Skip to content

Fekete István – TARKA RÉT

Találatok: 16

318

Fekete István

TARKA RÉT

ELBESZÉLÉSEK ÉS VERSEK



Az író kiadatlan elbeszéléseiből

és verseiből válogatta és szerkesztette

Fekete Istvánné


A borító és a fedélterv

Würtz Ádám munkája


© Fekete István jogutódja, 1975


Az erdő ébredése

HÓVIRÁG

Illatod a földben hagytad, mélyen,és az arcod, mint a hó, kedves fehér,szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,és marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a dalt zengő májust, szirmodra fagy hideg, ónos eső, mégis szívemen hordom bokrétádat, s ha nem néznek, megcsókolom a szádat, mert Te vagy – Te vagy a: Legelső.. HAJNAL

Valamikor régen – amikor még kevesebb volt az ember, és messze földön alig akadt egy-két falu – keményebb volt a tél, forróbb a nyár. Szélesebbek voltak a folyók, nagyobbak az erdők, ahol éjszakánként titokzatos arccal járt a hold, és törpék bújócskáztak a gombák alatt, melyek akkorák voltak, mint ma a kofák esernyője a piacon.

Mondom, régen volt ez nagyon.

A hegyek kopaszok voltak és árván hidegek, a mezőkön csak a füvek suttogtak, ha arra járt a szél. A vizek lomhán és egyedül kanyarogtak homokos medrükben, és külön suhogtatták kardjukat a sás meg a nád, pedig ellenség akkor még nem volt sehol. Az ember nem tudott kaszát venni a vaskereskedésben, hogy lekaszálja a nádat, mert nem volt akkor még vaskereskedés se.

Külön volt a hegy, külön a rét, külön a vizek, külön az erdő és a nádas. Nem ismerték egymást, és nem is voltak kíváncsiak egymásra.

Ha a hegy jeges szelet küldött az erdőre, a fák átkozódtak, rázták bozontos fejüket, és amikor kiöntött a folyó: a rétek fuldokolva panaszkodtak a vízre, mert mocskos iszapot rakott virágjaikra.

Az elégedetlenség és a panasz napról napra nőtt. Nem volt békesség sehol, összevesztek még a szomszédok is, és a haragos zúgás olyan volt, mintha a tenger zúgna valahol a látóhatár szélén.

– Mért féltek úgy a hideg széltől? – zsongott csendesen a Fenyő. – Hiszen jó ez a hűs szellő, amit a hegy küld. És milyen tiszta…

– Igaz! Százszor is igaz! – kiáltott a Boróka. A Gyalogfenyő csak apró kis tenyereit verte össze a lábuknál, mert nem illett volna, ha ő is beleszól a nagyok dolgába.

Az Áfonyabokor csak csendesen bólogatott, és a Gyopár ezüst kis virága helyesen hallgatózott, de őt nem is kérdezte senki.

– Nem félek tőle! – ordította fejét rázva és bütykös karjaival hadonászva a Tölgy. – Senkitől se félek (az embert akkor még nem ismerte a Tölgy), de engem hagyjon békén, engem ne fésüljön, boronáljon, mert én a magam ura vagyok.

A Szilfa a Tölgynek adott igazat, a Fűz azt mondta, hogy ő nem bánja a Szelet, nem törődik a heggyel, csak egy kicsit több víz lenne, és ebben a Kőris is igazat adott neki meg a Nyár is. A Vadkörte és a Hárs azt mondták, hogy ők fütyülnek a szélre, de egy kicsit több napsugár bizony elkelne nekik, mert azt a vak is láthatja, hogy a Cserfák rájuk terjeszkednek, ami nem igazság.

– Ki hívott ide benneteket? – kiáltott a Cser. – Tölgy bátyámnak igaza van.

És zúgott az erdő, morajlott, a fák kihúzták derekukat, és harcra készültek.

De nem volt békesség a síkságon sem. A folyó éppen kiöntött, a Búzának csak aranyló kalásza ért ki a zavaros hullámokból, és szidta a folyót, mint a bokrot.

– Ki hívott ide? – böködte kemény bajuszával a vizet. – Miért nem férsz a bőrödbe? Mit piszkolsz be szennyes tenyereddel!

A folyó nem szólt semmit, de egy hullám ráfeküdt a Búzára, és a Búza csak annyit tudott mondani, hogy:

– Gyalázatos! Gyalázatos! – és majdnem megfulladt.

– Nem kell attól a kis víztől félni – sziszegett a Sás. – Ugye, Nád testvér?

– Kényes a Búzácska! – vihogott a Nád. – Pedig nem árt egy kis lábvíz.

– Ostobaság! – kiáltott a Bogáncs. – A folyó maradjon a helyén, mi se mászkálunk más határban.

– Nézd csak, a kis érzékenyt – suttogta a Nádnak a Gólyahír –, eddig szavát se hallottuk. Azt hittem, a kényes Vadrózsa szeret néha fürdeni… úgy látszik, csak látszat a nagy pompa…

Így veszekedtek a füvek, a fák, a cserjék, a virágok. Zúgtak–búgtak, sziszegtek, ócsárolták egymást, és már régen leszállt az est, még mindig hangos volt és békétlen az egész világ.

A hold belesápadt az ijedtségbe, amint letekintett a földre. A csillagok reszkettek, a felhők összevissza gomolyogtak, a víz harsogott, és a jeges ormú nagy hegy szélgyerekekkel piszkálta még a torzsalkodókat.

Így ment ez éjfélig.

Akkor azonban elhalkult minden, mert félelmetes fény villant meg a levegő mérhetetlen magasságában. Egy óriási csillag úgy közeledett, mintha le akarná ütni a békétlen földet parányi pályájáról.

– Nekünk jön! – ordított a hegy, és úgy reszketett, hogy az ingatag csúcsok pozdorjaként omlottak a völgyekbe, a barlangok szája lávát hányt ijedtében.

De a csillag megállt, és a Föld szinte halottra dermedt a félelemtől.

– Ki vagy te? – borzongott a tenger, mert már szólni sem tudott.

– Én a Fény vagyok, az Erő és a Rend. Mindenütt uralkodom, és rend is van mindenütt, csak itt kavarog valami békétlenség. Mit akartok?

És ekkor az erdők, a mezők, a kemény derekú tölgyek és hajlongó nádak arcra borultak.

– Hűs hegyi levegőt – mondták a Fenyők.

– Csendet és magányt – mondta a Tölgy.

– Vizet – esengett a Fűz, a Sás, a Nád.

– Kopár domboldalt – suttogta a Vadrózsa… és mind elmondta kívánságát.

– Legyen! – lobbant a nagy csillag. – Járjatok-keljetek hát virradatig, mint a négylábúak. Keresse meg mindenki a helyét, a véglegeset, és legyen mindenki boldog azon a helyen, amelyet magának választott.

Aztán eltűnt, ahogy jött, s a fény helyéről meleg békesség borult a világra, mint maga a jóság. És a füvek, fák gyökere meglazult a földben, és járni kezdtek.

– Ki jön velem? – zsongott a Fenyő. – Ki jön hűvös, tiszta magasságba?

– Megyek – mondta a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya, és elindultak fel a hegyre. A hegy közepén megállt a Fenyő, az Áfonya, de továbbment a Boróka, még tovább a Törpefenyő, és amikor ő is megállt, csak a kis Gyopár gyalogolt még kitartóan.

– Én szeretem a hideget – mondta szerényen, és felkúszott a bércre, ahol nem állt volna meg rajta kívül senki.

A Nád meg a Sás a vízpartra siettek, lábukat az iszapba dugták.

– Jó lesz itt? – kérdezte a Sás.

– De jó ám! – mondta a Nád, mire a tétova Sás is azt mondta:

– Igen, nagyon jó – és a Nád háta mögé húzódott. A Fűzfa megkapaszkodott a patakparton. Hajlós ágait megfürdette a vízben.

– Ezután együtt maradhatunk – szólt a folyóhoz –, én hajlós, békés fa vagyok.

– Én meg lágy, és örülök neked. Tükröt tartok alád, hogy nézegesd magad benne, és meséket mondok majd, amelyek messze földön történnek.

A Vadkörtefa kiállt egy nagy tisztásra, és azonnal virágba borult.

– Ó, végre szabadon lélegzem!

A Hárs az erdő szélén verte le újra gyökereit.

– Ide aztán jöhetnek a méhek! – és nyújtózkodott, amíg lombja gömbölyű nem lett, mint a szénaboglya.

– Ne mozogj már annyit, kedves Fám – csipogott ijedten egy anyarigó –, leesik a fészkem…

A Hárs szelíd fa volt, de ettől méregbe jött.

– Ilyen butaságot se hallottam még – suttogta. – Hallottál már olyan hársat, amelyik elejtette a fészket?

A Búza messze ment a víztől, utána a Pipacs, a Bogáncs, a Szarkaláb. A Tölgy meg a Cser komoran és keményen helyükön maradtak.

– Nem félünk! – mondták. – Maradunk.

A füvek összevissza futkostak. Az egyik ezt akart, a másik meg azt, végül is jutott belőlük mindenhova.

A Vadrózsa szelíden feltipegett a kopár dombra, ahol árvalányhaj lengett és kakukkfű illatozott.

– Idejönnék, ha megengeditek – és elpirult, mert nem forgott azelőtt társaságban.

– Gyere, gyere! – örvendezett a Kakukkfű. – Te leszel a mi ékességünk.

A Vadrózsa erre megint elpirult, hajlongott erre, hajlongott arra, és éppen mondani akart valamit, amikor messze keleten mintha harang kondult volna: világosság lett egyszerre, és aranyos arcával ránevetett a világra a nap.

De ekkor már mindenki a helyén volt. Nem mozdult semmi, a fák mereven álltak, elhallgatott a víz, nem suttogott a nád, csak a vadrózsának ingott egy virágos ága, s az ágon a füvek, a fák, a hegyek, a vizek köszönetét énekelte egy aranybegyű kis madár.

És énekel minden hajnalban azóta még ma is.

AZ ERDŐ ÉBREDÉSE

Amikor még Február fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.

Mert ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek a bőrükbe.

Esténként puha köd leng a patakok ágya felett, különös vajúdó párát lehel a föld, amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsőjükben, és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.

S ha felsüt a nap, nyújtózkodik az erdő. A fák korhadt ágakat dobnak le magukról, az utak kezdenek felszáradni, a szél a téli sziszegés helyett lágyabb suhogással fésüli az erdőt, s egy reggelen a bokrok alatt kinyitja ezer, fehér csillagszemét a hóvirág.

Hideg van még ilyenkor, s a hidegnek nincs más színe, csak a fehér. Utána jön a sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában a pipacs égőpiros lángolása. De ez messze van még. Az erdő, a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt, sem illatot adni.

De nem is kell. A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz. Nem melegedik fel egyszerre, mert ez elpusztítana mindent, hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést, az állatok magukon a téli bundát, melyet ha hirtelen melegedne fel az idő, nem vethetnek le és tehetnek molyzsákba, mint az emberek.

Rendre, rendre: sorjában.

A fehér szín után jön a sárga, a hóvirág után a déli domboldalakon, mintha maga a kén virágzott volna ki, szinte nevetnek a sombokrok sárga csokrai, alattuk pedig a tavaszi kankalin majdnem ugyanolyan színű kis virágai.

És ha felsüt a nap, az öregerdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, búgni kezd az első vándor, távoli tájak fészekrakó üzenetét hirdetve: búgni kezd a vadgalamb.

Lágy ez a hang; nem kiált, nem harsog, nem rikolt, csak szétfolyik, mint a sóhajtás, és meghallja mindenki.

A mókusok kidörgölik szemükből az álmot, a harkály elhallgat értelmetlen kopogtatásával a beteg fák mellkasán, a patak száradó partján vidáman futkos a barázdabillegető – aki szintén most érkezett külországi útjáról –, a földben megmozdulnak a giliszták és egyéb dermedt férgek, a hangyabolyban akkora a sürgés-forgás, mintha vásárra készülnének, a tavak hideg téli kékje meleg barnára válik, s a halak megmozdulnak iszapágyukban, ahová még októberben feküdtek; a napsütötte erdő felett reszketni kezd a levegő, melynek érintésétől elindulnak a nedvek a fákban, és az alvó rügyek duzzadtak lesznek, mint az élet ígérete.

És ekkor megjelenik a harmadik szín az erdőn: a kék. Még csak itt-ott elbújva a bokrok meleg szoknyája alatt, de körülötte édes illat omlik a földre, és szerényen szétnéz kék szemével a tavaszodó világban: az ibolya. Illatát aztán elkapja a szél, játszik vele, meghordozza a csalitokban, az öregerdőben, hol néma odvakban vadméhek aludtak eddig, de most a meleg illattól megzendül az odú, és álmos tántorgással kirepülnek az első méhek.

Búg a galamb, dongnak a méhek, esténként óvatosan megszólal már a feketerigó, és fuvolájára kipattan a füzek ezüst barkája; de meghallják a denevérek is, s amikor elhallgatott a rigó, a sziklák hasadékaiból, elhagyott vadászházak kéményéből, öreg odvakból apró árnyak szállnak ki némán, mint a titkos gondolat, hogy van-e már élelem odakint, repkednek-e az éji bogarak. Hát bizony nemigen repkednek még, de helyettük ugyanolyan lágy szárnyalással pisszegve-kurrogva nászrepülésben van a szalonkák népe.

Hallgat az erdő – hiszen fel sem ébredt még igazán –, csak a szalonkák űzik egymást vak szerelemben, és az erdők lila árnyékából lángpenge vág az ég felé, dörren a puska, s a vándor lovagok vére rácseppen a hóvirágok fehér arcára.

Aztán elhallgat minden, csak a bagoly jár nesztelen szárnyalással, felemel egy-egy egérkét, és viszi haza az odúba, mert neki ilyenkor már tojásai vannak, s az asszonynak is kell valamit enni, ugyebár.

Eközben múlnak a napok.

Eltűnik a hóvirág, megfakul az ibolya, a fűz barkái helyett leveleit suhogtatja már a szél, és hozzák, egyre hozzák a tavaszt az érkező vándorok. A dél végtelen ege elküldi a pintyet, a csízt, az éneklő rigót, és mindenki hozza magával a kis hangszerszámát, ki a fuvoláját, ki a citeráját. Minden reggel fényesebb a nap, és minden reggel jobban tele van muzsikával az erdő.

A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.

Az öreg tölgyek, vén bükkök, szíjas szilfák és mogorva körtefák nehezen öltöznek, nehezen ébrednek, de az esküvőről, a nász ébredéséről elmaradni nem illik.

Felsüt a nap, vadcseresznyefák virágkoronája kitárja millió kelyhét az áldó nap felé, és a méhek lakodalmas népe zengeni kezd a szerelem, az élet, a tavasz orgonáján.

Csupa napfény az erdő, csupa égig szálló dal. Nem alszik már senki, és vándorló kis bárányfelhők megállnak az égen hallgatódzni, bár ők nem hivatalosak a lakodalomba.

A gyalogúton öreg róka ballag. Kopott vén szuka; szájában nagy liba, mely eddig az erdész tulajdonának vallotta magát. A róka leteszi a nehéz libát, és mérgesen rázza ki füléből a lakodalmi lármát.

„Megbolondultak ezek? – gondolja. – Majd megbánják! Én is vén fejemmel… nyolc kölyök, én is így kezdtem, aztán most nekem jut majd legkevesebb ebből a szép libából!”

Sóhajt még egyet, és ballag tovább. De odafent senki nem vette észre a rókát. Áll a nász, az erdő felébredt.

MÁRCIUS

Szél nem mozdult, ág nem hajlott, s egy vén varjú úgy ült a fatetőn, mintha múzeumban lenne, de üvegszekrényben, ahol általában csak nagytakarításkor mozognak a madarak, hiszen eleget mozogtak életükben.

Ült az öreg varjú szép csendben; nem károgott, nem vakaródzott, csak szemlélődött, mintha valamire várt volna, ami még nem bizonyos.

Alatta a patakon az éjjel meghorpadt jég s a jégen egy fél ponty feküdt szétszórva pénzeit, nem ugyan jószántából vagy mulatozás közben, hanem mert a vidra megfogta az éjjel, evett valamit belőle, aztán otthagyta. A többit már az öreg varjú ette meg reggelire. Azért ül ilyen nyugodtan, mert begye tele van, s az ilyen szép, nagy darab halat nem hagyja csak úgy ott az ember, azaz a varjú. Ha valami vetélytárs jelenne meg akár a levegőben, akár a földön, természetesen hanyatt-homlok vetné rá magát a halra, mert nincs olyan varjúgyomor, amibe még nem fér.

Persze a vetélytársak száma sokkal nagyobb, mint kellene, s vannak közöttük olyanok, amelyek utálatosan nagyok, és erőszakosságra hajlamosak. Ha például egy rétisas ereszkedne a halra, az öreg varjú nem szólna egy szót sem, de egy szarka már nehezebben juthatna a zsákmányhoz.

Az előbb két kis cinke óvatoskodott a halhoz.

– Cin-cin-cincere – mondották –, eszünk a halból, ha szabad.

– Szabad – bólintott a varjú –, de ne jártassátok a szátokat, mert idecsődül az egész erdő.

Hallgattak is a kis kék kabátosok, és eszegették, amíg egy karvaly végig nem suhant a folyó felett, és éppen csak hogy megmenthették télben kopott kabátjukat.

Azóta csend van, ámbár mintha valami nem lenne rendben odalent. Mi van ezzel a jéggel? Elvizenyősödött és meghorpadt, ami nem lenne baj – de a hal! Ha ez így megy tovább, a hal csúszni kezd befelé.

A vén varjú nem mozdul, hiszen itt van az ideje az olvadásnak, de hogy éppen most…

És mereven nézi a halat, ezenközben valaki megszólal alulról:

– Kiesik a szemed, varjú barátom, mit szemlélsz oly önfeledten?

– Csak úgy nézelődöm – rebbent meg a varjú a rókától. – Vizesedik a jég… de jobb is már! – „Hogy a nyári tetvek egyék meg a bundádat!” – tette hozzá, persze gondolatban.

– Nagyon egy helyre néztél…

– A jégre néztem.

– Gyanús vagy, öreg sírásó.

– Hát nézd meg magad! Legalább egy kis fürdőt veszel. Nem árt az a bolháknak.

– Nana, csak ne sértegessük egymást! Egyszerűen megkérdezem, mi van a jégen, követve megátalkodott tekintetedet, s te rögtön a bolhákat hozod elő. Elég kellemetlen, hogy még most sem kezdtem meg a vedlést – a fene ezt a telet! –, és bizony akad egy-kettő. Szóval, ugye, nincs a jégen semmi? Te onnét jól látod, míg nekem át kell mászni ezen a ronda sűrűségen.

– Dehogy nincs!

– Micsoda? – csillant fel a róka szeme.

– Víz.

– Ó, hogy a szelek hordják el minden tollad, vén dögész, hát illik élelem dolgában gúnyolódni?

A varjú nem válaszolt, mert egy kis cinke reppent megint a halhoz, és csendesen megszólalt:

– Cin-cin, milyen szép nagy hal! „Jaj – gondolta a varjú –, jaj!”

A róka hegyezte a fülét, mert nem értette a kis madarat.

– Cin-cin-cincere – mondta most már hangosabban a kis cinke –, csodálatos, szép nagy hal…

„Jaj!” – húzta össze magát a varjú a fán, míg a róka képe csupa ragyogás lett.

– Most megbüntetlek, vén trágyadoktor! – És majdnem óvatosság nélkül surrant át a sűrűségen, leugrott a folyó magas partjáról, és egy perc múlva már ott ette a szép darab pontyot a varjú alatt.

– Kár – siránkozott a varjú –, káár az ilyen tolvajba!

A róka csámcsogva nézett fel.

Ebben a pillanatban éles nyúlsírás hangzott fel az erdő mélyéről, s a rókán mintha végigvágtak volna.

– A területemen! Az én területemen! És elrohant.

Lent pedig, a völgy aljában az egyik vadász azt mondta a másiknak:

– Fújd meg még egyszer.

És a csalogató sípból még egyszer megjajdult a megfogott nyúl éles panasza, mintha egy másik róka fojtogatná.



Az öreg varjú szomorúan ült a fatetőn mindaddig, amíg csak egy puskalövés végig nem zengett az erdőn. A varjú bölcs, öreg varjú volt, aki tudta, hogy ahol vadásznak, ott marad is néha valami, azért déltájban elvitorlázott arrafelé, ahol a puska szólt. Ismerte azt a völgyet, és rövid körözés után megtalálta a helyet, ahol a rókát megnyúzták, és megtalálta a rókát is – kabát nélkül, amit a szűcsök gereznának neveznek.

A varjú szeme elégedett volt.

– Lám, lám, mégiscsak meglesz a halam! És őrizni kezdte most már a rókát.



A vadászházban a rókabőr már ki van feszítve, s azt mondja egyik vadász a másiknak:

– Csodálatos szép ez a bőr, pedig csak nagy telek után ilyen szép a rókabőr márciusban, és az idén nem is volt tél.

SZARKA ÁKOS

A föld alatti barlangokban nagy munkában volt a törpék népe. Most húzták le a gyászlepleket a falakról. A nagy arany gyertyatartókat most vette számba a kincstáros, és kinyitották a rejtett nyílásokat, hogy a hajnali szellő kivigye a fáklyák komor koromszagát.

A zenekar a gyászinduló helyett vidám győzelmi dalokat próbált, és az öreg király trónusát tizenkét törpe fényesítette az új király számára.

Szóval úgy volt ez itt is, mint régebben az embereknél: „Meghalt a király, éljen a király!” Elég volt a szomorúságból, most már jöjjön a vigalom!

Holnap hajnalban lesz a koronázás.

Mégpedig soha nem látott fénnyel, mert eddig csak föld alatti lámpák imbolygó fénye szikrázott a korona ezer ékkövén, de most a főszertartásmester lyukat vágatott a napvilág felé, hogy amikor a király fejére teszik a koronát, a hajnal bíborragyogása is ott tündököljön az új király feje körül.

Az éjszaka nehezen múlt. Az öreg tölgy titokzatos híreket susogott az éjszakában, és az erdőben csakhamar elterjedt a hír, hogy hajnalban lesz a törpék királyának koronázása, melyre hivatalosak voltak a tündérek, a sellők, a manók és a törpéknek minden atyafisága. Nagy volt hát a sürgés-forgás az öreg tölgy aljában, mert a törpék barlangja a tölgy gyökerei alatt volt. Fent az ágak között pedig Szarka Ákos lakott jól megépített fészkében feleségével és neveletlen gyermekeivel. Az öreg szarka fent trónolt a fa sudarán, mert a fészekben már nem jutott neki hely, és jól hallotta a tölgy suttogását, de nem értette meg. Hallotta a járás-kelést a fa alatt, de hiába erőltette a szemét, sűrű volt a sötétség, mint a szurok, nem láthatott semmit.

Így múlt el az éjszaka. A derengés szürke patakja nehezen mozdult meg a keleti égen, de aztán világosodni kezdett az erdő, és amint kivillant az első napsugár, a korán kelő Szarka Ákos hajlongva, cserregve köszöntötte a felkelő napot.

– Csendesebben, csendesebben – cserregett halkan Szarkáné –, hadd aludjanak még a gyerekek.

– Szokják meg a korán kelést! – reccsent feleségére Szarka Ákos, és szigorúan nézett le a fatetőről, de még a lélegzete is elállt attól, amit látott.

A vörös arcú nap első lágy sugarai lezúdultak a tölgy alatti nyíláson a törpekirály koronájára, és a gyémánt, a rubin, a topáz, a smaragd arannyal kevert villogása káprázatos fénnyel lobogott Szarka Ákos felé.

A törpék szertartásmesterének újítása jól sikerült. Soha nem szikráztak még a korona ékkövei így, és szinte égtek, amint magasra emelték a lyuk szája felé, hogy aztán visszaengedjék a király fejére.

De ekkor csodálatos dolog történt. A koronáért benyúlt valaki kívülről, és a kis törpék áhítatos kezéből kiemelte a nyíláson.

A király csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor a szertartásmester elsápadt, és kardjába dőlt, a kis tündérek pedig ájultan estek egymásnak a kristálypadokon.

De akkor aztán a király kirántotta kardját.

– Utánam!

És ami már ezer esztendeje nem történt meg, nappal tárultak ki a törpék föld alatti várának kapui.

De hiába.

A korona fent csillogott már Szarka Ákos csőrében. Éppen feleségének mutatta:

– Csinos holmi! Jó lesz a gyerekeknek játszani…

És hiába térdelt le a törpék serege, hiába könyörgött, Szarka Ákos gúnyosan cserregett:

– Csináljatok másikat! Mi az nektek? Különben sem ér sokat…

– Tízezer éve a családom koronája, nem élhetek nélküle! – kiáltott az ifjú király.

– Hát ne élj! – cserregett Szarka, és hátat fordított a kétségbeesett királynak.

– Légy kegyes hozzánk! – siránkoztak a törpék.

– Kegyes vagyok – vágott vissza Szarka Ákos –, és nem csíplek benneteket agyon, de most már elmenjetek, mert goromba leszek! Magamfajta szárnyas úr nem állhat szóba ilyen földet túró alantas néppel: takarodjatok!

Szarkáné dicsőségben úszó szemekkel magyarázta fiainak:

– Látjátok, ilyen úr a ti apátok!

A király ekkor keményen kihúzta magát.

– Szárnyas úr? Azt mondtad, Szarka, hogy szárnyas úr? Hát én majd megmondom neked, hogy mik vagytok. Hitvány, piszkos tolvajok vagytok. Minden nemzetségetek is az volt, és a gyerekeid is azok lesznek…

– Ákos! Nem engedem! – kiáltott Szarkáné, mert úgy látszott, mintha ura rá akarna rohanni a törpékre, akik ha csak arasznyi nagyok is, de sokan voltak.

– Engedj – csapkodott szárnyával Szarka Ákos –, megölöm mind! – És addig engedte magát tartóztatni, amíg a törpék után be nem csukódott váruk ajtaja.

– Igen, ahogy királyunk mondta, piszkos tolvaj! – mondta az utolsó törpe, akinél a kulcsok voltak, és becsapta az ajtót.

– Miért is tartottál vissza? – dühöngött látszólag Szarka Ákos. – Szétszedtem volna mind!

– Látjátok – mondta később Szarkáné a gyerekeinek –, ilyen a ti apátok. Erős, mint a sas! A korona a miénk maradt. Játsszatok vele.

És a kis szarkák ide-oda gurigáztak a törpék drága koronájával.

Odalent pedig a föld alatt elcsendesedtek a sípok, a dobok, felrakták újra a fekete posztót a falakra, és szomorúságba borult a törpék népe.

Ott maradtak a vendégtündérek is, és másnap már összeült a nagytanács a korona visszaszerzésére.

Napokon át súgtak-búgtak, amíg megegyeztek. Akkor meghívták a Széltündért is, aki eddig idegen országban száguldozott.

A Szél csak bólogatott.

– Jól van. Bízzátok csak rám. Majd megtanítjuk ezt a hitvány tolvajt, hogy ki az alantas nép.

És elcsendesedett a föld alatt minden. Szétoszlottak a törpék. A kovácsok elmentek kovácsolni, a bányászok tovább fejtették a drága köveket, csak a kis bányászlámpák égtek szomorúbban, és a király tíz hűséges csatlósa őrködött az ajtónál teljes fegyverzetben.

És vártak. Néha kileskelődtek a szellőzőnyíláson, de odakünt csendes volt minden. Az erdőn végigömlött a tavaszutó meleg ragyogása. A kis szarkák a fészek szélén ültek, várták szüleiket, mert meguntak már a koronával játszani, és éhesek voltak.

Ekkor egyszerre váratlanul rátört az erdőre a Szél nagybátyja, az Orkán. Ordítva gázolt végig az erdőn, és az egyik kis szarkát úgy leseperte a földre, mint a száraz falevelet.

A kis törpék csak erre vártak.

Kirohantak a barlangból, és a kis szarkát magukkal vonszolták a sötétségbe.

Az Orkán hirtelen elcsendesedett, és megült a fák koronájában. A levelek már alig zizegtek, a gerle búgni kezdett valahol, és Szarkáné azt mondta az urának:

– Haza kellene nézni… Ez az ostoba Orkán hátha megbontotta a fészket.

– Hát csak nézz! – rántott egyet a vállán Szarka Ákos. – Ezt a nyulat nem hagyhatom itt. – Szarkáék ugyanis egy döglött nyulat találtak, és abból falatoztak.

Szarkáné hazaszárnyalt, de majd elájult, amikor csak egyik fiát találta a fészekben.

– Hol a másik, hol a másik? – jajgatott.

– Elvitte a Szél – mondta a testvér.

Szarkáné kétségbeesve kereste a bokrok között, de nem találta sehol. Rohant az uráért.

– Ákos, Ákos – kiabálta messziről –, elveszett egyik fiunk! Mi lesz velünk?

– Semmi – nyelt le egy nagy darab húst Szarka Ákos –, lent lesz a földön. Majd felvisszük.

– Kerestem már mindenütt. Ákos, én rosszat érzek!

– Ne jajgass! Mindjárt megyek. Mondtam, hogy ne üljenek a fészek szélére; leseperte a szél. Majd adok én neki! – És mérges cserregéssel hazarepült. Felesége aggódva utána.

De bizony a kis szarka nem lett meg. Pedig tűvé tették érte az egész erdőt. Megkérdezték a harkálytól, nem látta-e a fiukat.

– Én bizony nem láttam! – kiáltott a harkály. – Férgeket kerestem beteg fák kérge alatt, nem láttam a fiatokat.

– Te se láttad, Gébics testvér?

– Most testvér, eddig rám se hederítettetek! Hát csak bajban kell a szegény rokon? De azért megmondanám, ha láttam volna. Nem láttam.

– Hát te, kedves barátom, Mátyás? Nem járt erre a fiunk?

Mátyás felborzolta bóbitáját, és úgy tett, mintha gondolkozna.

– Látni nem láttam, de valami sírást hallottam. És utána a róka rohant el a tájról.

Szarkáné erre majdnem elájult, és kétségbeesetten repültek vissza a fészekhez. Mátyás pedig gonoszul mosolygott.

– Megijedtek főtolvajék, annyi bizonyos. De nem árt nekik… A rókát pedig már régen nem is láttam.

Csendes lett a szarkafészek környéke.

– Majd előkerül valahonnan – mondta bizonytalanul Szarka Ákos, és kiült az öreg tölgy sudarára, hogy családja ne lássa elérzékenyedését.

Szarkáné a fészek szélén gubbasztott.

– Megszakad az én anyai szívem, Ákos, megszakad…

A fészek alatt ekkor ment el egy nyúl, és felszólt:

– Kinek szakad meg a szíve? Szarkánénak? Nem is tudtam, hogy a szarkának is van szíve. Hát mikor tavaly elraboltátok négy szép kisfiam, és megöltétek? Hol volt akkor a szíved, Szarkáné?

– Ákos, vágd ki a szemét! Nem elég az én bajom, még ez is? … – De a nyúl akkor már messze járt.

Lassan alkonyodott. Ahogy a nap szállt alá a fák mögött, úgy halkult az erdő. Utoljára kiáltott még egyet-kettőt a feketerigó, aztán csend lett. Sűrű, fekete éjszaka. Az égen felhők jártak, aludt az erdő, csak Szarkáék virrasztottak.

– Mintha hallanék valamit – riadt fel néha Szarkáné.

– Bár hallanál, feleség, de most már én sem reménykedem. – És Szarka Ákos a sötétben megtörölte a szemét.

De aztán ő is hallgatózni kezdett, mert a törpék vára körül valami zaj hallatszott, és a szellőzőlyukakon imbolygó, kísérteties fények villantak meg és aludtak el.

És mintha kést köszörültek volna.

A hangok mind erősebbek lettek, és a beszédet már meg lehetett érteni.

– Előbb meg kell kínozni – mondta valamelyik törpe.

– Tűzzel, tűzzel! – kiáltott egy másik.

– A szemét kiszúrni!

– Szárnyát levágni!

– Gyerek ez még – védte valaki –, az apja a bűnös, az a tolvaj Szarka.

– Ebből is az lesz!

Szarkáék dermedten ültek az ágon.

– Be akarnak csapni! A korona kellene nekik, de abból nem esznek – forgott izgatottan Szarka Ákos.

– De hátha mégis – ijedezett Szarkáné.

– Butaság!

S ekkor éretlen gyerekhangon sírni kezdett föld alatti börtönében a kis szarka.

– Jaj, ne bántsatok, jaj, jajaj… Visszaadja apám a koronát. Irgalom!

Szarkáné úgy ugrott az urának, hogy az majd lefordult az ágról.

– Ákos, a szemed szedem ki, ha vissza nem viszed azt a szemetet…

De Szarka Ákos ekkor már ott állt alázatosan és megtörten a törpék kapujában. Csőrével megkopogtatta az ajtót, és bekiáltott:

– Visszahoztam a koronádat, törpék királya, add vissza a fiamat!

– Ki van odakint?

– Szarka Ákos!

– A szárnyas úr?

– Nem szárnyas úr, csak egy szegény apa …

– Az más – és kinyílt az ajtó. – Add ide a koronát!

Szarka Ákos alázatosan átadta a koronát, a kis szarka pedig remegve futott apja szárnya alá. De anyja már fel is kapta, és repült vele a fészekbe.

Amint fiát biztonságban tudta, újra kihúzta magát az öreg Szarka.

– Halljátok, ti törpék! Most az egyszer ti voltatok az erősebbek, de ne találkozzam még egyszer veletek…

A kapu kinyílt egy kicsit jobban, és egy nagyon öreg törpe szólt ki rajta:

– Halld meg te is, Szarka Ákos, hogy mi nem vagyunk erősek, mert erő csak egy van a világon, ami még a magadfajta tolvaj szívében is a legnagyobb úr, és az a szeretet.

A vasalt ajtó bedördült, az éjszaka mélyebb és sötétebb lett, mint valaha. Szarkáné mindkét szárnyával letakarta fiait, Szarka Ákos pedig a törpék ragyogó koronája nélkül is békésen bóbiskolt az öreg tölgy legmagasabb ágán, ahová először ért el lágy karjával a nyújtózkodó virradat…

A FÖLD

Aranykalászoknak áldott, puha ágya, eke nyomán omló, barna földhasáb, zengő csalitoknak puha televénye, szemem simogatva tekint most le rád.
Meleg, puha álom tebenned az élet, zúghatnak feletted fagyos viharok, magadhoz öleled tavasszal a rétet, s virágba szökkented az elhullt magot.
De jó rajtad s benned az élet, az álom, belőled fakadni, hozzád visszatérni, s alkonyok alkonyán lehullani lassan, ezer reménységgel egy kis helyet kérni. A TÖLGYFA

A tölgyfa a rét szélén állt egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás, melyet befutott a földiszeder és iszalag. A földiszeder a partokat takarta, míg az iszalag a nyár- és kökénybokrokat hálózta be, rejtve fészkeket és egyes nyolc-tíz éves csemetéket, akik száraz iszalagot szívtak cigaretta helyett a sötét sátorban.

A vízmosás agyagos partoldalán kis üregek voltak, ahol az élelmet és „italokat” tartogattuk, amikor már legeltetni lehetett, főleg pedig tüzet rakni, amelynek füstjéből és lobogásából ősi szabadság tüze csapott meg bennünket. A hazai szalonnának itt jött meg igazán az íze, és a nyárson sült kukorica édesebb volt, mint a cukros mogyoró, pedig annyi kormot ettünk meg vele, amennyi az emberevők gyomrában lehetett egy kéményseprő elfogyasztása után.

Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezettek el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos, meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok – sasok és sólymok – átutazóban.

Szerettem az öreg fát, néha – ha egyedül voltam vele – megsimogattam. Átfogni öt ember is alig tudta volna, és csak Berta Jancsi mondta, hogy ő egyszer megmászta, amire nem is válaszoltunk, mert Jancsi hazudós volt.

Télen, amikor a szél vonítva hordta a havat az utakon, és a falut hófúvások ágyazták körül, sokszor álmodtam a tölgyfával. Elképzeltem, hogy recsegve viaskodik a széllel, meg-megrázva fejét, mint egy bozontos óriás, és mindig győztes marad, mert nélküle üres lett volna a réti világ, és kihez mentem volna én tavasszal első tavaszi látogatásra, amikor a rengő levegő melegen nyalja a zsendülő füvet, és a fa alatt kinyitotta már csillagszemét az ibolya. Ilyenkor hátam durva kérgének támasztottam, és jó volt egyedül lenni az óriással, aki végeredményben – a barátom volt.

Egyik tavaszon aztán furcsa dolog történt. Már messziről láttam, hogy valaki ott van a fám alatt, ott ül a helyemen, ide hajol, oda hajol – szedi az ibolyámat.

– Na megállj!

Lány volt az illető. Hiszen piros réklije szemtelenül világított a tavasz lágy színei között, tehát haragom gátlás nélkül burjánozhatott, ami feltétlenül mérsékeltebb lett volna, ha például Berta Jancsi „lopja” virágaimat. Ez a barátom ugyanis nemcsak hazudós, de verekedős is volt.

Természetesen nem siettem, hiszen ellenségem el nem futhatott, de úgy látszik, nem is akart. Én pedig úgy mentem feléje, mintha csak éppen arra járnék, és jelentéktelen szoknyás személyét még észre sem vettem volna. Aztán megálltam előtte, és csípőre tettem kezem, ami szerintem férfias és előkelő mozdulat volt.

– Mit csinálsz itt?

A kislány rám nézett.

– Nem látod?

– Ez a mi fánk – dobbantottam –, s ami alatta van, az is a mienk.

– A virág is?

– Minden. Kösd össze azt az ibolyát, és add ide.

Ilona – akivel mellesleg egy osztályba jártam – szelíden megingatta kis kontyát.

– Nem adom.

Elkaptam csuklóját – olyan vékony volt, mint a veréb lába –, jól megszorítottam. A maszatos kis tenyér kinyílt, a kék virágok lehullottak a földre.

Ilona meg se mozdult, csak lehajtotta fejét. Arcát tenyerébe borította, és pihés tarkóján ragyogni kezdett a tavaszi nap, de a világ elködösödött előttem, s a szívemben ősz lett egyszerre.

Az öreg tölgy ágai közt sziszegni kezdett a tavalyi száraz levél, mohás, szép oldalán valami ronda hernyó mászott, mögöttem elhallgatott a réti pacsirtaszó, s előttem sírt az a kis piros rékli hangtalanul, mint maga a bánat.

Még fogtam a kezét, de ez a fogás olyan volt már, mint a bársony.

– Ne sírj – dadogtam –, hiszen csak tréfáltam. Vidd el a virágokat, majd összeszedem…

– Nem kell – suttogta –, és most elmegyek.

Felállt, lesimította kötényét, és könnyben úszó szemével a földet nézte.

– Elmegyek – mondta, de nem indult.

– Mondtam, hogy tréfáltam. Legalább addig várj, amíg összeszedem az ibolyáidat. Van szép madzagom is, piros, azzal kötjük össze.

Köténye sarkát sodorgatta.

Vállára tettem a kezem, és kicsit elmosolyodtunk.

– Itt a madzag, de üljünk le már…

Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.

Aztán csak ültünk. A kislány játszadozott a csokorral, aztán félénken kezembe tette.

– Neked adom…

TÖLGY

Csupa erősség, csupa pompa, dereka soha nem hajolna, és kérge kemény, mint a kő, szélvésznek zúgva kiált vissza, gyökere a mélység vizét issza, és rajta nem fog az idő.
Fájából lesz a hordódonga, faragott kapuk díszes gombja, fürge kerékben a küllő. Mindenütt, ahol helyt kell állni, viharral, vésszel szembeszállni: a tölgy, csak a tölgy az első.
Odvában mégis mókus fészkel, tört ágán madár alszik éjjel,s makk ül kis csészéjében, őrködik százezer virágon, alatta vándor alszik nyáron, és nem fél soha: csak télen.
Testét a fagy ha összehúzza, ágát zúzmara összezúzza, jaj! a fejsze is megvillan, megreszket akkor, s keseredten nagyot kiált, és elesetten rázuhan a hóra holtan. TAVASZI HÍR

Hűvös, tavaszi szél bújócskázott a bokrok között, és ha talált valami tavalyi levelet, azt hajszolta, amíg meg nem unta. Aztán visszakanyarodott, meglengette a mogyoróbarkákat, és sziszegett a kökénybokrok között, mert a kökény szúrt, mint a veszedelem.

A birkák nagy igyekezettel legelték az aszott füvet, és nem emelték fel fejüket, mintha azt mondták volna, ők nem tudnak semmit, és nem is avatkoznak ilyen dologba.

De Bogáncs, a pumi sem ugrált körül, csak rövid, kócos kis farkát billentette meg, jelezve, hogy valami baj lóg a levegőben, és ilyenkor minden hangosság helytelen és nem idevaló.

S az öreg Galamb is csak egy ujjal bökött kalapja karimája felé, nem nyújtott kezet, és nem nézett rám.

Majdnem felesleges voltam.

Ebben a külső világban nem kívánják a kimondott részvétet, mert jól tudják, hogy a baj szétosztva csak szaporodik. A baj van, s ha sokat törődnek vele, felfuvalkodik, és bátorságot kap.

Itt pedig nagy baj volt, ezt mindenki tudta, és minden állat megérezte, hogy az öreg juhász verekedik vele. Még a kolomp is halkabban kondult.

– Holnap bemegyek a városba, aztán hírt hozok.

– Bizony, az jó lesz…

Bogáncs hol rám nézett, hol az öregre, és kurta farkával helyeselt; aztán lefeküdt, mert Bogáncs várandós volt, és hasát már majd a földön húzta.

– Hát akkor megyek – mondtam. Kezet fogtunk és összenéztünk, tovább, mint máskor.

– Csak maradj – intettem a kutyának, és Bogáncs visszaintett, hogy egyáltalán nincs szándéka elkísérni, mint máskor, de felállt, mert illem is van a világon.

A legelő felett némán utaztak a varjak, egy lomha felhő a nap elé mászott, és hűvös lett egyszerre a szél, emlékeztetve, hogy eddig a telet szolgálta. Pedig déltájt járt az idő, s most kellene találkoznom Erzsivel, de legalábbis látnom egy piros foltot és egy fehér foltot. A piros Erzsi réklije, a fehér pedig a kosár takaróruhája, hozván öregapjának az ebédet.

De most üres a határ, hűvös szürkeség az úr, s a szél úgy sóhajtozik a bokrok között, mintha temetésről jönne. Megrázom a fejem, undorral, mint a ló, ha bögöly akar a fülébe mászni, és nem akarom hallani ezt a sóhajtást.

Nem akarom Erzsit fehéren látni, hanem pirosan és nevetve és asszonynak, mert ez a szegény Gábor gyerek is úgy vánszorog a dologban, mintha csontja se lenne. Jövő hónapban lett volna az esküvő, de Erzsi megcsúszott, a lovak megbokrosodtak, s a nehéz kocsi keresztülment rajta.

– Remélem, hogy nem a gerince… remélem – mondta doktorunk, de én már ismerem a mi doktorunkat. Nem szeretem, ha ő csak reménykedik.

És most megyek a kórházba, viszem magamban az öreg juhász megkövült, néma aggódását és Gábor emésztő bánatát. Viszem magamban a bokros tájat, a szelet és a felhőket, az aszott gyepet és Bogáncsot is. Nem érzem a vonatfüst utazásszagát, és nem hallom a város felesleges lármáját.

De az éterszag megbirkózik mindennel. Lemossa rólam barátaimat, a tavaszi földszagot s a távoli dombok álmos végtelenségét. Lemossa a tegnapot és a holnapot; ma van, és egyedül vagyok.

– A tanár urat keresem.

– Most a termeket járja, tessék várni.

Hát várok.

Jön a tanár orvosokkal és ápolónőkkel. A földet nézi, homloka ráncos. Nem csodálom. Nem vesz bennünket észre, csak megy, s húzza maga után a fehér csapatot.

Hát várok.

Egy-egy ajtó nyílik, egy gumikerekű kocsi surran a kövön. Mennyi ember utazott ezen a kocsin, ki ide, ki – oda…

– Most menjen be – mondja az egyik doktor –, de csak röviden.

A tanár a kezét mossa egész habfelhőben, aztán keféli körmét. Végül törülközőt vesz, és most reám néz.

– Balog Erzsébet – mondom – Jőhátról. A kocsi ment keresztül rajta… szeretném tudni, felépül-e.

Hosszan törülgeti a kezét, és néz. Már alig bírom. Hát nem látja ez az ember, hogy kik vannak mögöttem? Hát nem érzi, hogy…

– Rokona? – És nem veszi le rólam a szemét.

– Nem!

Elmosolyodik, és a szoba egészben és darabjaiban nevetni kezd. Talán én is, de ezt nem tudom.

– Meggyógyul!

Puha, mégis telemarkú kézszorítása úgy kísér, hogy ha akarnék, talán röpülnék is. Jön az éterszag is. Nem is olyan rossz szag ez végeredményben…

A vonat olyan lassan megy, mint egy álmos hernyó, és alkonyodik, amikor végre kitesz a partra. Gábor áll a bakterház mellett, de nem jön oda. Az arcomat nézi.

– Kire vársz?

Nem szól, csak az egyik lábát előreteszi, és arca vonaglik.

– Meggyógyul. – Kezet fogunk. – Hallod-e, engedd már el a kezemet!

Gábor mögém kerül, pedig mellettem is jöhetne, aztán elmarad.

Most megy le a nap; a szél elfeküdt a domboldalon, s a vezérürü kolompja mintha csengője lenne a napáldozat esti miséjének.

Bogáncs megszaglász, az öreg Galamb fogja a kezem, én mosolygok, s a két öreg szem elhomályosodik.

– Azt mondta?

– Azt.

Erre megsimogatta a kutyát, éleset füttyentett, s Bogáncs, mint a szélvész, csaholva kerítette körül a falkát, aztán leült előttünk, mintha azt mondta volna:

– Tudok én futni, ha hasas is vagyok, ha jókedvem van…

– Na, csak ne ugrálj – intette az öreg juhász –, mert hátha csak egy kölyköd lesz, azt meg már valakinek elígértem…

– Majd vigyázok rá – mondtam, és nem beszéltünk többet, mert felesleges lett volna.

ÓVÓHELYEN

Megfáztam valahol, és a kúrát sokáig halogattam. Nem szeretem az orvosságot, és nem szeretek izzadni. Végül mégsem térhettem ki előle.

Izzadtam is szépen, és izzadás közben ért a légiriadó.

Valószínű, lázam lehetett, mert szépeket álmodtam. Azt álmodtam, újra tizenhét éves vagyok, háború van, és éjszaka levelet írok egy kislánynak; közben megverik az ablakom, mert meghozták a szűzdohányt…

– Itt vannak!

– Jól van. Tegyék le a konyhába.

– Mit tegyenek le a konyhába, maga szerencsétlen? Nem hallja?

Ébredező öntudatomba csak ekkor ért el a sziréna ijedt, állati üvöltözése.

– Ja? Na jól van. Hát akkor menjünk.

Lázas és izzadt mivoltomhoz képest elég hamar megértettem a dolgokat.

Kislányom a strandtáskát hozta, feleségem egy nagy retikült, magam pedig bundában igyekeztem utánuk, tekintettel lázas és beteg állapotomra.

Egyszóval siettünk az óvóhelyre, amely tőlünk körülbelül kétszáz lépésre van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én is siettem. Valami fáradt fatalizmus szállt belém, mintha kint ért volna valahol a zivatar, és a mennykő csapkodott volna körülöttem. Istenem, amíg a dörgést hallom, addig nincs baj, ha meg nem hallom, akkor már nincs baj.

Mert közben szépen szóltak az ágyúk. Innét a Sashegyről jól lehetett látni a Pest felett ívelő lövedékeket, és ha egy-egy mély dörrenés nem lett volna, talán látványosságnak lehetett volna mondani az egészet.

Az óvóhely egyébként egészen rendes hely volt. Pinceszerű, hosszú folyosó, sajnos, hordók nem voltak benne…

Halk zsongás. Egy páter ült mellettünk, és breviáriumát lapozgatta, miközben magasan felettünk valahol tompán dörögtek az ágyúk. Fel se nézett. Talán azt gondolta: az ágyúk torka majd egyszer bedagad, a szirénák üvöltése elapad, az óvóhelyek szelíd pincék lesznek, mint valaha régen, és a breviáriumok tovább élnek…

Jó lett volna cigarettázni, de féltem, hogy rám szólnak. A páter később becsukta imakönyvét, és akkor azt gondoltam, megkínálom. Csak hoztam volna magammal valami rendes cigarettát. De Nikotex Leventével kínáljam meg?

Szenvedtem, izzadtam és tűrtem tovább.

Ha a pátert megkínálhattam volna, és ő rágyújtott volna, minden rendben lett volna.

De így nehéz volt a helyzet nagyon.

Amikor kicsit elszunnyadtam – istenem, egy beteg embernél ez előfordul –, feleségem rögtön rám szólt: ne horkoljon…

A páter kedvesen nézett ránk, mint akit soha az életben nem érhetnek ilyen feleségi figyelmeztetések – s ekkor már sajnáltam, hogy nem kínáltam meg Nikotex Leventével…

Egyszer aztán vége szakadt az egésznek. Valaki bejött, és azt mondta: „Adásunkat folytatjuk, összes csillagszerkezetek, tovább világítani!”

Csak később tudtuk meg, hogy az illetőt egy budai kiskocsma pincéjében érte a légitámadás.

Aztán hazamentünk.

Kellemes éjszaka volt.

Feleségemnek meg kellett magyaráznom az álmot, hogy tizenhét éves voltam, szabad, fiatal, és a szűzdohányt kellett volna letenni a konyhába, mert én még a múlt háborúba álmodtam magam.

– Jellemző – mondta –, ahelyett, hogy a családjára gondolna, most is a dohányon jár az esze.

Mit mondhattam volna?

Ekkor már tudtam, hogy a kis bőröndben a házipatika volt, a strandtáskában pedig élelem s a családi ékszerek.

Engem ez alkalommal nem kérdezett meg senki, pedig én is tudtam volna, hogy mit vigyek magammal.

Vittem volna a kislányom első fogát, a fiam első irkáját, és – holt apám imakönyvét.

A többi igazán nem fontos.

VÍZ MELLETT

A part a télen meglazult. Valami furkálhatott benne, mert most egyszer csak elindult egy öklömnyi darabkája, és belegurult a vízbe. A víz azt mondta: loccs – és elnyelte. De nem nyomtalanul. A göröngy ugyan eltűnt, és a folyó is hamar széthintázta a hullámkarikákat, de odanézett egy szarka, és oda is repült, mert hátha valami beteg béka vergődik ott, amit ki lehet emelni. A szarka éhes volt (mikor nem éhes egy szarka?), erőszakos volt, mert annak a békának ott kell valahol lennie, és leszállt egészen a víz fölé, szitálva, mint a vércse. És lám, jó, ha egy szarka megtartja faji szokásait, mert a víz felett átsuhanó nagy héja csak későn vette észre, s amíg megfordult – ámbár ez a fordulás villámgyors volt, a szarka felfigyelt, és béka nélkül iszkol be a füzes bokrai közé. Így azután a szarka nem reggelizett békát, a héja nem reggelizett szarkát.

A héja egy könnyed fordulattal folytatta útját, mintha csak annyit mondott volna: pardon, tévedtem – és ugyanezen fordulattal már oda is vágott egy fecskeszárnyú halászcsérhez, aki kis küszhalakra vadászott.

Nem, a héjának a legkisebb reménye sem lehetett a csért megfogni, de ha már útba esett, miért ne szerezzen egy kis kellemetlenséget?

A hegyes szárnyú repülőművész mérgesen vijjogott.

– Szamááár! Talán kifagyott a szemed télen? Engem akarsz megfogni? Engem? Teee?

A héja eltűnt az öreg fűzfák között, a halászmadár elment másfelé halászni, s nekem olyan érzésem volt, hogy valami néz. Hátrafordultam. Senki. Csak a csend. A füzek között lágyan bujkált a szél, a víz ment, ment szótlanul, és szememet egy kőre húzta valami. A kövön nagy, barna béka ült. És nézett. Nem lehetett tévedés: engem nézett. Kidülledt szemében kíváncsiság volt, leskelődés, majdnem rosszindulat.

– Hallod-e, béka, eredj innen, kicsit utállak… Meg se rezzent, nem is pislantott.

– Hozzád vágjak valamit?

Csak ült, csak nézett; s nekem eszembe jutott, hogy ez a szegény béka a folyó fenekének hideg iszapjában kucorgott egész télen, most kiül a kőre egy kicsit melegedni, és én hozzá akarok vágni valamit… Mi jogon?

– Kedves Békula, nem bánom, melegedj, de nézz másfelé.

A békát, úgy látszik, meghatotta ez a békülékeny hang, mert megszólalt:

– Mit vuarsz, mit vuarsz?…

– Nem varrok én semmit, Békula, reggel akartam egy inggombot felvarrni, de a tű a körmöm alá ment… egyszóval: köszönöm szíves kérdésedet, nem varrok.

Közben kisütött a nap, s a béka szeme olyan lett, mint az arany. Most, hogy megbékéltünk, már nem is idegesített.

A túlsó parton két ember ment. Csendesen beszéltek, de a szavak átszálltak a vízen.

– A kukoricát majd megkapálja az asszony meg a gyerek…

– A gyerek?

– Az hát! Úgy kapál az már, mint akárki…

– Eljár az idő…

Azután már nem értettem, mit beszéltek; a hangok távolodó, puha hullámzása elúszott a vízen.

„Eljár az idő.”

Minden loccsanás: egy másodperc, minden áradás: egy tavasz, jég, tél, álmos gólyák a vízparton: nyár.

Eljár az idő, mind gyorsabban, mind gyorsabban, azután már csak egy perc az év. Mi is volt ekkor és ekkor ebben az évben? Ejnye, mi is volt? És nem emlékszünk. Milyen szomorú.

De hol a békám? Üres a kő. Különben sem érdekel a béka, mert egy csapat vadgalamb szárnyal észak felé. Csattan a szárnyuk néha, és látszik, hogy komolyan utaznak. Vár az odú valahol a nagy, csendes, öreg erdőben, vár a táj, várnak a virágzó sombokrok a köves hegyoldalon. Szép, sárga virága van a somnak, mint a kén. Ő a második a hóvirág fehér kis virága után. Első szín a fehér, azután a sárga, aztán jön a kék, a piros, a többi a nyár dús tobzódásában. Az ősz színe már lila, mint a kikerics, aztán nincs semmi. Az első szín a fehér, az utolsó a fekete.

S a víz s az idő jön egyre-egyre végtelenül.

Süt a nap, mégis hűvös lett egyszerre, de azután megint melegedni kezd. Valami búg. Erősebben, gyengébben, de búg.

Csépelnek valahol? Ilyenkor? Vagy valaki lenyomta valahol egy öreg orgona legmélyebb billentyűjét, és úgy maradt? A bársonyos zengés olyan, mint a meleg lehelet. Olyan, mint a méhesek viaszszagú álma.

Hát te vagy az, méhecske?

Felettem nyílik már a kökény, s egy kis méh kering a fehér bársony virágok felett. Szárnya csillog, s a meleg dongás fonalát gombolyítja a napsugárban.

– Nem szállnál a kezemre, méhecske?

Miért ne szállna? Szárnyát rezegtette, és mintha az orrát fintorgatná.

– Igen, bagószagú, méhecske, de meleg…

Ülünk a vízparton. Én a földön, a kis méh a kezemen. A víz megy, az idő megy…

– Na és? Hát menjenek! Nyilván az a dolguk, s ezek a dolgok szóra sem érdemesek.

Ülünk a méhecskével a vízparton, tavasz van a vízparton, szeretjük egymást, május van a szívünkben.

ARANYMÁLINKÓ

Fuvolázó aranymadár, üres nélküle a határ, liget-erdő, szőlő, kert. Fészke fonott művű kosár, élelme a káros bogár, ha fáidra szállni mert.
Júniusban tele-fészek, Négy-öt fiú, jaj de szépek. Hozzá ne nyúlj! Nem szabad! Kerted ők őrzik jövőre, bár elmennek telelőre, ha a tájra hó szakad.
Szeptemberben vesznek búcsút, előttük a szörnyű nagy út, idegen ég, más határ. Tengereken átalkelnek, lent, Afrikában telelnek, ahol örökös a nyár.
Ám ott fészket sose raknak, és csak tavaszig maradnak, míg nálunk dühöng a tél, míg a férgek mind elbújnak, zengő, jeges szelek fújnak, s málinkó itt meg nem él.
És májusban egy szép reggel, arra ébredsz széles kedvvel, hogy kertedben szól a dal, üdvözli a fészket s fákat, virágba hullt drága tájat, tavalyi fiaival. MÁJUS

Erdőn visz át az út. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és én csak lépegetek csendesen a május allelújás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán, be a májusba és ki a májusból.

Csupa békés zsongás az erdő.

Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.

Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókhálókötelet, és kling-klang megszólal a májusi erdők harangja: a gyöngyvirág.

Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az örök menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát mátkacsókra kínáló, gerleszavú – május.

KAKUKKMADÁR

A gyöngyvirág már kibontotta összesodrott levelének lágy vitorláját, a fák sátra alatt visszhangot kiált a rigóknak az erdő, a patakok tavaszi sietése meglassúdik, mert tükröt kell tartani a nádi népnek, a melegedő szél meghentereg a rétek hímes párnáján, s a lepkék úgy szállnak a virágokra, mint a szűzi csók, amikor egyhangú és ezerszínű kiáltását szétkiáltja az erdőben a kakukkmadár.

Milyen távol és milyen közel van az emberhez! Távol, mert titokzatos és közel, mert szeretjük, mert a tavaszt mondja, mert lágy hangja megsimogatja az arcunkat, és mond valamit, amit nem értünk, de bennünk marad és gondolunk rá.

– Hány évig él a kedvesem? Mondd meg nékem, kakukkmadár! – kérdezzük talán csak gondolatban, de mindig hozzátesszük a „madár” szót, ami csak azoknak a madaraknak jár ki, akik valamiképpen közel állnak hozzánk. Senkinek soha eszébe nem jutna azt mondani: verébmadár, cinkemadár, varjúmadár, mert ilyen nincs, de van: fecskemadár, gólyamadár és – kakukkmadár. Olyan ez, mint amikor az öreg parasztember azt mondja: „Ezt a Pista gyerököt láttam a rétön…”

Ha azt mondaná: „Láttam ezt a Pistát…” – ez érdektelen távolságot jelölne meg.

A „gyerek” mindig a közelállást, a szeretetet jelenti, mint a madár szó a kakukk után. Mindenki tudja, hogy a Pista az gyerek, és a kakukk az madár, és külön-külön szürke fogalmak csak, de együtt sokkal többet mondanak, mint maga a szó, mint ahogy senki se gondol a szóra magára, amikor azt mondja: édesanyám.

Csodálatos, hogy a kakukk hangja bármilyen messze van, mindig közeli, és bármilyen közel van, mindig távoli, mintha egyszerre szólna külső és belső világunk erdejében.

Mégis titokzatos madár, és ha hangja sose üti meg bennünk a bosszúság vagy gond húrját, mégis felkapjuk fejünket, ha valami tűzrevaló vénasszony rásüvölt a libaőrző gyerekek közül valamelyikre:

– Így vigyázol a jószágra, te kakukkfi!…

Egyszóval van alkalom, amikor a kakukk fiát nem szeretik, de ez csak az emberek között fordul elő. Csak az emberek között, akik ettek a tudás fájáról (a nehézség abba a büdös kégyóba – mondta erre vonatkozólag annak idején Matula, a csikasz, akiben apai jóbarátomat, tanítómat és mesteremet tisztelhettem), de az erdők világában nem ismerik ezt a szót, hogy szeretem vagy nem szeretem. Az erdők és mezők világában nem ettek a tudás fájáról, és csak azt tudják, hogy: van, és azt tudják, hogy: nincs. Ami van: az van, és ami nincs: az nincs – s ezzel vége.

Kakukkfi pedig igenis van. Mert mért ne lenne? Matula – fent említett tanárom, tudója minden réti, nádi és erdei dolgoknak – ugyan azt mondta, hogy amikor a fecskék elmennek, a kakukk is átvedlik, és karvaly, esetleg vércse lesz belőle, de ezt nem hittem, és meg is mondtam neki:

– Nem hiszem én ezt, Matula bácsi…

– Hát mondtam, hogy én hiszem? – És sűrű bagólevet sercintett a vízbe, amitől a halak ész nélkül távoztak.

Kakukkfiak tehát vannak, de kakukkfészkek – olyan nincs. És itt kezdődik a titokzatosság. Kakukkszerelem van, és kakukktojások is vannak. Vannak – azonban idegen fészkekben. Sármány, csíz, pinty, poszáta, nádirigó és még vagy harmincféle kis madár fészkében, mert hiszen „szegény” kakukknak – mondottam már – fészke nincs. A kakukk erről – hogy úgy mondjam – le tud mondani… És le is mond. De csendben, mert amilyen szívesen és hangosan jósol kedvesünknek akár száz esztendőt, olyan csendben leselkedik, amikor tojását idegen fészekben el akarja helyezni. És amint a kiszemelt kis madár elhagyja a fészkét, hogy egyen valamit – mert hiszen a tojásokat még csak rakja, de nem költi –, a kakukk azonnal ott terem, és maga is beletojik egyet az idegen fészekbe. Egyazon fészekbe csak egyet, és sohasem többet. A kis madár nem tud számolni, a kakukk azonban tud, mert – nehogy a számadásban hiba essék – a saját tojása helyett egyet kivesz, elviszi és megeszi. Ez a legegyszerűbb egyszeregy. És másnap vagy harmadnap már új fészek felett leselkedik…

A csodálatos azonban ebben az egyszerűségben az, hogy a kakukk mindig olyan madár fészkébe tojik, amelyik fajtának fészkében egyszer maga is kikelt, és olyan színűt, mint annak a madárnak tojásai, amelynek fészkébe a sajátjait belecsempészi. De még ez se elég! Az a kis madár csak tizedrésze a kakukk nagyságának, és a kakukknak – ha „tisztességes” lenne – tízszer akkora tojást kellene tojni, de a kakukk ezt nem teszi. Tojása alig valamivel nagyobb a szerencsétlen kis mostoháénál, de sokkal súlyosabb, és ha még ez se lenne elég, a kakukktojás két-három nappal előbb kel ki, mint az édesgyerekek, és ezzel azoknak sorsa be is teljesedett.

Szegény kis szülők nem tesznek különbséget a gyerekek között, és szárnyszakadásig hordják az ennivalót, de az ő regulájuk szerint annak kell adni a falatot, amelyik legmagasabbra nyújtja a száját, tehát legéhesebb. Igen ám! De a kakukkfi előbb kelt ki, gyorsabban nő, legmagasabbra nyújtja éhes száját, és majdnem minden falat az övé. Az édesgyerekek a fészek peremére szorulnak, onnét pedig a földre, a pusztulásba. A kis mostohák nem tudják az egyszeregyet, nem veszik észre, hogy napról napra kevesebb fiaik száma, de a kakukkfi nem is hagyja, hogy nagyon törjék a fejüket.

– Enni akarok! – rázza szárnyát követelően. – Még, még! – S a kis szülők talán még büszkék is óriási és telhetetlen „gyermekükre”, aki egy szép napon szárnyat bont, azt se mondja, hogy befellegzett, és elmegy kakukknak, merthogy annak is született.

Ezek után méltán haragudhatnának a kakukkra, és ítéletet mondhatnának felette, ami nem lenne sem okos, sem igazságos ítélet.

A kakukk azért rakja idegen fészekbe tojásait (minden fészekbe csak egyet), mert egy kakukkpár a hat-hét kakukkfit nem tudná élelmezni és felnevelni, és megszűnne a kakukkok derék nemzetsége, amitől aztán sírva fakadhatna az ember. Persze nem azért, mert ezek után nem tudnánk meg, hogy kedvesünk meddig él – mert az a végén többnyire kiderül –, hanem azért, mert az erdőt és gyümölcsöst megennék azok a szőrös hernyók, amelyeknek pusztítására egyedül a kakukk és csak a kakukk rendeltetett.

És: igaz ugyan, hogy egy kis kakukk felnevelése háromnégy kismadár pusztulását jelenti, de az az egy kakukk húsz kismadár helyett dolgozik az igazi, nagykönyvben való előírás szerint, és éppen azokat az ujjnyi, szőrös, lucskos, förtelmes férgeket pusztítja, amelyektől minden más madár undorral és ijedten fordul el.

Ne bántsuk hát a kakukkot még gondolatban se, és ne higgyünk rosszat felőle. Mindent úgy tesz, ahogyan tennie kell; az ő törvénye maga a Törvény, s ez a törvény maga az Élet.

Hát lenne májusi erdő és tavasz kakukk nélkül? Bizony szomorú erdő és szomorú május lenne az nagyon. Egyszer kint aludtam valahol az erdőn, és a hideg sötétségben arra ébredtem, hogy szól a kakukk. Nézem az órám: éjfél. A fák mozdulatlanul álltak az éjfél nehéz dermedésében, és még a némaság is visszafojtotta lélegzetét, mert megszólalt a kakukk, s az erdő titkos magánya másnapos, puha éjszaka lett egyszerre.

Elnyújtózkodtam, és gondolataim álmos párnáján a kakukkmadárral aludtam el, de az éjféli kakukkszó a szívemben van még ma is.

GÓLYÁK

A zsendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva keresgél a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikor a mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.

Fáradtan összecsukja szárnyát, végigtekint a réti világon, és megvakarja csőre tövét, ami gólyanyelven annyit jelent:

– Megjöttem! Nini, új kútágas van?

A nap erre parádés csillogást ver a felhők hasára, a szél nevetve kering a kislibák körül, és megcsókolja a libaőrző kislányok pelyhes tarkóját.

A gólya tudja, mi a rend, mert közelebb jön, és megmutatja magát a gyerekeknek, akik illendően megkérdik:

– Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?

A gólya örül a régi köszöntőnek, és nem kis büszkeséggel emelgeti piros lábát, hiszen ezeket a gyerekeket mind ő hozta… Ez a kérdés már olyan régen el van döntve, hogy nem is érdemes vele foglalkozni. Esnek ugyan bizonyos ténykedések a szülők részéről is, és a „gólya néni” – név szerint Kalamár Rozália – is megjelenik a végszóra, kopott táskájával, ezek azonban csak egészen mellékes körülmények. Az igazi ok a gólyamadár, az igazi ok a tavasz, az igazi ok az újraéledő élet, mely ott suhan a szép madár két nagy szárnya alatt, megszámlálhatatlan tavaszok óta. Olyan régi dolog ez, mint maga a tavasz, mint maga a gólyamadár, s mint maguk a gyerekek.

Amikor eljön az ideje, valami megkopogtatja a gólyák szívét, valami meglendíti a szárnyukat, szól az elhagyott fészek, s a gólyák a búrok és zulukafferok földjéről elindulnak hazafelé.

„Vándorlási ösztön” – mondják tudálékosan az emberek, ezek azonban csak szavak, silány megközelítői annak, ami a szavak mögött van. Mert a szavak mögött pontosság, okosság, elhatározás, idő- és távolságmérés, útkijelölés, táborozóhely-megválasztás, óvatosság és őrködés, menetrend és törvény van – akár mennek téli szállásukra, akár jönnek tavaszi hazájukba.

Amikor a kis gólyák a nyár közepén szárnyra kelnek, a fészek már csak arra jó, hogy a fárasztó torna után éjszakára megpihenjenek. Egyébként ilyenkor már csapatokba verődnek a gólyák, és úgyszólván állandóan a levegőben vannak, hogy a fiatalok szárnya az őszi vándorlásra megerősödjön. És egyszer csak eljön ennek is az ideje. Hogy mi határozza meg ezt az időt, ki tudná megmondani? Egyszer egy héttel előbb, egyszer két héttel később bizonyos virágok lehullanak, bizonyos csúszómászók eltűnnek, a szél valami új nótát kezd, az éjszakában feltűnnek új csillagok, és egy kéz a rétek fonnyadó arcára világosan odaírja: „Indulás!”

Vita, tétovázás, halogatás, ellenvetés nincs. Egy öreg gólya kibontja szárnyát, mint az elérkezett idő csattanó lobogóját, s a magasan szálló csapat alól elúszik a föld, a táj észak felé, mert intett az élet, s a nagy karmester pálcája dél felé mutatott. A többi már a gólyák dolga. Mert az út irtózatos hosszú, veszedelmekkel teli, és itt már nem segít senki. Itt már mindent a csapatvezetőknek kell tudni, és tudnak is. Az ember azt gondolná, hogy nekivágnak a tengernek, irány Dél-Afrika, és – gyerünk! Szó sincs róla! A gólyák szeretik a vizet, ha az araszos, járni lehet benne, s a túlsó partot látni… de nem szeretik a tengert, amelynek se széle, se feneke… ez okból Európa nyugati felének gólyái szépen lekanyarodnak Spanyolországba, és Gibraltárnál kényelmesen átkelnek a keskeny szoroson; a keleti Európa gólyái pedig jóformán csak a levegőből látják a Fekete-tengert és a görög vizeket, mert Törökországon és Szírián keresztül érik el a szent folyót, az örök Nílust. Itt hosszabban időznek, szemlét tartva az új gyermektermés felett, mert – ugyebár – az is köztudomású, hogy az európai gyerek a Nílusban terem. A japán és mandzsu gólya, nemkülönben a kirgizek, tatárok és egyéb ferde szemű rokonok gólyái Indiában telelnek, és gyerekszükségletüket az ugyancsak szent Gangeszben szerzik be. A Gangesz vize azonban erősen iszapos, és innét van az ázsiai gyerekek sárga színe. A kétkedő és illetéktelen felnőttek erre kajánul megkérdezhetnék:

– Na és a néger gyerekek?…

Nevetséges! A néger gyereket a fekete gólya szállítja – mert ilyen is van, kedves felnőttek, piros csőrű, piros lábú szabályos gólya, csak éppen hogy fekete – mégpedig a Fekete-tengerből, és kész. Ezzel tehát végeztünk. Gólyáink már a Nílusnál pihennek, barátkoznak az odavalósiakkal, élvezik a közbámulatot, mint a messziről jött nyaralók általában. A nílusi pihenő után a nagy sztyeppék jönnek, Afrika élettel nyüzsgő éléskamrája. Az elhagyott fészek táján ilyenkor már kemény őszi szelek tépik a kéményfüstöt, itt pedig a hőség irtóztató. De ez a hőség bele van írva a gólyanaptárba, nemkülönben a sáskák és szöcskék megszámlálhatatlan milliója. Nyaralnak tehát a gólyák, és ilyenkor mindig ott lépdel közöttük egy-egy marabu, az afrikai madár-IBUSZ kiküldött tisztviselője, idegenvezetői minőségben. Kittenberger, öreg Afrika-tudósunk mondja, hogy az egyik kedvenc néger fegyverhordója rámutatott egy ilyen marabura, és azt mondta:

– Kirongózi jao… azaz: a vezetőjük.

… Az egyik gólyát megnyilazták valahol Afrikában. A nyílvessző a szárnya alatt ment be, és a hátán jött ki. Ott is maradt. A gólya ezzel a nyílvesszővel érkezett meg, fiait kiköltötte, s ősszel ezzel is távozott. Hogy a következő esztendőben visszajött-e, nem tudom. Lehet, hogy a nyíl kirázódott, lehet, hogy meglazult, és a gólya maga húzta ki, de lehetséges az is, hogy őszi csapatba szálláskor a többiek egyszerűen agyonverték. Ilyen ítélet megesik gólyáéknál, akik nem csűrik-csavarják a törvényt, hanem a rendelleneset, beteget, életképtelent maguk pusztítják el. Ha aszály vagy bármely elemi katasztrófa a fiatalok felnevelését lehetetlenné teszi, a szülők nem hagyják kínlódni azokat, hanem – keserű szívvel talán, de mindenesetre elpusztítják.

Az meg a Dunántúlon fordult elő, hogy az egyik majorban fészkelő gólya tojásai közé az egyik gyerek libatojást csempészett, amikor a fészek őrizetlen maradt. Az anyagólya nem vette észre az idegen tojást, s valamennyit szépen kiköltötte. A major népe azonban egyszer arra lett figyelmes, hogy gólyáéknál valami nincs rendben. A gólyaapa szörnyű patáliát csapott, a gólyaasszony pedig idegesen és méltatlankodva kelepelt vissza, és valószínűleg kikérte magának a gyanúsítást. Tagadni azonban nem lehetett, mert ott volt a fészekben a bűnjel: a kisliba. A hosszas veszekedésnek az lett a vége, hogy a gólyaférj elrepült, összecsődítette a környék gólyáit, akik azonnal ítéletet mondtak a „hűtlen” asszony és a szörnyszülött felett, s az ítéletet azonnal végre is hajtották. A „bűnös” anyát és fiait agyonvagdosták, s a meggyalázott fészket szétrombolták. (Nem is jó rágondolni, hogy mi lenne, ha egyszer a gólyák bírói testülete megjelenne az emberek között…)

A nagy rétségeket, kígyótermő zsombékokat ugyan kihúzta lába alól az ember, lecsapolván a folyók árterületeit, de a gólya megél a szelídebb mezőkön is, s ha itt a vadászat hevében felkapkod egy-két fogolycsibét vagy nyúlfiókát, ehhez legalább annyi joga van, mint az embernek elvenni tőle az ősi vadászterületeket. Mi ez a kis kár azonban ahhoz a haszonhoz képest, amit a gólya a kártékony férgek elpusztításával hajt! A szántóvető ember mögött ott lépked a barázdában, és tucatszám kapkodja össze az egereket, és ahol elszaporodik az egér unokaöccse, a pocok, a gólyák –mintha csak sürgönyöztek volna értük – azonnal megjelennek, és „rendet teremtenek”.

