Skip to content

Fekete István – VADÁSZATOK ERDŐN – MEZŐN

Találatok: 4

336

Fekete István

VADÁSZATOK ERDŐN – MEZŐN

Szilveszteri emlék

Este még könnyű szélben hajlongott a sás, és a néma köd puhán ült meg a csalitok fölött, de úgy éjféltájon felkelt a hold, és csontüregű szemével dermedést nézett a világra.

Elült tőle a szél, kiegyenesedett a sás, és a szállongó köd odafagyott az erdőhöz. És egyszerre fehérek lettek a kopasz fák, a reszkető cserjék, a zsombékok és a homokos árokpartok, hol – nem is olyan régen – fácántyúk fürdette csirkéit.

A csirkék azóta megnőttek, elszéledtek. Némelyik kakas lett, némelyik tyúk, de volt olyan is, aki nem érte meg ezt a fehér világot, mert a nyárban és az őszben fölös számban csavarogtak rókák, nemkülönben héják is.

Hallgat az erdő, csak mi lépegetünk ropogva a fagyos úton. Várjuk a sípszót, amire feljajdul a csend, és a hajtók lármájára rettegve pattogni kezd az erdő. Puskások csak ketten vagyunk. Nem beszélünk, tudjuk a helyünket, mint ahogy a hajtók is ismernek minden bokrot, hiszen évek óta csináljuk ezeket a hajtásokat, és ez a vadászat búcsú is. Azért vagyunk olyan csendesek.

Néha átnézek barátomhoz, ő is hozzám, és ez a nézés nem kérdés, hogy jön-e valami, inkább bólintás, hogy az idő bizony elmúlt, és utoljára vagyunk ebben az erdőben.

A hajtókat már hallani:

– Ne, róka, ne!…

Amikor újra végignézek a nyiladékon, barátom akkor emeli puskáját. Nyugodtan, lassan.

Aztán megrándul a puska, és én tudom, hogy egy rókával kevesebb van az erdőn.

Most a másik oldalra fordulok, és villámgyorsan kell lőnöm, mert egy róka akkor perdült vissza a sűrűbe. Kicsit elbámészkodtam, és most nem biztos, hogy meglesz-e a róka. A hajtók már nincsenek messze, hát bekiáltok, hogy engedjék el a tacskót, mert egy sebzett róka van itt valahol előttem.

Nemsokára hallom is:

– Nyif-nyaf-nyif-nyaf!

Szemem a sűrűn, de nem látok semmit, és az ugatás is egy helyről hallatszik.

A nagy figyelésben későn veszem észre, hogy egy kakas nyitott szárnyakkal siklózik át felettem, és kapkodva elhibázom.

Csak a róka legyen meg!

Erre a fohászra jön is a válasz:

– Itt a róka, itt a róka, hej, az anyád… dobja ide, Péter bácsi, a botját… eredj innen, kutya!

A következő pillanatban hallom a bot zuhanását és a kis tacskó fájdalmas vonítását.

– Ne a kutyát üsd, te ökör! – mondja az öreg Péter.

– Mondtam, hogy menjen innen… – És újra zuhan a bot.

Csend. Na, most mi van? Csak halk diskurálást hallok. Erőltetem a fülem, és végre hozzám ér a bűvös szó:

– De szép farka van…

Nincs már baj. Most már jöhetnek a nyulak, vagy ami akar. De nem jön semmi. Később a hajtók jönnek, és végül a kis tacskó, mérhetetlen szemrehányással a szemében.

– Gyere ide, Uccu!

De Uccu alig néz rám, mintha én is tagja lennék valami bűnszövetkezetnek, mely a kis tacskókat fejbe veri.

A rókák azonban szépek. Két róka volt a hajtásban, és meg is lett mind a kettő. Nagyon tudjuk már, hová kell állni. Az elmúlt évek alatt kitapasztaltuk.

És lassan múlik a nap.

Ebédhez tüzet rakunk. A füst lassan merészkedik a hideg ég alá, és amikor feltörnek a lángok, a levegő remegni kezd a tűz fölött, mint nyáron vagy tavasszal, amikor a napisten áldott tenyerét rajtatartja a világon.

Mire az ebéd vége, már késő délután van. Az erdőben ordas árnyékok sompolyognak, és az utolsó hajtásban már felvillan a puskacső lángja.

Ritka rudas erdőben jönnek a hajtók, amikor valamelyik váratlanul elkiáltja magát:

– Róka!

De ekkor már látom is a komát, amint elnyúlva, kétségbeesett iramban száguld át köztünk. Pontosan középen. Bizony messze van, de az ördög nem alszik… A gyors dupla után a róka töretlen sebességgel repül át a nyiladékon. Nézek utána. Kár volt lőni. Talán megsebeztem.

Ekkor furcsa dolog történik. A róka támolyogni kezd, ugrik jobbra, ugrik balra, végül felbukfencezik egy tuskóban, és úgy marad. Megsimogatom öreg puskám, barátom kalapját lengeti felém, a hajtók kiérnek.

A kis tacskót is megsimogatom, melegen, hosszan, és ez a simogatás az erdőnek szól, a fáknak, a bokroknak, és hála van benne az elmúlt örömökért.

Az idő eljárt, és ha most fáklyám lenne, beszúrnám valamelyik öreg fa villás ágai közé, hogy világítson, amíg világíthat magányos, dermedt éjszakákon az emlékeknek, és múljon el magától a múló idő sötétségébe fúlva, mint maga az emlékezet.

Este van már ekkor. A vadászház előtt sötétben állnak a hajtók, és valamelyik azt mondja:

– Nem hideg a klepetus, Jóska?

Válasz nincs.

Dideregve, összefagyva áll mellettünk Jóska, a tüdőbajos cigány. Hosszú, fekete kabátja nyitva, hóna alatt hegedűtok. Nézi a rókákat.

– Hogy vagy, Jóska?

– Köszönöm, csak vagyok…

Hangja színtelen, rekedt, szomorú.

A városban nem kellett, és itt is elmarták a többiek, mert féltek a betegségétől.

– Hová mégy, Jóska?

– Nem tudom.

– Ülj fel a kocsira. Vedd fel ezt a szűrt.

Jóska kapkodva bújt a kopott szűrbe.

– Megyünk valahova? Megyünk – suttogta, és hangjában régi mámorok kalandvárása lobogott. – Muzsikálok én olyan nótákat…

– Jól van, Jóska, csak takarózz be jól.

A kocsi nekiszaladt az estének. Az erdő fái elszaladtak mellőlünk, és már a szőlő mély útján kapaszkodtunk fel, hol a fagyalsövényekre fehér csipkét vert a dér.

Megálltunk az öreg pince előtt.

Itt búcsúzunk az óévtől és egymástól. Jóska váratlanul jött, de – ne adja Isten – azt hiszem, tőle is búcsúzhatunk.

Az asztalon apró lámpa, a kemence szája melegen nevet, s a levegőben ódon almaszagban fürdik a csend.

Körülöttünk suttog az elmúlt év.

Barátom bort tölt.

– Te, tudom, nem iszol, Jóska…

Jóska szemei lázas hetykeséggel nevetnek.

– Szabad már… a doktor úr megengedte. Ihatok, amit akarok…

Összenéztünk, és a szomorúság nyúlós marka megszorítja torkunkat. Jóska ihat, amit akar…

– Hát Isten éltessen, Jóska!

Megtörli száját, de már nincs nyugta. Bontogatja hegedűjét. Pengeti. Mi meg nézünk a borba, könyöklünk, és Jóskára gondolunk, akiben szétfutott a bor, és nem hallja, hogy ziháló lélegzésében mintha kaszát suhintanának.

Éjszakába nyúlik az est. A bor fogy, a pengetésből nóta lett, és nem is olyan lehetetlen, hogy Jóska meggyógyuljon. Hallott már ilyet az ember…

Nevet a kis lámpás, melegen döng a kemence, és Jóska énekel. Talán nem is ének ez, csak olyan igrices elmondás, melyet átsző a hegedű panaszkodása, betyárokról, pecsétes levelekről, gyöngyről, csillagról, vérről…

Éjfélkor barátom elfújja a lámpát, és hirtelen sötétben maradunk. A hegedű tétován zeng még egy kicsit, aztán elhallgat, és mélységes, üres lesz a csend.

Amikor a gyufa fellobbant, egymásra néztünk. Jóska arca fehér, mint a gyolcs.

– Megijedtem – dadogta –, nagyon megijedtem… fulladok a sötétben… nem jó nekem a sötétség… – És remegő kézzel leteszi a hegedűjét. Szétleskel a homályos sarokba, eltolja maga elől a poharat, és lázas, nagy szemében riadtan vergődik a félelem.

Odakint ekkor hujjogva feltámadt a szél. Száraz leveleket sodort éjféli zizegéssel a holt év fehér arcára, és mi elfeledtünk egymásnak boldog új évet mondani.

Rókák

A Nimród régebbi számaiban sokszor találkoztunk velük. Volt, aki ütötte, volt, aki védte Csalavér barátunkat. Ezek végeredményben egyéni vélemények, amelyekbe nehéz beleszólni. A hely és a körülmények mutatják meg a módot, hogy ha kell, miképpen vessünk gátat túlságos elszaporodásuknak. Sziklás helyen, hol a kotorékhoz hozzá nem férhetünk; kellő személyzet rendelkezésre nem áll; vagy olyan területet vettünk át, hol az elszaporodott rókák minden apróvadtenyésztést meghiúsítanak – egyszer, a helyes arány helyrebillentésére, még a méreg is megbocsátható lehet. Egyébként vadászatuknak annyi szórakoztató és sportos módja van, hogy más körülmények között kizárólag a lőfegyver jöhet számításba.

Hogy jó órában legyen mondva, Dianának azon kegyeltjei közé tartozom, akikre a leglehetetlenebb helyeken is rámegy a róka. Vonzom őket, mint a mágnes, és hajtásban már – pláne amikor a bőrük nem ér semmit – egy álltó helyemben akár négyet is lőhettem volna. Ez egy kimondottan nagyvadas területen volt, hol nem lett volna indokolt lelődözésük, így szabadon gyönyörködhettem óvatos sompolygásukban biztosabb és békésebb rév felé.

Általában az a vélemény, hogy a róka egy furfangos fiskálisnak is tanácsokat adhatna a kibúvók keresésében. Ez a felfogás nagyjában meg is állja a helyét, mégis néha olyan megfigyeléseket tesz az ember, mely majdnem az ellenkezőjét bizonyítja. Nem tudom, ezt vakmerőségnek, butaságnak vagy magáról való megfeledkezésnek minősítsem-e, azért felsorolok pár esetet, döntsenek mások.

Erdőn keresztül, fagyos, zörgős úton igyekeztem az állomásra. Téli reggel. Bóbiskoltam, amikor megszólalt a kocsis:

– Ni, a róka!

Felriadtam. A kocsicsapás között, magas bakháton, mely gyalogúttá volt kitaposva, ballagott a róka. Előttünk hatvan-hetven lépésre. Elővettem puskámat. Ment a kocsi, és ugyanolyan tempóban a róka is.

– Tessék meglőni! – unszolt a kocsis jó hangosan.

Tízes sörét a puskában. A távolság nagy. Hajtani nem lehet, mert az ember a nyelvét elharapja. Bosszankodtam, és már el akartam a puskát tenni, amikor a róka egy pillanatra hátranézett és – leguggolt…

Bevárt talán negyven-ötven lépésre, dolgát végezve nagy igyekezettel. Ebben a helyzetben lőttem meg.

Már a szalonkákat vártuk. Abban az időben erős fogfájás gyötört, mely csak akkor szűnt valamelyest, ha hideg vizet fogtam rá. Zsebemben vittem hát egy üveg vizet, időnként nagyokat húztam belőle. Ha megmelegedett, kiköptem. Közben topogva forgolódtam. Lábam alatt zörgött a levél, és pattogott a tavalyi ág. Szóval mozgalmasan és hangosan viselkedtem, melynek kétszáz lépésről is fel kellett tűnnie egy rókafülnek. Nem pedig negyvenről, ahonnan – nagy megrökönyödésemre – kijött a nyiladékra egy róka.

Szaglászva, földre tartott orral. Ott is maradt.

Aratás körül járt az idő. A disznók nagy károkat tettek a zabban, rájuk leselkedtem. Éjféltájt meguntam a dicsőséget, elindultam hazafelé. Már messziről hallottam, hogy a pusztában a kutyák szokatlanul hangosan vannak. Valakit vagy valamit mintha fognának. Iparkodtam.

Abban az időben kóbor cigányok jártak a környéken, azt hittem, nálunk is szerencsét próbálnak. A szélső istálló mellett belefeküdtem a kivezető út mély árkába, és vártam. A cigányok kocsin jártak, és csak ezt az utat használhatták.

A kutyaribillió fortissimo zengett!

Egyszerre csak porzott az út, apró lábak dobogtak, és rohantak a kutyák egy – róka után! Félhomály volt, de jól láthattam mindent, mert az út dombon lévén, az ég volt a háttér. A róka valamit vitt. (Ez a valami később egy kacsának bizonyult.)

Előttem – nem volt két méterre – hirtelen megállt, a kacsát ledobta, és szembefordult a kutyákkal. Azok is megálltak. Morogtak, szűköltek. Láttam a róka szemeit, szinte égtek. Mozdulni nem mertem, mert ha leugrik az útról, eltűnik. Szidtam ezeknek a gyáva kuvaszoknak minden nemzetségét.

A róka – látva fölényét – ismét felvette a kacsát, és lassú ügetésben elindult. A kutyák utána!

Az előbbi jelenet megismétlődött.

Most azonban már lassan emeltem a puskát. A kutyák iszonyú ugatásban voltak, a róka pedig ült a kacsa mellett, mint Sion hegye.

Lövésemre felhemperedett és eltűnt. A kutyák üvöltve rohantak széjjel. Odamentem, és felvettem a kacsát. Feje lógott, csak egy kis bőrszelet tartotta a nyakán. Hazamenve kiküldtem az éjjeliőrt, hogy a kacsát hozza be, és adja vissza jogos tulajdonosának.

Már vetkőztem, amikor zörgettek az ablakomon.

– Tekéntetes uram, nem tanáltam meg a récét!

Reggel arra járván, meggyőződhettem, hogy a róka visszajött – úgy látszik, teljesen elhibáztam –, és elvitte zsákmányát, mert a szederindák között jól látható volt a sok kihullott toll s a csapa, amerre vonszolta.

Vidrát lestem hajnalig. Persze hiába. Félig megfagyva mentem hazafelé, átkozva vidrát, hideget, amikor szemben a nádasból kiballagott egy nyúl, egyenest nekem. Kellett a nyúl, hát meglőttem.

Egy darabig ölben vittem az árvát, melengetve agyonfagyott kezeimet, azután pedig – a puskát nyakamban keresztülvetve – hátsó lábainál fogva húztam a havon. A hó úgy ropogott lépteim alatt, hogy háromnégyszáz lépésre is elhallatszott a néma erdőben.

Már majdnem kiértem az erdőből, amikor valamitől ösztökélve hátranéztem, és… a meglepetéstől majdnem leültem! Ott ballagott utánam, a nyúl orrából kicsepegő vér nyomán egy hatalmas róka. Még a fejét sem vetette fel, hogy hátranéztem. A nyulat eleresztettem, nyugodtan menve tovább, a puskát kiakasztottam nyakamból, és – már ugrásban – meglőttem.

Sajnálom, hogy nem mérhettem meg, mert ilyen súlyos rókát még nem cepeltem haza.

A leírt eseteken kívül – az általános megfigyelésekkel egyezően – én is csak nagy óvatosságáról és emberien logikus ösztöneiről számolhatok be. Halló- és szaglószerveinek olyan bámulatos precizitásáról, mellyel semmiféle emberi műszer nem vetekedhetik. Éppen ezért csodálkozik az ember, és gondolkodik, hogy néha csődöt mondanak-e azok, vagy szándékkal, erősebb ösztönöktől vezetve nem hallgat intő szavukra, és olyan bárgyún rohan vesztébe, mint egy kamaszkodó nyúl.

A két róka

A fekete fenyves homályában két pár szem villog. Fenn dudál a szél, de abból ott lenn semmit se érezni. Enyhe, puha, biztonságos zugban fekszik a két róka. Egy öreg kan és jövendő párja, egy idei kis szuka.

Néha vakaróznak, majd az öreg kedveskedve odacsúszik a kis szukához, és segít neki a bolhászásban. Egy nyúlláb fekszik mellettük és elszórva fácántollak. Bőséges reggeli volt.

Az öreg egerészés közben meglátta, hogy egy nyulacska tolja a nagy havat. Lehúzódott a borókabokor mellé, és a nyúl mukkanás nélkül tért meg kanálfülű őseihez. Aztán még egy szárnyazott fácánkakast szabadított meg a tél gondjaitól. Így aztán tele hassal szunyókálva az árnyas zugban, csupa boldogság volt az élet. Az öreg mesélgetett vitézi dolgairól, tömött tyúkólakról és a patakon úszkáló kacsákról, melyekből annak idején jól kivette a vámot.

A kis nőstény szájtátva hallgatta. Egyszerre csak idegesen ugrott fel.

– Hallod-e, bátya? – kérdezte remegve.

Valahol messze ropogott a puska. Az öreg nagyot ásított.

– Messze vannak nagyon. Majd megszokod. Ide ritkán jönnek, és könnyen el lehet szelelni.

Egy ideig csend volt. Mátyásmadár szállt a fenyő csúcsára, és beszélgetett magában. A két róka csillogó szemmel figyelte. A mátyás megérezte, hogy nézik. Gyanakodva figyelt le egy nyíláson. Végre meglátta a két rókát. Éktelen perlekedésbe fogott:

– Vigyázzatok, gyanútlanul bogarászó rigófélék és vackotokban az éjszaka remegéseit pihenő nyúlnépek, mert itt van alattam két hóhér… Két keskeny pofájú útonálló… Vigyázzatok… Én mondom, a Mátyás! A Mátyás!…

A nagy kan róka szikrázó szemmel csattogtatta meg fogait:

– Befogd a csőrödet, te sivalkodó fészekrabló! Te kiabálsz a rigóknak? Talán hogy több fiat neveljenek neked?! Te pállott szájú zenebohóc!

A mátyás odább lebbent, de még visszakiáltott:

– Bohóc az öreganyád! Te bolhacsősz! Vigyázzatok… Vigyázzatok… Itt lapul az öreg libaszomorító, nyúlríkató, én láttam, a Mátyáás!!…

Az öreg róka idegesen hallgatózott.

– Mért haragszik rád ez a buta madár, bátyám? – kérdezte a kis szuka.

– A múltkor valamelyik atyafiát megfogta a vas, én kiszabadítottam… Hát ezért… Hálátlan a világ.

Újból erősen fülelt. Hangokat hozott a szél, emberi beszédet és ropogó hó zaját. Már egészen jól lehetett hallani, hogy többen közelednek. A szuka remegve kérdezte:

– Mi lesz most, bátyám? Idejönnek?

– Tudja a fene. A legjobb lenne elinalni. De ilyen jó helyet sehol sem találunk. Még az is lehet, hogy csak a fácánokat abajgatják. Kinézhetnél a nyiladékra.

A kis róka kelletlenül elindult. Pár perc múlva loholva jött vissza.

– Baj van, bátyám, egész sereg ember. Három nagy fülű kutya is van velük.

– Vizslák – szól az öreg. – Ez még a kisebbik baj. Merre mentek?

– Felfelé a nyiladékon.

– Püff. Minket hajtanak. De ilyen marhaságot. Ennyi embert idecsődíteni. Hiszen nincs itt fene se… rajtunk kívül. Hallga csak!…

A keresztnyiladékon ropogott a hó, halk beszéd hallatszott.

– A sarokra tessék állni, ha róka van benne, szeret oldalt elcsúszni.

– Szeret a nyavalya – dohogott a kan róka –, szeretek itt békességben elheveredni, de nem hagyjátok a szegény rókát pihenni még vasárnap sem.

A léptek távolodtak, majd megálltak.

– Jaj, bátya – siránkozott a kis szuka –, mi lesz most?

– Semmi. Jobbra áll valaki a sarkon. Ha egyenesen kimégy, átugorhatsz a nyiladékon, hogy észre nem vesznek, de ha meglátnak is, messze vagy; ha mozdul: inalj, mintha a szemed vették volna ki, mert a következő pillanatban már a bőröd alatt van a serét. Én a másik oldalon próbálkozom, de megvárom, míg átérsz.

Hátul már a hajtók zörgése hallatszott.

– Előre, előre – morgott az öreg róka –, mert mindjárt késő lesz. Estére a kövesárokban találkozunk.

– Jaj, bátya, én nem jót érzek…

Az öreg róka már toporzékolt.

– Rohanj, szerencsétlen, mert késő lesz. A kutyák mindjárt a nyakunkon vannak.

A kis szuka halkan elsuhant. Feszült csend következett. A kan aggódva várt, és mereven figyelt a távozó után. Csend. Számolta a pillanatokat:

– Most ért a nyiladékra…, most ugrik…

Durr!

– Szerencsére messze volt. Nem árthatott neki. De mi az? Visszajött?… Ostoba liba! Nem mert átfutni.

A kis róka meggörbedve csörtetett vissza.

– Bátya, meglőttek! Elpusztulok. Jaj, elpusztulok…

– Pusztulsz a csudát, hiszen olyan messziről nem ér a serét.

– Nem tudom, nem tudom, bátyja…, megfulladok… Megfull… – és az orrán kibuggyant a vér.

Az öreg róka látta, hogy baj van. Kis társa már mozdulatlanul feküdt a havon, csak a száját tátotta ki néha. A végét járta.

– Lehetetlen – morfondírozott –, ilyen messziről… Jó lesz vigyázni, mert én is itt hagyom a bundám.

Egy búcsúzó pillantást vetett vissza, és oldalt elcsúszott. Arra lemaradtak a hajtók, a nyiladék szélén megállt. Kikémlelt. Sehol egy lélek.

– Ilyen szamár, mint én! Ide nem jutott egy puska sem, és én agyonlövettem a környék legszebb szukáját.

A szélső hajtót engedte még elmenni, aztán kényelmesen átballagott a túlsó vágásba. Még hallotta, hogy az egyik hajtó felkiáltott:

– Itt van egy róka! – Mire megszólalt a sarokpuskás: – Nahát, azt sem hittem volna, hogy meglesz. Volt vagy száz lépésre.

A többire az öreg róka már nem volt kíváncsi. Nagy kerülőt tett a völgy felé, és egy sűrű iszalagbokor alatt meghúzódott.

– Remélem, ide nem jönnek. Szegény kis pajtásom. Nem is jó rágondolni. A szívem megszakad. De hogy megérezte. Micsoda puskája lehetett annak a zsiványnak…, száz lépésről…, haj, haj. Nem marad még magnak sem belőlünk.

Újabb zajgás közeledett. Azután hangok hallatszottak.

– Nem kellene ezt a sűrűt is meghajtani? Talán ebben is lesz róka.

– Ha már itt vagyunk, hajtsuk meg, hamar megvan.

– Megállj csak, te lőcslábú makkcsősz. Majd meghajtom én a te tyúkjaidat, csak kerüljek egyszer innét ki – dühöngött a róka. A puskások még beszélgettek, a róka remegve figyelte, hol áll meg egy-egy vadász. A végén már egészen belezavarodott.

– No, most aztán igazán nem tudom, merre menjek. Legjobb lesz ebben a sűrűben, de most mindjárt…

Halkan, egy ág se rezdült, kicsúszott egész a nyiladék széléig. Látta a puskást. Jó messze volt. És mereven másfelé figyelt. No, most! Szinte repült. És ekkor vette észre, de már későn, hogy az egyik bokor mellett még egy puskás áll, és emeli a fegyvert.

Aztán elborult előtte a világ.

A szánkó aljában utazik a teríték. Pár nyúl és két róka. Megbékélve, elhomályosult szemekkel. A kis szuka szorosan az öreg mellé húzódva, mintha még az elmúlásban is menedéket keresne…

Varjak szállnak magasan a völgy felett, és messze hangzó károgással búcsúznak az elmenőktől. Mintha azt mondanák: Megint kevesebbek vagyunk; árva vackok ásítanak a csalitokban, és megint kevesebb a surranó élet az erdőn… Kár… Kááár…

A vad szeme

Úgy van, ahogy az Idő tökéletesre érlelte. Nem akarok most arról szólni, hogy a történelem előtti időkben milyen változásokon ment keresztül, amíg tökéletes lett. A teremtés azonban – úgy vélem – akkor fejeződött be, amikor a mai tökéletes állapotát elérte. Azóta nem változtatott rajta semmit, legfeljebb élesedett a létért való mind súlyosabb küzdelemben.

A vad szemét nem rontja a füst, a por, a korom, a műfény, és nem rontják mesterséges erőltetések. A napszakok fényárnyalataihoz könnyen alkalmazkodik, és a lassan fokozódó sötétséget annyira megszokja, hogy majdnem lát benne.

Majdnem. Mert a többi ismert és ismeretlen érzékek mind munkában vannak éjjel. A vad éjszakai észleléseit a látása csak kiegészíti. Még a kimondottan éjszakai szárnyas és szőrmés ragadozók is tapogatnak éjjel, és vakon rohannak a veszedelembe, melyet nem vesznek észre, tehát nem látnak meg.

Az éjszakában szürke síkokká válnak a plasztikus idomok, melyeket a gyenge holdfény, a csillagok s az égbolt derengése, a köd vagy szemetelő eső tökéletesen felismerhetetlenné tesz. Nem mondhatjuk hát egyetlen vadunkra sem, hogy éjjel lát, de bátran állíthatjuk, hogy igen kevéssé lát többet, mint a jó szemű ember.

A róka igen értelmes és jó szemű fickó, mégis nemcsak sötét éjjel, de még alkonyi szürkületben is majdnem fellöki az embert, ha orra nem figyelmezteti a veszedelemre.

Egy rókatanyát tudtam mészkőpadok alatt, honnan semmi módon nem lehetett őket kipusztítani. Csenevész akácosban volt ez a hely egy meredek völgyben, ahol lesni nem lehetett. A völgy mellett lóheretábla. Ide jártak ki egerészni. Egyik este kimentem mégis megpróbálkozni velük, de a siker minden reménye nélkül. Beültem a lóherésbe, melyből azonban jócskán kilátszottam. Alkonyattal kijött egy róka, lehetett háromszáz lépésre. Jól megnézett – mozdulatlanul ültem –, és visszament a gödörbe. Amikor beszürkült, ismét láttam, hogy valami mozog a völgy szélén, de felőlem lehetett nyúl is. Elkezdtem cincogni, mint az egér.

A róka úgy jött, mintha eszét vesztette volna. Nem volt tíz lépésre, amikor meglőttem.

Hol van hát itt az úgynevezett éjszakai látás? A rókának, ha csak egy kicsit lát, már harminc lépésről feltétlen észre kellett volna venni. Ugyanezen a helyen még három rókát lőttem ilyen módon. Az utolsót már szántáson, mert közben a herét felszántották. Ekkor belefeküdtem a barázdába. Elég nagy ember vagyok, nem nyelt hát el az araszos barázda annyira, hogy az a híres rókaszem ne akadhatott volna meg rajtam. Ez a róka egy nagy szuka volt. Azt sem lehet hát mondani, hogy valami tudatlan kölyök volt, amelyet könnyű így lépre csalni.

Amíg tehát nappal a vad szemét magasan az emberé fölé kell helyezni, addig éjjel majdnem egyforma esélyekkel versenyezhetnek, s ez a verseny egy jó távcső illegitim segítségével teljesen az ember javára billenti a mérleget.

A nappali látásban is messze kimagaslanak a madarak, különösen a ragadozók. Ők igazán versenyen kívül állnak; szemük többé-kevésbé tűri a napfényt, és olyan szelet, olyan vad rohanást állnak ki – valószínűleg rebbenés nélkül –, melyet rajtuk kívül egy vadé sem.

Amikor a sólymok pedzik áldozataikat, olyan tüneményes gyorsasággal vágnak azokra, hogy szemmel alig követhetők. Ebben a gyorsaságban – mely szerintem a pedzés pillanatában magasan száz kilométer felett lehet –, azt hiszem, egyetlen vad sem tudná a szemét nyitva tartani. A vércse toronymagasságból észreveszi az egeret, ami még nem nagy tudomány, pláne ha az egér mozog, de észreveszi a zöld szöcskét is, amely hasonló zöld növényen mászkál. Ez már magas teljesítmény.

A varjak meglátják a hóra hullott kukoricaszemet harminc-negyven méter magasságból, és az uhu finoman jelzi a közelgő orvmadarat akkor, amikor még a gukker is alig hozza emberi szemnek elérhető távolságra.

Alkonyattal nyugvó fájára húzó orvmadár ijedten vág fel a mozdulatlan lesen ülő embertől is, kihez a szőrmés vagy csülkös vad talán lépésekre odamenne. A szárnyas vad általában jobban reagál a legkisebb mozdulatra, és jobban fél minden szokatlan, gyanús színtől, tehát bátran állíthatjuk, nekik van a legjobb szemük a vadak társadalmában.

A vándoruhuzó természetadta kunyhóját kénytelen néha levágott ágakkal tökéletesíteni. Ezek a levágott ágak meg is felelnek a célnak, ha nem a levél fonákjával néznek kifelé, és nem tűz nagyon szigorúan a nap, mely a halott leveleket megpörzsöli, és más színűvé változtatja. Ha ez megtörtént, már mehetünk is új kunyhóba, mert legföljebb egy-két ölyv erőszakoskodik a bagoly körül, melyek mindig hajlamosak az öngyilkosságra. Amíg az esti legelőre jövő őz a takarás nélküli fa mellé húzódott, de mozdulatlan embert némi gyanakodás után megszokja, addig a fogolykakas ha nem is reppen fel, szaladva viszi el kis családját a veszélyes közelségből. Pedig azt hiszem, az őz fejlettebb szellemi képességekkel van megáldva, mint a fogolykakas, csak a szeme rosszabb.

Egyszer egy bak tíz lépésre mellettem jött ki a bükkönytáblára, valamivel naplemente után, de még teljes világosságban, és bár a szeme egy darabig rajtam volt, később megszokott, és nyugodtan legelt, amíg a sötétség el nem nyelte. Teljesen takarás nélkül álltam, keresztbe tartott puskával egy tölgyfának támaszkodva, szoborszerű mozdulatlanságban. Gyenge kis bak volt. Amikor már megállapította magában, hogy aligha lehetek veszedelmes jószág, nyugodtan vakaródzott olyan hévvel, hogy szívesen segítettem volna neki.

Tavaly szalonkahúzáson egy szarvastehén nyolc-tíz lépésre legelt el mellettem, és mivel szimatot nem kapott, nem vett rólam tudomást mindaddig, amíg a várva várt madár el nem pisszentette magát a fejem felett.

Erre, feledve az öreg tehenet, a szalonkát annak rendje és módja szerint – elhibáztam.

Csúnyán leromlott öreg dáma volt. Akárhogy fordult, a szeme állandóan rajtam, és közben nagyokat szippantott felőlem. Attól féltem már, hogy nagy feje leesik hegedűnyakáról, úgy kinyújtotta, hogy szimatot kapjon. Hiába. A szél felőle fújt. Akkor elfordult tőlem, mintha ügyet sem vetne rám, de a következő pillanatban már felkapta fejét, és merően rám nézett. Mivel azonban káplár úr Tikos jóvoltából a vigyázzállásból annak idején kellő oktatást kaptam („sose tudhati az ember, mikor lesz rá szüksége abba a piszok civil életbe…”), győztem a mámi fixírozását, amíg csak a madár meg nem billentette lelki egyensúlyomat. Pedig a szarvasnak is jó szeme van, mégis tanakodott rajta, mi lehetek, amikor teljes világosságban, minden takarás nélkül álltam. Zöld hubertuszom színe nem bántotta, mozgás nem ijesztette, szimatot nem kapott, zörejt nem hallott. De nem bízott a szemében! Ha megmozdulok, bizonyára világgá megy.

A vad arra van beidegződve, hogy az ártás mozgással és zajjal jár, és ha ezek a kísérőjelenségek nincsenek, a szeme tökéletlennek bizonyul.

Kétségtelen, hogy csak a madaraknak legtökéletesebb szervük a szemük, míg a többi vadnál az lényeges kiegészítésre szorul. A madárnál úgyszólván minden a szem, mert egyéb érzékszervei jóformán számításba sem jöhetnek, kivéve a baglyoknál a fület s általában a tájékozódás szervét. A csülkös vad sem a táplálékszerzésben, sem a védekezésben nem elsősorban és nem kizárólag a szemét használja. A neki megfelelő füveket szaglás és tapintás útján szerzi meg, és erre a szemét nem is használja, mert az ugyanakkor mással, a védekezés és állandó kémlelés munkájával van elfoglalva. A legtöbb növény bizonyos egyéni páraburokkal veszi magát körül, mely telve van a speciális illó- és éterikus olajok szagával, s a vadnak ez nagyon elég annak megállapítására, hogy neki való-e az a növény vagy sem. És amíg az áruló szimat minden kétséget kizárólag megmondja, milyen ellenségről van szó, meneküljön-e, esetleg felveheti-e a küzdelmet, addig szeme ilyen pontos megállapításokat csak nagyon is kézzelfogható esetekben végez. Egyébként mindig más szervek kiegészítő megállapításaira szorul.

Egyes vadnak, például a nyúlnak szeme határozottan gyenge a többiekéhez viszonyítva. Ha az ember mellett három lépésre elbaktat a nyúl, igen rossz vagy semmi takarás is elég – ha az ember egyébként mozdulatlan –, hogy az nyugodtan legelésszen körülötte. Ez a megállapítás a szántóföldi nyulakra vonatkozik, mert az erdei nyulak sokkal jobban igénybe veszik szemüket, és több eredménnyel is.

A távolságok növekedésével a szem észlelőesélyei még inkább csökkennek, és még inkább befolyásolják azt a mozdulatlanság és a mimikri. Igaz, a távolság növekedésével csökken a veszély is, melynek megállapításában megint csak a ragadozó madarak vezetnek. Pontosan és ösztönösen megállapítják a távolságot az élelemnek szánt áldozattól, és soha el nem kezdenek valamit űzni elérhetetlen távolságból.

Ha szürkevarjú puskaport szagolt, kocsitól, embertől olyan tökéletesen tartja „azt” a bizonyos távolságot, hogy mérőszalaggal sem mérhetnénk ki jobban. Csak még két lépést várt volna – mérgelődünk.

Van azonban minden vadnak a szemével kapcsolatos olyan érzéke, mely tudományosan talán még nincs megállapítva, de amelynek létezésében én hiszek. És ez az érzék annak meglátása és ezáltal megérzése, hogy veszélyesek vagyunk-e reá nézve vagy sem.

Az egyenletes, erős léptekkel siető embert közelebb bevárja, mint a lopakodót, és feltétlen megállapítja, hogy vele vagyunk-e elfoglalva, vagy más dologban járunk. A vackában fekvő nyúl jobban kitart, ha nem nézünk rá, és a szürkevarjú elrebben abban a pillanatban az útszéli fáról, amikor – ha fejünket nem is mozdítjuk – ránézünk.

Nemcsak azért van ez, mert a vad nem bírja az ember tekintetét, hanem azért is, mert megérzi azt a belőlünk kisugárzó energiát, melynek ölés a vége, s amelyet – legtöbbször nem is homályosan – felfog a mindig remegő életösztön.

Sokan erre azt mondanák, hogy: igen, mert a veszélytelen embernél nincs a vad által jól ismert szerszám, a puska. Ezt ismeri meg, és ettől fél, nem attól, hogy az ember jóban vagy rosszban jár.

Erre megint azt mondom, hogy az erdőőrnek mindig a vállán a puska, és naponként lőhetne ezt vagy azt, de ha kiadjuk a rendelkezést, hogy lője meg azt a meddő sutát – nem boldogul vele. Eltakarodik az útjából minden, s az erdő titkos rádiója megszólal:

– Vigyázni, a Mihály rosszban jár!

A favágók hangos csapatját hányszor megbámulja a sokat keresett koronás tízes, és bár azok ráfogják a fejsze nyelét, oda se füttyent nekik. Nemcsak azért, mert tudja, hogy az ilyen társaság nem veszedelmes, hanem mert látja és érzi is azt.

Hányszor van az, hogy naponként látunk egy-egy vadat, melyet odaszántunk valakinek, s amikor eljön a várva várt nap, úgy eltűnik, mint a tavaszi köd.

A vad szeme ezekben a meglátásokban erős. Előző nap már nagyon nyújtogattuk a nyakunk, nagyon kinéztük a helyet, ahonnét be lehet cserkészni. A vad látását nem kerülte el szokatlan élénkségünk, és ösztöne másfelé tanácsolta. Sokan erre azt mondják: véletlen, a sors szeszélye stb. Én azonban szívesebben hiszek a vad ösztönös megérzéseiben, az élő szervezetek energiakisugárzásaiban és – felfogásában, amely figyelmezteti a vadat a veszedelemre.

Mert – mint valaki mondta – mióta a kovácsmesterünk fia egy szivarosdoboz és egy régi telefonkagyló segítségével Londont hallgatja, mindent lehetségesnek tartok ezen a világon.

Rókáim alkonya

Újabban divat a különféle írásoknak olyan címet adni, melynek jóformán semmi köze a tartalomhoz. Az érdemes olvasó így aztán az elmaradt csattanó helyett a címen lepődik meg, és azt gondolja magában „Ez aztán írás! Ködös, mint Albion.”

Majdnem ebbe a hibába estem én is. „Rókáim alkonya” ugyanis nekik egyenesen hajnalhasadás, míg az alkony borongása az én puskámra és eddigi hagyományos rókaszerencsémre telepedett. Tehát nekik most virrad, nekem pedig alkonyul. Mégpedig equatori gyorsasággal.

A szerencse fordulása ott kezdődött, hogy öreg browningom agya meghasadt. Így hasadhat meg a szerelmes szív: észrevétlenül, mondhatnám, suttyomban. Mire a gazdája észreveszi, már meg van hasadva. Mit tesz erre az ember? Ugyebár, kicseréli a nőt, illetve az agyat. Bekopogtat a puskaműveshez, és meggyőződik, hogy ilyen esetben a ragasztás mit sem ér. Potom ötven pengőért olyan agyat tesz rá a mester, „mint egy szép álom”. A „szép álom” nagyon relatív fogalom. Én, ha szépet álmodom, vagy tavaszi szalonkahúzáson vagyok, vagy tüzet rakok valami nagy víz partján, hol szállong ezernyi vízimadár, és lágy kenyérre csordul a szalonna leve.

A puskaműves a szép álmot gumi nélkül el nem képzeli… Itt a puskaagyra szerelt gumiról van szó, amely megakadályozza, hogy a puska kirúgjon a hámból, és a hozzá nem szokott vadász kabátjához tapadjon a gyors felkapás pillanatában, miközben a róka ész nélkül távozik.

Amikor a fegyvermester a műhely mélyéből előhozta fegyverem, mindjárt megakadt a szemem az agy végén szerénykedő gumitalpon. Rózsaszínben simult az agy végére, és a gyermekkori gumilepedőt juttatta eszembe. Meg is szagoltam… A mester ragyogó arccal törölte meg a puskát, és kérdőleg nézett rám.

– Remek – mondtam. – De a gumiról nem volt szó.

– Az is benne van az ötvenben – oszlatta el anyagi aggályaimat a puskák öregedő professzora.

A gumitól eltekintve a munka igazán kifogástalan volt. Nagyon szép diógyökér, tükörfényesre polírozva. Légy legyen a talpán, mely ezen végigmegy bokaficam nélkül!

Már az első vadászaton fel is tűnt mindenkinek.

– Ez igen! Ez aztán egy…

Rókára ment a játék. A szomszédos nagy erdők bőségesen ellátnak bennünket újabb és újabb szállítmányokkal, melyek fácánjainkra spekulálnak, így időnként a rókák között rendet kell teremteni.

Elálltam hát az egyik reménydús „standon”. Először egy nyúl ballagott ki a nyiladékra. De ezt még nem a hajtók verték fel, hiszen még nem is hallom lármájukat. A kanálfülű megnéz, s hogy jobban lásson, még fel is ül. Nézzük egymást. Nem tetszem neki, mert eltrappol. Meg vagyok sértve…

Most egy mátyás sápítoz előttem a sűrűben. Gyanúsan sopánkodik. Talán a róka? Ha jön, hát ott kell neki kijönni, ott, a fagyalbokor mellett… Ez a gondolat még meg sem fordult a fejemben, már kisurrant a róka, pontosan az elképzelt helyen. Ekkor közbelépett a gumi agytalp. Amint felkapom a puskát, hozzátapad hubertuszomhoz, és mire korrigáltam a helyzetet, a róka már becsúszott a nyiladék túlsó oldalán.

Mérgesen „utána” lőttem. Nem tudom, a rókák szoktak-e hahotázni, de az enyémnek könnyei csuroghattak…

Szidtam még a magját is annak a gumifának, a fegyvermester pedig – ha van igazság a földön – akkorát csuklott jókívánságaim nyomán, hogy majd a nyelvét harapta el… Hát így néz ki a fegyvermesteri szép álom.

A derék mátyás is átlendült a fejem fölött. Rosszul tette. Lelőttem, csak úgy kalimpált. Próbaképpen. Hát van igazság ezen a földön? Ennél már nem akadt meg az agy.

Rossz sejtelmeim azonban már gyökeret vertek bennem. Régen nem hibáztam én rókát… hátha most megtörött a jég?…

A következő hajtásban megint nagyon jó helyre kerültem. Ezen a helyen már két rókát lőttem tavaly. Itt kell kijönnie. Már indul is a hajtás. Puskámmal egy-két kapáspróbát teszek. Egész jól megy. Nem akad már.

– Zrrrrr! – Az orrom előtt a gazos csádéból ugrik fel a „rókám”. Megismerem. Szinte látom már azt a szép bukfencet. Nem akad már a gumitalp. No, most!… El volt zárva a puskám. Az „übung”-hoz ugyanis elzártam a puskát. Most már nem mérgelődtem. Vége! Vége az aranjuezi szép napoknak. Vége a rókás szerencsének. Rossz sejtelmeim valóra váltak. A hajtók közt nagy kiabálás: – Róka! Róka! – Ott megy már a rókám. Gyalázat!

Most már nem lesz ebben a hajtásban több róka. A hajtók már közelednek. Egy bagoly suhog át a nyiladékon, és mindjárt le is száll a másik oldalon. Álmos az öreg egérpusztító. Sokáig egyensúlyoz az ágon, amíg megnyugszik. Szinte várom, hogy ásítson. Néz rám piros karikás, nagy szemével. Visszapislogok. Nem kell félni, öreg cimbora… Puskám nem neked van felajzva.

És ekkor… és ekkor, mint egy fergeteg, rohan át egy róka a „lénián”. Könnyen hibáztam el. Minden megerőltetés nélkül. Nem volt közel, de „rókavirágzásom” idején már feleútján felborítottam volna.

A durranásra odább száll baglyom. Nem is bánom. Ő volt az egyetlen tanúja ennek a csúfos esetnek. Lehet, hogy megsértődött, hogy „lecimboráztam”. Aki nem tud lőni, az ne cimborázzon le senkit – gondolta, és igaza van.

Most egy nyúl vágtat át a róka nyomán. Hármat is karikázik, amíg átér a túlsó oldalra. Hát a rókát is így kellett volna. Az sem ment gyorsabban. Messzebb se. Hiába! A rókára rászállt az elérhetetlenség misztikus homálya.

Egy héja is átvág a fejem fölött. Jó magasan. Dupla kell ennek az orgyilkosnak. A második lövésemre összekapja a szárnyát, és hangos zörgéssel vágódik az alacsony tölgy száraz levelei közé. Megy a lövés veszedelmesen. Csak róka ne jöjjön, mert azt biztosan elhibáznám.

A hajtók már közel vannak. Egyik ki is lép a nyiladékra. Vége a hajtásnak. Kiürítem a puskát. Ez a rendje a dolognak. Mi jön a fegyver kiürítése után?… A vállravetés – mondanák a tapasztalatlanabbak. Nem! A fegyver kiürítése után jön a – róka! A negyedik. Nem is siet túlságosan, és én mélységes letargiával nézek utána.

Ne aprózzuk talán az eseményeket. Öt rókát lőhettem volna egyetlen délelőtt. Egyik szebb volt, mint a másik. Öt róka! Hiányzó kocsibundám felépítéséhez úgy kellettek volna, mint egy falat kenyér.

Komisz az ilyen róka. Semmi belátása nincs. Hagyják az embert télvíz idején bunda nélkül dideregni. Hát nem hordták már eleget azt a bundát? Még ha újat kértem volna tőlük! De én szerény vagyok. Beérem a használttal is, mert például amelyik utoljára ment át a nyiladékon, lehetett talán négyéves is, mert akkora volt, mint egy – mondjuk – kis farkas. Hát most kérdem: olyan túlzott vágy egy négy éve használt bunda? Hol van hát itt a rókák alkonya? – kérdezhetné az érdemes olvasó. Csodálkozom, hogy nem méltóztatott kitalálni. Eddig lestem, vártam, szerettem „Ő”-ket, ezután pedig kutyába sem veszem a vörös frakkost. Kigolyózom a szívemből őket. Erkölcsi halottak lesznek. Hát nem alkonyat ez?

Elmegy a tél

Beteg a tél. Nagyon beteg. Olyan, mint az öregember: reszkető, könnyen síró, messze néző.

Búcsúzik a tél.

Nappal már alig látni. Csak éjjel jár, mint a beteg, aki a nappalt átalussza, de a sötétben papucsot húz, és elmotoszkál a szobában, hogy ne legyen olyan hangos az óra, és ne legyen olyan rettenetesen mély a csend.

Olyan a tél, mint a haldokló, akinek várnak a halálára. A rokonság összenéz, és a szemekben ez van: Végrendelet nincs, minden a mienk…

A tél ezt tudja és búcsúzik. De csak éjjel. Öregesen járja az erdőt, és megsimogatja a fákat, melyek most ébredeznek:

– Nono, kis fák. Miért borzongtok? Nem voltam szigorú hozzátok, ezt emlékbe hagyom…

És keze nyomán dér hull a fákra, melyet reggel leráznak magukról. Nem kell az öregember ajándéka senkinek.

A fagyzugokban, északi dombtetőkön ott hevernek régi hórongyai. Piszkosan, tépetten. Nem mos, nem varr az öregemberre senki. Minek? Úgyis meghal… Mindenki tudja.

Tudja a nap, tudja a szél, és tudják a felhők, akik szolgái voltak, és most széthordják utolsó rongyait, és komiszkodnak az öreggel, akár az emberek. Talán ők is tudják, hogy: a kidőlt keresztnek senki nem köszön.

Én köszönök! Én nem szeretem az erejükben dölyfösködőket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló nagy hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.

Az öregembernek, ha Tél is a neve: nincsen ökle… Én most se bántom a telet, és megnézem a hófoltokat, melyeket mintha cigányok hagytak volna útmutatónak későbbi karavánok számára.

Az egyik hófolton három fekete gomb. De mozognak. Összebújnak és szétugranak. Miféle nép lehet? A kocsim arra megy, és közben előveszem a gukkert. Amikor elég közel érünk, megállunk egy bokor takarásában, és belenézek a távcsőbe. (Micsoda buta szó! Egy cső, amely „táv”! Új szavakat csak a magyar parasztnak lenne szabad csinálni. Joga is legtöbb van hozzá. Ő a távcsőre azt mondja: messzelátó. Mennyivel kifejezőbb és magyarabb!)

Egyszóval belenézek a messzelátóba, melyben megjelenik két szürke varjú, egy nagy gatyás ölyv és köztük valami elhullott vad, melyet tépnek. Egy nyúl.

Egyik oldalon áll az ölyv, másik oldalon a két szürke. Esznek. Az ölyv tempósan, a két szürke mohón és mindig szemtelenebben. Amikor az ölyvet már szinte leszorították a zsákmányról, az a legnagyobb nyugalommal fejbe koppintotta az egyik szürkét.

A varjak – káár…, káár – felrebbentek a levegőbe, és szidták az ölyvet, mely azonban tökéletes nyugalommal evett tovább. A varjak is belátták, hogy kár megsértődni, és leszálltak újra az élelem mellé. Az ölyvet ez sem izgatta. Ismét hármasban tépték az elhullott nyulat. A szürkék illedelmesen, az ölyv tempósan. A varjak azonban hamar elfeledték az előbbi intelmet, mert megint szemtelenül maguknak akarták az egész zsákmányt. Majdnem rámásztak az ölyvre. Az mintha csak erre várt volna: – Kopp! – lekent egyet, amelyik közelebb volt hozzá. A varjak már fel sem repültek, csak hátraugrottak, megkárogták az ölyvet, ki evett tovább, mintha amazok a világon sem lettek volna.

A varjak erre megint „jó fiúk” lettek, és egy darabig tisztességesen ették az ő oldalukra eső részt. De nem sokáig. A szemtelen természet hamar kitört belőlük, az ölyv pedig – valami tökéletesen komikus felsőbbséggel – hol az egyiket, hol a másikat kólintotta fejbe. Mint amikor a tanító vonalzóval odakoppint a rossz gyereknek.

Nem várhattam meg a végét, de jó tíz percig olyan élvezetet kaptam, melyet csak a természet mindig tökéletes színpadán láthat az ember.

Lám, a búcsúzó öreg Tél nem hálátlan. Megemeltem neki a kalapom csakúgy, mint amikor virágjában volt, s ő adott valamit, amit soha el nem veszíthetek.

Másnap ugyanezen az úton mentem hazafelé. Szembejött velem egy béresszekér. A szekér megáll, amiből tudom, hogy jelenteni akar valamit.

– Mi az újság, Forintos?

Forintos megemeli kalapját, és azt mondja:

– Nem tetszik meglőni a rókát?…

Jól megnézem Forintost, nincs-e valami baja, mert ezt úgy mondta, mintha azt mondta volna:

– Adhatok egy szál gyufát?

Forintos azonban nyugodt, és biztos volt a dolgában. Ez látszott a szemén. Berúgva utoljára búcsúkor volt, ezelőtt fél évvel, de azért sem szólhattam sokat, mert szolgálaton és magánkívül volt…, és most felajánlja, hogy lőjem meg a rókát.

– Jó – mondom –, hát hol van a róka?

– Ott ni – mondja Forintos, és bár mondhatom, a rókák körül nagyon szép múltra tekinthetek vissza (nemsokára elérem a százat), majd leestem a kocsiról. A róka ott volt tőlünk hetven-nyolcvan lépésre, ugyanazon a hódarabkán, melyen az ölyv oktatta becsületre a varjakat, és – egerészett.

Egerészett önfeledten és nyugodtan, mintha sem puska, sem ember nem is lenne a világon. Nagyokat ugrott azzal a kecses mozdulattal, amelynek láttára elfeledi az ember a puskát. Felugrott magasan, könnyedén – szinte a levegőben maradt –, és farka zászlós ívben úszott utána.

Néztük a komát, és valami vidámság szállt közénk. Mosolygott Forintos, mosolygott a kocsis a bakon, és mosolyogtam én is. Így nevet az ember a gyerekre, aki csintalan, meg is kell néha verni, de hát – istenem – gyerek.

Hála isten! Nem volt velem puska! De nem unszolt már Forintos sem, hogy lőjem meg a rókát.

– Istennek ajánlom – emelte meg a kalapját, és vidáman ballagott a szekér után, de még hallottam, amint mondta:

– Fene essék a csontodba…, de szép is vagy!…

…Az öregember, a Tél – íme – még egyszer kinyújtotta reszkető kezét, és adott nekem valamit, amit továbbadok, és mégis az enyém marad.

Erről a rókáról jut eszembe egy másik róka, amely kölyökkorában került hozzám, de mivel nagyon keveset voltam otthon, kiadtam albérletbe a munkások konyhájára. Ezen a kis rókán figyeltem meg, hogy a róka füle milyen végtelenül érzékeny szerszám.

Én az ágyon feküdtem – teljes csendben –, a kis róka pedig szundikált egy cipősdobozban. Asztalomon egy vázában tavalyi cseresnye, kecskerágóág őszi piros levelekkel, melyek közül egy levél levált, és alig hallható zizzenéssel leesett az asztalra, s az én kis rókám úgy ugrott fel, mintha megütötték volna.

Nem szeretem azonban a rab állatot – különösen, ha nincs időm vele foglalkozni –, de elengedni sem akartam, mert a rókát nem szaporítja az ember, akármilyen jó barátságban is van vele, hát odaadtam a munkásgazdának, hogy neveljék fel, ahogy tudják. Talán még tartottam volna pár napig, de megharagudtam rá, mert megharapta az ujjamat. Egy szürkevarjúból a legízletesebb darabokat vágtam ki, de hiába tettem eléje, rá sem nézett. Erőszakoltam. Elfordította a fejét. Erre az orrához dörgöltem a húst, és az öklömnyi kis pamacs mérgesen bekapta a hússal együtt az ujjamat is. Vége lett a barátságnak.

A gazda örömmel dugta zsebre, és a munkások konyháján szépen fel is nevelődött. Megevett mindent, amit a munkások ettek, és a kisgyerekekkel nagy barátságot kötött. A felnőttektől félt, de a gyerekekkel játszott, mint a kutya. A vadállat ösztöne akkor ébredt fel benne, amikor – megkötötték. Valaki azt a buta tanácsot adta a gazdának, hogy jó lesz most már megkötni a süldő rókát, mert megszökik.

Ettől kezdve a kis róka megtudta, hogy ő rab, és az első alkalommal, amikor lehetett, meg is szökött. Hogy miképp, az nem tudódott ki. Lehet, valamelyik gyerek eresztette el.

Messze azonban nem ment. A szomszéd domboldal sűrű fiatalos volt, és a gyerekek amikor keresésére indultak, meg is találták. Játszottak vele, mint régen, de megfogni nem engedte magát. Estefelé hazakísérte a pajtásokat, de a munkástanyához jó puskalövésre leült, és nem ment tovább. A gyerekek kivitték a vacsoráját, melyet jóízűen megevett, és amikor sötétedett, visszament az erdőbe.

Így ment ez egész nyáron.

Egyszer kint járok a határban a gazdával, és feltűnt, hogy a völgyben, az erdő szélén a gyerekek nagy sikongatással futnak valami elől. Kérdőleg néztem a gazdára.

– A rókával játszanak, kérem.

– Hát megvan? Hiszen azt mondta, elszökött…

– El az, de vacsorára azért megjön. Az embertől fél, de a gyerekekkel eljátszik. Megfogni nem lehet, pedig azért neveltem a kutyafajzatot, hogy majd télen eladom a bőrét.

– No, ezt aligha adja el.

– Tudom, kérem, de azért muszáj neki vacsorát adni, mert akkor a gyerekek sem esznek…

A völgyben pedig tovább folyt a játék.

Nyolc-tíz gyerek, lányok-fiúk, a legidősebb talán kilencéves, ekkor éppen lábujjhegyen lopóztak a sűrűség széle felé. Amikor tíz lépésre lehettek, kiugrott a kis róka, és utána a gyerekhadnak. Egy kis futamodás után leült a róka, a gyerekek pedig megfordultak, és felemelt kézzel, nagy nevetéssel szaladtak felé, mintha meg akarnák verni. Amikor közelébe értek, felugrott, és mutatva, hogy ő most nagyon fél, beszaladt a sűrűbe. Amikor beért, a gyerekek megálltak, és egyszerre ők lettek az „üldözöttek”… Lassan lopózkodtak az erdő felé, és vidám kiáltozással szaladtak el, amikor megint kiugrott, és kergette őket a kis róka.

Én pedig csak néztem, néztem, és nem tudtam levenni szemem a képről, melyben annyi finom báj, annyi tiszta öröm volt, amennyit egy életben talán csak egyszer lát az ember.

…Ez is ma jutott eszembe, hogy ezt a másik rókát láttam. Ezt is tőled kaptam, búcsúzó, szomorú öreg Tél. Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.

Kisasszony

Esett a hó. Feltűrtük a köpenygallért, és szótlanul loholtunk a kaszárnya felé. A szél majd feldöntött bennünket, arcunkba vágta a havat, és még jobban visszatartott minket, pedig már úgyis elkéstünk.

Hórihorgas barátom, Pacolai akkorákat lépett mellettem, hogy elakadt a lélegzetem.

– Ne rohanj, Pacolai, most már mindegy…

Nem is válaszolt, csak – ha lehet – még jobban kilépett.

– Inkább csukjanak le – dühöngtem –, de nem rohanok, hogy úgy érjek oda, mint egy izzadt ló.

Pacolai elvágtatott, én pedig megálltam, hogy kifújjam magamat. Megálltam, és megláttam Kisasszonyt, aki egy kapu sarkába húzódva reszketett.

Az, hogy kisasszony volt, csak később tudódott ki, a legközelebbi vizsgálatnál, amikor is ezt a nevet adtuk neki. Kisasszony nagyon szép, rövid szőrű foxi volt.

Pacolai ugyan ajánlotta a Cézár, Néró és Hektor neveket, de nagyzoló barátomat leintettem:

– Ne erőltesd magad, Pac…

Ez a diskurzus azonban csak később történt. Egyelőre ott álltam a reszkető kis kutya mellett. Nagyon fázott szegény. Három lába a levegőben, és testének csak egy kis pontja érintkezett a fagyos kővel.

Megsimogattam.

– Kutyának való idő, mi?

Szemrehányóan nézett rám, és lábam mellé bújt, mintha azt mondta volna:

– De nem ilyen kis kutyának. Talán bernáthegyinek vagy komondornak… de én csak egy vékony szőrű kis foxi vagyok… – És orrával megböködte a csizmámat.

– Hát most mit csináljunk?

Kisasszony nem tudott tanácsot adni, én pedig nem tudtam otthagyni. Felrémlett előttem századparancsnokunk zord arca, a kihallgatás, amely már ott áll az iroda előtt… Hajaj!

– Na szervusz, kutya, majd csak hazatalálsz.

Kisasszony azonban nem tágított. Egy darabig mögöttem jött, majd vidáman elibém perdült, vissza-visszanézett, és így vonultunk be a kaszárnyába.

Folyosónkon halálos csendben állt már a kihallgatás. Patkovics kapitány éppen azon gondolkozott, hány napot mérjen Gallány honvédre, aki nem átallott a Három Varjúban botrányos verekedést kezdeményezni, amikor – Kisasszony után loholva – én is „bevonultam”.

Kisasszony civil kutya volt, és így nem érthette meg, hogy mi van a kapitány elsötétült tekintete mögött; ezért vidám farkcsóválással ugrálta körül külön-külön a kihallgatás összes tagját.

Én csak álltam, kissé behúzva nyakamat, várva, hogy leüt a mennykő. Pacolai arca merev volt, mint a szolgálati szabályzat, de szeme kárörvendve ragyogott, Pálinkás őrmester pedig úgy nézett Kisasszonyra, mint valami ronda féregre, ami beletrappolt a század istentiszteletébe.

Az istennyila először Gallány Jóskába ütött kétheti fogda alakjában, aztán… az én különszámom következett az irodában.

Kisasszony közben mellettem ült a földön, és nézte Patkovicsot. Amikor a kapitány már nagyon hadonászott, és még jobban ordított – morogni kezdett.

Patkovics nagy kutyabolond volt, azért ezen kezdtem.

– Nem hagyhattam ezt a szerencsétlen kutyát… becsengettem a környék összes házába.

– Na és?!

– Nem vállalta senki… Közben eljárt az idő…

– Hát majd én adok időt a kadét úrnak, hogy hosszabb magányban gondolkodhassék az idő múlásáról! Kivonulás!

És otthagyott.

Kisasszony természetesen velünk együtt vonult ki, pedig a századírnok nagyon marasztalta:

– Ne menj el, kis kutya, mert megfagysz!

Kisasszony rá se nézett, pedig odakünt csúnya idő készülődött. Suhogva vágott a hó, és a kis géppuskáslovak vastag sörénye egyszerre fehér lett. Akkor ébredt a város. Az utcákon végigzörögtünk, és mire kiértünk a város végére, már vissza is fordulhattunk. Három lépésre sem lehetett látni.

Patkovicsnak azonban sasszeme volt, és meglátta, hogy – ahol üresek voltak az utcák – Kisasszonyt a hónom alatt viszem. Azt hiszem, ennek köszönhettem, hogy mindössze öt nap szobafogságot kaptam.

Ezt az öt napot Kisasszonnyal barátságunk elmélyítésére használtuk ki. Közben Pacolai többször meglátogatott bennünket, ami jó szívére vallott volna, ha egyszer azt nem mondja:

– Tulajdonképpen minek neked ez a kutya? Nekem adhatnád…

– Megszerettem.

– Nem kívánom ingyen…

– Nem adom, de nem is menne veled. Kisasszonynak van ízlése.

– A kutya végeredményben nem is a tied. Találtad.

– No látod, a más kutyáját pláne nem adhatom senkinek.

Pacolai dühösen nyargalt fel s alá szobámban, és zsebéből vadonatúj póráz vége kandikált ki. Azt hiszem, Kisasszonnyal akart feszíteni imádottja ablaka alatt.

Végül mérgesen otthagyott, másnap pedig egy vastag keretes hirdetés jelent meg a helyi lapban, mely szerint egy gyönyörű, rövid szőrű foxi találtatott ilyen és ilyen jelekkel, itt és itt átvehető… az én pontos címem.

Pacolait akkor revolverrel kerestem, mert a kutyanézők rekedtre nyomták csengőmet, én pedig Kisasszonyt oda nem adtam volna még a jogos tulajdonosának sem, annyira megszerettem.

Így ért bennünket a szilveszter, mely Pacolaival való haragos viszonyunkba enyhülést hozott. Addig alig beszéltünk, de amikor éjfél után a lámpák kigyúltak, hórihorgas barátom állt előttem.

– Hát ne haragudj, te ló! – mondta közvetlenül.

– Beismered, hogy aljasság volt?

– De volt benne szellem is, mi?

– Hagyjuk. Nem haragszom…

Nem is haragudtam, hiszen gyerekkori pajtások voltunk, s nagy orrú barátom nagyon hiányzott már.

Ennek a kibékülésnek egyébként szomorú következményei lettek. Pacolai belecsábított egy véres kártyacsatába, és reggel anyagilag teljesen levetkőzve ballagtunk hazafelé.

– És most mi lesz? – toltam fel a sapkám gőzölgő homlokomról.

– Semmi. Hozzám költözöl a kaszárnyába. Élünk, mint hal a vízben…

Ebből látható, hogy Pacolai idegei a Doberdón edződtek, és optimizmusát is épségben megőrizte.

Összeköltöztünk.

A költözés abból állt, hogy barátom legénye egy kopott, félig üres bőröndöt vitt előttünk, én pedig Kisasszonnyal parádéztam utána jó messze, jelezve, hogy a bőröndhöz semmi közünk.

Békés, szép napok jöttek akkor.

Kisasszony megkapta az új pórázt, és derék katonakutya lett belőle, aki mindenféle civillel szóba sem állt.

Sajnos azonban a példán felbuzdulva a többi alakulatnál is feltűnt egy-egy ilyen századkutya, és kivonulásoknál ott loholtak a legénység mellett vagy a parancsnok lova után. A konyhákban akadt elég lerágni való csont, így a kutyák száma folyton szaporodott.

Egyszer aztán beütött a mennykő.

Egyik kutya – állítólag – megveszett, és másnap megjelent a szigorú parancs a kutyák kiirtására.

– Na, most mi lesz Kisasszonnyal? – kérdezte Patkovics kapitány.

– Jó, hogy eladtuk már tegnap – válaszolta szemrebbenés nélkül Pacolai –, összerágott mindent. A vadonatúj csizmámat is megrágta… És aznap délután az ablakból néztük végig, hogy a sintér hogyan fogdossa össze a kaszárnyabeli kutyákat. Üvöltöttek szegények, a bakák a fogukat csikorgatták, a sintér kocsija pedig kidöcögött a nagy kapun szomorú terhével.

– Látod, Kisasszony, látod – mondta akkor barátom –, hát most mit csináljunk veled? Itt nem maradhatsz… pedig mily jól megvoltunk együtt…

Kisasszony úgy nézett Pacolaira, mintha megértette volna, hogy szomorúság van a szívünkben. Általában rendkívül okos kutya volt. Játszva tanult meg mindent. Valósággal kiszolgált bennünket. Hozta a papucsot, ha kellett, hozta a gyufát, tudott „énekelni”, és kivonulás előtt ő tartotta Pacolai lovának kantárját. Idegen nem jöhetett be a szobába, mert Kisasszony tudott nagyon goromba is lenni, és amikor barátom fogfájós jajgatással járt fel s alá a szobában, Kisasszony kísérgette, és vele jajgatott.

– Mit csináljunk veled, kis kutyám?

– Kutyánk! – javítottam ki. – Engem csuktak le annak idején érte.

– Hiszen ha valami jó helyre kerülne, és jól megfizetnék…

– Pacolai! Te eladnád?

– Jó helyre, jó pénzért… Kisasszony pedigrés kutya, a vak is látja. És olyan szegények vagyunk…

Ez igaz volt. Nagyon szegények voltunk.

Pacolai aznap este egy vadászújságot hozott, melyben valami malomtulajdonos pedigrés és kotorékmunkára bevezetett foxit keresett.

– Mit gondolsz?

Nem gondoltam semmit. Kisasszony ott lebzselt körülöttünk, és nem mertem a szemébe nézni. Nyüszített, mert nem szóltunk hozzá. Aztán „megsértődött”, és lefeküdt a helyére, de folyton ránk lesett, mert néha úgy játszottunk vele, hogy nem vettünk tudomást róla, ő pedig adta a megsértettet, hogy annál nagyobb legyen az öröm, amikor elnevettük magunkat. Ilyenkor morogva „harapott” bennünket, de olyan lágyan, mintha fogai bársonyból lettek volna.

De most nem nevettünk. Szomorúan elszégyelltük magunkat, mert eladni készültünk legjobb, leghűségesebb barátunkat.

Később Pacolai lement a kantinba, és lila szegélyű levélpapírral tért vissza.

– Megírom a levelet – sóhajtotta.

Kisasszony ekkor már az ölemben kuporgott, és szokása szerint tenyerembe hajtotta fejét.

– Szépen írom meg – vigasztalt barátom, ami igaz is volt, mert ami dicséret van a világon, az mind Kisasszonyra volt halmozva. Végül szigorú kikötés, hogy csak olyan helyre adjuk a kutyát, ahol a jó bánásmód biztosítva van.

Elment a levél.

Titokban reménykedtünk, hogy úgysem jön rá válasz, és csak megússzuk a dolgot valahogy, de harmadnap táviratot kaptunk:

„Feleségem maga megy a kutyáért, kérem az állomáson várni.”

– Hátha valami csinos nő – álmodozott barátom –, öltözködjünk rendesen.

Kisasszonyt megfürdettük, kikeféltük, csak úgy ragyogott, kicsempésztük a kaszárnyából, és vártuk az új tulajdonost.

– Te maradj benn a restiben, majd én fogadom az asszonyt!

Nem is bántam. Együtt akartam még lenni Kisasszonnyal egyedül. Eszembe jutott a téli reggel, az első bevonulás, az öt nap és minden.

– Nem tehettünk másként, kis kutyám. Látod, ha kiköltözhetnék a városba… de még jobb dolgod lesz ott. Vadászol! Hallod? Vadászol…

Kisasszony az ajtóra nézett, ahol akkor jelent meg Pacolai egy mosolygó, veszedelmesen csinos asszonnyal.

Hű – gondoltam –, itt vigyázni kell, mert hórihorgas barátom ingyen odaadja a kutyámat…

Az asszonyka első pillantásra beleszeretett Kisasszonyba.

– Ennek a kutyának nem kell írott pedigré – mondta barátom –, és látom, nagyságos asszony szakértő…

– Mit tud a kis kutya?

– Mindent!

– Kotorékban?

– Tessék csak kipróbálni! Ha nem felel meg, visszavesszük… Bár… – És úgy legyintett kezével, mintha erről kár is lenne beszélni.

Kisasszony közben hol ránk nézett, hol az asszonykára.

– Ára?

Egy kis csend lett, és láttam már, hogy tévedtem. Pacolainak – ha pénzről volt szó – jégből volt a szíve. Olyan számot mondott, hogy megfogódzkodtam az asztalban.

Az asszonyka ránézett a kutyára, és azt mondta:

– Rendben!

Akkor este úgy ültünk a szobámban, mintha gyászoltunk volna. Ültünk a sötétben, és csak a cigarettánk parázslott.

– Eddig már hazaértek…

– Haza…

– Hozatok fel egy kis bort.

– Hozass!

És megültük Kisasszony torát.

Pacolai még egy üveg bort hozatott, és még egyet…

– Ne menjünk ki a városba?

– Kimehetünk…

Ki is mentünk, és másnap már nem volt se kutyánk, se pénzünk.

Harmadnap megkérdeztem Pacolait, hogy mi lesz, ha Kisasszony nem válik be. A pedigré, a kotorék meg minden…

– Ne is beszélj!

– És vissza kell fizetni a pénzt…

Negyednap pedig vastag expressz-ajánlott levél érkezett.

– Baj van, Pac! Másként nem írnának expressz-ajánlott levelet. Bontsd fel!

– Bontsd fel te! Tiéd volt a kutya…

– Neked van címezve. Te írtál nekik. Te adtad el…

A levél ott feküdt az asztalon. Néztük, és nem nyúltunk hozzá. Lassan besötétedett, csak a levél világított gonoszul és vádlón.

– Mondtam én neked… te mégis tiszt vagy… idősebb… én meg csak egy kadét…

Pacolai felhördült. Felkattintotta a villanyt, és – reccs! – kinyitotta a levelet.

És hórihorgas barátom viharvert ábrázata úgy derült fel, ahogy fogytak a sorok a levélben. Néha a térdére csapott, néha felnevetett.

– Nahát! Ugye, megmondtam? Csoda!

Aztán felolvasta.

Négy sűrűn teleírt oldal volt, és mind a négy oldal Kisasszony dicséretét zengte. Hogy a Kisasszony az első nap hány patkányt ölt rakásra a malomban, hogy foglalta el új helyét a lakásban, hogy evezett be vidámságával és okosságával az egész ház szívébe… (a bestia! – mondta Pacolai), és másnap hogy vitézkedett egy rókavárban. Két hatalmas rókát hozott ki tíz perc alatt… Végül egy kedves meghívás, hogy menjünk minél előbb, nagyon szívesen látott vendégek leszünk. Sok a róka, gyönyörködjünk mi is a Kisasszony munkájában.

Sajnos nem mehettünk. Hol egyikünk volt szolgálatban, hol a másik, hol pedig reménytelenül üres volt a közös kassza.

Lassan aztán elmúlt az idő.

Az emlékek elhomályosodtak, a fegyvereket fiatalabbaknak adtuk, és öregedő civil életünk szürkeségébe mind ritkábban járt vissza a múlt és benne drága kis kutyánk, Kisasszony.

És mégis!

Ha az az asszonyka, akinek Kisasszonyt eladtuk, elolvasná ezeket a sorokat, és felismerné magát benne, ha van még Kisasszony ivadékaiból: kérem, küldjön egyet.

Talán visszajönne vele egy darabka valóság felelőtlen, szép ifjúságunkból, mert ezt az írást nem az író költötte, hanem szóról szóra megtörtént…

Téli emlék

Aznap olvadás kezdődött, s amikor barátommal bejöttünk a Nyugatiról, meg is mondtam, hogy nem szeretem az ilyen locspocs időt.

Barátom a tudás és tapasztalat Lomnicáról nézett rám.

– Látszik, hogy milyen „pallónjáró” vadász vagy…

(Itt mindjárt megjegyzem, hogy a következőkben barátom – nevezzük talán az egyszerűség kedvéért Kálmánnak – még sokkal lesújtóbb véleményeket is megkockáztatott rólam, de ezért ne ítélje el senki. Korban, de főleg tapasztalatban annyira előttem van, hogy megengedheti magának…)

– …mert ez az igazi hó! Jó tocsogó, amelyiken olvasni lehet. Nem ám a porhó!

– De elolvad reggelig…

– Nem olvad el. Erdélyben nem.

Ebből látható, hogy Erdélybe készültünk. Kálmán akkora hátizsákkal érkezett, hogy a hordárok a nagy targoncát húzták elő, és amikor este újra kimentünk a Nyugatira, a taxit majdnem szét kellett szedni, hogy ez a hátizsákkazal beleférhessen.

De azért nem esett semmi baj. A vonat pontosan indult, és mi összesandítottunk, mint két vakációs diák. Megyünk már…

Újsággal bőségesen elláttuk magunkat, de valahányszor fordítottunk, mindig egymásra tévedt szemünk, és jó lett volna beszélgetni, de senki se kívánhatja, hogy a zsúfolt fülke előtt kiteregessük lelkünk legmélyén takargatott reményeinket.

Debrecen táján jól megapadtak az utasok. Szatmár után pedig ketten maradtunk, és végigdőltünk az ülésen, hogy aludjunk valamit. Aludtunk az ördögöt! Kiszaglálódtunk az éjszakába, néztük a megroskadt havat és a távoli hegyeket, melyek a vágtató vonat mellett a hajnal felé siettek.

De az idő mintha megváltozott volna. A lesötétített állomások békebeli vén fenyőit kemény sziszegéssel tépte a szél, s a vasút menti patakokban mozdulatlan jégre hasalt a foszlott nád.

Ahol leszálltunk, az állomáson enyhe sötétség, bátyám legénye és a Kis Magyar nevű fuvaros várt, akiknek sikerült az üzeneteket és csomagokat úgy összekavarni, hogy csak kivilágos reggel tudtunk elindulni a vadászház felé. Közben az idő egészen északira fordult, s amikor szánra ültünk, karácsonyi csillogással esett a hó.

Esett a hó! Az égi pelyhek ott kerengtek a szánkó körül, s még szebbé tették az utat, amely úgyis vágyainkkal volt kipárnázva, és valami vad, ősi szabadság ült mögénk a saroglyába.

Kálmán elgondolkodva hallgatott a vidrakucsma alatt, bátyám régi emberekről mesélt, akik valamikor ezen a vidéken éltek, vadásztak és elmúltak, én pedig elnéztem a messze Szamos ködös vonalára, és elmúlt sajgásokra gondoltam, melyek az elmúlt időkben síróra szorongatták a szívemet.

A hó esett. A faluban varjak ültek a kerti fákon, mint az éj baromfiai, és már messziről zászlós füsttel integetett felénk a vadászház kéménye.

Onuc, a vadőr nagy ügybuzgalommal szedte le a hátizsákokat, s amikor Kálmánét meglátta, azt hiszem, végérvényesen oda döntött, hogy ez az úr nemcsak híres vadász, de igen nagy úr is, mert a hátizsákból egy péküzlet, egy mészárszék és egy söntés összekeveredett kellemes illata lengett.

Bátyámnál hatalmas reggelit nyeltünk le, így az ebédet estére tettük, és ha illett volna, talán toporzékolunk, hogy gyerünk már vadászni.

– A disznók itt vannak – súgta Onuc.

– Mennyi?

– Sok! Nagyon sok… – És olyan mozdulatot tett kezével, mintha a kondák el se férnének az erdőben.

– Mégis mennyi lehet?

– Talán harminc is. De tíz biztosan…

Hamarosan felálltunk.

Amíg lövés nem történik, csak disznóra lehet lőni – szólt a rendelkezés, és én bánatosan gondoltam a rókákra. Tavaly is így volt. Elengedtem a rókát, s a végén se róka, se disznó.

Lent közben elkezdődött a hajtás. Még messze voltak, és a két disznós kutya halk vakkantásai mintha a föld alól jöttek volna.

Előttem kefesűrű az erdő, és egy régi fahordó út kanyarog befelé a meredek oldalon. Sajnos kanyarog, és száz lépésnél alig látok rajta messzebb.

Esik a hó. Mintha selymet suhogtatnának a sűrű ágak között, mintha békés hidegen sóhajtana a tél.

Ekkor valahol alattam elpattan egy ág, s egyszerre feszült lesz a levegő. Intek Kálmánnak, hogy vigyázzon, mozog valami, s abban a pillanatban a keskeny út végén átveti magát egy süldőcske. Odadobott lövésemre vad csörtetés, kutyaugatás, a disznó sír, s utána újabb lövés.

Csend.

Később kiderült, hogy az alig sebzett malacot – talán húszkilós volt – lefogták a kutyák, s Onuc meglőtte. Kálmán nem látott semmit, bátyám se. Disznó azonban sok volt, köztük nagyok is, s ha én nem lövök rá az enyémre, talán jobban ránk jöttek volna. Sajnos nem hallottam és nem láttam a többieket.

Kálmán saját gyártmányú diópálinkája kézről kézre jár. Bátyám is előhúzza kis butykosát, „ezt kóstolják meg!” felkiáltással, s amikor én a kis egyszemélyes konyakommal kínálom őket, úgy néznek rám, mint a békebeli négyes kocsis a sofőrre. Mélységes megvetéssel.

– Te masiniszta…

Most találkoznak másodszor, és csodálatosan megértik egymást, főleg abban, hogy engem ölnek. „Az erdőőri segédlettel lőtt malacocska” a téma.

Megyünk a disznók után. Közben erősen feltámadt a szél. A sűrű fiatalosok elfogják ugyan, de a gerinceken hideg van.

A második hajtásban nincs semmi. Egy nyúl baktatott el mellettem, és két őznek a lábát láttam a bokrok alatt. Tanakodtak egy kicsit, aztán eltűntek. A disznók – úgy látszik – szétszóródtak. Kettő volt ebben a hajtásban is, de kitörtek.

Mire a harmadik hajtást körülcsapázzák, már alkonyodik, s így nem is kezdünk hozzá. Ballagunk hazafelé. A szél orkánná nőtt. Elseperte a felhőket, leverte a fákról a havat, s a vadászház kéményének füstjét szétszórta, mielőtt még megszületett volna.

Mert bent paradicsomi légkört lehel az öreg kályha. Meggyújtjuk a lámpát, aztán csinálhat odakint a szél, amit akar. És éhesek vagyunk. Kálmán szakácskodik a konyhában. Malacmájat eszünk vacsorára, „amilyet még nem ettetek”.

Hát ez igaz! Ennél ízletesebbet, porhanyóbbat, gusztusosabbat, szaftosabbat nem ettem, de… tíz ún. dinamitpaprika is belesült a májba, és amikor az első falást lenyeltem, megrendült körülöttem a világ. Mintha lángot nyeltem volna. A vitriol anyatej ehhez képest…

De nem szólhattam, mert a két „Öreg csont” nagyon leste a hatást, és igyekeznem is kellett, mert nem olyan nagy a kis süldő mája…

Vacsora után aztán hamar elszótlanodtunk. Szemünkben egy átvirrasztott éjszaka hunyorgott, és a kályha melege álomra bágyasztott bennünket.

Reggel még kegyetlenebbül fújt a szél, mint az este, és a hideg torkunkra akasztotta a sziszergést, amikor – „egy életem, egy halálom!” kiáltással – kiugrottunk a házból „körülnézni”.

Bátyám szánkója közben megérkezett, s reggeli után egyedül hagyott bennünket.

Na gyerünk!

Fel a hegyre, le a völgybe. A hideg szél szinte borotvált bennünket egész nap, de csak déltájban akart ránk nézni a szerencse.

Onuc megmagyarázta, hova álljunk, de ezek a helyek nem tetszettek nekem sehogy se. Megmondtam, hogy mit tartanék jobbnak.

– Nem, domnu, nem! Csak amit mondtam.

Nem szeretek vadászaton vitatkozni, de hajtás alatt szemmel tartottam azt a helyet, ahova állni akartam, és egyszer csak szívszakadva látom, hogy nyolc nagy disznó – köztük egy kapitális kicsit lemaradva – ott ballag el a sűrű bokrok között, ettől a helytől húsz-harminc lépésre. Tőlem kb. háromszáz lépésre. A guta kerülgetett.

