk meg! – vihogott a Főkukac. – Elég nekünk, ami a befőttesüvegben van! Elrakva télire!

A Nagy Horgász felesége szigorúan nézett a két ütődöttre.

  • Mars ki a konyhába! Krumplit pucolni! Majd attól magatokhoz tértek.

Fejcsóválva nézte, hogy a Nagy Horgász és a Főkukac vihogva, egymást lökdösve vonul ki a konyhába, s érthetetlenül beszélnek összevissza.

  • Újra elengedjük, hahaha!
  • És újra kifogjuk, hihihi!
  • Megint elengedjük, hahaha!
  • És megint kifogjuk, hihihi!

A Nagy Horgász felesége felsóhajtott.

  • Mikor lesz már vége a télnek? Mindnyájan megbolondulunk!


Csecsemőaltató horgászbot

Ez a téli nap is olyan volt, mint a többi: hideg, szürke, álmos. A levegő hideg volt, az ég szürke, s a Főkukac álmos. Az életet még unalmasabbá tette, hogy a befőttesüvegbe zárt pici halat fölfedezték, elkobozták, kidobták.

A Főkukac fogta magát, s levonult a pincébe téli álmot aludni. Megágyazott magának egy konzervdobozba, magára húzta a fedélt, és pillanatok múlva finom horkolás töltötte be a pincét. Olyan volt, mintha körömreszelővel dörzsölnének egy pléhtányért. A pincében lakó egerek érdeklődéssel hallgatták, majd belenyugodtak, nem zavarta őket. „Úgy sincs rádiónk!” – cincogták. – „Képzeljük azt, hogy ez a kukaccal töltött konzervdoboz egy vezetékes rádió, és állandóan operát közvetít!” Elképzelték, és már nem is törődtek vele.

A Nagy Horgász nem aludt téli álmot, bár ásítozott, hogy majdnem szétrepedt az állkapcája, de nem volt álmos. Ez is a tél csapásai közé tartozott, az ásítozás. Kinézett az ablakon – ásítás. Fölnézett a plafonra – ásítás. Fölnézett a szekrény tetejére – semmi. Vagyis nem volt ásítás. Hopp! Állt ott félig tátott szájjal. Ott valami mocorog. Illetve a fejemben mocorog valami! Természetesen. Hohohohó! Mivel a fejemben nem szilvalekvár van! De nem ám! A horgászok fejében mindig mocorog valami. A horgászok fejében mindig van valami! Vagyis a horgászok feje sohasem üres! Hohohohó!

– Megvan – ugrott nagyot örömében. – Megvan az ötlet! Pompás ötlet! Ötletecske! Hohohohó! Méltó hozzám! Mivel én találtam ki! Egyedül.

Az volt a nagy ötlet, a pompás ötlet, hogy a szekrény tetejét kinevezi stégnek! A dívány lesz a tó, tavacska, a kispárnák a halak. Hogy az illúzió teljes legyen, egy-két apróbb alakítást végzett a kispárnákon. Elkötötte az

egyik csücskét, halformára pofozta őket, s közben felszabadultan és vidám lélekkel dudorászott.

– Dudududu! Te leszel, mondjuk egy szép kövér ponty! Te meg leszel, mondjuk egy karcsú csuka! Dudududu! Te meg leszel… na, mi akarsz lenni? He? Most még választhatsz! Rám bízod? Na, jól van, te leszel egy szépséges kecsege! Hohohohó! Kezdődhet a horgászat!

Megnyálazta és felnyújtotta a mutatóujját.

– Na milyen a széljárás? Északkeleti! Vagyis a spájz és a fürdőszoba felől húz a cúg! Kitűnő! Milyen a napsütés? Ragyogó! Akkor hajrá! Akkor előre! Reszkessetek halacskák! Hohohohó!

Meglóbálta a botot, kivetette a horgot, s lógatta a kispárnák fölött. Válogatott, hogy milyen halat is fogjon ki. Majd megállapodott a kecsege alakú kispárnánál.

  • Kapd be! Kapd be! – biztatta suttogva a kispárnát.

Cselezgetve, nagy óvatosan beakasztotta a horgot. Felrikkantott boldogan.

  • Bekapta! Hohohohó!

Tekerte a zsinórt lelkesen, majd a kispárna alá pattintotta a rugós szákot. Óvatosan maga mellé emelte.

– Egy megvan! Gyönyörű kecsege! Micsoda fogás!

Simogatta a kecsegét. Majd újra kivetette a horgot.

Ekkor nyílt az ajtó, és a Nagy Horgász felesége hunyorgott a küszöbön. Hunyorogva kereste a Nagy Horgászt. A kezében egy bepólyált csecsemőt tartott.

  • Hol vagy? Hol a csudában vagy?! Azonnal gyere le! A szomszédból áthozták Ödönkét. Itt fog aludni! És te fogsz rá vigyázni!

Ágyazni kezdett a díványon.

  • Add ide azt a párnát!

A Nagy Horgász elszántan magához szorította a kecsege alakú kispárnát.

  • Nem adom! Ez az enyém! Ezt én fogtam! Ezt a nemzetközi horgászszabályok védik!
  • Lárifári! Majd adok én neked mindjárt egy olyan nemzetközit! – ripakodott rá a felesége.

Majd lefektette Ödönkét a díványra, a kecsege alakú kispárnát a feje alá tette, és szigorúan szólt.

  • Én most elmegyek a fodrászhoz. Te meg vigyázz Ödönkére! Legalább nem fogsz unatkozni! Megértetted? Most te leszel a Nagy Da-da-da-dadus!

Azzal elment, bevágta az ajtót.

A Nagy Horgász zavarodottan motyogott, bámulta a csecsemőt.

  • Szép dolog, mondhatom. Nyakamba sózzák ezt a porontyot! Ők meg fodrászhoz járnak! Micsoda anyák! Micsoda nők!

Lábujjhegyen a díványhoz ment, s kivette Ödönke feje alól a kecsege alakú kispárnát. Ödönke felnyitotta a szemét, megköszörülte a torkát, és rázendített.

Nehéz leírni, hogy milyen hangokat is adott ki magából! Ordított, bömbölt, vinnyogott, nyávogott, bőgött, sírt, zokogott, vernyákolt, szipákolt, hüppögött és hörgött.

A Nagy Horgász rémülten hátrált a szekrényig, a fülére szorította a kecsege alakú kispárnát.

  • Jaj, jaj! – nyögdécselte. – Még egy perc, és megbolondulok! Én a csendet szeretem! A horgászok a csend szerelmesei! Ez benne van minden tankönyvben! Jajajajaj!

Lent a pincében az egerek abbahagyták a cincogást, a Főkukac abbahagyta az operaközvetítést, vagyis a hortyogást, mérgesen kifülelt.

  • Mi ez?! Mi ez?! Mi a nyavalya ez?! Nyúznak valakit? Légiriadó van? Így nem lehet aludni! Csöndet! Csöndet!

Felkapott egy ócska seprűnyelet, és kopogtatott a plafonon.

  • Csönd! Csönd! Csönd!

Abbahagyta a kopogást, fülelt, de nem lett csönd.

Befogta a fülét, de így is hallotta a bömbölést. Dühöngött.

  • Ez egy bolondokháza! Ez egy bolondok pincéje! Ez egy papagájketrec. Ez egy sakál-menhely! Ez egy malac-óvoda!

Morogva caplatott fölfele.

A Nagy Horgász a szoba közepén állt, de a fején, a lábával kalimpált, a szájával fintorgott, az orrát mozgatta. De nem ő bömbölt. A bömbölés a díványról jött.

A Főkukac végre meg tudott szólalni.

  • De főnök! Mi van? Elestél?

A Nagy Horgász dühösen legyintett, s fejen állva morgott.

  • Na, végre, hogy méltóztattál feljönni! Mindent egyedül kell csinálnom? Nem látod? Nem hallod? Vak vagy? Süket vagy? Ödönke bömböl, ott a díványon, én meg itt csitítgatom! Játszom vele! Mókázok neki! Figurázok neki! Utyulimutyuli!

A Főkukac megszemlélte Ödönkét. Majd így szólt.

  • Nem jó, főnök! Nem ez kell Ödönkének. Felállhatsz.

A Nagy Horgász talpra ugrott.

  • Hát mi kell, te csecsemőszakértő? Mondd már, te szárazdajka! Ki vele, te pelenka-tudós! Te okleveles bába!

De a Főkukac nem sértődött meg.

  • Cumi! – mondta röviden. Majd kifejtette bővebben is. – A csecsemőnek cumi kell! Ezt mindenki tudja! Ehhez nem kell oklevél.

A Nagy Horgásznak leesett az álla, hümmögött, megvakarta a fejét.

  • Jól van. Igazad lehet. De hol a cumi? Lehet, hogy lenyelte?
  • Nem hiszem, akkor bedugult volna, és nem bömbölne így – mondta a Főkukac, és bemászott a dívány alá, kotorászott a félhomályban, és előhúzta a poros cumit.
  • Nem nyelte le. Itt van. Hm. Egy kicsit poros. Meg kéne mosni.
  • Nyomás a konyhába! – adta ki a parancsot a Nagy Horgász.

Kihúzták a csíkot, a csap alatt megmosták a cumit. A Nagy Horgász tűnődve nézte.

  • Így ni! Nem kellene valamivel ízesíteni? Hogy jobban bekapja. Mit szeret egy ilyen bőgőmasina?

A Főkukac sorban kihúzgálta a fiókokat, kinyitotta a fűszertartókat, majd odanyújtotta a sótartót.

  • Só!

A Nagy Horgász megsózta a cumit. A Főkukac tétovázva megjegyezte.

  • Hát… azért egy kis édes is kellene.
  • Jó, legyen. Beledugom a mézbe. Azután a porcukorba. Várjunk csak, van itt még egy csomó fűszer! Hohohohó! Bors! Paprika! Kömény! Majoránna!

Sorba belenyomta a cumit a fűszeres dobozokba.

A Főkukac az ecetet nyalogatta tűnődve.

  • Savanyú. mint a citrom. Tiszta vitamin!

Belenyomták az ecetbe is.

A Nagy Horgász feltartotta a cumit.

  • Na, elég lesz! Ezen rajta van minden íz! Válassza ki magának, ami neki tetszik. Gyerünk.

A Nagy Horgász Ödönke szájába nyomta a cumit.

  • Kapd be, te bőgőmasina! Finom! Nyalogasd! Szopogasd! Nyamnyamnyam! Szopszopszop!

Ödönke arcán rémséges fintor futott át, egy pillanatra megdöbbent a különös ízeken, de nem sokáig habozott, kiköpte a cumit, telibe találta a Nagy Horgász orrát.

És újra bömbölt.

A Nagy Horgász az orrát tapogatta, dühösen bámulta Ödönkét.

  • Lehet, hogy éhes? Hozok neki kolbászt!

Kirohant a kamrába, és hozott egy szál kolbászt. Letört egy darabot, és Ödönke szájába dugta. Ödönke fuldokolt, tikácsolt, hörgött, és kiköpte a kolbászt. Most a Nagy Horgász bal szemét találta el. És bőgött tovább rendületlenül, de mintha közben vigyorgott volna.

A Főkukac törte a fejét.

  • Főnök! Mintha a csecsemők a tejet szeretnék!

A Nagy Horgász a homlokára csapott.

  • Hát persze, te nagyokos! Hozok neki tejet! Hogy ez nem jutott előbb az eszembe!

Kirohant, hozott egy üveg tejet meg egy tölcsért.

  • A tölcsér minek, főnök? – érdeklődött a Főkukac.
  • Hogy ne menjen mellé! – hangzott a kurta felelet.

A Nagy Horgász ügyesen becselezte a tölcsért Ödönke szájába, s gyorsan töltötte a tejet. Ödönke sem volt rest, villámgyorsan összepréselte az ínyét, felfújta az arcát, s hatalmas erővel visszaköpte a tejet, utána a tölcsért. Törölgették magukról a tejet, mikor már megszáradtak, a Főkukac hirtelen ötlettel szimatolni kezdett.

  • Főnök! Nem a pelenkája van tele?

A Nagy Horgász óvatosan fölemelte Ödönkét és megszagolta.

  • Nem érzek semmit.

Visszatette a díványra a bömbölő Ödönkét. Tűnődve, és kicsit kifáradva nézték a vörös fejű csecsemőt.

  • Mindent megpróbáltunk! – dörmögte a Nagy Horgász. – Mindent, ami csak az eszünkbe jutott.
  • Nekem még eszembe jutott valami! – mondta a Főkukac.
  • Ki vele, te kukacok gyöngye! Te elfuserált pótmama! Mi jutott az eszedbe?
  • Az jutott az eszembe, hogy azért sír Ödönke, mert álmos!
  • Akkor miért nem alszik? – morgott a Nagy Horgász.
  • Mert mi nem hagyjuk! – vágta rá a Főkukac.
  • De mitől alszik el egy ilyen csecsemő? He?
  • Attól, hogy ringatják. Engem is mindig ringattak kiskukac koromban – merengett el a Főkukac. – Bezzeg most nem kell ringatni!
  • Ez az! – rikkantott a Nagy Horgász. Majd halkabban hozzátette: – Csinálunk neki egy elringató szerkentyűt! Ezt a zsinórt itt keresztben kifeszítjük, ezt a botot itt rögzítjük, ezt a hálót itt alászereljük, és kész is van! Ha ezt a botot húzgálom, ringatja a csecsemőt! Kész a csecsemőringató horgászbot! Hohohohó!

Befektették Ödönkét a hálóba, a Nagy Horgász húzgálta a botot.

– Dúdolj valamit! – mondta a Főkukacnak.

A Főkukac megköszörülte a torkát, és dúdolt egy altatódalt:

Itt van már az este, Aludj gyermekecske! Teli a bödönke, Aludj el Ödönke!

Ödönke először hüppögött egyet, azután ásított kettőt, és már aludt is, mint a tej.

A Nagy Horgász büszkén nézte.

– Alszik! Alszik, mint a tej! Elaltatta a csecsemőringató horgászbot! Hohohohó! Ssss!

A Főkukac is meghatottan nézte Ödönkét.

  • Mosolyog!
  • Persze, hogy mosolyog! Horgászvér van benne! Érzi a háló illatát, meg a pecabot szagát, meg a horog ízét!

A Nagy Horgász lágyan Ödönke feje alá tette a kecsege alakú kispárnát.

