Skip to content

Pénzes Bethen – Állati rekordok (PDF – Átirat)

Pénzes Bethen - Állati rekordok

Találatok: 7

23

PÉNZESBETHEN


Állati rekordok

MÓRA KÖNYVKIADÓ

KONDOR LAJOS RAJZAIVAL

© Pénzes Bethen, 1986

BEVEZETÉS

Eleinte csak a sportban jegyezték a rekorderedményeket, ki fut gyor­sabban, ki ugrik távolabbra és így tovább. Aztán egyre több és több rekordlistát állítottak össze. így például a horgászok nyilvántartják a legnagyobb halakat, a vadászok az elejtett vad agancsának mére­tét stb.

Angliában – immár évtizedek óta – évről évre kiadják a híres „Guinness” könyvet, mely ugyan­csak a rekordokat rögzíti, legyen az sportban szerzett, avagy sörivásban elért csúcsteljesítmény.

Lassan se szeri, se száma az em­berekkel kapcsolatos rekordköny­veknek. Ha ez így van, akkor miért ne lehetne az állatok rekordjait is figyelemmel kísérni, teljesítménye­ikről hasonló könyvet írni? Annál is inkább, mert az állatvilágban több százezer, sőt millió faj van, s alig akad közöttük olyan, amelyiknek ilyen vagy olyan sajátsága ne volna különb a többiénél. Valamiben mindegyik faj listavezető lehet – hi­

szen teljesítményük roppant válto­zatos.

Könyvünk terjedelme igencsak szűkre van szabva, így csak néhány tucatnyi csúcsteljesítményt jegyez- p

tünk fel. Es biztosak vagyunk ben­ne, hogy számos érdekesség kima­radt. Sőt. Rekordjaink sem számí­tanak megtámadhatatlannak – hi­szen képtelenség állandóan szem­mel tartani az állatok örökös nagy vetélkedőjét, erdőn-mezőn, vízben, levegőben rögzíteni a világrekord­nak számító eredményeket. Az ál­latvilág különleges teljesítményei többnyire versenybírók távollété­ben születnek – így talán mindörök­re homály fedi a tényleges csúcstel­jesítményeket.

Mindez nem szegte kedvünket, mégis csokorba kötöttünk néhány érdekességet, hogy az állatok kü­lönleges képességeit, teljesítményeit minél jobban megismerjük, saját­ságaikat kellően értékeljük.

Jó szórakozást!

A szerző 5

AZ ÁLLATVILÁG ÓRIÁSAI ÉS TÖRPÉI

EMLŐSÖK

Az emlősök között találjuk a legna­gyobb állatokat. A „pálmát” az ún. sziláscetek, vagyis bálnák – közöt­tük is a kékbálnák – viszik el, nem­ritkán 30 méteres testhosszal és 130000 kilós testsúllyal. Ez annyit jelent, hogy ha egy kékbálnát vo­natra szeretnénk „ültetni” – 13 va­gonra volna szükség! Minek kö­szönhető, hogy ilyen hatalmasra fejlődnek ezek az állatok? Többféle oka van: mindenekelőtt a környe­zetükhöz alkalmazkodtak az elmúlt sok millió év során. Többnyire a sarkköri, hideg tengerekben élnek, és ott előnyükre válik a nagy test, a vastag (áraszos) zsírréteg a bőrük alatt, mert ez védi őket a hidegtől – másrészt bőviben vannak táplálék­nak, a világító rákoknak vagy más nevükön „krill”-nek.

A szárazföldön az afrikai elefán­tok a legnagyobbak, hímjeik 3,5 m magasak, és súlyuk maghaladhatja a 7000 kilót, vagyis a 7 tonnát!

A zsiráfok között akadnak olyan példányok, amelyek 5,8 méter ma­gasan „hordják a fejüket” és súlyuk 2-3000 kiló.

A medvék is meglehetősen terme­tes állatok, hiszen a kodiakmedvék 8, a barnamedvék pedig 2,5-3 má­zsásak.

A majmok góliátjai a gorillák, álló helyzetben 1,8 méteresek, és testsúlyuk elérheti a 180-200 kilót.

Az emlősök között a legkisebbek az etruszk cickányok, testük mind­össze 7 centire fejlődik – amihez már a 2,5 centis farok is hozzászá­mít. Nemcsak törpe voltukról neve­zetesek, hanem arról is, hogy szív­verésük igencsak szapora: szívük percenként 1200-szor (az emberi szív csak 60-80 alkalommal) dob­ban. És még valami – levegőt per­cenként mintegy 300-szor szippan­tanak. Miért e nagy sietség? Miért ez a kapkodás? A cickányféléknek élettani sajátsága a felfokozott anyagcsere, a szervezetben zajló fo­lyamatok gyorsasága.

MADARAK

Az Afrikában élő struccok növe­kednek a madarak között a legna­gyobbra. A kifejlett állatok magas­sága meghaladhatja a 2,5 métert, testsúlyuk a 250-300 kilót. Őket a nanduk és az emuk követik nagy­ságban.

A Déli-sark zord körülményei között élnek az 1 méterre és 30 ki­lósra megnövő császárpingvinek – evvel szemben a Galápagos-pingvi- nek mindössze 25-30 centi maga­sak és 2,2 kilósak.

Itt Európában a túzokok érik el a legnagyobb méretet. A hímek – vagyis a kakasok – 1 méter maga­sak és 16 kilósak is lehetnek. Szét-

7

nyitott, terpesztett szárnyuk elérhe­ti a 2,4 métert. A túzok védett ma­dár Magyarországon, mert össze­sen csak mintegy 3000 példány él, többnyire az Alföld háborítatlan részein; vadászatuk, befogásuk és zaklatásuk szigorúan tiltva van.

A madarak törpéit a kolibrik kö­zött találjuk. A Kubában élő méh- kolibrik a világ legkisebb madarai, testük mindössze 6 centi hosszú, sú­lyuk 3 gramm. Szívverésük – az em­lősöknél már említett etruszk cic­kányéhoz hasonlóan – igen gyors, percenként 500 és 1200 között vál­tozik.

Hazánkban a sárgafejű és a tü­zesfejű királykák a legkisebbek – mindegyik 8-8 centis. A sárgafejüek költenek, míg a tüzesfejüek időn­ként csak átvonulnak minálunk.

