Hits: 768
218
Harmadik fejezet
Hajótörés a lakatlan szigeten
Ez után a pihenő után elindultunk déli irányban, és tíz vagy tizenkét napot haladtunk. Az élelmiszerrel nagyon takarékosan bántunk, mert erősen fogyott. A partra sem mentünk többször, csak amikor kénytelenek voltunk friss vizet hozni. Tervem az volt, hogy a Gambia– vagy Szenegál-folyókon túl elérjük a Zöld-fokot, ahol reményünk lehet arra, hogy európai hajóval találkozzunk; más választásom nem volt: mert vagy megtalálom a szigeteket, vagy pedig elpusztulok a négerek közt.
Tudtam, hogy ezt a fokot, vagy ezeket a szigeteket minden európai hajó érinti, mely akár a guineai partokra vagy Brazíliába, akár Kelet-Indiába veszi útját; szóval egy gondolatra tettem fel sorsomat: hogy vagy hajóra találok, vagy elpusztulok.
Mikor már több mint tíz nap óta elhatározásomhoz tartottam magamat, meggyőződtem róla, hogy a föld, amerre haladok, lakatlan. Elvitorlázva, két vagy három helyen láttunk a parton embereket, akik megbámultak minket. Megfigyeltük, hogy meglehetősen feketék és meztelenek. Egyszer kedvem lett volna partra szállni és találkozni velük; de Xury sokkal óvatosabb volt nálam, és azt mondta:
– Nem menni, nem menni.
Ennek ellenére a part közelébe kormányoztam a bárkát, hogy beszélhessek velük, ők pedig jó darabon együtt rohantak a parton. Megfigyeltem, hogy fegyver nem volt a kezükben, egy kivételével. Ez egy hosszú, vékony nyársat tartott, amelyet Xury lándzsának nevezett. Elég messzire és jól lehetett célba dobni vele. Noha jókora távolságban voltunk tőlük, jelekkel úgy-ahogy megértettük egymást. Különösen azt próbáltam jelezni, hogy ennivalóra van szükségem; ők erre arra kértek, állítsam meg a hajómat, és szereznek élelmet. Én leeresztettem vitorlámat, közülük pedig kettő elrohant, s alig fél óra múlva visszatért. Két darab szárított húst és kevés gabonát hoztak magukkal, olyat, amilyen a földjükön terem. Mi egyikről sem tudtuk, micsoda. Mégis szívesen elfogadtuk volna, de hogy miképpen jussunk hozzá, az már nehezebb feladat volt. Nem akartam megkockáztatni, hogy a partra kimenjek hozzájuk, és ők is nagyon féltek tőlünk. Végül megtaláltuk a biztonságos módot: ugyanis kivitték a partra, és letették, aztán messzire eltávoztak. Ezalatt mi a fedélzetre szállítottuk az ételt. Aztán ismét közel jöttek.
Köszönetet intettünk nekik, mert egyebet nem tudtunk adni; de rövidesen alkalom kínálkozott, hogy csodálatos módon lekötelezzük őket. Mert miközben vesztegeltünk, két hatalmas állat rohant a partra. Úgy láttuk, hogy az egyik dühösen kergeti a másikat a hegyek felől a part felé. Észrevettük, hogy az emberek rettenetesen megrémültek, különösen a nők. Csak a lándzsás ember nem futamodott meg, de a többi igen.
Azonban a két állat egyenesen a vízbe rohant; nem is törődtek a négerekkel, hanem a vízben úszkálni kezdtek, mintha csak szórakozni jöttek volna ide. Végül egyikük közelebb jött a csónakunkhoz, mint vártam. Én azonban felkészültem erre, mert megtöltöttem a puskámat, s megparancsoltam Xurynak, helyezze a többit is tűzkész állapotba. Mikor az úszó állat egészen a közelbe ért, tüzeltem. A lövés a fejét találta. Rögtön a vízbe bukott, aztán újra felemelkedett, ide-oda dobálta magát, mintha az életéért harcolna, ami igaz is volt. Majd a part felé úszott. De még mielőtt elérte volna, a halálos sebesülésbe belepusztult.
