Skip to content

Orczy Emma – Isten és a császár (PDF átirat)

Orczy Emma - Isten és a császár

Találatok: 10

251

Cover

Table of Contents

I. FEJEZET

II. FEJEZET

III. FEJEZET

IV. FEJEZET

V. FEJEZET

VI. FEJEZET

VII. FEEZET

VIII. FEJEZET

IX. FEJEZET

X. FEJEZET

XI. FEJEZET

XII. FEJEZET

XIII. FEJEZET

XIV. FEJEZET

XV. FEJEZET

XVI. FEJEZET

XVII. FEJEZET

XVIII. FEJEZET

XIX. FEJEZET

XX. FEJEZET

XXI. FEJEZET

XXII. FEJEZET

XXIII. FEJEZET

XXIV. FEJEZET

XXV. FEJEZET

XXVI. FEJEZET

XXVII. FEJEZET

XXVIII. FEJEZET

XIX. FEJEZET

XXX. FEJEZET

XXXI. FEJEZET

XXXII. FEJEZET

XXXIII. FEJEZET

XXXIV. FEJEZET

XXXV. FEJEZET

UTÓSZÓ

Orczy Emma

ISTEN ÉS A CSÁSZÁR

Regény az első keresztények korából

00003.jpg

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT

AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KÖNYVKIADÓJA

BUDAPEST, 2010

A Szent István Társulatnál 1925-benmegjelent fordítást átdolgozta és az utószót írta:

KlNDELMANN GYŐZŐ

© Szent István Társulat, 2010

ISBN 978 963 361 640 6

Szent István Társulat

1053 Budapest, Veres Pálné utca 24.

Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök

Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató

Készült a Szekszárdi Nyomdában

Felelős vezető: Vadász József ügyvezető igazgató

Az egész föld örömére van alapítva Sión hegye

Zsoltárok könyve 47, 3

I. FEJEZET

Történt pedig mindez Rómában, szeptember kilencedike után, mikor is Caius Julius Caesar Caligula uralkodott a Római Birodalom fölött.

Arminius Quirinus censor halott volt. Önkezétől halt meg. Csalárdsággal és zsarolással teli élete a közvélemény hatására, és a caesar határozata következtében csúfos véget ért, pedig a császár maga is hasznát látta kegyence gazságainak.

Arminius Quirinus elkövetett minden bűnt, lesüllyedt a fényűzés és a bágyadt érzékek kielégíthetetlen vágyának minden elfajulásáig, mígnem cinkostársainak árulása rávetette a nyilvánosság fényét gyalázatos pályafutására, mely még az akkori romlott időkben is ritkaságszámba ment.

Szó, ami szó, Arminius Quirinust utolérte a sors. A rostrumon elhangzott egy leleplezés, egyik elkeseredett cinkosa kiöntötte bosszúvágyát, a felbőszült tömeg mohón nyelt minden szót, s egy órába sem telt, a félve-félt censor kénytelen volt menekülni Rómából. Csak így kerülhette el a lakosság dühét, mely darabokra tépte, sőt lemészárolta volna családját, cselédjeit, ügyfeleit és rabszolgáit is.

Ostiai villájába menekült, de Caligula caesar, aki kedvence fosztogatásaiból ugyancsak kivette a részét, követ vetett a censorra, s haragja egész súlyát éreztette az elvetemült emberrel, aki ostobaságában nemcsak elárulta gazságát, hanem a caesar népszerűségét is kockáztatta a nép és a hadsereg szemében. Huszonnégy órával utóbb császári parancsot küldtek ki, mely szerint a kegyvesztett censornak tetszés szerinti módon, de be kell fejeznie napjait– patríciust és a szenátus tagját nem lehetett rendes bíróság kezére juttatni –, vagyonát pedig az állam és az igazságtalanul megzsarolt polgárok javára nyilvános árverésen kell eladni.

A parancsnak ez utóbbi, némileg határozatlan része tetszett a népnek, s csillapította a közizgalmat, sőt egy időre helyreállította a félőrült császár népszerűségét is. Alig egy hónappal utóbb azonban a caesar kimondta, hogy Arminius legfőképpen magát a caesart károsította meg, ennélfogva a holt censor javainak elárverezéséből befolyó haszon java része a császári kincstárba fizetendő.

A római Arminius -ház és az ostiai villa bútorzatának három napig tartó árverése igen nagy összeget hozott. Eladtak mindent, kezdve az aranyozott lábú ágyon, melyen a halott censor teteme feküdt, egészen a falakat díszítő vázákig és kristálypoharakig, melyekből Arminius vendégei inni szoktak. Eladták kedvenc majmait, szelíd szarkáit, melegházban nevelt cserepes virágait, üveg alatt érlelt dinnyéit és téli szőlőit.

Azután a rabszolgákra került a sor. Több mint hétezer rabszolgája volt: írnokok, á csok, gyaloghintósok, képfaragók, szakácsok és zenészek; volt köztük egy csomó fiatal gyermek, pár féleszű korcs és szerencsétlen törpe, akik ebéd alatt, két fogás közt mulattatták a censor vendégeit.

A rabszolgák zömét a delosi és a phaselisi vásárra küldték, de az élő portéka legbecsesebb részét a császár tartotta meg. A válogatott rabszolgák másik része a nyilvános vásárral megbízott aedilisek házába került. Az állam is szerzett vagy száz hasznavehető írnokot, képfaragót és kézművest. De még így is maradt legalább ezer rabszolga, akiket a császári parancs eredeti szövege értelmében a holt censor kifosztott áldozatainak javára, nyilvános árverésen akartak eladni.

Így történt, hogy szeptember kilencedikén egy jobbról-balról taszigált, lökdösött, a nyárutói nap hevétől lihegő, ember-szállítmány állt közszemlére téve a Forumon, Augustus rostruma körül. Akinek volt kedve és pénze vásárolni, válogathatott.

A rabszolgasereg kívánatos volt, Arminius Quirinus birtokán és házában ugyanis jól ment a soruk. Valamennyizavarban volt kissé, de néhányuknak fölöttébb tetszett, hogy ők, akik eddigi életükben alázatosan kitértek mások útjából, most az érdeklődés középpontjában, a Forumon állnak.

Volt köztük szőke és barna, elefántcsontszínű és ébenfekete, férfi és nő, sőt, rútságában majdnem nemtelenné formált ember is. Minden ízlés megtalálhatta a magáét. Mindegyikük zöld zsinóron függő táblát viselt a nyakában, melyre fel voltak jegyezve jó tulajdonságai és hibái, így a vevő tudhatta, mit vásárol.

Voltak köztük göndör hajú, szőke phrygiaiak, kiknek ügyes keze járatos volt az arcképfestésben; ébenfekete numidiaiak, akiknek merész, fekete szeme úgy csillogott, mint a sötét rubin. Mint fürge vadászok, értettek hozzá, hogyan kell elfogni az oroszlánt, és tőrbe ejteni a gladiátori játékokra szükséges fenevadat. Voltak sápadt arcú, kedves modorú görögök, akik művészien pengették a lantot, s énekkel kísérték a zenét. Akadtak barna hispániaiak, akik acélból vésett finomszövésű láncokból páncélt készítettek, mely felfogta a gyilkos tőrszúrást. Voltak hajlékony testű gallok, akik fejük búbján csomóra kötve hordták barna hajukat, és oroszlánsörényhez hasonló, sűrű, nehéz, kenderhajú, rajnai allemannok. Volt egy memphisi muzsikus, akinek sistruma életre hívta a haldokló lelket is, volt egy júdeai szakács, aki úgy tudta készíteni a pávanyelvet, hogy nektárként olvadt szét a szájban, és egy fehérbőrű britanniai icén, aki a gyógyításhoz értett. De volt egy numidiai néger nő is, aki egyszer hatalmas öklének egyetlen csapásával leütött egy dühödt oroszlánt.

Aztán ott voltak azok, akik nemrég, a tengerentúlról kerültek Rómába, akiknek erényeit és hibáit még nem ismerte senki. Ezek nem viseltek a nyakukon táblát, ehelyett egész lábuk krétával fehérre volt kenve. Akadtak olyanok is, akik rút nemez-kalapot viseltek, jeléül annak, hogy az államkincstár nem vállal értük felelősséget. Ezek oly rövid ideje éltek szolgaságban, hogy senki sem tudott egészségükről, ügyességükről, értékükről semmit.

A rabszolgák fölött, lépcsőzetesen egymásra tornyosuló hatalmas márványtömbök tetején állt az óriás rostrum. Fenn, középen őrködött a bronzfarkas, az ősi város nevelőanyja. Érc állkapcsai kidagadtak, csiszolt fogai úgy ragyogtak, mint smaragd a napon.

Körös -körül pedig méltóságos nyugalomban álltak a Forum fenséges templomai. Finom, tejfehér oszlopaik, falaik és pazar faragványaik majdnem úgy fénylettek, mint a felhők, melyeket enyhe reggeli szellő hajtott nyugatra, a tenger felé. A templomárkádok alatt hűvös, sűrű, kék árnyak szunnyadtak, s úgy elütöttek a fehér márványtól, mintha lapis lazuli szeszélyes mozaikjai lettek volna. A karcsú oszlopok közt emberek suhantak tova: óvatos járású fehérruhás papok és a pontificatus fedetlen lábú, hallgatag rabszolgái. Mintha semmi közük nem lett volna a Forum zsivajgó életéhez; olyanok voltak, mint a sírok körül járó szellemek.

Mindezt elöntötte a színek nagyszerű pompája, melyet a nyári reggel szórt a császári Rómára. A tiszta kék égbolt ezer színben szikrázott: smaragd és karmazsinpiros, rózsa-és mályvaszínű kévék merültek fel s táncoltak, váltak szét és olvadtak össze a szemek előtt, mígnem a tekintet elvesztette a színek iránti érzékét, s csak egyet látott: átható, mindent elárasztó aranyat.

A messzeségben a templom -koronázta Capitolium emelte isteni fejét az ég kupolája felé. Hármas vállán egy sereg ércisten pihent: középen Jupiter Victor, kezében mennykövek kévéje, amely ezer sugárban verte vissza a vakító fényt. Mintha új napot szült volna a Nap. Dél felé az Aventinus burkolódzott sötét, barna köpenyébe. Leperzselt, kopár, sima lejtőin apró sárkunyhók szóródtak szét, mint álmos szemek, melyek lecsukódtak a fény káprázatában. Messze, az Aventinuson, a templomokon és palotákon túl a Tiberis kék szalagja folydogált lomhán a tenger felé. Rózsaszínű pára töltötte be a levegőt, s átlátszó vékony fátyollal takarta el a túlnan elterülő Campania lázverte vidékét és nádlepte mocsaras rétjeit.

A látvány nagyszerű keveréke volt a tejfehér, arany és azúrkék színeknek, az áthatolhatatlan, mély árnyaknak, melyek úgy elütöttek a tárgyaktól, mint villámterhes felhő az arany láthatártól. Az elefántcsont, bronz és fekete színekben kavargó tömegben itt-ott felvillant egyegy hófehér tóga, vagy egy égő sötét szempár fölött feszülő vörös homlokszalag.

A rostrumot és környékét már kora reggeltől fü lsüketítő lárma töltötte be. Az egyik kőlapon, szalmagyékényre telepedve tíz-tizenkét írnok tereferélt, pergamentekercsre jegyezgetve az árverés eredményét. Fönn a magasban, az ásító bronzfarkas árnyékában a római praefectus közvetlen ellenőrzése mellett egy sötétbőrű kincstári rabszolga működött kikiáltóként. Fedetlen fővel állt a forró napsütésben, vállára vászontunica borult, s fekete haját élénkvörös szalag szorította le.

Folyékony latin nyelven, de az afrikai fajok kiejtésével szinte szünet nélkül kiabált. A tarka tömeg mellé rendelt praefectus egy napbarnított fiatal óriás volt, akinek hatalmas alakja, és a napon szinte vörösnek látszó szőke haja idegen ősök véréről árulkodott.

Kora reggel érkezett az árverés helyszínére. Gyaloghintója, melynek vörös selyemfüggönye mint vérfolt lebegett a szélben, a rostrum közelében várakozott. A gyaloghintó körül rabszolgái és titkárai álltak, míg ő maga a márványnak támaszkodva, kezeit széles mellén karba téve egyedül állt a rostrum legmagasabb lépcsőjén. Mélyen ülő két szemét sűrű szemöldök árnyékolta, szögletes homlokát egy állandó ránc barázdája szelte át, mely a zabolátlan akarat és szilaj büszkeség különös kifejezését kölcsönözte arcának. Ezt a kifejezést cseppet sem enyhítette szorosan zárt ajkának határozott vonala, s erős állkapcsának hajlása. Kissé odébb álltak a lictorok, akik személyét őrizték. Az egész vásárnak a praefectus parancsolt egy-egy szóval vagy bólintással. Hébe-hóba intett a lictoroknak, akik nehéz korbácsukat forgatva csak üggyel-bajjal tudták kordában tartani az emberi csürhét. Hangja kemény ellentmondást nem tűrő volt, de latin kiejtésén halvány idegenség érződött.

Egyegy reménybeli vásárló szavára olykor jelt adott valamelyik lictornak, hogy válassza ki a kívánt rabszolgát, vezesse félre a tömegből, s állítsa a catastára. A kiállított ember körül ilyenkor kisebb csoportosulás támadt, gondosan szemügyre vették a nyakán függő táblát, jobbra-balra megforgatták, előre és hátra járatták, fogait és izmait megvizsgálták, miközben fenn a rostrumon az afrikai hangos szóval és élénk kézmozdulatokkal dicsérte a hajlékony test minden szépségét, s izmainak könnyű játékát. A kiszemelt rabszolga rendszerint nem látszott szomorúnak vagy makacsnak. Mindegyik készségesen mutatta be képességeit. A praefectus parancsára szívesen hajlította meg térdeit, kivillantotta fogait, úgy megfeszítette izmait, hogy azok reszkettek, mint a húr, bukfencet vetett, ugrott, táncolt, sőt ha megparancsolják, akár a feje tetejére is áll. Gondja csak arra volt, hogy jó gazdára tegyen szert, s ne csattanjon a hátán a lictor korbácsa.

A nők félénkek voltak, s kivált az öregebbje rettegett a veréstől, ám a fiatalabbját nem szokták bántani, mert a verés ártott volna a bőrüknek. Szépséges corinthusi és carthagói lányok gyermeki lelkülettel mutogatták bájaikat, gondolván, hogy az engedelmességgel járnak legjobban. A praefectus minden embertelenség és szándékos kegyetlenség nélkül végezte dolgát. Mint a patríciusok egyik dúsgazdag, vagyonra nézve mindjárt a császár után következő tagja, aki a szenátusban is helyet foglalt, s háza rabszolgákkal volt tele, a rabszolgaság intézménye iránt nem érzett sem iszonyatot, sem megvetést. A rabszolgaság a világ leghatalmasabb birodalmának kormányzásában elismert, szükséges tényező volt.

Sokan tudták, hogy Róma praefectusa maga is szabados vérből származott. Valamelyik ősét, mint hadifoglyot, Caesar hozta le északról. Ez az ember aztán rendkívül nagy vagyont gyűjtött, s utóbb megváltotta szabadságát. A praefectusnak már a neve is elárulta idegen származását, ugyanis Taurus Antinor Pannonicusnak hívták, de fekete szeméről s kicserzett, barna arcbőréről „néger”-nek is nevezték. Bizonyos, hogy amikor a császári parancs elrendelte Arminius vagyonának az állam javára való elárverezését, senki sem rosszallta, hogy a praefectus maga vette át a vásár vezetését.

TaurusAntinor máskor is végzett ilyen feladatot, és soha senkinek sem volt oka panaszra. A leplezetlen feslettség korában a praefectus – legalábbis ilyen alkalmakon – mindig higgadtan, sőt közömbösen végezte dolgát. A lictorokkal csak szükség esetén, olyankor vétette elő az ostort, ha az emberáru annyira összekeveredett, hogy látványuk elriasztotta a vevőket. Ilyenkor kiadta a parancsot, mire csattant a nehéz korbács az ethiopiaiak bronzszínű vállán s az északi barbárok fehér bőrén. Parancsát azonban minden kegyetlenség s indulat nélkül adta ki, mint ahogy a megkorbácsolt emberek fájdalmas ordítását is a szánalom minden külső jele nélkül hallgatta.

II. FEJEZET

Mérlegre vettetvén pedig megcsalják magukat a hiúságban.

Zsoltárok könyve 61,10

A nap előrehaladtával a vásár egyre élénkebb lett, s a lictorok dolga megnehezült. Nagy volt ugyanis a tömeg, és a vevők mindenáron az első sorba tolakodtak. Déltájban egy finom, vékonyujjú, karcsú kézműves vonta magára a figyelmet. Türelmes közömbösséggel állt a catastán, láthatóan nem törődve sem a csupasz testét perzselő hőséggel, sem a köréje sereglett vásárlók morajával, még kevésbé az áruját dicsérő, bőbeszédű afrikai rekedt kiabálásával.

– Egy szíjgyártó Hispániából – kiáltotta rábeszélő ékesszólással a kikiáltó. – Huszonnégy éves. Ügyességben nem akad párja a Tiberis két partján… Olyan tunikát csinál, hogy lágyabb a pelyhes gyapjúnál, s olyan tőrhüvelyt, hogy az acél sem keményebb… Jó erőben, egészségben van. Tízezer sestercius potom ár érte… Tízezer sestercius… ArminiusQuirinus censor húszezret fizetett érte…

Egy pillanatra szünetet tartott. Két, sötétruhás, feketesapkás, borzas zsidó bíráló szemmel lépett a hispániai csodaemberhez. Egyikük felemelte a kezét, s mintha nyomát akarná lelni a sokat emlegetett szíjgyártói ügyességnek, egyenkint szemügyre vette ujjai hegyét.

– Tízezer sestercius, uraim. Tízezer sesterciusért bárki szolgálatába veheti a szíjgyártás nemes mesterségének egyik legkiválóbb tehetségét. Ért mindenhez. Készít erszényt és székterítőt, ékszertartót és kardhüvelyt. Tessék, tessék, uraim! Csak tízezer sestercius!

A két zsidó tétovázott. Mélyen ülő karvalyszemük tanácskozó pillantással összevillant, s hosszú, csontos ujjuk tűnődve tapogatta a derekukon csüngő tarsolyt.

– Tízezer sestercius!– ismételte a kikiáltó, és szemét szigorú figyelemmel az ingadozó vásárlókra szegezte.

A kikiáltó az árverés hasznából százalékot kapott, igaz, csak pár sesterciust, mellyel a szabadságának megváltására szánt kis aranyhalmazt gyarapíthatta. Az írnokok tolla csöndes türelemmel várakozott. A praefectus nem törődött a vásárral, úgy meredt maga elé, mint akinek messze járnak a gondolatai.

– Ötezret adunk – szólt félénken az egyik zsidó.

– Annyiért nem adom. Többet ígérjetek, kedves uraim – legyintett a kikiáltó fölényesen. – Ez a szíjgyártó olyan páratlan, hogy vagyont hoz gazdájának.

– Ötezer – ismételte az egyik zsidó. – Egyetlen sesterciussal sem adhatunk többet.

Az afrikai próbálta felverni az árat rábeszéléssel, megvetéssel, sőt finom gúnnyal is. Fenyegetődzött, hogy a jeles szíjgyártót visszaveszi a vásárról, mert ismer a tengeren túl, Corinthusban egy bőrműkereskedőt, aki szívesen levágatná két ujját, csakhogy övé legyen a kincset érő hispániai ember.

De a két zsidó makacsul megkötötte magát. Fajuk félénk nyakasságával ragaszkodtak az ötezres ajánlathoz, s a világért sem mentek volna bele fölösleges költekezésbe.

Végül a csodálatos bőrmunkás ötezer sesterciusért mégis az övék lett. A szíjgyártó barna arcán a vevők és a kikiáltó közti alkudozás során csupán bárgyú közömbösség látszott.

A következő árucikk iránt nagyobb volt a kereslet. Hatalmas mellű, erős germán került sorra. Bozontos kecskebőr ruhát viselt, melyet derekán szíj szorított össze. Szőrös karja csupasz volt a válláig, s óriás keze ökölbe szorult, mintha akármikor le tudna ütni egy ökröt.

– Nagyon alkalmas ember az ekeszarv mellé, vagy a borona mögé – magyarázta a kikiáltó –, de ért a kovácsmunkához is.

Miután a vevők gondosan megvizsgálták a germán izmait, fogait, lábikráját, élénk versengés támadt egy szicíliai földbirtokos és egy campaniai szabados között. Végül azonban közbeszólt a praefectus, aki a rabszolgát saját magának, Ostia közelében fekvő birtokára szerezte meg.

Szép pénzt hozott néhány júdeai cselédleány, akiket egy eturiai kocsmáros vett meg. Jóképű fehércselédek voltak, akik tudták a módját, hogyan kell a boroskancsót úgy vinni, hogy a drága nedű ki ne csurranjon. A néger rabszolgákat lanisták vették meg, hogy gladiátori küzdelmekre képezzék ki őket.

Nagyon keresték az ügyesen másoló írnokokat is. A napihírek terjesztői nagy árat fizettek egy gyorsíró rabszolgáért, aki Arminius censor házában tanulta ki mesterségét.

Közben a Forumon egyre nőtt a tolongás. A Via Sacra felől, a templomok árnyékában feltűnt egy-egy pompásan díszített gyaloghintó, amint lassan kanyargott az úton a Forum felé. Lebbenő selyemfüggönyeik élénk foltként váltak el a phrygiai márványfalak csillogó fehérségétől.

A lictorok ostorának sok dolga akadt. Helyet kellett szorítaniuk Róma gazdag és henye urainak, akik legkisebb szeszélyük teljesítéséért is úgy szórták a sesterciust, ahogy közönséges ember a lábbelijéről rázza le a port.

Hortensius Martius, a gazdag ifjú patrícius, ötezer rabszolga ura, kilépett gyaloghintajából, s miután emberei megtisztították előtte az utat, felment a rostrumra. Amint az első lépcsőre tette a lábát, betanult kellemmel támaszkodott a fehér márványtömbnek, látványul tárván ifjú, gazdag, csinos és kitűnő személyét a hitvány tömeg elé. Fürdőben felfrissült teste beillatosítva, feldíszítve, szőke, göndör haja formásán bodorítva… Testét gyapjúból szőtt lágy tunika fedte, melyen keskeny bíbor szegély jelezte patríciusi méltóságát. Bágyadt pillantást vetett a lába alatt nyüzsgő, vásárra vitt rabszolgák seregére, majd udvariasan üdvözölte a praefectust.

– Korán kinn vagy, Hortensius Martius – felelt az üdvözlésre Taurus Antinor. – Ritkán szoktad ilyen korán megtisztelni jelenléteddel a Forumot.

– Azt mesélték, hogy az árverés érdekes lesz – felelt az ifjú hanyagul. – De úgy látom, hazudtak.

Ásított, s vékony kis arany fogpiszkálóval piszkálni kezdte a fogait.

– Mit meséltek? – érdeklődött a másik. – És ki mesélte?

– A fürdőben Caius Nepos meg a fiatal Escanes, de mások is. Mindnyájan csak az árverésről beszéltek.

– Eljönnek ők is?

– Itt lesznek nemsokára. Egyesek azt mondják, majdnem csupa szemétáru kerül vásárra, mert a rabszolgák javát kiválogatták. Escanesnek egy szakács kellene, aki galliai módra tudja sütni a kappant: három dinnye levében, kerti sármánnyal kitömve. Azt mondja, így páratlanul ízletes.

– Galliai szakács nincs a rabszolgák közt – jegyezte meg a praefectus kurtán.

– Caius Neposnak néhány csinos arcú leány kellene, aki a holnapi lakomán felszolgál. Amint tudod, vacsorát ad. Ott leszel?

Ezt a kérdést különös hangsúllyal tette fel, mintha Caius Nepos másnapi lakomájának nem pusztán a vidám együttlét, hanem valami más volna a célja. Közelebb húzódott a praefectushoz, közben gyorsan körülnézett, hogy az árverés leköti-e mindenkinek a figyelmét.

– Caius Nepos azt üzeni – mondta külsőleg közömbösen –, hogyha eljössz a holnapi lakomára, nem vallod kárát. Bizonyos dolgokban sokan egyformán gondolkodunk, s a lakomán zavartalanul beszélgethetnénk. Csatlakozol hozzánk?

– Hogy csatlakozome hozzátok? – kérdezte csúfondáros mosollyal a praefectus. – Mi a célod ezzel a nyilvános helyen való értelmetlen és ostoba suttogással? A Forum tele van kémekkel, barátom. Azt akarod, hogy a nép örömére holnap tigrisek elé vessenek bennünket déli pecsenyének?

Fejével a rostrum felé intett, melyen a barna bőrű kikiáltó egy pillanatra abbahagyta az árverezést, s a gyékényre hasalt, mintha az alatta álló írnokkal akarna szót váltani, de valójában a Hortensius Martiussal beszélgető praefectust figyelte.

– Ezek a rabszolgák – mondta sietve Taurus Antinor– mind a kincstár emberei. Ami pénzük van, azt részben igaz, részben hazug besúgással szerzik. Jó lesz vigyázni, Hortensius Martius.

Az ifjú patrícius közömbösen vállat vont. A kor szokása volt, hogy a nyilvános-és magánélet minden eseményét egyforma unalommal fogadták az emberek. Sőt divat volt a caesari jogart viselő zsarnok szilaj szertelenségét és őrjöngő tobzódását is látszólag az érdeklődés legkisebb jele nélkül tudomásul venni. Az ifjú patríciusok közömbösen fogadták zabolátlanságát, és a hatalomhoz féktelenül ragaszkodó lelkének embertelen kitöréseit, sőt könnyű fitymálással vettek tudomást azokról az igazságtalan és kegyetlen cselekedetekről is, melyekhez a félőrült caesar Róma polgárait már-már egészen hozzászoktatta.

A mindennapi élet eseményei közül semmi sem szórakoztatta a divatos ifjakat, semmi sem zökkentette ki őket mesterkélt nyugalmukból, legföljebb egy-egy különösen véres mérkőzés az arénában, melyek örökre beszennyezték a római történelem fényes lapjait. Az iszonyat egyegy kurta pillanatra felrázta őket az apátiából. Bár kegyetlenek nem voltak, de kedvük telt minden látványosságban, minden izgalomban, minden fényűzésben, melyet az élveteg város és a császár tébolyult szeszélye nyújtott. Ahogy az egészséges ember szomjúhozza a szépséget, úgy szomjúhozták ők az iszonyatot, amely kissé megszakította életük egyenes vonalát, s borzongással töltötte el álmatag agyukat.

Most is, pedig az életével játszott, Hortensius Martius viselkedése látszólag azt a dölyfös nemtörődömséget árulta el, melyet a divat követelt. Ezek az emberek mind színészek voltak, mindig hallgatóság előtt játszottak, s még egymás társaságában sem tudtak teljesen megszabadulni vérükké vált szerepüktől.

De hogy ez a közönyösség csak külszín volt, nyomban meglátszott az ifjú divathős testtartásának alig észrevehető változásán. Kissé elhúzódott a praefectustól, és fennhangon, hogy mindenki hallhatta, így szólt:

– Hát azt mondod, Taurus Antinor, hogy akad itt kedvemre való törpe vagy valami bolond? Jó. Az enyimek már egészen megöregedtek és elhülyültek. Néha szörnyen untatnak.– Suttogva hozzátette: – Caius Nepos szeretné, ha a holnapi lakomájára eljönnél. Attól tart, hogy egyhamar nem tud beszélni veled, ezért velem üzeni, hogy okvetlenül gyere el. Remélem, nem hagysz bennünket cserben. Negyvennél többen vagyunk, s mindnyájan bármikor életünket adjuk a birodalom javáért.

A praefectus nem felelt. Figyelmét egy értékes rabszolga körüli versengés vonta magára, de amint Hortensius elfordult, összeráncolt homlokának árnya alól sötét szemmel mérte végig az ifjú divathőst, illatos hajától kezdve csinos lábbelije sarkáig, s megvető, de nem egészen barátságtalan mosoly jelent meg zárt ajka szélén.

– A birodalom javáért? – mormolta, s vállat vonva újra dolga után látott.

Eközben Hortensius észrevette néhány másik barátját, akik utat törve közeledtek a tömegben. A rostrum körül csakhamar gazdag patríciusok csoportja sereglett össze. Javarészt a fürdőből érkeztek, felfrissülve és beillatosítva, hogy divatos közönnyel nézzék végig a nyilvános árverés látványosságát.

A praefectust és Hortensius Martiust mindegyik üdvözölte. Ismerték egymást, mindnyájan a római uralkodó osztály tagjai voltak. Eljött az ifjú Escanes, aki szakácsot keresett, és Caius Nepos, a praetorianusok praefectusa is, aki szemrevaló cselédlányokat vásárolt volna szívesen.

– Beszéltél Pannonicusszal? – kérdezte az utóbbi Hortensiustól suttogva.

– Igen. Néhány szót – hangzott a válasz, de figyelmeztetett, hogy óvakodjak a kémektől.

– Mit gondolsz, csatlakozik hozzánk?

– Azt hiszem, a lakomádra eljön, de hogy csatlakozik-e hozzánk…?

– Vigyázzunk! – emelte felujját a praetorianusok praefectusa.– Taurus Antinornak igazavan. Mindenütt kémek leselkednek köröttünk. No, ha a lakomára eljön, ne félj, majd levesszük a lábáról.

A két férfi sokat sejtető bólintással elvált, s a tömegbe vegyült. Közben néhány előkelő hölgy a rostrum közelébe vitette gyaloghintaját, ahonnan jól láthatta a vásárt, s ha kedve úgy hozta, parancsot is adhatott a vételre. A nagy magánvagyonnal és önálló háztartással bíró független római matrónák tiszteletet és alázatos udvariasságot élveztek, bár a köréjük sereglő ifjak részéről a hódolatba némi gúny is vegyült.

A nők nem keveredtek a tömegbe, hanem gyaloghintójukban maradva hátradőltek vánkosaikra. Sötét tunikájuk és gazdagon díszített hosszú köntösük komor színekben vált el a derűsebb színekbe öltözött aranyifjúság ruházatától s komoly, néha szigorú modoruk, mérsékelt, higgadt beszédük szinte keresett ellentétben állt a külsőleg erősebb nem léha csevegésével, ürességével, s tettetett közönyével.

Egyedül a cserzett bőrű Taurus Antinor, Róma praefectusa ütött el a patríciusifjak seregétől. Hatalmas termetére nagyszerűen kivarrt tunika borult; nehézkes, szinte durva megjelenése különbözött mind az ifjú piperkőcöktől, mind a matrónák szemforgató merevségétől. Még nyugodt, kemény hangja is más volt, mint a divathősök tunya és lágy hangú beszéde.

Közben a kikiáltó gyorsan végignézett áruinak tömegén, s hol az egyik csoport felé intett, hol a másik felé röpített parancsot: – Te szőke asszony… hagyd lógni a hajad! Ne nyúlj hozzá… nem érted…? Te ember, bontsd szét a melleden azt a kecskebőrt! Jupiterre, épp azt takarod el, ami a legtöbbet ér benned… Emeld föl a fejed, leány! Nem akarunk szomorú arcot látni.

A puszta figyelmeztetésen kívül néha erélyesebb cselekvésre is sor került. Ilyenkor a kikiáltó a praefectushoz fordult, és panaszt tett a makacskodó rabszolga ellen. A praefectus erre szenvtelen, szigorú hangon rövid parancsot adott. A levegőben megsuhant a lictor ostora, és sivító, rövid, éles csattanással sújtott le a makacs vállra vagy vonakodó kézre.

A kikiáltó folytatta:

– Mit akarnak vásárolni, uraim? Ügyes dáciai kocsist? Van az is… Kincset ér… Megzaboláz minden betöretlen lovat, és elhajt egy háromfogatú kocsit Róma legszűkebb utcáján… Érti a dolgát… Mi? Hogy nem mai ember?… Talán egy pannóniai púpos van kedvükre? Cserzettbőrű, akár a marhabőr, s a karja olyan hosszú, hogy futás közben a földet éri. Bukfencet vet, kötéltáncot jár… No, gyere ide, púpos Pipus, mutasd a csúf pofádat az úrnak, talán elhajtod a ráncot a homlokáról, sőt mókáddal talán mosolyt is varázsolsz arcára… Fordulj meg, mutasd a hátad… Megér ez az ember tízezer sesterciust… Fordulj meg még egyszer… nézd, uram… hát nem szakasztott majom?

A római úr mosolygott. A kikiáltó vidáman kiabált, a catastán álló idomtalan szörny pedig mindenféle nyakatekert helyzetbe forgatta testét, akkorákat vigyorgott, hogy szája a fülét érte, mutogatta elferdült hátgerincét s ocsmány, hosszú szőrös karjait. Közben, mintha az erdei vadállatokat utánozná, nagyokat ordított.

Egy közelben álló úr végül szívesen megadott ötezer sesterciust, hogy ilyen korcs ember islegyen a házában, s mulattassa vendégeit a bőséges lakoma fogásai között. A vásárt hamar megkötötték, s a púpos egykettőre lekerült az emelvényről a római úr rabszolgái, onnan pedig házi cselédei közé.

III. FEJEZET

Ékes alakú vagy az emberek fiai között.

Zsoltárok könyve 44, 3

Hun Rhavas, emlékszel -e, mit ígértél Menecretának? – súgta az afrikai kikiáltó fülébe egy félénk hang.

– Hogyne, hogyne– felelt az kurtán. – Nem felejtettem el.

Az írnokok az árverés addigi eredményét jegyezték táblájukra, közben némi szünet állt be.

A kikiáltó leszállt a rostrumról. Lihegett a fáradtságtól, s a déli nap forróságában egész teste izzadt. Letörölte verejtékes homlokát, és egy bőrkulacsból bő kortyokkal enyhítette torka szárazságát. Verejtékben fénylő bőre úgy csillogott a déli napfényben, mint fenn, az anyafarkas bronzszobra.

Egy durva vászonruhába öltözött, haját a köntöse alá rejtő idősebb nő állt mellette.

– Jobb lett volna, ha egy órával előbb állítod ki a gyermekemet vásárra, amikor ezek a gazdagok fürdőben voltak – mondta szemrehányó hangon az asszony.

– Nem az én hibám – felelt az afrikai kurtán. – Lányod neve majdnem a lista végén áll, azt pedig a praefectus állította össze. Beszéltél volna inkább vele!

– Hogy mertem volna megszólítani? – válaszolt az asszony, s ekkora merészségnek már a puszta gondolatától is megremegett a hangja. – De ha sikerül a gyermekemet megvennem, öt aranyat kapsz tőlem.

– Tudom, tudom– bólogatott beleegyezően az afrikai.

– Saját véremről van szó, Hun Rhavas – folytatta könyörgő hangon az asszony. – Gondold meg jól, neked is vannak gyermekeid.

– Fiam szabadságát csak a múlt évben váltottam meg – mondta némi büszkeséggel a kikiáltó. – Ha az istenek is úgy akarják, jövőre megváltom a lányomét, aztán a magamét. Mához három évre szabadok leszünk mindnyájan.

– Te férfi vagy. Férfiember könnyebben keresi a pénzt. De én hat évig görnyedtem, amíg gyermekem megvásárlására huszonöt aranyat össze tudtam kuporgatni. Húszat a lányom árára szánok, ötöt pedig jutalmul neked. Mert csak te segíthetsz rajtam, ha akarsz.

– Ami tőlem telt, megtettem – válaszolt kissé türelmetlenül Hun Rhavas. – A nyakáról levettem a táblát, s föveget nyomtam a fejébe. A dolog nem volt könnyű, mert a praefectus szeme nagyon jó. Olyan lányért, akinek ügyességéről, egészségéről és testi állapotáról senki sem kezeskedik, legfeljebb tíz aranyat kínálnak. Ráadásul a lányod nem is szemrevaló…

Ez utóbbit azonban az anya nem volt hajlandó elismerni. Magasztalni kezdte lánya jó tulajdonságait, szőke haját, gyönyörű nyakát, ám a fáradt és türelmetlen kikiáltó nyersen letorkollta:

– Hallode, ha ilyen lányod van, akkor húsz aranyért nem igen tudod megvenni. Ezekkel a tulajdonságokkalötven-hatvanat is megér. Hogyan segítsek így rajtad?

– Hun Rhavas– szólt Menecreta engesztelő hangon –, egy anyától ne vedd rossz néven a túlzást. Az én szememben a lányom a legszebb a világon. Nem szebbnek látod-e te is a gyermekeidet a viruló nyári napnál? – tette hozzá, egy kis hízelgéssel, miközben Hun Rhavas büszkeségére, a csúf kis afrikai gyerekre gondolt.

Anyai szíve minden áldozatra, minden megaláztatásra kész volt, csakhogy elérje vágyát, s bírhassa gyermekét. Arminius Quirinus hat éve visszaadta az anya szabadságát, de ez a nagylelkűnek látszó cselekedet valójában kegyetlenség volt, mert elszakította őt gyermekétől. A néhai censor Menecretát öregnek, gyengének, ennélfogva hasznavehetetlennektalálta. Szerinte annyit sem ért meg, amennyit megevett. A lányt azonban házában tartotta, nem mintha szép vagy hasznavehető lett volna, hanem mert tudta, hogy Menecreta a leány szabadságának megváltására szükséges pénzért még a tíz körmét is elkoptatja.

A pénzsóvár, s minden erőszakra és gyalázatosságra kész Arminius Quirinus tisztán látta, hogy sokkal nagyobb összeget csikarhat ki az anyától, mint amekkorát a lány nyílt vásáron bármikor is hozna. Ötven aranyban szabta meg a lány árát, s Menecreta ennek az összegnek csak a felét takarította meg, mikor a sors és a népbosszú halálba űzte az uzsorás censort. Valamennyi rabszolgája – kivéve a legértékesebbeket – vásárra került, s a keservesen dolgozó, türelmes anya előtt felcsillant a remény.

Már csak Hun Rhavas jóindulatát kellett megnyernie, s mohóságát megkísérteni. Nyilvános vásáron, kedvezőtlen körülmények közt, ha nem dicsérik kiabálva, talán húsz aranyat, vagy annyit se kínálnak a lányért.

Miközben a vásár menetét figyelte, Menecreta szívét egyre marcangolta a félelem. Megeshetik, hogy valamelyik közömbös nézőnek megtetszik a leány, s egyszeriben ellenségévé válik. Ezek a fiatal patríciusok és gazdag matrónák, ha szeszélyük kielégítéséről van szó, nem ismernek könyörületet és szánalmat.

A félénk, szőke lány Menecreta szemében százszorta szebb volt, mint a vásárra vitt nők bármelyike. Féltékeny szemmel figyelte az ifjú patríciusi semmittevőket és az előkelő hölgyeket, akik talán elszakíthatják gyermekétől. Sőt, ott volt még a legnagyobb hatalom, a praefectus is. Ha ő keresztüllát Hun Rhavas mesterkedésein, akkor a lányt semmi sem mentheti meg attól, hogy a többi rabszolgához hasonlóan, a törvény értelmében, vásárra ne kerüljön, s tábla ne lógjon a nyakában, amely leírja bájait. Taurus Antinor nem volt kegyetlen, de könyörtelen, ha hivatali kötelességéről volt szó. Házi rabszolgái ezt éppúgy tudták, mint az ítélőszéke elé vitt gonosztevők. Ok nélkül sose szabott ki büntetést, de ha indok volt rá, nem ismert irgalmat.

Milyen reménye lehetett egy szegény anyának e tekintély erejével szemben?

Szerencsére, a dél rohamosan közeledett; a pihenő órája küszöbön állt. Menecreta szíve dagadó örömével állapította meg, hogy a szóba jöhető vásárlók sorra távoznak nagyszerűen díszített gyaloghintóikban. A rostrum körül már csak egy kis csoport lézengett: Hortensius Martius céltalanul ácsorgott, az ifjú Escanes még mindig nem találta meg a páratlan szakácsot, néhányan pedig az unalom divatos arckifejezésével várták az árverés végét.

– Különös, hogy ma nem láttuk Dea Flaviát – fordult a praefectushoz Escanes.– Mit gondolsz, Taurus Antinor, eljön még?

– Bizony, nem tudom. Dea Flaviának nem igen kell rabszolga. Annyi van neki, hogy azt se tudja, mit csináljon velük.

– Igaz!– válaszolt a másik. – Rabszolgája van elég. De most új hóbortja van. Szobrászkodik, s annyi modell kell neki, hogy se szeri, se száma.

– No, no, ez nem új hóbort – jegyezte meg Hortensius Martius, s üde arca hirtelen haraggal elpirult.– Dea Flavia, amint jól tudod, Escanes, már akkor kiváló márvány-és agyagszobrokat készített, amikor te még részeg dáridókban töltötted napjaidat.

– Ugyan, ne légy olyan mogorva – vágott közbe vidám kacajjal Escanes. – Eszemben sem volt kétségbe vonni Dea Flavia lángelméjét. Ezt az istenek is tiltják! – tette hozzá gúnyos előzékenységgel.

– Akkor is megérdemelnéd, hogy térdre kényszerítselek – válaszolt még mindig haragosan Hortensius. – Térden állva kellene méltányolnod Dea Flavia szépségét, tehetségét, erényességét, s nyilvánosan elismerned, hogy borázott száddal méltatlan vagy ajkadra venni az ő nevét…

Escanes feldühödött e szavakra. A két összeszokott cimbora egy pillanat alatt egymás esküdt ellenségévé vált. Hortensius Martius, az illatos divatfi olyan volt, mint egy mérges kakas, míg a magasabb és erősebb Escanes némán összeszorította öklét, s minden erővel igyekezett megőrizni a patríciusi előkelőség látszatát, melyet osztálya a nép jelenlétében megkívánt.

– Ha széttépitek egymást – vetette magát közbe a praefectus –, annak maga Dea Flavia is tanúja lesz.

Mialatt beszélt, nagyszerűen faragott, rózsaszínnel és arannyal díszített pompás gyaloghintó tűnt fel, lassan ringva a Vicus Tuscus mentén a Forum felé. Egyszerre minden szem arra fordult. A két fiatalember erre vagy megfeledkezett viszályáról, vagy restellte folytatni.

A gyaloghintó most nyílt területre ért. Nyolc óriás néger vitte, csupasz vállukat szabadon sütötte a nap. Mellettük és mögöttük rabszolgák serege, védencek és talpnyalók hosszú sora sereglett, nők kiabáltak, s gyermekek virágos gallyakat, toll-bokrétákat és pálmaleveleket lengettek. A levegő megtelt a sokaság ujjongásával:

– Augusta! Augusta! Helyet Dea Flavia Augustának!

A császári házból származó Dea Flavia kísérete a legnépesebb volt egész Rómában.

Ellenkezést nem ismerő parancsszóra a nyolc néger közvetlenül a rostrum előtt letette a gyaloghintót, ugyanakkor négy fiatal lány lépett elő, s félrevonta a hintó selyemfüggönyeit.

Dea Flavia a vánkosain pihent; aranyozott bőrcipellőbe bujtatott kis lába arany-és ezüstfonállal dúsan átszőtt bíborszőnyegen nyugodott. Könyöke a vánkosok puha mélyébe süllyedt, s akikre közben büszkén, hidegen rámosolygott, menthetetlenül áldozatul estek bájainak.

Rámosolygott már korábban Hortensius Martiusra is, és a szegény fiú egykettőre elvesztette a fejét. Most, hogy a lány a Forumon megjelent, az ifjú rögtön elfeledkezett előbbi civódásáról. Dea Flavia közelében eltűnt előle Escanes, sőt az egész világ. Utat tört az udvaroncok seregén keresztül, s épp akkor ért elsőnek a gyaloghintóhoz, amikor a lány formás lába a földet érintette.

Escanes, Caius Nepos, Philippus Decius és a többi fiatal ugyancsak elfeledkezett az iménti összetűzés izgalmáról, és sietett, hogy bemutassa hódolatát a császári hölgynek.

Dea Flavia környezete egyszerre megváltozott. A lictorok félrelökdösték a tolakodó tömeget, s helyet szorítottak Róma urainak, akik beszélni óhajtottak a császár húgával.

Az elnyűtt, sötétruhás rabszolgák serege most a háttérbe szorult, s a gyaloghintó körül karmazsinnal, arannyal és bíborcsíkkal hímzett pompás tunikák és köpenyek kavarogtak élénk színekben.

A rostrum környéke egyszerre elnéptelenedett, az emberáruról mindenki megfeledkezett, s csak az a vágy hevített mindenkit, hogy láthassa a magas rangú hölgyet, akinek maga a császár adta az augusta címet, s ezzel minden más római nő fölé helyezte. Roppant vagyona, tékozló életmódja, szépsége és elismert erénye az egész városban szóbeszéd tárgya volt, mióta csak atyja, Octavius Claudius, a nagy Augustus Caesar családjának tagja meghalt, s leányát a császár közvetlen gyámsága alá helyezte. Az apai végrendelet a gyönyörű, fiatal nőt a birodalom egyik legnagyobb vagyonába ültette. Nem csoda, hogy valahányszor rózsákkal díszített gyaloghintója feltűnt Róma utcáin, hízelgő ficsúrok serege vette körül, akiknek egyetlen gondja az volt, hogy láthassák a társassági élet királynőjét, és magukra vonják figyelmét.

A futó izgalom percei új reményt keltettek Menecreta aggódó anyai szívében, és elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Hun Rhavas rápillantott, és tekintete elárulta, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik. A Menecreta-ígérte öt arany megélesítette találékony elméjét. Intett az alant álló egyik lictornak, aki a titkos üzletben valószínűleg társa volt, s miközben a Dea Flavia gyaloghintója köré sereglő kórus hódoló üdvözlete, mint méhek zümmögése hullámzott a déli légben, egy finomarcú, sápadt lányt löktek gyorsan az emelvényre. Hun Rhavas igen felületesen kikiáltotta az életkorát és tulajdonságait:

– Különös ügyessége nincs – mormolta sebesen.– Urunk, az elhunyt censor, nem használta semmire. Mondjuk, tíz arany az ára, talán meg lehet tanítani egyre-másra.

Amint a kikiáltó folytatta az árverést, azok, akik nem a tétlen ásítás, hanem az üzlet kedvéért jöttek a piacra, ismét a catasta felé fordultak. De a lehajtott fejű, földre meredő kislány, akinek haját a csúf föveg teljesen elrejtette, nem látszott vonzónak. A föveg, mely azt jelentette, hogy ügyességéért és értékéért senki sem vállal felelősséget, valamint a nyakba való tábla hiánya elriasztotta a vevőket.

Mintha a lány is tudta volna ezt, mély pirosság öntötte el arcát. Nem a helyzetét szégyellte, nem az bántotta, hogy ki van állítva a nyilvánosság elé; ezt a sorsot már megszokta neveltetése során. Rabszolgaságban született, a vásárra állítás lehetőségével mindig is számolt, így helyzete nem okozott neki fájdalmat és megalázást. Tudta azt is, hogy anyja mindenrekészen a tömegben van, tudta, hogy kínos helyzetét s elmúlt élete nyomorúságát most biztosan derültebb jövő váltja fel: élete szabad lesz, talán boldogság is jut neki, talán házasságra léphet, s gyermekei már szabadnak születnek.

Nem, nem az ásítozó tömeg bántotta, nem is az, hogy nyilvános vásárra állították ki, nem is az ezernyi reá szegeződő közönyös és barátságtalan szempár, hanem a fején ülő föveg, a nyakáról hiányzó hirdetőtábla és Hun Rhavas lekicsinylő szavai. Mások, akik Arminius házában társai voltak, korábban kerültek sorra. Ezekre a kikiáltó a dicsérő szavak valóságos áradatát pazarolta, s személyüket már az első kikiáltásnál negyven-ötven aranyra becsülte. A vásárlóközönség azonban szívesen fizetett értük még nagyobb összeget is. Miközben szégyenkezve állt a tömeg előtt, s pirulva hallgatta, hogy nincs említésre méltó tehetsége és ügyessége, arra gondolt, hogy bizony tud ő egyet s mást. Érti a módját, hogyan kell kenőcsöt dörzsölni a bőrbe és gyógyítani; hogyan kell bánni a tűvel, s hogyan kell az úrnő haját fésülni. Minderről Hun Rhavas nem szólt semmit. Nem esett szó a szépségéről sem, bár a szeme kék volt, a nyaka finom, fehér. A haját pedig, mely arany sátorként koronázta fejét, a förtelmes, idomtalan kalap alatt még csak sejteni sem lehetett.

– Tíz arany! – kiáltotta Hun Rhavas a buzgóság szembetűnő hiányával. – Nem kínál senki tizenötöt, nyájas uraim? Talán meg lehet tanítani ezt a leányt varrásra vagy körömápolásra. Talán ügyetlen, de lehet, hogy tanulékony. Ha ugyan az egészsége jó – tette hozzá mesterkélt közönnyel.

Az utolsó megjegyzésben ravaszság rejlett. Az a néhány ember, aki a lány fiatalos külsejét látva hajlandó lett volna a vételre, remélve, hogy ha ügyességet nem is, de legalább készséget talál benne, most hirtelen visszahúzódott.

„Senki sem kezeskedik jó egészségéről. A beteg rabszolga pedig csak haszontalan teher.”

– Tehát tíz arany – ismételte Hun Rhavas, s felemelte a kalapácsot. A reszkető anya éhes szemmel kísérte minden mozdulatát. Ó istenek, hogyan gyötörte ez a várakozás! Két kezét oldalára szorította; oly rettenetes fájdalmat érzett, hogy majd’ elájult.

A kalapács egy pillanatra megállt a levegőben. Hun Rhavas lopva a praefectus felé kémlelt, hogy nem vett-e észre valamit. Menecreta szíve minden alázatosságával könyörgött a dombtetőn trónoló büszke istenekhez. Imádkozott, hogy aggodalmának vihara ne tartson tovább, mert nem bírja sokáig. Fohászkodott, hogy üssön már le az a kegyetlen kalapács, és adják végül a karjába szíve gyermekét.

IV. FEJEZET

Amely reménység elhalad gyötri a lelket.

Példabeszédek könyve 13,12

De az istenek a patríciusok istenei! Édeskeveset törődnek ők a szegény szabadosok és rabszolgák gondjaival.

– Ki parancsolta, hogy azt a föveget a leány fejére tegyétek? – csattant fel a praefectus kemény hangja.

Míg a hízelgő piperkőcök és szerelemtől gyötört ifjak serege Dea Flavia körött nyüzsgött, ő el sem mozdult a rostrumról, s Hun Rhavas nem is sejtette, hogy mialatt nyugodtan szövögeti kis játékát, a praefectus figyeli.

– Mint azt kegyes uram maga is tudja,nincs semmi bizonyság ügyességéről – válaszolt riadt alázatossággal.

– Nem igaz! Hazudsz!– kiáltott Taurus Antinor. – Hol az a lista, amit még a censor állított össze? – intett az írnokoknak.

Három pár fürge kéz sietett a kívánt pergamentekercset a kezébe adni.

– Mi a neve a lánynak? – kérdezte a praefectus összeráncolt homlokkal, és szeme végigfutott a pergamenre írt pontos névjegyzéken.

– Nola, Menecreta leánya, uram – válaszolt egyik írnok.

– Nolának, Menecreta leányának a nevét nem látom azok közt, akiknek ügyességéért, egészségéért és testi épségéért az állam nem vállal felelősséget – jegyezte meg nyugodtan a praefectus. Kemény hangja, melyet alig valamivel emelt fel, szinte halálos szeget vert szegény Menecreta szívébe.

– Nolát, Menecreta leányát, ez a jegyzék úgy írja le – a praefectus a kezében levő tekercsre ütött –, mint tizenhat éves, egészséges leányt, aki sovány ugyan, de erős. A listaíró censor azt állítja, hogy ért a kenőcskészítéshez, csodafű főzéshez, a varráshoz és a női haj fésüléséhez. Tudtad ezt te is, Hun Rhavas, mert a lista másolata előtted áll.

– Kegyes, jó uram – dadogott Hun Rhavas elhaló hangon, s minden tagjában remegve – , nem tudtam… azt hittem…

– Te meg akartad csalni az államot a saját hasznodra – vágott közbe nyugodtan a praefectus.– Hé, gyere ide! – intett az egyik lictornak.– Vidd ezt az embert a Regiára, s add át a fő börtönőrnek.

– Kegyes, jó uram… – jajongott Hun Rhavas.

– Csönd! Holnap a basilicában elém állítanak. Ha van tanúd, aki fel tud hozni valamit a védelmedre, hívd el. Holnap mindent elmondhatsz, ami bűnödet enyhíti. Elejét veheted, hogy arra a szigorú büntetésre ítéljelek, amit az állam elleni vétség megérdemel. Addig maradj békén. Szót se többet!

Ám a néger nem az az ember volt, aki csak úgy alávetette volna magát a rögtöni fenyítésnek és a későbbi büntetésnek. A praefectus ítéleteit nem az enyheség jellemezte; gályarabság, kőbányamunka, sőt keresztre feszítés sem volt kizárt, a korbács pedig egész bizonyosan kijárt.

Hun Rhavas felüvöltött, s üvöltése visszhangot vert egyik templomtól a másikig.

A praefectus összeráncolta a homlokát. Látta, hogy az ifjú semmittevők serege, mely egy pillanattal előbb még Dea Flavia gyaloghintója körül bókolt, most egyszerre a rostrum felé fordul. Hun Rhavas kiabálásából s nyögéseiből az ifjú patríciusok azt gondolták, hogy a nyíltszíni kegyetlenség ritka látványában lesz részük, s ebben elferdült érzékeik mindig gyönyörűséget találtak. De Taurus Antinor nem adta meg nekik ezt az örömöt. Békességet és rendet akart minél hamarabb. A csaló kikiáltóban csak törvényszegőt látott, aki megérdemli a megszabott büntetést, de nem többet. Hun Rhavas ordítozása azonban már- már felébresztette a tömegben a legaljasabb szenvedélyt, melynek a rómaiak – a civilizáció mesterei – tobzódva hódoltak: az élő ember vagy állat szenvedésének mohó élvezetét. Ez a szenvedély a római polgárt valósággal vadállati színvonalra alacsonyította le. Taurus Antinor ennélfogva azt akarta, hogy Hun Rhavas mielőbb csituljon el.

– Ha még egy szót szólsz, megkorbácsoltatlak, és még a tárgyalás előtt bélyeget üttetek rád!

A fenyegetés hatott. A néger érezte, hogy csak akkor van reménye könyörületre, ha szót fogad. Engedelmesen tűrte tehát, hogy elvezessék. Az ifjú patríciusok gyönyörteljes várakozásukban csalódva hangosan méltatlankodtak.

– Te pedig, Cheiron– folytatta a praefectus egy világos bőrű rabszolgához fordulva, aki eddig a rostrumon a kikiáltó segédje volt –, állj Hun Rhavas helyére.

Aztán néhány szapora szóval parancsot adott a lictoroknak:

– Vegyétek le a kalapot a leány a fejéről, és akasszatok írott táblát a nyakába. Akkor aztán ki lehet állítani vásárra az állam rendelkezése szerint.

Az egyik lictor gépként engedelmeskedve a leányhoz lépett, és levette fejéről a csúf kalapot. A tömeg, ámuló kiáltásban tört ki: folyó arany élő özöne hullámzott a leány vállain!

Mialatt a praefectus kiöntötte Hun Rhavasra haragját, Menecreta alig mert lélegzetet venni. Eddig elképzelni sem tudta, hogy gyermeke örökre, a megváltás reménye nélkül elszakadhat tőle. Képtelenségnek tartotta, hogy Nola egy idegen kezébe kerüljön, egy távoli etruriai vagy macedóniai gazda házába, aki talán soha nem engedi szabadon, s ő, az édesanyja, nem láthatja többé az életben.

Ám ahogy a praefectus könyörtelenül elrendelte, hogy a szokásos módon adják el a leányt, s jó tulajdonságait hirdessék ki az vásárlók előtt, megértette, hogy utolsó reménye is szertefoszlott. Egyszerre úgy érezte, hogy a kegyetlen, bámész tömegben mindenki csak az ő kincsére vágyik, pedig Róma minden polgárának vagyona is kevés lenne érte! Lehet, hogy magaa praefectus is árverezni fog rá, sőt talán a császár emberei is! Szorongó, ugyanakkor gyermekes érzései közt a szegény anya mindent lehetségesnek tartott.

Mikor Nola aranyfürtjei megcsillantak a déli nap tüzében, egyszerre elfeledkezett félelméről, rettegéséről, gyöngeségéről. Kétségbeesetten utat tört magának a tömegben, s a könyörgés tébolyult kiáltásával a praefectus lába elé vetette magát.

– Kegyes, nagy uram, könyörülj rajtam! Légy irgalmas! Esedezem hozzád! Az istenek nevében, anyád nevében, ha van: gyermeked nevében, könyörülj meg rajtam!

A lictorok előre ugrottak és megragadták az asszonyt, aki a praefectus gondosan őrzött személyének közvetlen közelébe merészkedett, s ott vonaglott előtte, karjaival átölelve bokáit, térdeihez szorítva arcát. Az egyikük felemelte ostorát, és könyörtelenül lesújtott Menecretaalig takart vállaira, de az asszony nem is ügyelt az ütésre, talán nem is érezte.

– Ki parancsolta, hogy megüsd? – fordult Taurus Antinor komoly arccal a lictorhoz, aki másodszor is felemelte ostorát.

– Ez az asszony zaklatta uramat– lépett hátra a lictor.

– Adtam én bármilyen parancsot?

– Nem, uram, de azt hittem, ez a kötelességem…

– Jupiterre, ezért tíz olyan kemény vesszőt kapsz, amilyen keményen te bántál az asszonnyal– mondta a praefectus kurtán, s mélyen ülő, szenvedélytelen szemében először villant meg a harag.– Ha ez a zenebona még sokáig tart, minden rabszolgát véresre veretek. Mi dolog, hogy ez a nyomorult csőcselék üvöltözéssel hátráltassa az állam ügyét?

– A lesújtott Menecretára vetette tekintetét. – Eridj, amíg a lictorok meg nem vernek még egyszer!

De az asszony makacsul átkarolta a térdét, és nem mozdult.

– Nagy jó uram, könyörülj rajtam, hisz’ ő az én gyermekem; ha elveszed tőlem, elszakítod azokat, akiket az istenek egymásnak adtak. Az én gyermekem, uram! Hát neked nincs gyermeked?

– Mit beszélsz össze-vissza? – kérdezte a praefectus haragosan. Dühös volt az asszonyraés bosszantotta, hogy az üresfejű, szájtátók köréje gyűlnek. – A gyereked? Ki a te gyereked? Mi közöm nekem a te gyerekedhez?

– Egész kislány még, uram – mondta Menecreta félénken –, még nincs tizenhat éves. Arminius Quirinusnál cseléd volt. Nekem, szegény nyomorultnak megadta a szabadságomat, de lányomat magánál tartotta, hogy megdolgozzam érte. Azt akarta, hogy minél nagyobb pénzen váltsam meg. Hidd el, jó uram, hat keserves évig kuporgattam a pénzt, csak hogy kiszabadítsam. Arminius Quirinus ötven aranyat követelt érte, s én szinte véresre dolgoztam a kezemet, hogy összehozzam a pénzt. A questor meghalt, s nekem nincs több pénzem, csak húsz arany. Ha a szégyenkalap lányom fején marad, akkor talán senki sem vásárolja meg, s az enyém lehetett volna. De így… Nézd meg, uram, milyen gyönyörű, s nekem csak húsz aranyam van.

Taurus Antinor türelmesen végighallgatta Menecreta történetét. Napégette arcán tisztán látszott, mennyire igyekszik felfogni a kusza történet szálait. A lictorok ezalatt nem mertek közbelépni. Látszott, hogy a praefectus nincs a legjobb kedvében, már pedig ha rossz hangulata volt, a pálcának és korbácsnak könnyen akadt dolga.

– Mért nem fordultál előbb a kéréseddel hozzám? – kérdezte, amint Menecreta egy pillanatra szünetet tartott. Az arca oly komor, hangja oly szigorú volt, hogy a szegény asszony egész testében remegve, könnyek közt felelt:

– Nem mertem, uram, nem mertem.

– De nyíltan törvényt szegni mertél!

– A gyermekemet akartam.

– Hány aranyat ígértél Hun Rhavasnak, hogy segítsen az államot becsapni?

– Csak ötöt uram – suttogta Menecreta.

– Akkor – mondta Taurus Antinor komolyan – nemcsak összeesküdtél az állam megkárosítására, melynek javára a császár rendelete szerint az elhunyt censor javait el kell adnunk, hanem meg is vesztegetted a kincstár egyik rabszolgáját, hogy bűnödben segítségedre legyen.

Menecreta továbbra is átölelve tartotta a praefectus térdét, s Taurus Antinor nem igyekezett lerázni karjait. Az asszony feje oldalra billenti, miközben végtelen kétségbeeséssel suttogta:

– A gyermekemet akartam.

– Bűneid miatt holnap cinkostársaddal, Hun Rhavasszal együtt ítélőszékem elé kerülsz, s elnyered büntetésedet – mondta a praefectus, mit sem törődve az asszony szenvedélyes könyörgésével. Az árverés pedig folytatódjék a törvény értelmében, s lányodnak a catastára kell lépnie! Te azonban megteheted a húszaranyas ajánlatodat. Mivel pedig magasabb ajánlat nincs – fejét hátravetve tekintetét jelentőségteljesen körülhordozta a tömegen –, a törvény értelmében lányod a tied.

Az utolsó mondat értelme félreérthetetlen volt. A rostrum körül álldogáló, szájtátó tömeg a praefectusra meredt, és mindent megértett. Nolára, Menecreta leányára senkinek sem szabad árvereznie. Taurus Antinor, akit Pannonicusnak is neveztek, hallatta szavát, s egy rabszolgalány miatt, akármilyen szép is, nem volt ajánlatos ellentétbe kerülni vele.

A tömeg belenyugodott a dologba, de nemcsak azért, mert félt a praefectustól, hanem mert Menecreta anyai bánata, kétségbeesett jajongása megérintette a polgárok szívét. Érzés dolgában a római nép nem volt kegyetlen, a családi kötelékeket mindig tiszteletben tartotta. E két tényező miatt azok, akik esetleg árvereztek volna, elálltak a vásártól.

Menecreta örömtől ragyogó szeme előtt mintha maga az ég nyílt volna meg. A kétségbeesés mélységéből egyszerre a reménység napsugara ragyogott fel előtte. Alig tudta elhinni, hogy jól hallotta a praefectus szavait. Fölemelte rá a tekintetét, és könnybeborult, szemmel mormolta:

– Isten vagy, hogy így cselekszel?

A praefectus türelmetlenül ellökte magától.

– Ne őrjöngj már tovább, asszony! Nyakunkon a dél. Nincs több időm rád. – A lictorokhoz fordult:– Tegyétek fel azt a lányt a catastára, ezt az asszonyt meg vigyétek odébb!

Jellemző volt rá, hogy amint az őrök a maguk nyers, durva módján megragadták, és odébb hurcolták Menecretát, nem szólt rájuk.

V. FEJEZET

Tedd kenyeredet a folyóvizekre, mert sok idő után megtalálod azt.

