Skip to content

Csukás István – Síppal, dobbal (PDF Átirat)

Találatok: 7

16

RÉBER LÁSZLÓ RAJZAIVAL

CSUKÁS ISTVÁN


SÍPPAL, DOBBAL

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ • BUDAPEST 1974

©CSUKÁS ISTVÁN, 1974

ISBN 963 11 0126 6

Mi lehetett az első hangszer? Talán egy odvas fa, amely hangot adott, ha ráütött az ősember a tenyerével. Hangot, ame­lyet ő csalt elő, gyorsabb vagy lassúbb ritmusban, ahogy ütögette: dön, dön, dönödönödön! Valószínűleg meg is ijedt először az ismeretlen hangtól, amely nem hasonlított sem az ő hangjára, sem az állatéra. De végül is megbarátkozha­tott a hangadó fával, még tetszhetett is neki, hogy ura a különös szerszámnak, hiszen az csak akkor szól, amikor ő akar­ja. Később fel is használta a különös fát; nem, még nem muzsikálásra, talán csak , arra, hogy jelt adjon vele a többieknek.

S hogy ne kelljen mindig az odvas fához zarándokolni, csinált magának egyet, egy kisebbet, amit könnyen magával hor­dozhat. Kivájt egy fadarabot, amely ha­sonlított az odvas fához. Azután való­színűleg rájöhetett ez az elképzelt ősem­ber, hogy az üreges dolgok ütésre han­got adnak. így például hangot ad a gyü­mölcs kemény héja, az állatok kopo­nyája is.


MI LEHETETT AZ ELSŐ HANGSZER?

Bizonyára a véletlen műve volt az is, mikor először belefújt egy lyukas csont­ba. Talán csak a velőt akarta kifújni belőle vacsorázás közben. Ez a hang éles volt, mint a madarak sivítása, messzibb­re is elhallatszott, mint a kivájt fadarab medvedörmögése.

? Hangszer volt-e az üreges fadarab vagy a megfújt lyukas csont? Bármilyen meg­lepő is a válasz, de igaz: lényegében már hangszer volt, mert emberi beavatko­zásra hangot adott. Zenei hangot. Mint ahogy a megfeszített íj húrja is zizegve- brummogva zengett, mikor elrepült róla a nyílvessző.

A képzeletbeli ősember nemsokára rá­jött, hogy az egyik fadarab mélyebb hangon dong, mint a másik; ha hosz- szabb vagy rövidebb lyukas csontba fúj, vékonyabb vagy vastagabb hangot hall; és ha feszes vagy ernyedtebb az íj húrja, magasabban vagy mélyebben zizeg.

Arra is rájött, hogy ha egy mélyebb és egy magasabb hangot szólaltat meg egymás után, azzal több jelet tud adni, valahogy úgy, ahogyan két szóval is töb­bet lehet mondani, mint eggyel.

Mondhatnánk azt is, hogy feltalálta a dallamot. S a dallammal együtt a hang­szert is.

Valójában minden hangszert feltalált, illetve minden hangszernek az ősét! Mert ma is, annyi-annyi év után, három csoportba szoktuk osztani az ismert és használt hangszereket: i. búros hangsze­rek, 2. fúvós hangszerek, 3. ütőhangszerek.

HÚROS HANGSZEREK

A TEKNŐC PÁNCÉLJA

A régi görögök, akik minden emberi cselekvést és találmányt az istenektől származtattak, valahogy így mesélik el a lant felfedezését: a kis pólyás Hermész isten ellopta a bátyja ökreit, az ökrök beléből húrt sodort, majd saját kezűleg megölt egy teknősbékát, és a teknőjére

feszítette a húrokat. Nyilvánvaló, hogy > csakis isten lehetett, ha már pólyás korá­ban ilyesmiket tudott csinálni! Azután – így szól a monda -, hogy kiengesztelje az ellopott ökrök miatt megdühödött bátyját, Apollóm, nekiadta a szépen zen­gő hangszert. A báty ki is engesztelő­dön:, annyira, hogy legkedvesebb hang­szere lett a lant. A görögök éppen ezért lantot pengetve tisztelték Apollónt.

Ha jól megfigyeljük a mondát, két fon­tos dolgot is megtudunk belőle a lant­ról. Az egyik az, hogy kifeszített húrja van. Tudjuk is, mire való: a kifeszített húr hangot ad, mint az ősember íja. A másik azonban új dolog: a teknősbéka páncélja! Vajon mire kellett ez a dom­ború páncél? Arra, hogy felerősítse a hú­rok gyenge hangját.

