Skip to content

Mikszáth Kálmán – Az igazi humoristák

Cover

Találatok: 1

65

 

 

ELŐSZÓ.

HUMOR AZ UTCÁN.

HUMOR AZ AKTÁKBAN.

A MAGYAR NÉP BOGARAI.

NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN.

A SIRIRATOK HUMORA.

A MEGCSUFOLT FALVAK.

EPILOG.

A MI FALUNK.

I. A Rékiék Borcsája.

II. Ő kigyelme a pernye-biró.

III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.

IV. Hogy vette be falunk hőse Suska Mihály Branyickót.

V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog időkre, a mikor még rosszabb világ volt.

A falu leghóbortosabb embere.

Ft. Kubcsik plébános ur.

A többiek

JEGYZETEK

Mikszáth Kálmántól.

AZ IGAZI HUMORISTÁK.

CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL



 

1879.

 

Nyom. Endrényi Lajos és társánál Szegeden.




 

EZEN KÖNYVEMET AJÁNLOM

AZ ÉN

SZELID CSENDES FALUMNAK.


 

A SZERZŐ.

 

ELŐSZÓ.

Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülőfalumnak, hogy ott valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius ur sorba venné ujjain azokat, akik a betühöz értenek, bizvást zsebre tehetné az egyik kezét.

Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is százesztendőst, mely azonfölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni fogja az időjárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa őket az égi hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik fele.

Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tőlük tanultam, ami benne van.

Ha van benne valami érdemes az az övék.

* * *

S van benne.

Mert sok könyv mutatja már ezt a nemzetet karddal kezében. Jó katonának mondja mindenik.

Sok könyv figyelte már meg fájdalmait, bajait, mutatja sirva, festi türve; látjuk daczolva, ránczba vont szemölddel. Férfias mindig.

Lássuk most egyszer pongyolán mosolyával. Naiv akár egy gyermek.

S ez a mosoly a tükör, melyből igazi szépségben tündöklik vonzó arcza.

* * *

Jó kedve morzsáit szedegettem össze, – kevés fáradtsággal.

Jártam a rónát, a hegyeket s mikor a busongó nóta, mely az ország egyik szélétől a másik széleig szolgálja a sziveket, elhal az ajkakon… szelid humorban csöppen el a fájdalomból, az ami még megmaradt.

Csintalan szavakban dugja ki körmeit a dévajság.

Játszi naivsággal szólja el magát az együgyüség.

S még az is szeretetreméltó.

* * *

Mivelhogy azonban még sem voltam mindenütt s könnyen megeshetik, hogy amit némely nemes helységről elmondtam, az annak zokon eshetnék vagy hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor, – egyszer mindenkorra kijelentem – a szomszéd faluban történt.

 

HUMOR AZ UTCÁN.

God made the country, and man made the town.

Cooper.

 

 

Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az isten jó kedvében teremté és talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az isten alkotásánál jó kedvének felét neki kölcsönözte s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és országgyülési termekbe, a temetőkbe sőt még az utcára is.

A fölvett cimhez ragaszkodva csak keveset szólhatunk az egyszerü falukról, hol minden duzzad az üde költészettől, hol az utcákat keresztül-kasul egyforma cégtábla- s fölirat-nélküli alacsony házak szegélyezik. A humor ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond önmagáról.

Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitüzött boróka-csutak is. Kényesebb falukban „Becsali“, „Gondüző“, „Betekints“, a furfangos neve a csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy: „ma pénzért, holnap ingyen.“

Ezenkivül nyomatott betüt már csak a biró házán látunk a fekete táblán, melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti szinüvé előmozditott oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben.

A faluk architecturája mind különböző, de jelentéktelen módositásokkal. Néhol a tüzfal-homlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép számára, (legalkalmasabb ember erre szent Flórián); másutt ezek helyére cifrázott deszkázat jő, mig ismét másutt leér a zsupfedél karimája egész a ház szeméig, a két ablakig, mely közt legfeljebb a tulajdonos nevének szines kezdőbetüi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszoruban, módosabb kőépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban:


 

„Ezt a házat épitette Fazekas András

Itt helyben

A saját erdejéből hozott fából.“

A magyarokénál sokkal szebb és jellemzőbb a székely házak fölirata: „Öröm és békesség a bejövőknek, áldás a kimenőknek!“

mely aztán nagyobb világosság okáért következő vendégszerető verssel egészittetik ki a tulipántos, szélesfejü szegekkel kivert kapun: „Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe,

Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be.“


 

Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be, azóta nincs értelme e soroknak s kezdenek az uj kapukról lemaradozni.

E helyen kivánom megjegyezni, hogy nemcsak az épitészeti izlés változó falvainkban, hanem, ugyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más közmondások, különböző észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál, mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem meg az ebeckiekről, hol közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci embernek, a legszegényebbnek is gyönyörü lovának kell lennie, az istálóját épiti előlre cserépfedél alá, faragott kövekből, mig a formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott amiért „nem lett ló.“ A jámbor zsélyi lakos I. Napoleon észjárása után indul s abban találja ambitióját, ha minél több gyermeke van; a világért sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár irásban oda bigyeszteni a neve után, ha teheti: „Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja.“ Már az óvári palócban nincs ily tökéletlen hiuság, mint igazi bocskoros nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épit, hogy télben legyen hova tenni a melegitő kemencét, mert a hideg a nemes embert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a keresztény időszámitás, elég ha oda jegyezi az utódoknak:


 

Épité Kéry Pál de eadem,

A restoráció utáni tavaszon.


 

Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen irtam e cikkemet, mert akkor módomban lett volna a kis-ujfalusiak hires föliratát gyüjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amiből világosan bebizonyitható, hogy a nemes előljáróság nem járt el teljes bölcsességgel, midőn az emlitett, emberemlékezet, óta elő nem fordult kemény tél (négy ember fagyott meg Kis-Ujfaluban) megörökitését akként eszközlé, hogy az e célra begyült összegen kihozatván a városi vésnököt, miután kőtáblára már nem futotta, egyhangu megállapodás folytán, a falu közepén lévő nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes versekben örök emlékezet okáért.

De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisujfaluban H. hires malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe került s még ki is gunyolták. Erre szól hát büszke válaszul:


 

„Ezt a malmot csinálta

Ezékiel de Harcsa.

Ahogy csinálta, ugy megcsinálta.“


 

Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen eszmetársitásból eredt felirat: Ennek a falunak „Innám“ a neve.

Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a keresztfára szegezve, kinek az illető piktor, kopjával átvert vérző szivét a jobboldalára festette. Akadtak olyan müértők Inámon, kik idők jártával rájöttek e hiányosságra s hogy a hibás müvet kiigazitsák, vasvillával átszurták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes.

A szent képek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katholikus helyeken, ugy hogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta ugy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épitett diszes kápolna egy később elvesztett határigazitási per miatt a szomszédos karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segiteni máskép, csak az alábbi fölirattal:


 

„Adatik tudtára mindeneknek akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel ámbátor a Karancsiakénak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi határunkat őrzi innen.“


 

Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyü, boldog falukból, a lármás, fényes, fővárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reclam vegyül. Itt selyemben jár a poezis, a humor pedig tricotban, csörgő sipkában, vagy – meztelenül.

Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár „Humor az utcán“ a cime, még sem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel biró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintányéroktól kezdve a borbély-mühelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert senki sem mentt tőlük, szeretetreméltóan tünvén föl, kárhoztatás helyett mosolyt fakasztanak.

Köteteket lehetne irni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak, de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szoritkozunk, maga a tárgy gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyitására irányul, mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elő az utcán nálunk (az ugy történik mindenhol), de összegyüjtvén nehány jellemző vonást, nem egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbbé jelentékeny oldalról is – sajátságainkhoz.

Mint föntebb megjegyzem, semmi közünk a meztelenségekhez épp ugy nem, mint az együgyü vagy a helyes irással farkasszemet néző föliratokhoz; még kevésbbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni, mik monumentális épületeken és müveken lehetnének, mint azt Spanyolországban találhatni, nem csak az épületeken, de még az egyes iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradtságért, mert alkalmasint megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettőt ne emlitsek. Egy dom fölirata a következő:


 

Az ég kapujánál cipőt árulnak,

Mert az angyalok mezitláb járnak.


 

Költői és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell végződnie a hiuságnak, mely a templom kapujánál ismét utját fogja állni a kijövőnek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor:


 

„Ok nélkül ki ne huzz, becsülettel tégy a hüvelybe!“


 

Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem ered közvetlen a néptől, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem kis föladat az most már a fővárosban, mióta a müizlés, divat, ildom és a terjeszkedő müveltség kiszoritotta az őszinteséget, az ős eredetiséget, a gondolkozást pedig megesztergályozta simának.

A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erősebb fajait képviselték (Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyu, Kecske, Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedő elemhez tartozván (füszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a jeges medvéhez stb.), ma már aristocratikus nevü hotelek uralkodnak, a cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak; mind ugy jelennek meg az utcán, mint egy jól nevelt gentleman a salonban, begombolkozva csinosan, kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek figyelmét vannak hivatva fölkölteni.

Különösen igy van ez a világvárosias arcu belvárosban; hol legföljebb egy-egy Teleky-dijra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedő mosoly, ha szeme a következő tartalmu hirdetésbe botlik a füszerkereskedés ajtaján:


 

„Száz arany egy poloskáért!“


 

Ezt bizony könnyebb találni, mint drámai cselekményt.