Közben erősen ugattak a kutyák, és nemsokára megint visított a disznó zűrzavaros kiabálás közepette.

– Menjetek onnét!

– Hol van egy kés?!

– Zavarjátok el azt a büdös kutyát!

Szép disznóölési hangulat uralkodott az erdőn, és már azt hittem, valami falu végére keveredtünk, amikor hozták a kutyák által lefogott malacot, testvérét a tegnapinak. Kálmán odadobta hosszú finn kését az egyik hajtónak, s az leszúrta.

De akkor már késő délután volt. A vérpezsdítő disznólehetőségek elmúltak, és kegyetlenül fázni kezdtünk. Rókát egész nap nem láttunk, s disznók is csak ebben az utolsó hajtásban voltak. Arcunk vörösre marta, szánk cserepesre szabdalta a komisz szél, és közben olyan messze elvadásztunk, hogy a vadászház szinte elérhetetlen messzinek tűnt fel.

Szerencsére a rossznak éppen úgy vége szakad, mint a jónak, s egyszer csak feltűnt házunk melegen integető, vörös ablakszeme.

– Ma ismét friss malacmájat eszünk – biztatott barátom, és én gyönyörrel gondoltam a májra, és rettegéssel a dinamitpaprikára, aminek közönségesen cseresznyepaprika a neve. Nem szóltam semmit, de Onuccal a lábosból kilopattam a hatból négyet, és így igazán felségesen vacsoráztunk. Kálmán dohogott, hogy pocsék világ ez, amikor már a paprikának sincs íze… de azért a tálat kimártogattuk tisztára.

Vacsora után pedig csekély tandíj ellenében megtanított snapszlizni. Szerinte snapszlizni csak a „nagyon okos” emberek tudnak. Kártyáztunk tehát vadul, közben valami ósváb – nem vallásos tárgyú – dalt zengtünk, amitől – azt hiszem – Onuc méhei kiköltöztek a padlásról. Az élelmes vadőr ugyanis kóbor méheket fogott valahol, s azokat a vadászház padlására kvártélyozta be. Aztán aludni tértünk.

Reggelre nőtt a hideg, és nőtt a szél. Huszonöt fok hideg – orkánszerű szélben – nem gyerekjáték. Ami ruhát fel lehetett venni, azt felvettük, de ennek a szélnek nem imponált még a bőrkabát se.

A szoba melege még bennünk volt, mégis amikor kiléptünk az ajtón, valósággal megdermedtünk a hidegtől. A fák földig hajoltak, az erdő fölött füstölögve kavargott a hó, és szinte nehéz volt elképzelni, hogy ebben a dermesztő világban egyáltalában van valami, amire vadászni lehet.

Azt vártam barátomtól, hogy öregebb lévén, egyszerűen lefújja az egész vadászatot, de úgy látszik, meg akarta mutatni, hogy milyen mokány legény, és így nekivágtunk az erdőnek, pedig mögöttünk barátságosan pattogott a tűzhely, és a kályha lobogó tüze, mint valami nyári emlék, nézett utánunk.

De ha elindultunk, hát elindultunk. Hangtalanul mentünk fel a hegyre, a hajtók se szóltak egy szót se, a kutyák felborzolták a szőrüket; mi pedig úgy éreztük, mintha orrunkon át minden pillanatban jeges zúzmarát szippantottunk volna a tüdőnkre.

És a szél! Most éreztem meg, hogy milyen igaza van a cigánynak, amikor azt mondja: „Nem a tél a tél, hanem a sél a tél.” Arra sem volt kedvünk, hogy csapást keressünk a behavazott utakon, de hiába is kerestünk volna, hiszen mindent befújt a szél, és ezen az éjszakán talán nem is mozdult ki egy pillanatra se dermedt vackából a vad.

Mentünk, mentünk. A vadőr szerint ilyenkor „minden vad” az egyik déli katlanban van, tehát azt hajtjuk meg. Na gyerünk!

Ilyen hosszú hajtást még életemben nem éltem végig, pedig csillapult a szél, de mégiscsak szembefújt. Kálmán arca mint egyetlen üde színfolt piroslott felém a havas távolból, és éppen elhatároztam magam, hogy én is csináltatok egy övéhez hasonló muffot, amikor kapkod ám a barátom, mint „Bernát a ménkőhöz”. Kezét kirántja az irigyelt muffból, a puska megakad az irigyelt muffban, aztán: durr!

Így hibázzák el a rókát minden hájjal megkent öreg vadászok – gondoltam magamban egy kis kárörömmel, és megtöröltem könnyben úszó két szép szemem, hogy lássak, ha valami felém tévedne. De nem jött semmi, csak a szél, és jóval később a hajtók.

Kivettem a patronokat a puskából, és jó hangosan csuktam be Drillingemet, mutatván ezzel is, hogy a vadászatot akkor is befejeztem, ha mázsás vadkanok és hiányos ruhájú erdei nimfák felváltva kelletik magukat.

– Hozzátok ki azt a rókát!

Kálmán mondta ezt, én pedig feltűnően elfordultam. Megfagyni lehet, hogy megfagyok, de becsapni nem engedem magam. A róka árkonbokron túl volt már, amikor a kétszer is megakadt puska elsült…

– Nem nagy, de szép…

Hát én azért se fordulok meg!

Lassan ballagtam, hogy elérjenek. El is értek hamar, és – hozták a rókát. Barátom keze elakadt a muffban, aztán a puska a muff zsinórjában, mégis meglőtte.

– Most mit csinálunk?

– Én hazamegyek – mondtam, és az egész társaság a megkönnyebbülés sóhajával állt nyomomba.

A vadászházban bátyám várt bennünket.

– Elment a jó dolgotok, ebben az időben kimenni? Reggel óta várlak benneteket. Nem gondolhattam, hogy normális ember ilyenkor kimegy a meleg szobából!… – szidott bennünket.

– Holnap pedig Inóra megyünk.

– Nem Borzavára?

– Nem. Szegény Juon beteg… – És úgy emelte a padlás felé szemét, mintha Juon lelke rövidesen szintén elindulna abba az irányba.

Juon tudtommal soha életében nem volt beteg, de meg ismerjük a területet magunk is…

– Ha időközben felgyógyulna, még elmehetünk oda is – vigasztalt bátyám, és így belenyugodtam a másnapi inói hajtásba.

Közben künt lassan elállt a szél. A nyugati hegyek taraján hideg narancsfényben búcsúzott a nap, s az erdő kékes homályában olyan hideg lehetett, hogy nem volt jó kinézni.

És ilyen hidegben kezdődött másnap a hajtás. Szél nem volt, mert a szél is megfagyott valahol, és az út menti fáknál sajnáltuk lelőni a szarkákat, mert olyan bizalommal üldögéltek felettünk, mint nyáron a fecskék az eresz alatt.

Erről a napról egyéb mondanivalóm nincs is. Egyik társunk egy álltó helyében eltolt három rókát, láttam egy ígéretes szép bakot, és estefelé az eredménytelenség savanyú szájízével értünk haza.

A vadászház azonban mindig megbékített bennünket. A kívül keményen hangzó szó itt bent megpuhult, a remények fellángoltak, mint az öreg kályhában a tűz, a bicskák örömmel szelték a kenyeret s a szalonnát, s a lámpa körül téli álmukból felébredt legyek nyarat álmodtak szegény maguknak.

Hajnalban a kerülők kimentek körülcsapázni a disznós részeket, s azzal a jelentéssel jöttek vissza, hogy egyetlen nyomot találtak, de az akkora, mint egy tinóé.

Nem volt kedvem ehhez a tinóhoz. Mindenáron át akartam menni a borzavai részbe, melyet Kálmán még nem látott, de bátyám majdnem könnyes szemmel ismételgette, hogy szegény Juon nagyon beteg, és nélküle nem lehet megrendezni a hajtásokat.

– Majd ha felépül, újra eljöttök… Ő akar benneteket vezetni… halálosan meg lenne bántva, ha idegen vadőrrel zavarnánk az ő területét… tudod, mennyire szeret téged…

– Akkor menjünk le a Szamos-partra. Nézzük végig kutyával a patakbefolyásokat, hátha lesz vidra.

Ehhez Kálmánnak is nagy kedve lett volna, de bátyám olyan élénk színekkel festegette a nagy disznó könnyű elejtését, hogy a végén is maradtunk.

Ez volt az utolsó napunk.

Déltájban már nem is néztünk egymásra. Jó lett volna rám hallgatni… Amikor az utolsó hajtásra felálltunk, már elfogott a búcsúzás keserű hangulata. Hát elmúlt ez is. Minden elmúlik. Holnap vonatra ülünk, és itt hagyjuk ezt a csendes, havas, fehér világot. Itt hagyjuk a vadászházat, ahol újra álomba dermednek a legyek, megnyugszanak a méhek a padláson, kihűl a kályha, és csak az emlékek ülnek az asztal mellé, elmúlt italok ízét kóstolgatni. Erősen sötétedett az erdő.

Előttem sűrű bokros rész, túl rajta meredek oldal. Már hallottam a hajtókat, amikor a bokrokon túl, mint valami misztikus látomás, teljes csendben megjelent az óriási disznó. Szándékosan nem írok jelzőt, hogy mekkora volt. Csak annyit, hogy csapája tenyérnyi és lépése egy méter hosszú volt.

Szakadásig feszültek meg bennem az idegek.

Itt van a jutalom – gondoltam – a balsikerek végtelen sorozatáért, melyek disznókkal kapcsolatban értek!

A disznó meglehetős sötét helyen állt meg egy pillanatra, amikor lőttem. Volt ugyan előtte valami kevés ág-bog, de ezek nem számítottak akadálynak, ha pedig várok, eltűnik a sűrűben.

A lövés után a disznó eltűnt.

Álltam. A puha hóban mozdulás nem hallatszott, csak távolabb pattant egy ág.

Óvatosan oda mentem, ahol a disznó állt. Lassan mentem, és vártam, mikor látom meg hatalmas testét kigömbölyödni a hóból.

Nem kínzom magam újra!

A disznó nem volt sehol, de ahol állt, a bokrok között volt egy jó magas tölgytuskó, amely pontosan takarta a disznó lapockáját, és a szétszórt forgácsok megmutatták, hova ment a golyó. Még ma is beteg vagyok, ha rágondolok. Csak legalább ne vigasztaltak volna!

De vigasztaltak…

Kálmán szent esküvéssel akarta megígérni, hogy nem beszél róla senkinek, nem azért, mert én a disznót csúnyán elhibáztam – ez az én „privát jogom” –, hanem mert az ő társaságában ilyesmi még senkivel nem esett meg, csak egyszer, és akkor is – velem…

Még a szánkán is kegyetlenkedett, bár nagyon szorosan ültünk, s a keskeny szán aggasztóan farolt a jeges úton.

Egyszer aztán: reccs! – és rosszmájú barátom a fejem felett repült ki az ismeretlen sötétségbe. Feldűltünk. Én a szán mellé estem, de Kálmán nagyon szép utat tett meg a levegőben.

– Hol vagy? – érdeklődtem melegen. A választ sajnos nem írhatom le.

Nagy nehezen összeszedtük magunkat. Veszekedtünk a vasútig, de aztán nagyon elcsendesedtünk. A feldűlt szán, a nagy kan, az erdő már emlékként vágtatott a vonat mellett, és elmúlt már a mi nevető, vakációs jókedvünk. Szomorúan pislogtunk egymásra. Elmúlt a szabadság, és mi megyünk vissza az élet szürke nagy iskolájába.

A történetnek azonban még nincs vége! A Nimródban ugyanis színes leírás jelent meg egy mérgezett farkasról, melyet Juon nevezetű vadőr szállított be az egyik szilágysági patika udvarára…

Ez a Juon – ha nem csalódom – azonos azzal a „szegény beteg” Juonnal, akinek a területére nem mehettünk vadászni, s a patika, azt hiszem, azonos bátyám patikájával…

A bivalydögre már rákapott a farkas, és jobban bíztak a méregben, mint a mi lövőtudományunkban…

Bátyám tartott mesével bennünket, amíg öcsém mérgezett. Megálljatok, patikusok!

Vaddisznók

Némelyik vad szinte ölébe hullik az embernek, a másik meg messze kitér előle. Az egyik felkeresi a legrosszabb, legkilátástalanabb helyeket is, a másik pedig elkerüli olyan ígéretes állásokban is, amelyekre azt szokták mondani: „Ide állj. Ha valahol, hát itt…”

Ha róka van a hajtásban, az akkor is rám szokott jönni, ha akkora tisztáson állok, mint egy templomhely, és a hidegtől gémberedett ujjaimat huhikolom… ha meg disznót kiáltanak a hajtók, nyugodtan vállra vehetem a puskát, azok olyan messze törnek ki tőlem, hogy még csak nem is látok belőlük egyet sem.

A sors ezen furcsa akaratában most már szinte megnyugodtam. Annyit lázadoztam ellene, annyiszor megpróbáltam a lehetetlent is, és annyiszor kaptam fricskát, hogy ha mégis utánuk indulok, a tarisznyámba tett kis elemózsia mellé odatelepedik a reménytelenség is:

– Úgyis hiába…

Pedig mennyit, de mennyit jártam utánuk! Didergő hajnalok, holdvilágos éjszakák, hangtalan nyáresték és pókhálós őszök fogódznak össze emlékeimben, amikor hiába szedtem össze minden ügyességem, a vadásztudomány minden praktikáját, a végén az elemózsia mellé kapaszkodott kis reménytelenség szálfányira nőtt, és a szemembe nevetett:

– Na, nem megmondtam?…

A kimondottan disznós hajtásokban mérgelődöm a legtöbbet. Ilyenkor a sors mintha kárpótolni akarna – látnivalókkal.

A sokat keresett bak – egy nappal a tilalmi idő bekövetkezte után – ilyenkor vágtat el mellettem, a róka húsz lépésre keresztbe áll a nyiladékon, egy-egy héja is átlibben a fejem fölött, és a hajtás vége felé kigyalogol mellettem hosszú csőrű szerelmesünk, a szalonka.

Szorgalmasan megcélzom mindegyiket, és magamban azt mondom, hogy: bumm… Az igazi bumm azonban másfelé szól. Hozzák is a hajtás végén a szép fekete disznót, mely nálam is kijöhetett volna, ha nem undorodna tőlem úgy minden nemzetsége.

Volt egy vendégünk, ki még nem is látott disznót. Két hajtásba vittük ki, mindenikben meglőtte a maga kisebb kanját. Elibe jöttek szép lépésben. Tizenöt lépésre megálltak, keresztbe fordultak, és csak éppen azt nem mondták:

– Tessék, uram, szórakozni.

Ha aztán mégis összehozott velük a sors, azt csak kicsúfolásomra tette. Vagy nem tudtam lőni, vagy ellőtték előlem, vagy csütörtököt mondott a puskám, és végül, ha meglőttem – elveszett.

Egyszer havon hajtottunk. Akkor már beláttam, hogy puskás vonalba hiába állok. Elmentem hát a hajtókkal, hogy a visszatörők közt próbáljak szerencsét. Már a hajtás kezdetén felugrott a túlsó domboldalon egy igazán kapitális kan, és egyenesen felém tartott. A hajtókat elengedtem magam mellett, és egy öreg tölgyfa mellé húzódtam. Szent Hubertusz, segíts! Talán megtörik a jég – sóhajtottam. A disznó közeledett. Haj, de gyönyörű látvány volt! Fehér agyarai, mint kis sarlók, ívelnek, és meg-megáll, de már nem mehet el. Alig van harminc lépésre. Nekihuzakodom, és amikor már gondolatban a szobám falára akasztom a királyi trófeát, egy éktelen durranás a másik tölgyfa mellől, és a disznóm csak eldől, mint a zsák.

Azt hittem, gyilkosságra vetemedem. Egyik vadőrünk lépett ki a fa mellől – akkoriban a disznók nagy károkat tettek, és meg volt engedve a vadőröknek, hogy ami visszatör is: lőjék –, befelé mosolygó ábrázattal, mely csak akkor savanyodott el, amikor engem meglátott, és meglátta az indulatok vonaglását arcomon.

– Ne tessék haragudni – szólt őszinte megbánással. – Nem is álmodtam, hogy más is van itt. Inkább letagadom, hogy én lőttem…

Még csak ez hiányzott! Most már igazán ott kellett hagynom a gyászos helyet. Elmentemben még horkantott egyet a nagy kan, mintha utánam szólt volna: trottl!…

A legnagyobb disznó volt, s a legszebb agyarakkal, melyet erdőn láttam. Lehetett két mázsa. Ennél súlyosabb csak az az önvád volt, melyet napokig hordtam, hogy miért is nem lőttem csak két másodperccel előbb.

Ősszel hajtottunk disznóra. Egyik hajtás a másik után múlt el eredmény nélkül. Mivel pedig a hajtás elején szigorúan meg lett hagyva, hogy csak disznóra szabad lőni, szinte megostromoltak a – rókák. Minden hajtásban egy.

Nekem kedvencem a róka, hát bizonyos mértékig kárpótolva éreztem magam az úgyis várható sikertelenségért. A legutolsó – negyedik – rókám mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. Ilyen hosszú lábú rókát még nem láttam, és ami a legfontosabb: nem volt farka. Csak akkora, mint amennyit a vizslának hagyott meg régebben az ember. Legföljebb ujjnyi hosszú.

Olyan jóképű krakélerpofával trappolt felém, hogy egészen felvidultam. A hajtók zajongása nem sok gondot okozhatott neki, mert még közben ráért egy egeret is elcsípni, melyet lenyelt, azután újból felém indult. Egészen mellettem ügetett el. Olyan alakja volt, mint egy sovány foxinak.

Rókám után nemsokára jöttek a hajtók. Kilenc disznót láttak. A következő hajtásban törtek át.

Felálltunk. Csendes kopogtatással rendben közeledtek a hajtók a ritka rudasban. Alig voltak tőlem ötven lépésre, amikor felugrott előttem a kilenc disznó. Egyenest nekem. No – gondoltam –, jön az áldás csövestül!

Amikor a legnagyobb kilódult a nyiladékra, odalőttem. A disznó óriásit ugrott, s amikor ismételni akartam – mert még egy lövésre lett volna időm –, puskám felmondta a szolgálatot. Beszorult a patron.

Mindegy – vigasztaltam magam –, az első biztosan megvan. Azzal elindultam a rálövés helyére. Megtaláltam az ugrás helyét, de sehol egy csepp vér. Kivártam az időt, és kutyával utána. Lépésről lépésre az erős csapán. Minden levél, minden ág átvizsgálva. Nincs vér, nincs vér… Nyugtalankodni kezdtem, de a disznó olyan közel volt – talán tizenöt lépésre –, hogy el nem hibázhattam. Hát csak utána. Bizony, csak utána! Egy kilométer hosszan a határig… Elveszett!

Rá nyolc napra találták meg mégis a mi területünkön, félig rothadtan, combok és agyar nélkül. A disznó ugyan elhagyta a mi határunkat, de nagy kerülővel mégis visszajött és elpusztult.

A vadőr invitált, hogy menjek, és nézzem meg, milyen szép nagy darab volt… Úgy emlékszem, valami nagyon csúnyát mondtam neki…

Egyszer megjelentik, hogy az erdő egyik részén van egy konda disznó. Papa, mama és a gyerekek. Engem főleg a papa érdekelt. A vadőrök jelentése szerint „disznónagy” állat.

Az egyik széles erdei csapásra jártak ki alkonyattal, hol a páfrányok közt túrtak, és a vadkörtét szedegették.

Szép őszi napok jártak akkor. A kökény már hamvaskéken mosolygott a piros galagonyabokrok mellett, az erdő meg búcsúzóan szép volt, mintha takaróját bús háremasszonykezek szőtték volna, mesét álmodó, hosszú éjszakákon.

Álomra készült az erdő.

Hol itt, hol ott húzott magára színes leveleket, amelyek lustán himbálódzva szálltak az örök ágyba. A magyar őszök csűrbetakarító, áldott keze halkan megrázogatta a fákat, és a pörge kalapú kis makkokat magához rántotta a föld szeretete. A barna avarban aztán eltűntek. Mocorogtak még egy kicsit, talán ásítottak is, de sóhajtott az öreg cser odafenn, és talán azt mondta: „Aludjatok, gyerekek…” – és újra színes leveleket küldött le magáról takarónak.

Aztán őszi párák szálltak a völgyekből, és messze nyugatra elindult csillagos fekete kendőjével az est.

Féltem, hogy besötétedik, mielőtt a disznók megjönnének. A makk kopogott csak a leveleken; egy nyúl is kiballagott mellettem, és jól megnéztem, mielőtt kilépett volna a tisztásra. Aztán egy ág pattant a sűrűben.

Jönnek! Halk neszek közelednek, de látni majd csak akkor lehet valamit, ha kilépnek a nyiladékra. Most csend lett. A szél tőlük fúj, szimatot nem kaphattak. Még a makk-kopogás is megállt, olyan csend van. A sűrűbe nézek, oda, ahol a neszezés megszűnt, pedig ott úgysem látok még semmit. Visszapillantva a nyiladékra, megrándul a karom a meglepetéstől: ott áll három fekete árnyék.

A gyerekek. Három szép süldőcske. Szimatolgatnak. Aztán még egy, még egy, még egy… hangtalanul csúsztak ki a sűrűből. Már nem is tudom, hányan vannak. De ez még mind csak süldő. Most egy jóval nagyobb tolakodik közéjük. Ez lehet a mama. A süldők most már turkálnak. Ide hallom, hogy pattan egy-egy gyökér. A mama olyan mozdulatlan, mintha odaöntötték volna. Erős kísértésben vagyok. Szépen meglőhetném.

– No és az agyarak? – kérdezte tőlem egy belső hang.

Leeresztettem a puskát, pedig már veszedelmesen alkonyodott. És ekkor a többinél valamivel feljebb egy egész domb nőtt a nyiladékon. Azt hiszem, a szám is tátva maradt, és csendesen felemeltem a puskám… Ebben a pillanatban nagy robajjal megugrik mellettem az elfeledett nyúl. Egy fél pillanatra önkéntelenül odakapom a fejem, s amikor lőnék, a nyiladék már – üres.

Hogy a következő percekben mit csináltam, alig tudnék beszámolni, és csak odahaza vettem észre, hogy még a vadászszékem is otthagytam…

Azóta nem tudok a nyulaknak megbocsátani, és ha a körben karikázik előttem egy-egy nyúl, gondolatban mindig hozzáteszem:

– Nesze a disznóért!

Így azután az éjszakák fekete lovagjai az elérhetetlenség ködében járnak előttem. Talán már rájuk sem lőnék, ha összetalálkoznék velük, hiszen úgyis hiába. Hacsak most meg nem fordul a babona, hogy a sors kajánságát, ím, így elpanaszoltam.

Tavaszi álmok

Szél nem mozdult, ág nem hajlott, s egy vén varjú úgy ült a fatetőn, mintha múzeumban lenne, de üvegszekrényben, ahol általában csak nagytakarításkor mozognak a madarak, hiszen eleget mozogtak életükben.

Ült az öreg varjú szép csendben; nem károgott, nem vakaródzott, csak szemlélődött, mintha valamire várt volna, ami még nem bizonyos.

Alatta a patakon az éjjel meghorpadt a jég, s a jégen egy fél ponty feküdt szétszórva pénzeit, nem ugyan jószántából vagy mulatozás közben, hanem mert a vidra megfogta az éjjel, evett valamit belőle, aztán otthagyta. A többit már az öreg varjú ette meg reggelire. Azért ül ilyen nyugodtan, mert begye tele van, s az ilyen szép, nagy darab halat nem hagyja csak úgy ott az ember, azaz a varjú. Ha valami vetélytárs jelenne meg akár a levegőben, akár a földön, természetesen hanyatt-homlok vetné rá magát a halra, mert nincs olyan varjúgyomor, amibe még nem fér.

Persze a vetélytársak száma sokkal nagyobb, mint kellene, s vannak közöttük olyanok, amelyek utálatosan nagyok és erőszakosságra hajlamosak. Ha például egy rétisas ereszkedne a halra, az öreg varjú nem szólna egy szót sem, de egy szarka már nehezebben juthatna a zsákmányhoz.

Az előbb két kis cinke óvatoskodott a halhoz.

– Cin-cin-cincere – mondották –, eszünk a halból, ha szabad.

– Szabad – bólintott a varjú –, de ne jártassátok a szátokat, mert idecsődül az egész erdő.

Hallgattak is a kis kék kabátosok, és eszegették, amíg egy karvaly végig nem suhant a folyó felett, és éppen csak hogy megmenthették télben kopott kabátjukat.

Azóta csend van, ámbár mintha valami nem lenne rendben odalent. Mi van ezzel a jéggel? Elvizenyősödött és meghorpadt, ami nem lenne baj – de a hal! Ha ez így megy tovább, a hal csúszni kezd befelé.

A vén varjú nem mozdul, hiszen itt van az ideje az olvadásnak, de hogy éppen most…

És mereven nézi a halat, ezenközben valaki megszólal alulról:

– Kiesik a szemed, varjú barátom, mit szemlélsz oly önfeledten?

– Csak úgy nézelődöm – rebbent meg a varjú a rókától. – Vizesedik a jég… de jobb is már! – „Hogy a nyári tetvek egyék meg a bundádat!” – tette hozzá, persze gondolatban.

– Nagyon egy helyre néztél…

– A jégre néztem.

– Gyanús vagy, öreg sírásó.

– Hát nézd meg magad! Legalább egy kis fürdőt veszel. Nem árt az a bolháknak.

– Nana, csak ne sértegessük egymást! Egyszerűen megkérdezem, mi van a jégen, követve megátalkodott tekintetedet, s te rögtön a bolhákat hozod elő. Elég kellemetlen, hogy még most sem kezdtem meg a vedlést – a fene ezt a telet! – és bizony akad egy-kettő. Szóval, ugye, nincs a jégen semmi? Te onnét jól látod, míg nekem át kell mászni ezen a ronda sűrűségen.

– Dehogy nincs!

– Micsoda? – csillant fel a róka szeme.

– Víz.

– Ó, hogy a szelek hordják el minden tollad, vén dögész, hát illik élelem dolgában gúnyolódni?

A varjú nem válaszolt, mert egy kis cinke reppent megint a halhoz, és csendesen megszólalt:

– Cin-cin, milyen szép nagy hal!

„Jaj – gondolta a varjú –, jaj!”

A róka hegyezte a fülét, mert nem értette a kis madarat.

– Cin-cin-cincere – mondta most már hangosabban a kis cinke –, csodálatos, szép nagy hal…

,Jaj!” – húzta össze magát a varjú a fán, míg a róka képe csupa ragyogás lett.

– Most megbüntetlek, vén trágyadoktor! – És majdnem óvatosság nélkül surrant át a sűrűségen, leugrott a folyó magas partjáról, és egy perc múlva már ott ette a szép darab pontyot a varjú alatt.

– Kár – siránkozott a varjú –, káár az ilyen tolvajba!

A róka csámcsogva nézett fel.

Ebben a pillanatban éles nyúlsírás hangzott fel az erdő mélyéről, s a rókán mintha végigvágtak volna.

– A területemen! Az én területemen!

És elrohant.

Lent pedig, a völgy aljában az egyik vadász azt mondta a másiknak:

– Fújd meg még egyszer.

És a csalogató sípból még egyszer megjajdult a megfogott nyúl éles panasza, mintha egy másik róka fojtogatná.

Az öreg varjú szomorúan ült a fatetőn mindaddig, amíg csak egy puskalövés végig nem zengett az erdőn. A varjú bölcs, öreg varjú volt, aki tudta, hogy ahol vadásznak, ott marad is néha valami, azért déltájban elvitorlázott arrafelé, ahol a puska szólt. Ismerte azt a völgyet, és rövid körözés után megtalálta a helyet, ahol a rókát megnyúzták, és megtalálta a rókát is – kabát nélkül, amit a szűcsök gereznának neveznek.

A varjú szeme elégedett volt.

– Lám, lám, mégiscsak meglesz a halam!

És őrizni kezdte most már a rókát.

A vadászházban a rókabőr már ki van feszítve, s azt mondja egyik vadász a másiknak:

– Csodálatos szép ez a bőr, pedig csak nagy telek után ilyen szép a rókabőr márciusban, és az idén nem is volt tél.

„Túzokjaim”

A tavasz sokáig késett akkor is. Márciusban még a tél bokázott a dombtetőkön, a hajlásokban illattalan csendben álltak a hóvirágok, és az ibolyák csak halk, távoli álmok voltak.

Egy reggel aztán tavasz lett hirtelen. Kapkodó, elkésett tavasz. Először is szétrúgta a havat, aztán felrázta a méheket, kinyitogatta a mandulák, barackok virágait, és úgy húzta ki a dús levelű füveket a réten, hogy szinte hallani lehetett.

A békák nagy gyorsasággal szedték össze nyári zenekaruk tagjait; a darazsak kizúdultak az eresz alól, és egy mindjárt megcsípte öreg vizslánk orrát; a verebek összevesztek minden szál szalmán, hogy melyikük vigye fészkébe, mert a fészekrakás is nagyon sürgős lett egyszerre.

Egy piros lepke virágos szárnnyal áthintázott az udvaron, a cserebogarak kitörölték az álmot szemükből, és a róka elvitte az erdőőr legszebb kakasát. Rókáéknál nyilván szaporaság lett, de az is lehet, hogy a róka csak téli adósságokat törlesztett.

És ha mindez nem mutatta volna világosan, hogy itt a tavasz: megérkezett barátom levele, hogy menjek túzokkakasra, mert máris elkéstem.

Ez a levél minden tavasszal megjön. Örülök neki nagyon, mert végeredményben főúri dolog túzokra járni, de el is szomorít engem, mert barátom „Pokolfélegyházán” lakik, vagy még azon is túl, valahol az Alföldön, s oda-vissza legalább négy nap kellene, hogy érdemes legyen a tömérdek utat megtenni. De hát kinek jut ma egyvégben négy nap szabadság?

Így aztán leülök, és jövőre ígérem érkezésem. De akkorra biztosan! Immár tíz éve… Egyúttal meghívom barátomat – viszonzásul – őzbakra.

Így megy ez már évek óta. Közben – elméletben – meglőjük a nagy bajuszú túzokkakast és a kapitális bakot, csak látni nem látjuk sem a kakast, sem a bakot, sem egymást.

Tavaly aztán megváltozott minden. Barátom azzal a forradalmi újítással lepett meg, hogy ő jön! Gyanakodva forgattam levelét: micsoda felforgató elem lett ebből az emberből? Katonáéknál ő öltözött mindig a legszabályosabban, az akadémián mindig az első padban ült, és az ő jegyzetein élősködött a fél osztály. Az államnál – ahova csodaképpen bekerült – soron kívül léptették elő… és most szabadságra jön… Hallatlan!

De azért örültem nagyon.

Összeölelkeztünk, jól megnéztük egymást, és miután megállapítottuk, hogy egyikünk se ment ki nagyon a formából, beszámoltunk a családról. Azokról, akik elmentek, s azokról, akik jöttek. Eljár az idő…

Aztán elkezdtünk vadászni. Egyelőre csak a szobában. Barátom még nem lőtt őzbakot, én pedig túzokot, nem is beszélve azokról a libatömegekről, amelyek az ő hazájában olyan közönségesek, mint nálunk a veréb.

Egyszóval kölcsönösen elbűvöltük egymást. Nekem a vízivad régi szerelmem, neki pedig az erdő, az őz, a szarvas. Régi hazájának, a Felvidéknek vadjai. Nagyon természetes, hogy ő került a libaeldorádóba, én pedig a hegyek közé.

Szeretem én az erdőt is. A hallgatag, mély völgyeket, a koronás szálfák zsongását, a hűvös források meséit, az ölyvek felleges vijjogását, a kakukkszavú erdei májust, a levélpergető őszt és az erdők hideg párájú telét, de a suttogó nádast, a titokzatos nagy vizeket, felcsobbanó halakat, a meglapult nádi tüzeket, a folyók magasabb egét s a rétségek mélyebb éjszakáját jobban szeretem.

No, majd jövőre! Akkor aztán kitobzódom magam. Két teljes napon át, mert két nap utazásra kell.

Éjfélig beszélgettünk, de háromkor már teljes tábori felszereléssel sürgetett. Menjünk!

Barátom nem vágyott a legjobb bakra, de én mégis szerettem volna, ha tisztességes agancsot visz lapos hazájába. No, nem a legjobbat, ami az erdőn van – ez már nagybátyámnak volt szánva –, és nem a „szellembakot”, amelyet egy bikáért a szomszéd tulajdonosnak ígértem, de mindenesetre egy jó bakot, hadd örüljön.

Persze az erdőben is beszélgettünk, de csak úgy suttogva. Emlékszel-e erre, emlékszel-e arra? – és csendesen lépegettünk a cserkészúton.

Egyszer csak meglátom, hogy az egyik bokor mögött egy őz vörösödik. Megállunk. Barátomnak piros a füle az izgalomtól, és várjuk, hogy lépjen egyet az őz. Nem is kérette magát. Gyönyörű kép volt, de én nem nagyon élveztem. A nagybátyám bakja volt…

És csak néztük. A bak pedig lépett vagy kettőt, s ezzel el is tűnt.

– Mért nem lőttél? – suttogom megkönnyebbülve.

– Azt mondtad, hogy meglöksz, ha érdemes.

– Lőni kellett volna…

– Talán még kijön. Várjunk…

Isten látja bűnös lelkem, de súlyos fohászokat menesztettem Szent Huberthoz, hogy küldje ezt a beste bakot másfelé…

Nem bánom, ha barátom az összes többi bakot lelövi, csak ezt a kettőt ne. Kezdőnek gyengébb is megtenné… Tépelődésemből puskadurranás billentett ki.

– Mire lőttél?

– A bakra. Azt hiszem, elhibáztam… – És kétségek rángatóztak az arcán.

Hibázta az ördögöt! Ott feküdt a bak alig száz lépésre. Barátom áhítattal térdelt le mellé, és olyan igaz öröme volt, hogy szinte meghatott. Nem baj – vigasztaltam magam –, nagybátyám megkapja a „szellembakot”, a szomszédnál pedig lemondok a cserebikáról. És ettől kezdve együtt örültünk a baknak.

– Sose felejtem el – szuszogott, mert élvezettel akasztotta nyakába a bakot –, és olyan túzokot lősz nálam, amilyenről nem is álmodtál. Télen meg, ha lejössz, hát beleunsz a libába, kacsába…

Másnapra uhuzás volt tervbe véve, de nem értem rá vele kimenni, hát a csőszre bíztam, hogy kalauzolja, és a baglyot is kezelje.

– Van ott egy kis erdő is. Néha megáll benne egy-egy csavargó bak. Nyugodtan meglőheted! – ezzel búcsúztunk el.

Ez hajnalban volt. Délelőtt a határban jártam, és hallottam, hogy néha szól a puska. Tíz óra tájban pedig feléjük fordítottam a rudat, mert kíváncsi voltam, hogy mit lőtt.

Éppen készülődtek hazafelé. Egy karvaly, pár szarka és szürkevarjú volt a zsákmány. Barátom arca tündöklött, markát dörzsölte, összekacsintott a csősszel, aztán karon fogott.

– Most pedig olyat mutatok, hogy hanyatt esel… – és húzott az erdő felé.

Vidáman lépegettünk. Azt hittem, hogy valami ritka madarat lőtt, és kíváncsian néztem szét az erdő árnyékában.

– Oda nézz!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hanyatt estem, de hogy megtántorodtam, az szent igaz. Az egyik fán ott függött hatalmas, hosszú agancsával a „szellembak”.

Szellembaknak azért hívtuk, mert néha hetekre eltűnt, néha megjelent erdőőrnek, gombaszedőnek, sőt vadásznak is, ha már kocsin ült, és a puska tokban volt. Hatalmas testéről és nagyon hosszú agancsáról jól ismertük. A szomszéd birtokos egyszer meglátta, és egy bikát ígért érte, ha ezt a bakot átengedem.

És most itt lóg. Megtört szemei a földet nézik, mintha pihenni vágyna. A csősz még forgatja is a fejét, hogy jobban lássam az agancsát…

Estig se tértem egészen magamhoz, és csak akkor kezdtem megbékélni, amikor barátom újra beleringatott a túzokok, libák, kacsák és nagy rétségek világába.

– Horgászhatok is?

Barátom csak legyintett.

– Olyan csukák vannak a kiöntésekben, hogy elég kihúzni…

Ezek után pedig már el is feledtem a két legjobb bakot. Elvégre a túzok se kutya! Meg a nádas. A libák, a nagy vizek. És a barátság?…

…Az idén már felkészülve vártam a meghívót. Horgászkészségem, puskám, új patronok elkészítve. Lefekvés után sokáig nézegettem még a sötétségbe, s mire az álom partjára értem, már pattogott körülöttem a nádas, csattogott a nádiveréb, ümmögtek a piros hasú békák, és a vetésekben akkora túzokok verekedtek, mint egy strucc!

A bakok már rég feledve voltak.

Végre aztán megjött a levél. Lehet csomagolni – gondoltam –, de lássuk, mit ír a barátom.

„Talán csodálkozol a bélyegzőn – írja –, és nem is gondolod, hogy régi álmom vált valóra. Bocsáss meg, hogy ilyen röviden írok, de csomagolunk… és amúgy sem bírok magammal. Itt hagyhatom végre ezt az egyhangú világot. Megláthatom újra az én drága hegyeimet, pisztrángos patakjaimat! Áthelyeztek a szülőföldemre!”

De a túzokokról egy szó sem volt benne…

Szivar temetése

Barna volt és kutya. Olyan féldakszli-félfoxi, nem rövid és nem hosszú szőrű, és mindent tudott, amit egy városi kutyának tudnia illik. Tudott szolgálni, elhozta a gazdája papucsát, a vendégeket szaguk szerint rangsorolta, és csak éppen hogy nem beszélt velük. Tudta, hogy asszonya lusta sétáltatni, ez okból nyöszörögni kell, hogy a szegény kis kutyának is vannak „emberi” dolgai, melyek néha halaszthatatlanok.

Gazdái gyermektelenek voltak, és Szivar töltötte be az űrt, amibe pár gyerek szépen befért volna. Szivar családtag lett. Bizonyos időben tért nyugovóra, bizonyos időben ébredt, és megkövetelte, hogy ilyenkor mindenki ébren legyen. Ha a háziak lustálkodtak, Szivar erélyesen ugatott, amit gazdái ébresztésnek véltek, holott csak a reggelit követelte.

– Szivar a legjobb vekker – mondta gazdája, és csodálatos történeteket mesélt kutyájáról a hivatalban kollégáinak, akik unták már Szivart gazdájával együtt, mert nem tudták, hogy minden ember költő egy kicsit, még ha számvevő is…

Közben eljárt az idő. Szivar tízéves lett, majd tizenegy, ami kutyasorban már majdnem aggastyánt jelent; és egy szép napon nem hagyta ott kosarát, és nem vett tudomást az állatorvosról se, aki pedig körülrajongta a beteget, sőt – a biztonság okáért – az asszonykát is. Aztán orvosságot ír, melyet Szivar utálatosnak és feleslegesnek minősített, mert bölcsen tudta – amit a háziak elfelejtettek már –, hogy a földi időnek és a sonkacsülöknek immár befellegzett. Kinyújtózkodott, és azt már nem is hallotta, mikor asszonya sírva telefonált urának, hogy Szivar élete elfüstölgött, azaz a fűbe harapott, ami azonban nem teljesen helyes kifejezés, mert Szivar csak akkor harapott fűbe, amikor emésztése nem volt rendben.

A gyász rászakadt a lakásra. Az asszony csendesen járt, mint egy halottas háznál illik, és suttogva beszélte meg az urával, hogy az elhunytnak miként adják meg a végtisztességet. Mert a szemeteskocsi ellen – nagyon érthetően – minden gondolatuk tiltakozott. A városban azonban nem gondoltak a halandó kutyusokra, és az aszfaltot mégse lehetett felszaggatni, hogy Szivar „földi maradványai” valahol a közelben pihenjenek.

Gyászoló gondolataikat követve eljutottak kis telkükhöz a közeli hegyen.

Igen! Ott puha a föld, ott csend van, egy-két fenyő, egyszóval minden, amire Szivar emlékének még szüksége lehet. Ez az elhatározás kicsit meg is nyugtatta őket. Azután a néhai Szivar díszes zsákocskába került. Másnap – vasárnap volt éppen – a zsákocskát egy öreg hátizsákba süllyesztették, és elindultak szótlanul, mint az már ilyenkor illik. A férfi vitte a hátizsákot és benne Szivart.

Egyébként ragyogó szép nap volt, de ők erről nem vettek tudomást. A hegy és a vonat tele kirándulóval. A vonaton ember ember hátán. A vidám tömegben senki sem törődött velük, mert senki sem sejthette, hogy az óvatosan földre csúsztatott hátizsákban Szivar utazik.

Örültek, amikor kiszállhattak, és ismét egyedül lehettek. A hátizsákot nagy sietséggel kellett kirángatni a többi utas cókmókja közül. A vonat elzakatolt, a reggeli párában egy varjú károgott, és ez nagyon illett a hangulathoz.

– Emlékszel, amikor hazahoztad? – suttogott az asszony. – Akkor is ebben a hátizsákban…

A férfi csak bólintott.

Odaérve, a hátizsákot gyengéden letette telkük puha mohájára. Azután bement a szerszámos bódéba, ásóval jött vissza, s az egyik fenyő alatt ásni kezdte a sírt. Később az asszony is ásott, majd fenyőgallyakkal kibélelték Szivar kriptáját, és a férfi végül azt mondta:

– Add ide…

Az asszony keze reszketve bogozta a hátizsák zsinórját, széthúzta a száját, hátrahőkölt, és arca eltorzult.

– Béla…

– No?!

Béla is odament, és ő is belenézett a hátizsákba, értelmetlenül és sápadtan, mert a hátizsákban volt: egy kis – egészen kicsi – sonka, egy üveg szilvórium, egy zacskó tepertős pogácsa, puha kenyér, kemény tojás és szardínia… de Szivar nem volt sehol. Siettükben a hátizsákot elcserélték, Szivar pedig továbbutazott azzal a feltett szándékkal, hogy ezen a napon még nagyobb meglepetésekkel szolgál egy hasonló hátizsák jóhiszemű gazdájának…

A nap azonban tovább sütött, és a férfi megszagolta a sonkát.

– Kitűnő…

Azután a szilvóriumot.

– Csodálatos! – És gyanakodva körülnézett. – De vigyük be a házba, mert erre sokan járnak, és végeredményben a Szivar se kívánhatja azt, hogy állva üljük meg a halotti torát…

Eső után

Reggel még sütött a nap, de délelőtt már nagy, lomha felhők jöttek a nyugati szél hátán. Vihar előtti suhogás hajtogatta a nyárfákat, és olyan port hordott magával, hogy még délután is varcogott a fogam között. Nem sok reménnyel néztem az idő nagy nekikészülődését. Annyiszor becsapott már, hogy nyugodtan elmehetne a Meteorológiai Intézethez…

Alig fordult meg bennem ez a rosszmájú gondolat, máris egy kövér csepp esett az orromra. Dehogy törültem le! Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a ritka rozsok, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.

Aztán még egy esett a kalapomra. Mi tagadás, levettem, és biztonság okáért megnéztem, nem valamelyik fecske kacérkodik-e velem. De nem. Valódi esőcsepp volt. Szinte békebelinek tetszett.

Mit cifrázzam tovább – eleredt az eső.

Február óta az első. Csendesedett a szél, de jó öt percig kellett még vernie a zápornak a száraz földet, amíg csak a porral végzett. Aztán indultak meg a kis patakok, az élet erei, szanaszét hordva egy-egy kortyot fűnek-fának a szomjhalál előtt a tizenkettedik órában.

Délig jól esett, de egész délután lassan szemerkélt.

Estefelé eszembe jutott, hogy ma eső után korán megindul a vad, a kóbor kutyák is végigcaftatják ilyenkor a határt, jó lenne egy kicsit körülnézni. Meg egy halhatatlan bak is járt azon a tájon… hátha…

Azt hiszem, ilyen elérhetetlen bakok minden erdőben vannak. Szinte legendás már a hírük. Nem szaporodnak, el nem tűnnek, de puskavégre nem kerülnek. Óvatosságuk határtalan, és ha mégis lőtávolba kerülnek, valami tüneményes szerencse megóvja őket.

Nekem két ilyen bakom van. Azt, hogy „nekem”, megjegyzem, éppen így mondhatná akárki.

Az egyikre tavaly minden szabad időm rááldoztam, sőt felajánlottam Erdélyben lakó nagybátyámnak, hogy törje meg a jeget, mivel mi nem mentünk vele semmire. Sajnos az ő látogatása elmaradt, és a bak ma is a legjobb egészségnek örvend.

Egyszer sikerült megpillantanom. Sűrű bokrok között. Alig volt húsz lépésre. És néztük egymást. Nem láttam ugyanis többet belőle, mint az arcát és egy kis foltot a lapocka táján. Feje, agancsa takarva. És bár olyan szemtelen önbizalommal nézett szembe, hogy nem lehetett más, csak a keresett, mégis leeresztettem a kétszer is felemelt puskát. Az a gondolat, hogy esetleg vemhes vagy borjas sutát lövök meg, nagyon lehiggasztott. Amíg aztán igyekeztem más rést keresni a sűrű ágak között, hogy egyebet is lássak belőle, elugrott a hatalmas bak.

A másikkal már többre vittem. Arra már rá is lőttem.

Disznót hajtattam egy igen sűrű csepőtésben. Egyszer csak az egyik hajtó elkiáltja magát:

– Szarvas! – Jó, jó, gondoltam, azért igazán nem érdemes óbégatni. És mivel az utolsó hajtás volt, s a hajtók már majdnem kiértek, elzártam puskám, és vállra vetve figyeltem a zörgés irányába. Bika-e vagy tehén – találgattam, és ekkor… és ekkor szétnyílt a bozót, és elrohan mellettem a bak, de egy olyan bak, amely életem végéig álmaim bakja marad.

Mint egy kis mozdony, zúgott el mellettem, és agancsa a füle fölött magasan kiállott. Uramisten, micsoda agancs! Jól láthattam – hiszen nem volt tőlem tíz lépésre sem – ideális formáját, gyöngyözését és vastagságát.

Kapkodtam fűhöz-fához, és elkéstem. Mondhatom, hogy ennek a baknak vagyok még ma is a betege.

A harmadikat még nem is láttam. De ma olyan idő van, hogy – ki tudja? Kora alkonyattal végigcserkeltem az utakat. Kinéztem az erdősarokra is, hol egy nyúl már vígan kosztolt a kis lóheretáblán, melyre a bak néha kijár. Továbbmentem. Az idő még korai. Hátha látok egyebet is. Az utakon apró tócsák csillogtak, szél suhogott a fák koronájában. Jobb cserkelőidőt el sem képzelhettem. Ha cserkelek ugyanis, csak a szemem dolgozik. Nagy ritkaság az, ha a vadász előbb hallja meg a vad neszezését, mint a vad az övét. Ezért könnyebb dolog a les. A vadász mozdulatlan, jó széllel ül el minden moccanást, melyet szeme s füle elér: meglát és meghall. Mennyivel nehezebb a helyzet, ha mindketten mozgásban vannak.

Itt egyformák az esélyek. Száraz, csendes időben pedig cserkészutak nélkül belopni a vadat szinte lehetetlen, és ha sikerül: művészet.

De most zúg a szél, puhák az utak, és ázottak a száraz levelek, melyek hangtalanul és engedelmesen tűrődnek a talpam alá. Néha megtorpanok. Egy-egy sárga folt ingerkedik velem. Ilyenkor odamerevedem az úthoz, és a gukker hamar lerántja a leplet a tavalyi rőt cserlevélcsomóról, mely a csalódást okozta. Néha mozog is az „illető”. Sőt! Agancsot rak fel száraz ágból, de nem lép ki a takarásból. Gukker nem is kell, hiszen annyira „biztos” a dolog… A szem pedig úgy kimerül az erőlködésben, hogy a végén minden józanságra szükség van, hogy oda ne lőjek az elsárgult páfránybokornak.

Már végén járok a „jó” helyeknek, szelem is elfogy, vissza kell fordulni. Visszafelé már sietek, hiszen teljesen hátba kapom a szelet. Kiindulási helyemről most jobbra tartok. A lóheretábla felé. Hátha kijött már a bak. Végtelen óvatossággal bújok ki az erdőből. Az ágakat lassan tolom szét magam előtt, és – megdobban a szívem. Nagy, vörös folt sárgállik a lóhere közt. Visszahúzódom. Elő a gukkert! Kíméletlen dolog ez a messzelátó. Egy akkora nyulat hoz elém, mint egy sárga vizsla, hogy nagyobbat ne is mondjak. Ekkora nyulak csak erdőben teremnek. De most látom csak, hogy nem is egyedül van. Amint jobban kihajolok, felül a nyulam, és nyugtalankodik. Nincs az a mezeinyúl, amely ezt a végtelen lassú mozdulatot észrevette volna. Itt azonban a veszély nagyon közel van, és nem árt az óvatosság. A kisrókáknak sok kell, és az anyaróka tűzön-vízen keresztül megszerzi a mindennapi nyúlgerincet vagy fácánmellet.

A nyulaktól talán kétszáz lépésre még egy vörösség mozog. Hosszú mozgása simább, nem baktató, tehát az már igazán őz. A gukker egy hatalmas rókát mutat. Olyan bozontos farokkal, mintha december lenne. Ide-oda szaglász, és ha megfordul, előttem talán háromszáz lépésre megy el.

Mit kellene tenni?

Elvágni az útját – ötlik fel a gondolat. A róka megfordul, és most már biztos, hogy előttem keresztbe megy el. Visszahúzódom, és nagy kerülővel elibe. Egy kis domb van köztünk. Ha irányt nem változtat: nekem jön.

Egy vadrózsabokor mellett húzódom le, és kinyitom a zárócsapot. De csak nem jön. Már fel akarok állni, amikor balról éktelen kutyaugatást hallok. Felugorva látom, hogy rókám rohan nyugat felé, és utána két kuvasz. Egy nagy fehér-tarka és egy kisebb feketés.

A méregtől toporzékolni tudnék. Ez az a két dög, melyeket már fél éve jelentenek, hogy nem lehet elpusztítani. Csak a mezőkön vadásznak, hol elbújni nem lehet, és az embert kilométerre elkerülik.

A róka már nagy előnyt szerzett, és kutyáim csökkentik az iramot. Az egyik szaglászva félkört fut. Úgy látszik, visszatérnek az eredeti célhoz – kisnyulat keresni.

Nem törődöm most már a bakkal, hanem hirtelen előveszem tarisznyámból a rókacsalogató pipámat, és sírok vele, mint a nyúl. A nagyobbik kutyát mintha megvillanyozták volna. Megfordul, és rohan felém. A kisebbik lassan utána. Elég messze vannak, nyugodtan készülök a fogadtatásra. Átmegyek a bokor másik oldalára, és várom a nagyobbik kuvaszt, mely már csak nyolcvan lépésre van, és lohol felém, mintha zsinóron húznák. „Ráültetem” a légyre, és amikor már nincs húsz lépésre sem, elhúzom a ravaszt. A kutyába mintha gránát vágott volna. Nehéz 9,5-es Schönauerom kicsit oldalt fogta, és az expanzív golyó valósággal kizsigerelte. Jobbra fekszik a kutya, balra a belső része.

Kollégája még csak most ért fel a domb hajlására, és a lövésre olyan üvöltésbe csap, mintha nyúznák. Elkapkodott lövésem lemarad, a másodikkal meg elibe lövök. Kutyám üvöltve rohan, és azt hiszem, a mai emlékek hatása alatt más területre vált vadászjegyet…

Most jut csak eszembe, hogy én tulajdonképpen bakra jöttem volna. Nem mondom, hogy nem szívesebben kanyarítottam volna nyakamba a szellembak édes terhét, de így is szinte vidáman vettem vállra puskám. Kielégített vagyok.

Eszembe jut, hogy aggódó nyúlanyók mától kezdve nyugodtan kuporoghatnak vackaikon, és az öklömnyi kis nyúlfiak békén lapulhatnak a répalevél alatt. A gidák is kijárhatnak legelni alkonyattájt a friss lucernákra. Mert ki tudja, hátha valamikor belőlük is elérhetetlen öreg bakok válnak, akik a maguk titkos utait mindig láthatatlanul járják.

Kellenek az ilyen bakok.

Kell, hogy az erdők egy-egy vadja felett az elérhetetlenség köde szálljon, mert ha mindent elérnénk, miért járnánk az erdőket? Miről szőnénk álmainkat, és mit mesélnénk el fiainknak? Amelyiknek agancsa a falon függ: azt megmutathatjuk. De amelyik odakünn maradt, az lesz majd a téma az öregség hamuba hulló estéin.

Amikor már csak az emlékek tarlóját járjuk, és elmondjuk:

– Hej, fiam, ha én azt a bakot akkor meglőhettem volna!…

Szerencse

Enélkül hiába minden. A legvaddúsabb területen, jó puskával, jó szemmel, biztos kézzel is csak bosszankodunk, ha a szerencse elhagyott bennünket. A kiállítások legszebb trófeái egy-egy szerencsés pillanat eredményei, és mégis mi vagyunk azok, akiknek nem szabad szerencsét kívánni. Mi, akik a szerencse és a véletlenek ölében vagyunk, s ha onnét kiestünk, vége a tudománynak.

Sokszor irigylem a bányászok „jó szerencsét!” köszöntését. A horgászok „adjon isten jó fogást!” mondanak, és mi csak hallgatunk, amikor vadásztestvérünk elbúcsúzik tőlünk, pedig érezzük, hogy valamit kellene mondanunk. Valamit, ami hű és szabatos kifejezése annak, hogy barátunknak, testvérünknek – szerencsét kívánunk.

Természetesen a világért sem újításra gondolok. A magyar nép vadászva, halászva jött ide, és bizonyára volt valami jó kifejezés arra, csak elő kellene böngészni öreg írásokból, szájhagyományokból, regékből vagy akárhonnét, mert mégiscsak nagy szegénység, hogy amikor az idegenből jött vadász hazája nyelvén kíván jó vadászatot, mi vagy ugyanazon a nyelven válaszolunk, vagy megbillentjük a kalapunkat, és megköszönjük, de a jókívánságot visszaadni nem tudjuk.

Nem tudom, milyen öreg az a babona, mely a szerencsekívánást tiltja a vadászoknak, de alig csalódom, ha azt gondolom, hogy nagyon régi nem lehet, és talán nem is magyar eredetű.

A köztudatba azonban belecsúszott, és így jókívánságunkból ki kell hagyni ezt a szót, mely pedig a vadásznak jobban éltetője, mint bárki másnak.

Ez jutott ma eszembe, amikor barátomtól kaptam egy levelet, melyben kérdezi, voltam-e már kint őzbakra. Ha még nem lettem volna, menjek, mert az „Öreg” már látható…

Az „Öreg” egy vén bak, melynek agancsa hatéves álmunk. Ilyenkor még van egy kis remény hozzá, de ha teljesen kizöldül az erdő, csak a véletlen adhatja kézre és a szerencse.

Nem szégyellem leírni, hogy ezt az öreg bakot háromszor hibáztam el, és még ugyanannyiszor találkoztam vele, amikor nem lőhettem.

Kezdjük az elején. Tudtam, hogy a bak körülbelül merre jár. Alkonyattal kimentem becserkészni, azzal a kemény elhatározással, hogy egy levél meg nem rezdül, egy ág nem pattan, és lassú leszek, mint a csiga, de a bak az enyém lesz.

A szél jó volt, és nem siettem el semmit. Minden lépés után pár másodpercre mozdulatlanság, és csak azután tovább. Fülledt júniusi meleg volt, folyt rólam a víz, de a bakot én vettem észre előbb. Nem volt nagyobb távolságra harminc lépésnél. Csipegetve ballagott előttem keresztbe, és én nyugodtan emeltem fel puskám.

Igen, így kell cserkészni. Ez a cserkészet magasiskolája. Egy elhagyott kocsiúton, zörgő, száraz levelek között lépegetni, és ezt a vén kujont harminc lépésre megközelíteni… Egyszóval dicsértem magam, és nyugodtan eleresztettem a golyót.

A bak megtorpant, felvetette a fejét, és felém nézett. Jól megnéztük egymást.

Idegesebb – gondoltam. – Most fog összeesni… de nem esett. Lassú ügetésben elindult visszafelé. Eszem ágában sem volt rálőni. Vártam, hogy meginog, és csak eldől. Harminc lépésre lőttem, nem hibázhattam el. Amikor beért a sűrűbe, sokáig hallottam még a zörgését.

Leültem, és elszívtam egy cigarettát, ez a fene nagy biztonság azonban megbicsaklott bennem. Hátha…

Nem. Ez a bak az enyém. Három golyót lőhettem volna még bele, amikor visszafelé elparádézott előttem, de miért roncsoljam össze? A bak ott fekszik a sűrűben, csak be kell érte menni…

Hát a bak nem feküdt a sűrűben. A bak nem feküdt sehol, de egy jó kilométeres követés után nagyon egészségesen rám riasztott.

Vissza a lövés helyére. Itt álltam én. Ott állt a bak. Ilyen szögben lőttem. Erre ment a golyó, ebben a magasságban. Finom német expanzív golyó. Expanzív… Itt van egy ágacska, ezt érte a golyó, mögötte több ág, mintha azokat is érte volna… Igen. Mindet érte, de a bakot már aligha.

Azóta expanzív golyó nem volt a puskámban.

A második eset úgy történt, hogy egy ragyogó vasárnap eredménytelen sípolás után kocsin mentünk haza az erdőn.

Puska a tokban. Halkan diskurálva. Egy erős szálasban azt mondja a sógorom ártatlanul:

– Ilyenkor csak sípolva szabad őzet lőni?

– Dehogy – nevetek –, csak sípolva lehet…

– És ezeket?

Odamutatott egy óriás bükk alá. Ott feküdt az öreg bak, mellette állt sutája. Nézték a lovakat.

– Csak menjünk, menjünk! – súgtam a kocsisnak, és közben idegesen szedtem elő a puskát.

– No, most forduljunk meg! – mondtam, mert közben eltávolodtunk az őzektől.

Visszafelé jövet már állt mind a két őz, de a suta fedte a bakot. Csigalassan másztak a lovak. Lelépni nem lehetett, mert az őzek abban a pillanatban elugranak. A bokros rész pár lépésre volt tőlük. Egy darabig megint elmentünk a kocsival, és újra megfordultunk. Ekkor már elindultak az őzek. Mint két jól nevelt iskolás gyerek. Egymás mellett. Innét a suta, túl a bak. Ne adj’ isten, hogy csak egy lépést a bak előrement volna!

Közeledtek a bokrokhoz. Nem volt más teendő: lelépni a kocsiról. Ekkor a bak kiugrott, és én túlságosan felajzva az előzményektől, úgy belelőttem egy bükkfába, csak úgy csattant.

Mentségemre legyen mondva, nagyon különös világításban volt az erdő. A nap ferde árnyékokkal vonalazta meg a hamusárgás avart, és ebben a zebrás árnyékoltságban az őzek mintha léckerítés mögött futottak volna.

Miután sógorom megjegyezte, hogy úgy látszik, ebben az időben csak sípolva lehet őzet lőni… nagy mérgelődve hazamentünk.

Majd harmadszor! – fogadkoztam. Ebben ugyanis babonás vagyok. Három az igazság!

Ez már a következő évben volt. Feleségemmel kimentünk az erdőre. A tavasz már a vége felé járt, és a tisztásokon mindenféle szép virágok voltak. Hivatalos dolgom végeztével – akkor már alkonyulni kezdett – előhúztam a puskát, s egyben beszüntettem a virágszedést, amiért a kocsisnak minden pillanatban meg kellett állnia.

– Még csak ezt a szépet!

– Így nem lehet kocsiról cserkészni! – oktattam az asszonyt, aki nyugton is volt… a legközelebbi virágig.

– Igazán ez az utolsó… nézze, milyen gyönyörű! – és már ugrott is le a harangvirágért.

Szeretem a virágot – „jó ember”-ségemhez tehát szó nem fér –, de hogy én mit kívántam annak a harangvirágnak, azt ide semmiképpen nem írhatom.

Mérgesen siettettem virágszedő párom, hogy elég már az isten szerelmére abból a sok takarmányból, amikor túlnézve rajta, azt hittem, káprázik a szemem.

Ott állt az öreg bak, és nézett bennünket, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

– Maradjon úgy – súgtam izgatottan a feleségemnek –, mert ha feláll, eltakarja a bakot!

– Tessék?

Visszafordult, és látta, hogy célzásra emelem a puskát. Erre jó hangosan elnevette magát.

– Öregfiú, engem akar befirkálni?…

Amúgy is utálom ezeket a pesti al- és felvilágban csírázó „műszavakat”, de ebben a pillanatban azt hittem, szétvet a méreg.

Leugrottam a kocsiról, és a bakot, mely ekkor már elég sűrű takarásban szaladt, tisztára elhibáztam.

Ez volt a harmadik eset.

Ha csak egy csepp szerencsém van, az öreg bak már régen az enyém. De hát ki mer ma egy vadásznak szerencsét kívánni?

Következő évben egy vasárnap délután két vendég lánnyal mentünk ki az erdőre. Május volt. A lányok Pestről jöttek, s vidámak és hangosak voltak, mint a lányok májusban szoktak lenni. A lovak lassan mentek, és nagy vigasság volt körülöttünk. Vadászni nem is számítottam, így puskát se vittem.

A hangosságot általában nem szeretem az erdőn, azért intettem a lányokat, hogy egy kicsit legyenek csendesebben, mert riasztják a vadat. Az intelem egyáltalán nem fogott rajtuk.

Délután öt óra lehetett. Egy keskeny nyiladékon mentünk, mikor a kocsis ostornyelével odamutat a nyiladék szélére.

– Ott a bak!

A lányok elhallgattak, hogy aztán felvisongjanak:

– Ó, de szép! Jaj, de gyönyörű!

És élénk színű ruháikban hadonászva mutogatták egymásnak a bakot, mely úgy feküdt az úttól pár méterre, mintha valami állatkertben lettünk volna.

Az öreg bak volt! Később felállt, és beballagott a sűrűbe. Én csak ültem. Megmagyarázhatatlan ennek a baknak a szerencséje. Vagy annyira tudja már, mikor veszélyes az ember? Vagy csak én vagyok vele szerencsétlen?

Nem tudom. De ha legközelebb kimegyek érte, fogok valahol egy öregasszonyt, és vele kívántatok magamnak szerencsés vadászatot.

Csak azért is!

Májusi üzenet

Elmúlt már a hejehuja az erdőn. A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon. A madárszívek ablakán hűvös józansággal bepillantott a fészek gondja, az anyaság aggódása, és ha szól is a madárdal reggel vagy alkonyattal, az már nem a régi, felelőtlen ujjongás, hanem vagy a hála vagy a kérés vagy a panasz nótája.

Hiszen nem mondom, a hímje még most is felrikkant, hogy így meg úgy, vagyunk mi még olyan legények… de ha meglátják a fészken ülő asszonykák aggodalmas, lázas szemét, egyszerre elhallgatnak, vagy csippannak bocsánatkérőleg, hogy ők azt nem „úgy” gondolták, és nagyon csodálkoznak, hogy a feleség egy pillanatig is kételkedett az ő komoly mivoltukban. Ez igazán nem szép!… Egyébként pedig: tessék, itt van ez a felséges kukac…

És árnyékos, titkos lett az erdő. A szél csak a tetején borzong végig, és ha szét is nyitja a fák boglyas fejét, összecsukja megint, mert nem illik beleskelni más mindennapi életébe.

Ilyenkor hamvasabbak az erdők, éberebbek az éjszakák. A békamuzsika zsongása harmonikázva verődik házunk falának, és lehull a földre. Elgondolom, hogy ha e sok hang mind hangjeggyé válna reggelre, kocsival kellene elhordani a házunk mellől…

Hát ilyen bolondokat gondol néha az ember, és hallgatja az éjszakát, amikor egyszer csak a szomszéd kéményen elkezd kelepelni a gólya.

Lehet, hogy ez a békáknak szól, de lehet valami éjszakai ájtatosság is, melyre felébred az asszony.

És megszólal:

– Hallja, hogy kelepel a gólya?

– Nem, nem hallom… egyébként is alszom…

– Jó, jó! Egész nap nincs itthon, és még ilyenkor sem akar beszélgetni… Erről jut eszembe, hogy Zoltán bácsinak kellene egy őzgerincet küldeni.

– A gólyakelepelésről az őzgerinc? Nagyon logikus…

– Mindegy. Most megbeszélhetjük…

Sóhajtottam. Legyünk túl rajta.

– Az nem megy olyan könnyen – mondtam. – Tudja, hogy válogatok. Nekem nem a hús a fontos…

– Márpedig Zoltán bácsinak csak valami fiatal „dolgot” lehet küldeni…

– Küldjön neki friss tojást… ez még egészen embrionális…

– Nagyon szellemes, de én már megbeszéltem Gyurival. Van egy tavalyi bak. Sánta. Olyan nagyokat lép… sajtárba… vagy hogy is mondják… a ló szokott úgy…

– Csöbörbe…

– Igen, igen!

(Gyurit ki fogom oktatni! Járt az erdőn egy kis bak, mely hurokba lépett talán, vagy másként megsértette az egyik hátsó lábát, mert magasra felkapta minden lépésnél, mint cseberbe hágó ló. Úgyis elhatároztam, hogy meglövöm, de nem szeretem, ha az asszony úgy rendelkezik a vaddal, mintha azt mondaná: „Mari, ezt a kakast reggel ölje le…”)

– Jó, majd meglátom… – És szuszogni kezdtem, mint akire azt mondják, hogy „egészségesen alszik”. Feleségem azonban nem hagyta magát.

– Holnap kimehetünk. Vasárnap van. Kocsival becserkésszük…

– Jó! – ásítottam és bevackoltam, jelezve, hogy a továbbiakban egyedül akarok maradni az éjszakával, a békamuzsikával és gondolataimmal, melyek visszanéztek rám az ablakból, és elszaladtak a patakpartra, hol békák és felhők úszkáltak a víz csillogásában; felszálltak a gólyafészek peremére, hol fél lábon álmodozott az öreg gólya, és csak puska kellett volna a vállára, hogy olyan legyen, mint egy gránátos, ki lőportornyot őriz; aztán visszaszaladtak hozzám, hogy elmondják: mit láttak, de már csak álmaim közé értek.

Másnap kedvetlenül húztam ki a puskám. Mondom, nem szeretem az ilyen gerincvadászatot, pláne ha megrendelik. De a feleség nem nyughatott. Csak menjünk! Holnap feladja a gerincet, holnapután ott van.

Mentünk. A nap már alkonyatra hajolt, és aranyos küllői felértek az ég tetejéig. Az úton porfelhő úszott, a mélyedésekben még csillogott az áprilisi rengeteg eső, de másutt már lázasra cserepedett a föld a májusi szárazságtól.

Az erdőben pedig szúnyogfelhők. Ennyi szúnyog talán sose volt erre. A tocsogókban megállt a víz, és szépen szaporodtak szúnyogék. A lovak nyaka feketedett tőlük. Csípős megjegyzéseiket azonban tőlünk sem sajnálták…

Az egyik vízállásról vadkacsák rebbentek fel. Csupa gácsér. Itt kaszinózhattak a betyárok, amíg a szegény asszony feje fő a fészek gondjaiban.

Az erdőben lassan árnyék nőtt a földből, csak a fatetőkön járt még világosság. Szúnyogék pedig belénk szerettek. El nem maradtak volna világért sem. Vidáman döngicséltek felettünk, és lakodalmat csaptak a fülünk hegyén.

– Ne hadonásszon – szóltam feleségemre –, mert minden vad elriad.

– De akkor megesznek a szúnyogok… – méltatlankodott.

– Mi, illetve Zoltán bácsi, megesszük az őzet, minket a szúnyogok, a szúnyogot a fecske, a fecskét a sólyom és így tovább. Ez a természet örök körforgása, melybe nem szabad beleavatkozni.

– Hát én nem bánom! – veszekedett. – Én nem körforgok, és nem engedem magam kiszipolyozni. Máskor nem volt itt ennyi szúnyog…

– Ezek még csak kis fiaszúnyogok – vigasztaltam –, egy hét alatt megnőnek. Mi lesz itt akkor! Hajaj!

– No, nem is jövünk ide se többet! – mérgelődött.

(Hála isten! Most már tudom, mire jó a szúnyog. Eddig hiába törtem a fejem.)

Az erdő csendesedett. Egy-egy legelésző sutát láttunk, de a kis sánta bak nem mutatkozott. Egyszer aztán… az egyik tisztás szélén ott csipeget a kis sánta, és emelgeti hátsó lábát, mintha dróton rángatnák.

A kocsi megáll, és én szinte sajnálkozva emelem fel a puskát. Egy öreg bakot szépen belopni – igen! De egy ilyen tacskót kocsiról lelőni, amikor olyan bizalmasan néz két fényes szemével…

Már majdnem meggörbítettem az ujjam, amikor megszólal a kocsis:

– Tessék hamar leszállni…

Megőrült ez?

– Gyorsan, kérem, mert elsüllyedünk…

Ekkor már magam is láttam, hogy hiba van. A rudas szó nélkül lefeküdt, a nyerges pedig készült elmerülni. A kocsit a feneke fogta meg. Persze ugráltunk le ész nélkül, feledve bakot és szúnyogot.

Mindez az erdőnek egy teljesen száraz helyén, hol évekig jártunk, és most sem látszott egy csepp sár sem. A sok eső azonban alámosta, az araszos száraz réteg alatt feneketlen lekvár. Ember vidáman járhatott rajta, de lovat, kocsit már nem bírt el.

A lovak kapálództak, az istrángot megfeszítették, levetni nem lehetett, tehát neki a bicskát, mielőtt még valamelyik eltöri a lábát.

Mit részletezzem? A lovakat egy óra alatt kihalásztuk, további egy óra alatt a kocsit. Közben a rúd eltörött, a szúnyogok pedig dagadtra szórakozták magukat.

A kis bak vidáman kapkodja a lábát ma is, Zoltán bácsi édes reménységgel gondol a gerincre, amit eddig már el is felejtett volna. Feleségemnek van egy rémes témája, melyet már téli estéken, hangulatlámpa alatt, „Halálveszély az ingoványban” címmel fog barátnőinek előadni, én pedig örülök, hogy a lovaknak nem lett semmi bajuk.

Szóval mindenki elégedett.

Hát nem csodálatosak a sors útjai?

Volt azonban egy szép bak ebben a májusban, mely elindult felém. Közben… de hát ez nem így kezdődik. A bak reggel hétkor indult el, mi pedig háromkor.

Akkor kezdett hamvasodni az ég, és színe lenni a falevélnek. A patakban szóltak a békák, az erdőben a fülemülék. Egyébként vendégségben voltam, és egy órakor feküdtünk le. Ehhez mért bambasággal pislogtam, és csontjaim szinte csikorogtak az álmosságtól.

Ballagtunk fel a hegyre. Csendesen.

– Könnyű magának – mondtam később az erdőőrnek –, kialudta magát…

– Vendégség volt nálam – szuszogott –, kettőkor feküdtem le.

Erre megnyugodtam. Nekem kell erősebbnek lennem… egy órával…

Amikor felértünk az élre, megálltunk. A völgyben álmos párák úszkáltak. Körülöttünk bokros sarjerdő. Millió zöld bokor. Vajon melyik mögött hallgatódzik az az öreg bak, melynél szebbet a „legöregebb emberek sem láttak”?

Itt cserkészetről szó sem lehet. Meredek, kavicsos oldal, zörgő avar. Várni kell.

Leültünk. Márpedig katonaviselt embernek illik tudni, hogy amíg áll az ember, nehezen alszik el, de ha leül…

Közben feljött a nap, ragyogott a harmat, és kinyitotta szemét az erdő. Így kellett lennie, mert így volt, amikor – felébredtünk.

A zöld tengerben azonban nem változott semmi. Sehol egy megnyugtató vörös folt, így a messzelátóra sem volt szükség, hogy bak-e az illető.

Békés, nagy csend volt. Ekkor a túlsó oldalban megmozdult valami. Errefelé, úgy látszik, még nem vedlettek meg az őzek, mert barna volt a csuhája. Messze volt még, de csak őz lehetett. Az is volt! Nagy testű bak. Az agancsát nem lehetett jól látni, mert mindig takarta valami.

És jött felém. Jött, jött! Már kétszáz lépés… már százötven… már csak százharminc…

De miért siessek a lövéssel? Idejön úgyis a sózóra, amely alattunk van kődobásnyira. Hiszen ezek a vadász legszebb pillanatai. Jön… jön! Még nem láthat bennünket, s ezekben az izgalmas pillanatokban annyi szép megfigyeléssel lehet gazdagabb az ember.

Miért siessek? Ez a bak az enyém! Szép, sőt kapitális agancsát főhelyre teszem a többiek között. Uram bocsáss… talán még a kiállításra is elküldöm! Miért ne küldeném el? Elküldöm. Megnézheti akárki! Meg is nézi. A vadásztestvéreknek felcsillan a szemük. „Láttad? – mondják. – Ez az ember nemcsak firkálni, de vadászni is szokott…”

A bak pedig jött, jött… A gerincét pedig – üsse a kő! – elküldöm Zoltán bácsinak… Huj, azt a keserves mindenségét!

Rohan a bakom. Viszi a trófeát. Viszi a gerincet! Kapkodok. Hol itt bukkan fel egy tizedpillanatra, hol ott. Aztán csak ott… aztán sehol…

A vadőr a fejét vakarja, én pedig megjöttem a kiállításról.

Később pedig vállvetve szidjuk a nyulak terjedelmes atyafiságát, mert egy nyúl volt az oka mindennek. Amikor már emeltem a puskám, a bak lába előtt kiugrott egy mennykő nagy nyúl, és úgy megijedtek egymástól, hogy még talán ma is futnak.

Egy darabig mérgelődtem még, de aztán megbékített az erdő.

A gyalogút puha, zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert a fészekben megijednének a kicsinyek, a visszacsapódó zöld gallyak simogatva utánam sóhajtottak, hogy nem olyan nagy baj az, mert itt lesz az a bak máskor is.

A patak sietve bukdácsolt mellettem, és megkérdezte, nem küldök-e a Júniusnak valami üzenetet, mert ő elibe siet, és ha valami hírt kellene vinni, csak szóljak.

Szívesen elviszi!

Leskelődés

Híre-pora sincs már annak a sok esőnek, melyet annyit szidtunk. Beitta a föld, elhordták a szelek, és felszívta a szivárvány… Pedig most kellene. Most! De hát nincs. Kívánva kívánják füvek, fák, vetések, minden, de nem jön. Nem is csodálom. Annyit küldtük különféle csúnya helyekre, hogy elment. Megsértődött, és most kéreti magát. Privát ember persze hiába kéri, az nem elég. De szóltam már a katolikus papnak, a lutheránusnak és a kálvinistának is, hogy tegyenek valamit az eső érdekében. Meg is ígérték. Azóta még nagyobb a szárazság…

Az erdő is olyan, mint máskor augusztusban. Kiégett, cserepes, pókhálós. Már hajnalban olyan fülledt, mint a kemence. Izzadva ténfereg benne az ember. Lába alatt pattog a gally, morzsolódik a falevél, és egy zöld gallyat tolok magam előtt, mert a keskeny utat úgy összevissza kötözték mindenféle pókok, hogy szúnyog legyen a talpán, amelyik itt elrepül.

De a szúnyognak is van ám esze! Nem fönt repül a pókhálók csapdái körül, hanem lent, ahol mindenféle lábak járnak. Például az enyém! Amint megállok, hogy bekukucskáljak egy-egy tisztásra, szépen elhelyezkednek a vádlimon – és elő azzal a kis szivattyúval!…

Kapkodom is a lábam rendesen.

Egyik fordulónál valami vöröset látok mozogni. Róka!

Rudas erdőben járok. Kora hajnal van, még alig szürkül az idő. A róka nem vett észre. Egy kis földhányás mögé ugrik, honnét már ketten gurulnak elő. Játszanak. Lassan csúszom előre, hogy többet lássak.

Alig vannak húsz lépésre, és csodálatosan szép lenne az a film, melyet most lehetne csinálni. Öt kis róka játszik anyai felügyelet alatt. Mozdulataik puhák, mint a hajlós ágé, a szemeik ravaszul csillognak, amint a másik mozdulatait lesik. Az egyik valami csontot tart a szájában, melyet megfog a másik, és úgy mennek egymás mellett, mint az iskolás gyerekek.

A mama akkorát ásít, hogy majd az állkapcsa ugrik ki. Szeme azonban jár ide-oda, figyel, és fülei mozognak. Halk suhogással egy galamb száll fölöttünk a fára. Minden mozgás erre megszűnik. Egyszerre. Mintha az életet egyszerre kapcsolta volna ki belőlük valaki.

Aztán megy tovább a játék.

Öreg rókavár ez, számtalan kijárással. A kölykek bebújnak egy-egy lyukon, és a legváratlanabb helyeken jönnek elő; kergetik egymást, és szinte összeráncolják homlokukat, hogy melyik lyukon bújik ki az „üldözött”. Az persze éppen a háta mögött jön ki a leskelődőnek, és elkapja a farkát…

A legjobban élvezem azonban a látvány tüneményes csendességét. Pedig a mozdulatok gyorsak, mégsem hallok semmit. Mintha a levegőben járnának.

Múlik az idő. Nem várhatok. Elkezdek cincogni, mint az egér. Újra megdermed az egész család, és merőn néz felém. Azt mondhatnám, pontosan a szájamra, ahonnét a hang jött.

Az utánzás azonban nem lehetett tökéletes, mert nem mozdulnak. Ülnek, mint egy nagy és öt kis kutya. Végtelen kedvesek. A kicsinyek arcában inkább ravasz kíváncsiság, az öregében valami nyugtalan gyanú. Nem, az az egércincogás nem volt igazi…

Meredt mozdulatlanság van a levegőben.

Mi lesz most?

Kezem csigalassan csúszik a messzelátó felé, s amikor a szememhez akarom emelni, alig hallhatóan nekikoccan a kabátgombomnak. A hat rókát abban a pillanatban mintha egy láthatatlan erő beszippantotta volna a lyukakba. Ha nem erdőben lennék, most hahoztázva kellene nevetnem.

Két kisróka ugyanis a nagy igyekezetben egy lyukba rohant és megszorultak. Félig a lyukban, félig kint. Apró lábaik kétségbeesetten rúgták a port, és a farkuk ijedten vitorlázott. Nagy volt a rémület, míg végre eltűntek ezek is.

Szép volt, de azért holnap elküldöm a kutyákat.

Egészen elfeledtem, hogy nem rókanézni jöttem ide, hanem azért a bizonyos bakért…

Erősen világosodik. Lassan bogozom végig az utakat, kileskelek a nyiladékokra, de sehol semmi… Csak szúnyog és kullancs. Nem csodálom, ha a vad csak éjjel mozog. Nagyon sokat szenvedhetnek ezektől a vérszopóktól.

Valami keményre lépek, pedig tapogatva rakom lábaimat. Egy zöldharkály (küllő) feje. Tollak. Mérgelődöm. Itt fészkel valahol egy héjapár, de hiába keressük. Véres munkájukkal azonban mind sűrűbben találkozunk. Gerle, örvös galamb, fácán széttépve hol itt, hol ott.

Mégiscsak kihozom az uhut. Hátha sikerül.

Végre egy őz! Gyanútlanul csipegetve jön felém. Suta. No, csak menjen békességgel! De nem megy. Tíz lépésre megáll, tipródik keveset, aztán lefekszik. Vakarózik szegény állandóan, szinte rossz nézni. Dobálja a fejét, fülével legyez. Igazán szívesen megvakarnám a hátát. A kullancsokat is kiszedném… Sőt egyelőre azzal is megelégedném, ha észrevétlen elfüstölhetnék innen.

