Skip to content

Sarah Dunant – Vénusz-születése (PDF – Átitat)

Sarah Dunant - Vénusz-születése

Találatok: 4

382

Cover




S A R A H D U N A N T


Vénusz

születése


SZERELEM ÉS HALÁL

FIRENZÉBEN

ATHENAEUM, 2005


FORDÍTOTTA:

SÓVÁGÓ KATALIN






© Sarah Dunant, 2003

A mű eredeti címe: The Birth oj Venus

Little, Brown

an imprint of Time Warner Books UK

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2005

A borítón Leonardo da Vinci La Belle Ferroniere (Louvre, Párizs)

című olajfestménye látható.

Fotó © 1990, Photo Scala, Firenze


Kiadta az Athenaeum 2000 Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum 2000 Kiadó ügyvezetője

1052 Budapest, Szervita tér 5.

Tel.: 235-5020

Anyámnak, Estelle-nek, és lányaimnak,

Zoénak és Georgiának

Prológus

Senki sem látta meztelenül, míg meg nem halt. A rendnek az volt az egyik parancsa, hogy a nővérek ne lássanak testet, se a magukét, se a másét. Körültekintő mérlegelés előzte meg ezt a regulát. Gomolygó, redős köntösük alatt az apácák hosszú vászoninget viseltek, amelyet sose vetettek le, még mosdásnál sem, tehát egyszerre szolgált lepelként, törülközőnek és hálóruha gyanánt. Ezt az inget havonta egyszer váltották (ennél gyakrabban csak nyáridőben, midőn verejtékben fürdette őket a toscanai ónos meleg), aggályosan pontos előírások szerint, vetkőzés közben az ágyuk fölött függő feszületre szegezve a szemüket. Ha valakinek bűnös módon lefelé tévedt a tekintete, az a gyóntatóra tartozott, és nem lett belőle pletyka.

Mikor Lucrezia nővér a kolostorba érkezett, a szóbeszéd szerint néminemű hiúságot is hozott a hivatásával együtt (móringjához, mondták, egy dúsan díszített kelengyeláda is tartozott, benne olyan könyvek és képek, amelyek érdemesek lettek volna a Fényűzési Rendőrség figyelmére). Egykoron a rend hajlott az efféle tévelygésre és luxúriára, de a reformáció óta szigorodtak a szabályok. A mostani rendtagok közül már senki sem emlékezett azokra az időkre, kivéve a tisztelendő anyát, aki nagyjából Lucreziával egyidőben lett Krisztus arája, de rég hátat fordított ezeknek a hívságoknak. Lucrezia nővér meg sose beszélt a múltjáról. Tulajdonképpen az utóbbi néhány évben szinte nem is beszélt. Hogy jámbor volt, ahhoz nem fért kétség. Amiként csontjait meghajlította és összetapasztotta a kor, úgy olvadt össze benne a hallgatás és a jámborság. Bizonyos értelemben ez rendjén is volt így. Még ha meg is kísértette a hiúság, minő tárgyban szemlélhette volna magát? A kolostorban nem volt tükör, az ablakokból hiányzott az üveg, még a kerti halasmedencét is olyanra tervezték, hogy a közepén levő szökőkút szüntelen esővel fossza meg az akaratlan önimádókat a víztükörtől. Természetesen a legtisztább szerzet sem lehet mentes a kihágásoktól, és időnként rajtakaptak agyafúrtabb novíciákat, hogy az idősebbek szembogarában figyelik parányivá zsugorodott képmásukat. De ez is többnyire megszűnt Urunk ábrázatának fenyegető közeledésétől.

Lucrezia nővér már évek óta nem nézett senkire, viszont egyre több időt töltött cellájában ájtatoskodással. Szemére hályogot vont a kor és Urunk szerelme. Amióta elhatalmasodott a betegsége, felmentették a kétkezi munka alól, és mialatt a többiek dolgoztak, ő a kertben üldögélt, vagy a gyógyfüves ágyás mellett, amelyet egykor gondozott. Halála előtt egy héttel itt kapta rajta Carmilla nővér, a fiatal novícia; riadalmára az idős apáca nem a padon ült, hanem a földön feküdt; ruhája megfeszült a daganaton, vélumát félredobta, arcát odatartotta az alkonyati napsugaraknak. Ily meztelenkedés súlyos vétek volt a regula ellen, ám addigra a kór annyira beleette magát Lucrezia nővérbe, és kínjai oly nyilvánvalók lettek, hogy a tisztelendő anyának nem volt lelke megfenyíteni. Később, miután a felsőbbség távozott és a tetemet elvitték végre, Carmilla közhírré tette azt a találkozást a refektóriumi asztal mellett, elszörnyülködve, miként izzott szürke glóriaként a fátyoltól szabadult rendetlen haj, és hogy ragyogott Lucrezia arca a boldogságtól, csakhogy az ajkán játszó mosoly inkább diadalmas volt, mint üdvözült.

Abban az utolsó hétben, amelyben a fájdalom egyre mélyebb medret mosott magának, és ága magával ragadta Lucreziát, cellája előtt a folyosónak kezdett olyan büdös halálszaga lenni, mintha máris rothadna róla a hús. A daganat olyan érzékennyé püffedt, hogy a nővér már ülni sem bírt. Hívattak egyházi kirurgusokat, még egy doktort is Firenzéből (a hús megmutatkozhat, ha szenvedést kell enyhítem), ám Lucrezia elutasította őket, senkivel sem osztotta meg agóniáját, tovább titkolta és leplezte a daganatot.

Addigra megrohanta őket a nyár; a kolostor nappal főtt, éjjel fuldokolt, de Lucrezia nővér továbbra is talpig öltözötten feküdt a takaró alatt. Senki se tudta, mióta eszi húsát a betegség. Ruhájukat olyan bőre varrták, hogy elnyeljen minden formát és nőies domborulatot. Öt éve, amikor a zárda legnagyobb botránya robbant ki a régi rossz napok óta, egy sienai tizennégy esztendős novícia olyan sikeresen takargatta magát kilenc hónapig, hogy csupán akkor hullott le róla a lepel, midőn a konyhás-nővér megtalálta a méhlepény rongyait a borospince sarkában, és attól tartva, hogy valamely félig felfalt állat belsőségeire bukkant, addig szaglászott, míg rá nem lelt egy kád miseborban a liszteszsák nehezékére kötött, felpüffedt pici tetemre. Magának a lánynak nyoma veszett.

Mikor egy hónapja először ájult cl matutinum közben, Lucrezia nővér a faggatásra bevallotta, hogy bal mellében már egy ideje megvan a csomó, amelynek apró vulkánjában rosszindulatú energia lüktet. Ám kezdettől sziklaszilárdan elutasította, hogy bármit is tegyenek a baj ellen. Miután beszélt a tisztelendő anyával, aki ezért késett el a vecsernyéről, a kérdés nem került szóba többé. A halál végül is csak megállója egy hosszabb utazásnak, olyan, amelyet Isten házában nemcsak félelemmel, de örömmel is illendő fogadni.

Az utolsó órákban megőrjítette a kín és a láz. A legerősebb főzetekben sem lelt enyhülésre. Míg kezdetben méltósággal viselte szenvedését, most állatként vonított cellájában, felverve reménytelen, rémítő hangjával a közeli cellákban a fiatalabb apácákat. E vonításhoz tört szók is elegyedtek, amelyeket szaggatott rikoltásokban lökött ki magából, vagy eszelős imaként suttogott; latin, görög és volgare csapzott össze a szavak enyves habarékjában.

Végül magához vette Isten egy újabb füllesztő nap hajnalán. Elment a pap, aki feladta neki az utolsó kenetet, és a beteg egyedül maradt egy ápoló nővérrel, aki elmesélte, mily csodálatosan megváltozott Lucrezia ábrázata a lélek távozásának pillanatában: a kíntól mart ráncok kisimultak, az arc redőtlen lett, szinte áttetsző, majdnem mint azé a zsenge fiatal apácáé, aki harminc-egynéhány éve átlépte a zárda küszöbét.

Hivatalosan a matutinumon jelentették be a halálesetet. A hőség miatt (az utóbbi pár napban megolvadt a konyhán a vaj) szükségesnek tartották, hogy estére elhantolják a tetemet. Szokás volt a kolostorban azzal megbecsülni az elhunyt nővéreket, hogy nemcsak tiszta lélekkel, de tiszta testtel is távozhassanak, ezért vadonatúj öltözéket adtak rájuk, a mennyei Vőlegényéhez siető ara menyasszonyi köntösét. Ezt a szertartásos munkát Magdaléna nővér végezte, aki az officinát vezette, és kiosztotta a gyógyszereket (különleges felhatalmazása volt, hogy az alkalmak e legszentebbikénél ránézhessen a húsra), egy fiatalabb apáca, Maria nővér segítségével, aki egyszer majd követi ebben a tisztségben. Lemosták, felöltöztették a tetemet, majd felravatalozták a kápolnában; ott feküdt egy napig, amíg a közösség lerótta előtte tiszteletét. Ám ezúttal nem vették igénybe szolgálataikat. Úgy tűnik, Lucrezia nővér azt kérte halála előtt, hogy ne illessék a testét, hagyják meg abban az öltözékben, amelyben mindezen években szolgálta az Urat. Ez, enyhén fogalmazva, szokatlan volt – szó is esett róla a nővérek között, hogy nem minősíthető-e engedetlenségnek –, de a tisztelendő anya engedélyezte, ami ellen senki se támasztott volna kifogást, ha ugyanezen a reggelen nem kapnak hírt róla, hogy a közeli faluban kitört a dögmirigy.

Lovon is fárasztó volt megtenni az utat Loro Ciufenna falucskától a kolostorig, de a pestis minden lónál gyorsabb. Három napja csapott le, amikor egy fiatal parasztember fiát ledöntötte a láz, és egész testét ellepték a fakadékos kelések. Két nap múlva meghalt, de addigra megfertőzte az öccsét és a közelükben lakó péket. Mivel a fiú az előző héten lisztet és zöldséget szállított a kolostorba, azt pusmogták, hogy onnan jött a fekete halál, és a most elszenderült apáca volt a hordozója. A tisztelendő anyának nem volt ideje a tudatlanok pletykáira, és pontosan ki tudta számítani valamely ragály terjedésének sebességét, viszont az is az ő feladata volt, hogy jó kapcsolatot tartson fent a faluval, amelyre a zárda számos dolgokban rászorult, továbbá az is bizonyos, hogy Lucrezia nővér nemcsak kínok között, de magas lázban is halt meg. Ha hordozta a betegséget, akkor a métely tovább él a ruhájában, ki fog szabadulni a földből, és újra fertőz. Mivel pedig pár éve a tisztelendő anya nyolc testvérét veszítette el egy járványban, és nemcsak zárdájának jó híréért, de nyájának jólétéért is felelősséggel tartozott, sajnálattal félretolta Lucrezia utolsó kívánságát, és elrendelte, hogy a halottat vetkőztessék le, ruháit égessék el, a tetemet fertőtlenítsék, majd haladéktalanul temessék el szentelt földbe.

Lucrezia nővér teste az ágyon feküdt. Tagjain a halogatás miatt már kezdett úrrá lenni a hullamerevség. A két apáca ideges kapkodással dolgozott. Kertészkesztyűt húztak, a zárda nem adhatott más védelmet a fertőzés ellen. Eltávolították a tűket, és lefejtették a fátylat. A halott haja csapzottan tapadt a koponyához, ám arcának bársonyos derűjében az a konyhakerti délután tükröződött. Magdaléna és Maria kioldották a köntöst a vállakon, elöl felvágták, majd lehántották a kínok verejtékétől kérges szövetet. Fokozott óvatossággal bántak a daganat környékével, ahol a köntös és az alatta levő ing a bőrhöz tapadt. Lucrezia nővérnek betegsége idején annyira fájt ez a testrésze, hogy a szórorok kikerülték a kerengőben, nehogy súrolják, mert akkor feljajdult kínjában. Különös, most mily hallgatagon tűri, hogy kíméletlenül húzgálják az átnyirkosodott szövetből és húsból álló, tésztás tapintású daganatot, amely akkora, mint egy kisebb görögdinnye. Nem jött le könnyen. Végül Magdaléna nővér, akinek ereje meghazudtolta a korát, csontos ujjaival keményen megrántotta a kinövést. Az anyag levált, és mintha vele szakadt volna az egész daganat.

Az öreg apáca felhördült, mikor a kezében maradt a lucskos kupac. Még nagyobb lett ámulata, midőn visszanézett a tetemre. Ott, ahol a daganat volt, begyógyult a bőr semmi seb, vér vagy genny, semmi váladék. Lucrezia nővér végzetes betegsége érintetlenül hagyta a testet. Ez bizonyosan csoda. Ha nincs olyan elviselhetetlen bűz az apró cellában, a két apáca talán térdre borulva magasztalja Isten nagylelkűségét. Ám a szag még orrfacsaróbb lett, amióta levált a daganat. Így tehát a rosszindulatú kinövést tették vizsgálat tárgyává.

Összelappadt zsák ült az apáca tenyerén, egyik oldalából fekete lé csordogált, mintha szemét rothadna, mintha a jó nővér zsigerei átszivárogtak volna valamiként a daganatba. Magdaléna fojtottan felnyögött- A tasak átcsúszott az ujjai között, a kőre toccsant, az ütéstől felhasadt, latyakot és mocskot fröcskölve. Most már formák is kiemelkedtek a szennyből: sötét tekercsek, véres cafatok, zsigerek, béldarabok, hulladék. Noha sok éve volt már annak, amikor az idősebb apáca a konyhán dolgozott, elég felhasított állatot látott, hogy megkülönböztethesse az állati maradványokat az emberétől.

Ezek szerint a tisztelendő Lucrezia nővért nem a daganat ölte meg, hanem a magára kötözött, disznózsigerekkel tömött hólyag.

És ez még csak kezdete volt a megdöbbentő felfedezéseknek. Maria bukkant rá a következőre: az ezüst csíkra a hulla bőrén, amely áthajolt a vállon, fokozatosan vastagodva lecsúszott a kulcscsonton, majd eltűnt az ing maradványa alatt. Az ifjabb apáca átvette a kezdeményezést. Felvágta az inget, és egyetlen rántással lemeztelenítette a halottat.

Először fel se fogták, mit látnak. Lucrezia pőre húsa úgy fehérlett, mint a Madonna márvány bőre a kápolna mellékoltárán. A test öreg volt, mellét és hasát elernyesztette a kor, de olyan kevés háj rakódott rá, hogy még mindig megtartotta formáját és arányait. A kulcscsontról alákúszó festett csík tömörebb, vaskosabb lett, kigömbölyödött belőle egy kígyó teste, amely ezüstös zöld színű volt, és olyan életszerű, hogy mire az emlőhöz ért, a szemlélő megesküdött volna, hogy látja az állat izmainak hullámzását a bőr alatt. A hüllő gyűrűbe fogta a jobb emlő sötét bimbóudvarát, mielőtt elhagyta a mellet, és végigcsúszott a hason. Ott, ahol alávetette magát az ágyékba, ellapult és kiszélesedett, hogy elbírja a kígyó fejét. Az öregség drótszerű párnátokká ritkította a szeméremszőrzet bozótját, kilátszott belőlük az, ami egykor a legserényebb kutató előtt is rejtve maradt.

Ott, ahol a test átment fejbe, nem hüllőkoponya volt, hanem egy férfi lágyabb, legömbölyített vonalakkal rajzolt arca. Fejét hátravetette, szemét lehunyta, mintha kéjes önkívületben lenne, és a szájából kilövellő, kígyószerűen hosszú nyelv Lucrezia nővér szemérmének rését kereste.

E L S Ő R É S Z

SZENT VITELLA KOLOSTORA

LORO CIFENNÁBAN,

1528 AUGUSZTUSÁBAN

Lucrezia nővér testamentuma


1

Ma már úgy hiszem, apám inkább rátartiságból, mint: emberségből hozta magával északról a fiatal festőt azon a tavaszon. Akkoriban lett kész a palotánk kápolnája, és apám hónapok óta kereste a megfelelő művészt, aki megfesthetné az oltárképeket. Nem mintha Firenzének nem lett volna elég festője. Festéktől és a szerződések tintájától szaglott a város. Volt, mikor végig se mehetett az ember az utcán, mert tartani kellett tőle, hogy beleesik az örökös építkezés után maradt valamelyik gödörbe vagy pocsolyába. A tehetősebbek azzal vágytak magasztalni Istent és a köztársaságot, hogy lehetőséget teremtettek a művészeknek. Ezt az időszakot még ma is Aranykorként emlegetik, pedig csak múló divat volt. De akkor fiatal voltam, és oly számosakhoz hasonlóan engem is elkápráztatott az ünnep.

A templomok tündököltek. Isten ott volt a templomok falán, a freskóknak felkent habarcsban; az evangélium történetei testet öltöttek, hogy láthassa őket, akinek szeme van. Csakhogy aki látta őket, látott mást is. Lehet, hogy Urunk Galileában élt és ott is halt meg, de életét Firenze városában teremtették újjá. Gábriel arkangyal egy Brunelleschi-loggia boltívei alatt adta át Máriának Isten üzenetét, a Háromkirályok a toszkán vidéken vándoroltak, a város falai között bontakoztak ki a krisztusi csodák, a bűnösök és a betegek firenzei ruhát viseltek, és a szemtanúk tömegét telezsúfolták ismerős arcokkal: erőszakos állú, nagy orrú notabilitások bámultak le a freskókról a templomok első soraiban ülő, élő másaikra.

Majdnem tízéves voltam, amikor Domenico Ghirlandaio befejezte a Tomabuoni-család megrendelésére festett freskóit a Santa Maria Novella középső kápolnájában. Jól m égj egyeztem, mert anyám erre kért. – Emlékezz erre a pillanatra, Alessandra – mondta. – Ezek a festmények nagy dicsőséget hoznak városunknak. – És mindazok, akik látták őket, helyeselhettek.

Apám egyre tekintélyesebb vagyonra tett szert a Santa Croce mellékutcáiban párolgó festőkádak gőzéből. Ma is őt juttatja eszembe a bíbortetű szaga. A raktárban viselt ruháiba mélyen bevette magát az idegen földek összezúzott bogarainak pora. Mire a festő megérkezett hozzánk 1492-ben – azért emlékszem a dátumra, mert azon a tavaszon halt meg Lorenzo de’ Medici –, mi már meggazdagodtunk a színpompás ruhákra vágyó firenzeiek mohóságából. Újonnan felhúzott palotánk a város keleti részében állt, a nagy Santa Maria del Fiore székesegyház és a Sant’Ambrogio templom között. Két emelet magasan fogott közre két belső udvart, saját kis kert csatlakozott hozzá, és a földszintjén voltak apám üzlethelyiségei. Címerünk díszítette a külső falakat, s bár anyám jó ízlése gátat szabott az új pénzzel együtt járó szertelenségnek, tudtuk, csak idő kérdése, hogy mi is modellt üljünk a családi képtárba szánt evangéliumi másainkhoz.

Azt az éjszakát, amelyen a festő megérkezett, egy metszet élességével őrzi emlékezetem. Tél van, nővérem és én hálóingesen rohanunk ki a lépcsőre, hogy a zúzmarás korláton kihajolva megbámuljuk az első udvarra érkező lovakat. Késő éjjel már javában alszik a ház, de apám jöttét meg kell ünnepelni, nemcsak azért, mert szerencsésen hazaért, de mert a mintadarabok kosara mindig rejt valami különleges kelmét a családnak. Plautilla máris magánkívül van a türelmetlenségtől, de ő eljegyzett menyasszony, aki csak a móringjára tud gondolni. Bátyáim viszont távollétükkel tüntetnek. Családunk tisztes neve és finom öltözékünk ellenére Tomaso és Luca sokkal inkább a kóbor macskák, mint a polgárok életét élik, nappal alszanak, éjszaka vadásznak. Házi rabszolgánk, Erila, a hírharang, azt mondja, tisztességes asszony a bátyáim miatt nem mutatkozik sötétedés után az utcán. Pedig szorulni fognak, ha apám felfedezi, hogy nincsenek itthon.

Eljön annak is az ideje. Most még rabul ejt a pillanat varázsa. Szövétnekek égnek, a lovászok nyugtatgatják a horkantó lovakat, amelyek párafelhőt fújnak a hidegben. Apa már leszállt a nyeregből, arca piszoktól csíkos, int nekünk, a mosolya olyan gömbölyű, mint egy kupola, aztán anyánkhoz fordul, aki lejön üdvözlésére a lépcsőn, szoros övvel átfogott, vörös bársonyköntösében, és kibontott haja arany folyóként ömlik végig a hátán. Zaj van és világosság, mindent betölt a biztonság édes íze, ám nem mindenki osztozik benne. Az utolsó lovon nyurga fiatalember ül, vég posztóként magára tekert köpenyben, a hidegtől meg az utazás fáradságától veszélyesen előredőlve a nyeregben.

Emlékszem, hogyan ocsúdott fel, mikor a hozzálépő lovász el akarta venni a gyeplőt; úgy rántotta vissza, mint aki támadástól fél, apámnak kellett odamennie, hogy megnyugtassa. Akkor túlságosan el voltam telve magammal, hogy tudjam, milyen idegenszerűek lehettünk neki. Keveset tudtunk az északiakról, nem sejtettük, mennyire megváltoztat a nyirkosság és a vizenyős nap a levegő fényétől a lélek fényéig mindent. Persze, akkor még nem tudtam, hogy festő. Nekem csak egy újabb szolga volt. De apám kezdettől tapintatosan bánt vele: halkan beszélt hozzá, lesegítette a lóról, és a hátsó udvarban jelölt ki külön szobát a szállásául.

Később, mikor apám kicsomagolja az anyámnak hozott flamand faliszőnyeget, és egy rántással kigöngyöli előttünk a tejfehér hímzésű batisztot („Rennes asszonyai idő előtt vakulnak meg az én lányaim szépségéért”), elmeséli, hogyan talált rá a festőre, akit, árva lévén, egy kolostorban neveltek az északi tenger partján, ahol a víz acsarkodik a földre. Majd pedig, mikor rajzkészsége erősebbnek bizonyult a hit szavánál, beadták inasnak egy mesterhez, és ő, miután visszatért, hálából nem csak a saját, de a barátok celláit is kifestette. Ezek a képek olyan ámulatba ejtették apámat, hogy ott helyben eldöntötte, ennek a festőnek ajánlja fel kápolnánk megszépítésének munkáját, bár itt meg kell jegyeznem, apám ismerte a szövetet, de nem nagyon volt jártas a művészetben, ennélfogva gyanúm szerint a döntést ugyanúgy diktálták a pénzügyi megfontolások, mert mindig jó érzékkel bírt az üzlethez. És a festő? Nos, ahogy apám fogalmazott, már nem maradt fal, amit kifesthetett volna, és kétségtelenül ösztökélte hírnevünk is, hogy saját szemével lássa a korunk Athénjének vagy Rómájának titulált Firenzét.

Hát így került a házunkhoz a festő.

Másnap reggel a Santissima Annunziatába mentünk, hogy hálát adjunk apám szerencsés hazatéréséért. Ez a templom szomszédos az Ospedale degli Innocentivel, a lelencházzal, ahol a lányok egy forgókerékre téve bízzák fattyú kisdedeiket az apácák oltalmára. Ahogy elmegyünk előtte, hallani vélem az egyirány-ba forduló kerékből a csecsemők sírását, de apám azt mondja, mi nagyon könyörületes város vagyunk, mert vannak helyek a barbár Északon, ahol a kicsinyek a hulladékkal vagy a hordalékkal úsznak lefelé a folyón.

Egymás mellett ülünk a középső padsorban. Fölöttünk nagy hajómodellek csüngenek, hajótörések túlélőinek felajánlásai. Apám is túlélte egyszer, de akkor még nem volt olyan gazdag, hogy hálaadó misét mondathatott volna, és ezen az utolsón csak közönséges tengeribetegség gyötörte, ő és anyám olyan egyenesen ülnek, mintha nyársat nyeltek volna, és érezni lehet, hogy Isten nagylelkűségén elmélkednek. Mi, gyermekek, kevésbé vagyunk szent kedvünkben. Plautilla még mindig kótyagos az ajándékoktól, Tomaso és Luca álmatag képet vágnak, de apám rosszallása ébren tartja őket.

Mire hazaérünk, ünnepi lakomától illatozik a ház: zamatos sült hús, fűszeres mártások aromája gomolyog le az emeleti konyhából az udvarra. Estébe fakul a délután, mikor asztalhoz ülünk. Először hálát adunk Istennek, aztán habzsolunk: párolt kappant, sült fácánt, pisztrángot, főtt tésztát, utána égetett cukorral bevont sáfrányos felfújtat, édes tejes-tojásos öntettel. Mindenki a legildomosabban viselkedik. Még Luca is rendesen fogja a villáját, bár látni az ujjain, hogy a legszívesebben megmarkolnák a kenyeret, és beledörgölnék a mártásba.

Máris lázba jövök, ha arra gondolok, hogy vendég van a háznál. A flamand festők szabatosságát, kedves átszellemültségét nagyon csodálják Firenzében. – Tehát le fog festeni mindenkit, apa? Akkor ülnünk is kell majd, ugye?

– Valóban. Részben ezért jött. Bízom benne, hogy dicsőségesen megörökíti nénéd esküvőjét.

– Akkor engem fog lefesteni elsőnek! – Ez annyira tetszik Plautillának, hogy visszaköpi az abroszra a tejes felfújtat. Aztán Tomasót, mint legidősebbet, aztán Lucát, és aztán Alessandrát. Egek, Alessandra, hiszen addigra te még magasabb leszel!

Luca fölnéz a tányérjából, és tele szájjal vigyorog, mintha ennél szellemesebb tréfát még nem is hallott volna. De én most jöttem a templomból, ahol elteltem irgalommal egész családom iránt. – Az se baj. Bár bölcsebben teszi, ha nem fest olyan hosszasan. Azt hallottam, hogy Tomabuoniék egyik menye belehalt a gyermekágyba, mire Ghirlandaio elkészült freskómásával.

– Neked attól nem kell félned. Inkább keress férjet mától. –Mellettem Tomaso olyan halkan motyogja a sértést, hogy csak én hallom.

– Mit mondasz, Tomaso? – Anyám hangja csendes, de szigorú.

Bátyám a legangyalibb ábrázatát ölti fel. – Azt mondtam: „Elepedek a szomjúságtól.” Add ide a boroskancsót, kedves húgom!

– Természetesen, bátyám. – Fölveszem, és ahogy nyújtanám, hát nem megbillen a kezemben, és a bor ráfröccsen Tomaso új zekéjére.

– Áááá! – rikoltja. – Anya! Szándékosan csinálta!

– Nem szándékosan!

– De…

– Gyerekek, gyerekek! Apátok fáradt… ti pedig túlságosan hangoskodtok!

A „gyerekek” hat Tomasóra. Mogorván elhallgat. A feszült csendben iszonyúan kihallatszik Luca csámcsogása. Anyám türelmetlenül mocorog a székén. Erősen megviseli a modorunk. Míg a városi menazsériában az idomár ostorral fegyelmezi az oroszlánokat, anyám tökélyre fejlesztette a Nézést. Most Lucánál használja, bár a bátyám annyira elmerül az evés gyönyörében, hogy bokán kell rúgnom, különben nem figyelne. Anyámnak mi, a gyerekei vagyunk az életműve, és még mindig nagyon sok velünk a tennivaló.

– Nos – mondom, mikor úgy érzem, ismét beszélhetünk –, alig várom, hogy találkozhassak vele! Ó, apám, bizonyosan mérhetetlenül hálás kegyelmednek, amiért idehozta! Mint mi is, mindannyian! Keresztény családként megtiszteltetés és kötelesség számunkra, hogy gondoskodjunk róla, és rajta legyünk, hogy itthon érezze magát nagyszerű városunkban!

Apám a szemöldökét ráncolja, és összenéz anyámmal. Sokáig távol volt, alighanem elfelejtette, hogy ifjabbik lányának ami a szívén, a száján. – Úgy vélem, Alessandra, képes ő gondoskodni magáról – szól határozottan.

Értem a figyelmeztetést, de túl sok forog kockán ahhoz, hogy most visszakozzak. Lélegzetet veszek. – Úgy hallottam, a Magnifico olyan sokra tartja Botticelli festőt, hogy az asztalához ülteti.

