Skip to content

Fekete Istvan-Öreg Naptár (PDF Átirat)

Találatok: 36

112



Fekete István


Öreg naptár



Szent Gellért Kiadó és Nyomda



A szöveget gondozta: Nagy Alexandra



A kiadásért

Szent Gellért Kiadó és Nyomda igazgatói felelnek

A szedés a Kiadóban készült

Címlapterv: Moharos Terézia

ISBN 963 696 127 1

Nyomta és kötötte a Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Vadász József igazgató



Tartalom

Öreg naptár

Dörmögő Dömötör

A barátom

Csutak

A gerlék

A kaputuzsár

Ünnepi nyúl

Őszi világ

Szeptember

Hajnal a parton

Éjfél után

Tél

Tűz mellett

Eltűnt

Kifelé a télből

Búzaszentelő

Akácfa

Szeressétek az erdőtöket!

Vadlibák

Examen

A becsületes ember

Találkozás

A házmester

A koporsók

Tisztaság

Vadászok

Mic

A hamistanú



Üdv az Olvasónak!



A Kiadó felkért, hogy e kis kötet elejére méltató gondolatokat írjak.

Azt hiszem, Fekete István műveinek erre nincs szükségük, és ezért inkább e novelláskötet születésének körülményeiről adnék tudósítást.

István bácsi halála után felesége – Edith asszony – odaadó szeretettel ápolta és jelentette meg a nagy író kötetbe még nem került műveit. Az ő halála után gyermekeik – mint örökösök – rám bízták ezt a feladatot, amelynek örömmel teszek eleget.

István bácsi halála után még 30 évvel is fellelhetők a hagyaték dossziéiban, fiókokban olyan írások, amelyek még soha nyomtatásban nem jelentek meg, vagy csak egyetlen alkalommal újságban vagy folyóiratban.

S ennek a szétszórtságnak az az oka, hogy a Mester ún. „repülő”-lapokra, különálló ívekre írt, amelyek nem minden esetben kerültek utólag bekötésre.

(Ide kívánkozik, hogy „Napló”-it viszont már minden esetben vászonkötésű könyvekben vezette!).

E kötetbe így bekerültek csaknem két emberöltővel ezelőtt keletkezett művek is, amelyeket ő ceruzával írt annak idején… (Ide meg az kívánkozik, hogy ő mindig kézzel, kitűnően olvashatóan és alig javítva, keze ügyébe kerülő írószerszámmal vetette papírra mondanivalóját.)

A kötet egyik novellától kapta a címét. Nem könnyű dolog egy műnek címet adni. (Ide is kívánkozik valami: Ő maga két évig kereste az életrajz regénynek szánt „Ballagó idő” megfelelő címét. Naplójában huszonhárom lehetséges címet találtam, nem tartotta tökéletesnek még ez utóbbit sem. 1969 augusztus végén így ír Naplójában:

„Cím! Cím! Egy országot egy jó Cím-ért. A Ballagó idő-t nem tartom kifogástalannak; de hát van jobb?

“Tizennégy esztendő”? – sajnos – rosszabb.»Régi úton«?Azt hiszem marad – in nomine Dei! – Ballagó idő.” István bátyám! Remélem jónak tartod címválasztásunkat, és ismét a feketeistváni érzéseket kelted Olvasóid szívében!


p. Fekete István

a F. I. hagyaték gondnoka


Öreg naptár


Az éjszakák már tűnődők, s a száraz Augusztus le-leszakít egy-egy levelet a sötétben hallgató fákról. Nem látja senki, csak a csillagok, nem hallja senki, csak a csend.

Reggel az aszott gyepen itt is egy levél, ott is, talán írás van rajtuk, ám ezt már alig olvassa el más, mint majd a Szeptember. így üzengetnek a hónapok az utódnak – talán az elmaradt munkát hagyják meg egymásnak -, és így gyűlnek a sárga levelek éjszakáról éj-, szakára.

Néha szél támad, s ilyenkor zizegve szállnak az ablakom alatt a holt levelek, amelyeket sárba ver majd a szeptemberi eső, deret ráz rá Október, keményre fagyaszt November és letakarja őket csendes, halott havával December.

Aztán lassan földdé válnak majd, elporladnak, akár az ember, és a fák az örök humuszból újra felszívják leveleiket, hogy suttogjanak, suhogjanak és új őszöket temessenek az idő időtlen országútjain.

Peregnek a levelek ablakom alatt, mert fúj a szél, és zizegő muzsikájukból régi őszök elszáradt naptárlapjai libbennek elő, ahogy lágy kezével forgatja őket az emlékezet. Sötét van – halkan beszélnek a fák, és csak a piros betűs napokat látom – ahogy akkor láttam és látom még ma is.


1917. szeptember 18. A szénára pokrócot terítettem. Fejem alatt egy kéve zsupp. Sötét van, de az ajtónyíláson leheletnyi derengést enged be az éjszaka. A zsuppnak nyárszaga van, a szénának tört virágszaga és néha fanyar cserszag úszik be a pajta alá. Mélyen lélegzem és néha a puskához nyúlok, hogy ott van-e? Persze, hogy ott van-e. Az öreg drilling kicsit nehéz volna az egereknek és a bagolynak is, aki hol berepül, hol ki – lágy, sötét suhanással, mint a selyemkendő -, és eszegetett valamit a gerendán.

Hiszen alhattam volna én az erdőőr házában is, vastag dunyhás, tornyospárnás ágyban, de nekem ez kellett. Éppen ez! A szobák éjszakája csak szobás éjszaka, mocorgó bútorokkal, időtszabdaló órával, de itt az éjszaka titokzatos és nagy, mert szétfolyik az egész világon, felér az égig és elveszik benne az ember, annyira elveszik, hogy keresni kezdi önmagát.

De aludni nem tudtam. Egerek mászkáltak körülöttem – nem is értem, miért nem itt vadászik ez a buta bagoly -, s egy-egy csillag elparádézott az ajtó előtt, belezuhanva a fekete semmibe. A ház körül sóhajtozott az erdő, pedig szél se mozdult, és egy őzbak riasztott hangos keménységgel. Egy helyen riasztott, pontosan egy helyen. Igen, akkor még jó volt a fülem és a szemem is…

Láttam, amikor a nagy komondor megállt az ajtóban és meglengette zászlós nagy farkát, mintha azt mondta volna:

– Tudom, hogy itt vagy, hát csak aludj nyugodtan. Én még egy kicsit körülnézek. – És eltűnt az ajtóból.

Hogy mikor aludtam el, nem tudom. Arra ébredtem, hogy nyikorog az ajtó, és csattog az erdőőr papucsa.

– Hát ne menjek? – kérdezte.- Ne. Egyedül akarok. Ha lövést hallana…- Ott leszek én már akkor. Körös-körül sötét nyugalommal alszik az erdő. Alig látom a gyalogutat. Hűvös van, és kicsit megborzongtam, amikor a puskát megtöltöttem. Két sörétes és egy nehéz golyós patron. Na, ballagjunk.

Tegnap eső volt és most olyan a gyalogút, mint a bőr. A völgyek felemelkedtek s a hegyek megroskadtak a sötétségben. Az útszéli nagy fák ágai között lágy hajnali ködben fürödtek már a csillagok, amikor befordultam a dagonya felé.

– Akkora csapája van, mint egy tinónak – mondta az erdőőr -, és az agancsa másfél méteres. Otthagyta a nyomát, amint hentergett a sárban.

Csak ez kellett nekem. Hentergett! Előttem is hentereg majd. Szinte láttam már. Hova is lövök akkor, a hátába vagy a mellébe? Mert a lapockájába legfeljebb fáról lőhetnék.

És most itt vagyok. Millió élet néma zsongása vesz körül, mint a csend szívverése és mégis üres körülöttem az erdő, mintha az éjszakát búcsúztatná a ballagó idő.

Egy latyakos ág beletenyerelt az arcomba, és ettől elszálltak ködös ábrándjaim. Még egy-két ilyen ágnak menés, s akkor megette a fene a tinónyomú nagy bikát.

Mire a helyemre értem, valami derengés úszott már a fák felett, de a cserjék között sötét volt még, akár a pincében.

Végigsimítottam a puskát, de a kezem már félúton megállt.

– Loccs!

Valami fürdik a dagonyában! Arcomban bizseregni kezdett a feszültség és összehúztam magam, mint a sün, pedig oda ugyan nem láthatott be még a bagoly se. Később megint loccsanás, aztán nyikkant egy malac.

Disznók! Tőlem akár elefánt is lehet – legyintettem a feneketlen sötétben, s ez megnyugtatott.

A fák azonban kinőttek az éjszakából, és bánatosan fülelődtem az elmotoszkáló disznók után. Elvitte őket a hajnal.

Fáztam. Hidegen párás lett a reggel. Nyirkos és reménytelen. Szarvas, ebben az erdőben? Ebben a kilátástalan, szivacsos vacogásban? Talán ökör fürdött a dagonyában, és nem is őz volt, ami riasztott az éjjel, és nem is disznók fürödtek itt előttem harminc lépésre. Álmodtam! Üres ez az erdő, a vak is látja, mert most már láthat, ha akar.

A szürketörzsű bükkök talpra álltak már a világosságban, a kis mocsár vize sötéten csillan, a cserjék egy-egy levele vörös, mint a cseresznye és álmos köd simogatja a távoli hegytetőket.

Elnézem őket. Nem fagyos még a messzeség, de már hűvös, nem úr még az ősz, de fogatlan szájával ránevetett már az erdőre, mint a vén korhely a veszni induló lányra.

Nézem a messzeséget, s ekkor, mintha valaki megfordította volna a fejem.

– Oda nézz! Sötétség borult a szememre, a fülemben percegni kezdett valami s a szívem két kézzel verte a mellem.

– Oda nézz! Nagy szürke test, merev, mint a szobor, mégis mint a szellem.

Hogy jött ide? Áll a kis tócsa mellett és felfelé néz a másik oldalra.

Lőj már! Elmegy… Lassan megfordult, és erre észhez tértem. Összecsikordult a fogam, hogy ember legyek végre a rámszakadt bűvöletben, és az ezüstlegyet oda reszkettettem, ahova kellett.

A lövést már alig hallottam. Aztán csak ültem. A bika rövid rohanás után összeesett, és meg se mozdult. És én csak ültem.

Néztem a bikát, néztem a kezem, a bakancsom, a feszültség lassan elomlott bennem és megcsókoltam a puskámat.

Régen volt, és az első volt. Este van, beszélgetnek a kertben a fák, egy-egy levelüket szárnyára veszi a sötétség, és zizegve pergeti az ablakom alatt.



1941. augusztus 5. Hegyek, hegyek, távol kéklő hegyek. Ködös hullámai a messzeségnek. A harmattól még az utak is vizesek, a bokrokon pedig ónos pára lapul minden levélen. Lucskosak vagyunk, mint az esőben kint felejtett zsák. Óriási vágásban lopakodunk, mint a farkasok; a laposabb helyeken kerülgetjük a tócsákat, mert cuppog a bakancs és messze elhallatszik.

A vágás néhol kopár, másutt embermagas. Lassan böngésszük végig az egészet. Egy-egy sárga folton percekig tanakodunk, amíg a folt meg nem mozdul.

Suta! Már vagy ötöt láttunk. Bakot egyet se. Várni pedig nem volt időnk, mert egy bizonyos bakot akartam meglőni. Azt a bakot, amely a nagy szikla alatt tanyázott, s amely – állítólag – király itt a bakok között.

Múlik az idő; gyerünk, gyerünk. A kanyargó szekérúton önfeledten ballag felénk egy róka.

– Lökj fel szamár – mérgelődöm, amikor végre észrevesz bennünket és nagy zörgéssel elugrik.

A hegyek fölé most emelkedik fel a nap, és egyszerre élni kezd az erdő, pedig még füstölgő ködfelhők mögött látszik homályos, nagy tallérja. Valahol harangoznak, de nagyon messze lehet, mert halk zengése olyan csak, mint a szúnyogdöngés. Szinte látom a tornyot, ahol homály van, és a kis harang jajgatva veri magát másokért, öntudatlanul, mégis hittel, mint a vezeklő.

Aztán elhallgat. De úgy se hallanám már, mert fenn vagyunk a sziklán és mászunk előre, mint két nagy bogár. Csak kissé bizonytalanabbul… Nyolc láb kellene ide legalább! Amikor lenézek, felkavarodik a gyomrom, és úgy érzem le kell ugranom. Nagyon pocsék érzés. Pedig még nem is vagyunk a szélén, s alattunk sötéten ásít a hatvanméteres mélység.

Centiméterenként előre.- Fogja meg a lábam.- Csak tessék nyugodtan… Káromkodni lenne kedvem, ha valamihez egyáltalán kedvem lenne. Nyugodtan?!… A hajam égnek állna, ha nem hason feküdnék.

Balról van egy kis tisztás. Azon szokott… Most már egészen a szélén vagyok. Alattam merőleges fal. Lélegzeni alig tudok, s a szívem mintha kint lenne a földön s én rajta feküdnék.

– Fogja meg erősen a lábam.Már rákötöttem a nadrágszíjam is. Csak ezt ne mondta volna. Láttam a nadrágszíjat. Kisujjnyi széles, töredezett, vékony bőr… s most ezen lógok.

Bicskámat beszúrom a kövek közé, hogy valamibe megfogóddzam, ha csúszni kezdenék, aztán megkeresem a tisztást.

Lent homály van még, de mégis meglátom, hogy valami mozog a szélén. A feje a fűben.

– Na, emeld fel!Mintha csak azt mondta volna:- Tessék! Lassan kézbe vettem a puskát. Most már fel kellett könyökölni. Ezt a bakot meg kell lőni, még ha leesem is! Kapaszkodni nem lehetett, csak a nadrágszíj… és szinte hallom, hogyan szív a mélység.

Lőni azonban legfeljebb a túlsó oldalba tudnék. Vállig előre kell csúsznom még, hogy merőlegesen lőhessek.

– Kösse a puska szíját a másik lábamra – lehelem.

Motoszkál egy darabig.

– Megvan. Behunyom egy pillanatra a szemem, s amikor húsz centivel kijjebb vagyok, hogy lőhetnék – a tisztás üres.

– Huh!

Itt-ott megmozdul egy bokor, aztán semmi. Ülünk újra a vágásban. Nem ízlik a szalonna s a cigaretta se. Micsoda bak volt! Egyet láttam még ilyet életemben, de arra se tudtam lőni. Keserűen rágódom: hogy kellett volna, mint kellett volna. Késő okoskodás. És holnap már utazom…

– Van itt még más jó bak is… Nem is válaszolok. Fáradtan ülök a nedves tuskón és nézem, hogy jön fel a völgyből a köd. Aztán szótlanul megyünk hazafelé. Cuppog a sár – hadd cuppogjon. Van itt még más jó bak is? – legyen. Cigarettám végét kedvetlenül vágom egy tócsába.

– Pszt!Megrándulok és megállok.- Ott jobbról… Egy suta megy előttünk keresztbe, mögötte a bak. Igen! Az előbbi izgalomhoz képest nyugodtan emelem fel a puskát.

– Ugye mondtam. Simogatom az agancsát. – Magyon jó. Méregetem, és megsimogatom a fejét is.

– Ugye nem fájt, öregem? Amíg végzünk a bakkal, a völgyből mind felszállt a köd és felettünk hentereg, mint valami vastag felhő. A napot már nem látni, de a ködben valami nagyobb madár imbolyog.

– Nézze… – Kánya. Itt a puskám. Minden baromfimat ez hordja el.

Nem sokat tanakodtam. A durranásra zuhanni kezdett a madár, és odavágódott mellénk egy – holló.

Bántott a dolog nagyon, mert szeretem ezt az ősi szép madarat, régi gyászok elsiratóját, elmúlások jelentőjét, pusztulások pusztítóját.

Ekkor megszólalt felettünk a ködben egy másik holló, és különös, fájdalmas kiáltással szólongatta a párját.

Siettünk hazafelé, mint a gyilkosok, és a holló halk korrogással jött utánunk, mint a lelkiismeret.

Már lent jártunk a völgyben, már sütött felettünk a nap és a holló síró panaszát még mindig hallottam.

Ma is hallom! A hollót aztán hazahoztam, s most itt néz rám a falról, amint elálmosodva rovom a sorokat.

– Ugye így volt. hollómadár?

Nézzük egymást, nézzük.

Odakint éjszaka van már; hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.

Nimród Vadászlap. 1946. szept. 1


Dörmögő Dömötör



Ezt a nevet nem én találtam ki, hanem Sebők Zsigmond, akinek százszor elolvasott, kedves könyvében Dörmögő Dömötör, egy hatalmas medve volt a családfő. Dömötör bácsi gyermekeivel, Zebulonnal és Borkával, valamint egy bödön mézzel bejárta az országot és közben annyi vidám kalandba keveredett, hogy hemperegtünk a nevetéstől.

Aztán – a múló időben – elkopott Dörmögő Dömötör terebélyes alakja és nem jutott eszembe akkor sem, amikor orvos-barátom és vadásztársam kandallója előtt egy óriás medvebőr hökkentett meg. Nem gondoltam ifjúkori barátomra, akit szerettem, de megkívántam a medvebőrt, amint vicsorgó fogakkal fekszik a kályhám előtt és elejtéséről olyan mesét kanyarít az ember, amilyet akar… Persze támad, de a biztoskezű vadász egyetlen, kapásból odadobott lövéssel helyben marasztalja a támadó fenevadat…

Barátom, a doktor azonban nagyon őszinte ember volt és pár szóval elmondta, hogy a medvét leskunyhóból lőtte, miután különféle csalétkekkel odaszoktatta.

– Életben szebb lehetett – szólalt meg fiam, aki második gimnazista volt akkor és először vittem magammal a havasi vadászataimra.

Ezen egy kicsit elgondolkodtunk s én el is szomorodtam, mert úgy éreztem, fiamból aligha lesz vadászember. Talán később, mellettem rájön az ízére.

Barátom azonban nem tűnődött, hanem autóba ültetett bennünket és egy óra múlva átszálltunk egy erdei vasútra, amelyet egy lovacska, óránként négy kilométeres sebességgel felvonszolt a havas alá.

A völgy egyik oldalán kis házak kapaszkodtak, mint a fecskefészek, de hang nem hallatszott, csak a patak rohanó sustorgása s az erdő sóhajtása, amelyben a tölgy és a fenyők összekeveredett meleg illata folyt le az országút felé.

A patak végig mellettünk vagy alattunk kanyargott, mert talán nyolc hídon is átmentünk, mire – úgy déltájban – megérkeztünk az utolsó házhoz, egy templom nagyságú szikla alá. A patak ott folyt a ház előtt húsz lépésre, s a házban Kovács néni várt bennünket, a mindig magányos asszony lelkendező szeretetével.

– Itt aztán annyi pisztrángot fogsz, amennyit akarsz – mondta barátom – és csütörtökön értetek jövök… Lefelé gyorsan megyek, már csak fékezni kell. – És kifogta a lovat. – Julcsa hazatalál magától is…

Egyedül maradtunk tehát csütörtökig, de azt nem lehet mondani, hogy annyi pisztrángot fogtam volna, amennyit akartam. Fogtam, fogtam annyit, hogy ebédre azért mindig ettünk pisztrángot is… de sem igazán nagyot, sem sokat nem fogtam.

– Süssek csirkét? – kérdezte Kovács néni, akinek hite megrendült pisztrángozási tudományomban. – Ámbár a héja felit már elhordta.

– Süssön, Kovács néni – gondoltam, de nem mondtam semmit, hanem fogtam a puskát és felmásztam a hegyoldalon az ősbükkösbe, mert Kovács néni szerint a héja ott fészkel.

Keserves volt ez a kemény torna, de megérte, mert az oszlopegyenes szálasban templomi csend állt a levegőben és csak magasan, a fák koronájában volt valami halk zsongás, ami olyan volt, mint a távoli orgonaszó.

A héjáról már majdnem elfeledkeztem, amikor egy széles árnyék szállt végig az erdő felett, amiről nem tudtam, hogy mi, de elővettem csalogató sípomat.

Az árnyék már régen eltűnt, de a síp feljajdult, mint a bajba jutott őzgida, egyszer-kétszer-háromszor – aztán vártam. Lőttem én már héját őzsípra, de itt úgy látszik semmi nem sikerül – gondoltam – amikor hátam mögül egy hatalmas héja úszott el a lombok alatt, s előttem felszállt egy bükk oldalágára.

A puska csattanása szinte leseperte a madarat a fáról s én tele lettem megelégedéssel. Néz majd nagyot Kovács néni!…

Hát nézett is. – Ez volt az! Milyen kövér a büdös – és tapogatta a héja mellét.

– Hol van ez a gyerek? – kérdeztem, mert a dicsőségből sose elég…

– Azt mondta megfürdik…- Csak nem őrült meg? Siettem szemtelen gyermekemhez a héját lóbálva. A gyerek térdig állt a rohanó, jéghideg vízben.

– Idenézz! És azonnal takarodj ki a vízből… – Gratulálok, apu! Gyönyörű madár… de a víz nem hideg. Csak eleinte. Tessék megpróbálni… – S addig beszélt, amíg megpróbáltam.

Megpróbáltam. Ha a gyerek kibírja, kibírom én is… És másnap, amikor a barátom értünk jött, nem tudtam felkelni… Mozdulni is alig.

– Mi van veled? – robbant rám a doktor. – Vesemedence-gyulladásom van – nyögtem -, hazamegyek. Nekem családom van.

– Mutasd magad!Alaposan megnézett, hőmérőzött és kikérdezett. – Jó – mondta minden részvét nélkül – Szép családod van és remek hexenschusod, azaz: zsábád. Vesemedence! Tízfokos vízbe fürdeni… őrültség! És most gyerünk! Mire felérünk a havasra, kiizzadod és kutyabajod…

Úgy másztam le az ágyról, mint egy angolkóros teknősbéka és a derekamban mintha tüzes csengődrótok lettek volna kifeszítve.

– Na, látod! – indult el barátom, ámbár a kínoktól nem láttam semmit, csak a havas ködbe borult csúcsát. És ez a köd, az a titokzatos messzeség, szinte szívott felfelé.

Rekkenő nyári meleg fuldoklott a szakadékok vályújában, a sziklák mintha akkor repedtek volna meg a hőségtől, s én alig vonszoltam magam. Fürödtem a verejtékben, átkoztam hegyet, doktort, hexenschust, azaz zsábát, és mentem, mentem, nagyokat bólintva előttem haladó árnyékomnak.

– Kellett neked fürdeni?… A doktor és a gyerek előttem pücskörésztek, túl a beszélgetési távolságon, s én nem is igyekeztem elérni őket. Meg voltam sértve. Ámbár a menés, mintha már kicsit könnyebb lett volna… Egy-egy szem málnáért már kinyújtottam a kezem, sőt – amikor nem néztek hátra – egy szem szamócáért már le is hajoltam…

– Megállj, doktor! Őrültség, azt mondtad? Így beszéltél velem? – és igyekeztem dühös lenni, ahelyett, hogy kitártam volna a karom, és gondolataim közé öleltem volna: eget, földet s az egész gyönyörű világot.

Mire megálltunk, már esteledett és hűvösödött. A havasi kunyhó előtt egy legényke rakta a tüzet.

– Meg is ágyaltam már – mutatott a fenyőgally ágakra – s kihajtottam a kalyibából a kecskéket…

– Micsodát?- A kecskéket, instálom, meg a malacokat.Barátomra néztem, epésen és szemrehányóan… – A kecske nem lenne baj – vakarta a fülét a doktor -, mert a kecskében csak ritkán van tetű és az benne is marad, de a malacokban rengeteg a bolha és az nem marad bennük.

Igaza volt! Pedig a ruganyos fenyőágyon azonnal leragadt a szemünk, de a bolhák csíptek, mint a veszedelem s álmainkat percenként szétvakartuk.

De aztán mégis csak elalhattunk, mert az álom mélységében kíméletlenül megszólalt a vekker.

A doktor kapkodni kezdett a sötétségben, a padról leütötte a vekkert, aztán a villanylámpa helyett megfogta az orromat. Erre végleg felébredtünk. Fiamra ráterítettem az én pokrócomat is, hogy aludjon még, ha tud, aztán álmatlanul, kedvetlenül nyakamba kanyarítottam a puskát. Barátom elment nyugat felé, engem pedig kelet felé vezetett a legényke.

Az égen hunyorgott még egy-két álmos csillag és lábunk alatt, mint a porcukor sercegett a dér, pedig augusztusban jártunk. Aztán a szálaserdő sötétjébe értünk, s amikor ennek is végére jártunk, keleten, mint a sejtés, elszakadt már az ég a földtől.

Előttünk nagy tisztás, málnabokrokkal, hátunk mögött az erdőben megszólal egy-egy madár s a völgyekben mozdulatlanul hallgat a köd.

Leültem a leshelyre, egy bokor mögött, a legényke lefeküdt mögöttem s azonnal elaludt. Egyedül maradtam. Derengeni kezdett. Egy kis cinke elém szállt, az arcomtól talán egy araszra és kis szeme csillogott a kíváncsiságtól és azt mondta:

– Cin-cin-cin-cere, hát te ki vagy? – Én az Ember vagyok, madárkám, nem ismersz? De talán jobb is, ha nem ismersz… Én vagyok a Teremtés Koronája…

A kis cinke úgy nevetett, mintha megcsiklandozták volna, aztán elrepült.

A köd emelkedett és fényleni kezdett, mint a selyem. Aztán sóhajtva megmozdult a szél és felemelte a ködöt és kelet felé már fényben úszott a hegyek messzesége, pedig még nem is kelt fel a nap.

De a málna mozgott, néhol szinte a földig hajolt és ekkor – mintha évezredek minden ősének látomása lobbant fel bennem – megláttam a medvét. Felágaskodott, magához ölelte az embermagas málnát – mint az ember a kévét a búzamezőn – és lehajtotta. Még a szívem is halkabban járt, csak az arcom zsibbadt el az izgalomtól, és a szám íze lett édes a gyönyörűségtől, mert a lehajtott málnáról két kis bocs eszegetett hangos csámcsogással.

