Kecskés László – Komárom az erődök városa (PDF)

Találatok: 80

335

Ne csak szeresd, tudd is, miért szereted szülőföldedet.

E KÖNYVET NASZÁDOS ŐSEI EMLÉKÉNEK AJÁNLJA A SZERZŐ

KECSKÉS LÁSZLÓ

Komárom

az erődök városa

ZRÍNYI KATONAI KIADÓ • BUDAPEST, 1984

Lektorálták:

DR. B. SZATMÁRI SAROLTA

és

DR. SZABÓ LÁSZLÓ

© Kecskés László, 1984

ISBN 963 326 325 5

Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó

A kiadásért felel: Németh M. László igazgató Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda

A megrendelés törzsszáma: 1136.66-14-1 Készült Debrecenben, az 1984. évben Felelős vezető: Benkő István igazgató Felelős szerkesztő: Darvas Zsuzsa Műszaki vezető: Jordán Gusztáv Műszaki szerkesztő: Mohr Gyula Boritó- és kötésterv: Markó József Terjedelem: 16,825 A/5 ív+ 52 oldal melléklet Példányszám: 7 200

106 (487) Zi 854-Í-8485

Bevezetés

A középkor gazdag, virágzó Magyaror­szága – a végzetes kimenetelű mohácsi csata után – véres és pusztító háborúk vé­get nem érő sorozatának színterévé válto­zott. A két évszázadon át folytatott kímé­letlen harcok városok egész sorát és falvak ezreit söpörték el a föld színéről.

Rengeteg viszontagságon mentek át a megmaradt települések is. Közéjük tarto­zik Komárom, melyről világhírű fia, Jókai Mór azt állította, hogy az összes magyar város együttvéve nem szenvedett annyit, mint szülővárosa. Ha a nagy író kijelen­tését költői túlzásnak vesszük is, a tények ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Komárom a legtöbbet szenvedett magyar városok sorába tartozik.

Színes és érdekes múltja alakulásában a legfontosabb szerepet híres vára játszotta. Erős falai számtalan dicsőséges, sok eset­ben országos jelentőségű események tanúi voltak. Könyvünkben ennek a változatos sorsú várnak a történetét szeretnénk meg­ismertetni az olvasóval, alapításától kezd­ve az Osztrák-Magyar Monarchia egyik leghatalmasabb erődrendszerévé történt fejlesztéséig. Először is arra a kérdésre sze­retnénk feleletet adni, hogy miért éppen ezen a helyen épült fel ez az országos je­lentőségű vár?

Komáromot rendkívül előnyös fekvése tette minden időben fontos településsé. Jelentőségének alapjait az alábbi földrajzi tényezők határozták meg:

A Csallóköz, a Dunántúl és a Mátyus- föld találkozópontján fekszik, tehát há­rom tájegységet köt össze.

Falai alatt folyik a Duna, Európa ős­idők óta legforgalmasabb nemzetközi vízi útja. Területén ömlik a Vág-Dunába a Nyitra és a Dunába a Vág-Duna.

Itt találkoznak a Duna, a Kis-Duna, a Vág, a Nyitra és a Zsitva folyók mellett kialakult ősi utak.

Ide vezetnek a Bakony és a Vértes-, va­lamint a Vértes- és a Gerecse-hegység kö­zötti völgyek útjai.

Itt alakult ki olyan átkelőhely a Po­zsony és Budapest közötti kb. 200 kilo­méteres folyamszakaszon, amely az év minden szakában, nagyobb egységek (ke­reskedőkaravánok, hadseregek) által is biztonságosan használható. Ez az átkelő­hely kötötte össze a Duna északi és déli partjára vezető utakat a déli parton kiala­kult ősi nemzetközi főútvonallal.

A komáromi rév jelentőségét akkor ért­jük meg igazán, ha alaposan áttanulmá­nyozzuk a környék folyamszabályozás előtti térképét. Megállapíthatjuk, hogyPozsony és Komárom között a Csalló­közben és a Szigetközben a Duna számta­lan mellék- és holtága, Szőny, Tata és Du- naalmás között mocsár, Dunaalmás és Budapest között pedig szorosan a Dunára ereszkedő hegyek állnak az átkelni szán­dékozók útjába. A felsorolt természeti akadályok az említett szakaszon – a ko­máromi rév kivételével – nagyobb töme­gek számára lehetetlenné, vagy legalábbis rendkívül nehézkessé tették a hatalmas fo­lyam túlsó partjára való átkelést és to­vábbjutást.

Ez a fontos átkelőhely a közlekedésben betöltött kiemelkedő szerepét az ókortól kezdve napjainkig megtartotta. Köztudo­mású, hogy – Pozsony és Budapest kö­zött – ma is, egyedül Komáromnál ível át kettős, közúti és vasúti híd a Dunán.

A Vág-Duna torkolatánál kialakult for­galmas rév birtoklása az egész környék feletti uralmat jelentette. Természetes, hogy ezt minden e tájon megtelepedett nép erődítménnyel biztosította a maga számára.

Ennek a megállapításnak az alapján vá­lik világossá előttünk, hogy a rómaiak miért éppen a Vág-Duna torkolatánál épí­tették fel az egyik legnagyobb pannóniai katonai táborukat, hogy őseink a honfog­lalás után miért éppen ezt a helyet válasz­tották és találták alkalmasnak a legelső magyar várak egyikének a megépítésére, hogy miért volt Magyarország története során Komárom mindig országos jelentő­ségű erődítmény, és hogy miért éppen itt hozták létre az Osztrák-Magyar Monar­chia egyik leghatalmasabb erődrendszerét.

A KOMÁROMI TELEPÜLÉSCSOPORT

NEVEI ÉS AZOK VÁLTOZÁSAI

A Vág-Duna torkolata számtalan tör­ténelmi és hadi esemény színhelye volt. A háborúk következményeként időnként elpusztultak, majd újra felépültek a kör­nyék települései, és gyakran változott az elnevezésük is. Az események értéséhez lássuk a településcsoport egyes tagjait és a nevük változásait.

A Duna bal partján, csallóközi rész:

Komárom	A vár és a mellette épült település magyar neve a honfoglalástól a török háborúk befejezéséig, valamint 1896-tól napjainkig. Ano­nymus latin nyelvű Gestájában: Camar.1
Rév-Komárom Komorn Komárno	A török háborúk befejezésétől 1896-ig. A város német neve. A város szlovák neve 1919 és 1938 között, valamint 1945-től nap­jainkig hivatalos elnevezése.
Szentandrásjalva	A XI-XIII. században a mai Szent András-templom környékén létesült település neve. Oklevelek a tatáijárás óta nem említik.

Keszi A XI— XIII. században helység Szentandrásfalvától északnyu­

gatra. Oklevelek a tatáijárás óta nem említik. Helyét a mai Ke- szihelyi dűlő területén találhatjuk meg.

A Duna bal partján, mátyusföldi rész:

Celamantia Brigetio légióstáborának ellenerődje az I.-IV. században. A ró­

mai limes tagja.

Szent Miklős-palánk később

Sren/ Fülöp-palánk Hídfőerőd a XVI. és XVII. században az öregvárral átellenben, a Vág-Duna keleti partján.

Vág hídfőerőd

Waag Briickenkopf Hídfőerőd a XIX. és XX. században a Vág-Duna bal partján. A komáromi erődrendszer része.

A Duna jobb partján:

Rév-Komárom Helység a komáromi várral szemben, a mai Csillagcrőd táján, a XI-XVI. században. A török háborúk folyamán elpusztult.

Szent Péter-palánk Hídfőerőd a XVI. és XVII. században az öregvárra! átellenben. Csillagerőd

Donau Briickenkopf Hídfőerőd a XIX. és XX. században. A komáromi erődrendszer része.

Rév	A török háborúk befejezése után keletkezett település a mai köz­úti híd hídfője táján. A XVIII. század közepéig közigazgatásilag Szőny község része
Új-Szőny	volt. A gyorsan fejlődő Rév a XVIII. század közepén elszakadt Szőny- től, és 1896-ig Új-Szőny néven önálló község volt.
Komáromújváros	Új-Szőny többek által használt, de nem hivatalos elnevezése, miután 1896-ban Komáromhoz csatolták.
Neu-Komom	A déli városrész német neve egyes, XIX. században készült tér­képeken.
Komárom	1896 és 1919, valamint 1938 és 1945 között az egyesített — két- parti — Komárom része. 1919 és 1938 között, valamint 1945-től napjainkig az önálló jobb parti város hivatalos neve.
Koppánmonostor	Eredetileg Katapánmonostora, település Komárom nyugati szé-

A KOMÁROMI TELEPÜLÉSCSOPORT

Brigetio

Szőny

lén. A XIII. és XVI. század között Szent Benedek-rendi apátság. A török háborúk idején elpusztult. A XVIII. század közepén újratelepült, de akkor már Szőny községhez tartozott. Jelenleg Komárom üdülőterülete.

Római légióstábor és -város az időszámításunk első négy évszáza­dában, a Vág-Duna torkolatától délkeletre.

A honfoglalás után Brigetio helyén keletkezett falu. 1460-ban me­zőváros (Oppidum Zwny). A török háborúk idején elpusztult, de a XVII. század elején újratelepült. A Szőny nevet a XVIII. szá-

zad közepéig, majd 1896-tól 1977-ig viseli. 1977. április 1-én egye­sítették Komárommal.

Ó-Szőny A XVIII. század közepétől, Új-Szőny önálló községgé válásától

1896-ig.

KOMÁROM NEVÉNEK EREDETE

Komárom nevének eredetéről hosszú idő óta folyik a vita. Egyesek a szláv „ko- már” szóból származtatják, ami szúnyo­got jelent. Szlovák nyelven Komárno, te­hát valamiféle szúnyogos hely a neve.

Mások – Anonymusra hivatkozva – a Komáromot alapító kunok latin nevét, a „cumanus”-t veszik alapul. Anonymus a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott ka­barokat Cumanus-nak (olvasd: kumá- nusz) nevezi. IV. Béla egyik 1238-ban kelt oklevelében olvashatjuk: „Cumanos cum Árpád ad Kiov consociatos… circa Co- marum consedisse.” Vannak, akik azt ál­lítják, hogy Pozsonnyal, Honttal, Göinör- rel és Borsoddal együtt Komárom is egy valamikori ispán nevét viseli. Egészen új névmagyarázattal jelentkezett Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkoló- gus professzora:

„A legrégibb adatok, a magyar oklevelek, Comaron, Camaron, Kamarun alakban em­lítik. .. .a kabarok vezérei Két el, majd Alaptol ma alapították… Nos ebben az alakban könnyű felismerni a Kabar szót, ami lázadót jelent a török nyelvekben, mert a magyarokhoz való csatlakozásuk előtt a kazár fejedelem ellen fellázadtak. A szó­végi -on, -un, -in birtokrag a török, ill. kun és kazár nyelvekben. Tehát az alapalakja a névnek Kabaron v. Kabarun lehetett, ami annyit jelent, hogy »kabaroké«, ti. a tele­pülés. A b – m változás minden nyelvben előfordul.”²

Az érdekesség kedvéért megemlítünk egy furcsa, de minden komoly alapot nélkülöző magyarázatot, mely Komárom nevét német eredetűnek tartja. A bevehetetlen vár vé­dői eszerint napról napra azt kiáltották az ostromlóknak: „Komm morgenl”, azaz jöjj holnap!, mert ma ugyan nem tudsz bejönni! E két szó összevonásából született meg a város német neve: Komm morgen – Komm morg’n – Komom.

Honfoglalás előtti erődítmények

KELTÁK

A késő vaskorban, időszámításunk előtt 300 táján, az illír őslakosság leigázása után kelták telepedtek meg hazánk területén. Régészeti leletek bizonyítják, hogy a Vág- Duna torkolata táján több településük volt. Kelta kultúra emlékei kerültek elő Komáromban az angolpark közepén.

Szőny területén is éltek kelták. Az it­teni egykori római város – Brigetio – neve is kelta eredetű. A „briga” szó kelta nyel­ven magaslatot, erődöt jelent, a rómaiak tehát egy kelták által lakott település he­lyén építették fel városukat.

Az a tény, hogy átellenben a Duna bal partján, a mai Izsa község területén is lak­tak kelták, arra enged következtetni, hogy a két települést rév kötötte össze. A ma­gas kultúrájú kelták, akik „Európa törté­netének egyik legjelentősebb technikai for­radalmának” megvalósítói voltak, nagy­mértékben előrevitték az egész földrész gazdasági és társadalmi fejlődését?

RÓMAIAK

Az időszámításunk I. százada folyamán a római birodalom a Dunáig terjesztette ki határát. Az újonnan megszerzett terü­letet, melynek legnagyobb részét a mai Dunántúl tette ki, Pannóniának nevezték el, és azonnal elkezdték az új tartomány megszervezését. A Duna északi partján ebben az időben a harcias germán kvád nép lakott. A rómaiak a Duna vonalát a barbár népek támadásai ellen, a biroda­lom biztonsága érdekében kisebb-nagyobb katonai táborok, őrtornyok és ellenerő­dök rendszerével – a limesszel – erősítet­ték meg.

A Pannóniát észak felől védő limes a hadászatilag legfontosabb helyeken emelt négy hatalmas légióstáborra támaszko­dott:

• a mai Bécs helyén Vindobonára;
• a Morva folyó torkolatával átellenben Carnuntumra (Petronell, Ausztria);
• a Vág-Duna torkolatával átellenben Brigetióra;

-a mai Óbuda helyén épült Aquin- cumra.

Brigetiót jól megválasztott helyen, ma­gas partszakaszon építették fel, amelyet északról a Duna, dél cs nyugat felől pedig mocsár védett. A légióstábor a Komáromi Kőolajipari Vállalat lakótelepe helyén, és attól a Dunáig húzódó területen állott. 540 x 430 méter nagyságú, téglalap alakú, vastag kőfallal és vizesárokkal körülvett,számos toronnyal megerősített vár volt. Az első évtizedekben a földből rakott sáncok helyébe Traianus, Hadrianus és Antonius Pius hatalmas kőerődítményt építettek.

Négy kapuja volt, a falakon belül pe­dig egy egész légió befogadására alkalmas tekintélyes város épült, melyben parancs­noki paloták, laktanyák, templomok, rak­tárak. műhelyek, istállók és egyéb épüle­tek álltak. Egy légió 4200-6000 nagysze­rűen kiképzett katonát számláló kötelék volt. A római uralom évszázadaiban több alakulat állomásozott Brigetióban, közü­lük leghosszabb ideig a Légió I. Adiutrix (I. segítő légió).

A légióstáborok között elterülő, hadá- szatilag fontos helyeken, kisebb-nagyobb táborokat építettek, melyeket látótávol­ságra elhelyezett őrtornyok – burgusok – láncolata kötött össze.

Brigetio erődszomszédai:

Keleten Azaum (Almásfüzitő—Fok­torok). nyugaton Ad Mures (Ács-Bum- bum kút) nevű táborok voltak.

Több őrtorony helyét is ismerjük, ezek a következők:

Az almásfüzitői olajfinomítótól nyu­gatra emelkedő domb, Perjéspuszta,

Szőny, Kurucdomb, Koppánmonostor, az egykori Harsányi-kert; az egykori Kőváry-villa; az egykori Molnár Imrc-telek; a Szúnyogvár térsége; a szigeti bejáró feletti domb.

Esetleges mcglepctésszerű támadások el­len a Duna északi partján, a légióstábor­ral átellenben is építettek egy komoly erő­dítményt, Celamantiát (Leányvár). Ebben a 175x 176 méter nagyságú, kőfalakkal és vizesárokkal kerített, tornyokkal megerő­sített várban a brigetiói légió egy-egy ala­kulata őrködött. Celamantiát Brigetióval híd kötötte össze.

A légióstábortól délre, délnyugatra és nyugatra épült fel a nagy kiterjedésű, fal­lal körülvett katonaváros (canabae), mely­ben a katonák feleségei, ágyasai, gyerme­kei és a kiszolgált katonák (veteránok) laktak. A katonavárosnak szép oszlopok­kal díszített középületei (templomok, köz­igazgatási épületek, amfiteátrum stb.) vol­tak, a lakosság tehetősebb része falfest­ményekkel és stukkókkal ékes mozaik- padlós kőházakban lakott. A tatai forrá­sok vizét ólomcsövek segítségéveljuttatták el az utcákba.

A kézművesek és a kereskedők túlnyo­mó része a katonavárostól nyugatra, a mai szőnyi piactér környékén telepedett le, az ugyancsak fallal körülvett polgárváros­ban. Brigetio a III. század elején emelke­dett városi rangra.

Előnyös fekvése miatt rövidesen forgal­mas közlekedési góccá fejlődött. A légiós­táboron keresztül vezetett a Duna jobb partján épített fő hadiút, amely a limes tagjait kapcsolta össze Vindobonától (Bécs) kezdve Camuntumon (Petronell), Arrabonán (Győr), Brigetión, Solván (Esz­tergom). Ulcisia Sacrán (Szentendre), Aquincumon (Óbuda), Intercisán (Duna­újváros) át Singidunumig (Belgrád). Az út elsősorban hadászati célokat szolgált, de nagy forgalmat bonyolított le a kelet-nyu-gáti kereskedelemben is. Ebbe az útba torkollott a vörösvári völgyön át vezető aquincumi, valamint a gorsiumi út.

A Duna melletti hadi utat erős alapo­zásra fektetett kőlapok borították, a Bri- getio kapujától megtett távolságot pedig 1000 római lépésenként (kb. 1480 m) el­helyezett mérföldkövek mutatták.

Az épületekhez és az utakhoz szüksé­ges mészkövet a Gerecse kőbányáiból ter­melték ki és külön e célra épített úton szál­lították Brigetióba.

A rómaiak jól kihasználták a folyók vízi útjait is. Erős hajóhadat hoztak létre a Duna pannóniai szakaszának védelmé­re, amely békében a kereskedelmi szállítás céljait szolgálta, háborús időkben pedig a hadsereg rendelkezésére állt. A hajóhadnak egyik forgalmas kikötője Brigetio volt.

Erről a vidékről irányította a légiókat a markomann-kvád törzsek elleni hadjá­ratban Marcus Aurélius. A háború egyik epizódja volt a 179-ben a mai Trencsén mellett vívott csata, melyben a Vágón fel­evezett hajóhad részeként brigetiói hadi­hajók is részt vettek.

Brigetióból indított hadjáratot a kvá- dok ellen 358-ban II. Constantinus. Ugyan­csak Brigetióból vezette győzelemre ha­dait 375-ben I. Valentinianus és itt fo­gadta a megvert kvádok követeit. A velük való tárgyalás közben érte a halál.

A győzelmi sorozat azonban lezárult. A IV. század végén már erősen csökkent a birodalom ereje. Egyre kevésbé tudott ellenállni a barbárok fokozódó támadásai­nak, ami oda vezetett, hogy a rómaiak lassan kiszorultak Pannóniából.

AVAROK

A Kárpát-medencében a rómaiak után egymást váltva telepedtek meg a népván­dorlás hullámai által idesodort népek: hunok, germánok, avarok és szlávok. Kö­zülük az avarokat emeljük ki, akik hosszú időn át tartózkodtak Komárom térségé­ben. Erről tanúskodik az a rendkívül gaz­dag lelctanyag, amelyet a régészek a Duna bal partján fekvő város területén napvi­lágra hoztak. A napjainkban feltárt 8 te­metőben feltűnően sok lovas sírt találtak. Az avarok – ősi szokás szerint – harcosai­kat kopjával, szablyával és díszesen fel- szerszámozott lovaikkal együtt temet­ték el.

A sírokból előkerült számos lelet a kéz­művesek magas színvonalú mesterségbeli tudásáról tanúskodik. „A temetők aranyo­zott bronz öv- és lószerszámveretei az avar kori bronzöntés és ötvösművészet legszebb tárgyi emlékei közé tartoznak.”⁴

A nyolc feltárt temető, a leletanyag gaz­dagsága és színvonala azt bizonyítja, hogy a Csallóköz keleti zugában, a VIII. szá­zadban és a IX. század első felében népes avar település volt, amely fontos hadá­szati és gazdasági feladatokat látott el.

Az eddigieket összefoglalva megállapít­hatjuk, hogy a Kárpát-medencében élt népek minden időben felismerték a Vág- Duna torkolata körüli terület kiváló köz­lekedési adottságait, és éltek is a lehető­ségekkel. Őseink a honfoglaláskor már több mint egy évezrede működő utakat, elsőrangú révhelyet és kitűnő hajózási le­hetőségeket találtak.

Komárom várának és erődéinek története

Komárom Magyarország legrégibb vá­rai közé tartozik. A X. század első évtize­deiben épült erődítmény – a különböző kényszerítő külső körülmények hatására – számos és jelentős változáson ment át, hazánk történelmében betöltött fon­tos szerepét azonban mindvégig megtar­totta.

Sorsának alakulását három nagy, or­szágosjelentőségű esemény határozta meg:

1. A középkori vár keletkezése a hon­foglalással függ össze.
2. A vár korszerűsítését és bővítését a török háborúk tették szükségessé.
3. A mai erődrendszer kiépítésére a na­póleoni háborúk adták az indítást.

A?

• ‘ *

Középkor – királyok kedvelt vára

HONFOGLALÁS —

KOMÁROM ALAPÍTÁSA

Komárom területe a honfoglalás idején – a maga eredeti állapotában is – kitűnő­en védhető természetes szigetvár volt. Ezt a Duna – a Vág-Duna és a Csallóköz ke­leti zugának mocsárvilága által határolt területet szállta meg Ketel és népe, midőn őseink megkezdték az egyes törzsek ré­szére kijelölt szállásterülctek birtokbavé­telét.

Mindent megtaláltak itt, amire egy ál­lattartó népnek szüksége volt. Az embe­rek legfontosabb táplálékát: a halat és a vadat nagy bőséggel szolgáltatták a fo­lyók és az ősi erdőségek, a háziállatok pe­dig kiváló legelőket találtak az északról délnek futó folyók völgyeiben.

A nemzetségfő téli szálláshelyéül a Csal­lóköz keleti szeglete bizonyult a legalkal­masabbnak, ezért miután ott megtelepe­dett – megerősítette.

Komárom első erődítési munkálatairól Anonymus számol be, egyben ismerteti a letelepedés körülményeit is.

Béla király jegyzője, Gcsta Hungaro- rum című művében egy egész fejezetet szentel Komáromnak, melyben a követke­zőket írja: „Árpád vezér egész Pannónia meghódítása után hűséges szolgálatáért nagy földet adott (Ketelnek) … a Duna mellett ott, ahol a Vág beletorkollik. Itt utóbb Ketel fia, Alá ptol ma várat épített, és azt Komáromnak nevezte. Ennek a várnak szolgálatára odaadta mind a magával ho­zott, mind pedig a vezérétől nyert népnek a kétharmadát. Hosszú idő múltán ugyan­csak ezen a helyen temették el pogány mód­ra magát Két élt, meg a fiát, Tol mát.”*

Ilyen előzmények után építtette fel Alap- tolma, valószínűleg a X. század első felé­ben Komárom várát. Arról, hogy milyen lehetett az az erődítmény, semmi bizonyo­sat nem tudunk. Sem írásbeli feljegyzés, sem feltárási tapasztalat nem áll rendelke­zésünkre. Következtetésekkel és összeha­sonlítással azonban meg tudjuk közelíteni a valóságot.

Tudjuk, hogy az iráni eredetű vár szó megfelelőjét, azonos vagy hasonló hang­zásban, a legtöbb finnugor nyelvben meg­találjuk.

Ezek szerint a magyarságnak már az őshazában voltak várépítési ismeretei, me­lyeket később nyugat felé vándorlásuk al­kalmával nyert tapasztalatokkal bővítet­tek. Mindezeket egybevetve, a szomszé­dos népek akkori várépítési módozatai és a terep adta lehetőségek ismeretében, Ko­márom várát a honfoglalás utáni század­ban a következőképpen képzelhetjük el: A vár – a Duna és a Vág-Duna szegleté­hez igazodóan – kelet-nyugati irányban nyújtott, tojásdad alaprajzú földvár lehe­tett, melynek földből épített sáncait sűrűn egymásra rakott gerendaszerkezettel erő­sítették meg.

Keletről és délről a Vág-Duna és a Duna széles és mély vize védte, nyugat fe­lől pedig valószínűleg a két folyót össze­kötő vizesárokkal biztosították. A nyu­gatra néző várkaput gerendatorony védte, melyről be lehetett látni az egész környé­ket.

Ebből az első komáromi várból irányí­totta Alaptolma a Ketelnek juttatott szál­lásterület sorsát, amely Komáromhoz ha­sonlóan minden valószínűség szerint a X. században népesült be. A honfoglalás utáni évtizedekben őseink bekalandozták fél Európát.

Igen valószínű, hogy ezekben a nyugat felé vezetett zsákmányszerző hadjáratok­ban a Komárom környéki magyarság is részt vett. Közel volt a nyugati határ, a Duna völgye pedig kiváló felvonulási út­nak bizonyult.

Azt a feltételezésünket, hogy Komárom és környéke népe részt vett a kalandozá­sokban, neszmélyi, dunaalmási és tatai – idegen érméket tartalmazó – sírleletek mellett helynevek is alátámasztják. Há­rom kivégzett vezér nevét ma is megtalál­juk pár Komáromhoz közel fekvő község nevében. Ezek a csallóközi Nagyiéi, Ér­sekiéi, a mátyusföldi Bucs és a gesztesi járásban fekvő Sur.

KOMÁROM VÁRMEGYE ALAPÍTÁSA

A kalandozások kényszerű befejezése után megkezdődött a magyar állam meg­szervezése. I. István az új állam megszer­vezése során megalapította az első királyi vármegyéket s ezek közé tartozott Komá­rom vármegye is. Székhelye, Komárom vára ekkor jutott a király tulajdonába. Élére az uralkodó által kinevezett ispán került, védelmét a várkatonák biztosítot­ták, ellátása pedig a nemzetségi birtokból kihasított falvakban lakó várnépek felada­ta volt. A várbirtokok összessége képezte a komáromi vár megyéjét, melyet Ketel vezér egyeneságú leszármazottai a Kata- pán nemzetség szállásterületéből sajátítot­tak ki. Az átszervezés után az egykor Ke­telnek juttatott területnek kb. egyharma- da lett a várispánságé, másik harmada a királyi udvaré, a harmadik harmad pedig – még mindig tekintélyes terület – meg­maradt a Katapánok tulajdonában.

Az új vármegye rendjének biztosítására, a vár és a nemzetségek birtokai közé a ki­rály különböző törzsekből jobbágyokat telepített. Az új katonatclepüléseket lakóik törzséről nevezték el. így keletkeztek a Nyék, a Megyer, a Keszi, a Kürt, a Tar­ján és a Gyarmat nevű várjobbágyfalvak.

Honfoglaló törzsről elnevezett települések:

Törzsnév	Település
Nyék Megyer	Nyék (Egykori település a mai Jászfalu (Jásová) területén) Nagymegyer (Calovo) Megyercs (Calovcc)

Törzsnév	Település
Kürt	Kürt (Strekov) Fajkürt Kürt egykori település a mai Virt puszta (Virt) területén
Gyarmat	Gyarmatpuszta (Germely mellett)
Tarján	Tarján Tétjén (Egykori település Vérteskethely mellett)
Keszi	Keszi (Egykori település Komárom területén) Kiskeszi (Maié Kosihy) Nagy keszi (Vel’ké Kosihy) Kurtakcszi (Marcelová)
	Bátorkeszi (Vojnice)

Nemzetséfekről elnevezett települések:

Szemere Bulcsú Aba

Agmánd

Ekei

Hetény Sur

Kaupán

Szemere (Semerovo)

Bucs(BuC)

Aba (Egykori település Ógyalla [Hurbanovo] területén)

Nagyigmánd

Kisigmánd

Ekei (Okoliéná)

Hetény (Chotin)

Sur

Koppánmonostor, eredetileg Katapán monostora

Törzs főkről és főemberekről elnevezett települések:

Huba őrs Lél Tolma

Ele

Nándor

. Hóba (Egykori település Csehi (öechy] területén) Őrsújfalu (Nová Strái)

I Mezőőrs

i Nagyiéi (Vel’ky Lél)

‘ Érsekiéi

Vértestolna

Ete

Lándorpuszta

A törzsnevek mellett számos település viselte egykori nemzetségek, törzsfők és nemzetségfők neveit.

I. István az állam létrehozásával egy időben megszervezte a római katolikus egyházat is. Püspökségeket, azokon belül kb. egy-egy vármegyére kiterjedő hatás­körű esperességeket állított fel. Komárom vármegye egyházi feje – esperese – a ko­máromi plébános volt. Az ispán és a plé­bános egymást segítve gondoskodtak ar­ról, hogy vasárnap senki ne dolgozzon, és – István király szigorú törvényét betart­va – a környék falvaiból mindenki elmen­jen a templomba. A király a vallás gya­korlása mellett világi szempontokat is figyelembe véve, a váras hely (város) temploma mellett jelölte ki a vásárok he­lyét, ahol istentisztelet után, vasárnapon szívesen gyűlt össze a vidék lakossága.

Az ország átszervezése után a Katapá- nok eddigi nemzetségi központjából kirá­lyi vár, egyben egy tekintélyes nagyságú terület közigazgatási és katonai központja lett.

A véglegesen megtelepedett magyarság lakóhelyei között lassan megindult a ke­reskedelmi forgalom. A Dunán és az uta­kon élelmes kereskedők és kézművesek szállították a közeli és távolabbi vidékek különféle áruit, hogy azokat az arra al­kalmas helyeken eladhassák, elcserélhes­sék.

Ilyen alkalmas helynek bizonyult Ko­márom is, melynek vám- és révjövedclmé- ről már 1037-ben rendelkezett I. István­nak egyik oklevele.

Vámot a piacon áruikat kirakó keres-

• Katona telepítés

kedőktől, révpénzt pedig a dunai vagy a vág-dunai réven átszállítottaktól szedtek. A pannonhalmi apátság egyik oklevele szerint Komárom kikötőjébe már a XI. században rendszeresen szállítottak sót Erdélyből hajókon.

A forgalmas piacról, révről és kikötő­ről tanúskodó okiratok azt bizonyítják, hogy Komárom már a XI. sz. kezdetén be­kapcsolódott az ország gazdasági életébe.

TATÁRJÁRÁS

1241-ben Magyarország határához ér­keztek az Ázsia és Európa keleti részét rettegésben tartó tatár hadak.

Április 11—12-én került sor a sorsdöntő Muhi-pusztai csatára, melyben a magyar sereg úgyszólván teljesen megsemmisült.

A virágzó, gazdag Magyarország rom­halmazzá változott. Csak egy-két erős vártudott ellenállni az ellenséges had ostro­mának. Közöttük Komárom, amelyet két nagy folyó, erős várfalak és mindenre el­szánt bátor őrség védett.

A komáromi vár védelmének részletei­ről nem sok adat maradt ránk. A legfon­tosabb eseményeket azonban rekonstruál­ni tudjuk IV. Béla egyik 1245-ben kiadott adomány le veiéből. Az oklevél szerint a védelem szervezője és fő irányítója Fol- wyne volt, aki a tatárok közeledtének hí­rére időben elkezdte a vár megerősítését – így aztán a támadók nem is tudták be­venni. A várban, állandó lakóin kívül igen sokan találtak menedéket: királyi udvar- nokok, a környező falvak lakói, de az or­szág távolabbi részéről is sokan menekül­tek ide.⁶

Az újjáépítéshez mindenekelőtt pénzre volt szükség. IV. Béla egy nagyobb pénz­összeg ellenében Henel Enok kamarais­pánnak, a királyi jövedelmek kezelőjének adta zálogba Komárom várát az összes tartozékával együtt. Az adományozás idő­pontját nem ismeijük, mindössze annyit tudunk róla, hogy a tatáijárás utáni évek­ben történt. Az adományozás tényét egy későbbi oklevél bizonyítja.

IV. Béla országszervező és újjáépítő munkája során több ízben megfordult Ko­máromban és környékén. Több olyan in­tézkedést foganatosított, amelyek évszá­zadokon át éreztették kedvező hatásukat.

Az egyik legfontosabb feladatul minél több erős vár építését rendelte el. Minde­nekelőtt a Duna vonalát akarta erődít­ményekkel biztosítani. Egyik, IV. Ince pá­pához intézett leseiében ezeket írja:

„Abban állapodtunk meg ugyanis sok ta­nácskozás után, hogy nekünk is, egész Európának is üdvösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize, … itt álltunk mi is bár felkészületle­nül és súlyos csapás után, tíz hónapon át ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még úgyszólván teljességgel várak és védők híján szűkölködött. “⁷

Az elhatározást tettek követték, ame­lyek eredményeképpen 2-3 évtized alatt rengeteg vár épült, közöttük – a tatárjá­rást átvészelt Esztergom és Komárom mel­lett – Magyaróvár, Visegrád és Buda.

Az ország legjelentősebb új erődítmé­nye kétségkívül Buda volt. Az ország szí­vében emelt erős vár építése Walternak, a pénzverő kamara ispánjának nevéhez fűződik.

Ugyanez a Walter kapta meg a – Henel Enok fiaitól visszavett – komáromi várat, melyet az adományozó okirat tanúsága szerint: „.. .a királyi felség tiszteletére és az ország díszére, mint hű hazafi … nagy­szerűen igyekezett felékesíteni saját költsé­gén…” Walter 800 márka ezüstöt fize­tett Komárom váráért. Pénztára ezzel ki­merült, s mivel az erősen megfogyatko­zott anyagi eszközei nem fedezték a fenn­tartás és a megőrzés költségeit, ezért segít­séget kért a királytól. IV. Béla méltányolta a kérelmet, és az 1265. április 1-én kelt kettős pecséttel megerősített oklevelével, a várral együtt Komárom falut is „min­den jövedelmével, ti. a földekkel, kaszá­lási, halászati s más egyéb jogokkal”⁸ együtt Walternak adományozta. Az ed­dig Komáromban lakott udvarnokokat egyidejűleg máshova telepítette.

Waltert Oliverius, a királyné tárnok­mestere és Néna, az esztergomi káptalan kiküldötte 1268-ban iktatta be Komárom vára és tartozékainak a birtokába. A bir­tokbaadásról és beiktatásról IV. Bélának egy arany pecsétes oklevele tanúskodik, amely nagyon sok fontos és pontos ada­tot közöl Komárom környékének falvai- ról, pusztáiról, útjairól, vizeiről, a föld­birtokokról és tulajdonosairól. Az oklevél minden részletre kiteijedő alapossággal felsorolja a komáromi vár szükségleteit ellátó 21 helység nevét, fekvését, határát és kiteijedését.

Walter hűséges, megbízható ember volt, aki a közélet számos területén kifejtett szorgos tevékenységével jelentős érdeme­ket szerzett. Kamaraispáni tisztsége a pénzügyekben való jártasságát bizonyítja, a budai vár építése és a komáromi vár „felékesítése” pedig kiváló szervezőkész­ségéről tanúskodik. Mindezeken túl ügyes diplomatának is bizonyult, aki a reá bí­zott országos fontosságú feladatokat is si­keresen tudta végrehajtani. Egy 1270. szeptember 22-én kelt oklevélből tudjuk, hogy Walter tevékenyen vett részt az V. István magyar és Károly szicíliai király gyermekeinek összeházasítására irányuló tárgyalásokon. Ez alkalommal tanúsított „hű szolgálatáért” V. István megerősítette Komárom vára és tartozékai birtokában, egyben átírta IV. Bélának e tárgyban 1268- ban kiadott oklevelét.

Walter kortársa volt Sixtus komáromi főesperes, a jeles diplomata, aki a király­nak a korona védelmében a római kúriá­nál éveken át hasznos szolgálatokat tett. IV. Béla ezért az 1266. május 9-én kelt oklevelével, szabad rendelkezési joggal ne­ki adományozta Hetény földjét, melyen királyi lovászok, komáromi és banai vár­szolgák és királynői népek laktak.

KOMÁROM A VÁROSSÁ FEJLŐDÉS

ÚTJÁN

IV. Béla az ország újjáépítése és átszer­vezése során okos politikával olyan intéz­kedéseket foganatosított, amelyekkel az egyre hatalmasabbá váló főurakkal szem­ben a központi, uralkodói hatalmat igye­kezett erősíteni. Ezen intézkedései közé tartozott új városok egész sorának az ala­pítása.

Közéjük tartozott Komárom is. IV. Bé­la 1265. április 1-től Komárom akkori la­kosainak – és a később betelepülőknek – ugyanolyan jogokat biztosított, mint ami­lyenekkel Buda polgárai rendelkeztek. E jogok közül a legfontosabbak: Éven­ként szabad bíróválasztás, köz- és magán­jogi önállóság, helyhatósági és birtokjogi szabadság, a vagyon feletti szabad ren­delkezés, árumegállító jog.⁹

A felsorolt jelentős kedvezmények kö­vetkezményeként egyre többen telepedtek meg Komáromban, ahol lassan megkez­dődött a társadalmi és területi munka­megosztás, a mezőgazdaság és az ipar szétválása, egyben fokozatos fejlődésnek indult az árutermelés és a pénzgazdálko­dás. Nagymértékben meg növekedett – kü­lönösen az árumegállító jog hatására – akezdettől fogva látogatott piac forgalma is. Az árumegállító jog birtokában ugyan­is a város vezetősége, minden Komáro­mon átutazó kereskedőt és kézművest arra kötelezhetett, hogy áruit a város piacán kirakja.

Ezek a kedvező életfeltételek és lehető­ségek megteremtették az immár polgári rangot nyert lakosság anyagi felemelkedé­sének az alapjait.

A KATAPÁN NEMZETSÉG

Az előző fejezetekből tudjuk, hogy’ a honfoglalás alkalmával az Árpád fejede­lem által Ketel vezérnek juttatott hatal­mas terület előbb fiára, a Komárom várát felépítő Alaptolmára, később közvetlen leszármazottaikra, a Katapán nemzetségre szállt. Nevüket egyesek Catpánnak, Kat- pánnak vagy Kathpánnak, mások Kop- pánnak írták.

A Katapánok évszázadokon át jelentős tényezői voltak a közéletnek, több kiváló politikus, katona és magas rangú egyházi személyiség került ki közülük. Birtokaik és rokoni kapcsolataik révén Komárom környékéhez kötődtek, működésük jelen­tős befolyással volt e terület fejlődésére, ezért a család kiemelkedőbb egyéniségei­vel külön is foglalkozunk.

Nagy a valószínűsége annak, hogy e te­kintélyes család tagja volt Eger első püs­pöke is. Nevét Cataprannak írták. A püs­pökség élére I. István egyházszervező in­tézkedései során, valószínűleg 1009-ben került.

Az a Merkúr fia Katapán, aki 1138-ban székesfehérvári prépost volt, már minden bizonnyal ebből a nemzetségből szárma­zott.

Országos jelentőségű esemény fűződik egy másik Katapán nevéhez III. Béla ural­kodása idején. Á széles látókörű uralkodó 1181-ben nyugati mintára „elrendelte, hogy minden előtte és udvarában tárgyalt ügyről és jogi aktusról írásos bizonyság, oklevél állíttassak ki”.™ Ennek a lebonyolítására 1185-ben megszervezte a kancelláriát. Az első kancellár Adóiján budai prépost lett, akit 1190-ben Katapán fehérvári prépost követett. Ennek a két, külföldi egyeteme­ken tanult sokoldalú, magas műveltségű papnak az érdeme, hogy a királyi kancel­lária megalapításával és az írásbeliség be­vezetésével megvalósították III. Béla el­gondolását.

Katapán később egyházi rangban is emelkedett. 1198-ban elnyerte az egri püs­pöki méltóságot. Négy király – III. Béla, I. Imre, III. László, II. András – és az egyház szolgálatában eltöltött szorgos munkálkodás után 1216-ban halt meg.

A Katapánokban változatlan elevenség­gel élt az ősi harci szellem is. Erről tettek fényes bizonyságot Péter fia Miklós és Imre fia Mihály – a királyi lovászok és hajós népek ispánjai – az 1278. augusztus 26-án vívott morvamezei csatában. Hősies elszántsággal és halál megvető bátorsággal küzdöttek annak ellenére, hogy mindket­ten súlyosan megsebesültek. Nagy részük volt a győzelemben, amelyet Habsburg Rudolf és a segítségére siető IV. László hadai arattak Ottokár cseh király serege felett. Érdemeik elismeréséül 1284-ben akirálytól adományként kapták meg Vas falut. Miklóst és Mihályt súlyos sebesülé­sük sem rettentette el a további harcoktól. IV. Lászlónak a lázadó kunok elleni had­járatában már újból ott küzdöttek a ki­rály oldalán.

A kiváló és hűséges katonákat nemcsak birtokkal, hanem ranggal is jutalmazta az uralkodó. 1282-ben Katapán Mihályt, mint lovászmestert, az ország legfőbb mél­tóságai sorába emelte.

A Katapánok közül a legérdekesebb pályát Bicskei Botond fia – Gergely fu­totta be. Az előkelő magyar családokban divatos szokást követve, már fiatalon papi pályára lépett. Tehetségével, rátermettsé­gével egymás után nyerte el a magasabb­nál magasabb tisztségeket. Először a szé­kesfehérvári társaskáptalan kincsőrző ka- nonokja lett, de egyúttal esztergomi kano­nok is, később székesfehérvári prépost és királyi alkancellár.

Működésére felfigyelt VIII. Bonifác pá­pa is, aki az akkori zűrzavaros magyar­országi állapotokat az ifjú Anjou Károly Róbert trónra ültetésével, ezzel egyidejű­leg az egyházi hatalom és a saját befolyá­sának megerősítésével akarta megszüntet­ni. Tervei megvalósításához mindenekelőtt megbízható, minden szempontból megfe­lelő magyarországi segítőtársat keresett. Választása Bicskei Gergelyre esett, „akit nemes származása, tudománya, politikai jártassága és hatalmas barátai, rokonai”‘¹, a pápához és az egyházhoz való hűsége tett erre minden szempontból alkalmassá.

Gergely vállalta a megbízatást. Ettől kezdve őt tekintették az Anjou-párt fejé­nek. Tekintélyének növekedése magával hozta rangban való emelkedését is: 1298 januárjában esztergomi érsekké választot­ták. Ezt a választást azonban a magyar püspöki kar nem ismerte el. Gergelyt mindez nem keserítette el. Vaskövetkeze­tességgel munkálkodott tovább és az ál­landóan változó, zűrzavaros helyzetben oly kiváló politikai érzékkel irányította az Anjouk táborát, hogy egyre több főúr csatlakozott hozzájuk. 1301. január 14-én meghalt III. András, az Árpád-ház utolsó férfisarja. Egyszerre több trónkövetelő je­lentkezett, mire Gergely érsek elérkezett­nek látta az időt a cselekvésre. A Zágráb­ban tartózkodó ifjú Károly Róbertét Esz­tergomba hozta, ahol egy alkalmi koroná­val megkoronázta.

A főurak másik csoportja ugyanekkor a cseh Vencelt választotta meg királynak. Az Anjou-párt. de elsősorban Bicskei Ger­gely, szívós, kitartó bel- és külpolitikai munkálkodása következtében a pápa 1303 májusában Károly Róbertét ismerte el magyar királynak. Ugyanekkor Gergelyt a pápai jóváhagyást jelentő érseki jelvény átvételére Rómába rendelte. Bicskei Ger­gely ezzel elérkezett pályája csúcsára. Az érseki palliumot azonban nem tudta át­venni, mert 1303 szeptemberében éppen akkor érkezett az anagni pápai palotá­ba, amidőn azt VIII. Bonifác ellenségei fegyveres sereggel megtámadták. Gergely érsek utolsó leheletéig kitartott a pápa mellett, az ő védelmében vesztette életét.

Ezen pár rövid életrajzi adat nem sok, de elégséges ahhoz, hogy viszonylag hű képet nyújtson a Katapánok közéleti sze­repléséről. Az előkelő honfoglaló őstől való származás, a nemzetség hatalmas birtokai, az erős összetartozási érzés már eleve nagy tekintéllyel övezték őket. Ter­mészetes, hogy magatartásukkal jelentős befolyást gyakoroltak környezetükre.

Legfőbb érdemük az, hogy megértették és magukévá tették kiváló uralkodóink­nak az egész ország érdekében tett létfon­tosságú intézkedéseit. Elévülhetetlen ér­demeik vannak az európai államok sorá­ba való beilleszkedés, az erős központi ha­talom megszilárdítása, és a műveltség ter­jesztése terén. Nagy bátorsággal és töret­len hűséggel küzdöttek a kitűzött célok megvalósítása érdekében – karddal és ész­szel egyaránt. A nemzetség legjobbjai – tehetségükkel és szorgalmukkal – meg­szerezték a korukban elérhető legmaga­sabb műveltséget. Tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy hatalom a tudás és mennyire fontos az ország érdekében mi­nél több tanult ember képzése. A közép­korban a kolostorok voltak a tudomá­nyok terjesztői. Nagy szolgálatot tett a környék művelődése érdekében a nemzet­ség egyik áldozatkész tagja, aki Komá­rom mellett nemzetségi monostort alapí­tott. E monostor falai között a Szent Be- nedek-rend regulái szerint éltek és taní­tottak a szerzetesek egészen a török hábo­rúig. A monostort valószínűleg 1529-ben, II. Szulejmán hatalmas serege közeledté­nek hírére hagyták el lakói. Minden bi­zonnyal Komárom helyőrségétől vettek példát, amely otthagyva a várat, a Csalló­köz mocsaraiban húzta meg magát.

A monostort 1537-ben – Tömörddel együtt – Baranyay Mátyás, a tatai vár ka­pitánya foglalta el. Később az állandóan változó hadihelyzetben sorsára hagyták, ezért lassan pusztulásnak indult.

A monostorhoz tartozó birtok 1592-ben mint a komáromi vár tartozéka szerepelt.

A monostor 1757-ben romjaiban még felismerhető állapotban volt. Köveit az­óta széthordták. Helyén ma Komárom város vízmüvének szivattyútelepe áll.

Katapán monostorának emlékét ma a koppánmonostori apáti cím és a koppán- monostori település neve őrzi. Egyetlen megmaradt emléke egy kőoroszlán, amely a komáromi Klapka György Múzeum gyűjteményében található.

A CSÁK NEMZETSÉG

IV. Béla halála után az uralkodók ke­zéből lassan kicsúszott a hatalom. A ki­rályi tekintély elsorvadásának a főurak hatalmának soha nem látott megerősödé­se lett az egyenes következménye. Közü­lük egyesek országrésznyi területeket ka­parintottak meg, amelyen korlátlan hata­lommal uralkodtak.

Legnagyobb tekintélyre a Csák nemzet­ség tagjai tettek szert. Birtokaik Fejér me­gye északi peremén helyezkedtek el, innét kezdtek terjeszkedni észak felé. Tata 1250 táján, Füzitő 1269-ben került a tulajdo­nukba.

Komáromot körülbelül 1277-ben vagy 1278-ban sikerült megszerezniük. Az erős vár birtoklásának nagy jelentőséget tulaj­donítottak, mert ezzel megnyílt előttük azút a Dunától északra fekvő területek be­kebelezésére. A nemzetség akkori feje Máté, ügyes politikával úgy nyerte meg Komárom polgárait, hogy jelentős ked­vezményeket biztosított számukra.

Máté után Péter lett a nemzetség feje, s egyben Komárom ura. Rangjukat és ha­talmukat mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy mindketten viselték a nádoris- páni tisztséget.

Komárom megszerzése után szívós, ki­tartó munkával hatalmukba kerítették Magyarország egész északnyugati részét.

Ez idő alatt a városok polgárai nagyon sokat szenvedtek. Közülük talán Komá­rom volt az egyetlen kivétel, mivel más város nem kapott Mátétól kiváltságleve­let. Ezt a kitüntető kegyet Komárom 1307- ben nyerte el azzal, hogy Máté megerősí­tette nagyapjának, ugyancsak Máté ná­dornak a város lakosai részére 1278-ban biztosított kiváltságait.

Csák Máté birtokszerző sikereit nagy­ban elősegítették a XIII. és a XIV. század fordulóján az országban kialakult zűrza­varos viszonyok, legfőképpen pedig az Árpád-ház fiúágának kihalásával megin­dult trón viszályok. Az akkori állapotokra jellemző, hogy a Csákokhoz hasonlóan, az ország északkeleti részén az Abák, a Tiszántúlon a Borsák, Erdélyben a Ká­nok, a Dunántúlon a Kőszegiek alakítot­tak ki tartományuraságokat, amelyen a királyi tekintély rovására teljhatalommal uralkodtak.

Az országban uralkodó zűrzavart nö­velte az is, hogy a trónra több külföldi uralkodóház egy-egy tagja is igényt tar­tott: az Anjou-házból Károly Róbert, a cseh Vencel és a bajor Ottó.

A királyi hatalomért megindult küzdel­mekből Károly Róbert került ki győzte­sen. Az ifjú uralkodó bölcs megfontolt­sággal és következetes határozottsággal kezdte el a főurak hatalmának megtöré­sét, egyben uralma megszilárdítását. Eb­béli törekvésében döntő fordulatot ho­zott az Abák ellen 1312. június 25-én ví­vott, győzelmes rozgonyi csata.

Ezután teljes erejével Csák Máté ellen fordult és egymás után foglalta el várait.

A király a sikeres kezdet után elérke­zettnek látta az időt Komárom várának megszerzésére. Tisztában volt azzal, hogy elfoglalásával Komárom és Esztergom megye dunántúli részei is birtokába jut­nak. Az ostrom előkészítését már Viseg- rád meghódítása után – 1315-ben – meg­kezdte, egyebek között azzal, hogy – a még Csák Máté kezén levő – Komárom várát és városát Tamás esztergomi érsek­nek adományozta, így’ ügyes és okos po­litikával érdekeltté tette Máté hatalmának a megtörésében.

Ilyen előkészítés után, 1317. szeptem­ber 5-én kezdte meg tekintélyes sereggel az ostromot. A királyi sereg jelesei között felvonultak: Tamás esztergomi érsek. Já­nos nyitrai püspök, Debreceni Dózsa er­délyi vajda, a Balog nemzetségbeli Szé- chyek. a Rátót nemzetségbeli Dezső, az Aba nemzetségbeli Somosy János, Becsei Imre, Donch mester. Vörös Ábrahám. Egyes források szerint Frigyes római ki­rály és osztrák herceg pedig hajóhadával segítette Károly Róbertét.

Komárom azonban keményen védeke­zett. Ezt bizonyítja, hogy az ostrom két hó­napig tartott. A vár 1317. november 3-án adta meg magát. Az ostromban kitűntek vitézségükkel Marcheus mester fiai, a Palu- gyaiak ősei, Donch mester, Somosi János mester, Thököly Péter és Jakab.

Komárom elfoglalása után egyre kisebb terület maradt Csák Máté birtokában, de még tartotta magát. 1321. március 18-án bekövetkezett halála azután véget vetett a hosszú háborúskodásnak. Tartomány­úri területe néhány hónap alatt a király kezére került. Érdekességként említjük meg, hogy Csák Máté emlékét napjainkig megőrizte a nép. A Kis-Kárpátok és a Garam között, a Kis-Dunától és a Duná­tól északra elterülő síkságot róla nevezték el Mátyusföldnek.

KÁROLY RÓBERTTÓL ZSIGMONDIG

A sikeres ostrom után Komárom vára, városa és a vár birtokai – Károly Róbert 1315-ben kelt, majd 1317-ben átírt ado­mánylevele alapján – Tamás esztergomi érsek tulajdonába kerültek. Tamás érsek csak pár évig volt Komárom és környé­kének ura. 1320-ban önként lemondott róla. Kárpótlásul Bars megyét kapta Bát Hont megyei községgel együtt.

Komárom ezzel a király birtoka lett. Károly Róbert kegyeibe fogadta a várost is, amiről 1331. október 6-án Visegrádon kiállított kiváltságlevele ekképpen tanús­kodik:

„Komárom városunkat népessé és népek sokaságával ékessé akarván tenni … né- peit és polgárait … különleges kiváltság­ban részesítettük.”¹²

E kiváltságokkal a király kiemelte a la­kosokat a komáromi ispán és várnagy bí­ráskodása alól, azzal, hogy felettük csak az általuk választott bíró hozhat ítéletet, a súlyosabb pereket pedig a király vagy a tárnok mester hatáskörébe utalta, továbbá megállapította földadójukat. Megerősítet­te szabad végrendelkezési jogukat, enge­délyezte részükre a széna és nád kaszálá­sát a Vág árterületén. Mentesítette őket az ispán és a várnagy részére teljesítendő küldöncszolgálat alól, valamint biztosítot­ta, hogy áruikkal az ország egész területén szabadon és akadálytalanul közlekedhet­nek.

Károly Róbert erőskezű, bölcs uralko­dása meghozta gyümölcsét. Magyaror­szág Európa egyik legerősebb, legtekinté­lyesebb állama lett és az is maradt egészen Zsigmond király haláláig, 1437-ig. Az erős királyi hatalom kedvező keretet biztosít a városok fejlődéséhez. A komáromiak él­tek is a körülmény adta lehetőségekkel, egyben gyümölcsöztették féltve őrzött ki­váltságaikat.

Komárom, alapításától kezdve – válta­kozva – a király és egy-egy nagy tekintélyű főúr birtoka volt. A város polgársága a középkorban ügyes politikával állandó jó kapcsolatban volt közvetlen urával. Ezt a jó viszonyt a komáromiak arra használ­ták fel, hogy ősi privilégiumaikat lehető­leg minden királlyal megerősítették. Erről tanúskodik Károly Róbert 1331-ben, Má­ria királynő 1382-ben és Zsigmond 1401- ben, utána 1422-ben kiadott oklevele.

A kiváltságok biztosították a polgárság nyugodt életét, anyagiakban való gyara­podását, és a város további fejlődését.

Komárom vára 1320-tól 1334-ig volt Károly Róbert birtokában, amikor is egy érdekes esemény következtében gazdát cserélt. Donch, Zólyom megyei ispán, a muraközi Sztrigó és Csáktornya ura pa­naszolta, hogy várai nagyon messze van­nak a királyi udvartól. Kérte a királyt, hogy a váraiért adja cserébe Komáromot. Károly Róbert nem tudta megtagadni ré­gi, hűséges embere kérését, Komárom vára. 1334. június 2-tól összes tartozéká­val együtt Donch mesteré lett; a megyét azonban továbbra is megtartotta magá­nak a király.

Donch halála után 1372-ig utódai vol­tak a vár birtokosai, de 1366-ban már a Komáromi nevet használták.

1372-ben ismét a királyé volt Komá­rom.¹⁵

Érdekességként említjük meg, hogy uralkodóink, ha anyagi nehézségeik tá­madtak, tekintélyes összeg fejében zálog­ba adták egy-egy várukat.

Ily módon lett Komárom 1387 táján 8000 ezüst márka ellenében Lackfi István nádoré és rokonaié,¹⁴ 1422 körül 6840 ezüst márkáért Garai Miklós nádoré, és 1453-ban 8000 ezüst márka fejében Szécsi Dénes esztergomi érseké.¹⁵

Zsigmond király is szívesen tartózko­dott Komárom környékén, Neszmélyen, Gesztes várában, de főleg Tatán. Komá­romot többször is meglátogatta.

A KORONARABLÁS

Zsigmond halálát követő években fon­tos, országos jelentőségű események szín­tere lett Komárom vára és környéke; az előzmények és a részletes összefüggései­nek ismertetését ezért elengedhetetlennek tartjuk.

Zsigmondot 1437-ben veje, Habsburg Albert követte a magyar trónon. Az újonnan megválasztott magyar király rö­videsen elnyerte a német és a cseh királyi koronát is. A magyar rendek abban re­ménykedtek, hogy e három tekintélyes or­szág uralkodójának elegendő ereje lesz a fenyegető török veszély elhárításához. Al­bert azonban nem tudta valóra váltani a személyéhez fűzött reményeket, mert 1439. október 27-én a Komárom közelében fek­vő Neszmélyen meghalt.

Váratlan halála országszerte óriási zűr­zavart váltott ki. A megüresedett trónért két főúri csoportosulás vetélkedett.

Az egyik – Albert özvegye – Erzsébet körül tömörült. A királyné, Zsigmond leá­nya, császári származása tudatában már férje életében részt kért az uralkodói jo­gokból. Most, hogy megözvegyült, abban reménykedett, hogy fiút fog szülni és an­nak nagykorúságáig maga’.uralkodhat.

A főurak másik – jóval nagyobb cso­portja Ulászló lengyel királyt szerette vol­na a magyar trónra ültetni. Az volt az el­gondolásuk, hogy egy magyar-lengyel unió meg tud birkózni az egy re fokozódó török veszéllyel.

A királyné tisztában volt azzal, hogy helyzete rendkívül nehéz, de nem remény­télén. Tudta, hogy a lengyel párt jóval erő­sebb az övénél, a magyar királyi trónt ezért csak ravaszsággal és csellel tudja fiá­nak megszerezni. Ismerte a magyarok ősi, íratlan törvényét is, mely szerint csak

a Székesfehérvárott,

az esztergomi érsek által és

a Szent Koronával megkoronázott királyt fogadták el ural­kodójuknak.

Terveit mindezek figyelembevételével dolgozta ki. Elsőrendű feladatként a ma­gyar királyi korona megszerzését tűzte ki, majd utána az esztergomi érseknek a Habsburg-párt számára való megnyerését.

Férje temetése után azonnal munkához látott. A korona megkaparintása érdeké­ben november elején számos főúr kísére­tében Visegrádra utazott. A féltett nem­zeti koronázási jelvényt ugyanis a vár kin­cseskamrájában őrizték. Intézkedésére on­nan felhozták, majd midőn valamennyien megszemlélték, a királynéi korona mellé egy ládába helyezték és a királyné háló­szobájába vitték. Eddig simán ment min­den, az áhított korona kézzel elérhető kö­zelségbe, ágya mellé került.

Egy váratlan esemény azonban keresz­tülhúzta számítását. Hálószobájában éjjel, midőn mindenki aludt, egy véletlenül fel­borult gyertyától tűz keletkezett, amely el­érte, sőt meg is pörkölte a koronákat rejtő ládát. A tüzet sikerült eloltani, de a majd­nem tragikusan végződött esetet nem le­hetett eltitkolni. A királynénál másnap tisztelgő főurak tanácsára a királyi koro­na újból visszakerült biztonságosnak hitt helyére, a kincseskamrába.

Erzsébetet a kudarc nem csüggesztette el. Terveit azonnal módosítva, a korona megszerzésének legfőbb akadályát, Ba- zini és Szentgyörgyi György grófot, az ed­digi koronaőrt állította félre útjából. He­lyébe november 9-én hívét és unokatest­vérét, Garai László macsói bánt nevezte ki koronaőrré és a visegrádi vár parancs­nokává. Ezután következett a koronázás fontos személyiségének, az esztergomi ér­seknek a megnyerése. Ebben a törekvésé­ben a szerencse is segítette, mert e magas tisztséget Pálóczi György halála után még nem töltötték be. Közbenjárásával elérte, hogy 1440. január 5-én rokonát, Szécsi Dénest választották meg esztergomi érsek­nek.

Időközben, 1440. január elején Budán összeült a királyválasztó országgyűlés. A tanácskozások olyan megoldást hoztak, amely mind a Habsburg-, mind a lengyel pártnak egyaránt megfelelt. Ulászlót vá­lasztották meg magyar királynak, azzal a kikötéssel, hogy feleségül veszi a megöz­vegyült Erzsébet királynét. Az országgyű­lés küldöttsége január 18-án el is indult Krakkóba Ulászló felkérésére. Az urak másik része Erzsébetet igyekezett rábírni az országgyűlés határozatának elfogadá­sára.

A királyné szinte kilátástalan helyzetbe került. Tudta, hogy ha feleségül megy Ulászlóhoz, akkor le kell mondania ter­véről. Eleinte hallani sem akart a házas­ságról, később azonban színleg beleegye­zett. Csak színleg, mert látszólagos bele­egyezésével időt akart nyerni régi terve megvalósításához. Ilyen körülmények kö­zött sürgőssé vált a korona megszerzése. Hűséges udvarhölgyét és bizalmasát, Kot- tanner Jánosnét ezért megbízta azzal, hogy valami módon hozza ki a kincseskamrá­ból a királyi koronát. Mesterkedésük hiá­bavalónak bizonyult. A körülmények ak­kor olyanok voltak, hogy a kincseskamrát nem lehetett megközelíteni.

A királyné helyzetét az is nehezítette, hogy erősen közeledett szülésének az ideje, ehhez azonban sem Budán, sem Visegrá- don nem érezte magát biztonságban. Azonnali cselekvésre szánta rá magát.

Mindenekelőtt saját ékszereit és a ki­rálynéi koronát csempésztette ki. Ezek olyan helyiségben voltak elzárva, melyhez Kottannernénak volt kulcsa. Az ügyes ud­varhölgy megszerezte a kért kincseket és átadta a királynénak, a királyné koroná­ját pedig az ágya alatt rejtette el.

A királyné eközben nagy titokban ösz- szecsomagoltatta holmiját, s amikor min­den együtt volt, kisebbik lányával, Erzsé­bettel, udvarhölgyeivel – közöttük Kot- tanneméval – és megbízható férfikíséreté­vel a csikorgó téli hidegben elhagyta Vi- segrádot. Az osztrák határ közelében fek­vő Pozsony felé igyekezett. A királyné és kísérete február 8-án érkezett meg a ko­máromi királyi várba. Alighogy elhelyez­kedtek, megbeszélték a további teendőket. Az erős várban biztonságban érezték ma­gukat, és egyébként is alkalmas helynek találták terveik megvalósításához.

A fő tanácsadó Ciliéi Ulrik gróf volt, akit közeli rokoni szálak fűzték a király­néhoz, Ciliéi Borbála leányához. A Habs- burg-part tagjai a komáromi várban dol­gozták ki a Szent Korona elrablásának részleteit.

Kottanner Jánosné vállalta a kényes és rendkívül veszedelmes megbízatást. Tud­ta, hogy életével játszik, de annyira sze­rette úrnőjét, hogy minden kívánságát tel­jesítette. Ez az eszes, vakmerő udvarhölgy bizonyult ugyanis egyedül alkalmasnak a terv végrehajtására. A királyné bizalma­saként nagy tekintélye volt, s kiváló em­beri adottságai mellett kitűnően ismerte a visegrádi vár minden zegét-zugát, s töké­letesen tisztában volt a korona őrzésének minden részletével. Megbízatása végrehaj­tásához egy magyar nemes személyében sikerült megfelelő társat találni, összecso­magolták a szükséges kellékeket is, és mi­kor mindennel elkészültek, a királyné hír­nököt küldött Visegrádra, a várnagyhoz és várkapitányhoz, hogy készíttesse fel a még ott tartózkodó udvarhölgyeket a Ko­máromba történő utazáshoz.

Ezek után Kottannemé elindult veszé­lyes útjára a befagyott Duna jegén át egy szekérrel, egy szánnal, kísérőjével és an­nak szolgálójával. Útjukat lóháton két nemesúr biztosította.

1440. február 20-án érkeztek meg Vi­segrádra. Nagy szerencséjük volt (vagy talán így volt előre megbeszélve), mert a várnagy, akinél jelentkeztek, megbetege­dett s emiatt ágyba kellett feküdnie. A je­les férfiú, akinek egyébként a Szent Ko­ronát őrző helyiség ajtaja előtt volt a fek­helye, a nagy kincset rejtő ajtót betegsége idejére úgy biztosította, hogy vászonken­dőt borított a sarokvas melletti lakatra s lepecsételte.

Különös véletlen folytán (avagy a min­den részletre kiterjedő előkészítés követ­keztében) éppen ezt a kincseskamra előtti helyiséget jelölték ki az udvarhölgyek ré­szére hálószobának.

Amikor már mindenki aludt, Kottan- nerné segítőtársa a szolgálójával együtt el­indult a veszélyes vállalkozás végrehajtá­sára. A kápolnán keresztül lopakodtak az udvarhölgyek hálószobájának ajtajához. A csendes kopogtatásra Kottannerné be­engedte őket, majd ismét bezárta az aj­tót.

A férfiak munkához láttak. Először az első helyiség, majd a kincseskamra ajta­járól távolították el a pecséteket és a la­katokat. Hosszadalmas, fárasztó és izgal­mas munkájuk sikerrel járt, megszerezték a királyi koronát.

Távozásukkor új lakatokat tettek a le­vertek helyébe, bezárták az ajtókat, utána az eredetihez hasonló módon elhelyezték a pecséteket. A koronát a kápolnában egy párnába varrták.

Amikor mindezzel elkészültek, már haj­nalodon, ezért utasítást adtak a készülő­désre. A szállításra elkészített holmit fel­rakták a kocsira, a koronát rejtő vánkost pedig Kottannerné szánjára. Ezután gyors iramban Komárom felé indultak.

Az éjszakai utazás utolsó, érdekes ese­ményét és a megérkezést Kottannerné így örökítette meg naplójában:

Megérkeztünk „a Dunához, amelyen fel­halmozódott a jég, de egyik-másik helyen már megvékonyodott. Amikor aztán rá­mentünk a jégre, úgy a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt, a szekér felfordult, az udvarhölgyek sikí­tottak, és egyik a másikat nem látta. Ak­kor nagyon megijedtem, és arra gondol­tam, hogy a szent koronával együtt a Du­nába kell vesznünk. Isten azonban segítsé­günkre volt, úgyhogy senki sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a sze­kéren volt, leszóródott, részben a vízbe a jég alá. A sziléziai hercegkisasszonyt és a legelőkelőbb udvarhölgyeket magamhoz vettem a szánra, és Isten segítségével így értünk át a jégen, meg a többiek is mind.

Amikor aztán Komáromban a palotás házhoz érkeztünk, akkor az, aki itt velem együtt szabadult meg gondjaitól, fogta a vánkost a szent koronával, és arra a helyre vitte, ahol jó oltalom alatt volt, én pedig az asszonyházba menve nagyságos úrnőm- höz, a nemes királynőtől szépen fogadtat­tam. …Azonban Istennek mindama csu­dáját és jelképes segítségét, amely megtör­tént őnagysága nem tudta, s úgy is halt meg, hogy nem tudhatta meg. Soha sem adódott úgy, hogy olyan sokáig egyedül le­hettem volna vele, hogy mindent az elejé­től a végéig elmondhattam volna neki… “^lb

Kottannerné ügyesen oldotta meg ne­héz és veszélyes feladatát, a magyar kirá­lyi korona Erzsébet kezébe került. És 1440. február 21-ről 22-re virradó éjjelé­nek ugyanabban az órájában megszületett a várva várt fiú. A királyné kimondhatat­lanul boldog volt, hiszen minden vágya teljesült.

„Amikor Ciliéi Ulrik … gróf megtud­ta, hogy királya és atyafia született, … nagy öröm fogta el őt, a horvátországiakat is, valamint más grófokat és nemesurakatés az egész udvarnépet. A nemes Ciliéi ek­kor örömtüzet gyújtatott és rendeztetett a vízen fáklyákkal, úgyhogy éjfél utánig tar­tott az örömünnep. Korán reggel az esz­tergomi püspökért küldtek, hogy jöjjön és vegyen részt az ifjú király megkeresztelé- sében. El is jött.

Akkor aztán a nemes királyt meg akar­ták keresztelni, akkor elvették a fiatal ki­rálynétól, Erzsébet asszonytól azt a fekete köntöst, amelyben … Albert királyt gyá­szolta, és aranyozott ruhába öltöztették, vörös színűbe, az udvarhölgyeknek is dísze­sen kellett megjelenniük… Akkor Dénes úr … esztergomi érsek fogta az ifjú ki­rályt, keresztelésre vitte és keresztvíz alá tartotta. A horvátországi (Frangepán) Ber­talan gróf, budai plébános és Margit asz- szonv a nemes királyt szintén a keresztvíz alá tartották. A keresztségben László ki­rálynak nevezték.. .”¹⁷

A várva várt trónörökös világrajövete­le után megbolydult a komáromi vár.

A királyné – az országgyűlés határoza­tának semmibevételével – első és legfon­tosabb feladatának a krakkói küldöttség visszahívását tartotta. Hűséges emberét, Hédervári Hédert bízta meg, hogy ren­delje vissza az Ulászlóhoz küldött urakat. „…mert az Isten örökössel ajándékozta meg őt, és ez az örökös uralkodjon, senki más’.”™

Hédervári március 6-án érkezett meg Krakkóba, ahol azonnal közölte a kül­döttséggel a királyné üzenetét.

A magyar urak azonban már megegye­zésre jutottak a lengyel királlyal. Március 8-án alá is írták a fontos okiratot, amely­ben Ulászló elfogadta a magyar trónt, egyben kötelezte magát arra, hogy a gyászév leteltével feleségül veszi Erzsébet özvegy királynét. Kötelezettséget vállalt arra az esetre is, ha házasságukból nem születne fiú, akkor halála után Habsburg Lászlóra szálljon a magyar korona. A ki­rályné eközben futárokat menesztett a vi­lág négy tája felé, azzal az örömhírrel, „hogy a mindenható Isten az országoknak és lakóinak királyt és örökös uralkodót adott” j⁹ melynek hatására egymás után ér­keztek az érdeklődők. A legnagyobb meg­lepetést a lengyel párt vezérének, Héder­vári Lőrinc nádornak a látogatása okozta, aki feleségével együtt tisztelgett az újszü­lött bölcsőjénél. A nádor a bölcső mellett arra figyelmeztette Kottannemét, hogy jól őrizze a kisdedet, mert „Magyarország ki­rálya, Csehország királya, Ausztria herce­ge és Morvaország őr grófja van itt együtt”.²⁰

A királynét közben többen is figyelmez­tették, hogy egyesek az ifjú király életére törnek, ezért fokozott figyelemmel őriz­tette. Legmegbízhatóbb hívei: Ciliéi Ulrik gróf, felsőlendvai Szécsi Tamás királyi kincstartó, a komáromi vár kapitánya, Frangepán Bertalan gróf és testvére min­dent megtettek a trónörökös biztonsága érdekében.

Erősítették a királyné táborát a Komá­romban tisztelgő Garai László macsói bán, Gathalóczi Mátyás veszprémi püs­pök. Benedek győri püspök. Rozgonyi István temesi ispán és mások.

Március közepén megérkezett a krakkói követség két küldöttje: Thallóczi Máté horvát bán és Marczali Imre asztalnok-mester, akik átadták a királynénak az Ulászlóval kötött szerződést. Velük egy időben érkezett Komáromba egy cseh lo­vag, Jan Smikovsky. aki a bölcső előtt le­térdelve, a maga és 700 katonája nevében hűséget esküdött László királynak és édes­anyjának. Hozzá hasonlóan szegődött Er­zsébet szolgálatába Jindrich Öenek és vele együtt több cseh nemes.

Komáromba érkeztek a cseh husziták képviselői, valamint a cseh katolikus urak küldöttsége, velük a királyné a cseh kirá­lyi koronának fia részére való biztosításá­ról tárgyalt.

A Thallóczival és Marczalival folytatott tárgyalás során a királyné megkérdezte, hogy mi az álláspontjuk a fiával kapcso­latban. A követek őszinte válasza így hangzott: „Nagyságos úrnőm, ha tízéves volna is a fia, akkor sem ismernénk el arunknak, mert nem állhatna élünkre a tö­rökök ellen.”²¹A személyes találkozást egy­úttal felhasználták azon kérésük közlé­sére, hogy a királyné menjen feleségül a lengyel királyhoz.

Erzsébet azonban hallani sem akart er­ről a tervről, ezért hívei tanácsát kérte, hogy mitévő legyen. Cilleiék arra beszél­ték rá, hogy fogassa el a két főurat. A ki­rályné elfogadta az ország törvényeinek ellentmondó tervet.

Thallóczi és Marczali szállását megér­kezésük alkalmával Rév-Komáromban je­lölték ki. Ez a falu a várral szemben, a Duna jobb partján, a mai Csillagerőd tá­ján feküdt. A komáromi várpalota abla­kából mindent jól lehetett látni, ami Rév- Komáromban történt, még azt is, amint jártak-keltek szállásukon. A királyné az­zal az ürüggyel, hogy udvarnőivel együtt Tata felé készül. Ciliéi és Smikovsky veze­tésével német és cseh katonákat küldött Rév-Komáromba.

Erzsébet kíváncsi volt a fejleményekre, ezért Kottanneméval már kora reggel ki­ment a várfalra. Onnét nézték végig, hogy mi történik a Duna túlsó partján. Tisztán látták, hogy Thallócziék felkelés után egy házban találkoznak. Röviddel ezután Bu­da felől négy lóval egy lovas érkezett, aki ugyanebbe a házba ment be. Kis idő múl­tán nagy riadalom támadt a faluban. Gyors vágtában nagyszámú lovas robo­gott a követek lakása felé, és pillanatok alatt körülvették a házat. A közelben lakó megriadt parasztok egyszál ingben, me­zítláb menekültek arra, amerre szabad utat találtak.

A lovasok a királyné katonái voltak, akik elfogták Thallóczit, Marczalit és kí­séretüket, de még a Budáról jött Ország Jánost is. Az clfogottakkal előre elkészí­tett bárkán áteveztek a komáromi várba, ahol fogságba vetették őket.

A foglyok a Ciliéivé! folytatott tárgya­lás során azt tanácsolták a királynénak, hogy „koronáztassa meg … fiát … a szent koronával, akkor nem semmizhe- tik ki”²²

Ez a tanács beleillett a királyné terveibe. Kancelláiját, Gathalóczi Mátyást sür­gősen Visegrádra küldte azzal a színleges megbízatással, hogy Garai Lászlótól kérje ki a szent koronát, mert a fiát azzal sze­retné királlyá koronáztatni.

Garai nem tudta, hogy a korona a ki-

rályné birtokában van. Nem zárkózott ei a kérés teljesítése elől, de feltételt szabott. Kijelentette, hogy kiadja a koronát, de csak abban az esetben, ha az elfogott fő­urakat szabadon bocsátják.

A királyné rájött, hogy nehéz helyzetbe került. A hozzá érkező jelentésekből meg­tudta, hogy Thallócziék elfogatásával ala­posan felbolygatta a kedélyeket. A hír hallatára még a Komáromba igyekvő len­gyel követek is visszafordultak, akik Ulászló Erzsébetnek szánt gazdag ajándé­kait hozták.

A királyné attól tartott, hogy ha kitu­dódik a korona elrablása, az még fokozza az egyébként is egyre erősödő Habsburg- ellenes hangulatot és elveszti párthíveinek egy jó részét. Ezért – mint mindig, ha ne­héz helyzetbe került – most is Kottanner- nét hívta segítségül. Arra akarta rávenni, hogy valami módon csempéssze vissza Vi- segrádra a koronát. Az udvarhölgy, aki borzadva gondolt vissza a koronarablás szörnyű izgalmaira, hallani sem akart a tervről. Megfeledkezve minden kötelező tiszteletről, rendkívül ingerült hangon kö­zölte úrnőjével, hogy ezt a megbízatást semmi szín alatt sem vállalja.

Más megoldást kellett választani, de sürgősen, mert az időközben bekövetke­zett események gyors cselekvésre késztet­ték a Habsburg-pártot.

Tudomásukra jutott, hogy Ulászló át­lépte a lengyel-magyar határt azzal a cél­lal, hogy megkoronázása után elfoglalja a magyar trónt. A hír hallatára a Habsburg- párt munkához látott. Tisztában voltak vele, hogy legfontosabb teendőjük a kis­ded László megkoronázása, de még Ulász­ló Budára érkezése előtt.

Terveimegvalósításához kapóra jött Komáromba megbízható hívük, Újlaki Miklós. A királyné a nála tisztelgő főurat azonnal kinevezte Székesfehérvár kapitá­nyának. így biztosítva fia számára a ko­ronázás ősi székhelyét, a közelgő pünkösd ünnepére, május 15-re tűzte ki a koroná­zás napját.

A királyné a rendelkezésére álló had­erőt nem tartotta elegendőnek, ezért kato­nákat toboroztatott. A költségek fedezé­sére nem sajnálta feláldozni minden ék­szerét, de még a királynéi koronáját is.Va­lamennyit zálogba adta, és az értük ka­pott pénzzel fizette zsoldosait.

A koronázáshoz elengedhetetlenül szük­séges volt egy megfelelő, királyhoz illő ruha beszerzése is. Ehhez Budáról szeret­tek volna aranyszövetet hozatni, de a ki­küldött ember nem jelentkezett. A királyné ekkor egy szép miseruhát vett elő, amely egykor atyjának, Zsigmondnak köntöse volt. Az ezüst-fehér mintákkal díszített vörös-arany színű anyagból Kottannerné készítette el a teljes koronázási öltözéket: az albát, a palástot, a stólát, a karkötőt és a sarut. A díszruha varrását a hűséges ud­varhölgy a vár kápolnájában, zárt ajtók mögött, nagy titokban végezte el.

Közeledett az indulás ideje, ezért a ki­rályné kancel látja útján meghívta Garai Lászlót, hogy vegyen részt a koronázáson, egyben azt is tudomására hozta, hogy a korona a birtokában van. Garai megdöb­bent a hír hallatára és természetesen nem tett eleget a meghívásnak. Ezzel Thallócziés Marczali sorsa is megpecsételődött. A királyné megbízható kísérettel mindket­tőjüket Sopronba vitette és ott lecsukatta.

A fényes koronázási menet 1440. május 12-én délután indult útnak Komáromból. A vár alatt dereglyére szállva eveztek át a Duna déli partjára Rév-Komáromba. In­nen lóháton tették meg az utat éjszakai szálláshelyükig, Tatáig.

A díszes seregben erős katonai fedezet­tel számos előkelő főúr képezte a királyné és fia kíséretét. Közülük megemlítjük Szé- csi Dénes esztergomi érseket, Ciliéi Ulrikot, a két Frangepán fivért és Szécsi Tamás komáromi várkapitányt. A kísérettel tar­tott Hédervári Lőrinc nádor is, de csak Tatáig. Itt reggel búcsút vett a királynétól és visszament Budára, mivel a halott ma­gyar király fiának megadta a tiszteletet, de Habsburg László koronázásán nem óhaj­tott jelen lenni.

Tatán 2000 fegyveres vitézzel újabb urak csatlakoztak a királyné kíséretéhez, amely létszámban szépen meggyarapodva, kétnapi utazás után megérkezett a koro­názó városba.

1440. május 15-én végre elérkezett a várva várt nap. Az ősi, íratlan magyar tör­vény minden követelményének eleget téve, pompás ünnepség keretében Szécsi Dénes esztergomi érsek Székesfehérvárott, a Szent Koronával koronázott. így került be Albert király fia V. László néven a magyar történelembe.

V. László nem érte meg a férfikort, Ko­márom mégis sokat köszönhetett királyi szülöttének. Az élelmes polgárok küldött­sége ügyes-bajos dolgaival gyakran kereste fel az uralkodót, aki soha nem zárkózott el kérésük teljesítése elől. E látogatások eredményességéről hét szabadalomlevél tanúskodik.

1. MÁTYÁS URALKODÁSA — KOMÁROM ARANYKORA

V. László halála után, 1458. február 24-én Hunyadi Mátyást választották meg Magyarország királyává.

Komárom nagyon sokat köszönhet Mátyásnak, aki a rendelkezésünkre álló feljegyzések szerint az 1465. év húshagyó keddjének táján járt első ízben falai között. A felvidéket dúló cseh husziták elleni had­járat alkalmával itt kelt át seregével a Du­nán. Guthy Országh Mihály nádor levelé­ből tudjuk, hogy ehhez a nagyobb arányú átkeléshez nem volt elégséges a komáromi hajópark, máshonnan is hoztak vízi jár­müveket. így például a zegei révből egy kerepnek nevezett nagy hajót, melyet Horváth István és Korompai Nehéz Péter komáromi várnagyok – a budai vár provi- zorának felszólítására – még az átkelés befejezése után sem voltak hajlandók visszaadni.

Máty ás egyik országos jelentőségű, Ko­máromot is érintő intézkedése volt a du­nai hajóhad fejlesztése és korszerűsítése. A firenzei levéltár egyik oklevele tanúsko­dik arról, hogy nagyszabású tervét rövid idő alatt meg is valósította. 1476-ban már bevetésre készen állott a tekintélyes dunai flotta. 364 egységén 10 000 katona várta a király parancsait. A hadihajók óriásai: a gá­lyák nagy űrméretű ágyúkkal és tarackok­kal voltak felszerelve. A flottához tartozott megfelelő számú hadianyag-szállító teher­hajó. A dunai harcokban nagyszerűen bevált egy új hajótípus, amely sekély járatú, fürge, karcsú, hegyes orrú, vitorlával és ágyúkkal felszerelt, könnyen kormányoz­ható egységekből állott. Első példányait Nassauban készítették, melyeket ezért nassauereknek neveztek. A német elneve­zésből keletkezett a magyar naszád szó. A naszádokon teljesített szolgálatot a na­szádosok nagy hírnévre szert tett bátor népe. Mátyás belőlük szervezte meg a ki­rálynaszádos hadat.