Lehetetlen kifejezni, hogy puskám zajára és tüzére milyen ijedtség fogta el szegény fekete teremtéseket. Néhányan szinte szörnyethaltak félelmükben, és a rémülettől ájultan lehanyatlottak. De mikor látták, hogy az állat meghalt, és elmerült a vízben, én pedig integetek nekik, hogy jöjjenek a partra, megemberelték magukat, és elkezdték keresni a tetemet. A vére vezetett nyomra, mert pirosra festette a vizet. Kötél segítségével a partra húzták. Úgy láttam, igen érdekes, foltos, csodálatosan szép leopárd volt; a négerek az ámulattól égnek emelték a kezüket, mert nem tudták, mivel öltem meg az állatot.
A másik a puska kicsapó tüzétől és zajtól megrémülve a partra úszott, és egyenesen a hegyekbe rohant, ahonnan jött; olyan távol volt, hogy nem tudtam megállapítani, micsoda. Láttam, hogy a négerek szeretnék megenni az állat húsát, hát kegyesen megengedtem nekik. Mikor jelekkel beleegyezésemet adtam, igen hálásak voltak. Rögtön munkához láttak. Noha nem volt késük, egy éles fadarabbal olyan ügyesen, sőt még ügyesebben nyúzták le a bőrét, mint ahogy mi a késsel tudnánk. Megkínáltak a hússal, de én vonakodtam elfogadni. Integettem, hogy legyen az övék. Viszont jeleztem, hogy igényt tartok a bőrre. Nagyon szívesen odaadták, sőt ráadásul még ennivalót is hoztak, melyet nem ismertem ugyan, de mégis elfogadtam. Aztán jelt adtam, hogy vízre van szükségem, és felemeltem egyik korsómat, felfordítva, hogy lássák, hogy üres. Azt is jeleztem, hogy szeretném megtölteni. Erre rögtön kiáltozva hívták még néhány társukat. A parton csakhamar két asszony jelent meg, akik agyagból készült, és úgy gondolom, napon kiszárított edényt hoztak. Miként az előbb, ezt is letették, én pedig elküldtem Xuryt a korsókkal a partra. Mind a hármat vízzel tele hozta vissza.
El voltam hát látva gyökerekkel és gabonával, továbbá vízzel. Barátságos négereimtől elbúcsúztam, és körülbelül tizenegy napig haladtam előre anélkül, hogy a partot megközelítettem volna. Egyszer csak észrevettem, hogy a szárazföld messze benyúlik a tengerbe, előttem mintegy négy vagy öt mérföldnyire. Mivel a víz nyugodt volt, a helyet alkalmasnak találtam, hogy kimenjek a nyílt tengerre. Viszont két vagy három mérföldnyire a másik oldalon szintén szárazföldet vettem észre. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal elértem a Zöld-fokot és azokat a szigeteket, melyeket Zöldfok-szigeteknek hívnak. A szigetek persze meglehetősen messzire voltak, és nem tudtam elhatározni magam, mit tegyek. Mert ha a szél elkap, egyiket sem érhetem el.
Hogy töprengjek, beléptem a fülkébe, és leültem; Xuryt állítottam a kormány mellé. Egyszer csak hirtelen hallom a fiú kiáltását:
– Uram, uram, hajó vitorlával!
Szegény fiú szinte magánkívül volt, mert azt hitte, hogy gazdájának valamelyik hajója üldöz bennünket. Én azonban jól tudtam, hogy sokkal messzebb vagyunk, hogysem utolérhetnének. Kiugrottam a fülkéből, és rögtön azt is láttam, hogy portugál hajóról van szó: mindebből arra következtettem, hogy négerekért megy a guineai partokra. De mikor irányát megfigyeltem, beláttam, hogy más célja lehet, és nincs szándékában a part felé közeledni. Erre minden erőmet megfeszítve nekivágtam a tengernek, mert szerettem volna érintkezésbe jutni velük.