HÜLLŐK

A hüllők közt – bármennyire is fur­csán hangzik – nem az úgynevezett óriáskígyók növekednek a legna­gyobbra, hanem a Délkelet-Ázsiá- ban őshonos kockás pitonok. Ta­láltak már 10,8 méter hosszú pél­dányt is közöttük. Az előbb emlí­tett óriáskígyók mindössze 4-5 mé­terre fejlődnek. így a rekordlistán lényegesen előkelőbb helyet foglal­nak el a Dél-Amerikában honos és 8 métert elérő anakondák is. Itt ná­lunk a haragos siklók a leghosszab- bak, akadnak 2 métert is megha­ladó példányok – állományuk

roppant csekély, ezért szigorú véde­lemben részesülnek.

Indonézia egyik szigetén élnek a „komodói sárkányok”, más nevü­

kön a komodói varánuszgyíkok. Testhosszuk elérheti a 3 métert, sú­lyuk az 1 mázsát! Mindössze né­hány száz példány él belőlük. Mivel

magyarázható, hogy ilyen „sár­kánygyíkok” még ma is léteznek? Komodó szigetén védett állapotban élhettek – senki nem zavarta biz­tonságukat, sem ember, sem raga­dozó állat. A hőmérséklet is kedve­ző volt számukra ebben a trópusi környezetben. Megfelelő táplálékot is találtak és találnak. így az óriási növekedésnek, a fennmaradásnak nem volt akadálya.

Dél-Amerikában őshonosak a hegyesorrú krokodilok – találtak már 7,2 méter hosszú és 4 mázsás példányt közöttük.

A teknősök legnagyobbika a ten­geri kérgesteknős. Előfordultak 215 centi hosszú és 450 kilós példányok is, de bizonyos, hogy ennél nagyob­bak is léteznek. Hol vannak ettől a mérettől az elefántteknősök! Hi­szen testük „mindössze” 150 centi hosszú, és súlyuk legfeljebb 200-250 kiló.

A hüllők közt talán a legkisebb a nálunk, továbbá Bulgáriában, Csehszlovákiában és Ausztriában előforduló magyar- vagy pannon­gyík. A kifejlett állatok testhossza 9-11 centi, súlyuk 1,5-2,5 gramm! Szigorú védelem alatt állnak.

KÉTÉLTŰEK

Az úgynevezett farkos

kétéltűek között a ja-

pán óriásszalamandrák

fejlődnek a legna-

gyobbra, a legtestesebb

példányok elérik az 1,5

métert és a 7-8 kilót.

A farkatlan kétéltűek

közt a legnagyobbak az

afrikai Kamerunban

élő góliátbékák – ki-

nyújtott állapotban 90

cm hosszúak és 3,5 ki-

lósak. Vízesések párás

világában élnek, és fő-

leg édesvízi garnélará-

kokat esznek. Néhány

éve szigorúan védik

őket – aki kárt tesz ben-

nük, netán megkísérli

kicsempészésüket az

országból, börtönnel

lakói érte!

A legkisebb kétéltüe-

ket – a mindössze

6,5-7,5 mm-es, vagyis

még az 1 centiméternél

is kisebb békákat – An-

golában találjuk. A „mini békák­nak” még magyar nevük sincs, csak tudományos elnevezésüket tudjuk: Arthroleptis parvulus.

Idehaza nálunk a barna varangy a legnagyobb béka, a nőstény 8-11 centis. Legkisebbjeink a vörös hasú unkák, a kifejlett példányok 4,5 centisek.

HALAK

A legnagyobb halakat a cápák kö­zött találjuk. Az óriáscápák 12-14 méteres testhosszt és 4000 kilós súlyt érnek el, míg a legkisebb faj­nak a kispettyes macskacápát tart­ják – 70^-90 centis testhosszal, és legfeljebb 1 kilós súllyal. Az óriás­cápák az Atlanti- és Csendes-óceán északi részén őshonosak, nevüket meghazudtolóan nem vérszomjas ragadozók, főleg apró – néhány centis – rákokat szűrnek ki a vízből, ezen tengetik életüket. A kis testű rákokat kopoltyúikkal szűrik ki – egy óra alatt akár 1500 tonnányi vizet is képesek átszűrni, hogy kellő mennyiségű eleséghez jussanak.

Az ördögrája sem nevezhető kis növésűnek, hiszen 7 méteres széles­ségével, 6 méteres hosszúságával és 2 tonnás súlyával ténylegesen óriás méretű. Az Atlanti-óceán nyugati részén őshonos.

Az édesvizek koronázatlan kirá­lyai és leghatalmasabbjai a vizák. Fogtak már 8,5 méter hosszú és 1,2 tonna súlyú példányt is! Egykor – 12

még a múlt században is – gyakori vendégek voltak a Dunában, a Ti­szában, de napjainkban még hír­mondót sem találnak belőlük halá­szaink. Amióta hálórendszerek áll­ják útjukat a Duna-deltában (az év nagy részét ugyanis a Fekete­tengerben töltik, és csak tavasszal vándorolnak fel az édesvizekbe, pl. a Dunába – ívás céljából), és a Vas­kapunál újonnan felépült duzzasz­tómű is áthatolhatatlan falként emelkedik eléjük, képtelenek elérni a magyar folyószakaszokat. A Du­na-deltában, a Donban ma is gya­koriak.

A világ legkisebb halai a Fülöp- szigetek egyik tavában élnek, és a gébfélékhez tartoznak. A parányok parányai 12 milliméter hosszúak és 0,2 grammosak.

PUHATESTŰEK

1933-ban, Új-Fundlandnál a ten­gerpartra vetve találták a legna­gyobb óriás kalmárt. Ez polipszerü állat. Az elpusztult állat teljes hosz- sza 21,95 méter volt! Súlya ismeret­len – de bizonyos, hogy több tonnás lehetett.

Többek között Ausztrália északi részén, a híres Nagy-korallzátony­nál élnek az óriáskagylók, melyek­nek teknöi akár 1,5 méter hosszúak és 200 kilósak. Nevetni való, de mégis igaz, a tényleges élő test mindössze 10 kilót nyom a vaskos teknőben. Az óriáskagylók záróiz-

mai roppant erősek – a bezárt tek- nöket még feszítővassal sem lehet kinyitni. Feljegyezték, hogy a hirte­len összecsukódó teknök szinte el­metszik a közéjük kerülő evezőla­pátot. Mindezt a könnyűbúvárok is jól tudják, éppen ezért messzire el­kerülik a találkozást az óriáskagy­lókkal, mert a teknök közé szoruló kéz avagy láb végzetesen elroncso­lódik.

A puhatestűek egyik törpéje a Közép-Európában őshonos, legfel­jebb 1,2 mm hosszúságú és néhány milligrammos paránycsiga. Erdei avar között, korhadó fadarabok alatt él.