  • Ez is a tied! Álmodj szép kecsegéről!
  • Főnök! Mi vagyunk a legnagyobb dadák a környéken! – hencegett a Főkukac.
  • Világos! – biccentett a Nagy Horgász. – Egy vérbeli horgász mindent tud! El tudunk altatni egy egész óvodát!


Horgász a kéményben

A Nagy Horgász felesége aggódva nézte a Nagy Horgászt.

  • Gyere csak ide az ablakhoz! Sápadt vagy! Levegőre van szükséged! Nem egészséges, hogy egész nap itt gubbasztasz a szobában! Sétálnod kell! Tessék, itt a szatyor, sétálj el a baromfiboltba, hozz egy kacsát!

A Nagy Horgász megvárta, míg becsapódik az ajtó. A horgászbottal kopogtatott a padlón: kopp-kopp-kopp!

Lent a pincében a Főkukac felébredt téli álmából a kopogásra. Felnyitotta a konzervdoboz tetejét, s szigorúan nézett az egerekre.

  • Ti kopogtatok?

Az egerek összepréselt szájjal fölfele mutogattak.

  • Aha! – mondta a Főkukac. – Onnan jön a kopogás. A főnök nem alszik!

Felslattyogott a lépcsőn, benyitott a szobába.

  • Itt vagyok, főnök! Mi a nagy helyzet?

A Nagy Horgász aggódó arccal intett neki.

  • Gyere csak ide az ablakhoz. Sápadt vagy!

A Főkukac idegesen vihogott.

  • De hát én nyáron is sápadt vagyok, főnök! Én mindig sápadt vagyok! A kukacok sose barnulnak le.

  • Ne vitatkozz! Itt a szatyor, elsétálunk a baromfiboltba. Hozunk egy kacsát!
  • Nem halat?
  • Nem halat. Kacsát. Háp-háp! Vagy hogy a fenébe csinál a kacsa? Érted már?
  • De a botot azért visszük?
  • Persze, hogy visszük, te pupák! Bot nélkül a horgász egy lépést sem tesz! Bot nélkül a horgász félkarú óriás! Hohohohó! De mennyire, hogy visszük! Sosem lehet tudni, mi akad útközben…

A Nagy Horgász kedve visszatért, gyorsan kiválasztottak egy botot, a szatyrot ráakasztották, és elindultak.

A baromfiboltban unott képpel álldogáltak, mikor sorra kerültek, a terebélyes kofa megkérdezte tőlük:

  • Mit parancsolnak?
  • Kacsát – mondta a Nagy Horgász.

A kofa villámgyorsan becsomagolta a kacsát, a Nagy Horgász kifizette, belerakta a szatyorba, a szatyrot a horgászbotra akasztotta, s kimentek a boltból. Kint megrázták a fejüket, hogy magukhoz térjenek. A Főkukac fázósan összeborzongott.

  • Megvettük a kacsát. Mehetünk haza.

A Nagy Horgász teleszívta a tüdejét.

  • Nem kell rohanni, te sápadt arcú hétalvó! Sétáljunk egy kicsit, legalább kiszellőztetjük a tüdőnket. Lélegezz nagyokat! Még van időnk délig rengeteg. A kacsa majd megsül…

A Főkukac morgott.

  • Nem szeretem a kacsát!

A kacsa visszamorgott a szatyorból.

  • Én se szeretlek téged!

A Nagy Horgász rájuk dörrent.

  • Jól van, ne vitatkozzatok! Te kacsa, te meg ne beszélgess! Te meg vagy fagyva!

Tovább battyogtak, bámészkodtak, szívták a jó levegőt.

Egyszer csak a Nagy Horgász fölpillantott a háztetőkre, s megtorpant.

  • Látod? Látod? – suttogta.

A Főkukac is fölnézett.

  • Látom. Kéményseprő.

A háztetőn egy kormos kéményseprő pucolta a kéményeket, húzgálta a drótszárú kefét.

  • Kéményseprő, kéményseprő. – suttogott izgatottan a Nagy Horgász. – De mit csinál?!

A Főkukac fejében is kigyulladt a villanykörte. Álmélkodva suttogta:

  • Horgászik!

A Nagy Horgász kiguvadt szemmel motyogott.

  • Most beveti! Most kihúzza!

Végignézett a háztetőkön, a sorakozó kéményeken, agyában megszületett az ötlet, a téli ötlet, a pompás ötlet! Mert a Nagy Horgász agya olyan volt, hogy állandóan csak egy dolog mocorgott benne: a horgászás! A világ többi dolga nem érdekelte, hidegen hagyta, hiszen ezért volt ő a Nagy Horgász! A legnagyobb a horgászok között!

Gyorsan nekiindult.

  • Gyerünk!
  • Hová, főnök?
  • Előre! Szétnézünk a terepen!

Sietve rótták az utcát, a Nagy Horgász szeme fürgén járt ide-oda.

  • Itt is van egy kémény. ott is van egy kémény.

A Főkukacot is elkapta a horgász-láz.

  • Kémény van. Hal nincs.

Ekkor egy halbolthoz értek. Benéztek a kirakatablakon, s hatalmas üvegtartályokat láttak, tele hallal.

A Nagy Horgász diadalmasan horkantott.

  • Tévedsz, pupák! Van hal is! Hohohohó!

Megindult az ajtó felé.

  • Befelé! Terepszemle.

Benyitottak a halboltba. A fehér köpenyes eladó épp egy háklis vevőt szolgált ki, nem figyelt rájuk, úgyhogy zavartalanul bámészkodhattak. Bámészkodtak is! Elbűvölve nyomták az orrukat a tartály üvegfalához, s lesték a halakat.

  • Mennyi hal! – suttogta a Főkukac.
  • Most ne azt nézd! – türelmetlenkedett a Nagy Horgász.
  • Hát mit nézzek?
  • Hogy hol van a kémény. Hol a luk? Hol a kéményluk? Ott van! Nézd: ott van, pont a tartály fölött! Micsoda mázli!

A Nagy Horgász a bot végével lepiszkálta a kéménylukról a fedelet, s gyorsan zsebre vágta.

  • Kész! Mehetünk!

Az utcán föl-alá futkostak, lesték a tetőket, keresték a kéményseprőt.

  • Ott van! Még nem érte el a halboltot! – suttogta megkönnyebbülve a Nagy Horgász.

Kutatgattak a falak mellett, míg végre találtak egy tűzlétrát.

  • Kapaszkodj ! Fölmászunk!

Odaértek a kéményseprőhöz. Imbolyogva felálltak, a Nagy Horgász megköszörülte a torkát.

– Khm! Hahó! Kolléga úr! Nincs kedve egy kicsit kikapcsolódni? Esetleg egyet fröccsözni? Legyen a vendégem!

A kéményseprő fölnézett, és semmin se csodálkozott. Annyit járta már a tetőket magányosan, hogy egy kicsit kótyagos lett. Rámosolygott a Nagy Horgászra, rávigyorgott a Főkukacra.

  • Halló! Nini, egy kukac! Jól értettem? Jól hallottam? Valaki valami fröccsöt emlegetett? Igen? És hogy van-e kedvem? Van! Van kedvem. Már teljesen kiszáradt a gigám. És úgyis unom már a seprést meg a kotrást! Csupa korom itt minden! Fúj!

Eldobta a szerszámait, lemászott a tetőről.

Megvárták, míg eltűnik a kiszáradt gigájú kéményseprő. A Nagy Horgász félrerúgta a kotrószerszámokat.

  • Van nekünk saját! Hohohohó! És nem kotrunk, hanem horgászunk! Kezdődik a nagy téli lehorgászás!

Rácsatolta az övet a Főkukac derekára. A szatyrot a kacsával a kémény peremére tette, majd így szólt:

  • Lemész a kéményen, körülnézel, és elkapod őket! Mindent bele! Elő a trükkökkel! Nyomás!

A Főkukac boldogan fölsóhajtott.

  • Mint a régi szép időkben! Megyek, főnök! Elkapom, főnök! Hajrá, főnök!

Azzal fejest ugrott a kéménybe.

A Nagy Horgász sugárzó arccal engedte utána a zsinórt. Vigyorgott és hohózott, csak úgy zengett a tető.

  • Hohohohó! A Nagy Horgászon nem lehet kifogni! A Nagy Horgász télen is horgászik! A Nagy Horgász a levegő császára! A Nagy Horgász a hómezők ördöge!

Lent a halboltban a kéménylukhoz ért a Főkukac. Kilesett óvatosan, majd lejjebb kúszott a tartály fölé.

Az eladó épp egy szúrós szemű asszonysággal beszélgetett.

  • Van kis hal, van közepes hal, van nagy hal! Van mindenféle hal! Van lapos hal, van gömbölyű hal, van cipőpertli. Van pikkelyes, van bőrös, van meztelen. Van öreg, van középkorú, van óvodás. Milyet tetszik?
  • Sütni! – mondta a szúrós szemű asszonyság.
  • Aha! Világos! – mormogta az eladó. – Akkor talán ezt! – Hátrafele tapogatózott a kezével, oda se nézett, megmarkolt egy kis halat. Lazán kiemelte a tartályból.

A Főkukac azonnal lecsapott, simán beakasztotta a horgot, s eltűntek a kéménylukban.

Az eladó egy ideig a levegőt markolászta.

  • Hm. Érdekes. Mintha már megfogtam volna. Nem baj, van másik.

Fent a háztetőn a Nagy Horgász diadalmasan kirántotta a halat.

  • Megvagy! Hohohohó! Az első fogás!

Berakta a kacsa mellé a szatyorba.

  • Aztán ne veszekedjetek!

A Főkukac kidugta a fejét a kéményből.

  • Főnök! Ez csodálatos fogás volt!
  • És ez még csak a kezdet! Jöhet a következő! – rikkantott a Nagy Horgász. – Nyomás, te kukacok gyöngye!

A Főkukac újra fejest ugrott a kéménybe, s leereszkedett a halboltba. Az eladó éppen bemerítette a hálót a tartályba, s kiemelt, hátra se nézve, egy nagy halat.

  • Itt egy pompás példány! Érzem a súlyáról. Ezt ajánlom!

A Főkukac a kéménylukból leste.

  • Pszt! – pisszegett a nagy halnak. – Nem akarsz a Nagy Horgásszal találkozni? Hagyd itt a nyavalyába a halboltot!

A nagy hal bólogatott. A Főkukac kirántotta a hálóból, és behúzta a kéménylukba. De a hal nagy volt, a kéményluk kicsi, s beszorultak.

A Főkukac felkiáltott.

  • Főnök! Húzzad!

Az eladó kiemelte az üres hálót, s bambán nézte.

  • Az előbb még benne volt! És pompás példány volt! Hová tűnt? Elrepült? Nem értem. Repülő halakat nem tartunk. Ne tessék elmenni, van még hal!

A szúrós szemű asszonyság legyintett, s mérgesen becsapta az ajtót.

Fent a tetőn a Nagy Horgász erőlködve húzta a zsinórt, de a nagy hal beszorult a kéménybe.

  • Hohohohó! Gyere ki! Micsoda példány! Micsoda pompás példány!

A Főkukac is segített húzni. Majd az orrát mozgatva szimatolt.

Az eldugult kéményből füstpamacsok lőttek ki.

  • Füstöt érzek, főnök! Gáz van, főnök! Bajt érzek, főnök!
  • Lárifári! – dünnyögött a Nagy Horgász. – Akkor se engedem el!

S nagyot rántott a zsinóron.

A zsinór elszakadt, a nagy hal visszapottyant, a szatyor is beesett kacsástól, a kémény megkönnyebbülve füstölgött.

Egy pillanatra csend lett, nyomasztó csend. Némán bámultak a kéménybe. A Nagy Horgász a fejéhez kapott s óbégatott.

  • A nagy hal! A pompás nagy hal! Jaj, odalett!

A Főkukac maga elé motyogott.

  • És a kacsa is, főnök! Azért még szorulunk!

A Nagy Horgász kétségbeesett képet vágott.

  • A kacsám! Hol a kacsám? Vissza a kacsámat! Gyerünk!

Lemásztak a tetőről az utcára, s berobogtak a halboltba.

A halboltban füstpamacsok lőttek ki a kéményből, az eladó megbűvölve nézte.

  • Mi van itt? – motyogta. – Tűz van?

Nagy robajjal lezuhant a nagy hal.

  • Mi ez?! Füstölt hal?!

Lezuhant a kis hal is.

  • Hát ez meg mi? Még egy hal? Most húznak a halak Délnek?

Ekkor lépett be a Nagy Horgász. Az eladó azonnal mosolyra igazította az arcát.

  • Örülök, hogy látom! Bővült a kínálat! Van füstölt halunk is!

Nagy robajjal leérkezett a kacsa a lukon. Az eladó megtörölte a homlokát.

  • Nini, egy kacsa! Egy vadkacsa! Hogy kerül ez ide? Hisz ez nem is tud repülni! Mirelit!

A Nagy Horgász rámutatott a kacsára.

  • Azt kérem!

Az eladó, mintha álmodna, lassú mozdulattal nyújtotta a kacsát.

  • Becsomagoljam?
  • Nem látja, hogy szatyorban van? – kapta el dühösen a Nagy Horgász.
  • Igen, igen… – suttogta az eladó. – Kétségtelen. És biztos mindjárt felébredek.

Nem várták meg, míg magához tér az elkábult eladó, kicsörtettek a boltból. Kint az utcán letörölgették a kacsát, a botra akasztották a szatyrot, s elindultak haza.

A friss levegőn visszatért beléjük az élet, a Nagy Horgász ruganyosan lépkedett, az arca ragyogott, mint a nyári ég.

  • Azért mégiscsak horgásztunk! – harsogta. – Télen is pecáztunk!

A Főkukac felvihogott.

– És fogtunk egy kacsát! Egy mirelit kacsát! Háp, háp, háp!


Hová tűnt a horgászzsinór?

Télen csend van és nyugalom. Túl nagy csend és túl nagy nyugalom. A Nagy Horgász a hintaszékben hintázik, és hogy el ne aludjon, dudorászik.

  • Dududududu! Hopp! Állj!

Keményen letette a talpát, megállította a hintaszéket, s mereven nézett maga elé.

  • Eszembe jutott valami! Mi jutott az eszembe? Az jutott az eszembe, hogy meg kell zsírozni a botokat! Még berozsdásodnak! Ez az! Gyerünk! Munkára fel! Hohohohó!