De úgy találtam, minden vitorlám kevés ahhoz, hogy az útjukba kerüljek. Féltem, hogy tovább mennek, mielőtt jelt adhatnék nekik. S mikor már majdnem elfogott a kétségbeesés, azt hiszem, talán messzelátó segítségével észrevették, hogy egy európai csónak úszik a vízen; talán valamely elsüllyedt hajó maradványa. Leeresztették vitorlájukat, hogy utolérhessem őket. Annyira felbátorodtam, hogy kilőttem puskámat. Ők később elmondták, hogy füstjét látták, de a hangját nem hallották. Jeladásom után türelmesen várakoztak, és körülbelül három óra múlva a fedélzeten voltam.
Megkérdezték portugálul, spanyolul és franciául, hogy ki vagyok, de nem értettem őket. Végül egy skót tengerész jelent meg a fedélzeten, és megszólított. Kérdésére elmondtam, hogy angol vagyok, és a mórok rabszolgaságából szöktem meg, Szalehből. Erre felszólítottak, hogy lépjek a fedélzetre, s nagyon szívesen elhelyeztek a hajón minden holmimmal együtt.
Mindenki elképzelheti, milyen végtelenül örültem szabadulásomnak, mert úgy gondoltam, hogy nyomorúságos és reménytelen helyzetemnek vége van. Hála fejében azonnal felajánlottam mindenemet a kapitánynak. Ő azonban nagylelkűen kijelentette, hogy semmit sem fogad el tőlem, sőt mindenemet megkapom, mihelyt megérkezünk Brazíliába.
– Azért mentettem meg, mert arra gondoltam, milyen boldog lennék én is hasonló helyzetben. Fordulhat még úgy a sorsom, hogy én is leszek ilyen bajban. Mellesleg – jegyezte meg –, ha önt Brazíliába vinném, olyan földre, amelyik hazájától messze van, és útiköltség címén elvenném mindenét, ön ott éhen veszne. Vagyis, egyszerűen azt az életet venném el öntől, amit visszaadtam.
Nemcsak szavaiban volt nagylelkű, hanem tetteiben is. Megparancsolta a tengerészeknek, hogy ne nyúljanak semmihez, ami az enyém. Mindent a saját fülkéjébe vitetett, és pontos leltárt adott a tárgyakról, még a három agyagkorsóról is.
Ami a csónakomat illeti, igen jó darab volt; miután a kapitány megtekintette, felajánlotta, hogy megveszi hajója számára, és megkérdezte, mit kérek érte. Kijelentettem, hogy miután olyan nagylelkű volt hozzám, semmit sem kérek a csónakért, hanem ingyen engedem át neki. Erre írást adott, hogy Brazíliában egyenlítsék ki az árát, továbbá 60 pezetát ajánlott fel Xuryért, amit én nem voltam hajlandó elfogadni. Nem mintha nem engedtem volna át szívesen a kapitánynak, de nem volt szívem megfosztani szabadságától szegény fiút, aki olyan hűségesen mellettem állt. Mikor közöltem vele okaimat, felajánlotta, hogy átveszi a fiút, és tíz év múlva felszabadítja. Maga Xury is hajlandónak mutatkozott, tehát átadtam a kapitánynak.
Brazília felé nagyszerű utunk volt, s körülbelül huszonkét nap múlva érkeztünk meg a Todos los Santos-öbölbe. Miután így újra megmenekültem nyomorúságomból, töprengeni kezdtem, mihez kezdjek.
Nem lehetek elég hálás azért a nagylelkű bánásmódért, amelyben a kapitány részesített. Semmit sem fogadott el útiköltség fejében, viszont húsz dukátot fizetett a leopárd bőréért és negyvenet az oroszlánéért, továbbá gondoskodott róla, hogy mindent pontosan megkapjak, amit átvett tőlem. Amit hajlandó voltam eladni, szintén megvásárolta tőlem, így a korsóimat, két puskámat, a viasz maradványát, mert a többiből mécsest csináltam: egyszóval kétszázhúsz pezetát kaptam a rakományomért, és ezzel az összeggel szállhattam partra Brazíliában.