A dunai hajóhad – egyben a kereskedel­mi áruszállító flotta – állomáshelyei Má­tyás uralkodása idején Győr, Komárom, Buda, Keszi. Pétervárad és Zalánkemén kikötői voltak.

A hajóhad zöme természetesen ott állo­másozott, ahol a hadi események azt meg­követelték. Ennek megfelelően eleinte a dé­li végeken harcoltak, majd 1477-ben a Fri­gyes elleni háború idején, felhúzódtak a Duna felső szakaszára. Júniusban Dóczi Péter és Imre vezénylete alatt Komárom és Győr volt a támaszpontjuk. Innen indultak el a Duna menti osztrák városok sikeres ostromára.

Mátyás gyakran és szívesen tartózko­dott a komáromi várban, amelyet ízlésének megfelelően átépíttetett. Bonfini a király legjelentősebb építkezései közé sorolta, név szerint is kiemelte: „Miképp emlékez­zem meg azokról a nagyszerű templomokról és palotákról, amiket Budán, Székesfehér­várott, Visegrádon, Komáromban és egyéb helyeken emeltél? Hogyan mondjam el, mennyire gyönyörködöl a kitűnő épületek­ben, kiváltképpen azokban, amelyek a régi mintákat utánozzák? .. .Itáliából a legki­tűnőbb művészeket, mestereket hozattad el. Építészeket, szobrászokat, festőket, réz­metszőket roppant költséggel tartasz ud­varodnál, ahová a műkertészek, mű far agák, ácsok és kőmetszők is mindenfelől gyüle­keznek.”²⁵

Bonfini egy másik művében, az Averoli- nus-fordítás előszavában Visegrád, Ko­márom és Buda királyi palotáinak szépsé­gét és nagyságát dicséri.

A pompás tatai vár ismertetése után a legkitűnőbb olasz mesterek által épített komáromi várról is bővebben ír a min­dent alaposan megfigyelő udvari történet­író:

„Kissé odább, sziget szögletében, a nagy területen épült Komárom vára látható. Tá­gas udvarain nagyméretű paloták emelked­nek, mindenhol roppant költséggel készült, gerendázatos mennyezetekkel.”²^ Aki eze­ket a sorokat olvassa, az észreveszi, hogy az író Komáromnál a nagyságot hangsú­lyozza: a vár nagy területét, a tágas udva­rokat, a nagyméretű palotákat és mind­ezekből következően a roppant költsége­ket.

Hely tehát bőven volt ebben a pompás királyi várpalotában, melyet ki is használ­tak. Vidám élet költözött ilyenkor az öreg falak közé. Mátyás pihenni és szórakozni járt ide, ha olykor-olykor belefáradt az uralkodás gondjaiba.

Szórakozási lehetőségekben sem volt hiány. Az erdők és rétek vadbősége szintecsábította az udvart a kor legkedveltebb sportjára, a vadászatra. A nagyszerű kirá­lyi vadászatok emlékét napjainkig meg­őrizte a hagyomány. Az öreg komáromiak ma is Mátyás utcának nevezik a városnak azt a részét, ahol egykor a király vadász­kastélya állott, a Vadas dűlő elnevezés pedig az egykori vadaskertre emlékeztet.

A jelenleg Komáromhoz tartozó Szőny lakosai hosszú téli estéken ma is mesélget- nek a népszerű királyról. A nép ajkán élő monda szerint Mátyás uralkodása idején még működött Brigetio rómaiak által épí­tett 20 km hosszú vízvezetéke, amely a ta­tai források kristály tiszta vizét Szőny be vezette. Az udvar egyik kedvelt szórako­zása volt az aranykacsa játék. Ennek a különleges kedvtelésnek a résztvevői Tatán egy aranyozott fakacsát tettek a római víz­vezetékbe, majd lóra pattantak és Szőnyig vágtattak. Az volt a játék győztese, aki ott elsőként emelte ki a vízvezetékből előbuk­kanó aranykacsát.

Nem tudjuk, hogy az aranykacsajáték mondájából mennyi az igazság. Alapja azonban van. Brigetio vízvezetékéneak lé­tezését régészeti leletek igazolják. Az is tény, hogy Szőny a XV. században virágzó település volt, amelynek területén akkor még sok római épület lehetett használható állapotban.

Ezt bizonyítják Bonfini sorai: „…a Duna partján római légióknak nagyszámú maradványai láthatók… Ezt a helyet kel- lemes fekvésénél és földje termékenységénél fogva az olaszok falvónak nevezik.”‘-

Kellemes szórakozást nyújtott az udvar előkelő népének a sétahajózás. Bonfini írásaiból tudjuk, hogy a komáromi vár alatti vizeken „állomásozik a dunai kirán­dulásokra épített Bucentaurus nevű hajó, berendezése palotaszerű: elejétől végig ebéd­lő-, alvó- és társalkodótermek sora húzódik rajta végig, külön a férfiak és külön a nők részére.”²⁶

Bucentaurusnak vagy Bucintorónak ne­vezték a velencei uralkodók ünnepi dísz­gályáját. Ezen a remekművű faragá­sokkal ékes, dús aranyozással pompázó hajón evezett ki a tengerre – Mária menny- bemenetele napján, szeptember 8-án – a dózse, hogy a vízbe dobott aranygyűrűvel jelképesen eljegyezze a tengert Velencének. Mátyás Bucentaurusa a velencei díszgá­lya mintájára épült. Valószínű, hogy ezt a csodálatos hajót Mátyás gyakran vette igénybe. Nemcsak Komárom környéki sé- tahajózgatásra. hanem nagyobb kirándulá­sokra is, Visegrádra. Budára és egyéb he­lyekre.

Biztosra vehetjük, hogy Komárom elő­kelőségei, egyszerű polgárai, a várbeli ka­tonák és a királynaszádosok közül néhá- nyan egészen közel kerültek Mátyáshoz és környezetéhez. És ezek a találkozások nem múltak el nyomtalanul. Az udvar ki­tűnő művészeitől, tudósaitól és jeles szak­tudású mesterembereitől bizonyára sokat tanult mindenki, aki nyitott szemmel járt.

Például a híres komáromi pingáló aszta­losok, akiknek munkái évszázadokig or­szághatárainkon túl is keresettek voltak. Festett templombelsőket és festett búto­rokat készítettek. Az is valószínű, hogy Komárom neves hajóácsai is sokat tanul­tak Mátyás uralkodása idején a dunai ha­jóhad felfejlesztése alkalmával.

Mátyás és Komárom lakossága jó vi­szonyának köszönhető a királytól nyert több kiváltságlevél, valamint az 1489- ben kelt adománylevél. Ez utóbbi okirat­tal került a város tulajdonába a Vágköze nevű tekintélyes nagyságú terület.

A király 1489 márciusában már betegen járt utolsó ízben Komáromban. Erről a látogatásról így ír Bonfini:

„Kevéssel azelőtt, hogy Bécsből Budára indultunk, a király Komáromnál megállóit, a komáromi várkapu felett emelkedő torony csúcsán egy gólyafészket láttunk, melyből négy idegen gólya kimarta a fészek lakóit, és egymással marakodtak érte. A király meghagyta, hogy néhány udvari emberrel nézzem meg, mi történt ott? Én akkor, mint egy isteni sugallatra megjósoltam ba­rátaimnak, hogy Magyarország nyugalma még ez évben megzavarodik, mert közel a király halála. Magyarország pedig négy pártra fog szakadni, mert négy király fog harcolni Magyarországért. A király gyen­gélkedése megerősítette jóslatomat.”²¹

Mátyás sikerekben gazdag életére 1490. április 5-én Bécsben tett pontot a halál. Holttestét a gyászszertartás után, dísze­sen fel ravatalozva, hajón szállították Bu­dára. 50 fekete posztóval bevont hajó ké­pezte a dunai gyászmenctet. Fedélzetü­kön Beatrix királynén és Corvin Jánoson kívül Nagylúcsei Orbán kincstartó, Ba- kócz Tamás királyi titkár, Geréb László erdélyi püspök, Szapolyai István, Ausztria kormányzója, Báthory István országbíró, Geréb Péter. Geréb Máté és több más magas rangú személyiség kísérte utolsó útjára a halott királyt.

A gyászoló hajóhad Komáromnál is horgonyt vetett. Az itteni pihenő alkalmá­val adott ki Beatrix egy fontos intézkedést; a rákosi királyválasztó országgyűlés ösz- szehívására.

Komárom szomorúan búcsúzott a vár­ral, a várossal és a polgársággal oly sok jót tett királytól.

Török háborúk

A HANYATLÁS ÉVTIZEDEI

Az országgyűlés Mátyás halála után Ulászlót választotta magyar királlyá. A te­hetetlen uralkodó gyenge kezében teljesen szétzilálódott az ország. A közügyek nem nagyon érdekelték, egy különös esemény azonban mégis elhozta Komáromba.

1510 júliusában Tatára hívták össze az országgyűlést. A mindenfelé pusztító pes­tisjárvány azonban ide is eljutott. Az urak nagy része ezért elhagyta Tatát. Augusztus 14-én, kíséretével együtt a király is útra kelt. A ragálytól még nem fenyegetett Ko­máromban szállt meg, de nem a királyi palotában, hanem a szigeten felállított sátortáborban. A pestis azonban itt is kezd­te szedni áldozatait, ezért kétheti tábo­rozás után, augusztus 30-án, a biztonságo­sabbnak vélt Nyitrára távozott.

Ulászló 1516-ban halt meg. Fia – a mindössze tízéves II. Lajos – követte a tró­non. Uralkodása idején tovább rosszab­bodtak az országban uralkodó állapotok, a török veszély pedig egyre fenyegetőbbé vált.

Nagy szükség lett volna az összefogás­ra, egy erőskezű uralkodóra, mert pártok viszálykodtak egymással, a főurak pedig csak a saját ügyeikkel törődtek. A ta­pasztalatlan ifjú király képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Az állampénztár erősen lecsökkent bevételeit felemésztették a kirá­lyi udvar költséges kedvelései, az ország védelmére így alig jutott valami. Romlott a várak állapota, és a katonák hangulata is, mivel nem tudták fizetni őket.

A törököknél pontosan ellenkezőleg ala­kultak a viszonyok. 1520-ban a tehetséges államférfi és hadvezér Szulejmán került a trónra, aki erős kézzel kezdett hozzá biro­dalma kormányzásához.

Már uralkodása kezdetén tervbe vette Magyarország meghódítását. Első lépés­ként a végvárakat vette be.

Magyarországot ezután már csak egy­két kisebb jelentőségű, második vonalbeli erősség védte, mégsem történt semmi ér­demleges intézkedés a török támadások megakadályozására. Az ország urainak legnagyobb része még akkor sem érzékelte a veszélyt, amikor 1526 tavaszán Szulej­mán hatalmas hadseregével megindult Magyarország ellen. A II. Lajos király hadba hívó szavára mindössze 26 000 vitéz állt fegyverbe, ilyen kevesen pedig képtelenek voltak megállítani a török tá­madást.

1526. augusztus 29-én be is következett a tragédia, a mohácsi csatavesztés, amely­ben elesett a király, számos főúr és főpap, valamint a sereg nagy része. A komáromi katonákkal együtt halt hősi halált^[1] Péter főispán komáromi várkapitány, királyi főajtónálló is. A tekintélyes főára második csatarendbe sorolt egyik lovassereg pa­rancsnoka volt. Azok közé tartozott, akik a vesztett csata után a király köré tömörül­tek, hogy kimentsék a véres forgatagból. Tervük nem sikerült. II. Lajos a Csele patakban lelte halálát. Holttestüket egy­más közelében találták meg.

Moháccsal lezárult Komárom életének boldog időszaka, melyet addig ritkán za­vart meg a fegyvercsörgés zaja. Az alapítás­tól eltelt hat évszázad alatt állandóan épült, szépült cs gyarapodott a vár. Mint már írtuk, palotái gyakran látták vendégül az ország királyait és legmagasabb rangú méltóságait.

Számos szabadalomlevél tanúskodik ar­ról, hogy ezek az uralkodói látogatások milyen előnyöket jelentettek a polgárság számára. A sokféle kiváltság, amelyben részesültek, biztos alapot teremtett ahhoz, hogy az élet számos területén gyarapod­hassanak, anyagiakban pedig egyre erő­södhessenek.

Komárom későbbi tragikus sorsára jel­lemző, hogy Mátyás csodálatos palotáját lerombolták, a középkori város is eltűnt a föld színéről, csak a helyét tudjuk. A ren­geteg csapás: ostromok, árvizek, földren­gések, tűzvészek, valamint a vár idősza­konkénti átépítése és bővítése mindent el­pusztítottak.

SZAPOLYAI — I. FERDINÁND

Szulejmán mohácsi győzelme megnyi­totta előtte az utat Magyarország belseje felé. Seregével végigdúlta a Duna mentét, az Alföldet, a védőőrség nélkül hagyott Pécset, Budát, Pestet, Esztergomot és a dunántúli részeket egészen Győrig.

„Rettenetes rémület szállta meg a miein­ket – írta Brodarics István, II. Lajos kan­cellárja – mikor meghallották, hogy (a szultán) Budára érkezett. Pedig a várakat, közöttük Tatát és Komáromot, és még Székesfehérvárt is csak azért nem foglalta el az ellenség, mivel nem tudni mi okbői beérte, hogy csak feldúlja az országot, de a várak és a megerősített helyek ostromával nem vesződött.”²*

Az ország belsejének kifosztása után a török sereg óriási zsákmánnyal megrakod­va, még az ősz folyamán kivonult az or­szágból. 100 000 magyar rabszolgát hurcol­tak magukkal, a rablott értékeket pedig 3000 hajó szállította le a Dunán.

Magyarországon talán még soha nem volt nagyobb szükség a katonai és gazda­sági erők összefogására, mint a XVI. szá­zad elején. Az urak egy része, elsősorban a köznemesség, Szapolyai János személyé­ben nemzeti királyt akart.

A másik, főleg főurakból álló csoporto­sulás II. Lajos özvegyének, Máriának fivé­rét, Habsburg Ferdinándot szerette volna a magyar trónra juttatni. A Habsburg-párt feje, a királyné mellett Báthory István ná­dor volt.

A mohácsi tragédia hírére megmozdult mindkét tábor. A királyné tudta, hogy azország fővárosában nincs biztonságban, ezért lázas sietséggel összecsomagoltatva az udvar kincseit, augusztus utolsó napján elhagyta Budát. Nyugat felé indult, de útközben Komáromban kétnapos pihenőt tartott. Ismerte a nagy folyók által védett vár jelentőségét, személyes jelenlétét ezért arra használta fel, hogy biztosítsa pártja számára. Szeptember elején egyik hű em­berét. Endrődi Somogyi Ferencet nevezte ki Komárom várparancsnokává, majd to­vább utazva. Pozsonyban állapodott meg, ahol azonnal fontos intézkedéseket tett. A fivérével, Ferdinánddal Hainburgban folytatott tárgyalása során megegyeztek, hogy november 25-re Komáromba hív­ják össze a királyválasztó országgyűlést. A meghívókat Mária királyné aláírásával 1526. október 9-i pozsonyi keltezéssel szét is küldték.

A királyné elgondolása, hogy Komárom alkalmas egy országgyűlés népes táborának a befogadására, azt bizonyítja, hogy Má­tyás terjedelmes királyi várpalotája akkor még jó állapotban volt.

Elismerőleg nyilatkozott Komáromról ugyanebben az időben Gaspurus Ursinus Vellius, aki 1527-ben a szemtanú hitelessé­gével a következőket jegyezte fel:

. .ahol a Vág a Dunába ömlik, fekszik a természetes adottságainál fogva is, em­berkéz munkájával is nagyszerűen megerő­sített – Komárom nevezetű vár, amely bé­kében a királyok legkedvesebb üdülőhelye, háború esetén pedig nem megvetendő erő­dítmény:^

Komáromban az országgyűlés azonban nem gyűlt össze, mert az ellenpárt nagy sietséggel megtette intézkedéseit. Október végén rövid idő alatt kezükre került Ko­márom, Tata és Buda. Komárom Szapo­lyai János vezére, Ráskai Gáspár előtt nyitotta meg kapuit. Ilyen előzmények után, a környező várak birtokában vonult be Szapolyai János Székesfehérvárra, ahol november 10-én királlyá választották.

Mária királyné a történtek után sem ad­ta fel a harcot. Mindenekelőtt elvesztett várait szerette volna ismét visszaszerezni, legfőképpen pedig Komáromot, hogy a tervezett országgyűlést itt lehessen meg­tartani. Endrődi Somogyi Ferenc tanácsá­ra Varjasi Nagy Imrét bízta meg azzal a feladattal, hogy szerezze vissza Komáro­mot és Tatát. Somogyi kétszínűsége miatt azonban meghiúsult a terv, s Varjasi Nagy Imre Ráskai Gáspár foglya lett.

Komárom Szapolyai Jánosé maradt, ezért Mária az országgyűlést Pozsonyba hívta össze, ahol a Habsburg-párti főurak december 16-án Ferdinándot királlyá vá­lasztották.

Magyarországnak tehát egyszerre két királya lett, akik – nem törődve a fenyege­tő török veszéllyel — egymás ellen hada­kozva teljesen kimerítették az ország meg­maradt erejét.

Ferdinánd 1527 tavaszán hadsereget to­borzott, melynek élén július végén átlépte a magyar határt. Győr könnyű és sikeres meghéKiítása után Komárom ellen indult. Seregével a várral szemben a Duna jobb partján foglalt állást, majd 3000 gyalogost, 200 lovast és tüzérei egy részét az éj leple alatt átszállíttatta a folyam bal partjára, a csallóközi oldalra. Reggel mindkét sereg­rész ágyúi megkezdték a vár falainak tö­rését. A királyi várpalota középkori, vi­szonylag gyenge falai nem bírták a heves ágyúzást. A védők rövid ostrom után megnyitották a kaput. Ferdinánd diadal­masan vonult be a várba, ahová azonnal német, olasz és spanyol zsoldosokból álló őrséget állított. A megbízható legénység azonban mit sem ért a megrongált várfalak mögött. A fontos erősség helyreállítását viszont nem lehet halogatni. Mindehhez pénzre volt szükség, pénze azonban nem volt Ferdinándnak. Szorult helyzetéből úgy talált kiutat, hogy Komárom várát 9710 forintért elzálogosította hűséges em­berének, Emest Braunsteinnek.

A vár helyreállítására 1528-ban került sor, de nemcsak a leomlott falakat építet­ték fel, hanem a jobb védhetőség érdeké­ben sáncot húztak a vár és a város közé.

Szomorú nap Komárom történetében 1527. augusztus 9-e. Ekkor került a vár a Habsburgok kezére és az övék is maradt – a szabadságharc dicsőséges időszakát kivéve – négy évszázadon át.

OSTROM AZ ÜRES VÁR ELLEN

A két magyar király minden erejét az egymás elleni harcra fordította. Az első években Ferdinándnak kedvezett a szeren­cse, hadserege egyre nagyobb területre ter­jesztette ki uralmát. Uralkodói jogai elis­mertetésének egyik legfontosabb feltételét, a magyar koronát is sikerült megszereznie; 1527. november 3-án már ezzel a nemzeti ereklyével koronázták királlyá.

De Szapolyai János sem maradt, nem is maradhatott tétlen. Híveinek száma ugyan­is Ferdinánd sikereinek hatására erősen megcsappant, így szinte napról napra ke­vesebb katonával rendelkezett. Szorultsá­gában nem látott más kiutat, úgy döntött, hogy szövetkezik a török szultánnal s így segítséget kap a török hadseregtől. Hely­zete megerősítésére ezért 1528. január 27-én megállapodott Szulejmán szultánnal. Diplomatáinak ugyanebben az évben sike­rült megszerezniük I. Ferenc francia király erkölcsi és anyagi támogatását is. Az év végén pedig Erdély is Szapolyai mellé állt.

1529 tavaszán Szulejmán hadjáratot indított, részben János király megsegítésé­re és*egyben Becs meghódítására. A hatal­mas, 200 000 főt számláló török sereg fel- tartózhatatlanul nyomult előre a Duna mentén. Az előlük menekülők elözönlötték az ország északi részét. Hátborzongató hí­reket hoztak a török pusztításairól, ke­gyetlenkedéseiről.

A komáromi vár parancsnoka, Andreas Gortschacher tisztában volt azzal, hogy’ a középkori királyi várpalota nem tud majd ellenállni a kitűnő török ágyúk tüzének, ezért több ízben kért segítséget a király­tól. Leveleiben hangsúlyozta, hogy „Komá­rom könnyen támadható, nyílt hely (amely) támadás esetén négy napnál tovább nem tarthatja magát”.*

Kérései süket fülekre találtak, sem se­gítséget, sem erősítést nem kapott.

A török sereg eközben egyre jobban kö­zeledett. Elsőként – augusztus 25-én – du­nai naszádjaik jelentek meg a komáromi vizeken. Megérkezésük után azonnal el­foglalták kijelölt helyüket. Fele részük egy mérfölddel a rév fölött, a többi a rév alatt vetett horgonyt. Komáromot ezzel sikerült úgy elzárniuk, hogy már csak a Csallóköz felé maradt szabad útja.

A veszélyes, reménytelennek látszó hely­zet a város polgárságát is aggasztotta. Helyzetük azért látszott súlyosnak, mert csak a rossz és a még rosszabb között vá­laszthattak. A menekülők lesújtó híreket hoztak a pogány törökök kegyetlenkedé­seiről, Ferdinánd keresztyén németjei igá­jának súlyát pedig a saját bőrükön érezték. Az országban uralkodó állapotokat élet­hűen tükrözi II. Lajos özvegyének, Máriá­nak fivéréhez, Ferdinándhoz írt egyik leve­le’: „A nép morog Felséged ellen és morog­nak azok ellen is, akik Felségedet adták neki királyul. Általános a panasz, hogy Fel­séged ígéreteit nem váltja be…, hogy hadai gonoszabbul bánnak a hű lakosokkal, mint a lázadókkal, és gonoszabbul dúlnak és fosztogatnak mint a törökök.”^yx

Komárom polgárai keresték a kiutat. Tanácskozásaikon különféle terveket vetet­tek fel, vitattak meg, míg végre megszüle­tett a döntés. Az elfogadott terv végrehaj­tására Komárom eszes, talpraesett bírája vállalkozott. Nagy titokban elhagyta a várost, átevezett a Dunán, majd az előnyo­muló szultán táborába sietett. Megérkezé­se után kihallgatást kért. Fogadtatásán előadta, hogy Komárom lakosai valameny- nyien János király hűséges hívei, akik alig várják, hogy alattvalói lehessenek. Kérte a szultán segítségét. Szulejmán kegyesen fo­gadta s jóindulatáról biztosította a bírót és a várost.

A török hadsereg első egységei szeptem­ber 12-én érkeztek meg a Duna – várral szemközti – jobb partjára. Azonnal tábort ütöttek. Ettől kezdve megszakítás nélkül, állandóan érkeztek az újabb és újabb ala­kulatok, 15-én a vár tornyának figyelői már 4000 török sátrat számoltak meg. Górt- schacher tehetetlenül szemlélte a török fel­vonulását. Még a lőszerkészlete sem volt megfelelő és korszerű. Egyéb híján ósdi kő­golyókkal lövette ágyúiból a napról napra népesebbé váló török tábort. A lövedékek megöltek ugyan egy-két katonát, de a szul­tán seregének hadmozdulatait még csak megzavarni sem tudták.

16-án megérkezett a táborba Szulejmán. és kíséretének tagjai között a komáromi bíró. A szultán parancsára a török sereg felkészült az ostromra. A Duna jobb part­ját két mérföld szélességben a gyalogság szállta meg, a tüzérek a várral szemben ál­lították fel ütegeiket, a gályák pedig a Vág- Dunán, a vár mellett horgonyoztak le. Ezután az összes ágyú megkezdte a vár rombolását.

A következő napon – török kísérettel – átevezett a Dunán a komáromi bíró, és a szultán követeként kihallgatásra jelentke­zett a vár parancsnokánál. Megbízója nevében felszólította, hogy adja át a várost és akkor semmi bántódása nem esik, sőt nagy jutalomban részesül. Gortschacher azonban minden válasz és magyarázat nélkül vasra verette, majd a nagy toronyba csukatta a bírót.

Az ostromlókkal szemben már nem mutatott olyan nagy bátorságot a várpa­rancsnok. Nem tudta mitévő legyen atengernyi török láttán. Tanácstalanságá­ban kapóra jött katonáinak állásfoglalása. A vár nemet őrsége ugyanis megkérdezte, reménykedhetnek-e abban, hogy pár na­pon belül erősítést kapnak. Gortschacher tájékoztatta őket, hogy segítséget sehon­nét sem várhatnak, mert a királyi sereg Óvárról visszavonult Bécs felé. A katonák reménytelen helyzetükben úgy határoztak, hogy- mivel a várat semmiképpen sem tud­ják megvédeni – számukra nincs más kiút, mint a biztonságos helyre való elvonulás.

Gortschachernek kapóra jött ez az állás­foglalás, sürgősen beleegyezett és azonnal intézkedett. Mindenekelőtt a vár készleteit tették használhatatlanná, főleg az élelmet, a puskaport cs az ólmot. Ezután össze­csomagolva a legszükségesebbeket, a sö­tétség beálltával ágyúikkal együtt, a Csal­lóköz mocsarai közé húzódtak. A vár el­hagyása előtt kanócokat aggattak a töré­sekbe, majd gondosan bezárták a kapukat. Olyan óvatosan vonultak el, hogy az ellen­ség nem vett észre semmit.

A véletlenek különös összjátéka, hogy a törökök ugyanezen az éjszakán kezdték meg az ostromló sereg átszállítását a Duna bal partjára. Hatalmas, 20 000 fős sereg sorakozott fel a vár bevételére. Az ostrom kora reggel kezdődött azzal, hogy a török tüzérek minden oldalról erős ágyútüzet zú­dítottak a várra. Váratlan és feltűnő volt, hogy onnan nem viszonozták a tüzet. A törökök valamiféle furfangos cselt gya­nítottak, ezért egyre fokozódó hevesség­gel három óra hosszat lőtték a vár fontos célpontjait. Amikor már hatalmas rések tátongtak a falakon, akkor indult roham­ra a mindenre elszánt gyalogság. Nagy volt az elképedésük, midőn minden ellen­állás nélkül jutottak be a várba, és ott a vasra vert bírón kívül egy teremtett lelket sem találtak. Mindezek ellenére nevezetes volt ez az ostrom! A török háborúk másfél évszázada alatt ugyanis ez volt az egyetlen eset, amikor a törökök bejutottak Komá­rom várába.

Nem maradtak itt sokáig. A szultán to­vább vezette seregét Bécs ostromára, de mivel vállalkozása nem sikerült, az ősz folyamán kivonult Magyarországról. Vele együtt vonult el Komárom török őrsége is. János királynak csak be kellett volna vo­nulni a Szulejmán kezére jutott várakba, így Komáromba is, de alig volt katonája.

Ferdinánd sem rendelkezett nagy had­sereggel, de a törökök kivonulása után ösz- szeszedte a rendelkezésére álló haderőt. Hadvezérei a visszavonuló török sereg után indultak és még abban az évben Tata, Esztergom, Buda kivételével úgyszólván minden várat visszaszereztek. 1530-ban Komáromba is visszatért a Csallóközből nemet katonáival együtt Andreas Gort­schacher.

EGY ORSZÁG VÁRAKAT ÉPÍT

A török háborúk tragikus eseménysoro­zatából jelentőségében és következmé­nyeiben egyaránt kiemelkedő volt az 1526-os mohácsi csatavesztés és Buda 1541. évi török megszállása.

A mohácsi vereség után, hogy a törökök számára szabaddá vált az út Magyaror­szág belseje felé, nem is szalasztották el akínálkozó lehetőségeket. Hatalmas had­seregükkel első ízben 1529-ben, majd 1532- ben végigdúlták az ország nagy részét, sőt még Bécs alá is eljutottak. A hadjárat fő célját, az osztrák főváros elfoglalását azonban már nem sikerült megvalósíta­niuk. A kudarc egyik fő oka a felvonulási és utánpótlási vonal hosszúsága volt.

Ennek a felismerésnek az alapján hatá­rozta el a Porta Buda elfoglalását. A ma­gyar főváros 1541. augusztus 29-én csellel került a törökök kezére.

Buda megkaparintásával a törököknek sikerült:

Magyarország középső részén erős ka­tonai és gazdasági bázist kialakítani;

‘ hadseregük felvonulási és utánpótlási vonalát több száz kilométerrel lerövidíteni;

Magyarországot és a magyarság erejét hosszú időre három részre szakítani.

Buda elvesztése súlyos helyzetbe hozta az ország megmaradt részét. Rengeteg fel­adat várt megoldásra, mindenekelőtt a törökök további teijeszkedésének a meg­akadályozása. Ezt pedig csak új várak fel­építésével lehetett megoldani. Az erődítési munkálatok azonnal meg is indultak. Az ellenségtől fenyegetett területen nagy siet­séggel rendbe hozták a meglevő várakat, ahol pedig nem volt semmiféle erődítmény, ott agyagból rakott, gerendákkal, cölö­pökkel és vesszőfonásokkal megerősített palánkokat építettek. Ezek az erődítmé­nyek azonban csak átmenetileg tudtak védelmet nyújtani, a hatalmas ellenséges haderő huzamosabb ideig való feltartóz­tatására már nem voltak alkalmasak.

Korszerű erődökre, jól kiképzett várka­tonákra, erős hadseregre és az ország vé­delmének szervezettebbé tételére volt szük­ség. Mindezek megvalósítása azonban még sokáig váratott magára. Hosszú, véres harcokkal és pusztító hadjáratokkal terhes másfél évtized elteltével jutottak el csak a szervezés megkezdéséig. A fordulatot az 1556. év hozta meg. I. Ferdinánd akkor hozta létre a hadászati feladatok megoldá­sára az udvari haditanácsot, amely a kerü­leti főkapitányságok útján irányította a végvárak sorsát.

A korszerű, végleges erődök építését már a haditanács indította be és végezte el. A tervezők és irányítók olasz hadmérnö­kök, a kivitelező szakemberek is túlnyomó részben olasz kőművesek voltak. Az erő­dítményeket 1568-ig az óolasz, ezután pe­dig az újolasz erődítési elvek alapján épí­tették.

Ilyen előzmények után alakult ki idővel a végvárak hosszú láncolata, az Adriai­tengertől egészen az Al-Dunáig.

Az új végvárrendszer kialakítása során megkülönböztetett gondossággal és figye­lemmel építették fel Győr, Komárom és Érsekújvár erődítményeit, amelyeknek leg­fontosabb feladatuk Bécs védelme volt.

A hadmérnökök választása nem véletle­nül esett erre a három helyre. Tisztában voltak azzal, hogy ha a Kisalföld törökök kezére jut, akkor Bécs reménytelen hely­zetbe kerül. Ezzel a három várral azonban le lehetett zárni a Kisalföldön át nyugat felé vezető utakat annál is inkább, mert a támadási fő irányra merőlegesen futó fo­lyók is jelentős akadályt állítanak a törö­kök útjába. így védték a mögöttes területet

Győrnél a Rába és a Marcal, Komárom­nál a Vág-Duna és a Nyitra, Érsekújvárnál pedig a Nyitra.

A három vár közel is feküdt egymáshoz, tehát kölcsönösen tudták egymást segíteni közúton és vízi úton is, ha a szükség úgy kívánta.

A végvárak sora természetesen nem volt állandó jellegű, mert egyes tagjai a váltako­zó hadihelyzeteknek megfelelően hol tö­rök, hol magyar kézen voltak.

A KOMÁROMI VÉGVÁR VÉDŐI

A hadi események kedvezőtlen alakulása következtében Komárom a Habsburg- uralom alá került Magyarország végvár­rendszerének egyik fontos tagjává lett. A reá hárult védelmi feladatokat azonban a török háborúk kezdetén nem tudta ellát­ni, mert középkori védőművei nem feleltek meg a XVI. századi követelményeknek.

Elodázhatatlanná vált a vár megerősíté­se. A törökök terjeszkedése, meg-megújuló támadásai és hatalmas hadseregeket moz­gató hadjáratai arra kényszerítették a hadvezetést, hogy mielőbb intézkedjen.

Rövidesen meg is kezdődtek a munkála­tok, amelyek először csak a meglevő vár megerősítésére szorítkoztak, később azon­ban fokozatosan felépült az erős öregvár, a XVI. század végére elkészültek a híd- főerődök is, a XVII. század közepén pedig az Újvár.

Komáromot Győrrel és Újvárral együtt úgy építették, hogy – Bécs védelme érde­kében – a végvárrendszer legerősebb tagjai legyenek. Győr és Újvár egy időre ugyan a törökök kezére került, Komáromot azon­ban sohasem tudták bevenni.

Az erős falak, a nagyszerű erőd, a hatal­mas folyók, a megerősített város és a híd­főerődök azonban mit sem értek volna vitéz, bátor, önfeláldozó katonák nél­kül.

A ma embere – a történészeken kívül – keveset tud arról, hogy milyen körülmé­nyek között, hogyan és milyen szervezet­ben éltek ezek a nagyhírű, de névtelen vi­tézek. Lássuk röviden Komárom helyőr­ségének szervezetét és az egyes fegyver­nemeket.

A komáromi végvárban naszádosok, huszárok, tüzérek és gyalogosok teljesítet­tek állandó szolgálatot. Létszámuk a XVI. és XVII. század folyamán 1100-1300 fő között ingadozott. Helytörténész elődeink jóvoltából sokrétű és bőséges adatok áll­nak rendelkezésünkre, amelyekből a hely­őrség fegyvernemenkénti megoszlását is megismerhetjük.

Komáromban szolgált – három talá­lomra kiemelt év adatai szerint:

1554-ben 400 német gyalogos,

627 naszádos, 156 huszár

1577-ben 300 német gyalogos,

660 naszádos, 300 huszár

1625-ben 300 német gyalogos, 576 naszádos, 100 huszár és 38 tüzér

Több ízben hangsúlyoztuk, hogy Komá­rom a török háborúk legjelentősebb vég­várai közé tartozott. Ezt a megállapítástazok az adatok is alátámasztják, amelyek az ország 5 legfontosabb végvára őrségé­nek létszámát ismertetik (1554-1555):

Komárom őrsége Győr őrsége Eger őrsége Gyula őrsége Szigetvár őrsége

1183 katona

913 katona

858 katona

715 katona

600 katona

Érdemes foglalkoznunk egy másik ösz- szehasonlítással is. Vessük össze az előb­biekben közölt 5 magyar végvár létszám­adatait 5 nagy török végváréval.

. Jelentős török végvárak:

Buda és Pest őrsége Esztergom őrsége Fehérvár őrsége

Pécs őrsége Pozsega őrsége

5100 katona 3200 katona 2700 katona

2200 katona

1000 katona

Az összehasonlítás után érzékelhetjük, hogy a törökök milyen nagy túlerővel ren­delkeztek és hogy ennek következtében milyen erős állandó nyomás nehezedett a magyar végvárakra.

Foglalkoznunk kell egy érdekes ténye­zővel is: a várőrség nemzetiségi összetéte­lével, mivel ez Komáromban a XVI. és XVIII. században többféle szempontból meghatározó jelentőségű volt.

A helyőrség túlnyomó többsége magyar volt. Az idegenek közül a németek vol­tak túlsúlyban, utánuk még a spanyo­lok képeztek népes csoportot, és szol­gáltak itt katonák a Habsburg-birodalom valamennyi nemzete és nemzetisége sorá­ból is.

A nemzetiségek elkülönítése jól megfi­gyelhető a fegyvernemek viszonylatában. A naszádosok és a huszárok szinte kivé­tel nélkül magyarok voltak, a gyalogosok és a tüzérek nagy része azonban az idege­nek sorából került ki.

Fontos szerepet játszott a nemzetiség a vitézek elhelyezésénél is. A központi erőd­be, az öregvárba kizárólag németek kerül­hettek. A dunai hídfőerődbe helyezték a spanyolokat, a vág-dunaiba a többi ide­gent. A magyarok szolgálati helyét a vá­rosban jelölték ki.

Nagy volt a különbség a magyarok és az idegenek között harci szellem tekintetében. A magyarok hazájukat, városukat, házu­kat és családjukat védték, s ahol tudták, ott pusztították a törököt, sokszor királyi parancs ellenére is. Az idegenek zsoldosok voltak, akik pénzért katonáskodtak.

A javadalmazás tekintetében is megha­tározó tényező volt a nemzetiség. Hiába harcoltak a magyarok elszántabban és tel­jes erőbedobással, hiába vállalták a leg­kockázatosabb beosztásokat, az idegenek, főleg a németek zsoldja állandóan több­szöröse volt a magyar vitézekének.

1554-ben például az alábbi havi járandó ság illette meg a magyar katonákat:

Várkapitány	50 Ft
Kapitány	8 Ft
ehhez 6 ló tartására	18 Ft
Zászlótartó	8 Ft
Lovassági dobos	6 Ft
Trombitás	6 Ft

Lovas katona	3 Ft
Gyalogos tizedes	3 Ft
Gyalogos katona	2’Ft *

Egy német gyalogos zsoldja ugyanekkor 8 forintot tett ki. A többi rendfokozatbeli­nél is hasonló volt az arány.

Az eddig közölt adatokból érzékelhet­jük, hogy a magyar végvárak a török vá­rakkal szemben mennyire lecsökken tett őrséggel harcoltak, azt is megállapíthattuk, hogy a magyar vitézek zsoldja mennyire kevés volt, a költségek mégis rendkívül nagy összegre rúgtak.

Példának hozzuk fel három nagy ma­gvar erősség egyévi személves szükségletét (1554):

Komárom	85 776 Ft
Győr	42 201 Ft
Szigetvár	24 720 Ft

Elképzelhetjük, hogy a végvárak összes­ségének fenntartására mily hihetetlenül sok pénzt kellett előteremteni. Helyeseb­ben kifejezve, kellett volna, mert a kis területre összezsugorodott, kifosztott ki­rályi Magyarország gazdasági ereje, a ha­talmas katonai terheknek még kis hánya­dát sem tudta fedezni. A végvárak fenn­tartását ezért úgy igyekeztek biztosítani, hogy évenként jelentékeny adót vetettek ki az örökös tartományokra. Komárom pénzzel való ellátása Alsó-Ausztria felada­ta volt. Ezek a pénzforrások azonban csak csurrantak, cseppentek, következés­képpen a szükségletnek minden alkalom­mal csak egy kis részét tudták előterem­teni.

A szükséglet és a fedezet között éven­ként ismétlődő hiány következtében a kincstár évről évre nagyobb összeggel ma­radt adósa a végvárak vitézeinek.

A katonák kötelességeit rendtartások szabályozták. Komárom 1550. évi rend­tartását (Verzaichnuss ainer Ordnung zu Komorn) Nikolaus Salm gróf foglalta pon­tokba, melyek – egyebek között – az aláb­biakat tartalmazták:

A város három kapujának Őrzése a na­szádosok feladata. „A naszádos kapitány, vagy a hadnagya az őrséget napjában két- szer-háromszor megvizsgálja. A Dunán és a Vágón egy-egy naszád őrködik.

A vásár a városnak új kapuja és a belső kapuja közt levő utcában legyen Pozsgay Zsigmond naszádos hadnagy háza előtt. A városnak két bírója van, egyik a komá­romiaké, a másik az esztergomiaké.

Minden tizenkét háztulajdonos együtt egy nagy csáklyát és három létrát tartozik a bíró keze alá adni, hogy tűz esetén legyen mit kézhez adniok. A naszádos kapitány és a két városi bíró minden tizenegyedik napon megvizsgálja a tűzoltásra szánt eszközöket.

A hódoltságiak közül senkinek sem sza­bad a városba jönnie. A Vág partján kell nekik helyet kijelölni, s ott árulhatják a jószágaikat. A törökök ellen portyázni és csatázni tilos. Aki mégis a török ellen indul, annak fejét veszik.

Aki keresztyén embert kifoszt, akasztófa a jutalma. Aki embert öl, azt kerékbe tö­rik.”³²

A későbbi rendtartásokban ilyen’rendel- kezéseket találunk:

„A várba a főkapitány engedélye nélkülmagyar katonát bebocsátani nem szabad, ott csak német katonáknak van helyük. Mivel a német katonák között igen sok tisztességtelen asszony van, ezeknek a szá- mát lehetőleg apasztani kell, s a fölösleget el kell távolítani.

A komáromi chirurgnsoknak, vagyis a borbélyoknak megsebesült katonát bekö­tözniük a várnagy (Burggraf) tudta nélkül nem szabad.

Vár parancsnokok – tisztek

■ Más várakhoz hasonlóan Komáromban is pontosan meghatározott alá- és föléren­deltségi viszonyban folyt a helyőrség élete.

A vár parancsnoka a király által kineve­zett főkapitány (várkapitány) volt, aki telj­hatalommal rendelkezett a helyőrség ösz- szes katonája, a vár mindennemű épülete, ingó és ingatlan tartozéka, a vízi járművek, a hajóhidak, valamint a várbirtokok felett. A XVII. század első feléig a beosztott tisz­tek kinevezése is az ő jogai közé tartozott, később azonban a király gyakorolta ezt a jogot a haditanács útján.

Komárom vára az ország védelmének egyik legfontosabb tagja volt, parancsno­kait ennek megfelelően a Habsburg-dinasz- tia legmegbízhatóbb hívei közül választot­ták ki. A vár főkapitányai (kapitányai) egy­két kivételtől eltekintve németek voltak, akik közül sokan visszaéltek hatalmukkal. Túlkapásaikkal több ízben foglalkozott az országgyűlés, sőt számos határozatot is hozott a bajok orvoslására. így például a sok helyről érkező, sűrűn ismétlődő pa­naszra az 1563. és az 1583. évi országgyű­lés határozottan követelte, hogy a végvá­rak idegen kapitányai helyett magyarokat nevezzenek ki.

„A követek… 1587-ben elkeseredetten jelentik ki, hogy a véghelyeket már csak az Isten irgalma tartja fönn, mert az idegen ka­pitányok. .. bár háromszor annyi díjazást kapnak, mint a magyarok, mulatsággal töl­tik idejüket, … beavatkoznak magánosok dolgába, a katonákat nem tartják fegye­lemben, a magyar törvényt nem tisztelik és elnyomják a népet.”‘**

A véget nem érő panaszokkal az 1618-as, az 1622-es, az 1635-ös és az 1638-as or­szággyűlés is foglalkozott, hathatós intéz­kedés mégsem történt a törvénytelenségek és a túlkapások megszüntetésére. Az 1659. évi országgyűlés 24. artikulusa így foglalta össze a sérelmeket:

„…a várőrség legelteti a nemesség rét­jét, elragadja a piacra kivitt árukat, kivá­gatja az erdőket, a szénát lekaszál tatja, úgy hogy a birtokos csak hűlt helyét találja; szabadon halász a vizeken; adóval terheli a lakosokat; robotba viszi őket s jogtalanul nyomorgató munkával terheli; vámokat szed rajta.. ,”³⁵

Ez a korabeli leírás is bizonyítja, hogy súlyos sérelmek érték a lakosság minden rétegét: nemesemben, parasztot, kereske­dőt, kézművest, halászt, jobbágyot és vá­rosi polgárt egyaránt. Elképzelhetjük, hogy a hajdan számos kiváltságot élvező komá­romi polgárok milyen nehezen tudták el­viselni ősi jogaik lábbal tiprását.

A sok tiltakozás és panasz hiábavalónak bizonyult és nem jártak eredménnyel azországgyűlések állásfoglalásai sem. Egy­két várba ugyan magyar parancsnokokat helyeztek, Győrbe és Komáromba azon­ban nem. Itt tovább folytak a túlkapások, a törvénytelenségek egészen 1745-ig, a szabad királyi városi rang elnyeréséig. így a vár és a város között véglegesen és jóvá­tehetetlenül megromlott a viszony. A la­kosság ezután még az emberségesebb vár­parancsnokok intézkedéseit is fenntartás­sal fogadta.

A helyőrség mindettől függetlenül, za­vartalanul folytatta a maga pontos regu­lák szerint szabályozott életét, a minden­kori várparancsnok személyes irányításá­val.

A főkapitány (várkapitány) teljes jogú helyettese volt a vicekapitány (alkapitány). Ezt a tisztséget is csak királyi kinevezés útján lehetett betölteni. Mivel rengeteg sérelem forrása volt a német főkapitányok kinevezése, a király ezért Komáromban a várkapitányi tisztségre mindig magya­rokat nevezett ki.

A várkapitány vagy főkapitány paran­csait közvetlen alárendeltjeik: a viceka­pitány, a gyalogság kapitánya, a tüzérség parancsnoka, a huszárok kapitánya és a naszádos fővajda hajtották végre.

Gazdasági természetű ügyekben az ud­varbíró (Burggraf) volt a legfőbb szemé­lyiség.

A felsoroltakon kívül még sok, külön­féle beosztású katona állt állandóan a vár­parancsnok rendelkezésére: zászlótartó, számtartó deák, seregdeák, kulcsár, pallér­bíró, tömlöctartó, jegelő, kenyérsütő, sza­kács, tolmácsdiák, iskolamester stb. sze­mélyes szolgálatára pedig egy nemesi szár­mazású ifjú apród.

A parancsnok az öregvár közepén, szép hegyes tornyokkal díszített, ,Jelette erős falazású emeletes épület”-ben lakott, ame­lyen szép óra mutatta az idő múlását.

A komáromi főkapitány és a vicekapi­tány – a beosztott tisztek útján a vár min­den katonájának parancsolt. Egy-egy na­szád és legénysége azonban mindegyi­küknek közvetlenül rendelkezésére állt.

Udvarbíró

Rendkívül fontos tisztség volt az ud­varbíróké, akik viszonylag önállóan ren­delkeztek a vártartomány összes javaival és jövedelmeivel. Hatalmas összegek men­tek át a kezükön. Sokan vissza is éltek lehetőségeikkel, s el-elcsíptek a rájuk bízott pénzből. Az udvarbírónak voltak beosz­tottai is, akik a részfeladatokat intézték.

Naszádosok – sajkások

A komáromi vár őrségének legnépesebb, egyben legjellegzetesebb alakulatát a török háborúk idején a naszádosok vagy vízi hajdúk képezték. A XVII. század eleje óta sajkásoknak nevezték őket. Rettenthetet­len, vitéz katonák voltak, akik szárazon és vízen bátran harcoltak. Hajójuk, a naszád 1456-ban jelent meg első ízben a magyar­országi vizeken. Rendkívüli mozgékony­sága és egyéb előnyös tulajdonságai miatt annyira megkedvelték, hogy az egész ma­gyar dunai hadiflottát rövid idő alatt kizá­rólag naszádokból állították össze.

A naszád 23-24 m hosszú, 4,5 m széles, 1,1 m merülésű, hegyes orrú, lapos fenekű hadihajó volt. Kedvező szél esetén a hajó közepén álló árbocra szerelt vitorla, szél­csendben a két oldalán elhelyezett 10- 10 evezős hajtotta 20 evezővel. A hajó tat­jára épített kabin volt a parancsnok és a kormányos tartózkodási helye. A kormá­nyos innen irányította a naszádot – a pa­rancsnok utasításai szerint. Felszerelték kis méretű, forgatható ágyúkkal is (forgó siskák), melyeket az orr-részen helyeztek el. Hogy a puskaport megvédjék a ned­vességtől, az ágyúkat és a lőszert a naszád orrára épített bódé takarta. A naszádot kővel megtöltött vesszőkosárral horgo­nyozták le.

Az árboc csúcsára vesszőből font árboc­kosarat szereltek – kötéllétrán lehetett fel­jutni rá. Itt volt a figyelő őrhelye, aki állan­dóan szemmel tartotta a közeli és távoli vidéket, s ha gyanús jelenséget észlelt, azonnal jelentette.

A naszádok árbocának csúcsán lengett a fecskefarok alakú, általában piros vagy pi­ros-fehér színű lobogó. A XVII. században már feltűntek a piros-fehér-zöld színű zászlók is. A legrégebbi, ismert magyar du­nai hadi lobogó a XVII. század közepén komáromi naszád árbocán lengett. Piros selyemből fecskefarok alakúra készítették. Szélessége 60 cm, hosszúsága 265 cm. Az egyik oldalán zöld hármashalmon arany babérkoszorúval övezett magyar királyi korona, fölötte kettős kereszt látható, a korona mindkét oldalán rövid, görbe kar­dokat tartó arany hímzésű kezekkel. Fel­irata: ET PRO (és érte). A lobogó másik oldalát arany babérkoszorúval övezett zöld hármashalmon három arany liliom díszítette, arany méhekkel. Felirata: ET APIBUS (és a méhektől).

Egy korabeli szemtanú, az 1584-ben Isz­tambulba követségbe küldött Heinrich Lichtenstein az alábbiakat jegyezte fel nap­lójába a hajóról:

„Minden naszád elején két kicsi tarac- kocska van, amit ide-oda lehet forgatni… A magyar naszádok lövése és rendje kifo­gástalan volt. Egyszerre lőttek úgy, hogy a füst egyenesen falnak látszott… A tö­rök. .. naszádok teljesen ugyanolyanok, mint a magyarok… csakhogy az ő hajóju­kon nem kettő, hanem csak egy ágyúcska van.”³⁶

A naszádokat az 1529 utáni években az ausztriai Gmundenben olasz és német ha­jóépítő mesterek építették. A kész hajókat a Traun és a Duna vizén Bécsbc irányítot­ták, majd az itteni teljes felszerelésük után végleges állomáshelyeikre úsztatták.

Érdekességként megemlítjük, hogy egyetlen évben, 1661-ben 100 egész és 50 fél naszád, valamint 25 000 evező ke­rült ki Gmunden hajóépítő műhelyeiből. A fél naszád a naszádhoz hasonló, csak feleakkora nagyságú hadihajó volt. Az egész naszád ára 41 forint 25 krajcár, a fél naszádé 30 forint 40 krajcár volt a szállí­tási költséggel együtt.

A XVI. század közepén Gmunden mel­lett már Komáromban, Győrött és egyéb helyeken is készítettek naszádokat. A leg­több magyar hadihajót a török háborúk végéig Komárom híres hajóács kompániái gyártották.

\

A naszádok kitűnő építésű hajók voltak, félelmetes harci eszközzé pedig a rajtuk szolgáló legénység: a híres naszádosok révén lettek. Addig, amíg a Nándorfehér­vár körüli végeken folytak a harcok, a na­szádosok között sok volt a rác akik azon­ban 1529-ben, Szulejmán hadjárata alkal­mával a törökök oldalára álltak.

A déli végvárak elvesztése után az új védelmi rendszer kiépítésén kívül gondos­kodni kellett a megmaradt hadiflotta sor­sáról is. I. Ferdinánd ekkor jelölte ki Komáromot a naszádosok központi állo­máshelyéül. és az is maradt egészen addig, míg a törökök el nem hagyták Magyaror­szág területét.

Hadihajók kikötőjének keresve sem találhattak volna Komáromnál alkalma­sabb helyet. A naszádokat közvetlenül a vár bástyái tövében, a vártetőn elhelyezett ágyúk biztonságos védelmében kötötték ki. A Dunán csak kevés naszád állomáso­zott, a flotta zömét a Vág-Dunán helyez­ték el. Johann Ledentu metszeteibe pon­tosan berajzolta a vág-dunai naszádoski­kötőt. Rajzából megállapíthatjuk, hogy a folyó partját a vár egész hosszában, a me­derbe szorosan egymás mellé vert cölöpök­kel úgy erősítették meg, hogy az alacsony és magas vízállás esetén egyaránt alkalmas legyen hajók kikötésére. Egyébként a száj- hagyomány szerint is a Vág-Dunán volt a naszádok fő kikötője. Idáig úsztatták le a Felvidék hatalmas szálfáit hozó tutajokat is, és ezen a partszakaszon működtek a hí­res komáromi hajóácsok (superok) faragó­telepei. Itt készültek az új naszádok és itt javították a megrongálódott hajókat.

Egyes források szerint a naszádok kikö­tőjét Komáromban is körülvették a folyó­mederbe egymástól 5-5 lábnyira bevert cölöpkerítéssel. Ez a kerítés védelmet nyújtott egy meglepetésszerű támadás ese­tén is, és a téli jégzajlás ellen egyaránt. Nagy hidegben, ha a folyók befagytak, a naszádokat a partra vontatták.

Azok a magyar naszádosok, akik a ki­rály mellett maradtak, 1529-ben telepedtek meg Komáromban. Sokan lettek közülük komáromi polgárok, később pedig sok komáromi polgár lépett a naszádosok so­rába.

1529 után a komáromi naszádosok kö­zött már csak elvétve akadt más nemzetisé­gű. többségükben magyarok voltak. A vár­beli rendtartás értelmében ezért a városban helyezték el őket. A várba csak külön en­gedéllyel és fegyvertelenül léphettek be. Számuk 1630-ig 600—900 között ingado­zott, attól kezdve fokozatosan csökkent 200-300 főre.

A XVIII. század elején még mindig 6 sajkás- (a naszádos új elnevezése) század állomásozott Komáromban, ugyanekkor Győrött és Esztergomban 2-2 század. Komáromot 1751-ben hagyták el végleg.

A komáromi naszádosok főparancsno­ka a naszádos fővajda vagy naszádos kapi­tány volt, aki egyedül a vár főkapitányá­nak volt alárendelve, egyébként teljesen függetlenül irányította beosztottait.

Közvetlen alárendeltjei a naszádos vaj­dák voltak. Erre a tisztségre csak tanult hajósokat és jól képzett, harcedzett kato­nákat neveztek ki. Beiktatásuk ünnepélyes keretek között folyt le, ilyenkor mindenvajda zászlót kapott. Ez a lobogó szemé­lyes tulajdonukká vált, s ha meghaltak – velük temették el.

A naszádos vajdáknak nagy’ volt a te­kintélyük, valamennyien magyar nemesek voltak.

Komáromban általában mindig több volt a vajda, mint ahány naszád állomáso­zott a vár mellett, tehát nem minden vajdá­nak jutott hajó. Ebből a helyzetből adó­dóan nevezték cl a naszádok parancsnokait vízi vajdáknak, a hajóval nem rendelkező­ket pedig szárazvajdáknak.

A XVI. század közepéig 100 naszádos tartozott egy vajda parancsnoksága alá: ettől kezdve már minden naszád, illetve nászádnyi egység élén vajda állott.

Egy-egy naszád legénységét vajdaság­aljnak vagy kompániának nevezték. Pa­rancsnok: a naszádos vajda (vízi vajda). Beosztottai: 1 tizedes hajómester, 1 tizedes kormányos, 1 tizedes tüzér, 28 naszádos és 1 apród (a vajda gyereke).

Ha egy-egy vízi vajda helye megürese­dett, akkor a szárazvajdák közül neveztek ki egyet a naszád élére. A hajó nélküli naszádosok a szárazvajdák parancsnok­sága alatt gyalogosként harcoltak. Elég sokan voltak. 1553-ban például 83 hajó nélküli naszádos szolgált Komáromban. 1554-ben 24 szárazvajdát és tizedest rendel­tek innét Tatára a gyaloghajdúk közé. 158S-ban 72 volt a komáromi szárazvaj­dák száma. Közéjük tartozott az iskola­mester, a káplán, a seregdeák, a betegeket gyógyító borbély (seborvos), 3 vásárbíró és az ingyenmunka behajtója. A száraz­vajdák között 24-nek lova is volt. Szab- lyán kívül valamennyien hosszú puskát vi­seltek. Az utolsó feljegyzés a szárazvajdák­ról 1645-ből származik.

A vajdákat a rangsorban tizedesek kö­vették. Erre a tisztségre csak olyan naszá­dosokat léptettek elő, akik hosszú időn át, a szolgálatban is, a harc mezején is kiállot­ták a próbát. Aki ezt a rendfokozatot el­érte, az már tekintélyes embernek számí­tott, s rendszerint a nemességet is elnyerte.

Rendfokozat nélküli naszádosnak sem vettek fel akárkit. Alaposan megnézték, hogy kit fogadnak be ezen számos kivált­ságot élvező katonák sorába.

A kiváltságaikat tartalmazó okiratot

1. Lajos királytól kapták a Nándorfehér­vár körüli harcokban tanúsított hősies helytállásukért.

A királyi oklevél az alábbiakat tartal­mazta:

A naszádosok felvetethették magukat lakóhelyük polgárai cs az ott működő cé­hek tagjai közé. Ha kereskedtek, a földes­úrnak „csak az egyszerű és a rendes adót kötelesek megfizetni”, ezen kívül mentes­séget élveztek más szolgálatok és adózás alól is. A csatában elesett naszádos ingó­ságait a társai öröklik.

A király szolgálatában álló naszádoso­kat bíróság előtt, alperesi és felperesi mi­nőségben egyaránt, a nemesekkel azonos jogok illették meg. Naszádost letartóztatni vagy elzárni csak bűncselekményben való tettenérés esetén volt szabad.

A művelt föld után kötelesek voltak megadni a földesurat megillető bor- és gabonakilcnccdct, robotba viszont nem kellett menniük.

A naszádosoknak rendes zsold járt a királytól, valamint naszád és ennek javí­tásához szurok és ólom.

A naszádosok mentesek voltak a vám fizetése alól.

Gondatlanságból elhagyott hajóban esett kárért a vajdát terhelte a felelősség.

A naszádosok kötelesek voltak hajóik­kal kísérni a királyi élelmiszer-szállítmá­nyokat.

Naszádos másik naszádos ellen csak a kapitányhoz mehetett panaszra. A kapi­tány döntése ellen a főkapitányhoz, onnét pedig a királyhoz nyújthatott be fellebbe­zést. Bíráskodás esetén a kapitány nevez­te ki a bírákat és az esküdteket.

Az a gonosztevő, akinek sikerült királyi hajóra menekülnie, menedékjogot élvezett. Szárazföldi bíró nem ítélkezhetett felette. Elfogása, el vezette tése és elítélése a naszá­dos kapitány vagy vajdák jogkörébe tar­tozott.

Vajdának tisztéből való leváltására a na­szádos kapitány volt illetékes, de csak bí­rói ítélet alapján. Hajózás vagy hadrakelés idején a naszádos kapitány intézkedett a vajdák ügyes-bajos dolgaiban. A győze­lemmel végződő csaták zsákmánya közös volt, ezt igazságosan és egyenlően kellett elosztani. Nagyobb zsákmányokból a ki­rály is, a kapitány is részesült. Tolvajt, zsiványt és más gonosztevőt hivatal vesztés terhe mellett tilos volt felvenni a naszádo­sok közé. Nagy összegű büntetéssel súj­tották azt, aki naszádosnak adta ki magát, vagy azt állította más személyről, hogy naszádos. A büntetés ilyen esetben a kapi­tányt vagy a perbeli ellenfelet illette.

Az oklevélben foglaltakat összegezve, megállapíthatjuk, hogy a naszádosok a nemesekéhez hasonló kiváltságokat élvez­tek.

A komáromi naszádosok 1554-ben I. Ferdinándtól is kaptak kiváltságlevelet, amely hasonló jogokat biztosított számuk­ra, mint II. Lajos király oklevele.

Balassi Bálint „kemény harcok helyének”, a vitézek „tanuló oskolájának” nevezte a végvárakat. Kemény iskola volt a végvári élet, ahol „az jó hírért, névért s az szép tisztességért” mindenüket feláldozó ifjakat emberségre és vitézségre tanították.

Katonai nevelésüket általában már gyer­mekkorukban elkezdték. Nemesek és tisz­tek fiai olykor már 9-10 éves korukban el­szegődtek tisztek mellé fegyverhordó ap­ródnak (vajda gyerekének). Állandóan parancsnokuk mellett voltak, mindent lát­tak és sokat tanultak. Alantas munkát nem végeztek. A felnőtt korban levő, fegyvervi­selésre alkalmas újoncot inasnak nevez­ték. Ezeknek az ifjaknak meg kellett ta­nulniuk a naszádosok életét szabályozó regulákat, meg kellett ismerniük a naszá­dot és a fegyvereket, el kellett sajátíta­niuk a hajózás és a hadakozás különféle tudnivalóit. Amikor mindezeket megta­nulták, akkor legénnyé nyilvánították őket. Az idősebb nőtlen katonákat rideglegény­nek nevezték.

A naszádosok kezdetben ősi magyar szokás szerint egy esztendőre szegődtek el. Az éves fizetésért szolgáló katonákat jarga- lóvitéznek nevezték. Járandóságuk ki­sebb részét készpénzben, a többit – élel­miszereket, bort, sőt ruhát – természetbenkapták. Háború esetén külön hadakozó­pénz illette meg őket. A XVI. század má­sodik felében megszüntették a jargaló in­tézményét, ettől kezdve havi zsold lett a járandóságuk.

A jargalópénzt évente, a zsoldot havon­ként kellett volna fizetni, a naszádosok azonban egyiket sem kapták meg idejében. A kiváltságlevelek és a hatalmas összeget kitevő zsoldhátralékok között szoros ösz- szefüggés volt.

Amikor már nagyon sok volt a kifizetet­len járandóság, és veszélyes méreteket öl­tött a katonák elégedetlensége, akkor siet­ve kifizették a hátralék egy részét. De még ilyen esetben is különbséget tettek a né­met és a magyar katonák között.

1552. július 13-án Thelekessy Imre na­szádos kapitány személyesen átadott levél­ben tett panaszt a nádornak azért, mert a komáromi német katonák az elmaradt fizetésükből kilenchavit, a magyar naszá­dosok pedig csak hathavit kaptak kézhez. A naszádosok ezért fellázadtak.

Járandóságukat azonban továbbra is nagy késedelemmel és egyre ritkábban fo­lyósították. Amiatt hihetetlen nyomorban éltek. Úgy érezték, hogy nem bírják to­vább a nélkülözéseket, ezért 1554-ben újból fellázadtak. Zay Ferenc naszádos ka­pitány helyettesének, Csaby Fülöpnek házához vonultak, erőszakkal benyomul­tak, kihozták a naszádos scrcgzászlót és seregdobot, majd a zászlót kibontva nagy kiáltozással fegyveresen Bécs felé eveztek. Komáromból gyorsfutár száguldott Bécs- be, hogy valami módon csendesítsék le a 18 naszádon haladó 600 feldühödött na­szádost. Odafent nagyon megijedhettek, mert sürgősen intézkedtek. Megfelelő ösz- szegű pénz küldésével sikerült jobb belátás­ra és visszatérésre bírni a naszádoshadat.

1555-ben csaknem megismétlődött az előző évi zendülés. Parancsnokuk Csabay Fülöp azonban elvállalta, hogy kihallga­tást kér a királytól és személyesen adja elő sérelmeiket. A fogadáson oly meggyőzően ecsetelte a naszádosok nagy nyomorúsá­gát, hogy a király megértéssel fogadta ké­relmét. A lázadást így sikerült lecsilla­pítani.

Olyan esetekről is tudunk, midőn az ál­landó pénzhiánnyal küzdő királyok ki­váltságok adományozásával igyekeztek szolgálatukban megtartani az elkeseredett naszádosokat.

Az akkori állapotokra élénk fényt vet Thurzó Elek királyi helytartó 1537. május 4-én keltezett, a királyhoz írt levele:

a naszádosok … olyan ínséges ál­lapotba jutottak, hogy nem annyira ellen­ségeink biztatása és csábításai következté­ben, mint inkább legvégső szükség által kényszerítve, azok, kik elébbre valók kö­zülük, távozni szándékoznak. Sőt egyik­másik már el is ment … Különben csak nagyon kevesen, mintegy százan vannak még, hajóik pedig nincsenek. Valami há­rom naszádot helyreállítottak ugyan, nagy nehezen, de azok is már oly avíttak, hogy alig fognak egy hónapnál tovább szolgála­tot tehetni. Bizonyára sokkal járulna az ezen országrész fenntartásához, és hívei­nek a védelméhez, ha a Duna felséged ha­talmában maradhatna! Ellenkező esetben sem Komáromot, sem Esztergomot nem le-hét majd élelmezni. Méltóztassék tehát fel­ségednek gondoskodni arról, hogy a jelen körülmények között oly annyira szükséges naszádosok ne nélkülözzék tovább a hajó­kat és zsoldjukat.’^¹

A király természetesen nem tudott fizet­ni. Szorult helyzetében a komáromi vár­birtok három faluját, Neszmélyt, Almást, és Füzitőt 6293 forint értékben lekötötte a naszádos vajdáknak. A falvakon Erdő­hegyi naszádos kapitány. Fogas Ambrus, Porkoláb, Nagy, Othacz, Was, Thoth, Horváth, Nyalábos, Balogh, Darvasi, Vay- da György, Vayda Farkas, Istenatta, Bor­nemissza és Beythe vajdák osztoztak. így ju­tottak zsold helyett földhöz a naszádosok.

Ez az intézkedés arra jó volt, hogy egy pillanatnyi helyzetet áthidaljon, de nem oldotta meg a naszádosok súlyos problé­máit. Követelésük hónapról hónapra nőtt, méghozzá Jelentős összegekkel. 1556-ban például az 528 komáromi naszádos és 158 lovuk havi ellátása 5788 forintot tett ki, ez abban az évben tehát 69 456 forint volt. Óriási összeg, és ez csak egy vár na­szádosainak a személyi szükséglete!

Az előző fejezetekből megtudtuk, hogy a komáromi katonáknak olykor-olykor 50-60 havi zsolddal is tartozott a király, azt is tudjuk, hogy a naszádosok nehéz helyzetén kiváltságok adományozásával igyekezett segíteni. A naszádosok számára nem is kínálkozott más megoldás, élniük kellett a királyi kedvezmények adta lehe­tőséggel. Jogaik közé tartozott az ipar­űzés és a kereskedés szabadsága. Fegyver­nyugvás idején gyorsjáratú hajóikon ered­ményesen tudtak kereskedni.

Az pedig – helyzetükből természetesen adódott, hogy fő táplálékuk a hal volt. Idővel annyira belejöttek a halászatba, hogy eladásra is halásztak. Ezzel a tevé­kenységükkel pedig jelentősen megkáro­sították a halászcéhet. A komáromi halá­szok számtalanszor tiltakoztak a jogtalan halászat ellen, panaszukat azonban nem orvosolták. 1576-ban a halászcéh kísérle­tet tett a naszádosokkal való békés meg­egyezésre. Tárgyalásaik azzal végződtek, hogy öt közös halásztársulatot létesítettek, melyek keretében együtt halásztak és együtt értékesítették a zsákmányt. A kö- zösködés azonban nem járt eredménnyel, a társulatok felbomlottak.

A naszádosok; mivel kényszerhelyzetben voltak, nemcsak a komáromi vizeken ha­lásztak, hanem mindenütt, ahol arra al­kalom kínálkozott. 1575-ben például a szenttamási prépost tulajdonát képező izsai vizeket halászták le Cserkó Márton vajda naszádosai. 33 gyönyörű vizát fog­tak. A halak értékesítéséből 151 forint 25 fillér volt a bevételük. A következő évi izsai fogásból 204 forint jutott a halász- gató vitézeknek.

A naszádosokat nehéz sorsuk a keres­kedésen és a halászaton kívül más mester­ségek űzésére is rákényszerítette. Mivel életük nagy részét folyókon töltötték, ezért elsősorban a vízzel összefüggő foglalko­zásokkal próbálkoztak. Ezen az alapon kezdtek beszivárogni a vízi molnárok kö­zé, méghozzá olyan sikeresen, hogy 1567- ben már mind a 13 vág-dunai malom na­szádos vajda birtokában volt.

A naszádosok ilyenformán lassan be­olvadtak a polgárok közé. 1566-ban pél­dául már huszonhármán rendelkeztek kö­zülük komáromi polgárjoggal.

Idővel teljesen összeforrtak Komárom­mal, olyannyira, hogy a város bíráiává is naszádos vajdát választottak meg. így ke­rült a bírói székbe Szapata Ferenc és Kun Benedek.

Az ősi komáromi családok ma élő le­származottai büszkén hangoztatják, hogy őseik naszádosok voltak. Érdekességként azt is megemlítjük, hogy még véletlenül sem használják a „sajkás” kifejezést, pe­dig egy idő után hivatalosan is sajkások­nak nevezték e fegyvernem katonáit.

A XVII. század végén még alispáni tisztségre is naszádos került, Szeghy Mi­hály fővajda, majd Zámory György na­szádos kapitány.

így alakult ki fokozatosan Komárom­ban a polgári és a nemesi rend mellett a harmadik: a naszádosok rendje (katonai rend).

A művelt, törvénytisztelő és törvénytu­dó vajdák állandó tagjai voltak a városi bíróságnak. Ha naszádos vétett a törvény ellen, akkor fölötte saját seregbírái ítél­keztek. Ezt a tisztséget vajdák gyakorol­ták, de sürgős esetben, a vajdák távollété­ben, művelt tizedest is bevettek a seregbí- rák közé.

A végvárak vitézei bajtársi, közösségi életet éltek. A katonai természetű ügye­ket, a hadi vállalkozások részleteit a hadi­tanácsban tárgyalták meg. Ennek a testü­letnek a főtiszteken kívül tagja volt vala­mennyi vajda, sőt esetenként még tizede­sek is. A haditanács résztvevőit tanácsbéli vitézeknek nevezték. A naszádosokat erős barátság fűzte egymáshoz az „egy min­denkiért, mindenki egyért” elv alapján. Ha egy-egy közülük török fogságba esett, akkor a szomszédos végvárakban gyűjtést rendeztek bajtársuk kiváltására. A nyo­morgó katonák erre a célra még az utolsó fillérüket sem sajnálták.

A naszádosok harci feladatai közé tar­tozott a vízen támadó török naszádok visszaverése, a katonák, a hadieszközök és az élelem szállítása a harcoló egységek számára, ellenséges Vízi szállítások, híd­építések megakadályozása és saját hídjaik őrzése. Naszádjaikról partra szállva pedig gyalogosként küzdöttek a csatatereken.

Mielőtt vízi ütközetbe indultak volna, megbeszélést tartottak. Alaposan meg- hányták-vetették a részleteket és kiosztot­ták a feladatokat. A harcba induló naszá­dokat a parton velük együtt haladó lovas járőr biztosította a meglepetésszerű táma­dások ellen. Az ellenség megközelítése előtt a naszádok ék alakú harci rendbe fejlődtek, majd rátámadtak az ellenséges hajóhadra. A magyar naszádosok általá­ban mindig kedvezőbb helyzetben voltak, mint a törökök, mert ők a Duna folyásá­val egy irányban haladtak, az ellenségnek viszont víz sodrásával szemben kellett eveznie. Lőtávolságba érve a naszádok tüzérei gondos célzás után kilőtték löve­dékeiket. A jól irányzott ágyútűzzel min­den alkalommal sikerült pár ellenséges hajót megrongálni vagy elsüllyeszteni. Természetesen az ellenség is használta ágyúit. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a naszádok oldalára vízben áztatott mohá­val, szőrrel vagy gyapjúval megtömött zsákokat erősítettek.

Az ágyúpárbaj után a puskások igye­keztek minél több ellenséget kilőni, ez­után pedig megkezdődött a közelharc. Mindkét fél arra törekedett, hogy össze­törje a másik evezőit és hogy megcsák- lyázza az ellenség hajóját. Ha mindez si­került, akkor az ember ember elleni küz­delem döntötte el a naszádok sorsát. Az, aki elsőnek lépett az ellenség hajójára, ki­tüntetésben részesült.

A győzelemmel végződött ütközetek után eltemették halottaikat, a sebesülte­ket pedig a seborvosoknak adták át. Ren­dezték soraikat, majd a kijelölt táborhely­re vonultak. Este háromszoros éljen kiál­tással búcsúztak el parancsnokuktól, kürt­szóra bevonták a lobogókat, végül nyu­govóra tértek. A táborra őrök vigyáztak, a hajókat pedig a horgonyzóhely fölött és alatt 1-2 km távolságra állított két-két naszád őrizte. A naszádokon ilyenkor ti­los volt világosságot gyújtani.

A naszádosok fegyverzete puska, kopja, csáklya és szablya volt. Testük védelmére tárcsapajzsot viseltek, melyet a naszádon, evezés közben, a víz felőli karjukra erősí­tettek.

Fegyvernyugvás idején őrszolgálatot tel­jesítettek. A város kapuit őrizték, egy-egy naszádjuk pedig éjjel-nappal a Dunán és a Vág-Dunán cirkált, nehogy meglepetés­szerű támadás érje helyőrségüket. Az el­lenség közeledtét az őrtoronyból vagy a dobolóbástyáról jelezték. A riasztás jelére mindenki azonnal elfoglalta kijelölt he­lyét, az egységek harcra kész állapotba rendeződtek és várták a feletteseik paran­csát.

Huszárok

A naszádosok mellett a huszárok is szinte kivétel nélkül magyarok voltak Ko­márom helyőrségében. Az ő szálláshelyü­ket is a városban jelölték ki s ők is csak engedéllyel léphettek be az öregvár terü­letére.

Számuk a szükségleteknek és a lehető­ségeknek megfelelően az alábbiak szerint változott:

1554-ben 156 huszár 1563-ban 250 huszár 1577-ben 300 huszár 1585-ben 200 huszár 1625-ben 100 huszár 1641-ben 100 huszár 1652-ben 100 huszár 1711-ben 62 huszár

Szervezeti egységük kezdetben a 100 hu­szárt számláló század volt, élén a huszár­kapitánnyal. A sok véres csata azonban annyira megritkította soraikat, hogy a XVI. század végétől már 50 huszár is elég volt ahhoz, hogy huszárszázadot alkosson.

Fegyverzetüket lobogós kopja, hegyes tőr, szablya. Zrínyi-sisak, néha mellvért vagy sodronying, pisztoly és később pe­dig már karabély is alkotta.

Kezdetben a huszárok is jargalópénzre szegődtek, de a XVII. század kezdetétől ők is hópénzes zsoldosok lettek. Járandó­ságuk papíron magasabb volt a gyalogo­sokénál, a király természetesen őket is rosszul fizette.

Lovaik tartására zabot kaptak, tavasz- szal pedig szabadon legeltethették őket még magánbirtokokon, sőt a nemesek le­gelőin is. Ez a kedvezményük rengeteg panasz és sérelem, illetve súrlódás forrása lett, melyeknek mindig a lakosság viselte a következményeit.

A huszárok fő feladatát a felderítés és a portyázás képezte, de alaposan kivették részüket a várvédelemből és a támadó csatákból egyaránt. Őrszolgálatot nem vé­geztek. A városhoz való kapcsolatuk ha­sonló volt a naszádosokéhoz, ugyanazon rendtartás szabályozta életüket.

Tüzérség

A XVI. és a XVII. századot a hadjára­tok, várostromok kisebb-nagyobb ütkö­zetek véget nem érő sorozata töltötte ki. Az állandó háborúskodás hatására rend­kívül gyors fejlődésen ment át a magyar tüzérség és rövid idő alatt magas színvo­nalra jutott.

Szükség is volt ütőképes tüzérségre, kü­lönösen a várak birtokáért folyó harcok­ban, védelemben és ostromnál egyaránt.

Komáromot, a kulcsfontosságú végvá­rat a haditanács – jelentőségének megfe­lelően – látta el mindenféle tüzérségi fel­szereléssel.

Erre következtethetünk a várat meglá­togató utazók feljegyzéseiből, akik vala­mennyien elismeréssel számoltak be ta­pasztalataikról és benyomásaikról.

Stephan Gerlach 1573-ban egy Isztam­bulba tartó követséggel együtt útba ejtette Komáromot is. A dicséret hangján szá­molt be az öregvárban látottakról: a 60 darab, kerekeken álló nagy ágyúról, a rengeteg lőporról, kénről és a különféle anyagból (kő, lánc, vasdarabok) készített lövedékekről. Törökországi útjáról vissza­térve, a látottak alapján arra a megálla­pításra jutott, hogy a török kézen levő Esztergom, Visegrád, Buda, Pétervárad és Nándorfehérvár erődjei felszerelés tekin­tetében együttvéve sem vetekedhetnek Ko­mároméval.

Reinhold Lubenau, aki 1587-ben járt Komáromban, pontosan beleírta naplójá­ba mindazt, amit a várban látott. Az ő figyelmét is felkeltették a lőállásokban el­helyezett ágyúk, a lőszerrel megrakott nagy raktárak és az állandóan őrlő lőpor­malom.

A hollandus Matthias Quad von Kin- kelbach 1590 táján Komárom messzehor- dó ágyúiról, vasgolyóbisairól és más egyéb hadianyaggal bővelkedő fegyverraktárai­ról írt nagy elismeréssel.

Az angol Eduard Brown 1669-ben az öregvár tüzérségi lőszerkészletének sok­féleségére figyelt fel. Beszámolt arról, hogy mily sok gömb, kanál, tövises, lánc és rúd- vas alakú lőszert látott a raktárakban föl­halmozva.

Mindazt, amit az utazók Komárom tü­zérségi erejéről írtak, megerősíti Johann Ledentu, a jeles építész egy pontos terv­rajza, amelyet az 1639-ben kiadott albu­mában közölt. Az öregvárat ábrázoló tervrajzon az erődítményen, a földsánco- kon, a vizesárkokon, a vár háztömbjeinés utcáin kívül a bástyákon felállított 38 ágyút is feltüntette. A hatalmas ágyú­kat a tervrajz tanúsága szerint úgy helyez­ték el, hogy tűzerejűkkel mindennemű – a Dunán, a Vág-Dunán vagy a Csalló­köz felől indított – támadást vissza tudja­nak verni.

A hatalmas várvédő ágyúkon kívül ál­landóan nagyszámú kisebb löveget is lát­hattak Komárom látogatói:- a naszádo­kon kettesével elhelyezett forgó siskákat. A közölt adatok egybevetésével megálla­píthatjuk, hogy Komáromban 40-60 vár­védő ágyú és 20-30 naszádon elhelyezett 40-60 kis méretű naszádágyú állt állan­dóan bevetésre készen. Ez a 80-120 löveg óriási tűzerőt képviselt!

A sok csata, ostrom és vízi ütközet ter­mészetes következménye volt, hogy min­den alkalommal elveszett vagy használha­tatlanná vált néhány ágyú. A megrongá­lódott és tönkrement ágyúk pótlásáról természetesen gondoskodni kellett. Ezek­nek az igényeknek a kielégítésére létesí­tették Komáromban a XVI. század elején azt az ágyúöntő műhelyt, amely egészen a XVII. század végéig működött.

Az ágyúöntő műhely nemcsak Komá­rom részére dolgozott, hanem az egész környék igényeit is kielégítette. Erről ta­núskodik Draskovics János nádor 1648- ban írt levele, melyben arra utasította Győr vármegyét, hogy a hiányos és meg­repedt ágyúkat kijavítás végett küldjék el a komáromi ágyúöntödébe.

A hatalmas ágyúk és a tüzérségi anyag szállítása az akkori rossz utakon nagyon nehéz feladatot jelentett. Rengeteg lovat és embert kellett hozzá összetoborozni, egyben gondoskodni kellett a szállításban részt vevők teljes ellátásáról. Súlyosbította a helyzetet Komárom környékének puszta­sággá változása is. A kihalt vagy pár nincs­telen jobbágycsaládot számláló falvakból alig lehetett egy-két embert és igásállatot igénybe venni. Nagyobb szállítások esetén egyéb, sokszor távoli területek lakóit kö­telezték az ágyúk továbbításának lebo­nyolítására.

1582-ben például Pozsony és a felső­magyarországi bányavárosok állítottak ki 116 lovat, 16 kocsit és 54 embert a ko­máromi várban tárolt tüzérségi anyag szál­lításához. Egy másik alkalommal 1599- ben a több száz kilométernyire fekvő Ausztria, Morvaország, valamint Szilézia városai és kolostorai kaptak olyan utasí­tást, hogy gyűjtsenek össze 524 lovat a győri és komáromi rendeltetésű tüzérségi anyag szállítására.

A hatalmas ágyúpark, a jelentős ágyú­öntöde, a puskaporőrlő malom, valamint a biztonságos raktárak mind hozzájárul­tak ahhoz, hogy Komárom 1576-ban a vártüzérségi szervezet egyik központjává vált. A magyarországi várakat mint tü­zérségi egységeket ebben az évben osztot­ták 4 csoportba. A 3. csoportba került Komárom, Győr, Pannonhalma, Tata, Vázsony, Csesznek, Tihany, Keszthely, Veszprém és Pápa. A haditanács Komá­romot tartotta legalkalmasabbnak közöt­tük arra, hogy tüzérségi természetű ügyek­ben a felsorolt várak központja legyen.

