Skip to content

DR JAKUCS LÁSZLÓ – Aggtelek cseppkőbarlang 1975 (PDF könyv, Átirat)

Hits: 20

194

LÁSZLÓ

 

 

AGGTELEK

 

Sötét, hegy alatti világ, roppant méretekkel, melyen időnként olvadó hó vagy záporeső szeny- nyes áradata rohan keresztül tomboló dübörgéssel, de máskor a néma csend süketebb min­dennél; csak olykor hallik egy-egy bulié) vízcsepp rövid csobbanása — gigantikus sziklatermek, cseppkövek országa: Téged üdvözöllek ezerarcéi Baradla.

Az 1825. esztendő augusztus havában tör­tént …

Egy fiatal, bátor mérnök vadászcsizmát hú­zott. Fejébe nyomta darutollas kalapját és fák­lyát gyújtva, belebújt abba a szűk sziklanyílásba, amely Magyarország északi részén, a kis Agg­telek községtől nem messze, egy jókora sziklafal meredek tövében tátongott. A hátán zsákot cipelt, a zsákban fáklyákat. Arra vállalkozott, amire előtte még senki: végigjárja azt a barlan­got, amelyet elődei már csaknem két kilométer mélységig bejártak, amelyről annyi monda regél, s ahol — állítólag — az ördögök laknak.

Vass Imre— mert így hívták e bátor embert — imbolygó fáklyaláng világánál egyre beljebb jutott a sötét ,,alvilágba”. Titokzatos fold alatti folyók vizére több napos munkával csónakot cipelt. Ebbe belerakta élelmét, fáklyáit, s maga is beleült.

Nem kellett eveznie. A víz vitte, vitte, hosszú mérföldek föld alatti útján, a kifürkészhetetlen, ismeretlen, döbbenetesen nagy, sötét biroda­lomban.

Öt napig tartott Vass Imre útja: szívóssága, kitartása, acélos ereje diadalmaskodott. Útjáról könyvet írt, s ebben az aggteleki „Baradlának” első térképét is közzétette.

Azóta sok év telt cl. Vass Imre munkáját szá­mos kutató fejlesztette tovább. És az újabb és újabb Baradla-csarnokok felfedezése után, 1952-ben egy második óriási aggteleki cseppkő­ország is ,,született”, a Béke-barlang. A magyar barlangkutatásnak micsoda diadalünnepe volt ez a felfedezés!

Harc elevenedik meg előttem, szívós küzde­lem. Lelkesedéstől és a kutatás lázától csillogó szemű fiatalok kiscsoportjának munkáját látom. Magunkat. Izzadt arcunkat, sáros ruháinkat, vé­resre sebzett kezünket, törhetetlen jókedvünket, nevetségesen szerény ebédünket, sátortáborun­kát, a bennünket körülvevő, hol kételkedő, hol bizakodó tekintetű csodaváró falusi öreg néni­ket, bácsikat, iszapos karbidlámpákat, dús erdő­vel borított magas hegycsúcsokat, kopár és kiet­len karsztos legelőket, csákányokat, víznyelő­ket, éjszakai tábortüzeket, fáradt, de diadalmá­mortól tüzescdett arcokat, egy hatalmas, sötét föld alatti barlangvilágot, győzelmi lobogót a Szomor-hcgy csúcsán, cseppköveket és bar­langi tavakat, kötélen száradó, foszlott ruhada­rabokat, búvárruhát a föld mélyén, ezer és ezer kíváncsi vendég arcát, orvosi mentőládát és mun­kát, munkát olyat, amiről újságok írtak, rádió beszélt, ami a maga nemében akkor még páratlan volt a barlangkutatás történetében.

Igen, mindez elválaszthatatlanul tartozik hozzá a Béke-barlang felfedezéséhez. Maga a felfedezés egy perc volt csupán: 1952-ben augusz­tus negyedikén, tizenkét óra után a harminca­dik. De a munka tüze, ami ezt a percet lehetővé tette, több mint fél évig lobogott.

Azután következett sorra a többi: a Szabad­ság-barlang Égerszögnél, a Vass Imre-barlang és a Kossuth-barlang Jósvafőnél, az Alsó-barlang a Baradla alatt és a Meteor-barlang Bódvaszilas mellett… Új arcok, új nevek, új cseppkővilágok… Ma már több mint 40 kilométert ismerünk Aggtelek barlangvilágából.

Ott, ahol száz éve még fáklyák imbolyogtak, vagy az ismeretlenség éjszakája honolt, most reflektorok fénye töri át a cseppkőfantomok csendjét. Betonutakon sétálnak a turisták cso­portjai. Csöndes villanymotorokkal hajtott csó­nakokban szelik a zöld vizű tavakat. A közeljö­vőién pedig barlangvasút épül, amely Vass Imre utján, a „Styx” folyó partján, a legnagyobb barlangág egy részén viszi végig az utast.

A nagy természeti csodáról, a sziklaóriások félelmes országáról villant fel néhány képet könyvünk. Abba a titokteli mesevilágba hívja olvasóit, amelyet látni és csodálni kell, hogy a megismerés gazdaggá tegyen.

K7. AGGTELEKI CSEPPKŐBARLANGOK

HELYE

A FÖLDRAJZI TÁJBAN

Ahhoz, hogy Magyarország nagy természeti csodáinak, az aggteleki cseppkőbarlangoknak a kialakulását, fejlődését megérthessük, e barlan­gokat környezetükben kell vizsgálnunk, más szóval ismernünk kell az egész kornyék felépíté­sét, földtani szerkezetét, vizeit, éghajlatát, növé­nyeit és így tovább. Ezek a látszólag egymástól független tényezők ugyanis mind-mind szoros összefüggésben állnak a barlang életével.

Nem véletlen például az, hogy az aggteleki cseppkőbarlangok Magyarország északi részén, az un. Észak-borsodi- vagy Gömör—Tornai­karsztvidéken alakultak ki. A nagy barlangok képződésének első feltételei ezen a vidéken már 180—190 millió esztendővel ezelőtt, a Fold törté­netének triász korszakában létrejöttek, amikor hazánknak ezen a részén még tenger hullámzott. Az egykori tenger vizének már nagyon régen eltűnt az utolsó cseppje is, azonban itt maradtak azok a kőzetek, amelyek e tenger vizéből leülepedtek.

Az ősi tengerben ugyanis, akárcsak a mai ten­gerekben, apró állatkák milliói éltek. Az elpusz­tult állatok megüresedett mészvázai lesüllyedtek a vizek fenekére és itt hosszú idő alatt vastag rétegekben halmozódtak fel. Közben a tenger vizéből vegyi utón kicsapódó mészanyag is gya­rapította a felhalmozódott mésziszapot, amely az évmilliók folyamán az újabb rétegek nyomása alatt egyre tömörült, és lassan kemény, szilárd kőzetté, mészkővé alakult át.

Az Aggteleki-karsztvidék lényegében ebből a mészkőből épült fel, de ez alkotja a tornai Alsó­hegy, a Szilicei-plató és a Pelsőci-fennsík töme­gét is. Megtaláljuk délebbre is, például a Bükk hegység fővonulatában. A környéken helyen­ként egyéb kőzetek is találhatók. így leghama­rabb palás szerkezetű anyagra bukkanhatunk, amely legszebben a Jósva-völgy két oldalán, így Jósvafőtől Színig ügyelhető meg. Ez az agyag­palás kőzet még a mészkőnél is régebben, a tri-

ász időszak tengerébe behordott iszapból üle­pedett le.

Az Aggtelek községtől délnyugatra fekvő terü­leten a mészkövet egy sokkal fiatalabb eredetű agyagos kavicstakaró fedi. Ennek a kavicsos fedőrétegnek óriási jelentősége van az aggteleki cseppkőbarlangok kifejlődése szempontjából, s ezért, bár itt a felszínen a mészkő már egyálta­lán nem látható, ez a táj is a karsztvidékhez tar­tozik.

A Csehszlovákiába is átnyúló nagy kiterjedésű Gö/nör— Tornai-karsztvidék magyarországi ré­sze, amelyet mi egységesen Eszak-horsodi-karszt- nak vagy Aggteleki-hegységnek nevezünk, 1200 km2kiterjedésű. A területnek azonban csak körül­belül egynegyede, a Pelsőc—Aggtelek—Teresz- tenye községek vonalától északra eső része va­lódi karszt, vagyis mészkőhegység. Ettől az északnyugat-délkeleti irányban meghúzható el­méleti vonaltól délre eső hegyvidék pedig már úgynevezett Fedett karszt, ahol a mélybesüllyedt mészkőhegyeket kisebb-nagyobb vastagságban üledékes kőzet rétegek borítják.

A természeti táj felszíni képében is élesen ki­rajzolódik ez a geológiai felépítésbeni különbség.

Az említett vonaltól északra eső hegységi terü­let – mély és keskeny völgyeivel, bővizű és állandó forrásaival, patakjaival, gyéren erdős vagy kopár, sziklás, magas hegyeivel és hatalmas kiterjedésű, gidres-gödrös dől inás karsztfennsíkjaival — típu­sos karsztvidék.

Az említett szerkezeti vonaltól délre azonban hirtelen megváltozik a táj: a szántóföldektől, lomberdőktől tarka, lankás dombhátak már a dunántúli dombokra vagy a bükkaljai, mecseki előhegyekre emlékeztetnek.

A karszt szóval ma általánosan olyan tájakat jelölünk, amelyek mészkőből állanak és megtalál­hatok rajtuk azok a különleges jelenségek, ame­lyek a horvátországi és dalmáciai ,,Karszt”-ot is jellemzik (a kifejezés is erről a vidékről szárma­zik). Ezek a jelenségek elsősorban a kevés nö­vényzettel takart, helyenként csaknem teljesen kopár mészkőfelszín; nagy üstszerű bemélyedé­sek, berogyások, az un. töbrök vagy dolinák; a víznyelők (ponorok), vagyis az olyan völgyek, amelyeknek a végében a föld alá bújik a bennük folyó patakocska vize; a nagy vízhozamú karszt- források, melyek egy-egy völgy oldalában vagy végében valóságos patakként folynak ki a fel­színre. Végül kisebb-nagyobbbarlangok a karszt­vidékek jellemzői.

Területünkön óriási vízhozamú karsztforrá- sok ismeretesek. Ezek közül talán a Jósva-forrás vízhozama a legbővebb: régebbi mérések szerint évi átlagban másodpercenként 500 liter. A Far- kas-lyuk-völgyben ered, ahol a Tengerszem Szálló áll, és ahol a Barad la jósvafői bejárata is nyílik. Felduzzasztott vizével áramfejlesztő tele­pet üzemeltetnek. Vízhozama az évszakok sze­rint változó, tavaszi hóolvadásos áradások idején eredeti vízmennyiségének akár 10—20-szorosára is megduzzadhat. Ilyenkor vize egészen piszkos, zavaros. De hirtelen áradás mutatkozhat a for­rásban néhány órával a kiadós nyári záporesők után is. Az ilyen áradás akkor a legnagyobb mérvű, amikor a csapadék mennyisége Aggtelek környékén volt jelentős. A Jósva-forrásnak tehát Aggtelek környékén van a felszíni vízgyűjtő területe.

A Jósva-forrásnak ezek a különös tulajdonsá­gai a környéknek csaknem minden nagy karszt- forrását jellemzik. A néhány száz méternyire elő­bukkanó Komlós-forrás vízgyűjtő területe azon-

Karszt- jelenségek

bán teljesen független a Jósva-forrásétól, amit el­árul az, hogy a két forrás vizének áradási csúcs­pontjai időben nem esnek egybe. Ezek a megfi­gyelések nagyon fontosak lehetnek a barlangok felkutatásánál.

A Jósva-forrással csaknem azonos bőségben önti vizét a felszínre a Lófej-völgy elején, a (ósva- főtől mindössze néhány percre felbukkanó Toho­nya-forrás. Igen bővizű karsztforrás a Szabó kútja, amely a Tohonya-forrással szemben, a Ló­fej-völgy nyugati oldalán fakad. Vizének egy ré­szével Jósvafő község vízellátását fedezik.

Ha már a Ló fej-völgynél tartunk, meg kell em­lítenünk a völgy északi végében megbúvó Lófej- forrást is, amely talán a legérdekesebb a kornyék vízfelbukkanásai kozott. Ez a forrás ugyanis csak időszakosan működik. A régebbi megfigyelések szerint általában délelőtt 11 órakor kezdte meg hangos morgással kitörését és mintegy 20 percen keresztül bőven ontotta a vizét, majd ezután egy napig pihent. Az utóbbi időben végzett ponto­sabb megfigyelések szerint azonban a forrás kitö­rései nem igazodnak órarendhez.

Az időszakos működés azzal magyarázható, hogy a hegy belsejében egy nagyobb vízgyűjtő medence rejtőzik, amely a külvilággal csak egy szivornyaszerű forrásjáraton át van összekötte­tésben. Amikor a tárolómedence vize annyira megszaporodik, hogy a szivornyacső felső kö­nyökén is átbukik, akkor a cső a medence vizét fenékig csapolja. Ezután a forrás működése ter­mészetesen mindaddigszünetel, ameddig a tároló újra meg nem telik vízzel, vagyis a vízszint ma­gassága ismét cl nem éri a szivornya könyökének magasságát. így száraz esztendőben akár több napig is szünetelhet a kitörés.

Az érdekes karsztjelenségek közé tartoznak hegyvidékünkön a hatalmas ,,negatív források”, a víznyelők vagy ponorok is. Pelsőcardótól Éger­szögig szinte egyenes vonalban sorakoznak a vá­ratlanul vakon cl végződő, aszó jellegű völgyek, amelyek áradmány vizeiket a karszthegység mész­kőlábaihoz szállítják. Itt azután a víz nyomtala­nul eltűnik belőlük, befolyik a rejtett barlangjá­ratokba.

Az egyik ilyen, mindmáig rejtélyes víz­nyelőrendszer, a Vizetes, Tornakápolna köz­ség határában húzódik meg. Tél végi hóolvadá­sok és ritka hevességű nyári záporesők zúgó hangú vizeket zúdítanak gyepszőnyeges völgy­katlanába, de ez az áradat valahol észrevétlen el­szivárog benne. Vízfestéses kísérletekkel már év­tizedekkel ezelőtt kikémleltük, hogy a hegység túlsó lábánál, a kis Teresztenye községben bújik újból napfényre a patak, mire azonban ideér, ere­deti vize megsokszorozódik. Aligha illene tehát vitatkozni azon, hogy a hegy vonulat alatt egy talán visszhangzóan tágas sziklameder tereli a vizek láthatatlan csavargását. És valóban: szá­mos egyéb tudományos jel is bizonyítja, hogy itt az egész karsztvidék egyik legnagyobb új bar­langja vár még bátor feltáróira.

Valószínű azonban, hogy ez a felfedezés nem lesz könnyű munka. Hiszen hosszú éveken ke­resztül sokan és szívósan kísérleteztünk már a behatolással — forrás irányából, nyelő irányá­ból —, hiába! A felszínre bukkanó forráspatak szintjét egy mély vízlecsapoló árokkal leapasztva, mindjárt az ,,ostrom” elején sikerült is bejutni a megsejtett barlangba, de a szűk torkú szifonok csak néhány tíz méterre engedtek hatolni. Saj­nos, a víznyelők bontása se hozott több ered­ményt. Az ismeretlen barlang hűvös lehellete el­csapta a karbidlámpák tényét, de az omladékos vágat élesre mosott sziklatömbjei megint csak összezárták a titkok kemény mészkőkapuját. A felfedezés csodája megmaradt hát az utánunk érkező szerencsésebbeknek.

Az Aggteleki-karsztvidék legnagyobb, jól is­mert víznyelői a szlovákiai OrdÖglyuk, a /3ü- döstői-nyelő, a Baradla aggteleki bejáratánál tá­tongó Acheron-nyelő, a bábu-lyuk, a Zombor-

lyuk, a Ravasz-lyuk (ezek mind a Baradla víz­rendszeréhez tartoznak), a Nagy völgyi-víznyelő, valamint a Bibic-töbör (a Béke-barlang víznye­lői) stb.

Nagy árvizek idején egyik-másik víznyelőnél ideiglenes tavak is keletkeznek, amelyek az után- folyás megszűntével, a ponor elnyelőképességé­nek mértékében tűnnek el. Az 1955-ös nyári ár­víznél az Acheron-nyelő előtt például 1 km hosz- szű és 500 m széles, néhol 6 m mélységűi tó kelet­kezett. A Ravasz-lyuk és a béke-barlangi víznye­lők azonban a hozzájuk tóduló víztömegeket széles örvényeket hányva, hangos és félelmetes kortyogással szívták még ekkor is magukba.

Természetesen hegységünkben nemcsak az említett vonal mentén vannak víznyelők, hanem minden olyan ponton kialakultak, ahol a nem karsztos, vízrekesztő kőzetanyagból álló felszín­ről a karsztos mészkőre vízfolyások jutnak. Ilyen nagy víznyelők például a már említett tornaká­polnai Vizetes-völgy, vagy az égerszögi határ­ban levő Keserű-tó-lápa és Szél-lyuk-lápa (mind­három a Teresztenyei-barlang víznyelője), a Szögligettől északra eső ménes-völgyi könyök­kanyarulat déli oldalában levő, dolomitos réteg­sorban kifejlődött Macska-lyuk, a Pitics-hegyi / Jász-töbör (az égerszögi Szabadság-barlang fő­ágának víznyelője), a Derenki-víznyelők, vagy a Szádv árborsa és Szilice határában levő hatalmas szlovákiai víznyelőrendszerek is.

Ezért nincs tehát a karsztplatókon sem patak, sem vízmeder. A karszttetőkre jutó csapadékvíz a kőzet repedéshálózatán és víznyelőin szinte azonnal elnyelődik, valamirevaló vízfolyás a fennsíkon így még felhőszakadás idején sem tud kialakulni. Nehéz helyzetben vannak emiatt azok a települések, amelyek a karsztokon próbál­nak megélni.

<■»

Aggteleken a inai távnyomású vízvezetékhálózat meg­építése előtt az ivóvízprobléma volt az egyik alapvető

kérdés. Ha a község néhány gyatra feltalajvízkútja ki­száradt — márpedig ez sajnos gyakran előfordult —, a jó öreg aggtelekiek vagy bort ittak, vagy Jósvafőre jártak vízért.

Egyes néprajzkutatók véleménye szerint minden bi­zonnyal ez lehet az egyik fő oka annak, ahogy az itteni őslakosság olyan imponáló mennyiségben tudja és szokta inni a bort.

Bizony Aggtelek lakóinak sok gondja-baja van a kopár, sziklás tájon. 1’1 is nevezték a vidéket „Ördögszántásnak”. Az elnevezés annyira találó a kietlen, köves mezőkre, hogy meg a tudomány is átvette és általánosította a ha­sonló jellegű karsztos felszínek megjelölésére. Nemzetkö­zileg azonban kurrmezönek titulálják az efféle „szikla­sivatagokat”.

A karrjelenségek a kopárrá vált mészkőlejtők

kisebb-nagyobb oldási formái. Egy részüket az esővíz oldási munkája, az un. csapadékkorrózió közvetlenül hozta létre. A tisztán csapadékkor­rózió által formált sziklatömbök borotvaélesek és mindegyik mészkődarabon jól észrevehetők a felülről lefelé haladó, egymással párhuzamos oldási vályúcskák, amelyekben a kőzet felszínére hullott esővíz szokott lecsurogni.

Az aggteleki karrsziklák azonban többnyire gömbölyűbb, domborúbb, apró formákat mutat­nak, sőt helyenként a kőzetet kar- vagy ujjvas- tagságú, kor keresztmetszetű kanyargós csator­nák is átfonják, mintha valami fúrókagyló fúrta volna ki a kemény mészkövet. Ennek a jelenség­nek az oka, hogy amíg az éles taréjú sziklakarrok valóban az esővíz lecsurgó és okié) hatását tükrö­zik, addig a gömbölyűeket leginkább a humuszos erdei talajréteg alá beszivárgó, szénsavban erősen feldúsult, de egyéb humuszsavakat is tartalmaz/) víz oldótevékenysége marta le. A kőzet csatornái pedig azt árulják cl, hogy a mai karros tormák talajréteg alatti kialakulásának időszakában c tá­jon még erdők állottak. A fák és bokrok gyökerei a szűk sziklarések falát az erős hatású gyökérsa­vakkal addig tágították, míg létrejöttek a vaskos

Az erdőket azonban az elmúlt századokban a kornyék lakói a legtöbb helyen kiirtották. A túl­zott erdőkitermelés, a tarvágás és az erdőtüzek nyomán hirtelen növényzet nélkül maradt, ere­detileg is sekély talajú meredek oldalakról az eső­víz már könnyen le tudta hordani a termőréte­get. Ehhez a kopárosodáshoz hozzájárult, és még ma is hozzájárul a legeltetés is, hiszen az állatok állandó taposásukkal fellazítják a nehezen meg­kötött sekély talajt.

falán még a karrmezőknél is jellegzetesebben tartoznak hozzá a karsztos tájak formakincséhez a tükrök vagy dolinák. Különböző nagyságú és mélységű, tál formájú bemélyedések ezek, ame­lyek közül a kisebbek átmérője alig 10—12 mé­ter, mélységük is csupán 2—3 méter, a nagyob­bak viszont elérik a 150— 200 méter szélességet és a mélységük meghaladhatja a 30—40 métert.

A dolina a víz mészkőoldó, korróziós tevé­kenységének egyik legszembetűnőbb tájképi eredménye. A kőzetrepedéseken beszivárgó víz évezredes oldómunkája nyomán a kőzet idővel elveszti szilárdságát, s a legerősebben megtáma­dott helyen lassan roskadozni kezd. Ahol kezdet­től fogva is a legsűrűbb volt a kőzet repedésszö­vevénye, ott szivárog mélyre a legtöbb víz, ott lesz tehát a legnagyobb mérvű az oldódás is. Idő­vel ezek a kőzetek rogynak össze dolinákká.

Egy régi felfogás szerint a szép sorjában sora­kozó dolinafüzérek a beszakadt barlangok vona­lát jelzik, ma azonban már pontosan tudjuk, hogy a barlangoknak és a dolináknak legtöbb esetben semmi közük sincs egymáshoz. Sőt, nem régen az is bebizonyult, hogy a barlangok a mélyben mindig elkerülik a töbrök ,,árnyékait”.

A karsztvidékek tipikus jellemzői még az úgy­nevezett zsomboly ok. A függőlegesen lefelé tartó és a mélység felé általában tolcsérszerűen széle­sedő kürtőket, aknabarlangokat nevezzük így,

amelyek nem egy esetben több száz méter mély­ségbe is lehatolnak a felszín alá.

Az aggteleki barlangok karsztján eddig még zsombolyt nem ismerünk. A zsomboly tehát nem feltétlen velejárója a karszt fogalmának. Ahol azonban előfordul, ott biztosan karszttal van dolgunk. Az aggteleki barlangokhoz legközelebb Jósvafő községtől keletre és északkeletre találha­tók ilyen sziklakutak, például a Nagyoldal nevű hegy tetején a még kellően fel nem kutatott Nagyoldali-zsomboly és Szin község mellett, a Kopolya-völgy végében, a mintegy 45 méter mélységig átkutatott Kopolya-zsomboly. Távo­labb a Vecsembükkön, a Szilicei- és a Pelsőci- fennsíkon, a Bükk-hegység karsztos vonulatában több óriási zsomboly is ismeretes, melyek közül egyeseknek a mélységét már 250 méterig is felde­rítették a kutatók. A zsombolyok kutatása tudo­mányos és sportszempontból egyaránt igen érde­kes, de nagyon veszélyes feladat, ezért csak jól felszerelt és képzett kutatók vállalkozhatnak rá.

Mindezek a jelenségek tehát összefoglaló né­ven az un. karsztjelenségek. Közéjük tartozik természetesen a barlang is, a vizek föld alatti munkájának leglátványosabb, legnagyobb alko­tása. Önkéntelenül vetődik fel azonban a kérdés, hogy e furcsa alakzatok vajon mikor és hogyan is fejlődtek ki a tájban? Esetleg már a triász ten­gerből leülepedett mészkő is magán viselte a ké­sőbbi karsztjelenségek csíráit/

Nem, erről nincsen szó. A vidék, amikor a tri­ász időszak után a tengerből kiemelkedett, szá­razulattá vált és — valószínűleg egy rövidebb szakasztól eltekintve — az is maradt egészen a földtörténeti harmadkorig. Ez a roppant hosszú időszak természetesen nem múlt el nyomtalanul a hegység életében. A triász rétegekből álló ha­talmas üledékek a megismétlődő hegységképző földkéregmozgásokkal nagyarányú változásokat szenvedtek. Lapos gyűrődések, kisebb-nagyobb rátolódások éspikkelyeződések, (letörések is több

alkalommal érték a területet. E mozgások az ere­detileg vízszintes településéi mészkőrétegeket ki­mozdították nyugodt helyzetükből, sőt, néha csaknem függőlegesre is állították azokat. A Ba- radla-barlang jósvafői szakaszában több helyen is, de legszebben a Vetődéses-teremben látsza­nak a hegységképző elmozdulások nyomai.

Természetesen a hosszú szárazulat i földtörté­neti időszak alatt nemcsak a tektonikai erők dol­goztak, hanem a földfelszínt formáló, úgyneve­zett külső erőhatások is érvényesültek, mintami­lyen a szél és a folyóvizek lepusztító munkája. A vidék felszíne ezek hatására, a harmadkor vé­gére, lapos, gyengén hullámos tönkfelületté tá­rolódott le. Időközben a területtől északra lassan kiemelkedő, felboltozódó Északnyugati-Kárpá­tok lejtőiről a lezúduló vizek, patakok és folyók ezen a hullámos tónk felületen kavicsból és ho­mokból álló hatalmas törmelékkúpokat építet­tek. Az Alföld irányába törtető ősfolyók, kemény kvarckavics hordalékuk segítségével, alaposan le­csiszolták az amúgy is tönkösödött, lankás, mészköves, agyagpalás felszínt. A hegység fejlő­déstörténetében azonban a mai képhez elvezető kialakulási folyamat csak ezután kezdődött.

A harmadkor legvégén, az un. pliocén kor­szakban az egész letarolt tónk felület kisebb-na- gyobb mozaikszerű darabokra törött szét. Ezek részben megsüllyedtek, részben különböző ma­gasságokra kiemelkedtek. így születtek meg az. egyes fennsíkszerű részletek, amilyen példán! a mai Szilicei-fcnnsík, a tornai Alsó-hegy, az Agg­teleki-fennsík, a Nagyoldal, aTeresztenyei-plató, vagy a Kudabányai-hegység.

A csapadék pedig ezalatt a hosszú-hosszú idő­szak alatt is egyre mosta, koptatta a hegységet. A vizet cl nem nyelő kőzetekbe a felszínen vájtak a patakok völgyeket, a repedésekkel át- meg át­járt mészkőrétegekbe azonban mélyre szivárgott be az esővíz, s oldó, romboló munkáját a föld mélyén fejtette ki.

Ebben a felszín alatti völgyvájó munkában a víz mészoldó tevékenységét fokozták az Aggte­lektől délre fekvő agyagos-kavicsos fedőrétegsor­ból idesodort kavics- és homokszemek, kvarc­anyagú kavicsok is, amelyek a víznyelőkön át a patakok vizével kerültek be a föld alatti jára­tokba, és a barlangi patakok medrében még ma is megtalálhatók. Ez a mechanikai koptató­munka, továbbá néhol a sziklamennyezet om­lása bővítette az aggteleki búvópatakok told alatti mederágyát óriásbarlanggá: a Baradlában megközelítőleg 50 méter magas folyosószaka­szokat is ismerünk.

Titokzatos víznyelőivel, óriási bombatölcsé­rekre emlékeztető mélyedéseivel, fold alól előtörő bővizű patakjaival, kristálytiszta pisztrángos ta­vaival, zöld erdőivel, sziklacsúcsaival és cseppkő­barlangjaival kétségtelenül egész Magyarország, sőt Európa egyik legérdekesebb karsztvidéke e táj. Aggtelek sajátos vidékén egy valóban titok­zatos ország tárja fel előttünk ismeretlen fold alatti kapuit, s ezeken átlépve évmilliós, fantá­ziaszerű és mégis meglógható, létező biroda­lomba száll alá a mindennapi élet valóságának embere.

Amit a cseppkövekről tudni kell

A cseppkövek az aggteleki barlangrendszer dí­szei, amelyek a már korábban kialakult üregbe másodlagosan, utólag nőnek bele, az oda bejutó, szivárgó vizek oldott mésztartalmának lerakó­dásából.

Láttuk már korábban, hogy a mészkő anyaga a teljesen tiszta vízben igen gyengén oldódik, ha azonban a vízben egy kevéske széndioxid is jelen van, a víz mészoldó képessége máris sokszoro­sára növekszik. Mégpedig minél több szénsav van a vízben, annál több mészkövet képes felol­dani ugyanaz a mennyiségű víz.

A szénsavas vízben feloldott mészanyagot kal- ciumhidrokarbonátnak nevezzük. Ez a kémiai vegyidet nagyon érzékeny, könnyen felbomlik alkotóelemeire: szilárd mészkőre, vízre és szén­dioxidgázra. A felszabaduló gáz most már elillan­hat a vízből, de szerepét teljesítette: elősegítette a mészkő anyagának helyváltoztatását.

A cseppkő keletkezésének első feltételei már a barlang fölötti hegytetők felszínén kialakulnak. Az oda hulló esővíz vagy a bólé ugyanis becso­rog a kőzet repedéseibe. Mielőtt azonban a víz a sziklák mélyebb rétegeibe jutna, előbb átszivárog a kisebb-nagyobb vastagságban jelenlevő, laza felszíni talajrétegen is. A talajban falevelek kor­hadnak, állatok élnek, növények gyökereznek, milliószámra tenyésznek különféle gombák és baktériumok. Mindezek az élőlények lélegzőnek, tehát széndioxidot is termelnek, ami a talaj szem­cséi kozott bezárt parányi léghézagokban meg­reked, feldúsul. A korhadó levelek bomlási folya­mata is rengeteg széndioxidot termel. A beszi­várgó víz tehát a felső talajrétegekben bőven ta­lálkozik szénsavgázzal, amit elnyel, s a mészkő­höz már így érkezik, széndioxiddal dúsultan.

A kőzet repedéseiben azután állandóan mé­lyebbre szivárog a vízcsepp, miközben mindegyik

cseppecske pontosan annyi mészkövet oki fel a szikla anyagából, mint amennyit a benne elnye­lődött szénsav mennyisége oldatban képes tar­tani.

Néha napok, máskor hetek, esetleg hónapok múlnak el, mire a víz bejut a barlangba, megjele­nik annak mennyezetén. Az előbúvó vízcsepp itt most hosszú idő után ismét szabad levegővel ta­lálkozik. Mivel a barlangi levegőben nincs annyi szénsavgáz, mint a talaj levegőjében, a vízcsepp- ből a széndioxid felszabadul, azaz elillan. Ha azonban elszáll a vízből a szénsavgáz, a víz kép­telen továbbra is oldatban tartani a korábban feloldott mészkőmennyiséget, így az szilárd alak­ban kiválik, kicsapódik. Ha minden vízcseppecs­kéből csak néhány molekulányi mész rakódik is egymásra, az évezredek csendjében aláhulló mil­liárdnyi csöppből már ez is oszlopnyi mennyi­séggé gyarapodhat. Így nőnek, fejlődnek lassan a cseppkövek, a barlang meglepően gazdag for­makincsei, sajátos ékszerei.

A cseppkő fejlődése tulajdonképpen a szikla­boltozat parányi repedéséből előbúvó vízcsepp megjelenésével kezdődik. A széndioxidot páro­logtató vízcseppecske felületén leheletszerűen vékony mészhártya bevonat képződik. Amikor azután a vízcsepp akkorára nő, hogy már lecsöp­penhet, átszakítja a mészhártya burok alját, és aláhullik a mélybe. Helyén így csak vékonyka mészgyűrű tapad meg, amelyben azonban máris gyűlik a következő vízcsepp. Az újabb lecseppe- nés urán ismét csak parányi mészgyűrű marad vissza, amely az előbbi karika széléhez tapad. A csepegés és a parányi karika kiválása sok ezer éven át folyik így a barlang csendes, nyugodt sö­tétségében. Az egyes mészcsöppek hozzátapadó kis mészgyűrűje csak leheletnyivel gyarapítja a cseppkövet, de e rendkívül parányi gyűrűkből idők múltán hosszú, vékony, belül üres cseppkő­csap lesz, amely tiszta üvegcsőhöz vagy ludtoll- hoz hasonlít. Belsejében pontosan egy vízcseppátmérőjének megfelelő tágasságé üregecske vo­nul végig.

A lúdtoll-állapottal azonban még nem fejező­dött be a cseppkőcsap fejlődése. A vékony mész­eső növekedése ugyanis csak addig tart így, míg a belsejében levő üreg valahol cl nem dugul. A cső üregének elzáródása urán nem tud a kőzet­repedésből előszivárgó víz a cseppkőcsap belsejé­ben aláfolyni, mint korábban, ezért most már a cső külső felszínén szivárog lefelé. A vízből kiváló mész ezután a függő cseppkő falát kezdi vastagí- rani. Az egyre vastagodó cseppkőcsap, vagy tu­dományos nevén sztalaktit, így idővel elveszt­heti eredeti, nyílegyenes cső- vagy botalakját és aszerint, hogy a vízszivárgás melyik felén volt gyorsabb vagy lassabb, a lerakódó mészanyag elrendeződése nyomán a legkülönfélébb szeszé­lyes alakok képződhetnek.

A legtöbb függőcseppkőnek megvan az alulról felfelé növekedő álló cseppkőpárja is. A talajról felfelé növekvő kőgyertyákat sztalagmitoknak nevezzük. A valóban sokszor gyertyára emlékez­tető álló cseppkövek a sztalaktit végéről lecsöp- penő víz kicsapódó maradék mésztartalmából jönnek létre. Megfigyelhető az is, hogy a sztalag­mit mindig szélesebb, vaskosabb a hozzá tartozó függőcseppkőnél. Ennek a jelenségnek az az oka, hogy a lehullott vízcsepp a kőgyertya tetején szétfreccsen és emiatt a belőle kiváló mész na­gyobb felületen építi a képződményt. A sztalag­mit tetején középen a legtöbb esetben apró be­mélyedést, vízzel telt medencét is találhatunk. A lecsapódó vízcsepp ereje vájta ki a kis gödrö­ket.

Ha a sztalaktit és a sztalagmit növekedésük során csúcsaikkal összeérnek és össze is forrnak, cscp/)kóosz/o/> képződéséről beszélünk. Ebben az esetben kettős alakzattal van tehát dolgunk, amelynek az alsó felét a sztalagmit, a felsőt pedig a sztalaktit alkotja.

Amikora víz nem a barlang mennyezetén, ha-

nem annak oldalfalán jelenik meg, akkor nem függőcsapot és álló cseppkövet, hanem úgyneve­zett cseppkőbekérgezést hoz létre azon a fal­részleten, ahol végigszivárog. így leggyakrabban olyan alakzatok jönnek létre, amelyek valami­lyen megfagyott vízesést juttatnak eszünkbe. Egészen hasonló módon, csak éppen a talajon fejlődik ki a burkoló cseppkő, vagy más néven a travertin is. Ez a képződmény ugyanis a talajon szivárgó vagy itt szét freccsenő víz lerakódásából épül. A burkoló cseppkő rétegei gyakran értékes maradványokat is megőriznek az alájuk zárt agyagrétegekben, emiatt a régészek a barlangi ásatások során nagy előszeretettel szoktak a tra- vertin-rétegek alatt is ásatni.

Van azonban a cseppkőképződésnek még na­gyon sok más lehetősége is. A cseppkő függöny például széles, nagy kiterjedésű, legtöbbször azonban egészen vékony kőalakzat, amelyen át­tetszik a mögéje tartott lámpa fénye. A tapadási sziklafelület egyenlőtlenségei gyakran valóságos redőzeteket idézhetnek elő rajta, a szivárgó víz esetleges változó mennyiségű szennyeződései pe­dig harántos és beszegőcsíkokat festhetnek bele. A cseppkőfüggönyök a szélüknél rendszerint igen érdekes módon tű rész fogasak, óriási fésűre emlé­keztetnek. Ennek a jelenségnek az az oka, hogy a vékony cseppkőéleken aláfutó víz nem egyen­letes rétegben, hanem egymást követő sűrű, lö­késszerű hullámokban áramlik a tapadás miatt. Ennek a hullám fodrozódásnak az állandó üte­mes ismétlődése hozza azután létre az egyenlőt­len mészlerak ási zónák sűrű, ritmusos váltako­zását, vagyis a fűrészfogas cseppkőéi kifejlődését.

Egészen óriási méretű, esetleg sok tonna súlyú cseppkőképződményekkel csak ritkán találko­zunk a barlangokban. Ennek az az oka, hogy a sztalagmit, miután már nagy súlyt ért el, rop­pant nyomással terheli a talajt. Ha azután a talaj agyagos, előbb-utóbb bekövetkezik, hogy a kő­gyertya talapzatát képező talajrétegek a rájuk nehezedő roppant súly hatására már kezdenek kipréselődni a cseppkő alól. A cseppkő ilyenkor lejjebb süllyed, megmozdul, majd eldől, s ezzel elhal. Helyén azonnal megindul az újabb kép­ződmény növekedése.

A ledőlt és a barlang fenekére zuhant képződ­ményt ezután megtámadhatják a barlang vízfo­lyásai. Idővel elkoptatják, feloldják, anyagát el­szállítják, hogy azután megfelelő újabb körülmé­nyek között más helyen ismét lerakhassák, s egy újabb, másik alakzatot hozzanak belőle létre.

A Baradlában több helyen találni ilyen ledőlt cseppkőóriásokat, amelyeknek a fejlődése meg­állt, s jelenleg már a pusztulás állapotában van­nak. A legtöbb elhalt, fekvő sztalagmittál talán az Oszlopok-csarnokáhan találkozunk, az agg­teleki barlangszakaszban. Ezt a termet valami­kor Raisz Keresztély éppen róluk nevezte el Pál- myra-omladékainak. De közismert, ledőlt csepp­kőóriások a jósvafői oldal Mozdony, valamint Zeppelin nevű kolosszusai is.

A sztalaktit képződmények pusztulása még az álló képződmények pusztulásánál is könnyebben és gyakrabban megfigyelhető folyamat a csepp­kőbarlangokban. A függő kőcsap ugyanis, mi­után bizonyos nagyságot, és ennek megfelelően bizonyos súlyt elért, leszakad a tetőzetről. Külö­nösen azokon a tetőrészeken gyakori a sztalakti- tok leszakadása, amelyeknek kőzetfelülete agya­gos, szennyezett, s emiatt a cseppkő hozzátapa- dása már kezdettől fogva gyenge.

A sztalaktitok élettartama emiatt általában sokkal rövidebb a sztalagmitokénál. Ez termé­szetes is, hiszen az álló cseppkő mégiscsak a tala­jon áll, nem pedig a mennyezeten függ. Ez a ma­gyarázata annak a minden cseppkőbarlangban megfigyelhető jelenségnek, hogy a sztalagmitok között gyakran találni óriási méretűeket és ma- gasságúakat, de a függő cseppkövek között a né­hány méternél hosszabbak már nagyon ritkák.

Egy-egy nagyobb cseppkőoszlop szemügyre

A függő cseppkövek (sztalaktitok) és az álló cseppkövek (sztalagmitok) leggyakoribb alapformái

vételekor ónként vetődik fel a kérdés, vajon hány száz vagy ezer esztendő alatt fejlődhetett ki az alakzat? Ennek a kérdésnek a megválaszolása a legtöbb esetben nagyon nehéz. A cseppkőképző­dés mértéke ugyanis sokféle természeti körül­ménytől, adottságtól függ. így elsősorban a ta­lajba szivárgó vízre ható talajlevegő szénsavtar­talmától, a barlangi levegő széndioxidtartalmá­tól, a beszivárgás időtartamától, az alászivárgó víz hőmérsékleti változásaitól, a kőzet belső kris­tálytani szerkezetétől és szennyezettségének fo­kától stb. Mindezek és még más, fel nem sorolt tényezők a barlangokban helyről helyre, sőt egy­azon helyen időről időre is annyira változóak, hogy teljesen hiábavaló lenne valami általánosan érvényes cseppkőnövekedési normát keresni.

Hogy a természetben mennyire nincsen sza­bályozva a cseppkövek növekedési tempója, erről meggyőződhetünk, ha szembeállítjuk különböző kutatók meglepően eltérő mérési és számítási eredményeit.

Amerikában a barlangkutatók gondos méré­sek alapján ügy számították, hogy 100 évenként 16,4 cm3-nyi cseppkő képződik. Martel, a híres francia barlangkutató viszont csaknem ezzel egy időben azt állapította meg, hogy a Hahn- barlangban évente 1 min-t nőnek a cseppkövek. Ugyanakkor a jugoszláviai Postojnai-cseppkő- barlangban a neves Perco kutató úgy találta, hogy ott 26 esztendő alatt képződik 1 min vas­tagságú cseppkő. Ezt az értéket véve alapul, sze­rinte körülbelül 25 ezer esztendőre van szükség ahhoz, hogy I méter magas sztalagmit kialakul­hasson. Ezek az értékek azonban ismét nagyon eltérnek James Farrer mérési eredményeitől, aki az ingleborough-i barlang egyik 75 cm magas sztalagmitjának életkorát 259 évben állapította meg. A Faradiában a kutatók egy 170 cm magas és 10 cm vastagságú sztalagmit talpa alatt őskori cserépedénydarabkákra bukkantak, amelyeknek a korát kb. 6—7000 évben állapították meg a ré­gészek. Így maga a ránőtt sztalagmit sem lehet 6—7000 évnél idősebb. Érdekes vizsgálatokat folytattak nemrég a Vass lm re-bar lángban is. Gondos mérésekkel megállapították, hogy egy 60 cm hosszúságú lúdtoll-sztalaktit már 100 év alatt is kifejlődhet kedvező körülmények között. Az Oszlopok-csarnokában magam is végeztem cseppkőnövekedési méréseket, és ezek során azt találtam, hogy mindegyik vizsgált alakzatnak más és más a növekedési tempója. Voltak olyan sztalagmitok, amelyek egy év alatt mindössze csak 0,14 g-ot gyarapodtak, de olyat is találtam, amely több mint 2 g-ot.

Sorolhatnánk még tovább is az eltérő számí­tási és mérési eredményeket. Többek között ez is olyan kérdés, amelyben minden kutatónak igaza van a részletekben, és nincs igaza az általános szabály megítélésében. A helyes megállapítás te­hát csak az lehet, hogy a cseppkövek igen lassan, hosszú fejlődési folyamat eredményeképpen nő­nek meg a barlangok csöndjében.

Említettem már korábban, hogy a cseppköve­ket létrehozó víz, mielőtt a barlangba beérne, át­szivárog a legfelső laza talajrétegen, majd a vas­tag mészkőrétegen is. Ha eközben a víz nem szennyeződik cl, azaz nem old fel a mészen kívül semmi más anyagot, akkor a belőle képződő cseppkő teljesen, üvegszerűen tiszta, átlátszó lesz. Előfordul néha ez is, a leggyakrabban azon­ban a tiszta cseppkövek mégsem átlátszóak, mi­vel a képződő parányi mészkristályok közé apró légbuborék-zárványok is jutnak, amelyek megtö­rik a cseppkő átlátszóságát és fehérre festik azt. A felszínről beszűrődő víz rendszerint több-ke­vesebb — a talajból vagy magából a mészkőzet- ből kilúgozott — idegen ásványi anyagot is tar­talmaz, ennek változó mennyisége a cseppköve­ket átlátszatlanná és színessé teszi. A vörös vas- oxida leggyakoribb cseppkőszínező anyag, amely a sárga, barna és piros színek számtalan árnyala­tát hozza létre a barlang képződményeiben. Néha jelentős szerepet játszanak a mangánoxid vagy a külszíni talajokból származó humusz és egyéb szerves savak.

Mindezek a cseppkő anyagával együtt lera­kodó színes vegyületek azonban még nem ma­gyarázzák meg azt a bársonyosan fekete elszíne­ződést, ami a Baradla aggteleki szakaszaiban lát­ható a legszembetűnőbben. E sötét lepel azon­ban ott nemcsak a cseppkövek felületén, hanem a sziklákon, sőt a talajon is megtalálható, vagyis nem a cseppkő elszíneződéséről, hanem az egész barlang el feketedéséről kell beszélnünk.

Korábban a jelenséget bizonyos baktériumok tömeges felszaporodásával és elszenesedő szerves maradványaik fel halmozódásával magyarázták. Ma azonban már beigazolódott, hogy nem erről van szó. Élnek ugyan a Baradlában olyan man- gánbaktérinmok, amelyek a patak és a talaj vi­zeiből fekete mangánvegyületeket tudnak kivá­lasztani, ezeknek a tevékenységével azonban csak legfeljebb a patakok mederágyának a ka­vicsanyagát bekérgező fekete bevonatot tudjuk megmagyarázni. A cseppkövek, a falak és a talaj felszínén látható tömeges és csaknem mindent elborító fekete bevonat azonban nem így kelet­kezett. Minden kétséget kizáróan csak néhányevvel ezelőtt sikerült bebizonyítani, hogy itt igen nagymérvű kormozódásról van szó. Az említett felületeket ellepő fekete színeződés nem más, mint a barlang levegőjéből leülepedett nagy tö­megű fáklyakorom. A régi látogatások időszaká­ban, amikor — egészen századunk elejéig — a lá­togatók csak szurokfáklyákkal világítottak a bar­langban, a sűrű koromfelhő sokszor csak napok múlva tudott leülepedni a barlang levegőjéből.

A cseppkövekre rakodott korom rétegeket né­hol az újabb cseppkőképződés azóta már beleépí­tette a cseppkő anyagába, máshol azonban még ma is a felszínen tapintható. Ha valahol lekapar­nánk a kőzetről a fekete réteget, alatta megtalál­nánk a cseppkő eredeti színű anyagát, amely ál­talában fehér, sárga vagy barnás-vörös árnya­latú. Az újabban feltárt barlangszakaszokban, ahol sem az ősember, sem pedig a fáklyás látoga­tók nem füstölték össze a képződményeket, a fe­kete színeződéssel nem találkozhatunk.

A BARADLA-

CSEPPKŐBARLANG

A (Jömör—Tornai-karsztvidék lég régebi x*n is­mert cseppkőbarlangja a Baradla-barlang. Ezzel az elnevezéssel azt az összefüggő barlangrend­szert jelöljük, amely — mai ismereteink szerint— a szlovákiai Büdös-tótól, illetve Ordöglyuk-víz- nyelőtől indul, és a jósvafői mesterséges bar­langbejáratig nyugat-keleti irányban húzódik.

A Baradla, ugyanúgy, mint a hegység többi barlangja is, cseppkőbarlang. Nevét azokról a kü­lönleges formájú mészkőképződményekről nyer­te, amelyek gazdagon díszítik a barlangot és kü­lönböző, szokatlan formáikkal már ősidők óta felkeltették az ember érdeklődését.

A Baradla név eredetére vonatkozóan több el­képzelés is napvilágot látott az idők folyamán, ezek közül azonban csak Raisz Keresztély és Bartholomaeides László elgondolásai, valamint más oldalról Vass Imre magyarázata érdemli meg a felelevenítést. Raisz (1807) és Bartholo- maeides (1808) a Baradla nevet a pára, páradió (párolgó, gőzölgő), bizonyos mértékben szlová- kosan képzett szóból származtatják, olyan érte- lemlxn, hogy a szájhagyományban tovább élő páradió szó „P” betűje idővel ,,B”-vé,,,() betűje pedig ,,A”-vá módosult. Vass Imre viszont (1831) inkább a barátiak összetett szóból próbálja a mai nevet levezetni, arra a néphagyományra hivat­kozva, hogy „ezen a tájékon hajdan remeték, öl­tözetre nézve barátok laktanak”.

Korábban a magyar szerzők többsége a Raisz- féle elgondolást tartotta szerencsésebbnek, annál is inkább, mert az aggteleki barlangbejárat felett emelkedő hegy neve ugyancsak Baradla-tető, sőt ennek aljában húzódik a Baradla-völgy is. Ezt tá­masztja alá az is, hogy a barlang itteni „denevér­ági bejáratából” hideg télben messziről látható páraoszlop száll fel, így a barlangra és a hegyre egyaránt könnyen ráillik a párolgó (páradió) el­nevezés. Vass Imre, amikor kétségbe vonta a barlang és a hegy nevének ilyen értelmezésű szár­mazását, ezt a párolgási jelenséget nem láthatta.

Az ő idejében ugyanis a denevérági bejárat alapo­san el volt tömődve. Az általa is ismert aggteleki főbejárat pedig télen — a befelé húzó légáramlás következtében — párolgást sohasem mutat. A denevérági bejárat eltömődése azonban — az irt talált ásatási leletek alapján — nem a történe­lem előtti időkre, hanem legfeljebb csak két-há- romszáz évre vezethető vissza, tehát a korábban nyitott, és így gőzölgő bejárat indokolhatta a Baradla elnevezés kialakulását.

Az igazságot minden bizonnyal Dr. Dénes György új magyarázata közelíti meg leginkább: eszerint a ,,Baradla” elnevezés a szlovák nyelv­ben ma is élő „bradlo” szóból származik. Jelen­tése: sziklaszirt, sziklás, meredek hegy. Többes száma: „bradla”, jelentése: sziklák, sziklacsú­csok. Csehszlovákiában önálló földrajzi névként is előfordul, Pozsony közeiéiben például egy szik­lás, meredek domb tulajdonneve Bradlo, ahol a szlovákok egyik nemzeti hősének hamvait te­mették el.

A bradlo szóból lett Baradla név — jelentésé­ből következően — eredetileg a messziről szem­beszökő meredek sziklaszirtet, a Baradla-tetőt je­lölhette és arról szállt át a tövében nyíló bar­langra is.

A Baradla úgyszólván ősidőkről kezdve ismert barlang volt. Történelem előtti lakóinak emlé­keit ásatási leletek őrzik. Hogy később, lakatlan korszakaiban is ismeretes volt a vidék népe előtt, arról a környék mondavilága beszél. A barlang­gal kapcsolatos mondákból néhányat bemuta­tunk (Schwaab, Dudich, Siegnieth és Petőfi ha­gyománygyűjtései alapján).

,,Aggtelek kornyékének egyik hegyén valami­kor egy lovagvár volt, amelyben Tvartkó kalan­dor tanyázott és bandájával állandó rettegésben tartotta a vidék békés lakosságát. Egy alkalom­mal. amikor csapatával átlovagolt a falun, meg­látta a falu legszebb leányát, Krisztinát és heves szerelemre gyulladt iránta. Másnap beküldte egyik emberét a faluba és felhozatta magához a leány anyját. Ráparancsolt, hogy estére kísérje fel leányát a várba, mert különben agyonkínoz- tatja őket és felégeti a falut.

Remegve, sírva szaladt vissza falujába a sze­gény özvegyasszony, és hangosan jajveszékelve mondta el leányának a rablóvezér parancsát. A leány — anyjával együtt — vőlegényéhez fu­tott, aki valahol a falu határában békésen legel­tette juhait. Mivel ellenállásról szó sem lehetett, menekülésre szánták cl magukat és legszüksége­sebb holmijukat összeszedve, alkonyaikor el­hagyták a falut. A vőlegény ismert egy kis bar­langot, abban húzták meg magukat.

Este Tvartkó, csapata élén, a faluban termett és kereste a leányt. Nem találván, éktelen ha­ragra lobbant és vallatni kezdte az embereket. Ezek semmiről sem akartak tudni, de a falu bo­szorkánya egy zacskó aranyért elárulta, hogy Krisztináék hova menekültek. Hajrá, utánuk! Krisztináék nemsokára rémülten hallották, hogy rejtekhelyüket felfedezték és a bejáratnál megje­lent a vadul szitkozódó rablócsapat. Már meg­látták őket és gúnyos nevetéssel rohantak felé­jük, amikor hirtelen mennydörgésszerű robajjal megnyílt Krisztináék előtt a barlang fala és szé­les fold alatti út tárult eléjük, amelyet szentjá­nosbogarak milliárdjai világítottak meg. Futva haladtak előre, kísérve az utánuk igyekvő rablók szitkozodásátó). A szentjánosbogarak ugyanis csak nekik világítottak és velük együtt húzódtak előre, mögöttük pedig a fold alatti világ örök sö­tétsége terjengett. A rablók ész nélkül rohantak

A Baradla a néphagyomá­nyokban

utánuk, amíg ráeszméltek, hogy fáklyáik kialvó­ban vannak. Sietve visszafordultak, de már késó volt. A fáklyák utolsót lobbantak, mielőtt kiértek volna és ők ott rekedtek a barlangban minden világítás nélkül. Ott is pusztultak el, Tvartkót átkozva és kétségbeesésükben egymást ölve.