Távozva azonban a czivilizátió központjától a külvárosok tömkelegébe, ott még mindig föltaláljuk a gyógyszertáron gyermekkori ismerősünket, Aeskulap apót kigyós botjával. Feje fölé a soroksári utcában a következő tréfás annonce-ot tette ki az agyafurt gyógyszerész: Szép falusi paraszt menyecskék számára kapható legjobb minőségben:


 

Egy lat „valami“ két garas.

Egy lat „tudják mi“ három garas.


 

S nincs olyan gyönyörü paraszt menyecske széles e környéken, aki rá nem jönne, hogy ez a „pirositó“ meg „fehéritő“, s nehéz megállnia, hogy be ne tekintsen abba a nyalka boltba, hol ilyen „finuman“ beszélnek.

Ha az igazmondáshoz szokott vidéki ember idevetődve – keresztül izzadja valamely kanikulai napon a király-utcát hol egy ilyen fölirat biztatja: „nincs többé melegség“[1] s ha aztán befordul véletlenül az István-térre s azt látja, hogy ott „Pénz becsületszóra“ kináltatik, majd egy kanyarulatot csinálván kijut az országutra, hol a hirdetés szerint: „Ócska-ruhákért ujak adatnak“, bizony eltelhetik hálával a szive, a derék iparosok iránt, kik igy gondoskodnak arról, hogy az emberiség hiányt ne szenvedjen semmiben.

A bennszülött már ismeri e hangzatos humbugot s szivesebben olvassa ennél még az együgyüségeket is. Van az is.

Egy nagy zöld táblán beteg ló és ökör ábrázoltatik, a ló alatt ez aláirással: Duska Mihály, az ökör alatt: Duska Pál, legalul: baromorvos testvérek.

Jobb ennél a hirhedt szerecsen-utcai fölirat a vendéglő ajtaján:


 

„Jutányos ételek és petyegtetett kiszolgálat.“


 

Hát ez ugy eshetett, hogy e sorok alkotója a német „pünktlich“ szó után indulván, a szótárban ugy találta, hogy az magyarra forditva annyit tesz „pontos… petyegtetett.“ Nos, neki jobban tetszett a „petyegtetett.“

Különben a korcsmákba a fővárosban is nagy előszeretettel veszi be magát a humor. Rokonfedél alatt van itt a kedélyesség hajlékában.

Az „Utolsó Fillérhez“ cimzett bormérés ajtaján a Szondy-utcában:


 

„Aki hatvan évig borommal él,


 

Az ilyen vendégem sok esztendőt megél!“

Az alábbi vörös betüs fölirat az „Arany veréb“-nél a legujabb költészet terméke; igazi korrajz: Bejött a liter

Elment a hitel.

Elrettentő például szolgál a bornemiszszák számára a „Vörös alsóhoz“ cimzett korcsmán Budán a következő versbe foglalt figyelmeztetés: Ó-Budán a ludak nem ittak csak ettek

És mi történt? Egytől-egyig kidöglöttek.

Hasznos orvosi tanács ez is egy pálinkamérésen a stáció-utcában (közel a Jókai házához, melynek mélyedésében évek óta egy katholikus szent morphondirozik, nem átalva, hogy a gazdája kálvinista):


 

Jó a pálinka reggel,

Igyunk hát egy üveggel.


 

Az sem utolsó dolog, hogy van a kerepesi-uton egy lebuj-csapszék, hol előre kell fizetni az étel-ital árát, nehogy megszökjék vele a vendég, s hol a kés és villa maradandósága iránt táplált óhajtása a korcsmárosnak akként nyer kifejezést, hogy az asztalhoz láncoltatik, hanem azért ott künn zöld borostyán koszoruban a következő cimet viseli e látogatott mulatóhely:


 

„Az bizodalomhoz.“


 

No de elég a korcsma-költészetből ennyi, s hogy unalmassá ne váljunk, tán e cikkből is.

Még csak azt a budai lakost kivánom fölemliteni, ki azt iratta föl a kerti házának falán levő napóra fölé: Óra pró nóbis.

Biz ez plágium Aszalayból; hanem az meg már éppen kriminális itt Magyarországon, ahol már a kétférjűség is tiltva van, amit a Terézváros egyik boltfirmáján olvashatunk:


 

Singer Ferenc és Társai

nejének
Wolf Marinak kereskedése.


 

Érdekes pendantja ennek a király- és Petőfi-utca sarkán e fölirat: Katharina Engl divatnőkereskedés.

Mind e föliratok, melyekből izelitőül e nehányat kikaptam, ma-holnap a haladó izlés és civilizátió lomtárába kerülnek, hogy ujaknak adjanak helyet. Meglehet, hogy ezekben is lesz humor, de az nem ilyen lesz. Meglehet, mondom, mert a civilisátiónak, célszerüségnek és izlésnek is vannak kedélyes hajtásai. Nekem legalább nagyon mulatságos az a koldus, ki a nemzeti szinház palotája mellett tartja állomását s hogy magát a sok hiába való beszédtől megkimélje, egy pléhtáblára, melyet kényelmesen a falnak dőlve, magasra emelten tart a járó-kelők szeme elé, ezt iratta izléses aranyozott betükkel: „Kérek egy krajczárt!“

S most végzem cikkemet azzal, amit innen kihagyni lehetetlen; egy fölirattal, mely nagy, fekete emlék-oszlopon pompázik ott, hol Kont és Hunyady vére folyt s szentelt meg minden porszemet, a Szentgyörgy-téren:


 

G Hentzy . . . . . hir starb den

Opfer-todt für . . . . . Vaterland.


 

Valamennyi között ebben van a legkeserübb humor.

 

HUMOR AZ AKTÁKBAN.

A tekintetes szolgabiró ur meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza őket, hogy majd máskor igazit a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne feledje, addig is egy görcsöt kötött a zsebkendőjén.

Ez a „görcs“ volt valószinüleg az első pörakta a magyar törvénykezésben.

Később azután bejött az „instancia.“ Tanultabb emberek irásba foglalták a felek sérelmeit s a biró nem volt kénytelen a nagyfenekü beszédből saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve kifogástalanul, itélhetett belőle kénye-kedve szerint. Még később megszületett az „indorsata“ is, ami azért történt, hogy az itéletkihirdetésre összegyült felek be ne piszkolják a „kancellária“ padlóját, melyet a szolgabiróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a biró odajegyzi az itéletet az istancia hátára, (ami még mellesleg azért is jó, mert el nem felejtődik), aztán haza küldi nekik, hol megexplikálja a nótárius.

Ebből a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb valamennyi közt egy komárommegyei főszolgabiróé, ki egy különben tiszta adóssági keresetre a következő itéletet hozta: „Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum.“

Mely itéletet a fölsőbb biróság is jóváhagyott a „ebadta“ szó kivételével.

Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat, hogy, ugymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg müködik hazánkban, az ugynevezett „herumreisenderek“ és a „megyeházban könyöklők.“ S ez igaz is volt, amennyiben a szolgabirák beutazván járásaikat, utközben csak ugy a kocsiülésről diktálták az itéleteket, miket senki sem foglalt jegyzőkönyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak mint ma.

Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már előbb is rendesen és irásban vitettek; tág tere nyilik tehát a velünk született eredetiségnek és humornak ezidőkben – ha ugynevezett „stylus curialis“ pókháló gyanánt át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az ős gondolkozást.

Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedanteria a komikum határáig megy: a „végzés“ egyetlen periodusból áll és kezdődik a „minek utána“ szón; a „kötelezvény“ a „melyszerint“-tel; az „idéző végzés“ a „minek folytán“-nal szalad ki a biró tekintetes pennájából; a „kurrens“ (körlevél) első szava „meghagyatik“, a „bizonyitványé“ a „hítelesen valljuk“ mig az „adás-vevési szerződés“ a „mi alólirottak“-ból folytatódik s (hogy az akkori idők hivatalos irályával éljünk mi is) utjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes terminus technikusokat s számtalan ékes participiumot ölt magára.

Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetből, mint a szerb tövis szántóföldeinkről. Még maga a parlament sem mentt tőle; mert hát mi lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdődnék minden interpellátió „tekintettel arra?“

Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai, Angliában csak ugy mint a legmiveltebb Franciaországban elütő az okmányok irálya az irodalmi termékekétől, de ezen elütő sajátságok leginkább a terminus technikusokra szoritkozván, sehol sem culminálnak annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek ugy az élő nyelvvel mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétől, hanem abból meriti nemcsak erejét, de szinét, üdeségét is.

Kötetnyi gyüjtemény áll rendelkezésünkre a bureau-irályából, hangosan kiáltva reform után – s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bureau-k nyelve, mint maga a gondviselés, örök és változhatlan s ha cikkünk szük kerete különben is nem akadályozna bőven időzni minden vele összefüggésben álló tárgynál.

Legfölebb nehányra szoritkozunk; minő pl. az abauji sérelmi fölirat, hol a „kormány önkénye egyensulyának vasbotja“ ellen panaszkodik a türelméből kifogyott municipium; vagy azon itélet, hol az arculütés (tekintettel az előkelő állásu egyéniségre, akin megesett) „szemkáprázati képen-kapománynak“ iratik udvariasan körül.

Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a feledhetlen Nyári Pálunk holttestéről fölvett látlelet, melyben a bal lábszáron „csont folytonossági hiány mutatkozása“ van constatálva.

Ember legyen, aki ebből kiérti, hogy a lábcsont összezuzódva egy helyen kivált.

Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes kifejezésekre sok esetben kényszeritve volt azok alkotója, mint pl. a kékkői szolgabiró, ki a következő rendeletet intézte a kürtösi biróhoz:

Minek utána a Mrokár János tulajdonát képező kertben levő kertben találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját kikutatván hozzám bekisérni szoros kötelességének ismerje.