– Dörmögő Dömötör… – gondoltam – és Zebulon… és Dorka… A barátaim…

Visszanéztem a legénykére, aki – mintha szóltam volna hozzá – éberen kinyitotta a szemét; a medvéket azonnal észrevette és mosolygott. Ölemben a puska, de ez csak később jutott az eszembe, és nem unszolt kísérőm se lövésre… Ebben a pillanatban mintha emberek lettünk volna.

De fordult a szél s az anya halkan felmordult. Az egyik bocs már eltűnt, a másikat „kézen” kapta az anya, mint a dajka a gyereket és berántotta a sűrűbe.

– Szagot kaptak – suttogta a legényke -, tőlünk fúj a szél.


A kalyiba előtt égett a tűz. Fiam szalonnát csordított s barátom kajánul rám nézett.

– Mi van a „vesemedencéddel”? – Nem is érzem… De láttunk egy óriás anyamedvét két boccsal. Egészen közel voltak… persze elengedtem őket.

A doktor nem szólt semmit, fiam arca fényleni kezdett, a legényke nevetett…

És szívünk tele volt fénnyel és melegséggel, mert akkor kelt fel a nap és reggel lett.

Gépelt kézirat, 1965



A barátom



A barátom helyhez kötött foglalkozást űzött a patakparton, közvetlenül a malom mellett.

A barátom – nyárfa volt. Jegenye-nyár. És – amint mondom – barátom volt, akár hihető, akár nem. Beszélgettünk, sóhajtoztunk, éltünk és egyszer – tudtuk – meghalunk.

– Miféle foglalkozást űzhet egy nyárfa? – kérdezhetné valaki.

– Miféle foglalkozást? Ezerfélét. Elsősorban tartotta a patakpartot ott, ahol legjobban örvénylett a víz, azután szállásadója volt öt veréb-, egy gébics- és egy vércsecsaládnak, millió bogárnak, bábnak, lepkének. Pihenőhelye volt az átutazó madárvándoroknak, kikiáltó tornya a varjaknak, szélmutatója mindenféle embernek és időjárás-jelentője annak, aki értett hozzá.

Szép, nagy nyárfa volt, amelyet – ha nem is mondta – szeretett mindenki, és amikor Kalányos Jóska műértően nézegette, a molnár majdnem lapátot fogott.

– Elmégy attól a fától Jóska, abból nem lesz teknő…Hát nem is lett! Én néha megültem alatta, hallgattam suttogását és megkérdeztem, mi lesz már ezzel a sok esővel.

– Jönnek még felhők, jönnek, nézd a leveleimet, csillognak, mint a bőr…

És volt úgy, hogy csak állt mozdulatlanul és suttogása alig ért le hozzám.

– Mi van, öreg barátom?- Idő jön, eredj haza, nagyidő készül… Az ég tiszta volt – ámbár fátyolos -, a levegő állt, mint a forró szilvalekvár, a bögölyök csíptek, mint a veszedelem.

– Igen, a jelek azt mutatják, de hiszen felhő sincs… – Eredj haza minél sürgősebben. Nézd a hangyákat, ezek már tudják…

– Mit tudnak?- Nézd! A hangyák eszeveszett sietséggel, de csodálatosan rendben vonultak le a fáról. Mind lefelé, felfelé egy se.

– Nézd a madarakat! A vércsepár magasan vijjogott a fa mellett, s a verebek ott gubbasztottak fészkük felett az ágon s a mindig csipogó fiókák most hallgattak.

A hatalmas nyárfa levelei ekkor ezüstösen villogni kezdtek, mert félelmetes, forró lehelet lengett át a tájon.

– Kezdődik – suttogta a vén fa -, még hazaérsz… Megsimogattam barátom kérges törzsét, ahogy szoktam, és vissza-visszanézve elballagtam hazafelé. Sokáig integetett utánam.

A faluban már apró forgószelek kavarták a port, papírt és csirketollat, megcsikordult egy-egy rozsdás padlásablak és túl a tornyon, feldugta fejét egy habos, nagy felhőkazal.

A messzeség fenyegetően dörögni kezdett. Korán besötétedett. Addig csak az a félelmetes morgás hallatszott, aztán végigteremtettézte a sötétség tetejét egy ezerágú villám, szétrepegetve a felhők hasát.

Leszakadt az ég. Csak ültem az ablakban és néztem arra, amerre öreg barátom viaskodott most az idővel. Egyszer csak arra, ott – úgy éreztem a szívemre vág – egy kegyetlen, tördelt ostor nyilallt le a földre és abban a pillanatban éreztem, hogy barátomnak vége. Hideg lett a szívem, s az ablaknak hajtottam homlokom.

A hajnal vidám volt, napfényes és azt mondta: nem történt semmi… de engem nem vigasztalt meg. Nyárfám mellett egész gyülekezet volt már, csendesen, mint ahogy gyászolókhoz illik. Még Kalányos Jóska is szomorú volt.

– Micsoda csodálatos teknő lett volna belőle… de hát most… – és sóhajtott.

Bizony, öreg fámat úgy szétvágta a villám, hogy csak csonk maradt belőle és az a csonk már nem volt az enyém.

Szomorúan otthagytam a társaságot, és ballagtam bánatommal a parton, amíg csak frissen, üdén és élve rám nem susogott egy másik nyárfa.

Új Ember hetilap. 1953.


Csutak



Csutak a vízen érkezett egészen szokatlan módon és erősen fuldokolva. A kiskutya még járni sem tudott, nemhogy úszni, így csak hentergett, hol a víz alatt, hol a víz felett, nyelte a vizet és percei meg voltak számlálva, ámbár szép, piros hajnal volt éppen és verőfényes nap ígérkezett. Ekkor valami erő a partra kormányozta a kiskutyát, majd két hátsó lábánál fogva felemelte, mire Csutak kiadta magából a felesleges vizet, ami nem csoda, hiszen eddig tejhez volt szokva.

– Azt a disznót kellene a víz alá nyomni, aki beledobott – gondolta az öreg Dobai, aki nyugdíjas postás volt, gyógynövénygyűjtő és éppen a vasárnapi ebédjét akarta kihorgászni a patakból, amikor Csutak, akaratán kívül és vízi úton megérkezett, ámbár akkor még senki sem tudta, hogy erre a névre fog hallgatni.

Dobai újságpapirosba csomagolta az eszmélődő kiskutyát és tarisznyába tette, gondolván, ha megmarad, hát megmarad, úgyis kellene egy kutya a házhoz.

És Csutak megmaradt Dobai, Szajkó, bizonyos hatósági közegek, sőt az író érdekében is.

Ezek azonban későbbi dolgok. Ebben a pillanatban csak Csutak és Dobai vannak a színen, a többieket majd az idő hozza meg, amikor szükség lesz rájuk.

Ismételnem kell, hogy szép, piros hajnal volt, talán május vége, amikor illatos még a napsugár is, és a patakparti ligetes erdőben a kakukkok egymás szájából veszik ki a szót, százon felüli éveket jósolva boldog-boldogtalannak. A nádasban a nádirigó kerepel, mondván: – Csek-csek-csek, csik-csik-csik – ami nem nevezhető dalnak, ámbár szomorúan üres lenne a nádas, ha elhallgatna.

Dobai ül a háromlábú kis széken, lesi horgait és a hajnal ragyogó nótázásában alig hallja meg, hogy zörög az újságpapír. Igen ám, de megrándul a horogzsinór is, és az öreg postás csak izgalmas küzdelem után tudja partra segíteni a szép, kilón felüli harcsát. A harcsa a zsákba kerül s az újságpapír zörgése csak ezután válik ismét hallhatóvá.

– Persze, a kutya! – kiált fel Dobai gondolatai között, és reszkető kézzel kibontja az ázott papírt és a kiskutyát kiteszi a száraz fűre, arra a kalapnyi helyre, ahová a lombok között odasüt a nap. A kutya reszket és pislog.

– Olyan vagy, mint egy ázott csutak – mondja az öreg postás és nem is gondol arra, hogy ezzel a névadás ünnepélye is megtörtént.

Csutak erre vinnyogni kezd és négy lábra akar állni, ami sehogy se sikerül.

– Ne erőltesd a dolgot – inti Csutakot Dobai -, még karikalábad lesz… és újra horgai felé fordul. A zsinórok mozdulatlanul áznak, a hajnalból reggel lett, a parton hangok hallatszanak. Csutak megszáradva alszik a gyepen és Dobai hazafelé készülődik.

– Fejéből, farkából leves lesz, a többit meg kirántom – gondolja. Csutak nyugodtan szuszog, talán tudja, hogy ez az elhatározás nem rá vonatkozik.


Egy hónap múlva azt mondja Dobai, a postás és növénygyűjtő:

Addig mászkálsz a lábam alatt Csutak, amíg rád nem lépek – ámbár tudja, hogy nem lép rá, sőt ezt a kiskutya is tudja, mert két lábát ráteszi a kopott bakancsokra, és tűhegynyi kis fogaival a fűzőt kezdi rángatni.

Dobai különféle zacskókat aggat a gerendára, és különféle virágokat rendez a szárító saroglyákon. A helyiségben tiszta illatok lengenek, a házban méhdongásos csend. Egyedül él az öreg postás a faluvégen és egyedül a világban. Gyereke nem volt, az asszony meghalt, az embereket kiszolgálta és megunta annakidején…

– Ne légy erőszakos, Csutak – dörmög, és szíve megtelik melegséggel. Csutak szíve majd szétpattan a boldogságtól, hogy nevét hallja. A kiskutya ebben a névben és ebben a hangban él, mert ez a név a simogatás, a tej, a meleg és a játék. De ez a hang a tilalom is.

– Nem szabad! – csattan néha, és Csutak reszketni kezd, mint annakidején valami hideg fuldoklás után a vízparton. Csutak kutyaösztöne már megérintette a túlsó partot és valami csodálatos érzékenységet hozott onnét.

– Jó, jó – simogatja meg ilyenkor Dobai és Csutakban a rossz feloldódik és szíve fekete ijedelmét elsepri valami meleg jóság. De nem felejti el, sem ezt, sem azt.

Később, ha az öreg postás teríteni kezd magának, koccannak a tányérok, s a konyhában csodálatos illatok felhőznek, Csutak már nem bír magával és keservesen ugatni kezd.

– Meleg még, Csutak, meleg még – és Dobai fújja azt a csodálatos tányért, amelynél szebb edény nincs a világon.

– Nem bánom, nem bánom… – követelődzik a kiskutya, sőt morogni kezd, ami illetlenség.

– Várj, Csutak, megégeti a szádat…- Nem bánom! – ugat Csutak, és ugrálni kezd. – Várj! Meleg még – inti a postás -, de ha ilyen szemtelen vagy, hát tanulj – s leteszi a tányért Csutak elé, aki azonnal beledugja az orrát és majd hanyatt vágja magát a forró ételtől.

– Jujjujjuj – siránkozik, és kis lábával akarja levenni a fájdalmat, ami azonban még egy napig ragaszkodik az orrához.

Ettől kezdve elég volt azt mondani: – Várj Csutak, meleg még… – és a kiskutya toporzékolva bár, de megvárta, amíg Dobai beledugta ujját az ételbe és csendesen azt mondta:

– Egyél, Csutak. Egy év múlva Csutak már nem csak a szavakat, de a hang árnyalatait is osztályozta és mozdulatokból majdnem annyit értett, mint szavakból. Ha például Dobai szomorúan azt mondta:

– Ebben a vízben talán nincs is hal… – Csutak lehorgasztotta fejét és osztozott a lemondásban. Ha pedig az öreg növénygyűjtő odahívta:

– Gyere ide, Csutak. Hát látod, ez a nadragulya vagy farkascseresznye: hozzá ne nyúlj soha, érted? Jaj, hozzá ne nyúlj, nem szabad, nem szabad! Na, szagold meg…

Csutak undorral szagolta meg a mérges növényt és felborzolta szőrét, mintha azt mondta volna:

– Még a szaga sem jó!

– De pénzt hoz a házhoz, ugye: mit csináljunk. Hát csak eredj vissza a tarisznyához.

Mivel pedig a tarisznya egyébként is bűvös szó, Csutak rohant a tarisznya őrzésére, amelyet ezek után csak életveszedelem árán lehetett volna elemelni.

Ha valaki jött az út túlsó oldalán, a kutya csak felült és nézte az illetőt. Ha a tarisznya felőli oldalon jött, felült és figyelmeztetően morgott, ha pedig még közeledett is az illető, Csutak morgása hörgéssé fajult és megmutatta fogait.

De Csutak osztályozta az embereket is. Asszonnyal, kisgyerekkel nem sokat törődött, de szemmel tartotta őket és bizonyos férfiakra akkor is morgott, ha az út túlsó oldalán mentek. Bizonyos vándorlókat és kéregetőket nem eresztett be az udvarba, míg másokkal kivételt tett, és ha a botjával kopogtató vak koldus jött, Csutak udvariasan be- és kikísérte.

Mindezek után egyáltalán nem csodálatos, hogy Dobai „szerelmes” volt kutyájába. Csutak pedig „imádta” gazdáját, ahogy a szomszédok mondták, akik irigykedtek Dobaira, a – vén zsugorira, akinek a bőre alatt is pénz van. Az azonban csodálatos, hogy a szomszéd kutyák ugyanígy irigykedtek Csutakra, akinek még a lehelete is bűzlött a sülthústól…


Így jött el a következő ősz sárral, esővel, nyirkos köddel, faluvégi csenddel és tűzért ásító kályhával. Dobai ránézett a kályhára, azután a kutyájára:

– Ne fűtsünk be, Csutak? Csutak megszagolta a kályhát és kettőt lendített bozontos farkán.

– Hát, ha te is úgy gondolod, akkor befűtünk – mondta az öreg postás, aki úgy érezte: megérti Csutakot, és lehet, hogy igaza is volt.

A kályha pattogni kezdett, aztán dorombolni, mert jóllakott tűzzel és meleggel. Ekkor már sötét este volt. Dobai pipára gyújtott, szunyókáló kutyájára nézett és úgy érezte, a lengő pipafüstben békés megelégedés van, ami több, mint a boldogság. A növények jól fizettek, a patak adott halat, a nyár barangoló, szép emlékeket, és ezek után csak jót hozhat az ősz is.

Csutak ekkor hirtelen felemelte a fejét, de már elkésett, mert szinte beszakadt az ajtó és Dobai hangtalanul esett össze egy bunkócsapás alatt. Csutak szinte repült, de csak egyszer tudott harapni, mert egy másik ember leütötte társáról a kutyát és talán agyon is veri…

– Ne vacakolj a kutyával! – mordult meg az első, és félrerúgva Csutak vonagló testét, feltépte a szekrényt…


Azt mondják, hogy minden rosszban van valami jó is, s ez így is van. Lám az öreg Csordás kissé elmarad komájánál újbort kóstolni, kimerítve a mértéktelenség bűnét, ámbár nem annyira, hogy a falu másik végére érve, a józanság bizonyos fokát vissza ne nyerte volna, így azután meghallotta, hogy Dobai magányos házából nyöszörgés hallatszik. Ejnye!

– Csutak! – kiáltotta – Csutak! – és várt. Ejnye! A nyöszörgés most még jobban hallatszott, s az öreg Csordás óvatosan odasettenkedett az ajtóhoz, aztán amit látott, elég volt ahhoz, hogy teljes józanságban loholjon a rendőrökért.

A többi már úgy ment, mint a fogaskerék, ha jól meg van olajozva. Rendőrök, orvos, telefon, mentőautó, újra telefon a környékbeli falvakba, a cirkáló járőröknek, őrszem a ház mellett, sőt, Csutak elszállítása az őrszobára.

– Tán megmarad – mondta az egyik rendőr, aki Csutakot hozta, és óvatosan letette a sarokba.

– Jó lenne – mondta az őrmester -, jó lenne… És Csutak nagyon is megmaradt. Szokatlan volt ugyan a környezet, de nem annyira, hogy reggel felé két tányér rántott levest el ne fogyasztott volna, pirított kenyérdarabkákkal. Fejét ugyan kissé nehezen tartotta – mintha hallgatódzna – ez azonban érthető, mert azon az oldalon éktelen daganat terpeszkedett. Étkezés után végigszagolta a rendőröket, azután elhelyezkedett az őrmester mellett, aki a levest hozta…

– Jól van, Csutak, rövidesen elválik, hogy igaz-e a sok mese, amit rólad hallottam.

– Nem is kellett sokat várni. Mire kivilágosodott, a laktanya udvarán ott volt mindenki sorba állítva, aki a környéken élt, mozgott és gyanúsítható volt.

– Gyere, Csutak!A feljárón megálltak, s ekkor Csutak morogni kezdett. – Na gyere – mondta a rendőr -, majd egyenként végignézzük őket.

Csutak azonban morgott és nem tágított egy bizonyos iránytól.

– Így is jó – mondta a rendőr -, és engedte magát húzatni. A kutya már hörgött a dühtől és ha a póráz elszakad… de nem szakadt el.

– Lépjen előre, Szajkó barátom – mondta csendesen az őrmester. Az ember arca sárga volt, mint a viasz. Csutak őrjöngött.

– Menjen be az irodába.Egy rendőr lépett melléje. – Na, gyerünk!

A kutya üvöltve acsarkodott utánuk. – Várj még – csitította az őrmester -, hátha nem egyedül volt -, és megsimogatta Csutakot, aki most a balszárny felé vonszolta a rendőrt.

– Aha – bólintott -, aha. Elég messze álltál a kollégádtól, Cinege. Ne edd meg Csutak, ne edd meg. Vigyétek be Cinege urat is…

Ezek után Csutakot a többiek nem érdekelték. Félóra múlva kijött egy rendőr és kiszólt az udvarra:

A többiek elmehetnek. Köszönjük a fáradtságot.
Az egész történetet különben Dobai bácsitól hallottam, amikor horgászás közben megismerkedtünk.

– A tarisznyához ne tessék közel menni. Csutak – szólt a kutyához – nem szabad! Jó ember…

Így lettem: jóember, s most már – bármily nehéz is, ehhez tartom magam, mert Csutak a barátom, és Ő csak jóemberekkel barátkozik.

Vigília. 1954.


A gerlék


A régi mesében úgy van, hogy a gerle a fészekrakásban igen nagy ügyetlenséget tanúsított, amit – dicséretére legyen mondva – maga is belátott, s ezért a szarkához fordult alaposabb oktatásért, mert a szarka nem címzetes, de valóságos egyetemi tanár a fészeképítés művészetében. A szarka – kivételesen – nem volt elfoglalva sem azzal, hogy kellemetlen vendégeket jelentsen gyanútlan embereknek, sem azzal, hogy pelyhes csirkéket lopjon gyanútlan emberektől, tehát kegyesen billentett kettőt a farkával, ami annyit jelentett:

– Gyerünk, mert sok a dolgom. Figyelj! Elsősorban kiválasztunk megfelelő anyagot, azaz ágat…

– Tuudom – mondta a gerle, hosszan és előkelően elhúzva az „u” hangot.

– Ne szólj közbe!… és ezt az ágat úgy helyezem el, hogy…

– Tuuudom – bókolt a gerle, mivel illedelmes volt és egy kicsit buta és mert mást nem is tudott mondani.

– Ha belebeszélsz, ideges leszek… úgy helyezzük el az előre kiválasztott alapon, hogy…

– Tuuudom – hajlongott a gerle udvariasan, mivel egy szót se értett az egészből, de a szarka szeme szikrázni kezdett.

– Ha még egyszer belekotyogsz… – Tuuudom – búgta a gerle, mire a szarka kirúgta maga alól az ágat, azaz a katedrát:

– Ha tudod, hát akkor csináld! – recsegte eltűnőben, és a szegény kis finomkodó, buta gerle azóta se tud rendes fészket csinálni. Ezt tudja mindenki. Én is tudtam a meséből és a gyakorlatból is.

A mese kedves volt és megnyugtató, mert lám, mindenre van magyarázat – a gyakorlat azonban izgalmas, helyenként kimondottan veszélyes. A veszélyt apám képviselte – elméletben és gyakorlatban is -, és pedig jól képviselte. Kertünkben a madarak éppen csak hogy lajstromozva nem voltak, és a fészkek csak azért nem kaptak házszámot, mert ez talán zavarta volna őket. Arról tehát szó sem lehetett, hogy madárgyűjtő szenvedélyemet otthon elégítsem ki, de erre nem is volt szükség. A falu határa tele volt művészi szarkafészkekkel és pár gallyból összehányt gerlefészekkel, csak az idejét kellett megvárni, amíg a fiókák annyira kitollasodtak, hogy már maguktól is esznek…

De miért részletezzem a fészkek kifosztásának magasrendű művészetét (a jelenkor csemetéi még tanulnának belőle!)? Végeredményben azon a ragyogó májusi napon, amely a mi templomi búcsúnkat megelőzte, két kis gerle tartózkodott szénapadlásunk rejtett zugában és aranykarikás szemükkel vágyóan pislogtak a napsugárba, amely a zsupp egy részén beküldte hozzájuk a külső szabad világ arany óramutatóját. Ahogy a fény haladt, a kis gerlék is utána tipegtek és amikor kiment kalickájukból, lehunyták szemüket, úgy gondoltam, jó dolguk van madaraimnak, hiszen térdig jártak a búzában, és nem fenyegette őket sem a karvaly, sem a héja, de ilyenkor, amikor elment a fény, mégis szomorú lettem én is. És még több búzát vittem fel nekik, amire rá sem néztek. Hát mit csináljak?

De a gerlékre mind többet gondoltam. Eszembe jutottak este és eszembe jutottak álmomban, megjelentek néha gondolataim közt, amint keresték a napot, s amint lehunyták szemüket. Ilyenkor nyugtalan lettem.

És ezen a nyugtalanságon nem segítettek a búcsú izgalmas előkészületei sem. Felkéretőztem ugyan Deres Jancsi bácsi kocsijára, aki a sátorhoz való nyárfagallyakért ment, de nem kértem el a gyeplőt, mire Jancsi bácsi megkérdezte, hogy talán beteg vagyok, de ha beteg vagyok is, fogjam meg a gyeplőt, mert ő pipára akar gyújtani. Vagy talán tüskébe léptem?… Nem, nem léptem tüskébe, csak úgy elgondolkoztam…

– Mondom, hogy valami bajod van – csóválta fejét, és alig szóltunk, amíg ő vagdalta a gallyakat, én pedig hordtam a kocsira, míg a fejünk felett egy vércsepár visongott.

– Ott a fészkük – mutatott fel az öreg -, a fiaikat féltik. Erre se szóltam egy szót se, mert a kis vércséket nem rakhattam a gerlékkel egy kalickába, másrészt pedig elég volt nekem a gerlék szomorú tipegése a napsugár után és a szívemben.

De az ünnep azért felragyogott, mint máskor, csak a gallyak szomorú, halódó illata ténfergett a sátrak hűvösén. Azután felkiáltottak a harangok és zengésük végighullámzott a falu medrében és kiáradt a gáttalan mezők virágos végtelenségébe.

– Jönnek! – kiáltották a gyerekek, akik kint leskelődtek a templom előtt.

– Jönnek – csivitelték a fecskék a földet súrolva és felkanyarodva a súlytalan kékségbe.

– Jönnek – csiripelték a verebek és megszakítva a porfürdőt, a kerítésen helyezkedtek el, hogy mindent lássanak, mert elindult a körmenet.

A zászlók régi selyme puhán csillogott, a baldachin lándzsahegyei villogtak, s amikor a menet megállt a Jancsi bácsiék sátra előtt, elnémult az ének, mert a csengők csendet parancsoltak és a gondolatok utat nyitottak Valakinek, aki ott lépdelt a porban és verejtékben, már kezdettől fogva.

És ebben a csendben valamelyik kertben fájdalmasan búgni kezdett egy gerle.

– Ur, uuur, ur, uuur… A csend ettől még nagyobb lett, és én tudtam, hogy ezt a síró búgást most hallgatják az én kis rabjaim, akik vándorolnak a napsugárban, aztán behunyják a szemüket…

– Ur, uuur… ur, uuur… Amikor újra zúgni kezdett az ének, félreálltam és beosontam az egyik kerítés mögé. Ruhám csupa pókháló és fejem belevágtam a gerendába. A létráról majd leestem, mert csak egyik kezemmel fogódzhattam, a másikban a kalicka.

– Gyertek – suttogtam – gyertek.És kertünk aljában kinyitottam kalickájuk ajtaját. De a madárkák csak néztek; aztán az egyik kilépett a fűre és hátranézett, mintha hívta volna a másikat.

– Menjetek már!

Nyújtogatták a nyakukat, mintha tanakodtak volna, de aztán megvillant a szárnyuk, és beletűntek a nap rikító lángolásába. Néztem utánuk, amíg csak tudtam, amíg csak láttam szemvesztő ragyogásukat, amíg szemem el nem borította a homály és a könny.

Azóta nem volt nekem sem kalickám, sem rabmadaram, és azóta minden madár az enyém az egész világon.

Új Ember hetilap, 1951.



A kaputuzsár



Igen, abban az időben, azokban a mesébe illő időkben, a Nagy Békében – amikor már hatvanhat éve nem volt háború az országban – a nagykaput tartó két oszlopot hívták kaputuzsárnak, míg a gyalogjáró, kisajtót tartó vékonyabb szárfát nem hívták semminek, és így nem is érdemes vele foglalkozni. A kiskapun ugyanis csak hétköznapi emberek jöttek-mentek elporló ügyeikkel, míg a nagykapun szekerek jártak be az udvarba búzakévékkel, krumplival vagy répával, de néha hintók is vendégekkel, s ezt a szót, tulajdonképpen, rangjuknak megfelelően, nagybetűvel kellene írni.

De, hogy ezt a két tölgyfaoszlopot mikor állították ide – nem tudta senki. Egyesek szerint talán a barátok, akik az öreg házat építették valamikor és lakták is egy ideig, mások szerint az uradalom, akié volt itt minden föld a jobbágyokkal együtt. Ámbár a jobbágyok is az uradalomé voltak.

Mindez most már nem fontos, de fontos az, hogy Fokos nevezetű lovunk kényes hasát megcsípte valami istenverte bögöly, mire Fokos nekirántotta a kocsit az öreg oszlopnak, ami egyetlen, sóhajtó reccsenéssel lezuhant a fal mellé. Pista bácsi ezek után, csak a fogai közt káromkodva, rettenetesen elnadrágolta Fokost, de ez az oszlopon már nem segített. Feküdt a fal mellett, miközben korhadt csonkján hangyák rohangáltak kétségbeesetten s a kifordult földnek határozottan temetőszaga volt.