Krisztináékat a szentjánosbogarak kivezették a hegy túloldalára egy kies völgybe, ahol letele­pedtek és talán még ma is élnek, ha meg nem haltak..

Egy másik néprege szerint a mai Aggtelek he­lyén valamikor egy nagy város állott, a Baradla- tetőn pedig egy gyönyörű vár, amelynek aranyos fedele messze tündöklött és fénylett. A várban lakozó király sok harci népet tartott, akikkel ra­bolva és gyilkolva járta be a környéket, s temér­dek kincset halmozott össze várában és az alatta levő barlangban. Egyszer valahol, messze földön egy gyönyörű királylányt ejtett zsákmányul, aki­nek szerelméért minden kincsét felajánlotta, de hiába. A királyleány vőlegénye sok hiábavaló ke­resés után végre mégis megtudta menyasszonyá­nak tartózkodási helyér és varázspálcájával fel­pattintva a várkapuk zárait, híveivel behatolt a várba. A gonosz király, szolgáival együtt a bar­langba menekült, de hiába, mert a harag vé) vőle­gény varázspálcájával cseppkővé változtatta őket és minden kincsüket…

Végül Petőfi Sándor, az akkori barlangveze­tők szájából eredő következő mondát jegyezte fel:

,,Mikor a mennyországból kiebrudalták a pár­tos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásu­kat, a poklot ásni, azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradoztak a szegény ördögök c sikertelen munkában, izzad­ságok még most is csepeg a félig kész pokol olda­láról és tetejéről…”

A Baradla megismerésének története

A Baradlát sohasem kellett mesterségesen fel­tárni. Bejárata, amelyet már az ősember is ismert, utat nyitott a hosszú fold alatti folyosók felé. Csupán be kellett járni és így megismerni a bar­langot. Hogy pedig a teljes feltárása ennek elle­nére is szinte napjainkig tartott, vagy talán még ma sincs egészen befejezve, a barlangrendszer rendkívüli mérete az oka. A már ismert vala­mennyi barlangrész bejárása a közlekedést kony- nyítő és gyorsító tőági utak ellenére is, legalább öt teljes napot igényel.

A Baradláról szóló egyik ránk maradt első írá­sos emlék, Korubinsky földrajzi lexikona (1786, Pozsony) említi, hogy két angol földrajztudós ál­lítólag három napot töltött bent a barlangban, anélkül, hogy a végére akadtak volna. Ezt meg­előzően pedig egy névtelenségbe rejtőzött szerző írt az „Ungarisches Magazin” 1781. évfolyamá­ban tudósítást barlangunkról. Szerinte odabent óraszámra lehet előremenni. Már tud a barlang úgynevezett kerékvágásairól is. Ezek a Fekete­teremben ma már nem látható szekérnyomok ál­lítólag a talajban akkor még jól kivehetők és fél- reismerhetetlenek voltak. Belőlük arra következ­tet, hogy a barlang bejárata valamikor nagyobb volt. Beszeli, hogy a patakba gyakran engedtek be kacsákat, és hogy ezek csak egy óra járásnyira kerültek ismételő. Érdekes, hogy szerinte a csepp­követ az ottani vidéken a szarvasmarha betegsé­geinek gyógyítására használták, de nem tudta, hogy milyen eredménnyel.

A Baradla első részletesebb ismertetését Tow- son Róbert angol utazó adta közre, aki 1793-ban járt Magyarországon.

Ebben az időben az Aggteleki-barlangnak már olyan sok látogatója volt, hogy széles körű hír-

névnek örvendett nemcsak hazánkban, hanem az ország határán túl is. Ezt az is mutatja, hogy már 1794-ben Sartory József bányamérnök sza­batos alaprajzi térképet készített róla. Ez a neve­zetes térkép nemcsak a Baradla első pontos rajza, hanem az egész világ legelső, mérnök által szer­kesztett barlangtérképe. Sartory József 1794. áp­rilis 28-án mérte tel a barlang addig ismert és rendszeresen látogatott járatait, egészen a Vas­kapuig. Térképe — amely egyetlen kézirajzos másolati példányban maradt ránk — a barlang Főágából 1740 métert, a mellékágakból pedig 430 métert tüntet fel.

A térkép igen gondos munkával készült és pontossága mindenben megfelel keletkezési kora elérhető szabatossági követelményeinek. Sajnos nyomdai sokszorosításban nem került publiká­lásra, így hosszú időre feledésbe merült. Történt ez annál is inkább, mert Raisz Keresztély, aki hét évvel később újból felmérte a barlangot, 1807-ben kiadott munkájában nem tett említést elődje tér­képéről.

Időrendben a Csokonai-féle barlanglátogatás volt a soron következő nevezetes esemény. Cso­konai Vitéz Mihály költőnk 1801. július 5-én Ra­gályi Gedeon Gömör megyei nótárius társaságá­ban látogatta meg a barlangot. Kirándulásáról anyjához írt levelében szemléletesen, fordulato­sán és jóízű humorral számolt he. íme néhány jellemző szemelvény leveléből:

..Ez a barlang fekszik Aggtelek faluhoz egy fertály órá­nyira egy csupa kőből álló hegynek ölében. A barlang szája esik egy 27,5 ölnyi meredek kősziklának az alján, mely kőszikla felitől fogva az aljáig úgy áll. mint egy egyenes kőfal, és magosságát lehet kel annyira gondolni, mint a veres torony.

Az alján levő lyukba gugyorogva kellett bemenni és ez az alacsony, de széles torkodat mintegy felfertály óráig tart, amikor az ember a valóságos barlangba béjut, mely­nek boltozatjához képest a nagy templom magossága és tágassága nem is hasonlítható. A kövek úgy csüggnek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadná­nak: a hang rémítő módon zeng e tágas öbölben. Fák­lyákkal vezettek két vezetőink, kik egyedül az utazók behordozásából élnek. Fáklyát négy öllel vittünk lie, mert ha ebből a vándorló kifogyna, soha a barlangból, melynek még véget senki össze nem járta, ki nem jöhetne. Aga a lyuknak sok van: mi délig egyet, délután másikat jártunk be: a többire nem értünk… Elindultunk tehát az első ágon és találtunk csepegő kövekre, s az azokból épült különb- különbféle oszlopokra, kősziklákra, omladékokra. A cse­pegő kő abból áll. hogy a barlang boltozatjáról szüntele­nül csepeg a legtisztább. leghűvösebb víz. mely, mihelyt akár emberre, akár mire cseppen, azonnal köve válik, és így formálódnak lassanként a legszebb figurák, melyekből a képzelődés sok dolgot formál magának. Példának okáért először láttunk egy cifra zsidóoltárt, azután pápista kó­rust. melyre fel is mentünk, orgonát, barátot, királyi szé­ket. oszlopos palotákat, stb., melynek szépsége és figurája, a mesterség remekeivel truccol. Találtunk a barlang fene­kén sok ezer ember- és baromcsontokat, melyek a háborús időkben odafutott és rejtezett szerencsétlenek csontjai.

A barlangban hol tekergősen. hol egyenes hosszú fo­lyással foly el egy háromöles tiszta folyóvíz, mely olykor igen megárad és a bennlevőket odaszorítja, míg ismét cl nem apad. Vannak benne a legegészségesebb és legtisz­tább forrásocskák, melyekből magam is kedvemre it am. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a rák hátrafelé, néhol pedig éppen hason úgy. hogy a há­tunkat korholta a felettünk függő szikla. Másutt egy kő­ről más kőre vad kecske módjára ugráltunk: néhol egy hegyes kövön állván vagy fogódzván úgy tetszett, mintha a fáklya világánál kétfelől a pokol mélységéin? néztünk volna alá; egy csuszamodás és ezer darabokra szakadva omoltunk volna le. Egy embernek, vagy csak kettőnek nem javasolnám a benne való járkálást, kivált, akiben érzékeny a szív és bokrosodó a képzelődés… Azon bá­multunk legjobban, hogy a barlangnak legterhesebb és félelmesebb részeiben dámák neveit találtuk felvésve a kö­veken. amint az itt megfordultaknak szokása.”

Barlangbejárásának utolsó szakaszáról így szá­mol be a költő:

Egy pipa dohányt kiszíván, útnak készültünk ismét és a barlang másik ágába indultunk, ahol három órányi

földön, többnyire mindég a patak partján mentünk egye­nes és tér úton a legpompásabb, magasabb és szélesebb boltozat alatt, melyben a legderekabb falu is megfért volna mindenestül; néhol félre csaptunk valami szép kő­szikla oldalára, vagy valamely jeles dolognak megnézé­sére. Ilyen volt többek között egy jókora kősziklán egy oszlop, melyet, ha egy darab kővel ütöttünk, harang mód­jára kongott. Végre sok mászkálásunk urán egy szoros lyukhoz értünk, amelyen, mint valami kéményen, grá­dics és fogódzó nélkül majd hat ölnyire kellett lefelé bo­csátkoznunk: enne! foglyosabb helyünk nem volt. De meg is érdemelte azt a bajlódást: mert midőn aláeresz­kedtünk, a legszebb apró szobákat találtuk, mintha kővé vált kákakunyhók, oszlopokra rakott halászkalibák lettek volna, egyik sárga, másik fehér, egyik veres, másik kék kövekből alkotva.

Nemsokára a barlang szájához jutottunk, s édes meg­elégedéssel kimagyarázhatatlan belső érzések és gondola­tok között bukkantunk ki a zöld gyepre, a friss szellőbe és az élő teremtéseket vigasztaló napvilágra.”

Csokonai végül még megjegyzi, hogy „Mi egyéb elő állatot nem találtunk benne egy közepébe ugráló nagy vízibekánál. Levegőegét jónak érzettem, legalább rossz­nak és alkalmatlannak, nem. Az a híre, hogy a földes ura­ság. vagy ha ez nem, tehát annak megegyezéséből a vár­megye. a terhes bukáló lyukait a hazai és külföldi utazók kedvéért kivágatja, bővíti és járhatóvá teszi, mellé kocs­mát és vendégfogadót építtet. Elég az, hogy a vármegye ingéniéurje minden zeget-zugát kimeri, lerajzolja és ki- nyomattatja; úgy pedig, hogy a kupfersticheken levő számok a barlang részeire is fel leven majd metszve, a könyv után tévedés nélkül összejárhatni. Ennek a bar­langnak kitapasztalása egész eletemlx-li experimentiáim között a legszebbik, legkedvesebbik…”

Gömör vármegye „ingéniéurje”, akinek mun­kájáról már Csokonai is tudott, Raisz Keresztély volt, aki 1801. július 6-án, tehát Csokonai láto­gatását kővető napon kezdett hozzá a barlang felméréséhez. Munkája 1807-ben jelent meg, né­met nyelven. Benne először ismerteti a környék karsztjelenségeit, foglalkozik a cseppkövek kép­ződésével. ezután rátér a barlang ismertetésére. Az ő térképe is csak a Vaskapuig ábrázolja a bar­langot, 1740 méter hosszúságban. Itt a nagy víz útját állta és mivel övig vízbe esett, felhagyott a további kutatásokkal. A Baradla egyes részeit és cseppkőalakzatait elnevezte: részben a már meg­lévő népies hagyományneveket használta fel, részben a Sartory-féle anyagra támaszkodva, vé­gül pedig maga is kitalált új elnevezéseket.

Megfigyelte a denevéreket, megmérte a levegő hőmérsékletét és ezt 9 R-nek találta.

Szerinte a barlangot a tűz hozta létre. Ezt írja: ,,… sokkal inkább hiszem, hogy a kivájás ható­erejét a tűznek kell tulajdonítani, és hogy ezek a barlangok és mélyedések egykoron megannyi égő kráterek voltak. Ezeknek az üregeknek a ke­letkezését a következőképpen képzelem: a föld­alatti tüzek égetett mésszé pörkölték a mészkö­vet, amelyből a hegy áll; egy heves kitörés utat nyitott a földfelszíni vizeknek a belső tűzfészek­hez: feloldotta a már így is égetett meszet, el­mosta és kiszállította magával, úgyhogy a hegy­gerincnek csak a külső kérge maradt állva, mint boltozat.” Különös nézetét a barlangban talál­ható fekete, mangános kéregbevonatú kavicsok­kal is igyekszik alátámasztani, amelyek szerinte ,,a földalatti tűzben pörkölődtek kormossá.”

Raisz Keresztélyt követően a barlang legneve­zetesebb látogatója, sőt leírója F. N. Glinka volt, a dicső emlékű orosz dekabrista forradalom egyik szervezője, a szovjet irodalomtörténet által is rendkívül nagy becsben tartott orosz költő, aki 1806-ban látogatta meg az aggteleki barlangot. A természettudományok iránt fogékony költő tollához méltó, festőién szép leírást adott a bar­langról, s egyben közölte a Raisz-féle térképet is.

Ezt követően a „Tudományos Gyűjtemény” 1820. évfolyamában Balogh Pál írja le igen szem­léletesen a barlangot, „Baradlai utazás 1818-ik Esztendőben” címmel. Leírásából megtudjuk, hogy a barlang bejárása nem nehéz, mert 1806 óta utakat, lépcsőket és karfákat készítettek. Ezek voltak hazánkban az első föld alatti idegen –

forgalmi létesítmények. Természetesen Balogh munkájába is becsúszott néhány részlet, amely nem felel meg mindenben a tényeknek. így pél­dául azt írja: ,,Különös ügyeimet érdemel az is, hogy a csepegő kőnek feljebb említett első kijö- vései, ha a fáklya világa rájuk hatott, mint a jég elolvadtak…” Majd: „Nem kevés figyelemre méltó a csepegő kőnek azon orvosi tulajdonsága is, hogy friss vágásokra, sőt más sebekre is vakar- tatva, s kivált az első esetben ecetes ruhával bo­rítva, minden más szernél hamarabb forraszt s gyógyít, amelyet ugyan az ő meszes természeté­ből is lehet gyanítani…”

A barlang történetében legnagyobb fontos­ságú esemény Vass Imre Gömor megyei főmér­nöknek a felfedezése volt. Vass már 1821-ben megpróbált áthatolni a Vaskapun, azonban a magas vízállás ebben meggátolta és meg kellett elégednie azzal a megjegyzéssel, amelyet az ol­dalfalra írt: „1821-ben eddig és nem tovább Vass Imre”. További kísérletéről így ír: „Az 1822-ki, 1823-ki, 1824-ki szüntelen tartó szárazság azon re­ménységet gerjesztvén fel bennem, hogy a tó ta­lán meglábolhatóvá lett, s a barlang beljebbi rejte­kéibe juthatnék, s azoknak felfedezésével a bar­langot nevezetesebbé, s hazámnak ebbeli ritka­ságát a külföld előtt nagyobb figyelemre mél­tóbbá tehetném: ily édes reménytől lelkesíttetve a beljebbi vizsgálódáshoz készültem, s végre az 1825-ik esztendő Sz. Iván hava (augusztus) első napján ál tál vergődtem a Vaskapunak kelepcés vermein egészen a tóig, — mely öröm lepte meg keblemet! — ott a vizet elapadva, s annak sarát átgázol hatónak lenni találtam…”

így jutott Vass az „új barlangba”, amelyet az­után egészen a Színpadig bejárt. A Baradla életé­ben korszakalkotó felfedezése után[1] Vass Imre felmérte a barlangot. Teljesítménye előtt tiszte­lettel kell meghajolnunk, mert a Baradla bejá­rása, bár veszélytelen, még ma is fárasztó. Ez a hatalmas barlang akkor még a maga őseredeti érintetlenségében, szűzi állapotában volt, utak, korlátok, hidak nem könnyítették meg a járást, mert az első ilyen alkotásokat közben a víz el­mosta; mivel csak egy bejárata volt, az egész hosszát oda-vissza meg kellett tenni. Ha a 100 év előtti világítási lehetőségekre is gondolunk, tisz­tán fogjuk látni, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozott Vass Imre. írásából nem tűnik ki, hogy mennyi ideig dolgozott, annyit azonban tudunk, hogy csónakot kellett ott bent építenie a közlekedéshez, és sokszor napokat töltött a bar­langban, még ott is aludt, ami a Baradla alacsony hőmérséklete és nedves levegője miatt bizony egészségtelen dolog lehetett.

Munkája azonban elkészült és 1831-ben meg­jelent. Ma is büszkék lehetünk rá, mert nemcsak itthon, hanem külföldön is nagy elismerést ara­tott.

Az „Élőbeszéd” után „A barlang tájéka és a hegynem, amelybe odvai nyílnak, terjedése, ta­nyája és minem űsége” című fejezetben 7 oldalon ismerteti a vidék általános hegyrajzát, geológiá­ját és a karsztjelenségeket. Előzőleg, mint maga mondja, kiképezte magát a „fold és hegytudo­mányban”.

„Az Aggteleki barlang” címmel 3 oldalon megemlékezik a barlang régebbi leírásairól, majd a megközelítést tárgyalja, és megemlíti a barlang nevezetesebb látogatóit.

„Leírása a már régen ismert Baradla barlang­nak” és „Az 1825-ben felfedezett új ág” című fe­jezetekben 56 oldalon ismerteti a barlang részeit és képződményeit. Igen érdekes olvasmány ez, amelyben Vass itt-ott hangot ad a látottak felett érzett elragadtatásának vagy borzadályának is. Szerencsésen egészíti ki a leírást két összehajto­gatható tábla, a barlang színes térképeivel.

A munka utolsó 16 oldalán általános ismerete­ket kozol a barlangról: kiterjedését, tágasságát, szépségét, valószínű külszíni összeköttetéseit be­széli meg. Ajánlja, hogy a vízszint leszállításával igyekezzenek a Büdöstói-ág (Domica) folyását megnyitni. Kiszámította, hogy nagy zápor ide­jén minden másodperc alatt 8 „köböl” víz jut a barlangba. Beszél, mégpedig igen helytállóan, a barlang és a cseppkövek keletkezéséről, hőmér­sékletéről, végül összehasonlítja a barlang hosz- szúságát más barlangokéval.

Vass Imre munkája után majdnem száz évig semmiféle új üreget, vagy ágat nem fedeztek fel. Az 1880-ig terjedő időt a barlang leromlási kor­szakának lehetne nevezni. A barlang az aggte­leki közbirtokosság tulajdona volt, amely bérbe adta. A bérlők a minél nagyobb haszon érdeké­ben kizsákmányolták mind a vendégeket, mind a barlangot. Feljegyzések szerint hosszú rudak­kal törték a legszebb cseppköveket, hogy a láto­gatóknak borsos áron árusíthassák azokat.

Az akkori állapotok érzékeltetésére érdemes néhány sort felidézni Trattner és Károlyi Kassán megjelent 1847. évi „Nemzeti Kalendáriom”- ából. A magát meg nem nevező szerző többek kozott az alábbiakban számol be aggteleki föld alatti kirándulásának tapasztalatairól:

„Ezen csepegő kővel nagy mértékben bíró üregeken által, tördeltük itt’ s olt a’ lefüggő kőcsapokat, mellyek közönségesen töredékenyek; a’ vékonyabbakat szabadon lehet kézzel is tördelni, sőt a’ vastagabbakat is egy kis megszorított erővel; más darab kő segedelmével pedig a’ legvastagabbakat is meglehet csonkítani. Mennél neme­sebb, tisztább azonban a’ csepegő kő, annál keményebb öszveállású. A’ ha masabb színű darabokból könnyebben lehet törni, de vágynak imitt amott ezukor fehérségű osz­lopok. mellyekből ha ki törni akar, sem erejét, sem beke- tűreset ne sajnálja.’’

Ebben az időben a fáklyák füstje a legtöbbet látogatott barlangrészeket helyrehozhatatlanul bekormozta. Már Vass Imre leírásából is tudjuk, hogy a barlang látogatói „a megfulladásig sűrű füstöt gyakorta szoktak benne árasztani.”

A barlang szépségének megőrzésére, védel­mére indult meg végül is az a mozgalom, amely­nek eredményeként 1881-ben a Magyarországi Kárpát Egyesület kezelésébe került a barlang.

Ebben az időszakban végezte Nyári fenő híres régészeti ásatásait (1876—77) és ebben a korban jelentek meg Schmidl Adolf és Hunfalvy fános tanulmányai is. Schmidl Adolf osztrák termé­szettudós tartalmas értekezésben (1857) ismerteti a barlang kornyékét, táj rajzát, a karsztjelensége­ket és összehasonlításokat tesz más külföldi bar­langokkal. Megállapítja, hogy a Baradla hosszát csak az amerikai Mammut-barlang múlja felül. Megfigyeléseket közöl az állatvilágról, kétség­bevonja a Csontház leleteinek valódiságát, vi­szont az Oszlopok csarnokában ásatva megálla­pítja a jégkori barlangi medve csontjainak elő­fordulását. Külön fejezetet szentel a barlang me­teorológiai viszonyainak, majd részletes topog­ráfiai leírást közöl. Schmidl munkája a múlt szá­zad külföldi irodalmában az egyetlen, amely a Baradlát tudományosan ismerteti.

Meglátogatták a barlangot a magyar orvosok és természetvizsgálók is 1867-ben tartott ván­dorgyűlésük alkalmával. Ennek emlékére a bejá­ratnál a ma is látható emléktáblát helyezték el, a következő szöveggel:

,,A magyar orvosok és természetvizsgálók 1867-i aug. 18-án a természet nagyszerű rejtélyeit az aggteleki barlangban a tudomány fáklyájával vizsgálták, s mohosuk sziklái előtt a magyar vendégszeretetet Ragályi Gyula szívességéből él­vezték. Emlékül a nagygyűlés.”

Ebből az alkalomból elkészült I funfalvy János szerkesztésében ,,(Jömörés Kishont törvényesen egyesült vármegyének leírása” (1867), amelyben Hunfalvy barlangismertetése a múlt század leg­jobb magyar nyelvű leírása a Barad Iáról.

A Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE) 1880-ban Siegmeth Károlyt kérte meg a barlang állapotának megvizsgálására. Az ő jelentése és indítványa alapján 1881-ben a Baradlát a közbir­tokosságtól évi 120,— Ft-ért az Egyesület 10 évre bérbe vette, felügyeletével és karbantartásával pedig ugyanabban az évben Rozsnyón, főleg e feladat megoldására élet rehívott gömöri osztályt bízta meg. A gömöri osztály az első esztendőben Schlosser Albert elnök tevékenysége alapján csakugyan munkához látott: az aggteleki bejá­ratnál menedékházat, a barlangban utat és 17 hidat építtetett, az eddigi fáklyák helyett pedig 1 10 lámpát alkalmazott. Az Oszlopok csarnoká­hoz a Styx medréből felvezető meredek, szűk fo­lyosót és a Vaskaput robbantásokkal tágították. Szabályozták továbbá a belépési és vezetői díja­kat, a következők szerint: belépti díj személyen­ként 50 krajcár. Ezt mindenkinek kivétel nélkül meg kell fizetni, még ha nagyobb társasággal megy is a barlangba. Az első vezetőnek külön fizetendő díj 2 forint, a második vezető 1 forint 50 krajcár. Egy poggyászvivő díja 1 forint. Egy vezető legfeljebb csak 5 tagból álló társaságot ve­zethet. Egy gyertya ára 10 krajcár, de ugyaneny- nyibe került egy 30 cm hosszú magnéziumdrót is.

A gömöri osztály azonban nem váltotta be a működéséhez fűzött reményeket: rövidesen „el­aludt”. Újból Siegmeth lépett közbe: 1885 elején megalakította az osztály kassa-abaújtornai cso­portját, hogy a gömöriek helyett ez az új alaku­lat vegye a barlangot gondjaiba. Felvetődött egy új bejárat törésének gondolata, hogy a turista ne legyen kénytelen a hosszú barlangi utat vissza­felé is megtenni. A kormányhoz intézett memo­randum eredményeként 2000 forint segélyt kap­tak erre a célra. Münnich Kálmán iglói bánya­mérnök 1886-ban 80 munkanap alatt (140 kg pet­róleum és 69 kg gyertya el használásával) felmérte és feltérképezte a barlangot. A következő évben a „Nehéz út” nevű szakasz kikerülésével új átjá­rót ástak („Münnich út”), tovább tágították a Vaskaput, több helyen lépcsőket építettek, sőt megkezdték az új, úgynevezett Vöröstói-bejárat áttörését is. Ekkorra azonban elfogyott a pénz, s a munkát csak 1889 májusában folytathatták, hogy végül is 1890. március 15-én a Vöröstói-be- járatot áttörjék.

E korszak szerény, de állandó fejlődése vissza­tükröződik a barlanglátogatók számának növe­kedésében is. Míg 1881 —1885 között az érdeklő­dők évi átlaga 366 fő volt, ez a szám 1906—1910 közt már 1152-re emelkedett.

Az első világháború alatt és az utána követ­kező zavaros időben az egész berendezés romlás­nak indult. A levezető lépcsők meglazultak, eltö­redeztek, a korlátok és hidak korhadni kezdtek, az utakat elmosták az áradások és a Vöröstói- bejárat menedékháza teljesen romba dőlt. Mégis ebben az időben történt a barlang további feltá­rása érdekében a század első felfedezése. Kaffka Péter főmérnök és társai 1922. augusztus 12-én megtalálták az addig ismert résznek a folytatását a Színpad-teremnél. Ez egy kb. 500 méter hosszú ág, amelyben valamikor a barlang patakja is folyt. 1923-ban felmérték az új szakaszt és meg­állapították, hogy ennek végében aránylag köny- nyűszerrel lehetne a jósvafői forrásvölgyből új bejárati tárót törni.

Kaffka Péter és támogatói 1927—28-ban készí­tették el ezt a ma is használatos jósvafői második főbejáratot. Segítségével most már a barlang Fő­ága teljes hosszában, út ismétlés nélkül megte- kinthetővé vált.

Az új bejárat elkészülte után megnövekedett az érdeklődés a barlang iránt: 1922-ben még csak 1200 fő, 1923-ban 3800, 1927-ben 4500, 1928-ban pedig már 5100 személy kereste fel a Baradlát.

Ekkor a ma ismert Baradla-barlangrendszer szlovákiai területén még csak a kis Ördöglyuk és az ugyancsak kicsiny öreg-Domica-barlang volt ismeretes, 150, illetve 60 méter hosszúságban.

Érdekes, hogy ezekről a különálló kis üregekről, noha elég távol estek a Baradla ismert járataitól, már 1801-ben is úgy nyilatkozott Bartholomaei- des László ochtinai káplán, hogy azok összefügg­nek a Baradla-tető alatti aggteleki nagy barlang­gal. Hasonló nézeteket vallottak a későbbi kuta­tók is, főleg Vass Imre, Hunfalvy János, Nyáry Jenő, Siegmeth Károly, Münnich Kálmán és má­sok. Egyikük sem kísérelte meg azonban, hogy át is jusson azokon a szifonokon, amelyek az is­mert barlangszakaszok felől az akkor még isme­retlen nagy Domica-barlang bejárásának útját állották. De nem jutottak tovább az Ördöglyuk­ban folyó Styx-patak mentén sem. Előrelépés csak az első világháború után, főleg a Demény- talvi-barlang 1921-es felfedezését követően tör­tént, amikor Csehszlovákiában a barlangok felé fordult a turisták érdeklődése. Így néhány cseh­országi cserkész 1926. augusztus 28-án ellátoga­tott a magyar határ mentén fekvő Hosszúszóra és közülük ketten, /. Majkó és R. Svoboda határ­őrök társaságában megtekintették az Ördög­lyuk- és az Öreg-Domica-barlangot is. Az utób­biban egy kürtőben végződő új oldalágat talál­tak. Felszerelés hiányában azonban nem tudtak benne továbbhaladni, így a kutatást elhalasztot­ták. A kürtő titkát végül is fan Majkó fedte tel 1926. október 2-án. Kötélen leereszkedve, a ma Felfedező-folyosó néven ismert járatba jutott, ahonnan a Domica-patak föld alatti folyása men­tén a barlang legnagyobb terméig hatolt. Ezt a termet a felfedező tiszteletére később Majkó- dómnak nevezték cl.

Jan Majkó ezt követően Pocbyly, Valkó és Zsák nevű társaival átkutatta a Domica egész ma ismert területét. Még ugyanezen év novem­ber 29-én az ()rdöglyuk-barlang ismert részeiből kiindulva, a ,,Paragrafus” elnevezésű igen szűk járaton át lel fedezte a Sztalagmitos-dómot. Az Ördöglyuknak a Domicával való összeköttetését a Styx folyása mentén, a Szőz-folyosón keresz­tül, Majkó 1929. április 3-án járta be először. Megkísérelt átjutni a Styx szifonjain is az Agg­teleki-barlangba, ez azonban nem sikerült neki.

Az újonnan feltárt Domica-barlang nagy ide­genforgalmi és kulturális jelentőségét Csehszlo­vákiában rögtön felismerték és azonnal hozzá­láttak, hogy megteremtsék a látogatásához szük­séges kulturált feltételeket. Ennek a céltudatos munkának első lépéseként a barlang régi ismert, magasan a hegytetőn nyíló s kötélen vagy létrán való leereszkedést igénylő bejárata (a tulajdon­képpeni Domica-lyuk) helyett 1930-ban az úr szintjében új bejáratot nyitottak. Ezután a bar­langot felmérték, kényelmes járdával látták el, bevezették a villanyvilágítást és mintegy 200 mé­teres szakaszon felduzzasztották a Styx-patak vizét. Ezt a szakaszt a látogatók nagy, 12 szemé­lyes ladikon teszik meg. A reflektorok füzében a tó, a hatalmas termek és a pompás cseppkövek varázslatos hatást keltenek.

Ugyanebben az időszakban nálunk a barlang tudományos kutatásában jelentős eredmények születtek. Dndich Endre kiváló biológusunk 1929-ben és 1930-ban rendszeres tudományos ala­possággal feldolgozta a barlang természetrajzi sajátosságait, elsősorban a barlang élővilágát. Munkája máig is a barlang egyik legalaposabb tudományos monográfiája.

Az 1930-as években a barlang feltáró kutatása is újabb lendületet vett. A Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (BETE) keretein belül lelkes és ügyes barlangkutató gárda nevelkedett, akik a Baradla továbbkutatásával is sokat foglalkoztak. Így a BETE barlangkutatóinak (Kessler I lobért, Sandrik József) sikerült 1932. augusztus 21-én el­sőnek átjutni a Styx-patak alacsony mennyezetű szi ionos folyosóján a barlang csehszlovákiai sza­kaszaiba (Domica). Ezzel végre bebizonyították, hogy a már korábban is a Baradlához tartozó­nak vélt Domica valóban a Baradla-barlangrend- szerhez szervesen hozzá tartozó, azzal össze­függő ág. Ugyanennek az évnek augusztus 23. napján pedig Jaskó S., Pálffy Gy., Sandrik /., és Stokker J. felfedezték a barlang egyik legnagyobb oldalágának, a Retekágnak a Ravaszlyuk-víz- nyelők felé vezető, mintegy i(X)() méter hosszú, addig ismeretlen folytatását. A HETE barlangku­tatói a Baradla denevérági, történelmi időkben eltömődött bejáratát is kibontották és ezáltal le­hetővé vált, hogy a barlang látogatói fold alatti Htjukról az addig még nem látott Denevérágon végigsétálva, átismétlés nélkül jussanak túrájuk végeztével a felszínre. A barlang egyik keskeny, de hosszú mellékágának, a Török mecset-ágnak a bejárásával és felmérésével ugyancsak eredmé­nyesen növelték az ismert szakaszok hosszúsá­gát. Fentieken kívül kutatásokat végeztek még az Oszlopok csarnoka Labirintus nevű végződé­sénél és az egész barlangrendszer alatt feltétele­zett alsóbb szintű, aktív barlangfolyosó irányába is; ezek a munkák azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

A második világháború a Baradlát nagyon megviselte. A terület felett átvonuló frontharcok idején a községek (Jósvafő, illetve Aggtelek) szinte teljes lakossága a barlangok biztos védel­met nyújtó üregeibe menekült. Emberek százai költöztek be így a föld alá, behurcolva oda ma­gukkal bútoraikat, ágyneműiket, házi állataikat és az azok etetéséhez szükséges takarmányt egy­aránt. Természetesen ilyen körülmények után cseppet som lehet csodálkozni azon, hogy a csepp­kőbarlang a háborút követően siralmasabb képet nyújtott, mint valaha.

A felszabadulás után a széjjel hullott M ESZ helyett a Közlekedési Minisztérium, majd a ma­gyarországi idegenforgalom sZerve, az IBUSZ, 1962-től kezdve pedig a borsod megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala vette kezelésbe a bar­langot. Előbb Révész Lajos, majd Dancza János barlangigazgató irányításával folytak a szorgos helyreállítási munkák, amelyek eredményekép­pen ismét kigyúlt a villanyfény, ismét tiszták let­tek a folyosók és a termek, sőt még a letört csepp­kövek egy részét is vissza forrasztották a sebhely­ként tátongó puszta csonkokra. A barlang ide­genforgalma újból megindulhatott. 1949-ben már elérte a látogatók száma a háború előtti szintet: 6400 személy tekintette meg az íijjá- varázsc> 11 m esev i I ág( >t.

Kormányzatunk a barlang ügyében azonban további óriási áldozatokat is vállalt. Az utóbbi 25 év eseményei már olyan gyorsan peregtek, a Baradla idegen forgalmi kultúrájának fejlődése olyan rohamossá vált, hogy a nagyarányú ki­bontakozás lépcsőit szinte alig lehet számon- tartani. A legfontosabb intézkedések közé tar­tozik, hogy az Aggtelek—Jósvafő közötti felszíni tájat is természetvédelmi parkká nyilvánították, hogy e sajátos szépségű és jellegzetes karsztos vidék arculatát ne zavarhassák meg további, oda nem illő emberi beavatkozások. A felszínen ki­tűnő autóutak és parkolóhelyek épültek, a leg­szebb nyomvonalakon és a legjellegzetesebb lát­nivalókhoz jól jelzett séta- és turistautak létesül­tek. A külszíni idegen forgalmi létesítmények és a barlangok elektromos energiaellátásához Cseh­szlovákiából átvezették a háromfázisú magas­feszültségű hálózatot, de két oldalról bekapcsol­ták a területet a hazai energiahálózatba is. Ez a nagyarányú beruházás lehetővé tette a barlang korszerű és nagyteljesítményű villanyvilágításá­nak kifejlesztését, a szükséges gépesítéseket és a modern kiszolgálólétesítmények megalkotását is. Ma már megoldható a régóta tervezett bar­langvasút megépítése is, hiszen a korábbi leg­nagyobb akadály, a tiszta energiaforrás gondja nem probléma többé. Sok millió forintos költ­séggel idegenforgalmi szerveink a barlangbejára­tok kornyékén létesített turistaszállókat is fel­újították, sőt Aggteleken a korábbi ,,Barlang Szálló” közelében egy nagy befogadóképességű új szállodakombinát is épült, a ,,Cseppkő Szálló”.

A Baradla aggteleki bejárata és a szlovákiai Domica bejáratai közötti országúton határ­átkelő állomást emeltek, amely elősegíti a két testvéri ország kölcsönös barlanglátogatásainak zavartalan lebonyolítását. Ezt az a két állam között létrejött idegen forgalmi megállapodás igényelte, amely szerint a Baradla látogatói a főforgalmi hónapokban útlevél nélkül is át­mehetnek Szlovákiába a Domica megtekinté­sére, és természetesen a csehszlovák csoportok hasonlóan látogathatnak át a magyarországi területre.

Óriási befektetésekkel a barlang belsejében is korszerű sétautak készültek, amelyek helyenként a szakadékokat átívelő hidacskákkal, másutt csúszásmentes és a korábbi lépcsőket kiiktató sima betonlejtőkkel teszik kényelmessé a járást és a látnivalók szemlélését. Az aggteleki barlang­szakaszban járda épült a hozzáférhetővé bővített alsó Acheron-mederben is, sez útismétlés nélküli körforgalmat tett lehetővé a Fekete-terem kör­zetében. Ugyanezt a célt szolgálták a Labirintus nevű barlangrészbe 1960-ban, majd 1965-ben nyitott új bejáratok is, amelyek lehetővé tették, hogy az Oszlopok csarnokából is útismétlés nélküli körforgalommal folytassák föld alatti sétájukat a barlang látogatói. Hasonló célkitű­zéssel 1958-ban a szlovákiai Turista N. V. is tö­retett a Domica Aggtelek felé cső második tava után egy új barlangkijáratot, amellyel a csónakos túrák részére teljes körforgalmat biztosítottak.

A hazai oldalon további nagy eseménynek számított, amikor az aggteleki szakasz Hang­verseny-termét nagy be fogadó képességű, 1000 ülőhelyes koncertcsarnokká alakították át, ki­használva e sziklaüreg pompás akusztikai adott­ságait. Teljesen felújították a régi csónakázótó megsérült gátrendszerét is, és kiszélesítve újra­építették a barlangi-tó parti betonsétányait. Az utak szélére festett csőkorlátokat szereltek, amelyek egyben belső vízvezetékként is szolgál­nak a járdák és lépcsők rendszeres lemosásához, sártalanításához.

Kiszélesítették és biztonságos betonboltozat­tal megerősítették a Vöröstói barlangbejárat korábban meglehetősen elhanyagolt lejtaknáját, ahonnan egészen a jósvatői kijáratig korszerű betonjárda-rendszert és rejtett villanyvilágítási hálózatot létesítettek. Ezáltal a jósvafői barlang­szakasz teljesen újjászületett és soha nem látott szépségűvé változott, ebben a barlangrészben is lehetővé vált az útismétlés nélküli barlangmeg­tekintés. Ez a látványosságok megkétszerező­dését és a föld alatti túrázás fáradságának felére csökkenését hozta magával. Ma már elmondha­tó

tó, hogy Baradlánk idegenforgalmi kulturált­sága, berendezéseinek technikai színvonala világ­viszonylatban is élenjáró és méltó keretet ad vi­lághírű természeti kincsünk bemutatásához.

A barlang megismertetéséért azonban egyéb erőfeszítések is történtek. 1954-ben elkészült a Baradláról és az időközben feltárt Béke-barlang­ról a Kollányi Ágoston rendezte nagysikerű ,,Aggtelek” című színes hím, amely nemzetközi filmfesztiválok és barlangkutató kongresszusok nagydíjait is megszerezte. A barlangról, annak kutatásáról soha annyi könyv, kiadvány nem jelent meg, mint az utolsó két évtizedben. Ezek egyike-másika külföldön új, idegen nyelvű kiadá­sokban is napvilágot látott, s fokozta az amúgy is széles körű nemzetközi érdeklődést.

A barlangrendszer egzakt tudományos kuta­tása is új, nagy lendületet kapott. Ennek egyik vonala a hozzáférhetetlen barlangrészek meg­ismerő feltárása volt. Olyan, addig ismeretlen részekkel gazdagodott barlangunk, mint a ham­vas szépségű Meseország, az árvizekkel gyakran elárasztott Alsó-barlang, a történelem előtti em­berek víztől védett magas búvóhelye a Szultán pamlaga fölötti termekben, s számos apróbb víznyelőág és oldal folyosó, amelyek a különböző korú vízjárásoknak voltak időleges mederágyai.

Ezek felmerése után a Baradla—Domica rend­szer járatainak összes hosszúsága már a 23 100 métert is meghaladta!

A kutatások másik vonalát a barlangban vég­zett rengeteg tudományos megfigyelés, műszeres adatgyűjtés, fizikai és kémiai vizsgálat jelentette, amelyeket a belső és külső meteorológiai, hidro­lógiai, ásványkőzettani, geológiai és geofizikai kutatómunkák eredményeivel összevetve, szá­mos addig tisztázatlan kérdés vált megválaszol­ható vá. A barlang Rókaág nevű mellék folyosó­jában állandó jellegű barlangbiológiai állomás létesült, ahol a kutatók rendszeresen vizsgálják a barlang élővilágának táplálkozási, szaporodási és egyéb különleges környezeti feltételeit.

Igaz, vannak még ma is megoldatlan, vagy csak fenntartással megoldottnak tekinthető talányok ebben az óriási hűvös alvilágban. Mégis el­mondhatjuk, hogy a tudomány a rendelkezésre álló legkorszerűbb eszközökkel alapjaiban győzte le azt a misztikus félhomályt és sötétséget, ami még nem is olyan régen egyik legfőbb jellemzője volt a föld alatti kirándulások hangulatának.

A barlang és vidékének fejlesztésébe vetett erőfeszítések szépen kifejeződnek a barlangláto­gatók számának soha nem tapasztalt mértékű, rohamos emelkedésében is. A Baradlát 1951-ben már 24 ezren, 1959-ben több mint 100 ezren, 1970-ben pedig már 180 ezren keresték fel. És ez a szám azóta is növekedést mutat: most a láto­gatók száma meghaladja a 250 ezret. Jelentősen nő a külföldi látogatók száma is. Ma már évente 10-15 ország mintegy 10-15 000 turistája gyö­nyörködik a barlang világ szépségében.

A turisták barlanglátogatását, étkezési, elszál­lásolási ügyeit a Borsodtourist bonyolítja le:

BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYEI TANÁCS IDEGENFORGALMI HIVATALA MISKOLC, Széchenyi u. 35.

FREMDENVERKEHRSAMT VÖM KOMITATSRAT • MISKOLC – UNGARN

Telefon: 14-876 ■ Telex: 06-22-73

A Baradla feltárása napjainkban is folytatódik. Jövőbeli fejlődésének várható ívelését azonban most ne kövessük tovább, hanem bízzuk azt lelkes és hozzáértő kutatóira, idegenforgalmá nak, fejlesztésének szakszerű gazdáira és előrelátó tervező mérnökeire. Biztosak lehetünk abban, hogy egy következő aggteleki leltárfelmérőnek éppen elég gondot okoz majd az újabb megvaló­sult álmokkal szembeni beszámolási kötelezettség. Kívánjuk, hogy ne tévedjünk ebben!

A Baradla-baflang lényegében nem egyéb, mint egy, a föld felszíne alatt kifejlődött idősza­kos vízlevezető folyómeder, boltozott völgy­szakasz. Az egyes barlangágak azoknak a fel­színi lefutású vízgyűjtő völgyeknek a folytatásai, föld alatti szakaszai, amelyek az Aggteleki-mész- kő hegység peremvonalához tartoznak és ame­lyeknek felszíni szakaszai az egyes víznyelőknél

végződnek. A barlangrendszer vizei ósva főnél ismét kilépnek a fold alól, és innen kezdve az addig boltozott völgy nyitott patakvölgyként halad tovább Bódva-völgyi torkolatáig, az álta­lunk Jósva-völgynek nevezett völgyszakaszban. A nem karsztos, agyagos-kavicsos vízgyűjtő tér­színről induló és a karsztvonulat szélénél víz­nyelőkben végződő völgyek mindegyike a szűk- ségszerűen hozzátartozó föld alatti barlang­folyosóban folytatódik. Ez ugyanígy megfor­dítva is érvényes: a Baradla mindegyik ágához a felszínen jelenleg is aktív vagy hajdan aktív víznyelőnek és felszíni lefutású, nem karsztos térszínen kifejlődött vízgyűjtő völgyrendszernek kell tartoznia. Az egyes víznyelők és a hozzájuk tartozó barlangágak pontos összetartozását ma már ismerjük, vízfestéses vizsgálatokkal az ilyen összefüggéseket pontosan ki lehet mutatni.

A Baradla általános ismertetése

A Baradla lényegében egy körülbelül 7 km hosszú főági és a hozzá csatlakozó, több mellék­ági folyosóból áll. A Főág az aggteleki főbejárat­nál kezdődik és a jósvafői bejáratnál végződik. Azokon a szakaszokon, ahol az eredeti barlang- folyosót utólagos sziklaomlások nem változtat­ták cl, átlagos folyosószélcssége körülbelül 10,5m, magassága pedig 7-8 méter. Vannak természe­tesen a Főágban c fenti középértéktől nagyon eltérő méretíi folyosószakaszok és termek is. A Vaskapu előtt például a folyosómagasság egy-két helyen az 50 métert is megközelíti, a járatszélesség helyenként (Óriások terme, Pisai ferdetorony terme stb.) a 60 métert is eléri. A mellékágak folyosói általában kisebb mére­tűek.

A Baradlában járva gyakran felmerül a látoga­tókban a kérdés: hogyan jöttek létre a szinte beláthatatlan magasságú, szélességű és hosszú­ságú óriási termek. Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy a termek mindig csak azután alakul­nak ki a barlangokban, miután a folyosok már olyan tágasak és mélyek, hogy a fold alatti patak még a legnagyobb áradások idején sem tudja tel-

Az aggteleki cseppkőbarlangok keletkezésének és a felszíni karsztjelenségekkel való összefüggésének értelmezése N = időszakos patakvölgy; P = ponor (víznyelő); B= barlang; F forrás; / vízrekesztő kőzetek; 2 mészkő

0 20 60 60

80 m

A „Libanon hegye’ és csarnokának hossz-szelvénye az 1320—1600 méter közötti szakaszban, alul a „Nehézút’-tal

jesen kitölteni a járatokat. A barlangot kimosó patak vize ilyenkor már csak a barlangjárat alját, és — különösen azokban a kanyarulatokban, ahol a víz hirtelen irányváltoztatásra kénysze­rül — a barlang oldalfalát pusztítja tovább, ugyanúgy, mint ahogy a kanyargós felszíni fo­lyóvizek is alámossák a partjaikat. A folyosóból így lassan nagy szélességű, lapos mennyezetű terem keletkezik. Az ilyen termek azonban soha­sem maradhatnak meg sokáig a kőzet belsejében, mert az alátámasztás nélküli, nem boltozatos mennyezet nem képes tartósan ellenállni a tetőt alkotó kőzetek súlyából származó hatalmas nyo­másnak. Ezért a lapos termek mennyezete idővel beomlik, s az alacsony terem eredeti szélességé­nek megfelelő boltozatos, néha csaknem szabá­lyos kupolás barlangtermek jönnek létre. Ha a tetőzet részletekben omlott le, a barlangi patak könnyen el tudja szállítani a lehullott törmeléket. Így a terem teljes méreteiben áttekinthetővé vá­lik. Ilyen termeket legnagyobb számban a Ba- radla Aggtelek felőli végénél ismerünk.

Előfordul azonban az is, hogy az óriási bolto­zat egyszerre szakad le úgy, hogy a patak már nem képes elszállítani a valóságos fold alatti hegyet képező omladékkőzet-tömeget. Ilyenkor a víz az omladékhegy alján új utat tor magának, s a leomlott kőzetanyag teljes egészében az új barlangteremben marad. A Baradla legnagyobb termében látható ,,Libanon hegye” is egy ilyen óriási beszakadás eredménye.

A Baradla talaját legtöbb helyen főként kvarc anyagú homok- és kavicshordalék, másutt fino­mabb szemű, vízből ülepedett iszap, illetve barnaagyag képezi. Az eredeti sziklafenék csak néhány rövid szakaszon látható, pl. a jósvafői túraútvo­nal egyes részein.

A barlangban az év legnagyobb részében nem találunk átfolyó patak vizet. A rövid folyosó­szakaszokon itt-ott folyó kisebb erecskéket is ha­marosan elnyeli a barlang talajának valamelyik víznyelője. Még legállandóbb jellegű vízfolyások a Domicában és a Retekágban vannak, vízho­zamuk azonban ezeknek is rendkívül csekély. A kőzet réshálózatán alászivárgott vizeket nap­jainkban jórészt a Baradla alatt kialakult mé­lyebb szintű alsó-barlangi folyosó gyűjti össze és vezeti el a forrásokig. Árvizek alkalmával azon- bán, amikor a barlangba a tágas víznyelők a fel­színről nagy tömegű áradmányvizet vezetnek be, a szűk méretű, fejletlen belső víznyelők nem tud­ják maradéktalanul az alsó rendszerbe csapolni a megnövekedett vízhozamot, a barlangi patak tehát ilyenkor végigfolyik a Főágon. Ilyenkor vize az Óriások terme alatti hatalmas alsó­barlangi nyelőben tűnik cl. Ez a víznyelő még a nagy áradások víztömegeit is képes elvezetni. A Baradla ismeretes történelmében csak egyetlen egyszer, 1955 augusztusában fordult elő akkora barlangi árvíz, hogy már az (kiások termének nyelője is felmondta a szolgálatot és a megduz­zadt, visszatorlódott víztömeg egészen a jósvafői szakasz Vetödéses termében levő régi víznye­lőig elfolyt, elárasztva az Óriások termét, a Színpadot és a Kafíka-termet is.

A barlang levegőjének hőmérséklete télen- nyáron egyforma, általában 10,5-11 C körüli. A külső, téli hideg és a nyári meleg ingadozásait csak a bejáratokhoz legközelebb eső termekben lehet észlelni, ahol több C-t is kitehet a hőmér­séklet évi ingadozása. Az aggteleki bejáratnál télen erősen befelé huzó légáramlás a Fekete­teremig szokta lehűteni a levegőt. 1954 január­jában pl. az aggteleki szakasz /ékndsbéka nevű cseppkőképződményénél —2, a Csont házba ve­zető átjáró folyosóban pedig —11 r‘C-t mértünk. Ugyanakkor a külszíni hőmérséklet tartósan —25 °C alatt állott. A Táncteremben azonban már ekkor is 10,3 °C volt a hőmérséklet.

Az egész barlangrendszer hőmérséklete csak árvizek alkalmával szokott rövidebb időre meg­változni. Hóolvadáskor a hideg áradmányvizek még a belső szakaszok léghőmérsékletét is le tud­ják hűteni 4-6 C-kal. Az áradásoktól eltekintve azonban a barlangi vizek hőmérséklete is állandó, általában 10-11 C-os.

A Baradla levegőjének páratelítettsége állandó és rendkívül magas fokú. A levegő relatív nedves­ségtartalma 95-100% között ingadozik, első­sorban a bejáratok távolságától és a barlangi vízfolyások, csepegések erősségétől függően. A barlangba bevitt ruhaneműk ennek következ­tében már néhány óra múlva nyirkosodnak. Néhány nap alatt pedig a nedvszívó anyagok a barlangban — nedvszívó képességük mértéké­ben telítődnek.

Mivel a magas páratartalom miatt a test felü­letének párolgása is megnehezül, a barlangi tú­rák, a hasonló nehézségi fokú felszíni túrákkal összehasonlítva, mindig nagyobb fáradtság­érzetet keltenek az emberben.

A cseppkőbarlang huzatviszonyai is igen érde­kesek. A barlang levegőjét mindig tisztának, fris­sen szellőzöttnekérezzük. Kísérleteket végeztünk arra vonatkozólag, hogy a barlang levegőtar­talma mennyi idő alatt cserélődik ki teljesen. A füstkísérletek azt mutatták, hogy a légcserélő­dés tempója elsősorban a barlangi és a külszíni hőmérsékletkülönbségek nagyságának a függ­vénye. Hideg télben, amikor a külszín és a bar­lang hőmérséklete között közel 30 (‘-os különb­ség is van, a füsttel erősen elárasztott Baradla levegője három nap múlva már ismét élvezhető volt, s egy hét múltán a füst nem volt kimutat­ható a barlangban. Tavasszal és őszi időben ugyanezekben a barlangrészekben hasonló meny-

nyiségű füsttel végeztünk kísérletet. A külszíni hőmérséklet ekkor 10 C körül volt. A barlang­ban még tizenhat nap múlva is igen erősen le­hetett érezni és látni a füstöt, a teljes légtisz- i ul.ishoz pedig csaknem egy teljes hónapra volt szükség.