Rövid idő múlva elszegődtem egy hozzá hasonlóan becsületes ember cukornádültetvényére. Egy ideig ott maradtam, és megismerkedtem a cukornádültetés és a cukorkészítés furfangjaival. Mikor láttam, milyen jól élnek az ültetvényesek, és milyen gyorsan meggazdagodnak, elhatároztam, hogy én is közéjük állok, ha megkapom a letelepülési engedélyt. Ezenkívül szerettem volna módot találni arra, hogy hozzájuthassak Londonban hagyott pénzemhez. Tehát miután a honosító levelemet megkaptam, annyi földet vásároltam, amennyire pénzemből telt, és elkezdtem terveket szőni.
Volt egy lisszaboni portugál szomszédom, aki azonban angol szülőktől származott. Wellsnek hívták, és a helyzete hasonlított az enyémhez. Azért nevezem szomszédomnak, mert az ő ültetvénye volt legközelebb az enyémhez. Nagyon szívélyesek voltunk egymáshoz. Ő is hasonlóan kevés pénzzel rendelkezett, és körülbelül három évig inkább csak élelmiszereket termesztettünk. De kezdtük összeszedni magunkat, és a föld is rendbe jött. Harmadik évben már dohányt is ültettünk, és a következő év folyamán jókora földet vetettünk be cukornáddal. Jobban éreztem, mint valaha, hogy segítségre lenne szükségünk.
Elgondolkoztam, hogy mindezt hazámban is megtehetném, barátaim közt, és akkor nem kellene itt lennem ötezer mérföldnyi távolságban – idegenek és vadak között. S egyre inkább bánkódtam sorsomon. Senkivel nem beszélhettem, legfeljebb hébe-hóba a szomszédommal. Két kezem munkájából éltem. És már akkor úgy éreztem magam, mint a lakatlan szigetre került ember, aki teljesen önmagára van utalva.
A hajó kapitánya, aki megmentett, közben visszaérkezett. Levelet adtam neki, hogy elhozza Angliában hagyott pénzemet. Ebben megírtam rabszolgaságomat, menekülésemet, találkozásomat a tengeren a portugál kapitánnyal, viselkedésének emberségességét, jelenlegi állapotomat és azt, hogy mire van szükségem.
Miután a derék kapitány Lisszabonba érkezett, módot talált rá, hogy egy ott tartózkodó angol kereskedővel mindent elhozasson. A londoni kereskedő a száz fontot angol javakba fektetve elküldte Lisszabonba a kapitányhoz, s ő el is hozta nekem Brazíliába.
Mikor a rakomány megérkezett, egyszerre gazdag embernek képzeltem magam. Oda voltam az örömtől. A következő évben az ültetvényen nagy eredményeket értem el. Ötven bálával több dohányt termeltem, mint amennyit szomszédaimmal el tudtam cserélni. Mikor így vagyonosodni kezdtem, a fejem zsongani kezdett a tervektől. Négyévi brazíliai tartózkodásom alatt felvirágoztattam ültetvényemet. Nem csupán az ország nyelvét tanultam meg, hanem ültetvényes társaimmal is ismeretséget kötöttem, sőt a San-Salvador-i kereskedőkkel is. Miközben közöttük forgolódtam, gyakran beszéltem nekik a guineai partokon tett utazásomról. Arról, hogyan kereskednek ott a négerekkel, és hogy semmiségekért – mint amilyenek a játékszerek, kések, ollók, színes üvegek meg effélék – nem csupán aranyport, fűszert, elefántcsontot, hanem még négereket is lehet vásárolni a brazíliai ültetvényekre.
Mikor ezekről a dolgokról beszéltem, mindig igen figyelmesen hallgattak, különösen akkor, ha a négerkereskedésre fordult a szó, ami abban az időben már komoly állami üzlet volt.