Az Idő azonban nem állt meg. Nem mintha az öreg oszlopot nem sajnálta volna, de nem állt meg, mert az Idő – bármilyen nagy úr is egyébként – egyáltalán nem tud megállni. Lehet, hogy olyan messziről és olyan régen indult el, hogy egyszer majd mégiscsak vége szakad, de az is lehet, hogy kegyes csalás az egész, mert az Idő egyszerűen körbejár…

A kidőlt oszlop pedig csak feküdt – egyelőre árnyékban -, és fektében talán olyasmit érzett, hogy most fájdalmasan végeszakadt valaminek.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



Ünnepi nyúl


A fákon zúzmara virágzott, a kórok szikkadt szárán tengerikék üldögéltek és a telefondrótok megzendültek néha, mintha örömös kis üzenetek szaladtak volna bennük. Más élet nem is mozdult a messze határban. Álmodó csend lapult a havas mezőkön, és csak egy katona lépegetett a fagyos úton: egy-kettő, egy-kettő. Pontosan úgy, mintha gyakorlaton lenne.

Ez a katona Csákós Jóska volt. Hivatalosan: Csákós honvéd, akit azonban az őrvezetői csillagtól szinte csak centiméterek választottak el.

De ez természetes is volt, mert Csákós honvéd kemény volt, mint az érett tölgyfa, szívós, mint a kökényvessző, gyors, mint a nyest és okos, mint egy egész káptalan. Egyszóval: Csákós honvéd magyar zsellér volt, amilyen ezrével szaladgál az országban.

És most hazafelé megy, karácsonyi szabadságra. Egy-kettő, egy-kettő… Bal zsebében cukor, ezüstpapírban, jobb zsebében egy valódi kapszlis pisztoly, belső zsebében pedig selyemkendő. Szabadság van, a kenyeret megkereste nyáron, a hidasban egy kis disznó. Mi baj lehet? Jóska elégedetten ballag hazafelé.

Katonáéknál meg szeretik. A főhadnagy úr nem egyszer mondja:

– Nézzétek, hogy csinálja Csákós!- Majd megmutatja Csákós!Vagy:- Ide ügyes ember kell. Gyerünk Csákós! Ilyenkor Jóska elpirul, szíve körül egy kis melegség bujkál és először érzi életében, hogy ő is valaki. Mert – de ez köztünk maradjon – Jóskának nem sok becsülete volt a falujában, és – kár is lenne tagadni – Jóska, mint „polgár”, nem is szerzett különösebb érdemeket. Földje kicsi, szegénysége nagy, de azért megélt. A gyerekek nőttek, adósságot nem csinált, az asszony takarékos, és hébe-hóba még hús is került az asztalra.

Itt azonban álljunk meg egy szóra. A húst ugyanis Jóska nem mészárszékben vette, nem is az asszony vágta. A hús úgy „lett szerezve… “. Néha magától jött, néha érte kellett menni késő éjszakákon, csatakos hajnalokon puskával vagy hurokkal. Egyszóval – ne kerülgessük a dolgot – Jóska vadorzó volt.

Tudta ezt mindenki, leginkább az erdész úr, aki meg is ígérte, hogy Jóska nyakát a helyszínen kitekeri, ha ott éri. Csak hát nem érte ott, mert amint már említettem, Jóska úgy surrant, mint a nyest, és ravasz volt, mint két róka és egy vidra – együttvéve, aminél többet már igazán nem mondhatok.

Ezek a dolgok azonban már régen voltak. Civilben. Most Csákós honvéd masíroz az úton hazafelé szabadságra. Ha csendőrök jönnének? Semmi az! Elő a szabadságos levél. Kemény tisztelgés és talán még paroláznak is. Katona: katona. Kollégák! De nem jön senki.

Szállingózik a hó, alacsonyan járnak a felhők és puha, ünnepi csend jár az utakon, mint karácsony előtt általában. Jóska egy hídon megy át ekkor. A híd dobog és a híd mellől kiugrik egy nyúl. De nem megy messze. Két lábra ül és úgy figyeli Jóskát, aki megcélozza, mintha puska lenne kezében, billent egyet mutatóujjával és azt mondja:

– Puff! Erre a nyúl eliramodik és magával viszi Jóska gondolatait. Micsoda szép nyúl volt. Egy tálra való hús. Az ünnepekre…

Egy-kettő. Egy-kettő… Már az erdőben jár. Itt még nagyobb a csend. A széles út mentén fehérprémes karácsonyfák állnak, beljebb a sűrűségek homályában talán őzek lesik az embert, és nyulak lapulnak a bokrok alatt. Ott vannak, azt Jóska érzi, de érzi a biztonságos szabadságos levelet is, a cukrot, a kendőt, a pisztolyt is. Még hogy karácsonykor abajgassák az embert. Azt már nem! És lépeget keményen, háta mögött a kaszárnyával, a dicséretekkel s a jövendő őrvezetői csillagokkal. Hogyne, majd egy rongyos nyúlért…

De ekkor megtorpan – mintha a csábítás mennykője vágott volna az útra -, mert ott a hóban, sokat mondok, ha két lépésre, ott feküdt egy hatalmas nyúl. Friss még, akárki láthatja. Ott a vére, a szétrúgott hó, sőt a sörétnyomok is ott vannak, mintha seprővel vágtak volna végig a havon.

Jóska meghökkenése azonban csak egy pillanatig tartott és ezalatt a pillanat alatt gondolatai szédületesen vágtattak, mérlegeltek és ítéltek. Közben, gondolatai mögött halvány sejtelem is reszketett, ami azt mondta: – Vigyázz, látnak!

Odalépett tehát a nyúl mellé és félhangosan azt mondta:

– Na, nyuszka, meglűttek? Aztán felemelte, megrázogatta, de nem bujkálva vagy sunyin, hanem úgy, hogy ha egy regiment csendőr jött volna, az is csak annyit láthatott volna, hogy Csákós honvéd, íme egy nyulat talált és most azon tűnődik: hogy juttassa a nyulat jogos tulajdonosához?…

– Hát most mit csináljak veled, nyuszka? – folytatja Jóska, de olyan hangosan, hogy meghallja, ha éppen hallaná valaki…

– Megállj csak! Ezzel hurkot köt a lábára és felakasztja az egyik fára és a fa oldalára jelet farag.

– Így majd aztán megtalál akié vagy… Becsattantotta bicskáját és – egy-kettő, egy-kettő – elindult hazafelé. Közben azonban szeme végigvillant a bokrok alján, a vastag fák takarásában, de nem látott semmi gyanúsat. Tévedett volna? Mindegy. Valami nem volt rendben a nyúl körül, és az ősi ösztönök helyeselve bólogattak gondolatai alatt.

– Jóska!Félhangos kiáltás volt, s Jóska arca elmosolyodott: – Tudtam! – De azért nem fordult meg. Ő most el van gondolkodva.

– Jóska! Amikor megfordult, majd a homlokára ütött. Hát persze! Magasles! Két vadász akkor kászálódik le róla. Kényelmes leshely volt az egyik nagyfenyő koronájában, de úgy eldugva, hogy még a létráját se lehetett látni.

– Parancs, erdész úr! – vágta össze vidáman a bokáját. Ha most civilben lenne, talán a kalapját forgatná és nem tudná mit csináljon kezével, lábával, de így egyszerű minden. „Parancs, erdész úr!” – és kész.

– Hazafelé, hazafelé? -Igenis! De mért nem szólt az erdész úr? A nyulat ideakasztottam a fára… mert nekem nem kell. Izentem volna, hogy vigye, akié… – és keményen nézett az erdész szemébe.

– Elhiszem, fiam, elhiszem, de csoda ez, azt meg te hidd el. El is vihetted volna, nem tudtad, hogy láttunk…

– Honnan tudtam volna? – csillant meg Jóska szeme. – Itt látom a nyulat, félretettem és üzentem volna.

– Csoda ez – vakarta fejét az erdész. – Ezelőtt bezzeg… ne is tagadd, Jóska…

– Az más… A civil az más… Az erdész még az úton is tűnődve rázza a fejét és nem hinné el a dolgot, ha nem látta volna. De látta, sőt hallotta. Így aztán búcsúzásnál kezet ráz Jóskával.

– A nyulat meg vidd haza, fiam.- Igenis! Jóska egyedül maradt. Botot vágott, a nyulat ráakasztotta és kissé meglassúdva ballagott hazafelé. Minek sietett volna? Még csak délután volt, az erdőben karácsonyfaszagú csend és a nyúl parádésan himbálódzott a boton. Jóska ezt élvezte leginkább. Csak legalább jönne valaki! És látnák! Esetleg a csendőrök. Úgy tenne, mintha az utolsó pillanatban venné észre őket…

– Mi az Jóska, nyúl? – Ez nyúl, őrmester úr! – és kitudódna minden. De a fene tudja, hol csavarognak ilyenkor az emberek.

Akármilyen lassan ment, a végén csak hazaért. – Aggyisten!

A konyhában már homály van, csak a kemence szája nevet az asszonyra, aki éppen a tüzet éleszti.

– Hát hazaengedték? – és megcsókolják egymást.

A gyerekek a nyulat simogatják. Milyen puha a szőre…

– Hun fogta, édesapám?

– Lűttem… Ezzel e – és előhúzza a pisztolyt.

Az asszony lámpát gyújt. Gyanakodva néz a nyúlra, de Jóska vidám, mint a madár, s a kis konyha melegében szétárad a szabadságos levél, s az egyenes úton szerzett nyúl erőssége.

A gyerekek már a cukrot bontogatják, a nyúl pedig fekszik hanyagul, mint akit már nem érdekelnek ilyen földi dolgok.

– Ez meg a tied… Ülnek a kemencepadkán s az asszony kezében szétomlik a selyemkendő. Simogatja, forgatja, arcához szorítja, és Jóska tudja, hogy ez neki szól.

Hátradől a padkán – így ülhetnek a nagy hadvezérek nyert csaták után -, és azt mondja:

– Szép? Ugye szép? Februárban meg őrvezető leszek!

Csend van odakint. Bent csak a tűz pattan néha és a karácsonyest simogató melegében Csákósék világosan érzik, hogy ezek után már minden jó lehetséges ezen a világon.

Új Idők, 1940.



Őszi világ



A ködös szántások árnyékokat sóhajtottak, amelyeket zizegő szelek hordtak szét a határban, elhagyott utakon s a sötétben titkos zörgéssel szaladtak száraz, holt levelek.

Szálltak a halott levelek a néma tarlókon, mint fagyos szárnyú éjjeli lepkék, s ha fennakadtak a pókhálókon, amelyeket a nyár után szálló kis pókok szőttek a vágyódás nyálából, búsan kerengtek, zümmögtek csodálatos libbenésekkel az őszi borzongás láthatatlan fonalán.

Estefelé, amikor a hold sarlója szomorúan bújócskázik a felhők hátán, a falu felől kutyaugatás és füst száll a rétekre. A füst a nyitott tűzhelyeken születik, ahol pöfögve sül a krumpli. A lángok villanásai néha kiugranak a sötétbe és megcsillannak a cifra tányérokon, amelyek lakodalmi levesek emlékét őrzik és vidám tulipánokat tartogatnak ölükben.

A kémények szurkos szájából a füst egy kicsit felfelé száll, aztán megvékonyodik és kékes leplet takar a szérűkre, ahol verebek alusznak a kazal oldalában, lecsapódik a kertekre, ahol az almafákon könnyelmű cinkékre vár a csapda és káposztatorzsák fogóddzanak a nyirkos fekete földbe.

Száll a füst, kereng, végigkúszik a nádtetők felett, összekeveredik a köddel, amely a patak felett gomolyog, beszivárog az éger-erdőcskébe. A szürke árnyékok most már feketék és mindjobban felágaskodnak. Áthajolnak a kerítésen, aztán a házakon. Már csak a kémények állanak ki belőle és a templomtorony.

A felvégről most érkezett a templomhoz a harangozó. Meghúzza a vékonyabbik kötelet és a harmadik rántásra szép simán, egyenletesen megszólal a harang. Mintha azt mondaná: éjszakát… jó-éj-szak-kát…

Amikor elhallgat, még zeng egy darabig a harang csak úgy magától, mintha még el nem imádkozott imádságok és el nem érkezett roráték hívogató gingallózása kerengene az ércben.

Most már a tornyot is a sötétség hullámai nyaldossák. Amikor becsapódik a templomajtó, a tompa döngés bent rekedt az ijedt homályban, és dörmögve felesel a visszhanggal, amelytől megreszketnek a keresztjáró napokon tavaszi vidámsággal lobogó öreg zászlók. A morajlás aztán mind halkabb lesz: odaragad a sötétséghez.

A torony ablakán erre a dörrenésre kiszáll az öreg lángbagoly. Már a harangozás alatt is türelmetlenül topogott a poros gerendán. A harangozást nem tudja megszokni és minden este majd leesik a gerendáról, ahol csendben szunyókál, amikor a harang elkiáltja magát. A harsogó zendülés majd lelöki a békés polcról.

…Hogy ilyen zajban imádkoznak az emberek: nem is tudja megérteni. Meg lehet bolondulni tőle. De ez még csak hagyján. Hanem vasárnap! Amikor szól mind a négy! Ajaj… nem is jó rágondolni… Az ő fülei nem ilyen hangokhoz vannak szabva. Azoknak az egér kapargálása – már zaj…

Kilebben hát a toronyablak tört zsalui között és fordul egyet a torony körül a feketeségben. Egy-egy könnyelmű veréb néha ugyanis a torony ereszét választja alvóhelynek. Néha a költözők is megpihennek a bádogeresz alatt kiugró gerendavégeken.

Ma üresek az ismerős zugok. Ellendül a falu felé. A szérűkben felszáll a kazlak ormára és hallgatózik. A kazlakban egerek cincognak, hancúroznak, de az öreg bagoly hiába forgatja buksi fejét. Elérhetetlenek. Aztán a kazal oldalában alvó verebek is cippannak néha, de azok sem jönnek elő.

Magától ugyan máskor sem jár a veréb a sötétben, de a szalma között alvók néha összeverekednek, és ilyenkor egyet-egyet kilöknek a meleg lyukból. Erre vár a bölcs bagoly. Amíg a veréb perregő szárnyakkal keres új tanyát, a bagoly olyan csendesen elkapja, hogy a veréb kettőt se nyikkanik…

Visszaszáll vele az őrhelyre.És egy perc múlva: volt veréb, nincs veréb.De ma úgy látszik odább kell állni. Az egerek nem jönnek elő, s a verebek is nagyon békén vannak.

Az istálló felől valami zaj jön. Két emberféle közeledik. – No még csak ezek kellettek – mérgelődik a bagoly. – Ilyen lármával járni! – Ez a lárma, persze csak a bagolyfülnek lárma. Az a két ember azt hiszi, hogy úgy járnak, mint a macska… Susognak valamit. Aztán összeborulnak és halk, de igen lelkes cuppanások hallatszanak. Bagolyfülnek: mintha ágyúznának…

Az öreg bagoly kíváncsi természetű. Kihajol és úgy fülel, leskelődik. Mi a ménkűt csinálhatnak?…

Egyszer csak azt mondja az egyik emberféle: – Jaj, az a csúnya bagoly! Kergesse el!… – A másik emberféle lehajol, tapogat a földön. A bagoly most különösen figyel. Jól kihajol. Mit keres az az ember a földön? Csak nem egerészik?…

– Huj! A gazember! Egy nagy kő zúgott el a feje mellett. Ha eltalálja: befellegzett. Hát ilyen zsivány… De mindezt már a negyedik szérű felett mondta, mert lecsapott föld fölé és elsuhant az ártó közelségből. Leszállni már nem mert, megdöbbentette az előbbi eset.

Ki hát a mezőre. A zörgő krumpliszár alatt olyan kövér egerek járnak, hogy ürgének is beillenék. Fordult egyet a kertek alatt, aztán a mezők felé tartott, ahol imitt-amott őrtüzek vágták ragyogó dárdájukat a sötétség lomha testébe. A tűz körül emberek bóbiskoltak, beszélgettek és amikor a bagoly ellibbent a fejük felett, azt mondták:

– Hess, boszorkány! Ennivaló azonban még mindig nem akadt. Pedig már nagyon megéhezett az éjszaka csavargója.

De mi volt ez?! Szinte hanyatt fordult a levegőben… Egérsírás az egyik szántás végén… Ott… ott… valami mozog… Szembogarát teljesen kinyitja, fülei minden moccanást felszívnak és már ott van, ahol az előbb cikkant az egér. Halkan ereszkedik a föld fölé, mert a sok göröngy között nem mozdul semmi, amikor megpillantja az egeret a kertek alatt.

– Maga az, kedves menyétasszony? – udvariaskodott a bagoly, miután elvágta a menyét útját. A menyét megdermed egy pillanatra, apró fogai ijedten mélyednek a még mozgó egérhúsba, aztán a nagyobb göröngyök oldalához lapulva: mint a villám a kukoricarakás felé.

De a bagoly nem engedi. Amint hozzáférhető helyre ér, felemeli egerestől. Mint a pelyhet. Szinte lágyan, óvatosan, de a tűhegyes karmok átjárják a barna bundácskát. A menyét alig vonaglik. Még sírni is elfelejt és már vége. Az egeret csak akkor ereszti ki szájából, amikor a bagoly felszáll vele a kukoricarakásra, és tépni kezdi.

– Fene ezt a buta egeret! – mérgelődik a bagoly. – Becsúszott a szár közé. No majd megkeressük, ha ezzel végeztem.

A menyét bizony nem sokáig tartott. Lássuk csak, hol az egér? Nem találja, jó mélyre csúszhatott. Belemelegedik a keresésbe és zörögve lépeget a szárrakáson, amikor felszól hozzá valaki alulról:

– Mit keres, professzor úr? A bagoly meglapul a váratlan hangtól, aztán lenéz a földre, hogy ki a háborgató. Ravasz áll odalent, a róka. Kaján szemei zölden égnek.

– Egy egerecskét fogtam – szerénykedik a bagoly -, de azt is kiejtettem karmomból. És most nem találom.

– Meg egy menyétecskét, ha nem csalt a szemem – irigykedik a róka. – Magam is azért jöttem, meghallva, hogy egér cincog, de Tanár úr megelőzött. Hiába, könnyű Tanár úrnak. Ilyen szemek! Ilyen szárnyak!

– Ha tudod, miért kérded? – mérgelődik a bagoly. – Jól hallotta a fülem? – lelkendezik a róka. – Le méltóztattál tegezni? A nagy professzor… engem, szegény földi férget… ? Ó, de szeretnélek megölelni! De legalábbis parolázni…

– Legyen vége a komázásnak, mert kiszedem a szemed – csattog rá a bagoly. – Ölelkezz a rokonságoddal! A juhászkutyákkal… És még éhes is vagyok. Mondd meg mit akarsz, és gyerünk vadászni! Mingyárt reggel lesz.

– Ez az! – ugrik a róka és farkát meglobogtatja – gyerünk. Kedves Tanár úr, kinézhetne nekem egy süldőcskét… Engem meghallanak és ha már fut – hajhaj – el nem érem. Fene jól futnak már a nyulacskák…. De ha Tanár úr rémítgetné felülről, én megrohannám és… Örökké hálás lennék…

– Nem bánom – egyezik bele a bagoly -, de előbb megkeresem az egeret. – Tapogat ide-oda s az egyik száraz levél alatt megtalálja. Kicsit tép rajta, aztán nagy élvezettel nyeli.

A rókának csorog a nyála: – Egészségére, Professzor úr! Kedves egészségére! De talán indulhatnánk?…

A bagoly fellendül a levegőbe. – Ahol fordulok: ott a nyúl.

A róka, mint a kígyó csúszik a bagoly után pár lépésre és már jó ideje zeg-zugolnak a határban, amikor a bagoly megfordul és egy helyben szitálva ereszkedik lefelé.

Suhan a róka, de az orra előtt egy méterrel kipattan a nyúl. utána! A nyúl az életét menti, a róka szörnyű éhes és már majdnem eléri, amikor a nyúl derékszögben elfordul. A róka utánacsinálná, de közben nekiszalad egy nagy hantnak, és olyan bukfencet vág, hogy csak úgy porzik.

Most már elveszett a nyúl. Szikrázik a róka szeme a méregtől.

– A szél zörgesse a csontjait ennek a bogyógyárosnak! Itt hagyott – és nyalogatja a bundáját.

– Ügyetlen vagy, Ravasz – vélekedik a bagoly. – A vackon kellett volna megszorítani. Öregszel te is.

– Hiába – mentegetődzik Ravasz, megrázva magát -, ez a környék leggyorsabb nyula.

Ebben a pillanatban éles nyúlsírás száll végig a szántáson. Odább a bokros legelőszélről jött a hang. Ravaszt mintha rugók löknék előre.

– A nyulam – csikorgatja a fogát -, a nyulam!… – és vágtat a szántáson ész nélkül.

A bagoly kíváncsian száll felette, úgy látszik, a megrémült nyúl belerohant egy másik rókába – gondolja.

Már a nyúlsírás táján járnak, amikor a bagoly embert lát a bokrok közt meghúzódva.

– Vigyázz, Ravasz! – szól le, de már elkésett. Egy villanás, egy dörrenés – a bagoly ijedten vágódott fel a levegőbe, és Ravasz csak elfeküdt a szántáson.

– Gyalázat! – ijedezik a bagoly, újra a kukoricaszáron elmélkedve. – Gyalázat. Szegény Ravasz. Nagy zsivány volt – nyugodjék -, de mégis… amit az ember művel azzal a villámló fenével… Így pusztult el szegény bátyám is. Durr! – és csak lefordult a góré tetejéről. Jó lesz nekem is vigyázni.

Ekkor már halk szél mozdult az erdő felől, amely szétterelgette a felhőcsordákat és halvány derengést engedett le a messze égről.

Az öreg bagoly még felszedett három-négy korhely egérkét, amelyek cincogva botorkáltak hazafelé, és amikor a keleti égen a csillagok hunyorogva csukták le szemüket az érkező hajnal fényessége előtt, hazafelé indult.

Még éjszaka volt, de az öreg bagoly jól tudta, hogy félóra múlva kivilágosodik az ég alja, lármások lesznek az alvó házak s ha ilyenkor még ő kint lenne, korán kelő fecskék szemtelenkednének vele, űzve-hajtva, amíg csak oda nem csalogatnák az embert, s ez mindig bajt jelent.

A falu pirosló ablakszemei megint nyiladoznak. Füst is kanyarodik imitt-amott felfelé és néhol csikorog a gémeskút.

Már feltűnt a homályban a torony s az öreg bagoly emelkedett felfelé, amikor az egyik istálló mellett valamit mozdulni hallott. Kissé lejjebb ereszkedett. Az istálló fala mellett egy óriási egér rágcsált valamit.

– No még ekkora egeret sem láttam – csodálkozott a bagoly, és elkapta a gyanútlan – patkányt. A patkány sivalkodott és mivel kissé hátul fogta a bagoly, belemart az ellenség lábába. A bagoly majdnem elejtette a fájdalomtól. Most látta csak, hogy nem egérrel van dolga, de eddig még csak hírből – városi rokonsága révén – tudta, hogy ilyen is van a világon.

A patkány súlyos volt, harapott is, hát leszállt vele az istálló tetejére.

– Te vagy hát az a híres? – kérdezte, és borotvaéles csőrét összecsukta a patkány tarkójában.

A patkány eleresztette a bagoly lábát és nyekeregve sivalkodott volna, de most már a karmok feljebb fogták meg és csak elnyúlt a gyilkos szorítás alatt.

– Még harap a gazember! – méltatlankodott a bagoly, és megmozgatta karmait a patkányban. Aztán felröppent vele a torony irányában. Nehéz volt a teher. Szinte fújt egyet, amikor leszállt vele a torony sarkán kiugró gerendára, és körülnézett.

A másik gerendavégen egy kis szürke kuvik ült, de most illendően meghajtotta magát.

– Jó reggelt bátyám! Haj, de gyönyörű egeret fogtál.

– Nem egér ez, füles! Patkány. Ha már hallottál róla…

– Patkány? Sose hallottam. Magamfajta szegény zsellérnek még egér sem jut, nem ilyen úri falat. Ma is, egész éjjel csak egy kis egérkét fogtam. Rácsot tettek az uradalmi magtár ablakára is… oda se lehet bejutni. Pedig az asszonynak kellett volna valamit hozni. Nem tud szegény mozogni. Valami ostoba ember a szárnyát lőtte meg. – Ha egy kis maradékot hagynál…

A torony alatt lépések hallatszottak.Most fogóddz meg öcsém. Kezdődik a zenebona. A két bagoly összehúzta magát és úgy várták, mikor zendül meg a harang. Már derengett az ég alja, amikor a hajnali harangszó utolsó hullámai is elszálltak a falu felett, a dérfehér mezők felé.

Az öreg bagoly jóllakottan átszólt a kuviknak: – Hát vidd be az asszonyodnak. Ilyenkor muszáj… Inkább lemondok róla!…

A kis kuvik felkapta a fél patkányt és boldogan tűnt el a templompadlás ablakán. Ő nem a toronyban lakott. Hátul a padlás zugában éldegéltek és nem is vágyott a torony előkelőségei közé.

Az öreg bagoly is bebillent a törött ablakon. Tollászkodott, ásított nagyokat és bizalmatlanul nézte a harangokat, amelyek halkan bongtak, ha a szél a kötelet nekifújta peremüknek.

A harangozó becsapta a templomajtót és megforgatta benne a rozsdás kulcsot. A csattanás még ott verte magát az öreg falak között, amikor a kulcs csikorgása már belevájt rozsdás karmaival a puha, mély hangokba.

A bagoly már bóbiskolt, de erre megint felriadt és félálomban ezt mondta:

– Hát igazán megolajozhatnák már egyszer azt a kulcsot… – aztán újra behunyta nagy szemeit.

És odakint térdig ködben járva, fázósan átszaladt a határon az álmos őszi reggel.

Vasárnapi Újság. 1935. szept. 22.



Szeptember


Még zöldek a fák és a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

Virág is nyílik még az utak mentén a régi kőkeresztek tövében és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi kopár pír, s a vén diófák árnyéka magasabb, mint amilyen messze ér.

