Akik elárulták Mátyást

Bár a király nagyon fiatal volt – igazából alig tizenöttizenhat évesen került a trónra – már hamar kimutatta oroszlánkörmeit. Való igaz, egyfelől őt már otthon is úgy nevelték, hogy folyamatosan országos ügyekről hallott az asztalnál, a felnőttek között. És miután apja meghalt, általában anyja, nagybátyja és bátyja közelében töltötte idejét, úgy nevelkedett. Márpedig ez egy nagyon is átpolitizált társaság volt. Különösen a két férfi. Szilágyi Mihály és Hunyadi László égtek a vágytól, hogy részt vegyenek az ország irányításában. Szilágyi Mihály ugyan tisztában volt saját korlátaival, így az például soha nem jutott eszébe, hogy ő maga legyen a király – pedig mint magyar nemesnek, éppen annyi esélye volt erre, mint sok százezer másik magyar köznemesnek. Legalábbis elméletileg. Ugyanis bármelyikükből bármelyik pillanatban Magyarország királya lehetett volna, az elvi lehetőség fennállott.

De ehelyett Szilágyi az unokaöccsére tett – nem, nem Mátyásra, akkor még nem, hisz az gyerek volt. És különben is, csak másodszülött, ám ott volt az elsőszülött, maga is hadakat vezérlő férfiú. Ugyan csak huszonéves, de rátermett ember.

Amikor aztán lezajlottak az előző fejezetben említett események, és „Hunyadi László feje a porba hullott”, mint írta egy költő akkortájt fájdalmas énekében – Szilágyi uramnak egyetlen esélye maradt: Mátyás. A három Hunyadi közül, akik szerinte mind uralkodásra termettek, már csak egy volt életben – a legsatnyább, aki ráadásul ezen időben prágai fogságban ült és jobb elfoglaltság híján megtanult még csehül is.

Valószínű, hogy Mátyással szemben mindig is voltak ellenérzései, de ezeket akkor már nem éreztette. Húgának fiaiban látta a jövőt, de Mátyás volt szerinte az esélytelenebb – az igazi magyar király Hunyadi László lett volna, ha az a lator másik László, a király ki nem végezteti.

Mások máshol, e sorok írója pedig szintén más műveiben elmondta már, hogy a furfangos és az erőszaktól sem visszariadó Szilágyi Mihály hogyan intézte el Mátyás királlyá választását „a Duna jegén” (ami megint csak egy szépen hangzó legenda). Az is szinte „lerágott csontnak” számít a történelmet népszerűsítő szerzők és olvasóik körében, hogy Szilágyi Mihály hamarosan szembefordult Mátyással. Úgy is mondhatnánk, hogy „elárulta őt”.

Pedig ebben az esetben még nem erről volt szó. Szilágyi arra számított, hogy mivel Mátyás kiskorú, ha tehát őt ültetik a trónra, értelemszerűen szorosan közeli és nagyon befolyásos tanácsadók uralkodnak, rendelkeznek majd helyette. A kis király meg afféle bábú lesz, akit szépen felöltöztetve mutogatnak a népnek, meg fogadja majd a külföldi követeket, de az érdemi döntésekhez semmi köze nem lesz.

Ennyire félreismerte volna saját unokaöccsét? Vagy az a nem egészen két év, amíg Mátyás távol volt, megváltoztatta a fiatalembert? Tény, hogy miközben Szilágyi uram már összeválogatta a neki tetsző főurak közül a leendő tanácsadó „teamet” – azaz csapatot -, a Prágából diadalmenetben visszaérkező Mátyás szinte azonnal tanújelét adta: ő fog uralkodni, más pedig abba nem fog beleszólni. Szilágyi többszörösen is „leégett”, egyrészt önmaga előtt, hisz elvesztette csöndes álmait a „szürke eminenciásról”, aki már egy egész nagy országot irányít – de azok előtt is, akiket azzal állított maga mellé, hogy társai lesznek a király fölött gyámkodó tanácsadói csapatban. Az egyik nagyúrnak, Garai Lászlónak még azt is megígérte, hogy Mátyás feleségül veszi a lányát. Aztán megérkezett Mátyás, egészen más nőt vett feleségül, a már összegyűlt gyámok grémiumát pedig lekezelte, tanácsaikra nem volt kíváncsi. Nagyon megváltozott. Míg távol volt – egyszerűen megérett. Ugyan kicsit koraérett fiatalember lett, de ebben az új élethelyzetben ez nagyon is előnyére szolgált. Mátyás feltalálta magát, és tizenhat évesen már keményen ült a nyeregben, nem tűrt maga mellett semmiféle „tanácsadókat”.