Szúrós kis csend támad. A Nézés ezúttal belém fojtja a szót. Lesütöm a szememet, és a tányéromra összpontosítok. Érzem, hogy mellettem Tomaso diadalmasan bazsalyog.

Pedig ez igaz. Sandro Botticelli ott ül Lorenzo de’ Medici asztalánál. Donatello szobrász pedig abban a bíbor köntösben járta az utcákat, amelyet Cosimótól, Lorenzo nagyapjától kapott, mert öregbítette a Köztársaság dicsőségét. Anyám sokszor elmondta, hányszor látta kislány korában, ahogy mindenki üdvözli, utat engednek neki – habár ez éppúgy szólhatott a szobrász rossz természetének, mint a tehetségének. Az a szomorú, hogy noha Firenze bővelkedik festőkben, én eddig még eggyel sem találkoztam. Noha családunk nem olyan szigorú, mint egyesek, annak az esélye, hogy egy hajadon leánygyermek bárminemű férfiak, pláne kézművesek társaságában találja magát, erősen korlátozott. Ez persze nem tartott vissza attól, hogy gondolatban ne találkozzak velük. Mindenki tudja, hogy vannak a városban művészeti műhelyek. Maga a nagy Lorenzo is alapított egyet, és megtöltötte termeit és kertjeit a saját magán-gyűjteményéből való szobrokkal és képekkel. Látok magam előtt egy fényben fürdő épületet, a távlatok olyan határtalanok, akár a művészi képzelet, a színeknek szaga van, mint a fortyogó levesnek.

Az eddigi rajzaimat fáradságosan karcoltam ezüsttűvel puszpángfába, vagy ha hozzájutottam, szénnel rajzoltam papírra. A zömét megsemmisítettem, mint értékteleneket, a javát gondosan elrejtettem (elég korán megérttették velem, hogy nővérem keresztszemes hímzései több dicséretre számíthatnak, mint akármelyik rajzom). Tehát fogalmam sincs, hogy tudnék-e festeni. Olyan vagyok, mint Ikarosz szárnyak nélkül. Pedig repülni vágyom. Azt hiszem, mindig egy Daidaloszt kerestem.


Akkor még fiatal voltam, mint tudjátok; még nem töltöttem be a tizenötöt. A legelemibb mathézissel ki lehet számítani, hogy rekkenő nyárban fogantam, ami születni balszerencsés idő. Várandóssága alatt anyám a pletyka szerint vérontást és erőszakot láthatott, mert a város éppen forrongott a Pazzi-összeesküvéstől. Egyszer kihallgattam egy cselédet, aki arra célozgatott, hogy önfejűségem talán e ballépés eredménye. Vagy a dajka okozhatta, akihez kiadtak, Tomasótól értesültem, aki kérlelhetetlenül kimondja az igazságot, ha elegendő benne az epe, hogy a dajkát később elítélték prostitúcióért, tehát ki tudhatja, minő nedveket és vágyakat szívtam magamba. Bár Erila szerint a féltékenység beszél Tomasóból; így fizet vissza a tanulószobai számtalan alulmaradásért.

Bármi okozta is, furcsa gyerek lettem tizennégy esztendős koromra, aki jobban hajlott a tanulásra és a disputára, mint a dologra. Nővéremet, aki tizenhat hónappal volt idősebb nálam, és az előző évben vérezni kezdett, elígérték egy jó családból való férfinak; hasonlóan előnyös házassági terveket (ahogy nőtt apám vagyona, úgy nőttek elvárásai a rokonság felé) rebesgettek velem kapcsolatban is, noha nyakasságom már akkor kiütközött.

A festő érkezését követő hetekben anyám sasszemmel figyelt, és vagy a könyveimhez parancsolt, vagy Plautilla kelengyéjében kellett segítenem. Ám aztán ki kellett mennie Fiesoléba a nővéréhez, akit annyira szétmarcangolt szokatlanul termetes újszülöttjének világrajötte, hogy asszonyi tanácsra volt szüksége. Anyám szigorúan utasított, hogy folytassam a tanulást, és azt tegyem, amit nevelőim és néném mondanak. Meg is ígértem, hogy így lesz, de nem volt szándékomban szavamnak állni.


Már tudtam, hol keressem. Házunk, mint egy rossz köztársaság, nyilvánosan magasztalja az erényt, de titokban jutalmazza a bűnt, és kellő árért mindig meg lehet tudni a pletykabeszédet, bár én ingyen is megkaptam Erilától:

– …az, hogy nincs. Senki se tud semmit. Magának való, a szobájában eszik, és nem szól senkihez. Habár Maria azt mondta, hogy látta éjnek évadján, amint az udvaron járkál.

Délután van. Erila leengedte a hajamat, és összehúzta a függönyöket, hogy pihenjek, és már menne, mikor megfordul, és a szemem közé néz: – Ugyebár mindketten tudjuk, hogy tilos meglátogatnod?

Bólintok, és az ágy faragott lábát nézem: rózsa, annyi a szirma, ahányszor füllentettem. Szünet következik, amelyben szeretném azt gondolni, hogy Erila együttérzőn tekint engedetlenségemre. – Két óra múlva jövök, hogy felkeltselek. Kellemes nyugovást.

Kivárom, hogy a tüzes napsütés lecsendesítse a házat, aztán leosonok a lépcsőn a hátsó udvarba. A forróság beleveszi magát a kövekbe, a festő ajtaja nyitva áll, vélhetőleg azért, hogy beengedje azt a kevés szellőt. Halkan keresztülvágok a perzselő udvaron, és besurranok.

Bent homály van, a napfénydárdákban porszemcsék örvénylenek. Sivár kis szoba, az egyik sarokban egyetlen asztal, szék, egy sor festékescsöbör, a szomszéd fülke ajtaja résnyire nyitva. Meglököm, hogy szélesebbre tárjam. A sűrű sötétségben a fülem előbb lát, mint a szemem. Hosszúkat, egyenleteseket lélegzik. Egy szalmazsákon fekszik a fal mellett, oldalra vetett keze alatt szétszórt papírok. Rajta kívül férfiban csupán a bátyáimat láttam aludni, és ők rekedten horkolnak. Ez a szuszogás olyan gyengéd, hogy megzavar. A gyomrom kővé húzódik össze a hangtól, és betolakodónak érzem magamat, mint ahogy az is vagyok. Behúzom magam után az ajtót.

A külső szoba most fényesebbnek tűnik. Az asztal fölött maszatos papírok sorakoznak: az építészeti tervek alapján készült, szakadt, szennyes rajzok a kápolnáról. Oldalt fából faragott feszület függ a falon, elnagyolt, de megdöbbentő: Krisztus teste annyira elhajlik a kereszttől, hogy szinte érezni lehet, milyen súlyosan csüng a hús a szögekről. Alatta vázlatok, de alighogy felveszem őket, megakad a szemem az átellenes fölön. Rajzoltak valamit oda, egyenesen a feltáskásodott vakolatra. Két félkész alak: balra egy nádszálvékony angyal, tollas szárnya olyan könnyű, mintha gomolygó füstöt húzna maga után, vele átellenben a természetellenesen magas és nyúlánk Szűz kísértetiesen elszabadulva lebeg a föld felett. Közelebb megyek, hogy jobban lássam. A földön gyertyacsonkok állnak ki a kéreggé vastagodott faggyú tócsákból. Nappal alszik, éjszaka dolgozik? Ez megmagyarázná Mária elvékonyodott testét, alakjának megnyúlását a táncoló gyertyalángnál. De ahhoz elég világosság volt, hogy a festő életet adjon az arcnak. A Szűz északias: haja szorosan hátra van fésülve széles homlokából, így a feje olyan, akár egy tökéletes formájú, halvány tojás. Nagy szemekkel bámulja az angyalt, és érzem repeső izgalmát; olyan, mint a gyerek, aki nem hisz a szerencséjének, hogy ilyen szép ajándékot kapott. Bár talán nem kellene ennyire készségesnek mutatkozz nia Isten hírnökével szemben, annyi vidámság van a nézésében, hogy az már szinte ragályos. Eszembe jut a saját Angyali üdvözlet-vázlatom, és belepirulok, hogy milyen nehézkes.

A hang inkább mordulás, mint beszéd. Csendben kellett felkelnie, mert mire megperdülök a sarkamon, az ajtóban áll. Mi tűnt fel rajta elsőként? Alakja hosszú, nyurga, inge gyűrött és szakadt. Arca széles a hosszú, sötét, kócos haj keretében; magasabb, mint ahogy az első éjszakáról emlékezem, meg valahogy vadabb. Félig még alszik, és a teste bűzlik a rászáradt izzadságtól. Olyan házhoz szoktam, ahol rózsával és narancsvirággal illatosítják a levegőt. Ennek utcaszaga van. Komolyan mondom, addig a percig azt hittem, hogy a művészek egyenesen Istenből szakadtak ki, ennélfogva több bennük a lélek, mint az ember.

A megdöbbenés, amit testies mivolta okoz, a maradék bátorságot is kiszippantja belőlem. Belehunyorog a fénybe, aztán esetlenül felém lódul, és kitépi kezemből a papírokat. – Hogy merészelsz? – rikoltom, mikor félrelök. – Én a patrónusod, Paolo Cecchi lánya vagyok!

Mintha süket volna. Az asztalhoz rohan, összekapkodja a többi vázlatot, egyfolytában azt motyogva: – Noli tangere… noli tangere. – Hát persze. Apám egyvalamit elfelejtett közölni velünk. Festőnk szerzetesek között nőtt fel, a szeme talán működik nálunk, de a füle nem.

– Nem nyúltam semmihez! – csattanok fel rémülten. – Csak nézegettem! Ha pedig azt akarod, hogy itt befogadjanak, akkor meg kell tanulnod a nyelvünket! A latin a papok és a tudósok nyelve, nem a festőké.

Visszavágásom, vagy talán folyékony latinságom belefojtja a szót. Megtorpan és reszket. Nehéz megmondani, melyikünk riadtabb. Kimenekülnék, ha nem láttam volna meg az udvar másik végében anyám szobalányát, aki akkor lép ki a raktárból. Vannak szövetségeseim a cselédfertályon, de ellenségeim is akadnak, és Angelica régen bebizonyította, kivel tart. Ha most felfedeznek, ki se mondhatom, mekkora botrány kerekedik belőle!

– Nyugodj meg, nem tettem kárt a rajzaidban! – mondom sietve, mert mindenképpen elejét akarom venni egy újabb kitörésnek. – Érdekel a kápolna. Csak azt akartam látni, hogy haladsz a tervekkel.

Megint motyog valamit. Várom, hogy megismételje. Sokáig tart neki. Végül fölnéz rám, és most döbbenek rá, milyen fiatal – idősebb nálam, az igaz, de bizonyosan nem sok évvel –, és milyen fehér, színtelen a bőre. Persze tudom, hogy az idegen égtáj idegen színekkel fest. Az én Erilámat feketére perzselte az észak-afrikai sivatag homokja, ahonnan származik, és mostanában mindenféle árnyalatot láthatunk a városi piacokon, mert Firenze a kereskedelem és az üzlet mézesbödönje. De ez a fehérség más; nyirkos köveket, naptalan eget idéz. A firenzei ég egyetlen pirkadattól-alkonyatig elfonnyasztaná és összeaszalná törékeny hártyáját.

Mire megszólal, erővel legyűri a reszketést. – Én Isten szolgálatában festek – mondja, mintha egy novícius gondolkodás nélkül recitálná a litániát, amelyre betanították. – És tilos asszonnyal szólanom.

– Valóban? – Az elevenembe talál a nyers elutasítás. – Alighanem ezért van oly kevés fogalmad róla, miként kell festeni őket. – Egy pillantást vetek a falon az elnyújtott Madonnára.

Még a félhomályban is látom, hogy ez fájt neki. Egy pillanatig arra számítok, hogy ismét nekem ugrik, vagy megszegi saját szabályait, és rám kiabál, de csak megfordul, magához szorítja a papírokat, és visszabotladozik a kamrába. Az ajtó becsapódik.

– Otrombaságodhoz csupán tudatlanságod mérhető, uram! –kiáltok utána, hogy leplezzem a zavaromat. – Nem tudom, mit tanultál Északon, de nálunk, Firenzében arra tanítják művészeinket, hogy Isten tökéletességének visszfényét magasztalják az emberi testben! Okosan tennéd, ha tanulmányoznád a város művészetét, mielőtt lennél oly merész mázolni a falaira!

Önelégült felháborodással kirontok a szobából a napsütésbe, azt se tudva, áthatolt-e a hangom az ajtón.


2

– Hét, nyolc, fordul, lép, int… nem… nem, nem… Alessandra! Nem! Ön nem figyel a zene ritmusára!

Ki nem állhatom a tánctanáromat. Kicsi és rosszindulatú, mint egy patkány, és úgy jár, mintha szorítana valamit a két térde között, de azt el kell ismernem, hogy táncnál jobban adja a nőt, mint én: a lépései tökéletesek, a keze olyan kecsesen libeg, akár a pillangó.

És ha ez nem lenne elég a megaláztatásból, az esküvői előkészületek miatt Tomaso és Luca is csatlakozott Plautillához és hozzám az órákon. Hosszú táncrenden kell átrágnunk magunkat, ezért szükségünk van hozzá párokra, különben valamelyikünknek kellene játszania a férfit; noha én vagyok a magasabb, nekem van két ballábam, és én szorulok leginkább az oktatásra. Szerencsémre Luca ugyanolyan esetlen, mint én.

– Luca! Ez nem segítség, hogy csak áll itt! Fogja meg a kezét, és vezesse maga körül!

– Nem akarom! Csupa tinta a keze. Különben is túl magas hozzám! – óbégat Luca, mintha ez is az én hibám lenne.

Úgy látszik, megint nőttem. Ha nem a valóságban, akkor a bátyám képzeletében. És ezt mindenkivel tudatnia kell, hogy kacaghassanak azon, mennyire idétlenné tesz a magasságom a táncban.

– Nem igaz! Pontosan olyan magas vagyok, mint a múlt héten!

– Luca igazat beszél. – Tomasónak kétélű kard a nyelve, ha ellenem forgathatja. – Alessandra megnőtt. Olyan, mintha egy zsiráffal kellene táncolnia. – Luca horkantó nevetése még jobban fellelkesíti. – Komolyan! Már a szeme is olyan! Nézzetek csak azt a két fekete tócsát, és körülötte olyan sűrűk a pillák, mint a puszpángsövény!

Noha ez felháborító, ugyanakkor olyan mulatságos, hogy még a tánctanár is, akit azért fizetnek, hogy udvarias legyen velünk, alig bírja megállni nevetés nélkül. Ha nem rólam volna szó, én is nevetnék, mert szellemes, amit Tomaso a szememről mondott. Persze, mind láttuk a zsiráfot. A legkülönlegesebb állat volt a városban, valamiféle szultán ajándéka a nagy Lorenzónak. A Palazzo della Signoria mögött, a menazsériában lakott az oroszlánokkal, de ünnepnapokon felvonultatták, és elvezették a zárdákba, hogy Isten jámbor menyasszonyai láthassák Jegyesük kezének csodáját. Utcánk épp az útjába esett, ha a város keleti részében levő zárdákba vezették; többször figyeltük az első emeleti ablakból imbolygó haladását, ahogy vitték meg-megbicsakló hosszú lábai a macskaköveken. Meg kell mondjam, a szeme tényleg emlékeztetett kissé az enyémre: feneketlenül sötét volt, az arcához képest túl nagy, és a pillák puszpángsövénye szegélyezte. Bár se olyan csudás, se olyan hórihorgas nem vagyok, hogy hozzá lehessen hasonlítani.

Valamikor elsírtam volna magamat egy ilyen sértéstől, ám az idő megkeményített. A táncolás ama számos dolog közé tartozik, amelyekben sikeresnek kellene lennem, de nem vagyok az. Bezzeg a néném] Plautilla olyan simán mozog a táncban, akár a hullám, és úgy trillázik a kottából, mint egy énekesmadár, viszont nekem, aki előbb lefordítom a görög vagy latin szöveget, mint ő vagy a bátyáim elolvasnák, botlábam van és repedtfazék-hangom. Bár esküszöm, ha festeni kellene a skálát, elkészíteném egy perc alatt: a felső hangok fénylő aranya okkersárgákon és vörösökön alábbszállva tompulna izzó bíborrá és a legsötétebb kékké.

De ma megmenekülök a további kínzástól. A tánctanár éppen dúdolni kezdi az első hangokat, amelyek úgy zöngenek az orrocskájából, mintha egy dühös méh dongana dorombkísérettel, amikor megdöngetik a földszinti ajtót. Ezt izgatott hangzavar követi, és fújtatva beesik a szobába a szélesen mosolygó, öreg Lodovica:

– Madonna Plautilla, megjött! A cassone megérkezett! Anyád-asszony kéret Alessandra húgoddal együtt! Jertek azonnal a szobájába!

Most az én zsiráfcsülköm gyorsabb az ő gazella-lábacskájánál. Van annak is előnye, ha az ember olyan magas, mint a paszuly-karó.


Zűrzavaros és kusza. A tömeg elején álló lány felborulófélben van, és úgy löki előre a kezét, mintha fogódzót keresne. Félig öltözetlen, a hártyavékony ingén átsejlik a lábszára. A bal lába csupaszon támaszkodik a köves talajon. Viszont a mellette álló férfi talpig fel van öltözve. Feltűnően formás lába van, és dúsan hímzett brokátujjasa. Aki alaposan megnézi, a kelmén csillámló gyöngyöket is láthatja. A férfi arca közel van a lányéhoz, akinek a derekát erélyesen átfogja, az ujjait is összekulcsolja, hogy jobban megtarthassa a lány súlyát. A beállás erőszakos, ugyanakkor kecses, mintha ők is táncolnának. Jobbra elegáns öltözékű nők bújnak össze. Néhány férfi már befurakodott a csoportba: egyikük egy nő ruháját fogja, egy másiknak a szája annyira megközelíti egy nőét, hogy bizonyosan csókolóznak. A nő szoknyáján, divatos, hasított ruhaujján felismerem apám egyik arannyal áttört kelméjét. Visszatérek az elöl álló lányhoz. Túl csinos, hogy Plautilla lehessen (a festő csak nem merte volna levetkőztetni), de kibontott haja szőkébb a többiekénél, és a néném az életét is boldogan odaadná, ha kiszőkülhetne. A férfi talán Maurizio akar lenni, mely esetben a képmás arcátlanul hízeleg a lábának.

Egy darabig senki sem szól.

– Hatásos munka – mondja végül anyám. A hangja halk, de nem tűr ellentmondást. – Apátoknak tetszeni fog. Dicsőségére válik a családunknak.

– Ó, ez felséges! – csiripeli boldogan Plautilla.

Ebben nem vagyok olyan biztos. Valahogy közönséges az egész kelengyeláda. Először is akkora, akár egy szarkofág. A festményekben még van némi finomság, de a gipsz féldomborműveket és girlandokat annyira agyoncifrázták – nincs egy hüvelykjük, amit ne aranyoztak volna be hogy az elveszi a művészet örömét. Csodálkoztam, hogy anyám ezt nem látja, bár később rá kellett jönnöm, hogy éles szeme egyformán gyakorlott a rang és az esztétika árnyalatainak felismerésében.

– Nem is tudom, talán inkább Bartolommeo de Giovannit kellett volna megbíznunk a kápolnával – tűnődött. – Sokkal tapasztaltabb.

– És sokkal drágább – jegyeztem meg. – Apánk szerencsésnek mondhatná magát, ha megérné az oltár befejezését. Úgy hallom, ezzel is alig készült el időre. A zömét így is a tanítványai festették.

– Alessandra! – sipította a néném.

– Ó, használd már a szemedet, Plautilla! Nézd meg, a legtöbb nő egyforma tartásban áll! Nyilvánvaló, hogy az alakok rajzolását gyakorolták rajtuk!

Noha utólag megállapítottam, hogy gyerekkorunkban Plautilla derekas türelemmel viselt el engem, az idő tájt olyan laposnak vagy nevetségesnek találtam minden szavát, hogy magától értetődően ugrattam, ő pedig ugyanolyan magától értetődően ugrott.

– Hogy tudsz! Hogy tudsz ilyet mondani! Ó! De ha igaz is, el nem tudom képzelni, hogy bárkinek is feltűnne rajtad kívül! Anyának igaza van, ez nagyon szép! Nekem biztosan jobban tetszik, mintha Nastagio degli Onesti történetét festették volna meg. Gyűlölöm, ahogy a kutyák halálra hajszolják azt a lányt! De ezek a nők rendkívül tetszetősek, a ruhájuk pedig tökéletes! A lány itt elől egészen döbbenetes, nem gondolja, édesanya? Azt hallottam, hogy Bartolommeo minden kelengyeládáján van egy alak, amelyik az arát formázza. Ez, ahogy itt majdnem táncol, egészen szívre ható!

– Nem táncol. Most erőszakolják meg.

– Azt én is tudom, Alessandra! De ha még emlékszel a történetre, a szabin nőket meghívták lakomára, ami átcsapott erőszakba, amit ők belenyugvón elfogadtak. Ez a festmény lényege! Asszonyi önfeláldozásból született meg Róma városa.

Már válaszolnék, de észreveszem anyám pillantását. Még családon belül is csak ritkán tűri el a civakodást. – Bármi legyen is a téma, úgy vélem, Bartolommeo remek munkát végzett, amellyel elégedett lehet az egész család. Igen, még te is, Alessandra. Csodálkozom, hogy még nem találtad meg a képmásodat a festményen.

Újból rámeredtem a ládára. – Az én képmásomat? Hol lát itt engem?

– Ott oldalt az a félrehúzódó lány, aki olyan elmerülten társalog a fiatalemberrel. Kíváncsi vagyok, miként tarthatja meg bölcselmével emelkedettebb szinten a férfit – mondta egykedvűen. Lehajtottam a fejemet, elismerve a találatot. Nővérem mindenről megfeledkezve bámulta a képet.

– Nos tehát, akkor döntöttünk. – Anyám hangja csengő és határozott. – Ez egy becses alkotás. Imádkozzunk, hogy apád pártfogoltja fele ilyen jól szolgálja a családot.

– Hogy van a festő, anya? – kérdezem egy kis idő után. – Senki se látta, amióta megérkezett.

Szúrós pillantást vetett rám, amitől eszembe jutott a szobalány az udvaron. Az nem lehet. Több hete, hogy találkoztunk. Ha Angelica észrevett volna, mostanra tudnék róla. – Úgy gondolom, nem lehet könnyű dolga. A város nagyon lármás az apátság csendje után. Lázas betegségbe esett. De mostanra felépült, és kérte, hogy tanulmányozhasson néhány templomot és kápolnát, mielőtt folytatná a terveket.

Lesütöttem a szememet, nehogy anyám észrevegye az érdeklődés szikráját. – Jöhet velünk a misére – vetettem oda, mintha nekem édes mindegy lenne. – A mi helyünkről jobban lehet látni egyes freskókat.

Néhány más családdal ellentétben, amelyek csak egy bizonyos templomban imádkoznak, mi arról vagyunk ismertek, hogy széles körre kiterjed a jámborságunk. Apám így láthatja, hányan viselik Firenzében a legújabb kelméit, anyám gyönyörködhet a műalkotásokban, és összehasonlíthatja a prédikátorokat, noha ezt egyikük se vallaná be.

– Nagyon jól tudod, Alessandra, hogy az nem volna illendő. Már elrendeztem, hogy a maga útját járhassa.

Miután a társalgás iránya elkanyarodott az esküvőtől, Plautilla elveszítette az érdeklődését. Az ágyra telepedve turkált a szivárványszínű kelmékben, hol a melléhez, hol az öléhez fogva őket, hogy lássa a hatásukat.

– Ó, ó!… Ebből a kékből legyen a felsőruha! Ebből kell lennie! Igazam van, anya?

Plautillához fordultunk, hálásan, amiért félbeszakított. Valóban döbbenetes kék volt, amelyben mintha fémes csillogás bujkálna. Sápadtabb változatban arra a festékre emlékeztetett, amelyet a lazúrkőből mosnak ki fáradságos munkával: az ultramarinra, amelyet Miasszonyunk köntöséhez használnak a festők. A kelmefesték nem olyan értékes, de azért számomra nem kevésbé drága, nem utolsósorban a neve miatt, mert úgy hívják, hogy alessandrina.

Szövetkereskedő lányaként természetesen jobban ismertem ezeket a dolgokat a legtöbb embernél, azonkívül világéletemben kíváncsi voltam. Azt mesélik, hogy öt-hat éves koromban rimánkodtam apámnak, vigyen el arra a helyre, „ahonnan a szagok jönnek”. Nyáron történt – ennyire emlékszem – és hogy volt ott egy nagy templom meg egy tér a folyó közelében. A kelmefestők külön nyomornegyedet építettek maguknak, ahol a sötét utcákban egymás lábára tapostak a házak, némelyik majd beleborult a vízbe. Mindenfelé gyerekek nyüzsögtek, félmeztelen, sáros testükre színes ereket rajzoltak a festőkádak, amelyeket kevergettek. Apám előmunkása olyan volt, akár az ördög: arcán és felkarján foltokban összezsugorodott a bőr ott, ahol a zubogó víz leforrázta. Emlékszem másokra, akik mintákat karcoltak a bőrükre, majd különböző festékeket dörgöltek a sebekbe, hogy testükön jelek tarkálljanak. Olyanok voltak, akár egy pogány törzs. Habár az ő fáradozásuk adott színpompát a városnak, sose láttam hozzájuk foghatóan szegény embereket. Még negyedük, a Santa Croce névadó kolostora is a ferenceseké volt, akik a legnyomorúságosabb helyeket választották templomaiknak.

Sose tudtam meg, apám mit szól mindehhez. Noha bátyáimmal tudott szigorú lenni, nem volt szívtelen ember. Üzleti könyveiben szerepelt egy Isten nevére nyitott számla, ahová tetemes összegeket fizetett be jótékony célokra, és alig pár éve két színes üvegablakot rendelt templomunkba, a Sant’ Ambrogióba. Bizonyára nem fizetett rosszabb béreket, mint a többi kereskedő. Ám nem az ő dolga volt, hogy enyhítsen a szegénységen. Nagyszerű köztársaságunkban ki-ki a saját szerencséjét kovácsolta kemény munkával és Isten segedelmével, és ha mások kevesebb szerencsével jártak, az az ő bajuk volt, nem a mienk.

Ámde keserűségükből mégis átragadhatott rám valami azon a látogatáson, mert bár egész életemben a raktárház színeire éheztem, megjegyeztem a forrón gőzölgő kádakat is, mert olyanok voltak, mint a pokolbeli üstök, amelyekben a bűnösöket főzik, és nem kértem többé, hogy odamehessek.

Azonban néném örömét nem rontották ilyen képek, és e pillanatban jobban érdekelte, miként emelhetné ki keblének ívét a kék kelme. Néha azt hiszem, a nászéjszakán nagyobb kedvét leli majd a hálóingében, mint férjének testében. Vajon mennyire zavarná Mauriziót? Összesen egyszer láttam. Elég markos fickó, jó kedélyű is, de nemigen lehet szokása a gondolkodás. Különben talán jobb is így. Vagy mit tudom én? Láthatólag elégedettek egymással.

– Hagyjuk ezt most, Plautilla, jó? – mondta csendesen anyám. Félretolta a szöveteket, halkan sóhajtott. – Ma különösen meleg a délután, és egy kis napoztatás csodálatosan javíthatna a szőkeségeden. Miért nem ülsz ki a tetőre a hímzéseddel?

Néném egészen elhűlt. Noha közismert, hogy a divatos fiatal nők rendszeresen aszalják a fejüket a napon azzal a hasztalan céllal, hogy kifakítsák a sötétet, ez olyan hívságnak számított, amelyről az anyák nem is vettek tudomást.

– Jaj, ne nézz ilyen meglepetten! Mivel úgyis megteszed, függetlenül attól, hogy mit tartok róla, könnyebb, ha áldásomat adom rá. Hamarosan úgysem lesz időd efféle hiábavalóságokra.