És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék csevegnek valamit az almáknak és szilváknak, de eljön az est és a sötétségben egyszerre titokzatos néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán és csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és virágok illatát őrzi az aranyló méz.

A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, a nyárfásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a világon, de ha az alkony végigszáll a tájon a nádkunyhók tűnődve nézik a sötét vizet, és a késői gyerekek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.

És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a Kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogyan csattanik – de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni kezd valami régi sírás, fájni valami régi bánat.

A tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágoskalapú, melegkezű, bús magyar ősz.

(Dátum nélküli, ceruzával írt kéziratból)



Hajnal a parton



Még hajnal sem volt, amikor otthagytam a nádkunyhót, amelynek ajtaját sem kellett becsukni, mivel nem volt ajtaja.

Nem volt még világos sem, de a csillagok már nem látszottak, mert a keleti égen, messze, valahol Kenese mögött, valami megbízhatatlan, kis derengés ígérte a napot.

A kunyhó fölé hajló égerfának levele sem mozdult, de én nem azt néztem, hanem gondolatban leltároztam földi javaimat, nehogy valamit otthon hagyjak és helyette a bosszúság üljön a nyakamba.

A Zala-folyó partján volt ugyan valami gyalogút féle, de ezt látni nem lehetett s így lábamra bíztam, hogy menjen, ahogy tud, ez végtére is az ő dolga.

A folyó sötét vize loccsanás nélkül hordta magát a Balaton felé s a Zala által kettévágott Kis-Balatonon most kezdtek ébredezni a madármilliók, mintha sürgették volna a sötétséget, hogy tisztuljon már a pokolba vagy ahova akar, mert elég volt az éjszakai félelemből és reszketésből.

Mert – igen – ez az idő még az éjszakai vadászok ideje volt. A baglyoké, a vidráké, a rókáké, nyesteké, görényeké, menyéteké… akiknek vadászjegyét a Sötétség adta ki és veszi el majd hajnal előtt, amikor a kenesei dombok mögött ébredni kezd a világosság.

Jó lenne sietni, de nem lehet, mert lábam csak tapogatja a gyalogutat – mint a vak a hajnalt -, a part elég meredek és a Zala legalább két méter mély és én csak száznyolcvan centi vagyok… Igen-igen… úszni is lehetne…

-Hátizsákkal? Kenyértarisznyával? Horognyelekkel? Megőrültél?… – szidom magam és nyakló nélkül érkező gondolataimat, és közben nekimegyek a „Kilátó” egyik lábának, amiről teljesen megfeledkeztem.

– A rosseb egyen meg! – mérgelődöm, de közben eszembe jut, hogy ez a terület már alighanem Zalához tartozik és a Rosseb – tulajdonképpen – csak Somogyban illetékes…

A Kilátó – egyébként – azoknak a naiv lelkeknek, főleg nőknek készült, akik ingatag létráját hősi módon megmásszák és „kilátnak”, de lefelé már csak férfisegédlettel mernek lejönni, miközben a lovagias férfi vigyorogva és kellő szakértelemmel leltározhatja a bátor hölgy alsó fehérneműit.

A kilátó után azonban vigyázni kell, mert itt már járatlanabb a gyalogút és a Kis-Balaton nádasa még olyan sötét, hogy a magas partról lejáró gyalogutat úgy kell kitapogatni, aztán – félig fenéken ülve – lecsúszni a csónakba, amelynek hátulja a sárban hasal. Elő hát a csáklyarudat és vízre nyomni a dögnehéz csónakot, miközben a derék szentek tetemes hányadát emlegetem…

Végre, a vízen! Nini! Majdnem kivilágosodott. A parti nádasok ugyan őrzik még a maradék éjszakát, de a hajnali szellő már apró hullámokkal játszik, amelyek itt-ott megcsillannak és valami vén gácsér szinte erőszakos hápogással követeli a virradatot.

Most már evezővel kanalazok, mintha puhán simogatnám a vizet, s a nádas kis öble úgy jön felém, mint a tegnapi nap folytatása s a mai ígérete. A nádasnak egy kis rothadásszaga leng felém, ami majdnem kellemes, ha valami nagy hal vagy madár enyészetére gondolok.

Közben egy kis szél érkezik nyugat felől és kelet felé gereblyézi a tenyérnyi kis hullámokat. Később már suttogni kezd a nádban, amely szelíden, alázatosan hajol meg kelet felé, és – bár nem kelt még fel a nap – már ragyogni kezd a világosság.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



Éjfél után



Odakünt a mezőkön mozdult még néha egy kis szél, de az erdőben egyszerre csend és alkonyba hajló délután lett.

Az utak járhatatlanok voltak, s a ritka ködben némán szitált a hó. Nem volt hideg; az erdő mélyén már az álom járt, megérintve puha szárnyával az egész világot.

Ág nem zördült, madár nem rebbent, csak a hó szállingózott és egy öregember ment katonásan a régi pandúrok ruhájában. Nem nézett sehova, mégis mindent látott, nem fordult meg egyszer se, mert tudta, hogy mögötte nem jön senki.

– Egy-kettő, egy-kettő! Puska most nincs a vállán, kard sincs az oldalán, de tarisznyájában ott az obsitos levél és egy kis kenyér. Reggel óta jön, de nem fáradt. Sose volt fáradt, s ha egyszer elfárad: az az út végét jelenti. A legvégét! Lépeget katonásan:

– Egy-kettő, egy-kettő! Csizmáját még megfoltozták, egy váltás inget is adtak és valami pénzt. Az új hadnagy kezet fogott vele és mondott valamit a tisztességről és a jól megérdemelt nyugalomról.

– Hát, Isten vele, öreg Palozsnaky… Így volt. Az új embereket már csendőröknek hívják s a vastag, vén falak között hetykén koppannak a fiatalos léptek.

Körülnézett az udvaron. A nagy fenyő havas ágán fázósan ült egy varjú és az istállóban, mintha régi lovak dobogtak volna elmúlt hajnalokban.

A vasalt nagykapu bedördült utána és öreges hunyorgással néztek rá a mély ablakszemek. A tömlöc-ablak vasrácsán bizonyos reszelések voltak láthatók, sőt egy rúd el is volt görbítve…

– Igen, a Suta Gyuri a vasnál is erősebb volt.

De hát hol vannak már azok az emberek?! A tömlöcből kamra lett és kövér zsákok dőlnek lustán a falaknak, amelyek lánccsörgést és jajgatást, eszelős imádságokat és vad káromkodásokat nyeltek időtlen idők óta. A városka mellett vonat szalad, s a földes utak patkónyomait fújja, egyre fújja a szél.

Néha úgy érzi, a puska még ott van a vállán és igazítani akar rajta.

– Na, csak ne kapkodj, Palozsnaky – figyelmezteti önmagát -, most már nyugalomba mégy, csak azt nem tudod még, hogy hova… Ne kapkodj hát, öreg Palozsnaky…

Az a másik hadnagy, a régi pandúrok hadnagya úgy szólította: Laci fiam… ez meg, hogy öreg Palozsnaky.

Egy-kettő – egy-kettő.

Szürkül az erdő. A hó mintha ritkulna, de a fák közt homályosra sűrűsödött a köd, s a levegőben, magosan, tétován kiabálnak a vadlibák.

Tél van. Régi nyarak feledője, régi őszök temetője: Tél. Minden elmúlt s a múltra mintha csak ez a tél takart volna szemfödőt. A régi pipákból mintha csak most fogyott volna ki egyszerre a dohány, s a régi kemencékből a meleg: a kémények hívogató füstzászlója mintha másnak intene s a messze-messze mécsvilág mintha mást várna.

A csalitokon esti köd ül már: csillag nem látszik, lépés nem hallatszik. Messziről jön nagyon az öregember.

Tarisznyájában obsitos levél s a múlt fogyó kenyere.Egy-kettő – egy-kettő.
A víz kék hidegséggel sietett a jeges partok között. Alákúszott a hídnak és ijedten szakadt rá a nagykerékre… Halkan zúgott a patak, csobogott a nagykerék, lapát-lépcsőivel járogatva a zúgóban, és belül álmosan dorombolt a malom.

Dorombolt a malom, a garat nyelte a búzát és az időt. A kerekek forogtak, a liszt melegen csurgott a zsákokba s a kis ablakok kifelé néztek és hallgatództak.

A malomszobából csak a kulcslyuk vigyázta a sötétséget, ezért a kerekek szorgalmasan forogtak. A kulcslyuk szeme néha hunyorog, amint odabent lobban a mécs lángja, ha mozdul valaki, vagy ha a lehelet meglöki a kis lángot.

És száll a pipafüst. – Én nem bánom a gőzöst meg a finom utakat, hogy elkerülnek – mondta a molnár. – Pipám, borom, kenyerem engem már kiszolgál.

– Erzsi? – kérdezte vendége, aki az ágy szélén ült és avítt dolmánya alól kilátszott zárt nyakú fehér inge.

– És Erzsi? – Megvan. Nem ismernél rá. A nótából imádság lett, s a selyemkendőből rózsafüzér.

– Huszonöt esztendeje, hogy nem láttam. – Annyi. Ráhagynám a malmot, de nem kell neki. Minek is neki?…

– Hát így van – bólint a másik -, a végére egyedül maradunk.

Dorombol a malom mélyen, békésen, mint a téli álmok öreg, nagy macskája; a tűzhelyről el-elválik egy szikra, mint a csillag az őszi égről, s a borban megmozdulnak elmúlt örömök és bánatok.

– A törvénnyel hogy vagy? – kérdi újra a molnár.

– Most már nem bújok előle. Ha jönnek értem: megyek. Eddig elhúzódtam. Ágnes akarta. Amíg élt. Én már nem akarom.

A molnár felkelt, parazsat tett a pipájára. – Nem akarom – mondta újra a vendég, inkább csak úgy magának. – Ha adósság, hát adósság… – Felemelte a fejét és hallgatódzott. Mélyen ülő szürke szeme hideg lett egyszerre, szinte kegyetlen és az ágyhoz támasztott fokosára nézett, de aztán elsimultak homlokán a ráncok és a poharához nyúlt.

– Valaki jár odakint.- Nem lépsz fel a padlásra? Ott nem keresnek.- Nem. Mondtam, hogy nem. A molnár kiment, az ajtót nyitva hagyta s a kövek dörmögése bezúdult a szobába. A zsalus ajtóban csikordult a kulcs, hallatszott is egy-két szó, aztán léptek jöttek a szoba felé.

– Jó estét.- Jó estét… Az öreg pandúr megállt az ajtóban, megtörülte havas szemöldökét és beljebb lépett. Keze elindult tarisznyája felé, de hirtelen eszébe jutott, hogy nincs már benne a bilincs, csak egy kis kenyér, meg az elbocsátó. És puskája sincs, bár a másik meg se mozdult.

A molnár behúzta az ajtót, a csend kifeszült a levegőben, aztán elernyedt.

– Megöregedtünk, Mihály – szól az öreg pandúr. És nézi egymást a két öregember.

– Ülj le, Palozsnaky – int a vendég.- Reggel velem jössz, Mihály. Törvénybe.- Megyek…- Akkor leülök, Mihály. Kikanyarította nyakából a tarisznyát, levetette bekecsét és elővette pipáját.

A molnár eléje tolta a dohányos szitát és megtöltötte a poharakat.

– Tíz évig jártam akkor utánad, Mihály.- Vagy csak a hírem után.- Mindegy. – Nem mindegy. Huszonöt éve elmentem innen. Azóta az én nevemben legénykedett itt minden kapcabetyár, ti meg az én rovásomra írtatok mindent.

– Ha igaz?… Csend lett. A gondolatok szanaszét futottak az emlékek sűrűjében, a tűzhelyen összeomlott a zsarátnok és a parázs körül álmosan hunyorgott a hamu.

– Huszonöt éve megházasodtam, azóta idegen jószág nem volt a kezemen. Minek hazudnék. Máskor se hazudtam…

– Elhiszem. De a hosszúvízi kanász?… – Hát az igaz. Ágnes kellett volna neki. Ólmos bottal vágott fejbe, idenézz – és széthúzta hosszú haját – nálam meg fokos volt. Ott maradt.

– És mi lett Ágnessel? Azt mondták, a vízbe fojtottad.- Két hete temettem… Kint feltámadt a szél, a tűzhely újra fellobbant és egy kis kék láng libegett a szürkülő parázs felett. Az ablakon régi nyarak ragyogása nézett be, ló dobogott, zabla zörrent és mintha valaki nevetett volna régi, lágy nevetéssel.

– Adjon az Isten neki nyugodalmat – mondta csendesen a pandúr.

Ittak, nézték az üres poharak csillogását és az ősz fejek meghajoltak.

– Csak így jársz, Palozsnaky, puska nélkül? – kérdezte később a vendég.

– Így.- Hallom, odavan a pandúrvilág. – Oda a tiétek is. Csöndérek vannak – és keserűen megemelte üres poharát. – Sajnáljátok a bort?

– Sajnálja a fene. Gőzösön ültél-e már, Palozsnaky?- Nem is ülök! – Kiitta a borát és az ablakra nézett. – Szép lány volt az az Ágnes… ma is látom. Hol laktatok?

– A Berekben. Jó kis házat raktunk. Kertünk, egy földünk, meg amit a berek adott. Halat, madarat, tüzelőt – mindent. Vályogbul raktuk, de olyan, mint a szikla. Nem sajnáltam róla a nádat. Nyáron hűvös, télen meleg. Csak, hát most egyedül maradtam. Nagyon egyedül.

– Akár csak én – mondta a molnár.- Akár csak én – mondta a pandúr. S a mécs lángjába nézett a három öregember. Valamelyik sóhajtott, a padláson dobbant a macska – ám az is lehet, hogy valami más volt, ami nem lesz többé, mert gőzös sikolt az erdők alján és nem álmodnak már régi álmokat az emberek. Az is lehet, hogy régi kripta roskadt össze valahol, vagy útszéli kereszt dőlt ki leborulva a földre, ahol azok várták, akik még köszöntek neki.

Felhőztek a pipák s a kékes füst úgy szállt a szobában, mint elhagyott temetők fölött, halottak napján a köd.

A víz hidegen zúgott kint, a kövek őrölték az időt, a garat nyelte a sötétséget és egyszer csak fakulni kezdett az éjszaka.

– Megvirrad lassan – nézett az ablakra a molnár.

– Nekünk már alig… – mondta a vendég.

A pandúr csak legyintett és a kis hadnagyra gondolt, aki nyugalomba irányította. Igaz, kezet is fogott vele, s a keze finom volt, mint a mézeskalács.

– Eh! Töltsetek, aztán menjünk, Mihály.

A tűz már elhamvadt és amikor a molnár elfújta a mécset, egyszerre hideg és szürke lett az egész világ. Hallgatódzó és csoszogóan reménytelen, mint maga az öregség.

A malom előtt megálltak. A molnár nekidőlt az ajtófélfának és nézte őket.

A patak hidegen zúgott, a szél újra feltámadt és hordta a havat a járatlan utakon. A fák suhogtak, a nádgubák a jeges vizet nézték, és a hajnali szél dermesztő keze benyúlt a régi menték alá.

– Na, menjünk – mondta az öreg betyár. A pandúr jól fülére húzta kucsmáját, még egyszer körülnézett a téli tájon, aztán fázósan összehúzta kopott bekecsét.

– Nem vagyok már pandúr, Mihály, és te se vagy a régi. Elmúlt már a mi világunk. Neked házad van – azt mondtad – meleg tűzhely benne… Hát… merre van az a ház, Mihály?…


Reggel lett egyszerre. A szél sziszegve vágtatott a havas mezőkön s a két öregember fáradt nyomát betemette a hó. Mögöttük felállt a nádas, összeborult az erdő és valahol messze, csattogó gép rohant, az új emberek lihegő országútján.

De ezt ők már nem hallották. Új Idők. 1947. január 11.



Tél



Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs ami útjába álljon s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.

Az öreg erdő szélostora zúgó suhogással vág végig az erdőn, didergő fejüket meghajtják a fenyők, éppúgy, mint a száraz kórószálak, amelyekről az utolsó magokat tegnap vitték el az éhes tengelicek.

Zúg a szél az erdőn. Suhog a tölgyesekben és orgonál a fenyvesekben és ízekre szakad, amikor belevágódik a hegyes tűlevelek milliós országába. Hordja a havat. Felszedi a tisztásokról, nekivágja a fák északi oldalának, ahol mohás ágyba kapaszkodnak a hó nyargaló porszemei. Ha megkapaszkodni nem tud, lehull a földre. Nekitámaszkodik a fáknak, vagy viteti magát új utakon, ahol új torlaszok nőnek.

A patakból csak egy keskeny, fekete csík látszik. Ott folyik a víz, csendesen, szótlanul. Néha felcsillannak itt-ott az apró hullámok, mintha tudnák, hogy az őszből jöttek, de a tavaszba mennek. A patak egyik oldalán lóg a keményre tapasztott hó, a másik oldalt kopaszra seperte a szél, amely hideg ujjaival felborzolja a víz tükrét.

A hó alatt ujjnyi jég fojtogatja a patakot. Megkapaszkodik a partokba, szeretne összeérni, de a hó súlya letördeli a szélét s a víz hangtalan örömmel a konok feketeségbe rántja a betolakodókat.

A hó halott birodalmában, a hamvas erdőn rettegve álmodik az élet. Nincs hang, csak a szél jajgatása, nincs mozgás, csak a jeges ágak vergődése. A nap talán sose kel fel többé, hogy nagyfejű szitakötőket vegyen aranyos, meleg sugarára. Talán elfáradt végtelen útjain, vagy elvesztette tarisznyáját, amelyben ott szunnyad a rétek virága, az erdők rügye s a fészkek meleg ágya.

Nincs válasz az éjszakában. Minden bokorra hódombot rak a szél. Vajon miről álmodnak fehér takarójuk alatt a kopasz, didergő cserjék?

Az erdő egyik szögletében nagyobb hódomb. Azon már ablak is van. Az erdőőr háza. Csendes, mint a többi halom az erdőben. Ablaktáblái behúzva, eresze majd a földig ér és nyitott pitvarában szorgalmasan rakja le hideg terhét a szél.

De eljár az idő. Messze keleten a nap mégis nyakába akasztja tarisznyáját, hogy elhozza a fényt, a meleget.

A szél elül. Talán odafagyott a szikrázó, ébredő erdőhöz? Cinkék kopogtatják a jeges ágakat és szánkó csilingel valahol az úton.

Vadlibák húznak magasan a felhők alatt. A patakparton piroslábú vadkacsák tollászkodnak, és a nádasban most ballag hazafelé a róka. Varjak szállnak magasan a völgy felett, messzehangzó károgással.

A kazlak tetején hóból van a kucsma, de a friss vágás sárga szalmaszálai között a nyár álmodik. A kazlak árnyán ott tipegnek a sármányok, verebek, és szedegetik a polyva közé keveredett gyommagokat. Szétrebbennek, amikor egy szán közeledik, amely el is tűnik a derengésben, mint a mulandóság, a tűnő emberi élet…

Némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az Idő.

Gépelt kézirat, 1945. dec. 21.


Tűz mellett



Délután esett, de utána kiderült. A lefelé kerekező nap küllői végigseperték még a szakadozó felhőket, aztán megzendült a szél s az est fekete hullámait végigteregette a völgyeken. De nem lett hideg és később megállt a szél is. Ekkor már erősen pislogott a vacsoracsillag és az őszi bogár szerény, halk kis muzsikája úgy járt a szőlőtőkék között, mintha a boldogságot kereste volna. A boldogság azonban másutt lehetett valahol – mindig másutt – mert szólt a kis bogár végeérhetetlen.

Egy pillanatra, később elhallgatott, de ez csak azt jelentette, hogy megdobbant a föld, mert két ember érkezett a pincehát mellé, amely akkora volt, hogy Jancsi és Juliska talán elfért volna benne, de a boszorkány már nem.

– Na! – mondta az egyik. – Jóskának megint ráültek a nadrágjára. Ácsoroghatunk.

A másik szó nélkül felnyalábolt a fal mellől egy öl venyigét, ledobta a földre, kihúzott az eresz alól egy marék zsuppszalmát és felkattantotta az öngyújtóját.

– Húzz ki egy-két rossz karót, lesz itt tűz mindjárt. Lett is. A szalma füstje alól kinyúlt egy-egy kis lángnyelv, aztán pattogni kezdett a száraz venyige. A pince fehér fala felállt a sötétségben, fekete ablakszemében játszani kezdett a fény és sötét tükrében ott állt a két legény és nézte a tüzet.

– Talán nem is jó ez a tűz… annyira látszik.- Hát aztán?- Idehoz az ördög valakit.- Nemigen. – Most már meg kell a dolgot beszélni alaposan, nem kukoricázni.

– A csősz még kint mászkál… Aztán belenéztek a sötétségbe, mert a bejárat végén mozdult valami.

– Jóska!? – kiáltott halkan az egyik és kezét a szeme elé emelte.

– Én hát – szólt vissza valaki. – Régen vártok?

A kulcs megcsikordult, s a legény visszafordult az ajtóból.

– Jobb is, ha kint maradunk, teli van itt minden krumplival. Hozok bort. Dobjatok tuskót a tűzre, van a ház mögött, és pár üres zsákot a gyöpre…

A gyökértuskók ráültek a lángra és ekkor látszott jobban, hogy közben kivirágzott az őszi ég. A pincéből üvegkoccanás hallatszott és egy-két koppanás a hordón. A venyigeláng már lelohadt és kék lángok bujkáltak a zsarátnok alatt.

Ettek a legények szótlanul. – Add idébb azt az üveget. Aztán mondd, Péter.

– Mit mondjak? A kulcs megvan, az üres hordó megvan, a hozzávaló idő meglesz. Te, Jancsi, kijössz a kocsival, feltesszük a hordót, ketten hordjuk, a harmadik vigyáz… Körtéséknél meg se kottyan, talán észre se veszik egy ideig. A nagy hordójukat fejjük meg, van tán harminc akós…

Hallgattak. A tűz villanásai között mintha egy rémséges nagy hordó ködlött volna.

– Aztán apránként eladjuk. Legalább ezret jelent fejenként.

– Igyatok – kínálta Jóska a bort -, de ezt majd leszámítjuk.

Nevettek. A tűz már lelapult, a ház újra elfeküdt a sötétségbe és parázson a hamu bontogatta pelyhes szárnyát.

– Csak azután egy szót se róla, se józanon, se részegen, mert beteszik utánunk az ajtót.

– Minek ezt még mondani is? Csend lett. A kis bogárkák még egyre sírtak a boldogság után, az égen hullócsillag szántott végig, a zsupp alatt a padláson mintha mocorgott volna valami.

– Tégy a tűzre, Jóska. Jancsi, te mit mondol az anyádnak, mire kell a ló?

– Kitalálok valamit. – Most találj ki – mérgelődött Péter -, mert azt nekünk is tudnunk kell.

– Ne beszélj olyan hangosan, mert akkor aztán igazán rács mögé kerülünk. Olyan nagy csendesség van, hogy száz lépésre is elhallatszik a beszéd.

A parázs lobbant egyet és újra lángolni kezdett az egyik fadarab.

Nézték a kis lángot szótlanul. A tőkék között lepattant egy-egy levél és tántorogva leesett a földre. Bent a házban egy szem krumpli ugrált le a pincelépcsőn.

– Mi az?- Krumpli, mit ijedezel? Valami egér meglökte.-Halljátok, valaki jön.Jóska hamut rúgott a lángra. A sötétség nehezen mozdult. – Tik vagytok?

– Mink hát. Iszik egy kortyot Anti bácsi?

– Tudod, hogy nem iszom. Én már ölöget ittam, meg is bántam, hát most így jó. Na, csak beszélgessetek, én még fordulok egyet, rossz alvó vagyok.

Kedvetlenség maradt az öreg csősz után. – Meghallhatott tán valamit ez a vén börtöntöltelék? – kérdezte Péter. – Utána nézek egy kicsit, hátha itt hallgatódzik valahol…

A másik kettő hallgatott. Jóska megpiszkálta a tüzet, de csak a parázs kezdett kicsit világítani.

– Azt mondják, fullad az öreg Anti. Azt álmodja, hogy börtönben van, aztán fullad. Csupa víz, mire felébred…

– Nem csodálom.- Hát bizony… – Elment az öreg – érkezett vissza Péter – elment. Aztán az jutott eszembe, hogy őt elővehetik, hogy nincs-e benne a pakliban. Még le is ültetik…

– Nem szeretném… – mondta Jancsi. – Szép szó az az ezer, de ezt nem szeretném.

– Én se nagyon – piszkálta a tüzet Jóska. – Igyatok. Ebben van a jó tanács.

Ittak és hallgattak. A fulladós öreg csősz már messze járt, mégis ott volt köztük és mellük nehezen emelkedett, ültek a sötétség cellájában, lélegzetük elakadt és gondolataik nekiütődtek a fekete falnak.

– Igyatok! Péter két kézre fogta a pintesüveget és úgy megszívta, hogy öblös csóknak hallatszott, amikor levette a szájáról.

– Hát ha tudni akarjátok, ott egye a fene, ezért az árért én se akarom.

Jóska sóhajtott egyet, amiről nem lehetett megállapítani, hogy a sóhajok szomorú vagy felszabadult fajtájához tartozott-e, de elég fürgén ment le a pincébe, hangosan verte ki a dugót a hordóból, fütyörészett és felkiáltott:

– A tűzre tegyetek… Felvágott a láng és egymásra nézett a három legény.

– Tegyetek még! A nagy világosságra elhallgatott még a siránkozó kis bogár is. Tanulatlan kis bogár volt – ez igaz -, mert éppen akkor nem kereste a boldogságot, amikor megtalálhatta volna.

Új Ember hetilap, 1952.



Eltűnt



Kurátor Dénes háromszor veszett el életében. Először – elég korán kezdte -, alig volt nyolcéves. Akkor az erdőn veszett el. Fáért mentek a vágásba, és amíg apja megrakta a kocsit – hasogatni is kellett egy-két vastag darabot – elindult, hogy körülnézzen.

Egy darabig hallotta, hogy csattog a fejsze, de aztán el is felejtette, mert tetszett neki az erdő nagyon. Különféle ismeretlen madarak füttyögettek a fákon, nagy, piros gombák lapultak a fű közt és itt-ott vadak csörtettek a sűrűben.