Ezt mindenki könnyen kipróbálhatja. Ha a cipőpasztás doboz fedelébe lyukat fúrunk, abba egy madzagot fűzünk, a madzagot két ujjunkkal húzgáljuk, a do­boz rezegve szól, felerősíti a madzag hangját. Vagyis mi volt a teknős páncél­ja? Mai szóval úgy nevezzük, hogy a páncél volt a lant hangs^ekrénye.

Most el is búcsúzunk a lanttól, még csak annyit említünk meg róla, hogy ré­gen nagyon divatos volt. Magyarorszá­gon is: a régi magyar énekmondók hasz­nálták, volt egy, aki a nevébe is belevette -Tinódi Lantos Sebestyén.

KOBOZ

TINÓDI

LANTOS SEBESTYÉN

CÍMERE

A HEGEDŰ LELKE

A húros hangszerek közül ismerkedjünk meg először a hegedűvé. Annyit rögtön el kell mondani, hogy két dolgot már ismerünk a hegedűből: a húrokat és a hangszekrényt. Vagyis láthatóan a lant­ból fejlődött ki az új hangszer, lassan, apránként, feltalálóját nem ismerjük. A hegedűhöz hasonló hangszert ismertek a régi Indiában, Arábiában, Görögor­szágban, de ezeket még pengették.

Ami a hegedűt igazán megkülönböz­teti a lantféléktől vagy a hárfától: a vonó. A vonóról majd később beszélünk, most térjünk vissza a hegedűhöz. ,

Aki már látott hegedűt, bizonyára el- gyönyörködött szépen domborodó tes- Zében, karcsún előrenyúló wy<zAában és a Werokat tartó, tekeredő «/g»ban. A négy húrt a hegedű közepén álló láb tartja, ha a hegedű fedelébe vágott két S-nyíláson benézünk, a hátlap és a fedő­lap között, a láb jobb talpa alatt kifeszí­tett fácskát látunk: ez a hegedű lelke.

Ha jól megfigyeltétek a dőlt betűs sza­vakat, rájöttök, hogy azok a hegedű főbb alkatrészeit jelölik. Nézzük csak meg, mire valók! A csigában a kulcsok

tartják a húrokat, mégpedig az é-húrt, az á-húrt, a d-húrt és a g-húrt. Azért nevezik így őket, mert erre a hangma­gasságra vannak felhangolva. Hangolni pedig a kulcsok csavargatásával lehet, biztos láttátok ti is, hogyan: a hegedű­művész halkan pengeti a húrokat a kon­cert előtt, majd halkan meghúzza őket a vonóval, és csengő kvint hangzik fel. Vagyis ha jobban megfeszítjük, maga­sabbra, ha kicsit lazábbra” engedjük, mé­lyebbre lehet hangolni a húrt.

A nyakon fekszenek a húrok, azokat fogja le a hegedűs bal keze négy ujjával, így röviditi-hoss^abbítja a húrokat, így képez mély és magas hangokat.

A lélek tartja a lábat, mégpedig azért jobb oldalon, mert ott van az é-húr, a legmagasabb húr, amelyik a legjobban meg van feszítve. Ezenkívül a lélek köz-

KITHAR A

PENGETÖS HEGEDŰ

vetíti a rezgést is a hátlap és a fedőlap között. A két nyílás, amelyen benéztünk, arra való, hogy a hangs^ekrénybcn. (test- ben) felerősített rezgés szabadon ára­molhasson rajtuk kifelé.

Nem is olyan bonyolult, ha még egy­szer átgondoljuk: a kifeszített húrok rez­gését a láb és a lélek viszi a hangszek­rénybe, az felerősíti, s a nyíláson kiáram­lik a hang.

Szoktak még a lábra hangfogót is il­leszteni, amely csökkenti a rezgést, s így halkabb, selymesebb lesz a hang.

A hangfogót r^önúWnak hívják.

Végül is egész egyszerű felépítésű hangszer a csodálatosan szép hangú he­gedű, mégis mennyi időnek kellett el­telni, hogy mai formája kialakuljon. A hegedű igen fiatal hangszer.