Anyám nemrég szokott rá, hogy ilyeneket mondjon, mintha Plautilla élete véget érne a házassággal. Maga Plautilla inkább izgalmasnak találta a nászt, ámde be kell vallanom, hogy én iszonyúan megrémültem tőle. Néném nyikkant egyet örömében, és körberepkedte a szobát, keresve a napozókalapját. Miután megtalálta, végeérhetetlen ideig igazgatta a fejére, húzogatta ki a haját a középső lyukon, hogy okvetlenül minden pászmát égen a nap, miközben az arca árnyékban marad. Aztán felkapta a szoknyáját, és kirohant. Ha valaki meg akarta volna festeni a távozását, több vég selyembe vagy fátyolszövetbe kellett volna bugyolálni, hogy azok mutassák a mozgásával kavart szelet, ahogy némely művésznél láttam. Vagy pedig szárnyakkal kellett volna felruházni.

Néztük, ahogy elmegy. Olyan érzésem támadt, hogy a látvány elszomorítja anyámat. Csak ült egy darabig, mielőtt felém fordult, ezért későn vettem észre szemének villanását.

– Felmegyek én is utána – álltam fel a székről.

– Ne légy nevetséges. Te utálod a napot, Alessandra, különben is olyan fekete a hajad, mint a holló tolla. Neked festetni kéne, ha lenne benned ilyen hajlandóság, amit kétlek.

Pillantása lecsúszott a tintás ujjamra. Sietve begörbítettem.

– És mikor ápoltad a kezedet utoljára? – A megjelenésem egyike volt a számos dolognak, amelyekkel erősen próbára tettem a türelmét. – Lehetetlen vagy! Délután felküldöm hozzád Erilát. Legyen rá gondod, mielőtt lefekszel, hallod? Most pedig maradj. Beszélni akarok veled.

– De anyám.

– Itt maradsz!


3

Megacéloztam magamat a feddéshez. Hányadszor vagyunk már így? Sose fogjuk összeszámolni. Majdnem belehaltam, mikor megszült. Majdnem belehalt, mikor megszült. Kétnapos vajúdás után fogókkal húztak ki belőle, és közben egyfolytában sikítottunk mindketten. Teste annyira megsérült, hogy nem lehetett több gyermeke. Vagyis egyaránt szeretett azért, mert a legkisebb voltam, és mert velem elveszítette termékenységét; majd csak jóval később kezdte látni magát bennem, de már előtte erős kötelék fűzött össze. Egyszer megkérdeztem, miért nem haltam meg, mint sokan mások, akikről hallottam. „Mert Isten így akarta. És mert olyan kíváncsisággal és bátorsággal ruházott fel, hogy akármi jöjjön, életben akarj maradni.”

– Alessandra, tudnod kell, hogy apád szóba hozta, ki lehetne a férjed.

Követ éreztem a gyomrom helyén. – De hát hogy… hiszen még nem is vérzek!

Összevonta a szemöldökét. – Biztos?

– Az nem lehet, hogy ne tudjon róla. Maria számolja a szennyesemet. Ez nem olyan dolog, amit titokban tarthatnék.

– Más dolgokkal ellentétben – mondta halkan. Felnéztem, de semmi sem utalt rá, hogy ebben az irányban akarná folytatni. –Alessandra, tudod, hogy elég sokáig fedeztelek. De nem csinálhatom a végtelenségig.

Olyan komolyan szólt, hogy majdnem megrémültem. Útmutatást kerestem az arcán, hogy merre kanyarodik ez a beszélgetés, de nem adott. – Nos – mondtam rosszkedvűen – véleményem szerint, ha nem akarták volna, hogy ilyen legyek, nem is engedték volna meg.

– És mit kellett volna másképp tennünk? – kérdezte szelíden. – Tiltottunk volna el a könyvektől, koboztuk volna el a tollaidat? Fenyítéssel irtottuk volna ki belőled? Kiskorodtól fogva túlságosan szerettünk, gyermekem. Rosszul viselted volna az ilyen bánásmódot. Mindig olyan csökönyös voltál. Az látszott könnyebbnek, ha elfoglaltságot adunk neked, ezért küldtünk bátyáid nevelőihez. – Sóhajtott. Mostanra vélhetőleg belátta, hogy a megoldás ugyanannyi bajjal járt, mint a probléma. – Olyan buzgó voltál a tanulószobában!

– Kétlem, hogy a bátyáim köszönetet mondanának érte önnek.

– Azért kell még elsajátítanod az alázat erényét – mondta élesebben. – Mint már beszéltünk róla, ennek hiánya súlyos teher egy fiatal lányon. Talán annyi időt kellene imákkal töltened, mint tanulással.

– Ön így tett rá szert, anyám?

Kurtán fölnevetett. – Nem, Alessandra. Az én esetemben a családom parancsolt megálljt a hiúság mindennemű kísértésének.

Ritkán emlegette a gyerekkorát, de mindnyájan ismertük a történetet: hogyan oktatták együtt az összes gyereket, fiúkat-lányokat, tudós apjuknak parancsára, aki az újfajta tanultság híve volt. Hogyan lett a legidősebb fivér maga is híres tudós, a Mediciek kegyeltje és pártfogolja, aminek folyományaként a lányok is jól mehettek férjhez, kereskedőkhöz, akik nem kifogásolták a szokatlan műveltséget, ha azt csinos hozomány ékesítette. – Mikor én voltam annyi idős, mint te, még kevésbé nézték el egy lánynak, hogy tanult legyen. Ha bátyám csillaga nem emelkedik olyan magasra, ugyancsak nehezen találtam volna férjet.

– De ha születésem Isten akarata volt, akkor úgy rendeltetett, hogy apánk önt vegye feleségül.

– Ó, Alessandra! Miért csinálod mindig ezt?

– Mit?

– Tovább mész gondolataidban, mint kellene, vagy ildomos lenne.

– De hát ez a logika!

– Nem, gyermekem. Éppen arról van szó, hogy nem logika. Te sokkal tiszteletlenebb dolgot művelsz: megkérdőjelezel dolgokat, amelyek oly mélyen gyökereznek Isten természetében, hogy a tökéletlen emberi logikával fel sem foghatók.

Nem szóltam. A vihar, amelyről voltak tapasztalataim, hamarabb elvonul, ha nem akadékoskodom.

– Nem gondolom, hogy ezt a nevelőidtől tanultad volna. –Sóhajtott, és éreztem, hogy erősen felbosszantottam, bár még mindig nem tudtam, mivel. – Tudd meg, hogy Maria rajzokat talált az ágyad alatt egy ládában.

Ó, tehát ez az! Nyilván akkor bukkant rájuk, mikor eldugott, véres rongyokat keresett. Röptében körüljártam gondolatban az esetet, megpróbálva kiszámítani, merről várható anyám haragja.

– Meg van győződve róla, hogy kísérő nélkül kószáltál a városban.

– Ó! De hiszen az lehetetlen! Hogyan tehetném? Jóformán le se veszi rólam a szemét!

– Azt mondja, vázlatok vannak olyan épületekről, amelyeket még sose látott, és képek, amelyeken oroszlánok marcangolnak egy fiút a Piazza della Signorián.

– Úgy? Ő és én együtt mentünk ki az ünnepre. Ön is tudja. Mind láttuk az oroszlánokat. Mielőtt megölték a borjút, egy idomár bement hozzájuk a ketrecbe, és hozzá sem nyúltak. Aztán valaki mesélte – talán Erila volt – hogy tavaly, miután mindenki hazatért, egy kisfiú bemászott a ketrecbe, és az oroszlánok széttépték – Mariának erre csak emlékeznie kell! Majd elájult a hallatán.

– Meglehet. De azt is tudja, hogy akkor és ott nem rajzolhattál le mindent.

– Persze, hogy nem. Később készítettem vázlatokat, de borzalmasak voltak. Végül a hóráskönyvből kellett kimásolnom az oroszlánokat, bár egészen biztos vagyok benne, hogy azoknak nem jók az arányaik.

– Mi volt a lecke?

– Hogy?

– A lecke! A hóráskönyvben… amiben az oroszlánok szerepeltek.

– Hm… Dániel? – kérdeztem bután.

– A képre emlékszel, a leckére nem. Ó, Alessandra! – A fejét csóválta. – Mi van az épületekkel?

– Azokat a fejemből vettem. Van is nekem időm lemásolni őket! – jegyeztem meg halkan. – Csak összeállítom morzsákból, amikre emlékszem.

Egy darabig merőn figyelt, és kétlem, hogy valamelyikünk is tisztában lett volna vele, mit érez. Ő ismerte föl elsőnek a rajzkészségemet, mikor olyan kicsi voltam, hogy magam is alig értettem. Magamtól tanultam rajzolni, úgy, hogy lemásoltam a ház összes szentképét, szenvedélyem a kettőnk titka volt évekig, míg annyira megnőttem, hogy méltányolni tudjam tapintatát. Mert apám ugyan elnézte koraérett gyerekének, hogy időnként rajzol egy Szűzanyát, de egész más egy nagylány, aki olyan megszállott, hogy feltúrja a konyhát porrá őrölhető kappancsontért a puszpángfa-tábla alapozásához, vagy libatollért, amiből tucatnyi új pennát faraghat. A művészet lehet út az Istenhez, de a kézművesek dolga, nem pedig jó családból való hajadonhoz illő foglalatosság. Nemrég Erila lett a cinkosom az altatásban. Hogy anyám mit gondol, azt már nem tudhattam. Két éve, mikor az ezüsttűvel próbálkoztam – ennek olyan vékony és kemény a hegye, hogy nem tévedhet sem a kéz, sem a szem – kérte, hogy mutassam meg a kísérleteimet. Egy darabig tanulmányozta, majd szó nélkül visszaadta őket. Egy hét múlva Cennino Cennini Értekezés a technikáról című írását találtam az ágyam alatti ládában. A kezem azóta sokkal biztosabb. Egyikünk sem tett említést az ajándékról.

Sóhajtott. – Jól van. Erről ne essék több szó. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mást kell megbeszélnünk. A festő kérte, hogy lerajzolhasson.

Mintha valahol bennem apró tűzgolyó robbant volna szét.

– Mint mondtam, templomokat látogatott sorra, és azok után, amiket látott, készen áll a folytatásra. Apád képmásával már elkészült. Nekem túl sok munkát ad Plautilla esküvője, hogy ilyesmire pazaroljak időt, ezért át kell térnie a gyermekekre. Elsőnek téged kért. Feltételezem, nem tudod, hogy miért?

A szemébe néztem, és megráztam a fejemet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de akkor még számított nekem, hogy ne használjak szavakat, mikor hazudok.

– Ideiglenes műtermet rendezett be a kápolnában. Azt mondja, késő délután kell látnia, amikor megfelelő a fény. Ehhez ragaszkodik. Lodovica és Maria veled megy.

– De…

– Ne vitatkozz, Alessandra. Mindketten elkísérnek. Nem azért mész oda, hogy eltereld a festő figyelmét, vagy megvitasd vele Platón filozófiájának kifinomultabb árnyalatait. Amely téma, gondolom, már nyelvi nehézségeket okozna.

Noha szavai szigorúak voltak, hangja gyengédebb lett, amitől ismét vérszemet kaptam. Ami természetesen azt jelentette, hogy rosszul ítéltem meg a kockázatot. De ki mással beszélhettem volna meg most, amikor egyre fogy az idő?

– Tudja, anyám, van egy visszatérő álmom. Talán már ötödször vagy hatodszor álmodom ugyanazt.

– Remélem, istenes álom.

– Ó, igen, bizonnyal az! Azt álmodom… nos, arról álmodok, hangozzék bármily különösen, hogy egyáltalán nem megyek férjhez. Hogy úgy döntenek apával, vonuljak inkább zárdába…

– Ó, Alessandra, ne légy már ilyen oktondi! Nincs neked képességed a zárdai életre. Azon nyomban elsorvadnál a regulától. Ennyit neked is tudnod kell.

– Nem… igen, de nézze, ez a zárda az álmomban egészen más! Ebben a zárdában az apácák más módon is magasztalhatják Istent, úgy…

– Nem, Alessandra Cecchi. Egy szót sem akarok hallani többé. Ha azt képzeled, hogy helytelen viselkedésed hatására megváltoztatjuk házassági terveinket, akkor súlyosan tévedsz.

Megcsapott haragjának első hulláma, mintha hőforrás lövellne ki a földből.

– Akaratos, néha rendkívül szófogadatlan gyermek vagy, és annak ellenére, amit mondtam, bánom, hogy nem gyomláltam ki belőled korábban, mert most már csak bajunk lehet belőle. –Sóhajtott. – De majd megtaláljuk a módját. Azt a szót használom, amely gyakran forgott közöttünk. Kötelesség. Kötelességeid vannak a családoddal szemben. Apád immár gazdag ember, aki számos szolgálatot tett az államnak. Van pénze olyan hozományra, ami öregbíteni fogja nevünk becsületét és tekintélyét. Ha megtalálja a megfelelő férfit, nőül fogsz menni hozzá. Világos? Ez a legnagyobb, ami asszonyt érhet: hogy feleség lesz és anya. Hamarosan megtanulod.

Felállt. – Jöjj, gyermek. Erről nem beszélünk többet. Sok dolgom van. Apád majd szól veled, ha választottunk. Egy ideig még nyugtot hagyunk neked. Egy ideig – ismételte halkan. – De tudnod kell, hogy ami késik, nem múlik.

Mohón kaptam az olajág után. – Akkor bírja rá apámuramat, hogy legalább olyat válasszon, aki megért! – mondtam a szeme közé nézve.

– Ó, Alessandra… – A fejét csóválta. – Kétlem, hogy ez lehetséges.


4

Végigduzzogtam a vacsorát, a hallgatásommal büntetve Mariát, és korán felmentem a szobámba, ahol egy székkel betámasztottam az ajtót, aztán belekotortam a ruhásládámba. Fontos, hogy ne tartsuk egyhelyütt a kincseinket. Így ha egy részét megtalálják, a többi még mindig megmarad. A láda alján, az ingeim alatt színezett papírtekercs, rajta egész alakos tollrajz.

Első nagyobb lélegzetű munkámhoz az Angyali Üdvözlet első pillanatát választottam. Miasszonyunkat váratlanul éri az angyali látogatás: riadalma és megilletődöttsége kitűnik ujjainak repdeséséből és törzsének menekülést sejtető félfordulatából, mintha őt és Gábriel arkangyalt láthatatlan szálak húznák egymás felé, de ugyanakkor el is egymástól. Népszerű téma, nem utolsósorban azért, mert az erőteljes mozdulatok alaposan próbára teszik a rajzolót, de én leginkább Miasszonyunk szemmel látható szorongása miatt azonosulok vele, noha nevelőim mindig az ezt követő beletörődést és alázatot hangsúlyoznák lelki épülésem végett.

A képet a nagy fogadótermünkbe díszleteztem, háttérben az ablakkal a perspektíva érvényesítésére. Szerintem jól választottam. Egy bizonyos napszakban olyan gyönyörűen süt be a metszett üvegen a nap, hogy az ember tényleg képes lenne azt hinni, Isten érkezik hozzánk a sugarakkal. Egyszer órákig vártam ott, hogy a Szentlélek megnyilatkozzék előttem: behunyt szemmel süttettem lelkemet a fényben, és a nap a szentség lángcsóvájaként hatolt át a szemhéjamon. De az isteni kinyilatkoztatás helyett csak a szívem dobolását hallottam, és egy régi szúnyogcsípésem viszketett kegyetlenül. így hát konokul – és így utólag nézve csaknem felhevülten – áldatlan maradtam.

De Madonnám méltóbb nálam. Fölemelkedőben van a székéről, keze ideges madárként röppen a magasba, hogy védje magát Isten érkezésének zúgó szelétől: maga a makulátlan ifjú hajadon, akit ima közben zavartak meg. Roppant gonddal dolgoztam ki a két alak ruháját (bár a világ nagyobb része el van zárva előlem, legalább a kelméket és a divatot kedvemre tanulmányozhatom). Gábriel az apám legdrágább batisztjából készült, derékban lazán összefogott, hosszú inget viseli, amelynek habfehérsége ezernyi piciny redőben hullik alá a válláról, és az anyag olyan légies, hogy követi az angyal mozgásának sebességét. Miasszonyunkat diszkréten divatossá rajzoltam: ruhaujja könyökének hasítékából elővillan az ing, a selyemszoknya zuhataga magasított derékvonalból ömlik a padlóra.

Ha kész leszek a körvonalakkal, elkezdem különböző mértékben hígított tintával az árnyékolást, és felviszem ólomfehérrel a fényeket. Ebben a szakaszban nem könnyű javítani a hibákat, és a kezem máris bizonytalan az idegességtől. Kezdtem határozottan együtt érezni a tanoncokkal, akiknek olyan sanyarú sors jut Bartolommeo műhelyében. Időnyerés céljából a padló keskenyedő négyzeteit töltögettem ki, hogy gyakoroljam a perspektívát, amikor megmozdult a kilincs, és a szék karcolta a padlót.

– Egy perc! – Felkaptam egy lepedőt, és rádobtam a rajzra. –Vetkőzöm!

Pár hónapja Tomaso tetten ért, és „véletlenül” felrúgta a másolópapír készítéséhez használt lenolajamat, bele a mozsárba, egyenesen az ólomfehér porba, amit Erila szerzett a patikáriustól. Hallgatását azzal kellett megvásárolnom, hogy lefordítottam neki az Ovidiust, amellyel sehogy se boldogult. De most nem ő lesz az. Miért pazarolná az estéjét a nyaggatásomra, amikor piperézheti is magát az utcai tisztátalan személyeknek, akik magas sarkakon pipiskedve, törvényesen előírt csengettyűikkel hívják fel magukra az ifjak figyelmét? Hallottam, amint az emeleti padlódeszkát recsegteti a járkálásával; kétségtelenül azon töri a fejét, milyen színű nadrág illene a legjobban az új zekéjéhez, amelyet most hozott a szabó.

Kiakasztottam a szék támláját a kilincs alól. Erila besuhogott, egyik kezében egy tálkával, a másikban egy halom mandulás süteménnyel. A rajzról nem véve tudomást – noha cinkosom, jobb neki, ha úgy; tesz, mintha nem lenne az – letelepedett az ágyra, megfelezte a süteményt, megkeverte a tálkában a citromleves cukorpépet, és vastagon rákente a bőrömre. – Na, mi történt? Árulkodott rád Maria?

– Inkább hazudott. Aúúú, óvatosan! Ott van egy vágás.

– Te bajod. Anyád azt mondja, ha vasárnapra nem lesz fehér a kezed, egy hétig kecskebőr kesztyűt kell viselned.

Hagyom, hadd dolgozzon egy kicsit. Szeretem ahogy az ujjai gyúrják a tenyeremet, és még jobban szeretem a gyönyörű kontrasztot, amit koromfekete keze képez az enyém mellett, bár mindig ráment az összes szenem, ha őt rajzoltam.

Azt mondja, semmire sem emlékszik észak-afrikai hazájából, csak arra, hogy ott nagyobb a nap, és édesebb a narancs. Története méltó lenne egy modern Homéroszhoz. Az anyjával együtt vitték Velencébe, amikor sejtése szerint öt-hat éves lehetett, és eladták őket a rabszolgapiacon egy firenzei kereskedőnek, aki csődbe ment, mikor elsüllyedt az Indiákról hazatérő három hajója. Apám elfogadta Erilát törlesztésül. Csecsemő voltam, mikor hozzánk került. Időnként megbízták, hogy vigyázzon Plautillára és rám. Ez könnyebb volt, mint a kétkezi munka, amely tönkretette volna. Éles esze gyakorlatias gondolkodással párosult, és apró koromtól egyszerre tudott szórakoztatni és irányítani. Azt hiszem, anyám úgy érezte, imái találtak meghallgatásra, amelyekkel furcsa lánya csiszolhatóságáért fohászkodott, így Erila korán az enyém lett, bár igazság szerint őt nem lehetett birtokolni. A törvény értelmében apám volt a gazdája, aki elvileg azt tehetett vele, amit akart, ám Erila mindig olyan független volt, mint a lopakodó macska; becsavarogta a várost, hozta haza a pletykát, mint a friss gyümölcsöt, és pénzért adta tovább. Amióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom a házban, valamint a szemem és a fülem azokon a helyeken, ahová magam nem mehetek.

– Na! Van valami?

– Talán van, talán nincs.

– Ó, Erila! – De több eszem van, semhogy sürgessem.

Elvigyorodott. – Ne, itt egy jó. Ma felakasztottak a Porta de Giustiziánál egy embert. Egy gyilkost. Feldarabolta a felesége szeretőjét. Mikor már félórája lógott, levágták, és feldobták a kordéra, mire azonmód felült, panaszkodott, hogy igen fáj a torka, és kérte, hogy adjanak neki inni.

– Ne mondd! És mit csináltak?

– Elvitték az ispotályba, ahol tejbe áztatott kenyérrel fogják etetni, míg ismét nyelni tud, és ismét felköthetik.

– Na ne! És mit csinált a tömeg?

Erila vállat vont. – Ó, hát ordítottak és éljenezték. De aztán az a kövér dominikánus, akinek olyan likacsos a képe, mint a horzsakő, tartott egy mennydörgős prédikációt, hogy Firenze olyan, mint egy pöcegödör, amiből kiönt a fertő, és a gonoszok virulnak, míg a jók szenvednek.

– És ha nem volt gonosz? Mi van akkor, ha Isten az ő végtelen kegyelmét akarja megmutatni még a sehonnai bűnözőkön is? Ó, bár láthattam volna! Te mit tartasz róla?

– Én? – Nevetett. – Azt tartom, hogy a hóhér rosszul csomózta meg a kötelet. Na, készen is vagyunk. – Megfogta á kezemet, ellenőrizte a munkáját. Napok óta először volt tiszta a kezem. A körmeim rózsaszínben ragyogtak, de hogy a bőröm mennyivel lett fehérebb, azt nehéz lett volna megmondani.

– Ne. – Apró üveg tintát húzott elő a zsebéből (ami a bátyáimnak egy hónapra elég, nálam egy hét alatt elmegy a rajzokra), és egy mókusszőr-ecsetet, olyan vékonyat, amellyel fölfesthetem Miasszonyunk arcára és ruhájára a fényeket. Átnyaláboltam a nyakát.

– Hmm. Szerencsés vagy. Olcsón hozzájuk jutottam. De csak vasárnap után használd őket, különben bajban leszek.

Miután Erila elment, lefeküdtem, és azon tűnődtem, mi különbözteti meg Isten kegyelmét egy rosszul megkötött huroktól, vagy talán a kettő egy és ugyanaz lenne? Isten bocsánatát kértem arra az esetre, ha az ilyen gondolatok tisztátalanok, aztán a Szűzanyához fohászkodtam közbenjárásért, hogy legyen a kezem biztosabb, midőn jóságát fogom visszaadni a papíron. Még ébren voltam, mikor Plautilla széthúzta a függönyt, és bebújt az ágyba. Bűzlött a hajolajtól, amit magára locsolt, hogy ellensúlyozza a nap szikkasztó hatását. Hadarva elmotyogta az imát, amelyben többnek látszott lenni a szó, mint az érzés, bár így is hibátlan volt, aztán elhevert, félrenyomva engem, hogy neki jusson a szélesebb darab ágy. Kivártam, míg egyenletesen kezd szuszogni, aztán én nyomtam félre.

Egy idő után hallottam, hogy gyülekeznek a szúnyogok. Plautilla hajolajának mindent betöltő szaga vonzotta őket, mint méhet a méz. Az olaj el fogja nyomni a mennyezetről csüngő, áttört golyóbisban égetett gyógyfüvek illatát. Kihúztam a párnám alól a citromfű-olajos fiolámat, bekentem a kezemet és az arcomat.

Zzzzz… zzzzz… zzzzz. Egy szúnyog leereszkedett a nővérem gömbölyű, fehér csuklójára. Figyeltem, ahogy kényelmesen elhelyezkedik, mielőtt beleszúrna a bőrbe. Elképzeltem, ahogy teleissza magát Plautillából, mint egy kútból, aztán kicuppan a testéből, szélsebesen kirepül az ablakon, átszáll a városon Maurizio házáig, beröppen a hálószoba ablakán, keres egy fedetlen tagot, beleszúr a bőrbe, azonnal össze is keverve a szerelmesek vérét. A gondolat, még ha ilyen lúdtalpas lényekre vonatkozott is, mint Maurizio és Plautilla, olyan súlyos volt, hogy alig bírtam elviselni. De ha ez lehetséges – márpedig a szúnyogok tanulmányozásából arra kell következtetnem, hogy így kell lennie – akkor mi más lehet bennük, mint a mi vérünk? Ha kora este csapjuk le őket, csak egy fekete maszat marad utánuk, de később a legharsogóbb vörös nedvet fröccsentik magukból – ha ez lehetséges, akkor ez összevissza is megcsinálható. Ezer ablak van a városban. Vajon hány rosszul öltözött, podagrás vénember keverte már össze a vérét az enyémmel? Ismét az jutott eszembe, hogy ha férjhez kell mennem, olyat akarok, aki nem formás lábakon, gyönggyel hímzett brokátban érkezik, hanem hattyú alakban, viharfelhőként örvénylő szárnyakkal, mint Zeusz Lédához. Mert ha így jön, lehet, hogy örökké fogom szeretni. De csak akkor, ha megengedi, hogy lerajzoljam.

Mint gyakran megtörtént hasonló éjszakákon, gondolataim jövés-menése még jobban elvette az álmomat. Végül kibújtam a takaró alól, és kióvakodtam a hálószobából.

Szeretem a házunkat, ha sötét van benne. Olyan fekete, és olyan bonyolult a benső földrajza, hogy megtanultam gondolatban kiszámítani; tudom, hol keressem az ajtókat, és melyik saroknál kell befordulni, hogy ne botoljak el váratlan bútorokban vagy lépcsőkön. Néha, mikor szobáról szobára osonok, elképzelem, hogy kint vagyok a városban, amely úgy tárja föl előttem szögleteit és sikátorait, mint egy elegáns matematikai levezetés. Anyám gyanúja ellenére sose jártam kint egyedül. Persze előfordult, hogy kisiklottam a gardedámom vasmarkából addig, hogy beszaladhassak egy mellékutcába, vagy elácsoroghassak egy piaci bódé előtt, de sohasem hosszabb időre, és mindig fényes nappal. Azon a kevés kiruccanáson, mikor ünnepre vagy késői misére mentünk, még mindig tökéletesen éber volt a város. El nem tudom képzelni, milyen lehet, ha kialusznak a fáklyák. Erila rabszolga, mégis többet tud a városomról, mint amennyit én valaha is meg fogok tudni. Több esélyem van Napkeletre utazni, mint éjszaka egyedül csatangolni az utcán. De azért álmodhatok.

Alattam a sötétség kútja volt az első udvar. Letapogatóztam a lépcsőn. Az egyik kutya rám nézett, mikor elsurrantam mellette, de rég hozzászokott éjszakai bolyongásaimhoz. Inkább kellett tartanom anyám páváitól a kertben. Mert nem csak hogy a fülük élesebb, de úgy sivítanak, mint a kárhozottak a pokolban. Ha felverem őket, felverem az egész házat.

Benyitottam a téli fogadóterembe. A márványpadló sima és csillogó volt a talpam alatt. Az új kárpit úgy csüngött a falon, mint egy súlyos árnyék, a nagy tölgyfa asztalon, amely anyám büszkesége és öröme, a szellemeknek terítettek. Felkuporodtam a kő ablakpárkányra, és óvatosan leemeltem a kallantyút. Ezen az oldalon a ház az utcára nézett, úgyhogy innen megfigyelhettem az éjszakai életet. A falon a nagy vaskosárba tűzött fáklyák megvilágították a homlokzatot. Ez a környék friss gazdagságát jelezte, vagyis hogy errefelé olyan módos emberek laknak, akik meg tudják világítani a kései járókelők útját hazafelé. Hallottam történeteket arról, hogyan haltak meg emberek új hold idején a szegényebb fertályokon, mert gödörbe estek, vagy belefúltak a kiöntött kanálisba. Habár vakságukon vélhetőleg rontott a borital.

Nem kétséges, hogy mostanra bátyáim szeme is elhomályosodhatott. Bár amit vesztettek látásban, bepótolták zajban. Részeg hahotájuk harsogó visszhangja felszökdécselt a macskakövektől az emeleti ablakokig. Néha akkora lármát csaptak, hogy felverték apámat. De ma éjszaka nem került sor ilyesféle zsinatolásra. Már kezdtem laposakat pislantani, amikor észrevettem odalent valamit.