Nem is bántaná a szántóvető ember soha és semmi körülmények között, hanem szeretettel nézi a nyomában ballagó ingyen napszámosokat, és rászól az ostorral pattogtató csemetéjére:

– Ne durrogtass, te gyerök, hadd szödögessenek…

Ha pedig elnehezedett menyecske ül a vetőmaggal teli zsákon, s a tavaszi ragyogásból csak lekereng a gólyamadár, szelíden megfeddi, mondván:

– Látod, milyen bajt csináltál…

Kedves és gyönyörű igazságtalanság ez, de nem is veszi senki komolyan. A pacsirták énekelve mérik az eget, a mag hull a földbe, a gazda pedig, akinek szintén van valami köze a dologhoz, csendesen csak annyit mond:

– Nincs itt semmi baj, feleség, ha az Isten bárányt adott, majd ad legelőt is hozzá.

S ez így is van, mert ez is törvény, akárcsak az, hogy bárhol jár a gólyamadár, mindig itthon van: a bölcsőnk mellett, a nótáinkban és a szívünkben.

MÁTYÁS

Ha tavaszi délelőttön vagy őszi hajnalban elkiáltotta valaki magát a völgyben: Mátyáás… valahonnét – mint visszhang – hahót kiáltottak az erdős domboldalak, melyeken tavasszal sárgult a kankalin meg a som virága, ősszel pedig aranyba és bíborba öltöztek a fák, mint vénülő királynők, akik csak a múltnak és a tükörnek öltözködnek.

Nyáron néha elmaradt a visszhang, mert Mátyás ilyenkor a cséplőgép körül volt elfoglalva, vagy olyan mélyen aludt valahol a patak parton, hogy nem ébredt fel, ha a kiáltás elszállt a völgy felett. Nem ébredt fel, mert előtte való nap muzsikálni kellett valahol, füle tele maradt a bőgő brummogásával, fejében pedig ködös mámor úszkált, és ha meg is hallotta nevét, legfeljebb elfordult, és csak ennyit mondott, hogy: nem iszom többet… és másik oldalára fordult hangos sóhajtással.

A visszhang aztán megunta a kiabálást, de megunta a bognárlegény is, akit én küldtem Mátyásért, aki cigánybíró volt, muzsikus, favágó és postás. Egyszóval nem olyan akárki ember.

Valamikor a cigánybírók hatalom voltak, de Mátyásra ebből már kevés maradt, mint ahogy a rangok megkoptak általában, és csak a címek maradtak meg. Kis emberek és nagy címek. Így Mátyás is. Nem bíráskodott ő már sehol, de nem is akart. Egyszer szeretett volna ítéletet mondani, de a kontrás úgy vágta képen – bal kézzel –, hogy Mátyás állkapcsát doktornak kellett helyreigazítani.

Mint muzsikus, természetesen prímás volt. Hála a kis- és nagybőgőnek, nem lehetett sokat hallani belőle, de amit lehetett, az önálló technikára vallott. Lakodalom Mátyásék nélkül alig eshetett meg, már csak azért sem, mert őket nem kellett hívni. Az ugyan előfordult, hogy nem ők muzsikáltak, de ilyenkor a tűzrakásnál, nyársforgatásnál és egyebütt tették „hasznossá” magukat.

Másnap természetesen nem dolgoztak. Nem mondták ugyan, hogy nem dolgoznak, de eltűntek, mint a kámfor, és csak a magasan szálló felhők tudták talán, hogy az erdő melyik tisztásán alusszák az előző napi fáradalmakat. Ha nyár volt. Ha meg tél, akkor az istállópadlások szénáján pihentek, és itt sem látta őket senki, hacsak a verebek nem, akik azonban afféle haszontalan, kóbor népség, tehát nem árulták el őket.

Ilyenkor nem csattogott a fejsze az erdőn, apró tüzek kék selyemfüstje nem simogatta meg a fák fagyos ágát, és a kivágott fák ropogó zuhanása sem hallatszott, ami olyan, mint a fájdalom száraz felhördülése.

Csend volt ilyenkor az erdőn, és a szeplős bognárlegény hiába kiáltotta Mátyás nevét, nem szólt vissza még a visszhang se, mert a téli erdő hallgat, és a kiáltásra ráhull a hó, vagy elveszik a ködben.

Pedig nagy szükség lett volna néha Mátyásra, aki postás is volt, ami nem jelent közönséges levélhordót. Azt is mondhatnám, hogy Mátyás maga volt a posta. Nemcsak hozta, de vitte is a leveleket, csomagokat, üzeneteket, és néha annyi megbízással talpalt a szomszéd városkába, hogy más ember az összeírásba már belefáradt volna.

Mátyás nem fáradt bele. Nem írt fel semmit, mert a betűk ismeretlen jószágok voltak előtte, de nem felejtett el semmit. Rongyos kabátjának egyik zsebében volt a főerdész úr pénze, akinek puskapor kellett és brillantin, a másikban a tanítókisasszonyé, akinek levélpapírt kellett venni és egy bizonyos kenőcsöt, melynek Mátyás szerint olyan szaga volt, mint a cserebogárnak, a harmadikban pedig az én levelem. Fontos levél! Öt pecsét volt rajta, és a doktorék kislánya nem sajnálta érte a pálinkát, amit az urak konyaknak hívnak.

Ha a kisasszony nem volt mindjárt kéznél, Mátyás megállt az ajtóban, és azt mondta:

– Iratot hoztam…

– Add ide, Mátyás, majd beviszem – mondta Anna, a kis cseléd, aki egy évet elengedett volna életéből, ha ezekbe a levelekbe, csak egyszer belepillanthat.

– A kisasszonynak hoztam!

Szóval Mátyás gentleman volt, ámbár az is lehet, hogy a kis cselédből nem nézte ki a pálinkát… és inkább várt.

A jó öreg doktor – aki egyébként goromba volt, mint a pokróc – néha Mátyást egyszerűen kidobta.

– Odakünt várj! – ripakodott rá, és Mátyás meglepő vidámsággal ugrott ki a zöldre festett ajtón, mert tudta, hogy a doktor úr látszólagos gorombaságai után csak megjelenik a pálinkásüveggel, és utána azt mondja, hogy a fene tudja, mi írnivalója lehet a segédtiszt úrnak, és különben is mért tesz a levélre öt pecsétet, mikor a kutya se kíváncsi rá…

A szóban forgó segédtiszt úrnak azonban abban az időben mindennap volt írnivalója. Egyedül élt az erdőben, háza ajtajában két égig érő fenyő állt őrt, a tavasz, a nyár, az ősz, a tél ott jártak ablaka alatt, benéztek hozzá, és különös gondolatokat suttogtak egy szobáról, hol este van, ég tűz a kályhában, és a segédtiszt úr azt mondhatja a doktorkisasszonynak, hogy: a feleségem.

Ezek azonban akkor még nagyon távoli dolgok voltak. Mátyás hordta a leveleket, a puskaport és kenőcsöket, hegedült, ha kellett, és vágta a fát, ha nagyon muszáj volt. És új kunyhót rakott a domboldalon.

– Minek az neked, Mátyás?

– Csak – mondta, és zavarában köhintett.

Ez ősszel volt. Akkor már köd hentergett a völgyekben, hullott a levél, és a vadlibák tanácstalanul kiabáltak esténként, mintha utat tévesztettek volna.

Amikor kész volt a kunyhó, újra bekopogott, és előleget kért a fára, amit majd a télen vágnak.

– Megházasodom – mondta. – ötszáz az asszonyért meg valami a költségekre…

– Az asszonyért?

– Nálunk az úgy szokás, kérem szépen…

– Hát elég rossz szokás, Mátyás! És szép-e legalább az a lány?

Mátyás csak legyintett:

– Szegény cigány vagyok én … nem válogathatok … – De azért úgy mosolygott, mint aki jó vásárt csinált.

Azután jött a tél. Durrogtak a puskák az erdőn, nagy vadásztüzek fekete foltokat olvasztottak a hóba, a szél sziszegve járta a nádast, és hajnalonként ríttak a disznók, mert kövérek lettek, és féltek a késtől, mely hideg volt és kegyetlen, mint maga a halál.

Este azután, amikor elhallgattak a puskák, és új hó hullott az erdőre, elcsendesedett minden. A varjak fekete gombócként ültek a fagyos ágakon, a szél puha sóhajtással hordta a havat, valahol talán szánkók csilingeltek, de azt nem hallottam, mert ropogott a hó a lábam alatt, amint fáradtan hazafelé ballagtam.

Szemembe ekkor egy kis fény intett, és a fényről eszembe jutott Mátyás. Kunyhójukon kis ablak volt, mint a tenyerem. Tenyérnyi fény. Megálltam. Halk, sötét téli este volt, és az estében valami lágy, simogató muzsikaszó szállt szét, mert a kunyhóban Mátyás, a szegény cigány pár napos feleségének hegedült.

Ki mondta azt, hogy ez a Mátyás nem tud hegedülni? Szinte hívott a puha fény, a hegedűszó, és beleskeltem az ablakon, mely tört üvegdarab volt csak, de túl rajta egy egész világ.

A sarokkemencében égett a tűz, aranyos lobogása ráfolyt a rongyokra, a teknőre, a baltára és a cigányasszony arcára, aki fejét Mátyás ölébe hajtotta, és fekete szemén elömlött a tiszta boldogság.

Égett a tűz, szállt a muzsika, és én akkor nagyon irigyeltem Mátyást. Magamra gondoltam, a doktorkisasszonyra és arra, hogy Mátyás ötszáz koronáért az egész világot megvásárolta magának.

Én milliókat adtam volna érte, ezüstöt vékaszám, aranyat zsákszám… különösen ha lett volna.

AKÁC

Lombján fehéren ring a virág, alatta csendes, puha a világ, felette méhek donganák. A kasba mézet róla szednek, virágján néha megpihennek, s ha jó vagy: mesét mondanak.
Ágán sok, csúnya, hosszú tövis, s eldugva fészek, néha öt is, s a fészekben dalos madár… Hozzá ne nyúlj, mert kerted járja, fiait férgekkel táplálja, s nélküle üres a határ.
Akácból készül: kocsi, szerszám, ajtóküszöb és télre kis szán, mindenre jó a világon. Kályhátokban ő zümmög éjjel, a nyár melegét hinti széjjel, ha szemedre száll az álom. A BOSSZÚ

Alkonyatra hajlott a nap. Az erdő szegélyén dús rendekben hevert a levágott fű, melynek zöld ágyában aléltan feküdtek a fonnyadó virágok. Tegnap még lengve játszottak a széllel, mely alkonyattal kiszaladt az erdőből, és ma egyszer csak elszakadtak a földtől, és most nem tudják, mi lesz velük. Szomorú illatuk szelíden búcsúzó és fanyar, mint az enyészet.

A kaszák már messze járnak. Hajtja őket tíz ember. A tíz ember mögött ballag a kenyér, utána – a család. És mögöttük újra sarjadnak a levágott csonkok.

Elöl a szikár Cserei Péter, mögötte Dallos Jóska és a többiek. Cserei kiért a renden, és gondolkozó, komoly tekintetével visszanéz a még hullámzó kilencre. Jönnek, mint a gép. Úgyis tudja.

Cserei nem volt máskor ilyen tűnődő. Komoly volt a munkaidőben, de vidám a munka után. Most mindig hallgatag. Két éve kislánya kezét elkapta a masina, és Zsuzska keze azóta nem kéz. Nem mozdul. Olyan, mint a másik, de elszakadt benne valami, és Zsuzska azóta mindig kendőt hord, mely alá bedugja béna bal kezét. Mindenki sajnálja Zsuzskát, és a legények szinte tisztelettel köszöntik, mint az öregeket. Zsuzska nemigen számít az eladó lányok közé. Zsuzska, a szép kis Zsuzska – nyomorék.

Ezért szomorú Cserei Péter. Ennek a kilenc embernek ő parancsol, és azok szinte félnek tőle. Mással talán ellenkeznének néha, de ilyen szomorú emberrel nem lehet; elég a baja.

Már kiért az utolsó ember is. Megtörlik a kaszát, melynek hosszú már az árnyéka, és Csereire néznek, hogy kezdjenek-e új rendet.

– Mára elég – válaszol csendesen. – Jóska fiam, te meg beszaladsz a kasznár úrhoz a holnapi parancsért. Hajnalra itt légy!

Dallos Jóska máskor erre odaadta volna kaszáját valamelyik pajtásának, és elindult volna. Füttyszóval. Ma azonban elborult az arca, és az állán keményen megfeszült a bőr.

– Nem mehetne más, Péter bátyám? Hiszen tudja. Kis rétemet kellene lekaszálni. Kár érhet…

– Indulj, fiam – mondta Cserei csendesen, de parancsolóan –, holnap is levághatod. Azt tedd, amit mondok!

Dallos Jóska szemei mélyek lettek és örvénylők. Kaszáját csak ledobta az árokparton, és kopott tarisznyáját nyakába kanyarította, összeharapta a száját. Érezte, hogy most nem szabad szólni. Sok volt a vére, és apja is – amíg élt – sűrűn járt törvénybe, mert előbb ütött, s csak azután gondolkodott.

Először csendesen lépkedett, de azután belső forrongása szaporán vitte előre. Nem! Ezt nem hitte volna. Hamis ember, rossz ember Cserei Péter. Hitvány! Tudja, hogy azt a kis rétet most kell levágni, de nem engedi. Az a kis széna az ő téli kenyerük. Abból adja a Bimbó a tejet. És ha elvénül a fű, rossz a takarmány, nincs tej, nincs reggeli. Hát ezt akarja Cserei Péter? Gazember! Most belelátott alattomos szándékába.

A gyalogút erdőn vitt át. Fojtó, nehéz párák úszkáltak a fák közt, néha pókháló ragadt arcára, és nyomába szegődött az este.

„Nem érdemeltem ezt! Első embernek, igaz embernek tartottalak, Cserei Péter. De mától az utolsó lettél. Legutolsó! Ha az a nyomorék, ártatlan lányod nem lenne – levágnálak! Le én…”

Ahogy gondolatai Zsuzsikához értek, lehiggadt egy kicsit. Különös, féltő, őrködő vágya támadt mindig, ha a béna kezű Zsuzska jutott eszébe.

Nehéz munkában égő ember volt Dallos Jóska, aki nem ért rá számot vetni érzéseivel, de azt tudta, hogy ha valaki Zsuzskát bántaná, annak nagy baja esnék.

Feleségül venni? Nem. Erre nem gondolhatott. Szegény ember feleségének két kéz is kevés…

Ekkor már kiért az erdőből. A szabad mezőkön lágy párák henteregtek a hűs szél előtt.

„De azért ezt megsiratod, Cserei Péter! – mondta magában, amikor Zsuzskát megint elfeledte. – Majd aratáskor. Majd amikor a részed már a szérűn lesz… aztán csak lobbot vet. Félős piros lángot. Akkor légy aztán kemény ember, Cserei Péter!… Annyi az neked, mint nekem a rétem. Az meg most ég. Vénül. Szálkás, kemény lesz, mint a pozdorja. Nem csurran tőle tej. A kasznár talán más pusztára rendel bennünket, s akkor megint várhatok egy hetet. Kutyáé lesz addigra a széna.”

Verejték patakzott az arcán. Már kiért a gabonatáblák közül a nyárfás útra, és por szállt a lába nyomán. A nagy, sudár fák halkan suttogtak, és árnyékot vetettek Dallos Jóska elé, mert feljött a hold, és vörös világosságban úszott az ég alja.

– Így égsz majd, Cserei Péter. Nem is olyan sokára. Így! – És arrafelé nézett, ahol a hold vörös arcától lángot vetett az erdők háta.

A parancs rövid volt: „Mondd meg, fiam, Csereinek, hogy ha itt végeztetek, a berekbe mentek kaszálni. A többit már tudja.”

Dallos Jóska ökölbe szorított kézzel rohant visszafelé. Hát elmennek a berekbe! Akkor pedig vége a rétnek. Félnapi járóföld az oda. Onnét nem szaladhat el lekaszálni. A munkát meg nem hagyhatja ott, mert akkor Cserei Péter kiteszi. Ismeri már Cserei Pétert. Kárt akar a gazember. Nem eresztené, de most már nem is könyörög. Nem! Vesszen a rét meg a széna; nem kell a tej se, de majd kinyílik a piros virág az asztagodon, Cserei Péter!

Az erdőben már vaksötét volt, és csak a holdsugár tört ezüstdarabjai villogtak itt-ott, ahol a lombok között behullott a gyalogúira. Hallgatott az erdő, és a nagy némaságban meglassúdott Dallos Jóska is. Minek sietne? Amit elvégzett magában, az úgy lesz! Hej, pedig de kár azért a drága szénáért! Ha most levághatná, olyan lenne, mint a selyem. De hát nem engedték…

Kaszája ott csillogott, ahol ledobta. Odébb az erdő alján aludtak az emberek. Felemelte a kaszát. Letörölte róla a harmatot, és elnézett arra, ahol a rétje volt. Azután elindult. Elkerülte az alvókat, de odafenyegetett: „Megállj, Cserei Péter!… Ha két ölet is, ha megszakadok is, amennyit tudok, de levágok a rétemből! Ebből nem parancsolsz. És hajnalra itt vagyok.”

Sietett. Később már futott. Minden lépés egy kaszavágás.

A dűlőúton már számolta a mezsgyeköveket:

– Ez itt Puskáséké… ez Földiéké… még ezek se vágták le, ez Andókéké, ez meg…

Tűnődve körülnézett.

– A fene ezt a holdvilágot. Egészen megzavarodik az ember!

A hold most egy kis felhődunyhát húzott magára. Lehet, hogy fázott, ám az is lehet, hogy mosolygott, de nem akarta, hogy ezt Dallos Jóska lássa, aki már másodszor szalad végig a dűlőúton, és kétségbeesetten számol:

– … Ez Puskáséké… ez Földiéké… ez Andókéké… ez meg… ennek kellene a miénknek lenni, de nem lehet az, hogy is lehetne, hiszen ez… ez… le van vágva!

A hold most kibújt a kis felhő mögül, mert tudta, hogy Dallos Jóskának most világosságra van szüksége. A rendek csendben feküdtek, csupán egy-két margaréta kíváncsiskodott fehér arcával még a fonnyadásban is, és odanéztek Dallos Jóskára, aki lehajolva nézte a határkövet. Meg is tapogatta. Nem, nem tévedhet… az ő rétjük le van kaszálva.

Letette kaszáját, és leült a kőre. Lesz hát széna bőven! Selymes, szagos, sok széna. Tej is lesz a télen… és mintha a rét végén most derengene. Világosodna. Nem haragos, vörös világosság, hanem hűvös, józan hajnali fény támadna, és felállna benne Cserei Péter.

– Látod-e, Jóska fiam, ez vagyok én. Hozd csak, fiam, a vörös kakast az asztagomra. Égesd fel a kenyerünket, hogy ne legyen. Nekem se meg a kis nyomorékomnak se! Megérdemlem…

Dallos Jóska belemarkolt a harmatos fűbe, és megtörölte vele forró arcát. A fű édes, szomorú illatáról Zsuzska jutott eszébe. Azután felállt, vállára vette kaszáját. És elindult halkan szólva:

– A gazember te vagy, Dallos Jóska, egyedül.

Elmúlt már forrósága, és a bosszúvágy hamuján tervek zsendültek. Remények. Mire az alvókhoz ért, már mosolygott magában, mint akinek kedves titka van. Csak akkor komolyodott el, amikor csendesen ledőlt az alvók mellé. „Szegények – gondolta –, nekem dolgoztak fél éjszaka.”

Nemsokára azután megszólalt mögöttük az erdő. A feketerigó trillázva szaladt végig az avaron, és elhallgatott a patak, mely csak éjszaka hordta az újságokat. A derengésből hajnal lett.

– Reggel van, emberek – mondta Cserei Péter, és elindult a patakhoz, hogy megmosakodjon.

Dallos Jóska nehezen ébredt. Gondolatai kuszán jártak, amíg végre szép rendbe szedte őket, és ekkor mogorva képpel ő is megmosakodott.

– A kasznár úr azt izeni, hogy menjünk a berekbe, ha itt végeztünk. – Aztán nem szólt többet, pedig szeretett volna valami szépet mondani a kilenc embernek, elsősorban Cserei Péternek.

És újból elindult a tíz kasza. Mögöttük pedig a tíz meghajolt ember.

Felszáradt már a hajnal, rövidült az árnyék, és nem lehetett messze dél, amikor Dallos Jóska azt mondta:

– Meglazult a kaszám, megigazítom… – És elballagott a híd felé, hol ebédelni szoktak, s ahol piroslott már Zsuzs–ka kendője.

– Mi jót hoztál, Zsuzska? – nevetett rá Jóska.

Zsuzska csak mosolygott. Szomorúan, mint akik tudják, hogy a kedvesség nem nekik szól, hanem nyomorékságuknak.

Jóska leült mellé, és a hangja most nehéz lett, mint maga a mondanivaló.

– Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Zsuzska, nincs az én kaszámnak semmi baja…

Zsuzska szemei nagyra nyíltak, és ősi, asszonyos ösztönök lángoltak fel benne. Piros lett kedves arca: „Hát mégis?! Ó, istenem…”

– Egyedül vagyunk, Zsuzska. Te se jársz a lányok közé, én se… táncban sem láttalak sohase.

Zsuzska lehajtotta a fejét, és úgy érezte: muzsikálnak valahol…

– … mégis mindig jó szívvel gondoltam rád, és azt gondolom, te is.

– Én is… – susogta Zsuzska.

– És azt gondoltam… azt gondoltam, hozzám jönnél feleségül?

Lángolóan sütött a nap. Dallos Jóska barna keze ernyedten, nyitva feküdt a füvön, és Zsuzska kis keze botorkálva elindult feléje.



Cserei visszanézett a rét végéről. Megdöbbent. Zsuzska lehajtott feje nyugtalanította. Jóska arca is olyan messze néző volt. Valami ott nincs rendjén…

– Fene ezt a kaszát – mondta –, ez is meglazult! Ezt a kis sarkot még vágjuk le, emberek, amíg visszajövök – és elballagott.

Jóska arcán komoly boldogság sugárzott, Zsuzska pedig lehajtott fejjel rakta szét a tiszta ruhán a szegényes ebédhezvalót: só, paprika, kenyér.

Baj talán nincs – gondolta Cserei Péter –, de mért nem néz rá Zsuzska? Nem is köszön…

– Péter bátyám – mondta aztán Jóska –, én beszélek Zsuzska helyett is. Jó szívvel vagyunk egymáshoz, és ha Péter bátyám is úgy akarja, megesküdnénk… már régen akartam szólni.

Cserei Péter „azóta” először mosolygott. Komolyan, békésen, és felnézett az égre.

– Segítsen az Isten benneteket, fiam! – És odaadta kezét Jóskának, aztán megsimogatta Zsuzska fejét.

– De gondoltál-e arra, hogy az én kislányom… hiszen tudod, a keze… – És elakadt Cserei Péter, mert azt mégsem szerette volna, ha hangjából sírás buggyan elő.

– Péter bátyám! Nem is kell szólnia. Itt van az én két kezem. Már odaadtam Zsuzskának – és felemelte karját a levegőbe.

Dél volt akkor. Valahol harangoztak, és a felemelt dolgos ököl árnyéka odaesett a fehér ruhára, és úgy látszott, mintha keményen marokra fogta volna azt a most szelt barna kenyeret.

FÉSZEK

Mackóval tehát együtt lakunk és élünk, mint hal a vízben. Ez „tehát” azt jelenti, hogy Mackót – barátomat és lakótársamat – már többször bemutattam az olvasónak, tehát illik rá emlékezni; aki pedig nem ismeri, legyen hozzá nyájas, mert az olvasónak illik nyájasnak lenni.

Szóval: élünk, mint hal a vízben. Ezt a hasonlatot minden ember ismeri, és minden ember tudja, hogy a halak jól élnek a vízben. A halak nem ismerik a hasonlatot, és nem is tudják, hogy ők jól élnek. Ha tehát nagyot csobban a víz, és ezüstös villanással vágódik fel a hal a levegőbe, teljesen indokolatlan azt mondani, hogy:

– Ejnye, de jókedve van annak a potykának… – mert a potyka talán kétségbeesett halálfélelmében ugrott ki a csuka vagy harcsa elől, esetleg a fájdalomtól, melyet a lerázhatatlan halpiócák okoznak.

Mi azonban Mackóval igazán jól élünk. Keveset beszéltünk – ebben a sárga bazári és a barna hegyi mackók teljesen egyformák –, de ellestük egymás gondolatait is, és amikor megsimogattam Mackóka meleg bundáját, szó nélkül levettem takaróját, mert erősen besütött az ablakon a nap, és május érkezését minden pillanatban várhattuk. És kinyitottam az ablakot is, hogy lakótársam ne unatkozzon, amíg én munkában járok.

– Nézelődjél, Mackóka, hiszen téged minden érdekel. És estefelé csak a szeme irányát kellett követnem, a környezet változását, s már tudtam is mindent.

– Igen, látom, Mackóka, a szomszédék elvetették a zöldséget, sőt palántáltak is már, ámbár az a föld nincs valami jól megmunkálva.

– Nemrég ástak – nézett szigorúan lakótársam. – Mért nem ásták fel már ősszel? Hanyag népek… de a barack szépen kivirágzott, és – szeme megmelegedett – egy méhecske is meglátogatott. Szeretem a méhecskét.

És a mézet – gondoltam, de nem mondtam ki, mert ilyen dolgokban tapintatosak vagyunk egymáshoz. Bizonyos ügyekben gyengék vagyunk, gyenge mackók és gyenge emberek, de erről nem beszélünk, mert a társas viszony békéjének ez az alapja.

És akkor is hallgattunk, amikor két kislány megállt az ablak előtt, észrevéve napkúrázó barátom.

– Nézd azt a kis kopott mackót, milyen szemtelenül néz!

Hát ez nem igaz. Mackóka sose kezdett ki senkivel, ámbár csillogó szemében lehetett valami fölény, ami azonban jogos, mert ő húszéves, s a kislányok legfeljebb hétévesek lehettek.

– És milyen rongyos a talpa – tette hozzá a másik. Erre már betettem az ablakot.

– Nem mondott a méhecske semmit? – simogattam meg kis barátom, hogy eltereljem gondolatait. – Nem félnek a virágok a fagytól?

– Dehogy félnek! Úsznak a szerelemben, és összevissza küldözték a méhecskét különféle diszkrét üzenetekkel. Úgy tele volt virágporral, alig tudott felrepülni.

– Más újság nincs?

Kis lakótársam erre már nem válaszolt, csak kinézett az április végi alkonyatba, hol melegedő kis felhők szálltak a nap felé; a sürgönydróton két fecske tollászkodott, és a szomszéd kertjében most kiáltott először a sárgarigó, jelezvén, hogy megérkezett, köszöni szépen: jó útja volt, s afrikai nyaralása kitűnően sikerült.

– Nyaralás – csiripeltek hahotázva a verebek –, nyaralás?! Nagyhangú komédiások vagytok, kényes csavargók. Megfutottatok a tél elől, ennyi az egész… Pikulálni és elszaladni, azt értitek!

– A verebek kissé irigyek, de van valami igazságuk – mondtam, de lakótársam erre se válaszolt, mintha az egész verébtéma nem érdekelte volna.

A napok aztán jöttek-mentek. Kibomlottak a pocakos rügyek, lehullott a barackfák virága, ám borsószemnyi kis barackok kapaszkodtak a virágok helyén, jelezve, hogy az ilyen tavaszi üzengetésnek ez a vége. Mackókán pedig furcsa jeleket vettem észre. Mackóka szőre ritkulni kezdett. Tán a nap – gondoltam –, vagy rosszul látok? Jól megnéztem a kopott kis bundát, a hiányok szemmel láthatóak voltak. Kihullott volna? De akkor a kihullott szálaknak itt kellene lenni…

Nem értettem a dolgot, de nem is szólhattam, mert Mackókát egyébként is ruházom…

Furcsa volt azonban Mackóka zavart tekintete, sőt – ha azt hitte, hogy nem nézek oda –, mintha ravaszul mosolygott volna, és valahányszor beléptem a szobába, egy kis veréb röppent el az ablakból, hol kis lakótársam süttette magát a nappal. Ejnye! Itt valami titokzatosság van – gondoltam, és legközelebb hangosan tettem be a külső ajtót, mintha elmentem volna, ám ott maradtam, és a szekrény mögül leskelődtem.

Csend. Süt a nap, egyszer csak odareppen a kis veréb az ablakdeszkára. Figyel ide-oda.

– Elment? – csipogja halkan.

– El, de gyanakszik… erősen nézegette a bundámat…

– Pedig olyan kevés kell már a fészkem kibéleléséhez… Mackóka, egy kevés kis szőrt adj még…

– Persze hogy adok, de innét szedj, a karom alól, ott nem veszi észre… – És Mackóka felemeli a karját.

Felemeli a karját, s én látom, a kis veréb hogy tépdesi a kopott kis bundát, és látom fényleni kopott kis bazári mackóm szemét.

De azért este megmondom Mackókának, hogy nem értem, mitől hullik a szőre. Kíváncsi vagyok a válaszra.

Mackóka maga elé néz.

– Vedlik ilyenkor a mackók népe – bólint –, igen, vedlik, hiszen tudod, május van.

A KIS TÁL

A távolságokat úgy húzta magával, mint egy végtelen szalagot, melynek eredete már nem is tudni, hol van. Fülében mintha öröktől fogva kattogna a vonat, és a kattogás felett halk beszéd szitálna, mormoló egyhangúsággal, mint ahogy a víz veri a partot, vagy a litániázok zsolozsma) a kering a boltívek alatt.

S a vagonban katonaszag, háborúszag.

Ha megállt a vonat, idegen mezők érő gabonaillata surrant el az ajtó előtt, s ilyenkor érezte, hogy hazafelé megy. Mire hazaér, otthon is learattak már.

Ki arathatott az ő földjén? – tűnődik. – Talán sógorék? Van azoknak elég dolguk. Vagy kiadta az asszony. – Nem, nem adta ki. De akkor ki? Azt mondják – ámbár sokat mondanak mostanában –, hogy jobban összesegített a falu, mint máskor. Lehet.

Amikor állt a vonat, a beszéd is halkabb lett a háta mögött.

– …hát ez így van… – mondta valaki – úgy érünk haza, mint az idegönök.

– Fenét.

– Dehonnem. Hároméves vót a fiam, most meg hat. Aztán az asszony is. Három esztendő…

Gábor jól belenézett a sötétségbe. Három esztendő. Feleségére gondolt, és nehéz lett a lélegzete.



Gábor akkor éjjel keveset aludt, inkább csak álmodozott. Néha megjelent előtte háza tája, a kert, az istálló, lovai meg az öreg kút is. Felesége nem. Ha feleségére gondolt, elfordult tőle, ámbár minden gondolata mögött az asszony állt. A fia úgysem ismeri meg. Kicsi volt még, amikor eljött.

Igen ez így van – és iparkodott elaludni, de nem tudott. Néha szinte megfoghatóan közel érezte az otthont, és rándult a vonat, s az álom szétszakadt.

Aztán erdők jöttek s a nagy fenyvesek szomorú gyantaszaga.

„Megvan-e a jó fejszém – gondolta Gábor –, vigyázott-e rá az asszony? Hát a kaszám? Beolajozta-e a lószerszámot, nem hagyta-e esőben ázni a kocsit, ősszel az ekét meg a boronát? Vigyázott-e a tűzre; a gyerek hatéves, már eljátszogat a gyufával, vigyázott-e mindenre?”

Aztán elfordította fejét Gábor, mert azt nem merte kérdezni a fekete éjszakától, hogy vigyázott-e az asszony magára.

„Három esztendő… – gondolta, de aztán mindjárt felcsattant benne az ellenkezés. – Hát aztán! Nekem talán rövidebb volt? Aki olyan, az olyan! Szétszórja az ura szerszámját, gazba fullad a kert, elmállik a gyeplő, elhagyja magát az asszony…”

A vonat ereszkedett már lefelé, s a nap vörösarannyal szórta be a kanyargó vasutat. De az erdők némák voltak, s aljukban sötéten feküdtek a néma éjszakai gondolatok.

A határon megálltak, és itt egy kicsit magához tért Gábor. Ülésben, fekvésben elhúzódott tagjai helyreigazodtak, és valaki később azt mondta, hogy vasárnap van.

Gábor akkor borotvájára gondolt, finom borzpamacsára – amit a jáger kötött egy fuvarért – és az alumínium tálacskára, amit a csákberki vásáron vett egy pengőért, de nagyon ügyes tálacska volt. Amint hazaér, azonmód megborotválkozik…

Ha megvan a tálacska – mondta belül valaki. – Ha el nem kallódott. Kölcsön is lehetett adni… a gyerek is elveszthette. Három év… – És Gábor előtt elfeketedett a vasárnap.

Pedig szép idő volt. A reggel hűvössége lecsurgott, s a völgyekben a kis ruszin templom harangja lágyan terelgette a gondolatokat és az embereket. Fatemplom, az igaz, de a belseje csupa kép, csupa virág, és az oltárnál a tábori pap, csak úgy, mint otthon. Két katona ministrál. Gábor ismeri őket. Az egyik hadnagy, a másik tizedes, civilben a tizedes tanár, a hadnagy meg segédjegyző; de a tizedes van jobb felől, mert jobban tudja a ministrációt. Ezt a borbély mondta, aki mindent tud.



Szólt valami harmónium is, és a virágillat az ének szárnyán szállt a levegőben. Gáborban most kezdett lassan vasárnap lenni.

A vonatkattogás elhallgatott, a háborús karbolszag térdig se ért, a ruszin asszonyok virágos bekecse mélyen meghajolt, amikor megpendültek a csengők, és az otthon most közelebb jött. Puhán, gyanakvás nélkül és – belülről. Fáradtnak érezte magát, de jó volt ez a fáradtság, mint a kezdődő álom.

Aztán hirtelen mindenki felállt. A bakancsok nem koppantak, a ruhák megmerevedtek, a pap állt az oltár előtt, mintha a kezében tartott kehelybe nézne, s a fuvolázó hangok mélyéről lágyan megszólalt a himnusz.

Gábor a falitáblára gondolt az iskolában.

Írta: Kölcsey, zenéjét szerezte Erkel Ferenc

És könnyei a szakállába folytak.



A hegyek aztán elsüllyedtek, és kitárultak a hazai tájak. Hétköznapok jöttek, szürkék, fogadtatás és beszédek. Cigaretta és bor, de mögöttük újra kongani kezdett a három esztendő gyanakvó üressége.

Amikor leszállt a hazai állomáson, már este volt. A bakterház kis lámpája utána nézett a vonat távolodó píros szemének, aztán csak a kavics csikorgott Gábor bakancsai alatt.

Eddig mindig sietett, de most, ahogy befordult a vetések közé, meglassúdott, és a friss szántás szaga, a kukorica késő nyári susogása, az őszi kopár panaszos siránkodása kopott tarisznyájába kapaszkodott. Megállt néha, és úgy érezte, az otthon soha nem volt olyan messze, mint most, amikor már ott kullogott a kertek alatt.

A falu már elcsendesült, a kertekből a kapor és bürök esti szaga szállt a mezők felé, és Gábor átlépte a sövényt hátul a kert mögött.

A csillagok ködösen villogtak, tanácstalan magasan voltak, és nehéz volt a levegő. Az istállóig alig tudott elvánszorogni, és amikor beért, kitapogatta a szalmaágyat, és leroskadt az állatszagú melegben.

Ült. Még a tarisznyáját se tette le.



Távoli utak, emberek, idők, puszták és hangok kavarogtak benne. A vonat végtelen csattogása, mormoló beszéd, erdők és megkezdett gondolatok.

Felállt, és felnyúlt a levegőbe. Igen, a lámpa ott volt. A cilinder kicsit kormos, de az mindig kormos volt. Eltapogatta a gyufát, és lassan körülnézett.

– Na, Hóka!

A ló mégjobban visszafordította a fejét.

– Hát ez? Ez a te csikód, Hóka? Persze.

Odament a lovak közé, és jól megnézte Hóka csikaját. Megveregette Hóka nyakát, s a csikó megszagolta Gábor tarisznyáját, aztán prüszkölt.

– Büdös, ugye? Jól megfertőtlenítették… Na, jó!

A két tehén csendesen kérődzött. A villában új nyél volt.

A szerszám ott lógott a szögön. Megtapogatta, megforgatta. Nem repedezett…

– Na!

A tehenek előtt volt még egy kis takarmány. – Megszagolta.

– Lucerna. Vékony szálú, leveles… Ezt megehettek.

Meglódította vállán a tarisznyát, és elfújta a lámpát. Kicsit még ült, aztán felkelt, és csendesen kiment az udvarra. Odakünt már világosabb volt. Sokkal világosabb, a levegő friss, őszies.

Az öreg kút némán állt, a farakás jó magasra felrakva, s a vályú oldalán fehér bádogcsík.

„Megbádogoztatta – gondolta –, már akkor csöpögött, amikor elmentem.”

Gyorsan a pajtához ment, kinyitotta az ajtót, gyufát gyújtott, és amikor fellobbant a láng, szeme egy pillanat alatt felszívott mindent.

– Jól van – mondta, amikor megint sötétben maradt. És állt még egy kicsit, mert számba vette a dolgokat. – A baltát nem láttam. A kisbaltát. Fene egye meg azt a kisbaltát. Biztos a konyhában van – dohogott, és kicsit haragudott magára. De ez már olyan csendes bosszankodás volt. Körülvették a régi tárgyak, és ráfeküdtek az elmúlt időre és az utakra. Mélyet lélegzett, kopogva ment végig a pitvaron, megköszörülte a torkát, és megzörgette az ablakot.

– Anna… Annuska! Aztán megállt az ajtóban…



Gábor erre a félórára pontosan sose tud visszaemlékezni. Szó alig esett, s így nem is igen lehet róla beszélni. Az asszony sírt, nevetett, ölelte, ölelte, könnyeivel összemaszatolta, kiszaladt, beszaladt, tüzet rakott, aztán otthagyta, zsírt tett fel, az odaégett, kiáltani akart a szomszédnak, de nem kiáltott, kérdezett, de a választ nem várta meg, keze reszketett, arca torz az örömtől, és Gábor csak ült, kicsit mosolyogva, ernyedt bódulatban nézte alvó fiát az asszony ágyában, s amikor kiszaladt a felesége, várta, hogy visszajöjjön.

De valami még hiányzott.

– Mi is?

– Anna, Annuskám, megberetválkoznék, ha még megvan…

Lám, az öreg bokszos skatulyái. A borzpamacs, a kis tükör, a szappan – szépen papírban – s a tálacska… a tálacska!

Keze reszketve fogta a kis tálat, belül valahol régi vasárnapok kondultak, és a kis tükör ködösen, könnyesen visszanevetett.

KOPÁR ÉS ERDŐ

I.

Pusztai tájon szomjas a föld, égő homok közt cserepes út, tengődő fű és halott bokor, szomjas vándor, kiapadt kút, nincsen itt élet, veszett az út.
Halott ország ez éjjel-nappal, erdőtlen, tikkadt, kopár határ. Tavasza meddő, ősze sivár, fulladt csendjében hallgat a nyár, halott ég alatt halott határ. II.

Párás domboldal, távoli vágy, csobogó patak, andalgó út, virág, szerelem, dal, szabadság, hegyen és völgyön zöld erdő zúg, hegyen és völgyön zöld erdő búg.
Titkos, mély völgyén dús forrás buggyan, tavasza illat és ősze mámor, telében munka, öröm és álom, nyarában szabad ember a vándor, erdő az otthon, erdő a sátor. MISI

Misi kukacot árult a Duna-parton, azaz gilisztát, tejeskukoricát és piócát, sőt lótetűt. Ez a lótetű azért lótetű, mert akkora, mint egy ló – tetű viszonylatban –, életében nem látott lovat, mert a föld alatt tartózkodik, és a melegágyak palántáinak gyökerét rágja. De Misi lótetűt is árul, mégpedig olyan árfolyamon, hogy a legtürelmesebb horgászok is (ezzel pedig sokat mondok) felhördültek, mielőtt megvették, mert mindenki tudja, hogy a horgon evickélő lótetűtől a harcsák megőrülnek, annyira szeretik. Hogy mit szeretnek ezen a ronda férgen, örök titok marad, mert a harcsák nem beszédes természetűek.

Misi tehát árulta ezeket a csalétkeket, és mindig csalhatatlan ösztönnel jelent meg a kellő helyen és időben. Volt azonban úgy is, hogy az üzletet mozgatni kellett. Ilyenkor Misi megállt a kiválasztott áldozat háta mögött, szerényen és némán.

– Nincs kapás – sóhajtotta a horgász bizonyos idő múlva –, nem harap a hal…

– Harap, csak nem kukoricára – mondta Misi –, Balog bácsi háromkilós potykát fogott az előbb…

– Mivel?

– Gilisztával.

– Azt éppen nem hoztam…

Misi erre nem válaszolt, csak szépen, nyugodtan kivárta a horgászban csírázó gondolatok megérését.

– Ráérnél, kisfiam?

– Itt dolgozok a kertben… a nagyapám kertjében.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ebből az egész diskurzusból valóság a kert és a nagyapa. Balog bácsi és a háromkilós ponty nem létező szellemanyagok, míg az, hogy Misi a kertben „dolgozik”, csalóka állítmány. Együtt az egész azonban bizalomgerjesztőén hat, és nyilvánvaló, hogy a fiút a munkájától – még ha a nagyapa is a főnök – ingyen felhasználni nem lehet.

– Szednél nekem hamarosan pár gilisztát? Megfizetem.

Az üzlet tehát létrejött. A horgász kicsit sziszereg Misi áraitól, de el van bódulva a nem létező Balog bácsi háromkilós halától, és fizet.

Misi tehát hazudós. Ezt azonban csak a bennfentesek tudják, és azt is, hogy – hogy is mondjam? – Misi lop… sőt – nehéz ezt ilyen keményen kimondani – Misi tolvaj! És ezt nem mi mondjuk barátommal, akik az öreg kertésszel erős barátságban vagyunk, hanem maga a nagyapa, akinek kis kunyhójába húzódunk, ha elered az eső, és meghívjuk halpaprikásra, amihez mi csak a halat adjuk; aztán ő meghív bennünket lecsóra, amihez nem adunk semmit, de mindkét ételt az öreg készíti el, mégpedig felségesen.

– … pedig az apja múltkor is félig agyonverte – panaszkodott az öreg –, de nem használ az semmit. Sok baj van ezzel a szegény gyerekkel – szomorkodott a nagyapa. – Az apja szombatonként, ha megjön, úgyis tudja, hogy megint van valami Misi rovásán, és csak veszi a pálcát…

Barátom, aki nem válogat a kifejezésekben, később, amikor egyedül maradtunk, erre csak annyit mondott:

– Marhaság. Mert képzeld el – folytatta –, szegény fiú hétfőn elkövet valamit, és szombaton jön az apja, és csihi-puhi! Ez nem büntetés, hanem az, aminek Misi érzi: igazságtalanság! A gyerek igazságérzete fel van rúgva, és a verés csak a bőrét vastagítja, de nem a tisztességérzetét, mert nem is tudja, miért kap ki, hiszen a tettet már régen elfeledte. De majd beszélek én az apával, és kézbe veszem Misit.

És barátom beszélt az apával, és kézbe vette Misit. Barátom ugyanis konok, mint egy öszvér, és ha még azt is mondom, hogy a legkitartóbb horgász, ezzel körülbelül a végtelenség fogalmát jellemeztem. Misi ettől kezdve velünk horgászott, és barátom mézet tett a nyelvére, valahányszor a fiúhoz szólt. Dicsérte, ha kellett, feddte, ha szükség volt rá, de igazságosan és azonnal. Közben cápahalászattal és egyéb tengeri rémségekkel szórakoztatta, hogy Misi úgy hozzánk ragadt, mint kutyához a bojtorján.

– Hallom, apád megint elfenekelt – mondtam egyszer Misinek.

– Nem igaz!

– Hazudsz, Misi.

– Ez a gyerek nem hazudik, azt tudhatod – mondta a barátom, és úgy nézett rám, mint a vasvilla, Misi pedig elpirult. Máskor ismét barátom kívánságára eldugtam egy tekercs zsinórt, és kerestem dühösen.

– Nem te loptad el?! – förmedtem Misire.

Barátom olyan végtelen megdöbbenéssel nézett rám, hogy színészképességeit közvetlenül horgászkiválósága mögé helyeztem.

– Ha elvesztetted azt a zsinórt, kérlek, szívesen állok rendelkezésedre, de azt a leghatározottabban megtiltom, hogy Misit gyanúsítsd. Nem szolgáltatott rá okot, és még azt hiszi, hogy elhisszük róla…

Misi ismét elpirult a nadrágszíjáig, mert akkor már késő tavasz volt, és Misi öltözete a nadrágszíjjal befejeződött.

Most pedig ősz van, és valahol jön a tél, de mi már nem félünk tőle. Barátom a nyarat végigmesélte, Misi lelkesedését puhán meglovagolta, és napfényesen beigazolta, hogy a Misiről terjesztett hírek gyalázatos hazugságok vagy tévedések. Voltak, akik kételkedtek, és voltak, akik elhitték. A gyerek azonban nemcsak hitte, hanem érezte is, hiszen azok a dolgok már olyan régen voltak…

Misi igazán a barátunk lett és becsületes bizalmasunk. Nemrégen kérdeztem tőle, hogy mi lett egyik kis társával, akivel azelőtt sülve-főve együtt volt.

– Nekem nem kell – legyintett –, hazudik, és – tette hozzá bizalmasan suttogva – azt mondják, lop is…



– Csoda ez – mondta egyik este az öreg kertész –, tessék elhinni, csoda: csak azt szeretném tudni, mit csinált ezzel a gyerekkel!

Barátom nézte a tűz mellett ballagó Dunát.

– Szeretem – mondta csendesen.

Ezután már nemigen volt mit mondani, hát csak hallgattunk. A Duna halkan locsogott, apró hullámai jöttek a sötétségből, és mentek a sötétségbe, de a tűz meleg fénye időtlenül ott lobogott a surranó ismeretlen vizeken.

ABÓK DÉNES

A nagyobbik fiú csak ősszel jött le a havasról és aratásra. A jószág persze nem maradhatott egyedül, ezért áthajtotta a marhát, Juonhoz, aki a szomszédban legeltetett.

– Aratunk, Juon, ha addig vigyáznál rájuk…

– Da! – mondta a szomszéd, s ezzel a dolog el volt intézve.

Abók Dénes ezek után iszákjába rakta a kis holmit, és kényelmesen elindult lefelé a gyantaszagú fenyves kanyargós útján. Lassan ment, mert nem szerette a völgyet, nem szerette a házat, és még vissza is nézett, mintha otthagyott volna valamit a széljárta hegyháton, aminek csak alulról havas a neve.

„A bajomat – gondolta –, bizony a betegségem hagytam ott. Elhordták a szelek, megégette a nap, ami oda közelebb van.”

A fenyves után tölgy-, cser- és bükkerdő jött, és Dénes úgy ízlelte a fanyar illatot, mint más a különféle italt. Déltájt járt már az idő, s a zsongó meleg lágyan hullámzott az apró tisztásokon, ahova besütött a nap. Ilyen helyeken zsugorodva vonaglottak meg a száradó levelek, és lélegző illatuk sóhajtásán néha lepkék szálltak át, mint a csend virágai.

Dénes tulajdonképpen nem gondolt semmit, de gondolata volt minden, amit látott, ami kívül és belül volt egyszerre. Az út, az illat, a lepkék, a vén fák s a völgy, ahol házuk felett kéken szállt a füst, s a patak mellett, mint sárga selyemdarab, fénylett a búza.

„Érett – gondolta Dénes –, és anyám süt-főz…”



A kapuban öccse állt, és ezt nem szerette. A völgy szorongatóan körülfogta, s a két-három házból, ami közöttük volt, még kutyaugatás sem hallatszott. Megállt kívül a kapun, és nézték egymást.

– Baj van? – kérdezte Dénes, öccse a kerítéslécet markolta.

– Jobb lenne, ha apánk nem erőltetné magát… szédül néha. Én nem szóltam neki.

Újra összenéztek.

És csak a szemükben voltak testvérek. Dénes csontszínű arca kicsit pirosabb lett, hosszú, szikár alakja gondolkozva meghajolt. András pufók, piros arcán szögletes lett az aggódás.

De Dénes nem szólt. Talán nem akart, talán nem is tudott szólni. Akarni, ebben a házban, csak apja akarhatott… Lám, amikor Dénes már felgyógyult, és András nagyon szeretett volna a jószággal felmenni a havasra, apja mintha oda se hallgatott volna. De később azt mondta:

– Nem!

Így azután kimentek mind a hárman aratni, ámbár lassan mentek, Dénes, ha mondott valamit, megállt…

Aztán beleálltak. A nagyobbik fiú vágta, a kisebb szedte a markot, az öreg kötözött. El-elmaradozott néha, de kötözött.

– Ne siess – mondta Andris –, látod…

– Látom.

– Miért nem szóltál?

Dénes arca olyan lett, mint a szikla, és most nagyon hasonlított apjához; csak a vállát húzta fel. Aztán letette a kaszát, s azt talán már nem is hallotta, hogy öccse azt mondta:

– Ugye, mondtam…

Abók Dénes, az idősebb, leült a földre, a bekötött kévét eligazította, aztán rátette fejét.

– Hazavigyük, édesapám?

Az öreg csak az ujjával intette, hogy nem.

Állt a két fiú tehetetlenül. A le nem aratott búza hajlongott és zizegett, a patak bokrai között valami madár fütyörészett, és arcát mintha most elfordította volna a tájról az aranyhajú nyár.

Az öregember kisebbik fiára nézett.

– Anyádat hívd!…

A fiú sietve elindult, s amikor nem látták, szaladni kezdett.

– Ülj mellém, fiam.

Dénes leült a földre, és kezét – életében talán először – gyengéden apjáéra tette.

– Vigyázz anyádra, öcsédre… most már András menjen a jószággal… te itt maradsz a házban… te parancsolsz…

A fiú bólintott, és arca kicsit keserű lett. Az öreg lehunyta szemét, mintha megpihenne, de amikor kinyitotta, szeme éber volt és kemény.

– és… és nem Szabó Évát veszed el, hanem Farkasék lányát… a Zsuzsit!

Dénes keze megrándult, arca még sápadtabb lett.

– Add a kezed!

A fiú szinte öntudatlanul tette kezét apja erőtlen szorításába.

– … és itt temessetek el… itt… a közepén.



„Így csúffá tenni azt a szép, nagy lapos földet” – dohogott hazafelé Kovács néni, de nem szóltam semmit, mert szépnek találtam a gondolatot, eggyé lenni a földdel, amiben az ember dolgozott, ámbár a „nagy” föld testvérek között sem volt fél holdnál nagyobb, és minden tavaszon elöntötte a Bisztra.

– Aztán látta azt a Dénest… megnézte? Úgy ült az asztalfőn, mint egy király”…

Igen, megnéztem, mert ott voltunk a toron is. Kalácsot ettünk, és olyan erős pálinkát ittunk, hogy fennakadt a lélegzetem, de azért nem tudtam levenni szemem a nagyobbik fiúról.

Már a hangjában valami félelmetes dongás volt, ahogy apja utolsó kívánságát elmondta.

– Így akarta az apám, és így akarom én is.

– Ámen – mondta egy vénasszony, akit nem kérdezett senki –, de én nem is hallottam, csak a fiút bámultam, aki gyászában és szegénységében törvényt mondott ki, és fenségesebb volt, mint egy „királ”!

ESTNEK ÁRNYÁN…

Estnek árnyán, alkony szárnyán a szürkület végiglebben, régi tőkék mámort rejtőn kapaszkodnak kopasz lejtőn, s rőt levelük meg-megrebben.
Int egy árnyék, elmúlt szárnyék, bús fürtöknek takarója. Késő darázs zsongva-bongva, szeptemberi titkot mondva, pihenni száll a karóra.
Vén diófa zizeg-susog, Egy-egy dió halkan koppan, holt levél száll a mély útba, tejút néz a bedőlt kútba, s gyalogúton lépés dobban.
Lépés dobban, korsó koccan, öregember ballag ottan. Elmúlt a nap, s csak a sötét látja és a csillagos ég, amint köszön meghatottan,
foszlott szélű kalapjával, megemelve lassan, mélyen, annak, aki mindig ott van, sötétben és világosban, tárt karral a gyepűszélen. ÚTRA KELÜNK

Már amikor hazaérkeztem, éreztem, hogy valami nincs rendben a házban. Valami panaszféle úszott a levegőben, vagy figyelmeztetés, vagy… szóval nyugtalan voltam.

Tán a tavasz? – gondoltam egy pillanatra, de a hőmérő hűvöset mutatott, s ehhez hozzáadva éveim számát, gorombán elhessegettem ezt a ledér gondolatot.

Hát akkor mi?

A hőmérőről azonban Mackóka jutott eszembe, és Mackó nem volt a helyén.

– Mackót kineveztük könyvtárosnak – mondták a Házi Hatalmak –, sokat van egyedül, hát olvasgasson. Meg időnként be is lepi a por…

„Ehen – mondtam magamban, mintha még falusi lakos lennék –, ehen… szóval könyvtárosnak.” És úgy tettem, mintha nagyon örülnék, mert Mackóért mindenre képes vagyok, még képmutatásra is. Ez a kinevezés azonban sehogy sem tetszett nekem. Ez a kinevezés a mellőzésnek egy fajtája, félretolás a tettek mezejéről, ez a kinevezés hűtlenség.

– Így van, Mackóka?

Kis barátom hanyagul, féloldalt feküdt a könyvek között, s mindjárt megláttam a stoppolást a talpán, mely a gyengéd kezekre vallott, ámbár inkább a molyokra kellett volna vigyázni.

– Így van, vagy nincs így?

Nem egészen mentette a helyzetet Mackó, amiből ismét kiérzett kis barátom lovagiassága, ami korával csak nőtt és fényesedett. Mackóka ugyanis – ha jól emlékszem – most volt karácsonykor húszéves. Húsz éve egyszer csak ott ült a fa alatt, mint valamelyik nagynéni ajándéka valamelyik gyereknek. Sárga bundája akkor még vadonatúj volt, és okos kis szemével, fitos orrával, tappancs talpával egyenesen belegyalogolt a család szívébe. Akkor megmozdult, s azóta él, és csak a dolgokkal ismeretlen ember gondolhatná, hogy Mackóka egy közönséges, kopott bazári játék mackó. Hohó! Vigyázzunk a szóval, emberek!

Mackókában a család egész szíve benne van, és osztatlan szeretete – amiből öt ember is megélne –, csak azt nem tudom, hogy a bátorság honnét került bele, mert volt idő, amikor mi elfutottunk az otthonból, míg Mackóka kitartott a vártán, és vigasztalta a bombázás izgalmában reszkető babákat és cifra tigriseket. Mert karácsony volt akkor is.

Azóta Mackó elsőrendű családtag, akire többször rábíztuk a házat, akit reggel megkérdeztünk: hogy aludt, sőt néha az időjárásra vonatkozólag is értékes tanácsokat adott…

És most könyvtáros, és talpa meg van stoppolva… Gyalázat! Tizenkét évig a fiammal aludt, amíg valami emberi szamár meg nem magyarázta neki, hogy ő már nagyfiú… Akkor Mackókát – már csak a nevelése érdekében is – magamhoz vettem, és ágyam mellett tanyáztattam, és most – könyvtáros!

Hát azt már nem!

– Mackóka, vidékre megyünk…

– Igen – bólintott buksi fejével –, illik is már, hogy világot lássak… elvégre elmúltam húszéves… és ez a ruhám utazásra is megfelelő.

Kikeféltem tehát tiroli ruháját, hátizsákját vállára akasztottam, és hosszan gondolkoztam, ne fűzzem-e karjára vöröskeresztes karszalagját, amit akkor viselt – kislányom jóvoltából –, amikor a kórházban meglátogatott, de azután Mackókával elvetettük ezt a gondolatot.

– Olyan háborús íze lenne kirándulásunknak – pislogott Mackó –, és én utálom a háborút…

– Én is utálom, Mackóka, bocsáss meg, de arra gondoltam, hogy esetleg orvosnak néznek…

Így azután útnak váltunk, kellő búcsúzkodás után természetesen, amiben a jellemző tanács nem az volt, hogy én vigyázzak Mackóra, hanem hogy ő vigyázzon rám…

– Sose nő be a feje lágya, vigyázz rá, Mackóka – hallottam az intelmeket a másik szobából, s ezek után Mackót, rövid lábára való tekintettel, hátizsákom zsebébe ültettem a termosz mellé.

– Valódi pótkávé van benne, csak fogyaszd nyugodtan, ha megszomjazol.

Jókor megérkeztünk az indóházba, s az ablak mellett foglaltam helyet.

– Egy ember megnyomta a lábam – panaszkodott kis útitársam –, pedig nem is voltunk sokan a villamoson …

– Mért nem szóltál? Ilyenkor szólni kell, Mackóka. Az ember a „dörgölődzők felekezetéhez” tartozik, aki akkor is rád fekszik, ha csak hárman vagytok a kocsiban a kalauzzal együtt, rád dülleszkedik, Mackóka, és a nyakadba lehel, esetleg füledbe prüsszent.

– Nem tud olvasni? Láttam azokat a plakátokat a bacilusokról…

– Dehogynem tud, csakhogy ez az ember mindent jobban tud. Látod a tájat, Mackóka?

Mert közben elindult a vonat, és már kint vágtattunk a mezők világában. Mozgott az egész táj. Emberek, állatok, gépek.

– Vetnek, Mackóka, éjjel-nappal. Nem tudod, mi lesz az idővel?

Mackó szimatolt, de nem válaszolt. A hátizsák zsebéből szemlélte a világot, és csak akkor húzta be a fejét, amikor a kalauz megjelent.

– Felnőttnek nézhet – suttogta.

A kalauz aztán elment, és tovább szemléltük a tájat.

– Mit vetnek? – kérdezte Mackó.

– Búzát meg árpát meg mindent, és reméljük, Mackóka, a béke ágyát is…

– Szép munka volt – mondta Mackó, amikor megérkeztünk –, csodálatos munka volt, és úgy érzem, eredményes munka volt. Hol lesz a helyem?

Körülnéztünk a szobában.

– Hát bizony, Mackóka, talán…

Mackó a fejemre nézett, kucsmám tornyos épületére.

– Csakis a kucsmában. Itt az ágy sarkában. Minek másra az a kucsma? Idesüt a nap, s az emberek vetik a béke ágyát. Ez elég!

Ezek után Mackó ásított egyet, és elaludt, én pedig kucsma és kétségek nélkül néztem a tavaszi napsütésbe.

AZ ÉLET

A sarokban egy táncosnő állt. Arcán kedves, kimerült mosolygás, mintha éppen most hajolna meg ezernyi elragadtatott néző előtt.

Szinte hallani lehetett a tapsot.

Mellette – kissé hátrább – égett a pincegyertya csavaros tartójában, és a hordóból rezes arcú vén pap eresztette a vörös bort.

Halkan csorgott a bor.

Hátul a pincében lehet, hogy nem volt senki, és az is lehet, hogy többen álltak még, de ezt látni nem lehetett.

A középen egy ló ágaskodott, és a lovas huszár mintha oda lett volna nőve, meg sem rezdült a nyeregben, pedig kardját vágásra emelte, s látszott, hogy a lóra nem is gondol.

Mondom: szinte oda volt nőve.

Mögötte egy juhász fújta a furulyáját, a furulyát hallani nem lehetett, bár a juhok úgy álltak körülötte, mintha bánatosan szólna a síp tavaszról, őszről, ifjúságról, öregségről, szomorúságról, szerelemről.

A juhász csak fújta, fújta.

Talán a bohóc hallotta a juhász nótáját, mert erősen odafigyelt – szinte megrögzötten –, ámbár az ilyen bohócon nehéz eligazodni. Orcája álarc, sipkáján csörgő, és ostobaságokat mond, holott odahaza megköveteli a tiszteletet, ami érthető is egy nehéz foglalkozású embertől – és patáliát csap, ha fia nem hoz haza jeles bizonyítványt.

A bohóc hallgatta a juhászt.

A vizsla azonban nem hallgatta. Hosszú szőrű vizsla volt – távol a táncosnőtől –, és utálta a zenét. A vizsla mereven nézett valahová, de hogy hová, azt már nem lehetett látni, mert ott már este volt, talán nádas, hol vadkacsa tanítja úszni a fiatalságot, vagy szárcsa csikkant értelmetlenül, csak úgy magának.

Oda már nem lehetett látni.

Csend volt.

Az utcán kevesen jártak, és az árnyékok puhán megsimogatták a kirakat üvegét, amely körül szobrok, képek, faragványok és tajtékpipák néztek az alkonyodó utcába, hol álmos unalom támaszkodott az ablakok alatt, s az ablakok mögött régiségkereskedésbe készülődtek hasonló juhászok, bohócok és táncosnők.

S a régiségkereskedő aludt.

Pipája kihamvadt kezében, feje odacsuklott a szék karfájára, és nem törődött immár a világgal, mert a világ sem törődött vele.

Alkonyodott.

A táncosnő árnyékban volt már – de ez megszokott a táncosnőknél bizonyos idő múltával –, a bohócról nem lehetett tudni, a juhászt hallgatja-e, vagy hazagondol érettségiző fiára, csak a lovas tartotta magát az előtérben, bár harcos kiállása ostobaságnak tetszett, és csak a kutya figyelt hűen és kitartóan, mert hallott valamit a kutyahűségről.

Az utcán már nem járt senki, és csendesen álmodni kezdett a város. Először csak sóhajtott, aztán nyújtózkodott, aztán az álom végigszaladt az utcákon, mert egyszerre szükség lett rá mindenütt.

A kirakatüveg csillogása elólmosodott, a prímabalerina meghajtotta magát egyszer, kétszer, sokszor; a bor csorogni kezdett az öreg barát keze alatt, és látni lehetett, hogy mögötte még hárman figyelik áhítattal a bor gyöngyözését; a ló ugrásra feszült, és a katona megemelte a kardját; a bohóc vidáman intett a táncosnőnek (hogy ő azért tulajdonképpen művész), a kutya pedig leült egy pillanatra, és vakaródzni kezdett, mert a merev állásban a bolhák nagyon elszemtelenedtek hosszú bundájában.

– Halljátok a tapsot? – susogott a művésznő.

– Hallom! – kiáltott a bohóc. – Hallom, kolléganő.

– A katonához szóltam – nézett megvetően a bohócra a balerina. – Önt pedig nagyon kérem, ne tévessze össze a művészetet a mesterséggel. Kolléganő, miért nem tegez mindjárt? – fordult újra a katonához. Taps, taps, virág, hódolat, ez az élet!

– Hallotta, vitézem?

A katona udvariasan szalutált a kardjával.

– Csodálatos volt, bár én csak úgy fél szemmel figyeltem oda. Harcban állunk ugyanis. Vérzünk! De a diadal a mienk! Esküszöm, a mienk! Tizet vágtam magam, ezret a századom; aki ellenállt, felkoncoltuk, az ellenséges falvakat felégettük, de győztünk és győzünk! Művésznő, ne haragudjon, de ez az élet!

A kutya valamennyiük felé csóválta a farkát. Szerette volna megmondani, hogy neki egy nagy darab szép csont az élet, a vadászat az élet, de ilyen előkelő társaságban szólni sem mert, csak odadugta selymes fejét a bohóc lábához, aki családjára gondolt, undorító álarcára, és meghatottan simogatta meg a kutya fejét.

Csak az öreg barát ellenkezett.

Világosság felé tartotta borát, kortyolt belőle, és a poharat hangos koccanással tette le, bocsánatkérő mosollyal – ámbár a többiek ismerték már, és tudták, hogy szólni akar.

– Az élet? Gyermekeim, mit tudjátok ti, mi az élet? Talán a tüllruha, mely romlandó tested alig takarja, lányom? Talán a ma tapsának öröme és a holnap feledésének szomorúsága? A katona diadala, százezrek ujjongása és milliók gyásza? A fény, a vér, a rom, a könny, a seb, a dicsőség, a mulandóság – talán ez az élet?

A kutya tovább csóválta a farkát, a katona kedvetlenül ült a lovon, a táncosnő leeresztette szoknyáját, a bohóc pedig szomorúan bólogatott.

– Hajaj!

– Hát ne beszéljetek az életről – mondta a barát, és visszalépett az aranykeretes rámába, ahol társai izgatottan várták; ám az is lehet, hogy maradék borát akarta csak kiinni.

A katona – hosszas megfontolás után, hogy senkit meg ne sértsen – éppen válaszolni akart, amikor egy egér szaladt végig a kirakatban.

– Hallom, az életről van szó – mondta vidáman –, tudjátok, mi az élet? Mozgás. Erő. Ide szaladok, oda szaladok. Jövök-megyek: eszem itt, eszem ott. Ha akarom, megrágom a művésznő porcelán lábát, a főtisztelendő úr olajos vászoncsuháját, a katona fakardját, a bohóc kócsipkáját és a kutya rongyfarkát. De nem akarom, mert valahol a boltban olyan füstöltszalonna-szagot érzek, hogy a nyálam csordul ki… – És elosont a bolt belseje felé, honnét a következő pillanatban éles csattanás hallatszott.

A régiségkereskedő felriadt.

– Megint egy egér – dünnyögte bosszúsan, és meg se nézte a csapdában a döglött egeret, aki pedig állítólag tudta, mi az élet.

Az utcán már csak a csend őrködött, s az öreg kereskedő becsukta az ajtót.

– Két hete semmi – motyogta –, semmi kereset. Hát élet ez?

Nem, senki nem tudta, mi az élet, hacsak a hold nem, aki foszló, sárga ravataláról akkor kelt fel az utca végén, de a hold már régen halott volt, s így az életről nem mondhatott semmit, mert az élők soha, de soha nem értik meg a halottakat.

BOGÁNCS

Mint minden rendes dolog a világon, ez is álommal kezdődött, az álomnak pedig nagy kutyabarát barátom volt az elindítója, aki nemcsak barátja a kutyáknak – közelebbről a puliknak –, hanem tenyésztője is, és már meggyanúsítottam, hogy hazabeszél az öreg fiú, amikor körülbelül másfél órás előadását azzal fejezte be, hogy sajnos, neki most nincs eladó kölyökkutyája, de tud egy elsőrendű tenyészetet…

Barátom azután szedte a sátorfáját, mint aki az édes mérget elhintette, és már ránk, illetve a pulik égi patrónusára bízta, hogy csináljunk egymással, amit akarunk.

Bár a dolog nem volt olyan egyszerű.

Amikor barátomtól elbúcsúztam a kapuban, azonnal elhatároztam, hogy pulinkat pedig Bogáncsnak nevezzük el – természetesen egy komoly névadó ünnep keretében –, s a kiskutya a szobámban a kályha mellett fog aludni.

Visszaérve a szobába, nőm rendkívül tűnődő állapotban találtam, ami elég volt arra, hogy magam teljes semlegességet mutassak az ügyben. Tettem-vettem, könyveimet rendezgettem, sőt halkan fütyörésztem is, ami szükséges nőm ellenséges állásfoglalására.

– Tudja, hogy utálom ezt a suszterinas tempót…

– Bocsánat, csak úgy elgondolkodtam… Nem tudja, angyalom, hol vannak a horognyelek?

– Nem tudom, és csodálkozom, hogy ilyen hamar elfelejti: egy kedves gondolattal milyen örömöt szerezhetne…

– Angyalom – döbbentem meg –, most már kérem, kereken mondja meg, hogy mit akar, és ha kívánsága ésszerű, és rajtam múlik, hát azonnal teljesítem.

– A kiskutya… a Bogáncs! Kinek van több joga a puliját Bogáncsnak nevezni, mint magának? … Sokszor vagyok egyedül… és itt lenne az a kis állat…

– Bocsánat! Drágám, a pulit nem szokás állatnak nevezni, még kutyának sem, mert a puli az puli, bár van pumi is… ha emlékszik. Sándor kutyája a felsőpusztán pumi volt, míg a Pál-majori akolban Bogáncs, a puli volt az úr… Sőt bevallom azt is, hogy én talán a pumit még jobban szeretem, mert kicsit nyurgább, rövidebb szőrű, és sokkal könnyebben tisztán tartható. Sajnos, igazi Pumit Pesten nem is láttam, bár valószínű, hogy van ilyen tenyészet is…

Elhallgattunk, s miután gondolataink a fondorlatos utakon kinyargalták magukat, feleségem azt mondta:

– Gyula szerint másfél-két óra alatt meg is fordulhatunk.

– Honnét, szívem? – csodálkoztam erősen.

– Hát azoktól a Kovácséktól vagy Kocsiséktól, ahol azok a kis pulikölykök vannak…

– Szóval magát most már ásó-kapa-nagyharang sem választja el egy kis kölyökpulitól, bár ez erősen meggondolandó…

Feleségem úgy nézett rám, mint egy gyilkosra, nekem pedig szükségem volt arra a tényre, hogy a kutyát „mindenáron” ő akarta, mert lesznek majd események és tapasztalatok a kiskutya körül, amikor én emelt fővel kérdezhetem meg, hogy mit csinált megint ez az „állat”, amire derék nőm fogja mondani, hogy „ez nem állat, ha nem tudná – ez puli”.

Miután tehát ilyenformán bizonyos fenntartásokkal engedtem nőm óhajának, lelkesen csatlakoztam a pulivásárlók különítményéhez, amelyhez még a már említett pulitenyésztő barátom is csatlakozott. Megjegyzem, szükség is volt rá, mert jövendő élettársunk, illetve tenyésztője túl lakott az Óperencián, ami azonban tetszett nekem, mert csinos kis földszintes házak voltak, sok virággal és kutyával…

Kezdtem magam otthon érezni, és amikor megpillantottam jövendő élettársunkat, tele lett a szívem melegséggel, emlékkel és kicsorduló szeretettel, mert az előszoba szőnyegén ott ült Bogáncs, kis kalapnyi terjedelemben s egy világot elöntő, kondor szőrű, megfoghatatlan kedvességben.

A villamosban és később az autóbuszban szótlanul és zárkózottan ültünk, mint egy merénylettervező különítmény tagjai, akik egy egészen kis bombát szállítanak a nagy szatyorban, s egyelőre azon imádkoztunk, hogy meg ne szólaljon titokzatos szállítmányunk. Nem is történt semmi baj, bár mikor odahaza letettük a szőnyegre, egy kis tócsa maradt alatta, amit úgy üdvözöltünk, mint kézzelfogható jelét annak, hogy kis lakótársunk, szolgánk és parancsolónk, barátunk és védelmezőnk – hazaérkezett.



Ennek hét éve! Hét hosszú, szép esztendeje, amelynek szeretetét a múló napok egymásra rakták, és azóta – bár voltak kellemetlen epizódok is – csak a szeretet maradt meg, és minden elmúlott, ami kellemetlen és feledni való.

Bogáncs még most is kimegy a konyhából, ha edény kezd csörömpölni, mert ez egy komoly verésre emlékezteti, amikor a teraszon játszi kedvvel húzta le az abrosszal együtt a felterített uzsonnázóasztal terítékét csészéstül, kanalastul, cukortartóstul és mindenestül.

Akkor Bogáncs mester, barátom és altisztem csúnyán kikapott – ami jobban fájt nekem, mint neki –, bár én őszintén örültem, hogy ezek a félteni való köcsögök, herendi csészék, meisseni cukortartó és egyéb márkásnak és családi emléknek tartott edények ripityára törtek, mert a maradék most a vitrinben van, s az unokák olyan meséket kanyarítanak majd róluk és közéjük, amilyent csak akarnak.

Nemrég egy amerikai rendszámú autó állt meg házunk előtt, amelyből egy fiatal házaspár és két gyönyörű puli szállt ki. Amerikai magyarok voltak, pulitenyésztők, édesek, mint a méz, és okosak, mint a kígyó. Semmi kívánságuk nem volt, csak arra kértek, hogy a Bogáncs német kéziratát lemásolásra megkaphassák. Megfizetik.

Természetesen – mondtam én, bár mohóságuk kissé kényelmetlen volt. Hazafelé utaztukban aztán utasításomra megkapták a kívánt kéziratot, s azóta nem válaszolnak sem kérésre, sem fenyegetésre.

Csak egy prospektust kaptam gyönyörű felvételekkel a hatalmas amerikai pulitenyésztőkről, és most már csak a Bogáncs amerikai kiadását várhatom, amelynek szerzője természetesen ez az élelmes amerikai magyar…

De hiszen – szerencsére! – nem emberekről írok itt, hanem barátomról, aki már altiszti rangban van, és mint ilyen, figyelmeztet nemcsak kapucsengőre, a kapuban megálló autókra, hanem minden zajra és jelre, amit csak ő hall meg, vagy ő vesz észre.

Természetesen az ismerős vendégeket kitörő lelkesedéssel üdvözli, az ismeretleneket fenntartással és laza farkcsóválással, a kéményseprőt üvöltő haraggal, a gyerekfélét pedig mindig örömmel. Ha az előszobaajtót egy ismerős vendég nyitva találta, Bogáncs a vendég előtt örömmel csaholva rohan a lakásba, s ilyenkor ki sem megyünk, hiszen Bogáncs eldöntötte már az érkezett minőségét.