Szilágyi uram ekkor még magányosan lázadt, szembeszállt unokaöccsével-királyurával, és fél év sem telt bele, máris egy várbörtönben találta magát. Ahol ráadásul nem afféle látszat-fogsággal büntették, hanem igazi tömlöcben volt kénytelen sínylődni. Hamar felfogta, hogy Mátyás komolyan uralkodni akar. A hatalomban nem is akar osztozni senkivel – nos, igazi Hunyadi!

Persze Mátyás sem akarta túlfeszíteni a húrt, ilyen rokonra, hadvezérre, a törökkel szemben mindig derekasan helytálló katonára szükség lesz még. Így aztán egy idő után szabadon engedte a nagybátyját és visszahelyezte méltóságaiba. Lehet persze, hogy négyszemközt figyelmeztette: ha még egyszer fellázad, már nem lesz hozzá ilyen kegyes és a birtokait, de akár a fejét is elveszítheti. Mintha Mátyás megérzett volna valamit… Mert hát Szilágyi uram később ismét elárulta őt, csatlakozott a Mátyással szembeforduló nagyurakhoz, amibe aztán kishíján végleg belebukott. Akkor már csak a húga, Szilágyi Erzsébet rimánkodása mentette meg őt a biztos kivégzéstől. Mátyás másodszor is megbocsátott a közben ismét – és most már jó okkal – bebörtönzött nagybácsinak, aki aztán a délvidéki törökellenes csaták egyikében fogságba esett, és Konstantinápolyban a szultán személyes parancsára lefejezték. Ezzel persze az izgága öregúr visszamenőleg is feledtette bűneit, árulásait, és rossz, összeférhetetlen természetét.

Az urak mind felesküdtek Mátyásra. Ezért, ha közülük valaki idegen hatalommal, más ország királyával szövetkezett Hunyadi Mátyás ellen, az bizony árulást követett el. Akkoriban a „haza” fogalma sokkal ködösebb volt, mint lett aztán a tizenkilencedik századi nemzetállamok születése idején. A „hazaárulást” is „felségárulásnak” hívták. Az ország egységét a király testesítette meg, rá és neki esküdtek fel a hadsereg tagjai, és az urak. És minden közhivatalnok. Szóba sem jött a „magyar haza” mint valami felsőbbrendű szervezet, intézmény – csak a király volt a középpontban, ő jelentette a „hazát”.

Nos, az urak persze hamar találtak okot arra, hogy elárulják Mátyást. A már említett Garait Mátyás egyik első rendelkezéseként megfosztották nádori címétől. Az uraknak ez a csoportja, csupa szupergazdag nemesember, akiknek fejenként is több vármegyényi birtokaik voltak, és mondjuk, ki: egyenként is gazdagabbak voltak a királynál – ismét felrúgták esküjüket. Fellázadtak a király ellen. Elkövették a felségsértés, azaz a hazaárulás legalapvetőbb bűnét is: szövetkeztek egy idegen hatalommal saját uralkodójuk ellen.

Az idegen király a német Frigyes volt, aki már régóta fente a fogát Magyarországra. Ami nem is csoda, mert mondjuk csak ki: ez a föld, ez az állam akkoriban éppen hatalma egyik csúcsán állt, és ha nem is volt olyan nagy, mint száz évvel korábban az Anjou-családból származó Nagy Lajos királyunk alatt, érdemes lett volna birtokolni. Igaz, hogy Magyarország partjait sohasem mosta négy tenger, még három sem a történelem folyamán. Akik ezt állítják, nézzenek a térképre. Hol látnak Magyarország elérhető közelségében négy tengert? Amikor Nagy Lajos idején miénk volt az Adriai-tenger partjának egy része, és egyszer másfél évig egy keskeny csík „Bolgárországban” a Fekete-tengerből – akkor volt a legtöbb tengerünk. A Balti-tenger sohasem volt a miénk, mert amikor Nagy Lajos lengyel király is lett, a lengyel állam még nem érte el a Baltitenger partvidékét, arra csak később került sor. ((De ha nem így lett volna is, miért tételeznénk fel, hogy Lajos király személye miatt – ez volt az egyetlen közös a két országban – már Lengyelország és annak állítólagos tengerpartja és tengere is a „miénk” lett volna…?) Negyedik tenger meg azért nem volt, mert fizikailag-földrajzilag nem is lehetett. Nem volt és ma sincs Magyarország közelében efféle misztikus „negyedik” tenger…

