Skip to content

Mikszáth Kálmán – Szent Péter esernyője

Mikszáth-Kálmán-Szent-Péter-esernyője

Találatok: 23

213

Cover

 

A legenda

Viszik a kis Veronkát

Glogova régen

Az új pap Glogován

Az esernyő és Szent Péter

A Gregoricsok

A tapintatlan Gregorics

Gyanús jelenségek

Gregorics Pál halála és hagyatéka

A kapzsi Gregoricsok

A nyomok

Az esernyő kibukkan

A mi Rozálink

A szálak Glogovára vezetnek

A fülbevaló

A bábaszéki intelligencia

Vacsora Mravucsánéknál

Az éj tanácsot ád

A harmadik ördög

A Czobor Mária rózsája, a földhasadék és a vén körtefa

Három üszög

Viszik a kis Veronkát

Mikszáth Kálmán

Szent Péter esernyője

A könyv nyomtatott és elektronikus változatának kiadója
a Kossuth Kiadó.

Felelős kiadó: Kocsis András Sándor,
a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója

A Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Pekó Zsolt, Tóth Tibor
Projektvezető: Földes László

ISBN 978-963-09-6266-7
Minden jog fenntartva.
© Kossuth Kiadó 2010

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com

A legenda

Viszik a kis Veronkát

Özvegy taní­tóné halt meg Halá­pon.

Mikor tanító hal is meg, szom­ja­san marad­nak a sír­ásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a vilá­gon sem­mije, csak egy kecs­kéje, egy hiz­la­lás alatt lévő libája és egy két­éves leány­gye­reke. A libá­nak még leg­fel­jebb egy hétig kel­lett volna híz­nia, de úgy lát­szik, ezt se vár­hatta be a sze­gény rek­torné asszony. A libára nézve meg­halt korán, de a gye­rekre későn. Annak meg se kel­lett volna szü­let­nie. Bár akkor vette volna magá­hoz az Úris­ten, mikor a sze­gény urát. (Iste­nem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után szü­le­tett, de nem későre, egy vagy leg­fel­jebb két hónap múlva. Meg­ér­de­mel­ném, hogy a nyel­ve­met kivág­ják, ha rosszat mon­da­nék. Se nem mon­dok, se nem gon­do­lok.

Jó, becsü­le­tes asszony volt – de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyeb­ben ment volna a más­vi­lágra, ha magá­val vihette volna a ter­het, mint­sem hogy itt hagyja.

Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.

Hiszen uramfia, egy nagy káp­lán fiuk volt már a taní­tó­ék­nak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem segít­hette még any­ját, mert maga is csak káp­lán volt eddig valami igen-igen sze­gény plé­bá­nos­nál, messze Tót­or­szág­ban, hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plé­bá­nos lett egy Glog­ova nevű falucs­ká­ban, vala­hol a sel­mec­bá­nyai és besz­ter­cei hegyek között. Van is olyan ele­ven ember a falu­ban, Kapi­czány János uram, aki ökör­haj­csár korá­ban meg­for­dult ott egy­szer, hogy azt mondja, utá­la­tos egy fészek.

Ím, most mikor már egy kicsit talán segít­hette volna a pap fiú, kel­lett meg­hal­nia a kán­tor­né­nak.

De hát biz azt föl nem támaszt­juk többé sem­mi­féle lamen­tá­ci­ó­val, ennél­fogva csak azt aka­rom elmon­dani (becsü­le­tére legyen nemes Haláp köz­sé­gé­nek), hogy tisz­tes­sé­ge­sen temet­ték el a jó lel­ket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a teme­tési költ­ségre, még a kecs­két is el kel­lett adni, hogy kitel­jen, hanem a lúd meg­ma­radt, de mint­hogy kuko­rica nem maradt hozzá, tehát leso­vá­nyo­dék, lassú pihe­gése helyett vissza­tért ren­des léleg­zet­vé­tele, lomha járá­sát a nagy hasa miatt föl­cse­rélte haj­dani für­ge­sé­gé­vel, szó­val mene­ke­dék a közeli halál elől, éppen egy másik lény­nek a bekö­vet­ke­zett halála által. Isten bölcs vég­zése, mikor éle­tet olt is, éle­tet ment­het, mert higgyé­tek meg nekem, hogy a mennyei jegy­ző­köny­vek­ben éppen úgy be van­nak jegyezve az okta­lan álla­tok, mint az okos álla­tok, s gond vagyon ezekre talán épp­úgy, mint a kirá­lyokra és her­ce­gekre.

Isten ő szent fel­sége min­den­esetre jó, bölcs és hatal­mas – de bíró uram se cse­kély­ség. Elren­delte leg­ott a teme­tés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka a kereszt­neve) soros legyen a falusi gaz­dák­nál, s a tize­des vigye min­den­nap más-más por­tára, hol is illendő ellá­tás­ban része­sí­tendő.

– És med­dig fog ez így tar­tani, bíró uram? – kér­dék a tanács­be­liek aggódva.

– Míg nem mél­tóz­ta­tom más­képp intéz­kedni – felelte Nagy Mihály kur­tán.

Így is volt a dolog vagy tíz napig, ami­kor aztán egy­szerre híre ment, hogy Bil­leghi Máté és Koczka Ferenc ura­i­mék Besz­ter­ce­bá­nyára viszik eladni a búzá­ju­kat (mert­hogy azt mond­ják, arra­felé még nem oly oko­sak a zsi­dók, mint miná­lunk).

Kapott a jó alkal­mon Nagy Mihály.

– No, ha oda viszik a gabo­ná­ju­kat, akkor hadd vigyék el a gye­re­ket is, a pap báty­já­nak Glog­ovára. Arra esik vala­hol az a Glog­ova.

– Dehogy esik arra, dehogy – ellen­veték ezek.

– Arra kell esnie, punk­tum – dön­tötte el a bíró.

Sza­bód­tak, okos­kod­tak őkel­meik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy alkal­mat­lan­ság az úton, de meg kel­lett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szer­dai napon föl­tet­tek a zsá­kok tete­jére a Bil­leghi uram sze­ke­rén egy kosa­rat és abba a Veron­kát, meg a libát, mert az mint örök­ség vele jár. A fel­ső­vég fehér­nép­jei pogá­csát, mar­ci­fán­kot sütöt­tek az árva kis jószág­nak az útra a bor­zasztó ide­gen világba, és tele­rak­tak egy sze­re­dást aszalt kör­té­vel, szil­vá­val, és mikor a nehéz sze­kér meg­in­dult, még meg is sirat­ták a pará­nyi gye­re­ket, aki nem tudta, hova viszik, miért viszik, csak azt látta, nagy mosoly­gás­sal, hogy a cocók meg­in­dul­nak és ő nem moz­dul egy zsák tete­jé­ről, a kosár­ból, de a házak, ker­tek, mezők és fák idébb jön­nek.

Glogova régen

Glog­ovát nem­csak Kapi­czány uram látta, e sorok írója maga is járt benne. Sovány, kiet­len vidék az, kopár hegyek között fek­szik egy szűk völgy­ben meg­la­pulva a falucska.

Messze, messze innen sehol sincs még jóra­való országút sem, nem­hogy vasút lenne. Most újab­ban úgy tet­szik, jár valami kávé­ma­sina Besz­terce és Sel­mec­bá­nya között, de az se érinti Glog­ovát. Ötszáz esz­tendő kell ahhoz, hogy Glog­ova ott legyen, ahol a civi­li­zált vonalba eső fal­vak van­nak. A talaj agya­gos, ter­mé­ket­len és makacs. Azt mondja, hogy ő csak bizo­nyos növé­nye­ket haj­landó táp­lálni, pél­dául zabot, krump­lit, a töb­bire nem vál­lal­ko­zik – de eze­ket is úgy kell kicsalni az anya­föld­től úgy­szól­ván erő­szak­kal.

De nem is anya ez a föld, inkább anyós. Tele van a bel­seje kövek­kel, s csú­nya repe­dé­sek, árkok haso­gat­ják meg, amik­nek a szé­lein fehér fű (árva­lány­haj) teng, mint az elag­gott anyóka állán ősz szőr­szá­lak.

Túl­sá­go­san öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öre­gebb, mint a többi. Csak hama­rább kiélte magát. Lent az arany­ka­lá­szos róna­ság csak fűszá­la­kat növesz­tett sok ezer év óta, itt pedig óriás töl­gyek és cser­fák nőt­tek. Nem csoda, hogy előbb fáradt ki.

Sze­gény­ség, nyo­mor van itt és mégis valami báj, valami édes poé­zis. A csú­nya vis­kó­kat meg­szé­pí­tik a hatal­mas szik­lák, ame­lyek rájok néz­nek. Szinte nem ille­nék e szép szik­lá­kat elron­tani cikor­nyás kas­té­lyok­kal, melyek­nek tor­nyai elta­kar­nák őket.

Boróka- és bodza­il­lat tölti meg a leve­gőt. Egyéb virág nincs itt. Leg­fel­jebb egy mály­va­ró­zsa virít némely ker­tecs­ké­ben, ki fehé­ren, ki vere­sen. Mezít­lá­bos ken­der­hajú tót leány öntöz­geti egy köcsög­ből.

Szinte még most is előt­tem van a kis tót falu az 1873-ik év óta (ami­kor benne meg­for­dul­tam), látom házi­kóit, a ker­te­ket bevetve lucer­ná­val, beül­tetve kuko­ri­cá­val, köz­bül egy-egy szil­vafa, alá­tá­masztva rudak­kal. Mert a gyü­mölcs­fák meg­te­szik a mago­két. Mintha össze­be­szél­né­nek: „Táp­lál­juk a sze­gény tótocs­ká­kat.”

Mikor ott vol­tam, éppen a pap halt meg, annak a hagya­té­kát vet­tük fel a szol­ga­bí­ró­val. Nem volt valami sok dol­gunk; kopott búto­rok és rossz reve­ren­dák marad­tak utána.

A falu­be­liek meg­si­rat­ták az öreg papot.

– Jó ember volt – mond­ták –, de nem tudott gaz­dál­kodni. Az igaz, hogy nem is igen volt miből.

– Hát miért nem fize­tik job­ban a pap­ju­kat? – hányta sze­mükre a prin­ci­pá­li­som.

Egy nagy var­ko­csos tót felelt, hety­kén fel­jebb tolva hasán a tüszőt:

– Nem a mi szol­gánk a pap, hanem az Úris­ten szol­gája. Min­denki fizesse a maga szol­gá­ját.

A hagya­ték föl­vé­tele után, míg a kocsis befog, átmen­tünk egy percre az isko­lát meg­nézni –, mert a szol­ga­bí­rám elő­sze­re­tet­tel ját­szotta magát tan­férfi­úra.

Ala­csony, ütött-kopott házacska volt az iskola, ter­mé­sze­te­sen zsúp­pal fedve – zsin­de­lyig csak maga az Isten vitte fel Glog­ován; de az ő háza is csak sze­rény volt, torony már nem jutott rá; azt egy harang­láb helyet­te­sí­tette ide­lent.

A tanító az udva­ron várt ben­nün­ket. Ha jól emlék­szem, Maj­zik György­nek hít­ták. Robusz­tus erős ember volt, java férfi­kor­ban, értel­mes, okos arcú, egye­nes, igaz beszédű. Egy­szerre rokon­szen­vet köl­tött az ember­ben.

Beve­ze­tett a gye­re­kek­hez, az isko­lás lányok ültek bal­ról, a fiúcs­kák jobb­ról, szé­pen meg­fé­sülve. Mind fel­áll­tak nagy sus­tor­gás­sal és éneklő han­gon kiál­tot­ták:

– „Vitaj­tye panyi, vitaj­tye!” (Legye­tek üdvö­zölve, urak!)

A szol­ga­bíró egy-két kér­dést inté­zett a csi­nos, pufók képű gye­re­kek­hez, akik rop­pant meg­bá­mul­tak ben­nün­ket kerekre nyi­tott dió­színű sze­me­ik­kel. Vala­mennyi­nek dió­szín szeme volt. A kér­dé­sek per­sze nem vol­tak nehe­zek, hogy hány az Isten, mikép­pen híják ezt az orszá­got s több ilye­nek – a gyer­me­kek­nek mégis némi gon­dot, fej­tö­rést okoz­tak.

De a prin­ci­pá­lis nem volt szi­gorú ember, barát­sá­go­san vere­gette meg a tanító vál­lát:

– Meg vagyok elé­gedve, amice.

A tanító meg­haj­totta magát és haja­don­fő­vel kísért ki ben­nün­ket az udvarra.

– Csi­nos gye­re­kek – mondá ott künn a szol­ga­bíró kedé­lye­sen –, de hon­nan van az, domine frá­ter, hogy mind olyan egy­forma képűek?

A glog­ovai mes­ter egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedé­lyes­ség öntötte el egész­sé­ges, piros képét.

– Hát az onnan van, tekin­te­tes uram, mert nyá­ron az összes glog­ovai férfi­nép elszé­led le az alvi­dékre mezei mun­kákra, és ilyen­kor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csin­ta­lan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Mél­tóz­ta­tik érteni?

– És hány éve van itt? – kérdé erre a szol­ga­bíró élén­keb­ben.

– Tizen­négy éve, kérem alás­san. Látom a kér­dés­ből, hogy mél­tóz­ta­tik érteni.

Ez a kis pár­be­széd maradt meg emlé­kem­ben egész mai napig Glog­ová­ról. A kocsira ülve elis­mé­tel­get­tük, és min­dig nevet­tünk rajta. A szol­ga­bíró ott­hon sokáig beszélte a tár­sa­sá­gok­ban, mint valami ked­ves cse­me­gét.

Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fia­tal káp­lánt kap­tak oda pap­nak a glog­ova­iak. Valami Bélyi János nevűt. A szol­ga­bíró, jól emlék­szem, meg­je­gyezte:

– Leg­alább a mes­ter nem lesz már egye­dül nya­ranta.

Az új pap Glogován

Az új tisz­te­lendő úr beköl­tö­zött. Egyet­len fakó sze­ke­ren hoz­ták haza pap­ju­kat a glog­ova­iak. A sze­kér elé két kajla szarvú tehénke volt befogva. Útköz­ben meg is fejte őket az egy­házfi, Szlá­vik Péter, egy köcsögbe és meg­kí­nálta a fia­tal papot.

– Nagyon kitűnő a tej – mondá –, kivált a Bimbó teje. Az föl­sé­ges, mintha valami almá­zia volna.

Az új pap hol­mija kevés­ből állott; egy fes­tet­len desz­ka­láda volt az egész, egy cso­mag ágy­nemű, továbbá két bot és pipa­szá­rak, össze­kötve madzag­gal.

Útköz­ben a fal­va­kon egyre köte­ked­tek a glog­ova­i­ak­kal:

– Hát nem tud­tak kend­tek különb foga­tot össze­ál­lí­tani a pap­juk­nak?

Mi tűrés-taga­dás, a glog­ova­iak res­tell­ték a dol­got, s inkább a fia­tal pap rová­sára vág­ták:

– Ej no! Elég jó az. Ezt a hol­mit bizony egy üsző­bor­nyú is elhúzná.

De ha nem hozott fölös számú java­kat Glog­ovára tisz­te­lendő Bélyi János, bizony ott se talált egye­bet, csak a düle­dező paró­kiát – az előbbi pap roko­nai min­den hol­mit elvit­tek, csak egy kutyát hagy­tak, a néhai plé­bá­nos ked­ven­cét, amely csak olyan kutya volt, mint a többi, alak­jára, sző­rére nézve, de sze­ren­csét­len ter­mé­szete miatt bizo­nyos nép­sze­rűt­len külön állást kez­dett most elfog­lalni; ugyanis a pákosz­tos­sá­gá­ból kifo­lyó­lag dél­táj­ban sorba járta az egész ház­sort, bepis­lant­ván a kony­hákba, mivel­hogy a meg­bol­do­gult urá­nak szo­kása volt, hogy min­den napra más-más gaz­dá­hoz invi­tál­tatta magát ebédre, és a kutyá­ját is magá­val vitte.

A kutya, név sze­rint Visz­tula (no, ugyan kár volt olyan messze menni folyam­né­vért, mikor itt a hatá­ron keresz­tül foly a csil­lámló Bjela-Voda), keser­ve­sen kezdte tapasz­talni, hogy a pap­pal együtt ket­ten töb­bet értek, – pedig azelőtt kutyafi­lo­zófi­á­val azt gon­dolta, hogy a tisz­te­lendő úr fogyasztja el előle az enni­va­lót. Úgy ám, de ő adta a tekin­télyt és befo­lyást! Most már kiker­get­ték Visz­tu­lát a kony­hák­ból, mielőtt valami műve­letbe fog­ha­tott volna, sőt el is páhol­ták néha­nap­ján.

Szó­val nagyon cudar, sovány álla­pot­ban volt, mikor az új pap meg­ér­ke­zett, s mikor az egy­házfi meg­mu­to­gatta neki új ott­ho­nát, a négy csu­pasz falat, a labo­dá­val benőtt ker­tet, az üres istál­lót és óla­kat.

A sze­gény fia­tal pap elmo­so­lyo­dott.

– És ez mind az enyém?

– Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is – mondá Szlá­vik Péter némi kedé­lyes­ség­gel.

– Miféle kutya ez?

– Ez bizony a meg­bol­do­gult tisz­te­lendő hagya­téka. Őutána maradt. Már agyon is akar­tuk volna ütni a sze­gény, alkal­mat­lan párát, de senki se meri, mert azt mond­ják, hogy hátha az égből nézi az öreg tisz­te­lendő, s kísér­teni jön miatta.

A kutya sze­lí­den, szo­mo­rúan, szinte könyörgő sze­mek­kel lát­szott az új papra nézni. Lehet, hogy a reve­renda látása hozta ilyen melan­ko­li­kus han­gu­latba.

– Meg­tar­tom magam­nak – mondá a fia­tal pap, s leha­jolt és meg­ve­re­gette a sovány állat hátát. – Leg­alább lesz valami ele­ven teremt­mény a köze­lem­ben.

– Hát az bizony jó lesz – humo­ri­zált az egy­házfi. (Mert nagy élve­zet paraszt­nak pap­pal éve­lődni.) – Az ember­nek kez­deni kell vala­hol. Úgy is lehetne, hogy előbb az őriz­ni­va­lót szerzi meg, azután az őrzőt. De így is jó az, tisz­te­lendő úr.

Mosoly­gott, olyan rokon­szen­ve­sen tudott moso­lyogni, mint egy leány. Maga is belátta, hogy az öreg Visz­tu­lára nem vár nagy hatás­kör, való­sá­gos magánzó lesz a kutya­tár­sa­da­lom­ban.

Azalatt egyre töb­ben-töb­ben gyü­le­kez­tek az udvarra, menyecs­kék, akik messzi­ről néz­ték és azt mond­ták: „Iste­nem, milyen fia­tal, és már pap.” A férfiak egé­szen közel men­tek hozzá, és kezet fog­tak vele:

– Az Isten hozta! Itt jó dolga lesz.

Egy öreg anyóka köz­be­ki­ál­tott:

– Hol­tig itt lehet nálunk!

Az idő­sebb asszo­nyok egyike így szólt:

– Csi­nos egy ember. Derék anya volt, aki szülte.

Egy­szó­val tet­szett az új pap min­den­ki­nek, nyá­ja­san, szé­pen beszél­ge­tett az idő­sebb embe­rek­kel egy kicsi­két, majd azt mondta, hogy el van fáradva, és átment a taní­tó­hoz, mert a taní­tó­nál volt lakása addig az ideig, míg valami álla­potba hozza a plé­bá­nia­la­kot, s míg a jöve­del­mek befoly­nak.

A taní­tó­hoz már csak a főbb embe­rek kísér­ték el, egy­házi dol­gok­ban benn­fen­te­sek, Szlá­vik Péter, Gon­goly Mihály, a glog­ovai nábob és a mol­nár, Klin­csok György.

Ezek­től tuda­kozta ki azután beha­tób­ban a hív­sá­gos földi körül­mé­nye­ket és fel­je­gyez­gette a jegy­ző­köny­vébe, hogy némi szá­mí­tást csi­nál­has­son.

– Hány lélek van a falu­ban?

– Nem sok híja van az ötszáz­nak.

– Mit fizet­nek ezek a pap­nak?

A derék férfiak elso­rol­ták hűsé­ge­sen, mennyi a pár­bér, mennyi fa jár, hány véka rozs, mennyi a „zlevka”[1].

A fia­tal pap mind szo­mo­rúbb, szo­mo­rúbb lett…

– Bizony kevés – mondá lehan­gol­tan. – Hát mennyi a stóla?

– No, az bizony elég nagy – felelte a min­den­ben versa­tus Klin­csok György –, teme­tés után, az a halot­tól függ, az esküvő díja pedig olyan, ami­cso­dás az össze­kö­tendő pár (mert ilyen­kor gaval­lér az ember), hanem a kereszt­le­vél kivé­te­lé­ért egy pengő forint jár… Az már valami.

– És mennyi eskü­vés van éven­kint?

– Hja, az a krumpli mennyi­sé­gé­től függ. Sok krumpli, sok lako­da­lom. A ter­més hatá­roz. De négy-öt mégis akad.

– No, az kevés. Hát halál­eset mennyi van?

– Hja, az a krump­li­ter­més minő­sé­gé­től függ. Rossz, bete­ges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mel­lett nincs halan­dó­ság. Senki sem bolond ilyen­kor. Nem mon­dom, egy-ket­tőt mégis agyonüt éven­kint egy-egy lefű­ré­szelt fa az erdő­ben. Vagy sze­ren­csét­len­ség tör­té­nik, valaki fel­for­dul a sze­ke­ré­vel egy árokba, és ször­nyet­hal. Jobb esz­ten­dők­ben azon­ban nyolcra is tehető a halál­ese­tek száma.

– Csak­hogy az nem a papé mind! – mondá a glog­ovai nábob, meg­iga­zítva kevé­lyen a hátul fésűre sze­dett copfját.

– Hogy-hogy? – kérdé a pap meg­üt­közve.

– Egy része a lakos­ság­nak nem kerül soha a teme­tőbe. Föl­fal­ják télen a far­ka­sok, anél­kül hogy beje­len­te­nék a paró­kián.

– A másik része pedig nyá­ron ide­gen ország­ré­szek­ben adja be a kul­csot – tódítá Klin­csok György –, és csak egy irka-firka jön róluk a bíró­hoz.

– No, ez ugyan rossz kilá­tás, de hát a paró­kia föld­jei? Mennyi földje van a paró­ki­á­nak?

De már erre aztán egy­szerre akart beszélni mind a három. Klin­csok György hát­ra­húzta az elő­tér­ből Szlá­vik Pétert, s maga állott oda az Isten szol­gája elé.

– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak paran­csol. Ha száz hold kell…

– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lel­ke­sül­ten Klin­csok. – Föl­det csak nem vonunk meg a papunk­tól!

A pap arcán valami öröm­féle kez­dett deren­geni, amit azon­ban nem tűr­he­tett sokáig a gonosz lelkű Szlá­vik.

– Mert tet­szik tudni, úgy van az, hogy a glog­ovai határ még a mai napig is tago­sí­tat­lan. Ren­des telek­könyv nin­csen; volt valami össze­írás a föl­dek­ről, de 1823-ban elégett a köz­ség ládája és vele az össze­írás. Min­den­kié annyi hát a határ­ból, amennyi­nek a meg­mű­ve­lé­sé­hez elég iga­vonó és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét, s ha évek foly­tán elrom­lik, elár­ko­so­dik, össze­ha­sa­do­zik a földje, keres magá­nak más szán­tani való terü­le­tet. A fele határ min­dig gaz­dát­la­nul áll, per­sze a rosszab­bik fele, ame­lyik­ben nem érde­mes bab­rálni.

– Értem – sóhaj­tott fel a pap –, ebben a felé­ben van a paró­kia földje.

Vékony kilá­tá­sok vol­tak ezek a jövőre nézve. De csak mégis meg­nyu­go­dott apránk­int, ha aggo­dal­mak szo­ron­gat­ták, leöb­lí­tette őket egy imád­ság­gal. Az imád­ság volt a domí­ni­uma, örökké termő föld­jé­vel; min­den perc­ben min­dent kaszál­hat rajta, amire szük­sége van: türel­met, reményt, vigasz­ta­lást, meg­elé­ge­dést. Las­san hoz­zá­lá­tott a lakása rend­be­ho­zá­sá­hoz, hogy végre egy­szer a maga ura lehes­sen. Csak egy káp­lán tudja, hogy mit jelent az. Sze­ren­csére a szom­széd falu­ban, Kopa­nyi­cán, egy isko­la­tár­sát fedezte fel. Urszi­nyi Tamás volt ez, nagy bron­tes ember, nyers, egye­nes szavú, de jószívű. Urszi­nyi segíté némi köl­csön­nel.

– Glog­ova kutya fészek – mondta Urszi­nyi. – Hja, biz az nem a nyit­rai püs­pök­ség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pász­tor. Ki kell állani. Dániel még rosszabb helyen volt az orosz­lá­nok­kal. Ezek végre is csak bir­kák.

– Aki­ken nin­csen gyapjú – jegyzé meg a tisz­te­lendő nevetve.

– Még az is van, de neked nin­csen hozzá ollód.

Kevés napok alatt bebú­to­rozta magát a köl­csön­vett pénz­zel, és egy szép őszi dél­utá­non beköl­tö­zött végre a saját paró­ki­á­jába. Micsoda bol­dog­ság volt az, a saját házá­ban járni-kelni, rakos­gatni, s milyen édes álom esett tulaj­don ágyá­ban – azo­kon a ván­ko­so­kon, ame­lyek­nek tol­lú­ját még az édes­anyja fosz­totta. Úgy elgon­dol­ko­zott, hosszan eláb­rán­do­zott ezen: lefek­vés előtt meg­ol­vasta a geren­dá­kat, hogy el ne felejtse, miről fog álmodni.

Nem is felej­tette, nagyon szép­ről álmo­dott. Szü­lő­fa­luja rét­jein pil­lan­gót ker­ge­tett, fész­ket sze­dett, ürgét öntött, paj­kos leány s fiú paj­tá­sok­kal, össze is kap­tak a Szabó Pali­val, jól el is nás­pán­golta volna a Palit, éppen emelte már a vessző­jét, ami­kor meg­zör­gette valaki az abla­kot kívül­ről.

A pap fel­ri­adt, össze­rez­zent, s kezdte az édes álmot kitö­rül­getni a sze­me­i­ből. Reg­gel volt már, a nap besü­tött.

– Mi az? – kiáltá.

– Nyisd ki az ajtót, Jankó!

Jankó! Ki szó­lítja őt Jan­kó­nak, te-nek, magya­rul? Mintha a paj­tá­sok vala­me­lyike volna, akik­től csak az imént vált meg az álom­ban.

Kiug­rott az ágy­ból hir­te­len, és az ablak­hoz sza­ladt:

– Ki van oda­künn? Ki szó­lít?

– Én vol­nék, a Bil­leghi Máté uram, ott­hon­ról. Gyere ki János­kám, azaz hogy tes­sék egy kicsit kijönni, tisz­te­lendő úr, hoz­tam vala­mit.

A pap sietve rán­gatta fel ruháit. Szíve láza­san dobo­gott. A rossz hír elő­sze­lét talán már meg­érezte gyön­géd lelke. Kinyi­totta belül­ről a pit­var­aj­tót, és kilé­pett az eresz alá:

– Itt vagyok, Bil­leghi Máté uram. Mit hozott kegyel­med?

De Bil­leghi uram már akkor nem volt ott, hanem künn az úton állott, a zsá­kok­kal meg­ra­kott sze­kere mel­lett, s a kosa­rat kötöz­gette le, mely­ben a kis Veronka ült és a lúd. A lovak, a Sár­mány és a Fecske, bágyad­tan eresz­tet­ték le fejü­ket. A Sár­mány sze­re­tett volna kicsit ledőlni, pró­bálta is, de a kocsi­rúd miatt nem tehette. Amint fél­ol­dalra bil­lent, érezte a hám köte­leit bőrébe vágódni, s a lóbe­csü­let nem engedi, hogy addig kénye­lembe helyez­ked­jék, míg a hám rajta van. Nagy dolog­nak kell annak lenni, hogy a föl­szer­szá­mo­zott ló lefe­küd­jék. A lóban nagy köte­les­ség­ér­zet van.

Bil­leghi Máté most meg­for­dult és ész­re­vette a papot a küszö­bön.

– Hopp, Jankó. Jaj, de meg­nőt­tél! Ejnye, de nyurga legény let­tél. De elcso­dál­kozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a köte­let, ugyan­csak erős gör­csöt csi­nál­tam rajta.

A pap egy-két lépést tett előre a sze­kér felé, hol Bil­leghi uram még min­dig a kosár leol­do­zá­sán fára­do­zék. A szó „ha anyád élne”, egy­szerre a hom­lo­kára zuhant, mint egy éles kő, feje zúgni kez­dett, lábai meg­ta­gad­ták a szol­gá­la­tot.

– Anyám­ról beszél kegyel­med? – dadogta sápad­tan. – Anyám meg­halt?

– Letette sze­gény lélek a kana­lat. De ímhol (kive­vén zse­bé­ből a fanyelű bics­kát, elnyisszan­totta vele a köte­let) a húgocs­kád, vagy uram bocsáss, mert olyan kurta eszem van, mint a csir­ké­nek, min­dig elfe­lej­tem, hogy a tisz­te­lendő úrral beszé­lek… elhoz­tam a tisz­te­lendő úrnak a húgocs­ká­ját. Hová tegyem le?

S ezzel leemelte a kosa­rat, mely­ben a gyer­mek aludt szép csen­de­sen, nyu­god­tan a liba mel­lett. A liba úgy vigyá­zott rá, mintha valami pesz­tonka lenne, ker­get­vén el mel­lőle örökké izgó-mozgó nya­ká­val jobb­ról-bal­ról a legye­ket, ame­lyek szí­ve­sen száll­tak a lányka piros szá­jacs­ká­jára, mint a mézre.

Az őszi nap elag­gott fénye bera­gyogta a kosa­rat és az alvó gyer­me­ket. Máté gazda kér­dőn füg­gesz­tette víz­színű sze­meit a papra, várta, hogy az szól­jon vala­mit.

– Meg­halt? – kérdé aztán nagy sokára – Lehe­tet­len az. Nem érez­tem meg.

A hom­lo­ká­hoz kapott, és fel­ki­ál­tott fáj­dal­ma­san:

– Senki, senki sem érte­sí­tett. Ott se lehet­tem a teme­té­sen!

– Magam sem vol­tam ott – mondá Bil­leghi uram. Talán vigasz­talni akarta azzal, hogy ő se volt ott, aztán hoz­zá­tette jóaka­ra­túlag: – Isten őfel­sége magá­hoz vette, az ő tró­nu­sá­hoz szó­lí­totta. Nem hagy az itt egyi­kün­ket se. Ej ni, ezek a rus­nya békák, hogy rálép­tem az egyikre!

A pap­lak labo­dá­val, masz­lag­gal benőtt udva­rán vígan ugrál­tak, cup­pog­tak a békák, melyek a temp­lom lyu­ka­csos, ned­ves fun­da­men­tu­má­ból jár­nak ki ide süt­ké­rezni.

– Hova tegyem le a gyer­me­ket? – ismétli Bil­leghi uram, de miu­tán nem nyert választ, szép óva­to­san leeresz­tette a kosa­rat az esz­ter­haj alá.

A pap le volt sújtva, érzé­ket­le­nül, meg­zsib­badt lélek­kel állt ott sze­meit a földre sze­gezve. Úgy érezte, mintha sza­ladna a föld a házak­kal, a líce­um­ke­rí­té­sek­kel, Bil­leghi Máté­val, a kosár­ral együtt, és ő csak állna, egyre állna rajta, kép­te­len moz­dulni akár ide, akár oda. A hát­tér­ből az Ukrica-erdő feny­ve­sei zúg­tak, mintha valami cso­dá­la­tos, szí­vet össze­fa­csaró szó­zat szö­vőd­nék a zúgás közé, az édes­anyja hang­já­hoz hasonló. Resz­ke­tett és figyelt, eze­ket a han­go­kat igye­ke­zett külön­vá­lasz­tani, s mikor már szinte sike­rült egyet-egyet fel­is­merni, meg­kü­lön­böz­tetni, egy ide­gen­szerű búgás ket­té­csapta, magába mosta. Pedig csitt, csitt! Ni, most is az anyai hang szólt ki az erdő­ből: Neveld a gyer­me­ket, Jankó, Jankó!

De míg a túl­vi­lági han­go­kat kap­kodta János pap, Bil­leghi Máté uram meg­or­rolta a szót­lan­sá­gát, leg­alább egy barát­ga­rast még­is­csak meg­ér­de­melne, ha egye­bet nem (barát­ga­ras­nak a „köszö­nöm”-öt híják arra­felé).

– Ha már így van, így van – szólt őki­gyelme bosszú­san, és meg­su­hin­totta az osto­rát. – Az Isten áldja meg, tisz­te­lendő úr! Gyí, Sár­mány!

János pap még min­dig nem vála­szolt, észre sem vette nagy fáj­dal­má­ban, ami körü­lötte tör­té­nik, a lovak már meg is indul­tak, mel­let­tök gya­log Bil­leghi uram, mert domb­nak megyen az út, lassú hara­gos mor­mo­gás­sal, hogy ez se valami külö­nös ám a világ­rend­ben, ha a kis csir­ké­ből páva lesz, mert a csirke álla­pot­jára nem emlék­szik. Föl­ér­vén a dombra, még egy­szer vissza­pil­lan­tott, s meg­lát­ván a még min­dig moz­du­lat­lan kán­tor­fiút, hogy mint­egy nyug­tat­vá­nyozza magá­nak az elvég­zett köte­les­sé­gét, ráki­ál­tott:

– Aztán átad­tam ám, ami átadni való volt!

Fel­ocsú­dott a kiál­tásra, meg­ráz­kó­dott. Lelke vissza­tért a szo­morú baran­go­lás­ból. Mert messze baran­golt az anyja után. Első dolga volt any­ját föl­ke­resni, vele töl­tötte azt az időt még egy­szer, amit már vele töl­tött azelőtt, és azután vele töl­tötte kép­ze­le­té­ben azt az időt is – ami­től a távol­ság meg­fosz­totta. Ott volt a hal­dokló ágyá­nál, tér­de­pelve, imád­kozva, és amire akkor az anyja gon­dolt, ami mon­da­ni­va­lója volt, utolsó sóha­ját a levegő átvette, a szél­nek oda­adta, szél az erdő által kiki­a­bál­tatta: Neveld a gyer­me­ket, Jankó!

Nem szük­ség a gyer­mek­nek ott­hon len­nie, hogy a hal­dokló szüle utolsó aka­ra­tát, vágyát meg­tudja. Papi­rosra nem kell azt tenni, nem baj, vil­lá­mos drót ha el nem viszi, van­nak arra különb erők, nagyobb erők.

János­nak az volt az első ösz­töne, utá­na­futni Bil­leghi uram­nak, hogy áll­jon meg, beszél­jen el min­dent az any­já­ról, amit tud, hogy élt utolsó két évé­ben, hogy halt meg, mikép­pen temet­ték el, min­dent, min­dent, de a halápi sze­kér már messze járt, s e perc­ben a kosa­rat pil­lan­totta meg, az lekö­tötte a figyel­mét.

A kosár­ban kis húgocs­kája aludt. A fia­tal pap még nem is ösmerte, soha­sem látta a gyer­me­ket. Apja teme­té­sén volt utol­jára ott­hon, anyja sze­ke­ret kül­dött érte, most senki se érte­sí­tette, a kis Veronka még nem volt akkor a vilá­gon, csak édes­anyja leve­le­i­ből tudta, hogy van, s e leve­lek is oly szé­gyen­lő­sek, oly szűk­sza­vúak vol­tak.

János oda­lé­pett a kosár­hoz, s meg­nézte a pufók, rokon­szen­ves arcocs­kát. Van benne valami a mamá­ból, gon­dolá, s amint nézte, nézte, tovább nézte, kez­dett ez az arc nőni, vál­tozni, s vib­ráló sze­mei elé egy­szer csak vonás­ról-vonásra elő­pat­tant az anyai arc. Szent Isten, milyen csoda ez, milyen káp­rá­zat ez! Csak egy fél per­cig tar­tott az egész. Újra a kicsi gyer­mek volt. Ó! Csak kinyitná a sze­mecs­kéit. Úgy sze­rette volna János, ha kinyitná, de nem nyi­totta ki, csak hosszú pil­lái ser­ked­tek ki a két hasa­dék­ból, mint fekete selyem­roj­tok.

És most ezt nekem kell fel­ne­vel­nem? – tűnő­dött János, s vég­te­len meleg­ség futotta el a szíve táját – és föl is fogom nevelni. De miből? Iste­nem, miből? Hiszen magam­nak sincs mit ennem. Mihez kezd­jek, mihez?

Mint ahogy eddig is, ha lel­két a csüg­ge­dés szállta meg és a tanács­ta­lan­ság, az imád­ságra gon­dolt; most is azt tette, hogy átment a temp­lomba imád­kozni. Éppen nyitva volt az Isten háza, két öreg anyóka meszelte a bel­se­jét.

János pap nem ment az oltár­hoz, mert éppen ott pepe­cselt a két anyóka, hanem mind­járt kívül, a szen­telt­víz­tartó mel­lett állt a Jézus alakja fából és pléh­ből, előtte tér­de­pelt le.

Az esernyő és Szent Péter

Igen, a Jézus elé tér­de­pelt le a pap. A Jézus­hoz for­dult – a mi urunk­hoz, a Jézus­hoz.

Milyen sze­ren­cse az embe­ri­ségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Isten­ről nem tudom, milyen, a Jézus­ról tudom. A Jézus ösme­rő­söm, és min­den­ki­nek ösme­rőse. Tudom, mit csi­nált, tudom, hogy gon­dol­ko­zott, még az arcát is ösme­rem. Nem az tölti el lel­ke­met meg­nyug­vás­sal, hogy ő uram nekem, de az, hogy isme­rő­söm.

Két­ezer évnek előtte élt ezen a föl­dön egy isme­rő­söm, milyen vilá­go­kat össze­kap­csoló gon­do­lat! Az akkori embe­rek­ből és az utá­nok valók­ból is por lett, a por­ból fű lett, a fűből tudja Isten, mi lett, de ő, az én isme­rő­söm, min­dig élt, min­dig volt és min­dig lesz.

Ha eluta­zom messze, ide­gen orszá­gokba, ide­gen népek közé, az arcok mások, az álla­tok is mások, a füvek is mások, az ég is más, min­den más, már azt kell hin­nem, kiet­len, meg­bor­zasztó elha­gya­tott­sá­gom­ban és magá­nyom­ban, hogy nem is ezen a vilá­gon vagyok többé, mikor egy­szerre vala­mely ember­lakta telep szé­lén elémbe buk­kan egy kereszt és azon egy sebek­től vérző pléh­em­ber, az én isme­rő­söm.

Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egye­dül és nem vagyok elha­gyatva. Letér­de­pe­lek előtte akkor én is és elmon­dom neki épp­úgy, mint most ez a pap, hogy a szí­ve­met mi nyomja.

– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gon­do­la­to­kat ter­jeszté eléje János pap. – Anyám meg­halt, kis húgo­mat elhoz­ták, nekem kell őt föl­ne­vel­nem. Sze­gény vagyok, gyá­mol­ta­lan vagyok, sohase tud­tam, hogy egy gyer­mek­kel mit kell csi­nálni. Ah, adj mentő gon­do­la­tot, Jézus! S hajítsd le kime­rít­he­tet­len bőség­sza­rud­ból az esz­kö­zö­ket, hogy őt táp­lál­has­sam, gon­doz­has­sam. Tégy velem csu­dát, uram, Jézus.

A pléhre fes­tett Isten-fiú mintha hall­gatná az ima sza­vait, az árnyék és a fény­sá­vok, amik az abla­kok­ból, a falak­ból őreá verőd­tek és őrajta rezeg­tek, mintha az ő arcá­nak a nyi­lat­ko­zá­sai vol­ná­nak, mintha ő moso­lyogna sok szen­ve­dé­sei köze­pett és inte­getne a fejé­vel:

– Jól van, jól van. Min­dent tudok. Majd köz­be­avat­ko­zom.

Sokáig imád­ko­zott így elme­rülve, újra- meg újra­kezdve, észre sem vette, hogy ezalatt, mint ahogy ősz­kor gyak­ran meg­tör­té­nik, a tik­kasztó, szinte ter­mé­szet­el­le­nes meleg után hir­te­len bebo­rul az ég, fekete felhő jő, vihar kelet­ke­zik. Mikor kilé­pett a temp­lom­aj­tón, óri­ási zápor­eső zuho­gott. A falu mögötti hegyek­ről szi­la­jan nyar­gal­nak le a víz­zel meg­telt pata­kok, s a bar­mok bőgve sza­lad­gál­nak az utcá­kon.

Jánost a rémü­let fogta el.

– A gyer­me­ket ott­hagy­tam az esz­ter­haj alatt. Jaj, annak vége van!

Mint az őrült rohant a lakó­háza felé, s igen elcsu­dál­ko­zott a lát­ványra, amely előtte kitá­rult.

A kosár ott állt még most is. A gyer­mek a kosár­ban ült és a lúd az udvar­ban sza­lad­gált, s az eső zuho­gott egyre, zuho­gott az esz­ter­haj alá is, patak­ban folyt ott is az eső­víz, de a gyer­mek szá­ra­zon maradt, sér­tet­le­nül, mert egy hatal­mas, fakó, piros szö­vetű eser­nyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az eser­nyőn, az alján is alig lehe­tett fel­is­merni az apró virá­gos csí­kot, mely körös-körül futott, régi idők­nek divatja sze­rint.

A fia­tal pap hálás sze­me­ket vetett az égre, s föl­kap­ván a gyer­me­ket a kosár­ból, össze­csó­kolta és bevitte az eser­nyő alatt a sze­gé­nyes szo­bákba.

A gyer­mek sze­mei most ki vol­tak nyitva, kékek vol­tak, és bámé­szan tekin­tet­tek a papra.

– No, ez nagy sze­ren­cse – mor­mogta a pap –, hogy ez a gyer­mek át nem ázott, úgy áthűl­he­tett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tud­nék rá szá­raz ruhács­kát adni.

De hon­nan kerül­he­tett föléje ez az eser­nyő? Meg­fog­ha­tat­lan! Glog­ován nin­csen eser­nyője sen­ki­nek.

A szom­széd házak­ban a parasz­tok baráz­dá­kat ástak az udva­ro­kon, hogy azo­kon a víz lefoly­jon. A tisz­te­lendő úr sorba kikér­dezte.

– Nem lát­ták-e, hogy volt valaki a gyer­mek mel­lett?

A gyer­me­ket lát­ták, de mel­lette tud­tuk­kal senki sem for­dult meg.

Az öreg Ada­mecz Mátyásné, ki a mező­ről mene­kült haza, lepe­dőt borítva a fejére, látta, hogy valami vörös göm­bö­lyű éppen akkor eresz­ke­dett alá az égből. Kővé vál­toz­zon át mind­járt, ha nem úgy van (már tud­ni­il­lik Ada­meczné mondja), hogy a Szűz Mária maga eresz­tette le azt a szer­szá­mot az árva védel­mére.

Ostoba fecse­gés az Ada­mecz­néé! Ada­meczné sze­ret fel­hör­pen­teni a garatra, nem csoda, ha töb­bet lát, mint kel­lene. A múlt­kor nyá­ron is, Péter-Pál éjsza­ká­ján meg­nyílt előtte a menny, hal­lotta éne­kelni az angya­lok sere­gét, s látta őket, amint pro­cesszi­ó­val járu­lá­nak Isten ő szent fel­sége elé, ki kar­bun­ku­lus trón­ján ült. Ott ment a pro­cessziós nép­ség között az ő har­mad­éve elhalt uno­kája, Plachta Jankó is gyolcs­ga­tyács­ká­já­ban, veres mel­lény­ké­jé­ben (melyet maga Ada­meczné varrt annak ide­jén), s a köze­lebbi évti­zed­ben elhalt glog­ova­iak közül is meg­pil­lan­tott néhá­nyat, amint ott lép­ke­dé­nek a mennyei ének­szó mel­lett, las­san, ünne­pé­lye­sen, sza­kasz­tott azok­ban a ruhá­ik­ban, ame­lyek­ben elte­met­te­té­nek.

Kép­zel­hetni, hogy Péter-Pál napja után, mihe­lyest a láto­mány híre szét­ment, mennyire kapós volt a szent özvegy: sorba jövé­nek hoz­zája, kik­nek elhalt ked­ve­seik vagy­nak a föld alatt, ha nem látta-e azo­kat fent az égben? Hát az én lányo­mat? Hát az én apus­ká­mat? Hát az én sze­gény ura­mat?

Hit­ték, mert van benne valami ésszerű, hogy Ada­mecz­né­nak töb­bet meg­mu­tat­nak a mennyei hatal­mak, mint akit más anya szült. Mivel­hogy az Isten­ben bol­do­gult apjá­val, Flinta And­rás­sal, aki nagy tol­vaj híré­ben állott, való­sá­gos csuda tör­tént. Midőn a glog­ovai teme­tő­ből ország­út­nak sza­kí­tot­tak el egy dara­bot most nyolc éve, fel­ás­ták a sír­ját, hogy újba tegyék át, s meg­néz­vén az öre­get, cso­dál­kozva lát­ták, hogy sza­kálla nőtt a sír­ban, noha halá­la­kor öt tanú bizo­nyítja, szép tisz­tára meg­bo­rot­válta Gund­ros Tamás, a tehén­pász­tor.

Hát, hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint két­szer kettő, s ha ott van őki­gyelme, ami­lyen ravasz imposz­tor volt, bizony nyitva hagyja némely­kor az ajtót egy kis bekuk­ka­násra az ő Agn­isa leá­nyá­nak…

Igaz ellen­ben, hogy Kvapka Pál, a haran­gozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja, hogy mikor a vihar kitö­ré­se­kor a fel­hők ellen haran­go­zott, amint egy picinyt hát­ra­for­dult, egy vén zsi­dó­forma ala­kot látott csam­mogni az úton a paró­kia irá­nyá­ban, s annak a kezé­ben volt az a piros, óriás vászon­tá­nyér, melyet a tisz­te­lendő úr a kosá­ron talált. Kvapka ter­mé­sze­te­sen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is verte képébe a port, csak úgy homá­lyo­san emlék­szik, de amire emlék­szik, arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál sza­va­hi­hető ember).

Ezt a zsi­dó­forma ala­kot mások is lát­ták. Öreg volt, hosszú ősz hajú, meg­haj­lott hátú, a fogan­tyú­já­nál malac­fark mód­jára kun­ko­rodó bot volt a kezé­ben. A Pri­bi­lék kút­já­nál a szél lekapta a kalap­ját a fejé­ről, s egy akkora fehér kopasz­sá­got lehe­tett a feje búb­ján látni, mint egy kan­tár­ka­rika.

– Akármi legyek – mon­dotta az egy­házfi (ő látta így, kalap nél­kül) –, ha nem úgy nézett ki, mint a temp­lomi képek között a Szent Péter. Sza­kasz­tott olyan volt, csak éppen a kul­csok hiány­zot­tak a kezé­ből.

A Pri­bi­lék kút­já­tól átcsa­pott egye­nest a Stropov Ist­ván lucer­ná­sá­nak, ahol is a Krát­kiék kajla tehene, mely oda besza­ba­dult, fel akarta öklelni az öreg zsi­dót, mire az a bot­já­val meg­ütötte, s azóta a tehén (kér­dez­zék meg kend­tek a Krátki famí­li­á­tól) tizen­négy icce tejet ad naponk­int. Azelőtt iste­nes volt, ha négyet adott.

A falu leg­vé­gén meg is szó­lí­totta a mol­nár szol­gá­ló­ját, hogy merre visz az út Leho­tára. Az Erzsi leány meg­mondta neki, mire meg­in­dult a kita­po­sott gya­log­úton fel a hegy­nek. Úgy rém­lik most utó­lag Erzsi­nek, hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fény­ka­rika is…

Hát per­sze, hogy a Szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen ele­get járt, ele­get csüt­lött-bot­lott itt azelőtt Krisz­tus urunk­kal. Maradt is annyi kró­nika az itt viselt dol­ga­i­ról, hogy a szá­za­dik ember­öltő is meséli még. S ami egy­szer nem volt lehe­tet­len, másod­szor is meg­tör­tén­he­tik. Fül­ből fülbe szál­lott a cso­dás hír a falu­ban, hogy a pap kis húgocs­ká­já­nak egy vászon­sát­rat kül­dött le az Úr a nagy fel­hő­sza­ka­dás órá­ján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg Szent Pétert sza­lasz­totta le az árvák és gyá­mol­ta­la­nok gond­vi­se­lője.

Bez­zeg lett erre jó dolga a gyer­mek­nek. Leg­ott divatba jött. A falu öreg­asszo­nyai neki­gyür­kőz­tek: nosza, hamar kalá­csot dagasz­tani, tej­be­ká­sát főzni, mákos pat­kót sütni, hogy a kis jöve­vény­nek vihes­sék. Alig győzte a tisz­te­lendő úr az ajtót nyi­to­gatni, nap­köz­ben olyan sűrűn hord­ták hótiszta sza­kaj­tó­ken­dők­kel beta­kart tálak­ban a sok fino­mabb­nál fino­mabb ele­mó­zsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöt­tek.

– Jaj, lel­kem tisz­te­lendő úr, egy kis nya­lánk­sá­got hoz­tam. Azt hal­lot­tuk, hogy a kis húga meg­jött, hát azt gon­dol­tam, hogy jól fog neki esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik sze­gény ember­től. A szí­vünk kitűnő, lel­kem tisz­te­lendő úr, de a lisz­tünk bizony nem mund­liszt, az a zsi­vány mol­nár meg­égette egy kicsit, már azt a részét leg­alább, amit el nem lopott belőle a gye­hen­nára való. Sza­bad a kis angyal­kát meg­látni? Jaj, azt mond­ják, hogy valami remek jószág.

A tisz­te­lendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba oda­já­rul­ja­nak a csepp Veronka elé, simo­gas­sák, becéz­ges­sék, össze­fal­ják-nyal­ják. Néme­lyik még a lábacs­ká­ját is meg­csó­kolta.

A pap gya­korta elfor­dult, hogy észre ne vegyék hívei a könnye­ket, amik elér­zé­ke­nyü­lé­sé­ben a sze­me­i­ből kiszi­vá­rog­tak, s amel­lett a lel­ki­is­me­ret is mar­dosta, szem­re­há­nyá­so­kat tett magá­nak:

– Mennyire fél­re­is­mer­tem eze­ket az embe­re­ket. A kerek vilá­gon nin­csen jobb nép, mint a glog­ovai, s hogy sze­ret­nek! Bámu­la­tos, mennyire sze­ret­nek!

Öreg uzsonna táján elő­jött Ada­meczné is, aki pedig nem sokba nézte eddig­elé az új tisz­te­len­dőt, s aki azon a réven, hogy az apja sza­kálla kinőtt a holta után (ami által némi­leg a szen­tek közé keve­re­dett), jog­gal vélt avat­kozni az egy­ház dol­ga­iba.

– Tisz­te­lendő atyuska – mondá –, a gyer­mek­hez valami gond­vi­se­lőné kel­lene.

– Hát az bizony kel­lene – szólt a pap elgon­dol­kozva –, de sze­gény az eklé­zsia.

– Sze­gény az ördög – pat­tant fel Ada­meczné –, mert lelke nincs. Nekünk pedig van lel­künk. S végre is a tisz­te­lendő úr nem tudja a leány­kát sem fel­öl­töz­tetni, sem meg­mos­datni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér nap­köz­ben is, a kán­tor­nál nem lehet kosz­tolni egy gyer­mek­kel. Itt­hon kell főzetni, szent atyus­kám. Azt én mon­dom, az öreg Ada­meczné. A haran­gozó meg jó arra, hogy taka­rít­son, de mit értene az a mam­lasz, egy gye­rek­hez.

– Igaz, igaz, de hol vegyem…

– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is pap­sza­kács­né­nak terem­tett, mint­hogy már énben­nem a gyanú meg nem bot­lik.

– Igen, igen – ötölt-hatolt a pap –, de hon­nan vegyem én a fize­té­sét?

Ada­meczné a csí­pő­jére ütött két oldal­ról a két tenye­ré­vel.

– Hagyja ezt ket­tőnkre, édes lel­kem; énrám, meg az Istenre. Majd meg­fi­zeti ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beál­lok a szol­gá­latba, s elho­zom magam­mal az edé­nye­i­met is.

A pap egyre nagyobb bámu­latba gurult. Hát még Urszi­nyi, mikor este­felé átjött láto­ga­tóba, s a pap elbe­szélte neki a mai nap tör­té­ne­tét, az Ada­meczné aján­la­tá­nál össze­csapta a kezeit:

– Az Ada­meczné? Az az öreg boszor­kány? Fize­tés nél­kül? Hogy majd az Isten fizet meg érte? No, János, ilyen csoda még nem tör­tént, hogy glog­ovai ember készfi­zető kezes­nek az Istent fogadta volna el. Te való­ban meg­ba­bo­náz­tad eze­ket az embe­re­ket.

A pap csak csen­de­sen mosoly­gott, s mély áhí­tat rez­gett lel­ké­ben. Ő is érezte, hogy csuda tör­tént. Hiszen min­den olyan rend­kí­vüli, olyan meg­fog­ha­tat­lan. De sej­tette a vál­to­zá­sok for­rá­sát. Az ima, melyet a Jézus­hoz inté­zett a hideg temp­lomi kövön tér­de­pelve, meg­hall­ga­tást nyert oda­fönt. Jézus beszedte a glog­ova­iak önző lel­két, és min­de­nik­nek a magá­é­ból kül­dött. Jézus lehe­lete érzik ez embe­rek arcán, visel­ke­dé­sén… Való­ban csuda tör­tént!

Az eser­nyő­ről for­ga­lomba jött híre­ket részint nem hal­lotta, részint mosoly­gott raj­tok. Igaz, hogy nem értette, mikép­pen került oda az eser­nyő, egy per­cig csu­dál­ko­zott rajta, de aztán nem törő­dött vele, s oda­tá­masz­totta egy szög­letbe, ha a tulaj­do­nosa jelent­kez­nék érte. Ámbár iszen össze­vissza nem ér öt garast.

Hanem a mai nap ese­mé­nyei mind­ez­zel ki nem merül­tek. Este vil­lám gya­nánt ter­jedt el a hír, hogy Gon­goly Mihályné, a glog­ovai nábob neje bele­fúlt a Bjela-Vodába, mely a fel­hő­sza­ka­dás­tól átko­zot­tan meg­áradt. A sze­ren­csét­len asszony át akart menni a pad­lón, hogy a túlsó par­ton rekedt libáit vissza­hozza. Vissza is hozta már a gúnárt meg egy fekete bóbi­tást a hóna alatt, de ami­kor újra átment a másik ket­tő­ért, vala­hogy meg­csú­szott a lába, s bele­pottyant a taj­té­kozva nyar­galó folyamba. Uramfia, még reg­gel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egy­hu­zomra, s délre már őrült folyammá dagadt, s a sze­gény asszonyt, senki sem lévén a közel­ben, örökre elnyelte. Keres­ték egész dél­után, hova lett, tűvé tet­tek érte csűrt, pad­lást, pin­cét, mikor aztán este Lehota mel­lett kive­tette a víz a holt­tes­tét.

Ott buk­kan­tak rá leho­tai embe­rek, föl­is­mer­ték, s lóhá­ton nyar­galt ide az egyik hír­adás­sal Gon­goly Mihály­hoz.

A réme­set nagy izga­tott­sá­got kel­tett a köz­ség­ben. Az embe­rek cso­por­to­san gyü­le­kez­tek egyes por­ták elé:

– Hja, az Isten bír a gaz­da­gok­kal is!

Klin­csok György bezör­ge­tett a pap­hoz is.

– Nagy teme­tése lesz hol­nap­után.

A haran­gozó betért, egy kupica pálin­kát remélve a hírért, a kán­tor­hoz:

– No, kán­tor uram – mondá –, most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép ver­sek fog­nak kel­leni.

Har­mad­nap csak­ugyan meg­volt a teme­tés. Régen volt már ilyen Glog­ován. Gon­goly uram a leho­tai papot is elho­zatta, hadd sirassa két pap, a kopor­sót Besz­ter­cé­ről hoz­ták vál­tott lova­kon, a keresz­tet elvit­ték Kopa­nyi­cára, hogy az asz­ta­los befesse feke­tére, fehér betűk­kel ráír­ván a meg­bol­do­gult nevét és víz­be­fú­lá­sá­nak nap­ját. Ren­ge­teg nép volt, hátha még szép idő lett volna, de amint már éppen meg­in­dult a pap tel­jes orná­tus­ban a miniszt­rán­sok­kal a halot­tas­ház felé, hát egy­szerre megint nagy zápor­eső kere­ke­dék, mire vissza is sza­lasz­totta Kvap­kát.

– Men­jen kend hamar, és hozza el az eser­nyőt, az almá­rium mellé van támasztva!

Kvapka Pál bámész sze­me­ket vetett a tisz­te­len­dőre. Tudta is ő, mi az az eser­nyő!

– Ej no – mondá a pap türel­met­le­nül –, azt a nagy vászon­ka­rika-for­mát értem, amit a kis húgom kosara felett talál­tunk teg­nap­előtt.

– Most már értem.

A tisz­te­lendő úr, nehogy meg­áz­zék, behú­zó­dott a Majgó Péte­rék ere­sze alá, míg kis­vár­tatva hozta az eser­nyőt a gyors lábú Kvapka, melyet őtisz­te­len­dő­sége, mind­nyá­jok nagy bámu­la­tára, kezé­nek egyet­len moz­du­la­tá­val kipec­kelt szé­lesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz dene­vér­szárny volna egy­másba for­rasztva. Aztán meg­fog­ván a nye­lé­nél, fel­emelte a feje fölé, s ment las­san, mél­tó­ság­tel­je­sen, anél­kül hogy ázott volna, az eső­sze­mek hara­go­san cup­pog­tak-kopog­tak a fur­csa alkot­má­nyon, de a tisz­te­lendő tes­té­hez nem fér­het­vén, szép csen­de­sen lefoly­tak róla.

A teme­té­sen is min­denki az eser­nyőt bámulta. Erről sut­tog­tak egy­más­sal az asszo­nyok és a férfiak.

– Ezt hozta Szent Péter!

Csak a kán­tor úr szép ver­sei von­ták el egy pil­la­natra a figyel­met, s fel­tört a zoko­gás itt– ott a gyü­le­ke­zet közt is, amint a leg­ér­zé­ke­nyebb búcsú­sza­vak­kal szó­lal­tatta meg a halot­tat:

Búcsú­zom, búcsú­zom felső, alsó szom­szé­dom­tól,
Lajkó Pál komám­tól, Klin­csok György sógor­tól.

Lajkó Pál egész házanépe sírni kez­dett, Klin­csokné elra­gad­tatva fel­ki­ál­tott:

– Iste­nem, hogy bírta ilyen szépre kigon­dolni.

Amely fel­ki­ál­tás nagy ani­mót öntött a kán­torba, s föl­jebb emel­vén a hang­ját, még szeb­ben, még érzé­ke­nyeb­ben szó­lon­gatta a halott nevé­ben a többi isme­rő­sö­ket és roko­no­kat. Nem maradt itt talán egyet­len­egy szem se szá­ra­zon.

Alig­hogy elka­par­ták Gon­goly­nét, még ki sem beszél­het­ték magu­kat a falu öreg­asszo­nyai a teme­tési pom­pá­ról, Gon­goly özvegy­sé­gé­ről, és uram fia, bocsásd meg nekik a fecse­gé­sü­ket, hogy már a teme­té­sen keres­gélte volna héja­sze­me­i­vel a Tyu­rek Anna szép arcát, ami­ről a vak is meg­jó­sol­hatja, hogy a Gon­golyné híres „men­tyék”-je[2] nem sokáig marad gaz­dát­la­nul, mon­dom, hogy alig józa­nod­tak ki a sír­ásók a sok pálin­ká­tól, amit a tor­ban bevet­tek, mikor már ismét új sírt kel­lett ásni. Gon­golyné után meg­halt a Srankó János, aki azelőtt is sokat set­ten­ke­dett Gon­golyné körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha össze­be­szél­tek volna, együtt men­tek. Szinte így várta már ezt az ember. Azelőtt is, beszél­ték, némely­kor a mezőn eltűnt a Gon­golyné a rozsokba, aztán kis­vár­tatva vala­hon­nan csak elő­buk­kant Srankó, és az is eltűnt a rozsokba. Ó, azok az isten­te­len rozsok! Olyan magasra meg­nő­nek, hogy min­den bolond­sá­got elta­kar­nak!

Most is egy­más után tűnt el a két árnyék a vég­te­len sem­mibe… Sran­kót meg­halva talál­ták a teme­tés után való reg­ge­len az ágy­ban, úgy lát­szik, a halál „menny­köve”, a guta suhin­totta meg.

Srankó is jómódú ember volt, „mág­nács”[3], három­száz bir­kája legelt a határ­ban és sok föl­det szán­tott, neki is fényes teme­tés járt. De nem is volt fös­vény a Srank­óné, maga ment el taní­tó­hoz, pap­hoz, s meg­ren­delte, hogy min­den úgy legyen, ahogy a Gon­golyné teme­té­sén volt. Kerül, amibe kerül, de a Srankó famí­lia se kisebb, mint a Gon­go­lyék.

Két pap legyen a teme­té­sen, négy miniszt­ráns gye­rek fekete szok­nyács­kák­ban, foly­to­nos haran­go­zás. És a többi meg a többi.

János pap meg­elé­ge­det­ten bólin­ga­tott a fejé­vel.

– Meg­lesz, min­den meg­lesz.

– És mibe kerül az egész? – kér­dezte Srank­óné.

János pap kiszá­mí­totta kré­tá­val, hogy mibe kerül.

– Úgy ám – szólt Srank­óné –, de adja még hozzá tisz­te­lendő uram azt a piro­sat is, hadd lás­suk, hogy azzal vajon mennyi­vel lesz drá­gább.

– Miféle piro­sat?

– Hát amit a Gon­golyné teme­té­sén tar­tott a feje fölött. Gyö­nyörű volt az.

A pap meg nem áll­hatta, hogy el ne nevesse magát.

– Hiszen az lehe­tet­len! Ó, ó!

Srank­óné meg­ne­hez­telve pat­tant fel, hát­ra­szegve a nya­kát kevé­lyen.

– Miért volna lehe­tet­len? Az én pén­zem is csak olyan, mint a Gon­go­lyé. Hát nem úgy van?

– De édes Srank­óné, hiszen akkor az eső esett; hol­nap pedig való­szí­nű­leg szép idő lesz.

Srank­ónét azon­ban nehéz volt leverni a lábá­ról a kapa­ci­tá­lás­sal, ő maga job­ban ért­vén a dia­lek­ti­ká­hoz, mint a tisz­te­lendő.

– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hoz­hatja, lel­kem szent atyus­kám, a piro­sat, mert leg­alább nem ázik a drága jószág. Aztán meg­ér­demli a sze­gény bol­do­gul­tam. Nem volt ám az érdem­te­le­nebb ember, mint a Gon­golyné. Bíró­vi­selt ember volt az én uram, az anya­szent­egy­házra is áldo­zott, most öt éve ő hozta azo­kat a tarka gyer­tyá­kat az oltárra Besz­ter­ce­bá­nyá­ról, a nagy fehér oltár­te­rí­tőt pedig­len az ő test­vér­húga slin­gelte. Hát meg kell lenni a veres­nek.

– De csak nem tehe­tem maga­mat nevet­sé­ges­nek, hogy eser­nyő alatt temes­sek derült nap­fé­nyes idő­ben. Hagy­jon fel ezzel a hóbort­tal, Srank­óné!

Srank­óné azon­ban erre sírva fakadt, hogy mivel érde­melte meg ő azt a szé­gyent, hogy az Isten szol­gája meg­vonja azt a tisz­tes­sé­get, ami a holt­nak jár, s ami az élő­nek is jól­esik. Mit fog­nak mon­dani a falu­ban? Azt fog­ják mon­dani: „Srank­óné még a tisz­tes­sé­ges elta­ka­rí­tást se adta meg az urá­nak, belö­kette a gödörbe, ahogy a kol­du­so­kat szo­kás.”

– Tegye meg, tegye meg, tisz­te­lendő uram – könyör­gött, s míg a ned­ves sze­meit törül­gette a kesz­ke­nő­jé­vel, addig-addig mor­zsol­gatta az ujja­i­val annak egyik csücs­két, míg azon a bog kiol­dó­zott, s kihul­lott belőle egy tíz­fo­rin­tos bankó.

Srank­óné föl­emelte a föld­ről, és oda­tette finom sze­rény­ség­gel a pap asz­ta­lára.

– Ezzel még meg­tol­dom, csak meg­le­gyen a tel­jes pompa, kérem alás­san.

Erre a jele­netre betört a kony­há­ból Ada­meczné is kötény­ben, főző­ka­nál­lal, hoz­zá­csa­tol­ván a maga kéré­sét.