Történetesen éppen néhány ismerős kereskedő és ültetvényes társaságában voltam, és igen komoly formában meséltem ezekről a dolgokról. Másnap reggel aztán hárman felkerestek, és elmondták, hogy nagyon érdekelte őket az, amiről a múlt éjszaka szólottam, és szeretnének titkos ajánlatot tenni nekem. Miután titoktartást ígértem, előadták, hogy szándékukban áll felszerelni egy Guineába induló hajót. Nekik is ültetvényeik vannak, akárcsak nekem, és semmi annyira nem hiányzik ottan, mint a rabszolga. Ez olyan üzlet, amit nem lehet nyilvánosan űzni, mert négereket csak állami közvetítéssel szabad eladni. Éppen ezért elhatározták, hogy saját maguk hoznak ide négereket, és elosztják egymást közt, az ültetvényeken. Megkérdezték, hajlandó vagyok-e átvenni a vezetést, aminek fejében pénzbefektetés nélkül ugyanannyi négert kapnék, mint ők.
Én pedig, aki önmagam legnagyobb ellensége voltam, nem tudtam ellenállni az ajánlatnak. Kijelentettem, hogy szívvel-lélekkel velük vagyok, ha távollétem alatt gondját viselik az ültetvényemnek, és hagyatkozásom értelmében intézkednek vele, ha szerencsétlenség érne. Erre kötelezték magukat. Én elkészítettem a végrendeletemet, melyben halálom esetére az ültetvényemet és egyéb javaimat mint általános örökösre, a kapitányra hagyom, aki életemet megmentette, olyan formában, hogy felét megtarthatja magának, másik felét pedig eljuttatja rokonaimnak, Angliába.
Mikor így mindent elrendeztem, a hajót felszereltük, megraktuk teherrel, és 1659. szeptember 1-én, szerencsétlen órában, a fedélzetre szálltam társaimmal együtt. Épp nyolcadik évfordulója volt annak, hogy dacolva apám tekintélyével és fittyet hányva saját érdekeimnek, elhagytam a szülői házat.
Hajónk körülbelül 120 tonnás volt, hat ágyúval. Tizennégy matróz volt rajta, továbbá a kapitány, a segédkapitány és magam. A fedélzeten nem vittünk sok terhet, legfeljebb olyan apróságokat, amelyek alkalmasak a négerekkel folytatott cserekereskedésre, tehát üveggyöngyöt, színes cserepeket, kagylókat és más semmiségeket, különösen apró távcsöveket, késeket, ollókat, baltákat, meg efféléket.
Aznap, mikor hajóra szálltunk, rögtön kibontottuk a vitorlákat, mert a szél északnak fújt. Az volt a szándékunk, hogy akkor fordulunk az afrikai partok felé, mikor elértük a tíz vagy tizenkettedik északi szélességi fokot. Abba az irányba vitt bennünket az áramlat is. Az időnk igen jó volt, csupán a meleg kínzott egészen a San Augustino-fok magasságáig. Onnan kezdve nekivágtunk a nyílt tengernek, szemünk elvesztette a szárazföldet, és úgy vettük az irányt, mintha a Fernando de Noronha-szigetre készülnénk. Ebben az irányban haladtunk mintegy tizenkét napig, és megfigyeléseim szerint az északi szélesség hét fok huszonkét percén lehettünk, mikor egy hatalmas szélvihar egészen eltérített útirányunktól.
Délkeletről indult el, északnyugatnak tartott, és aztán északkeleten állapodott meg. Ebből az irányból olyan hatalmas erővel fújt, hogy tizenkét napon át semmi egyebet nem tehettünk, mint rábíztuk magunkat, és hagytuk, hogy az ár maga előtt hajtson, amerre a sors és a szél ereje kormányoz. Mondanom sem kell, hogy ez alatt a tizenkét nap alatt mindvégig arra számítottam, hogy a tengerbe veszünk. Hozzá kell tennem, hogy senki sem volt a hajón, aki reménykedett volna a menekülésben.
