Lovas István – Visszajöttek (PDF – Átirat)

Hits: 11

226

Lovas István

Gmé pa3

Visszajöttek

Lovas István

Ciné pa3

Visszajöttek

írások a Horn-kurzus idejéből

Kairosz Kiadó

Borítóterv

Kissík Fényírdája

© Lovas István, 2002

ISBN 963 9406 44 9

Minden jog fenntartva!

Szerkesztés, tipográfia, tördelés

Kemény András

A kiadásért felel

a Kairosz Kiadó ügyvezetője

Nyomta és kötötte:

Text-Print Nyomdaipari Kft., Győr

Felelős vezető: Csehi Zoltán

Tartalom

Előszó 7

Megtisztul a rádió – és a rendszer 9

Egy elmaradt tévé-vita 14

Médiabéke 18

Piszkos szó-e a nacionalizmus? 22

Hogyan hamisítsunk közvéleménykutatást? 25

A Horn-kormány rohamosan romló sajtója 28

Ki áruló, ki nem? 30

Vybácte prosím 40

Horn nem Winston Churchill 43

„Hitler sokat tanult Lenintől” 68

Krisztus utolsó és a fair play ismételt megkísértése 71

Már Szlovákia mögött 74

Az áladjunktus : 78

Tovább romlik 79

Washingtoni emberjogi politika 82

Céllal hazudni jövedelmező 87

Hirdetői bojkott 89

Hazudunk éjjel, hazudunk nappal 93

Apartheid, alulról? 96

Ma két éve: Európa segíts!!! 100

Az ázsiai siker titka 103

A szentély az szentély 106

A Mérő-botrány 108

Majdnem interjú Blinkennel 111

Amikor Thürmer zsidózik 113

Dr. Lusztig Péter – Tribuszerné élettársa 115

Fekete március 15 119

Rákosi objektívje 121

Magyarutáló ingyen magyar iskoláknak 124

A részben szabad Magyarország 126

Magyarország félig szabad 128

Wallcnberg és a Cl A 130

Fodor és Princz ismét a Bahamákra tart? 133

A francia antiszemita megabotrány 136

Ciintonné a budapesti szoclib nőkkel 143

Ha az SZDSZ győzne Svájcban 145

A rendszerellenes trikó bebörtönzése 148

A terhessé vált Lukács-szobor 151

Demokrata: az antiszemita ország szélsőjobboldali lapja 155

Interjú Tanaka Yoshitomo, Japán magyarországi nagykövetével… 165 Aczél az SZDSZ-re szavazott 177

Heil Csurka? 190

Horn Gyula védelmében 191

A Soros-elleni támadás nyomán: mit ír a hazai sajtó? 193

Fidelitas no, Fidelistas si – Budapesten 197

Fenyő kirúgta Ungvárit 200

Freedom House 1997 203

Várkonyi a sajtószabadságért 208

MTV: ötezer dollár parkolásért Radnainak ’ 210

Egy szélsőséges Budapesten 213

Elenyésző közvéleménykutatók 226

Százmilliós globális holocaust 227

Keresztnyalás 231

Várkonyi megint vért inna 233

Ismét piros a vér a pesti utcán 235

Hornék a nemzetközi megfigyelők ellen 240

Petőfi: letiltva a Kossuth Rádióban 242

Mi kell még? 245

„Zsidó maffiózók nyúlják le a jóvátételt?” 247

A munkásőr a karhatalmistát 264

Élettér mint washingtoni rendezési elv 266

Kinek jó a bősi szivárogtatás? 268

Hol a határ? 270

Öt kérdés Horn Gyula miniszterelnökhöz 272

Mutató 275

Előszó

A könyvben lévő írások mindegyike a Horn-kurzus idején je­lent meg.

Aki elolvassa őket, felkészülhet arra, mi vár ránk. Egy rohamo­san jobbra tolódó Európában Magyarország muzeális szigetté válik, ahol a múlt szörnyű, vörös múmiái – a volt MSZMP KB- és PB-tagjai – utoljára ismét életre kelnek.

Lovas István

7

Megtisztul a rádió – és a rendszer

„Az alelnök legszűkebb tanácsadói köréhez tartozott – Cséve Magdolna nem élvezte a vezetők bizalmát” címmel a Magyar Hírlap keddi számában a Rádió vezetősége magyarázta a ma- gyarázhatatlant: a közszolgálati rádiónál folyó totális restaurá­ció egyik legkirívóbb példáját, Cséve Magdolna leváltását do­kumentációs igazgatói tisztségéből.

Cséve Magdolna 1968 óta dolgozik területén. Amikor Csúcs László vette át az intézmény vezetését, az akkor osztály­vezetőként dolgozó Csévét igazgatónak nevezte ki. Cséve Magdolna példás munkáját külföldön is elismerték: 1987-től a félszáz országot tömörítő Hangarchívumok Nemzetközi Szö­vetségének alelnöke és e szövetség Rádiós Archívum Bizottsá­gának elnöke, amelynek félezer tagja van. Csévét titkos szava­zással választották meg mindkét tisztségére. Ritka kitüntetés a Magyar Rádió egészének.

Cséve azon nagyon kevesek közé tartozott, akik továbbra is munkájukat és nem mögöttes politikai szándékaik elérését tartották legfontosabbnak. Kézenfekvő, hogy Csúcs László ezért kedvelte. Ez egy nem poszt-kommunista országban – és a mellettünk rakétaként elhúzó, jobboldali, konzervatív veze­tésű és demokratikus hagyományú Csehországban – termé­szetes is. Mint az is, hogy ugyanő nem kedvelt, de felsőbb nyomásra helyükön kényszerült hagyni olyan korábbi elvtár­sakat, mint Óvárit, a rendszerváltáskor a népnemzeti koalíció

9

által a többiekhez hasonlóan helyénfelejtett nemzetközi osz­tály vezetőjét, aki a minap az Elnöki Hivatalt is átvette. És aki nemrégiben több napon át egy tolmácsnő kíséretében Brüsz- szelbe utazott csak azért, mint indokolta, hogy Csúcs László megérkezését az Európai Műsorkészítők Egyesületének ülé­sére előkészítse – ezt Nyugaton faxon intézik -, csak éppen alelnökét felejtette el a jó elvtárs a brüsszeli repülőterén fo­gadni. Talán a C & A bóvlipincéjében a kacatokra adott disz­kont kötötte le figyelmét.

Hogy Csúcs nem az Óvárikban bízott, hanem a Csévékben az itt és most nem természetes. És nem egy ilyen rádiós veze­tésnek, amely még a legelemibb tényekkel sincs tisztában. És amely minden nyilatkozatával eggyel több jelét adja annak, hogy mennyire nem szakmai, de politikai a megbízatása.

Szirányi János, a tízmilliós ország informálásával megbízott, párttagságát „jegelő” vezető ráadásul még igazat sem mond.

A Magyar Hírlap szerint ugyanis a Magyar Rádió elnöke a Cséve-döntést így indokolta:

„Cséve Magdolna vezetői tevékenysége kapcsán gyakran merültek fel kifogások”.

Tény: Cséve Magdolna vezetői tevékenységével szemben nem merülhettek fel kifogások, ugyanis Cséve vezetői tevé­kenységével kapcsolatban Csúcs Lászlónak nem voltak kifogá­sai. Szirányinak pedig nem lehettek, mert Csévét leváltotta. Akinek irodáját órák alatt kellett kiürítenie, mert visszaköltö­zött az Elvtárs.

De menjünk tovább.

„A rádió dokumentációs igazgatója nem csak az archívum gazdája, hanem a műsorközlési és műsorlebonyolítási osztály – a turnusvezetők és a bemondók, – vezetője is egyben/

Tény: műsorközlési osztály nincs. Tény: műsorlebonyolítási osztály van.

10

A M.H. tovább idézi Szirányit: „Mivel nincs mód a rádió szervezeti és működési szabályzatát megváltoztatni, olyan vezetőt kívántak a dokumentációs osztály élére kinevezni, aki ért a műsorkészítéshez, tudja, hogy mit kell kiszolgálnia az ar­chívumoknak – indokolta a rádió elnöke Vámos György kine­vezését”.

Kérdés: miért kellene az SZMSZ-t (Szervezeti és Működési Szabályzat) megváltoztatni? Ugyanis:

Tény: Cséve nem a dokumentációs osztálynak, hanem a do­kumentációs igazgatóságnak állt az élén.

Tény: a dokumentációhoz a műsorkészítők kész tervvel ér­keznek. A dokumentációs osztály a műsorkészítőket tehát ki­szolgálja, mely egyik legfontosabb feladata. Cséve alatt is ezt tette és Cséve után sem fog mást tenni. Hacsak nem akarja át­venni – a világon alighanem egyedül Magyarországon – a mű­sorkészítők feladatát.

Tény: Cséve és stábja pontosan tudta, hogy mit kell kiszol­gálnia a műsorkészítőknek és közülük panaszt senki, soha nem tett.

„Cséve Magdolna súlyosan kompromittálódott a Csúcs-ve­zetés időszakában, az alelnök legszűkebb tanácsadói köréhez tartozott. Leváltása a rádió megtisztulását célzó személycserék körébe tartozik – fogalmazott Győri László, a Független Rádi­ós Szakszervezet elnöke”.

Győri Lászlónak teljesen igaza van. Egy olyan feddhetetlen előéletű, a szó legjobb és minden értelmében tiszta nő, aki ki­fogástalanul, sőt példásan végezte munkáját, kipucolandó. Igen, egy ilyen országban, ahol, mint a most lemondott Győri Béla, a Vasárnapi Újság korábbi főszerkesztője kiszámította: a rádiós elit 73 esztendőt tanult a Szovjetunióban. „Nincs közöt­tük egyetlen egy volt sárospataki diák, nincs közöttük szegedi, debreceni, nincsen egyetlen egy munkás-városi, miskolci sem.

11

Nem találni paraszt- és munkásivadékot”. Ezt neveznék Ame­rikában pozitív diszkriminációnak. Csakhogy ott nem egy gusztustalan rendszer privilégizáltjait, hanem egy demokrati­kus rendszer hátrányos helyzetben lévő kisebbségét diszkrimi­nálják pozitívan.

Csúcs László egy olyan rádiót kapott, amely homogén hát­terének megfelelően gondolkodott. Amelynek embereihez ház­tartási szavakként álltak közel Buharin, Lukács, Rosa Luxem­burg neve, merészebb álmaikban még Pannekoek is, de akik­nek minden porcikájuktól idegenek a BBC Csúcs által beveze­tett irányelvei. Nem is tartották be. És nem is tartják.

Cséve helyére most Vámos Györgyöt helyezték. Aki tetőtől talpig dokumentációs szakember. Szakember, mint Barsiné utóda, Dérczy Ferenc, az expó hóhéra (irodalom: Réz Kata: Orenburg – Tengiz – Magyarok a Halálzónában. V. függelék: Szabálytalan interjú Dérczy Ferenccel. Budapest, 1990.) Vá­most annak idején az MSZMP egyik kerületi bizottságáról da­ruzták be 1970-ben a Bródy Sándor utcába. Marxista iskolába járt. A Pest Megyei Hírlap augusztus 13-i számában olvasható, hogy a Soros Humán Invest Alapítvány kuratóriumának tagja, Demján, Surányi és Dornbach társaságában. Ahogy a Lukács­iskola tagjai mondogották hajdan, nagy bölcsen: minden min­dennel összefügg. Archívumi tapasztalata arra korlátozódik, hogy – adják tudtul Szabad Európás források – még a Csúcs­időkben nem egy alkalommal járt a müncheni archívumban és Ribánszky László, a megszüntetett Magyar Osztály igazgatója segítségével anyagokat másolt belőle.

A rádiónál folyik a restauráció. A kinevezések mögött a „szálakat” is meg lehet találni. Nemcsak a közös szociológiai vagy brancsháttérnek, de jó észak-koreai szokás szerint, a ve­lük összefonódó rokoninak is. Példa: a Petőfi rádió élére azt a Sárközy Erikát választották, aki Szalay Zsolt egyik korábbi fe­

12

lesége. Élettársa Horn szóvivője. Szalay maga a külügyi sajtó­főosztályért és a nemzetpropagandáért (ahogy korábban fogal­mazott a baloldali sajtó) felelős. Mint a jó Kádár-érában. Egy Kereszty itt, egy Kereszty ott, egy Kereszty amott. Amit a jó naiv Csúcs doktor meg sem bolygatott és meg sem bolygatha­tott. Phenjan am Donau itt van ismét, teljes Kim-Ir-Szen-i pompájában, hogy Európába vigyen bennünket. Ásatag, poros, tegnapi embereivel. Dehát a nép ezt akarja. Nálunk és Nápoly­ban éppen a szélsőséget.

Uj Magyarország, 1994. augusztus

(U. i. Cséve Magdolnát Kondor Katalin, az MR elnöke 2002- ben visszahelyezte az MR Archívuma élére.)

13

Egy elmaradt tévé-vita

Lapunk értesülése szerint Szerdahelyi Szabolcs, az APÜSZ (A Peches Üldözöttek Szövetségének pártja) élőben közvetített te­levíziós vitafórumot szervez a „médiaháborúról”. A felkért résztvevők az egyik részről Chrudinák Alajos, Sugár András, Pálfy G. István televíziósok, Bencsik András az augusztus 20- án megjelenő Új Demokrata nevű hetilap főszerkesztője és Lo­vas István publicista lesz. A másik oldalon az öt résztvevő sze­mélye még bizonytalan.

Úgy tudjuk, hogy a gondolat eredetileg abból a javaslatból származik, amelyet Szerdahelyi Szabolcs a Magyar Sajtó 1994. július 25-i számában megjelent „Közleményében” ismertett. E szerint egy vitafórumot rendeztek volna, amelyen Lovas István ígérte meg, hogy „A rádió fantomja” címen vitaindító előadást tart. A hírról megkérdeztük Lovas Istvánt:

Szerdahelyinek javasoltam, hogy ne csak a múltról legyen szó, mert az sokaknak esetleg unalmas lehet, de a jelenről is. In­dítványoztam azt is, ne én legyek a központi szereplő, hanem olyanok, akiknek a feladata sokkal’fontosabb volt az enyémnél, és azt, hogy egy igazán kemény, pergő és pezsgő vita érdekében összeszedek öt vitapartnert és – mondtam – a másik oldal is te­gye ugyanazt. Szerdahelyi Szabolcs azonnal elfogadta az aján­latot, de azt mondta, nem hinné, hogy a mi oldalunkon Chrudinák Alajos és Pálfy G. István hajlandó lenne a vitára. Én szó szerint azt mondtam, hogy az eddig gyűjtött tapasztalatom

14

alapján nekem inkább az az érzésem, hogy a másik felen fog megbukni az ötlet, mert ők nem dialógus-, hanem érdek-vezé­relt emberek („embereket ”, nem újságírókat mondtam).

Azt is javasoltam, hogy előre, írásban rögzítsük a vita fel­tételeit. Részemről, mondtam, mindenben benne vagyok, két feltétellel. Az egyik az, hogy a vitát a televízió élőben közvetít­se, a másik pedig az, hogy egyenlőek legyenek a feltételek. Te­hát, ha az egyik fél dokumentumokat hozhat, akkor a másik fél is hozhasson és megfordítva. Szerdahelyi azonnal elfogadta a szerinte igazán méltányos és tisztességes előfeltételeket. Én pe­dig másfél nap alatt megszereztem Chrudinák Alajos, Pálfy G. István, Sugár András és Bencsik András hozzájárulását. Ezután Szerdahelyi Szabolcs elfaxolt egy rövid nyilatkozatot, amely az elmondott feltételeket rögzíti és többek között azt, hogy egyik fél sem állhat fel azzal, hogy a másik oldal bármely résztvevő­je ellen kifogást emel. Ezt a Nyilatkozatot Chrudinák Alajos már aláírta. A többiek pedig jelezték, amint a papírt az orruk alá tolom, aláírják.

A labda a másik térfélen van. Nagyon remélem, bele mernek rúgni.

Új M.o.: Miért nem az érdeke a másik félnek a vita?

A másik oldalnak alapvető hatalmi-gazdasági érdeke, hogy most úgy tegyen, mintha vége lenne a médiaháborúnak. A mé­diaháborúnak természetesen csak abban az értelemben van vé­ge, hogy egy MSZP-s pártkommisszárt neveztek ki a „független” közszolgálati rádió élére, aki formailag jegelte párttagságát, és hogy egy SZDSZ-MSZP szimpatizáns társaságnak adták a tévé vezetését. A néhány nap alatt elvégzett szent-bertalan éji köz­

15

szolgálati médiamészárlás előtt és alatt az új urak kijelentették: nem akarják, hogy a közszolgálati média saját magáról szóljon. Az az oldal, amely mást sem tett, mint négy éven át a médiáról beszélt. Sikított félelmében és emigrálni akart, ahogy Kornis nyilatkozott a 168 órának, annak idején.

Hogy mennyire összefonódott a közszolgálati média a privát médiával, arra jellemző, ahogyan a magánkézben lévő média is elfelejtett most a médiában végrehajtott mészárlásokról szólni. A gleichschaltolás tehát majdnem tökéletes és ebben az értelem­ben nincs médiaháború.

De nem valószínű, hogy vita lesz – más okokból sem. Azt hi­szem egy olyan társaságnak, amely a Magyar Rádió példásan működő dokumentációs főosztályának vezetőjét, Cséve Mag­dolnát, egy szakmai ászt, is lecserél egy olyan Vámos György- gyel, akinek múltját talán jobb, ha ő részletezi, annak nem len­ne túl sok aduja egy vitában. Amelyen természetesen megkér­deznénk – csupán kölcsönösségi alapon – hogy vissza kell-e ad­ni a Magyar Rádiótól elbocsátottak végkielégítését, mennyit kapnak még kártérítésként, és feltennénk jó néhány más kérdést is. Mondjuk azt, hogy a Pálfy G. törvényes végkielégítésének nemzeti katasztrófává feljátszása nem azért kellett-e, hogy a népnek a zöldségesnél legyen miről beszélnie, és azért, hogy el­feledtessék egyebek között azt is, hogy egyes nem nyugdíjazott tévés figurák százmilliókat zsebelnek be a közszolgálati tévének dolgozó magáncégeik útján.

A médiaháború tehát abban az értelemben ért véget, hogy ahogyan gyalogolunk a „Nyitott társadalom” felé, úgy kerül a sajtónak szinte teljes egésze egy rossz pedigréjű baloldali társa­ság kezébe. Ez a dolog pesszimista oldala a mi részünkről. Én azonban, mint optimista, akinek az ellenfelei hosszú távon

16

mind megbuktak, azt gondolom, hogy távlatilag Magyarország nem lehet egy olyan állatkert, ahol a világon egyedülállóan a média kizárólag baloldali kezekben lesz. Hogy ezt a trendet a mi ténykedésünk nem erősíti, ez a médiaháború része. Ebben az értelemben nincs vége a méiaháborúnak. A nagy német elméle­ti katonai stratégának, Clausewitznek híres mondását kissé át­alakítva: a médiaháború egy ideig még a médián kívüli eszkö­zökkel is folytatódik. És ha az egyik oldalt kiszorítják a sajtó­palettáról, akkor a másik oldal e miatt nem panaszkodhat.

Uj Magyarország, 1994. augusztus

17

Médiabéke

Képzeljék el, mi történik, ha Nahlik Gábor bejelenti, mint most a feketeinges Horváth, hogy a televízió ne a televízióról szóljon, valamint ezentúl minden belső hírt adás előtt látta­moztatni akar? Ha a felsőfokú végzettséget kötelezővé tévő közszolgálati törvénnyel ellentétben nevez ki vezetőket, ha az egyik vezető, akinek tízmillió ember informálásáért felelős, ki­derül, még önéletrajzában is hazudik? Ha nagymúltú műsoro­kat dob ki, ha a politikusokat ezer, Moliére korában divatos deklamáló stílusban színészkedő színésszel akarja helyettesíte­ni. Ha elkezelt súlyos milliárdok ügyében indított bírósági el­járást akaszt meg. Ha kétszázhúsz embert állít fel, ha érvényes szerződés ellenére rúg ki embereket és a kirúgottakat arra kényszeríti, órák alatt ürítsék ki a szobájukat?

Nos, beindul a gépezet.

• Peter Galliner, a Nemzetközi Sajtó Intézet tiszteletbeli el­nöke a londoni Times-ban olvasói levelet ír, amelyben közli, a történtek az 1956-os véres megtorlásokra emlékeztetik, majd repülőre ül, hogy a Kempinskiből ellenőrizze a sajtószabadság ledöfését.
• Glattfelder úr, a Nemzetközi Újságírók Szövetsége részé­ről a MUOSZ költségén megszállja a MUOSZ épületét, hogy hatalmas érdeklődés kísérte sajtótájékoztatón jelentse be: pél­dátlan, ami itt történik.
• A vele utazó Paul Vécsei úr, az osztrák újságírók szakszer­vezete alelnökeként már Bécsből fenyegeti meg a Boross-kor- mányt: .Magyarország EK tagságából semmi nem lesz.

18

• A szobájából (ahonnan Sugárnak órák alatt kellett távoz­nia) két és fél évig ki nem tett Baló György úr Pacific Palisades- ben, a Csendes-óceán partján gyűjt anyagot az Európai Műsor­szórás Transzatlanti Dialógus nevű szervezet részére, hogy Demszkynek Strassbourgban legyen mivel támadnia Magyar­ország fasisztoid kormányát, melyet Jeszenszky hosszú múltú diplomatái – mint szokásuk – meglepődve konstatálnak, noha előre figyelmeztetik őket.
• A sajtószakértő Sükösd Miklós szerint a mindig roppant jól értesült New York T/Twes-ban Jane Perlez bejelenti, újabb 440 újságírót bocsátottak el (Perlez duplázni szokta a Mérleg utcában kapott adatait) és a Boross-kormány életre akarja masszírozni Horthyt. A tévedést kiigazító Tar Pált Tamás Gás­pár, SZDSZ filozófus leantiszemitázza, az MDF-et lemaffiázza és nemzeti ÁVÓ-sozza.
• Az ugyancsak a New York Times-ban író A.M. Rosenthal, a lap volt főszerkesztője, aki szerint a hazugság roppant jó do­log (ld. Magyar Narancs 94. augusztus 4.), bejelenti: Magyar­országot ne vegyék fel a NATO-ba, mert pokolra jutott fasisz­tákról nevez el tereket és a nép antiszemita, mely cikkét átve­szi a hadseregben olvasott Stars & Stripes napilap.
• A Montpelier-ben székelő Határok nélküli tudósítók szer­vezete megtorlással fenyegeti Budapestet.
• A Kurír média-Boszniáról, legéppisztolyozott sajtószabad­ságról ír, vérvörös betűkkel és pénzt gyűjt a mártíroknak.
• A Népszavában az olvasók megírják, amit a Kurírban ol­vastak és követelik, vessenek véget a Boross-kormánynak.
• A Magyar Hírlapban Ungvári Tamás adja át a szót György Péternek és kilátásba helyezik a törvény legnagyobb szigorát Nahlik írmagja ellen.
• A Népszabadság a címoldalon számol be az eseményekről, majd beljebb ugyanarról kommentárokban, egy kis csavarral,

19

míg Bodor egy esszéjében tizenhétszer említi a gyűlölet szót, többen Arturo Uit emlegetnek.

• A rádió márványtermében Barát, Hábetler, Domány, Vá- radi és a másik kettő sztrájkot szerveznek és azon nevetnek, milyen interjút adott Tóm Kennedy Bos-nak, amely interjú megjelenési helyének megjelölésével Barát a mai napig adós.
• Konrád Pasarét és Hegymagas között ingázva gyűjt negy­venezer gyertyára és kékszalagra a Demokratikus Chartának, Kis János exfelesége a Tégy a gyűlölet ellent galvanizálja élet­re, Kornis hármat sikolt, emigrálni akar, majd letiltja magát, Esterházy a közszolgálatin bejelenti, hogy a magyar az szar.
• Vámos Miklós az amerikai liberális baloldal Nation c. he­tilapjában megírja, hogy puccs készül és őt le fogják döfni, de reméli, a Nation-ben hallathatja a hangját. Majd Kéri László politológussal ugyanezt elmondja a rádiónak, kerekasztalt ren­dez, majd letiltja és visszatiltja magát.
• A Budapest Week-nek a témából címlapot készít.
• Adam LeBor, Nick Denton, Julius Strauss, Gina Böni, Peter Maas, Nagy Attila, Yehuda Lahav és az AFP lányok Buda­pestről tudósítanak a jobboldali kormány fékeveszetten nacio­nalista őrjöngéséről.
• Eörsi a ZDF német televíziónak kijelenti, hogy a valóban létező kommunizmus egyetlen baja volt, hogy a nahlikokat nem semmisítette meg, legalábbis szellemileg.
• Fehér Klára a svéd tévének elmondja, a játék nem babra megy: minden Izabellával és Györkössel kezdődik meg Csurká- val, de látott ő már Dunába lőtt emberek hulláját dél felé úsz­ni végeredményként. És különben is, verik a cigányokat, mond­ják SZDSZ-esek a BBC-nek és az ausztrál tévének.
• Feuer András pénzinjekciót kap tévéje minél előbbi meg­indítására.

20

• Soros újabb 32 milliót ad Balónak, Farkasházynak másfe­let egy rendkívüli Szárszó megrendezésére, majd kijelenti, nem akarja támogatni pénzzel a médiát.

Mindez természetesen a múlt. Amikor médiaháború volt. A jelen az más. Most médiabéke van, olvasható a 168 óra leg­újabb számának címében. Amelyben a feketeinges Horváth Adám, a tükrözés Lenin óta elfeledett elméletének felújítója, az MTV nemrégiben kinevezett elnöke jelenti be a döbbenetes előcenzúrát, amúgy félvállról: „Egyébként ma külön kértem, hogy a tévével kapcsolatos minden belső hírt a Híradó velem láttamoztasson. ”

Igen. A cenzúra befészkelte magát a televízióba. A rádióban csak tovább folyik. A folytatásról a műsorkészítők gondoskod­nak és így a vezetőváltás semmit nem változtatott a helyzeten. Betelepedtek a televízióba. A rádiónál egy pártkomisszár az úr. Igaz, párttagságát felfüggesztette. A tévénél egy feketeinges. Hogy Kornis miért nem sikít most, az érthetetlen. De talán azért, mert igazat ad Kopátsynak: ez a kormány megbukik. És így nyilván hangszálait óvja.

Új Magyarország, 1994. augusztus

21

Piszkos szó-e a nacionalizmus?

A baloldal döbbenetére a nacionalizmus nem hogy feloldódna a végbemenő integrációs folyamatokban, de korunk – és min­den bizonnyal a belátható jövőnek is – a legfontosabb, megha­tározó jelensége.

Nyugaton, de főként az Egyesült Államokban is szinte ha­vonta jelennek meg könyvek a témában. Legutóbb Michael Ignatieff Vér és kapcsolódás: Utazások az új nacionalizmusba címmel’, amely a horvát-szerb, a német, az ukrán, a québeci, a kurd és észak-ír nacionalizmust vizsgálja. A nacionalizmus ál­talános jelenségéről írt könyvek közül a legnagyobb feltűnést kétség kívül az amerikai demokraták konzervatív szárnyához tartozó Dániel Patrick Moynihan szenátor (az Egyesült Álla­mok korábbi indiai, majd ENSZ nagykövete, harvardi profesz- szor) Etnikum a nemzetközi politikában^{1 2} és az International Héráid Tribüné globális napilap William Pfaff-jének A nemze­tek haragja* c. könyve keltette.

A magyar olvasónak feltűnik az, hogy a fogalmi meghatáro­zásban az angolszász munkákban – szemben a marxista gyöke­

¹ Blood and Belonging: Journeys Intő the New Nastionalism. (Kiadó: Farrar, Straus 8c Giroux, 263 old., 21 dollár).

² Ethnicity in International Politics. (Kiadó: Oxford University Press, 221 old., papírkötésben 9 dollár).

’ The Wrath of Nations. Civilization And The Furies Of Nationalism. (Ki­adó: Simon 8c Schuster, 256 old., 22 dollár).

22

rű vagy marxista beütésű itteni tanulmányokkal és cikkekkel – nem tesznek különbséget egyfajta pozitív „patriotizmus” és ne­gatív „nacionalizmus” között, noha a patrióta szó angolul pon­tosan fedi a magyar szó fogalmát. Az itthoni baloldali szerzők­nél lényegesen felkészültebb angolszászoknak egyértelműen igazuk van, hiszen ha a patriotizmus és nacionalizmus között az a különbség, mint itt állítják, hogy egy patrióta szereti a sa­ját hazáját, míg a nacionalista a saját nemzetét a többi fölé he­lyezi, akkor mit kezdjünk a „sovinizmus” fogalmával?

E könyvek más szempontból is meglehetősen nagy fájdal­mat okoznának az itteni „nacionalizmus-szakértőknek”, ha ki­adnák őket. Mint például az a kijelentés, mely szerint, írja Pfaff könyve bevezetőjében: „az Egyesült Államok a világ egyik leg­nacionalistább országa” (20. old.).

A jobbik oldalon állóknak is ideje lenne, hogy a nacionaliz­mus kérdésével egy kicsit alaposabban foglalkozzanak, túllép­ve a gyerekes kliséken. Talán elsők között arra kellene kísérle­tet tenni, hogy eloszlassuk azt a tévhitet, mely szerint a nacio­nalizmus kizárólag jobboldali kötődésű.

A nacionalizmus lehet semleges is. Mint például a GATT tárgyalásokon az a francia erőfeszítés, amely meg akarja torpe­dózni a világ kulturális áruinak szabad keringését Gérard Déperdieu filmjei védelmében. De lehet nagyon is baloldali. Mint például a marxista gondolkodású IRA, amely fegyvereit Khadafi tábornoktól kapja. Vagy a baszk szeparatisták. Vagy Slobodan Milosevic, a kommunista-nacionalista szerb vezető, akit a kommunista biztonsági szolgálatok korábbi ügynöke, Árkán segít. Vagy a régi Ceau§escu ideológusok vezette ultra­nacionalista román Vatra. Vagy a kurd és korábban a québeci nacionalizmus.

A nacionalizmus nem jobboldali vagy baloldali jelenség. A nacionalizmus lehet a demokratikus politika ösztönzője és egy

23

valódi politikai közösség érzésének előmozdítója. De érzelmi ló is lehet, amelynek hátára gazdaságilag megnyomorított em­berek szállnak. Ami nem jó fajta nacionalizmus.

A szélsőséges nacionalizmus elleni legjobb védelem persze nem az az ádáz baloldali nacionalizmusellenesség, amely – a vi­lágon minden bizonnyal egyedül Magyarországon – egy nép­dal hallatán bevizel félelmében, hanem egy demokratikus és olykor mérsékelten nemzeti szélsőségesség-ellenesség.

Richard Rorty, a Virginia Állami Egyetem kultúrtörténet ta­nára, a Netv York Times 1994. február 14-i számában azt írta: „az ember a saját országát csak abban a mértékben szégyenli, amennyire azt gondolja, hogy az ő országa. Ha ilyenfajta azo­nosulás nincs bennünk, meg sem kell kísérelnünk, hogy megvál­tozzunk. Ha az amerikai baloldal már nem lesz büszke, hogy Emerson, Lincoln és Martin Luther King örököse…akkor egy­re inkább elszigetelődik és hatástalanná válik. Egy nem hazafi­as baloldal sohasem tudott nagy eredményeket elérni. Egy olyan baloldal, amely már nem büszke hazájára, elveszíti befo­lyását országa politikájára és alkalmasint megvetés tárgya lesz”.

Remélem, az olvasók osztják véleményemet, hogy a jobbol­dalnak miért kell roppant jókedvűnek és derűlátónak lennie. Amellett, mint igazi patrióta, szégyellheti is most országát, hogy egy ilyen kormánya van.

z

Uj Magyarország, 1994. augusztus

24

Hogyan hamisítsunk közvéleménykutatást?

A Szabad Európa Rádió annak idején hatalmas összegeket köl­tött közvéleménykutatásra. A SZER vezetősége szentségtörés­nek tekintette, ha valaki megkérdőjelezte a felmérések eredmé­nyét. Pedig sokan kételkedtek benne főként, amikor 1986-ban, a Münchenben bekövetkezett nagy fordulatot követően az adások rohamosan veszítettek hallgatottságukból. Ezt a csök­kenést Budapesten az akkor még állami megbízásból dolgozó médiakutatások is igazolták. Míg a SZER szerint a 18 éven fe­lüli lakosság 56 százaléka hallgatta a magyar nyelvű adásokat, a budapesti adatok 12 százalékról szóltak. A két adat természe­tesen nem hasonlítható össze teljes mértékben, mert mások voltak a kiértékelés ismérvei, de a különbség jelzi: a közvéle­ménykutatások nem mindig megbízhatóak.

A megbízhatóság nyilván függ a kérdezőktől is. A Szabad Európa több munkatársa – közöttük például Kéri Tamás és Zsillé Zoltán – is többször szerepelt interjúalanyként. A kérde­ző, akinek a pénz és a teljesítmény volt a fontos, a „disszidált” Kérit is és Zsillét is Budapestről érkezett turistaként faggatta. Zsillé egymaga több tucat kérdőívet töltött ki.

Közvéleménykutató körökben nem titok az sem, hogy a kérdésfeltevés módjával is lehet manipulálni. És ha a sajtó és az egyes közvéleménykutatók között oly szoros az együttmű­ködés, mint például Magyarországon, nem hat újdonságként kimondani, hogy a sajtó kellő hangulatteremtése után a kívánt

25

közvéleménykutatási eredmény publikálásával még inkább „rá lehet tenni” a szándékolt hatásra.

Mivel Magyarországon a közvéleménykutató cégek szinte mindegyike – a Gallup kivételével – baloldali kézen van, a link- ség napvilágra kerülése, valamint az, hogy a közvélemény­kutatás milyen hatalmas és manipulálásra alkalmas politikai fegyver, nem a baloldal érdeke.

Most Németországban a legrosszabb sejtéseket igazoló könyv jelent meg, amely – a könyvkiadók tulajdonosi struktú­ráját és kötődéseit ismerve – nem fog napvilágot látni magyar fordításban.

A könyv címe Meinungsmacher-Report. Wie Umfrageer- gebnisse entstehen (Steidl kiadó, Göttingen), azaz Vélemény­gyártói jelentés – hogyan jönnek létre a kérdőivek eredményei? A szerző a sokat tapasztalt, hatvanéves Heiner Dorroch, akik maga is közvéleménykutató. Többi között dolgozott az Infasnak, az Ifaknak, az Emnidnek, a GFM-Tetasnak, a Marplannak és a Fogyasztáskutató Társaságnak.

Dorroch bevallja, hogy társai legfontosabb eszköze a dobó­kocka, a kocsmai beszélgetés és a szomszéd véleménye. Az utóbbit – ha politikai jellegű a felmérés – a nagy pártoknál használják, a dobókockát pedig a kicsiknél. így sokkal gyor­sabban megy, mint házról házra járni. És több pénzt hoz a konyhára.

A legismertebb német véleménykutató, a most 77 éves Elisabeth Noelle-Neumann, az Allensbacher Közvélemény­kutató Intézet alapítónője szerint a „kérdőívek 90 százaléka Woolworth-minőségű”, vagyis csökkent kvalitású.

Dorrech hosszú pályája során, írja, még egyetlen olyan kérdezővel sem találkozott, aki a nehéz feladatoknál ne válasz­tott volna „rövidebb” utat.

Hogy az augusztus végi magyar közhangulatot szondázók a szokott népszerűségi sorrendnél az igazságot mennyire „rövi-

26

dirik” meg, mindenki ellenőrizheti: kérdezze meg szomszédját Horn Gyuláról és hasonlítsa össze a lapokban közölt ered­ménnyel.

Új Magyarország, 1994. augusztus

27

A Horn-kormány rohamosan romló sajtója

Természetesen nem a magyar nyelvű kormánylapokról vagy a közszolgálati médiumokról van szó, amelyektől csak a naivak vártak objektivitást – vagy újságírást. A Horn-kormányt az an­gol nyelvű sajtó kezeli egyre fogyó türelemmel.

Kezdődött a kitűnő budapesti hetilappal, a Budapest Sun- nal, amely már hetek óta vezércikkeiben és kommentárjaiban keményen bírálja a Horn-kormány tetteit és terveit. Majd jött a Rosenthal-bomba a New York Tinies-ban, „a világ legna­gyobb tekintélyű lapjában”, ahogyan a FRÁSZ-szellemiségű rá­diós társaság vezette be hírként eladott lapszemléit a korábbi kormány idején, ha az az Antall- vagy Boross-kormányt bírál­ta. Most azonban totális kuss volt. (Az ellenzéki és fél-ellenzé­ki lapoknál is. Sőt. Szokása szerint a Magyar Nemzet washing­toni tudósítója észre sem vette.)

A Bolgár György által korábban a 168 óra nevű hetilapban „kommunistának” nevezett, de valójában konzervatív A.M. Rosenthal, a lap volt főszerkesztője nemrégiben Budapesten járt. Beszélt Hornnal és hazatérte után, augusztus 9-én „A szellemnép” címen és „Magyarország: az apparatcsikok győzelme” alcímen rendkívül borúlátó, hosszabb cikket írt a New York Times-ban. A Budapest Sun szerint a cikk hatására New Yorkban és Washingtonban meglehetős hangú latváltozás következett be Magyarország iránt. További ok, hogy a Tanács­

28

köztársaság ideológiájában és ethoszában gyökeredző magán- és közszolgálati sajtó a cikket ne vegye észre.

Az igazi meglepetés azonban a liberális Budapest Week e he­ti fordulata volt. Vezércikkében – „Elhagyni az arroganciát” – megemlíti, Rosenthal attól tart, hogy Horn diktatórikus kor­mányt intézményesít. Majd arra figyelmezteti a magyar minisz­terelnököt, hogy ne kormányozzon arrogánsán. De ez még nem elég. Az angol nyelvű hetilap rögtön a vezércikk mellett Nick Thorpe, az Observer budapesti tudósítójának hosszú cik­két ismerteti. Thorpe szerint a korábbi kormány ellen a gyűlö- • letet részben a sajtó korbácsolta fel, amely „mind a tisztesség, mind a tárgyilagosság minden határán túllépett”. (Emlékezte­tőül: ezt nem Benedek professzor, hanem Thorpe írja). így folytatja:

„A szabaddemokraták szétszedték a kormányt és a szocialis­ták mindkettő gőzölgő torzóján átgázolva, visszakerültek a ha­talomba. A szabaddemokraták pedig ágyba bújtak a régi ördö­gökkel. De legalább a velük rokonszenvező sajtó támogatja őket.”

Új Magyarország, 1994. augusztus

29

Ki áruló, ki nem?

Interjú Schmidt Máriával az év amerikai könyvszenzációjáról

Az idén jelent meg Szudoplatov, a szovjet titkosszolgálat és biz­tonsági szervek különleges kémfeladatokat koordináló ügyosz­tálya egykori vezetőjének könyve az Egyesült Államokban „Kü­lönleges feladatok – egy kínos tanúnak a visszaemlékezései⁹‘ címmel. A vaskos könyv hosszú bibliográfiai jegyzékében csu­pán egyetlen itthoni történésznek, Schmidt Máriának a kutatá­saira hivatkozik. Őt kérdeztük a könyv hiteléről és arról, hogy a benne leírtak miért olyannyira „húsbavágóak” még ma is?

– Először is: az előszót Róbert Conquest írta, aki a szovjet törvénytelenségeknek és általában ennek az időszaknak a nem­zetközileg legelismertebb kutatója és a legnagyobb szaktekinté­lye. És ha ő azt írja – márpedig azt írta az előszóban hogy Hruscsovnak a XX. pártkongresszuson elmondott titkos be­széde óta ennek a könyvnek a megjelenése a legfontosabb do­kumentum, akkor gondolom, hogy ennek súlya van.

Nem kétlem, hogy sok részletről ki fogják deríteni, hogy Szu- doplatov tévedett, nem pontosan úgy volt, ahogy az eseményt le­írta, de az egészet nem fogják tudni egyszerűen lesöpörni az asz­talról. Annál kevésbé, mert a titkos archívumok és különféle le­véltári anyagok megerősítik a könyv legfontosabb állításait. És e legfontosabb állítások között az amerikaiakat a leginkább érintő kérdés, az atomtitkok megszerzésének kérdéskörében.

30

Szudoplatov annak az ügyosztálynak az élén állt, amely Berija és Sztálin közvetlen irányítása alatt koordinálta azokat a kémtevékenységeket, amelyeknek célja az amerikai atomtitkok megszerzése volt. És amit ő leír – amelynek egy része nagyon valóságszagú – az természetesen sokkolja Amerikának azt a ré­szét, amely mind a mai napig úgy gondolta, hogy azok az em­berek, akik a béketábor és az antifasiszta mozgalom és harc ré­szesei voltak, hogy azok egyben jó hazafiak is maradtak.

És itt elmondható: a történet részesei mind – Oppenheimer, Fermi, Szilárd és a többiek – friss bevándorlók. Csak néhány évvel korábban emigráltak Amerikába. És így nem is tudom, lehet-e azt a szót használni, hogy hazaárulók? Nem tudom, hogy hazájuknak érezték-e az Egyesült Államokat, még akkor is ha fantasztikus lehetőségeket kaptak tőle. Mindenesetre azt ki lehet jelenteni, hogy illojálisak voltak a munkaadójukhoz – még akkor is, ha néhányan finoman szólva indiszkréteknek mondják őket. A „mi” oldalunkon olyan dolgok század részé­ért lőttek főbe embereket, mint amiket ők követtek el – in­diszkréció gyanánt.

• Most beszéljünk a bírálók érveiről. Főként a legelőkelőbb liberális lapban, a két hetente megjelenő New York Review of Books június 9-i számában a nagy bírálatról. Mit tart az ott le­írt érvekről?
• Thomas Powers azt írja, hogy a könyv elnagyolt. Hogy nincsenek benne részletek. Hogy Szudoplatov túlságosan álta­lános dolgokat mond.

Nos, én is úgy gondolom, hogy Szudoplatov egy szenilis vénember, aki fontos dolgokra vet fényt. Igaz, nincsenek ben­ne részletek a kapcsolattartás módszereiről, vagy hogy melyik fedőnév pontosan kit takar. De szenilitása ellenére úgy érzem, nem téved. Szakmabeliek egyébként nem is szokták a módsze-

31

reket kifecsegni. Azt ma már elmondhatja, hogy Oppenheimer egyik információs forrásuk volt, meg Szilárd, Fermi és Bohr is, de hogy pontosan hogyan történt az információszerzés, azt nem mondja el. A technikai részletek nincsenek benne.

• Szinte minden liberális amerikai bíráló Bohr-on van „kiakadva”. Oppenheimer, jó, mondják (kivéve Kenant, a szov­jet ológia nagy öregjét). Fermi, Szilárd? Talán. De Bohr-nál min­denki felszisszen.
• Szisszenhetnek is. Mégis lehetséges. Miért, Kekkonen, aki huszonöt éven át az NKVD fizetési listáján volt, lehetett szovjet ügynök? És ugyanakkor a Finn Köztársaság elnöke? Ezt addig ki merte volna elképzelni? És ez is tény. Az ilyen dolgokhoz hozzá kell szokni. Még sok ilyen leleplezésre számíthatunk.

Nézze, én tisztelem George Kennant, de Oppenheimer ese­tében az én szememben soha nem volt kérdéses a dolog. Kennan egyébként arra hivatkozik, hogy ő az ötvenes években, amikor a princetoni egyetemen együtt dolgozott Oppen- heimerrel, jó véleménnyel volt róla.

-A Szudoplatov könyv melyik kutatására hivatkozik?

• A Hiss-ügyre. Ebben a kérdésben Szudoplatov nem tájéko­zott. Tehát azokban a kérdésekben fogadható el forrásnak, amelyeket közvetett információk alapján mesél el. Amiben ő dolgozott, aminek ő volt az irányítója, amiben részt vett, arról tud tényhűen írni, de amiről a börtönben hallott – mert ugye hosszú ideig raboskodott kegyvesztettként -, vagy amiről vala­melyik kollégája mesélt neki, abban szerintem nem nagyon hi­teles. Szerintem a katonai hírszerzésről nem sokat tud. Hiss a katonai hírszerzésnek dolgozott.
• A los alamosi tudósok valódi kémek voltak, és úgy működ­tek, mint ahogyan azt a kémekről elképzeljük?

32

• Oppenheimer és a többiek sem voltak a szó igazi értelmé­ben hírszerzők. Tehát nem szereztek meg dokumentumokat, amelyeket azután a szovjeteknek továbbítottak. Az atomtudó­sokat nem zsarolták, nem kényszerítették. Egyszerűen önként, ideológiai szempontokból szivárogtatták ki az információkat. Mint sokan mások a húszas évektől kezdődően önként hozták a Szovjetunió tudomására mindazt, amiről azt gondolták, a „haladást” szolgálják, mint pl. a hírhedt cambridgei „ötök”.
• Meddig „dolgoztak” Oppenheimerék a szovjeteknek?
• Berija 46-ban leállította a los alamosiakat és csak a többi vo­nalat használta tovább atomkémkedésre, például az Angliában élő Fuchs-ot. Az amerikai atomtudósokat pedig a békeharcra ál­lították rá. Tehát azt mondták – olvasható a könyvben -, ezen­túl több hasznot fognak hajtani békeharcosokként. A szovjetek ekkor már elértek egy bizonyos szintet és a többi, szükséges in­formációhoz hozzájutottak más csatornákból. Ezért ráállították a tudósokat arra, hogy a nukleáris fegyverkezés elleni kampányt és a békeharcot vezessék. így is tettek. Ma már nem kétséges, hogy az egész békeharc a szövetek által pénzelt akció volt.
• Ennek a Szudoplatov könyv miatt és ürügyén kirobbant vitának mekkora a tétje az amerikai liberális-konzervatív vi­tában^
• Azt hiszem, hogy az amerikai baloldalnak a legitimációja az a csúcspontot jelentő roosevelti korszak volt, amikor az ér­telmiség Amerika történetében először kormánytényezővé és politikacsinálóvá vált. Ez azóta nem ismétlődött meg. Azoknak az értelmiségieknek egy jelentős része liberális volt és nagyon fogékony a baloldali gondolatok iránt. És közülük sokan vál­tak indiszkrétté, hogy ennél a finom szónál maradjunk. Kevés­bé választékosán kifejezve: ügynökökké váltak. A háború alatt a Szovjetunióval kötött szövetség az egész amerikai közvéle­

33

ményt fogékonnyá tette a baloldali eszmék iránt. A Szovjetuni­ót elfogadhatónak tartották, hiszen nagyon messze volt és na­gyon kevés konkrétumot tudtak róla. Az amerikai közvéle­mény úgy hitte, csak egy szörnyű veszély van a világon: az a fa­sizmus. A felette aratott győzelem eufóriájában két nagy csapás érte az Egyesült Államok közvéleményét. Az első – 1948-ban – a magasrangú külpolitikai tanácsadó, Alger Hiss ügynöki tevé­kenységének leleplezése volt, ami elgondolkodtatott minden­kit. A második a Rosenberg-per. A Rosenberg-per hatására for­dult meg az amerikai közvélemény, és vált gyanakvóvá a Szov­jetunióval szemben.

Annak ellenére, hogy Hiss tevékenységét bírósági ítélet is igazolta, az amerikai baloldali közvélemény egy része még ma is kételkedik Hiss bűnösségében, de ártatlannak látja és láttat­ja Rosenbergéket is. Azt mondja, hogy az amerikai történelem legsötétebb korszaka volt a McCarthy-éra, amikor meghurcol­ták az ártatlan embereket csak azért, mert másként gondolkod­tak. Megkérdőjelezték azok hűségét, akik a kommunista párt­nak és frontszervezeteinek a tagjai voltak és ezek egy része ál­lami állásait elveszítette. Én pedig azt mondom – és úgy tűnik, hogy a dokumentumok ezt egyre erőteljesebben támasztják alá -, hogy a kommunista párt nem egy párt volt a sok közül, hanem a kommunista pártnak a célja az adott társadalmi rend megvál­toztatása volt minden áron – bármi áron. Aki a kommunista pártnak a tagja volt, annak bizony ezt a pártot minden erővel szolgálnia kellett, és itt nagyon-nagyon-nagyon sokszor elmo­sódtak a határok a kémkedés, az illojalitás, az információszer­zés között. Gyakorlatilag mindenkinek, aki a kommunista pártnak a tagja volt, annak szovjet érdekeket kellett segítenie. És ha ez igaz, akkor a McCarthy-korszak nem volt alaptalan „boszorkányüldözés”.

34

• A magyar sajtóban is meg-megjelentek cikkek a Szudop­latov könyvről…
• Igen, a Magyar Nemzetben, a Népszavában és a Népsza­badságban is. Többnyire az amerikai sajtóviták alapján íródtak. Híradás is megjelent arról, hogy a Szergej Mironyenko, az orosz állami levéltár igazgatója azt nyilatkozta a Moszkovszke Novosztyinak, hogy a Sztálin számára 1944 és 1953 között ké­szített titkosszolgálati jelentések között olyan iratokra bukkan­tak, amelyek alátámasztják Szudoplatovnak az Egyesült Álla­mokban nagy port kavart visszaemlékezéseit. Mironyenko töb­bek között hivatkozik egy 1945. november 8-i dokumentum­ra, amelyet az NKVD egy Terleckij nevű fizikusnak, a dán Niels Bohr fizikus kollégájával folytatott beszélgetéséről állí­tott össze, mellékelve Kurcsatov akadémikus értékelő megálla­pításait. Ezek szerint az amerikai kutatóknak szilárd meg­győződésük volt, hogy nem rendelkezhet kizárólag egy ország nukleáris fegyverek felett, és ezért segítették őket ezeknek az információknak a megszerzéséhez.

-A Magyar Hírlap június 13-án is foglalkozott Szudoplatov könyvével egy kommentárban, amelyet N. Sándor László írt. Ebben meglehetősen furcsa következtetéseket lehet olvasni. A McCarthy-korszakkal kapcsolatban azt írja a cikk, hogy az Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottságra azért nem volt szükség, mert hatástalan volt. Szintén visszafelé érvelve, talán a Szovjet Kommunista Pártról is el lehetne mondani ugyanezt, nem?

• Én nem gondolom, hogy a Bizottság hatástalan lett volna. McCarthy tehetséges demagóg volt, és nagyon sokaknak kinyi­totta a szemét. Hatása a mai napig érezhető. A mai napig is ez az egyik legfontosabb vitatéma az Egyesült Államokban.

35

• Ugyanez a cikk azzal a meglepő fordulattal akarja felmen­ti Oppenheimeréket, hogy időben összehozza őket Szaharovval. Hogy jön össze ez?
• Nem értem, hogy hogyan jön ebbe a cikkbe Szaharov. Ezt a dolgot egy kicsit összekeveri. Lehet, hogy az Egyesült Álla­mok történetét jobban ismeri, mint a Szovjetunióét és nem tudja, hogy az atomkutatásoknak az első vonalába abban az időben – tehát a negyvenes évekről van szó – Szaharov nem tartozott. Különben érdekes a nyelv, amelyet az újságíró hasz­nál. Szerintem, ha azt mondjuk: „kém”, akkor annak a szónak kell lenni valami értelmének. Azért, mert a mi számunkra szimpatikus az, amit csinál, attól még kém marad. Attól is, ha a másik számára nem szimpatikus. Ez minden kémmel így van. Aki az információt kapja, annak haszna van belőle. Akitől lopja, annak meg nincs haszna. Tehát nem értem, mit ért azon, hogy az egyik „etikailag gátlástalan kém”, a másik – Oppenheimer – meg csak „indiszkrét”. Oppenheimerék igen magas állásokba kerültek szinte azonnal, hogy megérkeztek az Egyesült Államokba. Igen jól megfizették őket. És ők meglop­ták, becsapták azokat, akik befogadták és alkalmazták őket. Ha Oppenheimer erkölcsileg annyira ellene volt annak, hogy tömegpusztító fegyvereket készítsenek, akkor nem tudom, hogy ez miért pont a hidrogénbombánál jutott eszébe, és mi­ért nem korábban? Egyébként is, ha úgy gondolta, hogy a nukleáris fegyverek kifejlesztése ellentétben áll az ő erkölcsi törvényével, akkor nem kellett volna elvállalnia a feladatot. De ha ő azt gondolta, hogy hajlandó erre a munkára, de ugyanakkor az információt nem hajlandó megőrizni, akkor ezt meg kellett volna mondania az alkalmazóinak és akkor azok eldöntötték volna, hogy mennyire fontos számukra Oppenheimer munkája.

36

• Teiler Edéről esik szó a könyvben f
• Egyetlen egyszer, amikor Szudoplatov azt mondja, ő volt az egyetlen, akit nem lehetett megkörnyékezni és ő volt az egyetlen, aki nem működött együtt velük.
• Ez azért volt, ami Teiler Edéből az itteni interjúiból soha, de soha nem derül ki: vagyis, hogy Teiler Ede keményen kon­zervatív, keményen jobboldali meggyőződésű ember?
• Igen. Én azt hiszem, hogy Téliért nevezhetjük konzervatív­nak, nevezhetjük jobboldalinak, de egyszerűen azt hiszem, hogy Teiler tudja, mi az, hogy lojalitás és illojalitás. Neki erköl­csi tartása van, ami egész életén végighúzódik. Ezért is volt ő annyira kiközösített figura az Egyesült Államokban, ahol egé­szen a legutóbbi időkig minden huszadrangú újságíró azt hitte, hogy beletörölheti a cipőjét és nevetség tárgyává teheti. Mind­ezt azzal érdemelte ki, hogy Oppenheimer meghallgatásán – amikor arról döntöttek, hogy titkos anyagokhoz hozzáférjen-e a jövőben (nem kapta meg ezt a minősítést) – a fizikusok kö­zül egyedül Teiler szólt ellene, és ez a díszes társaság ezt soha nem bocsátotta meg neki. Teiler azt mondta, nem tudja bizton­sággal megmondani, hogy az Oppenheimer lojális vagy illojá- lis, de hogy kockáztatja a nemzetbiztonságot, azt biztosan tud­ja. És igaza volt. Ezt nem bocsátották meg neki. Fermi például közzétett egy nyilatkozatot, amelyben azt kérdezte, hogy jön­nek az amerikaiak ahhoz, hogy egy ilyen senki bevándorlónak a véleményét figyelembe vegyék, mondta ő, amikor saját ma­gát is beleértve az összes többi érintett tudós is bevándorló volt. Teiler ellen még ezt a labdát is kijátszották. Minden lab­dát kijátszottak ellene. Pedig az élet, mint szinte mindenben, ebben is őt igazolta.
• Nincs nagy hasonlóság az amerikai baloldal, az amerikai liberális sajtó és az itteni között?

37

• Gyakorlatilag ugyanabból az iskolából kerültek ki, mint ahogyan a legújabb kutatások ezt is bebizonyították. És az újabb irodalom nagyon sok példát tud erre. Egy iskolába jártak.
• A Komintern iskolára gondol?
• Igen, a Komintern iskolára. A Komintern iskolára gondo­lok, és arra az ideológiai fegyverzetre, amivel felszerelkeztek, arra a frazeológiára, amit el- és kisajátítottak és amivel pl. „béke” harcoltak.
• N. Sándor László a már említett Magyar Hírlap-^// cik­kében azt írja, hogy a „Rosenberg házaspár ártatlanul került a villamosszékbe, mert nem ők játszották át a titkokat”. Tényleg ezt írja Szudoplatov?
• Nem. Szudoplatov azt írja, hogy Rosenbergék nem szerez­tek fontos, döntő jelentőségű műszaki információkat. De hogy szereztek információkat és azokat továbbították a szovjet összekötőknek, az tény. A „titkokat” nem ők szállították, ezt soha nem is állította senki. Nem voltak abban a helzyetben, de amit csak tudtak, megszereztek a szovjetek számára. Az igazi szolgálatot azzal tették, hogy perükből politikai szimbólumot kovácsolhatott a baloldal, és világméretű kommunista propa­gandakampány főszereplőivé váltak.

De Szudoplatovról még annyit, hogy igazi profi volt. Ő szervezte és irányította a Trockij ellen végrehajtott merényle­tet, vagy az ukrán emigráns mozgalom vezetőjének, Konova- leknek a likvidálását, amelyet személyesen végzett el. A könyv arról is ír, hogyan végeztek méreginjekcióval Wallenberggel. És erről dokumentumot is mutat. Wallenberg holttestét ezért égették el, nehogy később meg lehessen állapítani, hogy mi végzett vele. A likvidálásra való utasítás a legfelsőbb vezetéstől érkezett. A sztálini titkos dokumentumok feltárása után min­

38

den bizonnyal megtalálják majd a Wallenberg-gyilkosság vég­rehajtásáról is a bizonyítékot.

• Ha jól érteni, kutatási ösztöndíjat kapott a kaliforniai palo altoi Stanford Egyetemre?
• Igen.
• Mit csinál ott?
• Meg fogom nézni a magyar származású kommunisták sze­repét az amerikai Kommunista Párt megalakításában és mű-

• ködtetésében.

Uj Magyarország 1994. augusztus

39

Vybácte prosím

Mihal Kovác szlovák köztársasági elnök nagyon tisztességes ember. Hazugságon, füllentésen tudomásom szerint soha nem érték tetten. A magyar kisebbség ügyében még Meciarral is összeveszett.

Horn Gyuláról ugyanez nem mondható el. Önéletrajzában, a Cölöpökben rengeteg ellentmondás rejtőzik. Reichert János az Új Magyarország július 7-i, 8-i és 9-i számában ezeket alapo­san elemezte. Horn szavahihetősége így alaposan megkérdő­jelezhető.

De Horn Gyula szekrényében természetesen a legjobban rej­tegetett csontváz az, amelyen pufajka lóg. Egykori elvtársa, Ribánszky Róbert vádjait Horn eddig még nem cáfolta. De nem cáfolta azt az embert sem, akinek elmondása szerint, mi­niszterelnökünk rúgta ki a fogait.

Horn legutóbb karambolja után engedte sejtetni a televízió­ban, hogy balesete nem volt véletlen. Egy ilyen súlyos vád ki­vizsgálására most minden lehetősége meglenne. Ha ugyanis a vád igaz, a terrorcselekményt megkísérlők példás büntetést ér­demelnek. Ha viszont nem igaz – és a vizsgálat elmaradása er­re enged következtetni -, Horn kijelentései igen nehezen fo­gadhatók el névértékükön, és egy ilyen méretű politikai sza­lonképtelenség civilizált országban már egymagában meg­kérdőjelezte volna miniszterelnöki alkalmasságát.

Eltekintve azonban Horn személyétől, önmagában nehezen érthető, miért kellene egy magyar miniszterelnöknek bocsána­tot kérnie Pozsonyban. Azért kellett volna, mert 1868 óta, a Ki­

40

egyezés után a magyar iskolákban a szlovákok anyanyelvükön is tanulhattak akkor, amikor Franciaországban a kisebbségi ne­bulók még az óraközi szünetekben, botozás terhe mellett nem beszélhettek baszkul, katalánul, occitánul (dél-franciául), vagy Nagy-Britanniában velszi nyelven? Vagy azért, mén a magyar állam anyagi támogatást nyújtott azoknak a szlovák iskoláknak, ahol magyarul is oktattak? Vagy hogy Csernoch János és Serédi (szül. Szapucsek) Jusztinián hercegprímás a magyar egyház feje lehetett? Vagy hogy Czapik Gyula vagy Szmrecsányi érsek? Vagy hogy, később, a kommunista korszakban Mányik, Sztankó, Krajnyik és Boldoczki nagykövet elvtársak a tihanyi külügyi üdülőben egymással szlovákul beszélgettek sörözés köz­ben, ami Boldoczkinak igazán könnyebben ment, mint a ma­gyar? Vagy hogy Szobeh és Nezvál miniszterelnök lehetett? (Az ilyenekért talán Háy Gyulától kellene – posztumusz – bocsána­tot kérni, aki a Kucsera elvtársakat ezért nem szerette.)

Vagy hogy a Horthy-korszakban a tót atyafiak lakta vidéken működő bíráknak kötelező volt a szlovák nyelvvizsga letétele? Vagy hogy az akkori pénzen nyolc nyelven feltüntették, hogy milyen összegű a bankó címlete? Az egyik a szlovák volt…

Vagy azért kellett volna bocsánatot kérni, mert a hatvanas években a tisztán szlováknyelvű iskolákat, maguknak a szlovák származású szülők kérésére, (!) kétnyelvűre alakították?

Nem. Nem létező bűnökért nem szoktak bocsánatot kérni. Mint ahogyan még létező bűnökért sem kérnek sokszor bocsá­natot: a franciák nem követték meg a baszkokat, a kataláno­kat, az occitánokat, és az angolok nem kértek bocsánatot a vel- sziektől, sőt még az írektől sem. Sőt, még egyetlen amerikai el­nök sem kért bocsánatot a huronoktól és a dakotáktól, hogy kiirtották őket. Pedig kérhetett volna.

Mint ahogyan Horn is kérhetett volna bocsánatot. A ma­gyar néptől, amelynek pufajkása volt, és amelynek egy része

41

még mindig a pufajkást látja benne. Főként azért, mert a bo­csánatkérés elmaradt. Néma főhajtás itt nem elég. Szavak kel­lenek. Aki ennyi „elnézést” tud kérni, annak ez nem eshet ne­hezére. Főleg, ha konszenzusos miniszterelnök óhajt lenne. Már elnézést.