Tovább… Tovább! Húzták a távoli sűrűségek. A patakon átugrott, a mókusokat megkergette, az éretlen vadkörtét megkóstolta és amikor esteledett, azt se tudta, hol van.

Majd csak érte jönnek!De nem jöttek. Az öreg Kurátor kiabált egy darabig, de aztán megunta. Megmérgesedett.

– Hazakódorgott ez a kölyök, de majd ellátom a baját!

– Hol van Dénes? – mordult rá a felesége, amikor hazaért. – Jézus! Csak nem hagyta el tulajdon édes fiát?


És sírt az asszony egész este, miközben válogatott becsületsértéseket vagdosott hites ura fejéhez.

– Megkerül, ne sipákolj.- Jaj, elvitték a cigányok! – Visszahozzák, ne félj, amint kivilágosodik… – de azért újra nyakába akasztotta a tarisznyát – a lovaknak pihenni kell -, és elindult Dénest megkeresni.

Az asszonyt csak reggel felé nyomta el az álom és arra riadt fel, amikor a gyereket apja belódította a szobába, s egyben leoldotta a nadrágszíjat.

Dénes üvöltött.- Jajjaj, édesapám!… – Csősznél aludni… pipálni… anyádat ijesztgetni… majd adok én neked.

És adott is. Dénes aznap állva ette a lángost, mert anyja kenyeret sütött éppen…


Másodszor Dénes Pesten veszett el, a mezőgazdasági kiállításon, ahová apja birkákat vitt fel. A birkák hamar elkeltek, de még maradni kellett estig. Dénes már mindent látott a kiállításon, megunta a hangszóró üvöltését is, a tolongást is, hát azt mondta apjának, hogy adjon egy-két krajcárt, ő körülnéz a városban.

– Délutánra itt légy – mondta az öreg Kurátor -, mert este megyünk haza – és bőven adott pénzt Dénesnek, akinek a birkák felnevelése körül nagy érdemei voltak.

– Ha itt nem, az állomáson találkozunk – mondta hetykén Dénes – és eltűnt a sokadalomban. A borkóstolóban gyorsan felöntött két pohár bort, aztán bátran kisétált a kapun, bele a nagyvilágba.

Mivel azonban gyalog lassan ment a dolog, villamosra ült és ment addig, amíg csak azt nem mondták:

– Végállomás, Rókus-kórház. – Hát ide hozzák be, akiket elnyom a villamos – gondolta -, ronda nagy ház, bár a többi sem kisebb. – És átment a túlsó oldalra, mert irtózott a betegségtől.

Aztán ment egyenest a hosszú utcán. Csizmája kopogott, rövid kabátja két szárnya nyitva, inge, mint a patyolat, és a járókelők mosolyogva néztek rá.

Tizennyolc éves volt Dénes, kék szemét anyjától, fekete haját apjától örökölte.

– Nézd, milyen rendes parasztlegény – hallotta a háta mögött, és ezt nem értette. Mért lenne ő rendes?

Egyszer csak – hatalmas vas ívek alatt – kitárult előtte a Duna. Felette, kéklő magasságban a királyi vár, és Dénes úgy érezte, közel jött hozzá a történelem. Vajon itt lakott Mátyás királyunk?…

Leballagott a víz mellé, leterítette zsebkendőjét és leült a lépcsőre. Fent a parton városi népek jártak, előtte a vízen hajók jöttek-mentek, és ezenközben szépen múlott az idő.

– Mit néz, barátom?Egy rendőr állt mellette. – Csak úgy nézegetek – és felállt -, nem láttam még a Dunát. Eladtuk a birkákat, mondom, egy kicsit körülnézek.

– Hová való?- Antalosra. – Az Somogyban van. Én vasi vagyok, Vas megyei. Hát csak nézegessen.

Dénes újra leült és nem tudta otthagyni a Dunát. Később káprázatos villanyfüzér gyúlt ki a parton és ezidőben indult el az öreg Kurátor vonatja.

– Megpofozom! – dohogott. – Hát én megpofozom! Az anyja odalesz megint… szinte érzem.

Úgy is lett.- Hát Dénes? – Elmaradt. Azt mondta: körülnéz. De nem jött. Majd holnap itt lesz, ne félj. De akkor felpofozom. Fel én!

– Jézusmária! Hátha elgázolta a villamos, vagy beleesett a Dunába, vagy leütötték, kirabolták, elcsábították… Van magának lelke?

– Ne sipákolj! – mondta az öreg Kurátor -, holnap itt lesz. Én mondom!

És Dénes másnap meg is jött. Még mosolygott is a szégyentelen. Anyjának imakönyvet, apjának háromkéses bicskát hozott, így pofonokról szó sem lehetett.

– Ne féltsd te ezt – mondta Kurátor a feleségének, amikor egyedül maradtak -, rossz pénz nem vész el.

És megbékéltek a dolog felett. De nem békélt meg a Szabó Vica, akinek pedig akkora selyemkendőt hozott Dénes, mint egy lepedő.

– Add azoknak, akikkel Pesten mulatoztál! – És se szó, se beszéd, otthagyta Dénest a kiskapuban, mint a Szent Pál az oláhokat.

Dénes nyakas volt, Vica is nyakas volt, így az esküvő csak két év múlva esett meg, mert a kibékülés rendkívül hosszadalmas, alapos és – édes volt.

Harmadszor Dénes a harctéren veszett el s itt aztán tökéletesen. Egy ideig nem jött róla hír, aztán meg, bár ne jött volna.

„Eltűnt” – mondta az írás, és Vicát ágyba kellett fektetni, mert se könnye, se ereje nem volt már egy csepp se.

Másnap ugyan felkelt, de csak azért, hogy anyósát gyámolítsa. Mégis csak ő a fiatalabb… s a két asszony úgy járt-kelt a házban, mint a kísértet.

Vica elővette anyja fekete ruháit, ami az öreg Kurátort felháborította.

– Aki eltűnt, az nem halt meg, csak eltűnt. Azért te az én fiamat ne gyászold, amíg jó dolgod van… Majd előkerül! Nem olyan apróka ország az a muszkaország…

Vica hát elrakta a fekete ruhákat, de azt mindenki érezte, hogy a Kurátor-ház felett beborult az ég. Csak az öreg Kurátor nem hagyta magát.

– Majd egyszer csak itt lesz – mondta keményen -, Dénes olyan elveszős gyerek volt kiskorában is.

Az asszonyok erre nem szóltak. Jól esett nekik az öreg hite, és később már az öregasszony is ura mellé állt, mert Vica a kis Dénes eljövetelével bajlódott.

– Neked most ne legyen más gondod, csak a gyerek – intette anyósa -, felelős vagy érte. Mit szólsz Dénesnek, ha megjön?

Vica hát nagyokat hallgatott és ott sírt, ahol senki se látta. Ezek a sírások azonban nem ártottak a kis Dénesnek, mert egy szép napon elég értelmesen nézett körül ebben a gyatra világban.

Az unoka megérkezése egy időre elterelte a sötét gondolatokat a Kurátor-porta felől, ámbár az öreg az utóbbi időben sokszor elmaradozott a szőlőben.

– Gyógyítja magát – mondta a csősz. – Tüzet rak, odaállítja a pintesüveget, aztán csak nézi a tüzet. Meglestem. Nagyon bánja a fiát…

A hír az öregasszonynak is fülébe jutott és megrendítette.

– Talán kellene Dénesért misét mondatni?

– Azt lehet – nézett rá nyugodtan az öreg -, hogy most már mentül előbb itthon legyen.

– Azt gondolja?- Azt! A mise hát megtörtént és nem lehetett észrevenni, hogy különösebb hatása lett volna, pedig a kis Dénest is elvitték, akinek a templomi szép zászlók nagyon megnyerték tetszését.

Így jött el az ősz. A szőlőben már az érett alma szaga bujkált, a dió kihasadt a burkából, a szúette sajtókról édesen csordogált a must és az öreg Kurátor bent pipált a kis pince szobájában, most már minden este.

– Hát csak nem vesztél el, Dénes? – mondta ezredszer magának, és mélységes szomorúság szállott szívére. Nem bírta már tovább.

Ekkor kint mintha járt volna valaki. Biztos a csősz. Már észrevette, hogy leskelődik utána.

– Gyere be, Péter, ne bujkálj, hallom, hogy itt vagy az ablak alatt – és oda se nézett, amikor kinyílt az ajtó.

– Jó estét! Láttam a világosságot, hát ide gyüttem először.

Az öreg Kurátor szeme elhomályosult. Keze reszketett, amikor letette a pipát és elindult az ajtó felé.

– Dénes, édes fiam, hát lám, meggyüttél…Aztán csak nézték egymást. – Semmi hírt nem adtál magadról, de hát most már nem baj. Hej, te Dénes, te Dénes.

– Először nem lehetett, aztán meg vártam, hogy meggyógyuljak.

– Tudtam én, hogy nem veszel te el! Hát ülj le, fiam. Van itt egy kis szalonna, meg bor is. Egyél!

– Most már tudok egyedül is, ezzel az új kezemmel, merthogy az igazit otthagytam.

Jó későre járt az idő, amikor hazafelé ballagtak. Az elvesztett balkézen már kiszomorkodták magukat, és csak néha szólalt meg az öreg.

– Hát baj, baj, fiam, de hát te mégis csak meggyüttél… Az asszonyokat meg bízd rám. Csak addig maradj kint a pitvarban, amíg szólok.

Az öreg Kurátor elgondolkodva akasztotta a tarisznyát a fogasra. Sóhajtott, leült. Vica a kis Dénest altatta, az öregasszony meg foltozott valamit.

A sóhajtásra az asszonyok ránéztek. – Csak nincs valami baj?

– Baj az mindig van. A postán voltam. Mindenféle híreket hall az ember. Rosszakat…

– Jézus!

– Hogy a szegény Szántó Palinak levágták az egyik lábát… mondtam is, akkor inkább sose lássam a fiamat, pedig szeretem.

– Hát ilyent pedig ne mondjon! – csattant fel az öregasszony.

– Vica, kinek van igaza? Kinek kell egy nyomorék? Vica felállt. Szeme elkerekedett, hangja elcsuklott a feltörő sírástól.

– Akárhogy! Akármilyen nyomorékon, csak még egyszer látnám az én édes, jó uram!

Az öreg felállt, kinyitotta az ajtót. – Akkor hát, gyere be, Dénes fiam.

Új Idők, 1944.
Kifelé a télből



Az Ősz már fogta a Tél kezét, mint egyik számadó a másikét, amikor átadja a jószágot. Az egyik unottan, de óvatosan számolt, a másik frissen és gyanakodva. De itt nem arról volt szó, hogy ennyi a kos, meg annyi anya; hanem arról, hogy: itt az erdő meg itt a nádas, itt a rét, meg itt a mező. Alusznak már. Beteg nincs, éretlen nincs, ami volt, azt eltemettem.

– Na, majd körülnézek – kesernyéskedett öntelten a Tél -, találok még itt seperni valót.

– Az új seprő úgy szokta – bólintott az Ősz, aztán elpihent a végtelen akolban, ahol ködök vetnek ágyat és felhőkből van a takaró.

A Tél pedig felfújta magát, kibontotta szélostorát és úgy vágott végig a tájon, mint amikor a büszke kanász vaktában belevág a kondába. Amelyiket eléri a sudara, hát eléri; mozogjon az a csürhe!

De itt alig mozdult valami. A fák felszisszentek, a nádas árván összeborult, a bokrok a földre bújtak, a vizek megborzongtak, csak a malomajtó csapódott ki, nyekeregve először, s utána tompán visszavágódva.

– No! – mondta az öreg Hanti – no?…

Ezzel meg is mondott mindent. Az ajtót újra beakasztotta – nem jár erre már ilyenkor a kutya se -, felöntötte a garatot, azután arra gondolt, hogy meg kellene ereszteni a vizet.

Az öreg molnár izzadt volt és eszébe jutott, hogy fel kellene venni a foszlott bekecset. Lisztporos szempillája a kis szoba felé verdesett, ahol a bekecs tartózkodott, de aztán indulatosan kilökte az ajtót.

– Talán majd hanyatt esem ettől a kis széltől?!

Keményen felrántotta a zsilipet, s a víz télizöld zuhataga harsogva nekiugrott a nagykeréknek…

– Mozgás, vén naplopó!

A nagykerék panaszos nyekkenéssel megindult, Hanti pedig úgy érezte: izzadt hátán, mellén boszorkányok tapogatódznak köszvényes, borzongató gyík-ujjaikkal. Ez a borzongás aztán benne is maradt. Este már rázta a hideg és bizony hanyatt esett attól a kis széltől. Nézte az ablak sötét száját és hallgatta, hogy zörgeti a Tél a korhadt rámát.

– Velem húztál ujjat, vén lisztkukac? Velem? Majd leeresztenek abba a jó hideg földbe…

Ettől a zörgéstől hideg lett a párna, hideg a derékalj és hideg lett a szíve az öreg molnárnak.

– Rakd meg a tüzet – suttogta.

– ‘Iszen ég…

– Jobban!

Az öregasszony lekuporodott a repedezett cserépkályha meleg arca elé és a tűz égő nevetése most szomorú aranyat szórt a hajára.

Hanti ekkor lerúgta magáról a dunyhát. – Vizet… hideg vizet…

Azután már csak mormogott, csapkodott, didergett, és újra elöntötte a verejték. Szeme néha kinyílt, s ilyenkor: látott. Irtózatos messzeségbe nézett, az Idő időtlen emlékeire; egy porfelhőt látott, egy kocsikereket, egy arcot, amely ismerős volt, ám nem tudta, ki az. Egy szobát látott, tüzet valami nagy víz partján, azután zuhogni kezdett az eső. Jaj, de hideg ez az eső!

– Jól van, mindjárt jól van – hallotta felesége hangját -, egy kicsit hideg a borogatás…

– Hát már lepedőbe raksz?…

Hallotta, hogy megint csattan a kályhaajtó és akkor a múlt sok-sok kályha-ajtajai sorra kinyíltak. Egy búbos kemence valahol az emlékek elején, egy szép fehér cserépkályha az ügyvédnél, akitől vette ezt a malmot. Apró angyalok voltak rajta – ördögök is lehettek volna -, mert az ügyvéd komisz volt, mint a reszelő… Egy kis vaskályha, pirosan tüzelt az oldala… egy nagy vaskályha valami váróteremben, amikor meghozta az asszonyt, és az a kis tégla lent a malomszobában, ahol most sötét van, jaj milyen fullasztó sötét…

– A víz! – ijedt fel még legmélyebb ájulásából is – a víz!

– Eleresztettem – hallotta még, aztán nem hallott semmit, ámbár megnyugtatta, hogy a víz szabadon rohanhat a fekete éjszakában s a zsilipnek nem lesz semmi baja.

A víz jött, egyre jött. Hideg hátán néha nappalt hozott, néha éjszakát; néha havat, néha szelet; összekötötte a távolságokat, a közelit a messzivel, a tegnapot a holnappal, az időt az Idővel, a rosszat a jóval, s mindez annyi volt csak, mint egy elfeledett pillanat.

A malom állt egész télen. A kövekre ráfagyott a lisztpor, az ablakokra a pókháló, az egerek tűnődve szaglásztak a hideg kályha körül, ahol máskor melegedni szoktak és unalmukban megették a papucsokat az ágy alatt, ám nem mozdult semmi, csak a garatok sóhajtottak bizonytalanul nagyokat, ha felkárogtak odakünn a varjak és azt lehetett gondolni, hogy valaki őrölnivalót hoz.

De szánkó nem csendült, lépés nem roppant, és enyhe pipafüst embert nem jelentett, mert nem jött senki.

– Nem baj, János – mondta az öregasszony – ha megtudják, hogy felépültél, a te őrlőid visszajönnek.

Az öreg molnár nem szólt, csak kinézett az ablakon. Vékony nyakát alig tartották az inas erek, szeme boltozatos lett, mint a beszakadt part, s szemöldöke, mint a deres fű a gödör szélén.

Az ablakon besütött a nap, és úgy érezte, ott az ablakmélyedésben most jó meleg lehet. Nem olyan, mint itt az ágyban; ez sötét meleg, nehéz meleg; az ott száraz meleg, száraz, mint a por, mint a liszt.

Az asszony sóhajtott és kiment, ő pedig nézte azt a kis világosságot, amint lassan vándorol a sarokból a pipára, onnét a szitára, aztán a naptárra. Mélyet lélegzett s ekkor megállt valaki az ablak alatt és arcát az üveghez szorította.

– Hogy van, mester uram?

– Látod, Böske… – és legyintett. De azon nem csodálkozott, hogy az ablak be van csukva, párás is, mégis milyen jól látja az öreg cigányasszony arcát és milyen tisztán hallja a hangját.

– Látod… dögrováson.

– Aztán mér’ fekszik?

– Mert beteg vagyok; a doktor is mondta. Nem szabad felkelni…

– Nem jól tudja azt az a doktor. Azér beteg, mer fekszik, de még betegebb is lesz… A cigány az fekhetik, megszokta, de aki olyan sokat dógozott… annak koporsó lehet az ágya.

– Azt gondolod, Böske? Te talán megorvosolnál?

– Hát mér gyüttem? Vagy először gyüttem?… máskor megbánta, ha rám hallgatott?

– Igaz, igaz, hát mondd! De várj csak, Böske, most jut eszembe, hiszen te meghaltál, ott voltam magam is a temetéseden.

– Á!… – mosolygott a cigányasszony – semmi az; egy kicsit beleestem a télbe, de már kijöttem a télből. Szóval, keljen fel a mester úr és három napig se ne igyon, se ne egyen. Ha lefekszik is egyszer-egyszer, csak ruhástól pihengessen.

– Pedig máma is csibét vágott a feleségem.

– Semmit. Három napig semmit. Akkor lehozza a padlásról azt a kis zacskót, amit akkor adtam.

– Megvan, Böske.

– Tudom, hogy megvan, azért mondom. Aztán ha elmúlott a három nap, akkor igyon meg ebből tíz cseppet, leforrázva, amilyen forrón tudja, s amennyit tud.

– Meglesz, Böske.

– Aztán akkor este ehetik egy kis gyönge becsináltat. Másnap már kimehet a napra, egy hét múlva a malomba.

– Megállj Böske, kimegyek veled, mert megfognak a kutyák.

A cigányasszony nevetett, fogai csillogtak és a fehér bugyor vidáman himbálódzott a vállán, a sodrófán.

– Engem már nem fognak meg semmiféle kutyák… – és lassan eltűnt az erdei úton.

Az öreg molnár kicsit elszomorodott, hogy elment az asszony, és gondolatai mély vize felett átrezdült valami, hogy mért nem a temető felé megy. Furcsa. S amint benézett az ablakon, ott látta magát feküdni, mellette felesége a tállal, s őt nézi, hogy felébressze-e?

– Hát csúnyán összeestem, szent igaz – nézegette önmagát.

De ezt nem találta furcsának. Eszébe se jutott, hogy ő itt kint van, az meg ott bent…

Azután mintha összeroskadt volna, lágy zúgást hallott és orrába a húsleves fűszeres párája csapott.

– Olyan mélyen aludtál, már arra gondoltam, hagylak…

– Kiviheted – mondta, és erélyesen felült…

– János! Mit mondott a doktor?…

– … Aztán azt a zacskót hozd le a padlásról. Azt a kis kék zacskót.

– János, én nem bánom.

– Ne is bánd. Az ágyat meg be lehet vetni. Csak úgy ledűlök majd, ha elfáradtam. A széket meg húzd az ablakhoz.

A Tél csak nézte az új számadót. – Nem a bojtárral van nekem dolgom, a gazdádat várom, öcsém.

– Mozogjunk az átadással – villant meg a legényke szeme -, nem szakáll szerint mérik a tudományt. Különben már át is vettem mindent. Látom, jól összepiszkolta kend a világot, hát elmehet.

– Taknyos! – mondta a Tél fölényesen, de nem igen törődött már a dolgokkal. Hajnal volt éppen, amikor hórongyos subájában becsoszogott a végtelenség aklába, ahol már horkolva aludt az Ősz.

– Eridj tovább, Testvér, megette a fene. Pocsétába fürdik már a nap is.


A nap bizony alacsonyan szállt. A vizek megzavarodtak, az erdő megindult, a méhek barna vonalakat húztak a levegőben, szerelmet dobolt a harkály, s a patak langyos locsogással verte magát a nyálkás zsilipdeszkán.

– Engedj már, engedj már…

Az öreg molnár ott áll a hídon és egy cigánylány jön felé az erdő felől. Vállán sodrófa, azon himbálódzik a bugyor és onnan jön, amerre az öreg Böske elment. Az unokája… és mosolyog.

– Á!… semmi az; egy kicsit beleestem a Télbe, de már kijöttem a Télből… – hallja újra és néz a cigánylány után, aki elment már a falu felé.

– Hát semmi; csakugyan semmi – gondolja, és óvatosan felhúzza a zsilipet.

Fehér haján melegszik a nap, az öreg kerék vidáman fordul, a malom dorombolni kezd és őrli az időt, mint ahogy az Idő őrli a malmokat.

S az öreg molnár szemének pókhálós-ablakán kinevet a Tavasz.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



Búzaszentelő



Róma. Krisztus előtt 240. április 25. A légiók még sarkuk alatt tartják a fél világot, s az utak mind ide vezetnek. Tavaszutó van. A búza kihozta fejét, és az örök város felett arany porban száguld a Nap tüzes szekere.

A berkek mélyén áldozati oltárok és áldozati tüzek hirdetik lobogva, hogy az Olimposz istenei élnek még és ők uralkodnak az örök Róma felett.

Uralkodnak, büntetnek és kezükben tartják a halandó világ sorsát. Ember, állat, növény tőlük függ, erősödik vagy pusztul, virágzik vagy hervad, terem vagy meddő marad.

Túl a Pons Milviuson lágyan ring a széljárásban a búzavetés. Zizegve hajladozik, és millió kalászbölcsőben ring a jövő évi élet, a panis, a kenyér.

Most még csak remény, mert a rozsda, az aszály, az üszög és még ezer veszély leskelődhetik az idő méhében, és a bajt csak Robigus isten akadályozhatja meg, akit körmenettel, áldozatokkal és könyörgéssel kell kiengesztelni, hogy ne bántsa, de őrizze meg a kenyeret, a búzamezőket.

A körmenet már elindult a Via Flaminiáról és a Pons Milviuson át Robigus berke felé tart. Száll a por s a tömeg tarkasága megnyúlik, mintha színes bőrű kígyó kúszna az úton.

Lent a berekben pedig lobog az áldozati tűz. A füvön megcsendesedik a járás, a por szürkesége ott marad az úton. A kezekben élénkebb a virág és fehérebbek a tógák a fű zöld tengerében.

Csend. Méhek dongnak, halkan sóhajt a tömeg. Robigus oltárán lobog a láng. A pap: a flamen quirinális tömjént tesz a tűzre és a füvek enyhe illata felett szétomlik a tömjén kesernyés, nehéz ünnepszaga. Aztán bort loccsant a lángok közé. A tűz megtorpan és gőz csap fel a levegőbe.

Ó, Robigus! Az úton túl hajladoznak a vetések és odafigyelnek a búzaerdők.

Aztán kés villan. A pogány Robigusnak nem elég a tömjén s a bor. Vér kell neki. Először egy vörös kutya vonaglik a kés alatt, aztán egy békés birka. Belső részeik ott párolognak az áldozati kövön.

Ragyog a nap és elnyeli a tűz vörös lángjait. Áll a tömeg. Fohászkodik a búzamezőkért, a kenyérért. Robigust talán el is feledték már. Önmagukba néznek és hinni szeretnének.

Róma áll, hallgat, kér és keresi az egy igaz Istent.
Kidrány, 1940. április 25. Aprók még a vetések. A szőlőhegy szakadékaiban szürke még a hónyomott föld, de a tavasz zsendülése felreppentette már a pacsirtát, s a cseresznye virágján orgonálva munkálkodnak a méhek.

Szól a pacsirta, a vetések sűrűjében fürj kiált, a szél enyhén jár és puhán ringatja a búzaszentelő körmenet énekét.

Kicsi még a búza, és a lágy szélben csak reszketni tud, hajladozni alig, de kapaszkodó gyökerében, szárában ott hallgatódzik a jövő évi kenyér, az élet. A test támasza, a lélek földi háza.

A rómaiak szemükre hányták az új keresztényeknek, hogy a ti istenetek hát csak a gyötrődést, az önfeláldozást szereti? Csak a jaj és a szegénység, csak a böjt és a lemondás kell neki? – Ó mennyire nem ismerték a mi Istenünket – mondták a keresztények, és Róma püspökei is megáldották a búzamezőket, de nemcsak Rómáét, hanem az egész világét. Robigus oltára árván állt már akkor, a hit szétszórt lángjai összefonódva az eget verték és a tavaszutó ragyogásában, pompájában az úttalan római lélek megérezte, hogy az új Isten bizony nem a szomorúság, hanem a szeretet, a tiszta örömök, a végtelen búzamezők örök Istene.

A kidrányi körmenet hát Rómából indult el, de ezt a kidrányiak nem tudják. Nem is fontos. A tudás véges, de a hit végtelen. Az emberek nem tudják, miként lesz a csírából növény, s a növényből búzaszem, de hisznek benne.

Pacsirta jár a levegőben, és a litániás ének zsongva száll szét a határban.

… „Hogy a földnek termését megadni és megtartani méltóztassál: Kérünk Téged, hallgass meg minket. “

Az öreg imakönyvek szétnyílnak, és pár szál búzát rejtenek magukba a következő búzaszentelésig.

A nap szétragyog a határban, a cseresznyefák beletartják virágaikat az énekszóba, amely áldást kér a négy világtáj felé fordulva minden népek vetésére.

A föld hallgat, a harangszó úgy száll a tavaszi ragyogásban, mint ígéret, a rügyekben álmodik a gyümölcs, a tőkéken a gerezd és mindenki érzi, hogy vérrel, könnyel, imádsággal régen szentelt ez a határ, s az emberi lélek a visszatérő tavaszban önmagának szenteli meg újra és újra.

Új Idők, 1940. 17. sz.