Ha aztán több vendég érkezik, kis kutyám valami atavisztikus emlékek hatása alatt úgy keríti őket befelé, ahogy az egy pulitól elvárható.



Rólad is írtam – mondom barátomnak, Bogáncs mesternek, aki bejött kis szobámba meglátogatni, s most farkcsóválva néz rám okos, barna kutyaszemével.

Kezembe hajtja meleg kis kutyafejét, s úgy néz rám, mint aki hisz az emberi értelemben és jóban.

KANALAS GUSZTÁV

Egy kis dombon ült a falu mögött, orrát fintorgatta. Ha valaki ebben a percben látja Gusztávot, azt hihette volna, hogy a harmatosan zsenge lucerna keserű, s orra rángatódzása a lucernának szól; de nem látta senki, és így nem is tudhatja senki, hogy Gusztáv a tájat nézte, a színeket osztályozta, s a szagokat ízlelte, ami a bajusz és az orr mozgatása nélkül nem lehetséges.

„Igen – gondolta –, itt az idő, beszélnem kell Amáliával.”

Gusztáv ezután hosszabban gondolkodott. A táj színe, szaga, levegője, virágai világosan megmondták, hogy egy hét múlva húsvét, amire fel kellett készülnie.

A réti világ azt tartotta róla, hogy festő, mégpedig kiváló festő; a gyerekek úgy tudták, ő tojja is hozzá a tojásokat, és Gusztávnak nem állott érdekében ezeket a tévhiedelmeket megcáfolni, mert jólesett szívének, ha a nyúlhajadonok összesúgtak a háta mögött:

– Nagy művész, a múltkor megszólított…

A nyúlanyák pedig figyelmeztették csemetéiket:

– Ne zavarjátok, gondolkodik. Szegről-végről rokonunk…

Mert Kanalas Gusztáv – nyúl volt! Mégpedig okos nyúl. aki időnként felcsapott húsvéti nyuszinak, s ebben a minőségben elsőrangúan szolgálta a gyerekek, a szülők, a nagy hársfa alatti barlangban lakó törpék, de elsősorban saját érdekeit.

Ezt persze egyedül nem tehette volna meg, mert sem festeni, sem tojásokat világra hozni nem tudott. Ehhez volt szükség a törpékre és Fészkes Amáliára, az öreg tyúkra, akiből így tavasz tájon úgy potyogtak a tojások, mint az automatából.

Természetesen Amália nem élt csak úgy ledéren a világban. Amáliának rendes gazdája volt. Saját Ambrus személyében, aki részint agglegény volt, részint doktor, mégpedig az elnyűtt csizmák és bakancsok szakorvosa, azaz csizmadia.

Ambrus bácsi nem volt gazdag ember, s éppen ezért: boldog ember volt. Ambrus bácsinak elég volt, amije volt: egy kis kert, pár tyúk, egy kutya, egy-két pohár borocska, elegendő dohány a pipába; télen meleg, nyáron hűvös szoba, s ha azután ősszel a gyümölcsfák is jól fizettek, rendkívül gazdagnak érezte magát, mint ahogy az is volt. És ha ezenfelül hozzátesszük, hogy az öreg csizmadiának vidám, jó szíve volt, már szinte többet mondtunk a kelleténél.

Ambrus bácsinak egyébként adósa volt az egész világ, amin a kis hegyi falu ötvenhét háza értendő, amelyeknek tulajdonosai meghatározott időben szalonnával, kolbásszal, kenyérrel, szőlővel, borral, vajjal, sajttal és minden egyébbel viszonozták a cipők és csizmák orvoslását. Végül pedig adósnak érezte magát Kanalas Gusztáv is, aki Ambrus bácsinak pár éve állandó vendége volt. A dolog egy nagyon zegernye téllel kezdődött, amikor Gusztáv felfedezte, hogy a csizmadia kertjében répa maradt a földben, nem is említve, hogy a kert élő sövényét sűrű akáchajtások alkották.

– Szüret – pislogott Gusztáv –, az majd úgyis kiderül, miféle népség lakik a házban.

Ki is derült, mert a jeles festő egész télen a kertben tanyázott, bölcsen tudva, hogy ott semmi baj nem érheti. Gusztávnak csodás füle volt, és jól hallotta, amikor az ember azt mondta a kutyájának:

– Látod azt a nyulat?

– Persze hogy látom – csóválta farkát Pici, aki talán azért kapta nevét, mert akkora volt, mint egy szamár, és akinek semmi kedve nem volt a nyulat hajkurászni, hiszen Gusztávval ebben már hallgatólagosan meg is egyeztek.

– Hát az a nyúl a házhoz tartozik – mondta szigorúan Ambrus.

– Igenis – csóválta a farkát Pici, akinek anyja bernáthegyi volt, apja komondor, és nem kellett neki semmit magyarázni. Így aztán a falu is megtudta, hogy Ambrus bácsinak nem lehet nyúlhúst vinni. Az öreg megüzente, hogy nyulat ne is hozzanak neki, mert: „A barátait mégsem eszi meg az ember, és nem tudhatom, hogy a nyúl, amit hoznak, nem éppen az én vendégem-e?”

Hogy ezt az üzenetet Ágoston tudta, nem tudta, ez nem derült ki, de a tél vége felé már fényes nappal ott parádézott a kertben, jóllakva, kövéren, és csak az árvízként érkező szerelem hatalma tudta a kert elhagyására kényszeríteni.

De szívében megmaradt a hála adóssága, amelyet azonban csak valami egészen művészi tojásokkal lehetett volna letörleszteni.

Ez jutott eszébe Gusztávnak, amikor alkonyattal elindult Fészkes Amália szálláshelye felé, mert Amália – ellentétben a többi tyúkkal – a legvadabb télben is az egyik almafán aludt.

„Remélem, nem alszik” – reménykedett Gusztáv, és reményeiben nem is csalatkozott, bár Amália úgy tett, mintha aludna.

„Színészkedik az öreg kofa – vakaródzott Gusztáv tiszteletlenül –, megint zsarolni akar…” És úgy ment el az almafa alatt, mintha Amália a világon sem lenne.

„Még elmegy!” – döbbent meg Amália. Pedig a fészekbe nagyon kellene egy kis nyúlszőr, s amikor Gusztáv eltűnt a szomszéd kerítése mellett a bokrok között, egészen elkeseredett.

„Talán nem is gondol rám? Hát akkor megmondom neki a magamét…”

Természetesen Gusztáv nagyon is gondolt az öreg tyúkra, hiszen a bokrokon túl azonnal megállt, vakaródzott, és unalmában megrágta az alsó ágakat. Aztán egy fél óra múlva sietve elindult visszafelé, de annyira sietett, hogy Amáliának kétszer kellett szólni, amíg meghallotta, de még akkor is tétován billegette a füleit, jelezve, hogy nem tudja, honnét jön a hang.

– Süket vagy? – mérgelődött az öreg tyúk.

– Bocsáss meg, elgondolkodtam. Parancsolj, Málika!

Amáliát általában Máli néninek szólították, és ezért Gusztáv udvariassága nagyon jólesett neki.

– És a nyúlszőr, te betyár?

– Meglesz, Málika, meglesz…

– Mi az, hogy meglesz? Sürgős!

– Tudod, Tappó bácsinak is megígértem…

– És ha én nem adok tojást?

– Lehetetlen, Málika! Az idén még több is kellene.

– A fenét!

– Igen, Málika, egy becsületbeli adósság. Már meg is beszéltem Tappó bácsival, két művészi hímes tojást csempészünk Ambrus bácsi ablakába. Egész télen a répáját ettem, utána az akácvessző kérgét rágtam – ami hasmenés ellen jó –, szóval a tojások tulajdonképpen itthon maradnak…

Amália megvakarta csőre tövét, ami nála a gondolkodást jelentette.

– Nem bánom! A csalán között van egy teli fészek, azt elvihetitek. A ribizlibokrok között van egy másik fészek, amiben csak egy tojás van, azt béleljétek ki szőrrel rendesen. De reggelre intézzétek el mind a kettőt, mert Ambrus már gyanakodik. Ilyenkor már naponként szoktam adni neki egy tojást.

– Meglesz, Málika. Nagyon sietek… – És Gusztáv nekirohant a sötétedő estének.

– Szeleburdi művészlélek – csóválta a fejét Amália bizonyos anyai gyöngédséggel, mert Gusztáv művészete s a hímes tojások eredete kizárólag az ő és a kis emberkék titka volt.

Tappó bácsi természetesen nemigen állította munkába festő brigádját. Gusztávnak ide is nyúlszőrt kellett szerezni, és nem is keveset, mert a barlangi kis emberkék a hűvös barlangokban kizárólag nyúlszőr nadrágban voltak védettek a felfázás ellen. Azelőtt mindenféle puha növényi anyagokból ruházkodtak, de Gusztáv felajánlotta az elhullatott, kitépett szőrt, s a kis törpék ezzel nagyon meg vannak elégedve.

Az ismeretséget a véletlen hozta létre már régebben, amikor Gusztáv a falubeli kutyák zaklatása ellen valami nyugodt helyet keresett, amit meg is talált az erdő sziklás szegélyén, a nagy hársfa gyökerei alatt. Gusztáv akkor napokig leste, hogy az öreg fa alatti kis odúban nincs-e más lakó, azaz görény, mert ilyen alacsonyan más vérszopó nem tanyázik. A nagy fa környéke azonban teljesen elhagyatott volt, s azt már csak később tudta meg, hogy ez a törpéknek volt köszönhető. A törpék békés munkatársak, akik nem ölnek, és környékükön ragadozót nem tűrnek meg, de Gusztáv ellen nem volt kifogásuk. Mikor aztán a nyúlszőrüzlet a meleg nadrágokat eredményezte, nagyon elégedettek voltak lakójukkal.

Gusztáv azonban töprengő elme volt, minden bohémsége ellenére is, s amikor meglátta a csodás színekben ragyogó nadrágocskákat, melyeket a törpék gyártottak és festettek, azonnal a tojásokra gondolt, a hímes tojásokra, amelyeknek elkészítését az emberek úgyis a nyulaknak tulajdonították. Sőt, látott is egy levelezőlapot, amit valaki elveszített a réten, amelyen egy valóságos nyúl éppen a húsvéti tojásokat festette.

– Szamárság – fintorgott Gusztáv. – De ejnye, ejnye… – vitorláztatta hatalmas füleit – ebből lehet valami. – És lett is, persze Amália bevonásával.

Az azonban megint csak mese, hogy a nyúl puttonyban hordja szét a tojásokat; legalábbis ezen a vidéken nem. Itt szervezett munka folyik, ami a nyúlszőr összeszedésével kezdődik. Persze a nyulak nem hullatják szőrüket jókedvükből, de igenis hullatják szerelemből. Egy-egy nyúlhajadon kezéért – azaz lábáért – itt is ádáz harcok és vitézi vetélkedések folynak, amikor a nyúllegények úgy megtépik egymást éles karmaikkal, hogy pamacsokban repül a szőr a küzdőtér területén. Sőt! Némelyik vérszomjas harcos úgy belelovalja magát ebbe. a tépésbe, hogy a már megnyert hajadon hátán is folytatja.

Hát ezeket a helyeket tartotta számon jeles üzleti érzékkel Gusztávunk, és nem is kellett más, mint a kivonuló szőrszedő brigádot a tett helyére vezetni. És a kis törpéknek valóban volt puttonyuk, valóban volt festékük, ecsetjük, egyszóval mindenük a hímes tojások elkészítéséhez, főleg azonban csodálatos művészi készségük.

Ebben az évben Gusztáv a megfelelő nyúlszőrmennyiséget már kézre adta, Amália részét félretétette, most már csak értesíteni kell Tappó mestert, hogy a tojások elkészítésének ideje elérkezett.

Loholt tehát Guszti kétszeres sebességgel, ami mindig felesleges zajjal jár, s ennek az lett a vége, hogy majdnem belerohant egy nagy kutya szájába, aki megszökött a házőrzés unalmából, és a vadászat tilos gyönyörűségével kárpótolta magát a mindennapos robotért.

Szerencsére a kutya korán zördült meg bokros leshelyén, s azonnal kitűnt, hogy Kanalas Gusztáv nemcsak festőnek kiváló – ami nem igaz –, hanem atlétának is, ami igaz.

Ebben a szédületes iramban barátunk megdöntött minden olimpiai rekordot, de megdöntötte a kutya is, akinek szokatlan hosszú lábakat adott az anyatermészet.

Gusztávnak az volt az érzése, hogy nevetségesen rövid farkát már a kutya orra csiklandozza, s elérkezettnek látta az időt, hogy a pályatévesztett házőrzőt egy kis kioktatásban részesítse. Megperdült tehát, és pontosan meredeken iramodott eddigi útvonalától, míg a kutya hiába fékezett, a rohanás továbblökte, sőt a mély barázdában olyan bukfencet vetett, mintha elkaszálták volna. Mire összeszedte magát, csak a bánat maradt a helyszínen az elveszett nyúlgerinc után, amelytől Gusztáv – érthetően – nem akart megválni…

Jeles barátunk ekkor már kis barlangjában szuszogott, és az ijedtséget feledve mosolygott bajusza alá. Mert Gusztávnak az is volt. Kissé szétálló és torzonborz, amilyen bajuszt régebben hordtak a művészek.



Gusztáv érkezése azonban behallatszott a kis barlang folytatásába is, ahol már a törpék országa kezdődött, s hamarosan megjelent az őrszem.

– Valami baj van?

– Egy kutya kergetett – legyintett Gusztáv –, kérlek, üzenj Tappó bácsinak, hogy sürgős munka van. Ő már tudja…

– Sürgős, azt mondod?

– Azt! És majd megkérdem Tappó bácsit, mért állítanak hülyéket őrségre, akiknek kétszer kell valamit elmondani.

A kis törpe ijedten kotródott Gusztáv erélyes fellépésére, de az öreg Tappó pár perc múlva már megjelent.

– Okosan tetted, hogy lekaptad ezt a mufurcot, de gyerkőc még, és először volt őrségen.

– Nem is néztem nagyon fiatalnak.

– Kölyök! Most múlt nyolcvanéves. Hát mi van, Guszti?

– Tappó bácsi, még az éjjel el kell vinni Amália nyúlszőrrészét, és el kell hozni a tojásokat. Ambrus bácsi már gyanakszik, mert Amália minden második tojását eldugta… Ha keresi és megtalálja a fészket…

– Hol van?

– A kerítés mellett, a csalánban vannak a mieink, és a ribizlibokrok között van a másik, amiben csak egy tojás van. Ezt kell kibélelni.

– Jó. Magam megyek. Ismerem a járást.

– Köszönöm, Tappó bácsi. Szívesebben is maradok itthon. Egy kutya nagyon meghajkurászott.

– Milyen volt?

– Láttam is én, Tappó bácsi, de jó hosszú lábai voltak, és ha nem vágódom félre, megfog.

– Tudom – bólintott a kis törpe –, gondolom, melyik az. Pedig hogy megígérte a nyavalyás a tisztességet! Tudod, ez egy farkaskorcs, s ezek nem bírnak a vérükkel, de majd megtáncoltatom. Hát csak pihenj.

Gusztávnak ezt nem is kellett mondani, azonnal elaludt, bár szeme nyitva volt. Ezért mondják az éberen alvó emberre, hogy „nyitott szemmel alszik, mint a nyúl”.

Persze hogy nyitott szemmel, hiszen a nyúlnak nincs szempillája, a szemhéja pedig olyan kicsi, hogy a szemét teljesen lecsukni soha nem tudja.



Amikor felébredt, már indulóban volt az éjszaka, mert a nagy hársfa levelei suttogni kezdtek, ami talán búcsú volt a csillagoktól, de lehet az is, hogy az öreg Tappó érkezését jelentették.

– A tojások itt vannak – mondta Tappó –, a másik fészket pedig kibélelem, hogy egy hattyú is meg lenne vele elégedve. Nincs kedved megnézni, hogy készülnek? Másnak ugyan nem mutatnánk meg semmi kincsért, de beszéltünk rólad odabenn, s az volt a vélemény: meg lehet benned bízni. Megkérdeztük az öreg Tappót is, aki csak annyit mondott: „Igen, Guszti megbízható!”

– Köszönöm – makogott Gusztáv félálomban –, nagy kitüntetés… nagyon érdekes lehet.

– Majd szólunk! – intett Tappó, és eltűnt a kis barlang folytatásában, ami sötét volt és titokzatos, mint egy november végi éjszaka.

Guszti csak akkor kezdett ébredezni, és egyre rémültebb lett. Hogy ő a föld alá… abba a borzongató lyukba belemenjen? És most már nem is lehet visszaszívni… Kanalas, te bánatos ökör, mit cselekedtél?

Gusztáv ugyanis nem volt nagyon bátor. Nem. Ezt nem lehet mondani. Guszti egy ágrezdüléstől egyszerűen kiszaladt a világból. Guszti egy árnyékmozdulástól majd megőrült, ha a szél egy száraz levelet véletlenül Guszti fejére ejtett, majdnem szívbénulást kapott…

Úgy is lehet tehát mondani, hogy Gusztáv rettenetes gyáva volt.

És most mélységes csávába került; de ha arra gondolt, hogy a kis emberkék barátságát elvesztheti, az üzletre és a hírnévre… előkelő társadalmi helyzetére, a nyúlhajadonok elbűvölő pillantásaira… úgy érezte, kitérni már nem lehet.

Odanézett a föld alá nyúló, tátongó nyílásra, és minden bajuszszála reszketett.

– Lehetetlen! – suttogta. – Lehetetlen… – És amikor délután Tappó megjelent, úgy érezte, riadt szíve a fülén ugrik ki.

– De hát Tappó bácsi, én nem látok a sötétben… –vacogott Gusztáv, s a rémülettől leszorított füleivel úgy nézett ki, mint egy kezdő ápolónő az első operáció előtt.

A kis törpe azonban csak mosolygott.

– Csak ballagj utánam. Később világos lesz, világosabb, mint gondolod.

Gusztáv ezek után elbúcsúzott az élettől, Amáliától, Ambrus bácsitól, kerttől, répától, és egyetlen gondolat foglalkoztatta, ami eddig eszébe sem jutott, hogy a kis törpék miből élnek, és esznek-e – jaj! –, esznek-e nyulat? Erre a gondolatra majdnem visítani kezdett, de büszkesége visszatartotta. Igen, mert Kanalas Ágoston büszkesége még gyávaságánál is nagyobb volt.

Később azonban a föld alatti út tágult, és a falakat mintha enyhe világosság vonta volna selymes fehérbe. És valami zsongás szűrődött a messzeségből.

– Látsz már?

– Kicsit jobban – suttogta Guszti, mert már hangja sem volt a félelemtől.

A kis ember meglepő gyorsan ment a síkos járatokban.

– Milyen gyorsan jársz, Tappó bácsi – rebegte Gusztáv, hogy rémüldöző gondolatait elterelje –, mennyi idős vagy?

– Ó – állt meg egy pillanatra Tappó –, nem is tudom! Mi nagyon hosszú életűek vagyunk, tudod, mert mézen élünk, gyümölcsön, és soha nem eszünk húst…

Guszti majdnem nyakába borult a kis embernek, és felszabadult boldogságában észre sem vette, hogy egészen világos volt már, különféle járatok vezettek jobbra-balra, amelyekből pengő kopácsolás, fűrészelés, gépi zörgések hallatszottak, de olyan finom hullámzásban, mint amikor eső veri a magasban a fák koronáját.

– Asztalosműhely – intett Tappó balra –, kovácsműhely – intett jobbra. – ötvösök, fazekasok, ruhafestők… ide bemegyünk.

– Milyen csend van itt – suttogta Gusztáv. De most már bátrabban, és igyekezett hangjának tiszteletteljes árnyalatot adni.

– Igen – bólintott a kis ember. – Mindenütt a legkisebb lármára törekszünk, mert ne feledd el, a gépek tökéletes kihasználását a hangtalanság jelenti. A tökéletes szerszám – hangtalan. Na, itt vagyunk!

A barlang nagy volt, és mindenütt egyformán világos. Árnyék sehol, a levegő tiszta, öt-hat emberke állt meg munkájában, és mosolyogva meghajoltak. Gusztáv felé, aki füleit vitorláztatva viszonozta az üdvözlést. Egyik asztalnál megálltak.

– Ez itt Kanalas Gusztáv, a barátunk – mondta Tappó –, ez meg Piktor, a festőrészleg vezetője.

– Örvendek – mondta Piktor régiesen, míg Gusztáv orra fintorgásával igyekezett az ismeretség feletti örömének kifejezést adni.

„Mit mondjak nekik? – gondolta. – Elvégre kollégák vagyunk…”

– Hát mutasd – mondta Tappó.

– Kettő kész – bólintott Piktor –, a többi munkában.

– Az eljárással tisztában vagyok – billentette fülét Gusztáv –, de gondoltam, az igazi művészet mégiscsak itt van…

És Gusztáv kissé elszemtelenedve ugyan, de nem fukarkodott a dicsérettel.

– Ez a kettő Ambrus bácsié, ugye?

– Igen, neki szántuk.

– Csodálatosak! Egészen új felfogás, ezek a sasok…

– Modern felfogás – mosolygott Piktor –, ezek tulajdonképpen suszterkalapácsok. Ambrus bácsi iparát jelentik.

– Szellemes! – döbbent meg Ágoston. – És ez a végtelen fekete út a gombákkal…

– … az az út a suszterfonál, ami rossz csizmák végtelenségét jelenti, a gombák pedig a csizmaszögek.

– Káprázatos! – sóhajtott Ágoston, és elhatározta, hogy a továbbiakban csak csodálkozni fog. – Elbűvölő – mondta többször, még kifelé menet is.

– Haladunk! – nevetett Tappó, és megígérte, hogy a tojásokkal idejében fog jelentkezni.

Amikor azonban a bejáratnál elbúcsúztak, és Gusztáv egyedül maradt vackában, úgy érezte, hogy ez a világ, mégiscsak ez a napsugaras külső világ az ő világa.

És Kanalas Gusztáv határozottan bölcsnek érezte magát, ami azonban nem sokáig tartott, mert a föld alatti kirándulásban úgy kimerült, hogy azonnal elaludt, és álmában álom lett a hősiesség is, és álom lett a gyávaság is. Csak a külső világ maradt valóság. Csak a tavasz, a napsugár áradata, a madárdal és a virágok harmatos illata, ami úgy osont a vetések felett, mint a szeretet sóhajtásainak évenként visszatérő emléke.



– Itt az idő! – jelentkezett másnap este Tappó. – Holnap húsvétvasárnap, és hajnalra a tojásoknak helyén kell lenniök.

– Első az adósság – fintorgott Gusztáv nagyképűen. – Első Ambrus bácsi!

– Első az okosság! – mondta röviden Tappó. – Ambrus bácsi az utolsó, mert nem mászkálom kétszer végig a falut a tojásokkal. Ne felejtsd el, én nem vagyok futóbajnok. Az idén első Méhes Rozika.

– Tavaly nem kapott. Miért borítod fel a rendet?

– Azért, mert a tavalyi rend az idén már nem rend! Az igazság a rend, Gusztáv, s az igazság az, hogy Rozika nagyon beteg volt a télen, s az iskolában mégis kitűnő. Figura Marci az idén nem kap.

– Marci is kitűnő.

– Ez igaz, de apja előlépett a bányában, házat épít, és Marci olyan sárga csizmát kapott, hogy a kutyák nem merték megugatni. Ezenkívül megcsúzlizta a cinkét, hogy majdnem belepusztult.

– Helyes – bólintott kegyesen Gusztáv –, akinek van pénze, az vegyen. De Sánta Ferkóék elköltöztek, és Kincses Mariék is…

– Igen, helyettük Rozi néni kap.

– Tappó bácsi! – kiáltott Gusztáv. – Meggondolta? Az a vénasszony?

– Nem érted te a csíziót, Guszti. Igenis, az a vénasszony. Mert elsősorban: nem vénasszony, mert még ma is szép asszony, másodsorban ha te megleped Ambrus bácsit, én meglepem Rozi nénit.

Gusztáv bambán nézett a kis emberre.

– Én csak hálából gondoltam Ambrus bácsira. Tudom én azt, hogy nem hisz már a hímes tojásban meg miegymás…

– Persze hogy nem hisz! Rozi néni sem hisz…

– Hát akkor?

– Eljár az idő, Gusztáv, mennünk kell. Mire a cseresznye megérik, megtudsz mindent.

És mivel Gusztáv nem szívesen törte a fejét hiábavaló dolgokon, nyújtózkodott egyet, s utánaállt a gyors járású kis emberkének, s elnyelte őket a sűrűsödő sötétség.



Saját Ambrus tűzzel álmodott ezen az éjszakán. Tűzzel álmodni pedig szerencsét jelent, ezt mindenki tudja. Persze nem akármilyen tűzzel, mert a lappangó, gőzölgő, kormos lánggal füstölgő tűz csak átmeneti boldogságot jelent, amire nem lehet építeni.

De Ambrus nem ilyen tűzzel álmodott, hanem vidám lángú, hatalmas tűzzel, amelynek lobogása még akkor is szemében verdesett, amikor felébredt.

– Nono! – mondta a jeles csizmaspecialista. – Ebből még lehet valami. – Azzal papucsba lépett, és hóna alá fogta a kukoricás szakajtót, mert a tyúkok már ott káráltak az ajtó előtt.

A kukorica kiszórása után nagyot sóhajtott a frissen mosott levegőből, és megfordult, hogy a reggeli pálinkaadagot utánaeressze a tegnapi sonkának, amikor egy furcsa kis fészket látott meg az alacsony kamraablakban, s a fészekben mintha virág lett volna.

Ejnye! – gondolta Ambrus, s amikor odaballagott a fészekhez, azt mondta: – Nahát! – És a csodálatos rajzolatú piros tojásokat bevitte a szobába. Odatette fészkestül a szerszámok közé az alacsony asztalkára, aztán fölhajtotta a dupla adag ünnepi törkölyt, pipára gyújtott, és nézte a tojásokat.

Hosszan-hosszan nézte, de a tojások eltűntek, csak a színek kavarogtak Ambrus bácsi szívében, amely ünnepi ugrándozást végzett, és egészen világosan azt mondta:

– Rozika!

Ez a sóhajtás természetesen nem vonatkozhatott másra, kizárólag özv. Suta Lajosné szül. Rigó Rozáliára, a régi szerelemre, aki nem tudta kivárni Ambrust annak idején, mert Ambrus eltűnt valami régi háború ostoba zűrzavarában.

Így volt!

Most azonban egészen más a helyzet. Most béke van és szabadság, azaz szabadok mind a ketten, és Rozi néni meglátván az ő kamraablakában a csodálatos tojásokat, elsősorban megtörölte a szemét, hogy jól lát-e, elmorzsolván egy kis könnyet is, aztán nagyon elszégyellte magát, mert Ambrus magányos, és az öreg legényt valakinek igenis fel kell karolni… persze nem azért… de csúfság lenne hagyni, hogy szegény Ambrus tovább epekedjen …



Később elvirágzottak a fák a kertben és az erdőben egyaránt. Kanalas Gusztáv nyakig járt az élelemben, és egyáltalán nem volt szüksége kerti veteményekre, de a szokás – szokás: régi utait naponként bejárta. Amáliával is lehetett néha szót váltani, és Picivel is tartani kellett az ismeretséget, mert a tavaszra nyár, ősz, aztán tél jön, s amilyen rövid eszű az ilyen kutya, ha nem látja naponként, még megfeledkezik Ambrus bácsi intelmeiről.

Gusztáv közben éppen csak hogy pocakot nem eresztett a jóléttől. Május vége felé járt az idő, érett már a cseresznye, de Gusztávnak nem jutott eszébe Tappó jóslata, pedig a ház körül szokatlan mozgalmasságot és világosságot lehetett észlelni. Gusztáv gyanakodva fintorgott, veszélyt szimatolt, s füleit idegesen billegette, amikor egyenruhás emberek érkeztek az udvarba, vállukon és kezükben mindenféle furcsa kürtöket és egyebeket villogtattak.

Gusztáv szinte megdermedt, és ez érthető is, mert jeles barátunk nem tudta, hogy Ambrus bácsi hány száz csizmát ragasztott és foltozott életében, de a bányászzenekar tudta, és hálaképpen a szeretet minden erejével:


„Bumm-bumm-tarara-tára! Fel-fel, vitézek a csatára…”
Gusztáv először arra gondolt, hogy az ég szakadt le, de ugyanakkor a föld is megmozdult, aztán úgy ugrott át a kerítésen, mint egy versenyparipa, pedig a megszokott nyíláson is mehetett volna.

Vakon rohant a sötétségben, de nem süketen, mert a trombiták recsegése ostorként csapkodta az egész tájat, és Guszti majdnem felborította Tappót, aki az egyik répaföldön bogarászott.

– Tappó bácsi, Tappó bácsi! Végünk van!

Tappó mosolygott, s ez Gusztávunkat némileg megnyugtatta.

– Emlékszel, mit mondtam húsvétkor?

– Jaj, dehogy emlékszem! Nem emlékszem én már semmire!

– Kár, határozottan kár. Érik már a cseresznye, Gusztáv?

– Érik, persze, de mi köze a cseresznyének?…

– Azt mondtam, hogy akkor tudod meg, miért vittem én piros tojást Rozi néni ablakába is…

Gusztáv két lábra ült, kissé előrehajolt, s a homályban nem lehetett volna megmondani: kérdő- vagy felkiáltó jelhez hasonlít-e?

– Mert így – folytatta Tappó – Rozi néni úgy tudja, Ambrus bácsi vitte a tojásokat, Ambrus bácsi pedig, hogy Rozi néni…

– De hiszen ez nem igaz!

– Ambrus hiszi, és Rozi hiszi. Más nem fontos. Annyira hiszik, hogy összeházasodtak.

– És azt is csak hiszik?

– Nem. Az már valóság. Annyira valóság, hogy már nem is érdemes róluk beszélni.



És következő húsvétkor Tappó bácsi Saját Ambrusokat egyszerűen kihúzta a listából, de Kanalas Gusztáv ebbe már nem szólt bele. Neki elég volt, hogy művészi híre az alacsonyabb bokrok tetejét verte, és ezt már megdönteni nem lehetett, mert hitt benne az egész réti világ, s végül – mit tehetett? – hitt benne maga Kanalas Ágoston is.

Múlik a nyár

NÁDAS

Aludtál-e már nádtető alatt? Láttad-e ott, hogy kel fel a nap? Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád, ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit! Se nádirigót, se kócsagot, se a vadrécék kéktükrű szárnyát, se víz mélyén rengő csillagot…
Raktál-e tüzet tavalyi nádból? Füstje simogatta arcodat, ha felkel a hold, és a lidércfény táncol a tündöklő ég alatt.
Láttál-e ezer szárcsafiókát? Úszó fészket a nagy vízen? S hallgattad-e ködös hajnalokon a vándormadár, hogy mit izen?…
És nádi széna volt-e a párnád? Millió béka a muzsikád? Imbolygó bagoly kedves barátod? Nyárson sült keszeg a vacsorád?
Fürödtél-e már csendben és fényben, este, ha lobban a néma tűz, s a nádas felett átszáll az álom, s rád sóhajt lágyan a puha fűz?…
Álmod ha őrzi millió nádszál, és tartja feletted az eget, neked adja a csillagos békét, és megcsókolja a szívedet. MARIKA

A gyalókai búcsú István napjára esett.

Ilyenkor már lihegő tarlók nyújtózkodtak, és a napraforgó tányérjában elvirágzott a magvak ezer szirma.

A cséplőgépek álmosan álldogáltak a szérűkben, és nagy szájukkal rávigyorogtak a kazlakra, melyekből verejtékes napokon kiverték a piros búzaszemeket, és összetörték a karcsú búzaszálakat.

A szalmaszálak zizegve nyújtózkodtak, hogy még egyszer egyenesek legyenek, mint a ringó búzaföldek tengernyi világában, és haladó illatuk kiszállt a kertek fölé, ahol almák pirultak a vénülő nap tüzes csókjaitól.

Ünnep szállt a levegőben.

Ünnep és csend.

Így érezte ezt a kis Botos Miska is. Boldogan szorongatta rozmaringos kalapját. Zsebében fényes forint, kalapján rozmaring és körülötte búcsúváró ünnep.

Lám, még Kati néni is milyen más, mint otthon, ahol mogorva és zsörtölődő.

De azért Miska szereti Kati nénit is. Miska mindenkit szeret, mert Miskának tükörfényes a lelke, s csak a jóság fényességében szikrázik. Miska mindenkire nevetve néz, azért rá is visszanevetnek az emberek. Szereti a falu Miskát, és ő ezt tudja.

Reggel is, hogy ellátta a jószágot, felvette az ünneplőt, és bekopogtatott a gazdához – Máté bátyámhoz –, csak ránevetett két fényes szeme, s Máté bátya úgy érezte: szelíd karok húzatják elő vele a bugyellárisát, és Miska csak a tenyerét tartotta a forint elé.

– Hát azután mit veszel a szeretődnek, Miska? – kérdezte. Miska csak nevetett. – Nem kell nekem szerető. Mit csinálnék vele? – Azután kikocogott a pitvarba, ahol Kati néni rozmaringjai fürödtek a napsugárban, és letört egy szálat a kalapja mellé.

Kati néni az ablakban megcsóválta a fejét – ejnye, aki angyala van ennek a gyereknek –, de azért nem szólt, mert búcsú napján nem a közönséges törvények az urak. Így tudta ezt Miska is, az árva, mert ha máskor messze elkerülte is a féltett virágot, ma eszébe se juthatott, hogy nem szabad.

Miska elindult a búcsúba Kati nénivel, aki megfogta a kezét, csak úgy, mint kiskorában, és szigorú arccal lépdelt a suhogó szoknyák között. Miska már tizenöt éves, de azért fogja az öreg kezét.

Fecskék szállonganak, csivitelnek, sípok, trombiták szólnak a gyerek kezében, és a sátras búcsú zenés morajlása még csillogóbbra nyitja Miska szemét.

– Vacsorára otthon légy ám, fiam – inti Kati néni, mert ma Miska ebédre máshova hivatalos.

A bábosnál krajcárért mérik a márcot. Nem sok, igazán nem sok, de Miska sajnálja felváltani a forintot. Csak nézi a kívánatos italt. Jó lenne, de hát nem lehet…

– Na, gyerek, iszol-e eggyel? – fogja meg valaki a vállát. Miska már a hangjából megismeri Vince bátyámat, mert csak neki van olyan hangja, mintha más a pincéből beszélne.

– Innék…

– Hát akkor aggyon eggyel – dörmög a nagy hasú báboshoz –, de a nagyobbikkal. – Miska ránevet Vince bátyámra, és megköszöni szépen a márcot.

Közelget a dél, ritkul a sátrak köze, és amikor – bim-bam – delet kiált az öreg harang, csak a koldusok és vásárosok maradnak a ponyvák fülledt árnyékában.

– Na, Miska fiam, ebből a töltött káposztából – unszolják még. Miska már nagyon menne, de nem lehet csak úgy elfutni az asztaltól.

Amikor a gazda pipára gyújt, azt mondja Miskának:

– Vidd el, fiam, Marikát is a búcsúba. Aztán vigyázz rá. Mindenféle nép csatangol ilyenkor, szeretem, ha veled van.

Miska hát kézen fogja Marikát – ejnye, milyen puha keze van ennek a lánynak! –, és elindulnak a kiskapu felé. Amikor az utcára érnek, Marika kihúzza kezét Miskáéból.

– Már nem vagyunk iskolások…

Hát ez igaz. Marika is már tizennégy éves, és most úgy mennek egymás mellett, mint a nagyok. Marika néha Miskára néz, és ilyenkor összenevetnek. Néha összeér a kezük is, de hát ez nyilván véletlenség. A tömegben, a sátrak előtt egymáshoz szorítják őket, és Miska ilyenkor megfogja Marika karját, hogy el ne szakadjanak.

Már másodszor járják végig a sátrak sorát. Szemük issza a csillogó szépségeket. A ringlispílnél beleszédülnek a nézésbe, és együtt nevetnek a hintázókkal. Miska itt erősen fogja Marika kezét, hogy oda ne lökje valaki a forgatagba. Marika szeme csillog, és boldogan mondja:

– Miska! Ha lenne pénzem, felfizetnék a lóra… – És kis keze most mintha egészen megtalálta volna helyét Miska öklében.

Miska zsebében hidegen lapul a forint.

Ez a hidegség felfut egészen a szívéig, és megkeményíti.

„Nem váltom fel – gondolja –, majd a bábosnál… vagy az istóriásoknál…”

Hát csak járnak-kelnek. Marika vidám, boldog csillogó szeme mindig Miskán van. Ha alkalom kínálkozik, kis kezét odaadja Miskának.

De Miska már nem nevet. Először életében.

Zsebében konokul fekszik a pénz, és valahányszor érte nyúl, szinte megégeti. Múlik a nap.

A kocsmából száll a zeneszó az útra, a részeges Danit is kidobták már – csak úgy huppant –, tehát estefelé jár az idő.

– Haza kellene indulni.

Miska néha már a kezét is kinyújtja, hogy valamit vegyen – Marika szívrepesve nézi –, de azután megint összeszorítja száját, és elmegy a sátrak mellett, mintha nem is lenne pénze.

A sátrak alatt már gyertyák égnek, a vásárosok bontják a sátrakat, s a két gyerek szívébe névtelen szomorúság kapaszkodik: most már nem lehet venni semmit.

Elindulnak hazafelé.

Sötét van. Marika odaadja a kezét, és Miska bűnbánattal szorítja a magáéba.

A forint meg ridegen nevet a kis zsebben.

Megy a két gyerek, már a válluk is összeér. Marika rojtos kis kendőjét Miska zsebébe dugta, Miska meg rozmaringját adta Marikának.

Édes, szomorú, ismeretlen zsibongás bolyong szívükben, s csak arra ébrednek, mikor a kiskapu rájuk néz: megérkeztek.

Messziről ideszáll a muzsikaszó, zsong a falu, ébredeznek a csillagok.

Már nem látják egymást, de szorosan kapcsolt kezükön érzik szívük lüktetését.

– Ugye, Miska – suttog a kislány –, jövőre, ha lesz pénzed, ugye, veszel nekem búcsúfiát? – És odasimul, hogy Miska érzi a levendulaszagú kis réklinek minden gombját.

Miska szívéről leszalad a forint hidegsége.

– Verjen meg az isten, ha nem veszek! – És megsimogatja a kislány arcát, mint a virágot.

Marika után behúzódott az ajtó. Még feltűnt ringó alakja a konyha világosságában, és vissza is nézett. Nagyot dobbant Miska szíve – azután egyedül maradt.

Állt még egy darabig, de emberek jöttek az utcán, hát elindult tétován, csak hogy menjen…

Ment, ment. A réten szentjánosbogárkák villogtak, és csak akkor tért magához, amikor felért a dombra, és maga alatt látta a falu apró világosságait.

Felzengett még hozzá a halódó muzsikaszó, és a Tejút fényessége szintén leszállt hozzá.

Ekkor Miska belenyúlt a zsebébe, és a forintot belevágta a fekete semmibe.

A falu ekkor már egyenként csukta be szemeit, és Miska kinyújtotta karját a völgy felé, mintha meg akarna valakit ölelni, és azt mondta a csillagoknak:

– Marika!

NYÁRFA

Rétaljában áll a berekszélen, utat mutat nyáron és télen, reszket, bár szellő se lebben. Ősszel a varjú károg róla, nyáron kis vércsék ringatója, altatja őket az estben.
Kelő nap reggel rajta lobban, éjjel Dávidot lesi a holdban, aki szomorún hegedül; rajta kiált a sárgarigó: Huncut, huncut, huncut a bíró! Mintha ő tudná egyedül…
A nyújtófának ő a fája, viharban soha ne menj alája: istennyila szereti. A cigány teknőnek faragja, rajkóját benne ringatja, a malacát belőle eteti.
Szellős állványok pallófája,kubikosoknak talicskája,kisszék is belőle készül.A felhők magas csúcsán ülnek,ágán a szelek hegedülnek,s nincs ünnep nyárfagally nélkül.
Télben a kedves őszt siratja, ősszel a nyarat takargatja. Tavasszal a nyarat várja… Nyári tüzekben nyárfa lobban, öreg szíve csak nyárban dobban. A nyárfa: nyárnak a fája. AUGUSZTUS

Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.

Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.

És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.

A letarlott búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár.

És a patakok sem sietnek már sehova. Hacsak esők nem zavarják langyos ágyukat, szívesen elácsorognak a kiöntéseken. Puha tükrükben meghintáztatják a sárga vízililiomot vagy a nefelejcset, és öngyilkos bogárkákat ringatnak ismeretlen tájak felé.

A békák zenekara is elhallgatott. Az előénekesek lustán pislognak a forró homokpadokon, és csak akkor ugranak fejest a vízbe, ha gólya- vagy gémárnyék mozdul felettük, vagy könnyelmű szitakötők szállnak eléjük.

És a malmok se zúgnak hangosan ilyenkor. Csak mint a nagy dongók, álmosan, békésen, és az öreg kerék úgy lapátolja a vizet, mintha sajnálná összetörni a víz kék tükrét.

A galamb se búg az erdő mélyén úgy, mint a tavaszon, amikor májusi esők simogatták a fészektartó nagy fákat, és minden bokorban, minden virágban, minden énekben egyetlen nagy érzés ujjongott: a szíveket és fészekbölcsőket megtöltő szerelem.

Az érkező augusztus tikkadtságában útra készülés van, egy kis búcsúzás van, és mégis akad az erdő lakói közül, amelyiknek most kezdődik a nász.

Talán a déli verők hősége forralja fel vérét, talán a tarlók lehelete bódítja szerelemre, nem tudni – de ilyenkor titkos ösztönök buggyannak fel félénk szívében, és párt keres magának a koronás fejű őzbak.

Az őzbak párját keresi, a vadász pedig a bakot. Az egyik fegyverrel, a másik pedig ősi, romlatlan ösztönökkel, és az életre-halálra menő játékban könnyebb dolga van az őznek.

Igaz ugyan, a vadásznak gyilkos puskája van, erős messzelátója van, különféle furfangjai vannak, de az őznek ezer rejteke, messzelátónál jobb szeme és tüneményes orra van, mely az áruló szimatokat messziről elkapja, s a vadász aznap már nem beszél vele.

Járja a vadász az erdőt. Lába nem dobban, mert gumi a cipője, de a száraz avar ropog, mint az üvegcserép, a messzelátó is megkoccan a kabátgombon, és a gyufaskatulya is zörög a zsebben.

Megáll a vadász.

Törli verejtékes homlokát, zöld falevelet dug a gyufák fölé, hogy hallgassanak, és a messzelátót is zsebre teszi.

És megy tovább. Csendes az erdő, és valami zörög a bokrok között. Kézbe a puskát, mert a bak minden pillanatban kiléphet…

Jön a zörgés. Ilyenkor kicsit kalapál a vadász szíve, s a bokrok alól kiszalad egy – feketerigó. Hogy ez a kis madár mekkora zajt tud csapni! A vadász bosszankodik, a rigó pedig ijedten, árulón sikongat, mintha azt kiáltaná az erdei népeknek, hogy vigyázzanak, mert itt áll a cserkészúton a kétlábú gyilkos. Vigyázzanak!

Oson a vadász. Néha megáll, letörli arcáról a pókhálókat, mert a kis pókok is vadásznak, és hálójukat a cserkészút fái között feszítik ki. A vadász nem szereti a pókhálót, de a kis pókok sem szeretik, ha hálójukat összerombolja valaki, ezért belemásznak a vadász nyakába, és akkor kezdik csiklandozni, amikor éppen nem mozdulhat. Mint például most.

Mozdulatlanul áll a vadász. Tenyérnyi kis vörös foltot figyel a bokor alatt, s csak amikor lejjebb hajol, mosolyodik el, mert két okos gyerekszem néz rá.

„No – mondja magában a vadász –, nem félsz?”

A kis őzgyerek pedig félelem nélkül néz szembe a puskás emberrel.

– Az anyám elment valahova – mondják szemei –, én meg csak itt nézegetek…

– Jól van no, hát csak nézegess. Ki bántana téged? – És ellép a kisgidától, nehogy megijedjen.

Egy héja vijjog valahol, és a fák sudarában egy kis szél jár. Elgondolkozik a vadász, és szinte megdermed, mert az egyik bokor mellett őz áll. Csipegeti a leveleket, de a fejét nem látni. A puska már a kézben van, a messzelátó a szemnél. Múlnak a másodpercek. Kilép az őz, s a vadász kezében elernyed a puska. Suta. Annak a kis őzgyereknek az anyja. Csak észre ne vegye, mert akkor riasztva kiált nagyokat, s ha bak van közelben, elugrik az is.

Megy a suta hazafelé. Fellélegzik a vadász, és sietve megy odébb.

A nap most kel, a fák koronájában már megvillan az első napsugár, s a völgyekből is elpárolog az árnyék. A haraszt alól föld- és cserszag száll, egy harkály kopogtatja valahol a beteg fákat, és a vadász megint megtorpan, mert egy róka surran előtte zajtalanul, mintha lába se lenne.

A vadász a kisgidára gondol, és meglőné a rókát, ha a kisgida most egyedül lenne, és a róka arra tartana. De az őzanya már hazaért, s a róka másfelé megy. Így a vadász játszik egy kicsit a rókával. Foga között szívja a levegőt, ami úgy hangzik, mint amikor az egér cincog. A róka felkapja fejét, és rohan a cincogás felé. A vadászt csak akkor veszi észre, amikor már késő lenne… De a vadásznak nem kell most a róka, ezért megemeli kalapját, és suttogva azt mondja:

– Jó reggelt, koma!

A vadász azt hiszi, hogy ez tréfa, pedig szegény rókának minden szál szőre égnek mered a borzalomtól. Később pedig talán arra gondol, hogy akkor csinálna ilyen buta vicceket a vadász, ha őnála volna a puska, és a vadász lenne fegyvertelen…

A róka rohanásának zaja csak annyi a csendben, mint amikor vízfodor szalad végig a tó hátán. Utána újra úr a csend. De most már darazsak zümmögnek, nagy legyek donganák, méhek keresik a maradék virágokat, és ez a zsongás úgy hangzik, mintha valahol nagyon messze orgona szólna, és vasárnap lenne. Talán vasárnap is van, de ezt az erdőben nem tartják számon.

Lépeget a vadász, és elfelejti a puskát a vállán, a messzelátót a zsebében. Még a bakot is elfelejti, mert keleten bíbor pompájában most kelt fel a nap, s az ezüst harmatcseppek élő, véres, rubintlánggal lángolnak fel a kis fenyőfákon, mint valamikor régen, a gyermekkor ködében a karácsonyfák.

És ekkor elpattant egy ág, és szétfoszlott a látomás.

A puska újra kézbe került, a messzelátó a szemhez, mert egy őz járt a bokrok mögött, s ez lehetett a bak is. Az a híres. Az a híres, melynek agancsa dísze lenne a kiállításnak és hőse az elbeszéléseknek, amit a vadász mondana el téli poharazás közben.

Az őz meg-megállt, de nagy volt a fű, sok az ág, és semmiképpen nem lehetett meglátni, hogy suta-e vagy bak.

Meleg volt már ekkor az erdőben. A vadász leguggolt, felegyenesedett, jobbra hajolt, balra hajolt, verejtékezett, de még mindig nem tudta, hogy agancs van-e annak az őznek a fején, vagy csak két fül. Izgalmában reszketett már a vadász, szíve a torkába költözött, és szeme előtt karikák táncoltak, mert egy pillanatban mintha fehér végű, hatalmas agancs villant volna meg; ám ez lehetett káprázat is. Bizonytalanságban lőni bűn, mert valahol egy kisgida árva lehetne, s az erdőn árvának lenni egyet jelent a halállal.

Ekkor egy pillanatra kidugta fejét a bokrok közül a hatalmas bak. Koronás fején megvillantak a fehér ágak, és a döbbent csendben ránézett a vadászra. Csak egy pillanat volt az egész, azután hatalmas szökkenéssel eltűnt a fenyők között.

A vadász kezében megrándult a puska, de lőni már nem lehetett.

– Ezt hát elszamárkodtam – mérgelődött a vadász, és úgy érezte, hogy elvesztett valamit. Az öreg bak megint kifogott rajta.

Vállára vetette puskáját, és úgy ballagott kifelé az erdőből, mintha megcsalták volna. Lába alatt reccsenve tört a gally, a cserkészútra hajló ágakat gorombán félrelökte, a sárgarigó fuvolázását meg sem hallotta. Mit hallgasson azon a buta rigón?

De amikor az erdő szélére ért, meg kellett állni, mert a nap végigöntöttc a nyár aranyát a réteken, tarlókon, s a nagy világosságban eszébe jutott a vadásznak, hogy a nagy bak még nem veszett el.

Talán ha meglövi, akkor elveszett volna. Ott feküdne most véresen a vadász mellett, szemére zöld opált borított volna az enyészet, és a karcsú lábak kecses mozgását örökre gúzsba kötötte volna az elmúlás.

Nem, a nagy bak nem veszett el!

Majd meglövi máskor, ha fúj a szél, zúg az erdő, és az esőfelhők elmossák a nagy bak kifreccsent vérét. De ma, ma már kár lett volna.

Amint vinné, utána döngnének a vérszagra szálló dögbogarak, és nem lehetne megállni az erdőszélen, ahol szalakóta csillogtatja zöld ruháját, és buksi gébicsek lesik a szöcskéket.

De így megáll a vadász. Nincs terhe semmi. Nekidől a fának, és megfürdeti arcát a szellőben, mely a rétről hozott kakukkfűszagú üzenetet az erdőnek.

A bokrok levelei megmozdulnak, és a vadász hallgatja az üzenetet, hogy lehullott már a vízililiom szirma, lefeküdtek a búzaerdők, elérett a cseresznye meg a meggy, és szamócából is csak sarjú van már a vágásokban s a gyér füvű domboldalakon.

És megértette a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. A baké is és a vadászé is…

Majd később valamikor, de most még szikrázik a nap, surran a forrás hűs vize, mint az élet, és csak az érett életeket szedi áldott kötényébe a kenyérszagú nyár.

AUGUSZTUS

Poros út, poros virág, fáradt rét, most már vágyunk a suttogó őszre, kopogó esőre az ablakon, néma ködre a domboldalakon, s a makkhullató arany-erdőkre.
Múlik a nyár: poshadt malomalja, kemény gyalogút és szikkadt árok. Dér vágyik már reggel a mezőre, kikerics a fakult legelőkre, hol a jegenyéken varjú károg.
Aztán úgyis tél jön, s ködkezével az erdőkben az éj zúzmarát sző. A patak némán fut elmenőben, lassul a szív, s a dermedt időben elénk áll majd – a temető. A MARS

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a csillagok nem érdekelnek, és nem döbbentem, meg sokszor a fényévek időtlen mértékegységén. És nem mondanék igazat akkor sem, ha tagadnám, hogy sejtelmes éjszakában nem hullott rám a titokzatos messzeségek üzenete, és nem zsugorodtam szinte semmivé a végtelenség megfoghatatlan ténye alatt.

Be kell vallanom azt is, hogy nehéz óráimban és a kétségek bajváró fenyegetőzése közben sokszor menekültem csillagászati könyvekhez, amelyekben a holnap egymillió év múlva kezdődik, s az egész elmúlt emberi történelem emberfeletti tragédiáival és ragyogásával csak töredék másodperce az elmúlt időszaknak, s ilyenkor – megnyugodtam. Ha ezt a pár ezer esztendőt kibírtuk, most már mi baj lehet? Tegnap még a barlangi ősök verekedtek a tüzért, holnap pedig másfél kiló atommal fűtik Budapestet – egy évig. És világítják is. Természetesen az atomóra leolvasója is csak évenként jön, atomhajtású luxusautón, és szilveszter délelőttjén nyújtotta be az egy évre járó 47 forint 52 filléres atomszámlát poharazás közben. Mondom: ezek a csillagászati könyvek mindig megnyugtattak, hogy semmi vagyok, a semmivel nem történhet semmi.

Kár, hogy az időtlenség injekciói egyáltalában nem hatottak időtlenül, és másnap mégiscsak el kellett menni fogat húzatni, vagy valamelyik beteg gyermekem láza csak nem ment harminckilenc alá. Ilyenkor aztán nagyon is éreztem, hogy valaki vagyok, akinek aggodalmai vagy reményei túlszállnak időkön és csillagokon.

Egyszóval a csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak köztük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk.

Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet a csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.

Személyes csillagbarátaim természetesen nem azok közül valók, amelyeket mindenki ismert. A csillagsztárok nem érdekelnek jobban, mint egy utcafelirat, ámbár emlékszem egy éjszakára, amikor a Göncölért fél életem odaadtam volna, mert attól tartottam, az egészet oda kell adnom, ha nem látom meg idejében a nevezetes szekeret.

A havason csavarogtam akkor, s ha rám esteledett, elég volt a Göncöl két hátsó kereke, hogy pontosan hazataláljak. Egyszer azonban nagyon elhúzódott a vadászat, és olyan köd szakadt arra a vad világra, hogy – bár sejtettem az irányt – nem mertem elindulni. Azon a tájon mély szakadékok voltak, és egy megcsúszás végzetes és végleges lehetett volna. Gyufám elázott, tüzet sem rakhattam, hát szétrúgtam a havat egy fenyő alatt, és vártam, hogy elmenjen a köd, és vártam, hogy meglássam a csillagokat. Nem mondhatom azt, hogy „nyugodtan” vártam. Nagyon hideg kezdett lenni, és valahol messze farkas vonított…

Nem volt sötét, mert később felkelt a hold is, de a köd csak jött, jött, és furcsa szellemalakok integettek belőle elmenőben.

– Mi az, fiúka, csizmaszárba szállt a bátorság?…

Ilyeneket mondtak, de csak a csizmában tévedtek, mert bakancsban voltam. A ködben néha nyílások is jöttek, de a következő pillanatban már újabb ködalakok henteregtek elő, ködházak, ködállatok és ködemberek.

– Majd reggel megnézünk még – vigyorogtak –, ha ugyan a farkasok hagynak belőled valamit.

Ilyen kellemes jóslatok közt ültem vagy három-négy órát, amikor végre szorongó szívem ujjongva megdobbant, mert kapu támadt a hamuszín kavargásban, és megtaláltam a csillagokat… megláttam a Göncölt, és éppen csak csókot nem hintettem feléje…

Általában azonban – amint már mondtam – nem ezek a közcsillagok a barátaim, hanem a kis ismeretlenek, amelyeket számon tartok, s amelyekkel összepislogok magányos sétáim közben, mintha közös titkunk lenne. És talán van is… de nem kell félni, a csillagok is tudják, mi a gyónási titok.

Nem tagadom azonban, hogy a jövevények is érdekelnek, a vándorok, melyek ijesztő híreket hoznak, aztán eltűnnek, és majd csak az unokák szemével látjuk újra őket. Ezek az üstökösök, amelyek közül az előkelőbbek uszályt hordoznak, vagy kardot villogtatnak, jelezve, hogy háború van készülőben. Ezektől félek is, ámbár ők nem tehetnek róla, hogy jeleiket mire magyarázzák az emberek.

A Halley-üstökös például csúnyán becsapott annak idején, de aztán kiderült, hogy nem is ő volt a riadalom oka.

Abban az időben nagyapáméknál laktam, és a világ vége egészen közelinek látszott. A Rózsa utca többsége mindenesetre elkerülhetetlennek tartotta az összeütközést, s a templomba járók száma örvendetesen gyarapodott. Esténként nagyapám kiküldött kihúzható messzelátójával.

– Nézd meg, fiam, feljött-e már az üstökös.

Én aztán, hosszas célozgatás után, megtaláltam a jövevényt Pap bácsiék kéménye mellett uszályostul, mindenestül, és mehettem jelenteni, hogy az üstökös előállt.

Eleinte veszélytelennek látszott ez a Halley, míg egyszer különösen vörösödni kezdett a környéke, mintha farkától meggyulladt volna az egész égbolt. Kicsit borzongva jelentettem tehát, hogy alighanem itt a világ vége. És mivel dadogtam egy kicsit, nagyapámék sietve követtek, és döbbenten álltak meg az ajtóban.

– Úristen!

Dermedten álltunk, és vártuk az ítéletnapi harsonákat, amelyek meg is szólaltak, bár nagyon hasonlítottak a helybeli tűzoltóság trombitájához. Tűz volt az utcánk végén.

Nagyapám megkönnyebbülten sóhajtott.

– Látod, milyen szamár vagy, már ezt sem lehet rád bízni…



Azóta bizonyos gyanakvással olvasok közeledő üstökösökről és közeledő egyéb csillagokról is.

Itt van például ez a Mars.

Fogja magát, és pár száz millió kilométerrel közelebb jön hozzánk. Aki még közelebb akarja látni, felmehet a csillagvizsgálóba, és szeptember hetedikén megtekintheti ezt a baljós égitestet.

– Nevezetes nap – mondta feleségem –, nem megyünk fel megnézni?

– Nem! Dolgom van. De maga megnézheti.

– Egyedül? … Ezen a napon? Tudja, hogy milyen nap ez?

– Persze hogy tudom. Péntek, hetedike, a kassai vértanúk napja.

– És a születésem napja – rebegi nőm, s én úgy érzem, mintha az egész Mars rám szakadt volna.



Mire ezek a sorok megjelennek, már túl leszünk a Marson is meg a születésnapon is. A Mars – megnyugtatóan – csak tizenöt év múlva jön újra, de a születésnap, bizony évenként, azonban ez nem jelenti egyúttal az évek számának gyarapodását is. Amikor megházasodtam, kilenc év volt köztünk, most a tizenötödiknél tartunk.

Azt hiszem, mégiscsak felmegyünk a csillagászokhoz, s amíg nőm a Marsot nézi, én kivallatom őket erről a furcsa matematikáról, bár lehetséges, hogy a csillagokkal sokkal, de sokkal könnyebb boldogulni.

GAZDÁLKODUNK

Vendégeink gyönyörködve jártak kertünkben. A gyümölcsfák alátámasztva roskadoztak, a málna hamvas szeme akkora volt, mint egy krajcár, s a szamócának alig volt levele a rengeteg terméstől.

– Ide járhatnának a pesti kertészek tanulni – mondta feleségem barátnője, és valamennyien rábólogattunk, hogy bizony, bizony.

– Azt hiszem, túloztok – szerénykedett feleségem, de ragyogott az elismeréstől, és olyan ebédet kanyarintott, hogy még ma is az asztalnál ülnénk, ha kisfiam csokoládés kezével meg nem kapaszkodik a vendég néni szoknyájában.

Ezt valamivel helyre kellett hozni, tehát azonnal meghívtuk a vendégeket jövő húsvétra, saját nevelésű rántott csirkére.

– Nem lesz korai? – aggódtam. – Hol kap maga decemberben kotlóst?

Feleségem titokzatosan mosolygott, és a karácsonyfa alatt egy különös masina állt.

– Ezt magának vettem – simult hozzám –, ugye, örül?

– Természetesen, angyalom, de mi ez?

– Keltetőgép! Én csak praktikus ajándékot veszek. Húsvétkor elárasztom a környéket rántani való csibével. A bevételt takarékba tesszük.

Szégyelltem magam. Én csak egy karkötőórát vettem, de feleségem megbocsátotta régimódi gondolkodásomat. És ettől a naptól kezdve a keltetőgép szabályozta életünket.

Eleinte csak a hőfokkal volt baj. Később a páratartalommal is. A keltetőgépben ugyanis petróleumlámpa égett, s a lámpa hol felszaladt, hol leszaladt, de normális életmódra egyáltalán nem volt hajlandó. A szabályozó majd megőrült az igyekezettől, hogy a lámpa kilengéseit egyensúlyozza.

Később locsolni kellett a tojásokat.

A kritikus idő előtt már se nappalunk, se éjszakánk nem volt. Az ébresztő kétóránként berregett, hogy a lámpát ellenőrizzük, s legbékésebb sétáink közben egyszer csak felkiáltottunk:

– Jaj, a lámpa! – És rohantunk haza. Közben az egész házban olyan petróleumfüstszag volt, mint egy bakonyi csárdában reggel felé.

Az eredmény azonban nem maradt el. Az ágyból való kiugrálástól prüszköltünk már mind a ketten, és egyik estefelé azzal hívnak haza, hogy a tekintetes asszony nagyon rosszul van.

Láz: 40 fok körül, orvos: tüdőgyulladás. Egy világos pillanatában azt mondta még szegény, hogy vigyázzak a gyerekekre, ha vele „történne valami”, és vigyázzak a – lámpára. Utána elájult, és az összecsődített orvosok hetekig kínlódtak, hogy ne történhessék vele „valami”.

– Ezt a büdös gépet pedig azonnal ki a lakásból! – mordult rám az egyik doktor.

A gépet tehát eladtam negyedárért úgy, amint volt, tojásostul, mindenestül.

Amikor nagy nehezen életre cibálták, a feleségem első kérdése a csirkék voltak. Kikeltek–e már?

– De ki ám!

– Mind a száz?

– No, nem mind, de 90 kikelt, és az is szép eredmény.

– Hozzon be egyet.

– Majd holnap. Most aludtak el. – Úristen, honnét szerzek én januárban kiscsibét?!

Aki megvette a gépet, savanyú arccal fogadott: „Záp volt az, uram, majd az egész. Tíz kelt ki összesen…”

Megvettem a tíz csibét. Ezeket hordtam be felváltva betegágyához. Közben meghozattam a hiányzó nyolcvanat. De nem nagyon fejlődtek. Műanya kellett volna nekik meg kvarclámpa. Meg egy kis istennyila – gondoltam, és nem láttam semmi kivezető utat.

Amikor lábadozni kezdett, egy öregasszony volt mellette, aki csúnyán leszólta a gépet:

– Nem pótolja a jó anyát semmiféle gép, tekintetes asszony. Majd hozok én kotlóst, akár januárban is …

– Akkor talán el is tudnánk adni a gépet – fordult hozzám.

Szinte meginogtam az örömtől.

– Kár lenne…

– De, csak adjuk el. Kapva kap rajta akárki.

Aznap délután ágyára tettem a teljes vételárat.

– Igaza volt – mondtam –, öten is jelentkeztek. Keszeg Vincének adtam, ő volt köztük a legjobban oda érte. Hadd keressen szegény ember…

Húsvétkor pedig mégis rántott csirkét ettek a vendégek. Feleségemet úgy támogattuk az asztalhoz, és saját kezűleg adott mindenkinek.

– Géppel keltettem őket – mondta –, csak kilencven lett száz tojásból…

– Hát itt lehet tanulni – mondta a barátnője. – Ez gazdálkodás! Arany lesz, amihez hozzányúlsz.

– Bizony, bizony – bólogattunk.

A nagy beteg azóta erősen javul…

Tegnap már együtt néztük meg a Mari néni-féle kódosokat. Lázban égő szemmel ültek, és maguk elé néztek, mint akik el vannak merülve valami örökletes, mély áhítatban.

Szürkék voltak, egyszerűek, és nem lehetett beleszólni, mit tegyenek. Nem volt rajtuk csavar, fogantyú, szabályozó. Asszonyos konoksággal ültek, és jobban tudtak mindent.

Feleségem tehetetlenül állt mellettük. Azt azonban már nem állta meg, hogy az egyik tyúkot – amelyik szerinte rosszul ült – meg ne igazítsa. A tyúk jól odakoppintott a körmére. Erre sértődötten kivonultunk.

Este pedig azt mondja a feleségem:

– A szegény emberek általában könnyelműek.

– Például?

– Például itt van ez a Vince. Megvette tőlünk a keltetőgépet, ugye, 120-ért?

– Igen, 120-ért – mondtam rekedten.

– No látja! És nekem első szóra visszaadta százért. Mit szól hozzá?

Nem szóltam semmit. Nem tudtam szólni.

ADÓSSÁG

A folyó háta meg se fodrozódott, úgy érkezett a szél ezen az alkonyaton. Egyszer csak ott volt.

Fellendült a nyárfa ágai közé, megforgatta leveleit, hogy elég aranyosak-e már, és azt mondta:

– Ősz van. Ősz…

A nyárfa reszketni kezdett.

– Ősz – suttogtak a levelek, s egyesek kerengeni kezdtek lefele, mások ezüstjüket mutogatták, amit a szél figyelmesen megvizsgált.

– Fizess még! – bosszankodott a szél, és megrázta a fát, mire hullott az arany levélbankó, mintha halott lepkék aranyraja szállt volna a földre.



Összehúztam a kabátom, s egyszerre csend lett, de a túlsó part alkonyodó ködében felálltak a régi őszök, iskolaszagú emlékek s köztük barátom, Péter. Kard van az oldalán, melyet hordóabroncsból kalapáltunk ki, és lyukas kucsmájában libatoll.

Körülnéztem, és melegem lett egyszerre, de inkább a szívem táján. A szél még rendezkedett egy kicsit a nyár lehullott aranylevelei között, aztán leült mellém a partra illedelmesen.

– Olyan szépet álmodsz, láthatom én is?

Péterrel szemben Skandera Gyula áll, a „törökhagyás”. Nem is tudom, nem volt-e igaza a falunak és Futó Kati néninek, akik határozottan tudták, hogy Skanderáék még a törökvilágból maradtak itt. Azóta vásznat szőnek, és egyéb békés dolgot művelnek; ámbár most ez a Gyula nagyon harcias. Egyszóval – vezér. Fején turbán van, piros csíkkal, ami elmaradhatatlan kelléke a Skandera bácsi által gyártott törülközőknek. Lófarkas kopjára támaszkodik. A lófarkat Berta Jancsi „szerezte” a legutolsó vásáron. A ló nem is szólt semmit, de gazdája a bicskát kereste a zsebében, amikor meglátta a csúffá tett lovat. Így jár az, aki hosszabban tartózkodik a söntésben, és nem tudja, hogy a helybéli ifjúság körében török-magyar harcok dúlnak, amely lófarok nélkül el sem képzelhető. Egyszóval Gyula a lófark mögül fölényesen néz Péterre.

– Mögöttem a nagy ozmán birodalom és Allah, aki egyedül való.

Péter a kardjára csapott; de szólni már nem tudott, mert a harcteret szegélyező árokparton egy kislány futott végig, s bennem valami hideg rémület emelkedett. Kis húgom nagyon betegen hagytam otthon…

– Pista – kiáltott a lány –, Pista, meghalt a kis Erzsi!

A lány megállt, a kiáltás elszállt, s az a délután dermedt alkonyat lett egyszerre, ami csak Gyulát nem érintette meg, aki vezér volt, és a más bánata nem érdekelte. Ingerülten emelte fel a kopját.

– Karóba húzatlak… nem látod, hogy harcban vagyunk?

Erre elsírtam magam, Péter pedig a hadvezért hatalmasan pofon vágta.

– Az anyád, török, hát nem hallod, hogy Pistának meghalt a testvére?!

Hogy mi történt mögöttem a réten, ma sem tudom, de adósa lettem azon a délután Péternek, aki egyedül védelmezte kis húgom emlékét.

És az adósság nem fogyott, csak nőtt.

Egyszerre készülődtünk a gimnáziumba. Mi lelkendezve, Péter aggodalmasan, mert nagyon szegények voltak. Mi kocsin, előkelő porzászlót lengetve mögöttünk. Péterek gyalogszerrel, meg-megállva, hogy elszálljon a mi porunk az aszott mezők felé, mert Péter abban az időben már erősen köhögött.

„Majd szólok nekik – gondoltam, amikor megláttam őket –, hogy üljenek fel. Vagy legalább a batyut tegyék fel…”

A kocsi csak zörgött, az útszéli nyárfák elmentek a falu felé, és velük Péterek is elmaradtak.

Tízszer is fel akartam ugrani.

„Péter! – kiáltott bennem valami –, Péter!”

És csak ültem, és csak néztem Deres bácsi hátát, akié a kocsi volt. Talán ő majd szól…

Zörgött a kocsi, szállt a por – száll még ma is, de Péter már nem köhög. Meghalt abban az évben, itt hagyva leróhatatlan adósságommal…



Csak ülök most is, és várom az estét. A szél itt pihen mellettem, és gondolataimra nem válaszol. A nyárfáról leválik egy-egy levél, a nyárfa hűségesen fizet a földnek a tavaszért, nyárért, jóságért… de hogy fizetek én?

Lehet ott fizetni?

Van ott út, szekér, nyárfa és por?…

Egy kis csillag pislog felém, mert – észre sem vettem – beesteledett.

Biztatóan csillog a távoli fény, talán Péter integet vele, hogy hát igen, ott majd én megyek gyalog, és nyelem a port, én leszek szegény, de azért ne féljek semmit, ő majd felvesz a kocsijára, mert aki itt lenn csak gyalogolt, az ott bizony hintón jár.

ASZTAG

Mint sötét ház áll az éjszakában, ablakából fény nem néz az útra, ajtó se csattan, kutya se vakkan, és lábdobogás nem megy a kútra.
Mellette őskori szörny: a cséplő, és túl rajta egy sor karcsú nyárfa suttog, mert így, álmos éjféltájon, nem lenne illendő semmi lárma.
Hajnalban harmat hull a garádra, a nyárfák csúcsán lenge pára ül, az asztag lassan nől a homályból, s a virradatban egy fecske repül.
Messze a dombháton most kel a nap. Minden harmatcseppet külön megnéz. Zöld lesz egyszerre a nyárfák sora. S az asztag teteje aranyló méz.
Aztán egy szekér reccsen valahol, s emberi szótól némul el a csend. Az asztag alatt egérke ásít, s pákosztos verébhad csiripel fent.
Ez már a reggel. Tejszagú lárma, az asztag körül vén ember söpör, a csordakútnál tolong a jószág, s a kútban zörögve jár a vödör.
Az asztag hallgat. Fürdik a napban, de sötét mélyén érik az élet, a földből jött, és oda megy vissza, és sem itt, sem ott sosem ér véget.
Búzából: búza. Életből: élet,akár a kemence, akár a malomnyeli el, akár hűs magtár őrzi,s nem nagy garmada már, csak kis halom.
S kezdődik újra: tavaszi útra csörömpölnek a megfontolt ekék. Az élet pedig hallgat a zsákban, nem érzi még, hogy kint kék az ég.
Csak sokkal később, de akkor már a dűlőben jönnek az éhes kaszák, aztán keresztet vetnek a kévék, s asztagnak mennek a nyárfák alá. ÖREG NAPTÁR

Az éjszakák már tűnődők, s a száraz augusztus le-leszakít egy-egy levelet a sötétségben hallgató fákról. Nem látja senki, csak a csillagok; nem hallja senki, csak a csend.

Reggel az aszott gyepen itt is egy levél, ott is, talán írás van rajtuk, ám ezt már aligha olvassa el más, mint majd a szeptember. Így üzengetnek a hónapok az utódnak – talán az elmaradt munkát hagyják meg egymásnak –, és így gyűlnek a sárga levelek éjszakáról éjszakára.

Néha szél támad, s ilyenkor zizegve szállnak ablakom alatt a holt levelek, melyeket sárba ver majd a szeptemberi eső, deret húz rá október, keményre fagyaszt november, és letakarja őket csendes, halott havával december.

Aztán lassan földdé válnak majd, elporladnak, akár az ember, és a fák az örök humuszból újra felszívják leveleiket, hogy suttogjanak, suhogjanak, és új őszöket temessenek az idő időtlen országútjain.

Peregnek a levelek ablakom alatt, mert fúj a szél, és zizegő muzsikájukból régi őszök elszáradt naptárlapjai libbennek elő, ahogy lágy kezével forgatja őket az emlékezet. Sötét van – halkan beszélnek a fák –, és csak a piros betűs napokat látom, ahogy akkor láttam és látom még ma is.



1917. szeptember 18.

A szénára pokrócot terítettem. Fejem alatt egy kéve zsúp. Sötét van, de az ajtónyíláson leheletnyi derengést enged be az éjszaka. A zsúpnak nyárszaga van, a szénának tört virágszaga, és néha fanyar cserszag úszik be a pajta alá. Mélyen lélegzem, és néha puskához nyúlok, hogy ott van-e. Persze hogy ott van. Az öreg drilling kicsit nehéz volna az egereknek és baglyoknak is, aki hol berepül, hol ki – lágy, sötét suhanással, mint a selyemkendő –, és evegetett valamit a gerendán.

Hiszen alhattam volna én az erdőőr házában is, vastag dunyhás, tornyos párnás ágyban, de nekem ez kellett. Éppen ez! A szobák éjszakája mégiscsak egy zárt világ éjszakája – mocorgó bútorokkal, időt szabdaló órával, de itt az éjszaka titokzatos és nagy, mert szétfolyik az egész világon, felér az égig, és elveszik benne az ember, annyira elveszik, hogy keresni kezdi önmagát.

De aludni nem tudtam. Egerek mászkáltak körülöttem – nem is értem, miért nem itt vadászik ez a buta bagoly –, s egy-egy csillag elparádézott az ajtó előtt, belezuhanva a fekete semmibe. A ház körül sóhajtozott az erdő, pedig szél se mozdult, és egy őzbak riasztott hangos keménységgel. Egy helyen riasztott, pontosan egy helyen. Igen, akkor még jó volt a fülem és a szemem is…

Láttam, amikor a nagy komondor megállt az ajtóban, és meglengette zászló nagy farkát, mintha azt mondta volna:

– Tudom, hogy itt vagy, hát csak aludj nyugodtan. Én még egy kicsit körülnézek. – És eltűnt az ajtóból.

Hogy mikor aludtam el, nem tudom. Arra ébredtem, hogy nyikorog az ajtó, és csattog az erdőőr papucsa.