Nem megy. A suta észrevesz és eliramodik. Nem messze pedig mély hangon riaszt egy bak.

Az a bizonyos…

Pár nap múlva pedig kivittem az uhut az erdő szélére, hol a héják portyázni szoktak. Nem sok reménnyel. Az ilyen héja kiszámíthatatlan. Legtöbbször úgy tesz, mintha másutt lenne sürgős dolga, és az uhut kutyába se veszi. De hátha bal lábbal kelt fel, és mérgesen nekimegy a bagolynak?

Elsők – természetesen – a szürkevarjak. Hagyom őket a zenebona kedvéért. Most látom csak, milyen esetlenül vagdosnak a bagolyra. Ideiek. Ugyancsak korán kireptettek. Egy öreg van köztük, az szinte terelgeti fiait a bagoly közeléből. Ezt már nem engedem, s az öreg hangos tottyanással esik az árpa közé. Egy fiatal pedig a hátam mögé.

A lövésre messze károgások felelnek.

Csak gyertek! Nem várom én azt a héját!

Jönnek is. Nagyon magasan. Szépen szól a puska, a varjak pedig szépen – repülnek. A sötét bokor alól nehéz távolságot becsülni.

Most jöttek meg a vörösvércsék. Ez is egy fészekalja lehet, mert megismerem a fiatalokat, melyeknek alsó tollmintája sokkal szebb. Töretlen a tolluk, és hiába integetek nekik, hogy ne piszkálják a szegény uhut. Benéznek a nyíláson, egyébként fütyülnek rám. Némelyik megáll a levegőben, hogy golyóval is kényelmesen lelőhetném.

Szerencsére jön egy szürke. A lövésre szétrebbennek a vércsék, a szürke pedig kezét-lábát széthányva vágódik az árpába.

Most egy kis szünet van. A nagy bokor alól leselkedem, hogy nem száll-e le valami az öreg bükkfára, mely a hátam mögött van. Ollóval csipegetem ki a leveleket, hogy jobban lássak, de az egyik nyílásnál hamar le is teszem az ollót, mert három idei szürkevarjú ül az egyik száraz ágon. Nem értem. Valami bajuk van ezeknek, hogy a lövöldözésre nem mentek világgá?

Sörétnek kicsit messze vannak; elő a kis golyósat. Alig csettenik, s a középső lefordul az ágról. A másik kettő csak éppen hogy utána nézett. (Nem tudnak ezek repülni?) Következő lövésem – kapkodtam persze! – a fa oldalán koppant. Szidtam magam. A szidásnak meg is lett a foganatja, mert a két következő lövésem „egyenes” volt, s az ág üresen maradt.

Hat szürkevarjú már eredmény, s én örültem, hogy kijöttem. Többre számítani nem lehet. Amikor kibújok a bokorból, akkor jön még egy varjú, de nagyon magasan. Nem engedem. Ez a hetedik.

Összeszedjük a varjakat. Sietek a golyóval lőtt háromhoz. Jól sejtettem, hogy ezeknél valami nincs rendjén. Ritkaság, de a varjak valami csontbetegségben (talán angolkór) voltak. Lábukon az ízületekben bunkós daganat, és ujjaik is csökevényesre ferdültek. Hogy repülni tudtak-e, ezt nehéz lett volna most már megállapítani, de valószínű, mert azon a fán fészkük nem volt.

Ráadásul – amint hazafelé siettem – az öreg bak megint rám riasztott. Arrafelé fenyegettem:

– Jössz még, öreg, a konyhára!

Tegnap aztán megjött az eső. Úgy éjféltájon. Szörnyű zenebona előzte meg. Nem csoda, a levegő szinte reszketett a villamosságtól, és az égi erők mély hördülésekkel gurguláztak a felhők hátán. A kivilágítás félelmetesen szép volt, és egy megfelelően kiteremtettézett reccsenés után levágott a szomszéd pusztán. (Amint később megtudtam, egy szegény cselédember tehenét vágta agyon. Felesleges erőpocsékolás volt, mert a tehénnek fele mennykő is elég lett volna… Egyébként tudtam volna annak a villámnak egy-két címet adni, ha mindenáron ütni akar.)

A nagy csattanás aztán kilyukasztotta a fellegek esernyőjét, mert zuhogva megeredt az eső.

Este pedig kimentem meglesni az öreg bakot, mely már tűrhetetlenül szemtelen volt. Nem tudtam úgy kimenni az erdőre, hogy rám ne kiabáljon, ki ne csúfoljon, s ebben vele tartott az erdő is, mert visszhangozva, kacagva ismételte a riasztást, és az öreg fák azt mondták:

– Báaa… aa… hahaha…

De ma, ma én leszek felül! Nemcsak azért, mert magaslesre ülök, de nem kell kapkodnom a lábam, és nem én mozgok, hanem a bak.

Füstölögve, párás köddel jött az alkony. Először egy kis suta jött ki a nyiladékra. Sietve, kapkodva legelt. Biztosan fiai vannak. Aztán egy nyúl ballagott el alattam, de az én szemem már a sűrű vágáson volt, melyben kifelé mozgott valami. Az ágak elhajoltak, és egy vörös folt kifelé tartott a nyiladékra.

– No, öreg kujon, írhatod a végrendeletedet!

Talán írta is, mert a nyiladék szélén megállt, és csak állt… állt… Közben erősen sötétedett. Ideges lettem. Ez a vén akasztófáravaló nem a végrendeletét írja.

De aztán megrezdültek az ágak, és a bak kilépett a nyiladékra, és ahelyett, hogy megállt volna, hosszú léptekkel a túlsó sűrű felé tartott.

Nem tanakodtam. Ez csak ő lehet. Nagy test, kurta, erős agancs – már amennyire a homályban százharminc lépésről láthattam.

Éreztem, hogy a golyót jól eresztettem el. Hallottam a becsapódását. A bak csak egyet ugrott a sűrűben, aztán csend.

– No, öregúr, most hahotázzon kelmed!

Csend volt. Az erdő hű maradt az öreg lovaghoz, mert a puska visszhangjával nem játszottak a vén fák. Ráfeküdtek lomha párák a csattanásra, és most csak az esőcseppek potyognak a fákról.

Nem sietek. Egy kis önvád piszkál. Meglőttem a legjobb bakot az erdőn. A jó bakok apját. Talán nem kellett volna…

Igen, itt fekszik. Csak egyet ugrott. Agancsával beletúrt az avarba. Szép lövés. Fejét felemelem, és tartom… tartom. Aztán visszaejtem. Újra felemelem.

Csúnya, fehéres, gyöngy nélküli, kopott agancs.

Ez nem az a bak!

Öreg ez is, de nem az! Most érzem csak, hogy a szúnyogok is csípnek, sötét is van, dolgom is van otthon, meg minden…

Feltesszük a kocsira.

Gyerünk haza.

A fordulónál valami elugrik az egyik tisztásról, aztán keményen, győztesen rám kiabált az igazi. Mély hangja végigharsan az erdőn. Elszáll a csalitok felett, és beleütközik a szálerdő fekete falába, s az öreg fák csak annyit kiáltanak vissza belőle, amennyi nekem jár:

– Haaa… ha-ha-ha!

Júniusi napok

Fényesebb a napsugár, mélyebb az árnyék, és a rozstáblák suttogva ringatják a szőkülő kalászokat. Hányja már fejét a búza is, s a hajnalban ballagó nyúl csak a zabból látszik ki meg az árpából. A rozs már akkora, hogy abban a szarvas is elfekhetik, nemhogy az őz.

A legelőkön elvirágzott a galagonya, és a nádasok felmelegedő vizében apró vadkacsafiak lesik a bogárnépet. Felettük csattog a nádirigó, hajlik a nád, és ha árnyék úszik felettük, csobbanva buknak le a hínáros vízben, ahova nem ér el a héja karma.

Érnek a vetések, nőnek a fiókák, és a rétek ezerszínű virágai táncra hajlanak a szélben, mely szerelmes virágport hord a levegőben.

Komolyak és sötétek lettek az erdők is. Magukhoz ölelték a fészkeket; vackokat, és minden lépésre titkos zugok épültek, ahova belátni nem lehet, ahol magány van és félhomály, mint a tornyokban, hol kuvikok álmodnak a szürkületről.

Ezer hold erdő: ezerszer tízezer búvóhely. Mit akarok vele? Megnézzem a sok millió búvóhelyet? Cserkészút nincs. Ha lelépek a nyiladékról, törik a tavalyi avar, megfog a földiszeder, rám kiabál a mátyás. Mi értelme van ennek a kilátástalan küzdelemnek? Van az erdőn tizenöt-húsz lőhető bak. Sötéttel mozdulnak meg, és sötéttel el is bújnak. Nem csodálom. A nyiladékok fölött fekete oszlopokban táncol a szúnyog, és vérét veszi mindennek, amit elér. Engem például elér, pedig célirányosan vagyok öltözve. Csak szúnyoghálót nem tettem fel, úgyis fulladozik az ember ebben a melegházi levegőben. Ellepik arcom, nyakam, és az élelmesebbje megpróbál a szemembe szállni, ami ellen sűrű pislogással tiltakozom.

Időnként óvatosan felemelem a kezem, és elkenem a jóllakott társaságot. Nem mindig sikerül, és ilyenkor látok egyeseket vértől duzzadozva, nehézkesen elszállni, mintha viselősek lennének.

Pár perc az egész, de ki kell tartanom, mert egy bak van a játékban, melynek itt kell előttem ezen a gyalogúton átmenni. Hogy én kitartok, az biztos, hogy a bak erre jön-e, az nem biztos.

Egy emberrel hajtatom a bakot, jobban mondva tereltetem. A vad ilyenkor – alkony felé – már talpon van, és egy embernek a motoszkálása elég, hogy félrehúzódjon. Kockázatos vállalkozás ez, melyben a valószínűség egy a százhoz, de más mód nincs.

Várom a bakot. Az egyet a százhoz…

A szúnyogok – ha ez még egyáltalán lehetséges – szaporodnak. Fakírnak és mártírnak érzem magam egyidejűleg, és elhatározom, hogy nem megyek Afrikába. Eltekintve attól, hogy nem hívott a kutya se, és eltekintve attól, hogy a Nemzeti Bank erre a célra – elég könnyelműen – nem nyomtatott néhány bankót nekem, mi lehet ott a szúnyogokkal, melyek az elegáns moszkitó névre hallgatnak? Mi lehet azzal a vadásszal, akit ezek a Nagyságos és Méltóságos szúnyogok meglepnek? Az úgynevezett „méla” lesről – azt hiszem – szó sem lehet. Ezek az enyémek csak Tekintetesek, mégis az egyik úgy átszúrja a fülem, hogy fülbevalót akaszthatok a helyére. Ez valami vezérszúnyog lehet! Összecsikorgatom a fogam, de nem mozdulok, mert valami bizonytalan ágmozdulást mintha láttam volna. Lehet, hogy madár volt, de lehet, hogy a bak lopakodik.

A szúnyogok annyira esznek, hogy inkább a madárra szavazok. Emberemet még nem is hallom, és a szúnyogok már karéjban ülnek szemöldökömön. Nem bírom tovább! Madár volt!

Kezem lassan, kéjjel húzom végig homlokomon, elkenve, ami útba akadt, de meg is meredek abban a pillanatban, mert a bak már ott áll a gyalogúton, és néz. A nyílás fél méter széles. Ha megmozdulok, elugrik. Olyan gyorsan lőni kapásból nem tudok, bár meg kellene próbálni, mert ez az egyedüli lehetőség. Egyelőre jobb kezem még a homlokomon van, mintha a fejem fájna. De már csúsztatom lefelé. Csak addig várjon a bak, amíg a puskám nyakát megfogom. A bak jó fiú volt. Éppen addig várt. Egy tizedpillanattal sem tovább. Lőni nem tudtam.

Nem volt öreg bak, de szép, erős agancsú és egészen különös sötétvörös csuhájú. Bár ez most már nem nagyon fontos, de megértem, hogy ehhez a szép csuhához annyira ragaszkodott.

Az első kútnál aztán lemostam az elkent vért arcomról. A víz hűsített, és piros lett. Annyi vért bizonyára kiszívtak belőlem a szúnyogok, amennyivel egy középnehéz és bandázsdús párbajt elintézhettem volna. Csak legalább a bak meglenne!

Egyik vasárnap hajnalban azután új taktikát próbáltunk ki. Emberem szerint az őzek kihúzódtak a rozsokba, mert az erdőn alig látni belőlük. Azok is inkább a fias suták.

Én elállok az erdőszélen, ő pedig végigmegy a legelőn, mert ott is elfekszik a vad; és a rozsok mellett is köhécsel egy kicsit, hogy ami kint maradna, az is bejöjjön az erdőbe.

Szélcsendes, hűvös hajnal volt. Sehol egy szál szúnyog! A nap még csak most kászálódik tenger-ágyából valahol a túlsó világban, mert a fák még derékig az éjszakában állnak.

Elállok helyemre, várom a világosságot, és várom a bakot. Mozdulatlan előttem a mező, és mozdulatlan a bokros legelő is. Szürke minden. A színek még alusznak a süllyedő éjszaka hóna alatt, de csillagok már nincsenek.

A reggelt egy gébics jelenti be, mely a szomszéd bokor ágára repült. Jól megnézett, és azt mondta:

– Csett!

– Jó reggelt! – bólintottam feléje, mert tudom, mi az illem. A gébics ebből láthatta, hogy tisztességes szándékaim vannak. Nem is törődött többet velem, hanem munkához látott. Ide repült, oda repült, de mindig hozott a szájában valamit, amivel eltűnt a bokorban. Utána kiült a hajlós ágra, kis fekete szemével fürkészve nézett rám, mintha azt kérdezte volna, hogy mit ácsorgok itt az erdő szélén.

– Csak úgy leskelődöm – intettem vissza. – Hát a fiatalok hogy vannak?

– Köszönöm. Nőnek szépen. De kérlek, ugye, nem nyúlsz a fészekhez, amíg élelem után járok? – És szemei aggódóak lettek.

– Nézz rám, gébicsmadár! Ezzel a becsületes képpel…

– Nono! – mondta a gébics, és elrepült.

Közben világos lett. A környék templomai egyenként kondultak hajnalra, és a harangszó hamarosan tiszta volt, mint a rétek és erdők, melyek felett elrepült.

A bokros legelőben most megmozdult valami vörösség. El is tűnt abban a pillanatban. Újra megvillant. Nem is egy, de három vörös folt. Három őz. Messze vannak még, de futásban jönnek, és hamar itt lesznek. Beugrom az erdőbe, és a bokrok mögött szaladok feléjük, mert helyemtől messze érnék el az erdőt. Közben felbukkanok. Az őzek még jobban „eltolódtak” tőlem. Rohanok. Puskámról lekapcsolom a távcsövet, mert csak akadályozna. Nem lehetnek már messze. Kinézek egy nyílást, ahol lőni tudok. Most már jól látom az őzeket. Elöl a suta, majdnem mellette tavalyi gidája, és hátul a bak. Csak azt nem értem, mitől rohannak ennyire. Emberem még messze járhat. Tanakodásra nincs idő. Az erdő mellett széles út. A suta a gidával egyszerre fut át rajta. A bak pár másodperccel később. Úgy érzem, a golyót jól eresztettem el, hiszen volt időm nekikészülni, mégis a bakon túl gyanúsan magasan porzott az út, ahol a golyó – akár keresztülment rajta, akár nem – bevágott.

Utána csend lett. Az őzek eltűntek. A lövésre károgni kezdtek a varjak, és én tűnődve ismételtem magamban az eseményeket. Meglesz-e? Várok egy kicsit. Emberem nem messze lehet. Több szem többet lát. Amint elnézek a mezők felé, egyszerre megértem, miért siettek annyira őzeim.

A bokrosból akkor ugrik ki egy nagy farkaskutya. Úgy látszik, ettől rohantak az őzek. A kutya a lövésre visszafordulhatott, és tőlem jó messze merte csak a takarást elhagyni. Bizony, szinte reménytelenül messze. Puskám messzelátója csak százötven lépésre van belőve. De azért megpróbálom. Az első lövés után – bár húsz lépéssel idébb esett le a golyó – egészen nekivadultam. A terep nyílt. A kutya keresztbe rohan előttem. Én pedig dühösen hibázom el, négyszer egymás után. A végén már egészen jól belejöttem, mert a golyó majdnem alatta porzott.

Vágtat a kutya, mintha a szemét vették volna ki. Már nagyon messze jár, de azért konokul nézek utána, és azon gondolkodom, kié lehet. A környéken a „farkasoknak” nagyon a körmére néztünk…

Már majdnem eléri a túlsó legelő bokros szélét, amikor – alig hiszek a szememnek – az én dali farkasom olyan bukfencet vet, mint a pinty. Első pillanatban azt hittem, mégis meglőttem, és most fordult fel, de a másik pillanatban már elért hozzám egy tompa durranás. Utána pedig emberem jött ki a bokor mögül, és meglóbálta kalapját örömében.

Mi tagadás, farkasom ily váratlan vége szinte elfeledtette velem a bakot. Miután alaposan megbeszéltük a dolgot, végre az is eszünkbe jutott.

– Meglesz az is! – mondta öreg vadőrünk az előzményeken felbátorodva, olyan bizakodóan, hogy már magam is hittem benne, bár egy kicsit magasan porzott az út…

– Itt a vér… meg itt is…

De ekkor már félrevágtam a kalapom. Nem feküdt messze. Csak ekkor vettem észre, hogy már régen kisütött a nap. Ceruzavékony, hosszú, kopott agancs. Öreg legény volt a hordozója. Nem szép trófea, de ez most nem is fontos. Szépen volt megjátszva. Szépen lett lőve. Közben a kutya…

Szép nap volt!

Hazafelé benéztem még gébicsékhez is a bokorba. Ott ültek a fiak a fészek szélén. Szájuk széle sárga volt, szemük fekete, és buksi kis fejüket szívesen megsimogattam volna.

De nem lehetett. A bokor hajlós ágán ijedten csattogott az anyjuk, és jól megszúrt a galagonya tüskés ága. Ha hozzányúlnék a fiókákhoz, az anya elhagyná őket. Azt mondják…

Erre a gondolatra úgy éreztem, mintha valaki szelíden eltolt volna a fészektől. Valószínű a nyár éltető, ölelő asszonya volt, akinek a szeme a nap, teje a harmat, ágya a puha föld, és akit ebben a hónapban úgy hívnak, hogy június.

Június

Hosszú, hűvös, esős tavasz után úr lett végre a nyár. A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.

A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtanak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat…, pedig ez az enyészet illata.

A késői kaszálás sok apró élet megmentője. Alig látni még valahol renden a szénát, és fészkevesztett foglyok sem futkosnak hajnalonként. Az utak porában azonban annál több kisebb és még kisebb nyúlnyomokat találunk, melyek szép köröket ígérnek akkorra, amikor a szikrázó nyár szinte elérhetetlenül messze lesz tőlünk.

Az esők utáni hirtelen meleg gombát terem, a gomba pedig gombászt, minden vadásznak nagy lelki gyönyörűségére… A gombás néni korábban kel mindenkinél, és ismertetőjele, hogy a gomba alatt a kosárban fácántojást hord, melyet „otthagyott az anyjuk, és már egész hidegek voltak szegények”. Kellemetlen tulajdonsága még, hogy bekiált a kapun: – Szép, finom vargányát vegyenek! – amiből a vadász felesége is megtudja, hogy a gombászás ideje immár visszavonhatatlanul megérkezett. Ilyenkor a háziasszonyt titkos ösztönök olcsó gombászásra ösztökélik, családi kirándulásokkal és kullancsokkal egybekötve. A kullancsok nagy számban helyezkednek el a gyerekeken, s azokat este a vadász férj óvatosan kiszedegeti. De csak ami hátul van, mert az elöl levőkkel hadd szórakozzanak a gyerekek…

Az idén nehezen vedlettek meg a bakok, és csak egy hete még, hogy rókavörös csuhájukban pompáznak. A gyengébbje most is nyugodtan mutogatja magát, de az erőse, a halhatatlanja csak sötétségben mozdul, és a hajnal már ismét megközelíthetetlen rejtekén találja. Nincs az ilyen kívánatos öreg jószágnak megszokott járása, hogy ott kivárná az ember; és belopni…, ebben a szárazságban? Cserkészutak nélkül?… Hahahaha!

Egyik vasárnap estefelé mégis megpróbáltam a lehetetlent. Az erdő mellett zsenge bükköny. Hátha kint van rajta az a bak, mely már három éve gyártja a legrosszabb vicceket a rovásomra, és a kibabrálás széles skáláját hárfázta végig vadászönérzetemen.

A bak kint volt!

Köztünk ritka rozs, mellettünk az erdő, mely sűrű, mint a kender, abban megközelíteni nem lehet. Távolság háromszáz méter. Nagyon fárasztó csúszással ezt a távolságot felére csökkentettem. Közben veszedelmesen sötétedett. Felemelve fejem, látom, hogy a bak is figyel. Megmerevedek, de lábaim citerálási állapotra helyezkednek. A bak tovább legel. Nagy, de csendes sóhajtással továbbcsúszom. Még húsz lépés…, még tíz…, csak egy bokor lenne közben – gondolom. – De nincs. Megint felemelem a fejem. A bak közelebb húzódott a rozshoz, s csak a fejét látom. Célozni próbálok.

Elkéstem!

Nem látom már a célgombot. A bak pedig elindul egyenletes, gyors lépésekkel a mezők felé… Hej, az a fegyvertávcső! Három éve álmodozom róla…, hiába.

Csendesen visszavonultam, de még kinéztem egy alkalmas fát, melyre legközelebb, ha ráérek, felülök. Ekkor már este volt. Valahol messze riasztott egy bak. Lehet, hogy nekem kívánt további szép álmokat.

Ez a bak aztán egy hétig ismét láthatatlanná vált. A vadőr is csak egyszer látta, egészen sötéttel. De az is lehet, hogy a másik bak volt. A hosszú erdőszélen több apró bükköny- és heretábla van, rozsokkal tarkítva, és sohase tudja az ember, hogy melyiken jött ki a keresett.

Egyik ünnep délután azután mégiscsak felültem a kiszemelt vadkörtefára. Nem is annyira ültem, mint inkább álltam. Túlzás lenne hát azt állítani, hogy nagyon kényelmes helyem volt. Hátam egy vastag ágnak támasztottam, és bevezetőül lecsipkedtem a kilátást akadályozó kisebb gallyakat.

Aztán csend lett. Az erdő egyik fája elnyelt engem is, más meg nem járt arrafelé. Hat óra volt.

Nemsokára egy feketerigó ült fám sudarára, és furulyázott egy-egy sort. Le is pislogott néha hozzám, de mivel nem mozdultam, tovább fütyörészett. Lehet, hogy azt gondolta: mi, feketék, összetartunk…, így aztán megvoltunk békességben.

Később egy lódarázs zúdult a lomb közé mérges zúgással, és én leemeltem a kalapomat, részint respektusom látható bizonyítására, részint pedig, hogy kellő pillanatban nyaka közé vágjak a feketesárga legénynek. Szerencsére nem került rá sor. Ahogy jött, mérges zümmögéssel odábbállt. Közben rigóm is elröppent fámról, és egyedül maradtam.

Múlt az idő, és nőtt az árnyék. Az araszos bükkönyben nyulak nőttek. Csak a fejük s billegő kanálfülük látszik ki. Eszegetnek.

Megint bezúg a darázs, mint egy kisebbfajta gránát.

– Kalap le! – vezénylem magamnak. Darazsam a körtefa egy kopasz ágára telepszik, melyen egy szarvasbogár harcol egy csomó léggyel. Már előbb észrevettem a szarvasbogarat a légydöngés nyomán. A legyek közt van kicsi, nagy, színes és egyszínű. Az agancsos bogár hátán, nyakán ülnek, szívójukkal tapogatják, körülötte zümmögnek. Mit akarnak vele? Hiába erőltetem homályos természetrajzi ismereteimet, nem találok magyarázatot. A nagy bogár néha szarvaival tiltakozik, lábával hadonászik, de ezzel csak egy pillanatnyi nyugtot nyer. A legyek tovább piszkálják.

Amikor a darázs is odatelepszik melléjük, azt kell hinnem, hogy a szarvasbogár valami édes nedvet választ ki, s arra gyűl a bogárhad. A darázs is szájával tapogatja a sima ágat, de az ágon nem látok semmit. Félelmetes nagy darab ez a darázs. Olyan kisujjnyi nagyságú. Erre való tekintettel tartom kezemben kalapom.

Zuuuuu…, a darázs ismét kilódult a lombok közül. Nem tudom, miért szeretik ezek a bestiák a vadkörtefákat.

A bükkönyben most már három nyúl mozog, és az alkonyatot is bejelentette egy lappantyú, mely elvitorlázott a fejem felett.

A lappantyúról eszembejut, hogy kifelé jövet egy karvaly keresztezte utamat, és karmai közt egy rigó nagyságú madár vergődött. Mérgemben kispuskámból egy golyót küldtem utána. Persze hiába. De azt gondoltam, hátha megmentem szegény áldozatot, melyet a karvaly alig bírt el, és szinte súrolta vele a búzakalászokat, amelyek felett elrepült.

Valami mozdult most a rozsban. Vagy csak a szél mozgatja? Hajladoznak a rozsszálak, és egy kis hantmadár is odafigyel. Eddig a földön ugrándozott, de most csillogó kis szemei a rozson vannak. Talán látok is valami árnyékot lapulni, de hát a megfigyelésben könnyen téved az ember. A kis madár biztosan nem téved. Közelebb van a rozshoz, meg a szeme is jobb…

Huss…, rebbent el a madár, és én is puskámhoz kapok a fán, mert a madár helyén most már egy kopott róka áll, és sunyin néz a kis csemege után, mely érthetetlenül nyolc-tíz lépésnél nem repült messzebb a támadás után, és egy jókora göröngyön billeg. Szinte ingerkedik a rókával. Kínozza.

Kedvem volna a ravaszt oldalba támasztani, de olyan kopott, ütődött, vedlett, leszoptatott öreg szuka, hogy nem bántom. Apró vadat úgysem lehet itt nevelni, és a téli hajtásokban majd sorra kerül.

Szinte fitymáló közöny van az orrára írva. Szaglászik a földön, oldalt nézeget, de közeledik a kis madárhoz. Az meg csak billeg nyugodtan, de szemeit – azt a két kis fekete gyöngyszemet – le nem veszi a komáról egy pillanatra sem.

Puff! A róka két első lába pontosan a göröngyön van, melyről a hantmadár fellibbent, és megint csak pár lépésre szállt le, de most már felém. Talán itt van valahol a fészke, és azért játszik a rókával, hogy arról elterelje a vészt? Nem tudom.

Annyira lekötött a kis madár veszélyes játéka, hogy szinte megdöbbenek, amikor a rozson túlra nézek, hol ott áll száz lépésre a bak. Sajnos, nagyon közel a rozshoz, hogy a fejéből is csak alig látok valamit.

Nem baj, vigasztalom magam. A rozs úgysem kell neki, s ha beljebb megy a bükkönybe: az enyém.

A róka most hibázta el harmadszor a madarat, de már nem érdekel, inkább idegesít. Mit szamárkodik itt alattam, hiszen nyilvánvaló, hogy a madár bolonddá teszi. Még ha valami kölyök lenne…, de egy ilyen kiérdemesült családanya…

A bak nem mozdul el a rozstól. Néha eszik egy keveset, de inkább figyel. Valószínű, hallja a róka mozgolódását. Néha látom agancsát, mely nem hosszú, de szép vastag, gyöngyös. Haj, de szép gyöngyös! Próbálom megcélozni, de testéből nem látok semmit. Vaktában meg csak nem lőhetek…

Megint mozog a rozs, s erre a mozgásra most már hárman figyelünk. A madár, a róka és én a vadkörtefán. Szétnyílnak a szálak, és kibaktat egy nyúl. Leül, körülnéz, billegeti füleit, de olyan bután, olyan vaksi közönnyel, mintha az ő bőrét semmi, de semmi veszély nem érhetné. Talán elnevetném máskor magam, de most a bak megszerzése remeg bennem, a sok kudarc, a szép gyöngyös trófea, hát nem vagyok fogékony a humor iránt.

A bak megint figyel, a róka lehasal, és csak úgy szikráznak szemei. A kis madár halkan csettent néha, talán ezt a bamba kanálfülűt figyelmezteti a veszedelemre, én meg azt sem tudom, hová nézzek, mert féltem a bakot is, hogy kilép a takarásból, és elkések a lövéssel, de még a nyúl sorsa is érdekel. A bak még mindig takarva áll, így hát a nyulat nézem, mely végre megértette a hantmadár figyelmeztetését, és felül két lábra. A róka még jobban lelapul, de úgy látszik, megmozdulhatott valamelyest, mert a nyúl észrevette, és ész nélkül vágtat vissza a rozsba. A rozs túlsó oldalán bakom felveti fejét, és megrémülve a feléje törtető zizegéstől, elugrik, de olyan szerencsétlenül, hogy nem látok belőle semmit.

Hangos csörtetése ide hallatszik még egy darabig, aztán csend.

Most érzem csak, hogy mennyire nyom az ág, a kényelmetlen üléstől mily fáradt vagyok. Bosszút lihegve nyitom ki a zárócsapot puskámon:

– Megállj, róka!

De aztán mégiscsak meggondolom a dolgot. Nem szabad igazságtalannak lenni. Nem a róka a hibás, hanem a nyúl. Felverném az egész környéket lövésemmel, és még el is hibázhatnám az anyót, ki már a tábla vége felé ballag, és biztosan szidja magát, hogy elpocsékolta idejét ezzel a piszlicsár madárral. Mit is akart tulajdonképpen vele? Hazavinni? Nem, erre gondolni sem lehet. Hat éhes száj várja otthon a falatot… Bizonyára éhes az öreg szuka, hiszen hat helyett dolgozik, és neki csak a maradék jut… Gond, gond! Ösztövér teste már alig látszik ide, amint lépésről lépésre beballag a sötétedő homályba.

Mérgesen mászom le a fáról, ide se jövök egyhamar! Csendesen mozgom azért, mert mégis…, ha vasárnap mégis eljönnék…

Hűvös szellő jön kelet felől, és a zizegő kalászerdők meghajolnak nyugat felé, mintha az estét köszöntenék lágy bókolással, melynek hangtalan, fekete hullámai telefolyták már a völgyeket.

Hanzi

Egy vadkörtefáról leselkedem

Akedves kis szúnyogok vetélkedve döfködik ormányaikat harisnyám lyukacsai közé. Óvatosan vakaródzom. Gerle kurrog nem messze tőlem, s a rétek felől idáig ér a fonnyadó szénaillat.

Távoli dombok erdői zöldek, a még távolabbiak kékek, és párás messzeségük úgy réved felém, mint maga az elfutott idő: a múlt.

Csak a dombok éle látszik ide. A völgyekben valószínű falvak vannak és emberek. És posta és rádió és telefon. Jó itt egyedül lenni. Inkább csípjenek a szúnyogok. Nekik az a kis vér életkérdés, nekem nem. Azaz legközelebb mégiscsak csizmát húzok, mert ha ezek így csípnek tovább, nekem is létkérdéssé válik a dolog.

Egy hónapja készítettem itt leshelyemet. Egy szarvasbogár akkor még egyedül volt a sima ágon, legyek döngtek körülötte, melyeket ő agancsával igyekezett távol tartani. Amikor másodszorra jöttem ki, már ketten voltak. A hím és a nőstény. A nőstény alul. Ez csak természetes. És most, amint felpillantok, szinte elámulok. A két bogár ugyanazon a helyen – sőt! –, ugyanabban a helyzetben. Az áldóját! Az „agancsár” ugyancsak bírja…

A sima ágon – most veszem csak észre – még egy szarvasbogár van. Egy gyenge „bika”. Úgy látom, a házibarát szerepét akarná betölteni, de az öreg szigorúan visszautasít minden közeledést. Pedig a „kis bika” megpróbál minden módot, de a nagy vészesen ollózik a szarvaival, így kénytelen visszavonulni. Elindul nagy búsan lefelé az ágon. Felém.

Megvigasztalnám, de szarvasbogárul vajmi keveset tudok, így hagyom bánatával elvonulni.

Múltkori kis hantmadaram is itt billeg alattam egy hajlott ágon, és néha lecsap a földre.

Aztán újból felül az ágra, és ringatja magát.

Néha a szél szárnyai végigsuhintanak az erdőn, melyben most már alkonyi árnyak járnak, s ilyenkor az erdő hűse kiárad a vetések közé, ahol elfakult már a búzavirág, és gondterhelten bólogatnak a kalászok. Szárukban lassúdik már az élet folyása, és a magok nehezen telnek. De azért egy hét alatt csak megtelnek, és akkor jöhet már a kasza. Szépen lefeküsznek a kalászerdők, mint ahogy ilyenkor elpihentek millió ősök millió éveknek előtte, és az élet megy tovább, az érett magok ölében új csírában, új kaszák alá.

Az erdőnek egy kis hajlása van, ahova nem látok, s onnét mintha valami zaj hallatszana. Ember? Kihajolok, amennyire lehet, s egy alakot látok felém jönni az erdő mentén. Alattam kell eljönnie. Ki lehet? Most már felismerem a szomszéd kerület csőszét, aki a vadőri „hivatalt” is ellátja. Nem lehet a szomszédot irigyelni…

Ez az ember nem vadőrnek született. Mindennek, de vadőrnek nem. Kisegítő harangozó, kisbíróhelyettes, vagy sírásó mindenesetre jobb lett volna belőle. De vadőr?… Amint elmegy alattam, azt hiszem, a kalapját is leemelhetném, és nem venné észre. Alszik. Néz, de nem lát. Ha orvvadász lennék, ennek a területére ki sem mennék. Ezt az embert kijátszani nem virtus, hanem szégyen.

Csendben elballag, eltűnik. Sajnálom. Odahaza biztosan nem tudták mire használni, hát csőszt csináltak belőle. Arra igazán elég a fél ember is. Aztán jött az új vadásztársaság. Vadőr kellett. Olcsó. Nagyon olcsó.

– Itt van a Hanzi – ajánlotta a bíró. – Azt fogadják meg az urak. Úgyis a határt járja. Ismer az minden vadat, ami a határban van. – Így aztán Hanzi vadőr lett. Dupla hivatal, fél fizetés. Sok szegény hivatásos vadőr pedig napszámba jár, mert sok az ilyen Hanzi, és kontárokat ma már nem tűr meg az országban senki és semmi, csak ez az áldott, türelmes magyar föld. Pedig a szomszéd terület szép, és lehetne rajta valamit kezdeni, de az új bérlők nem számolnak, és nem áldoznak.

Hanzi vasárnap délután feldobálja a sörösüvegeket, melyeket a vadászok szétlődöznek. Ha nincs üveg, feldobja a kalapját is, melyben nem sok kárt tesz már a legöregebb sörét sem, és zsebre vágja azt a pár fillért, mellyel az urak a kalapon esett sérelmeket orvosolják.

Nemrég Hanzi puskát is kapott, mert eddig csak baltával járt a határban. A balta jó a csősznek, de nem elég egy vadőrnek. A vadőrnek puska kell, mellyel a dúvadat irtja, és tekintélyét emeli. Az öreg mordályt azonban még nem hallotta senki szólni. Mert mit lőjön vele Hanzi? Rókát? Nem, erre nem is szabad gondolni. Hanzinak olyan bagó- és hagymaillata van, hogy a legifjabb rókanemzedék is röhögve tér ki útjából, de meg úgyis elhibázná…

Kutyát meg nincs szíve lelőni. Ismeri mind, ami a határban vadászgatni szokott, és ismeri gazdájukat is.

Kutyát lőni ki hallott? A kutyák között fővezér a bíróé. Hát azt már aztán mindenki beláthatja, hogy Hanzi nem bolondult meg a bíró kutyáját agyonlőni.

Pont a bíróét. No, még csak az kellene!

Ide új puska, oda új puska, kapna Hanzi négyszemközt olyan két csattanós magyar ötöst bíró uramtól, hogy az új puska sem szól különbet. Így aztán a kutyák – melyek „csak úgy elszaladtak, kérem, a kocsi után” – vidáman „dolgoznak” a nyomorúságos vadállomány utolsó roncsain. Amelyik határunk közelébe téved, az persze nemigen megy többet a szekér után. Az ilyen drasztikus eltanácsolásért szegény Hanzit vonják falujában felelősségre, és Hanzi majd esküdözhet, hogy az ő lelkét ilyen „galádság” nem terheli. Tíz patront kapott az uraktól, és itt van mind a tíz, meg lehet olvasni – méltatlankodik.

A távoli dombok hátára ráfeküdt már az alkonyi ég, és ha kilátnék rejtekem sátrából, talán már csillagokat is látnék.

Halk zörgés lopakodik most az erdőben. Meg-megáll. Néha szinte elveszik, s ilyenkor azt hiszem, feketerigó moszatolt, s az vezetett félre. De a zörgés megindul megint, s úgy vélem, a bak – ha az lesz – ugyanott fog kijönni, ahol a múltkor, amikor a sötétség puskám torkára tette kezét. Most még jól tudnék lőni – célozgatok a rozson túlra –, de később…

A bak azonban nem várat magára. Szépen odaballag a célgomb alá.

Nem is tanakodom sokat: elnyomom a ravaszt.

A dörrenés visszhangja még harsogva újrázza magát az erdőben, és én már a bak mellett állok, és – vakarom a fejem… Nagy test, őszülő pofa, de az agancs… az agancs… Nem is értem az egészet. Más bakot itt még nem láttunk kijárni, mint azt az öreg bakot, melynek igazán kapitális ékessége volt. Ez pedig – nem az. Olyan váratlanul jelent meg célozgatás közben, hogy nem is nézegettem a fejét – takarva is volt egy kicsit –, hanem okulva a múltkori hirtelen besötétedésen, latolgatás nélkül oldalba lőttem. Most aztán már késő az okoskodás.

Kezembe veszem a fejét, megnézem fogait. A bak öreg, és mégis csak nyársas. Araszos, tűhegyes agancsszárak szépen gyöngyözve. Nézem a belövést, átfordítom a másik oldalára, megtalálom a kilövést is. De nem messze mellette egy különös dudorodás van a bőrön.

Elő a kést.

Első ránézésre azt hittem: az expanzív golyó szétvált, s annak egy darabja akadt meg a bőr alatt. Kivágva azonban jókora göbecs került elő. A gyenge agancs rejtélye így megoldódott. Odahaza a fejtésnél még öt darabot találtunk benne, melyek közül egy a hátsó bal lábát érte, azt eltörte, és a csontot erősen deformálta.

Bosszankodásom így azután örömömre vált, mert ez után a bak után jó utódok aligha estek volna, gyilkos agancsával pedig réme lehetett az őzek társadalmának.

Azóta megint elmúlt két hét. Ha az öreg bak most este kinéz az erdőből, megváltozott világot talál.

A szélben ringó vetések helyén tarlott kopárságok hallgatnak, s az ezernyi kalásznép keresztbe rakva alig zizzen, ha a szél búcsúszóra jön esténként, és nincs már kikkel beszélgessen a megsárgult mezők világában.

A kereszteken szalakóta leskelődik a bogárnépre, egy-egy ölyv is elbóbiskol rajtuk, amíg csak el nem indulnak a szérűk felé, hol mérges masinák kirágják belőlük a magot, hogy az utódok újra kizsendülhessenek az eljövendő időben.

Az öreg bak majd mérgesen toppant lábával. Bántja az ismeretlen világ, és bántja az idők haladása, mely megváltoztatja a mezők arcát, és ernyeszti az inakat. De aztán megnyugszik.

Az egyik kereszt aljában Hanzi horkol békességben, csakúgy, mint régen. Hanzi, a „Vadőr”.

Mert fordulhatnak őszre, fordulhatnak tavaszra a hónapok, indulhatnak új csírák és új életek az erdők ölén, múlhatnak el évek és emberek az idő sodrában, Hanzit ez mind nem érinti. Ő nyugodtan szunnyad és – marad.

Rózsakunyhó

Még tele vagyok a Duna mente képeivel, a nagy folyó soha el nem múló, titokzatos messzeségeivel, amikor már befordulunk az erdőbe, és a rázós út hamar kiveri belőlem a Duna felett járó történelem borongását.

Az út – szerencsére – nem tart sokáig. A keskeny gyalogútról becsúszunk a szűk hídon, és hogy úgy mondjam, kitárul előttünk a „Rózsakunyhó”…

Csepereg az eső, így a rózsákat nem is keresem se kívül, se belül. Kívül: mert esik; belül: mert sötét van.

– Ha nincs eső, sokkal világosabb a kunyhó – vigasztal barátom, és már szedjük is a cókmókot délutáni cserkészetre.

Kifelé menet meglátom a „Rózsát” a kunyhó mellett, melyről a nevét kapta. Nyeszlett kis rózsafa. Virág nincs rajta, csak tövis. Rossz ómen…

A cserkészutak síkosak. Helyenként süppedősek, de csendesen lehet rajtuk járni. Szitál az eső. Alig megyek pár száz lépést, máris őzet látok. Sűrű bokrosban csipeget. A fejét nem mutatja, csak a nyakából látok valamit. Nem felém jön, így vargabetűt csinálok, és megpróbálom útját elvágni. Nem sikerül. Mire odaérek, ahol jönni kellene, már megelőzött, s újra a túlsó oldalon látom eltűnni. Nem is találkozunk többet, ezért meg vagyok győződve, hogy bak volt. Jó bak. Talán kapitális… Kezdetnek mindenesetre jó. Lesz itt őzbak annyi, de annyi…

Az eső azonban megunta a halk szemerkélést, és halk kopogással veri a leveleket. Sötétedik. Egy-egy feketerigó ijedezik még valahol, aztán az is elhallgat, és csak az eső dobol az alkonyat hátán, s a harangvirágok kékje belefakul a sötétedésbe.

Mire hazaérek, már este van. Este van, mert a lámpa ég, apró éjjeli lepkék hintáznak körülötte, és barátom teát főz. Mindjárt rám mordul, hogy csukjam be az ajtót, mert bejönnek a szúnyogok… Hogy honnét jöttek volna, nem tudom. Odakünn zuhog az eső, de úgy zuhog, hogy a saskeselyűt is leverné, nem azt a pehely kis szúnyogot. Esett egész éjjel, és reggel arra ébredtem, hogy mogorva házigazdám dalol:

– Három óra… hááároom óóraaa!… Felkelni… felkelniii!

Szükség is volt valamelyes vidámságra, mert a kunyhó vigasztalanul sötét volt, és ködösen sötét volt az erdő is.

Kora van még nagyon. Lassan botorkálok a keskeny úton. Ha egy kis szél mozdul, esni kezd a tegnapi eső a fákról. Jobbról-balról övig érő fű hajlik be az útra, így hamar csupa víz vagyok.

Nehezen hajnalodik. Mire a fák zöldje elválik a sötétségtől, jól bent járok az erdőben, és már meg tudnám lőni, ha lenne valami. De nincs! Csend és mozdulatlanság!

Hegyre kanyarodik most utam, és itt különösen óvatosan járok, mert a hegyen túl ritka szálas van, s ott jár egy jó bak. Többen látták…

Már azt hittem, nekem is megmutatja magát, de csak két szarvastehén legelt a lejtőn. Leültem egy nagy kőre, és vártam, amíg a szarvasok elvonulnak. Közben talán jön valami.

Már felálltam, hogy elosonjak, amikor jobbról nagy zörgéssel egy suta rohant el mellettem. Hát ezt meg ki bántotta? A suta messzebbről jött, mert a zörgést már jó ideje hallottam. Puskámmal készen vártam, ha bak hajszolná, de inkább kutyára gondoltam. A tehenek is eltűntek, mint a kámfor.

Ekkor már teljesen világos volt. Cinkék vidámkodtak az ágakon, és valahol egy ölyv is kiáltott párat. Valami azonban hiányzott az erdő ébredéséből. A mátyás! – villant fel hirtelen bennem. Hol vannak a mátyások? Feketerigó se volt sok, de mátyást egész hét alatt egyet se hallottam szólni. Nem mintha hiányzott volna árulkodó sápítozása a fejem fölül, de így hajnalban szeretem hallani, ha messze kiált valahol, mert üdeség és ébredés van hangjában.

A völgyben fenyves kezdődött jó dagonyával, sózóval, apró rétekkel. Olyan helyek voltak, hogy az őzet még puska nélkül is odakívánta az ember. De a kis rétek üresek voltak.

Később megtorpantam egy bokor mellett, mert őz legelt mögötte.

Túlságosan közel volt, így nemigen mozoghattam, és csak jó sokára derült ki, hogy suta. De addig már görcs állt a lábamba, a derekamba és a nyakamba, úgy összehúztam magam, hogy menjen el békességben. El is ment.

Osontam tovább. Megélénkült az erdő, és reggel kezdett lenni. Méhek döngtek a virágokon, puha, meleg párát lehelt az erdő, s a nap millió forró aranysugara belefésült a fenyvesbe.

Kicsit elgondolkoztam. Már élt az erdő. Madarak jöttek-mentek, egy menyétasszony kígyózott a fű között, és a fák közt vijjogni kezdett egy héja.

Nem közönséges madár a héja, s a hangja után ítélve itt lehet otthon. Mintha szidott volna valamit, mintha békességben élt volna eddig, mert közel engedett a fészekhez, és nem repült el. Néztem a héját. Vagy a párja, vagy a fiai lehettek valahol közel, mert hol erre, hol arra kiabált. Jó nagy, testes héja volt; azt hiszem, az anyjuk lehetett, mert igen házsártos volt.

Közben azonban olyan érzésem lett, mintha nem lennék egyedül. Alighogy ezt elgondoltam, már meg is láttam a szarvasborjút, amint jött felém az úton, és hol rám nézett, hol csípett a fűből.

A borjút még csak kicseleztem volna valahogy, de a mamája aggasztott. Hol a mama?

Balról mellettem mély árok, azon túl szálaserdő, sűrű alj bokrokkal. Meredten kutatok. Csak a szemem jár, és igyekszem összezsugorodni. Sikerült is a borjú elől lehúzódni, amikor a túlsó oldalban nagy test tolakodott a bokrok között, és teljes meztelenségében kiállt a fák közé egy nagyon szép tízes bika. Előttem a borjú, oldalt a bika. Hátam mögött talán a tehén van… Mi ez? Be akarnak keríteni? Jó, hogy nincs puskájuk…

Végül is a borjú oldotta meg a kérdést. Egyszerűen odajött hozzám, és megnézett.

Aztán már mehettem is haza, mert fellármázták az egész környéket, és a láthatatlan mama még percek múlva is kiabált a sűrűből.

Hazaérve barátom nagyon paprikás hangulatban fogadott. A legígéretesebb helyen valami feketeség motoszkált a bokrok között, s ő már elkönyvelte magának a kapitális kant, amikor kijött a bokrok mögül egy kapitális gombász. Barátom dühöngött. Szeles puskás esetleg odalőtt volna, annyira disznó formája volt…

– De te nem vagy szeles puskás, és amúgy is elhibáztad volna… – mondtam.

Ezek után nyomott hangulatban ettük meg a rántottát, és utána békés jóllakottságban dőltünk végig a szénaágyon.

Így belülről kifelé nézve nem is csúnya ez a Rózsakunyhó. Nyitva az ajtó, és szinte beömlik rajta a meleg délelőtti napfény. A küszöbön egy hernyó mászik, és legyek zümmögnek az ablakrésekben. Álom és csend jár már a szobában, amikor barátom megkérdi, nem félek-e a kígyótól, mert, mondja, ha esetleg az ágyamból előmászna egy, ne ijedjek meg. Nem mérges. Múltkor is agyonvertek egyet benne. Csak másfél méteres volt… Sikló. Aludjak csak nyugodtan…

Nem szeretem a kígyót, de az álom már ráragadt a szememre, és tőlem akár óriáskígyók mászkálhattak ágyamban.

És délután újra nyakamba vettem az erdőt. Becserkésztem két sutát, láttam egy rókát, és láttam még egy őzet, amely lehetett bak is, de messze volt, és már sötétedett.

Harmadnap otthagyott barátom. Sok a dolga, mondta, az erdő azonban az enyém. Tegyek vele, amit akarok.

Két napig ezután egyedül voltam. A második napon felfedeztem, hogy a Rózsakunyhót nemcsak az egy szál árva vadrózsáról hívják Rózsakunyhónak, hanem azért is, mert az ajtó felett szabályos „cégtábla” hirdeti, hogy „Rózsakunyhó”.

Jobban megnézve a szépen megfestett táblát, észrevettem valamelyik rosszmájú „lakó” ravasz fondorkodását, hogy a rózsa z és s betűjét igyekezett kicserélni, s így a kunyhó cégtáblája imígyen festett: „Rosz a kunyhó”…

Hát ez nem igaz! Szép, békés napokat éltem benne. Nekem jó volt ez a kunyhó. Szénaágyán puha és mély volt az álom, asztalán ízletes a kenyér, éjszakájában mély a csend, és nappalában ajtóm előtt járt a napsugaras szabadság.

Lőni azonban nem lőttem semmit. Megismertem az erdő minden sutáját, de bakot nem láttam egyet se.

– Sose törd magad – mondta egy másik barátom, aki a szomszéd faluban nyaralt és vadászott –, gyere át hozzám; adok egy bakot, meglövöd és kész…

Kaptam az alkalmon. Búcsút mondtam egy időre a Rózsakunyhónak, és elmentem vendégségbe a „Bazsarózsa” villába. Bazsarózsa ugyan itt se volt, de már megszoktam, hogy ezen a vidéken virágról virágra száll az ember.

(Csak a bakot látnám már!)

Első estefelé láttam egy sutát, egy gidát, és amikor hazafelé cserkésztünk – itt már vadőr is volt velem –, megdobbant a szívem. A túlsó domboldalon az egyik bokorból kibújt egy akkora bak, hogy akkora bakot én még életemben nem láttam. De más se. Sötét volt már nagyon, és egy kis bikát néztem baknak…

Másnap délután végre találkoztam a bakkal. Sziklás hegyoldalon szuszogtunk felfelé, amikor a vadőr megfogja a karom, és a fülére mutat, hogy hall valamit. Megtorpantunk. A vadőrnek olyan füle van, mint egy hiúznak, rábíztam magam.

– Jön a bak! – súgja.

– Erős?

– Még nem látom jól.

Én kicsit előre voltam, mozogni nem akartam, de már készen vártam… Csend.

– Tessék lőni, erős bak!

Az agancsát most se látom, csak a nyakából és lapockájából valamit. Az őz megáll, figyel, tanakodásra nincs idő…

Lövésre elvágódik, és úgy is marad.

Egész világos van még. Süt a nap, s a Dunán egy hajó kürtöl, mintha ujjongana.

– Csak lassan – csitítom a vadőrt –, szeretem az agancsot lassan meglátni… – Ereszkedünk a meredeken lefelé. Hetven-nyolcvan méter az egész, de ezeket a pillanatokat ki kell élvezni.

A vadőr felemeli a bak fejét, és egymásra nézünk.

– Ez magának erős bak?

– A kukker az oka. Nagyot mutat. Egyszer már a doktor úrral is meglövettem egy gyenge bakot. Mégis mindig ezt a kukkert adja. Ne tessék haragudni.

Az „erős” villás bak pedig feküdt feltámaszthatatlanul.

Barátom nagy örömmel fogadott, amikor meglátta, hogy hozzuk a bakot.

– Na, milyen?

– Ne is kérdezd… gyenge. Jóska az oka meg a messzelátód…

– Nem is olyan rossz! Szép fiatal… Vendégeim lesznek, és nem kell a húsával vesződni, mintha valami nagy agancsú, vén bak lett volna… – És kajánul nevetett.

Múltak a napok. A vendégek – valószínűleg nagyon jóízűen – régen elköltötték ifjú bakom földi maradványait, s én elfelejtettem megkérdezni, hogy ízlett-e. Nem szeretek olyan dolgokról beszélni, melyek kellemetlen emlékekre emlékeztetnek.

Barátaim azonban nem voltak szűkkeblűek.

– Van ott még egy bak, a legjobb bak az erdőn. Lődd meg, és kész…

Ez a bak a terület legtávolabbi és legmeredekebb részén lakott. Nem mindennapi séta volt meglátogatni, ami már az első napon sikerült. A látogatás…

Délután másztunk fel a hegyre, kopasz, síkos oldalon. Az volt az érzésem, hogy ha megcsúszom, meg se állok a málnaszedő asszonyokig, akik a völgyben hangos tereferében hajladoztak a bokrok között.

De nem csúsztam meg. Mire felértünk, még a cingár vadőrről is folyt a víz, és sűrűn szedte a lélegzetet, magamról nem is beszélve. Egy kis fújtatás után aztán nekivágtunk az erdőnek. Cserkészút itt nincs, de a gyalogút járt, és a kocsiutakon is csendesen lehet menni.

Feltűnt az úton egy finom női „csapa”, amely mindenütt előttünk járt, és élesen belerajzolódott az útba az esőktől puha agyagon. És egyedül volt! Vaj mi bánat késztette, hogy egyedül járjon? Ilyenkor hajlamos lenne az ember csapot-papot feledve vigasztalóként fellépni…

– Itt már lassan menjünk – ránt le Józsi a fantázia színes világából –, itt már otthon van „Ő”…

Halkult már az erdő, csak a szúnyogok dünnyögtek és csíptek szorgalmasan. Alig mentünk pár lépést, és a cserkészet feszültsége még meg se húzta idegeimet, máris megláttam egy őzet.

Bak?…

Ez volt a nagy kérdés, mert olyan szerencsétlenül állt, hogy megint nem láttam belőle érdemleges részeket.

Egy villanás a füle felett mintha fehér ágvégeket mutatott volna, de olyan sűrűben állt, hogy ez lehetett káprázat is. Közben izgett-mozgott, azt hiszem, bögölyök bánthatták.

Intek Józsinak, lát-e valamit, de visszalegyint, hogy semmit. (A kukkert otthon hagytam, és óvatosak vagyunk nagyon!)

Végül megoldom a kérdést úgy, hogy visszamegyek az úton, és egy éles szög alatt haladó másik úton próbálom meglátni. Amikor annyira vagyok, hogy látnom kellene, erős riasztást hallok onnét, ahol a vadőrt hagytam. A riasztás távolodik.

Később kiderült, hogy alig mentem el, a bak kijött az útra, a kétségbeesetten lapuló vadőrt észrevette, és alaposan leszidta, aztán lépésben távozott.

– Nagyon erős volt – sóhajtozik Józsi –, szép fehér végű aganccsal…

Nem sikerül semmi! Szidjuk a szerencsét, hogy mért fordult el tőlünk ilyen nagyon, és megyünk tovább.

Egy róka bogarászik még át előttünk az úton, aztán megkérdem Józsitól, hogy hány bak van itt a tetőn.

– Ez az egy.

– Hát akkor hova megyünk tulajdonképpen?

Vállra dobtam a puskát, és kiballagtunk az erdőszélre. Nagyon meredek oldal szakadt le alattunk a Duna felé, és a táj bűvölő szépsége megint belém fojtotta a szót.

Szemben Visegrád, és a nagy folyón vontató dohog felfelé uszályokkal. Később egy repülő jön nagy zúgásssal és hallatlan gyorsan.

– Vadász – állapítja meg Józsi, és én intenék a kollégának, ha nem sietne annyira. Pár perc múlva leszáll Pesten, kibújik a kezeslábasból, és biztosan több eredménnyel cserkészik, mint mi.

Néztünk a gép után, amint eltűnt a párás alkonyatban.

És másnap sötét hajnalban újra megmásztuk a hegyet.

Kár volt, mert olyan csendesnek és üresnek erdőt még nem láttam. Egy rigó nem szólt, egy cinke nem cserrent, még szúnyog se volt. Mire a Duna vizében megfürdött a kelő nap, már átböngésztük az egész erdőt, és nekikeseredve elhatároztuk, hogy visszamegyünk a lebecsült Rózsakunyhóba. Azóta már előjöttek a bakok… és reménységünk lángja újra vígan lobogott, mint tavasszal a nádi tűz.

Visszaköltöztünk a Rózsakunyhóba.

Este értünk oda, és most már ismerősként nézett ránk a kis ház. Tűzhelyén vidáman lobbant fel a tűz, és udvarán lágy perregéssel üdvözölte az estét egy lappantyú. Kéményünk otthonosan fújta a füstöt, és valódi bácskai kenyeremet ettük…

Jó volt nagyon.

És hajnalban nagy reménységekkel indultunk útnak. Olyan hajnal volt, amilyent kíván az ember. Csendes, üde, és mintha kalandot tartogatott volna árnyékában.

Domboldalon mentünk felfelé, magas füvű szálerdőben. Látni nagyon keveset lehet még, de mire „jó” helyre érünk, világos lesz. Sietünk. Valami karcolja a torkom, és nehogy később jöjjön rám a köhögés, halkan elköhintem magam. Szerencsefordító, ostoba köhögés volt. A túlsó domboldalban szétugrott egy banda disznó, és a nagy fűben szó sem lehetett lövésről. Kicsit homályos is volt még, és a disznók, mint fekete foltok, rohantak a nagy fűben.

– Elibük! Elibük!… – sziszegte Józsi.

Balról mellettünk mély szakadék. Utunk puha agyag, mint a bőr. Halkan rohanunk előre, közben kivilágosodik. Erőltetett rohanással igyekszünk elvágni a disznók útját. Amikor nem bírjuk már, megállunk és hallgatózunk. Ez a hallgatás abból áll, hogy nézem Józsit, hall-e valamit. A hangokat az ő arcáról olvasom le.

A disznók eltűntek, de Józsi még int, hogy ne induljunk el, mert ő hall valamit. Én pedig nézek. A szemem – hála isten – kifogástalan, és egy rezdülést se hagy észrevétlenül. Nézem a túlsó oldalt, és megrándulok, mintha áramot kapcsoltak volna belém.

Nagy, fekete test tolja előre magát a fűben. Na, Szent Hubert! A puska messzelátójában kikeresem a nagy disznó illetékes helyét, aztán zengve vágódik a lövés csattanása végig a völgyön.

Ez az a pillanat, amikor a disznónak hanyatt kellene vágnia magát, meg kellene rogynia, vagy egyszerűen elfeküdni.

A disznó azonban más véleményen van. Lassú ballagásból vágtába ugrik, és pillanatok alatt eltűnik a gerinc bokrai közt. Józsival meglehetős bután nézünk egymásra.

– Elment?…

– Fölibe tetszett lőni!

– Hallja!

– Láttam a becsapódást…

– Ebben a fűben?!

– Nem fűbe ment. Fába…

És csak álltunk. Valami nagy bizonytalanság úszkált körülöttünk, valami megbabonázott lehetetlenség.

– Nem hibázhattam el! – acsarkodtam Józsira, aki csak a vállán rándított egyet, de olyan lemondóan, hogy nem volt jó nézni.

– Nézzük meg!

Józsinak igaza volt. Megtaláltuk a golyót egy cserfában. Az irány jó volt, de magas. A disznó egészséges. Ez is valami!

De hát miért? Miért?!

A messzelátó hajszálkeresztje ott volt, ahol lennie kellett. A disznó alig mozgott… Mi van velem?

– Józsi, vigasztaljon!

– A puskával van valami baj.

– Ezzel a puskával? – És végignézem a puskát. A múltkori bakot úgy vágta oda, hogy nem is rezgett, igaz, azt szabad szemmel lőttem. Talán a hajszálkereszt? Nézem a hajszálkeresztet. Tegnapelőtt egyik barátom azt mondta, hogy görbe… Oda se hallgattam. Mért lenne görbe? Újra nézem, és nem látok rajta semmi görbeséget, de szemem közben a beállítóra téved… a messzelátó eddig száz méterre volt beállítva, és most el van tekerve majdnem háromszázra…

Hej, a ponciusát ennek a világnak!

Valaki piszkálta, és eltekerte a… nagy disznót!

Nem! Nem maradok tovább! Nem küzdök tovább a babona ellen. Gyerünk, Józsi, haza!

De ekkor már fényes reggel volt. A pókhálókon ragyogott a harmat, és a nagy disznó árnyéka úgy kísért bennünket a Rózsakunyhó felé, mint a rossz lelkiismeret.

Megreggeliztünk, aztán összeszedtük kis motyónkat. Ha meglőttem volna a disznót, most még ott ülnék mellette. Várnám a kocsit, fényképeznék, és végigélném újra a nagy esetet. De hát a disznó elment, s így elmegyek én is. Pedig de szép reggel volt! Napfényes, ragyogó. A máskor homályos erdőben pillanatfelvételeket is csinálhattam volna…

Hangos zuhanással csaptuk be a kunyhó nehéz tölgyfa ajtaját, s az volt az érzésem, hogy a szerencsétlenségek sorozatára ezzel pontot tettem. Igaz, a baklövésre is.

Pedig nem így lett. A sors útjai nagyon kuszáltak, és nem tudunk előre semmit.

Itthon azzal fogad egyik barátom, hogy nem megyek-e le vele Erdélybe. Nem tudtam hirtelen válaszolni, mert megrohantak az emlékek.

Erdélybe menni! Szinte belém fojtotta a szót a kitárult szabadság, és alig tudtam kinyögni, hogy megyek, persze hogy megyek. Egy óra múlva indulhatunk.

– Na, annyira nem sürgős – intett le barátom –, de vasárnap reggel érted jövök.

És vasárnap reggel elindultunk. Átvágtunk az Alföldön, de semmi érdemleges nem ragadt meg emlékezetemben. Nyugalom és békesség áradt a nagy síkságból. A tarlók felett a kenyér örök illata járt, a kukoricatáblák megszokottan hajladoztak a reggeli szélben, és gólyák tűnődtek a pocsolyák mellett. Álmos csend. Pedig itt van valahol az ország szíve, innét jön az élet a városokba, de az elsüllyedt horizontban keleti lassúság és merengés van még.

Rohan az autó.

Később felfrissül a levegő, és mélyet lélegzünk, amikor először vág be a fanyar és mégis édes erdőillat az ablakon. Kapaszkodunk felfelé. Völgyek tárulnak ki előttünk. Itt még lábon áll a búza. A lekaszált széna csúcsos petrencékben hallgatódzik, és a réteken ezer varjú. Nem. Tízezer. Fele szürke. Hej, micsoda uhuzás esne itt!

Aztán hegyek jönnek, és megállunk a Királyhágón, hogy magunkba szállva végigpillantsunk a tájon.

Nagy barnakánya úszik felettünk.

– Mekkora sas! – csodálkozik barátom. – És milyen szelíd!

A kánya egészen közel repül, és jól látom még a szemét is. Talán üdvözölni jött bennünket?

Más vadat nem is látunk. Egy-két ragadozó madár és rengeteg varjú. Legeltetnek mindenfelé. És erdő és erdő. A Szamos kiöntéseiben vadkacsák úszkálnak, és egy horgász ül a parton.

– Ne siess – mondom barátomnak –, hátha fog valamit.

Nem fogott.

Végig a Szamos völgyén. A délutánból az estébe értünk, az estéből az éjszakába. Felkelt a hold, s a víz halkan ringott a vörös derengésben. Később ismerős hegyek jöttek, ismerős utak, s én gondolatban már ott álltam, ahol néhány évvel ezelőtt egy jó bakot elhibáztam.

A viszontlátás nagy öröme után ennek az ideje is elérkezett. Harmadnap hajnalban – de inkább éjszaka – már ott álltam a kapuban, és vártam a fuvarost, aki jó másfél órás késéssel meg is érkezett.

– Elaludtam – mentegetődzött –, de majd megszorítom a fakót…

A fakótól azonban minden szorítás dacára is csak gyenge kis poroszkálás tellett. Még a jó úton is. Később azonban dombok jöttek…

Juon, a vadőr erősen csóválta fejét, amikor végre megérkeztünk.

– Nagyon kell sietni – mondta, miután megállapítottuk, hogy az elmúlt évek alatt nem öregedett egyikünk se.

Aztán nekivágtunk a meredeknek. Juon tíz évvel idősebb, mint én, nem hagyhattam magam. Ő ment elöl, de olyan iramban, hogy az első pár száz méter után a szívem ijedten tiltakozott a tempó ellen.

Ha Juon bírja, én is bírom! Tovább!

– Álljunk meg egy kicsit? – érdeklődött.

– Nem muszáj…

Amikor felértünk a tetőre, egyszerre álltunk meg. Elég volt mindkettőnknek. Akkor kelt fel a nap. A hegyormok mögött ködfoszlányok úszkáltak, harmatcseppek kopogtak az avaron, és mélységesen nagy volt a csend. A levegőt szinte harapni lehetett, s így hamar frissek voltunk megint.

A tetőn túl hosszú rét. Füvén a bő harmat olyan, mint a dér. Halkan és gyorsan megyünk rajta. A rétaljban meredek szakadék, azon túl megint ott az erdő. Fele pár éves vágás, fele szálfa. A szakadék szélén vadkörtefa. Megálltunk. A köd leereszkedett, és nem láttunk semmit.

Szelünk jó volt. Közben Juon elsuttogta, hogy a szálasból hol jár ki a bak. Öreg bak. Mutatta az agancsát, mekkora.

Lassan szállt fel a köd, s amint megtisztult a vágás, három őzet is láttunk. Mind a három suta. Juon szerint elkéstünk. Az öreg bak nagyon korán visszamegy a szálason keresztül a túlsó sűrűbe.

Óvatosan leereszkedtünk a szakadékba, keresztülcserkésztünk a szálason, de nem láttunk semmit. A szálason túl fiatal sarjerdő, tisztásokkal, füves, széles csapásokkal. Az egyik tisztáson róka bogarászik. Néztük a komát, amint kényesen kerülgette a vizes, magasabb fűcsomókat.

A sarjerdő után ismét vágás jött.

– Lassan – fékezett Juon –, lassan; itt is jár egy jó bak.

Elég nagy területet belátni, így nem nagyon hallgatok rá. Szelíd teknője van előttünk a hegynek, s a teknő fenekén fát rak egy fuvaros. Felesége piros kendője messze világít. Közben hangosan diskurálnak.

– Itt ugyan nem marad meg a bak, Juon…

Alighogy ezt kimondtam – mintha a földből nőtt volna ki –, úgy nyolcvan-kilencven lépésre ott állt egy suta és egy jó bak. Agancsa messze a füle fölött…

Az őzek is észrevettek bennünket, és – elöl a suta – lassú kocogással elindultak a sarjerdő felé.

– Tessék várni, megállnak még…

De nekem már beszélhetett! Elég csalódás, bosszúság ért már az idén. Nem várok!

Első lövésemre csak megrándult a bak, a másodikra pedig eldőlt. Később kiderült, hogy a második lövés teljesen felesleges volt. A két golyó ujjnyira egymás mellett a legjobb helyen.

Elzártam a puskát, és leültünk Juonnal a bak mellé. Hát hogy is volt csak?

Sütött a nap. A hegyormokon még köd szállongott, de a völgyben vidáman kiáltott a mátyás, és én idei legjobb bakomat Erdélyben lőttem meg. Erdélyben!

Elő a kenyeret, szalonnát, s talán valami kis innivaló is akad a hátizsákban.

Amikor megtöröltük a szánkat, és kiörvendeztük magunkat, egy kis csend ereszkedett közénk. Elnéztünk messze le, a Szamos végeláthatatlan ezüstostorára, és hallgattunk. Nem tudom, Juon mire gondolt, de az én szívem kitárult, és két karommal szerettem volna megölelni a messze hegyeket, völgyeket, a hamvaskék eget, minden virágot, minden rögöt, az egész ragyogó Erdélyországot…

Július

Felült egy róka a búzában, melynek sárga kalászai mind keletre néztek, hol most bukkant fel a nap aranyküllős szekere.

A róka hunyorgott a világosságtól, a kalászok megzendültek a hajnali széltől, és meglóbálták magukat, hogy a napsugarak aranyfésűi megsimogassák kemény bajuszukat.

A róka fülei hegyesen álltak, és válogatták a hajnal rezdüléseit. A kalászok zsongó suttogását elengedték, és a közeli erdőben csattogó rigók hajnalos furulyázását is unottan tették a használhatatlanok közé. Mit zajong ilyen korán az a buta rigó? Megfogni nem lehet: megenni sem lehet, hát ne idegesítse a szegény rókát. Van annak elég gondja.

Ma hajnalban is akkora kakast kellett a majorból elhozni, hogy az egész família jóllakott vele. Alusznak is békén a csemeték. Könnyű nekik! Még nem ismerik a veszedelmet, mely hol mint ember, hol mint kutya rémíti a szegény rókaanyát, aki minden férfitámasz nélkül nevelte fel a fiatalokat. Özvegyen! Ó, erre nem is jó gondolni!… Kedves jó urát, a feledhetetlent, legjobb férjet, testvért, rokont, apát… egy harmatos hajnalon szeme láttára durrantotta le az erdész. Az az átkozott!

Akkor is valami tyúkügyben jártak, és már hazafelé tartottak, amikor az egyik bokor mögött cincogni kezdett egy egér. Egy kedves hangú, lágy húsú egérke. És a „feledhetetlen” nem tudott ellenállni. Gyengéje volt a kedvesnek az egér…, és ebből támadt a baj. A bokor mögött villant valami, aztán csattant rémeset, és a szegény rókaférjnek csak annyi ideje volt, hogy szép, zászlós farkával búcsút inthessen megrémült hitvesének.

Még csak annyit látott, hogy a vadőr belerúg az ő drága urába (az Ő urába!), aztán elrohant, mert a szíve úgyis majd megszakadt a bánattól. És azóta egyedül, özvegyen nevelgeti a fiatalokat. De van is gondja két rókára való. Se éjjele, se nappala. Nemrégen ért haza a majorgazda kakasával, szundított egy keveset, most már ismét őrködni kell, fülelni, mert valami van a levegőben…, valami nincs rendjén.

Tegnap is nagy sürgés-forgás volt a majorban, amikor egy kis tyúkocskára portyázott. Idegen emberek jöttek-mentek, és vadul ordítottak utána, amikor a kis kendermagost az istálló mellett elkapta.

És most fülel. A majorban kezdődik a lárma. Előbb még csak két kis fecske diskurált egy száraz ágon. – Mennyit tud fecsegni egy ilyen fecske – de most már ismét az a szokatlan lárma száll feléje, mint tegnap. Sok ember beszél, több, mint eddig, sokkal több, és ez nem jelenthet semmi jót.

És azokat a buta fecskéket az a nagy zaj nem zavarja. Könnyű nekik! Legfeljebb a kabasólyom táncoltatja meg néha őket, de még az sem mindig boldogul velük… Hiszen ha neki szárnya lenne!

Nől a fény, gyengül a hajnali szél, és most a kalászok is hallgatóznak, mert csúnya, idegen hangok vágnak közéjük. Éles, kemény hangok cikáznak az ő hajladozó, suttogó lágy országukban. A major fehér falai labdáznak a csattogással, tövükben pedig hajlott hátú emberek verik a kaszát…

Erre már a kisrókák is felneszelnek. Anyjuk feszített mozdulatlanságában valami rém leselkedik. Felülnek ők is mind az öten. Úgy, mint az anyjuktól látják. Apró füleik a major felé fordítva, hol csattog a vas, és sokhangú emberi beszéd mormol.

Az anyaróka most lelapul, mert nem messze megszólal valaki:

– Én ide állok, maga meg a sarokra. Az erdő felől jönnek a kaszák. Megszorítjuk őket. A major felé nem kell senki. Arra nem mernek szökni.

– Igenis – szólt most egy másik hang –, de azért jó lenne oda is valaki. Ha más nem, egy gyerek, aki fel és alá sétálna…

– Nem kell oda senki. Ne tanítson…, csak menjen a helyére…

– Igenis.

Lapult az öreg róka. Jobbról veszedelem, balról veszedelem, de sebaj. Hátra, az erdő felé szabad még az út. Végignézett fiain, az egyiket jól megrázta, mert nem figyelt eléggé, aztán elindultak az erdő felé, halkan, mint az árnyék, és a kalászfejek meg sem rezdültek utánuk.

Amikor az anyaróka megállt, megtorpantak a fiatalok is. És nedves orrukat meghúzták a levegőben, mely piszkos, emberi szimattal volt tele. De azért mentek vakon az anyjuk után. Már nem volt messze az erdő, amikor megszólalt valaki:

– Na, emberek, fogjunk hozzá!

És a kaszák suhogva világosságot vágtak a kalászerdőbe, mely megborzongott, és kétségbeesetten markolta meg a földet. Az anyaróka megperdült, és most már gyorsan nyilallt a régi tanyahelyre. Elzárva a harmadik út is. Lehasalt és várt. Körülötte a fiatalok. Nincs már más út, csak a major; sok kedves emlék, igaz, de azért ilyenkor… nem szívesen ment arra. Sok ember, sok kutya…, de hát nincs más út. Elindultak a major felé. Óvatosan, minden lépést megfontolva. A majorban nagyokat kiáltott egy megmaradt kakas, és egy könnyelmű kotlós is a búza mellett parádézott csibéivel. A kotlós három hétig nem hallott semmi újságot, és így nem tudhatta, hogy a rókacsalád mily szörnyű pusztítást vitt végbe a rokonságban.

Gyönyörködve vezette a vékony hangú kis pihecsomókat. Tele volt a szíve az anyaság drága gondjaival…, kotty…, kotty. És nem gondolt semmi másra a világon.

Az öreg róka kilesett a búzából, és szigorúan visszanézett fiaira, akiknek szeme ragyogott a csirkék láttán, és hűvös orrukat kéjjel tartották felfelé, feledve minden veszedelmet. A fiak lelapultak, mert anyjuk szemében csak úgy szikrázott a parancs: – Most nem eszünk!!! Most menekülünk…

És kiugrott a széles útra.

A fiak csak ímmel-ámmal követték. A legutolsó felkapott egy csibét, és úgy indult volna anyja után, ki már túl volt az út nehezén. Igen ám, de a kotlós – egy életem, egy halálom – vészes kiáltással úgy orron vágta a kis rókát, hogy az egészen megzavarodott.

Miféle gyalázatos madár ez? Amit eddig hozott az anyja, milyen csendesek voltak. Nem csípett az egy sem! És most ez a bolond tyúk…, hozzá sem nyúlt, és mégis…

Nagy zenebona támadt. Előrohantak a kutyák, bot is suhogott a levegőben, és két kisrókát visszaszorítottak a búzába. Az anyaróka és a három kölyök már messze jártak a másik táblában. Elmúlt a veszély, de azért füleltek, szimatoltak. Hiába. Az öreg róka aggodalmasan figyelt, aztán lehasalt, és várták, mikor érkeznek az elmaradtak.

Csend volt körülöttük.

A másik két kisróka ijedt tanácstalanságban loholt ide-oda a régi fészek körül. A búzatábla fogytán fogyott, mert a sziszegő kaszák nyomán ijedt kiáltással dőltek rendre a kalászok, és gyökérujjaik céltalanul zsibbadtak el a lágy földben.

Mögöttük zsibongott még a major, előttük félkörben meg-megroppanva jöttek a kaszák, a szabad, csendes oldalról pedig friss emberszimatot hozott a szellő. Hol van az anyjuk? Mért nem jön most segíteni? Mit tegyen a szegény kisróka ilyenkor?

A kaszák kíméletlenül rágták magukat előre, és a két kisróka mégis elindult a csendes oldal felé. Óvatosan, mint az árnyék, mintha anyjuk után mennének. A búzatábla szélén lehasaltak. Csend. Megfordult a szél, elveszett a szimat is. Milyen jó, hogy erre jöttek. Nincs itt semmi baj, alig egy kis futamodás ide az erdő.

Igaz, az egyik bokorból valami különös, fekete bot áll ki, de az olyan messze van…, nem árthat nekik.

Egymásra néztek, és kisurrantak a búzából.

A fekete bot, mintha most mozdult volna, aztán akkorát ordított, hogy az egyik kisróka csak összerogyott, a másik pedig rémülten rohant vissza a búzába. Már majdnem elérte, amikor ismét nagyot kiáltott a furcsa szerszám, de ezt a kisróka már nem hallotta. Bukfencet vetett, és lassan kinyújtotta apró lábait…

Aztán szétvált a bokor, és egy ember lépegetett feléjük.

– Ennyivel is kevesebben vagytok – mondta vidáman.

Nemsokára odaért a vadőr is.

– No lám! Kettőt tetszett?

– Érzék kell ehhez, Mihály! Érzék…, csak úgy idenéztem, és azt mondtam magamban: ide állsz. És ide álltam…, ez hiányzik magának. Mindig mondom… Maga oda állított volna a majori oldalra. Képtelenség! Szerencsére olyan emberrel van dolga, akinek érzéke van az ilyesmihez.

A vadőr csendesen kötözte össze a két kisróka lábát. Tehet ő arról, ha neki nincs „érzéke” vagy mi a fenéje…

Ekkor ért hozzájuk a majorgazda.

– Kettő? Hála isten! Kettő. Mennyi volt itt a róka! A majorban a lábamnál szaladt el valami négy. A kotlóst abajgatták. Még a botom is közibük vágtam. Ha puskám van, mind lelűdözhettem volna. De hiába kérek puskát…

Az erdész nagyon mérges lett.

– A nyaka közé! Érti? Mi a maga dolga? Rókák után szaladgálni vagy a majort rendben tartani? – és puskáját a vállára dobva, otthagyta a hápogó gazdát.

Amikor már messze járt, a gazda odafordult a vadőrhöz:

– Hát „ennek” meg mi a baja?

A vadőr rántott egyet a vállán, melyen ott himbálódzott már a két kisróka:

– Rosseb se tudja. Nekem azt mondta, hogy „érzéke” van…

Amikor a két lövés durranása végigtáncolt a rengő levegőn, az öreg róka felkapta a fejét, a fiatalok felugrottak, és belenéztek a zizegő kalászok titkos erdejébe, melyben most halk, hűvös árnyak jártak, és a búzafejeket megsimogatta zizegő, sárga kezével az enyészet.

Az akácfákon már gerlék kurrogtak, a kakukk csak ritkán kiáltott az erdők tikkadt mélyén, a lágy búzatáblák helyén kemény keresztek nőttek, és a tarlók felett a nyár delére harangozott egy álmos kolomp.

Ekkor felállt az öreg róka, és elindult fiaival az augusztus elé.

1944. július

Azzal jöttem ki az erdőre, hogy lesben ülve megírom, amit látok, és – van még idő, amíg megmozdul a vad – megírom az utóbbi napok eseményeit.

Előttem zab, hátam mögött búza, jobbról szép csalitos erdő, és mélyen alattam széles völgy, melyből elhordták már a petrencéket.

Az erdőszélen kint van még a széna, s az alkonyi erdő hűvös lehelete, az érő búza nyárszaga és a széna száraz, édes illata úgy leng körülöttem, hogy megáll kezemben a ceruza. És csak áll.

Túl a völgyön sötétedik az öreg erdő, és már fent van a hold is.

Egy tücsök muzsikálgat csak úgy magának, a készülődő estének, és én szeretném megsimogatni a kis művészt, mert határozottan tücsökpárti vagyok a robotos hangyával szemben. Mi közöm a hangyához? Hogy szorgalmas? Magának szorgalmas, míg a tücsök nekem is muzsikál.

Jövet egy kölyökrókával találkoztam. Önfeledten szaladt velem szembe a gyalogúton. Éhes lehetett a kisöreg, és már régen rúdra került volna a bőre, ha kellett volna. Ijedten ugrott el.

A papája szintén elugrott volna, de azt már nem engedtem. Ez azonban nem ma történt, és nem is itt. Ez tegnapelőtt történt egy másfél holdas kis erdő mellett, hol egy fácántyúk szétszórt maradványait találtuk meg.

Mérhetetlenül felháborodtam, és fiammal lehúzódva a búzába, elszívtam egy cigarettát. Délelőtt tíz óra lehetett. Ez a kis erdő szakadékos, hosszú völgyben van. Az alja sásos és járhatatlanul sűrű.