A 3. csoport tüzérségi főparancsnoká­nak az öregvárban volt a székhelye. Kü­lön parancsnoka volt Komárom tüzérsé­gének, aki közvetlen alárendeltjein, a tűz­mestereken keresztül irányította e fontos fegyvernem munkáját. Az ütegek parancs­nokait nevezték tűzmesternek. 1551-ben 10 tűzmester és 2 puskaporkészítő műkö­dött Komáromban. Egy-egy üteghez 1 káp­lár, 10-20 tüzér és 2-4 ágyú tartozott. A vártüzérek túlnyomó része a németek sorából került ki.

Német gyalogság

Komárom helyőrségének jelentős lét­számú egysége volt az idegen zsoldosok­ból álló gyalogság, akiket a Habsburg- birodalom tartományaiból toboroztak ösz- sze. A magyar nép, egy kalap alá véve az idegen nyelven beszélőket, valamennyit németnek nevezte.

Ezek a zsoldosok (landsknecht) a be­ígért jó hópénz és zsákmány csábító ha­tására álltak be katonának. Nem is na­gyon érdekelte őket más. csak a pénzszer­zés meg a vidám élet. Zsoldjukat termé­szetesen ők is óriási késésekkel kapták meg, ezért ott kárpótolták magukat, ahol erre alkalom kínálkozott. Mindent elra­boltak, baráttól és ellenségtől egyaránt, ami kezük ügyébe került. A környék népe rettegett tőlük, mert kegyetlenkedésben, harácsolásban gyakran túltettek még a törökökön is.

Portyázásokra, csatákra csak ritkán vál­lalkoztak. Harci képességükre jellemző két német hadvezér – Nikolaus Salm gróf és Lazarus Schwendi – véleménye, akik sze­rint a Magyarországra küldött császári zsoldos csapatok hasznavehetetlenek. Salm 1546-ban, Schwendi 1566-ban írta meg a királynak ezt a lesújtó megállapítást. Ezek a silány katonák mindezek ellenére sok­kal nagyobb összegű zsoldot élveztek, mint a magyarok.

A zsoldosok elsőrendű és legfőbb fel­adata a vár császár számára való biztosí­tása, ennek következtében állandóan a hatalmas falak mögött tanyáztak.

Az idegen zsoldosok túlnyomó részét képező németeket, mint a legmegbízha- tóbbakat, az öregvárban helyezték el, ahol saját építésű, alacsony kis házacs­kákban laktak; a spanyolok a Szent Pé­ter palánkba, az összes többi nemzet fiai a Szent Miklós-(később Szent Fülöp-) pa­lánkba kerültek.

A németeknek nemcsak a törökök ellen kellett megvédeniük a várat, hanem a Habsburg-igát esetleg lerázni akaró ma­gyarok ellen is. Ezt a tragikus állapotot érzékeltetik a Siralmas Panasz megrázó sorai, melyek szerint Komáromban és Győrben úgy építették meg a vár bástyáit és azokon úgy állították fel az ágyúkat, hogy a várost ugyanúgy lőhessék és ront­hassák, mint az ellenséget.

Sajnálatos, hogy az idegen zsoldosok nemcsak a harc mezején, de emberi maga­tartás dolgában sem ..jeleskedtek”. Nem kötötték őket érzelmi szálak a magyar földhöz. így szívüket sem fűtötte hazafias érzés. Életüket a vagyonszerzés és a dő­zsölés töltötte ki. Nőtlenek lévén, vad ti­vornyákkal és gátlástalan szórakozással töltötték napjaikat. Parancsszóval kellettbeavatkozni, hogy megváltoztassák fékte­len életmódjukat. Az 1551. évi rendtartás például azt állapította meg, hogy „a vár­ban fölötte sok a ringyö… a fölöslegese­ket el kell távolítani”.

Az idegen zsoldosok száma az egyes években az alábbiak szerint alakult:

1. ben 300 fő
2. ben 500 fő 1552-ben 500 fő 1556-ban 400 fő 1573-ban 300 fő 1585-ben 400 fő 1625-ben 300 fő 1641-ben 200 fő 1652-ben 300 fő

Az összes gyalogos legfőbb parancsolója a gyalogság kapitánya volt, aki csak a vár főkapitányának tartozott engedelmesség­gel. Közvetlen beosztott tisztjei egy-egy századot tartottak fegyelemben. Minden század a saját zászlója alatt sorakozott fel háborúban és békében egyaránt. A szá­zadok altisztjei voltak a zászlótartók, a trombitások és a káplárok.

Az idegen gyalogosok fegyverzetét dár­da vagy puska, hosszú egyenes kard, sisak és mellvért képezte. Fegyvernyugvás ide­jén napi elfoglaltságukat az őrszolgálat töltötte ki. A vár biztos védelmet nyúj­tott nekik, az őrködés minden részfelada­tát be kellett tartaniuk. Az őrszolgálat rendjét feletteseik szigorú ellenőrzésekkel biztosították. Különös gonddal kellett őr­ködni a kapukban, a bástyákon, az őr­toronyban és a lőszerraktáraknál.

Ellenség közeledtével az őrök a sereg­dobon riadót vertek. Éjjeli riadó esetén a porkolábok kitűzték a kapuk fölé a ser- penyős lámpásokat. A seregdob hangját hallva mindenki elfoglalta a számára elő­re meghatározott helyet cs várt a további parancsra.

A VÉGVÁRI ÉLET KEZDETEI

Szulejmán 1529 októberének közepén – Bécs sikertelen ostroma után – hadsere­gével együtt visszatért Isztambulba. Fer- dinánd kihasználva a kínálkozó alkalmat, hadvezérét, Nikolaus Salmot erős sereg­gel Magyarországra rendelte, hogy követ­ve a visszavonuló török hadat, vegye újra birtokba elvesztett várait.

Salm felvonulása alkalmával Komárom elhagyott várába is visszatért a régi őrség. A had vezetőség intézkedései következté­ben azonban újabb alakulattal bővült. Ugyanis ebben az évben pártoltak át a törökökhöz a szerb naszádosok, a Ferdi- nánd pártján maradt magyar naszádoso­kat pedig ekkor helyezték Komáromba.

1530-ban újra elkezdődött a háború a két magyar király között. Ferdinánd Wil- helm Roggendorf parancsnoksága alatt tekintélyes szárazföldi és vízi haderőt kül­dött Magyarországra. A német hajóhadat Andreas Ungnad és Nikolaus Rauber ve­zette, akikhez Filléresi János fővajda ve­zénylete alatt komáromi naszádosok is csatlakoztak. A flotta feladatául a har­cokban való részvételen túl a komáromi bázisból való utánpótlás szállítását tűz­ték ki.

Roggendorf tulajdonképpeni célja Buda elfoglalása volt, de taktikai megfontolás* ból először Esztergomot akarta megsze­rezni. Hadseregét a Duna mentén az ér­seki vár alá vezetve, megkezdte az ostro­mot. Hajóhada a Duna felől támogatta a hadműveleteket.

János király naszádosait küldte a szo­rongatott várvédők segítségére. A két flot­ta Óbuda és Vác között csapott össze. A dunai ütközetből Ferdinánd hajóhada került ki győztesen.

Október végén Esztergom megnyitotta kapuit az ostromlók előtt. Roggendorf őr­séget hagyott a várban, majd teljes erejé­vel Buda ellen indult.

A főváros megszerzését célzó hadmű­veletek azonban nem vezettek eredmény­re, Roggendorf ezért felhagyott az ost­rommal és december közepén Esztergom­ba vonult vissza.

Szulejmán hatalmas hadserege 1532. évi hadjárata Komárom sorsára is kihatott. Különösen Kőszeg példája bizonyította, hogy a törökök hódításának csak erős vá­rakkal lehet gátat vetni. Komárom várá­nak megerősítését tehát nem lehetett to­vább halogatni. A vár korszerűsítésének gondolata Filippo Tomielli gróf tábornok­tól származott, aki 1532-ben a parancs­noksága alá rendelt sereget komáromi fő­hadiszállásáról irányította.

Kezdeményezését tettek követték, rövi­desen nekiláttak a vár megerősítésének. Az átalakítási munkákról egy szemtanú, Giovanni Martino Stella 1533. augusztus 5-én keltezett leveléből értesülünk. Az utazó leírta, hogy Komárom ősi várát erődítésekkel és földsáncokkal vették kö­rül, a Duna és a Vág-Duna medrében ugyanekkor három sorban levert geren­dákkal úgy zárták el a hajók útját, hogy csupán közvetlenül a vár mellett hagytak egy keskeny átjárót a saját vízi jármű­veiknek.

Ezek természetesen csak ideiglenes jel­legű megoldások voltak, az építési mun­kálatok mégis sok pénzt emésztettek fel. Valószínű, hogy Ferdinánd ezeknek a költségeknek a fedezésére adta zálogba 1535. június 5-én 14 897 forint és 4 déná­rért Komáromot és tartozékait Dietrich Hartitsch tanácsosnak, Sopron várkapitá­nyának.

Az erődítési munkálatok tehát megkez­dődtek, sőt folytatódtak; 1538 júniusában a pozsonyi országgyűlésen maga a király szorgalmazta a végvárak, közöttük Ko­márom megerősítését. A rendek még ek­kor sem vették komolyan az egész orszá­got fenyegető veszélyt, vonakodtak a szo­katlan terhek vállalásától. Azzal érveltek, hogy a váraknak külön jövedelmeik és sa­ját jobbágyaik vannak, tehát végezzék el saját erőből a szükséges munkálatokat. Egyúttal azt is követelték, hogy az idege­nek parancsnoksága alatt álló várakat – tehát Komáromot is – bízzák hű ma­gyarokra. A király azonban kitartott ere­deti álláspontja mellett. Kijelentette, hogy ilyen veszélyes időben nem mentesítheti a rendeket a várépítési terhek viselése alól. Az országgyűlést azzal nyugtatta meg, hogy az egyes erődökre megszavazott pénzt egy – a rendek által választott – tisztségviselő fogja kezelni, aki éberenügyel arra, hogy azt csak a meghatározott célokra használják fel. Egyúttal azt is megígérte, hogy ágyúkkal és hadi felsze­reléssel maga látja el a várakat.

A komoly figyelmeztetések nem jártak sok eredménnyel. Komárom megye ne­messége. még ez év augusztusában tartott sellyei részleges gyűlésén is panaszolta, hogy jobbágyaikat a komáromi erődben ingyen munkára kényszerítik.

1540-ben, különösen háborús időkben nélkülözhetetlen, fontos intézménnyel gya­rapodott Komárom. Postaállomást ka­pott, és ezzel bekapcsolódott az állandó nemzetközi forgalomba; ugyanis ebben az évben nyitották meg az első nagyobb ma­gyarországi postavonalat Bécsújhely-Ko- márom-Esztergom között. GyŐr-Komá- rom viszonylatában ettől független, külön postai összeköttetés működött.

Ferdinánd 1541-ben tetemes költséggel hajóvontató utat építtetett a Dunán. Bu­dától egészen Bécsig. Az volt a célja, hogy naszádosai bármily időjárás esetén, von­tatólovakkal könnyen és akadálytalanul juthassanak rendeltetési helyeikre.

Szulejmán 1543 tavsszán indította el hadseregét. A gyenge, felkészületlen várak nem voltak alkalmasak huzamosabb ellen­állásra. Siklós, Pécs, Simontornya, Palota egymás után nyitották meg kapuikat az ostromlók előtt. Július 26-án Esztergomot vette körül a török hadsereg.

Német, spanyol, olasz őrsége 1543. augusztus 10-én szabad elvonulás mellett átadta a várat a törököknek. Augusztus 17-én az első felszólításra Tata őrsége is megadta magát.

A török sereg ezután Székesfehérvár el­len indult. A vár védői Varkocs György kapitánnyal az élen bátran küzdöttek, de a túlerő legyűrte őket. Szeptember 3-án Székesfehérvárra is bevonultak a szultán csapatai. Ferdinánd győri és komáromi seregei anélkül oszlottak szét, hogy a leg­csekélyebb mértékben is zavarták volna a törökök térhódítását.

A török terjeszkedés következtében Ko­márom egyre szorongatottabb helyzetbe került. Elég egy pillantást vetnünk a tér­képre. hogy megértsük a veszély nagysá­gát. Buda. Székesfehérvár. Palota, de kü­lönösen Esztergom és Tata elestével az el­lenség a város és vár közvetlen közelébe, úgyszólván falai alá jutott. A törököknek Veszprémig és Győrig most már egyetlen számottevő erősség sem állt az útjukba. A tragikus tények kedvezőtlenül befolyá­solták a katonák és a polgárok hangula­tát. A hadi eseményekről most már nem csupán a hírnökök szűkszavú jelentései­ből, hanem számos szemtanú részletes be­számolójából is értesültek. A várost ugyan­is ellepte a mindenfelől menekülők ára­data.

Komárom befogadta a menekülőket. Esztergom polgárai például szervezetten települtek át a szülővárosuk elleni táma­dás alkalmával Komáromba és hosszú időn át itt is maradtak. Ettől kezdve két bírája volt Komáromnak. A komáromiak ügyeit saját választott bírájuk, az eszter­gomiakét esztergomi bíró irányította.

Megdöbbentő hatása volt Tata elesté- nek, amelynek várát parancsnoka: Han­nibál Tasso az első felszólításra, mindenellenállás nélkül feladta. Tassót elfogták és kapitánytársával együtt lefejezték a ko­máromi vár udvaráh.

A kémek is ijesztő híreket hoztak. Tu­dósításaik alapján Nikolaus Salm gróf már 1544 januáíjában azt jelentette a ki­rálynak. hogy a törökök Komárom és a Csallóköz ellen készülődnek. Arról is be­számolt, hogy – amennyire a körülmé­nyek engedik – sürgősen beindítja az erő­dítési munkálatokat, de az esetleges kö­vetkezményekért semmiféle felelősséget nem vállal. Ferdinánd jóváhagyta Salm intézkedéseit és biztatta, hogy a fenyege­tett részek védelmére Nádasdytól és Sza- lay Jánostól kéijen elegendő katonát. ígér­te, hogy ő maga is minden lehetőt meg­tesz a sikeres védelem érdekében, és arról is gondoskodik, hogy megfelelő főkapi­tány és kapitány kerüljön a komáromi vár élére.

A királyi intézkedést sürgette a vár bir­toklásában bekövetkezett változás is. A ko­máromi erődítmény, tartozékaival együtt 1535 óta 14 897 forint és 4 dénár lefizetése ellenében Dietrich Hartitsch, majd annak 1539-ben bekövetkezett halála után özve­gye zálogbirtoka volt. Időközben azon­ban a várbirtokok nagy része a hadjára­tok során elpusztult, tehát jelentősen meg­csappant a belőlük származó jövedelem is. Az özvegy ekkor, a kamatokkal húszezer forintra felszaporodott zálogösszeg vissza­fizetése ellenében lemondotta várról. Ko­márom újra a király tulajdonába került.

A törökök gyors előretörése vészjós­lóan fenyegette a birodalom fővárosát: Bécset. Ebben a helyzetben most már ha­laszthatatlanná vált a hathatós védelem mielőbbi megszervezése s ennek kereté­ben – elsősorban Bécs biztonsága érdeké­ben – a császárvárosba vezető út elzárása. Ezt a feladatot Győrben és Komáromban egy-egy hatalmas erőd felépítésével ter­vezték megvalósítani. Egyelőre azonban csak ideiglenes megoldásokról lehetett szó.

A vár megerősítésének az ügye az 1543. évi török hadjárat befejezése után moz­dult ki a holtpontból. A közeli várak el­vesztésének hatására a szeptember-októ­ber hó folyamán Pozsonyban tartott or­szággyűlésen most már azok a rendek szorgalmazták az erődítés megkezdését, amelyek eddig csak akadékoskodtak.

Az 1543. év sikereivel nem zárult le a törökök győzelmi sorozata. A következő, 1544. évben Mohamed budai basa indí­tott támadást a közeli várak ellen. Vál­lalkozásának eredménye Viscgrád. Nóg- rád és Hatvan minden nehézség nélküli meghódítása volt.

A következő években pihentek a fegy­verek: 1545. november 10-én Ferdinánd és Szulejmán követei másfél évi fegyver­szünetet, 1547. június 19-én pedig öt évre szóló békét kötöttek.

IDEIGLENES ERŐDÍTÉSEK

1544-ben végre sor került Komárom erődítési munkálatainak beindítására. Az irányítást két tapasztalt olasz építészre, Filippo di Novara Tomiellire és Giovanni Battista Sabellire bízták.

A tervezők jól ismerték Komárom kü-

lönleges fekvéséből adódó előnyeit. A Du­na és a Vág-Duna széles víztükre ugyanis szinte megközelíthetetlenné tette két ol­dalról is. Ezt az adottságot most azzal fo­kozták, hogy a vár nyugati oldalán egy széles, mély árkot ástak a Dunától a Vág- Dunáig. Az erődítményt így minden ol­dalról víz övezte.

Megkezdték az ideiglenes palánkok fo­kozatos lebontását, és helyükbe téglából erős falakat építettek. A téglákat a hely­színen égették. A szükséges nyersanyagot, az agyagot nagy bőséggel szolgáltatta a környék üledékes talaja. A nagy lendület­tel beindított építkezés azonban rövidesen abbamaradt, mert a török hadmozdulatok riasztó híreinek hatására, a Felső-Auszt- riából hozott téglaégetők és kőművesek egy idő után megszöktek.

Az építkezés vajúdó problémáiról Ni- kolaus Salm gróf tájékoztatta a királyt. Jelentésében közölte, hogy Komárom erő­dítéseit a török sereg megérkezése előtt nem tudják befejezni, akkor pedig a vár aligha tud ellenállni az ellenség ostromá­nak. Salm jelentésének az alapján Ferdi­nánd 1545. február 17-én levelet írt Le- nard Fels hadvezérének, amelyben tájé­koztatást kért, hogy mikorra és milyen költséggel készülhet el a vár. A király hangsúlyozta, hogy „e fölötte fontos épü­let elkészítésére” mindent meg kell tenni. Utasításának hatásosabbá tételére az épí­tés kiadásainak fedezésére 2000 forint azonnali kiutalását rendelte el.

A királyi parancs 1546. március 23-án – ilyen kezdettel és megtorpanás után – indította el újra a komáromi vár félbe­maradt építését. A kőművesmunkák ve­zetését Giovanni Maria de Speciecasa épí­tészre; a különleges és* kényes vízi építke­zéseket Mathias Dusco, Venzel Cservenka és Paul Puls vízi építészekre bízták. Vízi építészekre Komárom különleges fekvése miatt volt szükség. A Duna és a Vág- Duna szegletébe épített várat ugyan jól védték a nagy folyók, az időnként ismét­lődő áradások azonban gyakran alámos­ták a partoldalakat és veszélyeztették a falakat.

A felmerülő költségekre 10000 forintot utaltak ki. Az építkezések gazdasági ré­szének irányítását Michael Schick. a vár udvarbírája (Burggraf) végezte. Számadá­saiban 1546. június 16-ig 5851 forint 22 krajcár, attól kezdve november 20-ig 4148 forint fel használásáról számolt el. Ez az összeg azonban korántsem volt ele­gendő. A kiadások fedezetére Bécsből kér­tek még 8000 forint kölcsönt.

Francesco de Spatio 1547-ben lefolyta­tott szakértői szemléjéről szerkesztett je­lentéséből, valamint Salm egyik 1548. feb­ruár 12-én keltezett leveléből azonban arra következtethetünk, hogy a vár építése las­san haladt. Salm ez alkalommal azt pa­naszolta a királynak, hogy nem gondos­kodnak pénzről, pedig erősen közeledik a tavasz. A rendeket is jó volna rábírni, hogy gondoskodjanak a költségek fede­zéséről. A vártartomány nagy részének el­pusztulása után ugyanis a német birodal­mi rendeknek is hozzá kellett járulniuk a komáromi vár költségeihez.

A rendek azonban nem nagyon igye­keztek, emiatt nagyon lassan folyt az épít­kezés. Schick úgy hidalta át a helyzetet, hogy a komáromi és környékbeli lakosok­tól zsarolt ki kölcsönöket. Jellemző rá, hogy még az Esztergomból Komáromba menekült szegény halászokat is rákény- szerítette 254 forint kölcsönzésére. Az ily módon összeharácsolt 2000 forint vissza­fizetésére azonban már nem volt gondja. Ferdinánd 1549 februáijában küldött ugyan 4000 forintot, de azzal a kikötéssel, hogy azt nem szabad adósságtörlesztésre használni. A hitelezőket követeléseikkel ugyanekkor a győri és a komáromi vám­hivatalokhoz utasította.

64

1549-ben az alsó-ausztriai kamaránál az a gyanú merült fel. hogy a komáromi várépítés számadásainál nincs minden rendben. Ferdinánd utasította a kamarát, hogy vizsgálja át az iratokat. Az ellenőr­zés nagymérvű hiányosságokat talált. Schicket ezért a várépítéssel kapcsolatos beosztásából leváltották, de udvarbírói tisztségét továbbra is gyakorolhatta. A vár­építés gazdasági ügyeinek intézését Leon- hard Müllerre bízták.

Az esetleges újabb rendellenességek megakadályozására 1550. szeptember 11-én pontos utasítást adtak ki, amely részletekbe menő alapossággal írta elő az elszámolások rendjét. Az utasításból meg­állapíthatjuk, hogy az építkezések nem sokat haladtak, sőt még csak a kezdeténél tartottak.

1551 őszén Ferdinánd elrendelte, hogy a várban erős börtönt építsenek. Nem tudjuk, hogy a börtön szó hatott-e Schick- re, az azonban tény, hogy nem sokkal épí­tésének megkezdése után átszökött a tö­rökökhöz. Átállását furfangos módon in­tézte, azt a látszatot keltve, mintha elfog­ták volna. A következő évi alapos vizsgá­lat fényt derített Schick üzelmeire. A vizs­gálóbiztosok sok szabálytalanságot talál­tak a számadásokban, ezért lefoglalták a hűtlen tiszt vagyonát. Ekkor derült ki, hogy mily nagy értékű ingatlanokat és in­góságokat sikerült összeharácsolnia.

Michael Schick vagyona a vizsgálóbiz­tosok megállapítása szerint az alábbiak­ból állott: Petronellben nemesi udvarház; Komáromban ház, dunai malom, kertek, 46 szarvasmarha, 55 birka, több ló, 101 mé­rő gabona. Bécsben háztelek és kert, va­lamint pénzbeli kintlevőségek.

Schick példája azt bizonyítja, hogy még magas rangú, bizalmi állást betöltő tisz­tek is mennyi kárt okoztak az egyébként is nehezen haladó építkezéseknek, pedig őcsak egy volt a sok közül.

1551-ben az alacsony vízállás kedve­zett a vár építésének. Ferdinánd, tanács­adói figyelmeztetésére az év augusztus 12-én levelet írt Alfonso de Contraresnek a bécsi Arsenál és a dunai flotta parancs­nokának. A király ezúttal arra adott uta­sítást, hogy használják ki a folyók ala­csony vízállását és ezalatt az alapokat húzzák fel olyan magasra, hogy az építést később, a vízállásra való tekintet nélkül, bármikor tovább lehessen folytatni. Azt is elrendelte, hogy a parton azonnal állít­sanak fel sánckosarakat azért, hogy a vá­rat – ellenséges támadás esetén – az épít­kezés időtartama alatt is meg tudják vé­deni.

A falrakáshoz szükséges téglát ez alka­lommal is a helyszínen égették, a többi anyagféleséget hajókon szállították. Az építéssel járó segédmunkákat természete­sen robotba hajtott jobbágyokkal és ra­bokkal végeztették. Az építkezési mun­kák azonban – a királyi parancs ellenére, most is – sok nehézséggel és csak vonta­tottan haladtak. Erről számolt be Alfonso de Contrares. 1551-ben levelében azt írta, hogy’ Komáromban csak 240 ember dol­gozott, de azokat sem tudták fizetni. A vár­nak a jelenlegi állapotában semmi hasz­nát sem lehet venni, mert túl közel fek­szik a városhoz, ezért sem egyik, sem má­sik bástyáját nem lehetett elkészíteni. Contrares szerint Komárom csak akkor tudna ellenállni az ellenséges támadásnak, ha a várost is megerősítenék. Mély árkot és erős kőalapú kerítést javasolt.

Schick szökése után Prandorfer került az udvarbírói tisztségbe, a várépítés fel­ügyelőjévé pedig Francesco Benignót ne­vezték ki. Az új felügyelő első dolga az építéshez szükséges pénz megsürgetése volt. I. Ferdinánd az udvari kamarához fordult, hogy a Fugger-féle kölcsönből vagy bárhonnét, de teremtsen elő pénzt.

Az 1552-es év elején is alig dolgoztak a várban. A király április 28-án írt levelé­ben azt hangsúlyozta, hogy az építkezést semmi szín alatt sem szabad abbahagyni. Paksy Jánosnak, az új várkapitánynak egyúttal elrendelte, hogy szerezzen fát a téglaégetéshez. Ebben az évben az építke­zés feltehetőleg azért haladt olyan lassan, mert minden anyagi erőt a török hadjárat kivédésére fordítottak. Az anyagszállítás azonban teljes erővel folyt. így követke­zett be az a helyzet, hogy az ősz beköszön- tével egyik hajó a másikat érte és már rengeteg építési anyag halmozódott fel. A munkaerőhiány és a törökök szűnni nem akaró támadásai következtében azon­ban az építkezés a következő évben is csak alig haladt valamit.

Az állandó munkaerőhiány megszünte­tése érdekében Sforzia Marchio Pallavi- cini 1554-ben kénytelen volt arra kérni a királyt, hogy császári pátens kiadásával adjon segítséget a jobbágyok felhajtására. Ebben az évben az öregvár két keleti bás­tyája között a kötőgátat építették meg. de takarékossági szempontból a tervezettnél jóval vékonyabbra. A munkálatokat meg­szemlélő Adamo Gallo és Siegmund Huf- nagel komisszáriusok március 7-én azt je­lentették, hogy a komáromi vár az akkori állapotában aligha tudna ellenállni az el­lenség támadásának.

1556-ban pótolgatták az el nem végzett munkálatokat, úgyhogy 1557-re már csak a földsáncok tökéletesítése és a vizesár­kok mélyítése maradt. A 800 forint össze­get kitevő földmunkák befejezése után végre elkészült Komárom első ideiglenes jellegű erődje. A befejező munkálatok építésze Di Dalmatio Bartolagi volt, az ellenőri teendőket Francesco Beningno du­nántúli főépítész végezte. Az építés ösz- szes költsége 85 776 forintot tett ki, mely­ből 1554-55-ben 32 000 forintot Ausztria fizetett ki.

Az öregvár építésének ebből a szaka­szából – a sok rombolás és pusztítás elle­nére – megmaradt I. Ferdinándnak a fő­kapu fölé beépített, művészi faragású em­lék táblája, az alábbiakban közölt felirata szerint 1550-ben készült, amely évszám valószínűleg a kapu építésének az idő­pontja:

FERDIN ROM IMP GERMÁNJÁÉ HUNGÁRIÁÉ ET BOHEMIAE REX ZC 1NFANS HISPÁNIÁÉ ARCHIDUX AVS DVX BVRGVNDIAE ZC AD MDL

HARCOK ÉS PORTYÁK

Az erődítési munkák mellett jelentős személyi változások is történtek ezekben az években, méghozzá a legfontosabb pa­rancsnoki tisztségekben. Tarnóczy And­rás naszádos kapitány, a kiváló katona, öreg korára hivatkozva 1551-ben felmen­tését kérte. Helyettese. Pozsgay Zsigmond ugyanennek az évnek a nyarán meghalt.

A király Tarnóczy kérésének eleget té­ve. 1551 őszén Zay Ferencet naszádos ka­pitánnyá. Thclekessy Imrét pedig helyet­tesévé nevezte ki. Zay azonban csak név­legesen viselte ezt a tisztséget, egyéb fon­tos megbízatásai miatt szinte állandóan távol volt Komáromtól. A naszádosok parancsnoki tisztét ezért a helyettese gya­korolta.

A következő évben a király úgy intéz­kedett, hogy Antonius Sixtustól Paksy János vegye át a vár parancsnokságát fő­kapitányi ranggal.

A vár építésének időtartama alatt ter­mészetesen nem pihentek a fegyverek sem. Hol a törökök támadtak, hol a komáro­miak indultak portyára. A támadáshoz és a védekezéshez azonban egyaránt megfe­lelő katonai erőről kellett gondoskodni. Tarnóczy András naszádos kapitány 1551- ben levélben jelentette a királynak, hogy több naszádra és naszádosra van szükség ahhoz, hogy sikerrel vehessék fel a harcot a törökök egyre erősödő, kitűnően kép­zett legénységgel rendelkező dunai hajó­hadával. Egyben azt is kérte, hogy a na­szádosok mellé huszárokat is helyezzen Komáromba.

A király eleget tett Tarnóczy kérésé­nek: 1551. május 30-án száz huszárral erősödött Komárom helyőrsége. Arról is gondoskodott, hogy mindig megfelelő lét­számú naszádos állomásozzon ebben a fontos erődítményben.

Tarnóczy. az öreg, megbízható, tapasz­talt katona jól mérte fel a helyzetet. Ko­máromot csak a Duna vagy a Vág-Duna felől támadhatta a török, megvédése tehát elsősorban a naszádosokra hárult. Hideg télben és rckkenő nyári hőségben, a vá­rosban és a folyókon éjjel-nappal éberen őrködtek, hogy még egy esetleges megle­petésszerű támadás esetén is, azonnal fel­vehessék a harcot az ellenséggel. Parancs­nokaik. sőt maga a naszádos fővajda is állandóan ellenőrizték az őrségeket.

Szükség is volt ezekre az intézkedések­re, mert a törökök gyakran támadtak.

1551. augusztus 11-én például Tata és Gesztes megszállása után kora hajnalban indítottak támadást Komárom ellen. Tar­nóczy és katonái azonban résen voltak. A kellő helyen lesbe állított naszádosok és a vár ágyúi olyan eredményesen vették fel a harcot a támadókkal, hogy azok kénytelenek voltak visszavonulni.

A naszádosok kiváló katonák voltak, parancsnokaiknak fegyelmezetten enge­delmeskedtek, de azt nem tudták elvisel­ni, ha mások avatkoztak bele ügyeikbe. Ezt kísérelte meg Alfonso Contrares, a dunai hajóhadak parancsnoka, midőn 1551. szeptember 7-én naszádjaival Ko­máromba érkezett. Dölyfosen, kénye-ked- ve szerint akart rendelkezni a magyar na­szádosokkal. Tamóczy azonban kemé­nyen szembeszállt vele, naszádosai pedig fegyvert fogtak s csak nehezen lehetett őket lecsillapítani, hogy le ne vágják Contrares katonáit. Ferdinánd Königs- berg-Ehrenreich győri generálist és Des- sewffy Jánost küldte Komáromba, hogy teremtsenek rendet. A naszádosok azon­ban kitartottak álláspontjuk mellett. A ki­rály, miután megvizsgálta az ügyet, a na­szádosoknak adott igazat. Contrarest ok­tóber 16-án visszarendelte Komáromból azzal, hogy többé nem is küldi oda.

A naszádosok megbízható támaszai vol­tak a védelmi harcoknak, de ugyanúgy je­leskedtek támadás esetén is, sőt kimon­dottan keresték az alkalmat az ellenséggel való összecsapásra. A török basák levele­zéséből tudjuk, hogy örökké a váraik kö­rül leselkedtek és „hol zsákmányoltak, hol meg a harcon forgatták a szablyájukat”. Pedig tisztában voltak azzal, hogy béké­ben kegyetlenül megbüntetik, akit harci cselekményen kapnak. A rendtartás alap­ján még ki is végezhették azt a vitézt, aki a tilalom ellenére harcot kezdett a törö­kökkel. Ily szigorú büntetésre Komárom­ban is találunk példát. Ferdinánd 1548. november 3-án írt levelében arról értesíti Kazun basát, hogy Nikolaus Salm gene­rális több törökök ellen portyázó vitézt lefejeztetett, másokat pedig súlyos bünte­tésre ítélt. A harcot természetesen nem til­tották mindig, sok esetben kimondottan a király parancsára indultak a törökök ellen.

Az ország érdeke megkívánta, hogy a hadvezérek állandóan pontos, megbízható értesüléseket kapjanak az ellenség min­denkori haderejéről, készülődéseiről és hadmozdulatairól. A hírszerzői tevékeny­ség oroszlánrészét a végvárak katonái vé­gezték.

1553 októberében például Sforzia Pal- lavicini győri főgenerális azzal bízta meg Csaby Fülöpöt, a korámomi naszádosok parancsnokát, hogy szerezzen olyan török „nyelvet”, aki az ellenség készülődéseiről tájékoztatást tud adni. Csaby ki is küldte naszádosait, akik a Dunántúlon addig portyáztak, amíg sikerült megfelelő tájé­kozottsággal bíró török katonát fogniuk.

1557 októberében a nagy titokban Ko­máromba jött lábatlani bíró hozott fon­tos hírt, amelyet a falujában állomásozó török katonáktól tudott meg. Eszerint a törökök Komárom és Győr ellen készü­lődnek. A törökök megunták, hogy a ta­taiak állandóan zavarják portyáikat, ezért elhatározták, hogy elfoglalják ezt a nem nagy erőkkel védett várat. Csak a kedve­ző alkalomra vártak. Természetesen a tö­rököknek is volt jól működő, széles körű kémhálózatuk. Egyik kémjüktől megtud­ták, hogy a tatai huszárok parancsnokuk­kal, Eszéki Nagy Jánossal együtt Komá­romba mentek lovaikat megpatkoltatni, avárban maradt gyalogosok pedig – az őr­ködést parancsnokuk távollétében elha­nyagolva – több bort ittak a kelleténél. Hamza bég a hír vétele után azonnal fegy­verbe szólította katonáit és rátámadt Ta­tára. A rajtaütésszerű támadással szem­ben a csekély számú, kapatos őrség tehe­tetlen volt. Legnagyobb részüket felkon­colták, más részüket foglyul ejtették. Csak egy-kettőnek sikerült elmenekülnie; ezek vitték meg Komáromba a szomorú hírt. Paksy Miksa parancsára elfogatta Eszéki Nagy Jánost és elrendelte Tata elvesztésé­nek szigorú kivizsgálását. Eszéki Nagyot válogatott kínzásokkal igyekeztek vallo­másra bírni, de nem sikerült. Csak annyit vallott, hogy lovai megpatkoltatására jött Komáromba. Mindezek ellenére hanyag­sággal vádolták és kivégezték.

1559-ben a komáromi őrség fegyverei pihentek. Az egyik feljegyzés például nem csatározásról számol be, hanem arról tu­dósít bennünket, hogy a haditanács két morva sörfőzőmestert és négy legényt kül­dött a győri és a komáromi várba azzal a megbízatással, hogy sört főzzenek az ottani katonaságnak.

KOMÁROM FIAI FEGYVERT FOGNAK

Szép pénzt hozott a naszádosoknak egy 1556-os portya, melyet Paksy János ko­máromi főkapitány kezdeményezett.

Minden valamirevaló várparancsnok gondoskodott arról, hogy a szomszédos török várakban megfelelően kiépített kém- szervezete legyen. Paksy így tudta meg, hogy Velicsán esztergomi bég serege nagy részével Ali basával együtt Szigetvárt ost­romolja, és ezért Esztergomot mindössze 300 katonája őrzi. Paksy megbeszélte a helyzetet Győr parancsnokával, akivel arra az elhatározásra jutottak, hogy meg­támadják Esztergomot. A vállalkozásban Paksy, betegsége miatt nem tudott részt venni, 500 katonáját azonban elküldte; 1556. szeptember 26-án a komáromi és győri naszádosok, sőt még a huszárok is hajókon tették meg az utat Esztergomig. Gazdag tapasztalataik és erre alapozott szokásaik szerint az éj leple alatt, neszte­lenül eveztek a parancsnokuk által kije­lölt helyre. Meglepetésszerű támadásuk kitűnően sikerült. A várost „teljesen kira­bolták”, majd „porrá égették”. A várat nem tudták elfoglalni, mert nem hoztak magukkal ostromágyúkat. A szerencsés rajtaütés után zsákmánnyal megrakodva tértek vissza Komáromba és Győrbe. A zsákmány értéke 5000 forintot tett ki, mely­ből a királynak is küldtek ajándékot: egy szép lovat, egy rabot és egy török zászlót.

Veszteségeikről nem rendelkezünk pon­tos adatokkal, az azonban bizonyos, hogy Izdenczy István komáromi naszádos vaj­da életét vesztette a csatában. Izdenczy vitéz és művelt katona volt, aki a harcok szünetében a király követségének tagja­ként két ízben is járt Isztambulban. A de­rék vitéznek fejét vették s azt kopjára szúrva a vár fokára tűzték. Paksy később arra kérte a királyt, hogy gondoskodjék Izdenczy nagy szegénységre jutott özve­gyéről és fiáról.

Velicsán bég egy hónappal a támadás után érkezett haza Esztergomba. A le­égett város romjai felett esküdözött, hogy vagy meghal, vagy megbosszulja Eszter­gom elpusztítását. Ali budai basa is meg­torlásra készült.

1556 telén meg is kísérelték Komárom meglepetésszerű megtámadását, de kudar­cot vallottak. A vízi és szárazföldi őrsé­gek ébersége, a naszádosok és a huszárok azonnali, gyors csatasorba fejlődése, majd erőteljes, bátor ellentámadása visszavonu­lásra késztette a törököket.

A győzelem rendkívül nagy hatást gya­korolt a polgárságra. Elhatározták, hogy ezután ők is részt vesznek városuk védel­mében. Az elhatározást tett követte. Ko­márom bírája az esküdtekkel együtt meg­jelent Paksy János főkapitánynál, akit arra kért, hogy járjon közbe a királynál a fegyveres polgárőrség felállítása érdeké­ben.

Az 1556-os év rendkívüli jelentőségű volt Komárom változatos történetében. Fegyveres polgárai – otthonuk, családjuk, hazájuk védelmére – ekkor fogtak fegy­vert, és ettől kezdve állandó szereplői vol­tak a védelmi és támadóharcok végtelen sorozatának.

A tűzkeresztségen 1557-ben estek át. Ez év tavaszán komáromi és győri vitézek Tóth Bálint vezetése alatt alapos felderí­tés után Zsámbék ellen indultak. Észre­vétlenül közelítették meg a török erőssé­get, körülvették, majd rátörtek. Az idő is kedvezett a támadóknak, mert hirtelen erős szélvihar támadt. Ezt a lehetőséget kihasználva, felgyújtották a palánkot. A vihartól szított tűz olthatatlanul és fel­tartóztathatatlanul terjedt tovább, úgy­hogy rövid idő alatt a község is, az erő­dítmény is égett. Aki menekülni akart a lángok közül, azt kardélre hányták. Ha­talmas zsákmánnyal megrakodva tértek vissza, magukkal hajtva a törökök lovait és csordáit.

A sikeres zsámbéki támadás nagy örö­met keltett a komáromiak körében. Ért­hető volt a lelkesedés, hiszen fiaik is ré­szesei voltak a győzelemnek. Ezzel még szorosabbá vált a kapcsolat a városban lakó naszádosok és huszárok, valamint a polgárok között.

HAJÓVONTATÁS

A komáromi polgárok kezdettől fogva szoros kapcsolatban állottak a hadsereg­gel, a vízi szállítás, pontosabban a vízi szállításnak egy fontos része, a hajóvon­tatás kapcsán. A gőzhajók megjelenéséig a hajókat árral szemben vontatással jut­tatták el rendeltetési helyükre.

Komárom őslakóinak már a magyar hajózás megindulásakor szükségszerűen be kellett kapcsolódniuk a dunai vontató­láncba, és annak mindvégig fontos része­sei voltak. Például a komáromi szekeres­gazdák egészen az első világháborúig von­tattak. E sorok írójának a hajóvontatás utolsó élő résztvevőinek elbeszéléseiből sikerült megismerni ennek az érdekes mes­terségnek a folyamatát, amelyet a XX. szá­zad kezdetén ugyanúgy végeztek, mint a XVI. vagy a XVII. században.

A török háborúkban a békeidőkkel szemben fokozott mértékben volt szükség

szállítóeszközökre. A lakosság ellátása mellett ugyanis ki kellett elégíteni a had­sereg különféle igényeit. A hajók kiválóan alkalmasaknak bizonyultak harcoló egy­ségek, sebesült és beteg katonák, fegyve­rek, lőszer, építési anyag, hidak alkatré­szei és minden egyéb szükséges holmi szál­lítására. A szállítások fontos részét ké­pező hajóvontatásból a komáromiak ala­posan kivették részüket.

Mivel a mai emberek előtt már teljesen ismeretlen ez az érdekes ősi művelet, ezért röviden ismertetjük.

A hajókat – általában kettesével egy­más mellé kötve – a folyónak mindig azon az oldalán vontatták, amelyen kisebb volt a sodra. A parton kitaposott vontatóút vezetett. Ezen haladtak a hajtok és a von­tató állatok. A vontatóutat rendszeresen gondozták, tisztították és karbantartot­ták, ha valamiért megrongálódott vagy használhatatlanná vált, újjáépítették. Ez történt például 1541-ben, amikor Ferdi­nánd király Budától Bécsig nagy költség­gel megépíttette a vontatóutakat.

A Dunának olyan szakaszán, ahol ma­gas, meredek volt a part, lépcsőzetes, többszintű vontatóutat képeztek ki, hogy bármilyen vízállás mellett, megfelelően járható úton haladhassanak a lovak. Nap­jainkig megmaradt egy ilyen útszakasz Komáromnál, a koppánmonostori Feny­ves holt-dunai partján. Ezt az útszakaszt „vontatóút” megjelöléssel a XVIII. század­ban készült térképeken is feltüntették. A vontatóút melletti partsáv köztulajdonban volt, azt a vontatók szabadon használhat­ták, lovaikat bármikor legeltethették.

A hajókat hosszú, kenderből font kar­vastagságú vontatókötél segítségével von­tatták. Ennek egyik végét a hajóhoz, má­sik, hurkolt végét pedig a lovak szerszám­jához erősítették. Hosszát a part és me­derviszonyoknak megfelelően változtatni tudták. Zátonyos partnál beljebb kellett haladni a hajónak, ilyenkor hosszabbra eresztették a kötelet, mély vizű parton pe­dig rövidebb kötéllel vontattak. A kötél hosszának változtatását a kormányos uta­sítása szerint két matróz a hajón végezte. A vontatókötelet a hajó első harmadának közepén felállított erős gerenda, az őrfa kengyelén keresztül a hajó bakjára hur­kolták, és annak segítségével rögzítették, rövidítették vagy eresztették. A vontatás­hoz természetesen olyan hosszú kötélre volt szükség, hogy azzal a leírt manőve­rezést le lehessen bonyolítani. Dunai ha­jók vontatásához 200-300 méteres köte­let használtak.

A nyolc ágból font kötelet komáromi kötélverők készítették olyan finom ken­derből, amely még vízben sem keménye­den meg.

A vontatást a komáromiak általában párosával befogott lovakkal végezték. A lószerszám legfontosabb része a ló szü- gyére és nyakára helyezett erős, tenyérnyi széles heveder volt, amely a ló oldalánál vaskarikában végződött. Innen ugyancsak heveder vezetett hátra, a következő ló szerszámjának vaskarikájáig. A hevedert is komáromi kötélverők készítették. Ist­ráng helyett azért használtak hevedert, mert az szélesebb felületen érintkezett a ló testével és nem dörzsölte ki, nem törte fel, mint a keskeny istráng. Az utolsó pár ló hevedere a hámfára kapcsolódott, a két hámfa pedig egy kisefára volt erősít­ve. A kisefa közepét erős, de rövid von­tatókötéllel dolgozták össze, melynek má­sik része hurokban végződött. A kisefa- kötél hurkát és a vontatókötél hurkát ügyes bújtatással egy rövid, vastag fada­rabbal, az úgynevezett vezérfával kapcsol­ták össze. Ez a leleményes, egyszerű szer­kezet azt a célt szolgálta, hogy baj esetén a vezérfa kihúzásával az állatokat el le­hessen oldani a hajótól, ami egyébként csak a drága vontatókötél elvágásával lett volna lehetséges.

A teljesen leegyszerűsített lószerszám is olyan szerkezetű volt, hogy ki lehessen használni vele a lovak húzóerejét, veszély esetén pedig könnyen, pillanatok alatt ki tudják belőle szabadítani az állatokat.

A vontatás lebonyolítása a következő­képpen történt: A vontatás vezetője, a vontatógazda a hajók és a szállítmányuk megszemlélése után elvállalta a szállítást a megrendelő által megjelölt kikötőbe. Átvette a hajót, majd összeállította a von­tatóegységet. A hajtok és a lovak számát a hajó nagyságának, merülésének, a szál­lítmánynak és a mindenkori vízállásnak figyelembevételével határozta meg.

A hajókat általában kettesével össze­kötve vontatták. Két közepes nagyságú tölgyfa hajó vontatásához az alábbi von­tatóegységre volt szükség:

5-9 hajós

2 vontatógazda

1 kurtyulás (kurtulás)

18-20 hajtó

30-38 ló

A vontatóegységet Komáromban cukk- nak nevezték. A vontatógazdák a hajón tartózkodtak és szócső segítségével onnét irányították a vontatókat. Ismerték a fo­lyó minden zátonyát, forgóját, mélységét és folyási sebességét. Ezeknek figyelembe­vételével irányították a cukkot.

A vontató lópárok összeállítása, befo- gatása és a vontatókötélre való ráfogás után kiadták az indulóparancsot. A lovak beledőltek a hámba, majd a horgony fel­szedése után megindult a cukk.

A lovak a parton párosával haladtak. Általában az első és az utolsó pár ló egyi­kének nyergében ült hajtó, a többiek pe­dig (minden pár ló mellett egy hajtó) gya­logosan vigyáztak állataikra. Az első haj­tó, a lóvezető irányította a cukkot.

Mellettük a folyóparton gyalogosan vagy lóháton a kurtyulás (kurtulás) ha­ladt, kezében a kurtulyával (csáklyával). Fő feladata a vontatókötél elakadásának a megakadályozása volt. A kurtulás ezért állandóan a terepet és a vontatókötelet figyelte, s ha az valamiben elakadt, sürgő­sen kiszabadította.

A hajókötél menet közben hegyesszö­get alkotott a folyó partjával. A vontató lovak tehát nem a vontatókötél meghosz- szabbításának az irányában haladtak, ha­nem kissé oldalvást előre. Az utolsó vagy a két utolsó pár ló ezért általában a víz­ben gázolt.

A vontatás kiváló helyismeretet, nagy szaktudást és rendkívüli lélekjelenlétetigénylő, veszélyes foglalkozás volt. Ezért elengedhetetlenül szükséges volt a cukk minden tagjának állandó pontos együtt­működése. Ha csak egyetlen ló botlott is el vagy süllyedt bele az iszapba, a hajtó­nak azonnal intézkednie kellett, méghoz­zá helyesen, mert ellenkező esetben az összes ló elpusztulhatott, esetleg a hajó is tönkremehetett.

Éberen őrködtek azon is, hogy tőkére vagy zátonyra ne fusson a hajó. Erre vi­gyázott a hajó orrán tartózkodó matróz, aki hosszú csáklyával állandóan mérte a víz mélységét. Az eredményt hangos kiál­tozással jelentette a kormányosnak, aki ennek alapján irányította a hajót.

A vontatás legveszedelmesebb ellensége a váratlanul kerekedő szélvihar volt, amely a hajót hirtelen elsodorva, könnyen vízbe ránthatta az összes lovat. Ilyenkor legsürgősebb teendő a lovak és a hajó szétválasztása volt. Ezt – mint már emlí­tettük – a vezérfa kihúzásával érték el, utána pedig lehorgonyozták a hajót.

A vontatóút a folyónak mindig azon partján vezetett, ahol gyengébb volt a sodrás, tehát hol a jobb, hol a bal parton. Ez azt jelentette, hogy a cukknak időn­ként át kellett kelni a folyón. Az egyik partról a másikra való átváltást átvádo- lásnak vagy átverésnek nevezték. Az át- vádolás bonyolult, nehéz művelet volt, melyben a vontatógazdáknak, a hajósok­nak, a hajtóknak és az állatoknak ponto­san kellett dolgozniok. Át vádoláskor a hajót – a vontatás iramának állandó foko­zása mellett – a lehető legnagyobb sebes­séggel lendületbe hozták. Ezután egy pa­rancsszóra a lovakat hirtelen leállították, majd a vezérfa kihúzásával szabaddá tet­ték a hajót, melyet a kormányos a lendü­let kihasználásával átirányított a túlsó partra. A hajósok a vontatókötelet be­vonták a hajóba, majd partközeibe érve horgonyt vetettek. Ezután a hajtókát és a lovakat dereglyén vagy nyáron néha úsztatva átvitték a másik partra. Ezután a hajóról a partra juttatták a vontatókö­telet. befogtak, majd a horgonyt felszed­ve újból megindult a vontatás.

Az eddigiekből fogalmat alkothatott az olvasó arról, hogy milyen volt a vízi szál­lítás folyamata a XVI. és a XVII. század­ban. Ehhez azonban még hozzá kell kép­zelnünk azt a rengeteg veszélyt, aminek az útra kelt ember ki volt téve, különösen a Duna mentén, ahol szinte állandóak voltak a török portyázóegységek rajta­ütései. Fontosabb szállítmányokat ezért katonai egységek kísértek, de minden bi­zonnyal ott volt a fegyver minden hajó­vontató kezében is.

AZ ERŐDÍTMÉNYCSOPORT KIALAKULÁSA

Komárom a „magán való végház”

Az új magyarországi végvárrendszer minden egyes tagja egy-egy főkapitányság irányítása alá tartozott.

A Duna-Balatonközi és a Bányavidéki Főkapitányság között fekvő Komárom azonban különleges helyet foglalt el a vég­várak hosszú láncolatában. Nem volt alá­rendelve egyik főkapitányságnak sem,mert mint a naszádos flotta központja. „magán való vég ház” lévén, nem függött „más generálisságtór.

A haditanács felállításával szervezetteb­bé vált a katonai természetű ügyek irányí­tása. Az eddigi ideiglenes, kapkodó meg­oldások helyébe megfontolt intézkedések léplek. Hatalmas költséggel elkészültek az első erős várak, közülük elsőként Bécs erődítményei, melyek 1544-1557 között 100 000 forintot emésztettek fel. Az 1561- ben befejezett győri erőd 150 000 forintjá­ba került a kincstárnak.

A változás kihatott Komárom életére is. Korszerű erődítményének tervét 1550 táján Pietro Ferabosco, a kor egyik leg­kiválóbb olasz építésze készítette el. Mun­kásságát fémjelzi, hogy olyan kulcsfontos­ságú városok erődítését bízták rá. mint Bécs. Kanizsa. Győr. Pozsony. Eger és Trencsén. Komáromi tevékenységéről any- nyit tudunk, hogy 1556-ban és 1564-ben ellenőrizte az építkezéseket, ez utóbbi év­ben pedig a várban egy templomot épített a naszádosok számára. 1565-ben és 1566- ban, Miksa király kíséretében Győrben és Komáromban tartózkodott. Ez alkalom­mal Komáromban olyan kitűnő hajóhidat épített, hogy jutalmául 2000 tallér tiszte­letdíjat kapott a királytól.

A várépítési munkák menetét erősen lassították a folyók gyakran megismétlődő áradásai. Ezzel a tényezővel bizonyára nem számoltak a csallóközi talaj- és víz­viszonyokat nem ismerő építészek.

Urban Süess várépítési felügyelő 1570 tavaszán az alábbi súlyos árvíz okozta ká­rokról számolt be:

A víz több helyen annyira alámosta a falakat, hogy azok ledőltek. A Vág-Duna felőli fedőgátat (contrascarpa) elszakítot­ta. a nyugati kötőgátat meg alámosta az áradat. A két hatalmas sarokbástya alap­ját annyira szétmállasztotta a víz. hogy mindkettő süllyed, ezért a kazamaták ösz- szedőléssel fenyegetnek. A városba vezető két hidat teljesen újra kell építeni, any- nyira tönkrementek.

Szinte teljesen újra kellett kezdeni min­dent. A számtalan nehézség és akadály el­lenére 1572 és 1592 között mégis felépült a mindenféle ellenséges támadással dacol­ni tudó, biztonságos erőd. Az építési mun­kákat a várépítészet jeles szakembere, a Duna-Balatonközi Főkapitányság építé­szeti felügyelője: Urban Süess építész sze­mélyesen vezette, aki Győr és Tata erődíté­sén is dolgozott. A kor legkiválóbb had­mérnökei segítették Komárom megerősí­tésében. Tanácsadóként szerepelt a német Dániel Speckle, az építészet híres teoreti­kusa és az olasz Carlo Theti. Bécs, Érsek­újvár és Kanizsa építésze. Az építési mun­kák felügyelői közül Révay Ferenc nevét ismerjük, aki 1574-ben tevékenykedett Komáromban.

Az öregvár

A sok kitűnő olasz, német, magyar, spanyol szakember nem dolgozott hiába. A természettől is nagyszerűen védett he­lyen olyan erődítményt sikerült felépíteni, amely megfelelt a kor minden követelmé­nyének.

Az elkészült erődöt a komáromiaköregvárnak nevezték, ezért a továbbiak­ban mi is ezt a kifejezést használjuk. Az öregvár lett a magva annak az évszáza­dokon át egyre bővülő crődcsoportnak, majd erőd rendszernek, amely hazánk tör­ténetében kiemelkedő jelentőségre tett szert.

Pietro Ferabosco, a kiváló tervező, a terep alapos szemrevételezése után dol­gozta ki az öregvár védelmi rendszerét. A Csallóköz keleti sarkában épített erőd óriási előnye volt, hogy két oldalról, szé­les víztükrön át, kizárólag hajókkal lehe­tett megközelíteni; szárazföldi haderő te­hát csak nyugat felől Juthatott a közelébe. (A Vág-Duna medre itt 250 m, a Dunáé 500 m széles.) A bástyákat ezért a tervező úgy helyezte el, hogy azok vissza tudják verni a Csallóköz felől indított ostromot, de sikeresen tudjanak védekezni hajókkal végrehajtott támadás ellen is. Ezen köve­telmények és a helyszíni adottságok figye­lembevétele után készült el Ferabosco ter­vei alapján az öregvár jellegzetes teknős­béka alakja, amely hátat fordít a Csalló­köznek, fejét pedig a két folyó találkozá­sáig nyújtja ki.

Az öregvárat az újolasz erődítési rend­szer elvei alapján, kőből és téglából há­romszög alakúra építették. Ezt a Pietro Ferabosco által tervezett alakját napjain­kig megtartotta. Nyugati sarkait egy-egy hatalmas, hegyesszögben kiugró bástyá­val, az északi és a déli, hosszú falszakaszt pedig egy-egy közbeiktatott bástyával erő­dítették meg. A két nyugati bástya pontos tükörképe egymásnak, a többi bástyánál azonban el kellett térni a szimmetrikus építéstől. A Vág-Duna medre ugyanis oly közel esett az erődhöz, hogy az északke­leti bástyát meg kellett kurtítani, a keleti hegyes bástya tengelyét pedig déli irány­ba meg kellett tömi.

Az építés során az öregvárat a szó szo­ros értelmében földbe süllyesztették. Fa­lait alacsonyra építették, és úgy tették el­lenállóvá, hogy belül nedves döngölt föld­del töltötték fel. Jelentős mértékben mé­lyítették és szélesítették az árkokat. A ki­ásott földet az árkok külső oldalán hord­ták össze és hatalmas széles töltést – fedő­gátat – építettek belőle, melynek ellenlej- tője olyan magas volt, hogy teljesen el­fedte az erőd falát. Ennek a várépítési módozatnak az volt az előnye, hogy az ellenséges ágyúk nem tudták lerombolni az erőd falait, mert a lövedékek elakadtak az ellenlejtő földtöltésében.

A bástyákat teijedelmesre építették, a falai közötti belső teret földdel töltötték ki. A tágas bástyatetőkön helyezték el a várvédő ágyúkat, melyeket földdel erősí­tett kőmellvédek és sánckasok védtek. Az ágyúknak a bástyákra történő felvontatá­sára enyhén emelkedő utak szolgáltak, melyeket sikamoknak neveztek.

Az öregvár ágyúi kettős feladatot lát­tak el. A bástyák folyókra néző oldalán elhelyezett ágyúk a hajókkal végrehajtott támadás ellen védték a várat. A két füles­bástya nyugati homlokzatán álló ágyúk­nak a Csallóköz felőli ostrom elhárítása volt a feladata. Különös gondossággal védték az erőd közvetlen közelébe férkő­zött ellenség megsemmisítésére szolgáló ágyúkat. Ezeket a bástyaszámyaktól jólvédett helyen, a bástyatorkokban úgy he­lyezték el, hogy oldalazó tüzükkel védeni tudták a szomszéd bástyák homlokzatát, a bástyák közötti kötőgátakat, sőt még az árkok egész szélességet is. Ily módon min­den két bástya közötti kötőgátat két-két ágyú tartott kereszttűzben, a bástyahom­lokzatokat pedig a szomszéd bástyák egy- egy ágyúja védte.

Az erődnek két bejárata volt. A főka­put a Csallóköz felőli kötőgát déli sarká­ban, közvetlenül a délnyugati bástya tö­vében helyezték el, a vízikapu az észak­keleti bástya védőszárnyai alatt a Vág- Dunára nyílt. A főkaput csak a város fe­lől lehetett megközelíteni, de csak több rendbeli védőberendezésen keresztül. A be­jutni szándékozónak először egy – a vá­ros és az erőd közé rakott, hatalmas, ma­gas és meredek, nyújtott V alakú föld­sáncon kellett áthaladnia. A sánc bevágá­sán áthaladva, kanyargós úton jutott egy gerendapalánkhoz, amelyet őrség védett. A látogató csak az őrség engedélyével mehetett tovább a palánk udvaráról a szé­les vizesárokra vert hídon át az erőd zárt kapujához. Ott újabb őrség állta útját és csak akkor léphetett be az öregvár terü­letére, ha itt is megkapta az engedélyt. Az eddig fellelt XVI. századbeli tervraj­zokból nem tűnik ki, Urban Süess 1570- ben írt jelentése alapján azonban bizo­nyíthatóan voltak az öregvárnak bolto­zott lőkamrái, kazamatái. Ezeket az erőd rendkívül vastagra, erősre épített külső falai védték.

A bástyák és a kötőgátak védőszárnyai alatt az öregvár belső terében álltak a különféle rendeltetésű épületek: a vár­parancsnokság, parancsnoki, tiszti és le­génységi szállások, istállók, raktárak, mű­helyek.

Tervrajzok mellett írásbeli feljegyzések is segítenek bennünket, hogy a XVI. szá­zadbeli Öregvárat magunk elé tudjuk kép­zelni.

Az 1573-ban Komáromban járt Ste- phan Gerlach naplójában a következőket olvashatjuk:

„Midőn június 13-án reggel öt órakor Komáromnál kiszálltunk, … az erősség bástyáira vezettettünk. Azok téglából, a pártázatok négyszög kövekből oly vastag­ságra épültek, hogy két kocsi könnyedén kerülheti ki egymást a kőfalakon, melyek … derekas nagy ágyúkkal vannak ellátva. Az erősséget az alsó végén két víz rekeszti be: a Duna és ezen folyóba ömlő Vág vi­ze. .. Ezen vizeken túl kezdetét veszi a török birodalom… Az erődben hatvan nagy ágyú áll kerekeken: különben is de­rekasan van felszerelve, mindenféle hadi eszközökkel, lőporral, kénnel, golyókkal, páncélokkal, puskákkal, kövekkel, láncok­kal, vasdarabokkal, melyeket kilőni szo­kás. Olyan mint egy kis város, lakóházak­kal, háromszáz, nagyjából házas katona lakik benne.” Ugyanezen útja alkalmával Gerlach, miután egy követséggel meg­szemlélte a Duna mellett fekvő török ké­zen levő várakat, visszafelé jövet az aláb­bi megállapításokat tette:

„Esztergom, Visegrád, Buda, Pétervá- radia, és Nándorfehérvár táborszerei együtt­véve sem érnek fel az egy Komárom felsze­relésével.” ³⁸

Egy másik utazó, Reinhold Lubenau, aki 1587. február 15-én járt Komárom­ban, így számolt be a látottakról:

„Komárom vára a várak és a végházak egyik legelőkelőbbje, a török betörés ellen építette Ferdinánd császár, Buda és Esz­tergom eleste után, ahogy ez a főkapu föl­írásán olvasható. Felette erős bástyákkal van ellátva, benne nagyszámú katonaság, valamennyien németek, ezek a várban ala­csony házikókban laknak. A vár közepén van a felette erős falazású épület, szép he­gyes tornyokkal díszítve. Ezek egyike, a legnagyobb, szép órával dicsekedvén, ma­gában foglalja a kapitány és a hadnagy la­kását. Vannak benne szép hadszertárak is, tele mindennemű hadiszerrel, van lőpor­malma, ebben folytonosan, s naponta lő­port állítanak elő. Ez a vár a Csallóköz végében fekszik, jobb kéz felől a Duna hab­jai mossák, bal kéz felől nagy víz folyik, a Vág, mely a Dunába ömlik. Ez a két folyóvíz három oldalról veszi körül a várat, de a Vág vize ott van a vár előtt is, ahol a bejárat van. Ezen a vízen át felvonóhíd van építve. A helységet rosszul fonott kerí­tés övezi, azért a város kapuinál minden­koron őrséget tartanak … Ebéd után a követ, a kapitány, a hadnagy, meg a tiszt­tartó társaságában a hajóhídra ment. Ez 79 hajón a Vág folyón épült. Hosszában több mint 500 lépés, öl szerint 300 öl hosz- szú. A víz túlsó partján fából épült kastély van, ez kividről agyaggal van vakolva, és Miklós palánknak hívják, mivel az itteni főkapitány, Pálffy Miklós rendeletére épült.

… Visszatérve elmentünk a várba, ezt belül és kívül, fönt a sáncokat is, az ágyú­kat, szertárakat, a lőpormalmot, szóval mindent, ami megtekinthető volt, szorgal­masan megnéztünk… Február 16-án mi, kik lutheránusok valónk, elmentünk a vár­ba, a templomba … “^w

A városfal

Esztergom és Székesfehérvár eleste után Komárom rendkívül veszélyes helyzetbe került. Stephan Gerlach 1573-ban találó­an jegyezte meg, hogy a Duna és a Vág- Duna túlsó partján már a török biroda­lom kezdődik. A várost váratlan támadás ellen semmi sem védte, az ellenség ezért bármely pillanatban, egyszerre akár két oldalról is rátörhetett.

Veszélyesnek ítélte Komárom helyzetét Alfonso de Contrares is már 1551-ben az erődítések menetének megszemlélése al­kalmával. Jelentésében kifejtette, hogy Komárom csak akkor tud ellenállni az el­lenség ostromának, ha jó mély árokkal és sűrű cölöpsorral megerősítik a várost is.

Nem ismerjük a városfal építésének az idejét, azt azonban tudjuk, hogy 1555-ben részben vagy egészben már megvolt. Eb­ben az évben ugyanis Győr várkapitánya – a város erődítésére – az összes rozsé- készletét átengedte Komáromnak. A vá­ros védelmét tehát akkor rőzsefonatos földsánc kerítéssel oldották meg. Idő múl­tával azonban egyre romlott a város vé­delmi övezetének az állapota. A kikül­dött biztosok 1563-ban azt jelentették, hogy a kerítés is, az árkok is nagyon rossz állapotban vannak, egypár városkapunak pedig még szárnya sincsen.

Az 1560-as évek közepéről, a vár és a város megerősítéséről már két elképzelést ismerünk. Carlo Theti közölte mindket­tőt az 1569-ben kiadott várépítészeti tár­gyú könyvében. A tervvázlatokhoz bírá­latot is fűzött. Elvetette az 1. számú ter­vet, amely az öregvár megerősítését az akkori város köré épített 5 bástyás, nagy belső terű erődítménnyel javasolta meg­oldani. Theti szerint úgy kellene megerő­síteni a várost, hogy csak a víz felől le­gyen ostromolható. A javasolt megoldás nem felel meg ennek, ezért nem volna cél­szerű az új városfal homlokzatának az 1. sz. terv szerinti kiképzése.

Véleménye szerint hathatósabb védel­met biztosítana a 2. sz. terv, 2 centrális ágyúpaddal és a meglevő fedőgáuixkal. ezért ezt javasolja kivitelezésre.

A városfal építésére 1572-ben, az öreg­vár munkálataival egy időben, ugyancsak Urban Sücss irányításával került sor. A munkálatokat Bernardo de Magnó és Francesco Capra építészek vezették. A vá­rosfal felhúzásával nagyon siethettek, Ste- phan Gerlach ugyanis már az 1573-ik évi komáromi útja alkalmával arról számolt be, hogy „a városfalak bátorból és kőből vannak, s jókora magasságúak’’:*⁰

Az 1583-ban Komáromban járt Wolf Andreas Steinbach is látta a város védő­műveit. Naplójában ezt jegyezte fel: „Ma­ga a város elég nagy, csupán magas palánk védi.”*¹

Az írásbeli feljegyzések mellett tervraj­zok és térképek segítségével pontosan meg tudjuk állapítani, hogy a XVI. században hol húzódott Komárom városfala.

Az egyik vázlat a városfalnak Carlo Theti által javasolt tervét tartalmazza.

A másik tervrajz Nicolo Angielini mű­ve, melyet 1660-ban készített – az öreg­vár megerősítésére szánt – Újvár felépíté­séhez.

A két tervrajz megszemlélése után azt a megállapítást tehetjük, hogy a városfa­lat minden kétséget kizáróan Carlo Theti tervjavaslata alapján készítették el. A Theti által javasolt terv városfala ugyanis szinte teljes pontossággal egybevág az Angielini- féle terven pontozott vonallal feltüntetett, 100 évvel későbbi, valóságos városfallal.

Az idézett tervrajzokból azt állapíthat­juk meg, hogy a Komáromot övező védő­fal a mai város alábbi részeinek helyén állott: öregvár délnyugati sarka – Duna- part – Tiszti pavilon délnyugati sarka, majd nyugati oldala – a Városháza terének nyugati oldala – evangélikus templomon át a Vág-Dunáig – Vág-Duna-part – öregvár északnyugati sarka.

A városfalat a Csallóköz felőli oldalon 4 fülesbástya, a Vág-Duna felől 2, a Duna felől 1 kisebb bástya erősítette.

A Johann Ledentu által 1630 táján raj­zolt térkép szerint a Csallóköz felől 2 vá­roskapun át lehetett bejutni Komáromba. Mindkét kaput egy-egy bástya védte. Minden bizonnyal volt kapuja a városfal­nak a Duna és a Vág-Duna felőli oldalán is, ez azonban nincs feltüntetve a térképen. Ledentu térképe megbízható alapossággal ábrázolja az öreg várat, Komárom városát valamennyi utcájával együtt és a várost védő falat. Az általa rajzolt városfal nagy­jából megegyezik a Theti- és az Angielini-féle tervek városfalával, ezért nagy segít­séget nyújt a régi Komárom egyes részle­teinek megállapításához. így például azt is megállapíthatjuk, hogy a város a XVI. szá­zadban a mai Újvár és az angol park he­lyén állott.

Hldföerődök

Komárom 1543-tól kezdve hosszú időre az előretolt végvár szerepébe kényszerült. Legfőbb feladata volt, hogy a mögöttes terület – elsősorban Bécs – védelme érdeké­ben, visszaverjen minden ellenséges táma­dást. Emellett tökéletes védelmet kellett nyújtania a török ellen készülő saját ala­kulatok csallóközi csapatösszevonásaihoz, valamint ezeknek a seregeknek a Dunán és a Vág-Dunán történő átkeléséhez.

Ezeket a feladatokat azonban a XVI. század végéig felépített korszerű öregvár még az új városfallal együtt sem tudta el­látni. Az erődítések hadmérnökei és kato­nai tanácsadói tisztán látták, hogy Komá­rom csak úgy tud megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek, ha az öreg­várral szemben, a Duna déli és a Vág- Duna keleti partjára egy-egy hídfőerődöt építenek.

A hídfőerődök ellátnák:

Komárom biztosítását a meglepő táma­dások ellen;

a szükség esetén készített hajóhidak védelmét;

egyben támaszpontjai lehetnének a tö­rökök elleni portyáknak.

Az erődök felépítése a szakértők véle­ménye szerint lehetőséget nyújtana ahhoz, hogy a helyőrséget nemzetiség szerint vá­lasszák szét. Terveik alapján az öregvárba helyeznék a németeket, a városba a ma­gyarokat, a dunai hídfőerődbe a spanyolo­kat, a vág-dunaiba pedig a többi nemzet­séghez tartozókat. Ezt a tervet 1554-ben a legfőbb hadvezetőség is elfogadta, pénz és munkaerő hiánya miatt azonban nem tudtak hozzákezdeni.

1555. március 10-én Sforzia Marchio Pallavicini kísérelte meg a hídfőerődök felépítését. A királyt arra kérte, hogy adjon ki császári pátenst a jobbágyok felhajtásá­ra. A munkálatok beindítását aratás után­ra javasolta. Az ismert nehézségek, a pénz és munkaerő hiánya miatt azonban újra nem történt semmi.

A következő évtizedben Komárom kö­zelében nem történtek nagyszabású had­mozdulatok. Valószínű ez az oka annak, hogy ebben az időszakban nem szorgal­mazták a hídfőerődök építését. Szulejmán 1566. évi hadjárata azonban már cselek­vésre késztette a haditanácsot. Miksa erős sereget vont össze Győr és Komárom térségében, melynek felvonulásához Ko­máromnál nagy hajóhidat készítettek. Le­hetetlennek tartjuk, hogy a híd védelmére ne építettek volna valamiféle palánkot, annak ellenére, hogy erről eddig nem talál­koztunk semminemű feljegyzéssel.

1577-ben a haditanács újból napirendre tűzte a hídfőerődök ügyét. 100-100 lovas befogadására alkalmas palánkok építését javasolták, melyeknek azt a feladatot szán­ták, hogy a Dunántúl és a Mátyusföld fe­lől jövő támadásokat feltartóztassák.

Az elképzelések megvoltak, az erődökfelépítése azonban még sokáig váratott magára. Csak 1585-ben Pálffy Miklós fő­kapitánysága ideje alatt a törökök állandó tiltakozása ellenére került erre sor. Frenk Juszuf Szinán budai basa ebben az évben méltatlankodva panaszolta, hogy „az ko­máromi révben valami palánkot csinál­nak.”*² Több ízben követelte az erődítési munkák leállítását.

Tiltakozásai hiábavalónak bizonyultak, mert 1586 nyarán a két hídfőerőd építése befejeződött. A vág-dunai a Szent Miklós-, később Szent Fülöp-palánk,adunai a Szent Péter palánk nevet kapta. Ez utóbbi a mai Csillagerőd helyén állott, alakja – a régi metszetek tanúsága szerint – ugyanolyan négyágú csillag volt, mint a mai utódja.

Hidak

Országos jelentőségű végvár mellett a haditanács általában csak akkor veretett hidat, ha támadó hadműveletekre készült. Komáromi viszonylatban természetesen csak hajóhídról lehetett szó, melyet na­gyobb szabású ellenséges támadás esetén könnyen szét lehetett szedni.

A Dunának és a Vág-Dunának itt széles és mély volt a medre. Ilyen nagy folyókon a hídverés minden időben rengeteg anya­got és pénzt emésztett fel, egyúttal sok munkáskezet és szakértő munkavezetést igényelt. Természetes, hogy minden eset­ben alaposan megfontolták, hogy mikor és hol állítsanak fel hidat.

Egy komáromi hídépítés viszontagsá­gos folyamatát jól ismerjük Pálffy Miklós­nak, a vár főkapitányának levelezéséből. A hidak az erődítmények szerves részei voltak, sorsuk szorosan egybefonódott, építésük részleteivel ezért bővebben fog­lalkozunk.

A hídépítés gondolatát Pálffy Miklós vetette fel 1585. július 5-én Ernő főherceg­hez írt levelében. Ekkor figyelmeztette a királyi helytartót arra, hogy a törökök Esztergomnál hidat szándékoznak verni. Ö eddig még minden hajókon megkísérelt átkelésüket megakadályozta, de ha a híd elkészül, erre nem lesz lehetősége, és akkor a török könnyen meghódíthatja a Dunától északra fekvő területeket. Ez alkalommal azt javasolta, hogy az ellenség helyzeti elő­nyének ellensúlyozására ők is építsenek egy hidat Komáromnál, a Vág-Dunán. Ernő főherceg helyesléssel fogadta a tervet, sőt megtette az első gyakorlati lépéseket is a megvalósítás fele. A hídépítéshez engedé­lyezte a Pozsonyban található használaton kívüli hajók fel használását, egyben Candia Miklós hídmestert jelölte ki munkaveze­tőnek.

Pálffynak az volt az elgondolása, hogy ha lehet, akkor Pozsony és Komárom vár­megyéktől kér jobbágyokat, de ha ez nem sikerül, akkor a saját jobbágyaival építi fel a hidat. A fontos és értékes műtárgyat természetesen állandóan őrizni kell. Ezt a szolgálatot a parton komáromi katonák, a folyón naszádosok látnák el. A tárgyalá­sok alkalmával azzal érvelt, hogy a híd sokba kerül, de pénzt is hoz, ami jelentő­sen növeli a vám cs harmincad jövedelmet. Egy későbbi levelében azt is leírta, hogy a hídon átkelők mennyi vámilletéket tar­toznak fizetni:

1 ember után 1 fillér (Pfennig)

1 ló, ökör, tehén után 2 fillér

-1 szekér után 4 fillér

1 sertés után 2 fillér

100 birka után 10 fillér

1 nagy hajó után 4 tallér

1 kis hajó után 2 tallér

A hídépítés tervét augusztus 18-án a király is jóváhagyta, felépítését is elrendel­te, de pénzt csak keveset adott hozzá. Ez derül ki Trombitás Jánosnak, Pálffy egyik tiszttartójának a leveléből, amelyben arról panaszkodik, hogy a hídnál dolgozó em­bereket a saját pénzéből fizette, de tovább már nem tud hitelezni, mert még azt sem kapta meg, amit az elmúlt évben és az idén gazdája költségeire kiadott.

1586 tavaszán az események újabb híd építésének a gondolatát vetették fel. Ernő főherceg volt a kezdeményező, aki midőn megtudta, hogy a törökök építik az eszter­gomi hidat, azonnal utasította Pálffyt a vág-dunai mellett most már a dunai híd felépítésére. Jurisich Lajos pozsonyi híd- mestemek egyidejűleg azt az utasítást ad­ta, hogy a szükséges hídanyagot mielőbb szállíttassa le, és ha egyedül nem tud meg­birkózni a feladatával, akkor hívja Komá­romba Candia Miklóst. A főherceg a győri várkapitánynak is megparancsolta, hogy mindenben legyen Pálffy segítségére.

A Vág-Duna hídján serényen folyt a munka. Pálffy Miklós megbízottja május­ban örömmel jelentette, hogy 2 öreg hajó és 20 sajka már a helyén van, és pár napon belül befejezik a híd építését.

Ilyen előzmények után még az év folya­mán elkészült a Vág-Duna hídja. Reinhold Lubenau 1587. február 15-én már azt je­gyezte fel naplójába, hogy többedmagával átsétált a Vág-Duna hajóhídján, amelyet 79 hajóra építettek és 500 lépésnyi volt a hossza.

A dunai híd építése már nem ment ilyen könnyen. Ernő főhercegnek 1588 tavaszán személyesen kellett beavatkoznia, hogy a hídépítés megrekedt ügyét kimozdítsa a holtpontról. Levélben utasította Pálffyt, vizsgáltassa meg, hogy a Trencsén, Liptó és Turóc megyékben található fakészlet al­kalmas-e hídépítésre, és ha igen, akkor a szükséges mennyiséget a király költségén szállíttassa Komáromba, a hidat pedig minél előbb készíttesse cl !

Pálffy mindent megtett, hogy előbbre vi­gye a hídépítés ügyét. A haditanácsot is sürgette, méghozzá több ízben. A hadita­nács megunva a sok huzavonát, 1589 tava­szán szemrehányással illette az udvari ka­marát, egyben felszólította, hogy mielőbb pótolja a mulasztásait.

Úgy látszik, hogy a sürgetésnek meg­lett az eredménye, és végre pont került c hosszú idő óta vajúdó ügyre. Ernő főher­ceg 1589. március 23-án írt levelében azt a parancsot adta Pálffy Miklósnak, hogy azonnal állítsa fel a komáromi hidat, mi­helyt a törökök vízre teszik az esztergomi hídjukat. A főherceg azt is tudta, hogy Pálffynak sem kötélből, sem horgonyból nincs elegendő készlete, a pénze is kevés, a hídra pedig égető szükség van. ezért arra utasította a főkapitányt, hogy kötelek he­lyett vesszőket, horgonyok helyett pedig fákat használjon.

AZ ELSŐ PROTESTÁNSOK KOMÁROMBAN — HUSZÁR GÁL

A XVI. század első felében új eszme­áramlat indult el hódító útjára Európa- szerte, amely rövid idő alatt hatalmas tö­megeket nyert meg Magyarországon is. Ez a reformáció volt. Első terjesztői Komá­romban a német katonák tábori lelkészei voltak, akik hazájukból hozták az új hit tanításait. Mohács után a vár első parancs­nokai is Luther követői voltak. Arról is tudunk, hogy „Wittenbergben 1550-ben már kifejezetten a Komáromi gyülekezet szolgálatára szentelték pappá Platner Már- lont”*\

• Egy 1562 tavaszán írt egyházi vizsgálati jegyzőkönyv szerint Komáromban ekkor már két tábori lelkész működött: Tibur- cius, a németek káplánja és Lukács presbi­ter, a magyar naszádosok papja. Mindket­tőt megidézték a nagyszombati zsinatra. Tiburcius meg is jelent, de nem esett bán- tódása, sőt vissza is tért Komáromba. Nyu­godtan gyakorolhatta vallását, mert az ha­zájában elismert felekezet volt. Magyaror­szágon azonban más volt a helyzet, nem ismerték el a protestáns egyházakat, Lu­kács ezért meg sem jelent a zsinaton, sőt Komáromból is eltávozott.

Paksy főkapitány a megüresedett magyar tábori lelkészi tisztségre 1562 augusztusá­ban Huszár Gált, a tehetséges reformátort hívta meg. aki családját Nagyszombatban hagyva, el is foglalta a felkínált helyet. Paksy nem sokáig hallgathatta védence prédikációit, mert még ugyanazon év telén meghalt.

Huszár Gál nagyon szerény körülmé­nyek között élt Komáromban. Járandósá­ga ugyanannyi volt, mint az egyszerű na­szádosoké, tehát évi 24 forint. Lakása sem volt, hol itt, hol ott kapott szállást, leg­többször a magyar tanító fogadta be. Munkáját hivatásának tekintette és olyan kitűnően végezte, hogy rövid idő alatt nemcsak a naszádosok, de a polgárság túlnyomó része is az új hitet vallotta. Mű­ködése szemet szúrt Oláh Miklós eszter­gomi érseknek, aki egyik Ferdinándhoz írt levelében eretneknek „sacramentarius és igen gonosz, lázadó és zavargást keltő, és sok egyéb elítélt tévtanhoz ragaszkodó” embernek jellemezte. Oláh arra kérte a királyt, hogy Huszár Gált távolítsa el Ko­máromból. Ferdinánd azonban nem telje­sítette az érsek kérését. Oláh Miklós ezért Károly főhercegtől kérte a gyűlölt prédiká­tor eltávolítását. Károly intézkedett és parancsot adott Komárom kapitányának és várnagyának, hogy fogják cl. ök Nagy István naszádos kapitányt bízták meg a parancs végrehajtásával. Nagy is az új hi­tet vallotta, kedvelte is a prédikátort, ezért nem teljesítette a parancsot és lehető­vé tette Huszár Gál menekülését Komá­romból. A prédikátor megmenekült, de Komárom lakosaira – vallásuk miatt – több mint egy évszázadon át még súlyos megpróbáltatások vártak.

SZULEJMÁN HADJÁRATA —

ZRÍNYI MIKLÓS FEJE KOMÁROMBAN

1564-ben Komárom körül megélénkül­tek a harci cselekmények. Paksy utóda Gersei Petheő János főkapitány május 8-án keltezett levelében azt írta, hogy a törökök naponként portyázgatnak vára körül, gya­logosan, lóháton és hajókon egyaránt. Ugyanebből a levélből értesülünk a por­tyák lefolyásáról is.

Április végén a várat megközelítő törö­kök ráfizettek vakmerőségükre, a figyelők ugyanis idejében észrevették az ellenséges csapatot. Azonnal riasztották az őrséget, akik perceken belül fegyverre kaptak és ki­rohantak a várból. Rátörtek a törökökre, akiket „derék csatában” megfutamítottak. Közülük többet levágtak, zászlójukat pe­dig zsákmányul ejtették.