Felpattant a hintaszékből, a hintaszék megkönnyebbülten lengedezett.

  • Irány a kamra!

Benyitott az éléskamrába, s boldogan vigyorogva körülnézett. A befőttek, dobozok, kolbászok és tojások mellett egy szép, faragott polcon álltak a horgászbotok. Olyan volt a polc, mint egy fegyverállvány. Finoman végigsimogatta a botokat, eltáncolva a polc előtt.

  • Megvagytok, drágáim? Hogy vagytok, aranyoskáim? Ne féljetek, a gazdi vigyáz rátok! Ápol és gondoz! A horgásznak olyan a bot, mint katonának a puska, tüzérnek az ágyú, szanitécnek a fecskendő! Majd eljön még a mi időnk, csak türelem! Lesz még tavasz, lesz még nyár! Most szépen bezsírozlak benneteket.

Kinyitotta a zsírosbödön tetejét, s az ujjával belenyúlt. Megszagolta.

  • Nem avas?!

Majd egyenként levette a botokat, s bezsírozta őket. Fütyörészett, dudorászott, ujját mártogatta a bödönbe, boldog volt és elégedett.

Mikor végzett a zsírozással, megtörölte a kezét, s levett a polc tetejéről egy nagy befőttesüveget. A befőttesüvegekben voltak eltéve a horgok,

légmentesen elzárva, a nagy üvegekben a nagy horgok, a kis üvegekben a kis horgok. Csillogtak-villogtak. Sorban kiszedte a horgokat, rájuk lehelt, majd fényesre törölgette mindet.

– Csillogjatok, ragyogjatok! Mint az arany! Mint az ezüst! Hohohohó!

Mikor már minden horgot fényesre lehelt és csillogóra dörzsölt, elégedetten dünnyögött.

  • Így ni! Na, most nézzük a zsinórokat. Nem száradtak-e ki, nem nyúltak-e meg a nagy pihenésben?

A polc tetején kotorászott, keresgélt, kapirgált és tapogatott, egyre rémültebben, a szemében nagy értetlenség ült.

  • Na? Mi ez? Hol vannak?! Itt sincs, itt sincs! Hé! Hó! Hová tűntek a zsinórok?!

Abbahagyta a kotorászást, s rémülten suttogta.

  • Segítség… Valaki ellopta a zsinórokat!

Majd megjött a hangja, kiabálva, ordítozva rohangált a lakásban.

  • Asszony! Feleség! Hol vannak a zsinórok?!

De nem volt senki otthon. A Nagy Horgász megállt a szoba közepén.

  • Hol van a feleségem? Á! Ő nem érdekes! Hol vannak a zsinórok?! Hol? Hol?

Mikor egy kicsit lecsillapodott, előszedte a CB-rádiót, belesuttogott.

  • Százszorszép hívja Petrencét! Százszorszép hívja Petrencét!

Vagyis titkos jelszavakat suttogott a rádióba. A rádióra azért volt szükség, hogy baj esetén riasztani tudja a Főkukacot, aki téli álmát aludta a pincében. A titkos jelszó meg azért kellett, hogy illetéktelen fülek ne értsék!

Hát most baj volt, de a titkos Petrence, vagyis a Főkukac a füle botját se mozgatta. Horkolászott a pincében. A rádió meg bömbölt a fülénél.

Az egerek megunták a bömbölést, az egyik egér belecincogott a készülékbe.

  • Itt szürkince, itt szürkince! Petrence alszik! Cincogjam fel?

A rádió nagyot bömbölt.

  • Mi az, hogy cincogjad?! Cibáld ki! Rugdosd ki!

Az egér finoman megcsiklandozta a Főkukac orrát. A Főkukac egyből felébredt, mérgesen morgott. Az egér a bömbölő rádióra mutogatott.

  • Oda beszélj!

A Főkukac a rádióba morgott.

  • Mi az, főnök? Már aludni se lehet? Így nem tudok téli álmot aludni! Ez egy diszkó! Ez egy őrült hangstúdió!

A Nagy Horgász dühösen ordított.

  • Ébresztő! Felkelni! Első fokú készültség! Második fokú készültség! Ne mondjam harmadszor!

A Főkukac mérgesen legyintett, kimászott a dobozból és felcaplatott.

  • Mi van, főnök?

A Nagy Horgász dühében még mindig a rádióba kiabált.

  • Mi van? Inkább azt kérdezd, hogy mi nincs! Eltűntek a zsinórok! Halló! Hallasz engem?

A Főkukac a rádióra mutogatott.

  • Kikapcsolhatod. Az egereket nem érdekli. És mi az, hogy eltűntek? Hová tűntek?

A Nagy Horgász kikapcsolta a rádiót. Kétségbeesett arcot vágott.

  • Nem tudom. Csak azt tudom, hogy eltűntek. Rejtély! Varázslat! Bűntény!
  • Akkor nyomozzuk ki! – mondta a Főkukac. – Kár, hogy egy kicsit gyenge a szaglásom. De sebaj! Kinyomozzuk logikával! Az van! Logika az van! Meg eszem is! Mint a borotvának!
  • Ne fecsegj annyit, te villanyborotva-zsinór! – szólt rá a Nagy Horgász. – Nyomás nyomozni! Te jobbra, én balra!

Száguldoztak összevissza a lakásban, bekukkantottak a homályos sarkokba, repedezésekbe, bekukucskáltak a ruhásszekrénybe, frizsiderbe, sehol semmi. Illetve az ágy alatt volt egy ottfelejtett egérfogó, ami becsípte a Főkukacot, a szekrény alatt volt egy tavalyi légy, ami mérgesen zümmögött a Nagy Horgászra.

A legyet elhessentette, állt a szoba közepén tanácstalanul, s maga elé suttogta.

  • Akkor hol vannak a zsinórok?

Egy rekedt hang suttogta az ablakból:

  • A padláson, te nagy eszű!

A Nagy Horgász az ablakra nézett, egy vigyorgó varjú csücsült ott.

  • Hogy mondtad? – kérdezte. – Ismételd meg!

A varjú vigyorogva megismételte.

  • A padláson, te pupák! És vidd az egérfogót is!

A Nagy Horgász értetlenül nézett, mikor megszólalt a Főkukac az ágy alól.

  • Rám célzott, főnök! Szabadíts ki! Az egérfogó nem kell.

A Nagy Horgász kiszabadította a Főkukacot, s felrohantak a padlásra.

A padláson végig ruhák száradtak. Gyanakodva nézték.

  • Nagymosás volt! – állapította meg a Főkukac. – És nagyteregetés! Gyanús, főnök. Nagyon gyanús!

A Nagy Horgász megemelt egy hosszú szárú gatyát, és alánézett.

  • A zsinórom! – hördült fel. Letépte, ledobálta a száradó fehérneműket. – Gatya szárad rajta! A drága damil! Gatyamadzag! Megőrülök.

Továbbrohant, leszedte a zsinórokat.

  • Kettő már megvan! – számolta a Főkukac. – Hol lehet a többi?

Egy nagy papírcsomagot nézegetett. A Nagy Horgász odaugrott, leszedte a csomagról a zsinórt. A csomag rögtön szétesett, kiborult, szanaszét gurult a tartalma: alma, dió, mogyoró.

  • Mi az én zsinórom? Spárga?!

Visszamentek a szobába, fel-alá futkostak újra. Majd ráripakodott a vigyorgó varjúra.

  • Hol a többi? Mondj már valamit!

A varjú lefele mutogatott.

  • A fenekem alatt!

A Nagy Horgász kinyitotta az ablakot s lenyúlt. Megtalálta a zsinórt, húzta felfele. A zsinór végén egy füstölt sonka lógott.

  • Mi az én zsinórom?! Sonkakötöző?! Megőrülök!

Leoldotta a zsinórt, a sonka lepottyant, de nem törődött vele.

  • Főnök, füstös lett a zsinór! Ezzel már csak füstölt halat lehet fogni!

A Nagy Horgász legyintett.

  • Bolond likból bolond szél fúj! A halnak nincs szaglása! Gyerünk! Keressük meg az utolsót! Nyomás a konyhába!

A konyhában megálltak, mint akit villámcsapás ért.

A Nagy Horgász suttogott.

  • Te is látod, amit én látok?
  • Látom – suttogott a Főkukac is. – Egy tyúk. Kendermagos. És a lábán a zsinór!

A Nagy Horgász felordított, mint egy oroszlán.

  • Mi az én zsinórom?! Tyúkkötöző?!

Leoldotta a zsinórt, s belerúgott a tyúkba. A tyúk méltatlankodva kotkodácsolt, és nekirepült az éppen hazaérkező feleségnek.

t tintát

A Nagy Horgász felesége megfogta a tyúkot. De nem elég, hogy megfogta, hanem elkezdte püfölni vele a Nagy Horgász fejét, és közben mérgesen kiabált.

– Mi ez?! Mi ez itt?! Bolondokháza?! Nem fértek a bőrötökbe?! Az agyatokra ment a tél?! Majd adok én nektek! Majd én kigyógyítalak!

A tyúk is közbekotyogott.

  • Állatkínzás! Záptojásfejűek!

A Nagy Horgász és a Főkukac kimenekült a konyhából. Erősen szorították a zsinórokat, s dacosan feleseltek vissza.

  • A zsinórt nem adjuk! A horgászzsinór nem gatyapertli! Nem sonkamadzag! Nem tyúkkötöző! Ezt minden horgász tudja! És egy horgász inkább lemond a gatyáról, a sonkáról és a tyúkról, de a zsinórt nem adja.


Kétoldali horgászláz

Mi vár télen egy horgászra? Hajaj! Leselkedik rá a sok bacilus, és már kész is a fertőzés, megvan a baj.

A Nagy Horgász fekszik az ágyban, torka bekötve, kalapja a fején, nyög, sóhajt, jajgat. Valahogy így.

  • Ó, ó! Haj! Haj! Jaj! Jaj!

A varjú kint az ablakpárkányon szomorúan ingatja a fejét, a Főkukac felesége meg berohan a konyhából, és így sápítozik.

  • Az előbb még semmi baja sem volt! Jaj, de beteg lehet! Így nyögni, meg sóhajtozni, meg jajgatni! És pont most nincs itthon senki, csak én! Meg az a lent alvó Fősenki!

A Nagy Horgász megeresztett egy jajgatás-sorozatot.

  • Jajajajajaj!

A Főkukac felesége ijedten bekapcsolta a rádiót, s beleszólt.

  • Halló! Halló! Itt én beszélek! Gyere fel gyorsan, te fő hétalvó!

A pincében az egerek elhatározták, hogy rádió-ügyeletet szerveznek, vagyis az egyik egér mindig ott ül a készüléknél s kezeli, illetve felébreszti a Főkukacot. Ez jó játéknak ígérkezett, és izgalmasabbnak, mint az állandó, fülsértő horkolászás!

Most is ott ült egy egér, s vigyorogva ébresztgette a Főkukacot.

  • Hétalvó úr, ébresztő! Rádión keresik!

S hogy biztosabb legyen az ébresztés, bevetett egy kis csiklandozást is.

A Főkukac álmosan szólt a készülékbe.

  • Itt én vagyok! Mi van már megint? Hány óra?
  • Gyere fel gyorsan! Gyere fel azonnal! Baj van!

A Főkukac gúnyosan nevetett.

  • Persze, persze… Biztosan odaégett a tejbegríz! Meg odakozmált a kakaó! Meg kifutott a rántás! Meg felhólyagzott a bableves! Meg összement a túrós csusza! Hahaha! Hagyjatok aludni! Végeztem!

A Főkukac felesége dühöngött még egy kicsit a készülékbe.

  • Ó, te nyavalyás! Te főpimasz! Itt hagysz egyedül!

Majd mikor látta, hogy valóban egyedül kell megbirkóznia a betegséggel, vagyis a nyögdécselő Nagy Horgásszal, összeszedte az eszét.

  • Nem tudom, mi baja lehet, de itatok vele egy kis kamillateát! Abból nem lehet baj!

Kiment a konyhába, főzött egy fazék kamillateát.

  • Most hogy itassam meg? – töprengett. – Hogy? Hát szívószállal!

Előszedte a szívószálakat, ügyesen egymásba illesztette, csinált egy hosszú, hajlékony csövet. Az egyik végét a fazékba tette, a másik végével megcélozta a Nagy Horgász száját. Megdöntötte egy kicsit a fazekat.

  • Csukd be szemed, nyisd ki szád! – szólt rá.

A kamillatea vígan csobogott, csak az a baj, hogy kicsit mellé ment.

A Nagy Horgász pislogva nyitotta ki a szemét, becsukta a száját, s bugyborékolva nyögdécselt.

  • Jaj, jaj! Bugy, bugy!

A Főkukac felesége sajnálkozva vonogatta a vállát.

  • Ez egy kicsit mellé ment…

Szétszedte a szívószálakat, egy zsebkendővel megtörölgette a Nagy Horgász arcát. Anyáskodva dünnyögött neki.

  • Jól van, jól van. Legalább nem lesz szeplőd!
  • Haj, haj! – sóhajtozott a Nagy Horgász.

A Főkukac felesége is felsóhajtott.

  • Mit adjak neki? Mit adjak neki? Segíts, mamám!!

Mert ekkor eszébe jutott a mamája és eszébe jutott az is, hogy mit szokott neki adni, ha nyögdécselt és panaszkodott.

  • Hashajtót! Azt szokott adni nekem a mamám!

Feltúrta a fiókokat s talált is egy doboz hashajtót. Kirázta a tablettákat s nézegette.

  • De hogy adjam be neki?

A fiókban a sok limlom között talált egy csúzlit.

  • Ez az! Belövöm neki!

A csúzli fogantyúját a fiókrésbe dugta, a bőrbe beletett egy tablettát.

  • Mondd szépen, hogy á! – szólt rá a Nagy Horgászra. Majd célzott és lőtt.

A hashajtó tabletta surrogva szállt a levegőben és telibe találta a Nagy Horgász orrát.

  • Jajajajaj! Az orrom! Az orrom! Jajajajaj! – hangzott az ágy felől a panaszos jajgatás.

A Főkukac felesége bocsánatkérően motyogta.

  • Nem orron át akartam… Félrehord a csúzli.

Majd törte a fejét, hogy mit csináljon, mert igen sajnálta a nyögdécselő Nagy Horgászt.

  • Megmérem a lázát! Ez az! Az orvosok is így szokták! Lehet valami a lázmérőben, amitől megnyugszik a beteg!