Például a w«oja, amellyel a húrokat rezgésbe hozza a hegedűs, először ív ala­kú volt. Igen, olyasmi, m,int egy íj, csak a szőre, amely leginkább lószőrből ké­szül, még laza volt. Vagyis még nem volt kifeszítve, a művész a jobb hüvelykujjá­val feszítette meg, ha szükség volt rá já­ték közben. Azért annak a laza szőrű vonónak is volt előnye, mert szépen rá­feküdt mind a négy húrra, akár mindet is meg tudta egyszerre szólaltatni, és több szólamban is könnyedén lehetett játszani a hegedűn. A kezelése azonban mégis nehézkes volt, míg végül kita­lálták-kikísérletezték mai karcsú for­máját.

Kemény pernambucofából készül a nyél, általában fehér lószőrből készül a s%Sr- %et, amely a vonó nyelének feje és a kápa között van kifeszítve. A vonó hossza 75 centiméter, súlya kb. 60 gramm, ígyszépen végig lehet húzni a jobb karral, és nem is olyan nehéz, hogy túlságosan elfáradnánk tőle.

Régi, híres hegedűkészítő mesterek

érdeme, hogy a mai gyönyörű hangú hangszer kialakult. Érdemes legalább felsorolni őket, már csak azért is, mert az általuk készített igen-igen nagy értékű

hegedűkön ma is játszanak. Ezek a mes­terek iskolát teremtettek. Leghíresebb volt az észak-olasz bresciai (ejtsd: bressai) iskola (Gaspáo da Salo és Maggini), a cremonai(ejtsd: kremonai) iskola (Ama- ti, Stradivari, Guarneri, Bergonzi) – a legendás hírű Stradivari-hegedűkről a nem muzsikusok is bizonyára hallottak már azután megemlíthetjük még a ti- roli és a francia iskolát.

FIDULA

AZ ÖRDÖGHEGEDŰS

Nem fejezhetjük be úgy a hegedűről szóló ismertetést, hogy meg ne említsük minden idők legnagyobb hegedűművé­szét: Niccolo Paganinit. Csodálatos játé­káról legendákat regéltek, azzal gyanú­sították, hogy az ördöggel cimborái, különben nem tudna olyan bűvös han­gokat kicsalni a hegedűből. Ma már

TÁNCOSOK HEGEDŰVEL

IO

TÉRDHEGEDŰ (VIOLA DA GAMBA)

persze tudjuk, hogy zseniális művész volt az 1782-ben Genovában született Paganini. Már tizenhat éves korában vándorútnak eredt, s az akkori világot elkápráztatta játékával. Igaz, hogy akkor még szokatlan, ismeretlen fogásokat is alkalmazott a hegedűn, de ez azt is jelenti, hogy felismerte a hegedű minden képességét, megszólalási módját. így például pengette a húrokat, pisgicato (piccikátó) játszott, vagy játék közben boszorkányos ügyességgel leengedte a g-húrt mélyebbre, ha mélyebb hangra volt szüksége; vagy az egyenes vonóval is több szólamban játszott a hegedűn, vagy pedig földöntúli üveghangokax. csalt ki a húrokból. Mindenesetre az akkori­ban inkább csak zenekarban szerepelte­tett hegedűt szólóhangszerré tette, meg­mutatván, hogy négy húron is csodákat lehet művelni.

A „ZENGŐ TAMBURA”

Nincs helyünk, hogy valamennyi húros hangszerről beszéljünk, ahhoz egy vastag könyv is kevés lenne, így csak megemlít­ek, hogy a húros hangszereket is két csoportba szokták osztani: 1. vonósok

VONÓS

HANGSZEREK

HEGEDŰ

I I

GÖRÖG HÁRFA

(mint például a hegedű, cselló), 2. hárfa­szerű hangszerek, melyeken külön-külön húr szolgál az egyes hangok megszólal­tatására. ‘

Mint például a zongoránál. Emlékez­tek még a csecsemő Hermész hangsze­rére? A teknőspáncélra feszített húrok­ra?

Persze az első ötlettől még hosszú utat kellett megtenni, hogy kialakuljon a zongora mai formája. És mennyit kísér­leteztek a hangszerkészítők, nevesek és névtelenek!

A húrok megvoltak, a hangszekrény megvolt, először azt kellett kitalálni, hogyan pengessék a húrokat. Hát ujjal! Természetesen ujjal is pengették, de az ujj elfárad, a bőrt ledörzsöli a feszes húr. Hát akkor valami pecegtetővel! A leg­jobb pengető, amely nem koptatta a hú­rokat, a madártoll volt. Akadt is bőven, alkalmas is volt. Nem is hinnénk, hogy ez az egyszerű találmány, a tollal való pecegtetés milyen sokáig divatban, hasz­nálatban voll, sőt van ma is.