Régi megfigyelés, hogy a barlang, a nyitott bejáratokon keresztül állandóan „huzattal” szel­lőzik. Pontos léghuzal mérésekkel egybekötött kísérleteink azonban azt mutatták, hogy a bar­lang állandó légcseréjének lényegét nem ezek a bejárati nyílások, hanem a barlangot rejtő kő­zet észre sem vehető, kicsiny nyílásai, repedései, hasadékai biztosítják. Ezeken át, mint számtalan parányi kéményecskén keresztül, télen a meleg barlangi levegő felfelé húzódik az üregekből és a felszínre távozik. A barlang legmélyebb szintű bejárati nyílásain pedig, a felfelé kiáramlott lég­tömegek pótlására, befelé áramlik a levegő. Nyá­ron, amikor a külszíni levegő hőmérséklete a melegebb, természetesen megfordítva játszódik le a folyamat. A barlang alacsony fekvésű bejá­ratai ilyenkor erős hideg levegőt „fújnak ki” ma­gukból, míg a magasabb fekvésű nyílásokon át, a szivárgó vizek által is használt repedéseken keresztül, felülről melegebb eredetű légtömegek áramlanak a rendszer belsejébe. Ezzel a természe­tes önszellőzéssel — amely annál kifejezettebb, minél nagyobb a barlang légkobtartalma és mi­nél magasabb hegyek húzódnak a járatok fe­lett — magyarázhatjuk meg azoknak a barlang­rendszereknek az állandó légcseréjét is, amelyek­nek nyitott, „huzatot” biztosító bejáratai, vagy nagyobb nyílásai nincsenek, s gyakorlati értelem­ben teljesen zárt, föld alatti légtereteknek kell tekintenünk őket.

A Barad lát ősidők óta felkereste az ember, hogy sziklafalai között biztos menedéket talál­jon a vadállatok és az időjárás viszontagságai ellen. Ezt a megállapítást azok a régészeti leletek támasztják alá, amelyeket a múlt század utolsó harmada óta végzett tudományos ásatások hoz­lak napvilágra, mind a magyarországi, mind pe­dig a szlovákiai barlangszakaszokban.

Már Raisz Keresztély megemlítette, hogy abban a barlangrészben, ahol az Acheron-patak megjelenik, emberi csontvázak találhatók és ezért adta ennek a „Mausóleum” nevet. Ma „Csontház”-nak nevezzük. Raisz úgy vélte, hogy vagy a tatárjárás, vagy egy rablóbanda áldozatai feküsznek a talajon.

Az első rendszeres és tudományos ásatásokat Nyári Jenő végezte 1876-ban és 1877-ben, a Csontházban és a Denevérágban. Ezeknek ered­ményét „Az aggteleki barlang, mint őskori te­mető” című művében adta ki. Több ezerre menő cseréptöredéken, konyhahulladékon és emberi csontokon kívül előkerült 61 darab pattintott kőkorúnak vélt tárgy, úgymint barlangi medve­csontból készült lándzsacsúcsok, nyílhegyek, vésők, vakarok, amulettek, kőüllő, kőbalta, csigaamulett, haltogfűrész stb. A 160 darab csi­szolt kőkori tárgy között pedig agyagedények, csonteszközök, s különféleképpen megmunkált kőszerszámok voltak. A kőkorszakon kívül a vaskorszakot is képviselte 39 tárgy.

A felszínre került 13 teljes csontváz mellett (hasuk alá húzott térdekkel, arccal lefelé, tarkó­jukon nagy lapos kővel takartan voltak ezek itt eltemetve) magvakat is lelt, amelyek 24 növény­fajhoz tartoztak. Ezek közül 10 kultúrnövény (búza, árpabúza, köles, bükköny, lencse stb.), a többi pedig gyomnövény volt. Természetesen nem hiányoztak az állati maradványok sem.

A barlang

o

történelem előtti lakói

Jellegzetes ,.bükki kultúrájú”, kb. 7000 éves cserépedény, csiszolt köbaltatöredék és egy kézi gabonaőrlő a Baradlából

Összesen 14 állatfaj csontjait találta meg, ame­lyek közül említésre méltó a barlangi medve. Mivel Nyári tudta, hogy ez az állatfaj már a jég­korszak vége előtt, napjainknál mintegy 30 000 évvel korábban nyomtalanul kipusztult, feltéte­lezte, hogy az őskor embere is élt a Baradlában, Az ismertetett leleteken kívül talált még Nyári- mint írja: ,,magyar régiségeket is a tatárjárás ide. jéből, sőt a barlang szája előtt elterülő térségben a XVI. századból is leltünk vasfegyvereket.”

Nyári Jenő munkája az akkori hazai régészek között természetesen nagy feltűnést keltett. Kisebb ismertetésekben és egy hosszú cikkben foglalkoztak vele. Ennek a cikknek a szerzője maga Kossuth Lajos volt. Nyári munkájáról írt dolgozatában Kossuth kiemeli a munka érde­meit, de nem feledkezik meg arról sem, hogy kri­tizálja hibáit. Cáfolja Nyári állítását, hogy a Denevér-terem edényei IV. Béla idejéből valók lennének és megállapítja, hogy azok őskoriak. Véleményt mond a leletek embertani értékéről is.

A Denevérág talajában nagy mennyiségben található díszes, égetett agyagból készült edény­cserepekről, amelyeket Nyári a tatárjárás elől barlangba menekült magyaroktól származtat, Kaclic Ottokár, Márton Lajos és Tompa Ferenc ásatásai és tanulmányai világosan kimutatták, hogy ezek fiatalabb kőkoriak. A Baradla ugyanis, tőképpen pedig a Denevérág, az úgynevezett ,,bükki kultúrának” egyik legfontosabb lelő­helye. A csiszolt kőkorban a Bükk hegység és kornyéke olyan kultúrának volt középpontja, amelynek kerámia termékei egész Európa ha­sonló korú készítményei között a legszebbek. Olyan változatos, művészi, gazdag díszítést mutatnak ezek a puszta kézzel készített, gom- bolyded, gyakran szűrős kiöntővel ellátott agyagedények, hogy egyáltalán nem csoda, ha Nyári későbbi korúaknak vélte őket.

Tompa 1929-es ásatásai alkalmával előkerültek az edények készítéséhez használt csont- és kő­szerszámok, sőt mint nagy ritkaság, a bükki kultúra rétegéből egy tűzpad is.

Tompa és a későbbi kutatók fontos és érdekes adatokat szereztek a barlang vaskori kultúrájá­ról is. A Denevér-teremben aranyleletre bukkan­tak, amely két szikla közé volt elrejtve. Az arany­lelet 15 deka súlyú és 27 apróbb-nagyobb arany­sodrony karikából és tekercsből állott. Ezenkívül a vaskori réteg egy gyönyörűen patináit bronz karkötőt és egy csaknem teljes harci felszerelést is rejtegetett. Ez utóbbi kar- és kézfejvédő teker­csekből, lándzsából és mellvértként használt pitykékből állt.

A barlangbejáratok közelében fekvő barlang­termekben található gazdag régészeti leletanyag feltárása nyomán hamarosan kialakult régé­szeinkben egy olyan szemlélet, hogy a történe­lem előtti emberek az óriási barlangrendszernek csak ezeket a legkönnyebben hozzáférhető ré­szeit ismerték és járták. Emiatt a bejáratoktól nagy távolságra fekvő, sokszor csak több kilo­méteres úttal elérhető belső részek kutatására nem is gondolt senki. 1959-ben azonban pörkölt, szenesedéit fadarabok és olyan félreérthetetlen egyéb kultúrnyomok kerültek elő az Aranyutca nevű oldalágban végzett feltáró kutatásaink so­rán, amelyek ráirányították a figyelmet a barlang távoli részeinek régészeti átvizsgálására is.

Ekkor derült ki, hogy a hét kilométeres Főág számos magasabb fekvésű pontján találhatok még olyan leletek, amelyek a történelem előtti ko­rok emberének ottjártát bizonyítják. így csontok, cserépedények, szenesedett magvak és fáklya­csonkok kerültek elő a Szultán pamlaga nevű tetaráta képződmény feletti felső folyosóból, cserépedények a barlang több pontjáról, közöt­tük a jósvafői barlangszakasz Óriások terméből is, a Matyórojt közeiéiben pedig egy cseppkő­medencében eltemetett vagy elrejtett gyermek­csontokat találtunk, amelyeket a velük együtt elhelyezett réztárgyról leoldódott rézvegyületek helyenként zöld színű réz rozsdával vontak be. Mindezek a leletek megmagyarázzák Vass Imre 1825-ben, a barlang Vaskapu utáni részeinek felfedezésekor tett meglepő megfigyeléseit az Óriások terme kornyékén talált mezítlábas láb­nyomokról, s azt bizonyítják, hogy a történelem előtti emberek, ha rendszeresen nem is lakták, de jól ismerték és sokszor bejárták a Baradla belső részeit is. Ezekről a belső barlangrészekben vég­zett izgalmas kutatásokról 1962-ben egy önálló

38

könyvben is beszámoltam, „A faggyú fáklyás expedíció” címmel.

Érdekes régészeti eredményeket adtak a Donn­áiban végzett ásatások is. E barlangrész feltárá­sakor a bejárati termekben már a felszínen is ta­láltak agyagedény töredékeket. Ezért 1932-ben a prágai archeológiái intézet /. Böbm akadémikus vezetésével ásatásokat kezdett. Ennek a kutatás­nak a folyamán részletesen feltárták a Tizenegy láng termét a Bejárati folyosó folytatásában.

A terem talajának legfelső rétegét egy csaknem 50 cm vastag kul túrréteg képezte. A réteg felszí­nén töredékeken kívül néhány cseppkővel bevont edényt is találtak. Az ásatások folyamán, ame­lyek egészen az alsóbb, sárga agyagréteg aljáig hatoltak, 1 1 ősrégi tűzhelynyomot fedeztek fel. Némelyiküket háromszor egymás után is hasz­nálták, amint azt a hamuréteg kiégetett agyag­gal való váltakozása mutatja. A tűzhelyek kor­nyékén igen sok díszített és sima edénytöredéket is találtak. A nagyobb töredékek főleg a terem falainál, a kisebb cserepek a terem középső, nyil­ván erősen járt részein fordultak elő. Az edény­töredékek legtöbbje itt is vonaldíszítéses, jelleg­zetes bükki kultúrát mutat. A díszítés rovátkái fehér, sárga vagy vörös okker festékfölddel van­nak kitöltve. Az agyagedényeken kívül egy csont­fésű és egy fésűtöredék is kikerült az ásatások folyamán. Mindkettő mestermű és a vonaldí­szítéses kerámia korából ritkaság. Érdekes lelet egy tökéletesen formált csont gyűrű, csont fülbe­valók, átfúrt kagylók stb. A kőszerszámok közül legtöbbnyire obszidiánkések és kaparok kerültek elő, amelyeknek anyaga valószínűleg a Hegyalja környéki vulkáni eredetű hegységből származik. Több, kőből készült gabonamorzsolót, sőt szene­sedéit gabonamaradványokat és faszéndarabo­kat is találtak. A leletek nagy része ma Prágában ésa Eiptovsky Mikulás-iSzlovák Karsztmúzeum- ban van.

A leletek bizonysága szerint tehát a prehiszto- rikus ember már a Domicában is lakott. Régé­szeti szempontból itt igen fontosak az agyagba vágott lépcsők és a Szentélyben talált fáklya­nyomok, valamint a falra rajzolt — az edények díszítéséhez hasonló — ornamentum. A Bátor­ság termében talált, cseppkővel bevont ép agyagedényen még látható a vonaldíszítés.

A Baradla és a Domica őslakói a neolit kori emberek azon törzséhez tartoztak, akik az idő­számításunk előtti harmadik évezredben a Duna mentén, a Fekete-tengertől a Rajnáig éltek. Ezen a területen néhány jellegzetes kultúrcsoportot különböztetnek meg a régészek. Barlangunk lakói abba a kul Hírcsoportba tartoznak, amelyik a Bükk hegység és a Gömör—Tornai-karszt vi­dékén az un. bükki kultúrát fejlesztette ki.

A barlang a neolit kori embernek nemcsak kényelmes otthont nyújtott, de vallási szertartá­soknak is színhelye volt. Nem tudjuk bizonyo­san, hogy használták-e abban az időben a bar­langot temetkezési helynek. A neolit kori ember kultúrmaradványai között ugyanis egyetlen te­metett csontváz sem akad sem a Baradlában, sem a Domicában.

A leletek alapján előttünk áll a Baradla—Do­ni ica-rendszer őskori múltja.

Legelőször a jégkorszak vége felé, egy hideg időszakban költöztek bele élőlények: barlangi medvék. Ezek éppúgy a hideg és az állati ellen­ségek elől keresték fel menedékül a barlangot, mint az ember. A jégkori ember jelenléte a bar­langban nagyon valószínű.

Időszámításunk előtt mintegy ötezer évvel a Baradlában a csiszolt kőkor embere telepedett le. Ez az ember a földművelés kezdetén állott, lakásul csak kezdetleges, agyaggal betapasztott, ágakból font kunyhókat használt. Díszes,,bükki” edénycscrepeit, étel maradványait, a töméntelen állatcsontot ma is megtaláljuk a Denevér-terem és a Róka-barlang környékén. A csiszolt kőkor embere a barlangban is felépítette kezdetleges

Állatcsontokból faragott és csiszolt használati tárgyak (horog, fésű, lyukasztó, tor) a Baradla-barlang neolitikus leletanyagából

kunyhóit. Erre mutatnak a Hang verseny terem­ben és a Denevérágban feltárt cölöpnyomok, amelyek úgy keletkeztek, hogy az ember házának vázát az agyagba szúrt cölöpökre építette, hogy a barlang nyirkos, hideg talajától távol tartsa fek­vőhelyét. Ennek ellenére is megtámadta azonban őket a barlanglakok jellegzetes betegsége: a reuma, amit a nagyszámú reu másán deformáló­dott végtagcsont-lelet bizonyít.

Az ezután következő rézkor és bronzkor alatt (közel 3000 évig) — úgy tűnik — nem lakott ember a barlangban, legalábbis emlékeiket a mai napig nem találták meg. Feltűnően nagy szám­ban találták meg azonban a korai vaskor embe­rének leleteit. Időszámításunk előtt 500-1000 évvel élte k ezek az emberek a Baradlában. Leg­első lelőhelyéről „hallstatti kultúrának” nevez­zük kultúrájukat.

A hallstatti emberek edényeire jellemző, hogy a díszítéseket nem karcolták bele az edény fa-

lába, mint a ,,bükki” emberek, hanem magát az edény falát alakították bordásra, kiemelkedő bütykökkel, csavart díszekkel ékesítették és grafitporral fényesítették. Ennek következtében felületük olyan csillogó fekete, mintha mázzal vonták volna be őket.

Említettük már, hogy a sírok és az aranylelet is a hnllstatti korbó/származnak. A sírokba utra- valóul gabonát, húst stb. tettek a cserépedé­nyekbe, sőt kedvenc ékszerét, fegyverét is elte­mették a halottal.

A hallstatti emberek, bár már a vaskorban éltek, mégis főként bronzeszközöket használtak, a vasat még alig ismerték.

Érdekes folyamatra világít rá az, hogy az em­berek ilyen nagy szünet után ismét arra kény­szerültek, hogy a barlangban keressenek védel­met. Az ősközösség lassú bomlása akkor jutott fordulópontra, amikor nagymértékben elterjed­tek a bronzfegyverek és birtokukban egyes em­berek nagyobi) tömegek felett magukhoz tudták ragadni a hatalmat, így az új társadalom kiala­kulásának küszöbén állandó volt a háború. Ezért annak ellenére, hogy a kora vaskorban már jó házat tudtak építeni, mégis szívesen keresték fel az emberek a Baradla megbízható sziklabástyáit, ahol viszonylag kis erővel is megvédhették ma­gukat. Feltehető az is, hogy a barlang környékén állandó telepük vagy falujuk volt, s csak hadi­állapot idején költöztek be a barlangba.

Mindenesetre itt éltek, talán évszázadokon át is, az örök sötétségben, ami ellen máglyákkal, tábortüzekkel védekeztek. Lebilincselő látvány le­hetett a hatalmas Fekete teremben, vagy a Dene­vér-teremben lobogó tüzek fénye mellett sürgő­forgó emberek tömege, amint mindennapos mun­kájukat végzik, házaik előtt ülnek, vagy jószá­gaikkal foglalkoznak. A csiszolt kőkorszak em­berének már voltak háziasított állatai, s a vas­korban jóformán már valamennyi állatot házia- sították azok közül, amelyeket ma is tartunk. Ha ők a barlangban laktak, kincsüket, az állatot sem hagyták a szabadban, legalábbis éjszakára be kellett vinniük a barlangba. Csakhogy szá­munkra elképzelhetetlen, hogyan hajtották be az ijedős jószágokat a barlang sötét, meredek bejáratán.

Mindaz a szemét, ételhulladék, trágya, amely ezekben az időkben a barlang termeiben lerakó- dott, összekeveredett a régészeti leletekkel, el­korhadt, s ma egy fekete, zsíros tapintató réteg, az úgynevezett „kultúrréteg” alakjában észlel­hető. Ez borítja be a Baradla eredeti, sárga agyag­ját az aggteleki barlangszakaszban. A kultúr­réteg helyenként méternyi, mint a Róka-barlang­ban, vagy a Csontházban, másutt csak néhány centiméter vastag, mint a Hangversenyterem­ben, vagy a Denevér-teremhez vezető folyosón. A hajdani máglyák kormát pedig ennek a rész­nek feketére füstölt cseppkövei őrizték meg mind a mai napig.

A barlangnak azonban nemcsak történelem előtti lakói voltak, egyes területein megtalálták a történelmi középkori ember emlékét is.

A Baradla élővilága

I)r. Dudich Endre 1930-ban végzett kutatásai óta a Baradla állatvilágát igen jól ismerjük. Meg­állapításai szerint a barlang 262 fajta állat szá­mára nyújt menedéket, sőt egyesek számára ki­zárólagos életkörülményeket biztosító nyugodt hazát is. Azóta — az ifjabb kutatónemzedék munkája nyomán — az ismert barlanglakó állat­fajok száma már jóval 300 fölé emelkedett. Isme­rünk olyan élőlényeket a barlangban, amelyek másutt nem is élnének meg, a felszínen biztosan

elpusztulnának. Ezeknek ősei már évezredekkel ezelőtt barlanglakokká váltak, s azóta a számta­lan generáció utódai tökéletesen alkalmazkodtak a baradlai életkörülményekhez. Az örök sötét­ségben szemük vagy elcsökevényesedett, vagy teljesen visszafejlődött. Egyes fajoknál a látó­szerveknek a nyomát sem találjuk már meg. lestük színező anyagai elvesztek: színtelen, áttetsző vagy fehér lényekké változtak. A fel­színi állatvilágra oly jellemző szaporodási évi ciklusossága Baradlában ugyancsak ismeretlenné vált. Az állandó és egyenletes körülmények kö­zött az élővilág elvesztette időérzékét: télen és nyáron, tavasszal és ősszel egyaránt és egyforma mértékben él közöttük a párkeresés ösztöne, állandóan találunk újszülött, fiatal és idősebb egyedeket. Ezeket a barlang sajátságos körül­ményeihez alkalmazkodott állatokat állandó barlanglakoknak nevezzük. A Baradlában az állandó barlanglaké) állatok világát nagyszámú rákféle (legismertebb közülük az aggteleki vak­rák: Niphargus aggtelekiénsis Dudich), légy­fajok, bogarak, pókok, férgek és csigák, valamint egy atkafaj képviseli. Közülük leggyakrabban és legkönnyebben az ón. „szemercsés vakász”-szál (Mesoniscus graniger) találkozhatunk. Ez egy 5-7 mm hosszú, fehér, vak, pincebogárszeru ászka. A falakon, a köveken és különösképpen a járdákon néhol nagy mennyiségben fordul elő. A lépcsőket, járdákat azért kedveli, mert ezeken többnyire mindig talál a látogatók cipőtalpával behurcolt, valamiféle parányi, szerves tápanya­got-

A ,,pokoli vakrák”, ahogy a Baradla már emlí­tett másik jellegzetes őslakóját szokták nevezni, kb. 2,5 cm-re megnövő fehér, vak, felemás lábú állat, amely a patakvizek vörösessárga iszapja felett látható.

Vannak azonban szép számmal olyan állatok is a barlangban, amelyek csak az év vagy a nap bizonyos szakaszaiban húzódnak be oda, s egyéb­ként kijárnak a felszínre táplálkozni, élelmei ke­resni. Ezeknek a barlangkedvelö állatoknak a csoportjába több mint százfajta állatot soroz­hatunk. Leginkább a bejáratok kornyékén ta­nyázó pókokat, legyeket, szúnyogokat, csigákat, de még egyes lepkéket, sőt magasabbrendú lénye­ket is, amennyiben a legnagyobb termetű bar­langlakot, a denevért is ide kell sorolnunk.

A denevérek csodálatosan megérzik a barlang­ban az alkonyodás időszakát, s ilyenkor a sötét üregekből, ahol nappali pihenésüket töltötték, sebesen repülnek a kijáratok felé. Táplálékukat a felszín éjjeli rovaraiból nyerik. Hajnalonként azután ismét visszaáramlanak a barlang sötét világába. Tájékozódó képességük és barlangi helyismeretük csodálatos.

A denevér nemcsak az abszolút sötét barlang­rendszer mélyéről kivezető földalatti utat találja meg, hanem ki is ismeri magát, tehát valósággal „lát” a fény nélküli barlangtermek rengetegében. Egy esetben sikerült megfigyelnem egy számo­zott gyűrűvel ellátott denevért, amelyik a Vető- déscs teremből indulva, a denevérági kijáratnál hagyta el a barlangot (a legrövidebb út 6 km), és nagy meglepetésemre, másnap újra a Vetődé- ses teremben találtam rá.

Telenként a denevérek a csendesebb, ritkábban látogatott barlangrészek sziklafalain és mennye­zetein, függő helyzetben, szekérkerék nagyságú fekete foltokat alkotva, ezrével összebújva alusz- szák téli álmukat. Ilyenkor testük hőmérséklete erősen lecsökken, s ha megfogjuk őket, akkor is csak hosszú idő múlva tudnak ismét valameny- nyire is magukhoz térni mély aléltságukból. Ilyen téli álmot alvó denevért néhány alkalom­mal meleg lakásomra vittem: sohasem éltek néhány napnál tovább.

Mint a legtöbb barlangnak, úgy a Baradlának is vannak olyan állati lakói, amelyek a felszíni és a barlangi életkörülmények közötti különb­séget „észre sem veszik”, mindkettő egyaránt

megfelelő számukra. Ezekkel az állatokkal (pl. ilyen a közönséges földigiliszta) nem is érde­mes különösen foglalkoznunk. Annál érdeke- sebbazonban a nem barlanglakó, hanem kizáró­lagosan a felszínen élő állatoknak a baradlai elő­fordulása. Ha a barlangban találjuk őket, vélet­len „vendégeknek” tekintjük a számukra idegen környezetben, és ha állatbarátok vagyunk, több­nyire sajnálattal tekintünk rájuk, mert tudhat­juk, hogy biztos éhhalálra vannak ítélve. Leg­gyakrabban az áradások vizei sodorják be a sötét barlangfolyosókra egyedeiket, de néha a nyíláso­kon, kőzet repedéseken is behullanak. A legérde­kesebb barlangi vendégek a Baradlában a gerin­cesek képviselői, a békák, tarajos gőték, egerek, pelék stb. A bejáratoktól sok kilométer távolság­ban is gyakran találhatunk kiéhezett békákat, amelyeket az áradás vitt be a föld alá. Hónapo­kig képesek eltengetni életüket a sötét üregekben, minden táplálkozás nélkül.

Egereket rendszerint novemberben és (lécem­ben lehet aránylag nagy számmal találni. Való­színűleg olyankor csúszhatnak be valamelyik repedésen a barlang üregébe, amikor téli álomra vonulva, a felszíni hasadékokba húzódva, leg­szívesebben a meleg, párolgó barlangi szellőző­ket keresik fel. Szánalmas látványt nyújtanak e szegény állatok, amikor futva, ugrálva, utolsó erejükig kitartva, hosszú százmétereken át nyo­mon követik a barlangjáró ember lámpájának imbolygó fényét, az utolsó reménysugarat.

A Baradla növényvilágát korábban csak szín­telen gombák és penészgombák képviselték. Zöld, klorofill tartalmú növények csak néhány éve jelentek meg az erősebb fényű reflektorok által megvilágított sziklafelületeken. Elsősorban mohák és zöld algák ezek, néha azonban egy-egy csenevész páfrány is megfigyelhető közöttük. Sajnos, amióta a korszerű, nagy fényerejű világí­tást kiépítették, a barlang gondozói nem győz­nek eleget küzdeni e zöld algafajta ellen. A ref­lektorok által megvilágított cseppkő- és falrész­leteken kéretlenül is olyan mennyiségben szapo­rodik el néhány év alatt, hogy az egész alapkőze­tet eltakarja smaragdzöld szőnyegével.

A baradlai vizekben említést érdemelnek még a vas- és mangánbaktériumok, valamint azok az egészen különleges kénbaktériumok, amelyek fény és szerves táplálék nélkül is anyagcserére képesek, a barlangban található szervetlen anya­gok fel használásával.

Különösen a hosszú túra útvonalán figyelhető meg jól, hogy a patakterasz kavicsainak felszí­nét egy helyenként fényes, másutt matt, korom­fekete bevonat borítja. Ez a bekérgeződés, amely csak a kavicsok szabad légtérrel érintkező felüle­tén fejlődött ki, nem koromlerakódás, hanem a vas- és mangánbaktériumok által a talajned­vességből kivont és kicsapott fémoxid rétegző­dése.

A barlang belsejében a korhadó fadarabokon igen sok gombamycélium is található; ezek he­lyenként valóságos szakállként vagy függöny­ként nyúlnak alá a régi falócákról. A Baradla virágtalan növényfajainak száma a húszat is meghaladja.

A barlangi túrára az aggteleki öt ven méteres sziklafal tövében nyíló természetes barlang­bejáraton át indulunk el. A sziklafal a jégkorszak végén, sima és függőleges törési lap mentén tör­ténő leszakadással alakult ki. A barlang jégkor­szaki bejárata e leszakadás előtt kissé távolabb, az országút irányában nyílott. Tulajdonképpen az Acheron-víznyeldnvk ősi elődje volt az ere­deti bejárat. A bükki kultúrájú ősember azonban már a mai bejáratot ismerte, amelynek nyílását a múlt században kibővítették és vasrácsos ajtó­val látták el. Azelőtt csak négykézláb mászva lehetett bejutni a barlangba. Ma — a huzat­viszonyok szabályozása miatt — tömör faajtó zárja a barlangot.

A bejárati lépcsősoron lefelé haladva, kupola­boltozató terembe jutunk. A falakon itt is, ott is színes cseppkőbekérgezések látszanak. Lefelé tartó beton lépcsőkön folytatjuk utunkat. Bal kéz felé tágas üreg ágazik ki, amely azonban mint­egy negyven méter után elszűkül és járhatat­lanná válik. Talaját nagy kőtömbök képezik, s ma is felismerhetők még a régészeti ásatások próbagödreinek mélyedései.

Egy alacsony és szűk, de rövid folyosószaka­szon haladunk most át, majd ebből kiérve, erősen kiszélesedik a barlang: a Csontház nagy kiterje­désű, de nem túl magas, kőtörmelékkel és bar­langi agyaggal erősen feltöltött csarnokába ér­tünk. A terem nevét arról a 13 teljesen épségben kiásott, zsugorított temetkezési móddal elteme­tett, történelem előtti csontmaradványról és kő­sírról nyerte, amelyeket a Nyári-féle ásatások hoztak felszínre 1876-ban. A Csontház talaja erősen fekete, a falak és mennyezetek pedig piszkos szürkék, néhol feketék. A talaj fekete színeződését az elégetett, vagy clkorhadt, elsze­nesedett növényi maradvány és hamu adja, amely részint még az ősember idejében, részint a későbbi korokban került be a barlangba. A ta­lajban, sokszor a felszínen is, ma is találhatunk még bükki és hallstatti kultúrájú cserépedény darabokat, fosszilis és történelmi időkből szár­mazó állat- és embercsontok társaságában.

Az út itt kétfelé ágazik. A Csontházból a ki­épített úton, boltozatos kapualagúton juthatunk át az Acheron-Zórráshoz, amely egy nagy, fekete, kormos mennyezetű és talajú sziklaüregben van. Benne láthatjuk meg a barlangban először az Acheront. Régi leírások szerint a terem végéből a múlt században még a napfényt is lehetett látni. Azonban ma a víznyelő eltömődött, s a világosság már nem talál utat rajta. Néhány év­vel ezelőtt azonban újabb nyílást robbantottak ide a felszínről, amelyen át az építkezésekhez szükséges cementet, egyéb anyagokat már csillé­vel is be lehet ereszteni a barlangba. Cserépedé­nyek, csontok itt is nagy számban lelhetők a ned­ves, ragadós fekete agyagtalajban.

Utunkat a betonjárdát követve folytatjuk to­vább. Átmegyünk az Acheron medrének első hídján. majd az átmenetileg összeszűkült üreg ismét kitágul és felmagasodik. Száraz időben a patakban vagy semmi, vagy csak állóvíz talál­ható. Felhőszakadások után azonban annyira megárad a folyó, hogy barna, szennyes víztö­mege még a betonutakat is magasan elönti árjá­val. Ez azonban csak nagyon ritkán fordul elő, s ilyenkor mód van a túrázás útvonalának módo­sítására.

Utunkat bal kézről az Acheron medre, jobbról pedig hatalmas méretű sziklatömbökből álló, terem felszakadás útján keletkezett barlangi om- ladékhegy kíséri. A néhol ház nagyságú kő­tömbök felületét vastagon lepi be a korom. Az omladék keletkezése tehát már igen régi eredetű.

Rövidesen igen erősen kiszélesedik a barlang. Jobb kéz felől a tágas üregben csaknem hetven méterre elláthatunk. Most látjuk csak meg iga­zán, milyen óriás méretű ez a terem, amelynek legnagyobb részét az omladék sziklahegye tölti ki. A jobbra elnyúló elágazás végen torkollik a barlang egyik tágas, de nem hosszan ismert oldalága, a Róka-barlang, amelyben a már emlí­tett biológiai kutatólaboratórium működik. Az omladékhegy lejtőjén fekete cseppkőkolosszusok ülnek, jelezvén a leomlás nagyon régi idejét. Bal kézre rövid útelágazás a Fiatalság kútjának ne­vezett cseppkőmedencéhez vezet. (Aki ebből iszik, tíz évvel lesz fiatalabb, más variáció sze­rint: ha leány az illető, még abban az évben férj­hez megy, ha legény, megnősül, ha férj, elválik, stb.: szóval csupa jó. Gyakorlati értékéről eddig még nem győződtünk meg.) Vize mindenesetre iható és ha kimerjük, hamarosan utánpótlódik. Bal oldalon, reflektorok által jól megvilágítva, érdekes cseppkő alakulatokat látunk. A patak vízszintje felett helyezkedik el a lapos hátú és nagy fejű Teknősbéka, felette pedig a szárnyait széttáró Sas, majd a falra akasztott vadászzsákmány, a kér Fácán.Tőlük jobbra a Szószék. Ugyanitt a meny- nyezeten sok sztalaktir-képződmény is látható. Helyesebben mondva: inkább sztalaktit cson­kok. A barlang múlt századi és század eleji bérlői ugyanis mindent elkövettek, hogy a látogatóktól minél több pénzt gyűjtsenek össze. A cseppkövet a vendégek kívánsága szerint, botokkal és kö­vekkel igen gyakran leverették. A Baradla talán sohasem heveri ki ezt az egykori vandalizmust. A cseppkőtörést ma már a törvény igen szigo­rúan bünteti, de a régi sebeket eltüntetni, sajnos, ez már nem tudja.

Az aggteleki rövidtúra

(Túraidő 1 óra)

A Teknősbéka után a jobb oldali mennyezet­ből hatalmas sziklacsúcs nyúlik alá: a Nagy- Függöny. Nem cseppkő, hanem mészkőszikla, amelynek bizarr alakzatát a régi árvizek mosták ki a kemény mészkőből.

A folyosó ismét keskennyé, de magassá válik. A betonút mindkét oldalán patakvíz tükre csil­log. A vízben gyakran láthatunk vakrákokat. A szép sziklasikátor azonban rövidesen ismét kirágni, s a betonút kétfelé ágazik. A bal oldali emelkedőre felvezető elágazás a hatalmas méretű Fekete terembe vinne, mi azonban ennek a rész­nek a megtekintését későbbre hagyjuk, s a víz­partot követő jobb oldali úton haladunk tovább. Az Acheron itt egy alsó és fiatal korú járaton keresztül, alulról kerüli meg a Fekete termet és a Hangverseny-termet. Ez az alsó vízvájta folyosó régebben csak nagyon nehezen volt végigjár­ható, a túraútvonal nyomvonalának hatáso­sabbá tétele érdekében azonban néhány évvel ezelőtt mesterséges tágításokkal, helyenként sziklarobbantásokkal kényelmesen járhatóvá tet­ték s benne betonutat építettek. Megkapó él­mény, ha a keskeny sziklafolyosóból bal oldalra bepillanthatunk a patak maga vájta alacsony medrébe, amelynek nyugodt, sima víztükrén megkétszereződnek a sziklaboltozat fantasztikus kulisszái. Ebben a barlangszakaszban csak egé­szen fiatal, üvegcsőre emlékeztető cseppkőcsapo­kat láthatunk, elsősorban amiatt, mert maga a folyosó is fiatal még, másrészt ezen a szakaszon a különösen erős időszakos árvizek sodra a szü­lető cseppköveket időről időre tönkreteheti. Megfigyelhetjük, hogy igazán nagyméretű, im­pozáns cseppkövek leginkább csak azokban a barlangszakaszokban fordulnak elő, ahová a pa­tak ma már a legnagyobb áradások idején sem jut el, tehát a magasabb fekvésű patak teraszo­kon, felső járatokban és sziklatermekben.

Az alacsony mennyezetű, helyenként széles, lapos mederszakaszból rövidesen egy minden eddiginél nagyobb üregbe jutunk. A belépéskor vezetőnk még nem kapcsolta be a reflektorokat, inkább csak érezzük a föld alatti csarnokrendszer roppant méreteit. A Táncterem alsó végébe ju­tottunk, ahol az eddig követett Acheron medrébe bal oldalról egy másik patak torkollik. Ez a víz­folyás a Styx, amely az egyesült barlangi patak névadója. A tekintet jobb kéz irányába több száz méterre kutatja a Barlangi-tó fölé boruló, csepp­kőterhes, tarka sziklaboltozat végét, balra pediga Táncterem széles csarnokában gyönyörköd­hetünk. Jól megépített padsorok vonják ma­gukra a figyelmet. Ezernél több vendég kényel­mes ülőfogadására alkalmas, pompás színházi csarnokot képeztek itt ki a barlangi hangverse­nyek számára. Ezt a gigantikus méretű üreget lépcsősor köti össze a kissé magasabb helyzetű / fa/igve/ senytere/nmel, amely különleges akusz­tikájáról ismert. Benne kiképzett karmesteri pódium és zenekari álláshely van. Ünnepélyes alkalmakkor itt szokták a híres baradlai hang­versenyeket rendezni. A gigantikus, természetal­kotta sziklaóriások birodalmában megszólaló ze­nekari muzsika páratlan élmény. A Táncterem sima betonpadlóján nemegyszer rendeztek már fényes bálokat, sőt tartottak már díszes eskü­vőt is.

A Táncterem Hangversenyterem alatti végé­nél egy alacsony folyosóból lép be a Styx-patak. A barlangrendszernek ez a vízfolyása a szlovákiai Domica barlangrészben ered. Az alacsony Styx- mederben egy darabig még járdák is épültek és régi betonhidak is vannak, de ezek a Tigris- terein régi feljárójánál megszűnnek, s a barlang­ág további szakaszai, egészen a fold alatti or­szághatárt jelző vasrácsig már csak a patak néhol derékig, néhol nyakig érő hideg vizében gázolva járhatók. Ebben, a csak edzett kutatók számára járható barlangrészben vannak azok a szifonok is, amelyek átúszásakor 1932-ben végképp be­igazolódott a Domica és a Baradla szerves össze- függése.

Sajnos, szomorú emlékű események is kötőd­nek a Styx e vizes járatához, hiszen ebben a szi fon folyosóban vesztették életüket 1965 szil­veszterén azok a pannonhalmi diákfiúk, akik tapasztalatlanságból nem számoltak kellőkép­pen a huzamos ideig hideg vízben tartózkodás veszélyeivel, s így szervezetük hőmérséklete a kri­tikus határérték alá hűlt.

A Hangversenyteremben — mint azt az itt végzett régészeti kutatások feltárták — rend­szeresen laktak a történelem előtti korok embe­rei. Sőt cölöpházakat és cölöpökre épített ágya­kat készítettek és rendszeresen tüzeltek is a bar­langban. Primitív cölöpkunyhóik oszlopainak szenesedett maradványait és a már kikorhadt oszlopok lyukait megtalálták a régészek a bar­lang agyagtalajában, amely itt nemcsak erősen kormos az elszenesedett növényi maradványok­tól és hamutól, hanem többfelé kemény kővé is ki van égetve. A feltárt tűzhelyeken számos meg­pörkölt, égett csontmaradvány tanúsítja a sok ezer évvel ezelőtti lakomákat. Sőt, s ez meglepő: a Baradla ősemberének kannibalizmusát is.

A Hangversenyteremben álló sztalagmitko- losszusok másodlagos vízoldás nyomait mutat­ják. Legfeltűnőbben látható ez a színes Csiszolt oszlopon és az Oskohón. A terem közepén levő útelágazásnál a jobb oldali betonutat követjük; a cseppkő fantomok kozott hamarosan átjutunk a barlang egyik legnagyobb és legszabályosabb kupolaboltozatu termébe, a Fekete terembe.

Ebben a csarnokban megdöbben ten áll meg a látogató és akarva, akaratlanul is megérzi, hogy a természet erői és a mérhetetlen idő olyan alko­tásokra képesek, amelyeket az ember nem tud utánozni. A terem talaja itt is fekete, de az oldal­falak és a hatalmas sziklakupola színes. A szta- laktitok és cseppkőbekérgezések sárgák, vörösek és fehérek. Valaha itt valóságos cölöpházfalvat épített az ősember. A talajban leszúrt tartó­cölöpökre állatbőröket feszítettek ki, ez szolgált fekvőhelyül. Föléje pedig ugyancsak állatbőrök­ből ki feszített sátortetőt húztak, hogy a csepegő víz ellen is védve legyenek. A barlang hidegétől és nyirkosságától azonban így sem tudták telje­sen megóvni magukat.

A Fekete terem cseppkőképződményei közül a legérdekesebb az úttól balra látható Télapó és a 13 méter magas, ugyanolyan átmérőjű Óriás­cseppkő. További érdekes alakú cseppkövek még

a gunnyasztó Fülesbagoly és a Bagolyvár nevű sötét oszlopok.

Utunkat innen a jobbra ágazó betonúton folytatjuk. Mesterségesen tört, rövid folyosón haladunk át a csodálatos, színpadszerű panorá­mát nyújtó Tigris-terembe. A terem mennyeze­tén, jobbra fenn látható, tigrisre emlékeztető képződmény csak a terem névadója; legszebbek a roppant gazdagságú hatalmas sztalagmit- oszlopok. Közülük is a legnagyobb a Széchényi- emlékoszlop. Fekete, koromlepte felületére a frissebb, újabb vízszivárgások már vékony, fátyolszerűen áttetsző cseppkőleplet szőttek.

A Tigris-teremből alacsony, vízvájta folyosó vezet egy óriási csarnokba. Reflektorok fény­pompájában a barlang cseppkövek ben legdúsabb, talán legszebb terme áll előttünk, az évszázados őserdő vadonjára emlékeztető Oszlopok csar­noka. A terem utunk méltó koronája. A fensé­ges, vaskos cseppkőtörzsek rengetege olyan sűrű, hogy az üreg valódi nagyságát e csillogó kőcso­dák erdejétől át sem tekinthetjük.

A járda kiszélesedő részének jobb oldalán emelkedik az Aradi 13 emlékoszlopsora. Az egyik felett sisakra emlékeztető sziklaformát világít meg a reflektor.

Akármerre nézünk, mindenütt feltűnhet, hogy az álló oszlopok erdeje kidőlt óriástörzsek rom­jaira épült. Talán egymillió évvel ezelőtti — az akkori oszlopokat elpusztító — földrengés jelei fekszenek előttünk. A rajtuk nőtt képződmények kora legalábbis egy évmillióra tehető. A szám­talan vaskos, fekvő oszlop közül egyet említünk csak néven: a Petőfi koporsóját. A Vértanúk 13 oszlopával szemben, egy szép színes sztalag- mit (Fejfa) tövében fekszik fekete kőteste. Raisz Keresztély e fekvő törzsekről még azt hitte, hogy őket az egykori látogatók döntötték halomra. A feltételezett vandalizmus miatti szomorkodá- sában „Palmira omladékai“-nak nevezte el a ter­met. Erről azonban itt szó sincsen. A folyamat természeti jelenség: a cseppkövek növekszenek, elpusztulnak, s romjaikon újabbak épülnek.

Utunk balra kanyarodik. A vezető megüti a Jósnő sztalagmitját. Hosszú, búgó, mély kon- dulása nem annyira a jövőt jósolja, mint inkább a múlt eseményeiről beszél: a képződmény aljá­ban folytatódó cseppkőbekérgezés valamikor agyaghalmot vont be. Az agyagot a kemény ké­reg alól idővel kimosták a vízfolyások, s helyén üreg, mélyen rezonáló természetes hangszekrény keletkezett.

Némelyik tömött cseppkőnek is van hangja, ha gyengén megkoccantjuk: e hang azonban sok­kal inkább üveg vagy porcelán csengésére emlé­keztet. A Jósnőtől mindössze öt méterre már ki is próbálja túravezetőnk a Leborult Orgona cseppkősípjainak csengését.

Lépcsős járdánk most négyfelé ágazik. A szem­ben, egyenesen folytatódó lépcsőzeten az Oszlo­pok csarnokának felső termébe sétálunk fel. Itt is hatalmas cseppkőalakzatok nőttek. A karcsú Egri minaret tűnik legelőször szembe, mögötte pedig a jókora Szo/norófúz. Bal oldalon cl mellőz­zél k Eger-v ár ostromát, majd az út legmagasabb pontján, a Kilátóban pihenünk meg kissé. Innen alátekintve felejthetetlen a panoráma. A vezető által kapcsolt váltakozó megvilágítási effektu­sokból hol csak sziluettben, hol pedig teljes színpompában ragyognak a színes, ezerarcú kő­kolosszusok. A Kilátóból érdemes szemügyre venni a terem alsó felét határok) cseppkőerdőt, melynek sűrű sztalagmit törzsei közül a termé­szet legérdekesebb alakutánzata a Krinolinos nő. Vezetőnk itt hívja fel figyelmünket a Ponty nevű képződményre is. Valóban, a fekete, kor­mos sziklafalon fehér, hal formájú bekérgezést látunk. Ez a cseppkőréteg is azóta vált ki a szi­várgó vízből, amióta a fáklyás látogatás sűrű füstje megszűnt a Baradlában.

Utunk a Kilátónál újból kétfelé ágazik. A jobb oldali elágazást követve a terem körbejárása

után visszaérkeznénk az Oszlopok csarnoka alsó részébe. 1960 tavaszáig a túrázók ezt a járdát követték, s az Oszlopok csarnokából a már egy­szer bejárt útvonalon át visszasétáltak a Tigris­terembe, majd a Fekete terembe, ahonnan a I )encvérági folyosón és kijáraton át érték el a fel­színt. Mi azonban ma már a bal oldalra kiágazó új lépcsősoron az 1960. április 4-én, hazánk fel­szabadulásának 15. évfordulóján látogatóink számára megnyitott barlangszakasz megtekin­tésére indulunk, miután korábbi feltáró- és ku­tató munkálatainkkal a Baradla e részét hozzá­férhetővé és kényelmesen járhatóvá tettük. Az itt kezdődő új járat neve ezért Felszabadulás-ág.

Meredek lépcsősoron ereszkedünk alá. A Fel­szabadulás-ágban a barlang méretei kisebbekké válnak, a cseppkődíszek azonban dusabban je­lentkeznek, mint a már látott szakaszokban. A lé]X’sősor bal oldalát egy mély, szakadékszerű üreg szegélyezi, aljában, ahol most jókora szikla­tömbök fék ősznek, ősi folyómeder ágya húzó­dik. Egy cseppkőkapun áthaladva, ragyogó szép­ségű kis terembe jutunk be. Színes cseppkő­képződményei közül a kristályosán csillogó hó­fehér Tarpataki vízesés köti le figyelmünket. A mennyezetet roppant sűrűségben hosszú, vékony sztalaktitok díszítik.

Szűk sziklasikátoron keresztül rövidesen egy újabb terembe, a Tordai hasadékba érünk. A ref­lektorok fénypompájában fejünk felett egy meg­lepő magasságú, széles sziklakanyon emelkedik, falait változatos cseppkőbekérgezések borítják. A teremben levő ferde állású sztalagmitok arány­lag friss keletű beomlásokra, sziklamozgásokra utalnak.

Egy ferde sziklamennyezetű kisebb átjárón visz tovább utunk a Felszabadulás-ág Díszter­mébe. A túraútvonal legutolsó kis terme a Csipke terem. Finom csillogású mennyezeti cseppkő­csapjai ékszerként ragyognak a reflektorok fény­sugarában.

Innen rövid — csak néhány éve robbantott — tárón át érünk ki a felszínre, ahol a hegy­oldalba épített gyalogösvény néhány perces sétá­val kiindulási pontunkhoz, az aggteleki Barlang Szállóhoz vezet vissza.

Az aggteleki középtúra a barlang Hangver­senyterméig azonos a rövidtúra útvonalával. Itt kétféle programból választhatnak — már a belépőjegy megváltásakor — a látogatók.

Az egyik lehetőség: a Hangversenyteremben helyet foglalnak a turisták és kb. 25 percig tartó klasszikus zenét hallgatnak végig a páratlan akusztikájú bariangüregben. Ezután a Fekete teremtől folytatódik a kirándulás a felszínig, az aggteleki rövidtúrának megfelelően.

Választhatják a látogatók a barlangi csónak­túrát is. Ennek során végigcsónakáznak a kb. tél kilométer hosszú barlangi tavon (időtartam 30-40 perc), majd visszatérve, a Fekete teremtől a felszínig a rövidtúrával egyezik meg az útvo­nal. (Az akkumulátorral működő csónakok ké­nyelmesek, biztonságosak, egyenként 15—20 fő befogadására alkalmasak.)Számolni kell azonban azzal, hogy hosszú szárazságok után a tó vize olykor elapad.

Az aggteleki

oo középtúra (Tú raidő körü Ibe/ü / / óra 30 perc)

A jósvafői rövidtúra (Túraidő l óra)

A barlang jósvafői bejárata mesterségesen tort, első szakasza téglával boltozott, vízszintes alagúttal kezdődik. Mintegy ötven métert nyíl­egyenesen haladunk, majd a táróvágat jobbra kanyarodik, s mindjárt egy második ajtón, a hu­zatfogó kapun lépünk át. A vágat csakhamar lejteni kezd, majd a bejárattól 122 méter távol­ságra beérünk a Barad la természetes üregeibe.

E hosszú mesterséges bejárati táróvágatnak igen érdekes története van. Eredetileg csak hat­van méter hosszúra tervezték, s az egyenes kez­deti szakasz ki hajtása után igen megdöbbentek készítői, amikor a barlang üregét még mindig nem érték el. Csak utólag derült ki, hogy a fel­mérés adatainak térképi felrakásánál a térkép­szerkesztők egy 60 méteres mérési távolságot egyszerűen kifelejtettek a számításból. A hiba azonban már megtörtént, a pénz pedig elfogyott. Kaffka Péter, a bejárat lelkes építője azonban nem adta fel a harcot. Minden ingóságát és in­gatlanát pénzzé tette, s előteremtette a folyta­táshoz szükséges anyagi fedezetet. Most már azonban a tárnát nem terv szerint, hanem érzés után, majd, amikor már az összekopogtatást is át lehetett hallani, hang után mélyítették tovább, míg végül is önfeláldozó, hősies kétévi küzdelem után, az áttörés sikerült. A Baradla 1928 kará­csonyán Jósvafőn új bejáratot kapott. Kaffka Péter azonban ez alatt a két esztendő alatt ko­romfekete hajú ifjúból galambősz aggastyánná öregedett. A barlang bejárata felett elhelyezett márvány emléktábla törhetetlen akaratát örö­kíti meg.

A természetes barlangi sziklafolyosó egy víz­szintes talajú kisebb teremmel kezdődik, amely­ből kiépítetlen járat ágazik a jósvafői Labirintus­hoz. A barlangot formáló jégkori föld alatti pa­tak vize ezen az úton folyva érte el a felszínt, a mai Tengerszem Szálló mögötti meredek völgy- fejben levő forráselőbukkanásban. Mi azonban most balra, a fold alatti folyómeder egykori víz­folyási irányával szemközt haladunk. Szűkület után újabb, az előbbinél is tágasabb, háromszög alakú terembe érünk, ahol jól megfigyelhetők e hegységrészt alkotó ferdén álló, alsó-triász korú mészkő- és dolomit rétegek. A kőrétegek ma kidomborodtak, „preparáltak”, mert a lá- gyabb anyagot a víz kimosta közülük.

Sem itt, sem a következő, mintegy 300 méte­res szakaszban, nem találkozunk azonban még cseppkőképződmények kel. Ebben az erősen réte­ges, agyagos, palás réteglapokkal változatos fel­építésű kőzetben ugyanis a cseppkőképződés fel­tételei nincsenek biztosítva; a szivárgó vizek az agyagos réteglapok síkját követik, s mészkővel alig-alig érintkeznek. A barlangba jutó víz mész- anyag-tartalma szegény, bár már itt is mintegy 100 méter vastagságú mennyezet van felettünk.

A barlangnak egyébként ezen a jósvafői rövidtúra útvonalán patakos vízfolyása még ár­vízi időkben sincsen; a barlangfolyosó száraz, inaktív patakmederré vált. Egykori patakja ma azA/só-bar/angban, mintegy 40méterrel melyebb szinten folyik.

Utunk most szerpentinezve kanyarog fel egy sziklaomlás termet kitöltő kőzethegyére. Több jelből ítélve, ez az omladék az egész barlang leg­fiatalabb keletű terem felszakadása, mindössze körülbelül 10-15 000 éves. Ha meggondoljuk, hogy a Baradla életkorát körülbelül kétmillió évre kell visszavezetni, bizony nem tűnik olyan soknak ez a néhány ezer esztendő.

A sziklahegy tetejére érve, szép rálátásunk van a terem bal oldali sziklafalát alkotó „Vetődési síkra”. Az egykori földkéregmozgás emlékét megörökítő kőzetcsúszási lap mentén vált le és szakadt alá a sziklamennyezet.

Újabb szűkületen haladunk át, majd ismét omladékhegyeken kapaszkodik betonjárdánk. Az újabb terem beomlása azonban már jóval ré­gebbi keletű: a mennyezeten felismerhetők a beszakadás utáni vízmosásra valló, legömbolyö-

dött sziklaélek is. A szakadás tehát a barlang aktív korszakából, legalább 300 000 évvel ezelőtti időből származik.

E termet elhagyva, őseredeti patakmeder­szakaszon haladunk. A régi patak itt több ágat is követett, amelyek hol elváltak, hol ismét egye­sültek egymással. A folyosó eleinte alacsony, de rövidesen keskeny, kanyonszerű járattá válik, melyből végül is kissé ereszkedve, egy ferde síkú, ,,mozaik mennyezetű” szakaszon át jutunk a barlang eddig látott legnagyobb folyosókiszéle­sedéséig.

A Vetőc/éses terembe értünk. Magas és széles csarnokra pillanthatunk, s máris látjuk: az üreg arculata megváltozott. Az eddig követett, többé- kevésbé szűk vízmosásokat komoly méretű föld alatti folyómeder, barlangalagút váltja fel. A je­lenségre megvan a magyarázat is.