– Úgy, úgy, édes tisz­te­lendő úr, a Srankó iste­nes ember volt. Nem igaz ám az a sok pletyka, amit róla beszél­nek. De ha igaz volna is, akkor ez az igaz­ság éppen a Gon­goly­nét súj­taná – Isten nyu­gosz­talja. Ha hát az egyik­nél ott volt a szent eser­nyő, bát­ran ott lehet a másik­nál is. Vagy már harag­szik az Istenke eddig is, s akkor mind­egy, hogy egy kicsit job­ban meg­ha­rag­szik, vagy még nem harag­szik, és akkor most sem fog meg­ha­ra­gudni.

– Ugyan, ugyan, Ada­meczné, nem szé­gyenli magát ilyen osto­ba­sá­go­kat beszélni. Hagy­ja­nak nekem békét az efféle babo­nák­kal! Az egész kíván­sá­guk egy­sze­rűen nevet­sé­ges.

Hanem a két asszonyt ugyan­csak nem lehe­tett lebe­szélni: „Tud­juk mi, amit tudunk, min­ket a tisz­te­lendő úr el nem ámít”, s addig-addig rimán­kod­tak, okve­tet­len­ked­tek, míg végre bele­egye­zett, hogy Srankó Jánost is az eser­nyő alatt fogja temetni, hoz­zá­té­vén:

– Ha addig el nem viszi a gaz­dája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta, s ha érte jő, oda kell adnom.

Ada­meczné jelen­tő­ség­tel­je­sen hunyor­ga­tott Srank­ónéra:

– No, afe­lől nyug­ton alha­tunk, aki azt elhozta, min­den ezer esz­ten­dő­ben egy­szer szo­kott meg­for­dulni a pla­né­tán­kon.

Való­ban: az eser­nyő­ért senki sem jelent­ke­zett, úgy­hogy más­nap, bár szá­raz, szép dél­után volt, és egy csöpp felhő se mutat­ko­zék a menny­bol­ton, a fia­tal tisz­te­lendő úr mégis kinyitá az eser­nyőt a kopor­só­nál, s az alatt menve, kísérte a beszen­telt kopor­sót a teme­tőbe.

Négy erős férfiú: Szlá­vik, Lajkó és a két bron­tes Magát test­vér vit­ték vál­lu­kon a szent­mi­hály­lo­vat, melyen a koporsó nyu­go­dott. Isten aka­rata úgy ren­delé, hogy a kovács­mű­hely tájé­kán az egyik Magát meg­bot­lott egy kőben és leesett, mire meg­ijedt az utána bal­lagó Lajkó Pál, meg­ráz­kó­dott, elveszté lélek­je­len­lé­tét, a szent­mi­hály­lova fél­re­bil­lent, és a koporsó lezu­hant a kövekre.

Nagyot reccsent, meg­ha­sa­dott, össze­tört, meg­vil­lant egy percre a slin­gelt szem­födő, majd később lát­ható lett a halott is, aki a nagy ráz­kó­dás követ­kez­té­ben fel­ocsúd­ván a tetsz­ha­lál­ból, mély léleg­ze­tet véve, meg­moz­dult és fel­só­haj­tott:

– Iste­nem, hol vagyok?

Lőn nagy ámu­lás, bámu­lás, népek cso­dál­ko­zása, mire a kovács­tól duny­hát, ván­ko­so­kat hoz­ná­nak sebe­sen, s ágyat vet­vén egy, az udva­ron talált, vasa­lás alatt lévő kocsira, oda tet­ték fel az Isten külö­nös cso­da­té­tele által fel­tá­masz­tott halot­tat, s átvál­toz­ván gyász­me­net­ből Istent dicsérő pro­cesszi­óvá, temp­lomi zso­lozs­mák ének­lése mel­lett kísér­ték haza a sze­gény Srankó Jánost, aki már útköz­ben annyira magá­hoz tért, hogy ott­hon mind­járt enni kért.

Egy köcsög tejet hoz­tak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyúj­totta a pálin­kás buty­kost, mely a tor szem­pont­já­ból meg volt töltve. Mosoly­gott.

E neve­ze­tes ese­mény­től kez­dő­dik vol­ta­kép­pen az eser­nyő legen­dája, mely szállt, szállt, keresz­tül a feny­ves­er­dő­kön, az égnek meredő szik­lá­kon, min­dig messzebb, messzebb, meg­nö­ve­kedve, föl­fris­sítve, újabb és újabb rész­le­tek­kel meg­ara­nyozva.

Ha a szik­lán egy mélye­dést talál­tak, az a Szent Péter lába nyoma volt, s ha külö­nös színű virág nyílt ki vala­hol a határ­ban, oda a Szent Péter botja ért. Min­den, de min­den hir­dette, hogy Szent Péter nem­rég Glog­ován járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!

S magát az eser­nyőt a misz­ti­ciz­mus cso­dá­la­tos fénye ragyogta be. A titok­za­tos­ság köde vol­ta­kép­pen csak azt a körül­ményt takarta, hogy mikép­pen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babo­nát. Ezek ket­ten osz­toz­tak meg a pré­dán, a rozoga eser­nyőn.

És híre ment messzire, amerre csak a Bjela-Voda folyik, s egy­szerű tót embe­rek mesé­lik a pász­tor­tü­zek­nél, vagy a fonók­ban, ami fan­tá­zi­á­juk­nak impo­náló, ami érdek­lő­dé­sü­ket meg­ra­gadja, a bámu­latra kel­tőt, a rend­kí­vü­lit. A nép­szerű Szent Pétert, a menny­or­szág kapu­sát látni vélik, amint elhozza az eser­nyőt, hogy a pap húgocs­kája meg ne ázzék. Vajon hogy eresz­ke­dett le az öreg az égből? Bizo­nyo­san ráült valami fel­hőre, az lehozta szé­pen s vala­me­lyik hegyre letette.

Aztán elbe­szé­lik az eser­nyő cso­dás ere­jét, hogy a holt ember fel­kelt, amint meg­pil­lan­totta, és így száll a legenda min­dig tovább, tovább, magá­val höm­pöly­getve a glog­ovai pap alak­ját és a kis húgáét. (Hej, milyen legény lesz az, aki azt majd egy­szer fele­sé­gül veszi!) S ha módos ember hal meg, még a tize­dik faluba is elhoz­zák János papot a teme­tésre a dal­ma­ti­ká­val és a szent eser­nyő­vel, amely immár erek­lye lett. De nem­csak a teme­té­sekre viszik, hanem gyón­tatni is, nehéz, remény­te­len nya­va­lyá­so­kat, néha két­napi járó­földre, azzal a kikö­tés­sel, hogy a Szent Péter eser­nyő­jét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehe­tet­len az, hogy ne hasz­nál­jon, vagy meg­gyó­gyul az ilyen beteg, vagy ha meg nem gyó­gyul, hát leg­alább üdvö­zül.

A háza­su­landó párok is, ha nagy pará­dét akar­nak kifej­teni, pedig azok min­dig akar­nak, azon­fe­lül, hogy ott­hon a saját pap­juk össze­es­keti őket, még ráadá­sul elza­rán­do­kol­nak a glog­ovai paró­ki­ára, hogy ott az eser­nyő alatt még egy­szer egy­má­séba kap­csol­ják a kezö­ket. És ez aztán az igazi. Kvapka haran­gozó tartja fejük fölött a szent vászon­gom­bát, ami­ért aztán az ő tüsző­jébe is csor­dul néhány hatos. Ami pedig a glog­ovai papot illeti, ahhoz csak úgy dől a pénz meg az aján­dék, mintha zsák­ból önte­nék.

Ele­in­tén ele­get sza­bó­dott, de las­sank­int aztán maga is hinni kezdte, hogy a veres eser­nyő, mely nap­ról napra fakóbb, ved­let­tebb, isteni ere­detű lehet. Nem egye­ne­sen az ő imád­sá­gára lőn-e oda­te­remtve a lányka védel­mére, s nem ebből ered-e jólé­té­nek, vagyo­ná­nak, melyért imád­ko­zott, min­den for­rása?

„Uram Jézus – mondá azon a szo­morú reg­ge­len –, tégy cso­dát, hogy a gyer­me­ket nevel­hes­sem.”

S íme, a csoda meg­tör­tént. Pénz, jólét, gaz­dag­ság árad az egy­szerű ron­gyos eser­nyő­bül, mintha a mese­beli bárányka volna, mely ha meg­rázza magát, ara­nyok potyog­nak a gyap­já­ból.

Az eser­nyő híre a magas körö­kig is fel­ju­tott. Maga a besz­ter­cei püs­pök őmél­tó­sága is kíván­csi lett rá, s maga elé idéz­vén a papot az eser­nyő­vel egye­tem­ben, miu­tán meg­vizs­gálta és elmon­datta magá­nak a tör­té­ne­tét, ájta­to­san keresz­tet vetett magára:

– Deus est omni­po­tens – mondá.

Ami azt jelen­tette, hogy ő is hisz az eser­nyő­ben.

Néhány hét múlva még töb­bet is tett a püs­pök. Ren­de­le­tet adott ki János pap­nak, hogy az erek­lyét ne magá­nál tartsa ezen­túl, hanem a sanc­tu­a­ri­um­ban, a temp­lom hol­mija között helyezze el.

Mire János pap nyom­ban vissza­fe­lelt, hogy az emlí­tett eser­nyő vol­ta­kép­pen a húgát, kis­korú Bélyi Veron­kát illeti, és neki nincs joga azt elvenni, hogy a temp­lom­nak adja. Mihelyt azon­ban nagy­korú lesz a lányka, semmi két­ség, a temp­lom­nak fogja aján­dé­kozni.

De nem­csak a pap­nak vált javára az eser­nyő, ki csak­ha­mar iga­vonó bar­mo­kat szer­zett be, s nagy gaz­da­sá­got kez­dett művelni, néhány év múlva pedig csi­nos kőhá­zat épít­te­tett, foga­tot tar­tott, hanem Glog­ova köz­sé­get is emelte. Nya­rank­int egész rajok­ban jár­tak a kör­nyék­beli für­dő­ből úri­asszo­nyok, sok­szor gróf­nék is (több­nyire vén gróf­nék), hogy az eser­nyő alá állva, egy imád­sá­got elmond­has­sa­nak, s ezek szá­mára egy ven­déglő is épült, szem­ben a pap­lak­kal, a Cso­da­tevő eser­nyő­höz címezve. Egy­szó­val Glog­ova szem­lá­to­mást emel­kedni kez­dett, a harang­lá­bat a sok láto­gató miatt meg­res­tell­ték a hely­be­liek, s taka­ros ólom­fe­de­les tor­nyot húz­tak fel a temp­lomra, abba két új haran­got hozat­ván Besz­ter­cé­ről. Srankó János a halál orszá­gá­ból való vissza­té­rése emlé­keül egy gyö­nyörű Szent­há­rom­ság-szob­rot farag­ta­tott a temp­lom elé. A neve­lőnő (mert Veronka mel­lett kalap­ban járó neve­lő­nőt tar­tott idő­vel János pap) tele­ül­tette a pap udva­rát geor­gi­nák­kal és fuk­szi­ák­kal, aminő virá­go­kat még glog­ovai szem nem látott. Min­den meg­szé­pült, meg­csi­no­so­dott (kivé­vén Ada­mecz­nét, mert az még csú­nyább lett azóta), s annyira ment a glog­ova­iak dölyfe, hogy vasár­na­ponk­int dél­után, mikor az embe­rek ráér­nek össze­vissza fecsegni min­den­fé­lét, immár azt kezd­ték fesze­getni, nem jó volna-e egy kál­vá­riát épí­teni Glog­ován, olyan­for­mát, aminő Sel­me­cen van, hogy a búcsús népek ide sereg­el­vén, koronk­int pénzt és ele­ven­sé­get hoz­ná­nak őne­kik.

A Gregoricsok

A tapintatlan Gregorics

Élt évek­kel ezelőtt (tud­ni­il­lik tör­té­ne­tünk kez­dete előtt) Besz­ter­ce­bá­nya sza­bad kirá­lyi váro­sá­ban egy Gre­go­rics Pál nevű ember, akit közön­sé­ge­sen tapin­tat­lan­nak nevez­tek, pedig egész élete arra volt bazí­rozva, hogy mások­nak tes­sék. Gre­go­rics Pál min­dig a Nép­sze­rű­ség után fut­ko­sott, aki csi­nos kacér leány, s min­de­nütt a Kri­ti­ká­val talál­ko­zott, aki mér­ges arcú, vas­vil­la­szemű boszor­kány.

Gre­go­rics Pál az apja halála után szü­le­tett, még­pe­dig a teme­tési nap­tól szá­mítva kilenc hónapra, s már ezzel is bizo­nyos tapin­tat­lan­sá­got köve­tett el a mamája iránt, aki külön­ben igen tisz­tes­sé­ges asszony volt. Ha néhány hét­tel hama­rább szü­le­tik, sok kel­le­met­len plety­ká­nak ejti kútba a mag­vát. De erről végre is nem tehe­tett sem­mit Gre­go­rics Pál; nagyobb baj volt az a többi élő Gre­go­rics­nak, hogy egy­ál­ta­lán szü­le­tett, az örök­ség most már több­felé ment.

A gyer­mek sat­nya volt, a többi Gre­go­ri­csok (a Gre­go­rics Pál fel­nőtt fivé­rei) egyre a halá­lát les­ték, de Gre­go­rics Pál nem halt meg (hiszen azért volt tapin­tat­lan ember­nek pre­desz­ti­nálva), hanem föl­ne­vel­ke­dett, nagy­korú lett, s átvette vagyo­nát, mely­nek nagy része idő­köz­ben elhalt any­já­tól maradt, ebben nem osz­ta­koz­tak az első fele­ség­től szár­mazó gye­re­kek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örök­rész se mond­ható éppen jelen­ték­te­len­nek, mert az öreg Gre­go­rics jócs­kán gyűj­tött a bor­ke­res­ke­dés­ből. Akko­ri­ban még könnyű volt e téren meg­gaz­da­godni azon a vidé­ken. Bor még volt, zsi­dók ellen­ben még nem vol­tak. Ma már az akkori bor­ke­res­ke­dői kel­lé­kek­ből sok hiány­zik, hanem a Garam vize, az még meg­van.

Gre­go­rics Pál­nak szep­lős arcot és veres hajat adott a ter­mé­szet, ami­vel az a meg­kü­lön­böz­te­tés jár az emberi szá­ja­kon, hogy a veres ember egy se jó. No, hát majd bebi­zo­nyítja Gre­go­rics Pál, hogy ő jó lesz. A köz­mon­dá­sok is csak öreg faze­kak, amik­ben már egész nem­ze­dé­kek főz­tek. Egyet ezek­ből a faze­kak­ból Gre­go­rics Pál is össze­tör. Olyan jó lesz, mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egy­for­mán engedi magát rákenni fehér és fekete kenyérre.

Elha­tá­rozta lel­ké­ben, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon sze­re­tet­re­méltó lesz, és egész élet­célja abban állott, hogy sze­res­sék az embe­rek.

És ő jó is volt lép­ten-nyo­mon, de mit ért, ha valami gonosz dzsinn, aki előtte járt, min­dig úgy iga­zí­totta fel az embe­rek eszét, hogy azok fél­sze­gen ítél­jék meg a cse­le­ke­de­teit.

Mikor haza­jött Pest­ről (ahol a jogi tudo­má­nyo­kat frek­ven­tálta), amint elő­ször meg­je­lent a pia­con, és bement egy trafikba, finom havan­na­szi­va­ro­kat vásá­rolni, mind­járt meg­in­dul­tak a besz­ter­cei nyel­vek.

– A fickó har­mincöt kraj­cá­ros szi­vart szí. Ohó! Hát így vagyunk? Hiszen ez egy kolosszá­lis tékozló! – Majd meg­lás­sá­tok, hogy a sze­gé­nyek házá­ban fog meg­halni! Ó, ha a sze­gény apja fel­kel­hetne a sír­já­ból, és azt látná, hogy har­mincöt kraj­cá­ros szi­vart szí. Uram­is­ten! Az öreg szá­rí­tott krump­li­le­ve­le­ket kevert a dohá­nya közé, hogy több legyen, s kávé­alj­jal locsol­gatta, hogy las­sab­ban égjen.

Gre­go­rics Pál­nak a fülébe jutott, hogy a drága szi­var­jai meg­bot­rán­koz­tató fel­tű­nést kel­tet­tek a város­ká­ban, mire rög­tön rátért a rövid két­kraj­cá­ros szi­va­rokra.

Az embe­rek­nek ez se tet­szett.

– Ez a Gre­go­rics Pali vol­ta­kép­pen egy közön­sé­ges knik­ker. Nagyobb kutya lesz ez még az apjá­nál is. Pfuj, de utá­la­tos fös­vény­ség!

Gre­go­rics Pál igen meg­res­tellte, hogy őt knik­ker­nek tart­ják, s a leg­első alka­lom­mal, midőn egy jóté­kony célú bálon meg­je­lent (a tűz­ol­tói egye­sü­let bál­ján, mely­nek lady pat­ronesse-e a főis­pánné volt, s melyen a meg­hí­vók sze­rint „felülfi­ze­té­sek elfo­gad­tat­nak”), húsz forint­tal vál­totta meg a két­fo­rin­tos belépti jegyet, gon­dol­ván magá­ban: „Gre­go­rics Pál be fogja nek­tek bizo­nyí­tani, hogy ő nem knik­ker.”

Hanem erre azután össze is búj­tak leg­ott a ren­de­zők és kimond­ták:

– Gre­go­rics Pál egy pök­hendi tapin­tat­lan ember.

De való­ban volt okuk a för­me­désre.

Hal­lat­lan szem­te­len­ség az, hogy egy Gre­go­rics rá mer lici­tálni a főis­pánra, egy báró Rad­vánsz­kyra.

Rad­vánszky tíz forin­tot ad a jegyért, Gre­go­rics oda­dob húszat. Hiszen ez való­sá­gos inzul­tus! Egy bor­ke­res­ke­dő­nek a fia! Milyen szá­zad ez, Iste­nem uram! Egy bolha nagyob­bat mert köhin­teni, mint egy orosz­lán. Milyen szá­zad! Milyen cso­dá­la­tos egy szá­zad!

Akár­mibe kez­dett a vilá­gon a sze­gény Gre­go­rics Pál, az mind ellene for­dult. Ha össze­ve­szett vala­ki­vel, és nem engedte magát, azt mond­ták rá, hogy „kra­ké­ler”, ha össze­ve­szett, és ő enge­dett, azt mond­ták rá, hogy „polt­ron”.

Ele­inte, bár elvé­gezte a jogot, semmi fog­lal­ko­zás­hoz se nyúlt, néha kiko­csi­zott vadászni a bir­to­kára, mely egy mér­föld­nyire feküdt a város­tól, ezt örö­költe az anyja után, más­kor elrán­dult pár napra Bécsbe, ahol egy bér­háza volt, szin­tén az anyja után, abból állott az egész fog­lal­ko­zása, ami való­sá­gos meg­ve­tést idé­zett elő a mun­kás besz­ter­cei tár­sa­da­lom­ban.

– Gre­go­rics Pál – mon­dák – egy föld­terhe. Egy szal­mát nem tesz keresztbe egész hete­ken át. Minek él a vilá­gon az ilyen here?

Gre­go­rics Pál­nak ez is fülébe jutott, s belátta, hogy az embe­rek­nek iga­zuk van, az éle­tet nem sza­bad áthe­nyélni. Úgy van, úgy, min­den ember szol­gálja meg azt a kenye­ret, amit meg­eszik.

Gre­go­rics Pál ajánl­ko­zott, hogy ő is sze­retné szol­gálni a váro­sát vagy a megyé­jét az eszé­vel.

No iszen, csak az kel­lett Gre­go­rics Pál­nak. Száz nyelv öltő­dött ki leg­ot­tan a terve ellen. Mit? Gre­go­rics Pál valami akar lenni? Itt nálunk? Hát nem szé­gyenli magát? Más sze­gény ember szá­já­ból kivenni a kenye­ret, mikor őneki kalá­csa van. Ami kis hiva­ta­lok itt van­nak, hagyja meg ő azo­kat olya­nok­nak, akik rászo­rul­nak.

Gre­go­rics Pál belátta, hogy ez is igaz, és lemon­dott a hiva­ta­los­ko­dás­ról, a köz­ügyek­ről, mind­in­kább vissza­vo­nult a férfi­tár­sa­sá­gok­ból, s elha­tá­rozta, hogy meg­há­za­so­dik és csa­lá­dot ala­pít. Hiszen elég tisz­te­letre méltó szép hiva­tás ez is.

Kez­dett járo­gatni egyes házak­hoz, ahol csi­nos lányok vol­tak, s hol őt mint jó par­tit, szí­ve­sen is fogad­ták, de az int­ri­kus fél­test­vé­rei, akik min­dig remél­ték, hogy a vézna, köhé­cselő emberke egy­szer mégis meg­hal, min­den szö­vődő viszo­nyát elron­tot­ták hal­lat­lan ravasz­ság­gal és cse­lek­kel (amik­ről érde­mes volna egy külön beszélyt írni), úgy­hogy Gre­go­rics Pál annyi kosa­rat kapott egy­más után, hogy elhí­re­sült róluk az egész ország­rész­ben. Később talán akad­tak volna leány­kák, aki­ket már nagyon nyo­mott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idő múl­tán), de eze­ket már a szé­gyen tar­totta vissza. Hogy­isne? Hoz­zá­menni ahhoz a legény­hez, aki már annyi leány­nak nem kel­lett. Ki akar a kosa­rak kirá­lyá­nak a király­nője lenni? No, ugyan senki sem!… Szent And­rás esté­jén sok ólom meg­ol­vadt, sok ólom össze­ke­mé­nye­dett a Garam menti udvar­há­zak­ban, de bizony egyik­ből se bonyo­ló­dott ki a Gre­go­rics Pál alak­zata. Egy szó mint száz, ezek­nek az ábrán­dos bakfi­sok­nak nem kell Gre­go­rics Pál. Poé­zis kell még őne­kik és nem pénz. Lehet, hogy valami vén­lány könnyeb­ben nyúlna a gyű­rűje után, azok für­géb­bek…

De a fia­tal leá­nyok­tól nem egy ugrás a vén­lá­nyok; az két ugrás: köz­bül a menyecs­kék van­nak. A vén­lá­nyok az utolsó stá­ció.

A bakfi­sok és a vén­le­á­nyok két külön világ. Gre­go­rics Pál­ról azt mond­ják a kis Karo­li­ná­nak, a bakfis­nak, hogy vért köp, s erre a kis Karo­lin meg­ijed, és a Gre­go­rics Pál másod­szori láto­ga­tá­sá­nál már csak a szá­na­lom van abban a kicsi, sebe­sen kopogó szív­ben, mely még teg­nap a négy­lo­vas hintó lát­tára egé­szen más érzel­me­ket igye­ke­zett oda bedis­pu­tálni. Ah, sze­gény Gre­go­rics Pál! Vért köp a sze­gény Gre­go­rics Pál! Milyen sze­ren­csét­len­ség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyep­lős ló a nyug­ta­lan fejét, ma már nem szól olyan hety­kén a csen­gettyűje. Hiszen Gre­go­rics Pál vért köp.

Ó, te kis bamba Karo­lin! Tudom, elhi­szem neked, hogy csú­nya, sat­nya ember ez a Gre­go­rics Pál, de milyen gaz­dag, és végre is ő a saját vérét köpi – hát mi közöd neked hozzá?

Hidd meg nekem, hogy Rozá­lia, aki mind­össze tíz évvel járt előt­ted, a „madame”-hoz, már nem volna olyan édes kis mam­lasz, mint te. Rozá­lia már filo­zóf, és ha azt mon­da­nák neki Gre­go­rics Pál­ról, hogy vért köp, azt gon­dolná magá­ban:

– Való­ban, ő egy érté­kes ember.

Fel­ki­ál­tana han­go­san:

– Ápolni fogom.

És mélyen alul az agy fene­kén, ahol azok a sugal­mak van­nak, amik még nem vál­hat­nak sza­vakká, mert még nem is gon­do­la­tok, csak önző érzé­sek lera­kó­dott iszapja, mélyen alul már ott rej­le­nék a szá­mí­tás:

Ha máris vért köp a Gre­go­rics Pál, leg­alább hama­rább lesz vele készen.

Ah, kis bakfi­sok, ti még nem ösme­ri­tek az éle­tet: a hosszú szok­nyát már rátok adta az édes mama, de az esze­tek még rövid maradt. Ne hara­gud­ja­tok rám, hogy ezt a sze­me­tekre vetem, de kény­te­len vagyok, hogy az olvasó előtt meg­in­do­kol­jam, miért nem kapott közü­le­tek fele­sé­get Gre­go­rics Pál.

A dolog igen egy­szerű. A kinyílt rózsa már nem tiszta; méh für­dött a kely­hé­ben, bogár hált már benne, de a feslő bimbó bel­se­jé­ben még egy por­szem sin­csen a föl­di­ek­ből.

Ezért kapott annyi kosa­rat Gre­go­rics Pál a bakfi­sok­tól; kezdte is belátni apránk­int (mert mon­dom, igen jó ember volt), hogy csak­ugyan nem való neki a házas­ság: a bakfi­sok­nak iga­zuk van, ha kifo­gá­sol­ják, hogy vért köp. A vér végre is valami egyébre való.

Elha­tá­rozta, hogy nem háza­so­dik meg, hát oda se nézett többé a lányokra, csak a menyecs­kékre. Azok körül kezdte csapni a levet, a szép vér­bélű Vozáry­né­nak Bécs­ből hozatta a bok­ré­tá­kat, a dél­ceg Mus­kulyi Mátyás­né­nak a kert­jé­ben egy szép este ötszáz füle­mü­lét eresz­tett el, ami­ket nagy fárad­ság­gal fog­dos­ta­tott össze vala­hol Erdély­ben. Egy nagy­enyedi madár­ke­res­kedő life­rálta. Bámult a szép asszony, mikor ván­ko­sain hány­ko­ló­dott azzal a hab­tes­té­vel, hogy miért éne­kel­nek ma éjjel olyan szé­pen a mada­rak.

A menyecs­kék­nek udva­rolni, az egy reá­lis mér­ték. A bakfi­sok se íté­lik meg helye­sen a férfit, a vén­le­á­nyok se, min­de­nik­nek ferde a néző­pontja, min­de­nik egy csalfa vessző­pa­ri­pán nyar­gal, hanem a menyecs­kék, akik a tudás fája alól nézik, akik se nem álmod­nak már, se nem türel­met­le­nek többé, egé­szen hig­gad­tan meg­mu­tat­ják, mennyit ér egy férfi. Az a helyes súly, amennyit a menyecs­kék előtt nyom valaki.

Gre­go­rics Pál, mit tód­juk-fód­juk a sze­ren­csét­len­sé­gét, nem sokra vitte a menyecs­kék­nél sem. Min­de­nütt az asszony adott ki rajta, nem a férj, pedig az ember egye­ne­sen a fér­jekre uta­zik, hogy ők topor­zé­kol­ja­nak a leg­vé­gén.

Nagyon, de nagyon unta már magát, nem tudva, mihez kezd­jen, mikor a sza­bad­ság­harc kiütött.

Ott se vet­ték be. Azt mond­ták, kicsiny is, vézna is, nem állja ki a hadi fárad­sá­got, csak a sere­get csú­fí­taná. De ő min­den­áron tenni akart vala­mit.

A toborzó őrnagy, aki jó isme­rőse volt, azt a taná­csot adta:

– Hiszen nem bánom, ha már éppen­ség­gel velünk akar működni, válasszon hát valami veszély­te­len fog­lal­ko­zást. A had­já­rat is sok irkafir­ká­val jár. Beoszt­juk valami iro­dába.

Gre­go­rics Pál kevé­lyen, sér­tődve egye­ne­sí­tette ki magát, mintha bagoly mímelné a pávát.

– Én a leg­ve­szé­lye­sebb fog­lal­ko­zást szán­dé­ko­zom kike­resni magam­nak. Melyi­ket tartja annak, őrnagy úr?

– Két­ség­te­le­nül a kém­szol­gá­la­tot.

– Hát kém leszek.

És Gre­go­rics kém lett. Fel­öl­tö­zött amo­lyan pereg­ri­nus­fé­lé­nek (aminő elzül­lött ala­kok akko­ri­ban bőven vol­tak), s egyik tábor­tól a másik­hoz járt, hasz­nos szol­gá­la­to­kat téve a magyar had­se­reg­nek. Még ma is sokan emle­ge­tik öreg kato­nák a „vörös eser­nyős ember­két”, aki vak­me­rően tudott keresz­tül­ha­tolni az ellen­sé­ges vona­la­kon, olyan bár­gyú arcot vágva, mintha tízig se tudna olvasni. Kes­keny madár­képe, fel­gyűrt nad­rágja, ócska, bor­zas, beütött cilin­derje s a vörös, kam­pós nyelű eser­nyője a hóna alatt fel­tű­nővé tet­ték. Aki egy­szer látta, nem könnyen felej­tette el. Egy­szer pedig min­denki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán lelke. Keve­sen sej­tet­ték, hogy mi lehet a dolga, de Dem­binszky tud­hatta, mert így nyi­lat­ko­zott róla:

– A vörös eser­nyős emberke maga az ördög, de a jó ördö­gök csa­lád­já­ból.

A lezaj­lott csa­ták után, a síri csön­des idők­ben újra vissza­tért Besz­ter­cére, s való­sá­gos ember­gyű­lölő lett. Nagy, ócska kőhá­zá­ból ki sem moz­dult. Nem gon­dolt többé se sze­rep­lésre, se házas­ságra. Az tör­tént vele is, ami az agg­le­gé­nyek­kel ren­de­sen, bele­sze­re­tett a sza­kács­né­jába. Egy­sze­rű­sí­teni a dol­go­kat, egy­sze­rű­sí­teni és foly­ton egy­sze­rű­sí­teni. Ez a hala­dás, ez a böl­cses­ség. Ez volt az ő teó­ri­ája is már.

Egy asszony arra kell, hogy kiszol­gálja az embert, egy pedig arra kell, hogy sze­resse az ember. Ez tehát össze­sen két asszony. De miért ne lehetne két asszony egy sze­mély­ben is?

Wibra Anna nagy, tag­ba­sza­kadt fehér­sze­mély volt, vala­hon­nan Det­vá­ról, ahol a férfiak egy ölnél kez­dőd­nek, akár­csak hatal­mas erdőik szál­fái; az arca elég taka­ros, de azon­fe­lül szé­pen szo­kott esténk­int dalolni, mikor az edé­nye­ket elmo­so­gatta:

Tutaj sza­lad a Gara­mon,
Jankó pipál a tuta­jon.

Olyan lágy, behí­zelgő hangja volt, hogy az úr behí­vatta egy­szer a szo­bá­jába, leül­tette a bőr­rel bevont puha székbe. Soha éle­té­ben nem ült még ilyen­ben.

– Tet­szik nekem az ének­lé­sed, Anka. Csi­nos han­god van. Itt bent dalolj, hogy job­ban hall­jam.

Anka rá is gyúj­tott egy melan­ko­li­kus tót dalra, a „beso­ro­zott legény levelé”-re, aki elpa­na­szolja sze­re­tő­jé­nek a viszon­tag­sá­gait:

Tudod-e rózsám, mi az én ágyam?
Jég­hi­deg kövön terí­tett köpeny,
Ez az én ágyam.
Így alszom én. De hogy eszem?
Éte­lem lóbul, ita­lom hóbul,
Tudod-e rózsám, így élek én.

Gre­go­rics Pált elér­zé­ke­nyí­tette a dal­lam, három­szor is fel­ki­ál­tott:

– Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen cso­dá­la­tos gégéd van!

Aztán egyre köze­le­dett ahhoz a cso­dá­la­tos gégé­hez, és elkezdte a kezé­vel simo­gatni, mintha csak a gégé­nek külö­nös alko­tása érde­kelné. Mind­ezt csen­de­sen tűrte az Anka, hanem amint aztán, vélet­le­nül-e vagy iga­zán, lej­jebb csú­szott a Gre­go­rics Pál cson­tos keze, egy­szerre elvö­rö­sö­dött, s dur­cá­san elta­szí­totta.

– Ez nin­csen benne a bér­ben, tekin­te­tes uram.

Gre­go­rics Pál is elvö­rö­sö­dött és reked­tes han­gon mondá:

– Ne okos­kodj, Anka. Ne légy ostoba!

De Anka okos­ko­dott, fel­ug­rott és az ajtó­nak tar­tott.

– Ne fuss hát ki, te sza­már. Hiszen nem esz­lek meg.

Anka rá sem hall­ga­tott, kisza­ladt a kony­hába, s becsu­ka­ko­zott, hiába jött ki Gre­go­rics Pál utána, s hiába ismé­tel­gette az ajtó­nál:

– Nem esz­lek meg. Bizony isten, nem esz­lek meg. No meg­állj. Ancs­ura, majd meg­bá­nod.

Ancs­ura más­nap ki akart lépni a szol­gá­lat­ból, de az úr kien­gesz­telte egy arany­gyű­rű­vel, és egy ígé­ret­tel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem ereszt­heti el, mondta, mert nem tudna már hoz­zá­szokni más­nak a főzt­jé­hez.

Ancsá­nak tet­szett a dicsé­ret meg az arany­gyűrű és meg­ma­radt.

– De aztán meg­tartsa ám az ígé­re­tét a tekin­te­tes úr, mert ha még egy­szer legyes­ke­dik, hát meg­rú­gom.

Biz az, mi tűrés, taga­dás, megint legyes­ke­dett egy idő múl­tán. Ancs­ura megint el akart menni, de Gre­go­rics Pál megint kien­gesz­telte egy arany­csa­tos kalá­ris­sal, piros koral­lok­ból, ami­nőt a Rad­vánszky baro­n­eszek visel­nek a temp­lom­ban, mely olyan szé­pen fogja magát kivenni izmos, fehér nyaka körül.

Olyan gyö­nyörű volt a klá­ris, hogy Ancs­ura ki se kötötte többé az incsel­ke­dé­sek beszün­te­té­sét. Elég gaz­dag az úr, mit taka­ré­kos­kod­jék ő neki?

Sőt még aznap dél­ben, mikor a klá­rist meg­kapta, azt a dip­lo­ma­ti­kus kér­dést intézte az öreg sza­tócs­né­hoz, özvegy Botár Károly­né­hoz, aki egy kis bol­tot bérelt a Gre­go­rics-ház­ban:

– Ugyan nem­ze­tes asszonyka, fáj-e nagyon az ember füle, ha kifúr­ják?

A sza­tócsné neve­tett.

– Ó, te bolon­dos gala­go­nya, csak tán nem akarsz fül­be­va­lót viselni? Ej Ancsa, Ancsa! Te rossz­ban töröd a feje­det, Ancsa!

Ancsa meg­ne­hez­telt, és nagy mér­ge­sen csapta be az ajtót, hogy egy negyed­óráig rez­gett, csi­lin­gelt a csen­gettyű.

Hát per­sze hogy fül­be­va­lót akart. Miért is ne akart volna? Az ő fülét is csak az az Úris­ten terem­tette, ame­lyik a selyem­szok­nyás fehér­né­pe­két. És nap­köz­ben azt is meg­tudta, hogy a fül­ki­fú­rás egy bol­ha­csí­pés­nél aligha fáj job­ban.

Igenis, fül­be­va­lót akart, és most már ő volt rajta, ő türel­met­len­ke­dett, hogy Gre­go­rics Pál minél előbb okve­tet­len­ked­jék. Hiszen lehet az ilyet siet­tetni. Min­den Éva leá­nya kita­lálja a mód­ját. Csi­no­san, taka­ro­san öltöz­kö­dött, láng­színű selyem­pánt­li­kát font a ken­der­szöszke var­ko­csába, fel­húzta a patyo­lat ing­vál­lat, olyan fino­mat, mint a légy­vesztő papi­ros, eldobta a kap­csos prusz­li­kot, amely az ido­mo­kat össze­húzza, elta­karja, hanem úgy pőrén járt-kelt, férfi­sze­mek­nek veszé­lye­sen, hogy azok még a mell pihe­gé­sét is meg­lát­has­sák.

Gre­go­rics elég fur­fan­gos és ravasz lehe­tett kém­nek az egész orosz és oszt­rák ármá­di­á­val szem­ben, de egy leány, ha csak egy­ügyű det­vai leány is, még száz­szor rava­szabb Gre­go­rics­nál. A jövő vasár­nap már arany fül­be­va­lók­kal jelent meg a temp­lom­ban, ahol a legé­nyek és leá­nyok, akik „grana­téros”-nak nevez­ték egy­más közt, nyom­ban össze­súg­tak nevet­gélve.

– Hm, a grana­téros meg­bot­lott vala­kibe.

S való­ban néhány hét múlva már az egész város plety­kázta a ször­nyű ese­ményt, hogy Gre­go­rics Pál­nak viszo­nya van vele. „No lám, a vén kecske házi sót nyal.” Apró, pikáns szcé­ná­kat tud­tak elbe­szélni, amik­ben sok bur­leszk­ko­mi­kum volt. A Gre­go­rics Pál test­vé­rei kiszí­nezve kür­töl­ték a város­ban.

– Egy Gre­go­rics és egy szol­gáló! Ször­nyű­ség! Ilyesmi tán nem is tör­tént soha a vilá­gon!

Az ide­ge­nek vál­lat von­tak (Ej, dehogy­nem tör­tént!) és csi­tít­gat­ták a roko­no­kat:

– Semmi az. Szinte ter­mé­sze­tes. Hiszen sohase volt egy kor­rekt dolga se Gre­go­rics Pál­nak. De nék­tek így jobb is, leg­alább nem háza­so­dik meg, és a nagy vagyon rátok marad.

Mi volt igaz belőle, mi nem, biz­to­san meg­ál­la­pí­tani nem lehet, de az tény, hogy a hírek szép las­sacs­kán elalud­tak, s csak évek múlva éled­tek fel ismét, mikor azok, akik a komor Gre­go­rics-házba beha­tol­tak, egy piciny fiú­gye­re­ket lát­tak ját­sza­dozni a gye­pes udva­ron, egy ott lege­lé­sző bárány­ká­val.

Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gre­go­rics-udvarba? Néha maga Gre­go­rics is ját­szott vele. Aki a bezárt kapu kulcs­lyu­kán bené­zett, lát­hatta, hogy a különc Gre­go­rics hasán egy vörös öv van, s abból két spár­ga­szár ága­zik ki gyep­lő­nek, amit a kis fickó fog, egy ostor­kát tartva a másik kezé­ben.

– Gyí, te Ráró!

És a vén sza­már porosz­kált neki a hám­ban, aprózta, ficán­kolt, meg futni kez­dett, néha-néha el is nye­rí­tette magát.

S azóta még elvo­nul­tabb lett, csak rit­kán lehe­tett őt látni, végig­csám­pás­kodni a pia­con (mert mind a két lába bal­láb volt, amint egy gúnyo­lódó meg­je­gyezte), kopott külö­nös ruhá­já­ban, mely­hez kém korá­ból volt szokva, a vörös eser­nyő­vel a hóna alatt, mely télen, nyá­ron, eső­ben, szá­raz idő­ben min­dig vele volt, s melyet sohase tett le az elő­szo­bá­ban, ha láto­ga­tást tett vala­hol, hanem magá­val vitte, és a kezé­ben tar­totta foly­to­no­san. Sok­szor meg­tör­tént, hogy figyel­mez­tet­ték: „Tegye le, bácsi, az eser­nyő­jét.”

– Nem, nem – ellen­ke­zett ő –, meg­szok­tam, úgy meg­szok­tam, hogy a kezem­ben kell len­nie; anél­kül nem érzem magam jól. Becsü­le­temre mon­dom.

Sok szó volt arról, miért ragasz­ko­dott úgy az eser­nyő­jé­hez. Meg­fog­ha­tat­lan az! Ej, hátha erek­lye? – Valaki mesélte (gon­do­lom a telek­könyvi iktató, Pazár Ist­ván, aki hon­véd volt), hogy ebben az ócska eser­nyő­ben hor­doz­gatta volna Gre­go­rics Pál a fon­tos sür­gö­nyö­ket és jegy­zé­ke­ket annak ide­jé­ben, mert az eser­nyő nyele üres egy helyen. Hát biz az igaz is lehet.

A többi Gre­go­rics­nak, kik az örök­sé­get vár­ták, sze­met szúrt a gya­nús kisfiú a Gre­go­rics-ház udva­rán, s addig-addig für­kész­ték, míg meg­ta­lál­ták a pri­vo­reci kato­li­kus anya­könyv­ben (Pri­vo­re­cen volt a Gre­go­rics Pál falusi bir­toka) „Wibra György tör­vény­te­len”-nek volt beje­gyezve, anyja Wibra Anna. Csi­nos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehe­tett abba sze­retni ide­gen ember­nek is.

Gyanús jelenségek

A kis Wibra Gyuri szé­pen növe­ke­dett, erő­tel­jes, hatal­mas fickó lett belőle, olyan mell­kas­sal, mint a dob. Gre­go­rics Pál nem győzte mon­do­gatni:

– Hol vette ezt a mell­kast? Az ördögbe, hol vehette?

Neki, a szűk­mel­lű­nek, a mell­kas impo­nált a leg­job­ban, a Gyuri egyéb tehet­sé­gei alig érde­kel­ték. Pedig ugyan­csak talen­tu­mos fiú volt; az öreg nyu­gal­ma­zott pro­fesszor, Kupeczky Már­ton, aki naponk­int órát adott neki az elemi tanul­má­nyok­ban, lel­ke­se­dés­sel beszélte Gre­go­rics­nak:

– Nagy tehet­ség, higgye meg, Gre­go­rics úr. Nagy ember lesz belőle, Gre­go­rics úr. Mibe fogad velem, Gre­go­rics úr?

Gre­go­rics bol­dog volt ilyen­kor, nagyon sze­ret­hette a fiút, bár nem mutatta. Gre­go­rics mosoly­gott ilyen­kor, és így szólt:

– Hát egy szi­varba foga­dok, és úgy veszem, mintha már elvesz­tet­tem volna.

A leg­fi­no­mabb szi­var­ja­i­ból kínálta meg az öreg pro­fesszort, aki igen sze­re­tett fogadni és fecsegni.

– Nekem még nem volt ilyen geni­á­lis tanít­vá­nyom, higgye meg, Gre­go­rics úr. Csupa közép­szerű kölyök­kel vesző­döm egész éle­tem­ben. Ezekre vesz­te­ge­tem a tudo­má­nyo­mat. Elég szo­morú érzés, higgye meg, Gre­go­rics úr. (S nagy szo­mo­rú­sá­gát egy csi­pet­nyi bur­nót­tal eny­hí­tette.) Úgy vagyok velük, Gre­go­rics úr – mint az állami pénz­verő. Hal­lotta már, Gre­go­rics úr? Mit, hogy még nem hal­lotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a minap a pénz­ve­rő­ben. Kere­sik, nem talál­ják. Nosza, nagy vizs­gá­lat kere­ke­dik, s kisül, hogy a nagy darab ara­nyat vigyá­zat­lan­ság­ból bele­ve­gyí­tet­ték a réz­kraj­cá­rokba. Hát ez az. Hiszen ért engem, Gre­go­rics úr? Az én szel­le­me­met néhány gene­rá­ción át csupa tökfil­kóba töl­tö­ge­tem. Deni­que, most a vége felé aka­dok egy igazi talen­tumra. Hiszen ért engem, Gre­go­rics úr.

Gre­go­rics Pált pedig nem kel­lett sar­kan­tyúzni; ő már magá­tól is némi túl­zott haj­la­mo­kat táp­lált a Wibra-gye­rek iránt, s közel jár­tak a való­ság­hoz azok, akik talán csak a többi Gre­go­ri­csok sze­peg­te­tése cél­já­ból, egyre jósol­gat­ták: „Az lesz a vége, hogy elve­szi Wibra Annát, és adop­tálja a fiúcs­kát.” Maga Kupeczky is azt beszélte: „Az lesz a vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?”

Az is lett volna; Gre­go­rics Pál maga is erre gon­dolt, az lett volna – vall­juk meg – a kor­rekt eljá­rás is, de Gre­go­rics sok­kal job­ban sze­rette a kis Gyu­rit, hogy­sem kor­rekt mert volna lenni.

Az ese­mé­nyek logi­kus folyása elé két külö­nös körül­mény vágó­dott. Az egyik az, hogy Wibra Anna leesett egy­szer a lét­rá­ról és kitörte a lábát, úgy, hogy egész éle­tére sánta lett, s kinek kel­lene egy sánta szol­gáló?

A másik körül­mény még job­ban facsa­rí­totta el a különc szí­vét. A kis Gyuri meg­be­te­ge­dett egy ízben, elké­kült, gör­csei vol­tak, a hideg rázta, azt hit­ték meg­hal. Gre­go­rics fél­re­do­bott min­den álsze­mér­met, oda­bo­rult a gyer­mek ágyacs­ká­jára, zokogva csó­kolta arcát, sze­meit, a hide­gülő kezét s elő­ször szó­lí­totta a szíve hang­ján:

– Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?

– Nem tudom, bácsika – nyö­szö­rögte a gyer­mek.

Valami csu­dá­la­tos volt e perc­ben égnek meredt gyér vörös hajá­val az öreg Gre­go­rics, látta a gyer­mek kín­ját, halá­los szen­ve­dé­sét, és az ő vézna teste is érezte a kíno­kat, tag­jai rán­ga­tózni kezd­tek; szíve össze­tört, és a titka kiesett belőle.

Meg­ra­gadta a dok­tor kezét:

– Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy sza­kajtó ara­nyat adok, ha meg­menti.

Az orvos meg is men­tette, meg is kapta a sza­kajtó ara­nyat, amint azt Gre­go­rics a veszély per­cé­ben meg­ígérte. Igaz, hogy a sza­kaj­tót nem a dok­tor válasz­totta, hanem Gre­go­rics fonatta külön a zólyomi tótok­kal.

A fiút meg­gyó­gyí­totta a dok­tor, de Gre­go­ri­csot beteggé tette. Gre­go­rics lel­kébe nagy gya­nút öntött, mert a fiú beteg­sé­gé­nél mér­ge­zési tüne­te­ket álla­pí­tott meg.

No iszen, éppen ez kel­lett Gre­go­rics­nak, hogy örökké töp­reng­jen, tépe­lőd­jék. Hogyan tör­tén­he­tett ez? Nem ettél, szí­vecs­kém, valami ártal­mas gom­bát?

Gyuri a fejét rázta.

– Nem ettem, apa­bá­csika. (Ez volt az új cím. Az „apát” föl­vette, de a régi „bácsi­kát” el nem hagyta.)

Hát akkor mit ehe­tett? Az anyja is vál­tig talál­gatta. Talán ez, talán az? – Meg­le­het, az ecet volt meg­ro­molva az étel­ben. (Mit is főz­tünk csak azon a napon?) De az se lehe­tet­len, hogy a réz­edény volt tisz­tát­lan. – Gre­go­rics kese­rűen rázta a fejét.

– Ne beszélj bolon­do­kat, Ancs­ura!

Gre­go­rics mást gon­dolt, nem közölte gya­nú­ját, de ott volt a leg­tit­ko­sabb gon­do­la­tai közt, fur­kálta, emész­tette, álmát, étvá­gyát ron­totta. Gre­go­rics test­vé­re­ire gon­dolt. Azok­nak a keze ez. Az örök­sé­gért kinyúj­tott kéz ez.

Most már örökre vége volt a ter­ve­i­nek: adop­tálni a fiút, meg­adni neki a nevet és a vagyont.

– Nem, nem. Az éle­tébe kerül­hetne, meg­öl­nék, ha az útjukba állí­ta­nám. Tehát nem állí­tom az útjukba.

Resz­ke­tett a gye­re­kért, de nem merte sze­retni többé.

Meg­ál­la­pí­tott egy új rend­szert. A véde­lem tak­ti­ká­ját. És ez kegyet­len és bolond tak­tika volt. Rápa­ran­csolt a föl­éb­redt fiúra, hogy szó­lítsa őt ezen­túl tekin­te­tes úrnak, és ne sze­resse többé.

– Az csak afféle tréfa volt – mondá –, hogy apádra ját­szot­tam maga­mat. Meg­ér­tet­ted-e?

A fiúcska sze­me­i­ből kibuggyan­tak erre a szóra a könnyek.

Az öreg Gre­go­rics resz­ke­tett, leha­jolt, lecsó­kolta a könnyeit, és a hangja vég­he­tet­le­nül szo­morú volt.

– El ne mondd sen­ki­nek, hogy meg­csó­kol­ta­lak. Mert nagy vesze­de­lem érne, ha meg­tud­nák.

Való­sá­gos óva­tos­sági hóbortba esett. Kupecz­kyt oda­vette a ház­hoz, és annak éjjel-nap­pal ügyel­nie kel­lett a fiúra, s min­den ételt előbb meg­kós­tolni. Ha a fiú kiment a zárt kapujú ház­ból, előbb levet­kőz­tet­ték ott­hon, a bár­sony­ze­két meg a csi­nos lakk­ci­pő­ket lehúz­ták róla, hadd sza­lad­gál­jon oda­künn mezít­láb, ron­gyo­san (külön ócska, pisz­kos ruhát sze­rez­tek be erre), hadd kér­dez­ges­sék a város­ban:

– Kié ez a kis csir­ke­fogó?

S hadd felel­ges­sék, akik tud­ják: „A Gre­go­rics sza­kács­né­jáé.”

Sőt, hogy tel­je­sen elál­tassa a roko­no­kat, a Mari test­vére, fér­je­zett Panyó­kiné egyik fiacs­ká­ját fel­ka­rolta, hogy ő fogja osko­láz­tatni. El is vitte Bécsbe a Teré­zi­á­numba, tar­totta úri fénnyel, her­ce­gek, gró­fok gyer­me­kei közt, a többi uno­ka­öcsök­nek is egyre kül­döz­gette az aján­dé­ko­kat, úgy­hogy a Gre­go­ri­csok, akik sohase sze­ret­ték Pál öccsü­ket, kezd­tek vele aprán­ként kibé­külni.

– Nem rossz ember – mon­do­gat­ták –, csak nagy sza­már.

Magát a kis Gyu­rit, mikor meg­jött a latin isko­lák sora, elküld­ték messze eső ország­ré­szekbe, Sze­gedre, Kolozs­várra, ahova a roko­nok ármá­nya el nem érhet. Ilyen­kor Kupeczky is eltűnt a város­ból nagy titok­ban. Pedig bizony kime­hetne akár dob­szó­val, a kutya se kér­dezné, hova megy.

Két­ség­kí­vül volt valami túl­zás e rop­pant elő­vi­gyá­zat­ban. De hisz éppen a túl­zá­sok képez­ték a Gre­go­rics Pál alap­jel­le­mét. Örökké a határ­mezs­gyén járt. Ha valami bátor dologra adta magát, meré­szebb volt az ördög­nél, s ha meg­szál­lotta a féle­lem, ezer rémet látott elő­su­hogni min­den szög­let­ből. A sze­re­tete is túl­zott volt a Gyuri iránt, a félelme is túl­zott volt a Gyuri miatt, de erről ő nem tehe­tett.

Míg a fiú szé­pen fej­lő­dött, és kitűnő siker­rel vége­zett osz­tályt osz­tály után, azalatt a vörös eser­nyős emberke kezdte a fek­vő­sé­geit elado­gatni. Azt beszélte, hogy egy nagy bir­to­kot vett Cseh­or­szág­ban. Ennek a vétel­árá­hoz el kel­lett adnia a bécsi bér­há­zát, nem­so­kára aztán valami cukor­gyá­rat épí­tett a cseh bir­to­kán, mire vevőt kez­dett keresni a pri­vo­reci jószá­gára. Akadt is rá mind­járt egy gaz­dag kas­sai keres­kedő. Volt mind­eb­ben valami rej­té­lyes, titok­za­tos, hogy a kis vörös emberke most, öreg­ko­rá­ban, ilyen nagy vál­to­zá­sokba eresz­ke­dik. Egy szép napon a besz­ter­cei házát is átíratta Wibra Annára. És a kis emberke olyan víg volt, olyan fürge, meg­elé­ge­dett volt, mint azelőtt soha. Újra járt a tár­sa­sá­gokba, érdek­lő­dött, fecse­gett, kel­le­mez­tette magát, fel­váltva ebé­del­ge­tett a test­vé­re­i­nél, cél­zá­so­kat ejtve el itt is, ott is. „Hiszen nem viszem el a háta­mon a más­vi­lágra, amim van.” Újra láto­gatni kezdte az asszo­nyo­kat, akik­nek hasz­ta­la­nul udva­rolt fia­tal­ko­rá­ban, azon­fe­lül gyak­ran uta­zott el kopott eser­nyő­jé­vel a hóna alatt, melyet soha el nem hagyott, hetekre, hóna­pokra. A város­ban már nem­igen törőd­tek ezzel: „Bizo­nyo­san a cseh bir­to­ka­ira ment az öreg.”

Ezek­ről a cseh bir­to­kok­ról keve­set beszélt, pedig kivált a test­vé­rek sok érdek­lő­dést mutat­tak. Egyik-másik ajánl­ko­zott is, hogy sze­retné egy­szer elkí­sérni, mert még nem látta Cseh­or­szá­got stb., de Pál úr min­dig ki tudott sik­lani a kér­dé­sek alól, s egy­ál­ta­lá­ban nem lát­szott sokat fog­lal­kozni elmé­jé­ben ezzel a bir­to­ká­val.

Amit annál is inkább meg­te­he­tett, mert nem volt őneki egyéb cseh földje, csak amennyit a körme alatt hozott egy­szer Karls­bad­ból, ahol a vesé­jét gyó­gyít­gatta. Az egész cseh­or­szági bir­tok csak a roko­nok szá­mára volt kigon­dolva.

Gre­go­rics Pál egy­sze­rűen pénzzé for­dí­totta min­de­nét, hogy egy bankba tehesse, és oda­ad­hassa a fiá­nak. Egy bank­utal­vány lesz az örök­sége, egy darabka papi­ros, amit senki se lát, amit a mel­lény­zse­bébe elte­het, s mégis gaz­dag ember lesz belőle. Szé­pen, oko­san volt kigon­dolva. Nem is a cseh bir­to­ka­ira utaz­ga­tott tehát, hanem azokba a váro­sokba, ahol Gyuri tanul­ga­tott az ő öreg men­to­rá­val.

Ezek vol­tak az ő bol­dog hetei, az egye­düli verő­fény éle­té­ben, ami­kor sza­ba­don sze­ret­hette a gye­re­ket, aki­ből csi­nos, sugár ter­metű diák lett, első emi­nens az osz­tály­ban, s jel­lemre, maga­vi­se­letre is kiváló tár­sai közt.

Az öreg hete­kig ott maradt egy­hu­zam­ban „Mátyás váro­sá­ban” (ahogy Sze­ge­det neve­zik), s kigyö­nyör­ködte magát a Wibra Gyu­ri­ban. Gya­korta lehe­tett őket látni sétál­gatva a Tisza-par­ton, s amint Kupecz­kyvel meg a Gyu­ri­val tótul beszél­ge­té­nek, min­den élő lélek meg­for­dult a cso­dá­la­tos han­gok hal­la­tára, hogy miféle szer­zet, a babi­loni torony melyik meg­komp­o­lyo­dott nyelvű épí­tő­mun­ká­sá­nak a szár­ma­zé­kai?

Gre­go­rics ilyen­kor csak a fiú­nak élt. Az utolsó lec­ke­óra után ott várta már az iskola kapu­já­ban, s a fiú sze­re­tet­tel futott feléje – pedig a gonosz nebu­lók, kik­ről azt hinné az ember, hogy az eszük a pige­já­té­kon és a lab­dán kívül nem vet más világi dologra, ele­get csú­fo­lód­tak vele a vörös emberke miatt. Azt beszél­ték, hogy az maga a pokol­beli sátán, ő készíti Wibra Gyuri pen­zu­mait, ő önti fejébe egy varázs­mon­dat­tal a fel­adott lec­két, könnyű így első emi­nens­nek lenni. Volt olyan gézen­gúz is, aki mennyre-földre eskü­dö­zött, hogy a rej­té­lyes öreg­nek lólába van, ha a csiz­má­ját leveti. A ron­gyos vörös eser­nyő­nek is, melyet min­dig magá­val hor­dott, valami varázs­la­tos tulaj­don­sá­got kép­zel­tek, olyan­for­mát, mint az Alad­din lám­pá­jáé lehe­tett. Paro­csá­nyi Pista, aki a leg­jobb ver­selő volt a klasszis­ban, egy disz­ti­chont is írt a vörös eser­nyőre, melyet gyak­ran sza­val­tak az első emi­nens bosszan­tá­sára az iri­gyei. De meg is kapta érte Paro­csá­nyi a hono­rá­ri­u­mot Wibra Gyu­ri­tól, olyan nyak­le­vest, hogy orrán, szá­ján vér buggyant ki.

A Gyuri fiút ezen­túl bosszan­tani kezdte a ron­gyos vörös eser­nyő, mely nevet­sé­gessé tette osz­tály­tár­sai előtt az „apa­bá­csit”, s egy nap maga is elő­hozta Gre­go­rics­nak:

– Bizony vehetne már, apa­bá­csika, egy új eser­nyőt.

Az öregúr fur­fan­go­san mosoly­gott:

– Micsoda? Talán nem tet­szik neked az eser­nyőm, te mizi-mázi?

– Kine­ve­tik érte az apa­bá­csi­kát, higgye meg. A diá­kok már ver­set is írtak rá.

– Mondd meg, kis cse­lé­dem a diá­kok­nak, hogy nem mind arany, ami fény­lik, ezt eddig ők is tud­ják, de tedd még hozzá, hogy némely­kor arany lehet az is, ami nem fény­lik. Majd egy­szer meg­ér­ted te ezt. Majd, ha nagy leszesz.

Elgon­dol­ko­zott egy dara­big, szó­ra­ko­zot­tan pisz­kálta a csil­lámló fövenyt az eser­nyő nye­lé­vel, s aztán hoz­zá­tette: „Ha majd tied lesz az ernyő.”

Gyuri egy ked­ves­kedő gri­maszt csi­nált a moz­gé­kony ajk­szög­le­te­i­vel és arcá­val.

– Köszö­nöm szé­pen, apa­bá­csika. Már látom, hogy a név­na­pomra szánta… de csak nem a meg­ígért póni helyett?

És csin­ta­la­nul kaca­gott. Mire az öreg is nevetni kez­dett, meg­elé­ge­det­ten simo­gatva négy-öt szőr­szál­ból álló baj­szát. Volt az ő neve­té­sé­ben valami ravasz­kás, jelen­tő­ség­tel­jes, mintha befelé, a saját lel­ké­nek nevetne.

– Nem, nem, a pónit meg­ka­pod. De biz­to­sít­lak, hogy egy­szer majd hoz­zád kerül az eser­nyő, és jó lesz a fel­hők, esők ellen.

Milyen makacs­ság! – gon­dolta Gyuri. Ezek az öreg­urak úgy ragasz­kod­nak a meg­szo­kott tár­gya­ik­hoz és túl­be­csü­lik őket. A Havrá­nek pro­fesszor úr is negy­ven­egy éve faragja a tol­la­kat egy és ugyan­azon peni­cil­lus­sal, csak a nye­let és pen­gét vál­toz­tatta azóta néhány ízben. Hanem egy epi­zód a Gyuri fejébe is sze­get ütött, s vég­képp abban­hagyta a kísér­le­te­ket az eser­nyő ellen. Egy nap a „Sár­gára” csó­na­káz­tak. A Sárga egy piciny szi­get, mely a Maros és a Tisza össze­fo­lyá­sá­nál kép­ző­dött, s ahol a föl­sé­ges hal­pap­ri­kást főzik a sze­gedi öreg halá­szok. Az ifjabbja már nem tud deá­kul. Pedig ez az egyet­len étel, ami­nek a főzé­sé­hez szük­sé­ges a deák nyelv, már ter­mé­sze­te­sen a kecse­gén, har­csán, a pap­ri­kán és a Tisza-vízen kívül. Így vagyon ez fel­je­gyezve Már­ton híres sza­kács­köny­vé­ben, s vol­ta­kép­pen oda céloz, hogy asszony hal­pap­ri­kást nem tud főzni, vagy pedig nem lehe­tet­len, hogy a sze­gedi halá­szok régi hár­mas regu­lá­jára vonat­ko­zik, melyet a hal­pap­ri­ká­sok főzé­sé­nél idők kez­dete óta szem előtt tar­tot­tak: „habet saporem, col­orem et odorem” (Meg­van az íze, színe és illata).

Hát mon­dom, a Sár­gára rán­dul­tak ki, Kupeczky, Gre­go­rics és Gyuri. Amint már a part­hoz ért volna a lélek­vesz­tő­jük, valami boly­nak neki­ment és fél­re­bil­lent. Az éppen fel­állni akaró Gre­go­rics meg­tán­to­ro­dott, elveszté egyen­sú­lyát, fel­esett a csó­nak­ban, s ijed­té­ben kiej­tette az eser­nyő­jét, úgy­hogy az egye­ne­sen a vízbe pottyant, s az ár szé­pen csen­de­sen vinni kezdte lefelé.

Gre­go­rics fel­ki­ál­tott: „Jaj az eser­nyőm!” Arcán síri sápadt­ság ömlött el. Sze­me­i­ből a rémü­let beszélt. A két eve­zős mosoly­gott, az öreg Ördög Már­ton fity­málva jegyzé meg, áttolva pipá­ját a másik agya­rára:

– Nem nagy kár érte, nem­ze­tes uram. Nem volt az már való, csak a búza­em­ber­nek a kezébe. (Búza­em­ber a ron­gyok­ból fel­öl­töz­te­tett báb, aki a vere­bek elijesz­té­sére van hivatva a búzák között.)

– Száz forint annak, aki vissza­hozza! – hörögte két­ség­be­eset­ten.

Az eve­ző­sök össze­néz­tek, a fia­ta­lab­bik, a Bör­csök Jan­csi kezdte a csiz­máit lehúzni:

– Iga­zán nem tré­fál az úr?

– Itt a száz forint – szólt lel­ken­dezve Gre­go­rics, kihúzva fekete bőr­tár­cá­já­ból a szá­zas bank­je­gyet.

Bör­csök Jan­csi, a sze­gedi „superek” egyik csi­nos pél­dá­nya Kupeczky felé for­dult.

– Nem bolond ez az úr? – kér­dezte a maga lassú tem­pó­já­ban, mialatt az eser­nyő csen­de­sen rin­gott a víz felü­le­tén, s ment egyre tovább a lusta magyar Nílus bor­dás hátán.

– Nem, nem – felelte Kupeczky, kit szin­tén cso­dál­ko­zásba ejtett a Gre­go­rics külö­nös ragasz­ko­dása az eser­nyő­höz. – Nem éri meg, domine spec­ta­bi­lis, becsü­le­temre mon­dom: nagy bolond­ság…

– Hamar, hamar – lihegte Gre­go­rics.

Most még csak egy kéte­lye támadt Bör­csök Jan­csi­nak:

– Nem hamis az a bankó, nem­ze­tes uram?

– Nem, nem, csak hamar, hamar!

Bör­csök Jan­csi már ekkorra lehúzta a csiz­máit, levet­vén a mánd­lit, egy szem­pil­la­nat alatt beug­rott a vízbe, mint egy fürge béka, s elkez­dett az eser­nyő után úszni; Ördög Marci nem győzte utána kia­bálni:

– Nagy sza­már vagy, Jankó! Mit csi­nálsz, Jankó? Szállj ki, Jankó! Ne kínozd magad ok nél­kül.

A meg­ijedt Gre­go­rics hoz­zá­ug­rott, magán­kí­vül meg­ra­gadta egyik kezé­vel a nyak­ra­va­ló­ját, és foj­to­gatni kezdte.

– Ne kia­bál­jon, mert meg­ölöm… mind­járt meg­ölöm. Tönkre akar tenni?

Ördög Marci nagy fleg­má­val vette mind­eze­ket.

– No, hát mi légyen ez? Csak nem akar az úr meg­foj­tani? Eressze el a ken­dő­met.

– Hagyja hát a legényt az eser­nyő után úszni.

– De mikor arra való a tyúk, hogy oktassa a csir­két – men­te­ge­tő­zött Ördög Marci. – A víz­nek nagy itt a sebje, utol nem éri az eser­nyőt, de minek is, mert eljön magá­tól egy fél­óra múlva a „Sárga” túlsó part­ján, mint­hogy kari­kára for­dul meg a víz a szi­get körül. Egy fél­óra alatt kite­rí­tik a halá­szok túl a nagy ólmos hálót, s az úrnak az eser­nyője bele­sza­lad egész bizo­nyo­san, még akkor is, ha valami nagy hal lenyeli addig. Leg­fel­jebb kivesszük a hasá­ból.

Úgy is lett, ahogy a vén halász mondta, az eser­nyő bele­ke­rült a hálóba, s nagy volt öröme Gre­go­rics­nak, mikor újra kezé­ben tart­hatta ked­venc jószá­gát. Egész jó szív­vel fizette ki a száz forin­tot Bör­csök János­nak, habár csak­ugyan utol nem érte az eser­nyőt, még tete­jébe meg­aján­dé­kozta gaz­da­gon a halá­szo­kat is – kik tele­kür­töl­ték más­nap a várost a külö­nös tör­té­net­tel, hogy egy bolond vén ember száz forin­tot adott az eser­nyő kihú­zá­sá­ért. Ilyen kövér har­csa se volt már a Tiszá­ban réges-régen. Talál­gat­ták szerte az irigy „fisé­rek” meg a piaci kofák.