Prédikátor könyve 11,1

A rostrumon a fehér bőrű Cheiron vette át a kegyvesztett Hun Rhavas szerepét. Bár közeledett a dél, a pihenésre szánt, majdnem szent idő, az események iránt érdeklődő tömeg továbbra is a helyén maradt. Ám most, hogy a nyugalom ismét helyreállt s az árverés a maga szokott módján folytatódott, az érdeklődés lanyhulni kezdett.

A tömeg csak arra várt, hogy Nola a catastára kerüljön, s az anyja megajánlja érte a húsz aranyat. A praefectus kívánsága értelmében ez az ajánlat végleges és megtámadhatatlan volt, így megérte a fáradságot megvárni, hogy a kalapácsütés befejezze az iménti drámát.

A catastáról Nola, Menecreta lánya, könnyein keresztül mosolygott a világra. Most, hogy arany haját szétteríttette vállain, s a praefectus elrendelte, hogy a húsz arany árat el kell érte fogadni, nagyon boldognak érezte magát.

– Nola, Menecreta leánya! – kiáltotta Cheiron, az új kikiáltó. – Tizenhat éves, a gyógyításban és a füvek, kenőcsök főzésében járatos. Egészsége jó, fogai hibátlanok, szeme a finom fonál kötésében éles. Ára, mondjuk, tizenöt arany.

Mint valami betanult leckét, melyet a praefectustól tanult, Cheiron szapora szóval és hanyagul ismételte mondókáját.

– Adok érte húszat! – tört ki Menecreta tisztán, hangosan. Ő is tudta, mi a tennivalója, s a praefectus iránt érzett hálája, nemkülönben végtelen öröme legyőzte természetes félénkségét.

– Húsz arany, húsz arany! Senki többet Menecreta lányáért, Noláért? – kérdezte Cheiron, s rögtön fel is emelte a kalapácsot, hogy leüsse, hiszen tudta, hogy többet úgysem mer ajánlani senki. – Húsz arany! Senki többet először, másodszor, har…

– Adok harmincat!

Tiszta, fiatal hang szólt közbe; üde leányhang, lágy és olvadó, mint a turbékoló galamb hangja; de mégis szilárd, nyugodt és határozott, mint aki megszokta a parancsolást.

A hang templomról templomra szállt a Forumon, s halotti csend követte, mely olyankor szállja meg a sokaságot, amikor minden szívverés eláll, s mindenki visszafojtja a lélegzetét.

Cheiron kezében megállt a kalapács, ajkán megkövült a félig kimondott szó, s szeme tétován vándorolt a praefectus arcáról a dallamos hang tulajdonosára és vissza.

A forró déli levegőben fájdalmas sóhajtás reszketett, mintha egy szív szakadt volna meg.

Aztán újra megszólalt az előbbi lágy, puha hang:

– Tetszik nekem ez a leány! Mit szólsz, Escanes, nem érdemli meg ez a haj, hogy festő ecsetje örökítse meg?

Lictorai kíséretében, akik utat törtek a tömegben, Dea Flavia közeledett a catasta lábához. A közelében állók tiszteletteljesen kitértek, s félkört alakítottak körötte. Magas etiópiai rabszolgái a nyomában haladva széles pálmalevelet tartottak a feje fölé, hogy védjék a nap tüzétől. Arany hajára árnyék hullt, finom arcbőre fehérnek s hidegnek látszott, csak fehér selyemtunikájának ráncain, s ujjainak gemmáin csillant meg a napsugár játékosan. Parancsoló, királyi testtartásban, észre sem véve a tömeget és az áhítatosan csodálkozó rabszolgákat, a kikiáltóra tekintett, s csengő, fiatal hangján türelmetlenül megismételte:

– Mondtam, harminc aranyat adok érte!

Alig egyetlen perc telt el azóta, hogy Dea Flavia a catasta előtt váratlanul megjelent. Taurus Antinor egyetlen mozdulattal sem jelezte Cheironnak, mit tegyen, de akik figyelték, látták, hogy barna szemöldökének sötét ránca még jobban elsötétül, mígnem egész arcát eltorzítja a harag.

Menecreta, akit reményének romba dőlte valósággal megbénított, halkan, fájdalmasan jajgatott, s amint hangja megütötte a praefectus fülét, Taurus Antinor összeszorított fogai között káromkodást mormolt. Mint valami déli álmából ébredő nagyvad, kihúzta magát, s egyszeriben lerázta magáról a tiszteletnek varázsát, mellyel Dea Flavia váratlan megjelenése eltöltötte. A catasta lábához lépett, és szeme közé nézett a királyi szépségnek, kinek az utolsó két évben hallgatólagos megegyezéssel az egész város mindenben engedelmeskedett.

– Az állam – mondta legalább olyan gőggel, mint Dea Flavia –, ezért a rabszolgalányért már elfogadott húsz aranyat, új ajánlatot tenni késő.

A kék szempár, akár a Tiberis vize, titokzatosan és hidegen fordult a praefectus felé.

– Azt mondod, Taurus Antinor, hogy késő? Tévedés! A kalapácsot még nem ütötték le. Amíg a kalapácsot le nem ütik, a lány nincs eladva, s aki többet ígér érte, azé. Vagy talán rosszul magyarázom Róma törvényeit, praefectus?

– Ez kivételes eset, augusta – válaszolt Taurus Antinor kurtán.

– Akkor mondd meg, melyik törvény áll az ilyen kivételes esetekre?– kérdezte alig leplezett gúnnyal Dea Flavia. – Ilyen törvényről sohasem hallottam; világosíts fel, légy szíves. Neked ismerned kell, hiszen az istenek oltára előtt esküdtél meg, hogy minden törvényt szigorúan megtartatsz.

– Ez nem törvény, hanem könyörület kérdése, augusta.

A praefectus látta, hogy a caesarok lányát nem győzheti meg érvekkel, ennélfogva azt gondolta, jobb, ha letesz büszke fölényéről, s miután Dea Flaviának nem parancsol, inkább nemes érzéseire apellál.

Dea Flavia nyomban észrevette gondolkodásának megváltozását, s finom ajka megvető mosolyra nyílt.

– A könyörületre éppúgy vigyázol, mint a törvényre? – kérdezte fagyosan.

Aztán mintha cseppet sem érdekelné a praefectus érvelése, látható türelmetlenséggel újra a kikiáltóhoz fordult:

– Ezért a lányért harminc aranyat ígértem! Azért állítottak ide, rabszolga, hogy a praefectust bámuld, vagy hogy teljesítsd az állam iránti kötelességedet? Van talán magasabb ajánlat? A lány kedvemre való, adok érte hatvan vagy akár száz aranyat.

Ismét a preafectushoz fordult:

– Ez az árverés a törvény szerint nyilvános. Felhívlak, Taurus Antinor, adj parancsot a rabszolgáknak, különben megkérem caesari nagybátyámat, hogy gondoskodjék a törvény illő megtartásáról.

Akik ismerték a praefectust, s már tanúi voltak hangulatváltozásainak, fenyegető, sötét tekintete láttán legszívesebben odébb álltak volna. Taurus Antinor olyan volt, mint valami láncra vert, ingerült vadállat, amelyet egy gyermek ingerel biztos távolból.

A törvényt szerint, a jog valóban Dea Flavia oldalán állt, úgyhogy Taurus Antinor azonnal belátta: engednie kell. Ha az augustának egy rabszolgalány megtetszik, könnyen kielégítheti szeszélyét, mert vagyonával senki sem vetekszik. A praefectus ezt jól tudta, s mivel maga is gazdag volt, szívesen rászánt volna nagyobb összeget is, csakhogy ő legyen a győztes ebben a küzdelemben: ám Dea Flavia mellett a vagyonán kívül ott állt a törvény is. Taurus Antinor személyes tekintélyével uralkodott a tömegen, de e tündöklő nő fölött, aki a nép és a rabszolgák szeme láttára nyíltan szembeszállt vele, nem volt hatalma.

– Ne félj – mondta látszólag nyugodtan, de reszkető hangján érződött, hogy minden erővel igyekszik uralkodni magán –, az igazság énmiattam még sohasem szenvedett csorbát. Ám itt nem a törvényről, hanem könyörületről van szó. Ennek a lánynak az anyja évek hosszú során át kuporgatta keresetét, hogy megválthassa őt. Húsz aranya van, s a lány nem is ér többet. Az állam nem károsodik, mert a hiányt a magam pénzéből pótolom. Magam vettem volna meg, s adtam volna vissza anyjának, de szegény, nyomorult asszony olyan boldog, olyan büszke volt, hogy maga válthatja meg gyermeke szabadságát; így nem bántam: árverezzen ő. Ez ennek a lánynak a története, augusta! Láthatod, nem történt törvényszegés, és az államot sem éri veszteség. Nő létedre talán jobban megérted a helyzetet, mint megértettem én, mikor Menecreta a lábam elé borult.

Nyers hangja beszéd közben kissé ellágyult. Akik figyelték az arcát, láthatták, hogy a csúf, sötét ránc lassan eltűnik a homlokáról. Nem csoda, hiszen mint férfi állt szemtől szembe egy kivételes szépségű nővel, kinek könyörületességet kérte. Egyenesen a lány szép arcába nézett s várta, mikor jelenik meg Dea Flavia csodálatos kék szemében a szánakozás első jele. De a kék szempár nyugodt és titokzatos maradt. Dea Flavia nem kerülte a férfi tekintetét, de nem is válaszolt kérésére. Finom metszésű ajkán inkább lenézés látszott.

Taurus Antinor intett Menecretának. A szerencsétlen asszony tántorogva közeledett, mintha ittas lenne, vagy valaki ököllel fejbe vágta volna. Megállt Dea Flavia előtt, feje remegett, mint a nyárfalevél, s beesett nagy szeme értelmetlen ürességgel meredt a magas rangú hölgyre.

– Ez itt Menecreta, Dea Flavia– folytatta a praefectus. – Megengeded, hogy ő maga szóljon hozzád?

Dea Flavia nem a praefectusnak felelt, hanem az emelvényen álló leány felé fordult.

– Ez az anyád? – kérdezte.

– Igen– mormolta a lány.

– Szeretted volna, ha megváltott volna?

– Igen.

– El akarsz menni vele nyomorúságos viskójába? Az lenne otthonod egész életedre. Rabszolgája akarsz lenni ennek az öregasszonynak, akinek elméje már az árnyak közt bolyong, s akinek teste is rövidesen követi elméjét? Azzal akarod tölteni napjaidat, hogy lisztet őrölsz, s vasmozsárban foghagymát törsz? Nem akarsz inkább Dea Flavia palotájának márványcsarnokaiban lakni, ahol a levegőben rózsa és ibolya illata úszik, s az oleander bokrok sűrűjében szelíd énekesmadarak fészkelnek? Nem akarsz inkább arany hajad sátrát válladra terítve, pelyhes vánkosok közt heverészni, míg én vésővel és kalapáccsal halhatatlan márványba vésem arcodat? A praefectus azt mondja, hogy könyörületre szorulsz. Hát én megkönyörülök rajtad és rád bízom, válassz olyan életet, amilyent akarsz. Nyomor és szenvedés lesz a részed anyád mellett, öröm, muzsika és virág nálam.

Dallamos hangjába ekkor már gyöngédség vegyült. A részvét könnyei, melyeket a praefectus eddig hiába várt, most szemébe gyűltek, mintha egész belső világa felolvadt volna saját ékesszólása tüzében.

Nola lehorgasztotta a fejét. Egész lelkét elborította a szégyen. Nagyon fiatal lány volt, s a nagyúri dáma igen kedvesen, barátságosan szólt hozzá. Önző álmokkal telt ifjú és egyszerű szíve vágyva vágyott a kényelmes és fényűző életre, melyet a gyönyörű hölgy oly kísértő színekkel festett le előtte, viszont ösztönszerűen irtózott a szegénységtől, a kemény földpadlótól s a főzőkatlantól, mely az Aventinuson, anyja düledező viskójában várta.

Lehorgasztotta fejét, és nem felelt. Az ifjú patríciusok serege, mely épp oly áhítattal csüngött Dea Flavia mézédes szavain, mint amilyen áhítattal sereglett imént a gyaloghintója köré, most hízelegve magasztalta csodálatos jó szívét. A tömeg is tátott szájjal, ámulva figyelt, mert szokatlan volt, hogy a magas rangú hölgy szóba állt egy rabszolgalánnyal.

Csak a praefectus maradt mozdulatlan. Fojtott harag szökött ismét a szemébe, s lobogó, sötét tekintetében a tehetetlenség kínja égett. Egyre a tündöklő nőt nézte, aki magas származásának, patríciusi tartásának, vonzó bájának dicsőségében állt előtte, s csábító volt gőgös tartózkodásában, és buja, lenéző nyugalmában is.

Menecreta nem esett áldozatul Dea Flavia dallamos hangjának. Tiszteletteljes távolságból, s a rabszolgaság hosszú évei alatt megszokott alázatossággal hallgatta a mézes szavakat, melyekkel a magas rangú hölgy a lányának kedveskedett; ám amint elhallgatott,s a csodálkozás moraja elhalt, a szabados asszony a catasta lábához lépett, s megállt a magas rangú hölgy és saját gyermeke között.

Egyik reszkető, munkában eltorzult kezét Nola vállára tette, és gyengéd hangon így szólt:

– Nola, hallottad mit mondott nagykegyességű úrnőnk? Anyád otthonában, az Aventinuson, szerény, de szabad élet vár rád. Kegyes úrnőnk fényűző rabszolgaéletet ígér. Rajtad áll, melyiket választod. Rabszolgának születtél, Nola, engedelmeskedni tudsz. Engedelmeskedj hát úrnőnknek. Válaszd magad a jövődet. Választhatod az egyszerű, szabad életet, amit anyád ad, vagy azt az aranyos kalitkát, amelyben e büszke hölgy szeszélyeit, mint rabszolga szolgálnád.

Hangja, mely eleinte magabiztos volt, a végére elcsuklott. Zokogás fojtogatta torkát, miközben Nola lehajtotta a fejét, s nagy, nehéz könnyek hullottak összekulcsolt kezére. Menecreta tudta jól, mit jelentenek ezek a könnyek. Reményei szertefoszlottak; most szakadt el igazában gyermekétől. A fájdalma eltűnt, s valami sötét kétségbeesés foglalta el a helyét.

A szokatlan jelenet tanúinak azonban sejtelme sem volt arról, vajon mit érezhet eközben Dea Flavia. Szemeit elfátyolozták hosszú szempillái, ajka nem fejezett ki sem sajnálkozást, sem diadalt.

Menecreta, uralkodni próbálva reszkető, hangján most hozzá fordult:

– Kegyes úrnőnk Nolára, a szegény rabszolgalányra bízta, hogy válasszon két élet között. De most rajtam, a szegény szabados asszonyon a sor, hogy szóljon hozzád, a halhatatlan Caesarok házának leánya. Szemedbe nézek s kimondom: a te könyörületességed hazugság, s a te ékesszólásod kegyetlenség. Szavaiddal elvetted tőlem a lányomat, mintha már megvásároltad, s meg is fizetted volna. Nézd ezt a gyereket! Lehorgasztja a fejét, s nem mer rám, az anyjára nézni… Ó, hatalmas caesar leánya, jól megválogattad szavaidat, olyanok voltak, mint a nektár. De ezzel a nektárral mérget csöpögtettél leányom szívébe. Jól mondtad, az az élet, amit én tudnék neki adni, csak vesződség s talán nyomor, de mégis elégedett lett volna, mert más életről soha nem is álmodott. De te most márványcsarnokokról, muzsikáról és virágról beszéltél neki, s ez a gyermek az édesanyja karjai közt már nem lenne boldog. Ez a gyermek már a tied. Vidd magaddal, augusta!Ékesszólásod győzedelmeskedett egy anya megtört szíve fölött.

A jelenlevők meglepetésére és csodálkozására Dea Flavia szótlan türelemmel hallgatta végig az asszonyt, s egész szelíden így szólt:

– Menecreta, igazságtalan vagy gyermeked iránt! Nézd, milyen szeretettel fordult feléd!

– Szívét most tépi a szomorúság – felelt búsan az asszony. – Ma még tudna sírni anyja karjai közt, de a fényűzés ölében, amit te ajánlottál neki, elfelejti anyját hamar.

– Elég! – vágott közbe hirtelen, kurtán a praefectus. – Menecreta, vidd el a lányodat! Vidd el, Dea Flavia átengedi neked.

A szabados asszony a barbár büszkeség mozdulatával lépett hátra.

– Nem!– kiáltotta szilárd hangon. – Nem viszem el. Ez a nagyúri nő ellopta lányom lelkét. Ha lelke elvágyik tőlem, akkor fáradt, szomorú teste nekem sem kell. Nem viszem el. A caesar lánya adjon majd számot az isteneknek kísértő szavaiért, mézes beszédjéért és hazugságaiért.

– Csend legyen, asszony!– parancsolta Dea Flavia komoran.

Menecreta azonban elfeledte minden korábbi félelmét. – Igen, kimondom ismét: a hazugságaidért – folytatta. – Meddig tart a fényűző élet, amit gyermekemnek ígérsz? Most tetszik a lányom, de majd ráunsz! Csendben legyek? Nem! Zsarnokok családjából születtél, zsarnok vagy magad is. Alávaló hóbortjaid rabszolgája mindenki. A szegények szíve és az elnyomottak kiáltása elhal a te szandálos lábad alatt! Szégyelld magad! Szégyelld magad!

– Az istenekre!– toppantott Dea Flavia haragosan.– Szabadítson meg valaki ettől az ordító némbertől!

Mielőtt szavait befejezte volna, a tömeg tiltakozva felmorajlott és előre nyomult. A praefectus lictorainak nem volt idejük a cselekvésre, az előretörő férfiak körülvették Menecretát, az istentelen teremtést, aki szót mert emelni Róma egyik istensége, augusta istennő ellen.

Dea Flavia egyik óriás négere megragadta az asszony vállát, egy másik a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, és durván szájon vágta .Menecreta térdre esett, de közben tomboló erővel, a kétségbeesés őrületével kiabált tovább.

– Átok reád, Dea Flavia! Egy megcsúfolt anya haldokló ajka átkoz meg örökre!

Hogy miképp tudta magát kitépni a lictorok és rabszolgák haragos tömegéből, lehetetlen megmondani; talán őrjöngése megfélemlítette a szolgákat, és megbénította kezüket. Annyi bizonyos, hogy a szabados asszony hirtelen lábra állt, s előre rontva, görcsösen megragadta Dea Flavia hímzett tunicájának szélét.

– Átok reád – mormolta rekedt suttogással, majd egyre hangosabban ismételte, míg végül a Forum legszélén is hallhatta akárki. – Dea Flavia, Octavius Claudius leánya, átok reád! Minden irgalmas cselekedeted forduljon bánatra és megaláztatásra, minden könyörületességed hozzon átkot arra, akit ér, amíg magad is térden állva nem könyörögsz irgalomért attól, aki nem ismer irgalmat, és süket lesz jajgatásodra. Hallgassatok meg, istenek… hallgassatok meg!… Csillagok anyja, hallgass meg!

A rómaiak szívében mélyen gyökerező babonás hit annyira lenyűgözte a tömeget, hogy még akkor is némán állt mindenki a helyén, amikor Menecreta szavai már csak visszhangként keringtek a tanúként hívott istenek templomainak márvány falai között.

A praefectusvégre lictorai segítségével utat tört a tömegben.

– Menecreta, állj fel! – parancsolta, majd kurtán felszólította embereit, hogy vigyék odébb.

Dea Flavia mindeközben némán hallgatott. Egyetlen szóval sem próbálta félbeszakítani a tomboló asszonyt. Csak akkor borzongott meg, s borult kék szemére nehéz szempillája, amikor Menecretaaz isteneket hívta tanúnak. Mintha az átkozódó, dühöngő asszony valami szörnyű víziót idézett volna a szeme elé.

Aztán egyszerre megváltozott a hangulata, nyugalma visszatért, s mikor a praefectus közbelépett, kinyújtott kézzel intett a lictoroknak, hogy ne jöjjenek közelebb. Odahajolt Menecretához, nevén szólította, s lágy hangja oly gyöngéden vibrált, mint a hárfa, melyet mester keze érint. Könnyektől fátyolozott kék szeme szelíden tekintett le a lábainál vergődő anyára.

– Menecreta, a bánat keserített el, látom. Hidd el, az istenek még sok boldogságot tartogatnak neked is, a lányodnak is. Az istenek nem adnak semmit a földiek átkozódásaira. Viselkedésed persze istentelenség lett volna, ha nem bolond fővel cselekszel. Ám tudd meg, hogy rosszul ítélsz: csak azért tettem mindezt, hogy próbára tegyem gyermeked iránti szeretetedet. Látni akartam, igazán önzetlen vagy-e. Most, hogy tudok mindent, nem kell már Nolának választania, mert része lesz abban a fényűzésben, amire fiatal szíve vágyódik, és mégsem kell elszakadnia édesanyja szívétől.

Utolsó szavai közben Menecreta térdre esett. Tágra nyílt szemmel nézett föl a nőre, de agyában még nem gyúlt világosság, lelke még nem tudott felemelkedni a kétségbeesés poklából a boldog jövő mennyországába.

– Menecreta– folytatta a szelíd hang –, eljössz a házamba. Szabad asszony vagy, barátnőm leszel, s a lányod boldog rabszolgád lesz. Adok egy kis házat, ahol vele lakhatsz, s karjai közt lehelheted ki lelkedet; lesz kertetek, amelyet Nola rózsával ültet tele. Véget nem érő öröm lesz minden napotok. Gyere hát Menecreta! Fogd meg a lányod kezét, aztán gyertek, és lakjatok abban a kis házban, amit majd rabszolgáim kettőtöknek rendbe hoznak.

Arca egész közel került Menecreta arcához. Az asszony üveges szemében a csodálat elragadtatása ült.

– Ki vagy te?– mormolta.– Fátyol van a szememen… nem látok… istennő vagy tán?

– Dehogy– felelt szelíden Dea Flavia –, csak egy magányos lány, akinek a gazdagok seregében egyetlen barátja sincs. Magányos lány, akit épp az imént átkoztál meg, de nézd, én szívemre ölellek, s visszaadom a lányodat, otthonodat, boldogságodat.

– A lányomat? – hebegte Menecreta.

– Egy házban lesz veled, és az a ház a tied lesz.

– Egy házban? – Menecreta gyönge hangja még halkabbra vált, s beesett szeme még jobbanelsötétült.

– Igen! Kertben éltek, amely tele lesz rózsával, ibolyával.

– Boldogságban…?

A feje hátra bukott Dea Flavia karjai közé. Szemére a halál fátyla borult, s világtalanul meredt a kék égboltra.

– Menecreta!– sikoltotta az augusta riadtan, amint megérezte, hogy a karjai közt heverő gyönge test a halál gyors fagyától merevedni kezd.

– Anyám! – sikoltotta Nola, s térdre vetve magát, igyekezett elfojtani rémületét.

A prefectus egy pillantást vetett az asszonyra, aztán csak ennyit mondott:

– Menecreta meghalt!

VI. FEJEZET

Én vagyok az Alfa és Omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.

Jelenések könyve 22, 13

Csend támadt és békesség. Csend, csak Nola siránkozott, és a bánat szenvedélyes kitörésével vetette magát anyja testére. Dea Flavia némán, nyugodtan állt a helyén. Arca majdnem oly fehér volt, mint tunikájának leomló ráncai. Kifürkészhetetlen szemeit a lábainál heverő két nőre szegezte: a jajongó lányra, s a halott anyára. Kábultnak látszott. Mintha nem értené az egészet.

Egyszerre a praefectus ra emelte szemét, s tekintete találkozott Taurus Antinor megvető, haragos tekintetével. Megborzongott. Nola siralmas jajgatása meg egyre csak visszhangzott a márványfalak közt.

A bámészkodók serege közben oszladozni kezdett. Az ifjú patríciusok távoztak elsőnek. Miután Dea Flavia nem törődött már velük, az árverésben sem találtak semmi érdekeset. A halál látványa ugyan elkedvetlenítette őket, de úgy gondolták, a délutáni alvás, majd az azt követő asztali gyönyörök feledtetik velük a szomorú eseményt, mely sekélyes szívüket oly kellemetlenül megzavarta.

Búcsúszavakat suttogtak Dea Flavia fülébe, de ő ügyet se vetett rájuk. Nem is látta őket, s nem törődött vele, mennek-e, vagy maradnak.

A praefectus parancsára az árverés abbamaradt. A lictorok összeterelték a megmaradt rabokat, hogy az Aventinus lejtőin meghúzódó szállásokra hajtsák őket. Az írnokok és kikiáltók sietve elhagyták a rostrumot, mert a magas kőtömbökön a nap melege már-már elviselhetetlenné vált. Csak Dea Flavia kísérete ácsorgott még a Forumon. A szolgák tiszteletteljes távolságban vették körül a gyaloghintót, szótlanul várva úrnőjük parancsát. Közvetlenül Dea Flavia mögött két néger rabszolga állt, együgyű arccal tartva a pálmalevelet úrnőjük feje fölé, hogy megóvják a nap tüze ellen, mely a saját puszta vállukat könyörtelenül égette.

– Engedd meg, augusta, hogy gyaloghintódhoz kísérjelek? – hangzott egy félénk hang.

Az ifjú Hortensius Martius volt. Fejét födetlenül kitéve a perzselő napnak, bátortalanul és esdeklő arccal állt a catasta előtt. A fiatal lány mintha nem is hallotta volna. A férfi másodszor is megszólalt:

– Nem megyek el addig, míg nem látom, hogy rabszolgáid és pártfogoltjaid közt jó helyen vagy.

Dea Flavia közömbös arccal feléje fordult, hangja tompa volt és fénytelen.

– Köszönöm, jó Hortensius. Rabszolgáim itt vannak közel. Jobb szeretném, ha magamra hagynál.

Hortensius Martius jól ismerte az illendőség szabályait, így engedelmesen fejet hajtott, s visszatért a maga gyaloghintójához. Miután azonban felszállt rá, megparancsolta rabszolgáinak, hogy ne vigyék el a Forumról, hanem álljanak meg az árkádok alatt, de úgy, hogy ne lássa őket senki, viszont ő maga jól láthassa az augusta minden mozdulatát.

Dea Flavia eközben tétlen közönnyel állt Menecreta holtteste mellett. Arcán inkább meglepetés, mint iszonyat tükröződött. Mintha lelke mélyén igyekezett volna összeegyeztetni a legutolsó pillanatok eseményeit az életről eddig alkotott nézeteivel.

Menecreta átka máris valóra vált. Révedezve tűnődött azon, hogy talán aludtak az istenek a forró nyári napon, és elfeledték oltalmazni kegyelt lányukat. Valami hiba van a világ kormányzásában, ha egy szabados asszony szavai babonás félelemmel töltheti el a caesarok lányának szívét! Sőt mi több, ez az asszony, aki talán nem is tudta, milyen felségsértést követ el, a végén diadalt aratott! Váratlan, ugyanakkor fenséges halála pecsétként erősítette meg átkait.

Taurus Antinor szótlanul nézte a királyi nőt, aki észre se vette. Csak állt a helyén, mint a nőiesség tökéletes mintaképe a márványoszlopok és templomok keretében. Feje fölött szétterült a türkizkék mennyboltozat kupolája; a föléje hajló pálmalevelek sűrű kék árnyat szórtak aranyló hajára s a vállain leboruló fehér tunikára.

Mióta a praefectus egy éve visszatért Szíriából, sokat hallott Dea Flaviáról, Claudius Octavius leányáról, Caligula császár gyámleányáról. A Via Sacrán és a Via Appián gyakran látta rózsákkal ékesített, aranyozott gyaloghintóját, amint nagy kísérettel lassan ringott tova. Megszámlálhatatlan szolgasereg követte, de sohasem állt hozzá olyan közel, mint ma, s eddig még nem is beszélt vele.

Dea Flavia még gyermek volt és zsarnoki atyjának hatalma alatt állt, amikor Taurus Antinor, beleunva a romlott római erkölcsökbe, engedélyt kapott Tiberius császártól, hogy mint kormányzó, Szíriába hajózzék. A császár örömmel engedte útnak, ugyanis Taurus Antinor, melléknevén Pannonicus, a hadseregben és a nép körében népszerűbb volt annál, minthogy egy gyanakvó uralkodó szívesen lássa a maga közelében.

Elment Szíriába, s ott maradt hat évig. Az uralkodó féltékenysége küldte oda, s egy másik uralkodó féltékenysége hozta vissza Rómába. Szíria ugyanis nagyon szerette kormányzóját. Caius Caligula megkívánta alattvalói hűséges ragaszkodását, még azokét is, akik a birodalom legtávolabbi részében laktak, s ezt a ragaszkodást nem szívesen osztotta meg mással. Miután Taurus Antinor visszatért Rómába, erős egyénisége csakhamar ránehezedett a tébolyult, szilaj császárra is. Caligula – akinek valójában jobban kellett volna gyűlölnie Taurus Antinort, mint bárki mást – morogva álmélkodott a Pannonicus szellemének függetlenségén és félelmet nem ismerő bátorságán. A mézes szavú hízelgők, kegyencek seregében Taurus Antinor jelenléte a biztonság és megnyugvás érzésével töltötte el a caesart. Caligula szinte úgy tekintett rá, mint valami személyes fétisre, aki elűzi császári fejéről az istenek haragját. A tirannus mindent megtett, hogy Taurus Antinort a maga közelében tartsa, elárasztotta minden címmel és ranggal, amelyet persze épp oly könnyen vissza is vett volna tőle, ha a Pannonicus bármikor ellenkezni mert volna akaratával. Mikor pedig uralkodói méltósága teljességéhez szükségesnek látta, hogy egy katonai vállalkozást személyesen vezessen, a városi praefectura vezetésére kényszerítette Antinort, s így legmegbízhatóbb emberét állandóan a városhoz kötötte.

Pannonicus elfogadta a hatalmat, amely acaesar távollétében majdnem a legfőbb hatalom volt. Sőt a caesar kívánságára esküt tett arra is, hogy amíg a tervezett katonai vállalkozás véget nem ér, a helyén marad.

Miután visszatért Szíriából, Taurus Antinor még szótlanabb, még zárkózottabb volt, mint azelőtt. Sokan mogorvának mondták, és árulással vagy titkos nagyravágyással gyanúsították. Ismét mások úgy vélték, hogy a praefectus vagy túlságosan fennhéjázó, vagy korlátolt. Pedig a háttérben csak az állt, hogy ismerte saját társadalmi osztálya értékét, és sohasem keveredett az előkelő fiatalok közé, sem társaságban, sem fürdőben, sem nyilvános mulatságon.

Így esett, hogy csak ma került először szemtől szembe Dea Flaviával, annak a társaságnak elismert királynőjével, melybe ő maga vonakodott eljárni. Kelletlenül ismerte be, hogy a lány sokkal szebb, mint ahogy a híresztelések alapján elképzelte. Eszébe jutott a sok mendemonda, amelyet Dea Flavia konok büszkeségéről, hideg méltóságáról, s arról a kegyetlen lenézésről hallott, mellyel minden hódolatot visszautasított, s sorra törte azok szívét, akik szépsége előtt leborultak.

Ám ebben a pillanatban a lány inkább gyöngének, mint félelmetesnek látszott. Olyan volt, mint a magányosan viruló liliom egy elhagyott kertben. A praefectus haragudott rá azért, amit Menecretával tett, haragudott gyermekes szeszélyéért és makacsságáért, ugyanakkor ő, aki a jogos büntetés áldozataival szemben ritkán érzett könyörületet, most ezt a fiatal lányt megsajnálta. Dea Flavia bűnhődése szigorú volt, holott bűnt alig követett el.

A praefectus majdnem alázatosan közelebb lépett a lányhoz, s durva hangja gyöngédebb árnyalatot öltött:

– Dea Flavia, az idő későre jár. Nekem most el kell hagynom a Forumot. Szeretném, ha asszonyaid közt volnál.

A lány a férfira emelte kék szemét. A hang felriasztotta merengéséből, s felébresztette benne a büszke méltóság érzését, mellyel mint láthatatlan fallal, körbevette magát. Észrevette a férfi szemében a sajnálkozást, de ezen csak bosszankodott, mert úgy találta, hogy a praefectus okozott minden bajt.

– Praefectus, a palotámba akkor térek vissza, amikor jónak látom és amikorra Nola összeszedi magát annyira, hogy velem jöhet – hangzott a fagyos válasz.

– Tévedsz! Nola nem a tied. Az történik vele, amit az állam parancsol.

– A lány az enyém – vetette ellen röviden az augusta. – Velem fog jönni.

Beszéd közben büszkén kihúzta magát, s most még jobban hasonlított egy tündöklő liliomhoz. Arany koronája megcsillant a déli nap tüzében, s fehér tunikájának ráncai egyenesen és mereven hullottak válláról a lábaihoz.

Taurus Antinor nem adta fel. Ez ismét az a szeszély – gondolta–, amellyel az imént oly makacsul kitartott akarata mellett, míg végül megtörte az öreg Menecreta szívét. Tudta, hogy Dea Flavia csak azért ragaszkodott a törvényhez, hogy a szeszélye győzzön. A praefectus elhatározta, hogy ő is köti magát a törvényhez, és szembeszáll a lány zsarnoki akaratával. Nem szerette volna, ha Nola a kezére jut. Megalázó volt arra gondolnia, hogy Dea Flavia diadalmaskodik fölötte.

Ismerte a lány hatalmát. Tudta, hogy korlátlan hatalommal uralkodik a caesar fölött, egyrészt egyénisége varázsával, másrészt roppant vagyonával. Mégsem gondolt arra, hogy engedjen, vagy csak egy pillanatra is megijedjen. A hőségben mintha két tüzes acélhoz hasonló akarat ütközött volna össze: a férfiasság és erő hatalma egy gyönyörű nő szavának hatalmával.

Ám a küzdelem mégis egyenlőtlen volt. Taurus Antinor ugyan félkézzel össze tudta volna törni a nőt, Dea Flavia viszont semmivé tudta volna tenni a férfit a caesar fülébe súgott egyetlen szavával, mert mellette volt a császári ház egész ereje, míg ellene csak ez az idegen, távoli földről származó szabados asszony ivadéka állt.

A lány jól tudta ezt, ezért örömét lelte a haragvó férfi elleni játékban. Nolához fordult, és szelíd, de szilárd hangon felszólította:

– Kelj fel és gyere velem!

Ezekre a szavakra a praefectus viselkedéséből a hódolat utolsó jele is eltűnt. Hatalmas alakjával Dea Flavia és a rabszolgalány közé állt, s hangosan így szólt:

– Nola, Menecreta leánya, az állam tulajdona. Én döntöm el, hogy Nola hova megy.

– Csak holnapig, Taurus Antinor– válaszolt Dea Flavia hidegen –, mert holnap ismét vásárra kerül. Akkor embereim újra árvereznek rá, s mivel akarom, meg is veszik.

– Nem veszik meg. Nola holnap nem kerül vásárra.

– Kinek a parancsára?

– Az enyémre. Az állam felhatalmazásából én is megvehetem a néhai censor háztartásának néhány rabszolgáját. Nolát megveszem.

– Ehhez nincs jogod– tiltakozott Dea Flavia külsőleg nyugodtan, ám a lelkében háborogva a férfi önteltsége ellen. Hallatlan vakmerőség volt, hogy a praefectus szembe mert szállni vele. Nyomatékosan megismételte: – Nincs jogod a törvényt kezedbe venni!

– Minden cselekedetemért felelek – válaszolt ugyanolyan nyugalommal a férfi. – Nola nem lesz a tied. Elég szerencsétlenséget okoztál máris. Nyugodj bele ebbe, és térj utadra. Hagyd ezt a lányt békességben.

A féktelen szenvedély és korlátlan zsarnokság napjaiban az életével játszott, aki a caesarok lányával így beszélt. Dea Flavia azonban belátta, hogy bár sok mindent tehet a jövőben, most azonban tehetetlen. A praefectus, a caesar helyettese, hivatalos működése közben, azon a helyen, ahol áll, teljes hatalommal rendelkezik. Fölényben van vele szemben, mint ahogy ő volt fölényben imént, mikor ragaszkodott Nola nyilvános elárverezéséhez. Épp ezért a dacos harag helyett ismét a szokásos nyugalom vonását öltötte magára.

– Elmondtad mondókádat, Taurus Antinor – jegyezte meg hidegen–, s mivel én tisztelema törvényt, melyet képviselsz, meghajlok parancsaid előtt. Meg vagy elégedve?

– Megelégedve? – kérdezte a praefectus meglepődve.

– Igen. Azt kérdezem, elégedett vagy-e? Megaláztad a császár leányát, de ne reménykedj, ezt nem fogom elfelejteni.

– Bocsánatot kérek, ha túlléptem kötelességem határait.

– Kötelesség? Tévedsz, Taurus Antinor. A férfi kötelességei épp úgy változók, mint a nő hangulatai. Az okos férfi tudja, hogyan kell alkalmazni egyiket a másikhoz. Jegyezd meg, hogy Dea Flavia akaratával nem jó szembehelyezkedni. Sok mindenről elfeledkeztél, amikor úgynevezett kötelességedet akaratom fölé helyezted.

– Nincs igazad, úrnőm – hangzott az egyszerű válasz –, nem feledkeztem meg semmiről. Nem feledkeztem el Archelaus Menasról, a szobrászról, aki meghalt, mert haragodat felkeltette; nem feledkeztem el Julius Campaniusról sem, aki számkivetésben pusztult el és Decretasról sem, aki bilincsben gyötrődött halálra, mert ellensége voltál. Félig-meddig idegen vagyok Rómában, de azért, mint látod, ismerem a város titkait, s bár idáig nem láttam szépségedet, hatalmadról sokat hallottam.

– Mégis szembeszálltál velem már az első találkozásunknál!

– Nekem nincs anyám, mint az ifjú Decretasnak, aki megsirasson – felelt a praefectus kurtán –, sem feleségem, aki mint Menas szobrász felesége, özvegyi sorsra juthatna.

Ha Taurus Antinor szándéka az volt, hogy megtörje a leány dölyfös nyugalmát, akkor elérte célját, mert Dea Flavia, mintha áramütés érte volna, megrázkódott, s haragtól sötétlő szeme összeszűkült.

– De életed az van, Taurus Antinor, és az élet érték.

A férfi megrántotta széles vállát, s az ajka körül mosoly játszott.

– Módodban áll megparancsolni, hogy vegyék el tőlem ezt az értéket. Ezt akarod mondani?

– És egyebet is. Más értékes javaid is vannak, értékesebbek talán az életnél is. Jól vigyázz rájuk, Taurus Antinor.

– Tévedsz, kegyes úrnőm – hangzott a mosolygó válasz –, csak egy lelkem, egy életem van, és az Isten keze vigyázza.

– Melyik isten keze?

Taurus Antinor nem felelt, csak feltekintett a kéken ragyogó égre.

– Azé, kinek birodalma hatalmasabb, mint Rómáé.

A lány csodálkozva nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy nem értette meg. Taurus Antinor nem mondott többet, ám egyszerre mintha megváltozott volna…

– A római birodalomnál nincs hatalmasabb – jelentette kibüszkén a lány. – Úgy látom, áruló vagy, Taurus Antinor, különben nem beszélnél más uralkodóról, csak rokonomról, a császárról.

– Nem uralkodóról beszéltem, úrnőm – hangzott az egyszerű válasz.

– De említettél valakit, kinek az országa hatalmasabb a Római Birodalomnál.

– Egy emberre gondoltam, akit néhány éve júdeai utazásom idején láttam. Szegény ember volt. A galileai halászokkal lakott,akik köréje sereglettek és hallgatták szavait. Ha pedig úton járt, követték, mert dicsfény övezte a fejét, s aki szavait csak egyszer hallotta, többé nem felejtette el.

– Hallottad te is ezeket a csodálatos szavakat?

– Csak kétszer. – Először egy tömegbe keveredtem amelyiknek beszédet mondott. Amint a tekintete rám esett, úgy éreztem, mintha az élet és halál minden titka feltárult volna előttem. Rám tekintett… Csak egy porszem voltam a tömegben, de ettől a perctől kezdve tudtam, hogy a földi élet nem érték, mert a lélek számára sokkal nagyobb kincs a halhatatlanság.

– Különös dolgokról beszélsz, praefectus. Az az érzésem, árulás rejtőzködik a szavaidban. Ki az az ember, aki puszta tekintetével rabszolgaságba hajtott?

– Jól mondod, caesarok leánya, a rabszolgája vagyok, követném hívó szavát életre- halálra. Néha még most is úgy érzem, mintha hallanám szavát és látnám, hogy a szeme – olyan szemet még nem láttál, augusta – a szívem mélyéig hatol. Így történt most is: mikor az a szerencsétlen szabados asszony jajgatva ölelgette a lábam, láttam az arcát a Forumon túl, s a szeme rám tekintett, és könyörületre intett. Nem parancsolt, csak kért… Kérte a lelkemben szunnyadó részvétet. S ha ez a szempár ismét rám tekint, és kéri minden csepp véremet, s kéri, hogy szenvedjek el halált vagy akármilyen szégyent, az lennék érte, aminek mondtál: a rabszolgája!

Dea Flavia többször is közbe akart vágni, de ajkára fagyott a szó. Róma praefectusa, akinek ítélő szavától mindenki félt, s akinek szigorú kötelességérzetét a divatos fiatalemberek annyira szerették gúnyolni, egyszerre megváltozott a szemében.

Dea Flavia a caesart istennek látta. Mint közeli rokonát, úgy nevelték, hogy imádja benne nem az embert– aki hitvány is lehet –, hanem a birodalom legfőbb hatalmát. Tisztelete akkor sem lett volna kisebb, ha a caesaról kiderül, hogy aljas, zsarnoki, féleszű despota és érzéstelen lény. Tudta, hogy mi mindent beszélnek Caliguláról, látott is néha olyasmit, ami borzalommaltöltötte el, de lelke, büszke és tiszta női lelke, el tudta választani a caesarság elvont, szent és hatalmas gondolatát a caesari hatalom tényleges, silány megtestesülésétől. Ugyanezt a hódolatot várta mindenkitől, aki méltónak találtatott arra, hogy a caesar szent személyének közelében éljen. Elsősorban rokonaitól, aztán a szenátustól és a patríciusoktól, de mindenekfölött ettől az embertől, aki, bár majdnem idegen volt, mégis a caesar bizalmát élvezte.

Ám a praefectus teljes nyugalommal beszél egy ismeretlen emberről, akinek rabszolgaként engedelmeskedne, akit követni akar a halálig, s kinek hatalmát nagyobbnak mondja a Caesarénál is.

– De hát ki ez az ember? – tört ki akaratlanul.

– Egy szegény galileai.

– Mi a neve?

– Názáreti Jézus.

– És hol van most?

– Hét évvel ezelőtt keresztre feszítették Jeruzsálemben.

– Kereszté feszítették? – kiáltott fel a lány. – Hát mit követett el?

– Elment a szegények közé, s békét és boldogságot hirdetett. Együtt élt velük, jóságra, szeretetre tanítva őket. A római helytartó ennek ellenére megparancsolta, hogy feszítsék keresztre, s akiket Ő boldogoknak mondott, örültek halálán.

– Úgy emlékszem, hallottam róla. Már gyerekkoromban érdekeltek az állam ügyei, s atyám nyíltan beszélt előttem mindenről. Emlékszem, szó volt egyszer egy júdeai népámítóról, aki a zsidók királyának mondta magát, és lázításért halállal bűnhődött. Azt mondták, nagyobb galibát nem okozott, mert csak tudatlan halászok kis serege követte, és hallgatta beszédét.

– Jól mondod, Dea Flavia, csak tudatlan halászok követték, de hidd el, egy nap majd minden patrícius és császár térdet hajt a trónusa előtt.

– Úgy látom, te is beletanultál az árulásba, praefectus! A júdeai népbolondító bevetette szívedet a hitszegés magvával. Két kézzel fogadod császári nagybátyám ajándékait, de titkon mást helyezel fölébe, s szívedben másnak hódolsz.

– Ígyigaz, úrnőm: csak szívemben. Mert én még tudatlanabb vagyok, mint azok a galileai halászok, akik a Názáreti Jézus minden szavának tanúi voltak. Én csak kétszer hallottam, s a szeme megpihent egyszer rajtam, ám a szívemet így is magához láncolta, bár még most sem tudom, mit kíván tőlem.

– Bizonyosan azt, hogy áruld el uralkodódat, és őt, a népámítót valld Caesarnak a szenátus és a hadsereg előtt. Az az ember…

– Mondtam, hogy már meghalt.

– Szavai mégis fellázítottak a caesar ellen, és sértésre késztettek ellenem!

– Alázatos szolgád vagyok, augusta – mosolyodott el a praefectus, mert a lány most szakasztott olyan volt, mint egy haragos gyerek.– Parancsolj bármit, engedelmeskedem.

– Mi lesz Nolával?

– Ebben az egyben nem engedhetek.

– Akkorkösd meg a sarum szíját! Kibomlott.

Dea Flavia ezt olyan kihívó, éles hangon mondta, hogy a mögötte álló rabszolganők riadtan szegezték szemüket a praefectusra, akinek büszkeségét mindenki ismerte, s akire ez a kurta parancs úgy hatott, mintha ostorral csapták volna arcul.

Mintha leghitványabb cselédjéhez szólt volna a lány! Mintha gyönyörűségét találta volna abban, hogy megsérti a férfit! Pedig nem tudatosan tette; valami ismeretlen, ösztönös vágy késztette, hogy mint egy rabszolgát, lábai előtt lássa őt.

Mihelyt kiejtette, meg is bánta szavait. Már nyelvén volt az engesztelés egy békítő pillantás kíséretében, mikor legnagyobb meglepetésére a praefectus szó nélkül a lábai elé térdelt.

– Ó, nem!– tiltakozott.– Csak tréfáltam.

– Olyan nagy megtiszteltetés ez számomra, caesarok lánya – szólt Taurus Antinor nyugodtan–, hogy nem mondok le róla.

Izmos vállai majdnem a földet érintették, miközben meghajolt. Dea Flavia letekintett rá, s még nagyobb zavarba jött. Ennek az idegennek minden tette más, mint a többi férfié. Kissé előrenyújtotta lábát, s miközben a praefectus megkötötte a zsineget, látta, hogy erős keze milyen karcsú, ujjai milyen finomak. Patrícius kéz volt, bár gazdája a barbár északról származott.

A lány hirtelen elmosolyodott. A férfi nem vette észre, mert még mindig a saruval bajlódott. A caesarok lánya érezte, hogy az a finom férfikéz rendkívül ügyetlen. Mosolygott, mert arra gondolt, hogy Taurus Antinor egyénisége mennyire patríciusi, milyen hamar elfelejtette haragját, s mily szívesen félretette büszkeségét a gyönyörűségért, hogy lábai elé térdelhessen.

Dea Flavia hozzá volt szokva a hódolathoz. Sok ifjú volt Rómában, aki e pillanatban szívesen cserélt volna a praefectussal. Nem egy nagy patrícius megkötötte volna a saruját, s valószínűleg mindegyiknek reszketett volna a keze.

De azért is mosolygott a lány, mert sejtette, mi következik a saru megkötése után: egy alázatos lábcsók, a szépség és hatalom iránti természetes hódolat. Tetszett neki, hogy a férfit, akit harag és fenyegetés nem indított meg, szépsége mégis térdre kényszerítette. Mosolyogva és türelmesen várt, nem bánta, hogy a praefectus keze ügyetlen, s örült, amint az árkádok alatt megpillantotta Hortensius Martiust, aki villogó szemmel figyelte a praefectus minden mozdulatát. Szerette volna tudni, hogy az ifjú piperkőc hallotta-e az iménti szócsatát. Bizonyosra vette, hogy amit Hortensius látott és hallott, azt Caius Nepos lakomáján még ma este részletesen elmondja.

Egy pillanatra megsajnálta a térdre kényszerített óriást. A lábcsók – gondolta– betetőzi megalázását. Elhatározta ugyanis, hogy elrántja lábát a csók elől, s a poros földet csókoltatja meg a praefectussal. Majd kacag egyet s nem bánja, ha rabszolgái is vele nevetnek, mikor a férfi, széttárva erős karjait, úgy fekszik előtte, mintha keresztre feszítették volna.

Élvezte a csínytevés örömét, és kedvét lelte abban, hogy évődjék a tehetetlen óriással. Haragja elpárolgott. Tiszta, kék szemeiben diadal és vidámság tükröződött.

Taurus Antinor végzett a saruval, ám nem hajolt a földre, s nem is csókolta meg a port. Széles vállaival felegyenesedett, majd a várt hódolat nélkül felállt.

– Egyebet is parancsolsz, caesarok lánya?– kérdezte nyugodtan.

– Semmit– felelt röviden a lány.

Aztán rabszolganőit szólítva gyaloghintójába szállt, s hogy Taurus Antinor tekintete ne sértse tovább, behúzta az ablak függönyét.

VII. FEEZET

Monda az esztelen szívében: Nincs Isten.

Zsoltárok könyve 13, 1

Késő este, amikor Dea Flavia elhatározta, hogy pihenőre tér, elbocsátotta öltöztetőasszonyait, csak fiatal rabszolgalányait tartotta maga mellett, majd megparancsolta, hogy éjszakára Licinia őrködjék fölötte.

Licinia n agy hatalmasság volt a házban. Ő szoptatta valamikor a büszke Claudius Octavius leányát. Az összetöpörödött öregasszony és a friss, fiatal lány között tökéletes barátság, és az évek sorával egyre mélyedő bizalom fejlődött ki. Licinia őrizte Dea első fogát és a fejéről levágott első hajfürtöt, Licinia volt az egyedüli tudója Dea első gyermeki bánatának, s később ő értesült elsőnek a lány társaságban aratott diadalairól.

Dea haját Licinián kívül nem érinthette más. Minden este ő sodorta az élő aranyzuhatagot megszámlálhatatlan apró karikába, hogy másnap a haj minden hulláma újra friss legyen. Ő dörzsölte be Dea hajlékony tagjait a fürdő után illatos olajjal, s rózsaszínű körmeit ő ráspolyozta tökéletes hegyesre.

Ezen az estén Dea Flavia karmazsinpiros selyemmel borított kerevetén feküdt. Könyökét a pelyhes vánkosba fúrta, állát a tenyerébe támasztotta, s szeme egy csiszolt bronzkeretű tükörbe merült, melyet egyik fiatal rabszolgalánya tartott eléje. Licinia úrnője teste fölé hajolva, gyöngéden dörzsölgette fehér vállait és hátgerincét.

– Láttál mindent, Licinia? – kérdezte Dea Flavia, miközben kecses karjainak lusta mozdulatával hátára fordult, és épp szembe nézett a föléje hajló ráncos képű öregasszonnyal.

– Igen, drágaságom – felelt Licinia mohón –, mindent láttam. Olyan gyorsan összehúztad gyaloghintód függönyét, hogy nem ülhettem be melléd. Gondoltam, mindjárt utánad megyek, csak várok egy-két percet, míg a kíséretedet követő tömeg eloszlik az utcákon. Ekkor vettem észre Hortensius urat. Arckifejezése annyira meglepett, hogy megálltam s figyeltem, nincs-e valami baja.

– No, és mi baj volt vele? – kérdezte Dea Flavia látszólagos közönnyel.

– Dühösnek látszott, mint az arénák tigrise, amikor jön az őr, és elragadja előle a prédát. Sötétebb ránc volt az arcán, mint amilyen Taurus Antinor homlokán szokott ülni.

– Dühös volt?

– De mennyire. Éspedig a praefectusra. Mikor mindenki eltávozott, s az elhagyott Forumon nem állt más, csak Taurus Antinor, mintha márványba és bronzba vésve gyökeret vert volna a lába, Hortensius kilépett az árkádok alól. Egyenesen a praefectushoz sietett, és kurtán üdvözölte. Mozdulni sem mertem, mert féltem, hogy észrevesznek, ezért a rostrum árnyékába húzódtam, s hallottam, ahogy Taurus Antinor válaszol Hortensius üdvözlésére.

– Jó, jó! – vágott közbe türelmetlenül Dea Flavia. – Természetes, hogy mielőtt összekaptak volna, üdvözölték egymást. De arra vagyok kíváncsi, hogyan történt a verekedés, és mit mondott Hortensius a praefectusnak.

– Rólad beszélt, gyermekem, és szemére vetette, hogy meg mert haragítani téged. A praefectus büszke és türelmetlen ember, úgyhogy azt hittem, menten a képébe vág Hortensius úrnak. Nagy volt a praefectus, szinte óriásnak láttam, az arca úgy elsötétült, mintha maga a bronzfejű Jupiter lett volna, a homlokát mély pirosság öntötte el, és a két keze ökölbe szorult, mintha ütni akarna.

– De miért akart ütni?

– Hortensius úr idegennek nevezte, de a praefectus ezért még nem haragudott. „Rómán kívül más országok is vannak– mondta–, ilyen országból valók őseim. Büszke vagyok távol hazámra, de büszke vagyok római patríciusi rangomra is.” Hortensius úr erre hangosan elnevette magát, de nevetését erőltetettnek találtam. Aztán megrázta fejét, egyik ujjával a praefectusra mutatott, s egyre csak nevetve, hangosan ezt mondta: „Te vagy római patrícius? Egy zsarnok tányérnyalója vagy; rabszolga fia, és magad is rabszolga! Ha a római patríciusok azt tehetnék, amit akarnak, nyilvánosan megkorbácsoltatnának, s mint szemtelen cselédre, bélyeget ütnének rád.” Ezt mondta Hortensius úr, de mondott még egyebet is.

L icinia elhallgatott, majd suttogó, félénk hangon folytatta:

– Alig mertem lélegzetet venni. Láttam a praefectus arcát, olyan volt, mint az istenek haragos atyja, vagy mint amikor fülledt nyári estén viharfelhők gomolyognak a lenyugvó nap nyomában. Ami ezután történt, nem is tudom rendesen elmondani. Mintha forgószél táncolt volna a szemem előtt, egy díszes tunikát viselő embert pillantottam meg a rostrum tetején, aki két erős karjában Hortensius urat tartotta a feje fölött. A praefectus volt az! Olyannak láttam, mint valami istenhez hasonló óriást, aki épp ellenségét akarja ledobni az Olympus hegyéről. Mozdulatlanul állt, miközben izmai dagadtak, mint a kötél, s kezének inai szinte szétpattantak Hortensius úr testének súlya alatt.

Licinia szünetet tartott, és ráncos kezével végigsimította verejtéklepte homlokát. Reszketett a visszaemlékezéstől. A kereveten heverő gyönyörű nőnek azonban egyetlen vonása sem rezdült.

– Láttad Hortensius arcát? – kérdezte közönyös hangon.

– Hálát adok az isteneknek, hogy nem láttam. Amint Hortensius úr a levegőben érezte magát, s lenézett a mélységbe, a rémület kiáltása hagyta el ajkát, majd könyörületért esengett. Ezután a félelemtől elveszthette eszméletét, mert elnémult. Ekkor én az iszonyattól elkiáltottam magam, s a praefectus lenézett rám. Még most sem mozdult, de arcáról és homlokáról eltűnt a tüzes izzás, hatalmas két karjának feszültsége megenyhült, aztán lassan leeresztette Hortensius úr testét. Ekkor már nem rám nézett, hanem a messzeségbe meredt, mintha valami ellenállhatatlan erővel vonzaná a lelkét. Aztán, mint anya a gyermekét, karjaiba vette az élettelenek látszó Hortensius urat s lassú, szilárd léptekkel levitte a rostrum lépcsőin. Ott így szólt hozzám: „A barátom elájult. Dörzsöld meg a kezét és simogasd a homlokát, én addig hívom a rabszolgáit.” Letette terhét az árnyékba, majd levetette köntösét, s vánkost gyűrt belőle Hortensius úr feje alá. Aztán otthagyott, de távoztában két rejtélyes szót suttogott: „Érted, Názáreti!”

Alig halt el Licinia ajkán a szó, amikor Dea Flavia éles kiáltással felkapta a nehéz bronztükröt, és szilaj mozdulattal elhajította. A tükör hangos csörrenéssel a mozaikpadlóra zuhant, de amint végigrepült a levegőben, éles széle megsértette az egyik fiatal rabszolgalány vállát.

Az egész oly váratlanul történt, hogy senki se tudta, legkevésbé Licinia, mi keltette fel úrnője haragját. Dea Flavia felült és kipirult, haragos arcáról hátravetette a haját. Rabnői félelemmel telve, némán álltak, csak a lány, akinek bőrét felsértette a tükör, pityergett, mert sebéből lassan szivárgott a vér.

– Eridj innen– tolta félre őt Licinia gorombán –, ne úrnőnk előtt siránkozz! Az ember még azt hihetné, hogy komolyan megsérültél. Menj, mert ellátom a bajodat!

Ebben a pillanatban Dea Flavia talpra ugrott. A részvét halk kiáltásával a rabszolgalányhoz szaladt, letérdelt mellé, s egy darab finom fehér vászonnal törölgetni kezdte a sebet.

– Megsebeztelek, gyermekem?– kérdezte gyengéden. – Ne sírj, nem akartam. Neked adom ezt a borostyánkő násfát, nézd, milyen jól áll a nyakadon. Ne sírj, mondom. Akarod a fehér nyulacskámat? Legyen a tied. Vagy talán a hímzett, szalagos tunikámat akarod? Vagy… No, ne sírj, kislány!

Így vigasztalta, de látva, hogy a lány, akit inkább a félelem bánt, mint a seb, még hangosabban kezd zokogni, elfogyott a türelme.

– Licinia, állítsd el a könnyeit! Bosszant ez a nyávogás. Megállj csak. Hol az ostor? Jupiterre, megostoroztatom ezt a gyalázatost, ha nyomban el nem hallgat.

Licinia, ismerve úrnője gyorsan változó hangulatait, a lány mellé térdelt, ügyes kézzel elállította a vérzést, aztán bekötözte a sebet s hirtelen, de nem barátságtalanul, felrántotta a lányt a földről.

– Eridj, és feküdj le – mondta.– Szégyelld magad. Úrnőnk nem akart megsérteni, de oktalan sírásoddal kihoztad a sodrából. Menj, menj, mert ostort kapsz a nyakad közé.

Kitolta őt a szobából, két másik lányra pedig ráparancsolt, hogy legyen gondjuk rá. Ezután visszatért úrnője mellé.

Dea Flavia ismét hanyatt vetette magát a kereveten, s két karját a feje alatt fonta össze. Szőke haja nehéz tömegben omlott szét a hímzett takarón. Tágra nyílt szemmel bámulta a mennyezetet, s titokzatos, zavaró ránc árnyékolta be a homlokát.

– Drágaságom! – suttogta Licinia.

Dea Flavia nem is hallotta. Mintha valami gyötrő rejtélyen törte volna a fejét, amelynek megoldása a tető négyszögletű nyílásán becsillanó kék ég mögött rejtőzik.

– Drágaságom – ismételte könyörögve az öregasszony –, mondd meg, mi bántott?

Úrnője csodálkozó, nagy szemmel fordult felé.

– Licinia– suttogta.

– Hallom, istennőm.

– Ha valaki azt állítja, hogy van a Caesarnál hatalmasabb úr is… áruló-e, vagy sem?

– Alávaló, gonosz áruló, augusta!

– És mivel büntetik Rómában az ilyen árulókat, Licinia?

– Halállal, gyermekem.

– Csak halállal? – A lány homlokán még mélyebb lett a ránc.

– Nem értelek, kincsem – válaszolt Licinia, nem tudván mire vélni a kérdést. – Lehet-e az árulónak nagyobb büntetése, mint a halál?

– A rabszolgákat kisebb bűnért is megkínozzák.

– Igaz. És a lázadás büntetése mindig a kereszt.

– Kereszt!– mormolta a lány.

– Igen! Nem emlékszel, mi történt hét évvel ezelőtt Júdeában? Egy ember lázadást szított, a zsidók királyának mondta magát, és a császár fölé helyezte a személyét… Keresztre feszítették. Nem emlékszel?

– Hallottam róla. Mi is volt a neve?

– Elfelejtettem. Azt hiszem, Galileából származott.

– Keresztre feszítették?

– Akárcsak egy közönséges bűnözőt. Helyesen tették, mert fellázadt a császár ellen.

– Ennek ellenére még ma is vannak Rómában, akik ezt a megfeszített embert tisztelik.

– Az istenek őrizzenek! – kiáltott fel elszörnyedve Licinia. – Hogy tehet valaki ilyet? Hiszen tudhatja, hogy szégyenletes halál vár rá!

– Magam is ámulok – felelte az augusta, és tágra nyílt szemében zavart kifejezés ült.

– Nem is hiszem– háborgott az öregasszony. – Tisztelni egy közönséges árulót, aki kereszten halt meg. Ugyan, én istennőm, ki beszélte tele a füledet ilyen mesével.

– Nem mese ez, Licinia. Bizonyosan tudom, hogy vannak Rómában, akik a Galileait a caesar fölé helyezik, s az ő nevében küzdenek a hatalma ellen.

– Őrültek! Ne félj, előbbutóbb eléri őket a büntetés. Ó istenek! Igazad van, hercegnőm. A halál ezeknek kevés… Előbb szeges ostort nekik, aztán a keresztre velük… Akkor majd megtanulják, mi az a caesari hatalom… Szórasd őket a vadállatok elé, azt mondom… Üttess bélyeget rájuk! Korbácsot nekik!

A vénasszony, mint valami tébolyult őrjöngött a császári házhoz való ragaszkodásában. Szeme úgy villogott, mint a prédára leső macskáé. Ráncos keze olyan volt, mint a vadállat karma, bármely pillanatban kész arra, hogy letépje a húst és az inakat az áruló testéről.

Dea Flavia újra hátradőlt a karmazsinpiros kereveten, s kék szemét ismét az égre szegezte. Feje fölött azégbolt ragyogásába már rózsaszín foltok vegyültek, melyek csakhamar sötét mályvaszínűre váltak.

– Gyere, csókolj meg, Licinia – suttogta.– Most lefekszem. Holnap, egy évi távollét után, ismét látni fogom a caesart. Nagyon szép akarok lenni, mert lehet, hogy vele együtt megyek a cirkuszba. Bíborral és arannyal hímzett tunikámat, és új antilop sarumat veszem fel. Hajamba türkizes, gyöngyös fejékemet tűzöm. Jól fog állni, Licinia?

– Olyan gyönyörű leszel, drágaságom, hogy megvakul, aki rád néz – hízelgett Licinia, s arca ragyogott az örömtől…

– Megnyugtattad szívemet-lelkemet. Úgy érzem, ma éjjel jól alszom.

Dea Flavia megengedte öreg rabszolganőjének, hogy a hálószobába vezesse. Hiába feküdt azonban puha selyemvánkosai között, nem jött álom a szemére. Egész éjjel hánykolódott, s szemét a csillagos sötétségbe fúrva gondolkodott.

VIII. FEJEZET

A sorsok ölbe vettetnek, de az Úrtól igazgattatnak.

Példabeszédek könyve 16, 33

Caius Julius Caligula, miután a világ arénáján eljátszotta szerepét, hazatért Germániából és Galliából. Esztelen hiúságában arra vágyott, hogy ne csak princeps, imperator, pontifex maximus és a birodalom legfőbb diktátora, hanem hadseregének is caesarja legyen. Mivel azonban háborúra nem volt ok, felkelésnek sem jött híre, kitalált egy háborút, s megkínzott néhány barbárt, akik soha egyébre sem vágytak, csak a békére.