A vihar dühöngése mellett az is fokozta elkeseredésünket, hogy egy emberünk meghalt, egy másikat pedig a hajósinassal együtt az ár lesodort. A tizenkettedik napon a szél valamennyire lecsendesedett, a kapitány pedig a lehetőséghez képest méréseket próbált eszközölni. Úgy találta, hogy körülbelül az északi szélesség tizenegyedik fokán van, de körülbelül huszonkét fok hosszúságra nyugatra a San Augustino-foktól. Arra következtetett, hogy a guyanai partok közelében lehet, Brazília északi részén, az Amazon-torkolaton túl, közel az Orinoco-torkolathoz, amelyet általában Nagy Folyónak neveznek.
A szél még mindig erősen fújt, mikor egyszer reggel egyik emberünk hangosan felkiáltott:
– Föld! – Erre mi mindnyájan kirohantunk fülkéinkből, hogy lássuk, a világnak melyik táján járhatunk. A hajó hirtelen megfeneklett a homokon. Megállásunk olyan gyorsan történt, hogy a hullámok átcsaptak a fedélzeten, és mi mindnyájan azt képzeltük, hogy elvesztünk. A hajó védett oldalára sereglettünk, hogy megmeneküljünk a tenger hullámaitól.
Nagyon nehéz dolog olyasvalaki számára, aki még nem élt át hasonló helyzetet, leírni rémületünket. Nem tudtuk, hol vagyunk. Fogalmunk sem volt róla, hová hajtott minket a hullám: szigetre-e vagy a nagy szárazföldre, lakatlan vagy lakott tájra. A szél annyira dühöngött – bár, mint említettem, ereje némileg alábbhagyott –, hogy nemigen remélhettük, hogy hajónk hosszabb ideig kibírja. Előbb-utóbb darabokra kell törnie. Csak arra a csodára számíthattunk, hogy a szél hirtelen megfordul. Egyszóval, egymásra meredve ültünk, és minden pillanatban a halált vártuk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a hajó még mindig megvan, és hogy a kapitány szerint, csökken a szél.
Mérlegelve, hogy a szél valamivel alábbhagyott, a hajó azonban megrekedt a homokban, és túlságosan szilárdan áll, semhogy elmozdulhatna, átéreztük rettenetes helyzetünket. Nem tehettünk egyebet, mint hogy megpróbáljuk menteni az életünket, úgy, ahogy tudjuk. A vihar előtt volt ugyan egy csónak a hajó orrához kötve, ezt azonban a hullámok odavágták az oldalához, úgyhogy darabokra tört, és vagy elsüllyedt, vagy az ár vitte el. Ebben tehát nem reménykedhettünk. A fedélzeten levő másik csónakunk vízreeresztése viszont kétségesnek tetszett. Töprengésre azonban nem volt idő, mert mindnyájunkat az a gondolat nyűgözött le, hogy a hajó hamarosan darabokra törik, sőt egyesek szerint ez már be is következett.
Kétségbeesett helyzetünkben a kapitány szemlét tartott a csónak fölött, és a legénység maradékának segítségével átbillentette a hajó oldalán. Miután mindnyájan beszálltunk legfontosabb dolgainkkal együtt, szám szerint tizenegyen, sorsunkra bíztuk magunkat. Mert igaz ugyan, hogy a vihar ereje jelentékenyen csökkent, a tenger azonban rémesen csapkodta a partot, tehát bízvást viharosnak nevezhettük.
Helyzetünk igen szomorú volt. Világosan láttuk, hogy ilyen magas hullámokon csónakunk semmiképp sem maradhat meg, és menthetetlenül vízbe fúlunk. Vitorlánk sem volt, ámbár amúgy se tudtunk volna mit kezdeni vele. Így tehát evezőkkel próbáltuk megközelíteni a szárazföldet, és szívünk úgy elnehezedett, mintha kivégzésre mennénk. Jól tudtuk ugyanis, hogy mihelyt a partot megközelítettük, csónakunk a zátonytorlaszokon ezer darabra törik. Noha a szél is vitt a part felé, saját kezünkkel siettettük pusztulásunkat: teljes erőnkből nekifeküdtünk az evezőknek.