– Talán arany­ból volt az eser­nyő nyele?

– Volt ördö­göt. Fa volt a nyele.

– Talán a vászna lehe­tett nagyon finom?

– Osto­ba­ság! Van is száz forin­tot érő vászon a vilá­gon. Piros kana­vász volt, az is ron­gyos, fol­tos.

– No, hát akkor nem is úgy volt az.

– Pedig biz az úgy volt.

Maga Kupeczky is meg­szólta érte Gre­go­ri­csot a Gyuri előtt, nagy bizal­ma­san:

– Fogadni mer­nék rá, hogy az öreg­nek a kobak­já­ban eltört valami sróf.

– Sze­szé­lyes ember, de jó ember – men­te­gette Gyuri. – Ki tudja, milyen emlé­kek kötik az eser­nyő­jé­hez?

Gregorics Pál halála és hagyatéka

Az eset egyéb­iránt csak később, évek múlva nyert jelen­tő­sé­gé­ben, mikor már senki sem emlé­ke­zett rá, mikor már Gyuri is elfe­lej­tette, Kupecz­kynek pedig éppen­ség­gel nem jut­ha­tott többé eszébe, mert az öreg men­tort arra a vil­lám­ként lecsa­pott hírre, amit a sür­göny hozott egy napon Besz­ter­ce­bá­nyá­ról, hogy Gre­go­rics Pál meg­halt, egy­szerre kilelte a hideg, maga is ágyba feküdt, és így szólt zokogó tanít­vá­nyá­hoz:

– Meg­ha­lok, Gyuri. Érzem, hogy meg­ha­lok. Gre­go­rics tar­totta ben­nem a lel­ket. Azaz én tar­tot­tam a lel­ke­met az ő ked­vé­ért, de mos­tan kieresz­tem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belő­led, sze­gény fiú! Gon­dos­ko­dott-e rólad Gre­go­rics? De énró­lam nem gon­dos­ko­dott. Hiába min­den, érzem, hogy meg­ha­lok. Fogadni mer­nék.

És meg­nyerte volna a foga­dást, mert az öregre csak­ugyan olyan leve­rő­leg hatott a Gre­go­rics halála és a későbbi hírek, hogy soha többé fel nem kelt az ágy­ból. A teme­tésre haza­u­ta­zott Gyu­rit egy hét múlva érte­síté a gazd­asszo­nya, hogy a men­tor is meg­halt, küld­je­nek teme­tési költ­sé­get.

De mi volt a Kupeczky halála a Gre­go­ri­csé­hoz képest? A vén molyra csak­ugyan nem volt többé szük­ség, jól tette, hogy elment, nem­igen vette azt most észre senki. Szé­pen, sze­ré­nyen vonult el a más­vi­lágra, ahogy illik, míg élt se zavart sok vizet. Itt volt, elment, punk­tum. Hanem Gre­go­rics Pál ezt a dol­got is cif­rán csi­nálta.

Éppen zöld­csü­tör­tö­kön tör­tént, hogy az öreg úgy dél­táj­ban gyo­mor­gör­csök­ről kez­dett panasz­kodni, nagyon elsá­padt, és nagy fáj­dal­ma­kat érzett, lefe­küdt, mele­gí­tett zab­zacs­kó­kat kért a gyom­rára. Ancs­ura behozta a zabot és meg­igaz­gatta a ván­ko­sait. Gyo­mor­gör­csei csil­la­pod­tak egy kissé, de ret­te­ne­tes bágyadt­ság fogta el, egész estig aludt.

Este fel­nyi­totta a sze­meit, és így szó­lott:

– Add ide, Ancs­ura, az eser­nyő­met, tedd ide a fejem alá. Így ni, most már job­ban érzem maga­mat.

Egy picinyt elaludt ismét, de csak­ha­mar fel­ri­adt eltor­zult arc­cal.

– Bor­zasztó álmom volt, Ancs­ura. Azt álmod­tam, hogy ló let­tem, s elvit­tek a vásárra. Eljöt­tek a bátyáim, az uno­ka­öcséim, és alkud­tak rám. Én pedig sze­peg­tem, hogy melyik vesz meg. A Bol­di­zsár bátyám fel­nyi­totta a szá­ja­mat, meg­nézte a foga­i­mat, és így szólt: „Nem való ez már sem­mire, csak a bőre ér öt forin­tot.” Amint így alku­doz­nak felet­tem, oda­jön egy kaszás ember, meg­ve­re­geti a lapoc­ká­mat. Jaj, még most is fáj tőle az olda­lom. Érzem, Ancs­ura, itt vere­ge­tett meg. „Enyém a ló – mondá –, én meg­ve­szem.” Ránéz­tem a kaszás emberre, hát a halál volt. De a kötő­fé­ket nem adom – ellen­ke­zett a gaz­dám. „Úgy se baj – hagyta rá a kaszás ember –, majd hozok én mind­járt egy kötő­fé­ket a szom­széd bolt­ból, vár­jon rám, mind­járt jövök.” Erre ébred­tem fel, Ancs­ura. Bor­zasztó ez!

A rőt haj­szá­lai égnek áll­tak, s a halán­té­kán halá­los verej­ték gyön­gyö­zött. Ancs­ura egy ken­dő­vel törül­gette.

– Osto­ba­ság, higgye meg, hogy osto­ba­ság. Az álom nem az égből jön, hanem a gyo­mor­ból.

– Nem, nem – nyög­dé­cselte a beteg –, érzem, hogy végem van, érzem. Csak annyi időm van, Ancs­ura, míg az a kötő­fé­ket elhozza. Ne vigasz­talj engem, nem sze­re­tem az üres fecse­gé­se­ket, hanem adj hamar tin­tát, papi­rost, egy sür­gönyt teszek fel a fiú­nak, a Gyu­ri­nak, hogy rög­tön jöj­jön haza. A gye­re­ket bevá­rom. Igen, bevá­rom.

Oda­tol­tak neki egy asz­talt, s gyor­san, erő­tel­je­sen írta egy papírra: „Jöjj gyor­san haza, apa­bá­csika hal­dok­lik, vala­mit át akar neked adni. Anyád.”

– Azon­nal vigye az inas a sür­gönyt!

Nyug­ta­lan volt, míg az inas haza nem jött. Három­szor is kér­dezte. Végre haza­jött, de rossz hír­rel. A táv­író­hi­va­tal már be volt csukva, nem lehe­tett a sür­gönyt fel­adni.

– No, semmi az, majd fel­ad­juk reg­gel. Az úr úgyis csak kép­ze­lő­dik, nem lesz semmi baja, hanem annyira ide­ges, hogy nem sza­bad fel­bosszan­tani. Mondja csak oda­bent, hogy a sür­göny elment.

Ez a hazug­ság meg­nyug­tatta, egé­szen meg­könnyeb­bült. Kiszá­mí­totta magá­nak, hogy mikorra jöhet meg a fiú. Hol­nap­után délre bizo­nyo­san itt lesz.

Csen­de­sen aludta át az éjet, reg­gelre föl­kelt, nagyon sápadt volt, nagyon gyenge, de fel­járt, tett-vett, rakos­ga­tott a fiók­já­ban, régi emlé­kei közt. Ancs­ura azt gon­dolta magá­ban: „Fölös­le­ges a sür­gönyt elkül­de­nem, nem lesz semmi baja, már most is job­ban van, egy­pár nap alatt hely­re­jön.”

Egész nap cset­lett-bot­lott, dél­után bezár­kó­zott az író­szo­bá­jába, meg­ivott egy üveg tokaji aszút, és foly­to­no­san írt. Ancs­ura egyet­len­egy­szer kérez­ke­dett be hozzá, meg­tudni, nincs-e vala­mire szük­sége?

– Nincs.

– Nem fáj-e vala­mije?

– Az olda­lom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember meg­ve­re­ge­tett álmom­ban. Oda­benn fáj valami.

– Nagyon fáj?

– Nagyon.

– Ne küld­jek orvo­sért?

– Ne.

Este­felé elhí­vatta a köz­jegy­zőt, Sztol­arik János urat. Nagyon víg volt, mikor a köz­jegyző jött, még neve­tett is. Leül­tette, és még egy üveg toka­jit hoza­tott.

– A feb­ru­ári ter­més­ből, Ancs­ura.

Ez még az apjá­tól maradt rá, a híres bor­ke­res­ke­dő­től, abból az évből való bor volt, ami­kor két­szer szü­re­tel­tek Tokaj­ban: egy­szer feb­ru­ár­ban, egy­szer októ­ber­ben. Csak a kirá­lyok isz­nak olyat.

A „feb­ru­ári ter­més” az előbbi évben korán beál­lott tél miatt künn volt a tőkén egész tava­szig. Kép­zel­hetni, hogy a meg­te­pedt sző­lő­nek micsoda saját­sá­gos finom és erős leve lett. A meg­bol­do­gult Gre­go­rics „Lebens­ret­ter”-nek nevezte ezt az italt, vál­tig mon­do­gat­ván: „Ha az öngyil­kos két kupi­cá­nyit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőt­len, nász­na­gyot fut keresni, ha nős: pró­ká­tort.” (Vagy nősülni, vagy válni akar, de meg­halni nem.)

Koc­cin­tot­tak az erős eszen­ci­á­val.

Gre­go­rics a nyel­vé­vel cset­ten­tett.

– Pokoli jó. Ebből ivott kereszt­apám a szü­le­té­sem nap­ján. Ez volt a kez­det, most én is ezzel sze­gem be a véget.

Azután újra koc­cin­tot­tak. A köz­jegy­ző­nek is ízlett a bor. Gre­go­rics úr egy bepe­csé­telt irat­nya­lá­bot húzott ki a zse­bé­ből:

– Ebben a vég­ren­de­le­tem van, Sztol­arik úr. Azért hívat­tam, hogy átad­jam meg­őr­zés végett.

A kezeit dör­zsölte és neve­tett:

– Lesz benne cifra dolog is.

– Korán van ez még – jegyzé meg Sztol­arik úr, átvéve az ira­tot. – Minek siet úgy?

Gre­go­rics úr bágyad­tan mosoly­gott.

– Azt már én job­ban tudom, mint ön, Sztol­arik úr. De igyék még egy kupi­cá­val, igyék még. Hagy­juk a halált. Az most a kötő­fékre alku­szik. Érde­ke­sebb az, Sztol­arik úr, hogy mikép­pen jutott az én apám ehhez a bor­hoz. Az egy igen csi­nos dolog.

– Kíván­csi vagyok rá, Gre­go­rics úr.

– Hja, az én apám nagy selyma volt. Fur­fang­gal dol­go­zott, ahol az egye­nes út nem hasz­nált. Vala­mit én is örö­köl­tem ebből a fur­fang­ból. De az nem az igazi. Ami egyéb­iránt úgyis mind­egy. Egy nábob lakott Zemp­lén­ben, egy nagyon gaz­dag gróf, aki amel­lett nagy sza­már volt. Azaz­hogy csak jószívű ember volt, szí­ve­sen oko­zott mások­nak örö­met. Hát iszen éppen ezért volt nagy sza­már. Az apám boro­kat szo­kott vásá­rolni tőle, s ha jó vásárt csi­nál­tak, min­dig meg­kí­nálta ebből a nek­tár­ból egy lili­puti pohár­ká­val. Mint szen­ve­dé­lyes bor­ke­res­kedő, ter­mé­sze­tes, hogy egyre molesz­tálta a gró­fot, adjon el belőle vagy két akót, de az hal­lani se akart róla: „Ferenc csá­szár­nak sincs annyi pénze, hogy azt meg­ve­hesse.” Hát egy­szer, amint éppen ily áldo­mást inná­nak a lebens­ret­ter­ből, csak elkezd az én meg­bol­do­gul­tam sopán­kodni: „Ó, de fel­sé­ges nedv, ó, de remek jószág, jaj ha a sze­gény beteg fele­sé­gem ebből ihatna napon­ként, ha csak egy gyű­szű­nyi­vel vagy két hétig, tudom, hely­re­jönne.” Mire elér­zé­ke­nyült a nemes gróf, és leg­ott hívatta a pin­ce­mes­te­rét, paran­csol­ván: „Töl­tesse meg a Gre­go­rics úr kula­csát a »lebens­ret­ter« hor­dó­ból.” Rá néhány napra ven­dé­gei jöt­tek a gróf­nak, csi­nos úri dámák, meg akarta őket kínálni a konty alá való tün­dér­ital­ból, jelenti azon­ban a pin­ce­mes­ter: „Nincs már abból egy csöpp se.” – Hát hova tette? – riadt fel a gróf cso­dál­kozva. „Mind bele­ment a Gre­go­rics kula­csába, még elég se volt.” Az öre­gem ugyanis egy három­akós kula­csot csi­nál­ta­tott itt­hon a Pivák kádár­nál (az öreg Pivák még ma is él, és emlék­szik rá), azt vitte el külön bér­essze­ké­ren Zemp­lénbe, hogy ezen az úton jus­son a bor­hoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No, igyék még az útra, Sztol­arik úr, egy kupi­cá­val.

Amint a köz­jegyző elment, behítta a Matykó inast.

– Eredj el rög­tön a kolom­pár­hoz, és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress nekem akármi pén­zért két kőmű­vest. De el ne mondd sen­ki­nek a vilá­gon, hogy miben jársz.

Hej, pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak leg­alább meg ne til­tot­ták volna. Akkor még talán lehet­sé­ges volna hall­gatni.

– Gyor­san járj, gyor­san végezz! Itt legyen az egyik lábad.

Gyer­tya­gyúj­tás előtt ott vol­tak a kőmű­ve­sek is, az üst is.

Gre­go­rics Pál behítta a két mes­ter­em­bert a leg­bel­sőbb szo­bá­jába, és gon­do­san becsukta az ajtó­kat.

– Tud­nak-e kend­tek hall­gatni?

A kőmű­ve­sek össze­néz­tek, gon­dol­koz­tak, végre felelte az idő­seb­bik:

– Hát hall­gatni csak tud az ember, hiszen mind­járt azon kezdi, mikor a világra kerül.

– És addig nem is nehéz, amíg beszélni meg nem tanul.

– Azután is meg lehet vele pró­bál­kozni – mondá a fia­ta­labb kőmű­ves –, ha érde­mes.

– Hát érde­mes. Ötven-ötven forin­tot kap­nak, ha ma éjjel egy olyan nyí­lást épí­te­nek a köz­falba, ami­ben egy üst elfér, és azt úgy elcsi­nál­ják, hogy nem lehet ráös­merni.

– Csak ennyi?

– Csakis ennyi. S azon­túl min­den esz­ten­dő­ben ötven-ötven forint jár ki a ház gaz­dá­já­tól, amíg hall­gat­nak a dolog felől.

A kőmű­ve­sek újra össze­néz­tek és felelte az idő­seb­bik:

– Meg­csi­nál­juk. Hol kell a mun­kát végezni?

– Majd elve­ze­tem.

Gre­go­rics egy rozs­dás kul­csot akasz­tott le a szög­ről, aztán elöl ereszt­vén a mun­ká­so­kat, kiment velük az udvarra, pedig ter­hére esett a járás.

– Jöj­je­nek utá­nam.

Végig­ment a ker­ten. A kert háta mögött állt a „Liba­non”, egy kis kőhá­zikó két­hol­das telek­kel, mely tele volt ültetve alma­fák­kal. Föl­sé­ges zamatú almák ter­met­tek itt. Ezek­nek a ked­vé­ért vette meg a kis házat Gre­go­rics az özvegy pap­né­tól, és a kis Gyu­ri­nak aján­dé­kozta, mind­járt a nevére is írták. Míg itt­hon volt Gyuri, ő tanyá­zott benne Kupecz­kyvel, azóta lakat­lan, elha­gya­tott.

A kis házi­kóba vezette Gre­go­rics a kőmű­ve­se­ket, kije­löl­vén a helyet a köz­fal­ban, ahová a fül­két váj­ják, meg­hagy­ván nekik, hogyha készen lesz­nek, jöj­je­nek el érte, hogy akkor elvi­hes­sék a kat­lant – annak a befa­la­zá­sá­nál jelen akar lenni ő maga egész végig.

Éjfélre készen volt a lyuk. A kőmű­ve­sek eljöt­tek és meg­ko­pog­tat­ták az abla­kot. Gre­go­rics beeresz­tette őket. Már akkor a szoba köze­pén állt a kat­lan. Nem lát­szott a tete­jén semmi, csak fűrész­por, de azért ször­nyű nehéz volt, alig bírta vinni a két erős kőmű­ves. Belül volt, ami volt.

Gre­go­rics min­de­nütt a nyo­muk­ban ment. Aztán el nem moz­dult addig, míg csak be nem épí­tet­ték, míg csak be nem mal­te­roz­ták.

– Ha hol­nap beme­szel­teti az úr, az ördög se találna rá hol­nap­után.

– Meg vagyok elé­gedve – mondá Gre­go­rics Pál, és kifi­zette nekik az ígért össze­ge­ket.

– Most már elme­het­nek.

Az öre­gebb kőmű­ves cso­dál­kozni lát­szott, hogy ilyen könnyen eleresz­tik.

– Azelőtt más­képp ment az efféle – mondá némi fity­má­lás­sal. – Olvas­tam is, hal­lot­tam is ilyen dol­gok­ról. Azelőtt ren­de­sen kiszú­rat­ták ilyen alkal­mak­kor a kőmű­ve­sek sze­meit, hogy ők se talál­has­sa­nak többé oda, de az is igaz, hogy nem ötven forin­tot adtak érte, száz­szor annyit.

– Az még a régi jó világ­ban volt! – sóhaj­tott fel a másik.

De Gre­go­rics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erős tölgyfa ajta­ját, és haza­ment, lefe­küdni.

Reg­gelre megint föl­lép­tek a gyo­mor­gör­csök, ordí­tott, sokat szen­ve­dett fáj­dal­má­ban. A boros­tyán­csöp­pek és a hasára rakott mus­tár­pa­pír csak pil­la­nat­nyi­lag csil­la­pí­tot­ták. Ret­te­ne­te­sen bágyadt lett, és a szeme kari­ká­i­ban valami tompa, kísér­te­ties homály jelent meg. Nyö­gött, szi­sze­gett, és csak egy­szer-egy­szer muta­tott érdek­lő­dést a külső világ iránt.

– Jó ebé­det készíts, Ancs­ura, jó ebé­det. Mákos csík is legyen, mert a fiú meg­jön délre.

Egy fél­óra múlva újra oda­szólt Ancs­urá­nak:

– Méz­zel legyen a mákos csík, Ancs­ura, mert a fiú úgy sze­reti.

Maga szá­mára sava­nyú vizet kért, foly­ton ivott, egy­szerre fel­haj­tott egy egész üveg sava­nyú vizet, nagyon jól­esett neki, ret­te­ne­tes belső for­ró­sága lehe­tett.

Dél­táj­ban még erő­seb­bek let­tek a gör­csök, s vért kez­dett hányni. Ancs­ura meg­ijedt, sírásra fakadt. Kér­dezte, ne küld­jön-e orvo­sért vagy papért?

Gre­go­rics a fejét rázta.

– Nem, nem. Én már készen vagyok. Min­de­nem rend­ben van. Csak még a fiút várom. Hány óra most?

Éppen a déli harang kon­dult meg a szé­kes temp­lom­ban.

– Ilyen­kor jön meg a pos­ta­ko­csi az uta­sok­kal. Eredj, mondd meg a Maty­kó­nak, áll­jon ki a kapu elé, várja be a Gyu­rit, hogy behozza a tás­ká­ját.

Ancs­ura a kezeit tör­delte két­ség­be­esé­sé­ben. Bevallja-e, hogy a sür­gönyt nem küldte el a fiú­nak? Iste­nem, milyen nehe­zen várja.

Nem merte beval­lani, inkább csak foly­tatta az ala­kos­ko­dást, hogy jól van, kiküldi a Matyit.

De a beteg egyre türel­met­le­nebb lett:

– Vidd ki Matyi­nak a tül­köt, Ancs­ura. (Egy óri­ási szarv lógott zöld zsi­nó­ron fel­akasztva a falon.) Fúj­jon bele, mikor a fiú meg­ér­ke­zik, hogy azzal is elébb tud­jam.

Hát biz a szar­vat is le kel­lett venni és kivinni, de Ancs­ura mos­tan még kevésbé merte meg­val­lani a mulasz­tá­sát.

A beteg elcsen­de­se­dett azután, nem nyö­gött, nem szu­szo­gott, hanem figyelt, föl-föl­emelve fejét a pár­nák­ról, és a fejé­hez támasz­tott kopott eser­nyő nye­lét meg­si­mo­gatva a kezé­vel, mintha eny­hü­lést sze­rezne neki.

– Nyisd ki az abla­kot, Ancs­ura, hogy meg­hall­jam a Matykó tül­kö­lé­sét.

A kinyi­tott abla­kon beözön­lött a nap­su­gár, s a len­ge­dező szél mámo­rító akác­il­la­tot haj­tott maga előtt. Gre­go­rics beszítta, és a lel­ké­nek egy réges-régen eltom­pult érzé­két még egy­szer föl­bi­riz­gálta a nap­su­gár és akác­il­lat.

– Simo­gasd meg a hom­lo­ko­mat, Ancs­ura, a tenye­red­del – lihegte alig hall­ha­tóan –, hadd érez­zek még egy­szer asszo­nyi kezet a tes­te­men.

Behunyta a sze­mét, míg Ancs­ura rajta tar­totta kezét a halán­té­kain, úgy lát­szott, mintha jól­esne neki, hogy a feje pán­tok között van. Egy csepp for­ró­ság se mutat­ko­zott a hom­lo­kán, még inkább hideg volt és szá­raz, nem volt meg a bőr­nek a ren­des ned­ves­sége, szinte por­zott, hám­lott.

A beteg sóhaj­tott:

– Nem elég sima a kezed, nem elég… El van dur­vulva a kezed, Ancs­ura!

Azután hoz­zá­tette:

– Hanem a fiúcs­káé, az olyan puha és olyan meleg…

Mosoly­gott bágyad­tan, és újra kinyi­totta a sze­meit:

– Sem­mit se hal­lot­tál?… Pszt! Mintha tül­kölne a Matykó…

– Nem gon­do­lom, sem­mit se hal­lok.

Gre­go­rics inge­rül­ten muto­ga­tott keze­i­vel a másik szo­bába:

– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg, Ancs­ura, hamar, hamar…

Egy ősi óra ketye­gett a szom­széd szo­bá­ban a szek­rény tete­jén. Szép óra volt, még a Gre­go­rics apja vette, mikor egy Szent­ivá­nyit lici­tál­tak Gömör­ben. Ébenfa elő­csar­no­kot ábrá­zolt, két ala­bást­rom­osz­lop­pal, ara­nyos lép­cső­so­rom­pók­kal s az elő­csar­nok­ban egy nagy kari­kájú inga lóbá­ló­dzott az egyik fal­tól a másik­hoz, tompa, recse­gős ketye­gés­sel.

Ancs­ura egy székre állott, fel­ágas­kod­ván, meg­ál­lí­totta az ingát.

Ebben a pil­la­nat­ban egy hörgő kiál­tás hal­lat­szott a beál­lott csend­ben, egy idét­len, ért­he­tet­len hang, mintha azt kiál­taná ful­do­kolva: „Hal­lom a tül­köt, hal­lom”, aztán újra egy hör­gés és egy zuha­nás.

Ancs­ura leug­rott és a háló­szo­bába rohant. Már akkor min­den csön­des volt, az ágy el volt öntve vér­rel, s Gre­go­rics ott feküdt meg­halva, fehé­ren, nyi­tott, merev sze­mek­kel. Egyik keze leló­gott, és az eser­nyőt tar­totta gör­csö­sen.

Így ért véget a sze­gény Gre­go­rics Pál. A roko­nok és szom­szé­dok közt gyor­san híre futott a halá­lá­nak. A városi orvos gyo­mor­fe­kély­ből szár­ma­zott­nak mon­dotta a halá­lát. Valami olyat kotyo­gott latin sza­vak­kal meg­tar­kítva, hogy a gyo­mor­fal átlyu­kadt, innen a vér­öm­lés, s ha előbb hívat­ták volna, segít­he­tett volna a dol­gon. Bol­di­zsár test­vér csak­ha­mar ott ter­mett, vala­mint Gás­pár is az összes gye­re­ke­i­vel. Ellen­ben Panyó­kiné (szül. Gre­go­rics Esz­me­ralda), a meg­bol­do­gult­nak leg­idő­sebb fél­test­vére, ki nyá­ron falun lakott, és csak este­felé érte­sült a szo­morú eset­ről, két­ség­be­eset­ten ordí­tott fel:

– Milyen csa­pás, milyen csa­pás, hogy nyá­ron kel­lett meg­hal­nia! Min­dig imád­koz­tam, hogy télen hal­jon meg és ne nyá­ron, s íme mégis most hal meg. Hát érde­mes a mai világ­ban imád­kozni? Iste­nem, milyen csa­pás! Az a két tol­vaj min­dent ellop azalatt énelő­lem.

Rög­tön befo­ga­tott, nagy lóha­lá­lá­ban ment, csak éjjel ért oda, mikor már Bol­di­zsár és Gás­pár átku­tat­tak, össze­tur­kál­tak min­dent, átvéve tel­je­sen az ural­ko­dást, még az Ancs­urát is kiker­get­ték. Hiába ellen­ke­zett a jám­bor lélek, hogy övé a ház, az ő nevére van írva, itt ő az úr.

– Csak a négy fal a magáé – fele­selt vele Gás­pár úr. – Azt majd meg­kapja. Min­den egyéb a mienk. Nincs itt semmi kere­sete egy tisz­tát­lan életű sze­mély­nek! Taka­rod­jék innen!

A Gás­pár fis­ká­lis volt és bőbe­szédű ember, dehogy bírt volna vele az Ancs­ura. Csak sírt, sírt, aztán vette a ken­dő­jét, ládá­ját, batyuit, és áthur­col­ko­dott a Matykó any­já­hoz, de előbb még a hol­mi­ját is átmo­toz­ták az isten­te­len Gre­go­ri­csok, nem visz-e közte kin­cset, taka­rék­pénz­tári köny­ve­ket s más effé­lét.

Har­mad­nap elte­met­ték Gre­go­rics Pált. Sovány, sze­gé­nyes teme­tés volt, senki se sírt, csak a sze­gény Ancs­ura, aki közel se mert menni a kopor­só­hoz, a gonosz rokon­ság miatt, hanem csak úgy hátul ódal­gott vala­hol. A fiú nem jött meg Sze­ged­ről. (Jobb is, hogy elké­sett, mert talán még az udvar­ból is kilök­dös­ték volna.) De ha hátul volt is az Ancs­ura, mégis csak őt néz­ték, szem­be­tűnt min­den­ki­nek; a nagy, úrias Gre­go­rics-ház, mely őrája maradt, még sok­kalta job­ban, s amint vélet­le­nül elej­tette a könny­áz­ta­tott zseb­ken­dő­jét, a gyász­gyü­le­ke­zet vala­mennyi özvegy­em­bere (köz­tük egy tanács­beli is) rohant azt fel­emelni.

A leesett kendő volt a mér­téke annak, hogy ő mennyit emel­ke­dett az emberi véle­mé­nyek­ben a mai nap­pal.

Har­mad­nap össze­gyűlt az egész rokon­ság Sztol­arik köz­jegy­ző­nél, ahol a vég­ren­de­le­tet fel­bon­tot­ták. Hát biz ez egy kicsit fur­csa volt.

A magyar tudós aka­dé­mi­á­nak hagyott az öreg két­ezer forin­tot.

Hagyott továbbá mind­azon nősze­mé­lyek­nek, aki­ket job­ban ismert, vagy akik­hez eljá­ro­ga­tott vala­mi­kor, vagy akik­nek udva­rolt, egyen­ként két– két­ezer forin­tot. S ilyen asszony­sá­got név sze­rint kilen­cet sorolt fel, a hagyo­má­nyo­zott össze­get pedig, húsz­ezer forin­tot o. é.-ben oda­csa­tolta kész­pénz­ben a vég­ren­de­let­hez, Sztol­arik köz­jegy­zőt bízva meg annak kiosz­tá­sá­val.

A roko­nok léleg­zet­el­fojtva hall­gat­tak idáig, s Bol­di­zsár test­vér, vagy néha Gás­pár test­vér, az egyes téte­lek­nél kife­jez­ték meg­nyug­vá­su­kat egy fej­bó­lin­tás­sal, eset­leg vala­mely ilyen­forma köz­be­szó­lás­sal:

– Hát ez is helyes.

– Mél­tá­nyos.

– Isten neki.

– Jól tette.

Csak a Panyó­kiné vigyor­gott gúnyo­san, mikor a kilenc asszony neve elhang­zott.

– Ah, no! De külö­nös… de külö­nös!

Bol­di­zsár test­vér, aki azt tar­totta, hogy nem érde­mes a kicsiny­sé­ge­ken fenn­akadni (hiszen tel­jes éle­té­ben bolond volt a meg­bol­do­gult Pali), nagy­lel­kű­sé­gét fitog­tatva kiál­tott fel:

– Tes­sék tovább olvasni, köz­jegyző úr!

A köz­jegyző kur­tán felelte:

– Nincs tovább.

A cso­dál­ko­zás fel­szissze­nése hang­zott. Egy­szerre a vég­ren­de­let­hez rohan­tak.

– Az lehe­tet­len.

A köz­jegyző vál­lat vont:

– Pedig egy betű sincs több.

– De hát a többi vagyona? A cseh­or­szági ura­da­lom?

– Arról nem vég­ren­del­ke­zik. Én csak annyit olvas­ha­tok, amennyi írva vagyon. Ezt az egyet belát­hat­ják az urak.

– Meg­fog­ha­tat­lan! – hörögte Gre­go­rics Gás­pár.

– Az egész­ben az a külö­nös – vélte Bol­di­zsár –, hogy a sza­kács­né­já­ról és annak a poron­tyá­ról nem emlé­ke­zik meg, pedig az egész világ belát a szita alá.

– Igen, igen – bizo­nyítá Gás­pár –, ebben valami tur­pis­ság van.

A köz­jegyző sie­tett őket meg­nyug­tatni:

– Az végre is mind­egy az urak­nak. Ami vagyon­több­let van, az min­den­esetre a test­vé­reké.

– Igen, igen – jegyzé meg Gás­pár –, ami az ingat­lant illeti. De hol a kész­pénz? Mert sok, igen sok kész­pén­zé­nek kel­lett len­nie. Félek, hogy ezzel valami sus­kus tör­tént.

Panyó­kiné gya­na­kodva nézett a test­vé­re­ire.

A kapzsi Gregoricsok

A vég­ren­de­let tar­talma csak­ha­mar kiszi­vár­gott az elő­kelő helyi körökbe, és rop­pant meg­bot­rán­ko­zást kel­tett az egy­szerű pat­ri­ar­ká­lis sza­lo­nok­ban, hol az öreg cse­resz­nyefa zon­gora felett „Zrí­nyi Mik­lós kiro­ha­nása” van fel­akasztva, s hol a slin­gelt fehér ken­dő­vel bebo­rí­tott kis asz­tal­kán üres bel­sejű ezüst gyer­tya­tar­tók áll­nak fényes­ség­nek, köz­tük egy Pös­tyén­ből hozott óriás pohár a pös­tyéni für­dő­épü­le­tek képe­i­vel, s ebben a pohár­ban orgo­na­vi­rág illa­to­zik.

Ah, ezek­ben a ked­ves kis sza­lo­nok­ban való­sá­go­san pezseg­tek, forr­tak a véle­mé­nyek.

– Még­is­csak ret­te­ne­tes, amit Gre­go­rics csi­nált. Min­dig tapin­tat­lan volt, de hogy a halála után is így komp­ro­mit­tál­jon tisz­tes­sé­ges úri­asszo­nyo­kat, akik ősz haj­jal immár uno­ká­i­kat rin­gat­ják (a fele leg­alább ilyen), az mégis hal­lat­lan dolog.

A kilenc asszony­ság erköl­csi pel­len­gérre lett állítva. Az egész város róluk beszélt, egyik száj­ból a másikba ment át a nevük, s ha vol­tak, akik Gre­go­ri­csot szid­ták, olyan is akadt, aki így szólt:

– Végre is ki tudja, mi volt köz­tük! Gre­go­rics nagy ördög lehe­tett fia­ta­labb korá­ban.

Sőt, azok is, akik föl­tét­le­nül elítél­ték Gre­go­ri­csot, ilyen­for­mán okos­kod­tak: valami barát­ság­nak még­is­csak kel­lett lenni, hogy meg­em­lé­ke­zett róluk, de az eljá­rás semmi esetre se gentle­man­like, még akkor se, ha a leg­rosszab­bat vesszük; sőt az eset­ben még nagyobb tapin­tat­lan­ság.

– Olyan stikli ez – mondá a városi aljegyző (Ver­tány Mihály) –, melyért ki kel­lene a kaszi­nó­ból golyózni… azaz ki kel­lett volna. Azaz ki lehetne golyózni, ha még élne. Iste­nemre mon­dom, ha oda lesz írva a sír­kö­vére, hogy nemes ember, a saját peni­cil­lu­som­mal vaka­rom le.

A főle­vél­tár­nok s egy­szer­s­mind a tűz­ol­tó­pa­rancs­nok, aki becsü­let­beli ügyek­ben húsz év óta dol­go­zott mint szak­értő, egé­szen más­kép­pen fogta fel az ese­tet.

– Egy­szerű polt­ron­ság az egész. Mit az asszo­nyok? Az asszo­nyok csak har­mincöt éves koru­kig szá­mí­ta­nak. Ezek pedig mind a kilen­cen mat­ró­nák. Mit árt ezek­nek egy kis indiszk­ré­ció, vagy egy kis rága­lom? A rozs­dás acél­pen­gén nem hagy már a lehe­let semmi fol­tot. A her­nyót is csak olyan fáról sze­de­ge­tik le, ugye, ame­lyik­nek levele, virágja van, vagy még gyü­mölcs lesz, a kiszá­radt fákon ott­hagy­ják. Hanem igenis, a fér­je­ket sér­tette meg Gre­go­rics, gyá­va­sá­got köve­tett el, mivel­hogy polt­ron­ság, ha olyan ember sér­te­get, aki nem képes elég­té­telt adni. Már­pe­dig Gre­go­rics, bát­ran ki merem mon­dani, nem képes elég­té­telre. És ebben az egy­ben van elhi­bázva.

Magok a Gre­go­rics test­vé­rek is job­ban meg­gon­dol­kozva, nagy csúf­sá­got csap­tak város­szerte a meg­bol­do­gult­nak kilenc Flamme-járól, mire mind­járt más­nap reg­gel nagy dér­rel-dúr­ral beál­lí­tott a köz­jegy­ző­höz Vozáry Ist­ván, kinek fele­sége szin­tén közte volt az örö­kö­sök­nek, és kije­len­tette, hogy miu­tán az ő nejé­nek sohase volt semmi viszo­nya ama szem­te­len Gre­go­riccsal, a két­ezer forint hagya­té­kot el nem fogadja. Amint ennek a híre is szét­szár­nyalt, rendre érke­zé­nek Sztol­arik­hoz a többi asszony­sá­gok, hogy ők se fogad­ják el az örök­sé­get, mert őne­kik se volt semmi viszo­nyuk Gre­go­riccsal. Sztol­arik úr régen élve­zett annyit, mint ezen a napon, mert való­ban mulat­sá­gos volt e rán­cos képű anyó­ká­kat látni, amint még egy­szer kény­te­le­nek fogat­la­nul, ősz haj­tin­csek­kel, nagy piron­kodva az eré­nye­ik­ről beszélni.

De még mulat­sá­go­sabb volt a Gre­go­rics test­vé­rek­nek, meg­ma­rad­ván nekik ilyen­for­mán a vég­ren­de­let­hez csa­tolt húsz ezres – tud­ni­il­lik ket­tőt kivéve, mert a tudós aka­dé­mia elfo­gadta az össze­get, pedig neki sem volt sem­mi­nemű viszo­nya Gre­go­riccsal. De a tudós aka­dé­mia (a tize­dik vén nénike) nem olyan sze­mér­mes, mint a többi kilenc volt.

Ám a Gre­go­rics test­vé­rek öröme csak­ha­mar sava­nyú­ságra for­dult. Sehogy se bír­tak ráakadni a cseh­or­szági bir­tokra. Gás­pár úr eluta­zott Prá­gába, és ott nyo­mo­zott, de hasz­ta­lan. Már itt­hon is fel­tűnt, hogy sehol sem­mi­féle nyo­mot nem talál­tak az ira­tok közt a cseh ura­da­lom­ról: adás­vé­teli okmányt vagy csak vala­mely gaz­da­sági leve­let, amit a gaz­da­tiszt írt volna. Meg­fog­ha­tat­lan volt ez. Bol­di­zsár károm­ko­dott: ilyesmi még elő nem for­dult a vilá­gon. Sztol­arik köz­jegyző humo­ri­zált:

– Az a bolond ten­ger csi­nál­hatja a kon­fú­ziót, amit Shakes­peare Cseh­or­szágba tett; az nyel­hette el a Gre­go­rics-bir­to­ko­kat.

Taj­té­koz­tak a düh­től, topor­zé­kol­tak, elzá­rás­sal fenye­get­ték Maty­kót és Ancs­urát, ha ki nem vall­ják, hol van­nak a cseh bir­to­kok. Végre a hagya­téki tár­gya­lás­nál ki is hall­gat­ták erre a pontra nézve a két cse­lé­det, hiszen a Maty­kó­nak tudni kell, együtt járt az úrral, mikor a cseh bir­to­ka­ira uta­zott.

Matykó aztán val­lott is, hogy a meg­bol­do­gult ura csak ide­haza híresz­telte a cseh­or­szági utat, de vol­ta­kép­pen Sze­gedre vagy Kolozs­várra jár­tak, hol a Gyuri fiú tanult.

Ah, a csa­lafinta Gre­go­rics Pál! Hogy becsapta a sze­gény roko­nait!

Nem volt most már nehéz kita­lálni, miben sán­ti­kált a vén gonosz­tevő (de ki fogja annak a csont­jait vetni még a föld is), miért tette alat­tom­ban pénzzé az összes fek­vő­sé­geit. Vilá­gos, hogy annak a fattyú­nak akarta jut­tatni kéz alatt a bécsi ház és a föld­bir­tok árát.

De hát oda­adta-e? Azt már csak mégse tehette, hogy egy tacs­kóra száz­ez­re­ket bíz­zon. Hát akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy rej­tély, amely után szi­ma­tol­tak a Gre­go­ri­csok. A köz­jegyző, aki utol­jára beszélt a bol­do­gult­tal, azt állí­totta, hogy előtte egy betű emlí­tést se tett semmi pénz­ről; Ancs­ura mennyre-földre eskü­dö­zött, hogy egy árva garas pénze nincs, s maga is el volt kese­redve, ami­ért üres kéz­zel hagyta őket. Bizony nem mond­hat jót a bol­do­gult­ról. Sze­ren­csét­lenné tette a sze­gény fiút, bőke­zűen köl­tött rá, míg élt, s most egy­szerre kiapad a jólét for­rása, az úrfi­ból, aki­nek men­tort tar­tot­tak, lec­két adó diák lesz, ha ugyan lesz, mert nem bizo­nyos, hogy a ház jöve­del­mé­ből képes lesz-e őt az egye­temre kül­deni.

– Ej – vélte Sztol­arik –, hiszen ha az lett volna a célja, hogy a fiú kapja meg összes pén­zét, nyíl­tan is neki aján­dé­koz­hatta volna, az urak nem tehet­tek volna ellene sem­mit. Igaz-e, vagy nem?

Biz ez igaz volt, s éppen azért tűnt fel meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan­nak, rej­té­lyes­nek az egész dolog. A bécsi házat eladta Gre­go­rics száz­nyolc­van­eze­rért, a pri­vo­reci bir­to­kot het­ven­öt­eze­rért, ami össze­sen egy negyed­mil­lió forint. Uram­is­ten, hát hova tette volna azt a ren­ge­teg pénzt? Ha aranyra váltja, fel­ol­vasztja, s kanál­lal ha eszi azóta, még akkor se bírta volna elpo­csé­kolni, de Gre­go­rics taka­ré­kos volt, a pénz­nek tehát meg kell len­nie vala­hol. De hol? Meg lehe­tett ennek a talál­ga­tá­sá­ban bolon­dulni.

Nem lát­szott ugyan való­szí­nű­nek, hogy a pénz Ancs­urá­nál legyen vagy a fiú­nál, vagy Sztol­arik­nál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a Gre­go­rics test­vé­rek mégse mond­tak le ennek a lehe­tő­sé­gé­ről, s kéme­ket fogad­tak, akik tit­kon ügyel­je­nek az Ancs­urára, s elej­tett sza­vait meg­vi­gyék, vala­mint Pes­ten is talál­tak egy ügyes fic­kót, aki az idő­köz­ben jogász­nak oda­ke­rült Gyu­ri­val barát­sá­got kös­sön, s élet­mód­já­ból és sza­va­i­ból leszűrje a dol­gok miben­lé­tét.

Gyuri azon­ban sze­gé­nye­sen élt, szor­gal­ma­san hall­gatta az egye­temi elő­adá­so­kat, a „Hét Bagoly”-ban lakott, s egy kis olcsó ven­dég­lő­ben étke­zett a Kép­író utcá­ban, mely az „Első Ápri­lis” címet viselte. E kis­ven­déglő jogász pub­li­ku­má­val egyike volt azok­nak a spe­ci­a­li­tá­sok­nak, melye­ket külö­nös falánk­ság­gal nyelt el a modern élet. Étlap­ján le volt festve egy kövér úri­em­ber, aki szóba áll az utcán egy sovány alak­kal, s alat­tuk a követ­kező pár­be­széd vala lenyo­matva.

Sová­nyi úr: Ugyan hol étke­zik, bácsi, hogy ilyen pom­pá­san néz ki?

Kövéri úr: Hát itt, az „Első Ápri­lis”-ban.

Sová­nyi úr: Ejnye, akkor én is oda megyek.

Ennek dacára azon­ban mégis rosszul főz­tek az „Első Ápri­lis”-ban, s talán éppen e fel­ül­tető pár­be­széd által volt indo­kolt a ven­déglő elne­ve­zése „Első Ápri­lis”-nak. Hja, a régi kocs­má­ro­sok őszin­ték vol­tak; még ha hazud­tak is, olyan ártat­la­nul tet­ték, hogy min­denki értse a csa­lafin­ta­sá­got.

A Gyuri napi éle­té­ről való­sá­gos bul­le­ti­nek érkez­tek Gás­pár úrhoz: egy kávé­mé­rés­ben reg­ge­li­zik, dél­előtt az elő­adá­so­kon van, dél­ben meg­ebé­del az „Első Ápri­lis”-ban, a dél­utáni órák­ban egy ügy­védi iro­dá­ban kör­möl, este egy kis sza­lon­nát vagy túrót vacso­rá­zik, amit a sza­tócs­tól vesz, azután tanul egész éjfé­lig. Min­denki sze­reti, magasz­talja, jeles ember lesz belőle.

A ravasz Gre­go­rics Gás­pár már szinte azt kezdte óhaj­tani, hogy bár­csak nála lenne a negyed­mil­lió, s bár­csak elvenné idő­vel az ő lányát, a Min­kát, aki most kez­dett átfor­má­lódni rügy­ből bim­bó­nak – lehe­tett vagy tizen­egy éves.

Ostoba föl­te­vés volt, – az Ancs­uráék kezén nem lehe­tett a pénz, mert lett volna lát­szatja egy­ben-más­ban leg­alább a fiú­nál. Ancs­ura bérbe adta az örö­költ házat, s annak a béré­ből kül­döz­ge­tett Sztol­arik úr a Gyu­ri­nak har­minc forin­tot havonk­int.

A Gre­go­rics test­vé­rek pedig meg­osz­toz­tak az asszo­nyok által vissza­uta­sí­tott tizen­nyol­cez­ren, meg azon a néhány szá­zon, ami a Gre­go­rics Pál búto­ra­i­nak és min­den­féle ingó-bin­gó­i­nak elár­ve­re­zé­sé­ből befolyt, a többi vagyon­nak pedig vég­képp nyoma veszett. Az egész város törte ezen a fejét, s külön­böző osto­ba­sá­go­kat gon­dol­tak ki. Beszél­ték, hogy az öreg kiküldte a pénzt Klap­ká­nak, s – egy­szer csak meg­lás­sá­tok, vissza­hozza Klapka szu­ro­nyok alak­já­ban. Olyat is locsog­tak, hogy Gre­go­rics Pál­nak vala­hol a lopa­tai erdő­ség­ben egy tün­dér­kas­té­lya volt, s abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evő­ka­nál­lal se meg­enni a vagyo­nát aranyra fel­ol­vasztva, bez­zeg egy szép asszony kávés­ka­nál­lal is ki tudja azt ször­pöl­getni rövid idő alatt.

De a tere­fe­rék közül az a való­ság ütötte meg a roko­nok figyel­mét leg­job­ban, ami a kolom­pá­ros­tól jött ki, hogy Gre­go­rics Pál a halála előtti napon egy nagy üstöt véte­tett nála és azt ki nem fizette, tehát Gás­pár úrnál jelent­ke­zett a szám­lá­val.

Gás­pár a hom­lo­kára ütött.

– Ezer vil­lám, ez az üst nem volt a hagya­ték­ban.

Átnézte az árve­rési jegy­ző­köny­vet, hol az eladott tár­gyak fel vol­tak írva, de üst elő nem for­dult köz­tük.

– Nyo­mon vagyok – vigyor­gott Gre­go­rics Gás­pár. – Az üstöt nem hiába vétette az én sze­rel­mes öcsém­uram. De hát miért vétette? Hogy vala­mit bele­te­gyen. S ez a valami az, amit mi kere­sünk.

Bol­di­zsár­ral is közölte a gya­nú­ját, Bol­di­zsár ujjon­gott örö­mé­ben:

– Az Isten ujja, test­vér! Most már hiszem, hogy meg­ta­lál­juk a kin­cset. Pali vala­hová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk, és sike­rült volna is, ha el nem követi azt a tökfil­kó­sá­got, hogy a kat­lan árá­val adós marad. De éppen az a sze­ren­cse az ilyen tények­nél, hogy a gonosz­tevő mindég elhi­bázza vala­mi­ben.

A kolom­pár vissza­em­lé­ke­zett, hogy az üstöt Matykó inas válasz­totta ki és vitte el, Gre­go­rics Gás­pár tehát meg­hítta egy nap a Maty­kót, meg­ven­dé­gelte, etette, itatta, szép­sze­ri­vel kikér­dez­get­vén a bol­do­gult utolsó nap­jait, bele­szőtte rava­szul az üstöt, amely­nek az árát most kéri a kolom­pá­ros.

– Hát mi van ezzel az üst­tel, fiam Matykó? Csak­ugyan az urad ren­delte volna azt? Szinte hihe­tet­len! Mire való lett volna az neki? Félek, Matykó, hogy te magad jár­tál valami tur­pis­ság­ban urad szám­lá­jára!

Éppen csak az kel­lett a jám­bor Maty­kó­nak, hogy az ő becsü­le­té­ben gázol­ja­nak, fel­vág­ták ezzel a nyel­vét, mint a szaj­kóét, elmon­dott sor­jába min­dent, hogy a tisz­ta­sá­gát bizo­nyítsa: a halála előtti napon azt paran­csolta neki az úr: keríts nekem gyor­san egy üstöt és két kőmű­vest. Elő is kerí­tette azon­nal. Úgy este­felé tör­tént a dolog. Az üstöt bevitte a Gre­go­rics úr háló­szo­bá­jába, a két kőmű­vest ugyan­ak­kor beeresz­tette az úrhoz. A két kőmű­ves is látta az üstöt, s tanús­kod­ha­tik rá.

– Ej no – mondá Gás­pár úr vidá­man –, sze­ren­csés ember vagy Matykó. Hiszen ha tanúid van­nak a dologra, akkor szü­ret, akkor a te becsü­le­ted olyan tiszta, mint a fris­sen szűrt tej. Én magam is vissza­vo­nom a sza­va­mat. Ejnye, de sokért nem adom, fiacs­kám, hogy ilyen szé­pen kivág­tad maga­dat a hínár­ból. No, igyál még ebből a bika­vér­ből egy pohár­ral, és ne hara­gudj a hebe­hur­gya beszé­de­mért, mert látod, indo­kolt volt a gyanú; az üstöt sehol se talál­tuk az ingó­sá­gok között, s a kolom­pá­ros mégis az árát kéri, hogy azt mondja, te vit­ted el. De hát hova is tűn­he­tett vol­ta­kép­pen?

A Matykó vál­lat vont:

– Azt az Isten tudja.

– És te nem lát­tad volna azután többé?

– Nem.

– Hát a kőmű­ve­sek­kel mi lett? Mit csi­nál­tak a kőmű­ve­sek?

– Nem tudom.

Gre­go­rics Gás­pár gúnyo­lódva neve­tett a Matykó szeme közé.

– Olyan vagy, mint a „Nem­tu­dom János” a mesé­ben, az is azt mondta min­denre, hogy nem tudom. Ter­mé­sze­te­sen azt a két tanút se tudod, akik az ártat­lan­sá­go­dat bizo­nyí­ta­nák az üst­do­log­ban. Hja, bará­tom, akkor aztán benne maradsz a már­tás­ban.

– Csak­hogy ösme­rem ám az egyi­ket!

– Hogy hív­ják?

– Hiszen ha a nevét tud­nám.

– Hát akkor mit ösmersz rajta?

– Három szőr­szál van az orrán.

– Osto­ba­ság! Hátha azóta lenyírta a három szőr­szá­lat?

– Akkor is ráta­lá­lok az ábrá­za­tá­ról, olyan, mint egy bago­lyé.

– És hol szed­ted fel a két kőmű­vest?

– A szé­kes-temp­lom falát tata­roz­ták, onnan hít­tam őket.

Gre­go­rics Gás­pár min­dent kisze­dett a Matykó fejé­ből, ami érté­kes volt benne, s most már égett a föld talpa alatt, s leg­ott nya­kába vette a várost, nagy seb­bel-lob­bal keresni a kőmű­vest, aki­nek három szőr­szál van az orrán.

Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőmű­vesi kör­ben, amint a három szőr­szál felől tuda­ko­zó­dék, egy­sze­ri­ben felel­tek hár­man is:

– Az bizony a Pre­pe­li­cza And­rás lesz. Annak a baju­sza tette meg azt a neve­ze­tes tré­fát, hogy föl­sza­ladt az orra tete­jére.

Most aztán gye­rek­já­ték volt meg­ta­lálni Pre­pe­li­czát, min­den kőmű­ves és tég­lát ado­gató gye­rek tudta, hogy most Pes­tet építi. Vala­hol a Kere­pesi úton dol­go­zik egy nagy házon.

Bizony nem saj­nálta Gás­pár úr a fárad­sá­got leg­ott kocsira ülni, és a fővá­ro­sig meg sem állva ott a tótok közt meg­ke­resni Pre­pe­li­czát.

Éppen egy csi­gán húz­ták föl­felé a har­ma­dik eme­letre, mikor meg­ta­lálta. Gre­go­rics­nak meg­bor­zon­gott a háta ijed­té­ben. Jaj, ha most a csiga elsza­kadna!

– Hopp hó, Pre­pe­li­cza! – kiál­totta utána. – Meg­áll­jon! Éppen magát kere­sem. Beszél­ni­va­lónk van együtt.

– Jó, jó – felelte közöm­bö­sen a kőmű­ves, a jöt­tet vizs­gál­ván a magas­ból –, jöj­jön hát fel, ha beszél­getni akar.

– Maga jöj­jön le, mert sür­gős a dolog.

– Kiáltsa fel, ide is meg­hal­lom.

– Az nem lehet, négy­szem­közt kell beszél­nünk min­den­áron.

– Jó vagy rossz? – fir­tatta Pre­pe­li­cza a magas­ból.

– Nagyon jó.

– Nekem jó?

– Magá­nak jó.

– No, ha nekem jó, este is jó lesz, vár­jon vele estig, akkor majd lejö­vök, de most a leg­felső abla­kot csi­ná­lom.

– Ne okos­kod­jék! Jöj­jön le rög­tön, Pre­pe­li­cza. Nem bánja meg.

– Ej, azt se tudom, hogy kicsoda az úr.

– Hát majd mind­járt meg­üze­nem.

S a leg­kö­ze­lebbi csi­gá­val fel­kül­dött a magasba Pre­pe­li­czá­nak egy ropo­gós tíz­fo­rin­tost. Egy forin­tot kapott az, aki vitte.

Erre a vizit­kár­tyára azon módon lecsapta Pre­pe­li­cza a kala­pá­csot meg a mal­te­rozó kana­lat az áll­ványra, s a leg­kö­ze­lebbi csi­gá­val lejött az anya­földre, ahol Mózes és Krisz­tus óta is foly­ton tör­tén­nek cso­dák.

– Paran­csol­jon velem a tekin­te­tes úr.

– Köves­sen!

– Akár a pokolba is, tekin­te­tes uram.

– Olyan messzire nem megyünk – szólt Gre­go­rics Gás­pár moso­lyogva.

S való­ban csak a „Kakas” című korcs­mába vitte, ahol bort hoza­tott, s barát­sá­gos koc­cint­ga­tás köz­ben így szó­lott hozzá nyá­ja­san:

– Tud-e maga beszélni, Pre­pe­li­cza?

Pre­pe­li­cza elgon­dol­ko­zott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan, für­ké­szőn nézett az isme­ret­len ember acél­szürke apró sze­me­ibe, aztán így felelt óva­to­san:

– Beszélni a szajkó is tud, uram.

– Én Besz­ter­ce­bá­nyá­ról való vagyok.

– Úgy, no. Ott derék embe­rek lak­nak. Csak­ugyan, mintha már lát­tam volna az ura­sá­gát vala­hol.

– Az nyil­ván a test­vér­öcsém volt, akit látott – szólt közbe rava­szul Gre­go­rics –, tudja, az, aki­nél az üst­tel volt az a titok­za­tos dol­guk.

– Az üst­tel! (Pre­pe­li­cza szája nyitva maradt a meg­le­pe­tés­től.) Az az öccse volt? Úgy hát értem. Azaz hogy… (zavar­tan kezdte vakarni a füle tövét) miféle üst­ről van szó? Uram­is­ten, ha én min­den kat­lant és ser­pe­nyőt eszem­ben tar­ta­nék, amit éle­tem­ben lát­tam.

Gre­go­rics el volt készülve egy kis ala­kos­ko­dásra. Nem is hede­rí­tett hát rá, s meg­kí­nálta szi­var­ral Pre­pe­li­czát, aki azt meg­nyá­lazta előbb, hogy las­sab­ban égjen, aztán rágyúj­tott, és a nagy, szög­le­tes kőmű­vesi ceru­zá­já­val egy­ked­vűen dobolt az asz­ta­lon, mint egy olyan ember, aki vélet­le­nül rájött, hogy eladó por­té­kája van, s érzi, hogy meg­jött rá az igazi vevő. Most már csak flegma, minél több flegma, és a por­téka ára mesé­sen növek­szik.

Szíve han­go­san dobo­gott. A fehér kakas, mely egy rámá­ban ott füg­gött a zöldre mázolt boros asz­tal felett, meg­ele­ve­nedni lát­szott az ő káp­rázó sze­me­i­ben, s mintha közbe-közbe kuko­ré­kolna is egyet: „Jó napot, Pre­pe­li­cza And­rás. Kiki­rikí! Meg­ta­lál­tad a sze­ren­csét, Pre­pe­li­cza And­rás!”

– Hogy azt mondja, nem emlék­szik az üstre, Pre­pe­li­cza? Ej, ej! Hát olyan bolond ember­nek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyéb­iránt jól teszi, Pre­pe­li­cza, jól teszi. Magam is talán azt ten­ném. De ugye nem rossz ez a borocska? Hogy hor­dó­szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem lehet neki ágy­szaga. Hozz még egy üveg­gel, fickó, aztán eredj a pokolba, hagyj magunkra! Hát igen, hol is hagy­tuk el? Izé no. Azt mondta az imént, hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga okos ember, Pre­pe­li­cza. Min­den­ből látom, hogy embe­remre akad­tam. És én azt sze­re­tem. Hamar meg­ért­jük egy­mást. Hát igen, a szajkó is tud beszélni, úgy értette, de csak ha a nyel­vét föl­vág­ják. Hát ugye, így értette?

– Ühüm – mondá a kőmű­ves, s a három szőr­szál mozogni kez­dett az orrán, amint nagy léleg­ze­tet vett rajta keresz­tül.

– Azt is tudom – foly­tatta Gre­go­rics Gás­pár –, hogy a szajkó nyel­vét bics­ká­val szok­ták fel­vágni. De mint­hogy maga nem szajkó, Pre­pe­li­cza…

– Nem, nem – hebegte Pre­pe­li­cza sze­mér­me­te­sen.

– Bicska helyett tehát e két ban­kó­val vágom fel a nyel­vét.

S ezzel két szá­zast tett ki a bőr­tár­cá­já­ból maga elé.

A kőmű­ves szeme mohón tapadt a cso­da­in­gerű két papír­da­rabra, a két mez­te­len könyökre a szé­lein, búza­ké­vét tart az egyik, köny­vet a másik. Majd kidül­ledt a szeme Pre­pe­li­czá­nak, úgy nézte, de azért leküz­dötte magát, és így szólt reked­tes, tompa han­gon:

– Az üst nagyon nehéz volt… Bor­zasztó nehéz volt az üst.

Egyéb nem jutott eszébe, pedig kere­sett valami szót még, miköz­ben egyre nézte a ban­kó­kat, s azo­kat a ked­ves gye­re­ke­ket a ban­kó­kon. Neki is van ott­hon vagy hat darab, de azok nem olyan ked­ve­sek.

– No, mi az, Pre­pe­li­cza? – kérdé Gre­go­rics cso­dál­kozva. – Még min­dig hall­gat?

– Nagy kő lenne a lel­ki­is­me­re­te­men, ha beszél­nék – sóhaj­tott a kőmű­ves –, nagyon nagy kő lenne. Meg­le­het, el se bír­nám.

– Osto­ba­ság! Ugyan ne beszél­jen zöl­de­ket! Kő, kő! Egész éle­té­ben kövek­kel dol­go­zik és most azon kezd sirán­kozni, hogy kő lesz a lel­kén. Hát cipelje! Csak nem kívánja tán, hogy két­száz forin­tot adjak és ne követ, hanem egy meleg cipót tegyek a lel­kére. Ne legyen gye­rek, Pre­pe­li­cza!

Pre­pe­li­cza elmo­so­lyo­dott erre, de a pisz­kos, vörös kezeit tün­tetve hátra rakta, annak jeléül, hogy nem akar a pénz­hez nyúlni.

– Talán kevesli?

Egy han­got se felelt, mere­ven nézett maga elé, és a haját bor­zolta, egy beteg kaka­du­hoz hason­lí­tott, egy darab idő múlva fel­haj­totta fené­kig a poha­rat, s olyan erő­tel­je­sen vágta le az asz­talra, hogy a talpa men­ten letört.

– Cudar­ság! – fakadt ki kese­rűen. – A sze­gény ember becsü­lete két­száz forint. Pedig az Isten egy­for­mák­nak terem­tett ben­nün­ket. Nekem is olyan becsü­le­tet adott, mint a püs­pök­nek vagy a rad­vá­nyi báró­nak. De az úr mégis két­száz forintra tak­sálja az enyi­met. Szé­gyen, gya­lá­zat!

Gre­go­rics erre a tromfra a maga tromfját vágta ki.

– Hát jól van, Pre­pe­li­cza. Nem kell ezért mind­járt meg­ha­ra­gudni. Ha olyan drága a becsü­lete, hát kere­sek olcsób­bat. (S ezzel vissza­tette a két szá­zast a nad­rágja zse­bébe.) A másik kőmű­vest kere­sem fel, a paj­tá­sát.

Kivette a peni­cil­lu­sát, és meg­csen­dí­tette vele a palac­kot.

– Fize­tek!

Pre­pe­li­cza elne­vette magát.

– No, no! Hát már ne is szól­jon a sze­gény ember? Per­sze, hogy a mási­kat keresi fel. S az nem olyan becsü­le­tes ember, mint én. Per­sze, per­sze. (Ked­vet­le­nül vakarta tar­kó­ját, melyet egy mér­ges kelés ékte­le­ní­tett.) Hát jól van… tegyen hozzá az úr még egy ötve­nest, és min­dent elmon­dok.

– Isten neki! Meg­van az alku.

Pre­pe­li­cza most már körül­mé­nye­sen elbe­szélte ama utolsó éjszaka tör­té­ne­tét, miként vit­ték el az üstöt az udva­ron, ker­ten át egy piciny házi­kóba.

– A Liba­nonba – szi­szegte kéj­jel Gás­pár úr, és az üstöke is csap­zott az izzad­ság­tól. – A poronty házi­kó­jába.

Elmon­dott min­dent, miképp került oda másik tár­sá­val egy este, hogyan vit­ték az üstöt a kis házba, hogyan állott ott őrt Gre­go­rics Pál mind­ad­dig, míg a köz­falba beépí­tet­ték. Gás­pár úr izga­tott kér­dé­se­ket tett közbe.

– Nehéz volt-e az üst?

– Rop­pant nehéz volt.

– Nem látta senki, mikor az udva­ron keresz­tül­vit­ték?

– Egy lélek se. Min­denki aludt a ház­ban.

Élve­zet­tel nyelte a kőmű­ves min­den sza­vát, tüdeje tágult, szeme csil­lo­gott, gon­do­la­tai a jövőbe szá­guld­tak, ahol elkép­zelte magát gaz­dag ember­nek, tömén­te­len kin­csek urá­nak – még tán báró­sá­got is vehet. Báró Gre­go­rics Gás­pár! Hm, nem is rossz! A Minka pedig baro­n­esz lesz. Az a sza­már Pali nem tudta hasz­nálni a vagyo­nát. Sokat gyűjt­he­tett, nagyon sokat. Hiszen olyan taka­ré­kos volt.

– Mit adott az öcsém maguk­nak?

– Ötven forin­tot egy­nek-egy­nek.

– Igen helyes, nagyon helyes.

Szinte kő esett le a szí­vé­ről, hogy csak ötven-ötven forin­tot adott nekik a Pali. Attól kez­dett félni, hogy ezre­ket dobott oda a hall­ga­tá­sért.

Bán­totta volna – hiszen az ő kára lenne az most, mert a Liba­non az övé lesz, min­den­áron az övé lesz, üstös­től, min­de­nes­től. Hol­nap mind­járt meg­ve­szi a gyám­tól. S előre kéjel­gett a gon­do­la­ton, miképp főzi le Bol­di­zsárt és Panyó­ki­nét.

Ami­lyen gyor­san csak lehe­tett, ott­hon ter­mett, és le se szál­lott a háza előtt, hanem Sztol­arik­hoz haj­ta­tott egye­nest, azzal az aján­lat­tal, hogy meg sze­retné venni a Liba­nont.

Így hít­ták a meg­bol­do­gult pap kúri­á­ját, ame­lyet Gre­go­rics Pál Wibra Gyu­ri­nak vett meg a pap özve­gyé­től. A meg­bol­do­gult tisz­te­le­tes egyet­len beszé­det se mon­dott a szó­szék­ről, hogy ne emlí­tette volna benne a Liba­non céd­ru­sait, s mikor a kis tagot meg­sze­rezte, maga is céd­ru­so­kat pró­bált tenyész­teni a kert­ben az alma­fák közt; de a jám­bor besz­ter­cei föld ellene sze­gült, meg­foj­totta őket, nem adott nekik táp­lá­lé­kot, az isten­te­len besz­ter­ce­iek pedig csupa merő csúf­ság­ból elne­vez­ték a ked­ves kis bir­to­kot Liba­non­nak.

Sztol­arik úr nem muta­tott semmi meg­le­pe­tést.

– A Liba­nont akarja meg­venni? Csi­nos gyü­möl­csös és szé­pen hajt. Az idén is egy elő­kelő bécsi ven­dég­lős vette meg az összes almá­kat, el sem gon­dolná, milyen áron. De hogy jut önnek eszébe a Liba­nont meg­venni?

– Házat sze­ret­nék ott épí­teni, egy nagyobb házat.

– Hm, az efféle eladá­sok­kal min­dig baj van – mondta Sztol­arik hide­gen –, a tulaj­do­nos kis­korú, sok irka-fir­ká­val jár az árva­szék­hez. Én öröm­es­tebb hagyom a dol­got úgy, ahogy van. Mahol­nap végez a fiú, nagy­korú lesz, csi­nál­jon aztán az ő kis skvar­ká­já­val,[4] amit tud. Még szem­re­há­nyá­so­kat tenne nekem. Nem, nem Gre­go­rics úr, én nem bocsát­ko­zom ebbe. A fiú­nak végre is pre­tium affec­tio­nis ez a kis viskó s ez a két hold, ott ját­szott, ott töl­tötte a gyer­mek­éveit.

– De ha nagyon meg­fi­zet­ném? – vágott közbe Gre­go­rics úr izga­tot­tan.

Sztol­arik úr kíván­csi lett.