A teremmé szélesedett barlang folyósé) bal oldali — mintegy ötven négyzetméteres — szik­lafalában hatalmas hegymozgásnak, csúszási sík­nak, vetődésnek a metszetét látjuk. Ennek tövé­ben pedig egy mély barlangi víznyelő sziklatorka tátong. Nos, ez a víznyelő adja meg a méret­különbségek magyarázatát. Az Aggtelek irányá­ból ősidőkben erre áramlott víz jelentős része ugyanis a nyelőn át az Alsó-barlangba juthatott, így tehát az általunk eddig bejárt szakaszok ki­mosására csak a maradék, a nyelőbe nem került víztömegek maradtak. Minthogy pedig egy barlang folyósé) szélessége mindig egyenesen ará­nyos az azt kiformáló vízfolyás átlagbőségével, most már érthetővé válik a barlang feltűnésen változé) mérete.

A következő szakaszban, az úttól mindenütt balra, még több kis víznyelé) nyílását figyelhetjük meg. A jósvafői Fekete teremben az erősen réte­gezett, agyagos alsó-triász kőzetsort a hegység fé) tömegét képező, fiatalabb triász korú „wetter- steini” mészkő váltja föl. Es innen kezdve már a cseppkőalakulatok is megjelennek.

Az elséí említésre méltó cseppkő az út jobb ol­dalán egy vaskos sztalagmit. A látogatók Csepp­kőország határkövének keresztelték. A másik oldalon szép bekérgező travertinókon csillan meg a fény: a Megfagyott vízesés cseppkő- zuhatagán. Tövében újból egy szűk nyílás, víz- nyelé) torka tátong.

Utunk rövidesen ismét emelkedni kezd: a Kaffka-terem feljárójához érkeztünk. Itt már akárhova tekintünk, cseppköveket látunk. A jobb oldali sziklafalon függé) Záp fogra, majd a meny- nyezet cseppkő függönyére, alatta pedig a hízott Sertésre hívja fel vezetőnk figyelmünket. Balra áll a Búboskemence hatalmas sztalagmitja, felette függnek a Medúzák. Egy mély üregben két összenőtt, egyforma nagyságú sztalagmit pompázik: a Sziámi ikrek. A sziklaoldalon pedig a Tintahal és a Pálmalevelek.

A terem mennyezetét hatalmas, tükörsima réteglap alkotja. Talaja azonban egyenetlen, kő­tömbök halmazával fedett. Utunk a Krokodil­szájat mellőzve, a terem közepén átívelt) beton- hídon vezet tovább. A járda melletti színes csepp­kövekkel dúsan borított fal részletben a Hentes­üzletet csodáljuk. Felül csillog a Háj, alatta a Szalonnaoldalak lógnak, legalul pedig egy raká­son a belek és egyéb belsőrészek sorakoznak, fölük kissé jobbra nagyobb kőtömb: a Tőke, rajta a Pacal. A „pult” előtt pedig a sztalagmit vásárlók állanak. A terem másik oldalában Eskü­re emelt kezet figyelhetünk meg, előtte pedig a Halászbástyát mintázza a szeszélyes cseppkő­csoport. A Kaffka-teremben legszebb mégis az Atlasz oszlopa, s tőle alig négy méterre egy újabb színes képződmény, a Habos fagylalt.

Megállapíthatjuk, hogy a jé)Svafői barlang­szakasz színei sokkal változatosabbak, mint az aggteleki rész képzéxlményeié, koromlerakéxlás- nak pedig nyoma sincs. Valóban, itt a cseppkö­vek még eredeti, kormozatlan fényükben ragyog­nak. Az áttetszé) fehér képződmények anyaga

Az Óriások terme és a hozzá csatlakozó járatok hossz-szelvénye

teljesen tiszta, szennyeződésmentes vízből vált ki és rakódott össze az évszázezredek időren­getegében.

Az eddig bejárt részeket Kaffka Péter fedezte fel 1922-ben. Most haladunk át azon az alacsony, kőtámfallal alábiztosított mesterséges folyo­són, amelyet ő tort át a következő terem, a Szín­pad irányából. Vass Imre tehát eddig, a Szín­padig tárta fel a Baradlát, s nagy jelentőségű felfedezése (1825) után csaknem száz évnek kel­lett eltelnie, mire újabb kutatók továbbfejlesz­tették úttörő munkáját.

A Színpad a jósvafői túraszakasz legdúsabb képződményei terme. Félkör alakú betonjárda ,,nézőterének” bal oldalán sztalagmiterdő: a Szereplők állanak. Felettük a mennyezeten ezerszámra függenek a jóval fiatalabb, mindössze talán néhány ezer éves sztalaktitok.

Az úttól jobbra, alattunk kis vízmedence, partján pedig csillogó cseppkőcsoportozat lát­ható, Tóparti kastélynak nevezik. A medence másik oldalán álló kisebb sztalagmitok pedig a Fiirdőző várkisasszonyok.

Szűkületen jutunk át a következő terembe. A járda mellett jobbra karcsú cseppkőoszlop fehérük, szépen példázva a sztalaktit-sztalagmit összeforradásából alakuló, oszlopképződési fo­lyamatot. Ezen a járdaszakaszon rendszerint mindig nagy számmal találhatunk fehér, vak barlanglakó ászkákat: Mesoniscusokat.

A ferde, sík mennyezetű szakadékterem elején, az út felett balra, egy hatalmas méretű, sötét csarnok szája tátong. Mi azonban elhagyjuk és lefelé haladunk a kiépített utón, [óbb kézre a Lőcsei Fehér Asszonyra emlékeztet egy kormos, cseppköves szikla, de egyébként igyekszünk mi­előbb átjutni ezen az egyáltalán nem bizalom­gerjesztő statikájú, boltozatlan termen. Érdemes sietni, mert az egész barlang legnagyszerűbb része csak ezután következik.

Keskeny csigalépcsőkön emelkedik felfelé az út, s egyszerre egy roppant méretű, beláthatatlan végű csarnokban találjuk magunkat. Az Óriások terme a barlang legnagyobb, teljes egészében áttekinthető csarnoka. Hossza 200 méter, széles­sége 70, magassága pedig 41 méter korül van. A roppant boltozat egyelőre még nem látható. A villanyokat csak később gyújtja meg vezetőnk. Égnek meredő hatalmas sztalagmittörzsek emel­kednek a csillagtalan égboltra emlékeztető ko­romfekete, végtelennek tűnő magasságba. Jár­dánk kétfelé ágazik. Jobbra követjük azt és előre megyünk rajta mintegy 30 métert. Innen lesz a kilátás a legszebb.

A vízcseppek éles csattanása elárulja, hogy na­gyon magasról hullanak alá. Vezetőnk most megkongat néhány cseppkőlécet. Búgó hang tölti meg a termet, amely csak sokára ül cl a rop­pant boltozat visszhangzó üregében. Végre a reflektorok is kigyulladnak. A látvány felejthetet­len. Itt akarva, akaratlanul is megérzi a látogató, hogy nem véletlen a Baradla világhíre. Az Óriá­sok termében törpévé, hangyává zsugorodik az ember. A látottak leírásához gyenge, szegé­nyes lesz a képzelet. Nézni, csodálni kell, amíg bele nem fárad a szem és az agy. Hát ilyet is ké­pes alkotni a természet! A víz és az idő. A leg­nagyobb erők a Földön!

Mintegy negyed óráig tart, amíg a termet kör besétáljuk. Vezetőnk cseppkőneveket emleget, itt azonban ennek már nincsen fontossága. Az ember fantáziája idáig a részleteket kereste és az egyes formákban vélt hasonlatosságra lelni, most itt az egésznek a csodáját érzékeli. Vajon mit érzett itt az az ősember, aki ötezer évvel ez­előtt talán vizet keresve vetődött erre, égő, lo­bogó fáklyájának világánál? Vass Imre találta meg első ízben mezítlábas lábnyomát az agyag­ban, s cserépkorsójának töredékét.

A Korinthoszi oszlop nyolcméteres sztalag- mitja után nemsokára újabb cseppkőóriás mellé érünk. A rég kidőlt kolosszus neve: Zeppelin. Amióta fekszik — sok tízezer év óta —, az olda­lán újabb sztalagmitok nőttek. A Pisai ferde­torony több méteres átmérőjű törzse is legalább 17 0(X) év óta áll ferdén, amint a tetején nőtt egyenes állású kisebb képződményekből ez ki­számítható. A Sorompó után levő útelágazásnál a bal oldali betonlépcsőn haladunk, s rövidesen az egyik legszebb cseppkőképződmény, a Kínai pagoda előtt állunk. Kevéssel utána az Oroszlán­fej, a Női lovasszobor és az Anya gyermekével a legfeltűnőbb cseppkőfigurák.

Az Óriások termében tett körsétánk az Ős­ember (Ganymedes) kútja mellett ér ismét vissza a már ismert útra, ahol túránkat, a jósvafői ki­járatig visszafelé haladva, felejthetetlen benyo­másokkal gazdagon fejezzük be.

A barlangrendszer legszebb és legváltozato­sabb túraútvonala a jósvafői középtúra, amelyen átismétlés nélkül járható végig a cseppkőbarlang jósvafői oldalának teljes, villanyvilágítással ellá­tott szakasza, mintegy két kilométer hosszúság­ban. Ez az útvonal magában foglalja a jósvafői rövidtúra látnivalóit is, de elvezet a legnagyobb európai cseppkőóriáshoz, a Csillagvizsgálóhoz, és bemutatja a Styx sziklamedrének és belső bar­langi víznyelőinek titkait is. A jóval több látvá­nyosság ellenére sem nehezebb és fárasztóbb a végigjárása, mint a jósvafői rövidtúra útvonal­nak. Ahogy mondani szokták: a legkisebb erő­ráfordítással a legtöbb érdekeset ezen a barlang­túrán lehet látni.

A fenti megállapítás alapja, hogy amíg a jósva- fői rövidtúrában a látogatók oda- és visszaút bán is megteszik az Óriások terme—kijárat közötti, sok szintkülönbséget tartalmazó szakaszt, addig a középtúra vonalvezetése rendkívül gazdaságo­san bánik a látogatók energiájával. A Vöröstói lépesős bejáraton indulunk, s a barlang patak­medréig jelentkező szintkülönbséget így csakis lefelé vezető lépcsősoron győzzük le. De az ez­után következő barlangfolyosók is — eltekintve néhány kisebb helyi, viszonylagosan emelkedő szakasztól — lejtősen a vízfolyás irányába tar­tanak egészen a jósvalői kijáratig.

A jósvafői középtíira (Túraidő 1 óra 40 perc)

51

A középtúraútvonala tehát a barlangrendszer 1890-ben megnyílt és az 1960-as években kor­szerűsített, villanyvilágítással és csúszásmentes lépcsőkkel, sima betonozott sétautakkal kényel­messé tett mesterséges lejárójánál kezdődik. Ez a barlangbejárat Jósvafő és Aggtelek községek ko­zott, mára karsztfennsíkon található,a Vörös-tó nevű kerek dolinató közelében. A bejárat mellett a menetrend szerinti autóbuszoknak megállója van, a különjáratú autóbuszok és személygép­kocsik részére pedig egy tágas parkolóhely léte­sült. Célszerűbb a barlangbejáratot a menetrend szerinti autóbuszokkal megközelíteni, mivel a túravezetések indítási ideje ezeknek a beérkezésé­hez igazodik. Másrészt így a barlangtúra végez­tével, amely innen elég messze vezet ki ismét a külszínre, nem kell az utasnak visszafáradnia a Vöröstói kijáratnál hagyott saját járművé­hez.

A bejárati lépcsősoron leereszkedve, utunk ha­marosan egy kanyargós, helyenként a kényelmes járás kedvéért mesterségesen tágított barlang­folyosóba vezet, ahol csapadékos időben a beton­út alatt kis patakocska vize csordogál. Ez a barlangrendszer Vöröstói mellékága. Talán az egész Baradla legrövidebb mellékága, különleges látnivalók nincsenek benne. Egy-két perc alatt azonban átmenet nélkül beérkeztünk a Főbar- lanaba.

A Baradla Főágát az aggteleki barlangbejárat­tól számított 4750. méternél érjük cl. Akik tehát az Aggtelekről induló hosszútúrát tették meg, idáig már csaknem öt kilométert gyalogoltak a barlang Főágában.

Az átmenet nélkül kiszélesedő és felmagasodó, mindkét oldalán hosszan szabadon belátható óriási, természet alkotta sziklaalagút, alján a Styx kavicsos patakmedrével, lenyűgöző lát­vány.

A betonutat jobbra fordulva követjük. Minde­nütt szorosan a zúgó patak partján haladunk. Gyakran kelünk át hidakon a föld alatti meder másik oldalára. A kanyargós sziklaboltozatok és egymásba fűződő csarnokok mennyezetéről szín­pompás sztalaktitok csüngenek. A barlang oldal­falain, helyenként a meder magasabb teraszain is ránk köszöntének a legbizarrabb formájú és a gyermekmesék tündérvilágát idéző sztalagmit fantomok. Egyik-másik alakzatnak a nevét is megmondja vezetőnk. Előbb az Éjjeliőr (4762 in), majd az Elefánttalp, Halszárító (4880 m), Halász­bárka, Polip az Alabástrom szoborral (4980 m), Díszterein, Egri nagyorgona (mellette egy szép triász kori kövült tengeri liliom látszik a kőzet­ben), Méhkas, Kőhegy (5120 m), Tejút, Eke, Siegmeth-pihenő, Tompa és Vörösmarty oszlo­pai, Lefátyolozott menyasszony (5203 m), Esz­kimó kunyhó (5520 m) és a Raisz-oszlop követ­keznek. (A zárójelben található számok a kép­ződménynek az aggteleki barlangbejárattól mért távolságát jelölik, méterben kifejezve.)

Lámcsak, itt akaratlanul is hasonlatokat kere­sünk és ez annál megdöbbentőbb, mert valójá­ban a barlangi alakzatok a földfelszínen megis­mertvilágunk tárgyaihoz, formáihoz nem hason­lítanak. Az ember most egy eddig nem látott, számára merőben idegen világba jutott, ahol már nem a napfény, a friss levegő és az élet ezer­nyi otthonos törvénye és zsongása tölti be a te­ret, hanem egy rideg és mégis fenséges, halott ésmégis fejlődő, számunkra riasztó, mert ismeret­len és könyörtelen, de a fold alatti erők törvényei szerint roppant következetesen változó ásvány­birodalom szabályai és erői érvényesülnek. Itt nem a zöld fű, hanem a kristályok nőnek, azok­tól az újabb hozzájuk kapcsolódó mészmoleku- láktol, amelyek a lecseppenő vizekben rejtőznek, de benne vannak a levegő párájában is. A kül­színi történésekre itt nem utal semmi, hiszen nincs különbség az évszakok között, s ha elolt­juk a villanyt, áthatol hatatlanul fekete a sötét­ség. Az éjszaka birodalma ez, s a kristálycsopor­tok ugyanúgy nőnek a fénytelenségben, mint a lámpák világánál. Mert csak a mi létünk feltétele a fény, amit azért hozunk ide, hogy így próbál­juk meg a magunk számára is elviselhetővé, meg­közelíthetővé tenni ezt az élettelen, furcsa biro­dalmat. A cseppkövekre „ráakasztott’’ külvilági nevekkel is a barlang valósága ellen küzdünk: szeretnénk valami olyant hinni és felismerni ben­nük, amit biztonsággal merünk hova tenni, amit kezelni tudunk és ami segít elhitetni azt, hogy mi itt lenn, száz méterekre az erdők alatt, nem is félünk. A barlangi cseppkövek önkéntelen meg­keresztel ése az emberiség egyik szánalmas kísér­lete arra, hogy saját normáihoz idomítsa ezt az egyre szélesebben kitáruló világot.

A barlang sziklafalain egymástól pontosan százméteres távolságokra, függőlegesen felfes­tett fehér vonalak láthatók. Az aggteleki bejá­ratnál kezdődnek, s a melléjük írt számok a meg­tett száz métereket jelölik. Segítségükkel könnyéi tájékozódni a hatalmas Főágban. Az 5280. mé­ternél jobbra egy tágas, boltozatos folyosó­elágazás torkolata csatlakozik. Az oldalág neve Arany utca. Az 1959-ben végzett feltáró ásatá­sok óta körülbelül kétszáz méter hosszúságban ismeretes folyosó sok érdekes és még megfejtet- len kérdés kulcsa lehet. Benne — amióta ismer­jük — sohasem folyt patak. Mégis patakmedre van, s a mederben durva szemű kemény kvarc­kavicsok. Mikor és honnan kerültek ezek ide? Könnyen lehetséges, hogy a barlangfejlődés egy korábbi szakaszában az Arany utca volt a Ba- radla főága, mígnem tápláló felszíni patakja újabb víznyelőkön át másik, hosszabb fold alatti útvonalat nem mosott ki magának. De az is le­het, hogy valaha a Béke-barlang vagy a Retcgák torkollott itt bele a mai Főágba. Mindenesetre akár ez, akár az a feltételezés közelíti meg jobban az Arany utcai rejtélyt, a ma ismert oldalág már nagyon régen száraz. Ezt bizonyították a benne talált történelem előtti csontok és tűzrakások nyomai is.

Az Arany utca torkolatának elhagyása után betonutunk rövidesen elágazik (5291 ni). A jobbra felfelé vezető lépcsősorok az egész Baradla, sőt az egész Fold egyik legnagyobb méretű és legpompásabb sztalagmit óriásához, a Csillag­vizsgálóhoz (5342 m) vezetnek. A cseppkő­kolosszus megtekintésére tehát egy rövid kitérőt kell tennünk, amelynek során mintegy 140 lép- csőnyi magasságba is fel kell kapaszkodnunk. A fáradtabbak ezért az útelágazásnál megvár­hatják a csoportot, de aki vállalja a dombra- mászást, azt a látvány bőségesen kárpótolja. Sokáig úgy tudtuk, hogy a Csillagvizsgáló az egész Fold legnagyobb cseppköve. Újabban azonban már találtak ennél magasabbat, például a kubai St. Martin-barlangban. Ez azonban nem csökkenti a látvány grandiozitását. A reflektorok fénypompájában csillogó színes kristálytorony magassága közel 25 méter, súlya pedig 91 1 ton­na. A cseppkőkolosszus tetején érdekesen helyez­kedik cl egy nagyobb cseppkőgomb. Az egész alakzat a Gellérthegy nevű — régi bcomlásból keletkezett — szikla- és agyagdomb tetején áll, s fölé, mintha védené, egy jól elkülönült, 30 mé­ter magas kupolaboltozat feszül. A gigantikus cseppkövet a gondosan megépített járda segít­ségével teljesen korbe lehet járni. Az alakzat két­ségtelenül lenyűgözi a tövében álló embert.

A Baradla Főágának szelvényrajza a Csillagvizsgálónál (5340 méter)

20 30 m

A Csillagvizsgáló után ismét a patakmeder partján folytatjuk utunkat. Balról a barlang ma­gas oldaldombjának tetején csodálatos finom­ságú és a hófehértől, a sárgától a rózsaszín min­den árnyalatáig pompázó színű cseppköveket világít meg vezetőnk. Az út jobb szélén pedig, közvetlen közelben egy meglepő cseppkőszörny vörös feje vigyorog ránk üres szemgödreivel: a Sárkányfej. Kevéssel utána összeszűkül a szik­lameder, benne egy barlangi víznyelő nyílása ügyelhető meg. Áradások vizei mosták ezt a nyí­lást, rajta a patak egy része urat talál a mélyeb­ben fejlődő Alsó-barlang irányába.

Jobbra ismét tágassá és magassá válik a terem, s fehér és tarka cseppkövek csoportja áll előttünk. A számtalan sztalagmit csaknem egyforma nagy­ságú, az egész kép — talán emiatt — valamilyen tarka embercsoporthoz hasonlít. Innen szárma­zik az elnevezés is: a Magyarok bejövetele a Feszty-körképről. A terem meredeken emelkedő bal oldala felett jókora sötét sziklakapu tátong. Ha felmászunk, e kapun át a Cseppkőkápolna nevű barlangrészbe jutunk. Ezt a tekintélyes méretű termet a látogatók nem szokták felke­resni, mert a hozzájutás nehézkes, de nem is nyújt különösebb meglepetést.

Útvonalunk egy sziklaomlás okozta szűküle­ten vezet át, majd egy szűkebb vízmosta folyosó­szakasz következik, jól látható, hogy ez egy fia­talabb patakmeder. A talaját képező mészkő­sziklákról néhol minden hordalékanyagot lemo­sott az itt keskeny mederágyba szoruló, nagy erejű patakvíz. Az egyik cseppkő vörös, a másik sárga, széles, fehér prémszerű peremmel. Ezt az utóbbit Irhabundának nevezzük.

Kevéssel ezután a folyosó egy magasabb hely­zetű, jobbról torkolló régi kerülőmeder vissza- csatlakozásánál ismét kitágul. Ugyancsak jobbra áll a barlang egyik legtökéletesebb alakutánzó cseppköve, a Papagáj.

Pár lépéssel távolabb több tonnányi sztalag- mittörzs fekszik keresztben a betonjárdán. A reá épített újabb járda segítségével kelünk át az óriá­son. 1954 tavaszán dóit le a roppant oszlop, tel­jesen váratlanul, s nem kis ijedtséget keltve. Gyönyörűen példázza ez az esemény a barlang életét, változásait. Fenn a mennyezeten a Tű­párna — egykori kidóit cseppkóoszlopok tapa­dási csonkja — beszédesen bizonyítja, hogy ezen a ponton már több sztalagmit ledőlt, s a víz eró­ziós munkája mindegyiket elpusztította.

További utunkon a folyosó ismét keskenyebbé válik. A bal oldali sziklafalak mentén gazdag cseppkővesedés kísér, jobbra feltűnik a Madár­ijesztő csonkja és a Csipkéskút hófehér sztalag- mitdombja. Ezt egy-két évtizeddel ezelőtt még úgy tartották nyilván, mint a barlang egyik legállandóbb csepegő helyét. Azóta valami tör­ténhetett a víz vezetését biztosító résrendszerek­kel, mert mostanában gyakorta teljesen kiszárad.

A barlang folyosó most élesen balra kanyaro­dik, majd kevéssel ezután jobbra, s itt egy jókora cseppkőtömeg okozta szűkületen vezet át az utunk. A Mozdony sztalagmitkolosszusa mel­lett járunk. Ez az óriáscseppkő nagyon régen le­dőlt. Vízszintesen fekvő törzsére újabb sztalag- mitgyertyák nőttek. Később azonban a patak ismét másik oldalára billentette. Így ma már a törzsére nőtt másodlagos kőgyertyák helyzete sem függőleges. Valóban emlékeztet egy kisik­lott mozdony tömegére.

A Mozdony után szélesen kitágul a barlang alagút ja. Az asztal, sót helyenként ház nagyságú fekete sziklákkal teleszórt folyómeder fölé boruló sziklatetó magassága egyre fokozódik, de a fo­lyosószélesség is tekintélyes, helyenként húsz méternél is több. Itt is, ott is kristálylapoktól csillanó cseppkóképződmények vonják magukra a figyelmünket, egyébként a járat sziklái sötét­szürkék. Előbb a folyosó bal oldalán haladunk, majd egy szépen ívelt bolthajtásos kőhídon a jobb oldalra megyünk át. Az egyre nagyobb esésűvé váló mederben kvarcanyagú kavicshor­dalékok és mészkőszikla görgetegek emlékeztet­nek a barlangalakító eróziós folyamatra. Aki csak száraz időben látta ezt a helyet, cl sem tudja képzelni a föld alatti víz erejét és fennségesen borzalmas harsonáját. Rövidesen azonban véget ér a patakmeder. Eljutottunk az út bal oldalán tátongó Oriástermi-viznyelőhöz. Ez a hely a Baradla legnagyobb, a patak áradása idején ma is működő, belső víznyelője. Az Aggtelek felől néha többméteres vízállásmagassággal rohanó barlangi árvizeket félelmes sziklatorka vezeti le az Alsó-barlang folyosójára. A nyelőt a szikla­tömbök között mintegy 45 méterig sikerült a ku­tatóknak követni, a további utat azonban már járhatatlan sziklaomlások rekesztik.

A víznyelővel átellenes barlangoldal merede­ken és nagyon magasra, egészen a ,,Meseor­szág*’-ig emelkedik. Ezen a síkos agyaglejtőn 1825-ben Vass Imre emberi csúszásnyomokat talált, majd a meredek oldalában egy mezítlábas talpaktól kitaposott gyalogösvényt. Az vezette ót be az (óriások termébe, körülbelül ugyanazon a nyomvonalon, ahol a mai betonút is halad. Itt jutunk be tehát mi is az egész barlang leg­nagyszerűbb csarnokába. A most erősen emel­kedővé vált rövid útszakaszunk is mutatja, hogy a patakágyat elhagyva, a Baradlának egy idő­sebb, magasabb fekvésű szintjébe érkeztünk.

A jósvafői rövidtúrának az előző fejezetben már részletesen bemutatott útvonalához a So­rompó nevű ferde állású kopott cseppkőalakzat­nál csatlakozunk hozzá. S az Óriások terméből most fordított irányban, tehát a Színpadon, a Kaffka-termen és a Vetődéses termen keresztül folytatjuk utunkat. A lassan elmaradozó csepp­kövek után még a vad sziklaomlásos üregek is sok új élményt adnak, de a jósvafői mesterséges tárnavágat most már rövidesen kivezet bennün- o

két a napfény világába.

55

A BÉKE-BARLANG

A Béke-barlang, bár eddigi ismereteink szerint a Baradlával semmiféle összeköttetésben nem levő, teljesen különálló barlangrendszer, lénye­gében ugyanúgy aggteleki és jósvafői cseppkő­barlang, mint a Baradla. Aggteleki azért, mert a Felfedezőági bejárata és a barlangtúrákhoz ma használatos Főági mesterséges bejárója Aggte­lek község határában fekszik, jósvafői pedig azért, mert a barlangrendszer alsó végének má­sodik mesterséges bejárata a jósvafői Kőborog- oldalban nyílik. Ezt a bejáratot az asztmás bete­gek használják: ebben a barlangrészben műkö­dik a föld alatti szanatórium. A Béke-barlang alagútjai ugyan még további községek határai alá is benyúlnak (Égerszög, Teresztenye), de ezeknek a falvaknak a határához tartozó fel­színekről napjainkban a járatok meg nincsenek felnyitva.

A Béke-barlang folyosóinak, termeinek szikla­falai és mennyezetei legalább olyan dúsak, ha nem dúsabbak cseppkövekben, mint az öreg Baradla. Hogy az aggteleki határban nyíló új cseppkőbarlang-rendszert félreérthetetlenül meg lehessen különböztetni a régi aggteleki cseppkő­barlangtól, a Baradlától, szükséges volt az új barlangot ónálló névvel jelölni. így nyerte az 1952-ben felfedezett új rendszer a Béke-barlang nevet. E név használatát, a felfedezők javasla­tára és kérésére az Országos Természetvédelmi Tanács 1952-ben határozattal is elfogadta.

A Béke-barlang

felfedezése

A Béke-barlang felfedezésének története már azért is érdekes, mert ez volt az első olyan bar­langfelfedezés, amelyet előzetes elméleti tudo­mányos kutatómunka eredményezett, és a felsza­badulás után új alapokon kibontakozó tudomá­nyos karsztkutatás irányainak helyességét, mód­szereinek használhatóságát is bizonyította.

Évszázadokon át legeltette a vidék falvainak népe juhait a kopár Szár-hegy és Szoznor-/iegy sziklás lejtőhátán. Évszázadokon át senki sem gondolt rá, hogy a hegyek mélye a leggazdagabb cseppkőbirodalmat rejti.

1952elején, amikor az Aggteleki-karszton hoz- zákezdtem az eltűnő és ismét megjelenő föld alatti vízfolyások tudományos vizsgálatához, ki­derült, hogy az aggteleki hegyek tövében húzódó jókora víznyelők egy része nem áll összeköttetés­ben a Baradla barlangrendszerével. Az aggteleki Szár-hegy és Szomor-hegy tövében húzódó víz­nyelő völgyek mélyén eltűnő megfestett víz ugyanis nem folyt be a Baradla járataiba és nem a jósvafői fósva-forr ásón keresztül lépett ismét a napvilágra a hegység mélyéről, hanem más, ismeretlen fold alatti utón futott el egyenesen a jósvafői Koinlós-forráshoz. E nagy jelentőségű vízfestések eredményeiből következtettem egy másik, a Baradlától független cseppkőbarlang létezésére és helyzetére.

Ha a Baradla-barlangot a véletlen nem nyi­totta volna meg természetes úton, s így nem tudnánk, hogy az aggteleki karsztok magukban rejtik ezt a barlangóriást, létezését a felszínen csak a víznyelők és a Jósva-forrás, annak sajátos működése árulná el. A Baradiát azonban a ter­mészet már reges-régen feltárta és hozzáférhe­tővé tette az ember számára. így módunkban állt megfigyelni, hogy milyen törvényszerűségek szerint függenek össze a felszíni víznyelő völgyek méretei, egyéb tulajdonságai, valamint a forrás vizeinek sajátos változásai a vízrendszer belső, fold alatti járatainak fejlettségi fokával, méretei­vel. A Baradla esetében, ahol az összefüggő és egymást kölcsönösen feltételező karsztjelenségek mind a mélységben, mind a felszínen jól tanul­mányozhatók, lemérhető, hogy a felszínen lát­ható völgy bevág ódások fejlettségi foka és nagy­sága milyen nagyságú és fejlettségi fokú barlang­rendszerre utal. Magától értetődő, hogy ha hasonló természetű, fejlettségi fokú és jellegű felszíni nyelővölgyeket találunk a karszt más részein is, amelyekről vízfestéssel megállapít­ható, hogy nem az ismert föld alatti rendszerrel állanak kapcsolatban, akkor ez esetben egy még ismeretlen barlangrendszer helyzetére, méreteire és kitejedésére vonatkozó számításokat végez­hetünk el pusztán a felszíni megfigyelések és mé­rések alapján, anélkül, hogy magát a szükség­szénién létező barlangrendszert is ismernénk. A Béke-barlang felfedezése ennek a dialektikus gondolatsornak, illetve e kutatási elv alkalmazá­sának lett tehát az eredménye, módszerigazoló, perdöntő bizonyíték a.

Miután a szükséges vizsgálatokat és méréseket a felszínen elvégeztem, és azokat kiértékeltem, a kézenfekvő következtetéseket levonva, a Tudo­mányos Akadémiához fordultam, hogy anyagi támogatást kérjek az elméletileg kiszámított második aggteleki cseppkőbarlang feltárási mun­káinak elvégzéséhez. Az akkor még teljesen új és szokatlan elméleti meggondolások alapján ki­mutatott óriásbarlang létezésének és feltárható- ságának a gondolatát azonban a szakemberek többsége még kétkedéssel fogadta, úgyhogy a bizonyító feltáró kutatás elvégzéséhez 1952 nya­rának elején csak igen szűkös anyagi fedezettel tudtam hozzákezdeni. Amit azonban a pénzügyi keret nem biztosított, pótolta a lelkesedés, a biz­tos eredményben való törhetetlen bizalom. Lel­kes és önkéntes, társadalmi alapon dolgozó munkatársakból bányász szakbrigádokat szer­veztem, s önkéntes munkatársaimmal együtt roppant odaadással és lelkesedéssel magunk lát­tunk hozzá az egyáltalán nem kön nyű és veszély­telen kutatóakna lemélyítési és táróhajtási mun­kálataihoz. Csakis fiatal barátaim önzetlen segít­ségének volt köszönhető, hogy amikor első szá­mú munkahelyünkön, a Nagy-völgy víznyelőjé­ben kutatótárónk eredménytelenül összeomlott, újabb helyen kezdhettünk ismét munkához.

Szomon-hegy

Béke-barlang felső, víznyelős végének szerkezeti metszete, a felfedezést eredményező kutatások helyeinek feltüntetésével

majd amikor ezen a második kutatási ponton is zsákutcába jutottunk, a Bíbic-töbör nevű víz­nyelőben, III. számú munkahelyünk kutató­aknájának kimunkálására is volt még energiánk.

A szívós kitartás nem volt hiábavaló. Végre 1952. augusztus 4-én az elméletben már koráb­ban felfedezett, de eddig hozzáférhetetlen, isme­retlen barlangrendszert, új természeti kincsünket gyakorlatilag is felfedeztük. A Bíbic-töbör sikere­sen kibontott víznyelőkürtőjén át jutottunk be az emberszem sohasem látta Béke-bar/ang egyik gyönyörű mellékágába, az általunk Felfedezőág- nak elnevezett folyosóra, ahonnan már lényegé­ben akadálytalanul értük cl a barlangrendszer tágas, kényelmesen járható, patakos főágát.

A roppant érdekes és izgalmas, nagyszabású felfedezést s annak előzményeit, az átélt erőfe­szítéseket, csalódásokat és sikereket egyéb köny­veim (A Béke-barlang felfedezése, Felfedező uta­kon a föld alatt) részletesen és pontosan ismerte­tik. Ezért ennek a nagy eseménysorozatnak a fel­idézésével e helyen többet nem foglalkozom. Munkatársaim azonban, akik vezetésemmel a feltárásban önzetlenül részt vettek, megérdem­lik, hogy neveiket most is felsoroljam:

Gráf Andrásáé dr., Koch József, Scheuer Gyufa, Willcms Tibor, Révész Lajos, Verbály György, Verbály László, Lőrincz Néti, Papp Sándor, -fGera László, Koncz Ferenc, Tburzó István, Regecz Béla és Berecz Lajos voltak a nagy feltárómunka résztvevői.

A barlangrendszer felfedezése után egy csa­pásra megváltozott addigi nehéz anyagi helyze­tünk. A továbbkutatáshoz most már jelentős anyagi segítséget kaptunk, felszereléseket vásá­rolhattunk és megkezdődhetett a magyar bar­langkutatás diadalmas szakasza.

Eredményeink láttán új, önkéntes segítő- és kutatótársak kapcsolódtak be a rendszer teljes feltárásának munkájába. A Bíbic-töbörben, az új

barlangrendszer felfedező nyílásánál egykettőre valóságos sátortábor létesült. A továbbkutatás során legeredményesebb és legértékesebb segít­séget nyújtó munkatársak: Magyari Gábor, Kin­cses fólia, t Vertes László, Venkovits István, Majoros György, Szabó Valéria, Muntyán Ist­ván, Markó István, Zsidi János és Virágh Magda voltak, a már említetteken kívül. Segítségükkel a Béke-barlangot teljes természetalkotta hosszú­ságában lel tudtuk tárni, s ezáltal új természeti kincsünket, Magyarország második legnagyobb barlangját a világviszonylatban is jelentős bar­langrendszerek sorába iktathattuk.

Mivel azonban a bíbic-töböri mellékági bejá­rattól a Főágig eljutni és abban továbbkutatni már nagyon fárasztó volt, 1953-ban felmértük a rendszer Főágának helyzetét. Az újabb főági be­járat elkészítéséhez alkalmasnak ítélt barlangte­rem pontos felszíni vetületét egy odalent elhelye­zett elektromágnes helyének kimérésével is kont­rollálva, az Országos Természetvédelmi Tanács anyagi segítségével, a felszínről egy új lejáratot tortünk. Ez a nyílás lett a Béke-barlang első főági bejárata, a Szomor-begy északi tövében.

A barlang szanatóriumi célokra való igénybe­vétele azonban egyre inkább szükségessé tette egy vízszintes bejárati táró készítését is, amelyen át az asztmás betegek lépcsőjárás nélkül juthat­nak be a barlangi termekbe. A Borsodi Szénbá­nyászati Tröszt pontos barlangfelmérése ennek az új jósvaíői bejáratnak az elkészítését 1964-re tette megvalósíthatóvá, s így készült cl a Béke­barlang második főági bejárata a jósvaíői Ten­gerszem Szálló közelében. Ez a bejárat, már lehe­tővé tette a f őág jelentős szakaszának útismétlés nélküli végigjárását is.

Már az 1952-es kutatási időszakban feltűnt ne­kem, hogy a Béke-barlangban, bár sok esetben teljes napon át mellig érő, 10 cC-os hideg vízben dolgoztunk és jártunk, sőt tagjaink nemegyszer az érzéketlenségig elgémberedtek, mégsem fázott meg közülünk senki. Sőt néhány esetben lázas, máshol szerzett meghűléses megbetegedéssel oda bemenő barátaink is minden esetben gyógyultan jöttek ismét a felszínre. Az egyre gyarapodó meg­figyelések azután azt is bebizonyították, hogy a Béke-barlang levegője leghatásosabban a tüdő­asztmát és a légúti megbetegedéseket gyógyítja. Erre a megfigyelésünkre nyomban igyekeztem felhívni a megfelelő tudományos szervek figyel­mét. Így azután Nagy Ferenc edelényi tiszti fő­orvos önzetlen közbenjárásával a debreceni kli­nikai iyogyszerkutató Intézetének munkaközös­sége már 1953-ban megkezdte az érdekes és fel­tűnő jelenség kivizsgálását. A barlang levegőjé­ben levő penészgomba-spórák, valamint a talaj­ban tenyésző alacsonyrendű talajgombák részle­tes és pontos vizsgálata során megállapították, hogy a Béke-barlangban mintegy 72 fajta, közü­lük néhány, eddig nem ismert penészgomba él, amelyeknek egyike-másika igen nagy hatású, részben eddig ismeretlen, új antibiotikumot termel.

A kutatásokat ezen a vonalon végző Vályi Nagy I ibor professzor véleménye szerint lehet­ségesnek tűnt, hogy ezeknek a penészgombák­nak tulajdonítható az említett gyógyhatás.

Más nézetek szerint viszont a légzőszervi meg­betegedések kétségtelen gyógyulásának fő okát a béke-barlangi levegő igen magas, 99-100%-os relatív páratartalmának, egyenletes hőfokának és abszolút por mentességének lehet tulajdoní­tani. Az erre vonatkozó vizsgálataim kimutatták azt is, hogy a barlang levegőjében levő vízpára

A Béke-barlang

O

gyógy hatása

jelentős hányada nem tiszta desztillált víz (össze­tételt mutat, hanem a páratömegben feltűnően nagy koncentrációban különböző oldott sók – elsősorban kalciumhidrokarbonát-vannak jelen.

A mészsóknak a barlangi páratartalomba való jutása olyképpen képzelhető el, hogy a magas mennyezetről állandóan csepegő telített víz- cseppek, lehullásuk alkalmával erősen szétfrecs- csenve porlódnak, s a parányi vízgömböcskék a barlang levegőjében lebegve, azt erősen párássá teszik. E kalciumsó tartalmú vízpára belélegzése az orvosi kutatások eredményei szerint ugyan­csak hozzájárulhat a légzőszervi megbetegedések gyógyulási folyamatához. A Béke-barlangban mindenesetre máig már nyolcezernél jóval több asztmás beteg nyerte vissza egészségét.

A Béke-barlanghoz hasonló gyógyhatású a le­vegője a Német Szövetségi Köztársaságban levő Kin tor t-barlangrendszcrnek is, amelyet szintén természetes föld alatti gyógyszanatóriumnak rendeztek be az asztmában és szám ár köhögés­ben szenvedő betegek gyógyítására.

A Béke-barlang

o általános ismertetése

60

A Béke-barlang jelenleg is élő, állandóan és tel­jes hosszában folyó patakvízzel rendelkező, eró­ziós utón keletkezett karsztbarlang, kialakulását, jellegét tekintve a Baradla ikertestvérének kell tekintenünk, amellyel körülbelül egyidős. (Meg­jegyzem, hogy a Baradlánál keskenyebb folyosói és az óriás növésű sztalagmitok ritkasága nem a Béke-barlang fiatalabb korára utalnak. A két bar­langrendszer fő folyosójának átlagszélességi ér­tékei közötti különbség csupán az őket egyidő- ben alakító földalatti vízfolyások eltérő mennyi­ségének a következménye. A Baradla aránylag nagyobb sztalagmitbősége viszont oda vezethető vissza, hogy a barlang időközben inaktív folyo­sóvá válván, benne a talajról felnövő cseppkövek képződésének a lehetőségei már korábban adot­takká váltak.) A Béke-barlangnak elkülönült al­sóbarlangja nincsen. Folyosószelvénye a baradlai tetőszelvény kialakulásával egy időben kezdett kifejlődni, de a mélyrevágódási folyamat a Béke­barlangnál, a Baradlával ellentétben, még ma is tart. Ezért találunk itt a Baradlánál nagyobb ál­talános folyosómagasságot (10-12 méter), az át­lagosnál kisebb folyosószélesség (4-5 méter) el­lenére is.

A Béke-barlang az aggteleki Nagy-völgy víz­nyelőjétől a jósvafői Komlós-forrásig terjedő fő­ági folyosóból és a felső szakaszon ehhez csatla­kozó 3 elsődleges és 4 másodlagos mellékágból áll. A mellékágak közül a legtágasabb, legkényel­mesebben járható a Feliedezőág folyosója, amely­nek átlagos folyosószélessége 80 centiméter, ma­gassága pedig 6 méter. A barlang többi mellék­ágai ennél kisebb méretűek és csak részben jár­hatók.

A Főág a felső és középső szakaszon kavicsos medrű és talajú patakbarlang. Patakjának, a Komlós-pataknak a vize télen-nyáron egyfor­mán kb. 9,5 cC-os hőmérsékletű, ni ésszel telített karsztvíz. A Főág legfelső, körülijeiül 800 méte­res szakaszán, néhány nagy teremtől eltekintve, a folyosó átlagos szélessége csak 2-3 méter, ma­gassága pedig 6-8 méter. Itt különösen erősen színi ős kifejlődésül és kanyargós a folyosó. A Főág középső szakaszán (a Felfedezőágtól a Kötélhág- csós-szifonig) azonban a folyosó méretei már megnőnek. Benne sok kiszélesedés és sziklaom­lásból létrejött hegy található. Gyakoriak a szi­fonmedrek és a hozzájuk tartozó, magasabb helyzetű, szifonkerülő régi patakmederjáratok is. De a középső szakasz érdekes jellegzetessége a mennyezetben megfigyelhető álfenekek előfor-

dulása is. E több ponton észlelhető jelenség leg­szebb kifejlődésben a Vaskapu és a Bronzkapu közötti szakaszon tanulmányozható. Az álfene­ket, amely felett a legtöbb helyen elkülönült fel­sőbarlangi folyosószakasz húzódik, mésztufa és mésztufával összecementezett kvarckavics ké­pezi. Néhol nagyobb mészkőtömbökből áll, ame­lyeket ugyancsak mésztufa tart össze. Máshol a felsőbarlang járatai a magasban hosszabb-rövi- debb távolságra eltávolodnak a patakos járat fo­lyosóitól és különálló, saját lefutási irányú folyo­sószakaszokat alkotnak. Lehetséges, ez ma még nincs kiderítve, hogy valamelyik ilyen felsőjárati elkanyarodás valaha a Baradlához torkollott, s többé nem tért vissza a Béke-barlang mai folyo­sójára.

A barlang középső szakaszában elég sűrűn for­dulnak elő lépcsős vízeséseket alkotó mésztufa­gátak, amelyek a mögöttük levő patakszakasz vizét hosszabb távon felduzzasztják. A Porce­lán-folyosóban pl. egy ilyen mésztufagát miatt kell több mint 100 métert térden felül érő vízben gázolnunk. A szakasz legszebben fejlett mésztu­fagátja az „öttufa” lépcsős vízesésrendszere.

A tufagátak napjainkban is fejlődnek, elsősor­ban azokon a helyeken, ahol a medernek az átla­gosnál nagyobb az esése. Megfordítva is áll azon­ban a dolog: ahol a tufagátak kifejlődnek, ott éppen ezek miatt alakul ki a meder esésében lép- csősség. A nagyobb magasságban (a jelenlegi pa­takszint felett 4-5 méterrel feljebb) megfigyel­hető erodált sztalaktitok (pl. Szigony) képződé­sét is azzal magyarázhatjuk, hogy a cseppkő ki­fejlődése után az” alatta levő mederszakaszban mésztufagát nőtt, amely idővel annyira felduz­zasztottá a patak vizét, hogy annak szintje ár­vízkor elérte a sztalaktitot és erodálta azt. Ugyan­ezzel a jelenséggel magyarázhatjuk a víz fenékről felnövő állócseppkövek problémáját is, a tavas szakaszokban.

A középső szakaszban nagyon érdekesek még a csepegő víz által létrehozott agyagpiramisok és agyagsztalagmitok, valamint a cseppkőgombák és tüskés cseppkövek (pl. Sündisznó).

A Béke-barlang középső szakaszának talaja ál­talában kvarcanyagú kavicsból és homokból áll. Agyagtalaj, pontosabban agyagos patak fenék csak rövid szakaszokon, leginkább a mésztufagá­takkal duzzasztott magasabb vízállású részeken mutatkozik. A szifonkerülő ágakban, felső jára­tokban és az árvizek által csak ritkán, vagy soha­sem érintett folyosószakaszokban azonban álta­lános az agyagtalaj.

A béke-barlangi Főág alsó, egyben leghosszabb szakasza (a Kötélhágcsós-szifontól a jósvaiői ki­járatig) már megint egészen új jelleget mutat. Az átlagos folyosószélesség itt 5-6 méter (bár a Búvárruhás-szifon környékén vannak lényege­sen szőkébb folyosószakaszok is), de a járat kö­rülbelül 5-6 méterre alacsonyodig Ebben a sza­kaszban találhatók a legnagyobb termek. A tu­fagátak jelentősége ugrásszerűen megnő, s ezért az alsó szakaszban szabad folyású patakmederrel már alig találkozunk. Az egymás után sűrűn kö­vetkező tufagátak lépcsős tavakká duzzasztják a patak vizét. A vízmélység is megnövekszik. Az alsó szakaszon átlagosan 1-1,5 méter mély a víz a tufagátak szűnni nem akaró tavaiban. A leg­alsó ismert szakaszban néhány nagyméretű szik­laomlás, ismét kavicsos medrű, tágas folyosó, va­lamint egy nagyméretű üreg, a béke-barlangi Óriás-terem található. E terem közepén függő­leges helyzetű minaretként mered felfelé a talaj­ból egy jókora sziklahasáb, a mintegy 10 méter magas Világítótorony.

A Béke-barlang első felmérése és feltérképezése több mint hat esztendeig tartott. A helyen­ként rendkívül nehéz közlekedésnek, s az alsó szakasz tavainak következtében egy-egy felmérő túra nemegyszer 24 óránál is tovább húzódott. Ezt a felmérést a Főág felső bejáratától lefelé ter­jedő szakaszára vonatkozóan a Borsodi Szénbá­nyászati 1 röszt mérnökei pontosabb bányamé­rési eljárásokkal is megismételték 1963-ban, s így vált lehetővé a barlangrendszer jósvafői végébe egy új tárnavágat nyitása, amely ma a „Gyógy- barlang”-nak elnevezett legalsó béke-barlangi üregekbe vezet.

A Béke-barlang eddig felmért járatainak összes hosszúsága: 8893 méter.

62

A Magyar Nemzeti Múzeum Kovács István által vezetett biológuscsoportja mindjárt a felfe­dezést követő napokban elvégezte a barlangi fauna gyűjtését. Ekkor a Béke-barlang élővilága még a legzavartalanabb ősi állapotában, együt­tesében volt tanulmányozható, az azóta meg­nyitott bejáratokon át egyre nagyobb számban bekerülő idegen, ,,véletlen barlangi vendégek” zavaró jelenléte nélkül. Már ezek az első vizsgá­latok is azt mutatták ki, hogy a Béke-barlang ál­latvilága lényegében nagyon hasonlít a Barad Iá­éhoz.

Az állandó barlanglakok közül itt is nagy szám­mal került elő a Baradla jellegzetes vakrákja, és még néhány más, a Baradla állatvilágára jel­lemző, fehér, vak alsórendű rovar. Ezeknek alap­ján biológusaink arra a következtetésre jutottak, hogy a két barlangrendszer valaha talán össze­függött egymással. Hogy azonban ez a biológiai következtetés mennyire állja meg a helyét, ma még vitatható, annál is inkább, mert a pokoli vak rák később a biztosan különálló és területileg is távolabb cső égerszögi Szabadság-barlangból is előkerült. Mindenesetre érdekes és elgondol­koztató adat.

Az állandó barlanglakó állatokon kívül több barlangkedvelő faj iselőkerült az újonnan felfede­zett rendszerből, mégpedig néhány olyan, amely a Béke-barlangon kívül idáig egyáltalán nem volt ismeretes hazánk területén. Ezek az állatok a gyűrűs férgek csoportjába tartoznak, s baradlai hiányuk más oldalról éppen a két barlangrend­szer különálló volta mellett bizonyít.

Érdekes, hogy biológusaink ezen az első gyűj­tőexpedíciójukon a barlangi vendégek csoport­jába tartozó állatfajok közül mindössze csak két békát és egy ugróvillás rovarfajt találtak, ame­lyeket minden bizonnyal a tavaszi árvíz sodor­hatott le a barlangba.

A későbbi kutatások során ez az eredeti arány az egyes állatfajok számaránya között megválto­zott, amennyiben néhány év alatt jelentősen megszaporodtak a barlangi vendégek. 1956-ban már az első denevért is felfedeztük a Béke-bar­langban. Azóta több alkalommal találkoztunk a barlang patakjában tarajos gőtékkel, sőt két esetben, akárcsak a Baradlában, egerekkel is.

A Béke-barlangban fosszilis, kövült állati cson­tokat eddig nem találtunk, noha ez irányban elég alapos kutatásokat végeztünk a legvalószínűbb helyek üledékeiben. Ez a tény azt bizonyítja, hogy e barlangrendszer az ősidőkben sem volt nyitott, felszínre vezető nyílásai mindig csak a víznyelők sziklarései és a kőzet szellőzőrepedései lehettek.

A Baradlában tenyésző kalaposgomba-fajok a Béke-barlangban jórészt ismeretlenek. Penész­gombáinak megismert száma viszont, amint ezt már korábban említettem, meghaladja a barad­lai fajtákét.

A Béke-barlang és a hegység többi barlangjai­nak összehasonlító korszerű biológiai átvizsgá­lását a budapesti Eötvös Loránd Tudományegye­tem Állatrendszertani Tanszékének kutatói — a baradlai barlangbiológiai laboratórium munka­társai — napjainkban is folyamatosan végzik.

A Béke-barlang ugyan a közönség számára még nem nyílt meg, de indokolt kérésre, kisebb csoportok számára, nem csúcsforgalmi napokon a barlangigazgató engedélyezheti az itteni kíi- löntúrát. A szükséges engedélyt és túravezetőt legcélszerűbb személyesen, a jósvafői barlangiro­dában igényelni. A szokásos különtúra mintegy három óráig tart, s a látogatáshoz szükséges öl­tözék mindössze gumicsizma vagy tornacipő.

Béke-barlangi kirándulásunkra az Országos Természetvédelmi Tanács által 1954-ben meg­építtetett mesterséges főági bejáraton át indu­lunk el. A tömör, huzatfogó vasajtó elhagyása után mintegy 20 métert haladunk lefelé a beton­lépcsőkkel járhatóvá tett kényelmes lejtaknában. Ebből jobb kézre egy kiépítetlen vágat indul, az úgynevezett mentdvágat, amely megkerüli a Po­kolszakadék viaduktját. Mi azonban utunkat nem ezen, hanem a beton lépcsőkön folytatjuk. Még néhány lépcső, és máris a Pokolszakadék felett átívelő acéltestű viadukton járunk. A láto­gatót itt éri az első igen mély benyomás, amely­hez foghatót a hegység többi barlangjaiban nem áll módjában átélni. A híd egy roppant mélységű barlangi kupolaterem boltozata alatt ível át. Alattunk, mintegy 40 méter mélységben látható a terem feneke. Egyelőre csak akkor, ha valaki előremegy a lépcsős lejárón és a termet lámpájá­val lentről is megvilágítja. Félelmetes hatású ez a döbbenetes mélység ’.

A viadukt végén ismét mesterségesen kihajtott tágas vágaton folytatjuk utunkat. Eleinte víz­szintesen haladunk, majd téglával boltozott, ké­nyelmes beton lépcsők kel kiépített lejáró alagút következik. Ennek elején csatlakozik jobbról a már említett, viaduktot megkerülő mentővágat.

A végtelennek tűnő lépcsősoron egyre mé­lyebbre ereszkedünk a fold felszíne alá. Az alagút ismételten balra kanyarodik, míg végül — most már mintegy 40 méterrel a bejárati szint alatt — beérkezünk a Béke-barlang fő folyosójára.