Előkotorta a lázmérőt, felmászott az ágyra, két kezébe fogta, mint a rúdugrók a rudat és nekiiramodott.

  • Nyisd ki a szád! Nyisd ki a szád! – kiabált közben.

A Nagy Horgász kinyitotta a száját, akkorára, mint a bécsi kapu, nem lehetett eltéveszteni.

A Főkukac felesége nem is tévesztette el, a hőmérőt nagy lendülettel ledugta a Nagy Horgász torkába.

Lemászott az ágyról és elégedetten nézte a beteget.

  • Máris megnyugodott! Már nem jajgat!

A Nagy Horgász valóban nem jajgatott, hanem fuldoklott, torkában a hőmérővel. Hörgő hangokat adott ki.

  • Hrrr! Hrrr! Khrrr! Khrrr!

Majd erőlködött, mint aki mondani akar valamit.

  • Babababababa.

A Főkukac felesége a fejét ingatva nézte.

  • Szegény! Biztosan magas láza van! Félrebeszél! Mit csináljak? Én már nem tudok semmit csinálni.

Segélykérően nézett körül s meglátta az ablakban vigyorgó varjút. Odaszólt neki:

  • Mondd meg, hogy mit csináljak?

A varjú gúnyosan károgott.

  • Eddig nagyon jól csináltad! Nagyon jót szórakoztam! De ez most már kevés! Ide orvos kell, jobb, ha ő nyuvasztja ki! A diploma az diploma! Várj, elrepülök orvosért!

A Nagy Horgász mintha tiltakozott volna, vöröslő arccal motyogott:

  • Bababababa.

De nem volt ideje bővebben elmondania, amit akart, kopogtak, s már jött is az orvos. Kövér, kedélyes, nevetős doktor bácsi gurult be az ajtón, s már a küszöbről harsányan kiabált:

  • Itt vagyok, itt vagyok! Itt a doktor bácsi! Hol a beteg?

Rámosolygott a Főkukac feleségére.

– Hehehe! Na, mutassa a férjecskéjét, szépasszony! A Főkukac felesége zavartan igazította ki.

  • Izé, tévedés… ő a barátnőm férje!

Az orvos nagyot kacagott.

  • Hihihihi! És ki a barátnő? Netán egy szép kis molylepke? Csak vicceltem, hahaha! Látom már a beteget! Egyből felismertem! Nem fertőz, ugye? Na, mi bajod van? Mondd meg szépen a doktor bácsinak!
  • Bababababa. – mondta a Nagy Horgász.
  • Értem, értem! Ha itt megnyomom, fáj? – kérdezte az orvos és belebokszolt a Nagy Horgász hasába.
  • Babababa. – nyögte a Nagy Horgász.
  • Hm – hümmögött az orvos. – Nem a gyomra fáj! Várj, belefújok a füledbe. Fú! Fú!
  • Babababa. – sóhajtotta a Nagy Horgász.
  • Nem a füle fáj! – jelentette ki az orvos. – Megmérem a lázad! Hol a

1 rr r rr r~\

hőmérő?

  • A szájában! – mutogatott a Főkukac felesége.

Az orvos belenyúlt a Nagy Horgász szájába, és a nyelvével együtt kihúzta a hőmérőt. Elkomorulva csóválta a fejét.

  • Nincs láza! Ajajajaj! Komolyabb a baj, mint hittem!
  • És gyógyítható? – kérdezte a Főkukac felesége.
  • Azt nem tudom, de adok egy csomó orvosságot! Valamelyiktől csak meggyógyul! Ezt vedd be vízzel! Ezt vedd be ostyában! Ezt vedd be szárazon! Ezt inni kell! Ezt szopogatni! Ezzel gargalizálni! Ezt meg a popóba dugni! Kész! Nincs több!

A paplanra szórta a rengeteg orvosságot és elment. Az ajtóból még visszapisszegett.

  • És legfontosabb a teljes nyugalom! Pszt!

A Főkukac felesége sóhajtozva kiment a konyhába.

Csend volt és nyugalom.

A pincében a Főkukac felriadt a nagy csendre. Fülelt aggódva.

  • Valami baj van! Érzem! Megyek és megnézem! – s felrohant.

Fent egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, hetykén a Nagy Horgász ágyához ment.

  • Mi az, főnök? Mi a baj? Mi ez a csomó orvosság? Csak egy percre hunyom le a szemem és a feje tetején áll minden!
  • Beteg vagyok! – nyögte a Nagy Horgász. – És nem tudják, hogy mi a bajom! Jajajaj! Hajajaj! Óooooó! Öööööő!

A Főkukac mosolyogva nézte a nyögdécselőt.

  • Én tudom, mi bajod van, főnök! Úgy hívják, hogy kétoldali heveny horgászláz! Így télen szokta elkapni a horgászokat. S járványszerűen terjed!

Mikor volt horgászbot a kezedben?

  • Régen. – nyögte a Nagy Horgász.
  • Hát ez az! Ez az orvosság! – vágta rá a Főkukac.

Kirohant a kamrába, és behozta a botokat. Az ágyra szórta mindet.

  • Válassz, főnök!

A Nagy Horgász arcára visszatért a pír, tétován megmarkolta az egyik botot, felült, a szeme csillogott, az érverése meggyorsult, már nem nyögdécselt és nem sóhajtozott, megköszörülte a torkát, és nagyot rikkantott.

  • Hohohohó! Hol vannak a halak?

A Főkukac lesöpörte a padlóra az orvosságokat.

  • Itt vannak, főnök! Kezdd el, főnök! Kapd el, főnök! Ki a Nagy Ho-ho- ho-horgász?
  • Én vagyok! – kurjantotta a Nagy Horgász! – És reszkessetek, halacskák, Hohohohó!

S kifogott egy pirulát. A Főkukac megdicsérte.

  • Fogtunk egy torokfájós halat!

A Nagy Horgász kifogott egy másik tablettát. A Főkukac elolvasta, mi van ráírva.

  • Főnök! Fogtunk egy hashajtós halat! Világrekord! Hihihihi! Hahahaha!

Nevettek, kacagtak, a betegséget mintha elfújták volna! Ami nem is csoda, mindenki tudja, hogy a horgásznak legjobb orvosság a horgászbot!


Horgász a halpiacon

A téli álom nem olyan, mint a nyári álom! De nem ám! Mert nyáron miről álmodik a Nagy Horgász? Halakról, horgászásról, tiszta vizű folyókról és kéklő égről. Most miről álmodik a Nagy Horgász? Most is egy halról álmodik, mert egy horgász sohasem álmodik másról, ez természeti törvény, ez most mégis rossz álom, mivel egy porszívó halról álmodik!

A Nagy Horgász forgolódott, nyögött, a berregés erősödött, már itt zúg, zakatol a fülében, nem bírta tovább, felébredt, és rémülten figyelte, hogy hiába ébredt fel, a porszívó ébren is szól!

Ült az ágyon, és vacogva suttogta maga elé.

  • Porszívó hal! Biztos megbolondultam!

Megrázta a fejét, teljesen felébredt.

  • Nem álom! – kiáltotta.

Kiugrott az ágyból, előszedte a rádiót és belebömbölt.

  • Riadó! Riadó! Mi van? Süket vagy? Petrence, jelentkezz! Egyes számú vészjelzés!

Lent a pincében az ügyeletes egér megkocogtatta a Főkukac dobozát.

– Egyes számú hétalvó! Ébredjen! Odafönt riadó van!

De hiába kocogtatott, hiába dörömbölt, az egyes számú hétalvó a füle botját se mozgatta, horkolászott, mint egy fűnyíró gép.

Az ügyeletes egér megdühödött, kinyitotta a dobozt, a vállára vette az alvó Főkukacot, s fölvitte az egérlyukon.

  • Na, gyere csak szépen, te egyes számú világ lustája! Az ember nem hagyja cserben a barátait, mikor riadó van!

Fönt a szobában kidobta az egérlyukból a Főkukacot.

A Nagy Horgász dühösen felhorkantott.

  • Ébredj, te álomszuszék! Nem hallod ezt a szörnyű berregést? Brrr! Zrrr! Hrrr!

A Főkukac felébredt, vacogva fülelt.

  • De hallom! Már álmomban is hallottam! Már lent a pincében is hallottam! Berregés, brrr! Zümmögés, zmmm! Porszívó! Hát nem álom, főnök?
  • Nem álom! – mondta komoran a Nagy Horgász. – Nagytakarítás!
  • Meneküljünk! – remegett a Főkukac.
  • Nincs hová. Inkább torlaszoljuk el az ajtót! – adta ki a parancsot a Nagy Horgász.

Az ajtóhoz hordták a bútorokat, az ágyat, az asztalt, a székeket. A porszívózás vészesen közeledett.

  • Közelednek! – rikkantott a Nagy Horgász. – Mindenki a barikádra! Nyomjad! Nem törnek át! Hohohohó!

Nyomták elszántan, dacosan, megfeszülő izmokkal.

A Nagy Horgász felesége egy pillanatra leállította a porszívót, s megfogta a kilincset. Majd kinyitotta az ajtót.

Meglepődve állt félre, mert mint a tank zúdult ki a Nagy Horgász, nyomában a Főkukaccal. S közben dacosan kiabáltak.

  • Nyomjad! Nyomjad! Nem törnek át!

A másik szoba közepén zavartan megálltak. A Főkukac mérte föl először a helyzetet.

  • Főnök! Kifelé nyílik az ajtó!

A Nagy Horgász felesége ámulva nézett be a küszöbről.

  • Jaj, de szépen összepakoltatok! Köszönöm, fiúk!

A Főkukac felesége vihogott.

  • Hihihi! Ők is takarítani akarnak!
  • Isten ments! – mondta a Nagy Horgász felesége. – Inkább menjetek bevásárolni! Hozzatok krumplit! Addig mi kitakarítunk.

Ugrottak boldogan, futtában felkapták a szatyrot, s már el is húzták a csíkot.

  • Nyomás, főnök! Gyerünk, főnök! Megmenekültünk! – rikkantotta a Főkukac.

Kint az utcán lihegve megálltak. A Nagy Horgász a zsebében kotorászott.

  • Pénzt elfelejtettek adni! Jellemző. De vissza nem megyünk. Majd elővesszük a nagy eszünket. Hohohohó! Mert jegyezd meg, hogy ha egy horgásznak már semmije sincs, még mindig ott van a nagy esze! Erről lehet megismerni egy horgászt!

A Főkukac vigyorogva bólogatott.

  • Elővesszük! És mit veszünk rajta? És mit adnak érte?
  • Mindenfélét, te pupák!

Kiértek a vásárcsarnokba, bámészkodtak, szimatoltak, fel-alá mászkáltak ráérősen.

Odamentek egy narancsos pulthoz. Szép nagy, illatozó narancsok álltak halomban.

A Nagy Horgász levett egyet s szagolgatta.

A Főkukac meglökte s odasúgta.

  • Narancsot nem mondtak!
  • Azért szagolni szabad! Szagold te is!

Az eladó mérgesen rájuk szólt.

  • Nem szabad! Vesznek, vagy nem vesznek? És honnan került ide ez a kukac?! Megőrülök! A narancsban nincs kukac! Eddig még legalábbis nem volt.

Visszatették a narancsot.

  • Egye meg a narancsát! Nem kell! Kukacos!

A Főkukac is megtoldotta.

  • És ütődött! Mint aki árulja!
  • Hrrr! – hörögte az eladó.

De nem törődtek vele, továbbsétáltak. Egy óriási halom krumplihoz értek. Ráérősen körbejárták, megnézték jobbról, megnézték balról.

Egy nagy kucsmás ember állt a krumplidomb mögött, szúrós szemmel figyelte őket, egyszer jobbról, egyszer balról. Nagy bajusza alól vakkantotta.

– Mi tetszik? Mi tetszik?

A Nagy Horgász foghegyről vetette oda.

  • Még nem tudom, tetszik-e. Még csak tájékozódom!

Újra körbejárták a krumplit, egyszer jobbra, egyszer balra. A szúrós szem követte őket, egyszer jobbra, egyszer balra.

Végre megálltak középen.

  • Eladó a krumpli? – kérdezte félvállról a Nagy Horgász.

A kucsmás ember nagyra nyitotta a szemét.

  • Persze hogy eladó! Nem dísznek hoztam! Nem krumpli-kiállításra hoztam!

A Főkukac mutogatott.

  • Főnök, azt ott! Az szépnek látszik!

A Nagy Horgász levett egy krumplit. Nézegette, forgatgatta, homlokát ráncolva.

  • Ezt gondoltad? Nem ferde egy kicsit?

A kucsmás ember a bajuszát rágta némán.

A Főkukac is megvizsgálta a krumplit, behunyta a fél szemét, mint a műértők.

  • Igazad van, főnök! Ez nyomorék! Azt nézd meg, azt a másikat!

A Nagy Horgász visszadobta a ferde krumplit, s levett egy másikat, forgatgatta, nézegette, feltartotta a fénybe.

A kucsmás ember abbahagyta a bajuszrágást, s rájuk förmedt.

  • Vesznek, vagy nem vesznek?!

  • Veszünk, persze hogy veszünk! – csitítgatta a Nagy Horgász. – Csak kiválogatjuk a szép, egészséges példányokat! Ehhez jogunk van a pénzünkért! Jogunk van akár egy óráig is válogatni, akár két óráig is, akár öt óráig is! És csakis a szépet és egészségeset! Csakis!

A kucsmás ember a földhöz vágta a kucsmáját, és bíborszínűvé vált az arca.

  • Ez itt mind szép és mind egészséges! Szép, mint az idei babám! És egészséges, mint a makk! Hány kilót adhatok? Egy kilót? Két kilót? Öt kilót? Tíz kilót? Száz kilót? Ezer kilót?!

Előkapott egy zsákot, s a Nagy Horgász kezébe nyomta.

  • Fogja!

Egy lapáttal dobálta bele a krumplit.

  • Vigye!

A Nagy Horgász sajnálkozva mondta.

  • Ennyi pénzünk nincs… bár ön olyan rokonszenves!
  • Nem kell pénz! – csikorogta a kucsmás ember. – Vigye, vigye, ne is lássam, mert menten megüt a guta! És ön egyáltalán nem rokonszenves!

A Nagy Horgász még visszaszólt.

  • Köszönjük! Viszontlátásra! Máskor is ide jövünk vásárolni.