– Mit nevez ön nagyon-nak? Mit szán­dé­koz­nék érte adni?

– Hát adnék érte – s itt egy­szerre ful­dokló köhö­gés fogta el, vörös lett, mint a skar­lát­posztó –, adnék érte tizen­öt­ezer forin­tot. Hm, az csi­nos összeg. Gre­go­rics Pál ötezer forin­tért vette meg a pap­né­tól. A földje két hold és meg­le­he­tő­sen kívül esik a piac­tól, három forint­nál töb­bet nem­igen ér öle. A házikó érté­két tegyük két­ezerre… de ez már maxi­mum.

– Utcum­que – mondta han­go­san Sztol­arik –, az aján­lat nem ked­ve­zőt­len. Sőt, sőt… Hát tudja mit, Gre­go­rics úr – tette hozzá hir­te­len elha­tá­ro­zás­sal –, én bele­me­gyek a dologba a fiú érde­ké­ben, de előbb még írok neki, és beszé­lek az any­já­val is.

– De nekem sür­gős a dolog.

– Még ma írok hát a fiú­nak.

Gre­go­rics úr nem eről­tette tovább, nehogy gya­nút kelt­sen, haza­ment, s har­mad­nap dél­után egy kis hor­dócska tokaji bort kül­dött Sztol­arik­nak (a Gre­go­rics Pál­tól örö­költ borok­ból, melye­ken meg­osz­toz­tak), kér­dez­tet­vén egy­szer­s­mind, nincs-e még válasz Buda­pest­ről.

Sztol­arik úr azt üzente, hogy min­den órán várja a választ, és hogy köszöni a becses kül­de­ményt, olyat is mon­dott még a Gre­go­rics úr pin­ce­mes­te­ré­nek, aki a bort vitte, hogy reméli, simán lefo­lyik min­den. Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami egyéb, azt nem tudta a pin­ce­mes­ter.

Alig­hogy elment a pin­ce­mes­ter, nyom­ban jött a levél, (Gyuri bele­egye­zett az eladásba), Sztol­arik úr éppen a segéd­jét akarta kül­deni a hír­rel Gre­go­rics Gás­pár­hoz, midőn meg­nyílt az iroda ajtaja, és belé­pett rajta a poca­kos Gre­go­rics Bol­di­zsár, szu­szogva, mint egy túl­sá­go­san meg­tö­mött lúd, lát­szott rajta, hogy sietve jött.

– Tes­sék helyet fog­lalni, Gre­go­rics úr. Mi jót hozott nekünk?

– Sok, sok pén­zecs­két hoz­tam – lihegte, még ki sem fújva magát.

– No, az éppen elkel a ház­nál.

– Meg aka­rom venni ennek az árvács­ká­nak azt a kis föl­decs­ké­jét, a Liba­nont.

(Bol­di­zsár úr híres volt a mézes-mázos beszéd­je­i­ről.)

– A Liba­nont? – kiál­tott fel Sztol­arik meg­le­petve, s magá­ban dör­mögte a töb­bit: Mi az ördög lelte eze­ket? Majd fenn­han­gon felelte: – Talán a bátyja szá­mára?

– Nem, nem, a magam szá­mára veszem. Nagyon alkal­ma­tos kis jószá­gocska, csi­nos, ked­ves, s az a föl­sé­ges kilá­tás, azok a pom­pás alma­fács­kák.

– Igen külö­nös… való­ban külö­nös.

– Miért volna olyan külö­nös? – kérdé ez meg­ütődve.

– Mert éppen van már rá egy vevő.

– Ah, csi­ga­vér! Nem enged­jük neki! A rokon még­is­csak rokon. És végre is töb­bet adok érte, mint az a másik…

– Azt baj­jal hiszem – véle­ke­dék a gyám –, az eddigi vevő tizen­öt­ez­ret kínál.

Bol­di­zsár­nak még csak a szem­öl­döke sem rán­dult meg.

– Nem tesz sem­mit. Én meg­adom érte a húszat.

Csak azután jutott eszébe, hogy biz az tizen­ötöt se ér, s nyug­ta­lan kíván­csi­ság­gal for­dult a gyám­hoz.

– Tizen­öt­ez­ret kínál? Ki lehet az a bolond ember?

– Hát az bizony, a Gre­go­rics úr test­vére, a Gás­pár.

Mint mikor tag­ló­val hom­lo­kon ütik az ökröt, úgy meg­tán­tor­gott erre a névre Bol­di­zsár úr, s holt­ha­la­vá­nyan rogyott egy székre.

Ajkai mozog­tak, de semmi hang sem jött raj­tok, Sztol­arik azt hitte, hogy szél érte az öreg­urat, rohant ki esze­ve­szet­ten vízért, segít­sé­gért kiál­tozva, de mire vissza­tért a sza­kács­né­val, aki ijed­té­ben magá­val hozta a metélt­nek való tész­ta­gyur­mát is, már akkorra magá­hoz tért Bol­di­zsár úr, s men­te­ge­tőzni kez­dett.

– Elszé­dül­tem egy kicsit, sok­szor van­nak ilyen roha­maim, öreg vagyok már, s az emberi gépe­zet töké­let­len… Egyéb­iránt tér­jünk a tárgyra, hát igenis meg­adok húsz­ezer forin­tot a Liba­no­nért. Akár ki is fize­tem most mind­járt.

Sztol­arik elgon­dol­ko­zott.

– Hja, nem lehet ám azt olyan gyor­san csi­nálni. Az árva­szék bele­egye­zése szük­sé­ges előbb. Még ma meg­te­szem a gyámi elő­ter­jesz­tést.

Be is adta még aznap (hiszen a gyámfiú való­sá­gos ter­nót csi­nált), miköz­ben vál­tig azon gon­dol­ko­zott, vajon miért törik magu­kat Gre­go­ri­csék a Liba­non után. Valami oká­nak kell lenni. Hátha aranyér van a Liba­non gyom­rá­ban? Végre is nem lehe­tet­len. Hiszen az Árpád-házi kirá­lyok is itt tur­kál­tak ele­inte, nem Sel­mec­bá­nyán.

El is hatá­rozta, hogy mind­járt hol­nap közli a gya­nú­ját Drot­ler Ist­ván nyu­gal­ma­zott bánya­mér­nök­kel, az ami­lyen nagy tudós, ha bele­ereszti fúró­ját a földbe, okvet­le­nül kivallja neki, mi lakik benne.

De mielőtt még elme­he­tett volna a mér­nök­höz, más­nap jött Gre­go­rics Gás­pár tuda­ko­zódni, van-e már levél. Sztol­arik némi zavar­ban volt.

– A levél meg­jött… igen, igen, meg­jött a levél, de valami más is tör­tént. Új vevő akadt, aki húsz­ezer forin­tot ígér a Liba­no­nért.

Való­sá­gos menny­kő­csa­pás volt ez Gás­pár úrra.

– Lehe­tet­len – hebegte. – Csak talán nem a Bol­di­zsár?

– De éppen a Bol­di­zsár.

Gre­go­rics Gás­pár dühös lett, károm­ko­dott, mint egy kocsis, ajka resz­ke­tett a fel­in­du­lás­tól, és a hado­ná­szó bot­já­val (mint­hogy éppen az ámbi­tu­son tör­tént a beszél­ge­tés) leütötte Sztol­arikné őnagy­sága egyik virág­cse­re­pét, mely­ben ritka szép hiac­in­tus­pél­dány virág­zott.

– Ó, a gaz­em­ber… a gaz­em­ber! – szi­szegte fogai közt.

S aztán bam­bán nézett maga elé a leve­gőbe, szinte egy negyed­óra hosszáig, mialatt félig hall­ha­tóan tűnő­dött:

– Hogyan tud­hatta meg? Meg­fog­ha­tat­lan!

Pedig nagyon egy­szerű volt. A jám­bor Pre­pe­li­cza könnyen meg­tu­dott annyit a besz­ter­cei ille­tő­ségű mun­ká­sok­tól, hogy Gre­go­rics Pál­nak, aki­nél az üstöt falaz­ták, több test­vére is él még. Ha már­most az egyik­nek meg­ért a titok két­száz­öt­ven forin­tot, bizo­nyo­san megad érte vala­mit a másik is, minél­fogva Pre­pe­li­cza And­rás vas­útra ült, és fel­ke­reste Besz­ter­ce­bá­nyán Bol­di­zsár urat. Nin­csen ebben semmi meg­fog­ha­tat­lan a vilá­gon. Hacsak nem meg­fog­ha­tat­lan az, hogy Pre­pe­li­cza And­rás nem sza­már ember.

– Ó, a gaz­em­ber, a gaz­em­ber! – haj­totta egyre szen­ve­dé­lye­seb­ben. – Nem lesz az övé, azért se lesz. Én veszem meg a Liba­nont. Huszon­öt­ezer forin­tot adok a Liba­no­nért.

Sztol­arik úr mosoly­gott, haj­lon­gott, dör­zsöl­gette a kezeit.

– Aki töb­bet ád, azé lesz. Ha az én bir­to­kom volna, áll­nám a múlt­kori sza­va­mat tizen­öt­ezerre. Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva. Egy férfi szava vas. De miu­tán a bir­tok egy gye­reké, egy gye­rek­nek az érde­keit nem sza­bad agyon­nyomni, még az efféle vas­sal sem… Nem találja Gre­go­rics úr, hogy ez egy igen szép mon­dás tőlem? – Gre­go­rics Gás­pár beös­merte a mon­dás szép­sé­gét, és újra meg újra sza­vát vette Sztol­arik­nak, hogy neki adja a bir­to­kot, tehát való­sá­go­san meg­va­salva távo­zott.

De mit ért? Sztol­arik úr még ugyan­az­nap este talál­ko­zott a kaszi­nó­ban Gre­go­rics Bol­di­zsár­ral, s egy csöp­pet sem tit­kolta, hogy Gás­pár úr ma megint nála járt, és újabb ötezer forint­tal ígért töb­bet a Liba­no­nért, mint ő.

Bol­di­zsár úr ezút­tal egy csöp­pet sem jött ki a sod­rá­ból.

– Legyen hát har­minc­ezer forint.

S ez a bolon­dos lici­tá­ció így folyt napo­kig, hogy már az egész város kez­dett figyel­mes lenni rá, meg­őrül­tek-e a Gre­go­ri­csok – vagy pedig valami más fogan­tyúja van a dolog­nak?

Jött Gás­pár, har­minc­ké­tez­ret ígért, meg­hal­lotta ismét Bol­di­zsár, ráígért három­ezer forin­tot és így tovább, tovább, hogy már a hajuk szála kez­dett égnek mere­dezni az embe­rek­nek a ret­te­ne­tes vetél­ke­dés­nél. Az árva­széki elnök szán­dé­ko­san kés­lel­tette az eladási enge­délyt: „Hadd nőjön a bir­tok értéke, csak hadd nőjön!”

És az nőtt is, egész ötven­ezer forin­tig. – Ennyit ígért már Gre­go­rics Bol­di­zsár. És még tudja Isten, hol fog­nak az esze­ve­szett test­vé­rek meg­állni. Ami pedig annál cso­dá­la­to­sabb, mert Drot­ler bánya­mér­nök, ki a fel­me­rült körül­mé­nyek foly­tán csak­ugyan tett a Liba­no­non Sztol­arik meg­bí­zá­sá­ból fúrá­so­kat, kere­ken kije­len­tette, hogy a besz­ter­cei föld gyom­rá­ban egy uncia arany sincs, arra meg mer esküdni, kivé­vén talán azt, amit az asszo­nyi foga­kon bele­te­met­tek.

– De hátha kőszén van a Liba­non alatt?

– Az sincs.

– Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gre­go­ri­cso­kat.

– Mind­egy, akármi viszi őket! Az az egy bizo­nyos, hogy a Gyuri fiút nagy sze­ren­cse érte, amit illendő a gyám­nak kihasz­nálni az utolsó csep­pig. A sző­lő­sze­me­ket csak akkor dob­ják a tör­köly közé, mikor már semmi nedv nincs ben­nök, ki hal­lott olyat, hogy akkor hajít­sák el, mikor még magok­tól cse­peg­nek?

Sztol­arik úr tehát hagyta a ver­sen­gést. A férfi szava ugyan vas, de az arany előtt a vas­nak is be kell adnia a dere­kát. Itt pedig ugyan­csak hul­lott az arany.

Már éppen azt várta, hogy a Bol­di­zsár ötven­ezer forint­ját hogy üti le a Gás­pár ötven­ket­tő­vel, mikor egy­szerre meg­lepő for­du­lat követ­ke­zett be. Gás­pár­nak támadt egy ötlete. (Gás­pár sok­kal oko­sabb és fur­fan­go­sabb volt.)

Gás­pár­nak ugyanis fel­tűnt, hogy Panyó­kiné, a har­ma­dik test­vér nem mozog. Hon­nan van ez, miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyó­kiné nem tud sem­mi­ről, s Pre­pe­li­cza And­rás neki nem adta el a tit­kot. Pre­pe­li­cza ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyó­ki­né­nak is eladja vala a tit­kot, akkor az ő sze­repe vég­képp lejár, így azon­ban a két férfi­test­vér aknáz­ván ki az üst bel­se­jét, örö­kös adófi­ze­tője lesz, hogy a har­ma­dik­nak ne szól­jon.

Mind­ezt ekképp állít­ván fel elmé­jé­ben Gre­go­rics Gás­pár, nagy osto­ba­ság­nak kezdte tar­tani, hogy ők ket­ten Bol­di­zsár­ral az egész világ haho­tá­jára szór­ják oda a vagyo­nu­kat a tör­vény­te­len poronty­nak a Liba­no­nért, s ezzel a har­ma­dik test­vér gya­nú­ját is fel­köl­tik. Az bizo­nyos immár, hogy akár­me­lyi­kök szerzi is meg a Liba­nont, a másik bajt csi­nál neki az üst miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és cél­sze­rűbb, ha közö­sen ven­nék meg, közö­sen bon­ta­nák fel a kin­cset rejtő falat, s féken tart­ván a Pre­pe­li­cza nyel­vét, egész hall­ga­ta­gon rak­nák zsebre a meg­bol­do­gult Pál kin­cseit. No már bizony, száz­szor oko­sabb lenne.

Gás­pár tehát egy szép napon meg­bé­kült Bol­di­zsár­ral, és Sztol­arik úr nagyot cso­dál­ko­zott, mikor a rá követ­kező napon benyi­tott hozzá Bol­di­zsár úr, és kije­len­tette, hogy vissza­ve­szi a sza­vát a Liba­non meg­vé­te­lére nézve, meg­gon­dolta ott­hon, aludt rá egyet, egy kis szám­adást is csi­nált, és belátja, hogy ötven­ezer forin­tot nem ér meg.

– Semmi az – felelte Sztol­arik úr –, majd meg­ve­szi negy­ven­nyol­cért a Gre­go­rics Gás­pár.

Alig várta, míg talál­ko­zik vele, hogy leg­ott fel­szó­lítsa a szer­ző­dés meg­kö­té­sére. Gás­pár úr azon­ban vál­lát vono­gatta.

– Osto­ba­ság volt tőlem – mondá hanya­gul. – Kipá­rol­gott a fejem­ből, mint egy rossz álom. Köszö­nöm, ked­ves Sztol­arik úr, hogy mind­járt akkor nem fogott sza­va­mon, de most már bele nem megyek. Az ördögbe is, negy­ven­nyolc­ezer forin­tért csak­nem egy ura­dal­mat lehet venni.

A gyám két­ség­be­esett. Azt hitte, hogy a húr feszí­té­sé­vel ő ron­totta el a dol­got, érezte, hogy az egész város nevetni fogja ügyet­len sáfár­ko­dá­sát, s szem­re­há­nyás­sal hal­mozza majd el Gyuri, ha felnő. Rohant tehát Bol­di­zsár úrhoz s fel­ajánlta a Liba­nont negy­ven­ötért. Bol­di­zsár azt felelte kur­tán, a toká­ját vakar­gatva:

– Hát bolond­nak néz engem az úr?

Bol­di­zsár­tól lóha­lá­lá­ban nyar­galt Gás­pár­hoz:

– Nem bánom, no, tartsa meg a Liba­nont negy­ve­nért.

Gás­pár csen­de­sen rázta a fejét:

– Talán csak nem ettem masz­la­got.

S most újra meg­in­dult a lici­tá­lás, de már lefelé, kínálta har­minc­ötért, har­min­cért, huszon­ötért, míg végre sok min­den­féle herce-hurca után vala­hogy rájok sózta tizen­öt­ezer forin­tért. Közö­sen vet­ték meg, s közö­sen írat­ták a nevükre a telek­könyv­ben.

Aznap, ami­kor átvet­ték a gyám­tól a kis házikó kul­csát, bezár­kóz­tak abba ket­ten, csá­ká­nyo­kat vivén maguk­kal a köpö­nyeg­jük alatt (amint az a későbbi tanú­val­lo­má­sok­ból kide­rült), s ter­mé­sze­tes, hogy mind­járt akkor fel­bon­tot­ták az üstöt rejtő falat, de hogy mit talál­tak az üst­ben, azt egész bizo­nyos­ság­gal soha­sem lehe­tett meg­ál­la­pí­tani, bár éppen ez volt a főkér­dés a Gre­go­rics-pör­ben, mellyel egy évti­ze­dig vesző­dött a besz­ter­ce­bá­nyai kirá­lyi tör­vény­szék.

A pör ugyanis akkép­pen kez­dő­dött, hogy Pre­pe­li­cza And­rás egy pár hónap múlva meg­je­lent a Gre­go­rics test­vé­rek­nél, s részt köve­telt a kifa­la­zott kincs­ből azzal a fenye­ge­tés­sel, hogy külön­ben min­dent elbe­szél Panyó­ki­né­nak.

A Gre­go­ri­csok dühbe jöt­tek, amint meg­lát­ták.

– Meg­csal­tál, gaz­em­ber! Te is cin­kosa vol­tál annak a meg­holt zsi­vány­nak, aki ki akart fosz­tani a holta után – a fattyú kölyke javára. Azt akarta, hogy drága pén­zen vegyük meg a kalyi­bá­ját. Azért tet­tek ócs­ka­va­sat és sze­ge­ket a kat­lanba. Jó, hogy ide­jöt­tél. Majd mind­járt kika­pod a része­det a kincs­ből.

Ezzel fel­kap­tak egy-egy fur­kós­bo­tot, s piff-paff, úgy elver­ték a jám­bor Pre­pe­li­czát, hogy az rög­tön futott az orvos­hoz, hadd vegyen írás­beli map­pát a hátát átszel­delő kék vona­lak­ról, aztán futott a Kre­kics János tyúk­pró­ká­tor­hoz, írjon egy gyö­nyörű panasz­kodó ins­tan­ciát magá­hoz a király­hoz Bécsbe a Gre­go­ri­csok ellen, akik egy Esz­tei kiszol­gált káp­lárt merész­ked­tek így csúffá tenni. (Ha a király nem szé­gyenli – jegyzé meg Pre­pe­li­cza a pró­ká­tor­nál –, én ugyan nem szé­gyen­lem, mert ket­ten vol­tak elle­nem.) Har­ma­dik meg­tor­lá­sul pedig nyom­ban foga­dott egy sze­ke­ret (mert nem bírt gya­lo­golni az össze­tört csont­ja­i­val), s elvi­tette magát Var­ecs­kára, ahol Panyó­kiné lakott, elbe­szél­vén előtte egész őszin­tén min­dent, ele­jé­től kezdve egész végig.

Innen kez­dő­dött aztán a rop­pant Gre­go­rics-pör Panyó­kiné fel­pe­res­sége alatt, mely az egész Fel­vi­dé­ket fog­lal­koz­tatta több mint tíz esz­ten­deig. Egy légió tanút kel­lett kihall­gatni, s az akták idők múl­tá­val het­ven­há­rom fontra nőt­tek. Panyó­kiné az üst léte­zé­sét, befa­la­zá­sát és a két Gre­go­rics rossz­hi­sze­mű­sé­gét bizo­nyí­totta (többre nem bírta vinni), a Gre­go­ri­csok és ügy­véd­jeik ellen­ben a halott csa­lárd­sá­gát vitat­ták, aki sze­get és ócs­ka­va­sat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és kifossza.

Mint­hogy a halott­nak nem volt se ügy­védje, se pro­tek­ci­ója, végre is ő maradt bent a csá­vá­ban. De való­színű is, hogy ő csi­nálta a gonosz tré­fát a sze­gek­kel és ócs­ka­va­sak­kal; ő hagyta nekik örö­kül, fur­fan­go­san előre kieszelve a vég­ze­tes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már mind­egy volt, hogy ki veszti, ki nyeri, mint­hogy egyik­nek sem maradt semmi vagyona: az a het­ven­há­rom font papi­ros és öt-hat ügy­véd meg­ette min­de­nü­ket.

A Gre­go­ri­csok rendre elhal­tak (vala­mennyien sze­gény­ség­ben). Hírük is egyre hal­vá­nyo­dék, csak a pró­ká­to­rok emle­get­ték néha Gre­go­rics Pált:

– Ej, az egy rop­pant eszű ember volt!

Hanem a vagyona hová lett, azt senki sem bírta elta­lálni.

Azaz­hogy mégis! Örö­köl­tek a mesék. Ezek ren­del­kez­tek vele sza­ba­don, fogyasz­tot­ták, gya­ra­pí­tot­ták, tet­ték ide, tet­ték oda, ahova nekik tet­szett.

A nyomok

Az esernyő kibukkan

Sok esz­tendő elmúlt, sok tutaj ment át azóta a Gara­mon, sok meg­vál­to­zott Besz­ter­cén, de min­ket az összes vál­to­zá­sok közül leg­job­ban érde­kel az a kis arany­be­tűs táb­lácska a Gre­go­rics-ház folyo­só­ján, melyen ez van fel­írva: „Wibra György köz- és vál­tó­ügy­véd.”

Megy a világ, megy, megy… a kis Gyuri fiú­ból híres-neves ügy­véd lett. Bölcs megyei urak kérik véle­mé­nyét, ha a tanács­ban ül, mus­kát­lis abla­kok­nál szép leány­fe­jecs­kék moso­lyog­nak, ha az utcán jár. Iga­zán csi­nos ember és sok esze van. S mi kell a vilá­gon egyéb? Fia­tal, egész­sé­ges – nyitva előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.

De ily messzire nem jár­nak előre a kis­vá­rosi fan­tá­ziák. Ők csak egy gará­di­csot lép­nek. S mi lenne az az egy gará­dics, ha nem az: hogy kit fog elvenni a Wibra Gyuri?

Hát biz ahhoz elmenne a Kri­kovszky Katka is, pedig a leg­szebb lány a város­ban; két kéz­zel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyan­csak rátar­tós, gunyo­ros jószág. Sőt talán a Biky Mariska se adna neki kosa­rat, habár nemes leány és ötven­ezer forintja van. Nagyon olcsók mos­tan a leá­nyok!

De Wibra Gyuri nem gon­dolt mind­ezekre, nagyon komoly volt és elmé­lyedő. Az isme­rő­sei mint­egy érez­ték, hogy valami más fől a fejé­ben, mint a többi ember­nek. A ren­des szo­kás az, hogy az ember meg­szerzi elő­ször a dip­lo­mát, azután iro­dát nyit, azután kli­en­se­ket sze­rez, s a pri­mi­tív fészek egyre tágul, míg egy­szer a nagy tágas­ság­tól olyan üres­nek lát­szik, hogy okvet­len kell vala­kit bele­hozni. Egy szép női fejecske hiány­zik, vagy szőke, vagy barna. Így csi­nálja ezt a többi fia­tal pró­ká­tor, aki­nek az Isten föl­vi­szi a dol­gát.

Gyu­ri­nak esze ágá­ban se volt. Mikor egy­szer a Kri­kovszky mama valami olyas­féle kér­dést tett, hogy mikor olvas­suk már nevét a hymen­hí­rek között, való­sá­gos mél­tat­lan­ko­dás­sal felelte:

– Bocsá­nat, de én nem szok­tam háza­sodni.

Való­ban, csak egy rossz szo­kás, de egy olyan szo­kás, ame­lyik sehogy sem akar a divat­ból kimenni. Évez­re­dek óta ember­öl­tők után új ember­öl­tők csi­nál­ják végig, panasz­kod­nak is miatta, vakar­ják a fejü­ket, hogy bolon­dot tet­tek, de oko­sabbá a vilá­got mégse teszik. Amíg szép fia­tal leá­nyok nőnek, min­dig vala­ki­nek nőnek…

Az iro­dája pom­pá­san indult, a sze­ren­cse min­de­nün­nen mosoly­gott feléje, de ő meg­le­he­tő­sen sava­nyú kép­pel fogadta. Dol­go­zott, hiszen dol­go­zott, de inkább meg­szo­kás­ból, mint ahogy az ember meg­mo­sak­szik, meg­fé­sül­kö­dik min­den­nap, úgy végezte az ő ügy­védi teen­dőit. A lelke vala­hol másutt volt. De hol?

Ej, hát hová szo­kott járni ebben a kor­ban a lélek?

Bará­tai azt hit­ték, hogy tud­ják, s vál­tig unszol­ták ők is:

– Miért nem háza­so­dol „öreg”?

– Nincs pén­zem.

– De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a fel­fo­gás van a latei­ner­vi­lág­ban.)

Gyuri a fejét rázta, szép férfias ovál­feje volt, lel­kes, boron­gós fekete sze­mek­kel.

– Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!

Ah, milyen asszonyt akar­hat ez! Valami nagy­ra­látó ter­ve­ket vél­tek lap­pan­gani benne.

– Mennykő nagy stré­ber a Wibra Gyuri. Sokat akar, valami nagyot akar.

Nem kel­le­nek neki ezek a sze­rény pol­gári leány­kák! Talán egy Med­nyánszky vagy egy Rad­vánszky baro­n­esz kóvá­lyog fejé­ben. Egy­szó­val nagy stré­ber, olyan, mint a vad­szőlő, magasra kúszik elő­ször, és csak aztán kezd virá­gozni. Pedig ha most nősülne is, emel­ked­het­nék. Lám, a futó­pa­szuly együtt kúszik a virá­ga­i­val…

Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyu­ri­nak más baja, ami az ő pálya­fu­tá­sá­nak egyen­le­tes­sé­gét, egyé­ni­sé­gé­nek össz­hang­ját zavarta, csak az a sze­ren­csét­len legenda az örök­sé­gé­ről. Nem hábor­gatta leány­arc, sem nagy­ra­vá­gyás, csak az a legenda.

Mert legenda volt az mások­nak, de őneki majd­nem való­ság, mely fény­lik előtte, mint a lidérc­fény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut utána a köz­napi vágány­ból kite­relve, fut izga­tot­tan, sza­ka­dat­la­nul, eléje bot­lik min­de­nün­nen, üldözi ébren, álmá­ban, egy hang kiált ki a falak­ból, az utca­kö­vek­ből: „Hiszen te mil­li­o­mos vagy.” Mikor a nyo­mo­rult az öt- és tíz­fo­rin­tos kere­se­te­ket írja, egy­szerre csak rávi­gyo­rog­nak a kacs­ka­rin­gós betűk: „Csapd le a tol­lat, Wibra Gyuri, van tene­ked elég kin­csed, Isten tudja, mennyi kin­csed. Hagyott az apád, mert a te apád volt, neked gyűj­tötte, a te jogos örök­sé­ged. Nagy úr vagy te, Gyuri, és nem egy sze­gény kezdő pró­ká­tor! Dobd a pokolba azo­kat az aktá­kat és láss a kin­cseid után. Hogy hol keresd? Per­sze hogy hol? Hiszen éppen ez az, ami­ben meg lehet bolon­dulni. Meg­le­het, rajta ülsz, mikor fárad­tan lehe­ve­re­del vala­hova, meg­le­het, éppen meleg­sze­nek a tenye­red­től, mikor a keze­det meg­tá­masz­tod vala­mi­ben, és az sincs kizárva, hogy soha­sem talá­lod meg. Pedig milyen úr tud­nál lenni! Mennyit tehet­nél azzal a pénz­zel. Négy lovon jár­hat­nál, pezs­gőt innál, ina­so­kat tar­ta­nál. Más világ, más élet nyíl­nék meg szá­modra. Címe­res ajtók­nak ezüst­kul­csa meg­csi­kor­dulna a lép­teid neszére. És, hogy ez így legyen, csak egy kis elta­lá­lás dolga. Az elmé­nek egy sze­ren­csés vil­la­natja kell hozzá… De mint­hogy ez nincs, csak írd tovább, bará­tom, a kere­se­te­ket, és egzek­váld nemes nyu­ga­lom­mal a sze­gény tót alpe­re­se­ket.”

Való­sá­gos sze­ren­csét­len­ség volt őrá nézve az eltűnt vagyon tudata. Maga is érezte ezt, és sok­szor óhaj­totta, hogy bár­csak sohase hal­lott volna felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan rész­let találna kibuk­kanni a homály­ból, mely két­sé­gessé, sőt való­szí­nűt­lenné tenné az örök­ség léte­zé­sét. Bár­csak elő­állna egy­szer egy ember, és így szólna:

„Lát­tam az öreg Gre­go­ri­csot Mona­có­ban, rop­pant össze­ge­ket vesz­tett!”

De nem, csupa olyan rész­le­tek vágód­tak ki, melyek még job­ban bizo­nyít­ják az elrej­tett vagyont, s olyan embe­rek buk­kan­tak ki, akik meg­biz­tat­ták a fia­tal ügy­vé­det:

– Nagy vagyont, két­ség­te­le­nül nagy vagyont hagyott önre a meg­bol­do­gult Gre­go­rics Pál. Iste­nemre mon­dom, sok pén­zé­nek kel­lett len­nie. Iga­zán nem sejt ön felőle sem­mit?

Nem sej­tett sem­mit – de gon­do­lata min­dig rajta járt s meg­ron­totta min­den örö­mét, nyu­gal­mát. A jeles ifjú való­sá­go­san csak fél­em­ber lett, mert két ember lel­ki­ál­la­po­tát kel­lett visel­nie. Egyik nap abban élt, hogy ő egy szol­gá­ló­nak a fia, az is csak tör­vény­te­len. Érezni kezdte, hogy sokra vitte saját eszé­vel, egyé­ni­sé­gé­vel, és bol­dog, meg­elé­ge­dett volt ilyen­kor, a munka nemes vágya heví­tette. De egy szó kel­lett, egy gon­do­lat, s a fia­tal ügy­véd átfor­dult más emberré. A dús­gaz­dag Gre­go­rics Pál­nak lett a fia, aki most föl­dön­futó, míg az örök­sé­get meg nem leli. Idő­ről időre tan­tal­o­szi szomj fogta el e vég­ze­tes vagyon után; gyak­ran ott­hagyta virágzó iro­dá­ját hetekre, s eluta­zott Bécsbe, kutatni azok­nál, akik egy­kor apjá­val üzleti össze­köt­te­tés­ben állot­tak.

A gaz­dag kocsi­gyá­ros, aki a Gre­go­rics Pál bécsi házát vette meg, csak­ugyan mon­dott is egy jelen­té­keny ada­tot.

– Az ön atyja így szólt előt­tem egy ízben, midőn a vétel­árat kifi­zet­tem: „egy utal­ványra teszem be a pénzt vala­mely bankba”, s kér­dez­gette tőlem az utal­vá­nyok és csek­kek ter­mé­sze­tét.

Gyuri min­den bank­nál kuta­tott ezen az ala­pon, de ered­mény­te­le­nül. Tel­je­sen kifá­radva, elked­vet­le­nedve, azzal az erős elha­tá­ro­zás­sal tért vissza Besz­ter­ce­bá­nyára, hogy nem léte­ző­nek veszi ezen­túl az egész dol­got. „Nem járom többé a bolond­ját. Nem enge­dem, hogy az arany­borjú örökké bőg­jön a fülembe, s min­de­ne­met föl­egye. Egy lépést se teszek többé, úgy veszem, mintha álmod­tam volna.”

De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de nem füs­tö­lög-e az mégis? Nem fújja-e fel egy szél­áram unta­lan?

Egy­szer ez fecseg, más­szor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már man­kón jár, föl­em­le­geti a régi jó idő­ket, bizal­ma­san, őszin­tén, meleg kan­dalló mel­lett. Régen volt, mind­egy már. Ki-kival­lo­gatja, hogy mikor a jó Gre­go­rics Pál hal­dok­lott, sür­göny útján kívánta volna Gyu­rit az ágyá­hoz.

– Jaj, de nehe­zen várt, meg­halni se tudott, míg te nem jössz. De én vol­tam a hibás.

– És miért várt olyan nehe­zen? Nem mondta?

– De bizony mondta. Át akart neked adni vala­mit.

Hogy vilá­go­so­dik, hogy szür­kül a homály. Apró fehér pon­tok kelet­kez­nek itt-ott. A bécsi kocsi­gyá­ros elő­adá­sá­ból meg­ál­la­pít­ható, hogy bank­utal­vány­ban kel­lett len­nie a Gre­go­rics Pál vagyo­ná­nak. Az öreg mama sza­vá­ból kitet­szik, hogy őneki, fiá­nak akarta átadni az utal­ványt. Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe meg­nyu­godni, józa­nul, hig­gad­tan elfe­lej­teni örökre?

Nem, nem. Nem vesz­het el vég­képp, nyom­ta­la­nul. Hiszen egy búza­szem is, ha elesik, árok szé­lére vagy bár­hová, egy­szer csak elő­bú­vik várat­la­nul, még a kabát­zseb­ből is kicsí­rá­zik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó föl­sza­kítja, egy szikra meg­vi­lá­gítja…

Nem is kel­lett sokáig vár­nia. Egy nap a hal­dokló pol­gár­mes­ter­hez, Kri­kovszky Tamás­hoz hít­ták Gyu­rit, vég­ren­de­le­tet csi­nálni. Jelen volt a városi főjegyző és néhány sze­ná­tor, aki­ket szin­tén híva­tott utolsó órá­já­hoz.

A város feje (ez a makacs, paran­csoló fej) bágyad­tan, sár­gán feküdt a ván­ko­so­kon, de még most is volt benne egy ünne­pé­lyes dik­ció, amellyel elbú­csú­zott a tisz­ti­kar­tól, szí­vökre köt­vén a nemes város további gon­do­zá­sát, aztán kihúz­ván feje alól a város hiva­ta­los pecsét­jét, egy mély sóhaj­jal nyújtá a főjegy­ző­nek:

– Húsz évig nyom­tam vele az igaz­sá­got.

Majd a vég­ren­de­le­tét dik­tálta le a Gyuri tolla alá, miköz­ben mint­egy átte­kint­vén egész éle­tén, for­ra­dalmi emlé­ke­i­ről kez­dett beszélni.

– Terin­gette, milyen idők vol­tak azok! – szólt, a sza­vait Gyu­ri­hoz intézve. – Az ön apjá­nak volt egy vörös eser­nyője, ame­lyik­nek a nyele ki volt fúrva. Abban az eser­nyő­lyuk­ban hordta a leg­tit­ko­sabb érte­sí­té­se­ket tábor­tól tábor­hoz.

– Úgy? Az eser­nyő – dadogta Wibra György, és a sze­mei meg­vil­lan­tak.

Vil­lám gya­nánt ütött a fejébe a gon­do­lat. Ó, jaj! Ebben az eser­nyő­ben volt a bank­utal­vány! Vére sebe­sen kez­dett nyar­galni ere­i­ben, halán­té­ka­i­ról izzad­ság csur­gott, s elméje tom­boló dia­dal­mas­ság­gal nyo­mult előre a bizo­nyos­ság felé.

Ott volt, ott volt, biz­tos, hogy ott volt! Egy­szerre eléje top­pant a tiszai jele­net, mikor az eser­nyő leesett a csó­nak­ról a szép szőke vízbe, hogy elré­mült az öreg, hogy ígért nagy jutal­mat az eser­nyő­ért.

Ah, biz­tos, biz­tos! Meg is csen­dül­tek fülé­ben a Gre­go­rics akkori sza­vai: „ha egy­szer majd hoz­zád kerül az eser­nyő, jó lesz a fel­hők, esők ellen”, meg­csen­dül­tek és kong­tak-bong­tak, mintha most fris­sen jön­né­nek a más­vi­lág­ról.

A sze­ná­to­rok el nem bír­ták gon­dolni, mi lelte a fia­tal ügy­vé­det, mi izgatja fel annyira a Kri­kovszky uram hal­dok­lá­sá­ban, hiszen végre is jól teszi, ha elmegy, úgyis csak ímmel-ámmal húzta már ide­fent a csú­zos lábait, jól teszi, ha fia­tal erők­nek enged helyet; bizony nem élt hiába, meg­fes­te­tik arc­ké­pét a tanács­te­rem szá­mára, s ezzel szé­pen bevégzé – ha még új tíz évig tar­taná a város gyep­lő­jét, akkor sem érhetné több, mint hogy az arc­ké­pét meg­fes­tik, de a kép már akkor csú­nyább lenne.

Még job­ban meg­lepte a sze­ná­to­ro­kat az a fur­csa, sőt való­sá­go­san bamba kér­dés, melyet dacára az ünne­pé­lyes pil­la­nat­nak, a hal­dok­ló­hoz inté­zett:

– És nagy volt az üreg, ked­ves pol­gár­mes­ter úr?

– Miféle üreg? – kérdé a hal­dokló, aki már elfe­lej­tette, mit mon­dott.

– Az eser­nyő­nyél­nek a lyuka.

Üve­ges, meg­ho­má­lyo­so­dott sze­meit bágyad­tan, cso­dál­ko­zón emelte rá, miköz­ben kap­kodva szítta be a leve­gőt a fogain keresz­tül.

– Bizony nem tudom, soha­sem kér­dez­tem az apjá­tól.

Majd behunyta a sze­meit, s halk han­gon hoz­zá­tette, azzal a saját­sá­gos hánya­veti kedé­lyes­ség­gel, mellyel csak a magyar ember tud meg­halni:

– De ha vár egy kicsit, mind­járt meg­tu­da­ko­lom tőle.

S amit ígért, meg is tehette, mert alig­hogy eltá­vo­zott az ügy­véd és a tanács­be­liek, egy fél­óra múlva már nagy fekete zász­lót ille­ge­tett Pri­voda hajdú a város­ház hom­lok­za­tára, s a kato­li­kus tor­nyok­ban rendre meg­kon­dul­tak a halot­tat sirató haran­gok.

Wibra Gyuri pedig ezalatt haza­ér­kezve, láz­ban, izga­lom­ban sza­lad­gált föl s alá iro­dá­já­ban. Szíve majd mámo­ro­san ugrált az öröm­től: „Meg­van a kincs, meg­van”, majd össze­szo­rult remény­te­le­nül: „Azaz meg­volna, ha az eser­nyő kéz­nél lenne. De hol van?”

Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem jár. Leg­el­sőb­ben az any­ját kér­dezte ki. Az öreg­asszony eről­tette is az emlé­ke­ző­te­het­sé­gét, de csak annyit bírt mon­dani:

– Ki tudná már azt, édes fiam, annyi esz­tendő után! És minek is volna neked az a rongy eser­nyő?

Gyuri fel­só­haj­tott:

– Kiás­nám én azt most a föld mélyé­ből is öt kör­möm­mel, ha lehetne.

Az asszony vál­lat vont és a fejét csó­válta.

– Talán a Matykó tud róla.

A Maty­kót könnyű volt meg­ke­rí­teni, most is ott pipáz­ga­tott a „mladi pan” (fia­talúr) elő­szo­bá­já­ban, mint annak inasa, de ő is ugyan­ab­ból a kot­tá­ból éne­kelt, hogy az eser­nyő­nél nagyobb dol­go­kat is elfe­lej­tett azóta, de arra emlék­szik, hogy a bol­do­gult öregúr még hal­do­kolva is oda­kérte magá­hoz. A jó Isten tudja, miért vigyá­zott rá olyan nagyon?

(Tudja már azt más is, nem­csak a jó Isten.)

Leg­töb­bet értek özvegy Bot­hárné meg­jegy­zé­sei, aki még min­dig bér­lője a kis sza­tócs­bolt­nak a Gre­go­rics-ház­ban, s jelen volt, sőt segí­tett a meg­holt Gre­go­rics meg­mo­sá­sá­nál és fel­öl­töz­te­té­sé­nél. Mennyre-földre eskü­szik a derék asszony­ság, hogy az eser­nyő ott volt a halott­nak az össze­szo­rí­tott merev kezé­ben, úgy kel­lett az ujjait szét­fe­szí­teni, hogy kive­gyék, helyébe tevén, amint illik, a szent feszü­le­tet.

Az ügy­véd elfor­dult, egy-két lepergő könnyűt mor­zsolt szét a sze­mé­ben e rész­le­tek­nél.

– Igen, igen, ott volt a kezé­ben az eser­nyő – ismétlé özvegy Bot­hárné –, soha ne moz­dul­jak erről a hely­ről, ha nem igaz.

– Nem ér sem­mit – dör­mögte Gyuri úr –, azt kel­lene tud­nunk, hogy hol van most.

– Nyil­ván elkó­tya­ve­tyél­ték, mint a többi hol­mit!

Ez volt a leg­va­ló­szí­nűbb. Nosza, sza­ladt Gyuri a levél­tárba, ott még meg kell len­nie a hagya­téki ira­tok közt az árve­rési jegy­ző­könyv­nek. Meg is találta csak­ha­mar az eladott tár­gyak jegy­zé­két: ki vette meg és mennyi­ért a szek­ré­nye­ket, asz­ta­lo­kat, szé­ke­ket, volt ott elő­so­rolva bunda, puska, vadász­ta­risz­nya, botos, hur­ka­töltő, de eser­nyő nem for­dult elő. Tíz­szer átol­vasta, hasz­ta­lan, nincs semmi nyom, hacsak a követ­kező sort nem vesszük annak:

Hasz­na­ve­he­tet­len tár­gyak 2 forint. Meg­vette a fehér zsidó.

Ki tudja, ez-e az? De csak ez lehet. E hasz­na­ve­he­tet­len tár­gyak közt lehe­tett az eser­nyő. Meg­vette a fehér zsidó. Nos, fel kell tehát a fehér zsi­dót keresni. Ez az első teendő.

De ki vol­ta­kép­pen a fehér zsidó?

Mert a bol­dog bánya­vá­ro­sok­ban még az árve­rés ide­jé­ben ritka volt a zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt meg­kü­lön­böz­tetni. Az egyik sárga volt, a szőke hajá­nál fogva, a másik fekete, a har­ma­dik eset­leg vörös, vagy ha meg­őszült, fehér; ezzel a négy szín­nel a város vala­mennyi izra­e­li­tá­ját meg lehe­tett külön­böz­tetni – de azóta több száz csa­ládra növe­ked­tek Besz­ter­cén, a haj­szí­nek sza­po­rí­tá­sá­ról ellen­ben nem gon­dos­ko­dott az Úris­ten.

Még­sem volt nehéz kisütni, öre­gebb embe­rek emlé­kez­tek rá, hogy haj­da­ná­ban Müncz Jónást hít­ták fehér zsi­dó­nak, és annál inkább való­színű, hogy ő volt, mert a város ócska nad­rág­jai és mel­lé­nyei az ő Búza utcai kis bolt­jába gyűl­tek össze, mielőtt földi sze­rep­lé­sük máso­dik kor­sza­kát meg­kez­de­nék. Még sokan emlé­kez­nek e kis boltra, mely­nek cégé­réül ved­lett csiz­mák, kris­pi­nek, és szű­rök és gubák vol­tak fel­akasztva a követ­kező (szén­nel az ajtóra írt) fel­irat­tal: „Csak a mezők lili­o­mai ruház­kod­nak olcsób­ban, mint ezen bolt­ban lehet.”

(Ez bizony igaz is volt, azzal a hoz­zá­adás­sal, hogy a mezők lili­o­mai vala­mi­vel szeb­ben is ruház­kod­tak, mint ezen bolt­ban lehe­tett.)

Gyu­rit mind e magya­rá­za­tok nem­igen elé­gí­tet­ték ki, s bár nem volt eltelve vér­mes remény­ség­gel az eser­nyő fel­ta­lá­lá­sára nézve, mégis átment a levél­tár­ból a tör­vény­széki elnök­höz, nagy­sá­gos Sztol­arik úrhoz, tuda­ko­zódni bővebb rész­le­tek­ről, mint­hogy ő hosszú ideig volt a város­ban köz­jegyző, s ösmert min­den embert, min­den viszonyt.

Őszin­tén és rész­le­te­sen elbe­szélte föl­fe­de­zé­sét, hogy a Gre­go­rics Pál vagyona, mely min­den való­szí­nű­ség sze­rint egy kül­földi bank­ban van letéve utal­ványra, majd­nem meg­ke­rült. Az utal­vány, semmi két­sé­get nem szen­ved, a Gre­go­rics Pál eser­nyő­jé­nek a nye­lé­ben volt eldugva, az eser­nyőt meg való­szí­nű­leg meg­vette az árve­ré­sen valami Müncz Jónás nevű zsidó.

Mind­ezt lihegve, gyor­san, egy szuszra hadarta el Gyuri az egy­kori gyám­já­nak.

– Ennyit sike­rült meg­tud­nom. De már­most mitévő legyek?

– Ez sok, ez több, mint amennyit hit­tem volna. Most már csak tovább kell kutatni!

– De hol kutas­sak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha meg­volna is Müncz, ki tudja, melyik sze­mét­dom­bon rot­hadt meg azóta az eser­nyő.

– Még­sem sza­bad a fona­lat elej­teni.

– Ösmerte gyám­atyám Müncz Jónást?

– Hogyne! Igen becsü­le­tes zsidó volt, azért nem vitte sze­gény sem­mire. Gyak­ran meg­for­dult nálam, mintha most is lát­nám kopasz fejé­vel, len­ge­dező fehér hajá­val a szé­le­ken. Iste­nemre mon­dom (s itt fel­ug­rott Sztol­arik, mint egy kecske), a Gre­go­rics Pál veres eser­nyője volt a kezé­ben, mikor leg­utol­jára lát­tam. Hal­lod-e, Gyuri, most már tisz­tán tudom, meg mer­nék rá esküdni, még tré­fál­tam is vele: „Talán bizony a más­vi­lágra is eljár házalni, Jónás, és ott vette ezt az eser­nyőt Gre­go­rics­tól?” Mire ő neve­tett, és kedé­lye­sen ellen­veté, hogy annyira még nem vitte, ő csak Zólyom­ban és Hont­ban jár, a többi megyé­ket fel­osz­totta a fiai közt, Móricé Tren­csén, Nyitra, Szá­mié Sze­pes, Liptó, a leg­ki­seb­bik kölyök, a Kóbi csak a múlt héten kapta Bars vár­me­gyét, de a más­vi­lágra sem ő nem szán­dé­ko­zik, sem a gye­re­ke­ket nem ereszti, ha nem muszáj.

A Wibra Gyuri sze­mei meg­csil­lan­tak az öröm­től:

– Bravó, ked­ves gyám­atyám! – kiál­tott fel (de beil­lett az rikol­tás­nak is). – Ilyen memó­ri­ája csak az iste­nek­nek volt!

– Sze­ren­csés fickó vagy, Gyuri. Valami elő­ér­zet súgja nekem, hogy most jó nyo­mon vagy, hogy meg­ta­lá­lod az örök­sé­ge­det.

– Most már én is hiszem – lel­ken­de­zett az ügy­véd, ki épp­oly könnyen haj­lott az opti­miz­musra, mint az ellen­ke­zőre –, de hát mi lett a sze­gény Müncz­cel?

– Van egy keresz­tény legenda a zsi­dók­ról. Hogy min­den hosszú­na­pon elvész a világ­ban nyom­ta­la­nul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is, most vagy tizen­négy esz­ten­deje őrá esett a sor. (Ne félj, a Roth­schil­dok közül egy sem vész el.) A fele­sége, a gyer­me­kei csak vár­ták, csak vár­ták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elin­dul­tak a fiai nyom­ról nyomra a föl­ke­re­sé­sére, s kisült, hogy az öreg Jónás meg­té­bo­lyo­dott, s mint ilyen kóvály­gott sza­na­szét a tót fal­vak­ban, egy dara­big itt lát­ták, ott lát­ták, a kereső fiúk előtt fel-fel­buk­kant a híre, míg végre egy napon kive­tette holt­tes­tét a Garam.

Az ügy­véd szép arcán a ked­vet­len­ség és elcsüg­ge­dés boru­lata futott végig.

– De hisz akkor az ernyő is a Garamba veszett.

– Hátha nem. Miért ne hagy­hatta volna ott­hon? S ha ott­hon hagyta, most is ott hever­het ócska hol­mi­jai közt – mert azt ugyan nem vehette meg senki. Próba sze­ren­cse, fiam, Gyuri! Ha neked vol­nék, most rög­tön kocsira vet­ném maga­mat, s men­nék, men­nék, míg csak…

– Men­nék én is, de hová men­jek?

– Hát per­sze, per­sze. (Sztol­arik elgon­dol­ko­zott.) A Müncz fiúk sza­na­szét van­nak a világ­ban – a gyu­fa­pak­lik, melyek­kel kezd­ték, azóta talán házakká dagad­tak vala­hol, a Müncz fiúk­ról sem­mit sem hal­lot­tam, hanem tudod mit, eredj el Bába­székre, az özvegy any­juk ott lakik.

– Merre esik Bába­szék?

– Mind­járt Zólyom mel­lett, a hegyek közt, azzal csú­fol­ják, hogy káni­ku­lá­ban meg­fa­gyott Bába­szé­ken a birka.

– És bizo­nyo­san tudja, hogy Münczné ott lakik?

– Egész bizo­nyo­san. Egy pár év előtt meg­fo­gad­ták, és elvit­ték zsi­dó­nak Bába­székre.

A mi Rozálink

Igenis, az öreg Müncz­nét elvit­ték zsi­dó­nak Bába­székre, negy­ven vál­tó­fo­rint fize­tés­sel, mivel­hogy Bába­szé­ken nem volt zsidó, és okvet­le­nül kerí­teni kel­lett egyet.

A dolog vol­ta­kép­pen úgy áll, hogy Bába­szék ama kolibri város­kák egyike, melyek csak abban külön­böz­nek a sze­gé­nyes fel­földi fal­vak­tól, hogy a bírá­ju­kat pol­gár­mes­ter­nek titu­lál­ják, s hogy az év egyik nap­ján oda­haj­ta­nak a „laz”-oknak neve­zett tanyák­ról és a szom­szé­dos faluk­ból egy-két üszőt, tinót és néhány gör­hes lovacs­kát, s ugyan­csak e napon eljön a zólyomi mézes­ka­lá­csos, Plo­kár Sámuel is, s kira­ko­dik a sáto­rá­ban; mézes­ka­lács­ból való szí­veit, huszár­jait és böl­csőit gyor­san szét­kap­kod­ják, s viszik a kör­nyék­beli leá­nyok­nak és gyer­me­kek­nek. Egy­szó­val, vásár van Bába­szé­ken. És erre szá­za­dok óta rátartó min­den bába­széki benn­szü­lött, két­fele oszt­ván a nap­tári esz­ten­dőt és a világ­ese­mé­nye­ket, olyan­for­mán, hogy az egyik részük tör­té­nik a vásár előtt, ennyi és ennyi hét­tel vagy hónap­pal, a másik részük ellen­ben a vásár után követ­ke­zik be, mint ahogy pél­dául a

Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bába­széki vásár után.

Min­den­nek pedig okai a régi kirá­lyok, kik a zólyomi vagy a vég­lesi vár­ban vadász­gat­ván, a szom­széd fal­va­kat bor­ra­való helyett váro­sokká emel­ték.

Hát végre is szép pri­vi­lé­gium. A város­ban min­den töb­bet ér, töb­bet mutat, a fun­dus, a kert, sőt maga az ember is. Még­is­csak pol­gár az ember, s ez már valami. Ha bevá­laszt­ják a tanácsba, hát sze­ná­tor, a szal­ma­fe­de­les ódon ház, ahol a tanács ül, város­háza, a bocs­ko­ros „kis­bíró”, dol­mány helyett ámbár réz­csa­tos tüsző van a hasán, haj­dú­nak nevez­te­tik. A haj­dú­nak még dobolni is kell tudni, mert a város­ká­nak saját dobja van – sőt a gaz­da­gabb váro­sok még vízi­pus­kát is sze­rez­nek. Hiába, rang a rang – de fenn is kell azt tar­tani.

Kivált mert olyan sze­lek kez­de­nek fújni a megye­háza felől, hogy a kis nyolc-kilenc­száz lakosú város­kák nagy részét eltör­lik, meg­in­dult ennél­fogva a ver­sen­gés közöt­tük, min­de­nik mutatni akar­ván élet­ké­pes­sé­gét, min­de­nik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisz­nyája csak egy csi­kó­fej­hez való… Nem lesz ennek jó vége; meg­látja, aki meg­éli.

Jó Zólyom városa Tót­pel­sőc ellen tör.

– Hiszen nem város ez, még pati­kája sincs.

Meg­foj­taná Zólyom egy kanál víz­ben Pel­ső­cöt. (Pedig én iste­nem, hiszen nem lehet min­den zug és szög­let Besz­terce vagy Lon­don!)

De Pel­sőc is kutya, ő meg a nyo­mo­rult Bába­szék ellen ugat és acsar­ko­dik:

– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telep­szik, annak a hely­nek nincs jövője, az már csak­ugyan nem város­nak való.

Bába­szék ismét a nálá­nál kiseb­be­ket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf bir­kó­zást kifes­sem, csak azt aka­rom rövi­den meg­je­gyezni, hogy Bába­szék érde­mes elöl­já­ró­sága, okul­ván az ellen­ség irigy pisz­ko­ló­dá­sá­ból – mint ahogy a méh a mér­ges növény­ből is ki tudja szedni a mézet –, alku­do­zásba lépett vala az emlí­tett özvegy Müncz Jónás­né­val aziránt, hogy átjöj­jön lakni Bába­székre, nyit­ván ott a piac kellő köze­pén bol­tot, szem­ben a kovács­mű­hellyel, hogy min­den átuta­zó­nak leg­ott sze­met szúr­jon, kelen­dők lévén kivált­kép­pen a követ­kező áru­cik­kek: szap­pan, ostor, piro­sító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsi­ke­nőcs, sáf­rány, gyöm­bér, cimet, csi­riz, ken­der­olaj, szó­val mind­azon cik­kek, melyek Bába­szék hatá­rá­ban nem terem­nek, és Bába­szé­ken nem is készít­tet­nek, s való­ban a fel­so­rol­ta­kon kívül is van még néhány ilyen a vilá­gon.

Így került Münczné Bába­székre, hol is nagy tisz­te­let­tel fogad­ták, s min­den­ben kényez­tet­ték, majd­hogy a tenye­rü­kön nem hord­ták (ami egyéb­iránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyo­mott vagy két mázsát).

Ele­inte sok­nak vissza­tet­szett, hogy a magiszt­rá­tus nem zsi­dót szer­zett, hanem csak zsidó asszonyt, mert még­is­csak szebb lenne, lélek­eme­lőbb lenne, ha így szól­hat­ná­nak: „A mi zsi­dónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móri­cunk vagy Tóbi­á­sunk azt tette, emezt tette”, de csak annyit mond­hatni, hogy „a mi zsidó asszo­nyunk, a mi Rozá­li­ánk”, az semmi, ez túl­sá­go­san sze­ré­nyen hang­zik. Egy szó, mint száz, zsi­dót kel­lett volna hozni Bába­székre, nagy sza­kál­lút, görbe orrút, ha lehet, vörös haj­jal – az az igazi.

De Konopka uram, a leg­esze­sebb sze­ná­tor, aki Müncz­né­vel az alku­do­zá­so­kat foly­tatta, s maga ment el érte meg a hol­mi­já­ért Besz­ter­cére, a kiren­delt sze­ke­rek­kel (még fel is bokré­tázta a lova­kat, melyek az asszonyt hoz­ták), kegyet­le­nül levágta az elé­ge­det­le­ne­ket olyan argu­men­tum­mal, hogy a Dávid parittyá­já­ból kire­pült kő se súj­tott job­ban.

– Ne legye­nek osto­bák kegyel­me­tek! Ha egy­szer egy asszony király lehe­tett Magyar­or­szá­gon, miért ne lehetne más­szor egy másik asszony zsidó bol­tos Bába­szé­ken?

Igaz, ami igaz, lecsil­la­pod­tak las­san­ként, sőt, még magasz­talni is kezd­ték a magiszt­rá­tus válasz­tá­sát, midőn az első purim­kor s azután is min­den sáto­ros ünne­pen össze­jöt­tek a világ min­den részé­ről a Münczné fiai, szám sze­rint heten, s lát­ták őket ünneplő úri öltö­ze­tek­ben, fűzős cipők­ben a lábu­kon, magas fazék alakú kala­pok­kal a feje­i­ken végig­sé­tálni a pia­con.

A bába­széki pol­gá­rok kiáll­tak ilyen­kor mály­va­ró­zsás kert­je­ikbe, s büsz­ke­ség­től daga­do­zott szí­vük, amint utá­nok néz­tek, azt mon­do­gat­ván egy­más­nak a líce­um­ke­rí­té­se­ken keresz­tül:

– No, ha már ez se város, koma, akkor a dene­vér is csak mus­linca!

– Tíz évig se látni ennyi zsi­dót Pel­ső­cön – vála­szolta a hasát simo­gatva a másik koma.

Az öreg Münczné a bolt­aj­tó­ból legel­tette sze­meit a fiain, mert ren­de­sen ott üldö­gélt, kötö­getve a bolt­aj­tó­ban, rezes pápa­szem­mel az orrán (már maga ez a pápa­szem bizo­nyos elő­kelő, váro­sias kül­sőt köl­csön­zött Bába­szék­nek), de külön­ben nyá­jas, kel­le­me­tes arcú öreg­asszony volt Münczné, s hófe­hér fod­ros főkö­tő­jé­ben úgy oda­il­lett a piac­hoz, a fehérre meszelt épü­le­tek­hez, a város­ház mél­tó­ság­tel­jes hom­lok­za­tá­hoz, hogy senki se tudott elmenni mel­lette kalap­eme­lés nél­kül, épp­úgy nem, mint a Nepo­muki János szobra mel­lett. (Hiszen végre is csak ez a két neve­ze­tes lát­ni­való volt Bába­szé­ken.) Min­denki ösz­tön­sze­rű­leg érezte, hogy a kis göm­bö­lyű anyóka bele­szö­vő­dik Bába­szék fel­vi­rág­zá­sá­nak ter­ve­ibe.

– Jó napot, ifi­asszony. Hogy van, ifi­asszony?

– Jól, édes gyer­me­keim.

– Hogy megy a bolt, ifi­asszony?

– Jól, édes gyer­me­keim.

Úgy örül­tek, de úgy örül­tek, hogy az ifi­asszony fürge, mint a gyík, egész­sé­ges, mint a makk, s hogy vagyo­no­so­dik szem­lá­to­mást; el is dicse­ked­tek vele min­den­felé, amerre csak jár­tak a fur­má­nyos sze­ke­rek­kel.

– A mi Rozá­li­ánk gya­rap­szik. Terin­gette, egyre tol­la­so­dik a mi Rozá­link. De hát lehet is Bába­szé­ken! Bába­szék arany­szék. Bába­szék szűz hely… Bába­szé­ken lehet még élni.

Való­sá­go­san kényez­tet­ték Rozáli ifi­asszonyt. Már a het­ven­ben járt, de még­is­csak úgy hít­ták, „mlada pani” (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magá­hoz kapa­rin­totta az összes érték­te­len címe­ket, és csak őneki sza­bad azok­ból ado­má­nyozni, a nép fogta magát (érez­vén, hogy ő is szu­ve­rén), a fia­tal­sá­got ado­má­nyozza cím­nek. Hát mon­dom, nagyra becsül­ték, kényez­tet­ték Rozáli ifi­asszonyt, s mikor néhány évre az ide­köl­tö­zése után egy kőház épí­té­sé­hez fogott a pia­con – az összes sze­ke­res gaz­dák szí­ves­ség­ből ajánl­koz­tak egy-egy for­duló útra, kőért, fáért, a zsel­lé­rek pedig egy­napi ingyen­mun­kára vál­lal­ko­zá­nak; alig akadt egy-két lus­tább, aki húzó­dék, vagy el nem jött, bez­zeg azo­kat is hogy lehur­rog­ták az oko­sab­bak és elő­ke­lőb­bek.

– Hit­vány ember – mond­ták az olyan­ról –, nem becsül az sem­mit; se Istent, se papot, se zsi­dót.

Sőt, annyira ment a városi ható­ság res­pek­tusa, hogy a határ­ta­go­sí­tás­nál a messze­te­kintő Mra­vu­csán János pol­gár­mes­ter fel­szó­la­lá­sára külön kiha­sí­tot­tak két dara­bot a bel­tel­kek­ből, egyet egy eset­le­ges zsidó temp­lom, egyet pedig zsidó temető szá­mára – hol­ott csak az az egy zsidó asszo­nyuk volt.

De mind­egy. Hiszen a jövő előt­tük áll, s ki tudja, mi fény­lik abban? És végre is olyan jól­esik bele­szőni az ide­ge­nek­kel való közön­sé­ges beszél­ge­té­sekbe „a bába­széki zsidó temető mel­lett egy kődo­bás­nyira”, vagy ilyes­mit: „a bába­széki zsidó temp­lom fun­dusa mel­lett menve” stb.

Mind­eze­ket pedig nagy irigy­ke­dés­sel és mér­ge­lő­dés­sel hall­gat­ták a Bába­szék­nél is kisebb szom­széd város­kák, ekkép­pen nyi­lat­koz­ván a hátuk mögött:

– Ah, ezek a bába­szé­kiek! Nagy­zási hóbortba estek a nya­va­lyá­sok.

A szálak Glogovára vezetnek

Verő­fé­nyes tava­szi dél­utá­non könnyű kocsi állt meg a Müncz Jónásné boltja előtt, s egy fia­tal úr ugrott le a kocsi­ról –, aki mint már tud­juk, nem más, mint a mi Wibra Györ­gyünk.

Rozáli ifi­asszony, aki éppen künn beszél­ge­tett Mra­vu­csán pol­gár­mes­ter­rel és Galba sze­ná­tor­ral, kíván­csian kér­dezte a ruga­nyos lép­tek­kel feléje tartó úrtól:

– Paran­csol vala­mit?

– Müncz Jónásné?

– Én vagyok.

– Eser­nyőt sze­ret­nék venni.

A két sze­ná­tor cso­dál­kozva nézett fel a fel­hőt­len, derült égre.

– Az ördögbe is – mor­mogta magá­ban a messze­te­kintő Mra­vu­csán –, minek ilyen­kor az eser­nyő? – Majd han­go­san kér­dezte:

– Hová való ura­sá­god?

– Besz­ter­ce­bá­nyára.

Mra­vu­csán még job­ban cso­dál­ko­zott, szinte kedve lett volna kidül­lesz­teni a mel­lét. Még­is­csak nagy dolog az, hogy Besz­ter­cé­ről Bába­székre jön­nek eser­nyőt venni. Szép dolog ilyes­mit meg­élni az ember­nek, pláne a saját pol­gár­mes­ter­sége alatt. Gyön­gén meg­lökte Gal­bát, s hal­kan súgta:

– Hal­lotta?

– Ez csak sze­gé­nyes falusi bol­tocska, uram. Eser­nyőt s ehhez hasonló cik­ke­ket nem tar­tok – felelte Rozáli néni.

– Elég baj az – mor­mogta Mra­vu­csán uram, a nagy, kifent baju­szát harap­dálva.

– De úgy hal­lot­tam – szólt újra az ide­gen –, hogy öreg eser­nyői vol­ná­nak.

Öreg eser­nyők! Pfuj! Mra­vu­csán uram, aki aszt­ma­ti­kus, egy­szerre sebes, kurta léleg­ze­te­ket kez­dett venni, és éppen valami fity­máló szót akart oda­döfni az ide­gen­nek, midőn egy­szerre meg­va­dult lovak roha­nása más­felé for­dítá a figyel­mét. A vásá­ros nép, mellyel telve volt a piac, szét­ri­adva futott el az út köze­pé­ről, a szem­közti kovács­mű­hely­ben meg­szűnt a kala­pá­cso­lás, a kovács­le­gé­nyek nagy rion­ga­tás­sal futot­tak a jobbra fel­ál­lí­tott laci­konyha felé, mely­nek tűz­he­lyét a pecse­nyék­kel együtt fel­dön­tötte a vág­tató fogat. A ropo­gósra meg­pi­rí­tott ser­tés­sze­le­tek ott hen­te­reg­tek a por­ban, föl­sé­ges illa­tuk kel­le­me­sen csik­lan­doz­ván a kovács­le­gé­nyek orrát. A kofák ordí­tot­tak, jaj­ve­szé­kel­tek, néme­lyek, a bát­rab­bak, leold­ván kékes köté­nye­i­ket, eze­ket lebeg­tetve riaszt­gat­ták a lova­kat, ráirá­nyít­ván őket sze­ren­csé­sen a csiz­ma­diák sát­ra­ira. Való­sá­gos ribil­lió ütött ki, az egész piac izgett-moz­gott, hul­lám­zott. Egy kovács­le­gény föl­ka­pott egy hatal­mas pecse­nye­da­ra­bot, a kofák utána ira­mod­tak, mire egy másik kovács­le­gény, hogy segít­sé­gére legyen üldö­zött tár­sá­nak, hir­te­len föl­ra­ga­dott a fúj­tató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, pas­kol­ván azt esze­ve­szet­ten a kala­pá­csá­val, hogy a tüzes szik­rák két­öl­nyire fre­cseg­tek körös-körül.