Igen ám, de az imént a zongoráról kezdtünk beszélni. Csakhogy a zongorát se hívták mindig zongorának. A görögök például monokhordm^ vagy klavikhordxwh.

nevezték, ami annyit jelent, hogy egy- húrú vagy több húrú. Magyarul is csak a nyelvújítás óta hívják ^íwgoranak a zon­gorát, összevonták a %engő tambura sza­vakat. Előtte wrgzW/nak („vesszőcske”- zongorának) vagy spinéfask („töviske”- zongorának) nevezték.

Arra már később jöttek rá, hogy nem kell kézbe fogni a pecegtetőt, mert így csak egy húrt tudunk pengetni. Minden húrhoz csináltak egy pengetőt, a penge- tőhöz egy szerkezetet, idegen szóval: mechanizmust, amely billentyűkhöz volt kapcsolva. Ha lenyomták a billentyűt, a pecegtető megpendítette a húrt.

Ez még nem a zongora volt, hanem a zongora őse, amelyet úgy hívtak görö­gösen, hogy klavikhord vagy olaszosan: cemballo. Sőt hívták clavicymbalumrahs. is, amiből könnyen ráismerhettek a ma­

gyár cimbalom szóra. Nemcsak a szó rokon, a hangszer is hasonló volt.

A zongorát fáradhatatlanul tökéletesí­tették tovább. Azt már megoldották, hogy a billentyűk lenyomásával több hangon, több szólamban is lehetett ját­szani. Nem volt ez tökéletlen hangszer,’ goldoljatok csak arra, hogy Jobann Se- bastian Bach ezekre a hangszerekre írta csodálatos, bonyolult fúgáit!

De azért mégsem volt tökéletes, mert mindig egyforma hangerővel szólt.

A hegedűn lehetett halkan (piano) vagy erősen (forte) játszani, a cemballón nem. Azután a pöcögtetés sem volt elég gyors.

Ezt úgy oldották meg, hogy nem pen­gették a húrokat, hanem ütötték. Apró kis kalapácsokat helyeztek a húrok alá, és úgy zengették meg őket. Érdemes megemlíteni a hangszerkészítő nevét, aki először alkalmazott kalapácsot: Bar- tolommeo Cristofori (ejtsd: krisztofóri) 1709-ben, Firenzében.

A kalapácsszerkezet már alkalmas volt a halkabb vagy erősebb játékra, mert ugye, ha erősebben ütjük le a billen­tyűt, a kalapács nagyobbat zendít a hú­ron? Innen kapta a zongora a nevét is: pianoforte. Ez a szerkezet különösen ak­kor vált tökéletessé, amikor kitalálták a pedált is.

Megszületett hát a mai zongora! A húrokat öntöttvas keretre feszítették. Nem is lehet csodálkozni, hogy ilyen erős vaskeretre van szükség, ha meg­gondoljuk, hogy a húrozat feszítőereje kb. 15 000 kg-ot tesz ki!

A. zongorának is van hangszekrénye (mint Hermész lantjának): hangzf>testvad& hívják, van mechanizmusa és szekrényt. A hangzótest a húrozafoőX. és a rezonáló- /w/ből áll. A húrozat keresztbe fekszik egymáson, jól láthatjuk, ha felnyitjuk a zongora fedelét. Megfigyelhetjük, hogy a vastagabb húrok (a basszus) bal­ról jobbra keresztezik a magasabb hú­rokat.

A hang szépsége a rezonálótesttől függ elsősorban. Ez fenyőfából készül, több kisebb, egybeenyvezett darabból áll, bordák tartják. Nagyon fontos, hogy jó száraz legyen a fa, és nem is hinné az ember, még az is nagyon fontos, hogyan helyezkedik el a fa erezete.

VIRGINÁL

CLAVEC1N

A mechanika a billentyű és a kalapács kapcsolata. A kalapács fejét nemezzel (filccel) vonják be, mert ez zengeti meg a legszebben a húrokat. A külső szem­lélő vagy a hangversenyteremben ülő általában a billentyűket figyeli meg a leg­jobban. Természetesen, mert ezeken fut- károznak, játszanak a zongorista ujjai. Fehér és fekete billentyűket lát, kijjebb a fehéreket, beljebb hármasával-kette­sével a feketéket. (A fehéreket néha méregdrága elefántcsonttal vonják be; ennek semmi jelentősége, a hang nem lesz szebb, az elefántcsont meg idővel megsárgul. A fekete billentyű általában ébenfából készül.)