Akácfa



A nap sugarai hajnali ragyogással vágnak végig az alvó falu felett, az éjszaka még nincs messze – fekete árnyai alig hogy elrohantak nyugat felé – mégis meleg van, s a fényre és melegre kizúdul a kasok népe.

Zsonganak a méhek az akácvirágon, mint a távoli orgonaszó és zsongásukban régi dal szárnyal: „Tele van a város akácfavirággal.” De aztán elhal a nóta, lehullik a virág, s csak maga az akácfa marad meg szerte a magyar faluban, kopár domboldalakon, vízmosások meredek partján és futóhomok sivár, szürke élettelenségében. Hogy megszerette ezt a földet ez a fa, és hogy megszerette a magyar ember is az akácfát. Talán hasonlít is egy kicsit hozzá: szívós, kemény, rugalmas és nagyon-nagyon igénytelen.

Hiszen igaz, hogy Amerikából kaptuk körülbelül négyszázötven éve – de azóta jobban megszerette ezt a földet, mint tulajdon hazáját; gyökeret vert földünkben, szívünkben, és ha magyar fára gondolunk, először talán mindig az akác jut eszünkbe.

Az, hogy: „Tele van a város akácfavirággal” költőszülte szép álom, de a falu bizony tele van; az alvégtől a felvégig, a templomtól a temetőig akác illatozik. Ha eljött az ideje, az akác susog esténként, ő ad árnyékot, rajta búg a gerle és költ a rigó, rajta tanul fára mászni a gyerek és belőle készül az a szomorú fekete alkalmatosság, amelyen a magyar ember kiballag a temetőbe: a „Szentmihály lova”.

Ez azonban csak nagy sokára következik még. Addig ezer formában áll mellénk ez a fa és szemünk naponként ezerszer akad meg rajta, mert a küszöbtől a szekérig, a köcsögszárítótól a gereblyéig mindenütt beleütközünk, s ha a szerelmes lány a nóta szerint:


„Átöleli kapufájátÚgy siratja a gazdáját”
– bizony, a gazda helyett akácfát ölel, amit az meg is érdemel, bár a gazdát – sajnos – sehogy sem helyettesítheti.

Ez a kapufa-ölelgetés azonban valószínű az éjszakai órára esik, míg most hajnal van, szép, piros hajnal. A gazda vállára dobja a kaszát, akácfából készült kaszanyéllel, átlépi az akácfa küszöböt, visszafordul az akácfa kapufa mellől, hogy rendben marad-e a ház és elgondolkozva ballag földjére a verébcsiripeléstől hangos akácfák alatt.

Ragyog a határ. Harmat szikrázik a kukorica sávos levelén, reggel felé fut a hajnali patak, dobog a híd, amelyet akácfalábak tartanak és akácfa korlátok szegnek, hogy az ijedt csikó és bámész borjú bele ne trappoljon a meredek partok közé.

Hát tart ez a híd – gondolja a munkába menő ember, csak úgy mellesleg, mert ha jól tart, nem érdemes rajta gondolkodni – pedig a híd igazán jól tart, mint a nemes szőrme, amely négy-öt szövetet is kiszolgál. Mert a dobogóját megújították már ötször is, de a lábak állnak, mint a vas, a gerendák tartanak, mint a beton, emberek jönnek és múlnak el, nehéz és könnyű évek ballagnak az időtlenségbe, az akácfaoszlopok oda se néznek a víznek és időnek – ami pedig jócskán lefolyt a patakon és a naptárakban – pedig az egyik gerendába beleégette a hídépítő mester:


„Készült 1897-ben”
Ötven év! Országok és birodalmak dőltek össze az elmúlt ötven év alatt, de az akác tart, mert akác és mert nem üvegházban nevelkedett…

Folyik a víz, mossa az öreg oszlopokat és tükrében megfürdeti a felhőket, amelyek a hegy felől jönnek. A „hegy” ugyan csak a domb, de a szőlő terem rajta, azaz bor, így mindenképpen „hegy”!

Kapák villognak a hegyen a tőkék között. A kapák nyele akácfa, s a szőlő támasza és gyámolítója az akácfa karó. Ha a végét megpörkölik, szinte örökös, akárcsak az öreg pince ajtórámája, amelyhez sokszor hozzádőltek már az öregapák is, támogatásra szorulván egyes kiválóan sikerült pincézés során.

De nem baj az! Talán nem is azért dőltek az öreg ajtószárfának, mintha a bor a csizmaszárba ereszkedett volna, hanem a tájat nézték, amely innét felülről sejtelmesen távoli és mindenképpen szép.

Messze, a túlsó hegyen a bánya füstölög felesleges erőlködéssel, és közbül a völgyben zakatol a bányavasút. Az öreg magyar nagy elismeréssel van a bányászokról, mert járt egyszer azokban a sötét, pokol kanyargókban és ugyancsak nézett a „padlás” felé, hogy nem szakad-e le?

– Ne féljen – mondta a bányamester -, akáccal van aládúcolva.

– Akkor jó – bólintott.

És arra is emlékszik, hogy amikor lefelé a kisvasút úgy nekilódult, mintha sose akarna megállni, odaszólt a fékezőnek, hogy ne eressze már olyan vadul ezt az ördögszekeret, a kormos bányász csak nevetett:

– Akáctalpfák vannak alattunk, bátyám, a gyorsvasutat is elbírná…

Delelőn jár már a nap. A gólya akácfák alatt bóklászik, az aratók akácfa hűsén eszik a lebbencslevest, s a bognár a műhely hűsén akácfaküllőket hasít majdan elkészülő szekereknek. S ha végzett a küllőkkel, jön a fejszenyél, kalapácsnyél, kocsirúd, kisafa, lőcs, hámfa, gerendely… és amikor a harangozónak eszébe jut, hogy dél van – ha igaz – akácfa haranglábakon kondul meg a harang, figyelmeztetve az imádságra és a nándorfehérvári csatára, amikor pedig még nem is volt akácfa a magyar tájakon.

Múlik a nap. Az árnyékok kelet felé hajlanak és a szegény ember szegény gyereke akácgallyat szed a házinyúlnak és a szerencsétlen akácgallyat pusztítja, vágja a szegény ember tehene, a kecske. Akác, mindenütt akác!

A reggeli füst akáctüzelőből felhőzik a párás ég felé, akácparázson fűtött kemencében pirul a kenyér, akácrőzsén melegíti korai vacsoráját a kubikos és – igen – akác ostornyelet vág az éretlen suhanc szép, fiatal útmenti fából, amelyet gondos kezek ültettek árnyéknak, útjelzőnek úttalan, havas telekre, haszonnak, de semmi esetre se ostornyélnek.

Szegény akác! Nem hiába susog olyan szomorúan szeles alkonyatkor, és nem hiába szereti úgy a temetők árkát, ahol életunt vándorlegények akasztják fel magukat tulajdon nadrágszíjukra s az akácfára.

Hát szomorú az akác. Küzd a hideggel, küzd a meleggel, küzd földdel és az éggel, de az emberrel, főleg az emberi kapzsisággal és butasággal nem tud küzdeni. (Igaz, ezzel maga az ember se bír).

Az állat lelegeli, a kerék eltiporja, a disznó rajta vakaródzik, a gyerek rajta próbálja ki az új bicskát, és a szerelmesek szívet vésnek fiatal kérgébe, s gyilkolják a fiatal élő fát a szerelem nevében.

És sehol egy kerékvető, sehol védőkorlát. Nyáron legeli a kecske, télen rágja a nyúl, töri a kerék, vágja az ember, s ő csak ad, ad élve és holtan, árnyékot, virágot, illatot, munkát, meleget és hisz, tűr, küzd a végtelenségig, akár a magyar ember, hogy egyszer csak jobb sorsa lesz ezen a világon.

De ezenközben bealkonyodik. A gazda hazaérkezett már, ellátta az állatokat, szénát vetett a lovak saroglyájába, amelynek fogai akácból vannak, rákönyököl a pitvar akáckorlátjára és nézi az esti világot, hallgatja a tűz pattogását, mert akácrőzse ég a lebbencsleves alatt.

Csendes már a falu. Az akácok tűnődve állnak az udvaron és rejtik a fészket, amelyben álmosan szólal meg egy-egy madár.

Akácsövények védik a kertet millió tüskével a tolvajok ellen, akác szarufák tartják a tetőt az ember nyugalma felett és akáccal fogazott létrán megy fel az asszony a padlásra, mert dió kell a rétesbe és holnap vasárnap van.

Igen, a faluban vasárnap van.De nem úgy a legelőkön. A pásztornak nincs ünnepe – ha csak a szívében nem -, mert a jószág enni akar, s a jószág inni akar. Most karámban pihen a gulya, s a karám kerítése akácból van. Akác ég a pásztortűzön, s ez a tűz az egyetlen világosság a rétség meleg éjszakájában.

Lobog a láng, hosszúra nyújtja árnyékát a kútágasnak. Akácból van fény és akácból az árnyék, s ilyenkor úgy látszik, mintha a felkelő hold is megpihenne a kútágas villájában, ami lehetséges is, mert a hold alig nagyobb, mint egy jókora kenyér, a kútágas pedig bírja, mert akácból van.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



Szeressétek az erdőtöket!



Valamikor régen – kemény őszi szelek tépték akkor az erdőt – lehullott a makk, megnyílt a toboly és repült a juhar szárnyas kis magja; az erdei fák megrázták magukat és millió alvó élet hullott a földre, millió magban millió fa, bokor, cserje, hogy újra erdő legyen az erdő, hogy a kis utódok álljanak már az öreg erdőben, ha jön a nagy tél és jön a fejsze.

A magvak azután gurultak ide-oda, szétszóródtak, helyezkedtek, rájuk hullott a kerengő sok levél, a leveleket elringatta az erdő, összenyomta a hó, és amíg a tél hideg orgonája jajgatott a hegyeken, ők aludtak és álmodtak napsugárról, melegről, megpattant burokról, tavaszról, magáról az életről. Már amelyik álmodott.

Az öreg fák azért gondoskodtak annyi utódról, mert bölcsen tudták, hogy azokból kikelni, rügyezni, virágozni, és új magot teremni nagyon kevés fog. Az örök csírát nem csak védőburok, de tápanyag, élelem veszi körül, amikből a csíra él, amíg gyökerei nőnek, s ez az élelem nem csak neki táplálék, hanem az erdő repülő, vánszorgó és négylábú lakóinak is.

A makkot kitúrja a vaddisznó, megkeresi a borz, a szarvas, az őz, az apróbb magvakat felszedik a madarak, a fenyőtobozt sorra nyitogatja a mókus, dézsmálja a mátyás, magtörő pinty, a boróka magját a fenyőrigó – és a tél nagy ínségében fákon és fák alatt, az avaron s az avar alatt terített asztala van az erdei népeknek, akik tudják ezt s a saját életüket mentik az erdei magvak élete árán.

Amikor azután meglágyul a föld, megmelegedik a levegő és a magvak teleszítták magukat nedvességgel, mint tejjel a csecsemő – akkor derül csak ki, hogy alig marad élő mag a földben, s a sok ezerből egy-két csemete töri át az avar takaróját, hogy továbbvigye az öreg fák örökségét.

Ha azonban nagy a fagy, sok az ellenség, vagy az olvadás lesepri a magokat a völgybe, akkor bizony kopasz marad a domboldal, üres a fák alja, ahol megtelepszik a dudva, a gyom, s ha ezen felül levágják az erdőt – mint ahogy bizonyos idő múlva le kell vágni – haszontalan földterület maradna csupán, amelyet megszaggatnak az esők, lehordja a rohanó víz és ha köves a talaj, nem marad más, mint holt szikla, csontváza az elvesztegetett termőtalajnak.

Az erdő azonban olyan pótolhatatlan értéke az embernek, hogy újulását teljesen a természetre bízni már nem lehet. Az ember tehát „kézbe veszi” az erdő sorsát, a magvak életét, a csemeték növekedését és összegyűjti a magvakat, még mielőtt lehull a hó, még mielőtt a fák elszórnák az új erdő bizonytalanságába hulló magvetését.

A csíráknak mindegy, hol alusszák a távoli reménység öntudatlan álmát. Levéltakaró alatt-e, tobozok hónaljában vagy a magpergetők kamráiban, ahol az edény forgatja, tisztítja, szellőzteti, óvja hidegtől, melegtől, nedvességtől, féregtől, rágcsálótól a jövő erdők csíráit.

Ezenközben megveti a magvak ágyát, készül a csemetekert, hogy a nagy költséggel összegyűjtött mag jó helyre kerüljön, és mag vagy csemete települjön azokra a helyekre is, ahol még nem volt vagy ahol a természet megfelelő utánpótlásáról gondoskodni nem tudott.

A mag belekerül a csemetekert omlós földjébe, s az örök csíra, amely eddig szinte a halál mezsgyéjén aludt, észrevétlenül élni kezd. Érzi a meleget, érzékeli a földtakarón átszűrődő fényt és meghasadt burkán át a beszűrődő nedvességet. A csírát körülvevő tápanyag feloldódik, s a kis fa-csecsemő szopni kezd. Még a magból él, mint a tyúk alatt a tojás lüktető embriója a tojásból, de már kinyújtja gyökerét és első levelével hallatlan bágyadtan, de boldogan, az újjászületés reszkető aléltságában körültekint a valóság fényes világában a kis növény. Ha kiáltani tudna, felkiáltana:

– Hohó!, hát ti is itt vagytok? Mert sorjában, szépen – mint iskolában a gyerekek – csupa testvér ágaskodik a nap felé, elgyűrődve egy kicsit a születés harcában, ledobva a föld ősi pelenkáját.

S azok talán bólintanak, hogy: itt hát… – de a viszontlátás öröme csak egy pillanat, aztán újra kezdődik a harc, ami nélkül nincs élet. Harc egymás ellen, és harc mindenki ellen. Harc a fényért, levegőért, táplálékért. A természetben nincs irgalom, s a természet nem ad otthont a nyomorékoknak. Egymással egyelőre nincs is baj – az erdész éppen annyi helyet adott földben, levegőben, amennyi kell, hogy egymást el ne nyomják -, de a veszedelem ott van a földben, és ott van a levegőben is. Egyik-másik növényke egyszer csak sápadni, azaz száradni kezd – ezeknek gyökerét elrágja a csimasz vagy más földi féreg, és a lekonyult növénykéket azonnal észreveszi a varjak árgus szeme.

– Itt ennivaló van a földben, kár lenne bent hagyni, kár, kááár…

És jönnek a komák, sógorok, szomszédok. És ha már megnézik a betegek alját, megnézik az egészségesekét is. Kivágják a parányi kis csemetét, s addig szórakoznak, amíg közibük nem durrant az erdész. Egyik-másik túlbuzgó kertész otthagyja a fogát, de ez már nem támasztja fel a holt csemetéket.

Sebaj! A megmaradtaknak még több hely s élelem maradt. Nőnek is szépen, de velük együtt szépen nő a gaz is. Azaz csak nőne, de kellő pillanatban megjelenik a hosszúszárú nevelő, a Kapa. Idevág – odavág, a növénykék megint fellélegeznek s utána még jobban iparkodnak, mert az a parancs. Nőni! Ha azután kinőttek már a helyükből és egymás nyakára kezdenek terebélyesedni, megmozdul alattuk a föld és szétültetik őket, hogy még jobban megerősödjenek.

Közben múlik az idő. Újra leesik a hó és újra rájuk nevet a tavasz. A nevelőapa, az erdész elgondolkodva jár köztük – mögötte a csemetekert gondozója, mint tanfelügyelő mögött a tanító -, és azt mondja:

– Kétezer akácsuháng Kecskemétre, ezer fenyőcsemete Veszprémbe.

– Igenis – mondja a tanító.

A csemeték nem mondanak semmit, mert megint megindul alattuk a föld. Elsötétül a nap, ájuldoznak, vonat zakatol, szekér zörög velük – pár darab el is pusztul eközben -, míg sokára megint talpra állnak, élni kezdenek idegen földben, idegen világban. Itt már nincs tanítás, nincs kapa, nincs állandó őrző szem; a vak is látja: – ez már nagykorúság. A gyökerek erősek, a föld, a nap, a levegő itt is jó már, és a csemetéknek nincs más vágyuk, csak az örök parancs teljesítése: nőni, erősnek lenni, magvakat teremni és megújulni. Hogy ők öregkorukban mennyi gyönyörűséget és hasznot nyújtanak az embernek, erre nem is gondolnak. De hát erre nem mindig kerül sor, mert…

Mert nyúl is van a világon – hála Isten mennyi sok. Mert marha is van a világon – hála Isten sok -, és lelkiismeretlen pásztor, aki nem gondol arra, hogy a saját erdejét legelteti és saját tüzelőjét teszi tönkre.

Mert kecske is van a világon – az a jó Isten akárhova tegye, csak erdőbe ne -, s ez után a mekegő istennyila után nem nő sem fű, sem fa.

Mert kiránduló gyerek is van a világon, akinek bot kell – és vidám kocsislegény, akinek ostornyél a szíve vágya.

Mert szalonnát csordítani jó – ezt senki se tagadja -, de a tüzet elojtani még jobb lenne, mert a hamu alá odafúj a szél, a száraz fű lángra lobban és a kétforintos szalonna tüzénél ellobban kétszázezer forint, a dolgozók véres, verejtékes kétszázezer forintja…

És a keserves munkával, fáradozással telepített futóhomokból vagy kopasz domboldalból egy-két megmaradt csemete integet keservesen és kétségbeesve, mintha azt mondaná:

– Emberek! Miért pusztítotok? Nem kérünk tőletek semmit, csak adunk, csak adunk! Árnyékot, meleget, pihenést, szórakozást, munkát és pénzt, gyümölcsöt és orvosságot, virágot és szépséget, mindent, mindent, egész magunkat, ha eljön az ideje – de idő előtt miért kell elpusztulnunk?

Integetnek szomorúan a lerágott, levágott, megperzselt csemeték, és kérésüket, panaszukat szétkiáltja most az egész országnak ez az írás.

Hallgassátok meg és szeressétek a fát, az erdőtöket, emberek.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



Vadlibák



A fülke lassan kivilágosodott s a vonatkattogás őszi tájak ködös avar színét vonta el az ablak előtt. A kukorica mindenütt le van törve, csak a szár hajlong még sok helyen a hajnali szélben, vagy áll kupacokban, mintha sorjába rakott csőszkunyhók néznének a fekete vonat után.

Most kel a nap. A derengésből kinőnek távoli jegenyék és messze dombok, s a völgyek hideg párája fényleni kezd.

Valamennyien az ablak felé fordulunk s azt hiszem, valamennyien elmúlt hajnalokra gondolunk, ködre, dérre, harmatra. Az éjszaka álmossága már a földön kúszik, bár az ablaknál ülő idősebb hölgy hatalmas, egészségeset ásít.

– Reggel van – mondja. De ezt úgy is tudtuk. Néhol megállunk, néhol csak elrohanunk apró őrházak mellett, ahol ragyáskérgű körtefák piros levele súrolja az ablakokat.

Később ragyogni kezd távoli kékezüst tükrével a Balaton. Nem vesszük le szemünk róla. A tiszta, messze ragyogás hűvösséget szinte érezzük.

– Balaton – sóhajt a néni és világosan érzem, hogy a füredi Anna-bálra gondol, a platánokra, amelyek azóta sokszor lehullatták sárga levelük…

– A Balaton – mondja újra és látszik, hogy beszélgetést szeretne kezdeni, de mi is a magunk Anna-báljára gondolunk, és csak bólintunk. Előttünk is megjelennek elmúlt nyarak és másé lett lányok; vitorlák, amelyek eltűntek valamelyik holdas estén, hajók, amelyek elvittek valakit, és nóták, amelyek újak voltak és megöregedtek azóta.

Kattog a vonat és ritmusában nyár van. Cigány és bor. Mámor és szerelem. És búcsúzás. Hallgattunk.

Ekkor valami zúgni kezd és a vonat felett alacsonyan, mint egy merev ragadozó, átzúg egy repülőgép. Szárnya csillog, motorja dörög, és a távolság, a víz, a kékség az emlékek puha vonalát szétvágja, és gondolataink közt szinte seb marad utána.

– Repülőgép – mondja a néni és bólint utána. – Repülőgép…

Csend van. Magunk elé nézünk és régi utak jutnak eszünkbe, ekhós szekerek, ponyvás kocsik, váltott lovak, nagy távolságok és nagy örömök. És nem nézünk többé ki az ablakon.

Mit nézzünk? Repülőgép, hát repülőgép. Különben is eltűnt már. Megnyergelte a felhőket, meglovagolta a magasságokat és elment. Jól van. Itt zötyögünk ebben az öreg vonatban, amelynek fülkéiben a régi ország utazott valamikor és akkor jön ez a masina, elbőg felettünk és szétrúgja álmainkat. Menjen!

Behunytuk szemünket, mintha másra akarnánk gondolni, amikor megint megszólalt a néni.

– Vadlibák! – és mosolygott.

És ekkor lassítani kezdett a vonat. Az egyik fiatalember felállt.

– Ha szabad, kinyitnám az ablakot.

– Nyissa, fiam!

Az ablakon bezúdult a reggel hűvössége, a Balaton ragyogása és a nagy víz felett szálló ezernyi vadliba gágogása.

A vonat lassan elindult; a jelzőharang kongásában szabadságos régi vidámság volt, a libák távoli tereferéje mintha nagyon messziről jött volna, a Badacsony kékje olyan lett, mint a bársony, a vonat öreg kőszénfüstje rátelepedett a nádasokra és a messze magyar tájra a kék ég úgy borult, mint maga a Béke.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



Examen



A teremben nyári szomorúság úszott. A falakon utolsót sóhajtottak a nyárfagally és pünkösdi rózsák haldokló füzérei s egy fehér lepke verte magát az ablakon.

– Ki kellene ereszteni – gondolta Laczkovics, a tanító, de nem mozdult, mert az üres terem ásító tétlensége szelíden lenyűgözte.

Egy légy is siránkozott valahol a pók hálójában, mintha a búcsúzó élet kis hegedűje szólna, mind halkabban, mind halkabban, de a tanító erre se mozdult. Lágyan dobolt hát a fehér pille az ablakon és sírt a kis légy, de a padok üresek voltak, a térkép ernyedten lógott s a virágok édes, szomorú illata talán elsírta volna magát, ha most megmozdul valaki.

Nem mozdult tehát a tanító, de a szíve nehéz volt, mert tenni kellett volna valamit. Kiereszteni a lepkét, megszabadítani a legyet, szeretni a szemeket, amelyek a padokból mintha most is ránéznének és mégis elmenni innét Valakivel, aki mindezektől távol van, de a szívében nagyon is közel.

Ránézett a harmóniumra s arra gondolt, hogy jó lenne, ha most megszólalna, és a lágy, mély sípok betöltenék a teret, amely szívében sokkal nagyobb volt, mint az egész terem, nagyobb, mint a kitört nyakú földgömb a szekrény tetején.

És – csodálatos – a sípok megszólaltak, de a gyermekhangok első szárnyalásával, a fény és az élet első megkiáltásával, mint amikor a madárfiókák először veszik szárnyaik alá a rétet, az erdőt s a végtelen mezőket.

De elhallgatott a dal, mert suttogás kelt a levegőben: – Nem élet ez magának édes, jöjjön velünk, már beszéltem az igazgatóval…

Tegnap mondták ezt? Tegnapelőtt? Erre már alig emlékezett. Előadás után volt; a korcsmaszoba üres, a színészek fáradtak, szürkék, amikor a tanító odaintette a cigányt. Pár napja ismerték már, de eddig nem jutott eszébe a dal, amit most öntudatlan felfakasztott benne a szerelem.

A fáradt, elfásult trupp dermedten nézett össze. Még a szokásos lelkendezés is elmaradt.

– Istenem – mondta valamelyik -, Istenem, hát mit keresel te ebben a pocsék faluban?

Aztán egyedül maradtak azzal a lánnyal, aki még hercegnő volt félórája, de most könnyes volt a szeme, mint egy aratólányé, hiszen a lányszívek nagyon-nagyon egyformák.

– Ugye eljön velünk, édes?

A fehér lepke még egyre veri magát az ablakon, de a légy már elhallgatott. Az ablak előtt száll a nyár ragyogása, aztán ősz lesz s a tipegő kis lábak újra elindulnak a folyosón…

– Olyan szerződést kaphat, amilyent akar, azután…

Ezt már az utcán mondta a „hercegnő”, ahol mámorosan ténferegtek, ámbár nem ittak semmit, de mintha leszálltak volna a csillagok s egyedül lennének a faluban és egyedül az egész világon.

Tegnap volt ez? Tegnapelőtt? Elmenni?

Tenyerébe hajtotta fejét és nem emlékszik már, mit is válaszolt, ámbár mit is válaszolhatott volna?

– Elmegyek… holnap már megtartjuk az évzáró ünnepélyt, aztán megmondom, hogy elmegyek.

Erre a gondolatra mintha megmozdultak volna a padok, egyszerre nagyon fekete lett a tábla s egy virágszirom az ünnepi füzérből lekerengett a földre.

Laczkovics sóhajtott, fáradtan megmozdult, odaballagott az ablakhoz és kieresztette a lepkét.

– Zörgessetek! – gondolta – zörgessetek, és minden ajtó megnyittatik…

A lepke hintázva tűnt el a magasságban. Laczkovics nézett utána, amíg látta, azután átkopogtak léptei a termen és csendesen behúzódott utána az ajtó.

És másnap újra megszólalt a harmónium és felzendült a búcsúzó dal. A szülők és meghívottak között ott ültek a színészek is, vándorló életük ragyogó szegénységében, kissé meghatva, kívánva az otthont és az állandóságot, amit úgysem bírnának el. Ott ült az a lány és nézte a tanító fáradt arcát, lázas szemét s a gyerekeket, akik tanítójukra néztek és csak neki énekeltek. És érezte a szálakat, amelyek fájdalmasan feszülnek, és ha elhallgat a dal – elszakadnak, mert ő szereti ezt az embert s elviszi innét. Aztán csak nézett maga elé, amíg csend nem lett és nem mozdult, amíg mindenki el nem ment.

A teremben elsüllyedt az idő, s a tanító maga felé fordította a lány könnyes arcát.

– Ne sírjon.