A két pej paripa pedig ezalatt tovább szá­gul­dott a kol­pachi faze­kas por­té­káin keresz­tül, magá­val von­szolva egy finom úri bricska ron­csait. „No, abból se lesz többé kocsi”, mondá nagy fleg­má­val a kovács­mes­ter, aki bőr­kö­té­nye alá dugott kezek­kel nézte a jele­ne­tet. Alkal­ma­sint vala­mely ház­fal­hoz ütő­dött a kocsi, s tel­je­sen össze­zú­zó­dék a hátulsó bal része; a ten­gely is ket­té­tört, az egyik kerék lema­radt vala­hol lőcsös­tül, sarag­lyás­tól, úgy, hogy most már kez­dett lecsúszni a narancs­szí­nűre fes­tett kas is. A gyeplő a lovak közé esve, a föl­det seperte, s való­ban szép volt látni a neki­szi­la­jo­dott álla­to­kat, lelógó söré­nyük­kel, taj­té­kos száj­jal, lila gőzt lövellő orr­li­ka­ik­kal, amint a gaz­dát­lan­ság élve­ze­té­nek mint­egy delí­ri­u­má­ban, hát­ra­sze­gett nyak­kal vág­tat­ván bom­lot­tul, első lába­ik­kal a leve­gő­ben lát­szot­tak úszni.

– Szép dögök! – mondta Galba sze­ná­tor úr.

– A glog­ovai pap lovai – jegyzé meg Mra­vu­csán. – Félek, valami sze­ren­csét­len­ség tör­tént. Men­jünk, Galba!

Azalatt, míg Münczné az elöl­já­rók­kal beszél­ge­tett a bolt­ajtó előtt, fel­sza­po­rod­ván a vevők, aki­ket ki kell szol­gál­nia, s akik türe­lem­mel vár­tak az ifi­asszonyra, ímmel-ámmal mondta az ide­gen­nek.

– Öreg eser­nyők vol­ná­nak, uram, bizo­nyára akad egy­né­hány a pad­lá­son, de azok nem ilyen finom úrnak valók.

– Terin­gette! Hátha mégis lát­hat­nám őket!

Münczné a bolt­aj­tóba lépve meg­fogta a kilin­cset, hogy maga előtt eressze a vevő­ket, s mind­össze a küszöb­ről tett egy eluta­sító moz­du­la­tot.

– Biz­to­sí­tom, hogy ön a kezébe se fogná.

Hősünk azon­ban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utá­na­ment a boltba, s bevárta, míg vég­zett a vevő­i­vel, akkor újra ismétlé, hogy látni akarja az ócska hol­mi­kat.

– Ej, uram, hagy­jon békét! Mon­dom, hogy nem önnek valók. Ez eser­nyők abból az idő­ből van­nak, mikor még a fér­jem élt, aki értett a javí­tá­suk­hoz, több­nyire össze­tört bor­dá­za­túak, ron­gyo­sak – azon­fe­lül úgy elhá­nyód­tak a pad­lá­son hasz­na­ve­he­tet­len lom és ron­gyok között, hogy nem érde­mes értük fel­fá­radni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a szol­gá­ló­nak orbánc van a lábá­ban, nem moz­dul­hat, magam pedig, így vásár ide­jén el nem moz­dul­ha­tok a bolt­ból egy percre sem.

Az ügy­véd egy ötfo­rin­tost vett ki a tár­cá­já­ból.

– Nem kívá­nom ingyen a szí­ves­sé­gét, Münczné asszony, de az eser­nyő­ket min­den­áron látni aka­rom. Eresszen hát fel enge­met maga­mat a pad­lásra. Fogja ezt egy­előre.

Münczné utána nem nyúlt a pénz­nek, s apró sze­mei, melyek mélyen bent ültek kövér arcá­nak üre­ge­i­ben, szú­rón, gya­na­ko­dóan tapad­tak az elő­kelő kül­sejű ifjúra.

– Most már éppen nem muta­tom meg az eser­nyő­ket.

– Miért?

– Mert a meg­bol­do­gult fér­jem arra taní­tott: „Sohase tégy olyat Rozáli, amit nem értesz”, s az én sze­gény fér­jem igen bölcs ember volt.

– Per­sze, per­sze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért aján­lok öt forin­tot ron­gyos eser­nyők látá­sá­ért.

– Úgy van, öt forin­tért valami külön­bet is lát­hatna ön.

– Nos, pedig egy­szerű eset. Az apám­nak volt egy ócska eser­nyője, melyet ő igen sze­re­tett éle­té­ben, való­sá­go­san ragasz­ko­dott hozzá, meg­tud­tam vélet­le­nül, hogy az a maga fér­jé­hez került, Münczné asszony, most meg akar­nám sze­rezni, mint erek­lyét.

– Ki volt az ura­sá­god apja? Talán tud­nék a dolog­ról.

Az ide­gen elpi­rult kissé.

– Gre­go­rics Pál – mondá.

– Ah, a Gre­go­rics! Meg­áll­jon csak! Igen, igen, emlék­szem, az a fur­csa emberke, ki halála után…

– Az, az! Aki két-két­ezer forin­tot hagyott a besz­ter­cei asszo­nyok­nak.

– Tudom, tudom, de őneki nem volt, ha jól emlék­szem, fia…

– Igenis, azaz… (zavarba jött, meg­akadt). Én Wibra György ügy­véd vagyok.

Most már az öreg Münczné jött zavarba.

– No, per­sze. Ó, ó! Ez az én ostoba öreg fejem. Ó, ó, tudom már. Hogyne tud­nám! Hal­lot­tam már a tekin­te­tes úr hírét. Nagyon örü­lök, hogy látom a tekin­te­tes urat. Ösmer­tem a sze­gény táti­ját. Iste­nem, hogy hason­lít hozzá, és mégis milyen csi­nos. Nagyon ösmer­tem, ámbár – tette hozzá moso­lyogva – nekem nem hagyott két­ezer forin­tot. Jaj, én már akkor is öreg vol­tam, mikor ő fia­tal volt. No, hát csak tes­sék azo­kat az eser­nyő­ket meg­nézni. Majd meg­mu­ta­tom az utat, és meg­ma­gya­rá­zom, hol van­nak a pad­lá­son. Tes­sék utá­nam jönni. Bár­csak meg­ta­lálná az öreg tekin­te­tes úr eser­nyő­jét…

– Ötven forint ütné érte a mar­kát, Münczné asszony.

Az ötven forint szóra meg­csil­log­tak az öreg­asszony sze­mei, mint szent­já­nos­bo­ga­rak. Ó, a jó fiú! – sóhajtá az égre nézve – csak nin­csen semmi tet­sze­tő­sebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tisz­teli a szü­lei emlé­két! Olyan fürge, olyan ele­ven lett az ötven forint szóra, mint az orsó, s becsuk­ván a bolt belső üveg­aj­ta­ját kívül­ről, gyors tipe­gés­sel vezette Gyu­rit az udvarra a lét­rá­hoz, s most már maga is föl akart menni, hogy segít­sé­gére legyen.

– Nem, nem, marad­jon lent, Münczné asszony. Mit szólna a világ – szólt Gyuri tré­fál­kozva –, ha meg­látná, hogy ket­ten megyünk fel a pad­lásra?

Rozáli mama vidám kacajra fakadva csapta össze a kezeit.

– Ó, édes tekin­te­tes szí­vecs­kém! Hol vagyok már én attól! Már nekem a tatája se tes­tált sem­mit. Pedig vala­mi­kor… (Lesi­mo­gatta a fel­bor­zolt ősz haját elöl.) No, hát csak men­jen fel, lel­kem.

Egy jó fél­óráig tur­kált fent a Münczné lim­lom­jai közt Wibra Gyuri – mialatt az asszony két­szer is kisza­ladt a bolt­ból utá­na­nézni. Türel­met­lenné tette az ötven forint.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdé, amint végre meg­látta hát­tal lefelé lépe­getni a létra fokain. Pedig hiá­ba­való kér­dés volt: eser­nyő nél­kül jött.

– Min­dent átnéz­tem – mondta lehan­gol­tan –, egyik eser­nyő se az igazi.

A zsidó asszony ked­vet­len arcot vágott, tokája fáj­dal­ma­san rezegni lát­szott, a szeme pedig sza­po­rán pis­lá­kolt. – Ájváj, hová tette az az ostoba Jónás? – dör­mögte. – Ötven forint! Bor­zasztó! Jónás­nak sohase vol­tak ösz­tö­nei…

– Való­szí­nű­leg a férje hordta ezt az eser­nyőt. Sztol­arik úr, a mos­tani tör­vény­széki elnök azt mondja, hogy a kezé­ben látta, biz­to­san emlék­szik rá.

– Hogy nézett ki?

– Piros volt a szö­vetje, máj­színű folt­tal fölül, a szö­vet alján kes­keny zöld virá­gos csík futott körbe; fekete fanyele szürke csont­fo­gan­tyú­ban vég­ző­dött.

Rozáli ifi­asszony fel­ki­ál­tott:

– Ne men­jek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára. Mintha most is előt­tem állna. Azt vitte, iste­nemre, azt vitte…

– Elég rosszul cse­le­kedte.

Rozáli mama védeni kezdte.

– Mit tud­hatta ő, melyi­ket kell itt­hon hagyni! Nem vol­tak ösz­tö­nei.

– Tehát vége van! – sóhaj­tott fel az ügy­véd, aki ott állt a lét­rá­nál tanács­ta­la­nul, szinte meg­der­medve, mint Marius Cart­hago rom­jain; csak­hogy az ő Cart­ha­gó­já­ból a romok se marad­tak meg – elosz­lott az egész a légbe, ahon­nan építve volt.

Kény­sze­re­det­ten lépe­ge­tett ki a kapu­aj­tón a kocsi­já­hoz, az anyóka most már lom­hán topo­gott utána, jobbra-balra dülöngve, mint egy hízott lúd. Künn az utcán azon­ban egy­szerre élén­ken meg­ra­gadta a Wibra Gyuri gal­lér­ját…

– Ej, nini. El is felej­tet­tem volna. Hiszen éppen itt­hon van a Móric fiam, aki mészá­ros Ipoly­sá­gon, és juho­kat jött venni. A Móric fiam min­dent tud, és sohase men­jek az égbe (Rozáli mama, úgy lát­szik, jobb sze­re­tett ide­lent a föl­dön maradni), ha az nem nyújt valami fel­vi­lá­go­sí­tást, a veres eser­ny­őrül. Men­jen csak, tekin­te­tes lel­kem, egye­ne­sen a vásár­térre, a bir­kák közé, és szó­lítsa meg ott a leg­szebb embert, és az lesz a Móric fiam… rop­pant szép, külö­nö­sen szép a Móric. Csak szó­lítsa meg, és ígérje neki az ötven forin­tot. Ne men­jek soha az égbe, ha a Móric nem mesélt nekem vala­mit erről az eser­nyő­ről. Mert mikor a sze­gény Jóná­som elve­szett, a Móricka ment őt fel­ke­resni, s meg­ta­lál­ván a fona­lat, nyom­ról nyomra, falu­ról falura követte, kér­de­zős­köd­vén, kutat­ván, míg végre min­den kivi­lág­lott (Rozáli mama könnyezve nézett fel az égre.) Ó, Jónás, Jónás, mért tet­ted azt velünk? Ha már elment az eszed, mi szük­ség volt utána men­ned neked is? Van a te fia­id­nak ele­gendő.

Meg­ka­pasz­ko­dott volna már Wibra Gyuri a szal­ma­szál­ban is, szó nél­kül sie­tett tehát a bocs­kor­talp- és hali­na­áruk­kal rakott sát­rak között a temp­lom háta mögé, a vásár­térre.

Egy kis kér­de­zős­kö­dés­sel ráakadt Müncz Móricra, egy töm­zsi, kövér ember­kére, olyan szep­lős arc­cal, mint egy puly­ka­to­jás. Rút volt, mint egy faun. A dere­ká­ról egy sás alakú acél fitye­gett, s jobb kar­jára ökör­fej volt kite­to­ví­rozva.

Éppen egy kajla szarvú tehénre alku­do­zott. Az eladó, egy lesti szűcs­mes­ter, mennyre-földre eskü­dö­zött, hogy ehhez fog­ható tehe­net még nem vett élő ember Bába­szé­ken.

– Mert ez meg­eszi a szal­mát is – mondá –, és mégis tizen­négy icce tejet ad naponk­int.

– Osto­ba­ság! – felelte fity­málva Müncz Móric –, nem vagyok én borjú, aki szopni fogja, hogy nekem a teje­lé­sét dicséri kend, mészá­ros vagyok, aki levágja és kiméri.

– Hát ez már igaz – hagyta rá a becsü­le­tes szűcs­mes­ter, és a saját ini­ci­a­tí­vá­já­ból enge­dett a tehén árá­ból öt forin­tot.

Ez még kevés lehe­tett Móric­nak, mert körül­ta­po­gat­ván a jószá­got, nagyot csa­pott a lapoc­ká­jára. „Mennyi csont!” – kiál­tott fel két­ség­be­esve, aztán kipec­kelte szá­ját és a fogait néze­gette.

– Ah, hiszen nincs már ennek foga se!

– Mit beszél az úr fogak­ról? – mor­dult fel a becsü­le­tes szűcs. – Csak nem akarná talán kimérni a foga­kat is?

– De rúg is a rus­nya állatja!

– Ej, mit, holta után nem fog rúgni; pedig remény­lem, csak holta után szán­dé­ko­zik kimérni.

A becsü­le­tes szűcs neve­tett a saját meg­jegy­zé­sén, s mert az jó han­gu­latba ejtette, e jó han­gu­la­tá­ban megint enge­dett öt forin­tot.

Még ez is kevés lehe­tett Móric­nak, mert még min­dig néze­gette a Bim­bót, hogy új és új hibá­kat fedez­zen fel benne, midőn ott ter­mett Wibra Gyuri, és meg­szó­lítá magya­rul:

– Jöj­jön csak egy szóra, Müncz úr!

Arra, hogy a vevő­jét elhí­ják, ijed­té­ben még lej­jebb szál­lott öt forint­tal a szűcs, és most már tenye­rébe csa­pott az okos Móric, aki mindég este­felé vásá­rolt ama remény­vesz­tett tulaj­do­no­sok­tól, kik egész idáig nem bír­tak túl­adni a jószá­gon.

– Mi tet­szik, uram?

– Vala­mit sze­ret­nék öntől venni, ami sem az enyém, sem az öné.

– Nos, ilyen por­téka elég sok van a vilá­gon – vigyor­gott Móric. – Biz­to­sí­tom, hogy igen jutá­nyo­san adom.

– Men­jünk egy kicsit odébb innen!

Gyuri elve­zette, ki a soka­da­lom­ból, a város köz­kút­já­hoz, ahol egy tere­bé­lyes tiszafa nyúj­tott árnyé­kot. Ez a fa, melyet sorom­pó­val vett körül a nemes város, s két oldal­ról padot állít­ta­tott alája, szin­tén hoz­zá­tar­to­zott Bába­szék jövendő nagy­sá­gá­hoz: a pézs­ma­szagú, arany­zöldbe ját­szó boga­rak, melyek kes­keny, hosszú­kás leve­leit ellep­ték, s némely orvos­sá­gok készí­té­sé­hez kel­le­nek, e hólyag­húzó izgon­cok (ahogy a tudó­sok hív­ják őket) meg­annyi argu­men­tu­mok lehet­nek a fel­ső­ség­nél, hogy Bába­szék is meg­kapja egy­kor a pati­kát.

A bába­széki menyecs­kék sok­szor vit­tek ilyen boga­ra­kat bög­rék­ben azelőtt Zólyomba, hol a patik­árus meg­vette egy­pár gara­sért, de utóbb sta­tú­tum­mal tiltá el ezt a machi­ná­ciót a nemes város, mond­ván: „A fához patika dukál. A boga­ra­kat nem enged­jük kivinni”… Tudja ám a lec­ké­jét a messze tekintő Mra­vu­csán!

Gyuri elbe­szélte rövi­den, mi járat­ban van, hogy erek­lyé­nek sze­retné meg­sze­rezni az apja ked­venc eser­nyő­jét, melyet az öreg Jónás hor­dott magá­val.

– Tud-e vala­mit felőle?

– Tudok – felelte Móric ked­vet­le­nül, mert meg­le­he­tő­sen leesett az álla, hogy ilyen cse­kély­ség­ről van szó.

– Ötven forin­tot aján­lok fel, ha útba iga­zít, és sikere lesz.

Móric ijed­ten kapta le sip­ká­ját. Ötven forint egy ócska eser­nyő­ért! Hah, ez talán maga a kóburgi her­ceg Szent­an­tal­ról! Egyet­len szem­vil­la­nat­tal ész­re­vette most, milyen finom ruhá­ban van.

– Meg lehet találni az eser­nyőt – mondá fel­tűnő mohó­ság­gal, majd gon­dol­kozva tette utána a mér­séklő „úgy hiszem”-et.

– Beszél­jen el min­dent, amit tud!

Hall­ga­tott egy dara­big elmé­lyedve; apjára vonat­kozó emlé­kei kuszán vol­tak össze­hányva a fejé­ben, mint a tövis­bog­lya.

– Igen, igen, az eser­nyő! Hol is volt csak? Tizen­négy, tizenöt éve annak, hogy apám eltűnt, sok rész­let elhal­vá­nyo­dott emlé­ke­ze­tem­ből, de azt bizo­nyo­san tudom, hogy a föl­ke­re­sé­sére indul­ván az öcsém­mel, Podh­rá­gyon talál­tam fel az első szá­lat, melyen elin­dulva, útját követ­het­tük. Podh­rá­gyon még tel­jes eszé­nél volt, néhány apró­sá­got eladott a falu­be­li­ek­nek, a korcs­má­ban meg­hált, s egy ócska pecsét­nyo­mót vett bizo­nyos Rak­sá­nyi nevű kur­ta­ne­mes­től, két forin­tért. Nagyon eszé­nél volt, mert ezt a pecsét­nyo­mót, mikor a Garam­ból kifog­ták, meg­ta­lál­tuk a zse­bé­ben, s ötven forin­tért adtuk el egy antik­vá­ri­us­nak, mert kisült, hogy Moho­rai Vid­nek volt a pecsétje, az Árpád-kor­ból.

– Szép, szép, de ezek a rész­le­tek engem nem érde­kel­nek, Móric úr – szólt közbe hősünk türel­met­len­kedve.

– Majd meg tet­szik látni, hogy érde­ke­sek.

– Az meg­le­het, de nem vonat­koz­nak az eser­nyőre.

– De bizony arra is vonat­koz­nak. Csak figye­lem­mel tes­sék hall­gatni. Podh­rá­gyon meg­tud­tam, hogy onnan Abel­lo­vára ment. Hát én is Abel­lo­vára men­tem. Az itt elő­adot­tak sze­rint máris gya­na­kodni kezd­tem, hogy az öre­gem elméje elbo­rult, úgyis min­dig haj­lott a bús­ko­mor­ságra. Itt ugyanis elbe­szél­ték nekünk, hogy az angya­los kraj­cá­ro­kat négy­kraj­cár­já­val vál­to­gatta be a falu­be­li­ek­től. Később azon­ban kitűnt, hogy téved­tem a föl­te­vé­sem­mel.

– Hogyan? Még min­dig nem volt bolond?

– Nem, mert néhány nap­pal utána két zsidó legény járt Abel­lo­ván, akik egy-egy tarisz­nya angya­los kraj­cárt hoz­tak maguk­kal, ami­ket viszont az abel­lo­va­iak vál­to­gat­tak be három kraj­cár­já­val – tud­ván, hogy az angya­los kraj­cá­rok négyet érnek.

– Esze­rint lehet­sé­ges…

– De nem­csak lehet­sé­ges, de bizo­nyos, hogy a két fia­tal csaló bízta meg az angya­los kraj­cá­rok bevá­sár­lá­sá­val az én becsü­le­tes öre­ge­met, aki így tud­tán kívül lett bűn­ré­szessé. Mégis való­színű, hogy már az esze nem volt egé­szen a helyén, mert külön­ben nem engedi magát beug­ratni. Abel­lo­vá­ról átment a Visz­oka Hora nyír­er­dőn át Dolin­kára, de itt semmi külö­nö­set nem bír­tunk fel­fe­dezni az ő visel­ke­dé­sé­ről, pedig két napig volt itt, ellen­ben bizo­nyos, hogy az utána követ­kező falu­ban, Sztrecs­nyón, már utá­na­sza­lad­tak a gye­re­kek, és csú­fol­ták, mint egy­kor Illés pró­fé­tát, ő meg szét­bont­ván batyu­ját (nem Illés pró­féta, de az én tátim) áru­cik­ke­lye­i­vel dobálta őket. Ötven év múlva se felej­tik el ezt a napot Sztrecs­nyón, midőn kókusz­szap­pa­nok, kalá­ri­sok, bics­kák és har­mo­ni­kák hull­tak, mint az égi manna, a nép közé. Azóta pél­da­be­széd is lett, amint hal­lom, hogy: „Egy­szer járt Sztrecs­nyón bolond zsidó!

– Ördög vigye Sztrecs­nyót! Tér­jünk már egy­szer a dologra!

– Ott vagyunk már. A veres tor­nyú Kobol­nyi­kon már batyu nél­kül lát­ták sze­gény apá­mat, az egyik kezé­ben bot­tal, a másik­ban

eser­nyő­jé­vel hado­nászva a ráuszí­tott kutyák ellen. Kobol­nyi­kon tehát még meg­volt az eser­nyője.

A Móric szep­lős arcán könnyek kezd­tek folyni, úgy elér­zé­ke­nyült, úgy elfo­gó­dott a szíve ezek­nél a rész­le­tek­nél, a hangja is tompa lett és vég­te­le­nül lágy.

– Sok­felé kutat­tunk aztán a kör­nyé­ken, de csak Leho­tán tud­tunk meg róla vala­mit. Egy ziva­ta­ros nyári éjsza­kán oda kopog­ta­tott be a falu szé­lén lakó csősz­hez – de az, mikor meg­látta, hogy zsidó, kiker­gette. Nem volt már akkor se kalapja, se eser­nyője. Csak a nagy kam­pós botja, mellyel annyi­szor ker­ge­tett ben­nün­ket gye­rek­ko­runk­ban.

– Ah igen, kez­dem már érteni az ön ter­jen­gős­sé­gét. Az eser­nyő a Kobol­nyik és Lehota közti terü­le­ten veszett el – ezt akarja kimu­tatni.

– Igen.

– Elhi­szem, Móric úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán elha­jí­totta az erdő­ben, szik­lák között. S a leg­jobb eset­ben, ha meg­ta­lálta valaki, elvitte a búza­föld­jére, hogy a madár­ijesz­tőt öltöz­tesse fel vele félel­me­te­sebbre.

– Nem az tör­tént. Tudom, mi tör­tént.

– Ugyan?

– Vélet­len­ség­ből tud­tam meg, mert nem az eser­nyőt keres­tem, bán­tam is én az eser­nyőt, hanem apá­mat. A „Kvet” hegy­ség­ben egy faze­kas­sal talál­koz­tunk. A faze­kas, aki gya­log bal­la­gott a sze­kere mel­lett, nagyon beszé­des ember volt. Mint min­den utas­tól, tőle is meg­kér­dez­tem, nem látott-e jár­tá­ban-kel­té­ben egy ilyen és ilyen kiné­zésű zsi­dót? „De bizony lát­tam”, felelte, „hetek­kel ezelőtt Glog­ován, éppen egy fel­hő­sza­ka­dás­kor, fel­tűnt nekem, amint egy ázó kis­gye­rekre, egy ház ere­sze alatt rábo­rí­totta eser­nyő­jét és tovább­ment”.

Az ügy­véd élén­ken ugrott fel:

– Ohó! Csak tovább, tovább!

– Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizo­nyos. A faze­kas leírása min­den­ben atyámra talált, s azon­fe­lül Glog­ova közte esik Leho­tá­nak és Kobol­nyik­nak.

– Ez már érté­kes adat! – kiál­tott fel az ügy­véd s kivett a tár­cá­já­ból egy ötve­nest. – Fogja ezt a szí­ves­sé­gé­ért. Isten áldja meg.

Elro­hant, mint a vizsla, mely végre meg­sza­golta az igazi nyo­mot. Hajrá! Utána! Átug­rott egy gará­don, hogy hama­rább átgá­zol­has­son a boró­ka­bok­rok között az útra, s minél előbb ott lehes­sen a kocsi­já­nál. Röpülni sze­re­tett volna tudni.

Ment, ment, de amint egy percre meg­ál­lott, túl a mézes­ka­lá­csos-sát­ron, egy gyé­kény­nél, hol a turóc­szent­már­toni Matica nyom­tat­vá­nyait árulta a zólyomi könyv­kötő, s olvasni kezdé az egyik mag­hintő ver­se­zet kezdő sorait:

Tótok, amit mon­dok, nem valami titok
Kik rosszat akar­nak, nem jó bará­ti­tok

egy­szerre csak megint előtte állott Müncz Móric:

– Engedje meg – szólt –, hogy utá­na­fu­tot­tam, de eszembe jutott, hogy egy jó taná­csot adha­tok.

– Kérem.

– Annyi glog­ovai ember van most itt a vásá­ron, hogy kido­bol­tat­hatná a nagy­sá­gos úr – nem tudom, jól címe­zem-e?

– Túl­sá­go­san jól – felelte az ügy­véd.

– Kido­bol­tat­hatná, hogy aki tud az évek előtti eset­ről az eser­nyő­vel, ha jelent­ke­zik, jutal­mat kap. Meg vagyok győ­ződve, egy óra múlva már biz­tos ada­tai vol­ná­nak. Egy olyan kis falu­ban min­dent tud­nak.

– Fölös­le­ges – jegyzé meg az ügy­véd –, mert magam indu­lok Glog­ovára, azon­nal. Mind­amel­lett köszö­nöm szí­ves­sé­gét!

– Ah, uram, én köszö­nöm. Való­ban her­ce­gi­leg jutal­ma­zott olyan cse­kély­sé­gért. Szinte szé­gyel­lem maga­mat. A pat­varba is, ötven forint. Egy forin­tért is elmond­tam volna.

Az ügy­véd elmo­so­lyo­dott.

– Én meg eze­ret is meg­ad­tam volna érte, Móric úr.

Azzal sietve for­dult be a kékre fes­tett kapujú Sch­ra­mek-ház mel­lett, mely­nek tövé­ben a kac­kiás zelev­nyiki menyecs­kék árul­ták hosszú mogyo­ró­lán­ca­i­kat, nagy gar­ma­dákba rakott hagy­ma­ko­szo­rú­i­kat stb., és ahol még pénz helyett job­ba­dán csak ter­mé­nyek képez­ték a cse­re­ér­té­ket. Móric azalatt elál­mél­kodva nézett utána, míg csak lát­hatta. „Ezer forin­tot is adott volna!” – tűnő­dék, s aztán fej­csó­válva bal­la­gott a lesti szűcs­től meg­vett tehén­kéje felé.

A fülbevaló

A Sch­ra­mek-ház­zal átel­len­ben, egy kicsit srét, a nyi­tott ablakú kocs­má­ból nagy vásári víg­ság zen­gett ki. Azaz, bocsá­nat, ven­dég­lő­ből – a bába­szé­kiek így sze­ret­ték nevezni és mél­tán, mert meg­vet­vén a falusi kocs­mák egy­szerű boró­ka­kö­te­gét, az arisz­tok­ra­ti­ku­sabb for­gács­bok­réta len­ge­de­zett hom­lok­za­tá­ról. Messzi­ről kihal­lat­szott a pel­sőci vályo­gos cigá­nyok cin­co­gása. Kandi tót menyecs­kék, „békába” iga­zí­tott haj­jal, kacér főkö­tő­ik­ben, melyek­ből a fül irá­nyá­ban egy-egy inger­kedő csip­ke­kocka fityeg le, sugár ter­metű leány­zók, piros pánt­li­ká­val a ken­der­szöszke haj­fo­na­tuk­ban, beles­ke­lőd­nek az abla­kok­nál, s a csik­lan­do­zóbb nóták­nál táncra per­dül­nek künn az utcán.

De a kíván­csi­ság még a nótá­nál is hatal­ma­sabb. Egy­szerre beszű­nik a dévaj ugrán­do­zás, mivel­hogy nagy soka­ság­tól követve Fiala János, a város haj­dúja köze­leg, nya­ká­ban a nagy dobot cipelve. Meg­áll és lélek­sza­kad­tá­ból kezdi verni.

No, ugyan mi neve­ze­tes tör­tén­he­tett? Talán a Mra­vu­csánné zsenge libái vesz­tek el a lege­lő­ről?

Tízen is kér­de­zik Fia­lát, mi tör­tént, de Fiala a vilá­gért sem veszi ki szá­já­ból a pom­pá­san égő „zape­kacs­kát”[5], s külön­ben is önér­ze­te­sebb férfiú, mint­sem magán­úton közölje, ami hiva­ta­los.

Előbb tehát eldo­bolta a ver­set, s csak azután kiáltá szten­tori han­gon, a verő pál­cák­kal gesz­ti­ku­lálva, ami követ­ke­zik:

„Ada­tik tud­tára, aki­ket illet, hogy egy arany fül­be­való zöld drá­ga­kő­vel elve­szett a tég­la­ége­tő­tül a temp­lo­mig ter­jedő úton. A becsü­le­tes meg­ta­lá­ló­nak, aki a város­há­zára behozza, illő juta­lom biz­to­sít­ta­tik.”

Gyuri is meg­állt egy percre a dob­szóra, meg­hall­gatta a hir­det­ményt, s nevette, minő foga­kat csi­nál­tak maguk­nak a menyecs­kék és leá­nyok.

– No, én ugyan vissza nem adnám, ha meg­ta­lál­nám – szólt az egyik.

– Arany­tűt csi­nál­tat­nék belőle a hajamba – mondá egy másik.

– Pis­lants rám, isten­kém! – fohász­ko­dott fel, sze­meit a magasba vet­vén, a har­ma­dik.

– Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg aka­rod találni, de le a földre – figyel­mez­teté a negye­dik.

Hanem biz azt a sors úgy ren­dezé, hogy éppen olyan valaki találja meg, aki nem akarja. S ez Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhá­nyat, midőn egy­szerre nevetni kez­dett rá a por­ból a lába alól egy pará­nyi zöld szem, akkora, mint egy borsó.

Leha­jolt, föl­vette, hát éppen a hir­de­tett arany fül­be­való volt a sma­ragd­kő­vel. Hát ez is csak bosszú­ság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta éppen más meg­ta­lálni, abból a sok száz ember­ből, aki az utcán lődö­rög! De már mind­egy, a zöld szem olyan nyá­ja­san nézett rá, nem dob­hatja vissza, hogy egy utána követ­kező bocs­kor eset­leg össze­ta­possa. Ugyan ki visel ilyen finom ékszert? Ej, akárki, ha már meg­ta­lálta, elvi­szi a város­há­zára, abba bele nem törik a dereka, úgyis tíz-húsz lépés ide.

Befor­dult a város­ház ódon kapuja alá, hol bőr­ved­rek lóg­tak le a bol­to­zat­ról impo­ná­lón, a szög­letbe lökve pedig egy rozoga kaloda boron­gott (Sic tran­sit glo­ria mundi), föl­ment a gará­di­cso­kon, és benyi­tott a tanács­te­rembe, ahol a hosszú zöld asz­tal­nál együtt ült a sze­ná­tus, egy felette komoly és sür­gős ügy­ről tanács­koz­ván.

Való­ban kel­le­met­len eset volt sző­nye­gen. A város tulaj­do­nát képező Lis­ko­vina erdő cső­sze jött lihegve azzal a jelen­tés­sel, hogy isme­ret­len, úri ruhá­zatú férfit talált fel­akasztva egy fán – ímhát mi tör­tén­jék a holt­test­tel?

Éppen ebben főtt a sze­ná­tus feje most, s lát­szot­tak az össze­rán­colt hom­lo­ko­kon a nagy lelki tusák.

Konopka sze­ná­tor kifej­tette, hogy a dolog­nak az a rendje, behozni az akasz­tott embert a teme­tői bódéba, s egy­út­tal érte­sí­teni a szol­ga­bí­rót, tekin­te­tes Géry Mihály urat, hogy a járási orvos­sal, aki fel fogja bon­colni, a hely­szí­nén meg­je­len­hes­sen.

Galba fejét rázta; Galba min­denha dip­lo­mata volt, most is fur­fan­go­san jár­tatta eszét. Ő – úgy­mond – leg­oko­sabb­nak tar­taná nem szólni sem­mit, nem írni sem­mit, hanem elvon­szolni nagy titok­ban a halot­tat két­száz lépés­nyire onnan a „Kvaka” nevű nyír­jesbe, amely már a trav­niki határ­hoz tar­to­zik. Hadd talál­ják meg a trav­ni­kiak!

Mra­vu­csán inga­do­zott, hüm­mö­gött, fész­ke­lő­dött, fejét vakarta, s végre is elkez­dett zsör­tö­lődni, hogy rop­pant ful­lasztó meleg van, s hogy kösz­vény haso­gatja a kezét, hogy a sze­ná­tori asz­tal­nak mozog az egyik lába, nosza hamar alája kell dugni valami ócska megyei ren­de­le­tet. Várta azalatt, hogy a több­ség dönt­sön. A több­ség a Galba részén volt. Csak­hogy a Galba-párt ismét két részre sza­kadt. A szo­ro­san vett gal­ba­is­ták a holt­test átcsem­pé­szé­sét kíván­ták a trav­niki határra. A mér­sé­kel­teb­bek, Kozse­huba And­rás pót­in­dít­vá­nya foly­tán, elté­rő­leg a Galba mame­luk­ja­i­tól, meg­elé­ged­tek volna azzal is, hogy ott hely­ben a fa alatt, ahol fel­akasz­totta magát, kapar­ják be az anya­földbe a sze­ren­csét­lent – ők csak azt akar­ták kike­rülni, hogy ne vigyék keresz­tül az egész hatá­ron a teme­tőig, ami okvet­le­nül bekö­vet­kez­nék, ha a szol­ga­bí­rót érte­sí­te­nék az eset­ről, s rop­pant hát­rá­nyok­kal járna a bába­szé­ki­ekre nézve, miu­tán tud­va­le­vő­leg jég­ve­rés­től kel­lene tar­ta­niok.

– Ostoba babo­na­ság! – pat­tant föl Konopka.

– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egy­szer a nép mégis azt hiszi – erős­kö­dék a Kozse­huba-párti Fajka sze­ná­tor.

Konopka mér­ge­sen ütött a pecsét­gyű­rűs kövér kezé­vel az asz­talra, mire temp­lomi csönd támadt:

– Szo­morú az, hogy egy sze­ná­tor beszél így. Biz­to­sí­tom kegyel­me­te­ket, hogy ama sze­gény hulla miatt ugyan ide nem diri­gálja az Úris­ten a jeges fel­hőit. Egy, az ördög­höz for­dult ember ked­vé­ért nem sújt ezer olyat, aki az ő olda­lá­nál maradt, pláne olyan­for­mán, hogy éppen csak a bűnöst ne érje a bün­te­tés. Micsoda Isten lenne az!

Mra­vu­csán föl­lé­leg­zett ez ékes sza­vakra, melyek lát­ha­tó­lag meg­hök­ken­tet­ték az egész magiszt­rá­tust, fel­ös­meré leg­ott a sze­ren­csés per­cet, s mint egy­kor az ökör­szem a sas szár­nya alatt, föl­jebb pró­bált röpülni magá­nál a sas­nál.

– Ami úgy van, az úgy van – ropog­tatá a sza­va­kat, hely­re­rán­gat­ván dóká­ján a fél­re­csú­szott vitéz­kö­tést –, s követ­ke­zés­képp hatá­ro­za­ti­lag kimon­dom, hogy a fel­ho­zott oknál fogva jég­ve­rés nem lészen.

Fel­ug­rott erre Fajka uram, mint egy hör­csög.

– Az mind­egy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egy­szer az egész város bebiz­to­sít a tri­esz­ti­nél, nem látom be, mi különb­ség, ha van, vagy ha nin­csen jég­ve­rés. Sőt jobb, ha van, mert a bába­szé­kiek, ahogy én ösme­rem őket, ha a hul­lát keresz­tül­vi­szik a hatá­ron, érté­ken felül biz­to­sít­ják a veté­se­i­ket. Itt a sze­ren­csét­len­ség nem a jég­ve­rés­ben, de a keresz­tül­vi­tel­ben van.

De iszen, nagy debat­ter Fajka uram, megint fején találta a szö­get: a Galba- és a Kozse­huba-pár­tiak fel vol­tak vil­la­nyozva.

– Milyen agy­velő – rik­kan­tott fel Kozse­huba.

Az agy­ve­lő­ről eszébe jutott Gal­bá­nak a bon­co­lás – per asso­ci­a­ti­onem idea­rum –, és élén­ken veté közbe:

– Minek azt az embert fel­bon­colni. Úgyis tud­juk, ki. Kutya legyek, ha nem a biz­to­sí­tó­tár­sa­ság­nak valami kap­zsi ügy­nöke, aki azért akasz­totta fel magát itt nálunk, hogy bele­ker­gesse a lakos­sá­got a biz­to­sí­tásba. Hiszen olyan vilá­gos, mint a nap.

– Bolond kend, Galba! – zúdult fel Konopka indu­la­to­san.

Amire kitört a hábor­gás, a fék­te­len zaj, a sze­ná­to­rok fel­ug­rál­tak, s ahogy Fiala hajdú szokta mon­dani, föl­forr­tak a város bög­réi, min­den szem a pol­gár­mes­te­ren csün­gött, a kaná­lon, aki a fölös­le­ges habot leszedje.

De a pol­gár­mes­ter a mol­nár­kék dóka magas gal­lér­jába húzta a fejét, szinte eltűnt, mint a fel­kor­bá­csolt hul­lá­mok közt a boly, tanács­ta­la­nul harap­dálta a baju­szát, hogy mit tegyen, mit mond­jon most, mikor egy­szerre benyi­tott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatal­ma­sok tekin­té­lye fölött a gond­vi­se­lés őrkö­dik!

Lát­ván a külö­nös ide­gent, aki egy-két órá­val előbb ócska eser­nyőt akart Müncz­né­nél venni, hir­te­len kirúgta maga alól a szé­ket, s rohant feléje seb­bel-lob­bal, hadd higgyék a sze­ná­to­rok, mintha valami rop­pant sür­gős és fon­tos dolga lenne az érke­ző­vel.

– Ah, uram – szólt mohón –, ön engem keres?

– Ha ön a pol­gár­mes­ter.

– Ter­mé­sze­te­sen, ó, ter­mé­sze­te­sen. (Ki is lehetne más a pol­gár­mes­ter Bába­szé­ken, mint Mra­vu­csán?)

– Egy fül­be­való végett dobol­tak.

– Igen, igen, dobol­tak.

– Meg­ta­lál­tam a fül­be­va­lót, itt van.

A pol­gár­mes­ter arca a meg­elé­ge­dés­től sugár­zott.

– No, ez már becsü­let, uram. Ezt már sze­re­tem. Az én pol­gár­mes­ter­sé­gem alatt még nem veszett el fül­be­való, csak ez, és ez is meg­ke­rült. Ezt neve­zem én ható­sági rend­nek.

Aztán a sze­ná­to­rok felé for­dult:

– Egy óra előtt küld­tem el Fia­lát a dob­bal, és már itt van a fül­be­való. Ilyes­mit Buda­pes­ten se pro­du­kál­hat­nak. Ilyesmi csak Bába­szé­ken van.

Eköz­ben ész­re­vette, hogy az ide­gen úr távozni készül, gya­nús mohó­ság­gal kezdte marasz­talni.

– De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért juta­lom van ígérve.

– Nem tar­tok rá igényt.

– Ó, még mit? (Rosszal­lón csó­válta a fejét.) Ne tes­sék kérem ilyet mon­dani! Nem tudom, melyik apos­tol­nak a leve­le­zé­sé­ben vagyon, hogy: Nem áll vala pedig min­den édes­ség arany­ból és ezüst­ből. Úrfi, úrfi, ne ilyen könnyen a sze­ren­csé­vel! Látat­lan­ban csak a sze­gény ember adta el azt az ördög­nek, ami­ről nem tudott, és aztán nagyon meg­saj­nálta. Egy mesé­ben van így.

– Igaz, meg­saj­nálta – felelte moso­lyogva az ügy­véd, kinek eszébe jutott a nép­mese –, de itt bajo­san forog­hat fenn ilyen eset.

– Ön nem is álmodja talán, kié a fül­be­való.

– Ugyan kié?

– A glog­ovai pap húgáé.

Gyuri úr gúnyo­san biggyesz­tette el a szá­ját.

– No, no, ne okos­kod­jék, csak jöj­jön be egy percre, nem bánja meg.

– Hova men­jek be?

– Ide a mel­lék­szo­bába.

A pol­gár­mes­ter erő­szak­kal ott akarta tar­tani, hogy időt nyer­jen, míg eldől az akasz­tott ember jövője, bele­csim­pasz­ko­dott Gyu­riba, s magá­val von­szolta.

– De, uram, nekem dol­gom van.

– Mind­egy, be kell jön­nie.

S ezzel kinyit­ván a mel­lék­szoba ajta­ját, való­sá­go­san belökte Gyu­rit maga előtt.

– Kis­asszony – kiáltá be a fia­tal­em­ber háta mögül –, itt hozom a fül­be­va­ló­ját!

Erre a szóra hir­te­len for­dítá meg a fejét egy fia­tal leány, ki tér­delő hely­zet­ben hideg boro­ga­tá­so­kat rakott a dívá­nyon fekvő idő­sebb nőnek a váll-lapoc­ká­jára.

Gyuri nem volt elké­szülve e jele­netre, szo­kat­lan zavar és gyá­mol­ta­lan­ság vett rajta erőt, mint akit egy elkö­ve­tett illet­len­ség ólom­sú­lya meg­zsib­baszt. Az idősb nő félig levet­kőzve feküdt a dívá­nyon, a sérült jobb válla (igen sovány és dísz­te­len váll) éppen­ség­gel mez­te­len volt, s látni lehe­tett a boro­gató rongy kör­nyé­kén a test res­vedt fehér­sé­gét.

Valami bocsá­nat­fé­lét mor­mo­gott, az ajtó felé hőkölve. Mra­vu­csán útját állta. „Ohó, hó! Nem harap­ják el az orrát!”

A fia­tal leány, kinek rokon­szen­ves, ked­ves arca csak egy pil­la­nat­nyira csil­lant meg üde szép­ség­ben, hir­te­len egy ruha­da­ra­bot dobott a sebe­sültre, s a másik perc­ben már fel­ug­rott tér­delő hely­ze­té­ből.

Ah, de milyen gyö­nyö­rű­sé­ges, sugár alak volt. Úgy tűnt fel Gyu­ri­nak, mintha egy meg­haj­lott liliom egye­ne­sed­nék ki könnyed, rengő pom­pá­já­ban.

– Ez a fia­tal úr meg­ta­lálta és elhozta a fül­be­va­ló­ját, kis­asszony.

Kere­set­len mosoly hasadt ki ajk­szé­lein (mintha tava­szi nap­fény sütne be a pol­gár­mes­ter zor­don, szürke dol­go­zó­szo­bá­jába), elpi­rult kissé, s aztán egy tisz­te­let­tel­jes puked­lit csi­nált a becsü­le­tes meg­ta­láló előtt, egy igazi bakfi­spu­ked­lit, ügyet­lent és mégis bájo­sat.

– Köszö­nöm, hogy olyan jó volt. Két­sze­re­sen örü­lök most neki, mert már keresz­tet is vetet­tem rá.

S kezébe vevén a kis füg­gőt, elkezdte a két ujja közé fogva him­bálni, mintha valami lát­ha­tat­lan piciny harang­nak lenne a lát­ható nyelve, és a fél­ol­dalt haj­lí­tott gyö­nyörű fejét is annak meg­fe­le­lő­leg lóbázta. Igazi nagy gye­rek volt még – csak olyan hir­te­len nőtt, mint a topoly.

Gyuri érezte, hogy most szól­nia kell vala­mit, de ahhoz a csi­csergő üde gyer­mek­hang­hoz nem talált a fejé­ben fele­le­tet. Ez a gyer­mek meg­za­varta. S azon­fe­lül valami saját­sá­gos édes illat ter­jen­gett a „kan­cel­lá­ri­á­ban” (ahogy az egy­szerű szo­bát nevez­ték a szo­kott bába­széki nagy­zás­sal), mely elbó­dí­totta.

Ott állt gyá­mol­ta­la­nul, szót­lan, mintha várna vala­mit. Talán azt, hogy az a lát­ha­tat­lan kis harang meg­szó­lal­jon? Vagy talán a jutal­mat?

Való­sá­go­san kínos volt ez a csönd. Per­sze a hely­zet, a kényes hely­zet okozta.

Végre is látta a leány, hogy a becsü­le­tes meg­ta­láló nem távo­zik, s meg­törte a csen­det.

– Ó, Iste­nem, majd elfe­lej­tet­tem volna az öröm­től, hogy én ezért… hogy is mond­jam csak…

Vil­lám­hir­te­len ész­re­vette most Gyuri a közelgő mon­da­tot (veszély ide­jén ruga­nyossá válik egy pil­la­nat alatt az ellan­kadt elme), s ösz­tön­sze­rű­leg a nevét lökte közbe, mint védő­paj­zsot.

– Én dr. Wibra György vagyok, Besz­ter­cé­ről.

A bakfis öröm­mel csapta össze a kezecs­kéit.

– Szent Isten, milyen sze­ren­cse! Hisz éppen dok­torra van szük­sé­günk. A sze­gény madame…

Ez a kis fél­re­ér­tés éppen kel­lett. Ez, mint az ita­tós­pa­pi­ros föl­szíja a tén­tát, egy­szerre elnyelte a beál­lott zavart.

Gyuri elmo­so­lyo­dott.

– Saj­ná­lom, kis­asszony, de én nem olyan dok­tor vagyok, hanem csak ügy­véd.

A bakfis elszon­tyo­lo­dott erre a bak­lö­vésre, sőt el is pirult, de annál élén­kebb lett Mra­vu­csán:

– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a híres Wibra? No, ez derék! Ki hitte volna? Az ördögbe is, most már értem. (Mra­vu­csán a hom­lo­kára ütött.) A tekin­te­tes úr nyil­ván valami bűn­ügy­ben kutat. Mind­járt eszembe jut­ha­tott volna a Müncz­né­nél. For­gós adta, ilyen úr nem vesz ócska hol­mit ok nél­kül. – Ej no, az Isten hají­totta ide, mert éppen olyan bonyo­dal­mas dolog­ról tanács­ko­zunk oda­bent, hogy kicsi az eszünk hozzá. Ó, ó, Veronka kis­asszony, milyen vélet­len, hogy éppen a leg­hí­re­sebb ügy­véd találja meg a fül­be­va­ló­ját.

Veronka oda­né­zett lopva a leg­hí­re­sebb ügy­védre, csak most látta, milyen csi­nos, milyen uras, szíve ijed­ten kez­dett dobogni a gon­do­latra, hogy majd­nem meg­kí­nálta már az öt forint­tal, amennyit Mra­vu­csán taná­csolt jutal­mul adni az eset­le­ges meg­ta­lá­ló­nak.

Mra­vu­csán ellen­ben sie­tett szé­ket tolni az ügy­véd­nek, s bizo­nyos aggo­da­lom­mal jár­tatta végig tekin­te­tét a ren­det­len kan­cel­lá­rián, ahol szem­bántó össze­vissza­ság­ban hever­tek irat­nya­lá­bok, zálogba lesze­dett köd­mö­nök, hali­nák, üres poha­rak és palac­kok, mivel­hogy sze­ná­tor ura­i­mék min­den per után áldo­más­adásra is íté­lik a fele­ket, s ebben a szo­bá­ban isszák meg – mert úgy kell annak lenni, hogy a maguk­ból kiadott igaz­ság után új igaz­sá­got kell ismét magukba szed­niök, ami pedig tud­va­le­vő­leg a bor­ban van. A kan­cel­lá­ria kiné­zése iga­zán lehan­golta volna e perc­ben a pol­gár­mes­tert, ha sze­mébe nem ötlik a falon függő főis­pán, báró Rad­vánszky. Ez mégis valami mél­tó­ság­tel­jes, ünne­pé­lyes pom­pát köl­csön­zött a szo­bá­nak. Szí­vé­ből óhaj­totta, hogy bár­csak meg­ele­ve­nülne őmél­tó­sága, és lát­hatná itt ezt a szo­kat­lan díszes tár­sa­sá­got.

De miu­tán őmél­tó­sága nem akart meg­ele­ve­nedni, ő maga adott kevély érzel­me­i­nek kife­je­zést:

– Sze­gény ember vagyok, de nem adnám száz forin­tért, hogy ilyen tár­sa­sá­got tisz­tel­he­tek a kan­cel­lá­ri­ám­ban. For­gós adta, ez már valami, a leg­hí­re­sebb ügy­véd a megyé­ből és a leg­szeb­bik kis­asszony…

– Ugyan, Mra­vu­csán bácsi! – kiál­tott fel Veronka, és kigyul­ladt az arca a szé­gyen­ke­zés­től, mint a fák­lya.

– No, no – kér­lelte Mra­vu­csán –, ami igaz, igaz. Nem kell szé­gyen­leni, kicsi­kém, ha az ember szép. Én is szép vol­tam, de sohase szé­gyell­tem ezért maga­mat. S végre is a szép arc nagy segít­sége a fehér­sze­mély­nek. Igaz-e, ügy­véd úr?

– Nagy sze­ren­cse – felelte Gyuri fel­rez­zenve, szinte gépi­e­sen.

Mra­vu­csán a fejét rázta:

– Marad­junk csak amel­lett, hogy segít­ség, mert a sze­ren­csé­ből könnyen lehet sze­ren­csét­len­ség és a sze­ren­csét­len­ség­ből sze­ren­cse, mint ahogy most is tör­tént, hogy a mai sze­ren­csét­len kime­ne­telű eset nél­kül nem lenne most sze­ren­csém mind­nyá­ju­kat itt szem­től szembe látni.

– Hogyan? – kérdi Gyuri – valami sze­ren­csét­len­ség tör­tént?

Veronka akart felelni, de a bőbe­szédű Mra­vu­csán meg­előzte: – Tör­tént, tör­tént, de las­san-las­san semmi nyoma se lesz; a fül­be­való immár meg­van, a madame válla is meg­van, csak­hogy egy dara­big kék lesz, de az ördögbe is, nem a szín teszi a vál­la­kat… és végül a kocsi is meg­lesz, mihe­lyest a kovács meg­csi­nálja.

– Ah, hát az eltört kocsi, melyet a meg­va­dult lovak elra­gad­tak a pia­con…

– A mi kocsink volt – mondá Veronka –, a tég­la­ége­tő­nél meg­bok­ro­sod­tak a lovak, a kocsis kezé­ből kiesett a gyeplő, és mikor utána pró­bált hajolni, maga is kifor­dult a kocsi­ból. Mi aztán leug­rot­tunk nagy rémü­le­tünk­ben, nekem semmi bajom se lett, de a sze­gény madame meg­ütötte magát; Iste­nem, talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Krisz­bay?

Madame Krisz­bay fel­nyi­totta eddig behunyva tar­tott apró, szú­rós, sárga sze­meit, s mind­járt az első, amit a világ­ból meg­pil­lan­tott, a Veronka ren­det­len­ségbe esett fri­zu­rája volt.

– Iga­zítsa meg a fejét – figyel­mez­teté fran­ci­ául, aztán nyö­gött egyet-ket­tőt, és újra bezá­rul­tak a szem­pil­lái.

Veronka ijed­ten kapott a hajá­hoz, hát csak­ugyan lekap­cso­ló­dott az egyik fonat.

– Jaj, a hajam! – sikol­tott fel kis­lá­nyo­san, s mind a két kezét oda­ta­pasztá, majd egész hal­vány­fe­hérré válva dadogta: – A haj­tűim is kies­tek, ami­kor leug­rot­tam, nem­csak a fül­be­való. Iste­nem, mit csi­nál­jak?

– Eressze le a másik fona­tot is – java­solta Mra­vu­csán. – Úgy ni! Isten úgy segél­jen, szebb így. Hát nem igaz, ügy­véd úr?

– Szebb, szebb – veté oda Gyuri hanya­gul, amint most kény­te­le­nül ráveté tekin­te­tét a két sötét­kékbe ját­szó bár­so­nyos var­kocsra, mely a madon­na­arc körül kez­dő­dék, s egész le, az ezer­vi­rágú fod­ros szok­nyácska aljáig lógott le.

Ez hát a glog­ovai pap húga! Hihe­tet­len! Talán csak álmo­dik. Nem így kép­zelte ő a pap­hú­go­kat. Elhí­zott, kacsa­já­rású, piros­pozs­gás húgok ezek, akik idők jár­tá­val hason­lí­tani kez­de­nek a plé­bá­no­sa­ik­hoz; pomá­dé­il­la­tuk van és toká­juk. Toka nél­kül nincs a paró­ki­á­kon szép­ség.

Az ügy­véd igye­ke­zett szó­hoz jutni.

– Kép­ze­lem, nagyon meg­ijedt.

– Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egy­ál­ta­lán meg­ijed­tem-e. De most kez­dek már félni. A test­vé­rem két­ségbe lesz esve.

– A pap?

– Igen, a pap. Ő nagyon sze­ret engem, oda lesz, hogy nem jöt­tünk haza, pedig nem tudom, hogyan és mikor mehe­tünk.

– No bizony – szólt közbe biz­ta­tó­lag Mra­vu­csán –, a lovak meg­van­nak, kocsit pedig majd szer­zünk köl­csön.

Veronka háta meg­bor­zon­gott, meg­rázta a fejét, a két nagy var­kocs szem­káp­ráz­ta­tón hány­ko­ló­dott, suho­gott a válla körül.

– Én azo­kon a lova­kon? Soha.

– Ej, ked­ves kis­asszonyka, nem kell a lova­kat komo­lyan venni. Nin­csen azok­ban állandó karak­ter. Mert miből ered a dolog? A tég­la­ége­tő­nél ott van az a hóbor­tos szél­ma­lom, mert iste­nem, egy város­ban min­den­nek len­nie kell. A világ halad. Bizony halad az, akár­hogy nem akarja is Fajka sze­ná­tor uram. Hát ott van, mon­dom, az a szél­ma­lom. Én csi­nál­tat­tam, mert min­dig csú­fol­tak ben­nün­ket, hogy vizünk nincs. No jó, befo­gom hát a sze­let, az őröl­jön. Per­sze hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű fel­földi lovak és még soha­sem lát­tak olyan óriás szár­nyú álla­tot forogni a leve­gő­ben. No hát, meg­ijed­tek és meg­bo­lon­dul­tak. Nem lehet azt tőlük rossz néven venni. De ha most kipá­ro­log fejük­ből a félsz, szép csen­de­sen haza­vi­szik a kis­asszony­kát, mint a paran­cso­lat.

– Nem, nem, én már félek ezek­től a lovak­tól. Ó, milyen ret­te­ne­te­sek vol­tak! Ha látta volna! Jaj, egy tapod­tat se megyek velök. Hiszen én magam gya­log is útra kel­nék, de a sze­gény madame Krisz­bay…

– No, csak az volna szép – ször­nyül­kö­dött Mra­vu­csán –, hogy gya­log eresszem el az én leg­ked­ve­sebb papom­nak az ő húgocs­ká­ját azzal az ő pis­kóta lábacs­ká­i­val. Uj huj! Az lenne csak! Hogy bal­lagna a mi kis szen­tünk a hegyes köve­ken tip-top, tip-top, az ever­la­sting topán­ká­ban. Bizony azt mon­daná az én ked­ves főtisz­te­len­dőm: „No, ugyan komisz ember a Mra­vu­csán bará­tom, akit én annyi­szor meg­ven­dé­gel­tem, tejbe-vajba fürösz­töt­tem, hogy mégis így világ­nak ereszti a ked­ves kin­cse­met.” No, csak az volna szép, inkább a tulaj­don háta­mon vin­ném el a kis­asszonyt a glog­ovai paró­ki­áig.

Veronka hálá­san nézett Mra­vu­csánra, Gyu­ri­nak pedig az a gon­do­lata támadt, hogy ha csak­ugyan nem lenne a vilá­gon semmi jármű, és való­já­ban háton kel­lene haza­vinni a kis­le­ányt, elbírná-e azt Mra­vu­csán, s nem úgy for­dulna-e a sor, hogy neki kel­lene vin­nie? Hiszen Mra­vu­csán már törő­dött, idősb ember…

S kíván­csian kezdte mére­getni, meg­be­csül­getni a testi ere­jét, nézte a vál­lait, a mell­ka­sát – mintha csak­ugyan az lenne most a leg­ége­tőbb kér­dés, hogy ki viszi hátán a Veron­kát.

Mra­vu­csánt gyenge, hanyatló ember­nek találta, s moso­lyogva vette észre, hogy ez szinte kel­le­me­sen érinti.

El sem gon­dolná az ember, hogy a gon­do­la­tok mennyi léha irány­ban ágaz­nak ki, s milyen messzi­ről leve­zet­hető csa­tor­ná­kon buggyan ki az első csöpp a sze­re­lem­ből.

– Úgy, úgy, édes lel­kem – igye­ke­zett Mra­vu­csán min­den­áron meg­nyug­tatni a leányt –, csak pihenje ki magát előbb, majd min­dent kigon­do­lunk; nem lesz semmi baj. Hiszen per­sze hogy jobb vol­ná­nak más lovak. De mit csi­nál­junk? Itt Bába­szé­ken nem tar­ta­nak az embe­rek lovat, csak ökröt, magam­nak is csak ökreim van­nak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem való a ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör – lépe­get. Itt nem lehet pará­dézni, galop­pozni, ficán­kolni, hányni-vetni a fejét, ez komoly vidék. Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt elked­vet­le­ne­dik, lát­ván a cir­cum­stan­ti­á­kat, a Her­kó­pá­ter­nek se nő meg, mintha mon­daná: „Nem vagyok én bolond, mara­dok örö­kös csi­kó­nak.” Ami itt ló van is, nem sok­kal nagyobb a macs­ká­nál, úgy­hogy för­te­lem ránézni.

Még sokáig szőtte, fonta volna a sza­vait, lede­ho­nesz­tálva a lovak faj­tá­ját a sárga föl­dig, ha közbe nem szól Gyuri:

– De hiszen nekem itt kocsim van, kis­asszony, és igen szí­ve­sen viszem mago­kat haza.

– Meg­tenné? – kiál­tott fel örven­de­te­sen Mra­vu­csán. – Tud­tam, hogy gaval­lér! De hát miért nem szólt előbb, az Isten sze­rel­mé­ért?

– Mert nem hagyott szó­hoz jutni.

– Az igaz, az igaz – neve­tett Mra­vu­csán kedé­lye­sen. – Esze­rint elvi­szi?

– Ter­mé­sze­te­sen; még ha nem készül­nék is éppen Glog­ovára.

– Oda megy? – kérdé Veronka meg­le­petve.

– Igen.

Ráné­zett a mélázó sze­me­i­vel, egy dara­big elgon­dol­kozva, aztán egy­szerre meg­fe­nye­gette a két ujjá­val gye­re­ke­sen.

– De ne csal­jon meg.

Gyu­ri­nak rop­pant tet­szett ez a moz­du­lat, elmo­so­lyo­dott tőle.

– Sza­vamra mon­dom, Glog­ovára szán­dé­ko­zom. Hát velem jön­nek?

Veronka vidá­man bólin­tott a fejé­vel, és már-már sze­de­gette a tenye­reit, hogy tap­solni fog örö­mé­ben – mikor a madame egy­szerre meg­moz­dult a fek­vő­he­lyén és nagyot sóhaj­tott.

– Jaj, Iste­nem, a madame! – szep­pent meg Veronka. – El is felej­tet­tem, hogy talán nem is lehet önnel menni.

– Miért ne? – mondá az ügy­véd egy­sze­rűen. – A kocsi elég kényel­mes, jól fel­fé­rünk.

– Igen ám, csak­hogy sza­bad-e?

– Haza­jön­nie? Ki til­taná meg?

– Hát ön nem tudja?

– Ki? – kérdé Gyuri cso­dál­kozva.

– Az illem­sza­bá­lyok – felelt félén­ken. (Gyuri fel­ka­ca­gott. Ó, a kis buta!)

– Igen, igen – bizony­ko­dott heve­sen, meg­ne­hez­telve, hogy kine­ve­tik, mert Mra­vu­csán is vigyor­gott. – Az illem­sza­bá­lyok azt mond­ják: „Egy ide­gen férfi kar­ját nem sza­bad elfo­gadni.”

– De a kocsi nem kar – pat­tant fel Mra­vu­csán. – Hogy volna a kocsi kar! Akkor mind­járt két kocsim volna magam­nak is. Ej, szí­vecs­kém, hagy­juk azo­kat a sza­bá­lyo­kat a pokol­ban. Bába­szé­ken én csi­ná­lom a sza­bá­lyo­kat, nem a fran­cia fraj­lák. Én pedig azt mon­dom, hogy a kocsi nem kar, punk­tum.

– Igaz, igaz, de mégis beszél­nem kell előbb a madame-mal.

– Hát tes­sék vele beszélni!

Veronka újból oda­gug­golt a dívány­hoz, a beteg fölé hajolva, sut­tog­tak egy dara­big, s úgy tet­szik az ered­mény­ből, meg egyes fran­cia sza­vak­ból, ami­ket a Gyuri füle elkap­ko­dott, hogy madame Krisz­bay osz­totta a Mra­vu­csán néze­teit, a kocsi nem kar, s aki már be van mutatva, nem ide­gen, ennél­fogva – úgy vélte madame Krisz­bay – el kell fogadni a fia­tal­em­ber szí­ves­sé­gét. Vesze­de­lem ide­jén külön­ben sin­csen eti­kett. A szép Mont­morency Blan­kát egy­szer tűz­vész­kor egy szál ing­ben vitte ki az ágy­ból Pivar­dière mar­quis, s nem dőlt össze még csak a Notre-Dame tor­nya sem emi­att.

Gyuri olyas­forma türel­met­len­sé­get érzett, mint a játé­kos az osz­tás­nál, ha nagy tétje áll egy kár­tyán, míg végre meg­for­dult Veronka.

– Köszö­net­tel fogad­juk el a kocsit – szólt moso­lyogva, gon­dol­ván magá­ban, hogy bizo­nyo­san azt tette volna ebben az eset­ben Mont­morency Blanka is.

Kap­zsi mohó­ság­gal vette Gyuri a kije­len­tést, lett leg­ott ször­nyű mehet­nékje.

– Sie­tek a kocsi­ért – mondá a kalap­ját véve. De Mra­vu­csán für­gén útját állta.

– Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo, mert ha a kis­asszony mehetne is, bűn volna az asszony­sá­got ilyen bete­gen kocsira ültetni, de nem is lehet, míg egy kicsit ki nem piheni az ijedt­sé­get és a hor­zso­lást. Ha a fele­sé­gem meg­keni éjjelre a daga­na­tot egy kis cso­da­flast­rom­mal, reg­gelre való­sá­gos menyecs­ké­nek ébred fel. Pro sec­undo azért nem mehet­nek, mert én nem enge­dem, hogy moz­dul­ja­nak. Pro ter­tio, mert mind­járt bees­te­le­dik, tes­sék csak az abla­kon kinézni, hova men­né­nek az éjsza­kába?

Való­ban, a nap már lecsú­szott az acél­ké­kes zólyomi hegyek mögé. Az ablak előtti luc­fe­nyők óri­á­sira meg­nőtt árnyéka végig­fe­küdt a szé­les úton s rádőlt egé­szen a Mra­vu­csán kert­ke­rí­té­sére átel­len­ben, hol egy sovány macska végezte az esti mosa­ko­dá­sát a mus­kát­lik közt.

Mind­amel­lett riposzt­írozni kez­dett az ügy­véd (hiszen mes­ter­sé­gé­hez tar­to­zik.)

– Csen­des, enyhe éjszaka lesz, miért ne indul­hat­nánk? S végre is a madame-nak mind­egy, akár az ágy­ban nyögni, akár a kocsin.

– De sötét is lesz – ellen­veté Mra­vu­csán –, s rossz hegy­sza­ka­dé­kos helye­ken visz az út Glog­ovára. Hiába vagyok pol­gár­mes­ter, a hold­vi­lá­got oda nem paran­csol­ha­tom a menny­boltra.

– Ej, nem is kell; lám­pá­sok van­nak a kocsi­mon.

Veronka habo­zott, hol ide, hol oda haj­lott, a két vitat­kozó férfi egy-egy nyo­ma­té­kos argu­men­tuma sze­rint – míg végre Mra­vu­csán oda­zú­dí­tott egy hat­má­zsás érvet.

– Vihar lesz az éjjel, mert egy akasz­tott ember lóg az út mel­lett egy fán. Majd meg­lát­ják, mikor az erdőn keresz­tül­men­nek.

Erre aztán egész tes­té­ben meg­bor­zon­gott a kis bakfis.