A kucsmás ember a kucsmáján táncolt, és rekedten suttogta.

– Inkább ne! Inkább visszaásom a földbe!

De ezt már nem hallották, sétáltak, ténferegtek. Egyszer csak a Főkukac felkiáltott, dörzsölte a szemét.

  • Főnök! Főnök! Látok valamit!
  • Mit látsz, te látnok? – kérdezte a Nagy Horgász.

A Főkukac révületben suttogott és mutogatott.

  • Halat látok! Hal-látomásom van! Sok-sok halat! Élő halat! Halacskákat! Ott! Ott!

A Nagy Horgász is észrevette végre, odamentek egy hatalmas üvegtartályhoz.

  • Nem álmodom! – suttogta. – Ébren látom őket! Hal! Halacskák! Itt is egy! Engem néz! Lehet, hogy felismert?

A Főkukac integetett a halnak.

  • Gyere közelebb, öcsi, ne félj a bácsitól!

A halaskofa megkocogtatta a vállukat.

  • Melyiket adjam?

A Nagy Horgász zavartan vigyorgott, a zsák krumplit nyújtogatta.

  • Ezért mindért! Odaadom, ha egy kicsit horgászhatunk…

A halaskofa értetlenül nézett.

  • Itt csak eladás van! Horgászás nincs!

A Nagy Horgász fejében megszületett a pompás ötlet. Lelkesen bólogatott.

  • Hát én is azt mondom! Segítünk eladni! Ingyen! Mi ebben nagy szakemberek vagyunk! Hehe! Csak úgy, passzióból! Na?

A halaskofa nézte a mosolygó Nagy Horgászt. Majd legyintett.

  • Nem bánom. Úgyis fáj a derekam.

A Nagy Horgász egy hokedlit vitt a tartályhoz, kinyitotta zsebben hordozható horgászbotját, s felkiáltott.

  • Nyomás, pupák! Te kukacok gyöngye! Itt az első vevő! Melyiket tetszik?

A vevő rámutatott egy kerek halra. A Főkukac fejest ugrott a tartályba s a horogra akasztotta a kerek halat.

A Nagy Horgász kipirult arccal kiabált.

  • Ide, ide, emberek! Itt a frissen fogott hal! Ilyen még nem volt a halpiacon! Horgászbemutatóval egybekötött vásárlás! Hohohohó!

Nagy tömeg gyűlt köréjük, érdeklődve nézték a vásárlással egybekötött horgászbemutatót.

A halaskofa alig győzte szedni a pénzt. A Nagy Horgász szünet nélkül harsogott.

  • Csak sorban, csak folyvást! Kinek kell? Kinek adjam? Ez nem fagyasztott hal! Ez nem konzervhal! Nem csalás, nem ámítás! Frissen fogom a vizet keverve, kavarva, ahogy a vevő akarja!

A vevők elégedetten elmentek, a tartály kiürült, a Nagy Horgász boldogan törölte meg a homlokát.

  • Kész. Pedig most kezdtem formába lendülni!

Összecsukta a horgászbotot és zsebre vágta.

A halaskofa hálálkodva köszönte.

  • Köszönöm! Ilyen gyorsan még nem adtam el a halamat. De mit adjak nektek? A hal elfogyott. Megvan! Tessék. Halászlékocka! Tudom, hogy kicsi jutalom…

A Nagy Horgász arca ragyogott.

  • Eltesszük emlékbe. A horgásznak az az igazi jutalom, ha foghatja a botot! És a botnak két vége van! Az egyik végén a horgász, a másik végén a hal! Hohohohó!


A megdézsmált akvárium

A Nagy Horgász nem találta a helyét, fásultan ődöngött a szobában, jobbra araszolt, balra csámpázott s egyszer csak megtorpant.

  • Így nem lesz jó! – dünnyögte. – Így olyan leszek, mint egy múmia. Teljesen elfásulok! Meg kell mozgatnom az érzékszerveimet!

Így is tett, megmozgatta. Tágra nyitotta a szemét. Semmi. Hegyezte a fülét. Semmi. Remegő orrcimpákkal beleszimatolt a levegőbe. Ínycsiklandozó, csodás illatok tódultak az orrlikába.

Ment az illat után, mint akit hipnotizálnak. Kiért a konyhába, a tűzhelyhez lépkedett, s fölemelte a fedőt egy nagy fazékról.

  • Micsoda illatok! Hmmm! Mi fő? Mi sül? Hadd segítsek! Nagyon ügyesen tudok például petrezselymet vágni. Én vagyok a nagy petrezselyemvágó! Mindent vállalok! Halat filézek! Nokedlit csipkézek! Nyúzok, vesézek! Hohohohó!

A Nagy Horgász felesége a fakanállal hadonászott.

  • Ne nyúlkálj a fazékba! Ha segíteni akarsz, ott a hagyma, pucold meg!

A Nagy Horgász csalódottan rázta a fejét.

  • Hagymát? Pont a vacak hagymát? Attól sírok. Csípi a szemem. Tessék, már a gondolatra is folyik a könnyem. Nem, nem. Hagymát soha! Én szakácsművész vagyok, nem kézilány!

Kiment a konyhából, dühösen bevágta az ajtót.

Újra a szobában ődöngött, sóhajtozott, nyögdécselt.

  • Ó, mikor lesz már nyár? Bedilizek ettől a hagymaszagú téltől! Szellőztessünk egy kicsit.

Kinyitotta az erkélyajtót, s kiment az erkélyre. Jobbra nézett, semmi. Balra nézett, semmi. Mélyen kihajolt és lenézett. Alul nyitva volt az ablak, bekukucskált. Majd megdörzsölte a szemét, még mélyebben hajolt ki, s bebámult az alatta levő szobába. Nagyot rikkantott.

  • Hohohohó! És még egyszer hohohohó!

Majd suttogni kezdett.

  • Hal! Halak! Halacskák! Biztosan álmodom. Pszt! Sss! Csak fel ne ébredjek.

Óvatosan kiegyenesedett, becsukta meg kinyitotta a szemét, próbálgatta, hogy nem káprázik-e.

  • Nem álmodok! Ébren vagyok! Hohohohó! Nyomás a botokért! Nyomás a Főlustáért!

Lent a pincében recsegett az adóvevő, majd harsogó hang űzte el a csendet.

  • Ébresztő! Ébresztő, álomszuszék! Ki az ágyból világ lustája! Nyomás! Hajrá!

Egy egér megkocogtatta a doboz fedelét.

– Halló, Hétalvó úr! Magát keresik az éterből! A Főkukac dühösen pislogott ki a dobozból.

  • Mi az? Mi van? Földrengés? Árvíz? Tűzvész? Így nem lehet téli álmot aludni!

Az egér dühösen morgott vissza.

  • Pattanjon már, Hétalvó úr, mert az agyamra megy ez az ordibálás.

A Főkukac fölrohant.

  • Mi a helyzet, főnök?

A Nagy Horgász lelkesen magyarázott.

  • Töröld ki végre a csipát a szemedből, te világ lustája! És lásd te is, amit én láttam! Hal! Halakat láttam!

A Főkukac álmosan motyogott.

  • Biztosan álmodtad. Biztosan még mind a ketten alszunk. Csak azt nem tudom, hogy most te álmodsz engem, vagy én álmodlak téged?

A Nagy Horgász dühösen horkantott.

  • Ne zagyválj itt összevissza! Nem álmodunk! Nem alszunk! Itt vannak alattunk! És ők sem alszanak!

Rácsatolta az övet a Főkukacra, s leengedte a zsinóron.

  • Nézd meg a saját szemeddel! Nyomás! Mint a régi szép időkben.

A Főkukac belesett az ablakon, majd lendületet vett, s belibegett a szobába.

Dühös morgás és vérszomjas fogcsattogtatás fogadta. Rémülten rángatta a zsinórt.

  • Vissza, főnök! Vissza!

A szobában a hatalmas kutya elégedetten röhögött.

  • Elkergettem a világ legkisebb betörőjét! Höhöhö!

Fent az erkélyen a Nagy Horgász kíváncsian faggatta a Főkukacot.

  • Na, mit láttál?

A Főkukac rémülten szedte a levegőt s mutogatott.

  • Ekkora halakat! Valódiak. Meg ekkora kutyát. Az is valódi. Tény, hogy nem álmodtál. Az is tény, hogy én kiszállok! Csináld nélkülem. Én oda nem megyek többet.

A Nagy Horgász megvetően legyintett.

  • Gyáva kukac! Majd csinálom egyedül.

Dupla ólmot rakott a horogra, s meglengette a botot. A horog bezúgott a szobába és megakadt az asztalon álló virágcsokorban.

A zsinór megfeszült, a Nagy Horgász óvatosan húzta.

  • Kapás! Telitalálat! Ez ám a horgász-szerencse! Elsőre sikerült! És vakon! A Nagy Horgász vakszimultánt játszik a halakkal! Nem is húzom ki. Először jól kifárasztom.

Elővette a második botot, s bedobta a horgot az ablakon. A horog zúgva szállt, telibe találta a szekrényajtót, s megakadt a kilincsben.

A Nagy Horgász húzta, húzta, a zsinór megfeszült, de nem jött közelebb a halacska.

  • Ez is telitalálat! Mekkora hal lehet? Talán egykilós! Vagy tízkilós? Lehet, hogy egy mázsa? Nem bírom kihúzni. Nem baj! Ezt is kifárasztom. Úgyse menekülhet. Hohohohó! Van még botom!

Elővette a harmadik botot, dupla ólmot rakott arra is, meglengette, s bevágta a horgot az ablakon, s telibe talált a fogason egy télikabátot. A horog megakadt, a zsinór megfeszült, a Nagy Horgász arcán boldog mosoly terült szét.

  • Ilyen még nem volt! Ahány dobás, annyi kapás! Micsoda nap! Micsoda mázli! Ez biztos benne lesz a Horgászújságban! Hazai rekord! Világrekord!

A Főkukac is boldogan vigyorgott.

  • Nagy vagy, főnök! Minden horgász téged fog irigyelni! Te leszel a horgászok példaképe! Iskolát fognak elnevezni rólad. Vagy esetleg egy óvodát. Vagy esetleg egy halastavat. Vagy esetleg egy stéget.
  • Lárifári! – intette le a Nagy Horgász a hízelkedőt. – Talán inkább segíts húzni. Ez se jön. Mekkora hal lehet? Nem baj! Ezt is kifárasztjuk. Hosszú száron hagyjuk, és ha sokáig nem kap levegőt, önként kimászik! Hohohohó!

A Főkukac vihogott.

– Talán inkább fordítva, főnök! Ha sokáig van levegőn, akkor fárad ki!

A Nagy Horgászt nem lehetett megzavarni ilyen locsogással.

  • Ne locsogj összevissza! Ki a Nagy Horgász? Én, vagy te? Na, látod! Nekem kisujjamban van az elmélet is, meg a gyakorlat is! És jól jegyezd meg, ez minden horgásszal így van! Ezért olyan fantasztikusan kiegyensúlyozottak a horgászok lelkileg és testileg! Ezért a sportok királynője a horgászás! És a horgász a legelső ember a világon.

A Nagy Horgász befejezte a szónoklatot, s újra meghúzgálta a botokat. Feszes volt mind, meg se moccant egyik sem.

  • Most az elsőt egy kicsit megfuttatjuk!

A Főkukac lelkesen bólogatott.

  • Futtasd főnök, ne kíméld! Hadd kapjon levegőt!

A Nagy Horgász hangja harsogott az emeletről.

  • Hohohohó! Most a másodikat is megfuttatjuk!

A második bot zsinórja is megereszkedett, majd megfeszült, a szekrényajtó nyikorogva kinyílt, rémesen nyekeregve ide-oda lengett.

A hatalmas kutya nyüszítve nézte a nyikorgó szekrényajtót. Hátán felállt a szőr, a szeme rémülten forgott.

Most a Főkukac magyarázott éles fejhangon.

  • A harmadikat ki ne felejtsd, főnök!

A Nagy Horgász letorkolta.

  • Nem felejtem, pupák! Háromig még csak el tudok számolni! Jegyezd meg, te analfabéta kukac, hogy a horgászok bármeddig el tudnak számolni! Még százig is, ha kell! Hohohohó!

Megengedte a harmadik zsinórt is, majd megrántotta. A télikabát lengett, lebegett a levegőben, mint valami nagy, puha szárnyú madár, és fennakadt a csilláron. A zsinór megfeszült, a télikabát nem moccant.

A kutya nem bírta tovább idegekkel, vacogó foggal nézte a suhanó télikabátot, majd az ajtóhoz rohant, s eszeveszetten dörömbölt.

  • Segítség! Segítség! Szellemek! Kísértet! Jöjjön valaki! Jaj! Jaj!

Bejött egy szeplős képű fiú, megsimogatta a rémülten mutogató, nyüszítő kutya fejét.

  • Nyugi, Vakkants! Nem kísértet! Nem szellem!

Vakkants nyüszített.

  • Hát akkor mi? Hát akkor ki?

A szeplős képű megszemlélte a kifelé vezető zsinórokat, vigyorogva fölfelé mutogatott.

  • A Nagy Ho-ho-ho-horgász! A Nagy Virágfogó! A Nagy Szekrényvadász! A Nagy Télikabát-tolvaj! Hihihihi!

Egy ollót szedett elő, s fölfelé fülelve a zsinórokhoz tartotta. Fönt a Nagy Horgász számolt tagolva.

  • Most egyszerre kirántjuk őket! Egy! Kettő! Há.
  • Rom! – mondta a szeplős képű, és elvágta a zsinórokat. Nyisz, nyisz, nyisz.

Fentről nagy robaj hallatszott. A Nagy Horgász hanyatt esett. Bambán bámulta az elvágott zsinórokat.

  • Mi ez? Mi ez? Elharapták?

A Főkukac lemászott az egyik zsinóron, és óvatosan belesett a szobába. Gyorsan visszamászott, és vigyorogva számolt be.

  • Főnök! Fogtunk egy virágcsokrot, egy szekrényajtót és egy télikabátot!


A megszökött műhal

Messze még a tavasz, de egyszer el fog jönni! Vagyis addig is meg kell mozgatni az izmokat, hogy az ember ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A Nagy Horgász nyújtózkodott, hogy recsegett-ropogott minden csontja.

– Egyelőre itt a szobában gyakorolunk! Hohohohó! Indul a szoba­horgászat! Hol a műhal? Nincs sehol. Semmi vész! Megcélzom az

üvegeket! Narancs, kóla, keserűvíz.