– Hát ne menjek? – kérdezte.

– Ne. Egyedül akarok. Ha lövést hallana…

– Ott leszek én már akkor.

Körös-körül sötét nyugalommal alszik az erdő. Alig látom a gyalogutat. Hűvös van, és kicsit megborzongtam, amikor a puskát megtöltöttem. Két sörétes és egy nehéz golyós patron. Na, ballagjunk.

Tegnap eső volt, és most olyan a gyalogút, mint a bőr. A völgyek felemelkedtek, s a hegyek megroskadtak a sötétségben. Az útszéli nagy fák ágai között lágy hajnali ködben fürödtek már a csillagok, amikor befordultam a dagonya felé.

– Akkora csapája van, mint egy tinónak – mondta az erdőőr –, és az agancsa másfél méteres. Otthagyta a nyomát, amint hentergett a sárban.

Csak ez kellett nekem! Hentergett! Előttem is hentereg majd. Szinte láttam már. Hova is lövök akkor: a hátába vagy a mellébe? Mert a lapockájába legfeljebb fáról lőhetnék.

És most itt vagyok. Millió élet néma zsongása vesz körül, mint a csend szívverése, és mégis üres körülöttem az erdő, mintha az éjszakát búcsúztatná a ballagó idő.

Egy latyakos ág beletenyerelt az arcomba, és ettől elszálltak ködös ábrándjaim. Még egy-két ilyen ágnak menés, s akkor megette a fene a tinónyomú nagy bikát.

Mire a helyemre értem, valami derengés úszott már a fák felett, de a cserjék között sötét volt még, akár a pincében.

Végigsimítottam a puskát, de a kezem már félúton megállt.

– Loccs!

Valami fürdik a dagonyban.

Arcomban bizseregni kezdett a feszültség, és összehúztam magam, mint a sün, pedig oda ugyan nem láthatott be még a bagoly sem. Később megint loccsanás, aztán nyikkant egy malac.

Disznók!

Tőlem akár elefánt is lehet – legyintettem a feneketlen sötétben, s ez megnyugtatott.

A fák azonban kinőttek az éjszakából, és bánatosan fülelődtem az elmotoszkáló disznók után. Elvitte őket a hajnal.

Fáztam. Hidegen párás lett a reggel. Nyirkos és reménytelen. Szarvas, ebben az erdőben? Ebben a kilátástalan, szivacsos vacogásban? Talán ökör fürdött a dagonyában, és nem is őz volt, ami riasztott az éjjel, és nem is disznók fürödtek itt előttem harminc lépésre. Álmodtam! Üres ez az erdő, a vak is látja, mert most már láthat, ha akar.

A szürke törzsű bükkök talpra álltak már a világosságban, a kis mocsár vize sötéten csillan, a cserjék egy–egy levele vörös, mint a cseresznye, és álmos köd simogatja a távoli hegytetőket.

Elnézem őket. Nem fagyos még a messzeség, de már hűvös; nem úr még az ősz, de fogatlan szájával ránevetett már az erdőre, mint a vén korhely a veszni induló lányra.

Nézem a messzeséget, s ekkor mintha valaki megfordította volna a fejem.

– Oda nézz!

Sötétség borult a szememre, a fülemben percegni kezdett valami, s a szívem két kézzel verte a mellem.

– Oda nézz!

Nagy, szürke test, merev, mint a szobor, mégis, mint a szellem.

Hogy jött ide? Áll a kis tócsa mellett, és felfelé néz a másik oldalra.

– Lőj már! Elmegy…

Lassan megfordult, és erre észhez tértem. Összecsikordult a fogam, hogy ember legyek végre a rám szakadt bűvöletben, és az ezüstlegyet oda reszkettettem, ahova kellett.

A lövést már alig hallottam.

Aztán csak ültem. A bika rövid rohanás után összeesett, és meg se mozdult.

És én csak ültem.

Néztem a bikát, néztem a kezem, a bakancsom, a feszültség lassan elomlott bennem, és megcsókoltam a puskámat.

Régen volt, és az első volt.



Este van, beszélgetnek a kertben a fák, egy-egy levelüket szárnyára veszi a sötétség, és zizegve pergeti az ablakom alatt.



1941. augusztus 5.

Hegyek, hegyek, távol kéklő hegyek. Ködös hullámai a messzeségnek. A harmattól még az utak is vizesek, a bokrokon pedig ónos pára lapul minden levélen. Lucskosak vagyunk, mint az esőben kint felejtett zsák. Óriási vágásban lopakodunk, mint a farkasok; a laposabb helyeken kerülgetjük a tócsákat, mert cuppog a bakancs, és messze elhallatszik.

A vágás néhol kopár, másutt embermagas. Lassan böngésszük végig az egészet. Egy-egy sárga folton percekig tanakodunk, amíg a folt meg nem mozdul.

– Suta!

Már vagy ötöt láttunk. Bakot egyet se. Várni pedig nem volt időnk, mert egy bizonyos bakot akartam meglőni. Azt a bakot, amely a nagy szikla alatt tanyázott, s amely állítólag király itt a bakok között.

Múlik az idő, gyerünk, gyerünk!

A kanyargó szekérúton önfeledten ballag felénk egy róka.

– Lökj fel, szamár! – mérgelődöm, amikor végre észrevesz bennünket, és nagy zörgéssel elugrik.

A hegyek fölé most emelkedik fel a nap, és egyszerre élni kezd az erdő, pedig már füstölgő ködfelhők mögött látszik homályos, nagy tallérja. Valahol harangoznak, de nagyon messze lehet, mert halk zengése olyan csak, mint a szúnyogdöngés. Szinte látom a tornyot, ahol homály van, és a kis harang jajgatva veri magát másokért, öntudatlanul, mégis hittel, mint a vezeklő.

Aztán elhallgat. De úgyse hallanám már, mert fenn vagyunk a sziklán, és mászunk előre, mint két nagy bogár. Csak kissé bizonytalanabbul. Nyolc láb kellene ide legalább! Amikor lenézek, felkavarodik a gyomrom, és úgy érzem, le kell ugranom. Nagyon pocsék érzés. Pedig még nem is vagyunk a szélén, s alattunk sötéten ásít a hatvanméteres mélység.

Centiméterenként előre.

– Fogja meg a lábam.

– Csak tessék nyugodtan…

Káromkodni lenne kedvem, ha valamihez egyáltalán kedvem lenne. Nyugodtan?… A hajam égnek állna, ha nem hason feküdnék.

– Balról van egy kis tisztás. Azon szokott…

Most már egészen a szélén vagyok. Alattam merőleges fal. Lélegzeni alig tudok, s a szívem mintha kint lenne a földön, s én rajta feküdnék.

– Fogja meg erősen a lábam.

– Már rákötöttem a nadrágszíjam is.

Csak ezt ne mondta volna! Láttam a nadrágszíjt. Kisujjnyi széles, töredezett, vékony bőr – s most ezen lógok.

Bicskámat beszúrom a kövek közé, hogy valamibe megfogóddzam, ha csúszni kezdenék, aztán megkeresem a tisztást.

Lent homály van még, de mégis meglátom, hogy valami mozog a szélén. A feje a fűben.

– Na, emeld fel!

Mintha csak azt mondtam volna:

– Tessék!

Lassan kézbe vettem a puskát. Most már fel kellett könyökölni. Ezt a bakot meg kell lőni, még ha leesem is!

Kapaszkodni nem lehetett, csak a nadrágszíj… és szinte hallom, hogy szív a mélység.

Lőni azonban legfeljebb a túlsó oldalba tudnék. Vállig előre kell csúsznom még, hogy merőlegesen lefelé lőhessek.

– Kösse a puskaszíját a másik lábamra – lehelem. Motoszkál egy darabig.

– Megvan.

Behunyom egy pillanatra a szemem, s amikor húsz centivel kijjebb vagyok, hogy lőhetnék – a tisztás üres.

– Huh!

Itt-ott megmozdul egy bokor, aztán semmi.

Ülünk újra a vágásban. Nem ízlik a szalonna, s a cigaretta se. Micsoda bak volt! Egyet láttam még ilyet életemben, de arra se tudtam lőni. Keserűen rágódom, hogy kellett volna, mint kellett volna. Késő okoskodás. És holnap már utazom…

– Van itt még más jó bak is…

Nem is válaszolok. Fáradtan ülök a nedves tuskón, és nézem, hogy jön föl a völgyből a köd. Aztán szótlanul megyünk hazafelé. Cuppog a sár – hadd cuppogjon! Van itt még más jó bak is – legyen. Cigarettám végét kedvetlenül vágom egy tócsába.

– Pszt! Megrándulok és megállok.

– Ott jobbról…

Egy suta megy előttünk keresztbe, mögötte a bak. Igen! Az előbbi izgalomhoz képest nyugodtan emelem fel a puskát.

– Ugye, mondtam?

Simogatom az agancsát. Nagyon jó. Méregetem, és megsimogatom a fejét is.

– Ugye, nem fájt, öregem?

Amíg végzünk a bakkal, a völgyből mind felszállt a köd, és felettünk hentereg, mint valami vastag felhő. A napot már nem látni, de a ködben valami nagyobb madár imbolyog.

– Nézze…

– Kánya. Itt a puskám. Minden baromfimat ez hordja el.

Nem sokat tanakodtam. A durranásra zuhanni kezdett a madár, és odavágódott mellénk egy – holló.

Bántott a dolog nagyon, mert szeretem ezt az ősi, szép madarat, régi gyászok elsiratóját, elmúlások jelentőjét, pusztulások pusztítóját.

Ekkor megszólalt felettünk a ködben egy másik holló, és különös, fájdalmas kiáltással szólongatta párját.

Siettünk hazafelé, mint a gyilkosok, és a holló halk korrogással jött utánunk, mint a lelkiismeret.

Már lent jártunk a völgyben, már sütött felettünk a nap, és a holló síró panaszát még mindig hallottam.

Ma is hallom.



A hollót aztán hazahoztam, s most itt néz rám a falról, amint elálmosodva rovom a sorokat.

– Ugye, így volt, hollómadár?

Nézzük egymást, nézzük.

Odakint éjszaka van már; hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek, halkan lecsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.

MÚLIK A NYÁR

Bíbor bükklevél kalapja mellett, Szárazág-bottal köhécselve jár, lába nyomán vadvizek fakadnak, s zörren a szélben a tengeriszár.
Szeme sarkában ezüst pókháló, s a fény az arcán öregesen nevet, ha kong a hordó, és csordul a must nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.
Alkonyba tűnik, ködbe enyészik, aszott kezére dérharmat tapad, ruhája régi pompáról beszél, színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.
Öreg tarisznya húzza a vállát, melyet vinni már alig-alig győz. Sírón susog a nádszál utána, nyár végi úton ott ballag az Ősz. SZEPTEMBER

Reggelenként a hideg, harmatos csendben mintha varjak kiáltanának, esténként az őszi bogár sír, és a tarlott mezőket félgyászba vonja ezer lila virágával a kikerics.

A domboldalak tüzei messze látszanak; felbukkannak és eltűnnek, mintha egymásnak küldenének üzeneteket.

Az árnyékok hidegen feketék, és ha a völgyekből a kémények füstöt fújnak a levegőbe: eszünkbe jut a meleg szoba. De a nappal még meleg. Lágy napsugár csillog a patak hidegre váló vizén, magtár felé tekint a napraforgó, s az utak mentén koravén, árva virágok bókolnak a nap felé melegért.

Szürke hajnalokon és csendes estéken idegen kiáltások szólnak, hívnak a ködös magasságokban, s a messze szálló vándorok bús tilinkózása úgy hull alá a magasból, mint a búcsúszó.

– Látunk-e még benneteket, csendes puszták, öreg udvarházak, bújunk-e még bennetek, rengő, zsongó náderdők, fűzfabokros folyópartok, szállunk-e még felettetek tükrös kopolyák, fodros vizű tavak?… Isten veletek! Idefent hűvös van és sötét, az út hosszú és veszedelmekkel teli, de mennünk kell. Azt mondják az öregek: nemsokára megkeményedik itt a vizek háta, és hideg, fehér takarót húznak magukra a rónák – nem maradhatunk. Nem tudjuk, visszajövünk-e a tengerútról, de ha nem jönnénk, ha törött szárnnyal zuhannánk alá a panaszos semmibe, itt hagyjuk köszönetünket, hogy búcsúkiáltásunk itt jajduljon felettetek még akkor is, amikor talán már nem leszünk…

A jajongó kiáltások csendesednek, a csillagok szeme mind szúrósabban néz a végtelenség határairól, és szél sóhajt a nádasok világában, az utakon s az erdők fekete hajlásain.

A tarlók már eltűntek, helyükön barna szántás barázdái dőlnek egymásnak, és földszagú ágyában ott heverész a nyúl. Fejét mellső lábaira fekteti, fülei lesunyítva, hátsó lábai pedig, mint megfeszített rugók, lökésre készen, mert sose tudni, honnét jön a veszély. Néha kutyaugatás hangzik végig a mezőkön, néha ártó árnyékok vágódnak a barázdákra, néha meg tompa visszhangzással szól, hol itt, hol ott a puska. Ha közelről érik gyanús neszek, az élő rugók előredobják az ijedt fülest, és csak úgy porzik utána a szántás.

Ha csak a kutya a csendzavaró, legtöbbször nincs baj, de már ha puskás emberek járják a határt: oda a tudomány, és alig van menekvés. Ilyenkor, ha szól a puska, bukfencet vet a nyúl, és szépen elfekszik a barázdák közt, szinte engedelmesen, mintha tudná, hogy ez a dolog rendje… Csoda, hogy még van belőlük.

Nyirkos hajnalokon ilyenkor már elbődülnek az erdők nagy urai, és a nagy fülű tehenek gerincén kéjes borzongás szalad végig. A zengő bőgés elszáll túl a hegyeken-völgyeken, és lovagi tornára hívja a kóbor vitézeket, akiken öklelő nyugtalanság vesz erőt, s megindul a bikák vándorlása a régi, évszázados bőgőhelyek felé, hol már apák és nagyapák áldoztak a gyönyörök gyönyörének.

Az ilyen bőgőhelyek környéke aztán üresen marad. Nesztelenül vonul át rajta a nagyvad, és pár puskalövéssel odébb hiába orgonálnak a vetélytársak, nem árulja el magát. Ilyen helyen aztán nincs bőgő bika, és ha mégis megakasztja a golyó, és az élet fellángolása helyett az elmúlás fekete árkába lopódzik a messziről jött harcos – azt a golyót lesből eresztette el a vadász. Hiszen szívesen lőne cserkészve bőgő bikát, de ha nála nem bőg a bika… Nála csak addig vannak, amíg a tilos idő tart, és akkor jönnek vissza, csendesen, osonva kárt tenni, amikor vége a bőgésnek.

Egy ilyen emlékezetes lesem nekem is van.

Délután elállt a szél, és estefelé, amikor a telihold átvörösödött az öregerdő fái között, hazaüzentem, hogy küldjék ki a puskámat. A puska meg is érkezett – egy kis elemózsia is volt mellette –, és én örömmel indultam lesgödröm felé, mert olyan éjszaka ígérkezett, amikor nemhiába leskelődik az ember.

Közben kibontom a puskatokot, és meg akarom puskám tölteni. Meg akarom… de nem lehet! Otthon összecserélték a patronokat, és a régi drillingét küldték a Schönauerhez… Körülnéztem: hogy hát most mi lesz? Evett a méreg, de nagyon. A lesgödör szája gúnyosan tátongott felém, s a hold – ez az öreg kerítő – akkor bukkant fel az erdő felett, jelezve, hogy a benne muzsikáló szent Dávid dolgomat ím elhegedülte.

Este volt. Csendes, párás szeptemberi este. Az őszi bogár ríva búcsúzott már akkor a nyártól, az erdőben zörrenve ébredt az éjszaka, és én – nem tudtam hazamenni.

Később elsimult bennem a bosszúság, aztán meg szinte örültem, hogy nincs gondom a puskára. Így minden az enyém lesz, amit elém küld ez a ragyogó szeptemberi éjszaka.

Szinte nappali világosság volt. Mellettem titokzatoskodott az erdő, előttem egy hullámos répatábla.

Először két nyúl poroszkált el mellettem. Olyan céltudó sietséggel, mint akinek fontos dolga van valahol. Később egy róka kezdett ugatni, meglehetősen idétlenül. Valami kölyök lehetett. Aztán keményen eltörött egy ág az erdőben. Tudtam, hogy ma eljönnek. Ha puskám rendben van, most kiszáradt volna a torkom a várakozásban, de így szinte nyugodt voltam.

Csodálatos csendben vált el a vad az erdőtől. Gyenge bika volt. Kicsit neszelt, aztán nekilátott a répának. Csak úgy harsogott. Közben hol a vadász, hol a gazda kerekedett bennem felül.

– A fene essék beléd! Legalább maradnál egy helyben. Nem sajnálom azt a pár répát, de mit mászkálod össze az egészet? Egyforma az mind…

A bika ekkor már elment előttem. Nem messzebb húsz lépésnél. Amint visszanézek az erdő felé: elállt a lélegzetem. Félig még árnyékban, mint a szobor, ott áll két bika. Nézik a harmadikat. Az egyik ugyancsak gyenge, de a másik már lakodalmat járt jó tízes legény volt.

Nekilátnak a répának. A harmadik ekkor már el is tűnt a domb hajlásán. Ezek is elvonultak előttem, egyszer csak felvágták a fejüket. Valahol messze, hosszan, elnyújtottan bőgött egy bika, de a hangja hozzám csak úgy ért, mint a szúnyogdöngés. A tízes nem eszik tovább. Elindul a bőgés irányában. Oly könnyen viszi rövid, vastag koronáját, mintha papírból lenne.

– De szépek is vagytok! – sóhajtok fel, és az elcserélt patronokra gondolok.

Az erdőben megint pattan az ág. Utána pár perc múlva megszólal „valaki” röviden, szinte mérgesen: öö…

Ma sem tudom, mi akart ez lenni. A gyenge bikának szólt-e, vagy egy másiknak, melyet nem láttam? Nem tudom. Utána csend. Aztán zörögve, minden óvatosság nélkül kilépett az erdőből a messziről jött lovag, és én még ma is bizsergő idegekkel gondolok erre a látomásra. Óriás volt testre is, hát még az a tüneményes szép koronája! Összeszorítottam a szám, hogy hangosan el ne sóhajtsam magam.

Aztán elindult a bika, és én utánanéztem, amíg csak láttam.

A hold ekkor már magasan járt, és benne szent Dávid hegedült… hegedült…



A délre néző dombok hajlásain érik már a szőlő, és ilyenkor fehérebbek az öreg pincefalak. Nyitott ajtajukon beoson a napsugár, ott villog az öreg sajtó szúette fáján, és a nyári hűvösség hátrább húzódik a pince mélyére, hol csend van, és a fekete sarkokban a rég eltűnt szüretek vígsága van eltemetve.

Holdas éjeken ezüstre válik a szőlőlevél, nyest surran a pincék padlásán, és apró ablakaik homályos szeme letekint a kanyargó országutakra, hol vidám szekerek kanyarognak, durran a pisztoly, halkan szállnak rég elkiáltott kurjantások, és elmállott keszkenők lobognak pirosan, fehéren az elmúlt örömök éjféli tükrében.

A nádtetők zugaiban darazsak zümmögnek, a kőpadra rejtelmes jeleket ír a vén diófa árnyéka, melynek levelei susogva búcsúznak egymástól, mert jaj, nem lehet tudni, mikor nyúl fel egyikért-másikért csontos hideg kezével a dér.

Amikor a hold felkapaszkodik a túlsó dombtetőre, a pince kis szobájában ködös derengés nő, halkan koccan a mázaskorsó az öreg pohárszéken, s mintha valaki rájuk ülne, megroppannak a törött bútorok.

Rég elhangzott kacagás bujkál a mestergerenda alatt, ruhák suhognak a simára csiszolt padon, eltörött pipák parázslanak az asztal felett, és füstjük álmosan, hidegen telepszik a holdsugárra. Aztán porrá vált hegedűk zendülnek fel, s a pók ijedten húzódik meg a sarokban; a szú percegése elhallgat a gerendában, és a régi borok elkóstolt zamata mellé odaült könnyes arcával, újra mulatni a bánat. Aztán elfogy a fény, a susogó hangokat elviszi a hazasiető holdsugár, és szigorú, fekete arcával betekint az ablakon az idő.

A hold már lehajlóban járja a nagy űr hideg ösvényeit, és félelmes vörösre festi a felhőboglyákat az égi réteken. A völgyben kanyargó utakon most már csak a csend figyel: hogy a jegenyék csúcsán mitől remegnek az árva levelek.

A gyalogúton vándor halad.

Szemében visszacsillognak a szeptemberi csillagok. Botjával suhogva csapkod jobbra-balra, nyomában megsárgulnak a rétek, és dérharmatossá lesznek a mezők.

Amikor aztán a hajnal világossága végigszáguld a jegenyék csúcsán, hol tollászkodnak már a varjak, a patak hídjának támaszkodik, és végigtekint fanyar arcával a ködös, deres varjúkárogásos tájon a vándor, a távoli szüretekre siető Október.

ŐSZ

Az eső megkopogtatta az ablakokat, megverte a fák álmos leveleit, végigfolyt zsindelyes háztetőkön, és harangozott a csatornákban; a zsúptetők csurgója alatt csepegve kis tócsákat vert magának, aztán gőzölögni kezdett a völgy, és az elhagyott szőlős domboldalak felett először károgtak a varjak.

A károgás után, a tétován kanyargó patakok felett, a fáradt tőkék között a gyepűk homályos tövében, az üresen hagyott fészkek bölcsőjében, az ereszek pókhálós sarkaiban, a padlások sötét zugaiban, de a ködbe vesző utakon is: egyszerre felszállt a levegőbe a csend.

A patakok nyári locsogása suttogásba fulladt, a nádak ázott levelei puhán hajoltak a homályos tükrű vadvizek fölé, a szekerek zörgését elnyelte a sár, és ha kiáltott valaki: nem válaszolt senki, még a visszhang sem, mert a távoli dombok némák voltak, mint magányos jegenyék a temetőárkok mellett.

A szántások omlós barázdáiban nyújtózkodva kúszott a köd, az erdő avarja nem roppant a rókák lába alatt, a lehulló levelek mintha vízre szálltak volna, s a gombák csak megszokásból tartották kis esernyőjüket, és egyedül voltak, mint özvegy nyugdíjasok színes, régi paraplék alatt.

És nem dübörögtek a hidak sem, mert nem jártak már jó szagú szénásszekerek, nem csattogott a kasza sem, mert a réteken csak a kikerics virágzott halványan és törékenyen, mint a régi pékek utolsó lánya, akit nem engedtek a napra, mert szeplőt kapott volna.

És nem pattogtak a pásztortüzek sem, mert nedves volt a venyige, amit a szőlők garádjából loptak fekete körmű és nevető szemű pásztorgyerekek, akiknek nem is kellett volna lopni, de így melegebb volt a tűz és a szívük is a rétek ősi, szabados világában.

Megfakul a csillagok ragyogása is, és a hold széles udvarába lógó hasú, terhes felhők járnak látogatóba panaszkodni, és szipogva hullatják esőkönnyüket a kertekre, hol nincs más, mint őszirózsa, amely nem kellett már mindenszentekre sem.

A kutyák is halkabban ugatnak ilyenkor, és éjszakára be van már téve az istállóajtó, ahol békésen nézik a sötétséget a szelíd szemű tehenek, s a gerendákon türelmesen és céltalanul mászkálnak a nyár itthagyott kis szolgái, a legyek.

Az ajtók csendesebben csukódnak, a szélnek más a hangja, a hullámok nem loccsannak keményen a parti köveken, a kovácsműhelyekben nem cseng az üllő úgy, mint máskor, a pincékben megülepedett már az újbor, az egerek csendesen rágcsálják a diót, amit a padlásról loptak, a galambok nem búgnak már a dúcok odvaiban, a denevérek magukra húzták kis fejhallgatóikat öreg tornyokban – melyek mindig öregek voltak, a harkályok finoman kopogtatják a beteg fákat, melyek csak hajnaltájon sóhajtanak néha-néha, mint az öregemberek, akik mindent tudnak már az életről.

Csend van. Az utakon az álom jár, és mögötte ködpárnáival takargatja a világot a pinceszagú, öreg ősz.

SZEPTEMBER

Őszi hálót szőnek már a pókok, vizek tükrén vándor csillagok, bokrok árnyán üresek a fészkek, mint erdő szélén nyári, kis lakok.
Szőlőhegyen rizling meg a saszla cukrot szűrnek a napsugárból, hasadt már a diók szagos héja, jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.
Levegőben seregélyek járnak, harkály rikkant, lepke tántorog, kinyílik a zsúpos présházajtó, s régi mámort lehel vén garádtorok.
Völgybe ér a délutáni árnyék, hűvös az est, harmatos a rét, köd lebeg a patak fényes selymén, teljes csillagporral tündöklik az ég.
Aztán elvesznek majd mind az utak… Nem marad más, csak a csend és álom, mohos tetőkön ásít a kémény, s halott levél kereng a pókfonálon. ÖREG PINCE

A darazsak egy öreg pince padlásán laktak, és tolvajok voltak, de ezt nem tudták. Az ember nevezte így őket, mert a darazsak mindenféle gyümölcsöt ettek, de elsősorban szőlőt, hiszen ezért laktak a pince padlásán. A pince a szőlőben volt, két kis szobával, hiszen e nélkül padlása sem lehetett volna. A szoba előtti térségben üres hordók voltak, kádak, kármentő, tőtikék és egyéb szüretelési szerszámok, amelyeknek olyan szaguk volt, mintha örökké szüret lenne a világon, bár ez – sajnos! – nincs így. Végül a pincéhez pince is tartozott, egyszóval: tökéletes pince volt.

De a darazsak ezt sem tudták.

Szúrni azonban remekül tudtak, építkezésük pedig tökéletes volt. A méhekkel nem tartottak rokonságot – pedig rokonok voltak –, de ez az emberek között is előfordul.

Ettek tehát nagy csendben a padláson, ahol nem zavarta őket senki – ez nem is lett volna tanácsos –, és akkora fészket építettek maguknak, mint egy óriás sonka, amelyben tízezer kis szoba van. A padláson mindig homály volt, enyhe, édes viaszszag, s a darazsak állandó zsongása úgy hallatszott, mintha ez az illat szülte volna – nem tudom, mikor –, és nem is hallgat már el soha. Melegben melegebb volt a mérges viasz lélegzése, de ilyenkor szinte zúgott a darazsak ezer gordonkája, míg ha megdermedtek kint a fák, s a tőkék úgy lapultak a hó alatt, mint a nyulak, a meleg muzsika is bezárkózott a meleg fészekbe, és szinte nem is lehetett hallani. A hideg azonban sose ártott meg nekik, mert a fészek tízezer sejtje megőrizte a meleget, de a padláson nem is volt soha nagyon meleg vagy nagyon hideg, mert nádteteje volt, melyet hiába süt a nap, vagy szorongat a fagy, nem ereszti át egyiket sem.

Így élt a darázsderekú, sárga csíkos nép látszólag muzsikáló semmittevésben, valóságban azonban szorgalmas munkában, a maguk hasznára. Mert igaz az, hogy az embernek semmi hasznot nem tettek. Meglopták a cseresznyét, az édes körtét, a ringlót, a kint felejtett húst is, de mindez csak várakozás volt a szőlőre, amelynek érését gondosan figyelték, hogy lecsaphassanak rá, mint a kirakott cukorra vagy a bábosok mézes süteményére. Közben megrabolták a méheket is – néha meg is ölték –, és nagy hozzáértéssel vadásztak a legyekre, amelyeket úgy kaptak el a levegőben, mint a sólyom a verebeket.

Ebben az időben azonban még nem lehetett látni nagyobb darázsgyülekezetet, csak a fészek körül, amelyet egyre építettek, nevelték a fiatalságot, és tömték élelemmel.

Egyszer azután megváltozott a dolgok rendje, megváltozott kint minden, de bent a nádtető alatt ekkor sem változott semmi.

Szokatlanul elcsendesedett a határ.

A szőlőbogyók földje sárgára enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.

Az öreg diófák elengedtek egy-egy levelet, éjszakánként ködöt ásított a világ, és nappal ezüst pókhálók utaztak dél felé, mint a vándormadarak, akiknek útjelző szólongatása olyan fájdalmas volt, mint maga á búcsúzás.

A virágok megfakultak az út mellett, a kukorica sasos levele úgy suttogott egész éjjel, mintha tolvajok jártak volna benne, a pásztortüzek füstje tétován lengett, és keserű volt, mint a tegnapi mámor, a lapályokon lila virágát hintette el a kikerics, és a patak menti nyárfán varjú károgott, de hogy mit, azt csak egy másik varjú tudta volna megmondani.

A károgás elszállt a tájon, s a nyárfáról peregni kezdtek a levelek, pedig nem volt szél.

A szőlőhegyen néha emberek jártak, hordók kongtak, kinyíltak az öreg pinceajtók, s a délutáni nap aranyos ragyogása megsimogatta a vén falakat, s emlékeket keltett szárnyra, amelyeknek mustárszaguk volt, mint a régi szüreteknek.

A darazsak megrezegtették szárnyaikat.

– Készül valami… készül valami – zengték a kis hegedűk –, érik a cukor, és édesség szaga van a világnak.

– Most már csak eső ne legyen – mondta egy kis öregember, akinek egyik zsebében most is metszőolló volt, a másikban pedig kötözőháncs, pedig ezekre most már nem volt semmi szükség, hiszen a metszésnek és kötözésnek is régen elmúlt az ideje. – Most már csak eső ne legyen…

Nem is lett!

De az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés.

A csillagok szeme szigorúbb lett, mintha fölöslegesnek tartanák a földi csillagokat: a pásztortüzeket, a patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a Tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája.

Eső azonban nem lett, s a nappalok még olyan melegek voltak, mintha a nagy búbos kemencében még élő lenne a nyári parázs, és megérkeztek a seregélyek is, mert szüretszaga volt a világnak, s a seregélyek naptárjában (amelyet a begyükben őriznek) pontosan fel volt jegyezve a szőlőérés ideje.

De ekkor már idei rókakölykök ugatták meg a holdat, amíg csak eszükbe nem jutott, hogy éhesek, s hogy ilyenkor az éhség ellen legjobb a kiadós szőlőkúra.

És másnap mérgesebben szóltak a darázshegedűk:

– Lopják a szőlőt! Lopják az édességet… – És körülzúgták a megrágott fürtöket, amelyeknek édes illata úgy lengett a tőkék között, mint az ígéret ideje.

A kis öregember figyelmesen megnézte a fürtök körül rajzó darazsakat s rókanyomokat.

– Fene ezt a bitang rókát, hát itt mindenki szüretel? A seregélyek is, rókák is, darazsak is. Nem várok!

És leszüretelt.

A darazsak minden puttonyt lekísértek, minden kosarat, minden fürtöt. Megkóstolták a mustot, és amikor a csősz odacsapott a kalapjával, megcsípték a csősz fülét. A nevezetes fül estére emlékezetes nagyra nőtt, de ez már nem segített, mert reggelre, mire a darazsak kialudtak a mámort, üres volt a szőlő. Tegnap még éjszaka is szóltak a hegedűk, s a darazsak kissé későn ébredtek, de azonnal kirepültek egy kis utómulatságra, a tőkéken azonban nem maradt egyetlen biling, a fákon egyetlen szilva. A pinceajtó zárva volt, a vén diófáról lekoppant egy-egy szem dió, és a holt leveleket a hűvös szél olyan csendesen ringatta le a földre, mint a koporsót a sírba.

A darazsak már nem voltak mámorosak, és nem voltak mérgesek se.

– Mi ez – kérdezték szomorúan –, mi ez?

A szél fellendült a fa koronájába, és szelíden megpendítette az ágakat.

– Ősz… – zendültek meg az ágak. – Ősz! – susogtak a levelek, és a darazsak hegedűi is búcsúzóan zsongtak fel, egyhangúan, mintha semmit sem mondtak volna, pedig mindent megmondták:

– Ősz… ősz… ősz…

EGY PERC

Amikor leszálltam a villamosról, zsebre vágtam az újságot, és elfeledtem mindent, ami benne volt, mintha a villamos kirázta volna egész tartalmát emlékezéseim rostájából. Megálltam. Valami nem volt rendben. Valami zörgött ebben a rostában, valami szólt hozzám. Az egész újságból egy mondat maradt meg bennem: „A Balatonon hízik a jég…” Megzörgettem újra a rostát – mint amikor kukoricát pattogatnak –, és egy kis jégdarab ide-oda ugrált benne, és megmaradt.

– Mit akarhat?

Elgondolkodva ballagtam végig a piacon, ha meglöktek, nem éreztem.

– Mit akar ez a darabka jég?

Sütött a nap téli ragyogással, de nekem csak ez a jég csillogott.

– Tessék friss balatoni hal! – szólt rám az ismerős halas néni, s ekkor a jég odaperdült a halak mellé. Valami kezdett kialakulni. Valami kezdett rendeződni a rostában. Balaton… jég… hal… vonaglottak a gondolatok tétova tehetetlenségben. Verték le magukról a ködöt és a port, amit évek szitáltak rájuk, nyögtek és artikulátlanul mondtak valamit, mint a gyerek, amikor beszélni tanul, de még nem lehet érteni.

A halak utolsó vonaglásban dermedten néztek rám, csak a bamba pontyok úszkáltak az üvegkalickában értelmetlen bambasággal. Elfordultam a pontyoktól.

– Süllőt tessék! – simította meg a néni ragyogó fehér kötényét, ám az is lehet, hogy a hasát simogatta meg a süllőkkel kapcsolatban.

– Drága – legyintettem.

– Van itt csuka is, keszeg is meg compó meg sügér… amit a lékekből ki lehet szedni.



Balaton, jég, lék, csuka, sügér… – kezdett felszállni a köd, aztán villant egyet, és időtlen emlékeim öreg könyvére odasütött a nap. Gyalogutat vágott Kenése felé, mögöttem megzördült a nádas, kezem meggémberedett, és a szívem vad, vergődő fuldoklásba szorította valami.



Bandukoltunk át a nádon; a somogyi partokon akkor kelt fel a nap, és a jég ragyogásától majd megvakultunk.

– Vigyázz, te! – mordult rám szigorúan sógorom, akit éjfélig traktáltam való és valótlan horgászélményekkel, s most itt csúszkál előttem hátizsákkal, vadászszékkel, pokróccal, tarisznyával s a kezében egy vödörrel.

Mindig váratlanul áll meg, s ilyenkor nekimegyek, mert a nagy ragyogásban alig látni. Lelkesedése erősen megcsappant az este óta, s amikor ráraktam a kellékek javát, mogorván megjegyezte, hogy ő nem málhás állat; de azért viszi.

– Mindenki így kezdi – vigasztaltam –, de majd meglátod, majd ha jönnek a sügérek… meg a csukák.

Erre engedelmesen megindult újra, de valahányszor megszólaltam, vagy ő akart mondani valamit: megállt, s ilyenkor nekimentem a fejszenyéllel.

– Ne lökődj!

– Az isten áldjon meg, ne állj meg folyton; menve is beszélhetünk.

– Azt én nem tudok, mert én látni akarom, akivel beszélek.

– Jó, jó, csak indulj el, mert amíg a jeget kivágjuk…

Végre aztán kiértünk a nádból. A Balaton roppant dermedésében, mozdulatlan nyújtózkodásában tenyerére vett bennünket, mint porszemeket a tükör, és némasága belénk dermesztette a szót.

– Itt? – suttogta a sógor.

– Nyomd le a nádat, és arra rakodj – rendelkeztem –, és mért suttogsz?

– Olyan szép ez, a fene egye meg!

– Na látod – tártam szét karomat, mintha az egész ragyogó szépséget én készítettem volna a sógornak.

Kicirkalmaztam a jégen két lék határait, és nekiveselkedtünk a fejszékkel. A jégforgácsok csillogva repültek a levegőben, aztán még csúszkáltak is egy kicsit, de negyedóra alatt meg lett a két lék. A sógor olyan borzongva nézte a lékben lassan mozgó vizet, mintha egy ember kibontott mellkasába nézett volna.

– Ha ebbe valaki belecsúszna…

– Bizony, annak fuccs – legénykedtem ismerősként –, jó lesz, ha egy kis nádat hintesz körülötte.

A lékek környékét szépen eltakarítottuk, azután kicsit odébb tüzet raktunk, és reggelizni kezdtünk, hogy a fejszézéstől megriadt halak megnyugodjanak.

A jégen raktunk tüzet, s a jég és a tűz szépen megfértek egymás mellett.

– Nem olvad át? – aggódott a sógor, amikor a tűz alja nedvesedni kezdett.

– Ez? Van talán fél méter.

– Igaz – nyugodott meg, azután csak a kések csusszantak a szalonnában, forralt bor felhőzött, és varjak utaztak károgva Somogy felé. A nádasban cinkék surrantak, valahol mély morajlással rohant egy vonat, egyébként csend volt, mintha a szél is odafagyott volna a Balaton végtelen, téli ablakához.

Reggel lett.

Az egyik lékbe beleeresztettük a csukahorgokat – ezeket vigyázta a sógor –, a másikba meg beleöntöttük a felolvasztott marhavért, mert erre jön a sügér. A vér szétfelhőzik a vízben, és utána májdarabkák szállnak a lékbe, de ezek a májdarabkák már horgot rejtegetnek…

Elcsendesültünk. A sógor úgy ült a lék mellett, mint egy béljós, és nem vette le szemét a zsinórokról, melyek kis csigákra tekerve vártak, hogy odalent, valahol a hínáros hidegségben a csuka elkapja a kis csalihalat.

– Hagyd, hogy egy kicsit vigye – oktattam barátom. (Előbb volt barátom, s csak utána lett sógorom. Fordítva, azt hiszem, nem is lehetséges.) Hagyd, hogy jól beszopja a halat s benne a horgot.

– Jó, jó, már mondtad.

És most ül. Izgatottan rágja a cigarettáját, és lesi a horgokat, mint a fakír a köldökét. Én nézem az úszómat, s arra gondolok: lesz-e szerencsénk? Ez a sügér falánk kis ragadozó, nem nő nagyra, de a húsa kiváló. Ha egy raj erre téved, lesz szórakozás. Úgy látszik, lesz. Úgy elvitte valami a horgom, mint egy cápa, és kiemelek a lékből egy akkora sügért, mint egy bugylibicska.

– Nem akarsz idejönni? – szólok át halkan. – Ezekkel elmulatnál, a csuka nem biztos.

– Nem – suttogja –, én nagyot akarok.

– Jó.

A sügérek mintha megbolondultak volna. Egyiket a másik után dobtam ki a jégre, de olyan kicsinyek, hogy előre hallom családom nőtagjainak megvető felhördülését. A sógornak csak a szeme villan oda, valahányszor csobban a víz, és kirántok egy-egy kis halat. Van köztük akkora is, mint egy tisztességes cigarettacsikk. Nono! Ez már igen. Amit most kihúztam, lehet talán húsz deka. Otthon azt mondom majd, hogy félkilós. A többihez viszonyítva óriás, talán elhiszik…

Amint így töprengek, egyszer csak:

– Ssss…

Odanézek, hát a sógor kidülledt szemmel nézi a kis csigát, melyről lassan gömbölyödik le a fonál. Szólni nem mer, csak: ssss.

– Húzd már meg!

A keze reszket, a zsinór fogy.

– Fogd már meg, mert elviszi az egészet!

Végül megrántja a horgot.

– Jaj, mekkora! – üvölti.

Oda kell mennem, mert izgatottságában még belemegy a lékbe.

– Szép lassan szedd be a zsinórt.

– Jaj, mekkora!

– Nyugodtan. Hogy mekkora, azt majd később látjuk meg.

– Érzem – suttogja.

Végre megjelenik a csuka kacsacsőrű feje. Nem verekszik, nem csapkod. Alámerítem a zsákot, és kitesszük a jégre.

– Na!

A sógor reszket és bágyadt, mintha most szülte volna a halat.

– Van vagy három kiló – sóhajtja, és csak a dicsfény hiányzik szeplős képe körül.

– Három… negyed – mondom ridegen –, legfeljebb nyolcvan deka.

A sógor szeplői keserűen sűrűsödnek.

– Ez a „marha nagy” hal?

– Ez a marha nagy hal. Otthon természetesen két kilót mondunk, de attól nem lesz több. Pesten majd mondhatsz hármat is. Légy nyugodt, van bennem horgászbecsület…

Sóhajtva ült vissza a helyére, de még néha gyanakodva sandított rám.

– Te, igazán nincs több?

– Nyolcvan deka. De ha tízkilósat fogsz, azt is megmondom.

– Akkora is van? – És ettől kezdve úgy néz a lékbe, mint a hívő a mennyboltra. Ha lenne szíve annak a csukának, igazán rámehetne a sógor horgára. De a csukának nincs szíve. Mozdulatlanul áznak a zsinórok, a sügérek is elmentek, hát csak állunk, és nézzük a világot.

A délelőtt ködöt hozott Siófok felől, lármát és kedvetlenséget. A halak keményre fagytak a hálóban, és halott torzulásukra nem szívesen nézek. A nap alig látszik már, és kedvünk reggeli ragyogása odavan. Távolabb fakutyák szaladnak a jégen, korcsolyák pendülnek a móló körül, és egy-két vidám sikoltás úgy száll a nádas felett, mint a télbe tévedt pacsirta. Nem szeretem most a vidámságot, de hogy miért bánt, nem tudom. Talán ez a nyúlós déli szél? Nem tudom. A reggel már időtlen messze van, a ködből nehéz felhő lett, a halak elmentek, a szívem nehéz, és amikor feltűnik három korcsolyázó fiatalember, már előre szidom őket.

– Nem elég nagy a Balaton? Éppen itt kell lármázni, karmolni a jeget?

A legények vidáman vannak, fel-felkiáltanak, egy jégdarabot rugdosnak egymásnak, és viharsebesen rohannak utána. Már előttünk vannak – talán ötven lépésre –, már el is hagytak bennünket, most a középső rohan a jégdarab után, nagyot ugrik, hogy elérje… s ekkor érzem, hogy szinte megáll a szívem. Reccsent a jég, víz csapott fel, s a legényke eltűnt.

– Úristen!



És nem lehetett segíteni. Valami meleg forrás volt ott a Balatonban, ujjnyi vastag jég… közel se tudtunk menni. Azt hittem, az öklöm rágom le tehetetlen vergődésemben, és azt hittem, megfulladok. A pajtások elrohantak Almádi felé, a sógor felnyögött néha, szeme tele könnyel. Alig álltam már a lábamon. Elindultam, megtorpantam, a szívem mérte a másodperceket… tíz… még él… húsz… Isten! Hát segíts!… Harminc… ez a rettenetes jeges víz… negyven… már veszti el az eszméletét… ötven… elmúlt egy perc… elfeketült előttem minden, vele halódtam a haldoklóval… vége! Vége!



… Hát tessék már választani – sürgetett a fehér kötényes nénike –, itt van ez a szép csuka, nagynak látszik, de aligha van több nyolcvan dekánál…

Csak állok, fuldoklók, az a kis darab jég egészen kihűtötte a szívemet.

– Majd máskor…

TARLÓKON

Poros utak felett álmos meleg. Lankadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, valahol búg egy gép, és a szürke magasságban gólyák örvénylenek.

Valamikor a keselyűk keringhettek így a csataterek vízpárás felhői felett, amikor elszállt már a kürtök rivalgása, és holló gubbasztott a zászlók törött nyelén.

De most békesség és csend ült az augusztusi tájon, csak a gólyamadár röpteti fiait a torony felett, hogy a gólyanemzetség fiatalja fáradhatatlan szárnyakkal kelhessen a messze útra valamikor Kisboldogasszony táján, amikor már halódó virágfüzérek sóhajtják tiszta, szomorú illatukat az útszéli kőkeresztek omladozó párkányán.

A rétaljban álmosan kondul néha a kolomp, a falka őrölve rágja a kemény füvet, és a puli vakaródzva néz a juhászra, hogy mondjon már valamit, mert ő menten, de azonnal elalszik.

Meleg van.

A tarlók szegélyén kék virágok fakulnak, s a délutáni lángolás felett átvillan egy-egy gerle, mintha sürgős dolga lenne valahol, aztán levág a tarlóba, ahol örvös galambok szedik az elhullott magot, s egy-egy pocakos ürge úgy áll a lyuk szájában, mint őrszem a vártán, ahol állandóan repülőtámadástól lehet tartani.

És ez az óvatosság egyáltalán nem felesleges, mert ölyvek és vércsék tapossák a reszkető levegőt, aztán zuhannak, mint a kő, és felmarkolva valamelyik pocakos őrszemet, kieveznek az öreg akác száraz ágára reggelizni vagy ebédelni, ahogy azt a nap állása előírja.

Az előbb éppen a juhász felett szárnyalt el egy termetes ölyv, karmai közt egy kalimpáló ürgével, mire a puli felnézett, és morogni kezdett. Erre felnézett a juhász is, elővette cigarettatárcáját, komótosan rágyújtott, és azt mondta:

– Mi közöd hozzá?

Aztán ballagni kezdtek a falka után, elfordulva a tarlótól, ami ezek után magányos maradt és üres, sárga ragyogásában.

Pár napja még nem volt üres a tarló. Amikor az autóval eljöttünk mellette, még lábon állt a búza; meg is néztem, mert ilyen sötét színű búzát még nem láttam.

– Valami olasz búza – mondta a vezető, s én a régi gazdák kajánságával állapítottam meg, hogy ha ezt két nap alatt le nem vágják, fele kipereg.

A ház, ahol gyógyulgattam – mert betegen jöttem ide –, egy kis dombon állt, és ablakából a búzatáblára láttam, amelyet most már sajnáltam, mert mégiscsak hanyagság!…

Másnap valami mozgásra, zúgásra ébredek.

A búzatábla szélén egy gépi elefánt megy embergyorsasággal, és eszi a búzát. Elég falánkan eszi.

– Jó, jó, de mi marad utána? És mennyit ver ki?… És elfordultam az ablaktól. Persze rövid időre, mert amikor a kombájn újra láthatóvá lett, nem tudtam a szemem levenni róla.

Nagy dolog ez mégis!

És sehol ember, mert az a három-négy ember nem számít. Harminc pár kasza kellene ide! Hohó, barátom! És a cséplés? Oda hány ember? Mert ez csépel is…

Később jött egy teherautó, túl a táblán megállt, és úgy láttam, zsákokkal rakodik… Emberi hangot nem is hallottam.

Aztán el kellett mennem a szomszéd faluba vendégségbe, és nem szívesen mentem el, mert a levágott tarlók meleg kenyérszaga – mint valamikor régen – már megülte a szívemet.

Késő alkonyattal jöttem haza. Látni már nem lehetett, csak hallani.

A gép még ment. Szürkülettel, amikor felébredtem, már újra dohogott, és szépen el is aludtam újra. Aztán a csendre ébredtem fel.

„Valami baja lehet a masinának – gondoltam –, javítják.” És odalopóztam az ablakhoz, és már velük éreztem, akiknek ilyen dologidőben gépet kell javítani…

Sehol senki. Egy lélek se. A tarló olyan, mint most. Sárgán izzadó, és benne az üres szalmakupacok.

Nem „imádom” a gépet, de hát nagy dolog ez mégis…

Azaz: várjunk az ítélettel…

Alkonyattal kiballagtam a táblára, nem mondom, nem tiszta lelkiismerettel, mert rosszat kerestem. Kipergeti búzát kerestem a földön, félbevágott fejeket a szalmakupacokban. Csak ténferegtem tolvaj módra, mert hátha előbukkan a csősz, hogy mit keresek.

De nem jött senki, és én egyre bátrabban kutattam, egyre felszabadultabban, mert csépeletlen szemet nem találtam, s a pergés majdnem semmi…

A rosszkedv azonban mégsem hagyott el. Vonszoltam hazafelé. Minden lépésemre utánam zizegett a tarló, hogy hát akkor mit keresek tulajdonképpen.

A nap lemenőben volt, a ház menti nyárfán verebek csiripelték esti mondanivalójukat, s a nap búcsúzó, vörös lángolásától mintha fáklyák lobognának az ablakok mögött, ahol talán ravatal van, és kiterítve rajt az ifjúságom…

Nono! Ezen már aligha lehet segíteni, és szép, békés öregség is van a világon.

Csak álltam megbékélve. Meleg szalmaszag, kenyérszag, zsálya- és – igen – benzin- és olajszag, de ez csak úgy mellesleg.

De keserű-savanyú verejtékszag sehol, és ez mindennél fontosabb a világon.

Aztán elhamvadnak a véres ablakszemek, és vége a nap temetésének.

A ház melletti kukoricásban már a sötétség suttog, a tarlóra kibaktat egy nyúl, és valahol egy fogoly csirregve szedi össze csibéit.

Valami szent békesség vesz körül, mert úgy érzem, az emlékek és az élet összeérnek, és nem múlnak el soha.

Túl a házon feketén hallgat az erdő, s most úgy érzem, ott is vagyok. Lomb se rezdül, ág se hajlik, és mégis halk neszek szöszmötölnek az est fekete takarója alatt.

Egyforma, szabályos léptekkel jön az ősz, erősebb töréssel a szarvas és baktató huppanásokkal a nyúl. És ha az öreg koca jön malacaival, úgy hallatszik, mintha gereblyét húznának a száraz avaron. A malacnépség nagy igyekezettel megy a kukorica felé, de egy-egy nyikkanás azt bizonyítja, hogy az öreg koca oldalba figyelmeztette az erdő és óvatosság rendjéről megfeledkezett csemetéit. Utána csend. Aztán újra megindul a soklábú gereblye.

Most már hűsül az est. A csillagok élesebben ragyognak, a Tejút selyme most kezd kifehéredni, és vándormadarak szólnak már valahol a magasság puha homályában.

Augusztus van, nyári tündöklés, a búzamezők terített asztalán még nyüzsög az élet, de a vándormadár megindult már a sok évezredes múlt jeltelen országútján.

A természet örök naptárlapjain bizonyára fel van jegyezve: mikor kell indulni a fecskének, mikor a gólyának és mikor a többieknek. Eljött az idő: mennek. Most még csak a legóvatosabbak utaznak, és ijedten libbennek magasabbra, ha alattuk fellobbannak az őrtüzek, és durran a puska.

De az utat már nem töri meg semmi, s a vándorlást már nem állítja meg senki.

Suhognak a szárnyak, és majd a hajnalba érnek, amikor álmosan kiált az ébredő csóka, és hangjában – amint végigszáll a hajnali erdőn – már benne van, hogy közelget immár a nyár végi utak rongyaiban is ragyogó vándora, a furulyás szavú szeptember.

NYÁR VÉGÉN

Az árokparton elnyűtt gyalogút, és az erdőkben augusztus seper; a domboldalon avult fű lapul, s némán búvik a csattogó eper.
A patak szélén sárga liliom, virágán kopott, fényes poszméhek, a buzogány a víz tükrét nézi, s a mélyben magasságát az égnek.
S alkony ha jön, a nád alig zendül, barna szántásba dől már a határ, kökénybokorban üres fészek, és a bokrok alatt alszik a Nyár. BÚCSÚZÁS

Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.

És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

Nevetnek még a kertek is. A fákon hetyke cinkék cserregnek valamit az almáknak és szilváknak, de eljön az est, és a sötétségben egyszerre titokzatos, néma lesz a világ, csak a bagoly imbolyog a csend hátán, és csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és virágok illatát őrzi az aranyló méz.

A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, a szántásokban lustán henyél a nyúl, mintha róka nem is lenne a világon; de ha az alkony végigszáll a tájon, a nádbugák tűnődve nézik a sötét vizet, és a késői szekerek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a nyár koporsójára.

És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogy csattan a kiáltás; de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbannak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni valami régi sírás, fájni valami régi bánat.

S a tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágos kalapú, meleg kezű, bús magyar ősz.

NYÁRVÉG

Már régen nézem az ablakba karikázott külső világot; nézem, de csak futkározó gondolataimat látom, hiszen éjszaka van, homályos, holdvilágos éjszaka.

Gondolataim meg-megakadnak, elröppennek egy pillanatra, aztán vissza se jönnek.

– Mi zúg?

Cséplő nem lehet, mert annak meleg bugását ezer más bugás között is megismerem, de hát akkor mi? Valamikor csak ágyúszóra vagy cigánymuzsikára keltem volna fel ilyen készségesen, de most – hiszen nincs más dolgom – szépen felkelek, hogy megnézzem, mi zúg.

Szél!

Tiszta, csillagos ég; az ég alján ijesztően fénylik a hold, a fák dermedten állnak, és messze valahol félelmetesen zúg a szél.

A fák lassan meghajolnak, összevonom köpenyem avult két szárnyát, mert hűvös lett egyszerre, eszembe jut, hogy „tegnap” még július volt, tikkadt hőség, és ma már „kimegyünk a nyárból”. Elmúlt megint egy nap, egy hónap, egy év…

Bemegyek a szobába, és varom, hogy mit hoz a szél, és korholom magam, hogy a nyár boruló arcából ezt előre nem tudtam. Hiszen éreztem, de nem álltam meg figyelmeztetésüknél, és nem szóltam hozzájuk.

– Nini, legyecskék, de elfogytatok!

Nem mintha szeretném a legyet, de nem is haragszom rájuk, mert az nem árt a légynek, hiszen a méreg engem esz és nem a legyet. Szóval a legyek megfogyatkoztak, és nem mászkáltak a fülemen az álom érkezésének pillanatában.

És a partifecskéket is láttam tegnap a sürgönydróton füzérben, és arra gondoltam, mit érez kis talpuk az alattuk futkosó örömből és bánatból, amit az emberek küldöznek a drótban. Erre gondoltam ahelyett, hogy régi barátsággal megkérdeztem volna:

– Készültök, kis fecskék, készültök?

Csak néztem őket szeretettel, és buksi kis fejüket felém fordították, mint iskolában a gyerekek, s én nem szóltam hozzájuk. Hát ez a barátság? Ámbár hiszen csak feledékenység volt, mert tudom, hogy még nem mennek. De azért illett volna.

Vagy nem kellett volna észrevennem, hogy liba barátaim egy szép reggelen csúnyán megkopasztva jelentek meg, hogy uzsonnakenyeremet elkunyerálják? Még pelyhes korukban magamhoz szoktattam őket, azóta, ha leülök a folyóparton, egyszer csak ott vannak, és azt mondják:

– Lilili-lálálá! – Ami annyit jelent libanyelven, hogy:

– Enni szeretnénk!

És most milyen csúnyák! Az asszonyi önkény már előre levette róluk a párnába valót, még a hangjuk is más, és félóráig tanácskoznak a víz előtt, hogy belemenjenek-e vagy ne, mert meztelen bőrüknek hideg a víz.

– Tiszteltetem a gazdátokat – mondom, mert nem ismerem gazdájukat –, jól pocsékká tett benneteket.

Na és a gólyák? Hát nem kellett volna észrevennem az idő múlását, amikor egyszerre csak egy pár helyett – öten szálltak le a rétre? Ott pücskörésztek mellettem, bizalmas közelségben, mert tudták, hogy a dicséret nem marad el, s ez a szülői szívnek jólesik.

Mosolyogva néztem őket.

– Gyönyörűek, szebbek, mint a tavalyiak…

A családfő megvakarta csőre tövét, ami annyit jelentett, hogy:

– Hát megtettük, amit lehetett.

És kis nekifutással felszárnyaltak mind, mintha az öregek azt mondták volna:

– De azt nézd meg, hogy repülnek!

Néztem, amíg felkanyarogtak a felhők alá, belátva egyszerre a messze tájat, melyet nemsokára itt hagynak. Mit éreznek vajon odafent, és ösztönük mélyén van-e valami a jövő tavaszról? Keringtek a fiatalok s az öregek, a jelen s a jövő.

És ma este!

Nyitva az ablak, böngészgetek valami könyvben, csak úgy futólag, mint amikor fecske érinti a vizet, amikor megpendült valami a szívemben, az ablak alatt, a bokrok között, gondolataimban s az egész világon.

Félénken, lágyan megszólalt az őszi bogár kis citerája, nagy ünneppé téve ezt a napot, s én az emlékek s a nyár kakukkfüves fejfájához hajtottam fejemet.

Most már nyár vége van!

Őszi alkony

ŐSZ TÁJÁN

Öregember ült az asztal mellett, és kinézett az ablakon. Csak nézett. Kalapja az ölében, botja két térde között, és szeme meg se rebbent a szigorú nézésben. Az ablakban két muskátli között a szomszéd kéménye látszott, a kéményen gólyafészek. A fészek peremén a kis gólyák szárnyukat próbálgatták; néha felugrottak a levegőbe, és pár pillanatig fent is maradtak.

Az öregember bólintott.

Közben megérkezett hol az egyik öreg gólya, hol a másik, és sorjában megetették a fiakat. A fiatalok tolongtak, lökdöstek egymást, de az öregek sose tévesztették el, melyik kapott már, és az erőszakoskodót keményen félrelökték.

Az öregember megint bólintott.

Július elején járt az idő. Párás, meleg reggel volt, és az öreg arra várt, hogy tarisznyáját megrakják egy hétre való élelemmel. Ment volna már, mert a kunyhót csak a kutya őrzi, de nem mehetett, mert özvegyasszony leánya az unokával volt a konyhában elfoglalva.

– Na, gyere már, Péterkém…

– Előbb adjon enni…

– Kapsz azután; éppen lángos van, de vár öregapád…

– Nem.

– Csak az arcodat mosom meg.

– Nem. Előbb enni adjon…

A vén csősz nézte a gólyákat. Most mind a két öreg madár ott volt, és mereven azt figyelték, hogy a fiatalok hogyan repülnek át egyik kéményről a másikra. Talán ez volt az első repülésük, mert a kéményt alig tudták elérni, de elérték. Csak a harmadik kis gólya tétovázott. A másik kettő már kétszer is megrepülte a rövid utat, a harmadik felugrott ugyan a levegőbe, de aztán visszaereszkedett újra a fészekre. És amikor már harmadszor lebbent fel, és harmadszor is meggondolta magát, az egyik öreg madár úgy alávágott, hogy az ijedtségtől vagy a fájdalomtól majdnem leesett ugyan, de repült végre oda is és vissza is. Akkor a gólyák visszahajtották nyakukat, és kelepeltek.

Az öreg pedig felkelt, és kiment a konyhába. A gyerek ült a padon borzasán, mosdatlanul, egyik lábát makacsul a másikra fonva.

– Itt van öregapád is, na gyere! – És az asszony ránézett apjára. Hosszan nézett rá, és leeresztette a kezét szégyenlősen és ijedten. A konyhában csend lett.

– Ne erőltesd, Mari. Kettőnkre szedj össze kenyeret, miegymást. A gyerök is gyün.

– Ki, édösapám?

– Ki!

– Nem sok szabadsága van már – mondta az asszony kérlelően –, beírattam az elsőbe…

Az öreg a szűrt a padkára lökte, s a szűr nagy csatja nekiütődött a mosdótálnak hideg, kemény csattanással.

– Jobb, ha Pétörnek az apja tarisznyájába pakulsz, az enyimbe nem fér el. Pokrócot az istállóbul viszek.

Az asszony szeme elnedvesedett, a gyerek ijedten lapult.

– Mozdulj! – nézett rá az öregember hideg csendességgel, és a kisgyerek fürgén lecsúszott a padról.



Ez júliusban volt, július elején, most pedig szeptember van. Hajnal. A kukorica már elhallgatott, mert harmat szállt éjszaka a beszédes levelekre, és a tücskök is elnémultak, mert citerájuk húrja megreszketett az ébredés józanságának párájában.

Csak a tűz él még a hamu alatt, és lágy kék füsttel tapogatja az érkező világosságot.

A kunyhón most kezd színe lenni a tökvirágnak, amiből már sose lesz tök, de ez nem baj. A patakparton egy varjú károg, ébresztgetvén a világot, és dühösen recsegteti a riadót, mert senki sem igazodik hozzá.

Az öreg csősz átballag a kis hídon, és felnéz a varjúhoz.

– Fenének lármázol, más talán nem tudja, hogy reggel van?

A kunyhó előtt Péter rakja a tüzet. Az öreg megáll a kukorica közt, mielőtt kiérne, és nézi a gyereket. Hosszan és csendesen. A tűz lángra kap, és pattanik néha, mintha száraz ágait törné valaki, ámbár hiszen töri a tűz is.

A gyerek ásít.

– Ráértél volna – lép oda az öreg –, van még idő.

– Vizet hoztam, meg még is kellett mosdózni. Azt mondják, ott megnézik az ember kézit is…

– Na, a tiédet megnézhetik…

A gyerek maga elé tartja két kis kezét.

– Öregapám is elgyün az iskoláig?

– Ha akarod… Ámbár aki éjjel meg meri járni a határt, aki meg meri állítani az idegön kocsit… És te meg merted…

– Nem félek én!

Az öreg szőlőt rak ki a pokrócra meg almát, pirosat.

– De azért elmegyek veled, mert mért ne mennék? Ilyen meg ilyen – int a gyümölcsök felé – nem lesz ott senkinek.

A varjú elhallgatott már, a tűz is eltűnt a nap ragyogásában, némán érik a határ, és csak az öreg ballag az unokával a csendes dűlőúton. Most a kezét fogja, mert nagy út a mai. Szó nincs, de a kézfogásban minden benne van. Ennél többet mondani úgysem lehetne.

Az égen gólyák repülnek dél felé, s amikor az öreg feltekint egy pillanatra, elereszti a gyerek kezét.

„Elereszthetem már én is” – gondolja, de azért mégiscsak újra megfogja a kis kezet.

Aztán eltűnnek a fordulónál, és mögöttük édes, meleg, aranyló őszi csend marad az úton.

A DIÁKSAPKA

Abban az időben lett divat, amikor ez a történet „lejátszódik”, holott nem játszódott le semmi, mert ennek a történetnek a játékhoz semmi köze. A vége pedig börtön lett, ámbár elviselhető börtön.

Egyszóval: diáksapkát kaptunk, azaz vettünk, és viseltünk azért, hogy magaviseletünket ez a föveg szabályozza, messziről mutatva komoly középiskolai hallgatói mivoltunkat. Eddig rendben is van a dolog, mert ki gondol arra, hogy egy ilyen szép sapka, éppen uniformizált alakjával mélységes tragédiába bonyolítson két olyan „jelös” diákot, mint barátom, Guszti és jómagam voltunk. Megjegyzem még, hogy a „jelös” jelző nem a bizonyítványban alig előforduló osztályzatot jelentette, hanem igazgatónk olyan elhamarkodott véleményét, amely szerint „jelös” diákok voltunk…

Mindegy; azon az emlékezetes novemberi délutánon igazán nem csináltunk semmi rosszat. Szelíden bolyongtunk a szőlők alatt, és meghatva az őszi táj aranyos messzeségétől, azon tanakodtunk, hogy Kendey tanár urat milyen halálnemmel adnánk át a történelemnek, természetesen a létező összes matematikai tankönyvvel és táblázatokkal együtt. Guszti barátom úgy gondolta, hogy legjobb lenne ennek a tudománynak minden segédeszközéből máglyát rakni és a tetejére vezényelve Kendeyt – meggyújtani…

Eddig jutottunk el komoly beszélgetésünkben. Én éppen latolgattam, hogy nem kellene-e az egészet egy kis benzinnel lelocsolni, amikor…

– Ott vannak! Ezek azok! Kerítsd, Lőrinc! – üvöltötte valaki, és mikor körülnéztünk, hogy kit is akar megfogni az a bizonyos Lőrinc, az a kényelmetlen érzés lett úrrá andalgó és ártatlan lelkiismeretünkön, hogy Lőrinc és társai bennünket kerítenek.

– Ezek megbolondultak! – mondta Guszti kissé elhalványodva. – És ha Lőrinc hozzám nyúl, hasba rúgom!

Lőrinc akkor törtetett ki a bozótból, mint egy bivaly, és nem is volt sokkal kisebb. Ebből láttam, hogy a hasbarúgás egyelőre elmarad, és ha rúgás lesz, azt nem Lőrinc kapja. Ráadásul Lőrinc nem is volt egyedül. Még két kapás egyén csörtetett ki a szőlőkből és egy borjú nagyságú kutya.

– Mit akarnak? – kérdeztem. Lőrinc fújtatott, mint egy víziló.

– Mit aka-h-runk?… Hogyh… mih… mit akarunk?!

A kapások úgy álltak körülöttünk, mintha mindjárt a sírunkat is meg akarták volna ásni. Vagy közös sírban nyugszunk Gusztival?

– Majd az ügyvéd úr megmondja! – lehelt arcomba az egyik kapás. – Alighanem a botjával mondja meg. Szép kis diákok, mondhatom! Diákok! Ezek… Na, előre!

Hát mentünk. Mentünk fel a meredeken, szőlőtőkék között, vízfogó kőlépcsőkön, apró teraszokon, szívünkben a nagy kérdéssel: mi a fenét akar tőlünk az ügyvéd úr?

Az ügyvéd úr a présház verandáján ült, és botjával a követ ütögette, de ránk nézett… nézett, nézett, nézett… Aztán Lőrinchez fordult.

– Ezek azok?

– Ezek ám, a gazemberek! Megismerem őket a sapkájukrul…

– Mi bajuk van velünk? – kérdeztem. – Ilyen sapka ötszáz is van a városban.

– Beszélni azt tud – lihegte Lőrinc –, de én megismerem! Ez volt az, aki azokat kiabálta az ügyvéd úr kedves feleségének.

– Én?! – kiáltottam.

– Maga! – üvöltött Lőrinc, és közelebb lépett, de az ügyvéd úr megállította. A kutyás emberhez fordult, aki a legcsendesebb volt a társaságban, és csősznek néztem. – András, a pincébe velük!

– Mi?… – kezdte Guszti.

– Pin-cé-be! – kiabálta az ügyvéd úr, és botjával olyan hármat ütött a kőre, hogy szikrázott.

Hát mentünk. Jó mély pince volt. Az első lejárat után még fordulni is kellett, és amikor eltűntünk, Guszti megszólalt:

– András bácsi!

– No!

– Mi nem voltunk, akik csúnyákat kiabáltunk az ügyvéd úr kedves feleségének. Ez a Lőrinc, úgy látszik, csősz akar lenni…

András bácsi erre megállt.

– Itt van a pincénk – folytatta Guszti a sarkon. – A Marosi-szőlő. Az apám kint van. Vigyen neki üzenetet rólunk. Akkor kiderül minden…

– Ha az ügyvéd úr megtudja…

– Nem tudja meg. Más is látta, hogy idekísértek bennünket.

– Megpróbálom, de az ajtót azért becsukom. És be is csukta.

Amikor szemünk megszokta a sötétséget, Guszti leült az ászokfára, és csendesen szomorkodott.

– Kellett nekünk diáksapka… – mondta később. – És nézd meg, az öregem úgy lekap bennünket, mint a pinty. És ordítani fog…

– Mint a pinty?

Guszti erre csak legyintett, és én tudtam, hogy Marosi bácsi bizony ordítani fog, mert Marosi bácsi előtt sem fiának, sem semmiféle diáknak semmi körülmények között soha nem lehetett igaza.

Közben kivilágosodott a pince. Szép, rendes pince volt. A vakablakban tele üvegek és poharak. Guszti nézte egy darabig, aztán felkelt. Kivett egy poharat, megtöltötte, és egy hajtásra megitta.

– Jó bora van ennek a piszok ügyvédnek. Nem akarsz? Csak parancsolj, kérlek…

– Guszti! Ez ugyebár… lopás?

– Az! Iszol vagy nem iszol? – És újra töltött.

Kissé szégyenkezve és tizenhét éves elveink fenntartásával, de megkóstoltam az ügyvédi bort.

– Ne sajnáld – biztatott Guszti, s ezek után az események csodálatosan meglódultak, világosak és bátrak lettek. Megsértett ártatlanságunk egyszerre elöntötte az egész pincét, és Guszti nagyon szép beszédet fogalmazott meg, amelyet majd odafent mond el, ha kiszabadultunk.

– Kioktatom kissé ezt a kukacot – mondta. – Apropó, nem parancsolsz egy kis szalonnát? Van itt kenyér, minden…

Szóval: ettünk. A megsértett ügyvédné a száraz, hűvös pincében tartotta a kenyeret, szalonnát, miegymást, s ezt – Guszti szerint – nagyon okosan tette.

Aztán újból ittunk, most már bátran, hangosan koccintva, sőt barátom egy dalocskát is javasolt.

Ekkor jelent meg András bácsi derűsen és kutya nélkül.

– András bátyám, drága öreg András bátyám, nem tart velünk? – lelkendezett barátom.

András derűje kicsit megcsappant, látva a fejleményeket, fejét is megcsóválta.

– Itt a papa! Tessék feljönni…

Gusztin a józanodás valamelyes fénye villant végig, de azután férfiasan toppantott.

– Nem megyünk. Jöjjön le az a bivaly Lőrinc, és kérjen bocsánatot!

András bácsi sietett az üzenettel, aminek egy éktelen ordítás lett a következménye.

– Á-gos-ton!

– Gyere – javasolta Guszti –, gyere, de ezt megemlegetik! Most ordíthat az apám, legyen, ami lesz!

Hát mentünk.

– Tartsd magad – figyelmeztetett barátom, és kissé megtántorodott –, szeretném, ha az ügyvédné is ott lenne, mert most aztán megmondom a magamét…

Felérve a veranda napsütésébe, pislogtunk, mint a baglyok, és csak álltunk. Kicsit lazán, kicsit pókhálósán, és szemünket le nem vettük a megsértett ügyvédnéről, aki megsimogatta barátom arcát.

– Szegény fiúk…

– Kezét csókolom – mondta Guszti, és egy kis bógnival kezet is csókolt, és diszkréten csuklott egyet.

– Hol ittatok? – kérdezte Marosi bácsi harsányan.

Guszti csak az ujjával bökött hátrafelé, és a feltűnően csinos asszonyka úgy nevetett, hogy a könnyei csorogtak.



Régi mese ez nagyon, de a napokban eszembe jutott, mert egy barátom azt mondta, hogy most hazamegy, és gorombán megmondja a feleségének a magáét. Véletlenül ott voltam én is, és előre féltem a jelenettől. Mi lesz itt – gondoltam, amikor becsöngettünk, és barátom gondosan letörölte lábát, előre levéve kalapját.

– Csókolom, angyalom, mi újság?

Ebben a pillanatban Guszti jelent meg előttem, az az elmúlt ősz, első diáksapkánk, amelyet egyébként bent felejtettünk a pincében.

EMLÉKEK

Szótlanul ballagunk az erdő felé. Ránk szakadt a nyár végi délutánok tikkadt tunyasága. Meleg a föld, éget a nap, és az álmos augusztus ott hűsöl az erdők árnyékában. Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenkedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.

De az ég könyörtelenül tiszta.

A dombvidéken vibrál a levegő, a tarlók szinte lángolnak, a szántásokról port kavar fel a forgószél, melyben kerengve járja boszorkánytáncát egypár szál szalma, széna meg egy árva madártoll.

Nem lesz itt egyhamar eső…

A rét közepén nádasér húzódik végig. A nádas még megvan, de az ér vizét ezer szomjas gyökér húzta ezerfelé. Fenekén ujjnyi repedések pókhálóznak, és a száradó sás között talán csak a róka lapul meg, ha nagyon elszórakozott a falusi tyúkólak táján, és itt érte a reggel.

Pedig nem is régen még vadkacsa leste itt a vízben nyüzsgő bogárnépet, nádiveréb kerepelt hajlongó nádszálakon, és piros lábú gólya-katonák mondtak végső szentenciát az ungnemzetség vörös hasú zenészeire.

Egy-két szárcsa is felnevelte itt az apróságokat, de aztán elmúltak a jó idők. Az öreg tőkés gácsért valami zöld kalapos siheder ledurrantotta, s a kis víz népe szorongva nézte a nagy madár lehanyatlását. Nagyot csobbant a víz, és a kacsanép apró gyöngyszemében a gyász meg a félelem vergődött.

A szép gácsér megremegett a vonaglásban, aztán bársonyos fejét szépen lehajtotta az apró hullámokra…

Este aztán, amikor a hold sarlója felült a nádbugák csúcsára, s az erdőből hűvös szellők jöttek beszélgetni a sással, a kacsák összeszedték fiaikat, és fordultak egyet a víz felett.

Sziszegtek a szárnyak, suhogtak a kifeszített tollak. Mind feljebb… feljebb, amíg csak valahol messze tompa csillogás nem ötlött a szemükbe. Ekkor aztán megindultak arrafelé.

Az erdőből rájuk kiabált az öreg bagoly, hogy mit csavarognak az éji órán. Parázsló tüzek felett repültek el, hol nyájak kolompja kondul néha-néha, és lappantyú szól a füzek csonka ágán.

A homályos tükör nőtt, fekete ködök gomolyogtak, mely aztán elnyelte a kacsanépet. Azóta üres az ér környéke.

Valaki majd csóvát dob bele, és akkor sziporkázva szállnak tüzes pernyecsillagok a magasságban, pattogva ég a tavalyi zsombék, és a lóherés felé baktató nyúl álmélkodva nézi a nagy világosságot.

Nem tart sokáig ez sem. Egymásra futnak az apró lángok, s addig marják egymást, amíg hamuba fúltan rájuk szakad a sötétség. A füst nem száll egy darabig, és tapogatva üli meg a völgyet, de hajnal tájon jön a harmat, és elalusznak az utolsó zsarátnokok is.