– Jaj, én a vilá­gért se megyek keresz­tül éjjel azon az erdőn.

Ezzel el volt intézve a kér­dés. Gyuri enge­del­me­sen meg­haj­totta fejét (egy verő­fé­nyes mosoly volt a jutalma), Mra­vu­csán pedig fel­vil­la­nyozva rohant be a tanács­te­rembe, rábízni az elnök­lést Konop­kára (nem adta egy vak lóért, hogy meg­sza­ba­dult), neki ven­dé­gei van­nak, ő rá nem ér, azon mele­gi­ben oda is súgott néhány sze­ná­tor­nak (a jobb kabá­tú­ak­nak), hogy szí­ve­sen látja őket vacso­rára, majd haza­fu­tott intéz­ke­dé­se­ket tenni a neve­ze­tes ven­dé­gek ellá­tá­sára, útköz­ben a lép­cső­kön meg­pil­lant­ván Fia­lát, leg­ott elsza­lasztá a Wibra ügy­véd úr kocsi­já­ért, mely a Münczné boltja előtt áll, hogy azt az ő udva­rába terelje.

Nem­so­kára maga Mra­vu­csánné jött el a höl­gye­kért. Ala­csony, ked­ves asszonyka volt, szé­les, mosolygó arcá­ról sze­líd­ség és jószí­vű­ség sugár­zott ki. A fel­vi­déki mes­ter­em­ber­nék tisz­tes ruhá­zat­ját viselte, róka­szem­színű sima szok­nyát, fekete selyem­kö­ténnyel elöl; a fején is fod­ros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkö­tött sza­lag­gal.

Nagy zaj­jal, lár­má­val tört be, ahogy ez egy­szerű nyá­jas világ­ban szo­kás.

– Ó, Iste­nem, igaz-e, amit hal­lot­tam? A Mra­vu­csán mondja, hogy a mi ven­dé­ge­ink lesz­nek. Milyen sze­ren­cse! De tud­tam, meg­érez­tem. Egy fehér liliom nőtt ki a mos­dó­tá­lam­ból ma éjjel álmom­ban. Ehol ni, betel­je­se­dett. No, csak tes­sék, lel­kem, össze­szedni, ami hol­mi­jok van, majd én átvi­szem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felej­tet­tem a leg­főb­bet, amit leg­e­lőbb kel­lett volna mon­da­nom, hogy én vagyok Mra­vu­csánné. Jaj, szí­vem, kis­asszony­kám, el sem kép­zel­tem volna, hogy olyan szép. Ó, Szűz­anyám, Szűz­anyám! Most már értem Mária miasszo­nyun­kat, ami­ért leküldte magára azt az eser­nyőt, hogy a har­ma­tos arca meg ne ázzék. Hal­lom, hogy beteg az asszony­ság, hogy meg­ütötte a vál­lát. No, van énne­kem olyan füvem, amit ráte­szünk, csak tes­sék jönni. Ne hagyja el magát, galam­bom. Kato­na­do­log az egész. Hát mikor én egy­szer fel­dől­tem, pedig a Mra­vu­csán tar­totta a lovak gyep­lő­jét, egy hegy­sza­ka­dékba gurul­tunk, éppen két oldal­bor­dám tört be, mégis itt vagyok, de a vesé­met, biz isten, azóta is min­dig érzem. Meg­esik ilyesmi az úton­já­rón. Fáj-e nagyon?

– Az asszony­ság nem tud tótul – mondá Veronka –, se magya­rul.

– Szent Isten! – csapta össze kezeit Mra­vu­csánné. – Olyan idős és még magya­rul se tud? Hát hogy lehet az?

Veron­ká­nak el kel­lett mon­da­nia, hogy a madame egye­nest Mün­chen­ből jő hozzá tár­sal­ko­dó­nő­nek, s még eddig soha­sem volt Magyar­or­szá­gon, egy fran­cia kato­na­tiszt­nek az özve­gye (Mra­vu­csánné a vilá­gért sem hagyott volna föl­de­rít­le­nül semmi apró körül­ményt), teg­nap­előtt kap­ták a leve­lét Glog­ovára, hogy jön, s Veronka maga akart érte menni a vas­úti állo­más­hoz.

– Ó, úgy? Hát ez az izé… (mesze­lő­ru­dat akart Mra­vu­csánné mon­dani, de gyor­san a szá­jára ütött), ez az asszony­ság se tótul nem tud, se magya­rul. Sze­gény gyá­mol­ta­lan terem­tés! Már­most aztán mit csi­nál­jak én vele, kit ültes­sek mel­léje az asz­tal­nál, hogyan kínál­jam? No, ez szép mulat­ság lesz! Ezer sze­ren­cse, a kán­tor tud néme­tül! És bizo­nyo­san a fia­talúr is.

– Legyen nyu­godt, asszony­ság, majd mulat­ta­tom én az asz­tal­nál és kíná­lom is – felelte Gyuri.

Nagy nehe­zen fel­ci­he­lőd­tek, madame Krisz­bay jaj­ga­tott, nyö­gött, mikor a ruha­da­ra­bo­kat újra ráerő­sza­kol­ták, a Gyu­rit előre kiker­get­ték a folyo­sóra, hogy ne lássa, mert Krisz­bayné asszony­ság sze­mér­mes volt; a nagy­ken­dő­ket, köpe­nye­ket Mra­vu­csánné szedte fel a kar­jára.

– A ládá­ért majd elküld­jük a szol­gá­lót.

Azután karon­fogta a madame-ot, hogy őrá támasz­kod­jék, úgy vezette le vala­hogy nagy kín­nal a lép­cső­kön.

A madame fran­ci­á­val vegyí­tett német nyel­ven nyö­ször­gött, mor­mo­gott vala­mit, míg Mra­vu­csánné is foly­ton beszélt, hol az elöl menő fia­ta­lok­hoz, hol a sze­gény madame-hoz, aki úgy nézett ki bor­zas fri­zu­rá­já­val, mint egy beteg kakadu.

– Csak erre, erre, kis­asszony­kám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két lépés, asszony­ság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mind­járt ott­hon vagyunk. Majd meg­lássa, asszony­ság, milyen szép ágyat bon­tok magá­nak éjsza­kára. Csupa pöhely min­den ván­kosa.

Az egy csöp­pet se zavarta, hogy Krisz­bayné abból egy szót sem ért. Némely asszony csak azért beszél, mert jól­esik neki. Mit is csi­nálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné a szá­ját a pók.

– Fáj, ugye? De hol­nap még job­ban fog fájni. Ezek­nél a tompa zúzó­dá­sok­nál úgy szo­kott. Bizony, még két hét múlva is meg­érzi. Hanem szó, ami szó – mondá jelen­tő­ség­tel­jes pil­lan­tás­sal az elöl menőkre mutatva –, gyö­nyörű pár lesz belő­lük.

Így is csak pár lépés volt a Mra­vu­csán-ház, nyá­jas ámbi­tu­sá­val, mosolygó abla­ka­i­val, de még köze­lebb lett volna, ha a város­háza előtt ott nem ter­pesz­ke­dik vala egy nagy pocso­lya, mely miatt a korcsma felé kel­lett kerülni. De a pocso­lyára végre is szük­ség volt, tisz­te­let­ben tar­totta azt Bába­szé­ken min­denki, mert ezen úsz­kál­tak a városka lúd­jai, itt hem­pe­reg­tek a szé­le­ken az apró mala­cok, és végül innen merí­tet­ték a vizet tűz­vé­szek ide­jén a tűz­ol­tók. Azt nem is emlí­tem, hogy a városka összes békái is itt tanyáz­tak, gyö­nyörű hang­ver­se­nye­ket adva a lakos­ság­nak.

Ez a pocso­lya tehát kel­lett, szí­ve­sen tűr­ték, mint köz­hasznú intéz­ményt, s mikor egy­szer a megyei főmér­nök, Brunk­usz Nep. János erre utaz­tá­ban figyel­mez­tette az elöl­já­ró­sá­got, hogy a város­ház előtti mélye­dést fel kel­lene töl­teni, min­denki kine­vette Brunk­usz Nep. Jánost.

A pocso­lyát ennél­fogva most is ki kel­lett kerül­niök a Mra­vu­csánné ven­dé­ge­i­nek, a korcsma felé tartva, melyet a „Meg­fa­gyott birká”-hoz címez­tek egy­más közt az ide­ge­nek, cél­zás­sal Bába­szék éghaj­lati viszo­nya­ira. A „Meg­fa­gyott birká”-nál még most is szólt a zene, a ven­dé­gek már be se fér­tek, egy­pár turóci „safra­nyik” künn itta állva a pálin­kát, míg egy zólyomi taly­igás oda­ült az egyet­len asz­tal­hoz, és hár­ma­sá­val hozatta a boros palac­ko­kat. Dere­ka­san el volt már ázva, s han­gos beszél­ge­tésbe eredt önma­gá­val, át-átpis­lantva sze­rető sze­mek­kel sovány gebé­jére, mely leeresz­tett fej­jel várta a taly­iga elé fogva a gaz­dá­ját, a boró­ká­ból font állás alatt.

– Még azt mondja a szom­szé­dom – filo­zo­fált a taly­igás –, hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kos­suth-világ­ban is. Hogy azt mondja, nem bírja a ter­het? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy mért nem adok? Hát iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a múlt­kor se bírta kihúzni a taly­igát? Nem ám, mert bele­ment a kerék a kátyúba. Nagy sza­már az én szom­szé­dom. Igaz-e, vagy nem?

Fel­kelt tán­to­rogva, és min­den­áron köve­telte a turóci safra­nyi­kok­tól, hogy nyi­lat­koz­za­nak: sza­már-e az ő szom­szédja, vagy nem?

Azok szé­pen kitér­tek előle, mire a taly­igás, mint a veszett kutya, aki se lát, se hall, de a szi­matja az ember felé viszi, neki­ron­tott a Mra­vu­csánné kar­ján lép­kedő madame Krisz­bay­nak:

– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?

Krisz­bayné meg­ijedt, fel­si­kol­tott, a taly­igás szá­já­ból kigő­zölgő bor­szag közel hozta az áju­lás­hoz.

– Szent Isten! – nyögte elhaló han­gon – milyen országba jutot­tam!

Hanem Mra­vu­csánné, ami­lyen sze­líd volt, éppen olyan kar­dos tudott lenni.

– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom – mondá –, de hogy te magad részeg disznó vagy, azt látom!

S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve foly­tat­ván hanyatt fekve a tűnő­dést:

– Azt mondja a szom­szé­dom, hogy vak az egyik sze­mére. Osto­ba­ság! Hiszen egy szem­mel is olyan dara­bot lát az útból, mint ket­tő­vel.

Csak­ha­mar fel­tá­pász­ko­dék, és a részeg embe­rek öntu­dat­lan követ­ke­ze­tes­sé­gé­vel utá­nuk ira­mo­dott, mire madame Krisz­bay elfe­lejt­vén, hogy meg van sérülve, futni kez­dett, föl­fog­ván ügyet­le­nül egész tér­déig, amik­ben meg­bot­lott volna, a hosszú szok­nyáit. A „safra­nyi­kok”, akik utána néz­tek, nevet­gélve emle­get­ték vékony láb­szá­rait: „Hogy a pokolba tud úgy sza­ladni ilyen lába­kon!”

Még job­ban cso­dál­ko­zék az elöl menő Veronka, aki Gyu­ri­val beszél­getve sem­mit sem vett észre a zólyomi taly­igás ízet­len­ke­dé­se­i­ből, s nem tudta mire vélni, lát­ván a beteg höl­gyet ilyen fürge futa­mo­dás­ban.

– Madame, madame, mi lelte?

Nem felelt, csak rohant egye­nest a Mra­vu­csán-por­tára, ahon­nan azon­ban leg­ott vissza­hő­költ egy velőt­rázó sikol­tás­sal, három hatal­mas komon­dor­tól meg­ré­mülve, kik han­gos uga­tás­sal fogad­ták a kapu­ban.

Már éppen ájul­tan rogyott volna a földre, ha hir­te­len ott nem terem a ven­dég­váró Mra­vu­csán; így aztán az ő kar­já­ban ájult el.

A becsü­le­tes pol­gár­mes­ter csak tar­totta ott, csak tar­totta hatá­ro­zat­lan, bamba arc­cal, soha­sem látott még elájult asszonyt, hal­lott valami olyast, hogy víz­zel szo­kás ilyen­kor meg­lo­csolni, de vízért nem mehe­tett, gon­dolta, hogy meg kel­lene egy kicsit csip­kedni (attól a holt asszony is föl­pis­lant), csak­hogy a meg­csip­ke­dés­hez némi hús kíván­tat­nék, s madame Krisz­bay csupa cson­tok­ból állott.

Bevárta inkább keresz­té­nyies türe­lem­mel, míg a töb­biek elő­jön­nek, kik csak­ha­mar esz­mé­letre hoz­ták a sze­gény ide­ges terem­tést.

– Ah – sóhajtá újra és újra –, milyen tar­to­mányba jutot­tam!

A bábaszéki intelligencia

Vacsora Mravucsánéknál

Nem aka­rom szé­le­sen elbe­szélni, ami még követ­ke­zik.

Csak a Krisz­tus ruhá­i­val tör­tént meg a csoda, hogy együtt nőt­tek a gyer­mek­kel. A kis palástka, melyet fiúcs­ka­ko­rá­ban viselt, ugyanaz volt, mely a Gol­go­tára lépe­gető férfi Jézus tag­jait fedte.

Azóta nin­cse­nek többé ilyen palás­tok (a sza­bók nagy örö­mére), csak a regény­írók keze alatt támad némely­kor hasonló csoda; a cse­kély szö­vet, egy mel­lény­kére való, kinyú­lik a tol­luk­ból egész végekre.

De én nem sze­re­tem ezt, s rövi­den vég­zek a Mra­vu­csánék vacso­rá­já­val, mely pedig kitűnő és ízle­tes volt – s ha akadt elé­ge­det­len, az csak madame Krisz­bay lehe­tett, aki az első tál étel­nél, a föl­sé­ges bárány­pap­ri­kás­nál, meg­égette a szá­ját, föl­ki­ált­ván:

– Jaj, harap oda­bent a tor­kom­ban valami!

Még kevésbé nyerte meg tet­szé­sét a másik étel: a túrós teper­tős metélt, melyet meg­íz­lel­vén, egy csúf fin­tor­ral tette le a vil­lá­ját:

– Mon Dieu, hiszen ez valami föl­me­télt vizes ruha!

A sze­gény Mra­vu­csánné oda volt bána­tá­ban, hogy sem­mi­ből se eszik: „Milyen gya­lá­zat ez nekem”, óbé­ga­tott, végre is elő­hor­do­gatta neki a meg­ma­radt befőtt­jeit, amik­hez aztán dere­ka­san hoz­zá­lá­tott, és amint las­san-las­san a gyom­rá­val kibé­kült, kez­dett a hely­zet­tel meg­ba­rát­kozni.

Mél­tán, mert a hely­beli luthe­rá­nus lel­kész, tisz­te­le­tes Rafa­n­i­desz Sámuel uram, meg a kán­tor, Klempa Teofil mulat­tat­ták az asz­tal­nál, egyik bal­ról, a másik jobb­ról. Már a meg­hí­vá­suk is így szólt: „El kell jön­niök, mert egy német fehér­sze­mély lészen a vacso­rá­nál, akit diszt­ra­hálni fog­nak.” De ki is tet­tek magu­kért csupa „flanc”-ból, min­de­nik be akar­ván bizo­nyí­tani a sze­ná­to­rok előtt, hogy mennyire jára­tos a német finom tár­sal­gás­ban.

Madame Krisz­bay kel­le­me­sek­nek találta a szom­széd­jait, kivált mikor azt is meg­tudta, hogy tisz­te­le­tes Rafa­n­i­desz Sámuel uram háza­su­landó ember. Hogyan? Hát itt háza­sodni szok­tak a papok? (Talán mégis jó országba jutott!)

A kán­tor csi­no­sabb ember volt, de már házas és öre­gebb. Intel­li­gens, hosszú­kás arca fényes, hosszú fekete sza­káll­ban foly­ta­tó­dék, mely egész mel­lét befedte, azon­fe­lül némi elmés­ség is nyil­vá­nult benne, de csak olyan­for­mán szi­vár­gott ki belőle, mint valami izzad­mány, ahogy a durva fatörzs­ből a mézga.

Madame Krisz­bay sok­szor elne­vette magát egy-egy ötle­tes meg­jegy­zé­sen, kár, hogy nem merte magát egé­szen átadni a kaca­gási inger­nek: mert a tor­kát még egyre reszelte az átko­zott pap­rika, vagy talán csak a ször­nyű vissza­em­lé­ke­zés rá. Neki-neki­vö­rö­sö­dött viasz­sárga arca, lát­ha­tó­lag igye­ke­zett elfoj­tani a köhö­gést, ami amel­lett, hogy az öreg­ség elő­hír­nöke, még dísz­te­len is.

– Ej, semmi az – biz­tatta Mra­vu­csánné –, csak bát­ran lel­kem, köhögje ki magát! Kuc, kuc! a köhö­gést és a sze­gény­sé­get nem lehet eltit­kolni.

Hova­to­vább mind job­ban érezte magát, mert a tisz­te­le­tes­nek az az elő­nye is volt, hogy vala­mi­kor Mün­chen­ben is járt isko­lába, s apró anek­do­tá­kat tudott elmon­dani az ottani élet­ből, ottani dia­lek­tus­ban, ami annyira tet­szett a madame-nak, mintha vajba fürösz­te­nék a lel­két.

Tisz­te­le­tes Rafa­n­i­desz Sámuel úr sehogy sem tar­to­zott az unal­mas, ájta­tos­sá­got szi­mu­láló papok közé, s habár a híres bába­széki tót mon­dás, melyet Klempa Teofil állí­tott össze olyan elmé­sen, hogy vissza­felé olvasva is ugyan­azon értelme van: „szedi na fare Rafa­n­i­desz” (ül a paró­kián Rafa­n­i­desz), ott­hon a paró­kián üldö­gélő férfi­ú­nak festi, éppen ellen­téte volt a „sze­da­tus” embe­rek­nek, örökké járt és kalan­do­zott. Egy­szó­val jó vére volt, és már az előbbi eklé­zsi­á­já­ból is (vala­hol Nóg­rád megyé­ben) menyecs­ke­do­log miatt kel­lett távoz­nia. Mra­vu­csánné tudja a his­tó­riát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó Mátyásné. Buta egy per­szóna lehet, mert ő maga kottyan­totta ki férje, a főku­rá­tor előtt a pap­pal való viszo­nyát, és nem valami nagy szép­ség, mert Mra­vu­csánné így nyi­lat­ko­zott szó­rul szóra:

– Bolond volt Rafa­n­i­desz ővele okve­tet­len­kedni. Csú­nya asszony­tól ne kér­jen az ember csó­kot és sze­gény­től köl­csönt, mert mind­járt eldi­csek­szik vele.

Így nyi­lat­ko­zott Mra­vu­csánné; igaz, hoz­zá­tette: „Ha azon­ban valaki reám hivat­koz­nék, bizony elta­ga­dom.” Azért tehát én még arról sem áll­ha­tok jót, hogy így nyi­lat­ko­zott Mra­vu­csánné, mert nem tud­nám bebi­zo­nyí­tani.

De ez végre is mind­egy. A szá­raz tény az, hogy madame Krisz­bay vidá­man tré­cselt a szom­széd­ja­i­val. A két nagy művelt­ségű férfiú jobb véle­ménybe sodorta orszá­gunk iránt. Való­sá­gos sze­ren­cse, hogy tótul nem tudott, s nem hall­hatta ama közön­sé­ge­sebb tár­sal­gást, melyet Bába­szék többi meg­hí­vott elő­ke­lő­sé­gei foly­tat­tak. Hiszen szó, ami szó, ezek is okos embe­rek, de a maguk módja sze­rint. A szép Veronka nem­egy­szer moso­lyo­dott el tré­fá­i­kon, mert ő még nem hal­lotta, de a benn­szü­löt­tek már mind ösmer­ték eze­ket az asz­tal mel­letti elmés­sé­ge­ket: a gaz­dag mészá­ros, Kukucska Pál­nak szo­ká­sát, hogy a pecse­nyé­nél fel­áll, s röfögő hang­ján imígy üríti föl­emelt poha­rát önma­gára: „Az Isten éltesse fele­sé­gem urát”; a stuccer nótá­ri­us­se­géd­nek ama száz­szor hal­lott rébu­szát, melyet most száz­egyed­szer adott fel Veronka kis­asszony­nak, lehúz­ván (állí­tó­lag vadá­szat­ban) meg­se­be­sült kis­uj­já­ról a seb­óvó kesz­tyű­uj­jat: „Miféle város ez, kis­asszony?” Az ördög tudná hir­te­len elta­lálni, hogy az Kis­ujj­szál­lás. Egyéb­iránt a stuccer nótá­ri­us­se­géd­nek talán nem is fáj a kis­ujja, és alkal­ma­sint soha nem is fájt – csak azért hordja a kesz­tyű­uj­jat, hogy a rébu­szát elmond­hassa a kis­asszo­nyok­nak.

Vol­ta­kép­pen isten­kí­sér­tés egy ilyen vacso­rát akarni lefes­teni. Hiszen semmi neve­ze­tes sem tör­té­nik. Esz­nek, isz­nak és azután haza­men­nek. Talán valami érde­kes dol­gok­ról beszél­get­nek? Dehogy. Ezer dib­dáb­ság merül fel. Isten ments azt nyom­ta­tásba szedni. És mégis napo­kig fog­nak e sem­mi­sé­gek­ről beszélni Bába­szé­ken, hogy Mra­vu­csán uram kiön­tötte a vörös­bort, s amint végig­folyt az abro­szon és sózni kezd­ték, Konopka sze­ná­tor fel­ki­ál­tott:

– Hej, huj! keresz­telő lesz, komám­asszony!

Mra­vu­csánné ter­mé­sze­te­sen elpi­rult. Veronka ellen­ben ártat­lan arc­cal kér­dezte:

– Hogy tud­hat­ják ebből a keresz­te­lőt?

(Vagy nagy liba még az a lányka, vagy már nagy szí­nésznő.)

Hát tes­sék aztán neki felelni, mert olyan szende arca van, mint Szűz Máriáé lehe­tett, rövid ruhás lányka korá­ban. Mind össze­néz­tek. De sze­ren­csére ott volt az erdész neje, Szli­minszky Wla­di­mirné. Ez a lele­mé­nyes fejű asszony magya­rázta meg:

– Hát úgy van az, kis­asszony, hogy a gólya, amely a gyer­me­ke­ket szokta hozni, meg­je­le­nik elő­le­ge­sen lát­ha­tat­la­nul, és ő löki fel intő­je­lül a poha­rat.

Veronka elgon­dol­ko­zott egy dara­big, azután hihe­tet­le­nül rázta meg a szép fejét, mely körül az ártat­lan­ság gló­ri­ája lát­szott len­geni.

– De hiszen lát­tam, hogy a pol­gár­mes­ter úr dön­tötte fel a könyö­ké­vel!

Erre aztán nem tudott mit felelni Szli­minsz­kyné, s ren­des szo­kása sze­rint az urát ajná­rozta, babus­gatta egész este.

– Vakard le a kövé­ret a liba­comb­ról, Wla­din!

Wla­din bosszan­kodva rán­colja össze a hom­lo­kát, s a sovány nya­kán sebe­seb­ben mozog ide-oda az ádám­csutka, ami min­dig annak a jele, hogy harag­szik.

– De mikor azt sze­re­tem a leg­job­ban.

– Mind­egy, Wla­din. Nem enge­dem meg. Az egész­ség az első!

Wla­din enge­del­me­sen távo­lítja el a kövér része­ket.

– Miért van a kabá­tod kigom­bolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüs­tént gom­bo­lózz be, Wla­din!

Az erdész begom­bo­ló­zik, és a tel­je­sí­tett köte­les­ség jól­eső érzé­sé­vel nyúl ismét a tál felé.

– Egy fala­tot se többé, Wla­din! Egy akko­rát se, mint egy pököly. Elég volt. Nem szük­ség bikák­kal álmod­nod az éjjel.

Wla­din enge­del­me­sen lete­szi a vil­lát, és egy pohár vizet akar inni.

– Add ide előbb – kiált rá az asszony­ság ijed­ten –, hadd néz­zem meg, nem túl­sá­go­san hideg-e?

Wla­din átnyújtja a vizes­po­ha­rat.

– Ihatsz egy pár kor­tyot. Elég lan­gyos. De sokat ne igyál, mert a sok locs­pocs nem jó a gyo­mor­ban. No, mi az, Wla­din? Úgy iszol, mint egy szi­vár­vány. Elég, elég, az Isten sze­rel­mé­ért!

Sze­gény Wla­di­mir! Már­tírja a hit­vesi sze­re­tet­nek. Tizen­hat esz­ten­deje áll ilyen soha meg nem szűnő gon­do­zás alatt, s bár mint erős férfi háza­so­dott, s azóta sem volt beteg soha, mégis min­den órán várja a kataszt­ró­fát, mert a foly­to­nos gyá­mo­lí­tás követ­kez­té­ben a bolond len­gyel maga is szen­tül hiszi, hogy egy leve­gő­áram vagy egy rossz falat – és vége van. Érzi, min­de­nütt érzi, hogy a ter­mé­szet ezer alak­ban ólál­ko­dik körü­lötte gyil­kos szán­dék­kal.

– Vigyázz, Wla­din! A kutya bele talál harapni a lábadba!

Az asz­tal alatt egy komon­dor rág­csál valami leha­jí­tott cson­ton, ott som­for­dál­ván a ven­dé­gek lába közt, távo­labb a macska ber­nyá­kol keser­ve­sen, mintha mon­daná: „Adja­tok nekem is abból a sok enni­va­ló­ból.”

Az úgy­ne­ve­zett „ama­bi­lis con­fu­sio” kezd beállni. Min­denki beszél, min­denki más­ról, más­felé. A sze­ná­to­rok megint rátér­nek a köz­ügyekre, az akasz­tott ember ese­té­ből szár­ma­zott konflik­tusra, Mra­vu­csánné sopán­ko­dik, hogy senki sem evett sem­mit, való­sá­gos kese­rű­ség ül emi­att becsü­le­tes, egy­szerű arcán; Klempa Teofil, meg­ol­doz­ván nyel­vét a vörös­bor, miu­tán madame Krisz­bayt úgyis a pap tartja szó­val, fel­ki­ált, magára akar­ván vonni a közfi­gyel­met:

– Uraim, sze­ná­to­rok, egy töre­del­mes val­lo­mást teszek.

– Hall­juk! Miről!

– A kutyák öngyil­kos­sá­gá­ról.

Ah, ez neve­ze­tes kér­dés. Álta­lá­nos figye­lem támad, még a pap­nak is abba kell hagyni a cse­ve­gé­seit. Pszt, pszt! Hall­juk a kutyák öngyil­kos­sá­gát!

Egy idő óta ugyanis a kör­nyé­ken nagy szen­zá­ciót kezd okozni, hogy a Klempa kán­tor méhe­sé­ben reg­ge­lenk­int egy-egy holt kutyát talál­nak, ame­lyik fegy­ver­rel öngyil­kos­sá­got követ el: nem főbe, de hát­ge­rin­cen lövi magát.

– A gyil­kos én vagyok! – beszéli Klempa. – Úgy szok­tam eljárni, hogy a meg­töl­tött puska csö­vét bedu­gom az üres méh­köpű felső részén annak a bel­se­jébe; a künn maradt s fel­hú­zott ravaszra madza­got kötök, azzal meg­ke­rü­löm a puska fogan­tyú­ját, s áthúz­ván a madza­got a bil­len­tyű alatt, hason­ló­kép­pen beve­ze­tem a kas bel­se­jébe, egy darab húst kötve a madzag leg­vé­gére. A kutya oda­jön, meg­sza­golja a húst, bedugja érte a fejét a köpű bel­se­jébe, ter­mé­sze­te­sen húz­gálni kezdi foga­i­val a húst, mire dör­ren a puska, bum, s bekö­vet­ke­zik a halál­eset.

Homéri kacaj fogadja a fur­fan­gos kutya­ha­lált, miből Mra­vu­csán vonja le a morált leg­e­lőbb.

– Az öngyil­kos­sá­gok két­sé­gen kívül sok­fé­lék, de a leg­bor­zasz­tóbb lehet a szom­jú­ság által elő­idé­zett öngyil­kos­ság. Igyunk, uraim!

A poha­rak össze­koc­can­nak, a vidám csen­gésbe egy hang vegyül:

– Ej, Wla­din, Wla­din!

Ez a Szli­minsz­kyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wla­din is a poha­rá­hoz nyúlt. Tőle viszont nem jó néven veszi Mokry, a stuccer jegy­ző­se­géd, hogy dacára az érdek­fe­szítő témá­nak, mellyel mulat­tatta, figyel­mé­vel örökké fér­jén csüng.

– Meg­árt az az erős szi­var, Wla­din! Tedd le már! Néhány szip­pan­tás is elég lehe­tett… Hát még miért járt Besz­ter­cén, ked­ves Mokry?

– Sok apró-cseprő dol­gom volt, s tete­jébe még ezt a ruhát is haza­hoz­tam a „kecs­kétül”, ami most raj­tam van.

Cso­dá­lat­tal vegyes gyö­nyör­kö­dés­sel nézett végig sötét­kék új ruhá­ján, ki tudja, már hányad­szor ma este.

– Csi­nos ruha. Hogy vette?

– Mér­ték után csi­nál­tat­tam a Klé­ner sza­bó­nál, tulaj­don tes­temre szab­ták…

– Hogy volt?

– Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nap­pal kel­lene ezt meg­nézni.

– Az ám, de vajon sokba került-e? – felel­gette a len­gyel menyecske szó­ra­ko­zot­tan.

– Lát­tam az érin­tet­len posz­tó­vé­get, rajt volt még a sárga kez­dő­dése is, ott vol­tam, mikor szab­ták. Valami külö­nös játéka van a nap­su­ga­rak mel­lett.

– Jó, jó, de az árát kér­de­zem.

Azon­ban nehéz volt Mokryt a maga vágá­nyá­ból kizök­ken­teni, mikor ő az új ruhá­já­ról beszél­he­tett.

– A Klé­ner­nek van egy sza­bá­sza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécs­ben sza­bott vala­mely udvari sza­bó­nál. Ez a Kupek így szólt hoz­zám: „Ne saj­nálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szö­vet, hogy a bőr is elbúj­hat előle.” Tapintsa meg csak, erdészné asszony!

– Puha, akár a selyem… Wla­din fiacs­kám, jó volna, ha helyet cse­rél­nél velem. Ott könnyen ér lég­hu­zam, mikor az ajtót nyit­ják. No, mit vágsz olyan dacos, fan­csali arcot? Talán bizony ellen­kezni akarsz velem? Egy, kettő, három, ülj át, Wla­din!

A sze­re­tet már­tírja helyet cse­rél a fele­sé­gé­vel, s most már Szli­minsz­kyné a másik oldalra kerül, a fia­tal Wibra ügy­véd mellé, ki főleg Veron­ká­val van elfog­lalva. A bakfis­nak is bez­zeg, mintha a nyel­vét vág­ták volna fel, úgy elcsa­csog a Gyu­ri­val. A híres okos ember, aki­ről azt mond­ják, hogy Besz­ter­ce­bá­nya követe lesz vala­mi­kor, olyan feszült érdek­lő­dés­sel hall­gatja, mintha egy püs­pök beszélne, a vilá­gért sem venné le róla a sze­mét, csu­pán akkor egy pil­la­natra, ha Veronka veti rá a magáét.

Hal­kan beszél­get­nek, azt hinné az ember, hogy tudja Isten, milyen főben­járó dolog­ról, pedig merő bolond­sá­gok­ról foly a szó. Hogy mit szo­kott Veronka csi­nálni nap­köz­ben? Hát olvas, sétál. Ebből kisar­ja­dzik a másik kér­dés: mit olvas, hol sétál? Veronka elmondja a köny­ve­ket. Azo­kat mind olvasta Gyuri is, s elkez­dik fel­em­le­getni a regé­nyek hőseit, mint közös ösme­rő­se­i­ket: Ele­mért a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt Erzsi­két, Béldi Aran­kát. Bizony nagy csa­csi volt a Béldi Pál, hogy nem fogadta el a feje­de­lem­sé­get.

– De hátha mégis jól tette, mert ha elfo­gadja, miből támad akkor ez a szép regény?

Majd Glog­ova után kér­de­zős­kö­dik az ügy­véd, unal­mas-e nagyon?

Veronka cso­dál­kozva emeli rá sötét­kék sze­mét:

– Hogy volna Glog­ova unal­mas? (Mintha azt kér­dezné valami tudat­lan ember: Unal­mas-e Párizs?)

– Van-e Glog­ován erdő?

– De még milyen erdő van.

– Szo­kott-e maga kijárni?

– Szok­tam bizony.

– És nem fél?

– Mitől?

– Hát tudja, az erdők­nek van­nak néha olyan lakói.

– Ah, a mi erdőnk lakói, ellen­ke­ző­leg, tőlem fél­nek.

– Ugyan? Magá­tól is lehet félni?

– Mert én fog­do­som őket.

– A zsi­vá­nyo­kat?

– Ugyan men­jen! Mind­járt a kezére ütök, ha ilyet mond.

– Üssön, no. Itt a kezem.

– Majd, ha még egy­szer olyat mond. Én a lep­ké­ket fog­do­som az erdő­ben.

– S van­nak szép lep­kék? Diák­ko­rom­ban nekem is volt gyűj­te­mé­nyem. Még most is van néhány pél­dány.

De már erre elfogta Veron­kát is a dicse­ke­dési vágy:

– Az én gyűj­te­mé­nye­met látná. Van abban már min­den: gyász­pa­lást, admi­rál, pap­macska, Apolló. Kár, hogy az Apol­lóm­nak el van hasadva az egyik szár­nya.

– Hát Hébéje van-e?

– Van, pedig olyan nagy, mint a tenye­rem.

– Nagy is a maga tenyere! Mutassa!

Veronka kitette tenye­rét az abroszra. Biz az csöp­pecske volt, de olyan finom fehér, mintha valami rózsá­ból lenne leha­sítva egy szi­rom.

– Van egy öles a lili­pu­tiak orszá­gá­ban! – jegyzé meg az ügy­véd enyelgő han­gon, s föl­kap­ván egy gyu­fa­szá­lat, csin­ta­la­nul mérni kezdte vele a szé­les­sé­gét.

Mérés köz­ben vigyá­zat­la­nul hoz­zá­ért a saját ujja­i­val, mire a bakfis össze­rez­zent, vissza­húzta kezét, és a vér arcába szö­kött.

– Nagy hőség van – mondá foj­tott han­gon, a tenye­rét kigyúlt arcá­hoz tapasztva. Mintha csak azért rán­totta volna vissza.

– Való­ban átme­le­ge­dett a szoba – ragadta meg a szót Szli­minsz­kyné. – Gom­bold ki a kabá­to­dat, Wla­din!

Wla­din fújt egyet, és kigom­bolta a kabát­ját, Veronka pedig vissza­tért a lep­ké­i­hez.

– Való­sá­gos spor­tom a lep­ke­fo­gás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a vadat űzik.

– Én is lel­ke­se­dem a lep­ké­kért – bizony­ko­dék Gyuri –, mert csak egy­szer sze­ret­nek.

– Ó, én másért sze­re­tem őket…

– Csak talán nem azért, hogy baju­szuk van…

Veronka dur­cá­san for­dí­totta el a fejét.

– Wibra úr, maga kiáll­ha­tat­lan kezd lenni.

– Köszö­nöm a val­lo­mást.

– Miféle val­lo­mást?

– Azt, hogy kiáll­ha­tat­lan kez­dek lenni. Követ­ke­zés­képp eddig nem vol­tam az.

– Ah, itt van ni! Ez az a bizo­nyos pró­ká­tori fogás. Olyas­va­la­mit bele­ma­gya­rázni vala­ki­nek a sza­va­iba, amit nem mon­dott. Magá­val vesze­del­mes beszélni, tudja. Egy szót se szó­lok töb­bet.

Gyuri könyör­gésre tette össze kezeit.

– Nem teszem töb­bet. Soha töb­bet. Csak beszél­jen.

– Komo­lyan érdek­lik a lep­kék?

– Becsü­le­temre mon­dom, az orosz­lá­nok és a tig­ri­sek se érde­kel­nek e perc­ben annyira.

– Lássa, a lep­kék olyan szé­pek, mint valami gyö­nyö­rűen fel­öl­tö­zött asszo­nyok. Milyen ízlé­ses össze­ke­ve­rése a szí­nek­nek! Én úgy nézem a szár­nya­i­kat, mintha meg­annyi min­tá­zott szö­vet lenne. Vegyük pél­dául éppen a Hébét, a fekete-piros alsó szár­nyai nem pom­pá­san ille­nek-e a sárga-kékes fel­sők­höz? Éppen olyan föl­sé­ges össz­hang van a pap­macska tar­ka­bar­ka­sá­gá­ban, ami­lyen ünne­pé­lyes komor han­gu­lat a gyász­pa­lást kék pettyes, sárga sze­gé­lyes barna toa­lett­jén. Higgye meg, hogy a híres pári­zsi Worth is eljö­hetne az erdőre, a pil­lan­gók­tól tanulni az öltöz­kö­dés művé­sze­tét.

– Las­sab­ban, Wla­din! – kiált fel e perc­ben Szli­minsz­kyné. – Hány tüdőd van? Helyi leve­lekre elég három­kraj­cá­ros már­kát ragasz­tani.

Szli­minszky Wla­di­mir ugyanis Fajka sze­ná­tor­ral bocsát­ko­zott vitat­ko­zásba arról az aktu­á­lis témá­ról, hogy mi lenne, ha az embe­rek­nél a hal­lás érzéke hiá­nyoz­nék, s olyan han­go­san fele­se­lé­nek e felett, hogy a sze­rető hit­ves nem áll­hatta Wla­din tüde­jé­nek ezt a fölös­le­ges pocsé­ko­lá­sát rend­re­u­ta­sító szó­zat nél­kül.

– Egy­más mel­lett ülnek és mégis kia­bál­nak – zsör­tö­lődék nagy fej­csó­vá­lás­sal –, mintha tizenöt kraj­cá­ros már­kát ragasz­ta­ná­nak hely­beli leve­lekre. Ó, Iste­nem, Iste­nem, mikor lesz már egé­szen okos az embe­ri­ség?

E perc­ben föl­emel­ke­dett Konopka sze­ná­tor, és fel­kö­szönté a házi­gaz­dát, Bába­szék „rege­ne­rá­to­rát”, tel­je­sen olyan vékony, resze­lős han­gon, aminő a Mra­vu­csáné volt, szinte azt lehe­tett volna hinni, ha valaki a sze­mét behunyja, hogy maga Mra­vu­csán dicső­íti önma­gát, ami zajos derült­sé­get oko­zott. Erre aztán fel­ug­rott Mra­vu­csán, és vissza­szál­lott a poha­rá­val Konop­kára, éppen azon moz­du­la­tok­kal, gri­ma­szok­kal és szem­pis­lo­gá­sok­kal, amint Konopka szo­kott beszélni. Ezen is nagyot nevet­tek. Pedig ilyen­for­mán csi­nál­ják ezt a kirá­lyok is, midőn udva­ri­as­ság­ból egy­más ruhá­já­ban jelen­nek meg – de azo­kon senki sem mer nevetni. A tósz­tok most nagy sza­po­ra­ság­ban ered­tek meg.

– Föl­sza­ba­dí­tot­tad a lán­ca­ik­ról a kutyá­kat – súgta Konop­ká­nak Fajka.

Mokry a házi­asszonyt éltette, Mra­vu­csán újból fel­állt, fele­sége és a maga nevé­ben a ven­dég­ko­szo­rú­ért ivott, köszö­ne­tet mond­ván szí­ves meg­je­le­né­sü­kért. Meg­jegyzé, hogy a meg­hí­vot­tak közül csak az egy Münczné nem jöhe­tett, mert bele­jött este­felé lábába a kösz­vény, nem csoda, sokat csüt­lött-bot­lott ma, vásár ide­jén, a sze­gény öreg asszony. Üríti poha­rát Bába­szék távol levő zsidó asszo­nyá­ért.

Zajos, lel­kes éljen­zés támadt, mely­nek lecsil­la­pul­tá­val Szli­minszky Wla­di­mir kiál­tott fel:

– Most már én teszem le a garast!

– Wla­din, ne beszélj! – intette a neje. – Ne beszélj! Árt a tüdőd­nek a han­gos beszéd.

De Wla­din­nal nem lehe­tett most bírni. Min­denre képes az ember a papucs ereje alatt; begom­bo­ló­zik, kigom­bo­ló­zik, nem eszik, nem iszik, de hogy valaki a benne levő tósz­tot el ne mondja, akkora enge­del­mes­ség isme­ret­len a magyar­or­szági anná­lék­ban.

– Eme­lem poha­ra­mat, uraim, a leg­szebb virág­szálra ebben a tár­sa­ság­ban. Urunk, Jézus Krisz­tus húgocs­ká­jára, az ártat­lan­ság bárá­nyára, kiért Isten cso­dát művelt, mond­ván a szol­gá­já­nak: „Eredj hamar, Péter, ne hagyd a kicsi­két meg­ázni.” Éljen sokáig Bélyi Veronka kis­asszony!

Veronka piros lett, mint a bíbor, kivált mikor a ven­dé­gek fel­ug­rál­tak és oda­men­tek rendre kezet csó­kolni, néme­lyik le is tér­delt előtte, a val­lá­sos Mra­vu­csánné pedig leha­jolt a föl­dig, s a szok­nyája sze­gé­lyét érinté ajka­i­val.

Gyuri elő­ször azt hitte a bolon­dos epi­the­to­nok hal­la­tára, hogy az erdész őrült meg, de most az egész tár­sa­sá­got lát­ván meg­bo­lon­dulni, cso­dál­ko­zás­sal vegyes zavar s valami külö­nös kényel­met­len­ségi érzet lepte meg.

– Miféle cso­da­té­tel­ről beszélt a ked­ves férje? – szólt Szli­minsz­kyné­hoz for­dulva.

Szli­minsz­kyné össze­csapta a kezeit.

– Hogyan? Ön hát nem tudja? Iga­zán nem tudja? De hisz az lehe­tet­len. Meg­van az már nyom­ta­tás­ban is tót ver­sek­ben.

– Mi van meg nyom­ta­tás­ban?

– Hát az eser­nyő tör­té­nete… Wla­din, nagyon kime­le­ged­tél, olyan vagy, mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legye­ző­met?

– Miféle eser­nyőé? – sür­geté az ügy­véd türel­met­le­nül.

– No, az érde­kes, hogy maga sem­mit se hal­lott erről. Hát az úgy tör­tént, hogy mikor a szép szom­széd­néja kicsiny gyer­mek volt, egy kosár­ban künn felej­tet­ték vala­hol a pap­lak udva­rán. Test­vér­bátyja, a glog­ovai pap, bent imád­ko­zott a temp­lom­ban. Nagy vihar támadt és fel­hő­sza­ka­dás azalatt, a vékony don­gájú gyer­mek bele is halt volna, tüdő­gyul­la­dást kap, vagy mit tudom én, milyen baja eshe­tik, ha csoda nem lép közbe. Hon­nan jött, hon­nan nem jött, egy ősz ember ter­mett ott, mintha csak a menny­ből pottyant Isten kül­döttje lenne, egy eser­nyőt borí­tott a lányka fölé.

– Az én eser­nyő­met – tört ki az ügy­véd­ből önkén­te­len.

– Mit?

– Sem­mit, sem­mit.

A vér sebe­sen nyar­galt ere­i­ben, szíve han­go­san dobo­gott, keze­i­vel türel­met­le­nül kalim­pált a leve­gő­ben, elannyira, hogy ő is fel­dön­tötte a poha­rát.

– Keresz­telő! Még egy keresz­telő! – ujjong­tak vidá­man szerte.

A bor­tó­csa Szli­minsz­kyné felé vette folyá­sát.

– Gra­tu­lá­lok, erdészné asszony – inger­ke­dett tisz­te­le­tes Rafa­n­i­desz úr.

Szli­minsz­kyné lesü­tötte a sze­meit.

– Nem igaz – rebegte szé­gyen­lő­sen. – Ugye, Wla­din?

De az ügy­véd nem hagyta, hogy újon­nan fel­me­rült sület­len­sé­gek föl­fal­ják az ő nagy témá­ját, mely­ben dol­go­zott. Köze­lebb húzta szé­két a menyecs­ké­é­hez.

– Hát aztán? – lihegte láza­san, izga­tot­tan.

– Az ősz ember eltűnt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma. Akik egy percre lát­ták, föl­is­mer­ték benne a nagy sza­kállú Szent Pétert.

– A Müncz zsidó volt.

– Mon­dott vala­mit?

Gyuri ajka­iba hara­pott, meg­res­tellte magát, hogy ismét han­go­san gon­dol­ko­zott.

– Sem­mit, sem­mit. Foly­tassa, kérem.

– Nos, Szent Péter tehát eltűnt, de az eser­nyő meg­ma­radt.

– És meg­van? – kérdé mohón.

– De meg ám. Úgy őrzik azt a glog­ovai temp­lom­ban, mint egy kin­cset.

– Hála Isten­nek!

Nagy léleg­ze­tet vett, mint aki­nek a szí­vé­ről mázsás teher esik le, gyön­gyöző hom­lo­kát meg­tö­rülte a zseb­ken­dő­jé­vel. Meg­van! – motyogta, s mered­ten nézett a leve­gőbe. Azt hitte, leszé­dül a szék­ről. Min­dent tudott, s a nagy sze­ren­cse egy­szerre össze­mor­zsolta. Valami mere­ve­dést érzett a nyak­csi­go­lyá­ján és szo­ron­gást a szíve körül, lan­kasztó búgás támadt körü­lötte a leve­gő­ben.

– És kié most az eser­nyő? A temp­lomé? – tuda­kolta gépi­e­sen.

– Lehet még a magáé is – csin­ta­lan­ko­dék a menyecske –, Veronka magá­val viszi a fér­jé­hez. Így mondta nekem egy­szer a glog­ovai tisz­te­lendő úr. Az eser­nyő a húgomé, ha ugyan oda nem aján­dé­kozza férj­hez­me­ne­te­le­kor a temp­lom­nak.

– Nem, nem – rázta fejét az ügy­véd, zavart tekin­te­tét körül­jár­tatva této­ván, mintha nem lenne tel­jes eszé­nél. – Nem enge­dem… Azaz, hogy mit beszé­lek. Igen, igen, miről is volt csak szó? Bor­zasztó mele­gem van. Mind­járt meg­fú­lok. Mra­vu­csán úr, kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni az abla­kot?

– Dehogy­nem.

Mra­vu­csán az ablak­hoz futott.

– Gom­bold be a kabá­to­dat, Wla­din!

Hűs tavasz­éji levegő ömlött be az abla­kon; egy paj­kos szél­áram bolond­já­ban egy­szerre elol­totta mind a két gyer­tyát.

– Sza­bad a csók! – kiáltá a kujon Klempa a nagy sötét­ség­ben.

Az ablakba egy orgo­naág haj­lott be a kert­ből, gaz­dag virág­fürt­je­i­től sze­re­lemre ingerlő illat­tal telt meg a szoba, cse­rébe a kitó­duló szi­var­füs­tért.

Madame Krisz­bay fel­si­kol­tott, hihe­tő­leg a sötét­ség­től meg­ijedve, de a selyma Klempa igye­ke­zett ez ártat­lan körül­ményt fel­hasz­nálni egy gonosz köz­be­szó­lásra:

– Becsü­le­temre mon­dom, nem én vol­tam!

Rej­tel­mes viho­gás támadt körös-körül. A sötét­ben külön­ben is rej­tel­me­seb­bek az elnyo­mott fél­ka­ca­jok. Szli­minsz­kyné ellen­ben demonst­rálni akar­ván addig is, míg a gyer­tyá­kat meg­gyújt­ják, hogy ő fölül­áll az ily bár­do­lat­lan élce­ken, elfo­gu­lat­la­nul foly­tatá az eser­nyő tör­té­ne­tét, ami­vel egy­szer­s­mind bebi­zo­nyí­totta, hogy beszél a szá­já­val – tehát semmi másra nem hasz­nálja.

– Szép kis legenda ez, Wibra úr, tes­sék elhinni. Én nem vagyok hiszé­keny asszony, azon­fe­lül luthe­rá­nu­sok is vagyunk (ámbár nem szo­kás beval­lani), de ez mégis igen szép legenda. Az eser­nyő igazi cso­da­do­log. A bete­gek meg­gyó­gyul­nak, ha alája lép­nek; egy halott fel­tá­madt, akit az eser­nyő érin­tett. Hiába csó­válja a fejét. Ez így van. Magam is ösmer­tem azt az embert, még ma is él. S álta­lá­ban meg­fog­ha­tat­lan, mi min­den tör­tént ezzel az eser­nyő­vel. Már maga az, hogy sok sze­ren­csét és nagy gaz­dag­sá­got hozott a glog­ovai pap­lakra.

Rémítő gyanú fogta el Gyu­rit. Amint újra meg­gyúl­tak a gyer­tyák nagy lobo­gás­sal, látni lehe­tett, hogy olyan sápadt az arca, mint egy halotté.

– Gaz­dag a pap? – kérdé hal­kan, kísér­te­ti­e­sen vil­logó sze­mek­kel.

– Nagyon gaz­dag – felelte Szli­minsz­kyné.

Még köze­lebb haj­lott hozzá, s hir­te­len meg­ra­gadta a kezét gör­csö­sen. Szli­minsz­kyné nem tudta, mire vegye. (Ha leg­alább előbb tette volna, értené – de most már égnek a gyer­tyák!)

– Ugye, talált vala­mit az eser­nyő­ben? – szólt lihegve, foj­tott han­gon.

Szli­minsz­kyné negé­de­sen vono­gatta a csip­ke­be­té­ten keresz­tül kicsil­lámló fehér vál­lát.

– Ej, ugyan mit lel­hetne egy eser­nyő­ben? Nem kat­lan az vagy vasas láda. Hanem messze vidék­ről oda­jár­nak vagy tizen­négy év óta a háza­su­landó párok, az eser­nyő alatt egy­be­kelni és fizet­nek gaz­da­gon. Aztán amennyi vagyo­nos beteg és halott van a Bjela-Voda men­tén, a Szit­nyá­tól egész Kri­vá­nig, azo­kat mind a glog­ovai pap gyón­tatja halá­los ágyu­kon és temeti hol­tuk után az eser­nyő­jé­vel.

Veronka, kinek Mra­vu­csánné muto­gatta be a hím­zett abro­szait, meg a föl­sé­gest len­vász­nát, csak most kezdte ész­re­venni fél fül­lel, hogy a szom­széd­jai miről tár­gyal­nak.

– A mi eser­nyőnk­ről beszél­nek? – kérdé elfo­gu­lat­la­nul, ked­ve­sen, a szé­ken him­bá­lódzva.

Gyuri és Szli­minsz­kyné össze­rez­zen­tek.

– Igen, kis­asszony – mondá az erdészné némi zavar­ral.

Gyuri gúnyo­san mosoly­gott.

– Nos – kérdé Veronka –, ön, látom, nem is hiszi?

– Nem.

– Ah! – mondá a leányka egy szem­re­há­nyó tekin­tet­tel – és miért?

– Mert semmi osto­ba­sá­got se hiszek el és mert…

Itt nagy dol­got akart kikottyan­tani, de sza­vait úgy­szól­ván elmet­szette az a sér­tő­dés, meg­ri­a­dás, mely a lányka egész való­já­ban lát­szott. Össze­húzta magát, mint a madár, ha egy tol­lát kité­pik. Csön­de­sen elfor­dí­totta a fejét, és hall­ga­ta­gon bámult a tányér­jára, mely­ben a kle­nóci ostyepka lehá­mo­zott haja zöl­del­lett.

Gyuri is elné­mult, pedig úgy csik­lan­dozta, úgy ösz­tö­kélte valami, hogy ugor­jék fel és kiáltsa ki: „Gaz­dag vagyok, úr let­tem, amaz eser­nyő nye­lé­ben van­nak elrejtve a kin­cseim.” Külö­nös az, ha nagy sze­ren­cse éri az embert, hogy az első vágya (mert vágya még min­dig marad, ha min­den vágya betelt is) a köz­lés; a har­so­ná­kat sze­retné meg­fú­vatni, herol­dok kiált­sák ki a nagy ese­tet, hallja az egész világ.

De ha ilyen az első érzés, a máso­dik már a kéte­lyé, a leg­na­gyobb sze­ren­cse mögött is ott ólál­ko­dik a baráz­dán egy árnyék, egy kel­le­met­len „hátha”. Gyuri is látott még ilyet.

– Hogy néz ki az a bizo­nyos eser­nyő, kis­asszony?

Veronka elbiggyesz­tette ajkait, mintha nem tar­taná érde­mes­nek ebben a tárgy­ban szóba állni a kér­de­ző­vel.

– Biz az nem valami külö­nös – szólt aztán von­ta­tott han­gon –, szí­ne­ha­gyott piros kelme, mintha ezer­esz­ten­dős lenne, folt is van rajta, nem tudom, hány.

– Az alján körös-körül apró zöld virá­gok.

– Látta?

– Nem, csak kér­de­zem.

– Igen, virá­gok van­nak az alján.

– Sza­bad meg­nézni?

– Ter­mé­sze­te­sen. Meg­nézi?

– Hisz azért megyek Glog­ovára.

– Azért? Hogy ért­sem azt, ha nem hiszi az ere­de­tét?

– Éppen azért, ha hin­ném, el nem men­nék.

– Maga rossz ember. Pogány.

Elhúzta kissé a szé­két Gyuri mel­lől, ami­től az lát­ha­tó­lag meg­il­le­tő­dött, elko­mo­ro­dott.

– Meg­sér­tet­tem? – kérdé sze­lí­den, bűn­bá­nat­tal.

– Nem, csak meg­ijesz­tett. – S gyö­nyörű ovál arca csa­ló­dást feje­zett ki.

– Hát inkább min­dent hiszek, csak ne fél­jen tőlem.

Veronka ajka körül mosoly suhant el.

– Vétek is volna nem hinni – vágott közbe Szli­minsz­kyné. – Nem babona ez; meg­tör­tént, bebi­zo­nyít­ható tények ezek. Aki nem hiszi, sem­mi­ben se hisz. Vagy iga­zak a Krisz­tus cso­da­té­te­lei, és akkor ez is igaz lehet, vagy…

De már nem fejez­hette be, mert madame Krisz­bay asz­talt bon­tott, kije­lent­vén, hogy fáradt, aludni megy, mire mind­nyá­jan fel­ál­lot­tak, s Mra­vu­csánné elve­zette őt is, Veron­kát is az udvarba nyíló két szo­bács­kába.

Gyuri az ajtó­nál oda­set­ten­ke­dett Veron­ká­hoz, aki őneki is jó éjt bic­cen­tett a fejé­vel.

– Korán indu­lunk reg­gel? – kérdé.

Paj­kos enge­del­mes­ség­gel haj­totta meg magát, fél­ol­dalt gör­bítve hófe­hér nya­kát, mintha el volna törve.

– Amint paran­csolja, Tamás úr.

Gyuri elér­tette a „Tamás” szót, és tré­fá­san viszonzá:

– Min­den attól függ, hogy med­dig alusz­nak a szen­tek.

Veronka vissza­for­dult a pit­var­ból, mor­cos arcot vágott, össze­szo­rí­totta a kis öklét, úgy fenye­gette meg vele parasz­to­san Gyu­rit.

– No, meg­áll­jon!

Gyuri szeme rajta veszett. Hiszen olyan szép volt, úgy illett az a fenye­gető ököl a hamis­nak. Ezt csi­nál­ják meg utána a szen­tek, ha tud­ják!

Nem­so­kára haza­in­dul­tak Szli­minsz­kyék is. (Mra­vu­csán lám­pá­sos embert ren­delt nekik, mert nem volt hold­vi­lág.) Szli­minsz­kyné bebur­kolta Wla­dint egy tava­szi fel­öl­tőbe, afölé még egy köpe­nye­get akasz­tott, nya­kát gyap­jas nagy­ken­dőbe csa­varta, s miköz­ben meg­hagyta neki, hogy künn csak az orrán át vegyen léleg­ze­tet, ráért Gyu­ri­val is cse­vegni.

– Való­ban gyö­nyörű legenda az, engem leg­alább nagyon meg­hat.

– Ah, sze­gény legen­dák! – felelte Gyuri. – Ha ráfújna az ember egy-egy ilyen szép legen­dára és lefújná róla az arany­zo­mán­cot, a szent illa­tot, a titok­za­tos­ság füst­jét, milyen fur­csa, igény­te­len való­ság maradna az alján.

– Hát nem kell ráfújni – mondá az asszony. – Gyűrd fel a köpe­nyed gal­lér­ját, Wla­din!

Az ügy­véd elgon­dol­ko­zott.

– Talán igaza van – dünnyögé elme­rengő tekin­tet­tel.

Kis­vár­tatva Gyuri is meg­kí­vánta az alvást, vagy a magányt, s kérte Mra­vu­csán­nét, jelöl­jön ki neki fek­vő­he­lyet.

– Hm, elment a mág­nes – dohogta a jegy­ző­se­géd.

Alig­hogy betette maga után az ajtót, Kukucska mészá­ros vígan fel­kur­jan­tott: „Elhullt a fér­gese!” Leve­tette a kabát­ját, fel­gyűrte duhaj módon a lobo­gós ingét (egy teto­ví­ro­zott ökör­fe­jet lehe­tett látni a mez­te­len bal kar­ján), aztán hamis­ká­san oda­ka­csin­tott Mra­vu­csán­nak.

Város­bíró uram elérté a dol­got.

– Igaz, igaz – bizo­nyít­gatta sugárzó arc­cal –, nem lehet anél­kül lefe­küdni, hogy az ember ne tegyen pró­bát: sze­re­tik-e még az asszo­nyok?

Ezzel kihú­zott az almá­ri­um­ból egy fió­kot, a fiók­ból pedig kivett egy pakli kár­tyát.

A kár­tyá­ból ugyan hiány­zott a zöld alsó, de ez éppen­ség­gel nem zavarta a bába­széki intel­li­gen­ciát, már a múlt­kor is így ját­szot­ták a pre­fe­rán­cot, az utol­só­nak keve­sebb jut­ván egy kár­tyá­val az osz­tás­nál, mely azon­ban kép­ze­let­ben mégis neki jutott, s mint szel­lemi kár­tya sze­re­pelt a játék­nál. Ha zöld volt a hívá­son, az utolsó kép­ze­let­ben adta az ütésre a zöld alsót, mond­ván:

– Rajta van a szel­lemi alsó!

Némely­kor ütött is vele, kivált ha zöld volt a tromf.

Ma azon­ban, tekin­tet­tel a hiányzó kár­tyára, egy kis parázs ferbli kere­ke­dett, mely jó éjfél utá­nig eltar­tott. A sze­ná­to­rok ját­sztak, a mészá­ros meg a tisz­te­le­tes úr. A segéd­jegyző a kva­ter­ká­kat hordta, a pénz­te­len Klempa (min­de­nütt a kán­tor a leg­sze­gé­nyebb) par­la­gon könyö­költ hol itt, hol ott, mert egyik hely­ről a másikra ker­get­ték azon a címen, hogy peches gibic, ami alap­já­ban igen lehan­goló és elke­se­rítő titu­lus, de még­sem becsü­let­sér­tés. Köl­tö­zött, ván­do­rolt a sze­gény Klempa játé­kos­tól játé­kos­hoz, míg végre a mészá­ros és a tisz­te­le­tes úr közötti asz­tal­csücs­kön lehajtá lan­kadt fejét és elaludt, hosszú, tömött sza­kálla szol­gál­ván állá­nak ván­ko­sául – de egy­szer­s­mind kel­le­met­len jövőt terem­tett szá­mára, mert a gézen­gúz Kukucska Pál azt indít­vá­nyozá szé­les ked­vé­ben (mikor egy nagy zsi­nórt behú­zott), hogy a Klempa sza­kál­lát pecsé­tel­jék le az asz­tal­hoz. Föl­sé­ges lesz, ha majd föl­riad, és nem ereszti az asz­tal.

Nosza, mohón kap­tak a finom gon­do­la­ton, Mokry tar­totta a gyer­tyát, Kukucska a viaszt csö­pög­tette rá vagy három helyen a sza­kál­lára – maga Mra­vu­csán pedig a pecsét­gyű­rű­jé­vel oda­nyomta az asz­tal­hoz. Hanem iszen lesz ebből nagy parádé!

Más, de szin­tén nem valami nagyon neve­ze­tes epi­zó­dok is tör­tén­tek. Madame Krisz­bay, akit a saját szo­bá­jába szál­lá­solt Mra­vu­csánné, nem mert befe­küdni a duny­ha­ten­gerbe, attól félt, hogy besüp­ped és meg­ful­lad. Min­den­áron pap­lant kívánt. Mra­vu­csán­né­nak nem volt, lele­mé­nyes angol ésszel azon­ban elhozta az ura nagy szőrű bőr­bun­dá­ját és ráte­rí­tette a madame-ra, ami­től az úgy meg­ijedt, hogy mig­rént kapott; egész éjjel tor­mát kel­lett a halán­té­kára rakni.

Veron­ká­nak más kel­le­met­len­sége esett. Amint magára maradt a Mra­vu­csán-ház leg­szebb szo­bá­já­ban, bere­te­szelte belül­ről az ajtót, hogy senki se néz­hes­sen be a kulcs­lyu­kon, egy man­ti­llát akasz­tott a kilincsre, befüg­gö­nyözte a kis abla­kot, mely az udvarra nyílt, aztán hoz­zá­fo­gott a vet­kő­zés­hez; kibon­totta elöl mel­lény­ké­jét, egyik kapocs a másik után enge­dett, mire enge­del­mes­ked­tek a hal­cson­tok is, vissza­ad­ván a mell és a derék igaz for­máit – száz­szor szeb­be­ket a sej­tet­tek­nél. Az utolsó kapocs is pat­tant, mely a felső szok­nyát tar­totta meg­szo­rítva a csí­pők felett, és erre a virá­gos, fod­ros roko­lyácska kez­dett alá­csúszni – mintha a rózsa­bim­bó­ról leha­sa­do­zik az irigy zöld bur­ko­latja.

Hullt, hullt a szok­nyácska lefelé, súrolva vakító fehér alsó­szok­nyá­ját. Már-már annak zsi­nór­ját is meg­húzta volna (mert az alsó­szok­nya nem volt bekap­csolva, de fel­kötve), midőn rémülve veszi észre, hogy két apró veres szem van ráme­redve.

Egy kis iromba cica jött ki az ágy alól, az nézte, de úgy nézte, olyan nagyon nézte, kíván­csian, érdek­lő­dés­sel, mintha egy macs­kává elát­ko­zott királyfi lenne.

Veronka ijed­ten kapott a szét­eresz­tett mel­lé­nyé­hez, hir­te­len lehaj­lott, s a másik kezé­vel fel­rán­totta újra a lecsú­szott szok­nyát (mely­ből már éppen ki akart volt lépni), miköz­ben majd csengő, majd paran­csoló han­gon kor­holta, riasz­totta a macs­kát.

– Mars, cica! Sicc, csú­nya cica! Ne nézz ide, cica!

A bakfis szé­gyen­ke­zett levet­kőzni a macska előtt. Újra fel­öl­tö­zött egész ren­de­sen, s pró­bálta a macs­kát kiker­getni, de az elbújt a búto­rok mögé, fel­ug­rott a szek­ré­nyek tete­jére, hiába volt a ker­ge­tő­dzés vele, nem lehe­tett a szo­bá­ból kitudni.

Mra­vu­csánné asszony figyel­mes lett a zörejre, átszólt a szom­széd szo­bá­ból:

– Mi baja, kis­asszony­kám?

– Nem tudom kiker­getni a macs­kát, Mra­vu­csán néni.

– Semmi az, szí­vecs­kém, ha bent marad is; jó ártat­lan állat.

– De mikor lát – felelte Veronka szo­rongva.

Elol­totta most a gyer­tya­vi­lá­got, sötét­ben akart vet­kőzni, de a frá­nya macska megint kijött a szoba köze­pére, és sze­mei még job­ban vil­log­tak a homály­ban.

– No, meg­állj, kíván­csi cudar, mind­járt kifo­gok én raj­tad.

Bari­ká­dot csi­nált a szé­kek­ből s e bari­kád mögött, mintha a várá­ban lenne, amelybe nem lehet belátni, az ágy szé­lére ülve, keresztbe rakta a lábacs­káit, min­de­nek­előtt kifűz­vén a cipel­lőit. Kip, kop, kop­pant az egyik topán, amint lehúzta és a pad­lóra ejtette, kip, kop, a másik is kop­pant.

No bizony, impo­nált is a macs­ká­nak a szé­kes vár! Tip, top, egyet ugrott kinyúj­tó­zott test­tel, és ott volt a slin­gelt abrosszal bete­rí­tett mos­dó­asz­tal­kán; tip, top, még egyet ugrott és ott volt a Veronka ágyán; a ván­kosa köze­pén. Hanem iszen nem jó közel jönni. Veronka se volt rest, egy ügyes moz­du­lat­tal elfogta. Itt vagy most már, macska koma! Hamar csak, hol van egy kendő? Majd adok én neked néze­lődni, mikor a lányok vet­kőz­nek. Tudod-e, hogy az nem illik, cicuska.