Hogy milyen a part, sziklás-e vagy homokos, meredek-e vagy menedékes, nem tudtuk. Végső reménnyel az az elképzelés kecsegtetett, hogy esetleg öbölbe jutunk, vagy valamely folyó torkolatába, ahol már csendesebb vizeket érünk. De semmi ilyesmi nem látszott, és mikor egyre közelebb értünk a parthoz, a föld még a tengernél is rémesebbnek látszott.
Erre akkor jöttünk rá, amikor már egy fél mérföldnyire megközelítettük. De hirtelen hegymagasságú hullám kapott hátára, teljesen kiszolgáltatva a sorsnak. Olyan dühvel ragadott fel, hogy a csónakot felfordította. Így szakadtunk el mindnyájan a csónaktól és egymástól is, és még csak fel sem kiálthattunk, mert egy pillanat alatt elborított a víz.
Senki sem képes leírni a gondolatoknak azt a zűrzavarát, melyet akkor éreztem, mikor vízbe merültem. Igaz ugyan, hogy jó úszó voltam, de mégsem sikerült a hullámok fölé emelkednem, hogy lélegzetet vehessek. A hullám közben a part felé vágtatott, és amikor elérte, vissza is húzódott, engem pedig letett a csaknem száraz földre. A lenyelt víztől csaknem félholt voltam.
Volt annyi lélekjelenlétem, hogy egy kevés lélegzethez jutva észrevegyem: közelebb vagyok a szárazföldhöz, mint reméltem. Lábra álltam tehát, és minden erőmmel a szárazföld felé törtem, mielőtt újabb hullám jöhetne, amely visszavisz a tengerbe. De csakhamar rájöttem, hogy ezt lehetetlen elkerülni. Láttam, hogy a tenger hatalmas hegyként nyomul utánam, mint dühös ellenség, akivel nem vagyok képes felvenni a harcot. Egyetlenegyet tehettem, teleszívtam magam levegővel, hogy a lehetőség szerint fennmaradjak a hullámokon. Így lélegzetemet megőrizve úsztam a part felé. Leginkább arra vigyáztam, hogy a hullám, amely most előre visz, ismét hátára kapjon, és ne vigyen vissza a tengerre.
A rám zúduló hullám egyszerre húsz vagy harminc láb mélységnyire temetett magába, és én éreztem, hogy hatalmas erő ragad előre gyorsan a part felé. Visszatartottam a lélegzetemet, és teljes erőből úsztam. A visszatartott lélegzettől tüdőm már majdnem megpattant, mikor hirtelen éreztem, hogy emelkedem, és fejem meg kezem a víz színe felett van. Alig két másodpercig voltam képes felszínen tartani magamat, de ez mégis nagy megkönnyebbülést jelentett, mert újból lélegzethez és bátorsághoz jutottam. A víz ismét eltemetett, de nem olyan sokáig, hogy ki ne bírtam volna. Mindig arra kellett vigyáznom, hogy a hullámok vissza ne vigyenek, míg csak szilárd talajt nem érzek lábam alatt. Újra megállapodtam néhány pillanatig, hogy lélegzethez jussak. Amíg a víz ismét utolért és felragadott, teljes erővel igyekeztem a part felé. De erőfeszítésem nem volt képes megmenteni a tenger dühétől, mely újra tombolva közeledett felém. Még kétszer emelt fel a hullám, mert a part igen sekély volt.