Csendben ülünk. Az erdőben gerlék kurrognak, és eszembejut, hogy cincognak a rókák. Az ördög nem alszik, és fiatalja ilyen zavartalan helyen talán még ilyenkor is beugrik.

Alig hallhatóan cincogok párszor, és valami megmozdul a sásos völgyfenéken. Az oldalban eltűnik s egy alacsony zabban megjelenik két rókafül. Mintha zsinóron húzták volna. Ha a fácántyúkot nem látom, még ma is élne…

Ekkor morogni kezdett az ég – bár felhő nem látszott sehol –, és nem gondoltam még, hogy a miénknél különb vadászat is lesz a határban.

Nehéz amerikai bombázók húztak el felettünk. Feküdtünk a búzában. Én magamban átkozódtam, fiamnak pedig legnagyobb gondja volt, hogy hazavigyük-e a rókát.

– Hagyj békén!

– Nem jó még a bőre?

Erre már nem válaszoltam, mert nagyon távolról mély dördülések a pusztulás és enyészet keserűségét hordták szét a békés búzamezők felett.

De már jöttek is visszafelé. Nem olyan katonásan, mint menet, és rendjük mintha megtépázott lett volna.

Négy nagy bombázó kissé oldalt repült tőlünk, és egyszer csak, mint a mennykő, vágott közéjük egy vadász. Nagyon magasról jöhetett, mert az előbb még semmit se láttunk.

Aztán: ta-ta-ta-ta-ta…

A középső bombázó visszalőtt, de a vadász nem hagyta a vadat. Alája bukott, és lőtte, lőtte…

A szívünk a torkunkban!

Ebben a pillanatban a négymotoros enyhén füstölögni kezdett, és fehér gombák jelentek meg körülötte.

– Ugrálnak ki – ordította a gyerek –, egy… kettő… öt… hét… – Csak eddig tudott számolni.

Ekkor voltak felettünk. A nagy gép úgy viselkedett, mint amikor a lónak törött rúd megy a vékonyába. Felágaskodott. Aztán tűz vágott ki belőle, és akkor még egy ember ugrott ki a gépből, de már égő ejtőernyővel. Ez aztán hamarabb leért, mint a többi…

A nagy fehér gombákat elsodorta fölöttünk a szél, a gép pedig, már a levegőben darabokra robbanva, félelmetes tűzzel vágódott le a domb mögött.

Hárman benne égtek, a többi hét repülőt hamar összeszedték a környékbeli munkások. Csupa fiatal legény. Nem volt semmi bajuk, de a félelem olyan drasztikusan kiült arcukra, olyan hisztériásan reszkettek, amilyet még nem láttam.

Tudom, hogy ez a vadászat nem tartozik ide, de azért tettem melléje a megjelölő 1944-et, hogy a boldog békében vadászgató fiaink, olvasgatva a régi vadászújságot, el ne felejtsék, hogy ilyen vadászatok voltak 1944-ben Magyarországon. Ez volt tegnapelőtt, és ma itt ülök a domboldalon, a készülődő est álmos békéjében, és mögöttem a kis tücsök hegedül, hegedül. Ölemben tartom kis jegyzetfüzetemet, és írok, bár nehezen megy az írás. Hol egy gerle vág el a fejem felett, hol az erdőben zizeg valami mozgás. Ölemben keresztbe a Drillingem.

A zab már majdnem tejes, így disznók is jöhetnek, és az erdő mellé kijöhet az a bak is. Az a bizonyos.

A disznók azonban nem jöttek, de kijött – talán száz lépésre alattam – egy suta. Csipegetett egy kicsit, aztán eltűnt a búzában. Később ugyanott kilépett egy kis bak. Sokáig mutogatta magát.

– Nem, gyermekem, nem te vagy az!

Nézem a papírt: mit is írjak még? Arra a régi nyavalygó, álszentimentalizmussal teli nótára gondoltam, hogy:

Papír előttem, toll a kezembe,semmi, de semmi nem jut eszembe…

amikor – csak úgy mellesleg – oldalt néztem, és egyszerre tudtam, hogy soha többé lesen nem firkálok. Ott állt az erdőszélen a „téma”! Szép sötét agancsa volt, és felém nézett.

Moccanni se mertem. A puska az ölemben, kezemben a füzet és a ceruza. Csak fordulna el, ó, csak egy pillanatra…

Állt, mint a szobor.

Jól bent ültem a barázdában, ruhám is alkalmas, legfeljebb kalapom tetejét láthatja. A füzetet már lecsúsztattam, a ceruzát is, és most meg kellene egy kicsit fordulni.

De hát közel van a bak, jaj, nagyon közel! A biztosítót már kinyitottam, és nem tehetek mást, mint hirtelen, félfordulattal odadobni a lövést.

A bak, mintha csak ezt a gondolatot várta volna, nem is túlságosan sietve belépett egy bokor mögé. A puskám a bokron, most majd kilép – de nem lépett ki. A bokor takarásában eltűnt, és csak percek múlva riasztott egyet-kettőt.

Így volt!

A lesen való irogatásnak pedig búcsút mondtam.

Pedig milyen szép lett volna így befejezni az írást:

„Gondolataimat tüneményes gyorsasággal vetem papírra. Hiába, az ózondús levegő, a messzi tájék palaszürke alkonyodása megihlettek… bocsánat, kedves Olvasó, mintha jönne valami… igen… Igen! A bak gyanútlanul lépett ki a virágos tisztásra, és felemelte koronás szép fejét. Alkonyodott. A csillagok már nyitogatták csillagszemüket, amikor eldördült puskám. A bak – azt hiszem – bronzérmes…” De hát nem így történt.

1944 júliusában semmi sem történik úgy, amint kellene!

Megváltó halál

Alig lehet elképzelni, hogy az ölés ténye valakiben – hacsak nem beteg – örömöt keltsen. A nagy fáradsággal, ideg- és izommunkával elért sikerben nem a vad életének kioltása képezi a csúcspontot, csak – majdnem mellékesen – odatartozik elválaszthatatlanul, mondhatnám atavisztikusan a vad és annak trófeája megszerzéséhez. Mégis vannak esetek, amikor az ember azzal a gondolattal öl, hogy igazán jót cselekszik, és a jótett érzésével tesz pontot a sokat sanyargatott élet után.

Ilyen eseteket mondok el.

Egy négyezer holdas erdő közepén laktam, így sok alkalmam nyílt megfigyelésekre. Szobámból kilépve már az erdőben voltam, mert az udvar is ékeskedett öreg fákban. Ajtóm előtt őrt állt két hatalmas lucfenyő, melyeknek alsó ágain tanyázott egypár fülesbagoly. Nagyon bizalmasak voltak. Reggel kilépve jó reggelt kívántam nekik, melyet ők buksi fejük forgatásával – néha egyébbel is – nyugtáztak. A köpetek ott hevertek a földön, és mindjárt „első kézből” megállapíthattam: mi volt az előző napi koszt. Legtöbbször egérszőr és repülő rovarok kitines szárnymaradványai alkották a szürke gombócokat.

Ablakom egy öreg fenyvesre nézett, hova a cselédek kertjei nyúltak. Egy júliusi reggel a fenyves alatt rókát látok erősen sántítva ballagni. Mi bajod lehet, koma? – kérdeztem magamban, de azután nem sok ügyet vetettem a dologra, mert nyílt terepen a róka megközelíthetetlennek látszott.

Pár nap múlva a kocsis jelenti, hogy egy róka jár a kertjükben, de nem tudja megfogni a tyúkot, mert nagyon sánta, és az asszonyok látták, hogy a paradicsomot eszi. Ennek a paradicsomos mesének nem sokat hittem, de elhatároztam, hogy utánanézek a dolognak. Másnap már ebéd után jön a kocsis, és jelenti, hogy a róka ismét a kertben van. Nagy kerülővel elálltam, és három ember elkezdte zörgetni a kerteket és a mellette elterülő bokros részeket.

Végre jött a róka. Már messziről láttam, hogy nagyon beteg, és puska helyett botot is hozhattam volna. Jött, jött egyenest nekem. Talán tíz lépésre is bevártam, hogy mikor vesz már észre, hiszen már el nem mehetett. Akkor észrevett. Fejét felém fordította, de alig reagált jelenlétemre. Legfeljebb kicsit irányt változtatott. Agyonlőttem.

Mikor azután közelebbről megvizsgáltam, igazán örültem, hogy a kis fáradságot rááldoztam, és szörnyű kínoktól a nyomorult ördögöt megmentettem. Talán pár hete tízes söréttel szembe lőtték. Bal első lába eltörve, egyik szeme kifolyva. Szőr alig volt rajta. Elején, arcán, fején, fülein fillérnyi gennyes sebek, melyek közepén sok helyen látható volt a sörét. Mindezekre ráadásul a legtöbb seb a nyüvektől mozgott…

Egész nap az elvégzett jótett érzésével jártam-keltem.

Uhuzásból voltam hazatérőben. Egész füzér szürkevarjú és szarka lógott az uhus kosarat vivő gyerek kezében. Különös jó napom volt. Soha nem tapasztalt hevességgel támadták az uhut, és browningommal arattam a károgó csődületben. Akkor röptették ki fiaikat a szürkevarjak, és a fészkelőhelyhez közel, egy domboldalban állítottam ki az uhut. Ennek tulajdonítottam a nagy ribilliót, amit fészkeik közelében az „ellenség” feltűnésére csaptak.

Mondom, hazafelé mentünk, amikor figyelmes lettem egy újabb varjúgyülekezetre, mely egy magányosan álló nyírfán szidott valamit.

Bagoly – gondoltam. De űzött a kíváncsiság: milyen bagoly lehet? Egy ornitológus barátomnak lángbagolyköpeteket ígértem. Reménykedtem, hátha az lesz. De olyan furcsán, vízszintesen ült, ahogy bagoly nem szokott.

Közeledtünk. A varjak már elhallgattak, felénk figyeltek, de jól, lövésre bevártak. Nem átallottam közibük durrantani. Kettő lefordult, a „bagoly” pedig elkezdett szárnyaival verdesni, de a fán maradt. Ekkor már odaértünk. Legnagyobb csodálkozásomra egy héját látok az ágak között valósággal feküdni. Szárnyaival ismét repüléshez készülődött. Lelőttem. Fennakadt, de a gyerek lehozta. A héjának mindkét lába hiányzott. Mintha a comb alatti forgókban borotva vágta volna el. Sokáig tűnődtem aztán, hogy miféle csapda lehetett, amely szegény madarat ennyire csúffá tette, amíg egy kihallgatott párbeszéd megoldotta a kérdést.

Már csépeltünk, amikor egy ölyv karingózott igen magasan a gép fölött. Megszólal az egyik kocsis:

– Nédd a kányát a! Ennek is a kovács baltája kőne!

Megkérdeztem, hogy miért kellene a kányának a kovács baltája. Erre aztán megtudtam, hogy a kovács patkánycsapdával fogott egy héját, melyet egy levágott rigón talált falatozva. A héját elzavarta, és csapdáját a rigóval csalizta fel. A héja visszajött a prédára, s ez lett a veszte. A kovács – akinek majorságába ez a héja állítólag be-becsapott – fogta az alig sérült madarat, és hogy ne foghasson több csirkét, mindkét lábát baltával a tőkén levágta. Aztán – nemes bosszúját kielégítve – a megcsonkított madarat eleresztette.

Ez az eset kb. egy héttel azelőtt lehetett, hogy én a héját lelőttem. Akkor már mindkét csonk üszkös volt, a csontvégek elkoptatva, földdel tele, és a hús felszaggatva.

Ha akkor a kovács közelemben van, hát azt hiszem, meggondolatlanságra vetemedem. Másnap aztán levettem róla a keresztvizet. Azt hiszem, azóta se tévedt sebészi terekre…

Éjfél körül járt az idő. A hold még nem kelt fel, csak ezernyi csillag meg a Hadak Útja világított az augusztusi éjszakában. A faluban voltam, és kis kétkerekű kordémon bóbiskoltam keresztül az erdőn, hazafelé. A gyeplőszárat eleresztettem, hiszen az öreg Bánat jobban ismerte az út minden gödrét, bukkanóját, mint én. Ballagtunk és gondolkodtunk. Öreg lovam valószínűleg arról, hogy mi volt, én meg azon, hogy mi lesz. Körülbelül egyidősek voltunk…

Amint így élveztük a csendet, egyszer csak kutyaugatás üti meg a fülemet. Messziről, de félreismerhetetlenül, hogy a kutya hajt. Mégpedig felém, mert a hangok szélesedtek, erősödtek. Leugrom a kocsiról, és elállítom, hogy útban ne legyen, magam pedig, puska a kézben, feszülten vártam: merre kell elibe futnom a bestiának? Ekkor már zengett a szálas, törött az avar a rohanók lába alatt. A félhomályban könnyezésig erőltettem szemeimet, hogy valamit lássak. Végre! A széles útra kiugrik két őz, azután még egy, de ez erősen sántítva. A következő pillanatban a kutya. A fehérlő, poros, széles úton tűrhetően lehetett látni, így a kutyát oldalba lőttem. A nagy dög üvöltve forgott a porban. Browningomból még kettőt belepumpáltam, erre megnyugodott.

Amikor zseblámpámmal megvilágítottam a terepet, halk zörgést hallok a túlsó oldalon, ahova az őzek átváltottak. Az izgalmas nagy durrogásban egészen megfeledkeztem róluk, nem is álmodva, hogy a dolognak még folytatása is lesz.

Oda megyek, hol a zörgést hallom. Ott fekszik egy őz, és az utolsót rúgja. Tátog. Hát ezt meg mi lelhette? Kihúzom az útra – hihetetlenül könnyű volt –, vizsgálgatom. Átfordítom a másik oldalára, és részben megoldódik a tragédia.

Jobb első lába két helyen eltörve. Forgóban kiállnak az inak, és csupa genny, éktelen seb az egész láb, tele mozgó lárvával. Még a lapockáján is találok sebet. Kipiszkálok belőle egy szem postát… Hát így kezdődött?

– Mit kínlódhattál, szegény kis őzem… Pokoli kínok közt vonszolni a fáradt testet, enni is valamit, és remegni a nyomorult életért ezektől a bestiáktól.

Gondolkodtam az eseten, és rájöttem, hogy a kutya nem az őzet hajtotta, mert ezt három lépés után megfoghatta volna. Ez, szegény, itt ácsoroghatott az út mellett, csak a másikak robaja ugratta ki, és a lövésektől megijedve, amúgy is tántorogva, nekifuthatott valamelyik fának, és a nyakát törte.

Öreg lovam horkantása térített magamhoz. Megérezte a vérszagot. Feldobtam a kutyát is meg az őzet is a kocsira, s aztán Bánat szemrehányó horkantásai közben elindultunk hazafelé.

Megint elővett az a jó érzés, amit jótett után érez az ember. Az erdőben már újra úr lett a csend. Valahol vonat zakatolt az éjszakában, és messze az ég alja mintha derengett volna.

Júliusi napok

Most megy le a nap. Az ég alja sárga tűzben ég, mintha az égi tüzes szekér nyomán aranyos köd porlana, melyben vörösen lobban fel a Napisten bíborpalástja.

Az erdő hátán végigkúszik valami véres lángolás. A szálfák teteje már beleér az égi tűzbe, és szinte várom, mikor lobbannak fel, mint nagy fáklyák, melyek beledugták fejüket az örök kohóba.

De hát a nagy tűz messze van. Nagyon messze. Ott is már fogyogat. Ide a magaslesre még felér ragyogása, de a nyiladékokra már árnyékok folytak, melyek elbújtak a nap elől, de most előjöttek a kövek alól, öreg fák fekete odvából, besátorozott patakok nyirkos ágyából, mert megsuhogtatta már valahol fekete ostorát a szomorú úr, a láz és halál csatlósa, az Éjszaka.

A nap viszi magával a fényt, a világosság fehérségét. Az éjszaka hozza helyette az árnyékot, a sötétséget, a feketeséget. Örök szín mind a kettő. Csak ez a kettő: a fehér meg a fekete. A többi belőlük születik.

Most a sötétség kezd úr lenni. Fekete csápjai már végigtapogatták a bokrok alját, amire megszólal a tücsök, és elhallgatnak a gerlék, melyek eddig kurrogva búcsúztatták a napot.

A nyiladékon egy feketerigó bogarász. Könnyelmű fekete legény. Beledugja csőrét a füvek közé, és most már nem csodálkozom, hogy a kiásott rókalyukban mért talál feketerigótollat az ember. Aggódom ezért is. Az előbb egy karvaly sistergett végig alattam, s a rigónak csak az a szerencséje, hogy fél perccel később ballagott ki a nyiladékra.

Rókának sem kerülne megerőltetésébe elkapni a rigót, melynek bizonyára felesége van, gyerekei, és itt könnyelműsködik alattam. Szeretném, ha észrevenne és elrepülne, de fel nem néz a világért sem, én pedig nem tudom szemem levenni róla. Féltem, és kötelességemnek tartom figyelmeztetni, ha valami baj lenne.

És mérgelődöm. Fene ezt a rigót! Mi közöm hozzá? Én őrködjem felette? Különben sem vagyunk jóban. Elrontott a rokonsága egy-két jó cserkészetemet, tehát haragszom rá. Igen. Haragszom. Rám kiabáltak a legígéretesebb pillanatokban, és a nagy bak böffenve ugrott el, mert a rigó figyelmeztette a veszedelemre.

Talán éppen ez a rigó volt? Ki ismerné meg? Azoknak is ilyen sárga csőrük volt, csillogó, okos szemük, pipaszár lábuk, melyen úgy ballagnak néha komoly, billegő döcögéssel, mint egy falusi bíró. De azok éberek voltak. Leskelődők. Rosszindulatúak. Alig mozdultam, már riadót rikkantottak, ez pedig beledugja a fejét egy-egy kis zsombék közé, olyan jóhiszeműen, mintha csak rigó meg kukac lenne a világon. Nem. Nem ez az a rigó. Ez egy jó rigó!

És nem tudom a szemem levenni róla. Vigyázok a rigóra!

Egy elkésett gerle villanó nyilallással terem a magasles korlátja előtt. Ez, úgy látszik, itt szokta esti danáját elkurrogni, szinte megtorpan a levegőben, és elvágódik a rigó fölött, mely a suhogástól – végre! – észre tért, és ijedten rebbent a bokrok közé.

Könnyelmű fráter! Na és ha héja lett volna?… Végignézhettem volna azt a hóhérolást, esetleg mérgemben odalőttem volna, a segítés legkisebb reménye nélkül.

Igaz, én sem virágot szedni jöttem ide, mert az a bak csak az élete árán lesz az enyém – ez még elválik! –, de az más. Egészen más… Hogy mért más, ezen most nem gondolkodom. Félek, hogy furcsa igazságok sülnének ki a héja javára, hát elnézek nyugat felé.

Belenézek a nap bágyadt arcába, és Szent Hubertuszhoz fohászkodom, hogy csak most ne jöjjön semmi, mert lilás köd ül a szememen, a puskám messzelátójában, és rendes célzásról szó sem lehet. Sokáig néztem a napba, és most akárhova nézek, fekete tányérok ugrálnak előttem. Elszíntelenedett minden, és azt a sárgás bokrot például alig látom, mely a nyiladék szélén áll, s melynek határozottan őz formája van.

Hogy megvakul az ember! Hogy képzelődik! De hát engem nem csap be! Csalóka játék az egész. Belenéztem a napba, és most mozog körülöttem minden. A bokor is. Lehet talán 160-170 lépésre, és még a fejét is hajtogatja, mintha őz lenne.

Elnézek másfelé. Becsukom a szemem, hogy egy kicsit rendbe jöjjön, és csak pár másodperc múlva nézek vissza a „bokorra”, mely már ekkor a nyiladék közepén áll.

– Hű, te vaksi szamár – becézgetem magam –, szedd össze magad, mert ott a nagy bak!

– Csak biztosra lőj! – okoskodott bennem valaki, s én összecsikorgattam fogam, mert a messzelátóban a hajszálkereszten és szép rózsaszín világosságon kívül nem volt semmi.

– Lőj, lőj – idegesített egy másik hang –, mert ezt a bakot soha többet nem látod!

A bak ekkor már átment a nyiladékon, és a másik oldalban állt, de minden pillanatban eltűnhetett.

– Már késő! – ágaskodott bennem a csüggedés.

– Nem késő! Most! Még lehet! – És még egyszer kinyitottam a szemem. A messzelátó használhatatlan volt, mert az eltűnő nap utolsó sugarai még benne tanyáztak, de az ezüstlégy szépen megállt a bak oldalán.

Aztán eleresztettem a golyót.

A csattanás után eltűnt a bak. Homályos lett minden, mert a nap ekkor esett le a nagy fák mögött. A bak felől valami zörgés ért hozzám, mintha távolodna.

Elhibáztam!

Nem kellett volna lőnöm! Várni kellett volna. Előttem a tisztáson van a sózó, a bak oda igyekezett. Tudtam ezt azelőtt is.

– Ha tudtad, miért lőttél? – szidtam magam, és csak ültem a szégyenletes csendben, melyben újra és újra elmondtam magamnak: – Elhibáztad! – És a térdemre ütöttem, mintha ez segített volna.

Ekkor megint hallottam valami zörgést, és egy kis fa is megingott azon a tájon, hol a bak eltűnt. Kezdett belém visszatérni az élet. Talán nem is ment el? Hallottam már ilyen esetet. Vagy súlyosan megsebesült, és az utolsókat rúgja?…

Moccanás nélkül figyeltem.

A zörgés megismétlődött.

Most már biztos voltam, hogy valami van a bakkal. Ez nem rendes dolog. Ha nem is rohan el a lövés után, legfeljebb csendben hallgatódzik, de nem zörög ilyen feltűnően.

Még várok. Nehezen szánom rá magam, hogy leszálljak a lesről, és belopjam. Különben is csizmában vagyok a szúnyogok ellen, s a csizma nyikorog.

Az est azonban nem vár. Sűrűsödik az árnyék. Valahol megszólalt már a lappantyú is. Nem lehet várni. Lerúgom a csizmákat, és harisnyában sebesen kúszom le a meredek létrán.

Nem jó hajós lenne belőlem, mert a létra vágja a talpam, és megcsúszva, térdem alaposan belevágtam a létra fokába. Gyerünk, mert sötétedik. Ha lejött a bőr, hát lejött! A bak nem vár.

Milyen csendes így a járás. Minden fűszálat megérzek. Hát még a tüskét! Ilyenkor felemelem a lábam, mint a gólya, és sziszegek, de csak úgy befelé.

A baktól már nem vagyok messze. Most már érzem, hogy a bak meg van lőve, mert az előbb nekiment az egyik nyírfának, csak úgy harangozott a koronája.

Csúszom előre. Övig érő gazban, sűrű cserjék között. A zörgés már közel van, de nem látok semmit. Elpattan a lábam alatt egy ág. Ekkor meglátom a bakot, de csak egy pillanatra. Meghallotta az ágpattanást, és előredobta magát a legközelebbi sűrűig. Most már tudom, hogy az enyém a bak. Utána! Zörög a cserje körülöttem, arcomba vágnak az ágak. Nem baj. A bak már nem menekül.

Felemelkedne még, de nem engedem kínlódni. Nyakba lövöm, és vége. Az agancsát csak most nézem meg. Fehér végű, erős, szép, szabályos agancs. Öreg legény volt a hordozója.

Lihegek még, és csak most önt el az öröm hulláma.

Enyém a szép bak! Most már igazán az enyém!

Aztán csitul az öröm. Úgy érzem, múlik az ünnep, és fordíthatok egyet a vadászboldogság naptárlapján. Jönnek újra szürke hétköznapok. Ez a vágyam beteljesült, és másik még nem ébredt fel bennem.

Ülök a bak mellett, nézem, és várok valamit. Talán azokat a lázas perceket, amelyekért vadászok, amelyek ma beteljesültek, de vissza nem jönnek, mert leszállt az est, s a kurta örömet ellopta tőlem az idő.

Kihúzom a bakot a nyiladékra.

Ekkor már párákat lehel a föld, és bagoly sír az öreg erdő fekete ágyában.

Viszem a bakot. Ébredező kis csillagok szomorúan utánam pislognak, és talán azt várják, mikor kiált keményen az öreg bak, melyet jól ismertek.

Csend van. Megyek, mintha bűnöm lenne. Mintha elloptam volna az életet az erdőről.

A rétről visszanézek. Hallgat az erdő.

S ekkor valahol messze zengően riasztott egy bak, és egyszerre világos lett minden. A bokrok alján szentjánosbogárkák égették apró kis lámpásaikat, s én tudtam már, hogy csak az öreg bak emlékét viszem, mert az élet – amely örök – ott kint maradt az erdőn.

Augusztus eleje

Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.

Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.

És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.

A letarlott búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár.

És a patakok sem sietnek már sehova. Hacsak esők nem zavarják langyos ágyukat, szívesen elácsorognak a kiöntésekben. Puha tükrükben meghintáztatják a sárga vízililiomot vagy a nefelejcset, és öngyilkos bogárkákat ringatnak ismeretlen tájak felé.

A békák zenekara is elhallgatott. Az előénekesek lustán pislognak a forró homokpadokon, és csak akkor ugranak fejest a vízbe, ha gólya vagy gémárnyék mozdul felettük, vagy könnyelmű szitakötők szállnak eléjük.

És a malmok se zúgnak hangosan ilyenkor. Csak mint a nagy dongók, álmosan, békésen; és az öreg kerék úgy lapátolja a vizet, mintha sajnálná összetörni a víz kék tükrét.

A galamb se búg az erdő mélyén úgy, mint tavaszon, amikor májusi esők simogatják a fészektartó nagy fákat, és minden bokorban, minden virágban, minden énekben egyetlen nagy érzés ujjongott: a szíveket és fészekbölcsőket megtöltő szerelem.

Az érkező augusztus tikkadtságában útra készülés van, egy kis búcsúzás van, és mégis akad az erdő lakói közül, amelyiknek most kezdődik a nász.

Talán a déli órák hősége forralja fel a vérét, talán a tarlók lehelete bódítja szerelemre – nem tudni, de ilyenkor titkos ösztönök buggyannak fel félénk szívében, és párt keres magának a koronás fejű őzbak.

Az őzbak párját keresi, a vadász pedig a bakot. Az egyik fegyverrel, a másik pedig ősi, romlatlan ösztönökkel, és az életre-halálra menő játékban könnyebb dolga van az őznek.

Igaz ugyan, hogy a vadásznak gyilkos puskája van, erős messzelátója van, különféle furfangjai vannak, de az őznek ezer rejteke, messzelátónál jobb szeme és tüneményes orra van, mely az áruló szimatokat messziről elkapja, s a vadász aznap már nem beszél vele.

Járja a vadász az erdőt. Lába nem dobban, mert gumi a cipője, de a száraz avar ropog, mint az üvegcserép, a messzelátó is megkoccan a kabátgombon, és a gyufaskatulya is zörög a zsebben.

Megáll a vadász.

Törli verejtékes homlokát, zöld falevelet dug a gyufák fölé, hogy hallgassanak, és a messzelátót is zsebre teszi.

És megy tovább. Csendes az erdő, és valami zörög a bokrok között. Kézbe a puskát, mert a bak minden pillanatban kiléphet…

Jön a zörgés. Ilyenkor kicsit kalapál a vadász szíve, s a bokrok alól kiszalad egy – feketerigó. Hogy ez a kis madár mekkora zajt tud csapni! A vadász bosszankodik, a rigó pedig ijedten, árulóan sikongat, mintha azt kiáltaná az erdei népeknek, hogy vigyázat, mert itt áll a cserkészúton a kétlábú gyilkos. Vigyázzanak!

Oson a vadász. Néha megáll, letörli arcáról a pókhálókat, mert a kis pókok is vadásznak, és hálójukat a cserkészút fái között feszítik ki. A vadász nem szereti a pókhálót, de a kis pókok sem szeretik, ha hálójukat összerombolja valaki, ezért belemásznak a vadász nyakába, és akkor kezdik csiklandozni, amikor éppen nem mozdulhat. Mint például most.

Mozdulatlanul áll a vadász. Tenyérnyi kis vörös foltot figyel a bokor alatt, s csak amikor lejjebb hajol, mosolyodik el, mert két okos gyerekszem néz rá.

– No! – mondja magában a vadász. – Nem félsz?

A kis őzgyerek pedig félelem nélkül néz szembe a puskás emberrel.

– Az anyám elment valahova – mondják szemei –, én meg csak itt nézegetek…

– Jól van no, hát csak nézegess! Ki bántana téged? – És ellép a kisgidától, nehogy megijedjen.

Egy héja vijjog valahol, és a fák sudarában egy kis szél jár. Elgondolkozik a vadász, és szinte megdermed, mert az egyik bokor mellett őz áll. Csipegeti a leveleket, de a fejét nem látni. A puska már kézben van, a messzelátó a szemnél. Múlnak a másodpercek. Kilép az őz, s a vadász kezében elernyed a puska. Suta. Annak a kis őzgyereknek az anyja. Csak észre ne vegye, mert akkor riasztva kiált nagyokat, s ha bak van közelben, elugrik az is.

Megy a suta hazafelé. Fellélegzik a vadász, és sietve megy odébb.

A nap most kel, a fák koronájában már megvillanik az első napsugár, s a völgyekből is elpárolog az árnyék. A haraszt alól föld- és cserszag száll, egy harkály kopogtatja valahol a beteg fákat, és a vadász megint megtorpan, mert egy róka surran előtte zajtalanul, mintha lába se lenne.

A vadász a kisgidára gondol, és meglőné a rókát, ha a kisgida most egyedül lenne, és a róka arra tartana. De az őzanya már hazaért, s a róka másfelé megy. Így a vadász játszik egy kicsit a rókával. Foga között szívja a levegőt, ami úgy hangzik, mint amikor az egér cincog. A róka felkapja a fejét, és rohan a cincogás felé. A vadászt csak akkor veszi észre, amikor már késő lenne… De a vadásznak nem kell most a róka, azért megemeli a kalapját, és suttogva azt mondja:

– Jó reggelt, koma!

A vadász azt hiszi, hogy ez tréfa, pedig szegény rókának minden szál szőre égnek meredt a borzalomtól. Később pedig talán arra gondol, hogy akkor csinálna ilyen buta vicceket a vadász, ha őnála volna a puska, és a vadász lenne fegyvertelen…

A róka rohanásának zaja csak annyi a csendben, mint amikor vízfodor szalad végig a tó hátán. Utána újra úr a csend. De most már darazsak zümmögnek, nagy legyek dongnak, méhek keresik a maradék virágokat, és ez a zsongás úgy hangzik, mintha valahol nagyon messze orgona szólna, és vasárnap lenne. Talán vasárnap is van, de ezt az erdőben nem tartják számon, mert az erdőben – úgy érzi a vadász – minden nap az.

Lépeget a vadász, és elfelejti a puskát a vállán, a messzelátót a zsebében. Még a bakot is elfelejti, mert keleten bíborpompájában most kelt fel a nap, s az ezüst harmatcseppek élő, véres rubinlánggal lángolnak fel a kis fenyőfákon, mint valamikor régen a gyermekkor ködében a karácsonyfák.

És ekkor elpattan egy ág, és szétfoszlik a látomás.

A puska újra kézbe kerül, a messzelátó a szemhez, mert egy őz jár a bokrok között, s ez lehet a bak is. Az a híres. Az, melynek agancsa dísze lenne a kiállításnak, és hőse az elbeszéléseknek, amit a vadász mondana el téli poharazás közben.

Az őz meg-megáll, de nagy a fű, sok az ág, és semmiképpen nem lehet meglátni, hogy suta-e vagy bak.

Meleg van már ekkor az erdőben. A vadász leguggol, felegyenesedik, jobbra hajlik, balra hajlik, verejtékezik, de még mindig nem tudja, hogy agancsa van-e az őznek a fején vagy csak két fül. Izgalmában reszket már a vadász, szíve a torkába költözik, és szeme előtt karikák táncolnak, mert egy pillanatban mintha fehér végű, hatalmas agancs villanna meg; ám ez lehet káprázat is. Bizonytalanságban lőni bűn, mert valahol egy kisgida árva lehetne esetleg, s az erdőn árvának lenni egyet jelent a halállal.

Ekkor egy pillanatra kidugja fejét a bokrok közül a hatalmas bak. Koronás fejér megvillannak a fehér ágak, és a döbbent csendben ránéz a vadászra. Csak egy pillanat az egész, aztán hatalmas szökkenéssel eltűnik a fenyők között.

A vadász kezében megrándult a puska, de lőni már nem lehet.

Ezt hát elszamárkodtam – mérgelődik a vadász, és úgy érzi, elvesztett valamit. Az öreg bak megint kifogott rajta.

Vállára veti puskáját, és úgy ballag kifelé az erdőből, mintha megcsalták volna. Lába alatt reccsenve törik a gally, a cserkészútra hajló ágakat gorombán félrelöki, a sárgarigó fuvolázását meg sem hallja. Mit hallgasson azon a buta rigón?

De amikor az erdő szélére ér, meg kell állni, mert a nap végigöntötte aranyát a réteken, tarlókon, s a nagy világosságban eszébe jut a vadásznak, hogy a nagy bak még nem veszett el.

Talán ha meglövi, akkor elveszett volna. Ott feküdne most véresen a vadász mellett, szemeire zöld opált borított volna az enyészet, és a karcsú lábak kecses mozgását örökre gúzsba kötötte volna az elmúlás.

Nem, a nagy bak nem veszett el!

Majd meglövi máskor, ha fúj a szél, zúg az erdő, és az esőfelhők elmossák a nagy bak kifreccsent vérét. De ma, ma kár lett volna.

Amint vinné, utána döngenének a vérszagra szálló dögbogarak, és nem lehetne megállni az erdőszélen, ahol szalakóta csillogtatja zöld ruháját, és buksi gébicsek lesik a szöcskéket.

De így megáll a vadász. Nincs terhe semmi. Nekidől a fának, és megfürdeti arcát a szellőben, mely a rétről hozott kakukkfűszagú üzenetet az erdőnek.

A bokor levelei megmozdulnak, és a vadász hallgatja az üzenetet, hogy lehullott már a vízililiom szirma, lefeküdtek a búzaerdők, elérett a cseresznye meg a meggy, és szamócából is csak sarjú van már a vágásokban, s a gyér füvű domboldalakon.

És megérti a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. A baké is… és a vadászé is.

Majd később valamikor, de most még szikrázik a nap, surran a forrás hűs vize, mint az élet, és csak az érett életeket szedi áldott kötényébe a kenyérszagú nyár.

Tüzek

Este van már. A folyó az újhold sarlóját ringatja, és körülötte halovány csillagokat, mert a sötétség még nem nyelte el teljesen az alkony világosságát.

Nézem a vizet, a vízben az eget, a mélységben a magasságot s a sötétedésben mindjobban csillogó csillagokat. Egy különösen nagy fellobban és eltűnik, furcsán leng ide-oda… Miféle csillag ez? Keresem párját az égen, de nem ott van, hanem a földön. Tüzelnek a túlsó parton, s ez a földi tűz a víz tükrében odaszállt a csillagok közé.

Nézem azt a tüzet, vágyom közelről látni, és gondolataim elindulnak feléje.

Puha sötétség van már; a távoli békamuzsika ringva száll a vizek felett, s én megyek a távoli tüzecske felé, melyet szótlan pásztorok raktak talán vagy halászok, akik tudói még az ősi dolgoknak, ámbár nem beszélnek róla.

Megyek, megyek, lábam csapkodja a harmatos fű, s amíg odaérek, régi-régi tüzek lobbannak fel jobbról-balról az emlékek ködében, szelíden, ijesztőn, ragyogva és félelmetes kormos lánggal, melyben lehet, hogy ember ég.

Egyik így, másik úgy.

…Erre a lángocskára már nem is emlékszem. Milyen kicsi, milyen boldog, és fenyőszaga van. Édesség van körülötte, és magasról nézem az egészet, mert valaki a karján tart.

– Látod, hintalovat is kaptál, mert jó voltál.

Akkor egyszerre éreztem, hogy jó voltam, ámbár gondolataim mögött az volt, hogy a betört spájzablakot, úgy látszik, még nem vették észre.

Aztán fellobban egy szép, nagy tűzrakás. Süt a nap, s a lángok alig látszanak.

– Nini, Sztojka Gyuri! – Csak egy gondolattal feketébb, mint én, aki egy szál nadrágban tartózkodom, melyet ma sortnak neveznek. Kukoricát sütünk nyárson, s a sülő kukorica édes, kormos illatát most is érzem.

– Fordítsd meg a Rucát, Pista!

Gyuri mindenképpen tekintély volt. Tudott vályogot vetni, hegedülni, s atyja ez alkalommal is a börtönben ült, illetve lakatosmesterséget tanult, tekintettel a zárak iránt érzett olthatatlan vonzalmára.

Elmentem tehát megfordítani a Rucát, amely a nevével ellentétben ló volt, és kifelé legelt a nádból. Ha kilegel, meglátja a csősz…

– Na, Ruca, eredj beljebb!

A csont-bőr, alattomos cigányló hátranézett, és kényelmesen felrúgott.

Még ma is fáj a térdem, ha eső jön…

Éjszaka kattog a kocsi, az út mentén akácok bóbiskolnak, és hűlt porszag úszik körülöttünk.

– Milyen világos az ég alja…

Az apám megrántja a gyeplőt.

– Tűz van! – Rekedt a hangja. – Alighanem nálunk.

Az ég alja félelmetesen világosodik. A vörösség szétterül, mint a legyező, és a felhők ijedten égni kezdenek.

Kattog a kocsi, megyünk a tűz felé. Szívemben borzongás, s összezsugorodott parányiságomban nagy félelem. Nem tudom levenni szemem a nagy világosságról.

De megindul egy különös érzék bennem, s irányba veszem falunkat s a környékét.

– Nem nálunk van – mondom –, vagy a Hármastetejű akolban, vagy Gyalán…

Az apám hallgat. Arca, bajusza, mint a bronz. Ostort vesz elő, és megpöccinti a rudast.

– Na!

A kocsi meglódul, s az akácok rohanni kezdenek mögénk.

Hajnalodik már, mire az akolhoz érünk, a kazal alja még füstölög. Apám rám néz.

– Igazad volt!

Otthon:

– Aggódtam, de a gyerek azt mondta: vagy Gyalán, vagy a Hármastetejű akolban…

Keze a vállamon volt. Ma is érzem, s azóta nekem nincs sötétség s nincs köd, amiben eltévednék.

Dér, a kaliba előtt lobog a tűz. A lábam behúzom, hogy meg ne égjen, fejemen kucsma, hogy meg ne fagyjon. A füst néha beül a kalibába, ilyenkor könnyezek. Mellettem fekszik Juon, olyan csendesen, hogy lélegzését se hallom, de érzem, mert enyhe bagó- és fokhagymaillat lengedezik felőle. Arca most is bosszús, mint tegnap, amikor elengedtem a medvét.

A medve málnázott, amikor megláttuk, és messziről igen vadat mutatott.

– Vérmedve – mondta Juon.

Aztán kijött a sűrűből Dörmögő Dömötör, régi-régi barátom. Pofája maszatos volt a málnától, és orrát a keze fejével törülte meg.

Hát most lőjem meg Dörmögő Dömötört, a barátomat?

Ezzel a medvevadászatot be is fejeztem véglegesen.

Hideg van, lobog a tűz; hány óra lehet? Lobog a tűz, nézem, a kormos kezem fejével megtörlöm az orrom, mint barátom tegnap, és nagyon elégedett vagyok. Hogy hány óra van – ezek után nem fontos.

– Lobog a tűz…

…aztán felvág. És korom és perje. Vastag olajfüst és ágyúdörgés és sziréna és pokol. Magam, mintha nem is lennék; szemem a családon. Ajtó nincs, ablak nincs, ennivaló alig.

És lángol a város, és pattog és nyög.

Talán sír is?

– Nem! – Szinte kiáltok. – Nem! Ezt többet nem! – Lerázom magamról a lehetőségét is ennek a képnek. Belemarkolok a nedves fűbe, a harmatot elkenem arcomon, hogy ocsúdjak, és el tudjak indulni újra arra, a pásztortűz felé – közel lobog már –, ahol emberek vannak, pásztorok, talán halászok, s a szívükben s a tűzben, a világ minden tüzében – békesség.

A hegyekben

A barátom orvos volt, nőorvos. Cinikus és goromba, ámbár lehet, hogy csak az asszonypaciensektől lenyelt mérget öntötte rám azon az emlékezetes reggelen, amikor nem jelentem meg a találkán.

– Mi van veled? – robbant rám. – És mért vagy ágyban?… Mit gondolsz, meddig várok? Miféle divat ez?

– Engedj, kérlek, szóhoz jutni – mondtam fájdalmasan.

– Tessék!

– Hát tudd meg, hogy nekem vesemedence-gyulladásom van! Hazamegyek. Családom van…

– Mutasd magad.

Alaposan megnézett és kikérdezett.

– Jó! – mondta. – Szép családod van, és remek hexensusszod. Azaz zsábád. És most gyerünk. Vesemedence! Tizenkét fokos vízben fürdeni… Marhaság! Mire felérünk a havasra, kutya bajod.

Úgy másztam le az ágyról, mint egy angolkóros teknősbéka, és a derekamban mintha tüzes esernyődrótok lettek volna kifeszítve. Keresztben és hosszában is.

– Na látod… – indult el a doktor, és én mentem utána, ámbár a kínoktól nem láttam semmit, csak barátom széles vállát és a válla felett a havas ködbe borult csúcsát. És az a köd, az a magasság, az a titokzatos messzeség vonzott, szinte szívott felfelé.

Rekkenő nyári meleg haldoklott a szakadékok vályújában, a sziklák mintha akkor repedtek volna meg a hőségtől, én alig vonszoltam magam; azt hiszem, csak a bakancsaim vittek úgy megszokásból. Fürödtem a verejtékben, átkoztam hegyet, doktort, hexensusszt, azaz zsábát, és mentem, mentem, nagyokat bólintva előttem ballagó árnyékomnak.

– Kellett neked fürödni, te ökör? – Az árnyék azonban nem szólt semmit. Az árnyék ment, ment.

A doktor előttem pücskörészett túl a beszélgetési távolságon, és meg nem állt, és nem mondhattam neki: „Állj meg már, te hóhér! Segíts rajtam!…”

Ámbár a menés már kicsit mintha könnyebb lett volna. Egy-egy szem málnáért már kinyújtottam a kezem, sőt – amikor a doktor nem látta – egy szamócáért le is hajoltam. Derekam pudvája mintha engedett volna.

De minek részletezzem? Hatórás kapaszkodás után, ha akarok, úgy megyek, mint a katona a díszszemlén, de nem akartam, mert akkor a doktornak igaza lett volna. Komor arccal nyeltem a magasság illatos levegőjét, pedig a vérem vidáman bizsergett, és szemem itta a messzeség alkonyi ragyogását.

– Na, hogy vagy? – mosolygott barátom.

– Kutyául – legyintettem –, ilyen a te diagnózisod…

És fájdalmasan vonszoltam és szégyelltem magam, mert komédiázás helyett hálásnak kellett volna lennem. De nem! Sóhajtottam, meg-megálltam, és amikor barátom nem látott, meg is fenyegettem kajánul vigyorogva.

„Megállj, doktor! Marhaság, azt mondtad… így beszéltél velem? Velem? Még azt a kis vesemedence-gyulladást se szavaztad meg?…” És fickándozott bennem a gonosz, a sárga szemű kaján, és segített rosszul lennem, ahelyett, hogy kitártam volna a karom, és gondolataim közé öleltem volna az eget, a földet, az egész fenyőszagú, áldott világot.

Akkor már esteledett, hűvösödött, s az erdei kunyhó előtt egy barna legényke rakta a tüzet.

– Meg is ágyaltam már – mutatott a fenyőgally ágyakra –, s kihajtottam a kalyibából a kecskét.

– Micsodát?

– A kecskét, instállom, meg a malacokat.

Barátomra néztem epésen és szemrehányóan.

– A kecske nem lenne baj – vakarta füle tövét a doktor –, mert a kecskében csak néha van tetű, és az benne is marad, de a malacokban rengeteg a bolha, és az nem marad bennük.

Igaza volt. Rengeteg volt. Pedig a ruganyos fenyőágyon azonnal leragadt a szemünk, de álmunkat percenként szétvakartuk. Csak a legényke aludt egészséges szuszogásba takaródzva, s a doktor ébresztőórája mérte mellettem az időt és a viharos bolhacsípéseket. Végül mégiscsak elnyomott az álom… Aztán irtózatos üvöltésre ébredek.

– Medve! Doktor úr, medveee!…

A doktor kapkodni kezdett a sötétben, leütötte a vekkert, és a villanylámpa helyett megfogta az orromat.

– Ne ordíts! Mii… hol? – És motoz a sötétben.

Csend. Hűvös füstszag, a nyakam ég a csípésektől, és barátom végre felkattintja lámpáját.

– Álmodtam – vallotta be a legényke –, de rusnya nagy medve volt, az szent igaz…

A bolhák azután aludni mentek, mi pedig felkeltünk, mert halk zsongással hajnalt mondtak a fenyők.

Álmatlanul és kedvetlenül kanyarítottam nyakamba a puskát, s mire kiértünk a szálasból, keleten mint a sejtés, szakadt már el az ég a földtől. Előttünk nagy tisztás málnabokrokkal – hátunk mögött az erdőben meg-megszólal egy madár, s a völgyekben mozdulatlanul hallgat a köd. Leültem a leshelyre, a legényke lefeküdt, s azonnal elaludt.

Egyedül maradtam. A köd lassan emelkedett, s derengeni kezdett. Egy kis cinke elém szállt, arcomtól talán egy araszra, kis fekete szeme csillogott a kíváncsiságtól, és azt mondta: „Cin-cserr…” ami cinkenyelven azt jelenti: hogy „Hát te ki vagy?”

– Én az ember vagyok, madárkám. Nem ismersz? Ámbár jobb talán, ha nem ismersz… Én vagyok a teremtés koronája.

A kis cinke egészen jókedvű lett, mint akit megcsiklandoznak, mert nevetett és elrepült.

A köd emelkedett, és fényleni kezdett, mint a selyem. A völgyek már kinyíltak, és lent, mint egy ottfelejtett ostor ezüstsudara, kanyargott a folyó. Aztán megzendült a szél, és megmozdult a köd. A borókabokrok megemelték szoknyájukat, mintha a harmattól féltették volna, a málnabokrok bókolni kezdtek kelet felé, ahol meleg fényben úszott már a hegyek csipkéje.

A málna mozgott, szinte földig hajolt, és ekkor, mintha évezredek minden ősének látomása lobbant volna fel bennem – megláttam a medvét. Felágaskodott, magához ölelte a málnát – mint az arató a kévét –, és lehajtotta. Még a szívem is halkabban járt, csak az arcom zsibbadt el az izgalomtól, és a szám íze édes lett a gyönyörűségtől, mert a lehajtott málnát két kisbocs eszegette hangos csámcsogással.

Ránéztem a legénykére, s az – mintha szóltam volna hozzá – éberen kinyitotta a szemét. Mosolygott. Ölemben a puska, de ez csak később jutott eszembe. Ebben a pillanatban mintha emberek lettünk volna…

De fordult a szél, s az anya halkan elmordult. Az egyik bocs már eltűnt, a másikat „kézen” kapta a mama, mint dajka a gyereket, és berántotta a sűrűbe.

– Szagot kaptak – mondta a legényke –, tőlünk fúj a szél…

Csak ültünk. Később a pásztorok tanyáján keményen kiáltott valaki.

– Na, menjünk.

A kályha előtt már égett a tűz, s a barátom a szalonna mellől rám nevetett.

– Mi van a vesemedencéddel?

Én is nevettem, és a legényke is nevetett.

Magasan voltunk, a feledés meleg fényében, a fájdalmat, a komiszságot s a kajánság sötétségét felszívta az éjszaka.

Reggel lett.

Most már Emberek voltunk.

A „jó” őzhívó

Olvasom W. A. írását az elrontott őzhívóról, és esz a méreg. Hát ilyen egyszerű az egész? Hát ez az oka, hogy én éveken át hiába sípoltam, trilláztam elismerten jó őzhívómmal? Csak el kellett volna rontani?…

Azaz várjunk csak!

A szakértők szerint az őzhívás sikertelenségének három fő oka van:

1. Rossz a hívó.

2. Rossz helyen – esetleg zörgésünkkel elriasztva – és rosszul hívunk.

3. Nincs bak, vagy olyan kevés a bak, hogy torkig vannak a nővel – azaz a sutával –, és viszont fütyülnek ránk.

Kezdjük az első eseten, ami magától elesik, mert a kiváló erdélyi vadász és, azt hiszem, még kiválóbb író esetében a rossz hívó egyenesen az oka volt a bakok valóságos búcsújárásának. De ettől függetlenül is, az én hívóim biztosan jók voltak – most már tudom –, mert a fülét se billegette a kutya se, illetve egyszer jött egy kutya, aminek nagyon örültem, de ez mégse bak volt.

A második esetet is meg tudom cáfolni, mert olyan ígéretes helyeken, a szabályok pontos betartásával, egy ágrezdülést se okozva sípoltam, hogy feltétlen elő kellett volna jönni a baknak, amelyről tudtam, hogy ott van legfeljebb két-háromszáz méteres körzetben. De a bak nem jött. Hogy mért, azt nem tudom.

Ismertem ezt a bakot, mert az év tavaszán harminc lépésről hibáztam el. Azóta nem használok expanzív golyót, mert – amint később kiderült – egy alig két milliméter vastag ágacskán szétfröccsent, és a bak értelmetlen bámulásomtól kísérve, előkelő ügetésben távozott.

Hogy jól hívtam, az is biztos, mert öreg vadőrünk megesküdött unokái életére, hogy ennél szebben hívni még életében nem hallott, és – jobb időkben – az ilyen hívásra a bakok valósággal „fellökték” a vadászt.

Engem nem löktek fel, pedig már szívesen vállaltam volna. Elmondott egy esetet, amikor két bak is rohant a hívóra, mintha a vadász rejtekhelyén adtak volna találkát egymásnak, és a vadász – meglepve a szokatlan és gyors megrohanástól – úgy melléjük lődözött, csak úgy porzott…

Az előfordult velem is, hogy lőttem bakot sípolás idején, de akkor még elő sem vettem a hívót, véletlenül találkoztunk, ami azt bizonyította, hogy tökéletes csendben csúsztam a hívás helye felé.

Egyszer nagyon mérges voltam, mert amikor az eredménytelen hívás után megkérdeztem a jó messze várakozó vadőrt, hogy látott-e valamit, azt mondta, hogy egy nagyon jó bakot látott, mely tőlem jött… Pedig szelet se kaphatott, jól sípoltam… azaz rosszul sípoltam… illetve nem sípoltam rosszul, mert ha rosszul sípoltam volna, akkor biztosan jött volna…

A fene tudja, nehéz ezeken a bakokon eligazodni!

Nem mondom, hogy területünkön sok volt a bak, de annyi mindenesetre volt, hogy normális körülmények között eredményesen kellett volna hívni őket. Hogy mik lettek volna ezek a „normális körülmények”, ez az, amit nem tudok.

Volt ugyan egy esetem, amikor majdnem megtört a jég, mert hívásomra egyszer csak megjelent egy csúnya öreg bak, de ez is egészen érthetetlenül viselkedett.

Nem merném azt mondani, hogy nem a hívóm indította el, de mire látási körömbe ért, már úgy viselkedett, mint akit a sípolás egyáltalán nem izgat. Tegyenek azzal a nyafogó őzhajadonnal, amit akarnak, ez nem az ő ügye… Egyszóval jött ugyan, de nem felém, hanem olyan hatvan-hetven lépésre úgy osont el mellettem, mintha a szomszédban hívnák. Amikor megláttam, a hívó éppen szólt, de a bak nem felém nézett, és fülei is előre voltak irányozva.

Talán süket volt egy kicsit? Felőlem lehetett, mert ilyen öreg bakot még nem láttam, és nem lőttem. Ezt mutatták fogai és agancsa is. De ha ilyen öreg valaki, mért izgatta volna a lakodalom?

Csathó Kálmán – a mindenféle és –fajta hívások és csalogatások nagymestere – írja egy helyen, hogy egyik vadászatán az uradalom tisztje csatlakozott hozzá, aki nagyon kíváncsi volt az őzhívásra, mert olyant még nem látott. Ez a kíváncsiság fényesen ki lett elégítve, mert egyik bak a másik után ugrott be, de amikor a tiszt lelkendezése nyomán egy másik alkalommal többen is látni akarták a csodát, a bemutató egyáltalán nem sikerült, s a bakok nem jöttek elő. Csak azért se!

Hát nekem csupa ilyen „csak azért se” eseteim voltak.

Egyszer egy német vendég jött erdőnkbe, aki a hír szerint művésze volt az őzhívásnak. Nem is tagadom, mert egy közönséges falevéllel is tökéletesen utánozta az üzekedő sutát, nem is beszélve a hívók egész gyűjteményéről. Na végre! – sóhajtottam. Most aztán ellesem, miként kell ezt csinálni, és megtudom, mi volt az én hívásaimnál a hiba.

Sajnos nem tudtam meg semmit, mert hiába volt minden tudomány, a bakok konokul kitartottak ott, ahol voltak, és nem ugrott be egy se. Sőt megfigyeltem egy gyenge bakot, mely nagyobb távolságban néha felénk nézve csipegette a leveleket, később pedig lefeküdt, és elkezdett vakaródzni. A német vadász azt mondta, hogy ez előfordul… Másnap aztán mégis lőtt bakot, de akkor én nem lehettem ott, mert ha ott lettem volna, biztosan nem jött volna semmi.

Egyszóval nincs szerencsém a bakokkal, pedig de sokat hívogattam őket, és a nyálam csordul, amikor ilyeneket olvasok, amit – és ahogy – W. A. írt.

De most már vége az eredménytelenségnek! Megvan a titok. Földhöz verem hívóimat, talán rájuk is taposok egy kicsit, hogy úgy szóljanak, mint egy torokbajos ölyv, és ha akkor se jön az a bak, kénytelen legyek visszatérni régi megállapításomhoz, hogy a bak nem a jó vagy a rossz sípra, nem délben vagy este, nem napsütésben, borulásban, esőben vagy szélben jön, hanem akkor jön, amikor akar.

Emlékek

Szótlanul ballagunk az erdő felé. Ránk szakadt a nyár végi délutánok tikkadt tunyasága. Meleg a föld, éget a nap, és az álmos augusztus ott hűsöl az erdők árnyékában. Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenkedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.

De az ég könyörtelenül tiszta.

A dombvidéken vibrál a levegő, a tarlók szinte lángolnak, a szántásokról port kavar fel a forgószél, melyben kerengve járja boszorkánytáncát egypár szál szalma, széna meg egy árva madártoll.

Nem lesz itt egyhamar eső…

A rét közepén nádasér húzódik végig. A nádas még megvan, de az ér vizét ezer szomjas gyökér húzta ezerfelé. Fenekén ujjnyi repedések pókhálóznak, és a száradó sás között talán csak a róka lapul meg, ha nagyon elszórakozott a falusi tyúkólak táján, és itt érte a reggel.

Pedig nem is régen még vadkacsa leste itt a vízben nyüzsgő bogárnépet, nádiveréb kerepelt hajlongó nádszálakon, és piros lábú gólya-katonák mondtak végső szentenciát az ungnemzetség vörös hasú zenészeire.

Egy-két szárcsa is felnevelte itt az apróságokat, de aztán elmúltak a jó idők. Az öreg tőkés gácsért valami zöld kalapos siheder ledurrantotta, s a kis víz népe szorongva nézte a nagy madár lehanyatlását. Nagyot csobbant a víz, és a kacsanép apró gyöngyszemében a gyász meg a félelem vergődött.

A szép gácsér megremegett a vonaglásban, aztán bársonyos fejét szépen lehajtotta az apró hullámokra…

Este aztán, amikor a hold sarlója felült a nádbugák csúcsára, s az erdőből hűvös szellők jöttek beszélgetni a sással, a kacsák összeszedték fiaikat, és fordultak egyet a víz felett.

Sziszegtek a szárnyak, suhogtak a kifeszített tollak. Mind feljebb… feljebb, amíg csak valahol messze tompa csillogás nem ötlött a szemükbe. Ekkor aztán megindultak arrafelé.

Az erdőből rájuk kiabált az öreg bagoly, hogy mit csavarognak az éji órán. Parázsló tüzek felett repültek el, hol nyájak kolompja kondul néha-néha, és lappantyú szól a füzek csonka ágán.

A homályos tükör nőtt, fekete ködök gomolyogtak, mely aztán elnyelte a kacsanépet. Azóta üres az ér környéke.

Valaki majd csóvát dob bele, és akkor sziporkázva szállnak tüzes pernyecsillagok a magasságban, pattogva ég a tavalyi zsombék, és a lóherés felé baktató nyúl álmélkodva nézi a nagy világosságot.

Nem tart sokáig ez sem. Egymásra futnak az apró lángok, s addig marják egymást, amíg hamuba fúltan rájuk szakad a sötétség. A füst nem száll egy darabig, és tapogatva üli meg a völgyet, de hajnaltájon jön a harmat, és elalusznak az utolsó zsarátnokok is.

Lehet, hogy Ravaszdi reggel megint erre téved a faluból visszatérőben – hol valami ügyes-bajos dolgát volt eligazítani –, s akkor megtorpan az ismeretlen tájon. Az égés kesernyés szaga lappang a föld felett – már ez magában is gyanús –, de meg nem is érti az egészet… Nagy kerülővel ér az erdő alá. Még onnét is visszafordul. Fejét csóválja: hogy mi meg nem történik manapság!

Aztán új sarjak fakadnak a sárrá sűrűsödő vizekben, melyet felszív a nap, és elnyel a köd.

De most még áll a nádas.

Néha a rétek zsiványa, a rétihéja libben el mellette, hátha kiriad valami aprómadár, mely véres játékként csüngne a gyilkos karmok között. Hiába. Élettelenül állnak a nádvitézek, félrecsapott forgóval, marokra szorított fekete buzogánnyal, és csak egy kis szellő kellene, hogy összedugják fejüket: mosolyogva a héja túlbuzgóságán… Tudja ezt a héja is, de olyan kedves emlékek fűzik a kanyargó kis nádfolthoz, hogy nem hagyja ki – hátha… Miért is van itt ez a rongyos nádas, ha nincs benne semmi? Talán csak azért, hogy ha a szeptember új ereket fakaszt a kökörcsines lapályokon, legyen, ami utat mutat a tétova kis vizeknek:

– Erre, erre, kis híveim!

Hajladoznak majd a nádlovagok, összesimogatják hosszú szablyájukat, és meghajolnak a kis erek előtt, amelyek hűvös öleléssel szorítják magukhoz a karcsú legényeket. Akkor már az erdő koronás urai hangos szóval hívják légyottra a szelíd szarvasmenyecskéket, s az idei kölyökrókák megugatják a ködből felszálló holdat.

Messze álmok…

Ma még Augusztus úr hűsöl az erdő árnyékában, s csak akkor kanyarítja nyakába aszott tarisznyáját, ha a kökénybokrok gyümölcse hamvaskékre válik, a galagonyáé meg pirosra. Amikor egy hajnalon üzenetet hoznak a csókák, hogy útnak indult már lágy furulyaszóval, csengős szekéren az ősz dús keblű, elvirágzott asszonya: a bánatos szeptember… Mikor aztán az első száraz gally elroppan a lábam alatt, elrepülnek az őszbe szálló gondolatok. Megbeszéljük, ki merre menjen. Nekem a régi csenevész vágás jut, ahol még nem lőttem semmit. Barátomnak a disznós sűrűségek. Indulás!

Jó cserkészutakon járok. Semmi. Átvágok a széles csapáson, egy kis hepehupás fenyves részre. Reményteljes tisztások, melyek pompás kis szorosokkal nyílnak egymásba. Ha valahol, hát itt kellene annak a jó baknak lenni! Minden új tisztás: új reménység, de csak – reménység. Hallgatózom. Alkonyodik.

Amint kinézek a mellettem levő kopasz oldalra, megdobban a szívem. Vörös folt mozog alant. Nagy üggyel-bajjal mozgok előre, hogy többet lássak. Egy róka. No, kár volt a nagy igyekezet – mérgelődöm, és bár máskor nem szoktam nyáron rókát lőni: ledurrantom. Egye meg a fene! Úgysincs itt őz, amit a lövés elriasztana.

Rókám felhemperedik. Lemegyek érte. Kölyök. Értéktelen, de azért nem hagyom el, hanem húzom magam után hazafelé.

Az eredmény – amire különben számítottam – egy tucat bolha, amelyek azonban nem csíptek, csak szerényen korzóztak a combomon. Úgy látszik, a rókavér ízletesebb.

Barátom már a teraszon búbánatoskodott, amikor a rókával bevonultam. Feltűnő csendes volt, amiből egy „rendesebb” hibázásra következtettem.

– Eltoltad? – kérdeztem, mire ő lemondóan legyintett. Majd utánatette:

– Bezony.

Ráment egy akkora disznó, mint egy zongora (ő mondta). Először a homályban szarvasnak nézte. Becserkészte hatvan lépésre, aztán oldalba lőtte – a disznó előtt álló hatalmas hangyabolyt, melyet nem vett előtte észre. Lövés után megindult az egész oldal.

Talán nyolc-tíz süldő rohant szanaszéjjel, melyek gyanútlanul turkáltak a magas gazban. Persze a nagy pukkanásra világgá mentek. Ez volt az eset a disznóval.

Baráti együttérzésem biztosítása után megvacsoráltunk, és készülődtünk az alváshoz. Ez a készülődés éjfélig tartott. Korán akartunk kelni, mégis elbeszélgettük az időt. Végül aztán kitettem a vekkert, beigazítván fél háromra, és nyugodalmas jó éjszakát kívánva elszenderedtünk.

Reggel fél háromkor undorítóan és kitartóan berregett az óra.

– Pista, nyisd ki az ablakot! – rendelkezett szeretetre méltó barátom a másfél méteres kanapéról.

– Sötét van még – ellenkeztem, és éreztem, hogy az álom karjai úgy ölelnek körül, mint anya a gyermekét. (Hogy szebb hasonlatot ne is mondjak.) Műhorkolásom azonban hiábavalónak bizonyult. Barátom megígérte, hogy Drillingjéből kettőt a mennyezetbe lő, ha ki nem nyitom az ablakot, hát kinyitottam.

Szép csendesen esett az eső. Szürke ködök füstölögtek a völgyekben, és valahol álmosan füttyentett kettőt-hármat a feketerigó.

Eszembe jutott szolid kis gumitalpú vászoncipőm, mely pacallá változik pillanatok alatt, és fázósan kezdtem öltözködni. Barátom hamarosan elköszönt, és én is kibotorkáltam a térdig érő latyakba.

Szegény kis „Dorkóm” három lépés után bánatos szörcsögésre fakadt, hogy kénytelen voltam visszafordulni és levetni. Aztán találomra neki a Mánsz-tetőnek. Valami homályos ösztön után.

Meredek cserkészút, síkos, mint a korcsolyapálya. De csendesen lehet rajta járni. Elérem a helyet, hol tavaly egy jó bakot lőttem. Elmegyek a tavalyi darázsfészek mellett is. Csupa kedves emlék. De most szomorúan szitál az eső, hajladoznak a fenyők, egész kis felhőszakadást rögtönözve, átázott hubertuszom nem kis bánatára.

Itt a magasles. Innen pislogtam le tavaly pompás kis bakomra, bezzeg most nincs bak! Ebben a pillanatban – ahogy rágódva az emlékeken, elindulnék – kilép a nyiladékból egy bak. A másikban pedig már görnyedve csúszom egy szénaboglya fedezete alatt – áldott legyen a polányi gazda, aki ide rakta – a „bakom” elé.

Odaérve kidugom a fejem. A bak már elérte a nyiladék másik oldalát. Fejét már nem is látom. Újra lehúzódom, letörlöm puskám csövéről a célzást akadályozó kövér esőcseppeket, és – Szent Hubertusz, segíts! – arcomhoz szorított puskával emelkedem fel, a „bakom” pedig, mint egy rózsaszín, illetve sárga álom, becsúszik a sűrű skopáriumok közé.

Azt hittem, megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek. De nem nyílott meg. Egy-két egészen súlyos becsületsértést helyeztem el magamnak, és minden idegem megfeszítve csúsztam a hely felé, ahol a bak – haj, már nem a bakom! – beváltott. Semmi, semmi, semmi! Mint a kámfor.

Előttem száz lépésre egy keresztnyiladék. Megpróbálok elébe kerülni. Nagyon sivár vállalkozás. Mellig érő skopáriumbokrok között csúszom előre. Csupa víz vagyok már. Jobbra apró tisztások; a reménység tűhegynyi kis szikrája arra kormányoz…

Elérek egy kis benyílót. Lassan előre. Minden mozdulatot meggondolva. S a reménység kis szikrája lángra lobban. Ott áll a bakom a tisztás túlsó szélén. Most már nem tanakodtam. A fáradtságtól ugyan reszket a kezem, de megemberelem magam, és – élesen vág bele puskám csattanása az álmos hajnali csendbe.

Kidobom a patront, vállra vetem a puskát, és megindulok a bakom felé.

Bob

Egyszer levelet kapok egyik barátomtól: – Be kell vonulnom – írja –, azt sem tudom, visszajövök-e. Van egy kedves kis vizslám, melyet jó kezekben szeretnék tudni. Rád gondoltam. A kutya különben már jól mozog. Azonnal küldeném, ha vállalod.

Vállaltam. Kíváncsian vártam a kis vizslát az állomáson, és Bob az első meglepetést megjelenésével okozta. Nem volt csúnya, de akkora volt, mint egy borjú. Eb, aki bánja – gondoltam az ismerkedés után –, csak jó legyen.

Hazaérve inget kellett váltanom, mert Bob olyan tempóban húzott végig hazáig, mintha kergettek volna bennünket. Otthon a szíjat leakasztva, szabadjára engedtem a kutyámat, s az vad galoppban ismerkedett az udvar összes szárnyas és négylábú lakójával. Ez a rohanás még negyedóra múlva sem szűnt meg. Szegény pára – gondoltam –, most rázza ki magából a hosszú vasutazást, hadd szórakozzon.

Bobnak azonban lótüdőt adott az anyatermészet, s amikor félóra múlva kinézek az udvarra, annak már minden lakója agyonhajkurászva, féldöglötten pihegett a kerítés mellett, csak Bob száguldott még mindig összevissza. Barátom levelére gondoltam: „a kutya jól mozog”. Hát ez igaz. A mozgásban hiba nincs. Bob kiválóan mozgott.

Akkoriban majorságunk ékessége egy szép, szelíd gólya volt, melyet kaszáláskor fogtak a réten az éhhalál kapujában. Valahol úgy nevelhették fel a „Bábát”, mert egy rózsaszín pántlika volt a nyakán csokorra kötve, s majdnem ez okozta halálát. A gólya ugyanis meg akart szabadulni nyakdíszétől, és csőrével addig piszkálta, míg annak alsó kávája beleakadt a szalagba, és – se tüled, se hozzád… – Így fogták meg a béresek tátott szájjal, de már alig volt benne élet. Bába azután nálunk teljesen megszelídült. Ő lett majorságunk rendőre, bírája, és ítéleteit maga, azonnal végre is hajtotta. Mégpedig szigorúan.

Megjelenése a baromfiak között meglehetős riadalmat okozott. A gólya azonban tudomást sem vett az alantasabb népről. Körüljárta az udvart, megnézett mindent, verdesett hatalmas szárnyával, és ezzel biztosította az udvar népét, hogy kegyesen és igazságosan kíván uralkodni. A baromfiak közül egyedül hatalmas kakasunk vert riadót, vészesen kukorékolt, és Bábát haragosan körülseperte. A gólya azonban nem vett tudomást a kakasról. Elnézett felette, és tovább folytatta egészségügyi sétáját, mert a hosszú koplalás után alaposan beebédelt.

Kakasunk Bába viselkedését megfutamodásnak minősítette, és hátulról jól belerúgott. Bába megfordult, szinte elámulva a szemtelenség ilyen hatalmas fokán. A kakas Bába tanakodását ismét félreértette, és nagy gőzzel újra nekiugrott. Bába visszahúzta fejét – mint a kalapácsot –, és az öreg kakast úgy kontyon vágta, hogy azon mód felfordult. Kettőt-hármat rúgott még búcsúzóul, aztán vége volt. A gólya pedig tovább mérte az udvart, mintha mi sem történt volna.

Ezzel Bába egyeduralkodása visszavonhatatlanul meg volt alapozva. Ha kisebb kakasok összeverekedtek, Bába tempósan odalépdelt, és aztán már csak a nyakát kellett az „illetőnek” elvágni, hogy a vére kifolyjon. Egyébként semmiféle állatot nem bántott, de verekedést nem tűrt maga körül.

Most is ott állt az udvar sarkában, és a legteljesebb gőggel nézte Bob esztelen rohangálását. A kutya olyan vakon száguldott összevissza, hogy Bábát csak utoljára fedezte fel, és vele is mindjárt kikezdett. Körülszaladta vagy tízszer, aztán eléje ugrott, és játékosan lehasalt előtte. Bába meg se rezzent, de nyakát, mint az íjat felhúzta. Körülnézett a „kikészített” majorságon, mintha azt mondta volna: – Ide nézzetek, jobbágyok! – és Bobot úgy orron vágta, hogy az üvöltve rohant be hozzám, és még órák múlva is panaszosan rázogatta fejét.

Bába pedig fejedelmi gőggel lépdelt végig az immár lecsendesedett udvaron.

Bobot azután munkába fogtam. Orra nagyon jó volt. Legcsekélyebb kézjelre is azonnal reagált, csak az volt a baj, hogy az elrejtett tárgyat, ha megtalálta, azzal előbb rohant fél kilométert, minden ok és cél nélkül, mielőtt odahozta volna. Bob minden öröme vad száguldásban nyert kifejezést. Barátomnak tehát igaza volt. A kutya utolérhetetlenül „mozgott”.

Mire a foglyok anyányira nőttek, valamelyest lefaragtam Bob rohanási szenvedélyéből, de még mindig nem annyit, hogy rettegve ne gondoltam volna az első komoly kivonulásra. Ennek is eljött az ideje.

– Gyere már – jött a levél –, annyi a fogoly, hogy nem bírok velük.

Mentünk. Bobbal. Még a vonaton is rohant egyik ablaktól a másikhoz, a tájat nézte, és első lábait – hogy jobban lásson – egy gyanútlan néni ölében támasztotta meg. A néne megrémült a kutyától, mely azonban, barátságos szándékáról biztosítandó – képen nyalta.

A termetes asszonyság ezek után a rossebeket emlegette, magam pedig végigvágva „közvetlen” ebemen, pórázra vettem.

Barátom az állomáson várt, s amikor Bobbal megjelentünk, felkiáltott:

– Úristen, csak nem hozzád tartozik ez a borjú?!…

Pedig jól láthatta a rövid pórázt, mellyel magam Bobbal eljegyeztem.

Akkor már nyulat is lehetett lőni, fácán is szépen volt, és nagyon kedves napra volt kilátásunk. Bobon elvégeztem az utolsó simításokat. Behívtam, elküldtem, hasaltattam, kerestettem. Minden jól ment, és barátom elismerőleg nézett a borjúra.

És elkezdtünk vadászni. Az első répában már burrant egy nagy csapat fogoly. Szólt a puska, pottyant a fogoly. Bob pedig megőrült. Egyet felkapott a foglyokból, és azzal szájában: utána a repülőknek. Nagyfene füle lobogott, amint hatalmas ugrásokkal száguldott, és én betegre sípoltam magam. Végre visszajött, de fogoly nélkül. – Kicsit szeles a kutya – mentegetőztem –, majd meglassúdik…

Mentünk tovább. Bob ismét „nagy stílusban” kezdett keresni. Én sípoltam megrögzötten, Bob pedig jó lőtávolon túl belegázolt egy akkora fogolycsapatba, hogy lehetett talán ötven is. Nem átallotta ezeket is elkísérni, vidáman csaholva, közben felvert egy nyulat. Feledve a foglyokat, utána a nyúlnak.

Barátom rám nézett – Somogyban voltunk akkor –, szintén az ősi rossebeket emlegette. Többes számban.

Negyedóra múlva kutyám megkerült arasznyira lógó nyelvvel. Barátom ekkor már sárga volt a méregtől, és engedélyt kért, hogy Bobra kettőt is rávághasson, mert amint mondta, fél a gutától, ha ennyi bosszúság benne marad.

Bobot alaposan elraktuk. Ordított, mint a fába szorult féreg, aztán megrázta magát, és mintha mi sem történt volna, rontotta tovább mulatságunkat. Újabb negyedórás csalogatás után ismét odajött, megkapta a porciót, pórázra akasztottam, és odaadtam az egyik hajtó gyereknek, hogy ballagjon utánunk a kutyával, de el ne eressze. Most vidám percek következtek. Megkerestük magunk, amit lőttünk, és szépen megteltek az aggatók.

Bob közben minden lövés után felüvöltött a vágyakozástól, és úgy húzta maga után a kis hajtó gyereket, hogy az alig bírt vele. A gyerek aztán gondolt egyet, és Bob szíját saját nadrágszíjára akasztotta, mert – mint mondta – később már attól félt, hogy a kezét kihúzza.

Ebből eredt aztán a baj.

Az egyik kukoricás végén fácánok rebbentek fel, s ezt már Bob nem bírta ki, mint ahogy nem bírta ki a kis hajtónk nadrágszíja sem azt az őrült rántást, amellyel Bob a fácánok után vetette magát. A gyerek hasra vágódott, Bob pedig, akkor már szájában az egyik kakassal, loholt a rét felé, ahová a többiek szálltak.

Barátom rám nézett: – De a mindenségét ennek a dögnek! – és amikor Bob jó ötven lépésre evezett a fácánnal, odatapintott neki húszasából.

Bob nagyon zokon vette ezt a gorombaságot. Eldobva a fácánt, üvöltve kapkodott farához, majd felugrott, és faképnél hagyott bennünket. Néztünk utána, amíg csak el nem tűnt libegő, nagy füleivel, melyek jól látszottak, és tizenkettes söréttel a farka alatt, melyek viszont közelebbről sem látszottak volna.

Azután megkönnyebbülten sóhajtottunk fel: – Talán nem jön vissza?… – Nem is jött. Vadásztunk napestig, és amikor fáradtan ledőltünk a rét szélében, már bántott bennünket a lelkiismeret.

– Hol lehet Bob? Szegény kutya. Hát tehet ő arról, hogy nagy a vére? Milyen komisz is az ember! – Ezeket barátom mondta, ki alapjában jószívű ember volt, csak ha elfutotta a méreg, nem bírt magával.

Én nem szóltam semmit. Végignéztem a nagy rétségen, melyből kiloptunk egy-két tucat életet, és nagyon örültem volna, ha Bob megjelenik valahol, nagy, barna füleivel.

A nap vörös tányérja ekkor már lehajolt a nyárfás útra, mintha azon akarna átballagni a túlsó világbu. A rétekről pedig elindult az alkony, ködkendővel hajlott vállán, hogy titokzatos árnyakat hintsen a kukoricatáblák őszt suttogó országába.

Vonatom nemsokára indult. Fáradt lábaink álmosan hurcoltak bennünket az állomás felé. Megváltottam jegyemet. Amint benézek a jegyváltó nyíláson, örömömben majd elkiáltottam magam. Ott láttam nagyfülű kutyámat az állomásfőnökkel a legnagyobb barátságban. Bob a söréteket már elfelejtette.

A váróteremben elújságoltam barátomnak, hogy megvan Bob. Bent komázik a főnökkel.

A főnöknek meg volt engedve, hogy a vasút két oldalán húzódó területen vadászhasson, és barátunk úgy tudta, hogy egyetlen vágya még egy „jó” vizsla. Egymásra néztünk: – Eladjuk Bobot!

– Bízd csak rám – mondta barátom.

Bevonultunk az irodába, ahol rövidesen a tárgynál voltunk, és olyan árat kért a kutyáért, hogy majd elsüllyedtem.

Bob, mintha csak tudta volna, miről van szó, fejét a főnök ölébe fektette, és tudomást sem vett jelenlétünkről. Közben úgy nézett jövendő gazdájára, hogy Bobot meg nem venni nem lehetett.

Kettőszázezer koronát kaptunk érte. Nagy pénz volt ez akkor!

De máig is csodálkozom, hogy tudtuk komolyságunkat megőrizni, amikor bediktáltuk az ártatlan főnöknek a „vezényszavakat”, melyekre Bob „vakon” engedelmeskedik.

Zsebre vágva a nagy bankókat, barátom azt kérdezte: – Megvannak a jegyek? – Mert – tette hozzá – csak nem gondolom, hogy ennyi pénzzel egyedül ereszt a városba?

Bobot azután a kávéházban „felváltottuk”.

Éjfél után barátom kijelentette, hogy Bobból immáron nincs más, mint a két hátsó comb, a farok és a kapcsolt részek…

Egyik hátsó combot a cigányok kapták.

A másikon újabb lövegek vonultak az asztalra, a maradékkal pedig elballagtunk a restibe serelni.

Ekkor már hangos verébgyülekezetek csiripeltek a vadgesztenye fákon, és frissen, üdén átkalimpált a kis város felett a hajnali harangszó.

Barátom ekkor elérzékenyülten azt mondta:

– Bobi kutyánk, bocsáss meg nekem. Te voltál a legderekabb kutya, akivel valaha találkoztam. Igazi „mindenes” kutya voltál…

Szeptemberi hajnalok

Reggelenként a hideg, harmatos csendben mintha varjak kiáltanának, esténként az őszibogár sír, és a tarlott mezőket félgyászba vonja ezer lila virágával a kikerics.

A domboldalak tüzei messze látszanak. Felbukkannak és eltűnnek, mintha egymásnak küldenének üzeneteket.

Az árnyékok hidegen feketék, és ha a völgyekből a kémények füstöt fújnak a levegőbe: eszünkbe jut a meleg szoba. De a nappal még meleg. Lágy napsugár csillog a patak hidegre váló vizén, magtár felé tekint a napraforgó, s az utak mentén koravén, árva virágok bókolnak a nap felé melegért.

Szürke hajnalokon és csendes estéken idegen kiáltások szólnak, hívnak a ködös magasságokban, s a messze szálló vándorok bús tilinkózása úgy hull alá a magasból, mint a búcsúszó.

– Látunk-e még benneteket, csendes puszták, öreg házak, bújunk-e még bennetek, rengő, zsongó náderdők, fűzfabokros folyópartok, szállunk-e még felettetek, tükrös kopolyák, fodros vizű tavak?… Isten veletek. Idefenn hűvös van és sötét, az út hosszú és veszedelmekkel teli, de mennünk kell. Azt mondják az öregek: nemsokára megkeményedik itt a vizek háta, és hideg, fehér takarót húznak magukra a rónák – nem maradhatunk. Nem tudjuk, visszajövünk-e a tengerútról, de ha nem jönnénk, ha törött szárnnyal zuhannánk alá a panaszos semmibe, itt hagyjuk köszönetünket, hogy búcsúkiáltásunk itt jajduljon felettetek még akkor is, amikor – talán – már nem leszünk…

A jajongó kiáltások csendesednek, a csillagok szeme mind szúrósabban néz a végtelenség határairól, és szél sóhajt a nádasok világában, az utakon s az erdők fekete hajlásain.

A tarlók már eltűntek, helyükön barna szántás barázdái dőlnek egymásnak, és földszagú ágyában ott heverész a nyúl. Fejét első lábaira fekteti, fülei lesunyítva, hátsó lábai pedig, mint megfeszített rugók, lökésre készen, mert sose tudni, honnét jön a veszély. Néha kutyaugatás hangzik végig a mezőkön, néha ártó árnyékok vágódnak a barázdákra, néha meg tompa visszhangzással szól hol itt, hol ott a puska. Ha közelről érik gyanús neszek, az élő rugók előredobják az ijedt fülest, és csak úgy porzik utána a szántás.