ÍZELTLÁBÚAK

A japán óriásrákok – terpesztett állapotban – több mint 1,5 méter átmérőjüek. Rendszertanilag a ten­geri pókok közé tartoznak, és a Csendes-óceán északnyugati részén őshonosak.

Az amerikai homár sem nevezhe­tő liliputinak; a kifejlett állatok hossza elérheti az 1 métert, súlyuk a 8-10 kilót.

Ami pedig a bogarakat illeti, fej fej mellett versenyezhetnek a Dél- Amerikában őshonos Herkules- bogár és az óriáscincér. Mindkettő testhossza elérheti a 16 centit! Ta­láltak már olyan Herkules-bogarat, amelynek súlya 37,5 gramm volt. Sajnos az óriáscincérek sorsa meg­lehetősen mostoha, a gyűjtők any- nyira kiirtották, hogy ma már alig ‘ találni hírmondót ebből az állatból.

Az ízeltlábúak törpéit főleg az atkák között tartják nyilván; szép számmal vannak közöttük 1 mm- nél kisebb fajok.

FÉRGEK

A férgek – jelentős részükben em­berben, állatban található élőskö­dők – között is akadnak óriások és törpék.

Az Atlanti-óceán európai part­vidékén – a sziklák, a kövek között és alatt – időnként előfordul egy- egy összetekeredett zsinórféreg. A többségük 10 méter, de akadt közöttük már 30 méter hosszú és 10 mm-nél karcsúbb példány is. Főleg éjjel, dagály idején hagyják el rej­tekhelyüket.

Se szeri, se száma a kis növésű, 1 mm-nél kisebb férgeknek. Ide tar­tozik például a pontymétely, mely a pontyfélék kopoltyúján élősködik

  • folyamatosan szívja a gazdaállat vérét, szövetnedveit. Egy-egy ponty kopoltyújában sok száz ilyen féreg is előfordulhat – ellenszerüket rég ismerik a haltenyésztők.

CSALÁNOZÓK

Az Atlanti-óceán északi részén él az ún. hajasmedúza. 98-99 százalék­nyi vizet tartalmazó testének, „ka­lapjának” átmérője 2 méter is lehet

  • lecsüngő fogókarjai elérhetik a 30-40 métert is.

A hatalmas korallzátonyokat igazi törpe állatok, a korallpoli- pok építik. Többségük mindössze 1-30 mm méretű. És mégis milyen erőt képviselnek! A többméteres kőkorallokat ilyen parányi állatok építik – főleg mészböl. A 98-99,7 százalék meszet tartalmazó korall- telep évente 0,5-3 centit növeked­het, a korallpolip „munkások” épí­tőtevékenysége nyomán!


FUTÓ- ÉS UGRÖBAJNOKSÁG

Az állatok között számos olyan fajt találunk, amelyeknek a futóteljesít­ménye messze meghaladja az atlé­ták által eddig elért világrekordo­kat… íme, néhány példa.

Az emlősök között a „babérko­szorús”, verhetetlen bajnok az afri­kai sztyeppéken élő ragadozó, a gepárd. Ez a karcsú, hosszú lábú

állat óránként 115 km-es sebességre képes, de csak 500 méteren belül – utána feladja a versenyt, pontosab­ban a kiszemelt préda (pl. antilop, gazella stb.) üldözését. Kiszámítot­ták, hogy a gepárd gyorsulása felül­múlja a legjobb versenyautókét: ál­ló helyzetből 2 másodpercen belül máris 72 km/óra sebességet ér el.

Nem sokkal marad le a gepárd mögött az észak-amerikai pusztasá-

gokon élő villásszarvú antilop: • gyorsasága 110 km/óra.

Az afrikai gnu – különösen, ha üldözik – 90 km/óra sebességgel száguld.

A repülésre képtelen strucc 65 km/óra futóteljesítményre képes, ausztráliai rokona, az emu valami­vel lassúbb, 50-55 km/óra sebesség­gel fut.

Edzésben lévő versenyló – 6 kilo­méteren keresztül – 50 km/óra tel­jesítménnyel galoppozik. Hasonló sebességet képes elérni Ausztrália jelképállata, a kenguru.

Ha a fenti adatokat összevetjük az emberek maximális gyorsaságá-


val – amit 100 méteren elérni képe­sek -, a 45 km/óra sebességgel, ak­kor szégyenkezve hátrálnunk kell, és elismerőleg fejet hajtanunk az állatvilág szélsebes bajnokai előtt.

Persze akadnak lassú „rekorde­rek” is. A közismerten lusta dél­amerikai lajhárok legfeljebb 1,5 km/óra „sebességgel” változtatják helyüket a dzsungel fáinak egyik ágáról a másikra.

De nemcsak a futó-, hanem az ugróteljesítmények is ámulatba ejt­hetnek mindnyájunkat.

Dél-Amerika északi részén ho­nos a nagy testű virginiai szarvas. Vállmagassága eléri a 110 centit, súlya a 200 kilót. Agancsa “mindkét oldalon 14 ágú is lehet. Nos, ez az állat aranyérmes bajnoknak számít, hiszen 15 méter távolba is elugrik.

Az óriáskenguru 12 méter távol­ságra szökell. A fekete kontinens impala antilopja 7,5 méterre is elru­gaszkodik.

A jaguár 5, a puma 4 méter ma­gasra ugrik – ha kedve úgy tartja.

Külön kategóriát képviselnek a vízi állatok. Egyes delfinek 7-8 mé­ter magasra vetik ki magukat a víz­ből. A repülőhalaknak több tucat faja ismert. Valójában ezek az álla­tok nem repülnek, hanem nagy se­bességgel kivetik magukat, kiugra- nak a vízből. Olyan lendülettel „robbannak” ki élőhelyükről, hogy akár 100 méteres távolságra is elvi- torlázhatnak, szárnyszerüen kiszé­

lesedő mellúszóik segítségével. Ez a „távolba ugrás és vitorlázás” legfel­jebb 10 másodpercig tart. A repü­lőhalak képviselőit éppúgy megta­láljuk a Földközi-tengerben, mint az Atlanti-óceánban vagy másutt. A kitűnő húsú szibériai lazac – ha elérkezik az ívás ideje – 3-3,5 méte­res zúgókon, vízeséseken is átveti magát, csakhogy a folyók, patakok felső szakaszára jusson. A tarpon – súlya meghaladhatja a 200 kilót – 2,5 méteres ugrásokra is képes.

A mindössze 6-9 centi testhosz- szúSágú, főleg nyirkos aljú erdők­ben élő erdei béka 3-4 méter távol­

ságba is könnyűszerrel elugrik.