Ez pedig ugy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos kertnek használván, tisztességes zöld sorompóval látta el. Nehogy azonban hozzáférhető legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak, még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készitett a finyás káposzta palántának… Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való, gazdátlan malacok.

A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is adomaszerü. György angol király itélete, ki az élethossziglani fogságra itélt rab kegyelem-kérvényére ezt irta: „tiz évet elengedünk büntetéséből“ inkább egy ügyesen kigondolt rebus a büntetésnek a királyi szó értelmébeni kiszabását illetőleg. Nem sokkal áll erősebben hitelesség dolgában a Zürich-cantoni törvényszék ama ismeretes itélete sem, mely a háztetőről leesett Stab Ulrik elleni kártéritési követelésében következőleg intézkedik:

„Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán menő Blir Jakabra zuhant, ki, mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán szörnyet halt, az általuk inditott pör akként oldatik meg, hogy az örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetőre fölmenni s a csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni.“

Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendőri kihágást elkövetett fiatal müvésznő ellen kiadott következő szövegü rendőrminiszteri rendelet:

„Lola Montez csintalan, rosz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el Párist.“

De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás s akár a végtelenségig nyujthatnók az aktákban előforduló humor fölsorolását, ha az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktől lefelé egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derüje önt el mindent, s hol nem az a mesterség, hogy mit irjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok közül mit ne irjak bele.

Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit ő nagysága az ország dolgában ebéd után végez, – az ne numeráljon semmit.

A kálvinista pap igy állitja ki (maliciából-e vagy meggyőződésből nem tudni?) az evangélikus benszülött keresztlevelét az anyakönyvből: „Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus.“

A szolgaias bureaukrata félszemü főnöke utlevelében, nehogy azt megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illető rovatban: „Az egyik szeme távol van!“

Hát még a táblabirói igazságszolgáltatás a maga sajátságos világnézletével, nagyuri kedvtöltéseivel, naiv furfangjával, soha ki nem fogyó kedélyességével!

De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelőtt (még ipamnál is) nem volt sem index sem napló; a tárgyalási napok legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma sorozatban:


 

Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja.

” ” Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen.

NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom.

Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm.


 

Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek időközben elhányta a naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a vármegye egyik részében, a vesztegető Pap Kata nem lett becsukva s az igényper elintézve.

De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabiró, hogy az igazságot a törvény betüiből kutassa; józan esze szerint szeretett itélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az itéletet indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetüeknek, mert az igazi telivér táblabiró ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen elvetette a gondját, mint azt az itélő táblánál most is folyamatban levő 19,247. sz. percsomó első birósági itélete mutatja, melyben alperes köteleztetik fölperesnek kétszáz forintot fizetni:

Indokok:

„Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erősebb igazsága vagyon.“

Sokkal jellemzőbb a következő:

Brüll Jakab kanizsai lakos órgazdaságon kapatván, kárvallott alperes panaszára a megyei esküdt igy itélt:

„Brüll Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum. Bortos Ferenc r. sz. esküdt.“

Brüll nem elégedvén meg az itélettel, magához a főszolgabiróhoz vitte azt; aki meg is változtatta menten:

„Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helyben hagyom, a „duplán és punktum“ szavak közé azonban beszurandó a következő helyreigazitás „és huszonöt botot kap.“

Fenyéry Tamás főszolgabiró.“

Legkülönösebbnek tünik föl B. Ferenc szolgabiró sententiája:


 

„Fazekas János ámbátor lopott, nem büntethető meg, mert dühös ember és egy faluban lakik velem.“


 

A fölsőbb forum ezen itélet alá a következőket jegyezte: „Indokaiból helyben hagyatik.“[2]

Ugyancsak e biró az alábbi itéletet hozta két kéri menyecske ügyében: Egyik eb, másik kutya. Probátum est.

De ki győzné mind fölsorolni! Száz meg száz humoros itélet van, mely hosszadalmasságánál fogva, ismét sok olyan, mely untató tényálladéka nélkül – közölhetlenné válik. De nem csak itéletek, hanem az okmányok egyéb válfajai is bő anyagot nyujtanak.

A keleti marhavész megszüntetésére kiküldött megyei bizottság, (mely magát röviden „Marha-bizottságnak“ nevezte) furfangos tanácskozmányainak aktái a gyarmati levéltárban; a lévai csizmadia-céh hatóságilag jóváhagyott alapszabályai, miknek, 35-ik §-a szerint áldomások alkalmával a fiatalok tartoznak józanon maradni, hogy az öregeket hazavezethessék; vagy a ladányiak mentegető irata, hol tizenegy ok adatik elő, melyeknél fogva a méltóságos főispán ur átutazása alkalmával, dacára az alispáni rendeletnek, nem harangozhattak, megannyi jeles példányok. Ez utóbbiból álljon itt a hetedik ok: „minek utána a nemes városkának egyetlen harangja sincsen.“

Mind e humort pusztulóban hiszi az ember, az uj perrendtartás, a teljesen képzett birák és hivatalnokok, a modern törvénykezés és közigazgatás következtében, és szinte sajnálattal gondol eltünésére még e neki nem való helyről is.

Pedig fölösleges busulni.

Egy e napokban a vallásügyi miniszteriumhoz érkezett folyamodványra, mely e szavakkal kezdődik: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!“ ezt irta oda egész kedélyességgel a kálvinista irodatiszt: „Mindörökké, ámen! Ad akta.“

…No ahol még a száraz bureaukrata is igy humorizál, – ott nem fogy ki a humor sohasem, ha tüzzel, vassal irtják is.

 

A MAGYAR NÉP BOGARAI.

Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szived költészetben, szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut belőle.

Amennyit az isten megvont tőlük, annyit pótol vissza a nép hitté izmosodott költészete. Hivatal-osztogató kedvében, ha már vicispánnak vagy szolgabirónak nem választhatja meg az impozáns külsejü „szarvasbogarat“, megteszi a „bogarak királyának“, ki Gergely napjának éjjelén éppen éjféltájban gyülést hirdet az apróbb bogaraknak és férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztitanak az idén, melyiket hagyják meg…

A rovarvilág tehát, mint eféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amugy összeségben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb personái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesit rokonszenvére.

Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó-Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli. A „zsizsik“ is csak olyan, hogy fojtanák el a magvát a „szú“-éval egyetemben, – mert még a „fülbemászóban“ is több az emberség ezeknél.

Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyülölni sem tudjuk: nem üldözzük, nem pusztitjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a becsületből, szeretetből és kitüntetésből ne illesse őket semmi.

Összes gyülölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az isten, hanem csak ugy származtak be, mint a civilizátió. Ezek az indigénák a nép hite szerint a „sváb-bogár“, a „muszka-bogár“, a légy és a „cseh-bogár“ a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a rettenetes irtóháboru ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is öldökölni való.

Franciaország falvaiban a határok egyes dülőiben mutató táblák vannak fölállitva a kormány intézkedéséből, melyeken föl van jegyezve a kártékony és pusztitandó, valamint a megkimélendő állatok és rovarok neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kiséretében. Nálunk mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes testvére a tudománynak s kerülő utakon siet annak ölelésére.

Az „aranka-bogár“ az a mesopotániai elátkozott király által orzott gyürüből egy kipattant darabka, – mely mint az eleven ezüst elkezdett futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s a merre átvonult, elpusztult a vetés, a fü. Ezer esztendő óta átjött Mesopotániából ide s itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az elszaporodott fajból, annyi negyedórával röviditi meg az egykori király millió esztendőre szabott kővé – átkozását.

A „hangya“ is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu, nemcsak hogy a felhőt huzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba verődik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában, mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyuktojás kivánatos a rektor uram gégéjének, az ő éneklő kis szájának is jussa legyen ezekhez a morzsányi tojásokhoz.

Az „aranyos-diszélynek“, a cincérek fajtájának, a „kőris-bogárnak“, mely az emberi testen fehér hólyagot huz, a merre magába szivja annak a „gonosz vérét“, mindnyájának megvan a hivatása, hogy szintén nehéz elbillenteni a mérleget, vajjon halálra méltó-e inkább, vagy pedig szelid elnézésre.

De bezzeg nem igy van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mythosz veszi körül és a népkegyelet őrzi.

Ott van pl. az „isten tehenkéje.“ Lapos, piros-falú, feketepöttyes rovar. A tavasz első mosolyára mászik elő a falusi házak foszlott vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelő jószágában hiba esnék. Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehenkéi legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet is.

De ha egészen az égé az emlitett hosszukás, piros bogár, a „földi mennyország“ szolgálatába is jutott egy ilyen szinü teremtmény, a „hét pöttyes böde.“ Formás, gömbölyü mint a piros bogyó, hét pety van a hátán s nagy hivatalt visel: ő a szerelmesek üzenet vivője. Szófogadó, hüséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár, (mert csak igy nevezik) még eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi és elmondja neki nyájas, kérő hangon:


 

„Jó Katinka-bogár

Ereszd szét a szárnyad

Vidd el az én szeretlek szóm,

Vidd el sebbel, vidd el nyomban

Dél, keletre vagy nyugotra

Oda, hol a galambom van.“


 

A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyujtogatni a csápjait, egyet-kettőt lépked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a rubintos szárnyak fölfelé emelkedőben szépen ketté válnak, mint a széthuzott függöny s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat bélésüket… egy halk rebbenés s a kis rovar röpül… megy az üzenettel.

Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szerető szivnek, – ha meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd…

Az anyatermészet azonban nem csak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat, hanem becsülettudón gondoskodik az öregekről is. Az ő számukra ott a sok „keresztes pók“ mind megannyi Orlice professor.