Nem valószínű, hogy Horn, aki minden nyilatkozatában többször kér elnézést, Pozsonyban ne kért volna. Ez nála olyan, mint Kádárnál, amikor melós módra, a keze fejével iga­zította meg, húzta fel a nadrágját. Mintha a keze olajos lenne a nadrág meg tiszta. Pedig Kádár keze csak véres volt. Horn is proli gyerek – mint dicsekedett vele legutóbb a 168 óra c. he­tilapnak – és neki is van egy „tick”-je. Kádár kézfejjel nadrágot igazított, noha a nadrág nem csúszott le, addig Horn elnézést kér, noha alákérdeznek. Mint annak idején Kádárnak. Van itt kontinuitás.

Hogy ez az elnézés csak amolyan kötőszó jellegű volt, és a tolmács fordított volna félre, elképzelhetetlen. Hiszen a kép­ernyőről felismertem Hoffmann urat, Szlovákia talán legjobb szlovák-magyar szinkrontolmácsát. Nem hiszem, hogy Horn esetleg azt mondta, „Már elnézést, de azért a magyarok is vé­tettek a kisebbségi etikett ellen” és ezt fordította volna Hoff­mann úr bocsánatkérésként a „vybácte prosím” helyett. Ez in­kább Hoffmann meséinek világába tartozna.

Azt hiszem, itt egyre többen vagyunk, akiknek „viszket a szájuk”, hogy kimondják: Kovác úr, bocsánat. Itt szarvashiba történt. Szégyeljük magunkat. És hogy Horn neve két olyan vi­lágnyelven is szarvat jelent, amelyen Horn nem tud, az csak vé­letlen. Elnézést. Vybacte prosím.

1994. augusztus

42

Horn nem Winston Churchill

Interjú Dr. Boross Péter miniszterelnökkel

– Az Egyesült Államokban egy volt elnököt élete végéig elnök­ként szólítanak meg. Engedje meg, hogy én az SZDSZ amerika- barát hajlamának adózva és nekik szánt gesztusként Önt mi­niszterelnöknek szólítsam. Szóval Miniszterelnök úr, a volt ko­alíciós kormányt a világon mindenütt – így a külföldi sajtó is – konzervatívnak nevezte. Ezzel szemben az MDF-es kormány és pártja, az elhunyt miniszterelnök, Antall József meghatározása szerint Önök „liberális-nemzeti, keresztény” irányultságúak voltak. Nincs itt valamilyen félreértés valaki részéről?

– Jó lenne a szavak jelentését tisztázni először és egyértel­művé tenni őket, mert röpködnek a konzervatív és a liberális jelzők anélkül, hogy tisztáznánk azokat. És külhonban, fordítás­ban is mást jelentenek. Amikor külföldön azt mondták a kor­mányra, hogy konzervatív, akkor ezt el lehet fogadni. Mert ettől nem áll távol a liberális attitűd – az a liberális felfogás, amely a magyar politikai múltban szerepet kapón Eötvös Jó­zsefnél. Dehát az eötvösi liberalizmus és a Jászi-féle liberaliz­mus, vagy a Károlyi Mihály-féle liberalizmus között óriási kü­lönbség van. Meg kell mondanom, hogy Antall József ahány­szor liberalizmusról beszélt, akkor az őáltala mindig igen nagy­ra becsült Eötvös Józsefre gondolt, és nem az elzülött, gyűlöl­ködő, internacionalista liberalizmusra, amely a XX. században próbálja ezt a jelzőt magára húzni. Antall József többször mondta a nemzeti liberalizmust eszménynek, és hangsúlyozom

43

még egyszer, hogy nem arra a liberalizmusra gondolt, amely a maga agresszivitásával jellemzi a mai magyar közéletet.

• Ha már a fogalmaknál tartunk, amikor azt halljuk „nép- ben-nemzetben” gondolkodni, akkor szinonimákról van szó? Vagyis: gondolkodhat-e valaki népben, de nem nemzetben, vagy nemzetben, de nem népben? Van, akinek ez nem világos.
• Nem világos, mert a „népi”, a „nép-nemzeti” és a „nemzeti” körül ma is fogalomzavar van. Magyarországon a népi gondolat a két világháború között született, és azt hiszem Szabó Dezső-i inspirációra a népi írók generációja jelenítette meg. Irodalom­ban, magyarság ébresztésben, szociográfiában, sőt szociológiá­ban ez egy nagyon jelentős és tényleg nemzeti töltésű irányzat volt. Politikai hagyományai már megkérdőjelezhetők. Gondolok itt pl. a sokat emlegetett Szárszóra. Szárszó valóban nagy jelen­tőségű esemény volt ‘43-ban, az akkori viszonyok között, de ha figyelembe veszem azt, hogy két év múlva a szárszói résztvevők nagy része valójában csatlakozott a kommunistákhoz, internáló táborba csukatta azokat, akikkel Szárszón együtt volt. Erdei, Darvas és sajnos azt kell mondanom, hogy majdnem az egész Pa­raszt Párt – tisztelet a kivételnek – a baloldali blokkhoz, a kom­munistákhoz csatlakozott, ugyanakkor mi történt Féjával, Kodo- lányival, Sinka Istvánnal, talán Németh Lászlóval?
• De a mai választóknak, akik e hátteret esetleg nem isme­rik, a „nép-nemzeti” meghatározás nem redundáns, tehát a meghatározás két tagja nem ugyanarról szól?
• Én azt hiszem, hogy amikor ez született népi mozgalom­ként, akkor egyértelműen a két háború közötti Magyarország antiszociális berendezkedésével szemben lépett fel. A történel­mi idők ezt felmorzsolták, és én a „nemzeti” jelzőt tartom jó­nak, mely az egész népet magában foglalja. Szeretem is úgy használni, hogy nemzeti. Amelyben egyértelműen a magyarság

44

jelenik meg teljes egészében, és tisztelem azt a múltat, amelyik elsősorban szociális és társadalommentő indítékból a két hábo­rú között küzdött az alsóbb néprétegek felemelése, iskoláztatá­sa, térfoglalása érdekében. Nem egy esetben erősen nacionalis­ta attitűddel, mint amikor például vezető kormányférfiak né­met származását támadták.

• Hadd mondjam el Önnek, hogy azon tolmács- és fordító körökben, amelyek Önökkel nem rokonszenveztek túlzottan, ezt a „népi” előtétet, amely lefordíthatatlan angolra vagy fran­ciára, mert visszafordítva a populista jön ki belőle, kajánul for­dították a rasszista jelentést hordozó „völkisch”-nek és akkor az Önök német, osztrák, svájci beszélgetőpartnerei fejében jogo­san a piros lámpák ezrei gyúltak fel.
• Igen, a hitleri szótár… Sokan használják ma ezt a „népi­nemzetit”, de ez alatt mindenki nemzetit ért ma már. Csak az előbb vázolt hagyomány miatt hozzáteszik a népit. Ami talán tiszteletreméltó hagyomány, de nem a jelen. A jelen a nemzet.
• Miniszterelnök úr, mennyire fontos egy demokratikus irányban elmozduló rendszerváltásnál az intézmények mellett az azt működtető emberek szerepe? Mondjunk egy képzeletbeli példát: Kubában holnap a kommunista diktatúra megdől és az intézményeket átalakítják. De maradnak a régi emberek. Leg­alábbis javarészt. Ebben az esetben beszélhetünk rendszerválto­zásról?
• Ez egy nagyon jó kérdés. Ha azokra a rendszerváltozások­ra gondol, amelyek a második világháború után történtek Né­metországban, Olaszországban vagy bárhol, akkor azt hiszem teljesen egyértelmű, hogy személyi váltással kezdődik. Tudniil­lik az intézményváltásnak is feltétele a személyi váltás. Új gon­dolatokat, új felfogásokat, új koncepciókat hordozó emberek kellenek, mert különben csak reformálásról beszélhetünk.

45

• Ebből a szempontból hogyan értékeli az 1990-ben bekö­vetkezett személyi változtatások mélységét? Kielégítőnek talál­ja most visszatekintve?
• Természetesen nem voltak elegendőek azonban figyelem­mel kell lenni arra, hogy mit jelentett az egypárt rendszer és mit jelentett annak négy évtizede, miközben ‘56 után még egy nagy söprésre kapott újabb alkalmat. 1990-ben egy készületien párt nyerte meg a választásokat, amelynek nem volt ember­anyaga. Nem lett volna helyes vagy igazságos, ha kirekeszt mindenkit, aki korábban az MSZMP tagja volt. Az MSZMP-be belépés főként a hetvenes évektől kezdve már semmiféle ideo­lógiai meggyőződést nem jelentett. Irtózatos emberhiány volt, és nagyon sok MSZMP tag bizonyította be, hogy ennek a rend­szernek a híve, és ezért volt helyes a nem radikális lecserélés. De ilyen gyökeres személyi cserék nem is érvényesülhettek vol­na komoly intellektuális vérveszteség nélkül.
• A demokratikus átmenet elősegítése érdekében nem volt lehetőség egy új alkotmány létrehozására?
• Nem volt lehetőség rá. Ez valójában fokozatos rendszer­váltás volt és már ‘89-ben eldőltek olyan kérdések, amelyeken a választások után már nem lehetett változtatni. Gondolok az alkotmány jelentős részére, az alkotmánybíróságra, az Állami Számvevőszékre… Nagyon fontos jogintézmények születtek már ‘89-ben – főleg az alkotmány. Fő problémaként sokan a paktumot emlegetik, amelyre azért volt szükség, mert még a költségvetés is kétharmados többséget igényelt volna. Azzal egyetértek, hogy egyes vonatkozásait jobban meg kellett volna komponálni, de ez most más kérdés…. ‘90-ben, mivel nem volt kétharmados többsége a győztes koalíciónak, eszköztelenné vált az igazán fő kérdésekben.

46

• Nem lett volna érdemes belemenni egy va banque játékba és kiíratni még egy választást?
• Én úgy hiszem, hogy utólag nagyon sok olyan logikával – és helyes logikával – lehet érvelni, amit azonban akkor semmi­képpen sem lehetett megvalósítani, vagy nem látszott célszerű­nek. Először is kilencvenben még itt voltak a szovjet csapatok. A szovjet hatalmi viszonyokban még minden megtörténhetett, mint például egy sikeres puccs, másodszor, egyetlen kormány sem kezdi el működését úgy, hogy saját taktikai bukására szá­mítva valamilyen nagy ravaszkodással helyzetet teremt magá­nak. Hisz ha nincs ez a paktum, és kétharmados a költségve­tés, akkor Magyarországon valójában már fél éven belül kor­mányválság lett volna, mert már ‘91-ben a költségvetést vehe­mensen támadta az ellenzék. Akkor a fő megfontolás az volt, hogy hajtsuk végre a rendszerváltozást, ahogyan lehet. A ‘94- es választások eredményei persze azt mutatják, hogy jobb hely­zetbe kerültünk volna, ha korábban megbukik a kormány, és akkor jön egy másik kormány, és esetleg az is megbukik, például Lengyelországban több ilyen felvonás is volt. Dehát egy működő kormány sohasem gondolkodik így. És Magyaror­szágra a nagymértékű tőkebeáramlás mégiscsak annak volt köszönhető, hogy itt négy éven át stabil kormányzás volt.
• Göncz Árpád köztársasági elnök úr augusztus 20-i beszédéből a Kossuth Rádió másnap reggel ezt a mondatot emelte ki: Magyarországon ma rendszerváltás folyik. Egyetért Ön a köztársasági elnök úrral?
• Nem tudom. Magyarországon a rendszerváltás megtörtént a kilencvenes választásokkal. Az egy más dolog, hogy azt követően volt egy folyamat, mint például a tulajdonviszonyok változása és sok minden más. De a cezúra mégiscsak kilencven­ben történt: az egypártrendszer többpártrendszerű demokráci­

47

ára tért át. Ha nem is tökéletesen, de egy időponthoz köthető. Létrejöttek az önkormányzatok. Tehát maguk az intézkedések bizonyos folyamatok eredményeként születtek, de az időpont, az a parlamentáris rendszer belépése a korábbi egypárt rendszer helyébe. Hogy a köztársasági elnök úr most a rendszerváltást hogyan gondolja, mint amelyik a Horn-kormányhoz visz- szasasszé, azt nem tudom, hiszen most a szavak és ellentmon­dások kavalkádjának korszakában élünk: vannak roppant kelle­metlen jelenségek, mint például a médiavilág visszarendezése, de az még nem látható, hogy mi a célja ennek a koalíciónak…

• Hadd kérdezzek rá, ha a visszarendezésről beszélt, nem irigy li miniszterelnök úr azt a határozottságot és gyorsaságot, amellyel a mostani kormány vág rendet a minisztériumokban és a közszolgálati médiumokban?
• Az irigység nem jó kifejezés. A közszolgálati médiumokra számítottam, mert meggyőződésem, hogy a szabad demokra­ták elsődlegesen ezért ültek be a koalícióba. Azaz, hogy a mé­diavilágot magukhoz ragadják. Úgy hiszem, hogy ez a televízi­óban egyértelmű és a rádióban is, ahogyan a középszintű sze­mélycseréket végrehajtják. Ezek a radikális személyi lépések természetesen csak úgy jöhettek létre, hogy a köztársasági el­nök úr mindehhez szekundált. A köztársasági elnök a jelenlegi baloldalhoz, a kormány-koalícióhoz kötődik. Bizonyos sze­mélycseréket mi is végre akartunk hajtani, és nem kétséges, hogy a vezetők kinevezésének megakadályozása még alkot­mánysértési kockázattal is a köztársasági elnök úr miatt zá­tonyra futott. Irigyelni azért nem tudom, mert a történelem hosszabb, mint egy-egy ilyen epizód, mint ahogyan a nemzet is hosszabb, mint egy-egy ilyen kormányzati ciklus. Most a kom­munikáció részéről manipuláció és tendenciózus beállítás vár­ható. A magyar közvélemény persze nem olyan hiszékeny, mint a nyolcvanas évek közepén, amikor a kommunikáció még a ré­

48

gi muzsikát hallatta, de a közvélemény már nem hitte. Ezek a mostani kizárólagossági tendenciák, a radikális egyhangúság, ami most ismét tapasztalható, azt legalább annyira elítélem, mint minden más totális uralmi törekvést, amiben az úriember­ség gesztusa sincs benne – és most veszélyes szót ill. jelzőt mondtam -, dehát ebbe most bele kell nyugodni, mert a hatal­mi viszonyok ilyenek.

Úgy tűnik, hogy a média-ügy az SZDSZ programja szerint megvalósult: azon már nem csodálkozom és érzésem szerint a következő lépés, hogy a miniszterelnöki palást megszerzésére tesz kísérletet

• Miért nem tudtak korábban egy Vacláv Klauséhoz hasonló, következetesen jobboldali programot megvalósítani?
• Nagyon, nagyon nehéz kérdés. Egyrészt Klaus ‘92-ben, már tapasztalatok birtokában lett miniszterelnök. Másodszor, nem voltak alkotmányos kötöttségei, mint ahogyan nekünk voltak. Ebbéli ténykedésében a köztársasági elnök sem akadá­lyozta a programját. Harmadszor, Csehország nem örökölt olyan terheket, mint a mi kormányunk. Ha jól emlékszem öt milliárd dollár volt egész Csehszlovákia adóssága. És ebből is sikerült lefaragnia azáltal, hogy a szlovákokat rávette, legyenek önállóak. Mert hogy ez cseh program volt, azt hiszem nem két­séges. Negyedszer pedig Masarykra gondolok, aki azt mondta, hogy ott élnek a német birodalom gyomrában, és a földrajzi helyzetük miatt ebből rengeteg előnyük származik. Én úgy hi­szem, hogy össze nem lehet hasonlítani ebből adódóan Cseh­ország potenciális helyzetét a miénkkel. Vannak különböző vá­dak, hogy Klaus lassú, nem hoz meg fájdalmas intézkedéseket, mint a korábbi nagyvállalatok megszüntetését a munkanélküli­ség fokozódásának elkerülésére, a csődtörvényt és a többi sür­gető intézkedést – lehet, hogy mindezzel megvárja a következő

49

választásokat. Ötödször, de nem utolsósorban, neki nem volt problémája a médiával, amely ott nem állt zsigerileg szemben az ország demokratikusan megválasztott kormányával.

• Miért kerültek olyan emberek meghatározó pozícióba az Önök idején, mint mondjuk az ÁVÜ vezetősége és Csépi úr?
• Nos, én személyi vonatkozásban nem mérlegelnék, mert Csépit jószándékú és cselekvőképes embernek tartom. Most különböző mondatok hangzottak el – én ezekre nem figyeltem fel különösebben. Nyilván alkalmazkodik az új hatalomhoz. Dehát az ember esendő, meg biztos vagyok benne, hogy csak ráfogják. Utaltam már arra, hogy a Magyar Demokrata Fórum­nak szakember bázisa nem volt, illetve volt, csak nem ismerte fel, hogy kik azok. Ez nem érlelődhetett meg időben. Ennek következtében a személyi politikában szükségképpen előadód­hattak hibák és ezek a hibák nem a Vagyonügynökséggel kez­dődtek. Mégegyszer hangsúlyozom, hogy belügyminiszterként volt alkalmam tapasztalni, hogy nagyon lojális munkatársaim­má váltak azok, akiket úgymond, előszeretettel a régi rendszer híveinek minősítettek. Egy teljesen új személyi állomány fel­mutatására tehát mód sem volt, de a magyar helyzetből adódó­an erre szükség sem volt. A hátrány az volt, hogy négy évtize­des előélete miatt megmaradt a szervezettsége a régi pártnak, amely azután ezt a szervezettségét ellenzékben jól ki tudta használni, kezdve a szakszervezeti bázistól. Emlékezzen rá, hogy milyen készültségben álltak a pedagógusok, hogy ellen­kezzenek mindazzal szemben, amit a kormány mondott, és ma sokkal rosszabb mondatok hangzanak el, miközben a pedagó­gusok ölhetett kézzel ülnek.
• Mi a véleménye az Önök idején kinevezett Györgyi Kál­mán legfőbb ügyész kijelentéséről, miszerint itt 1956-ban pol­gárháború volt?

50

• Györgyi Kálmánt személy szerint nagyra becsülöm és kor­rekt embernek tartom. De az Alkotmánybíróságnak ezzel kap­csolatban született egy állásfoglalása, amit végre kell hajtani. ‘56 nem polgárháború volt, hanem egy idegen hatalom elleni szabadságharc. Aki ezt nem így fogja fel – amit egyébként a vi­lágon mindenütt annak is tekintenek az tévedésben van; azt megtévesztették az elmúlt évtizedek hazugságai, de aki ott volt, az tudja, hogy olyan szabadságharc volt, mint Norvégiában a németek ellen. Ahol persze szintén volt egy Quisling, aki ellen természetesen fel kellett lépni – és a quislingek többen is vol­tak, mint Franciaországban Pétain marsall -, de a magyar felkelőknek nem magyar alakulatokkal szemben kellett a har­cukat megvívniuk.
• A korábbi rendszer nyomást tudott gyakorolni a Vatikánra bizonyos kinevezések ügyében. Az idelátogató Casaroli sem ar­ról volt híres, hogy mereven elutasítja Kádárék egyes kérdéseit. Önök nem tudták vagy nem akarták kérni a Vatikántól, mond­juk azt, hogy a magyar egyház megújulását elősegítendő, azt ne egy olyan személy vezesse, aki korábban például oly elítélően nyilatkozott Mindszentyről?
• Nyilatkozat, taktika, egyház, kétezer éves bölcsesség – mi a magunk részéről az egyházak önállóságát tartottuk a legfon­tosabbnak. És meggyőződésem, hogy a messze tekintő egyház van olyan bölcs, hogy a saját feladatait ellássa. Mi a kormány­zat feladataként az egyházak támogatását, iszonyú megverette- tése után az egyházi intézmények visszaállítását tartottuk fon­tosnak. Abban biztos vagyok, hogy a személyi kérdések eldön­tése az egyház belügye és bármilyen beleszólással még rossz emlékeket sem akartunk kelteni – olyan emlékeket, mint ame­lyik az Államegyházügyi Hivatal ténykedését idézték volna fel. De egy demokratikus struktúrában erre módunk sem lett vol­na. És szándékunk sem volt.

51

• Az egész kelet-európai tömbben a lapok népszerűségi sor­rendjében változott a helyzet. Hol van már az egykori, bolgár, a lengyel vagy a cseh párt lap az első helytől? De a Népszabad­ság ugyanott van. Miért lett ez így éppen nálunk? Ez is kicsit a paktum eredménye?
• Nem, ez nem a paktum eredménye. A lapok sorsát már ‘89-ben elintézte a megelőző kormányzat. Gondolok itt az ér­tékesítésre, a szerkesztői tagok választói jogára és egyebekre. Tehát ezt átjátszották. Amibe már demokratikus eszközökkel beavatkozni nem lehetett. Logikus, hogy átmentette magát egy önérdekű társaság, amely azután az elmúlt négy évben, nem is hatástalanul, ki is fejtette minden mozdulatunkkal szembeni el­lenérzését, sőt egyes lapokban a gyűlölködést. Ami pedig a közszolgálati médiumokat illeti, ott személyi kérdésekben a köztársasági elnök úr tette meg a magáét.
• Magánbeszélgetésekben sokszor éri a vád az MDF-et és a volt kormányt, hogy saját híveit határozatlanságával, gyávasá­gával idegenítette el. Mintha illegalitásban élt volna és nem mert kiegyenesedni. Adott milliókat az úttörőknek, akik gyak­ran csak a számítógépes nyilvántartásban léteztek, mint mond­juk Sátoraljaújhelyen, de nem adta vissza a cserkészek székhá­zát, és a többi, jól ismert példa. Megáll a lábán ez a vád?
• Követtünk el súlyos hibákat, amelyek egy részének én is részese voltam, más részét pedig nem róvom fel hibámnak, mert magam a keményebb lépések híve voltam, dehát így működtünk, és a rendelkezésemre álló fél év kevés volt, hogy legalább azokban a kérdésekben meg tudtam volna nyilvánulni, amelyekben én magam is a határozottabb lépé­sek híve voltam.
• Hivatalos MDF-es megítélésekkel szemben vannak vélemé­nyek, melyek szerint az elhunyt Antall miniszterelnök úr reme­

52

kül elvezetett volna mondjuk egy Svájchoz hasonló országot, de meglehetősen alkalmatlan volt ennek az országnak a vezetésére akkor, amikor a rendszerváltást kellett végrehajtani. Van ebben a nézetben egy parányi igazság? Miniszterelnök úr, ha nem óhajt válaszolni erre a kérdésre, ugorjuk át.

• Nem. Szükségesnek tartom, hogy erre a kérdésre válaszol­jak, mert Antall József kiemelkedő személyisége a XX. század­nak. Antall József tekintélyt teremtett külhonban ennek az or­szágnak. Antall Józsefet a sors arra rendelte, hogy az ország vezetője legyen. De ugye azt fel kell tételezni, hogy a minisz­terelnök nem egyedül dönt. A döntéshez partnerek kellenek. Csapat kell. Azt el kell ismerni, hogy voltak gyenge csapatta­gok is.
• Nem hiszem, hogy egy elemző visszatekintés a haszontalan önmarcangolás kategóriájába lenne sorolható. De akkor, ami­kor azt mondják, a korábbi kormány sikerrel idegenítette el ter­mészetes híveit, sokan a kárpótlásra is gondolnak. Képzelje el, mit szól az, aki mondjuk ült három évet, kapott kb. 300 000 forint kárpótlási jegyet, amit most eladhat 150 ezer forintért. Nem lett volna jobb egy pénzbeli kárpótlás, amit nem tehet tönkre egy ex-kommunista-SZDSZ-e$ kormány? Vagy a tuljdon egyszerű visszaadása, mint például Németországban és Csehor­szágban?
• Hadd emlékeztessek itt is arra, hogy egy más kárpótlási szisztémát kívántunk megvalósítani kilencvenben, főleg a föld­del kapcsolatban, de az Alkotmánybíróság az alkotmányra hi­vatkozással tulajdonképpen kikényszerítette belőlünk a jegyes kárpótlást. Ennek ellenére, a hatalmas tömegű kárpótlás mel­lett több figyelmet kellett volna fordítani az emberekre, a rész­letekre, az árnyalatokra, a hatásokra. Ebben módszerbéli hibá­kat követtünk el. Nekünk most tulajdonképpen a feladatunk

53

az, hogy elismervén a hibákat, be kell mutatnunk, hogy kény­szerhelyzetben, korlátok között cselekedtünk, de azt látni kell, hogy nélkülünk semmi nem lett volna. Nélkülünk egyáltalán nem lett volna kárpótlás. Utalok itt azokra a blőd gondolatok­ra, amelyek annak idején az ellenzéktől indultak ki, mint pél­dául, hogy mindenki kapjon húszezer forintot és hasonlókat. Tehát itt egy erkölcsi kötelességet váltott be a kormány, és a gyakorlati kivitelezés dühöt váltott ki abból is, aki kapott.

• Lábjegyzet, ahhoz, amit mondott. Él Dunaharasztiban egy hölgy. Balogh néninek hívják. A már elhunyt férjét hat éven át egy szénakazalban rejtegette, nehogy a kommunisták felakasz- szák vagy börtönbe vessék ’56 után. Három és fél éven át a leg­gusztustalanabb indokokkal utasították el minden kérvényét. Holott még túl sok jóindulat sem kellett volna, hogy mondjuk a gettóba zártakra vonatkozó törvényt alkalmazzák rá. Balogh néni egy fillér kártérítést sem kapott. Egy rendszerváltó kor­mány hogyan tudott ennyire lelketlen lenni a korábban szenve­dettekkel szemben?
• Törvényhozási úton sok egyedi eset nem oldható meg. Talán nem voltunk elég gondosak, hogy a kormánynak na­gyobb mozgásteret kellett volna biztosítani ilyen esetekre a kárpótlás nyújtásánál. Főként az ötven százalékos törvények­nél az ilyenekre jobban kellett volna figyelni, hogy ne egy me­chanikus eljárás legyen, hanem sok ilyen esetekben a kor­mány, illetőleg az erre illetékes hivatal a saját hatáskörében kapjon módot egy méltányossági döntés meghozatalára. Mindezen persze csak a jogalkotás, a törvény módosítása se­gíthetett volna, amely nagyobb lehetőséget biztosított volna a kormánynak a rendszerváltoztató időszakban és nem kellett volna a parlamenti időhúzásban elvesztenie éppen a rendszer­változtató potenciálját.

54

Voltak persze más megkötöttségek is. Az Alkotmánybíróság már 1990-ben a szövetkezeteket autonóm szövetkezeteknek minősítette. Ha viszont az a felfogás érvényesül, hogy ezek kényszerrel létrehozott szervezetek voltak, akkor jogilag köny- nyebben lehetett volna elintézni számos olyan kérdést, amely azután a törvényhozásban sem volt igazán megoldható.

• Itt sokan rendre vágytak és most, ‘94-ben, sokan a régi rendre is szavaztak. Önök miért nem tudtak rendet biztosítani? Miért nem derült fény egyetlen korrupciós ügyre sem?
• Azért, mert a változás önmagában mindig a korábbi rend felbomlását is jelenti. Utalok például ‘45-re, amikor a földosz­tás kegyetlen igazságtalanságok közepette történt. Akkor az embereket nem az foglalkoztatta, hogy ez igazságos-e vagy sem, hanem az, hogy internálótáborba teszik őket vagy nem. Nem beszélve az ‘52-es házállamosítására. Most azonban a de­mokrácia teljességében szabad volt a propaganda. Minden olyan lépésünkkel szemben, amelyet jóérzésünk vezérelt, de az átmenet ilyen-olyan zökkenőkkel járt.
• Lépjünk a közelmúltból a jelenbe. A kívülállókhoz hason­lóan nem ismerem alaposan az Expo tényeit. A szakemberek vi­szont azt, hogy, mennyien jönnének el és mennyit költenének. Sok a bizonytalanság. De a laikusnak van egy kérdése: ha az Expo rossz üzlet, az azt eddig megrendezett és az azt majd a jövőben megrendező városok mind mazochisták lennének és rosszat akarnak maguknak? Mert ugye a gazdag városokra sem jellemző, hogy veszíteni szeretnek, akár a gazdag emberekre?
• A kormány komolytalanul döntött. Megalapozatlanul. Ez a szabad demokraták következetességét igazolja, hisz ők az ele­jétől kezdve Expo-ellenesek voltak. Az MSZP ebben körülbe­lül már háromszor váltott véleményt. Tulajdonképpen ők ve­tették fel az Expo gondolatát. A döntés tipikus példája a gyen­

55

ge, rossz kormánydöntéseknek. Azt mondtuk, hogy 18 milli­árd kell az Expóra, és ezt elfüllentették 60 milliárdra… Elkezdődött a ‘45 utáni kommunista propagandára emlékez­tető agymosás, hogy minden nyugdíjasnak hatezer forintjába kerülne az Expo. Ez a nívótlanság, amely egy ideig hat az em­berekre, taktikailag jó, de stratégiailag soha nem jön be, ezért nem lett volna szabad lemondani egy 1100-as évfordulóval összekapcsolt Expo-t, ahol a világnak be lehetett volna mutat­ni Magyarországot. Nem az Expo 44 hektárát, hanem az 1100 éves országot. Önmagában ezek a meggondolások más döntés­re kellett volna, hogy késztessék a kormányt. Persze ehhez em­pátia kell a nemzet iránt. Szív. Magyar szív. Hogy egy végre szabaddá lett nemzet bemutatkozhasson a világnak.

• Igaza van Kopátsy Sándornak, az ország egyik megkérdő- jelezhetetlenül legjelesebb közgazdászának, amikor azt mondta, az Expo hatalmas lökést adott volna, optimizmust teremtett volna, ami materiális erő?
• Kopátsy Sándornak sok megállapításával vitatkoztam ma­gamban az elmúlt négy esztendőben, amit sajnálok már csak azért is, mert egy vidékről származunk, és úgy érzem hogy né­melykor könnyelmű mondatokat mondott, de ebben az eset­ben tökéletesen igaza van. Valamire koncentrálni, törekedni, az gazdasági források feltárását is jelenti, és most elsősorban a vidékre gondolok. Úgy hiszem, hogy nagyon igaza van, hogy a gazdaság sorsa milyen lelkiséggel áll neki az újjáépítéshez vagy jelen esetben az Expóhoz…
• Miniszterelnök úr említette a 18 milliárd forintot. A Buda­pest Sun augusztusi első számának címoldalán felsorolt csupán négy nemzetközi óriáscéget és egy magyar vállalatot, a Hunga- rocamiont, amelyeknek egyedül a költségvetésből minden bi­zonnyal mintegy 40 milliárd forintot kell majd fizetni az Expo

56

szerződésük nem teljesülése következtében bekövetkező káru­kért. Ezt figyelembe vették, akik döntöttek?

• Nem tudom, hogy miként fognak élni e cégek kártérítési lehetőségeikkel, de ez mindenképpen fenyegető veszedelem. Az Expo-döntés maga úgy született, hogy az Expo irodát az új kormány szakértői fel sem keresték. Pataki Etelkának kellett kezdeményeznie Horn Gyulánál, hogy menjen ki egy szakértő. Aztán kimentek. Azt mondták, kell az Expo. Majd három-négy nap múlva a kormány eldöntötte, hogy nem tart Expót. Hát ki érti ezt?

Az ipari minisztertől érkezett levél, amely az Expo nemleges döntését támasztotta alá, igazán nívótlan, de annál még nívótla- nabb az, hogy az ipari miniszter korábban híve volt az Expónak.

• A házszabály mennyire teszi lehetővé, hogy Önök éppen úgy „játszanak” az ország népének a televízió élő, parlamenti közve­títését felhasználva, mint ahogyan az Önök ellenzéke tette?
• Horn Gyulával és Pető Ivánnal beszéltem és azt mondták, semmit nem kívánnak változtatni a televíziós közvetítések rendszerén. A házszabályon viszont nagyon erősen kívántak változtatni, de azután többféle engedményt tettek. Minden­esetre az, hogy például napirend előtti felszólalás most már nem lesz képviselői jog, hanem csak a frakcióvezető, joga, az már szűkíti a kommunikálás lehetőségét. Továbbá a későbbiek során nekik semmibe nem kerül a televízióval kimondatni, hogy nem kívánják a közvetítést. Engem meglepetés már nem ér. Mégis bízom bennük, mert ezt nagyon határozottan fogal­mazták meg előttem, hogy ugyanolyan közvetítést óhajtanak, mint ami korábban volt.
• Mondjuk, hogy Horn és Pető urak esetleg mégsem tartják be az ígéretüket, akkor van mód üzenetüket eljuttatni a lakossághoz?

57

• A televízió adta lehetőséget nem lehet pótolni. Akkor be­le kell nyugodni. De egy alternatív információs rendszert kell kiépíteni. Meg kell kísérelni pótolni, ahogy lehet. Azt is tudo­másul kell venni, hogy a Magyar Demokrata Fórum és a hoz­zá hasonló irányt követő pártok szegények. Nincs pénzük. Nincsenek külföldi támogatóik. Nem igaz, hogy szerzett magá­nak a sokat emlegetett kliens rendszerrel – ezek a rágalmak ka­tegóriájába tartoznak, tehát anyagi eszközökben mi nem tud­juk felvenni a versenyt a komfortosan ellátott MSZP-vel, vagy a különböző forrásokban joggal és jobban bízó SZDSZ-szel.
• Sokszor az a nem mindig felhőtlen örömöt kiváltó érzés alakul ki sok jobboldali választóban, hogy Torgyán József az, aki sokszor kimondja azokat a dolgokat, amelyeket ki kell mon­dani. Önhöz eljutott ez a vélemény?

-Igen. Torgyán József valóban sok mindent kimond és gya­korta esik túlzásokba, de gyakran jó dolgokat mond ki. Azon­ban felvenni egy olyan sajátos alapállást, amely az ellenzékiség örök poénjaira épül, és amely sok esetben ugyanakkor az azo­nos sorsú pártokkal szemben egységet akadályozó magatartás, az sokszor hátrányos. Kimondani dolgokat kimondani nem olyan nehéz dolog – habitus kérdése, hogy ki az első, aki fel­ugrik. De a politikai közéletnek a konstruktivitás is része, és az nem egyéni villogás. Főleg akkor nem, ha a középjobb egység­bontását segíti elő.

• Beszéljünk saját pártjáról is. Ön, vagy Szabó Iván saját maga, biztos meg tudna győzni, hogy Szabó Iván miért nem „liberális”. De ha egyszer még sok MDF-es választó is úgy érzi, hogy „liberális”, mint ahogyan sok, nemcsak SZDSZ-es szava­zó Tölgyessyt egy nagyon tisztességes embernek érzi, akkor Önök csinálhatnak akármit, Szabó Iván „liberális” marad. Mármint gyakorlati szempontból – hiszen a választók többen

58

vannak. Ön szerint miért alakult ki sokakban az a nézet – ha óhajtja, mondjuk azt, tévhit – hogy Szabó Iván liberális?

• Először is, én nem szeretem kollégáimat minősíteni, még akkor sem, ha személyemről kollégáim, vagy legalábbis kollé­gám részéről kérdésre elhangzott már válasz. Szabó Iván egyébként egy alkalommal azt mondta magáról, hogy ő a ke­reszténydemokrata irányzatnak a híve. Itt megint nem tudom, mit jelentenek ezek a fogalmak. Én az MDF-ben nem tartot­tam szerencsésnek – és ezt Antall József tudta – a nemzeti- kereszténydemokrata-liberális féle hármas tagoláts, mert ez kényszerítette vagy késztette az embereket, hogy e szerint cso­portosuljanak, és ha már így csoportosulnak, akkor egymással szemben is csoportosulnak. A Magyar Demokrata Fórum ilyen irányzatok szervezése mentén nem valósulhat meg. Hogy az embereknek mi a véleménye? Gondolom, sok személyes plety­ka is befolyásolja. Én nehezen értelmezem, mit jelent, ha valakiről azt mondják „liberális”, mert a szabad demokraták­nál felfedeztem nagyon keményen liberálisellenes vonásokat, és ahogy említettem, Antall József felfogásában ott voltak a szép hagyományú magyar liberalizmusnak a jegyei. Magyaror­szágon a liberális szó nem ugyanazt jelenti, mit szerte a világ­ban. 1918 világával kezdődően ez egy baloldali töltésű szó, kissé párosulva a magyar nemzeti érdekek háttérbe szorításá­val, nem a nemzeti motiváció jellemzi, hanem annak ellen­kezője, ami például nem mondható el a csehekről. így azt hi­szem, hogy nem szerencsés a szó körül tanyázni, főként mióta Zsirinovszkij is liberálisnak hívja pártját. De erről legjobb Sza­bó Ivánt megkérdezni.
• Mi a véleménye, miért tud 20 százalékot kapni egy olyan párt a választásokon, amelynek kemény magja megválasztha- tatlannak bizonyul, noha épp ez a megválaszthatatlan mag ala­kítja politikáját és mi az oka annak, hogy éppen ott sikeres a

59

párt, ahol a kemény mag eszméitől és szociológiai hátterétől a leginkább távollévők laknak?

• Úgy hiszem, hogy a félrevezetés, a manipuláció ennél a pártnál érvényesül a legjobban. Amellett, hogy a kemény mag kétségkívül jelentős intellektuális értéket képvisel. Gondolom forrásokban sem szegény, és így maguk köré tudnak vonni olyanokat is, akiktől gondolkodásuk meglehetősen távol áll. Ügyesek. Ügyesek. Azt kell tudomásul vennünk, hogy ellenfe­leink és azt is, hogy nagyon okosak és nagyon ügyes ellenfelek. És hogy kapcsolatrendszerük sokkal jobbak a miénknél.
• Több teóriát hallani az SZDSZ jövőjéről. Az egyik szerint hosszú távon beleolvad az MSZP-be, mert vezetőit kizárólag a hatalom érdekli, és most már élvezik azt. A másik szerint kellő időben „lefalcolnak” – sokan már ezt az időt egy fél éven belül­re teszik. A harmadik úgy gondolja, az SZDSZ „megeszi”, „ledarálja” koalíciós nagy testvérét. De nagyon ritka azoknak a véleménye, akik szerint kéz a kézben kormányoznak 98-ig. Ön melyik forgatókönyvet tartja a legvalószínűbbnek?
• Itt egy sajátos jelenségről van szó. Az SZDSZ korántsem a kemény maghoz tartozó emberekkel egyenlő. Hiszen nem csak azokból áll az SZDSZ, akiket a kormányba küldtek, és ezek kö­zött nekem sokan nagyon rokonszenvesek, de nekik az SZDSZ- ben nincs meghatározó sarzsijuk. Az SZDSZ nem sikertelen ab­ban, hogy akaratát rákényszerítse az MSZP-re. Az MSZP-nek a felkészült gárdája ezt egy ideig el fogja viselni. Hogy azután mi­kor ébred fel egy ellenáramlat, amelynek megvan az MSZP-n belül a csírái, azt nem tudom. De azt sem, hogy az milyen esélyt jelent. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az MSZP-nek egy olyan múltú vezetője van, akinek kell egy „polgári arculatú” SZDSZ ahhoz, hogy mondjuk az Egyesült Államokban jelentős pénz­emberek úgy nyilatkozzanak, hogy ez egy nagyszerű koalíció.

60

Ilyen körülmények között tulajdonképpen mindegyik alternatí­vának van esélye, és nem tudni, hogy mi lesz a sorsa ennek a furcsa párnak.

• Kis János a Beszélő augusztus 18-i számában azt mondja, az SZDSZ mintegy konzervatív párt szerepét átvállalva lehet az MSZP váltótársa, ha az MDF és a KDNP nem tud kitömi jelen­legi helyzetéből. Igaza van Kisnek?
• Mint többször már mondtam, az SZDSZ-t elsősorban a médiahatalom érdekli. E miatt az ilyen alakváltozások teljes mértékben elképzelhetők. Hisz kilencvenben a választási idő­szakban a legkommunistaellenesebb hangvételről váltott most a koalícióra annak ellenére, hogy a keménymagban jelen van­nak a legszélsőségesebb marxista nézetek, és elképzelhető ugyan­így egy fordulat vagy visszatérés a kilencvenes hangvételhez. Mindez persze taktika, és nem más. Ami az MDF viszonyát il­leti az SZDSZ-szel, egy ilyen kemény kézben tartott párttal, ahol minden döntés kikényszeríthető, azzal addig – tehát ameddig a kemény mag vezeti – nem képzelhető el együttmű­ködés. Kis János és még az az egy-két ember, aki ténylegesen vezeti az SZDSZ-t nyugodt lélekkel és igényes érvekkel majd megfogalmazza, hogy teszem azt, az MSZP képtelennek mu­tatkozott arra, hogy elszakadjon gyökereitől – dehát nem aka­rom magam megfogalmazni előre a kilépés indokát.
• A KDNP mintha nem akarna megszabadulni attól az arcu­latától, hogy kedves, ártalmatlan idős urak klubja. Nem lenne a keresztényi alázat jele, ha ezek a csatát veszített urak most mondjuk a Giczy-féle, határozott arcéllel bíró generációnak en­gednék át a terepet?
• Semmiképpen nem akarok más párt belső életébe bele­szólni, főként nem a kereszténydemokratákéba, akik nekünk szövetségesünk. De úgy érzem, azokat a motívumokat kell

61

előtérbe helyezni, amelyek összekötnek bennünket. Talán együtt jobban menne számtalan kérdés, akár egy szakértői hát­tér kialakítása vagy egy modernizációs felfogásé. Nekem több barátom van ott, és azt hiszem, hogy nem lehetetlen egyszer egy pártegyesülésre is gondolni. De erről ma még korai beszél­ni. A két pártnak együtt több mint egymilliós szavazótábora van, és ennek a tábornak tartozunk azzal, hogy minden kérdés­ben szorosan együttműködjünk. Kétségtelen, hogy az idősebb korosztály nagyobb arányban szavaz a kereszténydemokraták­ra, mint ránk és az is kétségtelen, hogy minden négy évente sorra kerülő választás között mintegy félmillió ember hal meg. Ez egy olyan tényező, amelyet előrelátó pártok elemeznek és ettől függően is alakítják stratégiájukat.

• Ágh Attila, egy marxista gyökerű elemző az augusztus 20-i, már Vince Mátyás szerkesztésében megjelent Magyar Hírlapin felháborítónak tartja – hasonlóan a Népszava élmunkás levele­zőihez -, hogy Önök, mint a „demokrácia elfojtói” „ellenzéki mozgásteret” követelnek maguknak. Majd azt mondja, most van esély igazi rendszerváltásra, hogy az „új undokok” leléptek a színről. En nem akarom Ágh stílusában a „régi hányadékok” visszatéréséről kérdezni Önt, de azt megkérdezem, hogy Önök a demokrácia korábbi korlátozóival szemben – akiket mondjuk Csehországban vagy Oroszországban illegálisnak deklarált a törvény – miért voltak annyira türelmesek, hogy kulcspozíciók­ban hagyták őket a bankoktól kezdve a médiákon át a nagykö­veti posztokig?
• Már utaltam rá, hogy az ilyenfajta radikalitás Antall József személyétől is távol állt, és bizonyos szellemi nívó megőrzése érdekében bizonyos megalkuvásokra is került sor. Mindazonál­tal tudni kell, hogy maga a szerző, Ágh Attila, szabad demokra­ta elkötelezettségű úr, aki első pillanatoktól kezdve ilyen végle­tesen fogalmaz. És aki az elmúlt négy év történéseit, parlamen­

62

ti eseményeit figyelemmel kísérte, az a demokrácia elfojtásáról kellő tisztesség mellett nem szólhat. Most több oka lenne.

-Ágh ugyanott „churchilli” beszédet vár Horntól, talán nem értve meg, hogy hiába várja, hiszen Horn nem Winston Chur­chill. Ön miként értékeli Horn kommunikációs képességét?

• Horn rendelkezik azzal a képességgel, hogy a képernyőn vonzó arcot mutasson. Egyszerű mondatai, bizonyos panel­szerű fogalmazásai sokakat megfognak. A szociális érzékeny­ségről, munkaalkalom teremtésről mondott egyszerű mondatai kétségkívül kiváltottak egyfajta hatást. A churchilli beszéd el­mondásával aggályaim vannak, mert ahhoz tényleg Churchill kellett, és egy történelmi szituáció, ami nálunk nincs meg. Jobb ha horni beszédet mond az emelvényen és jobb, ha mindenki a saját magának megfelelő beszédet mondja. Dehát nyilvánvaló­an Ághnak ezt a követelését a fiúk fel fogják kapni, hiszen azért összedolgoznak, és majd követelik azt, hogy az elmúlt négy évet fessék át a legszörnyűbb színekkel, de ne az elmúlt negy­venet, amikor az akasztásoktól kezdve az országot szegényítet- ték el és tették súlyos adóssá.
• Frei Tamás a Hét megszokott időben tartott utolsó adásá­ban szokásához híven cinkelt kártyákkal játszott – most példá­ul a szűrőn átengedett, két, csak Hornnak hízelgő betelefonáló- ra is gondolok – és nagy bohózattá festette át az Ön és Horn fellépését. Megtudtuk belőle például, hogy a délceg Horn igazi divatfi, míg Ön az ellenkezője. Miért volt szokásától eltérően annyira visszafogott és érzésem szerint túl udvarias? Miért nem állt fel?
• Roppant egyszerű. Nekem akkor kellett volna már tilta­koznom, amikor az a riporter, Frei Tamás Horn Gyulához for­dulva bukott kormányt említett. Akkor kellett volna kioktat­nom őt, hogy a bukott kormány nem a választási ciklus végén

63

vereséget szenvedő kormány. Akkor már tudtam, hogy a ri­portnak lesznek ilyen manipulatív elemei, minthogy én nem vagyok szép, és nem én viszem le a szemetet. Megsértődni a képernyőn nem jó dolog. Rossz benyomást kelt. Nem beszélve arról, hogy közel voltunk nagyon a választáshoz. Ezt a vissza­fogottságot tartottam célszerűnek. De az biztos, hogy egy év­vel később már nem ezt fogom célszerűnek tartani.

• Van már polgármester jelöltjük a fővárosban?
• Még nincs.
• Mit vár az MDF kongresszusától?
• Én azt várom, hogy a Magyar Demokrata Fórum a lemon­dott elnökség helyett válasszon egy új elnökséget, és minden lemondott tag vegye tudomásul, hogy most a Demokrata Fó­rum döntött, és akár tetszik neki az eredmény, akár nem, ösz- szefogva induljunk neki a következő politikai időszak harcaira.

Mert harcok lesznek.

A beszélgetés teljes szövege. A rövidített változat megjelent: Demokrata, 1994. augusztus

64

Szocdem hullám, némi apartheiddel színezve

Konrád György a német Welt (Die Welt) október 17-i számá­ban örömmel nyugtázta, hogy immár a nacionalista és antisze­mita hullámon túljutott Magyarország, míg most egy szociál­demokrata hullám érzékelhető.

Erre vonatkozó felmérést ugyan nem láttam, csupán egy olyan felmérést, amely szerint az MSZP-re szavazók a pártok szavazói közül a leginkább antiszemiták. Hogy egy ilyen szava­zóbázis által hatalomba juttatott párt miért nyugtatja meg Kon- rádot ily hirtelen, az nem egészen érthető. Sőt, rejtély. Főleg, ha a koalíciós párt olyan intoleranciával jár el az idegenek el­len, amelynek következtében az az ezt megelőző korszakban teljesen ismeretlen módon diplomáciai tiltakozások sorát is eredményezi.

Kezdődött az amerikai nagykövetség panaszával, amelyre kielégítő és megnyugtató választ a budapesti kormány minded­dig nem adott. Semmiféle garancia nincs ugyanis arra, hogy a rendőrségnek a külföldiekkel szemben tanúsított magatartása megváltozna.

De a belügy most tovább lépett. Szabályos apartheid rend­szert hozott létre. Mégpedig úgy, hogy a VI. kerületben kell sorbanállniuk a nem ázsiaiaknak és a VII. kerületben az ázsiai­aknak. Ami botrány a javából. Nyilván ezért nem kérdezett rá Havas Henrik október 21-én a közszolgálati televízióban, ami­kor reggel interjúra kérte az idegenrendészeti hölgyet, akinek

65

tehát így nem kellett kínos kérdésekre válaszolnia. Pedig jó lett volna, ha a kormánynak a hivatalnokai olykor valódi kérdése­ket is kapnának a televízió kérdezőbiztosaitól. Már csak a nézők kedvéért is.

Akkor ugyanis megtudhatnák például azt, hogy az idegen­rendészet e botrányos lépése óriási felháborodást keltett főként a közvetlenül érintett országok diplomatái körében. Szerintük rasszizmusról van szó. K. S. Om, a Koreai Köztársa­ság konzulja és első titkára levélben tudakolódzott, hogy „mi­lyen jogi alapja van” az ázsiaiak megkülönböztetésének. Om úr máig is válaszra vár és Havas úr kérdésére adott válasza segí­tette volna a kívánt tájékoztatás megszerzésében.

Ko Kodaida úr, a japán nagykövetség főkonzulához is szá­mos panasz érkezett japán állampolgároktól, akiket igencsak „lelombozott” az, ahogyan velük bánnak Ferihegyen. Hogy ez üzletileg milyen negatív hirdetési kampány, azt talán említeni sem kell.

Az Indiából érkezőkkel hasonlóan bántak és ezért sok indi­ai is tiltakozott, mondta Lal Thanzawa Pudaite, India rendkí­vül rokonszenves és barátságos budapesti nagykövete.

Az SZDSZ-es író most nyilván kínban van: míg négy éven át ő és elvbarátai az ellenvéleménnyel élni nem tudó, impotens apparátus hallgatása miatt soha el nem múló sikereket értek el abban, hogy Magyarországot nacionalista, rasszista országként állítsák be, most a „damage control” (károkozás orvoslása) ne­héz feladata jött el számukra.

Igaz, feladatukat sokban megkönnyíti ismét, hogy most a konzervatív oldal prominens emberei nem keresik a kapcsola­tot a német, brit, svéd és ausztrál televízióval, hogy ezúttal ők beszéljenek immár nem csupán fenyegetettség érzetről, de ar­ról, hogy itt a kormány ténylegesen diszkriminál és gusztusta­lan apartheid intézkedéseket vezetett be. Miért nem teszik?

66

Nem értik, hogy a morális parancson kívül, mely miatt szólni­uk kellene, erkölcsi tőkét halmoznának fel későbbre? A választ persze tudjuk: ők most is „az ország érdekeit tartják szem előtt”. Csakhogy kezd felmerülni a kétely: nem egyszerű tehetetlenségről és lustaságról van szó akkor, amikor a fény­szórót a Horn-Kuncze-kormánynak a budapesti diplomaták körében is megdöbbenést és megütközést keltő cselekedeteire kellene irányítani?

Új Magyarország, 1994. október

67

„Hitler sokat tanult Lenintől”

E. Fehér Pál „Egy csalódott leninista Lenin-könyve” címen a Népszabadság november 19-i (szombati) számában meglehető­sen ironikus recenziót írt Dmitrij Volkogonov új, vaskos Lenin életrajzáról. Az életrajz – amely az elmúlt hetekben már ameri­kai kiadásban is megjelent – nyilván azért nem tetszett a Nép­szabadság nagyon jól ismert kritikusának, mert az orosz akadé­mikus Sztálint Lenin politikája szerves folytatójaként mutatja be. A könyvkritika ezzel a mondattal zárul: „Most meg kelle­ne írni Lenin életrajzát”.

Újságom van E. Fehér Pálnak. Már megírták. Csak éppen – valamilyen érthetetlen oknál fogva – Magyarországra nem ju­tott el a híre. Szerzője a Harvard Egyetem Orosz Intézetének feje, a reagani politika egyik intellektuális támasza, a konzer­vatív történész, Richard Pipes. Pipes munkája – „Oroszország a bolsevik rezsim idején, 1919-1924 között” – az év elején je­lent meg és az angolszász világban jelenleg a szakma legünne- peltebb könyve.

Pipes ugyanarra a következtetésre jutott, mint most Volkogonov. Richard Pipes szerint a sztálini zsarnokság Lenin kreatúrája volt, csupán Sztálin azt kiterjesztette és elmélyítette. Pipes dokumentumai azt mutatják, hogy Lenin emberi gonosz­sága a Hitler-Sztálin kategóriába tartozik. Kegyetlensége racio­nálisabb volt Sztálin kegyetlenségénél, de hőfoka ugyanolyan. Lenin, írja Pipes, a „kiválasztottak” kasztjához tartozók (a la­

68

kosság 99,7 %-a) irányában semmiféle emberi érzést nem mu­tatott. Az emberek tízezreit küldte halálba, olykor csak azért, hogy intő példaként szolgáljanak. Lenin, és nem Sztálin találta fel a kirakatpereket, mégpedig 1922-ben, amikor a szociálfor- radalmárok ezreit pusztították el. Egy évvel korábban ő tervez­te meg és „indította” útjára a nagy éhínséget, amelynek 5 mil­liónál is több áldozata volt – és lett volna több, ha a sokat tá­madott Herbert Hoover amerikai elnök nem lép közbe segély­akciójával.

Lenin eközben arisztokrataként élt. Hat limuzin állt ren­delkezésére, és még halála előtt kiépítette a nomenklatúra csaknem valamennyi privilégiumát. Hogy a könyvet Magya­rországon nem ismertették – nem is beszélve megjelenteté­séről – annak talán az is az oka, hogy Pipes szerint Lenin ve­tette meg az alapját az abszolút moralitás elvetésének, és a ki­zárólag az erőre és az erőszakra támaszkodásnak. Ez pedig mintául szolgált a fasizmusnak. Mert, írja Pipes, „a fasizmus kommunista eretnekség…és noha a nácizmus sohasem volt marxista, Hitler sokat tanult Lenintől és Mussolinitől is”. Pipes véleménye az, hogy a szovjet kommunizmus és a német nácizmus hasonlított egymáshoz, csak „Hitlernek volt annyi esze, hogy megtartja a kapitalizmust, és igába állítja saját cél­jaira, nem úgy mint Lenin, aki a kapitalizmus orosz változa­tát teljes mértékben elpusztította. Ezért épült fel Németor­szág gazdaságilag a nácizmus után négy év alatt, míg Orosz­országnak évtizedekre lesz szüksége arra, hogy helyrehozza az állam azon borzalmas következményeit, melyeket Lenin uralma eredményezett.”

Nem hinném, hogy távol állna az igazságtól feltételezni, hogy az ilyen összehasonlítás Magyarországon a restaurációs monopólium erőinek elfogadhatatlan. Sőt, tartok tőle, ha ez a munka, benne ezekkel a mondatokkal nem az egyik legismer­

69

tebb Harvard-professzor, de a Kosáry-féle akadémia egyik tag­jának tollából kerül ki, a szerző minimális büntetése társadal­mi és szakmai kiközösítés lenne. Tovább csak azért nem men­nének, mert a formai lépéseknek nyomuk van.

Új Magyarország, 1994. november

70

Krisztus utolsó és a fair play ismételt megkísértése

A közszolgálati állami televízió vezetői karácsony előtt egy olyan filmet kívántak vetíteni, amelyet a világ számos országá­ban egyházak és vallási csoportok istenkáromlónak tekintenek és műsorra tűzése ellen tiltakoztak. Az itteni vetítés szándéka miatt írt protestálás eredményeként Scorsese Krisztus utolsó megkísértése c. filmet „a karácsonyi ünnepek közelsége miatt” levették a műsorról. Vagyis, mint Surján László, a KDNP elnö­ke nyilatkozta, karácsony után újra műsorra tűzhetik.

„Cenzúra” hördült fel a balliberális oldal. „Veszélyben a mű­vészet szabadsága”, írták. „Nem kötelező a tévét nézni”, érvel­tek. „Büntetőjogi eszközök bevetését” alkalmazza a szeged- csanádi megyés püspök”, adta ki nyilatkozatát a Nyilvánosság Klub ügyvivő testületé, mely „tűrhetetlennek tartja művészi al­kotások cenzúráját”. A Vico-lap szerkesztőségi oldala pedig egyenesen imádkozni küldte azokat, akik tiltakoztak.

Mélységesen egyetértek a kritikákkal. Művészi alkotásokat ne cenzúrázzanak. Csakhogy itt ismét azzal van baj, mint a hangosan tiltakozó, azonnal csatarendbe fejlődő oldallal kivé­tel nélkül minden esetben: ismét kettős mércét alkalmaz.

Jó két évvel ezelőtt egy rádiós vita alkalmával Levendel Adám, a Szonda-Ipsos vezetője azt mondta, ő Leni Riefen- stahlnak az Akarat diadala c. filmje vetítése ellen lenne. Nem a közszolgálati, hanem magánmozis vetítésről volt szó. Leni Riefenstahl talán, minden idők legnagyszerűbb propaganda

71

filmjét készítette el, amely rengeteg hívet toborzott Hitlernek, főként az ifjúság köréből. A film gyakorlatilag minden civilizált országban megnézhető, és szinte nincs olyan filmiskolás, aki ne látta volna. A náci Riefenstahl még a bolsevik Eizensteinnél is hatásosabb. Magnetikus, elementáris erejű műalkotás a propa­ganda műfajában. De Horváth Adámnak, Székely Ferencnek, Wisinger Istvánnak és a magyarországi állami televízió me­nedzsmentje többi tagjának nem jutna eszébe a filmet mondjuk a holocaust évfordulóján vetíteni. Sőt. Egyáltalában nem jutna eszébe vetíteni. De nem hogy a közszolgálati televíziónak, még a magánmoziknak sem, sőt az artkinóknak, a művészeti filme­ket vetítő moziknak sem. Holott, érvelhetnénk a balliberális oldal mostani érveivel, senkinek nem kötelező moziba járnia csak azért, hogy felháborodjon, és nekünk itt ne cenzúrázza­nak, kérem. Hogy miért van az, hogy még sem látható az „Akarat diadala”? Mert egyrészt, vélhetően, a tulajdonosok eleve kirekesztik magukból a műsorra tűzésének még a gondo­latát is, másrészt, szintén vélhetően, a balliberális sajtó össztü­zet nyitna arra a mozira, amely a várható, zsíros nyereség ér­dekében mégis áttörné az íratlan tabut, mert, mint érvelnének, érzéseket és ízlést sérthet.

Szintén sajátos, hogy most Scorsese blaszfémiájának szabad­sága mellett, és a püspök nyája érzéseinek védelme ellen az az oldal foglal állást, amely a szólásszabadság elfojtására eminen­sen felhasználható, a szabad világban páratlan, bolsevik mintá­ra hozandó gumiparagrafust, a Göncz-féle gyűlölettörvényter­vezetet igenli szokatlan vehemenciával, noha tudja, ha az Al­kotmánybíróság majd az ellene indított kifogásokat esetleg fél­resöpri, az ügy nem fog megállni Magyarországon.

De vegyünk még egy példát. Azon a napon, amikor az álla­mi tévé vezetősége úgy határozott, kitér a konfrontáció elől, Hong Kong legnagyobb reggeli napilapja, a South China Mor-

72

ning Post, az Asia Television Ltd. (ATV) két, teljes oldalt elfog­laló hirdetésével jelent meg. Iszonyú pénzbe kerülhetett. A hir­detésén a Führer képe látható, e szövegnek a kíséretében: „Ha Hitler az ATV-n hirdetett volna, teljes hatalomra tesz szert”. Majd kissé alatta ez a szöveg: „A Hitlerjugendet is megragad­ta volna anélkül, hogy az idősebb nácikat elidegeníti”. Végül a hirdetés kéri az olvasókat, hogy telefonáljanak az ATV-nek „mielőtt alkalmaznák a végső megoldást”.

Stuart Cotsen, Hong Kong ezer tagot számláló Zsidó Klub­jának elnöke levelet írt az ATV-nek. A hirdetés, írta, „felelőtlen, szégyenteljes és visszatetszést keltő…” Cotsen a „végső megol­dás” kifejezést találta különösen gyomorforgatónak.

Ugyanez a hirdetés megjelent a MeJ/dban is, amely a szakma lapja, valamint két kínai nyelvű napilapban, a Szing Tao Zsibao- ban és a Hong Kong Economic Times-ban. Mindez, ugyebár, Magyarországon elképzelhetetlen, de ha lenne valaki, aki ilyen hirdetést közzétenné, a reakció hevességét illetően senkinek sincs kétsége. De, az ATV szóvivője, Cseng úr szerint alig akadt kínai olvasó, aki panaszt emelt volna. Egy másik hong kongi te­levízió vezérigazgatója egyáltalán nem értette, miért e nagy hű­hó. „Engem nem sért”, mondta. Mely megjegyzést akár a Nyil­vánosság Klub is tehetné a Scorsese filmre. De ha a ballliberális oldal megkérdőjelezi feltételezéseim megalapozottságát és előrejelzésem pontosságát, kísérletet tehetünk Riefenstahl as­szony filmjével, noha úgy érzem, ebben az esetben a magyaror­szági televízió jelenlegi vezetősége nem lenne partner. Hiszen a köz szolgálata a köz egyes, többé-kevésbé körülhatárolható cso­portjai sértésének elkerülését is jelenti. Ami a mostani állapo­tokban a legszomorúbb az az, hogy a jelenlegi televízió többé- kevésbé körülhatárolható csoportjának műsorpolitikájával ezt a tilalmat naponta ismételten megsérti. Krisztus nélkül is.

Új Magyarország, 1994. november

73

Már Szlovákia mögött…

Az Új Magyarország december 16-i, pénteki számában egy 100 országot vizsgáló amerikai tanulmányról számolt be, amely Ma­gyarország „demokráciaesélyeit” a romló gazdasági helyzet mi­att meglehetősen negatívan értékeli. Most egy újabb százas, pontosabban százegyes lista látott napvilágot. Csakhogy ez nem előrejelzés, hanem az adón eredmények alapján készült.