Házunk sarkánál kifordult az utcára valaki, akit rövid időre megvilágított a fáklyák izzása. Magas, langaléta alak volt, szorosan magára tekert köpenyben, de hajadonfővel, és a bőre fehéren felvillant. Úgy, szóval festőnk kijár az éjszakába! Ezúttal kevés művészetet fog látni. Hogy is mondta anyám? Lármásnak találja a várost az apátság csendje után. Talán így szívja tele magát csenddel, noha volt valami a járásában, ahogy minél előbb igyekezett beleolvadni a sötétségbe, ami nem hangulatról, hanem úti célról árulkodott.

Kíváncsiság és irigység között ingadoztam. Ilyen egyszerű ez? Beburkolózunk egy köpenybe, megkeressük a megfelelő ajtót, és kilépünk az éjszakába? Ha gyorsan mozog, tíz perc alatt a Santa Maria del Fiore székesegyháznál lesz. Aztán keresztülvág a Battisterónál, és nyugati irányban folytatja a Santa Maria Novella felé, vagy délnek a folyóhoz, ahol már hallani az utcanők csengettyűit. Egy másik világ. De nem szerettem erre gondolni, és eszembe jutott a Madonnája, amely úgy eltelt fénnyel és kegyelemmel, hogy alig bírt megállni a földön.

Elhatároztam, hogy megvárom, amíg visszajön, de úgy egy órával később elálmosodtam, és mivel nem akartam kockáztatni, hogy reggel itt találjanak, visszamentem a szobámba. Bebújtam a takaró alá, kaján elégedettséggel állapítottam meg, hogy Plautilla csuklóján feldagadt a szúnyogcsípés. Odabújtam meleg testéhez. Nyihogó kis horkantást hallatott, mint egy ló, és tovább aludt.


5

Ilyen dísztelenül kevés istenes volt a helyiségben. A festő elkerítette a hajó azon kis részét, ahol az oldalsó ablakon beeső fény széles arany pántot rajzol a padlóra. Ő az árnyékban ül egy apró asztalnál, amelyen papír, toll, tinta és néhány frissen hegyezett rajzszén van.

Lassan bevonulok az öreg Lodovica kíséretében. Mariát, sajnos, heveny emésztési bántalmak támadták meg. Elhihetitek, ha mondom, hogy elég sok rosszat kívántam neki arra a napra, de semmi közöm sem volt a temérdek ételhez, amit bekebelezett, vagy a lakomát követő gyomorrontáshoz. Akkor azon elmélkedtem, mily sajátos utakon nyilvánul meg Isten akarata. Hacsak nem volt ehhez is annyi köze, mint a hóhér hurokjához.

A festő földre szegezett szemmel feláll, mikor bejövünk. Lodovica kora és podagrája lelassítja vonulásunkat. Kértem, hogy kényelmes széket állítsanak be neki. Ebben a napszakban hamarosan el fogja nyomni a buzgóság, utána pedig biztosan elfelejti, hogy aludt. Hasonló esetekben Lodovica felbecsülhetetlen segítséget jelent.

A festő egyetlen jellel se mutatja, hogy emlékszik előző találkozásunkra. A fénypászmában levő kis emelvény felé int, amelyre magas támlájú széket állítottak, úgy, hogy pillantásunk ne találkozhasson. Fellépek az emelvényre. Máris zavar a magasságom. Azt hiszem, egyformán idegesek vagyunk.

– Leüljek?

– Ahogy óhajtod – motyogja, még mindig lesütött szemmel. Elrendezem magam abba a pózba, amit a kápolnák freskóinak nőin láttam: egyenes gerinc, felszegett fej, ölben összekulcsolt ujjak. Nem tudom, mihez kezdjek a szememmel. Egy darabig magam elé bámulok, de a látvány unalmas, ezért lesütöm a szememet, és bal felé sandítok, ahol láthatom a törzse alsó részét. A nadrágja ülepén csúnyán megkopott a bőr, de a lába formás, ha kicsit túl hosszú is. Mint az enyém. Ahogy ülök, megcsap a szaga, amely most sokkal erősebb: földszag, amibe már-már bomlásra emlékeztető savanyúság keveredik. Érről eszembe jut, hogy mit csinálhatott az éjszaka, aminek a bűze így átitatta. Nyilvánvaló, hogy nem mosdik eleget – apám tett ilyen megjegyzéseket az idegenekre –, de ha felhívnám rá a figyelmét, az meghiúsítaná minden lehetőségünket a társalgásra. Úgy döntök, hogy ezt rábízom Plautillára, akit majdnem biztosan dühbe fog hozni a szag.

Telik az idő. Meleg van itt a napon. Felnézek Lodovicára. Hozott magával valami hímzést, ami a térdén pihen. Leteszi a tűt, egy darabig minket figyel, de akkor se érdekelte túlzottan a művészet, amikor még elég jó volt a szeme hozzá. Lassan elszámolok ötvenig. A harmincötnél hallom, hogy fűrészelni kezd. Olyan, mintha egy nagy macska dorombolna a csendes kápolnában. Odafordulok, ránézek, aztán a festőre pillantok.

Ebben a világosban jobban tanulmányozhatom. Ahhoz képest, hogy éjszaka a városban csavargott, egész jól néz ki. A haját megfésülte, és noha még mindig túl hosszú a legújabb firenzei divathoz képest, viszont dús és egészséges. Az arca még sápadtabbnak látszik ettől a sörénytől. Magas és vékony, mint én, de férfiban ez nem akkora hiba. Szép, széles járomcsontja van, mandulaszeme majdnem márványszerűen zöldesszürke, fekete szemcsékkel, amitől egy kandúr merev nézésére kell gondolnom. Nem olyan, mint azok a férfiak, akikkel eddig találkoztam, Még azt se tudom, jóképű-e, de nehéz is eldönteni, hiszen alig mutatkozik előttünk. Bátyáimat és nevelőimet leszámítva ő az első férfi, akivel ilyen szoros közelségbe kerültem, és máris érzem, ahogy dübörög a szívem. Ülve legalább kevésbé emlékeztetek zsiráfra. Bár kétlem, hogy észrevenné. Engem néz, de mintha nem is venne tudomást rólam. A fény körüljárja az emelvényt, a kréta szaggatottan perceg a papíron, minden vonás gondos, kiszámított, a szem és a kéz különös összhangjának eredménye. Ismerős ez a vibráló csend. Az órákra gondolok, amiket hasonló feszült összpontosításban töltöttem, mikor kihegyezett rajzszenet markolva próbáltam ábrázolni a lépcsőn alvó kutya fejét, vagy saját csupasz lábam különös rútságát, és ettől türelmesebb vagyok hozzá, mint egyébként lettem volna.

– Anyámtól hallom, hogy lázba estél? – mondom végül, mintha rokonok lennénk, akik egy órája beszélgetnek, és ebben a pillanatban hallgattak el. Minthogy válasz nem érkezik felőle, arra gondolok, szóba hozom éjszakai bolyongásait, de nem jut eszembe semmi találó. A kréta tovább perceg. Visszafordítom tekintetemet a kápolna falára. A csend olyan áthatolhatatlan, hogy már-már úgy érzem, örökre ennyiben maradunk. Habár Lodovica előbb-utóbb felébred, és akkor késő lesz…

– Tudod-e festő, ha itt sikeres akarsz lenni, akkor beszélned is kell egy keveset. Még a nőkkel is.

A szeme megrebben, ebből tudom, hogy felfogta a szavaimat, de még szinte be se fejeztem, máris olyan otrombának érzem őket, hogy elrestellem magamat. Valamivel később fészkelődni kezdek, változtatok a testtartásomon. Abbahagyja a rajzolást, várja, hogy ismét mozdulatlan legyek. Csapok egy kis zajt. Minél jobban törekszem a mozdulatlanságra, annál kínosabban érzem magamat. Nyújtózom. Megint vár. Végre fölfedeztem, miként komiszkodhatom vele. Ha nem fog beszélni, én sem ülök rendesen. Felemelem a bal kezemet, szándékosan akadályozva, hogy lássa az arcomat. Kéz. Az mindig nehéz. Egyszerre csontos és húsos. Még legnagyobb festőinknek is meggyűlik vele a baja. De ő máris rajzol megint, ezúttal olyan buzgó percegéssel, hogy a nesztől rögtön megéhezem a papírra.

Egy idő után megunom az eredménytelenséget, és visszaejtem a kezemet az ölembe, annyira fölmeresztve az ujjaimat, hogy úgy álljanak a szoknyámon, mint egy szörnypók lábai. Figyelem, ahogy az ízületek elfehérednek, és a bőr alatt lüktetni kezd egy ér. Milyen különös a test, mennyire teljes önmagában! Kisebb koromban volt egy vad tatár rablányunk, aki es-kórban szenvedett; ha rájött a roham, hanyatt vetette magát, a fejét annyira hátraszegte, hogy a nyaka kiferdült, mint a lóé, és a padlót hasogatta a körmével. Egyszer tajték buggyant ki a száján, és a fogai közé kellett nyomnunk valamit, nehogy lenyelje a nyelvét. Luca, akiről ma már azt hiszem, hogy mindig jobban érdekelte az ördög, mint az Isten, szentül hitte, hogy démon bújt a lányba, de anyám azt mondta, beteg, hagyni kell, hogy magához térjen. Apám később eladta, bár nem hiszem, hogy őszintén beszámolt volna az egészségi állapotáról. Még ha betegség volt, akkor is könnyen lehetett megszállottságnak vélni. Ha valaki meg akarná festeni az ördögöket kiűző Jézust, az a lány tökéletes modellül szolgálna.

Lodovica hangosan horkol. Mennykőcsapás kellene, hogy felébredjen. Most vagy soha. Felállok. – Megnézhetem, mit rajzoltál rólam?

Érzem, ahogy megmerevedik. Látom, hogy el akarja rejteni a papírt, de tudja, hogy nem lenne ildomos. Mit tehetne? Kapkodja össze az eszközeit, és rohanjon ki? Essen nekem ismét? Ha megtenné, rögtön mehetne is vissza öszvérháton az északi pusztaságba. Nem gondolom, hogy ez a sok hallgatás butaságot rejtene.

Az asztal szélénél cserbenhagy a bátorságom. Olyan közel van, hogy látom az állán a sötét borostát, és áthatóvá erősödik az az édes, avas szag. Oszlásra, halálra kell gondolnom tőle, és eszembe jut, milyen erőszakosan viselkedett az előző alkalommal. Idegesen sandítok az ajtóra. Mi lesz, ha valaki bejön? Talán ő is erre gondol. Félszegen átlöki a rajztáblát az asztalon, papírral fölfelé, hogy ne kelljen közelebb jönnöm.

A papír tele van vázlatokkal: egy fejtanulmány, aztán az arcom részei, a szemem, félig lecsukott szemhéjakkal, amitől a nézésem valahol félúton van a félénkség és a fondorlatosság között. Nem szépített, mint én teszem néha Plautillával, ha azt akarom, hogy hallgasson arról, hogy modellt ült nekem. Ez én vagyok, egyszerre vásottan és riadtan: nem bírok beszélni, de nem is bírok csendben maradni. Máris többet tud rólam, mint én róla.

Aztán ott vannak a vázlatok az arcomhoz emelt kezemről, hol tenyér, hol kézfej felől nézve, ujjaim az élő hús gömbölyű kis oszlopai. A természetből át a papírra. Olyan ügyes, hogy beleszédülök.

– Ó! – mondom, egyszerre fájdalmas és áhítatos hangon. – Ki tanított erre?

Megint az ujjaimat nézem, a valódiakat és a rajzoltakat. Nincs más vágyam, mint látni, miként csinálja, sorra megfigyelni a papírra kerülő jeleket. Már ezért megkockáztatnám, hogy közelebb lépjek. Az arcát nézem. Ha nem a dölyf, akkor a félénkség zárja le a száját. Milyen lehet annyira félénknek lenni, hogy nehezünkre essen a beszéd?

– Nem lehet könnyű neked itt – mondom halkan. – Gondolom, a helyedben nekem honvágyam lenne.

És mert nem várom, hogy válaszoljon, apró izgalom gyűrűzik bennem, mikor meghallom a hangját, amely lágyabb, mint amire emlékeztem, noha sötétebb a szeménél.

– A szín. Ahonnan én jövök, minden szürke. Néha nem mondhatod meg, hol végződik az ég, és hol kezdődik a tenger. A szín mindent megváltoztat.

– Ó, de Firenze bizonyosan olyan, mint az lehetett egykoron! Mármint a Szentföld, ahol Urunk élt. Az a rengeteg napfény. A keresztesek is ezt mesélik. A színeik olyan élénkek, mint a mieink. Egyszer el kellene jönnöd apám raktárházába.

Mikor egymás mellé állítják a kész szövetvégeket, az olyan, mintha szivárványban járnál!

Észbe kapok, hogy valószínűleg ez a leghosszabb beszéd, amit valaha nőtől hallott. Ismét érzem benne a felágaskodó rémületet, és eszembe jut korábbi vadsága, ahogy egész testében reszketett. – Nem kell tartanod tőlem! – bököm ki. – Tudom, hogy sokat beszélek, de csak tizennégy éves vagyok, vagyis inkább gyermek, mint nő, tehát nem árthatok neked. Mellesleg ugyanúgy rajongom a művészetért, mint te.

Kinyújtom a kezemet, gyengéden leteszem közénk az asztalra, finoman szétnyitom az ujjaimat a deszkán, úgy, hogy egyszerre legyen feszült és laza a mozdulat. – Mivel a kezet tanulmányozod, talán megörökítenéd nyugvó helyzetben? így jobban látszik, mint az ölemben. – Anyámra gondolok, aki helyeselné hangom alázatát.

Dermedten, lesütött szemmel várok. Látom, hogy a tábla lesiklik az asztalról, és a közelben elmozdul egy írón. Midőn hallom a hangját a papíron, megkockáztatom, hogy felnézzek. Csak ferdén látom a papírt, de így is megfigyelhetem, miként ölt testet a rajz: suhanó kis vonások tucatjai hullnak a papírra, nincs idő gondolkozásra vagy méricskélésre, lélegzetnyi idő sem telik el a látás és az alkotás között. Olyan, mintha a bőr alól olvasná ki a kezemet, belülről kifelé építve fel a képet.

Néhány percig hagyom dolgozni. Most már nem olyan kínos közöttünk a csend. – Anyám azt mondja, a templomainkat látogattad. – Alig észrevehetően bólint. – Melyik freskó tetszett a legjobban?

A kéz megáll. Az arcát figyelem. – Santa Maria Novella. Szent János élete – feleli határozottan.

– Ghirlandaio, igen, a Capella Maggiore a város egyik csodája.

Egy kicsit hallgat. – És… egy másik kápolna a folyón túl.

– Santo Spirito? Santa Maria del Carmine?

A másodiknál bólint. Hát persze! A Brancacci-kápolna a Carmine-kolostorban. Anyám jó helyekre irányította, nyilván felhasználta az összeköttetéseit és a festő laikus fráteri mivoltát, hogy bebocsátást szerezzen neki a tiltott helyekre. – A freskók Szent Péterről. Ó, igen, azokat is nagyra tartják nálunk. Azt tudod, hogy Masaccio meghalt, mielőtt befejezhette volna? Huszonhét éves volt. – Látom, hogy ez a tény hat rá. – Gyerekkoromban egyszer elvittek oda, de már alig emlékszem. Neked melyik tetszett a legjobban?

Úgy ráncolja a szemöldökét, mintha túl fogós lenne a kérdés. – Van két jelenet a Paradicsomból. A másodikon, amikor kiűzik őket, Ádám és Éva is sír… nem, inkább üvöltenek, ahogy száműzik őket. Még sose láttam, hogy valaki így bánkódjon Isten kegyelmének elvesztésén.

– És a bűnbeesés előtt? Ugyanolyan vidámak, mint amilyen boldogtalanok később?

A fejét csóválja. – A vidámság nem olyan erős. Az egy más festőtől való. És a fáról csüngő kígyónak asszonyi arca van.

– Ó, igen, igen! – bólogatok. Pillantásunk találkozik, és ő túlságosan fellelkesült, hogy elkapja a szemét. – Anyám mesélt erről. Habár azt tudod, hogy a szentírás nem támasztja alá ezt az ábrázolást.

Ám az asszonyarcú ördög már visszarántotta önmagába. Elnémul, megint csak a kréta perceg. A táblára pillantok. Honnan való az ekkora tehetség? Valóban Isten adománya?

– Mindig ilyen ügyes voltál, festő? – kérdezem halkan.

– Nem emlékszem. – A hangja mormolássá tompul. – Az atya, aki tanított, azt mondta, Istennel az ujjaimban születtem, hogy ez kárpótoljon, amiért nincsenek szüleim.

– Ó, egészen bizonyosan igaza volt! Tudod, mi itt Firenzében azt valljuk, hogy a nagy művészet nem más, mint Isten tanulmányozása a természetben. Ez a nézete Albertinek, egyik legjelesebb tudósunknak. Továbbá Cennininek, a művésznek. Értekezéseiket a festészetről széles körben olvassák. Van egy latin nyelvű példányom, ha szeretnéd… – Tudom, hogy ez már kérkedés a tudásommal, de nem bírom megállni. – Alberti azt írja le, hogyan tükrözi az emberi forma szépsége Isten szépségét. Persze, ezt az eszmét részben Platónnak köszönheti. Bár lehet, hogy te Platónt sem olvastad. Ha azt akarod, hogy Firenzében felfigyeljenek rád, nem mellőzheted Platónt. Noha sohasem ismerte Krisztust, sok mondanivalója van az emberi lélekről. Firenze egyik legnagyobb felfedezése, hogy a régiek megértették Istent.

Anyám, ha most itt lenne, már a fejét fogná, hogy milyen szerénytelenül dicsérem magamat és a városomat, de tudom, hogy a festő figyel. Abból tudom, ahogy a keze megáll a papíron. Azt hiszem, szólna is, ha Lodovica nem horkantana váratlanul felocsúdva. Kővé meredünk.

– Nos – mondom, és gyorsan hátralépek –, most talán abba kellene hagynunk. De eljöhetek megint, és akkor gyakorolhatsz a kezemmel, ha óhajtod.

De mikor leteszi a rajztáblát, és a rajzra nézek, látom, hogy már megragadott mindent, amit kell.


6

Elővettem a ládából az Albertimet meg a Cenninimet, és az ágyra tettem őket. A Cenninitől nem válhattam meg. Abból néztem ki mindent, a drapéria esésétől a színekig, amelyeket sohasem keverhetek ki. De az Albertit megkaphatja.

Erilát tettem meg követemmé, egy piros selyemkendő ígéretével.

– Nem.

– Hogy mondhatsz nemet? Szereted ezt a színt. És ő is szeret téged.

– Nem.

– De miért? Olyan egyszerű. Lemész, odaadod neki. Ugyanúgy tudod, melyik a szobája, mint én.

– És ha anyád neszét veszi?

– Nem fogja.

– És ha igen? Tudni fogja, hogy te adtad, és tudni fogja, hogy én vittem. És akkor a bőrömből csináltat magának erszényt.

– Ez nem igaz! Anyám… – Keresgélem a szavakat – … meg fogja érteni, hogy csak a művészet érdekében tesszük. Hogy ismeretségünknek kizárólag kegyes céljai vannak.

– Hö! Az öreg Lodovica nem ezt mondja!

– Hogy érted ezt? Egész idő alatt aludt! Nem láthatott semmit! – Erila hallgat, aztán elmosolyodik. Túl hamari voltam. – Ó, te csalsz, Erila! Nem is mondott neked semmit!

– Nem, de te épp most mondtál.

– Művészetről beszélgettünk, Erila. Komolyan. A kápolnákról, a templomokról, hogy milyen színek vannak a napfényben. Én mondom neked, maga Isten van az ujjaiban! – Egy pillanatra elnémulok. – Habár a modora rettenetes.

– Éppen ez aggaszt. Túl sok közös tulajdonságotok van.

De azért elvitte a könyvet.


Lázas napok következtek. Anyám és a szobalányok Plautilla ruhatárát készítették össze, Plautilla a saját előkészületeivel töltött végeérhetetlen órákat: addig szőkítette a haját és fakította a bőrét, míg jobban emlékeztetett kísértetre, mint menyasszonyra. Másnap este csak későn juthattam az ablakhoz; azért emlékszem rá, mert Plautilla olyan zaklatott állapotban volt, hogy órákig tartott, mire sikerült elaludnia. Hallottam, amint a Sant’ Ambrogio harangjai elütik az órát. Szinte azonnal megjelent a festő, ugyanabban a mindent eltakaró lebernyegben, és ugyanazokkal a céltudatos lépésekkel tűnt el a sötétségben. Ám ezúttal föltett szándékom volt, hogy megvárom. Tiszta tavaszi éjszaka volt, az égbolt annyira tele csillagokkal, hogy mintha a semmiből jött volna a mennydörgés meg a villám, amely óriási fűrészfogat perzselt az égbe.

– Hú!

– Hű!

Láttam, ahogy befordulnak a sarkon, a bátyáim és a cimboráik, mint egy kalózcsapat, akik bizonytalanul dülöngélnek a szárazföldön; egymást ölelgetve, hátba paskolva tántorogtak az utcán. Visszahúzódtam az ablaktól, de Tomasónak sasszeme van.

Már hallottam is pimasz füttyentését, amellyel a kutyákat szokta hívni.

– Hé, hugica! – A macskakövek feldobták hozzám a bögését. – Kishúgom!

Kidugtam a fejemet az ablakon, és pisszegtem, hogy maradjon csendben. Ám ő túlságosan be volt rúgva, hogy észrevegye.

– Hú, azt nézzétek, fiúk! Akkora esze van, mint a bazilika kupolája, és olyan a képes fele, mint a kutya segge!

Pajtásai vonító elismeréssel fogadták a szellemességet. – Ne ordíts annyira, mert apa meghallja! – förmedtem rá, haraggal álcázva, hogy sikerült megsebeznie.

– Ha meghallja, úgyis te leszel nagyobb bajban!

– Hol jártál?

– Miért nem Lucát kérded? – De Luca állni is alig bírt támogatás nélkül. – Mikor megtaláltuk, éppen Szent Katalin kő bimbóit szorongatta, és leokádta a szent lábát. Le is tartóztatták volna káromlásért, ha nem mi érünk oda hamarabb!

A következő villámlás nappali fénybe borította az eget. A mennydörgés közel volt, nem egyszer, de kétszer is robajlott, másodszor olyan fülsiketítőén, mintha a földet hasította volna ketté. Hallottunk már ilyesmiről, tudtuk, hogy néha megnyílik a föld, és az ördög leránt magához néhány kárhozottat a réseken. Hirtelen rémülettel felpattantam, de addigra vége volt.

A lentiek ugyanúgy megriadtak, bár ezt rikoltozással és mímelt iszonyattal álcázták. – Hű! Földrengés! – ordította Luca.

– Nem, ez ágyú! – kacagott Tomaso. – Jön a francia hadsereg az Alpokon át, hogy meghódítsa Nápolyt! Minő dicsőséges kilátás! Gondold el, hugi! Erőszak és fosztogatás! Úgy hallom, a bárdolatlan franciák alig várják, hogy letarolhassák az új Athén szüzeit!

A ház mögötti kertben rákezdték a pávák: rikácsolásuk felverte volna a holtat. Utcahosszan ablakok nyíltak, és a székes-egyház irányából izzó fény gyúlt. A festő kénytelen lesz várni. Szempillantás alatt keresztülrohantam a szobán, és felszáguldottam a lépcsőn. Éppen bebújtam a takaró alá, mikor hallottam lentről apám haragosan felcsattanó hangját.

Reggel az egész ház a hírekről beszélt. Éjnek évadján egy villám belecsapott a Santa Maria del Fiore hatalmas kupolájának lanternájába, kitört belőle egy márványtömböt, és olyan erővel vágta a földhöz, hogy a kő fele áttörte a székesegyház mennyezetét, a másik fele egy közeli házba csapódott, ám az ott lakó családnak csodamód nem esett baja.

De a legrosszabb még hátravolt. Ugyanezen az éjszakán Lorenzo il Magnifico, a tudós, a diplomata, a politikus, Firenze legnemesebb polgára és jótevője köszvénytől és gyomorbántalmaktól megnyomorítva feküdt careggi villájában. Hallván, mi történt a városban, küldöncével megtudakoltatta, merre esett a kő. És mikor meghallotta a választ, behunyta a szemét s így szólt: „Erre jött. Ma éjszaka meghalok.”

És meg is halt.


A hír minden mennykőnél keményebben sújtotta a várost. Reggel a levegőtlen tanulószobában ültem a bátyáimmal, miközben tanárunk Periklész temetési szónoklatát dadogta, és könnyei ráncosra áztatták a különleges, kézzel másolt könyvet. Noha később gúnyt űztünk síri hangjából, tudom, hogy még Luca is meg volt rendülve. Apám bezárta arra a napra a boltját, a cselédfertályról kihallatszott Maria és Lodovica jajveszékelése. Lorenzo de’ Medici a város első polgára volt már a születésem előtt, és halála hideg szélként járta át mindnyájunk életét.

Porhüvelyét estére behozták a San Marco kolostorba, ahol az előkelőbb polgárok leróhatták kegyeletüket. Családunk is azok közé tartozott, amelyek megtették ezt a zarándoklatot. A ravatal olyan magas volt, hogy alig láttam bele a koporsóba. A halott szerény öltözéket viselt, mint olyan családhoz illik, amely, noha koronázatlan királyként irányította Firenzét, a nyilvánosság előtt mindig igyekezett ezzel ellentétes benyomást kelteni. Az arca békés volt, semmi sem árulkodott az utolsó napjait megkeserítő, gyötrelmes gyomorfájásról (amelyet, Tomaso pletykája szerint, a doktorok igazgyöngy- és gyémántporral kezeltek. Azok, akik nem kedvelték Lorenzót, később azt mondták rá, hogy holta előtt még lenyelte a magánvagyona maradékát, hogy a város ne tehesse rá a kezét). Ám leginkább az maradt meg bennem, hogy milyen rút. Legalább tucatnyi érmen láttam már az arcélét, de testben sokkal meghökkentőbb volt, ahogy lapos orra majdnem az alsó ajkáig ér, és az álla úgy mered a magasba, mint egy szírt a köves parton.

Miközben ott tátottam a számat, Tomaso azt susogta a fülembe, hogy épp a rondasága volt a bűvereje, ezzel veszejtette meg az asszonyokat, míg szerelmi költészete a leghidegebb női szívet is lángra lobbantotta. Ahogy néztem, ismét arra a napra kellett gondolnom a Santa Maria Novella nagyszerű kápolnájában, mikor anyám felhívta a figyelmemet rá, hogy miként készül a történelem. Mivel pedig ez vitathatatlanul ilyen pillanat volt, megfordultam, hogy szememmel megkeressem anyámat a tömegben, és láthattam, midőn azt hitte, senki sem figyeli, ahogy könnyei kristályosan ragyogtak a gyertyafényben. Sose láttam még sírni, és ez jobban megrendített, mint a halott.

San Marco kolostora, ahol felravatalozták, Lorenzo nagyapjának kedvenc lelkigyakorlatos helye volt, a család egy vagyont költött rá. De az új prior feltűnően független szellemnek bizonyult, ostorozta a Medicit, amiért az többre tartja Isten igéjénél a pogány tudósok műveit. Állítólag még a feloldozást is megtagadta a haldokló Magnificótól, de részemről azt gondolom, hogy ez alantas hazugság, ami úgy terjed, akár a futótűz egy rekkenő délutánon. Az biztos, hogy azon a napon csakis a legtiszteletteljesebb szavakra korlátozta magát Girolamo Savonarola prior: lángoló szentbeszédet tartott, hogy milyen múlandó a földi élet Isten kegyelmének végtelenségéhez képest, és arra buzdított, minden napon viseljük a halál szemüvegét, nehogy kísértésbe hozzanak a földi gyönyörűségek, mert így majd mindig készen várhatjuk Megváltónk hívását. Amire lett nagy bólogatás a padokban, noha gyanúm szerint, akik megengedhették maguknak, ezután is visszatértek az asztal és a jó élet örömeihez. Ahogy mi is tettük.

Mivel mi ugyanolyan közismert Medici-pártiak voltunk, mint Plautilla leendő családja, az esküvőt elhalasztottuk. Nővérem, aki sose tűrte készségesen, hogy háttérbe szorítsák, hiszen amúgy is gyenge idegekkel verte meg a sors, gyolcsfehér arccal lézengett a házban, és a kedve olyan fekete volt, mint a Battisterón az Ördög.