Ha csak a kutya a csendzavaró, legtöbbször nincs baj, de már ha puskás emberek járják a határt: oda a tudomány, és alig van menekvés. Ilyenkor, ha szól a puska, bukfencet vet a nyúl, és szépen elfekszik a barázdák között, szinte engedelmesen, mintha tudná, hogy ez a dolog rendje… Csoda, hogy még van belőlük.

Nyirkos hajnalokon ilyenkor már elbődülnek az erdő nagyurai, és a nagy fülű tehenek gerincén kéjes borzongás szalad végig. A zengő bőgés elszáll túl a hegyeken, völgyeken, és lovagi tornára hívja a kóbor vitézeket, akiken öklelő nyugtalanság vesz erőt, s megindul a bikák vándorlása a régi, évszázados bőgőhelyek felé, hol már apák és nagyapák áldoztak a gyönyörök gyönyörének.

Az ilyen bőgőhelyek környéke aztán üresen marad. Nesztelenül vonul át rajta a nagyvad, és pár puskalövéssel odább hiába orgonálnak vetélytársak, nem árulja el magát. Ilyen helyen aztán nincs bőgő bika, és ha mégis megakasztja a golyó, és az élet fellángolása helyett az elmúlás fekete árkába lopódzik a messziről jött harcos – azt a golyót lesből eresztette el a vadász. Hiszen szívesen lőne cserkészve bőgő bikát, de ha nála nem bőg a bika… Nála csak addig vannak, amíg a tilos idő tart, és akkor jönnek vissza, csendesen, osonva kárt tenni, amikor vége a bőgésnek.

Egy ilyen emlékezetes lesem nekem is van.

Délután elállt a szél, és amikor a telihold átvörösödött az öregerdő fái között, hazaüzentem, hogy küldjék ki puskámat. A puska meg is érkezett – egy kis elemózsia is volt mellette –, és én örömmel indultam lesgödröm felé, mert olyan éjszaka ígérkezett, amikor nemhiába leskelődik az ember.

Közben kibontom a puskatokot, és meg akarom puskám tölteni. Meg akarom… de nem lehet! Otthon összecserélték a patronokat, és a régi Drillingét küldték a Schönauerhez… Körülnéztem: hogy hát most mi lesz?… Evett a méreg, de nagyon. A lesgödör szája gúnyosan tátongott felém, s a hold – ez az öreg kerítő – akkor bukkant fel az erdő felett, jelezve, hogy a benne muzsikáló Szent Dávid dolgomat ím elhegedülte.

Este volt. Csendes, párás szeptemberi este. Az őszi bogár ríva búcsúzott már akkor a nyártól, az erdőben zörrenve ébredt az éjszaka, és én – nem tudtam hazamenni.

Később elsimult bennem a bosszúság, aztán meg szinte örültem, hogy nincs gondom a puskára. Így minden az enyém lesz, amit elém küld ez a ragyogó szeptemberi éjszaka.

Szinte nappali világosság volt. Mellettem titokzatoskodott az erdő, előttem egy hullámos répatábla.

Először két nyúl poroszkált el mellettem. Olyan céltudó sietséggel, mint akiknek fontos dolguk van valahol. Később egy róka kezdett ugatni meglehetős idétlenül. Valami kölyök lehetett. Aztán keményen eltörött egy ág az erdőben. Tudtam, hogy ma eljönnek. Ha puskám rendben van, most kiszáradt volna a torkom a várakozásban, de így szinte nyugodt voltam.

Csodálatos csendben vált el a vad az erdőtől. Gyenge bika volt. Kicsit neszelt, aztán nekilátott a répának. Csak úgy harsogott. Közben, hol a vadász, hol a gazda kerekedett bennem felül.

– A fene essék beléd. Legalább maradnál egy helyben. Nem sajnálom azt a pár répát, de mit mászkálod össze az egészet? Egyforma az mind…

A bika akkor már elment előttem. Nem messzebb húsz lépésnél. Amint visszanézek az erdő felé: elállt a lélegzetem. Félig még árnyékban, mint a szobor, ott áll két bika. Nézik a harmadikat. Az egyik ugyan csak gyenge, de a másik már lakodalmat járt, jó tízes legény volt.

Nekilátnak a répának. A harmadik ekkor már el is tűnt a domb hajlásán. Ezek is elvonulnak előttem, egyszer csak felvágták fejüket. Valahol messze, hosszan, elnyújtottan bőgött egy bika, de a hangja hozzám csak úgy ért, mint a szúnyogdöngés. A tízes nem eszik tovább. Elindul a bőgés irányába. Oly könnyen viszi rövid, vastag koronáját, mintha papírból lenne.

– De szépek is vagytok! – sóhajtok fel, és az elcserélt patronokra gondolok.

Az erdőben megint pattanik egy ág. Utána pár perc múlva megszólal „valaki” röviden, szinte mérgesen: – öö…

Ma sem tudom, mi akart ez lenni. A gyenge bikának szólt-e, vagy egy másiknak, melyet nem láttam, nem tudom. Utána csend. Aztán zörögve, minden óvatosság nélkül kilépett az erdőből a messziről jött lovag, és én még ma is bizsergő idegekkel gondolok erre a látomásra. Óriás volt testre is, hát még az a tüneményes szép koronája!… Összeszorítottam a szám, hogy hangosan el ne sóhajtsam magam.

Aztán elindult a bika, és én utánanéztem, amíg csak láttam.

A hold ekkor már magasan járt, és benne Szent Dávid hegedült… hegedült…

A délre néző dombok hajlásán érik már a szőlő, és ilyenkor fehérebbek az öreg pincefalak. Nyitott ajtajukon beoson a napsugár, ott villog az öreg sajtó szúette fáján, és a nyári hűvösség hátrább húzódik a pince mélyére, hol csend van, és a fekete sarkokban a rég eltűnt szüretek vígsága van eltemetve.

Holdas éjeken ezüstre válik a szőlőlevél, nyest surran a pincék padlásán, és apró ablakaik homályos szeme letekint a kanyargó országutakra, hol vidám szekerek kanyarognak, durranik a pisztoly, halkan szállnak rég elkiáltott kurjantások, és elmállott keszkenők lobognak pirosan, fehéren az elmúlt örömök éjféli tükrében.

A nádtetők zugaiban darazsak zümmögnek, a kőpadra rejtelmes jeleket ír a vén diófa árnyéka, melynek levelei susogva búcsúznak egymástól, mert jaj, nem lehet tudni, mikor nyúl fel egyikért, másikért csontos, hideg kezével a dér.

Amikor a hold felkapaszkodik a túlsó dombtetőre, a pince kis szobájában ködös derengés nő; halkan koccan a mázas korsó az öreg pohárszéken, s mintha valaki rájuk ülne, megroppannak a törött bútorok.

Rég elhangzott kacagás bujkál a mestergerenda alatt, ruhák suhognak a simára csiszolt padon, eltörött pipák parázslanak az asztal felett, és füstjük álmosan, hidegen telepszik a holdsugárra. Aztán porrá vált hegedűk zendülnek fel, s a pók ijedten húzódik meg a sarokban; a szú percegése elhallgat a gerendában, és a régi borok elkóstolt zamata mellé odaül könnyes arcával, újra mulatni a Bánat. Aztán elfogy a fény, a susogó hangokat elviszi a hazasiető holdsugár, és szigorú, fekete arcával betekint az ablakon az Idő.

A hold már lehajlóban járja a nagy űr hideg ösvényeit, és félelmes vörösre festi a felhőboglyákat az égi réteken. A völgyben kanyargó utakon most már csak a csend figyel: hogy a jegenyék csúcsán mitől remegnek az árva levelek.

A gyalogúton vándor halad.

Szemében visszacsillognak a szeptemberi csillagok. Botjával suhogva csapkod jobbra, balra, nyomában megsárgulnak a rétek, és dérharmatossá lesznek a mezők.

Amikor aztán a hajnal világossága végigszáguld a jegenyék csúcsán, hol tollászkodnak már a varjak, a patak hídjának támaszkodik, és végigtekint fanyar arcával a ködös, deres, varjúkárogásos tájon a vándor, a távoli szüretekre siető Október.

Öreg naptár

Peregnek a levelek ablakom alatt, mert fúj a szél, és zizegő muzsikájukból régi őszök elszáradt naptárlapjai libbennek elő, ahogy lágy kezével forgatja őket az emlékezet. Sötét van – halkan beszélnek a fák –, és csak a piros betűs napokat látom – ahogy akkor láttam, és látom még ma is.

1917. szeptember 18.

A szénára pokrócot terítettem. Fejem alatt egy kéve zsúp. Sötét van, de az ajtónyíláson leheletnyi derengést enged be az éjszaka. A zsúpnak nyárszaga van, a szénának tört virágszaga, és néha fanyar cserszag úszik be a pajta ajtaján. Mélyen lélegzem, és néha a puskához nyúlok, hogy ott van-e. Persze hogy ott van. Az öreg Drilling kicsit nehéz volt az egereknek és a bagolynak is, aki hol berepült, hol ki – lágy, sötét suhanással, mint a selyemkendő –, és tépett valamit a gerendán.

Hiszen alhattam volna én az erdőőr házában is, vastag dunyhás, tornyos-párnás ágyban, de nekem ez kellett. Éppen ez! A szobák éjszakája csak szobás éjszaka, mocorgó bútorokkal, időt szabdaló órával, de itt az éjszaka titokzatos és nagy, mert szétfolyik az egész világon, felér az égig, és elveszik benne az ember, annyira elveszik, hogy keresni kezdi önmagát.

De aludni nem tudtam. Egerek mászkáltak körülöttem – nem is értem, miért nem itt vadászik ez a buta bagoly –, s egy-egy csillag elparádézott az ajtó előtt, belezuhanva a fekete semmibe. A ház körül sóhajtozott az erdő, pedig szél se mozdult, és egy őzbak riasztott hangos keménységgel. Egy helyen riasztott, pontosan egy helyen. Igen, akkor még jó volt a fülem és a szemem is…

Láttam, amikor a nagy komondor megállt az ajtóban, és meglengette zászlós nagy farkát, mintha azt mondta volna:

– Tudom, hogy itt vagy, hát csak aludj nyugodtan. Én még egy kicsit körülnézek. – És eltűnt az ajtóból.

Hogy mikor aludtam el, nem tudom. Arra ébredtem, hogy nyikorog az ajtó, és csattog az erdőőr papucsa.

– Hát ne menjek? – kérdezte.

– Ne. Egyedül akarok. Ha lövést hallana…

– Ott leszek én már akkor.

Körös-körül sötét nyugalommal alszik az erdő. Alig látom a gyalogutat. Hűvös van, és kicsit megborzongtam, amikor a puskát megtöltöttem. Két sörétes és egy nehéz golyós patron. Na, ballagjunk.

Tegnap eső volt, és most olyan a gyalogút, mint a bőr. A völgyek felemelkedtek, s a hegyek megroskadtak a sötétségben. Az útszéli nagy fák ágai között lágy hajnali ködben fürödtek már a csillagok, amikor befordultam a dagonya felé.

– Akkora csapája van, mint egy tinónak – mondta az erdőőr –, és az agancsa másfél méteres. Ott hagyta a nyomát, amint hentergett a sárban.

Csak ez kellett nekem. Hentergett! Előttem is hentereg majd. Szinte láttam már. Hova is lövök akkor, a hátába vagy a mellébe? Mert a lapockájába legfeljebb fáról lőhetnék.

És most itt vagyok. Millió élet néma zsongása vesz körül, mint a csend szívverése, és mégis üres körülöttem az erdő, mintha az éjszakát búcsúztatná a ballagó idő. Egy latyakos ág beletenyerelt az arcomba, és ettől elszálltak ködös ábrándjaim. Még egy-két ilyen ágnak menés, s akkor megette a fene a tinónyomú nagy bikát.

Mire a helyemre értem, valami derengés úszott már a fák felett, de a cserjék között sötét volt még, akár a pincében.

Végigsimítottam a puskát, de a kezem már félúton megállt.

– Loccs!

Valami fürdik a dagonyában!

Arcomban bizseregni kezdett a feszültség, és összehúztam magam, mint a sün, pedig oda ugyan nem láthatott be még a bagoly se. Később megint loccsanás, aztán nyikkant egy malac.

Disznók!

Tőlem akár elefánt is lehet – legyintettem a feneketlen sötétben –, s ez megnyugtatott.

A fák azonban kinőttek az éjszakából, és bánatosan fülelődtem az elmotoszkáló disznók után. Elvitte őket a hajnal.

Fáztam. Hidegen párás lett a reggel. Nyirkos és reménytelen. Szarvas, ebben az erdőben? Ebben a kilátástalan, szivacsos vacogásban? Talán ökör fürdött a dagonyában, és nem is őz volt, ami riasztott az éjjel, és

nem is disznók fürödtek itt előttem harminc lépésre. Álmodtam! Üres ez az erdő, a vak is látja, mert most már láthat, ha akar.

A szürke törzsű bükkök talpra álltak már a világosságban, a kis mocsár vize sötéten csillan, a cserjék egy-egy levele vörös, mint a cseresznye, és álmos köd simogatja a távoli hegytetőket.

Elnéztem őket. Nem fagyos még a messzeség, de már hűvös, nem úr még az ősz, de fogatlan szájával ránevetett már az erdőre, mint a vén korhely a veszni induló lányra.

Nézem a messzeséget, s ekkor, mintha valaki megfordította volna a fejem.

– Oda nézz!

Sötétség borult a szememre, a fülemben percegni kezdett valami, s a szívem két kézzel verte a mellem.

– Oda nézz!

Nagy szürke test, merev, mint a szobor, mégis, mint a szellem.

Hogy jött ide? Áll a kis tócsa mellett, és felfelé néz a másik oldalra.

– Lőj már! Elmegy…

Lassan megfordult, és erre észhez tértem. Összecsikordult a fogam, hogy ember legyek végre a rám szakadt bűvöletben, és az ezüstlegyet odareszkettettem, ahova kellett.

A lövést már alig hallottam.

Aztán csak ültem. A bika rövid rohanás után összeesett, és meg se mozdult.

És én csak ültem.

Néztem a bikát, néztem a kezem, a bakancsom, a feszültség lassan elomlott bennem, és megcsókoltam a puskámat.

Régen volt, és az első volt.

Este van, beszélgetnek a kertben a fák, egy-egy levelüket szárnyára veszi a sötétség, és zizegve pergeti az ablakom alatt.

1941. augusztus 5.

Hegyek, hegyek, távol kéklő hegyek. Ködös hullámai a messzeségnek. A harmattól még az utak is vizesek, a bokrokon pedig ónos pára lapul minden levélen. Lucskosak vagyunk, mint az esőben kint felejtett zsák. Óriási vágásban lopakodunk, mint a farkasok; a laposabb helyeken kerülgetjük a tócsákat, mert cuppog a bakancs, és messze elhallatszik. A vágás néhol kopár, másutt embermagas. Lassan böngésszük végig az egészet. Egy-egy sárga folton percekig tanakodunk, amíg a folt meg nem mozdul.

– Suta!

Már vagy ötöt láttunk. Bakot egyet se. Várni pedig nem volt időnk, mert egy bizonyos bakot akartam meglőni. Azt a bakot, amely a nagy szikla alatt tanyázott, s amely – állítólag – király itt a bakok között.

Múlik az idő: gyerünk, gyerünk.

A kanyargó szekérúton önfeledten ballag felénk egy róka.

– Lökj fel, szamár! – mérgelődöm, amikor végre észrevesz bennünket, és nagy zörgéssel elugrik.

A hegyek fölé most emelkedik fel a nap, és egyszerre élni kezd az erdő, pedig még csak a füstölgő ködfelhők mögött látszik a nap homályos, nagy tallérja. Valahol harangoznak, de nagyon messze lehet, mert halk zengése olyan csak, mint a szúnyogdöngés.

Aztán elhallgat. De úgyse hallanám már, mert fenn vagyunk a sziklán, és mászunk előre, mint két nagy bogár. Csak kissé bizonytalanabbul… Nyolc láb kellene ide legalább! Amikor lenézek, felkavarodik a gyomrom, és úgy érzem, le kell ugranom. Nagyon pocsék érzés. Pedig még nem is vagyunk a szélén, s alattunk sötéten ásít a hatvanméteres mélység.

Centiméterenként előre.

– Fogja meg a lábam.

– Csak tessék nyugodtan…

Káromkodni lenne kedvem, ha valamihez egyáltalán kedvem lenne. Nyugodtan?!… A hajam égnek állna, ha nem hason feküdnék.

– Fogja meg erősen a lábam!

– Már rákötöttem a nadrágszíjam is.

Csak ezt ne mondta volna. Láttam azt a nadrágszíjat… Kisujjnyi széles, töredezett, vékony bőr… s most ezen lógok.

Bicskámat beszúrom a kövek közé, hogy valamibe megfogóddzam, ha csúszni kezdenék, aztán megkeresem a tisztást.

Lenn homály van még, de mégis meglátom, hogy valami mozog a szélén. A feje a fűben.

Na, emeld fel!

Mintha csak azt mondta volna:

– Tessék!

Lassan kézbe vettem a puskát. Most már fel kellett könyökölni. Ezt a bakot meg kell lőni, még ha leesem is! Kapaszkodni nem lehetett, csak a nadrágszíj…, és szinte hallom, hogy szív a mélység.

Lőni azonban legfeljebb a túlsó oldalba tudnék. Vállig előre kell csúsznom még, hogy merőlegesen felfelé lőhessek.

– Kösse a puskaszíjat a másik lábamra – lehelem.

Motoszkál egy darabig.

– Megvan.

Behunyom egy pillanatra a szemem, s amikor húsz centivel kijjebb vagyok, hogy lőhetnék – a tisztás üres.

– Huh!

Itt-ott megmozdult egy bokor, aztán semmi.

Ülünk újra a vágásban. Nem ízlik a szalonna s a cigaretta se. Micsoda bak volt! Egyet láttam még ilyet életemben, de arra sem tudtam lőni. Keserűen rágódom: hogy kellett volna, mint kellett volna. Késő okoskodás. És holnap már utazom.

– Van itt még más jó bak is…

Nem is válaszolok. Fáradtan ülök a nedves tuskón, és nézem, hogy jön fel a völgyből a köd. Aztán szótlanul megyünk hazafelé. Cuppog a sár – hadd cuppogjon. Van itt még más jó bak is? – legyen. Cigarettám végét kedvetlenül vágom egy tócsába.

– Pszt!

Megrándulok és megállok.

– Ott, jobbról…

Egy suta megy előttünk keresztbe, mögötte a bak. Igen! Az előbbi izgalomhoz képest nyugodtan emelem fel a puskát.

– Ugye, mondtam.

Simogatom az agancsát. Nagyon jó. Méregetem, és megsimogatom a fejét is.

– Ugye, nem fájt, öregem?

Amíg végzünk a bakkal, a völgyből mind felszállt a köd, és felettünk hentereg, mint valami vastag felhő. A napot már nem látni, de a ködben valami nagyobb madár imbolyog.

– Nézze…

– Kánya. Itt a puskám. Minden baromfimat ez hordja el.

Nem sokat tanakodtam. A durranásra zuhanni kezdett a madár, és oda vágódott mellénk egy – holló.

Bántott a dolog nagyon, mert szeretem ezt az ősi szép madarat, régi gyászok elsiratóját, elmúlások jelentőjét, pusztulások pusztítóját.

Ekkor megszólalt felettünk a ködben egy másik holló, és különös, fájdalmas kiáltással szólongatta a párját.

Siettünk hazafelé, mint a gyilkosok, és a holló halk korrogással jött utánunk, mint a lelkiismeret.

Már lent jártunk a völgyben, már sütött felettünk a nap, és a holló síró panaszát még mindig hallottam.

Ma is hallom!

A hollót aztán hazahoztam, s most itt néz rám a falról, amint elálmosodva rovom a sorokat.

– Ugye, így volt, hollómadár?

Nézzük egymást, nézzük.

Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.

Betyár

Romantikus ország voltunk világéletünkben – különösen a külföld előtt –, de ez a romantika szürkül, és az emlékek előtt egy-egy névben, szólásban kísért még, ha nem is helyes alkalmazásban. Mert hogy az egyik barátom fiáról mint „az a zsivány” emlékeznek meg, az teljesen helyénvaló, míg hogy a másik barátom kutyáját mért keresztelték Betyárnak – érthetetlen.

Betyár származása – ha nem csalódom – az ismeretlenség ködébe vész, hogy csak viselt dolgai, hűsége, becsületessége, bátorsága nyomán gondolom: apjában egy pulit, anyjában pedig pumit tisztelhetett. Betyár azonban mégsem korcs, mert mindkét szülőjének minden jó tulajdonságát örökölte.

Barátom a Rózsadomb legszélén lakik – ahol már a koldusok is jó éjszakát mondanának, ha még lennének rendes békebeli koldusok –, így Betyár alkalmazása nagyon indokolt. A villa háta mögött erdő, előtte üres telkek, mellette út vezet el, melyet a legöregebb taxisofőrök sem ismernek. Betyár tehát meglehetősen vad életet élhetne, ha „olyan” kutya lenne; de Betyár nem olyan… Betyárt ismerik a rigók, a cinkék és a nyulak – igen, a nyulak –, melyek szemtelenül ott legelésznek, amint alkonyodik, és Betyár csak azért zavarja meg őket, mert a nyulaktól ez már mégiscsak szemtelenség. A nyulak hármasával-négyesével jönnek elő az erdőből, és Betyár ilyenkor éktelen csaholással rúgtat közéjük, amit azonban a kanálfülű nép egyáltalán nem vesz tragikusan. Nem pedig azért, mert Betyár sose tudja, melyiket akarja megfogni, és azért se, mert a nyulak játszva hagyják a kis kutyát faképnél.

De Betyár nem is vágyik nyúlpecsenyére. Megvan az ő tisztességes kenyere, háza, gazdája, sőt gazdái, akikhez szíve egész melegével ragaszkodik. Különösen kisebb gazdáihoz, a gyerekekhez.

Barátom két nagyobb gyereke óvodába járt, és a kis kutya minden felszólítás nélkül kísérte őket oda és vissza. A szülők ezt csak akkor tudták meg, amikor a gyerekek Betyár részére is tízórait követeltek.

Így derült ki az is, hogy Betyár – amíg a gyerekek óvodáztak – az óvó néni tyúkjaira ügyelt fel, közben pedig, mint Öcsi mondta, „föjdbe jukakat fujt”…

Betyár tehát tyúkőrzés mellett lyukakat fúrt, ami azonban már nem tetszett az óvó néninek, és amikor valamelyik tyúkot is megtépázta, Betyárt szó nélkül kicsapták az óvodából.

Betyár tehát búsan hazaballagott, a gyerekek pedig lelkendezve mesélték a kicsapás részleteit.

– És mi lett Betyár tízóraijával? – kérdezte anyjuk.

– Azt megfejeztük…

Tulajdonképpen igazuk volt. Betyárt kicsapták az óvodából, Betyárnak nem jár tízórai…

Ezek azonban a nyáron történtek. Ősszel a kislányt beíratták az első általánosba, s vele – mi sem természetesebb – Betyár is beiratkozott. Most már iskolába járnak. Valljuk meg azonban, hogy Betyár az első pillanattól kezdve notórius iskolakerülő. Kis gazdáját elkíséri, haza is kíséri, közben azonban a jó ég tudja, hol tekereg.

Mindegy. Betyárt többé nem lehet kidobni, mert be sem megy, s a közhiedelem azt tartja róla, hogy ő is általánosba jár. Igaz, hogy az óvodából kicsapták, de ilyesmi az emberek között is előfordul. Betyár olyan, mint a levitézlett politikus, aki azonban jó gyerek, esze is van, csak valami rossz fát tett a tűzre: mondjuk, a többség földjébe „jukakat fujt”, és a hatalom tyúkjait megtépázta.

Betyár mégis iskolás lett. Betyár – felfelé bukott.

1938 őszén

A bőgés úgy indult meg, mint máskor, azaz sehogy. Úgy látszik, nálunk rossz az akusztika, vagy nem tudom én, mi a baj, de nem bőgnek a bikák. Két éve bőgött egy öreg bika – meg is lőttem szerencsésen –, de sem azelőtt, sem azóta nem hallottam egyet se. Pedig van bika itt is. Kevés, az igaz, mert a nagy lakodalmak a szomszédban történnek, de ez a kevés aztán csendben van.

Egyik holdvilágos este megfigyeltem egy bikát, mely a szomszéd erdőből bőgve jött át az elválasztó kopár legelőn, és amint belépett a mi erdőnkbe, úgy elhallgatott, mintha nyakon ütötték volna. Pedig akkor már nem lehettem tőle messze, mert siettem útját elvágni. Pattant még egy-két ág, aztán csend.

Jártam utánuk hajnalokon, leskelődtem estébe nyúló délutánokon. Szép volt ez a bolyongás, de csak „mindent a szemnek” jeligével.

Egyik hajnalon elém került az a bizonyos bak is, melyről csak annyit tudtam, hogy van. Hol nálunk, hol a szomszédban. Mindig ott, ahol nem keresik. A bak jól megnézett, és nem is nagyon sietve lépett el, mintha tudta volna, hogy komolyabb urak vannak a játékban.

Egyszer meg egy tehén rontotta el a szépen induló hajnalt.

Alig kezdett derengeni, már a hegytetőn voltam. Jó széllel ereszkedtem le egy vízmosáson, melynek homokhordalékában annyi volt a szarvasnyom, mintha egész gulya ment volna erre. Az igazság, azt hiszem, az, hogy ezt a puha homokot kihasználta az itt megforduló tíz-tizenöt szarvas, és ezen mentek ki szép csendesen a répaföldekhez, és ezen is jöttek vissza.

Én is a vízhordás puha ágyán cserkésztem végig, meg-megállva, figyelve a két domboldalt, hogy nem mozdul-e valami. Bizony nemigen mozdult. Balról a sűrűben pattant néha a gally, de ez olyan reménytelen sűrű volt, hogy meg sem kíséreltem bemenni.

Az egyik bokor mögül egyszer csak kilépett egy borjú. Nagyon tiszta helyen álltam, de a borjú nem vett észre. Mozdulni nem lehetett.

A gyerek hát itt lenne – gondoltam –, most még csak a papa meg a mama hiányzik. Főleg a papa.

Jobban szemügyre véve a bokrot, aggodalmas jelenség tűnt a szemembe: két fül. Két hatalmas tehénfül. Más semmi. Ott állt tehát a mama is, és elképzeltem két nagy szemét, amint rajtam remeg.

Álltam és vártam, hogy történjék már valami. Nem kellett sokáig várnom. Észrevett-e ez a nyavalyás borjú, nem tudom, de visszalépett a bokor mögé, s a következő pillanatban zuhogva, törve robajlott fel a sűrű.

A bikát nem láttam, csak hallottam, amint agancsa kerepelve verte a vékony fákat.

A következő alkalommal magam rontottam el a dolgot. De nem én vagyok az oka, hanem a – rádió. A nagy államférfiak úgy röpködtek akkor, mint békében a darvak, és éppen azt vitattuk, hogy valamelyik – az istenért! – le ne potyogjon valahol, mert akkor vége a világnak. Mondom, erről beszélt a rádió, és – ami még sose fordult elő – hangosan politizálva ezt vitattuk meg feleségemmel az erdő elején, amikor… igen, amikor egy koronás tizenkettes sietve vitte odébb háremét csendesebb tájakra.

Evett a méreg. Elsősorban aki vadászni megy: hallgasson. Másodsorban pedig mi jutott eszébe ennek a bikának idejönni az erdő szélére fényes nappal? Segíteni azonban nem lehetett! És lőni se, mert a bikát futásában is folyton takarták a tehenek.

Jellemző azonban, hogy tíz perc múlva már feledve volt a bika, és ugyanolyan lelkesen és lendülettel politizáltunk tovább, mint előtte. Máskor talán napokig szidtam volna magam, mert – mi tagadás – a bika koronás szép agancsa úgy úszott a bokrok felett, mint egy látomás.

Ezután már csak egyszer jutottam ki az erdőre. Minden időmet elkapta a munka és a hírek lesése. Közben pedig összerakosgattam öreg katonaholmim, és vártam a kis cédulát, mely vitézi életre szólít.

Gondoltam, soká már nem késhet, hát kimegyek még egyszer az erdőre. Nem, igazán nem volt bennem semmi remény, hogy csak lássak is valamit.

A vágás mellett botorkáltam. Néztem az eget, néztem a földet, és a túlsó domboldalon kijelöltem magamnak egy-két helyet, hol nagyszerű géppuskafészkek lennének…

…Onnét jönne az ellenség… Csak nem elsietni! Várni! A rajvonal lassan lökődik előre… Most aztán oldalba!… Ta-ta-ta-ta…

Annyira beleéltem magam, hogy csak később hallottam meg az erős törést, mely felém tartott. Mi ez? Lekaptam a puskám, és egy bokor mögé ugrottam.

A ligetes vágásban még nem látszott semmi, de a puskám már a vállamhoz emeltem, mert itt nem lehet tétovázni, ha lőni kell. Helyenként kisebb foltokban felnőtt már az erdő, de helyenként csak térdig értek a csemeték. A fű és gaz majdnem mindenütt derékig ért.

Bokrom kis nyílásán ekkor megláttam a bikát. Feltartott fejjel ügetett felém, és agancsának koronás vége imbolyogva közeledett. Eltűnt, és előbukkant újra.

Már lőhettem volna, de olyan egyenesen jött nekem, hogy szinte megbabonázva vártam közeledését. Valami gombázó vagy csavargó gyerek riaszthatta meg.

Nem volt már harminc lépésre se, amikor eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Megijedni se értem rá, hogy mi lett a bikámmal, amikor már kikapaszkodott egy árokból, mely – akkor jutott eszembe – ott szaladt előttem keresztbe. De nem lehetett látni a nagy gazban.

A célgombot már rajta tartottam, de nem húztam el a ravaszt, mert kíváncsi voltam, meddig jön… Ilyen közelről élő szarvast még nem láttam. Bokrom jól takart, és lassú ügetésben közvetlen mellettem haladt el.

Nyakba lőttem. Ez a lövés az, amire azt mondják, hogy „a fülét sem mozdította”. Hát ez sem mozdította!

Később az egyik hátsó lába ugyan kinyúlt, de ez már nem tartozott az élethez.

A bika négy lépésre feküdt tőlem.

Nem mentem mindjárt oda. Ki kell az ilyesmit élvezni! Először csak a szemek hadd legeljenek, aztán a kéz. A marok…

Utána loholás a fényképezőgépért. Tűnik már a nap, sietni kell.

Most már itt van a szobámban. Páratlan tizennégyes, és majdnem hét kiló.

Szeptemberi alkony

Egy gém szállt az erdő felett. Nem láttam, de kiáltása odahullt mellém, és én kíváncsian forgattam nyakam, hogy megláthassam a vándort.

Mert vándorlásban volt, az bizonyos. Érzett a hangján. Talán leszólta a vidéket, melyben hiába keresett érdemleges vizeket, de lehet az is, hogy társa után kiáltott, aki elhagyta.

Magasan repült a gém.

Akkor lapult a nap a nyugati ég pereméhez, és az erdőben már gémlábú árnyékok jártak.

A visszhangos kiáltás felhőmesszeségből szállt még egyszer felém, és utánarévedtem, mert mindig szerettem a vándorokat, légyen az madár vagy ember. A vándorember cipője porán, a vándormadár pedig szárnya tollán hordja idegen tájak ízét, üzenetét, napsugarát, borulását.

Repül a gémmadár felhők felett, felhők alatt, és talán lenéz a vándorló tájakra, hol érik már a kukorica, fellobbannak haldokló, nyár végi tüzek, és a krumpli füstje rálapul a völgyre, mert nem akar elmenni onnét, ahol született.

Lenéz az utakra, melyek folytonosak és végtelenek, mint az idő, és átrepül a faluk tornya felett, hol rekedt kis harangok most már korábban mérik az estét.

Már messze lehet a hosszú lábú madár, és a fonál, mely gondolataim orsójáról pergett utána, elszakadt, mert egy őz jött ki a nyiladékra. Jó messze van, nem látom, bak-e. De ha bak is, nem lövök. Messze van. Feje a földön. Csipeget. Elég nagynak látszik, azt hiszem, bak. Legelésben felém tart.

Egy pillanatra elfordítom fejem – valami zörgött mögöttem –, és amikor újra odanézek, már három őz áll kinn. Az előbbi és két kisebb. Tehát nem bak! Suta és két gidája. Jönnek felém. A két kisgida játékosan megugrik néha, és anyjuk ilyenkor felemeli fejét. Ebben a fejmozdulatban valami figyelmeztetés lehet, mert a gidák erre megállnak, és közelebb húzódnak anyjukhoz.

Egyszer csak szétrebben a három őz, mert éppen felettük egy héja vágódott ki a nyiladékra.

De hogy megijedtek!

A héja előttem is elparádézott. Olyan kenetteljesen repült, mint egy örvös galamb. Egy-két ősmagyar átkot eresztek utána, mert golyós puska van velem, és ez a madársintér szinte megérzi ezt. Bezzeg ha nyúlra megy a hajtás, nem mutatja magát egy világért sem! Csak ilyenkor, amikor – nem mondom – egy jó bak is elcsábítana, de látogatásom most nekik sem szól, hanem az igazi koronás uraknak, akikhez még a jó bak is csak olyan hétszilvafás kurta nemes.

Nekik szól a látogatásom, de ők nemigen állnak velem szóba. Fene gőgös társaság! Nemhogy látni kívánnának, de még a szagomat sem bírják. Én pedig plebejusi kitartással járok utánuk. Hátha! Hátha egyszer csak megjelenik előttem valamelyik koronás úr, és csak úgy félvállról odaszól:

– Mit akar, fiam?… De csak gyorsan, mert lakodalomba vagyok hivatalos…

Én aztán megmondanám, hogy mit akarok…

Egyelőre azonban nem állnak velem szóba. Pedig a lakodalom már áll, mert a szomszéd erdőből idehallatszik a lakodalmi lárma, de hát én oda nem kaptam meghívót. Kár! Pedig de szép riportot írnék arról a lakodalomról!

– Voltak: ezek és ezek. X. úr 12, Y. úr 14 ágú koronával. A hölgyek pedig csupa báj, könnyedség, tűz és – szerelem. A lagzi előtt lovagi torna. Győzött ez és ez az úr. – Mondom, merített papírra írnám a csodás nászt, az orgonaszólót, a szilajságot, a hetykeséget s a hölgyek szűzi odaadását – de így mindezekről nem írhatok.

Pedig valami kis jogom is lenne hozzá, hiszen ez a főrangú nép egyébként nálunk lakik. Nálunk méltóztatnak részint születni, és egész éven át táplálkozni, csak a lakodalmat tartják másutt.

Nálunk vannak a családi örömök. Mi adjuk a bölcsőt, a szomszéd pedig a családi – sírboltot.

Persze erről a szomszéd nem tehet. Neki nagyobb az erdeje – oda mennek. Oda mennének, ha nem akarná, akkor is. Övé a nagyobb rész, illik, hogy övé legyen a több öröm is. Csak egy-két daliát küldene ilyenkor hozzánk! Talán küldene is, de ha nem jönnek… Kár!

Így aztán csak állok a nyiladék szélén, hallgatom, amikor a vőlegény elkurjantja magát odaát. A hangja után: rendes legény lehet.

Közben megjött az este. Leül mellém. Az égi lámpagyújtogató is sorra lobbantja fel a kis csillaglámpákat.

Nem látok már semmit. A szomszédban ugyancsak jó a hangulat, én pedig hazaballagok, mint aki a lakodalomból kimaradt.

Másnap esett az eső, fújt a szél, s a felhők a hegyháton olyan alacsonyan jártak, hogy az ember megtörülhette bennük a kezét.

Harmadnap pedig felültem egy öreg bükkfára, melyen magasles volt valamikor, s abból még megmaradt pár szál deszka.

Előzőleg azonban találkoztam egy szarvastehénnel, és alaposan megijedtünk egymástól. Szinte megmerevedtünk. Szelet nem kapott tőlem, így nem volt tisztában velem, én pedig féltem, hogy nagy zajjal elrohan, és elrontja a lesem. Hát csak álltunk.

Valami rossz hírű asszonyság lehetett, akit szintén nem hívtak meg a lakodalomba. Néztük egymást kitartóan. Közben arra gondoltam, hogy tulajdonképpen örülni kellene neki, mert a legények szeretik az ilyen céda fehérnépeket, és nem maradna ez itt egyedül, ha nem lenne itt a párja is. Hát majd meglátjuk. Egyelőre szerettem volna eliszkolni, de az anya nem vette volna le rólam a szemét semmi pénzért.

Tudom, hogy szemrevaló legény vagyok, de ilyen érdeklődéssel nem néztek rám legszebb éveimben sem!

Végre! A tehén elfordul egy pillanatra, én pedig befejezem félbemaradt lépésem, és ezzel le is húzódtam egy bokor mellé. Egy kis nyíláson aztán látom, hogy a tehén most már végképpen nem érti az egész dolgot.

Se szimat, se fene, hová lett ez az alak? – ez volt a szemében. És sok gyanakvás. Aztán lassan ellépdelt, vissza-visszafordulva és rövideket riasztva felém.

Amikor végre elnyelte a sűrű, siettem a magasles felé. Hamar fenn vagyok. Belátok minden tisztásra. Elült a szél, és olyan alkony ígérkezik, amikor történni szokott valami.

Most még csak a cinkék cserregnek körülöttem, és egy mátyás zajong valahol beljebb. Ilyenkor szeretem a mátyást. Mond valamit. Csak érteném! Egy másik mátyás valószínűleg érti, mert a túlsó domboldalból válaszol.

Most már értem én is. Egy róka ballag felém a gyalogúton. Jobbra figyel, balra figyel, szaglász. Valami bogár mászhatott előtte az úton, mert hirtelen ráteszi a talpát, és onnét veszi fel szájával. Közben már alám ér, és most alig van tőlem 5-6 méterre. Ez az a pillanat, amikor puskára nem is gondol az ember.

Jobbra tőlem megzördül most valami, és hagyom a rókát útjára. Elindul a zörgés. Elhelyezkedem, hogy aztán már ne kelljen mozogni, és minden ágrezdülésre odatapad a szemem.

De most nem mozdul semmi. Pedig bika lehetett, mert hallottam, hogy agancsa is koppant az ágon. Elfordult volna? Nem! A bika már kint is van a tisztáson. Leheletcsendesen lépett ki egy bokor mellett, és jön felém, mint előbb a róka. Már az első pillanatban elengedtem a puskám. Megismertem azt a tavalyi bikát, melyet akkor is elengedtem, és öt perc múlva már jött utána a másik, az igazi.

Jön a bika. Igen, ez az. Vékony, hosszú, betegesen sárga, majdnem fehér szárak. Töredezett, pudvás ágak. Pedig nem lehet fiatal legény, mert testre igen nagy.

No, csak menjen!

Nem siet. Megáll alattam, szaglássza nyomom az úton. Most látom igazán, milyen nyomorult, korcs az agancsa. Szinte kedvem lenne nyakba lőni. Miféle utódai lesznek ennek?

Elballag a bika, és nem jön a másik. Az igazi. Tavaly ennyi idő alatt már itt volt az is. Most nem jön. Talán nincs is itt, talán az is a szomszédban legénykedik, és itt csak a férgese rontja az állományt. Most már bánom, hogy elengedtem.

Csend van, csak messziről, nagyon messziről száll felém a bőgés. Nálunk nem bőg semmi, és én elengedtem a bikát, mely után mind ilyen keshedt, csúnya agancsú bikák nőnek. Butaság!

Ekkor a másik oldalon megzördült újra az ág, és szívemben megcsendült valami, hogy: nem baj, most jön a jutalom!

Jött is – vissza – az előbbi bika.

Mérges lettem. Mi ez itt? Promenád?

És nyakba lőttem, hogy csak összedűlt, egyet sóhajtott, és levegőben kalimpáló lábakkal átlépett abba a másik világba, hol ilyen meglepetések bizonyára nem érik a szegény szarvasnépet.

Kicsit bántott az eset. Talán elhamarkodtam a dolgot, talán nem is az én dolgom lenne a selejtezés, de az bizonyos, hogy ha legközelebb jövök ide, és megint megzördül a sűrű, erre a bikára már nincs gondom. És ami akkor jön, talán az igazi lesz…

Polányban

Szeptember végi hangulat kísér utamon. A völgyekben még ott bujkál a vénasszonyok nyara, de itt fenn már zörögve hordja a szél a falevelet. A túlsó domboldalon hordó kong: szüretre készülnek.

Nemsokára megcsordulnak a fürtök, a pincék vidám füstöket áldoznak, s az öreg diófákról álmos éjszakákon koppanva hull alá a dió…

A pincegádorok megint egy évre elteszik a nótát, azután csak a csend szövögeti láthatatlan hálóját a homályban. Künn a venyigesorokat majd befújja a hó. Egy-egy szarka cserreg a karókon himbálódzva, a pincék meg behunyják apró szemeiket, hogy a lakodalmak mámorát őrző öblükben álmodhassék a múlt, kísérthessenek az elszállt melódiák, és érhessék új nóta új nászra a százéves dongák között…

Aztán elnyel az erdő.

Itt is csendes, pókhálós, álomra készülő világ. Megállok az egyik nyiladékon. Messze-messze ellátni. Előttem borong Somló vára a távolság és pár száz esztendő ködében, jobbra a veszprémi hegyek vonala, elnyúlva és elveszve a messzeségben.

Mily messze, és mégis milyen közel!

Boldog vagyok és végtelenül gazdag. Mert az enyém itt most minden. Enyém a zörgő avar, a horizontok messze kékje, az öreg fenyő suhogása. Enyém a csend és a csókák rikkantása párás magasságokban.

Lassan járom a cserkészutakat. Gyantaszagú alagútban. Zsong a fenyves, mintha évezredes orgonák búgnának halkan az álmos völgyekben; ahol kilátok az égre, fürge felhők úsznak az égen, s a túlsó oldal ezernyi, avarszínű, kavargó levele közül szomorú, öreg arcával mintha idemosolyogna az ősz…

Aztán látok valamit, ami utat szab őszi hangulatba süllyedő gondolataimnak. Egy kiásott darázsfészek. Persze Csalavér barátom serénykedett itt is… Úgy látom azonban, az „üzlet” nem volt sima lefolyású. A kiásott fészek egész környéke tele van hatalmas ugrásainak, elcsúszásainak nyomával. Eshetett itt egy-két „csípős megjegyzés”. Szerettem volna látni furfangos barátomat, hogyan tudta mégis olyan alaposan szétrombolni a darazsak fészkét.

Innét óvatosan lefelé cserkésztem a homályos úton. Lábam alatt araszos vastagságban a fenyők tűlevele. Ideális csendben lehet itt járni.

Hátam mögött halk zörrenés. De sűrű nagyon a fenyves. Alig látok valamit a mellettem elhúzó két őzből. Nincsenek húsz lépésre. Kinyitom a závárt, hogy abban a pillanatban, mikor az agancsot meglátom…

Most. Egy villanásra. De gyengéllem. Mindegy. Nem kapitális, de jó. Egy illetménybakom jár még az erdőn, s ki tudja, mikor jöhetek megint? A szél forog, az őzek egy pillanatra megállnak, úgy látszik, gyengébb szimatot kaptak, és gyanús a helyzet nekik. Tétovázásra nincs idő. Felemelem a puskám…

Az egyik összeroskadt, mint a zsák, a másik eltűnt. Csodálatos, hogy ezekben a pillanatokban miként tud a vad kámforrá válni. Se zörgés utána, semmi. Lehet azonban, hogy az izgalom utórezgései, a dörrenés visszhangja alatt, amikor percek is pillanatoknak tűnnek, csúszik el a vad.

Két kézzel töröm át magam a száraz fenyőgallyak között. De nem túlságosan sietek. Szemem lassan csúszik végig a bakon, lábtól felfelé, mint a kártyásé, aki gusztál. Bejön?

Érdemes volt guberálni! Szép gyöngyös, egészen különös formájú agancs. Összehajló ágakkal. Igazi szép korona.

Leülök melléje, megsimogatom már kopottas csuháját, és – sajnálom. Felettem zúg az összeboruló fenyves, és messze a völgyben halkan kopog a harkály.

Ősz van.

Amíg a cigaretta elfogy, elszáll a hangulat is. Esteledik. Összekötöm a bak lábait, és szuszogva fel a tetőre. Még a magaslesről akarok kicsit hallgatódzni, nézelődni. A puskát magam mellé teszem. Úgyse lesz már semmi. Talán őzek jönnek ki a tisztásra, de már nem érdekelnek.

A bakot alattam hagytam, és le-lepislogok rá: gyönyörködve benne. A tisztás végén hamarosan megjelenik egy szép nagy róka. Egyszerre jókedvem támad. Én sose láttam őkelmében a vörös zsiványt, az erdők prókátorát, hanem a hallgatódzó lesek bohócát, a csalitok elmaradhatatlan fiskálisát, aki sok kedves percet szerzett már nekem, amikor eszembe se jutott a puska.

Sajnos, a darázsfészekig nem látok el. Ha tehát oda megy, vége a mozinak. Egyelőre nem arra tart. Szimatolgat összevissza, és itt-ott eszeget valamit. Azt hiszem, bogarászik. És lassan közeledik.

A baktól jó szele van. Most azonban imádkozom, hogy szimatot fogjon. Mi lesz akkor? Számítgatom a szél irányát, amikor a koma felkapja a fejét. A friss vér szaga odaért. Húz felém, mint a jó vizsla… mind közelebb… közelebb…

Most meglátta a bakot. Szinte odagyökerezik. Farka vízszintesen kimerevítve, kicsit vibrál, és villogó szemmel nézi a nagy sebet. A helyzet komikumát nem hagyhattam kihasználatlanul. Leszóltam trónusomról, félhangosan és feddően:

– Koma! Ne bántsd az őzet!

Persze csak a megszólításig juthattam el. Egy kis curukk hátra, egy oldalugrás, s a másik pillanatban már messze az erdőben hallottam szabályos ügetését.

Vége az előadásnak.

A leszálló alkony nagy léptekkel járja már a völgyeket, és szürke köpenyének szegélye mind feljebb kúszik a domboldalakon.

Aztán bársonyos feketeségével leborul a földre az est.

Két bika

Sóhajtott az erdő.

A harmatcseppek halk koppanásokkal jártak az avaron, és a domboldalak lágy ködtakarót húztak arcukra, hogy jobban egyedül legyenek.

Az erdei utak bujkálva kanyarogtak, és a fák pókhálódrótokon küldöztek egymásnak üzeneteket.

A pókhálók lyukasak, kopottak voltak, mint a vén halászok hálója, és a halálra váró legyek olyan egykedvűen sétáltak rajtuk, mint az öregemberek a sírgödör szélén.

Az erdő sóhajtott.

A mókusok megálltak egy pillanatra. Fényes szemük gondolkodó lett, és letették a diót, melyet a barátok kertjéből loptak, kik valaha ezen a tájon éltek, de nem maradt más utánuk, mint az öreg diófa és az elmúlt, holdas éjek virrasztóinak kámzsasuhogása.

A nyulak maguk elé bámultak. Azt sem bánták volna, ha a rókák megrohanják őket, de a rókák is ásítva ültek üres fészkű kökénybokrok alatt, melyeken a hamvaskék bogyók érintetlenek és kemény húsúak voltak, mint a lányok ezen a vidéken.

A fácánkakasok felemelték egyik lábukat, és piros karikás szemük figyelő lett. A varjak néma magasságban szálltak, a mátyások hallgatagon borzolták bóbitájukat, és a felhők is tehetetlenül álltak a hegyek felett.

Az erdő – egy pillanatra – csüggedt lombbal érezte, a benne élő élettel, hogy kár mozdulni, kár szeretni, fészkelni, virágozni, mert a távoli völgyekből ide is eljön az Idő, és a ráncos arcú Ősz kötényébe sodorja az egész világot.

Csend volt az erdőn, és ebben a nagy csendben minden érezte, hogy halkan mozdul a föld, távolodik a naptól, és rákanyarodik a nagy Mindenség őszi országútjára.

…Csak a füst szállott vidáman szerteszét, mint aki addig reves fabörtönébe volt zárva, és ebben a pillanatban született. A füst fiatal volt és tapasztalatlan. Örült az életnek, megcsókolt fűt-fát és bennünket, kik könnyeztünk a nagy szeretettől.

– Pomozy, keressen valami rendes fát, mert megvakulunk ettől a büdös füsttől…

– Csupa latyak minden – mondta Pomozy –, legjobb lenne bemenni az erdészházba.

– Jól van, Pomozy. Mi majd bemegyünk, megnézzük, Marinak hogy szolgál a drága jó egészsége. Maga meg végignézi az utat, nem jöttek-e keresztül az éjjel disznók…

– Most jut eszembe – csapott homlokára Pomozy –, van itt a sarkon egy rakás fa. Abban lesz száraz. – És elvágtatott.

Barátom odább feküdt a tűztől. – Így fogunk mi Pomozy mester féltékenységénél melegedni… Pedig Marist nem kell félteni. A kartali fiatal kertész kézzelfoghatóan akart neki valamit megmagyarázni, és majd leégett a major…

– Valami talán volt még közben?…

– Egy szédítő pofon, melytől a kertész pipája a polyvába repült. Hogy a csutorájával mi lett, azt nem tudom, de nem találták. Lehet, hogy lenyelte…

A tűz csak sistergett, és nem akart lángra lobbanni, amire pedig nagy szükség lett volna, mert ázottak voltunk, mint az ürgék. Az őszi gaz derékig ért, és akkora volt a harmat, mintha kiadós eső esett volna.

Közben megérkezett Pomozy. – Mondtam én „mindjárt”, hogy van ott száraz fa is…

A tűz aztán nagy sustorgás, sziszegés közben, de lángra kapott. A füstöt fellökte a levegőbe, és arcunkat megsimogatta bágyasztó, lágy melegével. A nap is felemelkedett az erdő fölé. A fák harmatos lombjai kiszínesedtek, és mind kevesebbet szóltunk. Éjszaka volt még, amikor felkeltünk. Azóta bejártunk ungot-berket. A fáradtság és csatlósa, az álom járt körülöttünk.

…Amikor felébredtünk, a hamuban már nem volt szeme a parázsnak. És mérgesen néztünk egymásra. Arra már nem is emlékeztünk, melyikünk tanácsolta a kintalvást, de minden csontunk önállósította magát, és derekunk merev lett, mint a pudvás fa. Barátom közben lehánykolódott a pokrócról, és valami fűcsomóra hajtotta fejét, mert arca olyan tetovált volt, mint egy maori törzsfőnöknek.

– Hány óra lehet, Pomozy?

– Fél három – húzta elő óráját.

– Reggel még nem járt az az óra – mondta barátom –, azóta elindult?

– Nem jár ez most se – mondta a fiatal erdész –, csak úgy szokásból vettem elő…, de sokkal több nem lehet…

– Micsoda banda! – sóhajtott barátom. – Disznó nincs, őz nincs, szarvas nincs, óra nincs… – Menjünk mosakodni.

Mire leértünk a patakhoz, csontjaink nagyjából helyreigazodtak. A hűvös víz siető éberségében megmosakodtunk, és egyszerre színe, szaga, íze lett a napnak körülöttünk.

Barátom egyszer csak megfogja a karom.

– Nézd!

A túlsó domboldalon egy bika ment. A cserjésben eltűnt és előbukkant újra. Néha csak fekete agancs úszott a szederindás sűrű felett.

– Elibe kerülök! – és rám nézett, hogy biztassam.

Ha azt mondom, hogy menjen, nem ment volna. Miért ne tornásszon egy kicsit a fiú?

– Majd odakiáltok neki, hogy várjon…, mert azt ugyan el nem éred!

– Nem?

Inget nem is húzott. Kabátját felrángatta, puskáját kézbe, és máris lábujjhegyen rohant az egyik nyiladékon, pedig a bika volt még vagy fél kilométerre.

Pomozyval összemosolyogtunk. Megraktuk a tüzet. Pirítunk egy kis szalonnát. Ez hasznosabb foglalkozás. De azért fél szemünk a bikán volt. Nem sietett. Lehet, hogy tehenek voltak vele, de azokat nem láttuk. Messze a keresztnyiladékon barátom kapaszkodott felfelé.

– Kár a fáradságért – mondta Pomozy. – A bika nem megy ki a nyiladékra. Vagy sokkal előbb átmegy. Vagy elfordul, vagy meghallja…

De a bika nem sietett. Meg is állt néha, és úgy látszott, mintha szinte várt volna, amíg a vadász megmássza a meredeket.

Barátom is megállt néha. Talán, hogy kifújja magát. Talán hallgatózott…

A dolog kezdett komolyra fordulni. Letettük a szalonnát. A bika már nem volt messzebb a nyiladéktól, mint kétszáz méterre. Vak ez a bika? Süket?…

Barátom csúszott, mint a hernyó. Nagyon meredek volt ott a domb, és már láttam, hogy egy bokor mögé igyekszik. El is érte.

A bika eltűnt, mert az erdő ott magasabb volt.

– Abból a sűrűből már ki sem jön. Vagy elfordul benne…

De én már nem hallgattam Pomozyra. Valami feszültség úszott a levegőben. Barátom feltérdelt, felemelte puskáját, és most már tudtam, hogy hallja a bikát.

Szótlanul néztük a nyiladékot. Most már Pomozy sem szólt. Száraz lett a torkunk. Karjaimban fáradtságot éreztem, mintha én tartottam volna a nehéz golyóst már percek óta.

A bika pedig lassan kilépett a nyiladékra. Körülnézett, de meg is lódult abban a pillanatban, s a túlsó oldal elnyelte.

A lövés dördülése csak ezután görgött végig a völgyön.

A tűzre csak egy pillantást vetettünk. A szalonnának már csak a héja vonaglott, elégett az egész, de ki törődött most ezzel?

Barátom úgy ült a bokor alatt, ragyogó arccal, mint a fiatal anya, akinek csecsemőjét most fürdetik a szomszéd szobában… Bágyadt volt és boldog.

– Megvan?

– Hallottam, amikor összeesett. Szép volt…

Elszívtunk egy cigarettát, amire ugyan semmi szükség nem volt, és elindultunk a csapán. Vér alig pár csepp, de a kis fák összetörve. A bika itt már végső erejéből, vakon futott.

Ott is feküdt nem messze.

Barátom megfogta az agancsot, rám nézett, és éreztem, hogy most már szívesen adna öröméből.

– Majd lősz te is – mondta vigasztalva –, talán még jobbat, mint ez.

…Ez a jóslat nem akart beválni. Utolsó napunk volt az erdőn. Hajnalban már azzal mentem ki, hogy elnézelődöm egy kicsit, elbúcsúzom az őszbe ballagó gyalogutaktól, iszom az erdőszagú forrásból, hullott vadmadár-tollat tűzök a kalapom mellé, és hazamegyek. Az emlékek – ha aprók is – utánam ballagnak, és eldudorásznak téli tűzrakáskor.

Sötét volt még, amikor elindultam, de a csillagok tüzére már hamu kezdett hullani. Az erdőben feneketlen csend. Később az égen felhők kezdtek járni, valahol kiáltott a fácánkakas, és keleten a ködre meleg fényt lehelt a nap.

Egy helyen valami zörgött a sűrűben. Itt sokáig leselkedtem, de a zörgés másfelé ment. Egy rókát láttam még, amint kényeskedve lépegetett a gyalogúton, de ez is észrevett, és elugrott a gazban.

Egyedül maradtam. Ilyen kihalt még soha nem volt ez az erdő. Nem baj – vigasztaltam magam –, majd máskor…

De ezért hazamenni nem tudtam. Jártam a világosodó utakat, beleskeltem a tisztásokra, hogy hátha mégis. Végül leültem egy kis nyeregben, honnét beláttam a völgybe, és néztem az ébredő erdőt.

A ködöt lassan szétverte a kelő nap, és ekkor már azt sem bántam, hogy nem lőttem semmit. Hagytam az időt elsurranni magam mellett. Egy kis szél mozdult, és mélyen a bokrok között meglengetett valami fehérséget. Szembetűnt ez a fehérség. Mintha nem is a széltől mozdult volna. Erő volt a mozdulatban. Aztán eltűnt.

Mi lehet az? – tűnődtem, és most már újra puskámhoz nyúltam. Van itt egy régi fahordó út, talán onnét többet látok.

Nem túlságosan óvatoskodtam, de nagyon lassan mentem, mint aki ráér. A sűrűben ekkor újra megmozdult a fehérség, és ekkor már a szívem is nekilódult.., a fehérségnek már a folytatását is láttam. Egy bika fekszik alattam. Agancsának fehér végei megmozdulnak néha…

Végre egy szélesebb nyílás. Ó!… Csak a nyakát látom. Háttal van felém, de az agancsa!…

Milyen vékony nyaka van – gondolom még –, aztán meggörbítem az ujjam.

A lövés után egyszerre élettel lett tele a környék. A bika mellől tehenek ugrottak el. Gyorsan ismételtem, de erre nem volt már szükség.

Aztán lassan odamentem, ahol a sűrűség még mozgott egy kicsit.

Megfogtam az agancsot. Megsimogattam gyertyás, fehér végét, és leültem egy kicsit boldognak lenni az őszi erdőben.

Arra ébredtem fel, hogy fent az úton kocsi zörög. A kocsissal hamar megegyeztem. Úgyis az erdészház felé megy. Nagy üggyel-bajjal feltettük a bikát.

Amikor megálltunk a ház előtt, barátom nézett ki elsőnek. Először öröm villant meg a szemén, aztán – amikor megfogta az agancsot – megemelte a kalapját:

– Fene se hitte volna – dörmögte –, de ez igazán jobb, mint az enyém…

…Azóta az erdő elment tőlem.

Nem tudom, hordják-e még a mókusok a diót a holt barátok kertjéből, nem tudom, a halk őszi reggelek, a kanyargó gyalogutak s a vén hagyásfák emlékeznek-e ránk?

Elment tőlem az erdő, de ilyenkor az őszi esték halkan megverik ablakom, és túl rajta a csend sóhajtásában felállnak az elmúlt emlékek.

Októberi este

Az előbb mátyások szálltak át felettem, és behúztam a nyakam, mert nem szeretem, ha lelepleznek ezek a kofák, és kikiabálják országnak-világnak, hogy itt meg itt áll a veszedelem, jó lesz, ha vigyáznak az erdei népek.

A mátyások után rigók vágódtak át a fejem felett halk füttyentéssel, aztán egy időre csend lett. Később egy ölyv szállt egyenletes csapásokkal a szálerdő felé, és nyugodt, tempós haladása a napszámosokat juttatta eszembe, akik ugyanilyen ütemes járással ballagnak most hazafelé a pihenésváró alkonyatban.

Az utolsók a vadgalambok voltak. Gyorsan repültek dél felé, de azért hirtelen megolvastam őket. Tízen voltak. Öt pár. Vajon hány rak fészket jövőre nálunk? Vagy talán ezek se nálunk keltek? Lehet. A mieinket rég nem látom. Ezek talán Kárpátaljáról jönnek? Vagy még messzebbről? Talán a belovezsi erdőkben kurrogott az anyjuk felettük, és a nagy lengyel erdők talán már akkor reszkettek álmukban, mert messzebb néztek, mint az emberek?…

Álltam két nyírfa között, két földiszederbokor takarásában, körülöttem álomra készülődött az erdő, valahol messze zakatolt egy vonat, vártam a bikát, mely állítólag jobb, mint az eddigiek, és mégis a galambok jártak az eszemben.

A galambok után már csak apró bárányfelhők maradtak az égen hűvös magasságban, és a hűlő nap aranyos tüze lila ragyogássá hidegedett, mire hozzájuk elért. A völgyekben ekkor már este volt, és túl a hegyen dörmögő, mély bőgéssel megszólalt egy szarvasbika. Messze volt nagyon. Mire az a bika hozzám érne, régen sötét lesz már, de azért a karomra dobott puskát megigazítottam. Olyan érzésem volt, mint szalonkahúzáson, amikor a távoli szomszédban tompán dörrent a puska, és szaporábban néztem körül, hogy hát az enyém mikor jön már.

Most is elfeledtette velem a bőgés a másfelé kóválygó gondolatokat, és kileskeltem a nyiladékra. Éppen idejében.

Húsz lépéssel odébb, a túlsó oldalból egy tehén figyelő feje állt ki, de nem felém nézett. Szerencsére. Megroskadtam, és mint csiga a házába, húztam magam vissza a bokrom alá. Egy kis résen át szemem azonban rajtamaradt a tehénen. Ahol tehén van, ott bikának is kell lennie. Talán még jobb, mint amelyik ott a túlsó völgyben orgonál. Csak szerényebb. Mit ordítozzon itt? Tehene megvan, vetélytárs nincs, tehát csendben van, és nemsokára ki fog lépni ide a nyiladékra. Húsz lépésre!

Miután így szépen elrendeztem a szarvasok dolgát, vártam a bikát, mert a tehén már kint volt egészen, de néha hátranézett, és nyilván urát és parancsolóját várta. Már azt is elhatároztam magamban, ha komoly szerelmi jelenetre kerülne a sor, nem lövök addig, amíg a bika ki nem élvezte azt a rövid kis életet, szép őszi estét… amikor ártatlan tekingetéssel kiballagott anyja után egy kisborjú.

Kiballagott, és felém legelgetett.

Olyan közel volt már, hogy lélegzeni sem mertem, egyébként pedig összehúztam magam, mint a sündisznó. Ekkor eszembe jutott, hogy hasonló helyzetben mit csinálnak a struccok, és teljesen megértettem a nyakigláb madarakat. Én is szerettem volna a fejem eldugni valahova.

A borjú azonban megkönyörült rajtam. Elfordult, és a túlsó oldal bokrát kezdte csipegetni. A bennem szorult lélegzetet apránként kiengedtem, sőt fél szemmel a tehénre pillantottam, és ekkor igazán meghűlt bennem a vér.

A tehén elnézett előttem a nyiladékon, és valamit mereven figyelt. Az a valami tőlem balra volt. Lehet, hogy a bika…

Szent Hubert! – esengtem. – Mért nekem tartod fenn ezeket a bonyolult eseteket? Vagy azt gondolod, ha a bikát egyszerűen meglőném, nem tudnék tisztességes elbeszélést írni? Dehogynem tudnék! Egyszerűségben az erő, kedves szentem, különben pedig – ha nem tudnád – háború van a világban, és megírta a szerkesztő úr, hogy ne pazaroljuk a papírt, írjunk röviden. Több legyen bennük a tartalom, mint az eddigi hosszú írásokban, de nem bánja, ha szebbek lesznek, mint az eddigiek… Egyszóval, kedves szentem, mi a mennykőt csináljak most?

Előttem a borjú – hat lépésre; jobbról a tehén – húsz lépésre; balról a bika – ha igaz –, nem tudom én, hány lépésre, én pedig összezsugorodva köbtartalmam felére, kínlódom itt a szederindák alatt, hunyorogni sem mertem már, és lélegzetet olyan régen vettem, hogy nem is emlékszem.

A borjúnak volt a legtöbb esze, mert – miután suta kis farkával kibillegtetett pár szem bogyót – otthagyott, s így egy veszedelemmel kevesebb maradt a porondon.

Szemeim most ide-oda jártak, mint a szitakötő. Jobbra a tehénre és balra, amit még nem látok. A tehén még mindig nagyon figyelt. Néha harapott ugyan valamit, de azonmód fel is kapta a fejét, és éreztem, hogy balról az a valami közeledik.

Csak a bika lehet – gondoltam. – Azért küldték el a gyereket, mert majd olyasvalami történik, ami nem való gyerekszemnek. Szemérmes népek ezek a szarvasék…

De most már jöjjön, ha jönni akar az a bika, mert nem bírom sokáig. Elég ostobaság volt, hogy ennyire rám jönnek.

Szelem jó, talán nem néz be hozzám… Alighogy ezeket elgondoltam, a bokron át a nyiladékon megláttam két lábat. A lábak álltak. Nagyon részletekben mérte magát… Aztán egyet lépett, s nyílásomban megjelent a szügye és orrából valami. Még egy-két szívdobogtató pillanat, és nyugodtan ellépett előttem a bika. Kezem elernyedt puskám nyakán, és leüzentem a szívemnek, hogy takarékosan ugrándozzon a bordáim alatt, mert ezért a bikáért nem érdemes. Hosszú, befelé görbülő agancsa valamelyik ökörre emlékeztetett, és annyi ág se volt rajta, amire az ember a kalapját akasztaná.

Kinyújtottam elgémberedett lábaimat, közben hallottam, hogy lépnek be a bokrok közé, és nemsokára a hátam mögé kerülnek. Akkor pedig szelet kapnak. Hát kapjanak! Eleget kucorogtam értük, most már nem ugrándozom. A zörgés egyszerre csak megszűnt. Most értek mögém. A tehén elböffentette magát, aztán törve-zúzva neki a sötét erdőnek.

Mert sötét lett közben. Amikor elindultam hazafelé, már a csillagokat gyújtogatta valaki békés magasságokban, és a csend ölében egy tücsök pengette szomorú kis citeráját, hiábavaló siránkozással a nyár után.

Utánam némán összezárult az erdő. Valahol bőgött egy bika, de elérhetetlen messze volt, és mindig messzebb lesz, mert közibénk áll még az éjszaka, közibénk áll a dér, és nem marad más idekünt senki, csak a fanyar öregember, a törkölyszagú október, aki gyertyagyújtogató kanócával most lobbantja lángra a domboldalak őszbe pislogó őrtüzeit.

A boldogság

A kisróka az első elkeseredés haragjával és szomorúságával ballagott az erdőn. Nem figyelt a neszekre, melyek veszélyesek lehettek, és nem figyelt a fűszálak apró mozdulásaira, melyek zsákmányt jelenthettek.

Ha ember lett volna, talán leissza magát, és azt mondja: „Ott egye a fene az egészet!” – de mivel csak egyszerű róka volt, nem tudott bánatával mit kezdeni.

Két rettenetes pofon és egy marás sajgott képén és nyakán, melyeket anyjától kapott, ugyanattól az anyától, aki eddig az életét adta volna érte.

Azért, mert többet akart enni a nyúlból, amit anyja hozott? Azért, mert éhes haragjában rá is morgott szülőjére? Hát nem a szülők dolga eltartani a fiatalokat?

– Szerezz magadnak! – morgott még utána anyja. – Sose lesz belőled rendes róka!

Ilyeneket mondott az öreg szuka, s utána tovább ette a nyulat…

A kisróka pedig elindult világgá.

Boldogtalan volt.

A harmatos úton egy kígyó vonaglott előtte, s amikor meglátta a rókát, eszeveszetten siklott a bokrok alá.

– Ez se boldog… – nézett utána a kisróka, és nem üldözte.

Az erdei tisztáson koronás szarvasbika terelgette teheneit, és bőgve ordított egy másik bikának kihívó komiszságokat.

A kisróka elbűvölve nézte a hatalmas urat. A bika nyakán kiduzzadtak az erek, a szeme elködösödött, és agancsával verte teheneit. Erős volt, győzelmes, és a kisróka elfeledte a pofonokat.

A szarvasbika nem fél, asszonyai vannak, félelmetes és boldog… Mennyivel jobb dolga van az ilyen hatalmas szarvasnak!

Ekkor különös dolog történt. Valami vészes csattanás vágott a szarvasok közé, a láthatatlan ostor ereje szétszakított egy fiatal fát, s a szarvasok szétugrottak, mint óriás szöcskék. A tisztáson pedig két ember jelent meg.

A kisróka reszketve nézte őket egy bokor alól.

– Itt állt a bika – monda az egyik.

– Nem látok vért.

– Talán később… Nem mindenik vérzik.

– Ide nézzen!

Odamentek a fához, melyet szétroncsolt a golyó.

– Hát bizony… a fa felfogta…

– Soha életemben ilyen bikát nem lövök! Boldogtalan vagyok…

És elmentek.

A róka lapult egy darabig még a bokor alatt, és gondolkodott. Nem boldog a szarvas se, pedig hatalmas és szerelmes. De az ember se boldog, mert nem tudta megölni a szarvast, pedig az ember a legnagyobb, és egyedül ő parancsol az erdőn.

Hol van hát valaki, aki boldog?

Talán a bagoly meg tudná mondani?

Elballgatott a nagy erdei bagoly szállására, mert őt tartották az erdei népek a legbölcsebbnek.

A vén tölgyfa odújában nagy veszekedés folyt. Bagolyné szidta az urát, mint a bokrot.

– Majd adok én neked még fényes nappal is csavarogni! Más tisztességes baglyok hajnalban mind hazamennek, de te… te…

A kisróka meg se állt. Ettől kérjen tanácsot? Hiszen a bagoly se boldog, mert van felesége…

Az öreg cserfa ágán egy rigó fütyülgetett csak úgy magában.

– Ugye, te boldog vagy, rigó, hogy olyan szépen fütyülsz?

A rigó alig tudott szólni.

– Hát nem hallod, hogy fütyülve siratom a párom? Elvitte a héja… Sose lesz már nekem olyan párom…

A róka ment tovább, és csóválta a fejét. Ez meg azért boldogtalan, mert nincs felesége. Nehéz eligazodni egy kisrókának!

Közben elfeledte a pofonokat, és leült egy öreg tuskó mellé, ahova odasütött a nap. Különösen meleg őszi nap volt; a varjak még nem károgtak, a cinkék még nem szóltak őszies halk hangon, és az utakon nem siránkoztak a búbospacsirták, mert a hideg őszi szél még nem hozott elhagyatottságot az utakra.

Pedig már október volt.

Ült a kisróka, és nézte az erdőt; az erdő kedvetlenül rázta millió levelét, és hajlongott, pedig aludni szeretett volna.

– Hát senki se boldog? – kérdezte magától félhangosan a kisróka.

– Dehogynem! Én boldog vagyok…

A tuskó mély repedésében egy csúnya hernyó bábozta be magát, és vidáman szőtte saját koporsóját.

A kisróka fitymálva nézett rá.

– Te?

– Én!

– Aztán mitől vagy boldog, te féreg?

– Attól, hogy tudom, féreg vagyok, és hiszem, lepke leszek valamikor.

A kisróka ásított.

– Nem értelek – mondta, és elballagott hazafelé.

– És egyedül kell élned, ha boldog akarsz lenni! – kiáltott még a róka után a hernyó, akire viszont már senki sem hallgatott. – Ilyenek vagytok mind… a boldogságot keresitek, s ha megtaláljátok, elmentek mellette – susogta, és magára zárta bábkoporsóját.

A kisróka pedig ballagott az úton, gondolkodva, hogy csak a féreg boldog, de ki akar féreg lenni, hogy boldog lehessen? Nyomában őszi csend pergett, és a fákról tűnődő levelek szálltak a száraz avarra, s zörrenésükben mintha azt kérdezték volna:

– Miért?

De erre már nem válaszolt senki.

A kutyák

Nem vagyok kutyaszakértő, csak úgy egyszerűen szeretem őket. Ha eggyel-eggyel négyszemközt találkozom, úgy szólok hozzá, mint régi ismerőshöz.

– Szervusz, öregem. Hova, hova?

A kutya ilyenkor megtorpan egy pillanatra. Néz.

– Na gyere ide! – És halkan füttyentek.

Az ismeretség ilyenformán hamar megvan, ámbár minden kutyánál más, és vannak, melyek nem vesznek tudomást barátkozásomról.

Egy foxi annyira hozzám szegődött, hogy a végén már könyörögni kellett, hogy menjen haza.

– Keresnek otthon – magyaráztam neki –, és megver a gazdád – mondtam, mutatva a botot, de nagyon nehezen váltunk meg, és még az utcasarokról is visszanézett.

Az utcánkban a rendőrnek farkaskutyája van. Jön a rendőr, előtte húsz lépésre a kutya. Csak ránéztünk egymásra, megálltunk, és már tudtuk, hányadán állunk.

– Mi újság a bűnözők világában? – kérdeztem, s a kutya hátranézett gazdájára, mintha azt mondta volna, sajnálja, de ő erre nem felelhet.

Azóta szabályosan köszöntjük egymást. Én megsimogatom a fejét, ő pedig a nadrágomhoz dörgöli az orrát.

Van egy fekete spániel ismerősöm is; sajnos ő be van zárva, de ha füttyentek neki, a drótkerítéshez jön, és tartja a hátát, hogy vakarjam meg.

Az autóbuszmegállónál az egyik házban van egy kis öreg kutya, amelynek fél éve magyarázom már, hogy én ún. kutyabarát vagyok. Nem érti. Bután néz és ugat. Ismerem a hangját; nyitott ablaknál alszom, és dühösen forgolódom az ágyban, mert nem hagy aludni. Rövid lába és torzonborz képe van. Ilyennek képzelem a Bach-korszakbeli fináncokat. Folyton mérges és kellemetlen, bár nincs belőle semmi haszna. És ugat, ugat, ugat.

Jár azután itt az utcánkban két nagyon komikus, kedves kis kutya. Szürkék, nagy fejűek, szakállasak, és fülük hegyesen áll. Nem tudom, mi fajták, de a kisebbikkel titkos ismeretségben vagyok. Két nő vezetgeti a két kutyát, s a kisebbik ilyenkor hátramarad, és húzatja magát.

– Gyere, Jancsi! – biztatja a nő.

– Ne hagyd magad, János! – integetek én neki, és János mind a négy lábával megkapaszkodik, hogy hozzám jöhessen. Persze elvonszolják. – Ilyen a sors, János – intek neki búcsúzóul. – A Jánosokat többnyire így pórázon tartják.

Egy vizsla is jár néha erre. Öntudatosan és komolyan megy, mint aki küldetésben van. Múltkor rápisszentettem. Megállt.

– Hát te ki kutyája vagy?

A vizsla leült, kettőt-hármat billentett a farkán, ami kis jóindulattal farkcsóválásnak is volt vehető. Azután csak nézett, mintha emlékeiben kutatna, hogy ki vagyok.

– Gyere ide!

A vizsla felállt, és mintha azt mondta volna:

– Bocsánat, uram, én önt nem ismerem. – És otthagyott.

Jönnek aztán néha csapzott, bogáncsos szőrű, vándorlásban lévő piszkos kuvaszok, félfarkasok, negyedfoxik, melyeknek szemében lángol az éhség, és kerülik az embert. Van, amelyiknek véres a lába, és van, amelyik elszakított zsineget húz a nyakában. Olyan szabad harcosok ezek, akik beleharaptak a szabadság véres ízébe, és nem kell már nekik a szolgai kenyér. Ezeknek hiába szólok. Rám se néznek. Lesunyítják a fejüket, és rohannak kifelé a városból. Rohannak ki az őszi erdőkbe, vég nélküli utakra, hol pacsirta sír, és vásárosszekerek járnak. A bogáncs majd lekopik róluk, a rabtartó zsineg elszakad majd valahol, a telet átfagyoskodják, és a tavaszt végiglegényeskedik, de mindig szabadok.

Szeretem a kutyákat, de ezeket az utóbbiakat irigyelem is. (Csak ne jöjjenek az én területemre vadászni…)

Október

A patakoknak megjött a hangjuk, és amit a száraz nyár elrabolt tőlük, visszahozták súlyos, hideg, ködös őszi felhők. Ilyenkor – mint tört, homályos üvegcserepek – víz terem az utakon, a barázdákban, amely mind lefelé siet a patakokba, folyamokba, és pókhálóeres, sárga leveleken üzeneteket hord ismeretlen tájakra, melyeket álomra készülő fák küldenek a rokonságnak, mint az emberek az újévi üdvözleteket.

A messze utakon járó szekerek ilyenkor úgy mennek, mintha soha vissza nem térnének, és a vadlibák olyan otthonosan kiabálnak az éjszakába süllyedő estéken, mintha eszük ágában sem volna többet visszatérni hideg hazájukba.

Az erdőkben is nő az avar. Álmos ködöt sóhajt a föld. Szállingóznak a rőt levelek néma libegéssel, és csak annyit hallani, amikor ezernyi testvérük fölé borulnak, mint amikor nyáron a fecske a vizet súrolja. De ettől csak nagyobb lesz a csend.

Amikor aztán megindul az eső, az Ősz dobol száraz ujjaival az erdőn örök ritmusokat, mint amikor az ember álomtalan éjszakákon a szívét hallgatja.

Egy-egy makk is lehull hangosabb koppanással, és ha lejtőre esik, gurul is egy kicsit a levelesen, amíg helyet talál, de ez is csak annyi, mintha egér szaladna az avaron.

Csendes lett az erdő. Csendesek a koronás urak is. A duhajság és kalandkereső vágy elszállt, a nagy ösztönök lángolására ráfagyott a kielégülés, és a vetélytársak egymástól kapott sebeik gyógyulását közös dagonyákban várják. Hogy miért verték pocsékká egymást, igazán nehéz megmagyarázni. De hát most már megtörtént, nem lehet a dolgon segíteni. Elég butaság volt! Ilyen jó cimborák, kenyeres pajtások… érthetetlen!…

Meghenteregnek vidáman a fekete lében, fülelnek néha, aztán az egyik nekidörgölődzik a vastag bükkfának. Jó kiállású legény. Csupa ín, ideg, szem. Készülnek már befelé a vágásba, hiszen már reggel van. Az éjjel a répában jártak, hajnalban, a krumpliban, jól vannak lakva. Még csak ez a kis fürdő hiányzott.

Mindez előttem talán ötven lépésre. Jó szelem, pompás takarásom van, nyugodtan nézegetem őket a fegyvertávcsövön át, és a keresztet hol az egyikre, hol a másikra teszem. Az egyik semmiképp sem lőhető, míg a másik szabályos, jó tízes.

(Hát akkor lőjön már, az isten áldja meg! – mondja a nyájas olvasó.) Lőnék én, nyájas olvasó, de lőnék ám, de ha nem lehet!

Hajnalban ugyanis, amikor öreg erdőőrünket megkérdeztem, mi újság, azt mondja, hogy:

– Rossz újság van, kérem. Nem lehet bikát lőni.

– Lehetetlen – mondom –, jó északi szelünk van, ilyenkor kitart nálunk a vad.

– Nem is a szél végett, hanem mert törvénybe tették.

– Talán tegnap este 8-tól 11-ig a nagykocsmában? – epéskedem.

– Nem is tagadom! Ott olvastam az újságban. El is hoztam, kérem. Tessék.

Így aztán ott, az erdőtől fél kilométerre, lobogó öngyújtó világosságánál tudtam meg, hogy az idei bikám egy olyan paragrafuspajzsot kapott, melyet átlőni nem lehet. Hiszen ha tudtam volna! De csak halogattam. Jobbat vártam. És most fuccs! Így volt tavaly is. Bikámat átengedtem egy kedves vendégemnek, aztán se ő, se én.

De ez az újsághír a legjobbkor jött. Hajnali négykor. Mert ugyan ki böngészi az apró betűs napihíreket? Kevesen. Az én szemem ugyan nem akadt meg rajta. Mit keressek a napihírek között? Hogy az egyik főispán ment, a másik jött, és Teknős Treszka marólúgot ivott? A főispánok már a világ kezdetétől jönnek és mennek, Treszka pedig úgy kigyógyul, hogy a következő évi infanterista már észre sem veszi rajta azt a kis lúgkövet… Ezek hát nem nagyon érdekelnek.

Reggel négykor azonban az ember egészen elszomorodik az ilyen hírektől. De azért haza már nem megy. A bikák ugyanis a mi répánkon élnek, és a szomszédban – halnak. Ilyenkor bőgés után esik évenként egy, legföljebb két bika erdő- és mezőgazdasági területeinken, melyeken egész éven át harminc-negyven nagy vad talál menedéket és élelmet. Óvjuk és védjük őket, télen istápoljuk, s amikor jönne a gyümölcs, lekampózzák azt egy paragrafussal.

– Volt bika… nincs bika!

Hát ezért nem lövök, „nyájas” olvasó.