Sorba állította az üvegeket, s kivetette rájuk a horgot.

A horog repült, repült, ki a nyitott ajtón.

  • Hoppá! – dünnyögött a Nagy Horgász. – Ez kicsit túlment. Húzta a zsinórt, ám a zsinór megfeszült.
  • Nocsak! – vigyorgott a Nagy Horgász. – Fogtam valamit?

Az előszobából nagy bömbölés hallatszott.

  • Hinnye! – ámult a Nagy Horgász. – Ez nem hal. A halak némák.

A bömbölés közeledett, majd bejött az ajtón háttal egy gyerek és a Nagy Horgász felesége. A gyerek nem önként jött, a horog beleakadt a nadrágjába, s bömbölve araszolt hátrafelé.

  • Jaj, a fenekem! Jaj, a fenekem! Csíp! Szúr!

A Nagy Horgász először nem ismerte meg a gyereket, mivel háttal állt, de a felesége felvilágosította.

  • Nem szégyelled magad, te szobapecás! Azonnal engedd el! Nem látod, hogy a keresztfiadat fogtad ki? Te meg köszönj szépen a keresztapádnak, Elemér!
  • Dőljön rád a vécéajtó! – morgott Elemér, majd hangosan hozzátette. – Csókolom, keresztpapi!

A Nagy Horgász arca megrándult a „papira”, a felesége mosolyogva csivitelt, majd kiment.

  • Hát nem aranyos gyerek? Játsszatok szépen, én majd készítek finom uzsonnát!

A Nagy Horgász szúrósan nézte Elemért, ám Elemért nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a szúrós pillantásoktól. Mereven bámult vissza, mint egy sült hal.

A Nagy Horgász unta meg elébb.

  • Játsszál szépen, Elemér!
  • Mit játsszak, keresztpapi? – kérdezte pimaszul Elemér.
  • Hát ezt, meg azt… mit tudom én! Játssz valamit! – morgott a Nagy Horgász.
  • Jó! – vigyorodott el Elemér. – Tarzanost fogok játszani!

Felugrott a székre, onnan az asztalra, elkapta a csillárt, lendületet vett, s üvöltve áthintázott a szobán.

– Uuuuu! Itt az őserdő réme! Uuuuu!

Bang! Összeütközött a Nagy Horgásszal, felborultak, a földön hemperegtek egymásba gabalyodva.

A Nagy Horgász dühösen kibontakozott, felállt, leporolta a ruháját.

  • Nem tudsz valami mást játszani, te ütődött?!
  • De tudok! Rengeteg játékot tudok! – vigyorgott szemtelenül Elemér. – Figyelj, keresztpapi! Nyomozókutya leszek! Vau! Vau! Hrrr! Hrrr!

Elemér négykézlábra állt, ugatott, hörgött, s alattomosan beleharapott a Nagy Horgász lábikrájába.

A Nagy Horgász fél lábon táncolt, a fogát csikorgatta dühében. Majd kinyitotta a szekrény ajtaját, s így szólt Elemérnek, mosolyra igazítva az arcát.

  • Ott a tolvaj! Okos kutya! Ott nyomozz!

Elemér vakkantgatva bevágódott a szekrénybe. A Nagy Horgász gyorsan rázárta az ajtót, nekidőlt, megkönnyebbülten sóhajtva.

– Ott jó helyen vagy!

Fülelt, hallgatózott. A szekrényből dudorászás hallatszott: „Elemér,

minden lukba belefér.”

És még valami! Fűrészelés zaja!

A Nagy Horgász oldalt ment, s látta, hogy Elemér egy nagy lukat fűrészelt a szekrény oldalába. Kimászott a lukon, a szájában a

horgászengedéllyel.

  • Teszed le! Köpöd ki! – rivallt rá a Nagy Horgász.

Elemér megrázta a fejét, s beiramodott a dívány alá.

A Nagy Horgász felsóhajtott.

  • Biztos, hogy ez a gyerek normális? Föl kéne hívni a telefondoktort. Elemér kikiáltott a dívány alól.
  • Nem kell doktor! Ez csak játék! Itt a vacak horgászengedélyed! Nem kell, találtam valami mást.

Kidobta a horgászengedélyt, s felmutatta diadalmasan a műhalat.

A Nagy Horgász csillogó szemmel nézte.

  • Ügyes vagy! Mennyit kerestem! A kedvenc műhalam. Add ide!

Elemér vigyorogva rázta a fejét.

  • Nem adom. Ezt én találtam.

A Nagy Horgász dühbe gurult.

  • Azonnal add ide, mert kapsz egy nagy pofont!

Elemér rázendített, bömbölt a dívány alatt, ahogy a torkán kifért.

A Nagy Horgász felesége rohant be a konyhából, szigorúan nézett körül.

  • Mi az? Kit nyúznak? Mért bántod a gyereket?

Elemér pimaszul kidugta a fejét, a Nagy Horgász lükén vigyorgott, s pofonra emelt kezével simogatta Elemér buksiját.

  • Csak játszunk… csak játszadozunk… játszogatunk, hehehe!

A feleség gyanakodva nézett rájuk, majd a fejét csóválva kiment.

A Nagy Horgász Elemér füle után kapott, s keményen megfogta.

Elemér bömbölt, mint egy hajókürt.

Lent a pincében az öreg egér aggodalmas képpel fülelt.

  • Gyereksírás – morogta. – Csak nem valamelyik kölykömet verik?

Összehívta és megszámolta az egér gyerekeket. Megvolt mind. Mind a huszonöt.

A Főkukac dobozához ment s bekopogtatott.

  • Tessék fölébredni, Főlusta úr! Valaki bömböl odafönt. Biztosan nyúzzák, vagy a fogát húzzák!

A Főkukac mérgesen kimászott a dobozból.

  • Így nem lehet téli álmot aludni! Mi van ott? Dalverseny? Disznóölés? Megőrülök!

Az öreg egér a vállát vonogatta.

  • Fogalmam sincs róla. De mehet az én külön folyosómon. Hamarébb felér.

A Főkukac fölmászott az egérvájaton, s lihegve beugrott a szobába.

  • Mi van, főnök? Ki ez a gyerek?

A Nagy Horgász hátrafordult, de egy pillanatra sem engedte el Elemér fülét.

  • A keresztfiam. Köszönj szépen, Elemér!

Elemér vigyorogva köszönt.

  • Csókolom, hernyó bácsi!

A Főkukac megdicsérte Elemért.

  • Okos fiú! Tiszta keresztapja! Nocsak, mi van a kezedben? Az elveszett műhal. Add ide szépen!

Elemér vigyorogva rázta a fejét.

  • Nem adom! Nem adom! Én találtam! Az enyém!

Addig rázta a fejét, amíg a füle kiszabadult. Villámgyorsan a dívány alá bújt.

A Nagy Horgász dühösen kapkodott Elemér füle után, de a Főkukac mosolyogva leintette.

  • Várj, várj, főnök! Többet ésszel, mint erővel. Hadd beszéljek én ezzel az okos gyerekkel.

Lehasalt, és beszólt a dívány alá.

  • Figyelj, te szuperhörcsög. Szoktál csereberélni? Csencselni, hoci-nesze alapon! He? Egyszerű! Te ideadod azt a mütyürt, és mi adunk érte valamit cserébe. Bújj ki, nem bántunk.

Elemér kibújt a dívány alól, körülnézett, s megrázta a fejét.

  • Nem csereberélek! Itt nem!

A Nagy Horgásznak megint lila lett a feje.

  • Vagy én ütöm meg, vagy engem üt meg a guta!

De a Főkukac csillapítgatta.

  • Nyugi, nyugi! Lemegyünk szépen a játékboltba, és ott válogathatsz cserébe valamit.

Lementek a játékboltba, Elemér gyorsan kiválasztott egy vonatot, sínnel, egy kis telefont, egy dominókészletet, egy focit, egy pingpongütőt. Tűnődve nézett körül, majd vigyorogva a felhúzható bohócra mutatott.

  • A bohócot is akarom!

A Nagy Horgász a fogát csikorgatta, de levette a bohócot is a polcról. Majd az egészet egy nagy szatyorba dobálta, s kimentek az utcára. Megálltak szemben egymással, a Nagy Horgász kezében a szatyor, Elemér kezében a műhal.

  • Háromra cserélünk! Egy-kettő-három!

Villámgyorsan cseréltek, Elemérhez került a szatyor, a Nagy Horgászhoz a kedvenc műhal.

  • Fő a bizalom! – vihogott a Főkukac. – Most mit csinálunk, főnök?

A Nagy Horgász vidáman harsogott.

  • Ha már megvan a kedvenc műhal, horgászunk egy kicsit! Hohohohó!

Robogtak az utcán, míg egy szökőkúthoz értek.

A Nagy Horgász elővette a zsebhorgászbotját, amelyet éjjel-nappal magánál hordott, s háttal állt a medencének. A műhalat odaadta Elemérnek.

  • Dobd be te! Nehogy azt higgyék, hogy csalunk. Legyünk sportszerűek. Mert jegyezd meg fiam, hogy egy horgász mindig sportszerű! Azért hívják őket sporthorgászoknak! Hohohohó!

Elemér fülig érő szájjal hallgatta a szónoklatot. Majd meglóbálta a műhalat, s eldobta. A műhal suhant a levegőben, túl a medencén, túl a téren.

A Főkukac riadtan bámult utána.

  • Főnök! Megszökött a műhal!

Elemér is rikkantott.

  • Keresztpapi! Megpucolt a műcsuka!

A Nagy Horgász megfordult, látta, hogy a műhal fürgén csúszik, cikázik az úton, mintha menekülne.

  • Utána! – bömbölte.

Egy bamba pofájú kutya jött arra, s bekapta a műhalat.

Rohantak feléje, a Nagy Horgász messziről kiabált.

  • Köpöd ki! Köpöd ki!

A bamba kutya lustán ügetett, majd odaért egy hatalmas hókupachoz.

  • Ne… – suttogta a Főkukac.

De a kutya kiköpte a műhalat, bele a hókupac közepébe. S bamba pofát vágva elügetett.

Megálltak a hókupac előtt. Majd a Nagy Horgász dühödten turkált a hóban.

  • Keressétek ti is! – förmedt a Főkukacra.

A Főkukac belefúrta magát a hóba, keresztül-kasul mászkált a hókupacban, de nem találta a műhalat.

Elemér a cipője orrával rugdosta a havat.

Elfáradva, kimelegedve abbahagyták a kutatást.

  • Főnök! Nincs más hátra, meg kell várni a tavaszt. Akkor elolvad ez a nyavalyás hókupac.

A Nagy Horgász lassan megnyugodott.

  • Igazad van, te időjós! Tavasszal új életet kezd a horgász és a természet! Hohohohó!

Egy gyors mozdulattal kikapta a szatyrot a vigyorgó Elemér kezéből.

  • Majd tavasszal te is megkapod! Legalább őszintén és tiszta szívből várod a kikeletet!


A holló és a hal

A Nagy Horgász slattyogott a téli utcán, egy tömött szatyor volt a kezében, egy összecsukható horgászbot a zsebében, a Főkukac csücsült a kalapján, és bánat ült a szívében. Bánat és szomorúság.

  • Ez mind a tél miatt van! – sóhajtotta. – A tél kietlen, a tél kihalt! A tél halatlan, pontytalan és harcsátlan. Télen semmi más nincsen, csak tél.

Egy nagy fa alatt mentek el. A Főkukac mintha hallott volna valamit, de nem értette jól a nagy sóhajtozástól. És mintha látott is volna valamit. Valamit, ami nem volt a helyén.

  • Főnök, álljunk meg egy pillanatra. Láttam valamit.

A Nagy Horgász megtorpant. Körülnézett.

  • Hol láttál, és mit láttál, te sasszemű látnok? Én nem látok semmit.

A Főkukac bizonytalanul mutogatott hátrafele.

  • Nem itt láttam. Ott hátul láttam. Egy halat a faágon…

A Nagy horgász gúnyosan felhorkantott.

– Haha! Sőt: höhö! Sőt: bruhaha! Biztosan álmodtál, vagy káprázott a szemed! Nem csoda. Ezt úgy hívják, hogy téli vakság. A hótól van. Ez a betegség télen szokta elkapni a horgászokat.

A Nagy Horgász egyszer csak abbahagyta a magyarázást, s kiguvadt szemmel bámult előre s egy kicsit föl.

– Nem vakság! Nem a hótól van! Te is látod, amit én látok?! Ott fönt a magasban? Hal egy faágon! Halacska! Rükverc! Vagyis nyomás vissza.

Visszamentek a fa alá, s bámultak fölfele.

Az ágon egy nagy holló ült, a csőrében egy hal pislogott.

A Főkukac irigykedve sutyorászott.

– Repülő hal! Ennek a borzas hollónak micsoda piszok szerencséje van! Nincs se botja, se horga, se horgászengedélye. Puszta csőrrel fogott egy

halat! Vagy a hal belerepült a csőrébe.

Felkiáltott a hollónak.

  • Hallod, te borzas? Van horgászengedélyed?!

A holló teli csőrrel röhögött. Lassan megrázta a fejét.

A Nagy Horgász leintette.

  • Hagyd, pupák. Nem vagy te ellenőr. Más hangot üssünk meg. Hehehe! Te holló! Drága barátom! Kedves sporttárs! De jó, hogy találkoztunk! Beszéljünk úgy egymással, mint egyik horgász a másikkal.

Rászólt félszájjal a Főkukacra.

  • Vágjál te is barátságos képet és mosolyogj!

Barátságos képet vágtak, és mosolyogtak fölfele. A holló is vigyorgott, a hal a vállát vonogatta.

Majd a Nagy Horgász nyájasan felszólt.

  • Te holló! Hé! Aranyos haver! Micsoda pompás dolog, hogy így összeakadtunk! Hehehe!

Megbökte a Főkukacot.

  • Mondj te is valamit.

A Főkukac fontoskodva suttogott.

  • Mondd neki, hogy címerállat! Olvastam valahol, hogy ezeket a dögöket belerajzolták a címerbe.

A Nagy Horgász dühösen horkantott.

  • Nem mondom! Ilyet nem mondok, hogy címeres barom. Még megsértődik.

A Főkukac legyintett, de nem vitatkozott. A Nagy Horgász tovább kedélyeskedett.