Visszatérve a valóság világába: az urak, a lázadók, az árulók rögtön Frigyeshez futottak Bécsbe és mivel úgyis ott volt még a Frigyes által régóta jogtalanul birtokolt magyar korona is, hát ha már ott voltak, gyorsan… magyar királlyá koronázták Frigyest! Hallatlanul nagy és gaz dolog volt ez akkoriban, fel is hördültek rá sokan még Magyarországon kívül is. Micsoda dolog ez – itthon megválasztották Mátyást, ezek az urak is rá szavaztak, aztán hűséget esküdtek neki, szolgálatába szegődtek, némelyik birtokokat, tisztségeket is kapott tőle – és akkor ilyesmire vetemedtek?

Az árulók persze nem törődtek a magyar hazával és annak érdekeivel. Nem érdekelte őket a növekvő török veszély, sem az, hogy nevetségessé teszik a világ szemében Mátyást és Magyarországot is.

Ne feledjük el: az igazán nagy urakkal – mint a Garaiak, Újlakyak, Rozgonyiak, Szentmiklósiak – és másokkal a király a beiktatása idején kénytelen volt külön szövetséget kötni, egyezséget aláírni. Ugyanis ezek az urak roppant erősek voltak, rengeteg birtokuk jövedelmeiből saját hadseregeket tartottak fenn, és ha a király nem szövetkezik velük, bármikor ellene fordulhatnak. Persze, mint láttuk, Mátyás ellen fordultak a szövetségkötések ellenére is, amikor érdekeik úgy kívánták.

Árulókban nem volt hiány, különösen a Dunántúlon. A földrajzi közelség Bécshez politikai közeledést is eredményezett jónéhány főúr esetében. Mígnem aztán Mátyás egy ügyes húzással átnyúlt a fejük fölött és kiegyezett Frigyessel, aki a számára igencsak kedvező egyezség pontjaiért hajlandó volt azonnal cserbenhagyni magyar nagyúri szövetségeseit. Az urak persze visszakullogtak Mátyáshoz, ismét meghódoltak előtte és bocsánatát kérték – és el is nyerték. Még mindig túl hatalmasak voltak ahhoz, hogy Mátyás egyszerűen leverje őket. Egyenként talán ment volna a dolog, de sokan voltak, és ha nyíltan összefognak ellene, bizony szorulhat a legifjabb Hunyadi… Hát inkább ő is a diplomáciai megoldást választotta. Eladta a Habsburgoknak a ködös jövőt: aláírt egy szerződést, miszerint, ha neki nem fogan törvényes fiú örököse, aki a magyar trónt tőle átveszi, akkor az ország a Habsburgoké lesz. Frigyes viszont visszaadja a magyar koronát (no, nem ingyen!) és nem támogatja többé a Mátyás ellen lázadó urakat. Az osztrák császár jó boltot csinált, hiszen később a tizenhatodik századtól kezdve a Habsburgok éppen e szerződés alapján tették rá a kezüket Magyarországra, mondhatni teljesen jogszerűen.

De volt mentsége Mátyásnak is. Még nem volt húsz éves, amikor ez történt – és melyik húsz éves Fiatalember kételkedne abban, hogy születnek majd gyermekei…? Mint tudjuk a későbbiekből, Mátyásnak csakugyan születtek itt-ott „balkézről való” gyermekei, egyikük, a mozgássérült Corvin János kishíján meg is szerezte később a trónt, de mert nem volt törvényes gyermeke, hát nem sokra mehetett – a dolog a feleségeken bukott meg, akik nem szültek a királynak törvényes utódot. Ha valaki vulgárisan veszi a történelmet és kedveli a leegyszerűsítő állításokat, még azt is mondhatja: ha Beatrix királyné nem meddő, akkor Magyarország következő ötszáz éve egészen másképpen alakul… És talán nem is jár messze az igazságtól!