Összeesküvéseket, éjféli támadásokat rendezett, mely során saját katonáival játszatta el az elégedetlenek, a szökevény foglyok és vérszomjas barbárok szerepét, aztán – mint főszereplő – leigázta a színpadi ellenséget, s előre kiosztott hadizsákmányt szedett tőlük.

Közben egyre korholta Rómát tunyaságáért, míg ő, a caesar, veszedelmekkel száll szembe, s rengeteg fáradalmat elvisel a városért. Leveleit, melyek tele voltak saját, állítólagos hősiességével, az ellenség vadságának s a megszámlálhatatlan áldozat árán kivívott győzelem emlegetésével, ünnepélyesen felolvasták Mars templomában és a Forumon.

Az emberek álmélkodó hódolattal vették tudomásul ezeket a leveleket, s büszkeséggel teltek el, hogy olyan caesarjuk van, aki egyre gyarapítja a világ leghatalmasabb birodalmának dicsőségét. Ez a birodalom az övék is, ők, a föld és a tengerek urai teremtették meg olyan uralkodók vezetésével, akiknek egyike most is babérkoszorúsan és győzelmesen tér vissza Germániából.

A győzelmi ünnepségek sorozata megkezdődött. Elsőnek az a gálya tér t haza, melyen Caligula a hírek szerint átszelte a tengert, hogy leigázza a pártütő brit hercegeket. A valóságban azonban a caesar csak néhány kellemes napot töltött egy öbölben halászgatva. Most ünnepélyes menetben, az allemannok földjén át hozták a gályát Rómába. Hatvan erős barbár vitte, kiket maga a caesar ejtett foglyul.

A gályát császári tisztelettel fogadták, mintha emberi személy, sőt maga a caesar lett volna. Nagy és lelkes tömeg kíséretében vitték Mars templomába, ahol ünnepi köntösbe öltözött főpapok fényes szertartások közt a háború istenének ajánlották, s cédrusfából készített ékes hajólábon helyezték el.

Másnap bevonultak a városba a fogoly gallok. Tengeri kagylóval telt sisakot vittek a kezükben, hosszú hajuk borzasán lobogott, csupasz testükön kenderkötél fonta át a kecskebőrt, lábszárukat pedig bőrszíj szorította körül. A sisakok valamikor azoké a császári katonáké voltak, akik a germánok elleni hadjáratban vesztették életüket, s a tengeri kagylók külön hódolatot jelentettek a tengeren túlról a capitoliumi isteneknek. A caesar rendeletére a sisakok az elesett hősök emlékezetére félisteneket megillető tiszteletben részesültek.

Így folytatódott a tragikomédia napról napra. A nép örült az ünnepségeknek, mert nem tudta, hogy orránál fogva vezetik, a patríciusok pedig végignéztek ugyan mindent, de nem törődtek semmivel.

***

Közben maga a caesari szédelgő is hazatérőben volt, s diadalmenetét éppúgy megrendelte, mint ahogy haditetteit is előre kitervelte. Diadalíveket állíttatott, feldíszíttette az utcákat, virágot, körmenetet, mindent elrendelt. A Capitolium és a Forum templomaiban leüttette az istenek bronzszobrának fejét, és saját fejének hasonmását forraszttatta helyükre. Azt akarta, hogy isteni hódolatban legyen része, s a nép – melynek ünnepélyek, játékok és gladiátori küzdelmek sorozatát ígérték – két kézzel megadott neki mindent.

A caesar távollétében megépítették azt a vestibulumot, mely összekötötte a császári palotát Castor templomával. A tébolyult uralkodó babonásan ragaszkodott ahhoz, hogy saját lakosztályaiból juthasson el abba a fülkébe, ahonnan az egész Forumot áttekintheti. Innen akarta megmutatni magát a népnek, mialatt áldozatot ajánlanak fel neki, mint istennek.

A mértéktelen hiúság tombolásához a meghunyászkodó szenátus és a könnyelmű nép készséggel hozzájárult. Senki sem háborodott fel a távollevő hős azon a parancsán sem, hogy ezentúl így szólítsák őt: „A hadsereg atyja, a legnagyobb és legjobb caesar!”

A birodalmat megteremtő nagy nép késői leszármazottaiból kihalt a méltóság, a bátorsághoz, becsülethez való elsőszülöttségi jogukat rég eladták a fényűzés italáért és egy eszeveszett zsarnok kegyeiért.

Csak néhány józanabb szenátor és praetorianus tiszt háborodott fel szívében az önzés tombolásán, de kevesen voltak, befolyásuk nem volt nagy, s túlságosan is elfásultak az idők során. Nem szívesen tettek egyebet, csak amit okvetlenül kellett.

Leginkább a nagyratörők és az önzők zúdultak fel, de ők nem Rómával, a birodalom dicsőségével, és lakosság jólétével törődtek, pusztán azzal, hogy maguk kerüljenek uralomra.

Első volt közöttük Caius Nepos, a praetorianusok prefectusa, akit a szállongó hírek szerint a hadsereg is szeretett. Köréje sereglett néhány befolyásos jó barátja és azok az elégedetlen patríciusok, akik szívesen segítettek megdönteni minden olyan kormányzatot, amely nem kedvezett nagyratörő vágyaiknak.

Ezen az estén legtöbbjük Caius Nepos házának aranyozott födele alatt gyűlt össze. A prefectus meghívta minden barátját.

Jól tartotta őket finom ételekkel, drága borokkal, sült galliai pávával, és egyenesen a tengerről hozatott tüskehallal. Mulattatta őket keleti táncosokkal, egyiptomi birkózókkal, s miután kedvükre ettek és ittak, jó éjszakát kívánt nekik, majd dús ajándékokkal hazaküldte őket. Bizalmasai azonban ott maradtak. Az átriumban húzták az időt, közömbös dolgokról beszélgettek, míg mindenki távozott, aki a készülő titkos megbeszélésen nemkívánatos volt.

Körülbelül negyvenen voltak, valamennyien gazdag patríciusok, a legkülönbözőbb életkorban. Az ifjú Escanes nemrég töltötte be huszadik évét, Marcus Ancyrus most lépett a hatvanadikba. Vagyonukkal meg lehetett volna vásárolni a művelt világ minden lakóházát, vagy minden rabszolgát, aki valaha is vásárra került. Marcus Ancyrusról azt mesélték, hogy saját költségén leromboltathatná és felépíttethetné a Forum minden templomát. Philippus Decius, aki szintén jelen volt, nemrég ötvenmillió sesterciust költött herculaneumi villája felépítésére és berendezésére.

Ott volt az ifjú Hortensius Martius is, akinek állítólag több rabszolgája volt, mint bárki másnak Rómában, és Augustus Philario, a császári udvartartás tagja, aki egyszer kijelentette, hogy százezer aranyat adna olyan méregért, amelyiknek nem lehet felfedezni a nyomát.

– Miért nincs itt Taurus Antinor? – kérdezte Marcus Ancyrus, amikor a kiváltságos vendégek kis csoportja a visszatért tricliniumba.

– Rövidesen itt lesz – felelt a ház ura. – Megüzentem neki, hogy szeretnék vele államügyekről beszélni, s kértem, tiszteljen meg társaságával.

Mindnyájan letelepedtek a legnagyobb asztal mellé. Az a néhány rabszolga, aki ura parancsára helyén maradt, rendbe hozta a kereveteket, s borral telt kristályserlegeket, friss gyümölccsel megrakott aranytálakat helyezett az asztalra.

– Folytassátok a vacsorát – mondta a ház ura.

Intett egy barnabőrű rabszolgának, aki fehérbe öltözve állt egy cédrusfából faragott pohárszék mögött. Bár már kétszáz embert vendégelt meg, a pohárszék valósággal roskadozott a súlyos tálak alatt, melyek egytől egyig színültig voltak a konyhaművészet legmesteribb fogásaival.

Ura intésére a rabszolga megütött egy ezüst gongot, mire a szeletelő szolga munkához látott, s hosszú, éles késsel sorra vagdosta az eléje rakott hatalmas kappanokat. Gyorsan, ügyesen dolgozott, és pompás falatokat rakott a nehéz aranytányérokra, melyeket fiatal felszolgálólányok vittek eléje.

– Mielőtt beszélgetni kezdenénk, jobb lesz elbocsátani a rabszolgáidat – jegyezte meg Marcus Ancyrus, a társaság veteránja. Az öreg patrícius ugyancsak kivette részét Caius Nepos vendégszeretetéből, miután már vagy jó tíz perce mohón evett.

Közben a felszolgálólányok kis aranyozott medencékkel és finom fehér vászonruhákkal járták körül az asztalt, hogy a vendégek megmossák és megtörüljék kezüket az egymást követő fogások között.

– Nyugodtan beszélhetünk – szólalt meg a gazda. – A rabszolgák valamennyien süketnémák.

– Micsoda kincs– vélte az ifjú Escanes, és csodálkozó szemmel meredt szerencsés barátjára. – Hol szerezted őket? Az istenekre mondom, ilyen rabszolgákból akár egy hadseregre valót is megvásárolnék.

– Nem könnyen jutottam hozzájuk – magyarázta Caius Nepos. – Fölöttébb nagy szerencsém volt. A numidiai Cifrában jártam, amikor az ottani fekete törzsfő – Hazim Rhan– börtönre vetette hat pártütő főemberét. A lázadók vezére a sivatagba menekült, és Hazim Rhanmindenáron szerette volna elcsípni. Ráparancsolt tehát a hat fogolyra, hogy árulják el a hollétét, de ők megtagadták kívánságát. Hazim Rhan erre tőből levágatta a fülüket s megfenyegette őket, hogyha másnapra nem vallanak, nyelvüket is kitépeti. Végül ha még azután is makacskodnak, a fejük is lerepül.

A vendégek iszonyodva hallgatták a történetet, melynek időszerűsége nem tűnt fel senkinek. Caius Nepos hörpintett egy korty szicíliai bort vendégei egészségére, majd folytatta:

– Engem, aki Rómából szórakozásképp utaztam Numidiába, a fekete uralkodó különös tisztelettel fogadott. Élénken érdeklődtem a hat hűséges ember sorsa iránt. Vártam három napig, s miután fülük és nyelvük után már a fejük forgott kockán, olyan összeget ajánlottam értük, amely felkeltette Hazim Rhan kapzsiságát. Így most hat olyan emberem van, akiknek hűsége a legfényesebb próbát is kiállta, s akiknek titoktartása megkérdőjelezhetetlen.

A cinikus nyugalom és a kegyetlen önzés, melyet Caius Nepos önkéntelenül elárult ezzel a történettel, cseppet sem botránkoztatta meg a ház vendégeit. Miközben közönyös szemmel méregették a foglyokat, Philippus Decius hideg hangon megkérdezte:

– A szolgák történetét már ismerjük, de mi a helyzet a felszolgálólányokkal? Ők is süketnémák?

– Nem– felelt a ház ura –, ők idegen földről valók, nem beszélik a nyelvünket.

– Tehát úgy gondoljátok, hogy a legközelebbi napok alkalmasak lesznek tervünk kivitelére? – emelkedett ekkor szólásra az ifjú Escanes, aki valamennyiük közül a legmohóbbnak látszott.

– Igen– bólintott Caius Nepos.– Sőt, ha a szerencse mellénk szegődik, már a holnapi nap is alkalmas. A caesar félig őrült, és mámoros a hazug diadalától, amelynek fonákságát nem éri fel ésszel. Mostanra bolondabb, mint germániai hadjárata előtt volt.

– Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, mi igaz a mesékből, amiket a hadjáratról mondanak – vetette közbe Marcus Ancyrus, aki hajlott koránál fogva óvatosabb volt a többieknél.

A házigazda átvette a szót:

– A mesék nagy része messze van a valóságtól. Távolléte alatt egyetlen igazi csatát sem vívott. Helyről helyre utazott, nyolc ember vitte gyaloghintóját, miközben vödrökkel előreküldte katonáit, hogy öntözzék meg az utat, amerre jár. Trevirorumban, a Rajna mentén, barbárnak öltöztette kétszáz katonáját, és meghagyta nekik, hogy éjfélkor támadják meg a tábort. Azok a helyzethez illő ordítozással így is tettek. A legnagyobb és legjobb caesar erre leghűbb emberei kíséretében, teljes hadiöltözetben szembeszállt a támadókkal, az éjszakát még nagyobb ordítozás és fegyvercsattogás töltötte be, míg végre napkeltekor Caligula diadalmasan visszatért a táborba. Kenderkötelet vettetett az álbarbárok nyakába, s ettől fogva mint valódi hadifoglyokat, a gyaloghintója mögött hurcoltatta őket. Jó pénzt fizethetett nekik, az bizonyos.

– De hát a hadsereg nem vette észre ezt a komédiát?

– A caesar csak ötszáz válogatott embert tartott maga mellett a táborban. Ezeket megvesztegette, így minden ötletét megvalósították. A légiók egész idő alatt jóval hátrább voltak, s mindent elhittek, amit mondtak nekik. Vagy talán csak úgy gondolták, jobb, ha mindent elhisznek.

– Tudom, hogy Belgicaban, az óceán partján… – kezdett egy új történetbe Augustus Philario, de nem folytathatta.

– Mi értelme, hogy további részleteket ismertessünk? – kiáltott fel Caius Nepos. – Mindnyájan tudjuk, hogy egy hiú és eszeveszett bolond tartja kezében Julius Caesar és a nagy Augustus jogarát. Gonosztetteinek száma, mint a tenger partján a homokszem, orgiái szégyent hoznak nemzedékünkre! Patríciusok, ébredjetek fel! A nap eljött, az óra itt van! Holnap a cirkuszi játékok alatt… talán ha riadalom támadna a nép közt… riadalmat könnyű kelteni… s akkor egy éles tőr, és a birodalom megszabadul a legförtelmesebb, leggyűlöletesebb zsarnoktól, aki valaha gyötörte a népet.

Bár a rabszolgák süketnémák, a lányok pedig idegennyelvűek voltak, Caius Nepos a végére mérsékelte hangját, míg beszéde csupán suttogássá halkult. A vendégek, akik eddig félkönyökkel selyemvánkosaikra dőlve, kerevetükön heverésztek, most előrehajoltak, mígnem a negyven fej – fül fül mellett– egyetlen kört alkotott. A rabszolgák a terem legtávolabbi sarkába, a márványoszlopok és a faliszőnyegek mellé húzódtak.

– Zűrzavart kelteni könnyű – szólalt meg az egyik vendég, egy ifjú, akinek fekete haja és sötét szeme elárulta keleti származását. – Szinte biztos, hogy valamilyen őrült szeszélyével maga a caesar fog felzúdulást kelteni. Mindnyájan emlékszünk még arra, amikor két éve, a megalesiai játékok alatt megparancsolta kísérete nőtagjainak, hogy szálljanak le az arénába, és adják kezüket a győztes gladiátoroknak. Ez oly nagy felháborodást keltett, hogy a nép kis híján nyílt zendülésben tört ki. Emlékezz, Nepos, te csillapítottad le a háborgó tömeget.

– Az idő akkor nem volt érett, és szövetségünk sem élt még. Holnap azonban másképp lesz.

– Hogyan?

– Amikor a zűrzavar tetőpontjára hág, legbiztosabb kezű barátunk leszúrja a caesart. Én közben…

– Nem a te kezed a legbiztosabb?– kérdezte kihívóan Hortensius Martius, aki eddig nem vett részt a vitában.

Az ifjú mindenkitől távol hevert kerevetén, s bármivel kínálták a felszolgálólányok, visszautasította. Viszont annál gyakrabban ivott. Szokása ellenére ma este rosszkedvű, sőt mogorva volt. Fiatal arca kivörösödött és eltorzult az italtól, a szeme sötéten izzott.

– Ne félj, jó Hortensius – felelt a házigazda gőgösen –, a legfontosabb tennivaló nekem jut. A praetorianus gárda ismer, és bízik bennem. Az én kötelességem gondoskodni arról, hogy ha a caesart megtámadtuk, ne siessenek a segítségére. A katonák könnyen elfelejtik a zsarnok bűneit, mert csak vezért látnak benne, akinek engedelmességgel tartoznak, ám ha meghallják szavamat, mellém szegődnek.

– Én leszúrom! – kiáltott fiatalos hévvel az ifjú Escanes. Arcán a kitűnni vágyás tüze lángolt. Képes lett volna az egész gyülekezetet kihívni, ha kétségbe vonják a jogát, hogy másnap vezető szerephez jusson. De senki sem szállt vele szembe. Escanes ekkor kissé higgadtabban folytatta:

– A caesar szeret engem. Tavaly sokszor ültem mellette a cirkuszban és a játékok alatt. Az augusták is örülnek, ha melléjük telepszem, és pletykákat sugdosok a fülükbe. Könnyű lenne egy adott jelre átvágni a caesar torkát.

– Ha akarod, legyen tied a dicsőség – mondta nem minden gúny nélkül Nepos. – Mihelyt végrehajtottad tettedet, a praetorianusok elkiáltják magukat: A caesar halott!

– És ezt nyomban egy másik kiáltás követi – mondta Marcus Ancyrus–, mégpedig az, hogy: Üdv neked, hatalmas caesar!

– Ezt neked kell kiáltanod, Caius Nepos – jegyezte meg gúnyos mosollyal Hortensius.

– Nos, ami azt illeti… – felelte a ház ura némi habozással.

– Ami azt illeti, ha én holnap leszúrom a caesart, tudnom kell, kiért teszem.

Csönd támadt. Mindenki a gondolataiba mélyedt. Álmodó szemek merültek a kristályserlegekbe, mintha karmazsinpiros mélyükben keresnék a caesari jogar kirajzolódó körvonalait. Végül Caius Nepos szólalt meg:

– Először szabaduljunk meg a zsarnoktól. A hadsereg majd azután megválasztja új vezérét.

– A hadseregre építed reményeidet, praefectus? – kérdezte növekvő rosszkedvvel Hortensius.

– Miért, ha arra építeném, tönkre tenném reményeidet?

– Elég! – csapott az asztalra Marcus Ancyrus.– Gyerekek vagyunk vagy rabszolgák, hogy civakodunk? Azért gyűltünk össze, hogy megszabadítsuk a birodalmat utálatos zsarnokától, vagy saját céljaink kedvéért szövünk itt közönséges összeesküvést? Vendéglátónk nem is gondolt arra, hogy kezébe ragadja a legfőbb hatalmat, és te sem, Hortensius, arra esküdni merek. Ami engem illet, nem vágyom hatalomra, de úgy látom – tette hozzá ártatlan képpel –, nehéz mindenkinek a kedvére tenni, ezért azt ajánlom, a választandó császár mellett egy állandó consul kormányozzon. Hozasd a szavazótáblákat, Caius Nepos és szavazzunk. Nem sok olyan férfitagja van a caesari háznak, aki Caligulát követhetné, lehetőségeink tehát szűk korlátok közt mozognak.

– Csak Claudis, Germanicus öccse jöhet szóba – jegyezte meg egyikük kurtán.

– Germanicus öccse kövesse Germanicus fiát? – kérdezte a mellette ülő megvető arckifejezéssel.

– Claudius épp olyan bolond, mint az unokaöccse – vélte Caius Nepos, aki nem azért látta házában vendégül barátait, és nem azért ajándékozta meg őket, hogy a caesari hatalom az uralkodóház egyik tagjáról a másikra szálljon. Majdnem biztosra vette a praetorianusok támogatását, akiknek ő volt praefectusa, s tudta, hogy a jövendő kegyek reményében szívesen emelnék trónra.

Bosszantotta, hogy a caesari család szóba került, s ezzel leghívebb barátainak figyelmét elterelték saját céljairól.

– Az egész uralkodóház gyökeréig romlott – sziszegte. – Egyetlen tagja sincs, aki uralkodásra termett volna.

– De valljuk be– szólt a bölcs Ancyrus –, elsősorban az uralkodóház tagjainak van igénye a trónra.

– Ha így áll a dolog – emelkedett fel hirtelen az ifjú Hortensius a kerevetről –, akkor vegyük számításba a caesari ház egyetlen tagját, aki mindenekfölött tiszta és nemes.

– Ilyen nincs– tiltakozott Caius Nepos hévvel.

– De igen, van egy…

– Neve?– érdeklődtek minden oldalról.

– Nőről beszélek.

– Nőről? – Gúnyos nevetés tört ki, csak Marcus Ancyrus maradt komoly és elgondolkodó.

– Csak nem Dea Flavia augustára gondolsz? – kérdezte.

– De, éppen őrá!

A császári lány nevének említésére az öreg patrícius hangja önkéntelenül tiszteletteljes árnyalatot öltött. A többiek ajkán is elhalt a durva gúny és lenézés. Caius Nepos jónak látta elfojtani az ajkára toluló szavakat, s röviden csak ennyit mondott:

– Istennőnek is beillik, de nő mégsem vezethet hadsereget, s nem uralkodhat a birodalom fölött.

– Igaz– vélte Hortensius Martius –, de egy okos és erényes nő okosan és erényesen uralkodhat afölött, akit hitvesének választ.

Egykét percre némaság támadt a teremben. Az ifjú Hortensius égő szeme kérdőleg futott végig az asztalnál ülőkön. Mindenki tudta róla, hogy szenvedélyesen szerelmes az isteni lányba, ám ugyanígy érzett sok más ifjú is, aki közelebbről ismerte Dea Flaviát.

– Azt akarod mondani–, hogy az augusta férje legyen Róma caesarja? – kérdezte Marcus Ancyrus, rövid szünet után.

– Miért ne?

– Nem rossz ötlet – vélte az ifjú Escanes, aki maga is abban a hitben élt, hogy kegyben áll Dea Flaviánál.

– Figyelemreméltó javaslat – folytatta Ancyrus–, hiszen az augusta igazán caesari vérből, a nagy Augustus véréből való, melynél nincs különb. Mint nő, csakugyan nem uralkodhat, és nem vezethet hadsereget, épp ezért leendő férjének kell átvennie kezéből az uralkodást.

– Lehet, hogy az illető alávalóbb lesz Caligulánál is – jegyezte meg Philario, akinek nem volt rá reménye, hogy a büszke, császári szépség kezét elnyerheti.

– Az lehetetlen!– tüzeskedett Hortensius. – Aki Dea Flavia kegyeit elnyeri, az ember lesz a talpán, máskülönben meg sem meri kérni a kezét. Becsületes, nemes gondolkodású férfi lesz, másképp meg sem hódíthatja őt.

– Úgy gondolom, igazad van, Hortensius – bólintott Ancyrus, aki a bölcs, öreg bíró szerepét igyekezett játszani. – Az augusta hozományából az illető dúsgazdag lesz, s vagyona az állami javak jövedelmével együtt nagy hasznára lehet a köznek.

– Haláluk után pedig kettejük fia, a nagy Augustus közvetlen leszármazottja lenne a trón méltó örököse – jegyezte meg valaki.

– Ígytehát valóban az a legjobb, ha elfogadjuk Hortensius Martius javaslatát – mondta ki a döntő szót Marcus Ancyrus. – Ígyaz uralom továbbra is a nagy Augustus családjában marad, és derék, nemes lelkű, Caesarunk lesz, akire erényes, gyönyörű neje csak áldásosan hathat. Mi most valamennyien önzetlen célokért küzdünk, s még egyikünk sem tudja, hogy kire esik az augusta választása. Mihelyt a zsarnokot eltávolítottuk, megkérjük az augustát, hogy válasszon. Most pedig, barátaim, fogadjunk hűséget annak, akit ma még nem tudunk néven nevezni: Dea Flavia augusta jövendőbeli urának.

A beszéd tetszett a társaságnak. A gondolat, hogy valamennyiüket tiszta és önzetlen célok vezetik, hízelgett hiúságuknak. Hortensius Martius javaslata fényes kilátásokat ígért: a trón, mely eddig elérhetetlennek látszott, most mindannyiuk előtt megcsillant.

Marcus Ancyrus serleggel a kezében felállt, s a társaság helyeslése közepette, körültekintett. Többen is a kiszolgálólányoknak nyújtották serlegüket, hogy színig töltve, s az utolsó cseppig kiürítsék. De akadt néhány elégedetlen hang is, főleg a csúnyább férfiak közt, akik – mint Philario – nem mertek a leánykérés gondolatával közeledni Dea Flaviához.

Caius Nepos nem vett részt a felköszöntőben, amióta Hortensius Dea Flavia nevét az ajkára vette, nem is hallatta szavát. Minél jobbkedvű lett Hortensius és minél jobban kipirult, ő annál mogorvább lett. A gondolat, hogy a caesarválasztást egy nő kezébe tegyék, nem volt ínyére. Bár maga is a fiatal, jóképű patríciusok közé tartozott, a nők között sohasem volt sikere. Dea Flavia gyakran nyíltan kimutatta megvetését személye és önző nagyratörése iránt, mely minden cselekedetét leplezetlenül irányította. Borús tekintetéről könnyű volt leolvasni, hogy a titkos megbeszélés más eredményt hozott, mint amit várt.

Miután mind a helyeslés, mind a nemtetszés moraja elnémult, az egyik vendég így szólt:

– Akkor tehát mondjuk ki a végső szót, és döntsünk szavazással, elfogadjuk-e Hortensius javaslatát!

– Igazad van, barátom – hagyta rá Ancyrus. – Kérlek, Nepos, parancsold meg rabszolgáidnak, hogy hozzanak szavazótáblákat.

Caius Neposabban reménykedett, hogy ha valahogy időt nyer, elszórhatja a viszály magvát azok közt, akik az imént oly készségesen hozzájárultak a tervhez. Vacsora előtt még biztosra vette az összeesküvők támogatását, hiszen a lakoma egyetlen célja az volt, hogy megpecsételje barátai hűségét. Felháborítónak találta, hogy egy fiatal bolond eltérítette őket ígéretüktől. Egyelőre azonban nem tehetett mást, mint hogy külsőleg hozzájárul a többség akaratához. Intett az egyik süketnémának, s jelekkel megmagyarázta neki, hogyhozzon negyven viasztáblát, s hozzá negyven stylust. Aztán vidáman felkérte vendégeit, hogy egyenek, igyanak, vigadjanak. Azok készséggel engedelmeskedtek felszólításának, és az epicureusi élvezetek gyönyörében egy időre megfeledkeztek nagyratörő terveikről.

A lányok ismét bort és gyümölcsöt hordtak körül. Mind a kettő kitűnő volt. Rövid idő alatt tekintélyes mennyiség fogyott el, s a beszélgetés mind hangosabb, mind szabadabb lett.

A császár szerencsés germániai visszatérésének és istenné avatásának örömére tervezett harmincnapos játékokat taglalták Híre járt, hogy a Tiberisen egész sereg afrikai oroszlán érkezett, melyek a tigrisek elleni küzdelemben példátlan látványosságot ígértek. Izgalmasnak ígérkeztek a kocsiversenyek és a gladiátori küzdelmek is; ezekre mind a patríciusok, mind a vagyontalan nép már napok óta tömérdek fogadást kötött. Izgalmas viták folytak a kékek, zöldek, vörösek és sárgák képességeiről. Caius Nepos örömmel látta, hogy a fogadások terén néhány vendége közt máris nézeteltérés támadt.

Ő maga csak futólag vett részt a vitában. Itt is, ott is egy-egyszót vetett közbe, ha úgy látta, hogy a helyeslés vagy tagadás még jobban hevíti a túlfűtött hangulatot. Szolgáinak megparancsolta, hogy szünet nélkül kínálják és töltsék a bort. Ő maga is szívesen koccintott akármelyik vendégével, s felköszöntötte őket akár többször is, csakhogy minél jobban fogyjon az ital.

A teremben egyre nőtt a hőség. Az éjszakai levegő csak a keskeny ablakokon jutott el a vendégekhez, a könnyű szellő legfeljebb az olajlámpák lángját lobogtatta meg, s a haldokló rózsák szirmait libbentette a földre. A bor lassankint elhomályosította a tekinteteket, a tivornyázók egyre csak szólítgatták a rabszolgákat, s félredobták felesleges ruhájukat.

Minden arcon fénylett a veríték. Escanes, serleggel a kezében, valami duhaj nótát énekelt, s a körülötte álló fiatalok kórusban fújták utána. Az öregebbek eszeveszett fogadásokat kötöttek s lovat, rabszolgát vásároltak egymástól képtelen árakon. Egy-egy vendég már szétvetett karral, tehetetlenül gurult le kerevetéről a földre.

Több volt már a durva tréfa és a részeg káromkodás, mint a suttogó, komoly beszéd, s a népszerű gladiátorok neve inkább forgott a szájakon, mint a jövendő caesaré.

Amikor a rabszolgák előhozták a szavazótáblákat, Nepos elégedetten nézett körül. Látta, hogy elérte célját, így mesterkélt nemtörődömséggel maga elé szórta a táblákat az asztalra.

– Nem szavazhatunk– kiáltotta hangosan –, Taurus Antinor még nincs itt.

Szavai nyomán a legtöbb vendég ittas ünnepélyességgel helyeslően bólintott, aztán még borért kiáltott. Ám Hortensius Martius, aki szintén ittas volt, de sem a trágár nótázásban, sem az ordítozás és röhögés esztelen orgiájában nem vett részt, rettenetes szitkozódással felugrott.

– Mi köze ehhez Taurus Antinornak?– kiáltotta teli torokból. – Van nekünk valami dolgunk Taurus Antinorral? Remélem, nem akarod a caesarok jogarát rabszolgaivadék kezébe adni?

A szeme mélységes gyűlölettől izzott. Szavai nyomán a trágár ének és a tomboló nevetés önkéntelenül elhallgatott, s a mámortól fátyolos szemek csodálkozva fordultak felé.

Caius Nepos nyájasan mosolygott. Örült Hortensius dühének, bár okát nem értette.

– Ugyan!– legyintett.– Hát nem mindnyájan rabszolgák ivadékai vagyunk? Taurus Antinor ismert ember, anép hallgat rá. Azt hiszed talán, Hortensius, hogy Dea Flavia is hallgat rá?

Az ifjú minden erejével fékezni igyekezett indulatait, s mélyen az ajkába harapott. Érezte arcán a ház urának gúnyos pillantását, s egyszerre átlátott Caius Nepos mesterkedésein. A világért sem akart nevetségesnek látszani azok előtt, akikre a jövőben mint erős támaszaira számított, s mivel javaslata fölött még nem szavaztak, nem szerette volna őrjöngő haragjával elidegeníteni híveit.

– Attól nem igen félek – hangja reszketett az önfékezés izgalmában –, mert Dea Flavia sokkal büszkébb, semhogy egy idegenre jó szemmel nézne. Ám ami engem illet, inkább megkérném Escanest, hogy tőrét az én torkomba mártsa, semhogy Taurus Antinor caesarsága alatt szolgáljam a birodalmat.

– Várjunk – szólt közbe Marcus Ancyrus. – Szavazás előtt tegyünk esküt az istenekre, hogy őszintén és becsülettel elfogadjuk Dea Flavia majdani döntését, és akit választ, előre kiáltsuk ki császárnak, máskülönben egész mostani szavazásunk csak móka. Barátaim, készek vagytok letenni ezt az esküt?

– Igen! Igen!– hangzott innen is, onnan is.

Ám Hortensius megmakacsolta magát.

– Taurus Antinornak nem esküszöm hűséget!

– Lehetségesnek tartod tán, hogy őt választja az augusta? – kérdezte Caius Nepos maró gúnnyal.

– Azt nem… de…

– Akkor mitől félsz?

– Ami engem illet– szólt csuklások közben az ifjú Escanes –, én úgy szavazok, ahogy Marcus Ancyrus akarja. Ha azonbannem leszünk megelégedve az új Caesarral, akárki is lesz, tőröm nem rozsdásodik be. Könnyű lesz kiélesíteni.

Szavaialig haltak el, mikor kívülről kiabálás és lábak csoszogása hallatszott, majd felcsattant egy kemény, erős hang, követelve, hogy bocsássák be a házba, mert a praetorianusok praefectusával óhajt beszélni. Caius Nepos felfigyelt. Bár a hangot mindenki felismerte, a túlfűtött szenvedélyekre mégis kijózanítóan hatott. Marcus Ancyrus, aki valamennyiük közt a legnyugodtabb volt, gyors, kérdő pillantást vetett a ház urára, miközben több szempár lopva összevillant. Szégyenhez hasonló kifejezés jelent meg az arcokon, és néhányan halkan szólították a rabszolgákat, hogy hozzanak jegeszacskókat.

– Simítsátok el azt a terítőt, egykettőre! – parancsolta Caius Nepos a felszolgáló lányoknak. – Ezeket a vánkosokat pedig szedjétek fel a földről!… Azt a törött vázát félre!… Takarjátok le amott azt a foltot.

Közben izgatott kérdések szálltak szájról szájra.

– Rögtön elmondasz neki mindent, Caius Nepos?

– Vagy adsz neki előbb egy kicsit inni?

– Jobb volna.

– Nem, nem!– szólt Escanes, aki közben hideg vízzel lehűtötte csuklóit és bokáit. – Sokáig tartana. Taurus Antinor erős fejű ember, én nem tudok még egy félóráig józan maradni.

Csak Hortensius Martius maradt szótlan. Ő nem kiabált sem jégért, sem vízért: gyűlölete józanította ki. Vonásai kitisztultak, megkeményedtek, eltűnt arcáról a vörösség, s helyét hamuszürke sápadtság foglalta el.

– Nem tudod, velünk tart Taurus Antinor? – kérdezte türelmetlenül Augustus Philario, akinek egy rabszolga jégdarabot tartott homlokán, míg a mellette fekvő Philippus Decius illatszerrel dörzsöltette tarkóját.

– Komolynak és elszántnak kell látszanunk – mondta Ancyrus.– Nem tudod, Caius Nepos, velünk van Antinor?

– Magunk közt kellett tudnunk őt – felelt a házigazda sietve.– Kezében tartja a népet, segítsége nélkül nehéz helyzetben lennénk. Ha csak egy szót szól az emberekhez, az új caesar biztos lehet benne, hogy a városban rendben lesz minden.

– Akkor hát mondd el neki, amit határoztunk!

– Nem, nem!– suttogta óvatosságra intve Marcus Ancyrus. – Mielőtt beszélsz vele, tedd próbára.

– Escanes tőréről pedig nehogy beszélj neki – jegyezte meg izgatottan valaki.

Nem folytathatták tovább, mert ebben a pillanatban Taurus Antinor belépett a terembe.

IX. FEJEZET

Oroszlán van az úton, oroszlán van az utcákon

Példabeszédek könyve 26, 13

Amint Antinor ar annyal hímzett karmazsinpiros tunikájában, erős, egyenes testtartással állt Caius Nepos ebédlőjének aranyozott oszlopai között, s a lábai mellett térdelő rabszolgák sietve oldozgatták saruja szíjait, minden ízében annak az uralkodónak látszott, akit ezek az emberek vakon és ostobán kerestek.

Mélyen ülő szeme végigfutott a társaságon. Bár a rend többé -kevésbé már helyreállt, s a nyugalom látszata uralkodott az asztalon, észrevette a kivörösödött arcokat, a lángoló szemeket, a tört serlegeket, a megtépett, foltos térítőket, s az iménti tivornya egyéb jeleit.

– Üdvöz légy, Caius Nepos! – szólalt meg. – Bocsáss meg, hogy ily későn jövök, de egyéb kötelességeim voltak.

– Kötelességeid? – ismételte könnyed hangon Caius Nepos. – Taurus Antinor barátom, itt oly fontos és szent kötelességről van szó, hogy minden más kötelességet félre kell tenni. De erről majd később. Pihend ki magad, és igyál bort.

– Köszönöm, jó Caius – válaszolt a praefectus –, de estebédemet már elköltöttem, s csak azért jöttem, mert azt üzented, hogy államügyekről tanácskozunk.

A praefectus udvariasan, de nem túlságos melegen üdvözölte a jelenlevőket. Közben tekintete találkozott Hortensius Martius szemével. Az ifjú volt az egyetlen, aki nem köszöntötte őt. Mivel épp mellette volt egy üres hely, Taurus Antinor letelepedett, de nem dőlt a vánkosokra, mint a többiek, hanem félig ülve, félig fekve foglalt helyet. Közben az ifjúhoz fordult:

– Üdvözöltelek, Hortensius! Nem gondoltam, hogy itt talállak.

– Mondtam, hogy itt leszek– felelt az kurtán.

– Igen, már emlékszem. Örülök, hogy most melléd kerültem. Egészségedre ürítem poharamat.

Kemény hangjának igyekezett gyöngéd kifejezést adni. Hortensius Martius érdeklődve rászegezte villogó szemét. Alig egy nap múlt el azóta, hogy élete ennek a nyugodt óriásnak a könyörületétől függött. Kis híja, hogy nem torolta meg halállal a sértést!

Amikor tegnap a halálfélelem kábulatából föleszmélt, kérdőre vont rabszolgái égre – földre esküdöztek, hogy az árkádok alól, ahol várakoztak, semmit sem láttak a rostrumon történt eseményekből. Hortensius tudta, hogy hazudnak, hiszen okvetlenül tanúi voltak megalázásának, de féltek bevallani. Életében először érezte, hogy ellepi lelkét a kegyetlenség hulláma, s bolond kedve volna kínzással szóra bírni cselédeit.

Rettenetesen gyűlölte Taurus Antinort, de ennyi ember előtt nem akarta gyűlöletét elárulni. A legfőbb méltóság gondolata forgott fejében. Tudta, hogy senki sem áll annyira Dea Flavia kegyében, mint ő, s miután a lány a maga büszke, hideg módján megengedte, hogy versengjen kezéért, senkinek sincs annyi esélye, mint neki.

Fékezvén tehát haragját és zabolátlan nyelvét, serleget fogott, s koccintott azzal, akit legjobban gyűlölt. Antinor fenékig ürítette poharát, ám ő alig nedvesítette meg ajkát. Úgy tett azonban, mintha innék, s közben szemeit Róma praefectusára szegezte.

A gyűlölet szeme éles: sok olyat meglát, ami a közömbös szemlélő előtt rejtve marad. Hortensius a serleg pereme fölött jól szemügyre vette ellenségének alakját, erős testfelépítését, izmos tagjait, karcsú, kemény kezeit és lábait. Egyenesen belenézett a két mélyenülő szembe, melyre állandóan árnyat vetett egy ránc, s látta, hogy abban a tekintetben valami rejtélyes jóság és béke tükröződik, mely meghazudtolja az arc zord keménységét.

Caius Nepos közben beszélni kezdett. Megfogadva Marcus Ancyrus tanácsát, csak általánosságban szólott, s egyelőre csak próbálta kipuhatolni Antinor gondolatait.

– Úgy hírlik – mondta–, hogy a caesar belefáradt az uralkodásba, s Capri szigetén, Tiberius palotájában szeretne tölteni néhány csendes napot.

Szavaiba ügyesen beleszőtte a reménykedő óhajt, hogy mennyivel boldogabb jövő elé nézne a birodalom, ha megszabadulhatna – természetesen békés úton – az őrjöngő caesari zsarnoktól.

Taurus Antinor egyetlen megjegyzést sem tett, mire Caius Nepos szenvedélyes hangon felidézte mindannak a feslettségnek, botránynak, tébolyult tivornyának és vadállati kegyetlenségnek az emlékét, melynek az elmúlt három év alatt Róma tanúja volt. Mindezt az az ember követte el, akit a vak sors a legfőbb hatalomra emelt.

– És akinek mégis, mindnyájan hűséget és engedelmességet esküdtünk – jegyezte meg az izzó beszédre nyugodtan Antinor.

Csend szállt a teremre. Ámbár a bor elbódította a fejeket, mindenki érezte, hogy Róma praefectusa ezzel a néhány szóval megadta válaszát. Bármit is mondjanak még, a véleménye nem változik.

Marcus Ancyrus azonban, bízva diplomáciai képességeiben, folytatta Caius Nepos gondolatmenetét:

– Ez igaz, de ha a caesar lemondását elfogadjuk, azzal csak engedelmeskedünk neki.

– Ha a császárnak ez az elhatározása – vette át a szót Escanes –, semmi hűtlenség sincs abban, ha örülünk ennek.

– Nincs– hagyta rá a praefectus. – De nehéz lesz megtalálnunk az utódját.

– Ami azt illeti– mondta a ház ura –, a dolgot komolyan megfontoltuk.

– Csakugyan?

– És olyan elhatározásra jutottunk, amely mindnyájunk véleménye szerint megfelel az állam érdekeinek.

– Mi ez az elhatározás?

– A caesari jogarnak, ha csak lehetséges, a caesari családban kell maradnia, ám a caesari családban most nincs férfi, aki erre a jogarra méltó volna. Ezért felkérjük Dea Flavia augustát, hogy válasszon magának férjet, s ez a férfi uralkodjék házassága révén, amíg él, halála után pedig szálljon a birodalom a nagy Augustus közvetlen leszármazottjára.

Mialatt beszélt, Taurus Antinornak egyetlen arcizma sem rándult. Hortensius Martius, aki egész közelről figyelte a praefectust, Dea Flavia nevének említésekor nem vette észre arcán a legcsekélyebb változást sem.

Mikor Nepos válaszra várva elhallgatott, Antinor komoly hangon így szólt:

– Bocsássatok meg, de az előkelő társasági életben meglehetősen idegen vagyok. Ki az a férfi, aki az augusta kegyében áll?

– Ezt egyikünk sem tudja – felelt Caius Nepos.– Dea Flavia sok szíves mosolyt szétszórt, de még nem választott senkit.

– Tehát egy ismeretlen embernek ígértetek hűséget?

– Ismeretlen, de feltehetően mégis ismerjük, praefectus barátom – szólt közbe lármás vidámsággal Escanes. – Mindnyájan tudjuk, hogy Dea Flavia választása csak becsületes emberre eshet.

– Helyes beszéd – vélte komoly arccal Antinor. – De attól tartok, tervetek nagyon korai.Az augusta még nem választott férjet, a caesar viszont még választott uratok.

– Az az őrült vadállat, aki…

– Ti választottátok…

– Azóta eszeveszett zsarnokká aljasult…

– Mégis uralkodótok. Neki köszönhettek méltóságot, rangot, hatalmat…

– Nagyon véded őt, Róma praefectusa – vágott közbe Hortensius, aki ragyogó szemmel vagy összeráncolt homlokkal követte a vita minden mozzanatát. – Úgy látszik, szívesen élsz megalázottan a féleszű zsarnok szolgálatában.

– Olyan életet élek, amilyen nekem tetszik, ti pedig olyat, amilyen nektek tetszik.

Körbepillantott a rendetlen termen. Szemügyre vette a megrakott asztalt, a fényűző kereveteket, a számtalan üres tálat és tört serleget, a dúlt arcokat és reszkető kezeket. Akaratlanul is megvetés tükröződött az arcán.

Hortensius észrevette a pillantását. Iménti szavai úgy érték, mint valami ostorcsapás. Haragjának lángja magasra lobbant, és ördögi vigyorgással megjegyezte:

– Te persze a leghitványabb orgiáiban is hódolsz a Caesarnak, és ha beléd rúg, lenyalod sarujáról a port.

Taurus Antinor lassan a beszélő felé fordult. Hortensius inkább a rakoncátlan gyermek benyomását keltette benne, ezért szemében a hideg megvetést derültség, de legalábbis az elnézés mosolya váltotta fel.

– Hortensius, minden római patrícius tudja, hogy a caesar iránti hűség nem jelent meghunyászkodást.

– Igen, de úgy látom – felelt az ifjú, aki annál élesebb hangon kezdett kiabálni, minél nyugodtabban beszélt a praefectus –, te a férfiasságod árán is szívesen hódolsz a…

Szavait nem fejezhette be, mert a praefectus felegyenesedett a kereveten, és határozott mozdulattal megmarkolta a csuklóját.

– Add meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené – mondta lassan.

Mindez úgy hangzott, mintha egy régen hallott mondást ismételne, s közben felvillanó szemében egy látomás átfutó emlékének fénye lángolt.

Hortensiusnak torkán akadt a szó, de a többi vendég is elhallgatott. Taurus Antinor, miközben a társaság feje fölé magasodott, különös méltósággal telt el. Szeme a távolba révedt, messze, az ebédlőcsarnok falain túl, egy tájra, mely rejtve volt az összeesküvők elől, s amely édes emlékeket ébresztett benne. Csak nézett, nézett, miközben a gyönyörhajhászó férfiakat mintha varázslat kerítette volna hatalmába, amelynek lehetetlen ellenállni. Minden szó elhalt, az ittas káromkodás némaságba fúlt. Maga a levegő is hallgatott.

Aztán Hortensius csuklóján meglazult a vaskéz, s Taurus Antinor szemének titokzatos ragyogását elrejtette lecsukódó szempillája. A varázslat megtört. A praefectus nyugodtan megismételte:

– A caesar még nem mondott le, ő a választott uralkodótok. Utódjáról beszélni árulás és…

– Amit te mondasz, az még gyalázatosabb árulás – kiáltott közbe kettőzött dühvel Hortensius, lerázva magáról a babonás félelem igézetét, mellyel Taurus Antinor kézszorítása és szavai imént eltöltötték. – Te csak kémkedni jöttél közénk, hogy kifürkéssz mindent, és a saját hitvány céljaidra használj bennünket.

– Hallgass!– intette le az idős Ancyrus.

– Nem, nem hallgatok! – Hortensius a féltékenység hevében teljesen elvesztette önuralmát. Szemében feneketlen gyűlölet viharzott. Hangja elfúlt, hogy szavait alig lehetett érteni.

– Nem látjátok – ordította –, hogy bolondnak tart mindnyájunkat? A caesar szereti ezt az embert, a bizalmasa…

– Hallgass!– vágott közbe parancsoló hangon Caius Nepos.

– Hallgass!– ismételték még néhányan.

– Nem, nem hallgatok!– folytatta Hortensius az olyan ember makacsságával, akinek agyát elborította a mámor és a szenvedély. – Sőt addig ordítok, míg kinyílik a szemetek! Őrültek vagytok egytől egyig! Ennek az embernek beszéltek terveinkről? Nem látjátok, hogy a caesar iránti hűsége nem egyéb, mint undok árulás irántunk?

Hortensius már fél lábával a kereveten térdelt, s toporzékoló gyermek módjára verdeste vánkosait. Akik legközelebb álltak hozzá, igyekeztek lecsillapítani, de ő szétvetette két karját, mint valami éjszakai madár a szárnyait, aztán felkapott egy nehéz ércbillikomot, s úgy csapkodott vele jobbra-balra, hogy senki sem fért a közelébe.

Csak a praefectus állt nyugodtan, fekete szemeit a tomboló alakra szegezve. Hortensius hirtelen megforgatta a nehéz billikomot, a feje fölé kapta, aztán kétségbeesett, részeg mozdulattal a praefectus felé hajította. Ám a keze reszketett, így a billikom nem Taurus Antinort érte, csak végigrepült a márványasztalon, s magával sodort néhány kristályedényt.

Pár csöpp bor a praefectus tunikájára csöppent. Hortensius égő torkából rekedt kacagás, majd durva káromkodás szakadt fel. Egyszerre azonban, mint két acélkapocs, két kéz nehezült a vállaira. Ismerte már ezt a kezet, vadállat karma nem lehetett erősebb, könyörtelenebb. Minden erejét elvesztette, a csontjai ropogtak, s borgőztől kavargó feje a kerevet vánkosaira hanyatlott.

– Megőrültél, Hortensius? – lépett közbe Caius Nepos. – Minek kötsz olyan emberbe, aki darabokra tép, ha akar?

Taurus Antinor a házigazda felé fordította arcát.

– Ne félj – mondta nyugodtan.– Nem esik bántódása. Kétszer sértett meg, s kétszer volt élete a kezemben.

Hortensius felordított a dühtől és a fájdalomtól. A praefectus visszafordult hozzá.

– Életed a kezemben van, mégsem öllek meg. Pedig csak meg kellene szorítanom a nyakadat. De azt mondom, harmadszor ne merj megsérteni, mert van egy vastag, szíjas korbácsom, azzal verlek félholtra, mint valami hitvány tolvajt. Ember vagyok, és az én türelmem is véges!

Miközben beszélt, még mindig vánkosai közé szorította az ifjút. Senki sem mert közbelépni, mert a legbódultabb vendég is érezte, hogy az összetűzésnek nem politikai oka van– valami sokkal mélyebb.

Miután a praefectus levette Hortensiusról a kezét, az szótlanul feküdt egy ideig. Caius Nepos intett a rabszolgáknak, akik sietve körülvették, s vízzel locsolgatták homlokát, és jégdarabokkal hűtötték tenyerét.

Taurus Antinor fölegyenesedett. Egy pillanatra keserű gúnnyal nézett legyőzött ellenfelére. A tiszteletnek az a némasága, melyet iménti szavai keltettek, még a levegőben rezgett. A társaság tagjai apró csoportokban halkan sugdolóztak, míg a rabszolgák a terem távolabbi szögleteiben dugták össze fejüket.

A hangos jelenet után titkos csönd szállt tricliniumra. Mintha valami fönséges, isteni személy haladt volna át a márványos csarnokon, és szent lábak nesze visszhangzott volna a falak között.

X. FEJEZET

Hanem hogy üdvözüljön a világ általa.

János evangéliuma 3, 17

Taurus Antinor, búcsút véve a ház urától és a vendégektől, távozott. A Caesarról és esetleges utódjáról nem esett több szó. A kissé már józanodó összeesküvők lemondtak róla, hogy a praefectust megnyerjék ügyüknek. Feleletét mindnyájan hallották, s bár értelmét nem fogták fel egészen, belenyugodtak abba, hogy válasza végleges. Nyugodtan és ellenségeskedés nélkül váltak el tőle. Teljesen el is feledkeztek gyilkos tervükről, s továbbiakban a Hortensius és a praefectus közti viszály foglalta le gondolataikat.

Taurus Antinor egyedül lépett ki a ház oszlopcsarnokába. A vestibulum körü l a vendégek rabszolgáinak egész hadserege tanyázott, csevegve, nevetgélve, a lakoma bentről kiküldött morzsáin falatozva. Körülbelül negyven gyaloghintó várakozott a ház előtt. Antinor ügyet sem vetett rájuk, keresztülhaladt a tereferélő férfiak és nők tömegén, s a lépcsőkön kiment az utcára.

A csillagos égbolt szétterült az alvó város fölött. Messze kelet felé, Augustus palotájának aranyozott tetején túl, a nyugodtan ragyogó hold keskeny ezüstszalaggal vette körül a templomok körvonalait, s fénylő zafír- és smaragdfoltokkal hintette be a Capitoliumot koronázó bronzalakokat.

A praefectus egy pillanatra megállt, és élvezte az éjszaka nyugalmát. Dagadó mellel, kitágult tüdővel szívta be az édes levegőt. Mily messze volt most a pazarul berendezett terem, a foltos köntösök, a gyűrött vánkosok, a lakoma maradékától roskadozó asztal s az érzéki pihenésre szánt kerevetek sora. Egy pillanatra még Caius Nepos vendégeinek civakodását, önző céljaikat is elfelejtette. Itt, a csillagok palástja alatt csend és béke honolt.

Nyugtalan szeme végigsiklott a környező tájon, majd arra fordult, ahol Tiberius és Augustus méltóságos palotáinak árnyékában Dea Flavia háza állt. Az aranyozott kapubejárat fénylő ragyogással verte vissza a hanyatló hold játékos fényét.

A praefectus önkéntelenül elindult arrafelé, s csakhamar olyan helyre ért, ahonnan ki tudta venni az oszlopos vestibulumot, s a pár lépéssel az utca szintje alatt kanyargó, mozaikkal kirakott gyalogjárót. Valami bizonytalan vágyakozás fogta el a lelkét. Karját kitárta a csillagokkalteleszőtt égbolt felé, s félig türelmetlen, félig bánatos sóhaj röppent el ajkáról. Tekintetével szerette volna átfúrni a márványfalakat, melyek mögött egy pompás, büszke fehér liliom virágzott.

Gondolata visszaszállt a Forumra, ahol tegnap délben Dea Flavia fiatalságának és szépségének teljében állt előtte. Mily gyönyörű volt, s milyen erősen hatott rá a tudat, hogy a lány minden fensége ellenére egyedül van!

Keserű érzéssel gondolt a férfiakra, akiket az imént elhagyott, s akik ezt a fiatal leányt akarják lealacsonyítani nagyra törő terveik eszközévé.

Álmodozásából egy félénk hang ébresztette fel.

– Kegyes uram, itt a gyaloghintó.

A praefectus megriadt, mint az álomból hirtelen ébredő, s hunyorogva nézett az előtte hajlongó széles vállú emberre.

– Kegyes uram rám várt – folytatta a beszélő –, s a sötétben talán észre se vette a gyaloghintót…

– Álmodoztam, Folces barátom – sóhajtott a praefectus –, bizony el is felejtettem, hogy vársz rám. Nola is veled van?

– Itt van, kegyes uram. Parancsod szerint várakozik. A gyaloghintósok pedig…

– Megmondtam, hogy nem kellenek hintóvivők! Gyalog megyek.

– De uram, az út hosszú…

– Csönd legyen! – szólt türelmetlenül a praefectus. – Küldd haza a gyaloghintót, aztán hozd ide köpenyemet, és Nolával együtt kövess.

Az öreg Folces kelletlenül engedelmeskedett, s csakhamar egy sötét színű köpennyel tért vissza. Antinor a köpenybe burkolódzott, és lassan elindult a dombon lefelé.

A keskeny, kövezetlen utcát itt-ott majdnem elfoglalta a felhalmozott építési anyag és törmelékhalmaz. Jövendő anyaga és hulladéka annak a roppant épületnek, melyet az őrült császár lázas eréllyel és tébolyult nyugtalansággal építtetett. Emitt palotákat emeltetett, amott templomokat, a Forum fölé hidat tervezett, új cirkuszt, új fürdőket, s egyre rombolta a régi épületeket, hogy helyet teremtsen az újaknak. Ez a mindenütt megkezdett, de sehol be nem végzett munka megváltoztatta az egész város arculatát.

Taurus Antinor nem törődött az út nehézségével. A gazdag patríciusok szokásától eltérően nem szívelte a gyaloghintó altató kényelmét. Meggyőződve róla, hogy az öreg Folces és Nola követik szapora léptekkel haladt lefelé a domb meredek lejtőjén.

Csakhamar maga mögött hagyta a nagy cirkuszt, s most fölfelé haladt. Útja az Aventinus dombjára tartott. A csend itt sokkal mélyebb volt, mint a gazdagok városrészében, ahol egy-egy kereszteződésnél feltűnt az éjszakai őrség, a caesar palotája körül pedig még az álom óráiban is fojtott élet halk moraja uralkodott. Itt azonban nem álltak őrzésre érdemes paloták, nem lakott tébolyult caesar, akit oltalmazni kellett volna, senki sem kérdezősködött az éjszakai vándor céljai felől, s a domboldalon szétszórt, egyszerű hajlékok vályogfalán nem tört át kacagás és jókedv zsivaja.

A praefectus, nem törődve a vidékkel, csak ment előre. Egyszerre a gyalogösvény, amely alig volt több pár kitaposott lábnyomnál, eltűnt. Ekkor megállt, és magához szólította Folcest.

– Azt hiszem, itt kell lennie annak a háznak – mondta.

– Igen, kegyes uram– felelt az öreg. – Vagy kétszáz lépésnyire, jobbra. Nagy a sötétség, engedd, hogy melletted menjek.

– Gyere, ha akarsz, bár ami a sötétséget illeti, átlátok rajta. A vándorok jobbra tértek, s körülbelül kétszáz lépésnyire egy négyszögletű vályogviskó előtt megálltak. A sötétbe vesző, gyalulatlan fából ácsolt ajtó résein halvány világosság szüremlett az éjszakába. Két- három földlépcső vezetett a küszöbhöz. Taurus Antinor keményen bekopogott.

Az ajtó kinyílt, s a kérges szemöldökfa alatt egy szürketunikás, alacsony ember jelent meg. Feje, melyet a sötétbe kémlelve kissé előre nyújtott, szokatlanul nagynak látszott a homlokára hulló sűrű, ősz hajtól.

– Bejöhetünk, jó barát? – kérdezte a praefectus.

Az ember félreállt, s a szűk ajtónyíláson át láthatóvá vált a ház belseje: egy tiszta szoba, néhány fából faragott szék, és a helyiség végében hófehér vászonnal borított hosszúkás asztal. A fal egyik nyílása valószínűleg egy belső szobába vezetett, ez azonban csak egész kicsiny lehetett, mert látszott, hogy az első szoba majdnem elfoglalja a ház belsejét. A mennyezetről vasláncon kis lámpa csüngött, melyben édes olajból táplálkozó láng pislogott.

Amint a praefectus belépett, az egyik sarokban egy öregasszony állt fel. Sima, szürke haját félig eltakarta keleties fejkendője. Ruhájának színe és szabása is elütött a római utcákon szokásos viselettől.

Taurus Antinor alakja szinte betöltötte az egész szobát. Maga elé engedte az öreg rabszolgát és Nolát, majd megszólította a nőt:

– Ez az a gyermek, akiről beszéltem. Anyja, apja, jóakarója nincs, de szabad nő. Azért hoztamel, hogy tanítsd meg mindarra, amit tudsz.

Közben az oroszlánfejű ember a kis társaságra zárta az ajtót, majd fürge léptekkel Taurus Antinorhoz sietett, lábujjhegyre állva a vállaira tette két kezét, s gyöngéd erővel kényszerítette, hogy hajoljon le. Aztán mind a két arcán megcsókolta.

– Üdvöz légy, drága barátom – mondta vidáman. – Jól tetted, hogy elhoztad őt. Anyámmal majd gondját viseljük.

– Azért hoztam ide, hogy tanítsátok meg a vallásotokra. Mint gyermek, bizonyára megérti, amit a keményszívűek megérteni nem tudnak.

– Kedves, jó barátom – ingatta fejét az öreg –, itt nem sok a tanítani és megérteni való. Szeretet és hit, ez elég. Amint a mi Urunk mondta, a szeretet a legnagyobb dolog a világon.

A praefectus nem felelt. Az öreg lesegítette nehéz köpenyét. Közben az öregasszony nyájas mozdulattal magához vonta Nolát. A lány halkan sírdogált, mert kissé megijedt a különös helytől, másrészt elfáradt a hosszú úton. Az asszony finom női megérzéssel rögtön észrevette ezt, de azt is látta, hogy a rabszolgaságban nevelt gyermek fél az olyan nagy úr előtt, mint a praefectus. Nyájasan átkarolta tehát Nola karcsú vállait, s szelíden elvezette a szomszédos hálófülkébe.

A három férfi magára maradt. Folces, félszemmel urát figyelve, az egyik sarokba kuporodott. A vén rabszolga nem törődött azzal, mi történik körülötte. Nem szúrt neki szemet a hely szokatlansága sem, de mint afféle hű kutya, éberen ügyelt, gyanakvó volt, engedelmeskedni kész és néma, míg nem kérdezik.

A szakállas öreg hellyel kínálta a praefectust.

– Pihenj kicsit, barátom, addig elkészítem a vacsorát.

De Antinor nem ült le. A falnak támaszkodott, és komoly tekintettel figyelte a ház urának minden mozdulatát. Az öreg elsimította a fehér asztalterítő ráncait, majd a szoba egyik sötét sarkába ment, ahol a fal mellett egy nyers fából való szekrény állt. Ebből kivett egy finom búzakenyeret, egy kancsó bort és néhány egyszerű agyagpoharat. Mindezt az asztalra tette, miközben apró, szürke szeme nyájasan mosolygott barátja felé.

Ösztöne megsúgta neki, hogy a praefectust valami bántja.

Jól ismerte zord arcának minden vonását, s bár sokan haragosnak és érzéketlennek tartották ezt az arcot, ő sokszor látta mindent átölelő szeretettől ragyogni.

Amikor Taurus Antinor meglátogatta barátját, levetette a hideg büszkeség álarcát, amely mögé hivatalos működése közben igazi egyéniségét rejtette. Az emberek általában azt tartották róla, hogy rosszkedvű, komor ember, ítéleteiben pedig könyörtelen. Mások azt hirdették, hogy nagyratörő és cselszövő, aki a caesar bizalmát saját előmenetelére használja fel. Csak az aventinusi öreg és édesanyja tudta, hogy nyers külseje mögött könyörülettől túláradó szív lakik.

Ma azonban az öröm, mellyel barátját üdvözölte, csakhamar lehervadt arcáról, s vonásaira kiült valami titkos gond. Miközben az öreg időnként rátekintett a keskeny asztal mellől, bánatot látott az arcán.

– Barátom – mondta váratlanul –, különös ötletem támadt ma éjjel. Megteszed, amire kérlek?

– Ha módom van rá… – felelt álmodozásából felriadva a praefectus.

Miközben mélyenülő szeme az oroszlánfejű ember felé fordult, mély ragaszkodás enyhítette arca kemény vonásait.

– Mi az az ötlet? – kérdezte.

– Odaát, Júdeában oly ritkán voltunk magunk, hogy sohasem hallhattam, mikor voltál tanúja Urunk beszédének.

– De hiszen már akkor elmondtam, amikor először kérted, hogy avassalak bizalmamba!

– Akkor hát mondd el még egyszer – kérte egyszerűen az öreg. – Mindaz, ami Urunkkal összefügg, közel áll a szívemhez. Oly régóta nem beszéltem senkivel, aki látta és beszélni hallotta Őt. Nagy öröm beszélni azokkal, kiknek életét felderítette az Ő arcának látása.

– Jól mondod, barátom, az én életemet az Ő arcának látása derítette fel. Júdeán keresztül Szíria felé utaztam, ahol a caesar kívánságára a proconsult kellett meglátogatnom. Jeruzsálemben megálltam egy napra. Küldetésem a vége felé járt, így bővében voltam az időnek. Mielőtt utazásomat folytattam, elhatároztam, hogy megnézem azt a názáreti embert, akiről annyit beszéltek.

– Isten sugallta, hogy elmenj és lásd Őt.

– Azt mondod, Isten?– ismételte lassan a praefectus.– Lehet. Talán Isten küldött. Egyszerű ruhát öltöttem magamra, és elmentem Galilea földjére.

– És láttad Őt?

– Láttam. Egy alacsony dombon ült, fölötte kéken ragyogott az ég, és a sokaság elragadtatva csüggött ajkán. A mennyek országáról beszélt, olyan királyságról, amilyenről azelőtt soha nem is álmodtam. Szavai megrázták szívemet, s arca azóta is a szemem előtt van. Ma ismét megjelent előttem, és szólt hozzám, de hirtelen, mint a párduc vagy a simatestű véreb, kétszínű emberek jöttek valahonnan, hogy megzavarják beszédét. Mézes szavakkal, fortélyos hízelgéssel közeledtek hozzá, s azt kérdezték: milyen tisztelettel tartozik az ember a császárnak? Én nem messze álltam, és jól hallottam mindent. A szívem verése is elállt, mert a kérdésben benne volt a magam életének minden rejtélye. Isten vagy császár? Nekem, a császár szolgájának, aki oly sok ajándékot kaptam a kezéből, meg kell tagadnom őt, hogy követhessem a Názáreti Jézust?

– Hallottad, mit felelt?

– Hallottam. És nem sokkal később, amikor árulók szóltak hozzám, újra éreztem isteni jelenlétét magam mellett az árnyak közt. Egy duhaj tivornya zsivaján keresztül ismét hallottam a hangot, mely azt parancsolta: add meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené.

Az öreg a derűs helyeslés hangján hümmögött.