Ha öreg vadőrünk nem volna „írástudó”, bizony lőnék.

Egy-két hét múlva aztán beballagnék szépen a „törvénybe”, és igazán kíváncsi lennék, hogy mennyit húzna rám a bíró. Talán húsz pengőt, melyet két nappal meg lehet váltani? Hát én leülném. Le én! Azt mondják, valamikor régen felhozatták tarokkozni az intelligens rabokat. Hátha még megvan ez a rendes szokás. Talán még keresnék is pár forintot, azaz pengőt…

És ha a főbíró lenne a partnerem, illene-e nekem, „rab”-nak, gorombaságot mondani, ha úgy kezelné a kártyát, mint egy vincellér? Ugyebár, nem lehetne? Mert csak kiszólna a „gang”-ra:

– János! A rab urat vigye vissza a cellájába! – És még csak nem is provokálhatnám, mert büntetett előéletű lettem…

Ezek a gondolatok gurigáztak bennem, miközben a kisebbik bikának is ki méltóztatott mászni a sárból. Csöpögött róla a víz, és fénylett az oldala. Aztán utánaállt a másiknak, mely tüneményes csendességgel lépkedett a puha avaron.

A misztikus, ködös erdőben hamar eltűntek. Amikor aztán már jó messze járhattak, én is elindultam hazafelé. Csendesen, nagyokat gondolva.

Az egyik fordulónál egy nagy madár verte össze szárnyát, és átcsapott a fiatalos felé.

– Drága, szép madaram! Hát megjöttetek?

Lám, a ragyogóan bús magyar ősz szüretes bősége mindig tart valamit tenyerén, hogy elröppentse, ha öröm helyett szomorúság csordulna a piros levelű venyigék alatt.

Nézek a szép madár után, és megkérdezném, ha leereszkedne hozzám:

– Hogy utaztatok, öreg madaram?… Hát a költés hogy sikerült, hogy van az asszony meg a gyerekek?… Vagytok-e még sokan, hogy jövőre vagy még egy évvel odébb tavaszt, igazán nagybetűs, szétrobbanó, örökös Tavaszt hozzatok a magyar erdőkbe?… Vagytok-e még?

Elborúsít ez a gondolat, mint egy gigászi történelemkönyv, melynek csak egy része van felvágva, de amelyet talán el sem mernék olvasni…

Észre sem veszem, amikor emberem mellém lép. Látja, hogy elgondolkodott vagyok, megszólal:

– Bizony nagy baj ez, kérem. Szép bikák járnak pedig az erdőn…

– Semmi az – mondom megbékélve csodálkozó emberemnek –, de láttam egy szalonkát…

A nagy bika

Megszólalt a kukoricaszár. Meg a nádas. Meg az erdő. Hiszen eddig is beszélgettek néha-néha, és panaszkodtak, ha a forró szelek végigboronáltak rajtuk, de beszélgetni, susogni, sóhajtozni – csak most kezdtek el. Most, hogy öregebbek lettek, rövidülnek a napok, és a hold is olyan lassan úszik el felettünk, mintha valami bánata lenne, és lepergeti hideg ezüstjét a fonnyadó levelekre.

Most nem kel szél, hogy öregesen, titkosan sóhajtson az erdő. Most csak a hold kel és a fáradtan zörrenő este; magasban kiált a vándormadár, és a sás meg a nád meg az erdő millió levele összedugja fejét, és tanakodik, remegve suttog, hogy immáron eljárt az idő.

A száraz levélen zörögve gurul a hulló makk, mátyások veszekednek egy öreg bükkfa csonka ágán, és egy magányos örvös galamb nagy iramban suhan dél felé. Elkésett a galamb – gondolom. Talán későn kelt, talán meglőtték valahol, talán…

…itt elszakadtak gondolataim. A sűrű vágásban megroppant egy ág. Utána csend. Aztán elhajolt egy nyírfa, és suhogva csapódott vissza. Lehet tőlem száz lépésre. Látni azonban nem lehetett semmit. Lehet az tehén is… valami óvatos, nagy fülű dáma, amely ki nem jön abból a veszekedett sűrűből, de ha kijönne is… Mit kezdjek vele? Nézzem? Vakaródzni fog itt előttem harminc lépésre, közben megfordul a szél, és olyan zörgéssel ugrik majd el, hogy mehetek haza.

De az még nem biztos, hogy tehén. Miért hajolt el az a nyírfa? Nyilván agancsával tolta félre a bika. Az a bizonyos „Ő”! A megközelíthetetlen.

Na és ha mégis tehén tehénkedett neki annak a nyírfának? Vagy felnyúlt egy zsenge ágért, harapott egyet, és megrántotta? De eszik-e ilyenkor a szarvas nyírfalevelet? Eszik-e? Szégyen – de nem tudom. Elvonultak képzeletemben az összes szarvasok, amelyekre visszaemlékszem, melyek előttem legeltek. Mit is ettek? Na, mit?… Nyírfára nem emlékszem. Földibodzára, fűre, akáclevélre, répára, krumplira emlékszem… Azt ették. Jóízűen! De erre a nyavalyás nyírre nem emlékszem.

Most megint csend van. A szürkület már végigszaladt a nyiladékokon, és mind kevesebbet látott. Ha most kijönne az „illető”, most még igen.

De húsz perc múlva már nem látok semmit.

A nyírfa megint meglódult. Eszik az a bestia tehén! Mit izgatom magam? Eszik, és pont. „Ő” már régen elfüstölgött a jó bőgőhelyekre, és ott legénykedik. Nekünk nem bőg. Legfeljebb – fütyöl.

De azért nézem a kis nyírfát, mintha kincset kapart volna el a tövében Sobri Jóska, a környékbeli szegénység felsegélyezésére. Miután pedig a környékbeli szegénység még ma is megvan, a kincsnek ott kell lenni!

A nyírfa egyébként legföljebb ötéves… A Sobri-feltevés tehát megbukott. A nyírfa pedig dülöngél jobbra-balra.

Aztán megindul a törés felém. Néha megáll, de közeledik, és ekkor… ekkor… – nem hiszek fülemnek – kongó, mély hangon megszólal „Ő”. Egy-két rövid morgás, mely elhalkuló, mély bőgésbe szakad. És jött felém lassan, de ha betartja az irányt, nem lesz messzebb tőlem 50-60 lépésnél.

Szorítom a puskám nyakát, majd megfullad! Minden idegem a szemembe szalad segíteni, mert már keveset látni, de még menne a dolog.

Egyet azonban nem értek. Máshol van a bőgés, jóval beljebb, mint a törés, mely már egészen a nyiladék szélén zörög. De azért az is közeledik. A tehén jár elöl – gondolom –, és utána jön majd… no, csak nem kell elkiabálni! – korholom magam.

A zörgés megszűnt, és amint odanézek, szinte látomásszerűen jelenik meg a nyiladék szélén egy gyenge tízes bika. A bőgés elhallgatott.

– Hát te vagy „az”? – mondom csalódottan, és nem tudom elhinni, hogy ennek a bikának lenne olyan mély, öreges hangja. – Mit csináljak veled? – bosszankodom. – Elég illetlenség és nagyképűség ilyen kis bikának ekkora mellénnyel járni.

Pedig most már bizonyossá kezd válni, hogy ez a bika bőgött, mert halálos csend van a vágásban.

A bika kilép a nyiladékra, és felém figyel. Aztán végtelen óvatossággal becsúszik a másik oldalba, és most majd elnevetem magam. Már csak a fara áll ki a túlsó oldalból, amikor valami gyanúsat észlelhetett a sűrűben, mert megmerevedik ez a kint hagyott rész. Jobb hátsó lábát a levegőben tartja, mint némely vizsla, amikor „áll”, és nagyon sután hat ez a „darab szarvas”.

Úgy látszik, ez marad nekem – próbálom az esetet humorosan felfogni, de aztán hirtelen nagyon komolyra fordult a dolog.

Ugyanazon a nyomon, ahol a tízes átlépett, egy nagy, fekete árnyék tolakodik a nyiladékra, és morogva felemeli hatalmas koronáját.

Nagyon homályos már az idő. Valami valószínűtlen sok ág-bog meredezik a nagy bika fején, és én fogcsikorgatva keresem a célgömböt, mely konokul eltűnik, valahányszor a bika oldalára teszem. Pedig tanakodásra nincs idő. Még felvillan bennem, hogy ezt a bikát sebezni nem szabad. Inkább nem lőni! Nem! Nem eresztem! És amikor az ezüstlégy odatáncol – elhúzom a ravaszt.

A lövés visszhangjával még dobálódznak a sötétbe hullt domboldalak, amikor már elhalt a zörgés a nagy bika nyomán. Megvan! – gondoltam, és lassan ballagtam a beugrás helyére. Amint ott hajlongok, és valami jelt keresek, egyszer csak erős zörgés robajlik alig öt lépésre tőlem – kétfelé. A két bika tehát ott állt a sűrűben, pár lépésre tőlem.

Az egyik kitartóan távolodik, a másik pedig 20-30 lépésre újra megáll. Csend.

Sötét van már nagyon. Mit álldogálok itt? Gyerünk haza. Majd reggel megkeresem. Mert hogy a bika fekszik, az egy pillanatig sem volt kétséges. Azaz legyünk csak őszinték. Ez a biztosság nem volt olyan maradéktalan… Nem!

A lövés pillanatában tisztán hallom a golyó bevágódását. A bika egész porfelhőt rúgott ki. Azt hiszem, a golyó kicsit hátracsúszott, mert csak lágy részen buffanik oly tompán.

A kétség azonban felágaskodott bennem. Az a porfelhő túl nagy volt, és a bevágódás is túl tompa volt… Hátha alálőttem? Megesett az már mással is… Ilyen pocsék világítás mellett…

Nem! A bika meglesz. Majd orron esett be a sűrűbe. A földön gellert kapott volna a golyó?

Hohó – epéskedett pesszimista énem –, gellert ám, de nem itt! Csupa zsombék és korhadt tuskó az egész nyiladék… Úgy elnyelik azok azt a nyavalyás golyót, mint a kutya a legyet.

Öreg erdőőrünknek is töviről hegyire elmeséltem az esetet.

– Mi a véleménye, Mihály?

– Meglesz a bika!

Ez megnyugtatott. „Régi motoros” az öreg, és félezer szarvasnak piszkálta ki a „grandliját” negyven esztendő alatt…

Ha azt mondja, meglesz, akkor meglesz… Egészen biztos voltam a dologban, amíg mellettem ballagott. Csak amikor elváltunk, harapott megint sarkamba a kétség.

– Nono! Csak ne legyünk olyan nagy legények… Nem jó az a nagy elbizakodottság…

Hazaérve feleségemnek is előadtam az esetet. Nem mintha szakértő lenne, de jó volt újra elmondani a dolgot. Gondoltam, egy kis reményt csepegtet belém.

– Na, mit gondol? – fejeztem be terjedelmes és élénk hadonászással kísért előadásomat.

– Elhibázta! – mondta.

Egészen elhűltem.

– Honnét tudja ezt csak ilyen nemes egyszerűséggel kivágni?

– Elhibázta – makacskodott –, érzem.

– De az isten áldja meg, hiszen mondom, hogy hallottam, mikor összeesett…

– Ezt az előbb nem mondta. – Ezt most csak azért mondja, hogy megint igaza legyen. Pedig érzem, hogy a bika nem lesz meg…

– Hát majd meglátjuk – vágtam el a vitát fölényesen, de már magam is éreztem, hogy valami baj van a bika körül.

Nagyon rossz éjszakám volt. Állandóan a bikával álmodtam, melyet hol megtaláltunk, hol meg nem.

Szinte megváltás volt felkelni.

A fogasról leakasztottam a fényképezőgépem is… Aztán visszatettem. És újból leakasztottam. Egyik hang azt mondta:

– Hahaha… csak vidd el, barátom! Nagyon biztos vagy a dolgodban… Talán tájképet akarsz fotografálni?…

A másik hang pedig:

– Ne légy babonás! Felnőtt ember vagy! Itt az alkalom, hogy egy szép képet csinálj magadról és a nagy bikáról… egyet elölről, fegyverrel, egyet oldalt, felvetett fejjel, „a la Mussolini”… – És már láttam magam, amint fogom a bika agancsát, kalapomon tölgyfalevél, és tekintetem a messzeségbe téved, kicsit unottan, fölényesen… mint akinek igazán nem nagy dolga ez a bika, de „engedett külföldi barátai unszolásának”.

Szóval a fényképezőgép is velem jött.

Akkor kelt fel a nap, amikor újra ott álltunk, ahol a bika beugrott a sűrűbe. Jól látszott, hol törte le agancsával az ágakat. Megtaláltuk a rúgás helyét is. Megtaláltunk mindent, ami nem volt fontos, csak egy csepp vért, egy szál szőrt és főleg a bikát – nem találtuk meg.

Pedig abban a kefesűrű földiszedres dzsungelben összejártunk minden talpalatnyi helyet, és benéztünk minden bokor alá, mely alól egy sündisznó is kilógna.

Semmi!

Sehol semmi!

Az öreg Mihály látta rajtam, hogy milyen elkeseredett vagyok, felsorolt vagy ötven esetet, ahol szintén nem volt vér, nem volt semmi, és mégis meglett a bika.

– Ez is meglesz!

Rajtam ekkor már nem volt ép hely, melyet ki ne lyukasztottak volna dévaj kis tüskék, és ruhám is össze volt szabdalva, csak Mihály jobban cserzett bőre és nagy csizmái állták a sarat.

– Tessék csak „nyugodtan” hazamenni, a bika meglesz.

Dolgom volt elég, tehát „nyugodtan” hazamentem, de tekintetem valahányszor fényképezőgépemre esett, szerettem volna földhöz vágni…

Múlt a nap. Minden telefoncsengetésre felrezzentem. Aztán egy másik községben volt dolgom, és csak késő délután vetődtem haza.

– Nem telefonált a Mihály?

– Nem.

– Érthetetlen! Érthetetlen ez az egész dolog. Amikor én olyan tisztán láttam, hogy szépen jelzett, és éreztem, hogy ez a bika az enyém lesz.

Éppen a tüskéket szedegettem bánatosan vádlijaimból, amikor erélyesen megveri valaki az ablakot. Megdobbant a szívem. Így csak az mer kopogni, aki jó hírt hoz…

– Ki az?

– Megvan a bika! Már hozzák is! Most telefonált a Mihály.

A tüskék ebben a pillanatban megszűntek számomra. Tüskék? Ha nyársak álltak volna ki belőlem, azt is elfeledtem volna. Csak egy gondolatom volt: a bika. Milyen is lesz hát az a sötétben óriásinak látott agancs? Régen nem néztem ki ennyit az ablakon.

Aztán bedöcögött a szekér, és zöld lomb között a koronás úr. Csak egy pillantás az agancsra, és majd a nyakába estem Mihálynak. Bakonyi bikának nemcsak erős, de merőben különböző két szár. Páratlan tizenkettes. A normális ága szépen fejlett, vörös színű, gyöngyös tízes, míg a tizenkettes ága a másiknál 30 cm-rel rövidebb, gyöngytelen, koronás, fekete agancs. Mintha nem is egy bika hordta volna ezt az ellentétes két szárat. Öreg legény volt már a hordozójuk. Nem tudott küzdeni ezzel az egyenetlen koronával. Kiverték a csárdából a fiatalabb legények – homloka, szügye véres –, és eljött hozzánk bánatával, dünnyögő, mély hangjával – elmúlni.

A meglövés helyétől nem volt száz lépésre. De nem ám ott, ahol kerestük, a sűrűben, hanem onnét még kibotorkált a szálasba, és egy öreg bükkfa alatt dőlt el. A golyó kissé hátul rézsút érte, és elöl a lapockában állt meg. A 9,5-es Schönauer, bár az expanzív lövedék az egész belsejét összeroncsolta, egy csepp vért nem tudott kisajtolni belőle, mert olyan kövér volt, hogy a faggya a lövés helyét azonnal elzárta.

És az erdő suttog tovább. Jár az idő, és nő az avar. Az öreg bika nyomát elmossa az eső, és mint halott lepkék, néma libegéssel rászállnak a sárga levelek. Jár az idő. Holnap már új bikák jönnek az öreg nyomán, és holdas éjeken feldobják talán még a fekete völgyek a halott úr orgonáló hangjait. Jár az idő. Mint a víz, folynak a percek, és túl a hegyen már gyújtogatja apró, fagyos gyertyácskáit mindenszentek kapujában a dérdolmányú November.

Köd

Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.

Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.

Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.

Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik – néha már nyáron –, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.

Ilyenkor már a vágásokban dérharmattól ónos minden fűszál, és nehezen akar reggel lenni.

Járom a ködöt.

Eleinte szinte fázom letérni a gyalogútról, melynek tíz lépésre már vége van – a többit takarja a köd –, de aztán csak belelépek a gazosba, és amikor már negyedórája settenkedem benne, úgy érzem, nem is olyan hideg. Csak mozogni kell benne!

Helyenként megállok és hallgatózom. Csak a harmatcseppek hullanak a levelekről, és valahol messze egy szekér zörög. Örülök, amikor már nem hallom.

A szekérhez ember tartozik, az emberhez kínlódás, a bajhoz átok és az ún. civilizáció ezer ága-boga, melyek gyötörve boldogítják az embert.

Jobb, ha nem hallom.

Magasan felettem, valahol a köd tetején varjak kiáltoznak reggeli üzeneteket. Hangjuk ősi, mint maga a föld. Kint háltak a tó mellett, és most mennek a rétre, hova lila csillagokat rakott a kikerics. Este erre jönnek vissza, de akkor már csendesebben vannak, mert a közelgő éjszaka hallgatása a varjakat is megérinti.

Később vadlibák diskurálnak a ködben, előttem pedig felrebben nagy méltatlankodással egy kakas, melyet szabályosan elhibázok. Már amikor meghúztam a ravaszt, éreztem, hogy elkéstem, és a kakas nincs „jó helyen”, de az ember azt hiszi, minden sikerül.

A kakas hát elment.

– Kevesebbet tűnődni és jobban figyelni! – korholom magam, és amikor egy nyúl ugrik fel, szinte a lábam alól, ezt már nem menti meg semmi. Lábait összekötöm, és felakasztom egy fára. Majd visszajövök érte.

Egy mátyás kiabál előttem, mire meglassúdok, mert lehet, hogy a mátyás jelez valamit, bár a hangja nem izgatott. Nem érzek ki belőle semmit.

Bezzeg megrándulok, amikor vészes kurjantással vág el a fejem felett. Puskám az arcomnál, szemem széthúz minden gallyat, hogy talán mögötte… de nem mozdul semmi. Száll a köd, lehullik egy-egy falevél, és csend, csend.

Csak később mérgelődöm, és szidom a mátyást, mely valószínűleg engem jelzett. A zsivány hírharang biztosan azt kiáltotta szét a szabad népeknek, hogy:

– Vigyázzatok! Ember! Emberrr!…

Ami az erdei népek nyelvén annyit jelent, hogy:

– Gyilkos! Vigyázzatok!

Szidom a mátyást, pedig igaza van.

Be is bizonyítom mindjárt, mert egy kakas ismét felburran előttem, és ez már hangos zörgéssel esik a bokorba. Öreg a kakas nagyon, mert akkora sarkantyúja van, mint a hüvelykujjam.

Ezt is felakasztom egy fára. Nemsokára kisüt majd a nap, és akkor összeszedem őket. Nem szeretem a hátizsákos vadászatot. Húzza a zsák az ember vállát, a vad összegyűrődik benne, és utolsó melegét a hátunkra pazarolja, állandóan emlékeztetve elrabolt kis életére.

Cinkék surrognak most felém.

Némelyik oly közel száll, hogy a kalapommal leboríthatnám. Halkan cserregnek, forognak az ágakon, és isten tudja, mit találnak hol itt, hol ott, mert úgy látom, néha csípnek is valamit.

Egyszer csak – jobbról – ijedten sikkant egyet a feketerigó. Olyan rémület van a hangjában, hogy az már szinte emberi. Így sikolthat fel a gyermek, ha a bika kergeti.

A ködből aztán kiválik egy rigó, amint suhan a bokrok alá, nyomában pedig egy karvaly olyan kicsire húzott szárnyakkal, mintha nem is lennének szárnyai. Lábai előrenyújtva, karmai nyitva, markolásra készen, s a rigó csak egy pillanattal előzte meg a halált.

A karvaly pár méterre zúgott el mellettem, és már majdnem elveszett a ködben, amikor utánalőttem. A lövés után tisztán hallottam, hogy valami tisztásra esett, mert tompán puffant, és ág se, levél se zörrent utána.

Arrafelé megyek, mert kell a karvaly a baglyomnak.

A cinkék már megint barátságosan diskurálnak, pedig előbb, amikor a rigó vészt sikoltott, ugyancsak csendesek lettek.

Kiérek egy nyiladékra. Itt a köd mintha ritkább lenne. Keresem a karvalyt, mely csak ide eshetett. Kinézem az irányt, ahonnét lőttem, és már látom madaramat. Szárnyai szétterítve, feje előreesett, mintha búsulna. Mintha nem is az a madár lenne, mely előbb vad, gyilkos ösztönnel suhogott a rigó után. Bár ezek csak szavak. „Vad”, „gyilkos”… Ezeket az ember találta ki. A karvaly mit sem tud róluk. A karvaly egyszerűen éhes volt, és enni akart. Reggelizni. Ki kávét reggelizik, ki feketerigót „natur”.

Én megöltem a nyulat, a fácánt, a karvalyt, én nem vagyok gyilkos? Nem, én vadásztam. A karvaly megöli a rigót, mert éhes, a karvaly útonálló gyilkos. Ez csak világos?

A róka megfogja a nyulat, mert fiai vannak, ezért „vörös hóhér” a neve. Az ember halomra mérgez fűt-fát, ez egyszerűen „tisztogatási akció”.

Köd van körülöttem. Álmos, szürke, földi felhők, és csodálatos, milyen tisztán látom az ember igazságtalanságát.

Szidom is magam érte.

– Eredj haza, tedd le a puskát, és horgolj egy terítőt a nagymama neve napjára. Butaság! Persze hogy gyilkolsz te is. Ösztöneid ugyanolyan ősiek, mint a vadé. Csak nem kell nagyképűsködni. Amikor így egyedül vagy: ősember vagy. Csak a fegyvered jobb, de azt magadnak, az „ember”-nek köszönheted. Egyébként a bal csőbe jó lenne golyót tenni, mert erre már disznók is lehetnek…

Hát ez már igaz. Amíg elgondolkodva felmásztam a hegytetőre, nagy utat hagytam magam mögött. És amint megyek feljebb, feljebb, ritkul a köd. Egyszer csak alattam marad, és úgy érzem, egyedül vagyok a világon.

Alattam van az idő, mely elmúlt, alattam az utak, amelyeket megjártam. Tenger van alattam, melybe minden beleveszett, amelynek hullámai nem verik a partot, csak némán henteregnek. Céltalanul. Nem rombolnak, nem építenek. Nem mennek rajtuk hajók, nem is jönnek; nem búcsúztatnak, de nem is várnak senkit.

A nap szinte áll. Hova menjen? Kinek világítson? Én vagyok az egyedüli, akit lát, értem pedig talán el sem indul.

De azért itt mintha melegebb lenne… Hegyre másztam, talán azért? Nem. Arcomat melegíti a nap. Meg a kezemet. Jólesik. Szembenézek vele, és szinte látom, hogy lassan elindul felfelé. És rám nevet. Egyedül vagyok. Enyém itt most az ég, melyen az én napom megy fel, felfelé…

A másik oldalon meg újra beleereszkedem a ködbe. Elhagynak a tűnődő gondolatok, mert jó tudni, hogy a köd felett mégiscsak süt a nap. A nyiladék bal oldalához lapulok, és úgy csúszom lefelé. Egy fácántyúk szedeget az úton, és ijedten emeli fel fejét, amikor mozgásom észreveszi. Megállok. Csak ne repüljön – fohászkodom. Mert akkor felveri az egész környéket.

A jó kis tyúk szót fogad. Le nem veszi rólam szemét, és szépen besurran a sűrűbe. Várok még, hogy messzebb elmenjen, aztán csúszom tovább.

A völgyfenék már messze nem lehet, amikor szokatlan tompa puffanások érnek hozzám. Mintha valaki ököllel a ház oldalára ütne néha. Közben pedig pattanik valami.

Állok meredten, de nem látok semmit.

Aztán csigalassan elindulok. Szemem hol a ködöt furkálja, hol a lábom alá pislant, hogy rá ne lépjek valami zörgős holmira.

A dobbanások erősödnek. Már látom a vízmosást sárgállni, de észreveszek mást is, amitől érzem megfeszülni bennem az ugrásra kész ősembert, vagy az íját megfeszítő középkori vadászt.

Három disznó turkál a páfrányos völgyfenéken. Néha valami gyökér szakadhat, és az, ami a mély, döngő hangot adja. Nem nagyok a disznók, úgy látszik, testvérek.

Egy-egy pillanatra megállnak, szimatolnak, hallgatóznak, aztán turkálnak tovább.

Jó lenne most egy kétcsövű golyós puska. Kettőt nyugodtan kiduplázhatnék közülük, de így bizony csak egyről lehet szó. Amelyik közelebb van. Éppen felemeli fejét, amikor oldalba lövöm.

A másik kettő szinte a lövés pillanatában eltűnt, a meglőtt pedig felbukott, aztán beugrott a mellette levő vízmosásba.

Új golyót teszek puskámba, és halkan a lövés helyére megyek, mert tudom, hogy a disznó már az enyém. A nagy golyó szinte fellökte, és elugrása csak a menekülés utolsó fellobbanása volt.

Amikor lenézek a vízmosásba, ott fekszik a disznó. Szája még kinyílik, mintha ásítani akarna, és úgy is marad.

Rágyújtok egy cigarettára. Fácán, nyúl, karvaly, disznó. Változatos, szép teríték. Elégedett vagyok! Szép reggel volt. Gyilkolás ide, gyilkolás oda – örömmel nézegetem a kis kant, csak még azt nem tudom, hogyan hozom ki a vízmosásból. Igaz, nem mély – talán négy méter –, de a disznó vagy egy mázsa, és a part elég meredek. Itt sem hagyhatom, mert az idő felmelegedik, és amíg embereket hozok, megromolhat. Csak ne ugrott volna bele ebbe a rongyos árokba!

Lecsatolom a puskaszíjat, lábára kötöm, és nagy üggyel-bajjal kihúzom a partra.

Folyik rólam a víz.

Elő a bicskát!

Agyarai bizony gyengék, de azért csak disznó ez! És szépen becsúsztam hozzájuk. Megérte a fáradságot!

Gyorsan kivágom, és meg is lékelem, amikor megszólalt a nyiladékon valaki:

– Mit csinálsz, fiam?

Mintha a kígyó csípett volna meg, úgy ugrottam fel. Ki a fene számított itt emberre?

Különös az, hogy az első pillanatban az volt az érzésem, hogy tilosban járok… És most megfogtak. Mivel pedig magam nem szoktam orvvadászni, később az a tiszteletlen gondolatom támadt, hogy valamelyik ősöm űzte ezt a tisztes mesterséget, és most bennem régi ijedések rándították meg az idegeket.

A nyiladékon pedig Péter bácsi állt, a nyugdíjas erdész, aki az erdőszélen egy kis házban lakik, és most csendesen derült ijedelmemen.

– Megijesztett, Péter bácsi…

– Látom, te is a süldőcskét…

– Van vagy száz kiló – néztem a disznómat.

– Valamikor… – kezdte, és én az égre néztem, mert ha Péter bácsi a régmúlt időket hozta elő, akkor amellett megesteledett az ember. Pedig nem volt beszédes. Néha hetekig se szólt egy szót se, de ha elkezdte, akkor aztán nyöghette a hallgató.

– Ha segítene, Péter bácsi, felakasztanám ide a fára, és kidobnám a belsejét.

– No, gyere.

Szuszogott az öreg.

– Nem is olyan süldőcske – kárörvendtem.

– Legénykoromban a hónom alatt vittem haza az ilyent…

Nagy nehezen lógott a kis kan. Amikor készen voltunk, hívott az öreg:

– Gyere be hozzám egy csésze teára. Néha nagyon egyedül érzem magam.

Csodálkoztam. Ritkán hívott valakit magához elhagyott kis otthonába. Legényember volt. Amikor nyugdíjazták, azt a kis házat kérte lakásul, amely valamikor vadőrház lehetett.

– Jó nekem ez nagyon – mondta. – Itt nem zavar senki. – És azóta ebben az öreg zsúpos házban csendeskedett.

– Tudod – mondta menet közben –, ilyenkor nincs maradásom. Ha süt a nap, ráhúzom a függönyt az ablakra. Nekem ne mutogassa kopottságom, öregségem. De ha jön a köd, előjövök, mint este a borz. És járok összevissza a jó nagy ködben. Szinte elfeledem ilyenkor, hogy eljárt az idő. Tudod – és vidáman nézett rám –, akár hiszed, akár nem, én szeretem a ködöt!

– Én is szeretem, Péter bácsi.

– Te is?… – vállamra tette kezét. – Ugye, te is. No látod…

Az öreg házat csak akkor láttuk meg, amikor már majd ránk esett.

Bent pattogott a tűz, és az öreg holmiknak olyan szaga volt, mint múlt századbeli kalendáriumoknak. Nem is olyan csúnya ez az öreg ház belülről.

Az ágy előtt őzbőr szőnyeg, a falakon régi képek, melyeken az alakok már feketék az idő kormától, üszkétől.

Az asztalon dohányszita, benne pipa. Egy fénykép aranyrámában, de olyan elmosódott, mint ma az egész világ. Köd künt, köd bent. És ez a nehéz szag – pipás emberek otthonának szaga –, mintha nem is kívánná a világosságot…

A teavíz már zümmögött. Alatta nyalakodva libegett a kékes láng, és Péter bácsi vidáman sürgött-forgott a készülődéssel. Közben mesélt.

– Akkor még kocsin jártunk Pestre – mondta. – Selmecről nemrég jöttem meg. Kutya hideg volt. Kellett volna egy disznó. Persze, engem küldtek ki. Mutassam meg, mit tudok. Amellett a vadőrök is disznó után jártak. Szerencsém is volt, de értettem is a dolgot. Délben, mikor hazamegyek félig megfagyva, az erdőmester mosolyog.

– Sokan vannak odakinn? – mondja.

– Elegen – mondom –, de a disznóért mehet a kocsi.

Hát még amikor meghozták! Volt gratulálás, mert erős két mázsa volt.

– Szép idők voltak – és megállt egy pillanatra, hogy kinézzen az ablakon a ködbe, mintha ott lehetne látni még a régmúlt dolgokból.

Szürcsölgettük a teánkat, és valami békés, mély csend úszkált körülöttünk. A bútorok, a falak mintha közelebb hajoltak volna hozzánk, és mintha belőlünk is emlékeket szívtak volna az éji órákra, amikor egymással beszélgetnek.

Puha és homályos volt minden, ami körülvett bennünket, és gondolatban ilyen öregséget szántam magamnak.

Később aztán Péter bácsi panaszkodni kezdett. Először a reumájára, aztán egész elhibázott életére.

– Úgy éltem, mint egy kivert kutya, és úgy is halok meg. Példát vehetsz rólam – mondta. – Te még fiatal vagy – és keserűen legyintett a levegőbe.

Az előbbi kedves hangulat megkeseredett köztünk. Most valami penészszag úszkált a levegőben, és az öreg bútorok is öreges irigységgel néztek ránk, akik már untuk egymást.

Az asztalon por, a sarkokban pókháló, és az ágyból kilátszott a lepedő széle, mely gyűrött volt és bizony – piszkos.

Az ajtó mellett sáros cipő, az ablakon fakó függöny, s a kályha csúnya, repedezett darabjait csak a szokás tartotta már össze.

Mi van velem? – kérdeztem magamtól. – Előbb még kedves és szép volt itt minden…

Az öreg is észrevette szemlélődésem, és keserűen mondta:

– Nézed, ugye! Hát ez bizony ronda odú, és csak magamfajta vén kutya marad meg az ilyen ólban…

– De Péter bácsi!

– Látom a szemeden. De… igazad van – és türelmetlenül dobolt az asztalon. Terhére voltam.

Mi történt itt?

Ekkor a szemem az ablakra tévedt. Homályos üvege csillogott, amennyire tudott. Látni lehetett az erdő minden fáját. Az ágak fürödtek a fényben, a cinkék vidáman cincseregtek. A hegyek és völgyek felett pedig szemvesztő fényességben úszott nap.

De a köd, a mi mindent megszépítő, ónos, öreg ködünk itthagyott bennünket panaszunkkal, keserűségünkkel, kivilágosodott rongyosságunkkal, öregségünkkel.

Alig búcsúztunk. Az ajtóban Péter bácsi szeme elé kapta a kezét, mert a fényesség szinte megütötte.

– Hát nem undorító?

Amikor visszanéztem, láttam, amint húzta az ablakokra a függönyöket.

Én pedig elindultam a napsütésben, csüggesztő ragyogásban hazafelé.

A sárga leveleken ragyogott a harmattá vált dér, mert – amint mondom – akkor már november volt, amikor az elárvult határban csak a pipiske sírdogál, és a vadlibák kiáltanak a mezőknek távoli üzeneteket.

Őszi távíró

Hullott a makk, és megszólalt az erdő őszi távírója.

Csak úgy magától szólalt meg egyszerre, hogy akinek füle van, értse meg, s aki gondolkodik, hát gondolkodjon rajta.

Hullott a makk, kopogott az avaron, röviden, hosszan, verte a jeleket a leveleken, mint a vasúti irodában a távírógép, ahol nincs ott a forgalmista, de a jelek ott maradnak a papírszalagon; mint a riadt szív a betegágyon, ahol a kopogás gondolatok közé fészkeli magát, és majd az álmok visszahozzák, mint gyógyító vagy kétségbeesett jeleket.

Megszólalt az erdő őszi távírója, hogy akinek füle van, hallja meg a terített asztal hívogatását.

A tölgy meg a cser nem titkolta, mert nem is titkolhatta gyermekei zajongását, mert akinek élni kell, az élve marad, akit pedig megesznek az erdei népek, abból nem lesz fa, de nem is lenne jó, ha minden makk kikelne, hiszen abból kendersűrű bozót lenne és nem erdő.

Egyik hajnalon szólalt meg az erdő távírója, tapogatózva, mint a keresgélő hívójelek, mint a szerény bolt, amelynek nem kell nagy reklám. Természetesen először a mátyásmadár hallotta meg, aki felborzolta fején a tollat, ami nála a gondolkodást jelenti. Az irányt mindenesetre megjegyezte magának, és majd ha éhes lesz, emlékezni fog erre az irányra, és emlékezni fog, hogy a távíró neki azt mondta: élelem.

Ezen a napon melegen közel hajolt az erdőhöz a nap, és megszámlálhatatlan sugara közül pár ezer talán éppen a makkokat vette kezelésbe, mert elérkezett az ideje.

Az öreg tölgy elálmosodott. A gyökerek csak úgy tessék-lássék szívtak fel egy kis táplálékot, nedvességet, mert a fa jóllakott már, s némelyik makk olyan kövér volt, hogy diónak is elmehetett volna. Ezek azután fészkelődni kezdtek a bölcsőben, a földre néztek, ami az élet nagy kalandjának ígéretével csábította őket, s az őszi nap melegarany sugarai kitágították a kis csészéket, az éjszakai hideg összehúzta, másnap a meleg újra kitágította, s az öreg fa levelei zizegve sóhajtottak.

– Menjetek!

S a kis makkok fejest ugrottak a mélységbe.

Ekkor szólalt meg az erdő ősi, őszi távírója, és most már nem is hallgat el, amíg egy szem lesz a fán, mert az öreg fa küldi őket, és szólt már a szélnek is, hogy mozgassa meg az ágakat.

A szél elfolyva aludt a domboldalon, és kedvetlenül szedte össze magát, de az öreg fa tekintély volt az erdőn, és nem akart vele kikezdeni.

– Zuzuuuuu – lódult meg nagy hangon, bár elég lagymatagon, meg is perdült az ágak között, és hullott a makk, mint a jégverés. Aztán megült az ágak között a szél, mert unta az egészet.

– Csodálatos vagy, öreg tölgy – suttogta ravaszul –, és erős, mint a hegy. Alig tudlak megmozgatni. Holnap újra eljövök.

Az öreg fának jólesett a dicséret, de mire válaszolhatott volna, a szél már nem volt sehol, mert átlendült a dombon, s elfeküdt a túlsó oldalon a kellemes őszi napsütésben.

„Azt hiszi az öreg Böhönc, hogy engem ugráltathat – gondolta még elalvás előtt szuszogva és tiszteletlenül –, hullik már a makk magától is…”

Hullott is! És most újra csendesen jelzett az erdő távírója, de az előbbi nekilódulást már meghallotta mindenki, akit a terített asztal érdekel. A völgy hajlásában egy óriás, de sovány vaddisznó ült fel, és pontosan odanézett, ahol záporozva hullott a makk, és körülötte hat kis süldő ugyanúgy ült fel, mint anyjuk, ugyanoda néztek, bár a sűrűtől semmit nem láthattak. Így ültek pár másodpercig, mint nagy hajó mellett a kis csónakok, és bár az idén születtek, és makkhullást most hallottak először, tudták, hogy a távíró a terített asztalt jelenti.

Feljebb a sarjerdő egy kis tisztásán egy vén szarvastehén fordította arra füleit, s mellette borja. Bele is szagolnak az elvonuló szélbe, amelynek kellemes, kesernyés, frissen hullott makkszaga van. A vén tehén szimatol, és biztatóan néz fiára. A kisborjúnak ez a nézés jólesik, mert – a fene tudja, miért – az anyai szeretetet pár napig nélkülöznie kellett. Furcsa volt ez nagyon. Addig kötelessége volt anyjával járni, most meg, hogy követni akarta, az anya dühösen toppantott, sőt el is lökte, és a szeme villogott: „Itt maradsz!”

És peckesen elvonult valami furcsa ordítozás irányába, éppen csak a farát nem riszálta.

A kisborjú ijedten és éhesen lapult, mert a derék anya szopni sem engedte. És rémülten, borzongva hallgatta az ismeretlenül is ismerős hangokat: a bikák bőgését. Lapult hát és félt, de valamit evegetett.

Anyja pár nap múlva ugyan előkerült, de olyan szaga volt, hogy undorral fordította el a fejét, mintha azt mondta volna: „Anyám, büdös vagy…” – s a tisztes anya talán megsértődött, mert éppen csak végignézte tavalyi szerelme gyümölcsét, és majdnem tánclépésben távozott.

A borjú elkeseredetten nézett utána.

Aztán megjött újra az öreg tehén, és már nem ment el, de idegensége és szemének taszító villanásai csak most múltak el véglegesen, hogy ismét anya lett, és megszólalt az erdő időjelző, ősi távírója.

– Este oda megyünk – nézett az öreg tehén fiára szelíden, mint a jó anyák általában.

És oda is mentek, megzavarva egy rókát, aki szintén megértette a guruló kis makkok zörgésének titkos jeleit, bár neki nem azt mondta a távíró, hogy makk, hanem azt, hogy egér.

Mert az egerek is szerették a makkot, majdnem annyira, mint őket a róka. Mindezeken felül az ember is szereti a makkot, nem enni ugyan, de elültetni… és tudja, hogy az öreg tölgy alá ilyenkor odajárnak az erdei népek, és rókát, elmaradt borjút, egy süldőcskét esetleg meg is lőnek.

Az ember ezért fent ül a fán, és úgy határoz, hogy a rókát hagyja még egy kicsit egerészni, aztán agyonlövi. Hadd pusztítsa még az egereket, akik az ember tulajdonát, a makkot pusztítják. Mert itt minden az ember tulajdona, tehát a róka is.

A róka már három egeret megfogott, a negyediket elügyetlenkedte, mert ideges. Mert van valami a levegőben, ami nyugtalanítja. Amikor a vadász arra gondol, hogy a rókát most már mégiscsak meglövi, a róka kis, sunyi szemei riadtan néznek körül, a gerincén mintha hangyák mászkálnának, de a híres rókaorr hiába kutat áruló szimat után, és füle sem jelez semmi veszedelmet.

A vadász aztán elhalasztja a lövést, mert nemcsak szeme van, aminek ragadozó sugarai felborzolják a róka idegeit, de szíve is, ami ellaposítja a gyilkos gondolatokat. Hiszen most hasznos a róka koma… de itt egyébként sincs apróvad…

Ezeknek a gondolatoknak is lehet valami kisugárzásuk, mert a róka megnyugszik, és már a hatodik egeret nyeli, amikor:

– Reccs! – A makkra érkező borjú valami rejtett ágra lépett, az erdész szeme odaugrott a sűrűségre, ahol még nem láthatott semmit, s amikor visszavillant a fa alá, a rókának már csak eltűnő farka végét látta, mert a reccsenéstől rémülten ugrott a bokrok közé, mintha a menekülés halkuló zörgésébe ugrott volna.

A vadász azt gondolja, hogy előbb kellett volna meglőni… de belül valahol mélyen, egy kis puha öröm takargatja ezeket a hivatalos gondolatokat. Szinte vidáman néz az elmosódó zörgés után, s amikor visszafordítja fejét, szinte megdöbben – pedig hányszor látta már ezt a jelenetet –, az öreg tehén és borja már kint áll a tisztáson. Most már a borjú is vigyázott, hová lép, mert megjelenésük csendesebb volt, mint egy látomás.

És most állnak, mint két szobor. A tehénnek csak az orra szívja a levegőt, s mivel a levegő tiszta, a róka elugrásáról pedig tudta, hogy mi volt, hát minden félelem nélkül vezette borját a fa alá. Felcsípett egy makkot, ropogtatni kezdte, s a borjúra nézett.

– Egyél!

A vadász a fán mosolyog. Az öreg tehenet ismeri, a borjú erős, életrevaló, a puskára nem is gondol.

Esteledik. Valahol egy bagoly jajong, feltünedeznek a csillagok, halkan hull a makk. A föld sötétsége emelkedik, mint az áradat, s amikor a vadász lenéz, a fa alá, a két szarvas már nincs sehol.

A vadász ennek is örül, mert nem kell megriasztani őket, hát gyorsan lekúszik a magaslesről, s amint hazafelé ballag, olyan érzése van, mintha egy kicsit tolvaj lenne, mintha az erdő talán mégis az erdőé lenne, s minden, ami benne van. Minden, ami él, minden, ami élet. Kivágni lehet, agyonlőni lehet, kell is néha, de ez már nem erdő, és nem az erdőé.

– Igen… igen – kopog a vén fa őszi távírója –, s hogy ezt most megérted, te is az erdőé vagy. Amíg csak élsz. Hogy aztán mi lesz, azt csak te tudod. Ember. Te mindent tudsz, ami az élet és az átalakulás között van, mi nem tudunk semmit… bizony semmit… de mi csináljuk.

A vadász már a szőlők alatt ballag, s szívében álmodozó béke van, mintha egyedül lenne a világon.

Pedig nincs egyedül.

Az egyik szőlőtőke alól keskeny, ravasz rókaszem figyeli a legnagyobb nyugalommal. Ilyenkor az ember nem ártalmas, mert nem lát…

Egyébként a róka is most érkezett, egy másik makkhullató öreg fa alól, ahonnét sürgősen távoznia kellett, mert ott meg az öreg koca zavarta meg nyüzsgő, erőszakos malacaival. A szegény kis róka az eget lekáromkodta volna, ha ember, hogy még enni sem hagyják, de mivel csak egy kis róka volt, nem káromkodott, hanem tűnődött egy kicsit; aztán a szőlők felé fordult, mert a lenyelt, zsíros egérkék határozottan gyümölcsöt kívántak.

– Jó! – egyezett bele a róka, és most egy szép, terjedelmes tőke alatt fekszik, amelyen a dús fürtök majd a földet érik. Itt nincs szarvas, nincs disznó, és nincs ember. S a szőlő, mint a méz…

Közben észre se veszi, hogy a dombtetőre, mint egy kedélyes, pohos vincellér, felballag a hold, szelíd derengést szitál a világra, s palacsintaképe csak akkor derül kerekre, amikor meglátja, hogy a malomkő asztalnál venyigetűz mellett várja már a régi barát, szőlővel és lágy kenyérrel a derűs, kedves, mustszagú Október.

Őszi esték

Akkor is szép szeptemberi napok jártak. Elfogytak már a fecskék, zörgősre vált a tengeriszár, és búcsúzó, csendes ködök homályosodtak a távoli dombtetőkön. Esténként fellobbantak az örömtüzek az erdősarkokon, s a hold nagy, vörös udvarral kapaszkodott a Tejút felé.

Egyik este azt mondja főnököm:

– A vaddisznók tönkreteszik a kukoricát. Menjen ki, és nézzen a csőszök után, mert erős a gyanúm, hogy alusznak a lókötők.

Félig már le voltam vetkőzve, és siralmas ábrázatot vághattam a megbízáshoz, mert még búcsúzóul hozzátette: – Aludni a sírban is lehet… – Azzal magamra hagyott.

Felrángattam újra csizmáimat, s bánatos pillantást vetettem ágyamra, melynek enyhe teknőjét minden tagom kívánta, és neki a holdvilágos erdőnek. Egy öreg mannlichert szorongattam a hónom alatt, zsebemben néha koccantak a töltények, egyébként csend és holdvilág ömlött el az alvó tájon.

A túlsó domb oldalában cigányok tüzeltek, és a bokrok alján akkora szentjánosbogarak villogtak, mint egy mogyoró. Már elfelejtettem a fáradtságot, már megfogott az erdő.

Az ég magasságában apró kis felhők siettek, talán mulatni valahova, az öreg erdő fekete árkaiban hangosan rémüldözött a bagoly, s az ismert utak olyanok lettek a holdvilágban, mintha sohasem jártam volna arra.

Csak az ősz eleji holdsugár ilyen varázsló. Valami finom köd ül mindenen, a házak fehér fala kilométerekre látszik, de a közvetlen környék ismeretlenné lesz, mesebelivé, más világgá, mint amit nappal látunk. Ilyenkor talán a vándormadár ösztöne bujkál az emberben, mert jó menni, menni ismeretlen tájakra, és várni valamire, amit csak a következő dombtetőn látunk meg. Fel a dombra, le a völgybe, új meg új őszökön. Vágyak, remények teljesülnek be, és újak születnek. A csalitokból öreg erdők lesznek, a szálasokból tarfejű óriások. Mi pedig mind lassabban járjuk a holdas utakat. Elmarad mellőlünk a rohanó vágy, és csak a remény baktat mellettünk, hogy majd ott… ott, a túlsó domboldalon… ott… ahova talán soha el nem érünk, mert folyvást új meg új völgyek vájódnak, és új dombok nőnek a reménység holdvilágos tengerében.

Nemsokára fellobbantak előttem az őrtüzek.

Óvatosan cserkésztem arrafelé a magamban elkészített prédikációval, mert már láttam, hogy a tűz mellett nincs senki. No, megálljatok!

Ekkor megszólal mellettem a kukorica:

– Ifiúr! Itt vagyunk e! Nagyon meleg volt a tűz mellett.

No, vége a szépen elkészített dikciónak! Ott állt kopott szűrében az öreg Galamb. Háromszor is elmentem volna mellette, ha meg nem szólal.

– Menjünk csak a tűzhöz – mondom –, ha már itt vagyok, csak hadd jöjjön ki a disznó.

– Kijön az, attól ne tessék félni – nyugtatott meg az öreg. – De azért odamehetünk.

Ledobta magáról a rozzant szűrt, végigheveredtem rajta. Néztem a lángok játékát, a parázs izzását, a füst születését meg a csillagokat a tenger éjszakában. Embereim egy-egy szót váltottak halkan, aztán csak a tengeriszár susogott, meg a makk pottyant néha zörögve a száraz leveleken.

Nem tudom, meddig néztem így a tüzet, és mikor nyomott el az álom, mert amikor felébredtem, már a fejem felett szállt a hold, és csak parázs volt a tűz helyén. Az emberek sehol. A szél már elült. Néha libbent csak a kukoricalevél árnyéka, és hideg csend poroszkált a nyárvégi utakon.

Megsimogattam arcom, melyen érezhető nyomokat hagyott az öreg szűr egy gombja, és fázósan nézegettem, hogy jön-e már valaki. Kis idő múlva ott terem az öreg Galamb.

– Itt vannak – susogja. Kezével mutatja az irányt. Most már mintha én is hallottam volna valami zörgést. – Két nagy meg malacok – tette még hozzá.

Intettem, hogy üljön mellém, és suttogva megbeszéltük a tennivalót. Ők bemennek a kukoricába, én meg elállok, és rám hajtják a kondát. A disznóknak más útjuk nem volt, tehát csak arra jöhettek, ahol én várom.

Halk zörgéssel indult meg a hajtás. Egyszer mintha nagy fekete árnyék tolakodott volna a kukoricaszár közé, tőlem talán tíz lépésre, de annyira mozdulatlanná vált, és annyira árnyékszerű volt, hogy nem mertem lőni. Pedig már majd a szemem esett ki a megerőltetéstől. A gyenge szélben hajladozó tengeriszár mintha táncra kerekedett volna. Akárhová néztem, még az égen is ott állt a fekete árnyék, és teljesen belezavarodtam a sok disznóba.

Ekkor az egyik emberem elköhintette magát. Ezt már disznóink nem állták ki.

Mintha a föld dobálta volna ki őket. Nagy töréssel robbantak ki a kukoricából, s a sok rohanó árnyék között azt sem tudtam, hova lőjek. A nagy feketeség is megindult, és mint egy mozdony, úgy zúgott el mellettem. Erre vártam, hiszen a malacnépség nem nagyon érdekelt.

Nem hibázhattam el, mert majd az oldalát érte a puskám, mely a nagy durranás helyett szép csendesen azt mondta, hogy:

– Csett.

Aztán én is mondtam valamit, miközben az öreg mordályt úgy vágtam a földhöz, csak úgy nyekkent.

Azután is sokat jártam a disznók után. A szerencse azonban nem nevetett felém. Reggel álmosan, összetörten ébredtem, egész nap éreztem az alvás hiányát, de amikor a hold vörössége kigyulladt az égen, mennem kellett. Fojtogatott a szobalevegő, rám feküdt a négy fal, s ha mégis otthon kellett maradnom, szinte karjaimmal nyúltam a szabad terek után.

Éjjel éltem. Két emberemmel is úgy voltam, hogy nappal alig ismertük egymást. Adjon isten!… Fogadjisten! – és vége. De amikor fellángolt közöttünk a tűz, a szél belemarkolt a lángokba, és sziporkákat vitt a levegőbe: emberebb emberek lettünk. Eltűntek az öreg Galamb rongyai, el a nappali munka zörgő hétköznapossága; az augusztusi ég ragyogása közénk ereszkedett, és ünnep lett.

Egyszer pár napig nem mehettem ki, pedig nagyon üzengettek értem, hogy egy nagy kan forgóját pontosan tudják, könnyen meglőhetem. Végre szabadultam.

Nagy léptekkel poroszkáltam az erdőn keresztül, és gondolatban már húztuk a nagy kant a tűzhöz, amikor távoli lövés döngött végig az erdőn. Ki lőhet itt ilyenkor? – gondoltam, és még jobban siettem. Az irányt pontosan meghatározni nem lehetett, hát arra gondoltam, hogy a szomszédban lőttek.

Amikor fél óra múlva befordulok a dűlőúton a kukoricatáblák közé, szekér zörög szemben velem. Hiába törtem a fejem, miféle szekér lehet, hát beálltam a kukoricába, mert a szekéren nagy beszédben voltak. Majd megtudom, kicsodák.

Pár perc múlva principálisom hangját ismerem fel:

– Tudja, Józsi, alig ültem le, már jött… egyenest nekem… Felemeltem a puskát, és nyakba lőttem… alig rúgott… lehet két mázsa is.

Én meg csak álltam a kukoricában, hol az égre néztem, hol a földre, és majd sírva fakadtam. Az én disznóm! Viszik a disznómat! Utánuk néztem. Végigfeketedett a hosszú igáskocsiban. Ezért jártam én heteken keresztül, ezért áldoztam fel az éjszakáimat, hogy más egyszer kijön, és az lője meg! Még hallottam, amint principálisom mondta:

– Ma is üzent az öreg Galamb, gondoltam, kijövök. Az ifiúr nem tudom, hol csavarog mostanában.

– Talán doktoréknál – vélte Józsi –, azt mondják, a doktorkisasszony tetszik neki…

A hold széles tepsiképével kajánul vigyorgott le rám, én meg búsan indultam a szekér után, mint az őszi esték megcsalt szerelmese.

Józsi kocsisnak azonban igaza volt.

A doktorkisasszony azóta már rég a feleségem, de még most is, ha valami nem sikerül, amire nagyon vágytam: feltűnik a szekér a holdvilágos úton, és én búsan ballagok utána.

Novemberi hajtás

A szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, és a fák sziszegve hajladoznak, mint az adósok.

– Fizetni, urak, fizetni!

Visszaadni mindent kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. Nézzétek a Nyárfát! Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már, és most úgy áll a berekszélen, mint a becsületes adós: levetkőzve és elhagyottan.

A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig komisz, tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgyis hiába. Megrázták magukat, lerótták az adósságot, és most békén vannak.

Ha jön a végrehajtó, csak átsuhan az ágak között, nem tud belekapaszkodni semmibe.

Bezzeg a Tölgy meg a Cser! Nem, ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon az a végrehajtó, mert nem állnak jót magukért. Néha ölre mennek a széllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.

– Nem fizetünk! – kiáltják a cserfák. – Majd tavasszal! – És a szél is megunja a meddő verekedést.

Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának:

– A Nyár, Nyír, Bükk és többiek megfizettek, uram. Csak a Cser… különösen a fiatalja… Ne adj nekik máskor! Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért… Ne adj nekik többet, uram.

A Föld álmosan mozgolódik.

– Ne bántsd őket. Majd tavasszal megfizetnek. Alapjában jóravaló népek… Nem aludnánk?

És az őszi estében mélyet ásít a Föld, és elalszik az erdő. Alszik a szél, alusznak a fák, csak apró kis cserbokrok zizegnek néha, mert álmukat zavarja a rossz lelkiismeret.

A Cser még nem fizetett… Én azért odaálltam egy nagy cserbokor mellé. Nemcsak azért, mert magam is inkább az adósok kasztjába tartozom, és így félig-meddig rokonnak éreztem magam, hanem főleg azért, mert jó takarást adott.

A hajtók már elindultak valahol, mert egy-egy halk koppanás ért hozzám a túlsó domboldalból. Messze vannak még, lehet tűnődni ezen-azon. Most még csak róka jöhet, de a róka nem portéka. Róka nyugodtan átballaghat a nyiladékon, legföljebb azt mondjuk: „Ejnye, ebadta imposztorja! Most kell jönni?” – és nézünk utána, amíg el nem nyeli a másik oldal, de nem lövünk.

Ma disznók vannak a hajtásban.

Három vagy négy – ez még nem biztos –, de jókora darabok, mert az erdőőr szerint akkora csapájuk van, mint egy „tinónak”.

Megnéztem a csapákat, a tinóból mindenesetre engedni kell valamit, de tisztességes nyomok, az bizonyos.

És most várunk.

Fejem fölött egy csapat vetési varjú száll át szomorú, békés károgással. Közöttük csókák kiáltanak vidáman, mintha vigasztalnák a varjakat, hogy nem kell mindig búsulni, lesz még egyszer ünnep a világon…

De a feketék nem hagyják magukat. Csak azért is: kár… káárr… Ilyen az egyéniségük. Őket ne vigasztalja senki. Ők gyászolnak, gyászukat meg nem szünteti semmi, legfeljebb – egy marék kukorica.

Már messze járnak.

Közelednek a hajtók:

– Hopphó… hopphó! Ne hagyd ki, gyerek, azt a sűrűt, mert kupán váglak! Hóé!

Mátyások reppennek át a nyiladékon, visszakiáltva a hajtókra. Most már szorul kezemben a puska. Szemem minden ágrezdülésre megrebben. Egy szalonka vágódik elém öt lépésre, és néz azzal a fényes szemével… Eredj, madárka, ne izgass! Amíg téged nézlek, az a tinónagy disznó átugorhat a nyiladékon, s akkor úgy melléd lövök ezzel az elefántpuskával, hogy még az unokáid is arról beszélnek.

Elment a szalonka, de jött helyette két bagoly. Az erdei népek két nagyeszű tanácsadója. Érdeklődve pislognak rám, és puhán szállnak egyik ágról a másikra. Erdei fülesek. Ezekhez már goromba vagyok:

– Tanácsos urak, menjenek a pokolba! – Nem mennek.

Valami mozdul előttem a sűrűben, és elfelejtem egyszerre a baglyokat. Egy róka. Ideges a koma nagyon. Hol előre fülel, hol hátra. Engem nem lát, de tudja, hogy elöl sem tiszta a levegő. Tele van emberszaggal. Ki a fene ismeri ki magát ebben az emberbűzben és lármában? – ez van a ravasz orrára írva. Elindul felém. Farkát izgatottan rezegteti, és megáll, mielőtt kilépne a nyiladékra.

Állok, mint a cövek. A róka pedig lassan átballag mellettem. Szinte érthetetlen, hogy ne vett volna észre. Talán azt gondolta, hogy nem látom?

A hajtók már közel vannak:

– Hopphó!… Lassan… lassan. Jóska bácsi, ne siessen! Könnyű ott sétálni, ahol maga megy. Akár a kocsiúton a misére…

– Fogd be a szád! Majd ha ilyen öreg csont leszel, te is sétálhatsz. Hopphó… zörgess, gyerek! Ugye, mondtam? Szorítsd!…

Megrándulok. Nagy dobogással, töréssel vágtat el mellettem három őz. Aztán még egy. Óriási bak. Persze ilyenkor… Nem baj, csakhogy megvan! Már azt hittem, elcsavargott valamerre, és lelőtték. De hát nem lehet az ilyen bakot csak úgy lelőni…

A hajtók már a nyiladék széléhez értek. Elzárom a puskám, vállamra vetem, és elindulok felfelé, amikor:

– Huj… haj… vigyázz! – ordítanak, s egy otromba nagy, szürke disznó ugrik át előttem vagy nyolcvan lépésre.

Nagy kavarodás, kapkodás, lőni nem lehet mindjárt, s amikor a túlsó rudasban robog a disznó, alája lövök, csak úgy porzik.

Esz a méreg. Kapitális nagy állat volt.

A nyiladék szélén volt egy kis bokros rész, abban feküdt. Ha a hajtók nem zajonganak, fel sem kel. De hol a többi?

A második hajtásban már nem törődtem sem varjúval, sem bagollyal, sem szalonkával. A nagy disznó ott ugrált képzeletemben, és én folyton azzal öltem magam, hogy – hogy is lett volna, ha…

Ha előbb jön, ha megáll előttem, ha csak úgy átkocog a nyiladékon, szóval ha – meglövöm.

A hajtók alig indultak el, máris láttam, hogy valami mozog előttem. Sűrűben volt. Először azt hittem: róka. De a mozgása más volt. Hol eltűnt, hol megjelent elmosódó körvonala.

Amikor a hajtók lármája közelebb ért, kilódult végre a titokzatos idegen, egy kis süldőcske. Mondhatnám azt is, hogy malac, de így szebben hangzik. És egyedül volt. Egy olyan konyhára való kis jószág. Mire várjak? A többinek se híre, se pora. Én biz meglőttem, hogy meg se nyikkant.

A durranásra hangos lett az erdő. Felkiáltottak a mátyások, hangosabbak lettek a hajtók.

Egy kis izgalom futott végig mindenkin, csak a kis süldő feküdt minden izgalom nélkül.

Délutánra jár már az idő, amikor a harmadik hajtást elkezdjük. Most már hamarabb mozdul a vad. Mindjárt az elején nagy a kiabálás a hajtók között. Ebben a hajtásban voltak a disznók, de visszatörtek. Rövid hajtás ez, jól hallani minden szót.

– Mondtam, hogy vigyázzatok, ugye?! Kinél mentek vissza?

– Berta Jancsinál.

– Annál a staneclifejűnél?

– Annál…

Berta Jancsi nem szól semmit. Mit szóljon? Azt, hogy „staneclifejű”, Jóska bácsi mondta, a „főhajtó”, aki három évig volt a csatában. Medáliája van négy is.

– Vigyázz, az annya ponciusát! Jó felé mennek!

Három tehén. Válogatásra nincs idő. De mégis mintha az utolsó gömbölyűbb lenne, mint a többi. Könnyű ügetésben mennek át a széles csapáson, és amikor a nehéz Schönauer megszólal, az utolsó már úgy esik be a túlsó oldalba. Hallani a nagy zuhanást.

– Hallotta, Jóska bácsi? Ez megvan…

– Meg. De téged nem kérdezett senki…

Csönd.

A nyiladék végén még egy lövés. Ott is egy tehén esett, aztán kiérnek a hajtók.

Csak ekkor venni észre, hogy a völgyekben árnyéktalan homály van már, elment a nap, és a domboldalakon hűvös sóhajtásokkal jár az alkonyat.

Elbúcsúzunk; felrakják a vadat, és a szekér zökkenve indul hazafelé.

Magam csak úgy gyalogosan.

Hazafelé szállnak a varjak felettem, de most csendben vannak. Cinkék surrognak az ágakon, és csak néha szólnak, akkor is csendesen, mert néma az erdő, és ezt a tiszta, nagy csendet nem illik megzavarni.

Fent magasan vadlibák húznak dél felé. A vezérgúnár kiált dallamos lágyan, és kiáltása csak éppen megsimogatja a csendet.

A völgyek ködöt álmodnak, a faluk hideg füstöt, a tornyok elmúlt harangbongást, s a temető kilibegő gyertyafényt, mely csak egyszer gyúl ki évenként, de világossága soha el nem múlik az elfeledett fejfák közül.

Derengő, meleg fény. Puha, mint az elmúlt ölelés, és édesen szomorú, mint az emlékezet.

Ilyenkor a nagy kereszt vállán újra fellobbannak elmúlt, távoli fények, kuvik kiált a homályban, és sírba hullt siratások zsonganak a kis kápolna orgonáján. Hangjában benne van a szél sóhajtása, tengeriszár zörrenése, varjak károgása, koszorúvirágok enyészetszaga s eldőlt keresztek roppanása.

A vén legényt, a Novembert, a muzsikust nem hallgatja senki, csak az anyja, a borongó szemű Ősz. De ő is elsírta már minden könnyét, eltemette minden örömét – menni akar.

Szelíden megérinti fia karját:

– Gyere már, fiam! Halott itt minden… Kinek muzsikálsz?

Novemberi hírek

A hónap végén egyik délelőtt kilenc órakor az ajkai uradalom zsófiapusztai gazdaságában, Veszprémtől mintegy 25 kilométerre, a Vázsonyba vezető útvonal mentén egy bíbicet láttam, amint jajongva, cél nélkül csapongott a feneketlen ködben. Egyedül volt. Kocsival továbbhaladva még sokáig hallottam siránkozását, mintha a fészkét védte volna.

Pár nappal később pedig viszontláttam Gizellamajorban, Ajkától 3 kilométerre, már három éve itt telelő nagyőrgébicsünket (Lanius exenbitor). Ez a madár mindig késő ősszel jön meg. Sem tavasszal, sem nyáron nem látható itt. Az első derek után megjelenik, és kitart egész télen. Pedig tavaly ugyancsak komisz idők voltak. Cudar hidegek, és olyan zúzmara, mely összetört minden út menti fát. Ezekben a legnehezebb időkben körülbelül két hétig nem láttam madarunkat, de amint engedett az idő, újból megjelent, áthimbálódzva egyik fáról a másikra a kocsi előtt. Lehet, hogy valamelyik akolban húzta meg magát.

Már régen lelőttem volna, ha nem lenne határunkhoz olyan hűséges ez a kis zsivány. Valószínűleg főleg egérkoszton van, bár két ízben láttam, amint cinkét hajszolt „karvalystílusban”, de eredménytelenül. Arra persze nem esküszöm meg, hogy ugyanazon példányról van szó mind a három évben, csak a megjelenési helyből és időből következtetek.

Ugyancsak ajkai eset a következő is:

Egyik alkalommal Zsófiapusztán vagyok, amikor a tehénistállóból nagy zenebona hallatszik. A szokatlan lármára odamegyek, amikor a tehenesgazda már jön kifelé az ajtón, markában egy madarat szorongatva.

– Megvan a kakukk! – mondja nagy örömmel.

A „kakukk” egy megtermett nőstény karvaly, aki erre a sértésre jól belekarmol az ember kezébe.

– Nem kakukk az – mondom –, hanem karvaly. Látja, milyen mérgesen néz?… A kakukk, az egy szelíd madár, amely igen hasznos és csak hernyóval él – oktatom tovább emberemet.

– Az igaz – mondja –, de csak addig szelíd, amíg hernyót eszik. Ilyenkor elfogy a hernyó, és megvadul a kis madár véritül…

Megmutatta a helyet is, ahol a karvaly bevágott az istállóba. Az egyik ablaküvegen alig két ököl nagyságú lyuk, s ezen a kis nyíláson a veréb után úgy ment be emberem szerint a karvaly teljes sebességgel, „mint a ménkű”.

A karvaly-kakukk „azonosságot” pedig felajánlom a népi természetrajzi babonák gyűjtőinek.

November

Egy-két napon felvillant az ősz ragyogása. Az erdők halotti pompáján végigtáncolt egyszer-kétszer a napsugár, de aztán lomha felhők terpeszkedtek alá, és sírnak, sírdogálnak már hetek óta. Lucskos orrukat beletörlik a hegyek tetejébe, völgyek árkába, szőlők venyigéjébe. Szipognak, könnyeznek áldatlan haszontalanságban, mint az özvegy, aki az özvegységét csak könnyeiben éli ki, de amíg szegény ura élt, sajnált tőle egy pakli pipadohányt.

Bezzeg, amikor kellettek volna, amikor lehetett volna örömet szerezni fűnek, fának, földnek, embernek: mindennek – bezzeg akkor felhúzódtak rideg magasságba, bárányos meddőségbe. Amikor áldás lett volna, ha leereszkednek hozzánk, akkor a hold kiélt medáliájával kacérkodtak, és csak most veszik észre, mennyi élet, mennyi melegség, virág, dal, fészek volt idelenn – amikor nincs.

Mit bőgnek most itt a nyakunk közé? Tudjuk, hogy a könnyek nem nekünk szólnak és csak folynak, mert folynak, és önmagukat siratják, mint a temetőre járó vénasszonyok.

Hanem azért két szép vasárnapunk mégiscsak volt az őszben. Olyan régies, derűs, ökörnyálas csendes vasárnap, amikor hetykén cserregnek még a cinkék, és a rigók kiülnek a fa sudarára süttetni magukat a nappal. Két halk vasárnap, amikor a köd még csak pára, melyen átfehérlik távoli faluk tornya, azon túl pedig nagy erdők moháskodnak messze hamvasságban, mint a mesék erdei, ahová már nem érünk el mi soha.

Nem is oda készültünk. Csak ide, a falu fölé. Puskával, kutyával szétnézni, hogy az apró erdőben van-e hát valami? Három gyerek, egy erdőőr, kéttagú családi, női nézőközönség és jómagam, mint fő attrakció.

Kezdhetjük!

Zörögnek a bokrok. Egy mátyás szidja a hajtókat, és egy nyuszi elvágtat előttem olyan parádés hányavetiséggel, mint ahol már egy éve nem szólt a puska. Most szól. A nyúl pedig – tekintettel gyakornoki voltára – pörköltjelöltté válik.

A publikum meg van elégedve.

Második felvonás: második számú nyúl. Kijön előttem tíz lépésre. Felül, megnéz, és zsupsz, beugrik előttem egy kis bokorba, és lelapul. Szinte meghat ez a bizalom. Jól látom, amint lehúzza a fülét, és aggodalmasan pislog – ne félj, öregem, „amíg engem látsz”. Ha már kupán durrantottalak, úgysem látsz, de most olyan közel vagy…

A publikum azonban vérengzőbb természetű.

– Lője meg! Lője meg!

– Nem úgy van az – magyarázom –, ha most meglövöm, legfeljebb a füle marad meg. Majd mindjárt kiérnek a hajtók, akkor felugrik, én szépen „kieresztem”, és illő távolságból… stb. – És az a bamba nyúl mindezt végighallgatta. Valami balsejtelme lehetett, mert a horpasza nagyon járt, de el nem ment.

Kiértek a hajtók. Kutyám, persze, azonnal bedugta orrát a bokorba, a nyúl pedig neki a nézőközönségnek… Lövésre, persze, gondolni sem lehetett.

Innét már együtt megyünk a hajtókkal. Gazos, nyílt terep, jobbról mellettem meredek oldal. Közben diskurálunk. Hogy kevés az idén a dió, a gyermekek kinőtték a télikabátot, és az éjjeli őrnek beverték a fejét… Csupa szórakoztató téma.

A hajtók füttyögetnek, én „eszmét cserélek” a hölgyekkel, és velünk szemben ebben a lármában feltrappol egyszerre egy róka. Még a szám is eltátottam. Túl kedélyesnek tetszett az eset, de azért odapörköltem a komának, és az lekarikázott a meredek oldalon.

Öreg róka volt, s az egész ügy magyarázatra szorult. Meg is kaptuk azonnal. A domboldalban volt a rókalyuk, melyet sebtében el akart érni. Kint szundikált valamelyik bokor tövén a szép őszi verőfényben, elbóbiskolt, s ez okozta vesztét.

Tanulság: ha az ember reggelig nem ment haza, akkor okosabb már egyáltalán haza se menni.

A másik oldalt visszafelé fésültük. Két nyúl. Egy kakas. Szabályosan. Öreg puskámnak még a hangja is más ilyen szép időben. Aztán még egy szarkát lőttem baglyomnak. A teríték kezd változatos lenni.

Következő kis erdőrész ismét hajtás. Alighogy felállunk, zörög ám a levél. Ohó! – csillan fel a szemem – no, mi lesz, madárka, azzal a repüléssel? De bizony az én szalonkám nem akart repülni. Szégyen ide, szégyen oda, meglőttem sebes futtában. Igazán sebesen futott. Aztán jött még egy nyúl, melyet vidáman elhibáztam. Aztán pedig jöttek a – hajtók.

Ebéd. Nem sietünk. Elő a bicskával. A szalonnára egy kis só kell! Só? A só otthon maradt. Sebaj, itt van a finom savanyúság. Savanyúság? Otthon maradt.

No, nem olyan nagy baj, csak savat csinál. Megteszi a zöldpaprika. A zöldpaprika nem teheti, az is otthon maradt. – Az Isten áldja meg magukat, hát mit hoztak tulajdonképpen?

– Almáspitét…

Ebéd után ehhez mérten elég mérgesen lövöldöztem. A foglyok messze keltek, a nyulak sehogy sem keltek, és nézőközönségem zúgolódott. Még ők!…

A csalamádétábla akkora, mint két szoba, de olyan ingerlően titokzatos volt, hogy nem tudtam mellette elmenni.

Zörögnek is a gyerekek szépen. Két nyúl oldalt kitör. Valami azonban szépen jön felénk, és kiugrik egy nagy vörös róka.

Parádés bukfencet is vág, mint ahogy illik, s az almáspite megnyugodott bennem.

Ez az első vasárnap története.

A második vasárnapot barátommal és nagyobb számú hölgyközönséggel kötöttem össze. A kellemest a hasznossal… (Kellemes: a barátom volt.)

Sok a róka az erdőn, kaptuk a hírt, tenni kell valamit. Ketten voltunk mindössze puskások. Az oldalakra nem jutott senki. Mivel azonban a női túlsúlyt le kellett vezetni, elhelyeztük őket az oldalakon. Csak diskuráljanak egész bátran – biztattuk őket –, hasznos szolgálatot tesznek vele. Hogy aztán miképp viselkedtek, azt nem láttam, de az első hajtásban barátom elhibázott egy rókát, állítólag a hangokat oly közel hallotta, hogy ez zavarta. Más nem is volt benne.

A másodikban már jobban belejöttünk. Barátom egy nyulat pattintott le, magam pedig egy rókát.

A harmadikban barátom lőtt egy fenenagy vörös kanrókát. A negyedikben csak nyulak voltak és egy szalonka. Lövés nem esett rájuk.

Az ötödik hajtás az én hajtásom. Ebben a parcellában lőttem legtöbb rókámat. Van egy helyem, ahol „biztos” a róka. A szomszédos tizenötezer holdas erdőséghez az esik legközelebb, és innét a rókát kilőni nem lehet. Gyönyörűen regenerálódik, mert a szomszéd a rókát nem bántja; egyszer egy évben tartanak hajtást rókára. Elindul a hajtás. Már jól bent járnak a hajtók, amikor jön a „rókám”. A fiatalos erdő sűrű nagyon. Várni nem lehet, mert a róka jó iramban megy előttem keresztben. Lövésemre felbukik.

Hatodik hajtás. Ez az úgynevezett főrókás hajtás. Itt barátom oldalazott, az asszonyokat pedig felraktuk az egyik magaslesre. Érdekes, hogy milyen csendben voltak.

Tanulság: vadászaton az asszonynépnek csak azt kell mondani, hogy: beszéljen… Hát azért sem beszél.

Szóval csendben voltunk.

Itt is megvan a helyem, ha nem is olyan biztos, mint az előbbi. Jönnek a hajtók, jönnek. Már egészen közel zörögnek, és már ott akarom helyem hagyni, amikor egy róka, ott, ahol vártam, szélsebesen vágtat a nyiladékon. Lövésemre beesik a túlsó oldalba. Nem látom, csak hallom, hogy veri az avart, aztán pedig, mintha távolodna. Esz a méreg.

Ez lett volna a harmadik rókám.

De azért meglett ez is. Egy közeli elhagyott lyukba vánszorgott be, és egy tacskó kihúzta. Ebben a hajtásban még egy kakast is lőttem.

Hajtás után pedig a barátom karonfog, és félrehúz.

– Nem akarom a feleségem megijeszteni: megseréteztél.

Elhűltem.

– Lehetetlen! Hiszen nem is ezen a nyiladékon voltál. Ott is százhúsz lépésre.

– Én se értem, de így van. Lövésed után majd lerogytam, olyan ütést kaptam a sípcsontomra.

– Mutasd!

Meg is mutatta. Hát nem volt veszedelmes; egy kis véraláfutás és az ólom szürke nyoma. Ma sem értem egészen. A sörét gellert kapott, ez rendben van. De hogy miként talált át a sűrű vágáson – ág-bog között –, ez rejtelmes. Olyan szögben álltunk – amint később néztük –, hogy teljesen kopasz terepen is nyugodtan lőttem volna.

Hetedik hajtás.

Ebben szabályosan elhibáztam egy rókát. Barátom pedig eleresztett egyet, melyet későn vett észre. A továbbiakban pedig nem volt róka.

Ennyi róka ebben a kis erdőségben még talán soha nem volt. A négy rókából három szuka és egy kan volt.

Nagy rókabarát vagyok, és maradok is. Egy-két rókát a területen nem tartok veszedelmesnek, de el nem tagadhatom, hogy ez a túlságos rókaszaporulat az apró vadállományon határozottan meglátszik.

A gereznájuk már majdnem teljesen kifogástalan. Rövidebb, mint a téli, de már szőre nem hullik és felhasználható.

Ez volt a két napsugaras vasárnap.

Azóta pedig csiszegnek-csoszognak a felhő vénasszonyok, szipákolnak és könnyeznek, dideregnek, huhognak, és aszott ujjukkal kopognak a lehullott leveleken.

Kopognak az ablakon, az esőcsatornán, cuppognak sáros, elhagyott utakon, nyirkos tenyerüket nyakunkba kenik, csupa szeretetből, pedig csak a meleget keresik, mely fölött nem is olyan régen még gőgösen vitorláztak tova.

Késő – késő!

Ragyogó, gomolygó, áldásos fiatalságtok nem adtátok uratoknak, a Nyárnak, csepegő, siránkozó vénségtek, lottyadt meddőségtek kinek kellene?

Eljárt az időtök, és hiába maradnátok, mert pár nap múlva már elkurjantja magát messze a hegytetőkön a kopogó csizmájú vitéz, a szúrós szemű, minden disznótorba hivatalos, szánkócsengős, bőtorkú és nagy csizmájú December.

Az asszony és a vadászat

Hogy a teremtéskor az asszony már mint gyengébb fél jött-e a világra, nem tudhatjuk, bár az almaeset kétségtelenül amellett bizonyít, hogy Ádám volt a gyengébb, mert ő engedett, beleharapván az almába, mely később savanyúnak bizonyult. Nem tudhatjuk azt sem, hogy a férfi engedékenysége milyen alapon történt. Éva anyánk egyszerűen ráparancsolt a szegényre, hogy: „Vagy eszel ebből az almából, Ádám, vagy a fejedhez vágom!” – vagy pedig azt mondta ravaszul: „Ádám, Ádám, hogy milyen felséges ez az alma, arról neked fogalmad nincs. Ebből enned kell, mert én minden jót meg akarok veled osztani…”

A Paradicsomból való kieszkortálás után nehéz napok jöttek az asszonyra is. Ha nem is egyedül járt az élelem után, ott volt a nagy vadászatok idején, amikor a törzs közös erővel rohamozott meg egy-egy kolosszust, és kivette részét a vad letaglózásából. Elgondolom, hogy egy ilyen támadás nem folyt le csendesen, amikor az asszonynép főként vészes visongásával buzdította a férfit, és ejtette kétségbe a Mastodont vagy más prehisztorikus szörnyet. (A napjainkban is néha hallható idegkaparó visítás, azt hiszem, atavisztikus eredetű.)

A férfi néha elpusztult a faj- és létfenntartásért folytatott küzdelemben, és ilyenkor az asszony – ha a törzsben éppen nem volt felesleges férfi – maga járt gyermekei élelme után, mely nem csupán gyümölcsökből és gyökerekből állott, hanem valószínű, madarakból és kisebb emlősökből is; tehát az asszony vadászott.

A valószínűleg sűrűn bekövetkező gyermekáldás azonban mind hosszabb időre kötötte az asszonyt a tűzhely mellé. A természetes munkamegosztás neki juttatta a ház, illetve barlang körüli teendőket, és míg ezredévek peregtek le az idők mérhetetlenségében, az asszony lassan-lassan mind kevesebbet vett részt a vad küzdelmekben, és tényleg a gyengébb fél lett. Az alkalmazkodás örök törvénye finomabb testalkatot, kecsesebb külsőt írt elő, és ehhez nagyban hozzájárult az asszony is, ki hamar belátta, hogy egy virágfüzérrel többre megy, mint hosszú körmökkel és dagadó izmokkal. Ezzel persze nem mondom, hogy nem növesztette meg ismét körmeit, ha a virágfüzér és színes kagyló később kevésnek bizonyult.

A vadászat így azután lassan teljesen a férfi kötelessége, foglalkozása, privilégiuma, végül szórakozása lett.

A görög istenek kora némi visszaesést mutat ebben a tekintetben, hiszen akkor Artemisz űzte a vadat a hellaszi mezőkön, de a vadászat férfikezekbe jutását ez a kor már nem akadályozhatta meg. Fellángolt még az amazonok kora a középkorban, sőt ennek valamivel előtte is, amikor a várúrnők sólymaikkal kegyetlenkedték ki magukat, ha más delikvens nem volt kéznél… Ezekből a solymászatokból csinos veszekedések is támadtak, mint arról – középiskolai tanulmányunk révén – Buda halálából szomorúan értesültünk…

Általában azonban a vad vadászatát beszüntetve, embervadászatra tértek át, lévén az a logikus következtetésük, hogy jobb a vadászt megfogni, mert majd hoz aztán annyi vadat, amennyi csak kell. Hiszen próbáljon csak ne hozni!