– Nem sírok – lehelte -, nem akarok sírni, de a gyerekeket nem lehet itt hagyni. Inkább… ha maga is úgy akarja, inkább… én maradok.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



A becsületes ember



Pongrácz áthajolt a szép, szőke asszony válla felett, nézte a játékot, amely így hajnaltájon fojtottan izgalmas lett és feszesre húzta az idegeket.

A kártya halk koppanásokkal keverődött, a levegőben parfüm és cigarettafüst szállongott. Pongrácz hanyag előkelőséggel támaszkodott a szék támlájára és részesének érezte magát ennek az előkelő világnak, amely itt zsongott a kártyaklub különtermében.

A szép asszonyt is most ismerte meg, de mintha már régen ismerné. Kedves, pajtásos, közvetlen…

– Mit szól hozzá Pongrácz?… Nézze Pongrácz! – és megmutatta a lapokat.

Pongrácz odahajolt, kicsit bizalmasan, kicsit bódultan a szőke haj asszonyos illatától.

– Kolosszal! Mindent feltenni erre a lapra, Asszonyom, mindent! Sajnos, nagyapám kétezer holdja már a drága múlté, de ha meglenne, nem gondolkodnék…

– A maga felelősségére?… – és a nagy, kék szemek megsimogatták Pongráczot ígéretes melegséggel.

– Természetesen!…

Az asszony tartotta a bankot. Ez volt azon az estén a legnagyobb tét. Közel ezer pengő. Fülledt csend lett.

– Üljön mellém. Segítsen! És fogja meg maga is a lapokat. Szerencsét hoz. A maga pénzéről is szó van. Hiszen ez már mutyiban megy…

Pongrácz kicsit megszédült. Ő nem így gondolta a felelősséget. De most már mindegy. Leült. Összehajoltak. Arcuk szinte összeért és Pongrácz megérintette a kártyát:

– Nekem ugyan nincs szerencsém a kártyában…

– És „egyebütt?”…

– Azt még nem tudom…Pongrácznak igaza volt. Veszítettek! – Elég volt mára – állt fel az asszony. – Felét maga fizeti, és most megiszunk egy pohár pezsgőt.

Pongrácz fizetett. Sokat. Talán kéthavi fizetését. Valami bódulatban, szinte sietve, mert nem akarta az asszonyt várakoztatni. Csak valahol lelke mélyén dörömbölt egy hang:

– Ember! Ez a pénz nem a tied! Mit csinálsz? Holnap el kell számolnod a kétezer pengőről… Az állásod!… A becsületed…

Pongrácz azonban már megfordult és elindult a másik szoba felé, hol buja félhomály volt, valami távoli halk zene és a szőke asszony édes kontúrja az egyik fotőjben…

– Holnap? – dünnyögött – Holnap… Eh, messze van még!

Pedig akkor már megmozdultak odakünt az utcák és a hajnal szürkén, álmosan végigballagott a városon.

A pezsgő édes volt, az asszony bódító, mint a nyár. Először a kezük ért össze, aztán az arcuk, aztán a szájuk… És a holnap – úgy érezte Pongrácz – végtelen messze van. Talán el sem jöhet…

Amikor lebotorkáltak a lépcsőn, már fényes reggel volt. Még egy csók a homályos lépcsőházban.

– El ne késsen – suttogott az asszony – délután hatkor. Várom… – és visszanézett még, álmosan, kedvesen, vágyakozón.

Pongrácz egyedül maradt. Úgy érezte, az éjszaka hangulata foszlányonként szakad le róla és a villamosok a való életet hozták át a Dunán, amely fölött hűvös, józan szelek jártak.

– Ötszáz pengő! – sóhajtott – El is veszíthettem a villamoson… el is lophatták… visszafizetem részletekben… de ezt úgysem hiszik el. Györky is ott volt a klubban. Györky kolléga… Látta, amikor fizettem…

És lenézett a vízbe, amely lágyan karolta át a híd pilléreit.

– Brr… Ilyenkor vízbe ugrani!… Megőrültél?… Úgy is kifognának! Rókus! – A szürke Rókusra gondolt, amely úgy jelent meg előtte, mint egy nagy kas, amelyben a szenvedés darazsai zümmögnek.

– De így élni? Azt sem lehet! Állástalanul… kivetve mindenünnét, rongyosan, szegényen, megbélyegzetten…

Egy autó dudált rá keményen. Félreugrott. – Miért? – susogta. – Hadd gázolt volna el. És vége lenne. Nem kellene gyötörnöm magam.

Eszébe jutott hivatali szobája. Ilyenkor még nincs bent senki. Csend van. Oda megy. Leszámol magával és pont. Íróasztala fiókjában revolvere… Levelet nem ír. Kinek? Nincs senkije és eszébe jutott a szőke asszony… Messze, elérhetetlenül, édes-vágyakozón. Ezen elszomorodott. Szeme megnedvesedett. Nagyon sajnálta magát.

– Délután hatkor?… Messze, messze leszek én már…

Hivatalában csend fogadta. A bankok száraz, álomtalan levegője. Leült, kihúzta fiókját, amelyben pedáns rend volt. Jólesett ezt látni. – Kár értem… tulajdonképpen. Rendes ember – voltam. És mégis!

Megfogta a revolvert, úgy érezte nehéz, hideg vasat markolt meg, amely szinte nem érdemli meg, hogy durván halált ordíthasson a fülébe.

De ekkor a vas, mintha ellökte volna a kezét, a szomszéd szobában köhögött valaki.

– Álmodom? – kérdezte magában. – Hiszen ilyenkor még nincs itt senki… De azért betolta a fiókot – szinte jólesett ez a kis időnyereség -, és lábujjhegyen elindult a másik szoba felé, amely felett ott lapult a tábla: Pénztár. Alatta: Szoboszlay János, főpénztáros. Valamikor azt hitte, hogy az ő neve kerül majd oda, az öreg Szoboszlayé után…

Igen. Szoboszlay János. Akinek tartozik a kétezer pengővel elszámolni. Nyugtát adott róla.

Az ajtó előtt megállt. – Mit akarok vele? Megmondjam neki, hogy nincs meg a pénz?… Hogy elkártyáztam? Elvesztettem? Ellopták?…

De azért keze kinyúlt és lenyomta a kilincset. Az öreg Szoboszlay nem fordult meg párnás székében. – Talán tudja is már?… Györkytől… és most szóba se áll velem…

Megállt. Érezte a vért arcába rohanni. Most már nem lehet csak úgy kimenni. Valamit mondani kell. Aztán úgyis ott van a megoldás a – pisztoly.

– Kérem, Főpénztárnok úr…

Mintha valami idegen ember szólt volna. A tompa szavak lehulltak a földre.

– Kérem… én jól tudom a… a kötelességem. – És előre lépett, mert rettegett saját hangjától, amely úgy döngött körülötte, mint a temetőbogár.

Az öreg Szoboszlay nem válaszolt. Keze sem mozdult és a fél arca amelyet most meglátott, furcsa, groteszk volt, mintha mosolygott volna.

– Talán elaludt – gondolta Pongrácz, s előrehajolt kissé, hogy az öregúr arcába lásson.

Tam… tamtam… tam… , mind gyorsabban, gyorsabban. – Hol dobognak? – kérdezte magától sápadtan, pedig tudta, hogy a szíve ver és most már tudta azt is, hogy Szoboszlay – halott! Régen vesződött már a szívével.

Az íróasztal fiókjában bent lógtak a kulcsok. A kasszáé is… Az öregúr előtt nyugták, váltók… és egyedül vannak…

– Nem! Nem vagyok halottrabló! – és elindult gyors léptekkel kifelé. Talán egy pohár víz is segítene. Mentőknek kell telefonálni. Talán csak rosszullét. Igen. Biztosan csak rosszullét. Ha odanyúlna a kulcshoz, az öreg esetleg kinyitná apró, szürke szemét… De akkor miért ez a sietség? Meg kell előbb nézni, hogy valóban halott-e?

Megfogta a karosszéken heverő kezet és az kicsúszott a markából, mintha undorodott volna az élő érintésétől.

– Igen. Itt nincs segítség… – mormolta és nem nézett a halottra. Keze azonban előrenyúlt és az asztalon széthullt okmányok közül kiemelte a kétezer pengős nyugtát. – Pfuj! – mondta magának, amikor zsebre gyűrte – most már nyugodtan főbe lőhetem magam!

Halkan betette az ajtót. – Igen! Főbe! – és becsukta íróasztalát amelyben revolvere volt.

Leosont a lépcsőn. – Milyen szerencse, hogy nem találkozom senkivel – mormolta -, Isten tudja, mit gondolhatnának. Rosszak az emberek…

Elsétált a Dunáig. Aztán gondolt egyet és bement a borbélyhoz, amely most nyitott. Amikor kijött, mintha jobban sütött volna a nap és megenyhült már a szél is, amely a Duna felett Csepel felé sietett és a vízbe sodorta a nyugtának egészen apró darabjait.

A bank lépcsőjén lassan, fáradtan ballagott fel. Bent nagy felfordulás.

– Hallottad? Az öreg Szoboszlay… Wagner találta meg. Már halott volt. Most rovancsolnak. A direktorok is itt vannak.

Pongrácz megtántorodott. – Lehetetlen! Szörnyűség! – Megtörölte szemeit. – Nagyon, nagyon sajnálom. Igazi kedves úr volt…

A párnás ajtók mögött a direktorok tanácskoztak. Rózsa igazgató vitte a szót:

– Szentül hiszem, hogy még a kétezer pengő is előkerül. Legnagyobb rend volt mindenütt és szegény Szoboszlay a legkorrektebb ember volt, akit valaha ismertem. Fontosabb kérdés most az utód kérdése. Pongráczot fiatalnak tartom…

Ekkor belépett Pongrácz, őszinte fájdalommal az arcán. Magas, elegáns alakja kissé meghajolt.

– Bocsánatot kérek, hogy így, bejelentés nélkül… de sürgős és fontos jelentenivalóm van. Úgy tudom, pénztárvizsgálat volt. A kedves megboldogult rám bízott tegnap ötszáz pengőt. Nyugtát sem vett tőlem… Ez az összeg bizonyára hiányzik. Méltóztassanak átvenni. Nem szeretném, ha egy pillanatig is árnyék maradna emlékén – és letette az asztalra az ötszáz pengőt.

– Köszönöm, Pongrácz úr – mondta Rózsa direktor kedvesen -, ha szükség lesz, kérni fogjuk…

Pongrácz ismét meghajolt. Amikor becsukódott mögötte az ajtó a direktorok összenéztek:

– Ez is ritka ember. Arcára van írva, hogy bánja elődjét. Mert hiszen számíthatott rá, hogy ő következik…

– És nem is olyan fiatal – mondta valaki. – Nekem nem lenne kifogásom ellene. Kellemes modorú úriember.

A többiek is összebólintottak: – Úgy van! És ami fő: talpig becsületes!!


Pongrácz – a főpénztáros úr – sietett a találkára. Kezében diszkrét csomag a legszebb rózsákkal, amelyeket Pesten valaha eladtak. És morfondírozott:

– Hát nem bolond az ember? Bolond! Ott voltak a kasszakulcsok!… Nem vették észre az ezerötszázat, tízszer annyit sem vettek volna észre!… Csak a kezem kellett volna kinyújtani, de hát ilyen az ember!!

Bután becsületes! Gépelt kézirat, 1946


Találkozás


A belvárosi templom mellett mentem éppen, amikor találkoztam régi szeretőmmel. A Dunán uszályok mentek felfelé, a templomtorony körül galambok szálltak és keményen rám dudált egy autó, mert – mi tagadás – elbámészkodtam egy kicsit.

– Szervusz – mondtam elfogódottan.

Régen nem láttam már és meglepett, hogy milyen jó színben van, szebb lett, mint valaha.

Kedvesen, de kicsit fölényesen nézett rám. – Szervusz.

És csak álltunk. Finomabban volt sminkelve, mint az „én időmben”, és jobban is öltözködött.

– Bocsáss meg – dadogtam – Andrással vagy még?

– Természetesen. Nem változtatom minden nap embereimet. András igazgató lett egy kőedény gyárban.

– Látom.

– Azért én nem feledtelek el téged sem. Mégis csak te voltál az első… Emlékszel?

Emlékeztem. Érintetlen szépségében kívánatos volt, mint a hamvas gyümölcs és hetekig kerülgettem, amíg megismerkedtünk. Szenvedélyem akkor már közel volt az őrültséghez. Nem volt nappalom és nem volt éjszakám. Fényképével aludtam el és gyűjtöttem a pénzt, mert – ezt nem hallgathatom el – nagyon anyagias volt, de még anyagiassága sem tudott kiábrándítani.

Végre együtt volt a pénz és egy szép őszi napon egymásé lettünk. A hatóságok áldásukat adták rám és mi rohantunk ki a városból, hogy szabadok legyünk és háborítatlanok az emberektől.

Nagyon szerettem szép kedvesemet, de a beteljesülés megnyugtató nagy érzésére hiába vágytam. Nem ő lett az enyém, hanem én az övé.

Mindig kellett neki valami és én kiszolgáltam, mint a rabszolga. Néha pihenni szerettem volna, de nem engedett. Menjünk, menjünk!

És mentünk. Egyszer aztán meguntam ezt az örökös költekezést és rohanást, és szemet hunytam, amikor András kacérkodni kezdett vele. Kicsit hitványnak éreztem magam, de Andrásnak több pénze volt, gondoltam, nála jobb dolga lesz.

– Vidd el – mondtam Andrásnak, és erősen igyekeztem szomorúnak látszani.

És most találkoztunk.Azóta először. Nem öregedett egy napot se. Megemeltem a kalapom, mert András tűnt fel a sarkon, és furcsát gondolhatna.

– Isten veled – mondtam -, azért gondolj majd néha-néha rám.

Amikor visszanéztem, András akkor húzta fel kesztyűjét. Szeretettel megsimogatta a hűtőt, aztán robogott autómmal, drága régi szeretőmmel. Sűrű füst csapott ki utánuk, és eltűntek a ködbe – én pedig úgy éreztem magam, mint aki maga akarta, hogy megcsalják, és a hűtlenséget most nincs kitől számon kérni.

Dátum nélküli gépelt kéziratból



A házmester



Van egy barátom, akinek házmestere van, és – mi tagadás – henceg is vele. Nem a baráttal, a – házmesterrel.

Mert ilyen barátja akárkinek lehet, de ilyen barátja, akinek ilyen házmestere van – ritkaság.

A házmester vidéki ember. Nemzetisége magyarul: tót, tótul: szlovák. Ő azt mondja, hogy magyar és ezt el is kell fogadni, mert egyrészt megsértődik, ha mást gondol az ember, másrészt aki magyarnak érzi magát, az magyar is, feltételezve, hogy érzéseivel tisztában van.

Egyszóval jött a házmester, aki nyitrai és nem beszél jól magyarul. És jött a házmesterné, aki csíkszentdomonkosi és olyan székely, mint a pinty, már amennyiben a székelyek a pinty-mivoltot nem tartják lealacsonyítónak.

Jöttek és beköltöztek a kétszobás, fürdőszobás, összkomfortos, fűtéses-világításos kis lakásba, ahol ők laknak először. (Bútorozva!)

A lakás fehér, tiszta, világos, csempés, köztisztviselői álom. (A fürdőkád süllyesztett.)

A házmesterek beköltöznek.Fiatal házasok. Persze nincs ez, nincs az. Például hiányzik a fürdőszobából a kagyló felett a polc, ahová az Odolt, a fogkefét, fésűt, stb. teszik.

Barátom azt akarja, hogy házmestere otthon érezze magát.

Másnap megvan a polc, annál is inkább, mert a házmesterné – akinek a takarításnál segíteni kell – elmondta barátom feleségének, hogy az ura éjjel felébredt, átnyúlt hozzá és azt mondta:

– Ilonka, én olyan boldog vagyok, hogy idehozott bennünket az Isten. Tiszta, szép lakás és megvan mindenünk…

Barátom ezt azonnal elmondta nekem.- Látod, ezt megírhatnád.- Mit? – Ezt! Hát nem érzed, hogy mennyi tiszta emberi jóság és megelégedés van ebben?

Nem írtam meg – pedig kínzó témahiány üldözött abban az időben -, mert úgy éreztem, valami még hiányzik, úgy éreztem magam, mint a színdarabíró, akinek másfél felvonás után nincs gondolata.

Nemsokára barátom beszámolt a fejleményekről.A házmester ugyanis tükröt kért. – Tetszik tudni, ott áll az ember a mosdókagylónál és kis kézitükörből kell borotválkozni. A fürdőszobához mégiscsak hozzátartozik a tükör…

Barátom tükröt vett. Metszettet, nagyot. Ha neki van, legyen másnak is!

A kívánságok azonban nem álltak meg a tükörnél. Hol ez kellett, hol az. Lábtörlő, függöny, stb.

Barátom állta a sarat, de már nem akarta megíratni velem az ő házmestere különlegesen finom lelkivilágát. Elmondta a dolgokat, de írásra nem ösztönzött.

És egy kis időre csend lett. A házmestert nem láttuk, a házmesterné azonban felszolgált párszor és ilyenkor igaz örömmel éreztük, hogy székely mivoltában – nem felszolgál, de velünk van.

Az ura pedig – boldogan hittük – nem tagadja meg nyitrai születését, de asszonya megbecsülésében azt látja, amit józan szemmel látni kellett volna.

És tévedtünk!Pár hónap múlva barátom panaszkodni kezdett. – Az asszonnyal nincs baj, de a férj…

– Na?

– Nincs más dolga, csak a garázs. És a garázs mérhetetlenül piszkos.

– A házmester, aki olyan boldog volt? Ha jól emlékszem, átnyúlt a feleségéhez… meg is akartad íratni velem…

– Csak úgy mondtam, úgy örül az ember, ha jót akart tenni és ez megértést vált ki. Én úgy szeretek adni…

– Hát adj még!Barátom rámförmedt… – Hát hülye azért nem vagyok! Tegnap külföldi vendégeim voltak. Én fuvaroztam haza az egyik házaspárt. Hosszas dudálásra az asszony nyit kaput, holott a férj is itthon volt. Elsötétítés lévén, be kellett állni a garázsba. A garázs ragadt a kosztól. Ahogy reggel hagytam. Olaj és rongy szerteszét. Dühös lettem és megmondtam a véleményem az urára, akinek én minden emberi kívánságát teljesítettem, s aki nyilván a hasán fekszik, mert a dolgát nem végzi el.

Az asszony elment, és jött az ura. (De genere Nyitra.) Hogy ő nem rabszolga. A rabszolgaság ideje lejárt és kikéri magának – ezt tökéletes magyarsággal mondta – kikéri magának, hogy az ő feleségével bárki így beszéljen.

Barátom odavan, mert az asszonyt szeretik. Dolgos, rendes, szerény. Az ura pedig piszkos, rendetlen, és a munka mellett főhercegi illúziókban él a főhercegi kellékek nélkül.

És most válnak.Barátom és a házmesterék. A két asszony szomorú (egyik kisbabát vár), a két férfi pedig nem enged. Az egyik a piszokból, a másik az igazságból.

Nem!! – Hát mit szólsz hozzá? – prüszkölt barátom. – Én, aki egész életemben csak becsületes, szociális igazságot akartam tenni…

– Semmit – mondtam – de most már megírom.

És meg is írtam. Esti Újság. 1944 III.


A koporsók



Azt mondják, Benedekék kamrája tele van. Ma! Nemcsak újonnan beszerzett babbal, borsóval és fekete liszttel, de éves sonkával, befőttel, konzervekkel. A nagyobbik lányuk pedig, a Mimi, olyan anyagból kapott ruhát – múlt vasárnap volt rajta először -, amelyet ma nem lehet megfizetni, mert nincs.

Valaki látta, amikor tízóraira szardíniát bontottak a sör mellé és Benedekné hangja kihallatszott a folyosóra:

– Egyél apjuk, jut is, marad is… neked köszönhetjük…

Hát itt valami nincs rendjén. A szomszédok szívesen meggyanúsítanák Benedekéket, de ez lehetetlen, mert lábukat sem tették ki egész ostrom alatt, így csak kesernyésen célozgatnak a titok felé.

– Hiába, ügyes ember maga, Benedek úr… Benedek csak mosolyog, és sietve elköszön. Nem, Benedekből nem lehet kifaragni, hogy miként maradt meg mindenük, holott a ház őrizetlen volt, az ajtók nyitva, s amíg az éhes katonák ott ettek, ahol találtak, Benedekéknek megmaradt mindenük.

Benedek pedig hordja magában a titkát. Hivatalában néha maga elé néz, megtörli pápaszemét és mosolyog. Régebben nem mosolygott, de ma már elmosódtak az események, és Benedek legyint:

– Ugyan. Végeredményben nem mindegy?… De azért esténként, amikor az alkony opálos szárnya ezer fodrot ver a Dunán – Benedekek a Duna-parton laktak – elgondolkozik, és megint látja a két halottat a kerítés mellett, amelyet azóta újra rendbe hoztak, mert akkor be volt dőlve.

Ott feküdt a két katona, megbékélve immár a háborúval, és az egyik még fel is húzta a lábát, mintha nyújtózkodni akart volna.

A lakók borzongva beszéltek róluk és sorsot akartak húzni, kik temessék el őket, amikor katonák jöttek két koporsóval és sírt ástak a bajtársaknak. Az ostromban egy kis szünet volt, és Benedek is segített.

Később azonban újra kezdődött a tánc, és a katonák otthagytak csapot-papot, azaz koporsót, halottat, és nem voltak hajlandók harmadiknak lefeküdni a halottak mellé. De Benedek se.

A túloldali dördülések vijjogni kezdtek, villámlott a Duna-part, a víz kínos gejzíreket szült és a döglött halak buta szemükkel értelmetlenül úsztak Paks felé, mintha azt kérdezték volna: hát ez meg mi volt?

A pincében remegtek az emberek, cseppenként mérték ki a vizet, elhagyott lakásukra gondoltak, főleg pedig arra: szükségük lesz-e még egyáltalán lakásra?…

Csak a halottakra nem gondolt senki, azaz – legyünk igazságosak – Benedek gondolatai igenis körülöttük forogtak. Tépelődött, fészkelődött, később felült és azt mondta:

– A halottakat pedig eltemetem. Éjszaka van, csend van, eltemetem…

És Benedekné hiába tiltakozott, Mimi hiába sírt, Benedek ásót és csákányt dobott a vállára és kiballagott a sötétségbe.

– Igaza van – mondták a férfiak -, járvány lehet az ilyesmitől – és még jobban betakarództak, mert hűvös volt a pincében, amitől reumát és egyéb betegségeket lehet kapni.

Benedek pedig kint izzadt és dolgozott. A téli éjszakában tüzek vörös borongása úszott a házak felett és a rombolás keserű füstje lopakodott az utcákon, mint a halál szürke sóhajtása.

Benedek néha beugrott a lakásba – megerősítette magát egy kis pálinkával – tett, vett, csomagolt, aztán kiment és az egyik koporsót belefektette a sekély sírba. Aztán odament a halott katonához. Az égen vörös meg zöld rakéták repkedtek, és a csillagok le se néztek a földre, amikor Benedek lehajolt:

– Hát, tulajdonképpen mindegy… – mondta kissé reszketve, és hóna alá nyúlt a katonának, aki egy szóval sem ellenkezett.

Az éjszaka mély volt, a hidak tört gerincét nem tükrözték vissza a hullámok, és a Duna nem kérdezett semmit utasaitól, akiket lágyan ringatott dél felé.

Másnap pedig sírdomb púposodott a kertben, és Benedek fejfát ácsolt az óvóhelyen. Kimenni nem lehetett, mert a pokol megint rászakadt a Duna-partra és a házak zsindelyei úgy repkedtek, mint ősszel a seregélyek: seregesen és céltalanul.

Az asszonyok hősnek és ostobának gondolták Benedeket, aki komoran ácsolta tovább a fejfát.

– Az éjjel eltemetem a másikat is – mondta egyszerűen, és a férfiak helyeselve bólogattak, hogy csak temesse nyugodtan; ha valakinek ez a szenvedélye, nem kell zavarni, de nem is kell nagy dolgot csinálni belőle.

És Benedek akkor éjjel újra temetett. Temetett, pedig néha meg kellett állnia, mert a világító rakéták ízléstelenül benéztek a füstölgő romok közé, és ilyenkor, ha mozdult valami, zizegni kezdtek a golyók, mint esztelen darazsak.

Benedekről csorgott a verejték, sápadt is volt, – ámbár ezt látni nem lehetett -, és húzta a másik katonát, aki nehezebb volt, mint az első. Talán parasztgyerek lehetett, aki búzakenyéren és tejen nőtt fel, vagy mészáros, akinek a háborúban is bőségesen jutott hús… Szóval nehezebb volt, de Benedek nem gondolt semmire, csak túl szeretett volna lenni az egészen.

– Na még egy kicsit – biztatta önmagát és a halottat – na még egy kicsit, aztán elpihenhetsz, öregem…

A rakéták újra felvillantak, mint az üstökös és a halott mintha mosolygott volna.

– Nagy kópé vagy, Benedek…

A harcok aztán elmúltak. Egyszer csak csend lett, később zümmögni kezdett a város; megmozdultak az emberek; egy-két öreg ló patája is csattogott a romok között, és itt-ott villanyfény lopakodott a már kilátástalan éjszakába.

A sok rom és a rothadás kifelé vánszorgott a városból. A kertekben és a sírokon virág fakadt, az utakon végigszántott egy-két rendcsináló gereblye, a madarak fészket raktak az eresz alá, s az emberek deszkával üvegezték be az ablakokat.

– Mi lesz a halottaival, Benedek úr? – kérdezte az egyik lakó. – Itt nem maradhatnak…

– Már intézkedtem. A hatóság mindent megígért. Valamelyik éjjel jönnek és viszik szegényeket. Nem nappalra való az ilyesmi.

Aztán hogy miként s hogyan kerültek ki a halottak a földből, s be a koporsóba, az már Benedek meg az egyik éjszaka titka. Mint ahogy az is, hogy milyen csomagokat is őrzött a hevenyében tákolt fejfa alatt a két jól záródó koporsó…

Dátum nélküli gépelt kéziratból





A régi szép kincses kalendáriumok elmúltak a régi szép időkkel együtt, s az újak nem sokat érnek, én mégis szívesen elböngészgetek bennük, mert kíváncsi vagyok, mit mond a százéves jövendőmondó.