– Köszönöm, barátom, hogy elmondtad ezt. Öröm téged hallgatni. De mondd, ott voltál Jeruzsálemben, amikor meghalt?

– Ott voltam– felelt halkan a praefectus.– Sötét ruhába burkolva ott álltam a Golgotán, s néztem, de úgy, hogy azt hittem,másra nézni nem fogok soha többé. Láttam vértől mocskos, türelmes arcát, tövissel koronázott isteni fejét, s láttam, hogy a szeme, amely még akkor is szeretettel volt tele, mint csukódik le lassan a halál gyötrelmében. Fejem fölött dörgött az ég, vakító villámok hasították a menny kárpitját, s mialatt az isteni Lélek felszállt égi Atyjához, körülöttem az emberek gúnyolódtak és kacagtak. Abban a pillanatban, barátom, személyiségem egyszerre mintha elveszett volna. Én, én magam voltam az egész sokaság. Nem voltam többé önmagam, én voltam mindenki, aki ott nézett, hallott, látott és nem értett… Szememen át a sokaság figyelt… Fülemmel a sokaság hallott… Én voltam a szegények és gyámoltalan rabszolgák tömege, de én voltam a római patríciusok társasága is. Barbár voltam és római egy személyben. És a hangom, amint hirtelen hozzá kiáltottam, az egész világ hangja volt: Ne halj meg, Uram, ne hagyj el minket!

A praefectus kemény hangja mély sóhajtásba fúlt, amely túlterhelt szíve mélyéből tört fel. Néhány lépést tett az asztal felé, ott lassan térdre ereszkedett, összekulcsolt kezeit az asztal szélére tette, s homlokát a kezeire hajtotta.

Az öreg megérintette a vállát.

– Mondd el, mi bánt? – kérdezte szelíd hangon. Antinor végigsimította homlokát, mintha gyötrelmes gondolatokat űzne el. Aztán felállt, s hálásan megszorította a kisöreg kezét.

– Nem, barátom, nem mondom el. Nem akarom a te értékes barátságodat kockára tenni azzal, hogy feltárom lelkem fekete foltjait.

– Az én barátságom nem futó téli napfény – felelt a másik szilárdan. – Én ezt azon a felejthetetlen napon adtam neked, amikor a tömeg elszéledése után láttalak magadban a dombon, és mi, akik szerettük Őt, leemeltük testét a keresztről.

– Sajnáltad akkor egyedülvalóságomat?

– Olyan embert láttam benned, akinek hite van– felelt nyugodtan az öreg. – Nem tudtam, ki vagy, de barátsággal ragadtam meg jobbodat. Amikor pedig megismertelek, követtelek Rómába, mert szükségem volt a segítségedre. Mesterem küldött ide, folytatni művét, melyet tanítványaira ruházott. A te oltalmad és barátságod, Róma praefectusa, nagy hasznomra volt ebben. Jóságod és szereteted nagy ínségtől mentette meg Krisztus számos alázatos követőjét, akiknek el kellett hagyniuk mindent Érette. Akármi terheli is lelkedet, kérlek, oszd meg velem, talán hordhatom terhedet én is, és könnyíthetek rajta.

– Áldjon meg szavaidért az Isten.

– Mi terhel hát, barátom?

– Ne kívánd azt megosztani, mert árulásról van szó.

– Árulásról? Kinek az árulásáról?

– A magaméról.

– A tiedről? Nem tudom elhinni… Te lennél áruló? Árulója a Caesarnak?

– Nem a Caesarnak.

– Hát kinek?

– Annak, akit hét évvel ezelőtt a kereszten meghalni láttam.

– Ezt nem hiszem. Szentségtörés ilyen tréfát űzni.

– Tréfa? – nevetett keserűen Taurus Antinor. – Tréfa? Amikor éjjel-nappal kínpadon érzem a lelkem, s gonosz szellemek kacagnak gyötrelmeimen? Tréfa, amikor…

A praefectus hirtelen elhallgatott, s komoly tekintettel fordult öreg barátja felé.

– Ha többet mondanál, talán megkönnyebbülne a szíved.

A praefectus egykét pillanatig néma maradt.

– Hét éven át – mondta aztán lassan –, amióta a caesart szolgálom, minden gondolatom és álmom ahhoz a jeruzsálemi naphoz, s a Golgotán látott halálküzdelemhez tér vissza. Tegnap azonban egy nő keresztezte utamat, s azóta minden gondolatom az övé.

– Ki az a nő?

– A caesarok házából való lány, tiszta és üde, mint ostiai kertem liliomai, büszke és elérhetetlen, mint a csillagok… Szíve csukott könyv, melyben férfi még nem olvasott… Ám amióta mosolygó szeme csúfot űzött belőlem, a szívem csak szolgálatára vágyik, és szemem nem lát egyebet, csak az ő tündöklő szépségét.

– Nézz felfelé, ember! A lángoló kereszt elveszi látásodat minden egyébtől.

– Nem arra néztem idáig? – kérdezte éles sóhajtással a praefectus. – A szemem is belefájdult, annyira igyekeztem csak Őt látni. Ám most közém és az Ő szent emléke közé egy földi érzés ékelődik, úton-útfélen egy lány képe jelenik meg előttem: magas, karcsú és fehér, mint a liliom. Áll köztem és emlékeim között, áll előttem kacagó szemmel, s a kereszt egyre halványabbá válik; csak áll derülten, fehéren, szótlanul, kék szeme mosolyog árulásomon, s gúnyos hangja tagadja Istent és Krisztust. A caesarok házának lánya ő, tudatlan lény, aki nevet hitemen, gúnyolódik Istenen, s az én áruló szívem sajnálkozik rajta, de sajnálkozva is szeretnék a lábai elé borulni.

Taurus Antinor kétségbeesetten az ég felé emelte karjait. Nem térdelt le, csak ott állt barátja mellett megszégyenülten, mégis büszkén, s a szeme olyan volt, mintha rendkívül szép és kedves víziót látna. Az öreg észrevette szeme ragyogását, és jóságos megértéssel, melyet a legfőbb tanítómestertől tanult, csak részvétet és szeretetet érzett szívében. Ráncos, vékony kezét újra a praefectus vállára tette, s miközben megszólalt, apró szemében hit és bizalom sugárzott:

– Ne kutasd most a titkot, barátom. A nap hosszú volt, fáradt és szomorú vagy. Gyere, ülj velem asztalhoz. Mellénk ül anyám és Nola is, és ha megengeded, rabszolgád is. Együtt gondolunk vissza a hét év előtti júdeai napra.

Taurus Antinor egy pillanatig hallgatott. Kemény arcának minden vonása a szíve mélyén háborgó viharról beszélt.

A mellette álló öreg azokat a szavakat ismételte, melyeknél szebbet a fáradt lélekhez még sohasem szóltak:

– Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztatok és terhelve vagytok, és én megkönnyítlek benneteket.

Taurus Antinor lehajtotta fejét, lecsukta a szemét. Még barátja sem látta, hogy szeme könnytől nedves. A szenvedély könyörtelen keze megtépte büszke római szívének húrjait, de mintha az öreg barát varázslatos szavai meghozták volna a végtelen béke enyhületét.

Szótlanul helyet foglalt az asztalnál. Az öreg hívására halkan belépett az öregasszony is. Gyapjú lábbelijében nesztelenül tipegett végig a padlón. Kézen vezette Nolát, aki most már kipihente magát, és nyugodt volt. A praefectus intett Folcesnak, aki szótlanul engedelmeskedett, s az asztal mellé állt.

Aztán mind az öten leültek, és békésen elköltötték a vacsorát. Egymás mellett ült a júdeai tanítvány és anyja, a két rabszolga és Róma praefectusa. Keresztények ültek pogányok mellett, a hatalmas úr rabszolgája mellett.

XI. FEJEZET

Alant a pokol megháborodott jöveteleden, eléd menvén.

Izajás könyve 14, 9

A caesari palota egyik belső szobája. A négyszögletes helyiség márványfalait értékes kőberakások díszítik s omló, karmazsinpiros selyemfüggönyök őrzik a kutató napfénytől a félhomályt. A levegő tömjénillattól terhes. A füst lassú körökben száll a kupolás tető felé, és könnyű illanással tűnik el az apró nyílásokon. Az aranyozott faszékek lágy vánkosai olyanok, mintha egyetlen érintéstől szétolvadnának. Az egyik fülkében görög művész kezét dicsérő drága narancsfa ágy áll, mely fölé kétoldalt csillaggal teleszőtt, bíborszínű selyemfüggöny borul. Gyönyörű murra-vázákban nagy, vérvörös rózsák illatoznak, a páratlan szépségű mozaikot nehéz selyemszőnyeg takarja.

E ragyogó pompától körülvéve egy alig emberi lény dühöngött felbőszült vadállatként. Caius Julius Caesar Caligula a legőrültebb hangulatában volt. Beesett szeme természetellenes tűzben égett, s ritka, világos haja az égnek meredt, mint a hiéna tüskés sörénye. Nagy, nehéz léptekkel járt fel-alá a szobában. Miközben lába a sima selyemszőnyeget vagy a padló síkos mozaikját érintette, drágakőtől ékes ruhája puha vonalakban úszott utána. Vékony csuklóján és bokáján egész sereg karkötő csillogott, lábbelijét gyémántok pitykézték.

Els ő pillanatra nehéz lett volna megmondani, hogy aki a nagyszerű szoba ketrecében dühös kézmozdulatokkal, s szinte nem is emberi, rekedt kiabálással ide-oda jár, férfi-e vagy nő. Puffadt, fehér arcáról ítélve férfi és nő is lehetett volna, ám elomló ruhája, s ékszereinek bősége inkább nőre vallott.

A caesar őrjöngött. A szobában kuporgó szolgák, inasok arcán rémület ült. Caligula egy ötágú rövid szíjostort szorongatott kezében; mindegyik ág kampós volt, s a kampó vértől csepegett.

Aki a caesar dühét felkeltette, kissé távolabb egy kereveten ült, s felgörbülő szája szélén a megelégedés mosolya játszott. Caius Nepos volt. A praetorianusok praefectusa azért jött, hogy elárulja társait, akik nem tartottak ki mellette. Mögötte, a függönyök sötétjében Hun Rhavas, a kincstár sötétbőrű rabszolgája guggolt, aki tegnap Róma praefectusának ítélőszéke előtt állt, hogy feleljen azért, amiért Nola eladásának ügyében meg akarta károsítani az államot. A törvény ilyen esetekben igen szigorúan ítélkezett. Ha a bűnös rabszolga volt, akkor jobb keze, nyelve vagy füle lecsapatását rendelte el. Kimondta továbbá, hogy a bűnös összekuporgatott vagyona a kincstáré, és soha nem válthatja meg szabadságát.

A praefectus azonban irgalmas volt. A büntetést ugyan nem engedhette el, de enyhítette. Hun Rhavast nyilvánosan megkorbácsolták és bélyeget sütöttek rá, fülét, nyelvét és kezét azonban nem csapták le, s vagyonától sem fosztották meg. A kikiáltó méltán lehetett volna hálás, de a caesari udvarban a rabszolgák neveltetése olyan volt, hogy ahűtlen szolga elfeledkezett a praefectus irgalmasságáról, s csak a büntetésre emlékezett.

Még véres háttal, gyűlölettől izzó lélekkel kihallgatást kért a caesartól, s félórával Caius Nepos kihallgatása után már be is jutott hozzá. Amit pedig mint fizetett kém elmondott, csak megerősítette Caius Nepos előadását.

Összeesküvést szőttek a hadsereg atyja, a legjobb, legnagyobb caesar ellen! A római arisztokrácia virága vetemedett gyalázatos árulásra! Benne volt nyakig Hortensius Martius, Marcus Ancyrus, PhilipusDecius és Philario, a caesari udvartartás tagja is.

Hun Rhavas szemtanúja volt, hogy az összeesküvők az öngyilkos censor rabszolgáinak eladása napján összegyűltek a téren, s egymás közt sugdolództak. Az árulók között Róma praefectusa is ott volt.

Legjobba n az utóbbi hír dühítette fel a caesart. A harag heve szinte a torkát fojtogatta. Szentül meg volt győződve Taurus Antinor becsületességéről, s a praefectus személyében saját szerencséjének zálogát látta. Az ő árulása jobban felbőszítette, mint ezer másé. Dühében legszívesebben saját kezével megfojtotta volna Hun Rhavast.

Kínpadra vitette volna Caius Nepost is, hogy vallomást csikarjon ki belőle Taurus Antinor ellen, mert a praefectusról az semmit sem mondott. Ennek persze oka volt: Nepos még nem tudta eldönteni, vajon a praefectus barátsága vagy ellenséges érzülete válik-e inkább hasznára. Egyelőre csak meg akart szabadulni azoktól, akik tegnap este a tervei ellen voltak. Rejtélyesen ezért csak annyit mondott a császárnak, hogy háza előcsarnokában tegnap egy társaságtól, melynek vezére Hortensius Martius és Marcus Ancyrus volt, fél füllel furcsa suttogást hallott.

– Arra készülnek, hogy a cirkuszi játékok alatt zűrzavart keltenek a nép között, s amint hű testőrséged figyelme elterelődik szent személyedről, egy gonosztevő tőrt márt a torkodba!

A caesar elbődült, mint egy letaglózott ökör. Szinte a szoba márványoszlopai is megremegtek. Aztán az ágyra vetette magát, s úgy vonaglott, mint valami beteg állat; tépte, marcangolta a takarókat, öklével verte az ágy fáját, miközben szája szélét ellepte a tajték.

– Mondd tovább… mondd tovább – ordította két roham között.

A szolgák remegtek félelmükben, a függönyök mögött várakozó Hun Rhavas reszketett, mint a falevél.

Caius Nepos nyugodtan, méltóságosan várakozott, majd folytatta:

– Nincs már sok mondanivalóm, caesarom. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek… Viselj vasinget s kösd be torkodat, hogy kárt ne tehessen benned a tőr. Szerettem volna többet is kivenni az összeesküvők beszédéből, de nagyon halkan sugdolództak. Szívem telve van irántad való hűséggel, eljöttem hát idejekorán, hogy megóvjalak.

A caesar újra nyugtalanul sétálni kezdett a szobában. Ökleit harapdálva próbált erőt venni magán, hogy előkelő besúgóját is éppoly kegyetlenül el ne verje, mint rabszolgáit. A rossz hír hozóját ugyanis éppen úgy utálta, mint a titkos árulót. Gyötörte a gyűlölet forrósága és a vérontás olthatatlan szomjúsága.

Három éve még a nép és a patríciusok is örömujjongással üdvözölték mindenütt. Kegyeiben fürödtek az arisztokraták, kikiáltották istennek, dicsőítették hatalmát, s most összeesküvést szőnek ellene! A bosszú szenvedélyes vágyában szétvetette karjait.

– Meg akarnak ölni! – kiabálta rekedten. – Meg akarnak ölni! – Egyszerre ördögi kacaj szakadt fel a torkából. Két kezével széttépte mellén a ruháját, körmeit a testébe vájta, miközben tébolyult kacagása egyre visszhangzott a palota falai között. Aztán hirtelen lecsillapodott. Valami természetellenes nyugalom vett rajta erőt. Selyem köntösének egyik sarkával megtörülte verítékes homlokát, levetette magát egy székbe, s térdeire támasztva könyökét, kezeibe fektetett állal maga elé meredt. Nyugalma ijesztőbb volt, mint iménti őrjöngése.

Caius Nepos sápadt arca hamuszürkére változott. Gyors pillantással körülnézett a szobában, s életében először érezte, hogy mennyire ki van szolgáltatva az őrült Caesarnak.

Caligula kis idő múltán megszólalt:

– Még nem mondtad el, kedves barátom, mit is akarnak az összeesküvők caesarjuk meggyilkolása után. Kit akarnak a helyébe? Mindnyájan nem lehetnek római caesarok. Kinek a kedvéért követték el ezt az istentelen árulást?

– Azt hiszem, caesarom, mindegyik szívesen uralkodna. Mivel azonban ez lehetetlen, házam előcsarnokában tegnap este élénk vita alakult ki. El-elkaptam néhány szót és…

– Nevet is említettek? – kérdezte Caligula mohón.

– Egy személyt emlegettek különösen, caesarom.

– Kit?

– Rokonodat, az egyik augustát – felelt Caius Nepos némi habozás után.

– Dea Flaviát?

– Őt.

– De hiszen Dea Flavia nő. Nem vezethet hadsereget! – kiáltott kétkedve Caligula.

– Ezt nem is akarta senki, caesarom.

– Akkor hát?

– Azt hiszem, az összeesküvők megegyeztek, hogy bárki is legyen Dea Flavia augusta férje, kövesse a meggyilkolt caesart a trónon.

– Bárki is legyen… – ismételte gépiesen Caligula.

– Igen. De úgy tudom, az augusta még senkit sem tüntetett ki kegyeivel.

– Még nem választott senkit?

– Még nem… Csak ezután fog.

– Rábízzák a választást, vagy azok választanak neki?

– Nem tudom, caesarom. De bizonyos, hogy Dea Flaviának sejtelme sincs az árulásról. Ő csak eszköze lenne az árulóknak.

Csönd támadt. Caligula ismét tágranyitott szemmel maga elé meredt, mialatt szolgái lélegzet-visszafojtva, szinte megbabonázva meredtek a keze ügyében heverő ostorra.

Caius Nepos sápadt volt, mint a száraz juharfalevél, s nyelvével időnkint megnedvesítette ajkait.

Percek múltak el. A caesar végül felállt, és újra sétálni kezdett a szobában. Arca, bár vörös volt és patakzott róla a veríték, most nyugodtnak és simának látszott. Járása kimért, szilárd volt. Végül megállt, s a szoba közepéről a praefectus felé fordult:

– Köszönöm, jó Caius Nepos a hűségedet – mondta.– Holnap majd gondolkodom jutalmadon, de most magamra óhajtok maradni. Sok mindent meg kell fontolnom. A helyzet megkívánja azt a bátorságot és azt az államférfiúi képességet, amelyről Róma polgárai ismernek. A cirkuszi játékok holnapi megnyitására mindenképpen elmegyek. Ha valóban csődület támad a nép közt, s valami alávaló áruló merényletet próbál elkövetni ellenem, s így bebizonyosodik, hogy nem hazudtál, olyan jutalmat kapsz, amilyenről álmodni sem mertél. Ám ha úgy találom, hogy hazudtál és csak a kegyeimbe próbáltál férkőzni, akkor olyan büntetést mérek ki rád, hogy kínzás közben térden állva könyörögsz majd a halálért. Jól tudod, Caius Nepos, kínzások kieszelésében a caesar isteni elme.

Hangja most nyugodt és természetes volt. Külsőleg teljesen uralkodott magán, valójában azonban még félelmesebb volt, mint azelőtt.

A rettenetes fenyegetésre Caius Nepos csak lehajtotta a fejét, mintha alázatosan alávetné magát az isteni akaratnak. Ám a fogai vacogtak, minden tagja reszketett, a vére majdnem megfagyott, s mindezen felül borzalommal gondolt arra, hogy a zsarnoki vadállat keresztüllát rajta és jól tudja, mennyire retteg, s titkos gyönyörrel ujjong fölötte.

Kimondhatatlanul megkönnyebbült, amikor a ceasar elbocsátotta. Hódolattal meghajolt, aztán gépiesen, mintha álomban járna, kihátrált a szobából.

Az arannyal hímzett selyemfüggönyök halk zizzenéssel zárultak össze mögötte. Aztán mintha ezer kárörvendő alvilági szellem szabadult volna ki, elnyújtott, harsány kacagás verte fel a hosszú márványcsarnokok csöndjét. Caius Nepos futásnak eredt, s két kezével befogta a fülét, hogy ne hallja ezt a hangot.

XII. FEJEZET

Van-e olyan karod, mint Istennek, s dörgesz-e hasonló szóval?

Jób könyve 40, 4

Dea Flavia egy asztalforma kis állvány előtt állt, melyen kezeivel egymagasságban formátlan agyagtömeg hevert. Ujjai lágyan merültek bele a puha masszába, s formálták az agyag külsejét.

Olykorolykor abbahagyta munkáját. Néhány lépést tett hátrafelé, aztán félrehajtott fejjel, összehúzott szemmel bírálgatta művét.

Nem messze tőle, a szoba távolabbi sarkában egy lépcsőzetes emelvényen fedetlen vállal, merev mozdulatlanságban ült a szobor modellje. Dea Flavia puha, fehér, egyszerű köntösében a szokásos pompa és kíséret külsőségeitől megfosztva különösen fiatalnak és lányosnak látszott.

A helyiség, melyben művészi kedvtelését űzte, nagy volt és puszta. Gipsszel vakolt falaira saját maga rajzolt ügyes kézzel képzelt istennőket, nem létező állatokat, versenyző kocsikat és viaskodó gladiátorokat. A szoba felülről kapta világítását a mennyezet széles nyílásán keresztül, melyen át a felhős ég egy darabja látszott.

– Fel a fejet, leány, kissé feljebb – mondta türelmetlenül –, úgy ülsz, mintha oda volnál kenve. Azért fizettem érted annyit, hogy elaludj?

A leány riadtan összerezzent, kiegyenesedett, s felemelte az állát, miközben ajkáról a fáradtság nehezen elfojtott sóhajtása röppent el.

Odakint vihar készülődött. Az időjósok – volt ilyen Rómában tömérdek – azt jósolták, hogy Jupiter rövidesen rettenetes mennydörgést zúdít le az égből.

A közelgő vihar elálmosította a leányt. Dea Flavia apró szőke hajfürtjeinek tövében veríték jelent meg. Álmatagon dolgozott, mint akinek lelke távol jár a munkától, de volt valami sajátságos akarat is a mozdulataiban. Olykor-olykor türelmetlen sóhajtások hagyták el félig nyitott ajkát, s szemöldöke fölött minduntalan megjelent, majd eltűnt a bosszúság ránca.

– Fel az állal, leány… Tartsd a vállad egyenesen!

Ilyenkor a szoba távoli sarkából, vesszővel a kezében feltűnt Licinia, hogyha szeretett úrnője úgy kívánja, erélyesebb eszközökkel tartsa ébren a rabszolgaleányt.

– Hagyd el, Licinia– legyintett Dea Flaviaharagos türelmetlenséggel, mikor a leány ötödször is bóbiskolni kezdett. Orra majdnem a térdét érintette, s elnehezült szempillái álmosan hulltak szemére. – Nincs semmi haszna. Valami van ma a levegőben. Nem megy a munka… Úgy érzem, vihar készül.

Ingerült mozdulattal dobta félre szerszámait, és ideges sietséggel tönkretette egész délelőtti munkáját: összegyúrta az agyagot, mígnem egy alaktalan massza hevert előtte.

– Ez a lusta teremtés megrontotta örömödet – morgott Licinia mogorván. – De majd én megtanítom…

– Ne tedd, jó Licinia! – szólt fáradt mosollyal Dea. – Ne tanítsd semmire… Komoly leckére ma a levegő túlságosan nehéz. Küldd el, és hozz vizet a kezemre.

Miközben Licinia sötét átkokat mormolva maga előtt hajtotta az ijedt rabszolgalányt, Dea Flavia megkönnyebbülten sóhajtott. Keze csupa agyag volt, ezért a helyén ülve megvárta, míg Licinia visszatér a vízzel. Közben homlokán a ránc egyre sötétebbé vált, szemében nyugtalanság tükröződött.

Az öregasszony becéző szeretettel mosta meg az ujjait, s törölte szárazra a kendővel.

– Mit tehetek még érted, egyetlenem? – kérdezte közben.

– Semmit, Licinia, semmit– válaszolt halk sóhajtással Dea.

– Csak hagyj most békén… Csöndre és magányra vágyom.

Most az öregasszonyon volt a sóhajtás sora, furcsállotta ugyanis kedvence szokatlan hangulatát. Dea Flavia háza meghittségében mindig derült és vidám volt, akár a madár. Szívesen csacsogott bármiről, mulatságos tréfákat mesélt öreg cselédjének, s ha nem kötötte le éppen a művészi munka, könnyű szívvel eljátszott fiatal rabszolgalányaival. Sima, fehér homlokán nagyon ritkán tűnt fel ránc, s az ideges, türelmetlen mozdulatok is éppúgy meglepték Liciniát, mint az álmodó, távolba vesző tekintet, amely aggódó, szorongó gondolatokról árulkodott.

Dea Flavia maga sem értette levertségét. Nem akarta bizalmába avatni a hűséges öregasszonyt, mert valójában maga sem tudta, mit mondjon neki.

Szeme előtt makacs kitartással egyre az a pillanat élt, amikor tegnap Róma praefectusa előtt állt, s belenézett sötét, mély szemébe, amely a hirtelen lecsillapult viharos tengerhez hasonlított. Mintha soha nem tudna többé elszakadni ennek a pillantásnak végtelen gyengédségétől, s az érdes hang emlékétől, amint így válaszol: „Mondtam, hogy a kereszten halt meg”.

Tisztán hallotta hangját most is, bár épp ebben a pillanatban tompa mennydörgés dübörgött végig a dombokon, s bárhová nézett, egyre azt a víziót látta, melyet Taurus Antinor idézett a szeme elé: egy embert, aki széttárt karokkal feszül a keresztre, s akinek hatalma nagyobb, mint Rómáé.

Harag töltötte el a lelkét. Gyűlölte áruló szavaiért a praefectust; gyűlölte, mert másnak adta hűségét. Hirtelen villanással megjelent emlékezetében a férfi, amint széles, erős válla alázatosan meghajol, megköti saruját, s szívében újra érezte a harag nyilallását, amikor arra gondolt, hogy Taurus Antinor vonakodott ajkával illetni lábát.

Gyűlölte őt a caesar ellen elkövetett árulásáért és a galileai lázadó iránti hűségéért. Gyűlölte minden szavát, melyet a maga kihívó, fölényes modorában a fenyegetésekre mondott.Gyűlölte a folyton fülébe csengő hangot, amely arról beszélt, hogy lelke Isten kezében van, s Isten országa hatalmasabb, mint a Római Birodalom.

Egyszerre annyira rátelepedett a tegnap átélt megalázás szégyene, hogy kezeibe temette forró arcát.

– Megtöröm az akaratodat – mormolta égő arccal, haragos könnyek közt. – Megszégyenítelek, s addig nem nyugszom, míg közönséges rabszolga módjára nem heversz a caesar lábai előtt. Római patrícius szívében nem lehet versenytársa neki és a caesarok házának!

Kezeit leemelte arcáról. Fejét hátravetette, a szoba legsötétebb sarkába meresztette szemét, s mintha valami láthatatlan személyt látna, úgy mondta:

– Názáreti Jézusnak nevezett téged! Hívó szavadra itt hagyná az egész világot, és szívesen szenvedne érted halált, kínpadot, szégyent… Hát legyen úgy! Szembeszállok veled, názáreti, én, Dea Flavia augusta, a caesarok házának leánya. Gyűlölöm és megvetem azt az embert, mert dacolt velem és megszégyenített. Te elraboltad a caesartól szívét és hűségét, de én visszavívom tőled… Meghódítom a szívét, szíve a caesaré lesz és az enyém, aztán megtöröm, szétzúzom és elszakítom tőled.

A dombok fölött tompán dübörgő mennydörgés mintha válasz lett volna szavaira.

XIII. FEJEZET

Van-e oly karod, mint Istennek és dörögsz-e hasonló szóval?

Jób könyve 40, 4

Néhány perccel később Licinia lihegve rontott be a szobába.

– Augusta!– kiabálta izgatottan, még mielőtt a küszöbre tette volna lábát. – Augusta!

Gyorsan! A caesar!

Dea Flavia, mint aki hirtelen ébredt álmából, felriadt. Lassan s merengő, határozatlan szempillantással fordult az öreg rabszolgaasszony felé.

– A caesar?– ismételte, s szemöldökei között ismét megjelent az a különös ránc. Fiatal arcából egyszerre eltűnt a vér. – A caesar?

– Igen– felelt az öregasszony szaporán. – Épp most érkezett. Most van az átriumban. Tele van avestibulum a szolgáival. Beszélni akar veled.

– Nem szokott ilyentájt jönni – sápadt el Dea Flavia. – Haragosnak látszik?

– Dehogy– felelt Licinia megnyugtató hangon. – Hogyan haragudhatna rád, arany báránykám? De gyerünk gyorsan az öltözőbe! Milyen ruhában akarod üdvözölni őt?

– Nem, nem váratom meg – mondta a leány remegő, halk nevetéssel. – Még megharagudna. Lehet, hogy előbb ér ide, mint ahogy elkészülök. Különben is, a caesar szereti, ha munkában talál. Engedd be!

Licinia tiltakozni szeretett volna, mert azt tartotta, hogyha az ő kislánya teljes pompába öltözik, istennőnél is szebb. De nem volt vesztegetni való idő. Az átrium végében felhangzott a caesar hangja.

– Ne zavard úrnődet! Nem, nem akarom, hogy bejelents. Csak rokoni látogatásról van szó.

– Úgy látszik, jó kedvében van – suttogta Dea Flavia, miközben remegő kezébe vette szerszámait.

Licinia sietve lesimította aranyló haját, amely a reggeli munkában kissé rendetlenné vált, de sietségében még inkább felborzolta. Az arany hajtömeg széles hullámokban borult a fiatal lány vállára, csak egy fürt maradt a homlokán, mint valami széles aranyszalag. Dea ajkát az ijedtség rövid kiáltása hagyta el. Gyors mozdulattal rendbe akarta hozni a makacs hajfürtöt, de Caligula már a küszöbön állt. Dea Flavia két keze leereszkedett.

Miközben hódolattal térdet hajtott, arany haja elborította mind a két arcát. Most nem volt benne semmi királyi, semmi parancsoló, semmi büszke. Olyan volt, mint egy játék közben meglepett gyermek.

Zavarában elpirulva közeledett császári rokonához, s lehajtott fővel fogadta tiszta homlokán annak csókját. Az utálatos ajak érintésére, amely minden más asszony szívét borzalommal töltötte volna el, meg se rezzent. Az ő szemében Caligula nem közönséges ember volt, hanem caesar, természetfölötti lény, akit az istenek megáldottak, s a legfőbb hatalommal és felséggel ruháztak fel.

– Bocsásd el rabszolganőidet – mondta a caesar kurtán. – Beszédem van veled. Fékezve szertelen természetét, most nyugodtnak látszott. Caius Nepos távozása után hideg fürdőt vett, majd félóra hosszat rabszolgái keze alá adta magát. Azután – legalábbis külsőleg – felfrissülve és hideg ésszel egyszerű ruhákba öltözött, s a palotájával szomszédos tiberiusi palota csarnokain keresztül Dea Flavia házába vonult. Ha tébolyult agyát nem kötötte volna le teljesen a személye ellen tervezett összeesküvés gondolata, okvetlenül észrevette volna Dea Flavia csodálatos szépségét. A lány csak állt előtte, azzal a büszke alázatossággal, amely mindent szívesen ad, de semmit sem fogad el. Ragyogott rajta a tiszta lelki fehérség. Nőiessége tökéletes varázsának férfi nem állhatott ellen, mert ez a varázs az ifjú szépség és a tudatos hatalom egyesülése volt. A császári kéjenc máskor leplezetlen csodálattal nézett volna gyönyörű rokonára, mely a lányt szégyennel töltötte volna el, s a caesar iránti hűsége és tisztelete is megrendült volna.

De Caligula ma csak az összeesküvők eszközét látta benne, akit az áruló patríciusok fel akartak használni. Szépségét elhomályosította a rettenetes gyanú, hogy talán ő is bűnös. Miután Dea Flavia elbocsátotta szolgáit, nyugodtan állt, s várta a caesar megszólítását.

Caligula azon tűnődött, vajon mit tud a lány az összeesküvők tervéről, s vajon nem az ő fehér ujjai adták volna-e a tőrt a merénylő kezébe.

Dea Flavia nemis sejtette, hogy milyen veszedelmes helyzetbe került. A caesar néhány pillanatig hallgatott, majd hirtelen így szólt:

– Dea Flavia, hány éves vagy?

A lány zavart mosollyal tekintett rá.

– Húsz körül vagyok, hatalmas caesar. Pontosan nem tudom.

– Húsz… – Ismételte Caligula. – Akkor itt az ideje, hogy férjhez adjalak. A lány nyíltan a caesarra nézett, s bár szeméből most sem hiányzott a köteles tisztelet, amint hátravetette hajának nehéz tömegét és karcsú alakja délcegen kiegyenesedett, viselkedésében nyoma sem látszott az alázatosságnak.

– Ezért kereste fel a legnagyobb caesar szolgálója házát? – kérdezte egyszerűen.

– Részben – felelt Caligula kurtán. – Halljuk válaszodat.

– Caesarom nem intézett hozzám kérdést.

– Elfogadod férjnek azt, akit én, a caesar választok neked?

– Mindenben tisztelettel és hódolattal hajlok meg előtted, ó caesar, de…

– Micsoda de?

– Még nem gondoltam a házasságra.

– Nem gondoltál a házasságra? – ismételte a caesar durva hangon, s mintha haragos kételyében nem tudott volna nyugton maradni, elkezdett fel-alá járni a szobában. A lány csodálkozó, nagy szemekkel meredt rá. Tisztán látta, hogy a kérdés mögött komoly dolog rejlik. A caesar nem azért látogatta meg kora reggel, hogy csak idejét töltse.

A házasság gondolata csakugyan nem járt még Dea Flavia fejében, bár Licinia sokszor tett rá célzást csacsogása közben. Mindenesetre tudta – hiszen mióta atyja Caligula gyámsága alá helyezte, mindenki emlegette –, hogyha a caesar egy nap férjhez akarja adni, engedelmeskednie kell.

Egy fiatal patríciuslány álmodni sem mert volna arról, hogy atyja vagy gyámja akaratával ellenkezzék. Ha pedig ez a gyám maga a caesar, s a lány az uralkodó család tagja, akkor az ellenkezés puszta gondolata is szentségtörés.

Dea Flaviának a jövőről szőtt álmaiban a házasság gondolata eddig csak határozatlanul és homályosan jelent meg. Meghódíthatatlannak, sőt megközelíthetetlennek érezte magát. Ám most úgy látszott, hogy ez a boldog állapot hirtelen véget ér. Rettegve gondolt arra, hogy legdrágább kincsét, a szabadságát, kíméletlenül elrabolják. Azok közül a megvetett, léha kéjencek közül, akik mohón vágytak hatalmas vagyonára, s oly örömmel nyüzsögtek szoknyája körül, egyik majd ura és parancsolója lesz, ő pedig – rabszolgája a férfi vágyainak és szenvedélyeinek. A puszta gondolat is rémülettel töltötte el!

Jól ismerte azonban a caesart, s tudta, hogyha Caligula fejébe vette a megházasítását, akkor azt onnan senki ki nem veri. Ha a császár akart valamit, nem nyugodott addig, amíg akarata nem teljesedett. Tudta ezt Rómában nő és férfi egyaránt.

Künn a sötétség egyre nőtt. Nehéz felhők homályosították el az eget. Kis múlva Caligulamegállt a lány mellett, s amennyire lehetett, a lehajtott fővel álló Dea arcába nézett.

– Nem is gondoltál házasságra? – ismételte könyörtelen kacajjal. – Talán csak arra a férjre nem gondoltál, akit én választok neked? Vagy talán itt rejtegetsz a palotában egy szép ifjút, akinek egyedüli joga van kegyeidre?

– Kegyes uram, tréfál – hangzott a válasz. – Épp oly jól tudod, mint magam, hogy egyetlen patrícius sem dicsekedhet jóindulatommal.

– Akkor talán rabszolgára pazarlód mosolyodat? – kérdezte durván a caesar, majd, miután a lány válaszra se méltatta a sértést, így folytatta:

– Megnémultál, hogy nem felelsz, amikor a caesar szól hozzád?

– Mit feleljek, uram?

– Van szerelmesed?

– Nincs, uram.

– Hazudsz.

– Ha nem mondanék igazat, nem mernék nyíltan caesarom szemébe nézni.

– Ugyan! Nem hiszek én annak a hideg viselkedésnek, amit többnyire büszkeségnek neveznek. Ügyes kacérkodás az egész. A római nők ma már szerencsére belátják, hogy ők csak rabszolganői uruknak, aki kedve szerint adja vagy veszi őket. A feleség rabszolganője férjének, a lány az apjának, a császári ház nőtagjai pedig nekem.

– Kemény lecke ez, uram.

– Az – felelt Caligula durva cinizmussal –, de szívesen megtanítlak rá. Remélem, élek még addig, hogy házassági vásárt rendezhetek Rómában, ahol a gazdagok olyan nőt vehetnek, amilyet akarnak, csak pénzük legyen rá.

A caesar szavaira szégyenpír öntötte el a lány arcát, de nyugodtan felelt:

– A caesar ajkán át az istenek szólalnak meg. A törvényt a caesar az istenek akarata szerint változtatja meg így vagy úgy.

Szavai hízelegtek Caligula mérhetetlen hiúságának, mely éppúgy eluralkodott rajta, mint zsarnoki természete, ha ugyan nem jobban. Tudta, hogy a büszke lány szemében ő isten, s hogy a caesari méltóság iránti tisztelettől nem látja hibáit. Önkéntelenül megfékezte sértő durvaságát.

– Jól mondod, Dea Flavia. Ha az idő eljő, az istenek az én ajkamon át tudatják akaratukat, ahogy eddig is tették. Ebben a pillanatban is ők szólnak hozzád, amikor azt mondom, hogy férjhez akarlak adni.

– Uram, caesarom szólott – felelt a lány nyugodtan.

– Ne gondold, Dea Flavia– folytatta ékesszóló önhittségében Caligula –, hogy nem a boldogságodat kívánom. Csak olyan emberhez adlak, aki méltó hozzád. Segíts ezt az embert megkeresni. Én még nem választottam ki az illetőt. Előtted kell tanúságot tennie nemességéről és bátorságáról… Te viszont jelentsd ki, hogy még nem szemeltél ki magadnak senkit…

A caesar félbehagyta a mondatot, s visszafojtott lélegzettel várta a választ. Dea Flavia ingadozás nélkül, szilárdan felelt:

– Nem néztem ki magamnak még senkit, s nem is akarok férjhez menni.

– Talán Vesta istennőnek akarod szentelni szüzességedet? – kérdezte vigyorogva a caesar.

– Ha uram, caesarom, parancsolja, inkább annak – hangzotta válasz.

– Ostobaság! – fakadt ki türelmetlenül Caligula. – Ezzel a gondolattal vétkezel az istenek ellen, s megbántasz engem is. Bűn volna szépségedet meddő magányosságban elhervasztani. Az istenek gyűlölik a magányos leányt, hacsak nem annyira csúnya, hogy férfi szeme nem akad meg rajta. Rád, aki a caesarok családjának lánya vagy, hivatás vár, amelyet nem teljesíthetsz, ha magányosságra ítéled magad, s élettelen agyagfigurák formálásában leled kedvedet. Ne félj, lesz gondom a jövődre.

A caesar kihúzta magát, s az atyai jóindulat arckifejezésével tekintett a lányra. Meg volt elégedve magával és szónoki képességeivel.

Dea Flavia látta arcán a kegyes mosolyt, ám túlságosan tapasztalatlan és alázatos volt ahhoz, hogy a mosoly mögött nehezen leplezett csúfondáros vigyorgást is észrevette volna.

– A választás nehéz lesz, kegyes uram – mondta bizalommal–, és időbe kerül.

– Bízom jó szellemedben – felelt a caesar nyájasan.

– Ha ideje eljő, az istenek kétségtelenül nyilatkozni fognak.

– Bizonyára! És már holnap délben dörögve tudatják akaratukat!

– Holnap, uram?

– Ahogy mondod. Ebben az ügyben holnap a cirkuszi játékokon hozom nyilvánosságra akaratomat. Vedd fel a legszebb ruhádat – tette hozzá torz vigyorgással –, hogy kívánatos légy jövendő férjed szemében.

– Kegyes uram tréfál – reszketett a lány, s félelem költözött a szívébe.

– Tréfálok? – kiáltott a caesar, és sárga foga kivillant, mint valami zsákmány után járó hiénáé. – Nem, nem tréfálok! Soha ilyen komoly még nem voltam. Szeretett gyámleányom jövője a legfontosabbak közé tartozik nekem!

– Akkor csak arra kérem hatalmasságodat – könyörgött Dea, kék szemét esdeklőn szegezve a császárra –, adj gondolkodási időt… meg kell ezt…

– Én már mindent meggondoltam – vágott közbe a caesar durván –, neked csak engedelmeskedned kell.

– Igaz, igaz. Eszemben sincs ellened szegülni… De könyörögve kérlek…

– Csönd, némber! – fakadt ki a caesar. A leány vonakodása felgerjesztette dühét, s új életre keltette gyanúját, hogy ő is bűnös az összeesküvésben. – Hagyj fel ezzel az ostoba sírással. .. Caesarod beszélt. Legyen ez elég. Ki vagy te, hogy vitatkozom veled? Holnap eljössz a cirkuszba, megértetted? Addig pedig térden állva könyörögj az istenekhez, hogy bocsássák meg a caesar elleni lázadásodat.

Caligula királyinak vélt arckifejezéssel sarkon fordult, és távozni készült. Dea Flavia azonban térdre esett, és megragadta a köntösét. Nem akarta, hogy a caesar távozzék, amíg el nem lihegte minden könyörgését, és el nem mondott mindent, amivel meglágyíthatja királyi gyámja szívét.

– Kegyes uram– rimánkodott, s remegő hangját majdnem elfojtotta a sírás –, könyörülj rajtam, és hallgass meg! Nem vagyok én lázadó, nem is vagyok engedetlen. Csak alázatos leány vagyok, akinek boldogsága a te kezedben van. Kegyes uram, te nagy vagy, hatalmas, jó és igazságos. Könyörülj rajtam, hiszen egész szívem hűséggel van telve irántad. Hajadon vagyok, s hajadonságom boldogság. A körülöttem hízelgő férfiakat, akik csak a vagyonomra éhesek, utálom. Egyiküket sem becsülöm, egyiknek sem tudnám odaadni a szívem.

De Caligula nem olyan ember volt, akit női könnyekkel el lehetett volna téríteni szándékától, kivált akkor nem, ha szándéka önérdekből fakadt. Minél jobban rimánkodott Dea Flavia, annál jobban meg volt győződve arról, hogy már kiszemelte jövendőbelijét, s ez a leendő férj fogja kiragadni kezéből a caesari jogart.

Durva mozdulattal ellökte magától a lányt.

– Csönd legyen, mert nyomban örök némaságba taszítalak! Amit mondtam, megmondtam. Megértettél? Holnap, a cirkuszban, megnevezem jövendőbeli hitvestársadat. Akárki lesz, belenyugszol. Okom van rá, hogy ezt kívánjam, fontos államérdek, amit te nem értesz. Elvárom, hogy engedelmeskedj. A caesar beszélt.

– A caesar beszélt – ismételte a lány –, de kegyes uram megkönyörül.

– Nem ismersz, leány? – kérdezte Caligula, s lehajolva megragadta Dea Flavia csuklóját, miközben dühtől eltorzult arcát egész közel emelte hozzá. – Nem ismersz? Ha én valamire elszántam magam, láttál már megkönyörülni? Nézz a szemembe! Hallod, a szemembe nézz! – kiabálta rekedten, s megrázta a lány kezét.– Könyörület lakik a szememben? Van az arcomban olyasmi, amiből azt hihetnéd, hagyom, hogy elárulj? Oly kíméletlenül szorította a lány csuklóját, hogy Dea Flavia majdnem felsikoltott.

Beleharapott ajkába, hogy elfojtsa kiáltását.

A napvilágot kezdte elsötétíteni a közelgő vihar. Sűrű árnyak sötétlettek a szobában, s a tárgyak furcsa kísértetekké nőttek. Hirtelen haragos szellők futottak körül, s a vázákban hervadó levelek megzörrentek; mintha testetlen lelkek sóhajtoztak volna. Csak a tetőnyíláson át esett egy fénycsík a caesarra.

Dea Flavia egy pillanatra behunyta a szemét, mert még sohasem látta Caligulát ilyen undorítónak, ilyen gonosznak. Amint elfordította fejét, a férfi szilaj kacagásban tört ki.

– Nos?– kérdezte. – Láttad az arcomat? Továbbra is engedetlenkedsz?

– Nem, uram– felelt a lány halkan, és szemét elszántan a caesarra szegezte –, de kész vagyok a halálra.

– A halálra? Micsoda ostoba beszéd ez?

– Nem ostoba, jó uram. Az istenek is megengedik, hogy a szegény halandó bánatában a halálba meneküljön.

– Úgy? – mondta a caesar, és perzselő lehelete valósággal beteggé tette Dea Flaviát. – Ígyakarsz szembeszállni az akaratommal! Halál? Azt mondod? Inkább a halál, semhogy engedelmeskedj annak, akinek isteni hatalma van a földön? Halál? – Hangosan felkacagott

– Milyen halál? Valami enyhe, álomtalan álom, melyet édes méreg hoz a szemedre? Vagy talán az arénára gondolsz? Ordító tigrisekre? Vagy a lictorok korbácsára…? Erre gondolsz? Mondd!

Szája habzott, s a düh majdnem megfojtotta. Csak annyi ereje volt, hogy széttépje nyakán a köntösét. Ha ezt nem teszi, a következő percben elvágódik, mint a bika, melyet megfojt saját dühének ereje.

Mihelyt elengedte Dea Flavia csuklóját, a lány felugrott, gyors mozdulattal megigazította szétzilált ruháját, s hátravetette hajának súlyos tömegét. Amikor látta, hogy a caesar kezdi visszanyerni az eszét, teljes higgadtsággal így szólt:

– Kegyes uram azt teheti rabszolgáival, amit akar.

– Mi az? Mit mondasz?– mormolta a caesar dadogva.

– Inkább választom a kínhalált, mint olyan férjet, akit nem én választok.

– Nem félsz a haláltól?

– Nem, uram. Nincs oly nehéz iga, mint a szentségtelen kötelék, s a halál nem oly borzalmas, mintha a szív megtörik.

Halálos csend támadt a szobában. A fülledt levegőben csak a távoli mennydörgés haragos visszhangja hullámzott. Caligula úgy bámult a lányra, mint valami földöntúli jelenségre. Lassan végighúzta kezét verejtékes homlokán, lélegzése lassabb s nyugodtabb lett, s nehéz szempillái lehulltak kidülledt szemére.

Még mielőtt Dea Flavia palotájába lépett, kitervelte, hogyan fürkészi ki azt az embert, aki a holttestén keresztül akar a trónra lépni. Gondolta, addig nem áll szóba az összeesküvők bandájával, míg nem tudja, ki aratja le a gyilkosság gyümölcsét. Csak annyit tudott az illetőről, hogy megkéri, és el is fogja nyerni Dea Flavia kezét. Gyűlölte ezt az ismeretlent. Olyan büntetést akart rá kiszabni, amely a rémület reszketésével tölti el a többieket, még mielőtt rájuk kerül a sor. De az ismeretlen ember személye titok volt előtte, s hogy kinyomozza, szüksége volt ennek a lánynak a segítségére, aki oly nyugodtan áll előtte, s minden hatalmával, minden fenyegetésével bátran szembeszállt.

Dea Flaviára tekintett, s lassan rájött, mit kell tennie. Megértette a lány lelkét, s belátta, hogy sohasem tudná megtörni az akaratát. Két hajthatatlan ember találkozott, s az egyiknek engednie kell. A látszólagos nyugalom vonásait öltötte tehát magára. Gondolta, talán ravaszsággal eléri azt, amit kényszerrel és haraggal nem tudott. Arcáról lassan, lassan eltűnt a harag, s valami bánatos komolyság költözött a szemébe.

Támolygó léptekkel, mintha elkábult volna, lerogyott egy székbe, térdeire támasztotta két könyökét, s kezeibe temette arcát.

– Jaj nekem!– nyögte. – Jaj a caesarok házának, ha már a család legszebb lánya is mint áruló fordul atyafia ellen.

– Áruló? Én, jó uram? – tiltakozott a lány. – Nincs abban semmi árulás, ha mint leány óhajtom szolgálni a caesart, s életemet is szívesen adom szabadságomért.

– De bizony elvetemült árulás – folytatta a caesar remegő hangon, mint akinek mély bánata van –, ha valaki nem engedelmeskedik a Caesarnak.

– Csak ebben az egyben…

Caligula felemelt kezének egy mozdulatával hirtelen félbeszakította:

– Ugyan! Haszontalan emberek beszélnek úgy, hogy: Jó uram, engedelmeskedem mindenben, kivéve abban, ami nekem nem tetszik. Dea Flavia augusta, nem hittem, hogy ilyen rettenetes önzés lakik benned.

– Önzés, uram?

– Az! Hát nem a caesarok házából való vagy? Nem vagy-e a rokonom? Nem az én jóvoltomból van részed tekintélyben, hatalomban és minden másban, ami személyedet a közönséges emberek fölé emeli? Ha nem én volnék a caesar, hol lennél? Nem itt. Nem volnál Róma valóságos királynéja, hanem talán egy másik caesar cselédje, vagy lányának szolgálója… Elfelejted ezt, augusta?

– Nem, kegyes uram, nem felejtek el semmit. Jóságod…

– De azért mégis ellenségeim kezére akarsz adni – jegyezte meg mind nagyobb szomorúsággal Caligula. – Egy ujjadat sem mozdítod értem.

– Életemet adnám érted, és te tudod is ezt.

– Akkor sem mennél férjhez, ha ezzel a caesar életét menthetnéd meg?

– Kegyes uram, rejtélyekben beszélsz… Nem értem.

– Nem érted, leány, hogy csak hűséged tanújelét akarom? Te is, mint annyian mások, gyakran emlegeted a caesar iránti határtalan hűségedet. Ma először tettem ezt próbára és íme, csalódtam.

– Tégy komoly próbát, uram, s nem fogsz csalódni. De ne csak parancsolj, hanem avass a bizalmadba is.

Dea Flavia egészen közel lépett a császárhoz, aki látszólag megtörten, bánatosan ült a helyén. Sokkal hatalmasabbnak látszott, mint imént, amikor dühöngve tombolt és fenyegetődzött, hiszen most a legerősebb női érzést, a hűséget ébresztette fel. A lány lassan térdre ereszkedett, de most nem könyörögni akart, nem a saját személyére gondolt, hanem alázatos megadással a császár rendelkezésére bocsátotta magát. A dac, a büszkeség, az életöröm eltűnt szeméből. Szívében nem élt más érzés, csak az önfeláldozás vágya.

Caligula, a nagyszerű komédiás, ügyesen leplezte diadalát, amely nyomban felgyulladt szemében, amikor a lányt térdelni látta. Megértette, hogy ez a beleegyezést jelenti. Két kezét atyai mozdulattal kinyújtotta, s fáradt szomorúsággal megsimogatta a lány haját.

– Dea Flaviám, munkában vannak az árulók, hogy megöljék a caesart – suttogta megtörten.

– Jóságos istenek! – ijedt meg a lány.

– Bizony! Mit gondolsz, közbevetik magukat az istenek? Én azt mondom, igen. De az isteneknek szükségük van rád, s nekem, Caesarodnak és istenednek is a te segítséged kell. Végtelen gyöngédséggel kezeibe vette a lány kezét.

– Kegyes uram!– szólt Dea Flavia. – Életem a tied.

– Fogadd el a férjet, akit ajánlok, s akkor biztos az életem… Ám ha kérésemet megtagadod, holnap a caesar vére szárad a kezeden…

– Uram…

– Megteszed, augusta?

– Nem értelek! Bízz bennem, beszélj kicsit világosabban!

– Többet nem árulhatok el, de annyit mondhatok, hogy életem, a caesari ház, sőt a birodalom jövője is a te kezedben van. A árulók eszközükké akarnak tenni téged. Azt mondják: Dea Flavia férje legyen a meggyilkolt caesar utódja.

A szörnyülködés kiáltása hagyta el Dea Flavia ajkát.

– Kik esküdtek össze? Mondd meg a nevüket!

– Csak néhányét tudom.

– Kik azok?

– Emlegetik Hortensius Martiust.

– Ó!

– Aztán az ifjú Escanest… Philáriót is, hűséges szolgámat.

– Égi istenek! Sújtsatok le rájuk!

– És Taurus Antinort, Róma praefectusát – tette hozzá a caesar, s amint ezt a nevet kimondta, dühösen felmordult.

– Taurus Antinor?– álmélkodott a lány, majd alig hallhatóan megismételte a caesar iménti szavait: – Eszközükké akarnak tenni téged!

Kezét összefonta maga előtt, s fejét a szégyen és rémület pirosságával hajtotta mellére. Az ő nevét is emlegették az árulók; adták-vették a személyét a leggyalázatosabb szentségtörés jutalmaként, mely valaha is beszennyezte a római patríciusok becsületét.

– Taurus Antinor– suttogta magában –, te vagy a legalávalóbb áruló valamennyi között.

A Caesarnak már nem kellett a lány hűségét kérni. Meg volt elégedve a sikerrel, és nem is leplezte örömét. Dea Flavia ellenállása már nem veszélyeztette a terveit. Úgy gondolta, hogy itt az ideje befejezni a beszélgetést. Felállt, majd kinyújtott karral az ólomszínű égre mutatott.

– Jupiter villámai most messze cikáznak – mondta lassan–, de holnap lesújtanak Rómára, és a négy fal közt is utolérik az árulókat. A levegő tele lesz jajgatással és fogvacogással, vér festi vörösre a Tiberis vizét, mert a meggyilkolt caesar bosszút kiált a gyilkosokra. Tehát megmented a caesart, Dea Flavia?

– Megadtam válaszomat, kegyes uram– mormolta a lány. – Életem a tied.

– Szóval engedelmeskedsz?

– Parancsolj velem, caesar!

– Holnap, a cirkuszban. Megértetted? Tervem kész! Csak engedelmeskedned kell… vakon… érted?

– Értem, uram.

– A közönség, az egész plebs, mindenki előtt meg fogom nevezni jövendőbeli férjedet, és te elfogadod mindenki füle hallatára, ellenkezés nélkül.

– Amint uram parancsolja.

– Megesküszöl?

– Megesküszöm.

– Akkor– szólt Caligula, s csúfondáros áhítattal a hűséges szívű lány lehajtott fejére tette kezét – fogadda győzelmes Jupiter, a szent Juno és a Nagy Anya áldását, mert méltó vagy a caesarok családjára.

Alig hogy szavait kiejtette, a régóta várt vihar rettenetes erővel kitört. Hatalmas villám futott végig az égen, s megvilágította az egész termet, a térdelő Dea Flaviát, a császári szörnyeteg torz alakját, s a vázákban hervadó virágokat. Aztán iszonyatos dörgés rázta meg az egész palotát.

Caligula rémülten elordította magát, hangosan szolgáiért kiáltott, aztán kirohant a szobából.

XIV. FEJEZET

Mint ki drágakövet hitvány kő be foglal, olyan, ki tisztességet tesz az esztelennek.

Példabeszédek könyve 26, 8.

A nagy amphitheatrum felé vezető utakon és utcákon éjfél óta nyüzsgött a nép. Mindenki egyirányba tartott: ünneplőbe öltözött férfiak és nők, s mellettük szaladgáló gyermekek egyaránt. A férfiak meg voltak rakodva gyékénykosarakkal, elemózsiás szatyrokkal, mert a mulatság kezdetére órák hosszat kell várni, s a hosszú várakozásban az ember megéhezik.

Az asszonyok már előző nap megfőzték a tojást, halat sütöttek, s megvették azt a gyümölcsöt, mely épp a legolcsóbb volt. Mindenki sietett, mert bár az amphitheatrum üresen állt, és – amint mondták – kétszázezernél is több embert befogadott, nyilvánvaló volt, hogy a játékok megnyitását kétszázezernél sokkal többen akarják látni.

Mindenki tudta, hogy a látványosság harmincegy napig tart, és végig változatos lesz. Ám mind közül a legnevezetesebbnek a megnyitás napja ígérkezett. Ott lesz a caesar. Ő nyitja meg ünnepélyesen a játékokat, és ingyen ajándékokat osztat ki. Hálát mond az isteneknek a veszélyes germániai expedícióból való szerencsés visszatérésért, megmutatja magát a népnek, szívesen fogadja az üdvözlő ujjongást, s annyi vidám mulatságot, zenét, látványosságot és viadalt nyújt a lakosságnak, amennyit a nép csak akar.

Ezer, sőt tízezerszám özönlött a nép már éjféltájban a cirkusz felé, hogy a kapuk megnyitásának pillanatában jelen legyen, betódulhasson az üres arénába, s úgy magának, mint családjának jó helyet szerezzen.

Amikor hajnalban a nagy rézkapuk megcsikordulva lassan kitárultak, mintha a hatalmas tenger zsilipjei nyíltak volna szét. Egymás hegyén-hátán, tolongva, lökdösődve, rohanva, ugrálva, egymást tépveszaggatva, bukdácsolva tódultak be az emberek a széles kapu két szárnya közt, s benn, az üres aréna porondján úgy futottak szét, mint hangyabolyból a hangyák.

Az égen nyoma sem volt viharfelhőnek. Jupiter villámai tegnap kitombolták magukat, ma azonbanmosolygott az égbolt.

Hogy szép késő nyári nap van, mindenki magától értetődőnek vette. A caesar rendelte ünnepnapon és mulatságon nem is lehetne másképp.

Az aréna északi részen pompáztak a szenátorok, patríciusok és lovagok páholyai, s középen bíbor kárpitokkal, függönyökkel és zászlókkal ékesen a császári páholy. Peremét arannyal hímzett szőnyegek borították, melyek lustán hullámzottak a reggeli szélben. Székek és vánkosok tömege tarkállott a páholy mélyén, tápot adva a találgatásnak, hogy melyiken ki foglal majd helyet.

Alig valamivel hajnali két óra után megkezdődött a látnivalók sora. Felvonultak a viaskodásra ítélt emberek, és bemutatták a különböző vadállatokat. Nyolc erős teherhordó ló húzta a numidiai oroszlánok vasketrecét, melyben az állatok soványan, kiéheztetve, fenyegető vörös szemmel morogtak, s tajtékos szájjal várták a martalékot. Aztán sorra jöttek a hiénák, amelyek újdonságot jelentettek a játékok sorában, majd a nílusi krokodilok és a thrákiai erdők farkasai.

Az állatok bemutatása csaknem egy óra hosszat tartott. A közönség türelmetlensége egyre nőtt. Az állatokból elég, a nép az állatok zsákmányát kívánta látni! A nők éppoly hangosan kiabáltak, mint a férfiak. A gyermekek felálltak a padokra, hogy lássák a hadifoglyokat, a gonosztevőket és a lázadó rabszolgákat, akik később szolgálnak mulatságul.

A halálra szántak csakhamar meg is érkeztek. A nép hangosan ujjongott. Csupa remegő, nyomorult ember vonult fel, s az izgatott nép csillogó szeme arról árulkodott, hogy hiába számítanak könyörületre.

A legtöbb elítélten látszott, hogy lelkét máris rabul ejtette a férfiatlan, gyáva iszonyat. Testükről ömlött a hideg veríték. Majdnem egytől egyig tolvajlásban vagy gyilkosságban vétkes, született gonosztevők voltak.

A legelvetemültebb gonosztevők közül néhányat germán lázadónak öltöztettek fel, mint akiket a caesar maga hajtott igába. Fejükön kétszínű parókát, derekuk körül kecskebőrt viseltek, s amint körüljárták a hatalmas arénát, csuklójukon és bokájukon megcsörrent a lánc.

Amint a tömeg megpillantotta őket, ujjongani kezdett. A fogoly germánok megerősítették a caesar vitézségének hírét. Csupa hatalmas termetű és széles vállú embert szemeltek ki a játékokra. Ámulat volt látni őket, s az átkozódás kiáltása tört fel a nézők ajkán. Ezek csakugyan különb büntetést érdemelnek, mint a közönséges gonosztevők. Ezek a caesar hatalma ellen lázadtak, és szent életét is fenyegették.

De a kora reggeli órák legérdekesebb látványossága kétségtelenül az a fekete párduc volt, melyet egy bennszülött numidiai főnök küldött hódolata jeléül a Caesarnak. Napok óta szertelen hírek jártak az állat ravaszságáról és vadságáról, de még senki se látta. Láncok közt tartották fogva a caesari palota kertjében. Mesélték, hogy amióta a sivatagból Rómába hozták, nagysága és ereje még tovább nőtt.

A caesar állítólag gyönyörrel szokta nézni, hogyan táplálják élő állatokkal, s gyakran saját kezéből etette a bestiát. Suttogták, hogy emberi húst is szóratott eléje, rabszolgákat, akik nem engedelmeskedtek elég készséggel, vagy másképpen keltették fel haragját. Egyik legnagyobb mulatsága állítólag az volt, hogy a szerencsétlen rabszolga karját bedugatta a rács közé, aztán nézte, hogy a párduc hogyan ropogtatja az emberi csontot, hogyan nyaldossa a vért.

A legnagyobb és legjobb caesar most, hogy kedvében járjon népének, kegyesen megengedte, hogy mások is lássák kedvenc állatát. Hangos taps és dörgő tetszés fogadta a nagyszerű ketrecet, melyet tizenhat néger rabszolga húzott be az aréna porondjára. A ketrec aranyozott rácsai fölött császári lobogó lengett, és uralkodói jelvények tündöklöttek.

A vadállat kígyószerű, széles fejét előrenyújtva a ketrec egyik sarkában lapult. Apró arany szeme sárgán villogott, s olykor-olykor vigyorgáshoz hasonló különös fintorba torzultak hatalmas állkapcsai. Izmos farka szüntelenül verdeste a ketrec padlóját. Amint az egyenetlen porondon egyegy zökkenés megzavarta, mint a villám, felugrott, egyetlen szökkenéssel a rácsnál termett, s nagy fekete mancsával az épp kísértően közel álló néger háta felé vágott. Mikor egy ilyen alkalommal hatalmas körmeivel elérte az egyik szolga hátát, vállától a derekáig lerántotta róla a bőrt. Ezer és ezer torokból visszhangzott a gyönyörkiáltás, mely megrázta az óriás amphitheatrum falait.

A tombolás közepette trombiták rivalgása jelentette, hogy közeledik a caesar.

Caligula praetorianusainak kíséretében, lengő zászlók közt lépett a páholyba. Amint a tömeg megpillantotta, mindenki egyszerre felállt, s épp olyan viharos lelkesedéssel üdvözölte, mint pár perccel előbb a párduc vérszomjas kegyetlenségét, vagy ahogy ujjongott volna a halálán, leszúratásán s utódja kikiáltásán.

A caesar bíbor selyemtunikát viselt, melyet a Nap, a Hold és a csillagok aranyból, ezüstből hímzett képe díszített. Mellén Augustus mellvértje csillogott, ezt a nagy császár sírboltjából ásatta ki. Formátlan fején drágaköves, szétáradó napsugarakhoz hasonló diadém ragyogott, míg kezében Jupiter jelvényét, az arany villámot s Neptunus jelvényét, a háromágú szigonyt tartotta.

Testőrök, lovagok, szenátorok és patríciusok vették körül. Közvetlenül mögötte haladt felesége, Caesonia, és nagybátyja, Claudius. A császár a páholy szélére lépett, hogy a tömeg jól láthassa alakját. Szemmel látható elégedettséggel élvezte a nép örömét s az ujjongást, amely szünetlenül szállt az ég felé.