A folyosón balra, a barlang felső vége felé, mintegy egy kilométeres utat tehetnénk meg, mi azonban jobbra fordulunk és a patakfolyás irá­nyában haladva, lefelé követjük az igen változa­tos alagutat. A mennyezeten retek alakú csepp­kövek dús csoportját láthatjuk, a falakon pedig színes, szép cseppkőbekérgezéseket. Árvízron- gálta betonlépcsők következnek, s máris a Pokol­szakadék fenekén állunk. Felettünk szédítő ma­gasságban ível a viadukt. Lépcsősorunk innen ismét lefelé vezet. A sziklafalakon csillogó, bá­mulatosan szép színű, kristálytiszta képződmé­nyek ejtenek ámulatba. Rendkívül sok az ,,üveg­cseppkő” is. A mintegy vízcsepp átmérőjű, de néha egy méter hosszúságra is megnőtt sztalak- titok olyan sűrűn ereszkednek alá a mennyezet­ről, hogy a filmeken látható záporeső benyomá­sát keltik.

Különtúra a Béke­barlangban

A lépcsősor aljától kezdve utunk most már víz­szintessé válik. Lent vagyunk a patakmederben. De a vizet itt még nem látjuk, mert a talajt ké­pező mészkődarabok hézagaiban, alattunk fo­lyik. A barlangfolyosó keskeny és rendkívül ma­gas. Fejünk felett, ha lámpánk erős fényt ad, be­ékelődött óriási sziklatömböket világíthatunk meg, amelyek azt az érzést keltik az alatta álló védtelen emberben, hogy minden pillanatban alázuhanhatnak. Ettől azonban nem kell tarta­nunk, a ,,Damoklész kavicsai dnak szilárdságát már kipróbáltuk.

Messze előre látunk most a vízvájta sziklafo­lyosó szakadékutcájában. S amint egyre beljebb haladunk a hívogató ismeretlenbe, mindinkább leköti figyelmünket egy frissen esett hóra emlé­keztető sztalagmitképződmény, a fíéke-barliing őre. A bal oldali sziklafalon ragyogó narancs­színű függőnyöcskék, viaszszeriíen áttetsző és mindenhol csillanó és tükröző kristályos képződ­mények azt a hatást keltik bennünk, hogy nem is barlangban, hanem valami elvarázsolt mese­beli gyémántkastélyban járunk. Ennek a kastély-

nak azonban csak két fala van, elejét és végét, va­lamint tetejét nem látjuk: azok elvesznek a sötét­ségben.

A termek és folyosóméretek kisebbek a Barad- láénál, de a cseppkövek csipkefinomsága, színeik tobzódó pompája és szivárványos csillogása, ami minden méternél újabb és újabb kristályfelületek ezreit villantja szemünk elé, talán jobban lenyű­göz, mint ott a kolosszusok világa.

A következő termecske neve: Kórházterem. A jósvafói barlangbejárat elkészítése előtt — 1952-től 1964-ig — ebben a teremben folytatták légzőkúrájukat az asztmás betegek. Eleinte még csak 2-3, de később már szezonban 20-30 nyug­ágy is sorakozott itt egymás mellett, amelyeken az egészségüket kereső és az ózdi kórház által be­utalt asztmás betegek napi 4-5 órát pihentek.

A Kórházterem végén egy árvizektől összetört rácsos vaskerítést mellőzünk cl, s most a szem­nek való gyönyörűségekhez egy új hatás csatla­kozik: a víz muzsikájának csobogó, csengő dal­lama. A Nagytu/a-gát kristályos mészdombjának vízeséséhez érkeztünk. A szemünk elé táruló lát­vány egyenesen páratlan. A Nagy tufa mintegy 17 méter hosszú, 4-5 méter széles és másfél méter magas, hófehér, teljes tömegében kristályosán csillogó óriásképződménye méltán lehet az agg­teleki barlangok koronája. A hatalmas mésztufa­domb tetején forrás vize bugyog. A víz pedig szétterül saját maga építette évmilliós kristály­dombján, s annak csipkés szélein egyre csak pe­reg, hullik alá. E páratlan szépségű képződmény felületét sok ezernyi kristályocska által felépített sok ezernyi apró tavacska alkotja. Mint a lépcsős rizsművelés elárasztott ül tét vény tavai, helyez­kednek el megannyi lépcsőben a kristály tavacs­kák egymás felett. A legnagyobbak csaknem mé­teresek, a legkisebbek mindössze néhány négy­zetmilliméter felületitek. A peremeken túlcsor­duló és a rajtuk egymást követő hullámokban átfutó gyöngyöződő víz ma is egyre csak építi minden emberi miinél finomabb kristálygátjait. A Nagy tufagát hátán, mivel másfelé nem me­hetünk, nagyon óvatosan, csak libasorban hala­dunk keresztül. A barlang falait, sziklaképződ­ményeit, sőt sztalagmitjait is borsócseppkő dí­szíti. Nagyon érdekes és különleges ez a jelenség. A törékeny mészgömböcskék úgy ellepik a felszí­neket, mintha a sziklákon megannyi hóvirág­bimbó bontogatná kclyheit.

A Nagytúra-gát után már a patak kavicsos medrében sietünk tovább. A Komlós-patak útját ettől kezdve végig követjük. A mélyebb részeken zölden csillogó vízben sejtelmesen tükröződnek a cseppkőcsipkés, színes kőboltozatok, [óbbra most egy eleven narancsszínű cseppkőzuhatagra leszünk figyelmesek. A Narancszuliatag ismét egy olyan szép cseppkőcsoda, amellyel legfeljebb csak a Vass Imre-barlang hasonnevű képződ­ménye veheti tel hazánkban a versenyt.

A cseppkövek azonban mindenütt annyira sű­rűn nőttek, hogy nagyobb felületen szabadon maradt mészkősziklát nem is látunk. A mennye­zetről, mint a napsugár kévéi, nyúlnak alá a szta- laktitezrek. A mennyezet azonban nem minden­hol látható. A most következő szakaszban, a Nagy kanyonban inkább csak sejtjük, hogy a bar­langfolyosó két párhuzamos, függőleges falának valami szédítő magasságban találkoznia kell. A Békás-szorost idéző keskeny sziklaszurdok fa­laiban, ameddig csak lámpánk fényénél fellátha­tunk, mindenütt vízszintes, hosszan futó szikla­vályúkat figyelhetünk meg. Ezek a vályúk a sok százezer évvel ezelőtt még azokban a magassá­gokban folyt ősi Komlós-patak kavicsaival kivájt sziklaszínlők. A patak egyre mélyebbre és mé­lyebbre fűrészeli medrét a sziklahegy mélyén. A Béke-barlang alatt nem alakult alsóbarlang, mint a Baradlánál. Ezért a folyosó itt magasabb.

Utunk ismét kanyarodik. Általában minden 20-30 méter után, csaknem derékszögben, irányt változtat a barlang. A falakat errefelé olyancseppkövek fedik, amelyeknek az alapja hófehér mészanyag, de a felületük kimondottan vörös. Még szebben látszik ez a színellentét a Vörös teremben, ahol a vörös cseppkőlepel úgy fedi be az alatta levő idősebb, fehér képződményeket, mintha hóemberek csoportját vérrel permetezték volna. A Vörös teremben e különleges színhatá­son túl, ismét újabb, eddig nem látott szépségű cseppkőhgurák varázsa ejt ámulatba.

Közülük a legsajátosabban érdekesek a Megfa­gyott-vízesés a csipkés Derelyefülekkel, a szín­pompás Gyertya tartó, a Sápadt-Tehéntőgy, az Amfora és a hatalmas Vívótőr.

Folyosónk ismét kanyarodik, sőt a kanyarula­tok süni egymásutánja következik. A cseppkö­vektől terhelt barlang patakjának tiszta vizében néhol bokáig, néhol csaknem csizmaszárig gázo­lunk tovább. Az iszaposabb mederszakaszok fe­lett fehér kísértetekként lebegnek a Béke-barlang viszonylag jókora vakrákjai. Rövidesen erős víz­csobogás hangja jut cl hozzánk, s nem sokkal ké­sőbb már ott is állunk a csobogónál, jobb kéz fe­lől keskeny mellékág csatlakozik a Főághoz. A kicsiny patak innen mintegy 20 centiméteres vízeséssel hullik a Komlós vizébe. A folyosó neve /’el fedezőág. 1952 augusztusában ezen a 728 mé­ter hosszú mellékjáraton végighaladva értük cl elsőként a Béke-barlang fő ágát. A Felfedezőágat ma már nem járjuk. Víznyelőjét, a Bíbic-töbör kibontott kürtőjét vasráccsal zártuk le, de aki nem sajnálja a szűk barlangfolyosón való végig­búj ás fáradtságát, ebben az ágban is páratlan csillogást! és szépségű képződményeket talál. Itt bújik meg többek között az eddig ismert legna­gyobb és legszebb cseppkőfüggöny, a pompás Vöröslobouó.

o

A Felfedezőág torkollása urán a Főág szélese­dik. Az eddig körülbelül négyméteres átlagos fo­lyosószélesség a következő szakaszban öt méterre növekszik, de helyenként annál is jóval szélesebb termeket találunk.

Utunk kényelmes és könnyű sétaút. Eltekintve attól, hogy néha bele kell gázolnunk a patak vi­zébe, lényegében mindenütt ropogós, sima ka­vicsszőnyegen haladunk. A gumicsizma a víz el­len is tökéletesen véd, így semmi sem vonja cl figyelmünket a pazar képződményekről.

Jobb oldalon valóságos cseppkőlugasként függ a mennyezeten a Tüskéscseppkő-rengeteg, nem sokkal odébb pedig egy megdöbbentő méretű, legalább két tonna súlyúra becsülhető sztalaktit lóg alá a magas mennyezetről. Az óriási képződ­mény neve: Damoklész kardja.

Ismét meseszép szakasz következik. A folyosó falainak, mennyezetének minden porcikáját csil­lanó cseppkövek borítják. A fejünk felett, mint­egy három méter magasságban, a számtalan cseppkő okozta egyik folyosószűkületben akadt lenn és maradt sokáig függve az 1955-Ös emléke­zetes barlangi árvíz által idáig hurcolt targonca, beszédesen mutatván a rohanó víztömeg szint­re magasságát. A következő termecske ismét újabb varázzsal fogad. A Cseppkőkápolnához értünk. Bejáratánál jókora, vaskos, de az árvizektől sze­szélyes formájúvá erodált, valósággal rongyolt sztalaktitcsonk fogad. Mögötte pedig, a terem szemközti bemélyedése megtévesztésig oltárra emlékeztető. Az Oltár balján hosszú, egyenes, fehér Gyertyaszálak állanak, s ha felfelé tekin­tünk, az egész roppant sziklafalat eltakaró rend­kívüli méretű cseppkőzuhatagról már magunk is kitaláljuk, hogy az csak a Nagyorgona lehet.

A Cseppkőkápolnában egyszer másfél éve n át figyelemmel kísértem egy erdei békát. Az 1956 eleji áradások sodorták be a föld alá, s ezt köve­tően a roppant hosszú idő alatt szinte tehetetle­nül, egy helyen tartózkodott, csupán mintegy 20 méteres körzeten belül mozogva. Rendszere­sen figyeltük, meddig bírja a barlang — számára minden bizonnyal kellemetlenül egyhangú — sötét éjszakáját és persze nem utolsósorban a köpi aló mű vészét magasiskoláját. Utoljára 1957

nyarán láttuk csonttá és bőrré soványodva, de még erőteljes ugrásokkal akkor is képes volt a menekülésre.

A Cseppkőkápolnából továbbhaladó barlang­folyosó bal oldalát ismét különleges képződmé­nyek fedik. A cseppkövek színe jellegzetesen szürkészöld, s ezáltal e fényes oszlopok az olaj­zöld hátú halakra emlékeztetnek. A folyosó neve róluk: Csukaszárító. Ennek végén egy nagy és egy kicsiny, csontszínben ragyogó oszlop mellett (Dávid és Góliát) haladunk el, s most egy újabb kanyarulatnál rálátásunk nyílik az egyik legked­vesebb cseppkőcsoportra: a Cseppkőóvodára.

Mintegy hat méter hosszú sziklaeresz előre­nyúló pereméről lóg alá a több ezer, pontosan egyforma vékonyságú üvegcseppkő. A sorban álló óvodások csoportja előtt pedig egy jókora sztalaktit, az Óvó néni mesél. E vékony cseppkő­csapok valamennyien élnek: csúcsukon állan­dóan vízcseppek csillognak. Sajátságos béke-bar­langi látvány. A Baradlában is minden bizonnyal voltak valaha hasonló cseppkőképződmények, ezeket azonban az ember már régen letarolta. H isszuk, hogy a Béke-barlangban már sikerül megmenteni az enyészettől e pótolhatatlan kin­cseket.

A Cseppkőóvoda után bizarr sziklaalakzat, az egyik előrenyúló sziklaszirten ülő Dögkeselyű ,,ijeszti” látogatóit, majd a barlang jobb oldalá­ban két szép, sima sztalagmitoszlop áll, a Lek­torok.

A következő terem megint a mesék világát jut­tatja eszünkbe. Az Elvarázsolt kastélyba jutot­tunk. A kékesen fehér cseppkövek légióinak tár­saságában sárga, barna, vörös, szürke, sőt zöl­desfekete esi 11 ogású kőcsapok merednek. S milyen formagazdagságban! Ebben a teremben szinte mindent egy helyen tanulmányozhatunk, amit máshol külön-külön már megismertünk. Csipkés szélű, színes csíkokból álló cseppkő függönyök, de olyan vékony lepellel, hogy a mögéjük tartott lámpa fénye átvilágít rajtuk; cseppkőtetaráták kristálycsipkés medencéjű mésztufadombjai, üvegcseppkövek és retkek, görbe sztalaktitok és tüskés képződmények, agyagsztalagmitok és borsókő, mind-mind együtt vannak a terem bol­tozata alatt. S még egy jelenség, amellyel idáig nem találkoztunk, de amelyből akad még néhány e barlangban a kutatók örömére: egy valóságos barlangi szifon. Az Aggtelek című hím szifonje- lenetc ezen a helyen készült, 1954-ben. Az ala­csonnyá váló lapos sziklamennyezet ráhajlik a patak víztükrére, s vagy öt méteren keresztül víz alá szorítja azt, aki a medret e szakaszon tovább akarja követni. Szerencsénk van, mert ez a szifon jobb oldalon kényelmesen megkerülhető és így szárazon ússzuk most meg utunk folytatását.

Balra tekintve megcsodáljuk még a Cseppkő­vár sztalagmitfantomjait, néhány másodpercet elborzongunk a szifon most már másik végének a kijáratánál is, majd a jobbra forduló barlang­folyosóval egy jókora terembe, a Felhőszakadás csamókáiha lépünk.

A terem nem mindennapi nevét azokról a pompás üvegszerű csapokról nyerte, amelyeknek ezrei annyira sűrűn nyúlnak alá mennyezetéről, mintha valóban egy felhőszakadás vízsugarai­nak özönét néznénk valami száraz, biztonságos alulnézetben. És már a terem közepén állva is fel­tűnik, hogy annak bal oldali végénél rendkívüli szépségű cseppkőalakzatok várnak reánk. Való­ban, a Kőgombás-kapu bejáratánál joggal álla­píthatjuk meg, hogy ehhez hasonló pompájú és harmóniájú helyet eddig még nem láttunk. Az áttetsző, piros porcelánra emlékeztető cseppkö­vek ritka szép színei lágy harmóniában olvadnak össze a hamvasai) domborodó cseppkőformák­kal. A titokzatos cseppkőkapu kristály tiszta vi­zében áll a parányi névadó, a kalapos Cseppkő­gomba. A kapu alatt óvatosan, lábujjhegyen ha­ladunk, mert a víz itt kissé mélyebb, mint az egyéb helyeken. Ha azonban csizmánk ennek cl-lenére is megmerült volna, nem történik semmi baj. Megfázni a barlangban nem lehet. A vizet pedig könnyen kiönthetjük csizmánkból anélkül, hogy lehúznánk azt. Csak előre kell kissé hajolni, s a lábakat felváltva hátralendíteni.

Nagy, sötét terem következik most, középen omladékheggyel. Ösvényünk felkapaszkodik az omladékra, majd a másik oldalon ismét a meder­hez ereszkedünk. A mennyezetben hatalmas mésztufadomb alja figyelhető meg. A barlang­képződés régi korszakában, amikor még a mai fenékszint felett mintegy öt méterrel magasab­ban volt a patakmeder, akkor cementálódott egybe ez a mésztufagát. Anyagában még ma is jól láthatók az Oskomlós kemény kavicsszemei.

Továbbsétálva, a jobb oldali talon a Tündér­várban gyönyörködünk, majd egy széles, sima aljú terem következik: az Avatóterein. A bar­langkutatók ünnepélyes felavatásának szertar­tása ezen a ponton már-már hagyományossá vá­lik. Talán azért éppen itt, mert bőven van hely hozzá, hogy akár 20 embert is kutatóvá üssenek a már elfogadottak.

Ebből a teremből kétféleképpen folytathatjuk az utat. Vagy visszafordulunk, és a már ismert úton át túránkat befejezve, a felszínre megyünk, vagy pedig továbbmegyünk a Béke-barlang még nagyon hosszú, de mindig új és szép folyosóján. Hogy meddig jutunk el, az azután már csakis el­szántság és kitartás kérdése. A patak vízmélysége ugyanis beljebb egyre nő. És ha a teljes barlangot végig akarjuk járni, kissé másként kellett volna felkészülni is a túránkra. A jósvafői kijáratig a túra ugyanis kb. tíz órát vesz igénybe, s módot ad egy-két víz alatti szifonátúszásra és még né­hány más olyan sajátosan érdekes élményre is, amelyet a földfelszínen garantáltan sehol sem lelhet meg az ember. Tekintve tehát, hogy olva­sóink mindezekre most nem készültek fel, ez esetben a visszafordulást javasoljuk.

Az Égerszög! Szabadság-barlang alaprajza és néhány jellegzetes kereszt szelvénye

KL ÉGERSZÖGI

SZABADSÁG-BARLANG

A Baradla és a Béke-barlang után a hegység ez idő szerint harmadik legnagyobb cseppkőbar­langját felfedezői Szabadság-cseppkőbarlangnak nevezték el. Tekintve, hogy a barlang nyílása az égerszögi határban, a Pitics-hegy „Dász-töbör” nevű víznyelőjében nyílik, a barlang az égerszögi előnevet kapta. A Szabadság-barlang lényegében az Aggteleki-hegység harmadik önálló barlang­rendszere, amelynek fő ága az említett dász-tö- böri víznyelőtől a Szinpetri község határában levő Kecskékul-forrásig tart. Bár a barlangi pa­tak és a Kecskék út vize — a vízfestéses vizsgálat alapján — azonos, a barlangrendszer egészen a forrás közeiéig még nem járható be.

Az Égerszögi Szabadság-barlang a Béke-bar­lang felfedezésével megindult diadalmas új bar­langkutatási időszak következő jelentős állomá­sát jelentette. A Pitics-hegy környékén húzódó, a Baradlátol és a Béke-barlangtól független újabb barlangrendszer létezésének a gondolata már 1952-ben felmerült, amikor Csorba Pál és Csupor István égerszögi lakosok felkérésére megvizsgál­tam az említett víznyelőt és annak vízgyűjtő te­rületét. E vizsgálat során kiderült, hogy a Dász- töbörben való kutatás eredményes lehet. Éger­szög lakosságából nyomban meg is alakult egy teljesen önkéntes kutatóbrigád, akik azt tűzték feladatul maguk elé, hogy a víznyelő kibontásá­val községük rejtett természeti kincsét hozzáfér­hetővé teszik. A víznyelőben mintegy 12 méter hosszúságú lejtaknát bontottak, amelyet azon­ban a hiányos dúcolás miatt egyik éjszakán be­következett tetőomlás betemetett. A feltárási kí­sérletet még ugyanezen az őszön újabb munka­helyen, a beszakadt nyelőnyílás felett mintegy nyolc méterrel feltáró brigádommal (Tarczali István, Mizser Károly, Oláh Béla és B. Kovács István kutatómunkások) magam vettem kézbe, és e helyen egy függőleges aknával mintegy 14 méter mélységig hatolva, a feltételezett járatot sikerült annyira megközelítenünk, hogy annak huzatja a tárótalp kőtömbjei között már erősen jelentkezett. A kutatási munkát azonban ekkor pénz és idő hiányában félbe kellett szakítanunk.

Nem sokkal az égerszögi barlangfeltárás lehe­tőségeiről kiadott első publikációk megjelenése után (1953) jelentkezett nálam egy lelkes fiatal­ember, név szerint Balázs Dénes, és arra kért, en­gedjem meg neki és néhány barátjának, hogy az általam megjelölt helyen (részben a teresztenyei, még ugyancsak feltáratlan barlangrendszer víz­nyelőiben, részben az égerszögi Dász-töbörben) tovább folytathassák a megkezdett feltáró kuta­tásokat. Segítségüket örömmel fogadtam. így szerveződött meg az Élelmiszeripari Miniszté­rium Kinizsi Sportkorének, részben pedig Éger­szög dolgozóinak önkénteseiből alakult kis cso- port, amelynek tagjai 1954 folyamán ismét neki­láttak az Égerszög vidéki kutatásokhoz.

A dász-töböri munkahelyen közel másfél hó­napos kemény küzdelmet vívtak a sziklákkal a kutatókká vált lelkes amatőrok. Balázs Lajos, Csupor István, Pozsgai Sándor és Oláh Béla hő­sies küzdelme nyomán végül is felcsillant a bar­lang biztató előhírnöke: 1954 november első nap­jaiban keskeny, kanyargós, csaknem vízszintes járatot bontottak ki, amelyben már tíz métereket tudtak további bontás nélkül előrehatolni. Saj­nos, a járat igen veszélyes volt: időnként mázsás szikladarabok gördültek le a magasból. A brigád két tagja megsérült, úgyhogy néhány napra a munkát abba is kellett hagyniok.

A kidőlt kutatók helyére ekkor Budapestről új erők érkeztek Balázs Dénes és Stefanik György

A Szabadság-

felíedezése és

kiépítése

személyében. Az ő segítségükkel azután novem­ber 14-én, vasárnap délelőtt sikerült szétbontani az utolsó sziklaomladékot is, s feltárult a keresett barlangkapu.

A több hónapig tartó küzdelmet tehát itt is siker koronázta. A barlangba lépő első kutatók: Balázs Dénes, Balázs Lajos, Pozsgai Sándor, Stelanik György és a sérülten levánszorgó Csíz­por István égerszögi tanácstitkár előtt — az ön­feláldozó harc méltó jutalmaként — pompás, csillogó fold alatti világ tárult fel. A későbbi fel­mérések tanúsága szerint (ezeket az Élelmiszer­ipari Minisztérium Kinizsi Sportkörének tagjai végezték cl, név szerint: Balázs Dénes, Hajgató János, Molnár József, Molnár Károly és Stefanik György) a barlangrendszer feltárt hosszúsága csaknem 3 km (2867 m).

A legfontosabb feladat most már az volt, hogy a barlangnak új, veszélytelen bejáratot nyissa­nak. Ennek helykijelölését az Állami Geofizikai Intézet ugyanazzal az új elektromágneses mérési vizsgálattal végezted, amelyet egy évvel koráb­ban, első ízben a Béke-barlang kijáratának hely­meghatározására kísérleteztünk ki.

Az Élelmezésügyi Minisztérium az Egri Do­hánygyár közreműködésével a barlangbejárat közelében még 1956-ban üzemi üdülőt létesített. Jelenleg az épület az ormosbányai Szénbányavál­lalat üzemi üdülője.

A Kinizsi Sportkor barlangkutatói — a közbe n függetlenített Balázs Lajos önzetlen munkássá­gával és Égerszög dolgozóinak támogatásával közvetlenül a barlangbejárat felett két helyiség­ből álló barlangkutató menedékházat is építettek.

A Szabadság- o barlang o általános jellemzése

Az Egerszögi Szabadság-barlang az Aggteleki­hegység kelet—nyugati irányban hosszan el­nyúló alsó-triász korú mészkővonulatának dél­keleti részében, a Nagy fenei-tető, Pitics-hegy és a Kecskekút-forrás által bezárt terület alatt hú­zódik. Lényegében ugyanolyan eróziós úton ke­letkezett karsztbarlang, mint a Baradla vagy a Béke-barlang. Méretei azonban azokénál lénye­gesen kisebbek. Ennek elsősorban az az oka, hogy a barlangrendszer lő ágának (Megvalósult ál- mok-ág) felszíni, nem karsztos, hanem pannó- niai (pliocén korú) agyagos, kavicsos vízgyűjtő területe (lényegében a Dász-töbör körülbelül 270 000 m2-es kiterjedése) sokkal kisebb, mint a hegység említett másik két barlangrendszeréé. A barlangrendszert kiformáló, tőként a nem karsztos felszínekről összefolyó vízmennyiség, amely mindig az ilyen vízgyűjtő terület nagysá­gának a függvénye, szabja meg valójában egy barlang kifejlődési méreteinek a nagyságát, fő­ként szélességét. A Szabadság-barlang fő ágának méretei ennek megfelelően leginkább a Béke-bar­lang Felfedező-ágához, vagy a Baradla Törökme­cset nevű oldalágához hasonlítanak: a legtöbb szakaszán felállva, kényelmesen alig lehet közle­kedni. Cseppkőképződményei főképpen sztalak- titok és különösen az ág felső szakaszában: bor- sókőszerű bekérgezések. Elsősorban ezek a nagy mennyiségben és rendkívüli formagazdagságban kifejlődött borsókőszerű cseppkövek nyújtanak e barlangnak sajátságosán érdekes jelleget. Jára­tának talaját általában az aggteleki cseppkőbar­langokból ismert homokos kvarckavics, végső, un. Pokol szakaszában pedig barna, iszapos agyag képezi.

A Szabadság-barlangnak egy mellékága isme­retes: az igen szűk és csak nehezen bejárható, kristályos cseppkő, helyesebben mésztufa kérge- ződéssel fedett talajú ,,Gyöngyfolyó-ág”. Utolsó szakaszaiban, a Pokol körzetében a főág lüggő-

leges és vízszintes tagozódásban egyaránt, több kisebb, és csak rövid távon követhető deltaágra bomlik. Némelyik kürtőszerű, lefelé vezető ké­ményben le lehet ereszkedni egy alsóbb szintű, rendkívül fejletlen, szűk és csak rövid távon be­mászható folyosóba, amelyben azonban már ál­landó jellegű patakvíz folyik. Ez a szakasz tehát mintegy alsó barlangnak, embrionális barlang­ágnak tekinthető. A Szabadság-barlang főágá­nak folyosóján ugyanis állandó jellegű patakfo­lyás nincsen, s a Kccskekút-forrásig száraz idő­szakban valószínűleg a jelenlegi járatok alatt vé­gighúzódó hasadékrendszeren folyik a víz.

Ezeknél a rendkívül szűk és még kutatók közül is csak a kis termet űek számára hozzáférhető alsó járatrészeknél sokkal érdekesebbek a barlangfo­lyosó felsőbb szakaszain megtalálható, maga­sabb szintű szifonkerülő mederrészek, amelyek­ben néhol különösen szép borsóköves cseppkő­képződményeket lehet találni. A Béke-barlang­nál említett tüskés cseppkövek az égerszögi bar­langban is előfordulnak; a legjellegzetesebb és leg­szebb a Koszorú nevű képződmény.

A barlang hőmérséklete évi átlagban 10 CC, ami itt is megfelel a terület évi középhőmérsék­letének. A rendszer kicsiny légköbtartalma miatt azonban a bejáraton behúzó téli hideg légáram­lás hűtő hatása még a bejárattól 800 méterre is észlelhető, néhány tized °C értékig.

Élővilága igen hasonlít a karsztvidék másik két, korábban megismert barlangjának faunájá­hoz. A Béke-barlangéhoz különösen abban, hogy az állandó barlanglakó vak és fehér fajok száma túlsúlyban van a barlangi vendégek számaránya felett. A Szabadság-barlangban, különösképpen az állandó barlanglakok családjához tartózó ál- latparányok között, több olyan fajt sikerült bio­lógusainknak összegyűjteniök, amelyek a hegy­ség más barlangjaiban ismeretlenek. Egyes véle­mények szerint a barlang vakrákja is nagyságbeli különbséget — tehát ebből következő önálló törzsfejlődést — mutat a baradlai és béke-bar­langi alakhoz viszonyítva: a szabadság-barlangi vakrák kifejlett állapotában is kisebb méretű.

A barlang növényvilágát itt is nagyszámú pe­nészgombafaj képviseli, ezenkívül, mint barlangi vendégnövényeket, a felszínről bekerült magvak kicsírázásából alakult satnya, fehér, kétszikű kez­deményeket is lehet itt-ott találni a patakmeder talajában.

Az Égerszögi Szabadság-barlang szokásos tú­raútvonala a Lobogó nevű cseppkőképződmé­nyig tart. Időtartama mintegy négy óra. Szüksé­ges ruházat: overall, bakancs, esetleg gumicsizma.

A barlangtúrárá a dász-töböri mesterséges tá­róval nyitott főbejáraton indulunk cl. A lejtős táróvágat egy darabig egyenesen vezet, majd balra elhajlik és meredek esésűvé válik. Ezen a szakaszon falépcsőkön ereszkedünk alá az első természetes barlangüregbe: a Mágnes-terembe. Az ideérkezőt még nem fogadja a cseppkövek gazdagsága, csupán pár centis cseppkőcsonkok

függenek az erősen repedezett szik la mennyeze­ten. A terem talaja lejtős, s ha leereszkedünk rajta, a patakmederhez jutunk. Víz csak ritkán, esősebb évszakban folyik benne, akkor is csak ke­vés. Az év legnagyobb részében a kavicsos patak­meder — a helyenkénti kis állóvizes tócsákat le­számítva — száraz. A barlangfolyosó mindkét irányban követhető ugyan, jobb kézre azonban mindössze néhány métert tehetünk meg na­gyobb nehézség nélkül. Ez a jobb oldali ág a Dász-töbör víznyelőjéhez vezet, s hamarosan a nyelő sziklaomladékai közé jutnánk. Mivel an-

Különtúra a Szabadság­barlangban o

nak idején a feltárás ezen keresztül történt, ezt a víznyelős szakaszt Felfedező-folyosónak nevez­zük.

Túraútvonalunk bal kézre, a patak természe­tes folyási irányát követve halad. Keskeny, 60- 70 centiméter átlagszélességű, rendkívül erősen kanyargó, eróziós folyosóban haladunk tovább. A folyosó magassága helyenként az 5-6 métert is eléri. A sziklafalak vízmosta színlői élénk tanú­jelei a barlangképző folyamatnak. Néhol a pa­takmeder alacsony mennyezetű ,,szifonmeder­ben” halad. A régi folyosókanyarulat átvágásá­val készítette ezt az új utat a víz. Ilyenkor meg­keressük a régi medret, amelybe fel kapaszkodva, aránylag kényelmesebben átjutunk a szifonrend­szer túlsó oldalára. A Szabadság-barlang az ed­dig ismert Aggtelek vidéki barlangok közül leg­inkább a béke-barlangi Felfedező-ághoz hason­lítható. Méreteit, képződményeit és kifejlődési jellegét tekintve, mintha csak ebben a béke-bar­langi oldalágban járnánk. Természetesen a két barlangnak a nagy hasonlóság ellenére sincsen összeköttetése egymással, különálló barlangrend­szerek, csupán a képződésmódjuk azonos.

A barlang falait, a lehullott sziklatömböket már a járat elején is nagyszámú, eleinte csak gombostűfej, később lencse, borsó, sőt babszem nagyságú sárgásbarna cseppkőgömböcskék, úgy­nevezett borsókövek lepik cl, hihetetlen sokaság­ban. Néhol a sztalaktitok felszínére nőttek, azt szőlőfürthöz hasonlóvá varázsolják. A Szabad­ság-barlang legérdekesebb alakzatai ezek a bor­sókövek, mert — bár más cseppkőbarlangokban is előfordulnak (Béke-barlang, Kossuth-barlang, stb.) —, ilyen nagy tömegű előfordulásuk karszt- barlangban máshol nem ismeretes. Hasonló kép­ződéseket ilyen dús kifejlődésben hévizes eredésit barlangokban találni (például Ferenchegyi-bar- lang Budán, Sátorkőpusztai-gipszbarlang Dorog mellett, szalonnái hévizes barlangüregek, stb.), irt azonban képződésüket igen erőltetetten tud­nánk csak hévízi képződési móddal magyarázni. A kialakulás problémája még csaknem teljesen nyitott, bár több elmélet is igyekszik megnyug­tató magyarázatot adni. Mi mindenesetre gyö­nyörködjünk bennük, mert vitán felülállóan a barlang legszebb, sajátos figurái.

Az egyik legdúsabb borsóköves szakasz a Bor- sókás-terem, amelyhez a Mágnes-teremről szá­mított 81,5 méternél levő feljáraton keresztül le­het bejutni.

Feltűnhet, hogy az egész barlang legszebb, leg­gazdagabb részeit nem a jelenlegi patakos járat­ban, hanem ilyen régi, elhagyott folyású, maga­sabb szintű megkerülő ágszakaszokon, esetleg a mésztufa alapzattal magasba tartó kürtőkben ta­lálhatjuk. Egy igen nehezen fellelhető oldalfülké­ben a kutatók két tufagát közé ékelődött kis tó ma már kiszáradt medencéjét találták meg. Itt különösen szép, és tudományos szempontból ér­dekes képződmények vannak. A kis tómeden­cébe kar- és combvastagságú cseppkövek lógnak bele és a tufaperem által jelzett egykori vízszint alatti részeken e cseppköveket vastagon bevonta a borsókő, míg a vízbe nem érő részek ettől telje­sen mentesek maradtak. Úgy néznek ki ezek a cseppkövek, mintha valaki halinacsizmát húzott volna rájuk.

A borsóköves szakasz után az első érdekesebb cseppkőképződmények a ,,Sörös-üvegek” (124 méter), amelyek egy alámosott sziklapárkányon, mint egy asztalon helyezkednek el. A 192. mé­ternél egy érdekes Krokodil-alak domborművét fedezi fel fantáziánk a barlang falában.

()ldalról egyre több csillogó tufapárkány hatá­rolja a barlangjára tót. Legszebb a háromszintes Nagytufa (213 m). Egy kanyarban pedig minia­tűr cseppkő, a Légvédelmi ágyéi csöve emelkedik a magasba.

A 257. méternél omladék zárja el az utat: lét­rán kell felmenni, s az omladék felett áthaladni. A Létrás-teremben járunk.

Megkapó látványban van része annak, aki a 427. méternél visszatekint. A Béke csarnokában fehér cseppkőzászlók hosszú, csillogó sorfala om­lik alá a barlang sziklafalairól.

Innen nem messze egy szép Méhkast: pillan­tunk meg (544 m), majd a Kősisakot (577 m). Ezután újabb, gazdag cseppköves szakaszok kö­vetkeznek. A sok cseppkőképződés között a szűk folyosóban csak bujkálva lehet előrejutni, s igen vigyázni kell, nehogy egy-egy fiatalabb sztalak- titot letörjünk. A magasból méteres Orgonasí­pok lógnak lefelé (608 m).

Most a barlang egyik legcsodásabb képződmé­nye tűnik szemünk elé: a Nagykoszorú. A járat jobb oldali sziklafalában, mintegy két méter hosszú és 10 centiméter széles sávban görbe nö­vésű cseppkőtüskék százai merednek elő a szikla­falból, olyan sűrűségben, hogy valóságos hófehér tömött koszorút alkotnak. Ehhez fogható gaz­dagságú cseppkőtüskék csak a Meteor- és a Béke­barlangból ismeretesek hazánkban (Sündisznó, Fogasok), s jóval kevesebbet találtak még a Vass Imre-barlangban is. De a jelenség általában ritka, így a koszorú csakugyan megérdemli csodála­tunkat. A Koszorú körzetében egyébként több ilyen görbe cseppkő található, amelyeknek egyik legszebb példánya a szarvasagancsra emlékeztető Nagy-agancs (685 ni).

A víz erőteljes eróziós bevájómunkája követ­keztéiben néhol olyan mély, rendkívül érdekes sziklaszínlők keletkeztek több síkban is egymás felett, hogy a méteres bevágások vályúit elvá­lasztó vízszintes sima kőzetpárkányok csak alig néhány centiméter vastagok. Egyik-másik ilyen párkányon cseppkőképződmények is nőttek, s ezek az alsóbb párkányokat, mint megannyi kis támaszpillér, összekötik a felettük levő szikla­eresz mennyezetével. Sőt olyan párkány is isme­retes, ahol a későbbi erózió a sziklaereszt teljesen elfűrészelte a barlang sziklafalától és a régi szín- lőt ma már csak a korábban ránőtt cseppkőoszlo­pok tartják függve a levegőben, mint egy felkö­tözött asztal lapot.

A barlang egyik legszebb dísze utunk vég­pontja, a mintegy három méter magas és 20-30 centiméter széles Nagylobogó cseppkőfüggönye. Pasztellsárga színei akkor érvényesülnek igazán, ha mögéjük tartott lámpánk átvilágító fényénél vizsgáljuk. A bejárattól 834 méterre vagyunk. Ettől kezdve említésre méltó cseppkőképződ­ményt már nem találhatunk. Továbbmenni már azért sem nagyon érdemes, mert nem sokkal ez­után következik a barlang legnehezebb, még ha­son kúszva is csak szorosan járható szakasza, a K uszoda.

Utunkat tehát visszafelé folytatjuk, s most el­lenkező irányból gyönyörködünk a már egyszer látott, érdekes barlangban.

A JÓSVAFÖI

VASS IMRE-CSEPPKŐ-

BARLANG

A Béke-barlang felfedezése hatalmas lendületet adott a magyar feltáró barlangkutatásnak. Az égerszögi Szabadság-barlang felfedezésével csak­nem egy időben megszületett az Aggteleki-hegy­ség negyedik cseppkőbarlangja is. Ezt a negye­dik, teljesen önálló barlangrendszert, a jósvafői Kistohonya-forrás fold alatti vízjáratát, felfede­zői Vass Imre-barlangnak nevezték cl, ezzel is emléket állítva a múlt század legkiválóbb bar­langkutatójának, a Baradla legjelentősebb szaka­szait számunkra megismertető és tudományosan feldolgozó Vass Imrének. A Vass Imre-barlang teljesen különálló, ismeretlen rendszer volt, amely semmiféle kapcsolatban, összeköttetésben nincs a hegység már tárgyalt barlangjaival. A Baradlához hasonlóan barlangfolyosói cseh­szlovákiai terület alá nyúlnak, ezek a szakaszok azonban még ismeretlenek. A két barlang kö­zötti távolság, valamint a földtani, morfológiai és hidrológiai felszíni jellegek kizárttá teszik, hogy a Baradla- és a Béke-, illetve a Vass Imre- barlang akár csehszlovákiai folytatásaikban, is­meretlen részeiken is, egymással kapcsolatban állanának.

A Vass Imre- barlang o felfedezése

1954 nyarán a budapesti Műszaki Egyetem hallgatóinak egy lelkes kis csoportja, / lolly Sán­dor, Holly Ferenc és Maucha László elhatároz­ták, hogy az Eszak-borsodi-karszton kifejlesztett tudományos kutatómódszerekkel és vizsgálati el­járásokkal további forrásmegfigyeléseket végez­nek, amelyeknek a révén esetleg új, eddig isme­retlen barlangjáratok nyomára lehetne bukkanni. E vizsgálatok további célja válaszkeresés volt arra a kérdésre, hogy vajon a hegység eddig még kevéssé ismert legészakibb részének karsztforrá- sainál is lehet-e — a már kikísérletezett területe­kéhez hasonlóan — a források hidrológiai sajá­tosságaiból, azok tök] alatti, ismeretlen járataira vonatkozó következtetéseket levonni. Elsősor­ban a források vízhozambeli ingadozását és a kü­lönböző vízállások mellett észlelhető hőmérsék­let beli különbségeket, továbbá a víz egyes oldott kémiai anyagainak összetételét vizsgálták meg és hasonlították össze azoknak a forrásvizeknek hasonló adataival, amelyeknek barlangjáratai már ismertek voltak. A nagy karsztbarlangok forrásvizeinek kémiai összetételére ugyanis — megállapításaik szerint — többnyire jellemző a nagy mennyiségű, úgynevezett szabad oxigén, valamint a kalcium — magnézium arányban kife­jezetten mutatkozó erőteljes eltolódás a kal­cium túlsúlyának javára.

/A forrásokat abból a szempontból is vizsgál­ták, hogy melyiknél lehetne esetleg a kiömlési forrás-szájon át, aránylag könnyűszerrel bejutni a víz föld alatti járatába. Az aktív forrásoknál azonban annyi nehézséggel találkoztak, hogy végül is feltáró kedvüket és figyelmüket egy idő­szakos, akkor éppen száraz árvízi forrásra Össz­pontosították. Ez az árvízi forráskürtő a Jósvatő községtől északnyugatra, mintegy két kilomé­terre levő Kistorony a-f orrás felett, 1954-ben, nyár elején működött utoljára: két méter ma­gasra lövell te a talajszint fölé emberderék vastag­ságú vízoszlopát.

Tekintve, hogy a vízfeltörés a Kistohonya- forrás nyugalmi szintje felett csak 16 méterrel volt magasabban, remélni lehetett, hogv legfel­jebb ennyire kell a forráskürtőben lehatolni a víz­szintes vízjárati szint eléréséhez. 1954. augusztus 25-én kezdtek hozzá a kutatók az akna kimélyí­téséhez. z\ munkában a már említetteken kívül a következő önkéntes brigádtagok vettek részt: Merhidai Géza, Gánti Tibor, Holly István, Ker­tész Tivadar, Müller Pál, Pályi Gyula, Sárváry István, Szabó Tivadar, Száyer Kornél, Tburóczy Uzor, Tör ók László, Trunkó László, Turtsányi Sándor ésWeress Kálmán.

A vízfeltörés helyén, az agyagos lejtőtörme­lékben aknát mélyítettek. A munka során hall- statti kultúrából származó őskori cserépmarad­ványokat találtak, és öt méter mélységben, az akna nyugati oldalában, erős dőléssel már meg­jelent a szálban álló mészkő is. Lejjebb a törme­lék egyre üregesebbé váll, majd augusztus 31-én, körülbelül hét méter mélységben jelentkezett a szálban álló kőzetbe behúzódó barlangjárat is. Bejutottak!

A járat első része nagymértékben cl volt tömve agyaggal. Ennek kibontása után kb. hatvan méter hosszú, inaktív forrásdelta szakaszba lehe­tett becsúszni. A tovább vezető utat azonban itt egy — a felszínen is megfigyelhető — szakadék­dolina omladéka zárta cl, amelyen sajnos csak egy évvel később, 1955. augusztus 18-án tudtak robbantásokkal további utat törni maguknak. Az omladék szűk és kényelmetlen labirintusain átbújva, végre sikerült így bejutni a barlang fő­ágának folyosójára. E folyosóban ekkor térden felül érő, a forrás vizénél is hidegebb (8 C) álló­víz borította a talajt.

A barlang hasonló jelleggel, mintegy 300 méte­ren húzódott még előre, s a végén teljesen víz alatt folytatódott tovább.

A megfigyelések szerint azonban a víz a főág­ban állandóan apadt, így remény volt rá, hogy rövidesen a még víz alatti szakaszok is hozzá­férhetőkké lesznek. Érdekes, hogy ebben az idő­szakban a bejáratnál korábban jól észlelhető barlangi huzat is teljesen szünetelt. Ezt a jelensé­get a végponton levő vízzár okozhatta. A ku­tatócsoportnak tehát ismét fel kellett hagyni a továbbjutás reményével.

Szeptember végére azonban a huzat ismét megindult, s így a szifon valószínű leapadására lehetett számítani. A csoport négy tagja október 8-án már viszonylag szárazon tudott átjutni a korábban teljesen víz alatt álló szakaszon, s így a barlang újabb részei váltak ismertté.

A járat a továbbiakban néhol több szintre tagolódva halad, amelyek közül az alsó nagy­mértékben elagyagosodott, benne csak megha­jolva, négykézláb, sőt sok helyen hason kúszva lehet előrehatolni. A méretek azonban később, több szint összeszakadása következtében, jelen­tősen nagyobbodnak. A barlang végpontját egy hatalmas omladékterem jelenti, amelyen idáig még nem sikerült áthatolni, bár a kőtömbök rései között észlelhető huzatból még hosszú, ismeretlen barlangfolytatásra lehet következ­tetni. A Vass Imre-barlang a mai napig összesen körülbelül egy kilométer hosszúságban isme­retes.

76

A Vass ímre-barlang hossz-szelvénye. (Az alsó szakasz ..A-A’-nál a felső folytatásaként értelmezendő)

Az eddig feltárt egy kilométer ossz hosszúságú barlangszakasz a Kistohonya-forrás fölött nyíló alsó barlangvégződéstől nyugat—északnyugati irányban, a Haragistya karsztfennsík alá húzó­dik és eddig ismeretlen folytatásai valószínűleg a szlovákiai Szilicei-fennsík alá nyúlnak. Való­színű ez annál is inkább, mert magyarországi területen nem ismeretesek olyan vízgyűjtő terü­letű víznyelők, amelyek szükségszerűen ehhez a járatrendszerhez tartoznának. Számításba jö­hetnek azonban a szlovákiai szádvárborsai és a Szilire határában levő, nagyméretű víznyelők. Feltételezhető a szlovákiai Milada-barlang rej­tett összefüggése a Vass lm re-barlanggal.

A barlangban leginkább csak állóvíz található, mert a forrás állandó vízhozamát biztosító fold alatti vízfolyás egy még alsóbb, eddig ismeretlen repedésjáratban folyik. Ebből a víz csak magas vízállások idején keres utat a már felkutatott járatokban. Az esős időszak elmúltával a bar­langban még sokáig stagnál az állóvíz és csak nagyon lassan szivárog az alsó járatrendszerbe. A Lagúnás szifont például néha hónapokig is át­hatol hatatlanná teszi az ember számára a víz.

A Vass lm re-barlangban öt különböző nagy­ságú terasz- és járatszint fejlődött ki. Ezek egy­mástól nem mindig választhatók cl élesen. Cseppkőképződményekben különösen a felső, tehát idősebb folyosószakaszok gazdagok. A leg­alsó, a patakvizet a Kistohonya-forráshoz vezető barlangszint járhatatlan.

Érdekes, hogy az eddig ismertetett Aggtelek vidéki barlangokkal szemtan, a Vass Imre-bar- lang megismert szakaszaiban kvarckavics nem található. A barlangot, tektonikai hasadékok mentén, minden bizonnyal a barlang talaját képező, főleg dolomit- és mészhomok eróziója, alárendeltebben a föld alatti áradmányvizek oldó, korróziós munkája alakította ki.

A barlang levegőjének hőmérséklete és pára- tartalma csaknem azonos a hegység többi bar­langjáéval, élővilága viszont, az eddigi kutatások szerint, rendkívül szegényes, s mind fajgazdag­ságban, mind az egyedek számában, messze a Ba- radla-, Béke-és Szabadság-barlang mögött marad. Az innen előkerült fajok elsősorban a Collein- bolák (Ugróvillások) rendjéhez tartoznak. Ennek alapján megállapítható, hogy a barlang biológiai­lag is más jellegű, mint a terület déli részének nagy cseppkóbarlangjai.

Tekintettel arra, hogy külonturán, kutató­öltözékben a Vass Imre-barlang is meglátogat­ható, rövid ismertetést adunk a megtehető túra­útvonal látnivalóiról.

A barlang bejárata a kutatóakna hét méter mély, kifalazott kútja. Ha ezen leereszkedünk, majd egy szűk, agyagos búvóhelyen átcsúszunk, máris a barlangban vagyunk. Itt a járat több irányból összefutó kőzet repedések hálózatából áll. A bejárati ponttól mintegy negyven méterre nagyobb terembe, a Labirintusba érkezünk. Itt jelentkezett az első komoly akadály a kutatás során. A Labirintus keleti oldalában hamarosan rátalálunk arra a szűk nyílásra, amelyen végig­csúszva, a barlang főágába juthatunk. Itt az időnkénti vízfolyások szintjeinek iszapos nyo­mai jól kivehetők.

A Főág kezdetén még egy agyagszifon nehe­zíti utunkat, de mindjárt utána egy nagyobb beszakadásos terem következik. Ezt elhagyva, sziklaomladékok tömegén átmászva jutunk a már egészen kényelmesen járható, teljesen sza­bad főági folyosószakaszba. Az egész barlangnak talán legimpozánsabb méretű, néhol hat méterre is kiszélesedő, máshol tíz méterig is felmagasodó folyosórésze ez. Benne nagyon szép cseppkövek­ben gyöny örköd hetünk. Legfigyelemreméltóbb csillogó képződmény a „Baradlai méretű csepp­kő”. ‘

Száz méter után utunkat ismét szifon állja, előtte a mintegy tíz méter magasról lefolyó Narancs-zubatag pompájában gyönyörködhe­tünk. A szifon mögötti barlangfolyosó most szőkébbé és magasabbá válik, sőt nem messze, a Dzsungel után két szintre bomlik. A járatok mintegy ötven méter után ismét egyesülnek. A Dzsungelt egy oldalfolyosó csatlakozása után érjük el.

A Vass Imre- barlang általános ismertetése

A fejünk felett most nagy kéményt pillantunk meg, amely lényegében egy alulról felfelé hara- pódzó zsombolykezdemény, egyelőre még vak­kürtő. A belőle leszakadt kőtömbökön átmászva, nemsokára egy újabb akadályhoz, a Lagúnás szifonhoz értünk. Csakis teljesen száraz időben bújhatunk ár rajta, mert áradáskor legkorábban ez telik meg vízzel.

<■>

A szifont követő folyosókban már négy eme­letet különböztetünk meg. A keskeny hasadék- járatban létrákon mászunk tel a felső szintekig, ahol a barlang legszebb cseppkoves részeiben (Eldorádó stb.) gyönyörködhetünk. A felső há­rom szint később egy magas, cseppkoves csar­nokban (Dóm) ismét egyesül. Innen már egy­kettőre bejutunk a barlang legutolsó és egyben legnagyobb termébe, a Kiiklopszok csarnokának hatalmas omladékhegyére, ahol hosszú éveken át folytak a lelkes feltáró kutatások a Vass Imre- barlang további, még ismeretlen szakaszaiba való bejutásért.

Lehetséges, hogy a felső emelet a Denevér­kürtőn át a felszínnel is nyitott összeköttetésben áll. Erre enged következtetni az irt észlelhető erősebb légmozgás és a talajon lelhető denevér­csontok halmaza.

A JÓSVAFŐI

KOSSUTH-BARLANG

Kossuth Lajosról talán kevesen tudják, hogy a természettudományokkal is rendkívüli alapos­sággal foglalkozott. 1828-ban meglátogatta az aggteleki Baradlát, és hazai viszonylatban első­ként vetette föl tudományosan a cseppkőképző­dés ütemének, az egyes cseppkövek korának a kérdését. Említettük már azt is, hogy a Nyári­féle baradlai ásatásokhoz komoly jelentőségű, ónálló tudományos dolgozatban szólt hozzá. Az 1956 elején feltárt új jósvafői barlangrend­szert, a Tohonya-forr ás (más néven: Nagy- Tohonya, Névtelen-forrás) fold alatti barlang­hálózatát tehát méltán nevezték cl Kossuth Lajosról.

Legelőször Kessler Huhert foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Jósva-völgy tői északra húzódó hegyek (Nagyoldal. Kopasz-hegy, Lipi- nye stb.) alatt egy új, eddig ismeretlen barlang húzódhat. Kessler az ismeretlen barlang feltárá­sával több helyen is megpróbálkozott. Bejárta a vidék zsombolyait, valamint behatolt a Toho­nya-forrás felett mintegy 31 méter magasan nyíló, régóta ismeretes, télen erősen gőzölgő cseppkövcs hasadéküregbe. Miután eredményt egyik helyen sem sikerült elérnie, s közbejött a II. világháború is, a továbbkutatást abba kellett hagynia.

A háború utáni években, különösen 1950-ben, az aggtelek —jósvafői karsztterületen magam vé­geztem újabb karszthidrológiai kutatásokat. Ezek eredményeképpen a Tohonya-forrás kere­sett barlangrendszeréről fontos adatok váltak ismeretessé. Az így szerzett elméleti adatok alap­ján a feltárás lehetőségének a módszertanát is sikerült kidolgozni, meghatározni. A Magyar Tudományos Akadémia elé 1951. szeptember 21-én egy részletes beadványt terjesztettem elő,

A Kossuth-

barlang

/

felfedezése

melyben tudományos érvekkel meggyőzően alá­támasztva, a következőképpen határoztam meg a barlang feltárásában legbiztosabban ered­ményre vezető teendőket.