Az egyiptomi ugróegér teste 10-11 cm hosszú, mellső végtagjai csökevényesek, legfeljebb 1-1,5

centisek, annál erőteljesebben fej­lettek hátsó végtagjai – ezek segítsé­gével 1-2 méteres ugrásokra képes.

A rovarok között is számos ug­róbajnokot találunk, jóllehet tény­leges teljesítményeik elmaradnak a felsoroltakétól. És mégis elismerés­sel tartozunk nekik.

Egyes pattanóbogarak, szöcs­kék, bolhák testhosszuk többszörö­sét meghaladó ugrásokra képesek. Például a 2,5 centis szöcskék köny- nyűszerrel 1-1,5 méterre is elru­gaszkodnak.

És mire vagyunk mi képesek? A világ legjobb ugró atlétái 2,37 m magasra és 8,9 m távolba ugranak! 18

SZÉLSEBESEN

A repülés legjelesebb képviselőit a madarak között találjuk.

A repülés bajnoka megtisztelő cí­met a vándorsólyomnak kell ado­mányoznunk, hiszen 250-300 km/ óra sebességre is alkalmas. Nem vé­letlenül: a kiszemelt prédára – pará­nyi pockokra, egerekre, ürgékre stb. – villámsebesen kell lecsapni, mielőtt a prédajelölt „észbe kap­na”.

A sarlósfecskék – zuhanórepülés­ben – elérhetik a 200 km/óra sebes­séget.

A postagalambok 130-150 km/óra

«

sebességgel haladnak az égi ország­utakon, hogy minél előbb célba vi­gyék a testükre erősített parányi le­velet, üzenetet.

A varjúfélék 60-80 km/óra sebes­séget is elérnek, a nagy testű, lomha mozgású keselyüfélék ennél keve­sebbet.

A repülő rovarok – pl. méhek, pillangók – 25-30 km/óra teljesít­ményre képesek.


REKORDDÖNTÉS


A TENGERI USZODÁBAN

Az úszás verhetetlen bajnokait ma­gától értetődően a halak közt kell keresnünk.

Az Atlanti-óceánban közönsé­gesnek számító kardhal 135 km/óra sebességgel száguld a víz felszíné­nek közelében. S ha netán útjába egy könnyű csónak akad – könnyű­szerrel meglékeli az oldalát.

A tonhal megközelítőleg 100 km/óra sebességgel úszik.

A palackorrú delfin 60-70 km/óra teljesítményt vallhat magáénak.

Egyes kalmárfélék 50 km/óra se­bességgel mozognak.

A szilásceteknek, vagyis a bál­náknak, továbbá a pingvineknek 40-40 km/óra a teljesítményük.

Az Északi-sarkvidék fehér bun- dás lakója, a jegesmedve nem ne­vezhető úszóbajnoknak, hiszen át­lagosan 10 km/óra sebességgel „szeli a hullámokat”, de ha a szük- ség’úgy kívánja, akár 30-40 kilomé­tert is maga mögött hagy a jeges vízben…

Persze szép számmal találunk el­lenpéldákat is: így a sziklahal, a lepényhal, a tüskésrája és még hosz- szan sorolhatnánk a többieket is – naphosszat a tengerfenék homok­ján fekszik, többnyire mozdulatla­nul, s elvétve szánja rá magát, hogy néhány méterrel odébblebegjen. Nekik persze nem jut dobogós hely a tengeri uszodában.

20

A MAGASSÁGOK ÉS MÉLYSÉGEK

MEGHÓDÍTÓI

A hegycsúcsoknak, a szédítő ma­gasságoknak meghódítására nem­csak az alpinisták törekszenek. Több tucat olyan állatfajról tu­dunk, amelyek nemcsak néhány órára vagy napra hatolnak fel a

magasságokba, hanem többnyire ott is élnek. Pedig a nagy hegycsú­csok közelsége meglehetősen zord világ: ritka a levegő (vagy kevés az oxigén), szélviharok tombolnak, gyakran havazik, és csak elvétve akad valami szerény táplálék.

A Mount Everest a legmagasabb hegy a világon, csúcsai fölött, 10000 méter magasságban, rend­szeresen repülnek indiai ludak.

Távcsövei többször is megfigyel­tek – 9000 méter magasságban – szakállas saskeselyüket körözni, re­pülni. A havasi csóka gyakran fel­ruccan 8000 méterre. A majdnem fehér bundájú hópárduc még 6000 méter magasságban is reménykedik valami kiadós zsákmányban. A vi- kunya (a tevék kis termetű rokona) Dél-Amerika 5500 méter magas he­gyein él. Az altáji vadjuhok ugyan­csak jól érzik magukat az 5500 mé­teres magasságban, ugyanúgy a po- coknyulak.

Tudunk olyan kolibrikről, ame­lyek nem restek 4800 méter magas­ságba repülni. A szarvasegerek, to­vábbá a nappali lepkék néhány képviselője 4500 méteren él. A ve­szedelmes áspisviperák – pl. a svájci Alpokban – még 2900 méteres ma­gasságban is előfordulnak.

A mélytengereknek is vannak meghódítói. Pedig ott örök sötétség honol, a hőmérséklet – télen- nyáron – +2 °C fok körüli, a nagy tömegű víz nyomása sokszorosa

annak, amelyben mi – itt a föld felszínén – éljük világunkat.

Tudomásunk szerint a legmé­lyebbre a mindössze 10-25 centis halacskák hatolnak (magyar nevét nem, csak tudományos elnevezésü­ket ismerjük: a Bathypteroidae csa­lád képviselői). Vízhatlan televíziós kamerákkal megfigyelték, hogy még a 7000 méteres mélységben is előfordulnak, ahol pedig 700 at­moszféra nyomás nehezedik testük­re! (A tengerben 10 méterenként 1-1 atmoszférával növekszik a víznyo­más.) Különös halak ezek: has- és mellúszóik „gólyalábak” módjára megnyúltak, és ezek segítségével járnak-kelnek az iszapos tengerfe­néken.

BÚVÁROK- BÚVÁRFELSZERELÉS NÉLKÜL

A tüdővel lélegző állatok – legye­nek bár emlősök, madarak, hüllők avagy kétéltűek – legfeljebb annyi ideig maradhatnak a víz alatt, amíg tüdejükben elegendő oxigén van, aztán irány a felszín, egy újabb szippantásnyi levegőért.

A kacsacsőrű cet 1300 méter mélységbe is lemerül, és 120 percig is kibírja egyetlen légvétellel. Az ámbráscet 1000 méterre süllyed, és 80-90 percig is búvárkodik, hogy „fogára való” tintahalakat találjon.