A szekrény pedig arra szolgál, hogy megvédje, eltakarja a húrokat. Alul, a zongorista lába alatt látjuk a pedálokat, amelyek hangfogót irányítanak, emel­nek-ejtenek a húrokra.

A szép karcsú, fekete hangverseny- zongora elé leül a művész, felemeli a ke­zét, hogy lecsapjon a billentyűkre…

Talán jobban megértitek a hangszert, jobban élvezitek a zongorajátékot, ha már tudtok róla egyet-mást. Ha tudjá­tok, hogy miért nyomja a pedált a lábá­val; hogyan szólalnak meg a húrok; mitől halk a hang, mint a szökőkút; mitől zeng-bong, mint a vihar. Mert a zongora csodálatosan sokszínű hang­szer! Egymaga felér egy zenekarral! A zongorajáték is sokféle lehet. Lehet egykezes, kétkezes és négykezes egy zongorán. Lehet négykezes két zongo­rán, mikor két művész játszik; hatkezes három zongorán; nyolckezes két zongo­rán. Ezenkívül együtt játszhat más hang­szerekkel, például a hegedűvel vagy a zenekarral is.

A KALAPÁCS MŰKÖDÉSI VÁZLATA

Sok híres zongoraművészt ismerünk. A legnagyobbnak Lis^t Ferencet tartják, aki sok-sok bravúros zongoradarabot szerzett, és nagy sikerrel adta elő Euró- pa-szerte mások darabjait is, például Paganini szerzeményeit zongorára átírva. A ma élő legnagyobbak közül biztosan ti is ismeritek S^yjatos^lav Fichtert, aki már többször járt Magyarországon.

ZSIRÁFZONGORA

A ZONGORA BILLENTYŰZETE

FÚVÓS HANGSZEREK

FŰZFA SÍPOT FÚJVA

Emlékeztek még a képzeletbeli ősember­re, aki vacsorázás közben belefújt egy lyukas csontba? A játékos kedvű ősem­ber, aki persze nem hagyta abba a sípolást, az első ijedtség után feltalálta a fúvós hangszert. Amelyet hívhatnak fuvolá­vá, klarinétvak, oboávak, trombitával, f” fagottvak és még sok minden másnak – a lényege, közös sajátossága e hang­szereknek az, amit már az ősember is tudott, hogy egy csőben rezeg a levegő, és hangot ad.

Később a csőre (csontra) lyukat fúrt, és az őskori hangszer annyiféle hangot adott, mélyet, magasat, ahány lyuk volt rajta.

Még később nádból hasítottak egy nyelvel, beledugták a csőbe, a nyelv rez-

gett, fölemelkedett, majd rálapult a síp falára,.a cső hangot adott – ez volt a kla­rinét őse. Vagy két egymásnak illesztett nyelvet dugtak a csőbe – ez az oboa őse.

Láthatjátok, hogy a fúvós hangszerek Technikája igen egyszerű. Általában a kö­vetkezőképpen szokták megkülönböz­tetni őket: i. ajaksipok vagy fuvolafélék, – nyelvsipok, trombitafélék.

Bár a fúvós hangszerekhez tartozik az orgona is, róla majd külön beszélünk.

Ha fuvolát látunk a zenekarban, fel­tűnik, hogy milyen sok rajta a billentyű, és elég könnyen felismerjük lágy, susogó hangját is, megcsodáljuk gyors futa­mait. Látjuk, hogy a művész oldalt szája elé tartva fúj a fuvolába, mégpedig vala­hogy úgy, ahogy mi szoktunk az üres üvegbe fújni. A fuvolaművész is vala­hogy így képzi a hangot, az ajka a síp! Mint minden üres csőben, a fuvola bel­sejében is levegő van, álló, rezzenéstelen

FUVOLÁS

levegő, egészen addig, míg bele nem fújunk. Mikor megrezgetjük a levegő­oszlopot, hangot ad, egy bizonyos han­got. Ha megrövidítjük a csövet, akkor magasabb hangot kapunk. (Ugyanúgy, mint ha a hegedű húrját lefogjuk.) És hogyan lehet megrövidíteni a csövet? Ha lyukat fúrunk bele. A fuvolán a sok billentyű egy-egy lyukat takar. Ha a mű­vész megnyomja a billentyűt, meghosz- szabbítja vagy megrövidíti a csövet. A lyukat letakarhatná az ujjaival is, mint a furulyán – mondhatnátok. Teljesen igazatok van, valamikor az ujjakkal fog­ták be a lyukat, de hát, ha megfigyeli­tek, a mai fuvola hosszabb, mint a furu­lya, nem ér el addig az ujj. Meg nem is tapasztja be olyan biztonságosan. Vagyis a billentyűk valójában ujjpótlékok, meg­nyújtott ujjak.