„…Egy 60-100 m hosszú vízszintes mestersé­ges kutatótáró kihajtásával át kell harán tolni a fold alatti vízjárat eltömődött deltaszakaszát, s ezen az úton megkeresni a már egységes bar­langi főágat. A kutatótárót közvetlenül a forrás felett néhány méterrel kell telepíteni.”

Bár a barlangrendszer létezése és feltárásának a megjelölt módón történő lehetősége nyilván­való lett, a szükséges anyagi fedezetet csak 1954- ben, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató­intézet révén c/r. Kessler Hubert tudta megte­remteni. így került sor a táróvágat kihajtására. A munkát (‘hambre Attila és Ráday Ödön műszaki irányítása mellett Verbály György ló­mester, Horkay István, Horkay József és K. Ko­vács István kutatómunkások végezték el.

A forrás eltömődött deltaszakaszának átha- rántolása már ötvenméteres mesterséges kutató­táróval is megoldható volt. 1956. február 9-én a táróval elérték a keresett egységes főági barlang szakaszt, a Tohonya-forrás barlangrendszerét.

A barlangkutatók az eddig nem ismert körül­belül egy kilométeres barlangrendszer belső felé­ben egy mély vizű, gyors folyású patakot talál­tak, amelyen gumicsónakkal lehet eljutni az is­mert szakaszok végét jelentő szifonig. Később a kutatások során a szifon felett egy száraz, felső továbbvezető folyosóba is bejutottak, sőt a vizes barlangjárat felett egy felsőbb, szép cseppköves folyosót is felfedeztek. De a barlangrendszer el­méletileg kimutatott, jelentős terjedelmi! belső részébe a mai napig sem sikerült még bejutni.

Ráday Ödön, az ismert „békaember”, vala­mint Kessler Hubert, Magyari Gábor, Cbambre Attila és mások légzőkészülékekkel többször is megkísérelték a barlang végső szifonjának át- uszását, de eddig sajnos még minden próbálko­zás eredménytelennek bizonyult. A már feltárt és hozzáférhetővé tett barlangszakaszok azonban újabb bizonyítékai annak, hogy az a következe­tesen tudományos felszínalaktani oknyomozó módszer, amely lehetővé tette a rejtett Kossut li­bád ang helyzetének és feltárási módjának meg­határozását is, sikeresen használható elméleti fegyver a karsztkutatók kezében az ismeretlen természettel vívott tudományos csaták során.

Kossuth- barlang általános mertetése

A Kossuth-barlang eddig megismert részeinek folyosói teljesen különböznek az idáig tárgyalt eróziós karsztbarlangok folyosóinak jellegétől: itt a vízjárat tektonikus kőzethasadékok irányát követi. E hasadékok sziklafalait az aránylag nagy tömegű vízfolyás csak kevéssé, másodlagosan ala­kította át baradlai értelemben vett eróziós bar­langfolyosóvá. Ez azonnal feltűnik, ha a barlan­gon végigmegyünk: a járatnak — bármily fur­csán hangzik is — feneke nincs. Ezeknek a fo­lyosóknak csak két — a szelvény közepe táján ki hasasodé) — oldalfaluk van, amelyek a szelvény felső és alsó végénél egymással simulva érintkez­nek (zabszem formájú szelvény). Emiatt a kes­keny, tektonikus hasadékfolyosóban sok helyen csak úgy tudunk előrejutni, ha a két fal között át feszül ve traverzálunk. E kétségtelenül kényel­metlen és bizonytalan barlangjárási módszer kiküszöbölésére, a kutatást végző vájárbrigád a barlang legveszélyesebb szakaszain pallójáratot készített.

A Kossuth-barlang keskeny, magas patakos folyosójának falai csaknem mindenütt korom­fekete mangános, vasas kéreggel borítottak, ezért

az üregek sajátos, komor képet nyújtanak. Néhol a fekete falakon apró, tű fej nagyságú, fehér és sárga színű borsóka cseppkövek nőttek, egyéb­ként az alsó szint cseppkőképződményekben meglehetősen szegény. A belső szakaszok felett mintegy 15 méterrel magasabban húzódó felső emeleten viszont szép és dús képződményeket láthatunk.

A barlang legérdekesebb része kétségtelenül az a mintegy száz méter hosszú szakasz, ahol a kes­keny járatban sok helyen ugyanolyan mélységű a víz, mint amilyen magasa fejünk felett emelke­dő, egyre szűkülő sziklasikátor sötétségben eltűnő teteje. Itt csak gumicsónakkal közlekedhetünk.

Alacsony vízálláskor a patak nem folyik végig a járatban. Ilyenkor a barlangból jó darabot szá­razon is bejárhatunk. A víz most egy belső víz­nyelőben tűnik el. A nyelőbe bezúgó patak hatal­mas morgását már száz méterekkel előbb hall­hatjuk a csendes üregben. Ehhez hasonló, erősen zúgó vízesés a belső, csónakázós útvonalon is van. Sőt, a barlang jelenlegi végét jelentő szifon mögül is áthallik egy minden bizonnyal hasonló jellegű, zuhogó rész tompa morajlása.

A barlangnak víz által ülepített hordaléktalaja vagy nincsen, vagy ahol van, ott hihetetlenül ragadós, képlékeny finom iszap, illetve agyag­massza. Nagyobb mérvű agyaglerakódás a bar­langfolyosó bejárathoz legközelebb eső részén és a felső szinten található.

A Kossuth-barlang egyelőre még idegen for­galmi célokat nem szolgálhat. Jelentősége első­sorban tudományos vonalon nagy. További sza­kaszainak várható feltárása után a nagy kiterje­désű belső szakaszok még sok, eddig nem sejtett érdekességet és szépséget nyújthatnak.

A Kossut h-harliing hosszmetszete

METEOR-BARLANG

Felfedezésének

története A bódvaszilasi Alsóhegy föld alatti hidrográfiai rendszerének felderítésével 1957 óta dr. Dénes György foglalkozott. 1958-ban neki sikerült vízfestéssel kimutatnia a Bába-völgyi-víznyelók- nek a Borz-forrással és a Bükk-lápai-víznyeló- nek a Szénbely-íorrással való összefüggését. Ezzel azonban még nem oldódott meg a S/ilasi- fennsík középső fő tömegéhez, illetve a Vecsem- és a Pasnyag-forrásokhoz kapcsolódó vízrend­szer kérdése.

A Meteor-barlang alaprajzi térképe.

A szaggatott jelzések a barlang mélyebb szintjeit jelölik

Az 1957-től 1960-ig tartó kutató expedíciók so­rán összegyűjti itt megfigyelések geológiai, hid­rográfiai és domborzati adataiból dr. Dénes György elméletileg kimunkálta az Alsóhegy kö­zépső barlangrendszerének elhelyezkedését, és a térképre berajzolta a feltételezett víznyelők he­lyét. Az 1961 tavaszán szervezett terepjárás azu­tán az elméleti feltételezést beigazolta: a jelzett helyeken meglelték a jól fejlett víznyelőket. A Vö­rös Meteor Barlangkutató Szakosztály 1961 nya­rán egyik munkahelyét a víznyelők mellé telepí­tette. Egyhetes kemény munkával, augusztus ele­jén hatoltak be a kutatók a keresett barlang járat­rendszerébe, majd néhány nap múlva a Meteor­barlang eddig feltárt legnagyobb termébe, a Titá­nok csarnokába. A felfedezők a barlangot arról az egyesületről nevezték el, amely az évekig tartó kutatómunkát erkölcsi és anyagi támogatásával lehetővé tette.

A dr. Dénes György által vezetett expedíció bódvaszilasi munkahelyén két brigád vett részt a Meteor-barlang feltárásában: Frojimovics Gá­bor, Kovács (lyórgy, Kozák Irén és Müller Ernő, valamint Kenézlői László, Sárai László, Varjú Elek ésWalkowszky Attila.

A Kisvizes-töbri-víznyelő, amelyen keresztül a felfedezők a barlangrendszerbe bejutottak, az Alsóhegy déli oldalában, Bódvaszilas községből a Szabópallagra vezető szekérúttól keletre fek­szik, a 27-es erdészeti határkő közelében, 420 mé­ter tengerszint feletti magasságban. A víznyelőbe állandó vízfolyás nem torkollik, de a hegyoldal tekintélyes csapadékvizei időnként belefolynak.

Az eddig mintegy fél kilométer hosszan feltárt barlang ismeretlen szakaszai valószínűleg még több kilométeren keresztül kanyarognak az Alsóhegy mélyében, hiszen a föld alatti vizek a hegy lábánál fakadó bővizű Vecsem-forrásban törnek a felszínre.

A víznyelő torkát elzáró hatalmas sziklatöm­bök között bontott szűk nyíláson becsúszva, kúszva kell haladnunk néhány métert. Kis üregbe jutunk, ahonnan kötélen ereszkedünk le öt méter mélyre. Itt tágabb, omladékos járatba érünk. Innen a sziklatömbökön kapaszkodva, néhol cgy-egy szűkületen átbújva, gyors eresz­kedéssel haladunk a nyugat—délnyugati irányú folyosóban. Mintegy száz méter után feltűnnek az első cseppkőképződmények, ugyanakkor jobb­ról oldalág csatlakozik folyosónkhoz, amelyben itt már kis erecskét alkotva csörgedezik a meny- nyezetről csöpögő és a falakról szivárgó víz.

Ezután gazdagon cseppköves szakasz követ­kezik, majd hirtelen eséssel 12 méteres mélység­ben tűnik el a patak vize. A tágas, függőleges aknában hágcsón ereszkedünk le. Rövid víz­szintes folyosó után ismét egy négyméteres füg­gőleges ereszkedés, majd röviddel utána újabb tízméteres akna következik. Nehezen járható barlang, de a hágcsó aljáról végre egy tágas te­rembe lépünk, amelynek távoli részeibe már nem hatol el a karbidlámpák fénye. A Titánok csar­nokába jutottunk. A csarnok hossza csaknem száz méter, így ez Magyarország egyik legna­gyobb barlangterme. Óvatosan kell benne halad­nunk, mert a hatalmas omladékhegyek között tíz-húsz méter mélységű szakadékok tátonganak, tehát egyetlen vigyázatlan lépés is végzetes bal­esetet okozhat.

A hágcsótól jobbra elindulva, páratlan gaz­dagságú cseppkőparadicsomba jutunk. Hófehér cseppkőoszlopok erdejében, cseppkőmedencék kékes színű kristálytavacskáin villan a karbid­lámpa fénye. A tavacskákban igazgyöngyökhöz és kristályvirágokhoz hasonló formában vált ki a mész. A Cseppköparadicsom változatos kép­ződményei között óvatosan haladunk át, majd hirtelen egészen más jellegű részre érünk. Egy ősi omlás itt a cseppkőoszlopokat maga alá temette, de az új mennyezeten új kristálycsodák jelentek meg: görbe cseppkövek (helektitek) ezrei kun­korodnak minden irányban.

A mély szakadék szélén óvatosan haladva, a Titánok csarnoka újabb arcával ismerkedünk meg: karcsú, magas pálmafákhoz vagy trópusi kaktuszokhoz hasonló finom művű oszlopok tör­nek a magasba, fölöttük pedig mélyen lefüggő, hosszú és gazdagon redőzött cseppkőzászlók és -függönyök egész sora díszük. A csarnok név­adóit a terem közepe felé fordulva pillantjuk meg.

A valóban titáni méretű oszlop-óriások mintha alátámasztanák a távoli éjszakában íölénk bo­ruló sziklamennyezetet. A hatalmas oszlopok kö­zött széles kiterjedésű mésztufa lejtők kristály­csipkéi vonják magukra a tekintetet. A mesebeli szépség és lenyűgöző méretek mellett ebben a barlangban a természet kristály kincseinek érin­tetlensége ragad leginkább a hatalmába.

A barlangrendszer még ismeretlen folytatását bizonyára éppen itt, a terem szakadékainak leg­mélyén fogják majd egyszer megnyitni a kuta­tók, akik minden időben elég kitartóak lesznek ahhoz, hogy sohase gondoljanak a megismer­hetetlenség kudarcára. Ok ugyanis tudják, hogy az ismeretlen természettel vívott kérlelhetetlen harcból végül is ők kerülnek ki győztesen. És ezért lesz igazuk ’

A Meteor- barlang leírása

AGGTELEK KÉPEKBEN

1 Hegyek közt bújik meg a kis község: fósvafö

2 Az Aggteleki-tó, partján a vidék jellegzetes karrszikláival

3 Az egykori Barlang Szálló régi épülete ma részben barlangmúzeum

4 A Baradla ősi bejárata mellett épült Cseppkő Szálló minden évszakban komforttal várja a barlang vendégeit

A 23 km hosszú Bar adla-cseppkőbar láng az 50 méter magas sziklafal alján nyílik. A bejárati nyílást már a kökorszak embere is ismerte

Roppant méretű sziklatermek rengetegében kanyarog az utunk: a Hangversenyteremben járunk

7 Évmilliókig tartott, amíg a vízcseppek létrehozták a hatalmas Oszlopok csarnokát

8

Az aggteleki rövidtúra útvonalán résztvevők az Acberon-patak partján a „Teknősbékát” szemlélik

9

Az „Egri minaret” magasba szökeilő. k a rcsú cseppk őtornya

10

A Baradla Rókaágában kutatólaboratórium működik.

A barlang sajátos feltételeihez alkalmazkodott állat- és növényvilág életmódját természetes környezetben tanulmányozzák a biológusok

11 Ahol már nincs villanyvilágítás. Az „Elefánttal/) ‘ a bejárattól távol eső „Viaszutca ’ közelében

12

Barangolás a Vaskapu közelében, az 1825 előtt is ismert „Óbarlang” végénél

13

Távol a kényelmesen járható Főágtól, a Maradta mellékágaiban még emberszem nem látta részleteket is felfedezhetünk

í *’ ’Vt “üra

M.i

     

14

Félúton a Faradiában: a ,,Minerva sisakja”, /óbbra a „Xilofon” — köbordáin egész kis dallamot penget ki a túravezető

15

Cseppkövek a Csodák termében, a Baradla legnagyobb magyarországi oldalágában, a Retekágban

16 Részlet a Retekágból — mintha ősi, megkövült fák rengetében bujkálnánk

17 A Styx föld alatti völgyének ezen a részén nem nőttek cseppkövek, így yó/ láthatók a lóid alá szorult víz sziklavájó erejének nyomai

18

Ott, ahol a kristály ország a föld alatti tó tükrében fürdik

19 Részlet a Maradta jósva fői középtúrájának útvonalából

20

A világ egyik legnagyobb cseppköve, a ,,Csillagvizsgáló”

21 A Baradla egyik szép részlete ,,A magyarok bejövetele” nevű cseppkövekkel

22

mesevilág szörnyetege: a „Sárkányfej”

23 A hófehér színű, kristályos „Csipkéskút”

A középtúra sétaútjának egyik részlete.

Itt mindenki valami hasonlatot, ismerős, megszokott formát keres

■ J

25 Hatalmas cseppkövek és parányi emberek a „Nagyorgona” mellett

26

/\z „Elefántíul” átvilágítható, k ristályos cseppk öf iiggönye

27 /A gigantikus alagút oldalfalai ősrégi árvizek tevékenységéről tanúskodnak. Mostanában gyéren folydogál a patak, olykor ki is szárad

28

Víz oldotta sziklavályuk

— barlangi karrok — a Maradta jósvaföi szakaszán

29

Az Óriások terme fölött húzódik a bárkingkutat ók kristálypalotája. a ,. M eseo rszág

30 Részlet a „Meseország” -ból

31 /\ hangulatos Tengerszem Szálló Jósvafőn

‘ o

A

I

<u

 

32 A csehszlovákiai Domica-barlang érdekes természeti jelensége: a „Szomorútűz”

33 Színpompás cseppkőoszlopok

35 Folyosórészlet az 1952-ben felfedezett jósvafői Féke-barlanoból

34 A mintegy 7000 éves cserépedényt a cseppkő vastag kristályréteggel vonta be és odatapasztotta a sziklatalajhoz

36 Itt minden sértetlen. Az alkotó vizcsöppek most is ott csillognak a kristálycsövek csúcsán

37

Csipkés, gótikus sziklaalagutak között kanyarog a zöld vizű Kondós-patak

38

Kutatóúton

a Vass lmre-barlang kőcsodái között

39 Szobrász nem faraghatta volna csipkéit finomabbra…

ArrTEJIEKCKKK

BOJIUIEBHblK nOZ[3EMHbIÍÍ MKP

TeMnoe, 2AyőoKoe nod3eMeAue emaumcKiix pa3Mepoe, 6 Komopow zocnodcmeyem mopMcecmeeHHan muuuuia, napyuiaeMaH Auuib pasHOMepnuM iiAecKUHiicM KaneAb fíOÖbl. Ho 60 6peMíl CHeeomC&HUSl 11 IIOCAC OfillAbllblX öoMcöeü eecb smom 3paHduo3Hbiü nod3eMHbiű Mup HanoAwiemcn uiyMOM u peeou óypnoeo, iieydepMCii- .\toeo eoöonioKa. 3mo neujepa ISapaöAa — maiin- cnioeiuioe yapcmoo cmaAaKmumoe, oueü o’iapoeamie!

3to cjiyMHJiocb b aBrycTe 1825 róna…

MojioaoH, oTBajKiibiií nn>xenep iiajieji oxotummbh canoni m yi<paiiiennyio MíypaBjimibiM nepoM uuiany. B3BajiHB na iuieMM piox3ax, b kotopom őbiJiH ynaxo- Banbi 3anacbi ^axejiOB, npoAyxTbi nnTaiiwn n neoő- xoflWMoe cnapaxenne, cnycTHjica b npoBaJi uepe3 y3xyio mejib, pacnojio>xennyio y caMoro iioaho>kmm CKajincToro oőpbiBa b ceBepnoíí nácin BenipHM, BŐJIH3M AepeByniKH ArrTeaex. WMpe Baunii — Tax 3BaJiH 3Toro xpaőporo, mojioaopo neaoBexa, TBepjio peiBHJi uccjiejioBaTb ot iianaaa ao caMoro xornia nemepy BapaAJia, c xoTopoíí őbijio cbh33iio Tax Müoro jierenA, b xoTopow — Tax raacnao cTapoe npeAauHe >xnByT nepTw. ílemepiibitt ynacTOX AJIhhom b 2 km őbiji y>xe pánbine HceaeAOBan, no noüTH na pa3BCAxy AaaBine iimxto ne nocMea.

JJoőpaBiiiHCb ao nemepnon penxn WMpe Bamiii cea b JiOAxy, xoTopyio c TpyAOM bojioumji 3a coőoií n yjio>KWB b nee Bee cboh Bénin, oTíipaBnaca b nyTb.

B nojib3OBannn BecaaMn ne őbijio nnxaxoü naAOŐ- nocTH, Tax xax Tenenne caMO ynocmio erő b payőB nen3BecTnopo.

rinTb Anen npoAOJiwaaocb nyTemecTBiie PlMpe Bainina. Ho erő ycToíínnBOCTb, 3axaJiennocTb n íiecoxpyiiiMMaM bojih őmjim yAOCToenbi bbicoxom nappaAbi: on oTxpbia « noByio nemepy», xyjia pam>- uie nn OAHOMy neaoBexy ne yAaaocB nponnxnyTb. B xnnre, nsAaiiiioií b 1831 roAy, 150 aeTTOMy naaaA, on paccxa3aji o cbocm nyTemecTBMH b ri0A3eMH0M Mnpe n onyőjiMKOBaJi nepuyio noApoőnyio xapTy nemepbi BapaAaa.

125

C Tex nop npomao Miioro BpeMenn. LiTrypM ne-

mepiioií cncTeMbi npoAOJi>i<ajicH. BjiaroAapa cmc- TeMaTHMeCKMM paŐOTaM ŐblJIM OTk’pbITbl MHOrOMHCJieH- iibie HOBbie xoAbi, rajiepen m 3aJibi BapaflJibi. Ho y uee neo>KHAaiiiio iiohbmjich conepiiHic b 1952 rojiy őbijia OTKpbiTa BTopafl arrrejieKCKafl 3naMeiiMTan nemepnan CHCTema, KOTopaa nojiyuHJia na3Banne «riemepa Miipa». 3to ceiicauHomioe oTKpbiTne őbuio 3iiaMenaTejibHbiM coŐbiTneM b ncTopmi Benrepcxon cnejieojiorMH.

riepeA MOHM MblCJieHHblM B30p0M IipCACTaCT HC- őojibiuoü OTpflA lOHbix cnejieojioroB. Hamn rjia3a ŐJICCTeJlH 3HTy3Ma3M0M, JIHIIO — BOTOM, OflOKfla 3aőpbi3rana rp«3bio, pyxii — pa3yi<paiiieubi xpo- BOTOMMBblMII paiia.MM, OŐCA — IieBepOMTHO CKpOMCII, no HacTpoenwe – neBeponTno xopomee. Bw>i<y iiam najiaTOMiibiM jiarepb, jiMua MecTHbix CTapwKOB, coMiieBaioiiuixoi, no b to >xe BpeMM o>i<HAaiomHx uy;ia, noKpbiTbie tojictwm cjiocm njia xapŐMAHbie jiaMiibi, jiecwcTbie ropubie Bepumiibi, nycTbie, CKyA- nbie pacTHTCJibiiocTbio KapcTOBbie iiacTŐHina, iin- jiaiomHe xocTpa, KapcTOBbie BopoiiKM, ycTajibie, no pacnajiemibie neM3BecTnocTbio jinua, orpoMiibin iioa- 3eMHbIH MHp, 3H3MM IIOŐCAbl Ha BCpiHHIie I’Opbl CO- Mop, cTauaKTMTbi h nemepiibie 03epua, coxnymyio na BcpeBKe pBymyiocíi Ti<anb, B0A0Jia3iibiH cxaipaHAp b rjiyőoKHx H0A3eMejiHMx, Tojiny jiioőoubiTiibix, an- TeMi<y nepBoii noMomn h CBepxuejioBeuecKHH Tpyji, o KOTopoM pacci<a3biBajm ho pajmo, nncajm b ra- 3eTax…

Bee 3T0 nepa3pbiBno CBH3ano c OTKpbiTweM ne­me pbi Miipa.

A 3aTeM nocjieAOBaji p«A AaJibneüiiiHX OTícpbiTwíí. BbiJiH oőnapy>i<eiibi: nemepa «Caőa;imar» (CuoőoAa) B03Jie Erepcera, nemepa hm. Kupé Baniiiia h ne­mepa mm. KomyTa B03Jie HoiuBaípe, Hmtkhhm ne­mepa hoa BapaAJioil n nemepa «MeTeop» B03Jie MecTiiocTH BoABacMJiam. Hbme pacnyTaiio y>i<e CBbime 40 kmjiomctpob b AiTTejieKCKon nemepiiOM cncTeMe, no Bee eme ocTajmcb i<piom<n BonpocoB.

TaM, pác cto jict TOMy na33A Mepuaji TycKjibiií cbct (|)ai<eJiOB, hjim uapnji Mpai< neM3BecTiiocTM, iibine cbct Momnbix npoweKTopoB 0Tpa>i<aeTCM b i<a- Mcnnbix rjia3ax iipmiyAJinBbix xanpnaoB npnpoAbi. nemepnbie 3Kci<ypcmi npoBOAflTCfl b KyjibTypiibix ycjioBimx, no őeTonnbiM Aopo>i<i<aM. B őjniwaniueM őyAymeM őyACT nocTpoena BiiyTpMnemepnaíi y3K0- KOJieíínaM >i<ejie3iia>i Aopora baojib rjiaBiioü rajiepen BapaAJibi, na őepery pem<n Ctmkc. y3i<oi<ojieni<a őyAer KypcMpoBaTbTomio no MapmpyTy 3i<cneAHUMM WMpe Baiuiiia n TaKMM oőpaaoM noceTMTejiii nemepbi nojiynaT bo3mo>khoctb npoAejiaTb tót >i<e caMbiií nyTb, KOTopbin őbui npoAejiaii otmm snaMeiiHTbiM cnejieojioro.M, biuiotb ao BbixoAa b RoniBa(|)e.

JlboüdTpeeop, nojibsyioiiiMMCM BceMMpnoh m3bcct- nocTbio KaiiaACKMÜ reorpa<|), boahom h3 nanpaBJien- nbix iiaM írnceM, pacci<a3biBan o cuoeíí iiaymion KOMaiiAiipoBKe no EBpone b 1957 roAy, 3a>iBjmeT:

«3a BpeMM Moeií noe3Ai<n no EBpone n oőoraTMJicn Maccon BncMaTjieiiMM, no caMoe H3yMHTejii»noe Biie- ’iaTjieime npoH3Bejia na Merni AnTeJicKCKan nemepa, nopa3HBiiia>i Merni cbohm Bejini<ojieimeM. 51 AOJiMíeii ci<a3aTb, mto Barna CTpana pacnojiaraeT Tai<MM noA3eMiibiM coKpoBHiiicM, i<ai<HM pacnojiaraeT jihuib o’ieim Majio cTpan b Miipe. C iiJieimTejmiion Kpaco- Toií nemepbi Arrrejiei<a AOJi>Ken 03Hai<0MiiTi>cn Becb Mnp! AriTejieKCKan nemepnan CHCTeMa pacnojiaraeT ne TOJibKO őojibiiiMM naymibi.M 3iiauenMeM. Kojioc- cajibiibie pa3Mepi>i noA3eMiibix JiaőiipmiTOB, őecunc- Jieimoe MIIO>KCCTBO XpyCTaAbllblX CTaJiaKTHTOBblX oőpa3OBannii ci<a3omion KpacoTbi 3acTaBjimoT 3a- AyMaTbCM i<a>KAoro noceTiiTejm nemepbi o tóm, mto 3T0 peAtfoe, oőpa3OBaBineec>i na npoTM>i<einm mhji- jinoiioB jieT, omejiOMjimomee ’iyAo npnpoAbi őbiJio CO3AailO TCMM >KC CaMbIMH CTMXMÍÍIIbIMH CMJia.MH H nponeccaMH, KOTopbie n Hbiiie bjimmiot na (|)opMnpo- Banne 3eMnon Kopbi. AriTejiei<ci<an cTajiaKTMTOBan nemepa ycneniiio conepinmaeT c TaKWMH 3iiaMeiiH- TbiMn HBJieiiMMMH 3eMiiero mapa, i<ai< TpaHA-KaiibOH b niTaTe KojiopaAO, Hnarapekml BOAonaA, hjim reifeepbi EjiOBCToyncKoro napi<a.»

Ho i<ai<MM >i<e oőpa3OM Morjio cjio>khti»ch y nojib-

3yiomerocfl mnpoxon M3BecTiiocTbio n oőbexaBinero Beci> Mwp reojiora ctojib őaaronpmiTnoe Miienwe oő AriTeaexcxnx nemepax? Beflb oőmen3BecTno, utó arrreaexcxaa nemepa Bapa/iaa no cBoeií xpynnocTn (oőman /unnia ee cocTaB/meT 23 km) ne an/inpyeT cpe/in nemep Mnpa. CymecTByioT b Mnpe nemepnbie cncTeMbi, KOTopbie iiaMiioro xpyniiee n őoaee pa3- BeTBjiennbie, ueM BapajjJia. TaxnMn nemepaMH pacnojiaraeT CeBepnan AMepnxa, nexoTopbie crpa- nbi A3hh n A(|)pin<n, a b Eupone HlBeimapnn, ABCTpnn n CCCP. BceTaxn onpe/ieaenne Jlbon/ia TpeBopa ne npeyBeanunBaeT, noTOMy utó tc TBope- nnn npnpoAbi, xoTopbie b yxa3annbix nemepax- rnrairrax BCTpeuaioTcn annib o/jnnouno, ye/innenno, b ariTeaexcxnx nemepax OTxpbiBaiOTCH nepe/i naMw a noAHoü coeoKynHOcmu.

Arrreaex — aro Maaeiibxan /lepeBim, pacnoao- >xennan b xapcTOBbix ropax na xpanne.M Cenepe Benrpnn, b nenocpe/icTBennotí őan30CTn ot uexo- caoBauKon rpanmjbi, na ceBep ot Mninxoabna. HacunTbiBaiomafl Bcero 600 >xnTeaen AepeByuixa n ee OKpecTnocTH iiocht xapaxTep ncTinnibix xapcTO- Bbix MecTnocTen: roabie, Mpauno-BeanuecTBemibie cxaabi, 0Tiuan(|)0Baniibie bo/iob, y/mBjimomne raa3 CBoeií (pop.Mon, 3CMan — cnaomb xajibiinr, nouTn őe3 nouBbi.

XJepeBymxe AriTeaeK npnoőpean Mnponyio caany ABe Kpynnbix CTaaaxmTOBbix nemepbi: na/ipeBae H3BecTnan nemepa Bapa/uia n OTxpbiTan b 1952 ro/iy nemepa Mnpa. LJeab namen xnnrn: npeno/inecTn naniMM UHTaTeaaM uctxmh, MiiorouBeTiibin pncynox Arrreaexcxoro Boaineőnoro no/meMiioro Mnpa.

Oőman /unnia orpoMnoü nemepnon cncTeMbi Ba- pa/uia cocTaBaneT 23 km. YuacTox /umnoií b 7 km naxo/uiTcn na Teppirropnn HexocaoBaxnw. 3to nemepa JJoMnua. Bapa/uia y>xe b xaMemiom nexe őbiaa oőiiTae.Ma ueaoBexoM. Kax b BenrepcxoM, Tax n b uexocaoBauKOM yuacrxax nemepw apxeoaora.Mn őbuiH o6napy>xenbi Miiorouncaemibie npe/iMeTbi, oTíiocnmneoi K Őiokkcxoü xyabType neoanra. 9tm naxoAKH aaioT npe/icTaBaenne o >xn3iin Tporao/m- tob, >kmbiijmx 3/iecb npiiMepno 6000 aeT TO.viy na3a/u Han/ieinmie 3/iecb xaMennbie ae3Bwa, xocTanbie nn- CTpyMeiiTbi, rannmian nocy/ia, oőyraennbie actckhc xocth, ueaoBeuecxne cxeaeTbi cBn/ieTeabCTByioT o tóm, utó Bapa/uia őbiaa mcctom >XMTeabCTBa n to- TeMHCTHueci<oro norpeőennn nepnoőbrrnoro ueao- nexa. Mo/Kiio npe/uioaaraTb, utó nepBOŐbiTiibin ue- jiobck őbui aio/ioe/ioM.

y ecTecTBemibix, /ipeimnx bxoaob b nemepy 3nMon naŐJiio/iaeTcn cnabnoe ncnapenne. 9tot, 3nM0Íí n3/iaaei<a xopoino 3aMCTHbiií cToaő napa necoMiienno oőpamaa na ceőn BiniManne nepBOŐbiTiioro ueao- nexa. Tlo Bceíí BeponTiiocTn nemepa őbiaa n3BecTiia n ueaoBexy naaeoanTa n on raioxe oőirraa b nen, se/m ecTecTBennbin bxo/i nemepbi cymecTBOBaa y>xe b naaeoawTe. Oő otom cBM/ieTeai>cTByioTTax>xe oőna- pyxemibic b nemepe kocth «nemepnoro MejiBe/ifl» (Ursus spelacus). HaMiioro no3>i<e, b MCTopnuecKne upeMeiia, b nepno/i namecTBnn TaTap n bo BpeMM OKKynannn Benrpnn TypxaMH b rpoMa/uibix 3aaax Bapajuibi naxoanao yőe>i<nme naceaenne oxpecT- nocTen.

nemepbi, xai< npaBnao, nnxor/ia ne oőxo/ihtcm őe3 Jieren/u V Bapa/uibi, pa3yMeeTcn, ecTb Taioxe cbom aeren/mi. Coraacno /xpeBiniM AOxyMenTaM, ne­mepa noab3OBaaacb őoabiiioií noeemacMOCTbio y>i<e b 1500-bie ro/ibi. nocemaan ee H3 jnoőoiibiTCTBa, nan b iiejinx coőnpannn KOCTeü, KOTopbie 3aTeM M3Meab- uaancb b nopoinox, ynoTpeőjineMbih b xauecTBe Me/uiKaMeirra. B ‘re /laaexne BpeMena o/inai<o annib oueiib iieanauMTeabnan uacTb nemepbi őbiaa oőcae- AOBana, Tax xax ueaoBex pacnoaaraa annib npnMii- TnBiibiMn cpe/iCTBaMn ocBemennn (cmojimiioh, nan

Ilemepa

Bapa/uia

cajibiibiü (|)ai<eji, CBeua n t. n.), a MMCTHuecKne Mecra BiiyuiajiM cTpax euy, riOBTOMy hhkto ne pMCKiiyu CJ1M111KOM AaJieKO npOHMKaTb B nOA3eMHblÜ MHp. nwcbMeHiibie AOKyMenTbi CBMAeTejibCTByiOT o tóm, utó pa3BCAi<a BiiyTpeiiHHX jiaőMpniiTOB nemepbi iiauajiacbb nauajie XVIII ct. Cpe/m 3KcneAMijMíí tofo BpeMeiiH ca.Myio őojibuiyio M3BecTnocTb 3aB0eBajia Ta, KOTOpyiO COBepWMJIHTpM yHCHbie, KOMaHAWpOBail- BauHbie b Benrpnio jiohaohckhm KopojieBCKMM OőmecTBOM b uejiflx oőcjieAOBannfl neujepbi Bapaa- jia. Pa3BeAi<a nemepbi npOAOJi>Kanacb Tpw aha, no OTKpbiTb bcio nemepnyio cncTCMy n onpeAejiMTb ee pa3Mepbi hm Tai< n ne yAaJiocb.

riepBan KapTa BapaAAbi őbuia cocTaiuiena b 1794 roAy ropnbiM mweiiepoM HojtceífioM Ulapmopu. Ha iieií npwBeAena cxeMa cmokhhx 33jiob h xoaob AJIMHOM B 1800MeTpOB BHJIOTb AO T.II. }KeAC3HblX topom. Corjiacno naiiiMM cbcachmmm 3to őbina nep- Ban b Mupe KapTa nemepbi, cocTaBJiennaa Miiweiie- pOM-cneuwajíMCTOM.

l4cTopnueci<níí (|)ai<T, utó nepBbiM, kto npoiiMK b rjiaBiibin jiaőupnnT h caMbie 3namrrejibHbie őoko- Bbie OTBeTBjienwfl erő, a 3aTeM pa3paőoTan KapTy oTKpbiToro mm yuacTKa nemepbi, ŐbiJi mwenep MAtpe Baiuui. Ha erő i<apTe, BbiincAuieíí b cBeT miio- rouBCTnoM neuaTbio b 1831 roAy, npwBeAena cxeMa noA3eMHbix xoaob A-iwnoH b 8 km.

B oŐJiacTM MccjieAOBanHM nemepnoH cncTeMbi 3HauHTejibnbix pe3ynbTaTOB aocthf cjiOBauKwií cne- jieojior fin MaÜKO, oTKpbiBiiiMM b 1926 roAy neiyepy floMuya, oőman AJinna KOTopoii AOCTuraeT 7 km. Cnauajia — Bonpei<w TOMy, utó őbi/io ycTanoBJieno, utó npoTCKaiomnií b JJommhc pyueh uepea oamii M3 CMíponoB nepeTei<aeT b BapaAJiy — cymecTBonajio Miieniie, utó JJoMnua — 3to caMOCTOMTejibiian ne- mepa. B 1932 roAy AByM BenrepcKWM uccjieAOBaTe- jiMM-cnejieojioraM Xydepmy KeccAepy m ílojtceffiy llldiiöpuKy nepBbiM yAaJiocb npeoAOJieTb stot cmíJjoii m ohm oi<a3ajiHCb b JJommuc. TaKMM oőpa3OM noA- TBepAMJiocb, utó JJoMHija 3to yuacTOK nemepnoH cHCTeMbi BapaAJia. Uepe3 neKOTopoe BpeMH őbuia nocTpoena b nemepe >i<ejie3nan pemeTKa, KOTopan b KauecTBe rpanmibi, pa3AejineT Benrpmo ot Mexo- CJiOBaKMH, no najiHune ee hm b MajieMiiien Mepe ne npeiiHTCTByeT Apy>i<eci<oMy coTpyAnnuecTBy uexo- cjioBauKux h BenrepcKMx cnejieoJioroB b oőabctm TinaTejibnoro nccjicAOBanj-ni oGiiiupnoíí nemepnoíí CHCTeMbi.

AaJibncHiuero paaBUTiin BenrepcKOro yuacTKa OTKpbIJiaCb B03M0>KII0CTb B 1928 I’OAy. Toi’Aa ObIJI co3Aan HCKyccTBennbiií bxoa b noBOOTKpbiTbie ne- mepiibie yuacTKH b PíoiiiBa(|)C. Hajinune 3Toro bto- poro uenTpajibHoro bxoab 3iiauHTejibno oŐJieruMjio ocmotp Bceü nemepbi. BbiJi yupewAen pwi oöi>ei<TOB, cjiywamnx MiiTepecaM co3Aann>i MAeaJibnbix ycjio- bmh ajim MaccoBoro Typn3Ma. BbiJiM nocTpoeiibi AoőpoKauecTBennbie őeTomibie TpoTyapbi, a na ne­mepnoíí peUKC — MOCTMKH. B KpaCHBeMIlJMe 3aJIbI őbuio npoBeAeno ajieKTpuuecTEO. Hbine BapaAJia, npeBpaTMBMjancM b anauMTeJibiibiH TypncTCKMH neiiTp cTpanbi, npcAOCTaBJineT AJifl cbohx noceTM- Tejieü Bee yAoőcTBa.

CeTb őjiaroycTpoennbix őeTonnbix Aopo>i<ei< b BenrepcKOM yuacTKe nemepbi cocTaBJineT 7 km c jiMiiniMM, a b uexocjiOBauKOM yuacTKe — őojiee 3 km. ílepeA rjiaaaMM nbineninux noceTMTejieií ne- mepbi pa3BepTbiBaeTcn KapTnna cTajiaKTMTOBbix oő- pa3OBanuH, nepejiMBaiouinxcn TbicnuaMW ofoubkob b jiyuax CBeTa Momnbix npo>i<ei<TopoB.

K UHCJiy ocoőbix AOCTonpMMeuaTejibiiocTeíí Ba- paAJibi npnnaAJie>KMT t.ii. KonuepTiibiií 3aji, ai<y- cTMKa KOToporo ycneiiino conepnwuaeT c aKycTMKOíí caMbix 3naMenMTbix KomjepTHbix 3anoB Mnpa. B 3a;ie co3Aan Awpn>KepcKHH nyjibT h o(|)opMJieno MecTO ajim opi<ecTpa. B neM ycTpanBaiOT tbiokc m őajibi, a OAHawAbi cocTOHJiacb baccb m cBaAeőnan uepeMonnn, >!<eiiMX0M őbui cnejieojior. YMe.no pa3- paőoTanbi cBeTOBbie 3<|)<|)ei<Tbi: npn nepBbix 3Byi<ax My3bii<n npo>i<ei<Topbi BbiKJiiouaioTcn w 3aa 3a Bee BpeMH KonuepTa ocBemaeTcn őenrajibCKMM orneM, nocTonnno MenmoniMM cbom hbct m cboc mccto pac- noAO>i<enMM.

3a nocjieflHHe AecflTHJieTMfl nocemaeMOCTb Ba- pajvibi pe3K0 noBbicHJiacb. B nainn ahh nemepy e>i<erojuio iiocemaeT CBbime 250 000 TypwcTOB. B hcjihx oőecneneiniM Őe3yi<opn3HeHHoro oőcjiy>i<H- BainiH noceTMTejieü nemepbi, B03Jie bxoaob nemepbi b ArrrejieKe n PtouiBacpe őmjih coopy>xenbi TypneT- cxne rocTMHHUbi, aBTOKeMiiwiirM, motcjih, paőoTaio- iime Kpyrjibiií roA. OpraHM3auMeü noe3Axn b Arr- TeueK n opranM3aijweft nemepiibix axcxypciin rpynn miocTpaiiiibix TypucTOB 3anHMaeTcn uenTpa/ibnoe TypucTCKoe areiiTCTBO KBYC n Biopo oőcjiy>i<nBa- iiHfl TypucTOB oŐJiacTn BopnioA (Bopuiodmypiicm, MuuiKOAbi}), oŐecneMMBaioiuHe ajih hmx Tai<>Ke m yAOŐHoe >i<njibe.

Ilemepiiaa cucTeMa B03iim<jia b pe3yjibTaTe 3po- 3M0IIII0Ü ACMTeJlbHOCTM H0A3eMHblX BOA Ha IipOTfl- >i<ennM mhopmx TbicMuejieTMM. BapaAJiy mo>xiio pac- CMaTpMBaTb, xax pacnojio>xennyio boa rpoMaAHOÜ cxajibiioíí xpbimeü orpoMHyio AOJinny noA3eMHOü penxn, KOTopan HbiHe uacTo BbicbixaeT. OcnoBiibie noA3eMiibie boám npoTexaioT no rjiaBiioíí rauepee BapaAJiw, a npMToxn — no őokobmm OTBeTBJiennRM ee. UciiTpaJibHbie penxn BapaAJibi nojiyuHan na3- Baiiwe CmuKC u Axepoii. ripuMepno 20 000 jieTTOMy na3aA noA rnaBnoft riemepoií oőpa3OBajicn BTopoií jiaőnpmiT, KOTopbin nocpeACTBOM xapcroBMX Bopo- hok cB$i3an c BepxniiMM nemepaMw. B nocemaeMbix TypncTaMH Bepxnnx qacTHX nemepbi xpyiiiieMiiiMx boaotokob Booőme ne őbiBaeT, noTOMy mto nponn- Kaioinne b nenjepy bo BpeMfl cneroTamniM n nocjie oŐMJibiibix ao>»<acíí BOAiibie MaccM, xax npaBHJio, nonaAaioT b hmjxhmh JiaőnpniiT nemepbi. Ho b tc pcAKwe cjiynan, xorAa Beciioií naxanjiMBaeTcn cjimlu- kom Mnoro cnera, xapcTOBMe Bopoiixn ne cnocoőiibi nepexBaTHTb Bee orpownoe KOJinnecTBO boám bo BpeMfl Tannnn ciiera, b pe3yjibTaTe Merő boab ocTa- eTCfl b Bepxneíi nemepe, xoTopan pacnojio>xena na 50 m BMiiie iiH>i<nen nemepbi. HaBOAnenne b Bepx- iieíí nemepe iipcACTaBJuieT coőon BneuaTjniiomee 3pejinme aam noceTHTejieíí nemepbi.

K nncjiy 3ajioB BapaAJibi, nopa>xaiomnx cbommm pa3Mepa.MM (iiexoTopMe M3 3ajiOB BapaAJiM pacnojia- raioT BMecTMMOCTbio b 3000 nejiOBeK) npwnaAJiOKMT «JInBancKMM 3aji», oői>eMOM b 80000 xyőoMeTpoB. rio őeTonHbiM CTyneiibKaM mo>kiio noAiuiTbcn na BbicoTy 70 m, OTxyAa OTxpbiBaeTcn BejniMecT- Bennan naiiopa.Ma 3aJia.

BnyiiiHTejibHbiMH pa3MepaMM pacnojiaraeT Taioxe n «3aji BejinKanoB», AJiwna xoToporo AocTuraeT 200 M c JinnnniM, uinpnna — CBbime 70 M.

BapaAJia őoraTa Mpe3Bbmaüno xpymibiMw cTajiar- MnTaMH. 3axBaTbiBaionjee 3pejinme npcACTaiuiHeT coőon cTajiaKTHT-rnraiiT «OőcepBaTopnn» BbicoToii b 25 MeTpoB, BecoM — b 911 toiiii, ocBemaeMbiií 3Jiei<TpHMeCKHM CBCTOBMM OprailOM, BM3blBaeMblM H3yMMTeJIbHMe 3(|)(])CXTI>I CBCTa M KpaCOK.

HexoTopbie H3 3ajiOB BapaAAM yxpameiibi cTajiar- MHTaMH, oőmeh Maccoíí b nccxöJibxo thchh i<yőo- MeTpoB. K MwcJiy íiocjieAiinx npnuaAJiewMT «Kojioh- hmíí 3aJi», pacnoAO>Kennbin neAajieKO ot BxoAa b ne­mepy b AriTejiexe.

HneT cTajiar.MMTOBMx n CTaJiaKTHTOBbix oőpa3OBa- nnn BecbMa pa3nooőpa3en. ArrrejieKCKHH yuacTox b tc BpeMena, xorAa HeuoBex ocMaTpuBan erő npn cbctc (|)axejioB, noxpbuicH CAoeM koiiotm h noaTOMy AJin nero xapaxTepen uepnbin ottciiox. LleM rjiyő>xe nponnxaeM b nemepy, stot ubct Bee őojiee ncue3aeT. HMeionmecH 3accb oőpa3OBainm pacnojiaraioT őe- JIMM, >KCJlTbIM, HJIH KpaCHMM UBCTaMU, B 3aBHCM- MOCTH OT Toro, B X3X0M KOJIMMCCTBe COAep>KMTCH b hmx naTypajibHbin xpacnTejn> t. e. oxncb >i<ejie3a.

Hecxojibxo JieT TOMy na3aA b rajiepee «Poxaar» (JliicbM raaepen) CTajia paőoTaTb nemepno-őiiojiorn- necxan naymio-nccJieAOBaTejibcxan onbiTnaa cTan- unn, iiaMeTiiBiiian ue;ib M3ynenHH (|)jiopbi n <|)ayin»i BapaAJiM. C Tex nop őhojiopm na MecTe, b ecTecTBen- nbix ycJioBHHx HsynaiOT őeabie, b őojibiiinncTBe cjiy- naeB cjienbie >KHB0Tm>ie, MBJiniomnecn aőopwren- iibiMii >xHTejuiMH noA3eMnoro Mnpa. B pe3yjii»TaTe HCCJieAOBamin őbiJio 3aperncTpnpoBano CBbime 272 BJ1A0B >XMBOTHbIX. ()pi ailH3M HX ÍIOJIIIOCTblO IipeOŐ- pa3HJiCH n aAanTnpoBajicn x CBoeoőpa3nbiM ycjio-

bhhm BapaAJibi. K Mncay stmx >i<MB0Tiibix npwHajiJie- >kht CAenoü oeAbiu adcKuü paK (Niphargus Aggte- lekiensis), rjia3a KOToporo aTpo(|)HpoBajiHCb. C stmm MiiTepecHbiM oőirraTeaeM noA3eMiibix boa noceTMTejiM nacTo BCTpenaioTCfl b nemepe. Ho ocTajibHbie >km- BOTiibie Tai<>i<e nojmocTbK) npHcnoeoŐMJiMCb k ne- mepubiM ycjioBMHM. BBHfly Toro, mto 3Aecb napwT BeMiian TCMiioTa h mto TeMiiepaTypa nemepbi smmoíí m jieTOM Bceraa poBnan, >i<MBOTiibie ne omymaioT Bpewena róna, nooTOMy b nemepe xpyrjibiM ro/i M0>KH0 BCTpeMaTb BblBOAKM >KMBOTHbIX.

HiiTepeciiOií aoctoii p 11 MenaTejii»i iocTb 10 neniepbi mbjimiotch cepubie őaKmepuu, KOTopbie cnocoőnbi npeoőpa3OBaTi> neopraiiMMecKHe MMHepaabHbie bc- mecTBa b opraHHMeci<yio nmuy m TaKHM oőpa3OM ohm ne3aBHCMMbi ot Biieimiero Mnpa m AiieBiiero cBCTa.

Ilemepa

Mnpa

AriTCJieKCKaM nemepa Mwpa őbiaa oŐnapywena b 1952 i’o/iy. Xot>i ona pacnojioweiia homtm pmiOM c EapaAJioií, noKa hct A0i<a3aTeai>cTBa, mto Me>i<Ay IIMMM CymeCTByeT CBM3B.

OTKpbiTMe riemepbi Mnpa — őaccTHmee nayMiioe AOCTM>Kenne BenrepcKOÜ cneaeoaorMM. 3to nepBan

Taxan nemepHan cncTeMa, cymecTBOBaiiHe, mccto pacnojio>i<ennfl, a /m>i<e n pa3Mepbi KOTopoü őbian onpe/iejieiibi jiMUUb b Teopnw. OőnapyweHMe neiuepw cocTOMJiocb na ochobbhmm nayMHbix paccneTOB m Bee rnnoTe3bi onpaBAajiwcb na npai<TMi<e.

rio;i neme pofi Mnpa ne MMeeTcn nH3inero 3Ta>i<a, nooTOMy noA3CMiibie boán npwcyTCTByioT b nett i<pyr- jibiíf roA b őoJibinoM KOJiMMecTBe. Tohhcjih nemepbi Mupa őojiee y3i<ne (iiinpuna: Bcero 5—6 m b cpe/i- iicm), mcm ToimejiH Bapajuibi, no 3aT0 ohm naMiioro Bbinie Tex (BbicoTa: 40 50 MeTpoB b cpe;ineM). 3to 3naMMT, mto xoan nemepbi Mnpa nocflT xapaiíTep Kanboiia. nemepa Mpe3BNManno őonrra peflKMMM no CBoen KpacoTe xpycTajibiibiMM oőpa3OBaiiHMMH, no b npoTHBonojio>i<HocTi> BapaAJie, b iicíí npeoŐJiaaaioT CTajiaKTMTbi, ubct KOTopbix OMeiib pa3iiooőpa3en. B nemepe OMenb MHoro otjiomchmm i<a;n>imTa, koto- pbie caoBiio naoTMHKM, 3anpy>i<MBaioT pyMen ne- mepbl M CHOCOŐCTByiOT T3KMM 0Őpa30M B03HMKH0Be- iimio neőoabiiiMx ecTecTBennbix 03ep. Ejiarojiapn 3T0My b nemepe oőpa3OBajnici> cothm 03epeu, cbm- 3annbix Me>i<;iy coőon KacKajjaMM. BBM/iy m30őmjimm 03ep m KaciíajiOB ABMraTbcn b nemepe mo>kho aniiib na aoflKe. KaTancb na JioAKe no jiasypubiM boa3m 03ep, na KOTopbie caoBno oimpaeTCM CBOAMaTbift cKaabHbin noToaoK, jnoőyncb HecMeTiibiM kojimmcct- bom xpycTaabiibix oőpa3OBaiinn OMapOBaTeabiion KpacoTbi, neBoabiiO noAAaenibCM BiieMaTjieiinio, mto naxoAMMiboi b BoameőnoM uapcTBe. Cpe;ui eBpo- nencKMx nemep no xapaicrepy cbomx 03ep nemepa Mnpa őoabiue Bcero noxo>i<a na nemepy «KpHuma 5lMa» b lOrocaaBMM.

AriTeJieKCKan nemepa Mnpa ne pacnoaaraaa meaiao na noBepxHOCTM 3eMan, noaTOMy OTKpbiTb ee mo>kiio őbiao amiib nyTeM co3flanHfl ncKyccTBeiinoro oTBepcTMM. Mo>kiio noaaraTb, mto mmciiiio ónra rep- MeTMMnaM H3oaMpoBannocTb na npoTM>Keinni Mna- anonoB aeT cnocoöcTBOBaaa pa3BHTmo cBoeoőpa3- noM (fiAopbi HAecneebix epuőKoe. no Bceií BepoHTHocTM B03jiyx nemepbi cbomm uejieőiibiM 3<|)(|)ei<T0M oő>i3an HMenno naaMMMio otoíí (paopbi. y>i<e Mepe3 neci<oabi<o neaeab hocjic pa3Bem<M nemepbi mbi 3aMeTMan, mto cTpa;iaBinMe 3aőoaeBaiiMHMM AbixaTeabHbix opraiion Bne3anno pe3i<o nonpaBiuincb. B nepBbie ro;ia nocae OTKpbiTMM nemepbi cayx o tóm, mto B03Ayx nemepbi MCKaioMMTeabiio 3(|)(|)ei<TMBen jum aeMeiiMH aaőoae- BaiiMií AbixaTeabHbix opranoB, pacnpocTpaiinaca aniiJb na ocnoBannM onbiTa, noayMennoro naMM b xofle OTKpbiTMM ncmepbi, ho ne npoiiuio mhoi o Bpe- Menn h oua CTaaa mcctom MaccoBoro najiOMiiMMecTBa AJlfl aCTMaTMKOB M CTpaAaiOIHHX XpOHMMeCKMM ŐpOII- xmtom. 3aTeM B03/iyx nemepbi őbia nojiBep>Ken Tina-

TejibiioMy anajiM3y coTpyAHMKaMM iiayMHo-nccjieAo- BaTeJlbCKHX MCAHHCTMTyTOB. BblJlO yCTailOBJlCHO, mto, i<ai< npaBMJio, 70—75% acTMaTMKOB fioa bo3- AeMCTBMeM B03/iyxa fleiuepbi Mnpa nojniocTbio bbi3- AopaBjiMBaeT.