A listát az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb agy­trösztje, a konzervatív Heritage Foundation készítette. A listá­ban csúcsosodó tanulmány készítői szerint a gazdaság szabad­sága a nemzetek viszonylagos gazdagsága szempontjából kriti­kus tényezőt jelent. Az elemzés készítői tíz kulcsfontosságú te­rületen mérték a gazdasági szabadságot. A tíz terület: kereske­delmi politika, adózáspolitika, a kormány részesedése a gazda­ság termeléséből, fiskális politika, tőke áramlás és a külföldiek beruházása, bankpolitika, bér és árszabályozás, tulajdonjogok, szabályozók és a fekete piac.

Az egyes országokat e területeken osztályozták. A legna­gyobb szabadság 1-es osztályzatot, a legkisebb 5-öst érdemelt. Mint kiderült, a százegy vizsgált országból csak negyvenhárom „szabad” vagy „általában szabad”, míg a többi „általában nem szabad” vagy „elnyomott. A négy csoportra osztott országok első kategóriájába csupán heten tartoznak. Gazdaságilag a leg­szabadabb ország Hong-Kong és Szingapúr, majd őket sor­rendben Bahrein, az Egyesült Államok, Japán, Taiwan és az Egyesült Királyság követi. Érdekesség kedvéért az „általában szabad” országok közül soroljuk fel a listavezetőket: Kanada,

74

Németország, Ausztria, Bahama-szigetek, Cseh Köztársaság (a lista tizenkettedik helyezettje), Dél-Korea, Malájzia, Ausztrá­lia, Írország és Észtország.

Magyarország a százegy ország közül a harminckettedik. (A harmincharmadik Jamaika.) Északi szomszédunkat a Heritage Foundation kutatói a piac szabadsága szempontjából maga­sabbra helyezték: Szlovákia a harmincadik.

Mindez a Wall Street Journal európai kiadásának december 14-i számában a szerkesztőségi oldalon olvasható. De nem kellett az üzleti körök legbefolyásosabb lapja olvasóinak soká­ig várni, hogy Magyarország ismét terítékre kerüljön. Már másnap, december 15-én szintén a szerkesztőségi oldalon Horn Gyula portréja nézett szembe az olvasókkal. A cikk cí­me: Lassúmenetben Magyarország a volt kommunisták vissza­térte után.

A szerző, Johnathan Sunley, a közép és kelet-európai refor­mokat segítő Windsor-klub budapesti titkára. Sunley szerint mára már súlyos kételyek merülnek fel a Horn-Kuncze-kor- mány teljesítőképességét illetően. A kétségek politikai jellegű­ek is. Idézzük most Sunleyt:

„A nyári választásokat követően aggodalommal szemlélték azt, hogy az MSZP nagy parlamenti többségével nem törvény­telen, de ^alkotmányos diktatúrát® vezet majd be. Ezt a félel­met még fokozta, és nem csökkentette, hogy a párt úgy dön­tött, koalícióra lép a liberális Szabad Demokraták Szövetségé­vel, melynek következtében az alkotmány módosításához szük­séges kétharmados többséget is megkapják”.

A kormányzó koalíció, szögezi le Sunley, nem is félt politi­kai erejét kimutatni. A legfontosabb állami intézményekben mélyreható személyi változásokat hajtottak végre akkor, ami­kor a megszilárdulásra inkább szükség lett volna, mint a továb­bi destabilizálásra. A legsúlyosabb cseréket a közszolgálati tele­

75

vízióban és rádióban, az ÁVÜ-nél és most a Nemzeti Bank élén hajtották végre.

Ugyanakkor a legmegdöbbentőbb, fejezi ki csodálkozását a szerző, hogy az új kormány nem azzal tűnt ki, hogy mennyi törvényt fogad el, hanem, ellenkezőleg, hogy milyen keveset. Mégpedig annak ellenére, flogy alapvető és gyors változáso­kat ígértek több területen. A privatizálás pedig gyakorlatilag megállt, és még mindig nincs országos sugárzású magántele­vízió és -rádió.

Sunley véleménye Hornról egyáltalán nem hízelgő. A mi­niszterelnök a javak létrehozása helyett azok elosztásáról szó­nokol. Beszédei jellemzően kedvenc témáit érintik: a korrupci­ót és a korábbi kormány gazdasági hibáit, míg képtelennek lát­szik elismerni a régi kommunista párt felelősségét az ország ál­lapotáért. Üres fecsegésnek tűnik tehát, amikor Horn azt állít­ja, hogy gyakorlati technokraták csapatát vezeti.

A Wall Street Journal cikke ismét kitér Horn múltjára, ami, írja, a nemzetet inkább megosztja, mint összefogja. Kétséges az is, hogy milyen őszintén kívánja a Nyugattal való integrációt. Magyarország idén ősszel nem vett részt például a Partnerség a békéért program keretében rendezett hadgyakorlatokon. És Horn múlt hónapban Varsóban a lengyel miniszterelnökkel együtt tett kijelentése, miszerint több tárgyalásra van szükség Moszkvával, számos megfigyelőben kételyeket ébresztett a két ország valódi geopolitikai irányultságát illetően.

Horn az alapszerződések kérdésében sem tudott – Ígérete ellenére – közelíteni északi és keleti szomszédjához. Sunley kö­vetkeztetése, hogy a Horn-Kuncze-kormány nem a „szakértők kormánya”. Mindez füstköd, csakúgy mint a „modernizáció” és a „professzionalizmus”, amely mögött a régi nomenklatúra bulldogszerű erőfeszítése húzódik, hogy az évtizedek alatt fel­halmozott privilégiumaikat és előnyeiket megőrizzék. Márpe­

76

dig ez a politikai kaszt a legveszélyesebb távlatilag az ország megreformálásához, fejezi be Johnathan Sunley a Wall Street Journalban írt cikkét.

A Boross-kormány idején létrejött Nemzeti Tájékoztatási Iroda, tudtuk meg a balliberális sajtóból, nemcsak felesleges, de veszélyes és pazarló intézmény is. Nem sikerpropagandára, de sikeres politikára van szükség. A volt NTI feladatát a Horn-Kuncze-kormány a Külügyminisztérium sajtó- és nem­zetközi tájékoztatási főosztályának adta át. Vezetője, Szalay Zsolt szerint (Magyar Nemzet, dec. 15) „januártól, ha szüksé­ges, anyagi eszközök állnak rendelkezésre” hogy beszámolja­nak Magyarország „legfőbb törekvéseiről… legfőbb sikerei­ről”. Amikor a Boross-kormány ezt tette, hatalmas felháboro­dást váltott ki a sajtóból. Most, hogy a Horn-Kuncze-kormány propagál sikert „nemcsak angolul, franciául, németül, olaszul, hanem románul, szlovákul és oroszul is”, a sajtó néma marad. Még jó, hogy van egy Johnathan Sunley, aki egy nagyon sokak számára hozzáférhető nyelven leírja, hogy a szakértelem, a je­lenlegi kontextusban, „bolsevik trükk”. Annak tisztázása pe­dig, hogy az az újságírói szakértelem milyen trükk, amely e két cikket elhallgatta, az olvasó előjoga.

Új Magyarország, 1994. december

TI

Az áladjunktus

Nyílt levél Dr. Ficzere Lajos dékán úrnak

ELTE Állam- és Jogtudományi Kar

Tisztelt Dékán Úr!

Értesülésem szerint dr. Fodor Gábor, a kulturális tárca jelenle­gi birtokosa e beosztásába lépése előtt tanársegédi beosztásban dolgozott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Ennek elle­nére a nyilvánosság előtt (televíziós fellépésekkor, stb.) egyete­mi adjunkusnak címeztette magát, és egyetemi szobája ajtaján még ma is ez a címzés áll.

Azt hiszem, egyetért velem, hogy közéletünk tisztaságá­nak megőrzésében kitüntetett hely illeti meg az Ön által ve­zetett kart.

Éppen ezért, nem csak azért kérem a fentiek megválaszolásá­ra a nyilvánosság előtt, mert azt az 1986. II. sz. sajtótörvény kö­telességévé teszi Önnek, mint egy költségvetési intézmény egyik vezetőjének, hanem egy felsőbb, morális parancs alapján is.

Szíveskedjék tehát a nyilvánosság előtt tájékoztatni, vajon a fentiek megfelelnek-e a valóságnak, és amennyiben infor­mációim igaznak bizonyulnak, megjelölni azokat a jogi lépé­seket, melyek haladéktalan meghozatala nem csupán szüksé­gesek, de az egyetemi autonómia eszméjéből fakadóan elen­gedhetetlenek is.

Új Magyarország, 1995. február

78

Tovább romlik

Tovább romlik Magyarország nemzetközi megítélése. Akkor, amikor a közszolgálati- és a magántulajdonban lévő média Békési távozása után sietve nyugtatgatta a hírfogyasztókat, hogy a pénzügyi világban besorolásunk nem változik, az Új Magyarország a vágyak világa helyett a tényekről tudósított: a Standard & Poor Corp. Magyarország hitelbesorolását stabil­ról negatívra változtatta.

A hátrasorolás nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a nem­zetközi pénzvilág érzése szerint Magyarország a jövőben drá­gábban juthat hitelekhez.

Márpedig a kormánynak nem csak drágábban, de többet is kell kölcsönöznie, ha a külföldi beruházás csökken – mint aho­gyan csökken is. A külföldi beruházókat ugyanis igen nagy mértékben zavarják a koalíción belüli botrányok – nem beszél­ve a HungarHotels ügyről és az üresen álló privatizációs posz­tokról, valamint az e téren tapasztalható bizonytalanságról.

Az ország általános külföldi megítélése szintén tovább romlik. A Budapest Sun legfrissebb számában a vezércikkek­nek fenntartott helyen közli a konzervatív Heritage Foun- dation, a törvényhozásban többségben lévő republikánusok talán legfontosabb agytrösztjének összeállítását arról, hogy Magyarországot miként rangsorolják a volt kommunista or­szágokhoz képest.

Igaz ugyan, hogy az Új Magyarország a magyar sajtópiacon elsőként, már jóval korábban tudósított a Heritage száz orszá­got összehasonlító listájáról (ld. Már Szlovákia mögött… c.

79

írást , 74. o.), de térjünk most vissza még egyszer az eredmé­nyekre.

Az országokat a Heritage számos ismérv alapján osztályoz­za. A legjobb osztályzat 1-es, amely politikailag és gazdaságilag teljesen szabad országot jelez. A legrosszabb 5-ös, amely a leg­kevésbé szabad országot jelzi.

íme a volt kommunista országok sorrendje:
Cseh Köztársaság	2,1
Észtország	2,25
Szlovákia	2,75
Magyarország	2,8
Lengyelország	3,25
Oroszország	3,4
Bulgária	3,5
Albánia	3,55
Románia	3,55
Belarusz	3,65
Ukrajna	3,9
Moldova	4,1

Ez a jelen. Már Szlovákia mögött. Kilátásaink még rosszab­bak. Olvasóinkat emlékeztetnénk arra, hogy’ lapunk tavaly de­cember 16-i számában szintén egy száz – pontosabban százegy – ország jövőjével foglalkozó Harvard-tanulmányt ismenettünk (a magyar sajtópiacon ugyancsak elsőként), mely szerint Magyar­országon a demokrácia helyzete 2000-re rosszabb helyzetben lesz, mint 1993-ben volt és Szlovákiánál is gyengébben szere­pelünk majd. A visszaesők klubjában csak néhány ország a tár­sunk: a kommunisták által nemrégiben átvett Nepál, Pápua-Uj- Guinea és az afrikai Botswana, mely országokban az életszínvo­nal is csökkeni fog. •

80

A nyugati sajtókommentátorok eddig szinte kivétel nélkül az ex-kommunistákat hibáztatták a jelenlegi, romló helyzetért. Újabban a nyugati világ újságírói és megfigyelői kezdik észre­venni azt, hogy a szabaddemokraták, akik ugyan magukat a gonosz, fafejű elvtársak kezében tehetetlenül vergődő áldoza­tokként adják el magukat, legalább annyira felelősek mind­azért, ami történik, mint túlsúlyos partnerük.

A Budapest Sun c. angol nyelvű hetilap szerkesztőségi olda­lán két héttel ezelőtt megjelent egyik cikke, amely keményen tá­madja a koalíció „ellenzéket” játszó partnerét, így fejeződik be:

„Nem, a koalíció hamaros szakadásának nincs meg a veszé­lye. A partnerek érdeke – hatalmon maradni és érdekeiket to­vábbra is szolgálni – túlságosan szorosan egybefonódott. De senki se várja, hogy Pető megszűnik fenyegetni, hiszen a kocsin mindig a nyikorgó kerék kapja a legtöbb zsírt”.

Sem a magyar jobboldalnak, sem a szocialisták egyre növek­vő táborának eddig sem volt kétsége afelől, hogy a zsírt ebben az országban ki kapja. És Petőék tudják, hogy tízmillió zsírzó­csapból annyi mindig kinyomható, hogy egy kemény mag ola­jozottan csússzon le egy koalíció egyre szárazabb és mind re­kedtebbre kiabált torkán. Az már rég megszűnt kérdés lenni, hogy mindez kinek jó, hiszen a választ mára már mindenki tudja. A kérdés csupán az, hogy ez miért jó Magyarországnak?

Új Magyarország, 1995. február

81

Washingtoni emberjogi politika

Előttem fekszik az amerikai külügyminisztérium 1981-es jelen­tése az emberi jogok nemzetközi állapotáról. A Romániáról szóló fejezet egyetlen szóval sem említi meg a magyar kisebb­ség – Európa legnagyobb kisebbsége – helyzetét.

A nagyköveti posztjáról távozásra kényszerített Dávid Fun- derburk professzor, volt bukaresti amerikai nagykövet szerint ez nem véletlen: az amerikai külügyminisztérium nem akarta túlságosan zavarba hozni a Ceau§escu-rezsimet, mert azt „kü­lön úton járónak” látta.

Az amerikai külügyminisztériumnál a véletlenek egyébként is meglehetősen kizártak. Már a harmincas évek elején sem akar­ta észrevenni, hogy Sztálin mesterséges éhínsége miatt tizenné­gy és fél millió ukrán paraszt veszítette életét. Az ok, írja Róbert Conquest a kérdés legismertebb szakértője az ukrán holocaust­ról 1986-ban megjelent könyvében, az volt, hogy Washington­ban küszöbön állt a Szovjetunió diplomáciai elismerése.

1994. február 1-jén jelent meg az emberi jogok nemzetközi helyzetéről készült tavalyi jelentés. A Magyarországra vonat­kozó fejezet rendkívül kritikus volt a Boross-kormányra nézve: nem kevesebb mint két és fél oldalon foglalkozott, rendkívül részletesen, az MDF-vezette koalíció médiapolitikájával.

A közszolgálati média a jelentést azonnal, igen nagy terjede­lemben és teljes részletességgel ismertette. Csupán Bánó And­rás ügye tizenegy sort foglal el a jelentésben.

82

A minap, az 1995. február 2-án napvilágot látott jelentés homlokegyenest más képet mutat. A médiával foglalkozó rész töredéke a korábbinak. Jellemző adat: a választások utáni mé­dia helyzetet taglaló rész pusztán 6 (hat!) sorral több, mint az, amit az egy évvel korábbi jelentés kizárólag Bánó sorsának szentel.

E részben mindenesetre van másfél kritikus mondat, amely a közszolgálati médiára vonatkozik: „Az új vezetőség visszavett több olyan alkalmazottat, akit a korábbi vezetés politikai okokból eltávolított és őket veszteségükért kárpótolta. Ezt kö­vetően, a jelek szerint szintén politikai okok miatt, kb. 15-20 embert bocsátottak el. Az ellenzék szerint a politikai okokból elbocsátottak száma sokkal nagyobb, de a pontos szám vitat­ható.” Ennyi.

Ezt a mondatot a küldetéstudatos közszolgálati média és a szintén küldetéstudatos napilapok természetesen nem közöl­ték, holott, mint például a Magyar Hírlap írja, a jelentést az amerikai nagykövetség jóvoltából ismerik. Márpedig az ameri­kai nagykövetség nem valószínű, hogy a Magyar Hírlapnak csonkolt szöveget adott volna át. De, mint megtudjuk a tavalyi jelentésből, a kormány csak a Boross- és Antall-korszakban be­folyásolta a napilapokat. Szerencse, hogy ma nincs ilyen befo­lyásolás, vagy a kádári időkre emlékeztető „önkéntes érdekfel­ismerés”.

Sajátos, hogy a tavalyi külügyminisztériumi jelentés nem csak a tények bemutatásával foglalkozik, hanem spekulációnak is teret ad. íme: „Bírálók vádja szerint a frekvenciaengedélye­ket a kormány bürokratái politikai manipuláció alapján adják majd ki és nem pártatlan bizottság vagy testület”. Most, ami­kor kiderült, hogy az SZDSZ a közszolgálati médiában és a frekvencia kiadásáért felelős minisztériumban igen rövid idő alatt totális hegemóniára tett szert, az amerikai külügyminisz-

83

tóriumnak ugyanez a mondat nem jut eszébe. Hogy miért? Nyilvánvalóan most elfelejtették megkérdezni, mondjuk, Boross Pétert, Giczy Györgyöt és más bírálókat.

A tavalyi jelentés kifogásolja, hogy vezető posztokra olyan embereket neveztek ki, akik a kormány melletti műsorok ará­nyát növelik. Most, hogy nincs az ellenzéknek „Egyenlege”, most, hogy egy volt munkásőr (Betlen János) a Magyar Televí­zió Híradójának főszerkesztője, most, hogy az állami televízió fő kommentátora egy Aczél Endre és most, hogy a képernyőn egyetlen, a „másik oldalhoz” tartozó arc nem jelenik meg, az idei jelentés semmi kormánybarátságot nem fedez fel a közszol­gálati műsorokban. A koalíció egyik partnere irányában sem.

De menjünk tovább. Az 1995-ös jelentésből hiányzik az a tény, hogy Magyarországon már van szamizdat (pontosan a Szatnizdat nevű havilap), de az 1994-esbő) nem, hogy beperel­ték a Szent Koronát. Vajon a Szent Korona beperlése jobban jellemzi az Antall-Boross érát, mint a Szamizdat megjelenése a Horn-Kuncze-Fodor rezsimét?

Nem kell különösebben ügyesnek lenni ahhoz, hogy valaki megtudja, a félelem és a rettegés milyen mértékben ütött ta­nyát Magyarország közintézményeiben.

E sorok írója a napokban a Széchényi Könyvtár néhány munkatársával beszélgetett azután, hogy az országos könyvtár igazgatója valószínűsíthetően a Fodor-féle minisztérium nyo­mására a leggusztustalanabb és kitalált vádak alapján 3 óra alatt, bármiféle vizsgálat lefolytatása nélkül, dobta ki állásából az évtizedek óta ott dolgozó, tizenöt nyelven olvasó Dr. Veker- di Józsefet. A könyvtár munkatársai az épület meditációs ká­polnájának sötétjében, az ajtót behúzva suttogták el, mi történt és mi állhat a lefejezés hátterében. Talán emlékezünk még ar­ra, hogy a korábbi rendszer eltávolított-jai a választások pilla­natáig bejártak a televízió és rádió épületébe, állami költségen

84

(faxon és telefonon) szervezték a nemzetközi tiltakozó meg­mozdulásokat, mikrofonban és képernyőn bírálták a vezetést (ami az Egyesült Államokban elképzelhetetlen) és manipulálták a híreket. Miközben a tudományos intézetekben lévő kollégá­ik szintén az adófizetők pénzén az Interneten terjesztették a Boross-kormány állítólagos antidemokratizmusáról és állítóla­gos antiszemitizmusáról szóló híreket.

Mint tudjuk, január óta a washingtoni törvényhozás (kong­resszus) és a végrehajtó hatalom (például a külügyminisztéri­um) között van „némi” feszültség. Míg a törvény hozásban a jobboldali, konzervatív republikánusoké a hatalom (mint Jesse Helmsé, a „szélsőjobboldali” szenátoré, aki a szenátus külügyi bizottság vezetését vette át), Foggy Bonomban (a washingtoni külügyminisztériumban) a régi embereké a terep, akiket a kon­tinens „konzervatív forradaloma” igencsak kikerült. Ez persze Budapesten kínos, mint kiderül az SZDSZ-hez közelálló Ma­gyar Hírlap február 3-i vezércikkéből is, amelyben a közismert Bodor Pál ilyen katasztrófák környezetében soroja fel a wa­shingtoni őrségváltást: „Persze, a kormánynak semmi köze a balesetekhez, a százhalombattai kéjgyilkoshoz, a kacsán vett rabszolgákhoz, a Romániából érkező olajszennyhez, a telefon­pornóhoz, a világpiaci árakhoz, a cigányszervezetek viszályá­hoz, Funar elméjéhez, a mexikói csődhöz, az amerikai repub­likánusok győzelméhez…”

Bodornak igaza van: a budapesti kormánynak mindehhez semmi köze. A kérdés viszont az is, hogy az itteni amerikai nagykövetségnek – mely jórészt felelős az idei jelentésért is – mi köze, ha nem is Funár elméjéhez, de az amerikai republikánu­sok győzelméhez? No és az emberi jogok jelentésében megfo­galmazódó minimális tisztesség követelményéhez, mely betartá­sa nélkül egy nagykövet és stábja csak a politikai spektrum egy bizonyos részének lehet persona grata. Az idei és tavalyi wa­

85

shingtoni emberi jogi jelentést összevetve az olvasók pontosan tudják, hogy a spektrum melyik részéről van szó. Nem csoda, hogy bizonyos körökben már a Szabadság-téren rendezendő nagyobbszabású tüntetés szervezéséről hallani, hogy üzenetet küldjenek az ottani törvényhozásba arról, ami itt majdhogynem diplomaták elfogadhatatlan, szinte maszek akciójának tűnik. Hogy ebben, a magyar-amerikai kapcsolatoknak hosszabb tá­von igencsak rossz szolgálatot tevő jelentésmanipuláció meny­nyiben amerikai érdek, nagyon nehéz megválaszolni.

Új Magyarország, 1995. február

86

Céllal hazudni jövedelmező

„I think a lie with a purpose is wan iv th’ worst kind an’ th’ mos’ profitable” – „Azt hiszem, hogy céllal hazudni a hazugság egyik legrosszabb és legjövedelmezőbb fajtája”, fogalmazta meg hamisítatlan ír akcentussal Finley Peter Dunne, a századforduló egyik legszellemesebb amerikai újságírója, szentenciáját.

Fodor Gábor, az ország kulturális ügyeinek irányítója, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának etika tanára, 1991-től néhány nappal ezelőttig hazugságban élt. Adjunktusnak tüntet­te fel magát, holott nem az.

Mindannyiszor, amikor munkába sietett, vagy amikor befe­jezte a jövő nemzedéknek az erkölcsről szóló előadását, tanári szobájához érve találkozott szembe táblájával:

DR. FODOR GÁBOR

EGYETEMI ADJUNKTUS

A tábla talán örök időkig ott marad és Fodor Gábor talán örök időkig áladjunktus marad, ha az Új Magyarországban egy levél nem tudakolja meg a kari dékántól, vajon Fodor Gábort megilleti-e a tudományos rang? Mint a válaszból kiderül, Fo­dor Gábort az egyetemi adjunktusi cím nem illeti meg, ugyan­is Fodor Gábor tanársegéd.

Tanársegéd, mint Szájer József, ugyanazon a karon. De Szájer nem érezte, hogy közéleti hírneve és fiatal kora miatt szégyennek igazán nem számító, kezdő, tudományos rangja között feloldhatatlan lenne a feszültség. Fodor Gábor viszont úgy gondolhatta. És „eltűrte”, hogy adjunktusnak címezzék.

87

A civilizált világban ez olyan botrány, amelyet miniszter nem él túl. De hogy mekkora, és e botrány nagysága Magyar­országon is érzékelhető legyen a politika a Fodornak szimpati­záló oldalnak is: képzeljük el, mi történik, ha kiderült volna: Fodor elődje a miniszteri székben, Mádl Ferenc, akadémikusi címét alaptalanul használta. Vagy Csúcs doktorról, hogy nem doktor. Akkor a közszolgálati média nyilván nem hallgat az ügyről oly mélyen és önfeledten, mint most. Vagy nem jellem­zi egy apologetikus vezércikk a Magyar Hírlap február 17-i szá­mában a Forma 1-es versenyautók sebességével tisztogató kul­turális minisztert úgy, mint egy „arcátlanul okos, toleráns fér­fiú, akinek sápadt és higgadt arca, udvariasan mutáló hangja, pontos és tárgyszerű szavai” vannak.

Közéletünk tisztátalanságát a Fodor-ügy úgy jellemzi, mint a mikroszkóp alatt vonagló egyetlen vírus az organizmust meg­ölő betegséget. Az Alkotmányt sértően egyoldalú közszolgála­ti média bűnrészes hallgatása éppen úgy, mint dr. Ficzere Lajos dékán beismerő levelének az az érthetetlen kiegészítése, amely­ben a minisztert mentegetni kívánja: „nincs tudomásom olyan konkrét esetekről, amikor dr. Fodor Gábor… »egyetemi ad­junktusnak címeztette magát«”. A tanszékvezető tanár önkén­tes kutatása sajnos nem bizonyult elég alaposnak – hacsak pél­dául a TV 4-ben egy „adjunktus urazó” riporterről feltételez­zük, hogy interjúja előtt nem kérdezte meg interjúalanyát, mi­ként szólíthatja, vagy a megszólítás ellen protestáló tanárse­géd-miniszter tiltakozását önhatalmúan nem cenzúrázták ki a műsor adása előtt.

De akárhogy is történt, a címmel visszaélés botrány. És hogy erre a magyar közélet mostani vezetése miként fog reagálni, azt eddigi teljesítménye alapján, sajnos, tudjuk. Ez pedig olyan szégyen, ami nem csak Fodor miniszterségét fogja túlélni.

Új Magyarország, 1995. február

88

Hirdetői bojkott

Hölgyeim és Uraim!

Társaságunk roppant nagylelkű: a [zsúfolásig telt] teremben az első sorban két széket üresen hagyott, hogy az MTV kamerái dokumentálhassák az érdeklődés hiányát.

Mint bizonyára tudják, Magyarországon a sajtó már nem szabad. Ezt a New York-i Freedom House legutóbbi jelentése állapította meg. A korábbi koalíció idején a sajtó még szabad­nak minősült. Azzal a rádióval és televízióval együtt, amelynek élén „szélsőjobboldali őrültek és csirkefogók” álltak, mint Ta­más Gáspár Miklós [SZDSZ-es pártfilozófus] írta tegnap a Népszavában [magát, szokása szerint, hamisan az MTA Filozó­fiai Intézetének igazgatójaként tüntetve fel]. A rádiónál és a te­levíziónál [és így nyilván a vezetésükben is] azóta a helyzet romlott. Csakúgy mint az írott sajtóban. A Freedom House szerint a romlás egyik oka a célzatos hirdetési politika. Én erről szeretnék beszélni.

Ma Magyarországon nem hivatalos hirdetési bojkott sújtja az ellenzéki sajtót, ami meglehetősen köztudott és nem csak sajtó- és hirdetői körökben. [Emlékezetes, miként kerülték a hirdetők egészen haláláig Pest megye egyetlen lapját, a több mint húszezer példányban megjelent Pest Megyei Hírlapot, és hogy a néhány hónapot élt Vico lap, a Pest Megyei Hírek, cso­dák csodája, hirdetésekkel tele jelent meg annak ellenére, hogy ezerötszáz példánynál több nem kelt el belőle.]

Az Új Demokrata a bojkott meglétét tesztelte is. Ingyen je­lentette meg a [z állammal összefonódott] Postabank hirdetését.

89

A Postabank erre perek sorozatával fenyegette meg az Új De­mokratát, amely – és erre a bejelentésre Bencsik Andás, a heti­lap főszerkesztője hatalmazott fei idejövetelem előtt – a leg­utóbbi, negyven százalékos papíráremelés és természetesen a hirdetői bojkott miatt halálos veszélybe került. Amennyiben a papír árát ismét fel fogják emelni – mint ahogyan felemelik az Új Demokrata minden bizonnyal nem éli túl. Mert nem kap hirdetést. Mint ahogyan az a néhány ellenzéki lap sem valószí­nű, hogy túléli, amely még némi színfoltot jelent az egyoldalú sajtóképben. Magyarországon, 1995-ben, meg fog szűnni a saj­tó pluralizmusa és ezzel az információ szabad áramlása [amelyet egyébként az ENSZ Magyarország által is aláírt Egyetemes Em­beri Jogi Nyilatkozatának 19-ik cikkelye előír].

Az ellenzéki lapokkal rokonszenvező hirdetők félnek. Fél­nek a következményektől. A napokban egy nagy cég tulajdo­nosa egymillió forintot ajándékozott az Új Demokratának az­zal a kikötéssel, hogy a hetilap nem jelenteti meg a hirdetését. A lap egy-két, minden veszéllyel és következményekkel bátran dacoló hirdetőjét rendszeresen fenyegetik.

De vizsgáljuk meg a hirdetők oldaláról a reklámozás politi­káját. Nézzük például a Pannon GSM-et, amely „Az élvonal”. A cég 150 millió dolláros hitelhez jutott. Arra gondolnánk, a kapott összeg teljes egészét arra fordítja, hogy minél hamarabb lefedje az egész országot, hiszen ma, ha valaki néhány főútvon­altól akár tíz kilométerre is eltávolodik, már nem tudja a Pan­non telefonját használni. Nos, a cég az összeg kézhezvétele után a látható és hallható jelek szerint hatalmas hirdetési kam­pányba kezdett. A cég vezetői azonban nyilván úgy gondolják, Magyarországon a polgári/konzervatív lapok olvasói nem akarnak rádiótelefont vásárolni. Ha ugyanis nem erre gondol­nának, akkor a Magyar Nemzetben, az Új Magyarországban és más, ellenzéki hangoltságú lapban is megjelentetnék azt a két­

90

oldalas hirdetésüket, amelyekkel a balliberális lapok olvasói­nak figyelmét hívják fel naponta szolgáltatásukra. Vajon a lap példányszáma a döntő számukra a hirdetés elhelyezésében? Nyilvánvalóan nem, hiszen a két ellenzéki napilapban több ol­vasót érnének el, mint például a Magyar Hírlapban. Netán az ellenzéki lapokban megjelent szövegre kényesek? Nos, tegnap a néhány ezer példányban megjelenő Magyar Narancs a hetila­pot vásárló, [mobiltelefonra nyilvánvalóan kiéhezett] diákokat egy teljes, nyolc oldal terjedelmű Pannon GSM melléklettel lepte meg. Egyik oldalán hatalmas betűkkel olvasható: HÚGY ÉS SZAR, VER ÉS TAKONY. Én nem tudom, hogy ezt a Pan­non GSM-re vonatkoztatja-e a Magyar Narancs, de az idézet­tek ott állnak a melléklet V. oldalán. Kényességről tehát nem lehet szó.

[A Pannon GSM és a többi, diszkriminatív hirdető évi 43 milliárd forinttal támogatja a többségi médiát. Az íratlan hir­detési bojkott eredményeként ebből a gigantikus nagyságrendű összegből gyakorlatilag alig jut a középtől jobbra álló sajtónak, amely így nem tudja megfizetni újságíróit, nincs pénze tudósí­tókra, hosszabb munkát igénylő tényfeltáró riportokra, nem tud felszerelést vásárolni, és nem tud lépést tartani az emelkedő költségekkel. Tönkremegy, ami után a balliberális sajtó kárörvendő diadallal vonja le a következtetést: Magyar­országon ilyen sajtóra nincs piaci igény.)

Azt hiszem, az utolsó percben vagyunk ahhoz, hogy a te­remben jelenlévő vezetők által képviselt pártok haladéktala­nul, [lehetőleg a jövő héten], felállítsanak egy parlamenti ad- hoc bizottságot, amelynek feladata ennek a hirdetői bojkott­nak a nagyon alapos megvizsgálása. [Hiszen ha ez nem törté­nik meg, jövőre már a részben szabad kategóriában sem lesz a magyarországi sajtó, ami messzemenő következményekkel jár az országnak a különböző nyugati szervezetekhez kilátásba he­

91

lyezett csatlakozására is, nem beszélve, ami sokkal fontosabb, magának a demokráciának a megszűnésére.]

Hölgyeim és Uraim! Texasban nagyon okos farmerek élnek. Egyik intelmük szerint a disznókat két okból nem érdemes énekelni tanítani. Az egyik ok, hogy úgysem tanulnak meg éne­kelni. A másik az, hogy közben még meg is sértődnek. Én re­mélem, hogy ez a népi bölcsesség a magyar ellenzékre nem vo­natkozik. Köszönöm, hogy meghallgattak.

(A szerző a Magyar Polgári Demokrata Társaság egyik ala­pító tagja volt. A cikk a szabadon elmondott szöveg utólagos leírása. Néhány kiegészítés, amely az előadásban nem hangzott el, szögletes zárójelben szerepel.)

1995. május

92

Hazudunk éjjel, hazudunk nappal

A baloldali kurzus „közszolgálati” rádiója és televíziója eddig is manipulált. Gyakran nagyon durván. De a semmiből vett hí­reket eddig még nem mert kitalálni.

Most átlépte a Rubicont. A hazug hírek gyártása egy teszt­tel kezdődött. Augusztus 30-án azt jelentette a Kossuth Rádió, hogy a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezete lemond­ta a demonstrációt. Mint kiderült, egyáltalában nem mondta le. Gálos Imre, a HTFSZ elnöke közleményben fejezte ki a tűz­oltók „mélységes felháborodását” a hazug hír hallatán.

A pártok – akik korlátozottan még hallathatják hangjukat – némák maradtak. A rádiósok a hallgatáson felbátorodtak, és így a hazugság eszkalációja nem váratott magára sokáig.

Már három nappal később, szeptember 3-án, vasárnap, a Magyar Rádió a Déli Krónikában, majd a későbbi híradások­ban jelentette, hogy „A NATO-országok nagykövetei min­dent elkövetnek az MSZP-SZDSZ kormány szövetségének fenntartásáért”. Az MR – a világ civilizált országaiban érvé­nyes normáit és saját szabályait is megszegve – egy fél-bulvár lapra, a Színes Vasárnapra hivatkozott. Igaz ugyan, hogy a lap egy szóval sem írta azt, hogy a nagykövetek „mindent el­követnek” a koalíció fenntartásáért, hanem azt, hogy abban „érdekeltek”.

A Magyar Rádió az ország sorsát eldöntő koalíciós tárgya­lások rendkívül kényes szakaszában nem csak hamisan idézett

93

egy magában véve is megbízhatatlan hírforrást, de a hírt füg­getlen hírforrásból nem erősítette meg.

Másnap, hétfő reggel Nika György rádiós/tévés interjúvolta Szent-Iványi Istvánt, a külügyminisztérium politikai államtit­kárát, aki kereken tagadta a rádióból felröppentett rút kacsát. Csupán azt mondta, hogy néhány nagykövet baráti beszélgeté­sen elmondta, jobban szeretnék, ha Magyarországon stabil kormány maradna fenn. Ilyen kijelentést minden ország min­den diplomatája elmond, hiszen mindenki érdeke a stabilitás, főként, ha azt valami veszélyezteti. Nika, aki tudta, hogy bot­rány robbanhat ki a rádió hazugságából, azt tévés hazugsággal tetézte és úgy „nyugtázta’’ Szent-Iványi tagadását, miszerint a rádiós „hírt” a politikai államtitkár „közvetlenül meg is erő­sítette”. Hogy Szent-Iványi ennek hallatán néma maradt, az Szent-Iványiról mond köteteket.

A közszolgálati rádiósok és televíziósok nyilvánvalóan eg­zisztenciális fenyegetettségüket látják a koalíció megingásában. E miatt vadul politizálnak. Meggazdagodási igényüket Ma­gyarország nemzetközi tekintély fölé helyezik. Ugyanis egy olyan képtelenséggel vádolják a Budapestre akkreditált nagy­követeket, ami felhördülést okozott NATO-körökben a hír alapjának képtelensége miatt.

Giczy György, KDNP-elnök sajnos rossz helyre címezte a til­takozását, ugyanis nem a külügyminiszternél, de a Magyar Rá­dió elnökénél kell tudakozódnia és tiltakoznia. Vajon nem a Magyar Rádió megrendelésére született a hír a kormánypárto­kat támogató Színesben?

De ami ennél sokkal súlyosabb: ilyen közszolgálati rádióval és televízióval a pártok nem indulhatnak a választásokon. Ezt Göncz Árpádnak köztársasági elnöknek – aki Európát hívta se­gítségül a La Stam pában akkor, amikor itt a közszolgálatban legalább a pluralizmusnak a látszatát biztosították – is tudnia

94

kellene, aki most mélyen hallgat. Ami érthető, hiszen ő SZDSZ-tag. Az azonban nem érthető, hogy az ellenzéki pártok miért nem fordulnak – egységesen, azonnal és nyomatékkai – az Európai Unió megfelelő szervezeteihez és hívják fel a figyel­müket arra, hogy a volt kommunisták és balliberális koalíciós partnere a magyarországi demokráciát és stabilitást alapjaiban fenyegető tömegtájékoztatási politikát folytat pártatlan, politi­kamentes tömegtájékoztatás helyett. Ha a pártok képviselői ezt nem értik meg, akkor még sok, nagyon keserű meglepetésben lesz részük – főként a következő választási kampány idején.

Új Magyarország, 1995. szeptember

95

Apartheid, alulról?

Jaj a tényeknek, ha nem fedik az előítéleteket! Most sem fed­ték. így a szokottnál is nagyobb kínban volt a Magyar Televí­zió október 16-i esti Híradója. Ugyanis egy igazi – hogy a „kedvenc” elítélő szót használjuk – „kirekesztő” trombitált <5ssze egy millió embert az amerikai főváros szívébe. Úgy, hogy a nőket és a nem feketéket eleve kirekesztette.

A kirekesztő az amerikai fekete kisebbség jelenleg talán leg­népszerűbb vezetője, Louis Farrakhan, aki szenvedélyes zsidó­gyűlölő. Ami ugyancsak megdöbbentő, hiszen, mint ismeretes, az amerikai zsidók arányukat lényegesen meghaladó súllyal harcoltak és áldozatkészséggel az amerikai feketék egyenjogú­ságáért, sőt „pozitív diszkriminálásukért” is.

Ellentétben minden nagy külföldi televíziós állomással, Farrakhan tömeggyűlése az MTV-ben nemhogy vezető helyet nem kapott, de mellékes hírként tűnt föl a képernyőn, miköz­ben az alámondó hang azt közölte, hogy a feketék vezetője nem szereti a katolikusokat, arabokat, fehéreket és zsidókat. Ebben a sorrendben. Másnap pedig a gyűlésről beszámoló la­pok közül a kirekesztési ügyekre szakosodott Magyar Hírlap a washingtoni demonstrációról szóló hírében az „antiszemita” szó egyáltalában nem szerepelt. Holott éppen ez az egyik oka Farrakhan hírhedtségének és Farrakhan antiszemitizmusa min­den külföldi televíziós állomáson és lapban kiemelt helyet ka­pott. Főként erről és nem „arabeilenességéről” (?) faggatta a CNN-en 17-én sztárja, Larry King élőben Farrakhan tisztele­test. És jól tette, hogy erről kérdezte.

96

Farrakhan Iszlám Nemzete nevű szervezete a Feketék és zsi­dók titkos kapcsolata című traktátumot osztogatja, amely sze­rint a rabszolgakereskedelemért a zsidók a felelősek.

Hősünk Louis Walcott néven 62 évvel ezelőtt született. A hangzatos X. Lajos Farrakhan nevet akkor vette fel, amikor Bostonban és New Yorkban muzulmán vezetőként mecsetek irányítását bízták rá. Kilenc gyermeke van. Jól énekel, és oly­kor Mendelssohn darabot hegedül, ha éppen azt akarja bizo­nyítani, hogy távol áll tőle az antiszemitizmus.

Ami nehezen hihető. A zsidókat „vérszívóknak” nevezi, mert „felvásárolták a gettók lakótömbjeit és kiszipolyozzák az ottlakókat”. Magyarul: lakbért szednek. Szerinte azért kapta annyi zsidó Amerikában a Goldstein, Silverstein és Rubinstein nevet, mert aranyat, ezüstöt és rubint loptak.

Az „Iszlám Nemzete” (a magyar sajtóban „Iszlám Nemzet”) a húszas években alakult Detroitban válaszul a Ku Klux Klán tömeges lincselésére. Az Iszlám Nemzetének alapítója szerint a feketék a választott faj, a fehérek pedig csupán ördögi aberrá­ció révén alakultak ki, amikor a görögországi Pátmosz szigetén egy dühöngő orvos belenyúlt a teremtő dolgába. Az Iszlám Nemzete és Farrakhan egyszerűen rasszista.

Mindez nem akadályozta meg a fekete, baloldali, demokra­tapárti Jesse Jackson tiszteletest, valamint a kokain és egyéb ügyei miatt korábban bekasztlizott Marion Barry washingtoni polgármestert, és Kurt Schmoke-ot, Baltimore fekete keresz­tény polgármesterét, hogy jelen legyen a nagygyűlésen, amely­nek támogatói között ott találhatjuk a befolyásos Déli Keresz­tény Vezetők Konferenciáját, a Feketék Országos Kereskedelmi Kamaráját és a Fekete Rendőrtisztek Országos Társaságát.

Farrakhan egyébként újabban tompítja antiszemitizmusát. Hitler neki már nem „fantasztikusan nagy ember”, csupán „nagy ember”. De a fajok különélését, vagyis az apartheidet –

97

nevezzük néven a gyereket, mégha az amerikai lapok a szót ke­rülik is – szorgalmazza. A konzervatívokhoz hasonlóan azt ál­lítja, a liberálisok több évtizedes „pozitív diszkriminációja” to­tális csődöt mondott.

Ebben nehéz vele vitatkozni. Aki például Washington észak­nyugati részén él, annyi négert lát, mintha Mandela előtti időkben Johannesburg elegánsabb negyedeiben lakott volna. Például ha kivételesen hajnalban kel, ugyanis a főváros nagy lapját, a Washington Post-ot, feketék hordják ki. Négerrel talál­kozhat még akkor, amikor megkapja az ajánlott levelét, ugyan­is a posta „pozitívan diszkriminál”. Feketéket láthat még a té­vében, amikor a helyi csatorna arról tudósít, hogy tőle öt perc­nyi autózásra, Észak-Kelet Washingtonban – ahová egyébként fehérünk soha nem merészkedik – minden harmadik huszon­éves fekete vagy börtönben ül, vagy feltételesen szabadlábon van, vagy rendőri felügyelet alatt áll.

A legtöbb amerikai család töredékcsalád; tinédzserek rutin­szerűen szülnek gyereket anélkül, hogy tudnák, ki a csecsemő apja, a gettósodás pedig feltartóztathatatlanul terjed, csakúgy mint a bandák közötti fegyveres harc. Az iskolákban a fegyel­mezést akadályozó fő probléma a nebulók fegyvertartása.

A liberálisok legfőbb ellenszerei, mint a segélyek, a szegre­gáció leépítésére beindított és a fehérek körében rendkívül népszerűtlenné vált iskolabuszoztatás tehát nemhogy orvos­ságnak, de kifejezetten méregnek bizonyultak, amelynek kö­vetkeztében a fehér és fekete társadalmat egy olyan szakadék választja el egymástól a mai Amerikában, amelynek a mélysé­gére a liberálisok csak most, az O. J. Simpson tárgyalást köve­tően döbbentek rá igazán. És ez adta azt a hatalmas lökést azon feketék százezreinek, akik soha nem látott számban gyűl­tek össze a washingtoni „mall”-ban, a Capitolium és a Fehér Ház között.

98

Farrakhan beszédében arra buzdította híveit, hogy maguk vegyék kezükbe sorsukat. A tiszteletes egyébként a mellett kar­doskodik, hogy a feketéknek ki kell építeniük külön gazdasá­gukat a fehéreké mellett. Kétségtelen, hogy Farrakhannak vi­tathatatlanok az érdemei is. A börtönökben, ahol kitűnően szervezett hálózata igen sok fiatal bűnözőt vonz, sikeresen ta­nítja őket arra, hogy hagyjanak fel a kábítószerrel, éljenek tisz­tességes családi életet, legyenek tiszták és öltözködjenek kifo­gástalanul.

Farrakhan nem hisz az amerikai olvasztótégelyben. Csak kö­rül kell nézni, tartja, és az olvasztótégelyről kiderül, mítoszról van szó. A kínai negyedben a kínaiak, a gettókban a feketék, a gazdag negyedekben a fehérek élnek. Ő tehát szinte erre, a sze­rinte felülről irányított folyamatra akar „rátenni egy lapáttal” és az elkülönülést erősíteni.

Azt mondják, az utóbbi időkben a világon áthullámzó na­gyobb áramlatok mind Amerikából indultak el. Ha most a fa­jok elkülönülésében megtestesülő, az apartheidet alulról építő Farrakhan eszméi, a fajok eltérő intelligencia hányadosát em­legető fehérek meggyőződése és a liberális politika látványos csődje nyomán képződött és dinamikusan növekedő faji fe­szültségek ugyancsak átcsapnak az óceánon túli országokra, meglehet, hogy új korszak küszöbén állunk. Némi malíciával – és remélhetően túlzással – nevezhetjük empirikus alapú neoná- cizmusnak is. A liberálisoknak pedig jó lenne elgondolkodniuk azon, hogy ebben mennyi a felelősségük. Ez alól Magyarország a legkevésbé kivétel.

Új Magyarország, 1995. október

99

Ma két éve: Európa segíts!!!

Pontosan két éve, hogy az azóta megszűnt Pesti Hírlap c. napi­lap a magyar olvasókkal elsőként közölte annak a cikknek a teljes fordítását, amelyben Göncz Árpád államelnök a La Stampa c. olasz napilapban segélykiáltást hallatott a magyaror­szági sajtóbeli állapotok miatt.

„A tájékoztatás olyan rabságban van, mint a kommunista re­zsim idejében” – „Budapest, a sajtó ismét felfedezi a cenzúrát” – „Elnyomják az ellenzéki újságokat és tévét” – „Az államfő is a jobboldali kormány ellen van: Európa segíts”, olvasható a lapban, amely egyszerűen idézőjelben közli a harmadik legfon­tosabb olasz lap ordító szalagcímeit. Majd következik a cikk fordítása és benne, fakszimilében az eredeti cikk, amelynek kö­zepén az államelnök jóindulatúan mosolyog.

Tito Sansa, az olasz újságíró így kezdi cikkét:

„Göncz Árpád államfő aggódik, az ellenzéki pártok indig- náltak, még az amerikai külügyminisztérium is vészharangot kongat: négy esztendővel a kommunizmus vége után Magyar­országon a szólásszabadság veszélyben van. Az államfő négy, általa egy informális beszélgetésre meghívott, külföldi újságíró előtt azt mondja, hogy a helyzet »különösen súlyos«, mert ta­vasszal lesznek a politikai választások – az időpontot, amely tőle függ, nem akarja felfedni -, és az elektronikus tájékoztatá­si eszközök – rádió és televízió – valamint az MTI a kormány kezében vannak”.

A La Stampában olvasható még, hogy „Minden olyan han­got elhallgattattak, amely nincs összhangban a kormányon

100

lévő konzervatív párt (MDF) nézeteivel” és hogy „az ellenzék nem szólhat a néphez”.

Az olasz napilapban megjelent cikk nyomán az MDF, a KDNP és az FKGP képviselőcsoportjának vezetői levelet írtak Göncznek, amelyben megdöbbenésüket fejezik ki az államel­nök interjúja miatt.

Göncz Árpád válaszában nem hogy elhatárolta volna magát a Sansa-cikktől, de gyakorlatilag a kormánypártokat tette felelőssé, amiért nincs lehetőség a „párbeszédre”.

Pető Iván és Kuncze Gábor levélben védte meg az Európához segítségért kiáltó szabaddemokrata elnököt, akit, mint írták, is­mét „méltatlan támadás ért” a „La Stampa cikke kapcsán”.

Most, két év múltán Göncz Árpád természetesen nem ki­ált segítségért Európához. A sajtószabadság szerinte nincs ve­szélyben. Az elnyomók a szabadság hiányát nem szokták ér­zékelni. Hogy most éppen az ellenzéki heti Magyarország stábját billentették ki állásukból anélkül, hogy a nemrégiben még oly aktív MUOSZ egy muknyit is tiltakozott volna? Hogy előtte a közszolgálati média utolsó, nem kormánypárti műsorának főszerkesztőjét, Lakatos Pált mozdították el fele­lős beosztásából és visznek azóta minden egyes szalagot Ré­kai Gábor adófőszerkesztő elé jóváhagyásra? Nyilvánvalóan a sajtószabadság kiterjesztésének sajátos formájáról van szó. Lényeg, hogy ma az információ nem rab „mint a kommunis­ták idejében”. Az újságokat és a tévét nem „nyomják el”. Az amerikai külügyminisztérium sem fejezi ki rosszallását. Csak éppen a sajtószabadság helyzete romlott, mint azt a New York-i Freedom House is észrevette. A jelentése kibocsátása óta pedig lényegesen rosszabb lett.

A Freedom House jelentését sokan, sokféleképpen igyekez­tek „megmagyarázni”. Kereszty András, a pártállam volt wa­shingtoni tudósítója – ma a MUOSZ vezetője – szerint a MŰK

101

angol nyelvű, „mérhetetlen hosszú” jelentése volt ludas a do­logban. Ha Keresztynek igaza van, talán eljött az ideje annak, hogy a MÚK ismét, egy kíméletlenül a tényekre támaszkodó, ugyancsak „mérhetetlen hosszú” jelentésében tájékoztassa a vi­lágot arról, hogy mi folyik itt. Más úgysem fogja.

Új Magyarország, 1995. november

102

Az ázsiai siker titka

1995-ben sorozatban jelentek meg Ázsia már meglévő és jöven­dő hatalmát leíró, félő vagy ünneplő könyvek, mint A Csendes­óceán évszázada; A csendes-óceáni térség kibontakozása; az Ázsiai megatrendek és az Ázsia kibontakozása.

Nyugati újságírók, tudósok, bankárok és közgazdászok sta­tisztikai adatokat és logikájukat használva elemzik az ázsiai si­ker titkát. Magyarországon a többségi sajtó ezzel szemben vagy mélyen hallgat a siker mélyebben fekvő okairól, vagy óva inti azokat, akik netán Magyarországon is javasolnák az ázsiai mo­dell importálását: „a magyarok nem kínaiak”, írják. Öröm néz­ni, ahogyan a liberális társaság egyszeriben ethnocentrikussá vá­lik és felfedezi a „magyarságot” és annak karakteres jegyeit, amelyek állítólag megakadályoznák abban, hogy a kapitalizmus nyugati útja helyett a gyors sikerhez vezető ázsiai utat válassza.

A többségi sajtóban megjelenő cikkek szerint a magyarok képtelenek arra az önfeladásra és szorgalomra, mint amit a kí­naiaktól és japánoktól elvárnak. Csakhogy az ázsiai modell Malájziában és Indonéziában is igen sikeresnek bizonyul, ami azt mutatja, hogy az ázsiai út nem ethnospecifikus, vagyis a tér­ség nem azért sikeres, mert a kínai és japán ember szinte a ter­mészettől ajándékba kapott tehetsége eleve sikerre rendeltetné. Marhaság.

Foglaljuk inkább össze azt, hogy a bevezetőben felsorolt könyvek mely összetevőket sorolnak fel a siker receptje ele­meiként. Ezek a következők: erős, szilárd kormány, magántu­lajdon, kemény munka és takarékosség, export piacok. De van

103

egy olyan tényező, amelyet csak a térséget a legjobban ismerő elemzők és a távol-keleti régióban élők emelnek ki sikerük fő pilléreként. Ez pedig az, hogy a vezető ázsiai gazdaságok felvi­rágzása – a városállamok kivételével – a mezőgazdaságban, va­gyis vidéken kezdődött.

A második világháború után bevezetett földreform Japán­ban, Tajvanon és Koreában pénzhez juttatta a parasztokat. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy e három országban hatalmas belső kereslet indult meg még azelőtt, hogy exportálni kezdtek vol­na. Vagyis éppen annak ellenkezője történt, mint amivel itt a Bokros-társaság kísérletezik, vagyis a kereslet visszafogásával.

Malájziában és Thaiföldön a parasztok exportőrökké és a bel­földi árucikkek felvásárlóivá váltak. Kínában a gazdasági reform a saját tulajdonba adott földeken kezdődön – a kommunizmus ellenére. Ezért van élelmiszerbőség Kínában és ezért nem volt mit enni a volt Szovjetunióban ill. ezért nincs mit enni ma az orosz falvakban, ahol a fizetőképes kereslet is hiányzik.

A térségben a nagy kivétel az Egyesült Államokkal rendkívül szoros kapcsolatot fenntartó Fülöp-szigetek, ahol a paraszto­kat Bokros-típusú adókkal sújtották, a termékekért és az álla­tokért a jelenlegi magyarországi felvásárlási árakhoz hasonló­an gyakorlatilag alig fizettek és az iparban akarták az áttörést. Helyette nyomort kaptak.

A gyorsan fejlődő ázsiai országokban a gazdagodó parasz­toknak utakra, hidakra és egyéb infrastrukturális létesítmé­nyekre volt szüksége, hogy a városokkal kereskedni tudjanak. Ez nem csak hatalmas mennyiségű munkaalkalmat nyújtott emberek tömegeinek, de a vállalkozói szellemet is fejlesztette. Korea egyik legsikeresebb üzletembere, a ma 80 éves Csüng Dzsu Jung rizsszállítóként kezdte. Banharn Silparcha, Thaiföld 63 éves miniszterelnöke vidéki üzletember volt, aki a hetvenes évek közepe felé kezdett részt venni a politikai életben. Miköz­

104

ben, hozzájuk hasonlóan, többmillió ázsiai emelkedett fel a kö­zéposztályba, költözött a városokba, amelyek egyre lüktetőbb ritmusban pumpálták vissza szolgáltatásaikat és termékeiket a falvakba. A városok növekedő lakossága pedig a fagyalttól biz­tosításig „falta” a megtermelt javakat és termelte ki magából az álláslehetőségeket.

Az ázsiai fogyasztók a hatalmas kínálat miatt mind kénye­sebbek lettek és egyre jobb minőséget követeltek, mígnem a gyártó cégek észrevették, hogy árucikkeik már nem csak ott­hon, de szerte a világon versenyképessé válnak.

Ha mindezt összehasonlítjuk Magyarországgal – lopásra, rokoni, haveri és elvtársi kapcsolatokra alapuló kormány, totá­lisan kizsákmányoló adórendszer, a falvak további elszegényí- tése, a vidék és a város közötti távolság növelése, a kereslet visszafojtása, a volt kommunista elit fogyasztási szokásai (a lo­pott vagyonból tüntető fogyasztás; a termelő javak helyett csil­logó autókba, pazar villákba fektetett pénz), gengszterprivati­záció, a maffiotikus körülmények térnyerése – az eredményt előre tudjuk. Az átlag magyar horizontja pedig arra szűkült, hogy azt sajnálja: neki senki sem mondja meg, miként és hon­nan lophat. így hát – ha tud – adót csal. Ennyi maradt a rend­szerváltásból és ez a következő évezredre „kidolgozott” jövő­kép. Ez a magyar poszt-pufajkás stratégia.

Új Magyarország, 1995. december

105

A szentély az szentély

Magyarországon a katolikus egyház ingatlanai veszélyeztetett ob­jektumok. Berobbantják a Mátyás templomot, a szegedi rókusi templomot, kegyhelyeket törnek fel, ereklyéket lopnak, papokat és paplakokat fosztanak ki, autóval körmenetbe hajtanak.

A Horn-kormány hatalomra lépése óta a támadások száma növekedett, mondta a püspöki kar egy magát megnevezni nem akaró tagja. Úgy tűnik, mintha a volt kommunista/ma szocia­lista politikai közeg kedvezne a vandalizmusnak és a katolikus egyház elleni bűncselekményeknek.

Még jól emlékszünk arra, hogy szinte az új kormány hata­lomra kerülésével egyidőben, valakik, nyilván a szocializmus hőskorában tanult tréfából, fekáliával mázolták be az egyik rendház falát. A tettest Kuncze belügyminisztériuma nyilván­valóan nem találta meg – különben valószínűleg hallottunk volna róla. De azt is nehéz elfelejteni, hogy a Debrecenben a körmenetbe kocsival behajtók szinte dicséretnek is felérő „büntetéssel” úszták meg aljasságukat.

Lehet, hogy a nem túlzott lelkesedéssel elvégzett nyomozá­sok és az esetleg kézrekerült elkövetőkkel szembeni enyhe bá­násmód az oka, hogy jóformán már naponta követnek el kato­likus szentélyek vagy temetők elleni bűncselekményeket.

Lapunk tegnapelőtti száma írta, hogy a VIII. kerületi Lőrinc pap téri katolikus templomban egy idős hölgyet támadtak meg, míg Hegyfaluban a katolikus templom fémperselyeit ürítették ki betörők. És, mint tegnap címoldalon hírül adtuk, Szegeden a Tátra téri Szent Gellért templomot érte támadás.

106

Érdekes lesz megtudni, vajon ezúttal megtalálják-e a tettese­ket. A rendőrség mindenesetre meglehetősen sajátosan – vagy, mondhatnánk szomorúan, az idők szellemében – reagált, ami­kor az Új Magyarország egyik szerkesztője információt kért. „Szabadságon van az, aki tudna valamit mondani az ügyről”, mondta az ügyeletes tiszt, mintha egy rendfenntartó intézmény működése egy civilizált nemzetek közösségébe igyekvő ország­ban személytől függene.

A csaknem monopol helyzetben lévő többségi sajtó reagálá­sa is figyelemre méltó. Mint a legutóbb, amikor máig nem tisz­tázott indítékból valaki a Dohány utcai zsinagógába akart hají­tani egy Molotov-koktélt. A kísérletet a szentély állandó őrzé­sére odaállított rendőr szerencsére megakadályozta. „Antisze­mita merényletet akartak elkövetni”, olvashattuk azokban a la­pokban, amelyekben „antikatolikus merényletről” sohasem ol­vashatunk, noha az indíték éppen annyira tisztázatlan, mint például a Dohány utcai zsinagóga esetében.

„A rózsa az rózsa, az rózsa” – írta Gertrude Stein 1913-ban. A szentély pedig szentély, mégha római katolikus is. És ha ve­szélyeztetett, védelemre szorul. Ezt tudnia kellene a rendőr­ségnek is, amelynek – adóinkból – felekezetre való tekintet nélkül lenne kötelessége védelmet nyújtania.

Új Magyarország, 1995. december

107

A Mérő-botrány

Kevéssé valószínű, hogy Magyarországon kívül létezik még egy olyan ország, amelynek közszolgálati adója egy bizonyos kül­földi országról minden fő adásában („krónikájában”) hírt és tudósítást közöl.

Aki a Magyar Rádió krónikáit hallgatja, gyakorlatilag egyetlen egyszer nem teheti anélkül, hogy Mérő Miklós, a rá­dió tel-avivi tudósítója, ne jelentkezzen. Függetlenül attól, hogy fontos, kevésbé fontos, vagy a helyi határokon kívül tri- viálisabb eseményről számol be.

Ennek ellenőrzése nagyon egyszerű annak, aki ellenőrizni akarja. Még nyelvtudás sem kell hozzá. Meg kell hallgatni a rá­dión fogható külföldi adókat. Például a környező országokét, amelyekhez a Közel-Kelet éppen olyan távol van, mint Magyar­ország, és az ottani események pontosan olyan hatással vannak az ott élőkre, mint az itteni lakosságra. Márpedig, aki meghall­gatja a bécsi, zágrábi, pozsonyi, belgrádi és a többi fogható adót, tapasztalja, hogy a Magyar Rádió izraeli tudósításai állan­dóságával szemben ott lényegesen ritkábban szerepelnek tel- avivi ill. jeruzsálemi hírek, nem is szólva a tudósításról.

Hogy a Magyar Rádió tudósításpolitikájának milyen hatása van a hallgatókra Zalaegerszegtől Nyírbátorig, azt a hallgatók­tól kellene megkérdezni.

Annyit azonban tudunk a Magyar Nemzet december 14-i számában közölt felmérésből – amelyet sokatmondó csend kö­vetett -, hogy Magyarországon az antiszemita érzések 1992- hez képest – amikor egy akkori nemzetközi felmérés a térség­

108

ben itt talált a legkisebb mértékű antiszemitizmust -, nagyon felerősödtek. A megkérdezettek 84 százaléka (!) úgy válaszolt, hogy nem kedveli a zsidókat. (A cigányokat 54 százalék nem kedvelte.)

Nem hiszem, hogy messze járnánk az igazságtól, amikor fel­tételezzük, hogy nem csak a virulens, látens és potenciális an­tiszemiták teszik fel a kérdést: vajon miért kell a magyar hall­gatóknak naponta négyszer kimerítő tájékoztatást kapniuk egy négymilliós országból akkor, amikor az egy milliárdnál is több lakost számláló Kínából alig, de Brüsszelből, az Európai Kö­zösség és a NATO központjából sem hallhatunk minden nap helyszíni tudósítást?