Ám nem is ez volt a legrosszabb. Lorenzo halála több értelemben is összezavarta a várost. A következő hetekben Erila mindenféle komor híreket hozott: a Lorenzo halálát megelőző napon nagyságunk jelképei, az oroszlánok közül kettő halálra marcangolta egymást a Piazza della Signoria mögötti ketrecben; míg a rákövetkező napon egy asszony megbolondult a Santa Maria Novellában a misén: végigrohant a padok között, miközben azt sikoltozta, hogy tüzes szarvú bika rúgtat utána, és fejükre fogja szakasztani a templomot. Rég elvitték, de még mindig a sikoltozásától visszhangzott a hajó.

A legrémisztőbb a lány holtteste volt, amelyet egy héttel később leltek az éjjeliőrök a Santa Croce és a folyó közötti zsombékosban.

Erila az összes véres részletet kiteregette Plautillának és nekem, miközben a kerti lugas árnyékában hímeztünk. A sárga seprűzanót, az orgona és a levendula illata valahogy még borzalmasabbá tette a történet bűzét:

– … annyira elrohadt, hogy levált a csontjairól a hús. Az éjjeliőröknek már ahhoz is kámforos ronggyal kellett bekötniük az orrukat, hogy átkutathassák. Azt mondják, a villámcsapás éjszakáján halhatott meg. Akárki tette, még csak el se temette tisztességesen. Ott büdösödött a saját vérének pocsolyájában, és kikezdték a patkányok meg a kutyák. A fele hasát kiették, és mindene tele volt harapásnyomokkal.

A kiáltvány szerint, amelyet később felolvastak a piactéren, a lányt állati kegyetlenséggel megbecstelenítették. A kiáltvány felszólította az elkövetőt, hogy a saját lelki üdvössége és a Köztársaság jó híre érdekében adja fel magát. Hogy fiatal lányokat megerőszakolnak, és ők időnként bele is halnak az erőszakba, az szomorú, de közismert tény volt városunkban. Az Ördög sok férfi szívébe férkőzik be az ágyékukon át; az ily fertelmességek csak azt bizonyítják, mennyire hasznos a hagyomány, amely a házasságig szigorúan távol tartja egymástól a tisztességes férfiakat és nőket. Ám ez a bűntény más volt. Mert Erila szerint oly ijesztő kárt tettek a lányban, szemérmét úgy megszaggatták és összemarcangolták, hogy azt se lehetett tudni, ember vagy vadállat bűnös-e benne.


Ily szörnyűségről lévén szó, az emberek nem is csodálkoztak túlságosan, hogy hónapokkal később esőtől mázgásan málltak le a hirdetőtáblákról a felszólítások, hogy disznók meg kecskék tiporták össze őket, és senki sem állt elő, hogy meggyónja rémtettét, amely sötét szennyfoltot hagyott a város lelkén.

7

Végül csak sor került Plautilla esküvőjére, amely családunk vagyonáról és apám kelméiről tett tanúbizonyságot. Ha Plautillára gondolok, mindig ez a nap jut eszembe. Szertartáshoz öltözötten ül a fogadószobában. Korán van, a fény szelíd és üde, és a festőt odarendelték, hogy még egyszer utoljára rajzolja le falaink díszítéséhez. Plautilla fáradt lehet (éjszaka alig aludt, hiába adott neki anyám álomitalt), ennek ellenére olyan, mint aki most érkezett az elíziumi mezőkről. Arca telt és bársonyos, bőre mesésen halvány, bár orcáit az izgalom rózsái festik. A szeme tiszta, a belső szemzug fénylőn piroslik a fehérségben, a pillái se nem túl sűrűk, se nem túl sötétek – itt bezzeg nincs puszpángsövény –, a szemöldöke középen vastagabb, majd az orra meg a füle felé úgy elvékonyodik, mintha ecsettel festették volna. A szája kicsi és gömbölyű, akár a rózsabimbó, a haján pedig, már amennyi előtűnik a virágok és az ékkövek közül, tökéletesen mutatkozik Plautilla hajlama a tunyaságra és a napon átverejtékezett számtalan délután.

Ruhája a legújabb divat szerint készült: a cakkos kivágás látni engedi gömbölyű húsát és apám művészien hímzett flamand patyolatját, amelyre máris óriási a kereslet; alsószoknyája bő és puha, mint az angyalszárny: aki mellett elsuhan, az hallhatja a kelme sóhajtozását a padlón. De a felsőruha az, amelynek szépségétől legszívesebben sírva fakadna a szemlélő. A legfinomabb sárga selyemből készült, úgy ragyog, akár a sáfrány, amelyet festőanyagáért termesztenek San Gimignano mellett a réteken; a szoknyát kihímezték, nem olyan ízléstelenül, mint némely köntösöket, amelyek mintha a templomi oltárterítővel akarnának versenyre kelni, hanem légiesen, hogy a virágok és a madarak szinte összeolvadjanak a varrással.

E köntösben a néném olyan bájos, hogy ha hitelt adunk Platónnak, szinte várnánk, hogy sugározzon belőle a jóság; de bizonyos, hogy ma reggel kedvesebb a szokásosnál, szinte lebeg az izgalomtól. Kívánja, hogy megörökítsék, viszont túlságosan türelmetlen, hogy sokáig üljön. Mivel mindenki másnak dolga van, engem rendeltek mellé kísérőnek és gardedámnak, hogy mulattassam, miközben a szoba túlsó végében festőnk keze fáradhatatlanul suhan a papíron.

Engem természetesen legalább annyira érdekel a festő, mint Plautilla. A háznál mindenki új ruhát kapott a nagy nap örömére; a festő igen szemrevaló, bár mintha nem érezné jól magát az új köntösben. Hetekkel ezelőtt küldtem el neki az Albertit, de azóta se hallatott magáról. Valamit hízott (híresen jó a konyhánk), és képzelődöm, vagy valóban magasabbra tartja egy kicsit a fejét? Tekintetünk találkozik, mikor belépek, sőt, mintha mosolyt is látnék a szemében, de ma minden más napoknál inkább kell gyakorolnia az alázatosságot. Egy dolog nem változott rajta, mégpedig a keze, az ugyanolyan célratörő, minden vonása élőbbé teszi Plautillát, majd pedig beszámozza a kelméket, hogy később kifesthesse őket.

Hogy éjszakánként mit művel, arról még mindig nincs fogalmam. Még a hírharangom sem tud róla többet. Továbbra is magányos a házban, kerüli a szolgálókat, csak azok most már nem betegnek, hanem gőgösnek, fennhéjázónak tartják, ami egyébként illő viselkedés egy családi festő helyzetében. Jóval később értem meg, hogy nem a gőg tartotta vissza a beszédtől, hanem az, hogy nem tudta, mit mondjon; hogy a kolostorban, felnőttek közt nevelkedő gyermekek a többieknél jobban megtanulják a magány hatalmát és azt a tiszta, de kemény tudományt, amikor csak az Úrhoz beszél az ember.

Elcsípem a tekintetét, és megértem, hogy áttért rám a keze. Pedig az én arcmásomra nem is kapott utasítást. Belepirulok a figyelmébe. Fiatalabb nőtestvérként nem szabad túlragyognom a menyasszonyt, bár erre csekély az esély. Anyám összes kenőcse ellenére a bőröm olyan sötét, amilyen világos Plautilláé, és nemrég zsiráftestem úgy elkezdett rügyezni, hogy azt nem leplezheti sem Erila ügyessége a fűzőkötésben, sem a széles redőkbe rakott ruha. A festőnek nincs ideje, hogy befejezzen. A szobát váratlanul elözönlik a népek, és minket kitessékelnek. Lent az udvaron kitárták a főkaput; nézzük Erilával, amint Plautillát felültetik a fehér lóra, úgy rendezik el a köntösét, hogy arany tavat képezzen körülötte, a lovászok a vállukra emelik a kelengyeládát (Erila azt mondja, annyi ember kell hozzá, mint Lorenzo koporsójához), majd a menet elindul Plautilla apósának és anyósának házához.

Tömeg verődik össze az utcákon, amelyeken végigvonulunk, és apám ennek külön örül. Tudja, hogy vagyonunkat a kelmékbe szőtt asszonyi vágyak hizlalják, és Maurizióék házánál befolyásos firenzei családok tucatjai várakoznak, akik ugyancsak mohón vágynak elegáns ruhákra.

Maurizióék palotájának homlokzatát az alkalomra bérelt cifra szőnyegek ékesítik. Az udvaron hosszú kecskelábú asztalokon várakozik az esküvői lakoma. Ha apám a szövetek királya, nászúra az étkeké. Firenzétől lőtávolságra nincs olyan állatfej, amelynek legalább egy példánya ne esett volna a tűzhely áldozatául a mai napon. A legpompásabb nyalánkság a sült pávanyelv, bár ha házunknál rikácsoló rokonaikra gondolok, nem szorul össze értük a szívem. Jobban szánom a gerlicét meg a zergét, amelyek sokkal kevésbé dicsők a halálban, mint élve, noha fűszeres húsuk illata oly ínycsiklandó, hogy az öregemberek a nyálukat csorgatják az ujjasuk bársonyára. A vadhús mellett van aprójószág, párolt kappan és tyúk, amit borjú, egészben sült kecskegida, és naranccsal, muskátdióval, sáfránnyal és datolyával ízesített, hatalmas halas pástétom követ. Annyi a fogás, hogy egy idő után ugyanúgy lehet érezni a felböfögött gázok, mint az étkek szagát. Persze az ilyen konyhaművészeti túlzásokat görbe szemmel nézik. Firenzében, mint minden jó keresztény városban, törvények korlátozzák a fényűzést. Ezzel együtt mindenki tudja, hogy a kelengyeláda a fölös ékszert és a drága szöveteket rejti a hatóság elöl, a szertartást követő lakomát pedig magánügynek tekintik. Valóban nem ritkaság, hogy azok, akiknek a törvény betartásán kellene őrködniük, együtt habzsolnak a torkosokkal, bár hogy mit fog kihozni a San Marco kegyes új priorja ebből a szemforgatásból és romlottságból, arra gondolni sem érdemes.

Evés után következik a tánc. Plautilla most maga a tökéletes menyasszony: ívelő kézmozdulatában annyi kifinomult kacérság hívogat, hogy megint kétségbe kell esnem a saját esetlenségemen. Az ember nem tudja levenni róla a szemét, miközben Maurizióval vezeti a Bassa Danza haurót, Lorenzo tulajdon kompozícióját (neki szóló hűségnyilatkozat, hogy eljárják ilyen kevéssel a halála után).

Én viszont úgy érzem magamat, mint akinek két ballába nőtt. Az egyik bonyolultabb fordulatnál teljesen kiforgok a helyemről, és csak táncosom ment meg, aki elhaladóban megsúgja a következő lépést. Miután összeszedtem magamat, párom, egy érettebb férfi, erősen a szemembe nézve irányít a következő lépéskombinációban, és mikor utoljára fogjuk kézen egymást –nem minden elegancia híján, mint büszkén közölhetem –, meghajtja fejét, és csendesen így szól: – Nos, árulja el, a görög nyelvben jobb-e csillogni, vagy a táncban? – mielőtt, épp a megfelelő időben sarkon fordulna, hogy a mehettem álló leánynak bókoljon.

Mivel kizárólag családom ismeri a gyarlóságaimat, főleg a bátyáim, akikbe szorult annyi rosszindulat, hogy elpletykálják, elvörösödök a hirtelen szégyenkezéstől. Anyám persze sólyomszemmel figyelte párosunkat. Korholó pillantásra számítok, de ő csak néz egy darabig, aztán elfordítja a tekintetét.

A lakodalom az éjszakába nyúlik. A vendégek addig esznek, míg végül alig bírnak járni, folyik a bor, mint a megáradt Arno, sok férfi meglehetősen eldurvul tőle. Ám hogy mit beszélnek egymással, az rejtve marad előttem, mert addigra az egyik emeleti szobába száműztek két kövér gardedámmal, és egy tucatnyi korombeli lánnyal, hogy azok legyenek társaságom. Bevett szokás az ifjú hajadonok kirekesztése az ilyen pillanatokból (a bimbókat óvni kell a korán jött nyár hevétől), de az utóbbi időben sokkal szélesebbnek érzem a szakadékot magam és a velem egykorú lányok között. Néztem a mélyben a mulatozókat, és megfogadtam, hogy ez az utolsó alkalom, amikor megfigyelő leszek, és nem résztvevő.

Igazam is lett, bár az árát akkor még nem sejtettem.


Meglepő módon hiányzott Plautilla. Először örültem, hogy csak az enyém a széles fehér lepedő, és régi szobánkban én vagyok az úr. Ám nemsokára túl szélesnek találtam nélküle az ágyat. Nem hallom többé a horkolását, nem fáraszt a karattyolása. Lehetett akármilyen ízetlen vagy bosszantó a locsogása, olyan sokáig képezte életemnek hátterét, hogy nem tudtam elképzelni, milyen lesz a csend. Kezdett kongani körülöttem a ház. Apám ismét idegenben járt, és távollétében a bátyáim még gyakrabban csavarogtak az utcán. Még a festő is átment egy műhelybe a Santa Croce közelében, hogy gyakorolhassa a freskó technikáját, amire szüksége lesz az oltárhoz. Megfelelő mesterekkel és apám pénzével maga mögött megvásárolhatja a felvételt az Orvosok és Patikáriusok Céhébe, ami nélkül egyetlen festő sem dolgozhat hivatalosan a városban. Ha csak rágondoltam sorsának szerencséjére, majd megszakadt a szívem a vágyakozástól.

Ami az én jövőmet illeti, anyám szavának állt, és egyelőre nem esett szó házassági tárgyalásokról. Hazatérő apámnak máson járt az esze. Érezhető volt, hogy Lorenzo halála után megváltozott a városban a hatalom geometriája. Firenze zúgott a találgatásoktól, hogy mennyire lesz képes apjának örökébe lépni Piero de’ Medici, illetve ha nem ő,. akkor vajon szereznek-e annyi támogatót az elnyomás évtizedei után a család ellenségei, hogy a maguk javára billentsék a mérleget? Bár akkor nem sokat tudtam a politikáról, a Santa Maria del Fiore szószékéről fröcsögő mérget nem lehetett félreismerni. Savonarola prior nemrég kinőtte a San Marco templomát, és az egyre zsúfoltabb székesegyházban tartotta hetenkénti prédikációit. A szent barát, úgy tűnik, közvetlen kapcsolatban volt Istennel, és ha együtt letekintettek Firenzére, egy kiváltságoktól és szellemi hívságoktól megrontott várost láttak. Miután évekig révedeztem végig olyan prédikációkat, amelyekben sok volt az evangéliumi idézet, de semmi a tűz, valósággal megigézett a prior szavainak lávaömlése. Ha Arisztotelészt vagy Platónt szidalmazta, akiknek írásai aláaknázzák az igaz egyházat, miközben lelküket az örök lángok emésztik, találtam érveket a bölcselők védelmére, de csupán akkor, ha már nem visszhangzottak a fülemben a prédikátor szavai. Szenvedélye a megszállottsággal volt határos, és olyan kénkőszagú képeket festett a pokolról, hogy a rémült hallgatóság máris az egyik bugyorban érezhette magát.

Hogy mit jelentett ez az én házasságomra nézvést, azt nehéz lett volna kitalálni, márpedig világos volt, hogy férjhez kell mennem. Savonarola látomásának sivár, szennyes városában még a szokottnál is nagyobb veszedelmek fenyegették a szüzeket – gondoljunk csak arra a szegény lányra, akinek bujaság roncsolta testét a kutyáknak vetették oda az Arno partján! Bátyáim, akik majd csak harminc-egynéhány évesen nősülnek, amikor elég józannak találtatnak a házas állapothoz, de Isten a megmondhatója, hogy addig hány szűz cselédlányt fognak megrontani, különös élvezettel hecceltek a házassággal.

Az összezördülés, ami megmaradt a fejemben, az esküvőt követő nyáron esett meg. A háznép ismét teljes volt, apám belemerült legutóbbi útjának ügyeibe, a gyorsított inaskodásból frissen hazatért festő elbarikádozta magát a szobájába, hogy minél előbb elkészüljön a kápolna terveivel. A szobámban ültem, ölemben könyvvel, azon töprengve, miként látogathatnám meg, amikor Tomaso és Luca távozófélben tovaillegett mellettem. Mulatsághoz öltöztek, bár a legújabb divatú, rövid ujjas előnyösebb volt Tomaso lábához, mint Lucáéhoz, aki egy ökrösszekér eleganciájával viselte apám szöveteit. Tomasónak viszont volt érzéke a divathoz, és zöld kora óta úgy mozgott, mintha az egész világ őt figyelné, és helyeselné, amit lát. Nevetni tudtam volna ennyi leplezetlen hiúságon, de több eszem volt, semhogy tréfát űzzek belőle. Épp elégszer megvérezett.

– Legédesebb Alessandrám! – köszöntött gúnyosan mély bókkal. – Odanézz, Luca, húgunk már meg egy másik könyvet olvas! Mily elbájoló! És mily szemérmes a póz! Mindazonáltal jó lesz vigyáznod, mert bár a féljek szeretik az alázatos hitveseket, akik lehajtják a fejüket, időnként azért fel kell nézned rájuk.

– Tessék? Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy te leszel a következő. Nem igaz, Luca?

– Miben?

– Én mondjam meg neki, vagy te mondod?

Luca vállat vont. – A mellyesztésben és a tömésben – mondta. Úgy hangzott a szájából, mintha valami konyhai szakácsfortélyról beszélne. A görög nyelvtanhoz lehet tompa az eszük, de annál járatosabbak a legújabb utcai tolvajnyelvben, és használják is, ha anyánk nem hallja.

– Mellyesztésben és tömésben? Könyörgöm, Luca, mi légyen az?

– Amit Plautilla csinál – vigyorogta. A hírre célzott, amellyel néném nemrég derítette fel a házat. Máris teherbe esett, és fiúörököst ígért.

– Szegény kicsi húgom! – Tomaso sajnálkozása rosszabb, mint a gyűlölködése. – Hát ő nem mondta el, milyen? Na, lássam csak. Bár én csak a férfi nevében beszélhetek. Ha érett a gyümölcs, akkor olyan, mint az első falás egy bő nedvű görögdinnyéből.

– És mit csinálsz a héjával?

Nevetett. – Az attól függ, milyen sokáig akarod tartogatni. Bár különben drágalátos festődnek kellene föltenned ezt a kérdést.

– Mi köze neki ehhez?

– Nem tudod? Ó, drága Alessandrám, azt gondoltam, hogy te mindent tudsz! A nevelők is folyton ezt hajtják!

– Ők úgy értik, hogy csak hozzád képest – vágtam vissza, mielőtt féket vethettem volna a nyelvemre. – Mit akartál mondani a festőről?

Túlságosan türelmeden vagyok, ami őt juttatja lépéselőnyhöz.

– Nem sieti el a választ. – Azt mondom, hogy színre jámbor kis festőnk a firenzei szemétdombokon kurkászik éjszakánként. És nem azért jár oda, hogy fessen. Nem igaz, Luca?

Kisebbik bátyám együgyű, zsíros vigyorral bólint.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy találkoztunk vele.

– Mikor?

– Tegnap éjszaka. A régi hídon osont visszafelé.

– Beszéltél vele?

– Igen, megkérdeztem, hol járt.

– És?

– Ő pedig bűntudatos képet vágott, és azt felelte, hogy levegőzött az éjszakában.

– Talán így is volt.

– Ó, húgocskám! Azt el nem tudod képzelni, hogy milyen dancs volt! Az arca, akár egy kísérteié! És csupa pecsét! Szabályszerűen bűzlött az olcsó picsától! – Ezt a szót még nem hallottam, de abból, ahogy kiejtette, nagyjából sejtettem, mit jelent, és bár úgy döntöttem, hogy ezt nem árulom el, meghökkentett a bátyám hangjából sütő megvetés. – Szóval jó lesz, ha vigyázol! Ha még egyszer megfest, alaposan csavard magad köré a köpenyedet! Nehogy mást is megkapjon, mint a képmásodat!

– Másnak beszéltél erről?

Mosolyog. – Úgy érted, árulkodtam-e rá? Miért tenném? Elgondolásom szerint nyilvánvalóan szebben tud festeni egy jó szajha levéből, mint az evangéliumok diétáján. Ki is volt az a festő, akit te úgy szeretsz? Aki megbúbolta az apácát, akiről a Madonnáját festette?

– Fra Filippo – mondtam. – Gyönyörű lány volt. És Fra Filippo felajánlotta, hogy feleségül veszi.

– Csak mert a Medici rászorította. Fogadnék, hogy a vén Cosimo lecsípett valamennyit az oltárkép árából.

Tomaso vitathatatlanul örökölt valamit apám üzleti érzékéből.

– No és mit kértél a festőtől a hallgatásodért?

Fölnevetett. – No, mit gondolsz? Megígértettem vele, hogy nekem meg Lucának formás lábat és magas homlokot fest. Szépek leszünk az utókornak! Téged meg nyúlszájúnak fest, és rövidebbre rajzolja az egyik lábadat – akkor majd lesz magyarázat arra, ahogy táncolsz.

Noha számítottam sértő szavaira, még mindig eláll a lélegzetem a kegyetlenségétől. Minden összeszólalkozásban elérkezik a pont, amikor meg akar büntetni a tanulószobában elszenvedett megaláztatásokért, én pedig nem vagyok hajlandó összeomlani. Néha azt gondolom, egész életutam kirajzolódott a Tomasóval folytatott csatározásokban. Hogy ahányszor győztem, mindannyiszor veszítettem is valamiként.

– Ó, ne mondd, hogy megsértettelek! Hiszen ha tudnád… szívességet teszünk neked, ugye, Luca? Nem könnyű ám férjet találni olyan lánynak, aki fejből idézi Platónt, de hasra esik a saját lábában. Mindenki tudja, hogy szükséged lesz minden segítségre, amit megkaphatsz!

– Okosabb lenne, ha vigyáznátok mindketten! – mondtam sötéten, érdesre durvítva a hangomat, hogy elfedje a keserűségemet. – Azt hiszitek, azt tehettek, ami nektek tetszik! Hogy apánk pénze és a címerünk mindenre felhatalmaz! Pedig ha kinyitnátok a szemeteket, láthatnátok, hogy változik a világ! Isten haragjának kardja lebeg a város felett! Mint éjjeli tolvaj, követi lábatok nyomát, és látja a rosszat, amit cselekesztek!

– Huh, egészen úgy beszélsz, mint ő! – Luca idegesen nevetgél. Tudom kezelni a hangom, ha rászánom magamat.

– Most nevetsz! – fordulok hozzá, és beledöföm a pillantásomat, úgy, ahogy Savonarolától láttam a szószéken. – De hamarosan sírni fogsz! Az Úr dögvészt, áradást, háborút és éhínséget küld az istentelenek büntetésére! Azok, akik erényekbe öltöznek, megmenekülnek, de a többiek a kénkőfüsttől fognak fuldokolni!

Esküszöm, egy percre még az én tuskó bátyám is érezte a pokol forróságát.

– Ne hallgass rá, Luca. – Tomasót nehezebb megijeszteni. –Az egy háborodott. Azt beszélik.

– Nem háborodott, Tomaso. Tudja, hogy kell prédikálni, és helyesen idézi az írást. Időnként te is meghallgathatnád.

– Á… próbálom én hallgatni, de aztán leragad a szemem…

– Azért, mert átcsavarogtad az éjszakát. Nézz körül, és megmérheted a hatását azokon, akik az éjszaka saját ágyukban háltak. Akkora a szemük, mint két szent ostya. És hisznek neki. –Látom Lucán, hogy most már nagyon figyel.

– Háború? Éhínség? Áradás? Az Arno kétévenként elönti az utcákat, ha pedig rossz a termés, éhesek az emberek. Az nem okvetlenül Isten akarata.

– Igen, de ha ő megjósolja, aztán bekövetkezik, az emberek összekötik a kettőt. Gondolj a pápára!

– Mi? Azt állítja, hogy egy beteg öregember meg fog halni, és mikor megtörténik, mindenki azt mondja rá, hogy próféta. Azt hittem, ennél azért több kell ahhoz, hogy elámulj. Mellesleg, neked még másoknál is alaposabb okod van az aggodalomra. Mert a tanult férfiakra csak gyanakszik, de szentül meg van győződve róla, hogy az asszonyokban az Ördög lakik. Szerinte asszonynak még beszélni sem lenne szabad… Mert ha jól emlékszem, drága húgom, Éva volt az, aki a szavaival rossz útra vitte Ádámot…

– Miért van az, hogy ha ebben a házban kiabálnak, ott mindig kettőtöket találom? – Anyám úti ruhában besiet a szobába, Maria és egy másik szolgáló bőrtáskákkal kocog a nyomában. – Úgy szájaltok, mint az utcai kufárok! Szégyen-gyalázat! Te, uracskám, ne hecceld a húgodat, te pedig, Alessandra, szégyent hozol a saját nemedre!

Meghajlunk. Hajlás közben összeakad a tekintetem a bátyáméval, és ő megérti a kérésemet. Még mindig vannak percek, amelyekben a nézeteltéréseinknél is fontosabbnak érezzük, hogy egymásnak segítsünk.

– Bocsásson meg, drága édesanya, csak a vallásról vitatkoztunk – mondja annyi bűbájjal, amitől egyes nők ledobálhatják a ruhájukat, de anyámról lepereg. – Hogy mennyire tanácsos megfogadnunk, amit a jó prior mostanság prédikál?

– Ó…! – Anyám haragosan kifújja a levegőt. – Remélem, gyermekeimnek nincsen szükségük Savonarola ösztökéjére ahhoz, hogy Isten útját járják!

– De csak nem ért egyet vele, anyám? – kérdezem türelmetlenül. – Mármint abban, hogy a Testvér szerint, aki a régieket tanulmányozza, elárulja Jézust!

Megtorpan, rám mered. Az esze félig-meddig már máson jár.

– Alessandra, naponta imádkozom, hogy találj rá a békesség útjára azzal, hogy kevesebbet kérdezősködsz, és többet elfogadsz. Ami Girolamo Savonarolát illeti: nos, ő szent ember, aki hisz a mennyei királyságban. – Összevonta a szemöldökét. – Ezzel együtt nem értem, hogy ha Firenze mindenáron a lelkét akarta látni a tükörben, miért kellett ahhoz egy ferrarai szerzetes? Ha már meg kell hallgatni a rossz hírt, mondja inkább egy családtag. Mint most is. – Sóhajtott. – El kell mennem Plautillához.

– Plautillához? Miért?

– Valami baj van a gyermekkel. Engem kéretett. Úgyszólván bizonyosan nála töltöm az éjszakát. Majd üzenek Angelicával. Alessandra, te abbahagyod a civakodást, és várod a tánctanárodat, aki láthatólag még mindig hiszi, hogy vannak csodák. Luca, te indulsz tanulni, te pedig, Tomaso, maradsz, és beszélsz apáddal, mihelyt hazajön a Signoria Közrendi Tanácsából, ami valószínűleg későn lesz.

– De édesanya…

– Tomaso, akármit terveztél ma estére, az várhat, amíg apád hazatér. Világos?

És az én csinos bátyám, akinek mindig és mindenre volt egy replikája, most meg se mukkant.

8

Sokáig fent maradtam, eszegettem a kamrából csórt tejes felfújtat – szakácsunk imádta a jó étvágyamat, és a legnagyobb hízelgésnek tekintette az ilyen lopást – és sakkoztam Erilával, hogy pletykáljon. Ez volt az egyetlen játék, amiben meg tudtam verni. Kockában és kártyában nagymester volt, bár gyanítom, ugyanolyan tehetséggel csalt, mint játszott. Az utcán alighanem vagyont kereshetett volna, habár a szerencsejáték is ama bűnök közé tartozott, amelyekre Savonarola tüzet okádott a szószékről.