Május elején a vár körül leselkedő eszter­gomi törököknek sikerültelfogniok két ma­gyar naszádost és egy német gyalogost, fele­ségével és két gyermekével együtt. Petheő visszakövetelte az esztergomi bégtől a fog­lyokat, de az állította, hogy soha sem látta őket.

Május 7-én Petheő újabb jelentést ka­pott a törökök mozgolódásáról. Erre pár naszáddal személyesen evezett le egy du­nai szigetre, amelyről tudta, hogy ott szoktak lesben állni az esztergomi török naszádosok. Hogy ez* a továbbiakban lehetetlenné tegye, kivágatta a sziget ösz- szes fáját. Miközben a munka folyt, kapta a friss jelentést, hogy török naszádosok ereszkednek alá a Nyitrán, és két komá­romi katonát ismét sikerült elfogniok.

Petheő Maróthi Nagy Istvánt, a vitéz vaj­dát küldte ellenük. A magyar naszádosok kiválóan oldották meg feladatukat. A vízi ütközetben legyőzték a törököket, kisza­badították foglyaikat, zsákmányul ejtették két zászlójukat és elfogták kalauzukat. A kalauzról kiderült, hogy pribék (török szolgálatba szegődött magyar), és azelőtt Paksy János főkapitány szolgája volt. Petheő – szokás szerint – először meg akar­ta kínoztatni, de meggondolta magát és ajándékképpen elküldte a királynak.

A komáromiak sem maradtak adósak. Esztergom ellen indultak portyára, ame­lyet oly ügyesen hajtottak végre, hogy Hasszán bégnek és Musztafa agának a ju- hait sikerült elhajtani és Komáromba vin­ni, Hasszán bég levelében tiltakozott a ju­hok elhajtása miatt. Külön kifogásolta és hangsúlyozta, hogy mindez a frigy idő­szakában történt. Levelében fenyegetően jegyezte meg, hogy ha a juhokat vissza nem kapja, „minden juh fiadzik két magyar gyermeket… azért a frigy felől így írhatok kegyelmednek, hogy ha az juhot vissza nem térítik, sok anya siratja meg azt… Ebből is láthatjuk, hogy még a hadi cselekmé­nyeknek is a nyomorult, agyongyötört la­kosság fizette meg az árát.

A végeken megélénkülő hadi vállalko­zások csak előszelei voltak a harcok kimú­lásának. 1566-ban újból kitört a háború. Szulejmán május 1-én indult el Isztambul­ból százezer fős sereggel, hogy újabb hó­dításokkal bővítse birodalmát. Vállalko­zásának eredménye két erős magyar vár megszerzése volt. Gyula viszonylag köny- nyen megadta magát, Szigetvár azonban-alaposan próbára tette a hatalmas török sereget. Csak hosszú ostrom után sikerült elfoglalni.

Zrínyi Miklós a kirohanáskor – hősies küzdelemben – életét vesztette. Az ütközet után a török katonák felismerték, fejét levágták és azt Szokolovics Mehemed nagyvezérnek adták. Mehemed Zrínyi fe­jét kopjára tűzette és azt sátra előtt állít­tatta fel.

Zrínyi Miklós lefejezett holttestét Musz- tafa budai basa nagy katonai pompával Szigetvár mellett temettette el. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a hős ellenség­nek is megadták a vitéznek kijáró tisztele­tet. Musztafa a temetés után levelet kül­dött Zrínyi fiának, Györgynek, melyben ecsetelte a szertartás lefolyását és a követ­kezőket írta: „Kár volna, ha ilyen lovagias vitéznek a testét az ég madarai falnák föl! Ha kívánod, atyád holttestét elküldöm. Vagy küldj érte Te megbízható embereket és én átadom a holttestet”^ Musztafa Zrí­nyi fejét is megszerezte a nagyvezír sátra elől. Először Budára hozatta, ott drága szövetekbe burkoltatta, majd a császár tá­borába küldette.

A török vitézek először Komáromba vitték, ott átadták, majd visszatértek Bu­dára. Komáromból Győrbe már Nikolaus Salm generális és seregének díszkísérete mellett jutott el a hős feje. Itt vették át gyermekei és a rokonság, akik azután Csáktornyán, a családi sírboltban helyez­ték örök nyugalomra. Zrínyi Miklóst az egész ország gyászolta, levágott fejének utolsó útját általános tisztelet kísérte.

Miksa, a magyarok királya 100000 ka­tonájával tétlenül szemlélte Szigetvár pusz­tulását, majd hadserege szétoszlása után, udvarával együtt szórakozni indult. Októ­ber 23-tól 25-ig Komáromban mulatoztak, innét Gutára mentek, hogy a vizahalászat izgalmaiban gyönyörködjenek. A törökök pedig az általuk bejárt területen mindent elpusztítottak, rengeteg embert kardélre hánytak és ezreket hurcoltak Kelet rab­szolgapiacaira.

Miksa valószínűleg azért kerülte a nyílt összecsapást a hatalmas török sereggel, mert egy esetleges vereség veszélybe sodor­ta volna Bécset. Ezért hagyta sorsára Szigetvárt, és egyik seregtestével – kárpót­lásként – ezért foglaltatta vissza a Bécshez közelebb eső Veszprémet, Pápát, Tatát és Gesztest. Komárom biztonsága ezeknek a váraknak a visszaszerzésével szilárdabbá vált.

Az 1566. évi hadjárat sikereinek hatásá­ra megnőtt a török katonák harci kedve. Gesztes várát például még ugyanabban az évben sikerült visszafoglalniok. Az eszter­gomiak szűnni nem akaró portyákkal ál­landóan zavarták a közeli magyar várakat. Annyira nekibátorodtak, hogy 1567-ben Komárom és Győr között támadtak meg egy magyar gabonás hajót. Nagy cselesen magyar ruhában és magyar süvegben kö­zelítették meg, legénységét foglyul, a hajót zsákmányul ejtették.

Komárom főkapitánya bizonyára res- tellte ezt a kudarcot, ezért kéréssel fordult a királyhoz. Fogolyszerző portyára kért engedélyt, hogy a török rabok árán kivált­hassa elrabolt embereit.

A királyi engedély nem érkezett meg, akomáromi vitézek azonban szorgalmasan és szívesen portyázgattak Őfelsége enge­délye nélkül is. Egy ilyen vállalkozásról tudósít bennünket Szokoli Musztafa budai basának 1567. szeptember 9-én kelt, felhá­borodott hangú panaszos levele, melyet Trautson udvarmesternek írt:

„Akarok nagyságodnak néminemű dol­gokat jelenteni, kik az elvégzett dolognak (ti. a békességnek) nagy romlására van­nak. .. Keviböl egy néminemű árus zsidót kiloptanak. Az önönmagam öszvéreimet a vele bánóval egyetemben az komáromi ka­pitány elvitette, mely dolgok, mióta az ha­talmas császár fegyverével az országot meg­vette, Keviben és ott az Szigetségben soha nem történtek. Mindezt a frigy között kez­dik mívelni.”⁴*

Hiába panaszkodott a budai basa, a por­tyázásokat nem lehetett megszüntetni egyik részről se, mert a törökök ugyanolyan szí­vesen jártak kalandozgatni, mint a magyar végváriak. És mivel a portyázgatások télen sem szüneteltek, Csallóközt úgy védték, hogy lakosaival állandóan vágatták a Du­na mindkét ágának a jegét. Ezt a rendkívül terhes és veszélyes kötelességet méltányol­ta az országgyűlés is. Úgy segített a lakos­ságon, hogy ezért a nehéz munkáért fel­mentette őket egyes terhek viselése alól.

A BÉKE ÉVTIZEDEI A VÉGEKEN

Az 1566. évi török hadjárat arra késztet­te Miksát, hogy békealkudozásokba kezd­jen. Követei, Verancsics Antal püspök és Christoph Teuffenbach 1567. július 15-e után indultak el Komáromból Isztambul­ba. A tárgyalások nagyon elhúzódtak, mert a törökök túl sokat követeltek, egye­bek között Tata várának lerombolását is. Hosszú alkudozások után, 1568. február 17-én mégis sikerült megállapodni, létre­jött a drinápolyi békekötés, amely hosszú időre rendezte a területi viszonyokat.

A béke azonban semmit sem változta­tott a végvárak életén. A portyák mindkét részről változatlanul tovább folytak. A bé­kekötés évében a tatai vitézek csináltak jó fogást. El merészkedtek egészen az óbudai mezőkig. Ott rátörtek egy Mehith nevű budai török hatalmas nyájára, amelyből 1200 juhot sikerült elhajtaniok.

1568. március 8-án Musztafa basa újabb panaszos levelet írt. Ez alkalommal 4000 birkájának vesztén kesergett, amely a ma­gyar végvári vitézek zsákmánya lett.

Ugyanezen év folyamán Zamaria Fer- rando de Spécié Casa, a komáromi szüle­tésű tatai kapitány feleségével együtt Tatá­ra készült. Az ellenség kémei ezt azonnal jelentették. A törökök tisztában voltak azzal, hogy egy magyar várkapitány fele­ségestül hatalmas összegű váltságdíjat hoz­hat, ezért 200 katonával ügyesen megter­vezett lest vetettek elfogásukra. A sors különös játéka folytán azonban minden másképp alakult, ahogyan eltervezték. Vé­letlenül éppen arra vitt az útja egy győri huszárokból álló portyázó csapatnak. Rácz György főlegény 25 huszárjával gyanútlanul besétál* a csapdába. A törökök azt hitték, hogy a tatai kapitány érkezik, ezért nagy hirtelenséggel rátörtek a ma­gyar vitézekre. A huszárok gyorsan fel­ocsúdtak a váratlan rajtaütés zűrzavará­ból, felvették a harcot és olyan vitézül küz­döttek, hogy teljesen szétverték a sokszo­ros túlerőben levő törököket. Közülük so­kat levágtak, ezeknek fejét végvári szokás szerint magukkal vitték, és még tizennégy rabot is ejtettek. A többi török elmenekült. Mire a tatai kapitány megérkezett, már szabad volt az út, már csak a csatamezőn maradt tetemek tanúskodtak a magyar vitézek újabb helytállásáról.

A komáromi naszádosok továbbra is nagy nyomorban éltek. Ez kényszerítette őket arra, hogy ott szerezzék meg minden­napi táplálékukat, ahol éppen tudják. így fordult elő 1569-ben az a szomorú eset, hogy a Komárom körüli magyar falvakra törtek rá és a szegény parasztoktól rabol­ták cl azt. amit náluk találtak.

Legtöbbször természetesen a törökök végváraiból szerezték be szükségleteiket. A budai basa egymás után küldte pana­szos leveleit Bécsbe a tatai és komáromi vitézek dézsmálásai miatt. 1570 tavaszán dühében „azzal fenyegetőzött, hogy Ko­márom hamvait széllel fúvatja el. ha az el­hajtott birkák árát meg nem adják”. A nyáj ára soha sem jutott el Budára, Musz- tafa basa haragját Carolus de Rhym csá­szári követnek értékes ajándékokkal mégis sikerült lecsillapítania.

Az akkori állapotokat hűen tükrözi Musztafa basának egy 1570-ben írt levele: .az tataiak és komáromiak, egriek, egy nap sincsen, hogy kint nem volnának és nem ellenkeznének velünk. Az elmúlt időkben az komáromiak öszvéreinket vitték el az Szi- getségből. Ismég kertünkből, ki Pest váro­sának szintén az töviben vagyon, egy ker­tészünket egy paripával az egriek vivék el. Ottan hamar ismég az tataiak és komáro­miak juhászainkra reá ménének. Úgy any- nyira vannak onnan az ti röndötökkel, hogy szüneti nincsen az csatázásnak, átállásnak, leshányásoknak.. . “⁴⁷

A szaporán egymást érő támadások, rajtaütések éberré tették a törököket s en­nek következtében sok magyar vállalko­zást sikerült megzavarniok. Például 1576 májusában, midőn a komáromi vitézek a Hamza bégnek az Érd nevű kastély mellett legelésző lovait akarták elkötni. Alig jutot­tak azonban a lovak közelébe, megjelentek a török vitézek, akik számbeli fölényükkel visszatérésre kényszerítették őket.

A hadi szerencse azonban változó, így a következő alkalommal a magyaroknak kedvezett. Nem sokkal az előző eset után a komáromiak és a tataiak a váli csordákra támadtak. A vigyázok azonnal jelentették az esetet, Bezlia aga lovasaival késedelem nélkül ott is termett. Nagy igyekezete azonban kárba veszett, mert a magyar vi­tézek jobban verekedtek. Az összecsapás után az aga súlyosan sebesülten maradt a mezőn, katonái közül sokat levágtak, má­sokat foglyul ejtettek, féltve őrzött mar­háit pedig elhajtották.

A végvárak katonái nagyon bátor embe­rek voltak. Nem létezett olyan veszélyes feladat, amelyre ne akadt volna vállalko­zó. 1576 szeptemberében Horváth Mihály, Horváth György és Beszterczike Mátyás vezetésével 30 komáromi és tatai vitéz indult útnak Budára. Az ottani puskapor­őrlő malom és Óbuda felgyújtása volt afeladatuk. Kezdetben simán ment minden. Baj nélkül bejutottak Óbudára, ott talál­tak egy tervüknek megfelelő, elhagyott pincét, amelyben sikerült elrejtőzniök. Itt szándékoztak megvárni az éjszakát, a cselekvés óráját. A véletlen azonban meg­hiúsította tervüket, mert egy kóborló vizs­la észrevette a pincében rejtőző idegeneket, és éktelen csaholásba kezdett. Ugyanarra ment ugyanakkor mulatozni a budai basa is. Midőn a török fegyveresek utána néz­tek, hogy miért ugat annyira a kutya, fel­fedezték a magyar katonák rejtekhelyét. Vitézeink nem ijedtek meg, kitörtek a pin­céből és nekirontottak a törököknek. Tisz­tában voltak vele, hogy a túlerővel szem­ben nem sok reményük van, ezért állan­dóan verekedve a Duna felé igyekeztek. Egy részüknek sikerült is elérni a folyamot, ezek úszva meg is menekültek. Csak a sú­lyos sebesültek estek a török fogságába.

Az 1577. évet azzal kezdték a komáromi és tatai végváriak, hogy újból elhajtották a budai basa birkáit.

A törökök is kihasználtak minden lehe­tőséget. Ahol lehetett, csipkedték és pusztí­tották Komárom őrségét. Egyik rajta­ütésükről Szegedi Kun Benedek naszádos vajda számolt be 1577. június 26-án írott levelében: „A törökök naszádokon Har­csásig jöttek és Ghánö István, Hegedűs De­meter és Alchy György naszádosokat elfog­ták. Ezeket ki akarván szabadítani, embe­reimet a naszádokra ültettem és a törökök­re rontottam. Sajnos! most igen kevesen va­gyunk. A végső szegénység és a nagy éhség nagyon megapasztotta a számunkat, s így nem is harcolhattunk az ellenséggel, úgy, ahogy régente szoktuk. Nincs ember, aki fizetetten katonákkal az ellenség ellen a végházakat meg tudná védeni.”⁴³

A levél elkeseredett hangja sokat elárul a komáromi naszádosok siralmas állapo­táról. A törökök kémeik útján erről is tu­domást szereztek, és sűrű egymásutánban támadták Komáromot. Zamaria Ferrando de Spécié Casa vicekapitányjúlius havában jelentette’ a haditanácsnak, hogy a törö­kök az országúton is, a Dunán is egészen Komáromig jöttek s két ízben megtámad­ták a várost. Kéri az illetékeseket, hogy’ fizessék a naszádosokat, mert különben baj lesz.

Mindezek ellenére mégis akadt közülük olyan, aki portyára vállalkozott. 1577 őszén a komáromi naszádosok egészen Esztergom közelébe merészkedtek, ahol az éj leple alatt észrevétlenül megközelítettek egy török naszádot. 40 főnyi legénységé­nek egy részét levágták, másik részét fog­lyul ejtették, majd a zsákmányolt naszád­dal együtt visszaeveztek Komáromba. A naszád az esztergomiak őrhajója volt.

Hiába vitézkedtek a komáromi naszá­dosok szárazon is, vízen is, nem kaptak semmiféle elismerést. Sőt! Az 1578. évi országgyűlésen felháborodottan tárgyalták a követek, hogy a komáromi naszádosok 50 hónap óta nem kaptak fizetést. A na­szádosok elvesztették türelmüket és 1578 júliusában valamennyien otthagyták a szolgálatot. Zamaria Ferrando de Spécié Casa mindent megkísérelt, hogy kiváló katonáit maradásra bírja, de rábeszéléssel már nem ment semmire. A naszádosokat az bántotta legjobban, „hogy Bécsben láza­dóknak tartják őket, pedig már három császárt híven szolgáltak”.⁴⁹

Zamaria Ferrando de Spécié Casa július 21-én levelet írt Ernő főhercegnek, amely­ben kérve kérte, hogy küldjenek pénzt: „…mert különben az egész kereszténység­re nézve nagy szerencsétlenség történik. A törökök ugyanis tudják, hogy a naszá­dosok otthagyták a szolgálatot, s hogy most csak a polgárok őrzik a várost és ezek teljesítenek szolgálatot az őrhajókon. A tö­rök hajók Budáról és Pestről már megin­dultak, s ha ma nem, holnap bizton Komá­romban lesznek.”⁵⁰

A törökök valóban mindenről pontosan értesültek, ami Komáromban történt. Ezt bizonyítja egy Esztergomban működő kém jelentése, aki levelét így címezte: „Tekintetes és nagyságos Zamaria Ferran­do uramnak, császár ő felsége főkapitányá­nak adassék ez levél Komáromban.” Jelen­tésében többek között ezeket írja: „Azpat­kóié helyen hallottam oly hírt, hogy mivel az komáromi vitézek mind elhagyták volt az fizetést, és az városiak állják mind vízen, mind szárazon az strázsahelyeket; azért lm csak az budai basától várja az bég. hogy vagy ma, vagy holnap az budai sajkák itten lesznek, és mind az Gyomliák és az Bezliák, és azt beszélik, hogy Istennek segítségéből ugyan hátakon mehetünk… az ebek­nek. . .”⁵¹

A szorongatott helyzetben végre meg­mozdult az udvar. Először nagy sietséggel 2000 tallért küldtek, de ezt az összeget a felháborodott vitézek nem fogadták el. Ez­után valószínűleg nagyobb összeg érkez­hetett, mert egy részük újból fegyverbe állt.

A polgárokkal megerősödött komáromi katonák 1579-ben újból megkezdték a por­tyázást. Június folyamán a tataiakkal együtt ütöttek rá Hamzsa bég Buda mel­letti szállására. A budai basa az eset miatt panaszt tett Ernő főhercegnek, aki felelős­ségre vonta Forgách István kapitányt. Forgách a törökökre hárította a felelőssé­get, azzal az indoklással, hogy állandóan ők támadnak.

Augusztusban Gesztest támadták meg a komáromi és tatai katonák. Olyan furfan­gosan végezték a dolgukat, hogy az őrség egy részét sikerült kicsalogatniok a várból. Utána beszorították őket az erdőbe és vé­geztek velük.

Egy’ másik alkalommal Zsámbék felé indultak. Miután ezt megtudták az eszter­gomiak, rajtuk ütöttek. A komáromiak azonban időben értesültek szándékukról, ügyes lest vetettek, amelybe a törökök besétáltak.

Viszonzásképpen, még augusztus havá­ban gesztesi törökök lopódzkodtak egé­szen Komáromig. Kilesték a kedvező al­kalmat és megleptek és elfogtak egy na­szádos vajdát és egy éppen meztelenül für­dő német katonát. Forgách István, ahogy megtudta az esetet, azonnal nyergeltetett és a törökök után vetette magát. Elérni már nem tudta őket, de bosszútól vezérel­ve Gesztcs környékén „napestig tűzzel- vassal pusztította a törökök jószágát”.

Szeptemberben a komáromi vitézek vállalkoztak emberfogásra. Portyájuk si­kerrel járt, mert Esztergom alatt néhányad- magával sikerült elfogniok egy Demyr Irez nevű törököt.

1580-ban meg sűrűbbé váltak a portyá­zások. Ekkor már nemcsak a komáromiak és a tataiak, hanem a pápaiak és a győriek is részt vettek bennük. Egyik közös vállal­kozáson – kora tavasszal – Zsámbék alá vonultak, ott „sokáig harcoltak”, majd a győztesnek kijáró zsákmányként elragad­ták a zsámbékiak összes juhát és barmát.

Ugyanez év telén Dorogra törtek rá a magyar végvárak vitézei, ahonnét 300 szarvasmarhával és több foglyul ejtett lakossal tértek haza.

A komáromiak és a tataiak 1581-ben már egészen Vörösvárig merészkedtek, ahol három rabot ejtettek. Ali budai basa augusztus 28-án Miksa főhercegnek írt levelében az áll, hogy ehhez a vörösvári kalandhoz hasonló esetek gyakran ismét­lődtek, szereplőik pedig komáromiak és tataiak voltak.

Ali basa 1582-re már megunhatta, hogy sűrű egymásutánban írt jegyzékeinek nincs foganatja, ezért a Rudolf császárhoz cím­zett legközelebbi panaszával együtt pom­pás ajándékot is küldött. Levelében jelez­te, hogy a gyönyörű paripát és a szép, aranyos csábrágot Halil csausz viszi 8 ko­csi és 20 török kíséretében. Az ajándékok azonban nem érkeztek meg Bécsbe, mert Cserkó Márton komáromi kapitány Tata környékén rácsapott a küldöttségre, az embereket foglyul ejtette, az ajándékokat elvette és az egészet kótyavetyén értékesí­tette.

Szeptember 25-én Ali már újabb pana­szos levelet menesztett Bécsbe. A komáro­miak és tataiak ez alkalommal Budáig száguldottak, ahonnét 2000 juhot sikerült elhajtaniok. A kárvallottak azonnal ria­dóztatták a török őrséget, akik késedelem nélkül üldözőbe vették a gazdag zsák­mánnyal hazafelé igyekvőket. A komáro­mi rév közelében rájuk csaptak, s mivel túlerőben voltak, visszaszerezték a juho­kat. A magyar vitézek azonban nem nyu­godtak bele kudarcukba, összeszedelőz- ködtek és a hazafelé tartó törökök után lopakodtak. Most ők támadtak meglepe­tésszerűen, ki is tudták használni a zűr­zavart, minek következtében sok törököt lekaszaboltak, a többit szétverték, a 2000 birkát pedig végleg megszerezték.

A gazdag fogás után bizonyára kiadós lakoma következett, de vitézeink nem ma­radtak tétlenek. Pár nappal ezen eset után már újból Budán jártak, ahonnét ismét sok juhot sikerült elhajtaniok.

A következő év kora tavaszát közös vál­lalkozással kezdték a szomszédos végvá­rak magyar vitézei. Cserkó Márton komá­romi kapitány, Tormás Márton surányi főhadnagy és Görög János újvári kapi­tány legényeikkel együtt a Dunántúlra vonultak és Zsámbék mellett lest vetettek. Ezután 400 lovas kivált a lesben álló csapat­ból, Zsámbékig vágtatott és a török bar­mait mind elhajtotta. Ahogy a zsámbékiak megkapták a lesújtó hírt, azonnal utánuk eredtek. Vesztükre, mert belerohantak a csapdába. A magyar vitézek nekik támad­tak, vezérüket többedmagával levágták, a többit megszalasztották. A csorda a ma­gyar vitézeké lett.

Bőséges zsákmánnyal tértek vissza a komáromiak egy későbbi esztergomi por­tyáról is. Ezúttal azonban főleg azzal okoz­tak nagy kárt a törököknek, hogy fölgyúj­tották egyetlen malmukat.

A hadiszerencse azonban forgandó, nem minden vállalkozás hozott sikert. Ilyen balszerencsés nap volt 1583. október 1 l-e: a komáromi vitézek ezen a napon éppen mustra alatt álltak, midőn 8 török naszád tűnt fel a Dunán. A magyar naszádosok azonnal otthagyták a mustrát, hajóra szálltak és Bognár Márton vajda parancs­noksága alatt üldözőbe vették a törököket. Azok állandóan tartva a távolságot, sietve eveztek lefelé. Az üldözők, akik nem jöt­tek rá, hogy csapdába csalják őket, egészen Esztergomig jutottak. Itt hirtelen újabb 18 naszád indult ellenük, a Duna két part­járól pedig török gyalogosok kezdtek tü­zelni rájuk. Bognár Márton felmérte a számukra rendkívül súlyos helyzetet, igye­kezett kijutni a törökök gyűrűjéből. Saj­nos ez csak részben sikerült, mert az üt­közet során öreg, korhadt hajói közül több léket kapott és megtelt vízzel. Meg­maradt hajóit és naszádosait is csak az mentette meg a teljes pusztulástól, hogy Kielman komáromi főkapitány 5 naszád­dal a segítségükre jött. Hősies küzdelem­ben, állandóan harcolva és megfeszített erősei evezve, így is csak éjfélre sikerült visszatémiök Komáromba. A visszavo­nulás hőse Czudar Ferenc vajda volt, aki közel nyolcvan éve ellenére végig részt vett a kimerítő küzdelemben. A meggondolat­lan vállalkozás súlyos következményekkel zárult. Hősi halált halt három naszádos vajda és sok naszádos, rengeteg volt a se­besült, sokan fogságba estek, négy magyar naszád pedig a törökök zsákmánya lett.

A király, miután értesült az esetről, azonnal a budai basához fordult. Arra hivatkozva, hogy a törökök támadtak először, tehát ők szegték meg a békét, kö­vetelte a fogságba esett komáromi naszá­dosok szabadon bocsátását. Fáradozása hiábavalónak bizonyult, mert a budai basa a rabságba esett vitézeket és az elesettek fejeit már elküldte Isztambulba. Rudolf ekkor az ottani követeit bízta meg a fog­lyok kiszabadításával. Sajnos Eytzing kö­vet sem tudott elérni semmi eredményt.

1583. december 27-én ért Isztambulba a negyvenegy szerencsétlen komáromi kato­na, akik közül harmincnégyen naszádosok voltak. Harminc elesett társuk levágott fe­jét és három török kézre került zászlójukat is magukkal kellett vinniük. Nagy diadal­lal hurcolták őket végig a török fővároson, egészen a vezérbasa hivataláig. Itt felszólí­tották őket, hogy térjenek mohamedán hitre. Ezt megtagadták, ezért börtönbe ke­rültek. Innen levelet írtak Eytzingnck, hogy járjon el kiszabadításuk érdekében. A kö­vet azonban semmi engedményt sem tudott kicsikarni a török vezetőktől. A rabokat pár nap múltán gályákra vitték.

Az esztergomi csata után Ernő főherceg vizsgálat elrendelését kérte a királytól, egyben jelentette, hogy a veszteség pótlá­sára hat új naszádot küldött Komáromba. A vizsgálatot Panovitz haditanácsos ejtette meg, aki megállapította, hogy a komáro­miak rossz és korhadt naszádjai már rég nem voltak alkalmasak vízi ütközetekre. A történtekért a haditanácsot tette felelős­sé, mert az ő feladatuk lett volna harcké­pes naszádokról gondoskodni.

A vizsgálat alkalmával az is kiderült, hogy a csata előtti éjszakán egy hódoltsági területen élő paraszt jelentkezett a Dunán őrködő naszád parancsnokánál. Előadta, hogy vigyázniok kell, mert a törökök tá­madást terveznek. A vajda nem hitt a parasztnak, és cselt gyanítván lecsukatta. A vizsgálat megállapította, hogy a vajda ezzel nagy hibát követett el, ezért azt ja­vasolták, hogy büntessék meg. Bűnösnek találták Bognár Márton vajdát is, mert ő kezdeményezte a török naszádosok meg­támadását. 14 napi börtönnel büntették. Vitézségét azonban méltányolták és elis­merték. Az agg Czudar Ferenc vajdát megdicsérték az ütközetben való helytállá­sáért és javasolták, hogy hosszú szolgálata elismeréséül engedjék nyugdíjba vonulni – méghozzá teljes fizetéssel. Az ütközetben részt vevők közül Farkas Lőrinc, Jósa Miklós, Sípos Ambrus, Gadóczy Péter, Maróthi Nagy Mihály, Lakatjártó Simon, Bory Mihály, Kun Benedek, Olasz Gergely, Szabó Mihály és Pozsgay Ferenc vajdák tűntek ki a hősiesen harcoló naszádosok soraiból.

PÁLFFY MIKLÓS FŐKAPITÁNYSÁGA

Pezsgő vitézi élet Komáromban

Az 1584. év nagy változást hozott Ko­márom életébe. A sok középszerű, idegen várparancsnok után végre minden szem­pontból megfelelő ember került a komá­romi vár élére. A 32 esztendős Pálffy Mik­lós tehetsége és értékes emberi tulajdon­ságai révén gyorsan emelkedett a közélet ranglétráján. Ifjú korát Miksa és Rudolf udvarában töltötte. 1580-ban Pozsony vár­megye főispánja, 1581-ben fivérével együtt báró, főajtónálló mester, 1582-ben császá­ri és királyi belső tanácsos. Ezek után ne­vezte ki a király 1584-ben Komárom vár­megye főispánjává, majd Komárom vára főkapitányává és végül 1595-ben a dunán­túli részek országos kapitányává.

Az új főkapitány kiváló szervező, bátor katona, tehetséges hadvezér és előkelő, befolyásos főúr volt egyszemélyben. És ami fontos, végre magyar katona parancsolt Komárom várában. Alig került Pálffy új állomáshelyére, máris bekapcsolódott a portyázásokba. November elején Eszter­gomra vitte vitézeit, pár nap múltán a komáromiak a tataiakkal és veszprémiek­kel együtt, Nádasdy Ferenc kardja alatt már Fehérvárt támadták. A komáromi vitézek különösképpen kedvelték a váli portyákat. A törökök véget akartak vetni az ismétlődő betöréseknek, elhatározták, hogy újra felépítik a váli erődítményt. Az építkezésről tudomást szereztek Pálffyék, és máris megindultak a komáromi és a ta­tai végváriak. Horváth Miklós vezetésével 1586 őszén rátámadtak az építkezésre és ott mindent tönkretettek. A törökök ter­mészetesen rettentően haragudtak a ko­máromiakra. Azt hangoztatták, hogy tíz magyar végvárral együttvéve nincs annyi bajuk, mint Komárommal.

Valószínűleg nagyon sok portya lehetett a komáromiak rovásán, és ezek következ­ményeképpen rengeteg panaszos levél, mert Ernő főherceg 1585 őszén arra utasí­totta Pálffyt, hogy katonáit tiltsa el a törökterületen való portyázástól. Szűnni nem akaró támadásaiknak – szerinte – kiszá­míthatatlan következményei lehetnek.

A törökök 1586 tavaszára elkészítették az esztergomi hidat. Thury Márton ko­máromi vicekapitány április 4-i jelentésé­ből kitűnik, hogy a budai basa aznap éjjel 20 naszáddal Esztergomba érkezett, majd átment a hídon. A szemle után elrendelte, hogy erősítsék meg és tegyék alkalmassá szekerek átkelésére is.

A török dunai átkelőhely létesítése új helyzetet teremtett a környékbeli magyar végházak számára. Megszaporodtak a tö­rökök támadásai, és ami még veszélye­sebb, gyorsabbakká és kiszámíthatatlanok­ká váltak.

Az ellenség pusztításainak és támadásai­nak ellensúlyozására 1586. augusztus 24-én a nyitrai püspöknél hadi tanácskozást tartottak, melyben részt vettek: Julius Salm gróf, Dobó Ferenc, Forgách Simon, Zamaria Ferrando de Spécié Casa, Pográny Benedek, Forgách István, Görögh János, Thury Márton és Pálffy János.

A részvevők megállapították, hogy a tö­rökök az esztergomi híd felépítése után az eddiginél hat órával előbb tudják elérni a Duna bal partján levő céljaikat. Váratlan gyors támadásaikkal ezért – az e területen fekvő váraknak és helységeknek – állan­dóan számolniok kell.

A fenyegető veszély elhárítására tehát sürgősen fontos intézkedések szükségesek; megvalósítását az alábbiak szerint java­solták :

– Minél előbb fel kell építeni a komáromi dunai hidat;

• Meg kell erősíteni Surány, Komját, Végles, Korpona, Bakabánya, de leg­főképpen Újvár erődítményeit;
• Fontos a Nyitra hídjainak lebontása, hogy ezzel megakadályozzák az ellen­ség gyors átkelését.

A résztvevők megállapodtak abban, hogy a fontos híreket gyors lovasok küldé­sével közlik egymással. Ha nagyszámú el­lenség közeledik, akkor azt gyakori ágyú­lövésekkel, ha kisebb számú csapat mutat­kozik, azt négy ágyúlövéssel tudatják a közeli várakkal és helységekkel.

A tanácskozás megállapításai beigazo­lódtak, mert nagy mértékben megsza­porodtak a törökök hadi vállalkozásai. Pálffy Miklós főkapitányságának három éve alatt például harmincszor támadták meg Komáromot.

A támadásokat sikerült visszaverni, Pálffy azonban nem elégedett meg ezzel. 1587-ben nagyobb szabású támadást ter­vezett Buda ellen. A vállalkozásba bevonta az újváriakat Zamaria Ferrando de Spécié Casa és Görögh János, a tataiakat pedig Paksy György vezetésével.

„Nagy csöndben, járatlan utakon éjjel in­dultak el s mindig csak éjjel haladtak to­vább. Június 27-én reggel három órakor Buda alá értek. Azonnal a fiivelő lovakra és csordákra rohantak és levágván az ott talált őrséget, mindent elhajtottak.

Roppant zsákmánnyal indultak hazafelé. A budai török őrség azonban szekereken és lovakon utánuk indult.

A komáromiak a Vértes oldaláról látták a törökök közeledését s bár kényelmesen hazamehettek volna, mindenáron harcotakartak. Huszár Mátyás komáromi huszár főlegény összetett kézzel kérte Pálffyt, hogy csak 40 huszárt adjon alája, ő elbá­nik a törökkel. „Pálffy hajlott a sok kérésre és megengedte a harcot. A mieink persze nem sejtették, hogy az egész budai sereg körülöttünk van. Mindig több és több török érkezett s Pálffy seregét több részre szakí­tották s végre az erdőbe szalasztották. El­veszett az egész zsákmány és elveszett a se­reg jórésze is. Paksy György tatai kapitányt csak két hajdú önfeláldozása mentette meg a biztos haláltól. Maróthy Nagy Mihály, a komáromi naszádosok fővajdája hősi halált halt. Zamaria Ferrando, Huszár Mátyás, Burján Mihály a legvitézebb tatai vajda. Burján András, Kovács Mihály, Trombitás György, Baloth János stb., sok-sok társuk­kal együtt rabságba estek. Pálffy jelentése szerint a komáromi hadi népből 278-an hiányoztak. Ezek közül azonban még töb­ben szerencsésen hazajutottak. Paksy György ugyanis azt jelentette, hogy Tatára eddig 371 katona jött az erdőkből s még liatával-hetével mindig szállingóznak haza­felé. A törökök a vereséget szokásuk szerint hihetetlenül nagyították. Azt hirdették, hogy 700 fejet és 500 rabot vittek Budára. Ennyi embere Pálffynak összesen sem volt! Aztán azt is elhallgatták, hogy a törökök közül majdnem ugyanannyi esett el, mint a mieink közül. A budai basa az elfogott ra­bokat és a levágott fejeket” különféle he­lyeken vívott csatákban elesett vitézek fejeivel együtt Isztambulba küldte.

A rabokat 1587. augusztus 28-án diadal­menetben vitték végig a török főváros ut­cáin.

„Először a fényes ruhába bújtatott lova­sok, aztán a tüzérek és a janicsárok vonul­tak. Ezek cipelték a zsákmányul ejtett 18 zászlót. Aztán hosszú láncon 120 rab követ­kezett. Mindegyikének 4-5 fejet kellett vinnie. Minden 10 rab titán egy póznát vit­tek, melyről emberfejek csüggtek le. Ösz- szesen mintegy 700 levágott fejet vittek. Az utcákon rengeteg nagy volt a tolongás és az ordítás. A levágott fejeket az utca piszkában rakásra hányták, s az arra me­nők leköpdösték. A rabokat a díván elé vit­ték, s nevökben Forgách György csataveze­tő kapitányt hallgatták ki. Forgách előadó a szerencsétlen csata lefolyását úgy, a hogy tudta. A kihallgatás után a rabokat egytől- egyig elítélték és a gályákra vasalták. A rabok között volt a vitéz Zamaria Ferran­do is, a komáromi naszádosok előbbi főka­pitánya. Ez később kiszabadult.”-²

Pálffy már a következő napon, június 28-án jelentette a szomorúan végződött vállalkozás lefolyását Ernő főhercegnek. A főherceg rosszalló véleményére és felhí­vására még két részletes jelentésben szá­molt be a történtekről. Előadta, hogy ten­nie kellett már valamit, mert rengeteg jog­talanságot és pusztítást kellett elszenved­niük a törököktől. Ezeket szerette volna megtorolni. Egyébként a vértesi csata ide­je alatt mindent megtett Komárom biz­tonsága érdekében, az őrség megerősíté­sére még a saját birtokáról is rendelt be gyalogosokat. Ezután lassan megnyugod­tak a kedélyek. Komárom várában tovább folyt a végvári vitézek mindennapi élete.

A törökök szorgalmasan portyázgattak, lovasaik hol itt, hol ott tűntek fel. Erősmozgolódásaik hatására és Pálffy állandó sürgetésére felépített komáromi hidak se­gítségével könnyebbé vált a törökök által fenyegetett területek védelme, de lehető­séget adott a gyors, váratlan támadások­ra is.

A törökök pusztításainak hírére elfo­gyott a haditanács türelme. Ernő főherceg 1588. július 18-án írt levelében tudatta Pálffyval a haditanács határozatát, amely engedélyt ad neki arra, hogy ott támadja a törököt, ahol lehet. Október 13-án a ha­ditanács már parancsot adott a megtorló támadások megindítására.

Pálffy megtette a szükséges intézkedése­ket. Fegyverbe szólította a vármegyei és a zsoldos katonaságot. A végvárak őrzését a hadra kelt őrségtől a városi polgárság vette át. Midőn összegyűlt a sereg, kisebb csatározások után 1588. október végén a Nógrád megyei Kékkő várát vették ost­rom alá. A parancsnoki tisztet Pálffy Mik­lós. Ferdinánd Hardegg gróf és Dobó Fe­renc látták el. Az ostrom sikerrel járt. A várat elfoglalása után felgyújtották, az őrséget kardélre hányták.

Novemberben már Gesztesen tevékeny­kedtek Pálffy katonái, akik azt a paran­csot kapták, hogy a győriekkel együtt rombolják le a töröktől nemrég elfoglalt várat.

1589. július 11-én Válra portyáztak a komáromi huszárok. Ügyesen végezték feladatukat, mert a váli bestia agát má­sodmagával sikerült elfogniuk. Hazafelé jövet a környei gátnál a basa ménesére bukkantak. A lovakat őrző katonák kö­zül kettőt levágtak, tizenegyet elfogtak és még tizenhat paripát is zsákmányoltak.

1591-ben Bicske környékén bukkantak fel komáromiak és tataiak. A törökök észrevették jövetelüket és csapdát állítot­tak megsemmisítésükre. A magyar vitézek azonban harcedzett katonák voltak, akik hozzászoktak a váratlan támadásokhoz is. Nem ijedtek meg. felvették a harcot és olyan remek módon küzdöttek, hogy vé­gül a sok halottat vesztett törököket tel­jesen szétverték.

Komárom őrségének élete nagyon ne­héz volt. A védelmi és támadó csatározá­sokban szinte szünet nélkül életveszélybe sodródtak. Elég volt egy pillanatnyi figye­lemcsökkenés. máris életükkel fizettek. A legkisebb vezetési hiba számos vitéz éle­tébe került, másoknak pedig a halálnál is rosszabb gályarabságot hozta. De győze­lem esetén sem várt rájuk babér és nyu­godt, kényelmes élet. Hazatérve újból meg­kezdődött az őrszolgálat terhes kötelessé­ge és az éhezés, fázás. nélkülözés.

1571-ben az évek óta fizetést nem látott naszásodokat különféle ócska áruval akar­ták kielégíteni. A katonák azonban rájöt­tek, hogy be akatják őket csapni, ezért az árucikkeket Bakay Miklós vajdával Prá­gába küldték és Miksának ajándékozták. A király meglepődött, és amikor megér­tette. hogy miről van szó, megígérte, hogy kivizsgáltatja az ügyet. A vizsgálatból azonban semmi sem lett.

1573-ban a komáromi naszádosok ki nem fizetett járandósága 34 779 forintot tett ki, mely összeg 1574-ig 54 610 forintra

növekedett. Panaszkodva írták, hogy kol­dusokká lettek, őrségre egyesek csak köl­csönkért ruhában tudnak menni. A ruhát kölcsönzőnek azonban fát kell adniok, mert annak sincs több ruhája, s így fűte­nie kell, hogy meg ne fagyjon. Andreas Kielman állításaikat megerősítve, pártoló- lag küldte fel panaszlevelüket. A király a járandóság egy töredékét, 6 havi zsoldot küldött annak reményében, hogy ezzel ki­elégíti a követelőzőket. A naszádosokat végleg kihozta sodrukból a király szűk­markúsága, fellázadtak s a királyi bizto­sokat – Josef Styzlt, Franz Gerát és Eras- mus Braunt – elfogták. Azzal fenyegetőz­tek, hogy amíg nem kapják meg elmaradt zsokéjukat, addig nem is engedik szaba­don túszaikat. A biztosok írásban kezd­tek alkudozni a naszádosokkal. Ök is le­vélben feleltek, többek között a követke­zőket: „A hihetetlen nyomorúság miatt kö­telességünket már nem teljesíthetjük. Isten a megmondhatója, hányszor ígérte már ő felsége a fizetést és mindig csak ámított minket. Nincsen már semmink, s oly ron­gyosak vagyunk, hogy még a túlvilágon sem jelenhetünk meg tisztes ruhában. Azért a kellő tiszteletet néktek megadjuk, de addig semmi áron el nem bocsátunk benneteket, míg minket teljesen ki nem fizetnek.”⁵³ A biztosok levélben jelentették a történ­teket a királynak.

A király újból a szokott módszerekhez folyamodott. A zsoldhátralék egy újabb részletét megküldte, a többi kifizetésére pedig ígéretet tett. Egyúttal azt is megen­gedte a naszádosoknak, hogy elmehetnek aratni. Ez sokat jelentett nekik, éltek is a lehetőséggel, így munkájukkal legalább a télire való kenyerüket elő tudták teremte­ni. A naszádosokat ezzel sikerült lecsilla­pítani, minek következtében a túszaikat is hazaengedték.

A komáromi vitézek életének elmarad­hatatlan kísérője maradt a nyomor és a nélkülözés. Volt azonban olyan főkapitá­nyuk, aki átérezte szenvedéseiket és segí­teni igyekezett rajtuk. Pálffy Miklós leve­lezéséből tudjuk, hogy 1585-ben 16 000 fo­rint kölcsönt vett fel egy pozsonyi pénz­embertől, és azt katonáinak az elmaradt zsoldjuk részlete címén ki is fizette. Rá is fizetett nagylelkűségére. A királytól több­szöri sürgetés ellenére sem kapta meg ezt a nagy összeget. Csak 1586-ban intézke­dett úgy Rudolf, hogy a kölcsön fejében Pálffynak adja Modor város évi 800 fo­rintosjárulékát.

Párviadalok

A végvárakat a vitézi élet iskolájának szokták nevezni. A katonának szegődött ifjú először megtanulta a végvári élet ábécéjét, a fegyverek használatát, a ve­zényszavakat és a regulát. Midőn már minden tudnivalót elsajátított, akkor kö­vetkezett a vizsga: a portyákon, csaták­ban való részvétel. Az idő múltával egye­sek bátorságukkal és ügyességükkel kitűn­tek a többiek közül. A kiválóan küzdők nevét lassan megismerték a saját és az el­lenséges táborban egyaránt. Ezek a kiváló, neves vitézek azután keresték az alkalmat, hogy fegyverüket összemérhessék egymás­sal. Először csatákban, ütközetekben csap­tak össze, később kialakult a vitézi ver­sengésnek egy új módja: a párviadal. Ki­alakultak az íratlan szabályok is, amelyek meghatározták a párviadalok lefolyását, s amelyeket a törökök is, a magyarok is tiszteletben tartottak. A párviadalokat az uralkodók tiltották, de ezzel a tilalommal nem nagyon törődött senki, sokszor még a várkapitányok sem.

A párviadalok egyik formája a kopja- törés volt. Lovas vitézek vívták, akik ki­feszített kopjával egymásnak rontva azon igyekeztek, hogy ellenfelüket fegyverükkel a földre taszítsák. Az győzött, aki nyereg­ben maradt. Természetesen előfordult olyan eset is, hogy mindkét küzdő a földre ketült. Ezek a viadalok általában nem végződtek halállal. A karddal vagy tőrrel vívott mérkőzés viszont minden esetben az egyik fél életébe került. A vesztes feje a győztes zsákmánya lett.

A viadal a kihívással kezdődött. Voltak névre szóló kihívások és voltak olyanok, amelyek egy vár vitézeihez szóltak, akik közül a kihívó bárkivel hajlandó volt meg­vívni.

A kihívó a levelét általában kopjára, egyes esetekben csákányra, buzogányra, szekercére vagy más fegyverre erősítette. Ezután járatlan ösvényeken, az utakat ke­rülve megközelítette az ellenséges várat. Itt elbújt, megvárta a teljes bcsötétedést, majd rendkívüli óvatossággal a várhoz lo- pózkodott. A levéllel felszerelt fegyvert be­levágta a vár kapujába, majd ahogy jött, óvatosan visszalopakodott rejtekhelyére, onnét pedig hazavágtatott. A rendkívüli óvatosságra azért volt szükség, mert ha valakit kihívás közben elcsíptek, azt vagy levágták, vagy fogságba vetették.

Reggelre kelve a várbeliek megtalálták a kapuba vágott fegyvert. Az volt a szo­kás, hogy aki felvette, az köteles volt el­fogadni a kihívást. Kivéve azt az esetet, amikor névre szóló kihívást tűztek a vár­kapura.

A viadal színhelyét a viaskodó felek meghallgatása után, közös megegyezéssel tűzték ki. Mindkét fél „hitlevelet” adott, amelyben arról biztosította ellenfelét, hogy nem eshet bántódása.

A viadal napján megjelent a küzdőtéren a kihívó, a kihívott, és mindkettővel együtt az előre megállapított egyenlő létszámban kivonuló kísérő sereg. A kísérők ezután felsorakoztak a küzdőtér két oldalán, ki­jelölték a viadal bíráit, az „igazlátókat”, majd megállapították és kihirdették a baj­vívás szabályait. Ezután kezdetét vette a párviadal, amely az egyik fél halálával végződött. A győztest nagy ünneplésben részesítették, mert nagy dicsőségnek szá­mított akkor a nyilvános párviadalokon való győzelem. Nevét gyorsan megismer­ték a magyar és a török végházakban egyaránt. A többszörösen győztes vitézek nevét pedig az egész ország tisztelete övezte.

Komárom fekvésénél fogva különleges helyet foglalt el a magyar végházak sorá­ban. A Duna és a Vág-Duna széles víz­tükre rendkívül nehéz feladat elé állította a viadalra hívó török vitézeket. Ennek el­lenére mégis akadtak közöttük olyan bá­tor és leleményes katonák, akik ezer ve­szélyen és akadályon keresztül meg tud­ták közelíteni a várat és el tudták helyez­ni a viadalra hívó leveles kopját. Kiváló tudósunknak, Takáts Sándornak, Komá­rom szülöttének hatalmas török kori adat­gyűjtéséből komáromi párviadalokról is van tudomásunk.

Az ezerötszázas évek közepén élt Ko­máromban egy jeles vitéz, Kalauz Deme­ter, Kalauz Pál vajda ha. Minden vállal­kozásban részt vett, bátorságával, a fegy­verforgatásban tanúsított rendkívüli ügyes­ségével tűnt ki. Többek között részese volt az 1551. és 1556. évi Esztergomot feldúló vállalkozásoknak. Nevét szárnyra kapta a hír, eljutott a török végvárakba is. Egy­más után hívták ki a törökök legjobb vi­tézei páros viadalokra. 1558. szeptember elején az esztergomi Korbáts aga fia lopa­kodott Komárom közelébe, ahol minden baj nélkül sikerült elhelyeznie a Kalauz Demeternek címzett viadalra hívó levelet. Kalauz a kihívást gondolkodás nélkül el­fogadta. A viadal annak rendje és módja szerint, Komárom mellett, magyar és tö­rök katonák sorfala között zajlott le. Mindkét fél mestere volt a vívásnak, de idővel Kalauz Demeter került fölénybe. Egyre több sebet ejtett ellenfelén, s már úgy látszott, hogy rövidesen levágja a tö­rököt. Ekkor azonban a homlokára ka­pott egy vágást. A seb nem volt súlyos, mégis ez lett a veszte. A vér ugyanis any- nyira elöntötte az arcát, hogy semmit sem látott. Ezután már csak vaktában vagda- lózhatott. s mivel nem tudta kivédeni a tö­rök támadásait, súlyos sebektől harckép­telenné válva maradt a küzdőtéren.

Az 1560. év október hava tizenhetedi­kének éjszakáján egy török vitéz ügyesen kijátszotta a komáromi strázsák ébersé­gét, ellopakodott egészen a révig, és ott észrevétlenül leszúrta lobogós kopjáját. Aznap éjjel Deli Tódor naszádos vajda őrködött a Dunán. Virradatkor észrevette a Duna partján ágaskodó török fegyvert és a reá erősített levelet. Elhatározta, hogy megvív a törökkel. Kihúzta a kopját, le­vette a török nyelven írt levelet. A kihívás magyarul a következőket tartalmazta:

„Isten veletek jó komáromi vitézek. Kö- szönetünk után magunk szolgálatát ajánl- juk. Minket Nagy Atyának hívnak és Bu­dán lakunk. ím mi szúrtuk a kopját a ko­máromi partba. Aki az ott levő vitézek kö­zül a kopját fiiive szí, egy hónap alatt tud­tunkra adja. A nevét is írja meg a tatai vár­ba, hogy tudjuk, ki vette légyön föl a bajt. Egyebekben mi Nagy Alva mind az ott levő uraknak, mind a vitézeknek fejenkint jó egészséget kívánván, szolgálatunkat ajánl­juk. Isten veletek komáromi vitézek.”⁵⁴

A küzdelem lefolyását már nem őrizte meg az utókor számára semmiféle írás. Arról azonban tudunk, hogy Deli Tódor még sokáig vitézkedett a komáromi vég­ház körül. Ebből arra következtethetünk, hogy ő volt a viadal győztese.

Az Isztambulba küldött követi utasítá­sok arról tanúskodnak, hogy a komáromi vitézeknek sűrűn kijutott a párviadalok­ból. Az 1567. évi panaszpontok egyike például azt sérelmezte, hogy az esztergomi török vitézek szüntelenül bajviadalra hív­ták a komáromiakat.

1578-ban még sűrűbbé váltak a viada­lok. Most a komáromiak kezdeményezése miatt. Ebben az évben került ugyanis Gi- mesi Forgách István a komáromi vár élé­re. Az új. rettenthetetlen bátorságú vár­parancsnoknak életeleme volt a harc és ki­tűnően forgatta a kardot. Párviadalairól sajnálatos módon nem maradtak fenn írás­beli feljegyzések, két tiltó rendelkezést azonban ismerünk, amelyek elárulják ma­gatartását. Ezekben Ernő főherceg szigo­rúan ráparancsolt Forgáchra, hogy „tar­tózkodjék a viadaloktól, s hogy a vitézeit , ne ösztökélje, ne buzdítsa a harcra”.⁵⁵

Egy 1579-ben keltezett levél a baj vívás íratlan szabályainak érdekes részleteire vi­lágít rá. Előzményként azt kell tudnunk, hogy Forgách István vár parancsnok en­gedélyt adott egyik vitézének, hogy a hí­res Együb agát kihívhatja párviadalra. A magyar vitéz kihívása eljutott Eszter­gomba, de Forgách István hitlevele vala­hol elveszett. Ekkor írta az esztergomi bég Forgách Istvánnak az alábbi magyar nyel­vű levelet:

„Isten velünk! Adatott Esztergomban, kedden, 1579-ben. Én nagyságos Szinán bég köszönetem írom kegyelmednek, mint jó szomszéd barátomnak. Ezt akarom ke­gyelmednek tudtára adnom, hogy onnét Komáromból írt Együb (Eghüib) agának valami rossz legény, hogy ő vele bajt víjjon, kirül minékiink semmi hírünk nem volt. Együb agának az tatai kapitánnyal, Roj- zonbergvel volt akaratja, hogy megvívjon. Az ő levelét is mai nap, ki keddnek mon­datik, adták énnekem. Ezt sem hozta pa­raszt ember, hanem a vitézek… Ez levél­ben azt mondja, hogy az kegyelmed hitle­velét is kiildeté ide Együb agának, de biz azt nem hozták ide. Lássa kegyelmed, ha illendő dolog-e ez, az kit cselekszenek: igen orozva levelet küldenek, senkinek sem­mi híre sincsen benne. Nem tudjuk, ha va­lakinek tanításából cselekszik ezt, vagy mint vagyon. Az bajviadal még eddig oroz­va nem lett sehol, hanem mind ti köztetek, mind miköztünk, sok jámbor vitéznek volt tudtára. Kegyelmed küldjön tehát hitleve­leket, s mi Együb agát oda bocsátjuk, mibent az kegyelmed hitlevelét látjuk. Hadd víjja- nak egymással. Mert Együb aga olyan vi­téz ember, hogy itt Esztergomban talán mása nincsen. O tőle (ti. a komáromi le­génytől) is meg nem fordítja az orcáját!”⁵⁶ Azt, hogy mi volt a neve a kihívó komá­romi vitéznek, hogyan zajlott le a viadal és ki lett a győztes, nem tudjuk.

Szép idők jártak a bajvívó komáromi vitézekre akkor, amikor Pálffy Miklós volt a főkapitány, a vicekapitányságot pe­dig Thury Márton viselte. Egymást érték a vitézi viadalok. Ezeknek az éveknek leg­jelesebb komáromi bajvívója Olasz György naszádos vajda volt, aki számos viadalból került ki győztesen.

Érdekességként említjük meg, hogy az egyedieken kívül közös kihívások is elő­fordultak. A törökök 1591. évi kártételeit írásba foglaló jegyzékben az alábbiakat olvashatjuk:

„… Ez elmúlt napokban néminemű vak­merő törökök az hasa (Szinán) engedel- méből az komáromi parthoz avagy révhez jöttének, holott kopjáikat feltámasztották és ott hagyták. S nemcsak szóval, hanemegy hódúit embertől is izentek az komáro­mi vitézeknek, hogy ugyan írva is irtanak, s ükét bajviadalra és kopjatörésre kihít- ták””

Pontosan ezt cselekedték az esztergomi törökök is. Kopjákat szúrtak a komáromi partba, kopjavason a kihívó levéllel. A le­vél Ernő főherceghez került, aki azt Szi- nán budai basának küldte. Szinán július 29-én az alábbi levélben válaszolt:

Az levél sem mozdul meg, míg szél nem jő. Az odavaló végbeliek mind szünte­len Esztergom alá, hol Fülek alá, hol Zsám- bok alá, hol Vál alá, hol Fehérvár alá szá­guldanak. Talán fölséged azt kívánná, hogy ezek még ellenök se álljanak? Ilyen szoká­sok is vagyon az odavalóknak, hogy éjjel eljőnek és a kopját az vár kapujába öklelik és ott hagyják. Ekképpen okot adnak min­den gonoszságra, mind Ormándy Pétör aka­ratjából Szilády János az Fejérvár kapu­jában, kit szultán Szulejmán fegyverrel vött meg, négyszer hozott kopját. Ismég mos­tan meg ózonképpen Tompay István az Fe­jérvár kapujában öklelt és kopjáját ott hagyta… Mi azért annak az oka, hogy fölségöd az eféléket meg nem bünteti? Avagy ha abban áll az vitézség, találunk mi is olyan vitézöket, és mi is innét sza­badságot adunk, próbáljanak szerencsét és azkinek Isten adja (ti. a viadalban a győ­zelmet), azé legyen!… Avagy talán föl­ségöd azt kívánja, hogy mikor ezképpen ide az végek alá jönnek, az mi alattunk való vitézök összvetegyék kezöket és így hagy­ják magukat levágni! Hiszen ezök is szab- lyát hordanak!”™

A szépen megfogalmazott levél egy volt a sok közül, amelyeket a török és a ma­gyar végvárak kapitányai és az országos főparancsnokok állandóan írogattak egy­másnak. De hiába. Mindegyik fél elősze­retettel hangoztatta a saját katonái ártat­lanságát, egyben az ellenfelet vádolta a kezdeményezésekért. A párviadalok to­vább folytak.

A csatákban és párviadalokban elesett katonáknak megadták a hősöknek kijáró végtisztességet és sokáig emlékeztek rájuk. Komáromban Maróthy Nagy István, Ma- róthy Nagy Mihály, Csapó Pál, Huszár Mátyás, Olasz György, Izdenczy István, Bognár Márton, Fillérös János és Buday Lázár híres végvári vitézekről utcákat ne­veztek el, amelyek hosszú időn át emlé­keztettek névadóik dicső tetteire.

A TIZENÖT ÉVES HÁBORÚ FORGATAGÁBAN

A törökök a béke évtizedei után – 1591- ben újból mozgolódni kezdtek. A harci cselekmények a déli végeken újultak ki. A kezdet a támadóknak kedvezett, Hasz- szán basa előrenyomuló seregét azonban megállította Sziszek elszántan védekező vára. Hasszán ezután alaposan felkészül­ve az ostromra, 30 000 főt számláló sere­get gyűjtött, mellyel 1593-ban újból meg­kísérelte Sziszek elfoglalását. Vállalkozása azonban nem sikerült, a magyar-német seregtől június 22-én súlyos vereséget szen­vedett. Hasszán maga is elesett 12 000 vi­tézével együtt. A sziszeki kudarc meg-bosszulására Murád szultán 150 000 ka­tonát gyűjtött össze, s a hatalmas hadsereg Szinán basa vezetésével megindult Ma­gyarország ellen. Kezdetét vette a tizenöt éves háború!

Veszprém és Palota minden nagyobb nehézség nélkül jutott az előnyomuló tö­rökök kezére. Tovább azonban nem men­tek, mert őszre fordult az idő, de azért is, mert Komárom környékén erős, 40 000 fős császári sereg tanyázott. Szinán téli pihenőre vitte seregét.

Ferdinánd Hardegg gróf, császári főve­zér kínálkozó alkalomnak tekintette a tö­rökök elvonulása után kialakult helyze­tet, ezért megkezdte Fehérvár ostromát. A budai basa erős haddal a szorongatott Fehérvár segítségére sietett. Csak Pákoz- dig jutott el, mert ott november 3-án út­ját állta a magyar-német sereg. Rendkí­vül heves harc bontakozott ki, amelyet Pálffy Miklós és vitézeinek mindent el­söprő rohamai döntöttek el. A győzelem teljes volt. A 6-7000 halottat vesztett tö­rök sereg életben maradott katonái fej­vesztetten menekültek Buda felé. Mátyás főherceg levélben mondott köszönetét Pál- ffynak a ragyogó győzelemért, mely alka­lommal „oly vitézül, férfiason s lovagiasan viselte magát, hogy a többi vezéreknek hasonló magatartásra okot szolgálta­tott”.⁵⁹

Pálffy ezután sem maradt tétlen, jó szel­lemű seregével elfoglalta Füleket, majd megszállta a törökök által kiürített Kék­kőt, Divényt, Hajnácskőt, Bujákot és Hol­lókőt.

Pálffy Miklós kiváló emberi tulaj­donságaira és nagyszerű fegyvertényeire felfigyelt maga a pápa is. VIII. Kele­men 1594. július 2-án Pálffynak címzett levelében többek között az alábbiakat írta:

Ha szükséges volt valaha az isteni dicsőségért s a haza üdvéért buzgó vitéz férfiaknak erényét a kereszténység kérlel­hetetlen ellenségei: a törökök ellen felser­kenteni, ez főleg most szükséges… Rólad … mint magasztos lelkületű s minden ki­tűnő feladatra vállalkozni kész férfiúról gondolkodunk, ki ezen válságos időben Is­tennek, a fejedelem és hazának kész ki­váló szolgálatot tenni.”⁶⁰

AZ 1594. ÉVI NAGY OSTROM

Az 1594. évben a Habsburg-hadsereg kezdeményezett. Május 4-én kezdte el ost­romolni az erős őrséggel védett Esztergo­mot. Kéthónapi sikertelen kísérletezés után azonban – Szinán nagyvezér köze­ledtének hírére – Komáromba és környé­kére vonult vissza. Szinán újabb hódító hadjáratra indult. Százezres seregével jú­lius 13-án elfoglalta Tatát, ezután Győrt zárta körül. Ferdinánd Hardegg grófnak 6000 német katonája állt fegyverben a nagyszerűen felszerelt győri vár erős falai mögött, szeptember 27-én szégyenszemre mégis feladta a várat. Hardegget gyáva­ságáért Bécsben felelősségre vonták és ki­végezték.

Szinán a győri diadal után teljes erejé­vel Komárom ellen fordult. A végvárrend­szer ezen fontos tagjának parancsnokaErasmus Braun és helyettese. Starsich Farkas minden tőlük telhetőt igyekeztek megtenni, hogy az erős falak mögött meg­felelő számú őrség védje, raktáraiban pe­dig legyen elegendő élelem és hadianyag. Mindezekből bizony nagyon hiányosan volt ellátva. Arra pedig gondolni sem le­hetett, hogy ilyen gyenge felkészültséggel ellen tud állni Szinán ostromának.

Braunnak volt alkalma meggyőződni a török sereg erejéről. Első ízben akkor, mikor Tata elfoglalása után Győr felé vo­nult. Hírszerzői részletesen tájékoztatták Szinán hadseregének létszámáról, hangu­latáról, összetételéről és tüzérségének ere­jéről. Szeptember közepén pedig már saját szemeivel láthatta a török hadigépezet működését. Philipp Riedesel admirális ha­jójáról ugyanis egészen közelről figyel­hette Győr ostromának minden részletét.

Értesülései lehangolóak voltak. Megis­merte az ellenség erejét, tudta a komáro­mi vár gyenge felkészültségét, ezért két­ségbeesett hangú levelekkel ostromolta Mátyás főherceget. Hangsúlyozta, hogy Komáromot csak akkor tudja megvédeni, ha jelentős erősítést kap. Mátyás főher­ceg segíteni akart, de ő sem volt könnyű helyzetben. Azzal pedig egyáltalán nem számolt, hogy a török a tél beállta előtt nekikezd az erős komáromi vár ostromá­nak, ezért nem is intézkedett.

Ilyen előzmények után érthető, hogy az ostromra fel nem készült Komáromban mindenkit megdöbbentett a törökök meg­jelenése a várral szemben, a Duna déli partján. Az előőrsöket végeláthatatlan sor­ban követték Szinán hatalmas hadseregé­nek különféle alakulatai. A török sereg zöme 1594. október 4-én érkezett Komá­rom alá, ahol azonnal tábort vert.

Az események hatására Komárom egy csapásra megbolydult. A várakozás és a tétlenség hosszú időszaka után, most egy­szerre sürgős lett minden. Gyors futárok száguldoztak a világ négy tája felé, hogy segítséget kérjenek, híreket vigyenek és parancsokat továbbítsanak.

A sürgős intézkedések között szó esett a polgárság sorsáról is. A vár parancsno­kai tájékoztatták a város vezetőit a kiala­kult helyzetről és a szükséges teendőkről. Megállapították, hogy a város gyengén van megerősítve, ekkora török túlerővel szemben nem tudja magát tartani, tehát az ellenség könnyen elfoglalja és akkor még a csecsemőket is kardélre hányja. Ezentúl újabb veszély is fenyegetett. A tél közeledtével ha nem vonulnak el a törö­kök, hanem betelepednek a város házai­ba. akkor ott maradnak egészen tavaszig. A külvilágtól elzárt vár pedig a törökök ölébe hull.

Egyetlen megoldás van hátra, a várost fel kell gyújtani. A komáromiak nehéz szívvel vették tudomásul a várkapitány in­tézkedéseit, de engedelmeskedniük kellett a parancsnak. Gyorsan összecsomagolták legszükségesebb holmijukat és elhagyták otthonukat. A fiatalok és az erősek fegy­veresen bevonultak a várba. Braun és Starsich örömmel vették a komáromiak jelentkezését, hiszen égető szükség volt a várőrség megerősítésére. A lakosság na­gyobb része – asszonyok, öregek, gyer­mekek – szekerekre rakta ingóságait ésszép rendben a biztonságos Nagyszom­batba vonult. Jellemző volt az akkori időkre, hogy egy-egy bajba jutott város lakosságát egy másik város hosszabb idő­re befogadta. Esztergom polgárainak 1543- ban Komárom adott menedéket, most a komáromiak szorultak a nagyszombatiak segítségére.

Ahogy az utolsó szekerek is elvonultak. Braun katonái felgyújtották a várost. Fel kellett gyújtaniuk a Dunán levő hajóhidat is. mert nem volt elegendő mesterembe­rük. akik a törökök megérkezése előtt szét tudták volna bontani.

Midőn Komárom nagy része már lán­gokban állt, a várbeliek között olyan hír kapott lábra, hogy a lakosok egy része a városban maradt. Starsich vicekapitány ekkor huszárokkal és naszádosokkal az égő városba rohant, hogy kimentse a sze­rencsétleneket. A hír nem volt igaz, mert egy lelket sem találtak a házakban. Mire azonban ezt megállapították, a tűz any- nyira elhatalmasodott, hogy a városon keresztül már nem juthattak vissza a vár­ba. Starsich ekkor a város felett átúsztatta huszárait a Vág-Dunán. majd keleti part­ján lefelé haladva, „a várral szemben ismét a vízbe ugrattak”, s így jutottak a komá­romi partra.⁶¹

A Duna déli partján még javában folyt az egymás után érkező török csapatok tá­borverése. Szinán már tüzelőállásba ren­dezte tüzéreit. A várral szembeni Duna- parton állították fel ütegeiket, melyek ok­tóber 7-én megkezdték a tüzelést. A sereg többi része ezalatt rendezte sorait és ké­szülődött az ostromra.

Az erős ágyúzás után bebizonyosodott, hogy a lövedékek a széles Dunán át nem sok kárt tesznek a várban, ezért Szinán újabb parancsokat adott ki. Erős tatár lovas sereget úsztatott át a Dunán, amely mihelyt megérkezett a csallóközi oldalra, ott azonnal állást foglalt. A két parti biz­tosítás után a török műszaki alakulatok most már nyugodtan nekiláthattak a híd- verésnek, senki nem háborgatta őket. Ok­tóber 8-ra elkészült a híd. amelyen a tö­rök sereg a vár közvetlen közelébe jutott. Szinán basa ekkor egy paraszttól

nyíl végére erősített levelet küldött a vár­ba, melyben a vár feladását követelte. E le­velet a várkapitány nem fogadta el, kije­lentvén, hogy ő … őfelségétől azért van ide helyezve, hogy a várat védelmezze, és az ellenséggel harcoljon, s nem azért, hogy az ellenséggel levelezzen.” A basa levelére a vár ágyúi adták meg az érthető választ.⁶²

Szinán parancsára most már a tüzérek is átvonultak a csallóközi partra, ahol először a város temploma mellett állítot­ták fel „18 roppant nagyságú ágyúikat”. Megkezdődött a tüzérségi párbaj a vár és a törökök ágyúi között. Szinán még ezt a távolságot is nagynak tartotta, ezért a környékről összeszedett parasztokkal a vár árkának a szélén hányatott sáncot, s mikor az elkészült, itt állíttatta fel a ha­talmas ágyúkat. A sáncásást és az ágyúk átszállítását erős janicsár egységek bizto­sították. Ezek a munkálatok természete­sen rengeteg emberáldozatot követeltek, a janicsárok soraiból is és a munkára haj­tott parasztok közül is.

A törökök átvonulásával kezdetét vettea várbeliek élethalálharca. Braun október 8-ának éjjelén megrázó hangú levélben panaszolja Mátyás főhercegnek, hogy ke­vés katonája a sok munkától és őrszolgá­lattól már majd kidől a fáradtságtól; a várost, a dunai hidat és a szőnyi parton levő palánkot ott kellett hagynia; a Vá­gón levő hidat még eddig meg tudta tar­tani, de a híd felett levő malmok felől már harci zaj hallatszik; a Csallóköz is tele van törökkel, és egyre többen lesznek, mert aznap készült el a hídjuk. Komárom olyan helyzetben van, hogy ha pár nap alatt nem jön segítség, akkor lehetetlen tovább tartani.

Mátyás főherceg Bruck térségében állo­másozott hadseregével, midőn értesült a Komárom elleni török támadásról. A hí­rek hallatán hadaival azonnal Pozsonyig vonult. Ott magához rendelte Pálffy Mik­lóst, akit azzal a feladattal bízott meg, hogy egy burgundiaiakból álló félezredet vigyen be Komáromba. Pálffy gondolko­dás nélkül elvállalta a veszélyes megbíza­tást, pedig a Győr körüli harcokban szer­zett sebe még nem gyógyult be. A bur­gundiak vonakodtak teljesíteni a paran­csot, de Pálffy rábeszélésére végül is kötél­nek álltak. A kitűnő hadvezér ezúttal is kifogástalanul teljesítette a rábízott fel­adatot. A katonákat Pozsonytól Gutáig hajón szállította, onnét pedig csak a hely­beliek által ismert utakon juttatta be Ko­máromba. A katonákon kívül rengeteg élelmet és egyéb szükséges anyagot is si­került a várba szállítania. Ezzel az erősí­téssel nagymértékben gyarapodott Komá­rom védelmi ereje, most már nyugodtab- ban nézhetett szembe az ostromló ellen­séggel.

Szinán tüzérei a vár Csallóköz felőli vizesárkának partján emelt sáncaikból közvetlen közelről lőtték a két hatalmas nyugati bástyát. A pasa tisztában volt ve­le, hogy Komáromot csak a Csallóköz fe­lől támadhatja sikeresen. A háromszög alakú vár másik két oldalát a Duna és a Vág-Duna széles, mély vize övezte, me­lyeken át csak hajókon lehetett megköze­líteni. A víz felőli támadás ellen azonban teljes biztonsággal védték a várat a bás­tyákon elhelyezett ágyúk.

A török vezérnek az volt a terve, hogy ágyúival lerombolja a nyugati bástyákat, majd katonáival a réseken behatolva bir­tokba veszi a várat. Tüzérei azonban hiá­ba lőtték éjjel-nappal, az erős falakkal nem boldogultak. A vár ágyúi is dereka­san működtek, pontos tüzeléssel zavarva az ostromlókat. Szinán ekkor látva, hogy ágyúival nem tud rést törni a falakon, újabb ostromeszközzel kísérletezett. El­határozta, hogy a Győrnél bevált módon aláaknáztatja és felrobbantja a vár falait. Serege így már könnyűszerrel el tudja fog­lalni az erődítményt.

Nagy gyakorlattal rendelkező műszaki alakulatai azonnal nekiláttak az ásásnak. Törésvonalban haladó árkaikkal megköze­lítették a falakat, majd föld alatti járatai­kat egészen az alapokig vezették. Starsich, a tapasztalt, kitűnő katona azonban résen volt. Maga mellé vette Contrárius Már­ton és Szapata Ferenc naszádos vajdákat, válogatott naszádos vitézeikkel együtt, egy este kitörve a várból, rajtaütött a buzgónszorgoskodó aknaásókon. A nagyszerűen küzdő naszádosok egymás után vágták le az elkeseredetten védekező janicsárokat és aknaásókat, majd miután hajóikat is ősz* szetörték, visszatértek a várba.

Az ostromnak ebben a szakaszában ka­pott súlyos sebet Erasmus Braun várka­pitány. Az aknaásók figyelése közben egy puskagolyó mélyen belefúródott a jobb lábszárába. Ezután már nem is tudott láb­ra állni, állapota napról napra rosszab­bodott.

Szinán mindent megkísérelt, hogy Ko­máromot megkaparinthassa. A védők sze­me láttára gyilkoltatott le foglyokat, és Jcínoztatott meg polgárokat, lövette, tá­madta a várat, de mindez semmit sem használt. Komárom kapui nem nyíltak meg.

Időközben a Komáromért aggódó Má­tyás főherceg az október 11-én főparancs­nokká kinevezett Kari Mansfeld gróf se­gítségével sürgős intézkedéseket tett. Gyorsfutárai vágtatva indultak a biroda­lom minden részébe, azzal a paranccsal, hogy minden fegyveres erő azonnal sies­sen a szorongatott fontos erődítmény se­gítségére. A fővezér hadba hívó szavának meg is lett az eredménye. Egymás után érkeztek Mátyás táborába a riasztott csa­patok. Elsőnek természetesen Pálffy Mik­lós állt fegyverbe saját seregével és a pa­rancsnoksága alá tartozó nemesi haddal. Ahogy összegyűltek, Csallóközbe vonul­tak. Mátyás a Pozsony melletti Vereknyé- nél hidat veretett, melyen át seregét Püs­pökibe vezette. Ugyanide rendelte a Gio- vanni Medici parancsnoksága alatt álló olaszokat is. A felső-magyarországi ne­messég Paka környékén vert tábort. Rá­kóczi Zsigmond, Dobó Ferenc, Homon- nai Drugeth István és Báthory István lo­vas dandárainak Szokoly Miklós és Vetési László voltak a parancsnokai. Megérke­zett Pozsony mellé húszezer cseh és morva harcossal Péter Rosenberg is, és közele­dett katonáival Hannibál Rottenau. Má­tyás serege így rövid idő alatt negyven­ezer főre szaporodott.

Midőn összegyűlt a tekintélyes sereg, Mátyás haditanácsba hívta a vezéreket. A legtöbb vitát az a kérdés váltotta ki, hogy segítséget nyújtsanak-e a szoronga­tott Komáromnak, vagy pedig várják be az ausztriai hadakat, és csak akkor kezd­jék meg a hadműveleteket. A vitát Mátyás főherceg döntötte el. ö arra az álláspontra helyezkedett, hogy a késedelmes intézke­dés nemcsak haszontalan, hanem egyene­sen veszedelmes, ezért seregével Nyáras- dig (Komáromtól kb. 35 km) vonult, ahol letáborozott és elsáncolta magát.

A fővezér helyváltoztatása után Pálffy is megindult seregével Komárom felé. Ugyanakkor erős lovascsapatot küldött előre azzal a paranccsal, hogy szerezzenek foglyokat és így nyerjenek információkat az ellenség hadmozdulatairól és terveiről. A lovasok alkonyattájt tértek vissza azzal az örvendetes hírrel, hogy a törökök elvo­nulásra készülődnek.

A hír igaz volt. Szinán olyan helyzetbe került, hogy kénytelen volt visszavonulni. A legnagyobb hibát akkor vétette, ami­kor októberben kezdte el az ostromot. Melegebb éghajlathoz szokott katonáiugyanis sokat szenvedtek az őszi hideg napokon. Azzal sem számolt, hogy Ko­márom ilyen hosszú időn át ellen tud áll­ni. A csatározások során rengeteg embert vesztett, a harcok és a betegségek erősen megtizedelték hadait. A tífuszjárvány több mint 8000 török életét oltotta ki. Ezek után futottak be hozzá a hírek az erős császári hadsereg Pozsony körüli gyüleke­zéséről és Komárom felé indulásáról. Nem várta meg érkezésüket, kiadta a parancsot a visszavonulásra.

A törökök visszahúzódása nem kerülte el a sok hadi tapasztalattal rendelkező Starsich Farkas vicekapitány figyelmét sem. Azonnal kihasználta az alkalmat, és katonáit maga köré gyűjtve október 22-én kirohant a várból. Gyors támadása meg­lepte az ostromlókat, akik mindenüket visszahagyva menekültek amerre tudtak. Starsich és vitézei számos törököt levág­tak és nagy zsákmányt ejtettek. Rengeteg poggyász, fegyver, lőpor és golyó – sőt még egy hatalmas arab feliratú ágyú is – birtokukba került.

Október 24-én – kellemetlen meglepe­tésként – újból támadtak a törökök. A tég­lavető melletti sáncukról lőni kezdték a várat, amiből Braun azt a következtetést vonta le, hogy mégsem vonulnak el, ezért újból segítséget kért.

A következő napon azonban bebizo­nyosodott, hogy mindez csupán a vissza­vonulás leplezésére történt. Október 25-én megkezdődött a törökök általános vissza­vonulása. Gyalog és lóháton sebesen höm­pölygőn a Duna hídján át a különféle ala­kulatok áradata. Alig vonultak át az utol­só katonák a hídon, Szinán felgyújtana azt. A hídon átvonulók magukkal ragad­ták a jobb parton állomásozó egységeket is, úgyhogy rövid idő alatt rendezetlen vad futással menekült Tata felé Szinán nemrég még félelmetesnek látszó serege.

Starsich Farkas naszádosainak azt a parancsot adta, hogy támadják meg a vár­ral szemközt nagy hévvel működő török ütegeket. A vakmerő naszádosok 4 na­száddal és több ladikkal boldogan vállal­ták a veszélyes feladatot. Gyorsan átevez­tek a Dunán, partközeiben ágyúikkal össztüzet lőttek az ellenségre, majd a ke­letkezett zavart felhasználva partra ugrál­tak és rátámadtak a török tüzérekre. Mindez olyan gyorsan és begyakorlottan történt, hogy a törökök teljesen megzava­rodtak. A naszádosok gyors, összehangolt támadása sikerrel járt.

Azon idő alatt, amíg a vár körül így alakultak az események, Pálfl’y Miklós se­regével Komárom felé menetelt. Útköz­ben összetalál kozott Thurzó és lllésházy csapataival, akiktől azt az értesülést kapta, hogy a törökök még a Csallóközben és Komárom városában vannak. E hír halla­tára futár útján arra biztatta a várpa­rancsnokot, hogy egyszerre két oldalról támadjanak rá a törökre. Röviddel ezután azonban előőrsei arról értesítették, hogy a törökök visszavonultak, erre elindult Komárom felé, s október 28-án délután 2 órakor meg is érkezett. Komárom fel­lélegezhetett. Az erőd és védői kiállták a nehéz próbát. Újból bebizonyosodott, hogy a törökök nem legyőzhetetlenek. A halálos veszedelemből való megszaba­dulás kimondhatatlan örömmel töltött el mindenkit. A vár összes ágyúja fülsiketítő dörgéssel adta tudtul a világnak, hogy az elszántság, a kitartás cs a harci tapaszta­lat győzedelmeskedett az óriási tömeg túl­erejével szemben.

Mátyás főherceg fővezér nagyon meg­dicsérte helytállásáért és vitézségéért Ko­márom őrségét, a teljesen elgyengült Bra­unt felmentette várparancsnoki tisztéből, elrendelte a vár megrongálódott részeinek a kijavítását, majd október végén elhagyta Komáromot.

Braunt Bécsbe szállították, ahol súlyos sebébe nemsokára belehalt. Mátyás fő­herceg arra való hivatkozással, hogy Ko­márom élére csak ügyes és megbízható katonát lehet állítani. 1594. november 17-én kelt levelében PálflTy Miklóst bízta meg a főkapitányi teendőkkel. Helyette­séül a várban egy Reisser nevű német tisz­tet. a váron kívül elszállásolt naszádosok­nál és huszároknál Starsich Farkast nevez­te ki.

Az ostrom hőse egyébként Starsich Far­kas volt. Rettenthetetlen bátorságával, le­leményességével és kiváló vezetői képes­ségével olyannyira kitűnt a sok vitéz ka­tona közül, hogy az udvarnál is felfigyel­tek rá. A harcok idején tanúsított maga­tartásáért magas kitüntetést, arany nyak­láncot kapott a királytól.

A zsoldosok garázdálkodásai

Az idő lassan hidegre fordult, a hadba vonult seregek egymás után hazatértek, kivéve a német zsoldosokat, akiket a Csal­lóköz és a Szigetköz falvaiban helyeztek el. Ennél nagyobb csapás nem érhette volna a lakosságot. Szegényeknek a po­kol minden kínját el kellett szenvedni a kegyetlen, zabolázhatatlan idegen kato­náktól.