Magyarország akkoriban tipikus középkori ország volt. Az 1460-as években járt itt egy pápai követ, akinek jelentése a mai napig olvasható a vatikáni könyvtárban. Ebben olvashatjuk: „Az országot többféle nemzet lakja. Először a tiszta magyar: bárók és nemesek, városi polgárok és földművesek. A bárók és nemesek nagyon harciasak; szeretik magokat a fegyverforgatásban gyakorolni és szívesen zsákmányolnak. Ha pedig nincs külső ellenség, kitől prédáljon, egyik a másikat rabolja, úgy hogy folytonosan fegyverben állanak. Ezek a bárók és nemesek a király parancsára kötelesek az országon belül hadi népökkel saját költségükön hadakozni. Az engedetlen hűtlenség bűnébe esik, fejét, jószágait veszti. Ez okból tartanak a bárók és nemesek folyton nagyszámú fegyveres cselédséget magok körül. Ez nagy költséggel jár és mivel különben is tékozló természetűek, sőt a legtöbb módja fölött él, és így a kiadás túlhaladja a jövedelmet, szükséges, hogy a gyöngébbeket rabolják és ebben mindnyájan segédkeznek, hogy mind biztosságban lehessenek, mert a mágnás megvédi a szolgálatában állókat.”

Ha lenne itt helyünk, nagy kedvvel idézném tovább a több oldalas beszámolót hazánk akkori állapotáról, amely aztán később átmegy előbb Mátyás személyének, jellemének és anyagi viszonyainak leírásába, a végén pedig név szerint is említ sok urat, akikkel a király nem tud kibékülni azok áruló természete miatt. Megtudjuk, mennyi jövedelme van a királynak, azaz az államnak, és azok miből származnak, miféle népek élnek itt – a németekről például azt írja haza a Vatikánba a pápai küldött, hogy igen derék szorgos népség. Hogy kezükben van az ipar és a kereskedelem, vagyis „ők bírják az ország javát”. Míg ezzel szemben a magyarok e téren nem sokra viszik, mert „különösen azok, akik bővelkednek élelemben, mással nem törődnek”. Ez bizony elég szomorú képet fest a hazában élő magyarokról, lám, ha volt mit enniük, mással nem foglalkoztak, nem érdekelte őket, miképpen mennek a dolgok… Szóba kerültek a kunok, különféle szlávok és külön a szerbek is, de szó esik a cigányokról, akik eszerint akkoriban már elég nagy számban élhettek itt, ha még a pápai küldöttnek is feltűntek. Imigyen: „Ők maguk kereskednek, a nejeik varázslással foglalkoznak, azonfelül lopnak és csalnak”. Hm, sommás ítélet.

Megírja, hogy nyolc-tíz váron kívül nincs igazi erőssége az országnak, még Buda, a királyi székhely is csak három napig tarthatná magát egy ellenséges támadás idején.

Ne higgyük, hogy Mátyás ideje hosszú és békességes korszak volt, amely alatt megerősödött a törvényesség, az igazságosság, a jog… Szó sincs róla! Mátyás folyton háborúzott, sokszor volt úton, idegen országokba vezette a magyar sereget saját érdekeiért. Például azért, hogy idegen földeket foglaljon el, és önmagát az előtérbe tolva hol cseh király, hol német-római császár lehessen belőle. A törökkel alig-alig ütközött meg.

Itthon meg azokban az évtizedekben rettenetes dolgok játszódtak le. A nagyurak szabályos háborúkat vívtak egymással, megrohanták vetélytársaik birtokait, a parasztokat leölték, megvakították, vagy eladták rabszolgának a török kereskedőknek. Még attól sem riadtak vissza, hogy lerombolják, felégessék a nemesek vidéki házait is! Minden útjukba kerülő jobbágyasszonyt és leányt megerőszakoltak, vagy a vízbe fojtottak, még a nemes urak feleségét, lányait is megverték. És tették ezt nem kisebb nemzetségek tagjai, történelmivé lett nevek hordozói, mint például Szlavóniában a Zrínyiek és a Frangepánok, az ország más részein a Cilleiek, Töttösök, Dolhayk és mások. Nemegyszer éppen a király legjobb emberei voltak ezek, hát hogyan is léphetett volna fel velük szemben igazán keményen…? Legfeljebb levelekben dorgálta őket, de ezzel ellenkező hatást ért el. Az „ejnye-bejnye” értelmezhető volt úgy is, hogy a király csak a szokásnak engedve korhol, de igazából nem tesz semmit az efféle erőszakos magánháborúk ellen – és a legtöbbször bizony nem is tett.