A férfi pedig megunva a sokfelé való elkötöttséget, amikor egész csomó nőnek vadászott, felcsapott egy, a „leggyengébb” nő vadászának. Adta a mord vadászt, a rettenthetetlent, a parancsolót, és a gyenge kicsi nő engedte ezt, miközben mosolyogva riszálta karcsú derekát, és bár a kalaposmesterség még a jövő méhében szundított, fején szilárdan megigazította a – kalapot.

Azóta aztán csak mi vadászunk. Azaz nem egészen. Itt-ott még feltűnik vadászatainkon a nő, és erről akarok egy-két esetet elmondani.

Az egyik öreg vadőrünk mesélte, amikor megkérdeztem, hol vette ritka szépművű damaszkpuskáját.

– Régi helyemről hoztam, kérem. – Szeme mintha messze révedt volna. – A Felvidékről. Története van.

Az akkori uraságom mint fiatal házas nagyon szerette, ha a felesége is részt vett a vadászatokon. A fiatalasszony húzott a dologhoz, és a körökben már szépen meglőtte a nyulat, húzáson a szalonkát és a kutya előtt a foglyot. Ha jól emlékszem, már őzet is lőtt. Amikor aztán eljött a disznóhajtások ideje, komoly puskát kapott, és hajtásban az urától talán ötven lépésre várta a szerencsét.

Én a háta mögé voltam rendelve, hogy baj ne essék. Járt akkor az erdőkben egy olyan kan, amilyet még a Kárpátokban is megsüvegelnek, pedig ez nagy szó.

Egy sűrű vágást hajtottunk, és alig indult meg a hajtás, zörgés közeledett felénk. Uraságom is hallotta, és intett feleségének befelé a sűrűbe, hogy valami jön, és kezével – biztatásképpen – célzást mutatott. Előttünk magas erdei fűvel, bokrokkal ligetes tisztás volt, és a zörgés felém tartott.

Úrnőm halkan felhúzta a kakasokat, de mintha a kezei reszkettek volna. Én is készen vártam. Ekkor kilépett a tisztásra az az óriás kan, és egy-két lépést tett felénk, amíg észrevett. Vártam a dörrenést, és letekintve látom, hogy úrnőm céloz a kanra, de mutatóujja a ravaszoktól messze, más irányba matat, óvakodva azokat megérinteni. Meg az arca is mintha halványabb lett volna…

A kan észrevett bennünket, és nagy fújással elugrott. Uraságom kézzel-lábbal integetett, hogy mi volt az, és miért nem lőttünk. Én azonban feleletet adni nem tudtam.

Hajtás végén azt mondja úrnőm – időközben a színét is visszanyerte – az urának:

– Sose vadászom többet. Ilyen szerencsétlenséget! Gondolja csak, elfelejtettem a kakasokat felhúzni, és ott állt előttem az a nagy állat… bottal is agyondobhattam volna.

Nem is igen vadászott azután. De én a rákövetkező karácsonyra drága ajándékot kaptam: ezt a puskát…

Egy hölgyismerősöm mondta el, amikor megkérdeztem, hogy miért hidegült el a viszony közte és egy másik közös asszonyismerősünk között.

– Ha megígéri, hogy nem adja tovább – mondta, és szemeiben olyasféle biztatást láttam, melyből kötelességemnek tartom a dolog legszélesebb körben való publikálását. – Tudja, most körülbelül fél éve őszinteségi rohama volt az Annának (azelőtt Ancinak szólította), és elmondta, hogy vadőrükkel kiment rókalesre, miután az ura Nimródjában olvasta, hogy valamelyik mágnáshölgy szarvasokra vadászik. Hát nem sznobság ez, mondja? – (Kénytelen voltam Annát szigorúan elítélni.)

– Fogta az ura fegyverét, és kiültek a temető mellé, ahol jött is a róka, melyet a vadőr lelőtt. Érti, a vadőr! Barátnőm, miután a vadőrnek életfogytiglan biztosította dohány- és snapszigényeinek főúri ellátását, nagy diadallal hozta haza a rókát mint saját zsákmányát. – (Rosszallólag csóváltam a fejem.) – És ezt nekem így becsületesen el is mondta. És képzelje! Egy hete náluk vagyok, elkezdi nekem mesélni a rókakalandot. Hogy kimentek a temetőhöz, jött az alkony… a hold sápadtan felkelt a sírok felett… és kísérteties csendben megjelent a róka, melyet ő „flekken” lőtt. Magunk között voltunk, hát nem mondhatta volna, hogy „hátulról” lőtte meg? Gondolom, ez lehet a flekken finoman kifejezve… Majd leestem arról az ócska sezlonról. Hiszen nekem ő maga mondta el, hogy a rókát nem ő lőtte.

„De Anci, kérlek – mondtam –, hiszen te azt mondtad, hogy a rókát a Gyuri lőtte…”

Mintha egy egér futott volna a szobában, úgy ugrott fel. Hogy én ne gázoljak az ő vadászi becsületébe, ő ezt kikéri magának, hogy hosszú vadászi múltja nem tűr ilyen sértést stb. Szóval alaposan összekaptunk.

Hát ez az elhidegülésünk története.

Búcsúzásul megszorította kezem, és még egyszer megígértette velem a hallgatást.

Íme, az ígéretem!

Van azután a női nemnek egy más fajtája, amely ugyan nem vadászik, de a vadászatokon részt vesz mint segédrendező és alkalmi kritikus. Az isten irgalmazzon ott az igazi rendezőnek és minden vadásznak, aki az illető hölgy lő-, illetve látótávolságába kerül.

Elsősorban is kijelenti, hogy a meghajtandó kijelölt területeken nincs semmi, és nagyon csodálkozik, hogy csak ennyit értünk a vadászathoz… A felállás hangos diskurálás közben történik, esetleg a „Kislány, jöjjön velem Budára” című tangó lesz eldúdolva, miközben a vadász hiába pisszeg, és átkozza az illető kislányt, aki tényleg elmehetett volna őnagyságával Budára. Legalább a mai napra…

Megindul a hajtás. A vadász készülődik, mert egy nyúl egyenest feléjük tart. A partnernő erre félhangosan kijelenti, hogy kár izgulni, mert a nyúl úgysem jön lövésre. Ami be is következik, mert a nyúl, meghallva a beszédet, a szomszéd puskára megy, ki azt szépen meglövi. Erre megjegyzi, hogy nagyon rossz helyre kerültek a rendező irigységéből kifolyólag, akinek a hajtás végén nem fogja elmulasztani megmondani a véleményét.

Közben a szomszéd a tizedik nyulat lövi…

A vadász az égre néz, hogy nem szakad-e le… eközben csend van, a hölgy púderezi magát, és egy remek róka surran a vadász felé. A hölgy azonban ebben a pillanatban zárja be a kompaktot, amely jól zár, és szépen pattanik… A róka ész nélkül vágtat vissza.

A vadász most már a földre néz, és öngyilkossági terveket sző. Vége a hajtásnak, a partnernő kijelenti:

– Na Pista, maga egy pechfógel, magával se megyek többet! Ez igazán nem szórakozás.

A vadász arca felderül. Ez az első öröme a mai vadászaton…

Megint más típus az a sportlady, aki a vadászaton is főleg háziasszony. Illetve csak háziasszony. Már az indulásnál kiderül ez, amikor a kocsi minden zuga gasztronómiai cikkekkel van megrakodva, és nem tudsz felülni anélkül, hogy a felmelegítendő töltött káposzta leve végig ne andalogjon nadrágodon. Annak ugyan nem árt, de a vadőr farkaséhes ebei majd fellöknek ingerlő illatod miatt. Te persze könnybe lábadtan csodálkozol a kutyahűség ily őszinte megnyilvánulásán, amíg rá nem jössz, hogy nadrágodon egy akkora zsírfolt van, mint a Kaszpi-tenger a legnagyobb méretű falitérképen.

Az ebéd a vadőr nejére lesz bízva, ki azt pont délre tálalja. Ebből kifolyólag 3/4 12-kor, a legígéretesebb hajtás előtt a háziasszony kijelenti, hogy slussz-pássz, gyerünk ebédelni, mert minden elsül-fő.

A hajtók persze a helyszínen letelepednek, és ebédidő alatt ebből a hajtásból a vadat kibeszélgetik.

Te pedig eközben háromszor veszel a töltött káposztából, amelynek alig van leve, mert a háziasszony szerint a szamár kocsis valamit rátett, és kifolyt. Te a tányérodról nem mersz felnézni, és a jelző kapcsán a zsírfoltra gondolsz a nadrágodon. Az ebéd pedig folyik, folydogál, és nem akar vége szakadni. No, még ebből a töpörtős pogácsából meg ebből a kis sajtból…

Kosarat adni bűnösséged tudatában nem mersz, bár egyetlen vágyad az öved megereszteni. Minimum három lyukkal…

A háziasszony egészségére több ízben teljes szívvel üríted poharad, és – mi tagadás – jól érzed magad. Egész addig, míg meg nem nézed az órád. Fél három. Négykor megy le a nap. A legjobb hajtások még vissza vannak.

Ekkor hozza be a háziasszony, mint meglepetést, várakozásteli arccal a feketét… saját módszere szerint elkészítve…

Zajos éljen! Te éljenzel legjobban, te ettél-ittál legtöbbet, ebből kifolyólag a háziasszony veled tart a következő hajtásban, ahova szuszogva érsz a bekebelezett töltelékek hatása alatt.

Célzóvíz ide, célzóvíz oda, úgy hibázol, hogy az már botrány! Kocsid hazafelé a háziaké után következik, és látod, hogy a háziasszony valamit erősen magyaráz az urának, nagyokat kacag, és a szél egy hangfoszlányt vág hozzád:

– Suszter!…

Egyedül

Erre az útra, ezekre a vadászatokra tavaly óta készülök. Tavaly, amikor hazafelé utaztam, s a sokszor meddő fáradozások emléke elaludt lábaimban, egyszer csak arra döbbentem, hogy már egy éve előre, erre az időre tervezgetek, ami, íme, csodálatos gyorsan elérkezett.

Úgy érzem, mintha nem is lett volna közben semmi. Háború a nagyvilágban, öröm és szenvedés, jó és rossz idehaza, színház és könyvek, a gyerekek egy évet nőttek, mi ugyanannyit öregedtünk, új barátok jöttek, a régiek elszéledtek… Mindezek a gondolatok elreppennek felettem, mint a fecske, amikor a tó felett alig érinti a vizet.

Úgy érzem, ez a vagon ugyanaz, amiben tavaly jöttem, de azzal a nagy különbséggel, hogy akkor ugyanaz a párnás fülke határozottan bagó- és elhasznált „utasszagú” volt, most pedig mintha tágas erdőszagú lenne. Egy kis füst, egy kis hideg fenyőszag, egy kis szabadságos vonatszag, ami a régi, karácsonyi vakációk utazásaira emlékeztet, hogy csordultig tele lesz a szívem tőle… És valami nagyon kellemes, szinte keleti cigarettaillat.

Hát ez azért túlzás – és majdnem hangosan felnevetek –, mert Darlingot szívok. Hát ennek a füstje és a keleti illat… mintha túlzás lenne…

Nem! Ma semmi sem túlzás.

Nini, megy a vonat! Olyan zökkenésmentesen indultunk el, hogy észre sem vettem. Ez aztán masiniszta!

De ebben a pillanatban ijedten nézek a csomagtartóba, és leltározom a cókmókom, hogy nem hagytam-e valamit otthon. Tudom, hogy ez nem normális dolog… de ilyenkor mindig végigborzong rajtam egy kis pánik. Na: hátizsák, két kenyértarisznya, három kisebb csomag… cigaretta… gukker… Atyaisten! A messzelátó! Otthon hagytam! Otthon, a mennykő csapjon abba a negyedórás búcsúzásba, ez a vége. És lerogyok az ülésre, és lehorgasztom a fejem, hogy búsuljak vagy káromkodjak, de egyik sem lesz belőle, mert a gukker a nyakamban lóg…

Jön a kalauz, és majdnem a nyakába borulok.

– Dohányzik? – kérdem, miközben kezeli jegyemet.

– Sajnos… – mondja, én pedig a messzelátó feletti örömömben egy csomag Darlingot nyomok a markába.

Tele vagyok örömmel, hogy meglett a gukker. Közben a vonat kezdi magát beleheccelni a vágtába. Az előbb még a váltók között úgy riszálta a farát, mint egy matyó hajadon húsvét másnapján, de most már egyenesben vagyunk. Hajrá!

Meg kell említenem, hogy első osztályon utazom, bár ez nem szokásom. Kerül, amibe kerül, megéri. Nem az első osztály, hanem a magány, ami ugyan nem mindig sikerül, de most sikerült. Ebben a vagonban csak ez a fülke első osztály, talán nem is veszik észre.

Rágyújtok – mintegy megajándékozva magamat –, aztán jöhet a magány… az emlékek. Mindig ott kezdődik – majd ötven éve –, amikor szüleimmel utaztam, második osztályon, és én átlopóztam a szomszéd üres, első osztályú fülkébe, és rendkívül előkelőnek éreztem magam. El is határoztam, hogy ha nagy leszek, csakis első osztályon utazom…

És: íme! Ha nem is mindig, de néha, és most például…

A vonat most már szinte hejehujás szabadsággal vágtat a térben előre, de az időben visszafelé, s az emlékek elrohannak az ablak előtt. Először a homályos régiek, aztán egyre világosabban az elmúlt évek naptár-kerítései között.

1914… Hajnal… és én didergek a nagy téren. Állnak a menetszázadok. Ragyogóan, keményen, mint a kő, és a trombiták olyan lágyan búcsúztatják őket, hogy nem látok a könnyeimtől.

1918. Már magam is katona vagyok, és utazunk a „Negyven embernek vagy hat lónak” címzett marhavagonban.

„Befűtötték a gőzbikát, áll a menetszázad” – harsog az ének, pedig egyelőre csak a tiszti iskolába megyünk. Mi vagyunk a „negyven ember”. Hányan élünk a negyvenből ma? Negyvenöt esztendő múlt el azóta…

Mielőtt nekibúsulnék az emlékeknek, szerencsére megjelenik az italosember.

– Friss perec, sóskifli, szalámi, bor, pálinka…

– Perecet és pálinkát – mondom, pedig a pálinkától gyomorégést fogok kapni. – Még egyet! – Ha már gyomorégés, legalább legyen értelme, mert feledni akarok. – Sör nincs? – kérdem, mert akkor talán mégsem kapok gyomorégést.

– Hozom.

A sör határozottan jót tett. Az ablak előtt újra rohanni kezdett az idő, és elálmosodtam. Nem is bánom. Jobb, ha ezek az emlékek belerohannak a múltba. Jön a kalauz, és meglátja, hogy újságpapírt rakok a lábam alá…

– Tessék nyugodtan aludni. Majd szólok.

– Köszönöm – mondom, és arra gondolok, milyen ismerős…

Fene egye meg, hát hogyne lenne ismerős, hiszen fél órája láttam!…

És már alszom is.

Amikor felébredek, áll a vonat. Zsibongás. Gőzpöfögés. Az ívlámpa fehér fénye éppen a táblára esik. „Debrecen” – olvasom. Nézem a csomagjaimat. Megvannak.

Na – gondolom –, fele idő elmúlt.

És jön a kedves kalauz.

– Tessék nyugodtan aludni. Utas ide már aligha jön, jól hátul vagyunk…

– Köszönöm – mondom, s arra gondolok, úgysem alszom már. Kár volt nappal aludni. Jön most a hosszú éjszaka… Sóhajtok egy nagyot, és már alszom is…

Amikor felébredek, és kinézek az ablakon: esik a hó. Egyszerre jókedvem lesz. Szeretem a friss havat, a tiszta telet és a behavazott erdőt. Nézem az órát. Ejha! Öt óra. Mindjárt reggel lesz.

Az állomáson egy szem lámpa „ontja” a fényt; a vonat zakatolására már ráült a csend, felraktuk a szánkóra a csomagokat, ellenőrzöm a gukkert, hogy megvan-e még, megszámolom a csomagokat, és mehetünk.

– Mi újság, Ferkó bácsi?

Ferkó bácsi nem sok újságot tud, s amíg a patikához érkezünk, azt a keveset el is mondja. A patikához nem azért megyünk, mintha valami medicinára lenne szükségünk, hanem mert nagybátyám vár, aki patikus, s egyben a vadásztársaság vadászmestere. Ez a társaság négy Feketéből és egy Kittenberger Kálmánból áll. Elegen is vagyunk, bár a terület nagy. Kicsi a társaság, de nagy a fegyelem és a békesség benne, bár erről soha szó nem esik.

Ha mind az öten együtt vagyunk, a vadászmester azt mondja:

– Kálmán, hova akarsz állni? – Kálmánnak ez megjár, hiszen több oroszlánt lőtt, mint némelyikünk nyulat, de Kálmán elhárítja ezt az udvariasságot:

– Mondd meg, hogy hova álljak.

Kálmán nem kér, és nem is fogad el semmiféle előnyt. De lehet ez ravaszság is, hiszen tudja, hogy a legjobb helyet kapja, amiről esetleg kiderül, hogy nem is olyan jó. Az igazi nagy öröm azonban az, ha valamelyik Öreg elhibáz valamit. Sajnos ez nagyon ritkán fordul elő, mert egészen kiváló puskás mind a kettő. Kálmán akár golyóval is meglőné a nyulat vagy rókát, és nagybátyám a messze környék legjobb puskása. Hozzájuk képest mi csak tanulatlan kezdők vagyunk.

Most azonban csak egyedül leszek a vadászházban. János, a vadőr bizonyára vár már, de tudja, hogy úgyis hazaküldöm. Persze jó, ha János ott van a vadászházban, de így karácsony körül talán disznót akar ölni, vagy más dolga van, én pedig megvagyok egyedül is.

Megállunk tehát a patikánál; szerető viszontlátás és hatalmas reggeli. Búcsúzásul nagybátyám markomba nyom egy üveget.

– Kömény… – súgja titokzatosan – vadköményből. Saját főzés.

Keményen szalutálok – hiszen katona voltam valamikor –, aztán meglódul a szán, és úgy érzem: most kezdődik a szabadság. A falu csendes és sötét még. Egy-egy ablak világosságában látszik, hogy esik a hó. Aprón, de elég sűrűn.

Persze kell a hó a vetésekre, és – ha nem sok – jó a vadásznak is, de én mindig örülök a hónak, mert mögötte mintha mindig karácsony lenne és szabadság. Béke és szelíd emlékek. Fenyőszag, kis gyertyák és drága arcok, akik már elmentek…

Kiérve a falu vályúból, egy kis szél játszik a hóval, ide-oda kanyarítva a pehelyrajokat, s mintha egy kis köd is lenne.

A lovak nem dobognak a hóban, a szán némán csúszik valami testtelen könnyedséggel, és az út menti fák mintha az elhagyott faluba ballagnának hajnali misére.

Tele van a szívem néma örömmel, mert szabadság kezdődik, s a szabadságban álmok és beteljesülő vágyak, amelyek talán csak álmok is maradnak… de ez sem baj. Úgy jó, ahogy van, azazhogy: ahogy lesz.

Dereng az idő. A szomszéd falu már ébren van, s a sűrű hóesésben házak nőnek, s az utcán egy-egy ember.

Kis-Magyar nevű örökös fuvarosunk némelyik embernek az ostorral tiszteleg, amit a jövevény azzal viszonoz, hogy kezével a kucsmája felé bök. Vajon megismerték egymást ebben a homályban? Megkérdezni azonban lusta vagyok.

Befordulunk egy mellékutcába, és jól megnézzük az utolsó házat, mert ezt a házat János építette, a vadőrünk. A ház sötét, tehát János nincs idehaza, azaz az erdőn vár bennünket. Lehet, hogy János kint is aludt a vadászházban… talán valamit csapázott, és ráesteledett; ez majd kiderül.

Ki is derül, de csak később. Egyelőre a szánkó lefordul a kövesútról, áthuppanunk a legelőre, ahol semmi nyom nincs, de Kis-Magyar úgy tudja az irányt, mintha fényes csillag vezetné.

A kövesúton néha mégis dobbantak a lovak, vagy horzsolódott a szántalp, de itt az úttalan, füves legelőn mintha a levegőben úszna a szán.

A legelelő két erdőrész között a völgyben van, amelynek a fenekén kanyargó, sötét vonal húzódik végig: a patak. Sajnos ez a patak semmire sem jó, azaz csak a hídnál lehet horgászni benne, s egy-két pár vadrécét terem, amelyek jobban tudják a söréttávolságot, mint egy puskaműves…

Némán úszik a szán még egy negyedóráig, aztán Kis-Magyar felmutat a dombtetőre, ahol selymes lágyan füstöl a vadászház kéménye.

És fél óra múlva már újra üres a völgy. A szánkó elment, a cókmókot szétraktuk rendben, ahogy illik, és végre leülhetünk Jánossal megbeszélni a dolgokat.

János arcán ugyanis van valami, amiről nem tudhatom, hogy mi lehet. Valami keserű vonás. Beteg talán náluk valaki? Vagy valami? Mert ha a tehén beteg, vagy a hízó nem eszik, az is baj.

János néha gyanakodva néz rám, és én nem is hagyom kínlódni:

– Hát mi baj van? Mondja!

János kapargálja térdén a foltot.

– Ugye, meglátszik rajtam? Esz a méreg, hogy már a gyomrom is fáj…

– Hát mondja el, akkor megnyugszik.

– Alig hinném… ha rágondolok…

– János, mondja, vagy nem mondja? Először csak röviden…

– Szóval: a vidra…

– Mii?!

– Vidra. Akkora, mint a… – János nem talál hasonlatot, hát széttárja karjait olyan másfél méteresre…

– Nono!

– Hát tessék ide hallgatni… aztán majd megmutatom az árokban a csapáját a víz alatt is…

És János elmondta. Egy kis homokpadon meglátta a vidra nyomait, amelyek „akkorák voltak, mint egy tinóé”, és mellette a szétszórt halpénzt is. János megdermedt az örömtől, az izgatottságtól s a vidrabőrben rejlő bankóktól… De azért nem vesztette el eszméletét, hogy a dolgot elhamarkodta volna. Szép csendesen elvonult a látománytól, rohant haza ásóért, kapáért, vermelőért, és másfél óra múlva már újra a tett helyén volt, ahol nem változott semmi, tehát a vidra a barlangban volt. Ezek után rőzsével, kis karókkal elzárta a kijáratot, és jól megvizsgálta a környéket, hogy nincs-e másik kijárat. Hát nem volt…

– Te már az enyém vagy! – reménykedett János, és kinézve a bejárat irányát, a partban kezdett lefelé ásni. Jó széles vágatot csinált (később megnéztem, igazán szakszerű munka volt), és jó két óra múlva meg is találta a föld alatti folyosót, amely olyan csendes volt, mintha nem is lenne benne semmi. A lyuk a folyosó felett még nem volt nagy, de János alaposan kifáradt, tehát elhatározta, hogy egy cigarettával jutalmazza meg magát. Ha bent van a vidra… miért ne lenne benne? – gondolta János, és elment az égerbokorra akasztott kabátjáért, és rágyújtott a cigarettára. Közben megtöltötte még a puskáját is, ha esetleg a vidrát a barlangban nem tudja megszorítani. Ott nem lőheti meg, mert azt a drága bőrt szétlőné, hát hagyni kell kiugorni…

És a vidra ki is ugrott, de szinte abban a pillanatban, amikor János mindezeket elgondolta, és letéve a puskát, cigarettázott.

– Tessék elhinni, csak álltam, mint egy gutaütött. A puskához nem is nyúlhattam, úgy látszik, amikor otthagytam a gödröt, a vidra kitágította a kis lyukat, aztán szinte repült. Egy csobbanás, és már eltűnt. Láttam már vidrát, de ekkorát elképzelni sem tudtam. Jóval felül volt egy méteren… Azóta is fáj a gyomrom, ha rágondolok…

– Visszajön az még – vigasztaltam Jánost, de ő csak legyintett, mint ahogy az ő helyében én is csak legyintettem volna. Ez a vidra kóborlás közben volt, hiszen lőttek már vidrát hegytetőn is, minden folyótól távol is – itt vidrát soha nem láttunk, nyomait, egyéb jeleit soha nem találta senki. Tehát János – minden emberi számítás szerint – ettől a csodaállattól elbúcsúzhatott.

Jánost tehát nem is vigasztaltam tovább, de gyötrő gondolatait mégis el kellett terelnem.

– Hogy fizetett a hízó? – kérdeztem, bár tudtam, hogy János nem ölt még. (Nagybátyám figyelmeztetett, hogy ha János kéretőzne, hát eresszem haza, bár úgyis tudta, hogy figyelmeztetés nélkül is hazaengedtem volna.)

– Nem öltünk még – mondta, még mindig szomorúan a vidra fölött borongva –, majd valamelyik nap, ha ráérek…

Ezen egy kicsit felmérgelődtem:

– Mi a fene dolga van magának? Engem akar dajkálni? Mikor akar ölni?

– Talán csütörtökön… ha lehetne…

– Hát akkor ne beszéljünk róla többet. Holnap este hazamegy, holnapután megöli a disznót, pénteken rendbe teszi a disznóságokat, elküldi a kóstolókat, szombaton félig ünnep, aztán vasárnap és kedden kijön. Kész!

– Hát vasárnap, nem mondom, de hétfőn már itt leszek. Nem is lehetne otthon megkötni. A gyerekek zsivajognak, jönnek a szomszéd- meg komaasszonyok… lityi-lotyi… szóval hétfőn korán itt leszek, aztán majd kitalálunk valamit.

– Olyan csendes kis hajtásokat gondolok – mondtam. – Egy embert is hozhat magával, talán azt az öreget, akit a szerkesztő úr úgy megszeretett… (Kittenberger Kálmán ezt a csodálatos pipás öreget – lehetett talán hetvenöt éves – annyira megszerette, hogy a napszámon kívül még alapos borravalót is adott neki, ezenfelül – amikor a hajtóknak külön áldomást is fizettünk a kocsmában, amiből azonban az öreg nem ivott – vásárolt neki egy „karika” pipadohányt is, ami talán ötven csomag. És ez az adomány az öreget teljesen boldoggá tette.)

– Jancsi gyerek is eljöhetne – gondolt a családra s a napszámra János –, elég nagy már.

– Hát hozza el. A meredekebb részeket majd ő mássza meg.

– Az meg. Eszi a fene a vadászatért…

– Na. Hát akkor most mondja el, mire lehet számítani, aztán üsse össze az ebédet…

– Patikárus úr egy egész lakodalomra való disznóságot küldött…

– Savanyúság van?

– Feleségem tett el két üveggel.

– Jól van. Ha hazafelé megy, van a csomagok közt egy, barna papírban. Az a feleségéé meg a gyerekeké. Most aztán beszéljen a vadról.

– Hát szóval, elsősorban: disznók vannak. Van egy egyesleg járó, öreg kan is, ezt jó lenne meglőni, mert jó húsban van, ámbár az egyik agyara csonka.

Süldőféle is van hol itt, hol ott; biztos helyük van három is, valahol csak rájuk találunk.

Nyúl is van elég rendesen; fácán, ahogy szokott, pár darab, és sehol se ott, ahol keresi az ember… Ezeket a rengeteg ragadozó madár nem engedi elszaporodni. Aztán: vadmacska, nyest, nyuszt, görény, hol itt, hol ott… Róka – rengeteg. Tizenkilencet lőttem az idén, és három almot ástunk ki. Ez összesen huszonkilenc róka. De nem látszik meg, hogy hiányozna belőlük, mert a friss havon mindenütt ott a csapájuk.

Az őzek megvannak. Három bak esett összesen. Egy beteg sutát a patikárus úr lőtt meg. Csont-bőr volt, és folyton a fejét rázta. A fejét elégettem, a többit csapdába tettem, de nem fogott semmit… Most is kint van, majd megmutatom. Bár a vidrabőrt is megmutathatnám…

Ezek után Jánost elküldtem ebédet csinálni, mielőtt még újra bánatba süllyeszti magát, a vidrabőrre emlékezvén; bár talán az az igazság, hogy az a bőr végeredményben mégiscsak a vidráé, és ha János birtokba veszi, az nemcsak rablás, de – vidraszemmel nézve a dolgot – gyilkosság is…

Az ebéd emlékezetesen jó volt, ehhez mérten el is álmosodtam. Elbúcsúztam tehát Jánostól, s egyben jó ünnepeket is kívántunk egymásnak, mert bölcsen tudtuk, hogy az ebéd utáni szusszantás gyönyörűségét megzavarni nagyobb bűn, mint a vadorzás, pedig az is gyalázatos dolog.

A vonatban való alvás nem nagyon pihentető, azért János eltávozását, a konyhaajtó csukását nem is hallottam; s amikor felébredtem, már csak az ablak derengett, s a nagy cserépkályhában dünnyögött egy kis szél.

De nem erre ébredtem fel, hanem mintha valami kedves emlék csiripelésre ébredtem volna.

Nini, az én két kis verebem! Somogyban azt mondták volna: „Boriveréb”… szóval nem házi veréb, hanem kisebb testű mezei veréb, a „Passer montanus”, hogy az ornitológiában való jártasságom is bizonyítsam. Ezek az én kis tavalyi verebeim, „akiket” a cinkékkel együtt héjahússal etettem. Ez a két kedves kis jószág, úgy látszik, nem szaporodik, mert tavalyelőtt is csak kettő vót, és tavaly is. Lehetséges, hogy a fiókákat eltanácsolják? Lehetséges! Mert nem valószínű, hogy mindig csak kettő maradna a szaporulatból. Hol fészkelnek? – nem tudom. Lehet, hogy a vadászház padlásán, lehet, hogy valamelyik öreg fa odvában, amelyet meghagytak itt a kis ház körül.

Csendesen, kedvesen diskurálnak és ülnek egy ágon az ablak előtt, illedelmesen, mint a jó gyerekek az iskolában. Nézem őket, hallgatom a halk csivogásuk, és megmelegedik a szívem…

Ettől az álom is kimegy a szememből.

Készülődöm az éjszakára, emlékezésekre, játékokra az emlékekkel és a gondolatokkal. Mindenekelőtt: van-e elegendő víz és elegendő fa? Van. Jánosban meg lehet bízni. Még fel is terített a konyhában, mert tudja, hogy ha egyedül vagyok, nem szeretek ide-oda hurcolkodni ennivalóval, lámpával, miegymással.

A szoba és a konyha előtt téglával lepadlózott terasz van. Persze fedett. Jövet-menet innét mindig körülnézünk, mert a vadászház dombon van. (Van? Nem. Csak volt… Reményeink, vágyaink, örömünk és tervezgetéseinknek tanyáját, pihenésünk kedves helyét elvitte a háború… hogy az isten verje meg azt is, aki kitalálta és elkezdte… Öcsémtől kaptam egy fényképet: nyoma sincs. Embermagas sarjerdő van a helyén.)

De akkor még volt. És ha a szobából kiléptünk, egy pillantással átfogtuk a messze tájat, mert a völgyben nem volt erdő, csak a másik domboldalon kezdődött újra. A völgyben a „vidrás patak” volt, mert János vidrája után azonnal elkereszteltük.

Alkonyodik, de a hó világít, és átlátom az egész völgyet, ami pár száz hold lehet, azaz olyan 2-3 négyzetkilométer. Középen enyhén kanyargó fekete vonal: a patak. Nagyon ritkán esik a hó, és az egész látóhatár felett elnyújtózott a csend. Arra gondolok, ha előbb felébredtem volna, talán fogom a puskát, és végigballagok a patak mellett a hídig, amelyet mindig túlméretezettnek találok, pedig János megmagyarázta, hogy tavasszal, hirtelen olvadás idején, nemhogy nagy lenne a híd, de át se fér alatta a lerohanó hólé, s előfordult, hogy már elvitte a hidat is – a régit –, és azért építették ilyen rendkívül erősnek.

Igen, elkéstem, de majd holnap. Mit lehet tudni: hátha valami öngyilkos vidráról van szó? Hátha mindenáron erre akar a menyasszonyához menni, mert nagysága után ítélve – amit viszont János elkeseredéséből állapítottam meg, és János egyébként sem hazudós – csakis hím lehetett. Vagy kan? Nem, ezt nem merem írni, és szégyen, de nem tudom, az apavidrának nincs-e speciális természetrajzi neve.

Van azonban más foglalkozás is, azaz szórakozás. János a konyhában tárolja a vágott fát, tehát behordom az éjszakára való tüzelőt, ami talán felesleges is, hiszen az óriás cserépkályhában annyi a parázs és a hő, hogy a pokolban sem lehet sokkal több. Ezt azonban a két szoba megemészti. A kis ház falai ugyanis vastag tölgyrönkökből vannak összeillesztve, s a hézagok mohával kitömve. Ezek az illesztések ugyan néhol szelelnek, ami nem árt, mert a levegő a szobában állandóan cserélődik. Nemcsak oldalt, de felfelé is, a padláson telelő méhek és a két kis veréb örömére. A padláson levő három kas méh János tulajdonát képezi. Vad-, illetve elvadult méhek, mert ide az erdőre rajzottak ki valamelyik faluból, és János befogta őket. Néha mintha hallanám is halk zsongásuk, bár lehet, hogy ez képzelődés. Ha nem tudnám, hogy itt vannak, talán nem is hallanék semmit…

Sötétedik. Meg kellene gyújtani a lámpát… de nem gyújtom meg. Lassan besötétedik, hát félig-meddig levetkőzöm. Kinyitom a kályhaajtót, hogy jobban világítson, bár becsukva is világít, mert az ajtón kis máriaüveg ablakocskák vannak. Azután mégis becsukom, mert hátha elalszom… szikra ugrana ki a padlóra, és másnap olvasni lehetne az újságban „Egy vadász tűzhalála” című megdöbbentő tudósítást…

Ezt nem akarom, de nem is alszom el, mert ilyenkor úgy jönnek az emlékek, mint János méhei a kasokban. Jönnek, lerakják a nektárt… és már alszom is. Reggel arra ébredek, hogy a két kis „Bori-veréb” beszélget a sombokor kihajló ágán. Somogyban ugyanis így hívják a kis mezei verebet, amint már mondtam. Kabátkájuk, igaz, egy kicsit veres, de nem borveres, bár szívesen fészkel öreg pincékben, a nádazásban, zsúptetőkben, falrésekben, mert faluban vagy fákon nem rak fészket.

Beszélget a két kis madár, s ettől kimegy az álom a szememből. Ki is mehet, mert legalább tíz órát aludtam nyikkanás nélkül. Persze azért nem pattanok fel… csak nyújtózkodom, és azt gondolom: fene jó dolgom van, bár a kis madaraknak kellene enni adni. János valami faggyúról beszélt, ha bakancsom be akarnám kenni.

Meg is találom, és negyedóra múlva a két kis veréb vígan kosztol, hiszen megszokták már, hogy a vadászházban úgynevezett „jóemberek” laknak néhanapján, akik nyilván azért jönnek, hogy őket etessék, mert egyébként mi értelme lenne jövetelüknek?… Tavaly egy testes, nagy héját lőttem, azt is megfőztem a kis madaraknak – nyolc-tíz cinke is betársult az ingyenkosztba –, és meg is ették az örök ellenséget tökéletesen.

Később a megnyúzott rókákat is kiakasztottam, és le is húsolták a komákat majdnem teljesen.

Ezen gondolatok közben megmosakodtam, és fel is öltöztem. Majdnem siettem, mert hátha vár a nagy vidra…

Lassan ballagok az árokparton. A hó alig ér bokáig, meg-megállok, s egy helyen a homokpadon, kicsit a víz alatt is, meglátom a vidra nyomait. És megértem János elkeseredését. Óriási állat lehetett, a nyomai után ítélve. Mindenesetre kezembe veszem a puskát…

Ballagok, ballagok a puha hóban nesztelenül, és kicsit – úgy magamban – mosolygok is.

– Hát, öregfiú, képzelődni azért nem kell…

Ettől a figyelmeztetéstől egy kicsit meg is nyugszom. Enyhül a feszültség, a puskát már kicsit lazábban tartom, és nem markolom úgy a nyakát, mintha meg akarnám fojtani.

– Brrr… sááp… sááp…

– Durr!

Végre megtört a jég. Ez volt az első vadkacsa, amit ezen a kis patakon lőttem. Szép, öreg gácsér. De mi a fenének lőttem meg? Ennivaló annyi van, hogy el sem fogy, és János biztosan hoz kóstolót is, és megharagszik, ha nem eszem betegre magam… És Jánosnak sem adhatom, mert sem ő, sem családja nem eszik meg a vadat. Csak az őzet és a disznót. Nyulat sem. János szerint azt mondják, hogy a házinyúl is összepárosodik a patkánnyal…

Simogatom az öreg gácsér szép, csillogó kék fejét. Aztán a tarisznya fedele alá szorítom, rákapcsolom, és hátralódítom, hogy ne lássam. De a puskát mindenesetre újra megtöltöm, mert ahol kacsa van, ott vidra is lehet…

Lehet… de nincs.

Vidra helyett két sárszalonkaszerű madár cikázik fel, és én rendesen el is hibázom mind a kettőt… de a bosszankodás mellett még egy kicsit örülök is. A kacsát majd megsüti János, de ezekkel a madarakkal mit kezdett volna?

Amúgy csendes, felhős, kellemes az idő. A felhők magasan vannak, és egy-egy tétova hópehely is leszállingózik néha.

Lemegyek a hídig – gondolom –, és a másik oldalon vissza. A hídnál elég széles a víz, és ott a halakra is lehet leskelődni. Egyszer egy nyércet láttam ott, azt hiszem, az elsőt és utolsót életemben… de lehet vidra is…

Szóval álmodozom.

A hídnál nincs semmi. A hideg, sötét vízben egészen apró halak cikáznak – fene a jó dolgukat! –, meg-megvillannak néha, de olyan aprók, hogy szardíniának sem lennének elég nagyok. Mégis elnézem őket, mert hátha valami ragadozó, nagy hal csap közéjük. De ezzel sincs szerencsém… akárcsak ezzel a szegény kacsával…

Aztán jön egy szánkó egy lóval, és asszony a kocsis.

A hídnak egy kis dombja van, s a sovány öreg ló felhúzza ugyan a szánkót a dombra, de ott megáll. A szánon kék csíkos dunyha, s alatta valaki teljesen betakarva. Az asszonyon rojtos nagykendő, arcát alig látom, de szeme fáradt és fásultan szomorú.

– Mi baj van? – állok fel, mert eddig a híd tégláján ültem, s onnét lestem a kis halakat.

– Elfáradt a ló. Öreg is már…

– Beteget visz?

– Az uram – int hátra – megfázott az erdőn… a doktornál voltunk. Azt mondta, most már túl van a bajon, csak vigyázzak rá. Egyen sokat…

Előrelódítom a tarisznyát, s a fedele alól előhúzom a gácsért.

– Elfogadná?

Az asszony fáradtan elmosolyodik.

– Vadréce…

– Az. Jó húsban van. Húzza le a bőrét, akkor nem lesz semmi halszaga. Kövér, akár egy háziréce… Süsse meg sok zsírban… És az asszony mellé leteszem a gácsért az üléskasba.

– Hát… köszönöm szépen… – Megpöccinti a lovat, s a szán elindul. De visszanéz még egyszer, és bólint, én pedig intek, hogy rendben van minden, és rendben is van, mintha kisütött volna a nap, és mintha a lovacska is jobban sietne. Mintha nem is lennék egyedül… Emlékek és régi gondolatok jutnak eszembe, és észre sem veszem, már ballagok hazafelé.

Világosodik. A felhők elvékonyodnak, de a napot nem látni. Meg-megállok, és tele lettem egyszerre tervekkel. Rókát kellene hívni – gondolom, és megnyugszom, mert a csalogató pipát magammal hoztam. De itt még teljesen bokortalan a domboldal, tehát közelebb kell mennem az erdőhöz. Ott van egypár bokor, azok mögé elhúzódhatom.

A bokor nem túlságosan nagy, de jól takar, és pár perc múlva megszólaltatom a hívót. Aááá… miáááá-máááá… Róka legyen, aki ennek ellen tud állni. Zsebre vágom a pipát, és Drillingemet golyóra pöccentem. Most jut eszembe, hogy a róka erre a takarás nélküli, sima, havas oldalra aligha jön ki, de megáll az erdő szélén – nincs messzebb 80-85 méternél –, golyóval talán meg tudnám lőni…

De egyelőre nem jön semmi, később egy óriás héja portyázza végig az erdő alját – ez már a hívóra jött ide –, de sörétnek messze van, golyóval pedig úgysem tudnám meglőni, talán még ha leszállna sem.

Várok.

Van ebben a várakozásban valami feszültség. Szemem szinte minden fát és bokrot körültapogat… de nem akad meg sehol.

A patak felett két vadréce repül, de nem szállnak le. Csodás az a gyorsaság, amivel eltűnnek. Nézek még a vadrécék után, amikor valami, valamilyen érzés, amiről nem tudnék beszámolni, az erdő felé fordítja fejem, és… megrebbenek, mert hatalmas, nyurga farkas áll az erdő szélén… Nyelek egyet, és figyelmeztetem magam, hogy régen lőttek itt már farkast… hát maradjunk talán a farkaskutyánál. Erről jobban feltehető, hogy rókahívóra jön, és szinte felkínálja magát. Ilyenkor – már nem először – megcsodálom a puskacső végtelen lassúságát, amint a célra fordul, és a célgömb megáll a vadon. Ez a mozdulat alig észrevehető és öntudatlan. A lélegzet megáll, és – úgy érzem – szinte hosszú az idő, amíg a puska felcsattan.

Aztán kieresztem a visszafogott lélegzetet.

Jól van!

Csodálatos ez a Drilling, a puskagyártás teteje. Mind a sörétes csövei, mind a golyós csodálatosan lőnek.

A kutya kissé elfordulva állt, s a golyó félig hosszában kapta el. Nem, itt semmiféle fájdalomról szó sem lehetett. Jó hosszú lábai vannak, és nincs is rossz húsban, mert ez nem éhezett, az bizonyos, és sem nyúl, sem valami gyengébb őz ez elől el nem menekülhetett.

Csodálkozom, hogy János – a sok hír között – ezt meg sem említette. Lehetséges, hogy nem is tudott róla? Lehetséges, hogy csapáját sem látta? Vagy talán messziről kóborolt ide? Majd kiderül.

A kutyát mindenesetre lehúztam a szánút mellé, hogy János meglássa, ha jön, és beszámoljon róla, ha már látta valahol, vagy találkozott vele. A kutya – fogai után ítélve – nem fiatal, és nem is túl öreg. Javakorabeli. Combján hosszú sebhely, arra gondolok, vaddisznó vág ilyen sebet, mert ez nem harapás… De a kutyának ez már mindegy. A havon jól látható vérnyomok maradnak, ahogy húzom, de a rókák egy-két napig még aligha kapnak rá a dögre. Ha pedig megeszik, hát váljék egészségükre. De szinte biztos vagyok, hogy egy-két napig csak kerülgetik, és azt gondolná az ember, egész rókagyülekezet volt körülötte, pedig csak egy volt, esetleg kettő, de nem egy időben…

Megint szállingózni kezd a hó, elsötétednek a felhők, és úgy látom, északi szél kerget egy-két falevelet a havon. Talán új havat hoz az új esztendőre? Úgy illene, hogy ne legyen fekete szilveszter.

De még nem akarok hazamenni, mert mit csinálok egyedül a vadászházban? Nem is vagyok még elég éhes, följebb kellene menni a patakon, mint ahol reggel átjöttem. Szállhatott még le kacsa is, és az a vidra… az a vidra…

Az idő egyre komorabb, de a szállongó hó nem sűrűsödik. A messzeség azonban fátyolozottabb és egyre sötétebb. Az idő múlása pedig nem érdekel. Van, amennyi van. Az órát beletettem az asztalfiókba, mert nem szeretem, ha belekontárkodik életembe. Alszom és eszem, amikor megkívánom, egyébként pedig tőlem jöhet és mehet az idő, engem nem érdekel, s velem nem erőszakoskodik az összerakott másodperceivel.

Hohó! A kilőtt golyóspatront pótolni kell… bár aligha lesz rá szükség. A vidrát senki sem lövi golyóval, hacsak nem véletlenül.

A patakparton, ahol most járok, kisebb-nagyobb égerbokrok álldogálnak, persze levéltelenül, mégis adnak egy kis takarást. A vidék teljesen néptelen. Egy-két kis darab szántóföld csak messze a túloldalon akad, de mit keresne bárki ilyenkor a szántóföldön? Ott is van egy kis bokros erdő. Tavaly két rókát lőttem benne, de most még három rókáért se mennék oda. Persze ha Kálmán itt lenne… Biztosan kierőszakolná, hogy próbáljuk meghajtani a kis erdőt, de lebeszélném, mert ő nem tudná átugrani az árkot.

– Ölben vigyelek át? – mondanám.

De a kis szántáson később mégis feltűnik egy róka. A túlsó oldalról jöhetett, és valóban egerészik. Nagyokat ugrik, s hosszú farka úszik utána, de foghat valamit, mert mintha talpa alól harapná ki az egeret.

Közben szinte észrevétlenül feltámadt a szél. Északról jön, és elég hideg. Ha havat hoz, megmarad. Végignézek a patakon, hideg üresség; a szél felborzolja a sötét vizet, s erről jut eszembe a meleg szoba és a kályha. Nem emlékszem, hogy reggel tettem-e rá elegendőt, azért újra felmászom az erdő alá, és irány hazafelé. Itt szinte szélcsend van, tehát a szél nem északi, hanem északkeleti. Zörögnek a cserbokrok, s a szél egy-egy száraz levelet kihajszol a domboldalra.

A ház körül semmi újság; a kémény felett hullámzik a meleg levegő. Mintha valami kis fehér füst is lenne közte… de erre nem esküdnék meg.

Aztán körülvesz a szoba árnyékos csendje.

Jólesik leülni, aztán vetkőzni kezdek. Cipőm, mint a kő… jövel, papucs, jövel, háziköpeny! Urak vagyunk, amíg egyedül vagyunk… de hány óra lehet? Úgy érzem, hogy fél kettő és fél három között. Az idő félreismerhetetlenül délutáni, sőt késő délutáni, de ezt nem merem mondani, pedig úgy érzem, és nem is tévedek. S ezek a megérzéseim legtöbbször csalhatatlanok.

– Gyere, óra! – rántom ki az asztalfiókot. – Gyere, és tégy igazságot.

– Megállt? Nem, nem állt meg. Vidáman rázza a farát a kis másodpercmutató.

Egynegyed – egy!

Homályos már a szoba, és messziről, az idő homályából hallom apám hangját egy kis csendes vidámsággal:

– Nem lesz belőled, fiam, soha semmi… bár azzal a kacsával… okosan cselekedtél… és ennél több talán nem is kell. – Sóhajtok, elteszem az órát. A szívemben csend és béke van.

A nagy kályha ontja a meleget, pedig már alig van benne parázs. A két nagy tuskó, amit reggel rátettem, szétesett. Most csak egy kis hamu van a parázson, s ahogy kinyitom az ajtót, a hamufoszlányokat a kéménybe sodorja a huzat.

A szoba túl meleg, s ebben a melegben erősen érezni a bútorok, pokrócok, ágyak, ruhák elhasznált kipárolgását.

Kinyitom a szobaajtót, és nemcsak érzem, de szinte látom a bezúduló levegőt alul s a kitódulót felül.

Igazán itt lehetne ez a Kálmán… Így hazaérkezve, az üres házban jobban egyedül van az ember érkezéskor… Persze lehúznám a cipőjét – mert Kálmánnak, talán a sok bivalyhústól, nehezen hajlik a dereka –, és komiszkodnék egy kicsit vele, ami mindig jókedvre derítette.

– Pistákám, igazán bezsírozhatnád a bakancsaimat…

– Azt már magad is meg tudod csinálni – mondom, de ő nevet, én pedig kiviszem a bakancsait bezsírozni…

De Kálmán most nem jött velem.

– Sok a dolgom – mondta, és nevetett, mert tudta – amit én is tudtam –, hogy a Nimród szerkesztőségében Jánoska, a bátyja végzi a kulimunkát, amíg ő a Rudasban dagonyázik. De erre szükség is volt, mert egy kis reumán túl nagyon elmeszesedtek gerince és lábai.

És ezeken az erős kaptatókon, meredek cserkészutakon állandó aggódás volt az életem, hogy nem csúszik-e el valahol, aminek valószínűleg nehezen gyógyuló törés lett volna a vége.

Persze nem is erőltettem.

– Majd írok – mondtam, amire meg ő nevetett, mert tudta, hogy úgysem írok. Majd ha hazamegyek, részletesen elmesélek mindent – gondoltam, és csak legyintettem az asztalfiók felé, ahol esetleg írásra alkalmas ceruza lehetett.

Így aztán egyedül jöttem, és nem is bántam meg. Jó néha az embernek kicsit egyedül lenni, önmagával egy kis számadást tenni, az elmúlt esztendővel is számot vetni, és megdorgálni és megdicsérni önmagát komolyan, ahol kell, ahol helyénvaló.

Ezt a számadást már most elkezdtem, de abba is hagytam, mert arra eszméltem, hogy a szoba kissé kihűlt, ezenkívül éhes is vagyok.

Persze nem vesződtem az ételek behurcolásával, hanem kimentem a konyhába, és – akármilyen éhes is voltam – először befűtöttem a tűzhelyen, mert a konyha dermesztő hideg volt a szobához képest. Pedig csak két nap múlt el azóta, amióta János elment…

Befűtöttem, és fel is tettem a teavizet, mert Kálmán szerint ilyenkor az első, de legelső a tea. Sőt: „A Tea!” Ő nagy teás volt, s ezt a szenvedélyét különféle angol és magyar barátai táplálták, akik Indiában voltak, míg kávészükségletét Tüköry és Gajdács Mátyás fedezték Afrikából. Gajdács Abesszíniában volt – immár vagy harminc éve. Ő még Kovács Ödönnel ment ki, aki később Kittenberger sógora lett, bár erről nem tudott, mert ott halt meg a Nílus mocsárvilágában maláriában, vagy a feketék tették el láb alól. Ez soha nem derült ki… S amikor ennek a lelkes kutatónak holmiját Addis Abebában elárverezték, a magyar kormány „nem tartott rá igényt”, és csodálatos madárgyűjteményét pár ezer koronáért az amerikaiak vették meg.

Miközben ezeket elgondoltam, már forrt is a teavíz, s én valódi Darjeeling teával nemesítettem meg, aztán a sötét kamrából kihalásztam valami húsfélét, kenyeret, kétszersültet és – igen! – libamájat. És sajtot.

A konyha bemelegedett, és kezdtem jól érezni magam. Kiderült, hogy éhségem nem is volt kicsi, és már a harmadik csésze tea fogyott el, bár én állítólag a „teát nem szeretem”. A kávéra gondolva ugyanis ezt szoktam mondani, s most arra gondoltam: mi lenne, ha – szeretném? Hány csészével innék meg? Mert immáron most töltöm a negyediket. Nem tehetek róla, de a hideg disznóhús, máj, sütemény mindent kívántak, csak hideg vizet nem. Közben erős hiányérzetem volt, csak azt nem tudtam, mi hiányzik. Aztán rájöttem, hogy kutya barátom hiányzik, János farkaskorcs kutyája, a Lupi, „aki” ilyenkor toporogva az asztal körül, vad farkcsóválás mellett akkorákat nyelt, hogy a falatok felét rendesen ő fogyasztotta el.

Azt hiszem, kicsit sokat ettem, bár ezt csak akkor kezdtem érezni, amikor a maradék ételek elrakásakor hajlongani kellett. Néha azonban az ilyen felesleges hajlongások is hasznosak lehetnek, mert a polc legalján, lám, mi akad a kezembe?… Semmi más, mint kis madaraim tavalyi etetőtálcája. Egy falap, négy sarkán átfúrva és dróttal alkalmassá téve a felakasztáshoz.

Ha nem tudtam volna, hogy nem lehet több délután egy óránál, azt hittem volna, hogy már alkonyodik. A szobában sötétedett, a felhők alacsonyan jártak, az erdőt átszőtte a köd, s a csend úgy megülte a távolságot, hogy cipőm kopogása is alig hallatszott, amikor az etetőtálcát feldrótozni vittem a tavalyi helyére.

A szoba közben alaposan kiszellőzött, s a tuskókkal tele kályhában mintha távoli vonat robogott volna.

Most már meg is néztem: hány az óra…

Nem érdekel!

A szoba sötét már, csak az ablak négyszöge világít, de szinte csak önmagát világítja meg. A pára befogta az üveget, és így nem láthatom kis madaraimat, de csendes diskurálásukat hallgatom egy darabig, de mindig távolabbról, mindig távolabbról…

Amikor felébredtem, alig világított már a kályha ajtaja, és valami nagyon nyomta a lábam, ami nem is csoda, hiszen általában nem alszik bakancsban az ember.

Lerúgva a bakancsokat, úgy éreztem, hogy agyonnyomorított két lábam – ha ez szokásuk lenne – ujjongva üdvözölné a szabadságot…

Az ablakon túl fekete éjszaka.

Hány óra lehet? És hova tettem az órát? És a gyufát? Lemászom az ágyról (ez az ágy kb. öt méter széles, kicsit a láb felé lejtő, emberhosszú deszkalap, öt szalmazsákkal, erdei szénával töltött „vánkos”-okkal és vastag pokrócokkal), és összeszedem álmos irányzókészségem. A fene a dolgát, az asztalt is alig találom meg, nemhogy az órát…

Nem részletezem. Három perc alatt megtaláltam az órát és újabb három perc alatt az öngyújtót, melyet az asztalon kerestem, holott a zsebemben volt. Mindig is ott szokott lenni…

És „lőn” világosság!

Lehet már talán éjfél is – gondoltam előzőleg. Eleget mászkáltam a szokatlanul friss levegőben, és jólesett elszundítani.

Nézem az órát. Nézem a másodpercmutatót… megy ez, a fene egye meg, és az óra ötöt mutat… Hát ez így van – gondolom, de hogy mi van így vagy úgy, azt nem tudnám megmondani.

Beleerőltetem a kályhába az óriás tuskót, és azt gondolom, kicsit még ledőlök, aztán felteszem a teavizet. Jánosnak pedig megmondom, hogy hozza ki a kutyáját, ilyenkor jó, ha valaki mozog az ember mellett, akihez lehet szólni… Megfognám Lupi fülét szelíden, mire azt mondaná – Újújú! – ami persze csak játék, mert a fülét alig fogom, de Lupi örül, hogy ez tetszik nekem.

A kályha helyeslően dörmög, s ez maga az álom…

Igen! És már alszom is újra.

Amikor felébredek, nagy csetepaté van az ablak előtt, s az ablaküvegek ragyognak, mert már jól fent jár a nap.

A kulcsot csak ráfordítom az ajtóra, ha valaki kijönne meglátogatni… de hát ki jönne? Minden ismerős tudja, hol a kulcs rejtekhelye, hát leveszem a kulcsot, s a teraszgerenda ismert helyére teszem.

Süt a nap, de hideg van azért, s az egész erdőt ragyogóra öltöztette a zúzmara. A tea jótékonyan melegíti a gyomrom, a bakancs helyett ma gumicsizmát húztam, és kucsma helyett kalapot tettem, mert nem szeretem, ha nyakamban olvad el a zúzmara.

Aztán fel a hegynek!

Néhol cinkék szólnak, néhol leszalad a fákról a zúzmara, de hangja nincs, mert hóra hullik.

A kapaszkodó nehéz. Nagyon erős itt az emelkedés, és felfelé nem is használják ezt az utat a fuvarosok, csak néha lefelé, bár ez rendkívül veszedelmes. Ha meglódulna a fával terhes szekér, összetörne kocsi, ló, esetleg az ember is.

Amíg ezt elgondolom, már fent is vagyok a tetőn, és kileskelődöm a vágásba, ahol csak egy-két öreg hagyásfa áll.

Az egész vágás csupa ragyogás, bár néha fehér, ködszerű felhők vitorláznak nyugat felé, és mintha árnyékuk is lenne.

– Kár! Kár! – trombitál a vágás szélén valahol egy szürkevarjú, és hangján érzem, hogy lát valamit, ami azonban neki nem élelem, de legalább árulkodik.

Egy bokor mellé húzódom, azaz a vén bükkfa mellé, amelyet elkerült a fejsze. Nem nagyon magas ez a fa, de rendkívül vastag, és csupa forradás, csupa bütyök, még az ágai is.

A varjú újra károg – de már halkabban –, mintha azt mondaná: elment az a valami, amit látott… Nem ember volt, az bizonyos. És róka sem. Kutya sem. És valami nagy héja sem. Ezeket a rá is veszélyeseket másként jelzi, s abban a károgásban egy kis félelem és nagy gyűlölet van. Szinte biztatás, hogy ölje meg, aki tudja, a nagy ellenséget. Ez a varjú azonban nem úgy károg, mintha a látott valami ellenség lenne; ez a varjú árulkodik. Hogy kinek – nem tudom. Csak úgy általában?

Lapulok a vastag bükk mellett, s a bokrok között egy suta ballag át a kocsiúton. Csipkedi az ágvégeket, a fiatal hajtásokat. Közben hátrafigyel, s szépen az anyja nyomán jön gidája. A hó puha, laza, s teljesen hangtalanul mennek át az úton. Amikor eltűnnek, arra gondolok, minek is jöttem tulajdonképpen ide, hiszen legfeljebb egy nyulat lőnék testünk táplálására, amit János kiválóan tud elkészíteni.

Szinte nevetni lenne kedvem, mert a gondolat másodpercében kibaktat az útra egy nyúl, s ha ez nem lenne elég, még fel is ágaskodik, hogy jobban lásson.

A puska száraz csattanására:

– Kár-káár-kááárr…

A hangról hallom: közeledik a varjú, mert kíváncsi, és néha zsákmány marad az ilyen durranások után.

– Kár – mondja halkabban, de már emelem is a puskát. És amikor észrevesz – más késő.

A csattanás után a varjú kezét-lábát széthányva esik a bokrok közé.

Jó helyen vagy! – gondolom, és felveszem a nyulat. Jó nagy kan nyúl. Csupa szerencse – gondolom, de aztán lenyelem még a gondolatot is, mert szerencsére még csak gondolni sem szabad a vadásznak…

Aztán ballagok hazafelé. A nyulat a tarisznyafödél alá szorítottam. Az orra ugyan kicsit vérzik, de ez nem árt a gumicsizmának, sem a megnevezhetetlen színű nadrágomnak.

Megtöltöm a puskám, mert az ördög nem alszik, és ballagok hazafelé, bár akkora a csend, hogy még az ördög is nyugodtan alhatna.

Amikor ahhoz a meredek ereszkedőhöz érek, valami zajt hallok, amit talán nem is lehet zajnak nevezni. Mintha valami torokhangú tüsszögésféle lenne. Sietni itt nem tudok, de amint leértem a hajlás végéhez, már látok valamit. Hó hullik az egyik bükkfáról. És ekkor meglátom a kétségbeesetten körbe-körbefutó mókust, nyomában az óriási galambászhéjával. A mókus valami furcsa tüsszögő torokhangon rémüldözik, a héja a nyomában, spirálban a fa derekán, s a következő fordulónál el is kapja. A mókus most mintha félig visítana, félig nyekeregne… a puskám pedig azt mondta, hogy durr! – és a héja, karmában a mókussal, lezuhan a földre.

Én pedig szeretném megcsókolni a puskámat.

Nem sietek, és közben lépéseimet olvasom:

– Hatvan. – Gyorsan kiszámítom, hogy ez a hatvan lépés 45 méter, és megsimogatom Drillingemet. És itt nemcsak pár szem sörétről van szó, mert a puska a héját és markában a még kapálódzó mókust is tökéletesen agyonvágta.

Fogom a nagy madár két lábát csüdben, a héja pedig még holtában is markolja a mókust. Azon gondolkodom, hogy így kellene őket kitömetni.

Az idő elég hideg, s én azon is gondolkodom, hogy a némelyik fáról lezúduló zúzmara a növekvő hidegtől vagy a növekvő melegtől indul-e meg lefelé, mintha a fát valaki megrázta volna.

Kiérve az erdőből, szinte bántja a szemem a hóval bélelt völgy ragyogása, bár ez a ragyogás aligha lesz hosszú életű, mert a völgy felett elnyúlt, alacsony párafelhők húzódnak dél felé.

És kis házunk úgy néz rám, mintha várt volna. A kémény nem füstöl, de felette reszket a felmelegedett levegő.

A héját – markában a mókussal – felkötöm a terasz gerendájára, s azon gondolkodom: ha mégis felmelegedne a levegő, és az izmok, inak meglazulnának, elengedné-e áldozatát?

A szoba nagyon meleg, de hát ilyenkor könnyen megy a szellőztetés. Ha az ajtóban áll az ember, szinte érzi alul a bezúduló hideg és felül a kifelé húzó meleg áramlását.

Levetem a bőrmellényt – macskával bélelve, párnás ujjakkal –, amely Kálmán ajándéka, s mindig kényszerít, hogy a jeles adakozóra hálával gondoljak. Könnyű ez a mellény, és nincs olyan hideg a világon, ami ezen kifogna. Lőni úgy lehet benne, mintha egy szál ingben lenne az ember, és nem hiszem, hogy több másfél kilónál, és csuklónál ideális puhán zár. Szóval tökéletes. Ha gyapjúinget veszek alá, néha ki kell gombolni még nagy hidegben is. Építője pedig Szűcs Dávid Gergely, akinek a foglalkozása is szűcs, mégpedig a legjavából. Ő készítette ki Kálmán oroszlánjait, párducait, az összes afrikai gereznáját, mégpedig kiválóan, s ennél már többet nem is mondhatok.

Amíg ezeket elgondolom, a jeles mellényt már levetettem, és hanyatt fekszem az ágyon, az ajtó nyitva – maradjon is még egy kicsit, gondolom –, és jóval későbben arra ébredek, hogy fázom. Amikor elaludtam, tizenegy óra lehetett, de mennyi lehet most? Nem, nem jósolok többet, és jó is, hogy nem jósoltam, mert ez a pár percnek tűnő szusszantás majdnem másfél óra lehetett.

De most is csak arra ébredtem fel, hogy fázom, és hogy a verebek hangos csiripeléssel méltatlankodnak.

Persze a cinkék.

Az ember nem is gondolná, hogy még ez a kis ökörszem nagyságú kékcinke is milyen erőszakos tud lenni; szóval itt rendet kell csinálni.

A rendcsinálás másfél órát „vett igénybe”. Így mondják ezt, s ehhez tartom magam én is.

Most már mindegy. Másfél óra múlva mindenki ki volt elégítve, még egy harkály is, aki „ritititi!” felkiáltással érkezett, és „üsd-vágd, nem apád!” kiáltással egy sonkacsontot vett munkába, amelyen János valamit még hagyott. Egyszóval jutott mindenkinek. Két etetőtálca és talán tíz, különféle helyekre felaggatott faggyú, mócsing, szalonna, mind munkába lett véve, s a cinkék olyan zajt csaptak, hogy kénytelen voltam őket, a lármázásra való tekintettel, a folyton érkező konkurenciára figyelmeztetni.

Így múlott el a nap. Ebéd előtt már nem volt érdemes kimenni, ebéd után pedig – mire felébredtem – már alkonyodott. Gondoltam, hogy talán a nyulat meg kellene nyúzni, de aztán mégsem nyúztam meg, mert majd megnyúzza János, amikor kell, és ha én most megnyúznám, a cinkék egyáltalán nem respektálnák az emberi „tulajdonjogot”. A cinkében – de általában az egész természetben – nagy a közösségi érzés, s ennek eredendő logikájával ki tudna perbe szállni?

Tehát nem nyúztam meg a nyulat – hideg is volt, kezem is fázott –, de kiálltam a teraszra, néztem a tájat, ahol most minden az enyém volt, akárcsak a cinkéké… néztem a felszálló ritka párát a patak felett és az alkony előregomolygását az erdőből.

Holnap szilvesztereste – gondoltam, s ettől mindig egy kis szomorúság ül a szívembe.

A végtelen jóság s a végtelen szomorúság felfoghatatlan valósága: az Idő majd – talán – megáll egy pillanatra, és szembenéz velünk, mintha lennénk, és talán vagyunk is; aztán újra peregni kezd a mulandóság homokórája, és nem mond semmit, nem ígér semmit, csak folyik, csak folyik, hogy majd egyszer egészen betemesse a szívünket.

A völgyet lassan telefolyta a köd.

A madárkák elmentek éjszakai szállásra, az alkonnyal megjött a nagy csend.

Újra kiszellőztettem a szobát, ettem valamit, megraktam a kályhát, és később mintha valami mély, zengő zsongás indult volna el, ami lehetett a kályha, lehettek a méhek a padláson, de lehet, hogy csak a képzelet játszott velem, az előbbi gondolatok reszkető zenéje, ami aztán lassan álomba ringatott.

Aztán arra ébredtem fel, hogy ragyogó reggel van, s az ablak előtt irtó csetepaté. Úgy látszik, a verebek is erősítést kaptak, mert öt kis veréb is szidta a cinkék minden nemzetségét, akik szintén nem hagyták magukat, és alig hallgattak el, amikor megjelentem.

– Csend! – kiáltottam, és majdnem elnevettem magam, amikor egyszerre elhallgattak a harcos ellenfelek. – Micsoda disznóság ez?! – folytattam, amire még nagyobb lett a csend, de nem repült el egy sem, mert talán azt gondolták, hogy ez a meredek valaki csúnya látvány ugyan, és a hangja is borzasztó, de hogy miért kiabál?…

Talán eddig még nem is hallottak embert kiabálni.

Erre gondoltam, s arra, hogy mit adok az ingyenkosztosoknak, ha elfogy ez a kis hús?

Szalonnám van, de sózott. János csak holnapután jön ki, és a szardíniát nem hiszem, hogy szeretnék.

Hopp! A kutya!

Jó keményre kifagyhatott… és remélem, nem ették meg a rókák, de hogyan hozom haza? A nyakamba nem kanyaríthatom, bár talán a bolhák kimentek belőle, de hát akkor hogyan? Nem utálkozom tőle, hiszen végeredményben ha rókát, őzet, nyulat vihetek haza, mért ne vihetnék kutyát is? De ez a nagy farkaskorcs olyan keményre van fagyva, mint a deszka, és fogásra mindenképpen alkalmatlan.

De hát mire jó a cukorspárga, azaz madzag vagy talán zsineg? Mindegy, akárminek nevezem. Ilyen erős zsineggel mindig bőven ellátom magam; hát félre gond, a néhai ebet szépen hazahúzom.

A nagy völgy ragyogó teknő volt ezen a reggelen, bár az erdő felett mintha fehéres, ritka ködfelhők lettek volna. Hideg volt, ropogott a hó, és a kutya elég messze volt.

S amikor odaértem, arra gondoltam, hogy ha azok a nagy borókabokrok közelebb vannak, itt lehetett volna rókát lőni. A kutya körül a rókák mintha gyűlést tartottak volna. Nagy körben csupa rókacsapa volt a hó, bár csak háromféle nyomot tudtam megkülönböztetni, és lehet, hogy nem is volt több…

A mord „farkast” tehát felkantároztam, aztán elindultunk hazafelé. Szerencsére a hó elég kemény volt, hogy nagyon nem süllyedt bele a kutya, de még így is mire – jó fél óra múlva – hazaértem, alaposan megizzadtam.

Közben a „farkas” szőre olyan szépen megtisztult, hogy elhatároztam: megnyúzom. Jó lesz lábszőnyegnek az ágyak elé. Persze a báránylelkű és nem vadász vendégeinknek János azt mondja majd, hogy „farkas”. Valami mesét is kanyaríthat hozzá…

Megnyúztam tehát a „farkast”, és dél lett, mire végeztem vele a ház mögött, ahol az ilyen mészárosmunkát szoktuk végezni.

Hanem a gerezna igazán szép volt, és a nem szakértő biztosan farkasnak nézhette volna.

Aztán a húsrészeket 10-15 darabba vágtam, jól behasogattam, és nagy körben az ablak előtti cserjékre és kisebb fákra felaggattam.

A kis verebek a háztetőről nézték a nemes munkát, de a cinkék eltűntek, és csak később vettem észre, hogy a távolabbi fákról figyelnek. Most tehát körülbelül húsz helyen kosztolhattak madaraim, de végre magamra is kellett gondolni, mert imitt-amott összekentem magam.

Ebéd után aztán kissé megbántam madárkáim táplálását, mert olyan ricsajt csaptak az ablak előtt, hogy csak erős elhatározással tudtam elaludni.

Arra ébredtem, hogy János vidrájára gondolok, és meglódult fantáziám szinte korbácsolt a patak felé.

És miért ne jöhetett volna a vidra vissza? János nem lőtt rá, azóta – különösen éjjel – nem zavarta senki. A házból nem hallatszik le semmi lárma, kutyaugatás.

Nézem az órám: hármat mutat.

Lassan megyek… óvatosan – mondom magamban –, van idő…

A patak felett már elnyúlt ködpára úszik. Az ég felhős, és nincs nagyon hideg.

Hát ez nagy dolog lenne azzal a vidrával. Kálmánnak már van valódi vidrakucsmája. Persze maga lőtte… Sőt! Feleségének van egy gyönyörű vidrabundája. Nem tudom, hány darab van benne: hét vagy nyolc? Azokat is ő lőtte.

– Nono! – intem le magam. – Fantáziálni azért nem kell… Kibújnál a bőrödből, ha csak egy vidrát is lőnél!

– Ki én! – ismertem be ravaszul, mert arra gondolok, a sors így talán kegyesebb lesz hozzám. „Őszinte fiú! – mondaná. – Megjutalmazom egy vidrával…”

Közben leérek a patakhoz, és szidom magam, hogy ilyen gyerekes gondolatokkal játszom.

– Sose nő be a te fejed lágya, fiam – hallom szinte apám hangját, és bólintok, hogy alighanem igaza van.

– Sáp!… Sáááp!… – burran fel a vízből két kacsa… és a puskám nincs is megtöltve.

Lemondóan és mérgesen nézek utánuk.

– Még a kacsákat is hiába vered fel… és mért nem töltöd meg a puskádat? Kényelmesen lelőhetted volna mind a kettőt!

– Minek? – dühöngöm. – Tele vagyok élelemmel, és ott van még a nyúl is.

– És ha vidra lett volna?

– Hát ez igaz – hajolok meg végre a magam igaza előtt –, ez tökéletesen igaz. Beismerem, de most már fogd be a szád.

– Rendben – legyint ez a másik énem –, befogom. Csak arra kérlek, méltóztassál talán a puskát betölteni… mielőtt elindulnál.

Beleköpök a vízbe, és megtöltöm a puskám.

De nem indulok el. Nem! Szeretek egy kicsit leselkedni, s ez csak csendben és állva, azaz mozdulatlanul lehetséges. De egyúttal megmutatom annak a másik énemnek, hogy engem nem lehet csak úgy rángatni…

– Milyen ütődött vagy! – súgja a fülembe, de nem válaszolok, mert most érzem: igaza van…

És nagyon lassan elindulok.

Mellettem sötéten rohan a patak, de majdnem zajtalanul.

Hátrafordulok, és elámulok, mert az erdőből, mintha a patak partjai közt jönne, sűrűn, tejfehéren jön utánam a köd.

– Gyerünk! – vezénylek magamnak, és kilépek, hogy előbb kiérjek az útra, mielőtt mindent elborítana ez a fehér vakság.

Ebben a pillanatban:

– Csau-vau… csau… csau… – És már látom is a kutyát, amint hajtja a nyulat. Alig hiszem, hogy elérné, bár nagyon szorítja.

Mire felemelem a puskát, már előttem rohannak keresztbe, hogy a legszebb lövés esik rájuk.

Az első lövésre a nyúl felkarikázik, mire a kutya egyszerűen leül az ámulattól, aztán megszólal a bal cső, s a kutya is lefekszik.

Sietnem kell. A nyulat beszorítom a tarisznyafedél alá, a kutyát pedig sorsára, azaz a rókáknak és varjaknak hagyom.

Ez a legszebb halál – gondolom, bár a kutya talán mást mondana, aztán kilépek a híd felé, mert már a nyakamban a köd. Mint a tej, olyan sűrű, hogy ha lenézek, a földet se látom, úgy tapogatok, mint a vaksötét éjszakában.

Már majdnem szaladok, de hiába…

A köd gyorsabb. Tapogatok a lábaimmal, hogy bele ne menjek az árokba, és azon gondolkozom, hány lépésre lehet a híd. És arra gondolok, hogy most már nem hiányzik más, csak egy kis hideg fürdő…

A patak nem mély, de ha mellélépek a partnak, alighanem hason érkezem a téli fürdőbe. Ez a nyúl bosszúja – gondolom, és szinte várom, milyen lesz a kutya bosszúja. A kutya sokkal műveltebb, mint a nyúl…

Hopp! Hol a mennykőben járok? A patakparton nincs ilyen bokor… nem nagy bokor, de nem fűz… igaz, a patakparton – ha jól emlékszem – nem volt semmiféle bokor, tehát vissza a patakhoz. Igen, de hol a patak?…

Állok.

– Sáp… sáp… háát… háát… – vidámkodik egy gácsér; megismerem a hangjáról, arrafelé indulok, mert a kacsa nyilván a vízben vidámkodik.

Csak egy kis szél lenne! – sóhajtok.

Hopp, egy kis emelkedés, ez alighanem a part! Igen, ha lehajlok, nagyon halkan, de hallom a víz csobogását.

Ballagok – azaz inkább lépegetek, most már a patak partján. Nem is gondoltam, hogy ilyen messze vagyok az úttól. Igaz, csak mászom…

Az út már nem lehet messze, mert szánkócsengő pendül néha. Jobbról jön, és balra megy. Már elment előttem, mert eddig jobbról szólt, és most már balról hallom… aztán elveszik a ködben.

Ekkor szél mozdult, és megemelte a ködöt, és majdnem szaladok a hídhoz, mert pár pillanatra látni lehetett.

Milyen okos dolog ez a csengő – gondolom, mert eddig azt hittem, a kis csengők a téli vidámsághoz tartoznak, de ebben a ködben kivilágosodott, hogy a csengők a kocsizörgést pótolják, hogy menjen az útból a gyalogjáró halandó, de még az egyenrangú másik szán is vigyázzon.

Ülök a hídon, de a vizet alig látom. Mintha azért ritkulna a köd… A mellém tett tarisznyát már jól látom, és a kosorrú, nagy kan nyúl keserves szemét is…

Csak azt szeretném tudni, mi a fenének lőttem meg. A vadászházban van már egy nyúl.

Csak jönne az a kedves, szelíd arcú asszony, milyen örömmel odaadnám ezt a nyulat is!

Kicsit megint emelkedik a köd, és az utat már jócskán látni. És mintha gondolataimban is messzebb látnék…

– A falu talán tíz percre van, a beteget biztosan ismerik a faluban, hát vidd el nekik a nyulat. Mi dolgod van?

– Nem lehet! Mi a fenét gondolnának az emberek? Tudod, hogy milyen a falu… és milyenek a falusiak…

– Mit törődsz vele?

– Szamár! – becézem magam. – Ezt így nem lehet, de azt lehet, hogy beviszed, és magad adod át. Te azután megmagyarázhatsz mindent. A betegnek orvosság kellett, az bizonyos, tehát nagybátyádat ismerik… s az öreg patikus már küldhet az öccsével… Kegyes hazugság, az igaz… de ez legyen a legnagyobb bűnöd…

Közben – észre sem vettem – eljárt az idő, bár valahogy a köd nem lett sötét, sőt mintha kapu nyílt volna benne.

Észre sem vettem, és már trappoltam a falu felé, a jó szándéktól szinte korbácsolva. Ez a kis falu is vadászterületünkhöz tartozik; jártam már benne, hát tudtam, hogy húsz perc alatt ott vagyok. Ott is voltam, és egyenesen a mindentudó kocsmát kerestem, amit egyszerű, kivilágított ablaka után meg is találtam. A vigasztalan, savanyú, füstös kocsmaszag sem ütött le a lábamról, mert a jó szándék motorját nem állíthatja meg semmi. Még az sem, hogy „fogyasztani” is illik valamit.

Sört kértem, remélve, hogy nincs, de volt, s amikor a kocsmáros hozta a sört, megpróbáltam kivallatni, hogy hol lakik az én beteg emberem.

A kocsmáros nézte a földet, nézte a gerendákat, de ilyen beteget nem tudott a faluban.

– A felesége tegnapelőtt szánon a patikában volt – mondom.

Három ember volt még a kocsmában, akik azonnal segíteni akartak:

– Az Istók Jancsi beteg…

– Annak két lova van, és a fiát küldte volna a patikába…

– Hát Kosaras Jóska?

– Annak egy lova volt, de eladta a múlt héten…

– Akkor a Böröc Pali. Beteg is, és egy lova van.

– A felesége olyan barna arcú, sovány asszony… – mondom, hogy biztos legyen a dolog.

– Az. Szép asszony. – És nevettek.

– Értsük meg egymást, emberek. Én a patikárus öccse vagyok, és orvosságról van szó…

Az emberek elkomolyodtak.

– Hát eredj, Jancsi, kérdezd meg a Verát, volt-e patikában, aztán ha volt, gyűjjön ide.

– Nem kell! – mondom. – Ha az lesz, én megyek oda. Megfizetem a fáradozást – mondtam a legénynek, és ettől komoly lett a három ember. Az öregek talán arra gondoltak, hogy ezt a kis borravalót ők is megkereshették volna…

Múlt az idő, egyre múlt, de a legényke csak nem jött.

– Hun a fenébe van ez a gyerek? – méltatlankodott az egyik öreg is. – Eddig már az egész falut bejárhatta volna…

Végre azonban megérkezett. Lihegve és izzadtan.

– Nem a Böröc Pali felesége vót! Aztán voltam még három helyen… akiknek egy lova van… de a Sándor sógor látott egy egylovas szánt. Asszony hajtotta a lovat, és a beteg dunyha alatt volt… Aszongya a sógor: nem idevaló. Látta, a dombon kiment a faluból…

Na… – gondoltam valamit mérgesen, és odaadtam a borravalót a legénynek. Aztán fizettem és elköszöntem, utálkozva a savanyú, áporodott kocsmaszagtól és jószándékú tehetetlenségemtől.

Kinyitottam az ajtót, és visszahőköltem, mert az ajtó előtt, mint a fal, állt a köd…

– Nem! – ordított bennem a düh. – Csak azért is megyek! – És nagyot léptem, mert a lépcső magasabban volt, mint gondoltam. – Nem! – dühöngtem, és – elnyelt a köd.

Kitapogattam a kövesútig, aztán nagyon lassan elindultam hazafelé.

A jól bevágódott szánkócsapába igazodott a lábam, de sűrűn megálltam hallgatódzni, hogy neki ne menjek valakinek vagy valaminek, ami szembejöhet ebben a süket ködben.

– A jó emberek többnyire hülyék – mondta bennem egy hang, és én, bár nem szokásom, beleköptem a ködbe, és toporzékolni tudtam volna, hogy akármi történik, nekem volt igazam.

Ez a belső küzdelem szinte elfeledtette bennem az idő múlását, a bukdácsolás keserűségét, a tapogatódzás bizonytalanságát, s egyszer csak emelkedni kezdett alattam a híd domborulata. Ha ez nincs, talán túlmentem volna rajta, és talán – még ma is mennék…

És ez az útbaigazítás mintha kezdete lett volna a láthatár tágulásának s a köd ritkulásának.

Megtaláltam a legelőre beforduló utat, ami a vadászházhoz vezetett, de nem is volt messze a hídtól.

Megálltam, kifújtam magam, és nagyon csendesen megkérdeztem magamtól, attól az okos másik énemtől, hogy:

– Hát kinek volt igaza?

– Fölösleges volt. Talán meg is fáztál… Csupa víz vagy, nem érzed? Jó, ha egy szelíd tüdőgyulladással megúszod…

Csak legyintettem. Így volt, hát így volt. A nyulat majd elküldöm Jánossal, aki mindenkit ismer a környéken. Sőt egy üveg bort is küldök mellé… Tüdőgyulladni pedig befekszem a patikárus nagybátyámhoz…

Hopp! Itt feküdt a farkaskutya. Csupa vér körülötte a hó. És szinte tánclépésben mentem a vadászház felé, mert a köd egyre ritkult. Északi szél kavarta a lomha, nagy ködkazlakat, és néhol már látszott a csillagos ég.