  • Figyelj rám egy kicsit, te holló! Van egy üzleti ajánlatom.

A holló meg se rezzent.

A Nagy Horgász rákapcsolt.

  • Hm. Na figyelj csak, te bölcs holló! Te okos holló! Te szép holló! Igen, igen. Messziről is látszik, hogy egész jó a külalakod! Kár, hogy az az izé ott, a csőrödben keresztben, elrontja az összképet! A profilodat! Vagyis van egy üzleti ajánlatom. Az az üzleti ajánlatom, hogy azért a vacak halért adok neked egy banánt. Egy gyönyörű banánt! Na? Déligyümölcs! De azért meg lehet enni reggel is, meg este is. Hehehe!

Előkotort a szatyorból egy banánt, felmutatta.

A holló figyelmesen megnézte, majd szótlanul megrázta a fejét. A hal az egész testét rázta.

A Főkukac legyintett.

  • Nem kell a banán, főnök! Ez még sose látott déligyümölcsöt.

De a Nagy Horgász nem adta fel. Kotorászott a szatyorban, s elővett egy marék diót.

  • Dió! Na? Csemege! Holló-csemege! Erre csörög a dió, Hehehe!

  • Nem kell a dió, főnök! – állapította meg a Főkukac.
  • Nem baj, van más! – rikkantgatott a Nagy Horgász.

Elővett egy almát, rálehelt, odatartotta a Főkukacnak, hogy ő is leheljen rá, majd megtörölte a kabátjában.

  • Alma! Nyári piros alma! Tiszta vitamin! Na?

Hogy kedvet csináljon, buzgón dobálta a levegőbe, a holló ingerülten kapkodta a fejét.

  • Nem kell a vitamin, főnök! Nem kell a piros, főnök! Lehet, hogy színvak? Csak tudnám, hogyan élnek ezek száz évig! – morgott a Főkukac.

– Nem baj! Van más is!

A Nagy Horgász vaktában belenyúlt a szatyorba, és kihúzott egy szál kolbászt. Remegő orral megszagolta, odanyújtotta a Főkukacnak is.

  • Hmmmm! Finom fokhagymás! Füstölt!

Meglengette a holló csőre előtt.

  • Ezt szagold meg, te holló! Ezt kóstold, te holló! Ilyet még nem szagoltál! Ilyet még nem ettél!

A holló mérgesen kapkodta a fejét. A hal fintorgott a csőrében.

A Főkukac csüggedten jegyezte meg.

  • Nem kell a fokhagymás, főnök! Ezeknek lehet, hogy nincs is szaglásuk!

Majd a Főkukac a fejére csapott és felrikkantott.

  • Várj, főnök! Valami az eszembe jutott! Figyelj, olvastam, hogy ezek a dögök a sajtot szeretik! A lelküket is eladnák egy falat sajtért! Nincs véletlenül sajt?

A Nagy Horgász vigyorogva bólogatott.

  • Végre valami hasznosat is olvastál! Én is hallottam ezt a trükköt. A horgászok minden trükköt ismernek! Ezt jegyezd meg jól! Van sajt.

Kivette a sajtot a szatyorból, és megmutatta a hollónak.

  • Ezt nézd meg, aranymadár! Sajt! Ezt te imádod! Minden meséskönyvben benne van. Na?

A holló megnézte a sajtot, s összeszorított csőrrel röhögött. A hal is röhögött összepréselt szájjal.

A Főkukac dühösen morgott.

  • Főnök, ez biztos nem olvasta a mesét. Ez nem is tud olvasni! Egy analfabéta holló. Vagy pedig ismeri a trükköt!

A Nagy Horgász nem csüggedt.

  • Semmi baj, te kis olvasó! Van még egy-két trükk! Trükköcske! Mindet ez a borzas se ismerheti! Hohohohó! Gyerünk!
  • Hová, főnök? Mit csinálunk, főnök? – A Főkukacra átragadt az izgalom.

A Nagy Horgász is izgatottan pusmogott.

  • Megijesztjük! Gyerünk a fa mögé.

A fa mögé bújtak, a Nagy Horgász kiszórta a mazsolát, a zacskót felfújta, majd elpukkasztotta. Bumm! A zacskó nagyot szólt, a zacskó hatalmasat durrant! A verebek leestek a fáról, egy ló megvadulva elfutott a szekérrel, egy kéményseprő a háztetőn csuklási rohamot kapott, több ablak betört, több ajtó megrepedt.

Csak a holló ült lustán, a szeme se rebbent.

A Főkukac mutogatott.

  • Nézd, főnök, a szeme se rebben! Ez nagyothall! Ez botfülű! Ez süket!

A Nagy Horgász rejtélyesen mosolygott.

  • Nyugi! Van még egy trükk! A legnagyobb trükk most következik. Ősi recept! Ezt még minden holló bevette! Figyelj, és csinálj mindent utánam.

A Főkukac lelkesen bólogatott.

  • Figyelek, főnök! Csinálom, főnök! Az nem lehet, hogy egy ilyen trottyos hollóval ne tudjunk kibabrálni!

A Nagy Horgász előszedett egy hagymát szárastól, úgy tartotta, mint egy mikrofont, megkocogtatta, beleszámolt, majd a holló felé nyújtotta.

  • Figyelj, te holló! Most már elmondjuk neked az igazat. Mi a Televíziótól vagyunk. Tehetségkutatás. Azt mondják itt a népek, hogy te gyönyörűen tudsz énekelni. Na, hadd halljuk! Ide énekelj a mikrofonba. Egy-kettő-három! Hangpróba! Kezdheted!

A holló gúnyosan vigyorgott, és elutasítóan rázta a fejét.

A Főkukac sugdosott.

  • Főnök, mutassuk meg neki, hogy kell énekelni! Hátha nem járt zeneiskolába.

A Nagy Horgász bólintott.

  • Helyes! Egy-két-hár!

Rázendítettek egy dalra, kornyikáltak, visítottak, nyekeregtek, mint a kenetlen kerék, mint a rozsdás kés a köszörűkövön. Szörnyű volt! Hamis volt! Borzasztó volt az éneklés!

A hollónak felállt minden tolla, remegett és reszketett a borzalomtól, nem bírta tovább, rekedten felkárogott.

  • Elég volt! Hagyjátok abba! Megőrülök!

A hal kipottyant a csőréből.

  • Na végre! – rikkantotta a Nagy Horgász, és elkapta a halat.

Majd felkiáltott a bambán bámuló hollónak.

  • Te buta holló! A Nagy Horgásszal akartál kibabrálni? Jegyezd meg, hogy a horgászok a világ legokosabb lényei! A hal pedig a miénk!


Mit hozott a Mikulás?

Télen lelassul az élet. Kint is, bent is. Bent a szobában a Nagy Horgász ujjai annyira lelassultak, hogy már nem is mozogtak. Pedig a felesége vidáman csengő, pattogó hangon biztatta.

  • Két sima, egy fordított!

A Főkukac neje vihogva ismételte meg.

  • Két sima, egy fordított!

A Nagy Horgász fölriadt a trillázó női hangokra, bambán motyogta.

  • Igen, igen. Két sima, egy hátramenet. izé, rükverc. Vagyis fordított.

Bágyadtan pislogott a kezére, a kezében tartott kötőtűkre. Ugyanis kötött, vagyis kötni tanították, csengő, pattogó hangon.

  • Figyelj! Ne aludj! Két sima, egy fordított! Gyerekjáték! – mondta a felesége.
  • Ezt már az óvodások is tudják! Ez már az óvodában is kötelező tantárgy! Hihihi! – vihogta a Főkukac neje.

A Nagy Horgász erőtlenül tiltakozott.

  • De hát én nem vagyok óvodás. És ettől megbénul az agyam. Unom, unom, unom!

De a nők tovább csiviteltek, vidáman csengő hangon.

  • Ha megtanulnál kötni, sohasem unatkoznál! – intette a felesége.
  • És különben is megígérted a Főkukacnak, hogy kötsz neki egy sapkát. Hogy ne fázzon a feje. Hihihi!

A Nagy Horgász megtörve suttogott.

  • Megígértem, megígértem… és most hogy folytassam? Az ujjamra tekeredik az egész hóbelevanc!
  • Két sima, egy fordított! – hangzott a felelet.

A Nagy Horgászt ásító roham fogta el.

  • Áááá! Áááááá! Jaj, görcsöt kap az állkapcám!

A Nagy Horgász felesége megcsóválta a fejét.

  • Hát ez borzasztó! Ne ásítozz már annyit! És tedd a szád elé a tenyered! Úriember nem mutogatja a manduláját! És úgy tudtam, hogy a horgászok úriemberek!

A Nagy Horgász dühösen felordított, mint egy sebzett oroszlán.

  • Elég! Elég! Elég!

De nem csak ordítozott, hanem levágta az egész hóbelevancot a földre, és rugdosta a gombolyagot, mint egy bedilizett balhátvéd. A gombolyag kibomlott, a fonál rátekeredett a Nagy Horgászra, hogy már moccanni se bírt. Csak pislogott, mint egy nagy pók a hálóban.

  • Mit csináltál, te eszeveszett?! – sápítozott a felesége.

Lent a pincében a Főkukac felébredt téli álmából a nagy ordítozásra és sápítozásra. Kidugta a fejét a dobozából.

  • Mi van? Milyen nap van? Biztosan valami rendkívüli világnap van! Égszakadás, földindulás! He?

Az egerek a vállukat vonogatták, és fölfelé mutogattak.

A Főkukac fölcaplatott, és csodálkozva állt meg az ajtóban.

  • Mi van, főnök? Mi ez a rengeteg fonál? Hálót fonsz? Elárultad a horgászbotot?
  • Neked akartam sapkát kötni – nyögte a Nagy Horgász. – Hogy ne fázzon a fejed.
  • Belülről kötöd? – csodálkozott a Főkukac. – Különben köszönöm. De sose fázik a fejem. És legfeljebb úszósapkát szoktam hordani. Belegabalyodtál? Hol a vége ennek a nyavalyás fonálnak?

Keresgélték a fonál végét, de nem találták.

Ekkor csöngettek. Kinyílt az ajtó, és három gyerek jött be komoly képpel, egy szeplős, egy dagi és egy nagy fülű. Látszott rajtuk, hogy küldöttségbe jöttek. Udvariasan köszöntek, majd megkérdezték, hogy jó helyen járnak-e.

  • Attól függ, kit kerestek – mondta a Nagy Horgász felesége.
  • A Nagy Ho-ho-ho-horgászt! – mondta a szeplős. – Itt lakik?
  • Itt lakom – nyögte a Nagy Horgász. – Miért kerestek?
  • Megszavaztuk, hogy ön legyen a Mikulás! – közölte a szeplős.
  • A Főkukac meg a krampusz! – mondta a dagi.
  • Láttuk önöket a tévében. És nagyokat röhögtünk – tette hozzá a nagy fülű.
  • Vállalom! – rikkantotta a Nagy Horgász. – Óriási Mikulás leszek! Majd meglátjátok! Hohohohó!
  • Én is vállalom! – vigyorgott a Főkukac. – Zseniális krampusz leszek! De előtte segítsetek kibogozni.

A szeplős legyintett, hogy semmiség. Elővett egy zsebkést, s elvágta a fonalat.

A gyerekek elbúcsúztak, a Nagy Horgász földhöz vágta a kötőtűket, s harsogva szólt a Főkukacnak:

  • Gyerünk, te giliszták gyöngye, te gyerekek álma, te Főkrampusz! Beszerezzük az ajándékokat, megtömjük a Mikulás puttonyát.

Fogott két vödröt, s elindultak a bevásárló körútra.

Az utcán tovább harsogott.

  • Mi a legfontosabb feladata egy horgásznak? He?

A Főkukac motyogott.

  • Gőzöm sincs. Halat fogni?
  • Igen, igen. De legalább olyan fontos az utánpótlás felnevelése! Az ifjú szívek elcsábítása! A fiatal lelkek toborzása! Vagyis a horgászás eszméjének terjesztése, télen, nyáron! Hohohohó!

A Főkukac vigyorogva hallgatta a szónoklatot. A Nagy Horgász érzelmes húrokat pengetett.

  • Mert ha majd kiesik a kanál, illetve a bot a kezünkből, ők veszik majd fel és folytatják, amit mi elkezdtünk.

A Főkukac hátrafele mutogatott.

  • Már felvették, főnök! Az előbb ugyanis kiesett a zsebedből az összecsukható horgászbot.

A Nagy Horgász dühösen megfordult. Két gyerek játszott a drága bottal, suhintgattak vele, mint egy karikás ostorral.

  • Hé! Tökfejek! Azonnal adjátok vissza! Mert olyan nyaklevest kaptok, hogy magam is megbánom!

A gyerekek visszaadták a botot.

  • Tessék. Nem tudtuk, hogy ilyen kukacos a bácsi.

A Főkukac vihogott.

  • Hihihi! Nesze neked utánpótlás-nevelés!

A Nagy Horgász legyintett.

  • Gyerünk. Még nem vettünk semmit.
  • Mit szoktak ilyenkor ajándékozni, főnök? Szaloncukrot? Csokoládét?

A Nagy Horgász újra harsogott.

  • Szaloncukor? Csokoládé? Á, ezek unalmas ajándékok! A mi ajándékunk fantasztikus lesz! Meg szenzációs!

Elmentek egy édességbolt előtt.

  • Ezt csak vigye a többi Mikulás!

Elmentek egy játékbolt előtt.

  • Á, unalmas játékok! Géppisztoly! Űrhajó! Lego!

Elmentek egy könyvesbolt előtt.

  • Á, csupa szemrontó könyv! Pom Pom! Mirr-Murr! Süsü!

Elmentek egy sportbolt előtt.

  • Á, csupa nyaktörő, ugrabugra szerkentyű! Síléc! Foci! Sakk! Csupa hétköznapi ajándék!

A Nagy Horgász megvetően legyintgetett a hétköznapi ajándékokra.

A Főkukac titokban vágyakozva bámészkodott, ő szeretett volna ezt is, azt is, de nem volt mese, szigorúan és céltudatosan továbbrobogtak.

Végre megálltak egy kirakat előtt, lecövekeltek, s a Nagy Horgász elbűvölve suttogott.

  • Ez az! Fantasztikus és szenzációs! Ez kell a jövő horgász­nemzedéknek! Ez kell a jövő kis horgászainak!

Berobogtak a boltba, s megvásárolták az ajándékot.