21

A fókák néhány képviselője 30 percig, a rozmárok 12 percig tud­nak a víz alatt maradni.

A halfogyasztó búvármadarak 70 méteres mélységekbe is lehatol­nak, s ha a helyzet úgy kívánja, 10 percig is kibírják a tenger alatt.

A vízisiklók, mocsári teknősök 6-8 percig, a vízibékák hasonló ide­ig bírják a víz felszíne alatt.

Az emberek messze lemaradnak az említett teljesítmények mögött: 3-4 percnél nem bírják tovább leve- göutánpótlás nélkül.

HIDEGGEL, MELEGGEL DACOLÖK

Az időjárás viszontagságai az álla­tokat se kímélik. Egyeseknek der­mesztő hidegben kell élniük – má­sok a magas hőmérséklettel dacol­nak. Legtöbbjüket a szélsőséges kö­rülmények nem kínozzák, hiszen az adottságokhoz – immár sok millió éve – alkalmazkodtak.

A hideggel szemben legedzetteb­beknek az Északnyugat-Kanadá- ban és a Grönlandon őshonos pézs­matulkokat és a Déli-sark világát benépesítő pingvineket kell tekinte­nünk; gyakran előfordul, hogy mí­nusz 68-70 °C fok hőmérsékletet is kibírnak.

A farkasok, jávorszarvasok, a sarki nyulak és a rókák a mínusz 45 °C-os hőmérsékletet is elviselik.

Nem csoda, mivel valamennyinek vastag, tömött, kitűnő hőszigetelő bundája van. A sarki róka prémje például nyolcszor jobban megőrzi a test hőmérsékletét, mint a szobában élő ember ruházata.

A jégtáblákon tipegő sirályok lá­ba legfeljebb 5 °C, annak ellenére, hogy testük 38 °C hőmérsékletű.

A jéghal – amely a sarkköri ten­gerekben honos – még mínusz 2 °C hideget is kibír (a tengervíz alacso­nyabb hőmérsékleten – mínusz 3 °C-on – fagy meg).

A farkos kétéltűek – pl. a gőték – a gleccserjégbe fagyva 2-3 évet is kibírnak, majd újraéleszthetők!

Persze nem mindig töltenek ilyen hosszú időt a fagyos körülmények között; a legtöbbször csak 4-5 hó­napig „telelnek”.

Az egyiptomi ugróegerek a mele­get és a hideget egyaránt jól bírják, hiszen többnyire a Szaharában él­

nek, ahol forróak, 30-50 fokosak a nappalok, és dermesztő hidegek, mínusz 5-10 fokosak az éjszakák. Persze tudni kell azt, hogy az ugró­egerek a forró nappalt föld alatti üregekben töltik – ahol hűvösebb a levegő. Védett kotorékjukat csak alkonyaikor hagyják el, amikor a hőmérséklet elviselhetőbb.

Az ugyancsak sivatagi szarvasvi­perák nappalra beássák magukat a homokba, és ugyancsak alkonyai­kor, préda érkezésekor bújnak on­nan elő – vágják méregfogukat vil­lámgyorsan a kiszemelt állatba.

Az Eszak-Amerika természetes meleg vizeiben élő, ikrázó fogas- pontyféle időszakosan 49 °C-os me­leget is kibír. Kenyában, a Magadi- tóban (Afrika) 43 °C hőmérséklet­ben él egy Tilapia-halfaj. Itt ná­lunk, a hévízi tóban élő szúnyogirtó fogaspontyok könnyedén elviselik a 28-32 °C-os termálvizet.

ÁLLATOK – VÁNDORBOTTAL

Vannak állatok, amelyek az év bi­zonyos szakában vándorlásra ad­ják fejüket. Ezt rendszerint nem jó­szántukból teszik, hanem az élet kényszeríti őket. Ennek több oka lehet: hidegre fordul az időjárás, ennek következtében elpusztul a növényzet, az állatok egy része, s így nincs mit enniük, máskor a jobb sza-

porodási körülmények miatt kell más vidéket felkeresniük.

Tudomásunk szerint a sarki csér (sirályféleség) a legkitartóbb ván­dor, mivel évről évre – ahogy az ősz beköszönt – az Északi-sarkkör vilá­gából délre vonul. Európa partjai mentén repül, majd Afrika követ­kezik. A végcél Dél-Afrika csücske: Fokföld. Amikor nálunk tél van, ott nyár honol – s ez elviselhető a sarki csérek számára. Amikor itt tavaszodik – vándoraink visszare­pülnek az Északi-sarkkör halban

gazdag vizeire. Egy út során 15-18000 kilométert kell megtenni – s ez évente hozzávetőlegesen 35000 kilométer. Nem csekélység!

Kedvenc madaraink, a fehér gó­lyák évente kétszer 13000 kilomé­tert – összesen tehát 26 000 kilomé­tert tesznek meg vonulásuk során.

A Csendes-óceánban élő szürke­bálnák igencsak kitartó vándorlók hírében állnak. A nyári hónapokat az Északi-sarkkör vizeiben (Alasz­ka körül) töltik, mert ott temérdek táplálékot (krillt, néhány centis rá- 25

kot) találnak maguknak. Ahogy őszre, télre fordul az idő, délre hú­zódnak. Végcéljuk a Kaliforniai­öböl langyos és zavaros vize – itt töltik a téli hónapokat, és itt hoz­zák világra borjaikat. Vándorlásuk során mintegy 10000 kilométert vonulnak délre, majd ugyanennyit északra – ez évente 20 000 kilomé­ter. Amikor lassan és komótosan elhaladnak az amerikai partoknál – pl. San Diego előtt -, emberek vár­ják őket. Minden kényelemmel be­rendezett jachtok fedélzetéről, könnyű és gyors járású motorcsó­

nakokról emberek százai figyelik, filmezik a tenger óriási vándorait. Sőt előfordul, hogy annyira megkö­zelítik őket, hogy megsimogatják robusztus testüket is… A jámbor vándorok mindezt nem veszik rossz néven.

A tengerekben más vándorokról is tudunk. Törpe rádióadóval fel­szerelt cápát repülőgépről követ­tek: 51 nap alatt több mint 5000 kilométerre távolodott a jelölési helytől.

Főleg Skandináviában élnek a • norvégiai lemmingek, ezek a külö­nös életvitelű – aranyhörcsög mére­tű – pockok. Időnként – főleg jobb táplálkozási és szaporodási adott­ságok miatt – tömegesen felkere­kednek, és csoportosan vándorol­nak. Sok-sok kilométert maguk mögött hagynak, s eközben teljesen

t

mindegy, hogy szárazföldön vonul­nak vagy patakokon, folyókon; ne­tán tavakat kell átúszniuk.