A mindent az antiszemitizmus alapján magyarázók nyilván készen állnak a válasszal: a média „zsidó kézen van”. Ha ez a „dzsóker” magyarázat igaz lenne, akkor a Magyar Televízió hírműsorai is naponta tudósítanának Izraelből. Márpedig nem tudósítanak. Holott az MTV-nek kitűnő tudósítója van Ammanban. Chrudinák Alajosnak hívják, ha valaki elfelejtette volna. Tőle évente általában három tudósítást láthatunk. Mérő Miklós hangját pedig igen ritkán veszik át a tévé emberei. Va­gyis: ha a média valóban „zsidó kézen lenne”, akkor az MTV- ben is naponta kapnánk izraeli tudósítást, függetlenül a tudó­sított anyag fontosságától. De ez nem így van. A kézenfekvő magyarázat tehát ismét csak az lehet, hogy mint a balkáni mó­don korrupt közszolgálati médiától már megszoktuk, szemé­lyes „bulizással” állunk szemben. Mérő Miklósnak nyilvánva­lóan pénz kell. Ezért gyakran és részletesen tudósít, mert felte­hetőleg percre fizetik. Mindezért végsősoron az MR elnöke, Szirányi János a felelős, aki, mint köztudott, gyenge ember. A szó minden értelmében. Ami kár.

De ennél nagyobb kár, hogy akik a bulizást engedik, az oko­zott nagyon nagy kárt nem kalkulálják be számításaikba. Bu­

109

ták, nagyon buták. És, mint azt nem egyszer tapasztalhatjuk, önveszélyesek is. Úgy tűnik azonban, számukra a pénznél nincs fontosabb. Holott, tételezik fel róluk ellenségeik is, számukra vannak transzcendentális értékek, melyek még a pénznél is jobban érdekli őket. Ellenségeik ismét tévednek. Viszont egy­szerűbb lesz a medicina megtalálása.

Új Magyarország, 1995. december

U. i.: Mérő Miklós ma a tv2 és a Duna Tv izraeli tudósítója. Az Info Rádiótól, akárcsak a Magyar Rádiótól, részrehajló tudósítása miatt rakták ki a szűrét 2002 márciusában.

110

Majdnem interjú Blinkennel

Dunáid M. Bünkén nagykövet

Amerikai Egyesült Államok

1054 Budapest

Szabadság tér 12

1995. december 22

Tisztelt Nagykövet Úr!

Lapom, az Új Magyarország, interjút szeretne készíteni Önnel.

Mint talán emlékszik rá, tavaly márciusi, hasonló kérésünk­re az időpontot nem találta alkalmasnak, mivel, mint sajtótit­kárától megtudtam, igen elfoglalta Horn miniszterelnök úr jú­niusi, washingtoni útjának előkészítése.

Reméljük, a közeljövőben ezúttal szakít időt, hogy a mi ol­vasóinkat is megismertesse nézeteivel.

Az Új Magyarország, mint tudja, az egyetlen ellenzéki napi­lap, amióta a Magyar Nemzetet az 51 %-ban állami kézben lévő Postabank – amely az 1994-es választások idején az SZDSZ fő szponzora volt – megvásárolta.

111

Mint talán kevésbé tudja, fennáll az a veszély, hogy az Új Magyarországot is a kormány tulajdonában, ill. a kormányhoz közelálló cég felvásárolja, ill. hogy a kormány többségi tulajdo­nában lévő Postabank-kontrollálta Szikra Lapnyomda, mint a tegnapi Népszabadságban olvashatta, megszünteti a lap nyom­tatását, és akkor az országban már nem lesz ellenzéki lap.

Már a fenti körülmények miatt is talán megérti, hogy miért okozna nekünk és olvasóinknak igen nagy örömöt, hogy itt tartózkodása idején legalább egy alkalommal egy olyan lapnak is interjút ad, amely nem tekinti szívügyének a jelenlegi koalí­ció támogatását.

Kérem tehát, hogy a fenti címen vagy fax számon dön­téséről lehetőleg írásban értesítsen.

Tisztelettel,

Lovas István z

Uj Magyarország

(Az amerikai nagykövet nem adott interjút. Az Új Magyaror­szágod a Horn-kurzus későbbi időpontjában megszüntet­ték.)

112

Amikor Thürmer zsidózik

Az Új Magyarország türelmesen várt. Várt arra, hogy azok a la­pok és újságírók, amelyek és akik azonnal hevesen tiltakoznak, ha antiszemita kijelentést érzékeltek vagy véltek felfedezni egy nem baloldali politikus kijelentésében, most ismét tiltakoznak, hiszen ilyen vastagon már rég nem zsidóztak nyíltan Magyarországon.

A protestálás azonban elmaradt. Hogy miért? Mert, mint is­mét kiderült, nem az antiszemita kijelentés a bántó számukra, hanem az, hogy az a politikai skála melyik oldaláról érkezik. Ez pedig ismét aláhúzza annak a szörnyű tételnek az igazát, mi­szerint Magyarországon a rasszimusra specializálódott baloldal profi tiltakozóit valójában nem az antiszemita kijelentések bántják, hanem az érdekli őket, hogy az antiszemitizmus vád­jából lehet-e politikai és egyéb profitot kisajtolni. Valamint azt mutatja, a felháborodásuk műfelháborodás, hiszen ők soha nem azért tiltakoztak, mert X vagy Y tesz rasszista vagy anti­szemita kijelentést tett, hanem azért mert a kijelentés elhang­zott. De mint kiderült, nem mondanak igazat.

íme tehát az újabb bizonyíték. A Budapest Week április 6-i számában másfél oldalon foglalkozik Thürmer Gyulával és pártjával. Simon Evans Thürmert így idézi:

„Május 8-án, a választás éjszakáján az amerikai nagykövet volt az első látogató a szocialisták székházában. Az Egyesült Ál­lamok és Izrael adta a szocialistáknak az ötletet, hogy lépjenek koalícióra az SZDSZ-szel.

Az SZDSZ sohasem lett volna képes arra, hogy egyedül kor­mányozzon. A magyar értelmiség egy részének, főként a zsidó

113

lakosságnak az érdekeit képviselik. Népes rétegről van szó, de ahhoz nem elég erősek, hogy egyedül kormányozzanak.”

Thürmer szerint, írja Evans, itt a veszélye az antiszemita visszahatásnak: „Ma nincs valóságos antiszemitizmus Magyar­országon, de félek. Ugyanazokat a hibákat követik el, mint az ötvenes években.”

Thürmer, írja az újságíró, megemlíti a két új miniszter, Bok­ros Lajos pénzügy- és Suchmann Tamás privatizációs miniszter­nek a kinevezését. Azt állítja, hogy „a médiát elfoglalták a zsi­dók, ami antiszemita kampányt gerjeszthet. Ha ismerik a tör­ténelmet, tudják, hogy az antiszemitizmus Magyarországon igen veszélyes”.

A többségi sajtónak, mire ez a cikk megjelenik, csaknem egy hete volt arra, hogy tiltakozzon. Nem tiltakozott. Viszont ne­künk, akik a rasszizmus e gusztustalan és mezítelen kifejezését mélységesen elítéljük, tiltakoznunk kell.

Ú; Magyarország, 1995. december

114

Dr. Lusztig Péter –

Tribuszerné élettársa

Dr. Lusztig Péter, MSZP-s képviselő nyilvánvalóan igen rendes ember. Biztos szereti a jó társaságot, netán a villányi vöröset sem veti meg, hiszen a környéken nevelkedett. Élettársáról annyit tudni, hogy a Baranya megyei piramis-ügy (Tribuszerné) egyik főszereplője volt.

A közszereplő Lusztig Péter magánélete azonban nem tarto­zik választóira és az ország népére, mint ahogyan Rudolf Hessé sem nürnbergi bíráira. Ami viszont rájuk tartozik az az, hogy a mai Magyarországon a szabad választások óta megszavazott kormányok állította szándékos akadályok miatt a választók nem igazán ismerhetik meg, kikre adják voksukat.

Például Lusztig Péterre, akit talán, ha jobban ismernék múltját, még jobban becsülnék, mondjuk szakmai kiválóságá­ért. Lusztig képviselő hivatalos életrajzában nem tagadja, hogy a Baranya megyei Rendőrfőkapitányság állományában „hivatá­sos tisztként” dolgozott a kémelhárítás illetve hírszerzés terü­letén, majd – 1983 és 1990 között – a főkapitány közbiztonsá­gi helyettese, ‘90 áprilisától ‘91 februárjáig pedig a főkapitány­ság vezetője volt.

Igazán szép karrier, amelyet a „rendszerváltás” a jelek sze­rint nem tört ketté. „Na és?” – tehetné fel Lusztig Péter Horn Gyula vállrándítást kifejező szavait, melyet a mostani minisz­terelnök akkor mondott, amikor bevallotta, feladata volt, hogy a szovjet csapatok által elfoglalt országban „ütött-vágott, mint a bolond” (Ribánszky Róbert).

115

De vajon mi volt a dolga Lusztig Péternek „hivatásos tiszt­ként” Kádár „konszolidált” korszakában?

Előttem fekszik a Hírszerző Szemle 1983-ból. Benne Dr. Lusztig Péter r. szds. cikke, amelyet a szigorúan bizalmas folyó­irat szerkesztősége ezzel az ajánlással indít útnak:

„Lusztig elvtárs, a Baranya megyei hírszerző alosztály ta­pasztalatait ismerteti a helyi áb. alegységekkel történő együtt­működés gyakorlata alapján. Cikke azonban nem csak bemu­tatás, hanem figyelemfelhívás is az együttműködési lehetősé­gek jobb, szélesebb kihasználása érdekében.”

A cikkből megismerkedünk a Csoportfőnökség szakmai irá­nyító tevékenységével, amelyet a III/I-B Önálló Alosztályon – mely iratait szintén nem ismerhetjük meg a közeljövőben sem (L. I.) – keresztül gyakorolja. Ez a következő: „tippkutatás” végzése a Központ érdekeinek megfelelően a bel- és külföldi személyek kiszűrésére; a „tippek” feldolgozása, a „tippek” be­szervezése, információszerző tevékenység, egyedi feladatok végzése, a hírszerző munka koordinálása és részvétel az állam­biztonsági megelőző intézkedések és „összbelügyi” feladatok végrehajtásában.

A Baranya megyei Rendőr-főkapitányság Állambiztonsági Szerve – figyelem, egyetlen megyéről van szó! – a következő apparátusból áll: hírszerző alosztály, kém- és belső elhárítási osztály, vizsgálati alosztály, operatív technikai és „K”- ellenőrzési csoport, állambiztonsági főkapitány-helyettes elv­társ operatív törzse. Mindezek munkáját még a „T” állományú környezettanulmányozó tiszt is segíti, avat be bennünket Lusztig Péter a nagy, pécsi épületben folyó munka szerkezeti felépítésének titkaiba.

A cikkből megtudjuk azt is, hogy az állambiztonsági tevé­kenységek „vonalas, területi és objektumi elvek” alapján folynak.

116

Lusztigéknak komoly hírigényük volt, amit a „népgazdasági, idegenforgalmi, tudományos és felsőfokú oktatási intézmények­ben kiépített elhárítási pozíciók” segítségével elégítettek ki.

Lusztigék minden jelentős eseményről előzetes tájékoztatást kaptak az „amnesztiás, jogellenes vonalon”. Közösen hallgat­ták meg a beutazó „jogelleneseket”. Miközben a „tippeket” feldolgozták. Hogy mindez pontosan mit jelent, azt Lusztig képviselő tudja.

Lusztig elvtárs a hivatalos kiutazók közötti munkában is si­keres együttműködésről számol be. Valamint közös akciók végrehajtását helyezi kilátásba.

A mostani képviselő úr, mint igényes hírszerző tiszt, azon­ban nem mindennel volt elégedett. így például a pécsi „rk. püs­pöki székhely” dolgaival sem, ahol „történtek kísérletek a po­zíció kiépítésére, ez azonban idővel elhalt”. Az évi 10-12 ezer nyugati kiutazási kérelem közül sem aknázták ki megfelelően a lehetőségeket. Igazán kár.

Lusztig elvtárs éberségre buzdít, mert „az utóbbi években emelkedett a rendkívüli események – falfirkálás, zászlótépés, stb. – száma.” Márpedig „A megyei települések nagysága miatt ezek híre gyorsabban terjed, rontja a lakosság hangulatát.” A megoldást Lusztig képviselő úr akkor így ismertette: „Az isme­retlen elkövetők felderítésére éjszakai portya és figyelőszol­gálatot kell szervezni, amiben az alosztály teljes számban résztvesz”.

Lusztig elvtárs még a Hírszerző szemle legéberebb olvasói­nak netán feltámadó nyugtalanságát is eloszlatja azzal, hogy „Az alosztály valamennyi munkatársa korábban az állambiz­tonsági elhárításnál dolgozott”, akik „ismerik és becsülik a társszervek tevékenységét”.

Dr. Lusztig Péter r. szds. cikke befejeztével „lerögzíti”, hogy „semmi újat nem találtunk ki az együttműködés terén. Csupán

117

egymás munkáját megbecsülve, közös ügyért, egymást segítve próbálunk dolgozni.”

Választóival együtt biztosak vagyunk benne, hogy Dr. Lusztig Péter MSZP-s képviselő ma is ugyanezt teszi. Nem ta­lál ki semmi újai, de megbecsüli a munkánkat és a közös ügyért bennünket segítve próbál dolgozni. Az Isten áldja meg érte.

Új Magyarország, 1996. február

118

Fekete március 15.

Március 15-e a sajtó- és a szólásszabadság ünnepe is. A Múze­um-kertben tartott, udvari művészek által gondosan koreogra- fált kormány-rendezvényt egy oda nem illő felirat zavarta. A rendőrség úgy ítélte meg, hogy a szöveg sértette a kormányt. A Kossuth Rádió március 16-i Déli Krónikája szerint két fiatal­embert egyenként 15 ezer forint pénzbírságra ítéltek garázda­ság miatt, amiért a Horn-kormányt a Pol Pot-féle kambodzsai népirtókhoz hasonlította. A rendőrség szóvivője azt állította, a „garázdák” a „fasisztákhoz” hasonlították a Horn-kormányt. A „garázdaság” megállapodásának törvényi kritériuma viszont riadalom keltése. Vajon a kormány megriadt?

A rendőrség szóvivőjétől egyébként senki sem várja el, hogy alapvető politikai ismeretei is legyenek és be tudja azonosítani, hogy a Pol Pot-rendszer a totalitariánus önkény tartományának melyik végén helyezkedik el. A civilizált világ a kambodzsai holocaust levezénylőjét a bolsevik-típusú diktátorok közé so­rolja. Kétség nem fér hozzá, hogy a Horn-kormányt nem lehet a kambodzsai lakosság legalább egynegyedét kiirtó Vörös Khmer vezéréhez hasonlítani. De egy magabiztosan demokra­tikus kormánynak a képtelen állításokat is el kell viselnie. Jobb esetben megmosolyognia. Mint a Kohl-kormány vagy a Major­kormány teszi. Vagy az Antall- ill. Boross-kormány tette, ame­lyeket naponta lefasisztáztak.

A Horn-kormány SZDSZ-irányítású rendőrsége, amely Sza­bó Albert népuralmistáinak fizikai randalírozását elnéző udva­riassággal szemlélte és nem büntette a valódi garázdákat, azon­

119

nal rámozdult a disszonáns mondatra. A Kuncze-rendőrség szerint tehát a tett nem garázdaság, a disszonáns mondat az. Ez a kormányzati gyávaságon és rendőrségi ostobaságon kívül diszkriminatív parancskiadásra is utal, ami demokráciákban nem szokás. Inkább fasiszta vagy bolsevik rendszerek kísérője­lensége. Egyesek szerint lényege.

Ha a két fiatalember nem fizeti ki a büntetést, a törvény sze­rint börtönbe kell vonulniuk. A 15 ezer forint 75 nap kóterrel váltható meg. Ebben az esetben 1990 után ők lesznek a poszt­kommunista éra első politikai foglyai.

Magyarországon az emberi jogok fölött az ombudsman és a Helsinki Bizottság őrködik. Másnak erre nincs pénze. Az előb­bi képtelen volt elérni, hogy a korábbi tüntetéseket rögzítő vi­deoszalagokat megsemmisítsék. Az utóbbi az SZDSZ-es Kőszeg Ferenc, a nyugdíj előtt álló parlamenter vállalkozása, aki mindenre mégsem figyelhet oda.

Ami a Múzeum-kertben történt, az komoly minőségi ugrás visszafelé, az 1990 előtti március 15-ék és a lakosság megfé­lemlítésének irányába. A kormány garázda lett. Az Amnesty International erre már felfigyel. Ez a múzeum-kerti belügyes tett ugyanis már nem csak belügy.

z

Uj Magyarország, 1996. március

120

Rákosi objektívje

Egy demokratikus ország objektív (tárgyilagos) és pártatlan hírközlése a március 15-i ünnepségek legfontosabb eseménye­ként értékelte volna azt, hogy immár a Magyar Köztársaságnak a rendőrsége politikai rendőrséggé vált. Mégpedig abban a pil­lanatban, amikor a Múzeum-kertben március 15-én két fiatal­ember – és most szó szerinti idézet következik a tegnapelőtti Népszabadságból – „nem megfelelő jelszavakat hirdettek transzparenseiken”. Az országos napilap, némi gúnnyal idézve a rendőrségi szóvivőt, az eseménynek ezt a címet adta: „Nem történt semmi, csak két fiatalembert megbírságoltak.”

Valójában ennél nem történt fontosabb esemény a rendszer­váltás óta. Hogy ezt a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, az „el­lenzéki” Magyar Nemzet és a kereskedelmi adók nem vették ész­re, annak csak az az oka, hogy nem érdekük. Meg nem erősített hírek szerint a két fiatalember anarchista, akik korábban szintén március 15-én az Antall- és Boros-kormányt hasonlították Pol Pothoz, mint most a Horn-kormányt. Akkor a rendőrség nem tekintette a véleménynyilvánítás szabadságát „garázdaságnak”. Ha tette volna, a jelenlegi ellenzéki pártoknál lényegesen ügye­sebb akkori ellenzéki pártok, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió össztűz alá vette volna a kormányt és diktatúrát kiált. He­tekig, ha nem hónapokig erről szólt volna minden műsor. Bánóék percek alatt, mint az emlékezetes lottónyertest, elők­erítették volna a két fiatalembert. Most nem tették.

A közszolgálat, és benne Bánó, mással volt elfoglalva. Még­pedig ismét torzítással. Március 14-én összeállítást sugároztak

121

az elmúlt március 15-i megmozdulásokról. Az 1988-as ünnep­ségről azt állították, hogy a spontán tüntetést csak a Fekete Doboz kamerái örökítették meg. „A Televízió Híradója nem említette”, hallhatták millióan.

Bánó András, a magyar média eme baljós figurája, ismét nem mondott igazat. íme, ami a valóságban történt:

1988. március 15-én, kedden, Chrudinák Alajos főszerkesz­tő utasítására Liszkay László riporter és Wonke Rezső operatőr több helyszínen készített felvételt. A TV-Híradó akkori főszer­kesztője, Aczél Endre, az „eseményre” nem küldött stábot és nem is tett említést róla.

1988. március 20-án a Hét műsora, amelynek akkor Sugár András volt a főszerkesztője, képeket mutatott a nemhivatalos tüntetésekről, amelyeken jól látszott a „Valódi reformokat!” feliratú, több méter hosszú transzparens is.

Másnap a TV akkori elnöke Chrudinákot és Sugárt szigorú­an megbüntette. A transzparensen olvasható jelszót „ellenfor­radalminak” nevezte. Sugárt később főszerkesztői posztjáról eltávolították és Aczél Endrét, az MTV mai politikai főkom­mentátorát ültették helyébe.

Minderről a nagyközönség 1993. március 15-én este, csúcs­időben, a TV Híradója előtt egy negyven perces dokumentum­műsorban értesülhetett. Mivel akkor még riporternek nem kel­lett a kormány vazallusának lennie ahhoz, hogy szerepelhes­sen, a vezető riporter Betlen János volt. A filmet a Fekete Do­boz és a TV1 közösen készítette. Akik megszólaltak: Kis János, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Hódosán Róza, Csengey Dénes és sokan mások. És Liszkay, aki elmondta a forgatás körülményeit. Betlen Sugár Andrást is megszólaltatta, aki elmondta, mi történt.

Egy BBC objektívja mindezt lencsevégre kapta volna. Ráko­si objektívja nyilvánvalóan nem. Hogy Bánó Objektívja me­

122

lyikhez áll közelebb, azt döntse el az olvasó. A következtetést azonban ne írja transzparensre. Csak mélyen, nagyon mélyen ássa el magában 1998-ig. Akkor lesznek a választások. Ha egyáltalában lesznek. Azaz, ha Kuncze állami pribékjei addig nem szaggatják le az összes ellenzéki véleményt.

Új Magyarország, 1996. március

123

Magyarutáló ingyen magyar iskoláknak

Nagy feltűnést keltett, hogy iskolák, legnagyobb ínségük évad­ján, most először, ingyen kaptak oktatási segédanyagot. Elek Judit Mondani a mondhatatlan c. filmjéről van szó, amely a Holocaust-túlélő Elie Wiesel tragikus életútját meséli el. Mint­egy mellékesen megemlítjük, csak reméljük, hogy a béke No- bel-díjas, Máramarosszigeten született Wiesel magyarul szólal meg, ugyanis 1985. december 7-én New Yorkban kijelentette, magyarul nem ad interjút, mert azután, ami őt érte, nem haj­landó magyarul beszélni.

Az akciót a kultuszminisztérium és számos alapítvány segíti.

Figyelemre méltó, hogy ennek a kormánynak a hatalomra jutása óta mindaz a szenvedés azonnali és igen bőkezű szpon­zorálásra talál, amely a náci rémuralom áldozatairól szól, kezd­ve a honvédelmi minisztérium totális érdektelenségbe fulladt „Auschwitz futásától” az államilag szponzorált holocaust meg­emlékezések dömpingjéig. Ugyanakkor egyetlen fillér sem ta­láltaik, amikor azt kellene bemutatni, hogy a magyar lakosság­nak némi közvetlen élményt is nyújtott kommunista terror mi­ként teremtett mesterséges éhínséget és 15 millió halottat Uk­rajnában, több százezret Etiópiában, miként öltek meg több tíz millió kínait, 1,2 millió tibetit, 3 millió kambodzsait, miként öltek vagy csonkítottak meg több millió afgánt, és miként gyil­kol a kommunista zsarnoki rendszer még ma is Észak-Koreá- ban, vagy miként gyilkolt itt az ÁVH.

124

Azok, akik mindkét totalitarianizmust elítélik, mindezt a legsúlyosabb és legundorítóbb provokációnak tartják. Főként azért is, mert éppen a mostani holocaust-szponzorok voltak, akik a kommunista zsarnokság áldozataira emlékezést 1990 és 94 között a legélesebben ellenezték. Amikor például Wiesenthal kijelentette, hogy a náci és a kommunista tömeg­gyilkos között nincs különbség, még odáig is elmentek, hogy ezt a csodálatos embert szenilisnek állítsák be. Ezek az embe­rek, írja Schmidt Mária a Népszabadságban múlt csütörtökön, a kommunizmus bűnei helyett is a nácik rémségeiről beszél­nek, mert számukra a kommunizmus bukásával összeomlott biztos fogódzóik és az „antifasiszta harc” maradt számukra az egyetlen biztos orientációs pont. És lelkiismeretük sem tiszta, teszi hozzá a magyar történészek közül az egyetlen, akit nem­zetközileg szélesebb körben is ismernek.

De ez a magyarázatnak csak egy része. Amikor múlt pénte­ken minden nemzetközi televíziós társaság vezető híre volt, hogy az ENSZ közgyűlése hatalmas többséggel elítélte Izrael válogatás nélküli libanoni bombázását, az izraeli híreket meg­szállott részletességgel tálaló magyarországi hírközlés néma maradt. Márpedig a két, itt említett jelenségnek netán köze is lehet egymáshoz, amelyet igazán érdemes lenne egyszer hosz- szabban elemezni. Mindenesetre az elemzés egyik kiinduló­pontja lehet, hogy ma is azok irányítják a tájékoztatást, akik korábban pénzért Izraelt támadták és a holocaustról, honorá­riumuk fejében, egyetlen szót sem szóltak.

Új Magyarország, 1996. április

125

A részben szabad

Magyarország

A világ országaiban a szabadság- és polgári jogokat figyelem­mel kísérő Freedom House-nak a napokban kibocsátott jelen­tése szerint Magyarországon a gazdaság és a sajtó már csak részben szabad.

A New York-i szervezet véleméménye az, hogy Magyaror­szágon a bürokrácia túlburjánzó, nehezen található a döntés­ben illetékes minisztérium vagy személy. A befektetések sza­badsága nem teljes, csakúgy mint a külkereskedelemé.

A sajtószabadság területén is Magyarország a részben szabad országok csoportjában foglal helyet, többek között Beninnel, a Zöldfoki-szigetekkel, Jordániával, Macedóniával, Mozambik- kal, Szenegállal, Ukrajnával és Szlovákiával egyetemben.

A Freedom House a sajtószabadságra összes pontszámon be­lül külön veszi figyelembe az elektronikus és az írott sajtót és ezek mindegyikét négy alcsoportra osztja. A négy alcsoport kö­zül az egyik legfigyelemre méltóbb a „B” alcsoport, amely a médiára nehezedő külső, politikai nyomást értékeli. A rádió és televízió ebből a szempontból igen rossz osztályzatot kapott: a 0-tól (legjobb) 10-ig (legrosszabb) terjedő skálán a Freedom House a kormány befolyását 8-assal „jutalmazta”, míg az írott sajtó esetében „csupán” 7-tel. Az írott sajtó gazdasági befolyá­solása („C” alcsoport) szintén 7-es osztályzatot kapott.

A szélsőségesen kormánypárti Világgazdaságban május 9-én a „Gazdaságilag is szabadok vagyunk?” félrevezető címen a

126

Freedom House-jelentésről megjelent cikkben Akar László, a Pénzügyminisztérium államtitkára és Bauer Tamás, a szabadde­mokraták gazdasági szakértője támadta a Freedom House rang­sorolását. Szerintük Magyarországot gazdaságilag Csehország­hoz és Lengyelországhoz hasonlóan a szabad kategóriába kellett volna sorolni. Akar László hozzátette, nem ismeri a Freedom House-t. Ennek ellenére Akar úgy vélte, a Freedom House „biz­tos, hogy nem nemzetközileg elfogadott minősítő szervezet”.

A Freedom House mind az Antall-, mind pedig a Boross- kormány idején Magyarországot a teljesen szabad kategóriába sorolta. 1990 óta első ízben tavaly a New York-i szervezet Ma­gyarország sajtóját már csak részben találta szabadnak. Ez ak­kor jelentős vitát és felháborodást váltott ki a kormányhű na­pilapokban. Volt, aki azzal indokolta az átminősítést, hogy a Freedom House nyilvánvalóan a Boross-kormány idején végre­hajtott rádiós elbocsátásokra gondolt. Idén már ez az indok sem hozható fel, ugyanis 1995-ben – a vizsgálódás időszaka – végig a jelenlegi kormány uralkodott. Elképzelhető, hogy jövő­re tovább romlik Magyarország megítélése és a „részben sza­bad” országok két csoportja közül már a rosszabbik alcsoport­ba kerülünk, ahová most – a tavalyi osztályzatához képest egyébként javuló tendenciát mutató Romániát és a tavaly óta gyengébb teljesítményt elért Bulgáriát sorolták. Hogy mennyi­vel rosszabb a magyarországi sajtó helyzete ma, mint egy évvel ezelőtt, mutatja, hogy tavaly a kormányhű lapok még felhábo­rodtak a rossz minősítésen. Idén meg sem említik. És ez vonat­kozik a közszolgálati adókra is. Érdemes azonban megjegyez­ni: a cseh és a lengyel sajtó – mint Csehország és Lengyelország is – a Freedom House szerint szabad. Lehet, hogy véletlen, de feltűnő, hogy épp ebben a két, volt kommunista országban haj­tottak végre a médiában is rendszerváltást.

Uj Magyarország, 1996. május

127

Magyarország félig szabad

Az értelmezések majd jönnek. De itt már a mellébeszélés sem se­gít. Magyarországot a nagytekintélyű Freedom House immár ej­tette a szabad országok kategóriájából. A világ országaiban a sza­badságjogok helyzetét összesítve és egyenként is vizsgáló szerve­zet Magyarországot, az Antall-kormány idején, a kommunista évtizedek után, szabadnak nyilvánította. A Boross-kormány, ugyancsak a Freedom House értékelése szerint, teljes mértékben szabad országot hagyott a helyébe lépő ex-kommunista-SZDSZ- es koalícióra. A tegnapi Világgazdaság c. napilap a jelentésről írt cikkének tehát félrevezető címet adott – „Magyarország még nem elég szabad” – a címet ugyanis helyesen így kellett volna fo­galmazni: „Magyaroszág már nem elég szabad”.

A Freedom House a jelenlegi kormányzattal szembeni elége­detlenségét először tavaly jelezte, amikor a magyarországi saj­tót osztályozta át szabadról részben szabaddá. Most pedig, éves jelentésében, országunkat általában a szabadból a részben szabad országok csoportjába helyezte át. így már nem csupán a sajtó, de a gazdaság sem szabad. Ezzel a leminősítéssel példá­ul a kokainbárók Kolumbiája mögé kerültünk. Viszont Csehor­szág, Lengyelország, és Észtország továbbra is szabad. Hogy ez mit jelent, nem kell sokat magyarázni. Magyarország, négy-öt évnyi átmenet után, megint nem szabad. A kormányhű értel­miség, mint korábban is, amikor az ország még szabad volt, a „szélsőségek” ellen hadakozik. Akkor, amikor kezükben a ren­dőrség, a gyűlölet-paragrafus, a katonaság, a média, a bankok, az állami vállalatok és a privatizált nagyvállalatok csaknem

128

mindegyike. De még mindig a „Fenyegető szélsőségekkel” vias­kodnak. Ha pedig ez a szélsőség konkrétan már nem fedezhető fel, annyi baj legyen, jönnek a meg nem nevezett szélsőségek elleni tiltakozások, amelynek annyi értelme van, mint a zene­darab és művészek nélkül meghirdetett koncertplakátnak.” Csak tudnánk, kik azok a szélsőségesek és mivel fenyegetnek?

Ami azonban lényegesen fontosabb, mert magáról a demok­rácia létéről és esélyéről van szó, az ellenzéki pártoknak jó len­ne végre felébredniük téli álmukból és együttesen nemzetközi ellenőrzést követelni, hogy garantálható legyen a 98-as válasz- . tások tisztasága. Nehogy 99-ben a Freedom House a félig sza­badból a nem szabad, vagyis a legrosszabb kategóriába minő­sítsen át bennünket.

z

Uj Magyarország, 1996. május

129

Wallenberg és a CIA

Hétfőn több napilap beszámolt arról, hogy az aznap utcára került US News & World Report c. amerikai hetilapban író Charles Fenyvesi és Victoria Popé szerint Raoul Wallenberg svéd diplo­mata a II. világháború idején az amerikai hírszerzésnek dolgozott.

A lapok megemlítették azt is, hogy a svéd kormány azonnal cáfolta az amerikai hetilap állítását, csakúgy mint a budapesti Raoul Wallenberg Egyesület, amely „a svéd embermentő dip­lomata megrágalmazásának tekinti” a cikket.

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a Magyarországon is fogható CNN amerikai hírtelevíziós állomásnak vasárnap nyi­latkozó Tóm Lantos kaliforniai kévpiselő ezzel szemben semmi kifogásolnivalót nem látott abban, ha Wallenberg valóban se­gítette volna a Svédország oldalán álló Egyesült Államokat, a szövetségesek vezető hatalmát.

Mint ismeretes, Wallenberg mintegy húszezer magyarorszá­gi zsidót mentett meg a náciktól. A svéd diplomatát a szovjet csapatok 1945 januárjában Moszkvába hurcolták. Az amerika­iak, írják Fenyvesiék, szándékosan hallgattak arról, hogy Wal­lenberg a Központi Hírszerzésnek dolgozott, nehogy veszé­lyeztessék Wallenberg életét.

A hetilap szerint Franklin Roosevelt elnök jóváhagyásával szervezték be Wallenberget. Feladata nem csupán a zsidók megmentése volt, de az is, hogy információval segítse Wa­shingtont a Budapest-Berlin szövetség megbontásában.

Fenyvesi és Popé igen sok, most hozzáférhetővé tett CIA ira­tot vizsgált át. Az egyik ilyen dokumentum 1990-ből szárma­

130

zik, amelyben William Henhoeffer, a CIA Történelmi Hírszer­zési Gyűjteményének kurátora erősíti meg a tényt, hogy Wal- lenberg valóban kapcsolatban állt az amerikai hírszerzéssel, amivel, mellesleg, a szovjetek mindig is vádolták a svéd arisz­tokratát.

A Wallenberg-történet, mint kiderül Marton Kati, Richard Holbrooke feleségének róla írt életrajzából, egy stockholmi felvonóban kezdődött, két idegen között kibontakozott beszél­getésből. A lift egyik utasa, Iver Olsen, a CIA elődjének, a Stra­tégiai Szolgálatok Hivatalának embere, akinek „hivatalos” munkahelye a stockholmi amerikai követség volt, a véletlen megismerkedést követően megkérte a lift másik utasát, Lauer Kálmánt, egy magyarországi zsidó származású üzletembert, ajánljon neki egy olyan svéd férfit, akinek „jó idegei” vannak, hogy Budapestre lehessen küldeni zsidókat menteni. A kapcso­latfelvételt követően Stockholm az amerikaiak javaslatára küldte Wallenberget a budapesti svéd követségre.

Wallenberg Budapesten nem csupán a zsidók megmentésé­nek szentelte idejét. A US Netvs & World Reportnak nyilatko­zó Thomas Veres elmondta, hogy Wallenberg őt alkalmazta fényképészként, és együtt hajtottak fel aknatűzben a Várba, hogy megfigyeljék az orosz ágyúk állását és felvételeket készít­senek róluk.

Wallenberg egyik akciója során információt továbbított Wa­shingtonba Soós Gézáról fegyveres ellenálló csoportjáról. Soós különbékét akart kötni a szövetségesekkel, de árulás folytán a kormány elleni felkelés terve meghiúsult, amikor a németek le­tartóztatták Horthy Miklóst, a magyarok kormányzóját.

A Magyar Hírlap tegnapi számában a szerkesztőségi oldalon közölt cikkben a most megjelent Wallenberg-írásra reagálva azt írja, érdektelen, hogy Wallenberg amerikai kém is volt-e vagy sem. Mert a lényeg az, olvashatjuk Dési Jánostól, hogy míg a

131

Szövetségesek nem tettek semmit a zsidók megmentése érdeké­ben, legalább Wallenberg tett érte, igazi hősként. Ha azonban az amerikai hetilap állítása igaz, akkor ez éppen azt bizonyítja, a szövetségesek igenis tettek „valamit” a zsidók megmentése érdekében. Ha mást nem is – ami egyébként nem igaz – akkor annyit legalább, hogy Wallenberget Budapestre segítették.

Uj Magyarország, 1996. május

132

Fodor és Princz ismét a Bahamákra tart?

Orbán Viktort, a Fidesz elnökét különösen élesen támadják a Afagycr Hírlapnak korábban adott interjúja miatt, amelyben azt mondta: az SZDSZ-es dominanciájú kultúrpolitika „a magyar­ság szellemi és lelki erejének szándékos gyengítésére törekszik”.

Orbán egy olyan véleményt közölt, amelyet az SZDSZ-kli- entúrán kívül a kultúrpolitikával érintettek óriási többsége tényként érzékel.

Az SZDSZ-es média időnként, minden aktualitást nélkülöz­ve, Fodort megjeleníti, azon az alapon, hogy a jelenlét a nem­jelenlétnél mindenképpen előnyösebb. A Népszabadság leg­utóbb Fodort azért vette elő, mert „mintha ismét mosolyog­na”. Jobban mondva, a terjedelmes interjú bevezető szövege még így is indokolta: Fodor egy színházi- és egy mozielőadást is megnézett. Ami a volt kultuszminisztertől nyilvánvalóan rendkívüli teljesítmény és ok kérdezésére.

A Fodort „faggató” Pogonyi rákérdezett az idézett Orbán- kijelentésre. „Esterházy Péter Vic c. glosszájában ezt ki is pel- lengérezte, mondván: európai ember így nem beszél”, emleget­te föl az állami díjas, ismert elkötelezettségű szerzőt, hogy az interjúkérdés örve alatt szolgálatkészen megtámogassa azt a választ, amire Fodortól számított.

Fodor így felelt: „Kétségbeejtő és szörnyű mondatok ezek. Rossz történelmi emlékeket idéznek fel. Mindenki tudja, hogy mit jelent ez a kódolt szöveg, nem is szeretném lefordítani. Na­

133

gyón rossz véleménnyel vagyok Orbán Viktor kijelentéséről, de nem nagyon döbbenek meg rajta, mert logikus folytatása annak, ami 1992-1993-ban kezdődött el a Fideszben. Ez csak következmény…Orbán véleménye irracionális és nem ténysze­rű, ugyanakkor kifejezetten szélsőséges.”

Hagyjuk el most egy pillanatra Fodort és nézzük, mit vet az SZDSZ szemére az onnan kilépett egyik legrégibb tagja, Brin­dza András, aki az Új Magyarország július 12-i számában az alábbiakkal vádolja pártját:

„Első lépésük… a pozíciók megszerzése és a hatalom kon­centrációja volt… Majd… a közszolgálati televízió hírműsora­inak az SZDSZ és a kormánypropaganda eszközévé alacsonyí- tása. A pártatlan, objektív, tényszerű és tárgyilagos tömegtájé­koztatás helyett a politikagyártás, öntömjénezés és a közvéle­mény formálása… Több száz milliárd forint eltűnése felelősök nélkül…, az államháztartás takarékosságának, reformjának hi­ánya, az adó és a tb reformjának hiánya, a kormány által tuda­tosan-(kiemelés Ú.M.) gerjesztett infláció, átláthatatlan priva­tizáció…korrupció, önkormányzati pénzek eltűnése, törvény­sértő intézkedésekhez való felhasználása, sokmilliós érdemte­len végkielégítések… sokmilliós villák építése, hatalommal va­ló visszaélés… újságalapítás ellehetetlenítése, napirend előtti felszólalások megnyirbálása, alkotmánysértés…”

Mint látható, Orbán Viktor egyetlen mondatba sűrítette azt, amit Brindza, koncepcionálisan igen világosan és tömören, pontokba szedve részletesen kifejtett.

Mit tett ezzel szemben Fodor Gábor? Fodor Orbánt vádol­ta – és mi ne legyünk szégyenlősek, mint Fodor – azzal, hogy az antiszemiták karikaturális kliséarzenáljából vett, a „destruá- ló zsidó” fogalmával operál. Csakhogy e vád kimondásához Fodornak az SZDSZ-t, jobban mondva annak döntéshozó magját, homogén zsidó társaságnak kell hinnie, holott, mint

134

maguktól az SZDSZ-től is tudjuk, ilyenről szó sincs. Azt már talán említeni sem kellene, hogy a Fidesz egyetlen nyilatkoza­tában sem található, ami az SZDSZ-re „faji jelleggel” utal. (An­nak, aki ennek ellenkezőjére bizonyítékot hoz, lapunk külön helyen biztosít közlési lehetőséget, nagy betűs szedéssel.)

Fodor Gábornak ezen a téren már korábban voltak eltéve­lyedései, mint például annak idején, mondják azok, akik a Női WC. nevű punk-zenekar dalait hallották ill. róla kazettás felvé­telt őriznek, amikor gitáros volt. Fodorra – tekintettel a család­jával kapcsolatos újabb nehézségekre – nyilván igen erős nyo­más nehezedik. Lehet, hogy ismét bahama-szigeteki nyaralásra van szüksége, ahová Princz Gáborral ment kettesben azután, hogy a minisztérium éléről eltávolították.

Uj Magyarország, 1996. július

135

A francia antiszemita megabotrány*

A magyar sajtóban néhány röpke híradástól eltekintve nem je­lent meg egyetlen cikk sem arról a botrányról, amely talán minden túlzás nélkül állíthatjuk, az utóbbi évek legnagyobb sokkját váltotta ki a francia közéletből.

Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a magyar sajtót do­mináló társaság uralkodó felfogása szerint antiszemitizmus csak a politikai paletta jobboldalán létezik. Ha ez a baloldalon, netán a szélsőbalon jelentkezik, jaj a tényeknek. Mint például, amikor Thürmer nyilatkozott úgy a Budapest Week c. angol nyelvű hetilapnak, hogy Magyarországon a sajtó legnagyobb baja a nyomasztó zsidó túlsúly. Vagy amikor Zágoni Sándor fa­faragó művész mondta el a Demokrata hetilap június 6-i szá­mában, hogy Jancsó Miklós joghallgató korában Kolozsvárott az akkor bevezetett zsidótörvények betartására buzdította fia­talabb cserkésztársait, és zavarta el megalázó módon az egyik, nem teljesen árja kiscserkészt. (A 83 esztendős Koréh Ferenc elleni hasonló vádak a jelek szerint az Egyesült Államokból va­ló kiutasításához vezetnek.)

Az, hogy a magyar sajtó így viselkedik, örvendetes módon aláássa a honi antiszemiták – mint pl. Thürmer – fő érvét, ugyanis bizonyítja, az itteni sajtó hangadói nem a nekik tulajdo-

’ Ezt a cikket Pallagi Ferenc a Népszavában „antiszemitának” nevez­te. Cikkében szereplő hamis tényállításai miatt pert vesztett.

136

nított „zsigeri impulzusok” (például az antiszemitizmus általá­nos elítélése) alapján működik, hanem a baloldal hatalmi érde­keinek mérlegelése alapján, vagyis a baloldalról jövő antiszemi­tizmus „békén hagyásával”. (Parlagira lefordítva, ahogyan a most terjedő vicc tartja: „A média akkor kiált marhavagonve- szélyt, Dunába lövetést és Auschwitz rémét, amikor kulcsembe­reit egy nekik nem tetsző kormány külföldi, szolgálati útjukra küldve ötcsillagos szálloda helyett négycsillagosban lakatja”.)

Miután azonban az Új Magyarország feladata a tájékoztatás, lássuk a medvét. Mely esetünkben vörös, mint az egykori szovjet medve és Roger Garaudynak hívják, aki – tudjuk meg Várkonyi Tibortól, aki igen röviden írt a közelmúltban az ügyről a régi-új Magyar Hírlapban – zsidó származású. Garaudynak a hatvanas és hetvenes években igen jó sajtója volt Magyarországon. A marxis­ta filozófusról cikkek tucatjait írták a védtelen, alternatív sajtót nélkülöző olvasóknak azok, akik ma hallgatnak róla.

Az 1913-ban született Garaudy pályája nem szűkölködött ér­dekes fordulatokban. 1970-ben (és nem 1968-ban, mint a poli­tikailag bugyuta, hibáktól hemzsegő, 1989-ben kiadott kétköte­tes Akadémiai Kislexikon állítja) zárták ki az FKP-ból, miután bí­rálta a Varsói Szerződés csapatainak – közöttük a „jó Kádár Já­nos” magyar csapatainak – csehszlovákiai bevonulását. Garaudy, mint magáról mondani szereti, Marxot védte meg a Szovjetunió ellen, Jézust az uralkodás teológiája, majd, áttérve a mohamedán vallásra, az iszlámot az iszlamizmus és a „hercegek árulása”, a nagy zsidó prófétákat pedig a törzsi cionizmus ellen.

A botrány, mely április végétől rázza, szaggatja Franciaor­szágot, Garaudy legújabb könyve, melynek címe: „Az izraeli politika alapvető mítoszai”. A fényes, fehérszínű, puha kötésű könyv borítójának címoldalán olvashatjuk a kiadót: „SAMISZ- DAT – Roger Garaudy, 1996”. A belső borítón pedig ez a szö­veg olvasható:

137

„Miután jó fél évszázada a legrangosabb francia kiadók je­lentették meg munkáimat, most a saját költségemen vagyok kénytelen, szamizdatban megjelentetni a cionista eretnekség ezen antológiáját, mert 1982 óta egy tabut sértettem meg: az izraeli politika bírálatát, amelyet már az 1990. július 13-i Gayssot-Fabius-féle bűnöző törvény véd, és amely Franciaor­szágban helyreállítja a második császárság véleménynyilvání­tási bűncselekményét* és ezáltal elnyomó törvénnyel bünteti az érvek hiányát.”

A könyv hátsó borítóján az olvasók nem csak azt a könyves­boltot találhatják (Librairie du Savoir), ahol a könyv kapható, de annak címét (5. kér. Malebranche utca 5), sőt még a pontos nyit­vatartási idejét, ebédidejét (fél egytől négyig) és telefon-, vala­mint faxszámát is. A könyv előszavában Garaudy megadja köny­ve Internet címét (http://www.vaileynet.com/-brsmith/inter) is, melyről a könyv ingyen levehető. (Aki megvásárolja vagy „letöl­ti”, első kézből győződhet meg róla, hogy a baloldali antiszemi­tizmus semmiben nem különbözik a jobboldalitól.)

A kötet három részből áll. Az első, írja Garaudy az elő­szóban, a teológiai mítoszokat veszi sorra (Az „ígéret” mítosza: ígéret vagy a hódítás földje; A „választott nép” mítosza, Józsue mítosza avagy az etnikai tisztogatás). A második rész a XX. század nagy mítoszaival foglalkozik (a cionista antifasizmus mítosza, a nürnbergi igazságosztás mítosza, a „népnélküli föld a föld nélküli nép számára” mítosza). A harmadik rész a mítosz politikai használatával foglalkozik (az izraeli-cionista lobbi az Egyesült Államokban, ugyanaz Franciaországban, az izraeli csoda mítosza: a külső pénzek). A könyvet a következtetések és egy melléklet (izraeli új történészek) zárják.

Mint a címekből már sejthetjük, a botrány óriási. Ugyanis ennek a könyvnek és ezeknek a fejezeteknek a szerzője nem egy lunatikus, marginális személy, akitől a fejezetcímekben sej­

138

tetett gondolatok elvárhatók, vagy nem is egy volt, sértett ENSZ- és köztársasági elnök, mint Kurt Waldheim, aki nem­zetközi zsidó összeesküvésről ír, hanem a francia szellemi élet évtizedekig egyik legközpontibb, legjelentősebb figurája.

De a Garaudy-botrányt – ha nem gyűrűzik tovább – még bi­zonyos értelemben korlátozni lehetett volna. Csakhogy ekkor lépett be Garaudy oldalán Franciaország talán legszentebb em­bere, a baloldal bálványa, az antifasiszta harcos, zsidók mentője, a bevándorlók és hajléktalanok védőszentje, Pierre abbé, a 83 éves kapucinus barát, az V. köztársaság reklámembere, akinek halála utáni boldoggá avatása biztosra volt vehető. Ugyanis az el­álló fülű, az arcára írt együttérzéstől barázdált, baszksapkás, kirekesztésellenes, a francia képernyők darlingjaként kolportált atya barátja, az egy évvel fiatalabb Roger Garaudy és nézetei vé­delmére sietett. Mint például azon nézetének, hogy fizikai és technológiai lehetetlenség 6 millió zsidót néhány kemencében elégetni. Az abbét feljebbvalói megfeddték és elhatárolódtak tőle, majd követelték, hogy Pierre abbé határolódjon el saját nézeteitől. A kapucinus barát azonban megmakacsolta magát.

„Nyertek a revizionisták. Most találják fel a XXI. század an­tiszemitizmusát” – panaszkodott Pierre Vidal-Naquct, az egyik legismertebb gall történész. „Nyertek” – visszhangozta a törté­nész sóhaját Pierre André Taguieff közíró.

Majd jöttek a kínos tévedések. Valaki „véletlenül” egy nagy csomagnyi Garaudy-könyvet szállított egy ivryi Carrefour szupermarketbe, ahol „percek alatt szétkapkodták a példá­nyokat” – védekezett az üres polc előtt zavartan a szupermar­ket igazgatója. Újabb botrány: Párizs néhány külvárosát sárga plakátok borították el ezzel a felirattal: „És ha az abbénak mégis igaza van?”.

De még ez sem volt elég. A Louis Harris közvéleménykutató felmérése szerint a franciák 64 %-a a történtek ellenére ugyan­

139

olyan véleménnyel van Pierre abbéról mint korábban. 9 %-uk- nak még rokonszenvesebbé vált. Csupán 24 százalékuk véleke­dik úgy, hogy a barát kevésbé lett szalonképes.

Bernard-Henri Lévy, az egykori „új filozófusok” egyike ke­serűen jegyzi meg: „Egy olyan országban élünk, ahol a lakos­ság fele Dreyfuss-ellenes volt, míg 90 százaléka pétainista”. (A zsidó származású Dreyfus kapitányt 1894-ben a francia tör­vényszék kémkedés vádjával halálra ítélte, majd kegyelmet ka­pott. Ügye a francia népet megosztotta. A megszállt Franciaor­szágban Pétain marsall, a Vichy-kormány feje, a II. világhábo­rúban németbarát rendszer élén állt.)

Franciaországban most a legkényesebb kérdés az, vajon mi történjék Garaudyval és Pierre abbéval, ugyanis az 1990-ben hozott ún. Gayssot-törvény értelmében bíróság elé kellene ál­lítani őket. „Bíróság elé citálni az abbét?” – tette fel a kérdést Charles Kormán a Licra (Ligue international contre le racisme et l’antisémitisme = A rasszizmus és antiszemitizmus ellenes nemzetközi liga) vezetője. „Nem merik megtenni”. Vagyis, hat évvel az „Auschwitz-hazugságok” elleni törvény meghozatala után már a törvény csődjéről beszélnek. „Készen lennék Faurissont megölni, de nem bíróság elé vinni” – mondta ironi­kusan a már említett Pierre Vidal-Naquet a hírhedt lyoni pro­fesszorra, a francia revizionisták egyik „atyjára” utalva.

Késő. Faurissont már 1978-ban beperelték egy rasszizmus­ellenes, 1972-ben hozott törvény alapján. Az eredmény a fel­peresek, a Licra és a Mrap (Mouvement contre le racisme et pour l’amitié entre les peuples – A rasszizmust ellenző és a né­pek barátságát elősegítő mozgalom) katasztrofális public rela- tions vereségét eredményezte. Ugyanis Faurisson remekül ját­szotta az áldozat szerepét, akit a „dúsgazdag zsidók” ki akar­nak csinálni „mert az igazságot merészeli hirdetni”. Az ultraba­los hálózat azonnal Faurisson védelmére sietett. Mint például

140

Jean-Gabriel Cohn-Bendit, a vörös Dany testvére. Majd a Ma­gyar Narancs üdvöskéje, az amerikai nyelvész, Noam Chomsky, aki az abszolút szólásszabadság nevében még előszót is ír Faurisson könyvéhez. A baloldali francia napilap, a Libération ugyancsak „Gaby” Cohn-Bendit segítségére siet, amikor Franciaország establishment lapja, a Monde („Le Monde”) nem volt hajlandó Cohn-Bendit Faurissont védő le­velét közölni. A filozófus Alain Finkielkraut őrjöng: „A hat­vannyolcasok elképesztő baromságának – »tilos bármit megtil­tani* – a szelleme végre visszaütött”. A francia kormány a két­ségbeesés szélén áll és – 1979-et írunk – a Holocaust című amerikai szappanoperát kötelező történelmi leckének állítja be. „A holocausttal kapcsolatban életemben először beszéltem a soá-bizniszről” – mondta Vidal-Naquet, majd hozzátette: „Sajnálom, a revizionisták felkapták a kifejezést. De, ennek el­lenére, a soát sohasem lenne szabad árulni.”

A szekértáborok közötti harc „fokozódik”. 1987-ben Klaus Barbiet, az öreg nácit egy francia ügyvéd mellett egy algériai, egy afrikai és egy ázsiai ügyvéd védte. Hogy miért? Mert „a soá hi­degen hagyta őket. Nem az emberiség ellen elkövetett bűnről volt szó, hanem egy európai ügyről”, magyarázta Verges asszony, a francia védő. 1989-ben, amikor a Globe, az ultra-mitterandista havilap, Claude Autant-Larát, az antiszemita filmrendezőt és az Európa Parlamentben helyet foglaló Le Pen-ista küldöttet pro­vokálja, ezzel replikázott: „Amikor népirtásról beszélnek, azt fe­lelem: Veil anyó kisiklott a kezük közül”, vágta Simoné Veil, holocaust-túlélő, volt egészségügyi miniszter és köztiszteletben álló írónő szemébe az iszonyatos inzultust. Egyébként szinte Si­mon Veil az egyetlen, akinek a véleménye szerint a revizionisták „nem győztek”. „Nem győztek, mert az oly nyilvánvaló valóság­gal és meglévő bizonyítékokkal szemben nem győzhetnek. De Pierre abbéval fontos támogatásra tettek szert.”

14!

Érdekes, hogy Simon Veil is, mint szinte minden francia értel­miségi, a Gayssot törvény visszavonását követeli, éles ellentétben az itteni médiaértelmiség hangadóinak nagy részével, akik az operatív részében bolsevik homállyal megfogalmazott Göncz-tör- vénynek nem csak, hogy tapsoltak, állítólagos liberális felfogásu­kat teoretikusan szemen köpve, de még további törvényeket és fogdmegeket is követeltek, mint tették korábban, a szocializmus törvényi védelmének fokozását követelve. Simon Veil szerint „a történelmi igazság – legyen az bármennyire kézzel fogható is – törvénnyel nem rendelhető el függetlenül attól, hogy milyen hát­só gondolattal szállnak ringbe azok, akik tagadni akarják a Tör­ténelmet. A Történelemnek szabadnak kell lennie. Nem szabad hivatalos változatoknak alávetni. Ez a törvény ugyanakkor olyan látszatot kelt, mintha az igazságot valaki el akarná rejteni.”

Kis János Szólásszabadság és náci beszéd című, igen tisztes­ségesen liberális álláspontot képviselő cikke nyomán kibonta­kozó hosszú vitában Karsai László történész a Népszabadság április 22-i számában írta: „Faurissonnak köszönheti a holoca- ust-szaktörténetírás, hogy képviselőinek be kellett látniuk: a gázkamrákkal kapcsolatos forrásaink, adataink igencsak bi­zonytalanok, sok esetben egymásnak ellentmondóak. Popper Péter téved: a gázkamrák, a krematóriumok nem állnak.”

A francia értelmiség mérvadó emberei szerint Garaudyék győztek. Csakhogy ez a francia értelmiség is bőven ludas a revi­zionisták győzelmében. Nemcsak azért, mert Garaudy könyvét igyekeznek száműzni, hanem azért is, mert csupán morális síkon támadják. Márpedig Roger Garaudy könyve – most a szándékot és a célt hagyjuk figyelmen kívül – igen alaposan dokumentált szemelvények halmaza. Ahogyan minden újszülöttnek minden vicc új, a felnövekvő nemzedéknek és sok idősebb olvasónak a források is újak. A baloldali antiszemiták ellen az erkölcsi felhá­borodás mellett netán némi forráskritika is elkelne.

Új Magyarország, 1996. július

142

Clintonné

a budapesti szoclib nőkkel

A budapesti amerikai nagykövetségnek ismét rendkívül keserű pirulát kellen lenyelnie, amikor minden erőfeszítése ellenére Hillary Rodham Clinton, az amerikai elnök felesége kelet-eu­rópai kőrútjának fénypontja nem Budapest, hanem Prága lett.

Országunkba érkezve, Clintonné kerekasztal megbeszélésén is részt vett a Primavera női szervezet rendezésében. A Prima- verát Vera B1 inken, az amerikai nagykövet felesége hívta élet­re. Lehet, hogy a név nem a „tavaszról”, hanem arról jutott eszébe, hogy „Vera az első”.

A találkozóra a Soros-egyetemen került sor. (Mint ismere­tes, az ismert amerikai pénzember Magyarországon egyebek között számos balliberális lapot és Farkasházy szárszói találko­zóit finanszírozza.) Az „asztalfőn” természetesen Clinton asz- szony foglalt helyett. Balján ült Vera Blinken, jobbján Kóródi Mária, Kóródi balján pedig Kósáné Kovács Magda.

A találkozóra invitáló angol szöveg szerint a beszélgetés az oktatás, gyermeknevelés, egészségügy és egyéb kérdések mel­lett a politikáról, a médiáról és a kormányról is szólt. Ehhez képest az említett két magyar hölgyön kívül Vera Blinkenék el­lenzékben lévő nőt nem hívtak meg. Nem volt ott például Do­bos Krisztina, G. Nagyné Maczó Ágnes vagy Pusztai Erzsébet. Ami a médiát illeti, szintén a bolsevik egyhangúság uralkodón, az asztalnál két újságíró ült. Mindketten (Kocsis Györgyi – ejtsd DJUHRdji Kocheesh – és Bakonyi Éva – ejtsd Ayva

143

BAHkonyee) a HVG-t képviselték. Ellenzéki újságírónő nem kapott meghívót.

Mindez természetesen nem meglepő egy olyan nagykövet­étől, akinek férje nem tartja kötelességének, hogy például az ellenzéki pártok vezetőivel vacsorázzon.

A kerekasztal mellett a koalíciós politikusok és a koalíciós újságírók nyilván elmondták, Magyarországon minden rend­ben van a politika és a média körül. Mindkettő virágzik és plu­rális. A Blinken házaspár is így gondolja. Különben nem nyilat­koztak volna néhány napja a Vico-féle Népszavában, hogy a •legnagyobb hibánk pesszimizmusunk és mosolygásunk hiánya.

Kádár halálának évfordulója alkalmából a televízióban az utca emberét nyilatkoztatták. Magyarföldön kézzelfogható a Kádár-nosztalgia. Ami a mai nyomor mellett nem csoda.

Nyilván az ellenzék is nosztalgiázik a Kádár-korszak iránt. Pál mer nagykövet – noha ő is liberális volt – legalább szívesen látta annak idején az ellenzéket asztalánál.

Új Magyarország, 1996. július

144

Ha az SZDSZ győzne

Svájcban

A Suisse Romande rádióműsora a győzelem után

. 5 óra Svéd zenére ébred Svájc. Közben: a svájci általános had­kötelezettség negatív hatása. Kerekasztal beszélgetés.

1. óra Hol tévedett Gilg Tschudi? Történész kerekasztal a

Teli-legenda aktuális problémáiról.

1. óra Valódi védelmet nyújt-e a körkörös védelem? A honvé­

delmi miniszter válaszol a hallgatók kérdéseire. Ven­dég: az Helvetica Alba-kör vezetője.

1. óra Teli Vilmos „almája” és a dán Saxo Grammaticus legen­

da párhuzamai.

1. óra A német Schiller és a svácji Teli képzeletbeli beszélgeté­

se. Kerekasztal beszélgetés.

1. óra Aktuális program:

• A zürichi alternatívok kiállítása.
• Fegyverek és egyenruha otthon?
• „Csatlakozzunk az Európai Unióhoz!” mozgalom szárnybontása.
• A Svájci Vöröskereszt magatartása a II. világháború idején.

145

• A zászló ára: mennyibe kerülnek az adófizetőknek a nemzeti szimbólumok?
• Rasszizmus a Jurában.
• Fenntartani a semlegességet vagy csatlakozni a NATO-hoz? Nézetütközde.

1. óra A svájci paraszt-bankár ethosz. Kerekasztal beszélgetés.
2. óra A Soros-alapítvány ticinói médiaintézete a nyitott társa­

dalomért. Kerekasztal beszélgetés.

1. óra Svájci bankszámlák és a holocaust. Kerekasztal beszél­

getés.

1. óra Le Corbusier, Dürrenmatt, Giacometti, Honegger, Klee

és Rousseau mássága. Kerekasztal beszélgetés

1. óra A jódli hypertóniát okozó ártalmai. Kerekasztal beszél­

getés.

1. óra Tényleg svájci-e a fondue? Gasztronómiai kerekasztal

beszélgetés.

1. óra Berni alternatív drogkultúra. Kerekasztal beszélgetés.
2. óra A graubündeni romans nyelv roma elemei. Kerekasztal

beszélgetés.

1. óra Lukács és Dürrenmatt.
2. óra Jogászi kerékasztal a vendégmunkások szavazati jogai­

ért.

146

1. óra Antinómiák Zwingli és Calvin gondolkodásában.

Kerekasztal beszélgetés.

1. óra Örök-e az 1291-es „Örök Szövetség”? Miről vallanak a

legújabb kutatások?

1. óra Max Frisch, Hermann Hesse és Gottfried Keller egy

dekonstruktivista szemével.

1. óra Heidegger filozófiájának fasisztoid vonásai. Kerekasztal

beszélgetés.

A Suisse Romande igazgatójának belső utasítása:

Azonnali hatállyal megszüntetem a jelenlegi gyakorlatot, hogy a kerekasztal beszélgetők honorárium nélkül beszélget­nek. Mától kezdve percenkénti díjazásuk 420 ezer svájci frank.

A vezető rádiósok fizetését évi 3 milliárd svájci frankra eme­lem.

Új Magyarország, 1996. július

147

A rendszerellenes trikó bebörtönzése

Március 15-én, a sajtó- és szólásszabadság ünnepén a kormány udvari művészei koreografálták a hivatalos rendezvényt, ame­lyet egy incidens zavart meg. Két fiatalember, Zseni István és Gulyás Iván, „Polpot apátok is büszke rátok, népirtó, takony kormány” feliratú transzparenst emelt a magasba. Zseni István táskájában ezen kívül egy trikó is volt. Elején ez volt olvasha­tó: „Kommunista-mentes övezetet!” A hátán: „Én nem a kom­munistákra szavaztam.”

A rendőrség úgy érezte, a feliratok a Horn-Kuncze-kor- mányra vonatkoznak. A fiatalokat, a transzparenst és a trikót „garázdaság” vádjával letartóztatta. (Ez természetesen ugyanaz a rendőrség, amely Heller Ágnes filozófus szerint a magyar de­mokráciára nézve legveszélyesebb Szabó Albert népuralmistái- nak randalírozását nem tekinti garázdaságnak és nem is akadá­lyozza őket masírozásukban.) A VIII. kerületi Rendőrkapitány­ság ezután fejenként 15 ezer forintos bírságot szabott ki, ame­lyet a „garázdák” nem voltak hajlandók kifizetni.