Lehet, hogy Ravaszdi reggel megint erre téved a faluból visszatérőben – hol valami ügyes-bajos dolgát volt eligazítani –, s akkor megtorpan az ismeretlen tájon. Az égés kesernyés szaga lappang a föld felett – már ez magában is gyanús –, de meg nem is érti az egészet… Nagy kerülővel ér az erdő alá. Még onnét is visszafordul. Fejét csóválja: hogy mi meg nem történik manapság!

Aztán új sarjak fakadnak a sárrá sűrűsödő vizekben, melyet felszív a nap, és elnyel a köd.

De most még áll a nádas.

Néha a rétek zsiványa, a rétihéja libben el mellette, hátha kiriad valami aprómadár, mely véres játékként csüngne a gyilkos karmok között. Hiába. Élettelenül állnak a nádvitézek, félrecsapott forgóval, marokra szorított fekete buzogánnyal, és csak egy kis szellő kellene, hogy összedugják fejüket: mosolyogva a héja túlbuzgóságán… Tudja ezt a héja is, de olyan kedves emlékek fűzik a kanyargó kis nádfolthoz, hogy nem hagyja ki – hátha… Miért is van itt ez a rongyos nádas, ha nincs benne semmi? Talán csak azért, hogy ha a szeptember új ereket fakaszt a kökörcsines lapályokon, legyen, ami utat mutat a tétova kis vizeknek:

– Erre, erre, kis híveim!

Hajladoznak majd a nádlovagok, összesimogatják hosszú szablyájukat, és meghajolnak a kis erek előtt, amelyek hűvös öleléssel szorítják magukhoz a karcsú legényeket. Akkor már az erdő koronás urai hangos szóval hívják légyottra a szelíd szarvasmenyecskéket, s az idei kölyökrókák megugatják a ködből felszálló holdat.

Messze álmok…

Ma még augusztus úr hűsöl az erdő árnyékában, s csak akkor kanyarítja nyakába aszott tarisznyáját, ha a kökénybokrok gyümölcse hamvaskékre válik, a galagonyáé meg pirosra. Amikor egy hajnalon üzenetet hoznak a csókák, hogy útnak indult már lágy furulyaszóval, csengős szekéren az ősz dús keblű, elvirágzott asszonya: a bánatos szeptember… Mikor aztán az első száraz gally elroppan a lábam alatt, elrepülnek az őszbe szálló gondolatok. Megbeszéljük, ki merre menjen. Nekem a régi csenevész vágás jut, ahol még nem lőttem semmit. Barátomnak a disznós sűrűségek. Indulás!

Jó cserkészutakon járok. Semmi. Átvágok a széles csapáson, egy kis hepehupás fenyves részre. Reményteljes tisztások, melyek pompás kis szorosokkal nyílnak egymásba. Ha valahol, hát itt kellene annak a jó baknak lenni! Minden új tisztás: új reménység, de csak – reménység. Hallgatózom. Alkonyodik.

Amint kinézek a mellettem levő kopasz oldalra, megdobban a szívem. Vörös folt mozog alant. Nagy üggyel-bajjal mozgok előre, hogy többet lássak. Egy róka. No, kár volt a nagy igyekezet – mérgelődöm, és bár máskor nem szoktam nyáron rókát lőni: ledurrantom. Egye meg a fene! Úgysincs itt őz, amit a lövés elriasztana.

Rókám felhemperedik. Lemegyek érte. Kölyök. Értéktelen, de azért nem hagyom el, hanem húzom magam után hazafelé.

Az eredmény – amire különben számítottam – egy tucat bolha, amelyek azonban nem csíptek, csak szerényen korzóztak a combomon. Úgy látszik, a rókavér ízletesebb.

Barátom már a teraszon búbánatoskodott, amikor a rókával bevonultam. Feltűnő csendes volt, amiből egy „rendesebb” hibázásra következtettem.

– Eltoltad? – kérdeztem, mire ő lemondóan legyintett. Majd utána tette:

– Bezony.

Ráment egy akkora disznó, mint egy zongora (ő mondta). Először a homályban szarvasnak nézte. Becserkészte hatvan lépésre, aztán oldalba lőtte – a disznó előtt álló hatalmas hangyabolyt, melyet nem vett előtte észre. Lövés után megindult az egész oldal.

Talán nyolc-tíz süldő rohant szanaszéjjel, melyek gyanútlanul turkáltak a magas gazban. Persze a nagy pukkanásra világgá mentek. Ez volt az eset a disznóval.

Baráti együttérzésem biztosítása után megvacsoráltunk, és készülődtünk az alváshoz. Ez a készülődés éjfélig tartott. Korán akartunk kelni, mégis elbeszélgettük az időt. Végül aztán kitettem a vekkert, beigazítván fél háromra, és nyugodalmas jó éjszakát kívánva elszenderedtünk.

Reggel fél háromkor undorítóan és kitartóan berregett az óra.

– Pista, nyisd ki az ablakot! – rendelkezett szeretetre méltó barátom a másfél méteres kanapéról.

– Sötét van még – ellenkeztem, és éreztem, hogy az álom karjai úgy ölelnek körül, mint anya a gyermekét. (Hogy szebb hasonlatot ne is mondjak.) Műhorkolásom azonban hiábavalónak bizonyult. Barátom megígérte, hogy Drillingjéből kettőt a mennyezetbe lő, ha ki nem nyitom az ablakot, hát kinyitottam.

Szép csendesen esett az eső. Szürke ködök füstölögtek a völgyekben, és valahol álmosan füttyentett kettőt-hármat a feketerigó.

Eszembe jutott szolid kis gumitalpú vászoncipőm, mely pacallá változik pillanatok alatt, és fázósan kezdtem öltözködni. Barátom hamarosan elköszönt, és én is kibotorkáltam a térdig érő latyakba.

Szegény kis „Dorkóm” három lépés után bánatos szörcsögésre fakadt, hogy kénytelen voltam visszafordulni és levetni. Aztán találomra neki a Mánsztetőnek. Valami homályos ösztön után.

Meredek cserkészút, síkos, mint a korcsolyapálya. De csendesen lehet rajta járni. Elérem a helyet, hol tavaly egy jó bakot lőttem. Elmegyek a tavalyi darázsfészek mellett is. Csupa kedves emlék. De most szomorúan szitál az eső, hajladoznak a fenyők, egész kis felhőszakadást rögtönözve, átázott hubertuszom nem kis bánatára.

Itt a magasles. Innen pislogtam le tavaly pompás kis bakomra, bezzeg most nincs bak! Ebben a pillanatban – ahogy rágódva az emlékeken, elindulnék – kilép a nyiladékból egy bak. A másikban pedig már görnyedve csúszom egy szénaboglya fedezete alatt – áldott legyen a polányi gazda, aki ide rakta – a „bakom” elé.

Odaérve kidugom a fejem. A bak már elérte a nyiladék másik oldalát. Fejét már nem is látom. Újra lehúzódom, letörlöm puskám csövéről a célzást akadályozó kövér esőcseppeket, és – Szent Hubertusz, segíts! – arcomhoz szorított puskával emelkedem fel, a „bakom” pedig, mint egy rózsaszín, illetve sárga álom, becsúszik a sűrű skopáriumok közé.

Azt hittem, megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek. De nem nyílott meg. Egy-két egészen súlyos becsületsértést helyeztem el magamnak, és minden idegem megfeszítve csúsztam a hely felé, ahol a bak – haj, már nem a bakom! – beváltott. Semmi, semmi, semmi! Mint a kámfor.

Előttem száz lépésre egy keresztnyiladék. Megpróbálok elébe kerülni. Nagyon sivár vállalkozás. Mellig érő skopáriumbokrok között csúszom előre. Csupa víz vagyok már. Jobbra apró tisztások; a reménység tűhegynyi kis szikrája arra kormányoz…

Elérek egy kis benyílót. Lassan előre. Minden mozdulatot meggondolva. S a reménység kis szikrája lángra lobban. Ott áll a bakom a tisztás túlsó szélén. Most már nem tanakodtam. A fáradtságtól ugyan reszket a kezem, de megemberelem magam, és – élesen vág bele puskám csattanása az álmos hajnali csendbe.

Kidobom a patront, vállra vetem a puskát, és megindulok a bakom felé.

ŐSSZEL

Múlt héten egy varjú szállt a kertünkbe. Csendesen jött, csendesen is maradt. Csak megült a diófa ágán, és körülnézett. Mit néz ez a varjú? Diót akar? De nem akart, csak ült. Ha egy-egy fáradt levél leherengett, utána nézett, és ha néma cinkék jöttek, bólintott és összehúzta magát, mintha azt mondta volna: ősz van…

Aztán csendesen, ahogy jött, elrepült.

Bizony ősz van, gondoltam, és talán azért jött a varjú, hogy figyelmeztessen, ámbár más jelek is ezt mondták.

Megyek át a hídon, s a hídlábakkal nem beszél a nagy víz úgy, mint nyáron. Némán, hidegen öleli meg a szürke pilléreket, és siet valahova, talán nem is tudja, hova. És a pára távolabb már köd felette. Ezt a ködöt már nem szárítja fel a nap, köd van fönt is, mert – ősz van.

Lassan ballagok a hídon, valaki lépeget mögöttem, aztán mellettem. Egy asszony. Egy ősz asszony. A Dunát nézem, de az asszony arca közibénk áll.

Megdobban a szívem. Nem úgy, mint régen, de megdobban. A szeme párás lesz, a keze meleg, mint a tegnapi napsütés. Húsz éve nem láttam: vagy harminc?

– Emlékszik? – Rám néz, és a retikült a szívére öleli, mint az emlékeket. A keze ráncos, pedig akkor puha volt és gödrös. – Emlékszik? – kérdi megint, s meg kell állni, mert az emlékek, őszi bozótjának nem lehet csak úgy nekimenni. A versből, amit hozzá írtam, már csak ennyire emlékszem:


… színes levélből fergeteg támad, messziről látni a kopasz fákat, messze, ott künn a Glavica mögött… Ha tudnám, se mondanám tovább, mert elsírja magát, mint akkor, amikor a dolgozatait írtam, és hozzáment a magyartanárjához. Pedig én is elvettem volna, olyan szép dolgozatok voltak azok…

Nézzük egymást, és gondolataink között az emlékek kitárják karjukat, mi pedig elbúcsúzunk.

Hát igen – gondolom –, ősz van…

Mostanában, ha régi ismerősökkel találkozom, csendes beszélgetésünkben mintha az avar susogna a lépteik nyomán, akik elmentek.

– Meghalt – mondja a barátom, és felbukkan egy-egy arc. – Meghalt az is.

– Ejnye – mondom én, mintha semmi se történt volna.

Mert jó, jó, hogy Imre bácsi meghalt, rendben van, Imre bácsi közel volt a kilencvenhez… és pap volt. A túlvilági nagy könyvben valószínűleg mint névtelen szent volt előjegyezve, mert az is volt. Az egész élete böjt volt és imádság és egy-két csendes világi szó. Szobájában asztal, szék, ágy s egy nagy feszület. Sok könyv, s amikor fát vágott, Netti néni, a testvére rám szólt:

– Ne nézz oda, fiam, mert elhibázza…

Hetvenéves volt már, de maga vágta a fát, és maga mosott magára, és amikor diákmiséin szikár alakja megjelent a sekrestyeajtóban, tiszteletre méltó diáktársaim énrám néztek, szemrehányóan, mert Imre bácsi a legkisebb kismiséket is háromnegyed óra hosszat mondta.

Mondom, Imre bácsit nem féltem a Nagy Úttól.

És Gyula bácsit se féltem, aki ugyan bohém volt, de nagyon szegény bohém, Imre bácsi öccse, aki soha nem ivott bort, de mindig mámoros volt a tájtól, ahol együtt csavarogtunk, az erdőtől, ahol gombáztunk, és a Kapos vizétől, ahol ujjnyi halakat rángattunk ki a vízből, amit otthon letagadtunk, mert magunk sütöttük meg az árokparton, és mert olyan kicsinyek voltak.

És Gyula bácsi is hetvenöt éves volt, és semmiképpen nem juttatta eszembe, hogy ősz van. Hetvenöt év már szép idő, hát Isten nyugosztalja.

De itt van a Sasvári Pista esete. Ezt már sehogy se szeretem. Annyi, igen, sajnos, annyi idős volt, mint én, ezt nem lehet letagadni. Együtt jártunk iskolába, és együtt lettünk rosszul az érettségi banketten. De milyen rosszul! És most kapok egy olyan fekete keretes cédulát, hogy élt ennyit meg ennyit… annyit, mint én… hát ezt nem szeretem. És igyekszem jobban gyászolni elmúlt barátomat, akit szerettem, és nem tudom, de gondolataim között hullanak a levelek az őszi avarra, susogva mondanak valamit a tegnapról, és eltakarják a holnapot, ami talán nincs is…

Nono – gondolom –, miért ne lenne?

Vagy itt van Bíró Sándor dolga, aki pláne egy évvel fiatalabb volt. Ejnye! Ez a Sándor, ez a Sándor!… Pedig milyen jó gyomra volt. Kézzel ette az olajos káposztát, amitől én napokig nyomtam az ágyat, és most mégis. Ilyen jó gyomorral…

Ülünk Jóskával a restiben, mondom neki a Pistát meg a Sándort; cigarettát vesz elő, rágyújt, kifújja a füstöt, s azt mondja: ejnye – aztán köhint egyet, mint aki meggondolta magát, és elindul. Gőz szállong utána, nézzük az ablakot, hallgatunk…

Jövőre talán mással ül itt ez a Jóska, valami közös baráttal, issza a sört, rágyújt, és azt mondja:

– Hallottad, ez a Pista is meghalt? (Mármint hogy én!…)

S a közös jó barát azt mondja:

– Hallottam.

Aztán másról beszélnek.

Elgondolkodom, és magam felett se sajnálkozom különösebben, mert az lehetséges, hogy én beszélek másról így, és én mondom, hogy: Isten nyugtassa, de hogy rólam… hogy én is… hogy élt ennyit meg ennyit…

Nem, ez lehetetlen!

Ennyire azért nincsen ősz.

ŐSZ

Ma este először szólalt meg lassan a pókhálós elmúlás igrice. Halkan a tücsök danája sír-rí: Kri… kri…
Bánatos reggelek, nótás, bús esték, idei must a malomkő-padon. Pásztortűz mellett furulya sír-rí: Kri… kri…
Felkel a hold is, és a szőlőlevél ezüstben fürdik. Öreg diófa suhogva mesél, zizegve sír-rí: Kri… kri…
Lehull egy levél, sötétbe vész el, kíséri szemünk, szívünkbe fészkel az elmúlás, a kis citerás meg sír-rí: Kri… kri… ŐSZI ALKONY

Volt egyszer egy özvegyasszony, aki kövér volt, mint más özvegyek. Könnyen síró, de telt keblű, panaszkodó, de tele kamrájú, és ha köhögött is hébe-hóba – azt csak megszokásból tette, mert egészséges volt, mint a makk, mely ilyenkor már a földre vágyik, és úgy kopog az avaron, mint halk órák ketyegése özvegyi házakban, ahol homály és emlékek járnak.

Az özvegynek három fia volt.

A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az új bort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura ilyenkor már kint hált a szőlőben.

A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.

A legkisebb volt a muzsikus. Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.

Kései szüreteken az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfás utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.

Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva – amikor az ő idejük elérkezett.

A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október s a muzsikusé: November.

Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz.



Egy gém szállt az erdő felett. Nem láttam, de kiáltása odahullt mellém, és én kíváncsian forgattam nyakam, hogy megláthassam a vándort.

Mert vándorlásban volt, az bizonyos. Érzett a hangján. Talán leszólta a vidéket, ahol hiába keresett érdemleges vizeket, de lehet az is, hogy társa után kiáltott, aki elhagyta.

Magasan repült a gém.

Akkor lapult a nap a nyugati ég pereméhez, és az erdőben már hosszú lábú árnyékok jártak.

A visszhangos kiáltás felhőmesszeségből szállt még egyszer felém, és utána révedtem, mert mindig szerettem a vándorokat, légyen az madár vagy ember. A vándorember cipője porán, a vándormadár pedig szárnya tollán hordja idegen tájak ízét, üzenetét, napsugarát, borulását.

Repült a gémmadár felhők felett, felhők alatt, és talán lenéz a vándorló tájakra, hol érik már a kukorica, fellobbannak a haldokló nyár végi tüzek, és a krumpli füstje rálapul a völgyre, mert nem akar elmenni onnét, ahol született.

Lenéz az utakra, melyek folytonosak és végtelenek, mint az idő, és átrepül a faluk tornya felett, hol rekedt, kis harangok most már korábban mérik az estét.

Már messze lehet a hosszú lábú madár, és a fonál, mely gondolataim orsójáról pergett utána – elszakadt, mert egy őz jött ki a nyiladékra. Jó messze van, nem látom, bak-e. De ha bak is, nem lövök. Messze van. A feje a földön. Csipeget. Elég nagynak látszik, azt hiszem, bak. Legelészve felém tart.

Egy pillanatra elfordítom fejem – valami zörgött mögöttem –, és amikor újra odanézek, már három őz áll kint. Az előbbi és két kisebb. Tehát nem bak! Suta és két gidája. Jönnek felém. A két kisgida játékosan megugrik néha, és anyjuk ilyenkor felemeli fejét. Ebben a fejmozdulatban valami figyelmeztetés lehet, mert a gidák erre megállnak, és közelebb húzódnak anyjukhoz.

Egyszer csak szétrebben a három őz, mert éppen felettük egy héja vágódott ki a nyiladékra. De hogy megijedtek!

A héja előttem is elparádézott. Olyan kenetteljesen repült, mint egy örvös galamb. Egy-két átkot eresztek utána, mert golyós puska van velem, és ez a madársintér szinte megérzi ezt. Bezzeg ha nyúlra megy a hajtás, nem mutatja magát egy világért sem! Csak ilyenkor, amikor – nem mondom – egy jó bak is elcsábítana, de látogatásom most nekik sem szól, hanem az igazi koronás uraknak, akikhez még a jó bak is csak olyan hétszilvafás kurtanemes.

Nekik szól a látogatásom, de ők nemigen állnak velem szóba. Fene gőgös társaság! Nemhogy látni kívánnának, de még a szagomat sem bírják. Én pedig plebejusi kitartással járok utánuk. Hátha! Hátha egyszer csak megjelenik előttem valamelyik koronás úr, és csak úgy félvállról odaszól:

– Mit akar, fiam? De csak gyorsan, mert lakodalomba vagyok hivatalos!

Én aztán megmondanám, hogy mit akarok…

Egyelőre azonban nem állnak velem szóba. Pedig a lakodalom már áll, mert a szomszéd erdőből idehallatszik a lakodalmi lárma, de hát én oda nem kaptam meghívót. Kár! Pedig de szép riportot írnék arról a lakodalomról!… „Voltak: ezek és ezek. X úr 12, Y úr 14 ágú koronával. A hölgyek mind csupa báj, könnyedség, tűz és – szerelem. A lagzi előtt lovagi torna. Győzött ez és ez az úr.” Mondom, merített papírra írnám a csodás nászt, az orgonaszólót, a szilajságot, a hetykeséget s a hölgyek szűzi odaadását – de így mindezekről nem írhatok.

Pedig valami kis jogom is lenne hozzá, hiszen ez a főrangú nép egyébként nálunk lakik. Nálunk méltóztatnak részint születni és egész évben táplálkozni, csak a lakodalmat tartják másutt.

Nálunk vannak a családi örömök. Mi adjuk a bölcsőt, a szomszéd pedig a családi sírboltot.

Persze arról a szomszéd nem tehet. Ott nagyobb az erdő – oda mennek. Oda mennének, ha nem akarná, akkor is. övé a nagyobb rész, illik, hogy övé legyen a több öröm is. Csak egy-két daliát küldene ilyenkor hozzánk! Talán küldene is, de ha nem jönnek! Kár!

Így aztán csak állok a nyiladék szélén, hallgatom, amikor a vőlegény elkurjantja magát odaát. A hangja után: rendes legény lehet!

Közben megjön az este. Leül mellém. Az égi lámpagyújtogató is sorra lobbantja fel a kis csillaglámpákat.

Nem látok már semmit. A szomszédban ugyancsak jó a hangulat, én pedig hazaballagok, mint aki a lakodalomból kimaradt.

Másnap esett az eső, fújt a szél, s a felhők a hegyháton olyan alacsonyan jártak, hogy az ember megtörülhette bennük a kezét.

Harmadnap pedig felültem egy öreg bükkfára, melyen magasles volt valamikor, s abból még megmaradt pár szál deszka.

Előzőleg azonban találkoztam egy szarvastehénnel, és alaposan megijedtünk egymástól. Szinte megmerevedtünk. Szelet nem kapott tőlem, így nem volt tisztában velem, én pedig féltem, hogy nagy zajjal elrohan, és elrontja a lesem. Hát csak álltunk.

Valami rossz hírű asszonyság lehetett, akit szintén nem hívtak meg a lakodalomba. Néztük egymást kitartóan. Közben arra gondoltam, hogy tulajdonképpen örülni kell neki, mert a legények szeretik az ilyen céda fehérnépeket, és nem maradna ez itt egyedül, ha nem lenne itt a párja is. Hát majd meglátjuk. Egyelőre szerettem volna eliszkolni, de az anya nem vette le rólam a szemét semmi pénzért. Tudom, hogy szemrevaló legény vagyok, de ilyen érdeklődéssel nem néztek rám legszebb éveimben sem!

Végre! A tehén elfordul egy pillanatra, én pedig befejezem félbemaradt lépésem, s ezzel le is húzódtam egy bokor mellé. Egy kis nyíláson aztán láttam, hogy a tehén most már végképpen nem érti az egész dolgot.

„Se szimat, se fene, hova lett ez az alak?” Ez volt a szemében. És sok gyanakvás. Aztán lassan ellépdelt, vissza-visszafordulva és rövideket riasztva felém.

Amikor végre elnyelte a sűrű, siettem a magasles felé. Hamar fenn vagyok. Belátok minden tisztásra. Elült a szél, és olyan alkony ígérkezik, amikor történni szokott valami.

Most még csak a cinkék cserregnek körülöttem, és egy mátyás zajong valahol beljebb. Ilyenkor szeretem a mátyást. Mond valamit! Csak érteném! Egy másik mátyás valószínű érti, mert a túlsó domboldalról válaszol.

Most már értem én is. Egy róka ballag felém a gyalogúton. Jobbra fülel, balra fülel, szaglász. Valami bogár mászhatott előtte az úton, mert hirtelen ráteszi talpát, és onnét veszi fel szájával. Közben már alám ér, és most alig van tőlem öt-hat méterre. Ez az a pillanat, amikor puskára nem is gondol az ember.

Jobbra tőlem megzördült most valami, és hagyom a rókát útjára. Elindul a zörgés. Elhelyezkedem, hogy aztán már ne kelljen mozogni, és minden ágrezdülésre odatapad a szemem.

De most nem mozdul semmi. Pedig bika lehetett, mert hallottam, hogy agancsa is koppant az ágon. Elfordult volna? Nem! A bika már kint is van a tisztáson. Leheletcsendesen lépett ki egy bokor mellett, és jön felém, mint előbb a róka. Már az első pillanatban elengedtem a puskám. Megismertem azt a tavalyi bikát, melyet akkor is elengedtem, és öt perc múlva már jött utána a másik, az igazi.

Jön a bika. Igen, ez az. Vékony, hosszú, betegesen sárga, majdnem fehér szárak. Töredezett, pudvás ágak. Pedig nem lehet fiatal legény, mert testre igen nagy. No csak menjen.

Nem siet. Megáll alattam, szaglássza nyomom az úton. Most látom igazán, milyen nyomorult, korcs az agancsa. Szinte kedvem lenne nyakba lőni. Miféle utódai lesznek ennek?

Elballag a bika, és nem jön a másik. Az igazi. Tavaly ennyi idő alatt már itt volt az is. Most nem jön. Talán nincs is itt, talán az is a szomszédban legénykedik, és itt csak a férgese rontja az állományt. Most bánom, hogy elengedtem.

Csend van, csak messziről, nagyon messziről száll felém a bőgés. Nálunk nem bőg semmi, és én elengedtem a bikát, mely után mind ilyen keshedt, csúnya agancsú bikák nőnek. Butaság!

Ekkor a másik oldalon megzördült az ág újra, és szívemben megcsordult valami, hogy nem baj – most jön a jutalom!

Jött is – vissza az előbbi bika.

Mérges lettem. Mi ez itt? Promenád?

És nyakba lőttem, hogy csak összedűlt, egyet sóhajtott, és levegőben kalimpáló lábakkal átlépett abba a másik világba, hol ilyen meglepetések bizonyára nem érik a szegény szarvasnépet.

Kicsit bántott az eset. Talán elhamarkodtam a dolgot, talán nem is az én dolgom lenne a selejtezés, de az bizonyos, hogy ha legközelebb jövök ide, és megint megzördül a sűrű, erre a bikára már nincs gondom. És ami akkor jön, talán az igazi lesz…



Aztán elbotorkáltam hazafelé.

A hold még nem kelt fel, és az est mély volt, mint a tenger, és magas, mint az ég.

A túlsó domboldalon valami elhagyott tűz füstölgött, és kesernyés szagáról megéreztem, hogy krumpliszárat égettek ott nappal, melynek hamujában porhanyósra sült krumplik várnak valakire, aki majd éjféltájban fellobbantja a tüzet, és szalonnát pirít, melynek leve lágy kenyérre csurran.

Kulacsában idei bor van már, és kalapja mellett a kikericsnek lila virága.

Öregedő legény egyébként az éji vándor, akinek arcán derűsen villan a tűz kapkodó lángja. Avult tarisznyájában friss dió van és hamvas szőlő, melyet majd csak vacsora után vesz elő, mert azt még anyja tette otthon a tarisznyába.

Anyja, a lágy karú, kék szemű Ősz, öreg fiának, a pincejáró, pipás, puskás – Szeptembernek.

OKTÓBER

Megszólalt a kukoricaszár. Meg a nádas. Meg az erdő. Hiszen eddig is beszélgettek néha-néha, és panaszkodtak, ha a forró szelek végigboronáltak rajtuk, de beszélgetni, susogni, sóhajtozni – csak most kezdtek el. Mert hogy öregebbek lettek, rövidülnek a napok, és a hold is olyan lassan úszik el felettünk, mintha valami bánata lenne, és lepergeti hideg ezüstjét a fonnyadó levelekre.

Most nem kell szél, hogy öregesen, titkosan sóhajtson az erdő. Most csak a hold kell és fáradtan zörrenő este; magasban kiáltó vándormadár és a sás meg a nád meg az erdő millió levele összedugja fejét, és tanakodik, remegve suttog, hogy immáron eljárt az idő.

A száraz levélen zörögve gurul a hulló makk, mátyások veszekednek egy öreg bükkfa csonka ágán, és egy magányos örvös galamb nagy iramban suhan dél felé. Elkésett a galamb – gondolom. – Talán későn kelt, talán meglőtték valahol, talán…

… Itt elszakadtak gondolataim. A sűrű vágásban megroppant egy ág. Utána csend. Aztán elhajolt a nyírfa, és suhogva csapódott vissza. Lehet tőlem száz lépésre. Látni azonban nem lehetett semmit. Lehet az tehén is… valami óvatos, nagy fülű dáma, mely ki nem jön abból a veszekedett sűrűből, de ha kijönne is, mit kezdjek vele? Nézzem? Vakarózni fog itt előttem harminc lépésre, közben megfordul a szél, és olyan zörgéssel ugrik majd el, hogy mehetek haza.

De az még nem biztos, hogy tehén! Mért hajolt el az a nyírfa? Nyilván agancsával tolta félre a bika. Az a bizonyos: Ő! A megközelíthetetlen!

Na és ha mégis tehén tehénkédért annak a nyírfának? Vagy felnyúlt egy zsenge ágért, harapott egyet, és megrántotta? De eszik-e ilyenkor a szarvas nyírfalevelet? Eszik-e? Szégyen, de nem tudom. Elvonul képzeletemben az összes szarvas, melyekre visszaemlékszem, melyek előttem legeltek. Mit is ettek? Na mit?… Nyírfára nem emlékszem. Földibodzára, fűre, akáclevélre, répára, krumplira emlékszem… Azt ették. Jóízűen! De erre a nyavalyás nyírre nem emlékszem.

Most megint csend van. A szürkület már végigszaladt a nyiladékokon, és mind kevesebbet látok. Ha most kijönne az „illető”, most még igen. De húsz perc múlva már nem látok semmit.

A nyírfa megint meglódult. Eszik a bestia tehén! Mit izgatom magam? Eszik és pont. „Ő” már régen elfüstölgött a jó bőgőhelyekre, és ott legénykedik. Nekünk nem bőg. Legfeljebb – fütyül.

De azért nézem a kis nyírfát. Mintha kincset kapart volna el a tövében Sobri Jóska a környékbeli szegénység felsegélyezésére. Miután pedig a környékbeli szegénység még ma is megvan, a kincsnek ott kell lenni!

A nyírfa egyébként legfeljebb ötéves… A Sobri-feltevés tehát megbukott. A nyírfa pedig dülöngél jobbról balra.

Aztán megindul a törés felém. Néha megáll, de közeledik, és ekkor… ekkor… nem hiszek füleimnek – kongó mély hangon megszólal Ő. Egy-két rövid morgás, mely elhalkuló, mély bőgésbe szakad. És jön felém lassan, de ha betartja az irányt, nem lesz messzebb tőlem 50-60 lépésnél.

Szorítom a puskám nyakát, majd megfullad! Minden idegem a szemembe szalad segíteni, mert már keveset látni, de még menne a dolog.

Egyet azonban nem értek! Máshol van a bőgés, jóval beljebb, mint a törés, mely már egészen a nyiladék szélén zörög. De azért az is közeledik. A tehén jár elöl – gondolom –, és utána jön majd… No csak nem elkiabálni –korholom magam.

A zörgés megszűnt, és amint odanézek, szinte látomásszerűen jelenik meg a nyiladék szélén egy gyenge tízes bika. A bőgés elhallgatott.

– Hát te vagy az? – mondom csalódottan, és nem tudom elhinni, hogy ennek a bikának lenne olyan mély, öreges hangja. – Mit csináljak veled? – bosszankodom. – Elég illetlenség és nagyképűség ilyen kis bikának ekkora mellénnyel járni.

Pedig most már bizonyossá kezd válni, hogy ez a bika bőgött, mert halálos csend van a vágásban.

A bika kilép a nyiladékra, és felém figyel. Aztán végtelen óvatossággal lecsúszik a másik oldalba, és most majd elnevetem magam. Már csak a fara áll ki a túlsó oldalból, amikor valami gyanúsat észlelhetett a sűrűben, mert megmerevedik ez a kint hagyott rész. Jobb hátsó lábát a levegőben tartja, mint némely vizsla, amikor „áll”, és nagyon sután hat ez a „darab szarvas”.

– Úgy látszik, ez maradt nekem – próbálom az esetet humorosan felfogni, de aztán hirtelen nagyon komolyra fordult a dolog.

Ugyanazon a nyomon, ahol a tízes átlépett, egy nagy fekete árny tolakodik a nyiladékra, és morogva felemeli hatalmas koronáját.

Nagyon homályos már az idő. Valami valószínűtlen sok ág-bog meredezik a nagy bika fején, és én fogcsikorgatva keresem a célgömböt, mely konokul eltűnik, valahányszor a bika oldalára teszem. Pedig tanakodásra nincs idő. Még felvillan bennem, hogy ezt a bikát sebezni nem szabad. Inkább nem lőni! Nem! Nem eresztem. És amikor az ezüstlégy odatáncol, elhúzom a ravaszt.

A lövés visszhangjával még dobálódznak a sötétbe hullt domboldalak, amikor már elhalt a zörgés a nagy bika nyomán. Megvan – gondoltam, és lassan ballagtam a beugrás helyére. Amint ott hajlongok, és valami jelt keresek, egyszer csak erős zörgés robajlik, alig öt lépésre tőlem – kétfelé. A két bika tehát ott állt a sűrűben, pár lépésre tőlem.

Az egyik kitartóan távolodik, a másik pedig 20-30 lépésre újra megáll, csend.

Sötét van már nagyon. Mit álldogálok itt? Gyerünk haza! Majd reggel megkeresem. Mert hogy a bika fekszik, az egy pillanatig sem volt kétséges. Azaz legyünk csak őszinték. Ez a biztosság nem volt olyan maradéktalan. Nem!

A lövés pillanatában tisztán hallom a golyó bevágódását. A bika egész porfelhőt rúgott ki. Azt hiszem, a golyó kicsit hátracsúszott, mert csak lágy részen puffan olyan tompán.

A kétség azonban felágaskodott bennem. Az a porfelhő túl nagy volt, és a bevágódás is túl tompa volt… Hátha alálőttem? Megesett az már mással is… ilyen pocsék világítás mellett?

Nem! A bika meglesz. Lehet, hogy orron esett be a sűrűbe, és a földön gellert kapott a golyó.

Hohó – epéskedett pesszimista énem –, gellert ám, de nem itt! Csupa zsombék és korhadt tuskó az egész nyiladék… úgy elnyelik azok azt a nyavalyás golyót, mint a kutya a legyet.

Öreg erdőőrünknek is töviről hegyére elmeséltem az esetet.

– Mi a véleménye, Mihály?

– Meglesz a bika, kérem…

Ez megnyugtatott. „Régi motoros” az öreg, és félezer szarvasnak piszkálta ki a „grandliját” negyven esztendő alatt…

Ha azt mondja, meglesz: akkor meglesz. Egészen biztos voltam a dologban, amíg mellettem ballagott. Csak amikor elváltunk, harapott megint sarkamba a kétség:

„Nono! Csak ne legyünk olyan nagy legények… Nem jó az a nagy elbizakodottság!”

Hazaérve feleségemnek is előadtam az esetet. Nem mintha szakértő lenne, de jó volt újra elmondani a dolgot. Gondoltam, egy kis reményt csepegtet belém.

– Na, mit gondol? – fejeztem be terjedelmes és élénk hadonászással kísért előadásomat.

– Elhibázta! – mondta.

Egészen elhűltem. Honnét tudja ezt csak ilyen nemes egyszerűséggel kivágni?

– Elhibázta – makacskodott –, érzem.

– De az isten áldja meg, hiszen mondom, hogy hallottam, amikor összeesett!

– Ezt az előbb nem mondta. Ezt most csak azért mondja, hogy megint igaza legyen. Pedig érzem, hogy a bika nem lesz meg…

– Hát majd meglátjuk – vágtam el a vitát fölényesen, de már magam is éreztem, hogy valami baj van a bika körül…

Nagyon rossz éjszakám volt. Állandóan a bikával álmodtam, melyet hol megtaláltunk, hol nem. Szinte megváltás volt felkelni.

A fogasról leakasztottam fényképezőgépem is. Aztán visszatettem. És újból leakasztottam. Egyik hang azt mondta: „Hahaha! Csak vidd el, barátom… nagyon biztos vagy a dolgodban… Talán tájképet akarsz fotografálni?…” A másik hang pedig: „Ne légy babonás! Felnőtt ember vagy. Itt az alkalom, hogy egy szép képet csinálj magadról és a nagy bikáról… egyet elülről, fegyverrel, egyik oldalt, felvetett fejjel…” És már láttam magam, amint fogom a bika agancsát, kalapomon tölgyfalevél, és tekintetem a messzeségbe réved, kicsit unottan, fölényesen… mint akinek igazán nem nagy dolog ez a bika… de „engedett külföldi barátai unszolásának”…

Szóval a fényképezőgép is velem jött.

Akkor kelt fel a nap, amikor újra ott álltunk, ahol a bika beugrott a sűrűbe. Jól látszott, hol törte le agancsával az ágakat. Megtaláltuk a kiugrás helyét is, megtaláltunk mindent, ami nem volt fontos, csak egy csepp vért, egy szál szőrt és főleg a bikát – nem találtuk meg.

Pedig abban a kefesűrű, földiszedres dzsungelben összejártunk minden talpalatnyi helyet, és benéztünk minden bokor alá, mely alól egy sündisznó is kilógna.

Semmi! Sehol semmi!

Mihály látta rajtam, hogy milyen elkeseredett vagyok, felsorolt vagy ötven esetet, ahol szintén nem volt vér, nem volt semmi, és mégis meglett a bika…

– Ez is meglesz…

Rajtam ekkor már nem volt ép hely, melyet ki ne lyukasztottak volna dévaj kis tüskék, és ruhám is össze volt szabdalva, csak Mihály jobban cserzett bőre és nagy csizmái állták a sarat.

– Tessék csak „nyugodtan” hazamenni, a bika meglesz.

Dolgom volt elég, tehát „nyugodtan” hazamentem, de tekintetem valahányszor fényképezőgépemre esett, szerettem volna földhöz vágni…

Múlt a nap. Minden telefoncsengetésre felrezzentem. Aztán egy másik községben volt dolgom, és csak késő délután vetődtem haza.

– Nem telefonált a Mihály?

– Nem!

– Érthetetlen! Érthetetlen ez az egész dolog. Amikor én olyan tisztán láttam, hogy szépen jelzett, és éreztem, hogy ez a bika az enyém lesz…

Éppen a tüskéket szedegettem bánatosan vádlijaimból, amikor erélyesen megveri valaki az ablakot. Megdobbant a szívem. Így csak az mer kopogni, aki jó hírt hoz…

– Ki az?…

– Megvan a bika! Már hozzák is, kérem, most telefonált a Mihály.

A tüskék ebben a pillanatban megszűntek számomra. Tüskék? Ha nyársak álltak volna ki belőlem, azt is elfeledtem volna! Csak egy gondolatom volt: a bika. Milyen is lesz hát az a sötétben óriásnak látott agancs?

Régen nem néztem ki ennyit az ablakon: hozzák-e már?…

Aztán bedöcögött a szekér és zöld lombok között a koronás úr. Csak egy pillantás az agancsra, és majd a nyakába estem Mihálynak. Bakonyi bikának nemcsak erős, de merőben különböző két szár. Páratlan tizenkettes. A normális ága szép, fejlett, vörös színű, gyöngyös tízes, míg a tizenkettes ága a másiknál 30 cm-rel rövidebb, gyöngytelen, koronás, fekete agancs. Mintha nem is egy bika hordta volna ezt az ellentétes ágszárat.

Öreg legény volt már a hordozójuk. Nem tudott küzdeni ezzel az egyetlen koronával. Kiverték a csárdából a fiatalabb legények – homloka, szügye véres, és eljött hozzánk bánatával, dünnyögő, mély hangjával – elmúlni.

A meglövés helyétől nem volt száz lépésre. De nem ám ott, ahol kerestük a sűrűben, hanem onnét kibotorkált a szálasba, és egy öreg bükkfa alatt dőlt el.



És az erdő suttog tovább. Jár az idő, és női az avar. Az öreg bika nyomát elmossa az eső, és mint halott lepkék, néma libegéssel rászállnak sárga levelek.

Jár az idő. Holnap már új bikák jönnek, és az öreg nyomán a holdas éjeken feldobják talán még a fekete völgyek a halott úr orgonáló hangjait.

Jár az idő. Mint a víz, folynak a percek, és túl a hegyen már gyújtogatja apró, fagyos gyertyácskáit Mindenszentek kapujában a dérdolmányú November.

EGY DARAB FA

Megy a villamos. Kevesen vagyunk a kocsiban – a város végén járunk már valahol –, így ráérek szemlélődni az embereken, akikkel utazom, s a külső világon, amerre elmegyünk.

Egy helyen építkeznek – a friss falak szinte dideregnek a téli esőben, másik helyen belátni az alacsony ház ablakán. A szobában még vetetlen az ágy, pedig dél van már… Na, ilyen háziasszony is van.

A villamos mellett egy darab fa fekszik a földön, s amikor megállunk, akkor veszi fel egy öregasszony. A fa sáros, az asszony úgy törli meg, mint a kenyeret. Szép, egészséges cserfa. Egész darabja a hasábnak, melyből elfűrészelték. Rajta van még a kérge is. Az asszony tisztára törli, és beteszi a szatyorba. És a fa elmegy az asszonnyal a tűz felé.



Vándorol a fadarab tovább. Tavaly indult el a Bakonyból vagy a Mátrából, vagy tán éppen Erdélyből, ahol élt, millió levelével susogott, árnyékot adott a vadaknak, fészket tartott a madaraknak, és odvában talán fényes szemű mókusok laktak.

Egyszer aztán mindennek vége lett. Jött a fejsze meg a fűrész, és elindult a fa, hogy meleget adjon valahol valakinek. Utazni kezdett a fa. Először kocsin, aztán vasúton. Ácsorgott itt, ácsorgott ott. Húzták, vonták, rakták, dobták, míg valahol aztán megállapodott. Nyár volt akkor. Meleg. Az élet maradék nedvei elpárologtak belőle, és ekkor újra fűrész alá került. De ez másfajta fűrész volt, mint ott kint az erdőben. Ott két ember húzta, két kucsmás, csizmás ember, akiknek verejték gyöngyözött a homlokán, itt pedig csak egy tartotta oda az üvöltő körfűrészhez, és darabjai máris széthullottak, fanyar cserszagot árasztva a levegőben.

Aztán megint mérték, rakták, s a mindig kisebb fának mindig nagyobb lett a becsülete. Az erdőn még rakásszám adták-vették, a vasúton vagonba mérték, a raktárban mázsára került, s amikor elindult, hogy meleg legyen belőle, már csak kilónként számították.

De úgy volt megírva, hogy ez a darabka fa ingyen adjon meleget valakinek. A kocsis elbóbiskolt a bakon. A kerék zörrent egyet, s az öregasszony ott találta a fát az út mellett. A kocsi messze járt már akkor, hát megtörölgette szépen, beletette a szatyorba – ahol papírban egy kis káposzta és zöldség volt már –, és elindult vele hazafelé.

Jó napja volt az öregasszonynak, mert a kis cserfadarab jól kitett magáért. Ontotta a meleget, és parazsa még éjfélkor is ott pislogott a hamu alatt.

A nénike elgondolkozva nézte a tüzet, és mielőtt elaludt, arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha minden estére lenne egy darabka ilyen fája, istenem, milyen jó!



A nyáron a havason jártam végtelen erdőkben, hol bozontos fejüket szinte az égbe dugták a fák, és vihar után hol itt, hol ott találtam faóriásokat elfeküdve, kiszakadva a földből a pusztulás országútján.

– Mi lesz ezekkel? – kérdeztem az oláh vadőrt. Nevetett.

– Semmi. Nézz körül, uram. Ide utat csinálni nem lehet, kocsi ide föl nem jön, hát ami kidől, az kidől. Elrothad, és jön utána más.

Elgondolkodtam. Mennyi havas van a világon és mennyi fa. Mennyi meleg rothad el, és mennyi otthon marad hideg, pedig csak út kellene. Út, amelyet egy idő óta hiába keresnek az emberek. Vagy talán nem is keresik?

Nemrég olvastam, hogy „világrészeket hoztak közelebb egymáshoz az emberi kultúra és haladás vívmányai”.

– Hát mit szólsz ehhez, nénike, aki hazavitted a kis fadarabkát?

– Semmit, fiam. Ki hallgatna énrám? Egyik kezedben egy kis jóság legyen, másikban egy kis meleg, a világrészeket meg süssék meg azok a nagyon-nagyon okosok.

ZENÉLŐÓRA

Így ősszel, amikor egyszerre közel jön a párás messzeség, s a hallgatag utakon némán surran a búbos pacsirta, mindig úgy érzem, mintha távoli zene szólalna meg, szélhordta titokzatossággal valahol fenn, magasan a levegőben.

Behunyom a szemem, és nem tudom, honnét jön ez a halk zengés. Néha fölöttem szólal meg, néha a hátam mögött, de mindig olyankor, ha egyedül vagyok. Ilyenkor úgy érzem, hogy fölébredek valamire, ami elmúlt, s ami nem tud már visszajönni. Felébredek vakációra, szerelemre, ünnepre, jóságra, felébredek, mint valamikor régen, ha a hajnal derengésében megszólalt a zenélőóra, és fátyolos muzsikája szomorúan búcsúztatta az álmokat, s a nappal őszi valóságára simogatta a szívemet.



A zenélőóra egy toronyban volt. Ódon, öreg torony volt ez nagyon. Alja vízben fürdött, a víz partján idegen asszonyok ruhát mostak éppen. Ha homályos volt a szoba, úgy hallatszott, mintha sóhajtottak volna a képen, amelyről el nem mozdulhattak soha. Ámbár nem lehetett tudni, mit csinálnak, ha eljön az est. Talán kijön a toronyból a katona?…

De ezt már nem lehetett látni, mert ilyenkor a kép eltűnt a sötétség szitáló messzeségében.

Mert egy képben volt elrejtve a zenélőóra.

A kép kormos volt már az időtől, és egy fillérért muzsikált. Ha beledobtuk a fillért, a kis pénz halkan csörrent valahol a kép mögött, s az óra játszani kezdett.

Hogy hová lesz a pénz, és mennyi lehet már benne, erre soha nem gondoltam. Nem kellett a pénz, csak a dal.

A pénzre csak később gondoltam, s akkor – először – nagyon elszégyelltem magam, de aztán növekvő elszántsággal mind sűrűbben álltam meg az óra előtt. Ekkor már hosszúnadrágban jártam, a zsebemben cigaretta és mozijegy volt, s a barátok temploma előtt csak akkor emeltem meg a kalapom, ha az apámmal voltam…

– Vén zsugori! – szóltam aztán egyszer a mohos képhez. – Te nem voltál fiatal?

Az öreg óra nem nézett rám.

És kicsit reszketett a kezem, amikor levettem a falról. Kibontottam hátsó falát, és kiöntöttem a régi dalok árát, a megbarnult rézfilléreket. Kopott volt belül az öreg óra, kicsit pókhálós, és akkor szegény és meztelen lett egyszerre. Hát ennyi az egész? Pár fillér és pár öreg rugó?

Amikor visszatettem a falra, megzördült benne valami, aztán akadozva elindult, és szólni kezdett.

Nehéz lett a szívem.

Álltam az óra előtt, markom tele volt pénzzel, az öreg torony panaszosan zengett, aztán csattant egyet, és nem dalolt többet.

Soha-soha!

Azóta nem szeretem a pénzt, nem nézem meg az órák szerkezetét, nem szeretem tudni, mi van a képek mögött.

Megraboltam az órát, és szegény lettem rettenetesen.

Csak így ősszel hallom még néha, ha szedett szőlők öreg hegyén bolyongok, hol kopott szárnyú darazsak hiába keresik már a fürtök édességét, és őszi csendességgel gubbaszt mellettem a régi bűn… Ilyenkor újra megszólal a dal elmenő titokzatossággal, magasan valahol a levegőben.

A TYÚK

A tyúk egy levéllel kezdődött, ámbár a levélben szó sem volt róla. A levélben arról volt szó, hogy egyik rokonunk ekkor meg ekkor utazik át Budapesten, és menjen ki „valaki” az állomásra, mert csomagot hoz. Nem szeretem az ilyen határozatlan meghatározásokat, mert annak rendesen az a vége, hogy:

– Maga úgyis szeret korán kelni…

Ez a „maga” én vagyok, és igenis szeretek korán kelni, amíg nem muszáj, de amint elő van írva, azonnal nem szeretek.

A nevezett vonat valamikor hajnali négy óra tájban érkezik, természetesen a Keletire. Azért a Keletire, mert ennél távolabbi állomás hozzánk nincs. Ha Rákosfalván laknánk, nem kétséges, hogy összes átutazó ismerőseink Kelenföldre érkeznének. Ebbe már bele is törődtem, ámbár a Keleti megközelítése hajnalban nem olyan egyszerű. Éjszakai villamos – nagyon helyesen – nincs, így az ún. szolgálati kocsival utaztam, és fájó szívvel pislogtam a Déli, valamint a Nyugati indóházakra, amelyeket átutazó ismerőseink elkerülnek.

A rokon asszonyság természetesen már várt, azaz keresett az indulási oldalon, úgy okoskodva, hogy ő, amint leszállt a vonatról, megszűnt érkező utas lenni, tehát lehet annyi eszem, hogy ott nem is keresem. Sajnos, nem volt, de azért egy órán belül csak megtaláltuk egymást, ami az érkező és induló vonatok zűrzavarában szerencsésnek mondható, örültünk is nagyon, s ezt az örömet a tekintélyes csomagok bennem majdnem lelkesedéssé fokozták. Az például, amelyet vidáman felkaptam, olyan súlyos volt, hogy Gödöllőre is kiutaztam volna érte.

– Nem nehéz? – kérdezte kedves rokonunk. – A fehérneműm van benne, hosszabb időre megyek.

A csomag majdnem kiesett a kezemből, olyan nehéz lett egyszerre, s alig tudtam megvigasztalódni, amikor reggelizés közben azt mondta, hogy meg fogunk lepődni, hogy milyen kedves ajándékot gondolt ki számunkra.

– Száz tojást hoztam, legalább száz tojást… de hogyan?! Ebben a kis szatyorban…

A szatyrot felbecsülni – ahogy mondani szokás – egy pillanat műve volt. A szatyorban csak mint rántotta férhetett volna el száz tojás, ezért úgy mosolyogtam, mint akinek semmi kedve a mosolygáshoz nincs.

A szatyrot fekete kendő borította, s a hölgy egy szoborleleplezéshez méltó áhítattal bontotta meg a leplet.

A szatyorban egy szép kis kendermagos tyúk ült.

Körülnézett a resti neonfényében, és tyúknyelven valamit mondott, utána rögtön ásított.

– Na, mit szól hozzá?! Ez a tyúk mindennap tojik, és csak most kezdte…

Nem tudom, mit mondtam. Nem tudom, hogy vágtam csodálkozó, lelkes és elismerő képet a meglepetéshez, de azonnal megállapítottam, hogy hálátlan és aljas farizeus vagyok, mert a tyúkot legjobban szerettem volna falhoz vágni, de legalábbis felkelni, és hűtlenül otthagyni.

A rokon nő már régen elutazott, s mi még mindig ott ültünk kettesben, amíg a pincér finoman nem figyelmeztetett, hogy tyúkomat vagy vigyem el, vagy takarjam le, mert ez étterem.

A tyúk, úgy látszik, szerette a társaságot, mert azonnal kikezdett a pincérrel és később a villamosok utazóközönségével. A rokon elvitte a leplet, és én – ölemben a szatyorral – elkeseredetten állapítottam meg, hogy ennyi állatbarát sehol a világon nincs, mint Pesten. Rettegek a feltűnéstől, de nem lehetett elbújnom, mert a tyúk minden leszállót, felszállót hangos káricálással üdvözölt, és a kalauznő fényes ollóját megcsipkedte. (Viharos tetszés!)

Végre leszálltunk, és akkor megfenyegettem a tyúkot, hogy vagy csendben lesz, vagy elhallgatom a száz tojást, és akkor fazékba kerül.

De nem hallgatott, és – nem röstellem – mire hazaértünk, én voltam megfőzve. Hogy miket mondott kotyogó, káráló, békés tyúknyelvén, én nem tudom, de benne volt az elhagyott rét, a napsütéses udvar, a kútgém és a szénáspajta, a csalán a kerítés mellett, a gólyafészek a kéményen… benne volt az elhagyott táj s a fakadó ribizlibokrok, benne volt minden, s akkor már éreztem, hogy ebből a tyúkból nem lesz leves soha.

Nem is lett!

Családtag lett, aki a macskákkal egy kosárban alszik a faházban, akit mindennap meglátogatunk, elbeszélgetünk vele, kézből etetjük, és nem múlik el nap, hogy hol itt, hol ott tojást ne találnék utána. Válogatott, szép valódi „teatojásokat”…

Igen, már a huszonnegyediknél tartunk, s a közért érdemes vezetője nem tudja elképzelni, miért veszek mindennap egy tojást. Csak egyet, aztán eltüntetem róla az áruló számozást…

Mert tojni, mióta megvan, nem tojt még egy darabot se.

KÖD

A nap még csak bujkáló tallér gőzölgő, puha felhők fölött. A nyárfák dermedten állnak, az úton szekerek járnak, messze, valahol a köd mögött.
Reggeli, rekedt károgással a mezőkre szállnak a varjak. S tél végi szennyben ha vájnak, ágyán az ébredő tájnak, pihenni már senkit nem hagynak.
A bokrok között ezer veréb saját nagyságát csiripeli, de ha karvaly odavág, cseppen a vér, rezzen az ág, s az egyet a sok hős csak nézi.
Vadlibák szállnak a köd fölött, de ők már a holnapnak szólnak. Ki elmaradt, hát elmaradt, róka torkán vagy föld alatt, most kár lenne beszélni róla.
De akik már voltak: vannak is. A föld és bús emlékek alatt, s a jövőben visszatérnek, mélyéről időnek, térnek, és a végtelenről vallanak.
A nap még csak bujkáló tallér, de van és lesz a felhők fölött, a nyárfák rügyekben állnak, a ködben új napok várnak, és új emberek a köd mögött. RELATIVITÁS

Kezdetben vala az autó. Szép négyüléses kiskocsi, mely garázsomban állt, és erkölcstelenül kellette magát, valahányszor meglátott. Szinte toporzékolt, hogy egymáséi lehessünk, ami nem is csoda, mert majd kipattant a bőségtől. Gyomra jóllakásig tele – még a sarokban is állt egy hordó ital –, gumijai alighogy kikerültek a Cordatic-féle kozmetikából, és hangja álmodozóan búgó volt, mint a jóltartott szeretőké általában.

Sokszor nem is volt rá nagyobb szükség, mégis elrohantunk valamerre, hegynek föl, völgynek le, mert a mozgás jót tett neki, és így jobban is emésztett.

– Nem, nem tudnék nélküle élni! – mondtam sokszor, s ezt így is éreztem, pedig később megszűkültek az idők, és jegyre éltünk mind a ketten. Ekkor már duzzogott néha – el is rontotta a gyomrát helyenként –, és gumijai is elkoptak, ami olyan volt, mint amikor az öreg cipőből bocskort szabnak.

Ebben az időben már sokat állt, keserű lett és megvénült. Sok bajunk volt egymással – veszekedtünk, és hálásan pislogtam az égre, amikor elváltunk.

Csak autó nélkül szép az élet – gondoltam, és kikezdtem az autóbusszal.



Ez igen! Nem kell benzinjegy, nem kell garázst fizetni, nem ijesztgetnek a javítóműhelyek indokolatlan számlái. Nem ír fel a rendőr, nincs biztosítás, gázolás, E betű, Ü betű – nincs semmi, és mégis autón járni pár fillérért.

Szerelmes lettem az autóbuszba!

Akkor hagyom ott, amikor akarom. Fizetek és kész! Még csak hátra se nézek.

Könnyű fajsúlyú szerelem volt ez, szinte prostitúció, elismerem, de kényelmes volt, s az autóbusz nem haragudott érte. Elbírt ez mindenféle szerelmet, pedig néha ötvenen is imádtuk, egymást taposva és egyszerre, ami már egy kis túlzás volt!

De azért nem tudtam volna autóbusz nélkül élni! Nem, nem! Már csak azért se, mert villamos nem jár erre felénk…

Aztán az autóbusz is pontatlan lett és rigolyás. Hol ment, hol nem ment, és hiába akartam szeretni. Szidtam sokat, és talán ezt unta meg – egyszer csak megállt, de akkor már nem is kellett, utáltam, mert olyankor kellette magát, amikor nem kellett.

Fütyülök rá, van még villamos a világon…



Van! Igaz, hogy két kilométerre a lakásomtól, de éppen ez a jó! Reggel séta, délben séta. Tágul a tüdő, erősödnek a petyhüdt izmok, torna ez, akárki akármit mond, ami a villamosra való felugrással és kapaszkodással folytatódik. Ha autó vagy autóbusz elrobog mellettünk, szinte sajnálom őket. Szerencsétlenek; hát tudják ezek, mi a kisportolt, férfias, szép élet? Tudják ezek, mi a 44-sel stukázni a hídon keresztül, amikor fülünkbe erőteljes melódiákat fütyül a hóval vegyes északi szél?

A Déli vasútnál úgy pattanok le, mint húszéves koromban, a villamos közönsége csupa rokon, és darabos udvariasságuk közvetlen, igaz és őszinte.

És mióta többször gyalog járok, elandalgok a kirakatok előtt, melyek már fél éve „rendezés alatt” vannak, megrovom az előkelő hölgyet, aki autóból száll ki bevásárolni, és elbeszélgetek az újságárussal, akinek máskor autómból intettem az újságért.

És elgondolkodok néha, hogy hiányzik-e az autó, az autóbusz, a kényelem, és döbbenve állapítom meg, hogy sajnos, nem hiányzik. Mindegyiket meg lehet szokni, és el is lehet felejteni, jó és rossz oldala mindenkinek van, és nagyapáink gyalogszerrel is kényelmesen elértek a – temetőbe.

Sokáig kerestem nevet ennek az ismeretlen érzésnek, ennek a vidám belenyugvásnak, amíg rájöttem, hogy tulajdonképpen ez a relativitás… csak Einstein nem magyarázta meg, talán nem is érezte ilyen világosan.

EGY PÁR CIPŐ

Tegnapelőtt hirtelen olvadni kezdett a hó. A hegyről sáros lé csörgedezett vidáman lefelé, s amikor kinéztem: cipőimre gondoltam, melyekre különös gonddal vigyázok az utóbbi időben. Van olyan, amelyet fel se merek – csak sátoros ünnepen – húzni, de ebben az időben mindegyikért kár.

Szemlét tartottam hát cipőim felett, melyek egy homályos szekrény fenekén rendben állnak, és várják, hogy megsétáltassam őket.

Cipőim egyébként se élettelen tárgyak, mert mindenkinek neve van. (Sajnos, a névsor nem valami hosszú, és állandóan remegek, egyik-másik öreg barátom mikor dől ki az élők sorából.) Rendesen a készítőjük nevét viselik, valami kedveskedő jelzővel. Például: „Az öreg Lóránt”, „A Saller kis sárga”, „Saller Vadász”, „Ajkai lyukas”, „Capit nyelves”.

Nézegetem cipőimet, és eszembe jut az öreg Durábel.

– Hol van az öreg Durábel?

– Azt nem lehet felvenni – mondja cipőim karbantartója.

– Miért?

– Nincs annak már formája se…

– Hol az a cipő?

Előhozzák az öreget, és nézegetem. Bizony, nem mai legény! Van vagy tizenöt éves, de ehhez képest „jól tartja magát”. Bőre kicsit megkeményedett, repedezett is, de ezek csak az öregség ráncai. A vizet azért nem ereszti be.

– Megyünk sétálni, öregúr! Csak benned van bizodalmam. A fiatalsággal ebben a locspocsban el se merek kezdeni…

Úgy látom, mintha a dicséretre kihúzná magát. Mintha azt mondaná: „Ja, ezek a mai fiatalok!…”

Nézem az öreg cipőket, és az utakra gondolok, melyeket együtt megjártunk. Nagy tél volt, amikor csináltattam. Házi suszterom meglátogatott, és incselkedve mutatott egy tábla durábel bőrt.

– Ebből tessék csináltatni egy pár erős félcipőt. Elnyűhetetlen!

– Nem kell, Szamorkovics úr. Elég cipőm van.

– De nekem nincs elég munkám! Aztán hat gyerek!

– Vegyen mértéket, Szamorkovics úr.

Nem bántam meg. A cipő olyan lett, „mint a vas”. A hó lepergett zsíros ábrázatjáról, lábam mintha kesztyűben lett volna.

És most egymásra nézünk.

– Emlékszel?

– Először vadászaton voltunk. Három róka egy délelőtt. Akkor már szerettelek… – vallom be.

– Tudom – bólint az öreg cipő –, megéreztem. Mi volt nekem a hó meg a hideg! Egyszer táncoltál is bennem. Reggelig!

– Akkor a kislányom született…

– Egyszer meg rogyadozva, lassan lépegettél bennem, és meg-megálltál sóhajtozva.

– Akkor halt meg az apám.

– Köveken is jártunk. Azt nem szerettem. Napokon át fel-le, fel-le. Martak a kövek, de hát nem szólhattam.

– Az a Havason volt. Szép bakokat vittünk haza. Piros voltál a szamócától, annyi volt…

– Aztán egyszer megint nagyon táncoltál. Alig bírtam ki. Egyedül táncoltál, cigány mellett.

– Akkor született a fiam…

– Gondoltam, hogy valami nagyobb esemény volt, mert bennem nem szoktak táncolni. És egyszer megint csak lassan járkáltál bennem. Elgondolkodva, és botoddal a bokrokat csapkodtad. És beszéltél magadban.

– Igen – emlékszem –, akkor tört ki a háború.

– Akkor hosszú ideig nem vettél elő…

– Katona voltam. Mondom, hogy háború lett az emberek között…

– És mostanában is alig kellek. Jó, hogy még eszedbe jutottam.

– Rossz idő van odakünt, öreg cipő, őszintén szólva csak ezért kellesz, meg babonából is.

– Babonából?

– Igen. Te még a boldog béke gyermeke vagy. A sokgyerekű, előzékeny suszter gyermeke. Az a hitem, hogy békébe csak békebeli holmikkal ér el az ember. Most elindulunk. Ronda idő van kint, nem is tagadom. Folyik a hólé, maszatos sárban taposok veled. Köd van, síkos utak, meredek lejtők, de te bírod – mert erős vagy, és élő életem része leszel lassan, s amíg leérünk a hegyről, át szennyen, síron, meredeken és síkos lejtőkön. Aztán egyszer csak kisüt a nap, s a völgyben ott vár Szamorkovics mester, és azt mondja:

– Megjöttek az új bőrök, tessék már egy pár cipőt csináltatni. Olyan lesz, „mint a vas”.

– De nincs cipőjegyem, Szamorkovics úr.

Erre a jeles lábbelikészítő a hasát fogja, úgy nevet. És nevetünk mi is.

Odakünt süt a nap, széles, ragyogó nevetéssel.

Az egész világ nevet, mert akkor már béke lesz, öreg Durábel!

HEGEDŰHÚR

Egy szál érchúrról van szó, melyet nagyon régen vettem a hegedűmre, de megvan ma is. Szólt ez a húr szomorúan, szólt vígan, lassan vagy gyorsan, ahogyan kellett, és mindig megéreztem, ha valakinek a szívében visszhangzani kezdett. Féltettem ezt a húrt, mert éreztem, hogy valaki egyszer azt mondja: „Nem érzi, hogy ez a húr milyen különös lágyan szól?…”

Dehogynem éreztem! Már hetek óta éreztem, csak nem mertem szólni. Ekkor azonban letettem a hegedűt, és megcsókoltam azt a kislányt, aki azóta a feleségem.

A hegedű és húr velünk jött a házasságba is. Az öreg hegedűnek azonban mind kevesebb lett a mondanivalója, és mind nagyobbakat hallgatott a szekrény tetején, tokjában hol hanyatt feküdt, és húrjai néha titokzatosan megpendültek, mintha az emlékezés egerei szaladgáltak volna rajtuk.

Később gyermeksírás verte fel a házat, és a hegedű egészen magára maradt, pedig a húr nekifeszülve várta a vonót, és talán kísérni szerette volna a dalt, ami lágyan és altatón bujkált a bútorok között.

De a hegedűvel nem törődött senki, és amikor mégis kinyitotta valaki, nem én voltam. Feleségem lebontotta a vékony érchúrt, és azt mondta a mosónőnek:

– A tekintetes úr már úgysem hegedül… és mivel vágjam fel a szappant?

Mert a szappant otthon főztük abban az időben, szép nagy táblákban, és ezt kellett az én húrommal felvágni… Persze azonnal észrevettem, de nem szóltam érte, hiszen igaz volt, hogy már nagyon keveset muzsikáltam, a gyerekeknek pedig kellett a szappan és a tiszta ruha mindennap.

A napok aztán ellépegettek mellőlünk. A gyerekeknek se kell mindennap mosni, szappant se főzünk… és feleségem szappanfelvágási gondjai is mintha megcsappantak volna…

– Olyan régen hegedült – mondta nemrégen váratlanul.

– Talán a szappanvágó húrral? – kérdeztem kelletlenül, de azért levettem a hegedűt, és csodálatos: a régi húr rajta volt.

– Jó húr ez, akkor mindjárt visszatettem – mondta a feleségem; és abban a pillanatban, amikor a vonó alatt lágyan megszólalt a húr, nem gondoltunk se a szappanra, se az időre, ami elmúlt azóta, csak a szép dalra, mely el nem múlik soha.

A DENEVÉR

A jóságnak, az angyaloknak galambszárnyuk van, míg a bűn s a kárhozat árnyékszürke denevérszárnyakon jár az Örök sötétségben. Az egyiknek anyaga pehely, súlytalan, libegő fehérség, a másiké beolajozott hártya, majdnem bőr és majdnem gumi, melynek érintése kellemetlen, és karmokban végződik. A denevérszárny a titokzatosság, a névtelen rettegés, a borzongás, a babona és – sajnos – a tudatlanság hordozója.

Örök és valószínűleg kiirthatatlan ellenszenv él az emberben a hüllők, a százlábú pinceférgek és egyéb rejtett életű csúszómászók iránt, s így a denevér iránt is.

– Mi szükség van az ilyen ocsmány állatra? – mondják.

– Megeszi a kéményben a szalonnát, hajába kapaszkodik az embernek, és kiszívja a vérét…

Hát – ocsmánynak elég ocsmány; ami igaz, az igaz, ámbár nem lehet tudni, hogy denevérkörökben mi a vélemény az emberi szépségről. A szalonnát azonban nem eszi meg! A fogságban tartott denevér akkor sem nyúl a szalonnához, ha éhen pusztul, tehát a kéményekben és füstölőkben megrágott, eltűnt szalonna és sonka főként az egerek számlájára írandó. Olyan emberrel találkozni pedig, akinek hajába kapaszkodott volna a denevér, ritkább eset, mint olyannal, aki megnyerte a főnyereményt.

Térjünk át a harmadik vádra, a legnagyobb koholmányra, a vérszívó vámpírra, az emberi és állati vérrel táplálkozó denevérre. Ezt a babonát elég sikeresen irtották egyes tudósok, és ma már a legtöbb ember mosolyog is rajta, pedig ez a vád egész terjedelmében, szóról szóra – igaz.

Ne rémülj meg azonban, kegyes olvasó, és ne kapj a szívedhez. Ezek a denevér-vámpírok csak Amerikában élnek, és nem olyan halálosan veszedelmesek. A vérszívó és maláriát beoltó szúnyog, az álomkórt terjesztő csecselégy és más állatok által hurcolt nyavalyák milliószámra szedik áldozataikat, míg a vámpír „csípésébe” még nem halt bele senki. A vámpír tökéletes érzéstelenítéssel és tisztasággal dolgozik; az ember soha fel nem ébred a vérszívásra, és a legnagyobb ritkaság az ember vérét szívó denevért megfigyelni. Az áldozata felett súlytalanul lebegő vámpír csak akkor kezdi meg táplálkozását, ha a jelenlevők valamennyien alszanak. És nem lehet becsapni, nem lehet műalvással félrevezetni, mert addig nem nyúl áldozatához, amíg csak egy ember is ébren van. Borotvánál élesebb metszőfogával kis, henger alakú sebet ejt, s ezen át szívja a vért.

Mivel azonban ezektől mi, európaiak nyugodtan kidughatjuk lábunkat a takaró alól, beszéljünk a többiekről. Beszéljünk az egész világon mindenütt előforduló denevérekről, melyek között akad még egy-két műkedvelő vérszívó, de legnagyobb részük nagyon hasznos rovarpusztító, és kisebb részük elég kártékony gyümölcsevő. A denevéreket a sarkkörig mindenütt megtalálhatjuk, de úgy számuk, mint nagyságuk a meleg csökkenésével egyenesen arányos. A denevér szereti a meleget, s ahol tél van, téli álomba burkolódzik, már csak azért is, mert a rovarok ilyenkor eltűnnek, s a denevér úgyse táplálkozhatna. Magára húzza különféle mirigyeiből beolajozott szárnyának felleghajtóját, karmaival felakasztja magát a barlangszikla peremére vagy a toronygerendára, és várja a tavaszt. Enyhe téli napokon ugyan repülnek egyet-egyet a padláson vagy a torony környékén, ennek célja azonban nem a táplálkozás, hanem a felgyülemlett emésztési salaktól való megszabadulás.

Nálunk a trópusokhoz képest alig van denevér, s azok is a legkisebbek közül valók. Keleten, amint leszáll az alkony, szinte megmozdul az ég, s a szárnyas vadászok elsötétítik a világos estéket, de nem törődik velük a kutya se, mint ahogy nálunk se rémüldözik senki a vadászgató fecskéktől. Pedig a trópusi bőregerek között némelyik kiterjesztett szárnya eléri a másfél métert, s ezért ott a sokkal előkelőbb „repülő kutya”, „repülő róka” névvel illetik. Ezek a nagyok azonban majdnem mind gyümölcsevők, és hatalmas rajaikkal a gyümölcsösökben, szőlőkben bizony igen nagy károkat okozhatnak.

A denevérek legnagyobb része éjszakai rovarevő, és a déli szigetvilág nyitott verandás és ablak nélküli vacsorázóasztalához éppen úgy odatartoznak, mint a whisky szódával, vagy mint nálunk a lámpa körül szárnyaló lepkehad. Ott is sok a lepke és egyéb éjszakai repülő rovar – sokkal több, mint nálunk! –, ott is csalogatja őket a fény, s a denevéreknek hol lehetne jobb vadászterületük, mint a vacsorázóasztal felett? De ott nem kapkodja senki a fejét, mert ott ismerik a denevért, és örülnek, ha pusztítja a levesbe potyogó, égett szárnyú bogárnépet, amelyek bizony többet kínozzák a trópusi embert, mint az összes oroszlán, tigris, párduc, kígyó – egyszóval az összes veszélyes nagyvad együttvéve.

Bántatlanul szálldoshatnak tehát a trópusi denevérek; nem okoznak zajt, nem bántanak senkit, nem másznak bele semmibe, nem döntenek fel semmit. Megéreznének minden akadályt, minden mozdulatot s a hajszálnál finomabb tárgyak távoli ellenállását is. A denevér látása nem jó – némelyiknek alig van szeme, és még az is szőrrel fedett –, szaglása, hallása valószínűleg jó, de a teljesítményhez képest jelentéktelen. A denevér ultrahanggal fog fel mindent, amihez más élőlénynek összes érzékszervére szüksége van. Egyes denevéreket vakká és süketté tettek, és szaglásuktól is megfosztottak (kegyetlen dolog néha a tudomány), s ezek a denevérek úgy röpködtek a kísérleti, zsinegekkel átszőtt szobában, mintha mi se történt volna.

A denevér nappal alszik, és alvás közben szereti a csendet, ami talán érthető. Ott alszik, ahol nappal is csend van: járatlan erdők faodvában, barlangokban, elhagyott romok üregeiben, templompadláson, öreg tornyok néma zugaiban és – itt a baj! – még csendesebb kriptákban, piramisokban, holt emberek társaságában, akik kizajongták már magukat a földi életben, és elmerültek a csend és a halál emberfeletti bölcsességében.

És ezeken a nehéz lélegzési helyeken a denevér – bár elég szófukar egyéniség – néha megszólal. Bár ne tenné, mert meg vagyok akadva, hogy írjam le ezt a hangot. Aki hallotta, úgyse felejti el soha, aki pedig nem hallotta, annak alig lehet megmagyarázni.

A denevérek hangjának nincs betűje és nincs jelzője. Valami a nyikorgás, csikorgás, cirregő egyvelegéből, s az egércincogás vagy patkányvisítás mellette mennyei muzsika. Mármint az embernek. A denevérhölgynek azonban valószínűleg tetszik, s alkalomadtán „ellenállhatatlannak” találja, s ennek következményeképpen nemsokára hármasban repül, ami ugyan nem látszik, mért a sötétben legfeljebb a bagoly látja meg a denevérmama mellszőrébe kapaszkodó denevércsecsemőket. Így hordja s közben emlővel táplálja fiait a vaksötét vadászatokon, amíg csak a fiatalok el nem lökik magukat az anyahajóról, és meg nem próbálnak önállóan denevérnek lenni.

Így folytatja ismeretlen és titokzatos barátunk rokontalan életét. Nem nappal és nem éjszaka: nem madár és nem négylábú. Lehetséges, hogy húszméteres repülő sárkány ősökkel dicsekedhetik, és nem áll szóba vele még a templom egere se, ha szegénységében véletlenül a padláson kéreget. A tudósok nyughatatlan és kíváncsi népe megpróbált ugyan rokonságot felhajtani számára, ami azonban csak mérges vitákat eredményezett, rokonságot nem. Egyesek a hörcsögöt próbálták megtenni unokatestvérnek, mások a mókust nagybácsinak, végül megállapodtak, hogy talán a félmajmok… talán azok rokonok.

Ez pedig nem sok.

Ennyit Miskolczi Gáspár is tudott, aki 1702-ben az Egy jeles vadkert című könyvében imigyen dönti el a vitát:

„… Egérnek láttatik lenni, mindazonáltal helyesebb azoknak értelmek, akik a Denevért a Madarak közé számítják. 1. Mert repül. 2. Mert derekasabban csak két lábai vannak. 3. Mert az Úr Isten is a Madarak közé számlálja.”

KULCSOK

Most már nekem is van kulcsom,nem kell az ablakba kitenni…Jöhetek-mehetek szabadon, nyílnak az ajtók, ahogy akarom, de nincs mögöttük senki… senki.
Csak anyád és csak apád, fáradt két öregedő madár. S a kulcscsomók hiába sírnak, mint eltévedt kolomp őszi erdőben, csak árnyakat látunk és emlékeket, bús magunkat és messze titeket, elmenőben – fiam – elmenőben. ŐSZI TÁVÍRÓ

Hullott a makk, és megszólalt az erdő őszi távírója.