A keresztes pók született mathematikus és „a nép lutristája.“ Egy befőtteshez hasonló alaku üvegbe betesznek apró papirszeletekre irt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket, melyek a legközelebbi huzáson kijönnek. De van is hozzá ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán – mit is tehetne szegény egyebet? – megadja magát sorsának, s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhuzogatja bele a szükséges mennyiségü számot t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, – a számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehuzó fehérruhás leány még igazán ártatlan, ugy hogy a keze más numerusokra nem siklik, bizonyára „pirosan“ jönnek ki.

Ámde micsoda még a pók tudománya a „diszély“-éhez képest?

Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendőt előre tudja. Amely esztendőben szórványosan jő, kolera lesz akkor, ha nagyon zöldbe játszó a szine, jól fog a gabona fizetni, s mikor elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háboru lesz.

Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó „szentjános-bogár“, de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott neki: ő nép doktora. Aki valamely évben először páratlan számu napon látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a tizparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendőben csak fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.

De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszu sorozatnak? A „pézsmabogár“ szárnyainak büvös erejéről beszéljek? Titokzatos, homályos csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivó poharába kerülnek, az a leány megtanul viszontszeretni: viaszszá lesz a szive, játszani lehet vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán ugy van meg az ereje, ha halva találtatik, még pedig nagy boldogasszony éjszakáján, első kakaskukorékoláskor.

Vagy a temetőben lakó félelmes külsejü „sirbogár“-ról szóljak? A külső nem határoz; jó derék bogár az, hirt visz a halottnak, a rögös hant repedésein át kedves, itt hagyott övéiről. Mindent, de mindent elmond neki igazán, ugy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony ugy tudja, hogy későn este előmászik a temetőből a faluba, hol a rovarország dalnoka, a „tücsök“ énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe össze van foglalva az egész család aznapi dolga.

Világosan következik ebből, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy a megtisztult halottakat megpiritaná odalenn, ott ugyan elteszik láb alól a fecsegő tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangu dalait, melyek dudolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A családhoz tartozó házibarát ő, szerény, igénytelen, a szoba valamely szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s mint egy tündérrege, ugy ringatja el a benne mélázót.

De hát mind ezt csak s nép érti meg, érzi át. Az uri familiáknak másféle a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostüre szurkálva, üveges fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni élve. De háládatosak is értte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát elvégzik.

S ez a jó egyetértés, melylyel egymással élnek, lélekemelő és költői. A föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat, foglalkozást nyujtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bőkezü magyar nép az előkelő világnak, „az uri asszonyok bogarát“ – a bolhát: hadd jusson nekik is.

Mintha bizony az uri asszonyoknak a bolhán kivül is nem lenne elég bogaruk.

 

NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN.

Mondhatnám humornak és bizvást oda tehetném cikkem cimeül megforditva is: „tudomány a népies észjárásban“, mert a magyar ember eredeti, zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran épp ugy magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében, majd a laikus észjárás a tudomány kothurnusában.

Látszólag kisszerü e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkivül, hogy élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hirhedt természetes, józan eszére, egyszersmind kiegészitő része e néhány cikknek, melyet humoráról irtam.

Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér, szinte kedvem jő meghódolni az elavult táblabirói hencegésnek: „a magyar ember minden tudományába beleszületik.“

Igy gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott „kendertilló“-nak, mely – ugymond – egyszerűségénél fogva bámulatos s már régen az ő, e célra szolgáló mesterséges és költséges gépük előtt divatban volt. Két ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekről, melyeket egy, az ajtón keresztülfurt lyukon kiszolgáló madzaggal kormányozhatni s a végén igy kiált föl: „e nép találékonysága és eredeti fölfogása rendkivüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik Nagy-Brittaniának köszönik lételüket, azok bizonyára egyszerübbek és tegyük hozzá célszerübbek lesznek.“

Az „elmélet“ és „gyakorlat“ közti különbség éles megjelölésére, legképzettebb államférfiaink egyike a néptől kérte kölcsön „hires érv“-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:

„Ha hét veréb ül egy fán és abból kettőt lelövünk, a kérlelhetlen elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlen egy sem marad, mert a többi elröpül.“

Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erősödhetnék a tudomány is, mint ahogy egyenlőn nyeri tápláló erejét az édes anyaföldtől a cserje, a fü és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem mindenütt áll meg a tudomány és szokás által fölállitott rendszer és logika.

„Ha egy szekér találkozik tiz szemben jövő szekérrel, látszólag az lenne az igazságos és célszerü, hogy az egy szekér térjen ki a tiznek, – de tulajdonképen a tiz térjen ki az egynek, mert a tiz közül egyik-egyik csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezőleg az egyes szekérre háramolnék.“



 

De nem mindenben dob ily erőteljesen keztyüt a tudománynak, hanem azzal a legtöbb esetben egy uton halad, csakhogy a saját módja és esze szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mértföldje pipa számra van fölosztva, a dél akkor van, midőn árnyékát átlépheti s gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez füzvék: A „Mindszentek“ bevetve találják az őszit, Servác, Bonifác, Pongrác megkiméljék fagytól a gyümölcsöst, „ha fénylik a Vince, teli lesz a pince“, gyertyaszentelőkor, ha a nap fénylik, a medve visszamegy odujába, tudva, hogy hosszu, hideg tél lesz, – többet ér egy májusi eső Bécsnél stb. A hyppologia, geologia sem ismeretlenek a nép előtt. A csikó leendő termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszu az első lába bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszu lesz öreg ló korában a lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak, sohasem lesz belőle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony, meg fogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki győzné mind elősorolni ama példákat, melyek bizonyitják, hogy bár különböző uton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér, bár megvallom szinte csuszva négykézláb és a naivság az utitársa, de ez itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál is inkább, mert az alábbi példa (mely pikans és érdekes voltánál fogva megérdemli, hogy a simetria rovására is, kissé terjedelmesebben és szinezve adjam elő) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerü észjárás ölébe menekül:

„Balassa Jánosnak, a „doktorok doktorának“, előkelő betege volt, egy sugár termetü, gyermeteg, üde arcu, fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedő fekete szemekkel, mikben a szüzies szemérem és ábránd bübája égett együtt. Csupa tüz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.

Az orvos elküldé a szklenói fürdőbe, hogy ott naponkint öt órát üljön nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevő szklenói föld visszaadja majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely ujra keringni fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy csalódva térjen vissza a világhirű orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta az éltető csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétől, – ő tudja miért…

Balassa ezentul is keresett gyógyitó eszközt tudományában, könyveiben, tapasztalataiban, rendre meghiusult minden kisérlet. A holt kezek nem akartak fölmelegedni, megmozdulni!

Végre föléledt a tudósban a magyar ember az ő eredeti észjárásával s egy utolsó kisérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó termébe, hol tanitványai voltak összegyülve: csinos, szemenszedett gyerekek, saloniasan kicsipve, amint nekik előre meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig pirulva tartott a másik szobának.

– Nem kisasszony, mondá a tanár eléje állva, itt fogunk maradni; tanitványaim előtt értékesiteni kivánom e kórt azzal, hogy helyenkint magyarázatokba terjeszkedem.

– De uram…

– Semmi de… Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog – mondá szigoruan s a remegő gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven mondá a fiukhoz fordulva:

– Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket, mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyem szoknyácska szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb…

A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden actiót, s a szoknya óvatos, kimért lassusággal egyre följebb vándorolt, kibukkanni engedve az igézetesen szép idomu bokákat.

Oh hogy nézett oda az a sok éhes szivü fiu!

A szüzi szemérem kétségbeesett harca tükröződött le a gyönyörü leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikitott, fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében, dühében, tehetetlensége érzetével.

Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bóditó, kinos mütét egyre tartott és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihiva párviadalra!

És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellő pillanatban.

Egy irtóztató erőfeszités – s az orvos érezte, hogy a karcsu teremtés villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt kezeivel megragadja.

Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s megragadván az ifju grófnő kezeit, elkezdte kifeszitve emberfölötti sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélekzetelfogyásig, mig nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midőn kimerülve abban hagyá, igy szólt:

– Grófnő! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománynyal. Ennyi az egész.“



 

Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen sikerrel végződött, mert hogy csak egyet emlitsünk (jóllehet nem szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midőn látta, hogy a kolozsvári hideglelősök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé diariumjába, hogy a „töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen“; mert alighogy a pozsonyi patiense még jobban megbetegedett, a dus tapasztalatot ekként kellett módositania: „a kolozsvári embernek orvosság, de a pozsonyinak halál.“

Hasonlóan csak többé-kevésbbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és eredeti, de nagyon is adomaszerü fölfogás, melylyel az ujonc azért helyezi az istent a generális fölé, „mivel annak van a legtöbb csillagja“, vagy a debreceni civis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében kisüti, hogy a zsidók alkamasint „azért nem tisztelik a fiu-istent, mert az atya-isten örökéletü lévén, tőle sohasem örökölhet semmit.“

Annál jellemzőbb azonban a veszedelmes kezdetü porosz-osztrák hadjárat alkalmával azon népies kombináció, hogy: „legjobb volna biz az, ha most ő felsége hamarosan átiratná az összes országait a feleségére.“

(A jámbor nép persze azt hitte, igy majd el nem viheti birtokait a burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki kolera idejéből.[3] A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek, hogy lábukat, midőn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal megszüntetvén a vég- és felsőtagok közti vérkeringést, utját állták a szivhez közeledő halálnak.

Ha az ember figyelmesen nézi a kut gémjére kötött mázsás fatuskót, a különböző széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat (gabnaszórás idején), a kölyü szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat, melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanusit a nép, melyekkel asztagjait rakja, buzájának, gyapjának mesterséges uton sulyát neveli, – látnunk kell, hogy a fizika, architektura stb. tanait alkalmazza meglepő ügyességgel.

Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra. Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzt, s hogy nálunk nincsenek mutató-táblák a mezőkön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztitani vagy kimélni kell; – népünk ösztönszerüleg fölfogja ezt s a költészet védő pajzsába bujtatja a szelidebb állat-világot.

Gyönyörü vonás ez tőle! A szelid állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyulra bizonyos tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen előtte, mert az a „Mária madara“, a dalos fülemile fészkét, a kelepelő gólyát, mely boszuból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind őrzi a népköltészet, mig ellenben a kártékonyakat ez veszi üldözőbe.

Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemző sajátságát is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát biztam, midőn a fölötte gyakorlandó ellenőrzésről gondolkoztam, a következőleg biztatott meg:

„Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná megtudni, még sem csalnám meg, – de ha megcsalhatnám százezer forintig, ha meg volnék győződve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert ugy sem történnék semmi bajom.“

Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló gazdaember védekezése:

Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt semmit. Az emberek kimondták fejemre az itéletet és azt vissza nem veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök naponkint, azt fogják mondani: „ni mint szórja pénzét a tékozló“; – és vegyük föl most az ellenkezőt, szigoru takarékossággal, egy garassal érem be naponkint, az emberek akkor igy fognak szólni: „ni a tékozlónak már csak egyetlen garasa maradt.“

Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom őrét: a közvéleményt, senki.

A tanuság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi tudomány; a nép pedig azt javasolja: „kilencszer kilenc siron hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.“

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies izlése szerint.

Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következőleg prédikált a káromkodás ellen:

„Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak bizony se haszna, se gyönyörüsége.“

Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.

 

A SIRIRATOK HUMORA.

Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állitani, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban, az egyetemi tanár száraz előadásában épp ugy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erősiteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek.

Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél, melynek ugyszólván legrégibb őse, már Atilla humorral felel Róma könyörgő püspökének: „Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor az isten ostora vagyok.“

A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állitani, hogy mindazon adomák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.

Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem is jó, ha a bunkója[4] olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az embert figyelmeztetőleg: „itt nevess!“

De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről irni; sokan tették ezt már előttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki rájőjjön, honnan keze, honnan lába.

Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép szellemét és humorát, – sirirataiban.

Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon siriratokról lehet itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költők készitettek; nem az olyan siriratokról szólok, minő például a Hugó tábornoké, kit „huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg.“ Az emlékkő szavai szerint, sem az olyan siriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth Józsefé, ki az „álmot játsza“ a kerepesi köztemetőben. Még kevésbbé kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz kadencziákat, miktől a világ minden temetője hemzseg, s mik legföljebb azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki ért.

De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, minő pl. Nagy János uram sirirata, ki „született Debrecenben, meghalt hasrágásban.“ Vagy a hires miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett rimekben van a nevetni való.

Ha az előbbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a „temetők költészete“ cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak azonban alig adhatnék találóbb gyüjtőnevet, mint „a halál papirkosarából.“

De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban kiván lenni.

A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vizszintesen van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az abban összegyült viz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon; továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem tűri.[5]

Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és illusztrátiókat. A falusi temetők egyszerü fakeresztjei tele vannak ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekről sem maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört rózsa, mit az illető müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könnyek potyognak, mint a lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tőjétől leesőben,… utközben örökittetik meg.

Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami seprőféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi exaltalt fogalmaink Halál ő kigyelméről. Egyszerüen sovány öreg embernek tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga „adó“-ját. A meghalt hajadont a „Halál menyasszonyának“ nevezzük, miből szintén az tünik ki, hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy „a halál kutyája ugat belőle.“

Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólitás: „halál koma!“ A komaságban és sógorságban élő nemzet még a halált is komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság velünk!

Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a „Szent Mihály-lován“ s a falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minőségben eddig is „eszünk köszörüse“ vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes ismerősünktől szivreható versekben elbucsuztatni.

Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik az emlékkőre – összes titulusainkkal egyetemben.

A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze szerint készültek s e korból csak a „Cras mihi hodie tibi“ maradt reánk és a városligeti sirkő cinikus föliratával „Fuit.“

Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk, melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki.

Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetőben adták át az anya-földnek. Fejfájára következő fölirat került:


 

Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos,

meghalt Pesten.

Kár volt Pestre jönni!

A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen mellette fekvő márványkő irata: Itt pihen nőm H. Terézia

Meghalt 24 éves korában

Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!

(A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja sürgősnek a – találkozást.)

Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse: Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem

Honnan foglak várni ezentul mindennap?


 

A házastársi bubánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg gyüjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőt közölni. Az ebeckei temetőben…


 

Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult a bajmóci tüznél. Tegnapelőtt megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék neki az örök világosság!


 

A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét megszólaltatá:


 

Mondjátok föltámad,

De bizony nem támad,

Neki az árkangyal

Bizvást trombitálhat.


 

(Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)

Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló frivolitásokra, minő a németeknél a „trombitás sirirata“ s a Hans Frankfurteré, E helyett azonban jellemző a naiv együgyüség:


 

„Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely

Meghalt az idén.“


 

A debreceni Klió is elszólta magát:


 

„Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.“


 

A következő is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenői erdőben rablók által agyonvert három utas fejfáján:


 

„E sirban két ember szendereg, meg egy tót.“


 

(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)

De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetőben látjuk:


 

Itt nyugszik Halina Márton

Ki azért hólt el itt minálunk

Mivelhogy Lestén született.

Akkor ragadta el a nyavolya,

Mikor az otthonvalókat.


 

(Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert julius 25-ike és 28-ika közt, midőn e három haláleset történt, a szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e fönti napokon dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt van falujában, – s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton fejfáján.)

Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi jámborsággal beösmeri:


 

Itt fekszik Telekes Imre mészáros

ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor,

de a halál erősebb vala nálánál.


 

Jellemzőbb még pedig egyéb tekintetben is a következő:


 

Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban

Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán

Mindétig biróval volt tusakodásban

Mostan szépen megfér az koporsójában.

Emeltetett ezen kövecske az restanciában

levő párbérből, mert adassék meg a

rektornak ami a rektoré.


 

A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk a marcali temetőben:


 

Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kőfaragó vólt

Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.

Ezt a követ is még ő maga faragta

Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.


 

Sok humor van az alábbiban:


 

Itt porlad Pál Vincze

Császári királyi

Őrmester és mégsem

Tudott reterálni

A halál előtt.

Vala ő később a

Falu kis birója

Ha meg nem hal, holtig

Az lehetett vóna

Béke poraira!


 

Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e meginditó sorok olvashatók:


 

„Mamácska sietni fog utánad.“


 

Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen egyetlen szóból álló fölirata:


 

„Ácsi!“


 

Csinos ez is a várkonyi sirkertben:


 

Vándor állj meg itt!

Akárhova indultál – ide érsz.


 

Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint előkelő persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:


 

Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes és Vitézlő alsó-idai Kagylósy István.

Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni, hol hitványabb emberek is vagynak nálánál.

Élt egy hiján ötven esztendőket.

S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal: Itt nyugszom én, olvasod te,

Olvasnám én, nyugodnál te.


 

Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz volt az illetőknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt összekomponálni.

 

A MEGCSUFOLT FALVAK.

De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a falu végén.

Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést, s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla a kapuajtóhoz.

Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.

Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.

A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sértő; valami veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők fogtak reánk imitt-amott.

Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó, különféle nemzetiségü őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene a zsidók kezeiből kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:

„Használjunk cselt.“

A német igy szólt:

„Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id’adják.“

Az orosz ekkép vélekedett:

„Lopjuk el, atyafiak!“

A magyar közbevágott:

„Vegyük el tőlük karddal.“

„Lassan, cimborák, – szólott az angol, – én azt mondom, vegyük meg a hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.“

Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban, mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik, de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb gondolatát is bearanyozza.

Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják az anyagot a guny gyuró deszkájára.

Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!

Ezeknek jutott az a szomoru dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke nemzedékről-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.

Itt esett meg a „lencse história“, itt huzták föl csigán a község bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek rendelték meg – kimeritőbb utasitás hiányában – a városi vésnöknél elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le, biz’ azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.

E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a kelériek a maguk tornyatlan templomára.

S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán megesett.

Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért őket terheli és blamirozza a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki ő rájuk; a csuszpajznak megfőzött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü emberek által az ő auctoritásuk csorbitására.

Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a bölcsességet.

Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett tanuságot a hangjáról.

Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.

Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz’ ezen most már nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.

Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább természeti fekvését gunyolják.

…Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon messze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bizvást árulhatja jégdarabokra törve is.)

…Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is nagyban, ha a szemükre lobbantják.

Igazi satyra a fokiakra,[6] hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel verték agyon.

De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.

Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.

Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon indokolással, hogy „jó lesz a patikába.“

Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a bölcs sententiát, hogy az „a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.“

Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.

Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja; a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó, mert a pöttendiekről ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az ilyenekből.

Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték át az erdőn, s negyven ember irtotta előle husz napig az akadályokat. Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték becsületesen.

 

EPILOG.

Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én.

Ugy érzem magam mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos illatu mezőn jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki… s a harmadik határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya szele.

Majd csendes lesz minden… a falu népe hazatart, „dicsértessék“-kel mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon. Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük.

Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a vidéket.

A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülről az alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik jókedve.

Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis.

A kovácsmühelyből hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések…

Nem állom ki tovább…

Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.

 

A MI FALUNK.

I. A Rékiék Borcsája.

Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok bűbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s igéző szemecskéiben.