Az ellenzéki sajtó botrányosnak nevezte a történteket. A többségi, koalíciópárti média szokásához híven hazudozni kez­dett. A Magyar Hírlap szerint a két fiatalt a rendőrség szidal­mazása miatt vezették el. Vico Karib-tengeren bejegyzett Nép­szaván (főszerk.: Kereszty András) azt harsogta, hogy „Nem a felirat miatt indult eljárás”. De hazudott Kuncze beosztottja is, Dézsi Mihály, a BRFK sajtóreferense is, akit, mint később Kuncze szabadkozott, „váratlanul ért a kérdés”.

148

A kormánypárti jogtiprás melletti kiállás bajnoka azonban természetesen ismét a közszolgálati televízió volt, amelyben a karperecéről és sárgára festett hajáról ismert egyik pénzhabzs- nok (nem elírás, pénzhabzsnokü!) a főrendőrt interjúvolva megkérdezte tőle, netán nem kellene „Torgyánt is kiemelni a tömegből?” A főrendőr egyébként elnézőnek mutatkozott: nem akarta kiemelni Torgyánt.

Időközben Kuncze belügyminiszter bejelentette, rendőrei bakot lőttek és természetesen nem garázdaságról volt szó. Kor­mányának nincs szüksége ilyen védelemre, mondta. Az angol nyelvű Budapest Sun a szólásszabadságot védelmező vezér­cikkében egyértelműen az ellenzéki lapok győzelmeként ünne­pelte Zseniék felmentését.

Kuncze bejelentése nyomán a II. fokú hatóság az I. fokú ha­tóság határozatát szabálysértés hiányában hatályon kívül he­lyezte. Noha a sajtó – még a kormánypárti is – minderről már beszámolt, a fiúk a döntést nem kapták meg. így április 5-én kelt levelükben kérték a kerületi rendőrkapitányságot, hogy küldje meg részükre a szóban forgó határozatot.

A határozat végre megérkezett. Ekkor Zseni István április 17-én kelt beadványában kérte a kerületi rendőrség szabálysér­tési hatósága fölött törvényességi felügyeletet gyakorló kerüle­ti ügyészséget, hogy a lefoglalt és még mindig a rendőrség bir­tokában lévő vagyontárgyait (trikó és transzparens) haladékta­lanul adják ki részére.

A VIII. kerületi Ügyészség május 14-i levelében arról értesí­tette Zsenit, hogy a kérelmét áttették a hatáskörrel bíró Fővárosi Főügyészséghez. A közléshez a kerületi ügyészségnek harminc napra volt szüksége.

Zseni István várt és várt. Majd július 19-én levélben kérte a Főügyészséget, hogy vagyontárgyait adassa ki, hiszen az erre rendelkezésre álló törvényi határidő már többszörösen lejárt.

149

A Fővárosi Főügyészség augusztus 5-én kelt levelében arról értesítette Zsenit, hogy „Sajnálatos adminisztrációs hiba foly­tán az V., VIII., XIII. kerületi ügyészséghez benyújtott kérel­mük a Főügyészséghez csak 1996. augusztus 2-án érkezett meg. A sérelmezett eljárással kapcsolatos iratok beszerzése iránt intézkedtem, és azok rendelkezésünkre állását követően kérelmüket ugyancsak soron kívül elbírálom.”

Érdekes. Vajon mi lehetett az az adminisztrációs hiba, amely miatt a beadvány május 14-től augusztus 2-ig nem jutott el a ke­rületi ügyészségtől a Főügyészséghez, noha mindkét ügyészség a Markó utca 27. alatt székel? És vajon mit érthet a Főügyészségi főtanácsos az „ugyancsak soron kívül ”-i elbíráláson?

Zseni Istvánt tegnap sikerült elérni telefonon. „A kommu­nisták természete, hogy össze-vissza hazudoznak és gyávák: nem merik vállalni a felelősséget”, mondta. „Higgye el, egy lá­da pezsgőm van rá, pedig nem vagyok gazdag, ezek inkább tör­vényt sértenek, akkor sem fogják kiadni a transzparensünket és a trikómat.” Arra a kérdésre, hogy Zseni belenyugszik-e a tör­vénysértésbe, valamint hogy vagyontárgyai „börtönben ül­nek”, ezt válaszolta: „Csak nem képzeli? A lehető legkellemet­lenebbé igyekszem tenni a törvénysértő disznók életét.”

Uj Magyarország, 1996. augusztus

150

A terhessé vált Lukács-szobor

Az alattvalók megérzik, mit tolerál, sőt mit lát szívesen kormá­nyuk. Ellenzéki lapokhoz betörni, kolostorfalat fekáliával be­kenni, szobrokat csonkítani és ellopni. A sor hosszú. Mint a napokban Fegyverneken vandálok áldozatául esett Nepomuki Szt. János szobra, a korábban lefeszített Germanus Gyula szo­bor és a margitszigeti kolostor rommezejéről ellopott szobrok, közöttük Ambrus Zoltáné. A Szent Margit sírhelye fölött elhe­lyezett vörösmárvány fedél, amelyet kettétörték. Tiltakozás? Ugyan! Hiszen, aki tiltakozik, az állásával játszik és az SZDSZ B-listázza. Aki viszont cenzúrázik, mint a Néprajzi Múzeum történelmi arcképeket eltávolító cenzor-kommisszár igazgató­ja, az „emberi jogokra érzékeny” SZDSZ kegyeire feltétlenül számíthat karrierje során.

Az Antall-korszakban ez is másként volt. Igaz, akkor igen ritkán távolítottak el szobrot engedély nélkül. A tiltakozás pe­dig hosszan tartó, hisztérikus volt. Mint Lukács mellszobra esetében. Dehát akkor még szabadott tiltakozni. Sőt, a tiltako­zókat megfizették. 94 után főként, mesés jövedelmeket bizto­sító állásokkal is.

Idézzük fel röviden, mi történt.

1992 szeptember elején eltűnt az Ajtósi Dürer sorban lévő egykori pártiskola faláról a Lukács Györgyöt ábrázoló dombor­mű . A napilapok felháborodottan írtak a szobor eltávolításáról, kezdve a Kurírtól a Magyar Hírlapon át a 168 óráig. Majd meg­jelentek a tiltakozások. A tiltakozók élén Heller Ágnes és az az­óta elhunyt Fehér Ferenc filozófus állt. A kettőről zárójelben ta-

151

Ián annyit, hogy még 1973-ban is egy német kiadványban a szo­cializmus győzelmét és a kapitalizmus bukását jósolták, míg 1994 április első hetében az ausztrál ABC televízióban fő műsoridőben nyilatkoztak – az akkor minden antalli ágy alatt diktatúrát és rasszizmust szimatoló és felfedező Barát József közismert közszolgálati rádióssal együtt -, hogy a választások előtt Magyarországon a fő veszélyt Szabó Albertben látják.

A televízió Egyenleg című műsora (bármilyen meglepő, ak­kor még az ellenzék műsort készíthetett) buzgón interjúvolta a kerületben ismert múltú Kutalikné Kardos Zsuzsát, az SZDSZ- es zuglói polgármesternőt, aki elítélte, hogy az ELTE faláról barbárok elvitték a nagy filozófus mellszobrát.

És ekkor jelentkezett egy be nem jegyzen párt vezetője, aki a rendszerváltás utáni, minden bizonnyal legszabadabb lapnak, a Pesti Hírlapnak adott nyilatkozatot. Náluk van a szobor, mondta, majd tett egy arculcsapással felérő ajánlatot a mellszo­bor visszaadására. Az ajánlatot a balliberális lapok és természe­tesen Bánó-féle Egyenleg is elhallgatta. Kutalikné és az ELTE vezetősége sem reagált rá.

A „Magyar Egyensúly és Szimmetria Párt” vezetője elmond­ta a Pesti Hírlapnak, hogy Lukács György az 1919-es tanácsköz­társaság idején tizenegy embert végeztetett ki és a marxista filo­zófus a bolsevik tömeggyilkosok – Lenin és Sztálin – uralmát tá­mogatta. Sérelmezik, jelentette ki, hogy Budapest közgyűlése a szobrot nem vette fel az eltávolítandók listájára. „Ez nem meglepő”, mondta. „Budapest főpolgármestere, akinek a meny­asszonya Révai József bolsevik ideológus unokája, Révai Vera és sajtóirodája vezetője Révai Gábor, Révai József fia, rendkívüli türelmet mutat bolsevik tömeggyilkosok iránt. A liberális oldal többről, mint ízléstelenségről beszélne, ha a kormány Szálasi özvegyét például a kárpótlási hivatal vezetőjének, vagy dr. An­tall Mengele fiát egészségügyi miniszternek nevezné ki.”

152

A Pesti Hírlap az interjú mellett megjelentette a jeles költő, Faludy György Lukácsról írt versét, amelynek befejező részét érdemes idézni:

Valamely nagyobb helységben tartod a felolvasást.

A díszhelyen Rákosi trónol; lába nem ér a földig, bár nyakunk helyett a levegőt tapossa; tőle balra az őszülő szájvíz-reklám, Gerő, Barcelona hóhéra; a gonosz Andics, pár oldal tokaszalonnával dereka körül és csöcse alatt;

a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul

az ávósok közt…

ez Magyarország szellemi elitje! A hallgatóság többi része alszik; ismernek már. Te pedig szónokolsz a fetisizált tőkéről; hogy Nietzsche nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista Boulanger-val ebédek (borzalom!); hogy Szent Ferenc azért hirdette meg a szegénységet, nehogy a jobbágyok dúsgazdag feudális uraikra lázadjanak – feltarthatatlanul hányod marxista bukfenceidet s a történelmi szaltókat, míg végre elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.

Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák, hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod talpnyalástól elgörbült hátadat.

153

De térjünk vissza az ajánlatra. Az Egyensúly és Szimmetria Párt vezetője közölte, ha valóban olyannyira fáj az érintettek­nek a szobor eltűnése, boldogan visszaadják. Sőt, fizetik a visz- szatételét is. Csak egyetlen egy dolgot kérnek cserébe, hiszen ők az egyensúly és szimmetria barátai. Van egy belga szárma­zású amerikai irodalomkritikus, Paul de Mán, aki hosszú időn keresztül a liberális dekonstruktivista irányzat pápájának szá­mított liberális amerikai értelmiségi körökben, mígnem a ki­lencvenes évek elején kiderült róla, hogy Belgium német meg­szállása idején a nácikkal szimpatizáló cikkeket írt belga lapok­ban. Mivel Paul de Mán bűne – kollaboráns cikkírás a totális hatalommal – messze enyhébb, mint Lukácsé – tömeggyilkos­ság és kollaborálás a totális hatalommal – hadd helyezze el a párt Paul de Mán reliefjét is (természetesen saját költségén) Lukács mellé.

Az ajánlatra válasz nem érkezett.

Most lapunk tudomására jutott, hogy az Egyensúly és Szim­metria Párt 1994 novembere táján a szentendrei rendőrséget nyomra vezette. Lukácsot egy leányfalui szurdokban áthaladó patak medréből ásták ki. A rendőrség a szobrot elszállította. Majd felajánlotta jogos tulajdonosának. Amely mind a mai na­pig adós a mellszobor visszahelyezésével. Lukács a jelek szerint rajongóinak is terhessé vált. Sic transit glória mundi.

Új Magyarország, 1996. augusztus

154

Demokrata: az antiszemita ország szélsőjobboldali lapja

A New York Times ismét hazánkról

Meglehetősen hosszú kihagyás után december 17-én jelent meg újra cikk Magyarországról az International Héráid Tribüné című, Párizsban szerkesztett amerikai világlapban. A napilap, amely saját termésén kívül rendszeresen közli a New York Times, a Washington Post és a Los Angeles Times figyelem­re méltóbb írásait, ezúttal a New York Timesban megjelent bu­dapesti tudósítást vette át, amely „Magyarország letiltja a Mein Kampfot – az ügyészség zsidó csoportok panasza után cselekedett” címmel jelent meg.

Szokatlan, hogy a cikket a helyi média egyetlen szóval sem említette, noha a New York Timesná\ lényegesen jelentéktele­nebb lapokban Magyarországról megjelent írásokat is kiemel­ten ismerteti. Nem is szólva arról a Magyar Rádiónál és a Ma­gyar Televíziónál 1990 és 94 között meghonosított gyakorlat­ról, hogy rendre vezető hírként közölték azokat a véleménye­ket megfogalmazó cikkeket, amelyek annak idején a New York Timesban vagy a Washington Posíban jelentek meg (és támad­ták az akkori kormányt).

A hallgatás furcsaságát tovább fokozza, hogy a cikk az it­teni médiaelit hangadói jó részének kódexe ill. értékrendje szempontjából „politikailag korrekt”: nem támadja az ural­mon lévő balliberális koalíciót és a magyarokat antiszemitá­nak bélyegzi.

155

Zsidó csoportoktól jövő tiltakozás eredményeként, az ügyész­ség letiltotta Hitler „Mein Kampját” azzal az indoklással, hogy a könyv sérti az emberi jogokat – kezdi helyszínről küldött tu­dósítását Jane Perlez, akinek már cikke első mondata felületes­séget árul el, hiszen az ügyészség a könyv árusítását nem betil­totta, hanem terjesztését bírósági döntésig felfüggesztette.

A magyar fordítást a Demokrata c. szélsőjobboldali újságban hirdették és mintegy ötszáz példányt adtak el betiltása előtt, mondta az ügyészségi hivatal együk jogásza. A megmaradt pél­dányokat elkobozták.

Hogy a Demokrata szélsőjobboldali lap-e, megítélés kérdése. Azok szemében, akikkel a Neiv York Times varsói tudósítója bu­dapesti útjai alkalmával kapcsolatba kerül, illetve, akiket Perlez felkeres, feltétlenül az. Mint például a Mérleg utca politikusai vagy Susan Elbow, az amerikai nagy követség sajtóattaséja, aki szintén nem átallotta emlékezetes interjúját e „szélsőjobboldali” lapnak (a Demokratának) adni. Az viszont nem megítélés kér­dése, hogy „a megmaradt példányokat elkobozták”, ugyanis az eladott kétezer (és nem ötszáz) példányból mind elkelt, és így az ügyészségnek nem maradt elkobozni valója.

Minden, ami a személyi jogokat megsérti, betiltható, mond­ta Sárik Attila, aki a kommunista kormány által 1986-ban ho­zott törvényt idézte.

Ebben a mondatban vagy Sárik hazudott, vagy ami sokkal valószínűbb, Perlez, ugyanis az ügyészség által az „Új Demok­ratának” küldött határozatban sok egyéb paragrafus mellett ci­tált 1986. évi II. törvényt nem a „kommunista kormány” hoz­ta, hanem a kommunista kormány 1976-ban egyszerűen tör­vénybe iktatta az ENSZ Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzet­közi Egyezségokmányát és azt, 1986-ban kiegészítette a sajtó­ról szóló törvénnyel.

156

Közép-Európában Magyarországon él a legtöbb zsidó: a tíz­milliós lakosságból mintegy nyolcvanezer. Többszázezer ma­gyar zsidót öltek meg a nácik a II. világháborúban.

Az Új Élet c. zsidó lapnál dolgozó egyik újságíró azt mond­ta, hogy lapjuk és több zsidó szervezet tiltakozott a hatóságok­nál a „Mein Kampf” hirdetése és eladása ellen.

„Ez antiszemita ország”, mondta Gál Guli, a lap egyik új­ságírója. „Nem szabad meglepődnünk, hogy itt ezt el akarják adni”.

Gál Gulinak – ha valóban így hívják – természetesen joga van nézetéhez, még akkor is, ha Gál Guli hazudik. Mint ahogy annak a magyar polgárnak is, aki azt állítja (akár helytállóan, akár nem), a magyar zsidókat pozitívan diszkriminálják, amit jelképez például az, hogy míg a katolikus többség budapesti bazilikája omladozik, a magyar adófizetők fontosabbnak tar­tották a Dohány utcai zsinagóga rendbehozatalát (amelyben Gál Guli vélhetően imádkozik) és az Állami Számvevőszék nem tartja fontosnak kivizsgálni az építésre fordított, a mosta­ni koalíció által elszegényített ország zsebéből kikerült összeg­ből négyszázmillió forint elsikkasztását. Vagy annak az állam­polgárnak is joga van nézetéhez, aki hazugságnak tartja „Gál Guli” véleményét és emlékeztet arra, még az amerikai külügy­minisztérium emberjogi jelentése szerint is a magyar zsidók kitűnően képviseltek a sajtóban, politikában, gazdasági és kul­turális életben (ami azt is mutatja, Washingtonban számon tart­ják a származást), valamint arra hívja fel a feledékenyebbek fi­gyelmét, hogy minden felmérés szerint a térségben – beleértve Ausztriát – az antiszemitizmus messze a legkisebb Magyaror­szágon. Vagy annak a magyar polgárnak is alkotmányos joga van nézetéhez, aki a Perlez-cikk tendenciózus idézetének meg­cáfolására az asztalra teszi Feldmajer Péter, a Mazsihisz elnö­kének néhány nappal később (dec. 21) az Új Magyarország

157

címoldalán megjelent nyilatkozatát, mely szerint „A mai Ma­gyarországon azok, akik antiszemita nézeteket vallanak, válto­zatlanul elenyésző kisebbségben vannak.” Nos, az a tény, hogy ezt a hírértékűnek igazán nem nevezhető, minden apropó nél­küli kijelentést (hírértéke Feldmajer Péter kijelentésének akkor lett volna, ha olyasvalamit állít, ami a kialakult felfogástól, vagy felmérésektől ill. a magyar zsidó közösségi élet vezetői­nek ismert kijelentésétől eltér) még a Magyar Rádió lapszem­léjében is idézte, de nem az ebben az értelemben valóban hír­értékű Perlez cikket, hogy itt a hallgatás a helyi média részéről fokozottan érthetetlen.

Hogy Magyarországon Feldmajer nézete az uralkodó, azt természetesen Jane Perleznek is tudnia kell, csakhogy, valami­lyen oknál fogva, ő egy olyan magyar zsidót keresett, akinek a véleménye megerősíti azt az üzenetet, amit továbbítani akar a New York Times olvasóinak.

Mielőtt Jane Perlezzel és lapjával tovább foglalkoznánk, ugorjuk át cikkének azon részleteit, amelyek a Mein Kampf kapcsán körbevisz bennünket a térség többi országán és idéz­zük a cikke zárómondatát:

A „Mein Kampfnak” a Pimlico nevű brit kiadónál megjelent angol nyelvű változatát szintén betiltották Budapesten. A Kö­zép-Európai Egyetem könyvesboltjában két példányt tartottak. Az ügyészi hivatal egy példányt elvitt és kérte, hogy a másikat vegyék le a polcról – mondta Tony Láng, a bolt vezetője.

Érdekes. A Magyar Nemzet c. napilap, amelynek december 6-i számában a hol történészként, hol politológusként, hol szo­ciológusként azonosított Kende Péterrel közölt butaságoktól és hazugságoktól hemzsegő, „alákérdező” interjút (a Mein Kampfról nyilatkozó, de azt nem ismerő történész szerint pél­dául Hitler kötetében arra buzdít, „ha szembejön veled egy pol­gár, köpd le vagy öld meg”), úgy tudja, a „Kelet-európai Egye­

158

tem” (az egyetem nevének helyes írásában Perlez nem téved, szemben a Magyar Nemzettel) könyvesboltja „várakozó állás­ponton” van, „mióta az ügyészségi felfüggesztés érvényes.”

Vajon kinek van igaza? Perleznek vagy a Magyar Nemzet­ned Vagy egyiknek sem? A Magyar Nemzet információjának valószerűségét csökkentheti az a tény, hogy a Soros-egyetem könyvesboltja nem lehetett várakozó állásponton az ügyészsé­gi felfüggesztés érvénybelépése óra, ugyanis a Demokrata szerkesztői az ügyészségi határozat kézhezvétele titán sétáltak át a két saroknyira lévő könyvesboltba, és miután ott felfedez­ték a Pimlico-kiadást, feljelentették a boltot azon paragrafusok alapján, amelyeket a Fővárosi Főügyészség az Új Demokratá­nak küldött határozata indoklási részében felsorolt. De Perlez közlése sem állhatja meg a helyét, ugyanis a Fővárosi Fő­ügyészség vagy határozatot hoz, vagy nem, de semmi esetre sem „kér” – hacsak nem informális csatornákon juttatott el egy kérést a Soros-egyetemhez, melynek lényege: ne okozzanak neki kellemetlenségét azzal, hogy határozatot kelljen hoznia a Pimlico kiadás ügyében, hiszen nyíltan mégsem diszkriminál- hat a Demokrata ellen, bármennyire is fájlalja.

Most pedig foglalkozzunk röviden a New York Times-szal és Jane Perlezzel.

Azzal a New York Timesszal, amelynek moszkvai tudósítója, Walter Duranty, 1933-ban azt írta: „Az éhínségről szóló, köz­kézen forgó mendemondák nevetségesek”. Annyira nevetsége­sek voltak, hogy ekkorra már mintegy 15 millió ukrán áldoza­ta volt Sztálin Ukrajnában létrehozott mesterséges éhínségé­nek, melynek célja az ukrán kulákság (értsd, az önálló paraszt­ság) kiirtása volt. Dehát Duranty kaviárt és krimi pezsgőt látott maga körül. A helyszínen, persze.

Duranty később szovjetunióbeli tapasztalatairól könyvet is írt „A Kreml és a nép” címmel, amelyben ez a mondat is olvas-

159

ható: „Elképzelhetetlen, hogy Sztálin, Vorosilov, Bugyonnij és a Katonai Bíróság halálra tudta ítélni támogatóit, ha a bűnös­ség bizonyítékai nem lettek volna egyértelműek.”

Amilyen pozitív, jó szolgálatot tett Duranty Sztálinnak, olyan jól szolgálta Castro érdekeit 1957-től Herbert Matthews, a New York Times egyik vezércikkírója és azok egyike, akiknek köszönhetően az amerikai értelmiség nagy része hosszú időn át lényegében pozitívan ítélte meg a karib-tengeri zsarnok trópusi sztálinizmusát.

A New York Times különös vonala a vietnami háborúban is változatlan maradt. Harrison Salisbury, aki Hanoiból tudósí­totta lapját, azt írta, az amerikai légierő szándékosan bombá­zott polgári célpontokat, mint Nam Dinh várost is „ahol sem­milyen, katonai szempontból jelentős célpont sincs”. Nos, Nam Dinh volt a Vietkong utánpótlási vonalának legfontosabb utolsó átrakodási állomása a délvietnami hadszíntér előtt. Egyébként Salisburynek volt – Jane Fonda mellett – a legfon­tosabb szerepe abban, hogy az amerikai ifjúság érzelmileg ne saját kormánya, hanem „Ho apó” mellé sorakozzon fel.

A New York Times az 1968-as Tet-offenzíváról is hazug mó­don tudósított, ugyancsak a helyszínről, hiszen a helyszíni ha­zugság labdája, mint Jane Perlez esetében is, mindig jobban gu­rul. Charles Mohr szerint az amerikaiak és a délvietnamiak vesztésre álltak a Tet-offenzíva idején, holott ennek fordítottja volt igaz. És az ő tudósításai hangolták igazán az amerikai köz­véleményt saját kormánya vietnami szerepvállalása ellen és en­nek lett a következménye Kambodzsában a kommunista Pol Pót hatalomra jutása, majd több milliós áldozatot követelő népirtása, amelyről a New York Times és a Washington Fost csupán 13 alkalommal írt, miközben 124-szer foglalkozott Pi­nochet Chilében elkövetett jogsértéseivel, számolta össze egy szorgalmas amerikai médiakutató.

160

New York vezető lapjának a jobboldali autokrata kormá­nyokkal szembeni éles ellenállása és a kommunista diktátoro­kat kitüntető szimpátiája a Sandinisták nicaraguai győzelmével töretlenül folytatódott. Ekkor Alán Riding, majd Warren Hoge a helyszínen, Managuában, úgy értékelte a helyzetet, hogy Ortégáék pluralista, demokratikus társadalmat építenének, amiben csak a washingtoni törvényhozás akadályozza meg őket azzal, hogy a sandinista kormány ellen harcoló kontrákat támogatja.

A Magyarországról a bigottak és a monomániákusak szem­üvegével tudósító Jane Perlez ennek a vonalnak a követője. 1993. december 13-án például lapjában Antall József minisz­terelnök temetéséről tudósítva annyi hazugságot hordott ösz- sze, hogy azokat nem csak Tar Pál, Magyarország akkori, meglehetősen erőtlen washingtoni nagykövete is kénytelen volt cáfolni a lapban, hanem Lipták Béla is, akinek helyreiga­zítása, Taréval együtt, a Neiv York Times december 20-i számá­ban jelent meg.

Jane Perlez a New York Times varsói irodájából az Antall- és Boross-kormány idején többször szállt ki a budapesti helyszín­re. És hasonlóan tudósított, ahogyan Budapesten állomásozó számos, liberális kollégája, hogy csak az angol és kanadai lapo­kat tudósító Adam LeBort, a Wall Street Journalt cikkeivel táp­láló Ernest Becket, a svájci hírügynökség alkalmazottját, Gina Bőnit, és a francia AFP hírügynökség női munkatársait említ­sük, mint kirívó eseteket, akik 1994 nyara óta, vagyis amikor a nép valódi és soha nem látott mértékű elnyomorodása megkezdődött, „pozitív” hangra váltottak. Akkori cikkeik és tudósításaik pedig az SZDSZ-es klisék rutinosan megírt válto­zatai: a fasizmust restauráló vezetők füttyére a rohamos elsze­gényedés felé masírozó antiszemita tömegek rémképe bonta­kozott ki a külföldi lapokban.

161

Abe Rosenthal, a New YorkTimes volt főszerkesztője példá­ul az amerikai hadsereg lapjának, a Stars and Stripes 1994. ja­nuár 10-i számában megjelent cikkében (melyet a NY Times másnap átvett) arra figyelmeztette a NATO-t, ne vegye fel tag­jai közé Magyarországot és Romániát, mert ezekben az orszá­gokban „a fasiszták plázákat keresztelnek el pokolba jutott hőseikről”. Hogy Magyarországon egy méternyi utcát sem ne­veztek el semmilyen fasisztáról és egyetlen „plaza” van, ame­lyet az SZDSZ-barát és SZDSZ-támogató, vélhetően nem Rosenthal, hanem esetleg mások által rasszistának tartott Vár­szegi saját cégéről Fotex plazának nevezett el (míg Anto- nescuról a bukaresti amerikai nagykövet és Tóm Lantos által oly sokra tartott Iliescu rendszer idején valóban neveztek el te­ret is), az a Magyar Narancsnak adott interjújában a hazug új­ságírást tilalmát élénken elvető és a Magyarországról hazudo- zó, és az ellene NATO-bojkottat kérő Abe Rosenthalt nyilván nem zavarta.

Mint ahogyan lapját, a New York Timest sem, amikor 1994. március 21-i vezércikkében azt írta, a magyar kormányt két­száz (!) rádióst és televízióst menesztett, élükön a rádió és a te­levízió elnökével!!!.

A New York Times ebben a szellemben írt Magyarországról, míg el nem jött a választás. A liberális lap a kormányváltás leg­fontosabb vonásaként azt emelte ki a Horn-kormányt üdvözlő vezércikkében, hogy a választók leszavazták a nacionalizmust. Az antiszemita ország képe pedig egy csapásra eltűnt a lapból – sőt, már a múlt ápolása is pozitív képet kapott, mint Jane Perlez választások után Budapestről keltezett első cikkéből (1994. május 25.) is kitűnt, amelyre már címe is utal: „A ma­gyar iskolák az elmúlt dicsőség nyomában”. (Mint ismeretes, a magyar diákok teljesítménye, „hála” Fodor Gábor, a magyar közelmúlt leghitványabb, magát adjunktusnak hazudott kul­

162

tuszminiszterének, ettől a pillanattól kezdve kezdett igazán zu­hanni és érte el – az ugyancsak SZDSZ-es Magyar Bálint alatt – egy újabb nemzetközi felmérésből nemrégiben szintén kitűnt eddigi mélypontját.)

A fenti előzmények után Perlez mostani tudósítása nem csak szakmailag rejtély. Természetesen nem az a rejtély, hogy Perlez hazudott. Hanem az, hogy miért akarta ő, ill. a New York Ti­mes és az International Héráid Tribüné az olvasóknak – köztük a nálunk befektetők jó részének – ismét az „antiszemita” or­szág képét feltálalni és a Magyarországot, valamint lakosságát puszta létében foglalkoztató kérdések ismertetése vagy elemzé­se helyett a Mein Kampf kiadása körüli sztorival szórakoztat­ni? Nehezen megválaszolható kérdés. Véletlenről van szó? Vagy Jane Perlez küldetéstudata (hogy a balliberális média Antall-időkből ismert egyik kedvenc bíráló szavát vegyük elő) a ludas? Netán Perlez azt gyanítja, hogy olvasói egy része ak­kor találja legélvezetesebbnek reggeli kávéját, ha közben csik­landozzák ellenszenvét azon országgal szemben, amelyben a haszon reményében – és az ottani vélt vagy valós antiszemitiz­mus ellenére – befektet? Vagy esetleg Perlez cikke az első fecs­ke abban a felkészülésben, amelynek jegyében 1988 után meg­jósolhatóan Magyarország a nyugati liberális sajtóban ismét a Horthy-restauráció és antiszemitizmus kettős pokla lesz?

Biztos választ senki sem adhat. De annyit biztonsággal állít­hatunk, hogy Perlez a New York Times Duranty-Matthews- Salisbury-Rosenthal tradíciójának töretlen folytatója. Remél­hető, hogy nevét a ‘98 után hatalomra kerülő politikusok nem fogják elfelejteni. Tudniuk kell ugyanis, ha fogadják, ha nem, ha szánnak rá idejükből egy órát, ha nem, Perlez majdani cik­keinek kicsengése se nem az általuk mondottaktól, se nem az akkor várhatóan ismét a gazdasági növekedésnek induló or­szág legfontosabb fényeitől függ majd.

163

És végül még egy dolog. Az e cikk bevezetőjében már idézett Egyesült Nemzetek közgyűlése Polgári és Politikai Jogok Nem­zetközi Egyezségokmányának van egy 17-ik cikkelye is, amely az emberek becsületét és hírnevét védi. Ha a Fővárosi Fő­ügyészség az ENSZ ugyanezen okmányának egy másik paragra­fusára hivatkozott a Mein Kampf felfüggesztésekor, vajon miért nem tiltakozik legalább a New York T/wesban Dr. Horn a népe becsületét és hírnevét ért inzultus ellen? Netán azt hiszi, hogy a magyaroknak – még kimondani is rossz – esetleg faji alapon nem jár az Egyezségokmányának védelme és az csak akkor al­kalmazható, ha ki akarnak adni egy olyan könyvet, amely min­den olyan országban akadály nélkül kapható – és erről Perlez hallgat – amelyben Perlez anyanyelvét beszélik? Vagyis: mi még az Egyezségokmányban is pozitívan diszkriminálunk. Egyelőre, hiszen a konzervatív kormánynak majd egyenlő mércével kell mérnie. Kérdés, persze, hogyan fognak a Gál Gulik panaszkod­ni akkor, ha itt egyenlőség lesz. Hogy lehet majd fokozni azt, amivel a Gál Gulik most hazudják tele a világot marginális, ön­magukat gettóba zárt létük elmebeteg végtermékeinek helyet adó hazug lapok közvetítésével? Akit érdekel, forduljon válto­zatlan bizalommal a New York Timeshoz.

Demokrata, 1997. január

164

Interjú Tanaka Yoshitomo,

Japán magyarországi nagykövetévek

Tamás Gáspárnak Japán fasiszta, a nagykövetnek nem

• A tokiói tőzsde csúnya zuhanásának lesz hatása a japán cé­gek közép kelet-európai, pontosabban magyarországi befekteté­si kedvére?
• A mai japán kormány feladata, hogy alapvető reformokat vezessen be, mert országunk csak így felelhet meg az igények­nek. A miniszterelnök a múlt hónapban beterjesztette a kor­mány költségvetését és nyilvánvalóan az üzleti és pénzügyi élet nem tekintette azt elég drasztikusnak, vagyis a reform irányá­ban tett maximálisan elkötelezett lépésnek. Egyrészt világos az, hogy a reform megvalósításához idő kell, másrészt a piac türel­metlen. A tőzsde tehát ezt az általános elégedetlenséget és csa­lódottságot tükrözi. Ugyanakkor a Magyarországon jelenlévő japán vállalatok saját maguk döntötték el, hogy nekik megéri itt befektetniük és nem hinném, hogy ezt a döntésüket átértékel­nék. Az itt befektető vállalatok stratégiai döntést hoztak és ezen a tokiói tőzsde jelenlegi alakulása nemigen változtat.

’ A japán nagykövetség külön kérésére a japán nevek átiratát az an­gol fonetikai átírásnak megfelelően közöltük.

165

-Az úgynevezett „gazdasági buborék” kipukkanásától kezd­ve a korrupciós botrányokon át a tőzsdei besszig, úgy tűnik, mintha a japán társadalmat valamilyen nagyon rossz hangulat ülné meg. Netán csak látszatról van szó?

• Amikor a háború után a japán gazdaságot újjá kellett épí­teni, a kormánynak és az üzleti életnek nagyon szorosan együtt kellett működni, mivel igen korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokat kellett elosztani úgy, hogy az erőforrások oda menjenek, ahol valóban szükség volt rájuk. Ennek az időszak­nak vége. Ma már a cégek maguk tudják biztosítani a nekik kellő erőforrásokat és nincsenek a kormányra szorulva. De ebből a periódusból átörököltünk törvényeket és szabályokat, amelyek ma már korlátozóan hatnak. Márpedig ezeket az aka­dályokat el kell takarítani és ebben mindegyik politikai párt egyet is ért. Kérdés, hogy ez mennyi időt igényel majd.
• Hadd idézzem az International Héráid Tribüné január 8-i számából Hashimoto Ryutaro miniszterelnök újévi beszédének egy mondatát, mely szerint elmúltak már azok a napok, ami­kor „Japán a nemzetközi közösségben az Egyesült Államok szárnyai alatt cselekszik és magától értetődőnek tekinti a békét és jólétet.” Miért pont most mondta ezt a miniszterelnök?
• A hidegháború idején a Szovjetunióval szemben álló Ame­rikának térségünkben katonai szövetségesre volt szüksége. így született meg az amerikai-japán biztonsági szerződés. Ez a szerződés mindkét fél számára hasznos volt. De a hidegháború elmúlt. Miért lenne tehát szükség Japánban amerikai katonai támaszpontokra? Ez persze nem jelenti azt, hogy az ázsiai hely­zet ne lenne sokkal inkább összetettebb, mint az európai. Elég, ha csupán Észak-Koreára gondolunk, hogy ne folytassam a sort.
• Nincs itt arról is szó, hogy Japán végül is már nagyfiú lett és nincs szüksége gyámra? Vagyis, hogy Japánnak illene a

166

gazdasági hatalmához méltó politikai és katonai szerepet ját­szania?

• Ami a politikát illeti, úgy érezzük, hogy valóban többet kell tennünk, mert eddig ezt inkább Amerikára hagytuk, míg a gazdaságra összpontosítottunk. De például az Öböl-háborúban már hatalmas gazdasági segítséget adtunk a szövetségesek ka­tonai műveleteihez. Bíráltak is bennünket, hogy csak pénzt adunk és nem nyújtunk katonai segítséget. Csakhogy a japán alkotmány nem teszi lehetővé japán csapatok külföldre küldé­sét, ha azok harcban vesznek részt. Választási felügyelőket vi­szont küldhetünk és küldtünk is, mint például Boszniába, vagy megfigyelőket a Közel-Keletre. Kétségtelen, most Japánban a hangulat arra sarkall bennünket, hogy tegyünk többet a nem­zetközi biztonság érdekében.
• A japán miniszterelnöknek egy talán még érdekesebb mon­data is olvasható újévi köszöntőjéből, amely így hangzik: „el­jött az idő, hogy Japán értékeit és filozófiáját is elterjessze vi­lágszerte”. Ez azt jelenti, hogy a McDonald’s mellett megjelen­nek a nyershal ínyencségeket kínáló szusi-bárok?
• Ez jó…(a nagykövet nevet), de nagyon nehéz dologról van szó. Japán korábban a legelőrehaladottabb ázsiai kultúrákból merített, majd európai és végül az amerikai kultúrából. Az im­portált eszméket hamar és jól elsajátítjuk, de nem vagyunk iga­zán sikeresek a saját kultúránk és értékeink exportálásában. Vagyis, új feladattal állunk szemben. De még nem határoztuk el, hogy milyen értékeket és milyen kultúrát terjesztünk.
• Vagyis itt egy Japánra nem igazán jellemző jelenséggel ál­lunk szemben: a miniszterelnök meghirdetett valamit, aminek a tartalmáról még nem gondolkodtak el előtte, mégpedig, aho­gyan szokták, igen alaposan és mélyen?

167

• Pontosan.
• Tudatos döntés eredménye az, hogy míg az Egyesült Álla­mok fokozatosan csökkenti a nemzetközi szervezeteknek adott támogatását, Japán viszont fokozatosan növeli?
• Igen. A japán költségvetés valamennyi tétele közül a nem­zetközi segítség növekedési üteme mindig a legmagasabb. Ma­gasabb a katonai költségvetés növekedési üteménél is. Ezzel is mutatni akarjuk a világnak, hogy milyen módon állunk hozzá a kérdéshez. Japán évek óta a világon a legtöbb pénzügyi segít­séget nyújtja.

-Abszolút vagy relatív értelemben?

• Abszolút számokban. Évi tizenötmilliárd dollár segítséget nyújtunk különböző országoknak. Az Egyesült Államok éven­te tízmilliárd dollárnál kevesebb segítséget nyújt. Most azon­ban az a vélemény alakult ki, hogy inkább a segély felhaszná­lásának minőségét kell javítani, mert sokszor nem igazán haté­konyan használják fel. Ennek ellenére, a segítségnyújtás össze­gét továbbra is fokozni fogjuk, de nem olyan nagy mértékben, mint korábban.
• A tizenöt milliárdból mennyit kap Oroszország, amely egyébként nem mutat túlzott hajlamot a Kurili szigetek vissza­adására?
• Elvileg egy jent sem. Gyakorlatilag azonban kap valami se­gélyt.
• És a Kínai Népköztársaságban megbíznak?
• Kínában a politikai rendszer még nem pontosan olyan, mint Tokióban vagy más nyugati országban, de már jó ideje megnyitották országukat. A kínaiak kitűnő üzletemberek és Dél-Kelet Ázsiában lényegében üzleti monopóliumra tettek

168

szert. Azon kívül igen régi, jó kereskedelmi hagyományaik vannak. És a Kínában élő üzletemberek ehhez a hagyomány­hoz nyúltak vissza. Mi pedig jobban hozzászoktunk a kínai ke­reskedelem módjához, mint az oroszhoz.

• kap Önöktől segítséget?
• Igen komoly gazdasági segítséget nyújtunk Kínának. A leg­több gazdasági segítséget Kína és Indonézia kapja.
• Mindkettő keménykezű ország, ha más előjellel is, és mind­kettő egyformán nacionalista. Ugyanakkor Hashimoto Ryutaro miniszterelnököt sokan tartják elődjénél nacionalistábbnak. Mi az oka a japán nacionalizmus újabb keletű, fokozottabb önkife­jeződésének?
• Hashimoto miniszterelnököt igen kemény tárgyalópartner­nek tartották, amikor kereskedelmi miniszter volt és amerikai kollégájával tárgyalt a gépkocsi kereskedelem ügyében. Ekkor hangosan kimondta Japán érdekeit. Nyilván ezért tartják nacio­nalistábbnak elődjénél. Az esetében inkább stílusról van szó.
• Ázsiában szinte az egész térségben feléledő nacionalizmus okozhat komoly problémákat, mondjuk Japán és Kína között?

-Japán és Kína közötti kereskedelmi együttműködés jelen­tősen csökkentheti a kölcsönös fenyegetettség érzését. Már évek óta folyik is igen hasznos együttműködés például az Ázsi­ai Regionális Fórumon belül is és ott egyaránt szó van bizton­sági kérdésekről.

• Melyek az Új Határpárt vezetője, Ozawa Ichiro úr főbb gondolatai?
• Lényegében azt hirdeti, hogy ő jobban tudná megrefor­málni Japánt. Szerinte ugyanis a kormányzó liberáldemokra- táknak langyos a reformja.

169

• Mi az oka, hogy egyes nyugati lapok Ozaiua lchirót szél­sőséges nacionalistának tekintik?
• Talán azért, mert erőteljesebben fejti ki gondolatait má­soknál.
• 1993 vége felé, Tamás Gáspár Miklós, az ismert szabadde­mokrata filozófus, azt írta a Világosságban, hogy „Japán az egyetlen ország a világon, amely ma is eszménynek tekinti a faj­tisztaságot, és amely a legcsekélyebb mértékben sem tűri el a más etnikumokhoz tartozók jogi egyenlőségét… Ennek ellenére senki nem állíthatja, hogy Japán nem sikeres társadalom. Na­gyon is sikeres. Nem hiszem, hogy a tolerancia a siker titka**. Nem lehet, hogy Tamás a koreai kisebbségre is gondolhatott, amikor ezt írta. De vajon igaza van?
• Ez valóban így volt a II. világháború előtt, amikor a japán militaristák vallották a japánok felsőbbrendűségét a többi né­pekhez képest. A japánok azonban belátták, hogy helytelen ideológiát követtek és ezért kellett pusztulni oly sok japánnak. Ma azonban ez már egyáltalában nem így van és megkérdezhe­ti bármelyik japánt, nem fogja hallani a fajtisztaságról és fel­sőbbrendűségről vallott gondolatokat.

Az igaz, hogy nem is olyan régen szinte alig lehetett külföl­dit látni Japánban és a társadalom igen zárt…

• De hogyan bánnak a koreaiakkal?
• A Japánban élő félmillió koreai helyzete meglehetősen kü­lönleges. Eredetileg akkor hozták őket Japánba, amikor Korea japán gyarmat volt, ill. a háború idején, amikor a japán férfiak harcoltak. A koreaiak kemény fizikai munkát végeztek. 50-60 éve Japánban élnek. Japánul beszélnek és nagyon nehéz meg­különböztetni őket a japánoktól. Ugyanakkor nem akarják fel­venni a japán állampolgárságot, mert, mint mondják, nem ön­

170

szántukból mentek Japánba, hanem erőszakkal vitték őket. Olyan bánásmód jár nekik, mint a japánoknak.

• „Jár nekik”, vagy úgy bánnak velük, mint a japánokkal?
• A japán kormány a múltat figyelembe véve határozott úgy, hogy a koreaiaknak nem csak egyenlőséget kell biztosítani, de pozitív diszkriminációt kell alkalmazni esetükben. A múltban például ujjlenyomatot vettünk róluk, mert minden idegenről a törvény értelmében ujjlenyomatot kellen készíteni. A koreaiak tiltakoztak, de mivel nem voltak japán állampolgárok, a törvény szerint róluk is ujjlenyomatot kellett készíteni. Később eltörölték az idegenek számára előírt kötelező ujjlenyomat vételét.
• Több amerikai szerző szerint a japánok azért győzték le termékeikkel az Egyesült Államokat, mert az amerikaiaknak nincs iparpolitikájuk és az ország messzemenően individualista, míg Japánnak van központi iparpolitikája és a nép messze­menően kollektivista. Véleménye szerint valóban ezek a legfon­tosabb okok, amiért Japán előnyre tett szert?
• Az igaz, hogy megelőztük az Egyesült Államokat, de most megint ők előznek meg bennünket. És a két ország kö­zötti távolság növekedik. Korábban azért tudtuk megelőzni az Egyesült Államokat például az autógyártásban, mert a ja­pánok jobbak a tömeggyártásban és jó minőségű kocsikkal si­került elárasztani az amerikai piacot. Most azonban a verseny áttolódott a számítógépek, a szoftver, banki ügykezelés terü­letére, ahol állandó innovációra van szükség, valamint az egyén találékonyságára. Amiben a japánok nem olyan jók, mint az amerikaiak. Ez is egyik oka annak a reformnak, amely most megy végbe Japánban és amelynek a célja sok-sok szabály megszüntetése az egyén tehetségének teljes kibonta­koztatása érdekében.

171

• Nagykövet úr, Ön rendkívül szerény. Viszont egy másik amerikai iskola szerint – és főként az amerikai Massachussetts Institute of Technologyn tanító Lester Thuroivra és követőire gondolok – az Amerika, Európa és Japán közötti versenyt Önök azért nyerik majd meg, mert az amerikaiak a profit maximali­zálását tartják szem előtt, míg a japánok stratégiai célokat tűz­nek ki. Ismét megvédi az amerikai módszert?
• Az amerikai vállalatok vezetői hatalmas fizetést kapnak és minél nagyobb a haszon, annál többet keresnek. Vagyis érde­kük, ha a cég rövid távon – tehát addig, ameddig ők ott van­nak – a lehető legnagyobb nyereségre tesz szert. Japánban vi­szont a cégek vezetői inkább bürokraták, akiknek a fizetése nem annyira az eredménytől, mint inkább a cégnél eltöltött időtől függ és ezért engedhetik meg maguknak a hosszabb tá­vú gondolkodást.
• Mintha Japán harmadikutas lenne abban, hogy egyrészt a tulajdon magánkézben van, mint minden piacgazdaságban, másrészt a nagy gazdasági döntéseket központilag hozzák, mint ahogyan azt a kommunista országokban is láttuk. És ebben nincs egyedül a térségben. A kérdés azonban az, hogy van-e va­lamilyen irányú elmozdulás?
• Igazában Japánban a militarista időszakban hoztak szigo­rúan központi döntéseket, mert koncentrálni kellett a hatal­mat. És a térségben ez inkább volt jellemző a gazdasági fejlődés nekilódulási szakaszában. Amikor azonban a gazdaság már job­ban kifejlődik, akkor az üzletemberek nem igen tűrik el a be­leszólást dolgaikba.
• Térjünk vissza a kultúrára. Tavaly az angolszász világban John Naisbitt Megatrend c. könyve bestseller lett. Szerinte Japán a következő évszázadban nem csak gazdasági nagyhatalom, de kul­turális nagyhatalom is lesz. Érzése szerint igaza lesz Naisbittnek?

172

• Tavaly a Japán-Magyar Baráti Társaság egyik szimpózi­umán egy japán professzor itt Budapesten elmondta, hogy a 21. században a kultúra igen fontos szerepet játszik majd. Ebből a szempontból nagyobb figyelmet szentelünk a kultúrá­nak, de a kilátásokról még nem vagyok meggyőződve.
• Shintaro Ishihara néhány éve írt egy igen merész könyvet, „Japán, mely tud nemet mondani” címmel. Mármint nemet mondani Amerikának. A maláj miniszterelnökkel együtt tavaly írt, de angolra még le nem fordított könyve már túlmegy a ne­met mondáson és egyenesen kulturális harcra szólít fel Ameri­ka ellen. És ez a kulturális harc az, amely, mint Sámuel Huntington, a konzervatív harvardi professzor világszerte óriá­si feltűnést keltett cikkei és most megjelent könyve is előre je­lez, vagyis a kultúrák egymás közötti kegyetlen harcáról. Nagy­követ úr, van erre diplomatikus válasz?
• Nagyon sok konfliktushelyzet van a világban. Az egyik ilyen vitás terület az emberi jogok kérdése. Mindannyian ab­ban egyetértünk, hogy az egyetemes emberi jogok igen fonto­sak és azokat mindenütt tiszteletben kell tartani. Ázsiában igen sok helyen az emberi jogokat súlyosan megsértik – mint példá­ul Burmában. De tekintetbe kell venni az elképesztő nyomort ezekben az országokban. Mint például Bangladesben, ahol egyszer diplomataként dolgoztam. Az embereknek egyszerűen nincs semmijük. Ha belép egy házba, ott nem talál semmit. Nos, számukra a legfontosabb emberi jog az, hogy egyenek va­lamit. Ilyen esetekben a kormány tehet valamilyen kényszerin­tézkedést, de erre a válasznak nem szabad az lenni, hogy a kül­föld az emberi jogok megsértéséért szankcióval sújtja az adott országot, mert a kényszerintézkedést éppen az éhínség elkerü­lésére vezették be. Tehát amikor a konkrét helyzetről van szó, akkor észre kell venni, hogy vannak bizonyos eltérések abban, hogy hová helyezzük a hangsúlyt, amikor a helyzetet kiértékel­

173

jük. Ilyen esetekben létrejöhetnek bizonyos nézeteltérések, de e miatt nem szabadna dramatizálni a helyzetet.

• Az említett Shintaro könyvnek egy-két fejezetét már lehet az Interneten olvasni angolul. Hadd idézzek belőle egy monda­tot: „Minden tényezőt figyelembe véve, Ázsia valamennyi prob­lémája egy izomtól duzzadó atléta ínhúzódása, míg a nyugat problémái a lépcsőn magát felvonszolni alig tudó, ziháló, köhögő öregember jellegzetes bajai.”
• (nevetve) Shintaro Japán egyik legnacionalistább filozófu­sa. Nem, nem hinném, hogy a Nyugat ennyire beteg. Nem csak Amerika éled fel, de Európa is megindult az integrálódás felé. Nem igazán a beteg ember tünetei.
• Japán a dél-kelet ázsiai térség legnagyobb befektetője. Ez vonatkozik szinte minden országra, beleértve Szingapúrt, Ma­lajziát, Indonéziát, Koreát és Tajvant. Ezek az országok sok­mindent lemásoltak, amit Japánban láttak. Egyetlen egy dolog kivételével. Ez pedig a demokrácia. Erre azt mondták, köszön­jük, nem kérünk belőle. Nagykövet úr, miért van az, hogy a si­ker receptjét ezekben az országokban minden másban keresték csak éppen nem a demokráciában, holott Nyugatról azt hall­hatták, hogy sikeres piacgazdaság nincs demokrácia nélkül? És legyünk őszinték: a demokráciát Önökre is ráerőltették.
• így van. A demokráciát a Japánt megszálló amerikaiak kényszerítették Japánra. Vagyis, akár tetszett ez a japánoknak, akár nem, a demokráciát úgyszólván elrendelték. De ennek a demokratikus berendezkedésnek köszönhetően a gazdaságunk nagyon egészséges fejlődésnek indulhatott, tehát aránylag gyorsan elérhettük a jelenlegi viszonylagos gazdasági jólétet. A többi ázsiai ország esetében nem volt ilyen külső kényszerítő erő és ők saját maguk kedve szerint fejlődtek. De nézze meg a fejlődés irányát. A legjobb példa Korea, ahol militaristák ural­

174

kodtak, majd a gazdagodó középosztály meglátta, hogy egy ilyen totalitariánus rendszert nem tud elviselni. Tüntetni kez­dett és más módon is követelte a demokráciát. Vagy ott van Thaiföld, ahol napirenden voltak a katonai puccsok. Mostan­ra azonban a katonaság hatalma csökkent és a korábbihoz ké­pest sokkal demokratikusabb kormányuk van. Tehát van egy általános fejlődés a demokrácia irányában.

• Ugyanakkor nem igaz, hogy a térségben a leggyorsabban fejlődő országokban – Kína, Indonézia, Malajzia, Szingapúr – vagy autoriter hatalom vagy irányított demokrácia működik? Nem mutatja ez azt, hogy a gazdaság látványosan gyors fejlődéséhez – és nem csak a kezdetekben,, mint a most már igen fejlett Szingapúr példája is mutatja – kell a kemény kéz?
• Kétségtelen. A gazdasági fejlődés bizonyos szakaszában szükség van a tekintélyuralmi rendszerre a gyors kibontakozás érdekében. Ez történt Koreában, Tajvanon, Malajziában. Szin­gapúr viszont kicsi. Csupán egy városállam, amelyet igen köny- nyen tudnak ellenőrizni.
• Azért Malajzia nem is annyira kicsi…
• Igen, de Mahathir miniszterelnöknek olyan hihetetlen te­kintélye van, hogy ezt fel tudja használni. Ezzel együtt, azt hi­szem, Malajzia is a teljes demokrácia felé halad.
• Hasonlítsuk össze a robbanásszerűen fejlődő Kínai Nép­köztársaságot a demokratikus Oroszországgal, amely egyszerű­en szétesett, a termelés csökken és sorolhatnánk ismert bajait. Nem erősíti ez is azt a tézisünket, hogy jobb az erős kéz?
• Oroszországban olyan hosszú időn keresztül működött a szocialista rendszer, hogy az emberek elfelejtették, miként kell funkcionálniuk egy piacgazdaságban. Kínában pedig 1949 előtt még kapitalizmus volt, úgyhogy sokkal könnyebb volt er­

175

re visszatérni. Tavaly ellátogattam Kárpátaljára, a magyarlakta vidékekre, hogy megnézzem, mi a helyzet ott Magyarország­hoz képest. Azt láttam, hogy az ottani vállalatvezetők nem tud­ták, mit csináljanak a régi rendszer eltűntével. Magyarorszá­gon a vezetők még a szocializmusban is fenntartottak kapcso­latokat nyugati vezetőkkel és a szabadság eljövetele után tud­ták, hogy mihez kezdjenek.

• Magyarországon azok, akik jobban figyelnek arra, ami tör­ténik körülöttük, észrevették, hogy míg például az amerikai magánbefektetőkkel együtt megjelenik az amerikai politikai be­folyás, addig a japán és egyéb távol-keleti magánbefektetők ese­tében ez nem így van. Annyit azt hiszem kijelenthetünk, hogy még nem hallottunk vagy olvastunk kritikát vagy panaszt az utóbbi, tehát a be-nem-avatkozás magatartására. Mi az oka en­nek a különbségnek? És a másik kérdés: ez a nem-beavatkozás vajon Tokió tudatos vagy stratégiai döntése?
• Azt hiszem nem tudatos döntésről van szó. Ma az adott vállalaté a döntés, hogy befektessen valahol. És nagyon előre­látóan teszik, hogy idejönnek. Kitűnő cégek jönnek Magyaror­szágra. A tokiói tőzsdén tapasztalt meredek zuhanás ellenére az itt lévő japán cégek részvényeinek árfolyama – gondolok például a Suzukira, TDK-ra és a Sonyra – igen magasan állnak.
• Nagykövet úr, nagyon köszönöm rendkívül diplomatikus válaszait és természetesen azt is, hogy ilyen hosszú időt szakí­tott a Demokrata olvasói számára.

Demokrata, 1997. február

176

Aczél az SZDSZ-re szavazott

Összenőtt, ami összetartozott

Aczél

Akiket Fekete Edit normaellenes prozódiája nem késztetett a készülék kikapcsolására, a Magyar Rádióból megtudhatták, hogy Aczél György halála előtt meglátta az alagút végén a fényt: az SZDSZ-re szavazott. Ezt – hogy az SZDSZ-re szava­zott – Révész Sándor, az Aczél és korunk című, nemrégiben megjelent könyv szerzője mondta a hallgatóknak.

Révész korábban Antaliról írt könyvet. Mint a Magyar Na­rancsnak elmondta, új könyvének tárgya – Aczél – jóval köze­lebb áll hozzá.

Kutatásának figyelemre méltó gyümölcsöt termett – nem utolsósorban para-tudományos jellege miatt. Ugyanis Révész nem tesz mást, mint az MSZP-SZDSZ koalíciós házasságát visszafelé legitimálja Aczél munkásságában és személyében. Aczélban, aki egymagában egyesítette, mint kiderül Révész Sándor könyvéből, a két párt akkor már látensen meglévő szövetségét.

A purim: cenzúrázva

Purim ünnepének lényegét a Magyar Televízióban Fröhlich Róbert rabbi, a Magyar Rádióban pedig Szántó T. Gábor, a Szombat c. folyóirat főszerkesztője magyarázta el. A purim, mondták, Eszternek a tettét ünnepli, amikor a zsidókat meg­szabadította a lemészárlástól.

177

Hogy miért kel! egy tradicionális ünnep lényegének csak a felét elmondani, a másik felét mintegy kicenzúrázni, netán szé­gyelleni, érthetetlen. Hacsak nem a gadameri hermeneutikai kör „közszolgálati” alkalmazásáról van szó: a holocaust jegyé­ben visszaértelmezett mítoszról (egy áldozat visszafelé sem le­het agresszor és nem viselkedhet éppen olyan normálisan, mint bárki más).

Ugyanis a történet (Id. Ószövetség, Eszter 9) a megszabadu­lásnál nem ér véget. Sőt. Ott kezd csak igazán izgalmassá vál­ni. Az ószövetségi zsidók – a világ legtermészetesebb és leg­egészségesebb módján – bosszút álltak azért, mert elpusztítá­sukra törtek. „A zsidók tehát kardélre hányták minden ellen­ségüket, lemészárolták és megsemmisítették őket, s úgy bántak ellenségeikkel, amint akartak… Lemészároltak közülük het­venötezret…”

A Szuzában öldöklők a tizenötödik napon megpihentek és ekkor (tehát az öldöklés után) tették ezt a napot ünneppé: „Minden város és minden vidék, amely nem követi ezeket az előírásokat, könyörtelenül a tűz és a vas martaléka lesz, s nem­csak az emberek számára válik mindörökre lakhatatlanná, ha­nem gyűlöletes lesz a vadak és a madarak előtt is.”

Dicséretes az antik vasurak, vasladyk következetessége és kérlelhetetlensége. Igaz, a szokás továbbvitele kis kellemetlen­séggel is jár. Legújabban a har homai lakótelepek építése nyo­mán.

Folyt, köv. a harmadik évezredben.

Szemet szemért

Nincs kedvesebb buzdítása az Ószövetségnek, mint a szemet szemért elve. Ez 98 után feltétlenül alkalmazandó.

Pinochet 1976 karácsonya táján a santiagói El Mercurio c. napilapban megfenyegette a chilei marxista ellenzéket, ha nem

178

húzza be a farkát, a szovjet törvények szerint lépnek rá. Szov­jet stílusú pofátlanságért szovjet büntetés. A fenyegetés hatott.

Most, nálunk, demokrácia van. És mivel ez a koalíció de­mokratának mondja magát, valamint annak fogadják el külföl­dön is, *94 példáját kell követni. A demokrácia fenséges útját. Úgy kell tisztogatni, ahogyan ők tisztogattak. Demokratikusan.

Bárdos Andrást („tehát Ön szerint van ‘nem nemzeti’ párt is?” – teszi fel sablonkérdéseit a Nap-Keltében) és Mélykúti Ilonát (Bárdos női pandanja) szakmai hiányosságai miatt azon­nal le kell vakarni a képernyőről, mint ahogyan ‘94-ben ez megtörtént oly sokakkal. Természetesen szigorúan szakmai okokból.

Majd a minisztériumokban, a közigazgatásban, a kultúra egész területén és mindenütt a nem-magán szférában. Akit ‘94 után tettek oda „szakmai okokból”, azt ‘98-ban kell elküldeni „szakmai okokból”. Demokratikusan, persze.

Olykor hamis vádakkal. Mint Vekerdi professzort a Széché­nyi Könyvtárból.

A kivándorlás ára

Már harmadszor olvasom, hogy amennyiben a kisgazdák győznek, ideje sorban állni a „kanadai, ausztrál, új-zélandi nagy­követségek” előtt.

A tájékozatlanabbaknak: a három ország csupán a kivándor­lás elbírálásáért fejenként százezer forint illetéket kér. A nehéz munkakeresési és beilleszkedési időszakra hat hónapi pénztar­talékot kell igazolni. Plusz a repülőjegy. Nem is szólva arról, hogy a szigorú pontrendszer miatt kiesnek a rostán akik nem fiatalok és nincs használható szakmájuk (profi cikkírás magya­rul, rendelésre, 0 pontot ér). Aki viszont mindezt megengedhe­ti magának, miért menne el? Nem is fog.

Itt fog jajongani.

179

Ungvári portréja

A kivándorlási cikk legutóbb a Fenyő-Ungvári-féle lapban je­lent meg. Ungvári a Szombat c. havilapban (a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Folyóirata) nekiment egy szerzőnek (a tá­madásban egyébként „szélsőjobboldali’’ lapunk a csattanó).

A megtámadott így jellemezte Ungvári hosszas kirohanását: 1. Ungvári olyan állításokat imputál vitapartnerének, amelye­ket az soha nem mondott. 2. Bibliográfiai utalásaival és az aka­démiai világ jól csengő neveinek felsorolásával helyettesíti ér­veit. 3. Abszolút tekintélyként állít be olyanokat, akik nem azok. 4. Utalásai, lábjegyzetei, tehát forrásai, pontatlanok. 5. Ugyanabban a cikkében több ponton szöges ellentétben állnak kijelentései és tételei. Végül: ,Jó lett volna, ha cikke mondani­valóját és hangnemét nem torzította volna el a vitapartnert le­hengerelni – és nem meggyőzni -, az olvasóközönséget viszont elkápráztatni akaró olcsó polemikus arroganciája”.

Ismerős?

Feldmájer Sándor aranyköpése

Amikor lapunk a Szombat c. folyóirat 1996 utolsó hat számá­ból tallózott, a szemlézésből sajnálatos módon kimaradt egy gyöngyszem. Feldmájer Sándor jelentette ki a Szombat kétha­vonta megrendezett kerekasztalbeszélgetésen (decemberi szám): „Mindenesetre fenntartásokkal kezelek mindenkit, aki nem zsidó”. Ezt a szélsőséges, mocskos, rasszista, náci, kire­kesztő, gyűlöletre uszító szöveget Székely Gábor, Budapest al­polgármestere, a kerekasztal egy másik beszélgetőpartnere, nem kifogásolta. így feltételezhető, hogy alpolgármesterként üzleti gyakorlatában sem teszi. Sőt, lehet, hogy a feldmájeri maxima szerint intézi a fővárosi bizniszt.