Ki ne hallott volna a mindent letaroló rovarokról: a vándorsás­kákról? Többnyire Afrikában él­nek. Egy-egy területen annyira el­szaporodhatnak, hogy többmilliós csoportokat, „felhőket” is alkot­hatnak. Persze ahol ennyi állat van, ott semmi eleség sem elég – ezért folyton-folyvást vándorolniuk kell, hogy újabb és újabb területek nö­vényzetét rághassák, tarolhassák le. Egy-egy raj naponta 30-50 kilomé­teres utat is megtesz. De ez nem minden! Megfigyeltek már olyan vándorsáskarajokat is, amelyek 1500-2000 kilométerre távolodtak a szárazföldtől, és a tenger felett repültek.

A rénszarvasokat – ha katonák volnának – „gyalogosoknak” ne­vezhetnénk, hiszen ősszel 1000 kilo­métert is vándorolnak délre, hogy melegebb, védettebb helyekre hú­zódjanak, tavasszal újra felkere­kednek, és északra menetelnek.

A szárazföldi békák – mint pl. a barna és a zöld varangyok – tavasz-

szal sok száz métert megtesznek mászva és ugrálva, hogy elérjék a mélyebben fekvő vizeket, lápokat, mocsarakat. A petézés miatt ván­dorolnak ide. Petéiknek ugyanis nélkülözhetetlen a víz – lárváik is a vízben kelnek ki. Miután átalakul­nak, és kialakulnak a kisbékák, ezek elhagyják a vizeket, és életüket a szárazföldön: kertekben, erdők­ben töltik.

Sok olyan állatról tudunk, ame­lyek ugyancsak elvándorolnának, de nem tehetik – mert nincs szár­nyuk, fáradhatatlan lábuk. Hüllő­ink, kétéltüink a hideg elől bizo­nyosan délre húzódnának, amikor ősszel hidegre fordul az idő, de nem teszik. Nincs lehetőségük rá. Szo­rult helyzetükben beássák magukat a talajba, fagymentes helyekre hú­zódnak, és ott vészelik át a hideg téli hónapokat.


NAGYEVÖK, NAGYIVÓK

Nagyon nehéz rangsorolni, hogy melyik állat eszik a legtöbbet és me­lyik a legkevesebbet. A sokat evők rendszerint nagy testüek, így ará­nyosan sok táplálékot kell maguk­hoz venniük.

A kékbálna gyomra olyan hatal­mas, hogy egyszerre 2 tonna táplá­lékot – főleg apró testű rákot képes befogadni.

Az erszényes hangyász egyszeri jóllakásához 10-20000 hangyát is bekebelez.

A dögkeselyűk, ha hosszas kop­lalás után valami elpusztult állat­hoz hozzájutnak, abból úgy belak- mároznak, hogy alig tudnak gyom­ruk terhe miatt a magasba emel­kedni.

A kígyók – pl. az óriáskígyó, a kockás piton, az anakonda – egy­szerre testsúlyuknak egynegyedét, sőt egyharmadát is bekebelezhetik, de 7-8 hónapon keresztül koplalni is képesek.

Egy másfél kilós süllő a 8-10 cen­tis szélhajtó küszből egyszerre

35-40 példányt is megehet, amit gyomortartalom-vizsgálatokkal bi­zonyítottak.

Ha hideg van (a hőmérséklet 4-5 °C), a csuka által lenyelt ká­rász 2-3 óráig is életben marad elej- tője gyomrában!

A nagyivók bajnokának bizo­nyosan az elefántokat tarthatjuk, ezek fejenként egyszerre 180 liter vizet is képesek felszippantani. A tevék 120 liternyi vizet is lecsur­gathatnak nyelőcsövükön – s ha a nélkülözés úgy hozza, testnedvessé­güknek 30%-át is elveszíthetik (pl. nagy szárazságok idején), mégsem pusztulnak el. Az ember teste ned­vességtartalmának legfeljebb 12%- át nélkülözheti – de azt is csak rövid ideig.

ÉLELEMREJTEGETÖK

Akadnak olyan állatfajok, amelyek már jó előre gondoskodnak élelem­tartalékról, számítva a téli, ínséges hónapokra.

Az élelemrejtegetök versenyében talán a közönséges hörcsögök a leg­eredményesebbek. A mindössze 30 deka súlyú állatok 12-15 kilónyi gabonamagvat, száraz gyümölcsöt is felhalmozhatnak föld alatti – egy­két méter mélységben rejtező – rak­tárukban.

A mókusok és az ürgék szin­tén raktároznak némi táplálékot.

A legkülönlegesebbek a vakondok. A kamrájukban „élő konzerveket” tárolnak. Mit jelent ez? Amikor bő­ségesen találnak maguknak földigi­lisztákat – alagútjaiknak fúrása közben -, csak egy részüket fo­gyasztják el. A felesleget félreteszik egy föld alatti üregben. Persze a giliszták onnan könnyűszerrel szét­mászhatnának, mert a földásásban igencsak jeleskednek, de mégsem tehetik. A vakondok ugyanis óva­tosan megharapják feji részüket, és így már képtelenek a földfúrásra, így helyben maradnak, mint „élő konzervek”.

A szajkók ősszel makkot gyűjte­nek, egyesével elássák őket. Télen rájárnak a földben lévő táplálékra, bár csak egy részét találják meg.

29

MENNYI IDŐ KELL A VILÁGRAJÖVETELHEZ?

Az állatok világrajövetelének ideje szinte fajonként más és más. Van­nak, amelyek csak hosszú idő után, és akadnak olyanok, amelyek rövid időn belül világra jönnek.

Az emlősök között – minden bi­zonnyal – az elefánt vemhes a leg­hosszabb ideig: embrióját 660 na­pig hordja. A zsiráf 480 napig ter­hes. A tengerek óriásai, a bálnák 330-360 napig hordják vemhüket. Az egerek vemhességi ideje mind­össze 18-24 napig tart.

A kis énekesmadarak kotlási (to- jáskeltetési) ideje általában 11 nap – a rekordot az új-zélandi királyal­batroszok tartják: 80 napig ülnek tojásaikon.

A hüllők többsége tojásokat to­jik, amelyeket a nap melege költ ki, de akad néhány olyan faj is (mint pl. az elevenszülő gyíkok, a parlagi viperák stb.), amely élő, eleven utó­dokat „szül”. A mocsári teknősök tojásainak kikeléséhez 90-100 nap szükséges.