A szegényes festett bölcső, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett szivárványos kagylója. A csecsemő szépsége megaranyozott, költőivé varázsolt mindent: a bölcsőt, a szobát, a butorokat, amik olyan nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv…

Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslő bimbó…

Mintha a teremtés s ennek szolgái, az idő és természet is gyönyörködött volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.

Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festő járt falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon be vala immár kormozva.

A festő meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának.

Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.

A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen – csak nagysokára törődtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva a menyboltról – szebb tájékra.

Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában?

Hét határ tájáról szállt a „Kata bogár“ arra falunk felé… Szófogadó féreg… szerelmes legények üzenetvivője.

Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet az, akit le nem huz a nyomor a porba.

Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza.

Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.

A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé…

Hogy mi lett belőle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel…

Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezőtehetségéből kiszija az idő a régi benyomásokat, mint a napsugár a szövetből a régi szint. Réki Boriskára alig emlékszik valaki…

S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtől végig megolvasnak, tépett falragasz csak, melyből imitt-amott bukkan ki egy betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti.

Ki törődne egy olyan szegény teremtés sorsával?…

Csak elvétve vasárnaponkint délután, midőn a falubeliek kiülnek a házak előtti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végről apróra beszélték, hogy már nem egyéb, mint az unalom takarója, kerül Boriskára a szó.

„Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége? Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?“

Az elbeszélő végig néz ilyenkor a kérdezőn, guny-e a kérdése vagy tán érdeklődés, szánó sziv hajtása – aztán a padokat vizsgálja sorba, nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csinján kell beszélni, mert a szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehellet még az acélon is.

„Bizony különös sora van… Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova szolgálni ment, másüvé szegődött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig cserélgette a helyeket, mig végre Pestre került szegény s most…“

„Mi történt vele?“

„Talpig selyembe jár.“

…A hajadon leányzók, akik olyan áhitattal nézték délelőtt az oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat.

 

II. Ő kigyelme a pernye-biró.

De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott a faluból, sem pedig selyemben nem jár Tuba Istók pernye-biró uram, ki a fölső végen lakik, hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak akkor, amidőn nem ott ül a kovács-mühely küszöbén pipázgatva és lábait szétvetve, amint az már ugy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovács-mühely küszöbén, ahhoz már rang kell és auktoritás.

A mi falunkban a kovács-mühely pótolja a clubbot és a kaszinót, főbenjáró dolgokkal foglalkozó persónák itt beszélik meg előzetesen a közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferentiákra, mert leginkább áll összeköttetésben a continenssel. Kereket igazittató, lovat patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba s magából a helységből is egyik jön, másik jön, ez is az is tud valamit s legott asztagnak gyül meg a hallani való.

A pernye-biróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-biró tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá még azt is elvégzi, hogy a biró uram kályhájába begyujt sőt gombolyitás idején biróné asszonyomnak is ő tartja a fonalat.

Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öreg birónak is beválnék holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestől hullott az isten áldása okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-biró lehet.

Istók agyafurt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve s ha mégis kicsinyek jutottak neki, csinált már ő ezekből is nagyokat.

Mert tudnivaló, hogy ő sem volt öröktől fogva pernye-biró; éppen csak olyan közönséges paraszt-sorban állott mint a többiek: az esze vitte föl hivatalra.

Az pedig ugy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás környékünkön. Századok óta először esett meg, hogy egy üveghuta tulajdonosa lépett föl képviselő-jelöltnek, az arisztokratikus hajlamu palócok között. Már pedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta ismerősen e kéklő bércek között, melyekről kevélyen tekintenek alá a középkor lovagvárai romokban.

Nem is lett volna a hutásnak tiz szavazata sem, ha nem Tuba Istók ő kigyelme lett volna a kortese.

Mig a többi kortes nagy oratiókat tartott a népszabadságról és demokratiáról, Istók egy szót sem szólt.

A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte, akik osztogatták.

Istókot hagyták legutoljára.

„No már most üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár: előrelátó kendtek helyett is.“

„Nem kell a hutás!“ kiálták a palócok ingerülten. „Vannak nekünk uraink, kik megvédik a jussunkat.“

Istók bajusztalan ajkát keserü mosoly futotta be.

„Megvédik? Meg-e? No jó megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak bennünket az unokáink unokái is.“

„Miért?“

Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszu kezeit áhitatosan fektette keresztbe mellén.

„Miért? Azért, mert az fog történni… igenis, az fog történni…“

Mély zokogásban tört ki:

„Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, merő boszuállásból… igenis, boszuállásból…“

Két nagy rézvörös tenyeréből hangtölcsért csinálva, sivitó hangon kiáltá a tömeg feje fölött:

„Kisebbekre fogja fuvatni az itcés üvegeket.“

Csend következett. Szivig hatott a szó… s mélységes csend után vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bérczről-bérczre szállott komoran, sötéten, mint a sebes felhő, a fekete felhő.

…S reggel virradóra, amennyi palócz-ház széles a környéken, a hutás zászlója lengett valamennyin.

 

III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.

(A falubeliek benyomásait elbeszéli a szerző)

Egy reggel halva találták a réteken. Magát lőtte-e meg, vagy orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.

A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiteritve a fekete posztóval bevont cimerteremben. A fáklyák fölgyujtattak a fényes ravatal körül s vérvörös világuk kisérteties fényt vetett a Szent-Illényi grófi cimerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e jelmondattal körül: „az ősök nyomán.“

Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az ősök nyomán; nemsokára ott lesz a hatalmas főispánok és országbirák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A legis-legutolsó koporsó. Most már meg fogják forditani fölötte a büszke cimert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öreg asszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkinlódott e müvelettel, de a szemek nem csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Szent-Illényi nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék és nyitott szemekkel találja az itéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujjhegyen járnak-kelnek a nagy ur halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának utján az apró-cseprő paraszt emberek sorsába.

Kisérteties némaság honol.

A mozdulatlan sziv fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet tulélte az istenit. Annak a verése megállt, ez még továbbra is méri az időt.

S künn messze földön, hetven faluban zugnak a harangok, ahol birtokos, patronus volt őméltósága. És e nagy harangzugás közé nem vegyül egy egyetlen zokogó szó sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely tulharsogná hetven falunak a harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvét-köny sem, mely foltot hagyjon a drága selyem lepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.

Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! – Az el tud menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki köny és sóhajtás utravalóul.

A cimerterem szárnyas ajtói be vannak zárva s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos ur tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.

Az udvar megtelik kiváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz, egy grófot halva látni.

A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer megnézik szinről szinre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelid kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, uj csizma volt-e a lábukon, vagy régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy meredt s csak nagy ügygyel-bajjal gyürhető-e be a koporsóba? Megvizsgálnak szegről-szegre mindent, figyelemmel kisérik egész a temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megforditva tették a fejfát a sirjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!

Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangulag a hideg márvány-kövezeten.

Az alabárdosok végig tekintenek a csőcseléken megvetőleg, hidegen… néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt, azonban ujra bezárul a nagyuri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasitólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérőknek:

– Őméltóságához nem lehet bemenni.

S amint ujra meg ujra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehellett csapkodja meg a nyiláson át a csőcselék arcát, valami fojtó szuró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehellete keveredett volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvető hangba rezdülnének össze, mely visszaverődik a gyászba vont cimeres falakról:

„Takarodjatok innen!“

S mig bent a palotában a kisértetszerü csend virraszt némán a holttest fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál-drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely mégegyszer muzsikálni fog a méltóságos urnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer és utoljára fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent Illényi család szineivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha, nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen functió vár őméltóságára. Mielőtt odafektetnék az ősökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, – a törvénynyel.

Mint törvényhozó erre is ő varratta mig élt a libériát, ennek is ő parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesiteni!

Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy ur? Öngyilkos volt-e, vagy megölték?

Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog nyitott szemeivel végig nézni ez embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik izekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.

S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik.

 

IV. Hogy vette be falunk hőse Suska Mihály Branyickót.

(Elbeszéli ő maga.)

Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fővezér, aki Branyickót beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem ’iszen több sem kellett az én uram Guyonnak, fuvatja a marsot… nyergelnek a huszárok.

Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre – delet harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyuló, s köröskörül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol végződnék, felhők ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Merő vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is mig kikalapálta!…

Az én uram Guyon igy szólt hozzám, amint a vár elé értünk.

– Van-e keszkenőd Miska?

– Van tekintetes uram: idadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról eljöttem.

– Fehér-e?

– Akár a fehér galamb tekintetes uram.

– No hát akkor tüzd föl egy póznára… s eredj át parlamentair-nek Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, – mert különben beveszszük.

Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghuzó bogár ködmöne.

– Ki vagy? Mit akarsz?

– Én bizony Suska Mihály káplár volnék – mondám megsodorintva a bajuszomat, – a tekintetes Guyon Rikárd ur küld a teens urhoz, azzal az üzenettel, hogy ne restelje az ur föladni a várat, mert sokan vagyunk odalent.

Schlick erre a szóra ugy a földhöz vágta dühében a legszebbik tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.

– Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek előtt.

Megvittem a választ betüről betüre; dühbe is jött Guyon s rohamot vezényelt. Ropogott a puska, menydörgött az ágyu, s piros rózsát vetett el a fehér havon.

Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.

– Forduljunk hát vissza! mondá szomoruan s két diónyi könycsepp gurult le szeméből végig a dolmányon.

Furcsa két csöpp volt az; az ő dolmányán futott s mégis az én szivemet égette. Nekikeseredtem s mielőtt otthagytuk volna az áldástalan munkát, még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykolódott az agyvelőmben, hogy még sem lehet a németnek hinni, mint minden dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; erős, izmos minden, golyó át nem furja, ember le nem dönti.

Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orczáin a bánat sötétlik, s keserüségemben kihuzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a szilaj düh s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a sulyos csapástól.

S ime szemkáprázat… amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszinüre festve.

Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a német alvópárnája bélelve.

El is kiáltottam torkom szakadtából:

– Bevettem a várat!

Lett öröm, hangzott, a diadal-kiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán voltunk. Én és uram Guyon jártunk a legelől. S mire a lépcsőkön kivont kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszin zászló lobogott a váron, nem is egy, ha tiz is.

Mint vérszomjas tigris ugy szaladgáltam be a termeket.

– Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most azt a kalapot.

De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni. Elmenekült valami alaguton.

Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak mintha csak az orra vére folyt volna, semmibe sem vette a tengernyi dicsőséget, mert hát Branyickó bevétele csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket agyonütni, ez volt a parancsolat.

Szomoruan járt-kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttől, különb hangulatért.

Magam is igy voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s lementem a várkertbe. – Maig sem birom megmondani mi vitt le… Nem egyéb ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön… katonai tálentum.

A hold bevilágitotta a hóval boritott kertet ezüst szinüre… huszasokat lehetett volna belőle veretni. – A kert kellő közepén egy kerekes kut állott.

A katonai tálentum éppen a kuthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör félig le volt eresztve s amint a hold odavilágitott, megrezzenve látom, hogy a vödörben egy német gugol.

– Ki vagy?

– Jaj, huzz ki jó vitéz – kiáltja nyöszörgő hangon a boldogtalan – én Schlick vagyok a várkommendáns, neked adom feleségül a legkisebb lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.

Szép volt az igéret, meg is csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé csavarni a csikorgó kereket. De amikor huzom, egyszerre csak szivembe nyilallik az önvád… „Mihály, Mihály, mi az ördögöt mivel kend? Ezt a kolonczot huzza ki kend – nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend Suska Mihály?“

Megmozdult bennem ez a jó magyar sziv, s visszafelé forditá a kezemet. Lefelé igazitottam a kereket.

Robogva foszlott le a lánc, nagyot loccsant a vödör, mikor a vizbe ért. Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompitania. Nem is hallatszott abból semmi. Hirtelen összecsapott a viz fölötte, s legfeljebb egy percig gyürüzött utána.

Nagyot fohászkodtam.

Most már egészen teljes lett a diadal.

Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eső se moshatja le rólam a generálisságot.

S meg is lettem volna, olyan igaz, mint a hogy itt kendtekkel most ezt a tengerit morzsolom, – hanem hát mi nem történt?

Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszurták az egyik szemét, ráadták a Schlick ruháit, s szentül állitották, hogy az senki más, mint maga Schlick.

S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sinylem.

 

V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra
a régi boldog időkre, a mikor még rosszabb világ volt.

Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek éltek. Tán a só is sósabb volt még akkor! Tiz ember sok ha van a faluban, aki még emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltó garas volt a bor itcéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyülésre, a legtekintélyesebb ur, kinek a legkülönb tajtpipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvübb hazafinak, aki legszebben fütyülte el a „Rákóczy-nótát.“

Prokátorok nem nyuzták a világot; legföljebb az volt honorariumuk, hogy a katholikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: „köszönöm barátom uram, legyünk per tu;“ – mig a kalvinista egyszerüen azon biztatással rótta le perköltségeit: „aztán hallja az ur, ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon“ Finánc nem szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem garázdálkodott tizgarasos meghivásokkal; régi szolgabirák csak akkor hitták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.

Minden máskép volt. Az ország összes évi irodalmát meglehetett olvasni nyolc garason a „kassai kalendáriom“-ból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.

A vármegye hatalmasabb volt mint az ország. A két kopottfejü oroszlán a megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon tünődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdu tarsolyára himzett N. V. betütől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek födeléről varju-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön; annak van legtöbb lakója.

A börtön, deres s mogyorófabot jelvényei alatt összpontosult a társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a mogyorófa-pálca, hanem megforditva, hogy a szolgabirónak nemes hevében legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető-kodex volt minden egyes szolgabiró, ki ha unalmában rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya ujságirók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, ugysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor… statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani!

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megirt könyvében, ami ugyis benne van a „Corpus Juris“-ban és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról van szó – ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik az mindnyájunk helyett.

A „Haladás“ szót kiküszöbölte a „vis inertiae“ a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább neki támaszkodtunk az ellenkezőnek. Még a „Hármas Kis Tükör“ bölcs összecsinálója is ilyeket irt ékes karmenekben.

„Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.“

Még én is ugy tanultam valaha. A tiszteletreméltó sár, melybe belefulnak a haszontalan uj eszmék beleolvadt cimerünkbe. Ugy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési ut; mi az istennyilának? – Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt forsponttal a szomszéd faluig, hol valamire való tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd busuljon rajta, mint jőjjön ide, ha – nem lehet.

Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.

És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem a helyett idetalált egy a németnél is nagyobb hatalom, a „Liberalismus.“

Az is ugy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.

…Világot boritó szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült a haza levegőjével, melyet ki magába szivott, elkezdett beszélni mint a mákonyivó, soha nem hallott bolond ábrándos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.

Uj tüdő kellett az uj levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi köréből, nem várva be, mig erővel lehámozza róla az idő.

A megye háza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinoros hajdu most is oly begyesen lépkedett előtte mint hajdan, a szolgabiró dohányzsacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a deres szintén megmaradt a kevélykedni a vármegyeház udvarán s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a gyülésekről, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; – de a bolondos korszak ezek hátamögött uj erkölcsöt teremtett s mint mikor a földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment ős anyagból, az emberek kezdtek meg nem férni egymással.

Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalismus!

Tudta is azt még akkor valaki, hogy mi az! A ki tudta az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már mikor a „Libertas“ feliratu zászlókat csókolta a hazai levegő! A torony is csak düledék már, amelyiken lobogtak!

Csak ugy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt a hajnal epedve várt szürkülete.

Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, a mi annak a bűbájos tündér-asszonynak homlokára volt irva, kit „Egyenlőségnek“ hivtak.

Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.

És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság oda láncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak győződve, hogy arany.

…Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből, könnyelmüségből, királyné szép szemének felszáritott könycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért, annak van értelme: de az egyenlőségért, testvériségért harcolni, perorálni, az őrült eszeveszettség…

Igy gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szurt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik gyülölték fényes homlokát?…

„A világ vége közelit: a százados logikát halomra készülnek dönteni az uj emberek!“

„Avagy logika az, ha midőn az ember meglátja maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetközzék, hogy legyen egyenlőség, – vagy öleljen szivére minden földönfutót, oda varrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.“

„Meg kell a felfordulni akaró világot állitani. Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok és rendektől.“

Sokan voltak a kik igy gondolkoztak, először morogni, később küzdeni kezdve az uj emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos szomjuhozik utána.

Nem kell mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés hősies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik.

Harci kürt nem lelkesitette, megdördült ágyu nem üsztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszité az ütközetbe ama jó táblabirákat, kikre előszeretettel fogtuk rá, hogy csak „toasztirozni“ tudtak: hanem egy néma gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak csirájában hordtak szivök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg előbb s csak aztán jegyzett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ős rengetegek virágserege.

Azokat ki ültette? Ki parancsolta meg az ős erdőnek, hogy egy időben soha nem látott szinü, soha nem szagolt illatu virágokat hozzon?…

Honnan jött be a „szabadság“ a mi kicsiny falunkba?

Az elpusztult uri házak hajdani lakói hozták azt be ide.

S mikor végig megy a paraszt a labodával fölvert kertek-alján, hova most a zsidó árendás kukuriczát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan különös levelü cserje még most is hirdeti a régi elpusztult nemes családok parkjait, meglassitja léptét s néma kegyelettel veszi le fejéről a kalapot.

„Istenem!… a só is sósabb volt valaha.“

 

A falu leghóbortosabb embere.

Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk, kinek szalmafödeles viskója a temetőre néz, meg a kenderáztatókra.

Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a kenderáztató mélységes feneke is: nem minden szegény embernek jut a Tisza vagy a Berettyó… messze van az innen!

Szomoru élet a szegény Mátéé, bizony csuda, hogy el nem hajitja magától.

Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeczkedett ökrökkel, tinóval, elhajtotta egész Moldvania országáig, ott aztán aranyat adtak neki érte. Mikor hébe-hóba egy-egy szállitmány után, melyen jó áron adott tul, megpihent idehaza zöld zsalus, tornáczos kőházában (mely most a Silber árendásé), ha végigment fekete prémes buzavirágkék mentéjében a fölső soron, alig győzött „ament“ mondogatni a töméntelen „dicsértessékre“, melyek a kapukaljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha csak maga a tekintetes viczispán ur sétálna arra a hajdujával.

De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet egyenkint megolvasni reggeltől estefeléig eltartott, nem volt elég a tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá.

Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy tiz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros csizma, rövid selyem szoknya, hosszu dinom-dánom elvitte lassankint a kőházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és – a gazda becsületét.

Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált kupeczkodás, mely rosz fordulatot vett a háborus világ után.

Végre is odaszorult az egyszerü nádviskóba, melyet valaha a csősz számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó emberek kegyelméből.

Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka legények jöttét vigyázta, kiknek a csőszházban találkozót mondott, egy nagy szakajtó van előtte, teliden tele vas szögekkel.

Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégitik ki szenvedélyét.

Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat… ezer ránczu homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog, éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta.

Néha eltéveszti s elkezdi előlrül. – Ha végig olvasta ujra megolvassa. Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz… Nagysokára aztán megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemenczébe dugja, hol rajt ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági kastélyokat.