Felmájer mondatát a balliberális sajtó nem kifogásolta.

180

Ezzel hitelét veszítette ahhoz, hogy más esetekben valóban a morális felháborodás vezeti, amikor szélsőségest kiált.

Gellért Kis Gábor

Az MSZP politikusa szerint a sajtó dolgozóit hülyére vették a médiatörvénnyel. Ezt nyilatkozta a helyi sajtót dicséretes kö­vetkezetességgel és makacssággal támadó Elet és Irodalomnak: „Ahelyett, hogy tiltakoztak volna előre látható gúzsba kötött­ségük ellen, kussoltak. Kifárasztottságuk miatt, vagy számítás­ból, vagy gyávaságból, de meglapultak… megérdemlik a sorsu­kat. A Mester és Margaritában azt mondja Jézus Pilátusnak: A gyávaság a legrútabb emberi bűn

Gellért Kis Gáborban van valami szeretette méltó.

Peták rosszul taktikázik

Bárdos András, amikor Peták Istvánt látta vendégül Kereszttü­zében (a „kereszt” előtétéi a „tűz” előtt itt nem ultramontán el­hajlásként, hanem ökumenikus értelemben értendő), az első kérdése az volt, tudja-e a tévéelnök, hogy a milliomosok klub­jába tartozik, mert havi fizetése elérte a milliót? Peták szendén válaszolt. Holott azonnal rá kellett volna kérdeznie Bárdos ha­vi jövedelmére.

Bárdos néhány nap múlva szintén a Kereszttűzben fellépő Surányitól nem kérdezett rá Bőd Péter Ákosnál, Surányi előd­jénél, hétszer nagyobb havi fizetésére. Holott a Nemzeti Bank elnökének fizetése „közügyebb”, mint az MTV részvénytársa­ság elnökéé.

Peták téved, ha azt hiszi, a szelídség és az engedmények – például az SZDSZ-es, dermesztőén tehetségtelen Sárközi Eri­kára bízni a televízió leglényegesebb ügyeit – gesztusai viszon­zásra találnak. Az ellenfél a kompromisszumot a gyengeség je­

181

lének tekinti és azonnal üt. A Nyilvánosság Klub Peták-elleni akciója még csak a kezdet.

Aczél Endre médiaparadicsoma

1996. szeptember 21-én Aczél Endre azt követelte a Népsza­badságban megjelent vezércikkében, hogy az ellenzék csak vá­lasztási arányának megfelelően, 28 %-ban kapjon helyet a mé­diában.

1997. január 18-án a Magyar Hírlapból közölt média­felmérésből kiderült, azok, akiknek a Magyar Rádióban Aczél Endrével (és a néhai Györggyel) dobban a szívük, Aczél elvárá­sát hajszálpontosan teljesítették: az ellenzék 28,3%-ban kapott szót. A népnemzeti Sára Sándor még ezen is túlteljesített: a mű­holdas csatornán az ellenzék csak 24%-ban kapott arcot és szót.

1998 után Aczél Endre médiaparadicsomát fenn kell tarta­ni. A megjelenést a választási eredményhez kell indexelni. Fo­gat fogért.

„A legnagyobb ellenzéki párt”

Amikor az SZDSZ és az MDF volt a legnagyobb ellenzéki párt, nem volt nap, hogy ne hallottuk volna tudósításokban, hírek­ben, krónikákban az állandó díszítő jelzőt: „legnagyobb ellen­zéki párt”. Mióta a kisgazdapárt a parlament legnagyobb ellen­zéki pártja, az epitethon ornans elmaradt.

Még mondja valaki, hogy nincs változás a tévé és a rádió hangvételében.

Egy elit az elitről

Lengyel László remekbeszabott kompendiumot írt „A rend­szerváltó elit tündöklése és bukása” címen. Ennél mesteribben negatívabb képet nem sokan festettek a magyar társadalom irá­

182

nyitóiról. Az ÉS január 24-i számában („Ez nem független és minőségi tájékoztatás”) hasonló undorral nyilatkozik a sajtó­ról, „bértollnokairól” és „katonáiról”.

Pető Iván a napokban nyilatkozott feldúltan a Népszabad­ságnak, hogy divattá vált szidni az elitet. És ezt olyanok is te­szik, tette hozzá, akik számtalan igazgatótanács tagjai, intézmé­nyek vezetői. Nem nevezi meg Lengyelt, de nehéz nem ráis­merni. Mintha Pető azt mondaná: Lengyel önéletrajzzal ruk­kolt elő.

• A Kurír a csatornába megy

Amit az ellenzék már évek óta tud, a liberális lapok olvasói csak most tudhatták meg. Nevezetesen, hogy a Kurír szenny­lap. A história meglehetősen unalmas. Lényeg: egy többfor­dulós liberális hajbakapás egyik etapjában Révész (Id. fen­tebb) így ír: „Hogy jön ez a bulvárlap ahhoz, hogy nekem és tiszteletreméltó barátaimnak légszomjunk legyen miatta?! A cikkeket amúgy éppen idejében dugták az orrom alá, hogy lemondjam az interjút, amit ez az általam egyébként nem ol­vasott és nem ismert lap kért tőlem, de hát ebből csak az a tanulság, hogy az ember ne ígérjen interjút olyan lapnak, amelyet nem ismert, mert Isten tudja, miféle szemétládába hajítják be”.

Mélységesen igaz: kár, hogy a 90 és 94 közötti koalíció tag­jai ezt nem tudták.

Révész A silányság harmóniája címmel írta meg a szennylap és főszerkesztője, Szűcs Gábor, ellen cikkét – a Népszavában. Amelyről Petri György, Kossuth-díjas (1995) költő így emléke­zett meg nem túl gyakran idézett versében:

Nagyapámnak mindig Nagyapámnak mindig kétheti

183

restanciája volt az újságokkal. Amit elolvasott, azt a kenyér­vágó késsel felszeletelte vécépapírnak, így mindig kéthetes Népszavákat használtunk a klozettra. Ahogy nagyapám elmaradt a korától.

A magyar Jörg Haider

Dr. Horn Gyula, Magyarország miniszterelnöke, egy vezető nyugati politikusnak azt mondta, Orbán Viktor a magyar Jörg Haider.

Tóm Lantos demokratapárti képviselő (Kalifornia) pedig egy ismert amerikai üzletembert óvott: ha a Fidesz győz, Ma­gyarországon antiszemita robbanás várható. Hogyan várható az antiszemita robbanás? így:

1998. augusztus 25.

Hír: „A közvéleményt napok óta foglalkoztatja, hogy isme­retlen tettesek hétfőn emberi ürülékkel kenték be H. Dávid le­velesládáját.”

16 óra: „Miniszterelnök úr! Rezidenciájától három háznyi­ra van H. Dávid kertkapuja. Ön minden reggel kutyát sétáltat. Nem vette észre, hogy…?

Cikkek özöne a 168 órában, a Kurírban, a Népszavában, a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban, a Magyar… Majd az Associated Press foglalja össze az eseményeket. A Süddeutsche Zeitungban pedig ismét valaki kommentárt ír.

A jelenlegi nyomorban (a lakosság mintegy 40 százaléka lét­minimumon él) 3000 forintért is felkennek fekáliát bárhová. Gondolom, a 3000 forint valahol már össze is gyűlt.

184

Akar László összeesküvőket keres

A rendőrség, a különleges nyomozati szervek és a Postabank még mindig nem találta meg, ki indította a hisztériát a Posta­bank ellen. Különlegesen nagy kárt okozó rémhírterjesztők után nyomoznak. Akar László államtitkár már tudja: az ellen­zék esküdött össze. Ártatlanság vélelme? Csak Buday, az SZDSZ-es Tocsik-kapcsolat esetében, akinek „becsületéért” Konrád György és társai proklamációt jelentettek meg az ÉS- ben. (A Soros-média azóta Budayt meg sem említi.)

Bárdos és társai, akik soha nem hagyják ki, hogy gúnyosan feltegyék ellenzéki politikusoknak, akik csupán érdekazonos­ságra utalnak liberális oldalon: netán az interjúvolt megint a „Világbankot és a liberális maffiát” sejti a jelenség mögött? Értsd: lám, kedves néző, íme ismét csak itt áll Önök előtt egy eszement, paranoid, a világ működését összeesküvéssel mozga- tottnak képzelő jobboldali kretén.

Most, amikor Akar nemhogy érdekazonosságot sejtet, de szó szerint összeesküvéssel vádol konkrét „erőket”, Bárdos és disznó stábja hallgat. Nem tesz fel kérdéseket az összeeskü­vésre és az összeesküvőkre. Noha tudják, a rothadt, kommu­nista idők bűzét a palackból kiengedő Akar hazudik.

Ez az egyetlen gaztett is elég arra, hogy ‘98 nyara után Bárdoséknak lehetőséget kell adni, hogy tovább hallgathassa­nak. Nem csak Akar kontra ellenzéki összeesküvők ügyében.

Az árbevétel nem jövedelem

A közszolgálatiban még soha nem hangozhatott el, hogy egy gazda ötezerért eladott disznajából bejött pénz nem jövede­lem, hanem árbevétel. Amely esetleg negatív jövedelem, hi­szen netán a koca hizlalása többet emésztett fel, mint a ka­pott ár.

185

A paraszt a városinál jóval több vizet is használ (foglalkozá­si ártalom). Viszont köbméteréért háromszor annyit fizet, mint a fővárosiak. De többet fizet a villanyért és a gázért is.

A gazdák persze szélsőjobboldaliak. A trükk óriási. Recept­je: foszd ki az országot. Tégy róla, hogy a minimálbér a létmi­nimumhoz szükséges összegnél alacsonyabb legyen. Vidéken szorítsd le az egy főre jutó átlagjövedelmet 11 ezer forintra (60 dollár). Majd helyezd kilátásba, hogy a zsellérek földjét meg- vehessék a külföldiek. Ha erre Zsikla keserűen az eget káro­molja, vágd a pofájába: szélsőjobboldali.

Ami az egészben örömteli: az SZDSZ spontán és zsigeri gyűlölete maga alá gyűri racionális érdekét abban, hogy ne ide- genítsen el magától további választókat. Az SZDSZ-nek már a Hit Gyülekezete is ellensége lett.

Mein Kampf on salc – again

Az Alkotmánybíróság 20/1997. (III. 19). sz. határozata alkot­mányellenesnek tekinti a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 16. paragrafusa 3. bekezdésének egy részét. Az AB határozata 1997. okbóber 31-ével lép hatályba.

Ha addig a bíróság a korábbi ügyészségi intézkedést követően nem dönt (ami borítékolható), Soros Közép-Európai Egyeteme és a Demokrata szerkesztősége ismét árulhatja a Mein Kampfot, amelyről a „történészként” azonosított Kende Péter (az egykori Szabad Nép véresszájú publicistája) azt írta a Magyar Hírlapban, hogy abban az olvasható, miként kell meg­semmisíteni embertársainkat.

A „történésznek”, „politológusnak”, „közírónak”, „egyete­mi tanárnak”, „szociológusnak” érdemes lenne októberben Hitler könyvének egy példányát végre megvásárolnia, hogy au­tentikus forrásból merítse információját, és ne egykori lapjá­ban annak idején a Mein Kampfról közöltek alapján terjesszen

186

„ismereteket”. Ugyanis a Mein Kampfban sok mindenről esik szó, de arról nem, amit Kende a Magyar Nemzetben Javor- niczkynek, az interjú tárgyában (is) felkészületlen kérdező­jének mondott.

Eörsi Mátyás

Az SZDSZ-es képviselő, a parlament külügyi bizottságának vezetője, már régen nem tűnik fel a képernyőn. A fene tudja mit csinál. Nyilván nagyon sok dolga van. Például volt ávóso- kat véd az Eörsi-Bauer ügyvédi irodában. Eörsi Mátyás partne­re, cégének társtulajdonosa, Bauer Tamás apja. Akit a köznép egyszerűen „kormos Bauernek” nevez. Ez az ávós kapcsolat a szabaddemokratáknál de rigueur (kötelező). Jobban mondva, náluk az ember maga a kapcsolat.

A ‘98 utáni külügyminiszter

Egy hajnal hajnalán. Teiler Ede álmából ébresztette fel Je­szenszky Géza külügyminisztert. Közölte, nem fogja javasolni, hogy Magyarországot felvegyék a NATO-ba, amiért Csúcs László egy rádióst eltávolított posztjáról. Jeszenszky nagyon keményen megfeddte Csúcsot, aki elmondta, a rádióst emberi gyengeségei miatt kellett felmentenie vezetői állásából. De Je­szenszky tovább dühöngött.

Aki ‘98-ban olyan külügyminisztert akar, mint Jeszenszky, szavazzon az MDNP-re. A Népszava szerint is az MDNP az igazi, szélsőségektől mentes, euró-atlanti, középutas, mérsé­kelt, józan, megfontolt, noch nie dagewesen, magyar konzer­vatív párt. Várkonyi Tibornak, Thurzó Gábornak, Ungvári Ta­másnak, Mester Ákosnak, Nej Györgynek, Barát Józsefnek, Bedő Ivánnak és Bolgár Györgynek elsősorban. A párt elnöké­nek, Szabó Ivánnak cikkei előtt pedig nyitva a brüsszeli becsü­

187

letrendes, Clintonnal csevegő, közismerten középutas Fenyő János lapja, a Népszava. Ennyi ajánlás nyilván elég ahhoz, hogy Szabóék, mint mondják, akár 11 %-ot is kapjanak.

Annyi bizonyos, hogy bedilizés sem a szélsőség privilégiuma.

Az SZDSZ és a magyar zászló

A XVI. kerület önkormányzati lapja (Helyi Hírek) legújabb száma „Merényletkísérlet a kerületi SZDSZ-székház ellen” c. cikkében leírja, miként hárított el egy derék rendőr egy me- . rényletet. Ami a készülő terrorista akció nyomára vezette, a magyar zászló volt, amely mögött egy bomba szíve dobogott.

„A rendőr-családfő tíz óra tájban ment haza valamiért és az épülethez közeledve különös dologra lett figyelmes: a székház leghátsó ablakát egy Népszabadság-méretű piros-fehér-zöld zász­ló díszítette. A szadeszosok szokásait évek óta ismerő rendőrnek ez fölötte gyanússá vált, hiszen köztudott, hogy a nemzeti színe­ket ez a párt sajátos formában alkalmazza dekorációként, a nem­zetiszín lobogó kiakasztását hangsúlyozottan kerülik. ”

Ennél óriásibb szöveg nyomtatásban az utóbbi időkben nem jelent meg.

Mit tehet az ellenzék?

Nagyon sokat. Mint mindig, most is kezében a lehetőség. ‘98 kora nyara előtt is.

Az SZDSZ-es társaságot a médiatörvény nagyon idegesíti. Ugyanis a rend, a törvények és a demokrácia az SZDSZ termé­szetes ellensége.

Az pedig különösen, ha privilégiumaiknak tekintett műso­raikat immár kifogásolni is lehet. Vagyis, az ellenzéknek ezután nincs joga sopánkodni, hogy hazug és torz a közszolgálati mű­sor, ha nem kifogásolja.

188

A panaszt 48 órán belül kell benyújtani annál a közszolgála­ti adónál, ahol a műsor elhangzott. A válaszadás szintén 48 órán belül kötelező. Ha a panaszos nincs megelégedve a válasz- szal, szintén 48 órán belül – ha válasz nem érkezik, hat napon belül – az ORTT Panaszbizottságához fordulhat. Címe: VIII. Reviczky u. 5. Ami fontos: tömören kell fogalmazni. A panasz ne legyen kommentár, érzelmi kitörés, hanem konkrét, pontos. Egy ilyen levél megírása nem tart tovább tíz percnél.

Azért is kell minél több panaszt írni, mert ezek ‘98 nyarán azt mondhatják: műsoraikat senki sem kifogásolta. A Közaka­rat Egyesületnek – megvan még? – is tálcán kínálják a lehető­séget. Senki ne panaszkodjon, ha a süteményt megint nem ve­szi le.

Demokrata, 1997. március

189

Heil Csurka?

A közszolgálati Magyar Rádió március 15-ét, amely a sajtósza­badság napja is, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás­sal „ünnepelte”. Mondhatnánk, a Kossuthon „business as usual” (semmi rendkívüli nem történt).

De mégis. Ugyanis már több mint egy éve érvényes a média­törvény, amely tárgyilagos, pártatlan tájékoztatást ír elő.

Hadas Krisztina tudósított a MI ÉP Hősök-terén tartott ünnepségéről, ahol 150 000 ember gyűlt össze. Hadas szerint a tömeg a karját lendítette.

Szinte megelevenedik Leni Riefenstahlnak az Akarat diadala c. náci propagandafilmje, ahol százezer torokból száll fel a „Heil!” a Führerhez, miközben százezer horogkeresztes kar lendül.

Hadas nem mai közszolgálati csirke. Aki az eskü szövegére ünnepélyesen felemelt karokat „karlendítéssé” változtatja, az hazudik.

Hadas rendkívüli károkat okozott. Nem csak az ország né­pe gondolja, hogy március 15-én Budapesten, a Hősök terén, ahol messze a legtöbben ünnepeltek az országban, náci karok emelkedtek a magasba, de azok a nagykövetségek is, amelyek­nek feladata, hogy figyelemmel kísérjék az eseményeket. El tudjuk képzelni, milyen táviratokat küldtek Washingtonba, Pá­rizsba, Londonba, New Yorkba és Jeruzsálembe, ha csak Hadas tudósítására hagyatkoztak. Hadas hazugsága súlyosan sérti a nemzet érdekét. Hadasnak nincs helye a Magyar Rádióban.

Új Magyarország, 1997. március

190

Horn Gyula védelmében

Tegnap este a Magyar Televízióban Radics Péter „faggatta”

Horn Gyulát. Az országgyűlési tudósító az interjú helyszínéről,

a miniszterelnöki rezidenciáról kezdett félszegen kedélyesked-

ni, de a nyilvánvaló kérdést, hogy mennyire haladt előre a Pos-

tabank telkére épített villája – melynek létezéséről az ország

közönsége lapunkból értesülhetett először – vizsgálatának

ügye, nem tette fel.

E helyett megkérdezte, mi a közös vonás néhány ismerten

alacsony diktátor, hadvezér és színész között. A láthatóan meg-

döbbent miniszterelnök kissé sután kérdezett vissza: netán

mindegyikük társadalmi kérdésekkel foglalkozott? Nem, lova-

golt láthatóan nagy gonddal, előre betanult kérdésén Radics:

én valami konkrét, fizikai dologra gondolok. A felsoroltak na-

gyon alacsony emberek voltak, mondta.

Ettől a perctől kezdve Horn nagyon rokonszenves lett. És

Radics nagyon ellenszenves. Ugyanis olyasmiért bántotta a mi-

niszterelnököt, amiről nem tehet. Horn testmagasságának em-

legetése nem hogy övön aluli ütés volt, de aljasság a javából.

Radicsnak azonban ez sem volt elég. Mintha megrészegedett

volna saját, rossz helyen felkéredzkedett bátorságától és látha-

tóan előre betanult kérdésének általa elképzelt horderejétől.

Tudja, magyarázta az interjú készítője Horn Gyulának egy ta-

xis mélylélektani bölcsességével, a kis emberek hatalomra vá-

gyóak. Nem csak a kicsik, felelte a kormány feje teljes joggal.

És hogyan érzi magát, ha olyan kétméteres óriások mellett lép-

del mint például Kohl? – csüngött a riporter a csonton. Kissé

191

kellemetlenül, és ilyenkor néha tényleg azt gondolom, hogy jobb lenne magasabbnak lenni, vallotta kényszeredetten a mi­niszterelnök. Iszonyúan megalázó volt. Majd, kissé magához térve, odavágta: de azt soha nem hagytam, hogy megalázza­nak. Ez már a régi Horn volt. És hogy a válasz Szekeresnek, Békésinek vagy Radicsnak, netán mindegyiküknek szólt-e, nem tudni. Majd meglátjuk.

Új Magyarország, 1997. április

192

A Soros-elleni támadás nyomán: mit ír a hazai sajtó?

Múlt hétfőn lapunk A Soros birodalom: őrült utópia? címmel a címoldalon induló és a kilencedik oldalt teljes terjedelmében betöltő írásban ismertette az Egyesült Államok legtekintélye­sebb, kéthetente megjelenő üzleti folyóiratának Soros György­ről és birodalmáról, különösképpen pedig magyarországi intézményeiről ill. azok vezetőiről közölt, szokatlanul kemény bírálatát.

A cikk szerint Soros György az amerikai, nem haszonra dol­gozó alapítványokra vonatkozó adótörvény megkerülésével tá­mogatja világszerte alapítvány rendszerét és magyarországi ala­pítványát, amely szorosan összefonódik a koalíciós partner­párttal, az SZDSZ-szel.

A láthatóan igen alapos kutatáson alapuló Forbes-cikk kü­lön kitér a Soros alapítvány vezetőjének, Vásárhelyi Miklósnak múltjára és jelenlegi kapcsolataira is.

Az amerikai üzleti folyóirat értékelése: Soros gyerekkori félel­meit éli ki globális hálózatában, amelynek vonásai meglehetősen közel állnak egy őrült utópiához és igen kártékonyak, főként olyan kis és szegény országokra nézve, mint Magyarország.

Lapunk a cikk ismertetéséhez ill. kivonatos fordításához írt bevezetőjében megjósolta, hogy a közszolgálati gépezet a Forbes-cikket elhallgatja. Jóslatunk bevált.

Ami a nyomtatott sajtót illeti, a lapok kedden hallgattak. Másnap, március 26-án, szerdán a Népszabadság a 3. oldalon

193

A Forbes cikke bírálja Soros Györgyöt címmel a lap washingto­ni tudósítója foglalta össze – tényszerűen – az amerikai cikk ál­lításait. Ugyanakkor két körülmény is feltűnhetett az olvasók­nak. Először: a Népszabadság a Forbes-cikknél kisebb hordere­jű ügyben egy általa később szélsőségesnek nevezett amerikai napilap cikkét a közelmúltban a címoldalán tartotta fontosnak közölni. Másodszor: az országos napilap a Forbes-cikkben meg­támadott Vásárhelyi Miklósnak azonnal helyt adott véleménye kifejtésére, holott ez a Népszabadságnak külföldi lapokban megjelent írások ismertetése esetén nemigen szokása.

Vásárhelyi Miklós szerint a Forbes-cikk „útszéli, mocskoló­dó. Hasonló hangvételű cikkek az elmúlt években a magyar szélsőjobboldali sajtóban is megjelentek… Ami megdöbbent, az, hogy a Forbes magazin helyet adott ennek a gyalázatos iro­mánynak”.

Vásárhelyi konkrétan nem jelölte meg, hogy Forbes melyik té­nye vagy következtetése nem felel meg a valóságnak ill. „szél­sőjobboldali”. (Megfigyelők ezt a jelzőt az SZDSZ-értelmiség 1990 óra közismertté vált politikai fegyverének tekintik, mely jelző dekódolva azt jelenti, hogy egy adott vélemény ill. annak hangoztatója nem azonosul az SZDSZ pillanatnyi álláspontjával.)

A lapnak a cikket ismertető washingtoni tudósítója Soros György véleményét is megkérdezte. Az ismert pénzember saj­tómunkatársa csak annyit nyilatkozott, hogy „tanulmányozza” a szöveget.

A Magyar Nemzet szintén szerdán számolt be a cikkről A Forbes Sorosról – „Az őrültet kevés választja el a zsenitől” cím­mel, a Népszabadságtói eltérően már erősen kozmetikázva adva vissza a cikk tartalmát. Sőt, Blahó Miklós, a lap washingtoni tu­dósítója az ismertetésben hazudik is. Míg az eredetiben (mint ahogyan az lapunkban is olvasható volt) a Forbesnak nyilatkozó Mark Almond, oxfordi professzor szerint Soros a thatcheristákat

194

nem igen tűri meg intézményeiben, Blahó ennek ellenkezőjét ad­ja az ismert balkánszakértő szájába, amikor azt írja, Almond sze­rint Soros „az antithatcheristákat nem szereti”.

Blahó szerint a Forbes-cikk azzal zárul, hogy Soros „talán önnön bizonytalanságát vetíti ki a pénzpiacokra”. Ezzel ellen­tétben az írás azzal fejeződik be, hogy felhívja a figyelmet arra a veszélyre, mekkora kárt tehet Soros pénze a szegény és kis országokban.

A Magyar Nemzet másnap, csütörtökön, Schmidt Mária pe- relni akar – A Forbes magazin cikkét bírálja Dornbach címen közölt írása így kezdődik: „nagy visszhangot váltott ki idehaza is a Forbes amerikai üzleti magazin április 7-i keltezésű számá­ban megjelent, Soros Györgyöt és kelet-közép-európai alapít­ványait bíráló cikk, amelyet más napilapok mellett a Magyar Nemzet szerdai száma is ismertetett.”

Schmidt Mária, a Magyarországon és az Egyesült Államok- ban is ismert történész elmondta a lapnak, perelni akarja Lit­ván Györgyöt, mert Litván a Forbesban őt „szélsőjobboldali­nak” minősítette, ami az Egyesült Államokban igen súlyos vád. (Mint lapunkban is olvasható volt, a Nyitott Társadalom köz­ismert múltú embere Schmidtet kutatásai elvégzésében, a dik­tatúrákban szokott módon, meggátolta.)

A Magyar Nemzet megszólaltatta Dornbach Alajost is, aki szerint a Soros alapítvány kuratóriumának tagjai „nem SZDSZ-esek”. Dornbach, az SZDSZ országos tanácsának el­nöke szerint a Forbes-cikk „tele van csúsztatásokkal, rosszindu­latú feltételezéssel…mellőz minden tárgyilagosságot. Összessé­gében egy alantas írás”, mondja Dornbach, aki az SZDSZ-es Vásárhelyihez hasonlóan vádjait egyetlen konkrét példával sem támasztja alá.

Noha a cikk lapunkat nem említi, kiderül belőle, Dornbach nem eredetiben, hanem lapunkból értesült a Forbes-cikkről,

195

ugyanis amikor a Forbes-cikkre hivatkozik, nem az eredeti cí­met idézi, hanem a hétfői számunkban megadott cím csúszik ki a száján.

A Népszava és a Magyar Hírlap húsvét hétfőig egyetlen szó­val sem említette a magyar származású amerikai spekuláns el­leni Forbes-cikket.

Eörsi István a Magyar Narancs c. hetilap 1996. december 19-i számában megjelent publicisztikájában vázolja fel azt a fé­lelmet, amelyet Vásárhelyi Miklós és a magyarországi Soros alapítvány ébreszt. „A sajtószabadság törvényes garanciáit nem csak sajtóbirodalmak csorbíthatják, hanem alapítványi füg­gőségek is”, vonja le a következtetést Eörsi.

A Soros-cikk közszolgálati elhallgatása a sajtószabadság olyan mértékű csökkenésére ad újabb kézzel fogható bizonyítékot, ami lényegében már halálos veszélyt hordoz a demokráciára. Ugyan­is, mint cikkünk bevált jóslata rá a bizonyíték, a Soros-függőségbe került közszolgálati média (amely nem csak büntetlenül szegi meg működési alapfeltételeit meghatározó törvényeket, de, mint szombati lapunkból szintén kiderül, bújtatott SZDSZ-es pártfi­nanszírozással is manipulálja a nézőket) már nem csak szelektíven és előre fel nem mérhető, hanem előre pontosan megjósolható módon cenzúrázik. Ez tehát már nem egy demokratikus sajtó, ha­nem a médiatörvény két, alapvető paragrafusát, a tájékozódáshoz való alkotmányos jogot, valamint a Magyarország által is aláírt ENSZ emberjogi alapokmánya híres, 19. cikkelyét (információk szabad áramlása országhatárokon át) is sértő, a kirekesztésen nyugvó és a feneketlen gyűlölettel meghajtott elnyomó gépezet. Információs vörössegély, amelyet az 1998-as választások után – a tényleges demokrácia kibontakozása érdekében – haladéktalanul és maradéktalanul porrá kell zúzni.

Új Magyarország, 1997. április

196

Fidelitas no, Fidelistas si – Budapesten

A budapesti kubai nagykövetségen Carlos Trejo nagykövet kez­deményezésére tartott összejövetelt „incidens zavarta meg”, tudhattuk meg a Népszabadság pénteki számából. A nagykö­vetségen mintegy húsz szervezet képviselői gyűltek össze. Az alkalom: a karib-tengeri szigetországban a nyáron megrende­zik a Világifjúsági és Diákfesztivált.

A tudósítás szerint a Fidesz diák társszervezete, a Fidelitas jelen lévő két képviselője közül az egyik nyilatkozatot olvasott fel, amelyben a VIT-nek a „baloldali önkényt elpalástolni hiva­tott termékét” elutasítják és elítélték az „embertelen” castrista rendszert. Trejo nagykövet félbeszakította a magyar fiatalokat, akik távoztak az épületből. „Hátrahagytak viszont egy listát azoknak, akik nyilatkozatukkal egyetértenek, ám azt a jelen­levők közül senki nem írta alá. Többen nyilvánosan elnézést kértek a nagykövettől az incidens miatt…. A kubai VIT magyar előkészítő bizottságának munkájához helyiséget és közremű­ködést ajánlott fel a Magyarok Világszövetsége anyaországi ta­gozatának közelmúltban alakult ifjúsági csoportja. Tizennyolc szervezet, illetve cég képviselői jelentkeztek a bizottságba. A legnagyobb baloldali tömörülés, a BIT nem képviseltette ma­gát az összejövetelen”, olvasható a Népszabadságban.

A Magyarok Világszövetségének anyaországi tagozata és a másik tizennyolc szervezet nyilván felejthetetlen napokat tölte­nek majd a VIT-en. A Florida felől fúvó balzsamos szélben új

197

ismerősökkel andalognak a Malecónon, miközben, lépten-nyo- mon vidám kubai fiatalok kapják elő a gitárt és spontánul dal­ra fakadnak. A Tropicana legújabb éjszakai showját, melyet szinte ingyen láthatnak, a Varadero selymes fövényén pihenik ki. És, a többezer mérföld távolság homályába vészen Semmel­weis utcai székházat feledve, barnára sülten szürcsölgetik majd a medence melletti bárban a Cuba librét, a rumos colát. Augusz­tus 6-án pedig, amikor hazafelé húzva egy utolsó pillantást vet­nek a Disznó-öbölre, érzik, fél szívük a „Szocializmus – vagy halál” feliratú óriásplakátokkal díszített Havannában maradt.

Csak mi és a Eidelitas sajánlja, hogy zsúfolt programjuk mi­att már nem volt idejük Kuba néhány egyéb nevezetességét is meglátogatni. Mint például a Combinado dél Este börtönt, ahol Armando Valladares töltött röpke huszonkét évet. Valla- dares, akit Reagan elnök a fidelista rendszer iránti megvetése és ellenfelei megbecsülése jegyében, noha egy szót nem tudott angolul, az Egyesült Államok ENSZ-hez delegált emberjogi nagykövetének nevezte ki.

De Valladares szerencsés volt. Sokan rabtársai közül har­minc évet is töltöttek a rácsok mögött. Mint Mario Chanes de Armas, aki annak idején magával Castróval ült együtt a Moncada erődben és vele együtt szállt partra a Granma hajón, amelyről a kubai Népszabadság, a Granma pártlap kapta a ne­vét. Vagy Ignacio Cuesta Valié. Vagy ^Martin Uria Ramos. Vagy Carlos Fausto Mariscal. Vagy Roberto Perdomo Diaz. Néhá- nyan a „harmincasok” kategóriájából.

Roberto Martin Pérez viszont csak huszonnyolc évet ült. Leghosszabb ideig, csakúgy mint a legtöbb politikai fogoly, a hírhedt Combinado dél Estében. Ő is „plantado” volt, vagyis javíthatatlan. A politikai foglyok „kemény magja”. Nem akar­ta megérteni a szocializmus karib-tengeri változatának maga- sabbrendűségét.

198

Martin Pérezt lapunk a Miamiban üzemelő La Voz de la Fundacion, az Alapítvány hangja nevű rövidhullámú, Magyar­országon is fogható, spanyol nyelvű, anti-castróista rádióadó­nál értük el. Perez elmondta, hogy a Combinado dél Estében veszítette el egyik heréjét. Egyszer bajonettel szúrták át, más­kor meg pontosan odalőttek. Ez 1975-ben történt. Először 1983-ban láthatta őt orvos, amikor heréje már labda nagyságú­ra dagadt. Egy zárkában ült Olegario Charlot Espiletával, aki éhségsztrájkja ötvenhatodik napján halt meg. Az őrök Charlot hulláját öt napig hagyták a „beton cipődobozban” rothadni, a • trópusi melegben. A rabokat naponta összeverték. Egy negy­ven fős, kis zárkában szenvedett Alberto Grau is, akinek húsz éven át nem adtak gyógyszert iszonyú vesekő fájdalmaira.

Ninoska Perez Castellon, a rádióállomás műsorigazgatója az Új Magyarországnak arra a kérdésére, hogy mindezt elmond- ják-e a szigeten élőknek, azt felelte: „A mi munkánkat nem a diplomáciai udvariaskodás irányítja, hanem kérlelhetetlen er­kölcsi szembenállásunk a világ egyik legaljasabb kommunista rendszerével.”

A Népszabadságnak az „incidens” keltőket érezhetően elítélő tudósítását a közszolgálati adó lapszemléjében ismertető hang még kommentárral is fűszerezte: a fideszesek „visszaéltek a vendégjoggal.” Vannak viszont, akik udvariatlanságukat civilkurázsi díjjal jutalmaznák. Például azok, akik 1990 előtt nem a Combinado dél Estét eszmeileg támogató világrendszer újságírói, rádiósai és televíziósai voltak.

Új Magyarország, 1997. április

199

Fenyő kirúgta Ungvárit

A közelmúlt figyelemre méltó változásokat hozott a sajtóban. A Népszavánál Fenyő János vezérigazgató Ungvári Tamás főmunkatársat menesztette lapjától. Médiakörökben úgy tud­ják, hogy a rádiós Farkas Zoltán lép Ungvári helyébe.

Lapunk információja szerint Ungvári és H. Bíró László fősz­erkesztő között hosszabb ideje személyes harc folyik a főszer­kesztői pozícióért, amelyet – sokak meglepetésére – Ungvári ve­szített el. Az utódnak választott és a közszolgálati műsorokból is megismert Farkas Zoltán személye megerősíti azt az elterjedt vé­lekedést, hogy a lapnál nem annyira politikai irányváltásról van szó, mint inkább a volt főmunkatárs személyes tulajdonságai tet­ték szükségessé munkaviszonya megszüntetését. A Népszava szerkesztőségi oldala a korábbi Magyar Hírlap szerkesztőségi ol­dalának harcos, SZDSZ-es irányultságát „viszi tovább”.

H. Bíró László lapunk érdeklődésére elmondta, a híresztelé­sekkel szemben nem folyt pozícióharc. Ö szüntette meg Ung­vári munkaviszonyát közös megegyezéssel, mert a lappal kap­csolatos filozófiájuk némileg eltérő volt. A válás, hangsúlyozta a Népszava főszerkesztője, békésen zajlott.

A Magyar Hírlapnál az elmúlt napokban hét újságírónak szűnt meg az állása. Mint Gazsó L. Ferenc, az újság főszer­kesztője lapunk érdeklődésére elmondta, az átszervezést a tu­lajdonos kezdeményezte és annak kizárólag gazdasági oka van. A hét közül két munkakört a jövőben nem is szándékoznak be­tölteni. A leépítéssel érintett újságírók közül öttel viszont kül­sős szerződést kötnek.

200

Egymástól független megfigyelők ugyanakkor azt sejtik, hogy nincs kizárva, a lap „szürke eminenciásai”, Mészáros Ta­más és V. Bálint Éva, a lap SZDSZ-es irányultságú „kultúrkom- misszárjai” vonalának megerősödéséről van szó.

De nem csak az írott sajtóban történtek változások. Sokak­nak feltűnt az is, hogy a Magyar Televízió májusi műsorkínála­tából hiányzik a Sajtóklub és a Szó van róla – mindkettő Kasza László műsora. Az MTV a változásról semmiféle tájékoztatást nem adott sem a sajtónak, sem előfizetőinek.

A két műsorról – a Kasza Lászlót a politikai szélrózsa meglehetősen sok irányából ért támadások ellenére – elmond­ható, hogy azok jelentették az egyetlen fórumot, ahol a két tá­borra szakadt Magyarország újságírói és értelmisége találkoz­hatott. Nem is szólva arról, hogy a műsorok igen olcsók – alig kerültek többe, mint az elfogyasztott villamos energia, ami fontos szempont a folyamatosan rossz anyagi helyzetéről pa­naszkodó tévénél.

Kasza László múlt év november végéig, lemondásáig, az MTV politikai műsorainak főszerkesztője volt. Abban az idő­ben a Sajtóklub havonta két, a Szó van róla pedig havi négy al­kalommal jelentkezett, majd a műsorok „ritkulni” kezdtek. Februárban már csak egyetlen Sajtóklubot és egyetlen Szó van róla c. műsort sugárzott a tévé. A műsorok megszüntetése an­nál is érthetetlenebb, mivel az ORTT a parlamentnek írt jelen­tésében kifogásolta, hogy a televíziós műsorok a pártéleti meg­osztottság körül forognak. Ezzel szemben a meghívottak Kasza műsoraiban az adózástól kezdve a vallásig számtalan más kér­désben is összecsaphattak.

Kasza Lászlót egy nappal Münchenbe indulása előtt sikerült elérnünk. Kérdésünkre, hogy tud-e arról, miért szüntették meg műsorait, nem tudott válaszolni és „különféle bonyadalmakat és intézkedéseket” említett, amelyekről nem akart beszélni.

201

A volt főszerkesztő is csak a műsortervből értesült arról, hogy elvették tőle műsoridejét.

Kasza, aki egy „hivatalos” interjú gondolatát is elutasította, javasolta, kérdéseinkkel forduljunk Sárközi Erika alelnökhöz. Sárközi Erika tagadta, hogy Kasza műsorai megszűnnének. Mint mondta, a Szó van róla csupán ebben a formában szűnik meg, a májusi Sajtóklub adása pedig június 1-jére esett – vélet­lenül és folytatódik. Az alelnöknő azt ígérte, beszél Kasza Lász­lóval, majd lapunkat értesíti. Ez azonban másfél napi várako­zási után sem történt meg.

Kasza László lapunk azon kérdésére, hogy miért volt példá­ul Sajtóklubban liberális túlsúly, azt válaszolta: a vitázók ará­nya a sajtó valóságos helyzetének arányát tükrözi. Arra a kér­désünkre, hogy a politikai pártok közül szívéhez nem az SZDSZ áll-e a legközelebb, azt válaszolta, minden műsorkészí­tőnek van pártpreferenciája, de, mint mondta, ezt műsoraiban soha nem érvényesítette.

Uj Magyarország, 1997. május

202

Freedom House 1997

A magyar sajtó harmadszorra sem szabad

– a MUOSZ vizsgál

Friss hír: Az amerikai Freedom House legújabb jelenté­se szerint a magyar sajtó a jelenlegi kormány harmadik évében is csak részben szabad.

Korábbi hír:

„A magyar sajtó szabadságfokának tudományos igényű felmé­résére tesz kísérletet több tudományos műhely a Magyar Újság­írók Szövetsége közreműködésével. Tavaly a New York-i Freedom House hazánkat a sajtószabadság szempontjából csak a részlegesen szabad országok közé sorolta. Kereszty András, az újságírószövetség elnöke a Népszabadság kérdésére elmondta: ez lesz az első tudományos felmérés, amely a nyomtatott sajtó és az elektronikus médiák teljes körét felöleli. Vizsgálja az újság­írói autonómia és véleményszabadság „külső” korlátáit…”

Tény:

A Freedom House Magyarország sajtóját utoljára 1994-es je­lentésében tekintette szabadnak.

Magyarázat:

Kereszty András korábban, Várkonyi Tibor – mindketten a magyar sajtó nem szabad korszakának vezető újságírói – ápri­lis 22-én, a Népszavában, a posztkommunista magyarországi

203

sajtó egyik ellenzékellenes lapjában az ellenzék „aknamunká­ját” (a Freedom Househoz küldött tanulmányokat) okolja a New York-i szervezet kedvezőtlen minősítéséért. Várkonyi te­hetetlen dühében azt is állítja, hogy tulajdonképpen a Freedom House a Boross-kormány médiapolitikája miatt nem sorolja a magyar sajtót a szabad kategóriába.

Tény:

Akár a két évvel ezelőtti jelentése, a Freedom Housenak az 1995-ös évet felölelő tavalyi jelentése, amely az itteni sajtót csak részben minősítette szabadnak, nem csak budapesti kor­mánykörökben, a koalícióbarát értelmiségnél és a média kor­mánypárti részében váltott ki elkeseredést, de az amerikai nagykövetségen is igen mély ellenérzéseket keltett. Talán azért is, mert a Freedom House jelentés előtt nem sokkal adta ki a washingtoni külügyminisztérium főként diplomáciai értékelé­sekre támaszkodó emberjogi évkönyvét, amelynek Magyaror­szágot tárgyaló részében a sajtót nem érte rossz szó. A nagykö­vetség ellenérzése egyébként oly erős volt, hogy egyik diplo­matája szinte példátlan lépésre szánta el magát: levelet írt a Freedom Housenak, hogy annak egyik kutatóját, Rick Messicket, megkérje, cáfolja meg egy itteni ellenzéki lapban a Freedom House jelentéséről írt száraz, tényekre alapuló beszá­molót. A kutató, aki a cikk fordítását is megkapta, nemhogy cáfolatot nem volt hajlandó írni – azzal a saját jelentésük hite­lét ásta volna alá, nyilatkozta -, de az amerikai nagykövetség nyomáskísérletét nyilvánosságra hozta.

Most pedig, 1997. május 3-án olvashattuk újra, hogy a Freedom House a mostani koalíció harmadik évében is a sajtót félig szabadnak nyilvánította, holott az Antall-Boross-időben – tehát, amikor Göncz államelnök Európához kiáltott segítsé­gért, mert szerinte a magyar sajtó végveszélybe került – még

204

teljesen szabadnak tekintette, akár jelenleg a cseh, a szlovén és a lengyel sajtót.

Ennyit röviden a Freedom House legújabb jelentései körüli történetekről. Melyek tudatában igazán nem érdektelen arról értesülni, hogy, igen dicséretes módon, éppen a Freedom House-féle jelentést nehezményező Kereszty András vezette MUOSZ határozta el, elvégezteti az első, tudományos appará­tussal készítendő felmérést.

Hogy ez a felmérés milyen eredményt hoz, nem tudjuk. Remélhetőleg a laikusok számára éppen olyan egyértelmű és könnyen érthető lesz, mint a Freedom House vizsgálatáé.

Megtörténhet azonban, hogy a MUOSZ megrendelésében készítendő elemzés arra az eredményre jut, miszerint a magyar sajtó valóban nem teljesen szabad, de nem olyan mértékben, mint ahogyan azt a Freedom House gondolja. Az elemzők eset­leg megállapítják, hogy a sajtót leginkább a tulajdonosi megkö­tések veszélyeztetik. De ezek puszta fel tételezések. Azonban ta­lán különösebb kockázat nélkül megjósolható, hogy a MUOSZ megrendelésében készült felmérés nem fogja vizsgálni azt a szűrőt, amelyet az itteni újságírók zöme alkalmaz munka köz­ben, és amely nélkül a magyarországi sajtó szabadságának hely­zete nehezen érthető. Pedig a hallgatásra késztető szűrő éppen úgy feltárható, mint például a hirdetők és az ellenzéki lapok közötti hűvös viszony.

A hetvenes évek eleje felé két amerikai politológus megvizs­gálta, hogy a Yale egyetemnek otthont adó New Haven városi tanácsa miként működik. Úgy találták, hogy a városatyák „pár­tosságát” nem lehetett tetten érni abban, ahogyan bizonyos té­mákban döntöttek. Sokkal inkább abban, hogy milyen témák nem kerültek napirendre. Mint a két kutató kiderítette, azokat a témákat nem tárgyalták, amelyeket a város legbefolyásosabb polgárai nem szerettek volna napirenden látni. És ezeknek a té­

205

máknak az elkerüléséhez a városatyáknak nem kellett külön utasítást adni. A tilalom a levegőben volt. Mint ahogyan John Womack fejezte ki oly csodálatosan, magyarra sajnos le nem fordított, 1969-ben könyvvé átdolgozott disszertációjában, amelyet Zapatáról és a mexikói forradalomról írt: „nem elem­zést írok, hanem egy történetet, mert Morelosban a forradalom igazsága a megérzésben volt, amelyet tényezőinek meghatáro­zásával nem tudnék érzékeltetni, csak a történet elmondásával.”

Nos, ez az a levegő, amelyet nehéz, de egyáltalában nem le­hetetlen elemezni, és ez az atmoszféra is az, ami miatt Magyar­országon a sajtószabadsággal baj van. Mert a sajtó szereplőivel is baj van, akik a mindenkori elvárások rezgéseit nem csupán hajlandóak átvenni, de meglehetősen előzékenyen, érzékeny antennával teszik. Ők – és elsősorban a közszolgálati műsor­készítők – nem csak a demokratikus tájékoztatásban való ré­szesedés jogától fosztják meg a hallgatókat és nézőket, de ön- cenzúrázási hajlamukat már olyan mértékben a 90-es rendszer­váltás előtti idők szintjére fejlesztették, hogy előre megjósolha­tó, mely témákról hallgatnak. Vagyis: ismét tabutémák vannak.

A Freedom House, amely a Fidzsi szigetektől Sri Lankán át Dániáig elemzi és méri egymáshoz a világ 187 országának saj­tóját, és kellene figyelembe vennie miriádnyi helyi viszonyt, úgy döntött, egyetemes ismérveket alkalmaz, a legkisebb egy­ségből indul ki. Ez a legkisebb egység az egyén. Mint az ENSZ egyetemes emberjogi nyilatkozatának 19. cikkelyében is áll: „Mindenkinek joga van véleményéhez és annak kifejezéséhez: ez a jog magában foglalja… az információk és eszmék keresé­sének, elfogadásának és átadásának szabadságát minden médi­umon keresztül, függetlenül a határoktól.”

„E felmérés hangsúlyozottan operatív szava: mindenkinek”, olvasható a Freedom House sajtójelentésének „metodológiai individualizmust” sugárzó módszertani részében.

206

Ma Magyarországon nem csak az említett 19. cikkely, de a tájékoztatást biztosító alkotmányos jogok és a médiatörvény is sérül. Ideje lenne, ha egy tekintélyes nem-kormányzati szerve­zet, mint például a Magyarok Világszövetsége, Brüsszeltől kér­ne segítséget a sajtószabadság kiteljesedése érdekében. És fel­hívni Brüsszel figyelmét annak a veszélyére, hogy mit jelenthet az, ha egy olyan ország kezdi meg a csatlakozást célzó tárgya­lásokat, amelynek – ellentétben az EU tagállamaitól – sajtója csak részben szabad.

Új Magyarország, 1997. május

207

Várkonyi a sajtószabadságért

A Népszavában Várkonyi Tibor újságíró a Freedom House- felelős. Nem sokkal a New York-i szervezet idei jelentésének megjelenése előtt, amely ismét csak részben tekinti szabadnak a Horn-éra sajtóját, szinte megelőlegezve a nagy magyar sajtó­szabadságot, felelősségre vonta lapunkat, hogy miért örvende­zik e „tényen”. Várkonyi Tibor, aki már a szélsőbaloldali ter­rorrendszert (Rákosiékat) támogató Szabad Népben is a józan­ság és a többség hangját képviselte, sorozatosan bakot lő. Mint akkor, amikor a jobboldali sajtót szapulta, mert azzal „rágal­mazta” Konrád György írót, a Demokratikus Charta egyik megálmodóját, hogy együttműködött a kádárista titkosren­dőrséggel. Várkonyi nagy fájdalmára Konrád, néhány nappal kéretlen védője cikkének megjelenését követően, a 168 órában töredelmes vallomást tett. Várkonyi természetesen erre már nem reagált.

Várkonyi most ismét a tükröt igyekezik összetörni, mert nem szereti, amit benne lát. Ó nem, nem saját lapját, amelynek olvasói csak nagy késéssel, május 13-án, Várkonyinak a jobb­oldali sajtó elleni kirohanásából értesülhettek arról, hogy ismét valami baj van a magyarországi médiával, hanem lapunkat, mert „féktelen indulat” ragad el bennünket és „zabolátlanul engedjük szabadjára érzelmeinket”, ha a sajtószabadság korlát­jairól írunk.

Várkonyi lapunkat azért támadja oly ádázul, mert nem az íz­lésének megfelelő címet választott ahhoz a körképhez, amely­ben politikusokat és újságírókat kérdeztünk, mi a véleményük

208

arról, hogy a Freedom House jelentése szerint megint csak nem szabad a magyar sajtó. És ezt az a Várkonyi kéri számon, aki soha nem kifogásolta, amikor 1994 előtt Göncz Árpád köztársasági elnök Európát hívta segítségül, mert Magyaror­szágon, szerinte, nincs sajtószabadság, vagy mert liberális la­pok „Boszniai mészárlás a rádióban”, „Géppuskával lövik a rá­diósokat” és hasonlóan „szolid” szalagcímek alatt számoltak be egy olyan korszakról, amikor a Freedom House a magyar mé­diát még szabadnak tekintette.

A veterán újságírónak azonban nem tükörzúzással kellene . foglalatoskodnia, hanem a tények alaposabb megismerésével. Ugyanis a „tengerentúli szervezet” nem „másodszor”, hanem harmadszor minősíti csupán részben szabadnak a magyar sajtót. Vagyis az ex-kommunista-liberális koalíció minden évében. Ha Várkonyi nem rutinból védelmezné ezt a koalíciót, hanem ész­szel, azt írná, a tendencia javuló, hiszen míg 1995-ben az elma- rasztalási pontszám 38, 1996-ban 34, idén már csak 31 volt. Dehát mi tanítsuk kormánypárti propagandára a Népszavát?

Új Magyarország, 1997. május

209

MTV: ötezer dollár parkolásért Radnainak

Az MTV olyan súlyos pénzügyi gondokkal küszködik, hogy műsorok szünetelésére, ritkítására és adásidő csökkentésre kényszerül. Egyrészt. Másrészt az ésszerűtlen és olykor csupán ideológiai alapon magyarázható pénzszórás tovább folytatódik.

Mivel mással magyarázható ugyanis, hogy Kalmár György – a Magyar Rádió legsötétebb korszakában különleges rosszin­dulatáról ismert párttitkára – július 1-jén tíz teljes napra Izra­elbe utazik forgatni, noha a Magyar Televíziónak a zsidó állam fővárosától mintegy egyórányi taxiútra, a Jordán fővárosban, állandó tudósítója van, aki, mellesleg Kalmártól eltérően, a tér­ség szakértője? Mivel magyarázható, ha nem ideológiai okok­ból, hogy éppen egy hetvenhárom éves tudósítóra van szüksé­ge az MTV-nek, ha a jóval fiatalabb, jó tucat nyelvet beszélő Sugár Andrást ‘94 nyarán kora miatt „kellett” nyugdíjazni?

Mi más oka lenne, ha nem az uralkodó koalícióhoz való ide­ológiai igazodás, hogy az MTV eltűri: a mintegy ötvenmillió forintba kerülő moszkvai tudósítói iroda mintegy fél éve betöl­tetlen, mert a jelek szerint a kormánynak nem kifejezetten a szája íze ellen való Radnai Péter az Egyesült Államokban – ösz­töndíjas? És – a kérdések kérdése – milyen alapon fizet ki az „ösztöndíjas”, tanulási fáradalmait épp budapesti szabadságán kipihenő Radnainak az MTV mellékesen ötezer amerikai dol­lár, vagyis majdnem egymillió forint értékű parkolási díjat? A Pentagonban néhány évvel ezelőtt fejek hullottak annak nyo­

210

mán, hogy kiderült, mennyit fizetett az amerikai védelmi mi­nisztérium egyszerű vécécsészékért. A jelenlegi koalíció alatti korrupt világban a Radnainak fizetett parkolási díj nyilván fel sem tűnik. Egy alapos vizsgálat indításáról ne is beszéljünk.

Mint ahogyan az is érthetetlen az MTV jelenlegi helyzeté­ben, hogy miért kell havi 800 000 forintos fizetésért alkalmaz­ni a „funkciótlanított” Sárközi Erikát, akinek újonnan megha­tározott általános alelnöki tisztje arra korlátozódik, hogy kap­csolatokat tartson fel a „Kísérleti osztállyal” (melynek még szobája sincs) és a „Tanácsadó testülettel”? Az egyszemélyes Kí­sérleti osztállyal – melyet Kopper Judit testesít meg – a kapcso­lattartás nyilván alkalmankénti kávézást jelent. A Tanácsadó testület – amely a jólismert Peter Galiiner és külföldi társai ad- hoc üléseit jelenti – pedig nincs jelen az épületben sem.

Nyilván ez sem baj. Mint az sem, hogy már körvonalazódik egy újabb lehetőség a pénzosztásra. Lapunk értesülése szerint Moszkva város 850 éves alapításának megünneplésére hatal­mas pénzösszeget tett félre a televízió. Mélykúti Ilona és Hardi Mihály – akik, mint a tévében mondják, az Egyenlítőről is ész­reveszik, ha egy sarki jéghegyen egy ötezres van – már ugrásra készen áll, hogy ők is részt kérjenek az ünneplésből. Nem el­képzelhetetlen, hogy az emlékezetes, „New York – New York” műsor finanszírozási botrányának nézünk elébe – csupán ezút­tal a koalíció már rutinosabb lett a korrupció hullámainak me­nedzselésében.

A magyarországi, ‘90 előttről ittfelejtett napilapok megüt­közést tettetnek mindannyiszor, amikor az ellenzék ideológiai motívumokat sejt a közszolgálatban és kormánypárti idomu­lással vádolja szereplőit. Itt az ideje, hogy megmutassák, mind­ez tévedés, és az ötezer dolláros parkolási díj ügyében kímélet­len vizsgálatot követelnek. Ami persze a jéghegy csúcsa, de ki­indulópontnak több mint elegendő. A Népszabadság és a Ma­

211

gyár Hírlap esetében a botrány felismerését feltehetően nem segíti elő, hogy a Népszabadság egyik meghatározó vezércikk­írója, Aczél Endréje, a kormány sajtóélmunkása, vagy R. Szé­kely Julianna, a médiaháború ismert harcosa, a Napkelte kom­mentátorai.

Új Magyarország, 1997. június

212

Egy szélsőséges Budapesten

Mahathir Mohamad, Malajzia miniszterelnöke

Igazán üdítő látványt nyújtott Datuk Seri Dr. Mahathir bin Mohamad, Malajzia miniszterelnöke a magyar parlament Kong­resszusi termében, június 24-én. Látogatása áttörés volt a javá­ból: a kormány végre nyitott Dél-Kelet Ázsia felé. Az is felemelő élményt jelentett, hogy Mahathir két napos budapesti látogatá­sát egyetlen disszonáns hang sem kísérte abban a sajtóban, amely – nem is olyan sokkal azelőtt, hogy Horn Gyula szingapúri és kuala lumpuri látogatásával hirtelen felerősödtek a magyar-ma­lajziai kapcsolatok – felváltva nevezte hol a legrosszabb fajta po­pulistának, hol vad nacionalistának, hol antiszemitának. Ezeket a jelzőket a malajziai miniszterelnök azután kapta, amikor la­punk a hazai médiában szokatlanul nagy teret adott annak a rendkívüli rendszernek és vezetőjének, amely, Szingapúr mellett, a mai világ talán leglátványosabb fejlődésével mutatott és mutat fügét a nyugati világnak bebizonyítva, hogy a Harmadik Út nemcsak létezik, de sikerrel követhető. Márpedig ha Mahathir valóban szélsőséges, akkor ez azt bizonyítja, nem csak az igaz, hogy a dél-kelet-ázsiai megoldást választva a nyugatinál messze gyorsabb fejlődés érhető el, de ennek az sem lehet az akadálya, ha ezt a modellt alkalmasint egy „szélsőséges” valósítja meg. La­punk természetesen, mint korábban, se propagálni nem akarja a mahathiri megoldást, se ellenérzéseket nem akar szítani. Csupán megismertetni – a korábbinál még alaposabban, ha már a köz­szolgálat és az írott sajtó ezt a feladatát nem teljesíti. Noha tud­juk, a másik oldalt (az SZDSZ-közeli klientúrára gondolunk) a

213

puszta ismertetés hozza ki leginkább tűrőképességének közis­merten szűk korlátáiból.

Köszönetnyi Ivánttás

Lapunk célja, hogy olvasóinknak bemutassuk Malajzia minisz­terelnökének filozófiáját és azt, hogy azt miként ültette át a gyakorlatba. Ez az írás nem jöhetett volna létre több malajziai és szingapúri kormányszerv, de főként a két ország nemzeti könyvtárának, ill. a malajziai Nemzeti Archívum munkatársai- nak a Demokratának nyújtott önzetlen segítsége nélkül. Kö­szönet érte.

FIGYELMEZTETÉS

Azok, akik bármilyen párhuzamot vélnek felfedezni a malajziai helyzet mahathiri diagnózisa és a magyar helyzet között, saját felelősségükre teszik. Lapunk még véletlenül sem látja a leghal­ványabb hasonlóságot sem. (A Demokrata szerk.)

„Felesleges küzdeni azért, hogy függetlenek legyünk a britektől csak azért, hogy azután másoktól függjünk. Ezért van az, hogy a legkülönfélébb országok függetlenségük mellett olyan azonos­ságtudatot alakítanak ki maguknak, amely a honos lakosság legbensőbb énjéből fakad. ”

(Mahathir Mohamad, Regionalizmus, globaiizmus és befolyási öve­zetek: az ASEAN és a XXI. századba lépés kihívása. 1989.)

1969 óta Malajziában lényegében senki sem azonosult oly tel­jes mértékben a malájsággal’, mint Mahathir. Nem csak a ma-

1 A malájság itt abban az értelemben áll, mint a „magyarság”, amely SZDSZ-es szájból nem hallható szó. A „malájságot” ugyanúgy ta­nulmányozzák, mint a „magyarságot” vagy a „japánságot” („nihondzsiron”).

214

lajziai közvélemény szemében, a politikai körökben, de a ma­lájokat és a nem-malájokat elválasztó etnikai szakadék mindkét oldalán és a malajziai politika legtöbb ottani és külföldi megfi­gyelő szemében Mahathir korának első számú maláj naciona­listája. Emiatt annak idején bőségesen támadták és „ultrának” (magyar sajtóul: szélsőségesnek) is nevezték:

Gyakran értettek félre, sokszor szándékosan, amikor „ultrá­nak” neveztek. Úgy éreztem, hogy a címkézés politikai trükk volt és hogy a rólam festett kép elfogadhatatlan a legtöbb ma­lajziai számára. Pusztán arról volt szó, hogy amikor képviselő voltam az országgyűlésben, semmi másról nem beszéltem, mint hogy a malájokat^{2 *} arányuknak megfelelően részesíteni kell az ország javaiból. ‘

Mahathirt főként a kínai kisebbség támadta és nevezte „ult­rának”, amiért a maláj többség felemelkedését oly sarkos és ke­mény szavakkal támogatta. Az igen nagyszámú kínai kisebbség természetesen Mahathir és pártja ellen is szavazott. A minisz­terelnök sokszor panaszkodott, hogy a rásütött „ultra” bélyeg­ző még a legártatlanabb kijelentéseinek is egyfajta szélsőséges „stichet” kölcsönzött és a legfőbb akadálya volt, hogy sokan racionálisan mérlegeljék igyekezetét akkor is, amikor éppen ki­fejezetten a kínai kisebbséget segítette, mint ahogyan tette azt oly gyakran főként azután, hogy 1981 júliusában végre minisz­terelnöknek választották.

Mahathir a Maláj dilemma c. könyvében valóban többször kikelt a „túlságosan nagyszámú, nem-maláj állampolgár” ellen „akik elözönlik a malájok földjét”. Könyvének legkeményebb fejezete a nyolcadik, amelyben ezt írja:

² A „malajziai” melléknév az összes, Malajziában élő etnikumot je-

lenti. A „maláj” ill. a „bumiputra” vagy „bumi” csak a malájokat.

’ Cikkünk az idézetek forrását hely takarékosság céljából nem közli.

215

Állítom, hogy a malájok Malájföld eredeti és őshonos népe és az egyetlen nép, amely ezt az országot egyetlen hazájának ne­vezheti. Összhangban a világon mindenütt megtalálható gya­korlattal, ez a malájoknak bizonyos, elidegeníthetetlen jogot biztosít az állampolgárság azon formáit és kötelezettségeit illetően, amelyeket a nem őshonos eredetű állampolgárokra le­het kényszeríteni.

Mahathir hajthatatlan maradt abban, hogy elutasítsa a nem­maláj kisebbség és főként a gazdasági életet szinte teljes mér­tékben a kezükben tartó kínaiak mindenfajta törekvését, hogy politikai, nyelvi és kulturális egyenlőséget biztosítson számuk­ra a maláj többséggel:

Azok a letelepülők, akik hajlandóak a végleges állampol­gárok⁴ jellemzőihez idomulni, végleges állampolgárok lesznek és ugyanazokat a jogokat és előjogokat fogják élvezni. De ezen jogok és előjogok nem terjednek ki arra, hogy megváltoztassák a végleges faj jellemvonásait. A végleges jellemzőkre és nem az etnikai eredetre helyezett hangsúly fontos elv. Alkalmazása ab­ban is megnyilvánul, hogy az új állampolgárokat azon joguk­ban korlátozzák, hogy ezeket a jellemzőket tehát az őshonos faj jellemzőit – megváltoztassák.