Mátyás húsz éven át háborúzott, ami rengeteg vérveszteséggel járt és akkor még nem is szóltunk az anyagi veszteségről. Nem csoda hát, ha egyre többen voltak, akik nem értettek vele egyet, és ezt ilyen vagy olyan módon ki is fejezték. Kapóra jött mindez az imént már említett, és a név szerint nem említett uraknak, akik mindent megtettek volna azért, hogy Mátyást lelökhessék a trónról. Egyik komoly „érvük” Mátyás állítólagos „oláh származása” volt, amit gyakorta felhoztak. Még a pápai legátus is említi levelében, hogy az urak egy része folyton Mátyás oláh eredetét emlegeti, ezzel is aláásván a királyi tekintélyt, merthogy szerintük ez sértő a magyarságra nézve. Egy „oláh ivadék” a trónon, nos, ez botrány…!

Szépen nőtt az ellene szövetkezők tábora. Ott volt a régi egyházi ellenség, Szécsi Dénes esztergomi érsek, ki öreg és beteg lévén, halálát közeledni érezve nagy összeget hagyott az egyházra, hogy abból tovább építsék az esztergomi szent helyeket. Ám amikor meghalt, Mátyás király egyszerűen „lenyúlta” az egész összeget, és azt a hadseregére fordította. Ugyan a király emelte fel nagy méltóságokba Janus Pannoniust és Vitéz Jánost, kebelbeli jó barátait, és részben rokonait – de aztán, látva mindazt, ami történik, bizony egy idő után ők is ellene fordultak, sok másokkal együtt. Mondhatjuk úgyis, hogy ők is „árulók” lettek.

Vitéz János érsek már akkor volt valaki a magyar politikai életben, amikor Hunyadi Mátyás még meg sem született. Harmincöt év korkülönbség sem akadályozta meg, hogy a fiatal király és az érsek jó barátok lehessenek. Távoli rokonok is voltak, és Vitéz János igazán müveit, okos ember volt, főpap létére nagy humanista és a világi dolgokra is igen nyitott ember. Mátyás sokat tanulhatott a világlátott embertől.

De Vitéz János és hívei folyton arra ösztökélték Mátyást, hogy ne európai hatalmi harcokban veszítse erejét, pénzét, és az ország vérét, hanem fogadja el a legnagyobb kihívást, és induljon meg a török ellen! Ha Mátyás hallgat rájuk, és nekiindul, talán sikerült volna neki az, ami az apjának nem: kiverni a törököt a Balkánról, azaz Európából, és visszaszorítani az ázsiai erőket a Boszporusz keleti partjára, egyszóval Ázsiába.

Végül is ezek az urak, barátság és rokonság és hála ide vagy oda, szövetkeztek Mátyás ellen. Igen, még az akkori fogalmak szerint „agg” (merthogy hatvanhárom éves) főpap vezetésével számos úr úgy vélte, nem lehet tovább tűrni Mátyást az ország élén. Ez az ember pusztulásba viszi a hazát, tehát le kell tenni a trónról és valaki mást kell a helyére ültetni.

A lázadók – mert az összeesküvők és az árulást elkövetők logikája szerint már a lázadás bűnébe estek – elkövették a felségsértés bűnét is: szövetkeztek egy idegen hatalommal az itteni legális, törvényes hatalom megdöntése érdekében.

A király, akit választottak maguknak, a lengyel Kázmér (Kazimierz) volt, aki már régóta próbált bejönni Magyarországra, híveket toborzott itt, vagyis „pártja” volt – akkori szóhasználattal. A Kázmér-párti urak nem is kevesen voltak, persze jobbára az ország északi megyéiben, a Felvidéken laktak, ahol élénkek voltak a lengyel kereskedelmi és egyéb kapcsolatok, sok úrnak voltak rokonai, sőt, birtokai a határ másik oldalán is!

A Thúróczy-krónika szerint szomorú dolog volt, hogy Mátyás ellen elsősorban éppen azok lázadtak, akiket ő emelt fel, vagyis akik Mátyás nélkül soha semmire nem vitték volna az életben… Ez persze ártalmas és rosszindulatú általánosítás, ráadásul nem is igaz. Éppen Vitéz János, az árulók vezére volt az, aki már réges-régen megcsinálta a maga karrierjét, amikor az ifjú Mátyás egyáltalán a színre lépett. De voltak ilyenek többen is az árulók között.