Erre az évre például enyhe januárt, és február második felétől havas, szeles, kemény időt ígért.

Február elején egy tudós barátom látogatott meg, és undorral tolta félre a naptárt, amely éppen a jóslásnál volt kinyitva.

– Ne engedd a gyerekeknek olvasni ezeket az ósdi sületlenségeket!

– Én olvasom – vallottam be tetten érve -, persze, nem hiszek benne, habár…

– Mit habár? A tudomány mai állása mellett…

– Hagyd a tudományt – mérgelődtem -, a paprika a tudomány szerint húsz éve még ártalmas fűszer volt, ma orvosság. A tudomány szép sorjában igazolja az évezredes „babonák” nagy részét. A fagyosszenteket talán a tudomány találta ki és sok más egyebet? A tudomány egy darabig kételkedik, és amikor bebizonyosodik, hogy nincs igaza, akkor az évezredes tapasztalatokat magáévá teszi, s azt mondja rá: ez pedig mától kezdve: tudomány. Emlékszem, gyerekkoromban édesapám mindig átküldött a szomszéd öreg kovácshoz, hogy milyen idő lesz, ha szénahordásról vagy vetésről volt szó.

– Na, és eltalálta? – nézett rám gúnyosan barátom.

– Úgy, mint a rádió időjárás-jelentései, mindenesetre eltalálta.

– Hát lássuk akkor a te százesztendős jövendőmondódat! Február – olvasta -, február második hetétől keményebbre fordul az idő és újra havat kapunk… Nevetséges. Az idén szokatlanul korai tavasz lesz. Egy meteorológus barátom mondta. De különben is, a Váci utcán hóvirágot árulnak, és a szalonkák is megjöttek.

– Szóval, a te meteorológusodat a szalonkákkal igazolod? Jó, de akkor én előjövök a medvével.

– Miféle medvével?

– Azzal a medvével, aki Gyertyaszentelőkor kijött, és mivel sütött a nap, szépen visszament a barlangjába.

– Nem láttam a medvét – tamáskodott.

– Én se a szalonkákat – mondtam gúnyosan. Szóval veszekedtünk. A naptár békésen feküdt az asztalon, a százesztendős jövendőmondó ott ült kinyitott lapján csúcsos süvegben, egyik kezében homokórát tartva, míg lábánál emberkoponya, kígyó, földgömb s a jósláshoz szükséges egyéb eszközök hevertek.

Barátommal azzal váltunk el, hogy felesleges a vita. Február nyolcadikán felhívjuk egymást, és akkor kiderül, kinek van igaza.

Nem tagadom: a hónap első fele elkeserített. Meleg tavaszi szél orgonált a fák koronájában, s a budai hegyekről tisztára elseperte a havat. Tegnap este azzal feküdtem le, hogy a jövendőmondó nagy szamár, s nála csak az nagyobb, aki hisz neki. Holnap felhívom barátom, és szinte hallom gúnyos nevetését.

És éjjel elállt a szél. Reggel felé szokatlan világos az ablakom. Kinézek, a hőmérő nulla fokon áll, a hegyek fehérek, és szépen szitálva hull a hó.

Hívom a barátom, a szobalány jelentkezik, egy kis csend, és tisztán hallom:

– Mondja, hogy nem vagyok itthon… Dátum nélküli gépelt kéziratból



Tisztaság



Nemrég egy vaddisznót lőttem a Pilisben. A koponyát – amelybe a trófeát jelentő agyarak vannak beágyazva – csak napok múlva kaptam meg, s a koponya erősen „illatozott”.

– Valami használatlan edényben kell kifőzni – rendelkeztem, de aztán kiderült, ilyen használatlan edény nincs.

– Nem baj az – vigasztalt lányunk -, úgy kimosom én utána a lábast, hogy új korában sem volt tisztább. A víz mindent levisz…



Ez volt a második eset, hogy ilyen felfogással találkoztam vidéki embernél, akik általában kényesebbek, mint a felvilágosult városi polgár.

Az első eset már évekkel ezelőtt történt. Ilyen nehezen induló tavasz volt akkor is, és a szántásokkal nagyon kellett sietni, mert a korai tél megakasztott bennünket a munkában. Megfeszített erővel dolgoztunk, az emberek jutalmakat kaptak és minden kedvezményt, hogy behozzuk a késést.

Persze az alig világosodó hajnal már kint talált engem is, és az egyik alkalommal csodálkozva állítottam meg kocsim a legtávolabbi major udvarán.

Néma csend. Máskor ilyenkor már csörögtek a láncok és friss kurjantások terelték az ökröket járomba – és most semmi.

Mi van itt?Az istállók felől ekkor megszólalt egy hang: – Ha ki nem fizetik, csendőröket hozok.

– Hát csak hozzon. Ki hítta magát ide?

– Nem az a kérdés, hanem az, ki itta meg a bort?

Ekkor már én is ott voltam. Az istállóból kiszüremkedő fényben ott állt egy „boros ember” és öreg elsőbéresünk. A boros ember a Balaton mellől jött és faluról falura járva árulta – fillérekért – elég jó borát. Nagyon olcsó volt akkor a bor, de csak szombaton volt megengedve, hogy bejárjanak a pusztákra. Ez a rendelkezés az asszonyok kívánságára és több súlyos verekedés után hozatott.

A boros emberek azonban késő este beosontak a majorba és mégis megcsinálták kis üzleteiket.

– És most tönkretettek – sóhajtott az ember.

– Miért adott nekik hitelbe?

– Adott a kórság – mondotta bánatosan -, megloptak, csak azt tudnám, hogyan.

– Hát, ha meglopták, akkor megfizetjük a kárát. Szombaton jöhet a pénzéért. Most legalább tanult.

Az ember elment, és hirtelen megélénkült a puszta. Béresek, kocsisok vezették egyszerre itatni az állatokat, s mire a nap felkelt, már zörögve indultak munkára a szekerek.

Embereimen azonban nagyon meglátszott az éjszakai kilengés, mert véres szemmel néztek a levegőbe, és úgy imbolyogtak az eke után, mint ősszel a légy.

– Mondja meg a társaságnak – szóltam az öreg béreshez -, hogy a bort ki kell fizetni. Az az ember szombaton jön a pénzéért; a maguk becsületére bízom, hogy be ne legyen csapva.

Szombatig nem szóltam a dologról, de akkor csak késő este tudtam kimenni, hogy a boros-ember dolgát eligazítsam.

Erre azonban már nem volt szükség. – Megkaptam a pénzem, uram – jött elém – nincs már semmi panaszom, csak azt nem árulják el az akasztófák, hogy hogyan loptak meg? Ott volt mind velem az istállóban, a kocsim a hordóval az istálló mellett. És kint se járt egy lélek se…

Amikor az ember fejcsóválva elment, behívattam Ferenc Lajcsit, aki a legények gyöngyének számított úgy a munkában, mint minden zsiványság kieszelésében.

– Hát hogyan volt azzal a borral, Lajcsi?

Lajcsi rám nézett és egy pillantásával megállapította, hogy „okosan” kell beszélni.

– Odaállt az ablak alá az a mulya.

– Aztán?

– Aztán mondom a pajtásoknak, akartok-e ingyen bort? Nagyon akartak… hát kidugtam az ablakon egy irrigátorcsövet… bele a hordóba. Kicsit megszíttuk, aztán gyütt be az ablakon a bor, mint a vízvezetékből… Hamar híre ment a pusztán, küldtek innen is egy üveget, onnan is egy lábost, mink meg csak mértük… az ember ott feküdt a jászol mellett, mégse vett észre semmit. Inkább vicc volt az egész… tessék elhinni.

– Szép kis vicc, csak azt mondd meg még, melyikőtök volt az a disznó, aki ezt a piszkos gumicsövet a szájába vette?

– Én voltam! – mondta szinte büszkén Lajcsi. – De nem volt az mocskos; hiszen tetszik tudni, a víz lemos mindent – hát még a bor!

Gépelt kézirat. 1943


Vadászok



Én – mesélte az egyik vadász – egy szarvasbikát veszítettem el. Tudjátok, nemigen hibázok, de ez a bika különb agancsot hordozott, mint bármelyik, amit eddig láttam, beleértve a kiállítási agancsokat is.

A hallgatóságban csend volt. A vadászok az asztal simára súrolt lapját nézték.

– És nem lett meg? – kérdezte valaki, csak hogy mondjon valamit.

– Nem. Hiszen mondom, hogy elvesztettem.

– Főúr! – nézett szigorúan az egyik vadász a főpincérre és tányérjára. – Milyen hús ez tulajdonképpen? Őz, szarvas, borjú, vagy mi? Nem szeretem, ha az őzet borjúnak, a borjút szarvasnak, a szarvast őznek… a disznót…

– Bocsánat! – a főúr ellépett a szomszéd asztalhoz, ahol fizetni akartak.

– Én – mondta a második elbeszélő – egy medvét toltam el… pedig közel volt.

– Féltél?

– Ah! Mért féltem volna?

– Lőttél már medvét?

– Nem. Ez lett volna az első.

– Szép, hogy beismered.

– Mit?

– Hogy elciterált kezedben a puska…

– Ne idétlenkedj! Most komolyan beszélgetünk. Szóval nem féltem, csak egyszerűen mellélőttem.

Újabb csend lett. A beismerés elgondolkoztató… – Én – mondta a harmadik vadász – csak egy őzet veszítettem el, de az nagyon fájt.

– Egy őz? – néztek rá csodálkozva.

– Igen, egy őz.

– Kapitális volt?

– Fenét! Az első volt. Kukoricásban lőttem és nem tudtam hazavinni. Augusztus volt, diák voltam, szabadságon, meleg volt, nem járt arra senki, hát eldugtam.

– Na és?

– És amikor érte mentünk kocsival, nem volt ott az őz, csak egy cédula.

– Cédula?

– Az. Ráírva: Köszönjük az Őzikét… Sírtam… az első őzem volt.

– Disznóság! – mondták többen.

– Én – mondta a negyedik vadász – egy kacsát veszítettem el.

– Kacsát?

– Azt. Nem volt kutya, hogy kihozta volna a nádból és a kacsa elveszett. A Tisza mellett kacsáztunk. Egy gácsér húzott el felettem, lelőttem. Nem messze esett a vízbe. Ott húzogatta hálóját egy halász.

– Megvan? – kiáltottam, mert láttam, hogy felveszi a kacsát.

– Meg.

– Benyúltam a zsebembe a pénztárcámért. Szeretem a halászokat. Rokon lelkek. Ismeritek a közmondást: halász, vadász, sokat portyáz.

– Tudjuk.

A halász evezni kezdett a túlsó part felé. – Hé! – ordítottam, de a halász csak távolodott.

– Hallja? A kacsát én lőttem… hova viszi?

A halász csak nevetett. Amikor kiért a túlsó partra, hallottam, amikor azt mondta társának:

– Az a marha azt kérdi, hová viszem? Ha tudnám a címét, megírnám neki…

Dátum nélküli gépelt kéziratból



Mic



Apám szerint – már amennyire hat-nyolcéves koromban megértettem -, minden élőlénynek, ideszámítva természetesen a füveket és fákat is, megvan a maga rendeltetése, és ha ezek az élőlények nem teljesítik kötelességüket, vagy rosszul teljesítik: pokolra velük!… Azaz el kell őket pusztítani.

Természetesen az Embernek kell elpusztítani, akinek (ahogy azt a hittanban tanultuk), „értelme és szabad akarata van… ”

Ezeken a szigorú megállapításokon, majdnem kinyilatkoztatásokon, sokszor és hosszan elgondolkodtam, és őszintén sajnáltam azokat a füveket, fákat és virágokat… – de főleg állatokat, amelyeket apám kártékonynak minősített, tehát minden szánalom nélkül, egyszerűen halálra ítélt.

Így azután hiába könyörögtem az öreg almafáért, amelyet féloldali gutaütés ért és az a fele elszáradt… és hiába könyörögtem Sajóért is, a szomszéd kutyáért, aki a barátom volt, de időnként csirkét fogyasztott, helyenként pedig vadászott, mégpedig az apám vadászterületén… Apám figyelmeztette Deres nénit Sajó kártékony szenvedélyére s annak következményeire, mire Deres néni azt mondta, hogy Sajó nemcsak vadászik, de már a csirkékre is rákapott… Hát nem is bánja, ha a kutyával „történik valami”… S ez a történés hamarabb bekövetkezett, mint gondoltuk. Sajó átüldözött egy idegen macskát a kertünkbe, s ott felkergette az egyik almafára. Eddig rendben is lenne a dolog, ha Sajó csendben várakozott volna a macskára; de Sajó egyáltalán nem tett lakatot a szájára, apám pedig leakasztotta a puskát a fegyvertábláról…

Dermedten néztem utána és teljesen feleslegesen reménykedtem valami csodában…

A csoda helyett két dördülés rázta meg az ablakot, és csak azért nem könnyeztem meg Sajót – aki tulajdonképpen a barátom volt -, mert apám, a biztos jó puskás csak nem hibázta el a kutyát, hogy kétszer kellett lőnie?

Kérdezni azonban nem kérdeztem semmit, hiszen ha bejön, úgyis elmondja, mi volt az a nagy lövöldözés…

El is mondta, de csak az ebédnél. – Nem szívesen lövök kutyát – mondta -, de ez a kutya valóban kártékony volt. Nem csak vadászott, de már Deres néni csirkéit fogdosta, tehát már otthonában is kártékony volt. Az a szerencsétlen macska pedig, amit felhajszolt a fára, olyan rühös volt, hogy már alig volt rajta szőr… Sokáig kínlódott volna még, s közben összefertőzte volna a mi macskáinkat is…

Igen, a macskáinkat, mert nekünk nem csak egy macskánk volt, hanem néha tíz is… amelyek többnyire olyan valódi vadmacska-bundában jártak, hogy bármely vadász – ha erdőben találkozik velük – nyugodtan meglőtte volna őket, mint vadmacskákat.

Náci – a családfő – egyébként is hatalmas kandúr volt, aki semmiféle konkurenciát nem tűrt meg Mici körül, de még az udvar és istálló tájékán sem, nem is beszélve a padlásról, ahol néha zajos csaták alakultak Mici kegyei körül, aki ha nem is lett hűtlen törvényesnek látszó hitveséhez, feltehetőleg szívesen látott egy kis mellékudvarlást is.

Amikor azután Mici pocakosodni kezdett, és csak enni jött le, már vártam azt az időt, amikor Mici eltűnik pár napra padlásunk múzeumszerű régiségei között és csak akkor jön elő újra, amikor túl van a szülőnapok bonyodalmain és meghallja a kis bádogtányér koppanását, ami – úgy gondolom – Mici fogalmai között a tejet jelentette.

Őszintén szólva: nem rajongtam különösebben Mici szaporaságáért, elsősorban mert Nagyanyám küldött fel naponként a padlásra, hogy „Nincs-e valami bajuk azoknak a szerencsétlen macskáknak”, másodsorban pedig apám elajándékozgatása engem szomorúbbá tett, mint Micit, aki most már ismét saját számlára vadászhatott, nem is beszélve Náciról, aki olyan utálattal ment el egy-egy kölyök mellett, mint Pintér bácsi Jóska mellett, aki mostohafia volt… és naponként elverte akár kellett, akár nem kellett…

Sőt! Egy alkalommal az egyik kölyök Náci farkával kezdett játszani… mire ez a hercegi kandúr olyan pofont kent le a játékos kis kölyöknek, hogy az csak begurult az egyik kimustrált fotel alá és még ott sem mert moccanni sem.

Ezen azután annyira felháborodtam, hogy a felséges kandúrt egyszerűen lerúgtam a padlásról, mégpedig „csőrrel”, holott akkor még azt sem tudtam, hogy egy futball nevezetű játék is van a világon… A kismacskát pedig előkotortam a nyugdíjas fotel alól, s addig simogattam, amíg el nem aludt az ölemben.

Közben megérkezett Mici is, aki – úgy látszik – helyeselte barátkozásunkat, mert lábamnak dörgölődzött, sőt dorombolt is, amit határozott beleegyezésnek éreztem. És mivel ez a kis kölyök volt az utolsó Mici kölykei közül, ebédnél egy kis szorongással megkérdeztem apámat, hogy nem adná-e nekem ezt a kis macskát, mert nagyon megszerettem, és egy egérpusztítóval több lesz a padláson.

Apám komolyan nézett a levesestányérba.- A kismacska a tied… Ez úgy hangzott, mint amikor egy király húszezer holdas domíniumot ajándékozott valamely vitéz katonájának, aki a csatában megmentette a felséges úr kétségtelen felséges életét. Azt azonban nem merném állítani, hogy a vitéz jobban örült a húszezer holdas domíniumnak. mint én Mic-nek, akinek – magamban – ezt az egy-szóta-gos keresztelését azonnal „megejtettem”…. írhattam volna azt is, hogy a névadományozást vagy keresztelést elvégeztem, de ezt a „megejtettem” szót olvastam valahol és tetszett nekem, már csak azért is, mert Kati nénitől hallottam, hogy Fónai Julit megejtették… amit úgy képzeltem el, hogy Julinak sötétben gáncsot vetett valaki, és Juli hasra esett.

De amikor Kati nénitől megkérdeztem, hogy ki volt az a tűzrevaló, aki Julit elbuktatta, Kati néni szigorúan nézett rám:

– Ahhó’ magának semmi köze… Hát ezt azután végképp’ nem értettem, de aztán arra gondoltam, hogy buktató, azaz a „megejtő” egyén csakis Kati néni valamelyik rokongyereke lehetett és most szégyelli megmondani. És ebben – teljesen véletlenül – nem is csalódtam, mert egyik reggel hallottam, amikor Kati néni panaszkodott nagyanyámnak, hogy: Ez a marha Jóska alighanem elvöszi azt a lányt, mert már „úgy van”… ámbár mutatós lány ez a Juli, van is valamije, dógosnak meg olyan dógos, amilyen nincs is a faluban…

A hallottak már annyira összekuszálódtak képzeletemben, hogy a további bonyodalmak nem érdekeltek! Jóska elbuktatta Julit, aki nyilván erősen megütötte magát, és Jóska most sajnálja, hát elveszi Julit, akinek valószínűleg további gyógykezelésre van szüksége.

Ezek után felmentem a padlásra és tejet vittem Mic-nek és egy kis vagdalt húst is, előzőleg azonban a szülőket „eltávolítottam”… Ezt a furcsa szót a Somogy-országa című újságban olvastam és elgondolkoztam rajta, mert ez a szó a falunkban ismeretlen volt. Nálunk elküldtek, elzavartak, elmenesztettek, elijesztettek valakit, de el nem távolítottak senkit. Az idők eljártával azután sok ilyen ismeretlen kifejezéssel találkoztam, amelyekben azonban mindig megéreztem az ősi ízt, hangzást, értelmet még akkor is, ha azok először ismeretlenek voltak. Ilyen volt a „Kurugla” például és a „Vonyogó” is. Kurugla a szénvonó (a kemencéből a szenet húzzák ki a hosszúnyelű, élére állított lapáttal), a „Vonyogó” pedig a szalmahúzó, egy másfél méteres fa nyéllel, amelynek végén hegyes, tőrszerű vaskampó van, amellyel a kazal oldalából a megfelelő mennyiségű szalmát ki lehet huzigálni. Kézzel ugyanis az összenyomódott szalmából még szálakat sem lehetett volna kihúzni.

Mindez azonban csak úgy nagyon mellesleg tartozik ide, hiszen itt kizárólag Mic történetéről lesz szó.

A szülők eltávolítása után Mic azonnal előjött családunk múzeuma alól, amelyet bútorok, edények, ruhák, játékok, matracok és olyan csodálatos tárgyak is képviseltek, amelyeknek rendeltetését senki nem tudta, még Kati néni sem, aki pedig mindent tudott…

Dátum nélküli gépelt kéziratból



A hamistanú



A hozzánemértő úgy gondolja, hogy a falusi Passió is úgy kezdődik, hogy egyszerűen kiosztják a szerepeket – mint az operában – és kész. Holott ez egyáltalán nincs így, s operai jellege csak annyiban van a dolognak, hogy a szerepekért itt is komoly harcok dúlnak, és pártok alakulnak, amíg az öreg kántor fel nem emeli a pálcát:

– A másik hamistanút pedig Bence Pali énekli.

Erre mindenki Bence Palira néz, aki enyhén elvörösödik, aztán kihúzza magát, és azt mondja:

– Igenis.

További vita nincs, s a póthamistanú-jelöltek már aznap este azon gondolkoznak, hogy milyen szép dolog lenne behógolyózni a kántorék ablakát. Mert bizony sokszor hó van még, amikor a Passió egybehangolása megkezdődik, és a fűzek barkái régen kipattantak már, amikor elég egy intés és Tóka Jóska bácsi -akit a falu Jézus-Tóka néven ismer – lágy baritonján elkezdi, hogy:

„Tuuuuudjátok, hogy két nap múlva Húsvét lészen… “

Azután megzendül a kórus, mint a felszakadt gát, s a kis terem ébredező legyei ijedtükben nekirepülnek az ablaknak.

Ilyenkor már változás a szereplőkben nincs, hacsak – márpedig ilyen „ha csak” annyi van az életben, mint rostán a lyuk – hacsak az öreg kántor a két hamis tanú énekére fel nem figyel, mondván:

– Most énekeljétek el külön-külön.

És akkor kiderül, hogy Bence Pali csengő hangja megkásásodott, mint február végén a hó, s amikor erőltetni akarta, egyszerűen ordítás lett belőle.

– Változik a hangod, fiam – mondta a kántor -, hívjátok be a következőt.

Ez a következő én voltam. Csúnya szerep hamistanúnak lenni általában, de én nem röstellem bevallani, hogy boldog voltam, és lelkesen bizonyítottam dolgokat, amelyeket a jóságos Isten Fia sohase mondott.

Közben jött, egyre jött a Virágvasárnap – a Passió és a barkaszentelés napja. – Ezt egyébként naptár nélkül is tudtuk volna, mert megérkeztek a vadgalambok és bíbicek, és a zsendülő vetések felett a pacsirták köszöntötték az ismerős tájat.

Itt volt az ideje a barkák beszerzésének is, ami szintén nem olyan egyszerű dolog, mert igazi, valódi ünnepi barka nem mindenütt terem. Hosszúszárú, egyenes, nagy szemű barka, amelyen mogyorónyi ezüstszemek váltogatják egymást… De mi tudtuk, és hamistanú társammal el is mentünk érte a nádasba, amelynek közepén nyáron egy kis patak csordogál.

Nyáron. Most azonban tavasz volt, s a patak megáradva tajtékzott a „híd” alatt. Ez a híd két szál hajlós dorong volt, amelyet idegenkedve méregettünk. Ha ez leszakad…

– Nem szakad le – mondta barátom -, a barka meg odaát van. Csak eredj nyugodtan.

Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodtan mentem. A két szál dorong ingott lefelé, fölfelé és oldalt és külön-külön is. Közepén már bokáig elmerültem, aztán szép simán melléléptem. Aztán kimásztam a túlsó parton, mint ázott ürge.

De odaát voltam. Megszedtem a barkát „nyugodtan”, barátoméknál megszárítkoztam, és nem ijedtem meg a kis fürdőtől. (Szakadtam én már jég alá is, és nem is tüsszentettem utána.) A barkák tehát megvoltak, minden megvolt az ünnepre – csak éppen a hangomat vitte el a megáradt patak. Könnyes szemmel és suttogva jelentettem be a tragédiát.

– Küldjék be a következőt – rendelkezett a kántor, és majd megszakadt a szívem, mert olyan könnyen vált meg tőlem, mintha az egész világ hamistanúkkal lett volna tele.

Azt azonban nem tilthatták meg, hogy azért, mint „énekes”, ne vonuljak fel a kórussal a nagy napon, mert mégis csak hozzájuk tartoztam, a kiválasztottakhoz. A sors – és a fürdő – elütött ugyan a szerepléstől, de tragédiámat mindenki tudta és nem volt senkinek kifogása, hogy mártír arccal ugyan, de Tóka Jóska bácsi mellé álljak, kezemben a gyönyörű barkával. Most már csak a barkában volt minden örömem, mert a vak is láthatta, hogy ilyen barka csak egy van a templomban.

Tóka Jóska bácsi pedig nem volt vak, és amikor a szentelés elkövetkezett, hirtelen kihúzta kezemből a csodálatos barkát és magasra tartva – nevetett. Nem hangosan persze, de pufók képe szétkerekedett, mint a telihold, és vörös bajsza úgy mozgott, mint a madár szárnya.

És nem dőlt össze a világ, pedig ezt méltán elvárhattam volna, csak az én könnyeim folytak, és szívemmel a harag és a bánat labdázott.

Aztán győzött a harag. Könnyeimen át az orgonapad félrebillent lába jött elém és mellette Tóka Jóska szűk csizmába erőszakolt, bütykös lába. A kántor most állt, de ha én azt a padot kicsit odébb tolom… és leül… És odébb toltam! Az éles deszkaláb ebben a pillanatban a barkarabló, galád ellenségemnek éppen a bütykei felett volt. Reszkettem. Az öreg kántor már el is kezdte:

„Az időben monda Jézus az ő tanítványainak…” És ránézett Tóka Jóskára, aki a beavatott dicsőségével kezdte el:

„Tuuuuudjátok, hogy két nap múlva…” A kántor pedig nyolcvan kilójával, csendesen ráereszkedett a padra és Jézus – Tóka Jóska szeme egyszerűen fennakadt. Nyilván csillagokat látott, mert könnyei kicsordultak, hangja reszketett és úgy látszott, a virágvasárnapi tragédiát senki úgy át nem éli, mint ő. De azért – becsületére legyen mondva – síró hangon ugyan, de befejezte mondanivalóját, ámbár kissé sietve.

– Kántor úr! A betyár mindenségit! Szálljon le a lábamról! – suttogta.

A barka ekkor már a földön hevert, én pedig nem nyúltam le érte.

Azóta már tudom, hogy ez hiba volt, mert a barkák tavaszi békéjét, az eljövendő idők és vetések örök békéjét, a földről is fel kell venni mindenkinek, még a hamistanúnak is.


Új Ember hetilap. 1951.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!