Talált egy vas­tag gya­pot­ken­dőt, bekö­tötte vele a macska fejét, két­rét a szeme táján: „most lás­son már maga, ha tud”, s így kezdte újra a vet­kő­ző­dést.

Az éj tanácsot ád

Míg ily bohó­kás apró­sá­gok fog­lal­ták el a fehér­né­pe­ket, s míg Klempa úr lepe­csé­telt sza­kál­lal aludta az iga­zak álmát (senki sem álmod­hat szeb­be­ket, mint egy szen­dergő gibic), addig Wibra György gon­do­la­tokba merülve vir­rasz­tott. Levet­kő­zött, lefe­küdt, de nem aludt. Az ő levet­kő­zése (ne mél­tóz­tas­sa­nak meg­ijedni) nem lesz leírva rész­le­te­sen, mert az meg­bot­rán­koz­tató jele­net a művelt emberi fogal­mak­ban. Hogy miért? Hát tudom is én. Csú­nya, tehát leír­ha­tat­lan. A nő levet­kő­zé­sé­ben poé­zis van; ha jól van írva, a női test finom, bolon­dító illa­tát érzi ki a betűk­ből az olvasó a nyom­da­fes­ték helyett, de egy férfi levet­kő­zése, pfuj, emlí­teni se meré­sze­lem. A szok­nyá­hoz akár ódát, dit­hi­ram­bot sza­bad írni, de a nad­rág­nak „kimond­ha­tat­lan” a neve is. És miért? Hát Isten tudja. És mit bizo­nyít? Talán azt, hogy a férfi inesz­té­ti­ku­sabb teremt­mény a nőnél? Alkal­ma­sint csak azt, hogy aki az illőt és illet­lent kigon­dolta, nagy sza­már volt.

De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hősünk nem alu­dott. Nem a gyomra volt meg­ter­helve a Mra­vu­csánné éte­le­i­től, hanem a lelke, agy­ve­leje telt meg a mai nagy ese­ménnyel. Mint alak­ta­lan zűr­za­var kóvály­gott a fejé­ben a sok min­den­féle benyo­más. Néhány óra alatt mintha néhány esz­ten­dőt élt volna át. Szent Isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné pad­lá­sán kereste az eser­nyőt! Most végre meg­ke­rült. Gond­vi­se­lés­sze­rűen buk­kant rá. Az Isten egy angyalra bízta.

Itt az eser­nyő­ről az „angyalra” sik­lott át az esze. Csi­nos kis jószág, meg kell adni. Egy csöp­pet se kel­le­met­len, pedig ezek a többi kis­asszo­nyok, akik a kamasz­évek­ben jár­nak, fesze­sek, élet­te­le­nek, mes­ter­kél­tek, nin­csen ben­nök semmi ter­mé­sze­tes. Veronka kivé­tel. Veronka helyes kis bakfis. És mintha rokon­szen­vezne is vele egy kicsit…

Vissza­idézte ele­i­től fogva min­den sza­vát, úgy­szól­ván min­den moz­du­la­tát, mely rá nézve ked­vező volt, és újra meg újra átél­vezte (csak még több méz volt benne, most har­mad­szorra, vagy negyed­szerre), de amint ment, ment a szí­nes fona­lon vissza­felé, össze­rakva mosolyt, elej­tett szót, meg­lá­gyult han­got, önfe­ledt pil­lan­tást, ösz­tön­szerű tag­lej­tést (milyen édes gyűj­te­mény volt ez), hát talált közte közönyt, hideg­sé­get is, és elcsüg­ged­ten, mint­egy erő­szak­kal átha­jí­totta magát az ábrán­do­zás palánk­ján a szín­arany való­ságba – az eser­nyő­höz.

Bizony sze­ren­csés­nek érez­heti magát, s nem szük­ség tacskó leány­zók éret­len­sé­geit talál­gatni. Úr lett, nábob lett a mai nap­pal. Úgy éli majd a nap­jait, mint egy her­ceg, eljár télen át Buda­pestre, vagy a Rivi­é­rára, nyá­ron át Osten­débe, Mona­cóba, szó­val nagy úr lesz, aki oda se néz holmi pap­hú­gok­nak. (Nono, csak min­dig vissza­tért a gon­do­lata ahhoz a fityfi­ritty Veron­ká­hoz.)

Álom nem jött a szem­hé­ja­ira, hogy is lehetne most aludni? Úgy röp­köd­tek előtte a szebb­nél szebb élet­ter­vek, mint a lep­kék a glog­ovai erdő­ben. Ő csak ker­gette őket, egyre ker­gette… Ej, csak már vir­radna, hogy mehes­sen, mozog­has­son.

A zseb­órája vígan ketye­gett a feje mel­lett levő asz­tal­kán, meg­nézte, éppen éjfélt muta­tott. Lehe­tet­len, hogy még csak annyi legyen! Talán rosszul jár? Vala­hol a har­ma­dik udva­ron egy kakas kuko­ré­kolt, mintha mon­daná: „Jól jár az órája, Wibra úr!” A „Meg­fa­gyott birká”-ból ide­hang­zott elmo­sódva a muzsika. Valami duhaj pász­tor­em­ber elő­éne­kelte keser­ve­sen a híres tót juhász­dalt, mely­nek az eleje pon­gyo­lán for­dítva ilyen­for­mán hang­zik:

Nem juhász az, aki a mért húst ked­veli,
Nem azé a birka, aki föl­ne­veli.

Gyuri szi­varra gyúj­tott, s a bod­ros füst mel­lett ez a bolond nóta a gon­do­lat­já­nak szép piros szö­vet­jét a visszá­jára for­dítá.

Csak­ugyan sok­szor nem azé a birka. Lám ez az eser­nyő is hon­nan került elő. Azaz­hogy még meg sem került. Hiszen nincs még a kezé­ben. Sőt, ha jól föl­vesszük, nincs is valami sok­kal köze­lebb hozzá. Eddig attól tar­tott, hogy mint jelen­ték­te­len ron­gyot, eldob­ták vala­hol a sze­métre, ahol meg­rot­hadt, s azért volt kevés remé­nye hoz­zá­jutni. Mi tör­tént most? Mind­össze meg­for­dult a dolog. Most már az a baj, hogy való­sá­gos kle­nó­dium az eser­nyő, temp­lomi erek­lye. Lás­suk csak, hogy lesz, mint lesz? Mit mond ő a glog­ovai pap­nak hol­nap? Azt-e, hogy „eljöt­tem az eser­nyő­mért”? A pap bizo­nyo­san kine­veti, mert vagy bigott rajongó és akkor szen­tül hiszi, hogy Szent Péter hozta a húgá­nak; vagy ámító fari­zeus, és akkor nem bolond, hogy hagyja magát lelep­lezni.

Künn szél moz­dult, hara­gos dér­rel-dúr­ral besü­ví­tett a rossz ablakú, rossz ajtajú kam­rába, ahová Mra­vu­csánné hálásra elhe­lyezte. A búto­rok is mozog­tak, ropog­tak. Jól lehe­tett hal­lani a Lis­ko­vina erdő­ség távoli zúgá­sát. Ugyan­csak dol­go­zik benne az akasz­tott ember, akit Mra­vu­csán emlí­tett. Gyuri ismét elol­totta a gyer­tyát, mely­nek láng­já­val kel­le­met­le­nül incsel­ke­dett a szél, bebújt a dunyha alá, behunyta a sze­mét, kép­ze­lete meg­hí­zott a sötét­ben, látni vélte az akasz­tott embert, amint haj­la­do­zik ide-oda a fán, s vigyo­rogva bólin­gat feléje: „Bizony kine­ve­tik, Wibra úr, a glog­ovai paró­kián.”

– Átko­zott bonyo­da­lom! – haj­to­gatta magá­ban, nyug­ta­la­nul hány­ko­lódva a hótiszta pár­nák között, melyek­ről a tava­szi nap­fény meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan illata ára­dott ki (nem­hi­ába vol­tak ma a lészán kite­rítve). – Mind­egy – szőtte a gon­do­la­tait –, az eser­nyő még­is­csak az enyém. Hiszen be lehet bizo­nyí­tani végső eset­ben a bíró­ság előtt is. Tanú rá Sztol­arik, Münczné, a fiai, egész Besz­terce városa.

Itt egy­szerre fel­ka­ca­gott kese­rűen:

„Azaz dehogy lehet bebi­zo­nyí­tani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem az enyém, a Mün­czéké. A Mün­czék apja vette ren­des árve­ré­sen a Gre­go­rics hagya­té­ká­ból, a hasz­na­ve­he­tet­len hol­mik közt. Az eser­nyő tehát a Mün­czéké, engem csak az illet, ami a bel­se­jé­ben van. De lehet-e azzal is elő­áll­nom? Mond­ha­tom-e a pap­nak: Főtisz­te­lendő úr, az eser­nyő nye­lé­ben van egy két- vagy három­száz­ezer forin­tos bank­utal­vány, tes­sék csak kérem ide­adni, mert engem illet…”

Gyuri most elkezdte sorba ele­mezni, mit tesz erre a pap.

Vagy hiszi a szent legen­dát az eser­nyő­ről és így szól: „Eredj a pokolba! Majd bolond Szent Péter, hogy neked bank­utal­ványt hoz­zon a mennyek­ből.” Ha pedig csak­ugyan kísér­tetbe jön, meg­nézi és benne találja a fel­nyit­ható nyél­ben, akkor azt mondja: „Ha mégis hozta, akkor bizo­nyo­san nekem hozta”, kive­szi az utal­ványt, és ő maga érté­ke­síti. Miért is adná Gyu­ri­nak? Mivel tudná bizo­nyí­tani, hogy az övé?

Majd így okos­ko­dék hősünk tovább:

„Talán beavas­sam élet­tör­té­ne­tembe, elmond­jak szög­ről végre min­dent, anyám­ról, atyám­ról, halá­lo­zási körül­mé­nye­i­ről? Tegyük fel, elhi­szi alfá­tól óme­gáig: mit ér az? Kivi­lág­lik-e mind­eb­ből, hogy a kincs az enyém? Bizo­nyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ide­adná-e? Hiszen a pap is csak ember! Perel­jem talán, ha ide nem adja? Nevet­sé­ges! Az utal­ványt kive­szi szé­pen, s milyen bizo­nyí­ték­kal áll­jak én aztán elő, hogy az eser­nyő­nyél­ben benne volt?”

A verej­ték csur­gott a Gyuri hom­lo­ká­ról, a ván­ko­sát harapta dühé­ben. Ilyen közel lenni az örök­ség­hez, és mégis olyan mér­he­tet­len távol­ban tőle!

…Fekete éjszaka, adj taná­csot!

És az éjsza­ká­hoz érde­mes folya­modni. Jól tette Gyuri, hogy őtőle kért taná­csot. A tépe­lő­dők és gon­dol­ko­zók jó barátja ő.

Az arany­ta­ná­csok közé lehetne írni: „Min­den nagy dol­go­dat gon­dold meg éjjel is, habár már nap­pal hatá­roz­tál felőle.” Mert az ember­nek van éjjeli esze és nap­pali esze. Hogy melyik a job­bik esze, azt nem tudom.

Hogy nem töké­le­tes egyik sem, gya­ní­tom. A nap­pali verő­fény szövi, mint egy takács, a maga szí­neit a gon­do­la­tokba, az éj is közé­jük hul­lat fekete szár­nya­i­ból egy-egy tol­la­za­tot. Fes­te­nek, pepe­csel­nek, nagyí­ta­nak, kicsi­nyí­te­nek, tehát fal­sifi­kál­nak mind a ket­ten. Az éj szebb­nek mutatja ked­ve­sed alak­ját, mint aminő, ellen­sé­ge­det erő­sebb­nek, bajo­dat nagyobb­nak, örö­mö­det kisebb­nek. Nem szép eljá­rás tőle, de hát az éj szu­ve­rén, nem tar­to­zik fele­lős­ség­gel sen­ki­nek.

Vedd olyan­nak, ami­lyen, de ne mel­lőzd, jám­bor tűnődő, ami­kor az igaz­sá­got kere­sed… Azaz dehogy kere­sed te az igaz­sá­got – ha szembe jönne is, kike­rül­néd. Rosszul fejez­tem ki magam, ne mel­lőzd az éjt, mikor a kive­zető utat kere­sed.

Csak lát­szó­la­go­san hall­ga­tag ő. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha nem teheti más­képp, láb­ujj­he­gyen csen­de­sen elhozza az álmot és abba gön­gyöl­geti kime­rít­he­tet­len lele­mé­nyes­ség­gel, amit taná­csol.

Egy­szer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a „Meg­fa­gyott birká”-nál. Gyuri nem hal­lott többé csak lassú rit­mi­kus zson­gást – aztán úgy rém­lett neki, hogy más vidé­ken jár, a glog­ovai erdő­ben lep­ké­ket fog­dos­nak Veron­ká­val.

Amint men­nek-men­nek a csa­li­tok között, ele­i­bök top­pan az ösvé­nyen egy öreg­em­ber, kun­kor­gós arany­bot­tal, gló­riás fél­kör­rel a feje fölött, a kalapja madzagra akasztva lógott le a nya­ká­ról.

„Ön Wibra úr?” – kérdé az aggas­tyán.

„Igen, és ön?”

„Én Szent Péter vagyok.”

„Mi tet­szik?”

„Egy nyi­lat­ko­za­tot aka­rok alá­írni az ön javára.”

„Az én javamra?”

„Érte­sül­tem, hogy nem jut­hat az eser­nyő­jé­hez, Gre­go­rics bará­tom meg­kért, hogy segít­sem ki. Tehát szí­ve­sen írok alá egy nyi­lat­ko­za­tot, hogy az eser­nyőt nem én adtam a kis­asszony­nak.”

„Szép öntől, de itten se papí­rom, se tin­tám. Gye­rünk vissza a faluba!”

„Az nem lehet, nincs annyi időm. Tud­hatja, hogy én a kapu­nál állok strá­zsát, men­nem kell.”

„De hát akkor én mit csi­nál­jak? Miképp jus­sak az eser­nyőm­höz?”

Szent Péter vál­lat vonva vissza­in­dult a sze­der­in­dás ösvé­nyen. Egy irdat­lan nagy cser­fá­nál mégis meg­állt, és intett Gyu­ri­nak, hogy jöj­jön köze­lebb.

Gyuri szót foga­dott.

„Tudja mit, bará­tom uram, ne okos­kod­jék sokat, vegye el a Veron­kát fele­sé­gül, s vele együtt magáé lesz az eser­nyő.”

„Jöj­jön! – mondá Gyuri és meg­fogta erő­sen a szent palást­ját. – Kérje meg a szá­momra!”

Húzta, húzta Gyuri, de ebben a perc­ben, mintha valami erő­sza­kos kéz meg­ra­gadta volna hátul­ról és ret­tentő erő­vel magá­val rán­taná – föl­éb­redt.

Kopo­gás hang­zott az ajtón.

– Sza­bad – morogta gépi­e­sen, ködös fej­jel.

A Mra­vu­csánék szol­gá­lója nyi­tott be ásítva, nagy koszt­ro­san.

– Bejöt­tem a cipő­kért.

Gyuri kitö­rölte sze­mé­ből az álmot. Reg­gel volt. Az abla­kon a nap­su­gár neve­tett be.

Emlé­ke­zete gyor­san futott végig az illanó álom rész­le­tein. Még szinte látni vélte a fosz­la­dozó köd­ben a rész­le­tek hal­vány vona­lait. Min­den olyan ele­ven, friss volt még. Úgy­szól­ván a haraszt recse­gett még a Szent Péter talpa alatt, s ünne­pé­lye­sen kon­gott a jósá­gos hangja: „Vegye el, bará­tom, a Veron­kát fele­sé­gül, és akkor magáé lesz az eser­nyő.”

– Külö­nös egy álom­lá­tás – tűnő­dött Gyuri –, és mennyi logika van benne. Biz ez magá­tól is eszembe jut­ha­tott volna.

…Ej, mintha bizony magá­tól jutott volna eszébe! Az éj csak paran­csolt: „Jöjj, álom, építs neki össze­függő mesét abból az anyag­ból, ami benne forr.”

Mire Gyuri fel­öl­tö­zött, nem volt már nagyon korán. Az egész Mra­vu­csán-ház izgett-moz­gott, mint a népes köpű. Egyik köcsö­göt vitt, másik szűrő szi­tát (a kifejt tej­jel baj­lód­tak), a kapu­nál, melyet az éjjeli szél kisza­kí­tott az ütkö­ző­jé­ből, ott pipáz­ga­tott a Gyuri kocsisa, és segí­tett cso­dál­kozni a töb­bi­nek a szél ere­jén: ész­re­ve­vén urát, meg­eme­linté nyalka strucc­tol­las kalap­ját.

– Befog­jak?

– Nem tudom még. Hollá, kis­le­ány! Föl­kel­tek a kis­asszonyék?

– Már reg­ge­liz­nek is a kert­ben – felelte egy szar­vas­ter­metű fehér­cse­léd, ki egy tep­sit vitt for­ralt tej­jel. – Tes­sék erre jönni.

– Akkor hát befog­hatsz, János.

Egy diófa alatt, nagy kerek kőasz­tal körül találta Gyuri vala­mennyi­ö­ket. Már a reg­geli végén vol­tak, csak még a madame rág­csálta a pirí­tós kenye­re­ket.

Nagy nevet­gé­lés­sel fogad­ták. Veronka fel­ki­ál­tott paj­ko­san:

– Itt jön a friss ember!

– De már a friss ember titu­lust nem hagyom – ellen­veté Mra­vu­csán –, az engem illet. Mert én le se feküd­tem, egész reg­ge­lig kár­tyáz­tunk. A sze­gény Klempa még most is ott alszik a két könyö­kén, az asz­ta­lon, a lera­gasz­tott sza­kál­lá­val.

– Szép is olya­kat tenni! – piron­gatta Mra­vu­csánné.

– Jó reg­gelt! Jó reg­gelt! – Mind­nyá­jan kezet fog­tak a Gyu­ri­val, Veronka is fel­állt, és csin­ta­la­nul haj­la­do­zott.

– Jó reg­gelt, friss ember! Jó reg­gelt. No, mit néz reám olyan nagyon?

– Nézem – mondá zavar­tan Gyuri, a leány szép­sé­gén felejtve a sze­meit –, hogy… izé… mennyire meg­nőtt.

– Egy éj alatt?

– Teg­nap még kis­le­ány volt.

– A maga szeme káp­rá­zott.

– Káp­rá­zik az ma is.

– Mert még álmos. Hát ilyen­kor kell fel­kelni?

A ját­szi, enyelgő hang, mint valami édes csik­lan­do­zás, föl­vil­la­nyozta Gyu­rit, s kez­dett is bőbe­szédű lenni, védte magát, tré­fá­san, szé­les jó kedéllyel.

– Elalud­tam egy kicsit, sőt ha a szol­gáló rám nem kopog­tat, most is alszom. Bár­csak ne nyi­tott volna be csak még öt per­cig.

– Ugyan? – szólt Mra­vu­csánné. – Olyan szé­pet álmo­dott? Mit paran­csol? Kávét vagy hideg sül­tet?

– Kávét kérek.

– Hát nem mondja el, mit álmo­dott?

– Háza­sod­tam álmom­ban. Ille­tő­leg meg­akadt a dolog a leány­ké­rés­nél.

– Hogyan? Kosa­rat kapott? – kérdé Veronka, elő­re­tolva a kíván­csi fejecs­ké­jét, melyet ma még szebbé tett a föl­épí­tett gaz­dag haj­ko­rona, a haj­ko­ro­nát pedig még szebbé tette egy bele­tű­zött pün­kösdi szegfű.

– Kér­dés, hogy mi lett volna. Éppen a döntő pil­la­nat­ban köl­tött fel a szol­gáló.

– Úgy? Már szinte azt hit­tem, nem tet­szett a sze­mé­lye a sze­mé­lyé­nek – szólt Veronka átcsapva a mesei stí­lusba. – Milyen kár, hogy most már nem tud­hat­juk.

– Biz­to­sí­tom, meg­tudja.

– Mikép­pen?

– Úgy, hogy meg­mon­dom.

– Ugyan ne beszél­jen! Hiszen az álmok nem men­nek át egyik éjjel­ről a másikra foly­ta­tá­sok­ban, mint a regé­nyek az újsá­gok­ban.

Gyuri meg­itta kávé­ját, rágyúj­tott, és nagy füst­fel­hő­ből szólt ki titok­za­tos arc­cal, sze­meit az ég felé for­dítva tré­fá­san:

– Van­nak olyan álmok, majd meg­lássa. De hát maga hogy alu­dott?

No, csak ezt kel­lett emlí­teni: men­ten kapott rajta Mra­vu­csánné, szé­le­sen elő­adva a macska his­tó­ri­á­ját, aki miatt nem mert a Veronka este levet­kőzni.

Gyuri elkép­zelte a bájos jele­ne­tet, édel­gett rajta a lelke, Veronka irult-pirult, Mra­vu­csán kaca­gott, Mra­vu­csánné pedig egy pár oktató szót fűzött hozzá, amint illő idő­sebb, tapasz­tal­tabb asszo­nyok­nak:

– Nem jó, galam­bocs­kám, a jóból se a nagyon sok. A sze­mé­rem­ben is árt, ami túlon­túl van az elé­gen. Hozzá kell szokni az ilyes­mi­hez! Hát mikor ura lesz, szí­vecs­kém? Az bizony becsám­pás­ko­dik ám a háló­szo­bába, és maga fűzi ki az asszony­kája ruha­de­re­kát. Azon keresz­tül kell esni.

– Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!

Bedugta a füleit, fel­ug­rott és elsza­ladt a ribisz­ke­bok­rok felé. Egy picinyke gally bele­akasz­ko­dott a szok­nya fod­rába, s úgy meg­rán­totta, hogy kisza­kadt a rán­ca­i­ból.

No, lett ebből nagy eset! Hamar tűt, cér­nát! Növelte még a zavart, hogy a Wibra kocsija elő­ál­lott. Két nyug­ta­lan nyakú fekete ló, réz­kul­csos hám­mal. Hej! Csak jó mes­ter­ség a pró­ká­to­roké! (Olyan fia­tal és már ilyen foga­tot hazu­dott össze.)

Volt dolga Mra­vu­csán­né­nak és min­den­féle élő lélek­nek a ház­nál. Hamar kösd be, Anka, egy szal­vé­tába a son­kát, amit az útra főz­tem! Te pedig sza­ladj, Zsuzska, a kalá­csért! De hátha nin­csen késök? Hoz­za­tok hamar egy szar­vas­nyelű kést! Ne készít­sünk a sarog­lyába egy kis aszalt gyü­möl­csöt? Jó lesz rágo­gatni, lel­kem, útköz­ben, kivált az ide­gen asszony­ság­nak. Hát egy csi­pet­nyi lek­várt ne tegyek egy bög­ri­kébe? De bizony teszek.

– Ugyan, ugyan, néni – sza­bad­ko­zott Veronka –, hiszen ebédre haza­é­rünk.

– Hátha elő­adja magát valami? Soha­sem lehet tudni.

Térült-for­dult a jó Mra­vu­csán néni, hol elsza­ladt, hol elő­ke­rült, mint a karika – mialatt Mra­vu­csán min­den­fé­le­kép­pen kapa­ci­tálta őket, hogy marad­ja­nak ebédre, vagy ha nem, leg­alább még egy óráig. Utol­jára már csak egy fél­órát könyör­gött, biz­tat­ván őket, hogy akko­ráig okvet­le­nül föl­éb­red Klempa, ami­hez fog­ható lát­vá­nyos­sá­got maga a király sem pipált.

Nem ért sem­mit, meg­ma­rad­tak csö­kö­nyö­sen az indu­lás mel­lett, fel­ül­tek a csi­nos kis csé­zára; a höl­gyek hátulra, Gyuri a kocsis­ülésre befelé for­dulva, úgy­hogy a tér­dei máris oda­súr­lód­tak a Veronka lábacs­ká­i­hoz… Nem tudom én, hogy lesz ez egész Glog­ováig.

– Glog­ovára megyünk – paran­csolta Gyuri a kocsis­nak.

János meg­pat­tin­totta az ostort, a lovak meg­ira­mod­tak, de alig gurult ki a kocsi a kapu dobo­gó­ján, lel­ken­dezve futott utá­nuk Mra­vu­csánné, tele tüde­jé­ből kia­bálva:

– Hó, hahó! Meg­áll­ja­nak!

A kocsi meg­állt, a höl­gyek ijed­ten néze­get­tek körül, mi baj lehet. De nem volt semmi baj. Mra­vu­csánné egy­pár ép almát fede­zett még fel vala­hol az élés­kam­rá­ban; azo­kat a fél­tett kin­cseit hozta a köté­nyé­ben, s meg­rakta vélök, mint­hogy a höl­gyek ruháin nem volt zseb, a Gyuri kabát­ját, kiköt­vén, hogy ezt a szép vörö­set, igazi ser­ci­kát, a Veronka egye meg.

Erre aztán csak­ugyan meg­in­dul­tak nagy kendő- és kalap­lo­bog­ta­tá­sok közt, míg csak egy kanya­ro­dó­nál tel­je­sen el nem tűnt a nyá­jas Mra­vu­csán-porta összes népe­i­vel, nagy dió­fá­já­val, füs­tölgő kémé­nyé­vel. Új és új képek bon­ta­koz­tak ki a roha­mo­san haladó Bába­szék utcai éle­té­ből. A bolt előtt Münczné állt bod­ros, hófe­hér főkö­tő­jé­ben, s ked­ve­sen bólin­ga­tott tisz­te­letre méltó ősz fejé­vel, melyet egye­nes vonal­ban osz­tott két egyenlő részre a csil­logó pápa­szem. A kovács­mű­hely előtt nagy­ban kala­pá­csol­tak a glog­ovai papék eltört kocsi­ján. A víz­zel leön­tött izzó vasak szi­szeg­tek, mint a kígyók. Távo­labb a mes­ter­em­be­rek rak­ták el nem adott áru­i­kat három­szög­letű nagy ládá­ikba. Las­sank­int rendre elma­ra­doz­tak a tuli­pá­nos kapujú házacs­kák gaz­dáik koszo­rúba írt név­be­tű­i­vel. Az utol­só­nál, mely­nek abla­kai a leendő zsidó teme­tőre néz­nek, a líce­um­ke­rí­tés mel­lől, drum, brum, két pisz­toly­lö­vés rez­zenté meg a lova­kat.

A glog­ovai uta­sok oda­pil­lan­tot­tak: hát Mokry úr állott ott az ő újdo­natúj kék ruhá­já­ban, melyet a besz­ter­cei híres Klé­ner varrt; egyik kezé­ben a kalap­ját len­getve búcsú­zá­sul, másik­ban a tisz­te­le­tükre eldur­ran­tott pisz­tolyt emel­vén a magasba. A túlsó olda­lon a vesze­del­mes szél­ma­lom ijesztő szár­nya vetett sötét árnyé­kot a mosolygó, piros virá­gos lóhe­résre. Sze­ren­csére most moz­du­lat­lan, mint egy gom­bos­tűre tűzött óri­ás­légy.

Egy csepp szél se volt. A búzák nem daj­kál­ták kicsiny sat­nya kalá­sza­i­kat, hanem áll­tak vesz­teg a per­zselő nap­su­ga­rak­kal elöntve, moz­du­lat­la­nul, egye­ne­sen, mint a grá­ná­tos kato­nák. Körös-körül a mezőn mély­sé­ges csönd ült.

Csak a lovak pat­kói csat­tog­tak a köve­ken; és a Lis­ko­vina erdő­ség olyan­for­mán rém­lett, hogy amint egyre köze­lebb-köze­lebb húzó­dik elé­jük lomha, sehol nem vég­ződő zöld tes­té­vel, mintha csen­de­sen léleg­zene.

A harmadik ördög

A Czobor Mária rózsája, a földhasadék és a vén körtefa

Madame Krisz­bay a vidé­ket nézte, vál­tig kér­de­zős­ködve. Min­den érde­kelte, amit látott: a kidőlt-bedőlt akol a Lis­ko­vina szé­lén, bent az erdő sűrű­jé­ben szép fehér kérgű nyír­fák közül kikan­di­káló kápolna. Veronka meg­ma­gya­rázta: ott ütöt­tek agyon egy­szer egy gaz­dag korcs­má­rost a zsi­vá­nyok – szo­morú özve­gye kápol­nát épí­tett arra a helyre.

– Meg­le­het, örö­mé­ben – tette hozzá Gyuri.

– Maga gonosz ember! – feddte meg Veronka.

A Lis­ko­vina szé­les, hosszú erdő­ség, közbe szép völ­gyek­kel, hegy­ol­da­lak­kal, sma­ragd­zöld tisz­tá­sok­kal, szinte olyan, mint egy angol­park, csak a fák­ban kevés a vál­to­za­tos­ság, a szlá­vok ked­venc fája, a nyír van óri­ási több­ség­ben, éppen olyan melan­ko­li­kus szőke a fák között, mint azok a len­hajú Ancsur­kák és Bohus­kák a leá­nyok között. A Lis­ko­vina buja növény­zete ellen­ben vál­to­za­tos, a hatal­mas páf­rá­nyok szinte a fák dere­káig nőnek, a bor­jú­pá­zsit már elvi­rág­zott, s elszár­adot­tan beil­la­tozza az egész erdőt. A növé­nyek tár­sa­dal­má­ban is van hát olyan gézen­gúz per­szóna, hogy csak holta után élvez­hető. Ah, mennyi vál­to­za­tos­ság ez élet­te­len élők között! A kard alakú gla­dio­lus­nak viszont a föld alatt van a becses része, a hagy­mája; aki meg­eszi, éjsza­kára meg­ál­modja tőle a jöven­dő­be­li­jét. Sok­kal köz­lé­ke­nyebb az egy­szerű mar­mancs, mert az teke­tó­ria nél­kül is meg­mondja az ember­nek, sze­reti-e, akire gon­dol; nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem – csak a hófe­hér virág­fo­gait kell kitép­delni sorra, és vall a meg­ma­radt utolsó.

Nem a kert utá­la­tos nevelt­jei ezek, az anya­földre ráerő­sza­kolt ide­gen köly­kök (néme­lyi­ket be sem fogadja, külön cse­rép­ben kell tar­tani), hanem a lel­ké­ből lel­ke­dzett saját mag­za­tai, jószán­tá­ból termi, meg­ne­veli, ahogy a téli pihe­né­sé­ben előre kigon­dolta, a többi ide­való teremt­mé­nyek igé­nyei sze­rint.

A vad­szegfű kelyhe csa­po­dár dará­zsok ven­dég­fo­ga­dója, a tur­bán­li­liom mada­rak ivó­po­hara, a nagy bugájú hámfű pil­lan­gók hin­tája. Mert nyá­jas erdő a Lis­ko­vina, bogár­nak ágyat ad a karan­tyú harang­já­ban, madár­fész­ket kereső gye­re­ke­ket kínál sza­mó­cá­val; szol­gál kinek-kinek, amint meg­ér­demli, éneklő madár­nak bogyót ter­meszt, fia­tal vászon­né­pek­nek bok­ré­tát, öreg­asszo­nyok­nak gyógy­fü­ve­ket, a gonosz far­kas­nak sisak­vi­rá­got, ami gyil­kos növény, híják is nép­nyel­ven „far­kas­ölő sisak­nak”.

Hogy ölt-e már far­kast, az nagy kér­dés. Mert a far­kas­nak is van ám magá­hoz való esze és bizo­nyo­san tudja a bota­ni­kát is, közöl­vén nem­ze­dék­ről nem­ze­dékre a far­kasfi­ak­kal: „Hozzá ne nyúl­ja­tok, gye­re­kek, az Aco­ni­tum Lycoc­to­num­hoz, egye­tek inkább húst!”

A Lis­ko­vi­nán keresz­tül leg­alább kel­le­mes út esett az árnyék­ban. Madame Krisz­bay ugyan örökké reme­gett, ha sza­ladó mókus meg­zör­renté a bozó­tot, vál­tig a zsi­vá­nyo­kat várta, kik a gaz­dag korcs­má­rost meg­öl­ték.

– De hisz az nyolc­van év előtt volt, madame, azóta elhal­tak.

– Hát a fiaik?

Nyu­godt csak akkor lett, midőn elhagy­ták a Lis­ko­vi­nát, s a nyi­tott oporci határ jött sovány zab- és pohán­ka­föld­je­i­vel. Szo­morú hely az ilyen, ahol karóra ülnek a pet­ren­cék.[6]

Egyéb­iránt nem soká lehe­tett nyu­godt, mert az oporci határ­ból megint egy erdő kez­dő­dött, a híres „Zelena Hru­ska”, mely kör­te­alak­ban húzó­dik Makova felé. Hátha itt buk­kan­nak fel a nagy cser­fák között a zsi­vá­nyok!

S ami­től oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhaj­totta Gyuri. Amint szem­ben ült a leánnyal, mind­in­kább meg­ér­le­lő­dött benne az elha­tá­ro­zás, hogy fele­sé­gül veszi – az eser­nyő végett. A leány igen csi­nos, de ha nem volna is, az eser­nyő meg­éri az áldo­za­tot. Szent Péter taná­csolta, tehát meg­te­szi, okvet­le­nül meg­kéri. Az ostoba babona, melyet ezelőtt annyira sze­re­tett gúnyolni, őt is behá­lózta, és helyet szo­rí­tott magá­nak az egész­sé­ges gon­do­la­tok között. Érezte, hogy egy lát­ha­tat­lan erő ösz­tö­kéli erre a lépésre.

Mi az az erő? Hát bizo­nyo­san a Szent Péter, aki álmá­ban rápa­ran­csolt.

De hát hogy kell a dolog­hoz kez­deni? Ezen töp­ren­gett egész úton. Milyen jó volna egy kis roman­tika (mint a regé­nyek­ben van), ha teszem azt, zsi­vá­nyok támad­nák meg őket az erdőn, s ő lelö­völ­dözné a revol­ve­ré­vel vala­mennyit, úgy venné vissza tőlük a Veron­kát, aki aztán így szó­lalna elér­zé­ke­nyülve: „Meg­men­tet­ted az éle­te­met, tied vagyok kopor­sóm bezár­táig.”

De így, min­den előz­mény nél­kül, nem mert köze­ledni hozzá, tor­kán akad­tak a sza­vak, melye­ket elmé­jé­ben olyan szé­pen kifő­zött. Kéte­lyek fog­ták el: hátha nem rokon­szen­ve­zik vele? Hátha már van ott­hon vala­kije? Lehe­tet­len, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki, s ha látta… akkor bizo­nyo­san bele is sze­re­tett. Valami külső ese­mény­nek kel­lene tör­tén­nie, ami elő­se­gí­tené a dol­gát.

De a zsi­vá­nyok csak nem jöt­tek, talán nin­cse­nek is. Sze­gény vidék ez nagyon, nincs itt kitől lopni, rabolni, nem terem itt zsi­vány sem.

Túl a Zelena Hru­skán kibuk­kant kar­csú tor­nyá­val Szla­tina, ódon kas­té­lyá­val a hegy­te­tőn, mely egy Czo­bor­nak volt egy­kor tulaj­dona, most a Koburg her­ce­geké. A korcsma előtt etetni kel­lett; Veronka azt aján­lotta, hogy néz­zék meg addig a kas­télyt, melyet egy vén kapus őriz és muto­gat az uta­sok­nak. A korcs­má­ros azt állí­totta, hogy néhány szoba még egé­szen úgy áll, ahogy a Czo­bo­rok hagy­ták, az udva­ron egy pár sza­kál­las ágyú is tátong, a szo­bák­ban nagy­szerű fegy­ve­re­ket, külö­nö­sen érde­kes csa­ládi képe­ket lát­hatni, köz­tük egy kis leány­káét, Czo­bor Kata­li­nét, aki hét­éves korá­ban eltűnt ott­hon­ról.

Veronka a leányka iránt érdek­lő­dött.

– És mi lett vele? – kérdé a korcs­má­ros­tól.

– Biz a sze­gény kis­asszonyka még mai napig se került elő – sóhaj­tott a korcs­má­ros.

– Hát mikor tör­tént az eltű­nése?

– Úgy vagy három­száz év előtt – felelte alat­to­mos mosoly­gás­sal, s aztán fel­kí­sérte ven­dé­geit a domb­ol­dal mere­dek ösvé­nyén, orgo­na­bok­rok között, az elha­gyott ősi fészekbe.

Az elmú­lás boron­gós han­gu­la­tá­val jöt­tek ki onnan. Madame Krisz­bay az orrát fin­tor­gatta: „milyen doh­szag!” Veronka pedig lel­ke­sült az emlé­ke­ken, s egy gyö­nyörű kinyílt rózsát pil­lan­tott meg a félig rommá vált bás­tya­fal alatt.

– Jaj, de fel­sé­ges virág!

A vén kapus arról is mon­dott legen­dát.

E rózsa helyén lehelte ki lel­két a szép Czo­bor Mária, aki leug­rott a bás­tyá­ról, mert egy pász­tor­le­gényt sze­re­tett, s az apja egy csá­szári bri­ga­dé­ros­hoz akarta kény­sze­rí­teni fele­sé­gül. A pász­tor­le­gény egy rózsa­fát ülte­tett el azon a helyen, s most az min­den évben egyet­len bim­bót fakaszt.

Gyuri vissza­ma­radt, s fél­re­in­tette a kapust.

– Sza­kítsa le nekem a rózsát.

– Ah, uram, mit gon­dol? Föl­há­bo­rod­nék a holt leány szel­leme.

Kivette tár­cá­ját, és két ezüst­fo­rin­tot csúsz­ta­tott a mar­kába, mire az szó nél­kül kihúzta kését, s óva­to­san levágta a rózsát.

– Hát már­most nem hábo­ro­dik fel a szel­lem? – kérdé nevetve.

– Nem, mert az összeg felé­ért misét mon­da­tok a plé­bá­nos­sal.

Mint valami kinccsel futott Gyuri a rózsá­val a höl­gyek után, való­sá­gos dia­dal­ér­zet­tel nyúj­totta át Veron­ká­nak.

– Itt a Czo­bor Mária rózsája! Cse­rébe a szeg­fű­ért, kis­asszony.

Veronka hát­ra­tette a kezét, s hűvö­sen mondta:

– Volt lelke lesza­kí­tani?

– Volt a maga ked­vé­ért. Hát nem cse­rél?

– Nem. A vilá­gért se tűz­ném fel, azt hin­ném, hogy a holt leány­tól lop­tam.

– Iga­zán nem fogadja el tőlem?

– Nem.

Elke­se­re­dett erre Gyuri, és elha­jí­totta a rózsát nagy mér­ge­sen, az lefelé gurult a mere­dek domb­ol­da­lon, füvek, bozó­tok, vad­vi­rág test­vé­rei között csú­szott alá az út porába.

Veronka szá­na­kozva nézett a virág után, amíg csak lát­hatta.

– Hát illik az, amit tett? – kor­holta azután. – Vétett magá­nak az a sze­gény rózsa vala­mit?

– Vétett – felelte az ügy­véd indu­la­to­san.

– Ugyan mit? Meg­szúrta?

– Agyon­szúrt. Valami olyat adott tud­tomra, ami kel­le­met­len.

– Ugyan mit?

– Meg­súgta a mai álmom foly­ta­tá­sát.

– Ó, a kis fecsegő!

Ked­ves paj­kos­ság csen­gett a hang­já­ban, s nagy sze­mei nevetve tapad­tak Gyu­rira.

– Kosa­rat kap­tam volna.

Veronka hát­ra­ve­tette a fejét, a sze­meit az ég felé for­dí­totta, mely azúr­kék szín­ben tün­dö­költ, mialatt egész arcát meg tudta vala­hogy hosszab­bí­tani sopán­ko­dóra.

– Ó, sze­gény Wibra úr, milyen sze­ren­csét­len! (s hamis­ká­san mosoly­gott hozzá). Kosa­rat kapott volna álmá­ban.

– Jó, jó, csak gúnyol­jon is! – szólt az ügy­véd kiérez­hető kese­rű­ség­gel.

– És biz­tos ön abban, hogy csak­ugyan kosa­rat kapott volna?

– Igen, most már biz­tos vagyok – felelte szo­mo­rúan –, hiszen gya­nít­hatja, kit kér­tem meg.

– Én? – szólt elhal­vá­nyodva, és a neve­tése egy­szerre elhalt. – Hogy én? – rebegte, de nem szólt töb­bet, hanem csak ment, ment csen­de­sen lefelé, hall­ga­ta­gon, lesü­tött fej­jel a kes­keny gya­log­úton a madame után.

Szok­nyáit föl­emelte kissé, giz­gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje, sza­ba­don lát­szot­tak for­más lábacs­kái, egyik­kel lép, másik­kal lép, szé­pen, rit­mi­ku­san csi­ko­rog­nak a pici topá­nok: füvek, mezei virá­gok meg­haj­la­nak, meg­gyű­rőd­nek alat­tuk, de össze nem tör­nek; kiegye­ne­sed­vén még tán fris­seb­bek is, kevé­lyeb­bek is let­tek a lába nyo­mán.

Egy gyík jött keresztbe, szép ruhájú, ezüs­tös pán­célba volt öltözve. A kecs­ke­rá­gó­bo­kor­ból jött, és a fekete bogyós bor­za­gok lili­puti erde­jébe akart átsu­hanni. De mi sors érte a kis pán­cé­los lova­got? Éppen arra ment egy hara­gos óriás (a besz­ter­ce­bá­nyai híres ügy­véd) dúlva-fúlva, „hadd pusz­tul­jon min­den állat”, a cipő­sarka élé­vel egyet dob­ban­tott, és elszelte a kis gyík dere­kát a fejé­től.

Veronka hát­ra­for­dult, meg­látta, és szinte kedve lett volna meg­si­ratni a sze­gény gyí­kot, de sem­mit sem mert mon­dani, immár ő is félni kez­dett a ret­te­ne­tes Góli­át­tól, és csak magá­ban morogta, az igaz, hogy félig hall­ha­tóan: „Hóhér!”

Mikor azon­ban leért a domb­ról, és elvitte őt útja a kis rózsa mel­lett, mely ott hevert, meg­tépve a kövek­től, pisz­ko­san a por­tól, amely­ben meg­höm­pöly­gött, míg lezu­hant, Isten tudja, mit gon­dolt magá­ban, hir­te­len leha­jolt és föl­emelte, rále­helt, meg­fújta azzal a szép pici szá­já­val, aztán oda­tűzte a mell­fodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt volna.

Egy szót se szólt, rá se nézett a ret­te­ne­tes Góli­átra, hanem elfor­dí­totta tőle a fejét, hogy ne lás­son arcába, és a Góliát most azzal is meg­elé­ge­dett, hogy csak a rózsát lássa, meleg­sé­get érzett a szíve kör­nyé­kén, és valami olyan jósá­got, hogy nem adta volna száz forin­tért, ha a gyík­vi­téz tes­tét vissza tudja ragasz­tani újra a fejé­hez, de azt többé nem lehe­tett.

Lent a korcsma előtt már azóta meg­ete­tett János, a kocsi készen várta az uta­so­kat, akik be is helyez­ked­tek, de valami saját­szerű zavar, nyo­masztó han­gu­lat nyűge alatt. Hall­ga­ta­gon ültek szem­ben, ha egyik a vidék bal részét nézte, a másik szeme a jobb oldali hegyek acél­szürke ormán volt elme­ne­külve, ha vélet­le­nül mégis talál­ko­zott a tekin­te­tük, hir­te­len elkap­ták egy­más­ról. Amennyi­ben szól­tak, mind a ket­ten Krisz­bay­né­hoz intéz­ték a mon­dan­dó­kat, aki las­sank­int szi­ma­tolni kezdte, hogy tör­tént köz­tük valami. De mi? Ej, hát mi is tör­tént? Hát semmi, cse­kély­ség, egy­pár gye­re­kes szó, amit az ő fia­ta­los eszük kitá­gí­tott, meg­szé­le­sí­tett, mint egy­szer az ördög Deb­re­cen­ben a Hat­vani pro­fesszor uram szűk cel­lá­ját – hogy végre bele­fért az egész város. Hát ebbe az egy­pár szóba is bele­fért min­den, min­den…

És még több is tör­tént azután, sok­kal több. Miért, miért nem, gon­do­lom, valami gom­bos­tűje esett le, egy­szer csak leha­jolt Veronka a fejecs­ké­jé­vel, mintha meg akarná keresni a kas­ban, s íme csak kipottyant a hajá­ból a meg­kí­vánt szegfű, és oda­esett magá­tól a Gyuri ölébe.

Gyuri föl­emelte, hogy vissza­adja – Veronka a kezé­vel intett, hogy csak hagyja.

– Legyen a magáé, ha már oda­esett, ha már nem akart a hajam­ban meg­ma­radni.

Iga­zán nem akart-e? Ezen töp­ren­gett Gyuri, amint sza­gol­gatta. Milyen cso­dá­la­tos, édes illata van! Mitől lehet? A haj­tól. S milyen illata lehet magá­nak a haj­nak a szegfű nél­kül!

A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a Brána hegy alatt. Hej, a Brána, a híres Brána, elzárja a vilá­got, mint a kapu az udvart, azért is híják Brá­ná­nak (kapu­nak). A Brána már nem akárki. Ő már mág­nás­féle a hegyek között – szép idő­ben is kala­pot visel –, a felhő ül a feje búb­ján. De meg izza­dós is az öreg: cser­ge­dező víz­erek és szik­lák üre­gé­ből kibu­gyogó for­rá­sok foly­nak le baráz­dás sárga hátán a Kve­tyina-rétre, melyen tüze­sen tör­tet keresz­tül füzes­ke­rí­tésű, kavi­csos fun­du­sán egy nagy szöszke patak.

– Ez már a Bjela-Voda – magya­rázza Veronka Krisz­bay­né­nak. – A glog­ovai víz. Nem vagyunk már messze!

Csak még egy erdőn kell keresz­tül­menni, aztán mind­járt ott lesz kis fehér házi­kó­i­val Glog­ova, a völgy mélyé­ben. Hanem aztán ez a leg­ku­tyább út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasa­dék­kal, szik­lá­val és néhol olyan kes­keny, hogy alig fér a kocsi, a fer­gettyű a szik­lát hor­zsolja.

Hát­ra­for­dult János nagy fej­va­ka­rás­sal:

– Lőcs a király ebben a tar­to­mány­ban!

A lőcs. De a csé­zán nincs lőcs – tehát a csé­zá­val vesze­de­lem­ben forog­nak. Mind­ezt ilyen kerülő úton jelenti gaz­dá­já­nak.

– Vigyázz, János, hogy fel ne dől­jünk!

Mind­un­ta­lan leszáll kere­ket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést men­nek, néhol olyan mélyen bevá­gott úton, hogy csak az ég lát­szik.

– Madár­nak való pát­ria ez – mor­mogja János.

– Nem tet­szik a vidék?

– Nagyon him­lő­he­lyes a pofája – véli János –, nem háza­sodni való hely!

Gyuri össze­rez­zent. Ez már ész­re­vett volna vala­mit?

– Miért, János?

– Mert az előb­beni gaz­dám, a báró (János egy Sáros megyei báró­nál szol­gált előbb) azt szokta mon­do­gatni fia­i­nak, pedig okos úr volt: „Ne men­je­tek soha háza­sodni olyan helyre, ahol szú­nyog nincs, jó levegő van, és sava­nyú víz terem.”

De már erre Veronka is nevetni kez­dett, nem­csak Gyuri.

– Igazi sárosi ész­já­rás. De látod, meg­ha­ra­gí­tot­tad a kis­asszonyt.

– Esze­rint én örö­kös pár­tá­ban marad­jak? – panasz­ko­dott Veronka tré­fá­san.

Kéz­zel-láb­bal ellen­ke­zett János.

– Jaj, szen­tem, dehogy marad, dehogy, hiszen ha…

Valami nagyon szé­pet akart mon­dani, csak az illendő szót kereste, de az Isten úgy akarta, hogy egy nagy károm­ko­dás­ban tör­jön ki, mert abban a perc­ben bele­vá­gód­tak a zök­ke­nő­nél valami kiálló szik­la­csúcsba, s nagyot rop­panva, reccsenve leha­salt a kocsi elő­ré­sze.

– Tyű, az ebugat­tát! Eltört a ten­ge­lyünk, tekin­te­tes uram.

A nők meg­ijed­tek, Gyuri leug­rott, meg­vizs­gálta a ten­gelyt. Hát biz az eltört ala­po­san, éppen a rúd balsó szár­nya irá­nyá­ban.

– Mit csi­nál­junk már­most? – sopán­ko­dott János. – Mond­tam, hogy madár­nak való ország, aki nem jár se gya­log, se sze­ké­ren.

– Semmi az – felelte Gyuri, akit most semmi se hoz­ha­tott volna ki a jó han­gu­la­tá­ból, se egy ten­gely, se száz ten­gely. – Add ide a fej­szét! Te csak tartsd addig a lova­kat, majd mind­járt vágok én egy nyúj­tót a ten­gely alá.

Kurta nyelű balta volt a kocsi­ülés alatt, átvette, meg­nyug­tat­ván a höl­gye­ket, hogy segít ő mind­járt – csi­ga­vér az ilyen baj­nak –, átug­rott a gará­don, végig­gá­zolt a sűrű isza­lag­gal össze­gu­bán­co­zott bozó­ton a fákig. Fák is csak úgy vol­tak, mint agg ember kopo­nyá­ján a haj­szá­lak. Egy sat­nya nyír, nagy dara­bon mogyoró- és vad csip­ke­bok­rok, aztán semmi, aztán elvétve egy-egy vén fa, mintha valami elsza­ladt erdő itt felej­tette volna. Nem is a föld teste már ez a vörös– barna agyag, kiégett abból a termő erő. (Csak gom­bát hoz és árva­lány­ha­jat.) A föld tes­tén a var, ez a glog­ovai hegy.

Nehéz volt keresni alkal­mas támasz­tó­fát. Ez túl­sá­go­san vas­tag, amaz túl­sá­go­san vékony – ment hát bel­jebb, bel­jebb. Itt egy hasa­dé­kot kel­lett meg­ke­rül­nie, majd egy, a víz által kimo­sott árkot. Olyan messzire ért, hogy a kocsi eltűnt előle, csak a Veronka ernyője piros­lott távol­ról, mint egy király­gomba.

Végre egy nyír­fára vetett sze­met, mely egy sza­ka­dék szé­lén nőtt magá­nyo­san. Husáng­nak már nagy, fának még kicsi. Való­sá­gos bakfis volt a fák között, szép növésű, sokat ígérő. Mind­egy, halál fia vagy, kis bakfis! Bele­vágta a bal­tá­ját.

De alig csat­tant egy-ket­tőt a balta, midőn fel­hang­zott ez a szó: Reta! Reta! (Segít­ség! Segít­ség!)

Gyuri össze­rez­zent, meg­for­dult. Ki kiál­tott? A hang közel­ről lát­szott jönni, de se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy dara­bot lehe­tett belátni. Újra hal­lat­szott a segély­ki­ál­tás reked­ten, tom­pán, mintha a föld alól jönne. Most már vilá­gos volt, hogy a mély hasa­dék­ból kiált valaki.

Gyuri sza­ladni kez­dett a hasa­dék men­tén.

– Itt vagyok! – kiál­tozá. – Ki vagy? Mi baj van?

– Itt vagyok – szó­lott fel a mély hasa­dék­ból az előbbi hang –, segíts raj­tam, ha keresz­tény lélek vagy.

Gyuri lené­zett a hasa­dékba, s egy kabá­tos ala­kot látott az alján gug­golni, de csak keve­set lát­ha­tott az ember­ből, mert a laza talaj­nak egész szé­lére lépni veszé­lyes lett volna.

– Ez neve­ze­tes! Hogy jutott oda?

– Bees­tem teg­nap este – nyö­ször­gött a kabá­tos ember.

– Hogyan, már teg­nap este? És nem tud kijönni?

– Lehe­tet­len, mert nincs mibe fogózni, ha meg­ka­pasz­ko­dom vala­mely cser­jé­ben, kisza­kad a föld­ből töves­tül, s mind­un­ta­lan vissza­esem.

– Terin­gette! Ön kutya álla­pot­ban van! És senki se ment azóta erre?

– Nem jár erre senki. Már el vol­tam készülve a leg­bor­zasz­tóbbra, midőn fel­hang­zot­tak a fej­sze­csa­pá­sok a közel­ben. Ó, hála neked, én Iste­nem! Segít­sen raj­tam, jó ember, aki ott fent van, akárki legyen is, meg fogom jutal­mazni.

– Nagyon szí­ve­sen. Ó, hogyne. Csak a módo­kon gon­dol­ko­zom. Ha talán leeresz­te­nék egy hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?

– Nagyon el vagyok gyen­gülve az álmat­lan­ság és éhség miatt – felelte a mély­ből a sok kia­bá­lás­tól érc­vesz­tett, elgyö­tört han­gon.

– Ah, sze­gény ember! Vár­jon csak!

Eszébe jutot­tak az almák, ami­ket reg­gel Mra­vu­csánné rakott a zse­bébe.

– Halló! Vigyáz­zon! Egy­pár almát dobok le addig is, míg vala­mit kifő­zök.

Sorba kisze­de­gette az almá­kat, és beha­ji­gálta a hasa­dékba. Egy­szerre meg­ijedt. Jaj, közte van a Veron­káé is. Hátha meg­ha­rag­szik.

– Meg­ta­lálta?

– Meg. Köszö­nöm.

– Ne egye meg, kérem, azt a piro­sat, mert nem az enyém.

– Nem fogom meg­enni.

– Ön, úgy lát­szik, a művel­tebb osz­tály­ból való.

– A glog­ovai plé­bá­nos vagyok.

Gyuri meg­le­petve tán­to­ro­dott hátra. Szent Isten: a glog­ovai plé­bá­nos! Nem hall­ha­tott volna semmi cso­dá­la­to­sab­bat a vilá­gon.

– Majd mind­járt segí­tek, tisz­te­lendő úr, csak egy kicsit vár­jon.

Nosza sza­ladt vissza a kocsi­hoz, mely vesz­teg állt lent a völgy­ben, a jobb­ról-bal­ról emel­kedő ter­mé­ket­len, árkos hegy­ol­da­lak között. Úgy nézett ki onnan a vidék, mint egy ket­té­ha­sí­tott mák­fej­nek a belső része. Egész a kocsi­hoz nem kel­lett men­nie, amint meg­hall­hat­ták a hang­ját, ráki­ál­tott Jánosra:

– Szedd le gyor­san a hámot a lovak­ról, és hozd utá­nam, a lova­kat pedig kösd valami fához!

János szót foga­dott, de nagy dör­mö­gés­sel, fej­csó­vá­lás­sal. Sehogy se tudta elta­lálni, mi tör­tén­he­tett, mire kell a hám? Hal­lott ugyan vala­mi­kor olyan­forma mesét a fonó­ban, hogy a Fatépő Gábor két med­vét fogott egy­szer a sze­kere elé az erdőn. Csak tán nem ilyes­mire kell a hám?

Mind­egy. Kell, amire kell. Vitte vál­lán az úr után a hasa­dék­hoz. Ott aztán a két hámot össze­kö­töt­ték egybe, a kisa­fa­szí­jak­nál fogva, s leeresz­tet­ték a mély­ségbe.

– Fogóz­kod­jék bele, plé­bá­nos úr! Mi meg ket­ten, János, húz­zuk föl­felé!

Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: meg­fo­góz­kod­ván végső ereje meg­fe­szí­té­sé­vel az így meg­hosszab­bí­tott hámba, és bár most is omlott lába alatt a hasa­dék mere­dek fala, mégis sze­ren­csé­sen kika­pasz­ko­dott a föld felü­le­tére.

De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arcán a keser­ve­sen átélt éj dúlása, ami­hez hoz­zá­já­rult a kime­rült­ség és éhség. Nem volt azon sze­gé­nyen emberi ábrá­zat. Mi (ti. én és olva­sóim), kik fia­ta­lon lát­tuk utol­jára, hiába keres­nők szép, ham­vas puha arcát, boros­tás képű férfi volt már, gesz­te­nye­szín haja fehér szá­lak­kal föl­verve; – hosszabb keres­gé­lés kel­lett, míg egy-egy isme­rős vonást raga­dott ki a szem. Csak egy volt a régi, a jóság és sze­líd­ség, mely e sovány, komoly, igazi papi arcot mint­egy bera­gyogta.

Meg volt lepetve, mikor egy fino­man öltö­zött fia­tal urat látott maga előtt. Való­sá­gos csoda itt a glog­ovai erdő szé­lén.

– Ah, hogyan hálál­jam meg jósá­gát? – kiáltá ama bizo­nyos pátosszal, melyen rajta van a pré­di­ká­ló­szék szaga.

Egy­pár lépést tett a vízér felé, hogy abban meg­mo­sa­kod­jék, de lába meg­csuk­lott, s éles fáj­dal­mat érzett dere­ká­ban.

– Úgy tet­szik, meg­ütöt­tem magam esés köz­ben, nem­igen tudok menni.

– Támasz­kod­jék rám, ked­ves tisz­te­lendő úr – biz­tatta Gyuri. – Sze­ren­csére a kocsim nem messze van. Te pedig, János, vágd ki addig nyúj­tó­nak ezt a kis fát, míg mi las­san megyünk.

Már az igaz, hogy las­san men­tek; a pap a bal lábát nem bírta jól emelni, mind­un­ta­lan meg­bot­lott a föld­ből kimo­sott fagyö­ke­rek­ben, melyek keresz­tül-kasul fonód­tak min­den­felé, mint a szul­tán név­alá­írása; – úgy lát­szik, alul a föld alatt még érin­tet­len az erdő. – Itt fent azon­ban az egy­kori nagy fák helyén tör­pék ural­kod­nak; a hályog­mo­gyoró meg a kányafa, két nyo­mo­rult cserje, két kis úton­álló. Az egyik­nek leg­alább szép fehér­ve­re­ses virágja van, lóbázza is kevé­lyen a lecsüngő für­tö­ket, de a másik egé­szen csak arra való, hogy az ember­nek alkal­mat­lan legyen járás köz­ben.

A kocsi messze állt, ráér­tek odáig beszél­getni, néha meg is kel­lett pihen­nie a pap­nak, volt elég szék, elég fatönk az úton.

– Csak egyet mond­jon meg, tisz­te­lendő úr, hogyan került ide éjjel, egye­dül?

Elbe­szélte, hogy a húgát várta teg­nap, ki a neve­lő­nő­ért ment a távol fekvő vas­úti állo­más­hoz. Miu­tán nem jöt­tek meg időre, nyug­ta­lan­ság, türel­met­len­ség fogta el este­felé, s mint akár­hány­szor tette, kisé­tált az erdei ösvé­nyen ele­i­bök. Ment, ment, min­dig tovább, foko­zot­tabb aggo­da­lom­mal kém­lelve a dom­bok­ról az utat, s figyelve, amint bees­te­le­dett, nem hall-e távoli kocsi­zö­rejt? Egy­szerre eszébe jutott, hogy hátha a Pri­balszky-malom­nál letér­tek a hosszab­bik, de szeb­bik útra, mely Uhlyav­nán keresz­tül visz Glog­ovára? Veronka (úgy hív­ják, kérem, a húgo­mat) rajong az árnyas erdei uta­kért. Igen, így lesz, bizo­nyo­san így lesz. Azóta már régen ott­hon van­nak, míg ő itt aggo­dal­mas­ko­dik. Leg­jobb tehát men­ten vissza­térni, s sze­ren­csét­len­sé­gére, hogy minél hama­rább ott­hon lehes­sen, egy kur­tább gya­log­útra tért. A siet­ség ördöge bajba vitte, a sötét­ben vala­hogy fél­re­lé­pett, és bele­zu­hant a hasa­dékba.

– Sze­gény kis húgocs­kám – sóhaj­tott fel –, mennyit szen­ved­het most miat­tam.

Gyuri min­den­áron kedé­lyesre sze­rette volna for­dí­tani a pap bús han­gu­la­tát.

– Ej, majd meg­vi­gasz­ta­ló­dik a kis­asszony, jót­ál­lok érte, s a tisz­te­lendő úr is kihe­veri, ha egyet alszik rá. Két-három nap múlva úgy fog föl­tűnni, higgye meg, mint egy mulat­sá­gos kaland.

– Mely azon­ban könnyen vég­ződ­he­tett volna a leg­bor­zasz­tóbb halál­lal, ha önt nem küldi a gond­vi­se­lés.

– Bizo­nyára köze volt hozzá a gond­vi­se­lés­nek. Eltört a ten­ge­lyem az úton, anél­kül nem jöt­tem volna e helyre.

A pap elér­zé­ke­nyülve emelte tekin­te­tét az égre.

– Ha száz évig élek, sem felej­tem el gyön­géd szí­ves­sé­gét, nevét imá­imba fog­lalva. De, ó, én hálá­dat­lan, hiszen még nem is kér­dez­tem a nevét.

– Wibra György.

– A besz­ter­cei híres ügy­véd? Iste­nem, ilyen fia­tal! Örü­lök, uram, mert egy derék ember­rel szo­rít­ha­tok kezet, kit egész Besz­terce magasz­tal, de száz­szor job­ban örül­nék most, ha egy sze­gény ván­dor­diák állna előt­tem az elő­kelő úr helyett, mint meg­men­tőm, akit meg­ju­tal­maz­hat­nék illő módon. De hogy rójam le hálá­mat önnel szem­ben? Tudom, el nem fogadna tőlem sem­mit…

Gyuri ajkai körül ravasz mosoly hasa­do­zott.

– Kér­dés! Tudja-e, hogy az ügy­vé­dek nagyon kap­zsik?

– Ah, szól­jon, szól­jon! (Bizony­ta­la­nul, gya­na­kodva nézett a szeme közé.) Iga­zán? Nem tré­fál velem?

Az ügy­véd nem felelt mind­járt. Némán tet­tek egy­pár lépést föl a dombra egy vil­lám­ha­sí­tott vad­kör­tefa felé, mely­nek irá­nyá­ban állott a kocsi.

– Hát igen – mondá aztán elfo­gó­dott, majd­nem remegő han­gon –, vala­mit szí­ve­sen elfo­gad­nék.

– Csak, kérem, beszél­jen tar­tóz­ko­dás nél­kül!

– Eszembe jutott, hogy vala­mije van a kocsi­mon.

– Az ön kocsi­ján?

– Ami­ről ön nem tud, és ami­vel engem bol­doggá tenne.

A pap mohón oda­nyúj­totta mind a két kezét.

– Bármi legyen is a vilá­gon, ím, az öné.

Egy fél perc se kel­lett, ott vol­tak fent a kör­te­fá­nál.

– Amott áll ni, a kocsim!

A pap oda­né­zett, egy piros nap­er­nyő szúrta meg a sze­mét leg­e­lőbb, alatta egy kis fekete szal­ma­ka­lap, fehér mar­ga­ré­ta­vi­rá­gok­kal és még lej­jebb egy tün­döklő arc. Min­den olyan isme­rős volt előtte, az ernyő, a kalap, a mar­ga­ré­ta­vi­rá­gok és az arc.

Össze­ráz­kó­dott, mintha álmot látna, azután fel­ki­ál­tott, az ügy­véd kar­ját meg­ra­gadva:

– Iste­nem, az én Veron­kám!

Az ügy­véd sze­lí­den mosoly­gott, meg­haj­totta fejét a lel­kész előtt, s kezeit esengve tette össze.

– Ille­tő­leg az ön Veron­kája – javí­totta ki magát a pap jósá­gos han­gon –, ha ő is úgy akarja.

Ekkorra már Veronka is fel­ös­merte báty­ját, leug­rott a kocsi­ról, s gyor­san fel­fu­tott hozzá, vidám kiál­tás­sal:

– Itt vagyok. Nin­csen semmi bajom. Jaj, mennyit aggód­hat­tál. De a kocsink, az eltört. Jaj, ha lát­tad volna a lova­in­kat. De még mi min­den nem tör­tént. Madame Krisz­bayt is elhoz­tam.

A pap meg­ölelte. Örült, hogy az ő bajá­ról nem tud sem­mit. (Milyen derék ember ez a Wibra, hogy nem ijesz­tette meg a gyer­me­ket.)

– Jó, jó, kis szí­vecs­kém, majd min­dent elbe­szélsz egy­más után.

De Veronka egy­szerre akart min­dent elmon­dani, a kocsi össze­zú­zó­dá­sát Bába­szé­ken, a Mra­vu­csánék vacso­rá­ját (igaz, a Mra­vu­csán bácsi tisz­tel­tet), a mai út rész­le­teit, a sma­ragd­függő elvesz­té­sét és meg­ta­lá­lá­sát…

A plé­bá­nos, ki las­san-las­san érteni kezdte az össze­füg­gést, enye­legve sza­kítá félbe.

– Hát a becsü­le­tes meg­ta­lá­ló­nak adtál-e vala­mit?

Meg­ütő­dött a várat­lan kér­dés fölött; elhall­ga­tott, mintha egy pergő rokka kere­kébe bele­tesz valaki egy doron­got.

– Nem, nem. Hogy gon­do­lod ezt? – felelte gya­nút­la­nul, zavar­tan. – Hiszen nem illik, de ő nem is akart sem­mit.