Istvánfi Miklós alnádor felháborodott hangon számolt be gaztetteikről:

ezek … miután elszállásoltattak, legin­kább rablásból éhek, s a termékeny, kies vidék falvait ellenségesen pusztítók, oly embertelen szabadossággal, hogy a kato­nákból a legrémítőbb rablók lettek, kik a szegény nép barmait, mellyel magát és családját tartja, s különbféle közterheket visel, nemcsak saját szükségökre ölték, fal­ták. de még távoli földre is elhajtván, el­adták; a magtárakba takarított gabonát, a pincékből a bort s egyéb eleséget a hiába könvörgőktől kegyetlenkedve kicsikarék; a kalangyákban levő életet lovaik és ma­gok szükségére használók; ha valamely pa­raszt javai rablását akadályozni bátorko­dott, azt ütötték, verték; sőt nem elégedve meg a beszállásolt helyek pusztításával, a távoli vidékeken is kegveflenkedtek, s min­dent, bárhogy el volt is rejtve; kikutattak, elraboltak; azok, kik parancsaikat vona­kodva teljesíték, hogy ha magokat s cse­kély értéköket jelentékeny összeggel meg nem váltják, legyilkolással, felgyújtással fenyegették, alig ment el az egyik garázda rabló csapat, jött a másik, amely azt ke­gyetlenségre felülmúlta. “^6?

Nehéz volna eldönteni, hogy a zsoldo* sok közül a vallonok, a spanyolok vagy a németek voltak-e a legkegyetlenebbek. A vallonok például bár fa volt elég, a pa­rasztok bútorait használták tüzelőnek. A szerencsétlen lakosságból úgy csikarták ki elrejtett vagyonkájukat, hogy a férfia­kat és a nőket meztelenre vetkőztették, majd lábuknál fogva a fákra kötötték. Addig nem engedték őket szabadon, amíg nem vallottak.

A magára hagyott nép elképzelhetetle­nül sokat szenvedett. Látástól vakulásig kellett dolgoznia, munkájának a gyümöl­csét azonban még békés viszonyok kö­zött is a földesura élvezte. A háborúk hosszú évszázadai alatt pedig ki volt szol­gáltatva az átvonuló katonaság kénye- kedvének. Akár bírták, akár nem, elő kel­lett teremteniük készpénzben és termény­ben az adót, a papi tizedet, teljesíteniük kellett a rengeteg robotot. Ami pénzük vagy terményük maradt, azt elvitték az átvonuló vagy az arra portyázó török és német katonák, de nem egy esetben a kö­zeli várak éhező és fázó magyar naszá­dosai, huszárai vagy hajdúi. Hadi esemé­nyek idején gyakran vetettek üszköt há­zaikra, s ilyenkor gyakran elhamvadt az egész falu. Az volt szerencsés, aki idejé­ben el tudott bújni a környék mocsarai­ban, erdőségeiben, mert legalább a puszta életét meg tudta menteni. A késedelmes- kedőket felkoncolták vagy rabszíjra fűz­ték. Ilyen viszonyok között nem csodál­kozhatunk azon, hogy a török háborúk idején Komárom vármegye négy járásá­ból a mátyusföldi és a két dunántúli járás falvai úgyszólván teljesen elpusztultak, egyedül a Csallóközben maradt meg a fal­vak egy része, de azok lakói is embertelen körülmények között tengették életüket.

A VÁR HELYREÁLLÍTÁSA

A nagy ostrom után Komárom siral­mas képet nyújtott. A várat, különösen nyugati részét erősen megrongálták a tö­rök ágyúgolyók. A várbeli lakóházakban tetemes kárt tettek Szinán tüzérei, a vá­rosból pedig csak üszkös romhalmaz ma­radt. Erősen megfogyatkoztak a raktárak készletei is.

A keletkezett károk és hiányosságok helyreállításának, illetve pótlásának a nagy munkája Komárom újból kinevezett fő­kapitányára, Pálffy Miklósra hárult. A ki­tűnő hadvezérnek pedig emellett is bőven volt elfoglaltsága, mert egy személyben volt az újvári vár parancsnoka, bánya vi­déki főkapitány, valamint Komárom és Pozsony főispánja. A legfontosabb teendő a vár bástyáinak és falainak mielőbbi helyreállítása volt. Ezt a munkát azonban csak olyan mesterekre lehetett bízni, akik­nek bőséges várépítészeti tapasztalataik voltak. Pálffy választása Don Juan de Medicesre és Simoné Malatestára esett. Pálffy építészeivel a komáromi vár helyre­állítása mellett, előretolt védelmi állásként több palánkot is építtetett a Csallóköz­ben. Ők állították helyre a szétrombolt Szent Péter-palánkot is.

Mátyás főherceg ezeknek a feladatok­nak a végrehajtásával úgy bízta meg Pál- ffyt, hogy pénz folyósítására még ígéretet sem adott. Arra kérte, hogy a megyék jobbágyaival végeztesse el a palánk építé­sét – természetesen robotban. Pénzt csak az őrség fizetésére ígért, egyben vállalta a fegyverrel és lőszerrel való ellátásukat.

Csallóköz megerősítése a Győr elvesz­tése után kialakult hadihelyzet elengedhe­tetlen következménye volt. Ez a Duna két ága által védett, Újvár, Komárom és Győr erős váraival biztosított, 100 km hosszú sziget a kelet felé vonuló császári hadse­regek számára kiváló területnek bizonyult. Győr elfoglalásával a törökök Csalló­köz közepének a közvetlen közelébe ke­rültek. Ki is használták a kínálkozó lehe­tőséget, be-betörtek a század elején még gazdag szigetre, ahol elpusztítottak min­dent, ami útjukba esett. Ezeknek a török portyáknak a kivédésére és elhárítására vált sürgősen szükségessé a csallóközi pa- lánkok kiépítése.

Győrnek a magyar végvárrendszerből való kikapcsolása jelentékeny mértékben fokozta a komáromi vár fontosságát és je­lentőségét. Az erődítmény többféle fel­adatot látott el:

Kelet felől védte az egész Csallóközt a törökök támadásai ellen, nyugodt gyüle­kezőhelyet biztosított a törökök megtá­madására készülődő császári csapatok ré­szére, és a Dunán és a Vág-Dunán vert hidjaival lehetővé tette a támadásra in­duló saját hadseregeknek a Dunántúlra vagy a Mátyusföldre történő átkelését. Ezért volt égetően fontos a vár sérülései­nek kijavítása és a dunai meg a vág- dunai hídfő helyreállítása.

1595 tavaszán megélénkültek a törö­kök csallóközi portyái. Pálffy április hó folyamán azt az utasítást kapta, hogy Po­zsony vármegye katonaságával mindent tegyen meg ezeknek a betöréseknek az el­hárítására.

PÁLFFY DIADALMAS CSATÁI

Pálffy – fegyelmezett katonához méltó­an – rendre végrehajtotta a kapott paran­csokat. Kijavíttatta a komáromi várat, rendbe hozatta a dunai és a vág-dunai pa- lánkokat, felépíttette a csallóközi palán- kokat és megszervezte a Csallóköz védel­mét. Éppen időben készült cl ezekkel a munkákkal, mert 1595. május-júniusban nagy császári csapatmozdulatok színterévé vált a Csallóköz. Kari Mansfcld herceg hadvezér Komárom térségében gyülekez- tette hadseregét, amely június végén már 40 000 főt számlált. Mansfeld Esztergom és Visegrád visszafoglalását kapta felada­tul, azzal a célzattal, hogy utána ezekből a várakból kiindulva lehetségessé váljon Buda visszavétele is. Mansfeld vezértársa és fő bizalmasa Pálffy Miklós volt.

Június végén a fővezér hidat veretett a Dunán, amelyen át hadseregét Esztergom alá vezette. Július 1-én megkezdte a fon­tos erődítmény ostromát. A törököket meglepetésként érte Esztergom körül zá­rása, nem is voltak rá kellőképpen felké­szülve, a budai basa ezért minden tőle tel­hetőt megtett a felmentésére. Két ízben is megkísérelte az ostromzár feltörését. Mind­két esetben kudarcot vallott. Augusztus 4-én Mansfeld, ugyanennek a hónapnak a 26. napján Pálffy Miklós szórta szét az erős török felmentő csapatokat. Eszter­gom két hónapig tartó kemény védekezés után, szeptember 3-án megadta magát. Nem sokkal ezután Visegrád is, Vác is megnyitotta kapuit az ostromló császáriak előtt.

Ezeket a sikereket azonban Mansfeld már nem érhette meg. A táborát tizedelő vérhasjárvány őt is utolérte, s annyira le­gyengítette. hogy már képtelen volt a had­műveletek irányítására. Komáromba vit­ték. és itt augusztus 14-én meghalt. Kari Mansfeld herceg bátor katona, kitűnő hadvezér és igaz ember volt. Halálát szo­morú szívvel gyászolta a magyar nép is. Ö ugyanis nem engedte meg katonáinak, hogy raboljanak és fosztogassanak, ke­mény kézzel vette elejét minden ilyetén kezdeményezésnek. A hadseregében ural­kodó rendet így jellemezte Gabelmann udvari történetíró:

„Bárhová vezették is a sereget, kezeik prédamentesek maradtak, a jobbágy a fa­lujában, a polgár a városban, s a pásztorok a mezőn biztosan végezheték dolgokat … Láttam Komáromnál egy lovast, a ki a sö­vény mögül rá mosolygó cseresznyére in­cselkedett, meginté azonban társa: vigyázz pajtás – úgymond – ne bántsd azt a cse­resznyét, mert Mansfeld a csősze minden­nek, a mi Magyarországon terem. Mire a másik azt mondta: ilyen áron nem kívánom a halált (tudnillik, hogy lopásért kivégez­tessék). .

Ezután a törökök vették át a kezdemé­nyezést. 1595 augusztusában Szinán basa. 1596-ban maga a szultán – III. Moha­med – indult hadba hatalmas hadseregek élén, de ezek a hadjáratok messze elkerül­ték Komáromot. 1597-ben azonban meg­élénkült az élet a Kisalföldön. Erre az évre esett Tata visszafoglalása, majd új­bóli elvesztése, valamint Győr sikertelen ostroma.

Tata elfoglalásának történetét Pálffy Miklósnak Mátyás főherceghez (1597. május 24-én) írt jelentéséből ismerjük. A jeles haditény részletei:

Május hó folyamán Mátyás főherceg ajánlásával egy Johann Pernstein nevű ember jelentkezett Pálffy nál. Előadta, hogy olyan különleges robbanószerkezetet ké­szített. amelyet várostromok alkalmával rendkívül eredményesen lehet használni. Pálffy a szerkezetet jónak találta és elha­tározta, hogy kipróbálja. A kísérlet szín­helyéül Tatát határozta meg azzal az el­gondolással. hogy siker esetén visszafog­lalja ezt a fontos végvárat. Azt is elhatá­rozta, hogy az izgalmas kísérletet szemé­lyesen fogja irányítani.

Alaposan megfontolt és kidolgozott terv alapján május 21-én indult útnak Új­várból Komárom felé. Megérkezése után felsorakoztatta a vállalkozásban részt ve­vő komáromi katonákat, akikkel együtt este 9 órakor hat nagy hajóval és hat saj­kával kicveztck a kikötőből. Almáshoz érve partra szálltak és várták az Eszter­gomból ide vezényelt katonaság megérke­zését. Az 500 hajdú éjféltájban jelentke­zett Pálflynál. A vezér a komáromiakkal együtt azonnal útnak indította őket, de nem sokkal ezután visszarendelte seregét. Ugyanis rájött arra, hogy ha világos nap­pal ér Tata közelébe, akkor az ellenség idejében észreveszi őket, felkészül és meg­hiúsítja szándékukat. Almásra való visz- szatérésük után 16 hajón újabb erősítés érkezett Esztergomból. Pálffy pihenőberendelte seregét, egyben mindenfelé erős őrségeket állított fel, nehogy meglepetés élje.

Május 22-én délután 1 órakor hadrend­be állította katonáit, majd kiadta az indu­lási parancsot. A sereg élén 3 törökül jól beszélő lovas haladt, utánuk szállították a petárdát, a robbanószerkezetet, mely­nek kíséretében 20 spanyol és vallon ka­tona haladt létrákkal és hídalkatrészek- kel. Utánuk meneteltek az esztergomiak, a komáromiak és a többi vitéz.

Tata közelébe érve Pálffy huszárokból és muskétásokból őrségeket állított fel, akiknek feladata az esetleges hátulról jövő támadások elhárítása volt. Ezután kiadta a parancsot az előre megbeszélt terv vég­rehajtására.

Az élen haladó 3 lovas a petárdát tar­talmazó szekérrel a várkapuhoz vonult. Odaérve, az őrök kérdéseire török nyel­ven azt válaszolták, hogy ők törökök, élelmet szállítanak Budáról Győrbe, elfá­radtak és most pihenni szeretnének a tatai vár oltalmában. Az őrök nem fogtak gya­nút, mire – a beszélgetés ideje alatt – a robbanószerkezetet sikerült a kapu köze­lébe tolni és felrobbantani. A kapu és a felvonóhíd darabokra szakadt. A húsz vallon és spanyol a magukkal hozott al­katrészek segítségével pillanatok alatt hi­dat épített a várárkon, mire az ostromlók a kirobbantott kapunyíláson át berontot­tak a külső várba, és elfoglalták. A belső vár elfoglalására másnap került sor.

Pálffy a diadal után magához rendelte Petz kapitányt, akit azonnal kinevezett Tata parancsnokává. 750 katonát és 25 hu­szárlovat bocsátott rendelkezésére, hogy azokkal rendezkedjen be a vár védelmére. Pográny Benedek alkapitányt ugyanak­kor Komáromba küldte, hogy onnan szál­lítson élelmet és minden egyéb szükséges anyagot Tatára. Pálffy ácsaival helyreál­líttatta az ostrom alkalmával szétrombolt kaput és hidakat, majd midőn mindent el­intézett. karonáival Komáromba vonult. Itt meghallgatta a magyar katonák pana­szát, akik már régóta nem kaptak zsol- dot, és nagy nyomorban éltek. Saját pénz­tárából könnyített nehéz helyzetükön.

1597 júliusában az újvári, a komáromi és az esztergomi őrség gyalogosai közül 385 vitéz portyára szánta el magát. A Du­na mentén dél felé haladva, Szentendrénél még 100 katonával gyarapodott a kicsiny, de elszánt sereg. Itt vették azt a számukra kedvező hírt, hogy a bajai bég katonái egy részével elvonul, ezért azonnal elhatároz­ták. hogy kihasználják a kínálkozó alkal­mat és megtámadják Baját. Vállalkozásuk fényesen sikerült, mert 400 törököt fel­koncoltak és hatalmas zsákmány jutott a birtokukba. 35 megrakott társzekérrel, 1100 ökörrel és 400 lóval tértek haza hely­őrségeikbe.

Miksa főherceg ugyanez év szeptembe­rében megkísérelte Győr visszafoglalását, az ostromot azonban nagy veszteségekkel abba kellett hagynia. Olyan híreket ka­pott ugyanis, hogy Mehmed török vezér erős hadsereggel Győr felmentésére indult. Miksa, nehogy két tűz közé szoruljon, át­kelt a Dunán és október 3-án Komárom­nál ütött tábort.

Időközben a török sereg Tatához ért ésoktóber 8-án megkezdte a vár ostromát. Vajda Kristóf 600 katonájával egy ideig vitézül ellenállt, de miután már csak 200 vitéze maradt, október 13-án kényte­len volt feladni a várat. Tata ezzel újból török kézre került.

Az 1598. év olyan eseményt hozott, amely hosszú időre megszilárdította a kör­nyék helyzetét. Ez a fontos esemény, a kulcsfontosságú hatalmas erődítmény – Győr – visszafoglalása volt.

Az ostrom tervét és részleteit a császár jelenlétében Miksa főherceg, Adolf Schwarzenberg gróf hadvezér és Pálffy Miklós dolgozták ki. Abban állapodtak meg, hogy az előkészületeket a legna­gyobb titokban tartják, s ha mindent előte­remtettek, akkor törnek rá Győrre. Az elő­készületek és a hadműveletek lebonyolításá­val Schwarzenberget és Pálffyt bízták meg.

A két kiváló katona 1598 elején, kémek és utazók segítségével alaposan kipuha­tolta Győr védelmi rendszerét és a vár őr­zésének minden részletét. Ezután kerítet­tek sort az ostromló sereg összeállítására. Abban egyeztek meg, hogy kis létszámú, de válogatott katonasággal kísérelik meg Győr visszafoglalását. A válogatás ered­ményeként még a tél folyamán összeállí­tották az 5160 magyar, német, spanyol, vallon és francia katonából álló sereget, amelyet közvetlenül a hó elolvadása és az utak járhatóvá válása után Komáromba rendeltek. A vezérek március 27-én adták ki az indulási parancsot. A déli órákban hagyták el Komáromot. Hajókon és tu­tajokon átkeltek a Duna jobb partjára, s miután minden csapattest megkapta a fel­adatát, elvonultak Győr felé. Az ostrom­lóknak március 28-án hajnalban sikerült észrevétlenül a vár közvetlen közelébe lo- pózniuk és az egyik kaput petárdával fel­robbantaniuk. A szabaddá tett kapunyí­láson át ekkor nagy gyorsasággal beron­tottak a rendben felsorakozott egységek, s azonnal megkezdték a meglepett védőr- ség felszámolását. A törökök elkeseredet­ten védekeztek, de végül is alulmaradtak a véres küzdelemben. Győr visszafogla­lása sikerült, a hatalmas erősség újból el­foglalta fontos helyét a magyar végvárak sorában.

Győr visszafoglalása kétségkívül a ti­zenöt éves háború egyik legkiemelkedőbb fegyverténye volt, de ezzel még nem zárult le a győzelmi sorozat. Utána Pálffy Tatá­ról. Gesztesről, Veszprémből és Palotáról is kiűzte a törököket. A sikerek hatására a császári seregek október és november hónapban Buda elfoglalására is kísérletet tettek, vállalkozásuk azonban kudarccal végződött.

A közeli várak, de különösen Győr visszaszerzése kedvező hatással volt Ko­márom helyzetére. Visszaállt a régi zárt erődláncolat, aminek következtében telje­sen megszűntek a Csallóközben a török portyázások, egyben erősen csökkent a Komárom ellen irányuló török támadás valószínűsége.

A hadi sikerek hírei eljutottak Nagy­szombatba is, és örömmel töltötték el az 1594 óta ott-tartózkodó komáromiakat. Lassan elkezdtek visszaszállingózni, majd egyre többen tértek haza és 1598-ban új­ból nekiláttak Komárom városának fel­építéséhez. Ebbéli törekvésük kezdetben sok akadályba ütközött. Távollétükben ugyanis – hogy jobban tudják védeni a várat – sok házat lebontottak és számos telket lefoglaltak, és visszatérésük után a vámagy csak drága áron volt hajlandó telket adni házaik felépítéséhez. Ezt rend­kívül sérelmesnek találták, ezért elhatá­rozták, hogy más városba költöznek. Ha­tározott állásfoglalásuk jobb belátásra bírta a várbelieket, akik nem szerették volna elveszteni az értékes, ügyes polgár­ságot. A visszatérők térítésmentesen kap­tak telkeket, amelyeken újból felhúzták házaikat. Rövid idő alatt felépült az új Komárom, de nem a régi helyén, hanem attól nyugatabbra. A régi város keleti ré­szét a vár védőműveinek kibővítése alkal­mával bontották le.

Bizonyosra vesszük, bár eddig nem ta­láltunk rá írásbeli adatot, hogy Komárom városa az 1594 és 1598 közötti években nem volt teljesen lakatlan. Véleményünk szerint az 1594-es nagy ostrom után a na­szádosoknak és a huszároknak ki kellett vonulniuk a várból és ekkor telepedtek meg újból a városban, ahol addig is lak­tak. A komáromi rendtartás értelmében ugyanis – magyarok lévén – nem tartóz­kodhattak a várban, szolgálatuk viszont Komáromhoz kötötte őket. Ezt a felte­vést erősíti meg az a tény, hogy a város­nak az 1594-es ostrom utáni első bírája Szapata Ferenc naszádos vajda volt.

A Nagyszombatból visszatért komáro­miak nem sokáig örülhettek újonnan fel­épült városuknak, mert 1599 őszén újból a félelem érzése szorította össze szívüket.

A korabeli feljegyzések így számolnak be a hátborzongató eseményekről:

„Földrengés volt Komáromban … ok­tóber eleje táján, amikor a Duna szerfeledt megáradt, mélyebb helyeken források tör­tek elő, kémények omlottak le … tartó­san remegett a föld, földalatti dörejjel és recsegéssel egészen addig, míg a fagy a földet meg nem keményítette.”**

A következő évben újabb csapás érte Komáromot, de vele együtt egész Ma­gyarországot. 1600. március 23-án meg­halt Pálffy Miklós gróf, az Európa-szerte ismert kiváló hadvezér. Rendkívüli bátor­sága, alárendeltjeivel szemben tanúsított emberséges magatartása miatt nagyon népszerű volt katonái körében. Sokat fá­radozott azon, hogy a végváriak megkap­ják járandóságaikat, s nem rajta múlott, hogy ebbéli törekvései nem jártak siker­rel. Több ízben saját pénztárából fizetett részükre annyit, amennyit tudott. Komá­rom vitézei szomorúan gyászolták főka­pitányukat, aki számtalan diadalmas csa­tát és portyát küzdött végig velük együtt, nem kímélte saját életét sem.

ZSARNOK VÁRKAPITÁNYOK — JOGFOSZTOTT POLGÁROK

A BÉKEKÖTÉSEK KORÁBAN

Johann Molart

Pálffy Miklós halála után a király Jo­hann Molartot nevezte ki Komárom vár­kapitányává. Molartnak nagyszerű össze­köttetései voltak. Testvérei a legmaga­sabb állásokat töltötték be, mint példáulöccse, aki az udvari kamara elnöke volt. Johann Molart haditanácsos későbben a haditanács elnöke, még Mátyás főherceg­nek. a későbbi II. Mátyás királynak a barátságát is magáénak mondhatta.

Ez a magas rangú úr korlátlan hata­lommal kezdett hozzá a várparancsnoki tisztség gyakorlásához. Munkálkodásá­nak legnagyobb részét azonban nem a vár erősítése és az őrség helyzetének javítása, hanem saját pénztárának gyarapítása töl­tötte ki. Hivatalba lépése után azonnal – 1600. április 15-én – évi 500 forint le­fizetése ellenében bérbe vette a komáromi várbirtokot, melynek lakosaitól hihetet­len erőszakoskodással préselte ki utolsó filléreiket is. 1603. április 16-tól újból bér­be vette a várbirtokot, ez alkalommal azonban évi 600 forintot fizetett, de a vá­mot és a harmincadot nem.

Molart túlkapásaiban nem tett különb­séget a számtalan királyi kiváltságot él­vező Komárom és a falvak között. A pol­gárok minden alkalommal tiltakoztak, pa­naszuk azonban nem talált meghallgatás­ra. A város bírája Szapata Ferenc, nem­hiába volt naszádos vajda, nem ijedt meg a saját árnyékától. Szép szóval, és ha tü­relme fogytán volt, kemény beszéddel igyekezett meggyőzni Molartot tettei tör­vénytelen voltáról, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.

Molart a német várkapitányok által készített urbáriumokra hivatkozott, ame­lyeket elődei fegyveres erőszakkal készí­tettek cl, és amelyek Komáromot közön­séges kamarajószágnak minősítették, la­kói ennek következtében jobbágyi szol­gáltatásokat tartoznak végezni. Ezeket a kötelezettségeket minden alkalommal be is hajtotta a polgárokon.

Szapata ekkor írásba foglalta a pana­szokat és a sérelmeket, s a panaszlevelet eljuttatta a királyhoz. Válasz nem érke­zett, ezért Szapata még egy levelet írt. En­nek már volt foganatja, mert Mátyás fő­herceg szigorú hangon arra utasította Mo­lartot. hogy a város lakóit ne merészelje robottal és más igazságtalan terhekkel sújtani.

Molart április 9-i levelében az urbáriu­mokra hivatkozott, melyek alapján min­denki köteles robotba menni és egyéb munkákat elvégezni. Kijelentette, hogy nem ismeri el a város privilégiumait, mi­vel a lakosok 1594-ben elhagyták a vá­rost. és nem voltak a vár segítségére. Azt elismerte, hogy a 12 napi robotra, a ha­jók ki- és bevon tatására, kocsik, szekerek adására erővel kényszerítette a lakossá­got.

Molart a jelentéshez mellékelte a vár udvárbírójának. Lukas Pfeffernek az írá­sát is. Pfcffer mindenben helyeselte pa­rancsnoka tetteit és egyben elmarasztalta az alap nélkül panaszkodó komáromia­kat. Főleg a háztulajdonosok és a gazda­gabb polgárok ellen kelt ki, akik panasz­kodtak, pedig eddig semmit sem fizettek és robotot sem teljesítettek. Azt erősítette, hogy robotra csak a hódoltságból mene­külteket kényszerítették.

Az ügynek az lett a következménye, hogy a’ komáromi várbirtokról újabb ur­bárium készítését rendelték el. Szapata a város tiltakozását jelentette be, arra hi­vatkozva. hogy Komárom királyi város és nem falu. A tiltakozást nem vették figyelembe.

A viták után hamarosan megjelent Ko­máromban az udvari kamara kct kikül­döttje. Hans Volkhart Widmer kamarai tanácsos és Johann Ambruster pozsonyi harmincados, akik megkezdték az össze­írást. Szapata Ferenc egy esküdt és egy ügyvéd kíséretében újból erélyesen tilta­kozott az úrbéri összeírás ellen, egyben bemutatta Mátyás király adományleve­lét. A biztosokat azonban ez sem győzte meg.

. Szapata ekkor esküdttársaival Bécsbe utazott, hogy ott a király színe előtt sze­mélyesen bizonyíthassa be a város igazát. De csak a főváros kapujáig jutottak el. mert ott elfogták és börtönbe vetették őket.

Szapatáék elfogatását a titkos tanács 1602. október 25-én levélben közölte Mo- larttal, egyben figyelmeztette, hogy tartsa tiszteletben a királyi város (Civitas regia Comaromiensis) régi kiváltságait és ne zaklassa igazságtalanul a lakosokat.

Teltek a hosszú hónapok, Szapata és társai még mindig rabkenyéren voltak. Komárom polgárai azonban nem hagy­ták cserben bírójukat és társait. Mindent megtettek kiszabadításuk érdekében. 1603. április 4-én német nyelven az alábbi szö­vegű levelet írták Bécsbe:

„Derék bírónkat, aztán Kovács Györ­gyöt és több polgártársunkat az udvari profosok tömlöcbe vetették s most is ott szenvednek. Mi engedelmesek voltunk az előbbi várkapitányoknak s most is meg­tesszük kötelességünket, ha embereinket szabadon bocsátják. Sajátkezűleg írt re- versálist követeltek az elzártakról, s ők ezt meg is írták, de válasz nélkül visszakapták. A mi bírónknak semmi bűne nincs. Inkább büntessenek helyette valamennyiünket, ha meg nem adjuk mindazt, amit jogosan kö­vetelnek rajtunk. Az Isten szerelmére kér­jük felségedet, tartson meg minket régi szabadságunkban, melyet immár három század óta élvezünk és védelmezünk. Hagy­ja meg föl séged Molart várkapitánynak, hogy ne nyúzzon bennünket, hiszen szegé­nyek vagyunk s a mostani háborúban mégis vérünkkel és vagyonúnkkal felségednek szolgáltunk és szolgálunk. Derék bírónk­nak: Szapatának neje és gyermekei elha­gyatva siránkoznak magányos házukban. Tegye meg föl séged a keresztényi irgalmas­ság kötelességét s éltünk folyásáig hálásak leszünk.”**

A komáromiak kérelmét a helytartó is, a magyar kamara is támogatta, ezért kis idő múltán Szapata és társai kiszabadul­tak a börtönből.

Molart viselkedése nem volt elszigetelt jelenség. Az egész Magyarországon ha­sonló vagy még rosszabb állapotok ural­kodtak, mint Komáromban. A tizenöt éves háború mérhetetlen szenvedést oko­zott az ország népének. A hadjáratok és harcok színhelyén minden elpusztult: vá­rosok, falvak, rengeteg emberi élet és va­gyon. A hátország lakóit elkerülték ugyan a harci cselekmények, ennek ellenére ők is nagyon sokat szenvedtek és nélkülöz­tek. A hátország volt ugyanis a hadsere­gek gyülekező és felvonulási területe, ahol a kegyetlen császári katonák sáskamódra feléltek mindent. Emellett a kincstár en­nek a területnek a lakóiból kipréselte az utolsó fillérjüket is, mert a háborúk óriási pénzösszegeket emésztettek fel. A teljesen elszegényedett Magyarország a pénzszük­ségletnek csak egy kis hányadát tudta fe­dezni, ezért a többi pénzt az örökös tar­tományoknak kellett volna előteremteni. A gazdasági élet pangása miatt azonban ezek a tartományok is nehéz helyzetben voltak, minek következtében kötelezett­ségeiknek csak egy részét tudták teljesí­teni.

ik

A kincstárnak soha nem volt pénze, te­hát nem tudta fizetni az országot védő ka­tonákat. A végvári vitézek pénztelenségé­ről már írtunk, ez a szomorú állapot ál­landósult és a török háborúk végéig csak éhezés, fázás és nyomorúság jutott osz­tályrészül azoknak, akik életüket és vérü­ket áldozták a haza védelmére. A ma em­bere számára hihetetlen, de mégis meg­történt, hogy végvári katonák éhen hal­tak. íme egy példa: Eőrsy Péternek 1600. január 26-án Pálffy Miklóshoz írt levelé­ből arról értesülünk, hogy Gcsztes várá­ban abban az időben olyan viszonyok uralkodtak, hogy a sok nélkülözés követ­keztében Gyarmathy Andrásnak négy le­génye halt éhen.

Az elviselhetetlen állapotok ellen – az 1603. február 24-i pozsonyi országgyűlé­sen – állást foglaltak a rendek. Panaszai­kat, sérelmeiket küldöttség terjesztette a király elé, de azonkívül, hogy kegyesen meghallgatták őket, úgyszólván semmi sem történt.

A súlyos pénzügyi helyzet megoldására rendkívül ravasz és aljas módszert eszel­tek ki a kincstár urai. Az ország gazdag főurai ellen koholt vádak alapján hűtlen- ségi pereket indítottak, amelyek lefolyta­tása után vagyonelkobzó ítéleteket hoz­tak a kincstár javára.

Fokozta a Habsburgok és Magyaror­szág közötti feszültséget az egyre erősödő cllenreformációs tevékenység is.

Mindezeket egybevetve megállapíthat­juk, hogy az ország minden rétege – fő­urak, nemesség, polgárság, jobbágyok, katonaság – a sérelmek különféle változa­tait szenvedte el és egyre elégedetlenebb lett. Az országos méreteket öltött elége­detlenség Habsburg-ellenes felkelésbe tor­kollott, amelyet 1604 őszén Bocskai István indított el. A kiváló politikus és hadvezér sorozatos győzelmeivel 1605-ben szinte diadalmenetben vonult végig az országon. Bizalmuk jeléül a rendek az április 17-i szerencsi országgyűlésen Magyarország és Erdély fejedelmévé választották.

Dunántúl – Tata vára is – 1605 tava­szán állt át a felkelőkhöz. Komáromban érdekes helyzet állt elő. A városban lakó naszádosok és huszárok, valamint a pol­gárság fegyverforgató része Bocskai zász­lói alá állt, Csallóközbe húzódott és el­zárta az utat a Habsburg-párti pozsonyi és komáromi vár között. A polgárok te­hetősebb része sem maradt Komáromban. Sokan költöztek közülük Pestre és Bu­dára.⁶⁷

Az események hatására Molart várka­pitány német zsoldosaival együtt bezár­kózott a várba, ahol a falak és a vártetőn felállított ágyúk erejében bízva figyelte a hadi helyzet alakulását.

Nincs tudomásunk arról, hogy a felke­lők ellen kihúzta volna a kardját, a hará- csolás mezején azonban jelesen vitézke­dett. A helyzet enyhülése után első dolga volt a maga részére kérni a felkelőkhöz átállt Posár Lukács Komárom megyei gazdag földbirtokos minden jószágát. A Komáromból elmenekült polgárok va­gyonát is összeíratta és lefoglalta. Ezen 1605-ben felfektetett kimutatás szerint Komáromban több százra tehető a leégett házak száma. Takáts Sándor szerint ezek- nék egy részét maguk a Bocskaihoz csat­lakozott komáromiak gyújtották fel.

Magyarországon béke követte a hosszú háborúskodást, Komáromban azonban tovább folyt a küzdelem Molart és a vá­ros polgárai között. Csak 1609-ben eny­hült kissé a helyzet, midőn Molarttól visz- szavették és 17 000 forintnyi zálog fejé­ben Johann Eusebius Khuennak adták a komáromi várbirtokot. Az új várkapitány jóval emberségesebb volt elődjénél, nem basáskodott a lakosság felett.

Szapata Ferenc, miután kiszabadult a börtönből, újból kardot kötött, és mint naszádos vajda, még sok borsot tört a tö­rökök orra alá. Kalajlikoz Ali basa 1606. július 19-én Mátyás főhercegnek írt leve­lében név szerint is megemlítette. Azt tette panasz tárgyává, hogy Csolnoky Balázs komáromi naszádos vajda „az ő lator paj­tásaival”: Szapata Ferenccel, Kanizsai Is­tókkal, Győrfy Tamással, Béla Istókkal és Kovács Benedekkel „Kadia uramnak” 16 ökrét elhajtotta.⁶⁸

A bécsi és a zsitva tor oki béke

Bocskai katonai sikerei nagy tekintélyt szereztek számára Bécsben és Isztambul­ban is. Emberi nagyságára jellemző, hogy tekintélyét nem a maga, hanem az ország javára vetette latba. Nem fogadta el a tö­rökök által felajánlott királyi címet, ugyan­akkor mindent megtett annak érdekében, hogy a háború dúlta ország kiheverhesse sebeit. Diplomáciai tevékenységének ered­ményeként – a bécsi és a zsitvatoroki bé­kével – sikerült véget vetni a tizenöt éves háborúnak. Mindkét békének vannak ko­máromi vonatkozásai.

A bécsi békét hosszú alkudozások után, 1606. június 23-án kötötték meg a király és Bocskai követei. A béke a római kato­likus vallás sérelme nélkül szabad vallás­gyakorlatot biztosított a városokban és a végvárakban lakó, valamint a nemesi rendhez tartozó protestánsoknak. A ren­di kormány élére újból az ország nádorát állította. Kimondta, hogy az összes hiva­talt magyarokkal kell betölteni – kivéve Győr és Komárom várának kapitányi tisztségét. Elismerte a három megyével megnövekedett erdélyi fejedelemséget.

Bocskai ezután tovább folytatta diplo­máciai tevékenységét, mellyel sikerült a bécsi udvart és a török Portát egyaránt arra bírnia, hogy békét kössenek egymás­sal.

A követségek 1606 októberének máso­dik felében gyülekeztek. A császár kül­döttei: Johann Molart komáromi várka­pitány, Adolf Althan, Istvánfi Miklós, Thurzó György, Batthyány Ferenc, Sieg- fried Kollonich, Érdekli Kristóf Komá­romban szálltak meg. Innét küldték Fel­németi Mátét Murád basa szeraszkierhez és Ali budai basához azzal az üzenettel, hogy megérkeztek és készek a tárgyalásra. Arra kérték a törököket, hogy tegyenek javaslatot a tárgyalások színhelyére.

Bocskai küldöttei: Illésházy István, Nyári Pál, Czobor Mihály és Hoffmann György Érsekújvárban helyezkedtek el.

A császári, a török és a Bocskai-féle küldöttségek levélváltás útján abban egyez­tek meg, hogy a béketárgyalások időtar­tama alatt a törökök a Duna jobb part­ján Almáson, a másik küldöttség a Duna bal partján táborozik olyan elhelyezés­ben, hogy őket meg a Zsitva folyó vá­lasztja el egymástól.

Az Ali basa vezette török küldöttség október 20-án hajókon érkezett meg Al­másra. Ali letáborozás után azonnal Ko­máromba küldte Musztafa efendit, hogy üdvözölje a császár követeit, egyben tudas­sa velük az Almásra való megérkezésüket.

Másnap, október 21-én erős biztosítás­sal indultak el a császári követek a tár­gyalás színhelyére. 1000 német lovas, a Mansfeld-ezred és a komáromi naszádos­flotta alkotta kíséretüket.

A tárgyalások a Duna partján, „kies mezőn” felütött sátrakban folytak, és gyakran késő estig tartottak. A császári követek naponta visszatértek Komárom­ba, Bocskai küldöttei és a törökök pedig sátortáborukban háltak.

Hosszú tárgyalások után a bécsi udvar és a török Porta követei 1606. november II-én 20 évi időtartamra megkötötték a zsitvatoroki békét, amely véget vetett a tizenöt éves háborúnak és rögzítette a fennálló területi viszonyokat.

A katonai és nemesi rend viszálya

Komárom vezetőivel

\ bécsi és a zsitvatoroki békék megkö­tése után úgy látszott, hogy békés, nyu­godt, boldog évek következnek. Komá­romnak nem kellett félnie az esetleges por­tyázásoktól sem, mert az ország egyik leg­erősebb vára őrködött biztonsága felett. A kegyetlen, zsarnok természetű Molart várparancsnokot is felváltotta az ember­séges Khuen. 1609-ben II. Mátyás király három oklevelet adott ki, melyekben meg­erősítette elődei által Komárom polgárai részére biztosított kiváltságokat, illetve megtiltotta a megyének és a várkapitány­nak a polgárok kiváltságaikban való há­borgatását.

Komárom kívülről nézve a nyugalom és a biztonság szigete volt. Ezzel magya­rázható, hogy ezekben az években nagy­számú otthonából elmenekült tolnai job­bágy telepedett le a városban. Mindnyájan reformátusok voltak és még a papjukat, Böcskei vagy Bölcskei István is magukkal hozták. Komárom befogadta őket, és a város északi szélén biztosított nekik ház­helyeket. Letelepedtek, de bizonyos fokú önállóságukat hosszú időn át megőrizték, így például nem olvadtak be a komáromi református egyházba, mert hat évtizedenát saját papjuk volt. Emléküket a második világháborúig utcanév őrizte.

Komáromban azonban nem volt nyu­galom. A város polgársága szembekerült a városban lakó nemesekkel és katonákkal, és ahogy múlt az idő, úgy nőtt közöttük az ellentét. Az ellenségeskedés oka az volt, hogy a nemesi és vitézi renden levők nem akartak hozzájárulni a városi terhek vise­léséhez.

A viszálykodás megszüntetésére 1610- ben maga a királyi tárnokmester. Drasko- vics János jött Komáromba. Az ügy meg­vizsgálása után úgy döntött, hogy a neme­sek és katonák is a városi bíró joghatósága alá tartoznak, s ha városi funduson laknak, akkor a közterheket is kötelesek viselni.

A nemesi és a vitézi rend nem fogadta el a döntést, összeültek és írásban tiltakoz­tak ellene. Azt hangsúlyozták, hogy az ellenkezik mind a nemesség, mind „az fize­tésen levő vitézeknek jogával, az kik éjjel­nappal az körösztyénségnek és eő Felségé­nek, mind penigh ezen Magyarországnak szüntelen való vigyázásokka! szolgálnak s vigyáznak!”* Tiltakozásukat elküldték az ország nádorának. Levelükben egyéb sé­relmeiket is panasz tárgyává tették, többek között azt a rájuk nézve sértő rendelkezést, hogy magyar katonának Magyarországon a komáromi magyar várba nem volt sza­bad belépnie.

Thurzó György nádor válaszlevelében semmisnek nyilvánította Draskovics János tárnok mester döntését, egyben mentesítet­te a nemesi és a vitézi rendeket a városi terhek viselése alól.

Rendkívül érdekes levelének az a része, amelyet a várba való bejárás ügyében írt. ezért ezt szó szerint közöljük. (A köny- nyebb érthetőség szempontjából azonban a mai helyesírási szabályok szerinti átírás­ban):

„A kiegyetmetek várba való szabadon… be nem járhatásokat ami illeti; az a német­ségtől kegyelmetekhez elég idegen ség: de mivel régente is úgy volt, kevés ideig szen­vedjék kentek békével, holott elhittük, hogy kegyelmetek közül a tisztviselőket bebocsátják, s azok által a szegénylegények is referáltathatják dolgaikat. Jól lehet – Is­ten kegyelmetek közé vivén, ezt is meg job­bítjuk, úgy hogy vagy a vicekapitány ott kint, kegyelmetek között lakjék, avagy a bemeneteltől kegyelmetek ne tihassanak el…”⁷⁰

A polgárság azonban nem hagyta ma­gát. A város bírája elment Pozsonyba, ahol a nádor éppen törvényt tartott. Be­mutatta a város szabadalomleveleit, és az azokban foglaltak alapján kérte az igaz­ságos döntést. A nádor alaposan átvizs­gálta a privilégiumokat, melyekből meg­állapította. Jiogy a polgároknak van iga­zuk.

Ennek megfelelő döntést hozott, egy­úttal semmisnek nyilvánította az általa elő­zőleg kiadott okiratot. A város bírája megkapta a nemesség fölötti intézkedési jogot, melynek alapján a városi telken lakó nemesek és katonák engedelmeskedni tartoznak a bíró igazságának, egyben a többi polgárral együtt kötelesek viselni a közös terheket.

Dietrích Johann Reiffenberg

1614. november 1-től Dietrích Johann Reiffenberg személyében új főkapitány került a komáromi vár élére. Molarthoz hasonlóan ez a dölyfös. kegyetlen zsarnok sem törődött sokat a várparancsnoki teen­dőkkel, mert minden idejét a pénzszerzés, a harácsolás kötötte le. A várparancsnok­sággal egy időben – 17 000 forint zálog­összeg lefizetése ellenében – megkapta a komáromi vártartományt is, minek követ­keztében jogot formált az egész terület ki­szipolyozásához.

Parancsnoksága ideje alatt nagyon so­kat szenvedett a vár közvetlen közelében fekvő Komárom városa is, melynek pol­gárait különös előszeretettel kényszerí­tette különféle kötelezettségek teljesítésé­re. Reiffenberg irgalom nélkül behajtotta tőlük a malomszegadót, minden egyes le­vágott marha nyelvét, a robotot, a végren­delet nélkül meghaltak hagyatékát, a vá­mot, a harmincadot stb., holott erre sem­mi joga nem volt. Kénye-kedve szerint zá­ratta be a város esküdteit és bírált.

A környékbeli falvakat sem kímélték Reiffenberg katonái. Komáromnak az or­szággyűléshez írt panaszlcveléből tudjuk, hogy a komáromi őrség megtámadta és teljesen kifosztotta Bagotát.

A nemesekkel sem tett kivételt. Zsoldo­saival nem egy nemesi kúriát gyújtott fel, más alkalommal gyűlésbe induló nemese­ket vetett – minden ok nélkül – börtönbe.

Érzékelhetően tükrözi az akkori állapo­tokat a városi jegyzőkönyv alább közölt részlete:

„ János úr őnagysága az Nagy szigeten lévő szegény emberek kertjeit el akarván foglalni maga számára, sőt nemcsak azo­kat, az kik ez elmúlt háborúban elszéledtek és elbujdostak, de még az kik véle együtt ez nyomorult helyben szenvedtek is, …az árkait azon kerteknek bevonattatta. Mely szegénységnek könyörgésekre és esedezé- sekre az városi bíró uram egynéhányad magával az szegénység mellett általmenvén azon szigetben, ő nagyságának alázatosan könyörget fenek az szegénységgel egyetem­ben, hogy ő nagysága ne bántsa az szegény­séget az kerteknek elfoglalásával, praeten- dálván (felhozván), hogy mi időtől fogva emlékezünk, egyenlőképpen városul és se­reggel együtt éltük azon szigetet. Mely alázatos könyörgésre ő nagysága teljes lé­vén haraggal, mindjárt parancsolván vité­zeinek, hogy azon órában bírónkat megöl­jék. .. Melyet, hogy az vitézek véghez nem vittenek parancsolatjára, mindjárt megfo- gattatta az várban és az tisztüket elvevén tőlük, tizedesből muskatérossá csinálta, hogy az bírót meg nem ölték. Az bírót is fogva vitette be az várba, és ha az egész város nem könyörgött volna ő nagyságának, három pálcával (száz botütés) ugyan meg­veret tét te volna. “⁷¹

Reiffenberg 1616-ban újabb urbáriumot készíttetett, melyben újabb terheket rótt a a lakosságra. A komáromiak ez ellen pa­nasszal fordultak a magyar kamarához, sérelmeikre azonban most sem kaptak orvoslást. Forgách Zsigmond nádor több ízben kérte, hogy a sok panasz kivizsgá­lására küldjenek ki egy bizottságot Ko­máromba, de erre sem történt semmi. A nádor 1619. március 15-én már erélye­sen követelte a Reiffenberg túlkapásait kivizsgáló bizottság kiküldését. Arra hi­vatkozott, hogy az országgyűlés ez ügyben törvénycikket is alkotott, és azt a király is megerősítette. Sürgős intézkedést kért, egyben azt hangsúlyozta, hogyha nem or­vosolják Komárom sérelmeit, a város fel­lázad. Jól ismerte a helyzetet, mert csak a kedvező alkalomra vártak. És ez az alka­lom nemsokára be is következett.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a Habsburg-elnyomás és az ellenreformá­ció által okozott országos sérelmek orvos­lására 1619 augusztusának végén megin­dult seregével. Útja szinte diadalmenet volt, mindenütt örömmel fogadták, úgy­hogy október közepén már Pozsony is a kezére került. Közeledtének hírére Komá­rom lakosai a városban lakó magyar ka­tonasággal együtt azonnal átálltak Bethlen oldalára. A fejedelem jó hadvezérhez mél­tóan jó szívvel fogadta őket. Arra utasí­totta a főkapitányt, „hogy a Komáromból kiszökött és pártjára állt vitézlő népeknek egy-egy forint foglalót adasson és szállítsa őket Szakolcához”,⁷²

Reiffenberg szorult helyzetbe került. A helyőrség magyar katonái közül mind­össze Földesi István fővajda és három ■vajda maradt Komáromban. Az erősen megfogyatkozott várőrséggel gondolni sem lehetett arra, hogy ostrom esetén meg tudja védeni a várat, ezért sürgős segítsé­get kért. A haditanács 1619. szeptember 19-én eleget is tett kérésének, hajókon 600 német katonát küldött Komáromba.

Reiffenberg minden eshetőségre készen a várat is megerősítette. Az erődítési munkálatokat a környék jobbágyaival vé­geztette el. A sánckosarakat például a győri pusztai járás 6 falujának jobbágyai készítették.

Reiffenberg az általa megszokott ember­telen módszerek alkalmazásával kísérelte meg a helyzet megoldását. Részlet a város jegyzőkönyvének 1620. február 21-i be­jegyzéséből :

„Az kapitány űr Johannes Dietrich a Reiffenberg. Héderváry István uram vice­kapitány által és Földessy István úr sereg­bíró által azt izente, hogy avagy az vitézlő rendet kiküldi az városból, avagy hogy harmadnap alatt kihordozkodjék Győrré és ide az várba; mert reánk gyűjtőt ja az várost és fölégetteti!… Mi protestáltunk Isten és ember előtt, hogy semmire okot nem adtunk. Lássa őnagysága, mint ér­demiette az mi hív ségünk az tat, holott más­félszáz mérő búzát, száz szűrt, öt héján két­száz marhát adtunk mi, ilyen szegény város ez véghelynek óltalmára és megmaradásá­ra.””

Hiába tiltakoztak a komáromi polgárok, Reiffenberg zsoldosai kíméletlenül felgyúj­tották a várost.

Bethlen Gábor sokkal emberségesebb­nek mutatkozott. Megelégedett azzal, hogy körülzárta Komáromot és nem engedett élelmet bevinni a várba. Megkülönbözte­tett figyelemmel kísérte a város lakosságá­nak és a vármegye nemességének az életét. Oltalma és gondviselése alá vette őket,katonáinak pedig szigorúan megparancsol* ta, hogy ne merészeljék őket háborgatni.

1621. december 31-én a bécsi udvar és Bethlen Gábor megkötötték a nikolsburgi békét, melynek értelmében Komárom vár­megye ismét Ferdinándé lett. Komárom városa újból Reiffenberg karmai közé ke­rült, aki ott folytatta a szerencsétlen nép nyúzását, ahol abbahagyta. Az akkori ál­lapotokat így írta le a városnak 1622. de­cember 13-án a magyar kamarához írt le­vele:

„Az mi komáromi városunk az két ízben való megégés miatt az házaknak elromlása miatt és végtére fundamentomából való ki­hányása miatt, mely nagy pusztaságra ju­tott legyen, eléggé meg nem mondhatni. Innen vagyon, hogy az mely szegénység rajta vagyon is, nagy szívfájdalommal ilyen hideg télben is többire az külső ég alatt sanyarogni láttatik. Az mely házak meg­maradtak vala is, azok is az újonnan való utcáknak fundálása és elmérése miatt na­ponként való romlásukat rettegik. Egy summában azt mondhatjuk, hogy mind égettek és romlottak vagyunk. Minekokáért nagyságodnak és kegyelmeteknek alázato­san istenbéli szerelmeiért könyörgünk, hogy vegyen oltalma alá ebből és legyen kegye­lemmel az következendő rováspénzből, az szegény megégett és elromlott városnak, úgy mint megégett helynek, országunk vé- gezése és törvénye szerint, holott az meg­égettek rovást nem szoktak fizetni bizo­nyos ideig. Nagyságodtól és kegyelmetek­től kegyelmes választ várunk.”⁷⁴

A környék falvainak lakosai is megsíny­lették Reiffenberg hatalmaskodását. A megrongálódott vár kijavítására 1622- ben 2104 munkást hajtatott kényszerrel Komáromba, akik addig haza sem mehet­tek, amíg be nem fejeződtek az újjáépítés munkálatai.

Komárom nemcsak magyarsága miatt volt szálka a Habsburg-párt szemében. Nagy bűnéül rótták fel, hogy túlnyomó többségük kálvinista hiten volt. Ennek tud­ható be, hogy egy ebből az időből szárma­zó gúnyvers a káröröm hangján emlékezik meg Komárom pusztulásáról:

„Igen serinkedik Komárom városa,

Kiknek megégette szájikat a kása. Isten káromlásra nem vala már mása, Minden gonoszságnak gyökere, forrása. Nyakad szakad onnan Calvinus vallása.”⁷⁵

Komárom polgárai hiába tiltakoztak, hiába sürgette a magyar kamara és a ná­dorispán a város sérelmeinek az orvoslá­sát, minden maradt a régiben. Reiffenberg tovább szipolyozta a várost és még éveken át mindig újabb és újabb hatalmas pénz­összegeket sajtolt ki a kincstártól a maga részére. A magyar kamara átlátott Reiffen­berg mesterkedésein, ezért, 1624. május 13-án azt javasolta a királynak, hogy a vár­birtokot ezentúl ne adja oda a várkapitá­nyoknak. Azt hozta fel indoklásul, hogy ebben az esetben a birtok a kincstárnak hozna tetemes jövedelmet.

A király elfogadta a kincstár javaslatát, mire Reiffenbcrget felmentette az eddig viselt beosztásából. Ernest Koilonichot 1625. január 30-án iktatták be Komárom vára főkapitányi tisztségébe.

Az^első szőny i béke

Bethlen Gábor katonai sikereinek ha­tására megélénkült a diplomáciai tevé­kenység. 1624. május 8-án Bethlen és Fer­dinánd követei megkötötték a második bécsi békét, amely bizonyos módosítások­kal megerősítette a nikolsburgi béke vív­mányait.

Ezzel egyidejűleg a bécsi udvar és a tö­rök Porta is megtette az előkészületeket a tárgyalásra. A király biztosai már 1624 szeptemberében Komáromban voltak, de egy kellemetlen eset miatt még hónapokon át kénytelenek voltak itt vesztegelni.

Egy komáromi portyázó csapat ugyanis szeptember első napjaiban Ercsi és Pentele között rátört egy pénzszállító török egy­ségre és elvette tőle az értékes szállítmányt. A budai basa megtorlásul feltartóztatta, s nem engedte Komáromba menni a Bu­dán tartózkodó császári követet.

Adolf Althan gróf és a királyi biztosok hosszú komáromi tartózkodás után, csak a következő év tavaszán ülhettek le a tár­gyalóasztalhoz, melynek eredményekép­pen 1625. május 16-án, a szultán követei­vel megkötötték a gyarmati békét.

Bethlen 1626 augusztusában – nyugati protestáns országokkal együttműködve – újabb hadjáratot indított. A döntő ütközet nélkül lezajlott hadjáratot Bethlen és a bécsi udvar között az 1626. december 20-án megkötött pozsonyi béke zárta le. A kele­ten, Bagdadnál elszenvedett vereségük után – a kettős háború elkerülése végett – a törökök is hajlandóságot mutattak a béketárgyalások újbóli felújítására. Fer­dinánd is érezte a fegyvemyugvás szüksé­gességét, ezért Sennyei István váci püspök kancellárt, Esterházy Dánielt, Koháry Pétert és Gerhart Questenberg bárót Ko­máromba küldte, hogy kezdjék meg a tár­gyalásokat.

A szultán az egri basát és a budai muftit küldte, Bethlen Gábort pedig Toldalagi Mihály képviselte.

A követségek a tárgyalások lefolytatá­sára a Szőny község területén fekvő Forró nevű szigetet találták alkalmasnak. Ez a terület a XVII. század vége táján elvesz­tette sziget jellegét, mert a Duna keske­nyebb ága eliszaposodott, a helye azonban pontosan megállapítható. Ma Forró-dűlő­nek nevezik, amely a Csillagerőd és a sző- nyi vasútállomás között fekszik, az elisza­posodott Duna-ág helyén pedig a Fok ne­vű vízlevezető árok húzódik.

A béketárgyalások 1627. június 30-án kezdődtek, melyekben Nógrád vármegye követeként részt vett Rimay János költő is. Az ő jelentéséből érdekes részleteket is­merünk.

A követek egy teljes hétig azon vitatkoz­tak, hogy vajon a török vagy a magyar sátorban tartsák-e megbeszéléseiket. Végül abban állapodtak meg, hogy a két sátor közé épített leveles szín legyen a tárgya­lások helye.

Ilyen előzmények után július 7-én „szép és Jó módjával kezdtek volt a t rációhoz, de összekapának szóval és megharaguvának egymással, dolguk vége nélkül oszlónak el egymástól”. A magyarok Budára küldtek követet „panaszlani a török Comissáriu- sokra, viszont a törökök a császárhoz és anádorhoz akartak panaszkodókat küldeni, akiket azonban a magyarok nem engedtek tovább, míg a budai követek vissza nem térnek”.™

Ezek július 14-én meg is jöttek azzal a hírrel, hogy a törökök nem akaiják a zsit­vatoroki békepontokat elismerni, mint­hogy „azok az emberek, akik azt végezték, meghalának, s mind pedig a császárok, azkik idejében lőtt volt a végzés”.¹¹

A követségek között egyre jobban éle­ződött a helyzet, úgyhogy július 28-án már reménytelennek látszott a megegye­zés, ezért a küldötteket elbocsátották.

A békére azonbanban mindkét félnek szüksége volt, ezért újra elkezdték a tár­gyalásokat. Hosszú alkudozások után 1627. szeptember 13-án végre megkötöt­ték a szőnyi békét, mellyel Ferdinánd és a szultán követei 25 évre megújították a zsitvatoroki békét.

A békeszerződés ratifikálása sem ment simán. A török nyelvű példány szövege önkényes, pontatlan fogalmazásával több helyütt eltért a megállapodásoktól, ezért a császár visszautasította. Többszöri átjaví- tás után végre mindkét fél elfogadta és aláírta a fontos okmányt. Ludwig Kuef- stein császári követ és Recsep kanizsai ba­sa szultáni követ a szőnyi békében kijelölt helyen, Szőny és Almás között, 1628. szep­tember 26-án cserélték ki az okmányokat.

A megkötött béke azzal a következ­ménnyel járt, hogy egy ideig nem kellett tartani várostromoktól, sem hatalmas had­seregek felvonulásaitól. Az erős, helyre­állított Komárom védelmére ezért csupán annyi katonát tartottak, amennyi az őr­szolgálat ellátásához okvetlenül szükséges volt. 1629-ben Komárom várának őrsége mindössze 100 lovasból és 200 naszádos­ból állott. A kis létszámú őrség nem na­gyon vállalkozott portyázgatásokra.

A nyugalom azonban nem volt teljes a végeken. Kisebb-nagyobb csapatok, főleg törökök, gyakran keltek útnak kaland­vágyból és zsákmányszerzés céljából. 1636 végén 4000 budai török egészen Győrig portyázva négy falut dúlt fel. A lakosok közül öt vénét megöltek, hetvenet pedig rabszíjra fűztek.

1641-ben török martalócok Kisbér mel­lett rátörtek egy kisebb hajdúcsapatra. A küzdelem során négy hajdú meghalt, öt pedig két asszonnyal együtt rabsorsra ju­tott.

A harcok és portyázások során a fal­vak lakói szenvedtek legtöbbet.

A magyar nép sanyarú sorsát és a török háborúk korszakának a hangulatát szem­léletesen őrizte meg számunkra a Piros szép örzsébet komáromi szép lány szo­morú történetét elmondó gyönyörű nép­dal, amely „töredékessége ellenére is leg­szebb balladáink” közé tartozik:

Komáromi szép lány

( A török-rabolta lány)

Lefelé folyik a Tisza-Duna vize –

Azon mén, azon mén egy szép aran gálya, Abba van, abba van egy csúf török vajda Arra mén, arra mén komáromi szép lány, – Két korsót karjára, úgy mén a Dunára.

– Adjál vizet, adjál, komáromi szép lányi

• Hogy adjak, hogy adjak, te csúf török vajda?!

Te Duna közepin, én a Duna szélin!

Nyújtsa az korsaját: fogja fehér karját, Rántja az gályára, gálya tetejire.

• Ölelj mög hát engöm, komáromi szép lány!
• Öleljön mög tégöd pokolbéli sátán!
• Csókolj mög hát engöm, komáromi szép lány!
• Csókoljon mög tégöd vadbéli oroszlán!
• Feküdj le hát mellém, komáromi szép lány!
• Feküdjön le melléd magyarok fegyvere!

(Pofonvágta vaskeztyüvel. Folyt a piros vére orrán-száján.)

• Dunának feneke: koporsóm feneke…

Dunának két széle: koporsóm két széle…

Dunának habjai: az én szömfödelem…

Dunának halai: koporsóm szögei…

Dunai halacskák: az én sirat óim…

Az égi madárkák: az én éneklőim…

Halászok, halászok, dunai halászok – Csütörtökön délre engöm kifogjatok, Engöm kifogjatok, el is temessetök!

Ruháim, ruháim, legszöbbik ruháim – Szögrül lehulljatok, összeboruljatok, Úgy tudja mög anyám, hogy engöm sirattok!¹³

A második szőnyi béke

Az első szőnyi békét 1627-ben 25 évi időtartamra kötötték, de az országban to­vábbra sem volt nyugalom. A végeken ál­landósultak a törökök támadásai. Talá­lóan jellemezte az akkori állapotokat Izdenczy András császári követ 1641-ben, midőn azt mondta a nagyvezímek, hogy Magyarország a béke két évében többet szenvedett, mint tíz háborús évben.

Az ország vezetői szigorúan tiltották a béke megzavarását, de azért a magyarok is portyázgattak időnként. Az országgyű­lések a törvények szigorával igyekeztek gátat vetni a csatározásoknak. Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány rendeletet adott ki, mely szerint vagyon­elkobzással, sőt fej vesztéssel sújtják azt, aki csatát kezdeményez.

A XVII. század első felében minden­esetre a törökök szegték meg többször a békét. Esterházy Miklós egy alkalommal azzal fenyegette meg a törököket, hogy egyszer felkerekedik és elpusztítja a török végvárakhoz tartozó falvakat, lakosaikatpedig magyar területre telepíti. Akkor az­után elgondolkodhatnak a török urak, hogy honnét teremtik elő jó lovaikat, szép köntöseiket és élelmüket.

A végeken uralkodó áldatlan helyzet rendezésére idővel mindkét fél hajlandó­ságot mutatott. A tárgyalások előkészítése alkalmával abban állapodtak meg, hogy

• mint 1627-ben – ez alkalommal is Szőnyben ülnek össze a követek.

A császári követek Lippay György ér­sek, Esterházy Dániel, Mikulich Tamás, Szunyogh Gáspár és Gerhard Qestenberg már 1641. december elején Komáromban voltak. E hó 10-én megérkezett a 300 lo­vasból és 200 gyalogosból szervezett őrség is. Á követség a várakozás hosszú heteit azzal töltötte, hogy alaposan megbeszélte a tárgyalás pontjait.

1642. január elején a törökök követei

• Oszmán aga, Mehemet budai defterdár, Musztafa esztergomi bég, Musztafa egri aga és a kanizsai Musztafa aga – erős ka­tonai kísérettel megérkeztek Szőnybe. Megbízottuk kisebb ajándékokkal kedves­kedve január 8-án jelentkezett Komárom­ban és bejelentette, hogy urai készek a tár­gyalásokra.

A császári követek 600 lovassal és 500 gyalogossal 13-án vonultak át Szőnybe.

A tárgyalásokat 1642. január 16-án kezdték meg. A legtöbb vitát a törökök által erőszakkal behódoltatott 326 falu sorsa váltotta ki. A császári követek ezen falvak visszaadását követelték, a törökök azonban kitértek az ügy végleges rendezé­se elől. Csupán annyit ígértek meg, hogy nem foglalnak el több falut, és nem emelik tovább az adókat. A többi tárgyalt ügyben megerősítették az előző békekötések intéz­kedéseit.

A békekötés okmányát 1642. március 19-én írták alá a császári udvar és a török Porta biztosai. A végvári viszonyokban azonban – az előző megállapodásokhoz hasonlóan – a második szőnyi béke sem hozott semmi változást.

A császár a törökökkel megkötötte a bé­két, de a békés időszak még sokáig vára­tott magára. Egész Európát a harmincéves háború küzdelmei tartották izgalomban, melyek most Magyarországra is kiterjed­tek. 1643-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a Habsburg-ellenes erőkkel szö­vetkezve belépett a harmincéves háború­ba. 1644 elején erős hadsereggel hadjára­tot indított, melynek során gyors egymás­utánban elfoglalta a felvidéki várak tekin­télyes részét.

Bécs számára létfontosságú volt Komá­rom megtartása, ezért sürgősen megkezd­ték a védelmi rendszer erősítését. A vár jó állapotban volt,erős falai, hatalmas bástyái teljes biztonságot nyújtottak. Az elővár- ként szereplő városfal azonban nagyon el­hanyagolt állapotban volt, felújítását, meg­erősítését nem lehetett tovább halogatni.

1644-ben Rákóczi közeledtének hírére nekiláttak az erődítési munkáknak, me­lyekhez az egész megyét mozgósították. A falvak lakói először az erdőket lepték el. Rengeteg fát vágtak ki, melyeket alaposan lebotoltak. Az ily módon nyert rozsét sze­kerekre rakták és Komáromba szállítot­ták. A nagy mennyiségű rozsé fuvarozása még 1645-ben is folytatódott.

A Komáromba rendelt munkások árko­kat ástak és cölöpökkel, rőzsével erősített sáncokat raktak. A városfal építéséhez Komárom városa 100, a járások egyenként 50-50 munkást voltak kötelesek kiállítani.

A városfal újjáépítésével egyjdőbcn sort kerítettek a dunai és a vág-dunai palánkok megerősítésére is. Ehhez a vármegyének 600 cölöpnek való fatörzset és 1000 tölgy­fakarót kellett leszállítania. Az ácsmunkák elvégzéséhez kirendelték a megye vala­mennyi molnárát.

A városfal és a palánkok helyreállításá­val csak 1650-re készültek el. A nagy siet­séggel elkezdett erődítési munkák elhúzó­dásának az okát abban látjuk, hogy 1645 végén megkötötték a linzi békét, amely után már nem kellett tartani Rákóczi tá­madásától. 1648. október 11-én, a wesztfá- liai békével pedig lezárult a harmincéves háború is.

Siralmas panasz

A XVII. század közepén a magyar nem­zetet ért rengeteg sérelem következtében teljesen megromlott a helyzet a Habsburg- ház és a magyar rendek között. Az elégedet­lenségnek számos oka volt:

A haditanács nem sok gondot fordított Magyarország védelmére, csökkentette a végvárak magyar őrségét, s évről évre több külföldi katonát fogadott zsoldjába.

A bécsi udvar semmibe véve a magyar törvényeket, teljesen önkényesen rendel­kezett és intéácedett, egyben hathatós támogatást nyújtott az ellenreformáció meg-megújuló támadásaihoz.

A rengeteg sérelem lassan egy táborba tömörítette az elégedetlenkedő főurakat és nemeseket. A Habsburg-ellenes csoporto­sulás Zrínyi Miklós horvát bánt tekintette fejének. Meggyőződésük volt, hogy a törö­kök kiűzésének elsősorban a bécsi udvar az akadálya.

A szervezkedés szálai eljutottak Komá­romba is, melynek lakosai oly sokat szen­vedtek a több mint egy évszázada rajtuk élősködő Habsburg-helytartóktól. A szer­vezkedés egy komáromi vagy Komárom­ban járt tagja írta az erősen németellenes tartalmú „Siralmas panasz” című röpira- tot. A XVII. század második felének ku­ruc eszmevilágából sok elemet tartalmazó kiadványnak az a lényege, hogy „ha a Habsburgok ki is űznék Magyarországról a törököt, akkor felfuralkodván éppen elta- podnák nemzetünket és eltörlenék, rabságra vetnék azt.”⁷⁹

Fontosnak tartjuk az 1655-ben megje­lent röpirat egy részét komáromi vonat­kozásai miatt szó szerint idézni:

„Építenek és Jobbítanak a végekben s így talán hasznunkra vannak? Úgy van, hogy­ha lehetne tőlök, új végházakat építenének hazánkban: de nem hogy magyar bírná, hanem német, amint most is nem mondják, hogy Győr és Komárom magyar királyé, hanem a császáré: noha császárok nincs is a magyaroknak. Ebbül a fundamentumból bánnak Komárommal és Győrrel, midőn úgy rendelték a bástyákat és azon az álgyúkat, hogy onnét a várost belől szintén úgy lő- hessék, mint kívül az ellenséget, ügy de (belül) magyar vagyon: úgy tehát a magya-

rok ellen fegyverkezik inkább a német Ma­gyarországban és a tulajdon végházaink­ban, senem a török ellenség ellen, kivel való békességet, frigyet igen híven megtartja, mert nem akar ellene csatázni, amint igen világosan kitetszik

Az idézett rész elolvasása után tisztán látjuk az akkori komáromi viszonyokat. A német várkapitányok – Reiffenberg után Emest Kollonich, Michacl Adolf Althan gróf, Johann Cristoph Puchaim gróf, Adolf Erich Puchaim gróf – behúzód­tak a német őrséggel védett erős vár falai közé és vígan élték világukat. Nem törőd­tek a környéket dúló török portyázásokkal, nem fárasztották magukat még a törökök ellen harcoló magyar csapatok megsegíté­sével sem.

így fordulhatott elő 1652-ben, hogy a vezekényi csatában nem siettek a törökök ellen harcoló Forgách Ádám főkapitány segítségére, akinek e miatt súlyos vesztesé­get okoztak. Forgách ugyan győzelmet aratott az 5000 főt számláló török sereg felett, de az ütközetben elesett Esterházy Miklós nádor elsőszülött fia, László, és három unokatestvére, Esterházy Dániel fiai.

Tökéletesen igaz a röpiratnak az a meg­állapítása is, hogy a németek nem akarnak a törökök ellen csatázni. A török végvárak parancsnokai ki is használták a kínálkozó lehetőségeket, és gyakran támadtak rá a magyar végvárakra és a környező falvakra.

1644-ben az esztergomi törökök a Du­nántúlon kalandoztak, ahonnét 3000 em­bert hajtottak rabként magukkal;

1648-ban Tata környékét két ízben is feldúlták és mindkét esetben sok embert fűztek rabszíjra.

1655-ben Érsekújvár környékén három falut raboltak ki, lakosaik egy részét kard­élre hányták, más részét fogságra vetették.

1661-ben, 1662-ben és 1664-ben újból Érsekújvár környékén garázdálkodtak, minden alkalommal raboltak, pusztítottak és foglyokat ejtettek. 1644-ben még Csal­lóközbe is betörtek, ahol három falut fosztottak ki mindenéből.

A „két pogány közt” sínylődő lakosság szenvedését nem lehet leírni, esetleg csak érzékeltetni. Az udvardi járás falvai mint hódoltsági terület kötelesek voltak adózni a törököknek is, meg a királynak is. Ter­mészetesen mindkét fél irgalom nélkül behajtotta rajtuk a saját járandóságát * Példának hozzuk fel az esztergomi bég 1661. május 4-én az udvardi járás falvai­hoz intézett levelét:

,fi, kik ezen levelemet megkapjátok, nyissátok ki szemeteket, hogy három nap alatt a kívánt szekerek táborunkban legye­nek; ellenkező esetben bírák és elöljárók, szétzúzom kezeitek és lábaitokat és a cse­csemőt anyja hasából hasít tatom ki. Ez nem az én, hanem leghatalmasabb császárunk parancsolata.”*’

A német parancsnokok mindezek elle­nére nem voltak tekintettel a szerencsétlen parasztok kiszolgáltatott helyzetére. De Souches császári tábornok 1664-ben az udvardi járásban harminc embert fel­akasztatott, negyvennek pedig orrát ésfülét vágatta le azért, mert az idézetthez hasonló parancsra élelmiszert szállítottak az időközben török kézre került Érsek­újvárra.

A falvak egy részét a törökök, más ré­szét a császári csapatok dúlták fel; a ben­nük talált lakosságot mindkét fél szabad prédának tekintette. Akiket nem koncol- tak fel; vagy nem hurcoltak el rabszolgá­nak, azoknak tűrniük kellett a hódoltsági falvak elviselhetetlen életét. A szerencsét­len jobbágyok egy ideig még szolgáltak három úrnak, de utána megelégelték a teljes kiszolgáltatottság állapotát és meg­szöktek. Az idő múlásával így vált pusz­tasággá majdnem az egész – egykor vi­rágzó – Komárom vármegye.⁸²

A TÖRÖK HÁBORÚK UTOLSÓ ÉVTIZEDEI

Kiújulnak a harcok

II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1657. évi szerencsétlen lengyelországi had­járatával kihívta maga ellen a Porta harag­ját. A szultán hozzájárulása nélkül indított vállalkozás megtorlására 1658-ban török és tatár csapatok özönlötték el, és teljesen feldúlták, kifosztották Erdélyt. Rákóczi 1659-ben is, 1660-ban is kísérletet tett fe­jedelmi hatalma visszaszerzésére, de mind­két alkalommal vereséget szenvedett. A tö­rök sereg tovább nyomulva, augusztus 28-án elfoglalta a keleti részek legfonto­sabb erődítményét, Nagyváradot, ezzel kezére került a Tiszántúl tekintélyes része.

1661-ben újabb török és tatár seregek törtek be Erdély területére. A királyi ha­ditanács az erdélyi fejedelem megsegítésére Raymond Montecuccoli parancsnoksága alatt 15 000 fős hadsereget küldött. Az óvatos fővezér azonban nem bocsátkozott döntő ütközetbe, megelégedett Kolozsvár megszállásával. Szeptember végén innét is visszavonult.

A törökök ennek ellenére is a béke meg­sértésének tekintették a császári seregek erdélyi beavatkozását. Megtorlásul Köp- rülü Ahmed nagyvezír 1662-ben újabb hadjárat előkészítésébe kezdett. Hatalmas hadsereget toborzott össze, mellyel 1663 tavaszán elindult Magyarország ellen. Augusztus 16-án Érsekújvárhoz érve, meg­kezdte a hatalmas erődítmény ostromát. Forgách Ádám kapitány hat hétig ellen­állt, de kilátástalan helyzetében szeptem­ber 26-án megnyitotta a török előtt a vár kapuját. Érsekújvár után Nyitra, Nógrád, Léva. Galgóc, Drégely, Szécsény és Buják is török kézre került.

Érsekújvár ostroma idején jelentős csá­szári csapatösszevonások színtere lett Ko­márom környéke. A Csallóközt 10 000 ember védte, Győr és Komárom között 30 000 katona táborozott, de Monte­cuccoli, a fővezér ez alkalommal is tar­tózkodott a beavatkozástól.

Egyedül Zrínyi Miklós volt az, aki ko­molyan vette a törökök elleni harcot. Hat­ezer főnyi seregével Komáromhoz vonult és felhívta Győr vármegye nemességét, hogy csatlakozzanak hozzá. A Vág-Duna csallóközi oldalán rendezkedett be véde­lemre. Feladatát sikeresen oldotta meg,mert október 10-én Vízvár mellett győzel­met aratott az ellenség felett. Ezután hidat veretett a Dunán és a Vág-Dunán, megtá­madta és szétverte a törökök hazafelé vo­nuló utóhadát. Ezekkel a gyors rajtaüté­sekkel nagy mennyiségű zsákmányt és sok foglyot ejtett. Hadműveleteiben részt vet­tek Komárom helyőrségének katonái is.

Az Újvár építése

A komáromi vár bővítésének a gondola­tát Carlo Theti, a híres olasz várépítész már 1560 táján felvetette, elgondolását két változatban is vázolta, a megvalósítás azonban még sokáig váratott magára.

A törökök 1658., 1659., 1660., 1661. évi erdélyi hadműveletei, de különösen az 1663. évi hadjáratának hatására végre dön­tött a haditanács, és elrendelte az Öregvár mellé egy újabb, nagyobb erőd építését. Különös súllyal esett latba Érsekújvár el­vesztése. mert ezzel a nyugati országrész és főleg Bécs védelmének egyik legfontosabb láncszeme esett ki a végvári rendszerből.

A terveket, legalábbis az alapvető elgon­dolásokat. már előbb elkészítették. Ezt bi­zonyítja Nicolo Angielininek egy 1660-ból származó tervrajza, amely az erős kontú­rokkal megrajzolt öregvár nyugati oldalán, egy ötszög alakú, öt bástyával megerősí­tett, vizesárokkal körülvett hatalmas erőd körvonalait tünteti fel.

Ezek a körvonalak rendkívül hasonlato­sak Carlo Theti, a városfallal kapcsolatban már említett vázlatának 1. számú változa­tához, valószínű tehát, hogy annak figye­lembevételével készültek.

Még egy érdekessége van az Angielini- féle tervrajznak: az öregvár és a tervezett új erődítmény (komáromi szóhasználattal: Újvár) nyugati oldala között szabálytalan alakú, hatbástyás erőd – pontozással meg­jelölt – körvonalait láthatjuk. Ha ezeket összehasonlítjuk Johann Ledentu építész 1639-ből származó – Komáromot ábrázo­ló – pontos térképének vá rosfalával, meglepő hasonlatosságot találunk.

A két tervrajz, illetve térkép megkönnyí­ti számunkra az Újvár szakaszos építésé­nek megismerését.

Az építés első szakasza ideiglenes jellegű volt. A munkálatokat még III. Ferdinánd uralkodása idején kezdték meg. Kőből akarták építeni, de csak az alapozást tud­ták elvégezni. A törökök támadásának hírére akkor – nagy sietséggel – földsánco­kat raktak, amelyek az Újvár kaputornyá­nak belső oldalán elhelyezett emléktábla felirata szerint 1663-ban készültek el.⁸’

A rendelkezésre álló feljegyzések és met­szetek nem adnak hitelt érdemlő választ arra a kérdésre, hol húzódtak az Újvárnak ezek az 1663-ban elkészült földsáncai, ezért ma – több mint három évszázad táv­latában – csak feltételezésekre szorítkoz­hatunk. Az 1663. évi földsáncokat – véle­ményünk szerint – vagy az Újvár mai kő­falai közelében, vagy pedig az akkori város körül húzták fel.

Az első feltételezés mellett szól az előb­biekben említett 1663. évi emléktábla, vala­mint a továbbiak során közölt 1673. évi emléktábla feliratának az a része, amely a földből rakott, de már leomlott sáncok felújításáról emlékezik meg.

A második feltételezést valószínűsíti Carlo Theti 1560 táján készült terve alap­ján Nicolo Angielini által szerkesztett tervrajz, melyből megállapíthatjuk, hogy az új erődvonalat a meglevő városfalon túl, a védett terület megnagyobbításával húzták fel. Erről tanúskodik az 1639-ből származó Johann Ledentu-féle térkép is. Ezt a fel tételezést erősíti meg egy 1661. augusztus 25-i keltezésű, de Souches csá­szári tábornok csapatainak elhelyezését ábrázoló térkép, valamint Justus van den Nyport, Gáspár Bouttats és Jan van Via- nen mesterek XVII. századból származó metszetei, melyeken az Öregvár és a fallal körülvett város között nincs nyoma sem­miféle erődítésnek.

Az ésszerűség is e feltevés mellett szól. Az ideiglenes erődítéssel több célt szolgál­tak: fokozták az öregvár biztonságát, védték a várost, közben pedig az ideigle­nes sáncok védelmében nyugodtan fel­húzhatták az Újvár erős falait.

Akár az egyik, akár a másik feltételezés szerint kezdték el az Újvár építését, az ideiglenes földsáncok helyett a kőből és téglából épített várfal fokozatos felrakásá­val 1663 után megkezdődött az építés má­sodik szakasza.

A munkálatokat Franz Wymes mérnök­kari tábornok tervei alapján, a legkorsze­rűbb olasz és francia várépítési tapasztala­tok figyelembevételével végezték. A nagy alapossággal épített Újvár, a főkapu feletti emléktábla tanúsága szerint 1673-ban ké­szült el, a nyugati bástya és az attól délre eső rész szilárd építőanyagból, az északi szárny földből.⁸⁴

A vár bővült, de a város kárára, mely­nek egy részét ekkor kisajátították és le­bontották. Az ötszög alakú Újvár (helye­sen: erőd, de itt is a közismert elnevezést használjuk), melynek minden sarkát egy- egy bástya védte, szorosan kapcsolódott az öregvár két nyugati bástyájához. Széles, mély vizesárok vette körül, melynek külső oldalán magas földtöltés (contrascarpe, ellenlejtő) húzódott. Ez védte a vár falát az ellenséges ágyúk vízszintes (horizontális) tüzének romboló hatása ellen. A védelmi berendezéseket – két bástya közé, a fal elé épített védőművek – pajzsgátak egészítet­ték ki. A főkaput a városra néző középső és déli bástya által határolt falszakasz kö­zepén helyezték el.

A felépített erőd egyes részeinek nevet is adtak, melyeket Gáspár Bouttats és egy ismeretlen nevű olasz mester tervrajza őrzött meg számunkra. A fontosabb ré­szek elnevezései a két tervrajz azonos meg­jelölései alapján az alábbiak: délkeleti bástya délnyugati bástya a középső nyugati bástya északnyugati bástya északkeleti bástya délnyugati pajzsgát északnyugati pajzsgát déli pajzsgát

északi pajzsgát

Szent Kristőf-bástya Őrangyal-bástya Madonna-bástya

Szent Xavér-bástya Szent Lajos-bástya Császár-pajzsgát Császárné-pajzsgát Szent Margit- pajzsgát Infáns-pajzsgát

A központi erőd bővítésével kapcsolat­ban 1663-ban kisajátították és leromboltáka város egy részét: a tornyos városházát, a kálvinisták templomát és iskoláját, két parókiáját, továbbá 61 kisebb-nagyobb lakóházat. Ezzel egy időben 183 épületet jegyeztek elő kisajátításra arra az esetre, ha a hadihelyzet veszélyesre fordulna.

A kisajátított házak tulajdonosai új tel­keket kaptak a várostól nyugatra eső terü­leten, ami azzal járt, hogy a város újból nyugatra tolódott, tehát védőfalait is nyu­gatabbra kellett felépíteni. Jákob Tollius 1687-ben készült metszetén a város sáncai az 1930-as évek Komáromának; Halász, Fürdő, Hajnal és Magyar utcáinak vona­lában húzódtak a Kis-ér felé.

Időközben korszerűtlenné váltak és megrongálódtak a dunai és a vág-dunai hídfőerődök is. 1661-ben mindkettőt le­bontották és erős gerendasorral megerő­sítve, négyágú csillag alakúra újjáépítették. A vág-dunai Szent Fülöp-palánk észak­nyugati oldalához három földbástyával megerősített, a dunai Szent Péter-palánk nyugati oldalához öt földbástyával meg­erősített sáncsort raktak.

Szemléletesen mutatja be Komárom vá­rát Evlia Cselebi, a híres török utazó, aki 1660 és 1664 között járta be Magyaror­szág különböző tájait. Költői hasonlattal emlékezik meg az itteni első benyomásáról amelyet akkor érzett, „mikor Komárom vára a Duna folyó szép szigetén fehér haty- tyú gyanánt láthatóvá vált.. .”