Nem hallotta a gúnyos nevetést, sem azokat a csúfondáros megjegyzéseket, melyek megjelenését kísérték. Kedve telt abban, hogy minden szem egyszerre feléje fordul, és hogy valóban császári pompa veszi körül.

Az augusták, parancsa szerint, valamennyien körülötte álltak. Akik ismerték a császári ház tagjait, ujjal mutogatták kevésbé szerencsés szomszédjaiknak a császári hölgyeket.

– Caesonia áll a legközelebb a Caesarhoz. Mondják, hogy a nő egyszer bájitalt adott neki, mert Caligula szerelme igen hamar kihűlt. Állítólag ettől a bájitaltól tébolyodott meg.

– Aztán ott van a két nővére, Drusilla és Livilla. Drusilla nagyon szép.

– Amott meg Julia áll, Drusus leánya, aki szívesen lépne Caesonia nyomába.

– De mégis csak Dea Flavia, Claudius Octavius leánya a legszebb mindnyájuk között.

– Éljen Dea Flavia! – kiáltotta a nézők egy csoportja.

Dea Flavia hófehér köntöst viselt. Nyakában gyöngysor csillogott, s arany haját gyémánt diadém ékesítette. Sápadt volt nagyon, és nem mosolygott. Kezében három hosszú szárú liliomot tartott, melyek éppolyan fehérek voltak, mint az arca.

Mindenki észrevette, hogy a caesar őt ültette maga mellé balfelől, míg jobbján Caesonia foglalt helyet. A tömeg azt is látta, hogy Dea Flavia megéljenzését a többi augusta bosszúsággal fogadja.

Közben Caius Nepos, a praetorianusok praefectusa, a császári páholy elé lépett, és sztentori hangon megparancsolta, hogy mindenki térdeljen le. A páholyokban lévők nyomban le is térdeltek, s ugyanígy tettek a zászlótartó gárdisták, a szenátorok és a lovagok is. Letérdeltek az augusták, és a császári páholytól jobbra és balra trónoló patríciusok is. A tömegben azonban nem mindenki engedelmeskedett. Caius Nepos kénytelen-kelletlen megismételte parancsát, s azzal fenyegetőzött, hogy nyomban szétkergeti az egész nézőközönséget, és megtisztítja az amphitheatrumot. Végre mindenki letérdelt.

Csak maga Caligula maradt állva, és nem messze tőle egy falnak támaszkodva Róma praefectusa.

A caesar megáldotta népét, majd Caius Nepos intésére feltört a kiáltás:

– Üdv a Caesarnak! Üdv neked, ó, Isten! Üdv a hadsereg atyjának, a legjobb és legnagyobb Caesarnak!

XV. FEJEZET

Ki tudja, Ádám fiainak lelke felfelé, a barmok lelke lefelé száll-e?

Prédikátor könyve 3, 21

Caius Ju lius Caesar Caligula feltűnően jókedvű volt, és mosolyogva bólogatott. Igaz ugyan, hogy arcán halálos sápadtság fehérlett és szeme vérbe borult, de ezt csak betegeskedésének tulajdonították, mert kedélye kétségtelenül a lehető legjobb volt. Csak egyszer ráncolta össze homlokát, amikor hátrapillantva meglátta, hogy Róma praefectusa állva maradt, amidőn üdvözlésére mindenki leborult. De hamarosan felderült arca, s nem sokkal később már barátságosan beszélgetett a praefectussal. A körülötte levő augusták minduntalan nevetgéltek, mert a császár időről időre egy-egyszellemes megjegyzést, vagy – ami karakterének inkább megfelelt – durva tréfát intézett hozzájuk.

Caligula elejétől végig figyelemmel kísérte az előadást. A műsoron elsőként Paris ítéletének verses travesztiája szerepelt, amelyben a Parisia nevű hősnő előtt istenek versengenek az aranyalmáért. Ezután a vízzel elárasztott és ügyes gépek segítségével hullámzásba hozott arénán sorhajók gyakorlatoztak. Utána birkózás és vadászjelenetek következtek, külön e célra Thráciából hozott vadkanokkal és farkasokkal.

A caesar élvezettel nézte, hogy marcangolják szét egymást a numidiai oroszlánok, s a nézőtérrel együtt lelkesen megtapsolta a hiénák és krokodilusok viadalát. Biztatta a gladiátorokat és izgalma, akárcsak a néző tömegé, fokról fokra emelkedett, amint az egyszerű és békés játékokra egyre vadabb és vérszomjasabb jelenetek következtek.

A vér patakokban ömlött. A közönség remegő orrcimpával, kábult aggyal szívta be émelyítő szagát, s a még több vér utáni lázas vágy kiszárította az ajkakat és nyelveket.

Ám mindez még csak előjáték volt. Az igazi látványosság, amelyért minden római – patrícius és plebejus, gazdag és szegény, férfi, nő vagy gyermek – egyaránt reszketett, csak most kezdődött. Ez volt az életük. Ezért virrasztották át a fél éjszakát s vártak órákon át, csakhogy elég közel legyenek a küzdőtérhez, érezzék a porondot megfestő vér szagát, és láthassák az elesett arcán a haláltusa utolsó vonaglását.

– Habet! Habet! Habet!

A kiabálás egyre rekedtebbé vált. Férfiak, nők messze kihajoltak, s tágra nyitott szemmel bámultak, míg kinyújtott kezük hüvelykujja könyörtelenül követelte a halált.

– Habet! Habet!– ordították az asszonyok, amikor egy összeroskadt alak a porondon vonaglott, s a győztes emelt fővel várta a nép ítéletét.

Fent a császári páholyban Caligula nevetett és tréfált. A sátorponyva hűvös ibolyaszín árnyékot vetett káprázatos öltönyére és az augusták drágakövekkel ékített fejére.

Az óriási nézőtér azonban fényárban úszott, mert a délelőtti nap majdnem függőlegesen tűzött az ovális térség déli oldalára. Az aréna mindkét végén a tömör, vert réz kapuszárnyak, mint óriás, vörös tükrök vetítették vissza az aranyos és ibolyakék színeket, akár az alkonyat csókolta felhők a nap sugarát.

Most néhány szerencsétlen embert, akiket előzőleg a császári törvényszék elítélt, fegyveres emberekkel állítottak szembe, valójában a hóhérjaikkal, oly egyenlőtlen volt a küzdelem. Óriás termetű, rövid kardokkal felfegyverzett afrikaiak vettek üldözőbe nyomorult, elcsigázott embereket, akik jajveszékelve szaladtak körbe, átbújtak a korlátok alatt, s átugrottak a mesterséges akadályokat. Valójában ez is csak egy újabb vadászjelenet volt.

Senki sem törődött azzal, vajon valóban bűnösökön hajtják-e végre az ítéletet, s hogy törvényes vizsgálat után jogi alapon ítélték-e el őket? Csak a látványosság újdonsága és érdekessége volt fontos. A jól kiképzett afrikaiak úgy játszottak a nyomorultakkal, mint macska az egérrel, utat engedve a látszólagos szabadulás felé, hogy ismét rájuk vessék magukat, s a halált osztogató rövid karddal kioltsák életüket.

Zajos taps kísérte az előadást. Féktelen kacaj gúnyolta az üldözöttek hiábavaló erőlködését, az akadályon való bukdácsolásukat, a szemükben tükröződő iszonyatot és ösztövér testük vonaglását a pribékek súlyos ökle alatt.

– Habet! Habet! Habet!– üvöltötte mindenki, ha a zsákutcába szorított szerencsétlen nevetségesen gyenge karja megkísérelte felvenni a küzdelmet a dagadó izomzatú afrikai halált hozó fegyverével.

– Habet! Habet! Habet!

– Az oroszlánokat! Az oroszlánokat! Rabszolgákat az oroszlánok elé! – ordították minden oldalról, miután a mészárlás véget ért. A sok ezernyi láb türelmetlenül dobogott a padlón, s a hatalmas rézkapuszárnyak mögül vészjósló mennydörgés rázta meg a forrósággal teli levegőt.

Caligula kedvence, a fekete párduc nyolc etióp rabszolga által vont aranyos ketrecében lassan begördült az arénába.

Mély sóhaj rebbent az ajkakon. A zsivaj lecsendesült, halálos csend honolt a nézőtéren, csupán a kétszázezer szempárban volt élet.

A fekete párduc a ketrec egyik sarkában kuporgott. Kígyó formájú fejét, lapos, széles homlokát, s hatalmas ívelt állkapcsait mélyen behúzta vállai közé; aranyosan csillogó apró szeme unottan, lustán pislogott.

A lihegő rabszolgák lassan gördítették végig a ketrecet az arénán, majd a kapuval szemben megálltak.

XVI. FEJEZET

Légy hű, mindhalálig!

Jelenések könyve 2, 10

Fent, pompás sátrában, a csíkos ponyvatető alatt Caligula kéjese n vigyorogva, szemmel látható örömmel dörzsölgette kezeit, s újra és újra felhívta Dea Flavia figyelmét az állat szépségére. Az augusta azonban csak hűvösen bólintott. Egész délelőtt ott ült a caesar mellett, de igen kevés életjelt adott magáról. Sokan azt hitték, hogy a hőség és a kezeiben tartott liliomok illata elaltatta. Annyi bizonyos, hogy a szörnyű játékok alatt behunyta szemét, s amikor panaszos halálordítás visszhangzott az arénában, a fülét is befogta. A caesar csak nevette, és mulatott rajta a többi augusta is, akik szemmel láthatólag igen jól szórakoztak.

Pedig az előadás eddig elég szelíd volt, s az embervadászat nélkül igazán kiállhatatlanul unalmas lett volna. Egynehány rongyos rabszolga halála igazán nem izgathatta fel egy római hercegnő idegeit. Ami pedig a gladiátorokat illeti – nos, azokat úgyis erre nevelték, s jól megfizették halálukat.

Nem messze a caesar magas személyétől, Róma praefectusa komor csendben támaszkodott a márványfalhoz. A caesar maga kívánta megjelenését. Róma praefectusa különben sem hiányozhatott, amikor a császár kegyeskedett leereszkedni népéhez. Azt azonban senki sem tudhatta, lát vagy hall-e valamit abból, ami körülötte folyik. Szemeit ugyan tágra nyitotta, de nem tekintett le az arénába. Senki sem tudhatta, hogy helyéről éppen egy finom arcél körvonalait, egy gyöngéd kerekded arcot és egy selymes fürtök alól kikandikáló parányi fület lát.

A játékok alatt egyszer csak kihullottak a liliomok Dea Flavia kezéből, s a halk nesz, amellyel a márványpadlót súrolták, felébresztette álmodozásából a lányt. Tágra nyitott szemmel tekintett körül, s pillantása hirtelen találkozott a praefectus szemével. Tekintetében feltárult a férfi előtt a lelke, egy olyan lélek, amely csordultig telt a látottak fölötti elszörnyedéssel.

Ám olyan gyorsan, ahogy akaratlanul feltárta lelkét, ismét elrejtette hajthatatlan büszkesége álarca mögé. Sötéten pillantott a férfira, mintha haragudnék, hogy elleste egy titkát. Elfordult, és félrerúgta a lehullott liliomokat, azután előrehajolva ült tovább a helyén, könyöke egy hímzett párnába mélyedt, s arca a kezein nyugodott.

A praefectus, ha tehette volna, szívesen kiragadta volna őt a kegyetlenkedés és vérengzés undorító színhelyéről. Egész lelkével arra vágyott, minden idege azért reszketett, hogy erős karjaiban kivigye Róma falai, a márvány palotasorok és templomkoszorúzta hegyek közül, a kék tengeren át a távoli Galileába, ahol ő maga boldogságot és békét találna.

Összekulcsolta karját a mellén, s miközben nagy nehezen önuralmat erőszakolt magára, minden izma pattanásig feszült.

A caesar kívánta, hogy ma itt legyen, és ő eljött, hogy akaratának eleget tegyen. Mindenkor megadja a császárnak, ami a császáré, de most nem látott egyebet, mint a gyémántkoszorúzta aranyos fejet, a gyöngéd rózsás arcot és a szellőben lebegő, elszabadult selymes fürtöket.

Nem volt többé bánat a szívében, sem lelkifurdalás vagy árulástól való félelem. Az az ember, az aventinusi kis kunyhó lakója megtanította, hova vigye gyengesége és bűnei terhét.

Tudta, hogy szereti Dea Flaviát egy egyenes szív minden érzésével, amelyet eddig soha nem érintett a szerelem édessége. Tudta, hogy szereti azzal a szenvedéllyel, amellyel egyik lélek egy másik lélekben társát leli fel. De azt is tudta, hogy ebben a szerelemben egy gondolattal sem árulta el Krisztust, akinek szolgálatában életét fogja áldozni. Tudta, hogy a szép, ifjú, pogány nő gyönyörű látomása soha többé nem fog a kereszt és őközötte megjelenni, sőt a lány fogja – akaratlanul és öntudatlanul– a Golgotára vezető utat megmutatni. Le kell mondania állásáról, ezt is tudta. Még néhány nap a caesar szolgálatában, s ígérete nem köti többé Rómához, hiszen a caesar visszatért külföldi útjáról.

További életét annak szolgálatában tölti el, aki némán, a keresztfáról vette ki tőle a hűség esküjét. Valahol, egy csendes campaniai kunyhóban, vagy ha kell, messzebb is, minden erejével azon lesz, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak, s lemondjon mindenről, ami életét eddig könnyűvé és kellemessé tette.

Isten a megmondhatója, milyen könnyű lett volna ez negyvennyolc órával ezelőtt! Most azonban megválni Róma hiú dicsőségétől és kegyetlenségétől egy volt a Dea Flaviától való elszakadással is. Egy volt azzal, hogy ki kell tépnie saját szívét, mely egy gyönyörű lány lábainál vert gyökeret.

Ez a lemondás nem azt jelentette, hogy letér választott útjáról, hanem hogy magára veszi keresztjét. Azt jelentette, hogy feláldozza virágzó élete minden gyönyörét, a nő boldogító mosolyát, az édes ajakról lopott csókok mézét. Azt jelentette, hogy nem töltheti el többé örömmel, ha a nő elhalad előtte, ha palástja suhogását hallja; nem gondolhat többé arra, hogy édes, szép otthona legyen, ahol apró gyermekek lábacskái topognak körülötte, s a sarokban valaki egy parányi bölcsőt ringat.

Jelentette viszont a boldogság és lelke minden vágyának feláldozását. Jelentette, hogy a kereszt tövére saját szívét feszítse fel.

XVII. FEJEZET

Így hát szívük kívánságára hagytam őket, és öntanácsaik szerint jártak

Zsoltárok könyve 81, 12

Időközben a cirkusz munkásai, az ácsok és kovácsok összeállították a következő jelenethez szükséges díszletet. Hatalmas fatörzseket cipeltek be és állítottak fel, hogy embernek, állatnak egyaránt menedéket nyújthassanak. Egy hat láb széles, mesterséges patakot vezettek keresztül az arénán, amelynek partjait sás, káka és egyéb vízinövények festői csoportja borított. Az egész küzdőteret egykettőre nyílt mezővé alakították.

A nép megelégedéssel figyelte az előkészületeket. A caesar kedvenc párducának jelenléte biztosította őket arról, hogy kivételes élvezetben lesz részük.

A munkások hamarosan igen szokatlan munkába kezdtek. Hogy ezt megérthessük, ismerni kell az aréna egész belső elrendezését. A porondot, amelyet most mesterséges táj borított, tizenkét láb magas, tömör márványfal zárta körül. Ebben a magasságban kezdődött az első üléssor, mely mögött lépcsőzetesen emelkedett a sorok sokasága. Körülbelül négylábnyira a földtől keskeny párkány húzódott végig, míg a fal felső részét alacsony oszlopokon nyugvó boltívek díszítették. A vaskos oszlopok közét mély fülkék töltötték ki. A fülkék előtt a munkások bíborselyemből font hágcsókat erősítettek vaskarikákba. Ezek a hágcsók éppen annyira lógtak le, hogy ha valaki felugrott a párkányra, elérhette a hágcsó alját, s azon felmászhatott az oszlopok közé.

A nép visszafojtott lélegzettel leste ezeket az előkészületeket, amelyeknek világos volt a célja. Egyenlő harcot akartak lehetővé tenni az űzött ember és az üldöző vad között. Ha ugyanis a párduc valakit űzőbe vesz, az illető még mindig felugorhat a párkányra, s feltornászhatja magát a selyemhágcsón az oszlopfülkébe. A halálfélelem igen mozgékonnyá teszi az embereket.

Úgy látszott, hogy az eljövendő küzdelemben erősen kedveznek az embernek. Ha az üldözött felvonta maga után a hágcsót, biztonságban érezhette magát az oszlopok között, mert a simára csiszolt tömör márványfal keskeny párkánya nem nyújtott elegendő támasztékot a dühös vadállat éles karmainak.

Amikor a nézők erre rájöttek, elégedetlenkedni kezdtek. Az új látványosság nem ígérkezett kedvükre valónak. A párduc így szomorú szerephez jut, hacsak nem tehetetlen áldozatokat vezetnek eléje. Amint a munka előrehaladt, a tizenkét körös-körül lecsüngő mentőhágcsó látványára a morgás haragos kiáltozássá változott.

De Caligula sem a morgással, sem az elégedetlenség hangosabb kitöréseivel nem törődött, holott máskor ilyesmi dühöngésre késztette. Élénken figyelte a munkások előkészületeit, s néhányszor maga kiáltott le parancsot.

Amikor minden elkészült, a szomszédos páholyhoz fordult, s kicsiny, vérrel borított szemei sorra vizsgálták a benne ülő patríciusok, lovagok és szenátorok arcát. Magához intette Hortensius Martiust, és elmagyarázta neki a selyemlétra előnyeit. A fiatal Escanesnek is meg kellett csodálnia az új kelléket, amely – mint hamarosan kitűnt – a caesar személyes találmánya volt.

A nép még mindig elégedetlenkedett, csak futólag figyelt a császári páholyban lejátszódó jelenetre. Az általános érdeklődés akkor fokozódott ismét, amikor a munkások befejezték előkészületeiket, és a kijáratok felé siettek.

A párduc ketrecének csapóajtaját lassan felhúzták.

A hatalmas vad néhány pillanatig csendben, mozdulatlanul lapult a helyén, majd dühösen morogva az arénába szökött. Lassú, méltóságteljes, egyben könnyed, ruganyos léptekkel sétált a homokon. Lapos fejét mélyen lehajtotta, s hajlékony, ideges teste kígyózva haladt. A népet szinte elbűvölte mozdulatainak kecsessége és az apró szemeiben felcsillanó vérszomj és vadság.

Ekkor a cirkusz keleti végén lassan feltárult egy kis vasajtó. Sötét nyilasában két férfi jelent meg. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, szorosan egymáshoz támaszkodtak, kerekre nyitott szemükben vad félelem égett, s mintha kimondhatatlan borzadály sikolya lebegett volna ajkukon.

Félmeztelen, tagbaszakadt óriásemberek voltak; lenszínű hajukat kontyba csavarva viselték. A vasajtó mögül erőteljes lökésekkel taszították őket befelé, de ők megvetették meztelen lábukat a homokban, s nem mozdultak egy lépést sem. Szorosan egymás mellett állva, mozdulatlan falat alkottak, amelyet a halálfélelem megmerevített, s a borzalom széttörhetetlenné tett.

A közönség gúnyos tapssal üdvözölte őket. Nyomban felismerték bennük azokat a germán barbárokat, akiket a caesar legutóbbi hadjárata után, mint hadifoglyokat hozott magával. Valójában azonban megrögzött gonosztevők voltak, akiknek kegyelmet ígértek, ha végigjátsszak a siralmas bohózatot. De a nézők ezt nem tudták. A kétszázezer ünneplő a caesar hadvezéri erényeinek élő bizonyságát látta bennük. Gúnyos kiáltásokkal szólongatták őket, míg nem messze tőlük a fekete párduc lusta kíváncsisággal ült a porondon, s vérvörös száját nyalogatva figyelte prédáját.

A nép türelmetlenné vált, és a kapu mögött az ösztökélés egyre erélyesebb lett. Az ajtóüreg homályában parázsfény villant fel, majd hirtelen sistergő nesz és két fájdalomordítás hallatszott, s égett hús szaga terjengett a levegőben. A két férfi tántorogva bukott az arénába, míg mögöttük tompa robajjal becsapódott a kapu.

XVIII. FEJEZET

A tőled kiontott vér által vétkeztél.

Ezekiel könyve 22, 4

A hajtó és a hajszolt! Az izmos, karcsú, hajlékony állat úgy kúszott a földön, hogy hasa szinte a porondot érintette. Lopakodó léptei nem okoztak zajt az aréna homokján. Egy-egy pillanatra a füves bozótba rejtőzött, majd átugrotta a fatörzseket s a vizet, mintha játszana.

A két ember lába szinte földbe gyökerezett a rémülettől. Mintha megbénultak volna, lábuk mélyen a homokba süllyedt. Csak szemük élt, s szembogaruk nyugtalanul futott végig a falon odáig, ahol két oldalt az élénk, karmazsinvörös selyemhágcsó vonala égett a sima fehérmárványon.

A párduc lapulva leste, mikor mozdul két áldozata. Az elragadtatott közönség lélegzetet is alig mert venni.

Egyszerre ezer és ezer torokból kiáltás tört fel. A két ember, kétségbeesett, gyors iramban futni kezdett, egyik jobbra, a másik balra, a menekülést ígérő karmazsinvörös selyemhágcsó felé.

Ám a lesben álló párduc gyorsabb volt náluk. Mintha tudta volna, merre menekülhetnek. Egyszerre figyelt az aréna mindkét oldala felé, s hatalmas, nesztelen ugrásokkal szökdelt balról jobbra, jobbról balra.

A két ember megállt. Úgy látszott, hogyha nem mozdulnak, a párduc is meglapul, s csak figyel. Újra várakozó csönd szállt az arénára. Fenn, a császári páholyban Dea Flavia merő tekintettel szemlélte a rettenetes látványt. Taurus Antinor lelkébe itta a lány szemének szépségét, miközben Flavia szinte megkövülve figyelte a sima testű, fekete párduc minden mozdulatát és a halálból menekülni igyekvő két szőke óriás vergődését. Látta, hogy a vadállat mint közeledik óvatos léptekkel áldozatai felé. Nézte mozdulatlanul, némán, s a verejték nagy gyöngyökben csillogott a homlokát koszorúzó szőke fürtökön.

A férfi, aki szerette a lányt, úgy érezte, mintha a förtelmes látvány többet jelentene Flaviának a kegyetlenség Rómában megszokott állatiasságánál.

Mintha valami titkos értelme lett volna a veszett zsarnok kegyetlen játékának, s nyilvánvaló kegyességének, hogy módot adott az áldozatoknak a menekülésre. Flavia akaratlanul egyremásra a caesar felé fordult, s mintha gyors, megértő pillantást váltott volna az embertelen szörnyeteggel.

Taurus Antinor, akinek tekintete minduntalan a lányra tévedt, csodálkozva kérdezte magában: vajon mit jelent mindez?

Negyedórai feszült izgalom után a két embernek sikerült fürge ravaszsággal megmenekülni a párduc elől. A kiugró fülkékben biztos helyet találtak maguknak. Lenn a párduc a csalódás dühével ordított, a közönség viszont tapsolt, s lármásan ujjongott. Ekkor két másik embert löktek be az arénába. Ők is germánnak voltak öltözve, s mint társaikat, őket is izzó vassal kényszerítették a vadállat elé.

A párduc most ravaszabb volt, mint az imént. A két ember sebes futással próbálta menteni életét. Az egyik fel is kapaszkodott a hágcsón, de a másik, amint a párkány felé lendült, elvétette az ugrást. Újra próbálkozott, s el is kapta a hágcsó lengő végét, de a párduc hirtelen lendülettel utolérte, s fogai közé kapta egyik lábát.

Tomboló zajba fúlt az emberi csont rettenetes ropogása. A szerencsétlen ember vérbeborult, csonka lábbal, de minden életösztönével vonszolta véres, széttépett testét fel a hágcsón, melynek vörös zsinegénél vörösebb volt a saját vére.

Dea Flavia feje előrebukott vánkosairól. Ám nyomban erőt vett ájulásán, mert a körötte ülő augusták gúnyos nevetése észre térítette.

XIX. FEJEZET

Vére a mi fejünkre szálljon, ha valaki őt illeti.

Józsue könyve 2, 19

A hőség tűrhetetlen volt. A szemközti márványfalakon a napfény ragyogása szinte perzselte a szemet, s a porondon gőzölgött a vér. Az őrjöngésig izgatott közönség tapsolt és dobogott, sok ezer kimeresztett nyak nyúlt előre, sok ezer legyező lebbent, a gyermekek nevettek, és az asszonyok szünet nélkül fecsegtek. Lenn a pórul járt párduc egyik dühös ordítása reszkettette meg az amúgy is izzó levegőt.

A vadállattal végeredményében csak játszottak: odavetettek még elé néhány embert, hogy étvágyra ingereljék. Először játékból kerülgette őket, majd komolyabban, s végül vad vérszomjjal. De prédája mindig kisiklott karmai közül, mintha láthatatlan kezek kijelölték volna a szabadulás útját: a bíborhágcsók számtalan lehetőséget nyújtottak a menekülésre.

Az állat mintha tudta volna, hogy azok a piros csíkok néma ellenfelei. Több eredménytelen ugrást tett feléjük, de karmai mindig a sima márványfalhoz verődtek, s dühös ordítással bukott vissza az arénába.

Egykétszer elérhetőbb volt a zsákmánya. Elkapott egy lábat, lábszárat vagy kezet, háromszor rántott le egy-egy lihegő testet a porondra, de még akkor is elragadták előle a diadalt. Láthatatlan kezek hosszú vaskampókkal mindannyiszor kitépték karmai közül a roncsolt tagot vagy megtépett testet, és csak húscafatokat, hatalmas vértócsákat hagytak hátra, amelyek még jobban felszították vérszomját.

A párduc fekete, kígyószerű fúriává változott, melyet a düh és a ki nem elégített vágy teljesen elvakított. Hosszú farka a porondot csapkodta, szeme, mint két gonosz kis sárga nap világított. Torka vérvörös volt. Első lábát megtépték a vaskampók, amelyek zsákmányát ragadták el előle. Már nem ordított, de rekedt torkából egyik morgás a másik után hangzott el. A nép gyönyörködött.

Ekkor Caligula felemelkedett, és a hírnökök harsonába fújtak. Egy pillanat alatt elcsendesedett az egész aréna. A caesar jelezte, hogy beszélni óhajt. A halálos némaságban az egész tömeg felugrott, hiszen a caesar is állt. Minden fej az uralkodói páholy felé fordult. Az egyetlen hang, amelynek Caligula akarata nem parancsolt, mélyen lent a párduc morgása volt.

– Róma polgárai! Róma patríciusai, katonái, szenátorai, egész népe! Én, a Caesarotok, uratok, istenetek,üdvözöllek benneteket. Örömöt akartam nektek szerezni, és boldoggá tenni benneteket az első napon, amelyet ismét közöttetek töltök.

Lelkes éljenzés szakította félbe. A látványosságok, játékok és színdarabok után a rómaiak semmit sem kedveltek annyira, mint a szenvedéllyel mennydörgött beszédeket, akár a Forumon, akár bárhol másutt. Demagóg, agitátor, retorikai képzettségű szónok és poéta egyaránt számíthatott hallgatóságra, ha volt benne elég lelkesedés és megfelelő ékesszólás. De a caesar csak ritkán részesítette népét abban a gyönyörben, hogy beszélt hozzá.

– Örülök – folytatta Caligula–, hogy némi fáradozás árán sikerült néktek örömöt szereznem.

– Úgy van, úgy van! – üvöltötte a tömeg.

– Az istenek valóban megjutalmaztak engem; nem ugyan érdemeimen felül, mert az nem lehetséges, de éppen a megfelelő mértékben, amikor megajándékoztak népem szeretetével.

– Üdv a Caesarnak! Üdv a legnagyobb és legjobb Caesarnak! – visszhangzott a fülsiketítő rivalgás az óriási aréna minden oldalán.

– Köszönetet mondok mindnyájatoknak. Hű ragaszkodásotok nagy örömmel tölt el. Mint legfőbb uratok és istenetek, áldásomat adom reátok. Halhatatlan isten vagyok, s győzelmes Jupiter atyám jobbján az idők végezetéig mindenkor óvni foglak benneteket. Földi alakom azonban nem lesz mindig közöttetek. Jön majd idő, amikor az isteni kötelesség az Olympusra szólít. Akkor bölcs és igazságos uralkodónak kell betöltenie helyemet a hatalmas római birodalom élén.

– Nem! Nem! Üdv neked, caesar! Halhatatlan caesar! – kiáltozott a nép, és Caligula, akit saját hiúsága elkápráztatott, nem vette észre a gúnyt, amely ezeket a kiáltásokat kísérte.

– Halhatatlan vagyok– mondotta, miközben véres szemeit az arcok sokaságán jártatta – , halhatatlan, de az a sorsom, hogy egy napon elhagyjalak benneteket. Ha eljön az a nap, sírás lesz a városban, és jajveszékelés az egész birodalomban, de a bölcs és igazságos uralkodó, aki nyomdokaimba lép, ha nem is tud benneteket megvigasztalni elvesztésem fölött, folytatni fogja mindazt a jót, amit én kezdtem el.

Arcán izgalom lángolt, érdes hangja reszketett, gyér, csapzott haja pedig előreugró homloka fölött mintha az égnek meredt volna. Keze, amely Jupiter villámait tartotta, láthatóan remegett, s arcán verejték patakzott.

Dea Flavia ott állt mellette, fehéren, mint a liliomok, melyek már megtörten hevertek lábai előtt. Taurus Antinor nem vette le tekintetét a lányról, és látta szemében a sejtés és megértés villanását, mint aki tudja, mi következik.

– Róma polgárai – folytatta a császár –, napokat és éjszakákat töltöttem az istenekkel való együttlétben, s egyre azon tépelődtem, milyen lesz a boldogulástok, ha már nem leszek köztetek. Én és az istenek a következőket határoztuk. Hallgassatok rám, mert az istenek beszélnek ajkamon át, és én, Caesarotokés istenetek szólok hozzátok. Van valaki közöttünk, akinek istensége majdnem azonos az enyémmel, s akinek szépségében gyönyörűségüket lelik az istenek is, én is. A caesarok családjából származik, s a neve: Dea Flavia. Én, a caesar, augustának neveztem el, és minden római nő fölé helyeztem. A nagy Augustus törzséből való, akinek egyenes leszármazottja, s egyedül méltó arra, hogy ha kezemből kihullik a jogar, ő vegye át. Én tehát a következőket határoztam: Annak idején Dea Flavia fia lép nyomdokomba, hogy boldoggá és virágzóvá tegye sorsotokat, mint ahogy én is tettem, s e határozatom folytán most feleségül kell adnom Dea Flaviát egy olyan férfiúhoz, aki méltó hozzá. Sokan vágytak a kezére, de eddig mindenkit visszautasítottam, mert egyikük sem adta tanújelét bátorságának és erejének. Róma polgárai, patríciusok és katonák! Jövendő uralkodótokban halállal szembeni bátorságot, hideg nyugalmat s veszélyben való vakmerőséget kell keresnünk. Felszólítottam augusta Dea Flaviát, nyújtsa kezét annak, aki mindenekfölött érdemes arra, hogy ura legyen. Dea Flavia beleegyezését adta, és ma fog választani. Ezennel felszólítlak benneteket, patríciusok, akik kezére vágytok, szálljatok síkra érte. Adjátok tanújelét a bennetek lakozó erőnek, rettenthetetlenségnek, merészségnek. Mutassátok meg, hogy vagytok olyan bátrak, mint az oroszlán s ravaszok, mint a kígyó. Menjetek le az arénába fegyvertelenül, a puszta kezetekben bízva, amit az istenek adtak, s álljatok ki párviadalra az eddig legyőzetlen bestiával! Én, a caesar, a győztesnek adom augusta Dea Flavia kezét!

Mielőtt az utolsó szavak elhangzottak, fülsiketítő üdvrivalgás reszkettette meg a levegőt. Férfiak kiáltoztak, asszonyok sikoltoztak és lengették legyezőjüket, egyesek letépve palástjukat, zászlóként lobogtatták a fejük fölött.

– Üdv neked caesar! Üdv a legjobb, legnagyobb Caesarnak! Üdv az augustának! Üdv neked Dea Flavia!

Caligulasaját beszédétől megittasulva, tervének sikerétől elragadtatva, fényes, vörös arcát jobbra-balra forgatva köszönte meg a nép üdvözlését. Apró szeme élénken villogott, torka a hangos beszédben kiszáradt, s nyelve szinte a szájpadlásához ragadt.

A törekvés, hogy külsőleg józannak, s nyugodtnak lássék, túlságos kemény feladat volt féktelen természetének. A hőség is elbódította, s miközben még a fülében zúgott az üdvrivalgás, hirtelen felvetette két karját, és mereven, mint egy darab fa, hátratántorodott. Szája szélén tajték jelent meg.

Taurus Antinor odaugrott hozzá, és erős karjával felfogta az ájuló testet. A közelben állók túlságosan izgatottak voltak ahhoz, hogy bármit is tenni tudtak volna. Az augusták, akiket lelkük mélyén a féltékenység emésztett, azon erőlködtek, hogy méltóságteljes arcukon ne lássék a sérelem, amely fiatal nőrokonuk félig istennővé emelésével érte őket.

Dea Flavia sápadtan és szótlanul állt a néppel szemben, míg szeme a távolba révedt. A nézők azt gondolták, hogy büszkén néz körül, és zajosan lelkesültek fennköltségéért, mely egész lényéből áradt. Pedig a lány semmit sem látott az őt körülölelő világból. Tekintete üres volt és halott. Midőn a caesar félájultan hátrahanyatlott, mintha álomból riadt volna fel. Reszketés futott végig tagjain, amint tekintetét lassan Caligula megtört alakjára emelte.

Ekkor, a mai napon már harmadszor, szeme találkozott Taurus Antinor tekintetével. A férfi most mintha segélykérést olvasott volna ki a szép szemek rejtelmes mélységéből.

Mint annak idején a Forumon, most is mély sajnálkozás – a szerelem forrása – töltötte el a szépséges fiatal lánnyal szemben, aki mind e ragyogás közepette olyan elhagyatottnak látszott. Érezte, hogy soha olyan mélyen nem szerette a caesarok lányát, mint most.

A haldokló szabadosasszony átka valóban beteljesedett. Dea testi-lelki kiválósága keserűen sújtotta azokat, akik a közelébe kerültek. Ma talán nem is egy ember pusztul el szörnyű halállal abban a reményben, hogy kegyeit elnyerheti. És Taurus Antinor a lelke mélyén azért imádkozott, hogy a nő, akit ő szeret, sohase legyen kénytelen – mint ahogy Menecreta megjövendölte – irgalmat esdeni olyan szívtől, amely nem ismer irgalmat, és kérni olyan valakitől, akinek fülei süketek.

Caligula hamarosan lefejtette magáról Taurus Antinor támogató karjait. Ájulási rohama, amilyen hirtelen jött, épp oly hirtelen el is múlt. Gyűlölete és bosszúvágya oly hatalmas volt, hogy győzedelmeskedett fizikai gyöngeségén. Amikor észrevette, hogy Taurus Antinor fogta karjai közé, igyekezett kegyes nyugalommal és jóságosan mosolyogni.

– Nincs semmi bajom! Nincs semmi bajom!– ismételgette élénken. – Mindenüvé elhallatszott a hangom? Hallotta mindenki, mit mondottam?

– Mindenki hallotta szavadat, ó caesar – felelt Taurus Antinor.– Figyeld most, ki száll síkra az augusta kezéért.

XX. FEJEZET

De él az Úr, és él a te lelked, csak egy lépésre vagyunk, én és a halál.

Sámuel első könyve 20, 3

Amikor a caesar befejezte beszédét s ájuldozva hanyatlott Róma praefectusának karjaiba, az összeesküvők néma zavarban bámultak egymásra. Ha valaki ebben a pillanatban beláthatott volna lelkük mélyébe, a félelem és a vágy, a düh és a féltékenység vegyüléke tárult volna elé.

Úgy jártak, mint azok, akik csákánnyal fognak hozzá egy épület lerombolásához, s íme, az egész alkotmány egyszerre összedől a lábuk előtt. Egész nap nyugodtan szemlélték az események menetét, s örültek, hogy minden kedvez a tervüknek. A fiatal Escanes időközönként megtapogatta tunikája alá rejtett tőrét, Hortensius Martius szabad folyást engedett Dea Flaviairánt érzett csodálatának, Ancyrus pedig szorgalmasan figyelte a közönség hangulatának változását: a közönyt, az izgalmat, az elégedetlenség morgását s a lelkesedés kitörését.

Csak Caius Nepos ült falfehéren a helyén, s borzadva gondolt arra az eshetőségre , hogy ha az elárult összeesküvőket az utolsó percben elhagyja bátorságuk, akkor ő, mint hazug ember áll szemben a mindenható caesar olthatatlan dühével.

Caligula beszéde nagy hatással volt az összeesküvőkre. A véletlenre vártak, s most úgy látták, hogy a véletlen várt rájuk. Árulásra az első pillanatban nem is gondoltak. Az őrült caesar szeszélyeinek száma több volt, mint az arénában a homokszem. Azt, hogy húga kezét ajándékul adja egy cirkuszi viadal győztesének, könnyen összeegyeztették a mindig újabb szenzáció utáni folytonos vágyakozásával, zsarnoki hatalmában való kéjelgésével, s azzal a megvetéssel, amellyel minden embertársával szemben viseltetett.

Az utódra való célzást mellékesnek tartották. A megütközés első pillanata hamar tovatűnt, s még mielőtt a caesar visszanyerte volna eszméletét, Hortensius Martius már talpra is ugrott. Mialatt a többiek még csak mérlegelték a helyzetet, s bizonytalan rémülettel töltötte el őket a véletlen különös játéka, ő kész volt kockára tenni életét Dea Flavia kezéért és a hatalomért. A szépséges nő iránti szenvedélyében sokkal komolyabb veszéllyel is szembeszállt volna, mint az arénabeli vadállattal.

Merész, gyors elhatározása, miközben a többiek még haboztak, hallgatólagosan az összeesküvők fejévé avatta. Amikor felugrott, hogy leszaladjon az arénába, mintha némán figyelmeztette volna társait: tartsák meg a hűségesküt, miután Dea Flavia kezét elnyeri.

– Ez a te pillanatod – súgta Marcus Ancyrus a fülébe. – Escanes és mi készen állunk, és talán még mielőtt visszatérnél, cselekszünk.

Escanes szorosan megmarkolta tőrét a tunikája alatt. Magasabb és erősebb volt, mint Hortensius, de nem bírt a felfogásnak azzal a játszi könnyedségével, mint amaz. Azokhoz az emberekhez tartozott, akik mindig másodiknak maradnak egy vakmerőbb és találékonyabb szellem mögött.

Negyven szempár bátorította Hortensiust, amint felállott. Már szinte látták fején a babért. Ebben a percben leendő császárjuknak fogadták, s felkészültek rá, hogy Caesarként üdvözöljék, ha elvégezte a dolgát.

A magához térő Caligula úgy vetette ki hálóját, hogy az árulók fejének el kellett árulnia magát és most, amikor látta Hortensius Martiust készen rá, hogy az arénába lépjen, vad, állatias kiáltás kelt és halt el torkában.

Ám elég ravasz volt ahhoz, hogy uralkodjék magán, s eléggé színész, hogy eljátssza szerepét gondolatai elárulása nélkül. Bár szívesen fojtotta volna saját kezűleg Hortensiusba a lelket,szívélyes jóakarattal szólította magához, s kezét atyailag a vállára tette.

– Te? Hortensius Martius? – kérdezte jól játszott csodálkozással.

– Igen, én, ó caesar! – felelte nyugodtan Hortensius.

– Az augusta iránti szerelemből életedet kockáztatod?

– Csak hogy bátorságom bebizonyítsam, kegyes uram, miután te kívántad így.

– Térdre akkor, én fiam – mondta ünnepélyesen a komédiás –, és fogadd az istenek áldását!

A közönség visszafojtott lélegzettel figyelt. A caesar három ujját a fiatalember fejére tette, s vérbeborult szemeit az égre emelte.

Amikor Hortensius felemelkedett, Dea Flaviához lépett, s térdre borult előtte. Ám a lány egyáltalán nem törődött vele. Nem tekintett meghajtott fejére akkor sem, amikor az igen mélyen lehajolva megcsókolta ruhája szegélyét. Valaki, aki igen közelről figyelte a jelenetet, később kijelentette, hogy Dea kirántotta ruháját a kezéből.

Alulról ismét felhangzott a feldühösített bestia morgása.

A császári páholy jobb-és baloldalán széles márványlépcső vezetett az arénába. A lépcsők alját aranyozott és szegekkel kivert hatalmas vaskapuk zárták el. Két légionárius állt őrt előttük.

Amikor Hortensius megjelent a lépcső tetején, a hallgatóság felüvöltött örömében, s mindenünnen az ő dicsőítése visszhangzott.

A finom kezű, gondosan bodorított hajú, s illatszerekkel meghintett ifjú vonásaira a feszültség a határozottság és bátorság kifejezését varázsolta. Levette tógáját, s balkarja köré csavarta, de ettől eltekintve – a császár parancsához híven – fegyvertelen volt.

A nők csókot hintettek feléje, a lelkesebbek – vagy talán a fiatalabbak – rózsát szórtak a lábai elé.

Lenn a párduc – mintha csak megsejtette volna, hogy újabb zsákmány közeleg – hatalmas bődüléssel reszkettette meg a levegőt. Caligula tekintetével követte a lefelé haladó ifjút, s utálatos arckifejezéssel mosolygott.

Hortensius a lépcső aljára ért. Parancsára a kapu szárnyai feltárultak, majd tompán dübörögve becsapódtak a háta mögött. Tomboló üdvrivalgás köszöntötte, amint lábát a porondra tette. A párduc azonban meg sem mozdult. Még morgását is abbahagyta, csak a farka csapkodta ütemesen a földet.

Ekkor különös hang kelt szárnyra az arénában. Mintha kétszázezer lélek sóhajtott volna. Hortensius Martius felnézett, mert a sóhajt igen különösnek találta. Még különösebb volt a mély csönd, mely hirtelen beállt. Mintha kétszázezer szív szűnt volna meg dobogni.

És amint felnézett, egyszerre megértette a sóhaj és a rákövetkező halálos csend okát.

Az arénát körülövező fülkékből lecsüngő bíbor selyemhágcsókat bevonták!

Fent, a császári páholyban a hatalmas caesar hangosan, hosszan kacagott.

XXI. FEJEZET

Nagyobb szeretete senkinek sincs an nál, mintha valaki életét adja barátjáért.

János evangéliuma 15, 13

Az első pillanatban Hortensius nem gondolt sem árulásra, sem összeesküvésre, nem gondolt sem a hatalomra, de még Flaviára sem. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy élete veszélyben forog. Nem volt fegyvere, s körülötte az aréna falai töretlen simasággal meredtek tizenkét lábnyi magasságba, egészen a menedéket nyújtó a fülkesorig. A vaskarikák, melyekre a selyemhágcsók voltak erősítve, elérhetetlen magasságban csüngtek.

Mindez úgy villant át agyán, mint ahogy állítólag a haldokló látja élete futását egy szempillantás alatt. A fiatalember egyszerre megértette, hogy sorsa megpecsételődött; belerohant a halálos csapdába, s már csak valami csoda mentheti meg a legborzalmasabb haláltól.

A férfiak visszafojtották lélegzetüket, a nők felnyögtek az izgalomtól. Ember és a párduc szemközt állt egymással: Többé nem vadász és vad, hanem a puszták éhes fenevadja– és biztos zsákmánya. A kijátszott állat, amelyet végsőkig felbőszítette előző áldozatainak vére, készen állt rá, hogy kielégítse szomjúságát.

Az ifjú az életösztön veleszületett ravaszságával, könnyedén meghajlított térddel, felsőtestét kissé előredöntve várakozott. Szemét le nem vette az állatról. Palástját lecsavarta karjáról, s most pajzsként tartotta maga elé. Néhány örökké tartó pillanatig ember és állat némán figyelte egymást. Ekkor a párduc felmordulva előreszökött. A férfi egy másodperc töredékéig a helyén maradt, ám amint az állat közvetlenül előtte földet ért, villámgyorsan fejére vetette a palástot, majd futni kezdett. A párduc belegabalyodott a szövet redőibe, s csak úgy tudott kiszabadulni, hogy dühében összevissza tépte. Közben Hortensius csak rohant, vitte előre az önfenntartás ösztöne. Rohant, rohant végig az egész arénán, követte a fal hajlását a keleti keskeny oldalon, aztán ismét csak futott tovább, testhez szorított könyökkel, gyors szárnyalású zajtalan léptekkel.

Ám az állat rájött, hogy ismét ki akarják játszani, s üldözőbe vette. Szabálytalan, látszólag céltalan szökkenéseivel gyorsan fogyasztotta a távolságot, amely a rohanó embertől elválasztotta. Hol egy viharvert fatörzs mögött húzódott meg, hol a bozót közé vetette magát, majd meg átúszott a patakon. A rohanó ember pedig megkerülte az arénát, s most éppen feléje tartott. Az állat meglapult a magas fűben, és leste áldozatát.

Hortensius elmulasztotta figyelemmel kísérni ellenfelét, s most nem tudta, hogy hol húzódott meg.

– A fűben! – kiáltották vagy húszan. – Ott!

– Arra tovább!

– Még odébb!

– Nem! Nem! Nem arra! Nem arra!

Mostanra kevés elragadó volt a férfi külsejében. Alig néhány perc telt el azóta, hogy mosolyogva az arénába lépett, könnyedén félrerúgva a rózsaleveleket, amelyeket lelkes kezek szórtak elé. Most patakokban ömlött róla az izzadság, arca fakó volt, mint az aréna porondja, homlokára kiült a halálfélelem verítéke. Lihegve vette a levegőt, s rémülettől kimeredt szeme hiába kereste a menekülés útját.

Ismét rohanni kezdett. A párduc azonban most már mintha játszott volna vele. Tízszer is elérhette volna, de oldalt vetette magát, hogy újabb egérutat adjon áldozatának.

A közönség izgatottan ordított. Már nem éltették a szép fiatal patríciust, nem szórtak rózsát lába elé. Azt kiáltozták felé, hogy szaladjon, de jól tudták, hogy a futás már mit sem ér.

Közben egyre többen a párducot ösztökélték ugrásra, s kiabálásukkal végsőkig fokozták dühét.

– Habet! Habet!– üvöltötték a vadállat minden ugrására.

– Habet! Habet!– ismételték akkor is, amikor Hortensius végre megállt.

Mozdulatlanul állt, mintha fátyol hullott volna a szemére. Az egész aréna táncolt előtte, a márványoszlopok hajladoztak, és ezernyi torz arc vigyorgott le rá. Vérvörös köd borult a fákra, a pázsitra, a patakokra, s a ködön át, az aréna másik végén Dea Flavia alakját látta, amint vállairól egyenes ráncokban hull le köntöse, szőke haját gyémánt koszorúzza, arca fehérebb, mint hófehér ruhája, ajkai pedig a borzalom kiáltására nyílnak szét.

A következő pillanatban egy kiáltás, egy női sikoly töltötte be az arénát, s száz és ezerszeres visszhangra kelt, amint a párduc utolsó ugrásával egyenesen a férfira vetette magát. Az ifjú látta az állatot ugrani, érezte arcán forró lélegzetét, a két sárga szem úgy perzselte, mintha égő nap lett volna, s fülében ezernyi kiáltás zúgott. Férfi, nő, gyermek egyaránt ordított.

S akkor az üvöltözésen keresztül felcsendült egy erős és hatalmas hang, akárcsak Jupiteré, mikor mennydörögve küldi parancsát az égből:

– A torkát, Hortensius! A torkát! Segítek én is.

Hortensius az önfenntartás utolsó ösztönszerű mozdulatával maga elé tartotta a kezét. Hirtelen úgy érezte, hogy felemelik, miközben a megsebesített vadállat torkából feltörő halálos üvöltés minden egyéb hangot elnyelt.

Róma praefectusa állt az arénában. Erős karja magasra emelte az ájulással küzdő ifjút, míg néhány lépéssel odébb a párduc vonaglott. Állkapcsából patakzott a vér. ***

Miután a szabadulás egyedüli eszközei, a selyemhágcsók eltűntek a küzdőtérről, s Hortensiuski volt szolgáltatva az őrjöngésig feldühített bestia kénye-kedvének, Róma praefectusa hirtelen eltűnt a császári páholyból. Az aréna keleti felére sietett, ahol azok a városi csapatok álltak őrt, melyeknek ő volt a teljhatalmú parancsnoka. A katonák először azt hitték, hirtelen őrület szállta meg, hogy be akar lépni az arénába.

Hortensiust akkorra már kimerítette a futás, erejét különben is aláásta kicsapongó és elpuhult életmód, s a két utolsó nap izgalmai. Két elgyöngült kéz nyúlt csupán az állat felé, mikor az ugrásra készült.

Ekkor azonban már ott állt közte és a párduc között Taurus Antinor. Ökle, mely távoli szülőföldjén keményedett meg, a vadon barbárjainak őserejével sújtott le, s a félelmetes bestia vérző állkapoccsal hemperedett végig a porondon.

Kétszázezer torokból tört fel az üvöltés:

– Habet! Habet! Habet!

Minden pillanat drága volt. Előtte a dühöngő fenevad, lábai mellett az öntudatlan ifjú, s kezében semmi fegyver, kivéve súlyos öklét… Mikor a párduc felbődülve újabb ugrásra készült, Taurus Antinor megragadta az alélt embert. Most rajta volt a sor a futásban. Néhány másodperce volt csak, hogy legnagyobb ellensége életét megmentse.

Egyenesen az aréna falához rohant, közben ismét felhangzott parancsoló szava:

– Az árkádoknál vagyunk! Húzd fel magad. Kapd el a vasgyűrűt az oszlop alatt! Hamar!

Hangja magához térítette az alig eszmélő embert; az életösztön erősebb volt a kábulatnál. Antinor felszökött a párkányra, magasan a feje fölé emelte az ifjút, aki a kétségbeesés és reménykedés végső erőfeszítésével megragadta az egyik oszlop aljába erősített gyűrűt.

Egy pillanatig ott függött, nekivágódva a márványfalnak. A közönség lelkesedése nem ismert határt. Alulról a praefectus támogatta a gyönge testet, aztán még egy lökés, és Hortensius biztonságban húzódott meg a fülkében.

– Dicsőség Róma praefectusának! Dicsőség! – viharzott szakadatlanul az aréna minden szögletében; még akkor is, amikor a párduc hirtelen szökéssel rávetette magát a készületlen Taurus Antinorra, és lerántotta a porba.

XXII. FEJEZET

Örülj, jó és hív szolgám.

Máté evangéliuma 25, 21

Zendülés a nép közt? Igen – a zendülés kitört! Róma praefectusát szerette a nép. Az, amit az arénában véghezvitt, roppant lelkesedést keltett. Amikor a porondra hanyatlott és a dühösen morgó párduccal birkózva, vasmarkának szorítása egy pillanatra elfordította a torkát fenyegető félelmetes fogsort, a nép őrjöngött.

– A praefectus! A praefectus!– ordították.

Férfiak másztak át a lépcsőzetes üléssorokon, s átugorva másokon, készen álltak arra, hogy tizenkét láb magasságból az arénába vetve magukat, kimentsék a praefectust a vérszomjas vad karmai közül.

Fent, a császári páholyban a caesar kéjjel dörzsölgette a kezét. A felállított csapda várakozáson felül bevált, egymás után szaladtak bele a főárulók. Először Hortensius Martius, a fiatal bolond! Nem baj, ha megmenekült a párduc elől! A bosszúálló caesar karmai élesebbek, mint akármelyik fenevadé!

És most Taurus Antinor, Róma praefectusa! A hallgatás és feddhetetlen becsület mintaképe, a nép bálványa, a caesar koronájának legdrágább gyöngye.

Bizonytalan híresztelések már régebben eljutottak Caligula fülébe a praefectus különös kijelentéseiről, miszerint nem teszi be lábát templomokba, és nem áldoz az isteneknek. Egyesek szerint a Pannonicus olyan valakit imád, aki nagyobbnak mondja magát a Caesarnál és minden római istenségnél. Hát úgy látszik, igaz! Caligula is üvöltött, akárcsak a nép, de az ő kiáltása így hangzott:

– Habet! Habet! Habet!– A düh és gyűlölet őrjöngésével döfködött hüvelykujjával lefelé, mintha ujja tőr volna, mellyel át tudná ütni a praefectus torkát.

A városi őrség katonái tértek magukhoz leghamarabb. Miközben az őrült császár ujjongott és a halálos „Habet!” szót harsogta, berohantak parancsnokuk megmentésére.

A párduc torkát szorító hatalmas marok már ernyedni kezdett; a vad belevágta karmait a földön fekvő férfi vállába, aki a vérveszteségtől elgyengülve, a halált olvasta ki az aranycsillogású apró szemekből.

Amikor a katonák berontottak az arénába, és fegyverük élével elverték a bődült vadállatot zsákmánya testéről, Taurus Antinor egy ideig majdnem eszméletlen volt. Hallotta a körülötte zúgó örömrivalgást, hallotta a párduc elhaló utolsó bődülését, és fülébe verődött a dühös ordítás a császári páholyból.

A zaj fülsiketítővé vált: lábdobogás, ide-oda szaladgálás, kiáltozás, esküdözés, fohászkodás vegyült a padsorok alatti ketrecekbe zárt fenevadak tompa üvöltésével.

* * *

Taurus Antinor térdre emelkedett. Mindkét vállát megtépte a párduc. Karja és lába számos sebből vérzett. Úgy érezte magát, mintha egész testét összevissza verték volna.

Nagy nehezen lábra állt, és nekidőlve egy hatalmas fatörzsnek, mely a színpadi berendezés részét alkotta, igyekezett szemügyre venni azt, ami körülötte zajlott. A nép még egyre hangoskodott, és a padsorokban mindenki dobogott. A zajban két kiáltást tudott megkülönböztetni:

– Dicsőség a praefectusnak! Dicsőség az erő és bátorság istenének! Dicsőség Taurus Antinornak!

Mások tompább hangon, de érthetően kiáltották:

– Halál a zsarnokra! Halál az őrültre! Halál a caesarra! Halál reá!

Hogy epillanatban őérte lelkesült a tömeg, efelől egy percig sem lehetett kétsége. Az is bizonyos voltazonban, hogy ez a felelőtlen lelkesedés árulásba és nyílt lázadásba viszi az embereket.

A városi őrség, melyet a tömeg tolt előre, benyomta a hatalmas vaskaput, amelyen át kevéssel azelőtt Hortensius Martius lépett az arénába, s mely mögött a márványlépcső egyenesen a császári páholyba vezetett.

Taurus Antinor feltekintett, s látta, hogy a caesar sápadtan, reszketve áll a tanácstalan udvari méltóságok között. Az augusták látható rémülettel kapaszkodtak egymásba, összedugott fejükön szivárványszínben játszottak a ragyogó drágakövek. Dea Flavia azonban nem volt közöttük. Egymagában, szívére szorított kézzel, behunyt szemmel támaszkodott a páholy válaszfalának. Taurus Antinor látta mindezt, s azt is, hogy a reszkető, holthalvány Hortensius Martius eljutott a menedéket nyújtó oszlopközből a patríciusok sorában ülő barátai közé.

A férfiak, akik két napja Caius Nepos lakomáján részt vettek, összedugták fejüket, és egymás közt suttogtak. A fiatal Escanes tunikája ráncai közé rejtette kezét.

Taurus Antinor egyszerremegfeledkezett összemarcangolt válláról, vérző tagjairól, még az utolsó negyedóra borzalmas emléke is eltörlődött benne. Csak azt látta, hogy orgyilok és árulás egymással karöltve halad előre, és hogy a tébolyult caesar meggyilkolása sok ezer ártatlan áldozat lemészárlását, polgárháborút és mérhetetlen nyomorúságot vonna maga után.

És ismét hallotta annak az embernek a hangját, aki azt parancsolta egykor: adja meg a Caesarnak, ami a caesaré; az engedelmességet, hűséget és életet.

A városi őrség katonái szerették őt és ismerték hangját. Nem került fáradságába rábírni őket, hogy bocsássák át soraikon, és engedjék fel a császári páholyba vezető lépcsőn. Talán azért sem állották útját, mert azt gondolták, maga akar bosszút állni.

Amikor a tömeg látta őt a lépcsőn felmenni, még zajosabb lelkesedés tört ki.

– Dicsőség Taurus Antinornak! Dicsőség az erő és bátorság istenének.

És egyre fenyegetőbben hangzott egy másik kiáltás:

– Halál a zsarnokra! Halál caesarra! Halál reá!

A városi katonák követték a praefectust felfelé a lépcsőn. A tömegben levő férfiak nagy része várta az elkerülhetetlennek látszó harcot, míg az asszonyok és a békésebb természetű, nyugodtabb emberek legyezőjüket és palástjukat lengetve, fonnyadt rózsák özönét hullatták az arénába. A porond a napfény aranyában összefolyó, ragyogó, tarka színű szőnyeggé vált.

Amikor Taurus Antinor felért a lépcső tetejére, Caligulát annyira elragadta a düh, hogy arcán szederjes foltok ütöttek ki, és lihegő torkából rekedt, tagolatlan hangok törtek elő.

Ugyanebben a pillanatban Escanes és a többiek csoportja is megindult a caesar páholya felé. Úgy látszott, hogy értekeztek Hortensius Martiussal, aki biztatóan integetett feléjük. A fiatal Escanes volt a csoport középpontjában. Keze még mindig tunikája ráncai közt rejtőzött, és arcáról olyasmit olvasott le Taurus Antinor, ami aggodalmát teljes mértékben igazolta.

Amikor a praefectus a páholyba lépett, a földön találta palástját, amelyet ösztönszerűen eldobott, amikor Hortensius segélyére sietett. Most felemelte. A palást sötét szövet volt, hiányzott róla minden, a rangot és méltóságot feltüntető szokásos jelvény. Kezében tartva a ruhadarabot, a Caesarhoz rohant.

Amint Caligula közeledni látta, nagy, sárga fogai összeverődtek a félelemtől. Dermedten állt a helyén, miközben engesztelhetetlen gyűlölet és kimondhatatlan iszonyat dúlt keblében.

Taurus Antinor gyors mozdulattal terítette palástját a caesar vállára, és fojtott hangon suttogta:

– Kísértesd magadat a pretoriánus őrséggel gyorsan a palotába, uram, a nép veszélyezteti életedet és…

– A te kezed veszélyezteti, gyalázatos áruló – üvöltött fel Caligula őrjöngő dühében – vedd hát ezt emlékül a caesartól, akit elárultál.

Villámgyorsan rövid tőrt rántott elő tógája alól, és a kielégített bosszú és gyűlölet hördülésével mártotta Taurus Antinor keblébe.

Ezután gyorsan beburkolta fejét a palástba, és testőrségének kiáltva, vad iramban elmenekült a cirkuszból.

XXIII. FEJEZET

Körülöleltek engem a halál fájdalmai.

Zsoltárok Könyve 19, 4

Dea Flavia tágra nyílt szemmel feküdt az ágyán. Egy délután s egy este eltelt a szörnyű pillanat óta, hogy megvilágosodott előtte a caesar tervének egész gyalázatos szándéka. Maga előtt látta Hortensius Martiust, amint fegyvertelenül áll az arénában, szemközt a dühöngő fenevaddal. Látta, amint magasan a feje fölött tartja Hortensius testét, és saját élete kockáztatásával menti meg. Hallotta a kétszázezer torok iszonyatkiáltását, amikor a párduc váratlanul ráugorva, maga alá temette Antinort, s a nemes férfiú vére megfestette az aréna porondját.

Egy délután és egy est hanyatlott az örökkévalóságba azóta, hogy a halálra rémült caesar áruló módon leszúrta azt, aki épp az ő megmentésére sietett.

Dea a borzalmas jelenet után nem emlékezett semmire, míg végre saját házában magához tért és Licinia ráncos, aggódó arca hajolt föléje.

– Mi történt, Licinia? – kérdezte gyenge hangon, amint teljesen magához tért.

– Szerencsésen hazahoztunk, drágám – felelte örömmel az öregasszony. – Áldassanak érte az istenek, akik megóvták szeretett lányukat.

– De mi történt? – kérdezte Dea némi türelmetlenséggel. – Mondd el az egészet – folytatta komoly nyomatékkal, s könyökére támaszkodva, lázas tűzben égő kék szemét rászegezte rabszolganője arcára.

– Igen! Igen! Elmondok mindent, amit tudok– válaszolt csillapító hangon az asszony.– Rabszolgáid a császári páholy előcsarnokában vártak, és hordszéked is lent állt arra az esetre,ha váratlanul elő találnád rendelni. De én egy idő óta már a páholy küszöbén álltam, és téged figyeltelek, mert édes arcod már reggel sápadt volt, és féltem, hogy a hőség meg talál ártani. Sokat láttam abból, ami történt. Láttam, amint az áruló a Caesarhoz közeledett, hogy palástjával megfojtsa. Láttam, amint a caesar – kit az istenek oltalmazzanak– leszúrta az árulót, azután hűséges testőrei kíséretében sietve elhagyta a cirkuszt. De én csak veled törődtem. Láttam halálra vált, fehér arcodat, amint félájultan dőltél a páholy falának. Az áruló, akit a caesar büntető keze lesújtott, sebekből vérezve épp a lábad előtt hevert. A következő pillanatban már a karjaimban tartottalak; éppen akkor öleltem át drága testedet, amikor előrebukva, a halott áruló keblére hanyatlottal volna.

– Áruló? – suttogta Dea Flavia.

– Igen! Róma praefectusa! – felelte Licinia, és csúnyán szitkozódni kezdett. – Ő szította a caesar ellen a lázadást, s ő okozta, hogy a nép új Caesarként üdvözölte abban a pillanatban, amikor gyilkos kezet emelt arra, aki az istenekkel egyenlő!

– Megmenteni akarta a caesart, nem meggyilkolni, Licinia– mondotta komolyan Dea Flavia.

– Megmenteni? Dehogy, dehogy, drágám. Róma praefectusa palástjával akarta megfojtani a caesart!

– Nem igaz. Én mondom!

– Nem igaz? Ej, drágám, én mindent láttam, s te nem voltál magadnál. Nem tudod, mi, hogyan történt. Hisz egy pillanattal utóbb lélektelenül feküdtél karjaim közt, mint egy szegény, fehér hattyú. Átfurakodtam a katonák közt a többi augusták mögött, akik jajveszékelve és kezüket tördelve bújtak össze a páholyban. Két rabszolgád szerencsére kéznél volt; együtt vittünk le hordszékedhez és szerencsésen haza is hoztunk, amiért holnap külön áldozatot mutatok be Minervának, aki így megoltalmazott.

– Mi történt azután, hogy elmentünk?

– Fájdalom, nem tudom. Azt mondják, hogy a nép egyre féktelenebb lett, s egyre Róma praefectusát éltette, aki azonban szerencsére holtan feküdt a páholy padlóján. Akadtak szentségtörő szörnyek, akik halált kiáltottak a caesarra.

– Azt mondod, hogy Róma praefectusa meghalt? – kérdezte Dea igen halk hangon.