A szövetkező urak végig azt hitték, hogy titkukról senki sem tud. Ma már ismert, hogy Mátyásnak végig ott voltak köztük a kémei, és mindenről tudott. 1471 nyarán váratlanul hazatért, amikor a roppant optimista Kázmér már kisebb haddal meg is érkezett Magyarországra. Mátyás meg úgy tett, mintha erről nem is tudna, pedig a lengyelek akkor már majdnem Budáig eljutottak, északról. Mátyás csak arra várt, míg összegyűjti a seregét, míg hazajönnek annyian, akikkel már kiverheti az ellenséget. Ezt aztán meg is tette.

És csak utána számolt le az árulókkal, de nem erőszakkal, hanem a maga módján. Külön-külön magához hivatott közülük tíznél többet is, és négyszemközt beszélt velük. Az urak és főpapok döbbenten hallották vissza a király szájából a legtitkosabb gyűléseken elmondott szavaikat, véleményüket. Felfogták, hogy Mátyás régóta tud róluk, és milyen nagylelkű, hogy nem csapott szét közöttük! Hiszen bármikor lefogathatta volna mindnyájukat, fej- és jószágvesztésre ítélve őket. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a felségárulásért kivégzett úrnak összes birtokát is elkobozzák, családjának semmi sem marad. Így bizony megeshetett – még abban a nagyon úri világban is, hogy egyik napról a másikra fejét veszik a megyényi földbirtok urának, és másnap a felesége egy koszos parasztszekéren, egy szál ruhában távozhat a gyerekekkel az egykor saját birtokról. Földönfutókká lesznek, mert a törvény szerint semmijük sem maradhat, még az ékszereket és a pénzt is elkobozzák tőlük. Mehetnek egy batyuval a hátukon, amerre látnak!

De ismerjük el azt is, az ilyen esetek elég ritkák voltak. Mátyás sem szerethette az ilyen látványt, és bár az ország siralmas anyagi helyzetbe került a király háborúi miatt, nem jött volna rosszul egy-két főúr lefejezése, mert birtokaik totális elkobzása sokat lendített volna a kincstár helyzetén. Ám Mátyás más módszert választott. Nem hogy nem büntette meg a magához hivatott főurakat és főpapokat, hanem még le is kenyerezte őket. Amikor azok meghallották, hogy miféle címekkel, rangokkal, tisztségekkel és birtokokkal csábítja őket magához, habozás nélkül otthagyták az árulókat és máris a király leghűségesebb híveinek vallották magukat. Aki közülük a szíve mélyén a lengyel Kázmér híveként és Mátyás ellenségeként ment be erre a kihallatásra, az fordítva jött ki: máris Mátyás lelkes híve, és Kázmér ellensége volt…

Vitéz Jánossal, a legfőbb árulóval azonban nehezebb helyzetben volt a király. Először is, rokon volt (ami Szilágyi uram példája nyomán azért nem jelentett menlevelet automatikusan mindenre!), régi barát volt, no, és ami még fontosabb: ő volt a magyar egyház feje. Bármennyire is szuverén uralkodó volt Mátyás, azt mégsem illett volna megtennie, amit a logika diktált: az összeesküvők vezetőjét elfogni és lefejezni… Mit szólt volna Róma? A Vatikánban az ilyesmire nagyon érzékenyek. Világra szóló botrány lett volna abból, ha akár csak egy tömlöcbe dobatja a főpapot. Az Rómában, és Európa más fővárosaiban, de itthon az országban sem érdekelt volna senkit, hogy a főpap csakugyan elárulta királyát. Csupán azt látták volna a dologban, hogy lám, megint egy világi uralkodó fenekedik az egyházra és még attól sem riad vissza, hogy árulással vádolja meg saját érsekét…

Mátyás ezzel tisztában volt. Látványosan kibékült hát Vitéz Jánossal. De ez csak a látszat volt. Azért tette, hogy elcsitítsa a készülődő lázadást, és hogy kifogja a szelet az amúgy is megvert lengyel trónkövetelő vitorláiból. Aztán „Mátyás, az igazságos” lapított még pár hónapig. Már mindenki azt hitte, rendbe jöttek a dolgok ott fent, a legmagasabb szinten, és mindenki boldogan nyalhatja a király talpát, legfőképpen azok, akik előzőleg elárulták őt.