A Maláj dilemma ezután gyakorlati lépések megtételére szó­lítja fel az államot, nevezetesen, hogy dolgozzon ki egy „konst­ruktív védelmi programot” a malájoknak. Az üzleti életben például „malájokat keli a nagy, nem maláj cégek igazgatóivá ki­nevezni, mert enélkül a maláj tehetség sohasem érvényesülne”. Ugyanakkor, írja Mahathir, „nevetséges lenne kizárólagosan maláj cégek létrehozása, amely csak a szegény malájoknak ad­na el egy olyan országban, ahol a vagyon kilencven százaléka kínai kézben összpontosul”.

⁴ „Végleges állampolgárok” – Mahathir jelzője a malájokra

216

A Maláj dilemma fő érve az, hogy a malájok és a nem-ma­lájok közötti gazdasági egyenlőtlenség oly súlyossá vált a gyar­mati időszakban, hogy a függetlenség után a malájoknak bizto­sított kedvezményekre szükség volt, hogy megakadályozzák helyzetük további romlását. A kedvezmények fő eszközei a földhöz juttatás, a hatalmas számú ösztöndíj biztosítása maláj diákoknak helyi és külföldi tanulásukhoz (évente többezer ma­láj diákot küldenek ki tanulni az Egyesült Államok és Nyugat- Európa egyetemeire), valamint a kvótarendszer létrehozása a köztisztviselőknek.

A malájok földhöz juttatását törvény biztosította, hogy a gyarmati időben kialakult tendenciát megfordíthassák, ugyan­is a malájok fokozatosan elveszítették földjüket, amelyeket a gazdagabb bevándorlók és idegenek vásároltak fel:

Teljesen világos, hogy amennyiben törvényi intézkedésre nem kerül sor, a malájok saját országukban idegen és bevándo­rolt földesurak bérlőivé válnak. Más szóval, annak ellenére, hogy a malájok Malajziát Tanah Melayunak, vagyis Maláj föld­nek nevezik, ténylegesen semmilyen maláj föld sem lenne az övék…

A mahathiri kormányzás alapjait ismertető Maláj dilemma a kormányösztöndíjak ügyében pedig ezt írja:

Az ösztöndíjakat nem valamiféle maláj felsőbbrendűség el­érése érdekében kell biztosítani a malájoknak. Az ösztöndíj nem is a faji egyenlőtlenség megnyilvánulása, hanem eszköze annak, hogy az oktatás területén a nem-malájok felsőbbrendű helyzetét meg lehessen törni. A malájok nem büszkék a meg­különböztetett bánásmódra. Nem büszkék arra, hogy törvé­nyileg kezeljék őket ügy, mintha nyomorékok lennének. Szíve­sen megszabadulnának ezektől az előjogoktól, ha tudnának, de a büszkeségnek az élet fényeivel szemben hátrább kell szo­rulnia.

217

A köztisztviselőknél a 4:1 arány betartása szintén az elmon­dottak miatt szükséges:

Még a legnagyobb rosszindulattal sem lehet azt mondani, hogy a maláj kvóta a köztisztviselői karban faji egyenlőtlenséget hoz létre, ill. ahhoz hozzájárul, hanem olyan eszköz, amellyel a meglévő és potenciális faji egyenlőtlenség kiigazítható. Ha vala­ki megnézi, kik végeznek az egyetemeken, akkor azonnal nyil­vánvalóvá válik, hogy a kvótarendszer nélkül milyen lenne a maláj kormány ill. a köztisztviselői kar. Ha a ma érvényesülő fa­ji előítéleteket nem szorítjuk vissza, akkor a maláj kormányban és a maláj köztisztviselői karban rövid időn belül egyáltalában nem lesz maláj.

Mahathir tudta, hogy a törvények egymagukban nem te­remtenek egyenlőséget a fajok között, de a faji egyenlőség lehetőségét viszont megteremtik: „végülis az emberek azok, akik saját egyenlőségüket biztosítani tudják.*’

A malájok mai, kedvezőtlen helyzetének ősi okai vannak, ugyanis a maláj félsziget rendkívül kedvező földrajzi fekvése mi­att az őslakosok akkor is kényelmesen megéltek, ha nem dolgoz­tak, vagyis a szociál-darwinizmus malájföldön nem működött, vagyis a kevésbé életrevalóbbak is túlélték a „versenyt”. Nem be­szélve arról, hogy a trópusi klíma nem igazán ösztönözte az őshonosakat kemény fizikai vagy szellemi munkára. Ennek az lett az eredménye, írta Mahathir, hogy néhány ember kivételé­vel a legtöbben csak békésen pihengettek és a szomszédokkal, barátokkal és rokonokkal beszélgettek. Vagyis a környezet a gyengébb jellemvonások továbbadását segítették elő. A mostani miniszterelnök miután rövid kirándulást tesz a darwini, majd a mendeli elméletben, valamint röviden leírja Kína történelmét, a szociál-darwinizmusra építi fel saját elméletét:

Amikor különböző fajok egy adott területen versenyeznek, a fajok különbözőségét hangsúlyozó jellemzők igen fontos szere­

218

pet kezdenek játszani. Sőt, amikor különböző fajok egymással kapcsolatba kerülnek, e jellemzők abban a pillanatban kiütköz­nek és aláhúzzák az etnikai különbségeket.

A kényeztető környezet miatt legyengült maláj karakter és az edzett kínai karakter közötti harcban csak természetes, hangsúlyozta Mahathir, hogy a kínaiak kerekedtek felül.

Ez magyarázza meg azt, hogy a malájok miért vidékiek és miért hátramaradottak gazdaságilag, és hogy a nem malájok miért urbánusak és gazdaságilag miért fejlettebbek. Nem a ma­lájok választása, hogy vidékiek és szegények, hanem ez a faji jel­legek ütközésének az eredménye. A malájok lezserek és tolerán­sak. A kínaiak különösen dolgosak és ügyes üzletemberek. Ami­kor a kettő találkozott, az eredmény elkerülhetetlenné vált.

A malájok beletörődő természete, roppant udvariassága, ha­gyományos jómodora, félelme az anarchiától, állandó visszafo­gottsága és szerénysége olyan erények, amelyeket a politikában mások – ellenfeleik – kihasználtak. Ami ahhoz vezetett, hogy a malájok udvariasan feladták szinte minden hatalmi pozícióju­kat saját földjükön. Az üzleti életben a maláj erkölcs és érték­rend súlyosan hátrányos helyzetbe hozta az őshonosokat a be­vándorlókkal szemben, akik pontosan tudták milyen fontos a pénz és a tulajdon.

A kínaiak ezzel szemben, írta Mahathir, születésüknél fogva jó üzletemberek. Ha kisebbségben vannak, mindig elkerülik a provokációt, de ha a kormány engedményeket tesz számukra, ez csak növeli étvágyukat és mégtöbbet követelnek. A kínaiak „ragadozó fajtájú bevándorlók”. „Amikor a kínaiak üzletelnek, még morzsát sem hagynak másoknak.” Ez történt a maláj gaz­daságban is, ahol a kínaiak teljes mértékben a kezükbe kapa­rintottak minden maláj vagyont, vonta le a következtetést szo- ciál-darwinista és maláj nacionalista tanai ötvözeteként Mahathir.

219

Míg a Maláj dilemma inkább látleletet vett és sürgette a ma­lájokat, hogy dobják ki az ablakon fatalizmusukat, passzivitá­sukat és tanulják meg, mit jelent az idő, a pénz és a tulajdon fogalma, addig Mahathir másik alapvető könyve, az 1976-ban megjelent Kihívás már receptet kínált Malajzia jövőjére. Míg a Maláj dilemma a bajok feltárásának a könyve, a Kihívás a lehetőségek megragadásáé.

A Kihívás

A Kihívás trükkös könyv. Mahathir maláj nacionalizmusát, a maláj dilemmát, óvatosan, szinte észrevétlenül kiterjeszti és iszlám dilemmává teszi. A kínaiak pedig a könyv utolsó öt ol­dalát kivéve teljes mértékben el is tűnnek Mahathir látó­köréből. Az „ultra” átadja a helyét a saját népét ostorozó ma­láj szóvivőnek és könyve talán legfontosabb mondata így hang­zik: „Lehet, hogy a hiba másokban van, de a malájoknak kell kezükbe venniük saját sorsukat: az Isten nem változtatja meg egy nemzet sorsát, hacsak a nemzet nem akar a tökéletesedés útjára lépni.”

De hogyan tökéletesedjenek a malájok? Nos, úgy, hogy a „jó maláj értékekhez ragaszkodnak”, mint például az idősek iránti tisztelethez. A malájoknak, írja íMahathir, be kell tarta­ni a tisztességes öltözködés, a méltó magatartás, a vallás irán­ti tisztelet, a házasság, a család, a munka, a tisztesség és köl­csönös megbecsülés nagy értékeit, továbbá becsületeseknek és szorgalmasaknak kell lenniük, mert hosszútávon előrehaladni csak így lehet.

Ezek azok az értékek, amelyek egyre inkább hiányoznak Nyugaton. És ez az a Nyugat, amelyik a malajziai társadalomra nézve a valóban komoly fenyegetés. Nyugaton az értékek per­verziójának lehetünk tanúi, mondja Mahathir. A jót rossznak tekintik és a rosszat jónak. A régi értékeket elvetették és semmi­

220

féle abszolút értékkel nem helyettesítették őket. A Nyugat azért hanyatlik, mert összeomlottak azon értékei, amelyeknek a múltban sikereit köszönheti. így történt ez a sztrájkokkal és gyakori diáktüntésekkel is, amelyek a lakosság egyes csoportjai jogának elnyomásához, valamint anarchikus állapothoz is vezet.

Ugyanakkor a dekadencia a normál társadalmi viselkedés visszautasításából származik: „Egy demokráciában a kisebbségi jogok túlzott védelme az érintett kisebbség deviáns viselkedé­sét fejleszti ki és ez a kisebbség számában növekedni fog.” Mahathir nem igazán türelmes a nyugati dekadencia olyan je­lenségeivel szemben, mint a „marijuana szívása, a férfi pros­titúció, az egyneműek házassága, a unisex ruházat és az obsz- cén filmek vetítése.” Mindez, mondja Mahathir, olyannyira le­gyengítette a Nyugatot, hogy az példaként már senki elé sem állítható.

A nyugati sajtó pedig, noha tagadja ethnocentrikusságát, semmi mást sem tesz, mint a fejlődő országokat, de főként a Keletet rossz fényben állítja be: minden negatív eseményről be­számol és a sikereket általában elhallgatja. Valamint cionista, mondta pártja, az UMNO 1986. évi kongresszusán.

A Nyugat hanyatlásának eredménye, hogy a Nyugat a Kelet (Kína, Japán és a kistigrisek) kihívására aljasul válaszol, mert képtelen a tisztességes versenyre.

Hosszú időn át a szabadkereskedelem szellemét védték és a nagyhatalmak gyarmatain szorgosan tanították a szabad­kereskedelem üdvözítő voltát. Ekkor és még függetlennné vá­lásunkat követő években sem tudtunk semmit exportálni, ki­véve nyersanyagunkat. Piacunkat – mivel ezt tanították ne­künk – szélesre tártuk az iparosodott országokból érkező kész­termékek előtt.

Most, hogy már megtanultuk a gyártás csínját-bínját és ter­mékeink nagy részét exportáljuk, vajon mi lett a szabad­

221

kereskedelem szellemével, melynek oly nagy tiszteletére tanítot­tak bennünket? Az ipari országokból mindenesetre eltűnt és he­lyét a védővámok foglalták el – mondta Mahathir az ENSZ 39. ülésére összegyűlt országok képviselőinek.

Amikor Mahathir körülnézett a világban, hogy mely orszá­gokat illetve milyen modellt másoljon le, logikus, hogy nem a Nyugat volt a mintaképe. Úgy találta, hogy a japán és a dél-ko­reai gazdasági csodának valóban nélkülözhetetlen elemei a megingathatatlan erkölcs és a nemzeti kultúra: a kemény mun­kaetika, a jó keleti értékek, a tanulás szeretete, a versenyzés bá­torsága, az önerőre hagyatkozás és a nemzeti büszkeség.

„Keletre nézz!” – hirdette meg politikáját a már miniszter­elnök Mahathir:

Akik nem tanulnak hibáikból, újra és újra megismétlik őket. Tanultunk-e gyarmati múltunkból? Ismét azt akarjuk, hogy gyar­matosítsanak és megalázzanak bennünket? Vagy pedig olyan néppé akarunk válni, amely máson élősködik? Nézzünk Keletre! Nézzük és utánozzuk a japánokat, a koreaiakat és a tajvaniakat! Mit csinálnak? Keményen dolgoznak, még keményebben dolgoz­nak és még annál is keményebben dolgoznak!

Az Új Gazdaságpolitika

Még 1970-ben, jóval iMahathir kormányra kerülése előtt ve­zette be Malajziában a Razak kormány az Új Gazdaság­politikát. Amelynek két hivatalos célkitűzése volt: a „szegény­ség eltüntetése a fajra való tekintet nélkül” és „a szerkezetát­alakítás annak céljából, hogy a fajt ne lehessen gazdasági funk­cióval azonosítani”. Az Új Gazdaságpolitika válasz volt arra a mélyenfekvő társadalmi elégedetlenségre, amely 1969. május 13-án a kínai kisebbség elleni, igen vad zavargásokba tört ki: a gazdasági helyzetükkel elégedetlen malájok felégették a gazdag kínai villákat és üzemeket, noha Malajziában, szemben egy-két

222

olyan országgal, amely a Demokrata olvasóinak talán ismerős, a kisebbség nem telepedett rá totális agresszivitással a többségi kultúrára és a maláj rádióadásokat sem kínaiak készítették. (E cikk szerzője Kelet Timorra célozhat.) A Razak-kormány kije­lentette, hogy az Új Gazdaságpolitika végső célja a „nemzeti egység” létrehozása és azzal érvelt, hogy két céljának sikeres teljesítése 1970 és 1990 között elengedhetetlen az ország poli­tikai stabilitásához. Minden ezt követő kormány azután magá­évá tette ezt az álláspontot.

Elsőként a malajziai szegények társadalmi és gazdasági hely­zetét kezdték javítani. Mivel a szegények történetesen malájok voltak, az ő helyzetük javult és így a fajtól függő gazdasági kü­lönbségek csökkenni kezdtek. A célt „számszeríísítették” is: a malájok vállalati tőkerészesedését 2,5%-ról 1990-ig a tervek szerint 30%-ra kellett növelni, amit lényegében el is értek. Ezt nevezték széles körben a „harminc százalékos” vagy „bumipu- tra kvóta” megoldásnak és ezt alkalmazták a kormány közbe­szerzési szerződéseinek odaítélésétől kezdve az egyetemi felvé­telig az élet szinte minden területén. A nem-malájok ezt etni­kai diszkriminációnak tekintették. Külföldi cégeknek kötelező­vé tették maláj vezetők alkalmazását és ha panaszkodtak, hogy nem találnak képzett maláj vezetőt, a kormány széttárta a kar­ját. A külföldi cégek az esetek legnagyobb részében napokon belül mégiscsak megtalálták a kellően kvalifikált bumiputra munkaerőt. Sőt. A multinacionális vállalatok boldogan állítot­tak fel gyártókapacitást Malajzia szabadkereskedelmi övezetei­be, hiszen a kies területekre települő üzemeknek nem kellett adót fizetniük, alacsony béreket tudtak fizetni és ismeretlen volt a sztrájk. Az infrastruktúra villámgyors kiépítésével, az egészségügy és az oktatás színvonalának igen jelentős emelésé­vel egyre inkább munkaigényesebb iparágak telepedtek meg Malajziában, mint például a penangi „szilikon-szigeten”, ahol

223

több vezető japán és amerikai félvezető- és chipgyártó kezdte meg működését, és adta néhány évvel később a világon elké­szült mikrochipek nagy részét. Mahathir, aki 1978 és 1981 kö­zött ipari miniszter volt, Szingapúrhoz és a többi kistigrishez hasonlóan szélesre tárta az országa kapuit az amerikai, európai és japán gyárosok előtt. Mahathir a tőkebeáramlást természe­tesen nem a tőkebeáramlás kedvéért favorizálta, hanem az or­szág fejlődése érdekében, és olyan feltételekkel engedte be a transznacionális cégeket, amelyeket a kuala lumpuri kormány az országra nézve a legkedvezőbbnek ítélt meg. Mahathir ugyanis azt tartotta, hogy „a tőkebeáramlás legfontosabb előnye a munkahely teremtés, ami az életszínvonal emelkedé­sével jár. Ezt követi a technológia és a műszaki tapasztalat át­vétele.” Amikor pedig a malajziai munkaerő elért egy bizonyos szintű fejlettséget, még munkaintenzívebb iparágakat vonzott az országba. „Nem akarunk leragadni annál, hogy a világ összeszerelő üzeme legyünk”, érvelt.

A kínaiak közben folyamatosan menekítették tőkéjüket. A Morgan Guaranty Trust Company becslése szerint 1976 és 1985 között 12 milliárd dollár hagyta el Malajziát. Ez számos ország közgazdászai és politikusai szerint elfogadhatatlan ár lett volna. Nem úgy a malajziai kormánynak, amelynek szent célja volt a saját, többségi lakossága nyomorának megszünteté­se és így a külföldről beáramló tőkével pótolta a kiáramlót. Az eredmény Mahathirt igazolta.

Mahathir populi&nusa

Míg a mai miniszterelnök szinte minden írásában hangsúlyoz­ta a kemény munka fontossága mellett a tudás rendkívüli ha­talmát és a takarékosság központi szerepét, retorikája igazi po­pulista volt – kivéve eredeti nézetét a gazdagokról és szegé­nyekről. Szerinte ugyanis nem két, egymással antagonisztikus

224

csoportról van szó, hanem egy gazdag-szegény kontinuumról, jobban mondva spektrumról, amelyen belül az egyének szaba­don mozoghatnak, lefelé vagy felfelé, törekvésük, lehetőségük és a lehetőségek kihasználása függvényében. Mahathir messze nem hitte azt, hogy az egyik ember gazdagsága a másik sze­génységét jelenti, hanem lényegében a hayeki gondolatot kö­vetve azt mondta, hogy a gazdag a szegényt a legjobban úgy tudja segíteni, ha gazdag marad. Ugyanakkor igazi populista­ként hangoztatta a tradicionális parasztoknak a városiakkal, brókerekkel, alkuszokkal, spekulánsokkal szembeni gyűlöletét.

Mahathir hazai populizmusát átvitte a világpolitikára, pon­tosabban a Kelet-Nyugat harcára, az ázsiai értékek és a nyuga­ti értékek küzdelmének síkjára. Amikor nyugat-európai és amerikai politikusok Malajziát emberjogi okokból is bírálták (Malajziában például, Szingapúrhoz hasonlóan, a kábítószer­kereskedelmet – a legkisebb mennyiség eladását is – halállal büntetik) és figyelmeztették, hogy a fejlődés elképzelhetetlen demokrácia nélkül, azt felelte: „Ma a világon a leggyorsabban fejlődő országok mindegyikében rend van. Ezek az országok olyan sebességgel érték illetőleg érik el azt a szintet, amelyen ma a fejlett Nyugat él, mint egykori gyarmatosítóink évszá­zadok alatt. Noha nem mi raboltuk ki őket. Jobban tennék vi­szont, ha nem leckéztetnének bennünket. De ha nagyon akar­ják, nem csak a gyártásban, a fejlődés gyorsaságában, a keres­kedelemben, de a leckéztetésben is felvesszük velük a versenyt. Noha energiánkat másra kellene fordítani.”

Demokrata, 1997. július

225

Elenyésző közvéleménykutatók

Mint Haydn búcsúszimfóniája, úgy látszik elenyészni a Medián közvélemény kutató pártszimpátia felmérése a HVG hasábjairól. A legutóbbi hónapokban azért még a reklámok rengetegében meg­bújva felfedezhető volt, de mára ez is eltűnni látszik. Marad a kor­mányzati megrendelésekkel elhalmozott Szonda-Ipsos felmérése a nem igazán ellenzékbarát Népszabadságból, a Marketing Centrum adatai a Népszavából és az alkalmankénti Gallup-felmérés a Ma­gyar Nemzetből, mely utóbbi kettő eredményei sem igazán vágnak egybe, nem is szólva a Szonda-Ipsos kimutatásairól.

Figyelemre méltó, hogy a négy cég közül éppen a Medián felmérései maradnak el. Csak remélni lehet, hogy az elmaradás oka nem az, hogy a Medián hónapok óta rendületlenül az MSZP, FKGP és Fidesz egyenlő támogatottságát mutatta ki a biztos szavazók körében. A kérdés persze az, hogy a Medián ál- lította-e le a felmérés eredményeinek közlését, vagy a HVG volt a kezdeményező?

Anyagi helyzete miatt ugyan az Új Magyarország nem en­gedheti meg magának a drága közvélemény-kutatásokért fize­tett pénzeket, de a nyilvánosság megvonásán keresztüli mani­pulációval szemben érzett zsigeri ellenszenvünk miatt jelezzük Hann Endrének és a Medián vezetőinek, amennyiben felméré­seik önhibájukon kívül nem találják meg az utat a nyilvánosság jótékony fénye felé, lapunk hasábjait örömmel bocsátjuk a nyilván nem csak általunk hiányolt adatok közlésére.

226

Új Magyarország, 1997. október

Százmilliós globális holocaust

Mindenki a maga módján emlékezett a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalomra. A szabad világban az áldozatok iránt érzett szomorúsággal, az elmúlt rendszerrel szembeni undorral és összeomlása miatt örömmel. Néhány kivétel persze akadt. Mint például a Magyar Televízió, amelynek november 7-e al­kalmából vasárnap sugárzott Hét c. adása párját ritkító – szak­mailag egyébként értékelhetetlenül rossz – nosztalgiaműsorral ünnepelt, Gulyás Erika felvezetésében

Franciaországban is emlékeznek, szintén páratlan módon. Ugyanis néhány napon belül megjelenik egy olyan könyv, amely­ben most első ízben baloldaliak bizonyítják: a kommunizmus vi­lágméretekben mintegy százmillió ember haláláért felelős. A 830 oldalas kötet címe: A kommunista bűnök könyve’ és hangsúlyoz­za, a szovjet elnyomás nem Sztálinnal, hanem Leninnel kezdő­dött. (Mi ebben az új? – kérdezhetik az antikommunisták, akik ezt már 1917 vége óta, vagyis nyolcvan éve tudják.)

A könyv egyik szerzőjét, Stéphane Courtois, akit a legismer­tebb francia kulturális műsorban, a Bouillon de Culture-ben kérdeztek a kötetről, azt mondta, hogy a kommunisták, akár a nácik, „emberiség elleni bűnöket” követtek el és „míg a nácik fajokat, a kommunisták osztályokat irtottak ki”.

Gereben Ágnes a Magyar Hírlapban szombaton szintén az áldozatok számáról, ill. az Oroszországban erről folyó vitákról

¹ A könyv Magyarországon A kommunizmus fekete könyve címen jelent meg, fordította Benyhe János, Nagyvilág Kiadó, 2000.

227

írva megemlíti, hogy a ma félmilliós példányban megjelenő Iz­vesztyija hatalmas cikkben ismertette azt a svéd-amerikai könyvet, amelynek „demográfus és történész szerzői szerint a 20. században 110 millió embert öltek meg politikai okokból a magukat kommunistának nevező országokban Kambodzsától Jugoszláviáig és Kínától Romániáig”.

Elkerülhetetlen, hogy az áldozatok számáról folyó vitában ne merüljön fel a totalitarianizmus két fajtájának, a bolseviz- mus és nemzeti szocializmus tömeggyilkos filozófiája és mód­szerei közötti hasonlóság ill. különbözőség. Gereben Ágnes •idéz egy orosz áldozatot, akinek családját irtották ki, és aki az említett Izvesztyija c. napilapnak írta: „Még Hitler se ment el addig, hogy ennyit meggyilkoljon saját honfitársainak legjobb­jai közül/

Mint emlékezetes, a Magyarországon született és 14 éves koráig itt élt, igazán Angliában világhírűvé vált Arthur Koestler a bolsevizmust a világ legrettenetesebb rendszerének tartotta.

Magyarországon ugyanakkor a jelenlegi koalíciós hatalmat támogató értelmiség – talán nem érthetetlen okokból – más vé­leményen van. Emlékezetes még az az elképesztő vita, amelyben György Péter és kormányértelmiségi társai Schmidt Mária törté­nésszel szemben néhány évvel ezelőtt a Magyar Narancsban véd­ték a kommunizmust a nácizmus rovására. Egyik igen emlékeze­tes érvük volt, hogy a kommunisták, ellentétben a nemzeti szo­cialistákkal, gyerekeket nem bántottak. Amiről nem csak Szol- zsenyicinnek van más véleménye (ld. a gyerekekről szóló fejeze­tét alapkönyvében), de azoknak a tudósoknak is, akik a kérdés világszerte legelismertebb szakértői, mint Róbert Conquest, aki az 1970-ben Londonban megjelent Nation Killers-ben (Nemze­tek gyilkosai) és Aleksandr Nekritch, aki a Párizsban 1982-ben kiadott Les peuples punis (Megbüntetett népek) c. tanulmánykö­tetében írja le, milyen sorsra jutottak a kalmükök, krími tatárok,

228

ingusok és a többi, szovjet uralom alá került deportált nép. Akik esetében a gyerekek ugyanúgy pusztultak el, mint a felnőttek – mindenfajta pozitív diszkrimináció nélkül. És ami lényegében cáfolja Courtois állítását is, hogy a bolsevikok csupán osztályo­kat semmisítettek meg, hiszen az etnikai alapú likvidálásról nem csak a Kaukázus és más területek népeinek, de a balti államok­ban lakóknak is lenne egy-két szavuk.

Ha már a két totalitariánus rendszer különbségéről esen szó, talán érdemes megjegyezni, míg a náci rendszer és tömeggyil­kossága már évtizedek óta végérvényesen a múlté, a kommunis­ta tömeggyilkosság tovább folyik: jelenleg éppen Észak-Korea népét éheztetik ki, a Lukács Györgynek és sok honi követői szí­vének oly kedves utópia ottani változatának építői.

Ami a nácizmus és a kommunizmus áldozatainak számát il­leti, Magyarországon Krausz Tamás és Russzisztikai Intézete az, amely a revizionizmus előharcosa. Szerinte ugyanis a sztá­lini terror áldozatainak száma csupán százezrekben mérhető.

Nálunk ismételten felbukkannak olyan írások, melyek köve­telik, büntessék azokat, akik a náci tömeggyilkosságok számát megkérdőjelezik. Magyarországon, tragikusan, mindkét totális rendszer pusztított és ezért tilos itt mindkét totális rendszer jel­képeinek használata. Hogy a kettős mércét az áldozatok szá­mának megkérdőjelezésében is elkerüljük: ha az „Auschwitz- hazugságot” előre büntetni akarják, akkor büntetni kell a Gu- lág-hazugságot is. Az áldozatok emléke ugyanis szent. Közöt­tük különbséget tenni csak a társadalom söpredéke akarhat.

A Magyar Televízió november 9-i műsora a bolsevizmus ál­dozatainak emlékét sértette. Remélhetőleg, csak bicsaklás volt és nem szisztematikus igazodás ahhoz a miniszterelnökhöz – Horn Gyulához – aki eddig csupán a nácizmus áldozataiért kért bocsánatot, de nem a bolsevizmus áldozataiért. Holott, mint Johnathan Sunley lapunk november 11-i számában cikké­

229

ben emlékeztetett rá, Horn lenne korunk azon ritka figurája, aki ha kormányfői minőségében követné meg népét, olyan bű­nért kérne bocsánatot, melynek közvetlenül is részese volt. Máig is tisztázatlan körülmények között. Melyre eddig – sza­bad államunkban – egyetlen, őt kérdező újságíró sem vette a bátorságot, hogy rákérdezzen.

Új Magyarország, 1997. november

230

Keresztnyalás

Horn Gyula az MTVl-en csak háromszor jelent meg 5-én este a félnyolcas Hírekben. Ennyi tiszteletet és érdeklődést Kádár János sem kapott. Utoljára talán Harun al-Rasidot, a bagdadi kalifát köszöntötték ekkora és ily gyakori hódolattal alattvalói, ha az Ezeregyéjszaka hiteles hírforrás.

Horn közjelenlétét másnap, 6-án reggel, a Duna Televízió­ban folytatta, majd átugrott a Napkelte Kereszttűz c. műsorá­ba. Ha Antall három és fél évvel ezelőtt Horn műsorideje tö­redékét kapja, az MDF-kormány – ha igaz lenne az a perverz és bizarr liberális állítás, hogy a médiaszereplés gyakorisága és a választási vereség nagysága között ok-okozati összefüggés van és a kettő egyenesen arányos – mínusz százalékkal veszített volna 1994-ben. Valójában persze a liberálisok sem hisznek ab­ban, amit fennhangon állítottak 94-ről, ugyanis akkor Hornt eldugnák, hogy minél nagyobb legyen pártja győzelme. Persze, lehet, megint Nahlik Gábor a ludas, aki – Vásárhelyi Mária független és pártatlan médiakutató szerint is – az ORTT-ből fejt ki folyamatos politikai nyomást nyilván Horn Gyula sűrű szereplése és így – cselesen – választási veresége érdekében.

Ami a Kereszttüzet illeti, azon már röhögni sem lehet. Hogy Lezsákot miért Seszták Ágnes kérdezi és Hornt miért Németh Péter és nem megfordítva, azt egy német, francia, olasz vagy amerikai televíziósnak (ha ismerné a helyi viszonyokat), senki nem tudná megmagyarázni. Ugyanis akkor lennének a kérdé­sek valóban keresztlövések és valódi kérdések, nem pedig tál­cán nyújtotta alkalmak ahhoz, hogy a miniszterelnök négyez­

231

redszer is elmondhassa azt, amit öt perccel korábban egy má­sik csatornán egy másik alákérdezőnek elmondott.

Információink szerint a Napkelte mindebben nem teljesen ludas. Ugyanis a mai vezetőket nem abból a fából faragták, mint a 94 nyara előttieket. Demszky nem menne el az Angol utcába, ha nem Dési János „faggatja”, Hornnak pedig sürgős dolga akadna, ha Seszták akasztana be neki például azzal a kér­déssel, hogy mit keresett a Nyugati pályaudvaron, davaj-gitár- ral a vállán, amikor véletlenül a tömegbe lőttek.

A kérdés, persze, hogy a Napkeltének érdemes-e bohócot csinálnia magából, a nézőkből és az interjúalanyokból. Netán egy kis kompromisszum sem ártana. Egy példa a zsurnaliszti­kái alkuk világából: Oriana Fallaci elfogadta Khomeini ajatol- lah kikötését, hogy csadorban készítse az interjút. De az inter­jú végén letépte fejkendőjét és lezsarnokozta interjúalanyát. Némileg melegebb helyzetben, mint amit Horn vagy Demszky tudna teremteni. Nem is szólva arról, hogy nálunk demokrácia van és – az SZDSZ szerint – a média szabad (amit éppen né­hány napja a Nyilvánosság Klub adatai is cáfoltak, melyek sze­rint a helyzet 94 óta erősen romlott).

Ma november 7-ét írunk. Kíváncsian várjuk, hogy az új idők régi televíziója az Ezeregyéjszaka modern hősét hová kíséri. Ha Hornnak érzéke lenne a dolgokhoz, akár az értéktőzsdén tett látogatása közben adna interjút. Félő azonban, hogy a to­longás teremtette kedvezőtlen akusztikai viszonyok ismét visz- szaviszik a „Kereszttűz” síri, dögunalmas nyugalmába.

Új Magyarország, 1997. november

232

Várkonyi megint vért inna

Az emberekből a brutalitás látványa természetes reakcióként az áldozatok iránti sajnálatot váltja ki. A helyi médiából az ál­dozat elleni dühöt. De még közülük is kiemelkedik Várkonyi Tibor, aki – emberalatti boldogságában, hogy visszatértek azok az idők, amikor az ÁVÓ-t buzdította éberségre és na­gyobb keménységre a Szabad Népben -, a Horn Gyula és Kuncze Gábor helyi nyomozóit tüzelte lapja, a Népszava no­vember 5-i számában. Németországban – nyalta meg a Pongrátz Gergely csuklóján lefolyt vér láttán szája szélét Várkonyi, aki pedig nem a legsűrűbben dicséri a germánokat – „…a hétfőihez mérhető néhány százas rendzavarás esetén is megtörténik, hogy fogak törnek, kisebb horzsolásoktól ugyan, de vér csordogál az arcokon, a Polizei nem bánik kesztyűs kéz­zel a demokrácia szabadságának visszaélőivel’’. Az aznap esti hírek, Várkonyi pechére, képileg cáfoltak rá újabb hazugságá­ra. A német rendőrség, mint még a „mi” televíziónk is mutat­ta, hímestojásként vezette el azokat a tüntetőket, akik kisiklat­tak egy nukleáris hulladékot szállító vonatszerelvényt. Nem, a német rendőrök nem imádkozó asszonyok fogát törik ki, mint Kuncze itteni beosztottjai, hanem a rendőrökre bikacsökkel, füstbombával vagy annál is csúnyább harci eszközökkel táma­dó német baloldali anarchistákat, akiknek mind agresszívebb magatartása, írja a Spiegel, egyre nagyobb gondot okoz a rendfenntartó erőknek.

A kemény kéz ellen természetesen senki sem ágáll. Ha az a bűnözőket és a robbantókat bilincseli meg. „Uram”, mondta

233

egy rokonszenves, fiatal nyomozó november 3-án a Hősök te­rén, „a robbantók 70 százalékát le tudnánk tartóztatni. Ponto­san tudjuk, kik. De nem lehet. Mit gondol, miből van -nek (és itt Kuncze minisztériumának egy magas­rangú tisztségviselőjének neve hangzott el) 80 milliós villája?”

Új Magyarország, 1997. november

234

Ismét piros a vér a pesti utcán

Ismét piros a vér a pesti utcán. És ismét Pongrátz Gergely vé­re. Igaz, csak cseppekben – hiszen most demokrácia van. Intéz­ményeiben. Csakhogy, negyvenegy évvel a forradalom után is­mét Pongrátz Gergely vére színezi az aszfaltot és ismét ugyan­az az ember viseli a legnagyobb felelősséget azért, ami történt, mint akinek csapata a szabadságért életüket feláldozókra lőtt a szovjet tankok árnyékában: Horn Gyula miniszterelnök, akit karhatalmista múltja miatt az átvilágító bírák testületé a közel­múltban lemondásra szólított fel és akinek máig tisztázatlan a szerepe a Nyugati pályaudvar melletti mészárlásban.

Mi is történt tehát november 3-án? A rendőrség megtiltotta a felvonulást, nehogy néhány METÉSZ-autó a fővárosban egy rendkívül szokatlan jelenséget – forgalmi dugót – okozzon. Hogy a Charta annak idején késleltette a forgalmat, vagy a taxis­blokád az egész ország forgalmával tette ugyanezt napokon át anélkül, hogy egyetlen rendőr akár meg is lökött volna egy MSZMP-es felvonulót vagy taxist, akik törvénytelen akciója fö­lé Göncz Árpád tárta ki védőszárnyait (jelenleg Kazahsztánban), még fájdalmasabban emeli ki azt a kontrasztot, hogy kiknek a kezébe adta a nép a hatalmat. Horn persze legitim kormányfő, mert, mondják nyugati diplomaták is, a nép választotta. Való igaz. Hitlert is törvényesen választották meg. Nyilván vele is ezért tárgyalt Chamberlain oly lekötelező szívélyességgel.

A METÉSZ tehát elindult néhány tucat kocsival – nem töb­bel, mint egy népesebb esküvői menet, amelyik szintén lassítja a forgalmat. Amikor Pongrátz Gergely a Hősök teréhez érke­

235

zett, megállították, mert kocsiján a magyar zászló lobogott. A magyar zászlós kocsikat ki kell állítanunk, mondta a Corvin- köz ma 70 éves parancsnokának az intézkedő rendőr. Annak a Pongrátz Gergelynek, aki a kommunista sarló-kalapácsos cí­mertől megszabadított magyar zászlóért gondolkodás nélkül kockáztatta az életét. Egy olyan harcban, amelyből a mai ma­gyar kormány még mindig tőkét kovácsol a washingtoni Capitoliumon.

Talán nincs a földön egy olyan ország, ahol a tüntetők is és a hatalom képviselői is tudják, a nemzeti zászló kormányelle­nes provokáció. Másutt – gondoljunk vissza a vietnami beavat­kozás ellen tüntetőkre az Egyesült Államokban – a nemzeti zászlót a tüntetők égetik, hogy fájdalmat okozzanak a kor­mánynak. Itt fordítva van. Itt, ahol minden összefonódik. A múlt karhatalmistái a múlt verőlegényeivel. Mint ahogyan Horn külügyi államtitkára az a szabaddemokrata Eörsi Má­tyás, akinek ügyvédi irodája nyomást gyakorolt a szabadde­mokrata irányítás alatt álló belügyminisztériumra, hogy az olyan hivatalos dokumentumot adjon ki, mely szerint az ÁVÓ az ötvenes években nem vert embereket. Az ügyvédi iroda tár­sa pedig az a Bauer Tamás, egykori ávós verőlegény, akinek szabaddemokrata képviselő fia nyilván kritikusabb pillanatai­ban nem tud ellenállni apja kisebb-nagyobb kéréseinek – ha Eörsi Mátyás államtitkár épp nincs kéznél, mert a külföldet járja, összeköttetéseit építve, hol az ország politikáját, hol ne­tán, nemzetközi irodája bizniszét elősegítve. Dehát ez – akár Horn tisztázatlan, nyugati pályaudvaros múltja – a sajtót nem érdekli. A lényeg, hogy Schamschula ökröt sütött.

De vissza a Hősök terére. Pongrátz parancsnok nem akart kiszállni. Nem értette, miért kell neki a zászlót, amelyért életét is áldozná, beszolgáltatni. A rendőr benyúlt a kocsiba, hogy ki­rángassa a tiltakozó veterán forradalmárt. Aki megindult ko­

236

csijával és elsodorta. „Elgázolta” – hazudott a közszolgálati média és a tegnap reggeli kormánypárti lapok. „Beismerte bű­nét”, hazudott a Magyar Rádió, amelynek hírközpontját Horn egykori steppelt kabátjához hasonló szabású, de kékszínű munkásőrzubbonyban gyakorlatozott veterán, Bedő Iván veze­ti. Pongrátz ezután, engedelmeskedve a működő jelzőlámpá­nak, megállt. Ekkor vetette rá magát több rendőr és a négy szívinfarktust már elszenvedett idős embert olyan durván bilin­cselték meg, hogy csuklója vérezni kezdett és, mint az orvosi látlelet kimutatta, bal gyűrűsujján elszakadt az izom. (Amit ter­mészetesen a közszolgálati és magánsajtó is megtudhatott vol­na, ha kifizeti a helyi telefonhívás díját.)

Az MSZP-kézben lévő Magyar Televízió – noha mutatta a percekkel korábban beszélő Pongrátzot – a bilincselési jelenetet elfelejtette bemutatni. A magántelevíziók is. Hogy a közszolgá­lat általában milyen módon múlta alul magát, beleértve legma- nipulatívabb napjait is, azt hónapokig lehetne elemezni. Aho­gyan a szabaddemokrata kézben lévő Magyar Rádió, amely az MTV-nél is messze gyomorforgatóbb teljesítményt nyújtott, a mindenkit érdeklő hírek helyett a brezsnyevi idők pézsmaszagú hangjait vonultatta fel, a protokollszövegekkel kezdve: a Déli Krónikában a tudománytámogatás ürügyén Hornnal, az Esti Krónikában pedig a NATO-ürügyén szintén Hornnal, miköz­ben egy ország várta a HÍREKET. Majd következett a „nyugta­tó” beszámoló a rendőri túlreagálásról és a futótűzként terjedő francia teherautóssztrájkról a gálád, áthallásra játszó, a margi­nálist középponti eseménynek feljátszó összefoglaló: a rendőrség felszámolja több ponton a blokádot. Miközben egy­folytában hazudtak. Négy letartóztatottról beszéltek, holott a helyszínen lévő tudósítóknál látniuk kellett volna, hogy nagy­ságrenddel többet vittek el. Mint ahogyan a szemtanúk látták is. És azt, ahogyan Izsó Mihály kisgazda képviselőnek a Hősök te­

237

rén a lánckordonon belül állomásozó kocsijáról is leparancsol­ták a kormány gyűlölt szimbólumát, a nemzeti trikolórt. A sa­ját jogait nem ismerő Izsó pedig engedelmeskedett.

Kuncze Gábor az Aktuális műsorában szokatlanul ideges volt. Ö pontosan tudta, mi a tét. Sajnálja, mondta, hogy Pongrátz Gergely ilyen dologba kényszerítette magát. De még meg is fogják bírságolni, tette hozzá, tetézve rendőrei hibáit. Pongrátz, aki „bűnösségét” a Magyar Rádió hazug hírével el­lentétben ugyanis jegyzőkönyvben tagadta, továbbá természe­tét ismerve, nem fog fizetni. Vigyék börtönbe.

De az egész szocialista-balliberális kormány is óriásit hibá­zott, talán elbizakodottsága miatt. Ha információink helye­sek ugyanis, az ‘56-os szervezetek a külföldön élő magyarsá­got felkérik, bojkottálják a Horn-kormányt politikai, társa­dalmi és kulturális téren. Ha értesüléseink nem csalnak, sok más magyar szervezet is készül, hogy a bojkottfelhíváshoz csatlakozzon.

Az amerikai szenátus külügyi bizottsága most tartja a NATO-bővítéssel kapcsolatos meghallgatásokat. Annak vezetője Jesse Helms szenátor, az egész amerikai kongresszus legkonzervatívabb tagja. Az az ember, aki ennek a koalíciónak a rémálma: az amerikai dél mélyen vallásos, patrióta, a szabad­ság lényegében és jelképeiben megalkuvást nem ismerő kon- zervatívja. Aki, ha értesül róla, hogy az 56-os forradalom élő legendájának vérző csuklójára a Horn-kormány zomói bilin­cset kattantintottak és eljárással fenyegetik, Magyarország NATO-bővítése netán júniusig még jegelődhet is. Ne feledjük: Teller Ede Jeszenszky Géza akkori magyar külügyminisztert annak idején azzal fenyegette: ha egy emberi gyengeségei mi­att leváltott rádióst nem helyeznek vissza vezető posztjára, majd gondoskodik arról, hogy Magyarország NATO-csatlako- zása ne legyen olyan sima ügy.

238

Pongrátz Gergely 1997. november 3-i megbilincselése sem sima ügy. Horn Gyulának – aki mindeddig a nemzettől nem kért bocsánatot, amiért a háborús bűnösök mellett, a szovjet tankok oldalán osonva fogott géppisztolyt – végre meg kell kö­vetnie Pongrátz Gergelyt, a mosonmagyaróvári és a többi sor­tűz áldozatait és rajta keresztül a magyar népet. Ha ezt nem te­szi, a következményekbe belebukhat.

Új Magyarország, 1997. november

239

Hornék a nemzetközi megfigyelők ellen

Kukorelli: a nemzetközi megfigyelők státusza „rendezetlen”

Rytkó: „a magyar jogrend nem ismeri a nemzetközi megfigyelő fogalmát”

Dániel McAdams, a Brit Helsinki Emberjogi Csoport nemzet­közi megfigyelője, akit a novemberi NATO-népszavazás idején a IX. kerület több választóhelyiségéből fizikailag vezettek ki és ugyanazon kerület általa meglátogatott más helyiségeiben nem tették lehetővé, hogy ellenőrizze a választások tisztaságát, no­vember 26-i keltezéssel levelet kapott Dr. Kukorelli Istvántól, az Országos Választási Bizottság elnökétől.

A Dániel McAdamsnek címzett levélben egyebek között az áll, hogy „a nemzetközi választási megfigyelők státusza, jogkö­re a magyar jogrendszerben egyelőre rendezetlen.”

Dr. Kukorelli levelének ez a kitétele összecseng Rytkó Emí­lia, az Országos Választási Munkacsoport (OVM) helyettes vezetőjének azzal a kijelentésével, hogy – mint az MTI 1997. november 18-án, délután 1 óra 41 perckor kiadott, de a sajtó­ban meg nem jelent híre tartalmazza – „a magyar jogrend nem ismeri a nemzetközi megfigyelő fogalmát.”

Dr. Kukorelli levelében reményét fejezi ki, hogy „az Önt ért kellemetlenségek egyediek, és a jövőre nézve kellő tanulsággal

240

szolgálnak a nemzetközi megfigyelőkkel együttműködő ma­gyar választási szakembereknek.”

McAdams-nek az Új Magyarország november 20-i, címla­pon közölt panaszából azonban látható, hogy a megfigyelő „kellemetlenségei” nem „egyediek”, hanem a IX. kerület 19- es, 20-as, 29-es, 33-as, 37-es és 38-as szavazóhelyiségein ta­pasztaltakra alapulnak.

Dr. Kukorelli levelében egyetlen szóval nem említi, hogy az ügyben konkrét vizsgálat megindítását elrendelte volna akár a visszás esetek megismétlődésének elkerülésére, vagy hogy a nemzetközi megfigyelő munkáját megakadályozó személyt illetőleg személyeket felelősségre vonta volna, ill. a későbbi vá­lasztási munkában nem engedi részt venni.

Az OVB vezetője levelének az a zárómondata, miszerint „Nagy örömünkre szolgálna, ha a jövőben is a nemzetközi megfigyelők között üdvözölhetnénk” egyáltalában nem zárja ki azt, hogy a jövő évi választásokon a nemzetközi megfi­gyelőket nem érik hasonló „kellemetlenségek” ill., hogy mun­kájukat akadálytalanul végezhetik.

A magyar kormánynak, amely több olyan esetben is nemzet­közi szerződésekre és egyezségekre hivatkozik, amelyek valójá­ban nem jelentenek olyan kötelezettséget, mint az a kormány értelmezésében szerepel, tudnia kellene, hogy a nemzetközi megfigyelő státusza minden demokratikus országban vitán felül álló, nem is szólva arról, hogy az OECD-tag Magyaror­szágnak a választások ellenőrzését el kell tűrnie még akkor is, ha ez a választások rendezésével megbízottak, vagy akár a vá­lasztások megszervezői ellenérzésével találkozik.

Napi Magyarország, 1997. december

241

Petőfi: letiltva

a Kossuth Rádióban

Martin Kovács Miklós, a Kossuth Rádió adófőszerkesztője letil­totta a Petőfi-ünnepségek újévi indításáról készült műsort, ame­lyet Haeffler András a január 3-i Reggeli Krónikának készített Martin helyettesének, Kondor Katalinnak a megbízásából.

A kiskőrösi Petőfi Irodalmi Emlékmúzeumban az új év nul­ladik perce után indult meg a másfél évig tartó Petőfi-ren- dezvény sorozat, amelyről Haeffler András hozott tudósítást azt követően, hogy erre Kondor Katalin, a Kossuth Rádió he­lyettes adófőszerkesztője felkérte. A kiskőrösi megnyitóra az igen nagy számú hazai résztvevő mellett a határokon túlról is sok vendég érkezett.

A tervek szerint a nyitórendezvényről készült műsornak ja­nuár 3-án a Reggeli Krónikában kellett volna adásba kerülnie. Ez nem történt meg, mert Martin Kovács Miklós az anyag le­játszását megtiltotta.

Haeffler András, aki 1970 óta rádiós újságíró, elmondta, tu­domása szerint a letiltás indoka az volt, hogy ő a Vasárnapi Új­ságnak és lapunknak is dolgozik, ami Martin szerint, Haefflert alkalmatlanná teszi, hogy a Krónikának dolgozzon. Haeffler szerint Martin már 2-án este valamivel 9 óra után Kondor Ka­talint felhívta és kérte, Haeffler lehetőleg ne szerepeljen a Kró­nikában. Kondor megerősítette, hogy a jelzett időben felettese, Martin, valóban felhívta és valóban kérte, ne játsszák az anya­got. Kondor elmondta, ő a munkatársait annak alapján válo­

242

gatja, hogy milyen anyagot készítenek és nem aszerint, hogy ki milyen más műsorban dolgozik vagy milyen más lapban ír. Márpedig Haeffler kiskőrösi beszámolója korrekt anyag volt, amely a szakma egyetlen szabályába sem ütközött. Kondor til­takozott Martinnál, hogy a munkatársak ilyen szelektálása illetőleg kirekesztése igen veszélyes út, amely úton ő, Kondor, huszonöt éves pályája alatt egyszer sem járt.

Mivel a hivatali hierarchiában Martin Kovács Miklós Kon­dor felettese, és a végső felelősség Martin Kovácsé, Kondor Katalin az anyagot nem engedte adásba.

Haeffler András arra a kérdésre nemmel válaszolt, hogy hu­szonnyolc éves rádiós pályafutása akár vele, akár mással kap­csolatban emlékszik-e hasonló esetre.

A Magyar Rádió Rt. kuratóriumi elnökségének magát meg­nevezni nem akaró tagja, aki az esetről tőlünk szerzett tudo­mást, arra a kérdésre, hogy az üggyel foglalkoznak-e, azt vála­szolta, a médiatörvény meglehetősen kétértelműen fogalmaz és értelmezés kérdése, hogy konkrét esetekben, legyen az bármi­lyen súlyú, a kuratóriumi elnökség illetékes-e eljárni. Nem is szólva arról, tette hozzá, hogy a kuratóriumi elnökség két SZDSZ-es tagja, Fodor Tamás és Haraszti Miklós – akik az SZDSZ parlamenti képviselői voltak, és a médiatörvénnyel el­lentétesen, „a Mérleg-utca legkeményebb médiakatonáiként viselkednek” és „igen meleg, baráti, szinte családiasán ben­sőséges kapcsolatban állnak a rádiósok hangadóival” – nyilván megakadályoznák, a kuratóriumi elnökség szocialista tagjai se­gítségével, hogy egy esetleges kuratóriumi vizsgálat pozitív eredménnyel záruljon.

A rádió vezetésének egy, magát szintén megnevezni nem akaró tagja elmondta, a történtek idején Hajdú István, a Ma­gyar Rádió elnöke súlyosan magas vérnyomással az ágyat nyomta. „Nem lehetetlen, hogy fizikailag akarják kinyírni Haj­

243

dút”, mondta. Arra a kérdésre, hogy ezt miért tennék, hiszen a rádió, az elgettósodott Vasárnapi Újság kivételével, teljes mér­tékben a koalíció hangján szól, azt mondta: „mert a létezését sem bírják elviselni azoknak, akik belülről, száz százalékig nem az ő emberük.”

Martin Kovács Miklós elmondta, azzal a témával, amiről Haeffler készített tudósítást, valóban szakmailag „probléma­mentesen”, már többször foglalkoztak. Ugyanakkor a rádió anyagi helyzete szükségessé teszi, hogy inkább belsősök kapja­nak megbízást és ne bővüljön a Krónikánál foglalkoztatott kül­sősök száma. Arra a felvetésre, hogy Haefflernek már ment le anyaga a Krónikában, Martin azt válaszolta, hogy erre nem emlékszik. Az adófőszerkesztő hangsúlyozta, bele se akar men­ni annak a kérdésnek a megvitatásába, hogy Haeffler anyagá­nak ill. magának az újságírónak a letiltása politikai indítékból történt. Martin Kovács Miklós arra a kérdésre, miként értéke­li azt, hogy több rádiós szerkesztő, mint Farkas Zoltán a Nép­szava Vélemény oldalát szerkeszti vagy Bolgár György és Domány András ismert irányvonalú lapokban publikál, azt vá­laszolta: „Én jobban örülnék annak, ha ez nem így lenne”.

Napi Magyarország, 1998. január

244

Mi kell még?

Már évek óta vártuk. Most végre egy diplomata is kimondta. Hans Beck, „Európa” legfőbb budapesti képviselője kijelentet­te, Magyarországon nem éppen azok kezébe került a hatalom a rendszerváltás után, akik – mondta visszafogottan – túlzottan sokat szenvedtek a kommunista érában. Az Európai Bizottság megbízottja hozzátette, Magyarország 2002-ben teljes jogú tagja lehet az EU-nak. Akik a sorok között olvasnak, azok előtt világos: ehhez egyáltalában nincs szükség a jelenlegi koalíció továbbkormányzására, hiszen Hans Beck a csatlakozás dátu­mát nem tette függővé a választások kimenetelétől.

Hogy valami mozdult, az is mutatja, hogy Kohl kancellár Berlinben, miután barátian mosolyogva nyújtott kezet Orbán Viktornak, a Fidesz elnökének, egyértelművé tette: támogatja a magyar ellenzéki pártok együttműködését. Az új szelek fúj- dogálása érezhető, hiszen, emlékezzünk, Clinton elnök mind­eddig nem Orbán Viktornak, hanem annak a – közben chica­gói stílusban megölt – Fenyő János médiamogulnak, az SZDSZ nagy barátjának nyújtott kezet, aki jelentős károkat okozott amerikai filmvállalatoknak. De emlékezhetünk Donald Bün­kén volt budapesti amerikai nagykövet itt töltött éveire is, aki azzal, hogy az ellenzéki politikusokat egy amerikai diplomatá­tól szokatlan módon kerülte, azt sugallta, a stabilitásnak, a megfelelő befektetői környezetnek a letéteményese a jelenlegi ex-kommunista/balliberális koalíció.

Hogy mi okozta ezt a fordulatot, annak okait talán nem is olyan nehéz megfejteni. Kiderült, nem csak ellenzéki propagan­

245

da, hogy a pénzügyi és politikai hatalom teljes mértékben a volt nomenklatúra kezébe került, amely kört a kisebbik koalíciós párt vonzáskörébe tartozó újgazdagok bővítették ki. (Ugyan ki hallott kereszténydemokrata érzelmű bankárról vagy kisgazda szimpatizáns laptulajdonosról?) És ők – a kleptokraták, mint egy olasz újságíró emlékezetesen megfogalmazta – olyan etosz kialakulásáért felelősek, amely nyomán Magyarországon soha nem tapasztalt mértékű a korrupció, az üzleti indítékú leszámo­lások és gyilkosságok hétköznapiak lettek, és újabban már meg­jelent a politikai terrorizmus is. Mialatt a lakosságnak egy igen nagy része még azt a létminimumot sem éri el, amelyet a Sta­tisztikai Hivatal a Horn-kormány nyomására „átszámolt”.

Ha valaki kezébe veszi lapunknak csupán az elmúlt napok­ban megjelent néhány számát, kiderül, a maffiotikus összefonó­dásnak olyan példái – amelyekről a tényféltáró újságírás hiányá­ról panaszkodó, pénzzel jól ellátott kormányközeli lapok elfe­lejtettek írni – sem vezetnek semmiféle konzekvencia levonásá­ra, noha ezen botrányos kapcsolatoknak akár töredéke, szeren­csésebb országokban, fejek hullásához vezet. Nikolits-Máté, Hungarocamion-Máté, Wekler-Szöllősiné, Hujber… és a sort folytathatnánk. Vajon mi lenne például az amerikai FBI igazga­tójával, ha kiderülne róla, hogy Nikolitshoz hasonlóan, „elvtár­si” alapon és zsebre kezelné a mobiltelefonok lehallgatását?

Úgy tűnik, az alvilág és a politika összefonódottsága elérte a „kritikus tömeget”. Ez és a szociális feszültségeket mértéktele­nül megnövelő, a szegények és gazdagok közötti növekedő sza­kadék nem igazán a stabilitás és jó befektetői környezet recept­je. Hogy mindennek nem az ellenzék az oka és nem egy fan­tom „jobboldali veszély”, az végre kezd világossá válni Brüsz- szelben és Bonnban is. Washington lassabban kapcsol. Nyilván a cipzárak is elvonják a figyelmét.

Napi Magyarország, 1998. március

246

„Zsidó maffiózók nyúlják le a jóvátételt?”

Szemezgetés a Szombat új számaiban

A Szombat a magyar Zsidó Kulturális Egyesület színvonalas, érdekes havilapja. Mivel igen korlátozott példányszámú lapról van szó, feltehető, hogy hetilapunk olvasói közül is csak keve­sekhez jut el. Egyrészt a fentiek miatt, másrészt baráti gesztus­ként is lássuk, mi jelent meg – szubjektív válogatásunkban – a folyóirat utolsó négy, szeptember, október, novemberi és de­cemberi számában.

A szeptemberi szám legelső oldala az olvasóké. Itt olvasható bekeretezve a Szombat és a heti Új Élet vitájának legújabb fe­jezete, mely a rabbikaron belül folyó háborúhoz kapcsolódik. És itt olvasható a Szombat hozzászólása a vitához, amelynek közlését hiába kérte az Új Élet szerkesztőségétől.

Az első cikk a dohány utcai zsinagóga felavatásáról szól. A mél­tatásban – akárcsak a kormánypárti többségi médiában – egyetlen szó sem esik arról a zsidó körökben tényként tárgyalt sikkasztásról, mely eredményeként, mint a Magyar Fórum né­hány héttel korábban ismertette, a hatalmas összegű állami hozzájárulásból (az adófizetők pénzéből) egy zsidó hitközségi vezető 400 millió forintot lenyúlt. Szintén hitközségi körökben tudni vélik, a rendőrségi vizsgálat megindítását a sikkasztó vezető azzal akadályozta meg, hogy az MSZP egyik nem zsidó

247

alelnökének izraeli útlevelet ill. állampolgárságot szerzett – hi­szen előrelátóan gondolni kell arra is, hogy 1998 után itt so­kak lába alatt forró lesz a talaj.

A következő írás címe: „Az új gimnázium építésére a másfél miiliárdból már 225 millió forintot átutalt a kormány – 134 in­gatlant várnak vissza a hitközségek”, mely cím magáért beszél. Csak remélni tudjuk, a Horn-kormány a fennmaradó összeget mihamarabb szintén átutalja.

A Soros Alapítvány támogatása után ismét pénzt kap ill. kapott a rabbiképző könyvtára is. Az adományozó – hála a budapesti német nagykövetség közbenjárásának – a düsseldorfi Niermann alapítvány, amely eddig tíz millió forinttal segítette a rabbiképző könyvtárát, de, mint olvashatjuk, a düsseldorfiak beígértek egy újabb százmillió forintos támogatást.

Jóvátétel – magyar Zsidó Örökség Közalapítvány címmel többek között arról olvashatunk, hogy a hatalmas vagyon várományo­sának kuratóriumában minden bizonnyal helyet foglal majd Vá­mos Tibor, Hanák Péter, Hutás Imre (akik mindhárman a Joint Magyarországi Zsidó Szociális Alapítvány tagjai) és Mose Nanbár, az izraeli Bank Leumi nyugalmazott elnöke. A kurató­rium díszelnöke a tervek szerint Rónáid S. Lauder lenne.

A 10. oldal nem pénzről, hanem egy másik fontos témáról, a rasszizmusról szól. Pontosabban Kartal Zsuzsa Naplójának egy részletét olvashatjuk, melyből talán érdemes kiemelni ezt a mondatot: „Most olyan időket élünk, hogy nem vagyunk köz­vetlen veszélyben. Igaz, olykor horogkeresztet látunk a házfa­lon, az aluljáróban, de nem kell félnünk az utcán. Nem azért, mintha az elégedetlenség gyúanyaga nem volna elég bármiféle

248

gyilkos indulatok elszabadítására. Csak mert a jelenlegi kor­mányzat nem cinkos az antiszemitákkal.*’ Boross Péter a ma­gyar irodalom egyik leggusztustalanabb alakjával, Síposhegyi Péterrel szemben rágalmazás miatt már pert nyert. Mi lenne ha a volt miniszterelnök Kartal Zsuzsát bíróság előtt késztetné ar­ra, hogy bizonyítsa a magyar miniszterelnök cinkosságát az an­tiszemitákkal?

All. oldalon ismét visszatér a pénz kérdése: Svájci bankok – A gyilkosoknak fizették ki az áldozatok életbiztosítását cím alatt. A cikkből kiderül, Svájc nagy hasznot zsebelt be a náci­kon és a holocaust áldozatain. Az írás felhívja olvasóit, fordul­janak a Schweizerische Bankén, Zürich, Pf. 5198027 címre, ha feltételezik, hozzátartozóiknak volt svájci bankszámlájuk. Az eljárási illeték, tudhatjuk meg, 300 svájci frank.

Szántó T. Gábor főszerkesztő egy hétre Bécsbe látogatott, hogy felderítse a bécsi zsidóságot lapja, a Szombat számára. Fényi Tibor, a Collegium Hungáriáim igazgatója, amikor megtudta, mennyire az intézete profiljába vágó riport elkészítéséről van szó, azonnal felajánlotta segítségét, ill. az igazgatása alatt álló épület otthont adó melegét. Fényi Tibor egyébként igen érde­kes utakra viszi a Collegiumot, tudhatjuk meg a Postabank egyik lapjának, a havonta megjelenő Beszélő-ben vele készült interjúból: az avant-garde érzésű igazgató már John Lennon kiállítást is szervezett a magyar adófizetők pénzéből a magyar értékek propagálása céljából.