Nem baj! Jót akartam, nem sikerült. Bizonyára van valami oka… Holnap pedig kimegyek rókát hívni… nem is tudom, hova tettem a csalogatósípot… és már feledve minden… tervezgetek… Hát ez meg mi? – és megállok.

Ahol az út felkanyarodik a vadászházhoz, egy szánkó áll. A lovakat nem látom, mert be vannak fordulva a fák közé.

Ki lehet ez? – örvendezem. A szánkó egyszerű parasztszán, amire üléskast is lehet tenni, de fát is lehet fuvarozni. János jött ki meglátogatni… vagy valamelyik öcsém?

Hát mindegy! És ballagok a meredek úton felfelé, egy kis tétova örömmel. Lassan megyek, mert elég izzadt vagyok úgyis, közben összerakom az ismerősök listáját, hogy hát ki lehet. Az egyik öcsém katona… talán megjött szabadságra? Nem, ez nem jó. A fuvaros azonnal fordult volna vissza, hogy idejében otthon legyen, mert öcsém itt is maradna.

Felérek a dombra, és nézem a kivilágított ablakot. Meg is állok, de az ablak mögött csend van, és ez nem mond semmit.

Felérek a teraszra, csendesen megállok – semmi.

Benézek az ablakon, de olyan párás, hogy még mozdulást se látok mögötte. És halálos csend…

Hát – benyitok.

– Jó estét! – mondom, s olyan érzésem van, mintha idegen helyre jöttem volna.

– Jó estét kívánok! – mondja egy vadászruhás ember, aki eddig a kályhához támaszkodott, s most a kezét nyújtva elindul felém, és feláll egy asszony is a székről, és zavartan mosolyog. Ismerős, de mégis ismeretlen…

– Nem bírtam ezzel az emberrel – mondja –, de jót is tett neki az orvosság, hát mindenáron eljött, hogy a vadkacsát megköszönje.

Szép este volt. Talán a legszebb életemben. Odaadtam volna nekik az egész erdőt, a mi erdőnket, ahol az a vadász inaskodott, rokonságban volt Jánossal, nagybátyám keze alatt nőtt fel… és beláttam, hogy nem várhatják meg az éjfélt, mert a ló megfázik, ami baj lenne, de az ember is megfázik – ami nagy baj lehetne.

Összeszedtem mindent, amit odaadhattam; nem akartak elfogadni semmit, de látták, hogy megharagszom, és elrontják örömömet, hát ráadásul odaadtam még a „farkasbőrt” is.

– Jó lesz az ágy elé. Szép a farkasbőr kidolgozva…

A jáger jól megnézte a bőrt, forgatta, tapogatta, rám nézett komolyan, és végül elmosolyodott.

– Nagyon szép bőr lesz kidolgozva. Senki sem meri majd azt mondani, hogy farkaskutya volt, amíg élt…

És nevettünk még az úton is lefelé menet.

A vadászt jól bepakoltuk, hogy a füle sem látszott ki, aztán a menyecske megpöccintette a lovat, és a szán lassan belecsúszott a csillagos éjszakába.

Néztem utánuk, amikor már csak a kis szánkócsengő pendülései játszottak a keményre fagyott havon, és akkor világosan hallottam, éreztem és tudtam: „Ha szeretetem nem lenne, olyan lennék, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom…”

És akkor fordult a Föld új esztendőre.

Ábel

A téli alkony árnyai bejöttek az utcáról és a hó friss szagát hozták be a szobába, hol este volt már, meghűlt a cigarettafüst, kialudt a kályha, mert valami révedező lustaság telepedett ránk és elfelejtettünk a tűzre tenni.

Így ültünk már órák óta. Eleinte beszélgettünk, azután, ahogy az alkony árnyait körénk fonta, mind nagyobbakat hallgattunk, és végül nem szóltunk semmit, mert az árnyak emlékeket hoztak távoli időkből, amikor mindig égett a tűz, idejében világosságot gyújtottunk, mögöttünk még nem volt semmi, előttünk tárva az élet, nagyvilág; emlékeket hoztak elmúlt időkből, melyek a messze erdők tiszta, havas karácsonyfaszagával most bezúdultak a szobába.

Kinyílt az ajtó, be is tevődött. Kaparászott valaki a falon, kattant a villanykapcsoló és a világosság kíméletlen seprűje elsodorta mellőlünk az álmokat és emlékeket. Pacolai hunyorogva és mérgesen rendelkezett.

– Ojtsd le!

Katt. Újra sötétségben maradtunk, de mivel az előbbi ringató, békés hangulatnak már vége volt, rövid csend után újra vezényelt:

– Gyújtsd fel! Nem tudsz kopogni?

– Kopogtam, hadnagy úr!

– Nem hallottam.

– Pedig kopogtam.

– Hát akkor kopogtál… – és unottan legyintett, hogy bánom is én, mit akarsz tulajdonképpen, eredj a fenébe – de Miskát, Pacolai legényét nem lehetett ilyen könnyen elintézni. Miskának szerzett jogai voltak. Miska titkár volt, anyós, szakács, főhajtó és Pacolait Miska, vagy Miskát Pacolai nélkül elképzelni egyáltalán nem lehetett.

Miska tehát körülnézett a szobában, hogy háziasszonyi teendőit hol kezdje el, és szeme azonnal megakadt a kályhán.

– A tüzet pedig el hagyták aludni.

Nem szóltunk semmit, mert ez igaz volt; Miska hát újra megrakta a tüzet, és amikor már égett, Pacolai vadászszerszámait kezdte előszedegetni.

Vadászatra voltunk hivatalosak, és bár a meghívást Pacolai úgy erőszakolta ki, később szentül hitte, hogy a házigazda haját tépné, ha azon mi meg nem jelennénk.

– Csupa rongyos civil lesz – mondta –, gondolhatod, mért hívott meg bennünket…

– Adnak ott nyulat is a vadászoknak? – érdeklődött Miska, aki pénztárosa is volt gazdájának, és úgy látszik, a kassza nem dicsekedhetett valami dús tartalommal…

Pacolai úgy nézett Miskára, hogy Miska megérezte, hogy ez a pénzforrás nem lendíti fel a kasszát, de azért dörmögött valamit a drága patronról és holmi kifizetetlen számlákról.

– Te is eljössz puskahordónak, és a kadét úrnak is szerzel egy értelmes embert – szerelte le Miskát Pacolai, mert Miska zsémbes hangulatát csak a vadászat változtatta tavasziasan könnyelműre. Miska ugyanis a sokféle foglalkozáson kívül civilben orvvadász is volt, mégpedig nem a legutolsó.

Vidáman törölgette hát a puskát, és hosszas gondolkodás után azt mondta, hogy Móric őrvezetőt hozza el nekem segítségnek.

– Rendes ember?

– Nagyon! – bólintott. – Azt a kétméteres Csiliket úgy kivágta a kantinból, hogy alig tudtuk összeszedni.

Ebből látszik, hogy Miska fogalmai a rendes emberről meglehetősen egyéniek voltak. De azért nem bántuk meg, hogy Móricot hozta el, mert jókedvű, okos, nagyon használható ember volt ez a Móric, aki egyébként az Ábel névre hallgatott.

A vadászat ködös, decemberi reggel kezdődött, és csak délután kettőig tartott, hogy a gyertyagyújtásra mindenki otthon legyen, mert karácsony előestéje volt, és az ünnepvárás ott úszott már a nehéz hófelhők alatt.

Erdei hajtások voltak. Szépen szólt a puska, és Móric úgy állt mögöttem, hogy lélegzetét se hallottam. Csak összenéztünk egy-egy szép lövés után, és Ábel szemei nevetősen kacsintottak, hogy ez igen.

– Nincs itt fenyőerdő? – kérdezte, amikor végre volt a hajtásnak.

– Fene tudja, Ábel, én is most vagyok itt először.

A következő hajtásban hozzám hajol és a fülembe leheli:

– Róka.

Majd a szemem néztem ki, de a nagy gazban nem láttam semmit, és teljes némaság volt körülöttünk.

Kérdőleg nézek Ábelra.

– Jobbról… – suttogja.

Egy fűszál se rezzent és már el akartam fordulni, amikor kicsúszik a nyiladékon egy szép róka.

– Már régen hallottam – mesélte a hajtás után Ábel –, amint lopakodott őkelme…

– „Őkelme”? Ábel, honnét kerültél te hozzánk?

– A harmadik századtól, instállom…

– „Instállom”?… Nem úgy értem, melyik vidékről?

– Csikből, a fenyőt is azért kérdtem.

– Hát mért nem szólsz, Ábel?

– Tán még jókor mondtam…

Ballagtunk a következő hajtás felé. Ábel mögöttem lépkedett a rókával, de mellettem is jöhetett volna, mert ellapult előttem az erdő, szétporlott a köd, és az útra gondoltam, melyet Ábel megtett idáig. A házra gondoltam, melyet otthagyott, a fenyőkre, melyeket itt is keres, s szeretőre, akinek szemén megszáradt a könny, csak Ábel szívében sóhajt a hazavágyás…

A házigazda panaszkodott, hogy kevés a vad.

– Talán rossz időt várnak… elhúzódtak… nincs itt fenyőerdő?

– Igazad lehet – tolta fel a kalapját –, menjünk a fenyves részhez.

– Rókát lőttél, Ábel? – irigykedett Miska.

– Mink aztán rókát – állt mellém Ábel és én megéreztem, hogy ezek után én Ábelhez tartozom elsősorban. Vagy ő hozzám? Nem tudom. Hátramaradtunk.

– Kadét úr… hát én ezt el nem feledem.

– Nem fontos, Ábel… szívesen.

– Tudom. De ha egyszer elvetődne Csikba – és széles, lágy mozdulattal nekem adta egész Csikországot.

Ekkor már ott álltunk a sűrű feketefenyves mellett. A feltámadt szél zsongva járta a tűlevelek millió fésűjét. Szitálni kezdett a hó, a völgyekben némán úszott a köd, és néztem Ábelt, ő pedig a fenyvest.

– Szép erdő, ugye, Ábel?

– Kicsi… de azért fenyő… szép fenyő – és arcához húzott egy ágat, megsimogatta, mint más a selyemkendőt, melyet szeretőjétől kapott valamelyik napfényes búcsú mámoros délutánján.

De ekkor kürtszó szállt közénk messziről, és elkezdődött az utolsó hajtás. Ábel elengedte az ágat, mögém állt, és újra vadászok lettünk, akikben megfeszült a leselkedő várakozás. Hosszú ideig csend volt. Aztán kiabálás zűrzavarát hozta a szél, később pedig egy bagoly imbolygott át felettünk.

– Disznókat kiabáltak – suttogta Ábel.

Csendesen golyóra cseréltem az egyik csövet. Hallani lehetett már a hajtók kopogását. Egy-egy lövés pattant néha. Ábel pedig megfogta a karom, és csak a szemével intett, hogy hallja a disznót.

Feszült, nagy izgalomban álltunk, de a disznó megállhatott valahol a sűrűben, mert Ábel is tanácstalanul intett, hogy nem hall semmit. A hajtók már közel jártak, sőt a balszárnyon egy már ki is ért a nyiladékra, de Ábel ököllel fenyegette meg és a hajtó visszahúzódott.

Egy nyúl vágtatott el mellettünk, aztán a hajtók csendes diskurálása hallatszott.

– Visszament? – kérdezte egy hang.

– Vissza nem ment – mondta egy másik –, énmellettem nem…

– Akkor átcsúszott a lénián. Talán itt nem is áll puskás. Pedig marha nagy állat volt… huj! vigyázz!

Valami robajló törés indult el előttünk, és balról kiugrott a disznó. Szürke nagy teste átlódult a nyiladékon, de a másik oldalra már zuhanva érkezett, mert a goromba golyó szinte fellökte. Rúgott még egy-kettőt, aztán csend lett.

– E hát földhő vágta magát – állapította meg az előbbi hang –, de ne dugd ki az orrod te gyerek, mert te is kapsz egyet…

Összenevettünk Ábellel, aztán megráztam félszegen kinyújtott kezét, mert gratulációképpen azt mondta:

– Csikban se lőnek különben, kadét úr…

Később a szánkó álmos csengéssel vitt bennünket az állomás felé. Feltámadt a szél, újra esni kezdett a hó, és éreztük, hogy valahol elindult felénk az ünnep, a jóság, az otthon.

A vonaton elbóbiskoltunk. Amikor felébredtem, künt már sütött a hold és a fehér tájon fekete kórószálak rohantak az estében a hideg és otthontalan éjszaka felé.

Ábel jutott eszembe, a messze Székelyföld, a fenyők, és kimentem hozzájuk. Egyedül voltak a kis fülkében. Miska félrebillent fejjel aludt, Ábel pedig meredt szemmel bámult ki az ablakon. Szemében valami különös fenyőág, melynek gyantás illata velünk rohant az estében, mint élő emlékezet.

És ekkor úgy éreztem, mintha nem a vonat menne velünk, hanem messze tájak indultak volna el felénk, emberekkel, házakkal, patakokkal, erdőkkel, jajjal, könnyel, elszakíthatatlan ősi szeretettel. Úgy éreztem, mi állunk, de elindult felénk a Hargita roppant tömege, mert Móric Ábel őrvezető megsimogatta a fenyőágat, arcához szorította, mint szeretője kendőjét, és a szívében hordta a földet, mely a Hargitához tartozott.

Ábel akkor nem mehetett haza, hát elindult feléje a nagy hegy, hitével, népével, de ezt akkor nem vették észre az utasok, mert mindenki azt hitte, a karácsonyest felé megyünk, mely akkor volt Krisztus születése után az ezerkilencszázhuszonharmadik.

Szimat gyászol

Amikor a vadászt eltemetik, minden jóravaló kutya kötelességének tartja kifeküdni a sírra, és utánapusztulni gazdájának. Legalábbis így kellene lenni, ha igaz volna mindazon történet, melyet erdészek és vadászok bánatos özvegyei mesélnek az unokáknak, ha azok a családi albumban lapozva megkérdik, ki az a szakállas bácsi a puskával.

– Dédapád, fiacskám. Ritka szép ember volt a maga korában. És micsoda vadász…

A vadászatról aztán a kutyára terelődik a szó, főleg arra az egyre, az utolsóra.

– Nem evett, nem ivott. Kiment a temetőbe, és ott pusztult el a sír mellett. Megszakadt a szíve.

Nagyanyám e tekintetben nagyon dicsérendő kivétel volt. Amikor dédapám felől érdeklődtem, aki ezerráncú csizmában és lengyel nadrágban hányt fittyet a mulandóságnak, azt mondta:

– Nagy korhely volt az öregúr, nyugodjék békességben.

– De jó vadász volt?

– Hát, fiam, én nem vadásztam vele, de hogy kisebb malmot elhajtana, amit megivott, azt tudom, mert én hordtam fel a pincéből a kadarkát nyáron és a hárslevelűt télen.

– Szép ember volt?

– Szálas, magas, erős ember. Nagyon jószívű, és nagyon könnyelmű.

– Nagymama nem szerette?

– Istenem, dehogynem. Csak az igazságot mondom.

– Szép kutyái voltak?

– Én bizony már nem emlékszem, fiam. Csak az utolsóra. Szimat volt a neve, és hűségesen kikísérte dédapádat a temetőbe is.

Na végre – gondoltam –, hát nekünk is volt olyan kutyánk! És láttam a kutyát, amint a családtagok után, de az ismerősök előtt követi a koporsót, lehorgasztott fejjel és mérhetetlen bánattal kutyaszívében. És nem tágít a sírtól. Fújhat a szél, eshet a hó. Nem eszik, nem iszik, és nem megy többet haza.

– Szegény Szimat!

– Vele volt dédapáddal azon az utolsó éjszakán is. A jó isten tudja, mi történt akkor…

Karácsony és szilveszter közt volt az idő – mesélte nagyanyám. – Fekete karácsonyunk volt akkor, és csak másnapján esett kevés hó. De az idő gyenge maradt. Délután már nagy volt a köd, és hiába kérleltük dédapádat, hogy ne menjen sehova. Hiszen nem látja a ló fejét se.

– Azért van a ló, hogy lásson – mondta és nyergeltetett. – Éjfélre itthon vagyok. Gyere, Szimat!

De nem jött meg éjfélre. Még hajnalra se. Rettegve vártuk a reggelt, mert az utakon rossz hidak voltak akkor még, és a sötét éjszakában mérhetetlen köd.

Reggel volt már, amikor eldobogott a ló a ház előtt, és a kocsis nyikorogva nyitotta ki a kaput.

Gondolhatod, milyen örömmel mentünk ajtót nyitni. De amikor szegény dédapádat megláttuk, majdnem elsírtuk magunkat. Fáradt öregember lett azon az éjszakán.

Nem szólt semmit, csak végignézett rajtunk, és bement a szobájába.

– Gyere be, Mariska. Csak te egyedül.

Dédanyád bement, és egész délelőtt együtt voltak. Csak később tudtuk meg, hogy azon az éjszakán éjféltől reggelig bolyongott dédapád. És éjféltől reggelig nem talált haza.

Először káromkodott, és megverte a lovat. Aztán szidta Szimatot, de a ló csak remegett, s a kutya nyüszített a ló előtt a sötétségben.

Akkor megsimogatta a lovat, és biztatta Szimatot, hogy szedjék össze magukat.

Elindult a ló, lassan botorkálva, s amikor megállt: a kovácsi temető kapuja előtt voltak.

– Hova hoztál, te bolond?! – rántotta meg a kantárszárat, de ekkor már nem káromkodott.

Csendesen elfordultak a temetőkaputól, és mentek tovább az úttalan ködben. A ló néha megállt, mintha tájékozódna, és ilyenkor odahúzódott Szimat is, mintha kérdezni akarna valamit.

– Rám hiába nézel, Szimat – mondta csendesen –, ha ti nem tudjátok az utat… – És elindultak szótlanul.

A ló tapogatva rakta lábait, mintha vízben járna, s amikor megállt, a ködből kibontakozott a kürtösi temető nagy, fehér keresztje.

Innét már szótlanul fordultak el, és ekkor fagyos, mély csend lett egyszerre. Nem hallatszott a ló dobbanása se, csak később álltak meg hallgatózva, mert a dermesztő némaságban előttük valahol egy tyúk hívogatta kotyogva csibéit.

Dédapád ekkor megroskadt a lovon, és megöregedett, mert jól emlékezett, hogy az ő apját is a kotlós hívogatta, kísérteties kotyogással. Meg is halt egy héten belül.

A kantárszárat a ló nyakába dobta, végiggondolta eddigi életét, elrendezte magában, amit el kellett rendezni, és reggel lett, mire hazataláltak.

A házban ettől kezdve síró, beteg csend lett.

Anyánk úgy kísérte apánkat, mint az árnyék, és vidám dolgokat mesélt, de a hangja reszketett, és szeme reggelenkint vörös volt a sírástól.

Szilveszter délutánján dédapád mintha levetette volna szomorú tűnődését.

– Megnézem a favágókat – mondta.

A favágók nem voltak messze, és az ablakból látszott, hogy pipálgatva nézi a fák döntését.

Közben bealkonyodott, és később mintha a pitvarban sok láb dobogott volna. És valami várakozó suttogás… Anyánk fehér lett, mint a gyolcs. Az ajtó megnyílt, és behozták apánkat. Akkor már meg volt halva. A kiásott fa feléje dőlt, és amikor el akart lépni, megcsúszott, térdre esett, úgy maradt, mint aki tudja, hogy ez elől nincs kitérés.

– És Szimat? – kérdeztem.

– Szimat is jött vele, és kísérte az embereket, mint a zsandár.

– Aztán?

– Aztán a temetés után ott maradt a temetőben, hiába hívtuk.

– Szegény Szimat!

– Várj csak, még nincs vége. Másnap reggel ki ül a pitvaron, mint a Szimat. Persze rá se néztünk. Tányérját elvettük. Egész nap szomorúan lézengett a ház körül, és este eltűnt.

Így ment egypár napig. Reggel jött, este elment. Hova megy ez a kutya?

„A temetőbe – mondta a kocsis. – Panaszkodik is Peták Jancsi bácsi, a sírásó, hogy nem mer már este végigmenni az úton, mert Szimat ott fekszik az erdész úr sírjánál, és úgy acsarkodik, mint egy tigris.”

Szimat ezek után visszakapta tányérját, és nagy becsülete lett a házban. De éjszakára sose maradt otthon, akár esett, akár fújt. Egyszer kimentünk a temetőbe, és meglestük. Alig alkonyodott, jött a Szimat rohanva az úton. Körüljárta a sírt, és miután rendben talált mindent, lefeküdt. Ha kocsi ment az úton, felállt és morgott.

– És ott pusztult el a sír mellett?

Nagyanyám azonban nem tágított az igazságtól.

– Megmondanám, ha úgy lenne. De nem volt úgy. Torkán akadt egy nagy csont, és megfulladt. Szó, ami szó – legyintett nagyanyám –, nem volt igazi hűséges kutya.

De azért én Szimatot nem hagyom. Ő legalább éjjel kijárt, mert úgy tanulta, hogy emberekre, akár élők, akár holtak, csak éjjel kell vigyázni.

Amikor utoljára dédapám sírjánál voltam, már nagyanyám sem élt régen. A sírokon vastagon nőtt az őszi avar, és csak négy suttogó, óriás fenyő őrizte az öregek álmát.

És ekkor én bocsánatot kértem Szimat emlékétől, mert ő legalább éjjel vigyázott holt urára, de az utódok közül – bizony – se éjjel, se nappal, se panaszkodni, se imádkozni nem ment ki már senki.

Tévedések

Lent jártam Somogyban egy pap barátomnál vendégségben. Boldog voltam, hogy újra megfürödhettem a régi táj ragyogásában, és szemem elkalandozhatott az erdőkoszorús lankákon, buja füvű réteken s a „horhók” sárga partoldalain, hol gyíkok nyaralnak a földiszeder alatt, és gébics költ a kökény sűrűjében.

A szőlőhegy mindjárt a falu felett volt, s rendesen keresztüljártunk rajta sétáink és vitatkozásaink közben. A fák ekkor már elvirágzottak, és nagy termést ígértek, de szépen mutatkozott a szőlő is.

– Kár, hogy „noha” – mondtam –, megterem ez az áldott föld mást is.

– Megeszik a rigók úgyis – legyintett barátom.

– Mik eszik meg?

– A feketerigók. Csapatostul jönnek…

– Nem jár a feketerigó csapatban.

– Ezek pedig úgy járnak.

– Akkor nem feketerigó!

– De az! Ott is repül néhány…

A repülő bűnösök seregélyek voltak.

Este azután elgondolkoztam, hogy mennyi tévedés van így a madarak körül, s a tévedésnek mennyi ártatlan áldozata. Hány harkály pusztul el a méhesek körül, hány rigó a gyümölcsösök táján, hány gólya a tarlókon, és hány vércse, ölyv, bagoly csak azért, mert „ragadozó”.

Ha a patronhiány nem lenne az emberek „ragadozásának”, a háborúnak következménye, azt mondanám: hála isten! Most nem szól a puska az egerésző vörösvércsére és ölyvre, se a még ártatlanabb kékvércsére, mert a patron másra kell, és a baglyok is nyugodtan kuvikolhatnak a magtár tetején, a csősz nem durrant oda, hogy egypár karommal többet vigyen be, amikor a lőpénzt kifizetik.

A rigók, harkályok, gólyák és egyebek oktalan pusztítása bennünket, vadászokat csak annyiban érint, mint minden jóérzésű embert, de a hasznos és kiveszőfélben levő ragadozók irtása már a szakmánkba vág, és ezt nekünk kell megakadályozni.

A megakadályozásnak első feltétele, hogy a vadászati kultúrát és tisztességet mindenképpen terjesszük: magyarázzuk, erősítsük, ahol pedig kell, az értelmetlenséget és törvénytelenséget toroljuk is meg.

Ismerek gazdaságot, ahol nemcsak a karmot, de a szárnyakat és fejet is be kell szolgáltatni, és ha a vadőr téved, a lődíjából annyi lesz levonva, mint amennyit a törvényesen gyéríthető ragadozóért kapott volna. Mondanom sem kell, hogy amióta ezt a rendszert behozták, a vadőrök nem tévednek, és a ragadozókat tökéletesen felismerik.

Az embereket a ragadozókkal szemben általában háromféle érzés vezeti: a beléjük nevelt, ítélet nélküli rosszindulat, a gyűlölet a „gyilkossal” szemben és az irigység.

Sokáig gyűlöltem például a baglyot. Nem egyfajta baglyot, hanem „a baglyot”. Oka ennek egy éjszakai utazás volt, néma nagy erdőn keresztül, hol titkokat lehelt az avar és a tölgyek nehéz illata. A kocsi lassan ballagott, s az én hétéves szívemben ott dobogott a mesék minden törpéje, boszorkánya és sárkánya, amikor nyekergő, panaszos siránkozás jajdult meg a sötétség mélyén.

– Mi az? – suttogtam.

– Bagó! – mondta az öreg kocsis. – Most öli a kisőzet…

Több se kellett nekem! Lehajtottam fejem, és csendesen a markomba sírtam. Láttam a kisőzike véres vonaglását, halálfélelembe meredt szemét, és az a kutya bagoly még mindig ölte… ölte…

Attól kezdve sokáig gyűlöltem a baglyot, egész addig, míg meg nem tudtam, hogy az a szegény bagoly szerelmi dalát fújta, s arról ő igazán nem tehet, hogy nem született operaénekesnek.

(Különben is: a baglyok kimondottan „jó fülűek”, és nem lehet tudni, hogy nem az-e a szép, amit ők „énekelnek”, és nem lehet tudni, mit gondolnak ők, ha az ember kurjongat az erdőn, vagy pláne ha megszólaltatja gépi tudományát, a gramofont.)

Ez hát a nevelés okozta gyűlölet, ami messze ősi időkre nyúlik vissza, amikor a másnapos csatatereket horgas orrú, nagy karmú ragadozók szállták meg, és nem nézték, hogy a torzulásba merevedett száj kit csókolt tegnap, és a halottra nyílott szem kinek volt legkedvesebb a világon.

Az ember akkor még nem ért rá különbséget tenni ragadozó és ragadozó között, és az anyák és mátkák gyűlölete belecsepegett az utódok gondolatai közé.

De akkor ez még nem is volt fontos! Az erdők és rónák végtelenek voltak, a nádasok országának nem volt határa, az ember kevés, és a természet egyensúlyát maga a természet tartotta fenn.

Később azonban megváltozott a világ. Sűrült az ember – állítólag sokasodott? –, és kimondta az állatokra, hogy ez káros, ez pedig hasznos. Hogy ezen a „jogon” azután mi történt a világban, az nem tartozik ránk. Mi emberséges emberek voltunk mindenkoron, és nem számolunk a bálnák, fókák, alkák, bölények és még egy csomó kihalófélben levő állat kipusztulásáért, de – és ez ránk is tartozik – nem akarunk számolni azokért sem, melyek a mi kezünkben vannak.

Mondom – közben megsokasodtunk. (Mármint az emberek, mert ránk, magyarokra – sajnos – ezt nemigen lehet mondani.)

A háborúk megszelídültek, a polgári erkölcs és meglazult bátorság utálta a vért (hacsak nem a rántani való csirke és a kis hízócska vére volt), utálta a gyilkosságot, és kimondta, hogy a ragadozó madár gyilkos, s mint ilyen: pusztuljon! Ez volt az általános gyűlölet a gyilkossal szemben.

Patron volt bőven, és a körvadászaton, a hajtásban, kocsiról és gyalogsorban szépen szólt a puska a ragadozókra, elsősorban – természetesen – a szelídebb természetű vércsékre s az ölyvekre.

Hiába tanították, hiába bizonyították később ezeknek az ártatlanságát. Hiába volt gyomortartalom-vizsgálat, és hiába voltak bebizonyított tények, ezeknek az eredménye nem jutott el a magyar vadászok nagyobbik tömegéhez, akik joggal vagy jogtalanul ősi szórakozásnak tekintették a vadászatot, és utálták a – betűt.

Ez volt az az idő, amikor a kutya se törődött a tudósokkal, amikor kártyacsaták, párbajok, háromszáz személyes parasztlakodalmak Ököritóval és színészbotrányokkal vegyest – teljesen kielégítették az ország tudomány- és újságéhségét.

Herman Ottó, Chernel István és a többiek kit érdekelhettek volna? A Földművelésügyi Minisztérium ingyen küldte ki szebbnél szebb kiadványait – amilyeneket abban az időben sehol Európában nem csináltak –, de ezek a művészi kiadványok sehol Európában kevesebb hatást el nem érhettek volna.

Pedig ekkor már igazán szükség lett volna, hogy az ember – a magyar ember és magyar vadász – igazságosan kezébe vegye azt a hatalmat, amit a természet és a haladás a kezébe adott.

Valljuk be: nem tette!

Extra Hungariam non est vita.

Talán igaza is volt.

De ez az igazság ma már nem igazság. Sokan vagyunk, hála isten, a Kárpátok ölelésében, és nem dobálhatunk el értékeket, nem lőhetjük ki címerünkből a sast, mezőinkről a kártékonyt pusztító vércsét és ölyvet, levegőnkből a bátorság és az ősi pusztaság szabad madarát, a sólymot anélkül, hogy önmagunkat pofon ne ütöttük volna.

Hát ismerjük meg végre madarainkat! Nézzünk a szemükbe, fogjuk a kezünkbe, és lássuk, hogy mi a jó, és mi a rossz.

Budapesten – Herman Ottó út 15. – van egy tudományos intézet – a Magyar Madártani Intézet –, amelyet Hammerfesttől Cape Townig, San Franciscótól Kamcsatkáig ismernek és becsülnek. Ezt az intézetet kevés vadász ismeri, pedig ez az intézet azért van, hogy a magyar vadászok ismerjék és szeressék, és tudósaik világhírű munkáiból okuljanak.

Okuljanak, és tudják meg, hogy a fogoly nem eszi meg a babot, a vércse a nyulat, az ölyv a foglyot, a kékvércse a fácánt, a darázsölyv a fürjet, és tudják meg azt is, hogy a többi más ragadozóból is ott van a legtöbb, ahol a legnagyobbak a vadászati eredmények.

És tudják meg végre, hogy a sólyom nem vércse, a vércse nem – karvaly, a karvalyban nincs kiskarvaly meg nagykarvaly, az ölyv nem „hábik”, a gatyásölyv nem „sas”, a kánya nem varjú, és a varjú még kevésbé kánya; szóval tudjanak meg sok mindent, hogy megszűnjön a harmadik igazságtalan pont: az irigység.

Igen, az irigység!

Mert sokan vagyunk Európa földjén, és nemcsak egymásra irigykedünk, de azokra az állatokra is, amelyekről azt hisszük, hogy a falatot előlünk eszik el.

Ma már minden talpalatnyi földet számon tartunk, minden értéket felhasználunk, miért pazarolnánk drága patronunkat azokra a ragadozókra, melyek nekünk segítenek? Nem lenne érdemes megismerni a „gyilkosokat”, akiket mi gyilkolunk meg?

Szép és jó könyvek jelentek meg Magyarország orvmadárfaunájáról, de ezek a könyvek – mint bárhol másutt a világon – nem adják azt a természetes benyomást, melyet a madár természetbeni közvetlen látása nyújt. Hiába írnak ezek a könyvek a szárnyhosszról, a foltokról, melyek hol szív, hol lándzsa alakúak, hiába írnak a színről, mely szürkésbarna, palaszürke, hamvaskék vagy piszkosfehér, ezeket a madarakat könyvből meg nem ismerjük soha!

Mivel azonban oly kevés van belőlük, hogy a saját tapasztalatok alapján való megismerését nem javasolhatom, csak azt mondhatom, hogy el kell menni a Madártani Intézetbe, és jól megnézni őket természetadta becsületes mivoltukban.

Akkor aztán nem lesz semmi hiba. Nem lesz igazságtalanság, tudatlanság, kártékony nevelésbeli örökség, oktalan gyűlölet, és nem lesz irigység.

Mert – ne feledjük el! – jó dolguk csak ott van az állatoknak, ahol az emberek is jól élnek, ahol pontosan a természet isteni törvényeit követik, és ilyen helyen csak azoknak az állatoknak van rossz soruk, melyek éppen az emberi butaságból, tudatlanságból, szennyből és irgalmatlanságból élnek.

Így nem lehet!

Az ország fogolyállományát az 1940-es tél tönkretette. Ez nemcsak azt jelentette, hogy pár százezer kilogramm hús hiányzott az ország asztalánál, hanem azt is, hogy borsóban, babban, kukoricában mennyivel kevesebb lett a termés, amit azok a férgek ettek meg, amelyeket ezek a foglyok pusztítottak volna el. Ezt minden értelmes ember tudja.

Ember azonban kétféle van. Értelmes és nem értelmes. Értelmes ember ápolja és védi növényeit, az ostoba ember pedig veszendőbe hagyja őket, azaz ott egye meg a fene, azaz a férgek, és úgy beledurrant az összebújt, meggémberedett fogolycsapatba, csak úgy porzik. Marad is ott „szépen”… Öt-hat, ha jól megolvassa az ember.

No már most!

Mert úgy van ez, mint a mesében.

No már most leszáll a koma – körülnéz, hogy nem látta-e valami illetéktelen csavargó vadőr az esetet –, s miközben leszáll, olyan szépet lő esmeg, csak úgy porzik. Most már nem a hóba, csak a koma kalapkarimája mellé.

Hát ez szerencse.

A koma azonban igencsak másképp vélekedik a dologról, mert a füle nem szereti az ilyen nagy durranásokat.

No már most!

Nagy veszekedés lett volna a dologból, de nem lett, mert két választási malaccal elsimítódott a dolog, a szegény foglyokon meg nem volt csak csont és bőr, és a komaasszony nem nézett se Istent, se Máriát, úgy leszedte a keresztvizet vadászunkról, hogy attól kódul még ma is.

Hát eddig a mese, ha mese lenne.

Sajnos nem az!

A koma füle még mindig zsong erősen, a foglyocskákat nem támasztja már fel senki, és sajnos nem lehet az ilyen vadásznak huszonötöt verni a nadrágjára olyan időben, amikor ő maga is benne tartózkodik.

Mert a felesége megszavazná.

De mi is!

Mármint a huszonötöt…

Ölyvek

Sok szó esett már róluk. Károsak, nem károsak? Pro és kontra ezernyi vélemény. Pro: az ornitológusok; kontra: a vadászok egy része. Csak egy része. Régen gyűjtögetem megfigyeléseim, ezért közreadom azokat, várva vadásztársaim hozzászólását, hogy végre magunk döntsük el: lőjük vagy ne lőjük?

Megemlítem még, hogy főleg a Nimródban megjelent, uhuzásról szóló cikkek adták kezembe a tollat. Nem tagadom, mint öreg „nagysuholyista” igaz élvezettel olvastam írásban és képben egyik illusztris írónk megfigyeléseit, amelyek pompásan festik az uhuzás gyönyöreit, s amelyekhez igazán nincs hozzátennivaló semmi. Apróbb kérdésekben lehet eltérés, de a lényeg úgy van benne megírva, hogy aki akar, tanulhat. És százszor igaz az is, hogy a sokak által lenézett mivolta mellett is olyan speciális élvezeteket nyújt, amelyeket nem pótolhat semmi.

Éppen azért, mivel feltételezem a nem uhuzókról, hogy e cikkek nyomán többen vásárolnak uhut, hogy ritkítsák az egyébként elérhetetlen orvmadarakat, pár szót szeretnék szólni az ölyvek mellett. Mert szarkát, varjút kivéve minden kezdő az ölyvekből veszi ki elsősorban a vámot. Ők azok a bizonyos „sasok”, amelyek bárgyún szállnak le a beszállófákra, lövés után is visszajönnek, a földre is leszállnak, és végül áldozatul esnek.

Szinte becsületbeli adósságomnak tartom ezt a pár sort, mert amíg nem ismertem őket, és válogatás nélkül gyilkoltam mindent, aminek horgas a csőre, magam is sok szegény ölyvet szállítottam az örök és egérdús vadászmezőkre.

Felismerni könnyű. Aki pontos részleteket akar, vegye meg Szemere Zoltán orvmadár-meghatározóját. Abból jóformán mindent elsajátíthat. Nálunk csak két fajtája jöhet számításba. Az egerész- és a gatyásölyv. Most csak az egerészölyvről akarok írni. A többi olyan ritka, hogy azokkal úgyis csak ritkán, esetleg soha nem találkozunk. Ha azonban az egerészölyvek ritkítása ilyen tempóban halad, úgy lassan éppen olyan ritka lesz, mint amazok.

Kár lenne pedig ezért a szép madárért. Üres nélkülük a határ. Napfényes tavaszon, nyári délelőttökön el lehet gyönyörködni bennük, amint hangos kiő-kiő kiáltásokkal örvénylenek felhőmagasságokban. Zuhannak, mint a kő, 30-50 métert, aztán újból nyugodt köröket vágnak, míg lassan-lassan lefelé húzódva eltűnnek a messze erdők lombrengetegében.

Ez lenne a lírai rész.

Lássuk az érem másik oldalát. Öreg szalmakazal az út mellett. Igazi egértanya. Az ormon egy fene nagy „sas” álmodozik. Egeret les: ölyv. Tele petrencével a határ. Egyiken-másikon hasonló madár „gömbölyödik”, majd lecsap, és egeret hurcol leshelyére: ölyv. Aztán szitálva keresi kenyerét a kiégett, kavicsos legelőkön, hol nemhogy vad, de még tücsök is kevés van. Mind lejjebb-lejjebb ereszkedik, aztán… puff, már viszi is az ürgét. S ez így megy egész nap. Havas a határ. Üres. Csak egy ölyv függöget egy pont fölött. Lesem a szánról gukkerral, mi lehet alatta, hátha foglyokra spekulál. Lecsap. Viszi az egeret.

Rövid leszek már. Lehet, hogy egyedül maradok véleményemmel, de már csak megírom. Mióta eszemet tudom, mindig kint éltem, és kint élek ma is. Bőven volt alkalmam megfigyelni, de én az ölyvet sem hasznos vad üldözésén, sem ilyen friss prédán nem értem soha. Persze korántsem akarom ezzel azt mondani, hogy bizonyos körülmények között nem szedi fel a hasznos vadat. De én még nem láttam. Azt sem mondom, hogy a fácánosban tűrjük meg. Alkalom szüli a tolvajt. Ha csak azok az ölyvek lennének Magyarországon elpusztítva, amelyek fácánosokba szoktak, nem lenne semmi baj. Eszembe sem jutna prókátoroskodni mellettük.

Megfigyeltem minden tevését-vevését, de azt jóformán mindig egér-, pocok-, ürgehalál fejezte be. Ugyanilyen eredményt mondhatok az általam megvizsgált gyomortartalmakról is. Vadőreinket állandóan kérdezgetem, látták-e az ölyvet tilosban. Újabban a válasz nemleges. Azelőtt sűrűn jöttek a panaszok, hogy a „nagyhábik”, a „tikhordó kánya”, a „nagykarvaly” vagy pláne a „rétisas” című vadállat tyúkot vitt, nyulat fogott, foglyot tépázott. Ez persze mind az ölyv terhére íródott. Mióta azonban „Szemere a zsebben van” – illetve a tarisznyában –, a jelentések az ölyvre nem terhelőek.

1931-ben környékünkön annyira elszaporodott a róka, hogy az apróvad- és őzállomány teljes csődnek nézett elébe. Két hét alatt 38 róka lett megmérgezve, és sajnos majd ugyanannyi ölyv. Számuk tehát becslésem szerint kb. 80%-kal csökkent.

Az az egér, ürge- és pocokinvázió, ami erre 1932-ben jött, minden képzeletet felülmúlt. Földjeink olyanok voltak, mint a szita. A kár óriási volt, apróvadállományunk pedig semmi, de semmi javulást nem mutatott. Tehát elpusztultak az ölyvek, a mezőgazdasági kár óriási lett, a vadszaporulat pedig nulla.

Azóta az ölyv nálunk „tiltott gyümölcs”.

Örülünk, ha szaporodnak. És mennyire megérzi a madár a jóindulatot! Ma már minden lóheretáblának megvan a maga ölyve, amely tíz-tizenöt lépésre bevárja a kocsit, s csak akkor lebben a lóhere, legelő vagy tarló fölé, mindjárt szitálásba kezdve. Lóhere, tarló, legelő. Miért? Hiszen az apróvad mindenütt megtalálható…

Őszi vetések felett már ritkábban, tavasziak felett jóformán soha nem látjuk. Miért? Az őszi vetésekben még előfordul, néha sok is lehet az egér, de a tavasziakban alig, mert a téli szántásokkal innét kipusztulnak. Igazi hazája azonban a legjobb egértanya, a keveset háborgatott lóhere. Ahány lóheretábla határunkban van, mindenik felett ott szitál az ölyv. Pedig a nyúlmama ugyancsak elhagyogatja csemetéit szanaszét. Szántásban, gazosban, árokparton. Ezeket a helyeket azonban az ölyv nem keresi. Meglátszik, hogy az apróvad nem az ő szakmája. Repülős foglyot elcsípni képtelen. Ha mégis fácán- vagy fogolyprédán találják, még mindig ott van a nagy kérdés: az-e a tettes, aki eszi?! Nem hurokból szedte-e ki, nem találta-e elhullva? Én sem foglyot, sem fácánt hajszolva ölyvet még nem láttam. Szóljanak a fentiekhez, vadásztársaim.

Tudom, a megcsontosodott véleményeket megingatni nehéz, de szólok a kezdőkhöz. Akik az uhuzási cikkek nyomán szívdobogva viszik ki a „Jancsit” vagy a „Tantit” vagy a „Miskát” a kunyhó elé; hogy legyen szívük sarokba támasztani a puskát, amikor suhogva vág az ölyv a bagolyra. Mert meglőni igazán nem nehéz. Féket vetni a lődühre: az már nehezebb. De igen sokszor kifizeti magát. A folyton támadó ölyvek alarmírozzák a messze határt, és nekem mindig kedvesebb, ha az igazi hóhérok, a héják vagy az „angyalcsinálók”, a szürkevarjak és szarkák kerülnek puskavégre.

Boldog lennék, ha csak egypár családot menthettem volna meg az ölyvek derék nemzetségéből, s úgy érezném: leróttam az adósságom.

Szitáló orvmadaraink

Az idén olyan óriási ürge- és egérkár sújtotta gazdaságunkat, amilyenre még a legöregebb emberek sem emlékeznek.

A nyáron külön ürgefogó társulatot szerveztünk, amely állott: egy kétökrös lajtból, az ürgefogómesterből és a puszta minden épkézláb iskolás gyerekéből. Később még betársult egy cigánycsalád is, mely az alkalmi teknőfaragásban felhasznált erőit finom ürgehússal pótolta. Mégpedig látható sikerrel, mert a purdék gömbölyűek voltak, mint az alma.

Az ürgefogó idény kb. két hónapig tartott. Ez idő alatt „esett” 1900 ürge, mely szám azonban meg nem látszott a „törzsállományon”, mert a fogdosás vége felé éppen úgy cikáztak, futkostak, mintha egy darab sem hiányzott volna népes soraikból. A szám egészen pontos, mert a mester darabszám kapta fizetését.

Az egér augusztusban ütötte fel fejét. Olyan hihetetlen tömegben, hogy a lóheretarlók felszántásakor minden eke után egy-két gyereket kellett küldeni, akik alig győzték a kiforduló egereket agyonverni. Ha messziről nézte az ember ezt a műveletet, nem tudta elképzelni, hogy a békésen ballagó ökrök körül mik ugrándoznak, mint óriási szöcskék.

Estefelé a „teríték” kupacokban hevert az út mellett. Egy darabig olvastuk a darabszámot. Egyik negyvenholdas táblán több mint 3000 darab egér „esett”. Azután már nem olvastuk. Az uradalmi uhu, azt hiszem, könnyes szemmel gondol erre a bőséges esztendőre.

Kis napszámosainknak hamarosan segítőtársaik is akadtak. Mégpedig – hála istennek! – szép számmal.

A vörösvércsék és az ölyvek.

Eleinte csak a szó szoros értelmében házi példányok dolgoztak, lassan azonban, úgy látszik, híre ment a lakodalomnak, mert idegen lovagok is jelentkeztek a tornán.

Megélénkült a határ.

Egy-egy tábla felett nyolc-tíz vörösvércse szitálgatott, és ugyanott az út menti karókon egy-két ölyv is álmodozott. Azt hiszem, „katzenjammer” lehetett a tömeges egérfogyasztástól. A kocsit tíz-tizenöt lépésre is bevárták, és lomhán lebbentek „munkára”, mint a jóllakott napszámos, ha zsíros ebéd után elszenderedik kissé.

Most – talán két hete – megjöttek a gatyásölyvek is.

A rokonság üdvözlése után megkapták területüket, és nap nap után ott láttam őket ugyanazon a táblán, hol bóbiskolva, hol egeret lesve, hol pedig szép nagy köröket vágva az őszi levegőben.

Ez a tábla közvetlen egy erdősarokban van. Szélső fái a pihenőhelyek. Napokban arra járván, egy egerészölyv szállt el, és karmai között az ürgénél is hosszabb valamit tartott. Elő a gukkert! Egy menyétet vitt. Megjegyzem, ez a terület a legnyulasabb helyünk. Az ölyvek egész nyáron itt tanyáztak, és a nyulakban semmi hiba nincs.

Egy másik táblán egy sötét színű madarat láttam, amint tép valamit. Kabára gondolva oda lőttem. Szerencsére a sörét kihagyta, és felrepült egy – vörösvércse. Karmai közül – a nagy sietségben – kiejtett valamit, amit én egy megtépett kis madárnak néztem.

– No, vörös barátom, vége a becsületnek!

Odamenve aztán hosszas keresés után megtaláltam egy hatalmas zöld sáskát, amelynek a feje le volt tépve.

A komaság tehát tovább is áll, vörös barátom. Meg veletek is, magasban sikongó ölyvek, és szeretném, ha más is, minden vadász úgy látná életetek folyását, önző emberi szempontból is olyan hasznosnak, miként én.

Mert mi a ti sorsotok?

Ha a vadász előtt szitáló vércse annyira el van merülve a kenyérkeresésben, hogy életével fizet bizalmasságáért, a hajtógyerek zsinegre fűzi, s vadászat végén, mint egy piszkos tollcsomó, kerül a majorság valamelyik fájára, hivatva távol tartani a – rokonságot.

Ha pedig ölyv esik?

Ennek már díszesebb a sorsa. A preparátor kiterjeszti szárnyait, amennyire lehet, s az ölyv – akarom mondani, „sas” – szomorúan bámul tollaszakadtáig a pipafüstbe, hol vidám cimborák a huszonegyesre utaznak, és megkérdik a házigazdát:

– Hol lőtted ezt a rétisast, Gábor?

Gábor leteszi a blattot, komoran maga elé mered, mint aki kutat a temérdek sasos emlék között, és azt mondja:

– Kérlek, szívesen… – És elmondja a „rétisas” szomorú históriáját.

Ez a ti sorsotok!

Hibátok pedig csupán az, hogy karmokat és horgas csőrt adott a bölcs természet nektek, és nem tudtok olyan szépen fütyülni, mint – mondjuk, a rigó.

Úgy van veletek az ember, mint a baktériumokkal. Ha egyszer baktérium: vesszen! Neki a fecskendővel! Mindenki tudja, hogy baktériumok nélkül nem élhetnénk, mégis ha róluk esik szó, csak rosszat gondol az ember.

Így vagytok ti is.

Horgas a csőre: vesszen! Neki a fecskendővel, azaz a puskával!

Hát mindenki orvvadász, akinek fegyvere van? Vagy mindenki gyilkos, aki kést szorongat a markában? Hát nincs nagyító, mely a ti életeteket kikutatná? Vagy már ki is van kutatva, csak nem kíváncsi rá senki?

Mert így csak fogytok, fogytok, és lassan néptelen lesz tőletek a határ. A többi, a tilosban járó, a karvaly, a héja, a kabasólyom nem mutatja magát. Meglátni talán itt-ott, de lőtávolra alig kerül. Ha mégis szól a puska, undorral hagyják ott a puskaporszagú vidéket egy hat méterrel a hátuk mögé csúszott lövés emlékével. A szarkák és szürkevarjak szemfüles hada egy-egy lövést még kiáll, de aztán nem lehet velük szóba állni.

Így aztán az orvmadarakat csak ti képviselitek. Már – ameddig! Mert fogytok, fogyatkoztok.

Szárnyaitok vetése, suhogása, messze hangzó kiáltástok fiainknak olyan lesz már talán, mint nekünk a hollókárogás és a darvak bánatos krúgása a messze, szomorú, ködös őszi magasságokban és messzeségekben, ahova annyi mindent eltemettünk, és ahova – jaj! – nem mehetünk: csak az emlékek szárnyán szomorú tallózásra.

Ragadozó

Vannak szavak, melyeknek megbélyegző jellegét szinte kiirthatatlanul magunkba vesszük, s amikor kimondjuk, szinte látjuk a ragadozót, amint könyökig vájkál a vérben, fészkeket dúl, fiókákat fojtogat, és általában úgy élő hússal él, és általában azt eszik nyersen, amit az elvetemült – ember.

Ilyen szó a ragadozó!

A régi vadászati iskola szerint ragadozó minden állat, melynek éles karma, horgas csőre, tépőfoga van, helyesebben: ragadozó minden állat, mely piros vérrel, élő hússal él, és általában azt eszik nyersen, amit az ember – megsütve.

A ragadozó vagy szárnyas, vagy négylábú. Van még ilyen hal is, de azzal vesződjenek a horgászok.

A szárnyas ragadozót néhol még a megtisztelő „orvmadár” jelzővel is illetik, holott ezeknek nagy része nem támad orvul, sőt egyesek olyan nemes tornában szerzik meg a betevő falatot, hogy bátran tanulhatna tőlük a legnagyobb ragadozó, a legnagyobb vérengző és tömeggyilkos, a magát „teremtés koronájának” becéző ember.

Régi téma ez – egy szó se új benne, amit írok –, de nem árt felfrissíteni, mert olyan ez, mint a reklám, melynek ordítani kell minden utcasarokról, hogy észrevegyék, és beterelje a vevőt a boltba, ahol az egyedül üdvözítő portékát árulják.

Így akarom én is beterelni a vadászokat a mi boltunkba, ahol lelkes tudósok, megfigyelők és vadászok az igazságot árulják.

Ez az igazság pedig az, hogy nem lehet tyúkketrecet csinálni a világból, sem birkaaklot, mert a természetszerető embernek ez nem kell, mert a végén mindenki rádöbbenne, hogy a nagy együttesből hiányzik a szín, a mozgás, az élet, és a kilóra mért ún. hasznos vad milliós tömegével sem tudná soha feledtetni a megbontott rendet, a változatosságot, a természet ezerarcú játékát, melyet olyan konokul akar „szabályozni” a tudatlanság és kapzsiság.

Még ha csupán esztétikai alapon nézzük is a dolgot, síkra mernék szállni mellettük, és ha csupán a természet örök rendjére hivatkoznék is, gondolkodóba kellene esni a „gondolkodó” embernek. Pedig ezeket a szempontokat kihagyom, és csupán a tudomány s a szavahihető megfigyelések érveire hivatkozva akarom felébreszteni a lelkiismeretet s a nemesen gondolkodó embert és vadászt, hogy ha semmit se néz, csak a „haszon” című rovatot, akkor is ostobaságot és lelketlenséget követ el a „ragadozók” általánosításával és irtásával.

Hagyjuk most a négylábúakat, s vegyük elő a madarakat! Az orvmadarakat. A „sasokat”! A tudatlanság, a lődüh és olcsó szerencse sasmadarait. Hogy a statisztikában a sasok kötegszám szerepelnek, mint a vásárcsarnokban a petrezselyem, ez ne vezessen félre senkit, de ne szidja érte a statisztikusokat se, mert azok kész anyagot dolgoznak fel, és nem tehetnek róla, ha a beküldött kérdőíveken annyi a sas, mint egy elhagyott kutyaólban a bolha. Sas itt, sas ott, sas mindenütt! Holott az ember eljárhat évekig, keresztül-kasul járhatja az országot, míg egy-egy sast lát, de hol van ez még attól – ha ugyan szabad lőni –, hogy lőjegyzékünkön szerepeljen?

A rablómadarak legszebb vadászatát, az uhuzást majd harminc éve űzöm, és volt idő, amikor azt mondhatom, éjjel-nappal uhuztam. Tavaszi, őszi vándorlásokon az uhuval való vadászat minden furfangját alkalmaztam, és sast mégiscsak egyet láttam és lőttem.

Márpedig ha egy ilyen nagy madárral ennyi tévedés esik, micsoda zűrzavar van a többi ragadozó madár között! Micsoda tág tere a találgatásnak, a ráfogásnak, a tudatlanságnak és embertelenségnek!

A Nimród vadászlap két legutóbbi számában dr. B. Zs. és dr. P. I. urakon át szólalt meg – isten tudja, hányadszor – a magyar vadászok lelkiismerete, és bizonyos mértékig utat mutattak a hibák és legszebb madaraink oktalan irtásának elkerülésére. Hogy az általuk ajánlott mód végeredményben célravezető lenne, ez nem kétséges, de általános fényt csak azoknak vet, akik egyébként is akarnak tanulni, és egyébként is megtalálták volna a helyes utat. Mert hogy a Madártani Intézet azután se kap több madarat meghatározás céljából, vagy csak nagyon kevéssel kap többet, s azt is rövid ideig, ez bizonyos. Lassú ez az út, és ha minden hivatásos vadász mind agyonlődözi, amit meg akar ismerni, bizony – drága is. Elindulásnak azonban jó, csak az a fontos, hogy ezeket a jó magyar vadászszívvel kigondolt első lépéseket másodikak kövessék.

Nem tudom, mennyibe kerülne a Madártani Intézetnek egy kis füzet összeállítása a ragadozó madarak színes és tökéletesen felismerhető képeivel (minden madárról egy kép ülve, egy pedig röptében), de az bizonyos, hogy ez a kiadás bőségesen megtérülne a megmaradó hasznos ragadozó madarak munkájában.

Minden madár képe mellett ott lenne aztán az a statisztika, amit az intézet állított össze az illető madarak gyomortartalom-vizsgálatáról, életmódjáról, hasznáról és káráról. Ezek a megállapítások persze véglegesek lennének, amelyek felett semmiféle vitának helye nincs.

Ezeket a füzeteket azután az összes vadásztársaságokkal méltányos áron, de kötelezőleg megvétetném.

Természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy ez a mód aztán üdvözítő lenne, és ezek a szép könyvek – egyéb sorstársaikkal együtt – nem hányódnának, és egyes példányaik nem a sajtpapír hasznos, de megalázó hivatását töltenék be.

Ha azonban a hivatalos vadászati szervek valamelyikének hatalmat és jogot adnának a kezébe, hogy egyelőre csak a hivatásos vadászoktól ezt a kis tudást számon kérje, egyszerre nagyon kapósak lennének ezek a füzetek, és a hivatásos vadőrök, erdőőrök, vadászok valószínűleg magukkal vinnék az egész magyar vadásztársadalmat a megismerés felé.

Nemcsak azért kellene ezt elsősorban megtanulni a hivatásosoknak, mert ők lövik a legtöbb ragadozó madarat, s mert nekik a ragadozó madarakat „hivatalból” ismerni kellene, hanem azért is, mert ők vannak elsősorban hivatva, hogy a többi vadászt is a megismerés és tudás útjára tereljék. Az új vadászgeneráció mellettük nő fel, a vendég puskás tőlük kérdezi meg, hogy mit is lőtt tulajdonképpen, amikor egy-egy ragadozó madár esik, és ők vannak hivatva elsősorban ítéletet mondani a hebehurgya puskázás, törvénytelen ragadozómadár-irtás és oktalan vérengzés felett.

Dr. B. Zs. úr azt írja bevezetőjében, hogy jussunk végre nyugvópontra egy olyan kérdésben, amelyen „pro és kontra sokat vitatkoznak”.

Hát igen. Ezért írtam, hogy a világhírű Magyar Madártani Intézet döntse el a kérdést, s azután már semmi vitának helye nincs. Mert hogy vita lenne, az nem kérdéses. Vitatkozni, azt aztán tudunk! Nincs még egy ország a világon, ahol annyi felesleges tinta és annyi felesleges vér folyt volna el, mint nálunk. De most már nincs feleslegünk! Vitatkozó és verekedő erőinket fordítsuk másra, és nyugodjunk bele abba, amit a Madártani Intézet tudósai hitük, tudásuk és sokezernyi hiteles adat birtokában mondanak. Mert amit egy ember lát, az lehet nagyon érdekes, sőt szavahihető is, de országosan mérvadó nem lehet, mert mindig csak töredék marad.

Hogy a vörösvércse elkapja pár napos korában a kisnyulat, ha az beteg, vagy olyan helyen mászkál, ami természetellenes, ezen nem lehet csodálkozni. Ha az ölyv kikezdi a sebzett foglyot, és levágja az elerőtlenedett nyulat, ez természetes, de tessék elmenni a Madártani Intézetbe, és megnézni a gyomortartalom-vizsgálatok eredményét, s akkor kiderül, hogy mind a vörösvércsénél, mind az ölyvnél ezer egérre és ürgére esik egy-két hasznos vad, amelyekről azonban sose tudjuk megállapítani, hogy milyen körülmények között és egészséges állapotban jutottak-e a vércsék és ölyvek konyhájára.

És végül az úgyis nagyon megfogyatkozó ragadozó madarak pusztítását a fészkelés idejére feltétlen betiltanám, mert alig hiszem, hogy van jóérzésű ember, aki ne borzadna el egy ilyen árván maradt fészekalja fióka naponként halkuló sírásától, míg aztán az egészet a lassú kínhalál után birtokba veszi a rothadás.

Jól tudom az ellenvetést: és azok a fészkek, melyeknek szülőit éppen ezek a ragadozó madarak pusztították el?… Erre válaszom az, hogy az árván maradt fészkek 90%-a ölyv- és vörösvércsefészek, melyeknek gazdái egy fészket se tesznek anyátlanná, a többi pedig a természet önmagát szabályozó életéhez tartozik, amelybe mi bele nem kontárkodhatunk…

A feketevarjú

A tél egyforma fehérségébe úgy jöttek hazájukból, mint fekete olvasószemek. Írhatott a naptár decembert, s a százéves jövendőmondó csúcsos süvegével a kalendáriumok lapjain jósolhatott méteres havat, amíg a varjak nem károgtak a határban, és nem riszálták ösztövér derekukat a szánok tenyérnyi csapásán, nem volt tél. Mint ahogy nem volt tavasz akkor sem, amikor tavaszi meleg osont már az eke nyomán, és a cinege tavaszt füttyentett a berek öreg almafáin, de még felhangzott itt-ott a varjak telet sirató károgása.

Megeshetett-e disznóölés varjak nélkül? A házorom havára telepedve hallgatták a bíró harsány panaszkodását a késre, és a perzselő szalmaláng világossága felcsapott hozzájuk is, kik bölcs belátással gubbasztottak tovább, megértve, hogy a hatalmas falatok nem nekik termettek.

Ők nem csaptak le tolvaj módra egy-egy félretett hájdarabkára, ha a gazdaasszony a véres tállal besietett a konyhára, mint az izgő-mozgó szarkák, akiknek meg is van a hírük… Ők nem kívánják meg kora tavaszon a pelyhes baromfinépet, ők nem lábatlankodnak sehol, és nem cserregnek vendéget olyankor, mikor a ház asszonya betegen fekszik, és inkább papot kíván. Nem rabolnak apró éneklőket, nem verik le a gyümölcsöt, és a vadban sem tesznek kárt soha, legfeljebb ha a kapzsi puskás által dögre lőtt nyulat már kikezdte a róka, odatelepednek szerényen a maradékhoz.

Nem hurcolnak betegségeket, és nem veszekednek senkivel, mint néha a gatyásölyvvel, ha még azt a kis maradék nyulat is magának akarja megkaparintani.

Egyetlen bűnük – mondják –, hogy kora tavaszon kivágják a kukorica magját a földből, és a lábon maradt, télre is kint hagyott kukoricára csapatosan mennek, és kicsipkedik a szemeket.

Első pillanatra ez igaznak látszik.

Amikor tavasszal a gazda kimegy földjére, és onnét varjak szállnak fel, nyomukban nem talál mást, csak elhervadt, kiszáradt kukoricahajtásokat jobbra is, balra is az egészséges sorokban. Ha puska is van vele, bizony közibük lő, és némely jókívánságokat ereszt meg a távozók után. Pedig nincs igaza. Ő csak azt látja, amit a varjak otthagytak, de nem látja azt, amit elvittek.

Nem látja a csimaszok és férgek ezrét, melyek ott éltek a növényke tövén, s amelyek úgysem hagyták volna, hogy az valaha termést hozzon. Mert a varjúnak nagyon sovány falat lenne az a penészes kis kukoricaszem, mely táplálóanyagát már rég átadta a zöldbe szökkent növénynek. Nem is azt keresi ő, hanem azokat a kövér férgeket, melyekről a sokat tudó ember még mit sem sejt, de amelyeknek gyalázatos munkáját a növény általunk még nem látható elváltozásaiból a varjú már észrevette.

Mert mit tudjuk mi, mit lát az a varjú? Azt tudjuk csak, hogy szeme azonos összetételű a többi gerincesével, de – például – hogy a színeket miképpen szállítja tovább, és a látottakat mire dolgozza fel a koponya: azt nem tudhatjuk, és nem is fogjuk tudni soha. Varjúvá kellene lennünk, telet hirdető, éhes, panaszosan károgó varjúvá, hogy ezt megtudhassuk.

A varjú teszi azt, amit minden őse évezredeken keresztül tett, és ettől nem téríti el semmi – csak a kipusztulás. Talán szomorú, fekete tollas koponyájában felötlik a vádló „miért?”, amikor társai a lövés nyomán lehullanak a földre, de újabb évezredek kellenének, hogy más életmódot folytasson, és ösztönösen érezze, hogy bár az a féreg ott a kukorica tövén jó falat, és szükséges is lenne szervezetének, mégis tilos jószág, mert annak „boldog tulajdonosa” az ember.

De hol lesznek akkor már a varjak? Poraikat is rég elhordta már a szél, és nem is lesz akkor már talán sem tél, sem kalendárium, sem disznóölés, sem – ember.

A Teremtő szent tenyeréről amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember.

A másik nagy bűnük az, hogy a télre szárán kint maradt kukoricát megdézsmálják, és ilyenkor messze földre híre megy a lakodalomnak.

Örök rejtély marad az ilyen üzenetek továbbítása is. Ma három-négy varjú kopácsolja a félig beérett csöveket, holnap húsz, holnapután légió.

Azt hiszem, az öreg fák éji szállásain nagy megbeszélés folyik ilyenkor, mert másnap már minden varjú tudja, hogy melyik határban, melyik gazda hévizálta el az időt – bizonyára nem fontos néki a kukorica –, hogy kint szorította a tél, a hó a termést.

Lehet, hogy nem is beszélnek, csak a délről jöttek olyan nyugodtan, olyan jóllakottan ülnek az ágon, nem veszekednek a helyért, nem kárognak még sötéttel is az éhségtől, hogy az észak felé járók másnap utánuk erednek. De lehet az is, hogy beszélnek. Lehet, hogy mozdulataik, szemük kifejezése adja tovább az újságot, de az bizonyos, hogy másnapra megsokasodnak a terített asztal körül.

Nagy bűn! Igen nagy bűn!

Csak azt szeretném tudni, hogy ha az éhezők elé kiraknák a sonkák, kolbászok, hurkák és egyéb áhított falatok tömegét, melyet nem őrizne senki, csak az emberi törvények paragrafusai, mi maradna abból egyetlen nap alatt? Pedig az embernek értelme és szabad akarata van, tudja a törvényeket, és tudja, hogy mekkora bűn saját embertársai rovására – de csak arra! – megtölteni a korgó gyomrot, és megmenekülni az éhenveszéstől.

És mit mondanának arra az emberre, aki az éhezők elé őrizet nélkül kirakná az ínyencfalatokat, hogy azoknak a nyála csurogjon? Azt mondanák, hogy bolond, és azt mondanák, hogy ha már felesége van, becsülje meg, tartsa lakat alatt, és ne hivalkodjon azok előtt, akiknek nem jutott. És végül azt mondanák, hogy az éhezők nagyon okosan tették, hogy megették, amit megehettek.

De szegény varjú nem tudja ezeket a törvényeket. Nem tudja, hogy itt minden az emberé, és nem tudja, hogy az a kukorica vagy hanyagságból maradt künn – amiért vessen magára az ember –, vagy azért, mert nem volt beérve, s leszedni nem lehetett, mert elrothadt volna a góréban, hát az embernek lenne kötelessége megőrizni. Mert nem kívánhat az oktalan éhező madártól olyan erényeket, melyekkel nem dicsekedhetik maga az ember sem. Szeretném látni azt az éhhalálra ítélt embert, akit tele éléskamrába zárnak – éhen halni! Micsoda pocakot eresztene…

A varjú csak azt tudja, hogy ő éhes, alatta terített asztal van, és neki enni kell.

És mégis, örök igazságaik mellett is folyvást fogynak. Ösztövér testükkel nem táplálnak senkit és semmit – legfeljebb a férgeket –, mégis ha bizalmas közelre bevárnak, megszólal a puska. A gyermek rajtuk próbálja ki a kispuskát, a lószőr hurkot, a csapdát, és levágott szárnyaikkal játékszerek lesznek, amíg a kínlódásnak véget nem vet a kutya vagy a macska.

Hallottam, hogy valahol Bukovinában egyik nagy folyó mentén, ahol százezerszámra költöttek, nagy szórakozás volt a fészek szélére kiülő, már tollas fiókákat kisgolyós fegyverekkel százszámra lelődözni. A lepotyogott kicsinyeket aztán elvitte a víz. Máig sem tudom még, mi volt ebben az érzéketlen vérengzésben a szórakozás. És nem tudom azt sem, hogy mégis miért bántjuk őket, amikor erre semmi, de semmi igaz okunk nincs.

Tudjuk-e, hogy a varjú milyen hivatást tölt be a természet műhelyében, tudjuk-e, hogy oktalan pusztításával milyen nyavalya szabadul vetéseinkre, és elbírja-e sokat elbíró lelkiismeretünk, hogy dölyfös ítéleteinkbe és szentenciáinkba végzetes hiba csússzon?

Nem tudjuk!

Ne bántsuk hát a tél károgó hírnökeit, meséink tüzes szemű vasorrú madarát, vidám, havas utaink utcaseprőjét! Melyik madarunk ül holdas éjeken a temetők öreg fáira, melyik jelenti kavargásával a másnapi havat, és melyik károg a messze utak vándora után, ki eltévesztette az utat, és nyomában ott settenkedik az enyészet?

Valamikor órákon át elnéztük vonulásukat, és hallgattuk az ezernyi madár szárnya suhogását, és tudtuk, hogy másnap hideg lesz.

Valamikor a varjak nemcsak hideg telet és havat jelentettek, de meleg szobát is, aranyos karácsonyfát és zümmögő, álmos lángokat a búbos kemencében.

Ne hagyjuk hát elveszni öreg madarunkat, mert hátha a Teremtő odarendelte téli örömeink mellé, s ha elmennének, elvinnék magukkal a meséket, a vidámságokat, a pattogó tűz melegét s a vidám torok békességét.

Ugye, hogy kár lenne?

Bizony kár… kár… kár…

Kutya, macska meg a szürkevarjú

Amikor 1929-ben új állásomat elfoglaltam, hamarosan megtartottuk az első körvadászatot. Csendes, zúzmarás téli nap volt. Kevés hó esett, és szép reményekkel indultak meg a puskások. Először a gyengébbnek látszó részeket hajtottuk meg. Erdők, legelők, helyenként beékelt szántókkal tarkított domboldalakat. Az eredmény lesújtó volt. A háromszáz holdas körben esett 1, azaz egy darab nyúl. Hibázás nem történt. A hajtósereg összetömörülve hozta „a Nyulat”, és a puskások is megnézték, hogy – hát ilyen…

A második körben már javult az eredmény. Itt is, ott is szólt a puska, és szinte körvadászaton éreztük magunkat. Eredmény: három nyúl, két szürkevarjú, egy kutya és egy mátyás. A teríték tehát vegyes volt. De a hangulat megjött. Hogyne! Már négy nyúl festette vérével a „szűz havat”. Meg az idő is nagyon szép volt…

Délután négykor már búcsúzni készült a nap. Nem lehetett folytatni az „öldöklést”. A határ nagy része le volt vadászva, és már minden puskás meglőtte a maga egy-két nyulát. Volt olyan szerencsés is, aki négyet lőtt. Összesen esett kb. ezer holdon huszonnégy nyúl. Kettő-három mentette meg az irháját, és általában az egész határ szomorúan csendes és üres volt. Foglyot egész nap egyetlen darabot sem láttunk.

Amikor a vadásztársaság szétoszlott, és elhangzottak már a legrosszabb viccek is, melyek mind a terület nyúlbősége körül mozogtak, gondolkodóba estem, hogy mi is hát az oka a megdöbbentő vadszegénységnek. Addig még nem volt időm a vadnak is utánanézni, mert szolgálatom minden percemet igénybe vette, de elhatároztam magam, hogy amint bedolgozom magam a gazdaságba, ezt is kezembe veszem. Különösen jókedvvel láttam azután munkához, amikor felsőbb helyről bátorítást és segítséget kaptam. A segítség egy uhu képében vonult be, a bátorítás pedig szabad kéz hagyása volt, hogy tehetek, amit akarok a vad óvása és szaporítása érdekében.

Azon a télen már keveset tehettünk, de a tavasz már nem talált tétlenül bennünket. Uhukunyhók álltak itt is, ott is a határban, és a vadőrök kellő oktatást kaptak, hogy mit szabad és mit nem szabad lőni. A lődíjakat felemeltük, de ha a beszállított orvmadárszárnyak és karmok között vörösvércséé, ölyvé vagy bagolyé is akadt, hát két pengő levonásba jött, ami dupla büntetésnek felelt meg. Így hát hamar megtanulták, hogy mi káros, és mi hasznos – a bugyellárisnak. Szerencsére ezekre a levonásokra alig került sor.

Ma már nem hallani nálunk ilyen orvmadárneveket, hogy „karvalyvércs”, „nagyhábik”, „buzár”, „tikhordó”, „kiskarvaly” stb.

Hol az egyikkel, hol a másikkal ültem vasárnap és egyéb ráérő hajnalokon az uhukunyhóban, amikor bőségesen volt alkalom szerény, de nekik elégséges madártani oktatásokra. Ott suhogott a bagoly felett az ölyv, ott rikácsolt a vörösvércse. Ha megunták a tornát, a beszállófára ültek. Embereink jól megjegyezhették színüket, hangjukat, röpülésüket, alakjukat, hogy tévedésbe ne essenek, ha egyedül lesznek majd a bagollyal.

A támadást rendesen a szürkevarjak kezdték, melyekből a rendszeres uhuzással nagyon kivettük a vámot. Első alkalmakkor nyolc-tíz darab nem volt ritkaság, ma már két-három darab rekordot jelent. Míg az első esztendőben 97 szürkevarjút és 18 szarkát mutat a naplóm, az azóta elmúlt négy év alatt mindössze 53 szürkevarjút és 3 szarkát lőttem. Ugyanez az arány az erdőőröknél is, sajnos az ő részükről pontos számokat nem vezettem. Közben még 4 kaba, 7 karvaly és 9 héja is esett.

A tél vége felé nyolc megjelölt fülű nyulat eresztettünk szabadon tíz pár fogollyal egyetemben, és hajnalokon meg alkonyattal „szigorúan igazoltattuk” a kóborebeket és macskákat. Az első évben lőttem 42 kutyát és 39 macskát, melyek majdnem kivétel nélkül vadászat közben búcsúztak el az árnyékvilágtól. Körülbelül ennyire tehető a vadőrök eredménye is. A 42 kutyából 17 farkaskorcs volt, és kimondott komondor vagy juhászeb egy sem akadt köztük. Legszebb esetem egy augusztusi esős délután volt, amikor három hangtalanul, de tökéletes rajvonalban hajtó farkasivadékot szabadítottam meg a kenyérkeresés emésztő gondjaitól.

Persze ez a sintérmunka nem ment minden torzsalkodás nélkül, de az érdekeltek lassan belátták, hogy okosabb a kutyát otthon hagyni, mint az egyetlen Tiszát kitenni a könyörtelen veszedelemnek. Először mindenkit figyelmeztettünk, és ha a figyelmeztetés nem használt: szólt a puska. Ma már, ha a Tisza mégis elszökne gazdája után, szépen oda van kötve a szekérkerékhez, ami viszont a Tiszának nem szórakozás, és a következő alkalommal inkább otthon marad.

A kisvad igazi és legnagyobb ellenségeit nem a természet adja, hanem az ember. A természetben sohasem találunk akkora telhetetlenséget és furfangot, mint az ember által megszelídített négylábúak között, és ha a természetre lenne hagyva, sohasem billenne fel az egyensúly. A természetben élő vérengzők közül a hiúz, nyest, görény, menyét, héja, bár ölnek puszta gyilkolási vágy kielégítésére is, nincsenek olyan tömegben, hogy az végzetes lehetne az apróvadállományra, s ezeknek megfékezésére – szerintem – elégséges a puska. De hogy egy jó orrú vizslakorcs mit tud egyetlen hajnalon elpusztítani, azt csak az tudja, aki lőtt már ilyen puffadásig telezabált dögöt, heverve vacok mellett, amely körül hat öklömnyi nyúl volt megfojtogatva, és amikor felvágattam a hasát, abból is kifordult hat összerágott, kisebb-nagyobb nyúlfia.

A szürkevarjút tavaszon mindenképpen irtandónak tartom, mert láttam már arasznyi búzában kölykein fekvő nyúlanyát fél óráig attakírozni szürkevarjak által, hogy annak kicsinyeit megszerezzék, de szinte elfeledem bűnüket ősszel, amikor otthonosan és békésen billegnek az eke után a friss barázdában, pusztítva a szántó-vető ember ezernyi kártevőjét.

Egyik év szigorú telén majorunk környékét a feketékkel együtt ellepték a szürkevarjak is. Puskavégre nem voltak kaphatók, elővettük a foszforszörpöt, hogy így is ritkítsuk soraikat. A csalétket dögre tettük, gondolván, hogy a kálomista jobban szereti a húst, mint a pápista, s így a feketevarjak között nem csinálunk nagy kárt. Alaposan csalódtunk, és a másnapi látvány elvette kedvünk a további mérgezéstől. Az egész szérű feketéllett a vergődő és agonizáló varjaktól, melyek között bizony szürke vajmi kevés akadt.

A madárnak nincsen arca, hova a fájdalom kiüljön, de a szemekben a kínnak és halálos vergődésnek olyan mementója csillogott, és a károgásban az élettől való búcsúzásnak annyi vádló szomorúsága volt eltemetve, hogy nem kívánom többet hallani. Nem érte meg!

A pár darab nyúl és fogoly kieresztését minden évben megismételtük. Télen etetők várták a szárnyas zselléreket és hóekével kitolt utak mentén barna szénakötegek a nyulakat. És a vad meghálálta a ráfordított gondot, fáradozást, kiadást.

Nem részletezem az azóta elmúlt évek vadászati eredményeit, de az idén 200 nyulat és 300 foglyot lőhettünk anélkül, hogy az a terület állományán észrevehető rést ütne. Alig van kukorica, melyben ne lenne egy-egy csapat fogoly, és nyúl is mozog mindenfelé.

Tudom, nem nagy szám, amit fentebb írtam, hiszen vaddús helyen annyi nyulat egy jó körben is meg lehet lőni, és annyi foglyot egy nap alatt is meglőnek, de nálunk, a Bakony kötött, hideg, helyenként köves agyagján ennél sokkal feljebb alig vihetjük. Itt a dombok tetejéről lefújja a havat a szél, és két-három méteresre rakja a völgyekben; itt három-öt fokkal mindig hidegebb van, mint Budapesten, itt már rég fagyok vannak, amikor még másutt ereje van az őszi napsugárnak, és másutt már nem látszik ki a varjú a tavaszi vetésből, amikor mi még vetésre nem is gondolhatunk, mert az ekét kidobja a fagyos föld.

Nálunk tehát ez nagy eredmény. S az eredmény kizárólag a kóbor kutya, macska, szürkevarjú és szarka kiirtásának köszönhető. Az az egypár előkelőbb tollas ragadozó nem sokat számít, hiszen van belőlük pár darab ma is. Nem fogynak, nem is szaporodnak. Az ölyv, a vércse szabadon szitálhat, nem bántja azokat senki, sőt az idén kárvallott gólyákra sem emelünk kezet, ha azok otthagyva a kiszáradt réteket, a szántásokon, tarlókon keresgélnek.

A vad mégis szaporodik, bizalmas, élő tanújelét adva annak, hogy melyek az ő igazi hóhérai, pusztítói, és szaporodásukkal megmutatják, hogy miktől kell megtisztítanunk a határt, ha azt akarjuk, hogy állományunk ne pusztuljon, s abban örömünk legyen.

A szerkesztő utószava

Fekete István összes vadászati témájú elbeszélésének két kötetre tervezett gyűjteményéből a másodikat nyújtjuk most át az olvasónak. Az első kötet Erdei utakon címmel 1987 őszén jelent meg.

A két kötet természetszerűen szorosan egybetartozik. A már forgalomba került, Erdei utakon címűben azok az írások kaptak helyet, amelyek az író ifjúkori emlékeit idézik fel. Ugyancsak az első kötetbe soroltuk a szelíd iróniával átszőtt Matula-történeteket, a nagyotmondó, kétbalkezes Pacolai eseteit megjelenítő elbeszéléseket, Fekete István erdélyi vadászatainak bemutatását, a bravúros szalonkázások, a nagy nyúlvadászatok, s az oly sok érdekességgel szolgáló „uhuzások” hosszabb-rövidebb leírásait.

Ez a második kötet tartalmazza, többek között, azokat az elbeszéléseket, amelyek témáját a hazai „nagyvadak”, a szarvas, az őz, a vaddisznó vadászata szolgáltatta, továbbá az író egyik legjobban megfigyelt, legkedvesebb vadjáról, a rókáról szóló történeteket.

Fekete István vadászati témájú elbeszélései, novellái, tárcái az író különböző köteteiben elszórtan már megjelentek, de most első ízben kerül sor arra, hogy a teljesség igényével valamennyit egybegyűjtve mutassuk be az olvasónak.

Véber Károly

TARTALOM

Szilveszteri emlék

Rókák

A két róka

A vad szeme

Rókáim alkonya

Elmegy a tél

Kisasszony

Téli emlék

Vaddisznók

Tavaszi álmok

„Túzokjaim”

Szivar temetése

Eső után

Szerencse

Májusi üzenet

Leskelődés

Júniusi napok

Június

Hanzi

Rózsakunyhó

Július

1944. július

Megváltó halál

Júliusi napok

Augusztus eleje

Tüzek

A hegyekben

A „jó” őzhívó

Emlékek

Bob

Szeptemberi hajnalok

Öreg naptár

Betyár

1938 őszén

Szeptemberi alkony

Polányban

Két bika

Októberi este

A boldogság

A kutyák

Október

A nagy bika

Köd

Őszi távíró

Őszi esték

Novemberi hajtás

Novemberi hírek

November

Az asszony és a vadászat

Egyedül

Ábel

Szimat gyászol

Tévedések

Így nem lehet!

Ölyvek

Szitáló orvmadaraink

Ragadozó

A feketevarjú

Kutya, macska meg a szürkevarjú

A szerkesztő utószava

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!