Mikor belefáradtunk a játékba, segített kikeverni a lavírozáshoz a tintát, aztán modellt ült az Angyali Üdvözletem Madonnájának selyemruhájához. A baljára állítottam a lámpást, hogy az árnyékok majdnem úgy essenek, mint nappal. Cenninitől tanultam mindent, amit ezekről a technikákról tudtam. Noha rég meghalt, ő állt a legközelebb ahhoz, hogy tanáromnak tekinthessem. Ugyanolyan áhítattal tanulmányoztam, mint egy novícius a Szentírást. A drapériákról szóló tanításának megfelelően a legsűrűbb tintát használtam a legsötétebb árnyékhoz, aztán fokozatosan hígítva haladtam kifelé a redőn, és a hajtás élén egy vizes ólomfehér csíkkal jeleztem, ahogy a szövet megfogja a fényt. De bár ez adott bizonyos mélységet Miasszonyunk köntösének, így is darabos lett, inkább bűvészkedés az ecsettel, mint az igazság kifejezése. Elkeserítettek a korlátaim. Amíg egyszemélyben vagyok a magam mestere és inasa, nem szabadulhatok a tapasztalatlanság hálójából.

– Ó, maradj már nyugton! Nem tudom megfogni a redőt, ha mozogsz!

– Próbálj te úgy állni, mint egy darab fa! Annyira fáj a karom, hogy mindjárt leesik!

– Ez attól van, hogy olyan gyorsan mozgattad a sakkfigurákat. Ha igazi festőnek ülnél, órák hosszat olyan mozdulatlannak kellene lenned, mint egy szobor!

– Ha igazi festőnek ülnék, tele lenne az erszényem flóráitokkal!

Elvigyorodtam. – Csodálom, hogy még nem szedtek fel az utcán. Hiszen ragyogsz, ha rád süt a nap.

– Há! És melyik történethez illene a bőröm?

Ma már bánom, hogy nem mertem őt megtenni Madonnámnak, csak azért, hogy megragadhassam azt a fekete fényt. Voltak a városban, akik még mindig furcsállták a bőrét: utána fordultak, és tátott szájjal bámulták, félig megbabonázva, félig utálkozva, ha jöttünk visszafele a templomból. De ő nem tűrte az ilyesmit, és addig nézett farkasszemet a szájtátóval, amíg az fordította félre a tekintetét elsőnek. Én mindig fenségesnek láttam a színét. Volt, mikor alig bírtam megállni, hogy végig ne húzzam a karján ólomfehérbe mártott ecsetemet, csak hogy megcsodálhassam a fekete és a világos ellentétét.

– Mit szólnál a festőnkhöz? Anyám azt mondja, Alexandriai Szent Katalin életét fogja ábrázolni a freskókon. Ott bőven jutna neked hely. Sose kérte?

– Hogy Egyszálbél fesse meg a képmásomat? – Áthatóan nézett rám. – Te mit szólsz hozzá?

– Hát… nem tudom. Azt hiszem, van szeme a széphez.

– És fél is tőle, mint egy fiatal szerzetes. Neki én csak egy szín vagyok, amit vászonra kell vinni.

– Szerinted tehát érzéketlen a nőkkel szemben?

Erila horkantott. – Ha az, akkor ő az első, akivel találkoztam. Csak a lelki tisztaság teszi morózussá.

– Ha így van, miért követsz el mindent, hogy távol tarts tőle?

Egy darabig csak nézett. – Megfelelő kézben több csapdát állít az ártatlanság, mint a tudás.

– Ez is azt mutatja, mennyire nem ismered! – mondtam diadalmasan, hogy most az egyszer frissebb pletykát tudok, mint ő. – Mert úgy hallom, olyan asszonyokkal tölti az éjszakát, akiknek a lelke feketébb, mint a te bőröd!

– Ki mondta ezt neked?

– A bátyáim.

– Eh! Annyit értenek azok hozzá, mint bagoly az ávemáriához. Tomaso túlságosan el van telve magától, és Luca akkor se tudná, mit hol kell keresni, ha az orrára húznák.

– Ezt mondod, de én még emlékszem olyan időre, mikor nagyon nézegetett téged.

– Luca! – Fölkacagott. – Akkor van bátorsága a bűnhöz, ha félig kiürített egy sereshordót. Ha józan, az Ördög fajzatja vagyok.

– Az is vagy! Ne mozogj! Hogy kaphatnám el az árnyékot, ha folyton fészkelődsz!

Később, miután Erila elment, belém állt a hascsikarás. Hol elmúlt, hol újra kezdődött, teljesen kiszámíthatatlanul, de nem tudtam, annak tulajdonítsam-e, hogy megcsömörlöttem a tejes felfújttól. Benne jártunk a legforróbb nyárban, olyan hőség volt, hogy megaszalta az ember agyát. Plautillán töprengtem. Lehet, hogy az ő kínját érzem? Legfeljebb négy-öt hónapja lehet állapotos. Mit jelent ez? Erila pletykáiból és bátyáim otrombaságából következően alighanem többet tudtam a közösülésről a korombeli, elzártan nevelt lányok zöménél, ám minden tényt a tudatlanság külön kis óceánja övezett, és ezek közé tartozott a magzat növekedése. Ennek ellenére ismertem annyira anyámat, hogy tudjam, mikor kell komolyan venni a nyugtalanságát. A csikarás visszatért, mintha ököl szorítaná a beleimet. Felálltam, járkálni kezdtem, hátha attól enyhül.

Nem bírtam kiverni a fejemből a festőt. A tehetségén töprengtem, azon, ahogyan megragadta pihenő kezemet. Milyen békésnek, milyen átszellemültnek ábrázolta. Aztán láttam, ahogy baktat a Ponte Vecchión, és vele szemben lánccá húzódik szét a bátyáim bandája. És akármennyire iparkodtam, nem tudtam összeegyeztetni a két képet. Márpedig akármint kételkedjen Erila, a tény, hogy ott járt, fölöttébb gyanús. Mert félelmetes híre volt a vén hídnak, ahol mészárszékek és gyertyamártó műhelyek sötét méhéből dőlt az utcára a fortyogó faggyú és a romlott hús szaga. Még napvilágnál is hemzsegtek rajta a húscafatokat kurkászó ebek és koldusok, míg éjszaka mindenféle bűn esett a sötétségben a két végénél, ahol sikátorok útvesztőjévé szálazódott szét a város.

A prostituáltak még elég óvatosak voltak. Szabályok írták elő, hogyan viselkedjenek. Kesztyűjük és csengettyűik egyszerre voltak törvénytiszteletük bizonyítékai, és a csábítás kellékei. Ám ezt a törvényt is elég lanyhán alkalmazták. A Fényűzési Rendőrséghez hasonlóan itt sem volt azonos a törvény betűje a szellemével. Erila folyvást hordta haza a híreket, hogy ez és ez a nő, akit hivatalos személyek felelősségre vontak, mert szőrmét vagy ezüstgombokat viselt, miként vágta ki magát csalafinta szófacsarással: „Ó, dehogy is, messere, ez nem szőrme, ez egy új szövet, ami csak úgy néz ki, mint a szőrme! Hogy ezek? Ezek nem is gombok. Hát hol van itt gomblyuk? Ezek inkább klipszek. Klipszek? Igen, kegyelmed nyilván hallott már róluk! Hát nem egy világ csodája Firenze, hogy nálunk ilyen újdonságok vannak?” Bár mint hallottam, egyes új tisztviselőkre már nem hatott az ilyen agyafúrtság. A tisztaság újra divatba jött, és a hatóság vak szeme kezdte visszanyerni látását.

Én csak egyszer láttam utcanőt. A Ponte allé Graziét lezárták, mert megrongálta az árvíz, a Ponté Vecchión kellett átmennünk. Naplemente volt. Lodovica haladt elöl, utána Plautilla és én, hátulról Maria terelgetett. Elmentünk egy nyitott boltajtó mellett, arra emlékszem, hogy egy gyertyamártóé volt, sötét volt benne, de a hátsó ablak a folyóra és az alkonyaira nézett. Láttam egy csupasz mellű nő árnyalakját. Előtte egy férfi térdelt, és a fejét a nő szoknyájába fúrta, mintha imádkozna. Szép volt a nő, ahogy a testét lángba borította a lemenő nap; abban a pillanatban az utca felé fordította a fejét, és egészen biztosan észrevette, hogy bámulom. Elmosolyodott és olyan… szóval, olyan magabiztosnak látszott… tudom, engem annyira lázba hozott és felzaklatott, hogy le kellett sütnöm a szememet.

Később sokat gondolkoztam a szépségén. Ha igaza van Platónnak, miként lehet ilyen elragadó egy tisztátalan asszony? Filippo Lippi szeretője legalább apáca volt, Istent szolgálta, amikor kiszemelték Madonnának. Bizonyos értelemben az után is az Istent szolgálta, képmásával imára buzdítva másokat. Ó, de gyönyörű volt! Festmények tucatjait ragyoghatta fel azzal a tiszta szemű, nyugodt arcával, azzal a hálával és kecsességgel, amellyel terhét viselte. Jobban szerettem, mint Botticelli Madonnáját; Botticelli, noha Fra Filippo tanítványa volt, más modellt választott, egy olyan nőt, akiről mindenki tudta, hogy Giuliano de’ Medici szeretője. Aki egyszer látta az arcát, rögtön felismerte mindenütt: a festő nimfáiban, angyalaiban, antik hősnőiben, még a szentjeiben is. Botticelli Madonnájáról érezni lehetett, hogy akárkié lehet, aki ránéz. Fra Filippóé nem volt senkié, Istenen és önmagán kívül.

Ismét csikart a hasam. Anyám öltözőszobájának gyógyszerszekrényében volt egy palack gyomorkeserű likőr. Ha ihatnék egy kicsit, talán enyhülne a fájdalom. Kijöttem a szobámból, hangtalanul lementem a lépcsőn, de ahogy anyám lakosztálya felé fordultam, valami más hívta fel magára a figyelmemet: vibráló fény tőlem balra, a kápolna ajtaja alatt. A kápolnába tilos volt belépni a szolgáknak, így mivel szüleim nem voltak itthon, csak egyvalaki lehetett. Már nem emlékszem, hogy az a gondolat megbénított, vagy ösztökélt.

Bent gyertyafény függönye világítja meg a hátsó falat, de a fény azonnal zsugorodni kezd, majd ki is alszik, amint az utolsó lángot elkoppantják. Várok, aztán behúzom magam után az ajtót, szándékosan nyikorgatva a sarokvasat, mielőtt zajtalanul becsuknám. A festő most azt hiszi, hogy aki benyitott, el is ment.

Végeérhetetlen ideig állunk a sötétben, A csend olyan átható, hogy mikor nyelek, hallom a fülemben a kattanást. Végül ott, ahol a gyertyák voltak, kigyúl egy tűszúrásnyi fény. Figyelem, ahogy az eltakart viasztekercs meggyújt egy kanócot, majd egy másikat, míg végül az egész hátsó falat elborítja a fény, és az ő hosszú, nyurga teste is megjelenik a narancsszín lángnyelvek félkörében.

Én teszem meg az első lépést. A lábam csupasz és nesztelen, már hozzászokott az éjszakai járkáláshoz. De úgy látszik, 6 is. Felkapja a fejét, mint az állat, mikor éjszaka szagot fog. – Ki az? – Hangja elég érdes, hogy felgyorsítsa a szívverésemet, pedig tudom, hogy inkább félelemből, mint haragból fakad.

Odamegyek a fénykör szélére. A gyertyák lobogása árnyékot dob az arcára, a szeme villog. Igazi macska a sötétben. Egyikünk sem öltözött társasághoz. Rajta nincsen ujjas, nyitott ingéből kilátszik kulcscsontjának vonulata, és alatta a sima, pőre hús, amely gyöngyként csillog a gyertyafényben. Én tátott szájú sóbálvány vagyok gyűrött ingben, hajam kibontva omlik a hátamra. A levegőt ugyanaz a vastag kovászos szag lengi be, amit akkor éreztem, mikor az arcképemet rajzolta. De most már tudom, honnan jön. Hogy is nevezte a bátyám? Az olcsó picsa bűze? Bár ha igaza van Erilának, és csakugyan retteg a nőktől, hogy lehetnek ilyen hajlamai? Lehet, hogy gyónni jön ide?

– Láttam a folyosóról a gyertyafényt. Mit csinálsz?

– Dolgozom – feleli mogorván.

Most veszem észre mögötte a keleti falon a cartonét, a freskó életnagyságú rajzát, amelyen ki vannak lyuggatva a vonalak, hogy szénnel föl lehessen vinni őket a vakolatra. Amiről annyit tudok elméletben, azt ő már gyakorlatban alkalmazza. Sírni tudnék, hogy ezt is megtanulta. Tisztában vagyok vele, hogy nem lenne szabad itt lennem. Akár kicsapongó, akár nem, ha itt találnak, mindkettőnknek vége. Ám mohóságom és kíváncsiságom legyőzi félelmemet. Elmegyek mellette, hogy jobban lássam a rajzot.

Még most is látom: a háttérben Firenze száz és száz ügyes tollvonással megragadott dicsősége, az előtérben jobb- és baloldalt két csoport, akik a földön levő hordágyra fektetett lányt bámulják. Csodálatosak ezek az alakok, a város hús-vér lakói, férfiak és asszonyok, akik az arcukon viselik jellemüket, korukat, szelídségüket, derűjüket, konokságukat. A festő éteri tolla leszállt a földre. De felkészültségéről leginkább a lány alakja tanúskodik, aki azonnal magához vonzza a tekintetet, nem azzal, hogy ő a festmény gyúpontja, hanem rendkívüli törékenységével. Még mindig a fejemben zúgnak Tomaso trágárságai, felsejlik előttem a modell kiléte. Talán csak azért jár hozzájuk, hogy lefesthesse őket. Igazán vannak ilyen fiatal prostituáltak? Mert hogy ez inkább leány, mint nő, az nyilvánvaló: a hálóing alatt épp hogy bimbózik a melle, és van benne valami suta szögletesség, mintha túlságosan hirtelen serdült volna fel. Ám a testben az a legdöbbenetesebb, hogy mennyire élettelen…

– Ó! – És már beszélek is, mielőtt átgondolnám a szavaimat. – Sokat tanultál városunkban! Hogy csinálod ezt? Miből lehet tudni, hogy halott? Mert ha ránézek, teljesen nyilvánvalónak tűnik. De melyek a vonalak, amelyek a halál kifejezői? Mutasd meg! Ha én rajzolok embert, nem tudom elkülönítem az álmot a haláltól. Sokszor olyanok, mintha ébren lennének, behunyt szemmel.

Na. Végre kimondtam. Várom, hogy a szemembe nevessen, vagy millió más módon mutassa megvetését. A csend dagad, és én ugyanúgy rettegek, mint mikor ketten voltunk a sötétben. –Meg kell mondanom, uram, hogy ez nem Isten előtt tett gyónás, mert Ő már tudja – szólok halkan. – Neked vallom be. Úgyhogy talán mondanod kellene valamit.

Belenézek mellette a kápolna homályába. Ez itt épp megfelelő hely. Fognak ezek a falak ennél rosszabbakat is hallani az elkövetkező években.

– Te rajzolsz? – kérdezi halkan.

– Igen! Igen! De többet akarok! Festeni akarok! Mint te! –Hirtelen úgy tűnik, nincs annál fontosabb, mint hogy ezt elmondjam neki. – Olyan rettentő ez? Ha fiúnak szülétek, és van tehetségem, már beadtak volna tanoncnak egy mesterhez. Mint téged. Akkor én is tudnám, hogyan világítsam meg festékkel ezeket a falakat. Ehelyett ide vagyok szögezve a házhoz, miközben a szüleim férjet keresnek nekem! Előbb-utóbb vásárolnak egyet, akinek tisztes neve van, és majd átköltözöm a házába, vezetem a háztartását, megszülöm a gyerekeit, és eltűnök az élet szövedékében, mint egy sápadt fonál a faliszőnyegben. A város megtelik Isten dicsőségére alkotó művészekkel, és én sose fogom megtudni, mire lettem volna képes! Még ha nincs is meg bennem a tehetséged, megvan bennem a vágyad! Segítened kell nekem, festő! Kérlek!

Tudom, hogy megértett. Nem nevet, nem ráz le. De mit mondhat? Mit mondhat nekem bárki? Olyan rátarti vagyok, még a kétségbeesésemben is.

– Ha segítségre van szükséged, Istentől kell kérned. Ez Rá és rád tartozik.

– Ó, de hát kértem! És ő téged küldött hozzám! – Feje elmozdul a gyertyafényben, árnyék takarja arckifejezését. Ám túl fiatal és mohó vagyok, hogy soká tűrjem a hallgatását. – Nem érted, hogy mi szövetségesek vagyunk? Ha ártani akarnék neked, beárultam volna a szüleimnek, hogyan rontottál nekem azon az első délutánon.

– Csakhogy szerintem azon a napon te ugyanolyan súlyosan vétettél az illendőség ellen, mint én – mondja csendesen. – Mint ahogy most is vétünk ellene azzal, hogy együtt vagyunk. – Gyertyaoltáshoz készülve kezdi összeszedegetni a holmiját, és én csak állok, miközben kipereg a kezemből az esély.

– Miért rázol le így? Mert nő vagyok? – Mély lélegzetet veszek. – Egyébként úgy tűnik, más módon elég sokat tanultál tőlük. – Megtorpan, de nem fordul felém, mással sem jelzi, hogy megértette volna a szavaimat. – Úgy értem… ez a lány a hordágyon. Mennyit fizettél neki, hogy ledőljön?

Most már megfordul, és rám néz. Arca vértelen a gyertyafényben. De már nincs visszaút. – Tudom ám, uram, mit művelsz éjszakánként! Figyeltelek, mikor elhagytad a házat. Beszéltem Tomaso fivéremmel. Úgy vélem, apámat igencsak elszomorítaná, ha megtudni, hogy kápolnájának festője éjszakánként szajhák után jár a nyomornegyedekben.

Abban a pillanatban úgy tűnik, hogy mindjárt elsírja magát. Ha Istent hordozza is az ujjaiban, siralmasan gyámoltalan a város komiszságával szemben. Milyen kiábrándulás lehetett neki, hogy az új Athén a megalkuvásoktól és kísértésektől kukacos. Talán mégis igaza van Savonarolának. Talán annyira elvilágiasodtunk, hogy az már ártalmas.

– Nem értesz semmit – mondja, és a hangja sötét a fajdalomtól.

– Annyit kérek, hogy nézd meg a munkáimat. Mondd meg, mit gondolsz, de őszintén. Ha teljesíted ezt az egyszerű kérést, egy szót sem fogok szólni. Sőt, megvédelek a bátyámtól. Sokkal gonoszabb tud lenni, mint én, és…

Mindketten halljuk. Döngve nyílik alattunk a főbejárat. Egyazon rémület villámlik végig rajtunk, és gondolkozás nélkül oltogatni kezdjük a gyertyákat. Ha valaki erre jön… Mi ütött belém, hogy ekkora kockázatot vállaltam?

– Apám! – súgtam, miközben elnyelt a sötétség. – Kései tanácskozáson volt a Signoriában!

Már hallom is a hangját, amint felkiált a lépcső aljából. Valahol közelebb nyílik egy másik ajtó. Tomaso vélhetőleg elaludt, amíg várta. Hangjuk összekeveredik, aztán újabb ajtó csukódik. Végül csend lesz.

A sötétben szentjánosbogárként izzik a viasztekercs vörös parazsa. Olyan közel, vagyunk egymáshoz, hogy lélegzete legyezi az arcomat. Körülvesz forró, fanyar szaga. Hirtelen összeszorul a gyomrom. Ha kinyújtanám a kezemet, megérinthetném mellének bőrét. Hátralépek, mintha perzselne, és felborítok egy gyertyát, amely elgurul a kőpadlón. Iszonyú zajjal. Ha egy perccel hamarabb…

– Én megyek ki előbb – mondom, miután visszanyertem az önuralmamat. Hangom csikorog a félelemtől. – Maradj, amíg nem hallod, hogy csukódik az ajtó.

Igenlően morog. Láng lobban, megvilágítja az arcát. Fölemeli a gyertyát, a kezembe nyomja. Tekintetünk találkozik a fényben. Megegyeztünk? Nem tudom. Sietek a bejárathoz. Onnan visszanézek, és látom alakjának felnagyított árnyképét a falon, amelyről most húzza le a papírt, széttárva a karját, mint egy keresztre feszített.

9

A lenti dolgozószobából felhallatszott apám és bátyám hangja, majd kongva verődött vissza a lépcsőház kövein. Hasamba ismét beledöfött a fájdalom, alig bírtam egyenesen állni tőle. Kivártam, hogy a vita véget érjen, majd ismét kiosontam, azzal a céllal, hogy eljussak anyám gyógyszeres szekrényéig.

De nem én voltam az egyetlen éjjeli bagoly a házunkban. Tomaso jött lefelé a lépcsőn, majdnem olyan finoman, mint egy megsebzett bika. Pedig nem állt szándékában zajt csapni. Oly igen igyekezett légiesen osonni, hogy pont belém szaladt, majd roppant bűntudatosan egyenesedett fel. Akaratlanul is cinkostársak lettünk.

– Alessandra! Az angyalát, de megijesztettél! – súgta rekedten. – Mit keresel te itt?

– Hallottam, hogy veszekedtetek apával – hazudtam simán. –Az ébresztett fel. Hová mész? Már hajnalodik.

– De nekem – találkoznom kell valakivel.

– Mit mondott apa?

– Semmit.

– Van híre Plautilláról?

– Nem, nem. Semmi hír.

– Akkor miről beszéltetek? – Szorosabbra húzta a száját.

– Tomaso! – mondtam halk fenyegetéssel. – Miről beszéltetek apával?

Hidegen végigmért, mintha azt akarná mutatni, hogy hiába is zsarolnám, a mi párharcunk nem ma este dől el. – Baj van a városban.

– Miféle baj?

Egy pillanatra elhallgatott. – Nagy… a Santo Spirito éjjeliőrei két hullát találtak.

– Hullákat?

– Egy férfit és egy nőt. Meggyilkolták őket.

– Hol?

Mély lélegzetet vett. – A templomban.

– A templomban. Mi történt?

– Senki sem tudja. Ma reggel bukkantak rájuk. A padok alatt feküdtek. Átvágták a torkukat.

– Ó!

De ennél több is történt. Láttam a szemén. Isten irgalmazzon nekem, akaratlanul ahhoz a lányhoz tévedtek oda a gondolataim, akinek a tetemét szétmarcangolták a kutyák. – És?

– Meztelenek voltak. És a nőnek a szájába tömtek valamit –mondta komoran, aztán elhallgatott, mint aki eleget mondott. A homlokomat ráncoltam, mutatva, hogy nem értem. – A farkát.

Zavarodottságom láttán sötéten elmosolyodott, és megmarkolta az ágyékát. – Érted már? Aki megölte őket, levágta a férfi farkát, és a nő szájába tömte.

– Ó! – Tudom, hogy olyan lehetett a hangom, mint egy gyereké, mert ismét annak éreztem magamat. – Ó, ki tenne ilyet? A Santo Spiritóban!

Pedig tudtuk a választ. Ugyanaz az eszelős, aki összevagdosta a zsombékosban talált leányt a Santa Croce templom mellett.

– Erről folyt a tanácskozás. A Signoria és a Közrendi Tanács úgy határozott, hogy eltávolítják a hullákat.

– El? Miért?

– Mert akkor a városon kívül találják meg őket.

– Ezt mondta el apa az éjszaka?

Bólintott.

De miért tette volna? Ha titokban akarunk tartani egy ilyen szörnyűséget, annak nem az a módja, hogy továbbadjuk. Főleg nem olyan ifjaknak, mint Tomaso, akik fél életüket az utcán töltik. Ifjaknak, akik komoly veszélynek teszik ki magukat, ha nem változtatnak a viselkedésükön… Nyílván a hasfájásom zápította meg az agyamat.

– De miért kell eltávolítani őket? Ha egyszer ott találtak rájuk, nem az lenne…

– Mi van veled, Alessandra? Megbutultál ma éjszaka? – Sóhajtott. – Gondolkozz már. A szentségtörés fellázítaná a várost.

Igaza volt. Pontosan így történne. Alig néhány hete a tömeg kis híján széttépett egy fiatalembert, akit rajtakaptak a régi Orsanmichele templomnál, miközben darabokat pattintott le a falmélyedésekben levő szentek szobrairól. Erila szerint kicsit bolond volt az illető, de Savonarola óta a város kiélezetten ugrott az efféle blaszfémiára, és a bűnöst sommás tárgyalás után, három nappal később, ceremónia nélkül, de mintaszerűen fellógatta a hóhér, Egy ilyen szentséggyalázás friss gyúanyagot adna a Testvérnek. Mit is mondott Firenzéről? Ha egy városon az Ördög uralkodik, annak koronázatlan királynéja a bujaság, és addig szaporítják a gonoszságot, míg nem marad más, csupán szenny és kétségbeesés!

Annyira émelyegtem a rémülettől, hogy nem is próbáltam tettetni az ellenkezőjét. – Tudod, Tomaso – szóltam erőtlen kuncogással – vannak ám fiútestvérek, akik megkímélnék a húgaikat az efféle történetektől!

– És vannak lánytestvérek, akik rajonganak a fivéreikért.

– No de könyörgöm, mi örömöd lenne belőlük? – kérdeztem halkan. – Bizonyosan unnád őket.

Néztük egymást, és először jutott eszembe, mi lehetett volna belőlünk, ha nem ellenségeknek rendeltetünk. Tomaso lanyhán vállat vont, majd el akart menni mellettem.

– Most nem mehetsz ki! Ezek után nem! Veszélyes lehet!

Nem szólt.

– Ezen veszekedtetek apával, igaz? Megtiltotta, hogy elmenj.

A fejét rázta. – Találkozóm van, Alessandra. Mennem kell.

Mély lélegzetet vettem. – Akárki is az a nő, várhatsz vele.

Egy pillanatig nézett rám a homályban, aztán, elmosolyodott.

– Te ezt nem érted, kishúgom. Még ha én várhatok is, nő nem várhat. Így tehát jó éjszakát – szólt halkan, és elfordult, hogy menjen.

Megfogtam a karját. – Vigyázz magadra.

Egy darabig hagyta, hogy így álljunk, aztán óvatosan leemelte a kezemet a karjáról. Mintha mondani akart volna valamit, bár lehet, hogy csak képzeltem. Hirtelen hátrált egy lépést. – Istenem, Alessandra, mi történt? Megsebesültél?

– Mi?

– Nézd már meg magadat, hiszen te vérzel!

Lenéztem magamra, és igen, ott volt a hálóingem elején egy sötét, friss folt.

Hirtelen megértettem. Nem Plautilla kínját éreztem, hanem a magamét. Megjött. Itt a pillanat, amitől a legjobban rettegtem. Lázforró hullámban öntött el a szégyen. Az arcom égett, két kézzel kaptam az ingemhez, és addig gyűrtem az ujjaim közé, míg el nem tűnt a pecsét. És mialatt ezt tettem, éreztem, hogy meleg nedvesség szivárog vékony sugárban a combom belső oldalán.

Tomaso persze kitalálta. Még jobban felfordult a gyomrom a rémülettől, ha a bosszújára gondoltam. De ő olyat tett, amit sose felejtettem el. Hozzám hajolt, és megérintette az arcomat. – Hát – mondta csaknem gyengéden – úgy tűnik, most már mindkettőnknek van titka. Jó éjszakát, kishúgom.

Azzal elment mellettem, és leszaladt a lépcsőn. A földszinten halkan csukódott az ajtó. Lefeküdtem, és figyeltem, ahogy folyik a vérem.

10

Anyám azelőtt érkezett haza, hogy felkeltünk. Ő és apám KJ) zárt ajtók mögött ettek. Tízkor Erila fölkeltett, hogy menjek le apám dolgozószobájába. Mikor meglátta a vért, csalafintán elmosolyodott, tiszta ágyneműt húzott, és rongyot adott, hogy felkössem az alsóruhám alá.

– Egy szót se! – mondtam. – Megértetted? Egyetlenegy szót se szólj senkinek, amíg én nem engedem!

– Akkor igyekezned kell. Maria rövid úton kiszagolja.

Erila gyorsan felöltöztetett, aztán lementem az ebédlőbe. Az asztalnál a gyulladt szemű Luca habzsolta a kenyeret és a disznókocsonyát. Annyira émelyegtem, hogy enni sem bírtam. Luca csúnyán nézett rám. Csúnyán néztem vissza. Anyám és apám várt. Pár perc múlva belépett Tomaso. Noha átöltözött, erősen kiütközött rajta, hogy egy szemhunyást sem aludt.