– Ha nem halt meg eddig– tört ki Licinia gyűlölettel –, lakolni fog ezután. Ha pedig meghalt, felnégyelik a testét.

– Ó!

– Igen! Az áruló még halála után is bűnhődik. Kutyáknak vetik oda hulláját, a vérét pedig…

– Hallgass, Licinia!– vágott közbe komoran Dea Flavia. – Ne súgd tele a fülemet gyalázkodással. Minden szavad gonosz és szentségtörő. Megvernélek értük, ha volna hozzá erőm. De olyan fáradt vagyok – tette hozzá rövid szünet után fáradt sóhajtással, miközben a meglepett, ijedt Licinia szótlanul állott mellette. – Aludni szeretnék.

– Aludj hát, istennőm – felelt az öregasszony. – Majd őrzöm álmodat.

– Nem! Nem! Nem tudnék aludni, ha őrködnének mellettem – válaszolt Dea Flavia nyűgösen, mint a fáradt gyermek. – Egyedül akarok maradni.

– Rossz álmaid lesznek.

– Parancsold meg Blancának, hogy feküdjék küszöbömre. Ha szükségem van reád, elküldöm érted.

– Szívesebben feküdnék magam a küszöbre – mormogta az öregasszony.

– Jó Licinia, tégy úgy, ahogy mondtam – szólt Dea fokozott türelmetlenséggel –, és várj – tette hozzá, amikor az egyre dohogó Licinia kedvtelenül eleget akart tenni parancsának.– Kérlek, tudd meg, mi történik a városban. Talán Tertius tudja, mi történt. Vagy Piso. Keresd meg őket, Licinia, és tudj meg mindent, hogy elmondhasd, ha fölébredtem.

Hátradőlt, és lehunyta szemét. Licinia összevissza csókolta kezét, megigazgatta takaróját és a habkönnyű párnákat, aztán kicsoszogott a szobából.

Az öregasszony fölöttébb szeretett pletykálkodni Tertiussal, az augusta háztartásának számtartójával, vagy Pisoval, a rabszolgák felügyelőjével. Az a hő vágya, hogy úrnője fölött őrködjék, háttérbe szorult most, hogy hosszasan és érdekes dolgokról tárgyalhat a nevezettekkel. Így miután Blancának, a fiatal lánynak megparancsolta, hogy őrködjék úrnője fölött, feltűnő serénységgel haladt át az átriumon, majd a tágas peristylumon át a rabszolgák háza felé.

Ám Tertius, a számvevő, a késői ellenére kint kószált az utcán, abban a reményben, hogy megtudja, mi történik a városban. Még a Palatínus előkelő részébe is, ahol Dea Flavia háza főúri paloták között állt, felhallatszott a távoli kiáltozás és a fegyvercsattogás.

Piso, a felügyelő, aki otthon maradt, mert nem érzett magában elég lelki erőt ahhoz, hogy ismét kitegye magát az utcai zavargás kellemetlenségeinek, elmesélt mindent, aminek tanúja volt, mielőtt hazaékezett.

A cirkuszban támadt zűrzavar a caesar menekülésével nem ért véget, sőt fokozódott, mikor a nép látta, hogy a leszúrt praefectus hátrabukik, és Caligula néhány pretoriánus kíséretében sietve eltűnik. A nép amúgy is túlfűtött hangulatban volt a játékok kegyetlen, véres jelenetei miatt. A vérszomjat épp azok a látványosságok forralták fel, amelyekről a caesar gondoskodott számukra, hogy saját vad gyűlöletét és bosszúszomját is kielégítse.

Caligula megmenekült s örült, hogy tőre leszámolt a legfőbb árulóval. A páholy különbejáratán át távozott, és utána sereglettek a pretoriánusok. Ám öt-hatszáz légionárius a helyszínen maradt a caesar lovagjaival és barátaival. A nép haragja most ellenük fordult.

A söpredék hamarosan felülkerekedett, s a békés polgár, aki nejét, gyermekeit akarta biztonságba helyezni, nemtudott átvergődni a tömegen. Néhány perc alatt általánossá vált a zavargás. Megdobálták a légionáriusokat, és véres csetepaté kezdődött. A roppant túlerő pillanat alatt áttörte a katonák sorát, és üldözőbe vette őket. A cirkusz lépcsőiről hanyatt- homlok rohant le mindenki. Száz és száz embert, nőt, gyermeket gázoltak halálra.

Piso, aki valahogy haza tudott vergődni, még most is törülgette verejtékező homlokát, amint visszaemlékezett az átélt szörnyűségekre.

Még javában mesélt, amikor Tertius újabb hírekkel tért vissza. Ezek a hírek igen nyugtalanítóak voltak. A Palatínus lejtői, valamint a Forum és a környező utcák a csőcselék kezében voltak. Azt a néhány csapatot, amely a városban volt, elvágták a Palatínustól, és bár nagy erőfeszítést tettek, hogy áttörjenek a tömeg zárt sorain, kísérletük mindeddig nem járt sikerrel. Ennek oka kétségtelenül a katonák csekély száma volt, mert a hadsereg zöme még nem tért vissza a germánok elleni nevetséges hadjáratból.

A városban és környékén levő csapatok, beleértve a pretoriánus őrséget is, ezren sem voltak, míg Tertius becslése szerint a lázadók száma meghaladta a százezret.

A törvénytisztelő polgárság bezárkózott házaiba. A caesar vagy százfőnyi őrséggel szintén a palotájába vette be magát, s a lázadók több apróbb támadását verte már vissza.

Tertius csak a palotájuk közvetlen környékére merészkedett ki, de a félelem hamarosan onnan is visszakergette. A kiáltások, amelyek az alsóbb utcákból és a Forumról felhangzottak, vészjóslók voltak.

– Halál a caesarra! Halál a zsarnokra!– hallatszott tisztán a távoli mennydörgésre emlékeztető morajból.

Így vázolta fel Tertius a helyzetet. De amit még ő sem tudott, és így nem is közölhetett éber hallgatóságával, az a tény volt, hogy az összeesküvők, élükön Hortensius Martiussal, mint elismert vezérrel, felhasználták a zavargást arra, hogy a csőcselék élére álljanak, abban a reményben, hogy a „Halál a caesarra!” kiáltást nemsokára követi a másik: „Dicsőség a Caesarnak! Az új caesar Hortensius Martius! Üdv Hortensius Martiusnak!”

XXIV. FEJEZET

Őr, mennyire van az éj?

Izajás könyve 21, 11

Messze túl a zajon, zavargáson, mely a Palatinus lábánál kavargott, a halvány hold kísértetiesen világította meg az óriási cirkuszt, ahol egy aedilis parancsnoksága alatt egy szakasz városi katona szedte össze a holtakat.

Ugyanezek a halvány, kísérteties sugarak lopództak be a függöny egyik hasadékán Dea Flavia szobájába. A reszkető porszemecskék ezüstös csíkokban táncoltak a fényben. Ez még kísértetiesebbé tette a fehér arcot, és a csillagként ragyogott két tágranyílt szemet. Félénk léptek zaja közeledett.

– Te vagy az, Blanca?– suttogta Dea Flavia, és hirtelen felemelkedve egyik kezére támaszkodott, míg a másikat szívére szorította.

– Igen, úrnőm, én vagyok! – hangzott a csöndes válasz.

– Nos,visszatértek?

– Igen, kegyes úrnőm. Egy félórája lehet.

– Megtalálták?

– Igen. – És…

Szünet következett. A távolból felhangzott az emberek ezreinek hangja, mely a sziklás tengerparton megtörő hullámok morajlásához hasonlított.

– Róma praefectusa ájultan feküdt a császári páholyban, amikor megtalálták – mondotta fojtott hangon a fiatal rabszolgalány. – Mialatt Nolus és Dion a hordszékhez vitte, útközben néhányszor felsóhajtott.

Szellő lebbentette meg a szoba függönyeit. Egy pillanatig elárasztotta a holdfény a nyugágyon heverő alakot. Az aranyos haj körülfogta a bánatos, sápadt arcot. A nagy, kék szemeket szokatlan könnyfátyol borította.

– Hol… hol van most a praefectus?

– A dolgozószobád melletti benyílóban, kegyes úrnőm, ahogy parancsoltad. Dion fekvőhelyet készített neki, s lefektette.

– És az orvos?

– Már megvizsgálta. Azt mondja, a praefectus elgyengült a vérveszteségtől. Vállát, karját, lábát összemarcangolta a párduc, de ezek a sebek nem mélyek.

– És… és a tőrszúrás?

– Az orvos szerint a tőr megcsúszott a csonton. Nem értettem egészen, mit mondott, és Dion is rosszul magyarázta meg.

– Nem mondotta az orvos, hogy a tőr mérgezett volt?

– Nem hiszem, kegyes úrnőm, mert az orvos azt mondta, hogy ha jól ápolják, hamarosan meggyógyul. A vérveszteségtől nagyon elgyengült.

– Nehezen jutott el Nolus és Dion a praefectusig?

– Tárgyalniuk kellett az ott parancsnokló aedilissel, s odaadták neki azt a pénzt is, amit kegyes úrnőm nekik adott.

– Nem akadékoskodott az aedilis? Nem kérdezősködött?

– Elvette a pénzt, kegyes úrnőm, és ahogy Dion mondja, nem kérdezett semmit, csak megengedte, hogy elvigyék a praefectust.

– Jól van – szólt Dea Flavia rövid szünet után, miközben Blanca várta további rendelkezéseit. – Hűséggel szolgáltál, s ugyanígy tett Nolus és Dionis. Megérdemlitek a jutalmat, és bár sajnálok ilyen jó szolgáktól megválni, teljesítem ígéretemet, amit nektek tettem. Ettől az órától kezdve szabad nő vagy, Blanca, és szabad Nolus, a bátyád és Dion, a leendő férjed. Holnap hatszáz aranyat fognak nektek kifizetni, fejenként kétszázat, s kívánom nektek, hogy sokáig boldogan éljetek és gyarapodjatok, mert jól szolgáltatok.

Blanca térdre borult és csókjaival borította a takarót, mely alatt úrnője pihent. Dea mintha észre sem vette volna; nyugtalanul forgolódott, s közben mint a hajnal első sugara a hófödte etruriai hegyek ormára, gyönge pír szállt halvány arcára.

Blanca tétovázva várt; nem akarta magára hagyni úrnőjét, amíg álom nem száll fáradt pilláira. Késő volt, éjfél felé járt az idő, de a város még mindig nem nyugodott. A folytonos, hullámtöréshez hasonló moraj még mindig hallatszott.

– Menj most aludni, gyermekem– szólalt meg végre Dea Flavia – megérdemled a pihenést… és… várj! Mondd meg Dionnak és Nolusnak, töltsék az éjjelt a műteremben. Készen kell lenniük, ha a praefectus szólítaná őket… Menj!

Ám amint a leány távozni készült, egy kézmozdulattal még visszatartotta.

– Várj! Láttad Liciniat?

– Nem láttam, kegyes úrnőm.

– Nincs itt valahol a szobám közelében? Vagy az átriumban?

– Nincs, kegyes úrnőm.

– És az éjjeliőrök?

– Az előcsarnokban vannak.

– Az asszonycselédek?

– Mindnyájan lefeküdtek és alusznak.

– Jól van. Mehetsz.

A meztelen lábú Blanca zajtalanul ment keresztül a szobán, és azon az ajtón át távozott, amely az augusta nőcselédeinek hálótermébe vezetett.

Dea Flavia várt egy kicsit. Feszülten figyelt minden zajra, mely palotája más részeiből áthallatszott. Hálószobája, mint a palota minden itteni szobája, egyenesen az átriumra nézett, amely hatalmas szabálytalan négyszöget alkotott. Északi oldalát az augusta lakosztálya és az asszonyok háza, a déli oldalt a fogadótermek, a műterem és a hozzájuk tartozó előszobák foglalták el, míg a tulajdonképpeni előszoba és az első peristylium a másik oldalon feküdt. Az előszobából elfojtott suttogás hallatszott, s az egész házban szokatlan éberség honolt, amely teljesen elütött az éjszakák szokásos nyugalmas csendjétől.

Dea Flavia felállt. Nyomasztó hőség uralkodott a szobában. Kétségtelen, hogy ez nem hagyta nyugodni, ez lepte el verejtékkel. Amint meztelen lába a sima, hűvös márványpadlót érintette, megborzongott, de határozott mozdulattal elindult az átriumhoz vezető ajtó felé.

Pár pillanatig hallgatózott. Minden csöndes volt. Halkan kinyitotta az ajtót.

Az átrium közepén álló márványasztalon kicsiny, drágaköves mécses égett, de bágyadt fénye nem ért el a távolabbi zugokba. A padló csatornáiban folyó víz kísértetiesen csörgedezett; körös-körül a liliomok közt könnyű légáramlat sóhajtott.

Parányi kis előszoba vezetett a műterembe. A lány biztos léptekkel ment rajta keresztül, bár az átriumból ide már nem szűrődött fény. Meztelen lába zajtalanul siklott tova. Minden nesz nélkül kinyitotta az ajtót. A szoba sarkában feküdt Nolus és Dion. Egyenletes lélegzetük mutatta, hogy alszanak. Jobboldalt ajtó vezetett egy belső szobába, ahol gyakran megpihent, ha munkájában kifáradt. Ez a hely külön szentély volt, ahova senki sem léphetett be engedélye nélkül. A szobát Blanca tartotta rendben, és Licinia csak akkor jutott be ide, ha erre külön engedélyt kapott.

Dea Flavia keresztülment a műtermen, és kitárta az ajtót. A mögötte levő függönyt is félretolta, lassan és idegesen, mint egy félénk, de mégis vakmerő állatka. Természetesen minden zugot ismert, még az ajtósarkok nyikorgását és a függöny könnyű suhogását is.

Egy nagy sötét árnyék húzódott ijesztően végig a mozaikkal rakott falon. Az árnyékot a szoba közepén fekvő tárgy vetette: egy puha fehér takarókkal leborított nyugágy, amelyre az éjjeli mécs vöröses foltokat szórt. A lány megállt a küszöbön, egyik kezével a függöny redőit fogta, míg a másikat keblére szorította, hogy szíve vad dobogását csillapítsa. Úgy érezte, hogy álmodik, vagy ha ébren van, eddig kellett álmodnia.

Néhányszor lehunyta és ismét kinyitotta a szemét, azt gondolván, hogy a mécs bizonytalan fénye űz játékot kimerült idegeivel. Blanca azt mondta, hogy Dion és Nolus a rögtönzött nyugágyra fektette a praefectust a műterem melletti benyílóban, és hogy a praefectus gyenge, és mozdulni is képtelen a nagy vérveszteségtől. A nyugágy a helyén volt; a mécs fénye ott táncolt a párnán és a takarón, de senki sem feküdt az ágyon, bár a párnán még meglátszott egy fej nyoma.

A csend nyomasztó volt, mert a vastag falakon és a nehéz függönyökön nem hatolt át semmi külső zaj. A lány hirtelen összerezzent, és keze görcsösen a függönybe markolt. Alig hallhatóan, csak mint a fecske szárnyának suhanása, sóhaj rebbent a szobában. Dea Flavia a szemét összehúzva igyekezett tekintetével a világosságon túli sötétségbe hatolni.

A nyugágy mögött, annak árnyékában észrevett egy mozdulatlan alakot. Amint figyelte, körvonalak rajzolódtak a mély homályba. Egy lehajtott fejet látott, amelynek dús fürtjei a világos takaróra omlottak, két kezet, amelyek fehérebbek voltak, mint a párna, két hatalmas vállat, míg a test többi része elveszett a nyugágy mögötti árnyékban.

Az arc el volt rejtve, és az alak nem mozdult. A halál nyugalmára emlékeztetett volna, ha az a sóhaj meg nem töri az éj csendjét.

Dea Flavia mozdulni sem tudott. Kis meztelen lába odaszegeződött a hideg márványlaphoz, kezeit mintha vaskapcsok szorították volna a függöny redőihez. Sohasem látott még embert így egyedül térdelni csendben és homályban. Vajon miért térdel? Ki előtt? Álmában sem gondolta volna, hogy Antinor ébren van; Blanca szavai alapján azt gondolta, hogy a nagy vérveszteség miatt önkívületben fekszik.

Valójában csak egy pillanatra akarta látni; alvó arcába nézni és kiolvasni kemény vonásaiból lelkének titkait.

Antinor a Caesarhoz rohant, hogy megvédje, amidőn sokezernyi tömeg őbenne üdvözölte Róma jövendő urát. Miért?

Az arénába rohant, és életét kockáztatta azért az emberért, aki két nappal korábban megsértette, s aki a legjobb esetben is közönyös volt előtte. Miért?

Ezt akarta az alvótól megkérdezni, de most a lehajtott fejtől, az összetett kéztől nem kérdezhetett semmit. És mégis úgy érezte, hogy a férfi lelkének egy része megnyílt előtte, bár nem bírta felfogni a különös válasz jelentőségét.

Szeme egészen hozzászokott a homályhoz. Tisztán látta a térdelő hatalmas alakot, s a széles vállain lévő kötéseket, amelyeket az orvos tett sebeire. Ilyen furcsán összekulcsolt ujjakat azonban nem látott azelőtt. A kéz most egy kicsit megmozdult. A fény jobban ráesett ujjaira, és Dea Flavia azt látta, hogy a férfi ujjai egy kicsiny fakeresztre fonódnak.

Ebben a pillanatban megérezte, hogy ez a válasz kérdéseire. Nem a férfi arcában, mert azt nem láthatta, hanem az összekulcsolt kézben és a keresztben. Megérezte, hogy a keresztért volt kész életét adni ellenségéért, és a caesar iránti hűségből lemondani minden büszkeségről, nagyravágyásról.

A férfi ekkor lassan felemelte fejét, és a világosságon keresztül egyenesen ránézett. Egy pillanatig mozdulatlanul térden maradt, miközben gyöngéd sóhaj szakadt fel ajkáról: „Dea!”

Felállt, de Dea Flavia addigra már elmenekült. Nesztelenül, gyorsan suhant át a műtermen és az átriumon keresztül a hálószobájába. Ám futás közben is úgy tetszett neki, hogy a csendes éjszakában halkan, hívóan cseng a reszkető hang: „Dea!”

XXV. FEJEZET

Ninc s békességük az istenteleneknek, úgymond az Úr!

Izajás könyve 48, 22.

Amikor néhány óra nyugtalan pihenés után Dea Flavia ismét öntudatra ébredt, úgy tetszett neki, mintha Apolló egy vértengeren hajtaná át szekerét: a függöny résén át láthatta az éj egy csücskét, amelyet bíborszínűre festett a hajnal.

A hőség nyomasztó volt, a fiatal lány egyre nyugtalanabbul hánykolódott, míg homlokán verejték gyöngyözött. Túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy felkeljen, bár révedezve belegondolt, mily csodás lehet a hajnal, ha visszatükröződése is ilyen színben ég.

Úgy találta, hogy házának szokott nyugalmát ezen a reggelen megzavarják: léptek kopognak az átriumban, alig tompított hangok suttognak, a felügyelők kiáltásai behallatszanak a peristylumból.

A saját háza zsongásán kívül megkülönböztetett más, különös, vészjósló hangokat is: rekedt kiáltozást, amely éles parancsszóként hangzott, ordítást, nyögést – a fájdalom és rémület megnyilvánulásait.

Gyorsan felugrott, és az ablakhoz rohant. Félrehúzta a függönyt, és lenézett a keskeny utcára, mely a házát Tiberius palotájának hátsó részétől elválasztotta.

A szürkület bizonytalan homályba burkolta a várost, így nem a napisten fáklyája festette bíborszínűre az égboltot. A környék fölé tompa vörös boltozat terült, és Tiberius palotája felől időközönként roppant füstoszlopok törtek a magasba.

DeaFlavia a rémülettől dermedten állt. Ekkor Licinia rohant a szobába, gyér haja dúlt, sápadt arca körül röpködött. A halálos félelem kifejezésével nyújtotta kezét úrnője felé:

– A nyomorultak! A nyomorultak!– jajgatott, miközben a földre vetette magát, és a kezeit tördelte. – Felgyújtották a palotát! Most mirajtunk a sor, drágám! Menekülj! Ments meg bennünket! Ó, istenek, legyetek velünk!

A szörnyű hír csak megerősítette, amit Dea már amúgy is látott. A rémület összeszorította szívét, de erőt vett magán, hogy hangja szilárdan csengjen, és hogy külsőleg nyugodtnak lássék.

– Nem értelek, Licinia, beszélj világosabban. Mi történt?

– A csőcselék megrohanta a Palatínust – nyögte Licinia. – Mondom, már a nyakunkon vannak.

– A nyakunkon? – kiáltott Dea haragosan. – Hallgass, asszony, mivelünk nem törődnek… De a caesar… Mi hír a Caesarról?

– Semmi, semmi, drágám. Csak annyit tudok, amennyit az éjjeliőrök elmondtak.

– Mi történt?

– A csőcselék megrohanta a hegyet. A szörnyetegek behatoltak a Forumra, körülvették a caesar palotáját, és felgyújtották a külső épületeket.

– Ó, istenek!– kiáltott fel Dea Flavia.

– Hallod az ordításukat? A gyalázatosak! Hallod Jupiter mennydörgését, drágám? Az ő bosszúja eljő! Az ő átka szálljon a gyalázatosokra s minden ivadékukra!

– Csend, asszony!– szólt az augusta parancsoló hangon. – Hamar egy ruhát… Nem azt!– tette hozzá, amikor Licinia reszkető kézzel a tegnapi díszes öltöny után nyúlt –, valami sötétet. Aztán küldd be gyorsan Blancát.

Az öregasszony félelemtől remegve engedelmeskedett.

– A praefectus?– kérdezte Blancától suttogva Dea Flavia, amint megbizonyosodott arról, hogy kettesben vannak. – Láttad Nolust vagy Diont?

– A bátyámmal éppen most beszéltem az átriumban, kegyes úrnőm – felelte Blanca, aki nemkevésbé látszott izgatottnak, mint úrnője. – Ő és Dion zuhanást hallott az éjjel, amikor egy percre elnyomta őket az álom… Nagyon fáradtak voltak… Az a hajsza a cirkuszban…

– Igen, igen, tovább! Tudom, hogy aludtak… Zuhanást hallottak. .. Mi volt az?

– Berohantak a másik szobába, kegyes úrnőm, és a földön fekve eszméletlenül találták a praefectust.

– Aztán mit csináltak?

– Nagy nehezen visszafektették az ágyra, mert a praefectus magas és hatalmas termetű, aztán Dion elszaladt orvosért.

– És most?

– Az orvos valami csillapítószert adott be a praefectusnak, hogy aludjék, mert úgy látszik, kitört rajta a sebláz. Összefüggéstelenül beszél, mintha eszét vesztette volna.

– Csitt!– szakította félbe hirtelen Dea Flavia. – Egy szót se Licinia előtt.

Az öregasszony visszatért, kezében egy vadgalamb színű ruhával, a legsötétebbel, amelyet talált. Az öltöztető asszonyok, mint a megriadt bárányok, jöttek utána. Licinia továbbra is az események hatása alatt állt. Foga vacogott, és míg úrnőjének segédkezett, egyre nyögött és jajgatott.

– Az árulók! A gyalázatosak!

Dea Flavia nem törődött vele. Az asszonyok friss vizet és illatszereket hoztak. Dea Flavia gyorsan lemosta arcát, kezeit, és sietve bújt be a szürke ruhába, melynek övét Licinia reszkető kézzel kapcsolta össze.

Az egész idő alatt hallatszott Jupiter haragjának mennydörgő szava. A közelgő vihar szárnya kiáltozást sodort a házhoz.

– Hallod a kiabálást, Blanca? – kérdezte Dea Flavia a fiatal leánytól, aki a keskeny ablakon kihajolva az utcára próbált kitekinteni.

– Hallom, kegyes úrnőm.

– Érted, mit kiabálnak?

– Igen, egyegy szót, kegyes úrnőm… Hallgasd csak!

Az az egy szó gyászosan visszhangzott:

– Halál!

Blanca rémült kiáltással ugrott vissza az ablaktól. Tiberius palotája mögül, ahol Caligula új palotájának márványoszlopai emelkedtek a lentebb fekvő templomok fölé, hatalmas lángkéve tört az ég felé. Egy hangosabb s érthetőbb kiáltás zúgott a távolban:

– Halál a caesarra! Halál!

– Istenek, oltalmazzátok őt! – suttogta Dea Flavia.

– Meggyilkolják! Meggyilkolják! – sikoltozott Licinia.

Térdre borult, és a többi szolgáló követte példáját.

Dea Flavia azonban rájuk sem hederített. Hagyta őket vonaglani a földön, és kisietett az átriumba. Itt is rémület ült a levegőben. A folyosók boltívein túl csoportokba verődött rabszolgákat – férfiakat, nőket – látott, amint összedugott fejjel izgatottan tárgyalták az eseményeket.

A nyitott előcsarnokon át itt tisztábban hallatszott az utcai kiabálás. A rettenetes „halál!” kiáltás félelmesen visszhangzott, s mellette egy másféle hang is, mely nem kevésbé volt végzetes:

– Üdv Róma praefectusának! Hol a praefectus? Dicsőség Taurus Antinornak! Dicsőség!

A zaj egyre nőt, s Dea Flavia tisztán látta maga előtt, mint áramlik előre a lázadók tömege, amely a Palatínus aljáról és a Forumról kiindulva, elözönlötte a magaslatot, és teljesen körülzárta a caesar palotáját.

Onnan hangzott most a zűrzavaros ordítozás, és Dea képzeletben maga előtt látta, mint bújik össze a halálra rémült gyáva rabszolgák serege, akárcsak saját asszonyai, miközben a praetorianusok maroknyi hű csapata magára hagyva áll, hogy a caesar szentséges személyét megvédelmezze.

A tető résein át látta a vöröslő eget. Tűrhetetlen égésszag töltötte be a levegőt.

– Halál a caesarra! Halál!

Mintha az ajtaja előtt ordítottak volna. Csak Tiberius palotájának ürességtől kongó, óriás termei és bazilikái választották el a kavarodás középpontjától.

Dea Flavia most hangosan szólította Tertiust, a számtartót, aki futva jött a rabszolgák házából, sarkában egy csomó jajveszékelő emberrel és asszonnyal.

– Mi hír van, Tertius?– kérdezte. – Hallottál valamit?

– Körülvették a caesar palotáját – válaszolta Tertius izgatottan –, és követelik, hogy a caesar jöjjön ki eléjük.

– Ó, ez szentségtörés! És a caesar mit csinált?

– Nem jött ki, de testőrsége megtámadta a Forum felől közelgő tömeget. A lázadók elfoglalták Castor templomát, és már a palota előcsarnokaiban rajzanak. A testőrség az oszlopsorokat szállta meg, és sikeresen tartotta a tömeggel szemben, amíg…

– Amíg?

– Amíg egyes lázadók a palotát megkerülve, fel nem gyújtották a rabszolgaházakat. A caesar kénytelen lesz szembenézni a néppel, ha csak nem akarja magát palotája összeroskadó falai alá temetni.

– Azok a nyomorultak felgyújtották a caesar palotáját? – kiáltott Dea Flavia.

– Igen, fájdalom. Ezzel kényszerítik a caesart, hogy jelenjék meg előttük. És hangosan követelik Róma praefectusát.

– Róma praefectusát?

– Igen, kegyes úrnőm. A nép azt hiszi, hogy a caesar megölte. Egyesek keresték is testét a császári páholyban, ahol elesni látták. De a holttest eltűnt. Az a hír járja, hogy a caesar a kutyák elé vettette.

– Nem igaz!– kiáltotta önkéntelenül Dea Flavia.

– Tudom, kegyes úrnőm. Minden józan ember tudja, hogy ez nem lehet igaz. De a feldühödött tömeg minden, csak nem józan. Olyan, mint egy óriásra nőtt gyermek, akinek ezernyi felelőtlen tagja van. Ide-oda hullámzik, egy-egy odavetett szó viszi. De jó lenne, ha most igaza volna.

– Hallgass, Tertius, hogy mondhatsz ilyet?

– A caesarra gondolok, kegyes úrnőm és terád – felelte a férfi egyszerűen. – Ha a tömeg most akár élve, akár halva megtalálja Róma praefectusát, egészen bizonyosan megöli a caesart, és császárrá kiáltja ki a praefectust, ha él, istenné, ha meghalt.

Mintha csak szavait akarná megerősíteni, a reggeli szellő elnyújtott, ujjongó ordítást kapott fel:

– Üdv Taurus Antinornakl.

Dea elbocsátotta számvevőjét, akit ismét nyomon követett a jajgató rabszolgasereg.

– Ha a tömeg most akár élve, akár halva megtalálja Róma praefectusát – mormolta Tertius iménti szavait Dea –, egészen bizonyosan megöli a caesart, és császárrá kiáltja ki a praefectust, ha él, istenné, ha meghalt.

Gyors pillantást vetett maga köré. Az átriumban nem volt senki. Csak az előcsarnokban vigyáztak az őrök és felkészültek, hogy az augusta házát megvédjék. Könnyedén beszélgettek egymással s úgy látszott, ők az egyedüliek, akiket a rémület nem nyűgözött le. Hangjuk megnyugtatóan hatott a sok jajveszékelés közepette, amely az asszonyok szobáiból és a rabszolgaházból hangzott.

Pillanatnyi habozás után Dea határozott léptekkel a műterem felé sietett. Áthaladt a kis előszobán, és kinyitotta az ajtót. Dion híven őrködött, ahogy megparancsolta neki. Amint úrnője belépett, a férfi felugrott.

– A praefectus?– kérdezte a lány izgatottan.

– Alszik.

– Biztos vagy benne?

– Néhány perce néztem be hozzá. Szemei le vannak hunyva. Úgy hiszem, alszik.

– Meg akarok bizonyosodni róla.

Dion tiszteletteljesen félreállott, hogy utat engedjen úrnőjének, majd a belső ajtóig követve őt, felemelte a nehéz függönyt.

– Dion– szólt Dea hátrafordulva –, tegnap felszabadítottalak, mert jó szolgám voltál.

– Tudom, kegyes úrnőm – felelte férfi hódolatteljesen térdet hajtva –, a lábad nyomát csókolom kegyességedért.

– Ha ismét csend és békesség lesz a városban, a quaestor elé megyünk és téged, Nolust és Blancát szabadnak nyilvánítalak. De ma még rabszolgám vagy, és engedelmességgel tartozol.

– Ahogy parancsolod, kegyes úrnőm!

– Hallgatást követelek tőled és Diontól – mondta komolyan Dea.– Senkinek se szóljatok arról, hogy a praefectus az én házamban van; halálbüntetés terhe alatt parancsolom, Dion, mert még a rabszolgám vagy.

– Megértettelek, kegyes úrnőm.

– Várj most reám. Életeddel kezeskedsz, hogy senki be ne lépjen ide.

Alig ejtette ki szavait, hangos, zavaros lárma hallatszott az átriumból: kiabálás, átkozódás; valaki az augusta nevét szólította s veszekedett a rabszolgákkal. Mintha egy eszeveszett ember ordítozott volna.

– A caesar– mormolta elfehéredve Dea Flavia.

– Augusta! Augusta! – hallatszott a rekedt kiáltozás az átriumból; a szíjak csattogásának utálatos hangjára a lánynak megremegett minden idege.

Ujját az ajkára téve, gyors figyelmeztető mozdulattal Dion felé fordult, majd szilárd léptekkel áthaladt a műtermen. A belső ajtó függönye tompa suhogással hullott le mögötte.

A következő pillanatban szemközt állt Caligula Caesarral az átriumban.

XXVI. FEJEZET

Hogy lebuktál az égből, Lucifer, hajnal fia!

Izajás könyve 14, 12

Vagy húsz testőr kísérte a caesart. Kis csoportba verődve álltak mögötte, kezükben bronzmarkolatú rövid kard. Caligula arca halálosan sápadt volt. Sötét tógába burkolózva, fedetlen fejjel állt. Térde, karja, keze reszketett, szemei kidülledtek, mintha már a nyakán érezné a kötelet.

– Kegyelmes caesar!– kiáltott fel Dea Flavia, amint eléje lépett, és önkéntelenül térdet hajtott.

– Körülkerítettek – mormogta a caesar elcsukló hangon. – Körülfogtak, hallottad?

– Fájdalom!

– A gyalázatosak! A gyalázatos szentségtörők! Utálatos szörnyetegek! Ocsmány férgek! De utoléri őket a bűnhődés. Megemlegetik még ezt a napot! Egész Róma megemlegeti! Patakzani fog a vér az utcákon, és olyan válogatott kínzásokat fogok kitalálni minden egyes gonosztevőre, hogy az éj is vörösleni fog a borzalomtól! Én majd…

Szája idegesen rángott, keze a torkára szorult. Dea Flavia felegyenesedett. Nyugodt tartással állt a dühöngő őrült előtt. Szemeit lesütötte, mert a caesar láttára émelygés töltötte el.

Caligula hirtelen abbahagyta a dühöngést. Összedűlő falak tompa zuhanása reszkettette meg a levegőt, amelyet üvöltés, és borzalmas egyhangú kiáltás kísért:

– Halál a caesarra! Halál!

Caligula arcát eltorzította a félelem, arca szürke volt, mint a halotté. Előrelépett, és hirtelen megragadta Dea csuklóját.

– Hallod őket? – kérdezte rekedt suttogással.

Válaszképpen a lány bólintott.

– Meg akarnak ölni… felgyújtották a házamat… a kriptán át menekültem… de a nyomomban voltak…

Szavai megerősítéseképpen ismét az előbbi halálkiáltások töltötték el a levegőt. A lábdobogás és a haragos moraj egyre nőtt, már a közeli utcákat is betöltötte. Mintha egyenesen Dea Flavia házának kapuja felé tartott volna.

– Ó, a szörnyetegek! A hitványak! – ordított a caesar félelemtől őrülten. – De holnap jön a megtorlás… holnap…

– Ma van veszélyben a caesar élete – vágott szavába hidegen Dea Flavia.

– Meg fognak ölni! Meg fognak ölni, augusta… bujtass el, bujtass el, mielőtt ideérnek!

Térdre borult, és mint egy vergődő állat fetrengett a földön. Remegő kezei görcsösen kapaszkodtak a lány ruhájának ráncaiba, homloka a földet verte.

– Bujtass el, augusta– nyöszörögte –, bujtass el!– Ne engedd, hogy megöljenek!

Dea Flavia lehunyta aszemét, hogy ne lássa a caesari méltóság lealacsonyodását, legmagasabb eszményének porbahullását.

Két nappal ezelőtt ugyanez az ember állt mellette, engedelmességet, hűséget követelve tőle, amit ő kész is volt megadni. Arra a caesari méltóságra hivatkozott, amelyet Dea Flavia annyira tiszteletben tartott, s amelyet most ő, a caesar rántott porba.

Akkor is mennydörgött a távolban Jupiter haragvó szava. Akkor is figyelmeztette az istenek atyja Caligulát, hogy ne gyalázza meg a caesari méltóságot. Két nappal ezelőtt Dea Flavia még hitt benne, és elismerte felsőbbségét. Meghajtotta akaratát, legyőzte hajlamait, és elfojtott minden leányos vágyakozást annak a hatalomnak szava előtt, amely egyenesen az istenektől származott. Most fizikai rosszullét fogta el a nyomorult, gyáva lélek láttán, aki máskor a saját kegyetlenségében tobzódott, most meg még a puszta állati önvédelem bátorsága is hiányzott belőle.

Gondolatai önkéntelenül ahhoz a férfihoz szálltak, aki most tehetetlenül feküdt házában. Maga előtt látta, amint az arénába vetette magát, hogy más életét megmentse: erőteljesen, határozottan, minden veszéllyel dacolva, nem nézve sem jobbra, sem balra, s panaszhang nélkül bukott a porba, amikor a párduc magával rántotta.

Kint egyre erősödött a zúgás:

– Halál a caesarra! Dicsőség Taurus Antinornak!

A nép dühében és lelkesedésében elítélt egy embert, és felmagasztalt egy másikat. Ezt a választást tán maguk az istenek sugallták, és mintha a végleges döntést Dea Flavia kezébe adták volna.

Önkéntelenül lenézett a kezére. Látta, hogy az kicsiny és gyenge, és mégis pár pillanat múlva megmutatja a Sorsnak az utat, hogy óriási vállain merre vigye a világ egész birodalmát.

Lábainál vonaglott egy gyáva, silány ember, aki életéért könyörgött, melynek folytatása csak újabb szomorúságot, újabb borzalmat, újabb gyötrelmet jelentett volna ezer és ezer embernek.

Mögötte, két fallal odébb feküdt az a férfi, akiért a nép lelkesedett, akinek puszta jelenléte erőt sugárzott, és minden pillantása megnyugtatott; egy ember, aki a nép vezérének és a birodalom urának született, és akinek hűséges életét tegnap a legmagasztosabb önfeláldozás koronázta.

A választás rajta állt.

Fülébe zúgott a rekedt kiáltozás; a „halál” a „dicsőség” kiáltásával vegyült; a caesar neve a praefectuséval került szembe; mindezek betetőzésére előtte nyögött a vérszomjas zsarnok, akit saját kegyetlensége taszított a porba, és még most is újabb kegyetlenkedés után szomjazott.

A választás rajta állt.

Csak néhány lépést kellett volna tennie az előcsarnokon át, és kikiáltani a ház felé özönlő népnek.

– Itt a caesar, és itt van Róma praefectusa!

A húsz embert, aki csupasz fegyverrel őrizte a caesart, könnyű szerrel elsöpörte volna a néptömeg.

Segítséget keresve tekintett körül, míg a vinnyogó caesar a lábát csókolgatta, és magánkívül ismételte:

– Ments meg, augusta… Ments meg… ne engedd, hogy megöljenek… jó voltam hozzád… oltalmazod voltam! A Caesarod vagyok… ments meg…

– Mentselek meg?– ismételte gépiesen Dea Flavia. – Hogyan?

– Rejts el valahova, ahol nem találnak rám. Nem adhatod át a caesart a nép dühének… nem szennyezheted be kezeidet rokonod vérével…

Átkarolta a lány térdeit, és eltorzult arcát könyörögve emelte felé.

– Nem szennyezheted be kezeidet rokonod vérével… Miközben szavait kimondta, mennydörgés morajlott végig az Aventinus felől. Dea Flavia összerázkódott. Jupiter figyelmeztetése volt ez, vagy talán átka: az istenek átka a gondolatában lappangó árulásért.

– Nem szennyezheted be kezed rokonod vérével! – ismételte a caesar könyörögve.

– Nem! Nem!– kiáltotta Dea Flavia.– Ezt valóban nem akarom. Segítségedre leszek… mit tehetnék?

– Rejts el házadban?

– Hol?

A caesar a műterem felé mutatott.

– Ott!

– Nem! Nem!– kiáltott Dea Flavia, és ösztönszerűen kitárta karjait, mintha szentélyt védene.

– Műtermed a tied – sürgette a caesar rábeszélő hangon. – Senki sem meri oda betenni a lábát. Csak szolgálóasszonyaid lépték át valaha is küszöbét. Biztonságban volnék a benyílóban… asszonyaid nem árulnának el. Van olyan is közülük, aki néma, azok lehetnének körülöttem. Senki sem tudna rólam, amíg ennek a gyalázatnak vége nincs. Pár nap múlva praetorianus testőrségem utat tör a tömegen. Légióim már visszafelé jönnek Germaniából… hamarosan itt lesznek…

Ömlött a szó ajkáról. Hangja rekedt volt, ajka reszketett. Dea Flavia minden erejével azon volt, hogy szabaduljon a görcsösen belé kapaszkodó embertől, de az úgy csüngött rajta, mint a hajótörött az utolsó szál deszkán.

– Ott bent…

– Nem, nem lehet!

– Ott biztonságban volnék, nem tudná meg senki. Felállt, és dülöngve, mint a részeg, elindult a műterem felé.

Testőrei követték.

Ám Dea Flavia, aki közötte és az ajtó között állt, még nem döntött véglegesen. Abban a pillanatban azonban, amint a caesar testőreivel a műterem ajtaja felé indult, érezte, hogy nem késhet sokáig. A zsarnok sohasem lépheti át annak a szobának a küszöbét, s nem töltheti ki gyűlöletét és bosszúját a bukott hősön! Akkor inkább kikiált a népnek, és kiszolgáltatja rokonát a csőcselék dühének. Inkább így tesz, minthogy a sebesültet szolgáltassa ki a dühöngő császári vadállatnak.

Rokona vére talán örökre beszennyezi kezét. Lehet, hogy jön majd a borzadály, a lelkifurdalás és az istenek átka. Jöjjön. Magára veszi. Elszenvedi azt, amit el kell szenvednie. A lelkifurdalás kínjai elenyészőek ahhoz a rettenetes bűnhöz képest, amit a caesar követne el, ha Róma praefectusának közelébe fér.

Amint elhatározása gyökeret vert a szívében, azon vette magát észre, hogy halkan azokat a szavakat ismétli, amelyeket pár napja a Forumon hallott:

– Csak egy lelkem van, és az az Isten kezében!

Annak a fénynek egy része, amely akkor a férfi arcáról sugárzott, most az ő szívébe költözött. A borzadály és izgalom elszállt a lelkéből. Nem rohant a műterem ajtajához, nem vetette magát drámai mozdulattal a caesar útjába, csak kezét nyugodtan a karjára tette.

– Biztonságban volnék, és senki sem tudná – mormogta a caesar.

– Rabszolgáim tudnák – viszonozta Dea Flavia hidegen–, és elárulnának.

– Én csak a férfiaktól tartok, és azoknak nem kell tudniuk semmit.

– Sokan láttak és hallottak.

– Mondd meg nekik, hogy a kriptán át az augusták palotájába menekültem.

– Nem hinnék el. Tudnák, hogy nem igaz.

– Nem bízol rabszolgáidban? – mordult fel a caesar.

– Te megbízol a tieidben? – vágott vissza Dea Flavia.

– Ruhát cserélek az egyik testőrrel, aki a caesar képében a kriptán át az augusták házába menekülne.

– A legbölcsebb volna, ha azt a caesar maga tenné meg – jelentette ki hűvösen Dea Flavia.

– Mit mondasz?

– Augustus palotája a legbiztosabb menedék, amíg a légiók megérkeznek. Biztosabb volna, mint szolgálód háza, mert fürkésző szemek láthattak ide menekülni.

– Akkor elvesztem!– kiáltott Caligula.

– Nem, ha kegyes uram megfogadja szolgálója tanácsát. A földalatti út teljesen biztos. Augustus palotája menedéket nyújt. Húsz jól felfegyverezett férfi őrködne a caesar fölött, és Dea Flavia háztartása látná el a szükséges élelemmel.

Caligula egy pillanatig habozott, majd kutató szemmel nézett a leány arcába.

– Nem árulsz el? – mormogta.

– Most nyomban elárulhatnálak, ha akarnám – felelt egyszerűen a lány. – A csőcselék a kapum előtt van. Egy kiáltás, és a caesar azok kezei közt volna, akik halálát kívánják.

– Csitt, hallgass!– A caesar, ismét megragadva a lány csuklóját, és félve tekintett körül. – Ne beszélj erről, Dea! Már a puszta szó kihívhatja az istenek haragját. Bízom benned– tette hozzá. Sápadt arcát egész közel emelte a lány arcához, majd kitörő vadsággal mondta:

– De ha elárulsz…

– Nem kell fenyegetődnöd, nagy caesar – felelt Dea, és kezét nyugodtan kiszabadítva hátralépett –, ha ma elárulnálak, holnap egyikünk sem volna életben.

A megjegyzés igazsága hatott a caesar eltompult agyára, mert a vad düh kifejezése eltűnt az arcáról, és ismét a félelem sápadtsága jelent meg vonásain. Látta már, hogy gyávaságával teljesen a lány kezébe adta magát, ugyanis amikor nem mert népe előtt megjelenni, saját maga rombolta le a méltóságnak és megközelíthetetlen szentségnek azt az alapzatát, amelyen állnia kellett volna.

– Augustus palotájába megyek – bólintott nyugodtabban. – Amíg a csőcselék palotámon tölti ki dühét és keresi caesarját, hogy megölje, ott békességben megbújhatok. Küldd ki az utcára legmegbízhatóbb rabszolgádat, hogy próbáljon a tömegen keresztül eljutni a praetoriánusokhoz. Egy váratlan oldaltámadással könnyebben szét lehetne zavarni a csőcseléket, mint gondoljuk. Van olyan rabszolgád, akiben megbízol?

– Van két szabadosom – felelte Dea Flavia.– Tegnap este óta szabadok, életüket adnák értem.

– Hát csak adják – válaszolta gúnyosan Caligula. – Te meg vezess a tricliniumba. Éhes vagyok, s ha terített asztalod mellett kissé megpihenek, ezzel port hintek rabszolgáid szemébe. Onnan a kriptát is elérhetem anélkül, hogy még egyszer látnának.

– Amint a caesar parancsolja– felelt nyugodtan Dea Flavia–, de nincs sok vesztegetni való idő.

XXVII. FEJEZET

Semmi sincs elrejtve, ami ki ne nyilatkoztassák.

Lukács evangéliuma 7, 17

Caligula a tricliniumba sietett. Dea Flavia követte. A caesar levetette magát egy kerevetre, s a lány maga szolgált fel neki bort és gyümölcsöt. Az ételt a császár visszautasította, de annál többet ivott. Dea nyugodtan várta, mikor indul végre el.

Közben meglátta Blancát az átriumban. Odaszólította, és megparancsolta neki, hogy lássa el a katonákat. Az emberek nagyon hálásan fogadták a gondoskodást, mert ki voltak merülve. Huszonnégy órája nem ettek semmit, és egész éjjel a caesar körül őrködtek.

A földalatti út, amely Jupiter Victor temploma alatt húzódott tova, összekötötte Dea Flavia palotáját Augustus palotájával. A nagy imperátor halála óta az épületet csak törvényszéki csarnoknak használták. Mindössze néhány írnok lakta roppant termeit.

Maga a titkos út a tricliniumot övező kisebb szobák egyikéből nyílt. Több ilyen titkos járat kötötte össze a Palatínus palotáit, de a rabszolgák mit sem tudtak róluk, csak egy-két ember ismerte titkukat.

Caligula nem is gondolt arra, hogy köszönetet mondjon Dea Flaviának azért, amit tett. Amikor felhajtotta az utolsó serleg bort, egyszerűen felkelt, és útjára indult.

Dea Flavia a titkos út ajtajáig kísérte, és az embereket rövid utasítással látta el. Meggyújtott egy kicsiny lámpát, amelynek fénye vezetni fogja a caesart és kíséretét. Az ajtó mögött meredek lépcső vezetett a sötétbe. Caligula elsőnek indult lefelé. A katona, aki a lámpát tartotta, közvetlenül utána haladt. Dea Flavia a helyén maradt, mígnem a férfiak lépteinek zaja elhalt a boltíves folyosón. Ekkor a megkönnyebbülés sóhajával zárta rájuk az ajtót, és kisietett a szobából.

Egyedüli vágya most az volt, hogy lehetőleg teljesen kitörölje emlékezetéből lerombolt eszményképét; annak a méltóságnak az összeomlását, melyet egész életében tisztelt. Annyira áthatotta a császárság iránti hódolat, hogy még gondolatban sem akart időzni annál a látványnál, amelyet a félelmében lábainál vonagló caesar nyújtott.

Szinte öntudatlanul a műterem felé indult. Az imént látni akarta a praefectust, amint kábult álmában fekszik, s meg akart győződni arról, hogy minden rendben van-e körülötte. A caesar közbejötte azonban megzavarta. Csak egy óra telt el azóta, s megváltozott szemében az egész világ.

A caesar gyáván megfutott, az uralomra jutott nép arra készült, hogy kikiáltsa választott hősét.

Az átrium most homályos és elhagyatott volt. A rabszolgák távoli helyiségeikbe húzódtak. Féltek a hatalmas fogadótermek nyomasztó csendjétől. Szívesebben bújtak össze egy-egy rejtett sarokban, ahova az utcai zaj sem hatolt be.

Dea Flavia csendesen figyelt. Messziről állandóan zúgott a halál-és bosszúkiáltás. Feje fölött még mindig vöröslő fény lángolt, és füsttől volt terhes a levegő. De a kiáltozást erősen tompította egy kevésbé fenyegető zaj: nehéz esőcseppek kopogtak a tetőn, és mind szaporábban dörgött az ég.

Úgy látszott, hogy a zivatar, mely a Campania felől már reggel óta fenyegetett, végre kitört a város fölött. Most Jupiteren volt a sor dörögni, bosszút és halált kiáltani, az emberek dühét a magáéba fojtani.

Villám cikázott át a palaszínű égen, és bevilágította az átrium legsötétebb zugait. Szél süvöltött át a ház körüli fákon. Dea hallotta a vékonyabb ágak reccsenését, amint a vihar tovaröpítette őket, s levelek forgatagával seperte végig a keskeny utcát, teleszórva velük az előcsarnok nyitott kapualját is. Ömlött az eső, s a lángok, melyeket szentségtörő kezek szítottak, sziszegve, sisteregve lobogtak fel; a vad vihar újra felkorbácsolta őket, és megtépett fekete füstfelhőket szórt végig az égen.

Füst és tűz egyenlőtlen harcot vívott a sűrű esővel. A szél melléjük állt, de csak úgy bolondmódra: hol belekapott a füstbe, lángba, hol meg elpihent, hogy új erőt gyűjtsön. Az eső pedig egyre ömlött, és sorra fojtotta el a lángokat.

Dea Flavia tisztán látta, hogy az eső megapasztja a lázadók számát; csak a legdühösebbek vállalkoznak arra, hogy bőrig ázva, csontig fázva kitartsanak.

Mindez persze csak következtetés volt, de a fiatal lány, akit az elmúlt huszonnégy óra testi és lelki túlfeszültsége teljesen kimerített, így is hálásan fogadta a megkönnyebbülés pillanatnyi érzését. Az eső egyhangú zuhogása megnyugtatóan hatott idegeire, fáradt gondolatai most céltalanul csapongtak ide-oda.

Csak a zivatar nyugtalanította kissé, mert nem tudta, Jupiter haragja nyilvánul-e meg benne, vagy pedig hatalmas keze csak azért oszlatja szét a feldühödt tömeget, hogy ő – Dea Flavia– nyugodtan mérlegelhesse Róma sorsát.

Azt gondolta, hogy csendesen visszamegy szobájába, s ott a magányban elgondolkozik. A veszély kevésbé fenyegető lévén, ráért a caesar iránti hűségét mérlegelni, és megvizsgálni azt a másik, megfejthetetlen érzést, mely mindegyre arra kényszerítette gondolatait, hogy a ház fedele alatt mély, kábult álomban pihenő férfihoz térjenek vissza. Felsóhajtott, és akaratlanul könny gyűlt a szemébe. De az a sóhaj nem a bánat kifejezése volt, inkább vágyakozás valami megfoghatatlan és nagyszerű után.

Ebben a pillanatban öt-hat, sötét palástba burkolt férfi lépett az előcsarnokból az átriumba, és megpillantva az augustát, hangos tiszteletadással üdvözölte.

Dea Flavia bosszankodva állt meg. A béke és egyedüllét ma sehogy sem akar neki kijutni. Megismerte a praetorianusokpraefectusát, akit magas rangjára való tekintettel nem utasíthatott vissza.

Caius Nepos térdet hajtott. Felhevültnek, izgatottnak látszott, miként a többiek is. Csak a háttérben álló Hortensius Martius sápadt, bágyadt arcán látszott a tegnap átélt szörnyű óra nyoma.

Dea Flavia nem csodálkozott azon, hogy látogatói hogyan jutottak eléje a szokásos szertartások elkerülésével, amelyeket magas rangjuk megkövetelt volna. Tudta, hogy rabszolgái elvesztették a fejüket.

– Mit kívántok, uraim? – kérdezte.

– Magánkihallgatást kérünk, ó, augusta – válaszolt Caius Nepos suttogó hangon. – Barátaimmal együtt reggel óta a színed elé akarunk járulni, de hűséges katonáim nem tudtak utat törni a tömegen. Így sötét palásba burkolódzva a nép közé vegyültünk, amíg házad közelébe nem sodort bennünket az ár. A kitörő viharban hű szövetségesre nyertünk; a tömeg a Forum árkádjai alatt keresett menedéket, a Palatínus lejtői így most meglehetősen néptelenek.

– Menedéket és oltalmat kerestek nálam? – kérdezte Dea Flavia.

Nem szerette ezeket az embereket. Caius Nepos önző és irigy volt, Ancyrus zsugori és önhitt, a fiatal Escanes mindenre kapható, Philippus Decius pedig hiú. Kissé csodálkozott, hogy Hortensius Martius mit keres közöttük.

– Nem, kegyes úrnőm – válaszolta Caius Nepos hízelgő hangon –, nem a védelmedet kérjük, hanem hogy Róma érdekében óhajtásainkat lábad elé tehessük.

– Róma érdekében? – ismételte bizonytalan hangon Dea Flavia. – Nem értem. Hogy függ össze Róma sorsa a ti látogatásotokkal?

– Engedd , hogy megmagyarázzuk, augusta, de ne itt, ahol száz kémkedő szem figyel és ugyanannyi fül hallgatózik. Adj, kérlek, rövid magánkihallgatást… Róma sorsa van kezedben.

Az augusta nem felelt azonnal, de szokása szerint igyekezett a férfiak alázatos arca mögött rejlő gondolatokat kitalálni.

És ahogy sima arcukra nézett, nyomban tudta, miért jöttek. Tudta, miért oly alázatos a praetorianusok praefectusa, és miért vág Hortensius Martius szemmel látható gyöngesége ellenére is olyan diadalmas arcot.

A caesart jöttek elárulni, és Róma sorsát most az ő gyenge női kezébe akarják letenni. Ezek a gondolatok megzavarták. Ösztönszerűen lenézett két kezére, melyek hivatva lesznek Róma sorsát intézni s a bánat, sőt félelem különös érzésével állapította meg, hogy kezei mily gyöngék és kicsinyek.

– Az idő a sorssal együtt halad, augusta! – kezdte rábeszélő hangon Marcus Ancyrus. – Jupiterlehűtötte a római nép dühét, de ez a düh alszik, s rövidesen újra kitör. Az egek vihara elmúlik, de a másik, melyet a feldühödött nép okozott, kettős erővel támad új életre. Kezedben, augusta, a te kezedben van…

Dea Flavia tudta, hogy ezek az emberek csak bábnak akarják használni, aki majd úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Tudta, hogy előbb-utóbb épp úgy elárulnák, mint a caesart. Tegnap este még méltatlankodó haraggal utasította volna őket vissza, de azóta azt is látta, hogy a nyomorult, gyáva caesar mint hurcolta meg beszennyezett méltóságát háza padlóján.

Egy sugallat a műterem felé vonta tekintetét.

– Ide menjük, uraim – mondta, az ajtóra mutatva –, itt senki sem lát bennünket, senki sem fülel utánunk. Meg fogom hallgatni mondanivalótokat.

Nem vette észre a hat szempár diadalmas pillantását. Csendesen haladt a műterem felé. Caius Nepos és a többiek szótlanul követték. Amint a műterembe léptek, Dion és Nonus felugrott. Dea Flavia azzal bocsátotta el őket, hogy várakozzanak az ajtó előtt. A két rabszolgaságban nevelt férfi megszokta, hogy ne csodálkozzék úrnője szeszélyén. Egyetlen pillantást sem vetettek a benyíló felé, ahol tudták, hogy Róma praefectusa még mindig kábult álomban hever.

Távozásuk után Dea Flavia ismét Caius Nepos és barátai felé fordult.

– Foglaljatok helyet– szólt egyszerűen.

Ő maga egy magas székre ült, melynek citromfa-támláját gazdag faragás díszítette. Caius Nepos és társai állva maradtak.

XXVIII. FEJEZET

Mert a világ fiai eszesebbek az ő nemükben a világosság fiainál.

Lukács evangéliuma 16, 8

Caius Nepos volt a szónok. Magas állása és a kezében tartott csapatok olyan kiváltságokkal ruházták fel, amelyeket barátai mindenkor elismertek. Nem tudták, hogy elárulta őket. Nem is sejtették, hogy ő, aki bizonyos értelemben vezetője és szervezője volt az egész összeesküvésnek, nagyobb jutalom reményében eladta őket a Caesarnak, mihelyt megtudta, hogy társainak eszükben sincs neki ajánlani fel a császárságot.

A tegnapi események azonban megváltoztatták törekvéseinek menetét. A néphangulat nem fogadná el őt Caesarnak, még ha rá is tudná venni a praetoriánusokat, hogy őt kiáltsák ki.

Mivel egyedüli vágya a saját előrehaladása és érdeke volt, rájött, hogy ennek csak úgy szolgálhat, ha sorsát Dea Flavia sorsához fűzi. Az augustát a caesar még hatalma tetőpontján, leszármazottjaival együtt egyszer s mindenkorra utódjaivá tette meg. Caius Nepos, vezér nélkül látván az elégedetlen patríciusok csoportját, megragadta az alkalmat, és ismét vezetőjükké tette meg magát.

Míg a többiek tiszteletteljes távolságban az augusta körül álltak, ő közvetlenül eléje lépett, és hajtott háttal, árnyékba borult arccal beszélni kezdett.

– Augusta– mondta–, úgy hiszem, lelked mélyén már sejted jövetelünk célját. Az idő megérett a cselekvésre, s mi csak a parancsaidra várunk. Eggyel tisztában vagyunk: a praetoriánus testőrség az én szavamat követi, Róma patríciusai pedig térdet hajtanak előtted. Az idő megérett a cselekvésre! Egy dühöngő őrült, egy kegyetlen komédiás bitorolta eddig a jogot, hogy halhatatlan elődöd, Augustus trónján üljön. Augusta, kész vagye arra, hogy véglegesen kiszabadítsd Rómát a zsarnok igája alól, és te add Augustus jogarát olyan ember kezébe, aki arra érdemes?

– Én, uram? – kérdezte Dea Flavia hidegen, mert Caius Nepos megállt a beszédben. – Én? Hogy határozzak én, nő létemre ilyen fontos kérdésben? A caesart kikiáltani a légiók dolga…

– A légiók – szakította félbe nyugodtan Caius Nepos – és a praetorianusok az én szavamra hallgatnak. Azt hiszik, hogy a caesar meghalt. Hamarosan azt fogják hinni, hogy Róma akaratából a te választásodnak kell eldöntenie az utódlás kérdését.

Dea Flavia nem válaszolt. Gondolataiba mélyedten ült, s kezeivel beárnyékolta arcát. Caius Nepos egykét lépést tett feléje, s hátát majdnem kétrét görnyesztve, rábeszélő suttogással folytatta:

– A caesar maga volt az, aki tegnap a nép előtt kijelentette, hogy a te leendő uradra és hitvesedre száll a császári hatalom. Ő maga akarta, hogy a halhatatlan Augustus leszármazottjai uralkodjanak Róma fölött.

– De a caesar nem halt meg– válaszolt a lány egyszerűen.

– Meghalt a népnek, meghalt a testőrségnek, meghalt Rómának – jelentette ki ünnepélyesen a férfi. – Tegnap Escanes tőre készen állt arra, hogy a megtorló igazság cselekedetét véghezvigye, és megszabadítsa a világot egy őrjöngő zsarnoktól, Rómát pedig kegyetlen kényurától. Ma ezt az az őrült maga követte el, midőn rémültében elszaladt népének színe elől.

A viharon át még mindig zúgott a távoli moraj:

– Halál a caesarra! Halál!

Az égen Jupiter mennyköveinek dörgése visszhangzott.

Dea Flavia most már nem rejtette el arcát. Méltóságteljesen ült a helyén, büszkén és tisztán, mint a liliom, megengedve hogy kék szemei nyíltan elárulják gondolatait a nagyratörő patríciusoknak, vagyis hogy állítólagos hűségük és hazaszeretetük egy pillanatig sem vezette őt tévútra. A patríciusok szorosabban köréje gyűltek, s amint most aranyhajkoronás feje kimagaslott meggörnyedt alakjuk közül, valóban királynőnek látszott.

Azok nem vették észre, hogy tekintete megvetéssel van tele. Azt vélték, megtörtént, amitakartak: feltüzelték benne a nagyravágyást, felszították benne a lelkesedést. Ez volt minden, amit a lánytól kívántak.

Az idősebbek kíváncsian lestek, kire esik a választása. Hortensius Martiusnak hirtelen minden csepp vér az arcába szaladt az újraéledő reménytől.

Most Ancyrus vette át a szót. Hangja édeskés volt és szelíd:

– A nép világosan beszélt, ó, augusta. Szembe akarsz szállni Róma népének hatalmával? Jupiter maga nem beszélt szintén világosan? Gondolj a két elmúlt napra! A caesar cirkuszi beszédjére, a nép izgalmára, amikor Hortensius Martius a biztos halállal nézett szembe, hogy kegyeidet elnyerje, a nép felháborodására a caesar ellen… Gondolj minderre! Nem magának Jupiternek műve volt mindez?

– Valóban, magam is azt hiszem! – suttogta Dea Flavia, és szeme akaratlanul a belső szobába vezető ajtóra tévedt. – De hát azóta nem azt sugalmazta Jupiter a népnek, hogy magaválasztotta caesarját kikiáltsa?

Caius Nepos vállat vont, Hortensius Martiusból azonban kitört a szó:

– Acsőcselék Róma praefectusa után kiabál! De a praefectus meghalt…

– Igen, tudom– felelte csendesen Dea Flavia.– Azt mondják, röviddel azután halt meg, hogy életedet megmentette.

A szemrehányás elevenre talált Hortensius lelkében. Ajkába harapott, hogy feltörő válaszát visszafojtsa, a szót pedig ismét Ancyrus vette át, mézédes szavakkal igyekezve csillapítani a fiatalember lelkében hullámzó vihart.

– A praefectus meghalt, ó, augusta, és a nép hamar elfelejti majd. Róma téged istenít magas származásodért. Elfelejti választott hősét, és készséggel fordul feléd, akit annyira szeret. Kezeidből elfogadja azt a caesart, akit választasz.

Hortensius első haragos fellángolása után hamar lecsendesedett. Igyekezett bánatosan szemrehányó tekintettel nézni Dea Flaviára. Talán a lány nem is akarta megsérteni, s máris sajnálja, hogy megbántotta. Szerette volna minden érzelmét pillantásába önteni. Lelke mélyén, nagyravágyó törekvéseinek vastag kérge alatt valódi szerelem égett a szépséges leányért, akinek hatalmában állott megadni mindazt, amit csak kívánt.

Szentül hitte, hogy az augusta viszonozza érzelmeit. Mindig nagyobb türelemmel fogadta az ő hódolatát, mint másokét. Nem egyszer csendesen meghallgatta áradozásait. Ő pedig tegnap az életét tette kockára a lányért, hogy elnyerje kezét, s a büszke római hölgy nem felejtheti el ezt hamar. Mikor az arénából meglátta kedves arcát, az halálsápadt volt, és kiült rá a rémület. Féltette őt – efelől teljességgel meg volt győződve.

A borzalmas halál, amellyel tegnap szembenézett, elsőbbséget biztosított neki barátaival szemben.

Látta a lelkesedés tüzét, amely Dea Flavia arcán, ajkán, szemén végigfutott. Azt hitte, ezt a tüzet az ő pillantása gyújtotta fel, és nagyravágyástól elvakultan nem vette észre, hogy a lány elfordított tekintete állhatatosan a belső szoba ajtajára szegeződik.