Tomiioc onpeAejienwe uejieŐHbix (j)ai<TopoB bo3- Ayxa nemepbi npejicTaBwieT coőoií cjio>i<nyio 3aAauy. Pe3yjibTaTbi npoBejiemibix cnejieoMeTeopojiorMMec- KMX, MHKpOKJIMMaTOJIOrMMeCKHX, XMMMMeCKMX, M aT0M0-(|)M3MMeci<HX anajiH30B noKa3ajiw, mto ijejieő- iiocTb B03Ayxa ncMijepbi tcciio cBH3aiia c xmmmmcckmm coctübom cojiepwamerocH b iicm boahhofo napa. noi<a nap, npncyTCTByioinnh b B03jiyxe ocTanbiibix BenrepcKnx nemep coAep>KMT uoiibi Kcuibijun b kojim- mcctbc Bcero 4 -8 mz/a, b B03&yxe ílemepbi Mnpa HMeeTcn 80- 90 am/a mohob Kajibiinn. 9to naMiioro ŐOJlLIIie, MCM KOJIMMCCTBO MOHOB, KOTOpbIM paCIIOJia- raeT nap, conep>i<aiUMMCM b B03£yxe nemepbi Kav- mepm xcac b <bPr (npuMcpno 23 am/a). UeneőnocTb B03jiyxa nemepbi, pa3yMeeTcn, ocnoBana ne tojibko na BbicoKOM coAepwanKM mohob Kajmimn, no na co- MeTaiinn pn/ia ([laicropoB, Taxnx, i<ax anTMŐMOTM- MeCKHC CBOMCTBa IIJ1CCIICBBIX I’pMŐKOB, HpOH3paCTa- ioiiimx b nemepe b orpoMiioM KOjinnecTBe, hckjiiomh- Tejibiian MncTOTa B03;iyxa, nexoTopbie mbjiciihm M3- jiyMennn n t. ii., KOTopbie őbuin noABepjKenbi mccjic- jlOBaTejiflMH TiijaTejibHOMy ana;iM3y.

Heci<ojibi<o KpynneííniMx 3ajiOB nemepbi őbuio npeoőpa3OBano b canaTopnn juim acTMaTHKOB. Bojib- Hbie 3flecb okcahcbho 4 5 nacoB OTflbixaioT b y/ioő- iibix xpecjiax. CaMbie npexpacnbie pe3yjn>TaTbi asao jieMenne na npoTHweiiMM AByx iieflejib. B flemepe Mnpa nonbine nonpaBMJiocb nacTunno, mjim iioji- HOCTblO OKOJIO 8000 acTMaTMKOB. MaCTO ŐblBaeT, MTO b nemepe Mnpa Bbi3AopaBjinBaioT acTMaTMKM, cnjib- ho cTpajmBimie áron MyMMTejibHoíí őojie3iibio na npoTflweHMM 15- 20 jieT.

Bo bccx nemepax KapcTOBoií mcctiioctm npoBo- AMTCfl oőiiinpuan HayMiian MccjieflOBaTejibCKan pa- őoTa. KpOMe ŐMOCTaminn b Bapa/uie m canaTopnn Ajim acTMaTMKOB b nemepe Mnpa, b arrrejieKCKMX nemepax paőoTaioT KapcTOBO-rjuipojioniMecKan m cnejieoreneTMMecKaMonbiTHbiecTaiiLjMM n Tpn iiaőjno- AaTejibHbix nynKTa MUKpoMeTeopojiornn. Pacxojibi, CBM3aHHbie C HCCJieAOBaTCJlbCKHMM paŐOTaMH, IIOK- p bi b a iotc n n a y m n biM m y m p e >k;ie hmm m m .

B pe3yubTaTe cMCTeMaTMMecKoft MccjieAOBaTejib- ckom paőoTbi b nocjieAHMe rojibi b othx mcctbx őbijih oőnapy>Keni>i— KpOMe Bapaaubi n nemepbi Mnpa MeTbipe AajmneHimix nenjepnbix cncTeMbi, o cymecT- BOBaiiMM KOTopbix HMKTO ne 3iiaji. 9tm nemepbi Mac- tmmiio y>i<e oőcjieAOBanbi n 3aciiMTbi na Tonorpa(|)M- mcckmc njiaiibi. Hama Kunra noApoőno 03iiaK0MJM- BaeT MMTaTejieií c 3repcerci<on nemepoií «CaőaA- mar» (CBOŐOAa), c nemepa.MM mmciim Hupe Baimna m KomyTa m Píönmagé n nemepoií «MeTeop» hobo- oTKpbiToh, KpaciiBOM nemepnoií CMCTCMOM b Ajihio- xeAb. HccACAOBaiiMM otmx no MMCJiy ciopnpnaoB őe3- Aomibix nemep npoAOM>xaiOTCM.

Oőman AJinna noA3eMHbix xoaob, OTKpbiTbix ao ceroAHfliiiero ahm b ariTejieKCKMx ropax cocTaBimeT 40 KMJiOMeTpoB. 3to BOAuieŐHoe napcTBO i<a>i<Aoro, kto naBemaeT erő, oőoramaeT Maccoií ne3aői>iBae- Mbix BneMaTjieuMM.

  1. UaxoannuiHoi y noano>i<n>i CKajniCToro oöpwBa bbicotoh b 50 At Bxoa » ciajiaKTiiTOByio nemcpy Bapaaaa, pacnojia- raiomyio aannoií b 23 km. 3tot Bxoa őijji ii3bcctch y>i<e ii MCJioBCKy KaMCHHoro Bd<a
  2. «KonnepTHi>iH 3aji» — oaim 113 ca.ui.ix ymiKajibiibix aocTonpiiMCMaTejibHOCTeií Bapaa;n»i
  3. «KojiOHHbiií 3aji» — rnraiiT, coaaaiinbiii KaiuiMMii Boaw lia IIpOTM/KCIIIBi .Mlioriix .MIIJIJlllOHOB JICT

  1. yqaCTHHKH arrTCJICKCKOÜ KOpOTKOÍÍ 3KCKypCHIf oc.MaTpiiBaioT «L!cpcnaxy» na őepery pe»ii<n Axcpon
  2. «3repci<iiü MHHapeT» — CTpoiÍHbift, ycTpe.MJiHiomifrioi BBbiCb CTajiaiíTUT (|iop.Mbi őannni
  3. B «Poxaar» (Jlncmi raaepen) Bapa/uibi paőoraeT nccaeaoBaTeabCKan aaöopaTopim. Bi maorii b ecrecTBCHHbix ycaommx, na mcctc H3ynaioT >kii3hi» >i<iibothi»ix, opranii3M KOTOpiJx nojinocTbK) aaaimipoBaacn

i< CBOCoőpa3non oőCTanoBKC ncmcpbi

  1. I’ac y>i<e ne iimcctcji 3JieKTpHMCCKOro ocBemeHim. «Cj!onoBi>ie norn» BŐaii3ii «Bockoboíí yjniuw», pacnoao>Keni,i aaaei<o ot Bxoaa
  2. 3i<ci<ypcanTbi neaa;iei<o ot «)Keae3m>ix BopoT», pacnojio>i<enni,ix b kohuc «JJpcBneii nemepi»i», H3BCCTH0Í! y>i<e ii panbine 1825 r
  3. B ŐOKOBblX OTBCTBJieHHÍIX EapajUIbl, aaJlCKO ot yaoőno npoxoaiiMoií rjiaBiioíi rajiepen, mo>kho oőnapy>i<nTi> n ncBiiaaiini»ie eme mcjiobckom jmaemm
  4. Ha noanyTii b Bapaaae: «IIlae.M MnnepBH». CnpaBa: «1<ciijio(|;oh» — amkobuhhijíí xaMCHHbift «nHCTpyMenT», ii3aaiomnn ot oanoro npiiKocnoBemni Mcaoan»im>ie 3Byi<n
  5. CTajiaxTHTbi b «3aae nya», pacnojiO/Kenno.M b «PeTd<ar» — KpyiniehineM őokobom otbctbachhii BenrepCKoro ynacTKa Bapaaau
  6. VrojiOK PeTenara — C03aaeTCfl BnenaTaenne, mto mm naxoan.MCH b Ka.Menno.M, apcMyucM aecy
  7. B 3Ton ‘iáéin aoannbi iioa3Cmiioíí pe’iKii Cthkc ne oópaaoBaaiiCb craaaKTHTbi, noarowy 3aeci> xopomo biiahm pe3yabTaTbi ACMTCJibiiocTii rnapoaneprnn
  8. Taw, rae xpyciaamioe uapCTBO i<ynaeTC>i b 3cpKaae noa3CMnoro 03epa…
  9. VnaCTOK .uapinpyTa «cpeaHen» OKCnypcnn b iíomBaípeiiCKon nácin Bapaaaw
  10. «OőcepBaTopnn» — oann 113 Kpynnenmnx CTaaaKTiiTOB wupa
  11. Oann »i3 KpaciiBenunix yroaxoB Bapaaaw co CTaaai<THTOM «I!pnxoa BCHrpoB»
  12. HyaoBiime Boameőnoro napcTBa: «í’oaoBa apai<ona»
  13. B.niCTaiomnn chokiioíí őeananoií, xpycTaai>m>iíí «Kpy>i<eBnon i<oaoaen»
  14. VnacTOK MapinpyTa «cpeaneií 3i<ci<ypcnn» —

Mope CTajiaxTHTOB, bcc.m npoero hcbo3mo>kho noaoőpan, na3Bamm

  1. CTaaaKTiiTu-niraiiTbi n MaaiocenbKiie aioan BO3ae «Boai»moro oprana*
  2. Cao>i<ennoe 113 npo3pa»ini>ix kpiiCTaaaoB «yxo cjionaw
  3. BoxOBbie CTcnbi orpoMnoro Tonnean co cjieaa.Mii aejiTCJibiioCTii naBoanennn, BO3iniKaBiniix

b rayőoxoíí apcBnocTii. H bine pyneh MaaoBoaen, i<ai< npamiao, BbiCbixacT

  1. OTinaii(|joBanni>ie Boaon ci<aai>i b iíomBa(|ienci<OM ynaCTKC Bapaaaw
  2. «Ci<a3o»nioe uapCTBO» — xpycraabHbiii ABOpeu cneacoaoroB, pacnoao/Keinmiií noa «3aaou Beani<anoB»
  3. yroaok «Ci<a3O‘inoi o napcTBa»
  4. Ko.M(|iopTaőejibna>! rocTinnma «TenrepceM» (Popnoe O3epo) b í’loniBa<|)e
  5. «IJaai<yna>i ima» — miTcpecnoe mbjiciiiíc npiipoaw b »iexoc;ioBam<on nemepe JJoMinia
  6. Pa3tioiiBeTHbie CTaaaxTHTOBbie kojiohhh
  7. HaCMiiTWBaiomyio oxoao 7000 aeT »iepermnyio nocyay craaaKTirr 3aana tojictwm, xpycTaabimiM caoew n npimpeniia ee k ci<aabnoií hombc
  8. HacTb icopnaopa ori<pi>iTon b 1952 roay Ilcmepbi wnpa
  9. 3aecb Bee coxpamiaocb b HCTpOHyTOM Biiac. Kanejibxii boám — 3na.Meiiim>ie xyao>Knin<n noA3CMHOro Miipa

ii ceiinac CBepxaioT BBepxy

  1. Jla3ypni>iii pyqeií Komjioui neTaneT Meway KpyHCCBHMMH, rOTHMCCKIIMII CKaJIbHH.MII TOHHCJI5IMII
  2. Ha pa3BCAxe b nemepe hm. W.Mpe Bauiina,

b KO.Miiamin c xaMCHHbiMH ’iyaeca.Mii

  1. Pyxa CKyjibiiTopa ne CMoraa ői>i oTacaai b őoaec T0HK0 3TII Kpy>KCBa …

AGGTELEK,

ALAND

OF ROMÁNCÉ

It is a dark world ot enormous dimensions, Ivinu J C-> under the mountains. Sometiines streams aris- ing írom the melting show or a flood of dirty water caused hy a downpour dasli across this dini doniain. At other times, however, the silence prevailing there is virtually incompar- able although it is broken írom tinié to tinié by the nőise inadé by a drop of water falling írom the rock-ceilino of the ninantic hall in the land o o o

<>/ the stalactites and stalagmites of Baradla, the cave with a thonsand faces.

The beginnigs of the story date back to August 1825… A young and courageous engineer pút on his hat and high boots he normally used when he went out to hunt. Altér lighting a torch he pressed himself through the narrow opening of the cave that is situated at the foot ol a huge clift, nőt far Írom the little viliágé of Aggtelek in the north of Hungary. He had a knapsack on his back with somé more torches in it. He embarked on a pioneering ven tűre: he tourcd the whole cave that hadbeen penetrated by his predecessors to a depth of almost one and a hall miles, the placc that gave rise to numerous sto- ries and was said to be inhabited by devils.

Imre Vass, the adventurous young engineer penetrated ever dceper intő the pitch-dark “in- ferno”, having his path illuminated by the fading light of tbc torch. It took him several days to take a boát intő the cave and pút it on the water ot the mysterious underground streams. After loading it with food and torches he embarked.

He didn’t necd to usc the oars. The stream drifted his boát tor miles on end in the depth of this unknown, dark and astoundingly enormous underground realm.

The stream-propelled boát completcd the trip in five days, ending in Imre Vass’s strength, perseverance and persistence gaining the day: the young engineer discovered the “new cave”,

the parts of Baradla that had nőt been reached by anyone before him. In his bőnk publishcd in 1831 hedescribed thcexperiencesof hispioneer- ing venture and attached thc first detailed map of thc Baradla Cavc to it.

Sincc thcn almost onc and a hali centuries haveelapsed. The work began by Imre Vasscame to be further dcveloped by a number of speleo- logists. The discovcry in 1952 of another Ba­radla “hall” led to tbc “birth” of a second huge empireofstalactites and stalagmites and was na- med thc Cave of Peacc (Béke-barlang). Necdless to say thc new discovcry went down in thc annals of Hungárián speleology as a rcd letter event.

1 can recall a struggle carried on with absolutc determination. A group of young pcople with unmistakeable signs of thc enthusiasm fór and devotion to exploration in their cyessct to work. The faces arc familiar, fór they were my compa- nions, dedicated pcople with perspiring forc- heads, their clothes staincd by dirt, hands scratched; however, their spirits were high in spitc of thc ridiculously modest lunch and tents; they were surrounded by old mén and women from the villages, cither voicing their doubts or hopes connected with our ven tűrés; I can alsó recall thc acetylcnc lamps that were oíten cove- ed with műd, the well-woodcd high peaks, thc barren and karstic terrains, the pickaxes, the campfires at night, the faces that boré apparent marks of fatiguc mixed with triumph, an enor- mous world of caves under the surfacc, thc flag of victory flyiiig high on the pcak of Mount Szomor, thc stalactites and stalagmites, thc lakes and ponds in the caves, well-worn pieces of clothing fixed on a linc to dry them, diving suits used in thc depth of thc carth, the curious faces of thousands of pcople, the box fiiled with first aid things and medicinc; I alsó remem bér thc work that was com mented on by the papers and the rádió, thc activity that was in fact unique by contcmporary standards in terms of the exploration of caves.

All that I reacalled and deseribed above is part andparcel of thc discovcry of thc Cave of Peacc.

It was followcd by a string of discovcries, including the Cave of Libcrty (Szabadság-bar­lang) at thc viliágé of Égerszög, the cave named after Imre Vass and the one bearing thc name of Kossuth both of which arc at Jósvafő, thc Lowcr Cave lying below the Cave of Baradla, the Meteor Cave near the viliágé of Bódvaszilas. Morc than 25 miles of cave-land has been disco- vered and explored to date from the Aggtelek complex of caverns.

Illumination provided by torchlights brcak thc silencc of stalactite phantoms at places wherc torches were used a ccntury ago or were dominat- ed by thc night of thc unknown. Today smooth paths made of concrete arc provided fór thc tourists and a railway is planncd to be built in the near futurc on the bank of the stream called “Styx” in the biggest of all the caves mák ing up thc Aggtelek complex. The track will be Iáid along the path covcred by Imre Vass in the first halt of the 19th ccntury and thc train will come intő thc open at the viliágé of Jósvafő.

Lloyd Trevor, the rcnowcncd Canadian geo- grapher wasdeeply impressed by thc cave system in thc region of Aggtelek which he visited in 1957 during his tour of Europc. He said that onc of his dccpcst and most wondcrful cxpcricnccs was the onc he had when visiting thc Aggtelek stalactite cave system. He went on to say that the caves mean such a unique underground asset fór Hungary which few countries in the world can boast with and therefore they arc worth visiting and admiring by pcople from all over the world. Among other things he alsó said that the system of caves in the Aggtelek region was

nőt only of immense scientific significance. The huge dimensions of the underground halls, the spectacular in áss of crystal lime drop formations that arc extremely rich in colours inaké éven laymen reál ize that the amazing wonder produc- ed by Natúré in the infinite pást was brought about by the sarué natural forces and processes that direct the developinent of the earth’s crust as a whole éven today. The outstanding Cana- dian geographer noted that the cave systein in the Aggtelek region ranks on a pár with the most maginficent natural phenomena of our globe including the Grand Canyon in Colorado, the Niagara Falls or the world famous geysers of the Yellowstone National Park.

The fact that Lloyd Trevor, the outstanding geographer was so much impressed by the cave systein at Aggtelek is all the more interesting since he has been to most parts of the world. It is of common knowledge that there are much longer and more complcx cave systems in the world than that of Baradla which is of a length of only 15 miles, yet itsurpassesmost of its bigger counterparts in North America, in certain Asian countries and in Africa, Switzerland, Austria and theSoviet Unión. What makes the Aggtelek complcx a uniqueone is the fact that while in tbc other gigantic cavcs the products of Natúré can, as a rule, be found separately and isolated from one another, here they present themselves toge- ther, with the whole “arsenal” such a cave can offer being available at one spot.

With a population of sómé 600 people Aggte­lek is a srnall viliágé in the northernmost part of Hungary. It lics right at tbc bordér separating Hungary from Czechoslovakia north of the city of Miskolc. The viliágé of Aggtelek was built on a limestone plateau displaying the characteristics of a karstic arca, that is the rocks are barren and the rain has lent them a funny shape as a résül t of washing them constantly; the limestone rocks have virtually no soil on or around them.

The world-wide reputation of Aggtelek is bas- ed on the two enormous stalactite and stalag- mite cavcs located in its vicinity. One is the Baradla Cave that has been known to Europeans fór a considerable spell of time, while the other is the Cave of Peace (Béke-barlang) which was discovered in 1952. This book draws a few pictu- res of these two natural wonders of Hungary: the breath-taking realm of stalactites, stalagmi- tes and gigantic rocks.

Parts of the Baradla Cave that extends to a distance of somé 15 miles were known éven to the people of prehistoric times. A four mile section of this cave system lics under the terri- tory of neighbouring Czechoslovakia and is cal- led: Domica. Archeologists hit upon quite a fcw ncolithic hnds dating from the so-called “Bükk” culture of the ncolithic period. They were une- arthed in the parts of the cave system belonging to Hungary and Czechoslovakia. Over one thousand objects brought to light by the cxca- vations carried out in the cavcs reveal the way of lite of the primitive Troglodytes who lived there more than six thousand years ago. They include blades made of stone, tools made of bonc, ear- thenwarc and eh árral bones of children bearing cvidence to totemistic graves; presumably the primitive cave dwcllers were cannibals.

In winter, the ancient cntrance to the cave system appears to be steaming. I bis bank of

The Baradla

Cave

steam that is visible in winter írom quite a dist- ance ihvited the primitive mán thousands of years ago to use the cave as a placc of dwclling. It is likely that thccavcs at Aggtelek were known to and inhabited by the paleolithic mán, since its natural entrance must have existed as carly as the paleolithic period. An evidence to this effect is, among other things, the bones of the cave-bear (Ursus spelaus) found in the cavern. Much later, during the period of the Mongolian occupation and the Turkish conquest of Hun­gary in the 13th and 16th centuries, respectively, the inhabitants of the arca found re füge in the huge “halls” of the Baradla Cave that werecom- paratively easy to defcnd.

There arc numerous pieces handed down by órai tradition serving as proofs of the enormous cave system having kept the imagination of the successive generations of the local pcople busy fór a very long period. According to the earliest records available the Baradla Cave was often visitcd as carly as in the 16th century. People went there either out of curiosity or fór reasons of collecting pieces of bonc which they subse- quently ground and used the powder as medi- cine. Naturally the whole system of the caves was still to be explored at that tirne, since the primitive mcans that supplied illumination stich as torches and candles made of resin or tallow as well as the inherent fear írom mysterious places preventcd both the primitive mán and his coun- terpart in the Middle Ages to penetrate deep in the domain of underground rocks. There arc alsó records to the effect that the first conscious attcmpts to explore the more distant sections of the cave system were made in the carly 18th century. The best known of all the carly ven tűrés is the attempt made by three English scientists sent to Hungary by the Royal Society írom Lon­don to explore what is known today as the Agg­telek caves. Although they devoted almost three days to the “expedition”, they failed to reach the end of the cave system and were thus unable to assess the actual limits and size of the cave as a whole.

József Sartory, a mining enginecr by profes- sion was the first to make a map of tbc Baradla Cave. The map completed in 1794 présents the plán and sectional drawing of interlocking halls and tunnels in a length of over one mile and extending to what is termed today as the /ron Gate (Vaskapu). So far as we know the first ever map of a cave made by an enginecr in a highly compctcnt manner was the one by Sartory.

According to records enginecr Imre Vass was the first person to tour and make a map of the whole main and the major side tunnels of the Baradla Cave. His map published in 1831 pre- sents the cave system in different colours and the underground section he elaborated comprises somé 5 miles in length.

Jan Majko of Slovakia who discovered the four and a hali mile section named Domica Cave in 1926 achieved somé outstanding résül ts in the further exploration of the cave system. In that time the Domica Cave was believed to be an independent one, although it was known that the stream running through it is conducted intő the Baradla Cave through a siphon. Two Hun­gárián cxplorers Hubert Kessler and Józsel Sandrik were the first to swim through the siphon (a leat accomplished in 1932) leaving no doubt about the Domica Cave constituting an organic part of the Baradla Cave system. The years that followcd saw an iron railing erected underground right under the bordér between Hungary and Czechoslovakia. This barrier, ho- wever, did nőt prevent the Czechoslovak and Hungárián speleologists írom cooperating as closely as possible and exploring the extensive system of caves in the spirit of friendship and understanding.

Further devclopment of the Hungárián part of the cave systcm was maele possible in 1928, the year that saw a new, artificial opening inadé to sérve as an entrance to the end of the sections of thecavecomplexdiscovered near the viliágé of ósvafó. The second main entrance to thecavern las facilitatcd the efforts to tour the Baradla Cave as a whole and contributed to the setting up of tourist cstablishments. Comparatively broad footpaths were built írom concrete, brid- ges were constructed to span thestream running through the cave and appropriate clcctric based illumination was provided fór the most spectacu- lar “halls”. As a result the Baradla Cave is now capable of meeting the widest possible demands of tourism.

Today the length of the underground rontes available fór tourists is over 4 miles in the Hun­gárián part of the cave systcm and it is just about 2 miles in the scction belonging to Czechoslo- vakia.

The unique objects of the Baradla Cave are illuminated by concealed floodlights.

There is a hall in the Baradla Cave systcm known fór its excellent acoustics ri vall ing those of the world’s best concert halls. Therefore a gal- lery made of rocks was transformed intő a bánd* stand fór orchestra and conductor, while the cave-hall can seat an audience of somé 1200 people. I bis part of the cave is termed as the “Concert Hall” in which performances of the highest standards arc beid with the participation of the most outstanding and best known artists. In addition, the Baradla Cave has been the site of sevcral other entertainment programmes, fór instance, “cave halls”. A récén t innovation is that the wedding party of one of the speleolo- gists was arranged in one of the halls. Simultan- eously with the beginning of a concert, the floodlightsgo out and during the whole perform- ance the “Concert Hall” is illuminated by Bengal light the colours and places of which change constantly throughout the concert.

The Baradla Cave has become increasingly popular with tourists in the pást tew decades. The number of people visiting the cave systcm annually excecds the 250 thousand mark. To satisfy the requirements of growing tourism hotels and motcls have been built and camping sites have been provided in the vicinity of the entrance to the cave at both Aggtelek and (ós­vafó. They areopen throughout theyear. IBUSZ, the central Hungárián travcl agency and the Tourist Office of County Borsod (Borsodtourist, Miskolc) are at the service of the visitor (accom- modation and sight-seeing tours of the caves).

The Baradla Cave complex owes its existence completely to the erosion caused by the under­ground waters tor thousands of years. It can be regarded as an cnormous underground valley of a river fór which rocks act as a roof, while the river runs dry Írom time to time. I he main tűnnél of the Baradla Cave acts as bed fór the main stream, with its tributaries coming Írom the side tunnels. The two main streams of the Baradla Cave are named Styx and Acheron, respectively. There has been a lower tűnnél runn­ing right under the main one fór the pást 20 thousand years or so. The upper and lower caves are connected with one another by way of sumps located at a certain distance. Hardlyever is there any major water flow in the upper parts of the cave systcm that isopen to tourists, fór in the event of rain or when the snow is melting the water that is collected on the surface reaches the lower “deck” of the cave systcm in a compa­ratively short period. In the event of the snow melting unusually rapidly early spring it may occur that the sumps in the cave are incapableof forwarding the vast quantities of water intő the lower cave and the water lével rises so high that

it may be lével with the bottom °1 the upper cave, though it lies 150 feet higher. Floods ofthis kind in tbc upper cave region offer unrivalled experiences to the visitors.

Certain “halls” of tbc Baradla Cave system arc large enough to accommodate as many as 3 thousand people. Fór example, the rock roof of what is termed the “Lebanon Hall” acts as a ceiling fór an underground piacé of a capacity of somé 85 thousand square yards. There arc steps made of concrete in this enormous cavern leading to a rock at a height of somé 240 feet Írom where a breath-taking panorama of tbc impressive piacé opens up to the visitor.

Another cavern called the“Hall of theGiants” is 650 long and 240 feet wide.

The Baradla Cave is particularly rich in tall stalagmites. The most effectivc of all is the one named “Observatory”, an eighty feet stalagmite floodlit by alternating colours. This tower of a stalagmite wcighs 911 tons.

I here are such big halls in the enormous cave of Aggtelek in which, fór example, the amount of the stalactite and stalagmite is estimated to be tens of thousands of cubic feet such as “The Colonnade” hall situated in the vicinity of the entrance to the Baradla Cave near Aggtelek.

The colours of the different stalactites and stalagmites arc extremely varied. The section lying ciose to the viliágé of Aggtelek came to be covered by soot leit by the smoke of torchcs made of resin and used at the time of the earlv visíts. I hat is why their dominant colour in this particular arca is black. However, if we proceed in the depth of the cave, black is gradually re- placed by white, yellow or red, depending on the quantity of the fcrric oxide, the natural dying substance contained by the particular stalactite or stalagmite.

A few years ago a cave biological research station was set up in the part named “Fox Tűn­nél” in order to facilitate stúdiós of the flóra and fauna of the Baradla Cave system. Kesearchers employed by the station examine the white living beings (most of which arc naturally blind), tbc present cave dwellers that are the natives of a hugc underground world and have lived undor natural conditions tor a very long time. Kesear­chers have so far identified over 272 species in the cave complex, with the organism of most of them having been transformed to enable them to completely adj üst themselves to the sepcific living conditions in the Baradla Cave. Perhaps the most attractive of all of them is the Niphar- gus aggtelekiensis, or the Blind Crab of Hcll that is completely white with its eyes reduced to virtually no actual organs. Quite a few other species have adjusted themselves to the under­ground conditions, bút the Blind (‘rab is the most popular with visitors. The fauna of the cave system cannot react to the changing sea- sons owing to the constant darkness and the specific environment that is evenly cool. I hat is why they give life to offsprings in every part of the year.

The species of special interest in the cave sys­tem are what are termed sulphur bacteria. They have different species and are capable of transforming inorganic minerals intő organic nutrients in tbc complete darkness of the cave. They can work independent of the external world and the sunshine.

The Cave of Peace (Béke-barlang) at Aggtelek which was discovered in 1952 compares quite favourably to the “old” Baradla Cave. Although they lie very close to one another it is still to be verihed whether or nőt the newly discovered cave is related to the other one.

The discovery of tbc Cave of Peace was a new scientihc feat of Hungárián speleology, fór it was the first cave system in this country the cxisten- ce, exact location and actual dimensions of which were detected by scientihc theoretical methods without first obtaining any direct information from insidc the cave. All the well- founded conclusions drawn from tbc theoretical basic examinations and scientihc calculations of the most characteristic data of the then inac- cessible Cave of Peace were verihed completely in every respect by subsequent discovery.

There is no lower tűnnél ly ing under tbc (‘ave of Peace. I hat is why the underground stream that brought about this cave system is présén t even today along the full length of the tunnels of the cave. It is worth comparing tbc two cave systems and analysing the points at which the Cave of Peace differs from the Baradla (2a ve. The most striking featurc of the newly discovered cave system is that its tunnels are, as a rule, somewhat narrower (somé 15 to 20 feet) and, at the same time, higher (somé 130 to 160 feet on the average) than those of the Baradla (‘ave. They can, there főre, be deseribed as tunnels of a canyon character. In addition, the (‘ave of Peace is extremely rich in crystalline stalactites and stalagmites,Imt in contrast to those of the older cave system stalactites account fór the overwhelming majority and thedifferent forma- tions of lime arc of a much wider rangé in terms of colom*. Another spcciality is that in the (‘ave of Peace there arc quite a few tetra formations built up of the lime deposited from that of the water of the stream. There are numerous minute dams acting as blocks in the path of the flow of the water and leading to natural ponds. Thus there are hundreds of such underground ponds that are connected to one another by means of rapids. Owing to the large number of ponds and rapids visitors can proceed only in a boát. Yet the mirror-like smooth surface of the ponds en- hance the beauty of tbc underground halls the ceiling of which is madc up of rocks richly deco- rated with a mass ofstalactites. Perhaps tbc only cave in Europe that is comparable to the Cave of Peace in respect of the character of the under­ground ponds is the one in Yugoslavia called Krishna Jama.

TheCaveof Peace at Aggtelek had no opening to the outsidc world. I hat is why its discovery was madc possible after making an artihcial one to serve as an entrance to the cave system. The fact that a spéci he flóra rcsembling the mil- dew dcvcloped in the dark halls is presumably attributable to its complete isolation lasting fór millions ofyears. It is likely that the fungi have much to do with the curing cffect of the air insidc the cave system. It became obvious after a few weeks following tbc discovery of tbc cave that prolonged stay underground led to the discontinuation ofcertain diseases of the respira- tory organs. Immediate expericnces gained on the spot rcsulted in the spread of the spccial curing effect of tbc (‘ave of Peace in the sub- sequent years and by now it has become a placc of pilgrimage fór people suffering from asthma and chronic bronchitis. Scientihc and controlled analyses carried out by medical rcsearch institu- tes found the placc to be of benehcial influence and the air in the Cave of Peace can curc somé 70 to 75 per cent of the people suffering from asthma completely.

Accurate disclosurc of tbc medicinái factors involved in the air of the cave constituted a con- sidcrable task to cope with. Thorough speleo-

The Cave of Peace

140

meteorological, micro-climatological, chemical, nuclear-physical examinations have revealed that the most important factor of the curing effect that can be expericnced underground lics in tbc chemical composition of the vapour in the air inside the cave. It is specific of the air inside the Cave of Peace that the vapour in it contains somé 80 to 90 mg of ca/ciu/n ions per litre as against 4 to 8 mg of calcium ions detec- tiblc in one litre of the vapour at other caves in Hungary. Thus this valueexeceeds that of the Klutert-Höhle cave (Federal Republic of Ger- many) several times, fór it stands only at somé 23 mg of calcium ions per one litre of vapour. There are, of course, somé other factors as well having something to do with the process of curing. Somé of them, such as the part played by the antibiotics of the mildew, the absence of dúst írom the air and certain phenomena relating to radiation have been subject to detailed exami­nations. Somé of the major hallsofthecave have been furnished to act asa sanatorium complex ac- comm ódat ing asthamatic pátién ts. They relax in deck chairs here fór 4 or 5 hours a day. The cure lasting a frotnight turnéd out to be a most effective one. Somé 8 thousand asthmatic páti­én ts have been cured completely or partly in the Cave of Peace to date. In several cases this treat- ment of the respiratory organs ended a serious illness of a pást of somé 15 to 20 years.

Diverse research work is being carried on in

  1. The viliágé of Jósvafő among the bilis
  2. Laké Aggtelek; on the heach the rocks are peculiar to this region
  3. What used to he the Barlang (Cave) Hotel houses the cave museum today
  4. Cseppkő (Stalagmite) Hotel Imiit near the old entrance to the Baradla Cave offers every possihle convenience to the visitors of the cave system

in every season of the year the caves, including all the minor ones of this karstic region. Apart írom the biological rese­arch station established in the Baradla Cave and the sanatorium treating pátiénts suffering Írom asthma in the Cave of Peace there are two karst- hydrological and speleogenetical research sta- tions and thrce micro-meteorological observa- tion posts operating in tbc cave system at Agg­telek. The costs of relevant research arc covercd by different scientific institutions.

Exploration and research carried on in recent years have led to tbc discovery of another four major cave system s in addition to the Baradla and Peace Cavecomplex. Most of theseunknown caves have been explored partly and they have already been studied írom scientific aspects as well. Besides, their maps have alsó been complc- ted. This book givés detailed information on the Cave of Peace at Égerszög, the cave named aíter Imre Vass and tbc one aíter Lajos Kossuth, both of which arc located in the vicinity of tbc viliágé ofJósvafő, thefinc new caves system of Alsóhegy as well as the Meteor Cave. Exploration in thesc newly discovered caves is now in progress and new surprises are likely to be enconn tered vir- tually every day.

The totál length of the caves explored so tar under tbc mountains of the Aggtelek arca cxce- cds 25 miles. A walk covering this fabulous and magnificent distancecan offer a life-long expe- ricnce to both researchers and visitors.

  1. The entrance to the Baradla Cave of stalactites

and stalagmites along somé 15 miles of underground halls and tunnels lies at the foot of a 155 feet difi. The opening was known as early as in the Stone Age

  1. The underground path is winding across enormous halls Imiit of rocks; this one is called the Concert Hall
  2. It took millions of years fór the drops of water

to create the huge Hall of the Columns or Colonnade

Participants of the brief tour of the cave systcm at Aggtelek watch the “Tortoise” lying at the bank of the Kiver Acheron

This is the tál), síim stalagmite spire nanied the “Minaret of Eger”

A research laboratory is operát ing in the “Fox Tűnnél” of the Baradla Cave. The biologists are engaged in studying the way of life of the fauna that is adjusted to the spéciik conditions of the cave systcm

Where is no electric light… This is called “The Sole of the Elephant’s Foot” and is located in the vicinity of the “Street of Wax” lying far from the ént ráncé

The section of the cave systcm near the “írón Gate”, at the end of the “Old Cave” that had lieen discovered well before 1825

Thcre arc details nőt as yct sccn by the humán cye in the sidc tunnels of the Baradla Cave systcm; they lic at a cons’derable distancc from the Main hinnél “Mincrva’s Helmct” acts as the half-way mark of the Main Tűnnél of the Baradla Cave systcm. The “Xylophon” is situated on tbc riglit bánd sidc. The guidc can play a nice tunc on it

The stalactitcs and stalagmites in the “Hall of Wonders” which is situated in the “Horseradish Tűnnél”, the biggest sidc tűnnél of the part of the Baradla Cave systcm lying under Hungárián territory Details from the “Horseradish Tűnnél”: it appears as tliough you were in the forest of fossilized trees fhere are no stalagmites in this underground part of the Valley of the Kiver Styx and so the traccs of the work done by the water forced underground to the rocks are well visible

The land of crystals is reflected by tbc mirroring surface of the underground pond

This section is includcd in the tour of tbc Baradla Cave systcm and lies close to Jósvafő

This is tbc “Observatory”, onc of the largest stalagmites in tbc world

One of the nicest parts of tbc Baradla Cave systcm is this series of stalagmites called “The Entry of the Conquering Hungárián Tribes intő the Carpathian Basin”

  1. This is the monster of tbc land of románcé and is called the “Head of the Monster”
  2. The crystal-like “Indentcd Well” that is as white as snow
  3. A section of the underground walkway. Here evcryonc is tempted to fincl somé familiar and usual forms that rcscmble something
  4. Near the towering stalagmites the people look like dwarfs at the “Big Organ”
  5. The translucent and crystallinc curtain composed of lnne drips and called “The Elephant’s Ear”
  6. I lié side-walls of the gigantic tűnnél bear evidence to tbc activity of íloods that took placc ages ago. Today, howevcr, the stream is usually short of water; sonietinies it evén gocs dry
  7. Troughs inadé of rock and shaped by water in the section of tbc Baradla Cave systcm lying close to Jósvafő
  8. I he crystal palace of speleologists called “The Land of Románcé”. It is situated over the “Hall of the Giants”
  9. Details of “The Land of Románcé”
  10. Mountain Laké “Tengerszem” Hotel, the resort of an cxccllcnt atmosphere at tbc viliágé

of Jósvafő

  1. “The Weeping Willow Trcc”, an interesting natural phenomenon of the Domica Cave, the part of the Baradla Cave systcm lying under Czechoslovak territory
  2. Spectacular stalagmites
  3. I lié earthen véssél ihat is approximately 7 thousand ycars old has becn given a thick lime drop plating that glues it to the rock floor
  4. P art of the tűnnél of tbc Cave of Peace extending from Aggtelek to Jósvafő and discovered in 1952
  5. 1 •’vcrything is completely intact here. I lié drops of water that can create wonders are glittering on top of cvery stalactite
  6. I lié grecn water of the stream Konilós is winding in indentcd tunnels that look like Gothic pieccs of architecture
  7. Exploring the wonders of tbc section bearing the namc of Imre Vass
  8. Evén a sculptor could nőt liave chiselled morc refined pieccs tlian thesc…

LE MONDE FABULEUX D’AGGTELEK

Mondeobscursubmontan, adimensionsénor- mes, a travers lequel se précipitent de temps en temps des flots souillés de ne ige fondue ou de giboulée avec un bruit de roulement déchainé. Un autre jour rien ne rompe le silence muet, sinon le bref clapotement des gouttes d’eau tombant dans les sallesdc rochers gigantesgues de ce pays des concrétions calcaires: la Baradla a mille fi uüres.

o

II arriva au moisd’aout de l’année 1825…

Un ingénieur jeun ct courageux mit des bottes de chasse. II tira són chapeau á la plume de gruc dans le front et alluniant une torche il se glissa dans l’ouverture étroite de rocher, qui au nord de la Hongrie, á proximité du petit viliágé Agg­telek béait au pied d’une paroi rocheuse. Sur són dós un sac, dans le sac d’autres torches. 11 vénáit d’entreprendre une tache, que personne avant Ilii n a tentée : II parcourut cette grotte, que ses précurseurs ont déja explorée jusqu’unc pro fon- deur de 2 km environ, et dönt tant de contes racontent et prétendent qu’elle sóit le domicile des diables.

A la lueur vacillantede torche, Imre Vass — cár ce fut le nőm du vaillant hőmmé — s’en fonja de plus en plus dans « Len fér » obscur. Sur l’eau des mystérieuses riviéres souterraines il traina avec reffortdeplusieursjoursunebarque, dans laquelle il s’assit aprés y avoir déposé ses provisions ct ses torches.

II était inutilc de ramer. L’eau l’cntraina á travers de longs m illés, au fond du domain som- bre et inconnu d’une étendue stupéhantc.

Le voyagc d’Imre Vass dura 5 jours. Sa téna- citc, són endurance, sa force dure comme l’acier triomphérent: il a découvert la « grotte neuvc », ccs parties de la Baradla ou jusqu’alors les explo- rateurs de la grotte ne parvenaient pás.

Avant 150 ans, dans són livre édité en 1831, Imre Vass fit connaitre ses experiences et publia

la premiére carte géographique détaillée de la Bar ad la.

Dés lors beaucoup d’années se sont écoulées. Le travail d inire Vass fut continué et développé pár nombreux exploiteurs. Aprés la découverte de plusieurs halls nouvelles de la Baradla, en 1952 un second pays gigantesquc de concrétions calcaires «naquit» á Aggtelek : la Grotte de la Paix (Béke-barlang).

Quel jourde triomphe fut cette découverte au domain de la spéléologie hongroise!

Une lutte revit devant mes yeux, un combat tenace. Je vois le travail d’un petitgroupe de jeuns gens, dönt les yeux brillent d’enthousiasnie et de la Hévre de l’exploration. Je vois nous-mémes: nos visages inondés de sueur, nos vétements couverts de boue, nos mains blessées et sanglan- tes, notre entrain inébranlable, nos répás ridicu- lement modestes, notrecamp de tentes et les bon- nes vieilles fenimes et les vieillards du viliágé, at- tendant un miracle, qui nous entouraient avec des regards tantót sceptiques, tantót pleins de confiance. Je vois les fangeuses lanternes á acéty- léne, les somniets des nionts couverts de foréts exubérantes, les paturages karstiques, déserts et dénudés, les pics, les gorges d’eau, les feux de bi- vouac nocturnes. [e vois nos visages fatigués mais enflammés du vertige de triomphe, un monde immense et sombre de grottes souterrai- nes, le drapeau de la victoire déployé sur le som- met du mont Szomor; concrétions calcaires et lacs souterrains, les lambeaux des vétements sé- chant sur une corde, des scapliandres au fond de la térré, miile et miile visages d’hótes curieux, je vois la caisse de sauvetage, et le travail. Travail tel, dönt écrivaient les gazettes, dönt páriáit le rádió, travail, qui fut en ce temps-lá sans pareil dans l’histoire de la spéléologie.

Oui, tout cela s’attache inséparablement á la découverte de la Grotte de la Paix.

Et ensuite succedérent les autres découvertes, celles de la Grotte de la Liberté prés d’Égerszög (Szabadság-barlang), la Grotte Imre Vass et la Grotte Kossuth prés de Jósvafő, la Grotte Infé- rieure sous la Baradla et la Grotte Météor dans le voisinage de Bódvaszilas… Aujourd’hui ce sont déjá plus de 40 km que nous connaissons du monde des grottes d’Aggtelek.

La, ou la lueur des torches vacillait il y a en- core cent ans, et la nuit de l’Inconnu regnait, aujourd’hui la lumiére des reflecteurs perce l’obs- curité silencieuse du domain des fantómes de concrétions calcaires. Les groupes des touristes peuvent se promener sur des chemins lisses bé- tonnés et a l’avenir prochain un train de grotte sera construit au hord de la riviére « Styx » dans la branche principale de la grotte. Le train em- menera les voyageurs d’un bout á l’autre sur le chemin d’Imre Vass jusqu’á la sortie de Jósvafó.

En 1957 Lloyd Trevor, le fameux géographe canadien nous rendit compte des expéditions de són voyage d’étude en Europe, dans une de ses lettres, de maniére suivante:

« Au cours de tout mon voyage en Europe l’une des expériences les plus profondes et les plus merveilleuses est celle, que j’ai gagnée dans votre grotte á concrétions calcaires d’Aggtelek. J’en suis persuadé que votre pays posséde dans ces grottes de tels trésors souterrains uniques, doni peu de pays de notre Térré peuvent se venter et qui sont dignes d’étre connues et admirées du monde enticr. C’est non seulement le systéme de grottes d Aggtelek qui est d’une grande impor- tance scientifique, mais aussi l’immense étendue de ses cavités souterraines, la masse imposante des formations cristallisées á concrétion calcaire richement colorées, qui font réaliser mérne les laiques, que ce miracle stupéfiantde la natúré hit produit dans le passé infini des temps pár les mémes forces et procés, qui dirigent encore aujourd’hui le développement de l’écorce terriere.

Les grottes á concrétions calcaires d’Aggtclek méritent (l étre mentionnées au mérne rang (les apparitions les plus grandioses de la Térré: du Grand-Canon de Colorado, du Cascade Niagara ou des fameux geyzers du Parc Yellowstone. »

Comment donc pouvait étre formé un tel avis pár ce géographe rcnommé, qui a parcouru toute la Térré en voyage ? II est connu, qu’il y en a sur nőt re Perre des systémes de grottes beaucoup plus longs et plus ramifiés de célúi de la grotte Baradla d’Aggtclek, long de 23 km seulement. Pár exemple dans PAmérique du Nord, dans cer- tains pays de l’Asie et de l’Afrique, et en Europe dans la Suissc, dans l’Autriche et dans P Unión Soviétique. La constatation de Lloyd Prevor est pourtant valable, parce que les formations de la natúré qui apparaissent dans les autres grottes géantes généralement séparées, une á une, s’éta- lent devant nos yeux dans les grottes d’Aggtelek en un grand ensemble.

Aggtelek est un viliágé tout petit, sitiié á la partié la plus nordique de la Hongrie avec 600 habitants environ. Le petit viliágé se trouve dans le voisinage immédiat de la frontiérc tchécoslo- vaque, dans la direction septentrionalc de la vilié Miskolc. La communc fut construite sur un pla- teau de pierre calcaire, montrant les caractéristi- ques des régions karstiques; c’est á dire les ro- chers sont dénudés et dissolvés en formes sinou- liéres pár l’eau des pluics; la pierre calcaire est prcsque complétement privéc de sol.

La renomméc mondiale d’Aggtclek fut fondée pár ses deux grandes grottes á concrétions cal­caires, dönt Puné: la Grotte Baradla est connue déjá depuis longtemps pár les voyagcurs euro- péens, mais l’autre: la Grotte de la Paix vénáit (Pétre découverte seulement en 1952. Notre livre offre quclques tableaux du domain des concré­tions calcaires et des rochers gigantcsques : deux mérvéi 1 les que la natúré a produit en Hongrie.

Certaines parties de la (Írotté Baradla longue de 23 km, furent connues déja pár l’homme des époques préhistoriques. Une section d une lon- gueur de 7 km, nommée Domica s’étcnd sur le territoire de la Tchécoslovaquic. Dans les secti- ons bongroises, ainsi que dans les parties tché- coslovaques les archéologues ont découvert de nombreuses trouvailles dérivant de la culture de « Bükk » néolitique. Des milliers d’objets apparus á la surface au cours des fouilles témoignent de la vie des troglodites primitifs ayant vécus plus de 6000 ans auparavant. On a trouvé des lames fai- tes en pierre, des outils en os, des vases en argile, des os carbonisés d’enfant. Tous ccs objets prou- vent les licux de sépulturc totémistiqucs et on pcut supposer que l’homme primitif des grottes fut cannibale.

Des entrécs ancienncs de la grotte connues de­puis longtemps sort en hiver une émission forte de vapeur. A cette colonne de vapeur, visible de lóin en hiver est dü, que déjá avant beaucoup de milliers d’années l’homme primitif (paléolitique) a apergu la grotte et s’cn servait de domicile. Ce qui rend probable que déjá l’homme primitif a connu la grotte et Pa habitéc, est la circon- stance, que Pentrée naturclle existait déjá dans cetre époque. Ce fait est prouvé ént re autres pár les os de « l’ours cavernicole » (Ursus spelaeus) trouvés dans la grotte. Plus tárd, dans les temps historiqucs, au cours des occupations mongoles et des conquétes turques les habitants des entou- rages cux aussi trouvérent un refuge facile á dé- fendre dans les salles gigantesqucs de la Baradla.

De nombreuses légendes vivant sur les lévres chi peuple prouvcnt que la phantaisie des habi- tants fut des longtemps saisie pár la grotte d étendue énorme. D’aprés les enregistrements les plus anciens on visita souvant la grotte dója dans les années 1500. La cause en fut d’une part la curiosité, d’autre part, que l’on y ramassa des os, dönt la mouture fut utilisée comme médica- ment. Naturellement, dans ces époques ancien- nes on ne connaissa pás encore le systéme de grottes tout entier. Les moyens d’éclairage pri- mitifs : les torches de résine et de suif, aussi bien que la crainte des lieux mystérieux empéchérent les gens de s’aventurer trop lóin dans le monde des rochers souterrains. Les mentions en écrit té- moignent, quec’est aucommencementdu XVIIIC siécle, (|ue l’on tenta d’explorer conscicmment les cavités extrémes de la grotte. La plus célébre de ces entreprises fut cclle de trois savants envo- yés dans ce bút en Hongrie pár la Société Royale de Londres. Bienque leur expédition durat pres- que 3 jours entiers ils ne pouvérent non plus s’avancer jusqu’aux extrémités du systéme de grottes, de sorté que les limites effectives de són étendue ne pouvaient étre mesurées.

La Grotte

Baradla

145-

L’ingénieur des mines foseph Sartory prépara en 1794 comme premier une carte géographique de la (irotte Baradla, qui nous présente la coupe transversale et le plán des salles et des corridors communiquants dans une longueur de 1800 m jusqu’a la porté dite de Fér (Vaskapu). Selon nőt re connaissance c’était la premiere compé- tente carte géographique de grotte du monde éxécutée pár un ingénieur.

Selon les notes historiques ce fut l’ingénieur Imre Vass qui parcourut le premier le corridor principal entier et les plus grandes branches se- condaires de la Grotte Baradla et qui en a préparé des cartes géographiques publiées en 1831 avec plusieurs impressions polychromes. Ces cartes géographiques décrivaient déjá une section d’en- viron 8 km des galeries souterraines.

fan Majkó de la Slovaquie poussa plus lóin les rccherches sur ce terrain et atteignit des résül tats importants. C’était lui, qui en 1926 a découvert la (irotte Domica d’environ 7 km de longueur. En ce temps on pensait que la Domica fut une grotte indépendante, bien qu’on sut que l’eau de sa riviére coule á travers un syphon dans la Ba­radla. Le syphon en question fut traversé á la nage la premiere fois pár deux explorateurs hon- grois: 1 lobért Kessler et József Sandrik prou- vant pár cet acte, que la Grotte Domica est une partié organique du systéme Baradla. Au cotirs des années suivantes on construisait une grille á la frontiére souterraine du pays, mais cela n’em- péche point la collaboration étroite et amicale pleine d entendement des spéléologues dans le travail de l’exploration du systéme étendu de grottes.

En 1928 la possibilité s’offrait de développer la section hongroise. On percait une nouvelle des- cente artificielle a l’extrémité des sections de grotte récém ment découverts prés de Jósvafó. Cette seconde entrée facilita á forte mesure le parcours de la grotte jusqu’au bont et la création des établissements de tourisme. Des trottoirs commodes en béton furent construits, au-dessus du ruisseau souterrain on éléva des ponts et dans les salles les plus belles on amena l’éléctricité. Ainsi la Baradla pút satisfaire aux exigeances les plus larges du tourisme. Aujourd’hui le réseau routier touristique de la section hongroise sou­terraine comprend plus de 7 km, pendant que sur le cőté tchécoslovaque le réseau est construit en une longueur de plus de 3 km, et les visiteurs peuvent admirer les formations sans pareilles de la grotte á la lumiére de réflécteurs cachés.

II y a un hall célébre de la Baradla, dönt l’effet acoustique peut concourir avec célúi des salles de concerts excellentes. C’est pourquoi on a trans- formé une des galéries rochcuses de cette cavité en tribüné pour l’orchestre et pour le chef d’or-chestre. Les visiteurs de la grotte peuvent écouter la musique commodément assis sur des chaises. (‘ est ici dans la « Salle de concerts » qu’on a l’habituded’arranger des concerts de hant niveau avec le concours des artistes les plus renommés. On y organisa déjá plusieurs « bals de grotte ». Un spéléologue y célébra mérne ses noces de ma­ii iére solennelle. ()uand les premiere accords vien- nent de retentir, la lumiére des réflecteurs s’étcint ct pendant la représentation la salle est illumi- néc de directions differentes pár la lumiére du feux de Bengal aux couleurs changeantes.