A várról így ír: „A Dunának keletről nyugatra három konak hosszúságban terje­dő szigete keleti csúcsán látszik Komárom vára… Háromszög alakú, erős, hosszú épület, mely mintha Kilid-ül-Báhr kikötője volna. .. .Ez a német császárságnak az oszmánok felől igen erős védőfala. A Nyitra és a Vág folyók Újvár felől jővén, eme Komárom előtt ömlenek a Dunába. Mivel az ellenségeskedés igen heves volt, e várat ked­vünk szerint nem nézhettük meg.”³⁵

Az erődítési munkálatok befejezése után, 1673-ban már nem vár, hanem erődcsoport őrködött Komáromnál a mögöttes ma­gyarországi területet biztonsága felett. Komárom a Csallóköz, a Mátyusföld és a Dunántúl találkozópontján fekszik, erőd­csoportjának öt tagját ennek megfelelően e három tájegységre elosztva építették fel.

Az erődítményegyüttes központja, egy­ben legerősebb része a Csallóköz keleti sarkában épített ősi öregvár volt.

Nyugat felől hozzá csatlakozott az Új­vár nemrégiben elkészült, bástyáival két folyóra támaszkodó hatalmas tömbje.

A két erődítmény előváraként szerepelt a kőfallal, földsáncokkal és vizesárokkal megerősített város.

A Vág-Duna keleti partjára, a mátyás­földi részre építették a három földbástyá­val kibővített Szent Fülöp-palánknak ne­vezett hídfőt, a dunántúli oldalra pedig az öt földbástyával kiszélesített Szent Péter palánkot.

Ez az erődcsoport fekvése és jól kiépített korszerű védőművei miatt hatalmas erőt jelentett, nem kellett attól tartani, hogy a törökök könnyen elfoglalják. Ennek meg­felelően teljesen megváltozott szerepe és a helyőrség magatartása. Csökkent a vár őr­ségének száma is.

I. Lipót 1671. december 14-én elrendelte, hogy a felső-magyarországi, a bányavidékiés a kanizsai-báni 11 000 fős magyar had­erő kötelékéből 8000 magyar végvári kato­nát el kell bocsátani. Az intézkedés Komá­romot is érintette, amennyiben a vár őr­zésére 1672-re 100 huszárt, 297 hajdút, 30 tüzért és 25 egyéb katonát engedélye­zett.

Az 1673-ban elkészült, jelentősen meg­nagyobbodott erődcsoport védelmét tehát csökkentett létszámú Őrségnek kellett ellát­nia. A 452 katona lényegében csak az egyes erődök őrzésére volt elegendő. Veszélyes helyzetben ennyi emberrel gondolni sem lehetett a sikeres védekezésre. A hadita­nács bizonyára úgy tervezte, hogy ostrom esetén feltölti az őrség létszámát.

Az újonnan felépített, illetve helyreállí­tott erődcsoport jelentőségét az alábbiak­ban foglalhatjuk össze:

• szilárd akadályként állt a nyugat felé törő ellenség útjába;
• nyugalmas felvonulási területet biz­tosított a törökök ellen vonuló csá­szári seregeknek;
• zavartalan és védett gyülekezőhelyet nyújtott a saját és szövetséges csapa­toknak;
• hídjaival, hídfőerődjeivel és hajó­parkjával pedig lehetővé tette a Habsburg haderő bármelyik partra való gyors átkelését.

4 polgárőrség

A megerődített városnak természetesen volt polgárőrsége, amely béke idején a rendre vigyázott, háborús időkben pedig fegyverrel védte otthonát és családját.

A polgárőrség parancsnoka a város had­nagya volt, aki 3 vajda és 8 tizedes segít­ségével intézkedett. A hadnagy irányította a gyalogos hajdúkból és lovasokból álló polgárőrség fegyveres kiképzését, gondos­kodott arról, hogy a város kapuit állan­dóan éberen őrizzék, éjjel pedig rendszeres Őijáratokkal biztosítsák a közrendet. Aki hanyagul látta el a szolgálatát, azt szigo­rúan megbüntették.

Városi rendelet mondta ki, hogy „ha va­laki az lárma idejekor sörényen ki nem me­gyen, akár legyen az gazda, akár zsellér, akár mesterlegény, egy szóval valaki fegy­vert fogható, az olyatén minden irgalmasság nélkül, mindannyiszor, valamennyiszer el­mulasztja, az büdös tóba vettetik. Arra pedig jól vigyázzanak mindenek, hogy ha a szent András temploma tornyában az strá- zsa dobot fog verni, az lészen jele, hogy az mezőn van az lárma. Ha pedig (kit az Úr innen eltávoztásson) tűz támadna, az a ha­rangot fogja félre verni. Az midőn pedig éj­jel leszen az lárma, kiki maga zászlója alá sietve menjen, mert ha későn megyen, vagy éppen elmulasztaná, bizonyosan az tóba vettetik.”**

A polgárőrség hadnagyának tisztsége el­foglalása alkalmával esküt kellett tennie. Az 1684. évi eskü szövegét ismerjük, ezért szó szerint közöljük:

„ N. N. esküszöm az egy élő Istenre, az ki Atya, Fiú, Szent Lélek, teljes szent három­ságra, egy bizonyos Istenre, Boldogságos szeplőtelen Szűz Máriára és Istennek min­den Szentire, az én igaz körösztényi hitem­re, hogy ebben a tisztben úgymint az városigyalog és lovas hadnagy Ságban, melyre a: nemes várastul választattam, híven és iga­zán eljárok, jeleket avagy parolákat híven és titkosan annak rendi szerint, az hová illik szorgalmatossan meghviszem, az mi­dőn penigh az nemes város székén ez a hi­vatalom idején törvényekben lennék, min­den perlekedőknek igazat minden személy­válogatás nélkül teszek, minden törvényes titkokat meghtartok, Római császár és koronás király urunk eő fölsége komáromi végházához s annak eő folsége feő és vice kapitányaihoz és Komárom város feő Bíráihoz igaz és hív leszek és mindenekben szó fogadó és engedelmes és ha mit hallok, látok, vagy tudni fogok most és jövendőben, kik az végháznak és városnak s abban levő tiszteknek kárára, vagy kisebbségekre cé­loznak igazán meghmondom és meghjelen- tem. Isten engem úgy segéllyen”*¹

Ebből az érdekes és a kor szellemét hűen tükröző esküszövegből kiolvashat­juk, hogy a fegyveres polgárőrség a város főbírája és a vár főkapitánya parancsnok­sága alá tartozott, tehát tevékeny részt vett a város és a vár egybehangolt védelmé­ben.

Háborús veszély esetén dobszóval riasz­tottak, melyre mindenkinek kötelessége volt a számára meghatározott gyülekező­helyen fegyveresen megjelenni.

A polgárőrség tagjait általában céhek szerint szervezték fegyveres egységekké. Fő feladatuk volt a városkapuk, a bástyák és az egyes falszakaszok védelme.

Komárom évszázadokon át kis területre összeszorított, rendkívül zsúfolt város volt. Ebből kifolyólag kimondhatatlanul nagy veszélyt jelentett az egész városra nézve, ha egy-egy ház kigyulladt, mert perceken belül lángokban állt az egész környék.

A tűz oltása is a polgárőrség feladata volt. Félrevert harang kongása riadóztatta a polgárőröket, akik a tűzriadó esetén ki­jelölt helyeken szakmánként gyülekeztek. Az általunk ismert XVIII. századbeli tűz- rendtartások alapján biztosra vesszük, hogy a XVII. században is ugyanúgy igye­keztek megfékezni a tüzet.

A tűzoltásban minden foglalkozási ág olyan szerepet kapott, amely eszközeinek és szakmai tudásának leginkább megfelelt.

A gazdák, sörfőzők, tímárok és a többi lótulajdonos fogataikkal vonultak ki. Laj­tákkal és egyéb víztartályokkal ők szállí­tották a Dunáról vagy a Vág-Dunáról a vizet. A molnárok, a fazekasok és a szabók kannákkal mentek oltani. A kéménysep­rők, az ácsok, a hajósok a házak tetején csáklyáikkal és fejszéikkel igyekeztek meg­állítani a tűz útját. A kőművesek létrákat vittek a tűzhöz, melyek felállítása után csáklyákkal segédkeztek. Az asztalosok és esztergályosok feladata volt az épület­belsők és szobaberendezések mentése. A szíjgyártók, nyereggyártók és német vargák bőrkannákkal oltottak, közülük kettő szerszámaival együtt vonult ki, hogy a meghibásodott bőrkannákat a helyszínen ki tudja javítani. A mészárosok, csizmadiák, kovácsok, bognárok rombol­ták le a házakat, ha arra a tűz továbbter­jedése érdekében szükség volt. A pintérek és tímárok feladata volt a tűzoltáshoz szükséges kádak, kannák beszerzése éshelyszínre szállítása. Két pintér szerszá­mostul jelentkezett és a helyszínen javí­totta a megrongálódott eszközöket. A pol­gárőrség többi tagja fegyveresen vigyázott arra, hogy rend legyen a városban és senki ne halászhasson a zavarosban.

Követjárások

K XVI. és XVII. századbeli magyar végvárrendszer egyik legszilárdabb tagja Komárom volt. Hadászati jelentősége mel­lett fontos szerepet töltött be a diplomá­cia területén is. A bécsi udvar és a Porta közötti hivatalos érintkezéseknek Komá­rom volt a közvetítő helye. Mindkét ma­gas helyről ide futottak be a levelek, me­lyeket a vár főkapitánya köteles volt kése­delem nélkül a rendeltetési helyükre továb­bítani.

Komárom volt az átszállóhelye a követ­ségeknek is. A kezdeti alkalomszerű meg­oldások után idővel kialakultak a fogadá­soknak és továbbításoknak mindkét fél részéről elfogadott íratlan törvényei.

A császári követségek, akár Budára, akár Isztambulba készültek, mindenkép­pen megszálltak Komáromban. Itt jelent­keztek a vár főkapitányánál, aki fogadta és elhelyezte őket, majd értesítette a törö­köket, hogy a követek továbbításáról gon­doskodjanak. Midőn megérkezett az üze­net, hogy fogadják a küldöttséget, Komá­rom alatt átadták őket a törököknek. A követek túlnyomó többsége német volt, de Komáromban valamennyien magyar ruhákba öltöztek, mert a törökök csak így voltak hajlandók őket fogadni.

Hazafelé jövet a törökök adták át a kö­vetséget a komáromi főkapitánynak, aki most a hazajuttatásukról gondoskodott.

A követjárások lefolyását és érdekes részleteit a résztvevők beszámolóiból is­merhetjük meg legjobban, ezért egy-két feljegyzést ismertetünk.

Miksa császár 1573-ban Dávid Ungnad bárót küldte követként Isztambulba. Ma­gával vitte papját, Stephan Gerlachot, aki útjukról naplót vezetett. Leírta, hogy Bécsből 5 hajóval indultak útnak. Pozsonyt elhagyva magyar naszádok fogadták és kísérték őket Komáromba. Június 13-án reggel öt órakor kötöttek ki, de akkor már az egész város kivonult, hogy láthassa őket. A várban Andreas Kielmann főkapitány ünnepélyesen fogadta a követséget. A kö­vetkező két napon a vár vendégei voltak, részt vettek egy várbéli deák esküvőjén, a főkapitánynál voltak vacsorán. Június 16-án reggel hét órakor a vár összes ágyú­jának dörgése mellett evezett ki a komáro­mi kikötőből a küldöttség 5 hajója 21 na­szád kíséretében. A hajókat a Duna déli partján számos komáromi katona és pol­gár kísérte egészen Szőnyig. Itt horgonyt vetettek. Ünnepélyes fogadtatás után ha­jóikat török naszádosok vették át, akik kö­télre fogva rettenetes üvöltözés közben el­kezdték őket vontatni kitűzött céljuk felé.

Paul Eitzing 1583-ban indult kíséretével isztambuli követségbe. Apródjának, Wolf Andreas Steinbachnak az útleírásából tud­hatjuk meg az alábbi részleteket:

Bécsbe való megérkezésük után nagy­bátyja elküldte őt a magyar szabóhoz, hogy „az idejére elkészítse a téglaszínű,de jó posztóból készült magyar ruhát, me- lyet kiküldetésük egész ideje alatt közönsé­gesalkalmakkor mindnyájunknak viselnünk kell”**

A követség öt hajójára július 27-én rak­ták be a hintókat, a lovakat és a szultán­nak, meg egyéb török uraknak szánt aján­dékokat. Megtartották a búcsúlakomát, majd útnak indultak. Ezután így folytat­ta: „Július 30-án érkeztünk Komáromba, ahonnan a követ úr kurírt küldött a budai basához, tudatva, hogy ajándékokat ho­zunk, s hogy a szükséges intézkedéseket te­gye meg”**

Idézünk egy Isztambulból visszafelé országúton utazó követ fogadásából is. Claes Brosson Rálamb, Károly Gusztáv svéd király diplomatája 1658. április ha­vában a következőket jegyezte fel:

„Reggel folytattuk utunkat Komárom felé. Az út nagyrészt a Duna partján veze­tett. Mintegy száz törökből állt a kíséretünk. A városon túl egy régi tábort láttunk… Itt adott át bennünket a török őrség a ma­gyar kíséretnek. Egy magyar biztos lépett elénk, tizennégy huszár élén, és szép latin beszéddel üdvözölt bennünket. Majd to­vább haladva, két század német lovas foga­dott bennünket, jól felszerelten, díszes vértekben, egy őrnagy parancsnoksága alatt, s elkísértek bennünket a Komárom előtti palánkhoz… Ez a palánk kitűnő állapotban volt, cölöpsorokkal, mellvédek­kel, bástyás erődítésekkel. Benne hosszú istállók, szép rendben. Tizenkilencedikén bemutatkozott a magyar király biztosa, akit ura kísérésünkre rendelt ide. Délben elhagytuk a várost, s átkeltünk egy sajkán, melyben harmincán eveztek. Poggyászun­kat s lovainkat az ehhez kapcsolt uszály szállította át.”⁹⁰

1585-ben Berthold Petz császári követet küldték Isztambulba. Úti élményeikről Reinhold Lubenau számolt be pontosan vezetett naplójában. A követség 45 tagja mellett 26 kocsis és lovász öt hajón tette meg az út első részét. A legdíszesebb hajó a követé volt. Ezen szállították a szultánnak szánt, óriási értéket képviselő ajándékot: 10 hordóban 74 000 ezüst tallért, valamint több ládát kitöltő szebbnél szebb órákat és egyéb ezüstneműt. A második hajón az udvarmester utazott, a harmadikon ren­dezték be a konyhát, a negyediken és ötö­diken pedig a kíséret többi tagjának a szállását.

A követséget február 15-én Komárom­ban naszádok fogadták. Partraszállás után Pálffy Miklósnak, a vár főkapitányának voltak a vendégei. Városnézéssel töltött pihenés után értesítették a szomszédos török őrséget a követség érkezéséről, akik ezt az eseményt azonnal jelentették a bu­dai basának. A törökök ezután közölték, hogy 18-án fogadják őket.

A követség továbbindulásának és átadá­sának részleteit így jegyezte fel Lubenau:

„Amint reggel megfújták a trombitákat, két zászlós csapat vonult ki a várból, és a Duna mentén haladt, elöl a kapitány teljes díszben. Hajóink a parttól távozva úgy a várban, mint a hadihajókon a követ tiszte­letére megszólaltak az ágyúk. A hadbiztos,Pálffy Miklós komáromi főkapitány, Thury Márton magyar hadnagy és más német és magyar urak 22 naszádon, melyek ágyúk­kal is fel voltak szerelve, elkísértek. Fél­mérföldet haladtunk a vízen, a katonaság pedig a parton mellettünk menetelt. A tö­rökök, nevezetesen az esztergomi udvar­bíró s egyéb előkelő török urak tíz naszád­dal, nem messze a helységtől vártak ránk. A török lovasság messzebb, egy domb mö­gött állapodott meg. Kiszálltunk a partra követ urunkkal s valamennyi magyar és né­met úrral. Az urak álltak elöl, valamennyi szolga rendben mögöttük, a hadi népek két­oldalt, bennünket közrefogva egy rendben, a zászlósok lobogtatták zászlóikat. A fő­kapitány szigorúan megparancsolta, hogy senki ne merjen lőni. Három személyt me­nesztett a főkapitány a törökökhöz, a né­met kapitányt, Ungnad úr udvarmesterét és még egyet, valamint három tolmácsot, meg­beszélendő a kíséretet, hogy annál bizto­sabban érkeznének hozzánk. Amint ez meg­történt, a török urak közelebb jöttek hoz­zánk, s mikor már igen közel voltak, végre gyors futással hozzánk szaladtak, megra­gadták a követ kezét s megcsókolták azt, így cselekedtek a többi úrral s aztán ve­lünk, szolgákkal is, biztosítván a mieinket a szabad kíséret tekintetében, ami különö­sen tetszetős volt. Akkor összevegyültek a törökök és keresztények s ha itt-ott egyik- nek-másiknak ismerőse fogságban sinylett, kérdezősködtek utána, ki törökül, ki hor­vátul, ki magyarul s különféle beszélnivaló- juk volt. A török lovasság bizony pompá­san volt felruházva, vont aranyba, ezüstbe öltöztetve, különféle fegyverekkel ellátva és toliakkal ékesítve, szórakoztatva mutatták be magukat. Egyesek magyar kalapkát dob­tak a földre és sebes vágtatva felemelték kopjájukkal. Mások a kalapkákat földob­ták a levegőbe s nyilaikat magasba emelve oly gyorsasággal lőttek utána, hogy a ka­lap foszlányokban hullott a földre.

Ezek után a követ övéivel együtt ismét hajóra szállt. Gyorsan odaszegődtek a tö­rökök is, sajkáikat és hajóikat a mi vízi járműveink elé köték, hogy azokat vontas­sák. Ahogy fölt álaltunk, a keresztény pa­rancsnokok a török urakkal eljövének ha­jónkra és étel-ital közben vígan lakoztak. A követ még Bécsben jó vörösbort szerzett be, a törökök úgy leitták magukat, hogy az italt jórészben visszaadták, mert ők egyébként bornemisszák.”⁹¹

A török követségek fogadtatása a csá­szári követségekéhez hasonló külsőségek között zajlott le, csak fordított sorrend­ben.

Érdekes volt 1575-ben a Mahmud bég által vezetett szép számú török követség fogadása. Csikorgó hidegben, február 3-án érkeztek Komáromba, ahol 25 lovukkal és 6 szekerükkel együtt a városban, pol­gárházaknál helyezték el őket. Mahmudot Tóth Kalmár János, a főtörököket Zalay Gergely, a csauszokat Kathona Gergely, az iszpáhikat Muzslay Barnabás, a töb­bieket Sághy Ferenc látta vendégül. Sághy Ferencéknél komáromi naszádosok főzték a finom tokányt és a halászlét, melynek elfogyasztása után vidám poharazgatás- sal töltötték el az időt a magyar és török vitézek.

A Budára vagy Isztambulba rendelt kö­vetségek kíséretében gyakran vettek részt komáromi katonák, főleg naszádos vaj­dák. A követségek tagjai csak művelt, le­hetőség szerint minél több nyelvet beszé­lő, minden helyzetben viselkedni tudó, jó megjelenésű férfiak lehettek. Közülük töb­ben öt-hat nyelven beszéltek. Azokat, akik minden tekintetben megfeleltek a követel­ményeknek, több alkalommal is kiküld­ték. Horváth Péter például 32 ízben volt különféle követségnek tagja.

A komáromi helyőrség tagjai közül Iz- denczy András komáromi vicekapitány személyével külön kell foglalkoznunk. Ki­váló tulajdonságokkal rendelkező, művelt ember volt, akit sokszor bíztak meg dip­lomáciai feladattal. Többek között 1641- ben is rendkívüli követként népes küldött­séget vezetett Isztambulba. Komárom­ból március 17-én három nagy hajón in­dultak el hosszú útjukra. Budán Izmáéi csausz fogadta őket nagy szívélyességgel, és a basa ajándékának átadásával. Más­nap Buda ura által küldött pompás lo­vakra ültek, majd török lovasok kíséreté­ben a várba vonultak. Ezután bevezették őket Musza basához, akivel meghányták- vetették a közös dolgokat. Tovább vonul­va Belgrádban is fényes fogadtatásban volt részük.

Isztambulba április 29-én értek, de itt a nagyvezír betegsége miatt sokáig kellett várakozniuk. Ünnepélyes fogadtatásukra csak június 23-án került sor. Először a dívánban ülő hét vezér várta őket nagy tisztelettel, majd asztalhoz ültek és meg­ebédeltek. Étkezés után átvették a nagy­vezír által ajándékozott 18 díszes kaftánt, s végre bebocsátották őket a szultán trón­termébe. Itt Izdenczy a szokásos üdvözlés után elmondta beszédét, átadta a király írásos üzenetét és tiszteletteljes elköszö- nés után kíséretével együtt visszavonult.

Az állandóan jövő-menő küldöttségek pezsgő életet hoztak Komáromba. Növel­ték a kézművesek és a kereskedők forgal­mát és tájékoztatták a várost a legfrissebb eseményekről.

Teljes elnyomatásban

A komáromi erődcsoport építésének időszakában számos, az egész nemzetre kiható esemény játszódott le Magyaror­szágon.

1664-ben a császári hadsereg Szentgott- hárdnál fényes győzelmet aratott a törö­kök felett. Pár nap múltával a bécsi udvar megbízottai megkötötték a vasvári békét, amelynek alapján a törökök továbbra is megtarthatták az előző években általuk elfoglalt összes magyarországi várat.

A szégyenteljes béke nagy elégedetlen­séget váltott ki a magyar rendek körében, akik abban reménykedtek, hogy a szent­gotthárdi győzelemmel megkezdődik a tö­rökök visszaszorítása. A csalódott főurak és nemesek táborában lassan kialakult egy Habsburg-ellenes szervezkedés. Az össze­esküvést azonban leleplezték, legfőbb ve­zetőit – Zrínyi Péter horvát bánt, Nádas- dy Ferenc országbírót és Frangepán Fe­rencet – 1671-ben kivégezték. Az össze­esküvés többi résztvevőjét börtönbe vetet­ték, vagyonukat elkobozták.

Lipót császár megtorlásul felfüggesz­tette a magyar alkotmányt és nemet kor­mányzót nevezett ki az ország élére. Ez­zel egy időben szélnek eresztette a végvá­rak magyar katonaságának túlnyomó ré­szét, az esetleges ellenállás elfojtására pe­dig erős hadsereget küldött Magyarország­ra. Ezek az intézkedések egybeestek az el­lenreformáció tűzzel-vassal való terjeszté­sével, melyhez a fegyveres segédletet a né­met katonaság adta.

Ennek a sötét korszaknak minden ma­gyar által gyűlölt vezéralakja a komáromi születésű Kollonich Lipót gróf esztergomi érsek, majd államminiszter, a bécsi udvari kamara elnöke volt. Mindenben méltó társra talált Emerich Sinelli bécsi püspök és miniszter személyében, aki – a véletlen különös játéka következtében – szintén Komáromban született.

Kollonich működésének lényegét kivá­lóan érzékelteti hírhedt mondása: „Ma­gyarországot rabbá, koldussá és végül ka­tolikussá teszem.”

Egy másik alkalommal a következőkép­pen nyilatkozott:

„…a királyság, vagy legalább nagy ré­sze lassanként germanizáltassék, a forra­dalomhoz szokott magyar vér a német által mérsékeltessék, s ezzel természetes, örökös királya és ura iránt állandó hűséghez és szeretethez szokjék.”⁹²

Az akkori állapotokról így számolt be az 1669-1670-ben Komáromban is meg­fordult Eduard Brown angol utazó:

„Magyarország legnagyobb része és Ausztria között nagy a különbség, a törö­kök a legutóbbi háborúkban itt csaknem minden várost felégettek vagy kifosztottak. …a lakosok igen szerényen élnek, … Nem egy helyen alig mernek a házban bú­tort tartani, már az is sok, ha a házigaz­dának ágya van. Még a legáldottabb vidé­ken is, ahol a császár uralma alatt élnek, igen sokat szenvednek, mivel legnagyobb részük protestáns vallású és üldözik őket. Az uralommal semmiképp sincsenek meg­elégedve. .. Az országban igen sok refor­mátus és lutheránus lakik …De még a ma­gyarországi katolikusok is elégedetlenek, mivel sok német zsoldost küldenek a nya­kukra, akik miatt igen sokat kell szenved­niük. Bizalmatlanok a bécsi udvar iránt, mivel azt hiszik, hogy nem becsülik őket annyira, mint megérdemelnék, s nem ve­szik tekintetbe az államnak tett szolgála­taikat. Azt mondják, megfosztották őket kiváltságaiktól. Csak nagyon nehezen pa­lástolják elégedetlenségüket. Ki tudja nem lesz-e ebből majd vészterhes forradalom?”⁹*

Az első protestáns lelkészeket a vár pa­rancsnokai hozták Komáromba, száz év­vel később pedig ugyancsak a várparancs­nokok voltak az új vallások legkegyelle- nebb ellenségei és üldözői. Kíméletlensé­gével még közülük is kivált Kari Ludvig Hoffkirchen gróf.

Várparancsnokságának 22 esztendeje alatt úgy kezelte Komárom polgárait, mintha jobbágyai lettek volna. Szemrebbe­nés nélkül követte el a különféle törvény­ellenes cselekedeteket: ha kedve tartottaelfogatta a város bíráját, más alkalommal önhatalmúlag leváltotta tisztéből, polgá­rokat csukatott börtönbe vagy veretett meg. Meggátolta a nemesek és a polgárok bíráskodását, az elhaltak hagyatékát ma­gának követelte. A város polgárai termé­szetesen nem hagyták magukat, panaszt tettek, tiltakoztak.

Hoffkirchen erőszakoskodásait a bécsi udvari kamara is megsokallta. 1673. má­jus 14-én levélben hívta fel a haditanácsot az ügy rendezésére. Többek között ezt írta:

„A mostani városi bíró és nótárius a vá­ros privilégiumai értelmében Hoffkirchent nem ismerték el Komárom földesurának. Ezért Hoffkirchen a nótáriust keményen megverette, a bírót pedig megkötözve vasra verette s már kilencedik hete, hogy tömlöc- be zárva tartja őt. Hallatlan dolog ez! Azonnal szabadon kell bocsátani a városi bírót!”⁹⁴

Mindez azonban semmit sem használt. Hoffkirchen továbbra is azt csinálta Ko­máromban, amit éppen akart.

Viegleb János evangélikus lelkész az események következtében önként távozott a városból.

Ebben az időben Komárom lakosságá­nak túlnyomó része protestáns, főleg kál­vinista hiten volt. Lelkészeik és templo­maik elvesztése ezért úgyszólván az egész várost, iskoláik és tanáraik elvesztése az egész környéket sújtotta.

A református iskola megszüntetése nagy veszteséget jelentett az egész magyar mű­velődés számára.

A protestánsoktól elvett templomokat és épületeket a jezsuiták és a ferences szer­zetesek kapták meg. Ugyanennek az év­nek a nyarán tűzvész pusztította el ezeket az épületeket.

Az égő épületek közelében elfogtak egy cselédlányt és egy 18 éves fiatalembert, akik a kínpadra vonva azt állították, hogy egy csallóközi pap felbujtására gyújtották fel a kérdéses épületeket.

A vallomás alapján a várparancsnok még aznap éjjelén behozatta fegyveresei­vel Száky János ekeli református papot és feleségét. Hoffkirchen és Széchenyi rög­tönítélő bírósága azonnal összeült és meg­hozta súlyos ítéletét:

Száky Jánost megkínzásra és elevenen való megégetésre, feleségét, egy özvegy papnét, a szolgálóleányt és az ifjú legényt fejvesztésre, egy katonát pedig, aki a gyúj­tószereket adta, tüzes fogókkal való csip- kedtetésre, sütögetésre és utána máglyán való megégetésre ítéltek.

Az ítélet értelmében Száky Jánosnak végig kellett néznie az összes többi elítélt megkínzását és kivégzését, és csak azután került őreá a sor. Lábaira súlyos köveket kötöttek, majd összekötött kezénél fogva egy csigán járó kötélen bitófára húzták. Amikor az inai szakadozni kezdtek, ak­kor megperzselték a szíve táját. Ezután levágták a jobb kezét, majd forró ólmot öntöttek a fejére. A még élő szerencsétlen ember testére ekkor kénkőbe, viaszba és szurokba mártott vásznat varrtak, majd meggyújtották. így égették el elevenen a mai Szentháromság tér helyén Száky Já­nost 1672. szeptember 1-én.

Az eddig előadottak azonban csak a kezdetet jelentették. Ezután egymást kö­vették a protestánsok ellen hozott szigo­rúbbnál szigorúbb intézkedések. A kálvi­nisták több mint egy évszázadon át nem tarthattak lelkészt, nem vehettek részt sem nyilvános, sem titkos közös összejövete­len, nem járhattak istentiszteletre más helységbe, újszülötteiket sem vihették oda keresztelni, a halottaikat is csak a legna­gyobb csendben, búcsúztató ének nélkül temethették el. Később protestánsokat még a céhekbe sem volt szabad felvenni, sem felszabadítani.

Lipót és Kollonich nagyfokú magyar­gyűlöletéből fakadó erőszakos intézkedé­sei az egész országra kiterjedő fegyveres ellenállást váltottak ki, melynek élére Thö­köly Imre került. A Porta támogatását él­vező kurucok 1678-tól kezdve jelentős ka­tonai sikereket értek el, és rövid idő alatt a kezükre került a felvidéki várak tekin­télyes része. Thököly gyors terjeszkedésé­nek a hatására a szultán elhatározta, hogy újból megkísérli Bécs elfoglalását.

Ilyen előzmények után ismét előtérbe került Komárom erődítményeinek a fon­tossága, amelyeket a haditanács minden körülmények között meg akart tartani. Egy súlyos természeti csapás is felhívta rájuk a figyelmet. 1682-ben ugyanis rend­kívüli erejű árvíz zúdult rá Komáromra. A szennyes áradat sok házat döntött össze a városban és jelentősen megrongálta az erődítményeket. A haditanács az ár elvo­nulása után rendkívüli intézkedéseket tett és elrendelte az erődökben esett kár kija­vítását. A szükséges sáncmunkák elvégzé­sére Komáromba vezényelték a Dippen- thal-ezredct. Lipót a költségek fedezésére 1682-ben 5000 forintot, 1683-ban első alkalommal 6000 forintot, és végül má­jus 8-án 3000 fomitos összeget utaltatott át.

Az erődítmények helyreállítása 1683 ta­vaszán fejeződött be. Éppen jókor, mert a törökök erősen készülődtek. Lipót a magyarországi zűrzavaros helyzet miatt békés megoldást keresett, ezért tárgyalá­sokat kezdeményezett. A törökök ekkor Győr és Komárom átengedését követel­ték, mire megszakadtak a tárgyalások.

Kara Musztafa nagvvezír 1683. március 31-én indult útnak százezer főt számláló seregével Bécs meghódítására. Útja Eszék, Veszprém, Tata és Győr érintésével veze­tett Bécsig. A főváros ostroma július 14-én kezdődött meg.

A komáromiak között az a hír terjedt el, hogy a törökök Komáromot is ostrom alá veszik, ezért az ellenséges hadak kö­zeledésekor tömegesen hagyták el városu­kat.

A nagy ostromból nem lett semmi, mert a törökök Bécs bevételére készültek.

A török hadsereggel párhuzamosan – a Duna bal partján – szövetségesük, Thö­köly Imre nyomult előre kurucaival, de csak Pozsonyig Jutott el, mert ott július 29-én Lotharingiai Károlytól vereséget szenvedett. Hasonló sorsra jutott Kara Musztafa hatalmas serege, melyet a csá­szári és a Jan Sobiesky által vezetett len­gyel királyi hadak Bécs alatt teljesen szét­szórtak.

Bécs felmentése után a császári és a len­gyei hadsereg kelet felé vonult. Sobiesky útja Pozsonyon és a Csallóközön át Ko­máromba vezetett. Itt haditanácsot tartot­tak, amely úgy döntött, hogy Párkánynál csapnak rá a gyülekező török katonaság­ra. A terv sikerült, Lotharingiai Károly október 9-én győzelmet aratott. A csatá­ban Thaly Ferenc szolgabíró parancsnok­sága alatt bátran küzdött Komárom vár­megye nemesi felkelő serege is, Thaly azonban életét vesztette. Ezután Eszter­gomot vették ostrom alá, melynek őrsége három napig védekezett, utána szabad el­vonulás feltételével átadta a várat.

Ennek a hadjáratnak is a szegény véd­telen falusi nép fizette meg az árát. Ez al­kalommal nem a törökök, sem az osztrá­kok, hanem a lengyelek pusztították el a magyar falvak egész sorát. A szomorú emlékű „lengyeljárást” sokáig emlegették a Csallóköz és a Mátyusfold lakói.

A Bécs elfoglalására indított 1683. évi hadjárat a törökök utolsó erőfeszítésének bizonyult. 1686. szeptember 2-án felsza­badult Buda, majd nem sokkal ezután az ország legnagyobb része. Az évszázad vé­gén már csak a Temesköz volt török ké­zen.

A török háborúk másfél évszázada alatt Komáromban sokrétű és mélyreható vál­tozások történtek.

A magyar uralkodók kedvelt szórako­zóhelye, a pompás királyi vár véres küz­delmek, súlyos harcok színterévé, zordon erődcsoporttá változott, amelynek legfőbb feladata a környék feletti Habsburg-ura- lom biztosítása volt.

Az egykori magyar várparancsnokokat, a törvényes rend legfőbb őreit, a Habs­burgok idegen érdekeket képviselő, döly- fös, pénzéhes és kegyetlen helytartói vál­tották fel, akik a magyar nemzet minden rendű és rangú fiát ellenségnek tekintet­ték.

A város a háborús események következ­tében rengeteg kárt szenvedett, négy alka­lommal – 1529-ben, 1594-ben, 1621-ben és 1683-ban – úgyszólván teljesen elpusztult. Egyes részeit, különösen a keleti város­negyedet, a központi erődítmények bőví­tései alkalmával a várparancsnokok rom­boltatták le. Az említett okok következté­ben a város az újjáépítések alkalmával egyre nyugatabbra tolódott úgy, hogy a török háborúk végére a középkori Komáromból már semmi sem maradt meg.

A polgárság a középkorban számos ki­rályi kedvezményt élvezett, amelyek birto­kában jól élt és egyre gyarapodott. A há­borúk másfél századában rengeteget kel­lett szenvednie a törökök szűnni nem aka­ró támadásai miatt. Több ízben – pl. 1594-ben négy év tartamára – el kellett hagyniuk Komáromot, de a vész elmúltá­val minden alkalommal visszatértek és új­ból felépítették otthonukat. Idővel be­kapcsolódtak a fegyveres védelembe és vállvetve küzdöttek a végvári vitézek­kel.

Mindezt elviselték volna, ha a várpa­rancsnokok polgári és emberi jogaikat tiszteletben tartották volna. Sajnálatos módon ezen a téren szenvedtek a legtöb­bet. Bebörtönzések, testi fenyítések, tel­jes fizikai és anyagi kizsákmányolás voltaz osztályrészük és a megaláztatásoknak véget nem érő sorozatát kellett nap mint nap elviselniük.

Komárom vármegye egykor virágzó fal­vai túlnyomó részben pusztasággá változ­tak. A megmaradt pár falu lakosai – min­denféle és fajta átvonuló katonaság ké­nye-kedvének kitéve – a legszörnyűsége­sebb körülmények között tengették életü­ket.

Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy Komárom rengeteget szenvedett a törököktől és a Habsburgok helytartóitól – de őslakossága megmaradt.

A Rákóczi-szabadságharc

A KÉT TŰZ KÖZÉ SZORULT VÁROS

Magyarország népe a törökök kiűzése után abban reménykedett, hogy jobbra fordul a sorsa. A két pogány közt egy ha­záért oly sokat szenvedett nép azonban csak az egyik ellenségétől szabadult meg. A Habsburgok kíméletlen elnyomó mód­szerei és annak terhei most az eddiginél sokkal nagyobb súllyal nehezedtek a la­kosság minden rétegére.

A bécsi udvar – semmibe véve a rende­ket – teljesen önkényesen irányította az ország ügyeit.

A felszabadított területek sorsát egy idegenekből álló bizottság intézte, amely a kialakított hatalmas földbirtokokat nem magyaroknak, hanem idegen főuraknak, katonáknak, főtisztviselőknek és udvari szállítóknak juttatta. Idegenekkel telepí­tették be az újjáépülő falvakat is.

Az eddigi végvárak egész sorát lerom­bolták, a magyar katonaságot elbocsátot­ták és jobbágysorba taszították.

Az ország újjáépítésében rendkívül fon­tos szerep jutott a kereskedelemnek. En­nek a nélkülözhetetlen gazdasági ágazat­nak a megszervezésénél is idegeneket jut­tattak előnyökhöz.

A parasztság sorsa még elviselhetetle­nebb lett. Újra és újra növelték az egyéb­ként is magas adókat, emellett el kellett tartaniuk a téli hónapokra Magyarország­ra vezényelt és a falvakban elszállásolt Habsburg-katonaságot is.

Az elkeseredett nép először 1697 nya­rán, Hegyalján fogott fegyvert, de kezdeti sikereik után a császári csapatok vérbe fojtották felkelésüket.

Az elégedetlenség ezután újból orszá­gos méreteket öltött. A magyar népet ért számtalan sérelem orvoslására II. Rákó­czi Ferenc 1703 nyarán kibontotta a sza­badság zászlóit. Kezdetét vette a kuruc szabadságharc. A rövid idő alatt hadse­reggé kovácsolódó felkelők eleinte feltar­tóztathatatlanul nyomultak előre. A ku­rucok közeledtének hírére a Habsburg- kézen levő Komáromban is felkészültek a védelemre. Lipót császár 1703 augusztu­sában elrendelte, hogy az erődítéseket közmunkával végezzék el. Jobbágyok szá­zainak verítékes munkájával készültek el a várost védő sáncok, amelyek a későbbi Szent János utca, Temető sor, Tehénállás tér, Gázgyár utca és a Kisér sor táján hú­zódtak. Komáromba csak a három meg­erősített helyen, a győr-dunai, a vág-du- nai és a megyercsi kapun át lehetett be­jutni.

Lipót szeptember 19-én nemesi felke­lést hirdetett a kurucok visszaszorítására, a nemesség azonban csak vontatottan és csekély létszámban tett eleget a felhívás­nak, s a harcmezőn sem küzdött valami nagy lelkesedéssel. Seregük Zólyomnál ve­reséget is szenvedett.

Komárom alá érve a kurucok azonnal felszólították a főkapitányt a vár átadá­sára, s miután elutasító választ kaptak, azzal fenyegetőztek, hogy tűzzel-vassal el­pusztítják a várost. A lakosság újból élet­veszélybe került. Túlnyomó többségük a kurucokkal érzett, az erős vár ágyúi azon­ban sakkban tartották őket.

Az ostrom előkészületeit látva, küldött­séget menesztettek a királyhoz is. Bercsé­nyihez is. A királyt biztosították, hogy hű­séges alattvalói, Bercsényitől pedig azt kérték, hogy lássa be szorongatott hely­zetüket, melyben lehetetlen a kurucokhoz való átállás.

Bécsben szívélyesen fogadták a követe­ket, s Jóakaratukról biztosították a város polgárait.

Bercsényi is belátta, hogy nem tehetnek mást, ezért a Somorján, 1704. február 14-én kiadott oklevélben így intézkedett:

„Én Székessi gróf Bercsényi Miklós, Ung vármegyének főispánja, a méltóságos fejedelem, felső-vadászi Rákóczy Ferenc és a magyar haza szabadságáért Isten által fegyvert fogott egész hadaknak főgenerá­lisa, adom tudtára akiknek illik, hogy mi­nek utánna nemes Komárom városbeli urai- mék … kértek azon, hogy előmbe terjesz­tett bizonyos okokra … nézve eltávoztas- sam azon Komárom városának magyar la­kosaitól az hazánk fegyverének keménysé­gét és szigorát. Tekintvén azért bizonyos előttem deciaráit consideratiokat (ismerte­tett megfontolásokat), … minden úttal eltávoztatni kívánván az magyar, követke­zőképen körösztény vérnek kiontását, an- nuáltam (engedtem) eő kegyelmek kérésé­nek … és ígértem minden hostilitásnak (ellenségeskedésnek) a város és lakói ellen való tilalmát … a következendő tavasz­nak kinyílásáig, úgy hogy mind közönsége­sen az bent levő uraimék és közrend is maguk komáromi határaikban szabadon megmaradhassanak és senki a méltóságos fejedelem hűsége alatt levő hadak közül eő kegyelmeket maguk határában se szemé­lyekben se pediglen jószágukban háborí­tani és megkárosítani ne merészelje, ellen­ségeskedéstől tartózkodni kötelesek.”⁹⁵

A tárgyalások alkalmával történt meg­állapodás szerint a polgárok 3000 forint kifizetésére kötelezték magukat, de ezt az összeget a város „enervált és megnyomó- rodott állapotai miatt” csak nagyon nehe­zen tudták összeszedni.

A követség örömmel hozta haza Ber­csényi levelét, a várparancsnok azonban valamennyit vasra verette és börtönbe vet­tette.

A város tanácsa panasszal fordult a ha­ditanácshoz és kérte az ártatlanul bebör­tönözött elöljárók szabadon bocsátását.

A haditanács gyorsan válaszolt a fel­iratra. Leszögezte, hogy a várparancsnok nem érdemtelenül csukatta börtönbe a kö­veteket, de mivel Komárom lakossága ke­zességet vállalt értük, ezért utasította Lan- zenfeldet, hogy bocsássa őket szabadon. A kurucokkal kötött szerződést egyben – „habár nem örömest”, de a lakosság biztonsága érdekében – jóváhagyta.

Ugyanazon év nyarán a polgárok kül­döttsége újból felkereste Bercsényit, aki­től kérték az egyezség meghosszabbítását. A fővezér 1704. július 30-án egy újabb le­vélben biztosította Komáromot, hogy a kurucok Szent Demeter napjáig, tehát ok­tóber 26-ig nem fogják háborgatni. A kö­vetkező években még több ízben sikerült oltalomlevelet szerezniük Komárom pol­gárainak, mindazonáltal nem egy esetben előfordult, hogy⁷ a kurucok el-elhajtották jószágaikat vagy elkobozták egyéb va­gyontárgyaikat.

A város vezetőinek bölcsességéről tesz­nek bizonyságot ezek az intézkedések, amelyekkel mindkét harcoló fél jóindula­tát igyekeztek megszerezni. Ostrom ese­tén bizonyára elpusztult volna a kurucok és a labanc vár közé szorult város.

A város és a vármegye túlnyomó több­sége a kurucokkal érzett. Ahogy alkalom kínálkozott, mindenki, aki tudott, beállt a kurucok közé. 1704 elején, jó példát mutatva, Esterházy Antal Komárom vár­megye főispánja, majd utána a megye ne­messége is átállt Rákóczi pártjára.

1704-ben „a curiális nemesek is jobbára mind kiszökdöstek Komárom városából, hol a vármegyeháza is pusztán maradt. A vármegye künn szerveződött: üléseit Ta­tában, Udvardon, Érsekújváron s Eszter­gommal együttesen Bottyán János kuruc tábornok bátorkeszi kastélyában tartot­ta”.

A német őrség éberen őrizte Komárom erős várát, a városban lakó nemesek és polgári ifjak azonban lassan kiszökdöstek innét is. A polgárőrség is egyre fogyoga- tott, ami kitűnik egy 1705. szeptember 12-én írt levélrészletből:

„… három éjt szakának alkalmatossá­gával az sáncainknak csekély állapot tyai miatt negyvenen a kurucok közé szöktenek közülök, s félő, hogy talán tán a többiek is hasonlót el ne kövessenek.”⁹¹

A szökések pótlására a Friesen-ezred egyes egységeit vezényelték Komáromba.

A férfiak mellett az asszonyok is meg­tettek minden tőlük telhetőt a kurucok megsegítésére. Egy Pozsonyban hozott íté­let pontosan tükrözi az akkori hangulatot (a könnyebb érthetőség kedvéért a mai helyesírással közöljük):

„Méltóságos fő, és kommandírozó gene­rális, Feldmarschall gróf Heister ő excel- lenciája rendeletéből s parancsolatából…” A hadbíróság a következő ítéletet hozta:

„Minthogy személyük szerint jelenvaló két asszonyi állat, úgy mint az egyik Becs­kin Kata 28 esztendős, s Komáromból való, kinek az ura, s férje annak előtte ugyanott Komáromban halász vala, most pediglen a rebellisek között Pécsy Gábor regimentjé­ben tizedes, és a másik Tallósy Judit nevű 27 esztendős, s három esztendőbéli özvegy­asszony, kinek ugyanott Komáromban háza is vagyon, s mindketten Kálvinista vallásonvalók, hozzájuk tett törvényes kérdésekre önnön maguk ellen, jószánt akaratukból megváltották, hogy ők a rebellisekkel nem­csak egyet értettek, hanem kigondolt csa­lárdságok, s okok alatt, itt Pozsonyban különféle, mind eledel, s mind egyéb álla­potokra való szükséglet vásárlásokat tet­tek, s azokat Érsekújvárba vinni akarták.”

Ezért mindkettőt a piacon kőoszlophoz való kikötésre és Becskin Katát – mivel élelmet és egyebet egy alkalommal már vitt Érsekújvárba – 30 botütésre, Tallósy Juditot pedig 15 botütésre, utána pedig az országból való kitiltásra ítélték. Az ítéle­tet 1709. április 11-én hirdették ki és haj­tották végre, de csak Becskin Katán. Tal- lósi Judit ítéletének végrehajtását felfüg­gesztették.⁹⁸

A felhozott pár példa pontosan érzé­kelteti Komárom lakosainak az állásfog­lalását. Kevés kivétellel mindenki Rákó- cziékkal érzett; akinek módjában állt, se­gítette a szabadságharcosokat. A fiatal­ság kiszökött és beállt kurucnak, az idő­sebbek, sőt még az asszonyok is megta­lálták a módját, hogy miképpen vihetnék előbbre a magyarok szép, közös ügyét.

A kurucok kezdeti sikereinek ellensú­lyozására Lipót 1704-ben Siegbert Heister grófot nevezte ki a magyarországi seregek főparancsnokává. A gőgösségéről, kegyet­lenségéről hírhedt hadvezér több esetben átvezette hadait Komárom vármegyén. Szigorú intézkedésekkel igyekezett gátat vetni a kuruc teijeszkedésnek, de erőfeszí­tései nem vezettek eredményre. Rákóczi katonái sikert sikerre halmoztak. Novem­ber 16-ának éjjelén a kurucoknak sikerült elfoglalniuk az erős érsekújvári várat, no­vember 22-én Tata is kezükre jutott. Heistert, akinek tevékenysége legnagyobb részét a falvak elpusztítása és a nép sa­nyargatása tette ki, leváltották.

Helyére Guido Starhemberg gróf ke­rült, aki Komárom környékén kezdte meg a kurucok elleni hadműveleteket. Gyakori csapatösszevonások és felvonulások szín­tere volt akkoriban ez a vidék. A császári csapatok ugyanis a komáromi vár biztos fedezete alatt vonultak át az itteni hídon a Duna egyik vagy másik partjára asze­rint, ahogy azt a mindenkori hadihelyzet megkívánta. Gyakran volt szükség átvo­nulásra, mert a kurucok hídja a közeli kb. 23 kilométerre fekvő Karvánál épült fel és azon állandó volt a mozgás.

Komárom vármegyét 1706 végén túl­nyomó részben a kurucok uralták, csupán Komárom és a Csallóköz volt a császá­riaké. A labancok ebben az időben nem nagyon vállalkoztak támadásra, csupán az általuk megszállt terület megtartására törekedtek. Ennek viszont a szerencsétlen csallóközi falvak látták a kárát, mert a télre vagy a tavaszra hozzájuk beszál­lásolt császári csapatok mindenüket felél­ték.

1708 májusában Bottyán János kibőví­tette a kuruc hidat őrző karvai sáncot. Komárom labanc őrsége meg akarta za­varni a munkálatokat, de vállalkozásuk kudarcba fulladt. Bottyán visszaverte tá­madásukat.

Bottyán terveit zavarta, hogy az Érsek­újvárhoz közel fekvő Guta labanc kézenvan, ezért megkísérelte elfoglalását. Július végén indult el 4000 emberével, hogy ter­vét valóra váltsa. Mindenekelőtt lovasait helyezte el úgy, hogy azok elállják az esetleg Komárom felől érkező császári se­regek útját. Ezután tüzérségi előkészítés után rohammal sikerült birtokba venni a gutái sáncot. Az őrség nagy részét kard­élre hányták, a többit fogságba vetették, majd utána szétdúlták a gutái palánkot.

Augusztus 3-án Trencsénnél súlyos ve­reséget szenvedett a kuruc sereg. Ez a csata szomorú fordulópontja a szabadság­harcnak. Utána támadásba lendültek a császári csapatok, s az egész Vág-völgye a kezükre került. Heister augusztus köze­pén helyreállította a gutái sáncokat, aho­vá erős dán egységeket helyezett. Szeptem­berben a karvai sáncok is labanc kézre kerültek. A sikerek hatására Heister meg­kísérelte Érsekújvár elfoglalását is, de ku­darcot vallott.

Ezután váltakozó sikerrel folytak a har­cok. 1709 nyara a kurucoknak kedvezett, ismét birtokukba vették az egész Csalló­közt. Október végén egy vállalkozás al­kalmával gróf Zichy György komáromi labanc vicekapitány személyében rendkí­vül értékes foglyot ejtettek a kurucok.

Ezek a sikerek azonban csak átmene­tieknek bizonyultak. A császári csapatok lassan fölülkerekedtek az egyre gyengülő és visszaszoruló kurucokon.

1. szeptember 24-én elesett a kuru­cok egyik legfontosabb erőssége, Érsekúj­vár, s ezzel Komárom vármegye teljesen a labancok ellenőrzése alá került.
2. április 30-án a kuruc és a császári kiküldöttek Szatmáron megkötötték a bé­két, május 1-én a majtényi síkon a kuruc hadsereg maradványai letették a fegyvert,, s ezzel véget ért a szabadságharc.

A kuruc háborúk Komárom számára átmeneti időszakot jelentettek. Időtarta­muk alatt nem fenyegette a várost köz­vetlen veszély, mert nem kellett átvészel­nie ostromot. A lakosságra nehezedő Habsburg-elnyomás azonban erősödött, elsősorban azért, mert a kurucokkal érez­tek, de mégis a Habsburg-vár ellenőrzése alatt kellett élniük.

A polgárok sokat szenvedtek a váro­son átvonuló császári csapatoktól, de volt kedvező oldala is a sok csapatösszevonás­nak. A katonaság szükségleteinek kielégí­tésére kénytelenek voltak igénybe venni a helybeli kézművesek és kereskedők köz­reműködését, s ezzel kezdetét vette a gaz­dasági élet fellendülése. A vár és a város közötti viszony azonban nem változott semmit.

A SZENTHÁROMSÁG SZOBRA

A Komáromba látogató idegen napja­inkban is gyönyörködik a Szenthárom­ságnak emelt szép, hangulatos szoborcso­portban. Kevesen tudják, hogy e szobor­együttes a kuruc kori háborúk emlékét őrzi.

Építésének történetét az alábbiakban foglaljuk össze.

Az előző fejezetben ismertettük, hogy milyen nehéz helyzetbe került a kurucok­kal érző, de a labanc vár ágyúinak ható­sugarában fekvő Komárom a Rákóczi*szabadságharc idején. Arról is értesült az olvasó, hogy ebből a szorongatott hely­zetből a város vezetőinek bölcsessége és Bercsényi fővezér megértő jóindulata kö­vetkeztében sikerült megtalálni a kivezető utat. Komárom átvészelte a szabadság­harc izgalmakkal teljes éveit.

A város rendei már 1703-ban fogadal­mat tettek, hogy ha „a mindenható meg­kíméli őket a háború iszonyúságaitól”, ak­kor hálából szobrot emelnek a Szenthá­romságnak. A háború befejezésére azon­ban még megpróbáltatásokkal teljes évek hosszú során át nem került sor. A fegy­verek csak 1711-ben hallgattak el, a szo­borról azonban mindenki megfeledkezett.

Időközben olyan újabb veszedelem tört rá a városra, amely arra bírta vezetőit, hogy eleget tegyenek fogadalmuknak. Az országban pusztító pestis 1710 januárjá­ban elérte Komáromot is, júniusban pe­dig már feltartóztathatatlanul szedte ál­dozatait. A szörnyű ragályos betegségben elhaltak száma az egykorú feljegyzések szerint több ezerre tehető.

A pestis terjedésének megakadályozá­sára a várparancsnok szigorú intézkedése­ket tett. Orvosokat hívatott a városba, egyben „kemény büntetés terhe mellett” megszabta a betegséggel kapcsolatos teen­dők rendjét. Ha valahol megbetegedés tör­tént, azt a hozzátartozóknak haladéktala­nul be kellett jelenteni. Halálozás esetén azonnal el kellett égetni a halottak ágyát és ruháit. Tilos volt a nyilvános temetés. A halottakat minden kíséret és szertartás nélkül nem a temetőben, hanem a me- gyercsi kapun kívül, külön e célra kijelölt helyen, kora reggel vagy délután négy óra után kellett eltemetni.

A pestis, a szigorú rendelkezések, rend­szabályok ellenére, még hosszú időn át szedte áldozatait. (Csak az 1712. év végén szűnt meg teljesen.) Mivel a környező fal­vakban még mindig történtek megbetege­dések, a tanács december 4-én az alábbi rendeletet hozta:

„Kegyelmes urunk eő felsége parancso­latából mindenkinek tudtára adatik, hogy a mai naptól fogva ez után valaki külföldi helyről ide Komárom városába be akar jönni, passust hozzon magával, hogy egész­séges helyről jön; máskép be nem bocsá- tatik a városba, pozsonyiak és kisbériek pedig passussal is absolute nem admittál- tatnak (bocsáttatnak be). Eltiltatnak pedig minden itt való, úgy külföldi minden em­ber a sáncon való ki- vagy bejárástól, úgy, hogy senki a sáncon ki vagy be ne meré- szellyen járni; mert valaki rajta tapasztal- tatik, irgalom nélkül agyon lövetik, hanem minden ember a kapun jöjjön be.

A kapuk eránt pedig olyan rendtartás fog observáltatni, úgy hogy a marha ki- eresztetik ugyan a megyercsi kapun, s ugyanazon be is eresztetik, de mihelyt ki­megy, vagy bejön, mindjárt becsukottatik, s azon ki és bejárni senkinek sem enged­tetik, hanem csupán csak a győri és vág- dunai kapun fog passíroltatni. Továbbá ha valaki nádra vagy más külső munkára me­gyen ki a városból, kiki a maga competens bírójától cédulát vegyen ki, máskép ki nem eresztetik. Aki pedig a nemes vármegyé­ben vagy vármegyén kívül való egészségeshelyekre akar menni, maga bírája passu- sával és hírével menjen ki, és ha visszaté- rend, testimoniálist azon helységtől, hogy tovább nem volt és egészséges helyen volt, tartozni fog hozni, holott valaki ellenben fog tapasztaltatni, nagy büntetéssel meg- bűntett étik.”**

A pestis dühöngésének évei nyomasz­tóan nehezedtek rá a város lakosaira. A tragikus események hatására sikerült a Szent András-templom plébánosának rá­bírni a város vezetőségét, hogy váltsa be régi ígéretét, és állítsa fel a Szenthárom­ság szobrát. A több alakos szobrot díszes ünnepség keretében 1715-ben Szenthárom­ság vasárnapján szentelték fel.

A szobor latin nyelvű felirata a kor szel­lemét tükrözve mondja el felállításának történetét, amely magyar fordításban így hangzik:

„Azonban az 1711. évben bennünket, ak­kor még adósait, veszedelmes nyavalya ál­tal térített jő útra a hitelező Isten. Mi a lesújtott három rend a halandóság eltávoz- tatása végett ismét a halhatatlan három­sághoz menekültünk, hatalmas közbenjá­rókat választottunk a magunk számára; és hogy a halasztás miatt a bűn súlya ne ter­heljen bennünket, elismertük, hogy foga­dásunk teljesítésével adósak vagyunk. E tar­tozásunkat a mai napon róttuk le az Isten iránt, a kit mindenkor hajlandónak tapasz­talunk a segítség nyújtására.”¹⁰⁰

A pestis elmúlásának emlékére hálából egy kápolnát is emelt a város vezetősége Komárom nyugati határában, a Kis-Duna partján. 1713-ban szentelték fel, de Ko­márom többi épületéhez hasonlóan ez sem volt hosszú életű. A kápolnát a város köré húzott erődláncolat építése során, 1830 táján rombolták le.

A vár leszerelése

k VÁROS ANYAGI GYARAPODÁSA

A török és kuruc háborúk megszűnése teljesen megváltoztatta a komáromiak éle­tét. Az eddigi, hadászati jelentőségéről is­mert város most az országszerte megin­duló újjáépítésnek lett az egyik kulcsfon­tosságú központja.

Az újjáépítéshez rengeteg anyagra, el­sősorban faanyagra volt szükség. Komá­rom ügyes, élelmes kereskedői ezt köny- nyen előteremtették. A felvidéki Árva, Turóc, Liptó és Trencsén megyék óriási erdőségei nagy bőséggel adták a hatalmas szálfákat, amelyeket a Vág folyó olcsó vízi útján, tutajok alakjában úsztattak le Komáromig. Itt a fa nagy részét feldol­gozták, a belőle nyert kész- vagy félkész árut pedig főleg hajókon, kisebb részét pedig közúton juttatták el az ország min­den részébe. Rengeteg fát szállítottak fel­dolgozatlan állapotban is. A visszatérő hajók és szekerek sem jöttek üresen. Kü­lönféle terményeket, elsősorban búzát és bort szállítottak a német tartományokba.

Az áruknak a megrendelőhöz való el­juttatásához hajókra volt szükség. A hí­res komáromi hajóácsok kiváló mesterei voltak a hajóépítésnek, hiszen évszázado­kon át hadi naszádokat építettek. Az új helyzetben tucatjával gyártották a keres­kedelmi hajókat.

Hajózáshoz értő ember is bőven akadt Komáromban. A naszádosok tekintélyes része a város lakosai közül került ki, akik kitűnően ismerték a Dunát, s kisujjukban volt a hajózás tudománya.

A hajóvontatásnak és a szekérfuvaro­zásnak évszázados tapasztalattal rendel­kező, jeles mesterei voltak a szekeresgaz­dák.

Szép számmal éltek kereskedők és kéz­művesek is az ősi városban, akiknek a száma a háborúk befejezése után rohamo­san nőtt.

Az ilyen kitűnő feltételekkel rendelkező Komárom rövid idő alatt át tudott állni a háborús, erősen korlátok közé szorított életformáról a szabadabb, nagyvonalú, gyors lüktetésű alkotó és gyarapodó élet­formára. A rohamos fejlődés rengeteg embert csábított letelepedésre. Komárom 1715-re lélekszám tekintetében 8321 lako­sával – Brassó, Buda, Kolozsvár és Nagy­szeben után – az ország ötödik legnépe­sebb városává fejlődött.

A lakosság számának növekedése mel­lett nagy mértékű volt vagyonbeli gyara­podásuk is. A lüktető forgalmú város szorgalmas kézművesei pár év leforgásaalatt meggazdagodtak. Az egy mesterre számított évi jövedelem 1715-ben a leg­magasabb; 1720-ban a második legmaga­sabb volt az egcsz akkori Magyarországon.

Szép hasznot húztak a polgárság gya­rapodásából a vár parancsnokai. Minden lehető és lehetetlen alkalmat megragadtak, hogy pénzt csikarjanak ki belőlük. íme egy példa a sok közül:

A céhek díszes, hatalmas ősi zászlóit évszázadokon át a Szent András-temp- lomban őrizték. 1737-ben azonban Hild- burghausen herceg várkapitány parancsá­ra, a céhek tiltakozása ellenére, valameny- nyit a vártemplomba vitték. A várpa­rancsnok ez alkalommal, hatalmának fitógtatására „a céheket magához hívatta, privilégiumaikat élőkérte, s a piacon tar­tott úri székben azokat mint a város föl­desura, megerősíté és ezért az egyes cé­hektől 6, 8,12, sőt 16 aranyat is kívánt”

A város polgárai természetesen min­dent megtettek, hogy megszabaduljanak a vár parancsnokainak önkényeskedéseitől. Már a XVII. században megkísérelték a szabad királyi városi jog megszerzését, igyekezetük azonban akkor nem járt si­kerrel.

A XVIII. század első felében újból mun­kához láttak, hogy valóra váltsák régi ál­mukat. A pénzéhes Hildburghausen her­ceg ebből is hasznot húzott. Hatalmas összeg ellenében hajlandónak mutatko­zott arra, hogy segíti a polgárokat céljuk elérésében. A „jóindulatú pártfogás” 14 000 forintot hozott a herceg konyhájára.

A hosszú időn át szívós következetes­séggel folytatott erőfeszítések végre ked­vező eredménnyel zárultak. Mária Terézia 1745. március 16-án kelt oklevelével Ko­máromot a szabad királyi városok sorába emelte. A város óriási anyagi áldozattal, 50000 forint lefizetése ellenében jutott a kedvezmények birtokába, de ezzel végleg megszabadult a gőgös várparancsnokok basáskodásaitól.

A VÁR JELENTŐSÉGÉNEK

MEGSZŰNÉSE

A komáromi erődítmény, amely a XVII. század végéig erős végvár, a Rákóczi-sza- badságharc ideje alatt fontos labanc tá­maszpont volt, a szatmári béke után el­vesztette eddigi jelentőségét. Elsőrendű feladatává a környék – Habsburg-elkép- zelésck szerinti – rendjének a biztosítása lett. A hadsereggel való szoros kapcsola­tát azonban továbbra is megőrizte, mert kiképzési és utánpótlási tevékenységet folytatott.

Az egykori naszádosok utódainak, a sajkásoknak központi állomáshelye to­vábbra is Komárom maradt.

Az új, korszerűsített hadihajók egy ré­szét komáromi hajóácsok készítették.

A 26 evezős sajkák 24,2 m hosszúak, 2,4 m szélesek voltak, 3 deciméteres me­rüléssel. 4 darab egyfontos ágyújukkal je­lentős tűzerőt képviseltek, fedélzetükön 26-40 sajkás evezett felváltva, vagy har­colt aszerint, ahogyan a szükség megkí­vánta.

Ezekre a dunai hadi vállalkozásokon ki­tűnően bevált sajkákra Komárom környé­kén toboroztak legénységet a régi híresnaszádosok utódaiból. így alakult meg a császári-királyi komáromi sajkás flottilla. A XVIII. század elején hat sajkás század állomásozott itt. A harcok ekkor már a déli vegeken folytak, amelyekbe a komá­romiakat csak esetenként vetették be.

Az újonnan szervezett sajkás had pa­rancsnokát sajkás fővajdának nevezték. A sajkák parancsnokait – a naszádos ha­gyományoknak megfelelően – továbbra is vajda elnevezés illette meg. Helyetteseik voltak az al vajdák vagy vice vajdák, al­tisztjeik pedig a tizedesek.

A komáromi sajkás fővajdák soraiból pár nevet megőriztek számunkra az egy­korú feljegyzések. Ezekből tudjuk, hogy 1716-17-ben Esztergomi János, 1719-1746 között Fehérváry György, utána Fehér- váry László parancsolt a sajkásoknak.

Fehérváry László életnagyságú festett arcképe alapján le tudjuk írni, hogy a XVIII. század első felében milyen volt a sajkás tisztek egyenruhája:

A fekete kalap háromszögletű, francia szabású volt, kétoldalt fölhajtott peremén széles arany paszománnyal.

A sötétkék zubbonyt sűrű aranyzsinór- zat és három sor aranygomb díszítette.

A selyemöv piros, a nyakkendő fekete, a nadrág sötétkék, a fűzős bakancs sárga színű volt.

A panyókára vetett mente anyaga bár­sony, színe sötétkék, belül bíborpiros volt. Négy sorban varrt aranygombok cs dús aranyzsinórzat díszítették és drágakövek­kel kirakott mentelánc fogta öszsze.

A komáromi sajkások intézményét 1751- ben szüntették meg. A magyar hadihajók nagyhírű legénysége eltávozott abból a városból, amely nevének, közeli és távoli csatatereken, szárazon és vízen, évszáza­dokon át oly sok dicsőséget szerzett.

Az erődítményeket nem fenyegette sem ostromló, sem közelítő ellenség, ezért nem sok gondot fordítottak rájuk. Állaguk az idő múltával fokozatosan romlott. A tör­ténelmi események azonban újból a vár felé fordították a figyelmet.

Az 1740-ben kitört osztrák örökösödési háború hatására sürgősen megkezdték az évtizedeken át elhanyagolt erődítések hely­reállítását. Terveket készítettek, amelyek­ben meghatározták a legfontosabb teen­dőket.

Megállapították, hogy a várat csak ab­ban az esetben tudják biztonságosan vé­deni. ha széles előteret (glacis) létesítenek az Újvár nyugati sáncai előtt. Ez az ak­kori állapot szerint lehetetlen volt, mert a város keleti házsora túlságosan közel húzódott a sáncokhoz. Az Újsár előteré­nek 1744-ben kijelölt telkeket a követ­kező évben sajátították ki és vették át tu­lajdonosaiktól.

Elhatározták a várost Csallóköz felől védő, „a kuruc háború idején emelt sáncok’’ helyreállítását is.

Áz erődítmények tatarozásához szüksé­ges tégla előállítására 1745. június 17-én a Vág-Duna torkolatának keleti oldalán új téglaégető kemencét létesítettek.

A faanyagot a tulajdonosok megkér­dezése és beleegyezése nélkül a környék erdeiből termelték ki. Az egyik károsult, a pannonhalmi bencés apátság emiatt 1745-ben panaszt is emelt.

A helyreállítási munkák 1748-ra, az örökösödési háború végére fejeződtek be.

A város és a vár között továbbra is fe­szült volt a helyzet. A nézeteltérések nem egy esetben véres verekedéssé fajultak, mint például 1753-ban. Ez alkalommal va­lami okból kifolyólag vita indult meg a diákok és a polgárőrség, valamint a csá­szári német katonák között. Szó szót kö­vetett és egyre feszültebbé vált a helyzet. A katonák parancsnoka felszólította a polgárőröket, hogy menjenek haza. Az al­ezredes valószínűleg sértő kifejezéseket használt, mert maga a város hadnagya rántott elsőnek kardot. A többi polgárőr és a városbeli diákok „orcájokat az men­téjükkel befödözték s hatalmasan vagdalni kezdték a nímet muskatérosokat”. Előke­rültek a puskák is, „s a golobicsok az Oberslaidinant feje körül sivítának”.^,02 A fölzaklatott kedélyek csak lassan nyu­godtak meg. Az eset kivizsgálása alkal­mával a város vezetősége a diákok párt­jára állt, ezért a bírót egy évre megfosz­tották hivatalától. A város hadnagyát a királyi parancs börtönbüntetésre ítélte.

A komáromiak meg voltak győződve arról, hogy a veszekedés elindítói a csá­szári katonák voltak, a város bírája és hadnagya elleni ítéletet ezért igazságtalan­nak tartották. A várbeliek iránt érzett el­lenszenvük ettől kezdve még nagyobb lett.

Ehhez hasonló esetek többször is elő­fordultak, de ezek csupán hangulati té­nyezők voltak. A polgárok jogait biztosí­totta Mária Terézia 1745-ben kiadott és 1751-ben kihirdetett oklevele, melynek bir­tokában szépen gyarapodtak.

Egy szörnyű természeti csapás azonban egy időre megszakította a szépen ívelő fej­lődést. 1763. június 28-án hatalmas erejű földrengés rázta meg Közép-Európa föld­jét, melynek epicentruma Komárom terü­lete volt. Az erős földrengés sújtotta terü­let kb. 88 000 négyzetkilométerre tehető, de a rengéseket még Belgrádban, Drezdá­ban és Lipcsében is érezték. A pusztító földlökések romhalmazzá változtatták Ko­máromot. A városi levéltár adatai szerint összedőlt 7 templom és 279 ház. Tetemes sérüléseket szenvedett 787 épület. A ro­mok közül 63 holttestet ástak ki, a sebe­sültek száma 102 volt. Magyarországon ilyen sok emberáldozatot követelő föld­rengés sem addig, sem azóta nem volt.

A föld azonban nem nyugodott meg. Több mint egy éven át szinte naponta rázkódott és rémítette a meggyötört, ki­merült lakosságot.

A földrengés nem kímélte a várat sem. A rombolások bizonyára hozzájárultak ahhoz az elhatározáshoz, amely Komáro­mot is a megszüntetésre kijelölt várak közé sorolta. A kincstár ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy az egykori, törökök ellen épített várak további fenn­tartásának hadászati szempontból már nincs értelme, ezzel szemben rengeteg pénzt emésztenek fel, tehát meg kell sza­badulni tőlük. Ennek az elgondolásnak az alapján határozták el a győri, a lipót- vári, a trencséni, a kassai, az egri, a szol­noki, a lőcsei, az epeijesi, a szegedi, a nagyváradi, a szigeti, a székesfehérvári és a komáromi vár árverés útján való érté­kesítését.

A helytartótanács 1782. október 19-én kelt 9073. számú leiratával arról értesí­tette a város közönségét, hogy a király el­határozta a vár katonai jellegének meg­szüntetését, az erődítmények, épületek és az egyéb felszerelési tárgyak árverés útján való eladását.

Az árverés megejtése után az épületek az új tulajdonosok birtokába mentek át. Kivételt képezett 45 felülépítményes ma­gánház, amely az osztrák örökösödési há­ború idején szervezett „szabad századok” (Frey-Compagnien) katonáinak, illetve azok leszármazottainak a tulajdonát ké­pezte és továbbra is birtokukban maradt. Ismerjük az elárverezett vár részeiről szer­kesztett kimutatást, s mivel abból követ­keztetni lehet a XVIII. század végi álla­potára, ezért azt a jegyzetben közöljük.

A vár telkét a király Komárom városá­nak adományozta, így állott élőt az a kü­lönös helyzet, hogy állt az erős vár, de falai között egyetlen katona sem tartóz­kodott.¹⁰’

Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy az eladott vár épületeit az új tulajdonosok mi mindenre használták, az azonban bi­zonyos, hogy nem sokáig örülhettek szer­zeményüknek.

1783. április 22-én reggel fél négykor 20 év után újból jelentkezett Komárom réme, a pusztító földrengés. Fülsiketítő dörrenéssel, gyors egymásutánban ismét­lődő földlökések romba döntötték a nem­régiben újjáépült várost. Az 1763. évi földrengéshez hasonlóan, most sem ma­radt ép ház. 500 épület dőlt össze vagy sérült meg erősen, a legnagyobb károkat azonban a vár szenvedte. Az a hatalmas erősség, amely 150 év alatt állta a török hadak meg-megújuló ostromait, most per­cek alatt összeomlott. Egy régi feljegyzés ekképpen örökítette meg a vár pusztulá­sát:

„A régi vár minden épülete romhalmaz­zá vált, de azon része, mely a Duna és a Vág összefolyásánál nyúlik ki, elszakad­ván, vagy 3 lábnyi mélységbe süllyedt, a keletkezett résen lángok, majd kénnel ve­gyes homok és víztömeg csapott fel, hogy néhány perc alatt a várat környező árkok 4 láb magasra vízzel teltek meg.”¹⁰⁴

Az egykor büszke erődítmény pusztu­lása írásra késztette Kovács Sámuelt, aki a komáromi vár nyugati bástyáján álló és a várat megszemélyesítő legendás kőszűz­zel mondatta el az alábbi siralmas verset:

„Oh én győzhetetlen Rév-Komárom vára! Melyben még ellenség fegyvere nem jára, Nézvén keservesen végső pusztulásom, Reménytelen történt elromoltatásom, Sirjak-é, vagy fsak vesztegeljek némán? Ezen az engemet kesergető témán? Voltam Magyarország legerősb védelme. Meg nem rettenthetne Szolimán félelme. Eddig erőssége valék; tevék váza. Rajtam a szerentse ennyire paczkáza! Sírnak kőfalaim, sorsukat jajgatják, Melyek füleimet ízekre hasgatják. Régi állapotom hogyha megtekintem, Szememből a könyvet zápor módra hintem! Oh Duna! Szaporítsd kérlek könyveimet. Hadd könyvelhessem meg ezen keservimet. Oh te háládatlan nagy hírű Komárom,

Hogy megsirasd sorsom, tőled régen várom. Ti elromlott várak! Sírjatok ma velem. Sírjatok, sírjatok, én is azt mívelem.”

AZ „ARANYEMBEREK” VÁROSA

A pusztító földrengések szörnyű idő­szaka lezárult, és ezzel párhuzamosan egy­re több kedvező tényező éreztette jóté­kony hatását. Az elárverezett várból el­tűntek a pénzéhes várparancsnokok. Ko­márom polgárai az évszázados, súlyos el­nyomatás után végre fellélegezhettek.

A kedvező körülmények meghozták a maguk gyümölcsét. Az átmenetileg meg­torpant gazdasági fellendülés tovább fo­kozódott. Olyannyira, hogy Komárom a XVIII. és a XIX. század fordulóján Ma­gyarország legjelentősebb városai közé tartozott. Polgárai közül rövid idő lefor­gása alatt sokan hatalmas vagyon birto­kába jutottak. Legmódosabbnak a ga­bona- és fakereskedőket tartották, mert óriási összegek mentek át a kezükön és ezek tekintélyes hasznot hoztak.

A város gazdagságának érzékeltetésére a gabonakereskedőket hozzuk fel példá­nak. 416 polgár űzte ezt a foglalkozást, s közülük nem egynek 20-25 tölgyfa hajója úszott a Dunán.

Egy másik adat is bizonyítja Komárom gazdagságát. Köztudomású, hogy csak a jómódú emberek gondoskodtak vagyonuk biztonságáról. Ez a cél vezette a város ha­jótulajdonosait, midőn 1807-ben megala­kították Magyarország első biztosító tár­sulatát: a Császári Királyi Szabadítékos Rév-komáromi Biztosító Társaságot. Ez a társaság szállítással is foglalkozott. 162 hajója tekintélyes forgalmat bonyolított le az ország folyóvizein.

A polgárság jó közérzetének teljessé té­teléhez – az anyagi gyarapodás mellett – egy újabb jelentős tényező is hozzájárult, a II. József által 1781-ben kiadott „türel­mi rendelet”, mely a nem katolikusok szá­mára is lehetővé tette vallásuk szabad gyakorlását. Ez az intézkedés azért jelen­tett nagyon sokat a komáromiaknak, mert a protestánsok száma nem sokkal maradt alatta a katolikusokénak.

A jólét és a polgári jogok elnyerése ma­gával hozta a szellemi élet felvirágzását is. A nagy lélekszámú református egyház 111 évi kényszerszünet után elérte, hogy végre tarthatott lelkészt. Nem is késleked­tek sokáig, és ahogy a körülmények meg­engedték, egy’szerre két, külföldi egyete­meken tanult, kiváló képességű lelkészt fogadtak: Péczeli Józsefet és Mindszenthy Sámuelt. A két tudós az egyházi szervező munka mellett országos jelentőségű mű­velődési tevékenységet fejtett ki. írtak, fordítottak és emellett megszervezték a Komáromi Tudós Társaságot, könyveket adtak ki, és megalapították az első ma­gyar népszerű tudományos folyóiratot, a Mindenes Gyűjteményt.

1790. február 20-án országra szóló ün­nepség részese volt a szépen gyarapodó Komárom. A magyar királyi korona előtt tiszteleghetett a város és a környék lakos­sága abból az alkalomból, hogy a koro­názási jelvény hosszú évszázados hányat­tatás után hazaérkezett Magyarországra.

Az ünnepi menet, amely a koronát Becs­től Budáig kísérte, Komáromban is meg­állt. Útjuk Pozsonyon, Köpcsényen cs Győrön át vezetett. A koronát díszes fo­gatokon Kcglevich József gróf és Nádasdy Mihály gróf koronaőrök hozták számos testőr és főúr, valamint 100 lovasból álló díszőrség kíséretében. Nádasdy egyébként Komárom vármegye főispáni tisztségét is viselte. Komárom vármegye nemesi ban­dériuma Gönyűnél csatlakozott a díszkí­sérethez. Innét Ácson át Újszőnyig vitt az útjuk, ahol már várta őket Komárom vá­rosának küldöttsége. Az üdvözlő szónok­latok elhangzása után harangzúgás és ágyúkból leadott díszsortűz, s a polgárok üdvrivalgása mellett vonultak be Komá­romba. Ezután közszemlére tették ki a koronát a Szent András-templomban, mely alkalommal ezrek tisztelegtek előtte.

Mindezt egybevetve megállapíthatjuk, hogy Komárom lakosainak életkörülmé­nyeiben viszonylag rövid idő alatt olyan sokrétű kedvező változás történt, amilyen­ről nemrég még álmodni sem mertek vol­na. így változott át a több ízben elpusz­tult, számtalan alkalommal kiuzsorázott és megalázott Komárom a gazdag, meg­elégedett polgárok, az „aranyemberek’’ városává.

A francia forradalom, majd a francia hadsereg mozgolódásának hatására a Habsburg-birodalom is kénytelen volt el­lenintézkedéseket tenni. Az első katonai jellegű megmozdulásra 1796-ban, a fran­ciák olaszországi hadjárata alkalmával ke­rült sor. Az 1796. november 8-i ország­gyűléstől nyert felhatalmazás alapján I. Ferenc király 1797 tavaszán fegyverbe szólította a nemességet.

Komárom vármegyének (a III. dandár keretébe tartozó) két lovasszázadot kel­lett kiállítania. A vármegye nemessége 1797 áprilisában Komáromban gyüleke­zett. Parancsnokuk Nádasdy Mihály gróf volt.

Ugyanebben az időben érkezett Komá­romba Csokonai Vitéz Mihály is, aki Pé- czeli József halálával megszűnt Mindenes Gyűjtemény folytatásaként Nyájas Múzsa címmel új folyóiratot szeretett volna itt megindítani. Éttől a dédelgetett tervétől pénzügyi fedezet hiányában el kellett áll­nia. Komáromi tartózkodásának mégis voltak irodalomtörténeti jelentőségű ered­ményei. Itt ismerkedett meg Vajda Júliá­val, akihez Lilla-dalok címen írt versei a magyar szerelmi költészet egyik legszebb alkotásai. A vármegye fegyveres népének gyülekezése is írásra ihlette. így született meg „A nemes magyarságnak felülésére” című verse. A nemesi sereg felkészült, el is vonult a szombathelyi táborba, de be­vetésére nem került sor, mert az október 17-én megkötött campo-formiói béke után feloszlatták a sereget.

A várral kapcsolatosan is történt intéz­kedés. Az 1790. évi országgyűlésre Ko­márom vármegye több pontból álló követi jelentést bocsátott ki. A 14 pontban a vár­megye leszögezte, hogy a komáromi vár erőd jellegét továbbra is fenn kell tartani annak ellenére, hogy a kincstár azt árve­résen eladta. Egyúttal azt is megtiltotta az új tulajdonosoknak, hogy a vár falait rombolni merészeljék.

Napóleoni háborúk

HÁBORÚS KÉSZÜLŐDÉSEK – FÖLDSÁNCOK EMELÉSE

Napóleon 1799-ben átvette a teljhatal­mat Franciaországban, utána pedig meg­kezdte hódító hadjáratait. Az olaszországi csapatmozdulatok hatására Ferenc király 1800 őszén újból fegyverbe hívta a ma­gyar nemesi felkelő sereget. Komárom vármegye két gyalogos- és egy lovasszá­zadot állított ki, de harcra ezúttal sem ke­rült sor. A sereg szétoszlott.

1801 áprilisában a Fischamend melletti táborba vonultak a felkelők, de rövid ideig tartó kiképzés után hazatértek.

Ettől kezdve évről évre fokozódott a háborús hangulat és ennek következtében a császári hadak parancsnoksága újabb és újabb intézkedések megtételére kénysze­rült.

Ezek során figyeltek fel 1807-ben újból a komáromi várra. Még ebben az évben hadmérnökök szemlélték meg Komáro­mot, elvégezték a szükséges felméréseket, majd elkészítették a terveket. Ezután sür­gősen megkezdték az öreg- és Újvár hely­reállítását. Sort kerítettek az Újvár (Kron- werk) Vág-Duna felőli földből rakott szár­nyának az átépítésére is. A földsáncokat lebontották, majd az Újvár dunai szár­nyához hasonlóan, téglából újjáépítették. A régi és az újonnan épített rész között annyi a különbség, hogy míg a régi rész falazatának az alapja még a föld felett is terméskő, az új részé csak tégla. A mun­kálatokat 1808. augusztus 20-án kezdték, és ugyanezen év november 4-én már be is fejezték. Erről így számol be az új erőd­rész homlokzatán elhelyezett emléktábla:

FUNDIERT DEN 20. AUG. VOLLENDET DEN 4. NOV. AM CAROLUS TAGÉ. 1M JAHRE 1808.