Dea Flavia észrevette, hogy a körülötte állók néma várakozással csüngtek ajkán, ezért kényszerítette gondolatait, hogy velük foglalkozzék.

– Mit tegyek, patrícius urak? – kérdezte.

– Válassz, augusta! – biztatta Caius Nepos.– Válaszd ki uradat és parancsolódat azok közül, akik készek választásodat véglegesnek elfogadni. A praetoriánus testőrség készen áll, én mondom. Az őrült caesar tegnap maga egyengette utunkat. Válaszd ki hitvesedet, és a praetoriánus testőrség őt kiáltja ki a legnagyobb és legjobb Caesarnak, uralkodónak, imperátornak, a hadak atyjának. A nép tombolni fog örömében, és uraddal együtt isteníteni fog.

– De a caesar… a rokonom?

– Békességben és csendben fejezheti be napjait egy villában Capri szigetén – felelt Ancyrus szárazon.– Nem lesz bántódása, valamennyien esküvel kezeskedünk erről.

– De nekem idő kell a gondolkodásra – mondta komolyan Dea.– Nem kicsiség az, amit tőlem kívántok. Csak nő vagyok és fiatal, és ti azt kívánjátok, hogy saját óhajtásom szerint intézzem e hatalmas birodalom sorsát.

– Nem kívánnák tőled, augusta, ha közönséges halandó volnál – felelte Hortensius Martius lelkes tűzzel –, de istennő vagy: a nagy Augustus vére tesz azzá.

– Istennő? Én? – kérdezte a lány hidegen. – Dehogy! Csak egy elhagyatott nő vagyok, akinek tanácsra van szüksége, hogy vezérelje élete fontos pillanatában.

– Nem azért vagyunk-e itt, hogy téged vezéreljünk? – hangzott édeskésen Ancyrus ajkáról. – Hűséges szolgáid, engedelmes rabszolgáid vagyunk. Nem adtunk-e tanácsot eddig is?

– Valóban, és én kiolvastam, mi rejlik szavaitok mögött. Nem csupán a halott Augustushoz való ragaszkodásotok irányította lépteiteket ajtóm elé.

– Hanem az irántad való szeretetünk – vetette közbe gyöngéden Hortensius Martius.

– És céljaitok, melyek után mentek, nagyravágyásotok, melyet tápláltok.

Amint látta, hogy szavai heves ellentmondást keltenek, kezét felemelve, nyugodt méltósággal folytatta:

– A nagyravágyás emberi tulajdonság, és Róma maga is azért hatalmas, mert nagyravágyó. Én részemről nem vagyok az. A büszke méltóság, melyet felkínáltok, az én vágyaimat nem ingerli. De ha az istenek úgy vezérlik választásomat, hogy igaz és bátor ember fogja Augustus jogarát magasba emelni, térdenállva mondok nekik köszönetet.

Hortensius Martius meg volt róla győződve, hogy míg beszélt, a szeme rajta pihent. Ám a fiatal Escanes, akiből még nem veszett ki minden remény, ugyanezt vélte észlelni, nemkülönben Philippus Decius. Valójában Dea mindnyájukon végignézett, azon tűnődve, hogyan lehetne egyiküket is ahhoz hasonlítani, aki az ő szívében máris Róma választott ura.

– És most – jelentette ki anélkül, hogy a vágyakozó sóhajokkal törődött volna –, kérlek, ne kívánjatok tőlem többet. Gondolkoznom kell és imádkoznom. Könyörgök, ne siettessétek elhatározásomat!

– Az idő drága, augusta – vetette ellen Caius Nepos–, és a nép nem vár.

– A nép elmenekült a vihar elől, és akarata, gondoljátok meg, talán nem is egyezik a tietekkel.

– A nép a praefectust szólítja, de a praefectus halott.

– Akkor gyertek vissza válaszomért holnap, amikor a harmadik órát kiáltják. De addig időre van szükségem. Ha most sürgettek – tette hozzá határozott hangon –, akkor nemmel kell felelnem minden kérésetekre.

Szíve mélyén már tisztában volt azzal, hogy mit fog tenni, de határozatát nem akarta kinyilvánítani addig, míg nem beszél a férfival, akire választása esett. Antinor pedig most beteg, a kimerültség mély álmát alussza.

– A nép nem vár holnapig, augusta – sürgette Ancyrus. – Parancsolhatsz szünetet a dühöngő viharnak, mondhatod a zivatarnak, hogy várjon? Ebben a pillanatban csendes a nép, de egy óra múlva ismét megrohanja a császári halmot, és házad nem lesz biztonságban.

– Akkor legjobb tudásotok szerint fékezzétek meg a népet. Én ebben az órában nem választhatok. Ha nem várhattok és tartotok a néptől, lássatok terveitek után az én segítségem nélkül.

Az összeesküvők összesúgtak. Az augusta makacs volt, és nélküle nem mertek cselekedni. Pusztán az ő személye tudta ebben a válságos helyzetben a népet megnyugtatni.

Két veszély közül a kisebbet választották. Ha a csőcselék ismét megrohanja a palotákat és megtalálja a caesart, feltétlenül megöli. Miután kielégítette bosszúszomját, kétségtelenül lecsillapodik. Minden erejét kimeríti a praefectus utáni kiáltozásban, de a praefectus egész bizonyosan halott, különben már jelentkezett volna. Az éj aztán véget vet az utcai zavargásnak, a sötétség leple alatt a praetorianusok praefectusa felkeresheti embereit, s holnap, a harmadik órára minden elő lesz készítve az új caesar kikiáltására.

Dea Flavia csendesen várt, míg a rövid tanácskozás folyt. Mikor látta, hogy eleget tesznek kívánságának, ismét barátságos és kegyes lett.

– Kérlek titeket, tekintsétek holnapig sajátotoknak a házamat. Szolgáim ellátnak étellel- itallal és fürdőt készítenek, hogy felfrissüljetek. Éjszakára hálószobáitokba vezetnek. Holnap meghalljátok válaszomat. Az istenek legyenek addig veletek.

Kis csengőt rázott meg, melynek hangja beszólította Nolust és Diont. Rájuk bízta a patríciusok kiszolgálását, és hogy kényelmük fölött őrködjenek.

Ezek után nem lett volna helyénvaló tovább erőszakolni a beszélgetést, különösen, mivel a rabszolgák is jelen voltak. Ráadásul az a gondolat is örömmel töltötte el őket, hogy holnapig vigadhatnak az augusta dúsan megrakott asztala mellett.

Mélyen meghajolva kihátráltak a szobából. Hortensius Martius ment ki utolsónak. Letérdelt Dea Flavia előtt, és ruhája szegélyét tisztelettel ajkához emelte. A lány nem nézett rá barátságtalanul, de ha tudta volna, hogy Dea tisztán azért kegyes, mert életét Antinor mentette meg, nem nézett volna körül oly diadalmasan, amint társait követte kifelé.

– Már választott – jegyezte meg Caius Nepos, szeretetteljesen a fiatalemberbe karolva.

– Ilyen fényes ajánlatot asszony nem utasít vissza.

– A római praefecturát fogom kérni – mormogta Ancyrus elégedett hangon.

A nemes Hortensius Martius nem szólt semmit, csak kiszabadította karját bizalmaskodó barátja karjából, és a többiek elé lépett. Kifeszített válla és magasra emelt homloka máris az emberiség új urának önérzetéről beszélt.

XIX. FEJEZET

Szoros a kapu és keskeny az út.

Máté evangéliuma 7, 14

Dea Flavia csendesen ült műtermében a drága faragott karosszéken. A férfiak távozó lépteinek zaja elhalt az átrium márványkockáin, csak hangjuk és nevetésük visszhangját hallotta. Az eső egyhangú kopogása csillapítólag hatott idegeire. A még mindig haragvó Jupiter csak nagy néha dörgött végig a nehéz felhőkön és hasította át villámaival a sötétlő mennyboltot.

A haragvó római nép még egyre bosszút lihegett. Amint a tengeri vihar, dühe egy időre elpihent, de semmit sem vesztett erejéből. Még mindig hangzott a kiáltozás: „Halál a caesarra!”

Dea Flavia reménykedése, félelme, öröme vadul kavargott lelkében. A halálkiáltások tompa, zúgó kísérőzenéjéből drága melódiaként csendültek ki a praefectust dicsőítő hangok, és eleven tűzként járták át ereit. Vágyott az utcára rohanni, a szakadó esőbe, dühöngő viharba, hogy behívhassa házába a nép ezreit, tízezreit, hadd boruljanak le imádattal a hatalmas hős előtt, aki sorsukat ezentúl intézni fogja.

És ebben a házban, csak pár lépésnyire tőle tanyáztak azok a férfiak, azok a patríciusok, akik készek a nép határozatát elfogadni, akiknek hatalmában áll az új caesart a légiókkal elismertetni, és hivatalosan eleget tenni a nép mohó kívánságának.

Róma patriciátusa a néppel együtt Dea Flavia kezébe fektette le sorsát. A caesar tegnapi esztelen cirkuszi kijelentése az összeesküvők malmára hajtotta a vizet. Minden irigykedés, féltékenység megszűnik, ha a nagy Augustus lányutóda választja az új caesart, s a dicső ős leszármazottjai számára biztosítja az örökséget.

Dea Flaviának minden vére az arcába szaladt, mikor arra gondolt, hogy aki csak pár napja a Forumon oly büszke, oly magába zárkózott, oly vasakarattal teli tudott lenni, most általa nyeri el a legmagasabbat, amit sors csak embernek adhat.

Ezek voltak a legelső gondolatok, amelyek Caius Nepos és a többiek távozása után felmerültek benne. Szívét eltöltötte a női szívnek oly drága érzés: módjában áll adni. Nem is gondolt arra, hogy választása szükségképen a maga személyét teszi meg a legfőbb adománynak. Annyira lányos volt még érzelmi világa, oly keveset gondolt, érzett, élt eddig. Mint félig istenített augusta, csúszómászó rabszolgák és alattomos élősködők között haladt a maga útján, magasan kiemelkedve a görnyedt hátak világából, hűséggel a caesar, önmaga és háza iránt – de„élni” nem élt.

Nem volt vágya, melyet ne teljesítettek volna, sohasem szenvedett, sohasem reménykedett, sohasem aggódott. A világ csak játékszer volt előtte; sohasem látott emberi vonásokat, csak álarcokat; sohasem tekintett be emberi szívbe, sohasem volt tanúja emberi szomorúságnak vagy örömnek.

Életére visszapillantva látta, milyen üres és lélektelen volt az eddig. Lelke akkor ébredt életre, mikor a Forumon először látott igazi, élő embert, nem bábot, mézes szavú hízelgőt, görbe úton járó önzőt, hanem embert, kinek szíve, akarata, temperamentuma van.

Amint elgondolkozva ült, és szemét szinte öntudatlanul a nehéz, belső tölgyfaajtóra szegezte, az csendesen megfordult sarkában, meglibbent mögötte a nehéz függöny, s a következő pillanatban Róma praefectusa állt a küszöbön.

Betegnek, törődöttnek látszott, de a tegnap viselt ünnepi ruha barbár pompájában ennek ellenére délceg volt. Dion megtisztította a ruhát a vértől, portól, de az még mindig foltos és gyűrött volt. Amint közeledett, Dea Flavia büszkén gondolt arra az örömre, melyben általa lesz majd része.

A praefectus féltérdre ereszkedett.

– Engedd megcsókolnom sarudat irántam való jóindulatodért – mondta.

– Jól érzed magad, Taurus Antinor? – kérdezte a lány. – A sebeid…

– Meggyógyultak, úrnőm – szakította félbe gyöngéden a férfi, miközben mosoly derítette fel komor arcát –, a te ajkad kérdésétől.

– Elbizakodottság volt tőlem, hogy ide hozattalak – szólt a lány rövid szünet után. –

Attól féltem, hogy meghaltál, és hogy a caesar…

– Széttépeti a testemet…

– Kérlek, állj fel. Gyönge vagy!

– Nem térdelhetek?

– Nekem ne térdelj.

– Nem neked, de előtted, augusta; szépséged és tisztaságod, Isten kiváló alkotása előtt.

– A te istenednek– sóhajtott a lány –, semmi dolga nincs énvelem.

– Ő teremtett téged az ember gyönyörűségére, hogy örömmel töltsed el mindazok szívét, akiken pillantásod megpihen.

A lány ekkor felszólította, hogy a székétől nem messze heverő párnára üljön. Így majdnem a lábainál pihent, és lepillanthatott széles vállaira és kissé előre hajtott fejére, amint beszélt. Ismét arra gondolt, hogy Antinor az emberek kormányzására van hivatva, s mennyi erélyt és hatalmat fejez ki már a puszta megjelenése is. Örömmel gondolt arra, vajon hogyan fogadja majd a hírt, amelyet közölni fog vele; mit fog mondani, ha megtudja, hogy kész Augustus koronáját a fejére tenni, s elárasztani őt szerelme minden kincsével.

Az idő drága volt, de ebben a pillanatban szeretett volna minden komoly témát kissé elodázni, szeretett volna órák hosszat így maradni a férfival. Fülét kellemesen ingerelték a merész csodálat és a mélységes tisztelet gyöngéd szavai.

A férfi szerint öröm tölti el mindazok szívét, akiken pillantása megpihen. Bánatos érzés lopódzott szívébe, és lelki szemei előtt megjelent a sok szomorúság, mely az elmúlt napokban minden léptét kísérte.

– Én csak szomorúságot hoztam azokra – sóhajtott –, akiket szerettem.

– Nekem csak örömet, augusta – válaszolta Antinor komolyan –, amióta először megpillantottalak.

– Menecreta meghalt– súgta a nő –, emlékszel?

– Emlékszem.

A lány hallgatott, majd váratlanul megszólalt:

– És a caesar földönfutó.

– Egek ura!– kiáltott fel a férfi, s arckifejezése hirtelen elváltozott. – Földönfutó? Mikor? Hogyan?

– A nép fellázadt ellene. Körülvette palotáját és most…

A szó elhalt ajkán. A halálkiáltás élesen és tisztán hangzott a távolban. A praefectus felugrott. Dea Flavia látta, hogy arca komor és gondteljes.

– Hol van a caesar?

– Mondom neked, hogy fut. A csőcselék felgyújtotta palotáját, de ő elmenekült azon a rejtekúton, amely Germanicus házán át az én házamba vezet.

– Úgy, hát itt van?

– Nincs! A lábaim előtt hevert és könyörgött, hogy rejtsem el… itt… az én belső szobámban, ahol azt gondolta, biztonságban volna. De nem engedtem, mert tudtam, hogy tehetetlenül fekszel ágyadon és féltem, hogy megöl.

– Nagy Isten!

– Ugyan miért hívod istenedet, amikor ilyen zsarnokról és gyáva emberről van szó? – kérdezte Dea Flavia izgatottan. – Láttad volna, hogyan fetrengett, mint a megvert kutya a lábamnál! Félrerúghattam volna, mint egy férget.

– A caesart, augusta, a caesart?!

– Igen, a caesart! Rokonomat! Ha nem lett volna rokonom, kiszaladtam volna a kapu elé, behívtam volna a népet, és kiadtam volna nekik azt a rongyhalmazt, ami császári méltóságából megmaradt.

– S míg Róma sorsa a te kezedben nyugodott, én csak feküdtem, mint egy darab fa – sóhajtott keserűen a praefectus .

– Róma sorsa – felelt a lány büszkén, s egész valóját lázas izgalom fogta el – nem az én, hanem a te kezedben nyugszik!

Felállt, a férfihoz lépett, s fehér kezét a karjára tette.

– Figyelj! Hallod a zajt?

Antinor engedelmesen figyelt.„Halál a caesarra!” hangzott egyre a vészjósló kiáltás. A férfi fakó arca még egy árnyalattal sápadtabb lett, s ajkai halk szavakat mormoltak, melyeketa lány nem értett. Az előbbi kiáltást hirtelen másik követte, s mint hullám a vihar szárnyain hömpölygött a Forum felől:

– Hol van Róma praefectusa? Dicsőség Taurus Antinor Caesarnak! Dicsőség!

– Nos?– kérdezte a leány diadalmas hangon. – Hallod? Téged hívnak! Készek istenükké tenni, praefectus!

A leány egész lényéből izgalom és lelkesedés sugárzott, Taurus Antinor arcán azonban csak az elborzadás kifejezése ült.

– Hallod?– kérdezte ismét a lány.

Antinor rátekintett, és az arca megváltozott.

– Csak a te hangodat hallom, mely oly gyengéd, mint tavaszi lehellet a rózsalevek közt.

– A nép téged hív.

– Kezed a karomon nyugszik, és érzem érintésed varázsát.

A leány közvetlen mellette állt. Egyszerű, szürke tunikája egyenes redőkben hullott alá vállairól, egyetlen drágakő sem ékesítette kezét vagy karját, csak nehéz hajtekercsei fontak aranyos koronát homloka fölé.

Antinor sohasem látta ily gyönyörűnek, sohasem látta ennyire nőiesnek, s mégis oly fiatalnak. A lány lelke, mely diadalmasan bontakozott ki a magas születés és mesterkélt élet szűk korlátai közül, megnyílt a szerelem előtt. Amint kezét a férfi karján nyugtatta, hirtelen mindent megértett. Nagyravágyás, hatalom, a világ uralma eltűnt gondolataiból.

Megismerte a szerelmet, érezte hatalmát és igáját, s a kép, amely eléje tárult, csodásabb volt, mint amilyenről valaha is álmodni mert. Arca tüzelt, ajka kinyílt, szembogara mélyén pedig rejtélyes fény lobogott. Várta a szerelmet, hogy elárassza minden adományával.

– A nép téged hív, Antinor – ismételte élénken –, férfi kell nekik, aki vezeti őket. Megelégelték a zsarnokságot, vérontást és tunyaságot. Kétszázezer szív nyílt meg előtted tegnap a cirkuszban. Kétszázezer ajak dicsőített, amikor karjaid felfogták Hortensius Martiust, és kiragadták a halál torkából. Kellesz a népnek, megy utánad, bárhová vezeted. Nyomorult és súlyos igában nyögött eddig, most igazságot szomjúhozik. Közel van az éhhalálhoz, kenyeret akar. A te kezedben van a sorsa, mert te táplálnád az éhezőt és ruháznád a szűkölködőt. Ma egész reggel egyebet sem hallottam, mint az eltiportak, nyomorultak és a gyengék sóhajtását és éreztem, hogy Rómát csak te teheted boldoggá.

– És a caesar? Hol van a caesar?

– Gyáván elmenekült. Felejtsük el. Téged kiált ki Caesarnak a nép, és boldogság virrad Rómára.

Antinor nem válaszolt, így lány rábeszélő hangon folytatta:

– Itt vannak a házamban azok, akik elsőnek üdvözölnék benned az új caesart. A praetoriánus gárda tegnap óta tűzbe menne érted, míg a caesar gyávaságától egyenesen megcsömörlött. Nekem adatik az öröm, hogy egész Rómának odakiálthatom: Rómaiak, íme a Caesarotok!

Nem bírta kimondani, hogy ő teszi meg caesarra. Úgy is megtudja. Caius Nepos és többiek majd megmondják neki. Olyan édes úgy adni, hogy ne tudjon róla senki! Hirtelen mozdulattal hátralépett, levette kezét a praefectus karjáról, de Antinor gyors mozdulattal ismét karjára fektette.

– Ne vedd el a kezed! Úgy érzem, hogy nélküle feneketlen mélységbe zuhanok. Megszorította a finom ujjakat. Dea Flavia kissé ijedten nézett rá. Különösen hangzottak aszavai, s szemében is különös tűz lángolt. Hirtelen eszébe jutott, hogy Antinor beteg, s nemrégen még lázas önkívületben feküdt. Amint megnyúlt, kimerült vonásaira nézett, felébredt benne a női gyöngédség.

– Beteg vagy!– szólt szelíden.

A férfi térdre roskadt, s a lány kezére fektette forró homlokát.

– Igen – válaszolta lágyan –, meghalok az érted való szerelemben.

Halálos csend borult a szobára. Dea Flavia néma és mozdulatlan volt, mint egy megfélemlített kicsi madár. A kezére hajtott főre tekintett. A műtermet homály töltötte be, míg künn az eső egyhangú zúgása csapkodta a falakat.

A lázadás moraja távolról ugyan, de még mindig betöltötte a levegőt, s mégis, itt egy szentély csendje, békéje honolt.

Dea Flavia végtelenül boldognak érezte magát. A szerelem egész bősége elárasztotta: szerette az a férfi, akit ő annyira tisztelt és szeretett. Mintha átaludt volna egy évezredet csak azért, hogy most arra ébredjen, milyen gyönyörű a világ.

– A szerelem nem halál – suttogta–, hanem élet.

– Nekem halál – felelta férfi –, mert láttam szépségedet, s lelkemhez közel éreztelek. És ha majd nem látlak többé, a szemem világa is elvész az utánad való vágyódásban; ha kezed nem érint, a szívem kővé változik.

Minden vér Dea Flavia arcába szaladt.

– Az az idő nem jön el soha, Taurus Antinor– szólt oly halkan, hogy hangja alig jutott el a térdelő füléhez. – Nem mondtam, hogy itt vannak házamban azok, akik készek benned az új caesart üdvözölni? Rokonom tegnapi beszéde alapján ma eljöttek hozzám, hogy válasszak hitvestársat, és juttassam annak a császári méltóságot, aki arra legérdemesebb… Választottam, praefectus! Nézz a szemembe, olvass belőle!

Antinor épp akkor nézett fel, mikor a leány ezt mondta, s amint meglátta a végtelen szerelmet kék szemében, szenvedélyes örömkiáltással ragadta karjai közé.

– A szerelem nem halál – suttogta a lány, és könny csillant a szemében. A pillanat túlságosan boldog volt ahhoz, hogy szavakat találtak volna. Még a „szeretlek” is elhalt ajkukon. A férfi szorosan átkarolta a leányt, erős keze finom arcára simult.

Ez a perc csak a szerelemé volt. Elfelejtettek sérelmet, lázadást, nagyravágyást, menekülő caesart, lázongó népet. Csak egymásra gondoltak, s arra az első csókra, mely lelküket betöltötte.

Hozhatott nekik ezután az élet dicsőséget, szégyent, örömet, vagy bánatot, ennek a pillanatnak a szépségét, amelyben álom volt a világ, és csak a szerelem élt, nem homályosíthatta el soha semmi.

A praefectus ébredt elsőnek ismét a valóságra.

– A caesar– kiáltotta –, hol a caesar?

– Mellettem, én drága uram– suttogta a leány lágyan mosolyogva –, itt nyugszik fejem az ő vállán, s hallgatom szíve dobogását.

– A caesar, augusta– könyörgött a férfi –, hol van a caesar?

– Augustus palotájában rejtőzik gyáván, siratja letűnt hatalmát. Felejtsd el, nem érdemes arra, hogy rá gondolj… Hova mész? – kiáltotta hirtelen, mert a férfi gyengéden kiszabadította kezét, és az ajtó felé indult.

– A Caesarhoz, drágám. Menekül, most van szüksége barátokra; fél, tehát bátorítani kell.

– Nem fogsz hozzá menni – kiáltott méltatlankodva Dea, és keményen megragadta a karját. – Mondom neked, a caesar gyáva lélek, őrjöngő bolond, vad zsarnok…

– Augusta– ismételte a férfi –, engedj hozzá!

– Nem értettél meg, Taurus Antinor? Láz rohant meg, és elhomályosítja agyadat… Nem hallottad a népet? Bosszút esküdött Caligulára! Téged hív! Te vagy a választott! Téged dicsőít.

– Holnapra elfelejtik hűtlenségüket – felelt szelíden a praefectus. – Holnapra elfelejtenek engem… Halottnak fognak hinni, s én valóban meghalok holnap számukra.

– De a mai nap a tied és az enyém! A praetorianusok praefectusa itt van nálam a többiekkel együtt. Rajtam áll a választás, és én választottam! Róma egyik végétől a másikig a te neved visszhangzik: „Taurus Antinor Caesarnak dicsőség!” Nincs benned semmi becsvágy?

– Semmi– válaszolt a férfi gyöngéden. – Egyetlen vágyam a caesart segíteni, hogy jó és kegyes tettekkel visszanyerje népe szeretetét, és hogy ismét a béke terjessze ki szárnyait Róma hét halma fölött.

Erős, de mégis gyöngéd szorítással fejtette le karjáról a belekapaszkodó kis kezet, s ajkához vonta.

– Nem fogsz elmenni!– kiáltott Dea Flavia.

– De igen, a Caesarhoz megyek! Kellek most neki! Őrá esküdtem, neki tartozom hűséggel.

– Caligula őrült, és vérszopó zsarnok. Megöl, ha hozzá mész! Vele vannak a testőrök… megöl!

– Isten akarata lesz az…

– Isten! A te Istened?– kiáltott Dea Flavia. – Ő akar minket elválasztani? Hát oly csekélység az én szerelmem?

– A te szerelmed értéke végtelen – felelt a férfi, s térdre ereszkedve, megcsókolta a leány saruját. – Csak térden állva mondhatok köszönetet Istennek és neked ezért az ajándékért.

– Akkor ennek a szerelemnek nevében könyörgök hozzád, ne menj most a Caesarhoz… Ha nem is öl meg, ismét hatalomra jutva, elválaszt bennünket. Ne menj most el tőlem, mert tudom, akkor örökre elmentél… A caesar épp annyira gyűlöl most, mint amennyire szeretett azelőtt. Gyűlölete épp oly féktelen, mint amennyire túláradó volt a szeretete. Megöl, vagy elválaszt tőlem… s nekem egyik is, másik is halál…

– A caesart elárulni volna halál! Olyan halál, amely ezerszer rosszabb a tőrszúrásnál. Ezerszer rosszabb az elválásnál…

Dea Flavia hallgatott, majd amint Taurus Antinor felemelkedett, és fejét kissé lehajtva állt, összerázkódott, mintha máris a megmásíthatatlan végzet nehezednék vállára.

– Könyörgök hozzád, szentelj nekem még egy percet, hisz oly sok mindent nem értek. Ne beszéljünk most az istenedről. Akárki legyen is, ahogy te imádod, úgy fogom én is imádni boldogan, de ennek még nincs itt az ideje. Szeretsz?

– Lelkem minden érzésével, szívem minden dobbanásával – felelt a férfi szenvedéllyel a hangjában.

– Akkor csak arra kérlek, hogy egyetlen percig gondolj a szerelmünkre. Ne felejtsd el, hogy szerelmemmel a legyőzött világ hever lábaid előtt.

Ráborult a férfi vállára; nem a büszke főúri hölgy, az augusta, hanem a szerető nő, aki büszke és boldog, hogy adhat és alázatos lehet.

A férfi lelkében a legkegyetlenebb harc dúlt. Tudta, hogy eddig csak az első támadást verte vissza, s azt is tudta, mily nehéz lesz Dea Flavia és saját maga ellen küzdeni. Keze ökölbe szorult, minden izma megfeszült, halántékán kidagadtak az erek, s amint Dea

Flavia reszketve belekapaszkodott, és fejét a vállára fektette, egyetlen ujját sem tudta mozdítani.

– Az egész világot és engem is el akarod magadtól dobni? – suttogta a leány. – A világ a lábaidnál hever, én pedig szeretlek.

Antinor felhördült, mintha halálra sebezték volna. Vadul magához szorította a leányt.

– Szeretlek– mondta mély, elfojtott hangon –, szeretlek. Elveszhet számomra az egész világ, csak téged tartsalak karjaim között.

– A világ nem fog elveszni számodra, sőt csak most fogod igazán uralni. Kéz a kézben, mi fogjuk azt szebbé, boldogabbá tenni. Tied a hatalom… te vagy a caesar…

– Csitt, drágám, erről ne beszélj, most ne… Amikor karjaimban tartalak, minden egyéb elenyészik előttem. Hadd tartson számomra ez az álom még egy pillanatig, hadd felejtsek el mindent, csak szerelmünket nem. Mintha egy örökkévalóság óta ez lobogott volna a lelkemben, hiszen csak azóta éltem, mióta a te hangodat először hallottam. A Forumon, emlékszel, amikor lábaid előtt térdeltem, és megkötöttem sarud szíját…

– Emlékszem!

– Attól a perctől kezdve szerettelek. Szerettem lelked ártatlanságát, és mert oly elragadóan szép vagy. Ember vagyok és szomjazom a boldogságot, de Isten, akié a lelkem, megtörte szívemet, hogy hozzá hű maradhassak. Úgy eltöltötte azt a te képed, hogy még az Ő szenvedésének emléke is elhalványult mellette. De végtelen kegyelmében megadta nekem ezt a mostani órát, hogy visszaemlékezzek majd, amikor az Ő keresztjéhez vezető utat járom.

– Csak egy út van előtted! Az pedig először énhozzám vezet, onnan pedig Jupiter Victor templomába, ahol Augustus trónja és jogara vár.

– Az az út, amelyről én beszélek, szintén felfelé vezet, fel a Kálváriára, amelynek csúcsán egy magányos keresztfa roskadozik. Az elmúlt hét esztendő esői, szelei és hóviharai szabadon játszottak vele… Azt hallom, hogy egyik ága törten hever a földön, a törzse pedig végighasadt. De még ott áll elhagyatva és magányosan. Szemek, amelyek látnak, még ma is látják rajta az isteni test nyomát, amely három óra hosszat kimondhatatlan gyötrelem közt függött rajta, hogy az emberek megtanulják, hogyan kell élni, és hogyan kell meghalni.

Dea Flavia egy pillanatra nem felelt semmit. Izgalma még nem szűnt meg, de ajka néma maradt, mert amit szívében érzett, túlságosan nagy, túlságosan különös volt ahhoz, hogy szavakba tudta volna önteni. Nem értette, mit akar mondani Antinor. Még mindig azt hitte, hogy láz felhőzi agyát, de azt megértette, hogy a férfi égő szerelme minden földi szerelmet túlszárnyal; nagy, nemes és fenséges. Dea Flaviának jólesett ez a tudat, s nők módjára minden egyebet az istenek akaratára bízott. Belenézett a férfi arcába, melyet e rövid idő alatt is megszeretett, s igyekezett kiolvasni, mi rejtőzik komoly homloka és mélyenülő szeme mögött. Ki is olvasott belőle valami ujjongást, valami nagy rajongást, mely a saját felindulásával legalábbis azonos mértékű volt, de ennek a rajongásnak tárgyát ő – a büszke, előkelő pogány Augustus leánya – éppenséggel nem értette meg. Megmutatta Taurus Antinornak az uralomhoz, Augustus koronájához, a caesarok jogarához vezető utat. Ám Antinor szemében, amely épp oly kék és kimeríthetetlen volt, mint az északi országok partjait verdeső tenger, nem csillant meg sem a nagyravágyás tüze, sem a legfőbb hatalom vágya, csak az érte égő szerelem lángolása és a béke tisztasága.

– Nézd, Antinor – szólalt meg–, ha Augustus jogara a kezedben lesz, azt teheted, amit akarsz. Azt az utat, amelyikről szóltál, nem ismerem, a Kálvária hegyéről sohasem hallottam, s amit beszélsz, idegen fülemnek… De az istenek jóvoltából minden más ember fölé emelhetlek, a világ legnagyobb birodalmának urává tehetlek, s térden állva adok hálát, hogy Augustus trónjára vezethetlek.

– Én pedig térden állva adok hálát Istenemnek azért, hogy megmutattad az utat az Ő keresztjének lábához. Az én Istenem, meg fogod azt valamikor érteni, mert lelked gyönyörű és méltó arra, hogy érintse a mennynek az a sugara, amely megmutatja az örök élet útját, az én Istenem a földi emberek közt a türelem és szenvedés alázatos, egyszerű életét élte. De leszállhatott volna közénk teljes égi fenségében is, viselhette volna a világ bármely jogarát, s minden birodalom koronáját, de nem akarta. Én láttam, saját szememmel láttam, mint tűrt, szenvedett, mint járt véres lábbal, étlen-szomjan, hogy megvigasztalja a szegényt, és fényességet hozzon az alázatosak hajlékába. És én, aki láttam Őt, aki hallottam szelíd, békés szavát, én vágyakozzam a koronára és jogarra, én áruljam el a caesart és lépjek a trónra? Szívem, nem érted meg, hogy az a jogar ólommá nehezülne kezemben, s az a korona a szégyen súlyával hajtaná le fejemet.

– Az én suttogó szavam elűzné homlokodról azt a súlyt, és csókom elhajtaná arcodról a szégyen pirosságát. Napunk és éjszakánk végtelen boldogságban telne, fejed keblemen pihenne, s karjaim átölelnék nyakadat. Én nem tudok sokat, de megtanítanálak arra, mit jelent szeretni, s a tőlem tanult édes leckére te tanítanál meg újra engem.

– Az én fülemben azonban egy csöndes hang egyre azt mondaná: Te, aki láttad Istened élő arcát, megszegted a Caesarnak adott esküdet! Elárultad ínségében, mint ahogy Júdás elárulta egy csókkal Urát.

– A te istened hangja nem lehet erősebb, mint Róma népének szava, ez a nép pedig téged kiált ki Caesarnak, és felold esküd alól.

– Isten szava szólt hozzám Galilea homokos pusztaságában, és ezt mondta: „Add meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené”.

A férfi halkan mormolt szavai elhaltak a teremben. Dea Flavia nem felelt. Valami félelmes fájdalmat érzett, mintha egy hideg, halott kéz szorította volna meg szívét, s ugyanakkor gúnyos kacagás csengett fülében.

A terem homályából a Vég kegyetlen szörnyetege vigyorgott Dea Flavia szeme közé. A szerelem bilincsbe verve, vérezve hevert egy érinthetetlen, emberfölötti hatalom lábai előtt, amelytől Dea Flavia rettegve félt, mert az volt az Ismeretlen.

Taurus Antinor szeme a levegőbe meredt. A lány reszketett, mert nem látta, amit a férfi látott. Talán épp az a vízió lebbent szeme elé, melyről az imént szólott: a viharvert, tört kereszt, annak a hatalomnak a szimbóluma, amely hatalmasabb a római birodalomnál, hatalmasabb az ő szerelmének királyságánál is?

Visszagondolt arra, hogy pár nappal ezelőtt, épp e szoba falai közt hogyan szállt szembe gondolatbana csúfos halált halt galileai lázadóval. Kihívóan dacolt vele és fogadkozott, hogy meghódítja Antinor szívét, kitépi az esküvel erősített hódolat kötelékéből, meghódítja először a Caesarnak, aztán saját magának; megtöri, összezúzza, aztán elszakítja ismeretlen istenétől.

De most úgy látszott, mégis a láthatatlan galileai lázadó győzött. Dea Flavia harcba vitte szerelmének minden fegyverét, szépségét, közelségét, fiatalsága és szenvedélye egész hevületét, mégis az elérhetetlen és ismeretlen Isten maradt felül. Most itt áll ő, szívében rettenetes fájdalommal, amely rosszabb, mint a halál.

– Megengeded, hogy távozzam, augusta? – kérdezte szelíd hangon a férfi. – A percek drágák. A Caesarnak szüksége van rám…

Dea Flavia mintha sötét álomból ébredt volna fel. Karja szilaj mozdulatával elsöpörte a szeme elé tolult szörnyű kísérteteket, aztán a közelgő kétségbeesés erejével simult a férfihoz.

– Ne menj, ne menj– kiáltotta –, megöl, hidd el nekem… Ne menj!

– Mennem kell– felelt Antinor szilárdan. – Édes szívem, kérlek, engedj el.

– Nem… nem… Gondolkozz egy pillanatig! Szeretlek! Ez nem számít semmit? Hidegen hagytak csókjaim? Ne hagyj itt! Egész életemben oly egyedül voltam… Most itt a szerelem és a boldogság. Olyan fiatal vagyok, szükségem van mind a kettőre! Antinor, ha szeretsz, nem hagyhatsz itt!

– Ha szeretlek?

Ebben a két rövid szóban annyi vágy, forróság és gyöngédség volt, hogy Dea Flavia minden reménysége új életre támadt. Egy utolsó erőfeszítés, és bizonyosan diadalmaskodni fog! Láz tüzelt az ereiben, fölfelé emelt arca könnyben úszott, s aranyhaja kiszabadulva fonadékából, mint fénylő zuhatag omlott szét vállain.

– Szeretlek! – esdekelt. – El tudnál hagyni? Ha most elmész, örökre elválunk. Gondolkozz csak: a caesar, mihelyt visszaállítja hatalmát, elszakít tőled engem, még ha nem is öl meg őrületének haragjában. Ha itt hagysz, örökre itt hagysz. Ne menj el most, amikor érzed szerelmem örömét és fájdalmát!

A férfi kezeibe temette arcát.

– Istenem, Istenem– suttogta–, ne hagyj most el engem!

Künn megdördült az ég, bent pedig egy emberi lélek kétségbeesve küzdött az igazságért, az örök életért. Vakító villámfény világította meg a műterem fehér falait, s a vergődő lélek, melyet gyötört a kísértés, a vágy és a szenvedély, a gyors villanásban látomásként egy régi eseményt pillantott meg: Az ég komor és sötét volt, a föld rengett ezernyi férfi és nő lába alatt, s messze, kint, az ég kárpitjára rajzolódva egy széttárt karú ember teste feszült a keresztre. Feje a halálküzdelemben előre hanyatlott, szeme félig zárva volt, ólomszínű ajkát kissé kinyitotta, a fájdalomtól elgyötört, megkínzott testén pedig már-már erőt vett a halál dermedtsége. De karja tárva volt, nyíltan, szélesen, mintha utolsó mozdulatában is csupa hívás és szeretet volna, s a viharterhes levegőben gyöngéd szavak úsztak, érinthetetlenek és lágyak, mint maga az emlékezet.

– Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megnyugtatlak titeket.

Az egész csak látomás volt, gyors, mint egy villanás, s a szavak már el is haltak a levegő csendjében.

De a gyötrődő lélek horgonyra talált. Taurus Antinor leemelte arcáról a kezeit.

– A Te szolgálatodban, ó, Uram, Jézus! – mondta.– Láttam a Te halálküzdelmedet, a Te önfeláldozásodat. Érted könnyű hasonlóképen cselekednem. Erősíts meg, hogy meg tudjam adni a császárnak, ami a császáré és Neked, ami Tied.

Dea Flavia hallotta szavait, látta szemeit, s egyszerre megértette, hogy kudarcot vallott. Az emlékezés kegyetlen szárnyain lelke visszaszállt a múltba, s eszébe jutott Menecreta, a megtört szívű rabszolgaasszony, aki halála előtt szörnyű átkot mondott a caesarok lányára: azt kívánta, hogy minden irgalmas cselekedete forduljon szomorúságra, minden szánakozását kövesse átok, mígnem ő maga is térden állva könyörög egy szívhez, de az hajthatatlan marad könyörgésére.

Mintha a megtört szívű asszony átkának teljesülése válasz lett volna arra a dacos kihívásra, amellyel öntelt büszkeségében szembeszállt a Názáreti Jézussal. Most térden állva könyörgött szánalomért egy szívhez, melyet bírni akart, de az a férfiszív elfordult tőle.

Az ismeretlen galileai, aki a kereszten halt meg, erősebb volt, mint egy szerelmes leányszív egész világa.

Dea Flavia, mint egy sebzett madár, hirtelen felsikoltott, és szikrázó haraggal, szíve mélyéig eltelve pogány gőggel, szilajul így kiáltott:

– Átkozott legyen az istened, átok arra a féltékeny, kegyetlen istenre. Menj az utadra, Názáreti Jézus híve! Menj! De ha majd egyedül és nyomorúságban járod az Ő útját, akkor majd hiába könyörögsz hozzá; én mondom, néma lesz könyörgésedre, és süket minden jajgatásodra.

A lány teste megingott, arcát hamuszínű sápadtság lepte el, s úgy esett volna hátra, mint egy tuskó, ha Taurus Antinor még idejében karjai közé nem kapja.

A férfi tiszteletteljesen a kerevethez vitte, lefektette, s lepelszerű szürke tunikájával gondosan betakarta lábait.

Aztán föléje hajolt, megcsókolta arany haját, önkívületben lezárult szemhéjait és sápadt ajkát.

– Uram, annak nevében, aki szemem előtt halt meg, vedd őt oltalmadba! – fohászkodott, majd pillantást sem vetve a lányra, elhagyta a termet.

XXX. FEJEZET

Azért vegyétek az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindenben tökéletesek maradjatok.

Efezusi levél 6, 13

Nem nézve se jobbra, se balra, Taurus Antinor végighaladt az átriumon.

– Gyorsan egy köpenyt! – parancsolta, amint lépteire két engedelmes szolga, Dion és Nolus eléje sietett.

Jobbról, a triclinium felől hangos nevetés, mámoros ének és duhaj hangok hallatszottak. Taurus Antinor ráismert: az olvadó, lágy hang Caius Neposé, a csengőbb és tisztább Hortensius Martiusé.

Hogy mulatásuk minek szól, azon egy pillanatig sem törte a fejét; Dea Flavia ugyanis elmondta, hogy a két patrícius miért jött házába. A fehér asztal mellett két nappal ezelőtt kieszelt cselszövés most érte el a célját. A caesar elrejtőzött, a nép pedig fellázadt. A két haszonleső, áruló patrícius előtt nyitva állt a legkitűnőbb alkalom, és Dea Flavia volt kiszemelve, hogy eszközük, játékszerük legyen, mígnem őt is elárulják, és eladják annak, aki jobban fizet.

Taurus A ntinor szorosan beburkolózott a köpenybe, melyet Dion nyújtott át neki, aztán feltétlen hallgatást parancsolva, gyorsan kilépett az utcára.

Az idő már kora délutánra járt. Szürkés félhomály terjengett a város fölött, a messzeséget ólmos köd ülte meg, s az esőáztatta földből nedvesség párolgott. A vihar már elvonult, de távolból még tompaégzengések hangzottak, és a fel-feltámadó szélrohamok dús permeteget vertek Taurus Antinor arcába.

Amint a szűk utcán szaporán végighaladt az augusta palotája előtt, úgy tűnt, mintha a Forumról felverődő lárma ereje egyre nőne. Mikor még a lázadás haragos vihara a legdühödtebben tombolt, a praefectus kábult álomban hevert, s mit sem tudott a zavaros kiabálásról, ordítozásról, fenyegetőzésről, mely palotáról palotára, egészen a Palatinus tetejéig visszhangzott. Ébredésekor a félelmes zsivaj már többé-kevésbé elült. A vihar szétverte a gyújtogató tömeget s kényszerítette, hogy a Forum tövében, a tabernák árkádjai alatt keressen menedéket.

A nép, néhány órai kényszerű tétlenség után most ismét készen állt a zavargásra. Az emberek tíz-tizenkét főből álló, összetartó csoportokban tűntek elő a födelek alól, s csak ezeknek a kis csoportoknak kellett egyesülniük, hogy a nyílt zendülés tüze ismét magasra csapjon.

Az idő tehát drága volt. Mihelyt az eső teljesen eláll, bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy a nép újra megostromolja a dombot, s felfedezi a rejtekhelyén megbúvó caesart. A magányosan gyalogló Antinornak messziről már fülébe is verődött az ezernyi hang zsivaja. Ám itt fenn, a tetőn, még nyugalom volt. Igaz, hogy miközben sietve lépkedett, egy-egy utcasarkon vagy kiugró oszlopcsarnok födele alatt izgatottan beszélgető emberek csoportját látta. A nagy téglahalmazok mögül, melyek a Palatínust úton-útfélen éktelenítették, lépteinek zajára sötét alakok tűntek elő, majd gyorsan hátrahúzódtak. Taurus Antinor ügyet sem vetett rájuk. Ezek csak távoli visszhangját jelentették az alant dúló viharnak.

Balról csakhamar feltűnt Augustus palotájának épületcsoportja és a márványból, porfirból való végtelen oszlopsorok. Jobbról, épp a dombtetőn állt Jupiter Victorius temploma.

Valami megmagyarázhatatlan ösztön a magányos hegytető felé irányította a sietve haladó férfi lépteit. Megkerülte a templomot, s pár perccel később már onnan tekintett le a lába előtt elterülő Róma panorámájára. Az enyhén lefelé ereszkedő Palatinus lejtőit elborították a gazdag patríciusok házai, melyek itt keskeny és szövevényes utcák hálózatát alkották. Lent a nagy cirkusz az elmúlt huszonnégy óra emlékeiről beszélt, túlnan az Aventinus magaslott, s a Tiberis ólomszínű szalagja kanyargott tova lassan.

A völgytől fölfelé minden utcán nyüzsögtek az emberek, akik ebből a távolságból apró, nyugtalan törpéknek látszottak. Mégis, amint az esőterhes párában tömör csoportokat alkotva ideoda szaladgáltak, s egyre bosszút és halált ordítoztak, volt bennük valami rémítő.

Taurus Antinor szótlanul figyelt, a törpéknek ez a serege ugyanis Róma népe volt, mely őt egyetlen szavára Caesarnak és a világ urának kiáltotta volna ki. Rómában most ez a nép parancsolt. A szűk utcákon vagy százezer főből álló tömeg sáncolta körül a császári dombot. Lenn a cirkuszban és a cirkusz falai mentén acél és bronz csillogott. A praetoriánus gárdának mintegy ezer embere tanyázott ott, sehogysem tudván utat törni a haragos nép zsúfolt tömegén keresztül.

Taurus Antinor végigtekintett az előtte elterülő látványon, mely a világváros egész politikai helyzetének őszinte képe volt. Fenn, a dombtetőn az árulás állt lesben, lenn, a völgyben, a mindenre elszánt csőcselék türelmetlenkedett: a caesar halála csak órák kérdésének látszott.

De mi lesz azután?

Azután a római császárság és a világ birodalma azé lehet, aki most Jupiter temploma mellett áll. Csak egy szót kell szólnia. Csak vissza kell mennie oda, ahol Dea Flavia gyönyörű teste a kereveten félig eszméletlenül pihen. Csak még egyszer karjai közé kell ölelnie a tündöklő leányt, csak el kell suttognia a szerelem szavait, melyek – kimondatlanul– most is ajkán égtek. Csak el kell zárnia füleit a titkos isteni hang elől, s Róma, a világ úrnője, és Dea Flavia, a csodálatos leány, egyetlen szóra az övé.

Taurus Antinor a szenvedélyes vágy mozdulatával tárta szét karjait. Mily könnyű volna mindezt elfogadni. S mennyire lehetetlennek látszik lemondani mindenről, ami az életben édes és dicső!

Valami halk, rábeszélő hang reszketett a lelkében:

– Fogadd el! Hiszen a tied, így akarják százezrek, és hív egy tökéletes, édes, női száj… Róma, a meghódíthatatlan királyné, és Dea Flavia, aki fehér kezében tartja a boldogság kicsorduló serlegét, a tied egyetlen szóra.

Magányos vívódásában Taurus Antinor felkiáltott, s befogta füleit, mert a titokzatos hang egyre csábítóbb erővel, s egyre meggyőzőbben súgta:

– Tied az egész világ és Dea Flavia. Cserébe mit kell adnod érte? Egy esküt, amit egy őrült zsarnoknak, az emberiség átkának és rémületének tettél. Egy esküt, amit már a puszta belátás is megvetéssel utasít vissza. Maga az Isten sem kívánja, hogy esküdnek ilyen áron engedelmeskedj…

Taurus Antinor feje a mellére hanyatlott, s térde a földre koppant. Oly nehéz volt mindez… Most egy másik hang szólalt meg:

– Antinor! Ez a te órád! Némaságban és könnyek közt kell kiállnod a kísértést, melynél nagyobbat magányos, gyötrődő ember talán nem állt ki soha.

A praefectus a földön térdelt. A csendesedő eső egyre verte sűrű, barna haját és büszke, kemény nyakát, amely oly nehezen tudott meghajolni. Köpenyének ráncait és bíborral szegett tunikáját goromba szél cibálta.

Kezeibe temette arcát. Széles vállait nehéz zokogás rázta. Lezárt szemhéjain keresztül egyre azt látta, hogy Dea Flavia varázslatos szépségében reámosolyog, meleg, puha hajának fürtjeit könnyáztatta ujjai köré fonja, s a szerelem kimondhatatlan édességével szólítja nevét…

– Antinor! Ez a te órád! Gyötrelmek közt, magányosságban kell megvívnod a harcot, és nem lesz a közeledben senki, aki támogasson és vigasztaljon, nem látja senki, mint vergődik lelked, és mint szakad meg szerelemmel teli szíved… „Ha majd egyedül és nyomorúságban járod istened útját, akkor hiába könyörögsz hozzá – kiáltotta nemrég sebzett szerelme gyötrelmében Dea Flavia –, néma lesz könyörgésedre, és süket minden jajgatásodra!”

A meggyötört férfiszív mélységéből most feltört egy kiáltás: „Ó, Uram, Istenem, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár!” És Taurus Antinor imádkozott Istenéhez, hogy vegye magához lelkét, még mielőtt esküjét megszegné, és átkozottá válnék.

De Isten hallgatott, mert a kínpadra feszített, és kísértésbe vitt lélek nagyobb volt, semhogy könnyű győzelem juthatott volna neki részül. Isten hallgatott, de látta a földre hulló nagy, forró könnyeket, hallotta a szorongás kiáltásait és a fájdalom sóhajtásait.

– Antinor! Ez a te órád! Ha majd tested-lelked eleget szenvedett, ha majd az isteni szeretet mérlegén megméretvén nem találtatsz könnyűnek, akkor Isten békéje leszáll szívedbe, s eltelsz a legnagyobb vigasztalás fényességével.

Antinor könnyezése lassan megszűnt, térdelő, hatalmas testét már nem rázta zokogás. Két kezét levette szeméről, s tekintetét a vihar szaggatta égboltra emelte. Ég és föld kezdett már elmerülni a közelgő szürkületben.

Eközben a láthatár szélén, túl a völgyön, az Aventinuson és a mormoló Tiberisen, mely már-már homályba borult, egy aranysugár törte át a gomolygó felhőket. Derült fenséggel ragyogott. A felhők mögül, határtalan messzeségből, a lassan lebukó nap ferde sugarai elárasztották a földet. Taurus Antinor felállt. Nézte, csak nézte a sugárzást, mígnem a fény egyre szélesebb rést vágott a komor felhőkön, s a sugárözön elömlött az egész láthatár mentén.

Mintha még a köd is kigyulladt volna. A Tiberis szélkorbácsolta hullámai millió gyémántos szikrában verték vissza a fényt.

A folyón túl elterülő láp nádasából gyors repüléssel a levegőbe emelkedett két madár, de nyomban el is tűnt az aranyló félhomályban.

– Istenem, ne az én akaratom történjék meg, hanem a tied – mormolta a magányos férfi.

A szenvedés összecsukta fekete szárnyait, s meggyötört szívébe béke szállt.

XXXI. FEJEZET

Mert akit szeret az Úr, megsanyargatja, megfenyít pedig minden fiat, akit magához fogad.

Zsidókhoz írt levél 12, 6

Miközben a praefectus a caesari palota vestibuluma felé tartott, a nagyszerű épület egészen elhagyottnak látszott. Taurus Antinor belépett a gyönyörű belső peristyliumba, melynek csiszolatlan, magas pillérei még növelték a csarnok fenségét és titokzatos ünnepélyességét. Rendes körülmények között itt írnokok egész serege tanyázott, de most ezek vagy a palota távolabbi részeiben rejtőztek, vagy éppen a Forumon zajongó tömeghez csatlakoztak.

A peristylium hallgatag nagyszerűsége mellett is magán viselte nyomát az egész várost betöltő izgalomnak. A márványburkolatot sár szennyezte be, a méltóságos karosszékek, melyek máskor a fal mentén álltak, most félrelökve, feldöntve hevertek. Itt-ott egy pergamen tekercs, egy íróvessző, egy eldobott köpeny árulkodott a közelmúlt eseményeiről.

Taurus Antinor mindezzel semmit sem törődött. Jobbról emberi hangokat hallott, arra irányította lépteit. Végigtekintve a számtalan oszlop hosszú során – a legtávolabb állók a tompa félhomályban szinte összefolytak –, azt látta, hogy a roppant csarnok végében húsz- huszonöt praetoriánus tanyázik. Ezek alkották a menekülő caesar kíséretét. Egyik-másik a márványpillérnek dőlve tétlenkedett, míg a többi a kemény kőpadlón feküdt vagy gugolt. Mindegyiknek keze ügyében volt a kardja, készen arra, hogy a császár életét a saját élete árán is bármely pillanatban megvédelmezze.

Nem egy még magán viselte nyomát a korábban vívott küzdelemnek. Fejük be volt kötve, s tunikájukon vérfolt barnállott. Egyébként valamennyi fáradtnak, piszkosnak, álmosnak és éhesnek látszott.

Amint a praefectus szilárd lépteinek zaja végigfutott az oszlopos csarnokon, s felébresztette az elhagyott palota szunnyadó visszhangjait, fénytelen szemek fordultak a zaj felé. Mihelyt azonban magas alakja feltűnt két oszlop között, a katonák ráismertek. Egyikmásikuk ajkát a rémület kiáltása hagyta el. Taurus Antinort mindnyájan halottnak vélték, s ez a hosszú köntösbe burkolt, vizes, sötét jelenség valóban olyan volt, mintha a másvilágról jött volna vissza.

– Hol a császár? – kérdezte a praefectus kurtán.

Néhány katona felállt, s kihúzta magát. A hangot jól ismerték. Ez a régi, bátor, határozott hang cseppet sem hasonlított túlvilági hanghoz. A parancsnok előlépett, hogy a caesar elé vezesse.

– Kíséretre nincs szükségem – szólt Taurus Antinor uralkodói hangon, mellyel senki sem mert Rómában ellenkezni. – Csak mondd meg, hol találom a császárt.

– A larariumban, praefectus uram– felelt a katona habozás nélkül. – Nekünk azt a parancsot adta, hogy maradjunk itt.

Taurus Antinor elhaladt a katonák közt, s átment az óriás tabliniumba, ahol a nagy Augustus császár szokott annak idején igazságot tenni. Ez a csarnok is teljesen néptelen volt, de balról, az egyik belső szobából haragos, vadállati morgás hallatszott. Taurus Antinor tudta, hogy ez a hang csak egyetlen emberi torokból származhat. Habozás nélkül abba az irányba fordult. A nagy félkörívű apsisból, amelyben Augustus üres trónja állt, egy templomszerű kis helyiség nyílt. A nagy császár valamikor itt őriztette házi isteneit.

Hímzett, nehéz selyemfüggöny zárta el a templom bejáratát. Antinor félrehúzta a függönyt, és belépett.

A helyiség csak felülről, a boltozatos mennyezet keskeny nyílásán át kapott világítást. A fény vékony nyalábban, szürkén és félig homályosan szivárgott le a tetőrésen, s nem tudta áthatni a helyiség sötét és titokzatos zugait.

Taurus Antinor összehúzott szemmel és komor arccal kémlelte, mi rejtőzik a fénycsík mögött. Nehéz, ziháló lélegzést és halk átkozódást hallott. Nemsokára egy mocskos selyemköntöst vett észre, mely az oltár lépcsőjén hevert. De ez a köntös remegett, mozgott és vonaglott! Egyetlen ruhába és egy ernyedt, sárgás testbe zsugorodott a római császár egész méltósága!

Ebben a pillanatban rekedt ordítás és bőszült vadállati morgás hangzott fel. Hirtelen egy forró, nehéz test vetette magát heves erővel a praefectusra, s egy tőr éles pengéje csillant meg a fényben.

Taurus Antinor ismerte Caligulát, ezért felkészült az alattomos támadásra. Köpenyének egyik szárnyát a karja köré csavarta, s pajzsként arca elé tartotta. Az átázott, nehéz szöveten megcsúszott a tőr vasa. Caligula ijedten megtorpant, hátrazuhant az oltár lépcsőire, a tőr pedig hangos pengessél a márványpadlózatra hullott.

– Áruló! – hörögte a császár. – Azért jöttél, hogy megölj? Hé! Őrség! Őrség!

Kiabálni akart, de a rémület elfullasztotta hangját. Lábra állt, s egész testében remegve, siralmas iparkodással az oltár mögé próbált hátrálni, miközben véres szemét egyre a praefectusra szegezte.

– Azért jöttél, hogy megölj? – hebegte.

– Azért jöttem, hogy rendelkezésedre bocsássam magam, caesar – felelt Taurus Antinor nyugodtan.– Majdnem huszonnégy órán át beteg voltam, különben előbb jöttem volna. Megtudtam, hogy elvágtak azoktól, akiknek tisztje lenne őrködni személyed fölött. Engedd meg, hogy hozzájuk vezesselek.

– A halálba akarsz vezetni, rabszolgák áruló fajzatja!– kiáltotta a caesar az oltár biztos kőbástyája mögül. – Rájöttem árulásodra, rájöttem. Te már akkor is hazudtál és a halálomat akartad, amikor megszámlálhatatlan jótéteménnyel árasztottalak el.

– Lelkemre mondom, caesar, végtelenül igazságtalan vagy velem – szólt a praefectus felindulás nélkül. – De nem azért vagyok itt, hogy igazoljam magam, bár Isten látja lelkemet, szeretném, ha tisztán látnál. Azért jöttem, hogy szolgálatodra legyek, s most kérlek, fogadd el ínségedben segítségemet.

– A te segítségedet? Jupiterre mondom, azt nem! Inkább bíznám magam a campaniai füvek kígyóira, mintsem hogy áruló kezébe tegyem le életemet.

– Ha el akarnálak árulni, akkor nem jöttem volna fegyvertelenül és egyedül. A tőr, amellyel életemet fenyegetted, itt hever előttem, csak fel kellene vennem.

Lábával odébb rúgta a gyilkot úgy, hogy az csengve csusszant a sima kőpadlón tova, mígnem az oltár első lépcsőjénél megakadt.

– Őrségem a szomszéd teremben van– szólt ördögi vigyorgással Caligula. – Csak kiáltanom kell, és egyetlen szavamra megölnek.

– Ne felejtsd el, caesar, hogy halálommal elveszted az egyetlen embert, aki megmenthet.

Antinor higgadtan, csendesen beszélt, s hangjából egy pillanatra sem hiányzott a tisztelet. Alakja a tetőrésen beömlő fénykévében tisztán állt a caesar előtt, aki még mindig az oltár mögötti árnyékban kuporgott. Egyéniségének varázsa akaratlanul is hatott a gyáva császárra, akinek volt annyi esze, hogy belássa a praefectus szavainak igazát.

– Róma népe – folytatta Antinor, látván, hogy a caesar hallgat, és hajlandó a szavaira figyelni– fel van indulva ellened. Tudod, hogy a népharag mit jelent? A dühöngő zivatar elverte palotád közeléből a tömeget, de a nép ismét a Forum árkádjai alatt gyülekezik, és bosszút forral…

– Csak addig, amíg le nem csap rájuk szörnyű haragom – vágott közbe Caligula, és retteneteset káromkodott. – Még nem haltam meg, s amíg élek, én nem felejtek. Vér-és könnyzáporban bánja meg Róma a mai napot. Bosszút mondtál? Majd én állok bosszút a lázadókon. De az én bosszúm mellett minden más bosszú elhalványodik. Róma várhat, a caesar még nem halott!

A szavak majdnem érthetetlenül buggyantak ki a száján. Taurus Antinor meg sem próbálta félbeszakítani, ám amint lihegve és kimerülten elhallgatott, egy pillanatra csend támadt, s a csendben egész tisztán hallani lehetett a kint forrongó nép kiáltását:

– Halál a caesarra! Halál!

Caligula ajkát a düh és rémület kiáltása hagyta el. Felállt, a homályból a világosságra támolygott, reszkető karját előrenyújtotta, s véres szemét a praefectusra szegezte:

– Meg akarnak ölni – kiáltotta, és térdre esett volna, ha mindkét kezével nem kapaszkodik kétségbeesetten Taurus Antinorba. – Meg akarnak ölni! Ments meg, praefectus! Ments, meg! Elárasztalak minden jóval, pénzzel, ranggal, hatalommal, amit csak akarsz. Ments meg! Ne engedd, hogy megöljenek! Nem akarok meghalni! Nem akarok… A gyávák! Egy védtelen embert… A hitványak!

Nyomorult vergődése émelygéssel töltötte el Antinort. Érdemes volt ezért a gyáva emberért lemondani a boldogságról és a római birodalomról? Ekkor eszébe jutott a Mester, aki mint uralkodó jöhetett volna a földre, és a trónus magasságából kormányozhatta volna a világot, de inkább meghalt az emberiségért. Lehajtotta fejét, és így szólt:

– Felajánlottam neked a szolgálataimat, caesar. Ha tanácsomat követed, megóvhatlak a nép haragjától, mígnem mindaz, ami ma történt, a múlt ködébe merül.

– Mit tegyek, mondd? – dadogott vacogó foggal Caligula. Térdei remegtek, s összerogyott volna, ha mindkét kezével nem kapaszkodik a praefectusba. – Ments meg! Ne engedd, hogy megöljenek… Nem szabad meghalnom! Azok a gyávák az életemre törnek…

– Bízol bennem, caesar?

– Bízom, csak mond meg, mit tegyek?

– Gyere velem ki az utcára. Egyszerű, sötét ruhában nem ismer meg senki. Fel sem merik tételezni, hogy a caesar kilépjen palotájából, amikor élete veszélyben van. Álöltözetben, eldugott kis utcákon át elvezetlek az Aventinusra, egy házba, ahol az életed biztonságban lesz.

A gondolatra, hogy elhagyja palotájának falait, és kilépjen a veszedelmekkel teli utcára, Caligula rémülete tízszeresére nőtt.

– Nem merek, praefectus– hebegte, s még görcsösebben belekapaszkodott Antinor karjába. – Nem merek! Ha rám ismernek, megölnek… Nem akarok a halálba rohanni.

– Nem ismer rád senki – nyugtatta őt Antinor rosszul leplezett türelmetlenséggel. – írnoknak öltözve akár a tömeg közé is keveredhetünk. Velünk lesz az est feketesége. Köpenyünk nem kelt feltűnést. Ne félj, caesar! Senki még csak gondolni sem mer arra, hogy farkasszemet nézel a veszéllyel.

– Nem merek!– ismételte a császár. – Nem merek!

– Akkor búcsút veszek tőled – válaszolt Antinor hidegen –, mert itt, húsz ember őrizete mellett nem tudlak megóvni a nép dühétől.

– Ha biztos volnék abban, hogy bízhatok benned…

– Ezt döntsd el magad. Én felajánlottam szolgálataimat; ha nem fogadod el, kérlek, engedj utamra.

– Nem, ne hagyj el, praefectus– könyörgött ijedten a császár. – Megfogadom a tanácsodat. Rabszolgának öltözöm, s kilopódzom veled az utcára… de… azután?

– Egy időre hajlékot találsz az Aventinus egyik szerény házában. Ott pár napig pihensz, mialatt légióid, melyek csak három napi járásra vannak Rómától, megérkeznek a városba.

– Igen, Igen, a légióim – suttogta rekedten a caesar.– Nem feledkeztem meg róluk. Nincsenek messzire! Csak el tudnék jutni hozzájuk…

Kaján gyűlölet tüze villant fel meggyötört arcán.

– Légióim élén majd megmutatom ennek a gyalázatos csőcseléknek, hogy ki Róma ura!