A halak különböző hőmérsékle­ten ívnak. Amelyek hideg körülmé­nyek között szaporodnak (pl. piszt­

rángfélék), azoknak hosszú időre van szükségük az ikra kikeléséhez – a meleg időben ivók (mint a ponty­félék családjába tartozó, délkelet­ázsiai növényevő halak) ikrája rö­vid időn belül kikel. Ha a pataki szaiblingok, a pisztrángok rokonai, 5 °C-os vízben ívnak, úgy ikrájuk kikeléséhez 103 napra van szükség. A hínárevő amurok június végén, július elején tartják nászukat – ikrá­ik a 23-24 °C-os vízben 24 órán belül kikelnek.

NÉHÁNY KÜLÖNLEGESSÉG, FURCSASÁG

„Vak tyúk is talál szemet” – tartja az ismert közmondás. Ha ez igaz, akkor a halak esetében kétszeresen az. Több olyan halfajról tudunk ugyanis – pl. a Mexikóban élő bar­langi vak lazacokról -, amelyek egész életükben világtalanok. Még­is életben maradnak, táplálkoznak, szaporodnak. Tehetik ezt azért, mert testükön számtalan érzékelő idegvégződés van, s ezek segítségé­vel könnyedén tájékozódnak, meg­találják a számukra nélkülözhetet­len eleséget.

Délkelet-Azsia mocsaraiban kö­zönségesek az ún. szemforgató ha­lak. Természetüket meghazudtoló- an életüket nem annyira a vízben,

hanem a vízből kiálló mangrove­gyökereken töltik – a szabad leve­gőn. Különleges kopoltyúikkal részben a légköri levegő oxigénjét is hasznosítják. Az inkább mászó, mint úszó halak főleg a víz felszíne közelében élő, röpködő rovarokra vadásznak.

Főképp Afrika középső részén élnek a tüdős halak. Mint nevükből is kitűnik, tüdővel lélegeznek. Nem véletlenül. Élőhelyük vize a forró nyarakon kiszárad. Ilyenkor beás­sák magukat az iszapos aljzatba, és egy maguk által készített „iszapcsö- vön” keresztül szippantják a légkö­ri levegőt.

Téli álmot rendszerint csak né­hány emlősállat és a mérsékelt övékben honos csúszómászók al­szanak. Nemrégiben kiderült, hogy a madaraknál is akad olyan faj, amelyik téli álomra rendezkedik be – ez pedig a Kanadában élő téli estifecske. Ezek a madarak, ha csökken a hőmérséklet, félrehúzód­nak, elbújnak és megmerevednek – szinte mély álomba merülnek, mi­közben testhőmérsékletük erősen lecsökken. 2-3 hónapig is kibírják étlen-szomjan, bőrük alatt ugyanis kellő mennyiségű zsiradékot hal­moznak fel, s ez fedezi a koplalás közbeni energiaveszteséget.

Ha a rágcsáló állatok közt rágó­vetélkedőt rendeznének, úgy a győztes minden bizonnyal a hód lenne, hiszen egy kifejlett, 25-30 ki- 31

lós állat 15 perc alatt körberág és kidönt egy 10 cm átmérőjű fát!

Nevezhetnénk „befalazott ará”- nak is a Borneo szigetén élő orr­szarvúmadarak nőstényét. A pár­zás után ugyanis a hím madarak sárral, agyaggal, iszappal valóság­gal befalazzák hitveseiket a 15-30 méter magasságban lévő faodvak- ba. A befalazott odún csak egy pa­rányi rés marad – ahol a hímek benyújtják csőrükkel a legszüksége­sebb táplálékot. Az odúfogság ad­dig tart, amíg a tojások ki nem kel­nek. A falazásnak nagy jelentősége van – ily módon egyetlen ragadozó sem férkőzhet a tojó és a tojások közelébe…

.)

A 2500 méter magasságban élő alpesi hódfajok télvíz idején beás­sák magukat a hó alá, és ott húzzák meg magukat mindaddig, amíg hi­deg van, hó esik, erős szél fúj.

Az ausztráliai termeszek 3,5 mé­ter magas és legalább 90 centi széles termeszvárat építenek.

Minden élőlény termel elektro­mos áramot. A legtöbb csak egé­szen keveset – míg néhány faj való­ságos elektromos „erőműnek” te­kinthető. A legtöbb áramot – 370-550 volt feszültséget és 80-100

watt teljesítményt – az elektromos angolnák termelik. Jóllehet nem fo­lyamatosan, hanem csak időszako­san, amikor arra szükség van, pl. a zsákmány elkábítására, harcképte­lenné tételére. Ezek a Dél-Ameriká- ban őshonos halak még az emberre is veszélyt jelenthetnek. Tudunk egy esetről – a lipcsei állatkert ak­váriumában történt -, amikor az egyik állatápolót olyan erős áram­ütés érte, hogy 30 percre elvesztette eszméletét… Az elektromos angol­nákat az elektromos harcsák

33

(350—450 volt feszültséggel) és az elektromos ráják (400 volttal) kö­vetik.

Az állatok királyának az orosz­lánt tartják – hatalmas ereje miatt. A testi erő azonban nem minden. A mérgeskígyók – amelyek 1,5-2,5 méteresek – lényegesen nagyobb „hatalmat” vallhatnak magukénak, íme, a bizonyíték: az Indiában élő királykobrák termelik a legtöbb mérget – egy-egy állat 420 milli­gramm mérget bocsát ki maráson­

ként. Ez a méregmennyiség 5-6 em­bert is elpusztíthat. Az Észak-Auszt- ráliában és Új-Guineában őshonos tajpán kígyók méregtermelése ugyan kevesebb – 120 mg marásonként -, hatása mégis minden más kígyóét felülmúlja: ennyi méreg 60-80 em­ber életének kioltásához elegendő. A nálunk is honos keresztes viperák messze elmaradnak az előbb emlí­tettektől – egy-egy állat merása, il­letve mérge legfeljebb egy 18-20 ki­lós gyerek tragikus végét okozhat­

ja, de csak abban az esetben, ha a * méreg közvetlenül a vérébe kerül.

Az éles hallás bajnokai a delfi­nek. Ezek az állatok tízszer jobban hallanak, mint mi, emberek. A del­finek még 200000 Hz-es hangot is észlelnek (mi legfeljebb 12-20000 Hz értéket). A delfineket a denevé­rek követik 95000 Hz, majd a macskák 47 500 Hz, őket a kutyák 35000 Hz teljesítménnyel. (1 Hz = 1 rezgés 1 másodperc alatt; 200 000 Hz = 200 000 hangrezgés 1 másod­perc alatt – igen magas hang, embe­ri fül már nem érzékeli.)