Apám dolgozószobája a palota oldalában volt a bemutatóterem mögött, ahová a városi hölgyek elhozták szabóikat, hogy kiválasszák a legdivatosabb szöveteket. A terem mennyezetéről csüngő, áttört tartókban kámfor és más szagos sók tartották távol a molyokat, és ez az áthatóan erős aroma beszivárgott a dolgozószobába. Erről a területről általában ki voltak tiltva a gyerekek, főleg Plautilla meg én, amitől persze még titokzatosabbnak tűnt a számunkra. Apám e pergamennel bélelt falú, apró irodából irányította Európára és a Kelet bizonyos részeire kiterjedő kis birodalmát. Az angol, spanyol és afrikai gyapjú-szöveten és pamuton kívül idegenből hozatta sok szivárványszínű festékét: cinóbert és realgárt a Vörös-tengertől, bíbortetűt és festőzuzmót a Földközi-tengertől, cserzőgubacsot a Balkánról, és a Fekete-tengertől a timsót a színek rögzítésére. Amint a szövet elkészült, a bálákat, amelyek nem a mindenkori firenzei divat szerint készültek, már vitték is vissza a hajók oda, ahonnan indultak, hogy ott gazdagítsák a luxuscikkek piacát. Ma már úgy vélem, apám a világ terhét hurcolhatta a vállán, mert noha jól éltünk, gyakran gyötrődött rossz híreken, amikor vagy vihar, vagy a kalózok miatt veszítette el egy-egy hajóját; ilyenkor éjjelenként nem mozdult ki a dolgozószobájából, és másnap anyám parancsára lábujjhegyen kellett járnunk, nehogy felébresszük. Emlékeimben vagy az üzleti könyveibe merül, vagy leveleket ír, összeadja a nyereségek és a veszteségek számoszlopait, üzen kalmároknak, ügynököknek, takácsoknak olyan városokba, amelyeknek még a nevét is alig bírtam kiejteni, néha olyan helyekre, ahol még azt se hitték el, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, noha pogány kezük nagyon is felismerte a szépséget és az igazságot egy szövetbálában. Ilyen levelek naponta kaptak postagalambszárnyra házunkból, aláírva, lepecsételve, vízhatlan szövetbe burkolva az elemek ellen, miközben aggályos gonddal készült másolatukat itthon iktatták arra az esetre, ha hiba csúszna be, vagy elkallódnának az úton.

Ilyen jelentős vállalkozás mellett nem csoda, hogy apámnak oly kevés ideje volt az itthoni dolgokra. Ám azon a reggelen különösen fáradtnak látszott, megereszkedett arcát a szokottnál is mélyebb ráncok barázdálták. Tizenhét évvel volt idősebb anyámnál, akkoriban az ötvenes éveiben járhatott. Gazdag, köztiszteletben álló kereskedő volt, kétszer választották meg kisebb állami tisztségekre, legutóbb a Közrendi Tanácsba. Ha taktikusabban él a befolyásával, hamarabb fölemelkedhetett volna, de agyafúrt üzletember létére is egyszerű lélek volt, alkalmasabb a szövetek szállítására, mint a politikára. Azt hiszem, szeretetett minket, gyerekeket, és értett hozzá, hogyan feddje meg Tomasót és Lucát, ha kifogásolhatóan viselkedtek, de bizonyos értelemben jobban érezte magát a műhelyeiben, mint otthon. Ami oktatást kapott, az csak a mesterségéhez volt elég – kereskedő volt már az apja is –, és egyáltalán nem bírt anyáméhoz fogható műveltséggel vagy csiszolt modorral. Ám egyetlen pillantással megállapította egy báláról, hogy egyenletes-e a festése, és mindig tudta, hogy a vörösnek melyik árnyalata mutat a hölgyeken a legjobban napsütésben.

Azon a reggelen hozzá képest hosszadalmas beszédet tartott, amit – gyanúm szerint anyámmal közösen – körültekintő gonddal fogalmazhatott meg.

– Először is jó hírt kell tudatnom veletek. Plautilla jól van. Anyátok nála volt az éjszaka. Nővéretek már összeszedte magát.

Anyám egyenes háttal ült, ujjait összekulcsolva az ölében. Elég régen tökélyre fejlesztette az asszonyi szófogadás művészetét. Aki nem ismerte, azt hitte volna, hogy megrendíthetetlen.

– De van más hír is, és mivel hamarosan úgyis megtudnátok a pletykabeszédből, úgy döntöttünk, jobb, ha itthon halljátok elsőnek.

Tornasora sandítottam. Csak nem pucér nőkről fogunk hallani, szájukban farokkal? Apámtól ugyan nem.

– Éjszaka tanácskozott a Signoria, mert idegenben olyan események történnek, amelyek befolyásolják biztonságunkat. Északról hadsereg élén közeledik a francia király, magának követelve a nápolyi hercegséget. Genovánál megsemmisítette a nápolyi hajóhadat, fegyverszünetet kötött Milánóval és Velencével. De hogy délebbre jusson, keresztül kell vágnia Toscanán. Követeket küldött, és arra kér, támogassuk igényét, továbbá biztosítsunk hadának szabad átvonulást.

Láttam Tomaso önelégült vigyorából, hogy többet tudott annál, mint amit nekem mondott. Persze, a politika nem asszonynak való.

– Akkor csata lesz? – Luca szeme úgy ragyogott, akár egy érme. – Úgy hallom, a franciák szilaj harcosok!

– Nem, Luca. Nem lesz csata. Több a dicsőség a békében, mint a háborúban – felelte szigorúan apám, tisztában lévén vele, hogy háborús helyzetben jóval kisebb az igény a finom szövetekre. – A Signoria, Piero de’ Medici egyetértésével biztosítja semlegességéről a királyt, de nem támogatja trónigényét. így egyszerre mutatunk erőt és elővigyázatot.

Ha féléve halljuk Piero nevét, vélhetőleg megnyugszunk, de még én is tudtam, hogy a reputációja porrá lett az apja halála óta. Azt pletykálták, hogy a csizmáját se tudja felhúzni nyafogás vagy dühöngés nélkül. Honnan veszi ez a kellemet vagy a fortélyt, hogy egy olyan királlyal tárgyaljon, aki nem szorul rá, hogy hízelegjen Firenzének, mert megteheti, hogy egyszerűen beront, és legázolja városállamunkat?

– Hát, ha Pieróba vetjük reményeinket, akár meg is nyithatjuk a kapukat, és betessékelhetjük a franciákat.

Apám sóhajtott. – Ezt meg melyik pletykamalomtól hallottad, Tomaso? – Bátyám vállat vont. – Azt mondom én neked, hogy a Signoria hisz a Medici névben. Nincs még egy név, amely ily tiszteletre bírhatna egy idegen királyt.

– Hát szerintem meg nem kellene hagynunk, hogy csak úgy keresztülsétáljanak rajtunk! Úgy vélem, harcolni kellene velük! – mondta Luca, aki szokása szerint odafigyelt, de semmit sem hallott,

– Nem, nem fogunk harcolni velük. Tárgyalunk velük, Luca, és megegyezünk velük. Nem velünk van pörük. Úgy kötünk egyezséget, ahogy egyenlő felek szoktak. Talán még hasznunkra is válik.

– Hogyan? Kegyelmed úgy véli, hogy Károly lándzsát fog törni értünk, és a kezünkre adja Pisát? – Még sose hallottam, hogy Tomaso ilyen kötözködő hangot merjen használni apám jelenlétében. Anyám keményen nézett rá, de Tomaso vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. – A király azt teszi, ami neki tetszik. Tudja, hogy az első fenyítő szóra kártyavárként omlik össze nagyszerű köztársaságunk.

– Te pedig gyerek vagy, aki férfiként próbál szólni, nevetséges eredménnyel – mondta apám. – Amíg be nem nő a fejed lágya, okosabb, ha megtartod magadnak az efféle álnok vélekedést, mert ilyet nem tűrök meg a házamban.

Feszült csend támadt. Óvakodtam tőle, hogy bármelyikükre nézzék. Végül Tomaso mogorván kibökte: – Igenis, apámuram.

– És ha jönnek? – firtatta oda se figyelve Luca. – Beengednénk őket a városba? Tárt kapukra lelnének?

– Erről akkor kell döntenünk, ha többet tudunk.

– Mi lesz Alessandrával? – kérdezte anyám halkan.

– Kedvesem, ha ránk jönnek a franciák, Alessandrát zárdába küldjük a többi hajadonnal. Már megvitattuk a terveket.

– Nem! – szakadt ki belőlem.

– Alessandra –

– Nem, nem akarom, hogy elküldjenek! Ha…

– Azt fogod tenni, amit jónak látok – mondta apám, immár kikelve magából. Nem szokott hozzá az ilyen rebellióhoz a családban. De hát elfelejtette, hogy mindnyájan idősebbek lettünk. Gyakorlatiasabb és bölcsebb anyám csak letekintett összekulcsolt ujjaira, és annyit mondott lágyan:

– Úgy vélem, mielőtt több szó esne e tárgyban, tudnotok kell, hogy apátoknak van más híre is.

Szüleim összenéztek. Anyám alig észrevehetően elmosolyodott, apám hálásan kapott az útmutatáson.

– Lehet… lehetséges, hogy a közeljövőben megtisztelnek a Priore hivatalával.

Vagyis bekerül a Nyolcak Tanácsába. Valóban nagy megtiszteltetés, bár, hogy előre tudunk róla, az a tisztségek korrupt kiosztására utal. Sosem felejtem el a büszkeséget apám hangjában. Bugris dolog lett volna még csak gondolni is arra, hogy válság-helyzetben városunkat jobban szolgálhatnák bölcsebb, tapasztaltabb emberek. Mert ezzel együtt azt is el kellett volna ismernünk, hogy valami nagy baj van az állammal, amit abban a pillanatban még Tomasónak sem akaródzott kimondania.

– Apámuram – szólaltam meg, látván, hogy egyik bátyámtól sem számíthatok beszédre – ön nagy dicsőséget szerzett családunknak ezzel a hírrel. – Felálltam, elébe térdeltem, és megcsókoltam a kezét, mint egy igazi kötelességtudó gyermek.

Anyám helyeslően pillantott rám. Felálltam.

– Igazán köszönöm, Alessandra! – mondta apám. – Majd emlékezni fogok erre, amikor és amennyiben elfoglalom helyemet a kormányban.

És miközben összemosolyogtunk, azokra a lemészároltakra kellett gondolnom a templomi padok alatt, a rengeteg vérre, ami kifolyt belőlük a Santo Spiritóban, s arra kellett gondolnom, milyen hatásosan használhatja majd őket Savonarola a város ellen, amelynek népe, az idegen megszállás fenyegetése óta, hatalmasabb prófétának tartja, mint valaha.


Anyám a szobája ablakánál ül. Úgy tűnik, mintha imádkozna. Amióta az eszem tudom, képes volt úgy visszahúzódni a csendjébe, hogy szinte eltűnt. De nem mindig különböztethetem meg az imádkozást az elmélkedéstől, és nincs bátorságom megszólítani. Az ajtóból bámulom, hogy milyen gyönyörű még mindig, noha rég túl van a virágkorán, és bája sérülékenyebb a reggeli nyers fényben. Milyen érzés, ha kicsúszik a kezünk közül a családi és az elsőszülött lányunk anya lesz? Diadalmaskodunk, mert sikerült idáig eljuttatnunk a Szküllák és Kharübdiszek között, vagy azon töprengünk, mit kezdjünk magunkkal most, hogy végleg kirepült? Szerencséje anyámnak, hogy én még megvagyok, van kiért aggódnia.

Kivártam, hogy észrevegyen. Nem kellett odafordulnia.

– Nagyon fáradt vagyok, Alessandra – mondta halkan. –Amennyiben nem fontos, szívesebben venném, ha későbbre halasztanád.

Mély lélegzetet vettem. – Azt akarom tudatni önnel, hogy nem megyek zárdába.

Összevonta a szemöldökét. – Ebben a tárgyban még nem született döntés. Ám ha sor kerül rá, azt fogod tenni, amire utasítanak.

– De hát anyámasszony maga mondta…

– Nem! Most nem beszélek erről! Hallottad, mit mondott apád. Ha jönnek a franciák – ámbár ez is kétséges –, a város nem lesz bátorságos hely a fiatal nők számára.

– De apámuram azt mondta, hogy nem úgy érkeznek, mint ellenségek! Ha fegyverszünetet kötünk…

– Figyelj ide! – szólt határozottan, és végre felém fordult. –Nőnek nem való tudni államügyekről. Különösen neked nem tanácsos azzal súlyosbítani terheidet, hogy ezt fitogtatod. De ez nem jelenti, hogy szűk körben is ostobának kell maradnod. Egyetlen hadsereg sem foglal el egy várost úgy, hogy ne szerezne bizonyos jogokat fölötte. Továbbá, ha a katonák háborúba mennek, akkor nem polgárként, hanem zsoldosként viselkednek, és ilyenkor a fiatal hajadonokat fenyegeti a legnagyobb veszély. Be fogsz vonulni egy zárdába.

Mélyet lélegeztem. – És ha férjhez mennék? Akkor már nem lennék hajadon, és a férjem oltalmazna. Akkor biztonságban lennék.

Rám meredt. – De hát te nem akarsz férjhez menni.

– Azt nem akarom, hogy elküldjenek.

Sóhajtott. – Még fiatal vagy.

– Csak években – mondtam. Miért kell, gondoltam, mindig kétféle beszédnek lennie? Egynek, amit férfitársaságban, és egynek, amit egymás között folytatnak az asszonyok? – Másban idősebb vagyok a többi lánynál. Ha férjhez kell mennem ahhoz, hogy maradhassak, akkor azt fogom tenni.

– Ó, Alessandra! Az nem elég nyomós ok.

– Édesanya – mondtam – úgyis megváltozott minden. Plautilla elment, Tomasóval örökösen hadakozom, Luca ki se látszik a saját gőzéből. Nem tanulhatok a végtelenségig. Talán eljött az időm, és készen állok. – Abban a pillanatban, úgy vélem, komolyan hittem is ebben.

– Tudod, hogy nem állsz készen.

– Most már igen – vágtam rá nyersen. – Az éjjel vérezni kezdtem.

– Ó! – Fölkapta a kezét, majd az ölébe ejtette, ahogy akkor szokta, ha erőt gyűjt valamihez. – Ó! – Aztán elnevette magát, felállt, és akkor láttam, hogy sír is. – Ó, drága gyermekem! – ölelt magához. – Édes, drága gyermekem!


11

Mert Károly és serege a toszkán határhoz ért, a városkapuk előtt pedig a vakrémület ólálkodott, Firenze bevette magát a templomba.

Olyan sokan voltak a Santa Maria del Fioréban azon a vasárnapon, hogy a tömeg kibuggyant a lépcsőre. Anyám azt mondta, sose látott ennyi embert misén, ám én úgy éreztem, mintha az ítélet napjára várnánk. Ahogy bámultam fel a kupolába, megrohant a szokott szédülés, mintha a kupola a puszta méretével megzavarná az ember eszét. Apám azt mondja, Brunelleschi csodáján máig álmélkodnak Európa-szerte – hogy miként lehetett ily fenséges építményt emelni a tartógerendák hagyományos segítsége nélkül? Ha elképzelem a Végítéletet, még ma is a Santa Maria del Fiorét látom a sírból feltámadott igazak seregeivel, miközben a kupolában angyalszárnyak suhognak. Bár remélem, a Végítélet jobb szagú lesz, mert azon a napon úgy gomolygott az összezsúfolt testek bűze, mint valami orrfacsaró tömjén. A szegényebb asszonyok közül már az elején többen elájultak, de hát a jámborak nyilván elkezdték már Savonarola parancsára a böjtöt, hogy ezzel térítsék vissza a várost Istenhez. A gazdagok nem ájuldoztak oly könnyen, bár azt megfigyeltem, hogy tudatos egyszerűséggel öltöztek; ez nem az a perc volt, amikor megkockáztathatták, hogy vétkesnek találják őket a hiúság bűnében.

Mire a barát felkapaszkodott a szószékre, a templom zsongott az ájtatosságtól, de érkezésére halálos csend lett. Ez valóban a sors gúnykacaja, hogy a legrútabb ember legyen a legistenesebb egész Firenzében. Ám ékesszólását mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy ha prédikált, a hallgató észre sem vette törpesé-gét, kis furdancs szemét, kampós karvalyorrát. Róla, és ősellenségéről, Lorenzóról remek két vízköpőt lehetett volna faragni. Szinte láttam a diptyehont, amelyen profilból farkasszemet néznek, két hatalmas orr, két hatalmas egyéniség, a háttérben csataterük, Firenze városa. De ki merne ma megkockáztatni egy ilyen képet? És ki merné megrendelni?

Ellenségei azt mondták, olyan alacsony, hogy könyvekre kell állnia; a fráterek Arisztotelész és más klasszikusok fordításait készítik oda neki, hogy lábbal tiporhassa őket. Mások szerint cellájának zsámolyát használta, ama néhány bútor egyikét, amelyeket megengedett magának rendkívüli aszkézisében. Azt pletykálták, az övé a San Marco egyetlen cellája, amelyben nincsen szentkép, nehogy a művészet hatalma aláaknázhassa Iliiének tisztaságát, és hogy a test éheinek elhallgattatására naponta korbácsolja magát. Bár mindig akadtak az eklézsiában, akik kedvüket lelték a korbácsban, a szenvedés e kifinomult válfaja nem vonzott mindeneket. Ma már azt hiszem, minket, firenzeieket mindig is jobban érdekelt a kéj, mint a kín, bár válságos időkben a rémület magától megtenni az önemésztés vágyát.

Egy darabig szótlanul állt, markolta a kőpárkányt, tekintete végiggereblyézte a sokaságot. – Meg vagyon írva, hogy a priornak köszöntenie kell a nyáját. De ma nem köszöntelek benneteket. – A hang, amely sziszegésként indult, minden szóval erősödött, míg végül betöltötte a katedrálist, és felágaskodott a kupola mennyországába. – Mert ma egyedül azért tolakodtok Istennek házában, mert félelem és kétségbeesés nyaldossa lábatokat, miként a pokolnak lángjai, és ti megváltásra vágytok!

– Tehát hozzám jöttök. Egy emberhez, akinek érdemtelenségéhez egyedül az Úr irgalmassága mérhető, aki szócsövévé tette őt. Igen, az Úr megmutatja magát nekem, megáld engem az ő látomásaival, és feltárja előttem a jövendőt! A hadsereg, amely határainkon várakozik, megjövendöltetett! A kard az, melyet láttam a város felett! Nincs harag, mely fogható lenne az Úrnak haragjához! „Utcára vetik ezüstjüket, és az őaranyok elvetetik tőlük; mert semmi ezüst és arany nem mentheti meg Őket a haragnak az ő napján!’’ És lészen Firenze legyektől hemzsegő dögtetem az Ő bosszújának égő útján!

Még a szentírás avatott ismerőinek is nehezükre esett követni az átkötéseket. A barát már izzadt, hátravetette csuklyáját, orra fel-alá mozgott, mint a verebeket kapdosó ragadozó madár hatalmas csőre. Azt mondják, hogy mikor prédikálni kezdett, vékony fejhangja volt. Hogy az öregasszonyok elaludtak a szent-beszédein, és a kutyák vonítottak a templomajtóban. De mostanra megtalálta a hangját, ami úgy dörgött, mint az égzengés. A görögök demagógiának nevezhették volna, de több volt ez annál. Mindenkihez szólt; az ő istenességének a bűn volt a nagy kiegyenlítő, amely alámos hatalmat és gazdagságot. Tudta, hogyan keverje üzenetébe a politika kovászát. Azért féltek annyira tőle a kiváltságosok. Ám ezek a felismerések későbbről származnak. Aki akkor ott volt, az figyelt.

Apró tükröt húzott elő a kámzsája alól, és a tömeg felé tartotta. Egy bizonyos dőlésszögnél a tükör elkapta a gyertyafényt, és végigvillogtatta a templomon. – Látod ezt, Firenze? Tükröt tartottam lelkednek, és mit mutat? Züllést és romlást! Itt, ahol Istennek városa volt egykoron, több szenny hömpölyög az utcákon, mint az Arno áradásának idején! „Ne járj a hitetleneknek tanácsokon, és a bűnösöknek útjokon meg ne állj!” Csakhogy Firenze becsukta fülét az Úrnak szavai előtt! Mikor leszáll az éj, útjára indul ama Nagy Fenevad, és elkezdődik a harc a város lelkéért!

Luca fészkelődött mellettem. A tanulószobában is kizárólag azok a szövegek érdekelték, amelyekben háború volt és vérontás. Ha háború lesz, ő ott akar lenni, mindegy, ki az ellenség.

– Minden sötét sikátorban, ahol kioltották Istennek fényét, a bűn és az erőszak toroz! Emlékezzetek ama tiszta ifjú nő megtöretett testére! Fertelmeskedés vagyon és szodómia! „Égesd ki az ő utálatosságaikat, uram, hogy testüknek gyötrettetéseiben és az örök lángokban térjenek meg az ő bűneikből!” Bujaság vagyon és paráználkodás! „Édes az idegen asszonynak ajaka, valamint a lépesméz, de keserű a vége, akár az üröm, és kemény, akár a kétélű kard! Lábai a halálra mennek, lépései a pokolra visznek!”

Most még Tomaso is figyelt, az elkényeztetett, körülajnározott Tomaso, akinek arca úgy vonzotta az asszonyokat, mint éjjeli lepkéket a gyertyaláng. Mikor gondolhatott utoljára a pokolra? Nos, most bizonyára azon jártatja az eszét. Látszott a szemén. Szokott érdektelensége ellenére sem vethette ki magából a megcsonkított holttestek és a fenyegetően közeledő francia sereg gondolatát. Rászögeztem a szememet, érdekelt ez az új keletű nyugtalanság. Megérezte a pillantásomat, csúnyán nézett rám, és lehajtotta a fejét.

Ekkor egy másik arc jelent meg előttem: egy férfié, aki egy másik sorból engem bámult csillogó szemmel. Azonnal ismerősnek tűnt, de gondolkoznom kellett egy kicsit, amíg felismertem. Hát persze! Plautilla esküvője! A férfi, aki szóba hozta a görög nyelvet, aztán segített végigvezetni a lépéseken. Mikor összekapcsolódott a pillantásunk, könnyedén bólintott, és mintha csendes mosoly játszott volna a száján. Leplezetlen figyelme zavarba hozott. Visszafordultam a szószékhez.

– Kérdezzétek meg magatokat, Firenze férfijai és asszonyai! Miért küldi ránk Isten a francia sereget? Mert meg akarja mutatni, hogy városunk elfelejtette Krisztus üzenetét! A várost elkápráztatta a hamis arany, a város a jámborság fölé emelte a ta-nultságot, többre tartja a pogányok úgynevezett bölcsességét, mint az Úrnak szavát!

Ismét ránk zúdult a harag ága, és ekkor fojtott nyögés kezdődött a sokaságban, a kétségbeesés kórusa. – „Imé lássátok, mivel félrevetettétek az én tanácsomat, kacagni fogok veszteteken!” – mondá az Úr. – „Csúfolkodom félelmeteken, ha majd lecsap a pusztulás, miként a fergeteg, és ha lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, nem válaszolok néktek!” Ó, Firenze! Mikor nyitod meg a te szemeidet, és térsz vissza az Istennek útjára?

A nyögés hangosabb lett. Hallottam, ahogy rekedten fűrészel Luca torkában. Ismét a férfira pillantottam. Nem Savonarolát hallgatta. Még mindig engem nézett.


12

Négy nappal később a megcsonkított férfi és női tetemet megtalálták a városfalakon kívül egy olajfaligetben, az Impruneta falut Firenzével összekötő út mentén.

Olyan régen tartott már a forróság, hogy az emberek aszálytól és rossz terméstől féltek, ezért az egyház körmenetben vitte az Imprunetai Madonna csodatevő szobrát Firenzébe, hogy ott ünnepélyes misével könyörögjenek hozzá. Mert ha az Isten meg is haragudott Firenzére, még mindig meghallgathatja Miasszonyunk közbenjárását. Ám ahogy nőtt és dagadt a városkapu felé hömpölygő tömeg, csellengők szakadoztak le a menetből a mezőre, és így esett, hogy egy elcsámborgó fiú véres húst látott egy szőlőskert venyigéi alatt. Apám helyében én megkérdeztem volna a Közrendi Tanácsban, ki volt az a bolond, aki engedélyezte, hogy ilyen szem előtt levő helyre vigyék a holtakat, de természetesen senki sem szólt.

Mivel a bűnt a városon kívül követték el, nem tartozott szigorúan Firenze hatáskörébe, tehát nem jelentek meg a főtéren a kárhoztató kiáltványok. Ennek ellenére ragályként terjedt el a gyilkosságok híre. A nő prostituált volt, a férfi az ügyfele, a hullájuk bűzlött, sebeikben férgek hemzsegtek. Firenze nem volt kényes gyomrú város, ha a nőt elítélték volna bujálkodásért, jókora tömeg verődött volna össze, hogy megbámulják, amint levágják az orrát. Korábban ugyanezek az emberek valószínűleg azt is megnézték volna, ahogy valakit kibeleznek a törvény nevében, ám ennek a rémtettnek a szentségtörő trágársága beleette magát az elmékbe, és visszhangzóan huhogta a Testvér sötét jóslatait. Miféle ember az, aki erre képes? Olyan romlottságra vallott, hogy kényelmesebb volt büntetésnek tekinteni: az Ördög előmászott a pokolból, és az utcákon csatangol, hogy máris elvigye, aki az övé.

Otthon apám ismét összehívott minket, és beszámolt róla, hogyan jöttek-mentek a francia követek, ajándékokkal és a semlegesség mézezett ígéreteivel elhalmozottan, ámde oltalomlevél nélkül. Beéri-e ennyivel Károly, vagy lesz olyan orcátlan, hogy lerohanja Toscanát? Vártuk a fejleményeket. A hőség továbbra sem enyhült. Miasszonyunk közbenjárása, úgy tűnik, nem volt elég.

A szobámban ültem. Angyali üdvözletem elkészült, de máris elégedetlen voltam vele. Miasszonyunkon ugyan kiütközött a nyugtalanság, és az angyal mozgásában is volt egyfajta lendület, de egyszínűek voltak, és nekem viszketett az ujjam a színek után! Régebben legjobb tudásom szerint űztem a háztartási alkímiát. Tojássárgáját csentem (rajongásom a habcsókért legendaszámba ment a konyhában), ami ólomfehérrel keverten a testszínhez közel hasonló árnyalatot ad. A feketét magam gyártottam pörkölt és porrá őrölt mandulahéjból, amihez a lenolaj-lámpásban összegyűlt kormot kevertem, egyszer még tűrhető zöldet is előállítottam, erős ecetet öntve a rézüstökbe. Ám a konyhában nagy felzúdulás támadt, mikor látták, hogy a rézedények foltosak és kimentek a formájukból, az így nyert festék pedig elég silány volt. Különben is miféle történetet lehet megfesteni kizárólag feketével, fehérrel és zölddel?

Majdnem egy hete volt, hogy elváltam a festőtől a kápolnában. A munkások már építették a freskókhoz szükséges ácsolatot. Nem várhattam tovább. Hívattam Erilát.

Vérzésem híre roppantul föllelkesítette. Amint kiszemelik a férjemet, olyan házba kerül, ahol úrnője lesz az úrnő, Erila tehát korlátlan hatalomra tesz szert. Sokkal nagyobb étvágya volt az életre, mint a legtöbb rabszolgának. Bár az élet is kíméletesebben bánt vele. Más házban feltétlenül letarolják, amint idősebb lesz – a város tele volt várandós rabnőkkel, akik az ebédlőn kívül az ágyasházban is szolgálták a gazdájukat –, de apám kivételnek számított, és bár Luca szerencsét próbált nála, lógó orral kellett távoznia. Tomaso, amennyire tudom, sose vette magának a fáradságot. Túlságosan tisztelte saját hiúságát, semhogy olyasmire vállalkozzék, ami nem ígér feltétlen győzelmet.

– És ha megtalálom a festőt, mit mondjak neki?

– Kérdezd meg, mikor adhatom át őket. Ő tudni fogja, mire gondolok.

– És te tudod? – kérdezte élesen.

– Kérlek, Erila! Csak most az egyszer tedd meg! Már nincs sok idő!

És bár komoran mért végig, azért elment, mikor pedig visszatért, és közölte, hogy a festő holnap korán reggel a kertben lesz, megköszöntem, és mondtam, hogy magam megyek oda.