Csak úgy magától szólalt meg egyszerre, hogy akinek füle van, értse meg, s aki gondolkodik, hát gondolkodjon rajta.

Hullott a makk, kopogott az avaron, röviden, hosszan, verte a jeleket a leveleken, mint a vasúti irodában a távírógép, ahol nincs ott a forgalmista, de a jelek ott maradnak a papírszalagon; mint a riadt szív a betegágyon, ahol a kopogás gondolatok közé fészkeli magát, és majd az álmok visszahozzák, mint gyógyító vagy kétségbeesett jeleket.

Megszólalt az erdő őszi távírója, hogy akinek füle van, hallja meg a terített asztal hívogatását.

A tölgy meg a cser nem titkolta, mert nem is titkolhatta gyermekei zajongását, mert akinek élni kell, az élve marad, akit pedig megesznek az erdei népek, abból nem lesz fa, de nem is lenne jó, ha minden makk kikelne, hiszen abból kendersűrű bozót lenne és nem erdő.

Egyik hajnalon szólalt meg az erdő távírója, tapogatózva, mint a keresgélő hívójelek, mint a szerény bolt, amelynek nem kell nagy reklám. Természetesen először a mátyásmadár hallotta meg, aki felborzolta fején a tollat, ami nála a gondolkodást jelenti. Az irányt mindenesetre megjegyezte magának, és majd ha éhes lesz, emlékezni fog erre az irányra, és emlékezni fog, hogy a távíró neki azt mondta: élelem.

Ezen a napon melegen közel hajolt az erdőhöz a nap, és megszámlálhatatlan sugara közül pár ezer talán éppen a makkokat vette kezelésbe, mert elérkezett az ideje.

Az öreg tölgy elálmosodott. A gyökerek csak úgy tessék-lássék szívtak fel egy kis táplálékot, nedvességet, mert a fa jóllakott már, s némelyik makk olyan kövér volt, hogy diónak is elmehetett volna. Ezek azután fészkelődni kezdtek a bölcsőben, a földre néztek, ami az élet nagy kalandjának ígéretével csábította őket, s az őszi nap melegarany sugarai kitágították a kis csészéket, az éjszakai hideg összehúzta, másnap a meleg újra kitágította, s az öreg fa levelei zizegve sóhajtottak.

– Menjetek!

S a kis makkok fejest ugrottak a mélységbe.

Ekkor szólalt meg az erdő ősi, őszi távírója, és most már nem is hallgat el, amíg egy szem lesz a fán, mert az öreg fa küldi őket, és szólt már a szélnek is, hogy mozgassa meg az ágakat.

A szél elfolyva aludt a domboldalon, és kedvetlenül szedte össze magát, de az öreg fa tekintély volt az erdőn, és nem akart vele kikezdeni.

– Zuzuuuuu – lódult meg nagy hangon, bár elég lagymatagon, meg is perdült az ágak között, és hullott a makk, mint a jégverés. Aztán megült az ágak között a szél, mert unta az egészet.

– Csodálatos vagy, öreg tölgy – suttogta ravaszul –, és erős, mint a hegy. Alig tudlak megmozgatni. Holnap újra eljövök.

Az öreg fának jólesett a dicséret, de mire válaszolhatott volna, a szél már nem volt sehol, mert átlendült a dombon, s elfeküdt a túlsó oldalon a kellemes őszi napsütésben.

„Azt hiszi az öreg Böhönc, hogy engem ugráltathat – gondolta még elalvás előtt szuszogva és tiszteletlenül –, hullik már a makk magától is…”

Hullott is! És most újra csendesen jelzett az erdő távírója, de az előbbi nekilódulást már meghallotta mindenki, akit a terített asztal érdekel. A völgy hajlásában egy óriás, de sovány vaddisznó ült fel, és pontosan odanézett, ahol záporozva hullott a makk, és körülötte hat kis süldő ugyanúgy ült fel, mint anyjuk, ugyanoda néztek, bár a sűrűtől semmit nem láthattak. Így ültek pár másodpercig, mint nagy hajó mellett a kis csónakok, és bár az idén születtek, és makkhullást most hallottak először, tudták, hogy a távíró a terített asztalt jelenti.

Feljebb a sarjerdő egy kis tisztásán egy vén szarvastehén fordította arra füleit, s mellette borja. Bele is szagolnak az elvonuló szélbe, amelynek kellemes, kesernyés, frissen hullott makkszaga van. A vén tehén szimatol, és biztatóan néz fiára. A kisborjúnak ez a nézés jólesik, mert – a fene tudja, miért – az anyai szeretetet pár napig nélkülöznie kellett. Furcsa volt ez nagyon. Addig kötelessége volt anyjával járni, most meg, hogy követni akarta, az anya dühösen toppantott, sőt el is lökte, és a szeme villogott: „Itt maradsz!”

És peckesen elvonult valami furcsa ordítozás irányába, éppen csak a farát nem riszálta.

A kisborjú ijedten és éhesen lapult, mert a derék anya szopni sem engedte. És rémülten, borzongva hallgatta az ismeretlenül is ismerős hangokat: a bikák bőgését. Lapult hát és félt, de valamit evegetett.

Anyja pár nap múlva ugyan előkerült, de olyan szaga volt, hogy undorral fordította el a fejét, mintha azt mondta volna: „Anyám, büdös vagy…” – s a tisztes anya talán megsértődött, mert éppen csak végignézte tavalyi szerelme gyümölcsét, és majdnem tánclépésben távozott.

A borjú elkeseredetten nézett utána.

Aztán megjött újra az öreg tehén, és már nem ment el, de idegensége és szemének taszító villanásai csak most múltak el véglegesen, hogy ismét anya lett, és megszólalt az erdő időjelző, ősi távírója.

– Este oda megyünk – nézett az öreg tehén fiára szelíden, mint a jó anyák általában.

És oda is mentek, megzavarva egy rókát, aki szintén megértette a guruló kis makkok zörgésének titkos jeleit, bár neki nem azt mondta a távíró, hogy makk, hanem azt, hogy egér.

Mert az egerek is szerették a makkot, majdnem annyira, mint őket a róka. Mindezeken felül az ember is szereti a makkot, nem enni ugyan, de elültetni… és tudja, hogy az öreg tölgy alá ilyenkor odajárnak az erdei népek, és rókát, elmaradt borjút, egy süldőcskét esetleg meg is lőnek.

Az ember ezért fent ül a fán, és úgy határoz, hogy a rókát hagyja még egy kicsit egerészni, aztán agyonlövi. Hadd pusztítsa még az egereket, akik az ember tulajdonát, a makkot pusztítják. Mert itt minden az ember tulajdona, tehát a róka is.

A róka már három egeret megfogott, a negyediket elügyetlenkedte, mert ideges. Mert van valami a levegőben, ami nyugtalanítja. Amikor a vadász arra gondol, hogy a rókát most már mégiscsak meglövi, a róka kis, sunyi szemei riadtan néznek körül, a gerincén mintha hangyák mászkálnának, de a híres rókaorr hiába kutat áruló szimat után, és füle sem jelez semmi veszedelmet.

A vadász aztán elhalasztja a lövést, mert nemcsak szeme van, aminek ragadozó sugarai felborzolják a róka idegeit, de szíve is, ami ellaposítja a gyilkos gondolatokat. Hiszen most hasznos a róka koma… de itt egyébként sincs apróvad…

Ezeknek a gondolatoknak is lehet valami kisugárzásuk, mert a róka megnyugszik, és már a hatodik egeret nyeli, amikor:

– Reccs! – A makkra érkező borjú valami rejtett ágra lépett, az erdész szeme odaugrott a sűrűségre, ahol még nem láthatott semmit, s amikor visszavillant a fa alá, a rókának már csak eltűnő farka végét látta, mert a reccsenéstől rémülten ugrott a bokrok közé, mintha a menekülés halkuló zörgésébe ugrott volna.

A vadász azt gondolja, hogy előbb kellett volna meglőni… de belül valahol mélyen, egy kis puha öröm takargatja ezeket a hivatalos gondolatokat. Szinte vidáman néz az elmosódó zörgés után, s amikor visszafordítja fejét, szinte megdöbben – pedig hányszor látta már ezt a jelenetet –, az öreg tehén és borja már kint áll a tisztáson. Most már a borjú is vigyázott, hová lép, mert megjelenésük csendesebb volt, mint egy látomás.

És most állnak, mint két szobor. A tehénnek csak az orra szívja a levegőt, s mivel a levegő tiszta, a róka elugrásáról pedig tudta, hogy mi volt, hát minden félelem nélkül vezette borját a fa alá. Felcsípett egy makkot, ropogtatni kezdte, s a borjúra nézett.

– Egyél!

A vadász a fán mosolyog. Az öreg tehenet ismeri, a borjú erős, életrevaló, a puskára nem is gondol.

Esteledik. Valahol egy bagoly jajong, feltünedeznek a csillagok, halkan hull a makk. A föld sötétsége emelkedik, mint az áradat, s amikor a vadász lenéz, a fa alá, a két szarvas már nincs sehol.

A vadász ennek is örül, mert nem kell megriasztani őket, hát gyorsan lekúszik a magaslesről, s amint hazafelé ballag, olyan érzése van, mintha egy kicsit tolvaj lenne, mintha az erdő talán mégis az erdőé lenne, s minden, ami benne van. Minden, amíg él, minden, ami élet. Kivágni lehet, agyonlőni lehet, kell is néha, de ez már nem erdő, és nem az erdőé.

– Igen… igen – kopog a vén fa őszi távírója –, s hogy ezt most megérted, te is az erdőé vagy. Amíg csak élsz. Hogy aztán mi lesz, azt csak te tudod. Ember. Te mindent tudsz, ami az élet, és az átalakulás között van, mi nem tudunk semmit… bizony semmit… de mi csináljuk.

A vadász már a szőlők alatt ballag, s szívében álmodozó béke van, mintha egyedül lenne a világon.

Pedig nincs egyedül.

Az egyik szőlőtőke alól keskeny, ravasz rókaszem figyeli a legnagyobb nyugalommal. Ilyenkor az ember nem ártalmas, mert nem lát…

Egyébként a róka is most érkezett, egy másik makkhullató öreg fa alól, ahonnét sürgősen távoznia kellett, mert ott meg az öreg koca zavarta meg nyüzsgő, erőszakos malacaival. A szegény kis róka az eget lekáromkodta volna, ha ember, hogy még enni sem hagyják, de mivel csak egy kis róka volt, nem káromkodott, hanem tűnődött egy kicsit; aztán a szőlők felé fordult, mert a lenyelt, zsíros egérkék határozottan gyümölcsöt kívántak.

– Jó! – egyezett bele a róka, és most egy szép, terjedelmes tőke alatt fekszik, amelyen a dús fürtök majd a földet érik. Itt nincs szarvas, nincs disznó, és nincs ember. S a szőlő, mint a méz…

Közben észre se veszi, hogy a dombtetőre, mint egy kedélyes, pohos vincellér, felballag a hold, szelíd derengést szitál a világra, s palacsintaképe csak akkor derül kerekre, amikor meglátja, hogy a malomkő asztalnál venyigetűz mellett várja már a régi barát, szőlővel és lágy kenyérrel a derűs, kedves, mustszagú Október.

VACSORACSILLAG

Ezen a napon régi dolgokkal bíbelődtem. Ujjaim mintha elmúlt idők sárga naptárlapjain tétováztak volna.

Olyan nap volt ez, amikor kedve lenne az embernek régi kályhákba befűteni régi újságokkal, utána odaülni a kályha elé, hogy meséljen valamit régi telekről, melyek elmúltak, mint azok az emberek, akik csak álmainkban jönnek néha vissza.

De kályha nincs a lakásunkban, így csak ődöngtem – megállva néha az ablak előtt –, hogy mit is csináljak tulajdonképpen. Mert valamit tennem kellett!

Az erdők és a rétek messze vannak tőlem, ahol tüzet lehetett volna rakni, a patakok elfordultak mellőlem, ahol vándorolni lehetett volna, egyik malomtól a másikig pengő citeraszóért és öreg molnárlegények álmodozó hazudozásáért.

Így nem tudtam sehová menni, csak néztem ki az ablakon, mintha valaminek történnie kellett volna: de nem történt semmi.

Furcsa nap volt ez nagyon.

Könyveim mintha sóhajtottak volna, és különösen a régiek, mocorogva helyezkedtek el a könyvszekrényben, és olyan betűszaguk volt, mint az iskolakönyveknek, melyekből mindent megtanultunk, de még ma sem tudunk semmit.

Néztem ki az ablakon, s ezenközben alattam homályba fakult a város, s a homály alatt mormolva jártak a villamosok emberterhükkel. Alattam dübörgött a város, felettem pedig varjak repültek észak felé, olyan magasan, hogy szárnyuk szinte súrolta a vacsoracsillagot.

Vacsoracsillag!

Van a városnak egyáltalán vacsoracsillaga? Vagy akármilyen csillaga?

A varjak után csókák jöttek. Ezek már kiáltottak néha valamit, de nem értettem őket, pedig ugyanazt mondták, mint a készülő est, az emlékek, a könyvek, a homály és minden-minden a szürkületben, ahol éjszakánként holt levelek nyargaltak a szél hátán zizegő sietéssel.

A levelek kifelé sodródtak a városból az erdő felé, a varjak és csókák öreg fákat kerestek ezen az estén, csak én nem tudtam, mi történik, mert nem volt patakom, amely megmondta volna, nem volt tüzem, amelyben megláttam volna, nem volt erdőm, amely megsúgta volna, hogy mi készül az illatok alatt, a rétek fölött, kanyargós, elhagyott utakon, melyek elvesztek, és azért nem találunk vissza az öreg kályhák pattogó melege mellé.

Álltam az ablakban, és vártam valamit. Türelmetlen voltam és álomtalan, mert közben éjszaka lett, és a környék fái nyakig álltak a sötétség felleghaj tójában.

Egyszer csak aztán szürkülni kezdett az éjszaka. Hamvasezüst ült az ablakomra, a sötétség megrázkódott, és nehéz lett, és künn a felhőtlen ég alatt hűvös takarójával ráfeküdt a világra a köd.

Most már lefekhettem: most már tudtam a vadlibák útkereső gágogása nélkül is, hogy ezen a ködös éjszakán, amikor a vizek mellett tűnődve hallgattak a nádasok, a szántásokban álomtalanul lapultak a nyulak, utak mentén remegve álltak a nyírfák, öreg temetőkben békésen hallgatóztak a keresztek és a fejfák, hogy jó álma legyen a régieknek – ezen az éjszakán eljött ablakom alá és öreges, ködös, kicsit szomorú szemével, barázdás és nevetősen fanyar arcával rám nevetett régi-régi barátom: az Ősz.

KÉT GYEREK

Az emberek járásán meglátszik, ha valami szokatlan indulat fűti őket, így én is megláttam barátomon, hogy nem közönséges ügyben jár, amint közeledett felém az utcán.

Fejét lehajtotta, mintha valamit keresne, és ha meg nem állítom kocsimat, talán észre se vett volna.

– Valami baj van, Sándor?

– Ez a szerencsétlen Mátyás elvesztett háromszáznyolcvan pengőt. A bankból hozta biciklin, és kiesett a zsebéből…

Leszálltam a kocsiról, és erősen biztattam, hogy üljön fel, és szaladjon végig az úton, hol Mátyás pár perccel előbb gondtalanul karikázott: a pénzt biztosan megtalálja.

– Megette a fene – legyintett dühösen, de azért elrobogott. Én pedig bementem addig hozzájuk, hogy Mátyástól magától tudjam meg az esetet.

Mátyás másodikos gimnazista. Különös ismertetőjele nincs, nagyobb dolgok eddig nem történtek vele, hacsak az nem, hogy télen már nyulat lőtt – saját puskájával –, és most elvesztett háromszáznyolcvan pengőt.

A verandán a család egy része s a család barátai úgy vették Mátyást körül, mint a vésztörvényszék. Középen állt Mátyás sápadtan, mindenre elkészülve, mint egy ókeresztény vértanú az arénában. Szinte magamat látom benne, amikor falunk egyetlen „kirakatát” sikerült becsúzlizni. Én vártam akkor haza így az apámat…

Elsősorban is kiragadom Mátyást a körből. Félrehúzom, mutatva, hogy én Mátyás-párti vagyok.

– Mondd el, Mátyás!

– Hát… elveszett… Pista bácsi.

– Jól van, fiam, de hát hogyan?

– Idetettem ebbe a zsebembe.

– Nem figyelmeztettek a bankban, hogy vigyázz a pénzre?

– Nem.

Visszaterelem Mátyást a családi körbe, és szidom a bankot, mert az az oka… egyébként pedig a pénz meglesz. Nem is válaszolnak, hiszen nyilvánvaló, hogy nem lesz meg… Mátyás pedig maga elé néz; egyébként jól viseli a csapást. (Hogy a későbbieket hogy viselte, nem tudom…)

Kocsim közben visszajött, és én vigasztaló pillantásokkal simogatva meg kis barátom, dolgomra mentem. A pénz persze nem lett meg.

Délután levelet kapok barátomtól, hogy ha már megvan a nagy kár, legalább okuljon belőle a fiú. Tanulja meg a pénz értékét, ezért úgy bünteti Mátyást, hogy el kell adnia biciklijét, puskáját, és ebből az okozott kárt meg kell térítenie. A „vevők” baráti sorból kerülnek ki, és karácsonykor Mátyás természetesen visszakap mindent… „Te a biciklit veszed meg, tarts neki komoly erkölcsi prédikációt – írta –, mondd, hogy már nagyon használt, és nem adsz érte, csak száz pengőt…”

Forgatom a levelet, és – mi tagadás – nem nagyon örülök neki. Igaza van, erről kár beszélni, de mért éppen engem választ ki ilyen hóhérmunkára? Fel is hívom telefonon, hogy ott van a tiszteletes, vegye az meg a biciklit, és tartson neki erkölcsi prédikációt, jobban a szakmájába vág…

– Nem lehet – mondja barátom –, mert a tiszteletes a puskáját veszi meg.

Reménytelenül teszem le a kagylót. Nem lehet kitérni. Az egész világ összeesküdött Mátyás ellen.

És délután feleségemmel az ablaknál lessük Mátyást, amint tolja biciklijét felénk. Nem ül rá. Úgy fogja a kormányt, mint a szegény ember a kis tehénke szarvát, amikor a mészároshoz vezeti. Én vagyok a mészáros?! Ha lenne háromszáznyolcvan pengőm, kirántanám a zsebemből, és vidáman meglobogtatnám Mátyás előtt: „Matyi, ide nézz! Megtaláltam! Éppen én találtam meg…”

De hát nincsen. Nézzük Mátyást, amint betolja a biciklit, előveszi zsebkendőjét, megtörölgeti…

– Menjen ki hozzá – biztatom feleségem.

– Én?

– Persze hogy maga. A mi gyerekeinket is maga szokta „elintézni”.

Szerencsére Mátyás bejött. A tehénke, azaz a bicikli odakint várakozott.

– Elhoztam a biciklit – mondja szomorúan –, ha Pista bácsi megvenné…

– Ülj le, Matyi… ha akarod, hát megveszem… de hát egy kicsit használt…

– Ez igaz – vallja be Mátyás.

– Persze aztán… azaz… úgy gondoltam… mégis vigyáznod kellett volna arra a pénzre… egyszóval százat adnék érte… (Apádnak meg huszonötöt, hogy ilyen ügyeket bíz rám!)

– Jó lesz, Pista bácsi.

Mit mondjak még? Erkölcsi prédikáció? Hogy a pénz, a pénz értéke… nem lesz belőled semmi, fiam… szegény apád (aki gyerekkorában párját ritkító zsivány volt), a köteles gondosság… stb.

Nem mondtam semmit. Nem mondtam azt se, hogy amikor búcsúzóul még egyszer ránézett biciklijére, a szeme sarkában szivárgó könnyet minden pénznél nagyobb értéknek tartom, csak néztem utána, amint elballagott hazafelé, és éreztem, hogy a gyerekléleknek olyan tiszta, mérhetetlen bánatát vonszolja maga után, aminél nagyobb nincs is már a világon.

A másik gyerek az én gyerekem. Ennek sincs semmi különös ismertetőjele. Olyan, mint a többi. Az, hogy kissé több nadrágot fogyaszt a kelleténél, és kabátjáról hihetetlen gyorsan fogynak a gombok, csak azt jelenti, hogy: „Hol vannak már azok a régi jó szabók és régi jó szövetek?” Igaz ugyan, hogy már az én gyerekkoromban is ezt mondták, tehát valószínű, hogy mindig a szövetek és szabók voltak a hibásak, nem pedig a gyerekek.

Mondom, a gyerek olyan, mint a többi. Ha vásár van a környéken, persze hogy szeretné látni. Különösen a lovakat. Elvittem hát a vásárba. Kézen vezetem, hogy el ne tűnjön a sokadalomban, és arra gondolok, hogy engem is így vezettek valamikor… és azt mondták: ne menj, fiam, közel a lóhoz, hátha rúg…

Én is ezt mondom, fogom a fiam kezét, s a lánc végtelen…

A vásárban azonban nemcsak lovak vannak. Szamarak is. Tűnődő szürke kis csacsik, odakötve a korláthoz. Billegetik nagy fülüket, és békés nyugalommal nézik az ordítozó, nyugtalan embereket.

Fiam arrafelé húz.

– Milyen szép kis szamarak, nézzük meg…

A szamarak külön vannak kötve, tehát vagy nem eladók, vagy már el vannak adva. Nyugodtan vezetem a gyereket a szamarakhoz.

– Nem eladók – mondom, hogy biztosítsam magam –, és vének is.

– Ezek? – kerül elő egy kis legény. – Hatévesek… és milyen szelídek!

– Eladók? – kérdi fiam.

– Persze – nevet a legényke –, ötven pengő egyik-egyik.

– Nagyon drága, gyere, fiam, nekem még dolgom van.

Otthagytuk a szamarakat. Amikor visszanéztünk, a legényke hetykén ült már az egyik csacsin, és felénk nevetett. Mintha azt mondta volna: „Hogy lehet ezeken lovagolni ! Hatévesek, szelídek, mint a bárány… és darabjuk csak ötven pengő…”

Fiamat ettől kezdve húzni kellett magam után. Elgondolkozva ballagott mellettem, szótlan lett, és kis keze elhidegült markomban.

Hazafelé megint csak a szamarak mellett kellett elmennünk. Reménykedtem, hogy már nem lesznek ott, de bizony ott voltak. Ott voltak, és ránk néztek, szelíden, okosan, ahogy csak a szamarak tudnak nézni…

– Menjünk oda még egyszer…

– Hát menjünk – mondtam –, de most nincs pénzem, kisfiam, majd máskor…

– Nem baj…

A legényke vidáman fogadott bennünket. Az egyik szamár megszagolta fiam kezét, mire ő átölelte a szamár nyakát, és megkérdezte: mi a neve?

– Zsuzsi. Eddig lisztet hordott a malomból, de lovagolni is lehet rajta. Ide nézzen! – És felpattant a hátára.

Körülöttünk zsongott a vásár. A lacikonyhákon sistergett a zsír, szekerek zörögtek, perecesek kiabáltak, sütött a nap, én néztem a gyerek szemén kicsorduló vágyat, s ő a szamarakat.

– Édesapám, vegyük meg!

Hiába tettem számadást magamban. A szamárnak kiskocsi kell, enni kell, a tél hosszú, s a takarmány kevés. Elfordultam.

– Majd tavasszal… gyere, fiam.

Megsimogatta még egyszer a szamarakat, azután elindult mellettem, de kezét már nem adta oda.

Sütött a nap, zsongott a vásár, de mi nem hallottunk ebből semmit, mert szívünkben nyúlós nagy léptekkel velünk ballagott a bánat.

A kocsiban összehúzódott mellettem, és nekem ekkor a másik gyerek: Matyi jutott eszembe és az, hogy ilyen igaz nagy bánatuk egyszer lesz még az életben… később, amikor mi már emlékké váltunk, és az ő fiaik akarnak biciklit eladni… vagy szamarat venni.

NEVELÉS

Ha azt mondanám, hogy a fiam jó gyerek, nem mondanék igazat. Azt nem mondom, hogy rossz, mert nem rossz, de szeles, zabolátlan, könnyelmű, és vakon megy neki a tűznek is.

Feleségem kétségbe van esve, és sokat tűnődik, hogy kitől örökölte ezt a rohanó nyugtalanságot, mert én csendes ember vagyok, ő pedig az ún. nagyon jó gyerekek ritka csoportjába tartozott.

És ez a gyerek… ez a gyerek!… Hogy ez kire ütött?



Tegnap nagytakarítás volt nálunk. Ilyenkor sietve hagyom ott a lakást, és korán elmegyek, mert úgy érzem magam, mintha árverésre készülnénk. Éppen a kalapom akarom feltenni az előszobában, amikor fiam rohan be, megbotlik a küszöbben, és az előszoba sima kövén úgy vágódik el, mint a béka.

Egy pillanatig nézem. Csúnyán megütötte magát, szinte elnyúlik, aztán felteszem a kalapom, és megkérdem:

– Na, kisfiam, megérkeztél?

A gyerek feltápászkodik, porolja magát, és azt mondja:

– Meg!

És besántikál a szobába.



Az autóbuszon aztán elgondolkodtam, és eszembe jutott egy régi gyerek, akinek ugyanaz volt a neve, mint a fiamnak, és világosan megéreztem, mért nem kérdeztem meg a jó atya gondosságával, hogy: megütötted magad, kisfiam?

Nyári délután volt akkor is. A füvet még nem kaszálták le a réten, a tücskök szorgalmasan hegedültek, és a lovak a saroglyából ették a bükkönyt. Közben megrázták néha magukat, és dühösen dobbantottak, mert annyi volt a bögöly, mint este a szúnyog.

Az öreg Görbic a kocsi árnyékában pipázgatott, én pedig hason fekve néztem a szállongó kék pipafüstöt. Közben alkudoztam.

– Csak egyet fordulnék, Pista bácsi…

– Nem lehet.

– Adnék két pakli dohányt.

– Nem azér… sok a bogár, megbolondul a ló, aztán magát leeszi a fene.

– Engem? Tudok én lovagolni! Van öt szivarom is. Még búcsúkor tettem el…

Az öreget a szivar levette a lábáról.

– Hát nem bánom, de csak itt a kocsi körül.

Szép, sárga lovunk, a Fokos nem tudta mire vélni a dolgot, amikor felültem a hátára. Nem akart elfordulni a bükkönytől.

– Hát már uzsonnázni sem hagyják a szegény lovat? – És szemrehányóan nézett az öreg kocsisra.

– Na, Fokos!

Eleinte csak lépésben, aztán ügetésben. Ide-oda zötyögtem a lovon, körben a kocsi körül, és boldog voltam, pedig a ló majd a lelkem kirázta.

– Hajjá – oktatott az öreg Görbic –, üljön a fenekére jobban, aztán adjon egy kis szart neki!

Fokosnak, úgy látszik, csak a szár hiányzott. Megrázta fejét, vágtába ugrott, és irány: hazafelé!

– Hő… hő!… – ordított öreg mesterem. – Rángassa meg a száját, fűrészelje, fű-réész-eeljee!

A többit már nem hallottam, mert Fokos úgy ragadott, mint a szél. A virágos réti út összemosódva rohant alám, és nekem csak arra tellett erőmből, hogy a ló hátán maradjak. Fűrészelni?! Nevetséges! Fokos a fogára vette a zablát, s ahogy ma mondani szokás: a helyzetnek szilárdan ura maradt.

Egész hazáig.

A faluban nagy feltűnést keltettünk, de igyekeztem úgy viselkedni, mintha sürgős üzenetet vinnék haza, hogy ég a határ, vagy akasztott embert találtunk valamelyik öreg fűzfa hajlott ágán, holott a határban nem gyulladhatott ki semmi, mert föld volt minden, mert a sás és az életunt vándorlegények is másfelé jártak ebben az időben, hogy hurkot kössenek szikkadt ádámcsutkás nyakukra.

Közben hazaértünk.

Sajnos, nem együtt.

Az alacsony kapu be volt hajtva, és amikor Fokos egyetlen zökkenővel megállt a kapu előtt, én légi útra keltem, és nagy porfelhőt csapva zuhantam apám elé, aki éppen elindult valahová.

Megvonaglottam a földön, és már majdnem elsírtam magam, amikor apám – csak úgy menetközben – csendesen megkérdezte:

– Na, kisfiam, megérkeztél?

Elfelejtettem sírni. Leporoltam magam, és azt mondtam:

– Meg!

És besántikáltam a szobába.



Hát ezért nem kérdeztem meg fiamat sem, hogy megütötte-e magát, mert egyszer majd egyedül marad ő is, mint ahogy én egyedül maradtam, és jobb, ha már most tudja, hogy mindenki csak saját magát üti meg, ha elesik, és az elesés meg a felkelés senki másra nem tartozik.

ALKU

Kenyeres Imre kint állt a pince előtt, amikor az autó lassan odakanyarodott az öreg diófa alá. Nem messze volt már a szüret. A tőkék közt csend és darazsak jártak, a diók zöld héja már repedezőben volt, és a délutáni nap megcsillant az öreg legény őszülő haján.

Az autó megállt, s a benzinszag idegenségén kívül valami burkolt feszültséget hozott homályos öblében.

– Majd én elintézem, csak bízza rám – hallatszott mint egy végső döntés, és egy kurta kéz mindent elsöprő legyintéssel vágott a levegőbe.

Kenyeres szemei kicsit összehúzódtak, de azért szíves mosollyal tárta ki az autóajtót.

– Tessék befáradni – intett a pince felé, hol bőséges uzsonna várta a vendégeket. Most még vendégek voltak, később vevők lesznek, de lássák, hogy szívesen várta őket. Ennek a pincének hunyorgó, apró ablakai ehhez voltak szokva.

– Tessék!

Az asszony megállt. Apró szemei felmérték a pince elejét, a ház magasságát, a diófa terebélyét.

– Először a külső objektumokat nézzük meg. Jó? Ügy látom, a szőlő karbantartott…

– Igen, de egy kis uzsonna lesz előbb, parancsoljatok, Ernő…

Ernő – Kenyeres régi cimborája – odafordult már a pince kis szobája felé, de az asszony elindult, és csak úgy a válla felett szólt vissza:

– Első az üzlet… – És ránézett Ernőre, aki ugyanekkor a felhőket nézte.

– Az utat majd szélesebbre csináltatom – mondta Ernő pár hetes felesége –, mert a mama nehezen jár; hogy autóval mindent megnézhessen.

– Egy sor szőlőt kell akkor kivágni – mondta Kenyeres.

– Hát kivágjuk…

A tőkék hallgatództak. Dús fürtjeiken az ősz viaszos lehelete aranylott. A levelek itt-ott bíborba fordultak már – és Kenyeres a kezére nézett, mert úgy érezte, mintha már a gondolat is megvérezte volna.

– Kár lenne…

– És ez a fa? – Az asszony már végzett a kivágásra ítélt tőkékkel.

– Nyári alma. Itt nem vet árnyékot…

– Nemes?

– Jó alma. A gyerekek szeretik…

– De hiszen maga agglegény.

– Van a faluban elég. Tudják, mikor érik.

– És lopnak…

– Nem kell nekik lopni, megkapják…

– Kár, hogy az egész falut ideszoktatta. Ez hátrányára van a szőlőnek. És persze az árnak is. Tizenötezer pengő!

– Nem tizenöt. Tizennyolc.

– Tizenöt. Azért mondtam tizenötöt, hogy valami reális alapja legyen az alkunak. Tizenöt. Bár ez is könnyelműség. Építeni kell, újítani…

– A pince erős, jó épület: két szoba van benne.

– Tudom, de emeletet húzatok rá. Nagy ablakok kellenek, fürdőszoba, garázs… Na, menjünk.

Ballagtak felfelé a szelíd dombon, melyen úgy állt az öreg pince, mint egy őrhalom.

Kenyeres riadtan nézte az aszott füvű utat. Nem mert a pince boltozatos, pislogó ablakszemébe nézni.

Ledobják majd a zsúptetőt, melyben nyáron vidáman dongtak a darazsak és a szalufák, a homályban alvó öreg gerendák csontvázként riadnak új világra. Piros teteje lesz majd az új háznak, s az öreg falakban a fürdőszoba szennyes vize gargalizál…

Eh – legyint magában –, mi közöm hozzá?

– Kár, hogy nem nősült meg. Most már persze bánja…

– Jól megvagyok egyedül is. Bár néha eszembe jut.

Csend lett. A sült csirke elfoglalta a vendégeket. Az öreg bútorok pattantak néha, és Kenyeresnek egy lány jutott eszébe, aki ott ült, ahol most az asszony. Az ablak fényében megcsillant szőke haja, vállának dús vonala, és most is hallja, amit akkor mondott: „Soha, Imre… a másé soha, akármeddig is tart a háború.”

Kenyeres akkor hadnagy volt. Később fogoly. Nem várt az a lány. Csak az emlékek… s az öreg bútorok.

– Az ablakokat majd nagyobbra vágatom. Sötétek így a szobák – tűnődött tovább az asszony –, s a falakat is festetni kell.

Kenyeres már nagyon elcsendesedett. A négy fal mereven eltávolodott tőle, az ablakokon vakon bámult be az őszi est. Kint lekoppant a földre egy-egy dió, és zörgött a száraz leveleken, mint amikor egér fut az avaron.

– Nos, beszéljük meg a dolgot – mondta Ernő. – Te tizennyolcezret kérsz, Titilke viszont tizenötöt gondol.

– Mint tárgyalási alapot.

– Hogyan érti ezt, asszonyom?

– Ön tizennyolcat kér, de ez még alku tárgya.

– Ernőnek már megmondtam, hogy ez a végső ár. Nem is adnám el, de az öcsém nem hagy békén, hogy menjek be hozzájuk a városba. Idegennek oda sem adnám.

Az asszony gondolkodva felkelt. Felemelte az abroszt, megkopogtatta az öreg tölgyasztalt, kihúzta az öreg sublód fiókját.

– Nos? Tizenöt! De abban az összes bútor is benne van.

Kenyeres meghökkent.

– De kérem… talán mégsem…

– Menjünk, Ernő. Köszönjük az uzsonnát – és már ment az autó felé, mely mint valami idegen szörny, tűzveres szemével meredten nézte az alvó tőkéket.

– Tehát: tizenöt, a bútorokkal együtt.

– Legyen – mondta mély sóhajtással Kenyeres –, de a bútorok nélkül, öreg holmik ezek, nem szívesen használná őket.

– Á – legyintett az asszony –, nem is én, de tudja, kellene a személyzetnek.

– Nem – mondta nagyon halkan Kenyeres. – A bútorok nem eladók. Nem eladók! Meggondoltam magam… És a szőlő se eladó!

A benzinszagot elfújta az est. Az autó lent hörgött már a völgyben.

Kenyeres lámpát gyújtott, kitárta az ajtót az estnek, a múltnak, az öreg diófa békés susogásának.

ŐSZI BESZÉLGETÉS

Várom a hajót a Duna-parton: édesapámhoz megyek. Tálán ezért süt ilyen szépen a nap? Ünnep van mindenképpen. Hosszú-hosszú idő óta most megyek újra hajón át a Dunán, és úgy érzem, mintha a túlsó parton már a béke kezdődne. A Béke!

Bátran, erélyesen búg a hajó kürtje, a kormányos beleszól a rézcsőbe, hogy: előre, és a hajó nekifordul a túlsó partnak.

Nézem a vizet, a vízen ringó, élő kis fehér hajókat, a sirályokat, és nézem, nézem a hajó farán csattogó piros-fehér-zöld lobogót.

No, ezt majd elmesélem az öregúrnak, hadd örüljön. Van már hajónk! Csak olyan kis propeller, az igaz, de a mienk, a vak is láthatja. Édesapám ugyanis nem tud átjönni Budára, és én hordom a híreket neki.

Szeretjük mi a Dunát nagyon. Amíg járni tudott, ő is elnézte a jövő-menő hajókat, libegő sirályokat, uszadékfát, fűzfagallyat, melyek talán a Fekete-erdőből, talán Passauból vagy a csallóközi szigetekről jöttek, és a nagy víz ezer meséje éppen úgy megérintette az ő lelkét is, mint az enyémet, ha visszatükrözik benne a nagy Duna csillogása.

Édesapám jó messze lakik, így bizony alaposan kivillamosozom magam, amíg odaérek. Ülőhelyet kaptam, így olvasgatok. Az újságot száz pengőért vettem, ezért belső zsebembe kell majd dugnom, mert egy újságért száz pengőt adni, apám szemében a leghalálosabb bűn, azaz: pazarlás.

– Sose lesz belőled semmi – jósolgatta annak idején –, ruháidat egy lébe vered, bicskádat elveszted, te, te, Mihaszna András!

Így tehát szó se lehet arról, hogy az újságot előhagyjam, őelőtte, aki mindent megtakarított, és minden krajcárról tudta, hogy hová lett, és hova fog menni.

A másik „nagy” háború alatt – jaj, milyen kicsi volt! – bizony szűkösen volt már ezekből a krajcárokból is, és apám elhatározta, hogy cipőinket bakancsszöggel fogja saját kezűleg megerősíteni, mert: az ördög se győz cipőtalppal benneteket…

És aznap este meg is hozta a bakancsszöget.

– Hol vette, édesapám? Vidáman nézett ránk.

– Először a Stokkerhez mentem. Húsz koronát kért. Húsz koronát! Nem is válaszoltam neki. Ilyen rabló! Onnét a Mácsovicshoz.

„Fekete úrnak tíz korona” – mondta Mácsovics, de láttam rajta, hogy még így is keres rajta ötöt.

„Gyerekeknek lesz. Számítsa meg olcsóbban, Mácsovics úr.”

„Nem keresek rajta egy krajcárt se. Mondom, csak Fekete úrnak.”

Hát ilyen ravasz! Csak nekem. Két szőlője van, meg az a nagy ház a Petőfi utcában… Mácsovicstól az Orgelhez mentem.

„Bakancsszeg kellene a gyerekek cipőjére” – mondom neki, és Orgel mester csak kiszámolta a négy pár talpra való szöget. (Köszönjetek neki, ha találkoztok vele.)

„Mivel tartozom, mester uram?”

„Mivel? Semmivel! Fekete bácsitól csak nem veszek el pénzt azért a pár rongyos szögért!”

Hát ott vettem meg!

Ilyen ember az én édesapám, és most menjek eléje százpengős újsággal?

Közben ballag a villamos. A vadgesztenyék levele már sárga, fele a földön, és a villamos szelétől táncra perdülnek a holt levelek.

A nagy kertben is őszi ragyogás. Bokáig járok a susogó avarban, és lassan ballagok, mert össze kell szedni gondolataimat, hogy csak jó híreket mondhassak apámnak.

Az ég párásán tiszta, a fákon fennakadt ökörnyál csillog, a cinkék derűsen szólongatják egymást a bokrok között, amikor megérkezem.

– Gondoltam, hogy kijössz, fiam. Hát hogy vagytok?

– Megvagyunk, édesapám. Mindenki csókoltatja.

– Köszönöm. Ülj le, fiam.

– Délután ők is eljönnek.

– Jól van, fiam. A gyerekek hogy tanulnak?

– A kislány majdnem színjeles, a fiam már gyengébb, két hármas… pedig erős gyerek, és nem buta…

– Minden szülő azt mondja – néz rám szigorúan –, „esze van, de nem tanul”. Micsoda szamárság ez?

– Most már szorgalmasabb – mentem, ami menthető –, reggel magától felkel és tanul. Már hatkor.

– Na, akkor nem rád ütött. Téged úgy kellett kiásni az ágyból.

– Hát igen… rossz diák voltam.

– De csak a középiskolában. Ami igazság, az igazság! A főiskolában behoztad… – És megsimogatja a kezem.

Hallgatunk. Én a százpengős újságra gondolok, a bakancsszögekre, és érzem kezének áldott melegét a kezemen. Körülöttünk szállonganak a falevelek, és suttogva jár a dérhajú ősz.

– Hajón jöttem át a Dunán. Új hajón. Új zászló lobogott rajta. És megjöttek a sirályok is.

Mosolyog.

– Persze hogy megjöttek. Ki kell csak várni. Megjönnek az új hajók is és a régi sirályok fiai is.

– Csak hát a hidak!

– Majd azok is meglesznek. Ti rontottátok el, nektek is kell felépíteni.

– Mi? Én is? Hogyan?

– Megmondom, fiam. Vakok és gyávák voltatok. Nem tudtatok se élni, se halni! Urak nem tudtatok és szolgák nem akartatok lenni. De azért ne haragudj.

– Mért haragudnék, édesapám? Hiszen ilyenformán gondolom én is.

Aztán csak üldögélünk. Sokan járnak már a kertben, és csak gondolataink beszélnek. Elszaladunk a múltba, távoli utakra, távoli napokra, és felcsattannak messze nevetések, és felcsuklanak messze sírások.

– Egy kis virágot is hoztam, édesapám.

– Köszönöm, édes fiam. Remélem, nem adtál pénzt érte…

– Á, dehogy! Annyi van a kertben… tetszik tudni… sok van, no… – És lesütöm a szemem. – Azt mondta a házigazda, hogy szedjünk, amennyi csak kell.

– Derék ember!

– Nagyon derék.

Harang kondul valahol, és én régi-régi mozdulattal összeteszem a kezem. Dél van. Régi delek, régi őszök szemfedője alatt bujkál a harangszó, és amikor elhallgat, apám csak rám néz.

– Ne várjanak az ebéddel, fiam. Eredj haza, elharangozták már a delet…

Ölébe teszem a virágot, megcsókolom a kezét, aztán felállok, és lenézek a földre, melynek kicsi halma apámat takarja.

Ősz van, mindenszentek napja, és én a sok drága, faragott kövű temetőkertben kibeszélgettem magam az én egyszerű édesapámmal.

TÚLSÓ PART

Csak nézem, nézem a túlsó partot, az erdős dombhátak köd-ívét, a sziklák szürke álmodását, utaknak álmos kanyargását, nézem, nézem a Duna vizét.
Ami elválaszt, és szennyes léte mindig és újra közénk áll, s nem mehetek a múlt kútjára, nem mehetek Mátyás kútjára.
Ami elválaszt és össze is kötazzal a csodás túlsó parttal:a vágy, messze szitáló köddel, múlttal… PULI PESTEN

Csetnik a szomszédban lakik. Éjjel nem tudom, hol van – nem vagyok bejáratos a szomszédhoz –, de reggel már kint van a balkonon, és este, ha hazamegyek, még mindig nézi az eget és a ház felett átszálló madarakat. Nappal ritkán találkozom vele. Néha a lépcsőházban, ha Csetnik sétálni megy két társa társaságában. Társai nem csetnikek, csak közönséges foxik, míg Csetnik telivér puli, akinek ősei már Lebédiában ott csaholtak a karámok körül, akárcsak rokonai ma a Bakonyban vagy a Hortobágyon.

Csetnik tehát terebélyes és hibátlan családjával dicsekedhetne, és neve előtt tucatjával lehetne a „von” meg a „zu”, nem is beszélve az ,,of”-ról – de Csetnik nem dicsekedő természetű. Családfáját önmagában hordja, okos, fényes szemében, villámgyors mozdulataiban, fekete bundájában és hűséges, kemény egyéniségében.

Amikor először találkoztunk: megugatott. Nem gyűlölettel, de élesen.

– Nem ismerlek, és ha közelebb jössz, megharaplak.

Nem szóltam vissza semmit, mert Csetnik társaságban volt, és nem mondhattam meg neki, ki vagyok. Láttam azután séta közben, amikor gyerekek szaladtak el mellette, és Csetnik úgy ágaskodott, majd elszakította a pórázt.

– Milyen vad ez a kutya – mondta a nevelőnő –, jó, hogy meg van kötve. – A nevelőnő persze nem tudhatta, hogy Csetnik a gyerekeket soha nem bántaná. Talán utánuk szaladt volna vidám csaholással, talán összeterelte volna őket, mint a megrettent birkákat, de megharapni? Gyereket! Nem teszi ezt meg még a falusi korcs kuvasz se, akiről pedig tudni való, hogy származása ködös, mint a madárijesztő frakkja, melyet lehet, hogy herceg és lehet, hogy betörő hordott.

És láttam egyszer, amikor Csetnik kaparni szeretett volna a puha tavaszi földben. Szapora lábbal lyukat ásni, ürgét szimatolni és nedves orrával beleszagolni a kis gödörbe – de a pórázon rántottak egyet, és Csetnik két első lába csak a levegőbe verdesett, mint a csonka szárnyú madár.

Az ugatási alkalmakat általában felhasználja, s ilyenkor ide-oda ugrál, és talán arra gondol, hogy a tilosba bóklászott birkát terel egyenesbe.

Egyszer aztán egyedül találtam. A házban még aludtak az emberek, és csak egy-két rigó próbálgatta reggeli furulyáját a környékbeli bokrokban, amikor Csetnik rám kiáltott.

Megálltam.

– Na, mi újság a falkában?

Csetnik nem ugatott többet. Okos, csillogó szeme kutatva nézett rám.

– Nem ismerlek, és nekem ugatni kell…

– Jó, jó, de nem engem. Világéletemben minden puli barátom volt, pedig olyan híres legények voltak köztük, mint a Fickó meg a Bogáncs meg a Csimbók…

Csetnik megnyalta a szája szélét, és fejét a párkányra tette.

– … azért hát engem ne ugass többet. Én is onnét jöttem, ahol karámok és erdők vannak, nádasok és kakukkfüves domboldalak, rétek és csalitszélek… ahova te soha el nem jutsz, szegény puli, pedig hej, az ám az élet!

Csetnik féloldalt hajtotta fejét, és hallgatja, hogy mit beszélek. Hogy megértette-e: nem tudom, de azóta csak akkor ugat, ha látják, de ha egyedül vagyok és megállok, elhallgat.

Tegnap már nyüszített, és a téglát kaparta, mintha velem akart volna jönni, de az is lehet, hogy bőrkabátom szagát érezte meg. Jó birkaszaga van ennek a bőrkabátnak.

Ha kint vagyunk valahol a pusztán, elcsaltam volna, de itt Pesten más erkölcsök járják. Itt rendőr vigyáz a kutyára, és a szegény kutya nem teheti azt, amit akar.

Ne búsulj, Csetnik, nem egyedül vagy te pórázon. Hát én nem szeretnék néha a kertben tüzet rakni? De nem szabad! Odaülnénk mi ketten, és néznénk a lángokat. Szalonnát pirítanánk, és süttetnénk arcunkat a vörös fényben, ami olyan, mint amikor a hold ijesztő vörös arca felszáll az erdők fölé. Néznénk a tűz millióéves ragyogását, és régi karámokról, régi emberekről álmodnánk… és egyszer csak odajönne a rendőr, és azt mondaná:

– Uram, megbolondult maga?

És te megharapnád, Csetnik. Megharapnád, ha két kardja és három revolvere lenne. És elvinnének, kutyám. Megnéznék, hogy nem vagy-e veszett, és belepusztulnál.

Azért hát hagyjuk a tűzrakást.

Városiak lettünk. Finomak! Puha bőrből van a pórázunk, a tavaszba füstöt fúj ezer kémény, az utakon mindenféle csattogó masinák szaladnak, és olyan büdösek, mint a búbos banka fészke költés után… És nincs szabad, nagy rét, nincs patak, nincs birka, nincs juhász, nincs akol, nincs esti tűz, hajnali szabad szélzúgás – nincs semmi.

Hát mondd, Csetnik: kellett ez nekünk?

A KIS KAKAS

Kora délután volt még, amikor Kovácsné összehívta a majorságot. Neki ugyan csak tyúkfélékre lett volna szüksége, de amint elkiáltotta magát, jöttek az erőszakos libák, a szemfüles kacsák, és nagyon nehéz volt a válogatás.

Mert válogatni kellett, öt pár szép sütni való csirkét. Holnap jön a tyúkász, s akkor már tudni kell, mi az eladó.

Elsősorban a jércéket: nem. A jérce olyan, mint a termő fa. Mondjuk, azt a csámpásat meg azt a búbosat még csak, de többet nem. A csámpásra kiskorában rálépett a ló – azóta se egészséges –, tehát jó lesz a városi népségnek, a búbosat meg el kell adni, mert nem lát a búbjától, hát jó csibenevelő sose lesz belőle. Se a kukacot, se a héját nem látja meg.

Ez eddig kettő.

A kakasok közül hetet hamar kijelölt, de aztán a még visszalevő eggyel sok baja volt.

A kendermagosokról szó sem lehetett. Lábuk sárga volt, mint a csöppentett viasz, tarajuk mint a vér, és ezt a fajtát Kovácsné még hazulról hozta.

A fehérekkel is baj volt, mert a fehérek után úgy potyogott a tojás, mint a makk ősszel, és most még nem lehetett megítélni, hogy melyik tulajdonképpen az igazi.

Mert nem mindig a nagy kakas a jó. A nagy kakas lehet lusta, lehet túlságosan verekedő, amikor a szomszédba is eljár duhajkodni, amire pedig semmi szükség nincs, mert egyrészt kakast nem a szomszédnak tart az ember, másrészt ellopják, vagy elütik a lábát, s akkor jobb, ha a tojásban maradt volna.

De a hosszú lábú se jó. A hosszú lábúra a tyúkász azt mondja, hogy: ennek a lába a nyakából nőtt ki, és közbül csak egy kis bőr van – egyszóval nem szereti, de rövid lábú se legyen, mert az meg nem mutat. Kicsi, no.

Kovácsné belekönyökölt a szakajtóba, és úgy méregette kis vagyonkáját.

Azt a kék farkút se adná semmi pénzért, mert annak olyan csendőrkalapba való tolla lesz, hogy a csendőrök nem tudnak elmenni a ház előtt, hogy be ne néznének.

– Mikor vágja le ezt a kakast, Kati néni?

– Nem tudom én, őrmester úr, igazán nem tudom. – És váltanak pár szíves szót az ország állapotáról, de még a nagyvilágról is.

Sok mindent tud az ilyen csendőrféle, és Kati néni odakönyököl a kis kertajtóra, csak úgy, mint valamikor régen…

No nem olyan nagyon régen, de az idő azért kicsit eljárt azóta.

Egyszóval arról a kék farkúról kár is beszélni.

Hát akkor melyiket?

A kacsák összekapkodták már, amit lehetett, és eltotyogtak, a libák gágogva szaladtak le a vízre, így könnyebb volt a választás, és Kovácsné már majdnem kimondta a szentenciát, amikor öreges cipőjét megkoppantotta valami.

Egy kis fehér kakás volt. Kovácsné cipőjén lekopott egy kapocs, és a fényes kapcsot újra megkoppantotta a kis kakas.

– Nem ennivaló az, te bolond! – És jobban megnézte a kis kakast.

Hát bizony nem valami mutatós volt. Különösen a taraja nem tetszett. Lekonyult, mint a kivénhedt, öreg tyúkoké, és a színe sem volt valami kicsattanó. Egészséges rózsaszín volt, de rózsaszín.

Hát bizony, kis kakas, kár volt kopogtatnod.

– Te leszel a tizedik.

Azzal megfordult, és bement a házba. Nem sietett. A tíz csirke árát számolgatta, összeadta, és el is költötte.

A csirkék aztán szétszóródtak. Volt olyan, amelyik még az anyjával tartott, bár ez csak megszokás volt; volt olyan, amelyik a szérűbe szaladt, de a többség a kertbe ment, hol ki volt szedve már a krumpli, és alvóra készülő bogárkák kerestek téli ágyat a puha meleg földben.

Így jött el az alkony. Amikor a kerengő őszi szél élesebben, hangosan kezdte pengetni a tarlott ágakat, és a nap lehajtotta fejét a földre, mintha búsulna – a csirkék elindultak hazafelé.

Az ólban álmos árnyék hívogatott már nyugovóra, és amikor mindenik elfoglalta helyét az ülőrudakon: este lett. Olyan este, mint máskor, mégis nyugtalanul beszélgettek a tyúkok, egy-egy lepergő levél koppant az ól tetején, és éjjel is felriadtak, pedig nem járt görény a ház táján, és a vérszívó menyét se surrant be a lécek között.

Éjféltájban az öreg kakas csendet parancsolt, mert félt, hogy nem találja el a hangot a kukorékoláshoz, ami pedig nagy szégyen lett volna, de amikor az éber kiáltás végigszállt a házak felett, megnyugodott minden, mert az idő ott surrant végig az udvaron, és érezni lehetett, hogy tarisznyájában benne van a hajnal és az ébredés.

Ekkor aztán elbóbiskoltak.

Kati néni pedig ebben az időben ébredt fel. Talán álmodott valamit, de nem emlékezett semmire, és mivel elaludni nem tudott, hát végiggondolta újra a napot, hogy jól tette-e, amit tett, és mit kellett volna másként tenni.

Amikor már mindent végiggondolt: eszébe jutottak a csirkék, s eszébe jutott a kis kakas is. És sajnálta. Lám, milyen az ember, gondolta. Kézből nevelte, etette, dajkálta, s most odaadja a kés alá. A konyhán nevelődött a kis kakas, mert anyja elpusztult. Kati néni térdén szokott bóbiskolni és a láncos óra láncával játszani, amikor a lánc közel ért a földhöz.

Amikor az óra vékony hangon ütni kezdett, tudta már, hogy jön lefelé a lánc, amit megenni ugyan nem lehet, de ha hozzácsíp, tekereg, elugrik, és újra visszajön.

– Akár a gyerek – mondta Kati néni, és most eszébe jutott, hogy a kis kakassal talán rosszul választott. – De élni is kell – sóhajtott, s csak akkor jutott megint eszébe, amikor reggel a kis kakas bizalmasan odasétált a keze alá. Talán el is eresztette volna, de a tyúkász már kikapta kezéből, és betette a drótos ketrecbe.

Fizetett, és a kocsi végigrobogott a falun, hogy idejében odaérjen a vasútra.

A kis kakas ekkor már érezte, hogy valami szokatlan történik vele. Hol az udvar, hol a kert, hol a kút tiszta, hideg vize?

Hol van az öreg kakas, és hol van Kati néni?

A ketrecre odatűzött a nap, és szinte szédelegtek a hőségtől. Tátott szájjal szedték a lélegzetet, és majd elepedtek egy kis vízért. A ketrec többi foglya ijedt szemmel nézett a levegőbe. Mi lesz velünk? – csipogták, és nem vártak semmi jót az embertől, aki a kocsis mellett ült, és ezüst óralánc fityegett a mellényén.

Csak a kis kakas nézett a tyúkászra is bizalmasan, és nem félt tőle. Ha lehetett volna, játszik is óraláncával, de nem lehetett.

A ketrec a szekérről a vonatba került. A szekér rázása helyett simán szaladt a vonat, és zúgva csattogtak vaskerekei.

A csirkék hallgattak, s az ajtóra néztek, ahol erdők és mezők szaladtak idegen tájakon.

S amikor megálltak, ezer emberi hang zsibongott a levegőben, csúnyán sípolt a vonat, s az ismeretlen hangok áradata még jobban összeszorította a kis csirkeszíveket.

De itt újra napvilágra kerültek. A ketrecet újra kocsira tették, s a kocsiról egy ládába, hol sok másik ketrec volt, mind tele csirkével, kacsával.

A kis kakas kidugta fejét, és ámulva nézett körül, némelyik csirkéket visz a kosarában.

– Hova mentek? – akarta kérdezni a kis kakas, de mire megszólalt volna, már eltűntek.

„Hazaviszik őket – gondolta –, nagy széles udvarba, Mennyi ember! Jönnek-mennek, beszélnek, kiabálnak, és ahol gémeskút nyújtogatja hosszú nyakát, és öreg kakas vigyáz a rendre. Hazaviszik, mert talán ott kevés kiscsirke született az idén, és az udvarok csirkék nélkül nem lehetnek.”

Az ő ketrecükből is elvittek már párat, s egy asszonyság is szeretne vinni, mert sokat beszél a tyúkásznak, aki jobb kezével a ketrecre támaszkodik.

Az asszony azonban nem kap csirkét. Nem tudni, hogy miért, de nem kap. El is megy nagy dühösen. A kis kakas ekkor veszi észre a tyúkász kezét s egyik ujján vastag karikagyűrűt.

Csillog a gyűrű, s a kis kakas odakoppint.

– No – lepődik meg a tyúkász –, melyikőtök játszik velem? – És bedugja az ujját.

A kis kakas csipegeti a gyűrűt, és barátságosan néz a tyúkászra.

– Jó gazdád volt, hogy ilyen szelíd vagy – bólintott, de aztán új asszonyok jöttek, és némelyik megint kapott a csirkékből.

Később azután elcsendesedett a bódék környéke. A ketrecben már csak négy csirke volt.

– A többi elkelt? – kérdezte egy asszony, aki ebédet hozott a tyúkásznak.

– El. Jó piac volt.

Az asszony aztán elment. A tyúkász a tányért a ketrecre tette, s fölé hajolva, jóízűen kanalazta az ételt. A nap sütött, a levegőben petrezselyem- és almaszag úszkált, s a villamosok ott álltak meg a bódé előtt.

Ott szálltam le én is. Almát akartam venni, de megálltam a tyúkász előtt, mert megláttam, amint a kis kakas határtalan bizalommal játszott a tyúkász óraláncával. Az óraláncon egy kis szerencsemalac volt, ez tetszett különösen neki.

– Szinte kár az ilyen kezes jószágot levágni – mondtam.

– Már régen lesem én is – nézett rám barátságosan a tyúkász. – Az előbb már a kezemet csipkedte.

– Nincs odahaza majorsága?

– Nekem nincs, de van a lányomnak. Nemrég ment férjhez.

– Örülne neki, azt hiszem.

– Hát – és nagy kék zsebkendőjével megtörölte száját –, hát, uram, mond valamit. Jó formájú kis kakas, húz az emberhez. Nem is adom el. Elviszem a lányomnak. Szaporodjon.

Bedugta az ujját, megvakargatta a kis kakas fejét, mire az kedvesen pityegni kezdett, mintha mondana valamit.

Megvettem az almát, s amikor visszafelé mentem, a kis kakas már külön ketrecben volt. Előtte víz, kukorica. És új udvar várja valahol. Talán gémeskút nem lesz benne, de víz lesz, ennivaló lesz, napsugár lesz – s ez mind együtt az életet jelenti.

Intettem a tyúkásznak, és ő mosolyogva visszaintett.

Sütött a nap, a villamosok csilingeltek, az almák nevettek a polcokon, és bennem is a csendes öröm.

VADLIBÁK

Ősz kezdett lenni.

A patakon hideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült. Hajnalban jeges sót hintett a rétre a dér.

A zsilipnél alig susogott a víz, a nagy kerék állt, s a malomablak mellett egy asszony szíjat varrt. A szíjvarrás nem asszonyi munka; kemény marok kell hozzá és durva tenyér.

A malomszoba emeleten van, s az alsó malomban patkányok verekednek.

Néha kinéz az ablakon, de hiszen úgyse jön senki. A faluban gőzmalom épült, és esős időben idehallatszik reggeli fütyölése. Nem baj! Akkorát ránt a szíjon, majdnem elszakad, s egy másik mozdulattal megtörli a poros ablakot.

Az árokparton, az erdő felől most mégis mintha jönne valaki. Nem siet, s a bokrok között el-eltűnik.

„Valami facér – gondolja az asszony –, előbb is jöhetett volna.” S amikor felállt, akkor látszott csak, hogy milyen parancsolóan magas. Amikor nyílik az ajtó, oda se néz, csak amikor köszönt már a vándorló.

– Jó napot, Zsiga, mi szél hozta erre?

– Csak úgy jöttem, ténsasszony, mondom, elnézek erre is…

– Nincs munka, Zsiga, ami van, magam is elvégzem. Kevés az őrlő, a malmot átveszi az állam, de én benne maradok. Jobb is így!

Zsigát nem keserítette el a fogadtatás. Tarisznyáját a szögre akasztotta és leült.

– Nem azért jöttem, de ha már erre járok, csak megkérdem: hogy volt, mint volt?…

Az asszony leült az ágy szélére.

– A jóisten jobban tudja. Sötét is volt, az olajos padlón megcsúszhatott, aztán elkapta a kerék. Hozom a vacsorát, de akkor már nem volt benne élet. Elmúlt már egy éve.

– Így mondták a fölső malomban is.

– Így is volt.

– Hm… – mondta Zsiga, és odahúzta magához a megkezdett szíjat, és folytatta, ahol az asszony abbahagyta.

– Azért beszélgethetünk…

– Miről tudok én beszélgetni? Hétszám se látok embert – aztán a vastag szíj felé intett –, magam is megcsinálom, Zsiga, nemigen tudom megfizetni.

Zsiga vidáman pislogott, és eleresztette füle mellett a fizetség kérdését.

– … meg borom sincs…

– Nem azért jöttem, de ha már erre járok, csak nem megyek el a ház mellett. Aztán meg mi nekem ez a kis munka? Semmi.

– Köszönöm, majd melegítek egy kis vacsorát.

– Ne vesződjön vele, teli van a tarisznyám. A Fehérmalomban dolgoztam a nyáron.

– Aztán most elküldték?

– Nem küldtek el; tartóztattak.

– Hát akkor mért jött e’?

– Csak…

Az asszony maga elé nézett. Máskor nem gondolkozott ezeknek a vándorló öreg legényeknek a sorsán, de most, hogy egyedül maradt, nem tudta megérteni, miért keresik ezek nyugtalan csavargásukban is a magányt.

– Ezt én nem értem, Zsiga. Jó munkásember maga is… Miért nem ülepedik meg már valahol?

– Minek?

– Persze, az a kutya ital!

Zsiga erre nem szólt semmit, kivette a szíjat a satuból.

– Kész! – mondta. – Ha van még valami, most éppen ráérek.

– Ráér maga mindig, Zsiga…

– Ez igaz, de hát ez csak nem baj?

– Azt mondják: háza is volt.

– Volt, de minek nekem a ház? Van nekem mindenhol házam… itt is.

– Nem lehet magával okosan beszélni, Zsiga. Megöregszik, aztán vége. Nincs, aki egy pohár vizet adna.

– Nem szeretem a vizet.

Az asszony elmosolyodott és felállt.

– A szerszámoskamrában talál munkát, aztán majd szólok, ha meleg a vacsora. Nem lesz magából énekes halott, Zsiga.

– Nem is bánom – hunyorgott az öreg legény –, nem szeretem a szomorú nótákat, de ez se vétek.

Hamar esteledett. Zsiga megfoltozott egy lapátot, megigazította a zárakat, és csendesen fütyörészve rendbe tette a kis műhelyt, ahonnét a molnár házára lehetett látni. A gát vizéről hazaballagtak már a libák, a tyúkok felültek az istálló melletti fára, s az asszony megetette a disznókat. Amikor besötétedett, Zsiga végigfeküdt a malomszoba ágyán, és úgy érezte, itt most minden az övé. A malom, a patak, az erdő, a ház is meg az asszony is. Az övé, de ezt nem tudja senki.

„Bolond vagy, Ebesi Zsigmond! – nevetett régi nevére emlékezve. – Minek neked az ilyesmi?”

„De azért jó lenne – játszott tovább a gondolattal –, meleg ágy, meleg étel, aranysárga dohány a szitában, s vasárnap tiszta ruha. Persze bor az asztalon, forró tyúkleves és töltött káposzta; vagy sült malac? Nem! Töltött káposzta és utána diós kifli. Délután meg elbeszélgetnénk, hogy: így meg úgy… vagy látogatóba mennénk a felső malomba.”

– Hát, Zsiga – mondanák –, csak bekötötték a te koszorúdat is? Eddig a sok is kevés volt, most meg az egy is sok?

– Igen, így lenne.

– Menjünk, Zsiga – mondaná az asszony, amikor beesteledett, de talán nem is mondaná. Ki viseli a kalapot, mi? Dehogyis mondaná! Csak így: – Ha te is úgy akarod, Zsiga…

Így már igen.

– Köszönjük a szíves vendéglátást, és a jövő hét szombatján várjuk a háznépet szüretre…

Zsiga felült az ágyon, és belenevetett a sötétségbe. Aztán meggyújtotta a lámpát, és megborotválkozott, bajuszát is megnyírta – nagyon torzonborz volt már –, és megmosakodott. Egyetlen tiszta ingét felvette, és úgy érezte magát, mint valamikor régen. Mikor is? De erre már nem emlékezett.

Amikor a kocsislegényke vacsorázni hívta, komótosan ballagott utána, és megkérdezte: hány évesek a lovak?

– Egy van csak, az is vak.

– A vak lovak a legjobb húzók – figyelmeztette feddőn a legénykét –, ha jó kocsis van mellettük.

Az asszony megbánta már, hogy Zsigát ott tartotta, és éppen a pohárszéken rakosgatott, amikor beköszönt. Meg se fordult.

– Üljön csak le, mindjárt hozom azt a kis löttyöt.

Hozta is, és amikor meglátta vendégét, a nappali borostás csavargót, amint szelíden, tisztán rámosolygott, majdnem elejtette a tálat.

– Nem sok öröme lesz benne – intett a tál felé, és még egyszer megnézte a délutáni szennyes öregembert, aki azóta húsz évet fiatalodott.

– Az a fontos, jó szívvel adják-e – mondta Zsiga kenetteljesen, és udvariasan az asszony elé tolta a tálat.

Csendben folyt a vacsora. Később kiderült, hogy a vékony levesen kívül van még egy kis rántotta kolbásszal és vasárnapról mákos rétes.

– Hány éves maga, Zsiga, tulajdonképpen?

– Ne is kérdezze. Közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez.

Az asszony elgondolkozott.

– Igazán nem látszik annyinak…

A konyhából kihallatszott a tűz pattogása, kint suhogott a szél, s a lámpa meleg fénye puhán pihent az asztalon.

A reggel úgy jött el, mint máskor, de a derült, csípős levegőben vidám csókák jártak, lágy, téli füstöt pipált a kémény, s az asszony reggelit vitt le a malomba.

„Egyen szegény – gondolta –, aztán menjen isten hírével.”

Zsiga már kitakarította a szobáját, s á kis műhelyben barátságos meleg volt. Vidáman sikoltott a gyalu, koppant a kalapács, és felhőzött a pipa, mint a jó munka ígérete.

– Köszönöm – törölte szét Zsiga a bajuszát –, olyan jólesett, hogy már nem is emlékszem, mikor esett ilyen jól. Délre kész ez az ablakráma, aztán estefelé szedem a sátorfám.

– Minek siet? – csúszott ki az asszony száján, de már meg is bánta.

– Nem élősködöm én sehol se, de nem is szerződök le.

Az asszony most már megbicsakolta magát. Szája összeszorult, és nem válaszolt, csak nézte a gyalu alól kipántlikázó forgácsot, és meglátta az ablakhoz támasztott foghíjas kereket. Zsiga – úgy látszik – azért készítette oda, hogy még azt megcsinálja.

„Nem tarthatom itt” – gondolta az asszony, és mérgesen kiment a malomból, mert most meg már úgy érezte: mégiscsak lenne munkája a vándorlegénynek. De úgy látszik, menni akar.

– Hát menjen! – rántotta meg a vállát. – Menjen!

Keményen bevágta az ajtót, és ledobogott a pincébe, hogy van-e még egy kis bor a hordó fenekén. Igaz, azt mondta Zsigának, hogy bora nincs, de nem tartozik ő számadással minden jöttmentnek.

Főzés közben elcsitultak a gondolatai. „Ha megy: megy, ha marad: marad. Dolgozik, hát enni is kell neki, az én híremet ne hordja el.”

Zsiga evett is három helyett, s az asszony kedvtelve nézte.

Látszik, hogy kevés jót eszik szegény…

– Hogy főznek a felső malomban? – kérdezte aztán, és Zsiga tányérját nézte.

– Nem szeretem a pletykaságot, inkább nem szólok.

Az asszony ezek után behozta a boroskancsót.

– Eszembe jutott, hogy van még a hordóban. Lehet, hogy ecetes.

– Nem ecetes – szagolta meg Zsiga a bort –, de egyedül én nem iszom. Igen ritkán…

Múlott az ebéd. Kint ragyogott az őszi nap, Zsiga pipafüstje barátságosan lengett a szobában, s az asztal felett megsűrűsödött a kenyérszagú csend.

– Mindenáron el akar délután menni, Zsiga? Csak azért kérdem, mert azt a fogaskereket még megjavíthatná.

– Ráérek holnap is – mondta Zsiga, és kiitta a maradék borát.

A délután rövid volt, mint az ebéd utáni álom, a kis szoba meleg munkaszaggal telt meg, s a kerékfogakat most verte helyre Zsiga, de már ki volt készítve egy dongatörött felöntő és egy lisztmerő kanál. Zsiga meggyújtotta a lámpát, és teletömte a dobkályhát friss forgáccsal.

– Ha felmegyünk, viszek fel egy jó nagy köténnyel gyújtaléknak.

– Jó lesz, Zsiga – mondta az asszony, aki elnézegette a férfi gyors, ügyes munkáját –, legalább nem vesződök reggel a tűzgyújtással.

– Hát azért.

Ezen az estén sonka volt tormával, kemény tojással és palacsinta. Az asszony fehér kötényt kötött. Zsiga pedig egy öreg újságot nézegetett vacsora előtt. Amikor pedig a kocsislegény bejött, Zsiga csendesen rászólt:

– Vedd le a kalapot, fiam, mert nem istállóban vagy. A legényke ijedten kapta le kalapját.

– Igenis!

Másnap reggel Zsiga kibontotta batyuját, és kirakta az asztalra, amit a felső malomban kapott. Egy tábla szalonna, pár szál kolbász, hagyma, kenyér.

– Ha betenné a kamrába… Mariska. A ruhában összefülled. A kenyeret meg is ehetjük, ha nem is olyan, mint az idevalósi.

Az asszony megszagolta a kenyeret.

– Keletlen! Érzem a szagán.

Aztán odament Zsiga batyujához, kiszedte a pár darab szennyest, és a hóna alá vágta.

– Úgyis mosok – és dúdolva tette a mosóteknőt a konyha közepére.

Zsiga ezenközben fütyörészgetett, és később átvett egy kocsi őrölnivalót.

– Szombaton lehet jönni a lisztért – parolázott az emberrel –, a darának hozzanak zacskót, a rozsláng meg külön lesz.

Mire Mariska lejött, már zúgott a malom, s a szíjak szorgalmas végtelenséggel szaladtak a kerekeken.

– Csak tegye a dolgát, Mariska; amíg itt vagyok, elvégzem én ezt is, de megkérem, hogy az ebédet hozza le. Holnaputánra ígértem a lisztet.

– Persze hogy lehozom.

Délután köd ereszkedett a rétségre, és szomorú csend lett volna, de a nagy kerék vidáman lapátolta a vizet, s a kövek morogva meséltek a nyárról.

Zsiga ezen a napon nagyon kifáradt, s amikor felment a házba, nem az asztal mellé ült, hanem a díványra a kályha mellé. Várni kellett még a vacsorára, mert Mariska halat vett a cigányoktól, akik ha lopták, hát lopták, kinek mi köze hozzá?

Vacsora után mindketten a díványra ültek – azért van, hogy pihenjen rajta az ember –, és Zsiga ingujjban pipált, amíg Mariska felvarrta kabátjára a gombokat.

A malom talán száz lépésre volt a háztól, és Mariska kis viharlámpát gyújtott meg, amikor Zsiga aludni, indult.

– Ne botologjon ebben a sötétségben, meg a malomban sem kell tapogatni, mint vak a hajnalt…

Nehéz, ködös este volt, de a kis lámpa vidáman imbolygott a malom felé, Zsiga pedig megtapogatta a kabátján a gombokat.

A hideg hajnal már arra ébredt, hogy megy a malom. A patak kis jégtáblákat úsztatott lefelé, de a liszt melegen ömlött a zsákokba, s a kövek jóllakva doromboltak. A reggel is megjött fázósan, sziszegve, de a szobában tüzes szeme volt már a kályhának, s a megdermedt legyek nyarat álmodva mászkáltak az ablaküvegen.

Zsiga éppen zsákot kötött be, amikor megszólalt mögötte valaki:

– Szerbusz, Zsiga.

– Szerbusz, János – lökte félre a zsákot, és megölelgette a régi bajtársat, akinek arcán az idő gyalogútjai vidámkodtak, és szemében szinte kurjantott a gondtalan ősz –, hát hány nyolc kalács?

– Csak amennyi a mienk… talán leültetnél?

– Bújj be.

– Na azért – fenyegette meg Zsigát János, aki kicsi volt, sovány és végtelenül rongyos. – Azért, fiam, mert tudod, hogy alkalomadtán rettenetes vagyok…

János lezökkent a szalmaágyra, és talpalatlan bakancsait a kályha elé rakta.

– Csak megpihenek, aztán megyek a faluba, találkám van.

– A grófnéval?

– Fenét, a Csóraggal. Megígérte még az őrmezei búcsún, hogy a mai szent napon itt lesz a kocsmában. Kezet is adott rá. Délután ugorj be, ha látni akarsz bennünket.

– Nem tudom, végzek-e addig.

– Állítsd le egy órára ezt a kotyogót, nem fut el, ne félj.

– Persze.

A kis ember vidáman intett az ajtóból lyukas kalapjával. Zsiga pedig a seprűvel tisztelgett, szemük melegen összelobbant, aztán szaporán ellépett az öreg, minden lépésnél megvillantva alsónadrágja egy darabját.