ÉLETKORREKORDOK AZ ÁLLATVILÁGBAN

Öreg állat – nem vén állat! Sokan úgy gondolják, hogy a leghosszabb életkorú állatokat a legfejlettebbek, az emlősök között találjuk. Téve­dés. A tényleges matuzsálemi kort elérőket a hüllők között találjuk. Valószínűleg azért, mert életvite­lük, anyagcseréjük meglehetősen lassú – mondhatnánk úgy is: lusta -, így szervezetük tovább életképes.

Az életkorrekordok többségét mes­terséges körülmények között tar­tott állatoknál állapították meg. De szép számmal rögzítettek adatokat a szabad természetben is, méghozzá többféle módon.

Akadnak olyan állatok, amelye­ket fiatalkorukban megjelöltek, és életük végéig figyelemmel kísértek; másoknak a csontját elemezték; ha­laknál a pikkelyek, csigáknál, kagy­lóknál az évgyűrűk számát össze­gezték és így tovább.

35

Ezek után lássuk az életkorre- HÜLLŐK

kordokat rendszertani sorrendben csoportosítva:

EMLŐSÖK

Indiai elefánt 70 év

Ló 62 év

Póni ló 54 év

Szamár 87 év

Zebra 40 év

Csimpánz 39 év

Kutya 34 év

Macska 33 év

Kecske 20 év

Üregi nyúl 15 év

Patkány 4 év és 8 hónap

Fehér egér 3 év és 3 hónap

Szíriái aranyhörcsög 3 év

MADARAK

Fakó keselyű 117 év

Uhu 68 év

Galamb 40 év

Mauritiusi óriásteknős (kipusztult) 152 év

Mocsári teknős 120 év Elefántteknős 100 év fölött

Mór teknős 105 év Nílusi krokodil 56 év

Kínai alligátor 88 év

Törékeny gyík 33 év

Anakonda 29 év

KÉTÉLTŰEK

Japán óriásszalamandra 52 év Barna varangy 36 év

Foltos szalamandra 24 év Kecskebéka 16 év

HALAK

Viza 200 év

Ponty 170-200 év

Harcsa 60 év

Angolna 55 év

Mexikói kardfarkú hal 3 év Szivárványos guppi 2 év

A halaknál feltétlenül említést kell tennünk az ún. kérészéletű (vagyis rövid életű) fajokról is. A Kelet- Afrikában élő fogaspontyokra gon­dolunk. Kis testű állatok, legfeljebb 7-8 centis testhosszt érnek el. Főleg lápokban, mocsarakban, araszos pocsolyákban élnek, mindössze 6-7 hónapig! A nyári száraz évszakban ezek az időszakos vizek a fenékig kiszáradnak, és a bennük élő halak elpusztulnak. Hírmondó azért ma­rad belőlük, mert az előzőleg lera­kott, megtermékenyített ikra nem pusztul el. A szárazsággal jól daco­ló, viszonylag vastag héjú ikra 5-6 hónapon keresztül fekszik a teljesen kiszáradt talajban. Éppen ezért az ilyen ikra akár postai levélben is nyugodtan küldhető, szállítható még több héten keresztül is, semmi károsodása sem lesz. Mihelyt az ősi lelőhelyen beköszönt az esős idő­szak, és újból megtelnek vízzel a kiszáradt élőhelyek, az ikrából ki­kelnek a halak. Hihetetlen ösztön­nel és nagy falánksággal táplálkoz­ni kezdenek, így erőteljesen fejlőd­nek. Sietni kell, mert az idő sürget,

és az élet rövid – mindössze fél év. A teljes kifejlődés után ívnak, majd, mint már említettük, elpusztulnak, és a körfolyamat elölről kezdő­dik…

PUHATESTŰEK

Óriáskagyló 54 év Éticsiga 7 év

TÜSKÉSBŐRŰEK

Tengeri sün 8 év

ÍZELTLÁBÚAK

Homár 50 év

Folyami rák 25 év

Apuliai tarantulapók 20 év Fekete fahangya 19 év

Az előzőekben mindössze néhány rekordot soroltunk fel. Pedig meg- számlálhatatlanról tudunk. De íze­lítőnek talán ennyi is elég.

37


TARTALOM

Bevezetés 5

Az állatvilág óriásai és törpéi 7

Futó- és ugróbajnokság 15

Szélsebesen 18

Rekorddöntés a tengeri uszodában 19

A magasságok és mélységek meghódítói 20

Búvárok – búvárfelszerelés

nélkül 21

Hideggel, meleggel dacolok 23

Állatok – vándorbottal 24

Nagyevök, nagyivók 28

Élelemrejtegetök 29

Mennyi idő kell

a világrajövetelhez? 30

Néhány különlegesség,

furcsaság 31

Eletkorrekordok

az állatvilágban 35

PÉNZES BETHEN


Állati rekordok

Tudod, hogy ha a legnagyobb em­lősállat, a kékbálna vonatra száll­na, 13 vagonban férne csak el? Tu­dod, mekkora a japán óriásszala­mandra vagy az ördögrája? Hogy milyen veszélyes állat az óriáskagy­ló? Hogy a gepárd futás közben jobban gyorsul, mint a legjobb ver­senyautó? És hogy mekkorát ugrik az egyiptomi ugróegér? Megtudha­tod az Állati rekordokból, mert ez a könyv nemcsak a legnagyobb és a legkisebb, a leggyorsabb és a leg­lassúbb állatokról mesél, de a legki­tartóbb repülőről, a legügyesebb búvárról, a hideget-meleget legjob­ban türőről, a legfalánkabbról és a legiszákosabbról és még sokféle más rekordtartóról is. Kondor La­jos természetimen és játékos kedv­vel rajzolta meg az „állati vetélke­dő” szereplőit.

MÓRA KÖNYVKIADÓ

ÖT ÉVEN FELÜLIEKNEK

HU ISSN 0133-820 X

ISBN 963 11 4432 1

MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ: SZILÁDI JÁNOS IGAZGATÓ KOSSUTH NYOMDA (85.0927), BUDAPEST, 1986 FELELŐS VEZETŐ: BEDE ISTVÁN VEZÉRIGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ: SULYOK MAGDA MŰSZAKI VEZETŐ: SZAKÁLOS MIHÁLY KÉPSZERKESZTŐ: SZECSKÓ TAMÁS

MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SUPP EMILNÉ 41 000 PÉLDÁNY

TERJEDELEM: 4.18 (A/5) ÍV. IF 5557

29,- Ft


Móra

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!