Szántó T. Gábor riportját el is készítette. Cikkét több fo­tó élénkíti. A legelsőként közölt fotó egy élelmiszerboltot mutat, melyről a főszerkesztő így ír: „A ‘kóser szupermar­ket’ ugyan kissé fellengzős elnevezése a Hollandstrasse 10. alatti boltnak…” Valóban az lenne – csupán a róla készült

249

fotón világosan kivehető a boltocska kirakati felirata: „Koscher Minimarkt” – vagyis kóser minimarket. A riport­ban olvasható többi információ feltételezhetően még na­gyobb tudományos alapossággal készült. (Ehhez csupán még annyit, amikor a Demokrata egy fiatal szerkesztője Bécs ma­gyar emlékeit szerette volna feltérképezni és Fényi segítségét kérte két napi elhelyezésre, az igazgató úr elfelejtetett vála­szolni. Nyilván a Lennon kiállítás kötötte le teljes figyelmét. Ezt pusztán azért érdemes rögzíteni, hogy 1998 után legyen követendő példa előttünk.)

Szerző neve megjelölése nélkül két cikk is beszámol az izrae­li változásokról Baloldali cionizmus le, vallás fel, valamint Nyomul az ortodoxia címmel. A helyzetleírásból megtudhat­juk, hogy „a vallás minden formáját megtagadó baloldali ra­dikalizmus visszavonulóban van, a zsidó hagyomány értékét, jelentőségét egyre kevésbé vonják kétségbe.” Hát igen, a libe­ralizmus világméretű takarodója a Szentföldet sem kerülte el.

Szól a kakas már – Jancsó Miklós „zsidó tárgyú ” filmjei címen kritikát olvashatunk az egyetemista korában falánk zsidófaló, nagy magyar filmrendező újabb munkásságáról. A cikket il­lusztráló felvételen Jancsó látható, fején járműikében, ami mu­tatja, mennyire beleélte magát mozija tárgyába. A kritikus azon panaszkodik, hogy Jancsó zsidótárgyú filmjei körül nagy a hallgatás. Fel is teszi a kérdést: „A „tárgy” miatt? A szokásos elfojtásról, zavart félrenézésről lenne szó? Vagy Jancsót éreznék illetéktelen turistának a terepen? Netán a munkák kétségkívül ingadozó színvonala a szemérmes hallgatás oka? Kínos volna e nagy rendező esetében a jó szándékot dicsérni?” Érdekes kérdé­sek. Bennünket sem hagynak aludni.

250

A folyóirat Kultúra rovata Joseph Gabel: Jobboldali és balolda­li zsidóellenesség c. könyvének recenzióját ismerteti – jóval a megjelenést követően. Noha a cikkben nem olvasható, de az is­mertetett könyv idézi Brúnó Kreisky, volt osztrák kancellár egyik kijelentését, mely szerint „Izrael félfasiszta állam”. Hogy Kreisky ma, ha élne, vajon kijelentésének egyik felét módosíta- ná-e az izraeli választások után, nem tudni.

A Szombat októberi számának utolsó oldalán egy sajtóközle­ményt és egy levelet olvashatunk. A sajtóközleményből meg­tudhatjuk, hogy Gadó György, volt SZDSZ-es képviselő az 1995-96-os tanévre a New Yorki Város Egyetem „kebelében” működő Rosenthal-Vészkorszak Intézetének ösztöndíjasa lett.

Az említett levél szerzője egy Dr. László Petrovics-Ofner nevű úr, aki „mint angolul beszélő zsidó, aki héberül nem tud és ma­gyarul is csak egy kicsit”, Seres Lászlót, a Magyar Narancs, a Népszava és a Szombat egy fiatal szerzőjének zsidó ügyekben tanúsított keménységét dicséri. Petrovics-Ofner úr egyébként fájlalja és nem érti, hogy miért nem szerepel a „zsidó” felirat oly sok budapesti zsidó tanintézeten, és hogy miért papír fejfedőket osztogatnak a Dohány utcai zsinagógában. Csupán írni kellene Angliába, és máris jönne néhány igazi járműiké, ja­vasolja Petrovics-Ofner, aki nyilván nem vette észre, hogy a je- ruzsálemi siratófal előtt szintén papír kobakborítót tehet fel a látogató. Vajon ők hová írjanak?

Ami Petrovics-Ofner személyét illeti, a Demokrata olvasói nyilván örömmel értesülnek arról, hogy a héberül nem tudó úr a Budapest Week c. liberális hetilap június 20-26-i számában hosszú cikket jelentetett meg Igazság és történelem címmel, amelyben azt állította, hogy a magyarok rossz szemmel tekin­tenek ‘56-ra a forradalom alatti fosztogatások és antiszemita

251

„elemek” miatt. Nos, ha valami igaz a forradalomra, a betört kirakatokban gyűjtöttek a forradalom áldozatainak és azokhoz elképesztő módon (gondoljunk csak a mostani, oly szívderítő látványt nyújtó zavargásokra amerikai és brit városokban a szí­nesbőrű lakosság főszereplésével) senki nem nyúlt. Antiszemi­ta incidenst pedig eddig dokumentálni tudtommal senkinek sem sikerült, noha sokan és igazán igyekeztek.

A havilap októberi száma Pótvizsga címmel olyan tisztessé­ges olvasói levelet közöl, amelyet tanítani lehetne. írója, Novák Attila, Kartal Zsuzsa fentebb ismertetett, az előző számban megjelent Naplórészletét támadja. Egyebek között ezt írja: „A magyar társadalom előítéletes, rasszista, antisze­mita, cigánygyűlölő” – vallják sokan, de emögött a zsidó túl­érzékenység, a sértett és sérült zsidó psziché 1944-es eredetű holocaustos paranoiája rejtőzik, amely így álarc mögé bújva fejti ki önmagát”. Vagy: „Ehhez természetesen szükség van a vészkorszak állandó fegyverként való emlegetésére, s – a libe­rális toliforgatók szemében – a bármiféle csoportkülönbségek emlegetése az Auschwitzhoz vezető út első lépésének bizo­nyulhat. Ez a fajta hozzáállás azonban a normális dialógust is megnehezíti, hiszen az eredetileg nem szélsőjobboldali vé­leményeket is bezárja a fasiszta táborba. Az állandó fasisztá- zás így fasisztákat termel ki, s faji alapokra fogja helyezni a jogszolgáltatást. ”

(És most bocsánat a személyes közbevetésért: ennek az ismertetőnek az összeállítója hat éve vár egy konzervatív, egészséges, az elmebajtól mentes zsidó hang megjelenésére – írásban. Amely végre tükrözi a zsidóság nem elhanyagolható részének viszolygását és félelmét a Várkonyi-Ungvári-Kornis- Barabás-Eörsi-Lévai-Bruck-Pelle-Gyertyán-Andrassew és társai féle és a 168 óra hasonlóan privilegizált újságírói vonalától, a

252

„holnap a Dunába lőnek bennünket, ha nem az SZDSZ győz”- fajta önveszélyes és hányingert keltő tébolyultságtól, froclitól és aljas provokációktól. Az írás tehát itt van. Reméljük, nem marad egymagában, mutatóban.)

A „Hazai dolgaink” rovatban a hazai dolgoktól távoleső vidékekről, ill. e vidékeken mozgó önmagáról tudósít egy Vár­nai Pál nevű úr, akit a lap angol nyelvű összefoglalója „egy ma­gyar zsidó és közép-európai értelmiségként” azonosít. Várnai írásának egy mondatában mintha a Cion bölcsei kelnének élet­re: „Titkos kódok kapcsolnak össze a zsidókkal, bárhol is él­jek”, vallja Várnai úgyis, mint közép-európai értelmiségi.

Az önismertetést a „közösségi jóvátétel” parlamenti vitája követi, amely igen hasznos összefoglaló azoknak is, akik tudni akarják, mely fölszólalásokat hagyott ki a közszolgála­ti rádió és televízió a zsidó helyreállítási vita napjának fel­szólalásaiból.

A Szombat Zoltai Gusztávot – akit a vele jó kapcsolatot fenn­tartó lapok éppoly kevéssé akarják megkérdezni a zsinagóga helyreállítására összegyűlt pénzből eltűnt 400 millió forintról, mint az összes képernyőről lefolyó, Soros Alapítvány főem­bert, Vásárhelyi Miklóst a Nagy Imre perben tanúsított maga­tartásáról -, hogy mi történik az új iskola építésével és a vissza­kapott ingatlanokkal. Az interjút megelőző szöveg közli az ol­vasókkal, hogy a hitközségek hetven ingatlant kapnak majd vissza és hatvannégyért 14 milliárd 626 millió forintra számít­hatnak. Zoltai szerint minden a törvényeknek megfelelően ha­lad. A Szombat viszont úgy tudja, hogy az új zsidó gimnázium építése már folyik anélkül, hogy pályázatot írtak volna ki rá. Ismét a lenyúlás esete „forogna fenn”?

253

A „Világ” c. rovatból megtudhatjuk, hogy Québec zsidó lakos­sága Kanada kettészakadása és a québeci antiszemitizmus miatt fél és sokan költöznek el Montreálból.

Az „Izrael” rovat Vendégmunkások Izraelben – Zsidó állam vagy multikulti címmel érdekes írást közöl az illegálisan vagy legálisan az országban dolgozó külföldiek és a helyi lakosság közötti súrlódásokról. A cikk idéz egy parlamenti képviselőt, aki a Knesszetben így kiáltott fel: „Zsidó államot hoztunk lét­re, nem menedékhelyet afrikaiaknak és ázsiaiaknak”. (Szeren­csénkre ez a szörnyű, kirekesztő rasszizmus a mi törvényhozá­sunkban eddig még ismeretlen.)

A Szombat novemberi számának első írása levél Szalai Páltól (1137 Bp., Szent István park 4.), aki a tőle megszokott gyűlö­lettel veti magát Novák Attilára. Szalai Pált a türelmesebb új­ságolvasók jól ismerik. Az Antall-, majd a Boross-kormány alatt rendszeresen adott hangot a balliberális sajtóban annak a félelmének, hogy a Dunába lövik. A szerkesztők Szalai levelé­nek ezt a címet adták: A Magyar Fórumba való… Szalai Pál, a balliberálisokra jellemző cenzurisztikus, kirekesztő és hazugan vádoló ösztöneit már a levél első mondatában kiéli:

„Szomorúnak tartom, hogy a lap leközölte Novák Attila rosszindulatú, zavaros és ripők hangvételű levelét”. Majd ezt ír­ja „Novák úr… összevissza fecsegés személyeskedik, már ahogy az általa olyannyira kedvelt „modem” jobboldalon szokás. (E – nem tudom, hogy modern vagy nem modern – jobboldalt Novák úr nemcsak kedveli, de valamilyen rejtélyes okból hiá­nyolja is. Ezt mértem „müvében” a legkevésbé: az ország lassan teljesen megfullad a jobboldal mérgező gőzében.)

Szalai úr ezután a baloldali sikkasztásokra szinte már immu­nissá vált lakosságnak érdekes etikai mércét állít fel: „A balol­

254

dali zsidó nem jobb zsidó, hanem egyszerűen tisztességesebb ember a jobboldalinál. ”

Novák ismertetésünkben korábban idézett mondatához ezt a megjegyzést fűzi:

„A legvérlázítóbb az, amit Novák Attila „zsidó túlérzékeny­ségről, a sértett és sérült zsidó psziché 1944-es eredetű holoca- ustos paranoiájáról ír. Ez már tényleg a Magyar Fórumba való. Paranoiások talán mégis inkább a holocaust kitervelői és elszen­vedői voltak”, vádolja meg Szalai gáládul a holocaustban el- pusztítottakat.

A folyóirat első cikkét Seres László írta Fektessen belénk – Közösségi kárpótlás és elosztási harc címen. Seres annak próbál utánajárna, vajon igaz-e, hogy az amerikai magánalapítványo­kat képviselő Zsidó Jóvátételi Világszervezet hamarosan 360 millió dollár adományt juttat el a magyar zsidóságnak? Seres­nek nem sikerült választ kapnia kérdésére. Cikkében felveti an­nak a veszélyét, amelyre már legalább egy parlamenti párt is felhívta a figyelmet. Seres így ír:

„Mi lesz akkor, ha bejön a WJRO pénze? Kik garantálják majd, hogy esetleg nem hatalomközeli zsidó maffiózók nyúlják majd le az összeg töredékeit? Ki ügyel majd arra, hogy a kor­mány, mint a közalapítvány létrehozója, nem nyúlja le a pénzt a testület esetleges megszüntetése esetén? Ki ügyel majd arra, hogy a közalapítvány tevékenysége és elszámolása nyilvános, a banki kamatok sorsa átlátható legyen?

És milyen zsidóságba fektet itt be a nyugat? A vallásiba? Ün­nepek kivételével ürességtől konganak a zsinagógák és a közös­ségi kasszák. A világiba? Mint azt mindenki tudja, ugyanaz a tagság forog körbe-körbe a Mazsike-B’nai B’rith-cionisták-diák- szövetség-nyugdíjasklub tengelyen. Mitől lesz több ember, na­gyobb zsidó közösségi élet, ha egyszerre ultragazdagok lesznek ezek a szervezetek?

255

Megszavaztak valamit – e cím alatt a folyóirat folytatja a zsidó kárpótlás parlamenti vitájának ismertetését, kommentárokkal fű­szerezve. Az egyik ilyen kommentárból kiderül, hogy az MSZP-s Gellért Kis Gábor Torgyán Józsefet egy olyan párhuzam megvo­násával vádolta antiszemitizmussal, amely tárgyi tévedés volt.

A törvény szavazati részaránya ismertetésekor a Szombat ki­emeli, hogy a törvény ellen csak a kisgazdák szavaztak nemmel testületileg, a KDNP-ből pedig Hasznos Miklósé volt a nem szavazat. Az MSZP 136, az SZDSZ 53 és a Néppárt 9 képviselője (Barsiné Pataky Etelka, Kónya Imre, Kutrucz Kata­lin, Szabad György és Zsigmond Attila) igent mondott. A Fi­desz, a KDNP és az MDF tartózkodott.

Kártérítésről egymás közt – A legtöbben más pénzéből akarják az apjuk sírját fenntartani címmel közli a Szombat Feldmájer Sándor, Okti Ferenc, Székely Gábor alpolgármester és a Ma­gyar Hírlapból is ismerős Kertész Péter beszélgetését. Székely Gábor nem osztja azt a vádat, hogy az Antall-kormány akadá­lyozta a zsidó kárpótlást: „Egyébként *92-ben is volt az állam részéről megegyezési hajlandóság, ezt a lehetőséget kifejezetten a zsidó szervezetek szúrták el. Ha akkor meg lehetett volna egyezni, már négy éve kaphatnának azok az idős zsidó emberek pénzt, akik ebben érintettek.**

Feldmájer Sándor érdekes adatokat közöl a zsidó szerveze­tek létszámáról:

„ Ugyanilyen meggondolásból nem kellene tudomást venni a Mazsikéről, a cionistákról, s marad a két hitközség, amely lefed körülbelül, nagyon sokat mondok, tizenötezer embert.**

Székely: „Mi az, hogy lefedi”

Feldmájer: „Ennyi hitközségi tag van. ”

Majd később:

F.S.: „A kulturális egyesületnek két és fél ezer tagja van.**

256

Sz. G.: „Hányán járnak a rendezvényekre?”

E S.: „Hetvenen szoktak eljönni…”

Sz.G.: „A poén az, hogy ugyanazok az emberek forognak az egész rendszerben. A Mazsike-tag egyben B*nai B’rith-tag, eset­leg a partizánszövetség tagja, netán a hitközségben, a Műszóé­ban vezetőségi tisztséget vállal, illetve templomba jár; egy-két ezernél nem lehetnek többen Pesten. ”

K. P.: „Azt lehet tudni, hogy mekkora a zsidó közösség va­gyonvesztése?”

Sz. G.: „Az első két év azzal ment el, hogy el kellene kezde- . ni ezt felkutatni, de végül hozzá se láttak…”

Szintén pénzről, pontosabban ingatlanról van szó a következő cikkben, amely Késlekedik az államosított ingatlanok vissza­adása – Az ortodoxia is bejelentette igényét címen jelent meg és arról szól, hogy a zsidó közösség épületeket és készpénzt kap kárpótlásként.

PFÚJ, TÍMÁR! – Új vezetőség a Műszóé élén címmel a szerző keresetlen szavakkal szélsőjobboldali társutasnask nevezi a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületét, amiért az csatlako­zott a Keresztény Nemzeti Szövetséghez. A cikk utal a kisgaz­da ügyvédre is: „dr. Tímár György (neve említését mindig han­gos pfúj és pfúj, Tímár! kísérte)”.

A Szombat kitekint a világra: Egy lépéssel közelebb a svájci szé­fekhez, hangzik a cikk címe, amely arról szól, hogy egy svájci bizottság öt éven át fogja vizsgálni és felderíteni a Svájcban el­helyezett náci kincsek eredetét ill. sorsát.

A havilap idei utolsó száma a Kartal-féle vitában kibontakozott olvasói levéllel kezdődik. G. Goldmann Tamás, a levél szerzője,

257

a Kartal Zsuzsát támadó Novák Attila oldalán érvel és már le­vele elején kijelenti: „Végre egy őszinte hang, amely szokatlanul markáns, és ebből fakadóan talán egyeseknek elfogadhatatlan.

Nyilvánvalóan kivívja hivatásos kisebbségvédőink azon ag­resszív csoportjának haragját, akik a különböző társadalmi problémákat kizárólag a „befogadók anyatejjel magába szívott rasszizmusából* vezetik le”.

Goldmann ezután az intoleráns Szálait támadja: „Először ta­lán saját magával kéne tisztában lennie, mielőtt ítélkezik azon zsidó honfitársai felett, akiknek teljesítményét nem a radikális­emberjogi szervezetekben való fontoskodás fémjelzi… Az a né­ha egyenesen hisztérikus hozzáállás, amelyet Novák bírál, hoz­zájárul a gazdasági és társadalmi problémáktól meggyötört or­szág lakosainak a zsidóság iránt érzett ellenszenvéhez. ”

A levelet Novák Attilának a tárgyban írt elemzése követi a sokatmondó Zsákutcák címmel.

Nézzük, miként ír üdítő frissességgel a Hanákné- és a hordóügyről: „Ezekben az ügyekben az 1944-es eredetű tapasz­talat, az üldöztetéstől való félelem aktívan jelen volt. De jelen volt más, olyan „botrányokban” is, amely politikai vagy vallási kisebbségeket érintett. Mindenféle kisebbségi probléma megítélé­sénél ott lebegtették egy lehetséges Auschtvitz képét, amely így – a maga borzalmánál fogva – mindenféle párbeszéd lehetőségét megszüntette, s az eredetileg nem szélsőjobboldali véleményeket is bezárta a „bamainges” táborba. A jelenség azért is meghök­kentő, mert a holocaustban közvetlenül nem érintett generáció több tagja is aktív részese volt. Az 1944-es sérelem állandó han­goztatása így a kommunikáció bejárt (a zsidó problematika használatában pedig egyetlen) útjává vált, a vészkorszakkal va­ló példálózás pedig giccses toposszá magasztosult. ”

Novák így ír az emberjogi szervezetek zsidó származású tag­jairól: Nem az a baj, hogy zsidó származású emberek emberjo­

258

gi szervezetek tagjai. Mindenki olyan szervezetbe lép be, amely­be akar. Azt is tudom, hogy az emberjogi mozgalmak léte világ­trend, s nem a zsidósághoz, franciasághoz stb. kötődik, hanem modem baloldali és „neoliberális” elvekhez, többek között a multikulturalizmushoz van közük. A „zsidó származású magya­rok” tapasztalatai azonban olyan „helyi színekkel” gazdagítot­ták ezeknek a csoportoknak a kommunikációs készletét, melyek alapvetően meghatározták és eltorzították a hazai közéleti nyelvet. Bármiféle csoportkülönbség emlegetése a népirtáshoz vezető út első állomásának nyilváníttatott, ami lehetetlenné tette az ezekről a különbségekről folytatható értelmes vitát. A hazai kisebbségvédelmi és emberjogi frazeológia tehát hamis úton indult el. Ezért nem tartható igazi emberjogi magatartás­nak az, amely nem az emberjogi elvek és a létező társadalmi ta­pasztalat összevetéséből, hanem paranoid és hisztérikus érzé­sekből építi fel a maga egyoldalú világát. Ez az 1944-ből faka­dó tapasztalat önvédelmi reakciója. Ez a reakció, főleg akkor, ha alaptalanul vádaskodik, éppen szándékával ellentétes hatást ér el: az antiszemitizmust gerjeszti tovább.

Jóvátétel: a hosszú célegyenes c. cikkből megtudjuk, hogy a zsidó helyreállítás részeként a Helyreállítási Alap múzeumok­ban tárolt műkincseket kap. De, mint olvashatjuk, már most beleköptek a levesbe: „szabotálnak” a múzeumi emberek: Mi­vel zsidó oldalról a műtárgyak átvizsgálására nem tudnak kü­lön apparátust fölállítani, a múzeumi szakembereket kérték föl e munka elvégzésére. Ez utóbbiak máris élénken tiltakoznak – tájékozódtunk hitelt érdemlő forrásból. A múzeumi szakembe­rek ugyanis elvből ellenzik bármiféle műkincs elvitelét bárme­lyik múzeumból, márpedig az ő feladatuk lenne a műtárgyak átvizsgálása. Mivel nem biztos, hogy együttműködésükre e kér­désben számítani lehet, elképzelhető, hogy helyettük jogászokat

259

kérnek majd fel a műkincsek eredetének kikutatására. …Ami a visszaadandó műtárgyak értékét illeti, a kormány egymilliárd, a Mazsihisz tízmilliárd forint körüli összegben gondolkodik. Mi­vel a magyar múzeumok „elfekvő” műkincsei is tízmilliárd dol­láros nagyságrendű értéket képviselnek, a zsidó kártpótlás szá­zalékban is alig mérhető változásokat okoz majd a honi mű­kincsállományban – tájékoztatott Szabó Zoltán, a Művelődési Minisztérium államtitkára. ”

A 78 éves, MNB-s múltjáról jól ismert Fekete Jánost faggatja Várai Emil A svájciból magyar titok lett? c. cikkben. Az inter­júalany és a kérdező beszélgetésük második harmadában hirte­len szerepet cserélnek:

„Végezetül nem kérdezni akarok öntől, hanem reagálni a Népszavában megjelent nyilatkozatára. A riporter feltett egy kérdést a háború alatt elhurcolt magyar értékekről. Erre az ön válasza: „A Magyar Nemzeti Bank aranytartalékát, amit a nyi­lasok nyugatra hurcoltak, az amerikaiak visszaadták. Más volt a helyzet az egyes személyektől elrabolt, illetve beszolgáltatás útján elvett értéktárgyakkal. Az MNB-aranyhoz hasonlóan eze­ket is vasúton szállították ki az országból, ám ez az arany vonat nem tért vissza. Olyanokat hallottam, hogy kivitték Ameriká­ba, ott elárverezték, és így bizonyos humanista szervezetek bir­tokába került…” A valóság ezzel szemben: a szállítmányt a francia hadsereg lefoglalta és Párizsba szállította, 1948 tava­szán pedig visszaszolgáltatták. A megállapítást az Alkotmánybí­róság 1993-as határozatából idézem, és azt is, hogy az arany ér­méket és rudakat az MNB vásárolta meg a Pénzügyminisztéri­umtól, az ékszereket pedig belföldön az Óra- és Ékszerkereske­delmi Vállalat, külföldön az Artex értékesítette. Tehát a magyar állam – hogy a csúnya, de divatos kifejezést használjam – le­nyúlta a zsidók kincseit.

260

Fekete – (Némi hallgatás után). Én erről nem tudtam.

– Örülök, hogy nemcsak informálódtam, hanem felvilágosí­tással is szolgálhattam. ”

A Demokrata fáradhatatlan olvasói, akik idáig eljutottak a Szombat utolsó öt számának ismertetésében, talán egyetérte­nek azzal az állítással: már csak ezért az egyetlen információ­ért is megérte. A hír hallatán joggal felmerülő kérdések egyike talán az, hogy vajon lesznek-e, akik akkor például az Artexen keresztüli értékesítésből is levették a hasznot és most, a „lenyú- lás” miatti kárpótlásból szintén részesülnek majd a vagyonká­ból – ezúttal is illegálisan vagy akár legálisan.

A Szombat következő cikke tényfeltárás. Az Anna Frank is­kola építési tervének pályáztatása, jobban mondva nem-pá­lyáztatása körüli bonyodalmaknak jár utána Várai Emil, az előbb ismertetett interjú szerzője. A cikk így kezdődik: „na­gyon sokan vettük örömmel a hírt, hogy a kormány az 1950- ben államosított Zsidó Gimnázium épületének kárpótlásaként egymilliárd-ötszázhuszonhétmillió forintot juttat a hitközség­nek. Ebből az összegből már telhet ara, hogy az Anna Frank di­ákjai néhány év múlva a mai kopott, szűk, napfény nélküli albérletből a XXI. századhoz illő második otthonhoz jussanak. Némi pátosszal azt írhatom, hogy szent ügyről van szó…”

A tényfeltárásból kiderül, hogy Zoltai Gusztáv, a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatója (és, ne feledjük, az az ember, aki Landeszmannal együtt adta az elhíresült fütyülős­barack interjút), törvényellenesen nem írt ki pályázatot az épí­tési tervre. (Mivel állami pénzről van szó, tesszük hozzá, az 1998-ban a választásokat megnyerő kormánynak talán egyik első feladata az lesz, hogy a mostani ciklus maffiotikus tetteit kutató esetleges bizottság megvizsgálja, hová tűnt 400 millió a Dohány utcai zsinagóga helyreállítására átadott adófizetői

261

összegekből, és miért nem írtak ki pályázatot az Anna Frank Gimnázium tervezésére. És azt, hogy vajon az ÁSZ miért ma­radt tétlen mindkét esetben? Az az ÁSZ, amely szinte el nem mozdult abból a Csúcs-féle Magyar Rádióból, amely fél milli­árd dollár többletet hagyott ott, hogy a koalíciós rádió vezetés azt pillanatok alatt elköltse.

Es végezetül egy érdekes útinapló, amelynek írója Gadó Já­nos, aki beszámol egy Tel Aviv-i magyar képzőművészeti kiál­lítás megnyitójáról. A rendezvényt a honfoglalás ezeregyszáza- dik évfordulója alkalmából szervezték, „…mintegy kétszáz em­ber diskurál sütemények és szendvicsek társaságában. Itt látom Zoltai Gusztávot, a Mazsihisz ügyvezető igazgatóját (életemben először kipa nélkül), akit éppen Nátán Scsaranszkij, az est dísz­vendége társaságában fényképeznek. Többnyire héber, néha ma­gyar szót hallani. Szabó Zoltán kulturális államtitkár angol nyelvű ünnepi beszdédében arról szó, mi mindennel gazdagítot­ta a magyarság az egyetemes kultúrát, külön hangsúlyozva az Amerikába emigrált magyarok érdemeit… Felszólal Mose Peled, Izrael Állam helyettes kultuszminisztere (nyugalmazott katona­tiszt), aki egyebek közt méltatja a magyarság ezeregyszáz évét, majd hozzáteszi: Izrael azonban háromezer éves és ez még na­gyobb dolog. ”

Gadó János nem említi, hogy a magyar parlamentben oly érzékeny, veretes KISZ-vezető múltú Szabó államtitkár erre bármit is mondott volna. Vajon akkor is néma maradna, ha például egy prágai ünnepségen, amelyre izraeli művészeket hívnának meg, egy ottani kultuszminiszter-helyettes az izraeli vendégekhez fordulva azt mondaná: „tudják, Prága a művésze­tek városa. De Tel Avivban hozzánk képest annyi művészeti esemény sincs, mint városunk egyetlen kerületében. Nyilván azért, mert nálunk gyakorlatilag nincsenek zsidók.” Tartunk tőle, hogy a kérdés feltevése egyben annak megválaszolása is.

262

A folyóirat számainak ismertetését pedig fejezzük be két idézettel, szintén a Gadó-jelentésből.

„Visszalátogatott már Magyarországra, amióta alijázott?” – kérdezem a mellettem ülő nyolcvanéves-forma bácsit, aki cu­korkát, rágót osztogat a templomban rohangáló gyerekeknek. „Minek mennék? – kérdez vissza. – Azért, hogy lássam, hogy örülnek a keresztények?” (Ti. annak, hogy megölték a zsidókat. – G. ].)… Mint később Gábor elmeséli, az itteni öregek az An­na Frank Gimnázium idelátogató fiataljaitól is mindig azt kér­dik. „Hogyan tudtok egy ilyen antiszemita országban élni?”

Nyilván a fal mellé húzódva, nyomorogva, véljük.A lényeg azonban, hogy Gadó Jánosban igazi konzervatív, érték- és ha­gyomány-orientált, küldetéstudatos embert ismerünk meg, aki egy orvosról azt írja:

„…egy orvoskongresszuson olyan szállodába helyezték, ahol kulcs helyett elektromos kártya nyitotta az ajtót. Mivel ezt szombaton nem használhatta, inkább huszonöt órán át a szobá­jában maradt. Ez az ember számomra ideáltípus (bár lehet, hogy itt ez az átlag): tökéletes odaadás a hagyományok iránt, művelt­ség, nagyfokú jártasság a modern világ dolgaiban, megingatha­tatlan politikai elkötelezettség a zsidóság felé, amely egy közép­kori szántóvető ember nyugodt természetességével párosul. ”

Gadó János megtalálta a nép-nemzeti ember archetípusát. Vele örvendünk. Csak azt nem tudjuk, mit mondana itt a fő- sodratú sajtó annak hallatán, ha egy magyar ellenzéki politikus adná ki a jelszót: „megingathatatlan politikai elkötelezettség a magyarság felé”.

Demokrata, 1998. március

263

A munkásőr a karhatalmistát

Közhelyszámba megy felemlegetni, hogy 1994 nyara előtt a miniszterelnököt kérdező újságírók a nyaki ütőérre mentek. Az sem volt baj, ha nem volt „ügy”. Akkor kreáltak. Talán vannak, akik emlékeznek Frei Tamás interjújára, aki Boross Péter mi­niszterelnököt és Horn Gyulát ültette le azért, hogy eldöntse, kinek az öltönye jobban szabott. Nyilván csupán a legnaivabb nézőket érte váratlanul az ítélet: a szabászati versenyből is csu­pán a torz tükrökben Armani-modellnek ható mai miniszterel­nök lett a vesztes.

Mindez persze a múlté. A nyaki ütőér helyett ma hálót fe­szítenek ki az egyébként padlóra tett szék alá is. Nyugodt, halk szavú, gondosan válogatott emberek kérdezik ma a miniszter­elnököt és adnak neki lehetőséget programja józan hangon előadott kifejtéséhez, és az ellenzéket szinte szánalommal fed- dő ítélete közvetítéséhez a kormányfői üzenetek monoton is­métlésének hatására el-elbóbiskoló nézőknek.

Mint a legutóbbi napokban, amikor Horn Gyula szinte le- vakarhatatlan a képernyőről és hangja tölti be az étert. A mun­kásságáért kormánykitüntetést kapott Bolgár György rádiós, volt, szupermegbízható MSZMP-s, a Kádár-rendszer rádiójá­nak New York-i tudósítója, húsz percen át kérdezte az SZDSZ- barát rádiósok gettóműsorában, a 16 órában a múlt szombaton a miniszterelnököt anélkül, hogy akár egyetlen váratlan kér­déssel vagy mélyütéssel kibillentette volna a sodrából egyéb­ként, ismerői szerint, rendkívül könnyen kihozható miniszter­elnököt. Hornnal a bejelentés szerinti utolsó interjút most,

264

hétfő este az MTV 1-es csatornájának virtuális feje, a belpoli­tikai műsorok cárja, László József készítette. Igazán jóleső ér­zés volt látni, ahogyan a volt munkásőr kérdezi a volt karha- talmistát. Még szerencse, hogy volt nyilasvezetők kérdezését nem bízzák volt keretlegényekre. Arról nem is szólva, hogy nem lehetnének miniszterelnökök.

Napi Magyarország, 1998. március

265

Élettér mint washingtoni rendezési elv

A Magyar Hírlap tegnapi, pénteki számának 3-ik oldalán meg­döbbentő vád érte az amerikai kormányt. Nem kisebb, mint hogy a hitleri „Lebensraum”, az élettér és a jaltai leosztás alap­ján kezeli a NATO-bővítés kérdését.

Néhány nap sem telt el azóta, hogy Bonn és Ankara viszo­nya a fagypont alá süllyedt, miután a török kormány vezetője használta pontosan ezt a fogalmat, hogy jellemezze Kohlék po­litikáját. Most a Magyar Hírlap lőtt vele Washingtonra.

A Magyar Hírlap F. Gy. szignóval jelzett cikke nem csak az amerikai kormányt, de a rendszerváltás óta először, a liberális New York Times-t is támadja, amiért az hónapok óta a NATO- bővítés ellen folytat „kampányt”. A Magyar Hírlap szerint „A magyarországi NATO-népszavazás után kialakult eufóriában a magyar sajtó elfeledte értesíteni olvasóit, hogy a The New York Times – amelynek befolyása vitathatatlan – hónapok óta sajá­tos kampányt folytat a NATO bővítése ellen.” Attól most te­kintsünk el, hogy a Magyar Hírlap az ellenzéki sajtót ezek sze­rint nem tekinti magyarnak, ugyanis, például a megszűnt Új Magyarország, a New York Times NATO-bővítés elleni „hadjá­ratáról” sem felejtette el tájékoztatni olvasóit. De a Magyar Hírlap ezen kívül még az olvasók szándékos félrevezetésével is vádolja a vezető amerikai napilapot, ami rendkívül súlyos vád. Főleg, ha a vád nem igaz. A Magyar Hírlap ugyanis azt veti amerikai laptársa szemére, hogy az elhallgatta azt a tényt, hogy

266

a NATO-bővítés szavazását elhalasztó 17 szenátor nem aktív, hanem volt szenátor: „A The New York Times azonban, amely a levélről hírt adott, elfeledte közölni, hogy valamennyien volt szenátorok.” Értesülésünk szerint nem felejtette el. A Magyar Hírlap ugyanis összekever két kezdeményezést. Tizenhat – és nem tizenhét – volt szenátor kívánja elhalasztatni a döntést (Washington Times, március 12.), de, ugyanakkor és tőlük füg­getlenül, 17 aktív szenátor is, közöttük olyan befolyásos szená­torok, mint a New York-i demokratapárti Patrick Moynihan és a massachusettsi John F. Kerry.

Ebben a kényes helyzetben a „Lebcnsraum”- (a Magyar Hír­lap cikkében szintén hitleri eredetijében) és az övezetekre osztás egyébként meglehetősen zagyva mondatba ágyazott vádja nem igazán segíti elő Magyarország csatlakozási esélyeit. És mindez annál furcsább, hogy ez akkor érte az amerikai kormányt, ami­kor az SZDSZ-hez igen közel álló Kocsi Ilona vette át ismét a Marquard-érdekeltségbe tartozó újság főszerkesztői posztját.

A „Magyar Hírlap-kommentárként” jelzett F. Gy.-cikk sze­rint a (volt) szenátorok és a New York Times akciója a NATO- bővítés ellen veszélyeztetheti az északatlanti szervezet bővítését. A veszély azonban nem csak a New York Timestól, a volt és ak­tív, a csatlakozást ellenző szenátoroktól, és most már a Magyar Hírlap megdöbbentő vádjai irányából jön. Értesülésünk szerint a Deport-‘56 – mely egyébként a NATO-csatlakozás híve – né­hány napja telefaxon értesítette A1 Gore alelnököt, a szenátus elnökét, valamint Jesse Helms-t, a szenátus külügyi bizottságá­nak egyébként leginkább kommunistafaló hírben álló elnökét, hogy Horn Gyula miniszterelnököt háborús bűnök alapos gya­núja miatt feljelentették a fővárosi ügyészségen. Értesülésünk szerint ezt a levelet tegnap a New York Times is megkapta.

Napi Magyarország, 1998. március

267

Kinek jó a bősi szivárogtatás?

A Népszava szenzációs dokumentumot közölt: közreadták a szlovák-magyar keretmegállapodást a dunai vízlépcsőrendszer­ről. Vagyis azt az aláírásra váró szerződést, amelyet a kormány, ellenzéki sürgetés ellenére is, titokban akart tartani. Az MTV1- en tegnap reggel, tapintható idegessége miatt a megszokott, a gondterhelt asztalos imázsából is kiesett Kovács László külügy­miniszter tőle szokatlan módon sok butaságot mondott. Kezd­te azzal, hogy civilizált országokban ilyen súlyú dokumentu­mokat nem szivárogtatnak ki. Kovács nyilván elfelejtette, hogy annak idején a híres, a most kikerült Duna-papíroknál lénye­gesen kényesebb Pentagon-iratokat egy igen civilizált ország­ban, egy igen civilizált lap szivárogtatta ki. Kovács hozzátette, megfenyegetve a szivárogtató napilapot, a Népszava államtit­kot szellőztetett meg. Majd mindezt azzal a még nagyobb kép­telen állítással tetézte Bárdos Istvánnak a kiszivárogtató körök­re utaló kérdésére válaszolva, hogy a keretmegállapodást netán az ellenzék lopta ki. Bárdos – becsületesen – emlékeztette a mi­nisztert: az ellenzék nemigen férhet a dokumentumhoz, tehát az nem lehetett a forrás.

De hát akkor ki? A külügyminisztérium az MSZP-é és az SZDSZ-é. A szivárogtatás az MSZP-nek nem érdeke, hiszen a nyilvánosságra kerülés hatására szavazatokat veszthet. Az SZDSZ viszont nem igazán keseregne, ha a választásokat úgy nyernék meg, hogy az MSZP nem „nyeri túl magát” és a for­málódó koalícióban a szabaddemokraták súlya nagyobb lenne. Hogy az SZDSZ külügyesek szivárogtattak, annak további in-

268

direkt bizonyítéka a szivárogtató lap: a meggyilkolt laptulajdo­nosnak, Fenyő Jánosnak, a legszorosabb barátai szinte kivétel nélkül eszdéeszesek voltak. Az SZDSZ a dokumentum kicsem­pészésével kalkulált hazardírozásba kezdett, ugyanis az a tény, hogy kiderült, Hornék vízlépcsőt akarnak, akár a kormány ve­reségét is magával hozhatja. A Népszava címoldalán A Duna sorsa mindenkit érint címmel hirdeti a keretmegállapodás szö­vegét. Két dolog biztos. Az egyik, hogy az SZDSZ-t most sem igazán a Duna sorsa érdekli. A másik pedig, hogy az ellenzék­nek, noha nem akarta, komoly szívességet tett.

Napi Magyarország, 1998. március

269

Hol a határ?

Ha az ellenzéki politikai pártok vezetői azt hiszik, az ellenzé­ki pártokat keresők elégedettek velük, Alice Csodaországában élnek. Hogy miért nem, a lista mérföld hosszúságú. Kezdve attól, hogy szavazatokat dobva ki az ablakon, nem ugranak azonnal hangos dobveréssel az Orvoskamarát támogatni, ami­kor az nem frázisokat pufogtatva, de „európai” nyelven tá­madja a kormányzat szó szerint morbid és betegesen betegel­lenes egészségügyi politikáját egészen addig, hogy a választási ellenőrzésért felelős vezetők – Kukorelli és Rytók – megfi­gyelőellenes kijelentéseit szó nélkül hagyja. Most azonban az ellenzéki pártoknak szinte már-már az irracionalitás határát súroló belenyugvásáról, sőt nyilvánvaló ellenfelei támogatásá­ról kaptunk hírt. László József, aki a Magyar Televízió belpo­litikai műsorának élén – és most, a választási programok vezetőjeként – viszi tovább hűségét azokhoz, akik alatt koráb­ban kék zubbonyban, munkásőrként is szolgált, a Napkelté­ben tegnap elmondta Havas Henriknek, hogy a vezetése alatt működő választási műsorok és stábok koordinátora Izbégi Gábor. Izbégi Gábor, aki egy évvel ezelőtt SZDSZ-pénzen sza­baddemokrata propagandát terjesztett az akkor irányítása alatt működő Panorámában. Etikátlanságát még a feltétlen SZDSZ-hűségéről közismert, 22 millió nettóval búcsúztatott akkori alelnöknő, Sárközy Erika is megrovással büntette. Amire Izbégi értetlenséggel válaszolt és írásba adta, hogy ezt a gyakorlatot – a közszolgálati műsorok párttámogatását – to­vább kellene folytatni.

270

Az 1994-es választások előtt a szabaddemokraták gondos­kodtak arról, hogy a Nemzetközi Sajtóintézet a Mérleg utcá­nak elkötelezett Peter Gallinert küldte ki a választási kampány sajtóját ellenőrizni. Azt a Gallinert, aki annak idején a londoni Times c. napilapnak írt olvasói levelében 1956 vérbefojtásához hasonlította a korábbi kormány médiapolitikáját, és akiről tud­ták, milyen jelentést ad ki, ha a baloldal nyer és milyet ha ve­szítene. Hogy a jelenlegi ellenzék egyetlen pártja sem tette a legkisebb erőfeszítést sem arra, hogy a választás alatti sajtót nemzetközi megfigyelők ellenőrizzék és nem tett semmiféle gyakorlati lépést, hogy a választáson a nemzetközi megfigyelők státuszát tisztázza ill. jelenlétükre és zavartalan működésükre garanciát kapjon, még „hagyján”. De az, hogy – és László Jó­zsef nem valószínű, hogy ebben hazudott volna – a közszolgá­lati tévé választási műsorainak László-Izbégi menedzseléséhez még tapsol is, túlmegy minden határon.

Napi Magyarország, 1998. március

271

• •

Ot kérdés Horn Gyula miniszterelnökhöz

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Ellentétben az Ont megelőző kormány miniszterelnökével, Önt csak olyan újságírók kérdezhetik, akik Önt, kormányát és ideológiáját alázattal és hűséggel szolgálják, ami sokat elmond az Ön és kormánya gyávaságáról is. Ezen túlmenően, ami a de­mokráciára nézve a leginkább káros, megkímélik a legfonto­sabb kérdésektől, amelyekre a választ azonban nem kerülheti el. Tekintettel a közelgő választásokra és az Ön múltjának egyes pontjaival kapcsolatban mindinkább sűrűsödő kérdő­jelekre, az Ön, de mindenek előtt az Ön által vezetett ország és annak lakosságának érdekében is áll, hogy egyszer és minden­korra a kétértelműségeket kerülve válaszoljon az alábbi kérdé­sekre és tisztázza múltját.

Ha máshonnan nem is, a reggelente az Ön asztalára tett, az Ön számára elkészített sajtószemléből is tudja, Ön és társai el­len az ‘56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága február 16- án a fővárosi főügyészségnél feljelentést tett több emberen el­követett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűn­tett miatt. A feljelentéshez dokumentumokat is csatoltak, ame­lyek rendszerezik az évek óta az Ön ‘56-os szerepével kapcso­latos, immár váddá formálódott gyanút.

Ennek alapján kérem Önt, tegyen kivételt és válaszoljon egy nem baráti újságíró kérdésére. Márcsak azért is, mert Ön ép­

272

pen úgy felelőséggel tartozik azoknak, akik ugyan nem szavaz­tak Önre, de a demokratikus játékszabályoknak megfelelően, adófilléreikből tartják fenn az Ön hivatalát és kormányappará­tusát, netán az ország erejét talán meghaladó kényelmi szinten.

Kérdéseim, melyekre lapunk olvasóival együtt válaszát vá­rom, a következők:

1. Tiszti szolgálati adatlapja szerint Ön 1956. november ló­étól volt karhatalmista. Önéletrajzában is novemberi belépést említ. Cölöpök c. könyvében belépését viszont december köze­pére teszi. Melyik változat az igaz?
2. Dokumentumok tanúsága szerint Ön elvtársai által 1956. december 6-ára szervezett provokatív, vöröszászlós tüntetésen vett részt. E tüntetésen embereket öltek meg. Ön milyen minő­ségben volt jelen a tüntetésen?
3. Volt-e valamilyen köze ahhoz, hogy átvilágító bírái nem kaphatták meg egykori tiszti szolgálati adatlapját és felülvizs­gálati lapját? Volt-e köze ahhoz, hogy ezek megküldését meg­akadályozta és hozzájárul-e ahhoz, hogy az átvilágító bírák e dokumentumokat utólagosan és hivatalosan megkapják?
4. Mire utal Ribánszky Róbertnek, volt elvtársának ezek a mondatai, amelyek a Mozgó Világ c. folyóiratban jelentek meg, 1990-ben: „Hogy lehet például egy Horn Gyula most jobbol­dali? Ő, aki pufajkás volt. Nagyon kegyetlen pufajkás, hisz a pici emberek általában kegyetlenek, hisz megalázottak… Szó­val, karhatalmista volt, és mivel a bátyját nagyon kegyetlenül gyilkolták meg az ellenforradalmárok, a Gyula nagyon kemény volt. Ö vágott, lőtt, mint a bolond”?

273

1. Minek tulajdonítja és mi az oka annak, hogy az Önt kérdező riporterek és újságírók oly tapintatosok és jól nevel­tek, ellentétben a polgári demokráciákban a szakma tagjaitól elvárt természetes kíváncsisággal?

Válaszait napilapunk természetesen kiemelt helyen közli. Egyúttal emlékeztetni szeretnénk arra, hogy Kurt Waldheim volt ENSZ főtitkárt és az osztrák köztársaság elnökét csupán azért nem engedték az Egyesült Államokba, mert mint később kiderült, alaptalanul, gyanú merült fel, hogy múltjának egyes pontjairól nem beszélt életrajzában.

Nyilván Ön is egyetért azzal, hogy az Önt most oly tapintat­tal kérdező újságírók milyen, véget nem érő hajszát folytattak volna a néhai Antall József miniszterelnökkel szemben, ha, té­telezzük fel, egyik volt társa azt nyilatkozza róla, a Szálasi-kor- mány idején „vágott, lőtt, mint a bolond”. Dokumentumok nélkül. És ezt jogosan tették volna. Mint ahogyan mi is jogo­san tesszük fel a kérdéseinket. Már csak az áldozatok nevében is, mert nekik és hozzátartozóiknak mindegy, hogy faji vagy politikai alapon likvidálják őket.

Tisztelettel,

Lovas István

Napi Magyarország, 1998. március

274

Mutató

Aczél Endre 84, 122, 182,212		Berija, Lavrentyij	31,33
Aczél György	177	Betlen János	84, 122
Ágh Attila	62, 63	Bíró László, H.	200
Akar László	127, 185	Blinken, Donald	245
Ambrus Zoltán	151	Blinken, Vera	143
Andics Erzsébet	153	Bőd Péter Ákos	181
Andrassew Iván	252	Bodor Pál	20, 85
Antall József	43, 53, 59, 62,	Bohr, Niels	32, 35
152, 161, 177, 231,274		Bokros Lajos	114
Antonescu, Ion	162	Bolgár György 28,	187, 244,
Árkán, Zeljko Raznatovic 23 Autant-Lara, Claude 141		264 Böni, Gina	20, 161

Boross Péter 43, 84, 249, 264

Bakonyi Éva	144	Brindza András	134
Bálint Éva, V.	201	Bruck András	252
Baló György	19,21	Buday György	185
Bánó András	83, 121, 122	Bugyonnij, Szemjon	160
Barát József	20, 152, 187,	Buharin, Nyikolaj	12
Barbie, Klaus	141
Bárdos András	179, 181, 185	Casaroli, Agostino	51
Bárdos István	268	Castro, Fidcl	160
Barry, Marion	97	Ceausescu, Nicolae	23
Barsiné Pataky Etelka 12, 57,		Chamberlain, A. Neville	235
256		Chanes de Armas, Mario	198
Bauer Tamás	127, 187, 236	Charlot Espileta, Olegario	199
Beck, Hans	245	Chomsky, Noam	141
Becket, Ernest	161	Chrudinák Alajos 14-15,
Bedo Iván	187	109, 122
Békési László	79,192	Churcill, Winston 43	í, 63
Bencsik András	14-15	Clausewitz, Kari von	17
Benedek István	29	Clinton, Bili 188,	245

275

Clinton, Hillary Rodham 143 Cohn-Bcndit, Jean-Gabriel 141 Conqucst, Róbert 30, 82, 228
Cotsen, Stuart	73
Courtois, Stéphane	227
Cuesta Valié, Ignacio	198
Czapik Gyula	41
Csengey Dénes	122
Csépi Lajos	50
Csernoch János	41
Cséve Magdolna	9-12, 16
Csüng Dzsu Jung	104
Csurka István	20, 190
Csúcs László 9-13, 88, 187
Darvas József	44
Demján Sándor	12
Demszky Gábor 19, 122, 232
Denton, Nick	20
Déperdieu, Gérard	23
Dérczy Ferenc	12
Dési János	131,232
Dézsi Mihály	148
Dobos Krisztina	143
Domány András	20, 244
Dornbach Alajos	12, 195
Dorroch, Heiner	26
Duranty, Walter	159, 160
Dürrenmatt, Friedrich	146
Eizenstein, Szergej	72
Elbow, Susan	156
Elek Judit	124
Eörsi István 20,.	196, 252

Eörsi Mátyás Eötvös József Erdei József Esterházy Péter Evans, Simon	187, 236 43 44 20, 133 113, 114
Fallaci, Oriana	232
Faludy György	153
Farkas Mihály	153
Farkas Zoltán	200,244
Farkasházy Tivadar	21,143
Farrakhan, Louis	96-99
Faurisson, Róbert	140
Fausto Mariscal, Carlos 198
Fehér Ferenc	151
Fehér Klára	20
Fehér Pál, E.	68
Féja Géza	44
Fekete Edit	177
Fekete János	260
Feldmajer Péter	157
Feldmájer Sándor	180, 256
Fényi Tibor	249, 250
Fenyő János 180,188,200,
245, 269
Fenyvesi, Charles	130
Fermi, Enrico	31,32
Feuer András	20
Ficzere Lajos	78
Finkielkraut, Alain	141
Flaubert, Gustave	153
Fodor Gábor 78,	87, 88, 133-
135, 162
Fodor Tamás	243
Frei Tamás	63, 64, 264

276

Frisch, Max	147
Frőhlich Róbert	177
Funar, Georghe	85
Gabel, Joseph	251
Gadó György	251
Gadó János	262, 263
Galliner, Peter	18,211,271
Gálos Imre	93
Garaudy, Róbert	137-142
Gazsó L. Ferenc	200
* Gellért Kiss Gábor	181, 256
Gereben Ágnes	227, 228
Germanus Gyula	151
Gerő Ernő	153
Giczy György	84, 94
Goldmann Tamás,	G. 257, 258
Göncz Árpád	47, 94, 100,
204, 235
Grau, Alberto	199
Gulyás Erika	227
Gulyás Iván	148
Gyertyán Ervin	252
György Péter	19, 228
Györgyi Kálmán	51
Győri Béla	11
Győri László	11
Hadas Krisztina	190
Haeffler András	242-244
Haider, Jörg	184
Hajdú István	243
Hanák Péter	248
Haraszti Miklós	. 122,243

Hardi Mihály 211

Hashimoto Ryutaro 166, 169

Hasznos Miklós 256

Havas Henrik 65, 66, 270

Háy Gyula 41

Heidegger, Martin 147

Heller Ágnes 148,151

Helms, Jesse 85, 238

Henhoeffer, William 131

Hess, Rudolf 115

Hesse, Hermann 147

Hiss, Alger 32, 34

Hitler, Adolf 69, 97, 156

Hódosán Róza 122

Hoge, Warren 161

Holbrooke, Richard 131

Hoover, Herbert 69

Horn Gyula 13, 27, 28,

40,41-43, 57, 58, 63, 76,

115, 164, 184, 191,213,

229, 231,232, 233, 235,

236, 237, 239, 264, 267,

272-273
Horthy Miklós	19, 131
Horváth Ádám	18,21,72
Hruscsov, Nyikita	30
Hujber Ottó	246
Huntington, Sámuel	173
Hutás Imre	248
Ignatieff, Michael	22
Iliescu, Ion	162
Izbégi Gábor	270, 271
Izsó Mihály	237

277

Jackson, Jesse Jancsó Miklós Jászi Oszkár Jeszenszky Géza	97 136, 250 43 187, 238
Kádár János 42, 51, 116,
137, 231
Kalmár György	210
Károlyi Mihály	43
Karsai László	142
Kartal Zsuzsa	248, 249,
252, 258
Kasza László	201,202
Keller, Gottfried	147
Kende Péter	158, 186
Kennan, George	32
Kennedy, Tóm	20
Kereszty András	13, 101,
148, 203, 205
Kéri László	20
Kéri Tamás	25
Kerry, John F.	267
Kertész Péter	256
Khadafi, Muammar	23
Khomeini ajatollah	232
King, Martin Luther	24
Kis János 20,61	, 122, 142
Klaus, Václav	49
Klee, Paul	146
Ko Kodaida	66
Kocsi Ilona	267
Kocsis Györgyi	144
Kodolányi János	44
Koestler, Arthur	228
Kohl, Helmut	191,266

Kondor Katalin Konovalek, Evhcn Kon rád György Kónya Imre Kopátsy Sándor Kopper Judit Koréh Ferenc Kormán, Charles Kornis Mihály Kóródi Mária

242, 243

38

20, 65, 208

256

21,56

211

136

140

16, 20, 21

143

Kósáné Kovács Magda 143

Kőszeg Ferenc 120

Kovác, Mihal 40, 42

Kovács László 268

Krausz Tamás 229

Kreisky, Brúnó 251

Kukorelli István 240, 241, 270

Kuncze Gábor

101, 106,

123, 148, 149, 233, 238 Kutalikné

Kardos Zsuzsanna 152

Kutrucz Katalin

Lahav, Yehuda Lakatos Pál Láng, Tony Lantos, Tóm László József

Lauder, Rónáid S.

Lauer Kálmán

Le Corbusier

Lebor, Adam

Lengyel László

Lenin, V. I.

Lennon,John

256

20

101

158

130, 162, 184

265, 270, 271

248

131

146

20, 161

182

68, 69, 152

249

278

Levendel Adám	71
Lévy, Bernard-Henri	140
Lezsák Sándor	231
Lincoln, Abraham	24
Lipták Béla	161
Liszkay László	122
Litván György	195
Lukács György	12, 146,
151-154, 229
Lusztig Péter	115-118
Luxemburg, Rosa	12
Maas, Péter	20
Maczó Ágnes, G. Nagyné 143
Mádl Ferenc	88
Magyar Bálint	162

Mahathir, bin Mohamad

213-225

Mán, Paul de 154

Martin Kovács Miklós 242-244

Martin Pérez, Roberto 198, 199

Marton Kati 131

Marx, Kari 137

Matthews, Herbert 160

Máté László 246

McAdams, Dániel 240, 241 McCarthy, Joseph 34, 35 Mengele, Joseph 152

Messick, Rick 204

Mester Ákos 187

Mélykúti Ilona 179, 211

Mérő Miklós 108, 109

Mészáros Tamás 201

Milosevics, Slobodan 23

Mironyenko, Szergej 35

Mohr, Charles Moynihan, D. Patrick Mussolini, Benito	160 22, 267 69
Nagy Attila	20
Nagy Imre	253
Nahlik Gábor 18	!, 19, 231
Naisbitt, John	172
Nanbár, Mose	248
Nej György	187
Nekritch, Aleksandr	228
Nezvál Ferenc	41
Németh László	44
Németh Péter	231
Nietzsche, Friedrich	153
Nika György	94
Nikolits István	246
Noelle-Neumann, Elisabeth 26
Novák Attila	252, 254,
255,258
Okti Ferenc	256
Olsen, Iver	131
Om, K. S.	66
Oppenheimer	31-37
Orbán Viktor	133-134,
184, 245
Óvári Miklós	9
Ozawa Ichiro	169
Pálfy G. István	14-16
Pallagi Ferenc	136
Palmer Mark	144
Peled, Mose	262
Pellc János	252

279

Perdomo Diaz, Roberto 198 Perez Castellon, Ninoska 199 Perlez, Jane 19, 156, 158, 161, 163

Peták István 181

Pető Iván 57,58, 101, 183 Petri György 183

Petrovics-Ofner László, dr. 251

Pérain, Philippe 51, 140

Pfaff, William 22

Pierre abbé 139, 141

Pinochet, Augusto 160, 178

Pipes, Richard 68

Pol Pót (Szaloth Szar) 121

Pongrátz Gergely 233, 235-239 Popé, Victoria 130

Popper Péter 142

Powers, Thomas 31

Princz Gábor 133,135

Pudaite, Lal Thanzawa 66

Pusztai Erzsébet 143

Quisling, Vidkun 51

Radics Péter 191, 192

Radnai Péter 210

Rákosi Mátyás 153

Reagan, Rónáid 198

Reichert János 40

Rékai Gábor 101

Révai Gábor 152

Révai József 152

Révai Vera 152

Révész Sándor 177,183

Ribánszky László 12

Ribánszky Róbert 40, 273

Riding, Alán 161

Riefenstahl, Leni 71-73, 190

Roosevelt, Franklin 130

Rorty, Richard 24

Rosenberg-házaspár 38

Rosenthal, Abe M. 19, 29, 162

Rousseau, Jean-Jacques 146

Rytkó Emília 240, 270

Salisbury, Harrison 160

Sándor László, N. 35, 38 Sansa, Tito 100

Sára Sándor 182

Sárik Attila 156

Sárközy Erika 12, 181, 202, 211,270

Schamschula György 236 Schmidt Mária 30, 125,

195, 228

Schmoke, Kurt 97

Scorcese, Martin 71, 72

Scsaranszkij, Nátán 262

Serédi Jusztinián 41

Seres László 251, 255

Seszták Ágnes 231,232

Shintaro Ishihara 173, 174

Silparcha, Banharn 104

Simpson, O. J. 98

Sinka István 44

Soós Géza 131

Soros György 21, 186,193-196 Stein, Gertrud 107

Strauss, Julius 20

Suchmann Tamás 114

280

Sugár András	14-15, 19,
122,210
Sükösd Miklós	19
Sunley, Johnathan	75-77, 229
Surányi György	12, 181
Surján László	71
Szabad György	256
Szabó Albert	119, 152
Szabó Iván	58, 59, 187
Szabó Zoltán	260, 262
Szaharov, Andrej	36
Szájer József	87
Szalai Pál	254,258
Szálasi Ferenc	152
Szalay Zsolt	12, 13, 77
Szántó T. Gábor	177, 249
Székely Ferenc	72
Székely Gábor	180, 256
Székely Julianna, R.	212
Szent-Iványi István	94
Szerdahelyi Szabolcs	t 14-15
Szilárd Leó	31,32
Szirányi János	10-11, 109
Szöllősi Istvánné	246
Szolzsenyicin, Alekszandr 228
Sztálin, J. V.	31,35, 68,
69, 152, 160
Szűcs Gábor	183
Szudoplatov	30-38
Taguieff, Pierre André 139
Tamás Gáspár Miklós 89,
122, 165, 170
Tanaka Yoshitomo	165

Tar Pál 161

Teller Ede 37, 187,238

Thorpe, Nick 29

Thurow, Lester 172

Thurzó Gábor 187

Thürmer Gyula 113-114,136 Tímár György 257

Tölgyessy Péter 59

Torgyán József 58, 256

Trejo, Carlos 197

Tribuszer Zoltánné 115

Trockij, Lev Davidovics 38

Ungvári Tamás 19, 180, 187, 200, 252

Uria Ramos, Martin 198

Valladares, Armando 198

Vámos György 11,12,16 Vámos Miklós 20

Vámos Tibor 248

Váradi Júlia 20

Várai Emil 260, 261

Várkonyi Tibor 137, 187, 203, 204, 208, 209, 233, 252,

Várnai Pál 253

Vásárhelyi Mária 231

Vásárhelyi Miklós 193-196, 253 Veil, Simoné 141,142

Vekerdi József 84,179

Veres, Thomas 131

Vécsei, Paul 18

Vidal-Naquet, Pierre 139, 140, 141

Vince Mátyás 62

281

Volkogonov, Dmitrij 68

Vorosilov, K. Jefremovics 160

Waldheim, Kurt 139, 274 Wallenberg, Raoul 38, 130-132 Wekler Ferenc 246

Wiesel, Elie 124

Wiesenthal, Simon 125

Wisinger István 72

Womack, John 206

Wonke Rezső 122

Zágoni Sándor 136

Zapata, Emiliano 206

Zoitai Gusztáv 253,261,262

Zseni István 148-150

Zsigmond Attila 256

Zsikla Győző 186

Zsillé Zoltán 25

Zsirinovszkij, Vlagyimir 59

282

A Kontroll Csoport jelentései

1980 Ft Keresse a jobb könyvesboltokban!

Újdonságaink

2300 Ft

Jobbközéparafíy’ók

Jm. <-reű ‘ec<tóttv3^/fw3$ |

2300 Ft

Szerdahelyi Szabolcs

HIÁNYZÓ CÖLÖPÖK

1134 Budapest, Apály u. 2/B

TeL/fax: 359-9825; 273-1079; 273-1080

Lovas István – publicista, politológus, fordító –

1945-ben született Budapesten. A hatvanas években

több évet töltött börtönben, mert középiskolás és

egyetemista barátaival egy illegális Kereszténydemok-

rata Munkáspártot alapított. Az ország összes közép-

iskolájából kizárták. „Erkölcsi bizonyítvány” hiányá-

ban Magyarországon nem járhatott egyetemre.

Diplomáit – a politológia területén – a montreáli

McGill és a los angelesi UCLA-n kapta. Doktorátu-

sát a párizsi Politikatudományi Intézetben szerezte.

Cikkei a Wall Street Journaltól kezdve a Demokratán

keresztül a Magyar Nemzetig számos lapban jelentek meg. 1984 és 1990 kö­zött a Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként dolgozott Münchenben, ill. New York-i tudósítójaként.

2001-ben Bocskai-díjat kapott; a Palesztin Állam budapesti nagykövetsége 2002 áprilisában neki adományozta „Tárgyilagosság”-díját

Bicskén él.

9