  • Megvan minden! Gyerünk haza! Beöltözünk Mikulásnak. Hohohohó!

A Főkukac is izgatottan ugrált a Nagy Horgász kalapján.

  • Én meg beöltözök krampusznak! Jaj, de izgatott vagyok! Mit vegyek fel? Kifessem magam? Jó lesz így a hajam? Nem kéne borbélyhoz mennünk? Nekem is lesz szakállam?

A Nagy Horgász hahotázott.

  • Nem lesz! Neked szarvad lesz és patád! És nem kell semmit felvenned, elég lesz, ha meghemperegsz a koromban! Félelmetesnek kell lenned és hátborzongatónak! Esetleg nyújtsd ki a nyelved is!

Otthon átöltöztek, szakállt ragasztottak, illetve koromban hemperegtek, s mosolyogva és nyelvöltögetve beállítottak az iskolába.

A terem zsúfolásig tele volt gyerekekkel, szülőkkel és tanárokkal. Nagy zaj volt és csivitolás és zsibongás.

Ám azonnal megszűnt a zaj, mintha elvágták volna. Ámulva, megbűvölve nézték a betoppanó nagy szakállú Mikulást és a kalapján csücsülő koromfekete krampuszt.

Majd hatalmas tapsorkán söpört végig a termen, a gyerekek tapsolva, fütyülve, dobogva üdvözölték a jövevényeket. Elragadtatott kiáltások hangzottak.

  • De gyönyörű Mikulás! De gyönyörű ronda krampusz! Éljen!

A Nagy Horgász bemasírozott a terembe, mosolyogva bólogatott, vele bólogatott a kalapon a Főkukac is. Felálltak a pódiumra, a Nagy Horgász letette maga mellé a két vödröt, és harsogva megkérdezte.

  • Na, gyerekek, ki a legfantasztikusabb Mikulás?
  • Te vagy! – zúgtak a gyerekek.

A Főkukac is megkérdezte.

  • Ki a leghátborzongatóbb krampusz?
  • Te vagy! – kiáltották a gyerekek.
  • És jók voltatok? – kérdezte a Nagy Horgász.
  • Nem! – zúgták a gyerekek.
  • És mindennap mosakodtatok? – kérdezte a Főkukac.

A Nagy Horgász morgott a szakálla mögött.

  • Hagyd a nyavalyába a mosakodást! Nem kacsa az ember, hogy állandóan mosakodjon!

A Főkukac vitatkozott.

  • Hát akkor mit kérdezzek? A krampusz is fontos szereplő!
  • Némán öltögesd a nyelved! – morrant rá a Nagy Horgász.

A Főkukac kicsit megsértődött, de azért csúfolódva nyújtogatta, öltögette a nyelvét. A gyerekek csillogó szemmel nézték.

A Nagy Horgász visszaragadta a szót, belebömbölt a terembe:

  • Most pedig következik a fantasztikus és szenzációs ajándék! Ne tolongjatok, és ne zsibongjatok! Jut mindenkinek.

A gyerekek abban a pillanatban tolongani és zsibongani kezdtek, felugráltak a székekről, lökdösték, csipkedték egymást, a Nagy Horgászig nyomultak, szorosan körülvették. Nyújtogatták a kezüket, a szájuk a fülükig ért az örömtől.

– Osszad már! Gyerünk már! – biztatták a Mikulást. – Hol az ajándék? Nyomás! Mire vársz? Ne tolakodj, én jöttem előbb! Micsoda béna Mikulás!

A Nagy Horgász lenyúlt az egyik vödörbe, és osztogatni kezdte az ajándékot. A gyerekek meglepődve nézegették, szagolgatták. Az ajándék nem volt más, mint csillogó, hideg, síkos hal!

A Nagy Horgász harsogva dobálta közéjük a halat.

  • Kiosztom a fantasztikus, szenzációs ajándékot! Mindenkinek jut! Gratulálok, öcsi, tied az első hal! Becsüld meg! Hohohohó! Itt az idei fogás! A természet legszebb ajándéka a hal! És a legelső ember a horgász! Aki legyőzi a természetet! Nesze! Nesze!

Két kézzel dobálta a halakat, jutott mindenkinek, jutott mindenhová! Egy apukának a gallérjába, egy anyukának a blúzába. És az igazgató néninek a kontyába.

És ezzel véget is ért a Mikulás-este.

Az igazgatónő kiszedte a kontyából a halat, undorodva a két ujja közé csípte, s tele torokból kiabált.

  • Mi ez?! Mi ez?! Kifele innen! Csalók! Szélhámosok! Ünneprontók! Majd én elintézem magukat! Följelentem a rendőrségen! A Vöröskeresztnél!

A Főkukac idegesen suttogott.

  • Pucolás, főnök! Ez nem tréfál!

Kimenekültek a teremből. A Nagy Horgász zavartan motyogta.

  • Nem értem. Én csak jót akartam. A hal nagyon egészséges és tiszta… És nem rongálja a fogakat, mint a csokoládé!


A karácsonyi hal

Eljött a karácsony, a szeretet ünnepe. De amíg eljön a szeretet, addig még sok a tennivaló meg a sürgés-forgás. Az asszonyok a konyhában sürögtek, s rászóltak a tétován tébláboló Nagy Horgászra.

  • Ti pedig díszítsétek föl a karácsonyfát! És szép legyen! És ne veszekedjetek és ne civakodjatok, legalább ma ne!

A Nagy Horgász felküldte a Főkukacot a fára.

  • Én fellövöm a díszeket, te meg kapkodd.

A Főkukac vígan rikkantott a fa tetejéről.

  • Jöhet, főnök! Célozz, főnök! Tűz!

A Nagy Horgász egy vonalzóból libikókát csinált, ráhelyezte az almát, és fellőtte a fára.

Majd egy marék szaloncukrot lőtt fel, olyan volt, mint egy sorozat.

  • Ratatata!

A Főkukac ügyesen elkapkodta a lövedékeket, s az ágakra aggatta.

  • Figyelj, pupák. Most jönnek a csokidíszek!

A Nagy Horgász gyönyörködve nézte a halformájú csokidíszeket. Volt ott csokiharcsa, csokicsuka, csokiponty!

A Főkukac is gyönyörködve kapkodta el a fán.

  • De szépek, de gyönyörűek! Hol vetted főnök?
  • Horgászboltban! Egy horgász nem jár más boltba, csak a horgászboltba! És ott mindent lehet kapni, amire egy horgásznak szüksége lehet! Ezt is ott kaptam! A pult alól! Hogy nehogy elkapkodják a betévedő civilek! Ez csak a horgászoknak jár! Hohohohó!

A Főkukac büszkén jegyezte meg.

  • Ilyen karácsonyfája nincs senkinek! Mit teszünk még rá?

A Nagy Horgász felnyalábolta az angyalhajat, s feldobta a fára.

  • Most jön az angyalhaj. Fuss vele körbe!

A dobás túl erősre sikerült, a Főkukac belegabalyodott az angyalhajba, elvesztette az egyensúlyát, s lepottyant a földre.

A Nagy Horgász gúnyosan röhögött.

  • Mi van, pupák? Angyalnak képzeled magadat? Hahaha! Hol a szárnyad? Lepottyanttál? Te bukott angyal!

A Főkukac mérgesen rángatta az angyalhajat.

  • Te meg olyan rondán röhögsz, mint az ördög! Hol a patád? Hahaha!

A Nagy Horgász dühös lett, a feje piros lett, a szeme szikrázott.

  • Ki az ördög, he?! Ki a patás, he?!

A Főkukac se hagyta magát.

  • Ki a bukott angyal, he?!

Egymásra meresztgették a szemüket, fújtak, sziszegtek, mint két hörcsög.

Az asszonyok a fejüket csóválva álltak az ajtóban. Majd a Nagy Horgász felesége dühösen rájuk szólt.

  • Azonnal béküljetek ki! Ma van a szeretet ünnepe! Azonnal csókoljátok meg egymást!

A Főkukac felesége vihogva helyeselt.

  • Békepuszit! Nagy, cuppanós békepuszit! Nyomás!

A két hörcsög továbbra is mérgesen meresztgette a szemét.

  • Nagy frászt! Nem békepuszit! – morogta a nagyobbik hörcsög.
  • Majd mindjárt megmondom, hogy hová adjál puszit! – morogta a kisebbik hörcsög.

A Nagy Horgász felesége taktikát változtatott, mosolyogva mondta.

  • Pedig csak az kap vacsorát, aki nem veszekszik! Pedig ha tudnátok, hogy mit vettünk vacsorára, kibékülnétek!

A Főkukac felesége is mosolygott.

  • Egy halat! Egy nagy élő halat!

A civakodók azonnal abbahagyták a vicsorgást.

  • Halat?
  • Élő halat?
  • Keblemre, pajtás! Hadd pusziljalak meg! – rikkantotta a Nagy Horgász.
  • Adj egy puszit, főnök! – tartotta az arcát a Főkukac.

Nagy, cuppanós puszit váltottak, majd gyorsan felpattantak.

  • Hol a hal?

A Nagy Horgász felesége mosolyogva ingatta a fejét.

  • Jó helyen! A fürdőkádban. De bezártuk és a kulcsot eldugtuk! – A hal vacsorára lesz és nem játszani!

Azzal kimentek a szobából.

A Nagy Horgász izgatottan járt föl-alá.

  • Bezárták! Bebörtönözték! A hal szabad állat! A szabad természet az otthona! A hal szenved a fogságban! A hal szabadon él és szabadon hal!

A Főkukac buzgón helyeselt.

  • Úgy van, főnök! Emberkínzás! Illetve állatkínzás!

A Nagy Horgász tovább szónokolt.

  • Ez olyan, mintha engem vagy téged zártak volna be! Mert a hal a testvérünk! Sporttársunk és barátunk! A hal nélkül a horgász félember!

A Főkukac lelkesen kontrázott.

  • Úgy van, főnök! Egy nagy család vagyunk! De mit tehetünk?
  • Hm – töprengett a Nagy Horgász. – A kulcsot eldugták. De a kulcsnak van luka! Vagyis kukucskálunk! Nyomás! Irány a kulcsluk!

A fürdőszobához rohantak, a Nagy Horgász rányomta a szemét a kulcslukra.

A Főkukac türelmetlenül rángatta a kabátját.

  • Mit csinál?

A Nagy Horgász áhítattal suttogta.

  • Úszkál a kádban. Oda-vissza. Meg keresztben.

Majd rémülten felordított.

  • Jaj! Kiugrott! Szökik a hal! Megszökik! Jaj! Jaj! Jaj!

A Főkukac is felordított.

  • Csináljunk valamit, főnök! A kulcsot, a kulcsot, a kulcsot. Rohantak a konyhába.
  • Asszony! Szökik a hal! A kulcsot!

A Nagy Horgász felesége gyanakodva nézte az ordibálót.

  • Valami trükk?

A Nagy Horgász kifele mutogatott.

  • Nem trükk! Horgász-becsületszavamra! Gyere, nézd meg! És hozd a kulcsot!

A Nagy Horgász felesége benézett a kulcslukon, s felkiáltott.

  • Szökik a hal! Megszökik az ünnepi vacsora!
  • Nyisd ki, nyisd ki, nyisd ki! – sürgette a kórus.

Végre kinyílt az ajtó, s még látták, hogy a hal az ablakperemen ficánkol, s kiugrik az ablakon.

– A botot, főnök! Gyorsan! Ereszd utána! Csípd el! Kapd el! – ugrált a Főkukac, s a nyitott ablakra mutogatott.

A Nagy Horgász gyorsan kivetette a horgot az ablakon. A horog megakadt, a zsinór megfeszült. A Nagy Horgász buzgón tekerte, majd bambán nézte a zsákmányt.

– Egy kalap. Egy vacak női kalap.

A felesége a fejéhez kapott.

  • Nagy ég! A szomszédasszonyé! Dobd ki gyorsan!

A Nagy Horgász kidobta a kalapot.

  • Segítség! Szellemek! – hangzott lentről.

A Nagy Horgász legyintett, majd a hóna alá kapta a botot.

  • Gyerünk, pupák! Nyomás az utcára! Még forró a nyom!

Lerohantak, s figyelték a járdát.

A Főkukac aggodalmasan kérdezte.

  • Milyen nyoma lehet egy halnak, főnök? Lábnyoma? Talpnyoma? Ujjlenyomat?

A Nagy Horgász dühösen forgatta a fejét, s megkérdezett egy kucsmás embert.

  • Bocsánat. Nem látott erre egy menekülő halat?

A kucsmás ember óvatosan hátrált, majd elfutott.

Arra jött egy kutya, megszólították.

  • Nem akarsz nyomozni? Szimatolni? Szaglászni?

A kutya lelkesen bólogatott.

  • Akarok! Mit kell kinyomozni?
  • Egy halat – mondta a Nagy Horgász.

A kutya mérgesen vakkantott s elkocogott.

  • Utálom a halszagot!

Arra jött egy macska, kerekre tágult szemmel, s maga elé motyogott.

  • Télen napszúrást kaptam. Látomásom volt! Egerészni mentem a pincébe, és egy halat találtam! Lehet, hogy lázam is van?

A Főkukac vigyorogva rángatta a Nagy Horgászt.

– Megvan a hal, főnök! Ez az ütődött látnok macska látta. Gyerünk, mert még tüdőgyulladást kap a pincében!

Lerohantak a pincébe, a Nagy Horgász levetette a kabátját, és belecsavarta a halat.

  • Gyere, te árva, te szegény árva hal! Meg ne fázz! Majd engedünk jó meleg vizet, s ott úszkálhatsz! Meg ficánkolhatsz kedvedre! Mert mi szeretünk ám! És ma ráadásul a szeretet ünnepe van! És a Nagy Horgász a szeretet ünnepén nem bánt senkit! Felfüggesztem a horgász­szenvedélyemet! Hohohohó!

Beállítottak a hallal, s mosolyogva közölték az asszonyokkal.

  • Itt a hal! És ezt kérjük karácsonyra! Nagyon a szívünkhöz nőtt! Majd jókat fogunk játszani, meg horgászni, meg cselezni! És ez a hal nagyon értelmesnek látszik! Majd jókat gyakorolunk vele. Mert hajaj, még messze van a nyár!

A Nagy Horgász felesége nevetve beleegyezett.

  • Jól van, te lágyszívű horgász! Legyen a tietek a hal! Vacsorára meg eszünk mákos bejglit!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!