Az utolsó sodrás csaknem végzetessé vált számomra, mert a tenger, amely magasba kapott, egy sziklára helyezett, vagy inkább dobott. Mégpedig olyan erővel, hogy elvesztettem eszméletemet, és már a menekülésre sem tudtam gondolni. Az ütés mellemet és oldalamat érte, úgyhogy elállt tőle a lélegzetem. S ha nem tér vissza idejében, a tengerbe veszek. De valamelyest jobban lettem, mielőtt az újabb hullámhegy megérkezett. Látva, hogy a víz újra elborít, elhatároztam, hogy erősen belekapaszkodom a sziklába, és ha lehetséges, mindaddig visszatartom a lélegzetemet, míg átcsap fölöttem a hullám.
Mivel a part közelében a hullámok nem voltak olyan magasak, mint az előbb, meg tudtam várni apadásukat, aztán ismét egy darabot rohantam. Olyan közel jutottam a parthoz, hogy a legközelebbi hullám átcsapott ugyan rajtam, de már képtelen volt magával ragadni. A következő iramodással már elértem a szárazföldet, ahol szerencsésen felkapaszkodtam a parti sziklákra, és letelepedtem a fűre. Túl voltam a veszélyen: a víz már nem tudott elérni.
Azt hiszem, hogy nem lehet szóval elmondani, milyen boldog önkívület fogja el az embert, ha megmenekül, mikor már a sírban képzelte magát. Én is égnek emeltem kezem, és egész lényemet átjárta a szabadulás öröme. Ugráltam, táncoltam, énekeltem.
De hirtelen arra gondoltam, hogy valószínűleg minden társam elpusztult, és egyedül én menekültem meg. Egyiket sem láttam többé, nyomukra sem bukkantam, eltekintve három kalaptól, egy sapkától és két felemás cipőtől.
Szemem a megfeneklett hajóra tévedt, amelyet a tomboló tenger és a nagy távolság miatt alig láttam. Csak most csodálkoztam igazán, hogy voltam képes elérni a partot.
Igyekeztem erőt meríteni abból, ami vigasztalást jelentett számomra. Elkezdtem szemlélődni, hogy lássam, milyen helyre jutottam és mi a legközelebbi tennivalóm. Örömöm azonban csakhamar alábbszállt, mert szabadulásom borzalmas volt. Mindenem átázott, nem öltözhettem át, és sem étellel, sem itallal nem erősíthettem meg magam. Más remény nem kecsegtetett, mint hogy vagy éhen veszek, vagy felfalnak a vadak. Különösen az sújtott le, hogy nincs fegyverem, amellyel vadászhatnék vagy élelemhez juthatnék, illetőleg védhetném magam más lények támadása ellen. Nem volt egyebem, mint egy késem, egy pipám és egy kis dohányom a szelencében. Ebből állt minden vagyonom, és a kétség olyan gyötrelmesen fojtogatott, hogy egy darabig őrültként rohantam ide-oda.
Leszállt az éjszaka, én pedig nehéz szívvel gondoltam arra, milyen sors vár rám, ha ragadozó állatok élnek ezen a vidéken, amelyek éjszaka szoktak zsákmány után járni.
Csupán abból merítettem vigaszt, hogy egy vörösfenyőhöz hasonló, bár tüskés fa nőtt a közelemben. Elhatároztam, hogy felmászom rá, és egész éjjel azon töprengek: a következő napokban miként fogok meghalni, mert az életem kilátástalannak tetszett. Mintegy kétszáz méternyire eltávolodtam a parttól, mert szerettem volna friss ivóvizet találni. Nagy örömömre találtam is. Miután néhány kortyot lenyeltem, egy kevés dohányt vettem a számba, hogy távol tartsam magamtól az éhséget. Aztán felmásztam a fára, és olyan helyzetet igyekeztem felvenni, hogy akkor se essem le, ha elbóbiskolnék. Előbb még vágtam egy bunkós botot, hogy szükség esetén védekezhessem. Mivel rettenetesen fáradt voltam, elnyomott az álom, és olyan jól aludtam, amennyire hasonló helyzetben lehet. Úgy gondolom, jobban kipihentem magam közben, mint életemben valaha is, hasonló helyzetben.