Ekkor már délelőtt volt, a patak felett nevetett az ősz, s az utak álmodozva kanyarogtak távoli, hamvas párák alatt.

– Délután bemennék egy órára a faluba – mondta Zsiga ebéd közben, és mélyen a tányérjába nézett.

– Bemegyek én úgyis – mondta Mariska –, hozok, ha kell, valamit.

– Nem éppen, csak dolgom lenne. Egy óra az egész…

Az asszony hallgatagon szedte össze a tányérokat.

– Én nem parancsolok magának, Zsiga… De hát talán nem is olyan sürgős?

– De sürgős.

Az asszony szó nélkül kiment a szobából. Zsiga lement a malomba, odaült ágya szélére, és kinézett az ablakon. A kályhában kialudt a tűz, és egyszerre délután lett. A malomban hűvös árnyékok nőttek, s amikor megállította a malmot, hideg, nagy csend lett.

A ház előtt megállt, tűnődött, de aztán befordult az ajtón.

– Mariska, egy óra alatt itt vagyok.

– Nekem mindegy…

– A liszt azért holnapra meglesz. A kulcsot a küszöb alá tettem.

– Úgy is jó…

Zsiga még állt egy darabig. Szíve elnehezült és meghidegedett, aztán megfordult, és kiment a házból.

„Majd megbékül – mondta magában –, sietek, és megbékül. Nem olyan rossz asszony ez a Mariska. Nem hát. Vacsorára készen lesz a liszt is, aztán begyújtok a szobában, elpipálgatok…”

Nem volt egy óráig sem a faluban – az öreg János majd kiátkozta érte –, és most már újra megy a malom, őrli a kedvetlenséget, az elmúlt délután savanyúságát; szeretett volna már a vacsorán túllenni. Szeretett volna örülni a vacsorának, mint tegnap, és irtózott a szorongás hálójától, amitől nem tudott szabadulni.

Csendesebben ült le az asztalhoz, mint tegnap, pipára nem gyújtott, félénk lett és idegen. Az asszony csendesen tett-vett körülötte, de minden mozdulata félelmetesen hideg volt, kegyetlen és érthetetlenül világos.

Bor nem volt az asztalon, csak egy kis szalonna, de Mariska abból sem evett.

– Miért nem eszik, Mariska? Hát olyan nagy baj az, hogy elmentem egy órára?

– Mi közöm hozzá?

Ezután már Zsiga sem evett. Ült és hallgatott, és lassan felemelte a fejét. Az asszony pedig megérezte, hogy messzebb ment, mint kellett volna. Csendesen a Zsiga kezére tette a kezét.

– Láttam azt a csavargót, nem magához való. Maga tisztességes ember, rendes, nem olyan utcaszemetje, vásár bolondja.

– Nem tudom…

– De én tudom. Minek erről beszélni? Alszunk rá egyet, aztán holnap megmondom, amit én akarok… – Felállt, és szálas alakja egyszerre fegyelmezetten uralkodott a szobában.

Zsiga szelíden megfogta az asszony karját.

– Mariska…

– Nem! Ma nem. Mindennek megvan az ideje, órája.

– Hát persze – mondta Zsiga, és szomorúan kiment a szobából.

Az asszony utána nézett, és már majdnem szólt, hogy jöjjön vissza, de aztán keményen elfordult.

„Majd megtöröm én benned azt a kutya csavargó vért!” – mondta, aztán arra gondolt, hogy holnap lángost süt Zsigának, odaadja neki az ura csizmáját, és estére bőségesen lesz bor is. Zsiga nincs még ötvenéves se, látszik a szemén is, hogy jó ember…

Bezárta az ajtót, s amikor elcsattant a zár, kihallgatózott az éjszakában az elkopogó léptek után.

A reggel csendes volt, a malom állt, a kulcs a küszöb alatt, s a szoba üres.

Az asszony kezében tányér, és nézi az ablakon a ködbe vesző utat.

A szeme csupa könny.

Nem moccant semmi.

Szél nem volt, csak a vadlibák kiáltottak a szabad őszi ég alatt szívszorongató, titokzatos üzeneteket.

A HEGEDŰ

A tavalyi ősz nem kedvezett a szántó-vető embernek, és Berta Jancsi ott ült a határkompon. Komoran ült ott, majdnem keservesen, pedig a föld szépen el volt munkálva, a lovakat a fia vezette, a gép után a felesége járt, és Andok Dani hajtott, miközben a vetőgép csoroszlyái olyan sima pörrenésekkel úsztak a puha földön, mintha azt mondták volna:

– Ez aztán a föld! Álom az ilyen földbe rakni a búzát…

Jancsi mégis komor volt, csak ült ott a határkompon, mint egy inspektor, aki hivatalból mérges, pedig leányait már férjhez adta, és háza is van – igaz, csak négy ablakkal az utcára –, hát mitől legyen jókedvű?

– Szerbusz, Jancsi – köszöntöttem rá a szép, őszi napot, mire Jancsi kalapja fölé bökött, és lehanyatló kezével mintha egyúttal keserűen legyintett volna.

Ekkor ért ki a gép. Danival összemosolyogtunk, Ilonával összemosolyogtunk, s ez több volt minden parolázásnál, hiszen cinkos tudói voltunk mi régi dolgoknak, mert ugyanazon pálcával nadrágolt el bennünket az öreg mester, s az ilyen emlékek tartósabbak a szerelemnél is, amivel nem mondtam sokat. A „nadrágolás” persze nem vonatkozik Ilonára, mert abban az időben a lányok nem hordtak nadrágot.

– Na! – rántotta meg Dani a gyeplőt, ránk nevetett, s a vetőgép úgy fordult meg, mint egy primadonna, aztán csendes zörgéssel elindult az előírt keréknyomon.

Jancsi térdére támasztotta könyökét, tenyerére állát, és határozottan bánatosan nézett a távolodók után.

Ezek után leültem én is a határkompra, és a helyzethez illően – ámbár még nem tudtam, miért – az mondtam:

– Hajaj, hát ez így van…

Jancsi rám sandított, aztán a bakancsát kezdte piszkálni, ámbár keze tiszta volt és körmei gondosan levágva.

– Hegedülsz még? – jutott eszembe a kérdés, ápolt kezéhez kapcsolva a gondolatot, mert Jancsi prímás volt a helybéli bandában, de fényképezett is, ámbár a vőlegény és menyasszony kékre fagyott, amíg Jancsi beállította az öreg gépet, és csak a szerelem magas hőfokának tudható be, hogy nem kaptak tüdőgyulladást… – Hegedülsz még? – tettem fel újra a kérdést, mert barátom feje lekókadt, mint a napraforgó súlyos tányérja, s e mögött valami titkot sejtettem.

– Persze – és most már szembefordult velem –, persze, hogy az a tüzes istennyila…

– Na, mér?

Jancsi felállt.

– Gyere – mondta –, gyere, mert ha ez a Dani ideér a géppel, és még egyszer rám röhög, hát én bicskát rántok. Gyere, jobb, ha kiadom magamból, mert rosszul leszek, aztán te nem vagy lotyogós.

– Én nem – biztattam Jancsit, és elballagtunk az út túlsó oldalára, és leültünk az öreg kökénybokor alá, amelynek szúrós szövevényében most is ott volt a régi-régi gébicsfészek…

– Az úgy vót, hogy a városban megláttam egy hegedűt a kirakatban – a fene ott ette volna meg, hogy nekem is mindig olyan helyen kell mászkálnom! –, hát majd meghaltam érte. Volt egy kis pénzem is, ámbár nem elég, de azért bementem és kipróbáltam. Mint az orgona…

Amikor hazaértem – tele a hegedűvel –, éppen ott volt ez a nyavalyás Toka Ferkó a tanácstól, hogy: így Jancsi bácsi, meg úgy Jancsi bácsi, megjött a nemesített búzavetőmag, hát mennyit írat?

– Semennyit, Ferkó! Jó nekem az én búzám is, apám is ezt vetette… – És a hegedűmre gondoltam, és Ferkót legszívesebben kirúgtam volna. – Nagydobra vertétek azt a híres búzát, még plakát is volt róla, meg mozi is, pedig hát a jó portékának nem kell cégér. De a Ferkó, hogy így meg úgy, mire bejött az asszony – úgyis hallgatózott –, aztán ismered Ilonát… szóval írattam két mázsát, és majd a szívem szakadt meg azért a büdös hegedűért. De ahányszor a városban jártam, csak odaevett a fene a kirakathoz. A hegedű még megvolt…

Vetés előtt azt mondja ez az Andok Dani:

– Te Jancsi, nem adnád el fele vetőbúzádat? Én nem írattam, aztán most már látom, hogy bolondot tettem. Jól megfizetem…

Hát akár hiszed, akár nem, a hegedű jelent meg előttem, pedig erre a staniclifejű Danira néztem; és ha már benne voltunk, eladtam mind a két mázsát kétszáz forinttal drágábban, mint ahogy vettem. Persze Dani megesküdött, hogy hallgat…

Ilona éppen piacon volt, hát könnyen eligazítottuk a dolgot. Dani elvitte a nemesített búzát, és helyébe a magunk búzáját tettem.

Harmadnap már otthon volt a hegedű. Ilonának azt mondtam, hogy nem az enyém, a hangszerkereskedő azért adta, hogy bejátsszam, mert nyers még egy kicsit a hangja. Még meg is dicsért érte. Aztán elvetettem a régi búzát, és röhögtem magamban, hogy milyen jól sikerült minden. De nem sokáig, gondolhatod.

– Gondolom…

– Na látod. Elsősorban nehezen kelt ki a régi búza és egyenetlenül; másodsorban olyan gazos lett, hogy tavasszal még vasárnap is a gazt böködtem ki, mert az én vetőbúzám nem volt valami tiszta. Harmadsorban Dani búzája olyan egyenletes volt, mintha nyírták volna, és olyan erős, mint a nád. Negyedsorban – azt hittem, a guta üt meg: neki termett két holdon harminc mázsa, nekem meg húsz… ötödsorban…

– Még az is van?

– Van hát! Ötödsorban visszavásároltam tőle a vetőmagot kétszáz forinttal drágábban, mint ahogy eladtam. Azóta előre köszön ez a gazember, és rám kacsint, és engem elönt az epe.

– De legalább megvan a hegedűd…

– Meg?! Meg. Az utolsó lakodalomban ráült a menyasszony, azóta olyan hangja van, mint a repedt fazéknak… azon a tíz mázsán, amennyivel Daninak több termett, akár nagybőgőt vehettem volna.

És Jancsi – régi-régi barátom – olyan keserűen nézett maga elé, olyan mélységes bánattal, mintha temetésen lettünk volna. Pedig ragyogó nyár vége volt. A fecskék már útra készülődtek, az omlós földbe új mag került, igaz, Dani vidáman pattintott ostorával, és a fordulónál odaszólt:

– Igazán kihozhattad volna a hegedűdet, Jancsi. Olyan szép időnk van, hogy minden fordulónál megforgatnám Ilonát. – És nevetett, és Ilona is nevetett meg a fia is. Talán még a lovak is.

Jancsi a fogát csikorgatta.

A SZŐLŐ

A szőlő nemcsak terem, de fogyaszt is. Dús fürtöket terem, azaz bort, csemegeszőlőt, diót és őszibarackot, esetleg birsalmát. Ezeket termi, míg fogyasztja a pénzt, munkát, trágyát, karót, rafiát, gálicot és néha – önmagát is.

Igen. Ez a szőlő, amiről itt szó lesz, elsősorban önmagát fogyasztotta, amíg csak meg nem erősödött a fogyásban, mellére nem ütött, hogy: elég! – és tovább nem fogyott.

Ez a szőlő először három hold volt – katasztrálisban –, szép kis pincével, amiben vincellér lakott, azután lett kettő, azután egy – vincellér nélkül –, azután egy, de kishold, ami akárhogy nézzük, nem több ezer ölnél. Ez az ezer öl rendkívül kicsi terület, ha úgy nézi az ember, de rettentő nagy, ha kapálja!

Vitnyédi András erre csak idők múltával jött rá, mert hosszú évekig csak nézte. Nézte, hogy kapálják a napszámosok, hogy kötözi és permetezi a vincellér, hogy puttonyozzák a legények – persze nem ingyen. De ez nem volt olyan fontos, mert András bírta, és a szőlő nem számított. Egy jó vásár, és egy ilyen kis rongyos szőlőt kifizetett a mellényzsebéből, ahogy mondani szokás.

Ilyenkor kivitte barátait, a feleségeket is, akik lacipecsenyét sütöttek és dalolgattak, miközben a vincellér kék kötényben töltögette a poharakat.

– Szerencsés ember ez az András – mondták a barátok, ámbár ezt András nem érezte. Kicsit büszke volt talán a szőlőre, az inasmozgású vincellérre, de ha úgy egyedül kiment, mindig az volt az érzése, hogy ez a szőlő nem az övé. A kis pinceház a vincelléré, a tőkék pedig olyan határtalanul folytak a hegy többi szőlőjébe, hogy állandóan valami bizonytalanság volt körülötte. Ezt azonban a nagyvásárokban elfelejtette, mert néha száz ökör is volt a korláthoz kötve, farkukon a V. A. piros betűkkel, ami üzletet és pénzt jelentett, aminek eredete Andrást nem érdekelte.

Aztán jött a háború, baj bajra. Háború után felesége meghalt, az üzlet és a vásár megszűnt a furfang és pénz kalózvize lenni, és Andrásnak el kellett adnia egy holdat, aztán még egy holdat. A vincellér is elment, s András egyedül maradván úgy gondolta, hogy ez így sehogy sem lesz jó. Ezen aztán hosszan elgondolkozott, s következő tavaszkor már úgy érezte, valamit tenni kellene, mert a szőlőt ki kellene takarni, de nincs rá pénz. Karók is kellenének, a kutat is kimerni, mert megposhadt a vize. És ült a kút mellett, néha bele is nézett, de onnét csak saját tanácstalan képe nézett vissza, ezért többet nem nézett a kútba.

„Még beleugrom” – gondolta.

Ekkor jött arra a hegycsősz, azaz Balog Imre bácsi, mégpedig kissé boros, azaz szókimondós állapotban. Imre bácsi szegrül-végrül atyafi is, de ezt a rokonságot csak most újabban fedezte fel ismét Vitnyédi András.

– Nem tudna valakit, aki kimerné a vizet? Szüretkor megfizetném…

Balog Imre belenézett a kútba, kalapja majdnem beleesett, s ezen mérhetetlenül felmérgesedett.

– Hát ha nincs pénzed, mért nem mered ki magad?

András elpirult, nem válaszolt, és otthagyta az öreget.

„Az idők jele” – gondolta, s ez olyan szépen volt gondolva, hogy egy kis bort is hozott fel melléje. És először mérgesen, azután enyhülő haraggal gondolt az öreg Balogra, aki nyilván ivott egy kicsit…

Ámbár!

Hiszen, ugye, végtére is, ezt ugyan eddig nem szokta… szépen kimerte a poshadt vizet, aztán várt délutánig, s amikor a forrás újra megtöltötte a kutat, András ragyogó, jéghideg vizet húzott a vödörbe.

„Tiszta vizet öntök a pohárba” – mondta magában, s ezzel a mondással is meg volt elégedve.

Ezután bement a szobába, és egy ácsplajbásszal szigorú számadást vetett. Közben csak vizet ivott, s ettől a számadás egyenesen elkeseredett, mert a kiadások számoszlopa mellett a bevétel két kis összegecskéje szinte lesütötte a szemét.

„A kiadásokat csökkenteni, a bevételeket fokozni kell” – olvasta egyszer valahol, és kihúzta a legfelső tételt, ahol az volt felírva: ajtózár. „Ezt megcsinálom magam is.”

A présház kis kamrájában szerszámok voltak, satupad meg minden, tehát leszedte az ajtózárat, és fél óra múlva úgy csattant a kulcs a zárban, mint a bicsak.

– Nahát! – mondta András, és kitakarította a kis kamrát, megtisztította az ablaküveget, aztán leült, és ez jólesett. Az ablakon besütött a nap, s ennek ragyogásában melegek lettek a szerszámok, és kézbe kívánkoztak.

És estére három tételt húzott ki a kiadás listából. Megjavította a permetezőt, pótolta a hiányos zsindelyeket a háztetőn, és kicserélte a korhadt karókat.

„Tiszta vizet a pohárba” – gondolta hazafelé menet, és ez olyan jó érzés volt, mint a gyógyulás. Másnap már hajnalban kiment, mert a kiadások számoszlopa olyan magas volt, mint egy létra, amelyet meg kell mászni, akármilyen keserves is…

A kulcs azonban vidáman csattant a zárban, a kis műhelynek kedves forgácsszaga volt, s ettől szinte éhes lett új tennivalókra. Kiseperte tehát a lakószobát, kinyitotta az ablakokat, és minden régi szemetet elégetett a kályhában. A kályha morogni kezdett, és a tunya dolgokat kihajszolta az ablakon. Dolgozott estig, mint egy megszállott, s estefelé, amikor Balog Imre arra vetődött, már nyitotta a szőlőt.

– Kell-e segítség? – vidámkodott Imre bácsi.

– Majd csak magam – mondta András magabízóan –, de ez sok egy embernek. Úgy gondoltam, ezer öl nekem elég, nem tudna vevőt a hatszáz ölre?

– Igazad van, látod-e, az alsó rész úgyis elöregedett már. Aztán mit adsz, ha vevőt szerzek, mert, ugye, te kupec voltál, hát tudod, hogy…

András ezen kicsit meglepődött, mert ő nem volt „kupec”, hanem saját tőkével dolgozó „közvetítő”, de egy hét múlva elment a felesleges darab, s a megmaradt rész egyszerre értékesebbnek látszott.

– Ha segítség kell, szólj – mondta a csősz –, mert látom, rágyüttél az ízére. Szóval: jó parasztvér szorult beléd, aztán majd visszasegítesz… A fákat majd én megnyesem, meg metszeni is elgyüvök.

András most már éjjel-nappal kinn volt a szőlőben. A kis háznak otthoníze kezdett lenni, a tőkék egyenként ismerősök lettek, és a megkapált föld fellélegzett. A fák kivirágzottak.

Aztán eljött a nyár. A hallgatózó csillagos ég, a nappalok érlelő ragyogása, egy-két aggodalmas zivatar, verejtékes nyári munkák, de amikor megszólaltak a kis őszi tücskök, a tőkék nyögtek a fürtök alatt, és András pipával járt a tőkék között, mint egy valóságos szőlősgazda. Tudott mindent, látott mindent. De mintha minden belül lett volna és kívül is – egyszerre.

És most tél van, november. A padláson dióval gurigáznak az egerek, az asztalon újbor. Imre bácsi az imént ment el nagy demizsonnal, s utána nyitva maradt az ajtó, mert enyhe tél van odakint és holdvilág.

„Hát igen… – gondolja András, és világosan érzi, hogy ez a föld most már az övé, mert ő dolgozta meg egyedül. Hozzátartozik, mint a keze vagy a lába és minden, ami alatta és fölötte van.”

Még a holdsugár is!

CSALÓDÁS

Így esett a hó akkor is. Nem mint a városban szokott: szép csendesen, felülről lefelé, hanem oldalt, sivítva, és vágott, mint a borotva, holott akkor még borotvára nem volt szükségem, hiszen mindössze tizenhat éves voltam. – Ne menj el, fiam – intettek otthon –, ha nem kapták meg leveled, mit csinálsz ott az állomáson?

– Gyalog megyek, mi az a tíz kilométer?

A vonat fűtött volt, és a délután borulásában szinte örömmel néztem, hogy esik a hó. A régi hóra friss hó. Ez lesz a vakáció!

Amikor az állomásra értem, késő este volt már, és olyan orkán, hogy majd lesodort a vonat lépcsőjéről. A hó suhogva, sűrűn esett, és alig vártam már, hogy a szánon üljek, vastag pokrócok között. Erre azonban nem került sor, mert a szán nem volt sehol.

No most?

Egy utas ténfergett még a dermesztő viharban, egy fiatal menyecske, aki mindjárt hozzám szegődött.

– Kocsit tetszik várni?

– Azt, de úgy látszik, késik – mondtam hanyagul.

– Menjünk a váróterembe!

Általában úgy beszélt, mintha hozzám tartozna, anyáskodva, kedvesen, és én balgán azt hittem, ez nekem szól, holott a szánkónak szólt.

Leültünk a váróteremben. A menyecske olyan szép volt, hogy melegem kezdett lenni, holott a váróterem kályhája, ha fekete nem lett volna, elmehetett volna hóembernek.

Ültünk, ültünk, s a szánkó: nem jött, nem jött…

Később benyitott egy bundás egyén, aki nyilván vasutas volt, mert otthonosan leverte lábáról a havat, gyanakvóan ránk pislogott, és azt mondta:

– Én most az ajtót becsukom.

– Szánkót várunk – mondtam bizonytalanul.

– Akkor is becsukom. Ha itt maradnak, én nem bánom, de az ajtót becsukom, mert az a rend.

– Menjünk – ugrott fel a menyecske, aki közben kivallatott, hova megyek –, menjünk! Ketten csak nem veszünk el… – Kiderült, hogy ő is abba a faluba megy, ahova én.

– Menjünk! – mondtam vidáman én is, bár amikor kiléptünk, és szemünket, szánkat televágta a hó, egyszerre sivárnak találtam ezt a szórakozást.

Hát mentünk.

A menyecske – se szó, se beszéd – belém karolt, én pedig vezettem hölgyem hegynek föl, völgynek le, büszkén és önérzetesen. (Ha ezt osztálytársaim látnák!)

Beszélni nemigen lehetett, de karja melegét éreztem, s ez elég volt arra, hogy védőjének és férfinak érezzem magam. Ha pedig megtámadnának bennünket, megvédem – határoztam, és zsebemben kinyitottam a bicskám.

Támadásról persze szó sem volt, mert a kutya se mászkált abban a zegernye időben, de ez nem von le semmit önfeláldozásomból.

Így majd csak szépen hazaérünk, bár már a fákat se láttuk az út két partján.

Egy helyen ugattak a kutyák.

– Ez Kürtös-puszta – mondtam, és szorosabban karoltam, mert ugye, a kutyák… de a menyecske megállt, és kihúzta karját.

– Hát én itthon lennék…

– Mi?

– Ne haragudjon – simogatta meg arcom –, csak azért mondtam, hogy én is Bartára megyek, hogy elkísérjen.

Álltam, mint akit fejbe vágtak. Hazudott! Ilyen szép, kedves, és hazudott!

– Aludjék meg nálunk, olyan ágyat vetek!… Van nekünk vendégszobánk, az uram itt majorosgazda.

Becsapott! A düh és a csalódás ökölbe szorította kezem, és szó nélkül elindultam.

– Ne menjen! Az istenért, ebben az időben… – De én nem fordultam meg, és a következő kiáltást már nem értettem meg, mert elkapta a szél.



Hát azt az éjszakát soha el nem feledem. A felhők szinte a földön nyargaltak, a szél ordítva hordta a havat, és én eltévedtem.

Mentem, de nem tudtam, hol járok, arcomon halálos verejték folyt, tüske tépett, ág az arcomba vágott, és amikor belecsúsztam egy mély útszéli árokba, úgy éreztem: vége mindennek.

De aztán mégis kikapaszkodtam. Nekivetettem vállam a szélnek, és erőm utolsó maradékait összeszedve mentem, mentem.

Hogy hány órát vergődtem így, leszámolva az élettel, nem tudom, de egyszer csak beleütődtem valamibe, és úgy éreztem, talán mégis megmaradok.

Egy szalmakazal volt.

Nekivetettem magam. Téptem, fúrtam, amíg csak akkora barlangot nem vágtam benne, amibe belebújhattam.

Ott virradtam meg, de akkor éjjel megesküdtem, hogy soha az életben asszonynak nem hiszek, és asszony után nem megyek…

De az vesse rám az első követ, aki ezt a fogadalmát meg is tartotta volna.

TÉVEDÉSEK

Bolond ember verseket ír, aki okos, az szerez… Megtartja azt, mit megszerzett, s nem hajszol emlékeket.
Bolond ember összeroskad, ha benéz hozzá a múlt, okos ember újat szerez, s eldobja mi vízbe hullt.
Bolond ember el nem feled egyetlen szót, ami volt. Okos ember nem is legyint, ami egyszer holt, az holt.
Bolond ember újra bolyong rég elhagyott utakon.Okos ember nem keresi hol tűnt el a régi nyom… TÜZEK

Este van már. A folyó az újhold sarlóját ringatja, és körülötte halovány csillagokat, mert a sötétség még nem nyelte el teljesen az alkony világosságát.

Nézem a vizet, a vízben az eget, a mélységben a magasságot s a sötétedésben mindjobban csillogó csillagokat. Egy különösen nagy fellobban és eltűnik, furcsán leng ide-oda… Miféle csillag ez? Keresem párját az égen, de nem ott van, hanem a földön. Tüzelnek a túlsó parton, s ez a földi tűz a víz tükrében odaszállt a csillagok közé.

Nézem azt a tüzet, vágyom közelről látni, és gondolataim elindulnak feléje.

Puha sötétség van már; a távoli békamuzsika ringva száll a vizek felett, s én megyek a távoli tüzecske felé, melyet szótlan pásztorok raktak talán vagy halászok, akik tudói még az ősi dolgoknak, ámbár nem beszélnek róla.

Megyek, megyek, lábam csapkodja a harmatos fű, s amíg odaérek, régi-régi tüzek lobbannak fel jobbról-balról az emlékek ködében, szelíden, ijesztőn, ragyogva és félelmetes kormos lánggal, melyben lehet, hogy ember ég.

Egyik így, másik úgy.



… Erre a lángocskára már nem is emlékszem. Milyen kicsi, milyen boldog, és fenyőszaga van. Édesség van körülötte, és magasról nézem az egészet, mert valaki a karján tart.

– Látod, hintalovat is kaptál, mert jó voltál.

Akkor egyszerre éreztem, hogy jó voltam, ámbár gondolataim mögött az volt, hogy a betört spájzablakot, úgy látszik, még nem vették észre.

Aztán fellobban egy szép, nagy tűzrakás. Süt a nap, s a lángok alig látszanak.

– Nini, Sztojka Gyuri! – Csak egy gondolattal feketébb, mint én, aki egy szál nadrágban tartózkodom, melyet ma sortnak neveznek. Kukoricát sütünk nyárson, s a sülő kukorica édes, kormos illatát most is érzem.

– Fordítsd meg a Rucát, Pista!

Gyuri mindenképpen tekintély volt. Tudott vályogot vetni, hegedülni, s atyja ez alkalommal is a börtönben ült, illetve lakatosmesterséget tanult, tekintettel a zárak iránt érzett olthatatlan vonzalmára.

Elmentem tehát megfordítani a Rucát, amely nevével ellentétben ló volt, és kifelé legelt a nádból. Ha kilegel, meglátja a csősz…

– Na, Ruca, eredj beljebb!

A csont-bőr, alattomos cigány ló hátranézett, és kényelmesen felrúgott.

Még ma is fáj a térdem, ha eső jön…



Éjszaka kattog a kocsi, az út mentén akácok bóbiskolnak, és hűlt porszag úszik körülöttünk.

– Milyen világos az ég alja… Az apám megrántja a gyeplőt.

– Tűz van! – Rekedt a hangja. – Alighanem nálunk. Az ég alja félelmetesen világosodik. A vörösség szétterül, mint a legyező, és a felhők ijedten égni kezdenek.

Kattog a kocsi, megyünk a tűz felé. Szívemben borzongás, s összezsugorodott parányiságomban nagy félelem. Nem tudom levenni szemem a nagy világosságról.

De megindul egy különös érzék bennem, s irányba veszem falunkat s a környékét.

– Nem nálunk van – mondom –, vagy a Hármastetejű akolban, vagy Gyalán…

Az apám hallgat. Arca, bajusza, mint a bronz. Ostort vesz elő, és megpöccinti a rudast.

– Na!

A kocsi meglódul, s az akácok rohanni kezdenek mögénk.

Hajnalodik már, mire az akolhoz érünk, a kazal alja még füstölög. Apám rám néz.

– Igazad volt!

Otthon:

– Aggódtam, de a gyerek azt mondta: vagy Gyalán, vagy a Hármastetejű akolban…

Keze a vállamon volt. Ma is érzem, s azóta nekem nincs sötétség s nincs köd, amiben eltévednék.



Dér, a kaliba előtt lobog a tűz. A lábam behúzom, hogy meg ne égjen, fejemen kucsma, hogy meg ne fagyjon. A füst néha beül a kalibába, ilyenkor könnyezek. Mellettem fekszik Juon, olyan csendesen, hogy lélegzését se hallom, de érzem, mert enyhe bagó- és fokhagymaillat lengedezik felőle. Arca most is bosszús, mint tegnap, amikor elengedtem a medvét.

A medve málnázott, amikor megláttuk, és messziről igen vadat mutatott.

– Vérmedve – mondta Juon.

Aztán kijött a sűrűből Dörmögő Dömötör, régi-régi barátom. Pofája maszatos volt a málnától, és orrát a keze fejével törülte meg.

Hát most lőjem meg Dörmögő Dömötört, a barátomat?

Ezzel a medvevadászatot be is fejeztem véglegesen.

Hideg van, lobog a tűz; hány óra lehet? Lobog a tűz, nézem, a kormos kezem fejével megtörlöm az orrom, mint barátom tegnap, és nagyon elégedett vagyok. Hogy hány óra van – ezek után nem fontos.

– Lobog a tűz…



… aztán felvág. És korom és perje. Vastag olajfüst és ágyúdörgés és sziréna és pokol. Magam, mintha nem is lennék; szemem a családon. Ajtó nincs, ablak nincs, ennivaló alig.

És lángol a város, és pattog és nyög.

Talán sír is?



– Nem! – Szinte kiáltok. – Nem! Ezt többet nem! Lerázom magamról a lehetőségét is ennek a képnek. Belemarkolok a nedves fűbe, a harmatot elkenem arcomon, hogy ocsúdjak, és el tudjak indulni újra arra, a pásztortűz felé – közel lobog már –, ahol emberek vannak, pásztorok, talán halászok, s a szívükben s a tűzben, a világ minden tüzében – békesség.

KECSKEFEJŐ

Vacsoracsillag az égen, tűz lobban az erdőszélen, körülötte pásztorok. A jószág is lepihent már, csend van, csak a tűz ropog.
Ám az estben madár lebben, s az árnyéknál csendesebben a cserény felett lebeg. S szól a pásztor, a legvénebb:– Na, most aztán figyeljétek a kecskét hogy feji meg…
– Babona ez – mondja másik, mellé hatalmasat ásít –, vadászik ez a madár!Lám, a dúcon szépen megül, s azért van a jószág körül, mert csak itt jár a bogár.
Hallod?… Most meg kerreg-perreg, közben elmond egy-két verset, szerelmes, elhiheted… Nekünk csúnya, de szép neki, hogy a párját hitegeti, és más nem is érti meg.
Tojását a földre rakja, fészek nélkül takargatja, mert ruhája oly remek, szürkén barnás, mint az avar, láthatatlan, mindent takar, s ha rálépsz se látod meg.
És ahogy a tüzek múlnak,mind az őszbe, hogy lehullnakéjjel szálló bogarak,ez a szép madár is elszáll,s valahol az Adriánáléri már a virradat. A HEGYEKBEN

A barátom orvos volt, nőorvos. Cinikus és goromba, ámbár lehet, hogy csak az asszonypaciensektől lenyelt mérget öntötte rám azon az emlékezetes reggelen, amikor nem jelentem meg a találkán.

– Mi van veled? – robbant rám. – És mért vagy ágyban?… Mit gondolsz, meddig várok? Miféle divat ez?

– Engedj, kérlek, szóhoz jutni – mondtam fájdalmasan.

– Tessék!

– Hát tudd meg, hogy nekem vesemedence-gyulladásom van! Hazamegyek. Családom van…

– Mutasd magad.

Alaposan megnézett és kikérdezett.

– Jó! – mondta. – Szép családod van, és remek hexensusszod. Azaz zsábád. És most gyerünk. Vesemedence! Tizenkét fokos vízben fürdeni… Marhaság! Mire felérünk a havasra, kutya bajod.

Ügy másztam le az ágyról, mint egy angolkóros teknősbéka, és a derekamban mintha tüzes esernyődrótok lettek volna kifeszítve. Keresztben és hosszában is.

– Na látod… – indult el a doktor, és én mentem utána, ámbár a kínoktól nem láttam semmit, csak barátom széles vállát és a válla felett a havas ködbe borult csúcsát. És az a köd, az a magasság, az a titokzatos messzeség vonzott, szinte szívott felfelé.

Rekkenő nyári meleg fuldoklóit a szakadékok vályújában, a sziklák mintha akkor repedtek volna meg a hőségtől, én alig vonszoltam magam; azt hiszem, csak a bakancsaim vittek úgy megszokásból. Fürödtem a verejtékben, átkoztam hegyet, doktort, hexensusszt, azaz zsábát, és mentem, mentem, nagyokat bólintva előttem ballagó árnyékomnak.

– Kellett neked fürödni, te ökör? – Az árnyék azonban nem szólt semmit. Az árnyék ment, ment.

A doktor előttem pücskörészett túl a beszélgetési távolságon, és meg nem állt, és nem mondhattam neki: „Állj meg már, te hóhér! Segíts rajtam!…”

Ámbár a menés már kicsit mintha könnyebb lett volna. Egy-egy szem málnáért már kinyújtottam a kezem, sőt – amikor a doktor nem látta – egy szamócáért le is hajoltam. Derekam pudvája mintha engedett volna.

De minek részletezzem? Hatórás kapaszkodás után, ha akarok, úgy megyek, mint a katona a díszszemlén, de nem akartam, mert akkor a doktornak igaza lett volna. Komor arccal nyeltem a magasság illatos levegőjét, pedig a vérem vidáman bizsergett, és szemem itta a messzeség alkonyi ragyogását.

– Na, hogy vagy? – mosolygott barátom.

– Kutyául – legyintettem –, ilyen a te diagnózisod…

És fájdalmasan vonszoltam és szégyelltem magam, mert komédiázás helyett hálásnak kellett volna lennem. De nem! Sóhajtoztam, meg-megálltam, és amikor barátom nem látott, meg is fenyegettem kajánul vigyorogva.

„Megállj, doktor! Marhaság, azt mondtad… így beszéltél velem? Velem? Még azt a kis vesemedence-gyulladást se szavaztad meg?…” És fickándozott bennem a gonosz, a sárga szemű kaján, és segített rosszul lennem, ahelyett, hogy kitártam volna a karom, és gondolataim közé öleltem volna az eget, a földet, az egész fenyőszagú, áldott világot.

Akkor már esteledett, hűvösödött, s az erdei kunyhó előtt egy barna legényke rakta a tüzet.

– Meg is ágyaltam már – mutatott a fenyőgally ágyakra –, s kihajtottam a kalyibából a kecskét.

– Micsodát?

– A kecskét, instállom, meg a malacokat.

Barátomra néztem epésen és szemrehányóan.

– A kecske nem lenne baj – vakarta füle tövét a doktor –, mert a kecskében csak néha van tetű, és az benne is marad, de a malacokban rengeteg a bolha, és az nem marad bennük.

Igaza volt. Rengeteg volt. Pedig a ruganyos fenyőágyon azonnal leragadt a szemünk, de álmunkat percenként szétvakartuk. Csak a legényke aludt egészséges szuszogásba takaródzva, s a doktor ébresztőórája mérte mellettem az időt és a viharos bolhacsípéseket. Végül mégiscsak elnyomott az álom. Aztán irtózatos üvöltésre ébredek.

– Medve! Doktor úr, medveee!…

A doktor kapkodni kezdett a sötétben, leütötte a vekkert, és a villanylámpa helyett megfogta az orromat.

– Ne ordíts! Mii… hol? – És motoz a sötétben.

Csend. Hűvös füstszag, a nyakam ég a csípésektől, és barátom végre felkattintja lámpáját.

– Álmodtam – vallotta be a legényke –, de rusnya nagy medve volt, az szent igaz…

A bolhák azután aludni mentek, mi pedig felkeltünk, mert halk zsongással hajnalt mondtak a fenyők.

Álmatlanul és kedvetlenül kanyarítottam nyakamba a puskát, s mire kiértünk a szálasból, keleten mint a sejtés, szakadt már el az ég a földtől. Előttünk nagy tisztás málnabokrokkal – hátunk mögött az erdőben meg-megszólal egy madár, s a völgyekben mozdulatlanul hallgat a köd. Leültem a leshelyre, a legényke lefeküdt, s azonnal elaludt.



Egyedül maradtam. A köd lassan emelkedett, s derengeni kezdett. Egy kis cinke elém szállt, arcomtól talán egy araszra, kis fekete szeme csillogott a kíváncsiságtól, és azt mondta: „Cin-cserr…” ami cinke nyelven azt jelenti: hogy „Hát te ki vagy?”

– Én az ember vagyok, madárkám. Nem ismersz? Ámbár jobb talán, ha nem ismersz… Én vagyok a teremtés koronája.

A kis cinke egészen jókedvű lett, mint akit megcsiklandoznak, mert nevetett és elrepült.

A köd emelkedett, és fényleni kezdett, mint a selyem. A völgyek már kinyíltak, és lent, mint egy ottfelejtett ostor ezüstsudara, kanyargott a folyó. Aztán megzendült a szél, és megmozdult a köd. A borókabokrok megemelték szoknyájukat, mintha a harmattól féltették volna, a málnabokrok bókolni kezdtek kelet felé, ahol meleg fényben úszott már a hegyek csipkéje.

A málna mozgott, szinte földig hajolt, és ekkor, mintha évezredek minden ősének látomása lobbant volna fel bennem – megláttam a medvét. Felágaskodott, magához ölelte a málnát – mint az arató a kévét –, és lehajtotta. Még a szívem is halkabban járt, csak az arcom zsibbadt el az izgalomtól, és a szám íze édes lett a gyönyörűségtől, mert a lehajtott málnát két kisbocs eszegette hangos csámcsogással.

Ránéztem a legénykére, s az – mintha szóltam volna hozzá – éberen kinyitotta a szemét. Mosolygott. Ölemben a puska, de ez csak később jutott eszembe. Ebben a pillanatban mintha emberek lettünk volna…

De fordult a szél, s az anya halkan elmordult. Az egyik bocs már eltűnt, a másikat „kézen” kapta a mama, mint dajka a gyereket, és berántotta a sűrűbe.

– Szagot kaptak – mondta a legényke –, tőlünk fúj a szél…

Csak ültünk. Később a pásztorok tanyáján keményen kiáltott valaki.

– Na, menjünk.

A kalyiba előtt már égett a tűz, s a barátom a szalonna mellől rám nevetett.

– Mi van a vesemedencéddel?

Én is nevettem, és a legényke is nevetett.

Magasan voltunk, a feledés meleg fényében, a fájdalmat, a komiszságot s a kajánság sötétségét felszívta az éjszaka.

Reggel lett.

Most már Emberek voltunk.

Tél

ORSZÁGÚTON

Télváró, ködös, őszi estén egy autó suhant el mellettem az úton, s én a döcögő, öreg bricskáról benéztem az ablakon.
Fehér fénysávját még sokáig láttam szántani a messze úton, és utána szállt gondolatom, hogy miért – nem tudom…
Egy asszony ült bent. Ölében virág, szeme a sötétet kémlelte, s én akkor arra gondoltam: Istenem! Vajon boldog-e? TÉL

Ősz van, s nemsokára tél.

A víz kék lett és hideg, mint a palatábla, amelyre nem ír már senki semmit, és a patak nem locsog már a hídlábak árnyékában, csak sziszeg, és dermesztően kúszik, mint a kígyó.

És tiszta már a patak, mint a hideg ész, amelyben minden benne van, az önzés hideg ablaka mögött, ám ez a minden nem ad senkinek semmit.

Csak van.

A füzek föléjük hajlanak, mert már megszokták, de mondanivalójuk nekik sincs. Minden levelüket elküldték ismeretlen tájakra, és választ már nem vártak, mert jön a tél.

A malomgát partján pár szál virág didereg, bugájuk zászlaja elnyúlik, mint a hideg füst. A víz mintha nem is mozdulna, mégis reszket a nád, és reggeltől estig reménytelenül integet.

S a gát vizében egy kiskacsa úszkál.

Bukik, úszik, megrázza magát, úszik, és nem fog semmit.

A malomablakból nézi a molnár.

Bukik, úszik a kiskacsa.

Hideg lehet az a víz – gondolja a molnár, és megrázkódik.

A malomszoba is hideg, és ebben a hidegben nem lehet mosakodni és öltözködni. Tüzet kellene rakni, ámbár kevés a fa.

De azután mégis tüzet rak, és a terjengő melegben vidáman lengeni kezd a gerendán egy pókháló.

– Na – nézi a molnár a pókhálót –, te sem fickándozol sokáig. Asszony jön a házhoz.

A kályha pattog, s a tűz házsártosan pöröl egy kis nedvességgel, ami a tuskóban maradt. De a szoba melegszik. Az ablakon felszívódik a pára, serceg a borotva.

Nem húzok szürkét – gondolja a molnár –, minek? A fekete is megteszi. Ne gondolja az asszony, hogy fut utána. Hogyne! Amennyit ő hoz, annyi itt is van. Nem holmi bolond legényházasság lesz ez. Jó, ha ezt észreveszi. Mariska. Mariska? Hát ezelőtt harminc évvel… ámbár igen rendes, tiszta asszony. És a tésztája csuda könnyű, és a kenyere is híres.

Megy a délelőtt, mozdulatlan az ég, a tűz pattog.

A kiskacsa úszik, bukik egyre.

A bolond – nézi a molnár felöltözve sötét ruhájában –, a bolond, hiszen nem fog semmit. És milyen vidám!

A csizma kicsit szorít, ezért fel s alá járkál a szobában. A csizma keményen nyikorog, mint valamikor régen, amikor ez divat volt.

Bolondság volt! – legyint a molnár. – Rámás csizma meg virág meg pitykés mellény. A tarisznya meg üres. De most már nem üres! Ámbár az idő elmúlt… de most nem üres!

Kint hidegen folyik a víz, a malom áll.

Micsoda bolondos kapkodás volt akkor, felesleges suttogások, nevetgélések meg minden… Most más. Az asszony jön házhoz, okosan és vagyonosán.

A tűzre már nem tesz, mert már látni őket. Elöl Mariska és utána a sógor. A sógor is nagyon akarja ezt a házasságot.

Persze – mosolyog a molnár –, itt nincs gyermek, és a sógor okos ember. Ámbár még nem sógor… és hat gyermeke van.

Most jönnek el a ház mellett, a sógor mutatja az asszonynak, milyen szép nagy ház. A mozdulatain látszik a széles dicséret. Aztán az istállóra mutat…

„Azt elhiszem! – hunyorog a molnár. – Két pár ló meg hat tehén… a sógor azt hiszi, a házban vagyok, ahonnét nem látom őket. És trakta van az asztalon. Csalódik a sógor!”

Ez igaz. A ház ajtaja nyitva, és a háztűznézők a malom felé indulnak. Csendesen. A sógor már nem mutogat, arca tűnődő és kicsit ellenséges. Azon gondolkodik: látta-e a molnár őket és a mozdulatokat, melyekkel a házat szinte megölelte.

A mosdóvíz még ott van a széken, kivinni már nem lehet, azért a molnár az ágy alá dugja. A víz kiloccsan, de befelé.

Még szerencse – gondolja bosszúsan, és kinyitja az ajtót a vendégeknek. Arcán még ott oldódik a bosszúság.

Látta – gondolja a sógor –, látta, a fene egye meg! De azért azt mondja:

– Aki legény, az legény! Csikorog a csizma, pattog a tűz…

Az asszony leül, de előbb jól megnézi a széket.

– Azt hittük, a házban vár bennünket.

– Miért?

– Hát… csak úgy gondoltam. Mégis.

– Többnyire itt vagyok.

– Persze.

– Majd aztán felmegyünk. Itt megbeszéljük a dolgot, aztán felmegyünk.

De nem mennek fel. A szoba lassan kihűl, a víz kifolyik az ágy alól, a pókháló megnyugszik, mintha finom kis szárnya megérezné, hogy nem lesz neki semmi baja.

A molnár szerződést akar, az asszony meg azt mondja: becsület is van a világon. Eddig se volt szó szerződésről.

– Eddig nem – mondja a molnár, és dühösen nézi csizmáját, mely minden mozdulatra nyikorog.

– Eddig nem, de nem vagyunk gyerekek.

– Nem – legyint az asszony –, és éppen csak ez a baj. Hát majd meggondoljuk.

Aztán elmennek. Nehezen mennek el, és a molnár, amikor már felkelnek, nehezen ereszti el őket. De már felálltak, és most már el kell menni. Az asszony suhogó szoknyájával kimegy a tisztaság a szobából, és az út mellett ott a szép ház…

Elmentek.

A molnár nézi az utat, nézi a mozdulatlan vizet.

A tűz elaludt, s a hamuban halott a lehunyt szemű szomorúság.

Ősz van, s nemsokára tél.

TÉL

Cinkék járnak szívem ablakára,a madárkákat régen etetem.De most már néha gondolkodni kezdek;meddig tart vajon az élelem?…
Meddig tart kint a tél, bent a meleg, szívem mikor fog elsötétülni, s vágyaim utolsó, szép madara mikor fog búsan elröpülni?… MÓKUS

A kis mókus a nagy fák közül kiszaladt a rétre, farkát felkunkorította, és csodálkozott, mert itt a világ tágas volt és napfényes. A lekaszált fű rendekben feküdt, és minden mozdulatára szöcskék pattogtak széjjel, mint a kőre hulló vízcseppek.

Egy kis bokor ágán gébics hintázott, s a mókus azon gondolkozott, hogy meg kellene talán szólítani, amikor megsuhant a levegő, s csak annyi ideje volt, hogy beugrott a bokorba, helyére pedig zuhanva vágott le egy ölyv.

– Híjj! – vijjogta.

A mókus összehúzta magát és várt. Az ölyv ekkor már az erdő fölött vijjogott, arra tehát bizonytalan lett az út, ezért egyik bokor alól a másik alá szaladt, amíg egy nyárfához érkezett. A nyárfa magas volt, biztonságos, s levelei susogva biztatták a mókust, egyik fától a másikig, hogy ezen az úton végül is a faluba érkezik, ahol a kertekben sok a dió…

A mókus nem tudta, hogy mi a falu, de azt tudta, hogy mi a dió, s ez döntött. Az út menti nyárfák valóban a faluhoz vezettek, de délután lett már, mire a falu végére érkezett, ahol bokrok voltak és különféle fák.

A kis mókus átugrott a nyárfáról egy vadkörtefára, onnét egy vadcseresznyére, és ismét kérdőjelet csinált a farkából, mint mindig, ha tanácstalan volt.

– Miféle kert ez?

Mert ismerte az erdész kertjét, ismerte a csemetekerteket, de ez egyikhez sem hasonlított. Szanaszét fehér kövek… virágos és süppedő halmok… odébb egy ember nyakig állt a gödörben. A gödör szélén pintesüveg… mellette egy álmos öreg kutya.

A mókus közelebb ugrott, s a kutya morogni kezdett.

– Mi az? – kérdezte az ember, és nagyot húzott az üvegből, amelytől tanácsot szokott kérni. Ekkor meglátta a mókust. – Nini! – mondta. – De rendes kis mókus! Mit morogsz, vén szamár – intette a kutyát –, csak nem félsz tőle?

A kutya megcsóválta farkát, ásított, és elfordította a fejét, jelezve, hogy a mókus mehet, ha akar. Az ember hangjában békesség volt, s a sírok között úgy feküdt a nyári délután, mint alvó nyáj között a pásztor.

Itt nem lehet baj – érezte a mókus, s úgy tornászott a fák közt, mint aki otthon van. Aztán egy kis házat talált csúcsos toronnyal, a toronyban apró kis haranggal. A torony tövében, az árnyékba pedig egy kis bagoly üldögélt. A bagoly nagyon kicsi volt, és nagyon szigorúan nézte a mókust. Mivel azonban a mókus kicsi volt, nézése később megenyhült.

– De azért látlak! – mondta a szeme.

– És én se bántalak – nézett vissza a mókus, azután körülszaglászott a mohos fazsindelyeken, és bekukucskált egy lyukon, ahol a zsindely hiányzott. Bent homály volt és csend.

– Jó hely? – pislogott a mókus, de a baglyocska elfordította a fejét, mert úgy érezte, a mókus alighanem új lakó. Ezért odatotyogott a lyukhoz, bebújt, és. elfoglalta helyét, aztán figyelte a mókust, aki később óvatosan beereszkedett.

– Nem bánom – mondta a bagoly szeme –, nem bánom, de én nappal aludni akarok.

– Én pedig nappal nem vagyok itthon – szaglászott a mókus –, elég nagy ez a kert… bár diófát nem láttam.

– Ez nem kert – pislogott a bagoly –, ez temető.

A mókus megvakarta a füle tövét, mert nem tudta, mi az, de nem akart műveletlennek látszani.

– Mindegy. Diófát nem láttam, s most keresek.



Aztán megszokták egymást, s azt is, hogy a kis harang néha megrándult, és siránkozni kezdett. Ilyenkor távoli ének szállt a levegőben.

– Mi ez? – pislogott a kis mókus, amikor először hallotta.

– Temetnek…

A mókus kis fejében zűrzavar lett.

– Milyen sokat tudsz te – mocorgott –, nem akarsz mogyorót? Mert diót még mindig nem találtam.

A bagoly elfordult.

Így járt el az idő. Amikor a kis bagoly becsukta szemét a bal oldali kuckóban, a mókus akkor ébredt a jobb oldalban. És amikor a mókus alkonyattal eldugta az utolsó szem mogyorót a deszkarepedésben, és összegömbölyödött fészkében, a baglyocska akkor röppent ki a nyíláson puhán és hangtalanul, mint a szélhordta falevél.

És erősödtek, nőttek mind a ketten.

A mókus szőre nemsokára bolyhos lett, a bagoly tolla alatt vastagodott a pehely, mert hideg szél nyargalt már a kopasz fák közt, felkavarta a holt leveleket, és ha felsütött a nap, az emlékek mulandó aranya tétovázott a temetőben.

A kelő nap csak egy-egy meleg lobbanása volt az időnek, és pár nap múlva már a feledés sójával hintette be a lágy halmokat a dér.

Hideg lett. A mókuska most már csak rövid időre ment ki a toronyból, mert kint is voltak titkos raktárai, és a bagoly összehúzta magát, amilyen kicsire csak lehetett. A fagyos úton nehéz dörömböléssel jártak a szekerek, de a gyermekek vidámak voltak a faluban, a kirakatokban kis fenyők álltak, de a felnőttek azt mondták, hó nélkül nem ér semmit a karácsony, mert a nagy hideg megárthat a vetéseknek.

És egy este – olyan est volt ez, mint máskor, mégis egészen más – telt hasú felhők jöttek észak felől, és szállongani kezdett a hó. A tétovázó kis pelyhek aztán megsűrűsödtek, és a falu vidám ablakszemei előtt látni lehetett, hogy vastag már a csend párnája, és szakad a hó még egyre, pedig a feltámadt szél zengve játszik a fagyos ágak hárfáján; benéz az ablakokon, és viszi a híreket a temető felé.

A kis harang néha mintha megmozdult volna, lent a kápolnában öreg koszorúk susogtak; a szél később megszaggatta a felhőket, amikor egy csillag benézett a pókhálós ablakon, egyszerre világos lett odalent.

A mókuska kíváncsian odament a repedéshez, ahonnét le lehetett látni a kápolnába, ahol a régi harmónium mellett egy öregember ült. A kis mókus szeme tágra nyílt, mert a szél belefújt az öreg harmónium sípjaiba, és odalent megszólalt a békesség vágyának halhatatlan orgonája.

Két kis lábát mellére szorította.

– Ki az az öreg muzsikus?

– Ritkán látom. Mindig öreg, és mindig havat hord a fején. Az emberek úgy hívják, hogy December.

Ekkor egyszerre ellobbant a világosság, egyetlen sóhajtással elpihent a szél, mintha soha nem lett volna sem fény, sem hang a világban.

– Nem értem – kapargált a mókus, és fázni kezdett.

– Én sem – pislogott a bagoly, és tanácstalanul néztek a sötétségbe.

De a sötétség nem válaszolt.

EGYEDÜL

A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis láng perlekedett a nedves fával, s az ablakon túl súlyos hó alatt figyelt az erdő.

Délben indul a vonat – gondoltam –, hajnalra otthon leszek, és holnapután karácsony.

Néztem az erdőt. Ha nem lenne karácsony, nem mennék haza – gondoltam, de az erdő nem mondott semmit. Kicsit elszomorodtam, hogy nem kívánkozom haza, és kicsit szégyelltem is magam.

Nem volt köd, mégis alkonyi borulás szállt a szobára, s a kis láng most már siránkozva könyörgött, hogy tegyek vele valamit, mert ha nem segítek neki, azonnal vége. Megigazítottam hát a tüzet, aztán kinyitottam az ajtót, és kiálltam a teraszra, csak hogy teljék az idő.

A vadászház a hegyoldal öblében volt, de most nem lehetett messze látni, és nem lehetett a szánkó csengőit sem hallani, pedig útban van már a völgyben errefelé.

Nagy a hó – gondoltam, csak hogy gondoljak valamit, de aztán figyelni kezdtem, mert a ház mellett az öreg jegenyefenyő suhogni kezdett.

Nem értem – gondoltam, és mivel a vén fa elvárhat annyi tisztességet, hogy lásson, ha kérdek valamit, kibújtam a tető alól, és felnéztem rá.

A toronymagas korona most már zengve orgonált, míg a ház körül nem mozdult semmi, ám a hegyek taraja felett fehéren füstölgött a száguldó hó.

– Köszönöm a figyelmeztetést! – intettem öreg barátomnak, de amint betettem a szobaajtót, újra homály lett körülöttem, s a homály azt kérdezte tőlem: mióta? És talán lent a síkon is?…

A reggel elmúlt; a szél néha lecsapott már a védett zugba is, és a kémény huhogni kezdett.

A szánnak már itt kellene lenni, és megnéztem az órám, mint a váróteremben. Ebben a szélben nem ér ide a csengők kis csilingelése.

Ekkor valaki csizmáját verte le odakint.

– Nagyon vártam már, János…

A vadőr – régi barátunk többszörös komaság révén – zavartan szorongatta kezem, és másik kezében egy pár csirkét tartott.

– És a csirkék?

– Gondoltam, megsütjük karácsonyra… én is idekint maradok…

– Mii? – És valami hidegség kezdett bennem kavarogni.

– … mert… szóval, a hajnali vonat már nem jött be. Szurdokon házmagas a fúvás, azt mondták a vasutasok.

A kályhában a lángocska vidáman ugrándozott.

– Táviratozni lehet?

– Azt lehet – és a jószágokat betette a kosárba.

Jánoséknál minden állat szelíd volt, pedig öt gyerek zsibongott a ház körül, így szelíd volt a két kis kakas is. János azonnal le akarta vágni őket, hogy legalább azzal ne vesződjek, de én sürgettem, mert nagyon megvadult az idő.

– Majd elvágom én a nyakukat – mondtam keményen –, csak siessen, mert itt szorítja az idő.

Így azután egyedül maradtam.

„Ha nem lenne karácsony, úgyis itt maradtál volna – szidtam magam –, most hát itt maradsz. Süsd meg, amit kigondoltál…”

Erről, hogy „süsd meg”, eszembe jutottak a csirkék. Ott feküdtek a földön, lábuk össze volt kötözve, s kicsit riadtan pislogtak. Egyszerre megtaláltam magam. Kibontottam a madzagot, és megsimogattam őket, mert lábuk elgémberedett, s még csak ülni tudtak.

– Nyugalom, gyerekek, a nyakelvágást csak úgy mondtam… nem vagytok éhesek?



Aztán kiálltam a ház elé, mint akinek vendégei vannak, akik kíváncsiak az időre. Az öreg fenyő nyögve zengett már, mint a régi orgonák, az erdő felett sziszegve szállt a hó, a völgy mintha elfulladt volna a halálos fehérségben; szakadt a hó, és összekeveredett azzal, amit a szél vakseprűje kavart fel a vízmosásokból s a hegyi legelők megfagyott kopárságáról.

Aztán este lett egyszerre.

Vendégeimet elláttam, s a két kis csirke szépen felült a tűzifára a sarokban, ahogy illik. A parázs már csak hunyorgott a kályhában, és a hamu alól kifolyt a szobába a csend.

Lámpát kellene gyújtani – gondoltam, de aztán egy kis gyertyát vettem le a gerendáról, és az asztalra állítottam, mert úgy éreztem: nem fény kell most nekem, csak egy kis világosság. A gyertya fellobbant, néztem, és felkaptam a fejem, mert a lángocska nem bent lobogott már, hanem kint, az ablak sötét tükre mögött álló kis fenyőfán. Ez a kis fenyő fia volt talán az öreg óriásnak, és én kint az éjszakában ott ültem mellette.

Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen során s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a kis lángot. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakában, és átölelve a karjában tartana. Az anyám…

– Elfújhatod, kisfiam. Majd holnap újra meggyújtjuk…

Hogy elfújtam-e – nem emlékszem, de most itt, a békesség nagy éjszakájában látom, hogy a láng lobog, lobog, és amíg anyámra gondolok, melengeti a szívemet.

ÉDESAPÁM

A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó és puhaságában erőltetett, de annak idején a mi falunkban senki nem szólította az apját másként, és én sem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy más megszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is, de a fater, az apu, az öreg vagy a tata aligha olyan időálló és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonyt az apa és a gyermeke között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nem tett kivételt az édes és mostoha között.

Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikor az „édes” jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meg legjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegette viharos zabolátlanságom vadhajtásait, mégpedig nem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca kertünkben termett, de ez semmiképpen nem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszor elhatároztam, hogy még tavaszon levagdosom a mogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, de azután arra gondoltam, hogy mi jöhet helyette? Kökény vagy somvessző! Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell, ezt magam is beláttam. Körülbelül éreztem is, hogy a hét melyik napjára telik meg a pohár, és nem is nagyon ellenkeztem, amikor az apám azt mondta:

– Hát ha neked a szép szó nem használ…

Mert ha – teszem azt – hétfőn bedobtam Benéék ablakát, kedden az öreg papét (erősen dobálódzó ifjú voltam), ezt még apám lenyelte és kifizette, de amikor csütörtökön verebekre célozva a falu egyetlen „tükörablakát” is eltaláltam – ami Puskáék kirakata volt –, akkor kicsordult a pohár, s apám csak intett – mint amikor a rendező a prímabalerinát a színpadra inti –, és következett az én magánszámom. Utána csendesen sírdogáltam – úgy húsz percig –, aztán elfeledtem az egészet, s még aznap fejbe trafáltam kebelbarátomat, Berta Jancsit, akit nagyanyám csak húsz krajcárral tudott megbékíteni, mert „ha apád megtudja, agyonver”… Jancsinak akkora daganat nőtt a fején, hogy kalapját csak féloldalt tudta viselni, de ő volt az oka, mert mondtam neki, menjen onnan, amikor egy galambra céloztam.

– Csak dobj nyugodtan – mondta Jancsi, és utána felüvöltött, mert lövegem úgynevezett „röpike” volt, lapos kő, amely kiszámíthatatlanul kanyarog a levegőben.

De legtöbb bajom a cigarettával volt. Valami ellenállhatatlan kényszer húzott a dohányfüsthöz, s a kezdeti „tandíj” után vidáman szívtam én a kukoricabajusztól a Portorigóig mindent. Dohányzásomat azonban megnehezítette az a körülmény, hogy édesapám nem dohányzott, és időnként magához szólított:

– Lehelj rám…

– Hát ha neked a szép szó nem használ stb…

Abban az időben nem volt szokás a szülők tegezése sem. Hogy ez jó vagy rossz a nevelés szempontjából, alig dönthető el, de nem volt szokás, és különösen nem volt nálunk szokás. És én mégis letegeztem egyszer apámat. Enyhítő körülményeim azonban olyan súlyosak voltak, hogy a mogyoróvessző-termés szóba se jöhetett.

Apám nem dohányzott – sajnos –, de nem is ivott. Vett azonban minden évben egy hordó bort a vendégek tiszteletére, s ennek lepalackozása bizonyos ünnepélyességgel történt. Előző nap üvegmosás, dugómosás, szárítás, és másnap levonultunk a sötét, bolthajtásos pincébe, ahol gyertyaszó mellett elkezdődött a lefejtés.

– Meg tudnád szívni, fiam? – kérdezte apám, mert nem szerette a bort, s ami a gumicsövön a szájába szaladt, mégiscsak le kellett nyelnie.

– Persze!

És megszívtam. És lenyeltem. A kifolyás azonban többször elakadt.

– Na, szívd meg, gyerek…

Szívtam és nyeltem. Eleinte nem esett jól, de később egészen más íze lett a bornak. Jó íze! A gyertya lángja aranyos szelídséggel simogatta a nyirkos, öreg téglákat, a bor szinte muzsikálva csorgott, a tele üvegek katonásan álltak, és egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha valamelyik elkiáltja magát, hogy:

– Indulj! – és zöldarany egyenruhájukban felmasíroznak a kopott lépcsőkön.

És néztem apám lehajtott, őszes fejét, amint dugaszolta az üvegeket, és megbocsátottam minden mogyorós kilengését. Nagyon szerettem ebben a pillanatban apámat, annyira szerettem, hogy egy különösen jól csinált dugaszolás után azt mondtam:

– Csoda ügyes vagy, öregem!…

Apám megdermedt, rám nézett hosszan, aztán szelíden azt mondta:

– Na, gyere fel… öregem.

Megver – gondoltam, de nem törődtem vele. Fogta a kezem, és mentünk felfelé.

– Feküdj le – mutatott a díványra –, majd betakarlak.



Ez volt az egyetlen eset, hogy apámat tegeztem, és másként szólítottam, pedig hosszú idő jött még azután, magam is apa lettem, amikor egyszer csak jött egy mentőautó:

– Hát, búcsúzzunk el, édes fiam.

Az autó azután kifordult az udvarból, és most is fut valahol a végtelenben, de tűnő lámpáját látom, amíg élek, mert viszi az édesapámat.

MIKLÓS-REGGEL

Miklós-reggel lágyan, csendben, fehér pihék raja árad, Miklós-reggel szép fehérbe felöltözteti a fákat.
Miklós-reggel, hogy kinéztem a havas szép virradatba, cipőcskétek is ott állott minden jóval megrakodva.
Miklós-reggel égi pelyhek boldog álomrajt szitálnak, s hívő-tisztán, messzezsongón lelketek földjére szállnak. MACKÓ

Mackó most karácsonykor múlott huszonnégy éves. Emberi kort számítva ez nem nagy idő, de mackói viszonylatban most van férfikora delén. Eredetét – amint mondani szokás – homály fedi, de ez Mackót nem bántja. Minket se. Mackót ezelőtt huszonnégy évvel a karácsonyfa alatt találtuk, s ezzel a háznak és a családnak teljes jogú tagja lett. Arra már senki sem emlékszik, hogy melyik gyerek kapta, mert hol az egyikkel, hol a másikkal aludt, sőt velem is, ha senki nem volt otthon, és szigorúan meg lett hagyva, hogy:

– Mackóra tessék vigyázni…

– Persze hogy vigyázok.

S amikor megérkeztek, megkérdezték:

– Mackó jó volt?

– Csak ti lettetek volna olyanok…

Egyszóval arról szó sem lehet, hogy Mackó csak közönséges, bazári, cipőgombszemű, sárga szőrű mackó lenne. Mackó egyéniség, aki alkalomadtán véleményt mond; ha kell, szigorú, tapintatos, részvevő, lovag, és végeredményben – a barátom.

„Az igazi barátságnak baleset a próbaköve” – olvastuk valamikor és valahol, és ha ez igaz, akkor ő a leghívebb barát, mert amikor az ostrom után felmentünk lakásunkba, egyedül Mackó őrködött a tépett karácsonyfa alatt. Elmentek a babák és bohócok, el a vonatok és repülőgépek, puskák és kardok, sőt ajtók és ablakok, de Mackó nem, mert Mackó nem olyan… Azóta a barátom. Azóta meghallgatom a tanácsát, és elmondom neki bánatom, ő ilyenkor bölcsen hallgat, és ha valaki azt hiszi, hogy bölcsen hallgatni könnyű dolog, látszik, hogy nem ért hozzá.

Mackó ettől kezdve nem volt már többé játékszer – nem is engedtem volna –, igaz, a gyerekek is felnőttek, ámbár fiam még sokáig vele aludt, amíg valaki rá nem döbbentette, hogy ez már nem illik, sőt nevetséges… egy ilyen nagyfiútól. Az illető természetesen nem mackó volt, az illető egyszerűen szamár volt, mert elvett valamit a gyerektől, amit soha visszaadni már nem lehet.

Nem szóltam semmit. Azt már nem hitte a gyerek, hogy Mackó igenis valaki, és azt még nem tudta, hogy látszólag élettelen lények is élhetnek az emberi lélek sugárzásától – hát nem magyaráztam, de Mackót magamhoz vettem, illendően megkérdezve, hogy:

– Mit szólnál, Mackóka, ha ezután nálam lennél?

Mackó alig észrevehetően hunyorított, s ezzel a dolog el volt intézve. Azóta legtöbbet az ágyam melletti asztalkán tartózkodik, hacsak fontosabb esemény máshova nem szólítja.

Ilyen fontos esemény például, ha leesik a hó, és Mackó meg akarja nézni a külső világot. A külső világon nemcsak a nagy fehérség értendő, hanem a cinkék és rigók is, akik az ablakba tett etetőn helytelenkednek. Van egy cinegém, amelyik verekedős természetű, ezt Mackó több ízben megfeddte…

Az ablakban kislányom régi hósapkáján ül – kopott már fenekén a szőrme, és egyébként is téli holmikat vesz magára. Annak idején, valamelyik karácsonyra, kucsmát és hócipőt kapott, és Mackó megkívánja, hogy az évszaknak megfelelően öltöztessük.

Van azután, hogy Mackókát a barátság szólítja el megszokott helyéről. Amikor kórházban voltam, természetesen meglátogatott.

– Mackóval nem lehetett már bírni – mondta a kislányom –, hát behoztam.

Tél volt akkor is, és Mackó a téli felszerelésen kívül vöröskeresztes karszalagot viselt, s hátizsákjában kötszerek voltak. Bent is maradt velem, s együtt jöttünk haza.

Ha Mackót sérelem éri, azt is megtudom, és erélyesen síkra szállok mellette. Ilyen eset volt, amikor nadrágjába moly esett, és igen – ó, asszonyi logika! –, Mackót verték meg, kiporolván nadrágját, mert nem vigyázott rá.

– Hát ez jellemző! – mondtam, amikor egyedül maradtunk, és levélben azonnal elpanaszkodtunk a kislánynak, aki most nincs itthon. – Megverni, azt értik – méltatlankodtam, amikor nyár lett – de hol az ígért sort, mi?

Mackónak ugyanis a meleg napok megérkeztével rövidnadrágot ígértek, de a nadrág egyre késett.

– Hűvös a nyár – mentegetődzött feleségem.

– Ez nem magyarázat; megírom a kislánynak.

És meg is írtuk.

– Ámbár – pislogott Mackóka este, amikor magunk közt maradtunk –, ámbár talán nem is kellett volna megírni. Tényleg, kibírható a hőség…

Mackó nagyon tapintatos és igénytelen.

És azt sem tagadom, hogy Mackó nélkül nincs karácsony. Huszonnégy éve minden karácsonykor ott ül a karácsonyfa alatt kopott, sárga bundájában, szerényen, ám komoly fensőbbséggel szemlélve az új jövevényeket, akik hiába parádéznak mulandó ragyogásukban, nekik már nincs, aki szívet adjon, mert nem gyerekek már a gyerekek.

Felnőttek. El is hagynak bennünket, mert ez a dolgok rendje, és ez nem is baj. Persze baj lenne, ha Mackó időnként nem figyelmeztetne, hogy jó lesz már levelet írni, és nem vigasztalna vidám kis fekete orrával fintorogva, hogy ha elmentek, majd vissza is jönnek. Ebben aztán meg is nyugodtunk szépen, mert Mackó megbízható.

És ha mindezek után valaki azt mondaná, hogy kár egy ilyen kopott, kis bazári medve körül akkora hűhót csapni, mintha élne… hát én annak még csak nem is válaszolnék, mert az ilyen szegény, hamuevő felnőtt sohase értheti meg, hogy Mackóka nagyon is él!

Nevet, ha alkalom adódik, és sír, ha muszáj, és pontosan addig él, ameddig mi.

HÓNAPOK

A toronyban elhallgatott már az órák zengése, de a kongás szétrepült az éjszakában; megérintette az alvó falut, kihűlt kéményeket, meleg párnákat, élőket és holtakat; szétáradt az erdők felett, hol némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az Idő.

Az erdő alszik.

Alusznak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoporsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket.

Az öreg December már tegnap délután elballagott nyugat felé. Nehéz csizmái távolodó szomorúsággal koppantak, de nem károgtak utána még a varjak sem, mert tudták, hogy a keleti ég virradó lángolásában, az ígéret-csikók patája alatt, szikrázik majd az erdei út, s a szánkóról számba veszi az erdei világot az ifjú Január.

Figyelt az erdő.

Komoran álltak a vén fák, és baglyok leselkedtek ki az odvak sötét száján. A varjak – mint az éjszaka fekete olvasószemei – meg se moccantak, és szemük se rebbent Január fényes fogata után, melyet loholva követtek a fiatal gazda kutyái: a Hideg és a Szél.

Elcsilingelt a szán, de nem maradt utána csend. A fagyos levegőben, mintha óriási szú percegne valahol, ridegen csárog a nagy fűrész, csattog a fejsze, s mintha a szíve szakadna meg a vén fáknak: rekedten felkiáltanak, s eldőlnek a hóban holtan.

Holtan? Nem igaz!

Igaz, a fák ledőlnek, de a gyökerek szívják már az új sarjak táplálékát, és a csírák mélyén már új erdők suttognak.

Holtan? Hogy lenne ez igaz, hiszen fájukból tűz lesz, az otthonok melege, a gyermekek játéka, út lesz és távolság a kerekek robogásában, munka lesz és kenyér, szerszám és kisteknő, kitárt kapu és ringó bölcső… és papír lesz belőle és könyv és harangláb és koporsó, annak az ismeretlen világnak a titokzatos csónakja.

De az erdő alig törődik ezzel. Az erdő nem fél. A fák dőlnek és nőnek, mert ez a dolgok rendje.

Lám, jön már vissza a fényes fogat is, de csak lépésben. Halkan pengnek a csengők, az ígéret-csikókból a beteljesülés vén kancái lettek egy hónap alatt, s a fiatal Januárt lassan húzzák az Idő temetőjébe.

– Akinek az ideje lejárt, az menjen – bólintanak a vén varjak –, majd jön helyette más.

Jön is!

Ifjú ez is, de csak gyalogos. Február a neve, és kissé köhögős. Szidják is a rezes orrú fuvarosok, hogy ne fújja tele köddel a világot, mert nem látni a pipák füstjét, s akkor minek pipáljon az ember; Február ezt nem érti. Nem érti, hogy láthatatlan oldalastól nem lesz íze a babcsúszpájznak – nem érti. Köhög, ködlik, szipog, lógatja az orrát, de a hideget takarékosan kamatoztatja. Ámbár néha elhagyja magát, puhára nyálazva a havat, s a lovacskák úgy másznak a puha hóban, mint legyek az enyves papíron.

A kerekek dagadt küllői már siránkozni sem tudnak, az erdei tüzek füstje a földön kúszik, mint az átok, ami sűrűn hangzott el a favágók részéről Februárt illetőleg. Hogy azután az átok fogant-e meg, vagy a fuvarosok által sürgetett csendes nyavalya vitte el Februárt – nem lehet tudni.

Egy reggelen ott feküdt az árokparton, félig az olvadó hólébe fordulva, és a varjak még csak azt sem mondták: kár – már vitte is az olvadás dél felé.

Ekkor sütött ki a nap, mire a kis cinkék azt mondták:

– Kincs… kincs…

Később pedig valakitől azt kérdezték:

– Nincs cipőd… nincs cipőd?

A gyalogúton egy kislányka lépegetett, és mezítláb volt. Ruhája gyűrött és téli, mint a szegény kis parasztlányoké volt, de az arca mint a hóvirágé, és a szeme kék, mint a nefelejcsé a víz tükrében.

– Nincs – mondta, és a kötényéből kankalint ültetett a domboldalon, és ibolyát a bokrok alá.

– Kár – mondták a varjak –, határozottan kár ide virág, hiszen még tél van…

– Nincs tél – mondta a kislány szerényen –, hideg van, de tél nincs. – S amint meleg, kék szeme végignézett a tájon: szikrázni kezdett a nap, kivirágzott a som, nyújtózkodtak a fák, s a varjak távoli fészkükre gondoltak.

– Ki vagy te? – kérdezték óvatosan a tél madarai, mert nemcsak a tollúk, hanem a szívük is meleg lett.

A kislány nevetett, és ettől a nevetéstől búgni kezdett egy vadgalamb.

– Én a Március vagyok – mondta csendesen, s amerre ment, kizöldült lába nyomán a fű, édes nedvek indultak el a vén fákban, puhán szétomlottak a vakondtúrások, a füzek barkás ága fényleni kezdett, a csemetekertben dalolni kezdett egy lány, és a dal édes volt, mint a méz.

Az erdei munkások ekkor vállukra dobták a fejszét, hónuk alá fogták a nagy fűrészt, tarkójukra lökték a kucsmát, hogy a nap melengesse téltől mart arcukat; és elindultak hazafelé.