Ott aztán megszólitják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen idő jár a kupeczkodásra?

Ilyenkor böcsülettudóan először panaszkodik kissé, hanem aztán mégis csak kilyukad belőle a kupecz-gőg:

„Ha nem csurran, csöppen: csak meg vagyunk biz ott valahogy bajjal. – Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. – No, és elmondhatom, hogy még soha sem álltam ugy, hogy sehogy se álljak. Hát csak van, a mim van…“

Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját s a kenyér meg az avas szalonna mellé, amit a jószivü anyámasszony kiküld, rendesen egypár rosz szöget is adnak az öregnek, mit im az apjuk küld interes fejében Nemzetes Madzag Máté uramnak.

Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére hozzá olvassa a többihez, előrül kezdve olvasni a többit is.

Utközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény mellett gondolkozni. Zsiros suta kalapját leemeli fejéről, forgatja a balkezében, száraz, barna nagy ujjaival megsimogatva gyér ősz haját, mely hátulról egy fogahagyott fésüvel van fölfelé igazitva, – és elmélyedve motyogja:

„Nyolczvan meg hetven… százötven.“

Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a zsiros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s folytatja zavartan:

„Százhetven… meg negyven…“

Nézése tétova, két hosszu keze sebesen kalimpál a levegőben s lebegteti foszlányos szűre két szárnyát.

Ovatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra ha nincs-e feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses szakajtót megkeresni.

Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No ebben az egyetlen faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt lehetetlen.

Ölébe veszi a szakajtót és ujra olvas lélekzetét elfojtva, orrlyukai kitágulnak, keze reszket…

Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már, a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsu toronyban, elfelejti leemelni a kalapját mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy valódi kupecz még akkor is azt hajtja:

„Sok… sok. Hátha még több lesz reggelre.“

Igy él az öreg Madzag Máté napról-napra, elméjében megsokszorozva vagyonát: mert a sok szög ezelőtt négy évvel még csak krajczárokat képviselt, ma már csupa öt forintost.

És minden nap több-több lesz számra nézve: kivévén azt az utolsó napot, amely már nem messze lehet; s amikor egyszerre megfogynak vagy harminczczal.

…Mert harmincz darab is elég lesz belőlük leszegezni a koporsója tetejét az aljához.

 

Ft. Kubcsik plébános ur.

Utique… nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az ur isten szolgálatába jut, plane olyan jó parochiába, mint a miénk.

Nem is parochia az, ha kastély. Oszlopos tornácza beillenék a vármegyeházba is ambitusnak. Kettősbe szakadó vörös cserépfödele a temploméval vetekszik, hát még a széles bekeritett udvar, melyet tele hordott a község ölfával, hát még a tüzmentes granárium gabonával megrakva.

Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten nyugosztalja a haló porában… jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt volna meg, holtig megélhetett volna köztünk.

Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhitattal, olyan echós hangon a „circum dederum“-ot, mint a néhai, sem nem olyan bőkezü ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban jár, mint a zolyomi furmányos, s egy szál esernyővel gyalog sétál be a városba, ha szüksége van valamire.

Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, uri természetü, aki nem verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában sem türte; a paplak két szobájában polituros volt minden, még a csizmahuzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa almáriumok, asztalok csak ugy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony mindjárt kigombolkozott belőle a tisztelet és a becsülettudás.

Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölő pejt, melyeknek minden pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda ringó abaposztós kocsi-ülésre.

Ft. Kubcsik János plébános ur ellenben kacsát, tyukot, malaczot tartott az egyik szobában, a másikba pedig zsidóliczitáczión összevett limlommot állitott be, ugy hogy már-már világcsufjává lett a nemes község a papja miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy izben arra utazott, keményen megdorgálta a plébános urat.

– Miért él ön domine reverende ilyen különös módra? A papnak tekintélyre van szüksége. S a tekintélynek a külsőség a növesztő harmatja. Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön tisztességes csizmát? – Mondják hogy ön gyalog jár a városba, mint valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia jövedelme nagyon kibirja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát vacsorál és száritott tökmagot ebédel.

Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megigérte a szigoru főpapnak, hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent máskép fog találni a parochián. Tisztelendő Kubcsik János ur elhatározta, hogy ha már meg kell lenni, isten neki, ő is ur lesz.

És elkezdődött a nagy változás a parochián.

Az ócska butorokat fölrakták a padlásra s fényes selymesek jöttek helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beboritó olajosképek, óriási velenczei tükrök, a mikbe midőn belenézett volna Körmös István kurator uram, nagy zavarba jött s az az ijesztő gondolata támadt, hogy ha Körmös kurator uram testestől-lelkestől amott áll ni… ugy ő semmi esetre sem lehet Körmös kurator uram, pedig ő szentül abban a bolond képzelődésben volt, hogy ő Körmös kurátor uram.

A selyembutorokhoz „morgó“ hintót hozatott Váczról, a hintóhoz parádés lovakat a győri vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a régi vedlett reverendában, ujat kellett csináltatnia, s a saru helyébe egy pár ránczos kordován csizmát varratott a Filcsik uramnál.

Az egész falu elbámult.

„Ime, a tisztelendő ur milyen urrá válik.“

Hanem biz az csak nem vált urrá azután sem.

Mert amióta fényesen be lettek butorozva a szobái, hogy ott benn a butor ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját s ott fogadja a hiveket.

Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a szakácsnéjával (őt ülteti jobbfelül) minden zökkenős helyen elsápad félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhők megremegtetik minden izében, mert a drappszin kocsibélés megázhat.

A furfangos mindenes (itt csizmatisztitói minőségben idézem) pedig azt is észrevette, hogy az a ránczos kordován csizma, mely a hintórul a szakácsné jobb lábán látszik jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik tisztelendő ur ballábán kevélykedik balról. Ő tudja, ő tisztitja; az ő lelke rajta, ha nem igazat mond. –

Annyi azonban ő nélküle is bizonyos, hogy aki nem született urnak, bizony nem ur az, ha könyökig aranyban vájkál is.

 

A többiek

is mind mind olyan kedves eredeti alakok. Kilincs Taddus kántor, aki sokat iszik és aki monoton humorával minden pohárral igy köszönt fel: „Az isten éltesse feleségem urát.“

Az öreg Filcsik, akit mivelhogy semminemü „kuncsaftja“ nincsen, „az isten csizmadiájának“ nevezték el, s a kibe valóságos anglius vér van, mert mindenre fogad és minden fogadáskor igy kiált föl: „Felteszem a bundámat egy véka kukuricza ellen.“

Nem utolsó gyerek Muki bácsi a nyugalmazott ispán sem, ki a fehér nép nagy tisztelője lévén, váltig azt hajtja, hogy „gyenge teremtés az asszony“ s a kit minden gyengesége daczára is mindennap megver otthon a felesége.

De ki győzné elszámlálni valamennyit, s valamennyiben azt a sok szeretetreméltó apró vonást, mely vidám kedélyükből bugyog föl gazdagon…

Képzeletem hirtelen fut át rajtok… egytől egyig ellépegetnek ellőttem, mindenik kedves emlékek szálaival… szivem sebesebben dobog, ellágyul. Nem birom őket leirni, hanem csak nézem, nézem… hosszan némán, elábrándozva… és nem tudom mit látok rajtok.

 

JEGYZETEK


 

 

[1] Cukrász-boltajtón. Fagylalt értendő alatta.

[2] A megyei statutum szerint ugyanis a szolgabirák nem voltak kénytelenek a falujokbeli ember ügyében itéletet hozni, nehogy ellenségeikké tegyék szomszédjukat s boszuállásra ingereljék. Találóan jellemzi ez a táblabirói „hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon“-féle igazságszolgáltatást.

[3] Lásd Nógrádmegye tiszti orvosának jelentését a „Nógrádi Lapok“-ban, 1873. évi folyam.

[4] Már maga az eléggé illusztrálja izlésünket, hogy az adoma eppigrammai élét „bunkónak“ nevezzük.

[5] Jelen sorok irójának egy nővére van eltemetve a sz..i katholikus temetőben, kinek 1867-ben emlékkövet állitottak, de az odavaló plébános ezt a lutheranus halottnak csak azon esetre vélte megengedhetőnek, ha kereszt lesz rajta. De már ezt meg a család nem engedhette semmi áron s a dolog pörre került. A biró az eklézsia javára döntött azon indokból, hogy a felekezeti temetőben joga van a plébánosnak a felekezeti jelleg kitüntetését követelni. Nem volt egyéb tehát hátra, mint akarva nem akarva: föltenni a keresztet. Hanem hát nem volt benne köszönet. A pervesztett család egy lyukat furatott a másfél öl magas gránitkő tetejébe s minthogy a simbolum nagysága nem volt az itéletben meghatározva, akkora keresztet tétetett a lyukba, mint két egymásra fektetett varrótü. Nagyitó üveggel is bajosan láthatta emberi szem.

[6] Somogymegye bort nem termelő vidéke.

 

TARTALOM

ELŐSZÓ.

HUMOR AZ UTCÁN.

HUMOR AZ AKTÁKBAN.

A MAGYAR NÉP BOGARAI.

NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN.

A SIRIRATOK HUMORA.

A MEGCSUFOLT FALVAK.

EPILOG.

A MI FALUNK.

I. A Rékiék Borcsája.

II. Ő kigyelme a pernye-biró.

III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.

IV. Hogy vette be falunk hőse Suska Mihály Branyickót.

V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog időkre, a mikor még rosszabb világ volt.

A falu leghóbortosabb embere.

Ft. Kubcsik plébános ur.

A többiek

JEGYZETEK

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!