– Cso­dá­lom, mert tőlem már bekö­ve­telte.

– Lehe­tet­len – hüle­de­zett Veronka, fél szem­mel Gyu­rit für­készve. (Valami külö­nös, meg­ne­vez­he­tet­len gyanú kez­dett a szí­vé­ben támadni.) – És mit kér? – tette hozzá elfá­tyo­lo­zott han­gon.

– Biz az sokat kér.

– Sokat? – dadogta elhal­vá­nyodva.

– Kéri vissza a fül­be­va­lót, amit talált, de gaz­dá­já­val együtt – mondá ünne­pé­lye­sen. – És én már oda is adtam neki!

Veronka lehaj­totta fejét, mintha a nya­ká­nál letört volna, arca kigyul­ladt, mint a fák­lya, keble láza­san emel­ke­dett, orr­cim­pái mozog­tak… Jaj, mind­járt eltö­rik a mécses!

– Hát sem­mit se felelsz? Jól tet­tem-e, hogy oda­ad­ta­lak? Mi? Felelj hát, Veronka!

Gyuri is hoz­zá­lé­pett, csen­des, bátor­ta­lan han­gon kérte:

– Veronka kis­asszony, ese­de­zem, csak egy szót!

Félén­ken hát­rált a kor­hadó kör­tefa alá, mely­nek egyik vihar­tört gallya lecsün­gött szinte a föl­dig és némi­leg elta­karta.

– Jaj, úgy szé­gyen­lem maga­mat – rebegte elha­lón –, de úgy szé­gyen­lem…

Nem szólt egy szót se töb­bet, egyet­len szót se – csak zoko­gásra fakadt hir­te­len. Egy szél­ro­ham jött most a Brána felől, meg­rázta dere­ka­san a vén fát, mely aztán enge­del­me­sen ráhin­tette fejére, ruhá­jára a hal­vány­pi­ros virág­jait, talán a leg­utol­só­kat, ami­ket vén nap­ja­ira még hoz­ha­tott.

Három üszög

Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud sem­mi­ről sem­mit, csak azt érzi, hogy éhes. A gond­ja­ira bízandó bakfis leug­rik a kocsi­ról, elsza­lad, nya­kába ugrik egy hosszú kabá­tos egyé­ni­ség­nek, és beszél­nek ott vala­mit a fa alatt élénk gesz­tu­sok­kal, vil­logó sze­mek­kel. A kis bakfis jön aztán vissza, vígan szö­kellve, mint egy bárány, neki­pi­rulva, mint egy rózsa, karon­fogva a fia­tal­em­ber­rel, ki teg­nap a fülön­füg­gő­jét meg­ta­lálta. Mindez olyan várat­lan és cso­dá­la­tos. Míg a kocsi eltört ten­ge­lyét alá­tá­maszt­ják, fel­szer­szá­moz­zák és újra befog­ják a lova­kat, addig a hosszú kabá­tos férfi, aki a bakfis test­vére, meg­súgja bizal­ma­san: „Az ön növen­déke meny­asszony lett.” Szent Isten, mikor, hol? Hát most a fa alatt.

Ah, madame Krisz­bay, érzem én jól, hogy önnek most el kel­lene ájul­nia, részint finom hölgy­nek pusz­tán az ese­mény hal­la­tára, részint azért, mert ilyen töké­let­len népek közé jutott; de az otko­lo­nos üvege nagyon mélyen bent van a bőrönd­jé­ben, s így mégis jobb el nem ájulni, hanem elég a lelki meg­bot­rán­ko­zás.

Mert a fa igen szép dolog flörtre, sze­relmi ömlen­gé­sekre hold­vi­lá­gos estén, de a leány­ké­rés­hez, eljegy­zés­hez (kivált a regé­nyek­ben) szé­pen búto­ro­zott sza­lon kívá­na­tos. A leány kisza­lad az ajtón, ha szé­gyen­lős, vagy letér­de­pel áldá­sért a szüle, eset­leg a gyám előtt, ha nem nagyon szé­gyen­lős – de hova tér­de­pel­jen a fa alatt?

Bor­zasztó! A fa alatt! A vad­há­za­sok­ról mond­ják: „Fa alatt esküd­tek.” – Micsoda szé­gyen! Mit fog­nak erre mon­dani? Hisz ha nem esküd­tek is, de eljegy­zé­sük a fa alatt volt! Ezt lehe­tet­len lesz elta­gadni.

Mindez csu­pán madame Krisz­bayt fog­lal­koz­tatta, Veron­kát nem. Ellen­ke­ző­leg, arra gon­dolt, hogy ha szép idők lesz­nek, vala­me­lyik nap kijön ide a váz­lat­köny­vé­vel, és meg­örö­kíti az öreg fát.

Ezalatt a kocsi csen­de­sen gurult. A kocsis nem fért volt fel, azt leszál­lí­totta Gyuri, men­jen gya­log a kocsi után. Ő maga vette át a gyep­lőt, s Veron­ká­nak mel­léje kel­lett ülni a bakra, mint a juk­ker­kis­asszo­nyok szok­ták. Iste­nem, Iste­nem, mit fog­nak mon­dani a falu­ban, ha így lát­ják!

Kivac­ko­lód­ván a ket­té­ha­sí­tott mák­fej­ből, hol sűrűn vál­ta­koz­nak szo­ro­sok, meden­cék, por­ha­nyós üre­gek, lent a völgy­ben megint kibuk­kan kőről kőre szö­kellve a Bjela-Voda, s min­de­nütt a kocsi mel­lett sza­lad azután, mint egy cigány gye­rek. Itt a jó úton sebe­seb­ben megy már a bricska, kedé­lye­sen morog­nak a kere­kek, s Gyuri lazára ereszt­vén a gyep­lőt, elan­da­log lel­ké­vel a tör­tén­te­ken… Nem csak álom-e mindez? Nem, nem, hiszen mel­lette ül Veronka, és hátul tisz­te­lendő Bélyi János úr beszél­get madame Krisz­bay­val, törve a gal­lu­sok nyel­vét. Igen, tiszta való­ság ez. Amit tud, azt látja is. Hihe­tet­le­nebb, mint egy regény, de mégis való­ság. Hitte volna-e még teg­nap, hogy még mielőtt a nap két­szer lenyug­szik, föl­ta­lálja örök­sé­gét, s még tete­jébe fele­ség­hez jut. Össze­sen huszon­négy óra tör­té­nete. Teg­nap ilyen­kor még nem tudta, van-e Bélyi Veronka a vilá­gon. Fur­csa! S utána kez­dett gon­dol­kodni, milyen­nek is nézett ki a világ Veronka nél­kül? Meg­fog­ha­tat­lan, hogy teg­nap ilyen táj­ban semmi hiányt sem ész­lelt. Hogyan lehet az? De a bolond kere­kek olyan veszet­tül zörög­tek, hogy nem bírta a teg­napi énjét össze­ál­lí­tani… Cso­dák ezek! Egy legenda (az eser­nyőé) össze­tört, de másik támadt helyette. Ég és föld jelent­kez­tek ügy­véd­jeül, hogy örök­sé­gé­hez segít­sék. Az ég álmot kül­dött, a föld­ha­sa­dék egy pro­tek­tort.

Úgy dagadt a szíve, forrt, édel­gett, dőzsölt a nagy sze­ren­csé­ben: Hej, ha tud­nád, kis­le­ány, milyen gaz­dag úrnak adod a keze­det!

Rin­gatta, emel­gette, csik­lan­dozta ez a gon­do­lat, s mosoly­gott tit­kon, mint egy álru­hába öltö­zött királyfi: Ha majd meg­tudja a kicsike!

A kopa­nyi­cai hegy­nyel­ven túl, mely mint valami spa­nyol­fal nyú­lik be a völgybe, hipp– hopp, egy­szerre csak kiug­rik bogár­hátú házacs­ká­i­val Glog­ova.

– Itt­hon vagyunk – mondja Veronka.

– Merre van a paró­kia?

– A falu túlsó végén.

– Majd mondja meg aztán, hol kell jobbra vagy balra térni.

– Jó, jó, kocsis úr; csak hajt­son most egye­ne­sen.

Leven­du­la­il­lat csap ki az útra. Rendre elő­tü­ne­dez­nek az isme­rős kis ker­tek líce­um­ke­rí­té­se­ik­kel, hóri­hor­gas nap­ra­for­gó­ik­kal, köcsö­gök a karó­kon, kite­re­ge­tett fehér­ru­hák a lészán. A vessző­ből font kapuk előtt pen­de­lyes gye­re­kek ját­sza­nak a faze­kak letört füle­i­vel lovas­dit, bent az udva­ron csön­gettyűs csikó ficán­kol.

Úgy­szól­ván nép­te­len a falu: aki kezét bírja, kint a mező­kön dol­go­zik, a vászon­nép pedig meg­főz­vén az ételt, kivitte a gaz­dá­nak. Csak az iskola előtti gye­pen van élet, zsi­bon­gás, de már nem olyan egy­ön­te­tűek külső dol­gá­ban a gye­re­kek, mint valaha, Maj­zik tanító úr fia­ta­labb korá­ban; sző­kék, bar­nák, nyur­gák, töm­zsik vegye­sen, s magya­rul kiált­ják a dicsér­tes­sé­ket a cséza felé.

A férfi­ak­ból csak a „mág­ná­sok” leb­zsel­nek ott­hon. Csi­nos, cse­re­pes ház tor­ná­cá­ról Gon­goly uram len­geti a kalap­ját, cuda­rul meg­hí­zott: olyan pot­roha van, mintha tíz évig ült volna vas­ban.[7] A kovács­mű­hely előtt Klin­csok üldö­gél, csön­des pipa­szó­val, míg a kovács a ráfot húzza a kere­kére.

– Hová, hová? – kiáltja kedé­lye­sen, kéz­zel-láb­bal inte­getve a tisz­te­len­dő­nek. – Már mi más papot válasz­tot­tunk! (Lát­szik, hogy a pap elma­ra­dása élénk fel­tű­nést kelt­he­tett a köz­ség­ben.)

Terin­get­tét, mennyit haladt ez a Glog­ova! Fent a dom­bon a Kri­zsánék háza mögött ott fehér­lik a kál­vá­ria tizen­két stá­ci­ó­val. Aztán a temp­lomra is milyen szép sugár tor­nyot húz­tak pléh­fe­dél­lel! Nincs hozzá fog­ható egész Loson­cig. Csak­hogy a loson­cin kakas van!

A falu köze­pén ven­déglő emel­ke­dik, „A Szent Eser­nyő­höz” címezve, túl rajta vad­sző­lő­vel befut­ta­tott, osz­lo­pos, fel­tűnő szép házacska áll (a Sztr­el­nyik Mihá­lyék régi fun­du­sán), fehér, mintha cukor­ból lenne kifa­ragva; hátul sorom­pós kert, elöl sudar fia­tal topoly­fák áll­nak kevé­lyen sort, mint valami grá­ná­to­sok.

– Kinek a háza ez? – kérdé Gyuri hát­ra­for­dulva.

– Ott a bakon ül a gaz­dája.

– Ah, úgy! A magáé, Veronka?

Némán, szé­gyen­lő­sen bólin­tott a fejé­vel.

– Egy kis rossz föld­bir­tok is van hozzá – tette hozzá a pap nemes dicsek­vés­sel.

Gyuri fity­máló arcot vágott.

– Bizony mi pedig nem visszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugye, Veronka?

Majd újra hát­ra­for­dult, és azt mondta a pap­nak:

– Van a Veron­ká­nak olyan nagy hozo­má­nya, hogy egy gróf­nő­nek is elég lenne, de azt se a tisz­te­lendő úr nem tudja, se ő maga.

Ezen rej­té­lyes mon­da­ton úgy elgon­dol­ko­zott a pap is, Veronka is, hogy észre sem vet­ték volna a haza­ér­ke­zé­sü­ket. Gyuri tovább is haj­tott volna, ha a Visz­tula kutya rájuk nem ugrik örven­dező vinnyo­gás­sal, s ha a kapu­ban sír­do­gáló Ada­meczné föl nem sikolt:

– Szent­sé­ges Szűz Mária, meg­hall­gat­tad alá­za­tos kéré­sét szol­gá­ló­le­á­nyod­nak!

– Hopp, áll­junk meg! Itt­hon vagyunk. Nyissa ki a kaput, Ada­meczné.

Ada­meczné letö­rülte a könnyeit, kebe­lébe eresz­tette az olva­só­ját s ment nyitni a kaput.

– Van-e ebéd, Ada­meczné? – kér­dezte mohón a tisz­te­lendő úr.

– Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főz­tem volna? Azt hit­tük mind­nyá­jan, hogy elve­szett a tisz­te­lendő úr. Bizony Isten, tüzet se gyúj­tot­tam ma. Mert minek? Úgyis elol­tot­tam volna a patakzó könnye­im­mel.

– Jól van, jól, Ada­meczné, tudom, hogy búsult miat­tam, ösme­rem a jó szí­vét, de most aztán lás­son ám valami ebéd­hez, de gyor­san, ked­ves öre­gem, mert mind éhen halunk.

Veronka gya­nút fogott az Ada­meczné sza­va­i­tól, és val­la­tóra fogta a báty­ját, hogy mi baja volt, végre pedig sírva fakadt, nagy duz­zo­gás­sal kikelve Gyuri ellen is, hogy vala­mit tit­kol­nak előtte. Végre el kel­lett neki min­dent beszélni, ami­től majd meg­sza­kadt a kis szíve, elgon­dolva, milyen veszély­ben for­gott test­vére.

Nagy sür­gés-for­gás közt főtt ezalatt künn a kony­há­ban az ebéd, volt dolga a két szol­gá­ló­nak, meg a min­de­nes­nek.

– Hamar verd a habot, Hanka! Hozz egy kis sót, Bor­bála. Hát a liba meg van-e már kopasztva? Ejnye, ti Mátyás lus­tái! Lódulj, for­dulj, egy, kettő, három. And­ris, sza­kíts hamar a kert­ből egy kis pet­re­zsely­met. Ó, isten­kém, de sovány neve­lő­nét hozott a kis­asszony! Lát­tá­tok? No, Ada­meczné (szólt önma­gá­hoz), lesz megint mun­kád ezt a mesze­lő­ru­dat kihiz­lalni! Add ide hé, azt a tep­sit. Nem azt, a mási­kat! Te pedig reszelj, Bor­bála, egy kis zsem­lyét. Hanem az a fia­talúr csi­nos ám, aki velök jött, hogy hol szed­ték fel, mire szed­ték fel, nem bírom elta­lálni. Mond­tál vala­mit? Hogy te se? Sza­már! Ha én nem tudom, mit tud­nál te, csirke. Annyi azon­ban bizo­nyos, de magunk közt marad­jon, hogy van valami fur­csa a kis­asszony sze­me­i­ben. Van ott valami tör­té­net. Gör­bül­jek meg, ha nincs. Csak nem tudom elol­vasni.

Sokat locso­gott Ada­meczné, jót is, rosszat is, de főzni csak jót főzött; olyan ebé­det tálal­ta­tott fel nem­so­kára, hogy még a sze­rel­me­sek is jó étvággyal ettek belőle.

Ebéd után Gyuri lovas embert foga­dott, aki leve­let vitt Sztol­arik tör­vény­széki elnök­nek Besz­ter­cére.

„Ked­ves gyám­atyám! (így szólt a levél). Nagy dol­gok­ról érte­sí­tem, de csak rövi­den, rész­le­te­ket majd élő­szó­val. Atyám örök­sé­gét, illetve az eser­nyőt meg­ta­lál­tam, némi­leg Münczné által, némi­leg a vak­eset­nél fogva. Jelen­leg itt vagyok Glog­ován, a pap­nál, kinek a húgát, Veron­kát fele­sé­gül kér­tem. Igen csi­nos leány, s azon­fe­lül csak úgy jut­ha­tok örök­sé­gem­hez, ha elve­szem. Külö­nös körül­mé­nyek van­nak. Küld­jön kérem, e lovas ember által két arany kari­ka­gyű­rűt Huszák Sámuel arany­mű­ves bolt­já­ból, és a kereszt­le­ve­le­met, mely az ön gyámi ira­tai közt meg­van. Azt sze­ret­ném, hogyha már hol­nap­után meg­tör­tén­het­nék az első kihir­de­tés. Marad­tam stb.”

Biz­tatta a lovas embert, hogy sies­sen.

– Siet­nék én, de a ló nem akar.

– Hát nógasd!

– Hja, az Isten nem terem­tett sar­kan­tyút a bocs­korra!

Rossz lova volt a tót legény­nek, hanem az idő­nek volt nagyon gyors lova. Úgy elfu­tott egy nap, mint egy perc. Csak meg­zör­dül más­nap oda­künn egy hintó, s ki jön be a tor­ná­con? Hát a tör­vény­széki elnök, Sztol­arik úr.

Hanem biz őneki, akár­mi­lyen nagy úr és ked­ves ember volt is, csak a pap örült meg. Veronka inkább meg­ijedt tőle. Mintha hideg, fagyasztó lég­áram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?

Az elnök pedig elég szí­ves, elég nyá­jas volt hozzá.

– Ez az a kis Veronka?

– Ez bizony – mondá Gyuri dia­dal­ma­san.

A „bizony” jelezte a dia­dal­mas­sá­got. (Ó Iste­nem, de édes ez a mi nyel­vünk!)

Az elnök nagy pacsit csat­tan­tott a kis tenye­rébe, s ahogy ez már jól áll az ilyen öreg­urak­nak, meg­csípte paj­ko­san az elhal­vá­nyo­dott arcát – de nem bírt az azért piros lenni. Rossz sej­te­lem nehe­ze­dett szí­vére: Miért jött ez most ide?

Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehe­zen moz­dít­ható elnök eljö­ve­tele leg­alábbis külö­nös­nek lát­szott.

– Elhozta? – kérdé tapo­ga­tó­zás­kép­pen.

– El.

Veronka meg­könnyeb­bült léleg­ze­tet vett. (Gyuri már nap­köz­ben beavatta, hogy a gyű­rű­ket várja Besz­ter­cé­ről.)

– Adja ide!

– Majd azután – szólt von­ta­tot­tan az elnök. – Előbb beszél­nem kell veled.

Előbb kell beszél­nie! Tehát olyant akar mon­dani, amit nem lehetne utóbb (értsd: a gyűrű oda­adása után). Veronka a vilá­got érezte süllyedni maga alatt.

Gyuri ked­vet­le­nül emel­ke­dett fel helyé­ről, Veronka mel­lől, aki­nek kezei izga­tot­tan kezd­tek ide-oda mozogni a hor­go­ló­tűk­kel.

– Jöj­jön át a szo­bámba, gyám­atyám!

Gyuri szo­bája az L-re épí­tett paró­kia végén volt. A haj­dani világ­ban, mikor még nem épült volt fel az iskola, ez volt a tan­te­rem (az öreg Ada­meczné pél­dául még itt tanulta az ábé­cét). Már az előbbi pap ket­té­vá­lasz­totta a paj­tá­nyi szo­bát egy csi­nos desz­ka­fal­lal, ven­dég­szo­bát csi­nált az innenső, nagyobb felé­ből s élés­kam­rát a másik­ból.

Veronka csak azt érezte most, hogy vég­te­le­nül bol­dog­ta­lan, s hogy min­de­nét oda­adná e perc­ben, ha hall­hatná, hogy mit beszél­nek… Hiszen min­den, de min­den ettől függ. Valami démon, aki nyil­ván nem járt soha neve­lő­in­té­zetbe az apá­cák­hoz, s nem tanulta meg, hogy hall­ga­tózni illet­len, sar­kallni, biz­tatni kezdte: Sza­ladj hamar, Veronka, az élés­kam­rába, ott majd meg­hal­lod, hogy mit beszél­nek, ha szép csen­de­sen meg­la­pulva oda­te­szed fülecs­ké­det a vékony fal­hoz.

Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihe­tet­len, mennyi méz van a gonosz sugal­latú démo­nok nyel­vén.) Ez a jól nevelt, finom gyer­mek képes volt oda­ku­po­rodni az ubor­kás hor­dóra, a zsír­bö­dö­nök és ele­sé­ges zsá­kok közé, s ide­geit meg­fe­szítve, figyelni min­den hangra.

A mély­sé­ges csön­det csak szí­vé­nek dobo­gása zavarta, meg a geren­dá­ról lecsüngő oldal­sza­lon­nák csö­pö­gése. A nagy meleg­től ezek is elkezd­tek sár­gulni, ava­sodni és olvadni, poty, poty, poty. Pottyant, csöp­pent a szép reze­da­színű ruhá­jára is – de ki törőd­nék most azzal?…

– Deni­que hoz­zá­ju­tot­tál az eser­nyő­höz, amint mon­dod – hal­lat­szott tisz­tán az elnök hangja –, de lát­tad– e már?

– Minek? – felelte Gyuri. – Az érték­hez úgyis csak az esküvő után jut­ha­tok.

– Miért nem előbb?

– Mert nem aka­rom elő­tá­lalni az eser­nyő tör­té­ne­tét igen sok okból.

– Pél­dául?

– Elő­ször azért, mert köz­ne­vet­ség tár­gya lenne a pap.

– Mit törődsz te a pap­pal?

– Másod­szor, mert gyön­géd­te­len­ség lenne Veronka iránt: azt hinné, hogy csak az eser­nyő miatt aka­rom elvenni.

– De hisz úgyis meg­tudja később.

– Soha­sem mon­dom meg neki.

– Van-e még valami okod?

– Van. Az, hogy talán ide se adnák a bank­utal­ványt, hiszen nem névre szóló, mivel bizo­nyít­sam, hogy az enyim. Inkább az övék, akik­nek a kezé­ben van. S még eset­leg a leányt se kap­nám meg; ha annyi a vagyon, mint mi hisszük, min­den ujjára talál mág­ná­so­kat.

Veronka szé­dült. Elkép­zelte, hogy így ver­ték a Jézus Krisz­tus tes­tébe a szö­ge­ket… így ver­ték. Nem értett ő sokat ebből a zagyva beszéd­ből, eser­nyő, bank­utal­vány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet érteni kez­dett, hogy ő csak esz­köz valami elta­lál­ha­tat­lan, rej­té­lyes cél eléré­sére.

– Jó, jó – kezdé az elnök némi szü­net után –, a dolog min­den­esetre bonyo­dal­mas ez ideig, de a leg­na­gyobb bonyo­dal­mak talán még ezután jön­nek.

– Ej, mi jöhetne? – kérdé bizony­ta­lan han­gon Gyuri.

– Ne vágj most közbe, várd be az ötórai vona­tot. Min­de­nek­előtt azzal legyünk tisz­tá­ban, sze­re­ted-e a leányt?

Sze­gény Veronka úgy resz­ke­tett a búvó­he­lyén, mint egy didergő madár. Behunyta a sze­mét, mint az elítélt a tőkén, kit egy balga ösz­tön vezet, hogy a lecsa­pódó pal­los nem olyan ször­nyű így. Jaj, mit fog felelni?

– Azt hiszem, sze­re­tem – felelte Gyuri bizony­ta­lan han­gon. – Olyan csi­nos! Magá­nak nem tet­szik?

– Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyér­bél­ből. Hanem az a kér­dés, meg­kér­ted volna-e, ha nincs az az eser­nyő­his­tó­ria? Felelj őszin­tén!

– Eszembe sem jutott volna.

Egy sikoly hal­lat­szott most a szom­széd helyi­ség­ből, s valami zör­gés utána, mint mikor bútort fel­dön­te­nek.

Az elnök figyel­messé lett, s a falra mutatva, kérdé:

– Nem tudod, mi van odaát?

– Gon­do­lom, élés­kamra.

– Mintha sikol­tott volna ott valaki.

– Meg­le­het, ege­ret látott vala­me­lyik fehér­cse­léd.

Hát igen. Így néz ki egy tra­gé­dia a szom­széd szo­bá­ból, ha vékony fala van; – ha nincs vékony fala, még úgy se. Egy ege­ret látott meg valami vászon­sze­mély, vagy egy szív zúzó­dott össze. Ki tud­hatná; a két­ség­be­esés­nek és a kedé­lyes ijedt­ség­nek egy hangja van. Veronka a szí­vébe tört tövis­sel futott ki a sza­bad leve­gőre, töb­bet már nem akart tudni, csak ki innen, mert meg­fúl, el, el, ki tudja, hova, akár­hova… S ez mind úgy lát­szik a szom­széd szo­bá­ból, hogy Ada­meczné vagy a Hanka egy egérre talált rálépni. Mind­egy, akár­hogy lát­szik, hiszen csak egy fél per­cig lát­szik, azután elfe­lej­tik, bebo­ro­nálja a fon­tos beszél­ni­va­ló­juk.

– Azt mon­dod, eszedbe sem jutott volna meg­kérni… Éppen ez az. Nem sza­bad elha­mar­kod­nod a dol­got a gyű­rű­vel, még kevésbé az eskü­vő­vel. Lás­suk előbb a med­vét, az eser­nyőt, illetve a tar­tal­mát, azután lehet beszélni.

Gyuri egy­ked­vűen sodort egy ciga­ret­tát, s gon­dolta magá­ban: Öreg­szik Sztol­arik, hogy annyi hóbor­tos­sá­got fecseg össze. Igye­ke­zett mégis gyön­géd lenni hozzá.

– Meg­gon­dol­tam én ezt, ked­ves gyám­atyám, nem lehet itt mást csi­nálni, csak elvenni a leányt.

Sztol­arik fel­kelt a szé­ké­ről, oda­állt a fia­tal­em­ber elé s ravasz pis­lo­gású sze­meit mere­ven sze­gezte rá: mintha valami nagy argu­men­tu­mot akarna elsütni.

– De hátha Veronka nél­kül is hoz­zá­jut­hatsz az örök­sé­ged­hez?

El nem nyom­ha­tott egy fity­máló mosolyt.

– Hiszen éppen most fej­tet­tem ki – szólt türel­met­le­nül –, hogy nem lehet, de ha lehetne, se zár­nám ki az örök­ség­ből, mely félig-med­dig lelet, mert a gond­vi­se­lés mint­egy szán­dé­ko­san feléje höm­pöly­gette.

Sztol­arik meg­for­dí­totta most a kér­dést.

– De hátha Veronka által se jut­hatsz az örök­sé­ged­hez?

– Az szinte kizárt­nak lát­szik.

– Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mind­járt bedü­bö­rög az az ötórai vonat, amit előbb emlí­tet­tem.

– Igenis, figye­lek.

De az esze másutt járt, szó­ra­ko­zot­tan, türel­met­le­nül dobolt ujja­i­val az asz­ta­lon.

– Hát amint ma reg­gel beme­gyek leve­led foly­tán a Huszák arany­mű­ves­hez, hogy meg­ve­gyem a kari­ka­gyű­rű­ket, és elküld­jem a lovas embe­red­től (nem is álmod­tam még akkor, hogy magam jövök el), Huszák uram nem volt a bolt­ban, csak a segédje, a Kla­ni­czay József, a nyúl­szájú.

Gyuri bólin­tott a fejé­vel, hogy ösmeri.

– Mon­dom neki, adjon két arany­ka­ri­kát. Kér­dezi: Kinek lesz? – Messze lesz – fele­lem. Hová? Glog­ovára. Csak nem a pap­kis­asszony­nak? – De bizony éppen annak. Gyö­nyörű jószág – mondja. Hát ösmeri? Nagyon jól.

Gyuri abba­hagyta a dobo­lást, meg­kapta a rémü­let, fel­ug­rott izga­tot­tan.

– A Veron­ká­ról szólt vala­mit?

– Majd mind­járt meg­tu­dod. Szó­ból szó lett, míg a gyű­rű­ket cso­ma­golta Kla­ni­czay. Hon­nan ösmeri a pap­kis­asszonyt? Ott vol­tam tavaly Glog­ován. Mi az ördö­göt kere­sett maga Glog­ován? Hát egy ezüst­nye­let csi­nál­ta­tott nálunk a köz­ség egy ócska eser­nyőre, melyet ők a temp­lom­ban őriz­nek. – Bolon­dok, nem mer­ték – mondá – ide­hozni, fél­tet­ték, hogy ellop­ják, pedig nem ér két garast; nekem kel­lett oda­utaz­nom, hogy a nye­let fel­csi­nál­jam rá.

– Hisz ez bor­zasztó lenne! – kiál­tott fel Gyuri elsá­padva.

A tör­vény­széki elnök fölénnyel mosoly­gott.

– Ezért mond­tam, hékás, hogy min­de­nek­előtt jöj­jünk tisz­tába az eser­nyő­vel.

– Men­jünk azon­nal! Keres­sük fel a plé­bá­nost!

Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örök­sé­gé­hez, s most megint elil­la­nó­ban van előle, mint a lidérc­fény, mely maga után csalja a ván­dort.

Könnyű volt a plé­bá­nost meg­ta­lálni, a galamb­jait etette a dúc­nál.

– Szent atyám – szó­lítá meg Gyuri, ki a teg­napi vacsora alatt per tu lett leendő sógo­rá­val. – Az elnök, ha már itt van, sze­retné a híres eser­nyő­tö­ket meg­látni. Lehet?

– Ó, hogyne! – S nyom­ban ráki­ál­tott Ada­mecz­néra, aki csir­két kopasz­tott a tor­ná­con: – Hozza ki csak, ked­ves öre­gem, a temp­lom­kul­csot!

Térült-for­dult a vén Ada­meczné a nagy temp­lom­kulccsal, s a pap – elöl menve – végig­ve­zette ven­dé­geit a temp­lo­mon, a hűs bolt­ívek alatt, az idő­bar­ní­totta padok közt.

Ó, milyen szé­pek ezek a sze­gé­nyes falusi temp­lo­mok! S mindaz, ami hoz­zá­juk tar­to­zik. A pázsit a temp­lom körül, a piros, zöld és min­den­féle temp­lomi zász­lók oda­bent, a padok szé­lein szíj­tar­tó­juk­ban, szép, sze­líd asszo­nyok képe­i­vel, Sancta Bar­bara, Sancta Ros­alia, ora pro nobis! Mennyi szent legenda egy raká­son! A mennye­iek lehozva ide a fele útra (mert az ég fele útja a temp­lom), ahol a föl­di­ek­kel együtt lehet­nek. Szem­ben a főol­tár, a gye­re­kek­nek diót osz­to­gató Szent Mik­lós­sal, Glog­ova eddigi védő­szent­jé­vel. (Azért eddigi, mert egy idő óta Szent Péter kezd bele­nyúl­kálni a kenye­rébe.) Bal­ról a szen­telt­víz­tar­tó­nál a Krisz­tus képe, csi­nált rózsa­ko­szo­rú­val a tövis­ko­rona fölött. Itt imád­ko­zott azon a napon a fia­tal pap, mikor Veron­kát, mint anyát­lan gyer­me­ket, elhozta Bil­leghi Máté. Min­den oly csen­des és fön­sé­ges, békét, malasz­tot lehel­nek a komor falak, s a töm­jén szaga még, mintha el nem illant volna vasár­nap óta, egye­sülve a ken­der­hajú glog­ovai leá­nyok rezeda­bok­ré­tá­i­nak illa­tá­val, itt száll, itt ter­jeng a felső abla­kon belo­pó­dzó nap­fény szik­rázó kévé­jén him­bá­lózva.

Min­den­nek van itt tör­té­nete; a vas­tag, cifra viasz­gyer­tyá­kat Doma­nyik Mik­lósné vette az Isten­nek – mikor az Isten az urát magá­hoz vette; kéz kezet mos, gon­dolná az ember, de nem úgy van, mert a szép oltár­te­rí­tőt Gon­golyné hímezte, aki aztán később mégis a vízbe fúlt (nem lehet ám az Istent meg­vesz­te­getni).

– Erre, erre, nagy­sá­gos uram, a sek­res­tyébe!

Amint belép­tek, rög­tön sze­mükbe tűnt, ott volt a kazu­lák, plu­vi­á­lék és stó­lák között a néhai Gre­go­rics Pál vén eser­nyője, kimo­soly­gott szín­te­len vörös kel­méje isme­rő­sen, csak az ezüst nyele, jaj az ezüst nyele ragyo­gott ide­ge­nül.

Gyuri mere­ven meg­der­medve nézte, egy szót se bírt kiej­teni. Érezte, hogy a vég­zet küzd ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: „Csak eredj, eredj az örök­sé­ged után” egy másik ördög jár előtte, aki incsel­ke­dik vele: „Csak gyere, gyere, erre van.” De van egy har­ma­dik ördög is, a leg­ele­ve­nebb, aki a középső ördö­göt is meg­előzve ott kuj­to­rog a cél­nál, és mikor oda­érne, gonosz vigyor­gás­sal mondja: „Itt a semmi.”

Sztol­arik meg­tar­totta hideg­vé­rét, nagy figye­lem­mel vizs­gálta meg az ernyő nye­lét, mintha gyö­nyör­köd­nék a művé­szi kivi­tel­ben.

– Min­dig ez a nyele volt? – kérdé.

– Ó, dehogy! Ez tömör ezüst­ből van, s való­ban csi­nos munka. Nagy mes­ter a besz­ter­cei Huszák, az csi­nálta. Tes­sék csak jól meg­nézni azt az ízlést, azt a stílt. Ugye remek egy dolog? Tavaly lep­tek meg vele a híveim, míg a szkle­nói für­dőn vol­tam. A régi­ről letört volt a csont­fo­gan­tyú, már alig lehe­tett hasz­nálni. Bizo­nyos Klin­csok Ist­ván­nak az érdeme; az kezdte a gyűj­tést. Ó, van­nak még hívő keresz­tény lel­kek.

Azután Gyuri felé for­dult.

– Majd meg­ös­mer­tet­lek ezzel a Klin­csok­kal. Iga­zán tisz­te­letre méltó ember.

Gyuri a pokolba sze­rette volna kül­deni a tisz­te­letre méltó Klin­cso­kot – és lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az első ördög, aki arra buj­to­gatja: „Eredj az örök­sé­ged után.”

– De bizo­nyo­san meg­tar­tot­ták a régi nye­let is? – kérdé éledő remény­ség­gel.

– Nem­igen – felelte a pap –, közön­sé­ges fapál­cika volt; gon­do­lom, Ada­meczné kérte el akko­ri­ban a Veron­ká­tól.

(Alig­ha­nem a középső ördög beszélt a pap­ból. „Ada­mecz­né­nál van az eser­nyő nyele.”)

Kíván­csi lett most az elnök is:

– Ki az az Ada­meczné?

– Az öreg sza­kács­ném, aki imént a kul­cso­kat hozta.

Sztol­arik úr han­go­san kez­dett kacagni – a könnye is kicsor­dult, úgy kaca­gott. A temp­lom falai, kőkoc­kái vissz­han­goz­ták, az egész temp­lom haho­tázni lát­szott.

Mikor aztán kiér­tek a temp­lom­ból, s a pap bevitte a kul­csot, Sztol­arik úr kihúzta a selyem­pa­pírba gön­gyöl­ge­tett gyű­rű­ket, a mar­kába nyomta Gyu­ri­nak, csen­des humor­ral mond­ván:

– Az előbbi logi­kád sze­rint most már az Ada­mecz­nét kell nőül ven­ned. Eredj hát, itt a gyű­rűk, jegyezd el hamar!

Gyuri nem is felelt a maró tré­fára, a bizony­ta­lan­ság ide­ges mohó­sá­gá­val ron­tott be a kony­hába, hol Ada­meczné éppen pala­csin­tát sütött a tűz­hely lyu­kán föl­csa­pódó lán­gon.

– Hallja-e, Ada­meczné, hova tette maga a temp­lomi eser­nyő régi nye­lét?

Ada­meczné előbb meg­sü­tötte a pala­csin­tát, kibo­rí­totta óva­to­san egy fatálra, ahol már nagy gar­mada volt, csak aztán nézte meg, ki szó­lott hozzá.

– Hogy a régi nye­let tet­szik kér­dezni, galam­bom, tekin­te­tes uram? Hát az úgy volt, beteg lett a Matykó, a kis uno­kám… éppen tavaly káposz­ta­érés­kor, de bizony még előtte volt…

– Mit bánom én, mikor volt!

Ada­meczné nyu­god­tan öntött új tész­tát a pala­csin­ta­sü­tőre.

– Hát igen… hol is hagy­tam el? A Maty­kó­nál. Szem­től jött neki.[8] Mert gyö­nyörű gye­rek ám a Matykó…

Gyuri türel­met­le­nül top­pan­tott a lábá­val.

– Hát nem mondja meg, hol van?

– Ahol eszik ni, a kuc­kó­ban.

– Az eser­nyő­nyél?

– Dehogy, a Matykó.

Csak­ugyan ott kupor­gott az öblö­ge­tő­dé­zsa mel­lett, föl­for­dí­tott sza­kaj­tón ülve, egy kék szemű, masza­tos képű tót fiúcska, tarka bab­sze­me­ket csó­ri­kálva a kezé­ben, míg a pofács­kái meg vol­tak dagadva az egy­szerre begyö­mö­szölt pala­csin­ták­tól.

– Menny­dör­get­tét, anyó! Siket maga vagy mi? – pat­tant fel az ügy­véd. – Én a régi eser­nyő­nyél­ről kér­de­zős­kö­döm.

Ada­meczné mél­tat­lan­kodva csó­válta a fejét.

– Hiszen arról beszé­lek… szem­mel ver­ték meg mon­dom, a Maty­kót, oda volt a szen­tem, kis poron­tyom, arra pedig az egye­düli orvos­ság, lel­kem tekin­te­tes uram, hogy három égő üsz­köt kell a gye­rek ivó­vi­zébe tenni, és arról itatni három napig. De uramfia, csak nem hasz­nál, csak egyre nem hasz­nál, seny­ved, fogy a kis cse­léd nap­ról napra, majd a szí­vem hasadt meg, ha ránéz­tem, mert nagyon gyenge szí­vem van, azt a tisz­te­lendő úr is elös­meri…

– Inkább én is elös­me­rem, de tér­jen már a dologra, az Isten sze­rel­mé­ért!

– Ott tar­tok már, kérem alás­san, mert akko­ri­ban csi­nál­ták az ezüst­nye­let a szent eser­nyőre, s a kis­asszony, a jó lélek, nekem aján­dé­kozta az ócska nye­let. No, mon­dok, ez éppen jó lesz a Maty­kó­nak, ebből a szent fából három üszög, ha ez se hasz­nál, akkor beso­roz­zák, akkor az Istenke kato­nája lesz a Matykó.

Elpi­tye­re­dett a gon­do­latra, hogy a kis Maty­kó­ból Isten kato­nája lehe­tett volna, elkezd­tek foly­do­gálni a könnyei – ezer sze­ren­cse, ha a pala­csin­ta­tész­tába nem esett belő­lük.

– Ada­meczné – kiál­tott fel Gyuri az indu­lat­tól resz­kető han­gon. – Csak nem égette talán el az eser­nyő­nye­let?

Elcsu­dál­kozva nézett rá az öreg­asszony.

– Ej, hát hon­nan vet­tem volna egyéb­ként a három üsz­köt, ha el nem éget­tem volna?

Gyuri a fal­nak tán­to­ro­dott, forogni kez­dett vele a konyha, őrül­ten futot­tak körbe a tányé­rok, tep­sik és faze­kak, a taka­rék­tűz­hely lyu­ká­ból óriás láng­nyel­vet öltö­ge­tett rá az a bizo­nyos har­ma­dik ördög, aki min­dig rávi­gyo­rog a cél­nál: „Itt a semmi!”

De egy­szerre fel­rázta egy kéz, mely a vál­lára nehe­zült: a Sztol­arik keze.

– Volt, nincs, azért ugyan ne szon­tyo­lodj el, frá­ter. Így akarta a vég­zet, punk­tum. Ezen­túl leg­alább nem ker­getsz hiú álmo­kat, vissza vagy adva a magad ere­jé­nek. Hidd meg, ez is ér vala­mit.

Viszik a kis Veronkát

Hanem iszen hiába vigasz­talta Sztol­arik. Könnyű pré­di­kálni, hogy a földi javak elvon­ják az embert a lel­ki­ek­től, azért csak jók azok a földi javak.

Mikor az ember­nek meg­hal a ked­venc gye­reke, min­dig akad a csa­lád­ban egy nagy bölcs, aki a fáj­da­lom­tól vonagló szí­vet be akarja gyó­gyí­tani, hogy ki tudja, mi lett volna a gye­rek­ből, hátha akasz­tó­fán halt volna meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy könnyet se szá­rí­tott fel a böl­cses­ség. Bizony gyenge por­téka ez a fáj­da­lom­mal szem­ben.

Sztol­arik is össze­hor­dott hevet-havat, de Gyuri szí­vét elszo­mo­rí­totta a gon­do­lat, hogy sohase lesz többé domí­ni­uma, angol­parkja és a többi, ami azzal jár; az egész világ újnak és szo­mo­rú­nak lát­szott előtte.

Pedig csak a régi volt. Min­den úgy folyt tovább, mintha Ada­meczné el sem égette volna a régi eser­nyő­nye­let. A muzsi­káló óra a paró­kia nap­pa­li­já­ban elju­tott a római ket­tesre, mire egy nótát ját­szott, a szol­gá­lók meg­te­rí­tet­tek az ebéd­hez, Ada­meczné behozta a levest, a tisz­te­lendő úr fel­ke­reste a ven­dé­ge­ket, beve­zette az ebéd­lőbe, leül­tette őket jobb­ról és bal­ról madame Krisz­bay mellé, mikor egy­szerre csak ész­re­vette, hogy hát a Veronka hol van.

– Éppen azt akar­tam én is kér­dezni – mondá a madame. – Hát nem az urak­kal volt?

– Én azt hit­tem – szólt a pap –, hogy önnel volt.

– Van két órája, hogy nem lát­tam.

– Mi se.

– Én se.

– Talán a kony­há­ban van?

Madame Krisz­bay bosszús arc­cal kelt fel elnöki helyé­ről, hogy behozza a Veron­kát, de csak­ha­mar vissza­jött váll­vo­no­gatva.

– A kony­há­ban se lát­ták.

– No, ez szép mulat­ság – for­tyant fel a pap, és maga sza­ladt ki szét­ri­aszt­ván a cse­lé­de­ket, hogy hamar keres­sék meg a kis­asszonyt a kert vala­me­lyik luga­sá­ban, ahol nyil­ván regényt olvas elbújva.

Ott künn Ada­meczné panasz­ko­dott, hogy kipang az étel, min­den elrom­lik.

– Hát tálal­jon – paran­csolta a plé­bá­nos –, aki nincs itt, nem ebé­del. Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet vára­koz­tatni, kivált, mert haza akar indulni.

Egy­más után hord­ták be tehát az éte­le­ket, a leves után a ludas kását, a töl­tött káposz­tát, orjá­val, fülé­vel, kövér­jé­vel, a király se eszik külön­bet, a mala­cot, a pala­csin­tát, de Veron­ká­nak se híre, se hamva. Köz­bül a Hanka jött jelen­teni, hogy sehol se talál­ják.

Gyuri úgy ült ott érzé­ket­le­nül, mint egy makk­túz, csak az arca volt sápadt, mint egy halotté.

– Ej, talán a méhes­ben aludt el – jegyzé meg a pap –, vagy talán (habo­zott egy per­cig, hogy foly­tassa-e), vagy talán köz­te­tek tör­tént valami?

Gyu­rira nézett für­ké­sző tekin­tet­tel.

– Köz­tünk? Nem, semmi – szólt Gyuri fázé­ko­nyan.

– Akkor hát sza­ladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhes­ben. Mi pedig igyunk, uraim, ne zavar­tas­suk magun­kat. Hiszen gye­rek még, kit ide-oda sodor a sze­szé­lye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörös­ből mél­tóz­tas­sék, elnök úr.

Nem annyira a ven­dé­geit biz­tatta, mint inkább önma­gát, tűkön ült, szí­vét az aggo­da­lom szo­ron­gatta, szó­ra­ko­zot­tan beszél­ge­tett. Az elnök kér­dez­gette, volt-e valami befo­lyása az idei korai meleg­nek az itteni ter­mésre és mennyi?

– Nem tudom.

– Van-e a tisz­te­lendő úrnak több test­vére is?

– Volt vagy kettő – felelte a pap.

A visszás fele­le­tek mutat­ták kedé­lye nyo­mott­sá­gát, s hogy csak erő­sza­kolt ille­de­lem­ből ül köz­tük. Végre meg­szánta az elnök, és így szólt a feke­te­ká­vé­nál:

– Jobb volna, ha tisz­te­lendő úr maga nézne utána a kis­asszony­nak. Aztán szí­ves­ked­jék meg­pa­ran­csolni az én kocsi­som­nak is, hogy fog­jon be, mert sok veréb­lé­pés ide Besz­terce.

A pap kapva kapott az alkal­mon, madame Krisz­bay hason­lóan enge­del­met kért eltá­voz­hatni, mert oly külö­nös, ami tör­té­nik, hogy ő is nyug­ta­lan­kodni kezd.

A két férfi magára maradt. Kínos csend követ­ke­zett. A fali­óra kísér­te­ti­e­sen ketye­gett közbe.

Gyuri kari­kára nyílt sze­mek­kel, mere­ven, moz­du­lat­la­nul nézte a kalit­ká­ban gub­basz­kodó kaná­ri­ma­da­rat. Az is olyan szo­morú volt most.

– Fogass be te is – törte meg végre a csen­det az elnök –, men­jünk együtt.

Valami nyö­ször­gés­fé­lét hal­la­tott erre a Gyuri, nem­igen lehe­tett azt érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát vilá­gos volt, hogy nem szán­dé­ko­zik fogatni.

– Pedig okvet­le­nül el kell jön­nöd. A mi sze­re­pünk lejárt itt.

– Mon­dom, hogy lehe­tet­len.

– Miért?

– Hát nem látja, hogy a Veronka elve­szett?

– Mit törődöl vele? Hiszen elve­szett az eser­nyő­nyél is.

Gyuri bosszú­san ütött szét a könyö­ké­vel a poha­rak között.

– Mit bánom én az eser­nyő­nye­let!

– Úgy? Hát neked a leány kell? Hiszen nem ezt mond­tad te nekem ebéd előtt.

Gyuri vál­lat vont.

– Az akkor volt! Akkor még nem tud­tam.

– Hát most már tudod?

– Most már tudom – felelte kur­tán.

– Ó, ó – szólt az elnök úr csí­pő­sen –, mikor gyújt­hatta meg Ámor ezt a cso­dá­la­tos tüzet, mert a leány részé­ről nem valami nagy érdek­lő­désre mutat irán­tad az eltű­nése.

– Éppen emi­att érzem e perc­ben a pokol min­den kese­rű­sé­gét. Ó, gyám­atyám, higgye meg, hogy most szinte kicsi­ség­nek tet­szik előt­tem az örök­ség elpusz­tu­lása.

Az elnö­köt mélyen meg­ha­totta az ifjú fáj­dalma, mely oly őszinte han­gon tört ki.

– Ez már más. For­gós terem­tette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt mara­dok. Gyere, keres­sük a kicsi­két mi is, és néz­zünk szembe vele, mit akar.

Amint kimen­tek, nagy zene­bona volt már az udva­ron, de a leg­job­ban jaj­ve­szé­kelt Ada­meczné, a kezeit tör­delve.

– Tud­tam, tud­tam, hogy ez lesz a vége. A mese­beli tün­dért sem sza­bad ujjal érin­teni, mert szét­fosz­lik, akár­csak a köd. Ó, édes kis kis­asszo­nyunk! A Jézus meny­asszo­nya volt ő, és halandó ember meny­asszo­nyává tet­ték, hát Jézus magá­hoz paran­csolta.

Sztol­arik hozzá ugrott, meg­ra­gadta a kezét.

– Mit mond kend? Hal­lott vala­mit?

– Most beszéli kérem alá­san, a Gund­ros tehén­pász­tor fele­sége, hogy látta a kis­asszo­nyun­kat dél­előtt, amint egye­ne­sen a Bjela-Voda felé lépe­ge­tett a réte­ken, kisírt sze­mek­kel. Ó, Iste­nem, hiszen vilá­gos.

Egy csomó asszony és gye­rek leb­zselt a kony­ha­ajtó előtt, kiket az eset híre össze­cső­dí­tett. Köz­tük az egyik szin­tén látta Veron­kát a ker­tek alatt, de még Gund­rosné előtt.

– Szo­morú volt-e? – kérdé Gyuri.

– Sírt.

– Jaj nekem! – szi­szegte két­ség­be­esve.

– Meg­ke­res­sük – biz­tatta az elnök.

– Hol?

– A határ­ban, mert most már bizo­nyos, hogy ott van, mind­járt meg­tud­juk, hol.

– Hej, ha az olyan könnyű lenne – sóhaj­tott fel Gyuri. – Csak a mesék­ben van hozzá tükör…

– Mind­járt ide­ho­zom én az egész határt!

Hitet­le­nül rázta a fejét, talán meg­bo­lon­dult Sztol­arik úr, hogy ide akarja hozni az egész gir­be­gurba határt völ­gye­i­vel, erde­i­vel, pago­nya­i­val, meg­nézni a Veron­kát, merre van. Sztol­arik úr pedig csak­ugyan ilyes­min törte a fejét. A Veron­kát elő kell terem­teni akár­hon­nan, a töb­bit aztán meg­tud­juk őtőle.

– Hol van a tisz­te­lendő úr? – kér­dezte a bámész­ko­dók­tól.

– A ken­der­áz­ta­tók­hoz ment meg­nézni, hogy nem esett-e be a kis­asszony.

– Hát a haran­gozó hol van?

– Itt vagyok.

– Eredj fel ízi­ben a toronyba, és verd félre a nagy haran­got.

– De hiszen nincs tűz!

– Mind­egy, ha én paran­cso­lom. Ösmersz-e?

Hogyne ösmerte volna? Mielőtt köz­jegyző lett, ebben a járás­ban szol­ga­bí­rós­ko­dott Sztol­arik úr, s már akkor is igen sok mogyo­ró­pálca ter­mett Glog­ován, futott hát Kvapka Pál esze­ve­szet­ten, s kis­vár­tatva meg­szó­lalt a harang, veszély­hez hívo­gató tompa kon­gás­sal, bim, bam, bam…

Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisz­tán, öblö­sen min­den­felé, s a rétek, völ­gyek, hegyek, mélye­dé­sek, erdők és sások önteni kezd­ték észak­ról, dél­ről, nyu­gat­ról és kelet­ről az embe­re­ket, akik mind a falu felé futot­tak. Szinte cso­dá­la­tos volt, hon­nan támad egy­szerre az a sok ember. Aki meg­éli vég­íté­let­kor a Gábor ark­an­gyal trom­bi­tá­lá­sát, csak az lát majd ehhez fog­ha­tót.

Sztol­arik meg­elé­ge­dés­sel nézte a temp­lomi domb­ról a lihegve érkező soka­sá­got.

– No, látod, most már csak a falu köze­pére kel­lene álla­nunk, s a határ min­den zugá­ból érke­zők hírt adná­nak Veron­ká­ról. De az is fölös­le­ges. Mert maga Veronka is mind­járt elő­jön. Hej, haran­gozó, nézz csak szét az abla­kon, nem látod-e vala­hol a kis­asszonyt?

– Igenis látom, ott fut a Sran­kóék kuko­ri­cás­földje mel­lett.

– Él! – kiál­tott fel Gyuri fel­vil­la­nyozva, de csak­ha­mar lesúj­totta a levont követ­kez­te­tés. – Él, semmi baja sincs, tehát elő­lem buj­do­sott el.

Mér­le­gelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné, hogy sze­rette, sirat­hatná, mert sze­rette.

Az elnök rári­vallt a haran­go­zóra, aki még min­dig rán­gatta a harang köte­lét.

– Hagyd abba már, te sza­már. Mutasd meg a kezed­del, melyik irány­ban van a Sran­kóék kuko­ri­cása.

A haran­gozó a rétek felé muta­tott.

– Eredj most már ele­ibe, Gyuri, és vedd ki tőle szép­sze­ré­vel, mi a baj.

De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kert­jén, letért a Magát Józse­fék lucer­ná­sára, meg­dob­bant a szíve, onnan már lehe­tett látni a Veron­kát, zöl­des színű fod­ros ruhá­já­ban, kalap sem volt a fején, hanem egy kis piros kendő pon­gyo­lán oda­vetve; most aztán sietve csör­te­tett végig a Szlá­vik György füze­sei közt, s egy­szerre csak elibe top­pant a Gon­goly rét­jén.

A leányka fel­si­kol­tott, amint meg­pil­lan­totta, egész tes­té­ben resz­ketni kez­dett.

– Hol van a tűz? – kérdé tom­pán.

– Ne ijed­jen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyám­atyám verette félre a haran­got, hogy magát haza­csalja. Miért ment el?

A leányka arcát elbo­rí­totta a sápadt­ság, szép piros ajkát harap­dálta.

– Azt én tudom – szólt elha­lón, csen­de­sen –, hagy­jon el kérem… hagy­jon el.

Meg­for­dult, mintha újra az erdőbe akarna vissza­menni.

– Veronka, az Isten sze­rel­mé­ért… ne kínoz­zon. Mi baja? Mit vétet­tem?

A lányka ráné­zett szú­ró­san, hide­gen. Két jég­csap volt a két szeme.

– Hagy­jon el – ismé­telte. – Mit akar tőlem?

Az ifjú hir­te­len hoz­zá­ug­rott, meg­ra­gadta a kezét. Veronka min­den­áron ki akarta rán­tani, ott huza­kod­tak szé­gyen­szemre, de csak mégse eresz­tette el addig, míg erő­nek ere­jé­vel rá nem húzta ujjára az egyik kari­ka­gyű­rűt.

– Ezt aka­rom – mondá esdő tekin­tet­tel.

– Ezt akarja? – kaca­gott fel a leány kese­rűen. – Én meg ezt aka­rom, ni!

S ezzel lerán­totta a gyű­rűt, és messze dobta be a rétbe, ezer­nyi ringó, remegő fűszál közé.

Sze­gény Gyuri a halán­té­ká­hoz kapott a két kezé­vel.

– Ó, mit tett velem? Mit tett?

– Ugyan ne játsszék előt­tem komé­diát, Wibra úr. Gyű­rűzze fel ne az én sze­gény ujja­mat, hanem az eser­nyőt… mert az eser­nyőt akarja ön elvenni és nem engem. Érti-e már?

Gyuri előtt hir­te­len vilá­gos lett a köz­be­jött bonyo­da­lom hát­tere.

– Szent Isten, maga kihall­ga­tott ben­nün­ket.

– Igen, min­dent tudok – szólt könnye­dén elpi­rulva. – Hiába tagadná.

– Ó, Iste­nem, sem­mit sem aka­rok elta­gadni. Hall­gas­son meg, kérem, hall­gas­son meg.

Szép csen­de­sen jöt­tek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hall­ga­tott, mialatt a mil­li­árd­nyi boga­rak, szöcs­kék élén­ken zizeg­tek, suhog­tak a fűren­ge­teg­ben, végezve keresz­tül-kasul a maguk cso­dá­la­tos útját. A Gyuri beszélt, elmondta egész éle­tét, apjá­nak tör­té­ne­tét, a hagya­ték való­szí­nű­sé­gét, hogyan jöt­tek rá, hova rejt­hette Gre­go­rics, mikép­pen indult el szál­ról szálra Bába­szé­kig, szó­val elmon­dott min­dent. A lányka hall­gatta, elő­ször mint vádló, néma keserű szem­re­há­nyás­sal a sze­me­i­ben, később csak mint bíró, hogy kihá­mozza az igaz­sá­got, majd a tör­té­net fej­lő­dése kezdte érde­kelni, bele­me­le­ge­dett: nem volt már se vádló, se bíró, csak egy cso­dál­kozó hall­gató, ki gyak­ran sza­kítja félbe a meg­le­pe­tés fel­ki­ál­tá­sá­val a fona­lat.

Ah, hogy köze­le­dett feléje ez a tör­té­net, las­san, de biz­to­san, már meg­lát­szot­tak a vona­lak, melyek bele­fo­nód­nak az ő élet­sor­sába. Csak tovább, tovább!…

Már jön, jön dübö­rögve… már ott tart a Müncz fiú­nál. Müncz süti ki, hogy az eser­nyő Glog­ován van. Aztán meg­szó­lalt a Mra­vu­csánék vacso­rá­ján az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter az árva leányka feje fölé.

Még csak néhány szó, és Veronka min­dent tudott, min­dent kita­lált, mire könnybe lábad­tak a sze­mei.

– Ó, Iste­nem, hiszen a nye­let elégette Ada­meczné!

– Az Isten áldja meg érte, hogy azt tette – mondá vidá­man Gyuri, lát­ván a lányka meg­ol­va­dá­sát –, mert most leg­alább bebi­zo­nyít­ha­tom, hogy az eser­nyő nél­kül is sze­re­tem.

Veronka leol­dotta a piros ken­dő­jét, s amint a kezé­ben suhog­tatná, hir­te­len meg­csapta vele a Gyuri vál­lát, és a könnyein át rámo­soly­gott.

– Hát csak­ugyan el akar venni még most is?

– Ter­mé­sze­te­sen. Mit mond hozzá?

– Azt, hogy… (Meg­akadt, külö­nös elfo­gó­dás szo­rí­totta össze a tor­kát.)

– Hogy?

– Hogy maga nagyon könnyelmű ember és…

– És?

– És, hogy… sza­lad­junk vissza meg­ke­resni a gyű­rű­met.

Ezzel meg­for­dult, s neki­sze­le­sedve, mint egy kis csikó, paj­ko­san futott vissza a Gon­goly rét­jére, Gyuri alig győ­zött utána loholni.

Sokáig keres­ték a gyű­rűt, de hiába. Csak­ha­mar oda­jött a tisz­te­lendő úr is. (Hallja maga, Gyuri, ne szól­jon ám a bátyám­nak az eser­nyő felől. Nem, szí­vem, soha­sem szó­lok.) A tisz­te­lendő úr jól össze­szidta Veron­kát. No, te rossz jószág, hát illik az? Hol jár­tál? Hogy meg vol­tunk ijedve. Ugye valami lepke után futot­tál?

– Inkább előle futot­tam, de meg­fo­gott.

– A lepke?

– Ez a csú­nya, nagy lepke.

A tisz­te­lendő úr meg­ért­vén, amennyit érteni enged­tek, maga is a gyűrű kere­sé­sé­hez látott, de keres­het­nék azt akár íté­let­na­pig, ha hírét nem veszi Gon­goly uram, s oda nem cam­mog a nagy pot­ro­há­val, melyet kevé­lyen ver­de­sett a dohány­zacskó bárány­kör­mös sal­langja.

Veronka már akkor két­ségbe volt esve a gyű­rű­ért.

– No, no – szólt a glog­ovai nábob, meg­csó­vál­ván fejét, melyen a hosszú ősz haj fésű­vel volt hátul föl­fogva. – Ne tes­sék búsulni, kis­asszonyka, majd meg­ta­lálja Gon­goly bátya. Az bizony meg­ta­lálja. Mert módja van annak. A misé­zés is más, ez is más. Egy óra múlva lebo­rot­vál­ta­tom a füvet a kaszá­sok­kal.

Bár a fű nem volt még két­ujj­nyi se (hiszen csak két hét előtt hord­ták be a szé­na­pet­ren­cé­ket), mégis beál­lí­totta Gon­goly uram a kaszá­so­kat, s az egyik kasza alatt csak­ugyan meg­pen­dült, elő­csil­lant a kis arany­ka­rika, mely más­nap már ott fény­lett a Veronka ujján. A gaval­lér Gon­goly rét­jé­ről fenn­ma­radt azóta a cso­dá­la­tos ese­mény emléke, hogy egy esz­ten­dő­ben három­szor kaszál­ták, ami­vel min­den glog­ovai ember eldi­csek­szik, ha a határ miné­mű­sé­gét becs­mé­re­lik az ide­ge­nek.

Mit kel­lene még elmon­da­nom? Bizo­nyára még nagyon sok az, ami tol­lam elé tor­ló­dik. Van olyan is, ami örök titok; pél­dául a Gre­go­rics Pál vagyo­ná­ról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgon­dolt bank­utal­vány az öreg eser­nyő­nyél­ben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt csá­szá­rok se isz­nak, mint Matykó – ha igaz volt a dolog.

A legenda a glog­ovai Szent Péter-féle eser­nyő­ről mai napig is él azon a kör­nyé­ken. Sztol­arik révén ugyan, aki sze­rette elbe­szélni min­den­felé, hogyan aján­dé­kozta meg az öreg Müncz zsidó a keresz­tény­sé­get egy szent erek­lyé­vel, kiszi­vár­gott a mez­te­len igaz­ság is, de a hit az igaz­ság­nál is erő­sebb, s apránk­int lete­perte azt egész alulra. Én bizony nem ásom többé kij­jebb. Az eddi­gi­ért is bocsá­na­tot kérek. Mert tagad­ha­tat­la­nul van valami misz­ti­kus a dolog­ban. A szent eser­nyő mér­he­tet­len áldást és sze­ren­csét hozott min­den­kire, még Gyu­rira is, ki a világ leg­bá­jo­sabb asszony­ká­já­hoz jutott általa, az elbe­szélt ese­mé­nye­ket követő har­ma­dik vasár­na­pon.

Sohase látott még olyan eskü­vőt Glog­ova. Veron­ká­nak az a sze­szé­lye támadt, hogy a Mra­vu­csánék vacso­rá­ján volt összes ven­dé­ge­ket meg kell hívni; akik ott vol­tak az első meg­ös­mer­ke­dés­nél, hadd legye­nek ott a lako­da­lom­ban is. Besz­ter­cé­ről is sokan vol­tak, köz­tük a vőle­gény édes­anyja fekete ter­no­ru­há­ban, a tör­vény­széki elnök, az alis­pán és tudja Isten, kik még. Kopa­nyi­cá­ról eljöt­tek Urszi­nyiék, Leho­tá­ról a tiszt­tar­tó­kis­asszo­nyok (har­mo­ni­kába sze­dett rózsa­szín szok­nyák­ban), Bába­szék­ről Münczné (olyan arany fül­be­va­lók­kal, mint az öklöm). Annyi bricska, hintó volt akkor egy­szerre Glog­ován, hogy egy hétig lehe­tett volna gyö­nyör­ködni csak a külön­böző lószer­szá­mok­ban.

Vecser­nye után hamar kitusz­kolta az egy­házfi a parasz­to­kat, de a tisz­te­lendő úr még bent maradt. Per­sze, mert a nász­né­pet várta.

Jézus Mária, mennyi úri nép – mennyi posztó azo­kon! Ket­te­sé­vel lép­ked­tek, egy asszony, egy férfi, egy kis­asszony, egy legény. Elöl a meny­asszony jött fehér koszo­rú­val, fehér ruhá­ban. (Ó, de gyö­nyörű volt – kár, hogy vala­mi­kor ő is meg­öreg­szik.)

De a vőle­gény se alá­va­lóbb, érde­mes volt meg­nézni, sza­kasz­tott olyan ruhá­ban volt, minő­ben a királyt fes­tik. Bár­sony­to­kos ara­nyos kardja csak úgy csö­röm­pölt a temp­lom kövein… Az ember­nek a lelke emel­ke­dett, amed­dig nézte.

Aztán meg­áll­tak fél­ka­réj­ban az oltár körül, az a sok asszony, min­de­nik­nek egy virág­bok­réta a kezé­ben, s azon­fe­lül drága vizek­kel meg­lo­csolva a hajuk. Olyan sza­gos volt tőlük a temp­lom, mint egy patika. Egy kicsit hűs is volt. A tiszt­tar­tó­kis­asszo­nyok, a nya­va­lyá­sok, össze-össze­bor­zong­tak a tüll­ben, de egyéb­ként min­den szé­pen ment… cso­dá­la­tos szé­pen.

A vőle­gény bát­ran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy bolt­ívek alatt, de a meny­asszony bizony hal­kan, csön­de­sen, mint mikor egy legyecske döng. Sze­gény úgy elér­zé­ke­nye­dett a végén, hogy sírni kez­dett. Azután a kesz­ke­nő­jét kereste abban a fel­sé­ges fehér ruhá­ban. De van is abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lel­kem, utol­jára oda­nyúj­totta neki a magáét egy asszony­ság, aki a háta mögött állott, s mind­un­ta­lan hát­ra­szólt az urá­hoz:

– Gom­bold be a kabá­to­dat, Wla­din!

[1] Zlevkának híják azt a bort, ami a papnak jut a szőlősgazdáktól, s ami egy közös edénybe összeöntve, különös italt képez.

[2] Minden jómódú tót prémes mentét vesz a maga asszonyának, amely drága öltöny négy-öt generáción megmarad, s csak panyókára viselik a templomban, hívják pedig tótul „mentyék”-nek.

[3] A tizenkét leggazdagabb parasztot „mágnács”-nak nevezik a tótok, természetesen a mágnás szóbul.

[4] Apró földbirtoknak fitymáló elnevezése a vidéken. A skvarka szórul szóra fordítva tepertyűt jelent.

[5] Cseréppipa, melyet a tótok megtöltve a parázsba kaparnak s egy darabig otthagyva kezdik csak színi.

[6] Rétszegény vidéken, ahol kevés széna terem, gondosan karóra rakják, hogy semmi el ne pusztuljon belőle.

[7] Paraszt rendszerint csak a tömlöcben hízik meg.

[8] Hogy ti. szemtől jött a baja. A nép azt tartja, hogy az irigykedő rábámulás megigézi a gyermeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!