De ekkor már koszorú volt Március homlokán, gyűrött ruhája kisimult, és tündökleni kezdett.

– Nézd csak a kis penészvirágot – cserregett egy szarka irigyen –, hogy kikupálódott! De majd leveti ez is a selyemruhát. Láttuk már, mi lett Januárból és Februárból…

– Ilyen ostoba szarkát még nem is láttam – mérgelődött a vén holló –, hát nem látod, hogy ez megmarad? Nem látod, hogy tele van a köténye és a szíve?

Azon az éjjelen meglassúdott a patak folyása, vize tiszta lett, mint a harmat, és mélységében csillagok fürödtek. Másnap az utak már felszáradtak, s a fuvarosok lovacskái úgy csapkodtak farkukkal, mintha bögölyök csípték volna őket, pedig csak a bőrük viszketett a téli szőr alatt.

– Az aggszőrnek eső kell! – mondta ki a szentenciát a legöregebb fuvaros, s többen úgy néztek rá, mintha nagy újságot hallottak volna, holott ezt minden gyerek tudja.

De ha eső kellett, hát lett is! Lógó hasú, vemhes felhők jöttek délről, és szitálni kezdett a langyos tavaszi eső. Először csak mint a köd, végül mintha öntötték volna.

Mosakodott az erdő, aztán tisztálkodott, mert megzendült a szél, és földre hányta a holt ágakat.

Aztán újra esett, újra kisütött a nap, mire meleg lett. amire megint hideg esőt hoztak a fellegek.

– Megbolondult ez a Március? – csóválta fejét az öreg anyaróka, mert meztelen hasa a vizes füvet érte, ami nem tesz jót a tejnek. – Megbolondult? Mégsem lenne szabad az időt ilyen taknyosra bízni.

– Hahaha – nevetett mögötte valaki –, csakhogy engem nem Márciusnak hívnak ám! Megnőttem; nézz rám, vén szuka, nézz rám, és ne feledd, hogy Április a nevem!

A vén róka ijedten loholt barlangjába, ahol hét kölyök és millió bolha várta.

– Április – dohogta –, persze hogy április, azért ilyen kelekótya, de hát mi is voltunk fiatalok… majd meglassúdik.

Többet nem is mondhatott, mert nekiestek a kölykök és a bolhák, és azt már csak gondolta, hogy a nagy szerelemnek rendesen szoptatás és vakaródzás a vége, de ez is annyira köztudomású, hogy nem is foglalkozott tovább vele. Abban azonban igaza volt, hogy a növekvő Április meglassúdott. Nem kapkodott már. Közelebb hozta a napot, rendezte a fészkeket, virágba borította a soron következő fákat, mert a méhek igen áhítoztak a virágok után.

Aztán egy este szokatlan, meleg csend lett. A virágok illata megállt a csalitokban, s amikor feljött a hold, a berekszélen megszólalt egy fülemüle, olyan lágyan és olyan szépen, hogy lehunyta szemét az erdő, lehunyta szemét millió virág, még az öreg bagoly is lehunyta – bár agglegény volt –, mert mindenki tudta, hogy a nádas tündérrózsái között, a tó csillagos tükrében nászruhájában most öltözik a Tavasz felnőtt szép leánya: a Május.

ÖREG LÓ

Egy kis zúzmara hullott, amíg bent voltam az épületben, és vastagabb lett valamivel a köd is. A filmiroda téli bokrai közt pár veréb gubbasztott, és az utcán villamos csikorgott, amikor rám nézett egy ló.

Megálltam.

Öreg volt a ló és rokkant. Gacsos lábai, mint rosszul nőtt fa, görbültek a keramit kockákon, szőre borzas, háta sebes, csak a szeme élt, és szeme tükrében lágyan úsztak a távoli hófelhők.

Megsimogattam a nyakát, és a kocsira néztem, melyen öreg bútorok utaztak a filmgyár és a kellékes raktára között. Egy-két rokokó szék, egy „velencei” tükör, egy asztal és egy spinét, amelyben valószínűleg nem volt már szerkezet, s amelynek ládájában zengő hangok helyett talán egerek tanyáztak.

Az öreg ló még mélyebbre eresztette fejét, mintha bólintott volna: bizony, bizony…

A székeken fiatal lányok ültek valamikor, akiknek unokájuk se fiatal már, az asztalról soha el nem fogyott a bor, a tükörben egy kardalosnő festette magát, amikor még fuvarosok hordták Pestre a parádi vizet és a szűzdohányt, és a spinét muzsikájára csárdást meg mazurkát táncoltak piros sapkás honvédek és sápadt ulánusok, ha nem is egyidőben.

A piros sapkás honvédek és sápadt ulánusok elmúltak azóta. Sírjukat benőtte a feledés dús füve, harcos haragjukat elmállasztotta az idő, és emléküket alig őrzi más, mint egy-két hallgatag szobor, egy-két szívdobbantó dal és egy-két könyv, melyből az utódok régi nótát és új virtust tanulnak.

Nézzük egymást az öreg lóval.

Nézzük egymást, és hallgatunk.

A villamos csikorog, magasan valahol varjak repülnek, autó dudál, a villanydrótok közt különös távoli hangon orgonál a szél.

És a székek alatt még egy kardot is felfedezek. Görbe kard. Fekete tokja van és díszes vereté.

Színpadi kard – gondolom, de azért érte nyúlok. Nehéz. Lehet ez igazi is. Jó fogása van, marokba illő, hát kihúzom. Suhintok vele, aztán hüvelykujjam végighúzom az élén.

Éles!

Éled a kezemben a kard. Régi időket látok, régi készülődéseket, felvillanó elporladt erőket, vért, életet. Komoly kard ez; suhintása előtt csattanón horkant, és vagy ott maradt az alkonyatban, hol holló gubbasztott a zászló törött nyelén, vagy hazavitték a torba, hol füstölögtek lobogó gyertyák, nem tudva sohase, hogy életnek vagy enyészetnek lobognak-e.

De azért megpróbáltam a kard acélját! Meghajlítottam, hogy kirúgja magát, és akkor megint kételkedni kezdtem.

A kard egy kicsit görbe maradt.

Ma sem tudom, hogy igazi volt-e, vagy csak színpadi kellék, mert az öreg kocsis rám szólt:

– Tessék a kardot visszatenni, mert most mi hazamegyünk.

Visszatettem a kardot.

A gyeplő megrántotta az öreg ló száját; a kocsi megrándult, a székek megbillentek, és elindultak valahova, ahol a múlt igaz és talmi maradékai közt elmosta már a különbséget a sötétség és az idő.

Néztem utánuk.

Alkonyodott már, és akkor úgy éreztem, a spinét sárga csontbillentyűit leüti valaki, és a zörgő kocsi mögött régi dal hull a ködös estébe.

Lehetett a tükör vásári cserép, a kocsis vén korhely s a lónak minden őse hajóhúzó gebe, de a dal régi volt, a levegőben maradt, mint a köd, lágyan szállt, mint a pókháló selyme őszi erdők felett – a dal igazi volt.

ÉJFÉLI LÁTOGATÓK

A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ott maradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és tükrökben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra.

– Aludjatok! – mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat, és rá sem nézett a fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket. Kemény léptekkel ment el mellettük, és nem tehetett semmit, ha zsongó susogással nevettek össze a háta mögött…

Fogcsikorgatva állt meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült, és a messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá.

Csak a patakparton volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek. Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő! Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik, és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek. Jó kis cipők ezek, és nem cserélne semmiféle csizmával. Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni.

A kiöntés közepén sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni.

– Ha akarnék, el is csúsznék…

– Hát akarj! – mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen volt.

Jóska nekilendült. Vékony lábai dobogva rohantak a jégre, és csúszott, csúszott, egészen a sásig. Ott azonban vékonyabb volt a jég, roppant egyet, és Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott, és nevetve rázta le a vizet.

– Hát, ugye, elcsúsztam?…

– El, de most mehetsz haza…

– Semmi ez – mondta, pedig nagyon fázott. – Megszárad… – És csúszkált tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia.

Amikor a vacsorafüstök kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég volt az egész.

Másnap reggel kilelte a hideg, és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta alélt karjaiba.

Harmadnap doktorért kellett menni.

– Megfizetni csak a tavasszal tudom – mondta anyja párás szemekkel, és megigazította kendőjét, melyet még az ura temetésére vett, és fakón zöldes volt, mint a falusi özvegyeké általában.

A doktor nem sokat vizsgált.

– Tüdőgyulladás – mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és szomorú, hideg bizonytalanság. – Nagyon gondosan tartsa be, Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan… Orvosságot küldök.

Jóska ezekről a dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe csavarta. Ilyenkor kinyíltak szemei, de olyan rettentő messzeségbe néztek, hogy anyja elsírta magát.

Így jött el a karácsonyeste.

Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó. Az ünnep már a faluvégen volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak.

Néha csengő csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény kisurrant a hóra, mely tiszta volt, puha, mint nagy ünnep arca.

Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek.

Második harangszókor a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére. Borsosék háza előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek isten tudja, megéri-e a reggelt…

A falu gondolatai puhán léptek Jóska mellé, és megsimogatták. De Jóska ezt nem érezte. Aszott kis keze fuldokolva verte a levegőt, szíve ijedten kapálódzott valami rém szorításában, és szája cserepes résében izzó lélegzet repkedett.

A harmadik harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt szét az ének szárnyán, azután kitódult az ajtón, és a szelíd, meleg Világosság elindult az éjszakában.

Útjára ránevettek a Csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az erdő szélén üldögélő zúzmarás December is felkapta a fejét. A fény már a réten közeledett az erdő felé.

– Erre tart! – ugrott fel, és amikor felállt, már körül vette a derengő fény. Az öreg mélyen meghajtotta fehér, havas fejét, és arca olyan volt, amilyennek sose látták a didergő fák, cserjék és madarak.

A fény azután szétlobbant az éjszakában, és csak a csillagok sugároztak azután erősebben.

December pedig odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé.

– Készülj, fiam. Szedd össze magad. Vendégségbe megyünk.

A kis fenyő boldogan mocorgott.

– A hó rajtam marad?

– Persze hogy rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon? Mindjárt jövök, mert nem mehetünk csak úgy üresen… – És az öreg December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka, feje felett pedig röpködő madarak.

A madarak a fenyőre szálltak.

– Mehetünk.

– És a lábaim? – topogott a kis fenyő. – Hogy menjek így? Bele vannak fagyva a földbe.

– Elfelejtettem – dörmögött az öregember. – De azért nem muszáj mindjárt siránkozni…

Talpra állította a kis fát, és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek, piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem, mely még itt is fürgén ugrált az ágak között.

– Leveri rólam a havat – panaszkodott a fenyő –, még ilyenkor se tud veszteg maradni…

– Csend! – mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor…

És attól kezdve csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már ismeri erre az utat… de a többiek olyan szemrehányóan néztek rá, hogy lehajtotta fejét, és látszott rajta, hogy súlyos lelkiismeret-furdalás gyötri…

A falu üres volt. A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség hallgatott.

Csak Borsosék háza nézett virrasztó vörös szemeivel az éjszakába, de már álmos volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó, és vendégség érkezett.

– Csendesen – susogta a havas szakállú öregember, és amikor mindnyájan bent voltak, betette az ajtót.

Borsosné aludt, Jóska pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz, szája cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele, mert tudta, hogy Jóska az övé…

– Kifelé! – mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis fenyő is megreszketett.

A Láz ötölt-hatolt, hogy ez az ő dolga.

– Kifelé! – És a Láz ész nélkül kapta bundáját. – No, most aztán játszogassatok!

Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő és rajta piros, kék ruhájú kis madarak… Alatta pedig – ó, ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka…

– Hogy vagy, fiam? – nézett az öregember Jóskára. Jóska csak gondolataival felelt.

– Jól… Istenem… Jól, de nem álmodom?

– Dehogy álmodol. Játssz egy kicsit velük… Csak meg ne szorítsd őket…

És Jóska megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját, és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt a markából, és Jósika fáradt volt egy kicsit… Az öregember rá is szólt az ugrabugra ökörszemre:

– Ne fáraszd a gyereket!

A nyúl felugrott a székre, az őz odatette fejét Jóska párnájára. A róka felágaskodott, és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét.

– Nem harap?…

– Dehogy harap, fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha azt mondta volna: „Látod, milyen híred van…”

Jóska boldogan simogatta a róka fejét, és úgy elaludt, észre se vette.

Az öregember eltette pápaszemét, mert eddig az asszony imakönyvét lapozgatta, és intett: elaludt.

Kinyitotta az ajtót, és kisurrantak az éjszakába.



A párnás, puha hó azután megroskadt. A szántások párás földjén okos szemű csókák jártak, és amikor az első fecske belenyilallt régi fészkébe az eresz alá, Jóska már alig emlékezett a nagy betegségre.

Tudta, hogy akkor éjjel csak álmodott…

Eljött a húsvét is. Jóskában széles öröm volt és napsugár. Kiszaladt a rétre, hol a tétova kis vadvizeket benőtte már a sás, onnét az erdő alá, hol sárgult már a kankalin, és a fenyők susogva nyújtózkodtak a napsugárban. Egy kis fenyőfa távolabb állt a többitől, és Jóska csodálkozva nézte.

Az erdő alján áldó lángolásban úszott a nap, és nagy lett a csend. A fenyő ágai közt egy kis cinke bujkált, és fényes szemével Jóskára nevetett, aki körüljárta a kis fát. Kezét összekulcsolta a nagy ámulattól, és úgy suttogta: – Istenem, milyen ismerős…

A KARÁCSONYFA

Érkezése eleinte valami növekvő, boldog várakozást, suttogó csendet, megbocsátó jóságot és – valahonnét – fenyőillatot jelentett.

Nagyanyám az öreg szekrénybe hajolva zörög valami papírokkal, dobozokkal, aztán feláll, és a fejét csóválja.

– Hova tettem, hova tettem?

A keresett holmi – persze karácsonyi csomagban – tehát itt van a szekrényben, vagy ott kellene lennie… mert a Jézuska már előre meghozta, és talán átadta nagyanyámnak megőrzésre…

Ilyenkor behunyom a szemem, mintha aludnék, mert nagyanyám gyanakodva néz körülbelül négyéves és akkor még egyetlen unokája ágya felé…

– Alszol, kisfiam?

Válasz nincs, tehát a jeles unoka – alszik…



Később a kis Jézus születése elkülönült a karácsonyfától, amelyet újabban angyalok hoztak valamelyik közeli erdőből – de Jézuska parancsára –, mert egyes tudálékos negyedikesek szerint: Betlehemben nincs fenyőfa, viszont az angyalok mindenütt jelen vannak – itt az iskolában is –, és ha Berta Jancsi a „rossebeket” emlegeti, befogják a fülüket.

Pár év múlva baráti köröm már maga szerezte be a karácsonyfát, s ebben a beszerzésben már én is lelkesen segédkeztem – persze önzetlenül –, mondhatnám, sportból, hiszen mi a karácsonyfát Odor bácsitól, az erdésztől kaptuk.

Barátaim tehát úgy jutottak karácsonyfához, ahogy tudtak… szóval… ugye, finoman körülírva: „gazdája híre nélkül”, ami a lopásnak kétségtelenül irodalmi nyelven való kifejezése.

Ezek az idők azonban elmúltak, akár a fiatalság, és az ünnepi karácsonyfát manapság úgy veszi meg az ember, mint egy pár csirkét vagy negyedkiló liptai túrót a piacon vagy a piac mellett, ahol egész erdő van kisebb és nagyobb fenyőfákból, akik talán még nem is tudják, hogy halálra vannak ítélve.

A fölszívott nedvek tartanak még az érhálózatban, a nap süt, és egy kicsit szűk ugyan a hely, de a csemetekertekben is szűken álltak egymás mellett, bár a sok ember és a lárma kissé idegen…

Jövök-megyek én is a kis fenyők között, és régen ellobbant karácsonyokra gondolok. Nézegetem őket, némelyiket már fel is állítom, és igyekszem megszeretni valamelyiket.

– Talán ezt?

Igen! Ennél szebb kis fa nincs az egész piacon, összenyomott ágait kiegyenesítem, és talpra állítom, hogy levegőhöz jusson, és megtalálja önmagát… és aztán: megismerjen engem is…

S amint hazafelé megyünk, arra gondolok: talán kicsit korán vettem meg a karácsonyfát, de semmi baj! Teraszunkon van egy múlt századbeli óriás köcsög, abba állítom a kis fát, és egyelőre még vizet is adok neki.

Így is történt.

A terasz tágas. A nyári nádszékek nagy, öreg ládámon kuporognak már, a sarokban egy kis vágott fa, és a falról egy kitömött vadmacska nézi közönyös üvegszemével a mulandóságot. És nézi a kis cinkéket és verebeket is, akik már majdnem megkopasztották, mert több tavaszon a vadmacska szőrével bélelték ki fészküket.

Sőt, az idén már fecskéink is voltak, akiknek fészke elpusztulhatott valahol, mert elég későn jelentkeztek, s még akkor is: napokig tanakodtak, hogy hát megfelelő és barátságos hely lenne-e ez a hely a jövendő fecskegyerekeknek.

Végül gyorsan összecsapták a fészket, ami elég gyengén is sikerült, amiből arra következtettünk, hogy alighanem új házasokról van szó… A teraszt pedig az ideges és félénk kis madarakra való tekintettel, nem használtuk.



A kis fenyőfát tehát – ami majd csak lesz karácsonyfa – beleállítottam az óriás köcsögbe, és magára hagytam, hogy ismerkedjék a kerttel, ahová jól kiláthat, s amelyben más fák között rokon fenyők is vannak, s amelyek zsongva üdvözölték kis fámat:

– Nini! Rokon gyerek!

– Itt jó és szép minden – nyújtózkodott bágyadtan a kis fenyő –, szabadabban jár a szél, s az öreg rokonok között szinte otthon érzem magam, bár kicsit még bódult vagyok…

– Elmúlik – biztattam, mert mit is mondhattam volna? – Próbálj aludni…

– Igen – suttogott a kis fa –, kicsit álmos is vagyok, mert hosszú és lármás volt az út… és minden… de az öreg rokonok nyelvén a hazai szél beszélt…

Az idő alkony felé kicsit meghidegedett, és másnap reggel a kis fát élénkebbnek láttam, s arra gondoltam: miért nem árulnak gyökeres kis karácsonyfákat, amit az ember, a gyerek ünnepek múltával kiültethetne a kertbe, a parkokba, akárhová… hogy tovább éljenek, mint annak az évnek karácsonyi emlékei…

– Jobb itt, ugye, mint ott a piacon egymásra dobálva? – kérdeztem, mert a kis fa gyűrődöttsége elmúlt, s mintha kicsit kihúzta volna magát.

– Igen – suttogott –, bár az átültetett fa egy darabig úgy érzi, mintha gyökértelen lenne…

– De ez az érzés aztán elmúlik, ugye?

– El, persze, s én már el is feledtem az éjjel, mert Hú járt erre, a bagoly, és csodálkozott, mert eddig nem látott itt…

– Mondott valamit?

– Nem, csak nagyon nézett, s azt kérdezte: nem szenvedek-e. Furcsa, ugye?…

– Hú bolond – mérgelődtem –, miért szenvednél? Nem vagy szomjas?

– Nem. Néha mintha kicsit aludtam volna, mert álmodtam is… hiszen ilyenkor nincsenek fecskék, és ott, a fészek peremén mégis ültek hárman … Csak néztek, és hajnal felé elrepültek.

Elgondolkoztam ezen az álmon, és megsimogattam a kis fa egyik ágát, hogy próbáljon aludni, az öreg fenyők zsongását úgy is hallja…



Aztán pár napig nem látogattam meg a kis fát, mert arra gondoltam: lassú haldoklásában talán szenved, és – igen – elég szenvedést láttam már, és vigasztalásképpen eleget hazudtam már életemben, talán már nem is él, ami – bevallottam magamnak – megnyugtatott volna.

De nem így lett!

A kis fa még négy nap múlva is nagyon élőnek látszott, nyújtózkodó ágai mintha mondani akartak volna valamit.

– Már csak pár nap van hátra – mondtam, csak hogy mondjak valamit –, aztán kigyulladnak a gyertyák az ágaidon, és minden más fény elalszik a szobában… szép leszel…

– Igen – nyújtózkodott a kis fa –, és aztán el is múlik minden, és talán újra kezdődik minden…

– Nem értem! – döbbentem meg.

– A fecskék mondták! A három kis fecske minden éjjel megjön álmomban…

– Három? Öten voltak…

– Igen, mondták is az öregek, de a hosszú úton egyet megölt a sólyom, s egy elpusztult a hálóban, amelyet tengerparton emberek feszítettek ki a vándorló madarak pusztulására. Tudod: azok – így mondták a kis fecskék álmomban –, akik nagyon szépen énekelnek.

– Santa Lucia… Santa Lucia… – ezt énekelték és megfojtották a rigókat, a poszátákat és a fülemüléket is. Megfojtották a dalt…

– Igazat mondtak – komorodtam el –, igazat mondtak! – És arra gondoltam: az emberek nem fojtják meg végül önmagukat is?

– És Hú, a bagoly is járt erre az éjjel – suttogott tovább a kis karácsonyfa –, de mintha a fecskéket nem is látta volna. Hajnal felé aztán én is aludtam egy kicsit, s amikor felébredtem, már üres volt a fecskefészek. És most kicsit álmos is vagyok. És az öreg fenyők csak úgy maguk közt suttognak… nem értem őket…

Hát aludj, kis fám – gondoltam, és otthagytam az öreg köcsögben, de mintha mégis velem maradt volna, mert egész nap rá gondoltam meg az öreg fenyőkre is, amelyeket kivágnak jövőre, s a helyükre házak épülnek.

Végül csak házak lesznek és csak emberek?…

És arra is gondoltam, nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, csak egy ágat, hiszen amiért veszem a kis fákat s a kis gyertyákat, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem, magamban van.

Ez megnyugtatott.

Milyen könnyen megnyugtatja magát az ember!… Aztán pár nap múlva újra meglátogattam a kis fenyőt, és nyugalmamnak megint vége lett. Mintha aludt volna, de amikor ki akartam osonni, utánam suttogott, hogy nem alszik, csak egy kicsit szomorú.

– Miért?

– A bagoly járt erre megint az éjjel, és le is szállt ide a párkányra, mert ő megérzi a romlást és a pusztulást…

– Miféle pusztulást?

– A bagolynak csodálatos szeme van. Belenézett ebbe a nagy edénybe, és megmondta, hogy… hogy nincs gyökerem… Az a kis víz, amiben állok, csak azért van, hogy megérjem még a karácsonyt… és félholtan is örömet szerezzek, mert ez a rendeltetésem… És ez nagy öröm lesz mégis, mert amíg örömet tudok szerezni: élek is!

A kertben sóhajtva zsongtak az öreg fenyők, a kopott vadmacska üvegszeme homályos lett, és nem nézett sehová, s lent, a vastag avaron egy öreg varjú totyogott…

– De a kis fecskék újra itt voltak – suttogott tovább a kis fa nagyon halkan –, és látogatásuk kárpótolt mindenért, pedig sok szomorúságról is beszéltek.

– Miről?

– Égő házakról és halott emberekről, kínlódó anyákról és sebesült gyermekekről… mert háború őrjöng téli szállásuk körül, embertelenség és testvérgyilkosság…

És azt mondták a kis fecskék: bármi történjék is, millió tőr és csapda leselkedjék rájuk, tűzön-vízen keresztül is visszajönnek ide, nemcsak azért, mert itt születtek, nemcsak azért, mert itt a fészek és az otthon, hanem elsősorban most azért is, mert ebben az országban béke van.

A FA

A fa eleinte nagy volt, és a plafonig ért, de erre már alig emlékszik. Gyantaillat, tündöklés, sürgés-forgás, ünnepélyesség, aztán ágyba rakták, mert már délelőtt elrontotta a gyomrát. Akkor még autón érkezett apja, és Lizi holdvilágképe áhítatos lett, mikor azt mondta:

– Az igazgató úr…

Később – erre világosan emlékszik – a fák, a karácsonyfák egyre kisebbek lettek, kevesebb ragyogással, csökkenő ünnepélyességgel, és Zoltán, a bátyja azt mondta:

– Gyújtsuk meg a gyertyákat, Laci. Hallom, az öregúr köhög a lépcsőn.

Lizi ekkor már nem volt sehol, de szép pulykát küldött, mert férjhez ment az erdőőrhöz, s az erdőben ingyen nőnek a pulykák.

Aztán már csak hárman ültek a fa alatt, mert apja nem köhögött többé, s ez mindenképpen szomorú karácsony volt, mert háború lett, és Zoltán katonaruhában ténfergett a fa alatt. Szótlanok voltak, és alig hallották az idő elmúlt harangjait.

A következő évben csak egy kis gally volt a virágvázában, egy szál gyertyával.

– Egyél valamit, Lacikám!

– Nem kérek – karórájára nézett –, mennem is kell.

– Ma?

– Miért: ma?

Zoltán a fronton van, anyja szeme könnyes. Sokszor könnyes mostanában.

– Karácsonyeste?

Üzlet!

Ülnek még egy kicsit szótlanul. Laci valami viccen töri a fejét, amivel anyját megnevettethetné, de nem jut eszébe semmi. Szívja cigarettáját, és barátaira gondol, akik már várják.

– Feküdjön le, mama. Pénzt kell szereznem. Fontos…

– Hát csak menj, fiam…

A társaság már várta; a társaság, amely már az iskolában felszippantotta – maga se tudta, hogyan –, s együtt maradt az érettségi után is. Eleinte nem szerette őket, de felnőtt fölényük csábította; megszokta, azután nélkülözhetetlennek érezte őket.

Egy időre kiszakadt ugyan közülük, de Cigó gorombán visszaterelte az eltévedt bárányt. Akkor a Lánchídon dolgozott a betonkeverő mellett, és szépen keresett. Hazafelé menet azonban nem tudta elkerülni Cigót, ámbár szerette volna.

Cigó felháborodva nézett rá.

– Itt dolgozom a Lánchídon, pénzt kell keresnem – magyarázta.

– Megőrültél? Munkával akarsz te pénzt keresni? Este tízkor légy a Csitri eszpresszóban, majd ott megtudod, hogy lehet pénzt keresni.

– Meglehetősen fáradt vagyok…

– Várunk.

A Csitriben azután megtudta, hogy lehet pénzt keresni. Százasokról nem is volt szó. Az egyik itt gombolt le három darab ezrest, a másik amott ötöt, de Cigónak volt egy barátja, aki nem is „császár volt a szakmában”, hanem egyenesen félisten. Egy kalap pénzt szerzett tegnap is… A fiú szédült.

– De hát hogyan?

Aztán megtudta, hogy hogyan. Néhány Doxa, tíz tucat külföldi rúzs, száz pár harisnya, de a töltőtoll se kutya és a fényképezőgép se…

– Gyerekek, hiszen ez veszélyes! – És a félelem mellett egy kis utálkozást is érzett.

– Szamár – legyintett Cigó. – Most még mondd, hogy „az állam alapja a tiszta erkölcs”, és leköplek. Ezek legális üzletek, minden zsaru es minden finánc tudja. Nem is törődnek vele. Akarsz három darab ezrest keresni?

És a fiú akart. Aztán még többet is akart, de a pénzből – nehéz ezt megérteni – nem sok jutott haza. Karácsonyfát is akart venni, de elfelejtette, s anyjának csak egy kis ágra tellett. Mostanában már ivott is.

Kedvetlenül ment a találkára, bár ezen az estén nagy üzlet volt kilátásban. Ha ezen túl lesz, nem „dolgozik” többet…

– Gyere már, még elkésünk – szikrázott Cigó. – Csimbi áll a fal mellett az árnyékban, te kihozod a sarokra, és bedobod az autóba. Sima ügy.

A fiú megborzongott.

– Alajos, egy dupla konyakot!

De Cigónak igaza volt. Simán ment minden. Csimbi állt a fal mellett, s ő kihordta az „árut” az autóba.

– Rendben! – mondta Cigó. – Csapd be jobban az ajtót. Úgy! – S ekkor egy rendőrségi autó fordult be a sarkon egészen simán, alig lehetett hallani.

S akkor összetört minden. A „nagy Cigó” zokogott; fölény, férfias beismerés, betyárbecsület sehol, csak ő állt egyenesen a tiszta vallomás kegyetlen mélységében. Nem, ez már nem vallomás volt, hanem gyónás.

Amikor anyja először meglátogathatta, a fiú szinte összeroskadt, és csak nézték egymást.

– Házkutatás is volt; jaj, kisfiam…

Aztán elmúlott két karácsony; két elveszettnek látszó, ráccsal szabdalt, börtönkarácsony. Most már megnyugodott, és komoran várta a harmadikat.

– Zoltán megjött a fogságból – újságolta egyszer anyja –, egészséges. Csókoltat.

– Engem?…

– Mért hogy: téged? Persze hogy téged. Kapott már állást is, mérnök egy nagy faárugyárban.

És szeptemberben – váratlanul amnesztiát kapott, de a szabadulás fellobbanó örömével alig tudott mit kezdeni, mert haza kellett mennie a házba, ahol mindenki tudja… ismerősök… rokonok…

Estig ténfergett az utcán, aztán ez is elmúlt.

Bátyja megölelte, megcsókolta.

– Beszerezlek munkásnak a gyárba.

– Jó, de nem lesz bajod belőle? Ha megtudják…

– Tudják.

Ez még hozzátartozik az ügyhöz – gondolta –, át kell menni rajta.

A nehéz izommunka egészségesen feledtető volt, és társai egy mozdulattal sem éreztették, hogy tudnak valamit.

A második hónap végén már megszerette őket, s akkor látta csak, hogy mennyire a kezére járnak. De maguk közé csak most kezdték igazán bevenni.

– Nem akarsz az irodába jönni? – kérdezte egyszer bátyja.

– Nem, nem!

Valahogy ez kiszivárgott, s ettől kezdve nemcsak megkínálták egy kis pogácsával, ezzel-azzal, de kértek is tőle egyet s mást.

– Laci, nem számítanád ki, hogy mennyi jár nekem?

– Laci, igaz, hogy van harmincméteres bálna is?

– Laci, ha vállalod helyettem az éjjeliőrséget, hozok neked egy szép karácsonyfát.

Megdobbant a szíve, s egy nappal szenteste előtt egyedül maradt a karácsonyfával. Másnap nincs munka, reggel hazaviszi, napközben feldíszíti, majd örülnek otthon.

S amikor a szolgálat lejárt, vállra vette a fácskát, s elindult hazafelé. Hajnal volt, szép, fáradt, békés hajnal. A Duna felett sirályok szálltak, s Laci ballagott a kis fenyő üde gyantaszagában. A Lánchíd ívei a mélyből a magasba csaptak könnyedén, de egy helyen mégis az útra nézett.

– Itt állt a betonkeverő…

Szíve elnehezült, s amikor odaért, ahol Cigóval találkozott, megállt, mintha falnak ütközött volna, és úgy nézett körül, mintha verekedni akarna, ámbár nem volt kivel.

Aztán egy erőszakos mozdulattal befordult egy másik utcába, mert azon az úton nem tudott még egyszer végigmenni.

Nagy bakancsai keményen csattogtak a kövön, s úgy érezte, a Lánchídon dolgozott eddig, s most megy haza, mert ami közben volt, az nincs többé.

Csak persze a karácsonyfára nem volt magyarázat, de az emberi élet nagy fordulataira rendesen nincs magyarázat.

KARÁCSONY 1944

1944. december 25.


Karácsony első napja…

Soha ilyen karácsonyt!

Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. A harc állítólag már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folyik. Budapesten, mely – szintén állítólag – az ország szíve.

Jaj, de beteg ez a szív!

Talán romlott is…

A fák némán és csendben állnak az ablakom alatt, és a téli dermedtségben unottan hallgatják, miként marcangolják egymást az emberek.

Karácsony napja van.

„Békesség a földön a jóakaratú embereknek.”

Jóakaratú ember? Van ilyen is? Hiszen jót akar ez mind – önmagának…

A tereken a fenyők derékba vannak vágva, a szent ünnep a vallásos kultúra, az emberiesség és szeretet nevében.

Reszket az ablaküveg. A gellérthegyi üteg valami repülőgépre lő, és az úton egy kiskutya futkos tanácstalanul. Talán azt hiszi, zivatar van… Hát igen. Zivatar. Talán új világ, a Béke világa születik, a Béke örök, szent ünnepén.

Egy nyúl motoszkál nagy nyugalommal itt az ablakom alatt a kis erdőben. Néha billegeti fülét. Túl nagy a lárma, nem gondolhat arra, hogy körvadászat van. Az emberek most egymásra vadásznak, és nagyobb állatokról lévén szó, nagyobb kaliberű fegyvereket is használnak.

A telefon még jó. Csodálatos. Délelőtt a rádió misét közvetített, és miközben lágyan hullámzott a harangszó, és szállt a karácsonyi ének, tankok dübörögtek a budaörsi úton, és hujjogva mentek a gránátok házunk felett.

Mennyi meddő erő, mennyi elpocsékolt munka! Amennyi erővel ezek a harckocsik, ezek a pusztulás megőrült szekerei itt koptatják az utcákat, fél óra alatt fel lehetne szántani ötven hold földet, el is lehetne vetni, le is lehetne aratni, csépelni, őrölni, puha, lágy kenyérré sütni, sőt – és ez is fontos – meg is lehetne enni.



Szén még pár napra van. Eddig kocsi nem volt. Most odament a kocsi a csúszdához, de már elálltak a sort mások. Vártak délig, és hazajöttek üresen. Újabb kocsi már nem lesz. Minden lefoglalva hadászati célra. Tegnapelőtt láttam, hogy egy nagy katonai teherautó egy fogast vitt ide a hadtest számára. A húszkilós fogast három baka fogta… A sofőr mellett tiszt ült. A fogast őrizte? Vagy a katonákat?

Talán három napig még fűtünk. Szerencsére hősugárzót kaptam ajándékba. Ha megszűnik a villany, ennek is vége. Aztán jön a bunda, aztán a személyes kalória. És azután?



Most egy kis csend van. Csend alatt azt kell érteni, hogy az ágyúzástól nem potyognak ki az ablakok.

A madarak eltűntek a környékről. Az előbb egy rigó igyekezett inaszakadtából át a Sashegyen. Elkésett a kisöreg, és most nagyon szaporán szárnyal hazafelé.

Meg vannak ezek őrülve? – gondolhatta, és talán még most is csóválja a fejét valahol az erdő sűrűjében békésen és bántatlanul, ahol pedig csak „vadak” élnek.



Egy autó van betéve garázsunkba. A Sturm nagy autó, szép autó. Most katonai célokat szolgál. Ezelőtt talán vas-, fűszer- vagy textilszakmában dolgozott, valószínű nagyobb eredménnyel. A sofőr hiába erőltette a kocsit, dél óta nem tud kimenni a meredek, síkos úton.

– A kuplung – mondja unottan –, a kuplung… – Adtam a sofőrnek fél vizespohár rumot, de az autó ettől se ment ki.



Esteledik.

Mint máskor.

A szomszéd szobában homály hullt már a karácsonyfára, csak a csillogó díszek szikráznak még, ha egy-egy rakéta végigszáll a pusztulásra ítélt város felett, és a fenyő bús gyantaszaga leng át hozzám, mint valami puha bizakodás.

A fa alatt ott vannak még az ajándékok. Nem nyúltunk hozzájuk, mintha semmi értelme se lenne elrakosgatni őket, megbontani a fát és tervezgetni, hogy a kesztyűt majd vadászaton hordom, a vastag harisnyát is, és a nyakkendőt a szürke ruhámhoz… Szürke ruhámhoz? Hát lesz még tavasz?

„Lesz!” – mondta bennem valami, és újra a fa alá néztem, és megpillantottam Mackót, és ő vidám cipőgombszemével visszanézett rám.

Mackónak – akárhogy is lőnek – muszáj pár sort szentelnem, mert a családhoz tartozik, nyolcéves, és tud mindent. Tudja, mi a karácsony, a csillogó fa, és jóindulatú öregséggel nézi az új tagokat: babákat, zsiráfokat, könyveket, síléceket.

Mackó pisze orrú, sárga szőrű kis mackó, melyet nyolc éve kapott a fiam, sok vihart kiállott azóta, és nem szakadnak el egymástól még éjszakára sem.

– Gyere, Maci, aludni, álmosak vagyunk – mondja fiam, és Mackó szinte ásít. Emberi kis ábrázatában annyi vidám jóság, annyi bölcs humor van, hogy egy országnak is elég lenne. Ha a gyerek vakációra megy, még az ajtóból is visszaszól:

– Mackóra tessék vigyázni…

És vigyázunk is. Sőt előfordult, hogy egyedül voltam a lakásban, Mackót akkor is lefektettem.

– Aludj jól – beszéltem hozzá egész komolyan, és reggel, amikor elmentem, odaültettem a dívány sarkába.

Hát így vagyunk Mackóval. Szeretjük nagyon. És most rám néz.

– Mi lesz ebből, Mackókám?

Mackó mindent tud, csak beszélni nem, de szeméből régi, boldog karácsonyok néznek rám.

Este van már.

1944 karácsonya, a béke ünnepe.

Újra szólnak az ágyúk, és a visszhang, mint mennydörgés hörög a budai dombok felett.


1944. december 26.

 

István napja, nevem napja.

Nagyon rosszul aludtunk. Persze csak úgy felöltözve. A gyerekek levetkőztek.

– Hát nem mindegy? – mondták.

Reggel felmentem T-ékhez egy kenyérért, ők sütöttek. Amíg ott vagyok, légiriadó. Hát nem mindegy? – gondoltam, pedig nem egészen volt mindegy, mert házunk felett zajlott le az egész parádé. Jól zajlott. Feleségem még akkor is reszketett, amikor hazaértem. Fiam a repülők kilőtt töltényhüvelyeit szedte össze a kis erdőben.

– Csuda rendes volt! – állapítja meg, és most a füstös hüvelyeket Vimmel pucolja a fürdőszobában.

Később nagy csetepaté.

– Tessék Öcsit kidobni innen! Összekoszol mindent azokkal a ronda patronokkal.

Bementem és kidobtam.

– Nem Vimmel kell ezt pucolni, te! Homokkal! Ott van az a finom légóhomok az udvaron.

Gyanakodva nézett rám, hogy nénjének adtam-e igazat, és elloholt a patronokkal.

A harc már a Farkasréti temetőnél folyik. A telefon ínég mindig jó. Beszélni ugyan nem mindenhova lehet, de egy-két szám felel, s ez még a kultúrát jelenti.

Vajon igazán kultúra volt az, ami ilyen könnyen összedűlt? Mert hogy összedűlt, az nem kétséges.

Házunkkal szemben zárda van. Fél század sorakozik az udvaron. Kemény vezényszavak – a századost ismerem –, a tömeg áll a félhomályban, és egy kis, öreg apáca kosárba gyűjtött, száraz avart visz a kerítés mellé. A katonák elmennek, s az apáca a hullott avart hordja, hordja.

Csak a tél csendje jár az utakon s az éjszakába vesző szürkület.



Egy ház ég messze alattunk a kőbánya mellett. Ég a ház. Nem látom, hogy oltják-e, nem szól a sziréna, és fürge tűzoltók nem mászkálnak a létrákon. Ég egy ház, istenem – hát ég! És ha a mienk lenne? Hát csak a magunkénál kezdődik a fájdalom? És az emberszeretet? És a más otthonáért való aggódás, a bibliai közösségi érzés? Nem érzem!

– Mi ez?

– Csőd, uram, csőd!…



Most csend van. Besötétedett. A tüzérek most számítják ki a lőelemeket. Ide lövünk, oda lövünk. Jobbra-balra pár száz méter nem számít. Az a tüzér civilben szintén – civil. Könyvelő vagy nyomdász vagy pék. De most tüzér, katona, harcos.

Talán saját otthonát lövi.


1944. december 27.

 

Nem tudtam az éjjel se aludni. Valami csirkefogó tank felébresztett, aztán már csak a tanácstalan sötétséget nézegettem. Aztán gyertyát gyújtottam, és regényt olvastam a múlt század Angliájáról. Hát volt valaha ilyen élet is? Ürücomb, portói, lazac és béke. Terített asztal és nyugodt álom?

… A telefont nem győzöm dicsérni, de a villanyt már nem dicsérhetem. Reggeli után elaludt, és most gyertya mellett írok. Békésen lobog a gyertya, és gyerekkorom éjszakáit idézi. Szeretek gyertya mellett írni öreg házban, hol kopott kőkockák vannak az ambituson, és bolthajtás őrzi a lakók álmát; szeretek gyertya mellett írni, hol álmosan dörmög a kályha, és vén kutyák vakkantanak céltalan őszi estéken; szeretem a gyertya puha fényét, hol gondtalanul alszik a kert, az öreg fenyő, és az aggódás férgei megbújnak hideg padlásokon – de most, most nem szeretem a gyertyát, mert embertelenséget, félelmet és kilátástalan másnapokat jelent.

Mégis reménykedem, hogy nem lobban el teljesen, és imbolygó, puha fénye távoli naptárakra és boldogabb emberekre világít.



A gránátok közben repkednek. Lehet, hogy nem is gránátok, hanem aknák, de ez nem fontos. Az anyaföld testében itt-ott kárt tesznek. Lyukat vágnak, tölcsért robbantanak, vagy barázdát hasítanak. Nem sajnálom a földet, majd begyógyul, elég erős, de a fákról levert zúzmarát sajnálom. Olyan finom, olyan könnyű, olyan fehér, mint a menyasszonyi koszorú. Érintetlen és csillogó.

Bunkóval nippeket agyonverni?

A zúzmarát sajnálom!



Egyébként leköltöztünk az alagsorba, mert a hang és fényviszonyok kezdtek már az idegeinkre menni. Most egy idegen íróasztalnál írok. Az íróasztalon – többek között – orvosságosüvegek is vannak szép sorjában. Régi üvegek, barnák és fehérek. Az egyik barnán ez van: „Idegesség esetén félóránként bevenni. Balatonfüred.”

Füredre gondolok, a nagy kék vízre, a nádasokra, halakra. Úszkáló búbos vöcsökre, melyek rekedten kiáltanak hajnalonként, ha a gyöngyházszínű csend végigballag a partokon.

Füredre gondolok, hol a sétány titkait alabárdosként őrizték a jegenyék, és lehullatták leveleiket egy sor írás nélkül, mert hűségesek és titoktartóak voltak, mint maga a Balaton.

Füredre gondolok, hol a móló köveit a somogyi Koppány úr vizei emésztették, és a nap úgy kelt fel a kenesei partok felett, mint az őrült festők álma. Füredre, a napsütésre, a távoli vitorlásokra, hullámokon rengő csillagokra… és arra a boldog békebeli patikusra, aki azt hitte, félóránként kell majd ebből az üvegből pár cseppet bevenni.

Félóránként?

És ha fél óra múlva nem lesz már semmiféle csillapítóra szükségem?

Hű, de ellágyultam! Még csak ez hiányzott. Szidom magam.

– Emlékszel, amikor a moziban Amszterdam égését nézted? Emlékszel az olajfinomítók apokaliptikus lángjára, füstjére? Emlékszel London borzalmaira, a rémületre, menekülésre, a hontalanok országúti kálváriájára? Emlékszel?

– Nagyon sajnáltam…

– Sajnáltad? Hát sajnáltad. Azt mondtad: „Istenem, ez a háború!…” Utána megittál két korsó sört az Apostoloknál. Hát most ne nyüszíts, mint megvert kutya, mert tudhattad, hogy Isten ostora, ha végigvág a világon, nem hagyja ki ezt a te nyomorult kis országodat se. Légy férfi, ne sajnáld magad és azt a múltat, amiből ez a jelen lett. Ne sajnáld, még ha sírgyertya ég is az asztalodon. Mert asztalomon sírgyertya ég.

Most már nyugodt vagyok. Van múltam, és van saját sírgyertyám. Nem függök senkitől. Akkor világítok magamnak sírom éjjelén, amikor akarok. Persze szép időt választok ki. Aranyos őszt. Lombhullásos, halk napsütéses őszt. Igaz, hogy most tél van, de az idő nagyon szép. Dérezüstös fák álldogálnak a domboldalon, az avar aranyára ezüstöt hintett a december, és a hideg is megfelelő…

A sírgyertyában azonban mégis van meleg, kalóriában alig kifejezhető. Lágy lobogásuk a szeretet soha el nem múló melegét sugározza, a viaszba öntött kegyelet, a mindenszenteki esték meg nem született könnyeit, az emlékezés hétköznapi gyaloglását, az ünnepek felé, a misegyertyákat, az ünnepi gyertyákat, a bábosok gyertyáinak eljövendő hitét, a nyári búcsúk aranyporát, a sátrak szakadt vásznát, a hetykeség fiatal lángolását, a szűzi titkok vágyait – és annyi jóságot sugároz, hogy azt sem leírni, sem érezni egyszerre nem is lehet.

Ég a sírgyertya asztalomon, és emlékeztet.

Sírásokra, melyek hidegen hulltak a szívemre, ma mégis melegem van tőlük, éjszakákra, amikor a láz forró keze markolászta a szívemet, és éjszakákra, amikor gyertyafény hívogatott valahova, ahol szerettek.

Meleg, meleg, sok melegség van ebben a sírgyertyában, az élet és jövő melege.


1944. december 29.

 

Nehezen kezdem ma az írást, mert nyugtalan éjszakánk volt. Éjféltájon – ha a lelkek órája ver – újra lehurcolkodtunk az alagsorba, és négy óráig néztük egymást. Akkor felmentünk a lakásba, és nyolcig többé-kevésbé aludtunk. Persze csak úgy fél szemmel, mint a nyúl, az álom és ébrenlét mezsgyéjén, a remény és az aggodalom hintáján. Nyolc óra tájban mégis felkeltünk, és törődötten, álmosan megkezdtük a napot. Feleségem takarít, és hiába mondom, hogy ez most nem fontos, ő takarít.

Ma reggelre egyébként újabb meglepetés ért bennünket. Nincs víz. A vízvezeték csak gargarizál, hörög, szuszog, de nem ad semmit. Két kád vizünk van még, pár üveg bor, sör, aztán…

Erre az aztánra kétségbeesve gondolok. Ma reggel telefonálta K. János, hogy nagybátyja házába becsapott a gránát, és egy házbeli vendégüket agyonvágta. A férfiak levitték a halottat az egy emelettel lejjebb levő lakásába. A feleség – átesve az első özvegyi zokogáson – figyelmeztette a férfiakat, hogy az urát ne tegyék a díványra, mert vérével összepiszkolja.

– Hová tegyük?

– A földre…

Letették a padlóra a még vérző halottat. Nem piszkolja be vérével a hitvesi díványt…



Az ágyúzás kétségbeejtő. A kisebbfajta pattogás, durrogás, csattanás már fel se tűnik, de a robbanások bolondító hangorkánná folynak össze, és remeg az egész környék.

A kapunk egyik oszlopát már ellőtték, és az emelet sarkát is elvitte egy akna. A lövedék szárnyalása sose tudni, hol ér véget, és ha az ablakra nézek, arra gondolok, hegy a légnyomás mikor vág ezer szilánkot a szemembe.

Estefelé – szünetelt egy kicsit a lövöldözés – kiszaladtam az udvarra körülnézni, de ahogy kiértem, meglassúdtam. Hullott a hó, és régi karácsonyok gyantás illata szállt a kesernyés, füstös levegőben. Milyen nagy bűn volt akkor egy emberölés, milyen szenzáció, milyen rettenet!

És ma? Ma semmi. Nem is tudja, aki öl, nem tudják a rokonok, az ismerősök. Nincs gyászrovat, nincs koszorú. Nem tudják a barátok, és nem tudják az ellenségek se.

De az elhunyt azért tudja.

Esik a hó (egy akna idevágott, majd a toll esett ki a kezemből), és puhán, párásán, égi békével simogatja a bűnös földet.

Égi békével?

Hát van még Ég?

Ha meghalok is, ha ebek harmincadjára vetnek is ezek a veszett idők, van!

Van!

ÜNNEP UTÁN

Elmúlt az ünnep, fáradt a város, sötét szobákban kopott fenyők, bús gyertyacsonkok és álmos mackók, bádogvasutak és törött hajók. Künn hull a hó az ablak előtt.
Künn hull a hó. A nagy erdők alatt, mint néma árny oson a róka, surran a patak mohos híd alatt, sziszegő szél sepri a partokat, s dúdol magának tegnap óta.
Régi a dal, és régi az ünnep, a tél havas csókja most meleg, és tiszta, mint a szálló, szűzi hó, mint az imádság, a legutolsó… Itt – nem múltak el az ünnepek. MEGLEPETÉS

Egy barátom egyszer kiment Indiába, s az első ember, akivel Bombayben összeütközött, magyar volt, sőt adósa… Az adós annyira örült a meglepetésnek, hogy még szólni sem tudott, és még tartozását kifizetni is elfelejtette. Ha pedig ilyen kellemetlen találkozás háromszázötvenmillió ember között előfordul, mennyivel könnyebben megesik a szomszéd kisvárosban, annak is egy kis házában, amelynek kapuján Bodó Dénes iparkodik be és Borsos Lajos ki.

– Szervusz, Lajos – vidámkodik Dénes. – Hát te mit keresel itt?

– Csak úgy bejöttem – mondja Lajos, és zúzmarás szemöldökén látszik, hogy Dénest a pokolba kívánja, annak is a legmélyebb fenekére –, beküldtek ezzel a kis fával, de nem lakik itt az illető.

– Ehen – mondja Dénes, és nézi Lajos hóna alatt a kis karácsonyfát, mert karácsony felé járt már az idő. – Persze, persze – bólogat Dénes –, de majd megkeresed… – És keményen bemegy a házba, mert ha valaki karácsonyfát lop, ugye, legalább ne nézzen úgy az emberre, mint a vasvilla. Még ő! Ámbár nem olyan nagy dolog ez a kis karácsonyfa, hiszen más is úgy lopja, ámbár nem eladásra, mert van, aki lop, és van, aki lopós…

Eddig rendben is lenne a dolog, hiszen mindenki tudja, hogy Borsosék a legszegényebb emberek a faluban, de az már nincs rendjén, hogy akkor tűnt el kistestvéreim egyik fenyőfája is a temetőből.

A dupla sír négy sarkán négy szép kis fenyő őrizte az ártatlanok álmát, azazhogy most már csak három…

– Borsos Lajos volt – jelentette a sírásó –, Bodó Dénes megismerte. Karácsonykor házalt vele Dombóváron. Agyon kőne az ilyen embert lűni!

Az apám azonban nem volt ilyen vérszomjas, és csak legyintett. Sok a gyerek, és közel a temető. Ámbár elmehetett volna az erdőig is…

Lajos ettől kezdve nem köszönt az apámnak, mert hátha nem fogadja a köszönését, és ez sértette volna Lajos önérzetét.

Jó, jó, megy is ez egy darabig, hiszen nem muszáj az embereknek találkozni, de van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása. A sírok könnyes, nyers földjét jó szagú fűmaggal ültette be a nyár, és a fejfák keménysége is hozzábarnult az avarhoz, amely úgy susog a járókelők lába alatt, mint régi, keményített szoknyák, melyeket elmúlt asszonyok suhogtattak valamikor az élet lakodalmán.

Egyszóval abban az évben is eljött mindenszentek napja, amikor mi, gyerekek már reggel óta zsibongtunk a temetőben, mint búcsúkor a bábos sátrak között, csak talán kisebb hangon, de hasonló élvezettel. Azaz – itt álljunk meg egy szóra – zsibongtak mások, nem én, miután apám reggel azt mondta, hogy a temetőbe pedig délután együtt megyünk.

Ennek előzménye az a tavalyi négy doboz karácsonyfagyertya volt, amelyet szüleim tudta nélkül vásároltam, s amelyekkel szüleim távozása után felséges kivilágítást rendeztem kistestvéreim sírján. A dolog persze kiderült – mert minden kiderül ezen a világon –, s most itt a bűnhődés, ami szintén nem marad el az ilyen görbe utak után.

Az ilyen szülőkkel egybekötött kirándulást pedig nem szerettem. A felügyelet jármát éreztem a nyakamon, s a „jófiú” minden szomorú kelléke lebegett felettem. Nem rúghattam meg a kerítést, hogy a kutyákat támadásra ingereljem, nem vehettem elő a csúzlit az orrom előtt tollászkodó verebek láttán, nem kapaszkodhattam fel idegen kocsi saroglyájába, csak ballagtam bánatosan. A vak is láthatta, hogy a temetőbe megyünk, ahol Borsos Lajos jóvoltából már csak három fenyőnk van… Most jobban éreztem a sérelmet, ami kistestvéreimen esett, és el is határoztam, hogy Borsosék ablakát pedig be fogom csúzlizni. Ez az elhatározás kicsit megkönnyítette a rabság érzését, és a temetőben már vidáman lépkedtem, amit nem is vettek rossz néven sem a halottak, sem az élők. Az élők ugyanis nem tudták gondolataimat, a halottak pedig tudták, hogy a nemes bosszúból úgysem lesz semmi, ők valószínűleg mosolyogtak – ezt a szívemben éreztem –, és suttogtak valamit a fenyők nyelvén, mire felkaptam a fejem, és gondolataim habozva megálltak.

A sír négy sarkában négy fenyő állt.

Négy érintetlen, egyforma fenyő.

Apámra néztem, aki anyámra nézett, és mivel az ő szemük könnyben úszott, hát elhomályosult egyszerre az én szemem is. A jóság és a csoda élő négy fája lett egyszerre ez a négy kis fenyő.

S ki gondolhatott arra, hogy karácsonykor, estefelé, amikor falun már gyertyát kapni semmiképpen nem lehetett, anyám ijedten kap a fejéhez.

– Gyertyát meg elfelejtettem venni…

Hideg, keserű csend lett akkor, mintha semmi jó szándék nem lenne igaz, és Borsos Lajossal is tartana még a harag, és csak három fenyő lenne ott kint a temetőben.

– Nekem van még egy dobozzal – mondtam, és mondtam volna, ha agyonvernek is, de nem történt semmi… És később, amikor a kis gyertyák fellobbantak, arra gondoltam, hogy a jóság és áldozatkészség maga a béke és maga a világosság.

Anyám magához ölelt, s a temetőbe szánt kis gyertyák lángja bólogatott, hogy: igen, igen…

DECEMBER VÉGÉN

Jeges, nagy csizmáival csikorogva lépegetett az erdőn egy öregember: a Tél. Szakállán zúzmaragyöngyök csilingeltek, bajusza vége két, nagy jégcsapban lógott, és kék szeme hidegen mély volt, mint a Balaton vize dermedt hajnalokon.

Lassan ment, nehéz terhet vitt nagy batyujában. Az erdő tisztásán ledobta a batyut, ráült, aztán elővette sípját, és megfújta.

Lágyan szólt a síp, mégis végigszállt az erdő felett, a bokrok alatt, mindenütt, mintha a szél sípolt volna a fák koronájában, a bokrok szederindás szövevényében, a néma patak felett s a vadak titkos csapásán.

Éjfél körül járt az idő.

A hold magasan szállt az erdő felett, de még ő is megállt a felhőtlen égen, mert kíváncsi volt nagyon, és szeretett leselkedni, mint az éji vándorok általában.

Az öregember régen eltette már a sípot, mégis úgy hallatszott, mintha folyton szólna – a föld felett, az ég alatt, árnyékokban és fent is, a csillagok ragyogó magasságában.

Először egy bagoly érkezett a nagy tisztásra, olyan hangtalanul, mint az árnyék.

– Itt vagyok – huhogta csendesen.

– Látlak, fiam – bólintott a Tél –, eredj a helyedre, és várj türelemmel, míg a többiek is megjönnek.

Hát jöttek is.

Alighogy a bagoly elhelyezkedett az öregember háta mögött egy óriás tölgyfán, megroppant egy-egy gally, surranó léptek közeledtek és szárnyak suhogása.

A szarvasokat egy hatalmas koronás bika vezette, az őzeket egy hányaveti bak, aki olyan hetykén rakta lábait, mintha lovas bemutatón tanulta volna.

A nyulak élén egy nagy fülű, öreg nyúl baktatott a holdfényes tisztásra, két lábra ült és szalutált.

– Jelen! – makogta.

Az öregember elmosolyodott, mert tudta, hogy az öreg nyulat szopós korában a gyakorlatozó katonák találták meg félholtan, mert anyja elpusztult valahol. Felnevelték hát a kis nyuszit, akiből valóságos katonanyúl lett. Végül is azonban szabadságolni kellett, mert részint a szakácsok lába alatt okvetetlenkedett, részint pedig egyre többet evett, ami nem lett volna baj, de egyre több fényes kis fekete bogyót hagyott maga után konyhától a padlásig, ami a kaszárnya rendjével erősen ellenkezett. Amikor aztán a kapitány – megcsúszva egy ilyen kis bogyógyülekezeten – díszruhában elhasalt a lépcsőn, olyan ordítozást csapott, hogy a katonák megdermedtek. Az ordításnak a lényege az volt, hogy vagy azonnal visszaviszik a nyulat, azaz Kanalas őrvezetőt az erdőbe, ahonnét hozták, vagy kiirtja az egész századot.

Parancs – parancs. Kanalas őrvezetőt ugyanaz a szakács vágta a hóna alá, akitől az őrvezetői rangot és nevet nyerte, és eleresztette az erdőben, ami a nyúlnak határozottan rosszul esett. Sokáig búsult a vitézi élet és a konyha rengeteg élelme után, de végül is úgy érezte: jobb a szabadság. A katonaregulából azonban nem enged. Ül, mint a cövek, és várja a parancsot.

– Jól van, őrvezető – mosolyog a Tél –, vezesse csapatát a balszárnyra, a fűevők mögé.

Alighogy elhelyezkedtek, megérkeztek a farkasok, mögöttük a rókák, nyusztok, nyestek, mókusok.

A Tél már messziről intett.

– Jobbra! Jobbra!…

A farkasokat egy félszemű óriás, a Vak Toportyán vezette, aki egyúttal a ragadozók egész hadának is parancsolt. Csak végignézett a fogas népségen azzal a gyilkos fél szemével!

Az óriás tölgy akkor már tele volt madárral, akik olyan csendesen szállták meg a fát, mint a szélben szálló ökörnyál.

A Tél körülnézett, mintha valakit még keresne, pedig háta mögött a tölgyfán ott voltak már mind a madarak, jobbra a tisztáson a ragadozók, balra a fűevők, amikor nagy szuszogással megérkezett a medve, két bocsot kézen vezetve.

– Elkéstem, bocsánatot kérek, elkéstem, a kölykök aludtak már, alig tudtam beléjük lelket verni.

– Semmi baj, Dorottya – intett az öregember –, ültesd csak le a csemetéket, ott, ahol vagytok, ti úgysem tartoztok sem a bal oldalra, sem a jobbra.

– Hát bizony, mi tagadás, mi mindent megeszünk, de az úgy van…

A Tél csak ránézett a nagy medvére, akibe azonnal belefagyott a szó.

– … az úgy van, Dorottya, hogy itt csak én beszélek.

Ekkor olyan hideg lett, hogy egy száraz levél lepattant a tölgyfáról, s a végtelen csendben akkora zörgéssel esett az avarra, mintha egy tepsi esett volna le.

A Tél pedig elővett egy régi füzetet, fellapozta, nézte egy darabig, aztán megszólalt:

– Ki tud itt jól olvasni?

– Róka Elek! – kiáltottak többen a rókák közül, mire a nyulak összesúgtak.

– Csirkefogó – mondták, de ezt szerencsére nem hallotta senki.

A kis róka sunyin elősompolygott, és olvasni kezdett.

– Szarvas Menyhért: egy teljes öltözet egész családjának.

A koronás bika odaállt a Tél elé, meghajtotta magát, és átvette a téli ruhákat, s a szarvasok azonnal eltűntek az erdőben; leghátul anyjával egy kis kövér borjú ballagott.

– Ennivaló! – szívta a levegőt foga között a félszemű vezér. – Nézd meg, Talpas, merre mentek.

– Őzy Egon! – kiáltotta ekkor Róka Elek, s az őzek is megkapták a ruhákat, s olyan közel lépegettek el a farkasok előtt, hogy a félszemű vezérnek földig folyt a nyála.

– Figyeld, Talpas, merre mennek… – suttogta.

Róka Elek tovább lapozott.

– Ordas Csikasz! – kiáltotta, s a félszemű óriás farkas megroggyant.

– Én vagyok a vezér! – hörgött, de a Tél csak odanézett, s a farkas elnémult.

– Csak voltál, fiam. Aki a törvényt nem tartja meg, az nem lehet vezér, mert népét is romlásba viszi. A törvény pedig az, hogy ezen az éjszakán nem ölhet senki az erdőn. Így van, Talpas?

Az alvezér lehajtotta a fejét.

– Így van, uram.

– Itt van a téli bunda, és elmehettek.

A farkascsapat lógó orral, félelmetes csendben távozott.

Ezután jöttek a nyusztok, a nyestek, de megkapta ott mindenki a magáét. A madaraknak pehelytoll, a medvéknek téli takaró, a mókusoknak fészekbélés, és aki megkapta a magáét, az már mehetett is.

A nyulak maradtak utoljára, mert sokan voltak, és Kanalas őrvezető nem vehette át a rengeteg holmit.

– Sok baj van az ilyen felszereléssel – jelentette keményen –, emlékszem katona koromból…

A Tél mosolygott, de végül elfogytak a nyulak is, és csak egy árva kis nyúl kuporgott még a földön.

– Hát ez? – nézett szigorúan a rókára.

– Kihagytam valahogy, bocsánat… – És hangosan olvasta: – Kanalas Boriska!

A kis nyúl is megkapta a meleg alsóruhát, de csak álldogált, mintha még mondani akarna valamit.

– Akarsz még valamit, fiacskám?

– Igen – remegett a nyulacska –, Róka Eleket ne tessék mindjárt utánam engedni. Azért hagyott engem utoljára…

– Ugyan, kérem! – mosolygott fölényesen a róka, de a Tél csak ránézett, és egyszerre remegni kezdett. A kis nyúl pedig ekkor már messze csörtetett az erdőben. Később elsompolygott a róka is, és egyedül maradt az öreg Tél.

– No – mondta boldogan –, most már nem fázik senki az erdőn. – És elindult volna másfelé, amikor megszólalt mellette egy kis bokor:

– Hát mivelünk mi lesz, Télapó?

– Igen, velünk mi lesz? – suhogott egy karcsú nyírfa.

– Megfagyunk! – kesergett a tölgy.

– Elveszünk! – sziszegte a mogyoróbokor, és panaszosan összeverte fagyos ágait.

Az öreg mérgesen nézett fel a Holdra.

– Lopod az időt, mi? Leskelődsz! Ki a felhők számadója, erre felelj!

A Hold ijedtében úgy nekiindult, hogy majd leesett az égről. Haj, a nemjóját! Bizony elfeledte a felhőket. És sietett, ahogy a lába bírta.

Az ég alján ott legelészett a ragyogó, pehelybundás felhőnyáj, de mint akinek se ura, se gazdája. A kis Pásztorcsillag a Göncölszekérrel játszott éppen, s a Hold olyan veres lett a méregtől, majd szétpukkant.

– Kiadom a béred, himpellér, ha nem tereled idejében a felhőket az erdő fölé!

A kis Pásztor úgy ugrott le a Göncölszekérről, majd a kezét-lábát törte. Előkanyarította szélből font karikását, és zengő suhogással zavarni kezdte a felhőnyájat. Az ostor suhogva csapott a hóbundák közé, és lent, a fagyos erdőben a tölgyfa csendesen azt mondta:

– Esik a hó…

Reggel pedig – éppen újév reggele volt – mind új ruhában pompáztak az erdei vadak és madarak, és nehéz, fehér hópárna alatt csendesen aludt az erdő.

JANUÁR

Két ember járja az erdőt. Egy öreg és egy fiatal. Csizmás mind a kettő, de amíg a fiatal gumicsizmát visel, amelynek szárán kihajlik a vastag gyapjúharisnya, az öregen avult bagaria csizma van, és csapzott szakálla összekeveredik a kopott vidragallér szőrméjével.

Az öreg időnként köhécsel, a fiatal ilyenkor megáll, és leplezetlen undorral néz a pocsolyás erdőre.

– Utálat! – mondja. – Utálat!

– Igen – bólongat az öreg –, igen, magam is belátom, de tudod, fiam, az úgy volt, hogy jöttek a felhők… egyre csak jöttek…

– És?

– És sírtak-ríttak, hát mit tehettem volna?

– Megüzentem, apám, hogy mit csinálj!

– Igen, ez igaz, de tudod, fiam, nem voltam jól. Hörghurut, meg a hasam is… a májam is… szóval gyenge voltam. Feküdtem is néha…

– Azt látom. Feküdtél ahelyett, hogy szétverted volna ezeket a felhőcondrákat.

Ekkor a hátuk mögött megzörrent a bokor, és egy szánalmasan elázott kis róka surrant melléjük.

– Mondtuk neki – szabad közbeszólnom –, a favágók is káromkodtak, de hogy a fuvarosok miket mondtak!…

– Hallgass! – sziszegett az öreg, és még a botját is ráemelte a csapzott rókára, akinek farka úszott a sárban, és vékony bundájában úgy didergett, hogy rossz volt nézni.

– Miért hallgasson? – És a fiú szánakozva nézett a reszkető rókára. – Miért hallgasson? Beszélj, Róka Gyuri, azt mondják, néha fején találod a szöget.

– Beszélnék én – suttogott a róka –, de hová lett az én szép hangom? Hiszen hallod, csak hehegek, mint egy rekedt bagoly. Máskor ilyenkor már kemény havon ugattuk a csodálatos Holdat, és szerelem volt a szívünkben, de most tudod, mi van benne? Víz! Nézd meg a bundámat, hát bunda ez? Ki tudná ezt jobban, mint te? Csak esett meg esett, és kedves jó édesatyád az orrával volt elfoglalva meg a májával, ahelyett, hogy fagyot hozott volna meg havat, amitől tömött lesz a szőr, mint a vánkos, fényes, piros, meleg, szóval amilyennek lennie kell.

Róka Gyuri ezek után bánatosan a fenekére ült, és erősen vakaródzott.

– És egyetlen bolhám sem hagyott el, még ezt is hozzátehetem, mert a sok esőtől a bőröm alá bújtak.

Ezenközben erősen sötétedett, pedig délelőtt volt még, és az öregember orrán kövér esőcseppek szaladtak végig, a fiatal arca pedig kipirult ettől a maszatos látványtól. Dühösen kikapta apja kezéből a botot, és felcsapott vele a felhők közé.

– Megálljatok – ordította –, megálljatok!

Éppen egy nagy hasú özvegy felhő vitorlázott felettük, s olyan gyászos ködfátyol lengett utána, hogy a földet súrolta.

– Ó – siránkozott a felhő –, ó, komisz világ! Jaj a szegény özvegynek! Máskor nem beszéltek így előkelő özvegyekkel…

– Azt mondtam, hogy állj meg, mert kivágom a hasad!…

– De fiam! – S az öreg kihúzta magát. – Dámákkal nem lehet így beszélni… szégyellem magam. A mi időnkben…

A fiú szembefordult az öreggel, és úgy nézett rá, hogy az ijedtében majdnem letaposta Róka Györgyöt, aki szerfelett élvezte a jelenetet, bár fogai összeverődtek ázott bundájában.

– Csak keményen – suttogott György –, ha szabad közbeszólnom, csak keményen… és kérlek, ne hallgass kegyes apádra, aki majdnem rám lépett, és akkor tisztelettel bár, de beleharaptam volna nevetséges ikrájába. A nagy felhő megállt hallgatózni.

– Feljebb! – üvöltött a fiú akkorát, hogy a fákról lepergett az esőlé, a füvek kiemelkedtek a sárból, a nagy felhő pedig behúzta hasát, és sértődötten emelkedni kezdett.

– Ez kegyetlenség, fiam, nem bírom nézni…

– Hát ne nézd, a fene egye meg, ne nézd!

– Igen, igen – lelkendezett Róka György –, ne méltóztasd nézni, és ha szabad azt mondanom, nem lenne meglepő, ha nyugdíjba vonulnál. Mivel azonban én ezt nem mondhatom, tehát nem is mondom.

Az öreg egy darabig még nézte a fagyos avart, az esőcseppek gyönggyé fagyott cseppjeit, aztán szó nélkül elfordult, és elballagott a távoli kopasz dombhát felé. A fiú nem is nézett utána.

A felhők már olyan magasan voltak, hogy alig lehetett látni őket, s az erdő egyszerre kivilágosodott. A bokrok között megszólaltak a cinkék, a csókák vidáman rikkantottak a tündöklő magasságban, és a róka megrázta szárazra fagyott bundáját.

– Egészen megfiatalodtam – mondta.

És elindultak a dombhát felé. Amerre mentek, fagyosan tiszta lett a levegő, s a ködök alattomossága ijedten csapott fel a felhők alá.

A dombhát előtt mély szakadék és távolabb egy kökénybokor mellett mintha az öregember feküdt volna.

A fiú hosszan nézte.

– Eredj oda, Róka György, nézd meg, mi van vele.

A róka egy-két ugrással ott volt, aztán szokásos óvatossággal körülszaglászta a fekvő alakot. Később lengő farkát leengedte, ami rókáéknál a gyász jele.

– Azt hiszem, uram, vége… – lihegte visszaérkezve – jó atyád el méltóztatott patkolni… ámbár öreg csizmára nem vernek patkót.

A fiú megfordult, és kicsit gondolkodott.

– El kell temetnünk – mondta, és botjával megkavarta a felhőket a jeges magasságban. És nagy csend lett egyszerre, mert szitálni kezdett a hó, aztán sűrűsödött, végül vastagon hullott.

Állt a fiú, és lábánál hasalt a róka.

A táj tiszta, nyugodt és békés lett egyszerre, és lassan elállt a hó is.

Akkor a fiú odament a fehér halomhoz, ahol apja feküdt, és apja botjával nagybetűkkel reáírta a hóra, hogy:


DECEMBER


A róka – mint gyászoló közönség – bánatosan kucorgott, és a havat nézte, de kaján szeme cinikusan csillogott.

„Úgy látszik – gondolta –, Januárnak is csizmaszárba szállt már az esze, hiszen úgyis elolvad…”

De aztán mélyet sóhajtott, és meghajtotta magát Január előtt, ahogy illik.

– Mély részvétem – mondta.

EGY…

Egy küszöb, kopott, ritkán járják, egy tölgyfa ajtó, erős, barna, egy kilincs, hajlott, halkan nyíló, egy lábtörlővas, régifajta,
egy szoba, csupa kedves árnyék, egy ágy, fekvéskor megnyikkanó, egy lámpa, derűs, sárga fényű, egy öreg asztal, persze dió,
egy képen ködös, őszi tájék, egy ablak, amely nem néz, csak lát, egy szék, ívelt, sima karfájú, egy kályha s egy kis parázslapát,
egy nagy kutya is, komoly házőrző, bár nincs mit őriznie soha, egy macska is, hogy doromboljon, s ne unatkozzék a nagy kutya,
egy árva szomszéd is lehet, csak annyit tudjon, hogy ott vagyok, és megtaláljon, álomban, békén, megtaláljon majd, ha meghalok. TARTALOM

Az erdő ébredése

HÓVIRÁGHAJNALAZ ERDŐ ÉBREDÉSEMÁRCIUSSZARKA ÁKOSA FÖLDA TÖLGYFATÖLGYTAVASZI HÍRÓVÓHELYENVÍZ MELLETTARANYMÁLINKÓMÁJUSKAKUKKMADÁRGÓLYÁKMÁTYÁSAKÁCA BOSSZÚFÉSZEKA KIS TÁLKOPÁR ÉS ERDŐI.II.MISIABÓK DÉNESESTNEK ÁRNYÁN…ÚTRA KELÜNKAZ ÉLETBOGÁNCSKANALAS GUSZTÁV Múlik a nyár

NÁDASMARIKANYÁRFAAUGUSZTUSAUGUSZTUSA MARSGAZDÁLKODUNKADÓSSÁGASZTAGÖREG NAPTÁRMÚLIK A NYÁRSZEPTEMBERŐSZSZEPTEMBERÖREG PINCEEGY PERCTARLÓKONNYÁR VÉGÉNBÚCSÚZÁSNYÁRVÉG Őszi alkony

ŐSZ TÁJÁNA DIÁKSAPKAEMLÉKEKŐSSZELŐSZŐSZI ALKONYOKTÓBEREGY DARAB FAZENÉLŐÓRAA TYÚKKÖDRELATIVITÁSEGY PÁR CIPŐHEGEDŰHÚRA DENEVÉRKULCSOKŐSZI TÁVÍRÓVACSORACSILLAGKÉT GYEREKNEVELÉSALKUŐSZI BESZÉLGETÉSTÚLSÓ PARTPULI PESTENA KIS KAKASVADLIBÁKA HEGEDŰA SZŐLŐCSALÓDÁSTÉVEDÉSEKTÜZEKKECSKEFEJŐA HEGYEKBEN Tél

ORSZÁGÚTONTÉLTÉLMÓKUSEGYEDÜLÉDESAPÁMMIKLÓS-REGGELMACKÓHÓNAPOKÖREG LÓÉJFÉLI LÁTOGATÓKA KARÁCSONYFAA FAKARÁCSONY 1944ÜNNEP UTÁNMEGLEPETÉSDECEMBER VÉGÉNJANUÁREGY…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!