– Légióid élén, s a nép örömujjongása közepette vonulsz be Rómába, mert előzőleg általános kegyelmet adsz mindenkinek, aki az utóbbi napok zavargásaiban részes.

– Kegyelmet?– zúdult fel Caligula. – Soha!

– Az általános kegyelem kihirdetése biztonságod érdekében fontos – mondta Taurus Antinor ünnepélyes komolysággal. – Mihelyt biztonságba vittelek, én az általános kegyelem hirdetésével visszatérek Rómába, és közhírré teszem, hogy három nap múlva csapataid élén bevonulsz a városba. A nép eleinte meg fog rémülni, de aztán azt fogja hinni, hogy isteni segítség vezérelt ki diadalmasan a veszélyből, s kegyességed eloszlatja az emberek félelmét, és feltüzeli lelkesedésüket. Hidd el, örömujjongással fognak üdvözölni. De ha nem adsz kegyelmet, a forradalom vezérein félelem vesz erőt, s a félelem kétségbeeséssé fajul. Bosszúállásodtól való félelmükben ellene szegülnek visszatérésednek, s a nép hangulata most olyan, hogy légióid minden ereje tehetetlen lenne velük szemben.

A caesar hallgatott. Halálsápadt arcán látszott, hogy csavaros esze miként dolgozik. Düh, rosszindulat, bosszúvágy viaskodott benne a saját gyávaságával és azzal a befolyással, melyet jórészt akarata ellenére a praefectus nyugodt, szilárd magatartása gyakorolt rá.

– Az idő drága – folytatta Taurus Antinor komolyan.– A nép nem vár. Az est árnyai hamarosan leszállnak, s a vihar még nem múlt el egészen. A perc kedvező: ha elfogadod szolgálatomat, kilopódzhatunk az utcára, s még mielőtt a tömeg újra megtámadná a dombot, a kószáló elégedetlenek közé keveredhetünk. Esküszöm, ha nem húzódozol sokáig, és ha az utcán közömbösen viselkedsz, egy óra alatt biztos födél alatt leszel.

– Csak merném magam teljesen rád bízni…

Taurus Antinor megvetéssel vállat vont. Türelme fogytán volt.

– Ha van valaki, akiben jobban bízol, mondd meg a nevét, és én egy óra alatt élve vagy holtan ide hozom.

A caesar nem felelt. Tudta, hogy ez az ember, akit árulónak nevezett, s akit kétszer hitványul meg akart ölni, Róma valamennyi patríciusa közül az egyetlen hűséges lélek. A végzetben való megnyugvás hulláma borította el őrült agyának félelmét. Belátta, hogy ha Taurus Antinor is áruló, akkor nem mentheti meg senki és semmi.

– Veled megyek– szólt végül, és hangja most mintha szilárdabb lett volna. – Veled megyek, de sorvadjon el csontjaidon a hús, bénuljon meg mind a két kezed és veszítsd el szemed világát, ha árulást forgatsz az eszedben.

A tébolyult szavakat Antinor válaszra sem méltatta.

– Arra kérlek – mondta nyugodtan –, várj itt addig, amíg a szükséges ruhákat mindkettőnknek beszerzem, s pergament és stylust kerítek.

– Pergament és stylust? Minek?

– Hogy aláírd az általános kegyelemről szóló kiáltványt…

– Ha majd biztonságban leszek, aláírom – felelt Caligula hirtelen barátságosra váló hangon.– Magad mondtad, hogy nincs vesztegetni való időnk.

– Az ígéret teljesítésére, és a biztonságod érdekében való legfontosabb intézkedésre van időnk.

– Te nem bízol a császárban? – kérdezte Caligula dühtől eltorzult arccal.

– Nem– hangzott a válasz kurtán.

Jellemző volt a zsarnokra, hogy a praefectus őszinte válaszára elégedetten felnevetett. Taurus Antinor egyetlen szó nélkül elfordult, és kifelé indult. Caligula mozdulatlanul állt a szoba közepén és várt.

XXXII. FEJEZET

Jöjj, vedd fel keresztedet, és kövess engem.

Márk evangéliuma 10, 21

Úgy a caesar, mint a praefectus írnoki ruhát öltött. Antinor az aláírt kiáltványt szorosan összegöngyölte, köntöse ráncai közé rejtette, majd elindultak.

A délutáni világosság lassan esti homályba szürkült. Az elhagyott palota oszlopsoraival, szobraival és kőisteneivel kísértetiesnek és titokzatosnak tűnt. Taurus Antinor a kert végében egy kis ajtóhoz vezette a caesart, s a két férfi egyszerre csak az utcán találta magát.

A lázadó nép ordítozása, melyet a palota erős márványfalai felfogtak, a domb tövéből és lejtőiről tisztán verődött a két férfi fülébe. A zavaros hangok Augustus palotájának északnyugati homlokzata felől hallatszottak.

Mintha hatalmas sokaság gyűlt volna ott össze. A „halál reá!” kiáltások baljóslatúan közelről és nagy erővel hangzottak, miközben tompa morgás zúgott, mintha a haragos tömeg csalódott volna várakozásában.

A caesar rémültében felkiáltott, s a térde reszketni kezdett. Leguggolt a földre, egyik kezével belekapaszkodott Antinor köpenyébe, a másikkal saját köpenyének sarkát borította arcára.

– Megölnek! – dadogta.– Nem merek tovább menni, praefectus! Vigyél vissza! Nem merek tovább menni!

Taurus Antinor, aki sohasem volt türelmes, ökölbe szorította a kezét, s körmeit a tenyerébe vájta, máskülönben leütötte volna. Köpenyét kitépte a caesar kezéből, és kemény fogással kímélet nélkül felemelte a földről.

– Ha nem tudsz uralkodni gyávaságodon – mondta nyersen –, itt hagylak és nem bánom, ha a kezük közt pusztulsz is el.

Aztán megragadva a csuklóját, gyorsan a közelben álló téglahalom mögé húzódott. Egyre az árnyékban haladva, lassan-lassan haladtak előre, mígnem a domb ormára értek. A nép most kezdett kisebb-nagyobb csoportokban megjelenni azokon az utcákon és utakon, melyek a Forumról felfelé vezettek. Az esti félhomály, a szemerkélő eső, mely a vihart követte, az ázott földből áradó pára és a dombra zúduló nép tervszerűtlen viselkedése kedvezett Antinor tervének. A két írnoki ruhát viselő embert úgyszólván észre se vették. Arcukat alig lehetett látni a homályban.

A terv merészsége meghozta a sikert. Maga után hurcolva a remegő caesart, Antinor csakhamar a tömeg kellős közepébe került. Az izgalom és a zűrzavar rettenetes volt. A férfiak kiabálva rohantak előre, a nők rikácsoltak, a gyermekek visítottak. Egyik-másik ember botot, kapát vagy gereblyét forgatott a feje fölött, s mindenki ordított, követelvén a caesar halálát, közben ösztökélve a bátortalanokat, hogy csak előre: meg kell ostromolni a palotát, és ki kell hurcolni a nép elé a megbújt uralkodót. Voltak, akik hosszú póznákon bíbor színű rongyokat lengettek, hogy majd ezekkel üdvözöljék a megválasztandó új caesart.

Most, hogy a sötétség leszállt, itt-ott égő fáklya tűnt fel. Esőcseppekkel küszködő, változó, komor fényük megvilágította a kipirult, izgatott, sötét arcokat, a baljóslatú szemeket, borzas üstököket, melyek fölött a sistergő gyanta fekete füstje szeszélyes köröket írva szállt az ég felé.

A lihegő, zsivajgó tömeg magával ragadta a két menekülőt. Taurus Antinor csakhamar a Caligula palotájához vezető hosszú lépcső mellett találta magát. Mintha a sötétségből láthatatlan tömegek szaporították volna egyre a sokaságot. A távoli Aventinus teteje homályba veszett, de a halom lejtőjén apró fénypontok gyulladtak ki, melyeknek játékos világa mintha gúnyolódott volna a két fáradt menekülő útjának messzeségén. A Tiberis partján, ahol a folyó a három halom tövében hirtelen elfordul, már könnyebb volt a haladás. Antinor úgy sietett, ahogyan csak mert. Amint utat törve egy-egy embert oldalba lökött, haragos pillantások követték erőteljes, magas alakját, nem egyszer durva szitkok is röppentek feléje, de ő csak haladt előre.

A nagy tolongásban sebes vállának kötése félrecsúszott, s most ismét érezte a párduc körmének nyomait. Átázott ruhája nyirkosan és hidegen tapadt a testére; fázott a csontja velejéig, mégis, mintha testének tüze egész bőrét, sőt szinte csontjait is égette volna.

Az út emelkedni kezdett. Az Aventinus szétterítette lejtőit a sötétségbe, míg a teteje homályba borult. Antinor emlékezetében ismét a rég látott jelenet elevenedett meg: göröngyös, meredek út mentén hullámzó tömeg, s az úton elgyötört, fáradt testtel egy ember viszi nehéz terhét. Meztelen lába nem ver neszt a földön, a teher pedig, melyet vállán hordoz: a kereszt.

Fenn, a hegy tetején a halál várja, a gyalázat és a szégyen, mégis megy-megy felfelé szótlanul és türelmesen, hogy majd évek múltán azok, akik bánattal és boldogtalansággal terhesek, el tudják viselni, míg felérnek Golgotájuk tetejére, ahol várja őket… nem a halál, nem a megalázás és kínszenvedés, hanem az örök élet és a végtelen béke tisztasága…

A caesar mint holt súly nehezedett Antinor baljára, jobb karja pedig a párduc körmeitől égett és fájt. Ám szeme előtt lebegett az isteni mártír példája, aki meghajtotta vállait a kereszt súlya alatt. Szinte hallotta vérrel szennyezett köntösének suhanását, látta az út sarát, hallotta a csúfolódó nép kiáltásait, a katonák durva szavait, a hűséges tanítványok és asszonyok siránkozását.

Antinor is vonszolta terhét. A messzeségben zajongó tömeg mintha áldozatának hiábavalóságát gúnyolta volna, Dea Flavia pedig sebzett szerelme sóhajtásaival hívta, hívogatta vissza.

Ekkor mintha lágy, halk, égi hang zendült volna, mely úgy simogatta érzékeit, mint az angyalok hűs lehellete a fáradt sivatagi vándor homlokát.

„Aki fel nem veszi keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszti azt; és aki életét elveszti érettem, megtalálja azt.”

– Érted, Názáreti Jézus! – sóhajtotta, miközben haladt tovább a maga Kálváriáján, és minden lépéssel messzebb hagyta maga mögött a völgyben mindazt, ami a világban szép és boldogságot ígér. A fáradtságtól egyre szaporább lett a lélegzete, a torka kiszáradt, és nyelve a szájpadlásához tapadt. A hegy lejtője itt egyre meredekebbé vált, a tető közelében álló házacska pedig mintha csúfondáros gonoszsággal egyre hátrább húzódott volna.

Időről időre Caligula rekedt, követelődző hangja törte meg a halálos csendet.

– Még nem vagyunk ott?

– Még nem. De nemsokára ott leszünk.

– Bolond voltam, hogy rád bíztam magam. Bizonyos, hogy a halálba hurcolsz.

– Türelem, caesar, még egy kis türelem!

– Az istenek sújtsanak le rád! Bár volna mérgezett tőröm, hogy leszúrhatnálak, mielőtt áruló tervedet végrehajtod. Nem bánnám, ha itt nyomban lesújtana rád a halál!

– Bár adná az Isten, caesar – felelt a praefectus.

A házak ritkulni kezdtek. Csak itt-ott világított a hegyoldalon néhány gyenge mécsvilág. Taurus Antinor érzékei már csak annyira működtek, hogy a helyes irányt tudja tartani. A ház már nem volt messzebb, mint hatszáz lépésnyire.

A sötétség nagy volt, a két férfi meg-megbotlott, lábuk alatt megindult egy-egy göröngy, és sarkatlan sarujuk megcsúszott a sárban. Egyszer a császár egészen elvesztette lába alól a földet. Ha idejében el nem kapja a praefectus karját, egész hosszában elterült volna a földön.

Taurus Antinor úgy érezte magát, mintha a végét járná. Köd szállt az agyára. Most már nem ment, csak támolygott, majdnem minden lépésnél elbukott, de azért csak vitte tovább halott terhét, mert valami láthatatlan erő kényszerítette, hogy ha törik, ha szakad, eljusson vele a hegy tetejéig.

„Mit adhat az embercserébe a lelkéért?” – kérdezte az emlékezet szárnyán úszó zengő, égi hang. „Az ember fia az angyalokkal tér atyja dicsőségébe, és akkor megjutalmaz mindenkit érdeme szerint”.

Taurus Antinor végül egy ház ajtajában összerogyott. Végső öntudatával rugdosni kezdte az ajtó küszöbét. Az ajtó kinyílt, s egy apró mécs gyönge fénye világított a praefectusra.

Ugyanekkor egy nyájas hang kérdezte:

– Ki jár itt?

– A caesar veszedelemben van, és menekül Rómából. Ő kér tőled hajlékot és védelmet – válaszolt Antinor gyönge hangon.– Nálad szeretném letenni terhemet, mert fáradt vagyok, és pihenni vágyom.

– Kerülj beljebb, barátom – mondta egyszerűen a ház ura.

A reszkető és elgyötört caesar valósággal bebukott az ajtón.

Róma praefectusa eszméletlenül hevert a küszöbön, de a keresztény lélek letette keresztjét Isten trónusának lábai elé.

XXXIII. FEJEZET

Végezetül, atyámfiai, legyetek erősek.

Efezusiakhoz írt levél 6, 10

A fiatalabb emberek még egyre a lázadás mellett voltak. Úgy érezték, hogy sokan vannak, és erősek. A feltüzelt fiatalság túlzásával azt hitték, hogy végül győzniük kell. Véleményük szerint a caesar semmit sem tett, hogy jóvátegye Róma praefectusa ellen elkövetett bűnét, és a néphatalom előtt való gyáva meghunyászkodását.

Ám az öregebbek, akik nem egy utcai lázadást láttak már, és a lázadást követő véres megtorlásnak is tanúi voltak, most megfontolást tanácsoltak, és azt ajánlották, hogy miután a nagy Augustus rostrumán kifüggesztett hirdetmény kegyelmet ad minden zendülőnek, ezt a kegyelmet el kell fogadni.

Mi mást is lehetne tenni? Róma praefectusa halott. Ezt maga a consul maior jelentette ki, aki azt a praefectus leghívebb rabszolgájától, Folcestől hallotta. A consul maior lictorai kíséretében maga olvasta fel a császári kiáltványt Mars templomának legfelső lépcsőjéről Róma népének, s ő rendelte el, hogy a kiáltványt függesszék ki a rostrum falára. A consul maior a nevezetes okmányt egy külön futártól kapta, akit maga a caesar küldött. A futár nem volt más, mint Folces, s Folces jelentette ki egész határozottan, hogy Róma praefectusa meghalt.

Halott embert nem lehet császárnak kikiáltani. Igaz, hogy az elégedetlenek egy része – kivált azok a hevesvérű fiatalok, akiken uralkodni vajmi nehéz – nem vette tudomásul a híreket és hangosan követelte Taurus Antinor holttestét, hogy isteneket megillető tisztességgel temessék el, élethossziglani szégyenére a Caesarnak, aki a férfit oly gyalázatos gonoszsággal megölte.

A városi praetor azonban kijelentette, hogy a praefectus holttestét sehol sem találják. Az a hír kapott lábra, hogy felnégyelték és ebeknek vetették oda. Sötét felzúdulás vett erőt a népen, melyet nem enyhített a császári kiáltvány sok szép ígérete, és a kiáltvány fölötti örömujjongás sem.

Egyesek Dea Flaviát emlegették. A caesar minap a cirkuszban megnevezte trónusának örökösét. Ha az augusta férjet választana, a nép talán elfogadná az illetőt urának, abban a reményben, hogy igazságos és derék ember kerül uralomra.

Dea Flavia házából azonban semmiféle hír nem érkezett. A nép tétova csoportokban tanyázott a Forumon, hogy megvitassa a helyzetet. Abban, hogy a caesart az istenek oltalmazták, senki sem kétkedett. Amikor a népharag a tetőpontjára hágott, és hatalmas tömegek lepték el a palota környékét, ahová a caesar menekült, Caligula egyszerre eltűnt a városból. Kiáltványa Etruriából érkezett, biztos jeléül annak, hogy a várostól már messze jár, és úton van légióihoz.

Hogyan tudott elmenekülni a tömegen át, mely majdnem huszonnégy órán át ellepte az utcákat? Talán a minapi égzengést, a terhes felhőket, s a borzalmas záporesőt is maga Jupiter küldte, hogy a caesaron segítsen? Kinek a keze vezette a Palatínus zegzugos utcáin keresztül? Ki oltalmazta a nép haragjával szemben?

* * *

Amint a reggel első órája beköszöntött, Dea Flavia is hallotta a szállongó híreket . Tegnap testbenlélekben összetörve, majdnem egy óra hosszat félig öntudatlan, álmatlan állapotban hevert. Amikor felébredt, visszatért lelkébe nyomorúságának tudata. Szerelmet, boldogságot, büszkeséget s mindent, aminek az életben értéke van, elvesztett, még mielőtt gyönyörüket megízlelte volna. Szerelmét felébresztette Antinor pillantása, kezének érintése. A boldogság akkor töltötte el szívét, amikor Antinor szemében észrevette a viszonzott szerelem lángját, büszkeségének pedig a pazar adományok bősége hízelgett, mellyel Antinort elárasztani készült. Most pedig minden oda van. Antinor mindent visszavett, amit adott. Visszavette azért, hogy istenének áldozza fel.

Még korán volt, mikor előző nap a belső szobájába visszavonult. Tudta, hogy vendégei jól el vannak látva. A műteremben nem tudott maradni, mert ott minden zug Antinorra emlékeztette. A falak még szinte visszhangzottak érces hangjától, amely végtelenül gyöngéd is tudott lenni, ha akart.

Blanca szolgálta ki és fektette ágyba, Liciniát ma nem látta volna szívesen maga mellett. A vénasszony fecsegése megtépte volna idegeit. Szinte testi félelem fogta el arra a gondolatra, hogy részvétlen ajkaira veszi Róma praefectusának nevét.

Csak amikor Taurus Antinort éltette a tömeg, s az ujjongás távolból a fülébe verődött, csitultak el gyötrelmei egy-egy percre. Aztán tágranyitott szemmel feküdt tovább, nézett felfelé, és töprengett. Ki az az isten, akit Taurus Antinor imád? Ki az, és mit cselekedett? Mindössze annyit tudott róla, hogy kereszten halt meg a legcsúfosabb halállal, mellyel halandó meghalhat, és Róma praefectusa, a gőgös római patrícius úgy engedelmeskedik ennek az istennek, akár egy rabszolga.

Ki az, és mit cselekedett? Ezen tépelődött fél éjszakán át, miközben láz futott végig erein, verejtékes homlokát fájdalom szállta meg, és szíve gyötrő lüktetéssel dobogott.

Hajnalra fáradt volt és beteg, de mikor Blanca a reggel első órájában a hálóba lépett, mégis felkelt. Maga elé hívatta Liciniát és a többi szolgálót, s megparancsolta, hogy öltöztessék legszebb ruhájába. Egy hímzett lágy köntöst választott, amelyben lányosnak és sápadtnak látszott. A ruha, melyet drága hímzés szegélyzett, hosszú egyenes ráncokkal fonta körül kecses alakját. Amint felöltözködött, kiment az átriumba, majd kiüzent a praetorianusokpraefectusának és barátainak, hogy kész őket fogadni.

A kavargó külső világ néhány híre már eljutott a füléhez. Licinia mindig beszámolt úrnőjének azokról a pletykákról, amiket összeszedett.

A caesar a városon kívül van, de légióinak élén nemsokára visszatér Rómába. Addig is irgalmasan megbocsátott mindenkinek, aki vétett felsége ellen. A nemes patríciusokat, akik tegnap még letették őt a trónról, s Dea Flaviához fordultak, hogy nevezze meg az utódját, épp az a férfi szégyenítette meg, nagyratörő terveiket az tette tönkre, akit Dea Flavia a trónra ültetett volna.

Ismét eszébe jutott lelkét rabul ejtő rejtély: kicsoda, micsoda az az isten, akiért Antinor ezt a mindent átölelő áldozatot meghozta?

Mivel a patríciusok még nem voltak készen arra, hogy megjelenjenek előtte, Dea Flavia céltalanul bolyongott palotája csarnokaiban. Végighaladt az átriumon, belépett a perystiliumba, s némi vágyakozással tekintett a vestibulum nyitott bejárata felé. Künn tiszta volt a levegő, és ragyogott az ég. A mennybolt felől tiszta, friss, könnyű szellő verődött az oszlopcsarnokba. A korai óra ellenére szegény emberek, védencek nagy serege várakozott a palota bejárata előtt. Legelől a rabszolgák durva szövésű ruhájában egy öregember állt. Tunikája szélén hímzett jelvényt viselt, amely elárulta, hogy Róma praefectusának szolgálatában áll. Az öreg makacsul követelte, hogy bocsássák a palota úrnője elé, de a szolgák gorombán el akarták kergetni. Dea Flavia ennek láttán az egyik rabszolgájához fordult, s megparancsolta, hogy hozzák be az öreget a műterembe. Ott majd fogadja.

Az ismeretlen ember közben elmondta, hogy Folcesnek hívják, Róma praefectusának személyzetéhez tartozik. Nagyon alázatos testtartásban, szinte kétrét görnyedve lépkedett, és amint a műterembe ért, ahol az augusta már várta, térdre borult.

– Neved Folces, úgy hallom – kezdte Dea Flavia kegyesen.– Róma praefectusának háztartásához tartozol, ugye?

– Őt szolgálom, kegyes úrnőm.

– Üzenetet hoztál tőle? – kérdezte a lány, s az üzenet reményében egyszerre hevesebben kezdettdobogni a szíve.

– Nem tőle hoztam, kegyes úrnőm, mert Róma praefectusa halott.

– Ki mondta ezt neked?

– Maga Taurus Antinor – felelt az öreg nyugodtan. – Ma éjjel szabadsággal ajándékozott meg, s egy üzenetet adott át, hogy tegyem le Dea Flavia augusta lábai elé.

– Add át az üzenetet – mondta a lány.

Folces még egyre térdelve a köntöse ráncai közé nyúlt, egy pergamen tekercset vett elő, s augusta felé nyújtotta.

– Állj fel, Folces – mondta az augusta–, és menj ki, amíg a levelet átolvasom. Várj künn, majd hívlak.

Megvárta, míg a nehéz ajtó becsukódik Folces mögött. Egyedül akart lenni, míg Taurus Antinor utolsó szavait olvassa. Kibontotta a tekercs zsinegjét, szétgöngyölte a pergament és olvasni kezdett.

„Szívem szerelme, egyetlen bálványom! Felriadok rólad szőtt álmaimból, s ébredő lelkem utolsó útja lábad elé vezet. Búcsúzom, s miközben ezeket a szavakat írom, körülöttem a hajnal valósággal sötétségbe fordul, és megtelik a szívemből fakadó gondok seregével.

A caesar biztonságban van. Még mielőtt ezt a levelet befejezném, útra kel, hogy csatlakozzék légióihoz. Olyan emberekre bíztam, akik nem ismerik az árulást. Az éjszakai sötétben sikerült eljutnom a cirkusz körül táborozó praetoriánus csapathoz. Kiválasztottam közülük néhány embert, visszatértem velük az Aventinus magányos házába, s hajnal hasadtával a katonák elindultak vele Etruria felé, ahol az allemannok elleni harcból visszatért légiók tanyáznak. Két-három, de legfeljebb öt nap múlva a caesar visszatér Rómába. Kegyelmi kiáltványa úgy van összeállítva, hogy szavának megtartására a tisztesség és a személyi biztonság egyformán kötelezi. A népnek tehát nem kell bosszújától tartani. Akik pedig valóságban is összeesküdtek ellene, és Téged is bevontak önző terveikbe, idejekorán elmenekülhetnek, s elvihetik javaikat. Mondd meg nekik, hogy lehetőleg éljenek Rómától messze, amíg az elmúlt napok eseményeit az idő le nem törli az emlékezet táblájáról.

A caesar biztonságban van s én, édes szívem, most utolsó búcsút mondok. Mikor tegnap este elváltam tőled, mind a ketten tudtuk, hogy válásunk örök. Bár gyönyörű két kezed rajtam csüngött, s magához fonta lelkem legbensőbb szálait, hangod pedig a szerelem kimondhatatlan édességével hívott vissza, tudtam, hogy válásunk örökre szól. A caesar sohasem bocsátja meg, hogy megaláztatásának szemtanúja voltam. Még hajnalban is, amikor praetoriánus gárdája vette már körül, s minden veszélyen túl volt, valahányszor felém tekintett, gyűlölet villant meg szemében. Sohasem adná nekem kezedet, sőt a Te drága fejedre is kiöntené haragját. Jobb, ha halottnak gondol. Halott vagyok én már Rómának és annak a népnek, amelyben nevem viszályt és elégedetlenséget okozhat.

A caesar jó helyen van, én most békességben mehetek a magam útján. Neki már nincs rám szüksége, az Úr azonban nevemen szólított s én, mint hű szolgája, veszem keresztemet és követem Őt.

Emlékezni fogok reád, s úgy gondolok majd arcodra, mint azokra a boldog, tündöklő csillagokra, amelyek felderítik éjszakáink sötétségét. Ám ne gondold, hogy boldogtalan vagyok. Uram hívott, s nekem, szolgájának követnem kell Őt. Megterhelte vállaimat, s ezt a terhet hordanom kell, még ha olyan fájdalommal is hordom, amely nagyobb a föld minden fájdalmánál.

A világon volt már fájdalom, mielőtt a csillagok megszülettek volna és mielőtt az égbolt kék kupolája a föld fölé borult volna. Óra órára következik, napot nap követ, évek jönnek és mennek, friss bánat és szomorúság sarjad köröttünk, de amint az évszakok, úgy ezek is jönnek és mennek. Csak egy maradandó: Isten akarata, aki a boldogságot és szenvedést, a szerelmet és bánatot, az álmot és a halált teremtette. Isten akarata, hogy elveszítselek téged, és mégis éljek tovább, bár az élet ezentúl számomra nem más, mint egy hosszú álom – halál.

Lelkem bálványa, szerelmem, Isten veled. Megyek, hogy vigasztalást találjak abban a keserű szóban, amely a Golgota tetején, az elhagyott, tört kereszt lábánál hangzott el. Ha lelkem megtalálta a békét, akkor kész lesz Isten szolgálatára.

Isten veled, szerelmem, őrködjék feletted az Úr, mint ahogy már eddig is érintette lelkedet kegyelme. Isten veled. Szemem homályos, kezem reszket, forró könnyek nedvesítik meg írás közben betűimet. Ha a nyitott kapun át kitekintek Róma hét dombjának széles láthatára felé, magam előtt látom az évek hosszú sorozatát, amelyek alatt szívem mindegyre fonja majd a vágy és a bánat szálait, s azt a fonalat, amely el nem halványuló emlékezéssel köt engem Tehozzád.”

Dea Flavia keze az ölébe hanyatlott. Szeme elborult, s forró könnyei lassan hullottak alá. Egész lényét betöltötte a szomorúság, amely ugyan nem volt keserű, mégis épp oly megmérhetetlen volt, mint maga a halál.

Lassú mozdulattal tunikája keblébe rejtette a tekercset, aztán mintha álomban járna, felállt, végighaladt a műtermen, s reszkető kézzel kinyitotta a belső szoba nehéz ajtaját. Az ajtó szótlanul feltárta a szentélyt, ahol tegnap a sebesült férfi tehetetlenül, betegen feküdt.

A kerevethez senki sem nyúlt azóta. A párnákon még látszottak a hatalmas test vonalai, mely kábult álomba merülve hevert ott. Csak a fejpárnát simította ki egy szerető kéz, s amint Dea Flavia közelebb lépett, látta, hogy a kerevet közepén, mintha csak véletlenül maradt volna ott, egy kis fakereszt hevert, melyet legutoljára a szeretett férfi összekulcsolt kezei között látott. Felvette és csak nézte, nézte, közben egyre sűrűbben hullottak a könnyei. Mennyire meg volt lepve két éjszakával ezelőtt, amikor halkan a szobába lopódzott s látta, hogy Taurus Antinor a kerevet mellett térdel, és a szenvedélyes imádság mozdulatával szorítja ujjai közé a kis fakeresztet. Meg volt lepve, mert a praefectus előző napi cselekedeteit érthetetlennek találta: magatartását ellenségével, Hortensius Martiussal szemben, akinek életét saját élete árán mentette meg, és hűségét az uralkodó iránt, akitől pedig mindenki irtózott.

Mindez meglepte, de mennyivel mélyebb volt az a rejtély, melyet a mostani a levél jelentett. Micsoda titok lappang e betűk mögött? Aki ezt a levelet papírra vetette, szívét öntötte ki, s ez a szív nem volt sajnálkozás és szerelem nélkül. Sőt, túláradt benne a részvét és megtörte a legmélyebb szerelem. De ha össze is volt törve, nem lázongott, csak tűrt.

Dea Flavia ismét arra az apró tárgyra meredt, amely Taurus Antinor szemében az Isten jelvényét jelentette. Ki ez az Isten, akiért a praefectus lemondott mindenről, amire minden római patrícius törekszik? Mit tett ez az Isten, hogy olyan ember, mint Taurus Antinor, aki tele van férfias erővel és hősiességgel, akit imád a nép, otthagyja hatalmát és csak neki akar szolgálni? Sőt, lemond még szerelméről is, lemond egyetlen keserű szó nélkül, s meghozza a legnagyobb áldozatot is.

„Ne gondold, hogy boldogtalan vagyok. Uram hívott, s nekem, szolgájának, követnem kell Őt.”

Tegnap még hangosan átkozta a férfit, kegyetlennek és igazságtalannak nevezte, négy nappal ezelőtt még dacolt vele, ma pedig szíve egészen az övé volt. Taurus Antinor azonban engedelmeskedett Istenének.

Dea Flavia egyben nem kételkedett: Taurus Antinor szereti őt. A lány már nem volt gyermek. Az utolsó négy nap megérlelte benne a nőt; az utolsó négy nap alatt megízlelt s megismert minden szenvedélyt, amely a szívben lakhat: szerelmet, nagyratörést, kegyetlenséget, gyűlöletet. Látta, hogy van szenvedély, mely állati színvonalra süllyeszti az embert, de van, amelyik isteni magasságba emeli. Most már nő volt, ha nem is értett meg mindent.

Lassan térdre ereszkedett. Térde épp ott pihent, ahol Taurus Antinor térdelt két nappal azelőtt, és mint a praefectus, összekulcsolta kezeit, nem is gondolva arra, hogy a kis fakereszt még ujjai közt van.

– Győztél, Galilei! – mormolta, miközben nehéz sóhaj tört fel a szívéből. – Hívó szavadra elhagyott mindent, ami az életben szépséget és boldogságot jelent. Hívó szavadra itt hagyott engem gyászban, elhagyta Róma népét, amely szerette, elhagyta az Augustusok trónját és a világ birodalmát. Elhagyott mindent. Szög verte kezedből mit tudsz neki adni kárpótlásul?

Kis időre utat engedett mérhetetlen bánatának. Fejét a vánkosba temette, amelyen Taurus Antinor feje pihent, és szerelmes szívének fájdalmát szenvedélyes könnyek záporában sóhajtotta el.

Ki tudná megmondani, miféle isteni kéz simogatta meg egyszerre égő homlokát? Ki súgta fülébe a vigasztalás isteni szavait? Könnyei lassankint elapadtak, nehéz sóhajtásainak vihara elült, és meggyötört, fájó teste a szívében elcsituló fájdalommal elernyedt. Külsőleg teljesen nyugodtnak látszott. Felállt, a kis keresztet ruhája ráncai közé rejtette, aztán elővette a levelet, és még egyszer végigolvasta.

– Csak tudnám! – suttogta.– Csak érteném!

Eszébe jutott Folces, az öreg rabszolga, az egyetlen emberi láncszem, amely közte és messze távozott szerelmese között fennmaradt.

Még egyszer körülnézett a teremben, ahol minden szöglet mintha Taurus Antinorból őrzött volna valamit, s ahol a falak mintha szavainak visszhangját őrizték volna. Ezután visszament a műterembe, s az ajtóhoz lépve maga hívta be Folcest.

– Jó Folces – kezdte, amint az öreg belépett –, fogode még látni Róma praefectusát?

– Taurus Antinor, akit Pannonicusnak is neveznek, ma elhagyta Rómát, hogy Szíriába menjen– felelt az öreg, s ura nevének említésénél alázatosan meghajtotta a fejét.

– Te nem mész vele?

– Megparancsolta, hogy maradjak itt, és nézzek a háztartása után, míg mást nem parancsol.

– Háztartása után? – ismételte a lány. – Erre nem is gondoltam. Mi lesz urad római házából, ostiai villájából és rabszolgáiból?

Folces így felelt:

– Róma praefectusa, mintha távozott volna az élők sorából, végrendeletet készített, amelyben szabadságot adott minden rabszolgájának, s mindegyikre hagyott akkora összeget, hogy mint szabad ember, tisztességgel megélhet. Római háza és ostiai villája eladó, míg többi vagyonát végrendeletének végrehajtói kezelik. Azt mondta, majd később utána néz dolgainak.

– Boldog leszel, Folces, mint szabad ember?

– Igen, augusta– felelt egyszerűen az öreg –, mert akkor kedvemre követhetem Taurus Antinort, mint rabszolgája.

Dea Flavia hallgatott, s könny áztatta szemével a levegőbe meredve szótlanul ült a helyén. Folces térden állva várta elbocsátását. Dea Flavia már majdnem elfeledkezett az öregről, mígnem észbe kapott, és szelíd hangon szólt neki, hogy távozhat.

– Adjak át valami üzenetet uramnak? – kérdezte az öreg alázatosan. – Azt hiszem, ha üzennél, rátalálnék.

– Nincs üzenni valóm – felelt a lány. – Menj, jó Folces.

XXXIV. FEJEZET

Haszontalan szolgák vagyunk : amit meg kellett cselekednünk, azt cselekedtük.

Lukács evangéliuma 17, 10

Félórával később Dea Flavia kihallgatáson fogadta Caius Nepost, a praetorianusok praefectusát, Marcus Ancyrust, Hortensius Martiust, Philippus Deciust és a többieket. A büszke patríciusok egész délelőtt annyi ellentmondó hírt hallottak, hogy reszkettek félelmükben. Egyik hír sem volt jó. Most valamennyien Dea Flavia köré csoportosultak, s remegve várták szavait.

– Patrícius urak – kezdte a szokásos üdvözlés után a lány –, nem tudom, hallottátok-e a híreket. A Caesarnak sikerült elhagynia Rómát. Most úton van légiói felé, s visszatérését mi sem gátolhatja meg. Pár nap múlva teljes állami pompában visszatér a városba, s Róma széltében-hosszában visszhangozni fog az ujjongástól.

– Hallottuk a híreket, augusta – felelt Caius Nepos, aki igyekezett uralkodni a hangján, s megőrizni nyugalmát és méltóságát. – Azt is hallottuk, hogy a consul maior ma reggel a nagy Augustus rostrumán hirdetményt függesztett ki, melynek értelmében a caesar bevonulását általános kegyelem előzi meg.

– És mit szóltok ehhez, urak? – kérdezte a nő.

– Azt, hogy a gonosz szellemek dolgoztak ellenünk – mormolta fogai közt az ifjú Escanes–, és megmentették az őrült zsarnokot a haragos nép bosszújától.

– Az a szellem– folytatta Dea Flavia nyugodtan–, amely éjjel biztonságba vitte császári rokonomat, Róma legnemesebb patríciusának szelleme volt.

– Halál az árulóra! – mormolta rémülettől elfehérült arccal Caius Nepos.

– Nem volt árulótok, patrícius urak, mert nem volt közületek való – felelt Dea Flavia büszkén. – Hűséggel betartotta esküjét még azzal a Caesarral szemben is, akit mi, jelenlevők, készek lettünk volna elárulni.

Aztán mivel csak komor arcokat látott maga körül, s egyetlen szó sem törte meg a csendet, még nagyobb nyugalommal folytatta:

– Tegnap, urak, eljöttetek hozzám az árulás tervével, melyet én, sajnos, meghallgattam, mert szívem mélyén már kiválasztottam azt a férfiút, akit méltónak tartottam arra, hogy uralkodjék az egész birodalom fölött. Választottam, s magam ajánlottam fel neki a birodalmat, Augustus trónját és a caesarok jogarát… De ő mindent visszautasított, s még azon az éjjelen elment, hogy testét-lelkét a caesar szolgálatába adja.

– A nevét, augusta! – szólt Ancyrus.

– Taurus Antinor, Róma volt praefectusa.

– Már halott! – vágott közbe forrón Hortensius Martius.

– Elég soká élt ahhoz, hogy mindnyájunknak megmutassa, mi a kötelesség.

Ismét csend támadt. A szíveket görcsösen szorongatta a félelem s a remény. Hortensius Martius egy alacsony széken ült, két könyökét térdeire támasztotta, s állát a tenyerébe hajtotta. Szeme, melyben komor homállyal fénylett a gyűlölet, Dea Flavia arcát kutatta, s próbálta kitalálni, vajon mi rejlik tiszta, nyílt homloka és kék szeme mögött.

– Mitévők legyünk? – kérdezte Ancyrus, és a döbbenet szánalmas pillantásával szegezte szemét az augustára.

– Hódoljunk meg a Caesarnak – felelt a királyi nő egyszerűen –, legalábbis azok, akik nem félünk dühétől. A többieknek még van idejük arra, hogy Rómától távol keressenek menedéket.

– De hisz ez szörnyűség! – kiáltotta Hortensius Martius, és hirtelen felugorva a székről, tehetetlen haragjában fel és alá kezdett járni a teremben. – Ez nyomorult, gyáva alávalóság! Hallatlan! Megengeditek, hogy az az idegen rabszolgafajzat felborítsa árulásával a tervünket? Hitvány gyerekek vagyunk, akiket jól elnáspángolva s megríkatva ágyba lehet küldeni? Álljunk talpra, uraim, a dolgoknak még nincs vége! A caesar még nincs Rómában! A nép még mindig elégedetlen! Figyeljetek, milyen zúgás van a Forumon!Olyan ez a zaj, mintha a nép ujjongással fogadná a híreket? Cselekedjünk, uraim, még nem késő! Kiáltsátok ki az új császárt, én mondom, még nincs késő. Mire az a szélhámos a légiók élén visszatér Rómába, találja itt Dea Flavia augustát és férjét, mint Róma elismert urait!

Izgalom, pirosság és büszkeség ült az arcán. Érezte, hogy még a tizenegyedik órában is magával tudja ragadni társait, ha Dea Flavia a maga hatalmával melléje áll. Úgy állt összeesküvő társai előtt, mintha máris uralkodójuk volna. Nyugtalan, mohó szeme, amelyben lelkesedés és remény csillogott, élesen kémlelte a többiek arcát.

Ám a két idősebb férfiúnak nem tetszett a helyzet. A légiók távollétében könnyű lett volna a caesart árulás segítségével meggyilkolni, most azonban minden egészen másképp áll, s az eredmény nagyon kétséges. Legokosabbnak, ha mindenki menekül a városból, amíg lehet.

Caius Nepos, visszaemlékezve a Caesarral folytatott utolsó beszélgetésére, lassan, de határozottan rázta a fejét. Ancyrus hallgatott, csak a három fiatalabb patrícius helyeselte Hortensius haragos érvelését.

– Mit szólsz te, augusta? – kérdezte végül Philippus Decius, s kétkedő pillantással tekintett a lányra.

– Nélkülem kell határoznotok, urak. Miután Róma praefectusa, amint magatok mondjátok, meghalt, nem tudok hozzá méltó párt választani. Inkább választom tehát az alattvalói hódolatot a császárhoz, és a császári ház iránti hűséghez való visszatérést.

– Ha a caesar ismét Rómában lesz – jegyezte meg Hortensius–, haragja rád is lesújt.

– Akkor megszenvedek árulásomért, érdemem szerint – válaszolt Dea Flavia büszkén.

– De augusta…

– Kérlek benneteket, urak, ne folytassuk a vitát. Én már döntöttem. Ha adtok valamit saját személyi biztonságtokra, legokosabb felkészülnötök a Rómából való távozásra.

– Ha hallgattál volna tegnap reánk… – sóhajtott Ancyrus.

– Súlyos bűnt követtünk el mindnyájan. Adjatok hálát, urak, hogy ha Róma történetét megírják, cselekedetetek nem szennyezi be a mai nap fejezetét. Most pedig búcsúzom tőletek. Ha nyomban elhagyjátok a várost, nem vagytok veszélyben. Beletelik három nap, amíg a caesar és a légiók Rómába érnek. Azután következik a caesar bevonulása és a különböző ünnepségek sora. Ennyi idő alatt az idő letörli neveteket Caligula emlékezetének táblájáról.

– Adnák az istenek! – mormolta Caius Nepos.– De mi lesz veled, augusta?

– Velem ne törődjetek – felelt a lány enyhe mosollyal, melynek iróniáját nem vették észre a maguk sorsán tépelődő összeesküvők. – Én annak kezében vagyok, aki, úgy tudom, a Caesarnál is hatalmasabb. Nála nem eshetik bántódásom. Ég veletek! Remélem, boldogabb és békésebb időkben még találkozunk.

Dea Flavia felállt. A férfiak letérdeltek előtte, és csókkal illették köntöse szegélyét. Aztán meghajolva, kihátráltak az ajtón.

Hortensius Martius utolsónak maradt. Két térdre ereszkedett, s átkarolta volna az augusta lábait, ha a lány gyorsan nem lépett volna vissza.

– Dea… érted égő szerelmem nevében… – kezdte. Ám a leány szelíden, de határozottan félbeszakította:

– Ne szólj szerelmedről, uram. A szerelemnek csak árnya jár közöttünk.

A férfi tiltakozni akart, de Dea Flavia a végleges elhatározás mozdulatával emelte fel kezét.

– Minden hiába, uram. Ami szerelem bennem él, azt te nem tudtad felkelteni soha, még a múltban sem. Kérlek, ne tiltakozz. A szerelmet nem lehet kényszeríteni. A szerelem vagy él, vagy nem. Hogy honnan jő, nem tudjuk. Talán az istenek tudják… Lehet, hogy csak egy van, aki tudja, és ez az egy sokat ad, de mindent vissza is vesz. Lehet, hogy a szerelem tőle jő, s ha nem vagyunk készek arra, hogy a szerelemért mindenről lemondjunk, akkor nem adja meg a szerelem legfőbb ajándékát, és kopáron hagyja szívünket… Lehet! Lehet!– Dea Flavia sóhajtott. – Jaj! Nem tudom… Jó Hortensius Martius, ne nézz rám oly zavartan és ijedten. Ég veled! Nem felejtelek el! Emlékezni könnyebb, mint szeretni.

Hortensius Martius kénytelen volt elbocsátásába belenyugodni. Szeretett volna fellázadni a sors ellen, s rákényszeríteni a lányra akaratát. De amint ott állt előtte fehér ruhában, fiatalon, tisztán, mégis mint olyan, aki tudja, mi a szerelem, mély tisztelet szállta meg a szívét, s érezte, hogy többé nem merne neki szerelméről beszélni.

Megcsókolta a lány köntösének szélét, mint a többiek, és azokhoz hasonlóan hátrálva, de túláradó csalódással a szívében távozott.

XXXV. FEJEZET

Az Isten békessége, amely túlhalad minden értelmet.

Filippiekhez írt levél 6, 7

Három hónap múlt el. Róma megnyitotta kapuit a caesar előtt, és örömujjongással fogadta visszatérését. Voltak ünnepségek és cirkuszi látványosságok, kocsiversenyek és gladiátori játékok. Róma népe elfelejtette, hogy valaha is ezt kiáltozta: Üdv Taurus Antinornak! Üdv!

Most Caius Ju lius Caligula Caesart éltették, és akik nemrég a leghangosabban kívánták halálát, a legszolgaibb meghunyászkodással csúsztak-másztak előtte. Róma volt praefectusának még a nevét is elfeledték.

Végrendeletéről, amely nyilván közvetlenül a halála előtt készült, eleinte sokat beszéltek. A volt praefectus minden rabszolgájának visszaadta szabadságát, s mindegyiknek hagyott annyit, hogy mint szabad ember is megélhetett. Rengeteg vagyonának fennmaradó részét a végrendelet végrehajtói kissé titokzatosan kezelték. Senki sem tudta, hogy ennek mi lesz a végső rendeltetése. Voltak, akik azt állították, hogy készpénzének legnagyobb részét római házának és ostiai villájának árával együtt az Aventinuson élő, nagyon szegény szabadosok társaságára hagyta. Ezek az emberek némileg zárkózott, különös életet éltek, épp ezért a városi hatóságok nem a legjobb szemmel nézték őket.

De mindez csak szóbeszéd volt. Három hónap múltán a népnek egyéb dolga volt, semhogy Taurus Antinor végrendeletéről beszélt volna.

A caesar római bevonulását az ünnepségek és játékok hosszú sorozata követte. Az egész várost zászlók, lobogók, virágfüzérek ékesítették. Harminc napon át tartott az örömujjongás. Egész idő alatt ragyogott az aranyos őszi napfény, csókolgatta a leanderek levelét, és minden reggel rózsaszínre festette a márványos templomokat és palotákat.

A nagy cirkuszban a játékok megszakítás nélkül tartottak harminc napig. Voltak katonai és tengerészeti parádék, küzdelmek numidiai oroszlánok és új hiénák között, gladiátori viadalok és kocsiversenyek. Sok emberi vér folyt a világ urainak mulattatására, tömérdek emberi ügyesség nyilvánult meg, s bátorságot legyőzött a nagyobb bátorság, és sok nagy erő terült a porba.

De a caesar kedves fekete párduca többé nem jelent meg a cirkuszban. Lehet, hogy a halott praefectus hatalmas ökle alatt kiadta páráját. Akárhogy is volt, nem látszott ajánlatosnak felébreszteni az alvó emlékeket.

Caius Julius Caligula, a hadsereg atyja, a legjobb és legnagyobb caesar ezeken a látványosságokon még tébolyultabb volt, mint azelőtt. Most alig egyszer szólt a néphez. Híre járt, hogy felesége, Caesonia mérget kevert az italába. Így akarta kigyógyítani rajongásából Dea Flavia iránt, akit a császár valamennyi augusta fölé helyezett, s akinek Rómából és az ünnepi játékoktól való elmaradása majdnem beleőrjítette a haragba.

Szívesen kiöntötte volna neheztelését rokonára, de nem tehette rá a kezét. Dea Flavia még a császár Rómába érkezése előtt elhagyta a várost, és csak két legbizalmasabb cselédjét vitte magával. Néhányan azt tartották, hogy szicíliai villájába utazott, mások úgy tudták, hogy a szabin hegyek magányába vonult vissza, s a Vesta-szüzek közé készül lépni.

Caius Julius Caligula Caesar elhatározta, hogy széltében-hosszában átkutatja az egész birodalmat, és bizonyára célt is ért volna, ha pár hónappal utóbb Chaerea, a praetoriánus tribunus el nem végzi azt a feladatot, amely az ifjú Escanes tőrének nem sikerült.

A tél lassan jött, de végre elérkezett. Jeges szél fújt a tenger felől. Ólomszínben sötétlett az ég, s a Jeruzsálem városát koronázó dombok fölött nagy felhőgomolyok kergették egymást szilajon.

A göröngyös hegyi lejtőn alig látszott az ösvény. Az elmúlt hét esztendő záporai, szelei és hóviharai minden nyomát elsöpörték annak az útnak, amelyen a hullámzó tömeg valamikor a Názáreti szent lábainak nyomát követte. Kilenc óra felé járt, s az est árnyai már leszálltak. A Kálváriának nevezett hegy oldalán, sötét köntösben, egy magányos férfi tartott lassan fölfelé. Feje fedetlen volt, s bot nem támogatta járását. A szél egy-egy rohama felborzolta haját és homlokába zilálta fürtjeit.

Fejét egyenesen tartotta és szeme előre, a hegy tetejére szegeződött, ahol kitárt karokkalegy magányos, törött kereszt állt. Az ég madarai szálldogáltak körötte. Hét napja minden délután felzarándokolt a vándor a magányos, elhagyott hegytetőre. A város harmadik falán belül, egy kis vendégfogadóban lakott, s minden nap délben indult útjára. Csak akkor tért meg otthonába, amikor az éj sűrű, sötét fátyla leereszkedett a völgyre.

Ma fáradtabb volt, mint bármikor azelőtt. Lábain mintha ólomsúlyok csüngtek volna, amelyek húzták, húzták lefelé, a hely magányossága pedig szívének világát tükrözte vissza.

A hegytetőn leborult a kereszt tövébe, s égő homlokát a kereszt hideg, nyirkos fájára hajtotta.

– Meddig tart még, Uram, meddig? – suttogta.– Nem bírom hordani nyomorúságomat. Szívesen szolgállak, ó, Istenem, szívesen hirdetem igéidet s megyek oda, ahova parancsod küld, de vidd el szép arcát szemem elől, mert ez az arc örökké köztem és kereszted közt áll. Törd meg szívemet, Istenem, mert az ő arcával van tele, és nem minden dobbanása a Tied. Múljék el tőlem e pohár, Uram. Nagyon keserű, nem bírom.

Az este körülölelte az imádkozó férfit. Lent, a városban, sorra kialudtak a fények. Károgó varjak szálltak fel a kereszt mellől, s elpihentek a sötétben.

A zarándok csak térdelt, amikor egyszerre az éjszakai madár röpténél is halkabb nesz ütötte meg a fülét. Mintha valami köntös széle suhant volna végig a göröngyös földön. Néhány apró kavics kifordult nedves ágyából, s tovagurult a lejtőn két kicsiny emberi láb alól, mely a hegy teteje felé igyekezett.

A zarándok nem mozdult, mégis egyre hallotta a neszt, mely egyre közelebb és közelebb jött. A zarándok nem volt egyedül. Egy élő és meleg test térdelt mellette a köves földön, s finom ujjak, melyeknek érintése lágy volt és hideg, mint a hó, tapadtak égő kezére.

– Sokára találtalak meg – mondta füléhez hajolva egy gyöngéd női hang. – Folces nélkül talán sohasem akadtam volna rád, Tegnap értünk Jeruzsálembe. Ma délben láttalak, amint a városból elindultál. Követtelek, de az út nagyon nehéz volt. Azt hittem, sohasem érek a hegyre. Pedig épp itt akartam beszélni veled.

A férfi egész idő alatt néma maradt. Amikor a nő keze először érintette, azt hitte, Isten véget vetett bánatának, s fájó lelkét végül magához fogadta. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a halál édes csókja illette volna szemhéját, s mintha ez lett volna a paradicsom első kóstolója. A sötétség körülfonta mindkettőjüket. Alig tudta kivenni a nő körvonalait, mégis úgy látta, mintha fény áradna a nő szeméből; olyan tündöklő fény, amely bevilágítja a sötétséget és áthatol az éjszaka komor falain.

– Te vagy az?– suttogta.– Ó, Istenem! Könyörülj meg rajtam! Az ő arca, az ő édes arca! Takard el, Uram, előlem, még mielőtt gondolatban árulód lennék.

– Nem látomást látsz – suttogta a nő lágyan. – Nem álom ez. Én vagyok, Dea Flavia, akit szíved szerelmesének neveztél. Eljöttem, mert szeretlek, és mert ezen a helyen tőled akarom megtanulni Istened titkait.

– Te vagy az? Az égből szálltál le hozzám?

– Nem, szívem. A távoli Rómából jöttem, hogy veled legyek és kövesselek, bárhova vezetsz.

– Az én utam messzire visz – felelt a férfi. – Az Úr hívott, s mennem kell.

– Akkor én is veled megyek.

– Távoli országba tartok, hogy megtanítsam Isten igéjére azokat, akik még nem tudnak róla.

– Veled megyek– ismételte egyszerűen a nő.

– Távoli ország az, ahonnan jöttem. Valamikor hazám volt. Apáim ott éltek. Visszatérek oda, s elmondom népemnek, mit láttam itt, a Kálvária hegyén hét évvel ezelőtt.

– Megyek veled én is – hangzott a nő szava. – Otthonod az én otthonom, néped az én népem, Istened az én Istenem, mert tied vagyok most és örökre. Még sok mindent nem tudok, de azt az egyet igen, hogy a te Istened a nagy, az egyetlen igaz Isten. Más Isten nem tudta volna neked megadni az önfeláldozásnak azt az erejét, hogy amikor egész Róma a lábaid előtt fekszik, ott hagyd az egész világot, s eljöjj ide, az ő keresztjének lábához.

A nő mellette térdelt. Taurus Antinornak végtelen öröm és kimondhatatlan hála töltötte be szívét.

„Mert az ember fia eljövendő lesz Atyjának dicsőségében az Ő angyalaival, és akkor megfizet kinekkinek az ő cselekedetei szerint.”

A szél szárnyain lebegve jutottak ezek a szent szavak a füléhez. Antinor megcsókolta a kemény keresztfát ott, ahol Isten fiának lába érintette. Dea Flavia is odanyomta ajkát. És mindkettőjükre leszállt Isten békessége, amely túlhalad minden értelmet.

Fenn, az égen a felhők kettéváltak, ezüstös peremük élesen elvált a sötétkék égtől, s a meghasadt felhők között, határtalan messzeségben egy csillag ragyogott tisztán, fényesen.

Aztán mindketten felálltak, s kéz a kézben, lassan elindultak a hegyről lefelé.

Vége

UTÓSZÓ

Báró Orczy Emma (Tarnaörs, 1865. szeptember 23. – London, 1947. november 12.) nevét a mai magyar olvasók talán kevéssé ismerik, pedig a II. Világháború előtt itthon és a nagyvilágban egyaránt népszerű író volt. Báró Orczy Bódog és Wass Emma grófnő egyetlen leányaként látja meg a napvilágot; apja a Nemzeti Színház főintendánsa, zeneszerző, Liszt, Gounod és Wagner jó barátja. Emma tizenöt éves, amikor először Brüsszelbe, majd Londonba költöznek, ahol zenét és festészetet tanul. Képei hamarosan felkeltik a műértők figyelmét, olyannyira, hogy még a Royal Academy of Artsis kiállít belőlük, s az 1880-as években készült életképei közül a Jó éjszakát című olajfestményével szerepel a Műcsarnok 1889. évi kiállításán. szerepel a Műcsarnok 1889. évi kiállításán.

1894-ben házasságot köt Montague Barstowval. A fiatal pár igen nehéz anyagi körülmények között él, ezért Emma írni kezd. Családjában ez nem példa nélküli, hiszen másfél századdal korábban élt őse, a huszárbravúrjairól híres Orczy Lőrinc irodalmi munkássága is jelentős. Amikor Mária Terézia trónra lép, és trónkövetelő ellenségei megtámadják, 1741-ben Orczy Lőrinc is azon nemes magyar ifjakhoz csatlakozik, akik önként gyülekeznek királynőjük védelmére. önként gyülekeznek királynőjük védelmére.

1903-ban megírja A Vörös Pimpernel című regényét, mely könyv alakban először nem arat sikert, ám színpadi változata kétezer előadást ér meg. Ezután a regény is elindul világhódító útjára: hamarosan 14 nyelvre lefordítják. A francia forradalom legvéresebb szakaszában játszódó romantikus történet főhőse egy angol nemes. A Vörös Pimpernel álnevet viselő báró eszmei elkötelezettségből és emberségből furfangosnál furfangosabb módon francia arisztokratákat ment meg, sokszor egyenesen a guillotine alól.

A műből film is készül, s a főhős neve fogalommá válik. Feltűnik más alkotásokban is, pl. Rowan Atkinson Fekete vipera című sorozatában, de ő az ihletője a náci megszállás idején Rómában tevékenykedő katolikus papról szóló filmnek is, mely AVatikán Vörös Pimpernele címet viseli. címet viseli.

Az Egyesült Államokban összegyűjtik a világirodalom kétezer olyan alkotását, melyet „mindenkinek ismernie kell”, egyetlen magyar mű kerül a listára: Orczy Emma Vörös Pimpernele.

A bárónő 1914-ben írja meg Unto Ceasarcímű ókeresztény tárgyú regényét, melyet a Szent István Társulat 1925-ben lefordíttat, s nyolc évtized múltán most Isten és a császár címmel ad ismét az olvasók kezébe.

A témaválasztás nem előzmények nélküli. Az ókori Róma világát megelevenítő művek sorát Edward Bulwer-Lytton -Lytton 1873) nyitja meg. Miután anyja kitagadja az örökségből, mert elvesz egy nincstelen ír lányt, úgy dönt, hogy regényírással keresi meg kenyerét, s egy évtizeden belül a viktoriánus Anglia legnépszerűbb írójává válik. Pompei utolsó napjai című regényét 1834-ben veti papírra, s ezzel megszületik a korai kereszténységet is bemutató történeti-régészeti regény műfaja.

Körülbelül ebben az időben Giovanni -Battista de Rossi, a nagy olasz régész lajstromba szedi a római katakombákat, és hatalmas kötetekben publikálja a megtalált feliratokat, emlékeket. Nicholas Wiseman bíboroemlékeket. Nicholas Wiseman bíboro1890), az angol katolicizmus vezéralakja többször is ellátogat az Örök Városba, s 1855-ben a még folyó ásatások inspirálják máig népszerű regénye, a Fabiola megírására. Művében arra törekszik, hogy – elsőként az irodalomtörténetben – tudatosan megismertesse olvasóit a keresztény ókor szokásaival, erkölcseivel, gondolkodásmódjával és szellemével, s bemutassa a kor szentjeit, mártírjait, akik úgy jelennek meg, mintha személyes ismerőseink lennének.

Az előzmények közé sorolható az amerikai Lewis Wallace (1827-1905) Ben-Hurja is, is, ban először még folytatásokban jelenik meg. Wallace – civilben egyébként ügyvéd, s egy időben Új-Mexikó kormányzója – nem különösebben vallásos, bár nem számít ateistának sem. Egy vasúti utazás alkalmával találkozik Róbert Ingersoll-lal, a híres-hírhedt istentagadóval, és beszélgetésük hatására úgy dönt, hogy készülő könyvében Jézus pártján fog állni. Végül ő maga is hívő lesz, akárcsak művének főszereplője, s ezzel saját személyében is megvalósítja a későbbi ókeresztény tárgyú regények visszatérő és szinte elengedhetetlen motívumát, a megtérést.

A harmadik mű, mely talán leginkább hatással lehetett az írónőre, Henryk Sienkiewicz (1846-1916) Nobeldíjas regénye, a Quo vadis. A könyv az 1896-os megjelenését követően hamarosan világsikert arat, vélhetően azért is, mert még ugyanabban az évben angolul is kiadják. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy három évvel később – tucatnyi fordítás mellett – egy latin nyelvű változat is készül, egyenesen XIII. Leó pápának.

A bárónő feltehetően ismeri ezeket a regényeket, bár az Isten és a császár cselekményének alakításában nem fedezhető fel közvetlen párhuzam egyikkel sem. Az azonban tény, hogy a téma – az ókori Róma és az őskereszténység – igen népszerű ebben az időben, s aki csak visszanyúl ehhez a korhoz, már fél sikert könyvelhet el. A divatnak köszönhetően számtalan feledhető alkotás születik, ám Orczy Emma regénye nem ezek közé tartozik. Mindent felvonultat, ami egy jó regény kelléke: szerelem, összeesküvés, jó és rossz harca, váratlan fordulatok, s mindezek mellett finoman megjeleníti az alakuló kereszténység társadalmi gondolkodást átformáló eszméjét; ez azonban nem telepszik rá a történetre, nem válik negédessé, mint sok kortárs mű esetében. Nem esik a bárónő abba a gyakorihibába sem, hogy kényszeresen bemutassa a kort, amelyben a történet játszódik; nem vonultat fel a cselekményben precízen bemutatott történelmi személyeket, csakhogy tájékozottságát fitogtassa; s nem tűzdeli tele a szöveget korabeli latin kifejezésekkel a hitelesség látszatát erősítve, mert tudja, hogy bizonyos mértéken felül ezek nem korfestő elemként szolgálnak, hanem zavarják az olvasót, aki regényt, és nem történelemkönyvet kíván kézbe venni. Persze az irodalomkritikusok szemszögéből nézve ez nem biztos, hogy erény, mint ahogy azt is az írónő szemére vethetnék, hogy jellemábrázolásai szélsőségesek és sematikusak.

Érdemes azonban megjegyezni, hogy az előzményként bemutatott regények – hallatlan népszerűségük ellenére – szintén lesújtó kritikákat kaptak annak idején. Elég csak a Nyugat hasábjaira pillantanunk, ahol 1920-ban ezt olvashatjuk: „Wiseman Fabiolá-ja éppúgy nem hordoz művészi értéket, mint Bulwer archaelógiai regénye, a Pompeji utolsó napjai.” És Bár Ady 1901-ben szuperlatívuszokban ír a Quo vadisról – „Olyan szép könyv, olyan nagy, csodás könyv a Sienkiewicz könyve…”– Babits Mihály tudatosan kihagyjaAz európai irodalom története című munkájából: „Mellőztem a divat által időről időre fölkapott írókat is, Sienkiewicztől Galsworthyig.”

De térjünk vissza Orczy Emma regényéhez. A szerző már a címben előre vetíti fő mondanivalóját, mely talán őt magát is foglalkoztatja. A főhős, Taurus Antinor személyén keresztül szembesülhetünk azzal a dilemmával, mely kétezer éve sokakban megfogalmazódott: vajon hogyan tartható egyensúlyban a mindennapok során a jézusi mondás: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek ami Istené”. Ez a motívum vonul végig a cselekményen, s kerül látszólagos összeütközésbe egymással a hazafiság, a karrierépítés, a személyes becsület és a vallási meggyőződés gondolata.

Mindezek ellenére az írónő nem tör filozófusi, teológusi babérokra. Egyet akar csak: történelmi környezetbe ágyazott, fordulatokban gazdag, hagyományos értelemben vett szép szerelmi történetet adni az olvasók kezébe.

Mi hisszük, hogy ez sikerült neki, s talán nem véletlen, hogy épp a Vénuszon, a szerelem istennőjéről elnevezett bolygón egy kráter is őrzi nevét az utókornak.

Kindelmann Győző


Tartalom

I. FEJEZET

II. FEJEZET

III. FEJEZET

IV. FEJEZET

V. FEJEZET

VI. FEJEZET

VII. FEEZET

VIII. FEJEZET

IX. FEJEZET

X. FEJEZET

XI. FEJEZET

XII. FEJEZET

XIII. FEJEZET

XIV. FEJEZET

XV. FEJEZET

XVI. FEJEZET

XVII. FEJEZET

XVIII. FEJEZET

XIX. FEJEZET

XX. FEJEZET

XXI. FEJEZET

XXII. FEJEZET

XXIII. FEJEZET

XXIV. FEJEZET

XXV. FEJEZET

XXVI. FEJEZET

XXVII. FEJEZET

XXVIII. FEJEZET

XIX. FEJEZET

XXX. FEJEZET

XXXI. FEJEZET

XXXII. FEJEZET

XXXIII. FEJEZET

XXXIV. FEJEZET

XXXV. FEJEZET

UTÓSZÓ

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!