KONTRAFAGOTT

A fuvolának vagy egy kis öccse, a kis- fuvola, vagy ahogy inkább nevezik: a pic- colo (ejtsd: pikkoló). Éles, vékony hangja , kihallatszik a zeneiparból, néha úgy szól, mint a madártrilla. Ti már tudjátok, -hogy miért: azért, mert olyan rövid a piccolo csöve, és attól olyan magas a hangja.

A legmélyebb hangja viszont a fagott­nak van. Kettős nyelve van, mint az oboának. És igen: nagyon hosszú, azért olyan mély a hangja, nem is férne el egyvégtében, messzire kinyúlna a zene­karból. Éppen ezért összehajtogatták nyalábba, a neve is azt jelenti olaszul: fagotto – nyaláb, vagy még jelenti azt is, hogy hajtogatott tészta. Van egy még mélyebb fagott is: a kontrafagott. Kép­zelhetitek, az milyen hosszú! A fagotton is billentyűk vannak, így adhat ki maga­

sabb és mélyebb hangot, így tudnak rajta dallamot játszani.

A fagottnak, mint mondtuk, nyelv­sípja van, méghozzá kettős. Hogyan működik az ilyen síp? Két rugalmas nád- lapból áll, egymásnak borítva. Ha bele­fújunk, kettéválnak, beengedik a levegőt a csőbe. Ha abbahagyjuk a fújást, össze­tapadnak. Erre azért van szükség, hogy a csőben álló levegőt lökés érje, ettől rezgésbe, mozgásba jön, és hangot ad.

Nem úgy a trombitánál! Különben ki ne ismerné a trombitát? Van olyan gye­rek egyáltalán, aki nem hallott trombi-

ARAB TROMBITÁK

taszót? Nem hiszem, de azért nem árt egy-két dolgot elmondani erről a na­gyon ismert, népszerű hangszerről.

Például, hogy ázsiai eredetű hangszer, az arabok hozták Európába. Sokáig egye­nes volt (vagy enyhén hajlott, mint az ősember tülöktrombitája), majd később csavartak rajta egyet. Eleinte, mert olyan erős, harcias hangja van, a katonák hasz­nálták. Monteverdi, a nagy olasz zeneszer­ző már beveszi a zenekarba. Hogy köny- nyebben tudjanak dallamot játszani raj­ta, billentyűket szerelnek rá. A billen­tyűk is a csövet rövidítik-hosszabbítják meg, s így ad a trombita alacsonyabb vagy magasabb hangot.

Azonban van olyan trombita is, ame­lyen nincsenek billentyűk, ez a harsona. Itt egy pótcsövet húz ki-be a művész, így képezi a hangokat.

A trombitának nagyon erős hangja van, éppen ezért szükséges néha lehalkí­tani, tompítani. Ilyenkor a hangszer szá­jába fából vagy vasból készült kúpot tesznek, ez a szordínó.

TROMBITÁS

DUDÁS

A HANGSZEREK KIRÁLYNŐJE

A fúvós hangszerek királynője azonban mégiscsak az orgona. Aki már látott és hallott orgonát, az nem is csodálkozik az elnevezésen. Hatalmas méretei, ég-, nek nyúló csövei, zengő, termet – temp­lomot betöltő hangja ámulatra késztet. Nem véletlen, hogy régen is a legfonto­sabb templomi hangszer volt, ma is az.

Eredete az ókor homályába vész, előd­je a duda és a pánsíp volt. Azt mondtuk, hogy fúvós hangszer. Igen, mert a sípok levegő befújására szólalnak meg. Persze ennyi síphoz már kevés az emberi tüdő, azért már a kezdet kezdetén is megpró-, bálkoztak mással, például víznyomással sűrítették a levegőt, préselték az orgona sípjaiba. Ezt nevezték víziorgonává.