Amint az öreg- és az Újvár helyreállí­tásával elkészültek, azonnal helyreállítot­ták a dunai és a vág-dunai hídfőerődö­ket is.

A helyreállítási munkálatokkal kapcso­latosan arra is gondoltak, hogy az Újvár­nak tágas, a várvédő ágyúk számára pon­tos célzást biztosító előtere legyen. A vá­ros keleti házsorai ugyanis a vár közvet­len közelébe épültek és gátolták még a ki­látást is. A katonai kincstár ezért – a vá­ros erőteljes tiltakozása ellenére – kisajá­tította és leromboltatta a vár közelében épült házakat. 198 házért és telkeiért

132 309 forint és 29 krajcár kártérítést * fizettek ki.

1808-ban az országgyűlés megtárgyalta a hadsereg létszámának felemelésére tett javaslatot. A vita után megszavazott 20 000 újoncból Komárom vármegyének 250-et kellett kiállítania.

A nádor hívó szava a nemességet is fegyverbe szólította. A vármegye közgyű­lése 1809. április 26-án szervezte meg fegy­veres erejét. A lovasság Tolna vármegyé­ül együtt alkotott egy ezredet, a gyalog­ság pedig Tolna és Győr vármegyével együtt egy zászlóaljat. A parancsnoki tiszt­séget Zichy Ferenc gróf alezredesre bízták.

A tények igazolták a felkészülés helyes­ségét, mert Napóleon 1809-ben megtá­madta Ausztriát. Seregei május 13-án el­foglalták Bécset, a császári udvarnak me­nekülnie kellett. Olmütz (Olomouc) várá­ban találtak menedéket.

A francia sereg folytatta előnyomulá­sát, betört Magyarország területére, ahol június 14-én a győr-kismegyeri csatában szétszórta a nemesi felkelő sereget. A meg­maradt csapatrészek a hátráló császári sereggel együtt Komáromnál gyülekeztek. Ide vonult vissza József nádor is, aki itt rendezkedett be védelemre. Összegyűjtötte a szétzilált nemesi felkelőket, akikből 9 gyalogoszászlóaljat és 24 lovasosztályt szervezett.

Ezzel egy időben elrendelte Komárom városának a megerődítését, annál is in­kább, mert a házsorok már túlnőttek a kuruc kori sáncokon. Az erődítési mun­kálatokat azonnal megkezdték és a lehető legnagyobb sietséggel folytatták.

Július 5-6-án Wagramnál eldőlt a há­ború sorsa, a császári sereg súlyos vere­séget szenvedett. Az udvar sem maradha­tott tovább Olmützben, biztonságosabb helyre kellett vonulniuk. Ilyen előzmé­nyek után érkezett meg július 14-cn Ko­márom várába kíséretével együtt I. Ferenc császár és király. Komárom a hadművele­tek központjává és hadvezéri főhadiszál­lássá lett.

A fontos hadműveleti központot erődí­tésekkel és katonai alakulatok elhelyezé­sével biztosították.

Az erődítési munkálatokat a nádor sze­mélyesen irányította, a király pedig ko­máromi tartózkodásának ideje alatt na­ponta megszemlélte. Ezek az erődítések természetesen csak földből épültek, tehát ideiglenes jellegűek voltak. Elhelyezésű­ket, alakjukat egyes tervrajzokból ponto­san ismerjük.

A Komáromot védő összes erődítmény magva az öregvár és Újvár helyreállított és kiegészített hatalmas, erős tömbje volt.

A Duna bal partján, Csallóköz felől az újonnan épített Nádorvonal védte Komá­romot. Hat, négyszög alakúra épített tag­ját a Kis-Duna és az Apályi-sziget között húzták fel és tompaszögben kifelé hajló sáncokkal kötötték össze. Ennek az erő­dítménysornak minden része földből ké­szült, és egyes zárt sáncai a mai Nádor­vonal első hat erődjének a helyén állottak.

Ismerjük a Nádorvonal helyének kisa­játításáért kifizetett összeget is, amely 106 675 forintot és 22 krajcárt tett ki.

Megerősítették az Apályi-szigetet is. Az itt emelt erődítményekről nem sokat tu-

dunk, de jelentősek lehettek, mert az épí­tésük alkalmával okozott károkért 10 742 forintot fizetett a kincstár.

Jóval nagyobb erődítményeket húztak fel a dunai Hadi-szigeten (későbbi nevén Erzscbet-sziget), ahol 22 640 forint 30 kraj­cár volt a kártérítés összege.

Komárom városa és polgárai jól jártak e kisajátítások alkalmával, mert a kincs­tár nem fukarkodott, hanem szép árat fizetett az átvett ingatlanokért.

A központi erődítményekkel átellen­ben, kelet felől, a mindkét oldalán 3-3 zárt­sánccal megerősített – közelmúltban hely­reállított – vág-dunai hídfőerőd védte Ko­máromot.

A Duna jobb partján elterülő Üjszőny védelmi rendszere, a központi erődítmé­nyekkel szemben fekvő, ugyancsak nem­régiben átépített 3-3 zárt sánccal biztosí­tott Csillagerődre támaszkodott. Ezt a hídfőerődöt az öregvárral két hajóhíd kö­tötte össze. A polgári átkelőforgalmat et­től függetlenül a Komárom és Újszőny közötti régi hajóhíd bonyolította le.

Az újszőnyi terület védelmét a császári

1. székely ezred és a Davidovich-ezred, valamint a felkelő gyalogság látta el. Ezek az alakulatok a település nyugati peremé­től, a Duna partjától félkör alakban a Csillagerődig húzódva valószínűleg az alábbi elhelyezés szerint rendezkedtek be védelemre:

1. sz. védőállás Újszőny nyugati pere­mén a Duna és a mai Klapka út között, a későbbi Árkásztábor vo­nalán.

1. sz. védőállás a mai Lovassági lakta­

nya területén.

1. sz. védőállás a mai Temető utca ke­

leti oldalán a Klapka úttól a Bá- thori utcáig teijedő területen.

1. sz. védőállás a Báthori utca vona­

lán, egészen az Igmándi útig.

1. sz. védőállás a Mártírok útja északi

oldalán a Beöthy utcától a Dam­janich utca vonaláig.

1. sz. védőállás a Mártírok útja északi

oldalán a Lajta utcától a Gyer­mekváros telkének északkeleti sar­káig.

1. sz. védőállás az Édesipari Társulás

mai telkének területén.

A beásott gyalogság elé, a terep adta lehetőségeket kihasználva a magasabban fekvő helyeken előretolt állásokat építet­tek, melyeket I-XIV-ig római számokkal jelöltek meg.

Ezek a földsáncok az alábbi elhelyezés szerint létesültek:

Az I—VlII-ig számozott sáncokat a kop- pánmonostori Homokhegyen emelték (a mai Monostori erőd területén), félkör alakban a Dunától egészen a mai erődbe vezető útelágazásig.

A IX. számú sánc ezzel az útelágazás­sal szemben, a győri út déli oldalán.

A X. számú sánc a Zrínyi és a Bocskai utca sarka táján.

A XI. számú sánc a Lovassági laktanya délkeleti sarkánál.

A XII. számú sánc a Marék József ut­cában, a Komáromi Állami Gazdaság húsüzemének területén.

A XIII. számú sánc a mai Igmándi erőd területének keleti oldalán.

A XIV. számú sánc a Török Ignác utca és a Székesfehérvári vasútvonal metsző- pon^a táján állott.

Az újszőnyi erődítési munkálatokat 1809. szeptember 7-én kezdték meg, építé­sükre 1000 embert rendeltek ki. A sáncokat lázas ütemben építették és még a tél be­álltával sem álltak le. Jellemző az erődítés országos jelentőségére, hogy még Liptó vármegyéből is rendeltek ide munkásokat.

Komárom és környéke ebben az idő­ben zsúfolva volt katonasággal. Itt állo­másozott a főhadiszálláson kívül a 7. had­test parancsnoksága, az utászosztály, a szekerészosztály és az egészségügy. Ez utóbbiak két kolostort foglaltak le kato­nakórház céljaira, a ferences és a trinitá- rius rendházat.

A rendkívül mozgalmas 1809. évben Davidovich Pál báró táborszernagyot ne­vezték ki a komáromi vár parancsnokává, aki haláláig, 1814-ig viselte ezt a tisztsé­get. A komáromi görögkeleti templom bejárata mellett emelt díszes síremléke napjainkig megőrizte nevét.

Az erődítési munkák még javában foly­tak, máris kipróbálták Komárom védel­mének lehetőségeit. Július 27-én a király jelenlétében nagyszabású hadgyakorlatot és ostromkísérletet hajtottak végre. Az erődítési munkálatokat ezután a gyakor­lat tapasztalatai alapján folytatták.

A király komáromi tartózkodása idején alaposan megismerte a meglevő erődítmé­nyek harcászati értékét, de legfőképpen e terület földrajzi fekvéséből adódó rendkí­vüli lehetőségeit. Ez alkalommal adta ki utasítását, mely szerint Komáromot a mo­narchia legerősebb katonai támaszpont­jává kell kiépíteni, méghozzá olyan nagyra, hogy erődjei alkalmasak legyenek 200 000 katona biztonságos befogadására.¹⁰⁶

Augusztus első napjaiban udvarával együtt I. Ferenc Tatára vonult és onnan irányította birodalma ügyeit. A tatai Esz- terházy-kastély keleti toronyszobájában írta alá 1809. október 14-én a háborút le­záró schönbrunni békeokmányt.

A békekötés után lassan megnyugodtak a kedélyek. Az udvar visszatért Bécsbe, utána fokozatosan ciszéledt a hadrakelt sereg is. A nemesi felkelő lovasságot no­vember 2-án oszlatta fel a királyi parancs, a gyalogság egyelőre még megmaradt szál­láshelyein. ök csak 1810. január 12-én térhettek haza otthonukba.

Az erődrendszer kialakulása

ERŐDTERVEK

1809 nyarán adta ki az uralkodó a pa­rancsot, hogy Komáromot a birodalom egyik leghatalmasabb erődítményévé kell kiépíteni, és 1810-ben már el is készült az első nagyszabású terv, amelyet a tovább évtizedekben több újabb terv követett.

Ezeknek az elgondolásoknak a válto­zásait katonai, építészeti és gazdasági szempontból egyaránt érdekesnek tartjuk, ezért röviden ismertetünk három tervet.

Az 1810-ben készült terv szerint az erődrendszer 8 főerődből, ezeken belül számos védőműből, továbbá összekötő és előretolt védőművekből állt volna, az aláb­bi tagolásban:

I. Az öregvár, eredeti alakjában.

1. Az Újvár, eredeti alakjában.
2. Teljesen új erőd az öregvár és a Vág- Duna között.
3. A várost teljesen körülölelő, fallal összekötött erődláncolat 4 erőddel a Kis-Duna mellett, 7 erőddel a csal­lóközi oldalon, 2 erőddel a Vág- Duna mellett. A csallóközi és a vág- dunai erődöket hatalmas földsáncok erősítették volna. A csallóközi föld­sáncok előtt a Dunát a Vág-Duná- val összekötő széles folyómedersze­rű vizesárok, ezen túl egy újabb földsánckaréj következett volna, 4 védőművel (lunetta), majd ezek előtt 4 újabb, előretolt védőállással. Az egészet egy – a Duna és a Vág-Duna között hullámvonalasán vezetett, a külső védővonal előtt húzódó – szé­les árok zárta volna le.
4. Négyágú csillag alakú hídfőerőd a Vág-Duna keleti partján, mindkét oldalán – fallal és földsánccal össze­kötött – 2-2 kisebb erődítménnyel, a mai közúti híd keleti feljárója tá­ján. Ezen erődsor előtt is folytató­dott volna az előbbiekben említett széles árok, a Vág-Duna és a Duna között. A terv szerint lebontották volna az eddigi – az öregvárral szemben épült – hídfőerődöt, a hoz­zá tartozó földerődítményekkel együtt.
5. Négyágú csillag alakú, földsáncok­kal megerősített hídfőerőd a Duna déli partján, a mai közúti híd feljá­rója táján, a keleti oldalán 2 – fal­lal és sánccal összekötött – kisebb erődítménnyel, a nyugati oldalán a következő főerődig húzódó, 1 ki­sebb erődítménnyel védett sáncsor­ral. A Csillagerődöt földerődeivel együtt, valamint a tervezett erőd he­lyén álló épületeket egyidejűleg le­bontották volna, tehát kis híján az egész Újszőny eltűnt volna a föld színéről.
6. Négyágú csillag alakú, földsáncok- kal megerősített erőd, a mai Monos­tori-erőd helyén, a keleti és a nyu­gati oldalán 1-1 földsánccal össze­kötött kisebb erődítménnyel.
7. A két város közötti, sáncokkal kö­rülvett, orsó alakú sziget, az orrán védőművekkel megerősített kisebb erődítménnyel, továbbá a sziget fe­lénél, alsó harmadánál és a farkánál elhelyezett 3 kisebb erődítménnyel, amelyeket a szigetet keresztben át­szelő sáncsorok erősítettek volna.

Az egyes erődrészek közötti összekötte­tést a Nagy-Dunán, a Kis-Dunán és a Vág-Dunán egyaránt 2-2 híd biztosította volna, a Duna és a Vág-Duna között ter­vezett széles vizesárkon át pedig 3 hidat építettek volna.

Ezt a tervet nem valósították meg, való­színűleg azért, mert túlságosan bonyolult­nak tartották, de legfőképpen azért, mert rendkívül nagy pénzáldozatokat követelt volna.

A második terv az elsőnél jóval egysze­rűbb, de ugyanakkor ésszerűbb. 1867-ben keltezték.

Az erődrendszer magva a sáncokkal megerősített öreg- és Újvár hatalmas egy­beépült tömbje. Ez a terv nem tartja szük­ségesnek a Kis-Duna partjának megerősí­tését, a város körüli erődgyűrű felépítését azonban igen. Az erődöket is ésszerűbben helyezi el, mert jobban kihasználja a terep adta lehetőségeket. Az első öt erődöt, amely a várható fő támadási irányba néz, a Hadi-szigetet északról határoló Kis-Du­na, és az Apályi-szigetet délről övező, erős hurkot alkotó Vág-Duna-ág közé, tehát a legkeskenyebb részre helyezi. E terv sze­rint a várost fallal, sáncokkal és vizes­árokkal összekötött 7 erődből (I—VII.) és 7 megerősített védőállásból (VIII-XIV.) alkotott védelmi gyűrű vette volna körül. A VIII. és a IX., valamint a IX. és a X. megerősített védőállás között, a védel­mi gyűrű belső oldalán 1-1 ütegállás erő­dítette volna a védelmet. A védelmi gyű­rűn át 4 kaput terveztek: a pozsonyit az I., a gutáit a III., az apályit a VII. erőd­nél, a Vág-kaput pedig a IX. és a X. meg­erősített védőállás között, a Vág-Duna hídjánál. Ez a terv mellőzte a dunai ha­disziget megerősítését, az Apályi-szigeten azonban két erődítményt tervezett. A na- gyobbikat a sziget orrán helyezte el, a ki­sebbiket a VI. számú erőddel szemben, az ottani híd védelmére. A Vág-Duna ke­leti partján állott erődöt, a mellette emelt földerődítményekkel együtt lebontották volna, és helyükbe két erődre – az izsai és a hetényi erődre – támaszkodó, a külső oldalon hatalmas földsáncokkal erősített fallal körülvett hídfőt építettek volna. A hídfőt az északi, a keleti és a déli olda­lán elhelyezett 3 ütegállással tervezték megerősíteni.

A Duna déli partjára 3 erődöt tervez­tek: a Csillag-, az Igmándi és a Monos­tori erődöt, és az utóbbi kettő közé egy kisebb erődöt, melyeket – a külső olda­lon földsánccal védett – kőfallal kötötték volna össze. A hídfőt övező falon 3 kaput tüntet fel a terv: a győri, az igmándi és az esztergomi kaput. A védelmet 5 üteg­állás tette volna erősebbé. A polgári célo­kat szolgáló dunai és vág-dunai hídon kí­vül egy hadihidat is terveztek a Duna két partja között a Hadi-szigeten át.

Ez a terv már megközelítette a vezérkar elképzeléseit, de csak egyes részleteit fo­gadták el, tehát ezt sem valósították meg.

A harmadik és elfogadott terv 1876-ban készült el és a már felépített, hatalmas ko­máromi erődrendszert mutatja be.

A felépített erődrendszer alapos vizsgá­lata után megállapíthatjuk, hogy az évti­zedes tervezgetés cs kivitelezés során tö­kéletesen megismerték a terep adta lehe­tőségek minden kis részletét, továbbá azt, hogy ezeket a részleteket jól hasznosítot­ták. A tervező és kivitelező hadmérnökök (K. K. Génié Direction in Komom) elis­merésre méltó munkát végeztek. 1877-re elkészült az Osztrák-Magyar Monarchia egyik leghatalmasabb és legkorszerűbb erődrendszere.

Az 1876-os tervrajz kitűnően érzékel­teti a tervezők elgondolását: Komárom védelmének többrétűségét. A „komáromi vár” kifejezés ugyanis nem egy hatalmas erődöt jelent – mint azt a tájékozatlanok képzelik -, hanem hatalmas erődök, ki­sebb méretű védőművek és természetes akadályok Jól összehangolt többszörös gyűrűjét.

A komáromi erődrendszer magva az öregvár és Újvár egybeépített tekintélyes tömbje.

Második védelmi gyűrűként a Duna és a Vág-Duna széles, mély vízfolyása, vala­mint Komárom városának liáztömbjei ál­lanak az ellenség útjába.

A harmadik védelmi gyűrű három rész­ből áll:

1. A Csallóköz felől a Duna bal part­ján fekvő Komáromot körülölelő Ná­dorvonalból, melynek 7 erődjét és
2. védőállását erős kőfal, hatalmas sáncsor és vizcsárok köti össze.
3. A mátyusföldi részen épített vág-du- nai hídfőből (tagjai: kőből épített erőd, valamint földsáncokkal és vi­zesárokkal összekötött 5 zártsánc).
4. A dunántúli területen 3 hatalmas tag­ból, a Csillag-, az Igmándi és a Mo­nostori erődből. A Csillagerődöt, amely egyúttal hídfőerőd is, foldsán- cokkal és vizesárokkal összekötött
5. zártsánc és 1 ütegállás védi.

AZ ERŐDRENDSZER ÉPÍTÉSÉNEK ELSŐ SZAKASZA

Az 1809. évi schönbrunni béke után egy időre pihentek a fegyverek. Ezt a nyugal­mi állapotot használták fel a következő háborúra való felkészülésre, többek kö­zött azzal, hogy elkezdték a komáromi erődrendszer építését.

Az alatt az idő alatt, amíg az erődrend­szer új tagjainak a tervezése folyt, a meg­levő erődök korszerűsítését végezték el.

Első lépésként, 1810-ben hatalmas, erős legénységi laktanyát építettek az Újvár­ban. Az egyemeletes, szép épület – követ­ve az erőd falainak vonulatát – kelet felé nyitott ötszög alakú, árkádos folyosói az udvarra néznek.

E laktanya udvarának déli felében, a legjobban védett térségben helyezték el a parancsnoki épület tömbjét. A szabályta­lan négyszög alakú, egyemeletes épület alapkövét – a főkapu mellett beépített emléktábla tanúsága szerint – József ná­dor 1815. május 30-án tette le.

Különleges érdekessége volt a parancs­noki épületnek is, a legénységi laktanyá­nak is egy ügyes szerkezet, melynek segít­ségével gyúlékony tetőszerkezetüket ve­szélyes helyzetben a sarkaikon le lehetett ereszteni.

Az erődítési munkák Chasteler altábor­nagy irányítása és felügyelete alatt indul­tak be 1808-ban. Ő kezdte meg az Újvár laktanyájának és parancsnoki épületének az építését is. Utána Martin Dedovics báró mérnökkari altábornagy, majd Pé- chy Mihály mérnökkari tábornok – a deb­receni református Nagytemplom és a re­formátus Kollégium építésze – folytatták az erődök építésének irányítását. 1821- ben Neuheuser alezredes erődítette a vá­rat.

Ezekben az években már megszületett az a döntés, hogy a monostori Homok­hegyen erődöt építenek. A kiszemelt terü­let a Zichy grófok tulajdonát képezte. A velük folytatott tárgyalás 1817-ben ve­zetett eredményre, mikor is a homokhe- gyi területet a kincstár kisajátította, s he­lyette a tanulmányi alap lébényi uradal­mát adta cserébe.

1827-ben került sor az öregvár korsze­rűsítésére és megerősítésére, melynek so­rán meghagyták eredeti teknősbéka alak­ját és nagyságát, kazamatarendszerét azon­ban teljesen átépítették. A nagyszabású munka 12 éven át megfeszített erővel folyt és 1839-ben fejeződött be. Az építési költ­ség 215 678 forint 19 krajcárt tett ki.¹⁰⁷

Még javában folyt az öregvár újjáépí­tése, amikor a kincstár újból felvette a kapcsolatot a Zichy családdal. Ez alka­lommal a szőnyi, szentpéteri és várföldi területek kisajátításáról volt szó. Az 1833- ban történt megegyezés alapján 298 082 forint 28 krajcárt kapott a család a vár építéséhez igénybe vett birtokrészekért.

Az öregvár építési ütemének csökke­nésével egy időben kezdtek hozzá a Ná­dorvonal építéséhez. 1839-tŐl kezdve egyre erőteljesebben, 1844-től pedig teljes erővel folytak a nagyarányú erődítési munkák.

Az építést a Kis-Dunánál az I. számú erőddel kezdték, mellyel 1844-ben készül­tek el. Ebben az erődben képezték ki a Nádorvonal legforgalmasabb átjáróját, a Pozsonyi kaput. Oromzatának város fe­lőli oldalán olvashatjuk az építés évszá­mát: MDCCCXLIV, a Csallóközre néző oldalán az uralkodó nevét: FERDINAN- DUS I. AUST. IMP. HUNG. ETC. REX HOC NOMINE V.

1847-ig elkészült a Nádorvonal első négy erődje és folyamatban volt az ötödik építése. A munkákat megakasztották, majd egy időre leállították az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei.

Forradalom és szabadságharc

1848—1849

A LELKESEDÉS NAPJAI

1848 tavaszának forradalmai lázba hoz­ták csaknem egész Európát. Magyarország haladó erői is elérkezettnek látták az időt a régóta áhított nagy változások megvaló­sítására. Március 15-én Pest népe megér­hette a forradalom győzelmét. Az esemé­nyek híre futótűzként teijedt el az egész országban.

Nem nehéz elképzelni, hogy Komárom lakosai, akik hosszú évszázadokon át a saját bőrükön tapasztalták a Habsburg- elnyomás gyötrelmeit, milyen nagy öröm­mel fogadták a márciusi események híreit.

Lelkes hangulatban jött össze március 19-én a város közgyűlése. Érzelmeiket hí­ven tükrözi két egyhangúlag elfogadott határozat:

„A legfrissebb rendeletek ismertetése után, méltányolva azon számos érdemeket, melyeket Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Szent­királyi Móric, Házmán Ferenc, Halasy Eduárd, Perczel Móricz, Sárközy József, Ghyczy Mátyás, Thaly Zsigmond a honunk javára és az alkotmányos szabadság ter­jesztésére, úgy városunk érdekei pártolása körül szereztek, őket a közgyűlés díszpol­gárainak kinevezte. …A kedélyek meg­nyugtatása és minden történhető zavarok megelőzése tekintetéből a nemzeti lobogó a városháza tornyára kitűzetni és az annak tetején levő sas levétetni rendeltetett.’’^

Nem véletlenül lelkesedtek annyira a komáromiak. A sok szenvedés és megaláz­tatás miatt rendkívül erős volt bennük a szabadság utáni vágy.

Nemzetőrség szervezése

Az események ezután gyorsan peregtek. Az öröm és ünneplés napjai után a tettek időszaka következett. Mint mindenütt az országban, április hó folyamán Komá­romban is megkezdődött a polgárság fegy­veres kiképzése. Először a polgárőrség ala­kulataiban, későbben annak feloszlatása után a nemzetőregységekben. A lelkes fiatalság szorgalmasan gyakorlatozott a megyeház udvarán, ahol elsajátították a katonai élet alapfogalmait. A kezdet ne­héz volt, mert csak nagyon kevés fegyvert kaptak, azok jelentős része is elavultnak vagy selejtesnek bizonyult.

A polgárőrség azért oszlott fel, mert csupán a rendfenntartás volt a feladata, az országnak azonban olyan alakulatokra volt szüksége, amelyek veszély esetén – ahonvédséghez hasonlóan – fegyverre! vé­dik a hazát. Ebből a célból hozták létre az országos és a vármegyei nemzetőrséget. Jellemző Komárom hangulatára, hogy jú­nius közepe táján már teljesen készen ál­lottak a szervezeti egységekbe osztott nemzetőr-alakulatok. Komárom megye 3 gyalogos zászlóaljat és Győr megyével együtt 4 lovassági osztályt állított ki.

Küzdelem a vár megszerzéséért

A forradalom utáni országos hangulat, valamint a Komáromban folyó készülő­dések nyugtalanították a vár parancsno­kát, Friedrich Wilhelm Mertz altáborna­gyot. Nem érezte magát biztonságban, mert a már 1848-ban is hatalmas erődít­mények megvédéséhez még megközelítően sem rendelkezett elég katonával. A vár védelmi terve ugyanis már 1826-ban is 14 000 gyalogossal, 12 000 lovassal, 1800 tüzérrel és 160 mérnökkari katonával szá­molt. Azóta jelentősen bővült Komárom védelmi rendszere, mert felépült a Nádor­vonal 4 tekintélyes erődítménye. Mertz mindezek ellenére mindössze 3 zászlóalj gyalogsággal és 50 tüzérrel rendelkezett.

A helyőrség megerősítése érdekében sür­gős segítséget kért Magyarország katonai parancsnokától, báró Ignaz Lederer tá­bornoktól. Segítség helyett május 11-én, polgári ruhában, védelmet keresve, maga Lederer állított be Mertzhez. Lederer meg­tagadta a nemzetőrség részére a budai fegyvertárból kért fegyverek kiadását, az emiatt tüntető fővárosi népet pedig lovas­sággal és gránátosokkal verette szét. A ma­gyar kormány ezért a tettéért törvényszék elé idézte, mire Lederer az ország nádo­rának, István főhercegnek a tanácsára el­menekült Budáról. így került a biztonsá­gosnak vélt Komáromba. A várba beju­tott, de nehéz volt onnan távoznia, mert a komáromiak tudomást szereztek jövete­léről és éjjel-nappal őrizték a vár kijára­tát. A mindenképpen Bécsbe igyekvő Le­dérért Mertz csempészte ki a várból úgy, hogy a dunai vízi kaputól csónakon nagy titokban áteveztek vele a túlsó parton fek­vő Csillagerődbe. Ugyanekkor Mertz fe­lesége egy szolga kíséretében – mint szo­kásos sétakocsikázásán – áthajtott a du­nai hídon. Az újszőnyi kocsmában pa­rasztlovakkal cserélve ki saját lovait, a Csillagerődbe irányította kocsiját. Odaér­kezve átadta helyét Lederemek, aki a szol­ga kíséretében Bécsbe vágtatott. Mcrtzné csónakon jutott vissza a várba.

Mertz nagy reményeket fűzött Lederer bécsi útjához, ezért eltávozása előtt meg- ígértette vele, hogy illetékes helyen eljár Komáromnak katonával és különféle ha­dianyaggal való megerősítése érdekében. Lederer mindezt megígérte, de semmit sem tudott elérni. Bécsnek legkisebb gondja is nagyobb volt Komárom megerősítésénél!

Mertz erős ellenszenvvel figyelte a ma­gyar kormány intézkedéseit, mégis tudo­másul kellett vennie az uralkodó június 13-án kelt leveléből, hogy a magyar kirá­lyi helytartónak és a magyar hadügymi­niszternek feltétlen engedelmességgel tar­tozik.

Ezért tett eleget a magyar kormány fel­hívásának, hogy az újonnan alakuló hon­véd- és nemzetőr-zászlóaljak felállításához küldjön fegyvereket. A felszólításban fog­laltakat meggyőződése ellenére teljesítet­te, ezért mindössze 270 puskát küldött Budára.

Ezzel egy időben azonban a Vág-Duna túlsó partján fekvő lőszerraktárból ágyú­kat és lőszert szállíttatott a várba. Az ágyúkat a bástyákon, a városnak szegez­ve állíttatta fel, a helyőrség horvát kato­náitól pedig ettől kezdve a legnagyobb fokú elővigyázatosságot követelte meg.

Az események azonban nem úgy ala­kultak, ahogyan Mertz szerette volna. Jú­lius egyik napjának alkonyán, a takarodó alkalmával az ezredzenekar egy horvát nemzeti dalt játszott. A horvát legénység ezen fellclkesedve, óriási zsiviózással adott hangot nemzeti érzéseinek. Ez a tüntetés­szerű megnyilvánulás viszont a magyar lakosság érzelmeit sértette. Panaszukra a horvát katonaságot 48 órán belül hajó­kon Bécsbe szállították. A magyarellenes beállítottságú horvátok helyére augusztus első napjaiban egy olasz zászlóaljat vezé­nyeltek a várba.

Mertz mesterkedéseit látva, a magyar kormány is megtette a szükséges intézke­déseket. Batthyány miniszterelnök utasí­tására augusztus 10-én Besze János őr­nagy parancsnoksága alatt 1200 esztergo­mi, majd Kosztolányi Mór őrnagy vezény­letével 1200 komáromi nemzetőr jelent­kezett a vár őrizetére. Mertz azonban nem engedte be őket a várba. Azért, hogy tes- sék-lássék eleget tegyen a kormány rende­letének, a nemzetőröket a Nádorvonal erődéiben helyezte el. Egyúttal egyik meg­bízható tábornoka útján újabb segítségért folyamodott Becshez, de erre sem történt semmi.

Augusztus 20-án Mertz – a körülmé­nyek kényszerű hatására – kénytelen volt engedni merev álláspontjából. A várban lakó katonáit ugyanis teljesen kimerítette az állandó őrszolgálat, mert a kapuk, rak­tárak, bástyák, parancsnoki és egyéb épü­letek őrzésén kívül 155 rab felügyeletét is el kellett látniuk. E tűrhetetlen Alapotok megszüntetése érdekében Mertz hozzájá­rult ahhoz, hogy 260 esztergomi és 144 ko­máromi nemzetőr bevonuljon a várba és átvegye az őrszolgálatot az elcsigázott császári katonáktól.

A megyegyűlések hangja és Komárom lakosságának forrongó hangulata betetőz­ték a magára hagyott Mertz elkeseredését, ezért augusztus 17-én beadta lemondását. Erre azonban sem Bécs, sem Buda nem válaszolt, így akarata ellenére továbbra is megmaradt beosztásában. Hivatalosan a magyar kormánynak volt alárendelve, ő azonban a tőlük kapott rendeleteket igye­kezett kijátszani és titokban megbízható futárok útján Bécs utasításait kérte. Eb­ben a kettős szerepben, sok ellentétes in­tézkedés és parancs között, ideig-óráig tartani tudta a várat, de elérkezett az idő, amikor színt kellett vallania. Szeptember 10-én délelőtt egy hajó kötött ki a komá­romi szigeten, melyről Majthényi István báró alezredes vezetésével esztergomi nem­zetőrök léptek partra. Majthényi Komá­rom város polgármestere és egy nemzet­őrtiszt jelenlétében a várba ment, ahol arészére kiadott nyílt parancs és Batthyány Lajos miniszterelnök írásbeli utasításának felmutatása után kérte Mertzet, hogy 200 nemzetőrével együtt bocsássa be őt a várba, ahol azonnal át kell vennie a ko­máromi és környékbeli nemzetőrök feletti parancsnokságot. Mertz az utasításokban mutatkozó alaki ellentmondásokra hivat­kozva nem bocsátotta be őket, ellenben a bezárt főkapu előtt még a felvonóhidat is felhúzatta, a bástyákon felállított ágyúk mellé pedig égő kanóccal tüzéreket ren­delt. A vár és a város között rendkívül feszültté vált a helyzet.

Szeptember 15-ének eseményei – a tör­téntek után – véglegesen fel korbácsolták a kedélyeket. Mertz tudomására jutott, hogy a Dunán felfelé haladó hajókon ezen a napon megbízható császárhű katonai egységeket szállítanak Győrbe és Pozsony­ba. Tisztikarával történt megbeszélés után egyik kapitányát Gönyűre küldte azzal a paranccsal, hogy a hajókon szállított ka­tonák közül a Wilhelmről elnevezett ez­red egy gyalogos zászlóalja azonnal száll­jon partra és az éj leple alatt, a legnagyobb csendben vonuljon Újszőnybe, onnan pe­dig a hídon át, a város megkerülésével, a vízi kapun keresztül a várba.

A tervből azonban nem lett semmi. A véletlen úgy hozta, hogy Kollár Lajos és Kesztler Ede komáromi polgárok a gönyűi kocsmában az ott iddogáló német katonák beszélgetéséből megtudták, hogy Komáromba készülnek. Azonnal befog­tak, Komáromba vágtattak és azonnal ér­tesítették a város polgármesterét, Amt- man Jenőt. A polgármester sürgősen ösz- szehívatta a város vezetőségét, még aznap este gyűlést tartott, amelyen az alábbi jegyzőkönyvet vették fel:

„1848. szeptember 15-én este 9 órakor. Tudomására esvén a város hatóságának, hogy Vilmos ezredből egy zászlóalj, mely minist éri rendelet következtében Gönyűre utasíttatott, Komárom várát, a nemzetelle­nes Mertz tábornok parancsára ma éjjel megszállni kívánja, rögtön gyűlést hirdet­vén, legelsőbben is, miután az érkezett tu­dósítás szerint ezen katonaság gyalog in­dult el, a híd kinyitását, a hajók s ladikok­nak túlsó partról leendő áthozását hatá­rozó, – és miután a várnak, mint honunk legfőbb kincsének, megőrzését a haza ér­deke kívánná …és miután Mertz tábor­nok azt, hogy a Vilmos zászlóalj tulajdon rendeletére érkezik a várba, bevallotta … a vár kapuit alattomos fortéllyal csukva tartja … és miután a kinyitott hídon a Vilmos katonaság be nem jöhetne, az ó-szőnyi partoni erősséghez rendeltetett – miután a gyűlés a becsületszavát megszegő Mertz tábornokban hazaárulást lát, a hon érdekében tartozó kötelességének ismeri, ezen eseményt feljelentve, mind a fenséges nádort, mind ministerelnök urat, mind pe­dig a képviselői ház elnökét futár által megkeresni, hogy … szigorú parancs ál­tal Mertz tábornoknak a várkapu megnyi­tása s a vár átadása hagyassák meg.”¹⁰⁹

Az idézett jegyzőkönyv pontos és hű képét adja az akkori eseményeknek, a vá­ros hangulatának, a vezetők bátor kiállá­sának és gyors, határozott intézkedőké­pességének. Amint a jegyzőkönyv is rög­zíti, a polgármester minden tétovázás nél­kül, azonnal intézkedett. Szétszedette a hajóhidat, és az összes csónakot meg bár­kát átrendelte a Duna bal partjára úgy, hogy mire a császári zászlóalj megérke­zett, meglepetéssel kellett tudomásul ven­niük: túljártak az eszükön. Mertz a zász­lóaljat a Csillagerődben helyezte el, de vízi szállítóeszköz hiányában nem tudott nekik élelmet küldeni, pedig nagy szük­ségük lett volna rá, mert már 36 órája nem ettek semmit!

Midőn a város vezetősége a történte­kért felelősségre vonta Mertzet, kitért a válaszadás elől. Abban azonban meg­egyeztek, hogy ha a város az élelemnek a Csillagerődbe való szállításához csónakot kölcsönöz, Mertz parancsot ad a zászló­alj elvonulására. A megegyezésben foglal­takat mindkét fél megtartotta: a zászlóalj jóllakott, utána elvonult, a város népe pe­dig megnyugodott.

Mertz levonta a szükséges következte­téseket, újból benyújtotta a lemondását, egyben megromlott egészségi állapotá­ra való hivatkozással szabadságolását kérte.

Szeptember 17-én, nagy erejű szélvihar­ban, hatalmas tűzvész pusztította el a vá­ros tekintélyes részét. Leégett 389 ház, 5 templom, a megye- és városháza, a ha­jóhíd, 19 hajó, a hajóépítő szín és még rengeteg más érték. A tűz rendkívül gyor­san teijedt és oly hatalmas erővel dühön­gött, hogy mentésre, oltásra gondolni sem lehetett. Sok károsult csak a puszta életét tudta megmenteni. A lakosság meg volt róla győződve, hogy a tüzet a várbeliek okozták.

Komárom tragédiája megrendítette az egész országot. Az országgyűlés szeptem­ber 21-i ülésén részletesen megtárgyalta a tűzvésszel, egyben a komáromi várral kapcsolatos tennivalókat. Tóth Lőrinc költőnek, Komárom szülöttjének és kép­viselőjének az országgyűlésen elmondott javaslatára az országgyűlés

• 300 000 forintot szavazott meg kamat­mentes kölcsön nyújtásával a kárt szen­vedett lakosságnak;
• elrendelte, hogy Komárom várának a nemzet kezébe kell kerülnie;
• elfogadta a vár továbbépítésének, ezzel kapcsolatos első lépésként a városnak a várhoz közel eső része kisajátításának tervét.

Az országban eközben döntő fontossá­gú események történtek. Az országgyűlés küldöttsége és a király között szeptember 9-én Bécsben folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre. Szeptember 11-én Josip Jellaőic báró altábornagy, horvát bán 30 000 főt számláló seregével átlépte a Drávát és megindult a főváros felé. 18-án Hurbán szlovák csapatai betörtek a Fel­vidék területére. 22-én lemondott a nádor és elhagyta az országot.

Az egyre jobban kiéleződő helyzet pa- rancsolóan követelte, hogy Komárom ha­talmas erődrendszere minél előbb a nem­zet birtokába jusson. Batthyány minisz­terelnök maga vette kezébe ennek a rend­kívül fontos ügynek az intézését. Nagy­szerű érzékkel szemelte ki a kényes fel­adat megoldására legalkalmasabb embert.

Választása egy fiatal, a délvidéken harcoló századosra, Klapka Györgyre esett. Szep­tember 20-án levél útján magához ren­delte. A 26-án nála jelentkező Klapkának az alábbi utasítást adta:

„A föladat, melyet az ön kezeibe teszek le, nagyon veszélyes ugyan, de ügyünkre nézve a legfőbb fontosságú. Önnek Komá­romba kell mennie, hogy onnan, kerüljön bármibe, Mertz altábornagyot, a többi osztrák tiszttel egyetemben, akik a magyar alkotmányra esküt tenni vonakodnának, a várból haladéktalanul eltávolítsa, hogy Ma­gyarország e védőbástyája a nemzetnek megtartassák.”¹¹⁰

Szeptember 20-án a magyar katonai fő­parancsnokság írásbeli nyilatkozatot kért Mertztől és minden egyes tisztjétől. A nyi­latkozatban becsületszavukra ki kellett je­lenteniük, hogy készek „a minisztérium parancsára, az ország alkotmányának vé­delmére, bárki ellen, nevezetesen Jellaéié bán serege ellen is harcolni, vagy nem”.ⁱⁿ

Mertz nem tudta, hogy mitévő legyen, ezért tisztjeivel együtt 48 órai gondolko­dási időt kért. Ez alatt az idő alatt gyors­futár útján szerette volna megszerezni Bécs utasítását. A császárvárosból kapott szóbeli választól azonban nem lettek oko­sabbak, mert az így hangzott:

„A katonatisztek mindaddig, míg a ma­gyar ministérium törvényes, annak tartoz­nak engedelmeskedni.”¹¹²

A tisztikar ennek értelmében szerkesz­tette meg nyilatkozatát – Mertz kivételé­vel, akit a magyar hadügyminisztérium arról értesített, hogy szeptember 16-i ké­relmére az egészsége helyreállítására kért szabadságot nyugdíjaztatásáig megadja, ezért nem tartja szükségesnek részéről a nyilatkozat megírását.

Szeptember 28-án Klapka György szá­zados a Batthyány miniszterelnöktől ka­pott megbízatás végrehajtására megérke­zett Komáromba. A legjobbkor jött, mert a Duna jobb partján, a várral szemben már megjelent Jelaéic seregének egy-egy csapata és félő volt, hogy a császárhű osztrák tisztek beengedik őket a várba. Klapka a Batthyány által megnevezett megbízható nemzetőr- és honvédtisztek­kel megbeszélte a teendőket és másnapra tűzték ki a vár birtokba vételét.

Szeptember 29-én minden a kidolgozott terv szerint zajlott le. Klapka György így írta le az eseményeket:

„.. .másnap a Turszky zászlóalj, a gya­log-csapatok néhány százada s a tüzérség, mint máskor a templomból jövének, hogy a várparancsnok előtt elvonuljanak, rétéi gróf Eszterházi nemzetőrségi őrnagy elő­lépett a magyar zászlóval, fölolvasta a ma­gyar hadügyminiszter parancsát s aztán egy megragadó beszédet intézett a csapa­tokhoz s fölszólította őket, hogy a magyar alkotmányra a törvényes esküt tegyék le. Egy pillanatnyi zavar állott be. Az altisz­tek egy része kilépett a sorokból s vonako­dott esküdni, de a legénység legnagyobb része »éljen«. kiáltások közepette letette az esküt.”

Midőn ez történt, Mertz altábornagynálvoltam, s a mint a lárma a vár udvarán mind erősebb és erősebb lön, lakásának er­kélyére léptünk, honnan a templomra nyílt kilátás.

Mi történt itt? – kérdezte az öreg tá­bornok.

A törvény végrehajtása – viszonzám -, a csapatok teszik le az esküt a magyar zászlóra!

Úgy, akkor nekem itt nincs tovább mit keresnem – válaszolt. Úgy is már rég tá­vozni akartam, de nem bocsátottak.””*

Mertz még aznap elutazott. Az esküt megtagadó tisztek azonban makacsabb- nak bizonyultak, árulásról beszéltek és a csapatokat fel akarták lázítani. Klapka igyekezett őket jobb belátásra bírni, s mi­vel ez nem sikerült, a császárpárti tisztek is elhagyták a várat. Komárom hatalmas erődítménye a szabadságharcosok kezére került. Várparancsnokká báró Majthényi István alezredest nevezték ki. Megtörtént végre az évszázadokon át hiába áhított esemény: Komárom várában magyar tiszt parancsnoksága alatt magyar katonaság állomásozott.

JelaŐié kudarca

A komáromi vár szeptember 29-i bir­tokbavétele országos jelentőségű esemény volt. A sors különös játéka folytán ugyan­ezen a napon aratta első nagy győzelmét a fiatal magyar honvédség is Pákozdnál, JelaCié altábornagy erős hadserege felett.

Jelaöic összeszedve vert serege marad­ványait, október 1-én megkezdte vissza­vonulását. Űtja Móron és Kisbéren át ve­zetett, s úgy tervezte, hogy Komárom erődjeiben megveti a lábát. Célja elérése érdekében levelet írt Majthényi alezredes­nek, Komárom várparancsnokának. Fu­tárja egyidejűleg két másik levelet is vitt a komáromi várba.

Majthényi tehát egyszerre kapta meg V. Ferdinánd császár és király, Latour hadügyminiszter és Jelaéic altábornagy parancsát. Az uralkodó levelében egye­bek között elrendelte az országgyűlés fel­oszlatását, az általa nem szentesített or­szággyűlési rendeletek és határozatok tör­vénytelenné nyilvánítását. Ugyanebben a levélben Jelaéié altábornagyot Magyaror­szág és Erdély valamennyi fegyveres ereje teljhatalmú főparancsnokává nevezte ki.

Latour táborszernagy, hadügyminiszter levelében arra hívta fel Majthényit, hogy „nyissa meg Komárom várai kapuit őexcel­lenciája, báró Jellacié horvátországi bán, vagy annak Komáromba küldött csapatai előtt és vesse alá magát egész őrségével együtt … az ő parancsainak. Ha alezre­des úr vonakodnék e rendeletnek azonnal engedelmeskedni, csak magát tenné ki a leg­súlyosabb felelősségnek és magát okolhatná az abból származó következményekért”?”

Jelaéic altábornagy levelében a had­ügyminiszter rendeletére hivatkozva en­gedelmességre és parancsai teljesítésére utasította a komáromi vár parancsnokát.

Majthényi – akinek jelentős érdemei vol­tak a komáromi vár megszerzésében – a levelekben foglalt fenyegetések hatására elbizonytalanodott. A leveleket hozó fu­tár érkezésekor szerencsére Majthényi szo­bájában tartózkodott Klapka György szá­zados is, aki így írja le a történteket:

Jelaőic levele „… először nekem ada­tott át. Én Majthényihoz mentem vele, hogy az ő jelenlétében magam nyissam föl. Kérdezte, mit feleljen erre? Én az íróasz­talhoz ültem, megfogalmaztam a feleletet, aláírattam Majthényival s átadtam a par- lamentairnek.

Jelaéicnak nem jutott eszébe, hogy má­sodik felszólítást is küldjön hozzánk, sőt jobbnak látta folytatni visszavonulását Győr felé, s csakhamar azután az osztrák hatá­rig, sőt azon túl, hogy ott Bécs falai alatt Windisch-Grátz herceg seregéhez csatla- kózzék… Magyarország legerősebb bás­tyája ily módon megtartatott a nemzet szá­mára.”¹“

Majthényit időközben ezredessé, majd október 20-án tábornokká nevezte ki a honvédelmi bizottmány.

Komárom felkészül a harcra

A komáromi vár megszerzését kitörő örömmel fogadta az egész ország, de fő­képpen a város lakossága. Mindenki bol­dog volt, mindenki ünnepelte a nagy ese­ményt. Nem sokkal ezután újból kife­jezésre juttathatták hazafias érzéseiket. Október 19-én és 20-án, valamint novem­ber 6-7-én Kossuth Lajos látogatása tar­totta lázban a komáromiakat. Ez utóbbi alkalommal kíséretében volt Bem József, a legendás hírű lengyel tábornok is, aki megszemlélte az erődítményeket, és azok további erődítése, valamint felszerelése ér­dekében hasznos tanácsokat adott.

Nagy szükség volt akkor a szakértők tanácsaira, mert rengeteg volt a teendő. Kevés volt a jól képzett tiszt, a helyőrség létszáma meg sem közelítette a szüksége­set, ráadásul túlnyomó részben újoncok­ból állott; az erődrendszer építését nem fejezték be, a raktárakban nem volt ele­gendő élelem és takarmány, hogy csak párat említsünk a legfontosabbakból.

A rendkívül nehéznek látszó feladatok megoldása – ha nem minden nehézség nélkül és nem tökéletesen – végül mégis­csak sikerült. Legelső teendőnek a maga­sabb szintű parancsnoki gárda kialakítá­sát tartották. Ezt a feladatot úgy oldották meg, hogy a törzstiszti helyeket a császári hadseregből átvett és előléptetett tisztek­kel töltötték be. Az alacsonyabb rend­fokozatú tiszteket a tanult emberek sorá­ból, az altiszteket pedig a császári hadse­regben szolgált értelmes és rátermett ka­tonák közül választották ki.

A Komárom, Esztergom, Veszprém, Nógrád, Bars és Pest megyéből származó­legénység toborzása, szervezése és kikép­zése szorgalmasan és olyan eredményesen folyt, hogy a helyőrség létszáma 1848 vé­gén már 10 640 főt tett ki. Komárom lel­kes hangulatára jellemző, hogy a várostól kért 298 újoncon kívül még 70 ifjú jelent­kezett önként katonai szolgálatra. Kos­suth Lajostól június 12-i keltezéssel az alábbi levelet kapták:

„Az újoncállításnak Komárom városban! eredményéről 168. sz. a. vett felterjesztésfolytán felhívatva érzem mattamat, a ve­szély övezte haza nevében köszönetét sza­vazni a város hű keblű lakosságának, mely szeretett hazánkra súlyosodon szorongá­sok és csapásokban oly bő mértékben ré­szesülve, azokat magasztos elszántsággal viselte, és a haza védői közé állított fiainak száma által a hazafiúi buzgalomban csüg­gedni nem tudását bebizonyítva, a haza mél­tánylására és tettleges hálájára magát teljes mértékbenérdemessé tette. Kossuth Lajos”¹¹⁶

Megindultak és folytatódtak az erődí­tési munkák is. melyeket Török Ignác mérnökkari alezredes, majd ezredes irá­nyított nagy szakértelemmel. A kormány bőkezűen gondoskodott a vár pénzzel, lőszerrel, fegyverrel, élelemmel, takar­mánnyal és minden egyéb anyaggal való ellátásáról.

Az erődítési munkák célja Komárom körkörös védelmének mielőbbi biztosítása volt, az erődrendszer építése ugyanis a for­radalmi események következtében félbe­szakadt. Biztos középpontja volt a véde­lemnek a közelmúltban átépített öregvár és Újvár. A város körül tervezett erőd­gyűrűből azonban csak az első négy ké­szült el, az ötödik félbemaradt. A hídfő­erődök közül a dunai, a Csillagerőd bom­babiztos kazamatáival teljes védelmet nyújtott a benne elhelyezett katonáknak. Itt állandóan egy honvéd-zászlóalj és 90 tüzér teljesített szolgálatot, akiket ha­jókon és dereglyéken szállítottak át az öregvárból és havonta váltották őket. A vág-dunai hídfőerődben már nem volt biztonságos fedezék, csak egy kisebb kő­épület. Ebben csak az ott állomásozó hon­védek egy részét tudták elhelyezni, a többi télvíz idején is kénytelen volt a szabad ég alatt tanyázni.

A hiányosságok megszüntetésére elő­ször is a monostori Homokhegyet kezdték földsáncokkal megerősíteni. A Nádorvo- nal 5. erődje előtt földsáncot emeltek, ez­zel tették teljessé a város Csallóköz felőli védelmét. Erős sáncokkal védett ütegállá­sokat építettek a dunai Hadi-sziget déli ol­dalán, amelyekbe elkészültük után ágyúik­kal együtt azonnal állást foglalt a tüzérség.

Ostromgyűrűben

A vár tehát készülődött, de az ellenség sem ült tétlenül. I. Ferenc József 1848. december 2-án történt trónralépésc után rövidesen általános támadás indult meg Magyarország ellen. Az ellenséges csapa­tok egyszerre kilenc oldalról támadtak. A főerőt Windisch-Grátz herceg hadsere­ge képezte, amely december 13-án lépte át a magyar határt. A gróf Wrbna altá­bornagy parancsnoksága alá rendelt II. hadtest Győr elfoglalása után Komárom alá vonult, és december 30-án megadásra szólította fel a vár őrségét. Komárom el­utasító válaszára Wrbna Ramberg altá­bornagyot Komárom ostromlására ren­delte, majd tovább vonult Buda felé.

Ramberg az alábbiak szerint zárta ost­romgyűrűbe Komáromot: A Duna jobb partjára báró Ledercr tábornok dandárét rendelte, amely Ács-ószőny-Füzitő vo­nalát foglalta cl.

Báró Ncustadter tábornok dandára aCsallóközben Nyárasdon és Nagymegye- ren telepedett meg, úgyhogy előőrseit egé­szen a Nádorvonalig tolta.

A Vágtól keletre fekvő terület megszál­lását pedig Lipótvár elfoglalásával együtt Simunich altábornagy hadosztályára bízta.

A komáromi eseményekről pontosan értesült Kossuth Lajos, aki 1849. január 4-én kelt levelében megdicsérte Majthényi tábornokot azért, mert elutasította az el­lenségnek a vár feladására való felszólítá­sát. A továbbiakban az alábbi fontos uta­sításokat adta a kormányzó:

Tilos az ellenség bármiféle parlamentcr- jének a fogadása.

Minden tisztnek alá kell írnia egy olyan tartalmú nyilatkozatot, hogy Komárom várát semmi körülmények között, soha fel nem adják és el nem hagyják, de az utolsó emberig rendíthetetlenül védeni fogják. Ezt az aláírt nyilatkozatot el kell küldeni Deb­recenbe, a Honvédelmi Bizottmánynak.

Minden várőrséghez tartozó tisztet a várban kell elszállásolni, ugyanakkor min­den más egyént ki kell költöztetni a vár­ból. A Nádorvonalon és a külső erődök­ben szolgálatot teljesítő csapatok tisztjei­nek állandóan alakulatuknál kell tartóz­kodniuk.

Az őrszolgálatot nem teljesítő egysége­ket állandóan gyakorlatoztatni kell.

A vár különféle részeinek kapuit a leg­szigorúbban kell őrizni, az őröket pedig ellenőrizni.

A bástyákon és a sáncokon elhelyezett ágyúk cs a mellettük égő kanóccal szol­gálatot teljesítő tüzérek állandó védelmé­ről gondoskodni kell.

Lipótvár parancsnokához egy megbíz­ható embert kell küldeni azzal a parancs­csal, hogy a vár ágyúinak semmi esetre sem szabad az ellenség kezébe kerülni. Ha a várat már tovább nem lehet tartani, akkor az őrségnek az ágyúkkal együtt Komáromba kell vonulni.

Kossuth levele, valamint a mindenfelől befutó rossz hírek hallatára a gyengék – szerencsére jelentéktelen kisebbség – meginogtak. Megtudták, hogy a magyar hadsereg visszavonult, Windisch-Grátz el­foglalta a magyar fővárost, a Honvédelmi Bizottmány Debrecenbe tette át a székhe­lyét. Sajnálatos módon a gyengék közé tartozott Majthényi tábornok is, aki fon­tolgatni kezdte a vár feladásának a ter­vét. Kossuth levelének vétele után úgy érezte, hogy a fővárosból elmenekült ve­zetők magára hagyták Komáromot, me­lyet ostrom esetén nyolc napnál tovább nem lehet tartani.

A levél vétele után január 7-én azonnal összehívta a haditanácsot, és ismertette velük álláspontját. Szavait a jelenlevő tisz­tek óriási felháborodással fogadták. A megindult vitában főleg Esterházy Pál, valamint a január 5-én Komáromba érke­zett két lelkes hazafi: Thaly Zsigmond és Mack József adtak hangot a túlnyomó többség akaratának. A haditanács arra az álláspontra helyezkedett, hogy Komáro­mot semmi szín alatt nem adja fel, sőt minden tőle telhetőt megtesz minden áron való megtartására. A bizonytalankodó Majthényi a vitában elhangzottak hatásá­ra lemondott várparancsnoki tisztségéről és tábornoki rangjáról.

A várparancsnokságot a haditanács Tö­rök Ignác mérnökkari ezredesnek, Komá­rom rangidős tisztjének ajánlotta fel, aki azt hosszú rábeszélés után ideiglenesen el­fogadta. Ezen országos fontosságú ese­mény hírét Komáromi István százados vitte meg a magyar kormánynak Debre­cenbe. A futár január 20-án már vissza is érkezett a kormány biztató üzenetével és a vár szükségleteire küldött 150000 fo­rinttal. Nem sokkal ezután nagy öröm­mel értesült Komárom arról, hogy a ma­gyar kormány január 28-án Török Igná­cot várparancsnoki tisztségében megerő­sítette, egyben tábornokká nevezte ki.

KOMÁROM TOLLAL ÉS FEGYVERREL A HAZA SZOLGÁLATÁBAN

Mack József tüzér őrnagy személyében sokoldalúan tehetséges ember került Ko­máromba. May János kapitánnyal együtt megszervezte a vár tüzéreinek kiképzését és tüzérségi védelmét. A város kevésbé védett helyein védősáncokat ásatott, a be­fagyott Duna jegét rendszeresen vágatta, a Vág-Duna töltését a Nádorvonaltól kezdve 12 fontos ágyúkkal megerősítette, sőt még arra is volt gondja, hogy a tüzé­rek létszámát a polgárok sorából történő toborzással feltöltse.

Mack izzó hazafisága mellett müveit ember is volt. Ismerte az írott betű erejét és hatását, ezért Komáromba érkezése után azonnal megindította a Komáromi Értesítőt. 1849. január 9-én megjelent első számában e szavakkal fejezte ki hitvallá­sát:

„Kedves Bajtársak! Fogjunk kezet, néz- síink bátran egymás szeme közé, és meg vagyok győződve, hogy a jó hazafiak meg­ismerik egymást.

fíahogy egymást ismerjük, fogjunk is­mét kezet és hirdessük ki, hogy Komárom magyarok kezében van és magyarok kezé­ben marad, még magyar él. Éljen a ma­gyar! Éljen a szabadság, egyenlőség, test­vériség – szövetkezzünk, szövetkezzünk tol­lal, karddal édes hazánk szabadsága és java védelmére. Mack József tüzér őr­nagy:’¹¹⁷

A napilap szerkesztésével március 15-én Rózsai! Mátyás lelkes komáromi hazafit bízták meg. A fiatal újságíró kitűnően látta el feladatát. Működésére Kossuth Lajos is felfigyelt, aki egy – szabadságharc utáni, Rózsadnak címzett – levelében töb­bek között így írta meg véleményét:

barátja Mack vezér tevékenysége oldalán, ön lelkesítő tolla volt, mi Komá­rom városa, s a városának hős védszelle- mét lángra gyújtó s a lángot később a bá­tor, majdnem vértanúi kitartás nagy füzévé gyújtotta fel. Isten áldja s emelje ki rom­jaiból Komáromot.. . “”⁸

A Komáromi Értesítőt 1849. július 6-án megszüntették. Helyébe július 11-én Frie- beisz István szerkesztésében, Komáromi Lapok címmel új napilap indult. Utolsó száma október 1-én Jelent meg.

A szabadságharcot Komárom és kör­nyékének úgyszólván minden lakosa tá­mogatta. Értékes segítséget nyújtott a várvédőinek két szabadcsapat. Egyik Pethes Gergely vezetése alatt az udvardi járás te­rületén tevékenykedett, több-kevesebb si­kerrel. A másik, jóval jelentősebb szabad­csapatnak Baráth József volt a parancs­noka. Ök a Dunántúlon teljesítettek na­gyon hasznos szolgálatot. Baráth különít­ményének tagjai szűrben, kanászkalapban jártak. A lakosság szerette őket s visele­tűk miatt elnevezték őket „bakonyi zsi­ványok ”-nak.

A ..bakonyi zsiványok” kis csoportjá­nak egyik nagy ügyességgel és rendkívüli vakmerőséggel végrehajtott vállalkozását a nép úgyszólván napjainkig mesélgette, ezért Kállay Ödön feljegyzése alapján fel tudjuk idézni:

„Január 6-án, kora reggel a ^bakonyi zsiványok« egy káplárból és 4 legényből álló járőre észrevette, hogy a községbe (Újszőnybe) egy káplár vezetése alatt 12 ulánus érkezett, s az uradalmi nagyven­déglő udvarába fordult be. Szűr alá rejtett fegyverrel odalopakodva megállapították, hogy a németek a lovaikat már bekötötték az istállóba, maguk pedig, a lovaknál ha­gyott őr kivételével valamennyien behúzód­tak a kocsmaszobába, hogy a dermesztő hidegben átfagyott testüket felmelegítsék.

A »zsiványok« meglepvén az istállóban melegedő őrt, zaj nélkül elnyomták, s ősz- szekötözve, betömött szájjal az istállóban hagyták, maguk pedig az ivószoba ajtaja elé húzódtak.

A káplár: Neuwirth János, újszőnyi ács­mester, fegyverét kint hagyva, ostorral ke­zében beköszöntött az ivóba. Meleg bort rendelt, kezeit összecsapkodta, füleit dör­zsölte, lábait a padlóhoz verte, szóval meg­játszotta az átázott fuvarost. Még beszédbe is elegyedett a kemencénél melegedő, id- dogáló ulánusokkal. Mikor aztán egy perc­re elterelődött róla a figyelem, felnyalá- bolta a gúlába rakott karabélyokat, elrik­kantotta magát, mire kicsapódott az ajtó, s betódult rajta a kint hagyott négy társa, lövésre emelt puskákkal. A meglepett ulá- nusok, mit tehettek egyebet, megadták ma­gukat. Még aznap beszállították őket a be­fagyott Dunán át a komáromi várba.

Ez a szabadcsapat az ostromzárlat meg­erősödése után nem tarthatta magát a Duna jobb partján, bevonult a várba és beolvadt a honvédségbe. Neuwirth János a 37. zász­lóaljhoz került, s ott szolgált a vár feladá­sáig. Parancsnokukat Baráth Józsefet Deb­recenbe rendelték, s mint futár tartotta fenn az összeköttetést a kormány és a be­kerített vár parancsnoksága közt. Szolgá­latait igen megbecsülték, s a legnehezebb és legkényesebb dolgokat bízták rá a veze­tőké

A várbeliek kihallgatták a „bakonyi zsiványok” foglyait. Elmondták, hogy pa­rancsnokuk szálláscsinál ónak küldte őket Újszőnybe 150 ulánus részére. A várpa­rancsnokság gyors elhatározással két gya­logos századot vezényelt Újszőnybe a né­met lovasok fogadtatására. Nagy lehetett az ulánusok meglepetése, midőn a szállás- csinálók helyett magyar honvédek szuro­nyaival találták magukat szemben.

Ilyen körülmények között készült Ko­márom a várható igazi nagy megpróbál­tatásokra.

A szorgalmas készülődésnek meg is lett az eredménye. A kezdeti zűrzavart rend és fegyelem váltotta fel, az ügyefogyott újoncokból lassan katonák lettek. Január közepén a várparancsnokság már elérke­zettnek látta az időt az első nagyobb erő­próbára.

Querlonde Ferdinánd alezredest 3 zász­lóalj gyalogossal, egy század Hunyadi­huszárral és két tüzérüteggel azzal a fel­adattal bízták meg, hogy erőszakos fel­derítéssel állapítsa meg a Csallóközben elhelyezett ellenség erejét. A honvédcsa­patjanuár 13-án Nyárasd mellett ütközött meg az ellenséggel. Querlonde tapasztalt katonához méltóan oldotta meg feladatát. Az ellenség közelébe érve, először tüzé­reit vetette be. Amíg ágyúi zavarták az osztrákok felvonulását, ő csatarendbe ál­lította seregét. Egyórai ágyúzás után ro­hamra vezényelte gyalogosait, akik egy­szerre törtek rá az ellenségre, az előzőleg elŐreküldött és oldalról támadó huszá­rokkal. A honvédek nagyszerűen harcol­tak, a csatát mégis Mihalovics tüzér fő­hadnagynak egy jól irányzott lövése dön­tötte el. Egy ágyúgolyó megölte az oszt­rákok parancsnokát, báró Geramb alezre­dest, mire csapata gyors iramban megfu­tamodott és Pozsonyig meg sem állt.

Komárom sorsának irányításában – a szabadságharc időszakában – rendkívül nagy és felelősségteljes szerep jutott a ma­gyar kormány teljhatalmú megbízottjá­nak: a kormánybiztosnak. Ezt a tisztséget 1848. szeptember 2O-tól Halassy Ede első alispán viselte – de sajnos nem megfelelő módon. Dicstelenül fejezte be komáromi megtisztelő megbízatását: 1849. január 6-án eltávozott a városból, s többé már nem is tért vissza.

Utódául a kormány Puky Miklóst ne­vezte ki, aki már teljes mértékben meg­felelt a bizalomnak. Puky megbízó levelét 1849. február 7-én hirdették ki Komá­romban.

A város romhalmazzá válik

Január 22-én súlyos természeti csapás sújtotta a szerencsétlen Komáromot. A Vág-Duna átszakította a töltését és a jeges ár elöntötte a város alacsonyan fek­vő utcáit. A bajba jutott polgárokat és holmijaikat a honvédség segített kimen­teni. Elképzelhetjük, hogy milyen nehéz helyzetbe kerültek a télvíz idején hajlék nélkül maradt családok! Elhelyezésük szinte megoldhatatlan feladatot jelentett. A szeptemberi tűzvész alkalmával – mi­kor a város negyedrésze égett le – renge­teg ember otthona vált a tűz martalékává. Már az ő elhelyezésük is nagy nehézség­gel járt a katonákkal túlzsúfolt városban. Mindezen nehézségek ellenére a károsul­takon segített az összefogás.

A pusztító árvíz sok kárt és nehézséget okozott, de a tragédiának volt előnye is. A gátakon áttört víz elöntötte a Vág- Duna menti laposokat, ami azzal a követ­kezménnyel járt, hogy Komáromot észak és kelet felől nem lehetett megközelíteni. Ez a természetes védővonal tartotta vissza február hó folyamán Simunich altábor­nagy hadtestét, amely Lipótvár elfoglalása után Komárom felé húzódott.

Márciusra már annyira leapadtak a vi­zek, hogy az utak járhatóvá váltak. A Csal­lóközben Sossay tábornok dandárja nyo­mult előre, amely március 4-én bevonult Aranyosra. Útközben összetalálkozott a honvédek egy kisebb egységével, amely lassan visszavonult a Nádorvonal mögé. A dandárparancsnok a mai örsújfalu tér­ségében helyezte el az előőrseit, majd Lo­vadnál hidat veretett a Dunán. A március 8-ra elkészült híd megteremtette az össze­köttetést a Duna jobb partján felvonuló báró Lederer tábornok és Simbschen tá­bornok dandárjaival. A zöm ebben a tér­ségben Ács-Herkály-Csém-Mocsa-Na- szály-Almás vonalon telepedett meg, elő­őrseit pedig a Concótorkolat-Monostori homokhegy-Újszőny területén állította föl. A nagy kaliberű ágyúkkal és bombavetők­kel rendelkező tüzérség az ácsi erdőben foglalt állást. Veigl tábornok dandárja a Duna és a Nyitra között telepedett le, és ezzel kelet felől zárta be a Komárom köré vont ostromgyűrűt.

Az ostromló sereg létszáma: 11 256 gya­logos, 1121 lovas, 1756 tüzér, valamint műszaki katona, összesen tehát 14 133 fő volt. A tekintélyes katonai erő főparancs­nokságát március 9-én Simunich altábor­nagy vette át, aki Ácson rendezte be fő­hadiszállását.

Simunich tudomására jutott, hogy a honvédek az Öregvár és a Csillagerőd kö­zött hidat akarnak verni a Dunán. Erre a hírre a monostori Homokhegyre vezényelt és ott a honvédek által megkezdett sán­cok felhasználásával tüzérséggel megerősít­ve tüzelőállásba rendelt egy különítményt.

A tüzérségi állások felszámolására vál­lalkozott Querlonde alezredes pár zászló­alj nyi gyalogsággal és egy tüzérüteggel. Március 16-án este ladikokon és dereg­lyéken áteveztek a Duna jobb partjára. A Csillagerőd hídfőjében töltötték az éj­szakát. Kora reggel felsorakoztak és 7 óra­kor megindították a támadást. Az ellen­ség erős tüzérségével szünet nélkül zavarta a csapat mozdulatokat, s mikor Újszőnyt is sikerült felgyújtania, Querlonde-nak be kellett látnia, hogy a túlerőben levő ellen­séggel szemben nincs esélye. Gyors elha­tározással összeszedte katonáit és a láng­ban álló Újszőnyön át visszavonult.

Simunich tüzérsége most már nyugod­tan rendezkedhetett be a monostori Ho­mokhegyen és a Duna mentén épített állá­saiban. Március 17-én kezdődött meg an­nak a tervnek a végrehajtása, amely Ko­márom megpuhítását tűzte ki célul. Ez azt jelentette, hogy a nehézágyúkkal ren­delkező osztrák tüzérség nemcsak kato­nai célpontokat lőtt, hanem a város lakó­negyedeit is.

Az esztelen és embertelen ágyúzás rész­leteit egy szemtanú feljegyzéseiből idéz­zük:

19-dikén hétfőn esett a legelső grá­nát a városba. Mind e mellett a lakosság nagyobb része még nem tudá magával el­hitetni, hogy bombázni is fognak, s ha bombáznak is … a nehéz bombák semmi­kép sem jöhetnek egészen a városig. De mily szomorú volt a csalatkozás, midőn 20-dikán reggel 6 órakor nagy durranás és sivoltás között a bombák záporesőként hul­lottak a Duna sor, Rácz-utcza, Vármegye-utcza, curiák házaira s azoknak fedelét át­törvén, az épületekbe estek és ott, mintha papirosfalak választották el volna a háza­kat, mindent apró darabokra összetörtek. Senki sem tudta hamarjában, hova mene­küljön, mihez fogjon, mit mentsen birtoká­ból; azon közben minden másod-percben tompa durranás hallatszott, s már jött a vész hozó golyó nagy zúgással… össze­zúzta a háztetőket, hogy megint a téglák zápora előtt kellett megfutamodni. A ve­szedelemnek kitett utczák lakói többnyire a Rózáiia-téren, a Vágdunasoron, vagy pe­dig Izsán … kerestek menedéket… Éjjel sem volt nyugvásunk, mert a lövöldözés el­kezdvén korán reggel, este 6-ig, s 9-től is­mét reggel 3 óráig tartott … Minekutánna az ostromlók látták, hogy a református templom tornyáról mozdulataik kikémlel- tetnek, azt kezdték célba venni, de siker nélkül, míg nem az igmándi úton sánczok, Ó- és Új-Szőnyben bombatelepek építtet­tek. S így martius 29-kén városunk már

1. oldalról lövöldöztetett, még pedig legin­kább a katonai kórház s a reform, templom átellenéből levő házba esett, az meggyullad­ván, a lakosok azon kiáltás által; »tűz van« felijesztettek… a fűzhez csak igen kevesen mertek menni, mert az ostrom­lók. .. leginkább oda irányozák lövéseiket. A zúgó szél pedig tovább és tovább vitte a lángokat… A reform, templom s még
2. ház égett el; hogy több tűz nem támadt, azt egyedül a komáromiak óvatosságának köszönheti, 30-kán délután a hídfő is meg­gyulladt, melly alkalommal néhány tüzér az oltásnál halálát találta, este pedig olly ágyúzás volt, milyent csak csatában szokás hallani, 4-6 ágyú is egyszerre villámlott, egy pattanás a másikat követte… az ost­romlók mindég közelebb jöttek, bombái mindég tovább meg tovább hatottak, ápri­lis 3-dikán a város és a vár tüzes golyókkal is lövetett s úgy körül voltunk kerítve, hogy semmikép kimenni nem lehetett. Ápr. 2-kán a Dunán tüzes hajók eresztettek le újonnan épített hajó-hidunk felgyújtására, de siker nélkül; azóta a híd mindég bombákkal lö­völdöztetett, míg több hajók elsülyedtek. A húsvéti ünnepekben sem volt nyugvás, de az ünnepek után igen kevés lövés történt a városra… ezen hallgatásnak csak újabb sáncok és bombatelepek készítése Új- Szőnyben volt az oka. Április 14-dikén olyan lövöldözés kezdődött, melyent még soha sem hallottunk. Lövés lövés után, bom­ba bomba után, az ágyúk és mozsarak mor­gása egy perczig sem szűnt meg, hanem szüntelen hangzott a levegőben; a várt, mellyből szinte erősen ágyúztak, a füst sze­meink elől elrejté. És miként volt a város? A bombák mindenünnen kiszorították a megrémült lakosokat, kik ijedtökben nem tudtak máshova szaladni mint a Cigány­mezőre, hol is a bombázás végéig sátorok­ban laktak, kitéve a tavaszi hidegnek, nagy szélnek, s minden kellemetlenségeknek, mellyeknek a szabad mezőni élet ki van téve; az utczák pedig kihaltak, csak imitt- amott sietett egy ember a fal mellett, bi­zonyára nézni akarván, áll-e még a háza.”¹²⁰

Simunichnak Komárom lövetésével az volt a terve, hogy fellázítja a lakosságot és akkor könnyebben jut a vár birtokába. Terve azonban kudarcot vallott, mert Ko­márom népét néni tudta megtörni. „Lő­hetsz német, de be nem jössz!” Ez volt a szállóige és így is lett! A kegyetlen bom­bázás április 20-ig tartott, és a városban úgyszólván minden épületet elpusztított, amit a szeptemberi nagy tűzvész és a téli árvíz meghagyott. Az osztrák tüzérség még a kórházat sem kímélte, pedig jól látható fehér zászló jelezte hollétét. Az ágyúzás rendkívüli hevességére jellemző, hogy a kórház 200 találatot kapott.

A lakosság a Dunától távol eső térsé­gen, ideiglenesen felállított sátrakban és hirtelen összetákolt bódékban vészelte át a szörnyűséges napokat.

(Az ostrom után a komáromiak úgy ál­lítottak emléket a megpróbáltatások nehéz napjainak, hogy a házukat ért ágyúgolyó­kat beépítették a kapubejárat melletti fal­ba.)

Komáromhoz hasonló sorsra jutott Űj- szőny is, amely szintén csaknem teljesen elpusztult. Az ellenség ugyanis egyes üteg­állásait a község területén állította fel, ahol mindennap felgyújtottak egy-két la­kóházat, hogy éjszaka is láthassák a szem­közti szigeten folyó erődítési munkálato­kat. Az égő házak fényénél a tüzérek pon­tosabb célzással eredményesen tudták za­varni a honvédek munkáját.

Simunich kíméletlen pusztításai hiába­valónak bizonyultak. Ágyúi nem tudták megtörni sem a vár védőit, sem Komárom sokat szenvedett lakosait. Jellemző a vá­ros polgárainak magatartására, hogy a fegyverforgatók még ezekben a nehéz na­pokban sem bújtak el, hanem éppen el­lenkezőleg harcra jelentkeztek. Március 27-én több szekeresgazda arra kérte Nagy Lajos huszárkapitányt, hogy egy portyá­hoz adjon nekik segítséget. Kérésük telje­sítése után, 24 huszárral megerősödve, a Vág-Duna melletti Kávára vágtattak, ahol ügyes rajtaütéssel 9 ellenséges lovast sike­rült elfogniuk és Komáromba kísérniük.

Az első ostromkísérlet

Március végén báró Welden táborszer­nagy, Bécs főparancsnoka, megelégelve Simunich tehetetlenségét, átvette Komá­rom ostromának irányítását. Azt gondol­ta, hogy neki rövidesen sikerül térdre kényszerítenie ezt a fontos erősséget. Már­cius 30-án levélben szólította fel a vár vé­dőit és a lakosságot, hogy 12 óra lefor­gása alatt tétjének vissza „a császári és ki­rályi zászlóhoz”. Ellenkező esetre a követ­kezőket helyezte kilátásba:

ezen idő elmúltával Komárom vég­pusztulását folytatandom mindaddig, míg csak egy derék katonám s ágyúimnak való lőszerem marad, Isten úgy segéljen”™

Welden báró nagyhangú kijelentései ha­tástalanok maradtak, most tehát fegyver­rel próbálta megtörni Komárom védel­mét. Pontosan tudta, hogy a város leg­gyengébben megerősített része a Vág-Du­na vonala, ezért erről az oldalról tervezte az ostromot. A védők megtévesztésére azonban ravasz csellel március 30-án egy kisebb csapattal a Csillagerőd ellen inté­zett támadást. A veszprémi önkéntesek itt visszaverték a császáriakat.

Welden ezalatt műszaki alakulataival Almásnál hidat veretett, majd elkészülte után átvonultatta serege egy részét a Duna bal partjára. Március 31-én 5000 gyalogos, 4 osztály lovas, 3 röppentyűtelep és 18 ágyú állt készen, hogy elfoglalja Komáro­mot. Welden a támadást 42 ágyújának heves tüzelésével támogatta. Az ostrom­lók délelőtt 10 órakor lendültek támadás­ba, azzal a szándékkal, hogy gyors rajta­ütéssel áttörik a keleti védővonalat.

Honvédeink és nemzetőreink azonban résen voltak. Védőállásaikból nyugodtan figyelték az ellenség előnyomulását és csak akkor csaptak rájuk, amikor lőtávolságra értek. Tüzéreink a vág-dunai hídfőből és a folyó menti ütegállásokból kereszttűzbe fogták az ostromlókat, akiket erőteljes, gyors tűzcsapásaikkal erősen megtizedel­tek. Egymás után semmisítették meg ágyúi­kat, röppentyűütegüket és lőszerkocsijai­kat. A nem várt rendkívül erős tüzérségi tűz hatására összeomlott a támadás. Az ellenség másfél órai harc után, amiben 300 embert veszített – megfutamodott.

A támadók egy részének azonban kis híján sikerült elfoglalnia az Apályi-szige- tet. A 17. honvéd-zászlóalj katonái idő­ben észervették a Vág-Dunán átgázoló császáriakat, és Beöthy Zsigmond főhad­nagy vezetésével szuronyt szegezve rájuk rohantak. Öldöklő kézitusa kezdődött, amelyben honvédéinknek sikerült vissza­verni a támadókat. Beöthy főhadnagy a küzdelemben halálos sebet kapott.

Az Apályi-szigeten rajta kívül még ha­tan veszttték életüket, 20-25-en pedig megsebesültek.

A felmentő sereg Komáromban

A sikertelen ostromkísérlet után Wel­den még kegyetlenebbül dolgoztatta tüzé­reit. A bombák állandóan hullottak a vár­ra és a városra. A komáromiak lassan megszokták az állandó veszélyhelyzetet, és hozzászoktak új, ideiglenes otthonaik­hoz, a cigánymezei sátrakhoz, bódékhoz.

A tavasz közeledtével egyszerre két jó hír örvendeztette meg Komáromot. Az egyik gyakran ismétlődő jelenség volt a vizek városában, most azonban kapóra jött. Mintha a természet is az ostromlott város pártjára állt volna, a Duna és a Vág-Duna április elején ismét kilépett a medréből és elöntötte az alacsonyabb fek­vésű területeket. Az elárasztott rétek és kaszálók ugyanis a védelmi rendszer leg­gyengébb részei előtt húzódtak. Most a széles, csillogó víztükör a csallóközi és a mátyusföldi részek felől teljesen lehetet­lenné tette a város megközelítését.

A másik örömhírt április 4-én futár hozta. Olyan hírekkel állított be, melyek lázba hozták az egész várost, még a csüg- gedőket is. A hírek szerint a magyar had­sereg győzelmet győzelemre halmoz és mindenütt diadalmasan nyomul előre. Egyben átadta a városnak Kossuth Lajos biztató hangú, reményekre jogosító leve­lét:

„Komárom város lakosainak!

Komárom ne féljen, ha az egész osztrák sereg körülvenné is; sarkában leszünk győz­het len erővel, már is fut Vác felé, nem akar ütközni, nyomában vagyunk. Komáromnak mindenesetre feloldó sereget küldünk; azérttartsa magát, győztünk, győzünk minde­nütt. Főhadiszállás Eger, március 30-án. Kossuth Lajos elnök.”‘²²

Elképzelhetjük az állandó életveszély­ben élő, ázó, fázó és a legelemibb élet­szükségleteket nélkülöző lakosság kitörő örömét a levélben foglaltak hallatán.

A hírek új helyzetet teremtettek. Eddig minden gondolat, minden tett, minden erő egy célt szolgált: Komáromot az utolsó leheletig, az utolsó csepp vérig megtartani a nemzet számára!

Most a diadalmas magyar hadsereg kö­zeledtével már a támadás gondolata, az ostromló ellenség megsemmisítésének a terve került előtérbe.

De nem maradhattak meg a tervnél, tettekre volt szükség! A várparancsnok­ság irányítása mellett, minden erő össze­fogásával nagyszabású munkába kezdtek. Az Öregvár és a Csillagerőd között hidat kezdtek verni a Dunán. Az 500 méter szé­les, gyors sodrású folyam áthidalása béke­időben, nyugodt körülmények között sem volt könnyű feladat. De 1849 tavaszán, Komáromban istenkísértés számba menő vállalkozásnak látszott. A híd építésének irányítói Oláh Gábor tanácsnok és Száky Zsigmond fakereskedő, komáromi polgá­rok, kivitelezői pedig a város híres hajó­ácsai és vízimolnárai voltak. A rengeteg anyag szállítását a szekeresgazdák végez­ték. Valamennyien lankadatlan szorga­lommal cs halál megvető bátorsággal vé­gezték az életveszélyes munkát, az ellen­ség szűnni nem akaró bombazápora kö­zepette. Az ellenség, midőn látta, hogy ágyúi nem tudják megakadályozni a híd építését, más eszközökkel kísérletezett. Több homokkal megrakott hajót, számos hatalmas ágas-bogas fákkal összekötött tutajt, gránátokkal megrakott hajót, majd gyúlékony anyaggal megtöltött égő hajót eresztett alá a Dunán azzal a céllal, hogy azokkal szétrombolja és fölgyújtsa a hi­dat. Kauer Ferenc hídfelügyelőt azonban nem lehetett legyőzni. Ö nem félt az el­lenséges ágyúk tüzétől, sem a robbanó­anyaggal megrakott, sem az égő hajótól, nyugodtan odaevezett a romboló hajók­hoz és kivontatta azokat a partra. A tu­tajokra és hajókra rakott híd április 7-ének hajnalára elkészült. Komárom polgárai megmutatták, hogy mire képesek akkor, amikor a hazát szolgálhatják.