De Mátyásnak gondolnia kellett azokra is, akik esetleg a jövőben kezdenek majd ellene áskálódni, szövetkezni, lázadni, szervezkedni. Valamit lépnie kellett, hogy lássák: ő sem ostoba, nagyon is tisztában van a dolgokkal és sohasem felejt. A többiek már nem érdekelték őt, csak az „agg” főpappal nem tudott lelkileg megbékülni. Nem felejtette az árulást, és meg akarta mutatni az ország lakosságának, elsősorban persze a nemeseknek, a nagyuraknak, hogy sohasem lehetnek biztonságban azok, akik egyszer is elárulták őt.

Hát lecsapott. Az üreg Vitéz már nem is gyanított semmit, talán úgy látta, ő is jobban járt, hogy nem lett semmi az ügyből.

Vitéz Jánost lényegében „lakhelyelhagyási tilalommal” sújtotta a király. Katonákat rendelt Esztergomba, az érsek őrizetére, akik miatt aztán nem hagyhatta el az esztergomi várat. Ez eléggé megszégyenítő volt. A dologról az egész ország tudomást szerzett.

Heltai így látta: „(Mátyás)… a bosszúállásról kezde gondolkodni. És előszer kezde az esztergomi János érsekhöz, hogy annak büntötésével a többit megijesztené. Követet bocsát a király fel Esztergommá, és alláhivatá jeles tanácsra az érseket. Tudja vala az érsek, minémü bosszúálló és felfuvalkodott szüvü volna a király, és hogy félelmetes volna az ő dolga…”

Heltai szerint a király menlevele ellenére a Budára csalt érseket lefogatta, majd pár hónapig Visegrádon tartotta, és csak utána zárta be Esztergomban a saját érseki palotájába.

A háziőrizet nem tett jót az idős ember lelkivilágának, de a jelek szerint az egészségét is megviselte a dolog. Az árulók főnöke 1472-ben, alig őt hónapos szégyenteljes bánásmód után valamilyen betegségben meghalt. A magyar krónikások és egyes későbbi történészek is határozottan ragaszkodtak ahhoz a véleményhez, hogy az érseket voltaképpen a szégyen vitte a sírba.

De a másik fő árulónak, aki szintén főpap volt, alighanem hagytak egy kis időt, hogy elmeneküljön. Janus Pannonius, azaz Csezmiczey János is régi barátja volt a királynak, együtt verselgettek sokat, természetesen latin nyelven. Így hát Heltai szerint a következőképpen zajlott a történet folytatása:

„Mikoron Pannonius János, az pécsi püspek, ki az János érseknek húga fia vala, meghallotta volna az érseknek fogságát, mindjárást elfutamék, és beméne Zágrábba, mert ő bírta vala reá a báttyát, hogy elhajolna a királytól. Mikoron annak utánna meghallotta volna az érseknek halálát, annyira kezde bánkódni, hogy megbetegüle belé és kevés holnap múlva meghala. Drága és jeles tudós ember vala ez a Pannonius János, kinek mása őelőtte nem volt Magyarországba, kiváltképpen az versek szörzésbe.”

Azért a valóságban ez nem ment ilyen egyszerűen, Janus Pannonius nem Zágrábban bujkált, hanem egy nehezen megközelíthető délvidéki várba zárkózott. Mivel sejthette, hogy miatta aligha küld oda sereget a király, hogy őt börtönbe hurcolja – hát viszonylag nyugodt volt. Hiszen már ő zárta magát várbörtönbe, nem kellett ahhoz külső segítség… A szégyen, a lelkiismeretfurdalás nagybátyja sorsa miatt, és talán tényleg egy betegség is volt a dologban. De miután Janus Pannonius mögött is lám, kattant egy ajtó, hamarosan ő is meghalt.

Így aztán nem maradt már egyetlen áruló sem. Mátyás taktikája különben hosszú távra is bevált. Hiszen a következő csaknem húsz évben, amit még a magyar trónon töltött, ennyire nyilvánvalóan nem lázadtak fel ellene saját hívei. A jelek szerint okultak, megtanulták a leckét.