A legrégibb orgonák igen kicsinyek voltak, nyolc, legfeljebb tizenöt sípjuk volt, később egyre növekedett a sípok száma. Magyarországon is kedvelték az orgonát, Hunyadi János például 1452- ben pénzt adott a felsőbányái templom­nak orgonára. Mátyás király budai várá­ban állítólag már 4000 sípos orgona állt! Pesten pedig 1703-ban már működött egy orgonakészítő műhely. Hogy még

a történelemnél maradjunk, tudjuk, hogy 1723 áprilisában tűzvész pusztította el a Mátyás-templomot, s benne égett az orgona is.

Az orgona összetett fúvós hangszer. Három nagy alkatrészcsoportot figyel­hetünk meg benne: 1. a sípok tömegét, 2. a fúvómüvet, 3. a játs%óberende%ést.

Mindenfajta síp van az orgonában: van ajaksíp, van nyelvsip, és a kettőnek a keveréke. Vagyis ha emlékeztek még a fúvós hangszerek megkülönböztetésére: az orgona tud fuvoláim, oboá^ni, trom­bitálni, de úgyszólván minden hangszer hangját tudja utánozni. Ezért is a hang­szerek hangszere!

PORTATÍV (SZOBAORGONA)

ORGONISTA

POZITÍV-ORGONA (SZOBAORGONA)

A fúvómü a szivattyúból, szélcsator­nából, szélládából áll. A fúvómű levegő­jét régen a kovácsműhelyben használt fújtatókhoz hasonló szivattyú adta, amit lábbal vagy kézzel működtettek. Gon­dolhatjátok, hogy ma már a rengeteg sípot nem lehetne megszólaltatni ilyen fújtatóval. A modern orgona sípjaiba motor hajtja a levegőt. A levegő a szél­csatornán keresztül a szélládába megy, azon állnak a sípok.

A sípokba a billentyűk lenyomásakor áramlik be a levegő. Minden síphoz kü­lön billentyű van, olyasformán, mint a zongoránál (csak ott a billentyű lenyo­másakor a kalapács üti a húrt, itt a húrt a síp helyettesíti).

Ha kívülről nézzük az orgonát, akkor látjuk a díszes szekrényt, amely körül­veszi a sípokat, ezt nevezik orgonabá^- nak, az első falát bomlok^atvAí. Ahol a művész ül és játszik, az a játs^óas^tal.

Az orgona nemcsak a leghatalmasabb hangszer, hanem a legnehezebb is ját­szani rajta. De mindig voltak és vannak, akik vállalkoznak a megszólaltatására. jobann Sebastian Bacb mellett említsük meg Albert Scbweit^er nevét, aki az or­gonaépítésnek is kiváló tudósa volt.

TEMPLOMI ORGONA

ÜTŐHANGSZEREK

PEREG A DOB

Idézzük még fel utoljára a képzeletbeli ősembert: guggol a földön, és elmerülve ütögeti egy kődarabbal a kemény gyü­mölcshéjat, valahogy így: tak, tak, tak. Vagy ugorjunk egyet az időben, jó na­gyot: egy fiú ballag az utcán, kezében pálca, a kerítéshez feszíti, s önfeledten húzza végig: tikitiki-tikitiki. . . szól a vessző, pereg a lécen. Más példa: falu­helyen régen szokás volt, hogy a kisbíró vagy a dobos megállt az utcasarkon, megpergette a nyakában lógó dobot: prrrr! – és elmondta az elöljáróság hí­reit.

Ha a három példát megfigyeljük, ész­revesszük, hogy hangot kopácsoltak, vertek ki valamiből. Hangot, az igaz, de hát hol vannak a hangszerek?

Ha hangverseny előtt végignézünk a dobogón, hátul, a zenekar mögött ha­talmas dobókat látunk, azután meg fel­függesztett rudakat, háromszögűre haj­lított fémpálcát, hatalmas sárgaréz cin­tányért. Ezek már biztosan hangszerek, különben nem lennének a zenekarban.

Igen ám, mondhatnátok, de ezekkel nem lehet dallamot játszani, mint pél­dául a hegedűvel vagy az oboával!

Van, amelyikkel lehet. Éppen ezért az ütőhangszereket két csoportba oszt­ják: i. hangolt, 2. ritmikus ütőhangsze­rekre.

Hangolt például az üstdob. Persze csak egy-egy hangra lehet felhangolni, az üstdobos meg vár, vár, hogy mikor jön az ő hangja, és akkor nagyot üt a dobra. Azután esetleg újra hangol ­ván ideje – egy másik hangra. Az üstdob, mint a neve is mutatja, legjobban egy üsthöz hasonlít. Az üst szájára bőr fe­szül (rendszerint disznóbőr), s ha a dob­verővel megcsapják, ütögetik: rezeg. Az üst pedig, de hiszen ezt ti is tudjátok, gondoljatok csak Hermész teknőspán­céljára, igen, az a hangszekrény. Mégis­csak hangszer ez az üstdob! Mindene van!