Az ellenség a kudarctól felbőszülve, to­vább folytatta a vár és a város ágyúzását, de mellette most minden erejét a Csillag­erődnek és környékének, a dunai hídfő­nek a szétrombolására összpontosította. A gyalogság állandó erős tüzérségi támo­gatással futóárkokat ásott a Csillagerőd felé és onnan intézett meg-megújuló táma­dásokat elfoglalására. A védők minden rohamot visszavertek. Nagyon sokan vesz­tették közülük életüket ezen a veszélyes helyen.

A sok elesett névtelen hős mellett egyet név szerint ismerünk a csata áldozatai kö­zül. Chladek főhadnagy az erőd tüzérsé­gének volt a parancsnoka. Bátor katoná­nak, emberséges tisztnek és jó bajtársnak tartotta mindenki.

Egy alkalommal, a bástyákon végzett ellenőrző útján egy repeszdarab súlyos,életveszélyes sebet ejtett a lábán. Katonái védett helyre vitték, bekötözték és meg­hatva állták körül betegágyát. Chladek főhadnagy érezve, hogy már nincs sok hátra az életéből, elbúcsúzott tőlük. A cseh anyanyelvű, katonáival németül beszélő főhadnagy búcsúszavait azért idézzük, mert fényt vetnek az 1848-as forradalmak utáni európai hangulatra. Az 1848/49-es honvédségben rengeteg nem magyar nem­zetiségű tiszt és legénységi állományú ka­tona harcolt. Ök azért küzdöttek itt, mert a magyar szabadságharcban a „szent vi­lágszabadságért” folyó küzdelem egy fon­tos részét látták és érezték. Chladek fő­hadnagy búcsúszavai megható szépen ta­núskodnak erről:

„Édes fiaim! Nem akartam búcsúzás nél­kül elválni tőletek. Én meghalok… Nem vagyok ugyan e haza szülöttje, de szívem, érzelmem magyar, és egész készséggel ál­doztam fel érte magamat. Szerettem volna ugyan a magyarok győzelmét megélni, de ha az Isten máskép rendelkezett felőlem, zúgolódás nélkül viselem azt. A halál kü­szöbén – mindenre a mi szent – arra kér­lek titeket, tartsátok fel magatok közt az egyetértést, szeressétek egymást. Ha ti, ha a magyar nemzet egyetértőleg működik, nincsen hatalom, mely azt legyőzné, újólag is mondom, szeressétek egymást, engem pedig tartsatok meg emléketekben. Isten veletek!”

Chladek cseh főhadnagy pár nap múlva meghalt a magyar hazáért…¹²³

Kossuth Lajos a komáromiakhoz írt le­velében jelezte, hogy közeledik a felmentő sereg. Annak megérkeztéig azonban pa­rancsnokról is gondoskodott. Török Ig­nác csak kényszerből és átmeneti időre vállalta a parancsnoki tisztséget, mérnök­kari tiszt létére ugyanis nem sokat értett a harcászathoz. A kormány ezt belátta, egyszerre két kiváló katonát küldött Ko­máromba azzal az utasítással, hogy ame­lyik közülük előbb jut át az ostromgyű­rűn, az veszi át a várparancsn ok Ságot. Lenkey János tábornok és Guyon Richárd tábornok két különböző úton, egy feladat­tal indultak útnak.

Elsőként Lenkey Jánosnak sikerült Ko­máromba bejutnia. Április 10-én érkezett meg, és azonnal átvette Török Ignáctól a vár parancsnokságát. Az ellenség termé­szetesen tudott a magyar hadsereg elő­nyomulásáról, és a komáromiak készülő­déséről, ezért most újult erővel dolgoz­tatta tüzéreit. Újszőnyben újabb ütegeket állított fel, amelyekkel április 14-én Ko­máromnak az a részét kezdte lőni, ame­lyet eddig nem tudott elérni. Ezúttal a Ro­zália téren túli terület házait rombolták szét a lövedékek, egészen a Vág-Duna so­rig. A lakosság otthagyva házait, vagy a Cigánymezőn épült sátor és bódéváros­ban, vagy a szomszédos Izsa községben, rokonoknál, ismerősöknél talált menedé­ket. Akiknek ezeken a helyeken nem vol­tak kapcsolatai, azoknak a várparancs­nokság a Nádorvonal erődjeit ajánlotta fel. A hajléktalanná vált szerencsétlen csa­ládok ezekben a kazamatákban húzódtak meg vagyonuk roncsaival. A teljesennincstelenné váltak legelemibb szükségle­teiről is a várparancsnokság gondosko­dott egyebek mellett azzal is, hogy a tá­bori kemencékben kenyeret süttetett szá­mukra. A városi tanács Száky Zsigmond fakereskedő Vág-Duna meletti fakeres­kedésének épületébe tette át a székhelyét. Az egy éve még gazdag, boldog Komá­rom lakatlan rommezővé változott. A la­kosság szótlanul tűrte a megpróbáltatá­sok véget nem érő sorát, és hozzászokott az új helyzethez. Egy részük még szórako­zást is lelt abban, hogy éjjelenként a Ro­zália téren gyönyörködött a sötét égbol­ton átsuhanó bombák fénycsíkjaiban. A szegények egyik keresett forrása volt a bedöglött bombák kiásása. Megfigyelték, hogy a földbe fúródott lövedékek közül melyik nem robbant fel, azokat kiásták és a várba vitték. Ott darabjáért egy forintot fizettek.

Jókai Mór, akinek édesanyja végigszen­vedte az ostromot, így írta le a város ak­kori állapotát:

„Romemléke harci időknek! Elpusztult, kiszenvedett város! Lakóidnak egy tized- része nem talál benned hajlékot, örömet, vigasztalást senki sem. Harangszó nem hívja imádkozni a te népedet, zeneszó nem hívja őket vigadni, egy tornyod, egy temp­lomod sincsen, egy mulatóházad, egy ven­déglőd – sehol; csak romjaid vannak és ín­séged és szomorúságod.

… Rettenetes tűzvész elhamvasztó há­zaid két harmadát, a legszebb részt; a fő­utca, a Dunasor, több mint ezer ház por­rá, hamuvá égett; elégett három templom, köztük a kéttornyú a szép fresco-festmé- nyekkel, melynek tornyait már egyszer hetven év előtt a földrengés döntötte ösz- sze; elégett a nagy városház, a roppant megyeépület, dolgozóház, kóroda és a piac egészen.

A mi még megmaradt, azt a golyók rom­bolták össze s a mit az ágyútűz megkímélt, neki jött a jeges árvíz, s mind, mind ledön­tötte. ..

Oda a sziget is, szép fái kivagdalva, el­pusztítva; a híd, mely a várossal összeköté_t leégve.

Oda a jókedve, oda a régi öröm, a temp­lomba, a vigalomba járás ideje, – a víg tár­saságok, az ünnepek harangja, a farsang zenéje elhallgatott, – az utcák üresek a há­zak építettének, a nép elszegényült.

Most már feljöhet a szivárvány, nincs minek elpusztulni többé.”¹²⁴

És csodák csodájára felragyogott a szi­várvány a romváros felett! A magyar had­sereg győzelmet győzelemre halmozva, fel­tartóztathatatlanul nyomult előre. Dam­janich János tábornok csapatai április 10-én Vácnál, 19-én Nagysallónál arattak fényes, elsöprő győzelmet az ellenük fel­vonult osztrák seregek felett, és ezzel sza­baddá vált az út Komárom felé.

Április 20-án, egy kisebb huszárcsapat élén megérkezett a városba Guyon Ri- chárd tábornok. Úgy vágták át magukat az ellenségen, hogy Szentpéteren és He- tényben foglyul ejtettek egy-egy tiszti őr­séget. Komáromba akarták őket hozni, de a megáradt Zsitva folyó előtt nem tud­ván mit tenni velük, szabadon eresztettékőket. A főparancsnoki tisztséget Guyon vette át Lenkeytől.

A komáromiak kitörő örömmel fogad­ták Guyont, de boldogságuk akkor vált teljessé, amikor április 22-én Görgey Ar­túr, Damjanich János és Klapka György vezetésével megérkezett a városba a ma­gyar hadsereg zöme. Hangulatukat talá­lóan fejezte ki a Komáromi Értesítőben április 25-én megjelent vers:

„Komáromban! Április 22-én.

Itt vagyunk hát. Üdvöz légy te szűz vár! Légy üdvöz te bajnok hű csapat! Üdvözölve legyetek, mindnyájan, Híven érző jó hazafiak!

Itt vagyunk már. Küzdve, győzve jöttünk, Hallottátok harcaink zaját?

Vártatok már, úgy-e vártatok ránk? Jó barátra vár a jó barát.”¹²⁵

Az ostromgyűrű szétzúzása –

április 26-án

A sorozatos sikerek hatása alatt álló magyar hadsereg nem pihenni jött Komá­romba. Elszállásolása után éppen hogy csak kifújta magát, máris nekilátott a leg­fontosabb cél megvalósításának, az ost­romgyűrű szétzúzásának.

A magyar tüzérség először az osztrák csapatokkal túlzsúfolt Ószőnyt kezdte ágyúzni. Tüzüket elsősorban a katolikus templomra összpontosították, mert annak tornyából adta jelentéseit az osztrákok megfigyelője. Az ágyúgolyók súlyos káro­kat okoztak a templomban is, a környező házakban is. Az iskola egy gránáttól ki­gyulladt és leégett, a kőhíd közelében épült házak teljesen elpusztultak. A köz­ség lövetését egy anyakönyvi bejegyzés szerint Guyon Hérics Antal tábori lelkész kérésére szüntette be. Ezeknek a nehéz napoknak az emlékét őrzik a katolikus templom nyugati falába beépített, ma is jól látható ágyúgolyók.

Következő lépésként Lenkey tábornok intézett támadást lelkes csapatával a Csal­lóközben állomásozó császári katonaság – a Sossay-dandár – ellen. Lenkey várat­lan rajtaütéssel szétverte az ellenség első vonalát, nagyobb részüket pedig gyors visszavonulásra kényszerítette. Még arra is futotta a tábornok erejéből, hogy a Lo­vadnál felállított osztrák hidat szétrombol­ja, s ezzel megszakítsa az összeköttetést a Duna két partján elhelyezett császári csa­patok között.

Lenkeyék támadásával egy időben a honvédség és a lakosság összefogásával újból használhatóvá tették a már egy­szer elkészített, de az ellenséges tüzérség által erősen megrongált hidat az öregvár és a Csillagerőd között. A hídra ez alka­lommal is bombazáport zúdítottak az osztrák tüzérek, építői azonban Thaly Zsigmond alezredes irányításával halál­megvető bátorsággal dolgoztak. A híd áp­rilis 25-én éjszaka a kitűzött határidőre elkészült.

Ekkor került sor az ostromló sereg szét­szórását célzó terv végrehajtására. A ter­veket Görgey felhívására Klapka György dolgozta ki. A támadás végrehajtására ki­jelölt alakulatok tisztjei az alábbi paran­csot kapták:

„A támadás Knézich ezredes parancs­noksága alatt 5 dandár által a 25-ikéről 26-ikára hajló éjjel hajtandó végre. A III. hadtest Kiss és Kökényessy dandárai éjj- félkor a legnagyobb csendben átkelnek a Dunán s a támadáshoz a hídfőben a Csil­lagsánctól jobbra csoportosulnak. Említett dandárokat az I. hadtest Schulz és Zákó dandárai követik, melyek az előbbeniektől jobbra vonulnak fel s a jobbszárny redou- tokát Űj-Szőny felé erős osztagokkal száll- ják meg. A Dipold dandár éjfél előtt kezdi meg dereglyék segítségével átkelését, a híd­főnek Ó-Szőny felé eső sáncaiba nyomul be s csapatainak egy részével az utóbb em­lített helység felé intézendő támadáshoz készenlétben áll. Mindezen dandárok az est beálltakor a síkozalon és az új erődben gyülekeznek s innen kezdik meg előnyo­mulásukat. A meglepő támadást Kiss dan­dár kezdi meg, mihez adott jelre a hídfőből a Monostor (Sandberg) felé gyorsan elő­tör s azt puskalövés nélkül szuronnyal be­veszi. A Kökényessy dandár Kissi támo­gatja s erős tartaléknak hátrahagyása mel­lett a Monostoron, mindketten az ellenség fővonalat fölsodorni iparkodnak. Eközben Schulz is előretör és Új-Szőnyt veszi he. Ezután az összes oszlopok minél gyorsab­ban Monostort (az így nevezett pusztát) iparkodnak elérni, miben a komáromi vár­őrségnek egy erős osztaga által támogat- tatnak, mely Guyon parancsnoksága alatt a Duna-sziget nyugati csúcsától dereglyé­ken a folyamon átkelve, az ellenséget há­tulról támadja meg. Ezen támadással egy­idejűleg intézi Dipold is a magáét Ó-Szőny felé. Az ellenség összes állásainak még napkelte előtt birtokunkban kell lenniök; ekkor azután a két hadtest fennmaradó ré­sze a tüzérséggel és a lovassággal bonta­kozik ki s a birtokba vett magaslatokon az egész sereg csatarendbe fejlődik, ahol a VII. hadtest beérkeztét bevárja, hogy a győri úton a további előnyomulást megkezd­je. Az ezt követő csatában, ha egyáltalá­ban arra kerül a dolog, Klapka a balszár­nyat, Damjanics a közepet, Görgey pedig a jobbszárnyat vezényli. A VII. hadtest a tartalékot képezi.“¹²⁶

A támadási terv végrehajtásának első üteme az éjszaka sötétségének leple alatt minden részletében sikerült. A dandárok átvonultak a hídon, és a Kiss-dandár 2 és 3 óra között már támadásba is lendült, hogy a monostori Homok hegy sáncaiból kiverje az ellenséget. A támadás sikerült, az álmukból felocsúdó Hohenlohe-zászló- alj katonáinak nagyobb része elesett a ké­zitusában, a többieket sikerült foglyul ej­teni. Honvédeink kezére kerül az a ne­hézüteg is, amely nagyon sok rombolást okozott Komáromban. A császáriak nem egykönnyen nyugodtak bele a monostori Homokhegy elvesztésébe, ezért a 2. va­dászzászlóaljat – az állások visszafogla­lására – rohamra vezényelték. A vállalko­zást honvédeink kemény, határozott helyt­állásukkal meghiúsították.

A Schultz-dandár ugyanekkor tört rá az Újszőnyben elhelyezett ellenséges erők­re. Szívós ellenállásra találva, csak nagy erőfeszítéssel sikerült őket kiverni a köz­ségből. Az ellenség a Monostortól délre fekvő területre vonult vissza, ahol egye­sült a 2. vadászzászlóalj és egyéb alaku­latok maradványaival és védelemre kez­dett berendezkedni. Szándékukat azonban meghiúsította a Guyon által odarendelt 2 zászlóaljnyi gyalogság, amely a hátukba kerülve, az ácsi erdőben erős ellenállást kifejtő egész Lederer-dandárt a Concó- patak mögé szorította vissza.

A Dipold-dandár Ószőny ellen indított támadása kissé megkésett. Az osztrákok Liebler-dandára észrevette a magyarok szándékát, és még idejében visszavonult Mocsa felé. A hátvédként visszamaradt 2 Deutschmeister-századot azonban Ko- burg-huszárainknak sikerült foglyul ejte­niük.

Az alatt az idő alatt, míg ezek az elő- csatározások folytak, átkelt a hídon az

1. és a II. honvédhadtest többi egysége is, melyek a hídfőben harcrendbe fejlőd­tek.

A velük szemben álló – a Budáról visz- szavonuló Schlick-hadtesttel megerősö­dött – osztrák sereget a Simunich-hadtest és a II., valamint a III. hadtest egyes ala­kulatai alkották. Bal szárnyuk a monos­tori szőlőhegyen, középső részük a mo­nostori Homokhegytől délre fekvő hal­mokon, jobb szárnyuk Mocsa és Ószőny között foglalt állást.

A honvédség zöme a hídfőt elhagyva, felfejlődött az ellenséggel szemben. A jobb szárny Görgey parancsnoksága alatt Mo­nostoron és az ácsi úton, a Damjanich vezette közép a Homok hegytől délre, a bal szárny Klapkával az élen a mocsai út és Ószőny térségében helyezkedett el.

Görgey 6 óra után adta ki a támadási parancsot. A 9., 17., 19., 65. honvédzász­lóaljak és a 19. meg a 60. sorezred zászló­aljai bátran rohantak rá az ácsi erdőben védelemre berendezkedett császári vadász alakulatokra, de meglepően erős ellenál­lásba ütköztek. Több órás váltakozó si­kerű, rendkívül heves harc után azonban mégis sikerült megtörni az ellenség ellen­állását. Görgey honvédéi ezzel elfoglalták az ácsi erdő legnagyobb részét.

Ószőny térségében eleinte védekezett az ellenség, de midőn felderítette, hogy a honvédsereg itt nem képvisel nagy erőt, ellenlökést indított. Klapka a túlerő elől visszavonta seregét. A nyomukban előre­törő császáriak ekkor a Csillagerőd ágyúi­nak hatósugarába jutottak. Gyilkos ágyú­tűz fogadta őket, amely erősen megritkí­totta soraikat. Klapka kihasználta az el­lenség megingását, felújította a támadást, méghozzá oly erővel, hogy az osztrákok kénytelenek voltak visszavonulni.

Damjanich serege egyenletesen nyomult előre, és az ellenséget sikerült Mocsa- Csém térségéig visszavetnie.

A hatalmas méretűvé fejlődött csatába beavatkozott a honvéd, majd a császári lovasság is, amelynek sikerült a huszáro­kat visszavetni. A váltakozó sikerrel fo­lyó, 14 órás összecsapásból végül is a hon­védek kerültek ki győztesen. Az ellensé­get ugyan nem sikerült megsemmisíteni, de szétszórni és visszanyomni igen. A ve­reség hatására a császári csapatok Ko­márom környékéről gyors ütemben vo­nultak vissza Bécs felé.

Komárom fellélegezhetett, mert az ost­romgyűrűt sikerült áttörni, az osztráko­kát pedig a Duna melletti állásaikból ki­söpörni.

A zsákmány sem volt megvetendő: 16 darab 24 fontos ágyú, egy mozsár, ren­geteg lőpor és bomba, több mint 1000 ha­difogoly és az ellenség sátortábora.

A körvédelem kiépítése

A győzelem fellelkesítette a védőket, megerősítette a harciszellemet, a lakosság­ra pedig megnyugtatólag hatott a bombá­zások megszűnése. Az erődítési munkákat azonnal megkezdték és május 20-ig be is fejezték. Újszőny körül, a monostori Ho- mokhegytől kiindulva egészen a Csillag­erődig sáncsort vontak, melyet a katonai­lag fontosabb pontokon tíz bombabiztos, földből és gerendákból épített kísérőddel erődítettek meg. Mindegyik 200 katona befogadására volt alkalmas.

Megerődítették a szigeteket is. A dunai szigeten 10, az Apályi-szigeten 4 körsán­cot építettek.

A magyar kormány május 28-án Klap­ka Györgyöt nevezte ki Komárom vára és az ottani haderő parancsnokává. Új tisztségének átvétele után, a védőművek megszemlélése alkalmával elrendelte, hogy a monostori Homokhegyen építsenek egy kazamatákkal biztosított kőerődöt. A nagyszabású munka elvégzéséhez 1200 kő­művesre és 10 000 segédmunkásra volt szükség. Ezt a rengeteg embert a szom­szédos falvakból rendelték be, és azonnal munkába is állították őket. A sok szorgos kéz munkája nyomán Thaly Zsigmond irányítása alatt gyorsan haladt a munka.

De csak egy ideig, mert az ellenség újból megközelítette Komáromot, és messze- hordó ágyúival erősen zavarta az építke­zést. Július 2-tól kezdve már csak mérsé­keltebb ütemben tudtak dolgozni, ezért a tervezettnél jóval szerényebb méretben ké­szült el a monostori erődítmény. Mind­azonáltal jó védelmet nyújtott, mert a mellvédek mellett belső sánca is volt.

Ezekkel az építkezésekkel teljessé vált Komárom körvédelme, annál is inkább, mert az újonnan húzott sáncokba renge­teg ágyút helyeztek el.

A vártüzérség ágyúparkját 6 tábori tü­zérüteg lövegei egészítették ki 292 ágyú, mozsár és tarackból álló egységre. Ko­márom tüzérsége félelmetes erőt képviselt. A fegyverzet erejét még növelte a tüzér­tisztek kiváló szakképzettsége, a tüzérség alapos kiképzése és szervezettsége.

Komárom újabb körülzárása

Április 26-a után a haditanácsban arról folyt a vita, hogy a magyar hadsereg – ki­használva a visszavonuló osztrák sereg szétziláltságát és rossz hangulatát – Bécs ellen induljon-e, vagy pedig az ország fő­városát tisztítsa meg az ellenségtől? A ha­ditanács Buda visszafoglalása mellett dön­tött, Görgey ezért megkezdte az előkészü­leteket. A hadműveletekben részt vevő se­regtestek kijelölése után azonnal útnak indult, s május 4-én megkezdte a budai vár ostromát. Honvédeink hosszan tartó, hősies és sok veszteséggel járó küzdelem után, május 21-én vonultak be a vár erő­sen megrongálódott falai közé.

A magyar hadsereg sikereinek hatására Bécs lázas tevékenységbe kezdett. A csá­szári udvar rájött, hogy egyedül nem bír a magyarokkal, ezért az orosz cár segít­ségét kérte. Ferenc József császár és Mik­lós cár május 21-én Varsóban abban álla­podtak meg, hogy Oroszország 200 000 katonával segíti a magyar szabadságharc leverését.

Ezzel egy időben átszervezték az oszt­rák hadsereget is. A dunai hadsereg pa­rancsnokságát május végén Haynau tá­borszernagy vette át. A hadsereg kötelé­kébe tartozott:

az. I. hadtest Schlick altábornagy, a II. hadtest Csórich altábornagy, a III. hadtest Schwarzenberg herceg altá­bornagy,

a IV. (tartalék) hadtest Wohlgemuth báró altábornagy és

a 9. orosz kombinált gyalog hadosztály Panyutin altábornagy parancsnok­sága alatt.

A dunai hadsereg 86 zászlóaljból, 78 lo­vasszázadból állt, és 336 löveggel rendel­kezett.

Állományába 66 670 gyalogos

10 000 lovas és

5 900 tüzér összesen tehát: 82 570 katona tarto­zott.¹²⁷

A velük szemben álló Komárom körüli magyar fősereg szervezete az alábbi volt: Fővezér Görgey Artúr tábornok.

I. hadtes Nagy Sándor József tábornok,

1. hadtest Asbóth, később Kászonyi ezredes,
2. hadtest Knézich, később Leiningen ezredes,

VII. hadtest Pöltenberg tábornok, VIII. hadtest Klapka tábornok parancs­noksága alatt, ezenkívül Kmety önálló hadosztálya, Horváth hadoszlopa, Görgey Ármin és

Beniczky Lajos mozgó hadoszlopa.

A magyar fősereg tehát 60 zászlóalj, 83 lovas század, 229 löveg, összesen 62 640 katona felett rendelkezett.¹²⁸

Az egymással szemben álló hadseregek felfejlődtek, s elkezdődtek a kisebb-na- gyobb csatározások. Néhány ezek közül: a június 9-i eldöntetlen szeredi és a kisebb részsikerrel járó június 13-i csornai ütkö­zet. Ezeknél jóval jelentékenyebb volt a június 16-án vívott zsigárdi összecsapás, amely sajnálatos módon a magyar sereg vereségével végződött.

Június 18-án megkezdődött a hatalmas, 200 000 katonát számláló orosz hadsereg beözönlése Magyarország területére.

A zsigárdi vesztett csata és az orosz be­törés hírére Görgey Pestről gyorsan a hadseregéhez utazott. Június 20-án, sze­mélyes irányítása mellett Perednél akarta kierőszakolni a győzelmet a Wohlgemuth altábornagy parancsnoksága alatt álló osztrák és orosz erők ellen. A II. és a III. hadtestet vetette harcba. Katonái két napon át állták a harcot, de végül is en­gedniük kellett a túlerőnek. Görgey el­vesztette a peredi csatát, csapatait az el­lenség visszavonulásra kényszerítette. Jú­nius 28-án Győrnél újabb vereség érte a magyar sereget.

A JÚLIUS 2-1 KUDARCBA FULLADT

OSZTRÁK-OROSZ TÁMADÁS

Az osztrák hadsereg sikereinek hatásá­ra Haynau megkísérelte a komáromi vé­delmi gyűrű déli irányból való feltörését, majd utána megpróbálta a magyar had­sereget a Duna bal partjára kényszeríteni. Haynau június végén felvonultatta a had­seregét. Az I. hadtestet Ácsra, a 111-at Csémre, a IV-et Igmándra rendelte. Az osztrák és orosz katonákból álló, táma­dásra induló hadsereg létszáma kb. 50 000 fő volt.

Komáromot délről a II., a III., a VII. hadtest és a komáromi őrség 4 zászlóalja védte, összlétszámúk 25 000 katona, 4000 ló és 124 ágyú.

A védősereg jobb szárnyán az első há­rom zártsáncot a Duna és az ácsi út kö­zött Janik ezredes szállta meg a komáro­mi 4 zászlóaljjal és a II. hadtest 2 zászló­aljával.

A középen, az ácsi és az igmándi út közötti ncgy zártsánc mögött a VII. had­test helyezkedett el.

A bal szárnyon, az igmándi út és a Csil­lagerőd közötti 3 zártsáncot, a dunai híd­főt és ószőnyt Leiningen tábornok pa­rancsnoksága alatt a III. hadtest szállta meg.

Az Újszőnyben és környékén el helyez­kedett II. hadtest képezte a tartalékot.

Ácsra és Nagyigmándra erős lovas elő­őrsöket rendelt Görgey.

Haynau június 30-án indította el csapa­tait, amelyek Ószőny keleti részétől kezd­ve Mocsa, Nagyigmánd, Csém, Ács vona­lát foglalták el. Közeledtükre a magyar előőrsök visszavonultak. Haynau csapatai július 1-re befejezték az Újszőny körül fel­állított magyar sereg körülzárását.

Július 2-án reggel 5 órakor megindult az osztrákok támadása. A hírek vétele után a magyar vezénylő parancsnokok el­foglalták helyüket. A jobb szárny és kö­zép parancsnokságát Görgey, a bal szár­nyét Klapka vette át. Lassan kemény küz­delem alakult ki az arcvonal minden sza­kaszán.

A Mocsa felől előnyomuló ellenségnek még csak az elővédéi mutatkoztak, Lei­ningen máris ellenük indította lovasságá­nak egy részét. Huszáraink kezdeti sike­rek után olyan erős ellenállásba ütköztek, hogy a túlerő elől meg kellett hátrálniuk. Klapka a helyzet felmerése után Ószőny- ből és környékéről az újszőnyi sáncok mögé húzta vissza csapatait. Kisebb ré­szüket a sáncok védelmére rendelte, had­teste nagyobb részét pedig készenlétbe he­lyezte, azzal a céllal, hogy veszély esetén a szorult helyzetbe került jobb szárny se­gítségére siethessen.

Monostoron ugyanis kemény küzdelem alakult ki, melyben az ellenség lassan erőt vett a szívósan védekező honvédeken. Az osztrák csapatok olyan erővel támadtak, hogy nemcsak a szőlőket foglalták el, ha­nem a sáncok első vonalát is. A fekete­sárga zászló kitűzése után már a második

191

vonal ellen indultak a Duna magas part­jának védelme alatt. Ekkor avatkoztak bele a küzdelembe a szigeten elrejtett ma­gyar ütegek, méghozzá olyan sikeresen, hogy az előrelopakodó ellenség egy részét megsemmisítették, másik részét megfuta- modásra kényszerítették. Közben a csata­téren megjelent Görgey gyorsan össze­gyűjtötte a rendelkezésre álló egységeket, akikkel rátört az előnyomulásban levő el­lenségre. Öldöklő küzdelemben sikerült megfordítani a csata sorsát. Honvédeink egymásután foglalták cl az első sáncokat, majd a monostori szőlőket, de még eze­ken túl, egészen az ácsi erdőig üldözték a császáriakat. A küzdelembe beleavatkoz­tak a magyar tüzérek is, akik egymás után hallgattatták el az ellenség ágyúit.

A sikeres monostori támadás után a bal szárnyon Klapka is megkezdte elvesz­tett állásai visszaszerzését. Az ószőny el­leni támadást délután 5 óra tájban a III. hadtest 7zászlóaljával kezdte. Azáliandóan friss utánpótlással feltöltött ellenséges csa­patok két támadást visszavertek, a harma­dik nagy erejű támadásnak azonban már nem tudtak ellenállni. Ezt a támadást erős tüzérségi támogatással sikerült győzelemre juttatni. Az Ószonyből kivert osztrákokat egészen Mocsáig űzték a magyar ágyúk pusztító lövedékei.

Ennek a küzdelemnek az időtartama alatt a magyar lovasság középen indult támadásra. 24 század huszár először Pöl- tenberg tábornok, később Görgey fővezér parancsnoksága alatt megkísérelte az el­lenség hadállásainak az áttörését.

Haynau felismerte a fenyegető veszélyt,

192 és a huszárok ellen rendelte az orosz tar­talékot, és a császári lovasságot.

Huszárainknak több rohammal sike­rült szétverni és visszaszorítani az osztrá­kokat, sőt Csémnél még az oroszokra is rátörni, de megakasztotta őket 50 rejtet­ten elhelyezett ágyú pusztító tüze. A hu­szárok nem ijedtek meg, egy domb védel­me alatt újabb támadásra rendeződtek. Közben megérkeztek ütegeik is, amelyek tűzpárbajba kezdtek az ellenséges tüzé­rekkel. Itt azonban olyan túlerővel talál­ták magukat szemben, amely visszavonu­lásra kényszerítette őket.

Görgey ezután még egy rohamot vezé­nyelt. ezt azonban az ellenség erős oldal­támadással meghiúsította. Az összecsapás­ban a fejére mért két hatalmas kardvágás­tól Görgey fővezér is megsebesült.

A küzdelem este 8 óra tájban ért véget. A katonák teljesen kimerültek.

A veszteségek jelentősek voltak. Az osztrák-orosz csapatoknál kilencszázan, a magyaroknál több mint ezren estek el vagy sebesültek meg.

Megvonva az ütközet mérlegét, megál­lapíthatjuk, hogy a fiatal magyar sereg harckészségével, fegyelmezettségével és bá­tor helytállásával ellensúlyozni tudta az ellenség számbeli fölényét, visszaverte a nagy erők bevetésével indított támadásait.

Haynau szépen kigondolt terve – az Új­szőny körüli állások szétzúzása és a ma­gyar seregnek a Duna bal partjára való átűzése – kudarcot vallott. Honvédeink minden ponton szilárdan tartották állá­saikat.

Június végén és július első napjaibanaz osztrák hadseregnél tartózkodott az ifjú uralkodó, I. Ferenc József. Vele kap­csolatban Komárom környékén hosszú időn át szájról szájra járt egy különös tör­ténet :

„Fehér József ácsi lakos, aki huszár­ként vett részt az ácsi csatában, a bécsi udvartól öreg napjaiban haláláig kegydíjat kapott. Soha senkinek nem árulta el, hogy miért. A mende-monda szerint az ütközet­ben maga Ferenc József császár is részt vett, a huszárok meg is kergették (… sőt …) el is fogták. Ennek a huszárcsapatnak volt a tagja Fehér József és ő vezette el a császárt a lovadi révig, ahonnan csónakon átvitték a Csallóközbe. (így menekült meg a császár.) Amikor Fehér József (öreg ko­rában) a kegy díjat megkapta, az értesítést a nagyigmándi főszolgabíró kézbesítette ki. A hivatalos átadás után a főszolgabíró ke­gyetlenül leszidta Fehér Józsefet és haza­áruló disznónak nevezte.”‘²⁹

*7

A JÚLIUS 11-1 SIKERTELEN

ÁTTÖRÉSI KÍSÉRLET

A hatalmas orosz haderő állandó elő­nyomulásának hatására a magyar kor­mány úgy határozott, hogy összes hadere­jét a Maros folyó környékére rendeli, an­nál is inkább, mert június 27-én az erős aradi vár megnyitotta kapuit a magyar csapatok előtt.

Az összpontosításra felhívó parancsot Görgey is megkapta, de arra való hivat­kozással, hogy Haynau hadserege elzárta előle az utat, nem tett eleget a kormány akaratának.

Ezután még több felszólítás érkezett Komáromba, ezeknek hatására megszü­letett a döntés, hogy a feldunai magyar hadsereg a Duna jobb partján megtámad­ja az ellenséget és ha sikerült az áttörés, akkor a Dunántúlon marad, de ha nem, abban az esetben a Duna bal partján vo­nul a Maroshoz.

A döntő elhatározás után elvégezték a szükséges előkészületeket: a Komárom­ban maradó és az elvonulásra kijelölt ala­kulatok megszervezését, az ütközetben részt vevő csapatok összeállítását, a lő­szer, hadianyag, élelem és minden szüksé­ges holmi előkészítését. A seblázával baj­lódó Görgey Klapka Györgyöt jelölte ki a támadás főparancsnokává, a terveket Albrecht vezérkari alezredes dolgozta ki.

Ezt követően egymás után vonultak be Komáromba az ide rendelt csapatok: jú­lius 7-én Horváth János ezredes portyázó csapata a nyitrai területről, 8-án Görgey Ármin dandáija a bányavárosok vidéké­ről, valamint Nagy Sándor József az I. had­testtel Bátorkesziről.

A magyar hadsereg július 11-én reggel 7 óra tájban fejlődött fel támadásra az új- szőnyi sáncsor védelmében. Az 58 zászló­alj gyalogosból, 64 huszárszázadból álló, 200 ágyúval rendelkező erős hadsereg reg­gel 9 óra tájban kezdte meg a támadást.

A jobb szárny – a II. hadtest és a Janik- hadosztály – Aschermann ezredes pa­rancsnoksága alatt az ácsi erdő elfoglalá­sát kapta feladatul. Az ácsi út két oldalán sorakozott föl Pöltenbcrg tábornok a VII. hadtesttel. Feladatuk volt a jobb szárny támogatása. Csém felé tört előrea közép zömét képező III. hadtest Lei- ningen tábornok parancsnoksága alatt. A bal szárnyat Nagy Sándor tábornok ve­zette azzal a céllal, hogy ha Mocsát sike­rül elfoglalniuk, akkor Kisigmánd felé nyomják vissza az ellenséget. A jobb szárny és a közép között helyezkedett el Pikéthy tábornok lovas hadosztálya, a Herkálynál feltételezett ellenséges lovas­ság megtámadására.

Az első összecsapás a jobb szárnyon következett be, ahol a Schlick-hadtest rendkívül szívósan védekezett. Az öldök­lő, véres kézitusa órákon át tartott. Ha­sonló kemény ellenállásba ütközött Pöl- tenberg hadteste is. Honvédeink bátorsá­ga és kitartása azonban meghozta a gyü­mölcsét, a Schneider-dandárt sikerült ki­szorítani az ácsi erdőből. Schlick erre az ácsi erdőbe rendelte a Reisenach- a Bian- chi- és a Sartori-dandárokat.

Pikéthy huszáraival Herkály puszta felé vonult. Közeledtükre az osztrákok Lud- wig lovas dandára egy kissé visszahúzó­dott és a Jablonowski-. valamint a Bene- dek-dandárral együtt Herkály mögött megvetette a lábát. Pikéthy azzal a céllal, hogy szétszórja ezeket a dandárokat, erős ágyútüzet zúdított rájuk. Wohlgemuth al­tábornagy fenyegetett dandárai védelmére Csém puszta mellől azzal a feladattal dobta harcba a Herzinger-dandárt, hogy támadja oldalba Pikéthy tüzéreit. A fel­vonulásban levő dandárra azonban olyan eredményesen tört rá Leiningen hadteste, hogy kénytelen volt visszavonulni előző állásaiba. A magyar parancsnokok sajnál­atosán nem tudták kihasználni a Herkály körüli osztrák csapatok megingását, ami­nek következtében Herzingernck alkalma nyílt dandárját összeszedni és harcrendbe állítani.

Haynau szorongatott dandárja védel­mére egymás után vetette be csapatait. Csém környékén heves csata bontakozott ki, amelybe mindkét részről beavatkozott a tüzérség is. A közel egy óra hosszat tartó ágyúzás nagy veszteségeket okozott az osztrákok és a magyarok soraiban egyaránt.

Leiningen hadteste bátor helytállása el­lenére nehéz helyzetbe került. Az egyre szaporodó ellenséges csapatok nyomásá­nak nem tudott sokáig ellenállni, úgyhogy egy idő után a túlerő visszavonulásra kényszerítette.

Időközben az ácsi erdőben is megvál­tozott a helyzet. A nap folyamán oda ve­zényelt osztrák dandárokkal Schlicknek sikerült olyan erőfölényt kialakítania, melynek nem tudtak ellenállni a magyar csapatok, kénytelenek voltak visszavo­nulni.

A bal szárnyon Nagy Sándor huszáraival Mocsa felé tartva, az ellenséges lovasság zömével ütközött össze. Huszárainknak az ellenség több támadását sikerült vissza­verniük, a túlerővel szemben azonban nem volt esélyük a győzelemre.

Délután 5 óra tájban elhallgattak az ágyúk, befejeződött a harc. A magyar csa­patok minden szárnyon rendezetten vo­nultak vissza az újszőnyi sáncsor mögé. Tervük – az ellenséges hadseregen való áttörés – nem sikerült, de vereséget sem szenvedtek.

A feldunai magyar hadsereg utolsó nagy csatájában mindkét harcoló fél fe­gyelmezetten, bátran és teljes erőbedobás­sal harcolt. Az elkeseredett véres küzde­lemnek rengeteg áldozata volt. Az osztrá­kok és oroszok halottakban és sebesül­tekben 800, a magyarok 1500 embert vesz­tettek. Ez volt az egész szabadságharc leg­véresebb csatája!

A haderő átszervezése

A nagy csata napjának estéjén megtar­tott haditanács úgy határozott, hogy a rendelkezésre álló magyar haderő kisebb részével Klapka Komáromban marad, a nagyobbik rész Görgey parancsnoksága alatt az ellenségtől kevésbé veszélyeztetett területen a Duna bal partján elvonul.

A következő nap lázas készülődéssel telt el. Estére lassan kialakult a csapatok rendje. A katonák fegyelmezetten várták az indulási parancsot, melynek elhangzása után, július 12-én Görgey hadseregével el­hagyta Komáromot. Este 7 órakor indult el az elővéd, Görgey Ármin hadoszlopa, őt követte 8 órakor az I. hadtest. A menet Bélán, Nánán, Kövesden és Helembán át vonult, hogy Vácon, Gödöllőn és Ceglé­den keresztül megérkezhessen rendeltetési helyére. Görgey serege 35 zászlóaljból, 45 lovasszázadból és 140 löveggel rendel­kező tüzérségből állott, létszáma kb. 27 000 fő volt.

Klapka György parancsnoksága alatt Komáromban maradt a II. és a VIII. had­test, 24 zászlóaljjal és 12 lovasszázaddal, valamint a várágyúkon kívül még 48 tá­bori ágyúval. Létszámuk 18 300 főt tett ki.

A kialakult új helyzetben Klapka első dolga volt a védelem megszervezése. Fel kellett készülni minden téren, mert egy­más után érkeztek a rosszabbnál rosszabb hírek. Július 13-án Haynau csapatai be­vonultak Budára, az oroszok pedig Pest­re. 15-én Görgey Vácnál vereséget szen­vedett. A cár csapatai feltartóztathatatla­nul nyomultak előre az ország egész terü­letén.

A Komáromot ostromló osztrák sereg parancsnokságát Csórich altábornagy, a II. hadtest parancsnoka vette át; 16 zász­lóalj gyalogos. 6 század lovasság és 75 lö- veg állt rendelkezésére, összesen mintegy 12000 katonával. Csapatait a Duna bal partján Lél-Aranyos-Guta-ógyalla-Szent péter-Hctény-Kurtakcszi, a jobb parton Ács-Herkály-Csém-Mocsa-Almás vona­lán helyezte el. Herkály és Csém térségé­ben, az ácsi erdőben rendbehozatta a sán­cokat, Lovadnál pedig hidat veretett a Dunán.

Ezek a külső körülmények arra kény­szerítették Klapkát, hogy felkészüljön minden lehetőségre. Július 14-én bevezette az ostromállapotot. A vár raktárait igye­kezett minél több élelmiszerrel és egyéb szükséges anyaggal feltölteni, egyben min­den idegen polgári elemet kiutasított a vá­rosból. Megbízottai bejárták a környék falvait, ahol vágómarhákat és gabonát rekviráltak. A felvásárlók állandóan szál­lították a várba a tűzifát, a szénát, az élel­miszereket és a zöldséget. Időközben hi­ány mutatkozott aprópénzben. Ezen úgysegített, hogy 5 és 10 krajcáros komáromi papírpézt nyomatott. Később, augusztus közepén már 2 és 10 forintos bankókat is készített a komáromi sajtó.

Klapka megtudta, hogy az ellenségnek Tatán tetemes élelmiszerkcszletei vannak felhalmozva, ezért Kosztolányi ezredest 1 zászlóalj gyalogossal, 1 század huszár­ral és 2 ágyúval zsákmányszerzésre küld­te. Ennek a vállalkozásnak a leplezésére, ugyanabban az időben Mocsát is megtá­madta egy nagyobb honvéd különítmény. Kosztolányiéknak észrevétlenül sikerült Tata közelébe jutni, majd hirtelen rajta­ütéssel az egész őrséget elfogni. A zsák­mány összegyűjtése után még aznap éjjel 100 hadifogollyal, sok szekérre való éle­lemmel, számos lóval, tábori gyógyszer­tárral és egy bécsi postakocsival együtt boldogan vonultak be Komáromba. Mind­ezek közül a legértékesebbnek a postako­csi bizonyult, mert a levelek között meg­találták az ostromló sereg hadrendjét. Eb­ből a fontos okmányból megtudták az el­lenség létszámát, fegyverzetét, és az egyes alakulatok elhelyezését. Egy másik levél­ben foglalt jelentés a komáromi vár őrsé­géről adott beszámolót. Létszámukat 8000 főre becsülték azzal a megjegyzéssel, hogy fegyelmezetlen nép az egész.

Az ellenség erőelosztásának megismeré­sét Klapka nem hagyta kihasználatlanul. Elhatározta, hogy szétzúzza az ostrom­gyűrűt. Kidolgozták a támadás terveit, amelyeket úgy állítottak össze, hogy meg­tévesszék velük az osztrákokat.

A terv első részének végrehajtására jú­lius 30-án került sor. A vár őrségének te­kintélyes része az éj leple alatt megkezdte felvonulását a Duna bal partján fekvő te­rület irányába. 2 órakor Rakovszky ezre­des indult útnak 3 zászlóalj gyalogossal, 1 osztály huszárral és 6 ágyúval Kurta- keszi-Szentpéter irányába. 4 órakor kö­vette őt ugyanekkora erővel Kosztolányi ezredes, akinek Hetényen átvonulva kel­lett Rakovszkyhoz csatlakoznia. Schulz ezredes 2 zászlóalj gyalogosból, 1 huszár­századból és 6 ágyúból álló csapata tarta­lékként követte őket.

Ugyanekkor indult meg a csallóközi Aranyos felé Horváth alezredes 3 zászló­alj gyalogossal, 1 huszárszázaddal és egy üteggel.

A vállalkozás a mátyusföldi részen si­kerrel járt, az ellenséget az említett falvak területéről sikerült kiverni és egészen Ér­sekújvárig visszaszorítani. Üldözés köz­ben huszáraink 150 foglyot is ejtettek. Horváth alezredes csapata már erősebb ellenséges egységekbe ütközött, ezért meg kellett elégednie azzal az eredménnyel, hogy alaposan megzavarta a csallóközi osztrák egységek nyugalmát

Ezek a támadások azonban csak az el­lenség megtévesztését célozták. A nagy erőkkel, széles arcvonalon indított táma­dás hatására az osztrák parancsnokság valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy a komáromiak a Duna bal partján szándékoznak nagyobb vállalkozásba kez­deni.

A valóságban pedig az történt, hogy a támadásban részt vett honvédcsapatok szép rendben bevonultak Komáromba. A lakosság és a bajtársak lelkesedéssel ésörömmel fogadták őket. Klapkától pedig a hadseregparancsban nagy elismerést és dicséretet kaptak.

Elsöprő sikerű kitörés augusztus 3-án

A megtévesztő támadások végrehajtása után Klapka augusztus 2-án este adta ki az igazi, nagyszabású támadás tervét. A részletek megbeszélése után az alakula­tok megkezdték az előkészületeket és más­nap, augusztus 3-án minden egyes csapat megkezdte a kiadott feladat végrehajtását.

Elsőként Ascherman ezredes indult út­nak, aki 24 század honvéddel és 12 ágyú­val 0 órakor hagyta el a Csillagerőd mel­letti sáncokat. A lelkes csapat gyors és óvatos meneteléssel Ószőnyön át Almá­sig vonult. A község előtt csendben felfej­lődött, majd hirtelen rátört az ellenség Almáson elhelyezett 3 gyalogos-, 1 lovas­századból és 3 ágyúból álló előőrsére. Rövid, de kemény küzdelem után az oszt­rákok megfutamodtak.

A haditerv szerint Aschermannak innen Naszály-Tömörd-Igmánd vonalán halad­va. Kosztolányival együtt az ellenség háta mögé kellett menetelnie, azzal a végcéllal, hogy elzáija előle a lovadi hídon való át­kelés útját.

Aschermantól jobbra, Klapka szemé­lyes vezetése alatt Kosztolányi és Krivá- csy ezredes egyenként 12 gyalog századból és 6 ágyúból álló csapata 7 órakor indult útnak Mocsa felé. A községhez érve olyan erővel törtek rá az ott állomásozó 3 oszt­rák századra, hogy azok rövid ellenállás után megadták magukat. Innen – a pa­rancs szerint – megteremtették az össze­köttetést Aschermannal, utána pedig együttesen Csém felé vonultak. Az itteni sáncok mögött elhelyezett ellenség be sem várva a honvédekkel való összecsapást, hanyatt-homlok menekült. Eközben fu­tott be a főparancsnokhoz egy nem várt jelentés: Igmánd felől az országúton óriási porfelhőben, minden valószínűség szerint nagy tömegű ellenséges lovasság vonul fel. Gyors felderítő járőrt küldtek ki annak megállapítására, hogy mit takar a porfel­hő, egyben bevetettek egy tüzérüteget is. Alig adták le az első sortüzet, máris ki­derült, hogy nem a lovasság vonult fel, hanem az ellenség részére küldött több mint kétezer szarvasmarha. Honvédeink boldogan kísérték be Komáromba ezt a nem várt élelmiszer-tartalékot.

A középen Schulz ezredes 8 zászlóalj gyalogossal, 2 lovasszázaddal és 8 ágyú­val a Herkály-pusztai sánc elfoglalását, Janik ezredes jxrdig a jobb szárnyon 16 század gyalogosával, 1 lovasszázadá­val és 2 ütegével az ácsi erdő sáncainak elfoglalását kapta feladatul. A helyszínre való megérkezésük után, délután 5 órakor kapták meg Klapkától a támadási paran­csot. A további eseményeket a leghitele­sebb tanú, Klapka György szavaival is­mertetjük:

„Előrenyomuló ütegeinket a sáncokból hatalmas ágyútűz üdvözölte, és az ellenség tüzérsége, nagyobb kaliberű ágyúkkal ren­delkezve, nem kevés pusztítást okozott so­rainkban. Beláttam, hogy itt nem szabad sokáig késlekednem, azért a csapatokat ro­hamra indítottam, s egyszersmind Schulz- nak meghagytam, hogy a sáncokat en front (arcból) támadja meg. Schulz ennek a megbízatásnak hősi bátorsággal felelt meg: övéi és az általa vezetett gyönge hadé a napnak pálmája. Feltartóztathatatlanul ro­hantak e hősök, csatarendben a lovasság és a tüzérséggel két szárnyukon, s csupán egy gyenge csat ár láncot küldve előre, vél­jen a magyart kiáltással a legiszonyúbb kartács- és puskatűzben egész az ellenség mellvédéig. Az ellenség a többi csapatok gyors előnyomulása folytán a bekeríttetés- től félvén és a páratlan merész támadás ál­tal soraiban megingat látván, a sáncok to­vábbi védelmével felhagyott, és rendetlen futásban Ácsra vonult. A nap el volt döntve!

Herkályról, a záró vonal legmagasabb pontrájól halált és enyészetet ontottak ágyúink a menekülők soraira. Ugyanekkor az erdő is hatalmunkba jutott. Minden me­nekült Lovad felé. Az ütegek utánuk ro­hantak, hogy minden alkalmas ponton a legkisebb távolságról szórják rájuk a ha­lált. Huszárok és honvédek szüntelenül ül­dözték őket. A csatamezőt holtak, sebe­sültek, elhányt fegyverek, cserben hagyott ágyúk és szerkocsik borították. Foglyokat mindenfelől seregszámra hajtottak. Még egyszer próbált az ellenség Ácson megál­lapodni; de rövid harc után innen is elűz­ték az utána rohanó zászlóaljak. Nem ma­rad fenn számára semmi más, mint a Du­nán való gyors menekvés…” Az ellenség egy részének erős veszteségek árán sike­rült átrohannia a lovadi hídon.

„Éjszaka szállt a vidékre. A Dunán még néhány lövést váltottak; a lovadi híd láng­ba boríttatott, megvilágítva a partokon ezen a magyarokra nézve oly dicsteljes nap véres nyomait. A csapatok ki voltak me­rülve, éjjeli tanyául tehát Ácsot választot­tam. A szükséges óvó intézkedéseket meg- téve, a dunai csatározás, a sebesültek és haldoklók nyögése és jajgatása, és az egész éjjel folyton ömlő zápor dacára, egy óra múlva mindnyájan a legmélyebb álomba merültek.

Az osztrákok negyedikén reggel a n. léli sáncokat is kiürítették… Pozsony felé való visszavonulásuk, még az osztrák hí­rek szerint is, nem a legnagyobb rendben történt meg.”^lM

Az augusztus 3-i csata az egész vona­lon a magyar csapatok fényes győzelmé­vel végződött.

A zsákmány hatalmas volt. Az augusz­tus 6-án, falragasz alakjában megjelent „Szózatban”, melyet Ujházy László kor­mánybiztos és Klapka György tábornok „Komárom rendítlen várából a fel-dunai hív magyar néphez” intéztek, így számoltak be az augusztus 3-i ütközetben szerzett zsákmányról:

A komáromi védősereg kezére jutott:

30 darab többnyire 24 fontos ágyú 5000 darab lőfegyver

30 teli lőszerkocsi

50 megrakott társzekér

2624 vágóökör

804 hízósertés

35 élelmiszerekkel és felszerelési tár­gyakkal megrakott hajó.

Súlyos veszteséget szenvedett az ellen­ség halottakban és sebesültekben is. A ha­difoglyok száma meghaladta az ezret. A fényes győzelem hatására kimondhatat­lan lelkesedés töltötte el a magyar sereget és a lakosságot. Klapka kihasználva a kí­nálkozó lehetőségeket, minden erejét arra fordította, hogy még erősebbé tegye Ko­máromot.

A győzelem utáni napon Győrött újon­cok toborzásával és élelemszerzéssel töl­tötte idejét. Rajta kívül megbízottai is szorgosan tevékenykedtek az osztrákok által meg nem szállt területen. Munkájuk eredményeként pár nap alatt 6000 újonc jelentkezett és vonult be Komáromba.

összefoglalva az augusztus 3-i elsöprő győzelem eredményeit azt a megállapítást tehetjük, hogy a védősereg létszámban je­lentősen megerősödött, a gazdag zsák­mányból pedig jócskán gyarapodtak a fegyver-, lőszer- és élelmiszer-raktárak készletei.

Az anyagiakban elért jelentős gyarapo­dásnál lényegesen értékesebb volt az ápri­lis 26-i, a július 2-i és 11-i, de legfőképpen az augusztus 3-i nagy csaták erkölcsi ha­tása. A fiatal honvédség bebizonyította, hogy a világ akkori, egyik legjobban ki­képzett, kitűnően felszerelt, harci tapasz­talatokkal rendelkező hadseregével szem­ben meg tudja állni a sarat, sőt még a le­győzésére is van ereje. A nagy csaták si­kerekben gazdag élményei jelentős mér­tékben fokozták a komáromi sereg egyéb­ként is lelkes harci kedvét.

A helyzet azonban egyre súlyosabbá vált. A két európai nagyhatalom – az oszt­rák és az orosz – hatalmas serege ellen már nem bizonyult elegendőnek a honvé­dek hősiessége. A nagy túlerő szétszab­dalta és egyre szűkebb területre szorította a bátran küzdő honvédsereget, míg – más kiutat nem találva – Görgey augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert. A sza­badságharc elbukott!

Kisebb, mindenre elszánt honvédegysé­gek ideig-óráig még küzdöttek, de a ha­talmas ellenséges haderő sorban felszá­molta azokat is. Már csak Komárom bás­tyáin lengett magyar zászló!

A SZABADSÁGHARC UTOLSÓ FEJEZETE

Augusztus 3-át követően az osztrákok lázas tevékenységbe kezdtek, hogy erős, ütőképes ostromsereget szervezzenek és azzal újból visszaállítsák a komáromi ost­romgyűrűt. Ezt az elgondolásukat csak augusztus 20-ra tudták megvalósítani.

Az ostromzár parancsnokai ezután egy­más után küldték követeiket és a meg­adásra szólító felhívásaikat. Minden alka­lommal tájékoztatták a védősereget a ma­gyar honvédségnek az ország egész terü­letén elszenvedett sorozatos vereségeiről és végül az augusztus 13-i világosi fegyver­letételről.

Komáromban nem hitték el a lesújtó híreket. A felajánlott kétheti fegyverszü­netet azonban elfogadták, melynek egyik pontja értelmében módjukban állt négy megbízható embert küldeni az országba, hogy személyesen győződjenek meg a va­lóságos helyzetről. Komárom Ruttkay

< István és Thaly Zsigmond alezredeseket, valamint Katona Zsigmond és Csapó Jó­zsef polgárokat küldte ki. A város meg­bízottai egy-egy császári tiszt kíséretében bejárták az országot, utána visszatérve mélységes szomorúsággal ismertették szo­morú tapasztalataikat.

A honvédsereg vereségéről szóló híre­ket megerősítették az ország minden ré­széből Komáromba menekült katonák és polgárok, sőt magának Görgeynek Klap­kához írt levele is.

Klapkáék előtt teljesen tisztán rajzoló­dott ki a helyzet képe: a szabadságharc erőit az egész országban mindenütt fel­számolták. Hatalmas ellenséges hadsere­gek állnak készenlétben, hogy megsemmi­sítsék Komáromot. A várban és a város­ban azonban óriási erő feszült. Előnyös fekvése, jól kiépített védőművei, élelem­mel és hadianyaggal jól ellátott raktárai, mindenre elszánt honvédéi még a több­szörös túlerővel támadó ellenséggel szem­ben is nagyon sokáig tartani tudták ma­gukat. Legyőzésük csak rendkívül nagy anyagi és véráldozatokkal volt lehetséges.

Ezeket a tényezőket – akarva, akarat­lan – az ellenségnek is tudomásul kellett vennie. Tudomásul is vette, mert a tár­gyalások során le kellett mondania felté­tel nélküli megadásról, melyhez a tárgya­lások előtt mereven ragaszkodott.

Elkeseredett viták színterévé változott a vár is. A világosi fegyverletétel után ugyanis két táborra szakadt Komárom őrsége. Az egyik rész, közöttük a „vörös republikánusok” jelentékeny csoportja az utolsó csepp vérig való küzdelem mellett kardoskodott, a másik a józan megfonto­lás híve volt. Napokon át folytatott szen­vedélyes szópárbajok után, Klapkával az élükön az utóbbiak álláspontja győzedel­meskedett: Komárom megnyitja kapuit az ellenség előtt, de csak jelentős feltéte­lek elfogadása mellett.

A vár haditanácsa szeptember 1-én a következő 10 pontban határozta meg az átadás feltételeit:

„1. Amnesztia a nemzet számára.

1. Általános kegyelem nemzetiségi kü­lönbség nélkül az összes magyar se­reg számára, mely már letette a fegy­vert és még leteendi, valamint hala­déktalan hazabocsátása a már hadi­fogságba jutott magyar katonáknak.
2. A magyar kincstár által kibocsátott papírpénz értékesítése.
3. A tartózkodási hely szabad megvá­lasztása mindenkinek, úgy bel- mint külföldön; azok számára, a kik kül­földre akarnak kivándorolni, a szük­séges útlevelek kiállítása.
4. Komárom őrségének szabad elvonulá­sa. Az elvonulás katonai dísszel törté­nik.
5. A tiszteknek egy havi, a legénység­nek 10 napi zsold bel- és külföldön egyaránt érvényes pénznemben.
6. A magántulajdont mindenki megtart­hatja.
7. Ezen föltételek jóváhagyásának kéz­besítése mától számítandó 8 nap alatt,, tehát szeptember 8-ikáig.
8. Komárom városa és lakosai számára teljes feledés és semminemű politikaiüldözés; továbbá a vár kormányzá­sába által kibocsátott minden papír­pénz beváltása.
9. Kártalanítása mindazoknak, a kik a komáromi várparancsnoksággal szer­ződést kötöttek.’’¹*¹

Az ellenség ezeket a feltételeket nem fo­gadta el, s mivel időközben a fegyverszü­net is lejárt, mindkét fél harci alakzatba fejlődött. Klapka fokozott figyelmet kért csapataitól, megkettőzte az őrségeket, megerősítette a védelmet és megfeszített erővel építtette a monostori sáncművet. A magyar csapatok szelleme kitűnő volt. Tisztjeikkel együtt el voltak szánva, hogy inkább a végsőkig küzdenek, semhogy a várat feltétel nélkül vagy szégyenteljes fel­tételekkel feladják.

Az ostromló császári seregeket időköz­ben egyre erősítették, ennek megfelelően fokozatosan magasabb rangú hadvezérek­re bízták a parancsnokságot. Báró Csó- rich altábornagyot Nugcnt táborszernagy, őt szeptember 26-án Haynau táborszer­nagy követte ebben a tisztségben.

Az ellenség nemcsak katonai eszközök­kel, hanem propagandával is igyekezett gyöngíteni Komárom erejét. Megbízott emberei szorgalmasan bujtogatták a ka­tonákat, hogy tagadják meg az engedel­mességet. Klapka kemény kézzel torolt meg minden ilyesféle kísérletet.

Közben folytatódtak a tárgyalások, amelyek végre eredményre vezettek. A Ko­máromhoz közeli Herkály-pusztán aláírt, a komáromi vár átadásának feltételeit tartalmazó okmány szövege:

„1-ör. A várőrség fegyver nélkül szabadon bocsájtatik.

A tisztek kardjai tulajdon gyanánt megmaradnak.

Oly tisztek, kik ezelőt a cs. kir. had­seregben szolgáltak: külföldre szóló útleveleket nyernek. – A kik ilyeneket nem kívánnak, szabadon haza bocsáj- tatnak, – kivéve azokat, a kik mago­kat önként jelentenék.

A honvéd tiszteknek, ti. azoknak, a kik ezelőtt nem szolgáltak, szabad tartózkodás engedtetik a hazában, minden fenntartás nélkül, jövendő al­kalmazásokra nézve.

A cs. kir. ezredbeli legénység közbocsána­tot nyerve, mind azon egyénekkel együtt, a kik időközben tiszti állásra léptek, – szabadon elbocsájtatik s a később törvényes üldözés elől, vala­mennyien felmentetnek.

1. or. Külföldre szóló útlevelek mindazok­

nak adatnak, a kik olyakat, 30 napon alatt követelnek.

1. or. A tiszteknek egy havi díj, a legény­

ségnek 10 napi zsold adatik osztrák bankjegyekben, cs. kir. szabályszerű hadi illetmény szerint.

1. er. A várőrségnek, kincstári utalványok

kiadása által előidézett kötelezettsé­gei kiegyenlítésére 500000 pengő fik fizettetnek osztrák banjkegyekben.

1. ör. A Komáromban létező elnyomoro-

dott, s beteg harcosok jövője biztosít- tatik.

1. or. Ingó, s ingatlan magán vagyonát egy­

általában mindenki megtartja.

1. er, Hogy hol, mikor, s mi módon tétet­nek le a fegyverek, később fog meg- határoztatni.
2. or. Az ellenségeskedések ezennel, mind

két részről megszüntetnek.

1. er. A vár, – hadi szokás, s mind két rész­

ről i ratificatió után át adatik.

Kelt Herkály pusztán Szept. 27-én 1849.

Takács, százados. Haynau táborszernagy. Gasparitz, százados.

Mednyánszky, alezredes. Ruttkay, alezredes. Prágay, alezredes.

Gróf Zichy Ottó, ezredes. Gr. Eszterházy Pál, ezredes. Janik János, ezredes. Szabó Sigmond, ezredes. Kászonyi József, ezredes.

Ascherman Ferenc ezredes-várparancsnok. Klapka György, vár- s hadsereg-parancs­nok”¹³²

Klapka nem vett részt a herkályi tár­gyaláson, a megállapodást este 9 órakor a várban írta alá.

A megegyezés kihirdetése után minden­ki mélységes megrendüléssel vette tudo­másul a szomorú tényeket. A „vörös re­publikánusok” felháborodottan tiltakoz­tak. Thaly Zsigmond ezredes és családja olyasféle terveket szövögetett, hogy átve­szi a hatalmat, kikiáltják a „Csallóközi Köztársaságot”, és folytatják a harcot a végső győzelemig. Klapka azonban eré­lyes kézzel vette elejét minden rendbon­tásnak, minek következtében a szélsősé­gesek is beletörődtek kényszerű sorsukba.

A megegyezés a komáromi helyőrség­hez tartozó katonák számára minden to­vábbi üldözéstől való mentességet bizto­sított. A várban és a városban azonban Ujházy László kormánybiztostól kezdve számos polgári tisztségviselő is tartózko­dott. Klapka ügyes húzással valamennyit katonai állományba vétette, egyben pol­gári állásuknak megfelelő katonai rend­fokozatra léptette elő. A komáromi men­levél ennek következtében több mint 30000 embernek nyújtott viszonylagos bizton­ságot.

A vár átadásának részleteiben október 1-én egyeztek meg a két fél küldöttei. E megállapodás értelmében került sor ok­tóber 2-án az Újszőny körüli sáncsor és a Csillagerőd, a Vág-vonal, az Apályi- sziget és a városban levő kincstári épüle­tek átadására.

Október 2-án szomorúan vonultak fel az újszőnyi oldal alakulatai a Csillagerőd melletti térségre. Megérkezésük után szer­vezeti egységenként szép katonai rendben sorakoztak egymás mellé gyalogosok, hu­szárok, tüzérek és a többi fegyvernem honvédéi. Délután 4 órakor jelent meg soraik előtt Klapka György tábornok. Pattogó veszényszavak hangzottak el, a csapatok tisztelegtek, a zenekar Egressy Béni szerzeményét, a Klapka-indulót ját­szotta.

Klapka végiglovagolt csapatai előtt, majd középen megállva pár szóval búcsút vett a magyar névnek oly sok dicsőséget szerzett katonáitól. A tisztek „Imához!” vezényszava után mindenki mélységes áhí­tatba merül.

„Ezen percek alatt melyeket még a zene komoly akkordjai is emeltek, hallható volt a sereg zokogása, mgly ezen utolsó gya­korlatát megtört szívvel teljesítő ”^lii

Ima után gúlába rakták a fegyvereket, mellé szép rendben a szerelvényeket és ez­zel véget ért a katonai szolgálatuk. A ke­mény, harcedzett harcosok könnyes szem­mel vettek búcsút egymástól és tisztjeik­től. Ezután átvonultak a hídon keresztül a várba.

Honvédeink helyét osztrák császári csa­patok foglalták el, akik „lengő zászlókkal és harsogó zeneszó” hangjai mellett vonul­tak be azokba az állásokba, amelyeket fegyverrel nem tudtak bevenni.

Október 3-án és 4-én hasonló külsősé­gek között folyt le a további erődrészek átadása. 3-án került a császáriak kezére az öreg- és Újvár, valamint a dunai szi­get, 4-én a belváros, a Nádorvonal, az Apályi-sziget és a vág-dunai erődök.

A dunai sziget átadásának volt egy olyan – a szabadságharc egész honvédse­regére jellemző – részlete, amelyet érde­mes felidéznünk. A Würtenberg-huszárok ezredc itt sorakozott fel a fegyverletétel szomorú kötelességének teljesítésére, ame­lyen több osztrák tábornok is jelen volt. A katonai tiszteleadások után, Nobili gróf altábornagy – aki a Komárom körüli csa­tákból jól ismerte a daliás huszárokat – Klapka tolmácsolásával megkérdezte, hogy volna-e kedve valakinek közülük osztrák szolgálatba lépni. A felszólítást követő mély csendben mozdulatlanul állt mindenki. Ekkor szólalt meg egy öreg al­tiszt: „Tábornok úr! az osztrákokhoz nem lépünk át, de ha a hazának ismét szüksége lesz, mindnyájunkra számot tarthat ön!”¹*

Klapka György tábornok, a komáromi hadsereg fővezére – az október 3-án ki­adott napiparancsában meghatott szavak­kal vett búcsút bajtársaitól. A következő napon elhagyta Komáromot. A többi ka­tona megkapta a nevére kiállított komá­romi menlevelet (Geleitschein), pénzbeli járandóságát, utána pedig visszatért sző­kébb hazájába, vagy külföldre távozott. A védősereg minden tagja emelt fővel in­dulhatott további útjára, mert bátorsá­gukkal, vitézségükkel és egyéb katonai erényeikkel tisztes feltételeket tudtak ki­csikarni az ellenségtől.

A komáromi csaták országos hírű és névtelen hőseinek emlékét szeretettel és tisztelettel őrzi az egész magyar nemzet.

Komárom vármegye közönsége 1870- ben az ácsi erdőben „az 1848/49. évi sza­badságharcban a vidéken elesett honvédek­nek” emlékoszlopot állított, mely előtt meghatottan tiszteleg minden arra járó magyar.

A Herkály-puszta melletti ..Ulánus te­metőbe” hordták össze és temették el a környéken lezajlott nagycsatákban elesett, császári katonák holttesteit. Sírjaik fölé négy emlékművet állítottak.

Emlékmű őrzi Herkály-pusztán annak az akolnak a helyét is, amelyben 1849. szeptember 27-én aláírták a vár átadási okmányát.

A szabadságharc eseményei dicsőséget hoztak Komárom nevére, a város azon-

* bán teljesen elpusztult. A nagy harcok után nem lehetett ráismerni a pár év előtti virágzó, boldog városra. Kiégett, szétlőtt templomok, iskolák, középületek, és lakó­házak tanúskodtak a háború borzalmai­ról és a nép szenvedéseiről. A lakosság nagy része, megelégelve a megpróbáltatá­sok sorozatát, elhagyva az üszkös romo­kat, más nyugalmasabb helyre költözött. Komárom lakossága a szabadságharc előtt 20 660 főt tett ki, 1850-ben mindössze 11 214-en lakták!¹³⁵

HARC A ZSARNOKSÁG ELLEN ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN

A szabadságharc bukása után a véres megtorlás és a kegyetlen elnyomás hosszú évei nehezedtek Magyarországra. Hay­nau, Magyarország teljhatalmú ura Ko­márom megszerzése után azonnal kivégez­tette Batthyány Lajos miniszterelnököt, a 13 aradi vértanút, és ettől kezdve a had­bíróságok egymás után hozták a halálos ítéletek és a súlyos börtönbüntetések vé­get nem érő sorozatát.

Az aradi vértanúk fele tevékeny részese volt a komáromi diadalmas csatáknak. Török Ignác mint várparancsnok, Dam­janich János, Knézich Károly, Leiningen- Westerburg Károly gróf, Nagy Sándor Jó­zsef és Pöltenberg Ernő pedig mint az áp­rilis 26-i, a július 2-i és íl-i ütközetek hő­sei. Az aradi vár börtönében elborult el­mével halt meg Lenkey János tábornok, a komáromi vár volt parancsnoka, akit szintén halálra ítéltek. Dicső emléküket Komáromban az Aradi vértanúk tere el­nevezés, az ott felállított emlékkő és a mellette kialakított díszparkban a hősök nevét viselő kopjafasor őrzi.

Volt az aradi várnak egy olyan rabja, aki Komáromban tartózkodott a szabad­ságharc alatt, mégsem vonatkozott rá a menlevél (Geleitschein). Lipovniczky Ist­ván ugyanis komáromi katolikus plébá­nos létére nem tartozott a vár őrségének állományába. Nem volt fegyver a kezé­ben, nem vett részt a harcokban, Haynau bírósága izzó hazafisága és lelkesítő be­szédei miatt 1852-ben mégis halálra ítélte. Később „kegyelmet” kapott, Kufstein vá­rába hurcolták, melynek hírhedt dohos kazamatáiból öt év után szabadult. Töret­len hazaszeretetére jellemző, hogy aradi raboskodása idején megszerezte az akasz­tással kivégzett kilenc aradi vértanú bitó­fájának egy-egy darabját. A nemzeti erek­lyék számára kiszabadulása után díszes dobozt készíttetett. Lipovniczky nagyvá­radi püspökként halt meg. Az ereklyéket végrendeletében a Magyar Nemzeti Mú­zeumnak ajándékozta.

Haynau egyébként rendkívüli kegyet­lenséggel üldözte a szó embereit, a haza­fias érzelmű lelkészeket. 1849-ben mint a Komáromot ostromló hadsereg főparancs­noka, a nagyigmándi református lelkész­lakban ütötte fel főhadiszállását. Tudomá­sára jutott, hogy Csákberényben Monsz- bart Antal római katolikus pap és Szik- szay János református lelkész temploma­ikban kihirdettek egy hazafias tartalmú felhívást. Katonáival kocsik után kötözve Nagyigmándra hurcoltatta és ott a refor-

mátus lelkészlak egyik kamrájába záratta őket. Pár napi fogva tartás után, 1849. jú­lius 12-én Haynau ki végeztette a két lel­készt. Még azt sem engedte meg, hogy holttestüket koporsóba tegyék. Közös sír­ban nyugszanak a kivégzés helyén. Emlé­küket a lelkészlak falában elhelyezett már­ványtábla és a sírjuk fölé emelt szép már­ványoszlop őrzi.

A komáromi vár börtönei is megteltek rabokkal. Az a vár, amely nemzetünk tör­ténetének legszebb napjaira írta be a ne­vét, most magyar hazafiak láncainak csör- getésétől volt hangos.

■ A rommá lőtt Komáromban éppen csak pislákolt az élet. A lakosság összeszede- gétte vagyona roncsait, amit még megta­lált a bombázások, az árvíz és a tűzvész után. Behúzódott házának épen maradt helyiségeibe, és megkezdte az – új – éle­tét. A szabadságharc idején a Kossuth- bankó volt a törvényes fizetési eszköz. Most szigorú büntetés terhe mellett eze­ket is be kellett szolgáltatni. A rengeteg pénzt a szigeten, a későbbi hajógyár he­lyén égették el. A nemrég még boldog zsi­vajtól hangos városban halálos csend ho­nolt, amelyet csak a katonai őijáratok bakancsainak gyakran ismétlődő dobogá­sa zavart meg.

A hazaszeretet lángja azonban tovább lobogott a szívekben. Csak két példát ho­zunk fel a sok közül:

1849 áprilisában a Komáromot felsza­badító magyar hadsereggel együtt érke­zett a városba Damjanich János tábornok, a legendás hírű hadvezér. Feichmayer János tímármester Vág-Duna sori házában kapott szállást. Egy szerencsétlenül vég­ződő sétakocsikázás alkalmával Damja­nich lábát törte. A nyílt törésből ömlött a vér, amely hazaszállítása után nyomot hagyott a szobája padlóján. Feichtmayerék nem mosták fel a padlót. A vérnyomokat deszkával fedték be és a szabadságharc befejezése után is még hosszú-hosszú éve­ken át tisztelettel őrizték.

1856. szeptember 23-án meglátogatta Komáromot I. Ferenc József császár és Albrecht főherceg. A hivatalosak minden tőlük telhetőt megtettek az ünnepélyes fogadtatás érdekében. Valami úton-mó- don rávették a szekeresgazdák lovas ban­dériumát is, hogy felvonuljon. A díszel- gést a tisztipavilon erkélyéről végignéző Albrecht főhercegnek nagyon megtetszett az egyik szekeresgazda lova. Megbízta hadsegédét, hogy a szép paripát bármi áron szerezze meg számára. A daliás tiszt a bandérium után eredt, megkereste a ló tulajdonosát és közölte vele, hogy milyen nagy megtiszteltetés érte, mert a fenséges úr meg akarja venni a lovát. A megszólí­tott büszkén végigmérte a császári tisztet és csak ennyit mondott: „Németnek nem eladó!”

Ismertettük, hogy a komáromi honvéd­sereg tagjai a vár átadása után menlevelet kaptak, melynek oltalma alatt az ország különböző részében telepedtek meg. Kö­zülük jó páran látszólag békés polgári éle­tet éltek, a valóságban azonban tovább folytatták azt, amit 1849 októberében abba kellett hagyniuk. Természetesen ti­tokban. Idő múltával felvették egymással az érintkezést, kicserélték gondolataikat,majd egyeztették elképzeléseiket, összees­küvést szőttek, felkelést akartak szervez­ni. A tervek végrehajtásánál elsőrendű fel­adatként jelölték meg Komárom várának megszerzését. Ebben az összeesküvésben főszerepet játszott Mack József tüzér ez­redes, Figyelmessy Merek Fülöp ezredes, Bátori Schulz Bódog ezredes, Krivácsy József alezredes és May János alezredes, a komáromi sereg egykori törzstisztjei és még sokan mások. Az összeesküvést le­leplezték, a résztvevőket elfogták. Jellem­ző a vallatás módszereire, hogy May Já­nos inkább a kínos tűzhalált választotta, mint hogy tovább tűrje kínzói kegyetlen­ségét. Belebújt szalmazsákjába, azt ma­gára gyújtotta, s megégett! Meghalt, de nem vallott társaira! May német anya­nyelvű volt, még csak nem is tudott ma­gyarul !

A komáromi honvédsereg egy másik csoportja külföldön folytatta a harcot a zsarnokság ellen.

Közülük Klapka Györgyöt emeljük ki, aki mindenütt sokrétű tevékenységet fej­tett ki az elnyomott magyar nemzet érde­kében. Kossuth Lajossal és Teleky László gróffal együtt tagja volt a Magyar Nem­zeti Igazgatóságnak. 1866-ban fegyvert is fogott hazája érdekében. A porosz-oszt­rák háborúban Bismarck segítségével meg­szervezte a Klapka-légiót, bevetésére azon­ban a königgrátzi csata után már nem ke­rült sor.

Az elnyomók ellen külföldön folytatott harc egyik szép példája volt Prágay János és társainak kubai vállalkozása. Prágay János alezredes Klapka György főhad­segéde volt Komáromban. A „vörös re­publikánusok” táborába tartozott, akik a szélsőbaloldal hívei voltak. Minden ere­jével tiltakozott a komáromi vár átadása ellen, melyet az utolsó csepp véréig akart védeni. A kapituláció után elhagyta az országot. Mikor megtudta, hogy Kubá­nak a spanyol iga alóli felszabadítására sereget szerveznek, azonnal jelentkezett, sőt több komáromi katonatársát is magá­val vitte. Vállalkozásukra 1851-ben került sor Narciso Lopez fővezérsége alatt. Prá­gay vezérkari főnöki tisztséget töltött be. A felszabadító harc elbukott, a fővezér is, Prágay is életét vesztette. A szabadság­harc résztvevői közül az alábbi komáro­miakról tudunk: Radnich Imre százados, Seewald hadnagy, Schlesinger Lajos őr­nagy, Kern kapitány és Bontilla György őrnagy.

Az erődrendszer építésének befejezése

A szabadságharc után a hadmérnökök újra munkához láttak. Kijavították az erődöknek a harcok során keletkezett sé­rüléseit, egyben megkezdték az erődrend­szer további tagjainak az építését.

Az összes erődítmény közül a legtöbb károsodás a Csillagerődöt érte. Hagyo­mányos négyágú csillag alakját megtart­va. eredeti építőanyagából, kemény mész­kőből állították helyre a megsérült része­ket. A bástyák belsejében a boltozatos kazamatákban lövegállásokat építettek, az egész erődöt széles, mély vizesárokkal vet­ték körül. Az épületrészek tetejét vastag földréteg védte a becsapódó lövedékek romboló hatásától. A tetőn széles mell­védekkel és erős harántgátakkal védett ütegállásokat készítettek. Az erődöt kí­vülről teljesen eltakarta a menetelesen emelkedő ellenlejtő, amely a vizesárok külső oldalánál érte el a legmagasabb pontját.

Újjáépítették a Csillagerőd körüli 1500 méter szeles, 400 méter mély hídfő többi tagját is. Ezt az övezetet az erőd nyugati oldalán három, a keletin két bástyaszerű zártsánc és egy belső oldalán nyitott üteg­állás képezte, melyeket magas sáncokkal kötöttek össze. Az egész hídfő külső ol­dalát, valamint a zártsáncokat körös-körül vizesárok védte. A zártsáncok külső ol­dalát vastag kőfallal erősítették meg.

Teljesen új laktanyát építettek a Csil­lagerőd belső terében. A nyújtott nyolc­szög alakú, észak felé nyitott, de körvé­delemre is alkalmas épületet teljesen erőd jeliegűre tervezték. Külső oldalát lőrések hosszú sora, valamint három erős árok­bástya védte. Tetejét vastag földréteg ta­karta.

A dunai hídfőt (Donau Brückenkopf), tehát a Csillagerődöt és sáncláncolatát 1850 és 1870 között építették fel.

Ugyanekkor állították helyre a vág- dunai hídfőt (Vaag Brückenkopf) is, amely erősen hasonlított dunai párjához. Négy­ágú csillag alakú erőd képezte a magját, melyhez északnyugat felől három, délke­leti oldalon két – sáncokkal összekötött – zártsánc csatlakozott.

A hatalmas monostori erőd (Fórt Sand- berg) építésének munkálatait is 1850-ben kezdték meg és 1871-ben fejezték be. Két részre tagolódott: a külső bástyákkal meg­erősített, széles vizesárokkal körülvett és magas ellenlejtő mögé rejtett erődre, és a belső térbe épített több szárnyú, kéteme­letes laktanyatömbre. Eredetileg gyalog­ság, lovasság és tüzérség számára építet­ték, de helyet kapott épületeiben egy300 ágyas kórház is. Építőanyagként kö­vet, a belső részekben téglát használtak. A Monostori erőd nagyságra vetekedik az öreg- és Újvár egyesített tömbjével.

A szabadságharc miatt abbamaradt erődgyűrű továbbépítését egy másik há­ború indította el. Az 1866-ban kitört po­rosz-osztrák háborúban rövid idő alatt oly súlyossá vált a hadihelyzet, hogy a csá­szári udvar Bécs elhagyására kényszerült. Budára költöztek, az uralkodóház kin­cseit és a hadipénztárt a komáromi erő­dökben helyezték biztonságba. Komárom ezzel újból a birodalmi érdeklődés közép­pontjába került.

A hadmérnökök azonnal munkához lát­tak, hogy befejezzék a Nádorvonal építé­sét. A telkek sürgős kisajátítása után meg­kezdték a régóta kész tervek megvalósí­tását.

A kb. 6 kilométer hosszú Nádorvonal – a Kis-Dunának a szigeti második ke- resztúttal szembeni partjától – félkörben húzódott az Apályi-sziget legdélibb pont­jával átellenes Vág-Duna-partig, onnét pedig a folyóval nagyjából párhuzamosan az öregvárig.

7 erődjét és 4 kisebb védőművét a Kis- Dunától kezdve megszámozták. Az egyes erődök számát a város felőli oldalon, márványtáblákon, római számokkal tün­tették fel. A nyitott Csallóköz felőli olda­lon épített hét (I—VII.) erődöt össze sem lehet hasonlítani a 150-200 méter széles Vág-Dunától védett négy védőművel (VIII—XI.). A hét erőd között sok a ro­konvonás. Mindegyik külső, ötszögű bás­tyából és belső laktanya részből áll.

Az erődrész tetején vastag földréteggel fedett széles mellvéddel ellátott ütegállá­sokat képeztek ki. A széles vizesárok mind&