La fréquentation de la Grotte Baradla aug- mente rapidemen t, surtout au cours des décades récentes. Le nombre des touristes dépasse les 250 000 pár ans. Prés des entrécs de la grotte á Aggtelek ct a Josvafő on a établi — conformé- ment aux cxigeances du tourisme — des hotels de touristes, des campings pour automobilistes ct des motels, lesquelles recoivcnt les touristes pen­dant toute l’année. L’organisation ccntrale hon- groise pour le tourisme IBUSZ ct le Bureau du Tourisme du Comitat Borsod (Iiorsodtourist, Miskolc) oífrcnt leur aide dans toutcs les affaircs concernant l’organisation de voyage des groupes de touristes, leur hébergement et leur v isi te de la grotte.

La formation du systéme de grottes dans sa to- talité est le résül tat du travail érosif des riviéres souterraines, durant plusieurs milliers d’années. On peut considerer la Baradla comme une valléc de fleuve souterraine de dimension gigantesque, voutée de rocher, ou le cours d’cau se desséche de temps á autre. Le cours d’eau principal est con- duit pár la branche principalede la Baradla, tan- dis que les cours secondaires y débouchcnt venant des branches secondaires de la grotte. Les dcux riviéres principales de la Baradla portent les noms Styx ct Achcron. Depuis 20 000 années environ éxiste sous la grotte principale encore un corridor inférieur, lequel est cn connection avec les grot­tes supéricures pár des gorges d’eau se trouvant á certaines distances. Dans les parties supéricures des grottes, visitées pár des touristes, générale- ment il n’y a pás un cours d’eau plus grand, cár au temps des pluies et des fontes de neige les mas- ses d’eau s’abattent ordinairement vite sur le ni­veau le plus bas de la grotte. II arrive quelquefois, que les gorges d’eau de la grotte ne sont plus ca- pables de transferer les eaux des inondations ra- pides des fontes de neige extraordinaircment abondantcs du prin temps précoce á la grotte in- férieure de sorté, que l’cau gonflée peut atteindre aussi les grottes supéricures, situées 50 m plus hant. Les inondations páréi lles sont pour les visi­tcurs une expérience magnifique.

Certains halls de la Baradla sont d’une étendue tellement grande, qu’ils sont aptes á accucillir jusqu’á 3000 personnes. La voute de rocher de la « Salle Libanon » couvrc pár exemple un hall souterrain d’un volume de 80 000 m3. Dans cettc espace on peut monter sur des escaliers en béton jusqu’au pic de rocher d’une hauteur de 70 m, pour admirer le panorama merveilleux de la salle imposante.

La longeur d’une autre salle: « Salle des Gé- ants » (Óriások terme) dépasse les 200 m, et sa la rgen r les 70 m.

La Grotte Baradla est partiéuliérement riche cn stalagmitcs de grande hauteur. L’impression la plus profonde est exercée pár l’« Observa- toire» (Csillagvizsgáló) hant de 25 in, illuminé de « l’orgue éléctrique lumineux » avec des effets al- ternés de lumiére et de couleurs. Cetté concrétion calcaire de la hauteur d’un tour pése 911 tonnes.

Dans la grotte gigantesque ily a des salles dönt la masse totálé des ornements de stalagmite peut étre taxée á plusieurs milliers de m3. Tel cavité est pár exemple le « Hall des colonncs » (Oszlo­pok csarnoka) sitiié á proximité de l’entrée d’Aggtelek.

Les couleurs (les formations stalagmites et sta- lagtites sont trés variées. Encore á l’époque des visites á torche de résine, la section souterraine d’Aggtelek fut noircie pár la suie. C’est a causede cela qu’une nuance nőire régne ici. Mais si nous nous avanjons vers l’intérieur de la grotte, cette couleurdisparait progressivementet nous verrons des formations blanches, jaunes ou d’unecouleur de rougc distincte selon la quantitc de matiére colorante, d’oxidede fér, qu’ellescontiennent.

Pour l’étude biologique de la flóré et de la fauné de la Baradla on organisa il y a quelques années un post de recherche scientifique dans la « Branche de renard » (Rókaág). Les biologistes y étudient dans leur entourage natúréi les ani- maux Mancs cavernicols, pour la plupart aveug- les,qui sont les représentants indigénes du monde souterrain. A hasé des recherches on connait jusqu’á présent plus de 272 esperes d’animaux dans la Baradla. L’organisme de la plus grande partié de ces animaux s’est transformée et s’adapta aux circonstances de l’existence spécifi- que de la Baradla. La plus renommée entre eux est peut-étre Ecrevisse aveugle de l’enfer» (Niph árgus aggtelekiensis) admirée fréquem- ment pár les visiteurs. Elle est Manche aux yeux complétement dégénérées. Plusieurs esperes d’animaux s’adaptérent de la mérne maniére aux milieu souterrain. La fauné de la grotte n’apper- cipie point le changement des saisons dans l’obscurité éternelle et dans le milieu de tempera­tűre fraiche uniformé, ainsi nous trouvons pen- dant toute l’année des individus nouveau-nés entre eux.

On compte parmi les curiosités spéciales ce que dans la grotte vivent plusieurs esperes de bacté- ries sulfuriques, étant capables de transformer les matiéres minérales inorganiques en nourriture organique dans l’obscurité compléte de la grotte. De cette maniére-ci elles sont parfaitement indé- pendentes et du monde extérieur et de la lumiére du soleil.

La. “Grotte de la paix”

La « (írotté de la paix » (Béke-barlang) d’Agg­telek, que nous avons découverte en 1952, est une soeur digne de la vieille Baradla. Quoique les deux grottes sóién t trés proches l nne de l’autre, le contact entre eux ne peut pás encore étre dé- montré.

La découverte de la « Grotte de la paix » fut le succés scientifique de la spéléologie hongroise. Notamment, c’est le premier systéme de grottes dönt l’existence, l’endroit exacte et de plus la grandeur de són étendue furent démontrés á l’aide des méthodes scientifiques théorétiques, sans que quiconque eut connu la grotte aupara- vant. Les conclusions bien fondées des examina- tions fondamentales théorétiques référant des calculations scientifiques des dates les plus carac- téristiques de la « Grotte de la paix » encore inac cessible furent justifiées de tous les points de vue pár la découverte postérieure.

Au dessous de la « Grotte de la paix » il n’y a pás de niveau inférieur. Pár conséquent l’eau coulante ayant produit ce systéme est présente encore maintenant dans la longueur entiére des corridors souterrains. Faisons la comparaison entre la « Grotte de la paix » et la Baradla et dressons le bilan comparatif des deux systémes. Trait typique le plus frappant de la « Grotte de la paix » est, que ses tunnels sont plus étroits de ceux de la Baradla (en moyenne d’une largeur 5—6 m seulement), en mérne temps ils sont de beaucoup plus hauts (leur hauteur est 45—50 m). Ces corridors montrent donc le caractére d’un ca-

non. Extraordinairement riche cn concrétions calcaires cristallisées, maisén opposition avec la Baradla, ici les stalactites dóm inén t et la couleur des concrétions calcaires est beaucoup plus variée. Dans cette grotte se produisirent extraordinaire­ment beaucoup de formations calcaires, des peti­tes digues gonflant l’eau du ruisseau souterrain, produisent des lacs naturels. De cette maniére se développérent plusieurs centaines de lacs souter- rains, communiquant pár des cascades échclon- nées.

A cause des lacs et des cascades on n’y peut s’avancer qu’en canot, mais les surfaces lisses d’eau au-dessus desquelles s’ind inén t des voutes de rochers ornées d’une multitude de stalactites, font partié de la beauté des salles souterraines. Parini les grottes curopéenncs, c’cst peut-étre le Krishna [ama de la Yougoslavie, qui á base du caractére ressemblant de ses lacs est comparable á la « Grotte de la paix ».

La « Grotte de la paix »d’Aggtelek n’avait pás d’ouverture vers le monde extérieur; sa décou- verte mérne nedevint possible que pár la création d’une ouverture artificielle.

Ainsi il est á supposer, que le développement d’une flóré (le moisissures spécifiques dans ses halls obseurs sóit en relation avec i’isolation compléte durant des millions d’années. Cette flóré ele moisissures est probablement en conne- xion avec la vertu curative de l’air de la grotte. Nous avons remarqué dója dans les semaines suivant la découverte, qu’a la suite d’un séjour dans la grotte, certaines maladies guérissaient. Aux premieres années la renomméc curative spé- ciale de la grotte ne se répandait que pár les ex- périences et elle devint la Mecque des malades asthmatiques et de bronchite chronique. Plus tárd cependant, les instituts d’cxpérienccs médi- cales ont fait des analyses scientifiques control- lées de grande envergure, selon lesquelles 70— 75% des malades asthmatiques guérissent com- plétement sous l’effet airien de la « Grotte de la paix ».

Ce fut une grande tache de découvrir les fac- teurs curatifs de l’air de la grotte. Les profondes examinations spéléologiques, microclimatologi- ques, chimiques, atome-physiques etc. démon – trent, que le facteur le plus important de Lettet curatif, dönt on peut fairé l’expériance, est pro­bablement la composition chimiquede la vapeur d’eau de l’air dans la grotte. L’air de la « Grotte de la paix » est caractérisé — pár exemple — pár la spécificité du contenu calcium-ionique de sa vapeur qui varié ént re 80—90 mg/litre, tandisque la vapeur des autres grottes hongroises ne conti- ent en toutque4—8 mg de calcium-ion pár litre. Cette valeur dépasse de beaucoup les valeurs de vapeurs airiennes mémes de la Klutert Höhle de la République Fédérale d’Allemagne (environ 23 mg/litre). 11 est probable naturellement que d’autre facteurs jouent aussi un rőle dans le pro- cés de guérison. Les recherchcurs scientifiques ont examiné (Lentre ceux-ci le rőle des antibioti- ques de la riche flóré de moisissure, Labsence de poussiére de l’air et certains phénoménes de ra- diation.

On installa un sanatorium souterrain pour les malades asthmatiques dans quelques grandes sal­les de la grotte. Les malades y reposent 4—5 heu- res pár jours sur des lits de repos. Un traitement de deux semaines se montrait le plus efficace. Jusque maintenant environ 8000 malades asth­matiques regagnérent partiellement ou complé- tement leur santé dans la « Grotte de la paix ». Nous avons connaissance de beaucoup de cas, quand a l’effet de la cure d’aération la maladie pénible cessa aprés un état grave durant il y a 15—20 années.

Dans les grottes — aussi les plus petites — des territoirs karstiques, un travail de recherche est cn train. Outre la station de recherches biologi- ques de la Baradla et le sanatorium pour les

malades asthmatiques de la « Grotte de la paix », encoredeuxstationsderechcrcheskarstohydrolo- giques et spéléologénétiques fonctionnent dans les grottes d’Aggtelek, ainsi que trois postes d’observation micrométéorologiques. Ce sont les organisations scientifiques, qui se chargent des frais des travaux de la recherche.

()utrc la Baradla et la « Grotte de la paix » on tömbe pár le moyen des travaux de recherche executés pendant les années derniéres sur la trace de quatre autres grands systémes de grottes jusqu’alorscomplétement inconnus. En partié on réussit déjá á parcourir ccs grottes, et aussi leur élaboration cartographique et scientifique est ter-

  1. La jx-iite commune Jósvafő cachée pár mi les nionts
  2. Le lac d’Aggtelek, a la rive les roches caractériques du paysage
  3. Le vieux bátiment de l’ancien Hotel Barlang, aujourd’hui Musée de la (írotté
  4. L’Hotel Cseppkő, háti a cóté de l’entrée primordialc de la Baradla, attend les visitcurs de la grotte dans

chaque saison avcc comfort

  1. La grotte a concrétions calcaires Baradla d’une longeur de 23 kin a són ouverturc au pied d’une paroi rocheuse haute de 50 in. Cetté entrée fut dója connu pár Phomme de l’áge de la pierre
  2. Notre route serpente dans une rangée de salles de rochers a dimensions immenses: nous passons pár la « Sál le de Concertes »
  3. Ce sont des millions d’années pendant lesquelles les gouttes d’eau produisirent l’immense

« Halle des colonnes »

  1. Les participants de l’excursion á Aggtelek conteinplent la « Tortue » au hord de la riviére Acheron
  2. Le tour á concrétions calcaires élancé et svelte du «Minaret d’Egerx
  3. Un laboratoire de recherche fonctionne dans la « Branche de renard » de la Baradla. Les biologistes étudient dans són entourage natúréi la maniére de vivre de la fauné s’adaptant aux circonstances particuliéres de la grotte minée. Sur les pages de notre livre nous donnons le compte rendű détaillé de la « Grotte de la li- berté » d’Égerszög, de la « Grotte Imre Vass» de Jósvafő et de la « Grotte Kossuth » trouvée également prés de Jósvafő et en plus la « Grotte Meteor», le beau systéme neuf d’Alsóhegy. Dans ces grottes á concrétions calcaires des rc- cherches sont encore en train dans le présent et chaque jour pcut produire une surprise nouvelle.

La totálité de la longeur des galéries de grottes connues jusqu’á présent des monts d’Aggtelek dépasse déjá les 40 km. Ces 40 km de route éblouissante offrent une événement pour toute la vie aux ex pl óra tcu rs et aux visiteurs.

  1. L’cndroit ou il n’y a plus d’éclairage électrique. La

« Patté d’éléphant » á proximité de la « Rue de cire » lóin de l’entrée de la Baradla

  1. En flánant prés de la « Porté de fér » á l’extrémité de la « Grotte vieille » connue dója avant 1825
  2. Lóin de la Branche Principale commodément viable. dans les branches secondaircs de la Baradla on peut découvrir mérne des détails janiais vus des yeux humains
  3. A mi-chcmin de la Baradla: la « Casque de Minerve ». A droite: le « Xylophone », sur les cőtes de pierre duquel le guide des touristes fait résonner des petites mélodies
  4. Les concrétions calcaires de la « Salle des merveilles » dans la « Branche de radis », branche secondaire la plus grande de la partié hongroise de la Baradla
  5. Détail de la « Branche de radis ». II nous semble, que nous errions dans une fórét profonde d’arbres primordials pétrifiés
  6. Dans cette partié souterraine de la « Vallóé de Styx“ ne se produisaient point de concrétions calcaires et ainsi on peut voir clairement les traces de la force érosive de l’eau serrée sous la térré
  7. L’cndroit ou le pays cristailin se refléte dans le miroir du lac souterrain
  8. Détail du tracé de l’excursion de Jósvafő-Baradla
  9. I ’ « Observatoire », une (les plus grandes concrétions calcaires du monde
  10. Un dcs beaux détails de la Baradla avec les concrétions calcaires nommées « L’immigration des Hongrois »
  11. Le monstre du monde fabuleux: la «Tcte

de dragon »

  1. Le « Puits dentelé » cristallin, blanc comme la neige
  2. Une partié du parcours de l’excursion, oú chacun cherche une ressemblance quelconque, une forme bien connue, habituelle
  3. l )es concrétions calcaires gigantesques et des hommes minusculés a cöt du « Grand orgue »
  4. Le rideau cristallin transparent de l’« Oreille d’éléphant»
  5. I.< ?s parois latérales du tűnnél gigantesque témoignent de i’activité dcs inondations primordialcs. Le ruisseau ne coule maincnant que faiblcment, il desséche mérne parfois
  6. I )es canons creusés pár l’cau dans la section de Jósvafő de la Baradla
  7. Audessus de la « Sál le dcs géants » s’étend le palais cristallin des spéléologues, le « Pavs fabuleux »
  8. Un détail du « Pays fabuleux »
  9. I.’Hotel Tengerszem a Jósvafő
  10. Le « Saulé pleurcur », phénoménc intéressant de la (Írotté Domica dans la Tchécoslovaquie
  11. Colon nes a concrétions calcaires richement colorées
  12. Vasé cn térré ágé de 7000 ans environ. couvert d’unc couche épaisse ele cristal pár les concrétions calcaires et colié dans le terrain rochcux
  13. Partié de corridor dans la « Grotte de la paix » d’Aggtelek—Jósvafő, découverte en 1952
  14. lei tout est intact: Les gouttes d’eau créatrices scintiilent cncore maintenent au bont des tubcs de cristal
  15. Le ruisseau Komlós serpente entre les tunnels de rocher dentelés, gotbiques
  16. En route explorative entre les mérvéi 1 les de pierre de la « Grotte Imre Vass »
  17. Nul sculptcur n’aurait pu tailler plus fi nes scs dentelles de pierre

MÁRCHENWELT

AGGTELEK

Finstere, riesengrosse Welt unter den Bergen, wo zeitweise schmutzige h hiten dér Regen falle

O o

und des Schneewassers mit tobendem Gedröhn durclirollen. Sonst herrscbt bier lautloses Schweigen. Nur manchmal zerreisst das kurze Platschen dér fallendenWassertropfen die tiefe Stíllé dér Felsendome, im Landder Tropfsteine, in dér Höhle Baradla von tausend Gesichtern.

Es geschah im August des Jahres 1825…

Ein junger, tapferer Ingen ieur zog seine Jagd- stiefel an, setzte seinen mit Kranichfeder ge- schmückten Hűt aufs Ohr, entflammte ciné Pak­kéi und kroch in cinen engen Felsenschlund hiú­éin, dér am Fuss eincr máchtigen Felsmauer, un- weit dér kleinen Gemeinde Aggtelek, in Nordun- garn lag. Am Rückenschleppteder Jünglingeinen Sack voll Fackeln. Er hatte sich einer Aufgabe unterwunden, die vor ihm noch niemand zu lösen wagte: das Durchwandern dér Höhle, die seine Vorgánger schon bis fást zwei Kilométer Tiefe begangen hatten, von welcher so viele Ságén herumgehen und wo — angeblich — sogar Teufel wohnhaft scicn.

Imre Vass — so kiess dér mutige Jüngling — kam beim flimmernden Fackelschein immer wei- ter in die finstere „Unterwelt“. Mit mehrtágiger Arbeit schleppte er ein Boot auf den geheimnis- vollen, unterirdischen Fluss, legte seinen Pro- viant und seine Fackeln hinein und setzte sich auch selbst ins Boot.

Er brauchte nicht zu rudern, das Wasser trug ihn viele Meilen weit in die Tiefe des erschrek- kend grossen, finsteren Reiches.

Fünf Tagé láng dauertc dér Weg des jungen Ingenieuren. Seine Záhigkeit, Ausdauer und stáhlerne Kralt verhalfen ihm zum Siege: Er hat die „neue Hohle“ entdeckt, jene Teile dér Ba­radla, welchedie Hohlenforscher bisdahin nicht erreichen konnten. In seinem, vor 150 Jahren (1831) érsekiénenen Buch, liess Imre Vass seine

Erfahrungcn und auch die erste detaillierte Karte dér Höhle Baradla veröffentlichen.

Seitdem sind viele Jahre verflossen. Zahlreiche Forscher hatten die Arbeit des jungen Ingen ieu- ren weiterentwickelt. Und nach Entdeckung von immer neueren Baradlahöhlen, wurde 1952 in Aggtelek ein zweites, gigantischesTropfsteinland ,,geboren“, die Friedenshöhle (Béke-barlang). Welch ein Siegesfest dér ungarischen Höhlen- forschung war diese Entdeckung!

Ein Kampf wird vor mir lebendig, cin beharr- licher, schwerer Kampf. Ich sebe die Arbeit einer kicinen, jungen Gruppé, ich sebe ihre begeistcr- ten, vöm Fieber dér Forschung brennenden Augen. Uns selbcr. Unserc schwcissbcdcckten Gesichter, schlammige Kleider, die bis aufs Blut aufgewetzten Hánde, unseren unbesiegbaren Frohsinn, die lácherlich bcscheidencn Mittag- essen, unser Zeltlager und ringsum die zweifleri- schen und wunderwartenden Blicke dér altén Dorfleute, unserc schlammigcn Karbidlampen, die dichtbewaldeten Berghöhen, öde, kahle Karstweiden, Keilhacken, das náchtliche Lager- feucr, die műdén, aber vöm Siegesrausch glühen- dcn Gesichter, ciné ungeheuere, finstere, unter- irdische Höhlenwclt, die Siegesfahne am Berg- gipfel Szomor, Tropfstcinc und Höhlenteiche, unserc zerfetzten Kleider au fderLeinetrocknend, die Taucheranzüge in der Tiefeder Erde, tausend und abertausend neugirige Gesichter der Gáste, den árztlichen Rettungskasten und Arbeit, ciné Arbeit, worüber die Zeitungén schrieben, wor- über das Rádió sprach und die damals in der Geschichte der Höhlenforschung in ihrer Art ohnegleichen war.

Ja, dics alles ist mit der Entdeckung der Frie­denshöhle unzertrennlich verknüpft.

Und dann folgten wcitere Entdeckungen: die Freiheitshöhle (Szabadság-barlang) bei Éger­szög, die Höhle- V áss-lm re und die Höhle Kos­suth bei Jósvafő, die Unterhöhle un tér der Ba­radla und die Höhle Meteor neben Bódvaszilas… Heutc sind uns schon über 40 km von der Höh­lenwclt Aggtelek hekannt.

Dórt, wo vor kaum hundert Jahren nur Fackel fi im mérten, oder das Dunkel der Unbckannthcit herrschte, zerreisst heutc der (}lanz der Reflekto­rén die Stíllé der Tropfsteinphantome, und die Touristengruppen können die Höhle auf glatten Betongehsteigen bewandern. Demnáchst wird im grössten Höhlenarm, am „Styxufer” ciné Hohlcneisenbahn errichtet, die dem Entdek- kungsweg von Imre Vass folgen und bis zűr Höh- lenausgang Jósvafő führen wird.

Llyod Trevor, berühmter Geograph aus Ka­nada hat uns 1957 die Erfahrungen seiner euro- páischen Studienreise folgend heschrieben:

„Die schonsten und tiefsten Erfahrungcn mei- ner ganzen Europareise waren jene, die ich in Ihrer Holdé Aggtelek zu erleben Gelcgen beit hat- te. Ich bin überzeugt, dass Ihr Land durch diese Höhlcn allcinstchcnde unterirdische Schátzc be- sitzt, und auf der ganzen Erde können sich mit áhnlichen nur seltene Lánder riihmen. Dicse Höhlen sind würdig dessen, dass sic die ganze Welt kennenlernt und bewundert. Das Höhlen- system Aggtelek ist nicht nur wissenschaftlich hochbedeutend, die riesigen Dimensionen der unterirdischen Aushöhlungen, die Unmengeder kristallinen, in wechsclreichen Farben schim- mernden Tropfsteingebilde bringen sogar dem laiischen Betrachter zum Bewusstsein, das dieses erstaunlichc Wunderwerk der Natúr, in der unendlichen Vergangenheit der Zeiten durch jene Naturmáchte ud Naturprozesse entstand, die auf die Entwicklung der Erdkruste auch heutc einwirken. MitRechtkönnendicTropfstcinhöh- len Aggtelek zu den práchtigsten Naturerschei- nungen der Erde — wie der Grand Canon von Kolorado, der Wasserfall Niagara oder die be- rühmten Geysire im Park Yellowston — gezáhlt werden.“

Wie konnte dicsér berühmte Geograph, dér bereits die ganze Welt durchreiste, iiber die Höhle Baradla dicse Meinung bilden? Wie be- kannt, gibt es auf dér Erde bedcutcnd lángere und wcitverzweigtere Höhlensystemc, als unsere Höhle Baradla von 23 kin Lángé, z.B. in Nord- amerika, in manchen Lándern Asicns und Afri- kas, in Australién und in Európa in dér Schwciz und in dér Sowjetunion. Die Behauptung Lloyd Trevors ist dennoch stichhaltig, nachdein die NaturerschafFungen, die in andcren Riesenhöh- len im allgemeincn cinzclweise, separicrt vor- komnien, crschliesscn síeli uns in den Holilen Aggtelek in vereinigten Formen.

Aggtelek ist cin ganz kleines Dóri im nörd- lichsten Teil Ungarns, mit etwaóOO Einwohnern. l)as Dóriiéin liegt in unmittelbarer Náhe der tschechoslowakischen Grenze, nördlich von der Stadt Miskolc. Die Gemeinde wurde auf cinem Kalkstcinplateau crbaut, dasdicCharakteristiken des Karstgebictes zeigt, d.h. die Felsen sind kalil und vöm Niederschlag in seltsame Formen gc- waschen. Auf dem Kalkstein gibt es fást keinen Bódén.

Aggtelek erlangte den Weltruhm durcli zwei grosse Tropfstcinhöhlcn. Die erste, die Höhle Baradla, war den Touristen Europas sclion scit langer Zeit bekannt, die zweite, die Tropfstcin- liölile Béke (Fricdenshöhlc) wurde 1952 entdeekt. In unserem Bucii wünschcn wir iiber dicse zwei Naturwunder Ungarns, überdasLanti der Tropf- steine und der Felsen ricsen cin ige Bildcr iiber- reichcn.

Manche Tcile der 23 kin lángén Höhle Baradla warcn sclion dem Meiischcn dér vorgcschicht- lichen Zeit bekannt. Einc 7 km lángé Strecke dicsér Höhle greift ins Gebict der Tschechoslo- wakei hinüber und wird Domica genannt. So- wohl in den in Ungarn liegenden Strccken, als aucli in jenen in der Tschechoslowakei, liatten die Archáologen zahlrcichc neolitische Funde entdeekt, die aus der sog. „Biikker Kultur” der Schlcifsteinzeit stammen. Tausende von Gégén- stánden, die wáhrend der Höhlcnausgrabungcn zum Vorschein kamen, bekunden vöm Lében der vor iiber 6000 Jaliren gelebten primitíven Troglodytcn: Stcinmesser, Knochengeráte, Ton- gelásse, verkohlte Kinderknochen zeugen auf totemistische Grabstáttc. Untcr den Urmen- sclien der Höhle warcn vcrmutlich aucli Kanni­bálén gewesen.

lm Winter entsteigen Dámpfe den uralten, lángé bekannten Höhlenöffnungcn. Dicsen, be- reits aus der Férne sichtbaren Dampfsáulcn war es zu verdanken, dass die Urmenschen die Höhle sclion vor Jahrtausendcn wahrnehmen und als Wohnstáttc benützen konnten. 1 löchstwahr- scheinlich hatte der Mensch des Altpaláotikums die Höhle sclion gckannt und bewohnt, der natíirliche Eingang war ja aucli in dicsem Zcit- altér gégében. Dics bcwciscn u.a. aucli die in der Höhle gefundencn Knochen des Höhlcnbáren (Ursus spelaeus). Spátcr in den geschichtlichen Zeiten, wáhrend der Mongolenbcsctzungcn und der Tíirkenherrschaft, fanden aucli die Einwoh- ner der Umgcbung lcicht bcschíitzbarcn Untcr- schlupt in den ricsigen Sálén der Baradla.

Die im Volksmund entstandenen, unzáhligen Ságén beurkunden, dass die ricsigen Höhlen die Phantasie der Einwohner sclion scit alters her bescháftigten. Laut den áltesten Aufzcichnun- gén soll die Höhle sclion in den 1500-er |ahren oft besucht gewesen sein. Sic wurde bcsucht aus

Die Höhle

Baradla

Neugier, aber auch um Knochen zu sammeln, die zu Staub vermahlt als Arznei begraucht wur­den. Das ganze Höldensystem war in dicsen Zeiten selbstverstándlich noch nicht bekannt, die primitíven Beleuchtungsmitteln — wie Harz- und Talgfackeln — und die Angst vorden mysti- schen Státten hatte die Menschen von dér allzu tiefen Eindringung in die Wclt dér unterirdischen Felsőn abgehalten. Schriftliche Aufzeichnungen beurkunden, dass am Anfang des 18. Jahrhun- derts Versuche mit dér Absicht dér Ausforschung dér Endhöhlungen unternommen wurden. Den bekanntesten Forschungsversuch hatten drei Beauftragten des Londonét Roya/Soc/ety durch- geführt. Die Expedition dauerte fást drei volle Tagé, trozdem konnten die Forscher das Ende des Höhlensystems nicht erreichen und daher die effektiven Grenzen dér Höhlenausdehnung nicht abmessen.

1794 hatte József Sartory Grubeningenieur die erste Karte dér Höhle verfertigt, in dieser wurde dér Qerriss und dér Lageplan dér an- einander stossenden Sálé und Korridorén in 1800 m Lángé, bis zum sog. Eisernen Tor (Vaskapu) angefiihrt. Unseres wissens, soll diese Karte die erste, von einem Ingenieuren fachmán- nisch verfertigte Höhlenkarte dér Welt gewesen sein.

Lant historischen Aufzeichnungen, war Inge­rt ieur Imre Vass dér erste, dér in dér Höhle Baradla den ganzen Hauptkorridor und die grössten Nebenzweige begangen und karto- graphisch aufgenommen hatte. In seiner 1831 in Mehrfarbendruck erschienenen Karte wurden bereits 8 km von den unteriridsehen Gangén dargestellt.

In dér Weiterforschung des Höhlensystems hatte dér slowakische fan Majkó 1926 mit dér Entdeckung dér 7 km lángén Höhle Domica bedeutende Resultate erreicht. In dieser Zeit hat mán die Domica noch füreineselbstándigeHöhle betrachtet, obwohl es bewusst war, dass das Bachwasser durch einen Siphon in die Höhle Baradla herüberfliesst. Den fraglichen Siphon hatten 1932 zwei ungarische Forscher, Hubert Kessler und József Sandrik durchscliwommen und somit bewiesen, dass die Höhle Domica den organischen Teil dér Höhle Baradla bildet. In den folgenden Jahren wurde bei dér ungarischen Grenze ein Grenzgitter eingebaut, was jedoch die enge Zusammenarbeit dér tschechoslowaki- schen und ungarischen Speláologen in dér For- schung des umfangreichen Höhlensystems – im Zeichen dér Freundschaft und des Verstándnis- ses — nicht hindert.

1928 wurde die weitere Entwicklung dér in Ungarn liegenden Teile ermöglicht. Damals wur de bei Jósvafő, beim Ende dér kurz vorher ent- deckten Höhlenstrecken ein neuer, künstlicher Eingang gebrochen. In grossem Masse erleich- terte dieser zweite Haupteingang das Durch- wandern dér Höhle und die Errichtung dér Fremdenverkehrsanlagen. Bequeme Betongeh- steige wurden gebaut, Brücken iiber dem Bach erhöht und in die schönsten Döme wurde die elektrische Beleuchtung eingeführt. So kann die Höhle den höchsten touristischen Anforderun- gen entsprechen.

Über 7 km betrágt heute dér Touristenweg- netz in dér in Ungarn liegenden Strecke dér Höhle Baradla, 3 km im tschechoslowakischen Teil und die Besucher konnen die wechselreich- schönen Gebilde dér Hohlen im Glanz dér ver- borgenen Reflektoron bewundern.

In dór Holdé Baradla gibt es einen nambaren Dóm, (lessen akustischer Effekt dem dér bestén Konzertháusern gleichkommt. In dicsem Dóm wurde ciné Felscngalerie zűr Konzertbühne fürs Orchesterund fürdőn Kapellmeisterausgebildet. Die Höhlengáste komién die Konzertmusik im Doni — das tűr 1200 Personen eingerichtet wurde — bequem zuhören. Im ,,Konzertsaal“

werden Konzerte unter Mitwirkung dér bérű h út­testen Künstler veranstaltet. Auch Bálle wurden hier öfters arrangiert, und die festliche Trauung eines Höhlenforschers hatte ebenfalls hier statt- gefunden. Wáhrend dér Konzerte wird dér ( ilanz dér Reflektorén beim Erklingen dér ersten Ak­kordé abgelöscht und nur das hie und da empor- flammendc, bunte bengalische Feuer beleuchtet den Dóm.

Dér Besuch dér Höhle Baradla nahm besonders in den letzten Jahrzehnten einen gewaltigen Aufschwung. Die Zahl dér Touristen betrágt jáhrlich über 250 000 Personen. Um den An- sprüchen des Fremdenverkehrs zu geniigen, wur­den unweit dér Eingángen Aggtelek und Jósva fő Touristenhotels, Autocampings, Motcls errich- tet, welche das ganze Jahr hindurch auf die will- kom ménén Touristen warten. Das Zentralorgan des Ungarischen Fremdenverkehrs, das Reise- büro IBUSZ, weiters das Fremdenverkehrsamt des Komitats Borsod (Borsodtourist, Miskolc) stehen den auslándischen Gruppén bei dér Orga- nisierung dér Reisen, Unterkünfte und Höhlen- besuche gerne zűr Verfügung.

Das ganze Hohlensystem entstand durch die tausend- und abertausendjahrige Erosionswir- kungder unterirdischen Flusswásser. Die Baradla kann mán als ein riesiges, mit Felsendachgewölb- tes, unterirdisches Flusstal betrachten, das von Zeit zu Zeit austrocknet. Den Hauptwasserlauf leitet dér Hauptzweig dér Baradla, wáhrend die Nebenflüsse ausden Seitengángen dér Höhle hier einmünden. Styx und Acheron werden die zwei Hauptflüsse dér Baradla genannt. Unter dér Haupthöhle beíindct sich seit etwa 20 000 Jahrcn auch ein untén r ( king, dér mit dér oberen Höhle in gewissen Entfernungen durch Wasserschlin- geröffnungen verbunden ist. In den heute durch Touristen besuchten oberen Höhlenteilen gibt cs heute keine grösscre Wasscrflüssc, da die nach Regen falién und Schneeschmelzcn unter die Erde brausenden Wassermengen in die untersten Höhlensohlen rasch hinunterströmen. lm Friih- ling kommt es vor, dass die Wasserschlinger das plötzlich angewachsene Schneewasser in die bereits erfüllten Unterhöhlen nicht mehrweiter- leiten können und das angeschwollene Wasser auch die um 50 m hóhér gelegenen, oberen Höh- len erreicht. Solch ciné Hochflut in den oberen Höhlcn bedcutet für die Bcsucher cin riesen- grosses Erlebnis.

Dér Fassungsraum mancher Döme dér Baradla betrágt über 3000 Mann. Das Felsengewölbe des ,,Libanonsaales“ (Libanon terme) bedeckt z. B. einen Dóm von etwa 80 000 m3 Rauminhalt. In dicsér Aushöhlung kann mán auf Betontrep- pen den 70 m hőben Felsgipfcl erreichcn und das herrliche Panorama des imposanten Doms be- wundern.

Über 200 m betrágt die Lángé und 70 m die Breite des „Saales dér Kiesen “ (Óriások terme).

Besonders reich ist dieHöhle Baradla an grossen Stalagmitgebilden. Dér 25 m hőbe „Sternwarte- turm“ — beleuchtet mit elektrischer Lichtorgel in wechselreichen Farb- und Lichtcffekten — bringt die grösste Wirkung hervor. Das Ge- wicht dicscs turmhohen Tropfsteines betrág 911 Tonnen.

In dicsér riesigen Tropfsteinhöhle gibt cs Döme, wo die Gesamtmasse dér Stalagmitzier- den auf méhrereTausend Kubikmeter geschátzt wird. Sokkéin Dóm ist z. B. die ,,Halié dér Sáli­len’‘ (()szlopok csarnoka) in dér Náhe des Agg­teleké r Hö h 1 cnei nga ngcs.

Die Farbcnprachtdcr Stalagmit- und Stalaktit- gebilde ist sehr wechselreich. Die Höhlenstrecke Aggtelek wurde bereits im Zeitalter dér Harz- fackelbesuche russbeschmutzt, daher ist hier dér schwarzc Schimmcr charakteristisch. Wenn mán aber weiter, ins Höhleninncre schreitet, ver- schwindet allmáhlich dicse Farbe und mán er- blickt weisse, gélbe und sogar rote Gebilde, ab-

hangig davon, wieviel Farbmaterialien, bzw. Eisenoxyd die Formationen enthalten.

Zwecks Untersuchung dér Höhlenflora und Fauna wurde vor cinigen Jahren im „Fuchs- zweig“ (Rókaág) eine Forschungsstation Hír Höhlenbiologie errichtet. In natürlicher Umge- bung studieren hier die Biologen die wcissen Tiere — zumeist blinde Höhlenbewohner — die in dicsér unterirdischen Welt die eingeborenen Ticrarten reprásentieren. Infolge dér Forschun- gen wurden uns bis heute 272 Ticrarten bekannt. Dér Grossteil dicsér Höhlcntiere hattesich durch organisches Umbilden zu dcn spezifischen Lc- bcnsvcrhaltn issen dér Baradla angepasst. Dér béka nn teste Höhlentier ist vielleicht dér — von dcn Besuchern so olt bcwundcrte — wcisse Blindflohkrebs (Niphargus aggtelek iensis) mit vollkommcn verklim mértén Augen. Ebcnso hat- ten sich auch andere Ticrarten an die Höhlenum- stándc angepasst. lm cwigcn Finsternis und in dér gleichmássig kühlcn Umgebung kann die Tierwclt dcn Wechsel dér Jahreszeiten nicht empfinden, sodass mán hier neugeborene Exem- plarc das ganze Jahr hindurch hűden kann.

Als Besonderheit gilt, dass in dér Höhle mchrcre Artcn von Schwefelbakterien lében, die im wollkommencn Finsternis dér Höhle die anorganischen Mineralien zűr organischen Nah- rung verwandcln und sind dadurch von dér Aussenwclt und vöm Sonnenschein vollkommcn unabhángig.

Die

Friedenshöhle

158

Die 1952 in Aggtelek entdecktc Fricdenshöhle (Béke barlang) wird mit Recht als Schwester der altén Baradla betrachtet. Obwohl die zwei Höh- len in unmittelbarer Náhe von einander hegen, konnteihr Zusammenhang noch nicht bewicsen werden.

Die Entdeckung der Fricdenshöhle war cin wissenschaftlicher Erlolg der ungarischen Höh- lenforschung. Bei dicsem Höhlensystem wurde zum ersten Mai in der Welt —, das Existicrcn, die genaue Lage und sogar die Ausdehnung durch wissenschaftliche, theoretische Verfahren erwiesen, ohne dass die Höhle irgendjemand vor- herig gekannt hátte. Die begründeten Konklu- sionen der theorctischen Grundforschungcn, die über die wissenschaftlichen Kalkulationcn der charakteristischsten Daten bezüglich derdamals noch unzugánglichcn Fricdenshöhle Kunde ga- ben, hatten die spateren Entdcckungen in jeder Hinsicht bewicsen.

Untcr der Fricdenshöhle gibt es kcinen un té­ren Gang, dcmzufolge befindet sich das durch diescs Systcm zustande gcbrachtc unterirdische Fliesswasser auch heute noch in der Gesamtlánge der Gangé. Vergleichen wir jetzt die Friedens­höhle und die Höhle Baradla und stellen wir die Kom parat ionswaage der zwei Svstcmc auf! Augenfallig ist an der Charakteristik der Frieden- höhle, dass die Tunnels enger (im Durchschnitt nur 5—6 m breit), und zuglcich vicl hoher (im Durchschnitt 40—50 m hoch) sind, als jené der Höhle Baradla und gebén der Fricdenshöhle cin Canongcprage. Besonders rcich ist die Friedens­höhle an Kristallgebilden, doch im Gegensatz zűr Baradla, sieht mán hier übcrwiegend Stalak- titen und die Tropfstein formát ionén sind in Far­ben abwechslungsreicher als die der Holdé Ba­radla. Aus dem im Bachwasser abgelagerten Kaik entstanden in der Friedenshöhle kleinc Dámm- chen; dicse stauen das Wasscr der Höhlcnbáchc an und bringen kleinc, natürlichc Teiche zu­stande. So wurden hunderte, durch Wasserfálle

verbundene Höhlenteiche gebildet. Wcgen den Teichen und Wasserfállen kann inán hier nur in Ruderbooten weiterkommen, aber zuden Schön- heiten dér unterirdischen Döme gehören ja die glatten Wasserspiegel, woriiber sich mit Stalak- titen reichgesch miiek te Felsengewölbe breiten. Mit dér Friedenshöhle kann mán von den euro- paischen Hőiden vielleicht nur die Krishna-Jama Hőidé Jugoslawiens — aufgrund des Charakters ihrer Teiche — vergleichen.

Die Aggteleker Friedenshőlde hatte zűr Aus- senweltkcinenatürlicheOftnung.dieEntdeckung wurde durch eine künstlerische OfFnung ermög- licht. Die Entfaltung einer spezifischen Schim- melpilzfíora ist vermutlich auf die jahrmillionen lángé Isoliertheit dér finsteren Döme zuriiek- zuführcn. Diese Schimmelpilzflora soll mit dér heilbringenden Wirkung dér Hohlenluft in Ver- bindung stehen. Sebőn in den ersten Woehen naeh dér Höhlenentdeekung habén wirgemerkt, dass die Atmungsorganleiden naeh einem unter­irdischen Verbleib aufgehört habén. Bereits in den ersten Jahren verbreitete sich dér Ruhm dér spezifischen Heilkraft dér Hőidé aufgrund dér Erfahrungen und die Höhle wurde hald das Mek­ka dér Asthmatiker und dér an ehronischem Bronchitis Leidenden. Árztliche Untersuchungs- stationen hatten spáter weitreichende, kontrol- lierte Analysen durchgeführt. Naeh einer Luft- kur in dér Friedenshöhle wurden 70—75% dér Asthmatiker vollkommen geheilt.

Eine grosse Aufgabe bedeutete die Feststcllung dér Heilfaktorén dér Hohlenluft. Naeh vertieften spelaomcteorologischen, mikroki imatologischen, chemischen, atomphysischen Untersuchungen wurde festgestellt, dass dic Heilwirkung auf dic ehcmische Zusammensetzung des in dér Höh­lenluft befindlichen Wasserdunstes zurückzu- führen sei. Bczeichnend ist auf die Luft dér Frie­denshöhle, dass dér Wasserdunst hier 80—90 /ng Kalziumion pro Liter enthált, wáhrend in den anderen I lobién Ungarns dér Kalziumiongehalt insgesamt nur 4—8 mg/Liter betrágt. Dicsér Wert dér Friedenshöhle übertriflt mehrtaeh dic Werte dér Kluterthöhle in dér BRD (ungefáhr 23/mg Liter). lm Genesungsvorgang wirken vermutlich auch andereFaktorén mit. Von dicsen hatten die Forschcr die Antibiotika dér Schim­melpilzflora, die Staubfreiheit dér Luft und ge- wisse Strahlungserscheinungen untersucht.

Für Asthmatiker wurden einige grössere Döme als untcrirdisches Sanatorium eingerichtet. Hier ruhen die Kranken in Licgestühlen taglich 4—5Stunden. Zweiwöchige Behandkingen hat­ten sich als bestgeeignet crwiesen. In dér Frie­denshöhle habén bis heute ctwa 8000 Asthmati­ker die Gesundheit wiedererhalten. Es wurden uns Falié zűr Kenntnis gebracht, wo die Krank- heit — naeh 15—20 jáhrigem crnsten Zustand — auf die Wirkung dér Höhlenkuren zurückgetre- ten ist.

In den Höhlen — auch in den kleineren — des Karstgebietes wird eine vielscitige Forschungs- arbeit durchgeführt. Ausscr dér Biologischen Untersuchungsstation dér Höhle Baradla und dem Asthmasanatorium dér Friedenshöhle sind in den Höhlen Aggtelek noch zwei karsthydro- logische und spcláogenetische Untersuchungs- stationen und drei mikromctcorologische Beob- achtungsstátten tatig. Wissenschaftliche Orga- nisationcn tragén die Spcsen dér Forschungs- arbeiten.

Durch die Forschungsarbeiten dér letzten Jahre sind wir — ausscr dér Friedenshöhle auf dieSpuren weiterer vicr, bisdahin unbekann- ten Hohlensystcme gekommen. Diese Höhlen wurden teils schon bewandert und ihre karto- graphische und wissenschaftliche Bearbeitung verfertigt. In unserem Buch machen wir die Freiheitshöhle (Szabadság-barlang) bei Égerszög, die Höhle- V áss-lm re von Jósvafő, die Höhle Kossuth, die eben fal Is neben Jósvafő liegt, wei-

ters das schöne, neue Höhlensystem bei Alsó­hegy, dic Höhle Meteor detailliert bekannt. In diesen I ropfsteinbohlen werden auch gégén – wártig Forschungsarbeiten geführt und bringen táglich i ni mer neuere Überraschungen.

Über 40 km betrágt die Lángé dér Höhlen- gánge, die bisher in den Bergen Aggtelek ent- dcckt wurden. Dicse práchtigen 40 km bedeuten fürdie Forscher und fiirdie Besuchercin Erlebnis fiiirs ganze Leben.

  1. Dic kleine Géméinek* Jósvafő, zwiseben den Bcrgcn versteckt
  2. Dér Teich von Aggtelek, am Ufer charakteristische Felsen dér Gegend
  3. Das alté Gcbáudc (les einstigen Hotels Barlang, heute Hö lilén m uscum
  4. Das moderné Hotel Cseppkő — nőben

dem uralten Höhleneingang dér Baradla — steht den Höhlengásten das ganze Jahr hindurch zűr Verfíigung

Am Fuss eincr 50 m hőben lelsenmauer tűt sicb dér Eingang dér 23 km lángén Baradla auf. Die

  1. Eingangsöffnung war sclion dem Menschen dér Stcinzeit bekannt
  2. lm Wildnis dér gigantischen Felsendome schlángelt unser Weg, wir befinden uns im Konzertsaal
  3. Die Wassertropfcn brauchten Jahrmillionen zűr Ausbildung dér riesengrossen Halle dér Saulén
  4. Die Teilnehmer dér kurzen Aggtelekor Tour betrachten ,,Die Seb’Idkrőté” am Acheronufer
  5. Ein sclilank emporragender Tropfsteinturm, das „Minarett von Eger**
  6. Forschungslaboratorium im „Fuchszweig” dér Baradla. In natürlicber Umgebung studieren die Biologen das Anpassen dér Tierwelt zu den eigenartigen Umstanden dér Höhle
  7. Wo es keine elektrische Belcuchtung gibt. „Die Elefantentatze” in dér Náhe dér vöm Eingang wcitgelegenen „Wachsstrasse” (Viaszutca)
  8. Wandein unweit vöm „Eisernen Tor” am Ende dér bereits vor 1825 bekannten „Althöble”

(()barlang)

  1. Weit vöm betjuem begebharen Hauptzweig, kann mán in den Scitcngángcn dér Baradla von Menschen nie gesehene Teile entdecken
  2. Aui balhém Weg in dér Baradla: „Minervas Helm” (Minerva sisakja), rechts das „Xylophon”, dér Tourenführer lásst auf den Steinrippen ciné wahre, kleine Melodie erklingen
  3. Tropfsteingebilde im Saal dér Wunder, im grössten Seitengang (les in Ungarn liegenden Teils, im Rettichzweig
  4. Teil im Rettichzweig — wie unter versteinerten Báumen in einer uralten Wildnis
  5. In dicsem unterirdischen Teil des „Styxtales” trifft mán keine Tropfsteingebilde, hier sind die Spuren dér Ausspüblkraft des unter Felsen geklemmten Wassers augenscheinlich
  6. Dóri, wo dér unterirdische Seespiegel die Schonheit des Kristallandes widcrspicgelt
  7. Teil von dér Strassenstrecke dér Jósvafőer Mitteltour dér Baradla
  8. Eines dér grössten Tropfsteingebilde dér Welt, dér ,,Sterilwarteturm” (Csillagvizsgáló)
  9. Ein schöner Teil dér Baradla, mit den „Einzug dér Ungarn” (Magyarok bejövetele) genannten Tropfsteinen
  10. Ein Ungehcuer dér Márchenwelt: Dér „Drachenkopf”
  11. Dér schneeweisse, kristallinische „Spitzenbrunnen”
  12. Ein Teil dér Mitteltour, wo dic Bcsuclier irgendeine Áhnliclikeit, bekannte, gewohnte Formen suchen
  13. Riesengrosse Tropfsteine und winzigc Menschen ncben dér „Grossen Orgel“
  14. Das „Elefantenohr” ein durchscheinender Kristallvorhang
  15. Die Scitenwánde des gigantiseben Tunnels beurkunden die Arlx-it der uralten Hocbwásser. Hcutzutagc rinnt nur spárlicli das Wasser im Sclilurl, der oft trockén steht
  16. Wassergclöste Felshöldungen in dér Jósvafóer St rccke dér Baradla
  17. Über dem Saal dér Kiesen ziebt sich das Kristallschloss dér Höblenforscher das ..Marchenland”
  18. Detail iin „Marchenland”
  19. Das stimmungsvolle Hotel Tengerszem

in Jósvafő

  1. Interessante Naturerscheinung in dér tschechoslowakischen Holdé Domica: „Die Trauerweide”
  2. larbenprácbtige Tropfsteinsáulen
  3. Das etwa 7000 jáhrigc, irdene Gefáss hatten dic Tropfsteine mit dicker Kristallschicht überzogen und zum Felsboden gckittet
  4. Gangteil in dér 1952 entdeckten Aggtelek-Jósvafőer Friedenshöhle
  5. Hier steht noch alles unberiihrt. Die schöpferischen Wassertropfen glánzen anch jetz an dér Spitze

dér Kristallzapfen

  1. Tropfsteinspitren zieren die gotischen Felsentunnels, wo das gríine Wasser des Baches Komlós schlangelt
  2. Auf dem Forscbungsweg unter den Tropfsteinwundern dér Vass-Imre-Höhle
  3. Wie Spitzen vöm Bildhauer beschnitzt…

TARTALOM

20

21

22

31

35

40

43

47

48

51

56

56

59

60

62

63

68

69

70

71

74

74

77

79

79

80

82

82

83

85

125

133

143

153

Az aggteleki cseppkőbarlangok helye a földrajzi tájban Karsztjelenségek

Amit a cseppkövekről tudni kell

A Baradla-csej>j >k óbarlang

A Baradla a néphagyományokban

A Baradla megismerésének története

A Baradla általános ismertetése

A barlang történelem előtti lakói

A Baradla élővilága

Az aggteleki rövidtúra

Az aggteleki középtúra

A jósva fői rövid túra

A jósvafői középtúra

A Béke-barlang

A Béke-barlang felfedezése

A Béke-barlang gyógyhatása

A Béke-barlang általános ismertetésé

A Béke-barlang élővilága

Különtúra a Béke-barlangban

Az Igor szögi Szabadság-barlang

A Szabadság-barlang felfedezése és kiépítése

A Szabadság-barlang általános jellemzése

Különtúra a Szabadság-barlangban

A jósvafői Vass hnre-cseppkőbarlang

A Vass Imre-barlang felfedezése

A Vass Imre-barlang általános ismertetése

A jósvafői Kossuth-barlang

A Kossuth-barlang megismerése, felfedezése

A Kossuth-barlang általános ismertetése

A Meteor-barlang

lel fedezésének történeté

A Meteor-barlang leírása

Aggtelek képekben

Idegen nyelvű összefoglalók

ArrTCJicKCKiiií BOJiuieőHbiii ho;i3cmhi»iíí Miip Aggtelek, a land of románcé Le monde fabuleux d’Aggtelek

Marchenwelt Aggtelek

i

1 I IpinaiiBinanoi b ropax ;iepeBynii<a BoniBa(|)e

2 ArrrejieKCKoe O3epo, na öepei y — xapai<Tcpni>ic ;uw i<pan KappoBbie cxa/ibi

3 Crapoe s/iaiinc őbibiiicm i octhhiiiu»i «BapJiaiir» (flemepa) — iibine cricjieojioniHCCKHH .My3cn

4 I locTpoennan B03Jie apcBiicro Bxoaa b BapaaJiy Ko.xu|>op- TaőejibHan rocTiimma «l 2 3 4lcni<ö» (CTajiaicniT) Kpyrabift roa K ycjiyraw cboiix i octcíí

  1. Ma már tudjuk, hogy a barlang Vaskapun túli belső szakaszait a történelem előtti (bükki, hallstatti) és a tatárjárás korabeli embe­rek is ismerték és járták, ez a tény azonban mit sem von 1c Vass felfedezésének nagyszerűségéből, (dr. J. L.)

Lap tetejére!