Hangolni lehet még a felfüggesztett rudakat is, ezt a hangszert csőharangx\ak. hívják. Fakalapáccsal ütögetik, s úgy szól, mint a harangjáték. Erről jut eszembe, hogy a harang is ütőhang­szer. Csak hát azt igen nehéz lenne be­vinni a zenekarba! Bár már előfordult, hogy a karmester meghúzatta a haran­got is hangverseny közben, persze ha éppen volt harang a terem fölött.

SZIMFÓNIA ÍRÓGÉPRE

Amelyik hangszert nem lehet hangolni, azzal a ritmust erősítik. Néha szólót is játszanak. Például a dzsesszzenekarban nagyon fontos hangszer a dob.

A háromszögletűre hajtott fémpálci­kát triangulumra^ hívják, ami latinul háromszöget jelent. Ezüstös hangja van ugyan, de rajta is csak a ritmust ütö- getik.

Az ütőhangszerek igen egyszerű szer­számok, mégis nélkülözhetetlenek a ze­nekarban. A modern zeneszerzők éppen az új ütőhangszerek kitalálásában, fej­lesztésében igen leleményesek. írtak már zenét (ritmust) láncra, benzines hordóra, írógépre! Ez a buzgalom csak az első pillanatban mulatságos, mögötte az a nagyon is komoly szándék rejlik, hogy minél több új színt, hangsaim szólaltassa­nak meg a zenekarban.

Mert a muzsikálás, .láttátok ti is, na­gyon régi emberi vágy. Azért fúrták- faragták, fejlesztették, találták ki a hang­szereket évezredeken át, hogy minél szebb hangot csaljanak ki belőlük. Ma már csak beülünk a hangverseny terem­be, kinyitjuk a rádiót, vagy bekapcsol­juk a magnót, lemezjátszót, és hallgatjuk elbűvölve a zenét. A zenét, amely a régi görögök szerint halhatatlanná tesz.

Hallgassátok, szeressétek a muzsikát, és figyeljétek meg a hangszereket is,

EGYIPTOMI NÖ SISTRUMMAL

GYŰRŰKBŐL, DRÓTOKBÓL

ÉS CSENGETTYŰKBŐL ÁLLÓ CSÖRGŐ HANGSZER

mert azok is az emberi lelemény és te­hetség büszkeségei. Próbáljátok felis­merni őket, meglátjátok, milyen öröm, ha sikerül! De a legnagyobb öröm, ha játszani is megtanultok rajtuk.

KÍNAI TAMTAM

TARTALOM

MI LEHETETT AZ ELSŐ HANGSZER? 3

HÚROS HANGSZEREK

A TEKNÖC PÁNCÉLJA 4

A HEGEDŰ LELKE 6

AZ ÖRDÖGHEGEDŰS IO

A „ZENGŐ TAMBURA” II

FÚVÓS HANGSZEREK

FŰZFA SÍPOT FÚJVA 18

A HANGSZEREK KIRÁLYNŐJE 24 ÜTŐHANGSZEREK

PEREG A DOB 28

SZIMFÓNIA ÍRÓGÉPRE 30

MAGYAR DUDA

CSUKÁS ISTVÁN

SÍPPAL, DOBBAL

A csínytevő Hermész isten, hogy ellopott ökrei miatt méltán háborgó fivére, Apollón haragját enyhítse, tek- nősbékapáncélra feszített ökörbélből készült lantot aján­dékozott neki. Apollón megengesztelődött, megked­velte szépen zengő hangszerét.

Kedvelik az emberek is. Nemcsak a lantból formáló­dott hegedűt, a hosszú fejlődés után végleges formát nyert zongorát, hanem a többi húros, fúvós és ütőhang­szert is. Ezeknek a történetével, felépítésével, leghíre­sebb készítőmestereivel és művészeivel ismerteti meg az olvasót Csukás István könyve.

A zeneszerszámokat Réber László derűs, szép rajzai mutatják be.

Nyolc éven felülieknek

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Balassa Anna • Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Bródy Dóra ■ Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán 263’00 példány, 3,2 A/j ív, MSZ 5601-59

Szedés Kossuth Nyomda, előkészítés, nyomás Offset Nyomda IF 1976 -e-7577

r

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!