Hajnalban keltem. Frissen sült kenyértől illatozott a levegő, és a gyomromba belemordult az éhség. A hátsó udvarról nyíló kert volt anyám legnagyobb öröme. Zsenge kora ellenére – ötnél alig több nyarat számlált – apám bőségesen ellátta a villájából hozott növényekkel, ennélfogva burjánzó őskert jelleget öltött. Díszei voltak egy ágas-bogas fügefa, egy gránátalmacserje és egy diófa, egy illatos mirtusszal befuttatott puszpángsövény, egy fűszerszámos ágyás, amely zsályát, mentát, rozmaringot, bazsalikomot termett a konyhának, és évszak szerint változó, színes virágok. Anyám, akinek volt érzéke a platóni kellemhez, úgy tartotta, hogy a kertek közel állnak Istenhez, és mindig azt vallotta, hogy a kerti szemlélődés jót tesz a fejlődő léleknek. Én leginkább arra használtam a kertet, hogy bokrokat és virágokat rajzoljak; volt belőlük annyiféle, hogy telt volna tucatnyi Angyali Üdvözletre és Jézus Születésére.

Ám volt egy hibája. Anyám a növények közé állatokat telepített: megnyesett szárnyú galambokat és különösen kedvelt páváit: két kakast és három tyúkot, akik egyedül őt tisztelték, sőt, szerették. Megismerték a járását, és ha anyám megjelent, általában egy tasak maggal, a pávakakasok futottak hozzá. Evés után hangosan elvonultak, de a kedvéért kitárták legyezőjüket. Én gyűlöltem őket, mert hiúk és gonoszok. Egyszer, kisebb koromban, annyira elbűvölt a színük, hogy meg akartam simogatni az egyiket, mire megcsípett. Azóta rossz álmaimban gyakran felrémlik hegyes csőrük. Ha eszembe jutottak a mezőn hagyott hullák vagy az összemarcangolt lány, akaratom ellenére fölrémlett előttem, mit művelhetett volna a szemükkel a pávák csőre.

Ám ezen a reggelen más prédát találtak. A kőpadon a festő ült, mellette ecsetkészlet és tucatnyi apró edény, bennük kikevert festékek. A pávakakasokat figyelte merőn, amelyek előtte csipegettek. Legyezőjük konokul összecsukva húzódott mögöttük. De ahogy megláttak, az egyik ingerülten elrikácsolta magát, felém fordult, és farktollait fenyegetően lövellte a magasba.

– Ó!… Ne mozdulj! – Felragadta az ecseteket, keze repült az edénykék fölött, hogy összevegyítse a gondolatban már kikevert színeket.

Nem kellett mímelnem, hogy megbénultam. – Kérlek! –mondtam. Most ő láthatott szorult helyzetben. Egy pillanatig bámult, aztán magokat markolt ki egy tasakból, és különös torokmélyi csettintést hallatott. A madár arrébb kapta a fejét, mintha felismerné a hangot, és peckesen elindult a kinyújtott tenyér irányába.

– Nem kell félned tőlük. Ártalmatlanok.

– Mondod te! Mást bizonyít a sebhely, amelyet még mindig viselek a kezemen. – Álltam és figyeltem. Egész bátor cselekedet a tenyerünkből etetni efféle vad madarakat. Anyámon és rajta kívül még senkit sem láttam, akinek sikerült. – Hogy csinálod ezt? Olyan tisztességtelen, hogy Isten felruházott Fra Angelico ujjaival és Szent Ferenc érintésével!

Makacsul a madarat nézte. – A kolostorban az én munkám volt az állatok etetése.

– De nem az ilyeneké – motyogtam.

– Nem – mondta, az elképesztő tollakat bámulva. – Ilyen teremtményt nem is láttam, Bár hallottam hírét.

– Miért kell lefestened? Nem is tudtam, hogy Szent Katalin társalgóit állatokkal.

– Angyalszárnyhoz – felelte, odatartva kezét a kopácsoló gonosz kis csőrnek. – A Mária Mennybemeneteléhez a kápolna mennyezetén. Tollra van szükségem.

– Akkor jobb lesz vigyáznod, nehogy angyalaid túlragyogják az Istent. – És míg ezt mondtam, arra gondoltam, milyen könnyű most beszélgetnünk, mintha a kápolnai sötétség disszonanciáját felperzselte volna a reggeli nap. – Északon mit használtál?

– Galambot… ludat és hattyút.

– Hát persze. A fehér szárnyú Gábriel. – Ismét láttam a viharzó szárnyakat szobájának elnagyolt freskóján. De most már a színek beszédét tanulta. Látszott a kezén. Mit nem adtam volna érte, ha az én körmömön száradna az árnyalatok vére! A pávakakas teleette magát és elvonult, azzal tetézve pökhendiségét, hogy tudomást sem vett rólam. Közöttünk még mindig ragyogott a reggel, és berniem olyan friss volt a szomjúság, mint a harmat a leveleken. Ismét fölvette az ecsetjét. Közelebb húzódtam. – Kivel keverteted a színeidet, festő?

– Magammal.

– Nehéz?

A fejét rázta, ujjai gyorsan mozogtak. – Először talán igen. Most már nem.

Alig bírtam ki, hogy ne érintsem meg a színeket. Annyira viszketett utánuk az ujjam, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezemet. – Meg tudok nevezni minden egyes árnyalatot Firenze minden egyes falán, és tucatnyinak felmondom a receptjét. De még ha megszerezhetném az alkotórészeket, akkor sincsen műhelyem, hogy kikeverhessem, és nincs egy percem, amivel magam rendelkezek. – Pillanatnyi hallgatás után folytattam. –Annyira belefáradtam a tollba és a tintába! Árnyékot ad, de életet nem, és akármit csinálok vele, mind olyan borongósnak látszik!

Ezúttal felnézett, és találkozott a tekintetünk. És mint a kápolnában, most is esküdni mertem volna, hogy megért. Tenyeremet égették a csővé csavart rajzok, az Angyali Üdvözlet, és még egy tucat másik, amelyeket nagyratörésük és szabatosságuk miatt választottam. Most vagy soha. A félelem szállt meg, mintha verejték ütött volna ki a tenyeremen, és ettől nyersebben szóltam a kelleténél. Feléje nyújtottam a tekercset. – Nem akarok diplomáciát, megértetted? Az igazságot akarom.

Nem mozdult, és a szavait követő csendben rádöbbentem, hogy kárt tettem a közöttünk szövődő fonálban, de akkor túlzott idegességem vezette viselkedésemet.

– Bocsáss meg, de nem ítélhetek helyetted – válaszolta halkan. – Én csak a magam munkájára vagyok képes.

Nem ridegen szólt, szavai mégis pávacsőrként vájták a lelkemet. – Akkor apám rosszul becsülte, föl a tehetségedet. Te pedig örökre inas maradsz, és sose leszel mester. – Még mindig nyújtottam feléje a kezemet. Elengedtem a papírokat, mellé hullottak a pacira. – A véleményed vagy a jó híred. Nem hagytál választást számomra, festő.

– És milyen választást hagy ez nekem? – Ezúttal nem fordította el a tekintetét. Olyan sokáig néztünk egymásra, ami bőven meghaladta az illendőséget, és végül én bújtam ki nézése alól.

A kert végében megjelent Erila. A látszat kedvéért viharos indulattal fordultam feléje, noha tudtam, hogy felettünk őrködött. – Mit művelsz itt? – váltottam át olaszra, – Kémkedsz utánam?

– Ó, madonna, ne taposs el engem, kérlek! – könyörgött üvöltően hamis alázattal. – Anyádasszony keres.

– Anyám? Ilyenkor? Mit mondtál neki?

– Hogy a kertben rajzolsz leveleket.

– Ó! – Visszafordultam a festőhöz. – Menned kell! – mondtam latinul. – Gyorsan! Nem szabad itt találnia velem!

– És a leveleid?

Kimondottan javul az olasztudása. Fölvett egy darab szenet, és anyám narancsfája nőtt ki a keze alól, a gyümölcs olyan súllyal csüngött, szinte érezni lehetett, hogy mindjárt lehull az ágról. Felém nyújtotta a papírt, és én nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. összeszedte festékeit, beletette őket a mellette levő zsákba. Aztán fogta a rajzok tekercsét, és azt is utánuk csúsztatta.

– Nem bánom, mit mondasz! – kiáltottam utána. – Csak ne hazudj nekem!


A szakács friss kenyere mellé jól csúszott a cukorban eltett, szeletelt birsalma. Én alaposan belaktam, anyám, aki szokatlanul kapkodott idegességében, csak vizes bort ivott. A levelet korán reggel hozta egy küldönc, bár bizonyos, hogy anyám előbb is tudott róla: Plautilla néném kis összejövetelre hívta a családot és a barátokat. A szülés néhány hónap múlva volt esedékes, és most jött el az ideje, hogy eldicsekedjenek az esemény tiszteletére beszerzett finom patyolattal és kelmékkel. Engem egy cseppet sem érdekelt, anyámat viszont mintha más sem érdekelte volna. Ráparancsolt Erilára, hogy fésüljön meg, és készítse ki a legszebb ruháimat.

– Ha nincs ínyedre, okosan teszed, ha minél előbb találsz valami épkézláb ürügyet – tanácsolta Erila a szájában levő hullámcsatok mellől, miközben beletűzte keményen hátrafeszített hajamba a nehéz gyöngyös fésűket.

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, hogy máskor mikor cifráztak ki így, mint egy lakomai tortát, ha a nénédhez mentél látogatóba?

Kiengedte a sütővasból a második gyűrűt. Figyeltük a tükörben, ahogy forgácsként göndörödik az arcom mellett. Egy pillanatig tökéletesen szimmetrikus volt a két kígyócska, aztán a második szépen fogta magát, és kinyújtózott.

Mikor anyám meglátott, nem is próbálta titkolni elégedetlenségét. – Jaj nekem! Olyan szörnyen sötét a hajad! Talán mégis meg kellett volna próbálkoznunk a festékkel. Bár a ruhával kétségtelenül nagyobb sikert arathatunk. Lássam csak. Az arannyal átszőtt még mindig divatos, de úgy vélem, apádnak jobban tetszene valamelyik élénkebb árnyalatú selyem. A berzsenyvörös az Indiákról jól áll az arcod színéhez.

Apám, noha meg volt győződve róla, hogy az üzletnek használ, ha viseljük a portékát, emlékezetem szerint sohasem tett megjegyzést a ruhatáramra.

– Nem gondolja, hogy kissé túl díszes? – kérdeztem. – Nem akarhatjuk kihívni az utcán a jámborok haragját.

– Még nem a prédikátor irányítja a várost – vágott vissza anyám, és először éreztem a hangjában egy csipetnyi megvetést a dominikánus iránt. – Családi összejövetelre még mindig azt vehetjük, ami nekünk tetszik. Ez az árnyalat illik hozzád. És próbálj valamit az arcodra kenni! Talán egy leheletnyi rizsport, hogy világosabb legyen a színed. Erila elkészíti, ha nem pocsékol túl sok időt a pletykálkodásra.

– Édesanya – szóltam –, ha netán véletlenül egy férfiról van szó, akkor kényelmesebb lenne egy vakot választani. Az nem láthatja a hiányosságaimat.

– Ó, drágám, de nagyon tévedsz! Olyan kedves vagy! Olyan bájos! Szellemed fényes és üde.

– Okos vagyok – mondtam savanyúan. – Az nem ugyanaz. Mint már többször közölték velem.

– És ki közölte? Nem Plautilla? Ő nem olyan kegyetlen.

Haboztam. – Nem. Nem Plautilla.

– Tomaso.

Vállat vontam.

Anyám gondolkozott. – Bátyádnak fullánkos nyelve van. Talán okosabb lett volna, ha nem teszed az ellenségeddé.

– Nem állt szándékomban – mondtam mogorván. – Igen könnyen megsértődik.

– Nos, nem érdekes. Ha komolyra fordul a dolog, a vér úgyis erősebb a víznél – mondta határozottan. – Akkor most foglalkozzunk a cipővel.


13

Plautilla olyan volt, akár egy teljes vitorlázatú hajó. Még az arca is kidagadt. Valósággal eltűnt a saját húsában. Haja elvesztette szőkés árnyalatát. Most nem volt ideje festésre. Ekkora teherrel nem is igen mászhatott volna fel a háztetőre, de nem látszott bánkódni miatta. Vaskos volt és békés, mint egy itató mellett dagonyázó jószág, amely túlságosan testes ahhoz, hogy mozogjon. De hát nagyon meleg is volt.

Mi érkeztünk elsőnek. Anyám édességeket, cukros mandulát hozott, Plautilla megmutatta frissen felékesített hálószobáját. Új szőnyegek lógtak a falakon, a nyoszolyán ott volt a család hímzett monogramjával, címerével díszített, bordűrös ágynemű-készlet. Oldalt állt a baba bölcsője, benne az ezüst-arany rojtos, fehér damaszttakaró. A kelengyeláda a díszhelyen pompázott, a szabin nők roppant virgoncnak tűntek az ónos meleghez képest. Ellanyhul ilyenkor a férfiakban a bujaság? A levegő és a bujaság kettőzött hevéhez lehetett valami köze annak, hogy a rekkenő nyárban fogant gyermekekre gyanakodva néztek, de még nem voltam olyan idős, hogy megtanítsanak az effajta dolgok rejtett értelmére. Kétségtelenül ennek az oktatásnak is eljön az ideje.

Hallottam Tomasótól, hogy Maurizio harminc florintot tett fel négyszáz ellenében arra, hogy lánya lesz. Ily módon nyeresége kárpótolja majd a csalódásért, bár kétlem, hogy fedezné a gyermekáldással járó költségeket. Mindent a divat szerint csináltak: illatos fehérbor járt a leendő anyának, és a szülés után két fiatal gerle, mert azoknak a húsa könnyen emészthető. Az udvarról felhallatszott a sorsukról mit sem sejtő madarak burukkolása. A bábát felfogadták, most kerestek megfelelő szoptatós dajkát, a szobát megtöltötték ízléses tárgyakkal: apró szentképekkel és szobrokkal, hogy Plautilla vajúdás közben szép dolgokat lásson, amitől a gyermek még szebb és hibátlanabb lesz. Le voltam nyűgözve. Maurizio, el kell ismernem, teljesítette töltöttgalamb-felesége minden kívánságát.

– Anyától hallom, hogy a festő elkészítette az ajándékozó tálcát – pihegte a leltár végén. – Azt beszélik, hogy csodálatos! A szerelem kertjét kértem az egyik felére, és egy sakktáblát a másikra. Maurizio szeret játszani – mondta, aztán kislányosan kuncogni kezdett a saját szavain.

Én is ilyeneket fogok mondani, ha férjhez megyek? Egyfajta iszonyattal meredtem húsos, boldog nénémre. Annyival többet tud, mint én. Hogyan faggathatnám ki?

– Ne aggódj! – Cinkosan megbökte a karomat. – Most, hogy vérzel, nagyon hamar meg fogod érteni. – Pofát vágott. – Habár meg kell mondjam, egyáltalán nem olyan, mint könyveket olvasni!

Akkor milyen? – szerettem volna kérdezni. Mondd meg! Mindent mondj el! – Fáj? – vetettem oda, úgy, mintha véletlenül csúszna ki a számon.

Csücsörítve nézett rám, és egy pillanatig élvezte a hatalmát. –Természetesen – mondta egyszerűen. – Abból tudják, hogy tiszta vagy. De elmúlik. És aztán nem olyan rossz. Igazán. – Én pedig arra gondoltam, miközben őt néztem, hogy komolyan beszél, és akkor értettem meg, hogy az én butuska, hiú nővérem életében először igazán kedvét leli valamiben. Örültem ennek, és még jobban féltettem magamat.

Társalgásunk félbeszakadt, mert új vendégek jöttek: a család barátai, ki-ki apró ajándékokkal. Plautilla ide-oda járt, mosolygott, kacagott. Aztán megérkezett a nemesember.

Borszínű bársonyköpenyt viselt, a templominál elegánsabbat, amely kétségtelenül méltó lett volna apám elismerésére. Öregebbnek látszott, mint a többi találkozásunkon, de a napfény kíméletlenebb a gyertyánál és az olajlámpásnál. Nyomban észrevett, ahogy bejött, ám először anyámnak bókolt. Anyám összekulcsolta ujjait, és feltétlen figyelemmel csüggött rajta. Vélhetőleg nem először találkoztak. Meglepődtem? Valami ismeretlen érzés kerített hatalmába. Jóval később hallottam valakitől, hogy első látásra felismerjük azokat, akik fontosak lesznek az életünkben. Még akkor is, ha egyáltalán nem kedveljük őket. Én pedig észrevettem őt. Ő is engem. Isten irgalmazzon nekünk.

Elcsíptem Plautillát, miközben keresztülgomolygott a szobán, és a legközelebbi felhoz szögeztem, legalábbis annyira, amennyire a hasa engedte.

– Ki ez?

– Ki?

– Plautilla, nem csíphetek beléd, ahogy szoktam, mert esetleg vajúdni kezdesz, és nem bírnám ki a sivalkodásodat. De ha a babád megszületett, őt büntetlenül megcsíphetem, mert csak évek múlva hibáztathat érte.

– Alessandra!

– Na szóval, mit tudsz róla?

Sóhajtott. – A neve Cristoforo Langella. Nemes családból származik.

– Ebben biztos vagyok – mondtam. – Tehát miért érdeklődne irántam?

De nem volt idő további pusmogásra. Langella már eljött anyámtól, és felénk tartott. Plautilla feképnél hagyott, és mosolyogva elvitorlázott. Mereven álltam, és a lábamat tanulmányoztam. Tartásom felrúgta a kecs és a nőiesség összes előírását.

– Madonna – hajolt meg könnyedén –, azt hiszem, szabályszerűen még nem mutattak be egymásnak.

– Nem – dünnyögtem, és rásandítottam. Mély szarkalábak voltak a szeme sarkában. Legalább képes nevetni, gondoltam. De velem tud-e nevetni majd? Ismét a padlót néztem.

– Nos, hogy van ma a lába? – folytatta görögül.

– Talán tőle kellene kérdezni – feleltem olyasféle hangon, mint ami a gyerekkori toporzékolásaimat kísérte. Éreztem anyám tekintetét, a szemével parancsolta, hogy viselkedjek tisztességesen. Nem hallhatta, amit beszéltünk, de jól ismerte vonásaimat, még a távolból is meg tudta különböztetni a simulékonyságot a gúnyolódástól.

Langella meghajolt, ezúttal mélyebben, és a szoknyám széléhez intézte szavait: – Hogy vagytok, lábak? Bizonyosan örültök, mert nincs muzsika. – Elhallgatott, fölnézett rám, és elmosolyodott. – A templomban láttuk egymást. Mit gondolt a prédikációról?

– Azt gondolom, hogy ha bűnös lennék, a Testvér megéreztetné velem a zubogó olaj szagát.

– Akkor szerencséje, hogy nem bűnös. Mi a véleménye, sokan lehetnek, akik hallják őt, és nem érzik a poklot?

– Nem sokan. De úgy vélem, ha szegény lennék, szívesen venném, ha előbb a nálam gazdagabb sivalkodnék.

– Hmm. Azt gondolja, hogy a Testvér lázít?

Megfontoltam a kérdést. – Nem. Szerintem fenyít.

– Igaz. Ám én hallottam, hogy többeken tölti ki a mérgét, nemcsak a gazdagokon és a megrémítetteken. Fölöttébb kritikusan szemléli az egyházat.

– Talán meg is érdemli az egyház.

– Valóban. Tudja-e, hogy jelenlegi pápánk a hálószoba-ajtaja fölé festtette a Madonna képét? Csakhogy az a szeretője arcát viseli.

– Igazán? – El voltam ragadtatva, hogy erről a legfelsőbb szintről pletykálnak velem.

– Ó, igen! Azt mesélik, hogy Róma körül némák az erdők, mert a pápa asztala roskadozik a sült énekesmadaraktól, és gyermekeit úgy fogadja a házában, mintha a bűn nem is lenne bűn. No de tévedni emberi dolog, nem gondolja?

– Nem tudom. Ez a gyóntatószékre tartozik.

Nevetett. – Látta már Andrea Orcagna freskóit a Santa Croce refektóriumában?

A fejemet ráztam.

– Utolsó ítéletén apácafőket festett az Ördög agyarai közé, és a Sátánnak olyan az ábrázata, mint aki gyomorhurutot kapott az elfogyasztott bíborosi süvegek sokaságától.

Akaratlanul elvihogtam magamat.

– Mondja csak, Alessandra Cecchi, kedveli szép városunk művészetét?

– Ó, imádom! – feleltem. – És ön?

– Osztom a véleményét. Ezért nem dermed meg a lelkem Savonarola szavaitól.

– Ön nem bűnös? – kérdeztem.

– Épp ellenkezőleg. Gyakran vétkezem. De hiszek benne, hogy a szerelem és a szépség útján is eljuthatunk Istenhez és a megváltáshoz.

– Ön a régiek híve?

– Igen – súgta teátrálisan. – De ne árulja el senkinek, mert az eretnekség fogalmának érvénye percről percre bővül.

Én pedig minden gyerekessége ellenére izgalmasnak találtam ezt az összeesküvő modort. – Titka biztonságban van nálam – ígértem.

– Előre tudtam. Azt mondja meg: mivel lehetne védekezni, ha a bolond barát arról oktat ki, hogy írástudatlan öregasszonyok többet tudnak a hitről, mint az összes görög és latin gondolkodó együttvéve?

– Talán oda kellene adni neki A költészet védelmében-t Boccacciótól. Fordításaiban, amelyeket az antik istenek meséiről készített, csakis a legkeresztényibb erényekkel és erkölcsi igazságokkal találkozhatunk.

Hátralépett, rám nézett, és esküszöm, nem tévedtem, amikor csodálatot olvastam ki a szeméből. – Hallottam hírét, hogy ön az anyja lánya.

– Nem túl vigasztaló, uram. Bátyám élvezettel híreszteli, hogy mikor anyám velem volt viselős, vérengzést látott az utcán, attól formátlanodtam el a méhében.

– Úgy hát a bátyja kegyetlen.

– Igen. De attól még lehet őszinte.

– Lehet. Ám ebben az esetben tévedett. Ön élvezi a tanulást. Nincs ezzel semmi baj. Csak a klasszikusok bírják kegyét, vagy szereti a mi íróinkat is?

– Úgy gondolom, hogy Dante Alighieri a legnagyobb költő, akit valaha termett Firenze.

– Vagy teremni fog. Ebben nincsen köztünk vita. Tudja kívülről az Isteni Színjátékot?

– Nem az egészet! – mondtam. – Még csak tizenöt éves vagyok!

– Szerencse. Ha az egészet el tudná szavalni, még a második eljövetelkor is itt lennénk. – Egy darabig nézett. – Hallom, rajzol.

– Én… ki mondta ezt önnek?

– Ne riadozzon tőlem így. Én már önre bíztam a titkomat, elfelejtette? Csak azért hozom szóba, mert le vagyok nyűgözve. Szokatlan dolog.

– Nem volt mindig az. A régiek idejében…

– Tudom. A régiek idejében Mariát, Varro leányát magasztalták művészetéért. – Elmosolyodott. – Nem ön az egyetlen, aki ismeri Albertit. Habár akkor ő még nem tudhatta, hogy a mi Paolo Uccellónknak is volt egy leánya, aki apja műhelyében dolgozott. Úgy hívták, hogy a legkisebb veréb. Egyszer talán – folytatta pillanatnyi hallgatás után – megmutathatná a munkáit. Igen örülnék neki.

Mellette megjelent egy szolgáló, aki nyalánkságokat és fűszeres bort kínált. Langella elvett egy poharat, és átnyújtotta nekem. De a varázs már megtört. Szótlanul ácsorogtunk egy darabig, mindketten másfelé nézve. Kezdett, ha nem is nyomasztó, de sűrű lenni a hallgatás. Aztán megszólalt, ugyanazon a csendes hangon, amit a tánc közben használt:

– Tudja-e, Alessandra, miért találkoztunk ma itt?

Összeszorult a gyomrom. Természetesen nemet kellett volna mondanom, úgy, ahogyan anyám tanított. De az a helyzet, hogy tudtam. Hogyne tudtam volna?

– Igen – feleltem. – Tudom.

– És elfogadhatónak találja?

Felnéztem rá. – Eddig nem tudtam, hogy figyelembe veszik az érzéseimet.

– Nos, figyelembe veszik őket. Ezért teszem fel most a kérdést.

– Ön nagyon jó, messere. – És tudom, hogy elvörösödtem.

– Nem, nem igazán. De szeretném tisztességesnek tartani magamat. Mind a ketten idegen halak vagyunk ebben a tengerben, de a magányos harcok ideje a végéhez közeledik. Beszéljen az anyjával. Nem kétlem, hogy még látjuk egymást.

Elment tőlem, és hamarosan távozott.

14

– Sok minden szól mellette, Alessandra. A szülei meghaltak, úgy hogy a magad asszonya leszel a házában. Jó nevelést kapott, verseket ír, műértő és mecénás.

Anyám olyan izgatott volt, hogy nem bírta az ölében tartani a kezét. Bennem egy éjszaka és egy nap óta gyűlt a szorongás. – Ez úgy hangzik, mintha ő lenne a város legkívánatosabb udvarlója. Hogyhogy akkor nem nősült meg még?

– Azt hiszem, írt valamit, és minden erejét abba ölte. Majd nemrég meghalt két fivére, mindketten örökös nélkül. Mivel pedig jónevű család, neki kell tennie róla, hogy fennmaradjon.

– Fiút akar nemzeni.

– Igen.

– Ezért van szüksége feleségre.

– Igen, de úgy gondolom, kell is neki a feleség.

– Eddig nem kellett.

– Az ember változik, Alessandra.

– Öreg.

– Igen, korosabb. De az nem mindig hiba. Azt hittem, hogy éppen te megértőbb leszel.

Ültem a magas támlájú széken, és néztem a faragásokat a fan. Délután volt, a háznép többi része aludt. Nyári loggiánk a tetőn nyitva volt, hogy lehetőség szerint járja a szellő, falait a leghűvösebb zöldre festették, hogy emlékeztessen a természetre. De még itt is túlságosan meleg volt a gondolkozáshoz. Más évben ilyenkor már vidéken voltunk, apám birtokán. Ez volt a legbaljósabb jele apám állampolgári aggodalmainak, hogy még mindig nem hagytuk el a várost.

– Ön mit gondol róla, édesanya?

– Alessandra, én nem tudok valami sokat. Jó család, ebből a szempontból mindenképpen öregbítené hírünket a házasság. Egyébként annyit mondhatok, hogy Plautilla esküvőjén látott meg, és néhány hete fölkereste apádat. Nem a mi köreinkhez tartozik…Úgy hallom, rajong a tudásért, de nem politizál. Ezzel együtt művelt, komoly ember, és tekintetbe véve a mostani feszültségeket, talán bölcsebb is kimaradni a politikából. Egyébként majdnem olyan idegen nekem, mint neked.

– És mit pletykálnak róla? Mit mond Tomaso?

– Bátyád azon köszörüli a nyelvét, akin csak lehet. Illetve, most jut eszembe, hogy kérődre érdekes módon nem fújtatott. Nem hinném, hogy ismeri. De Alessandra, ez az ember negyvennyolc éves. Mostanra kitombolhatta magát, efelől semmi kétségem.

– A férfiak élnek, az asszonyok várnak.

– Ó, Alessandra! Túl fiatal vagy még, hogy ilyen öregesen beszélj! – mondta ugyanazon a hangon, amellyel ezernyi apró viharomat csendesítette le. – Nem olyan tragédia az. Majd meglátod, miként fordíthatod a javadra. Meglehet, ugyanúgy élvezi a saját társaságát, mint te a magadét.

– Tehát a házasság a távolléten alapul?

– Amitől semmivel sem lesz kevésbé kielégítő. Tudod, hogy vannak dolgok, amiket még nem értesz, még akkor is, ha nehezedre esik elhinni.

Összemosolyogtunk. Ezt az egyezséget korán kikovácsoltuk. Erényeim hiányát – de hosszú volt a lista: csendesség, engedelmesség, szerénység, félénkség – négyszemközt elnézi, amíg nem hozok rá szégyent mások előtt. Olyan jól megtanított, ahogy csak tudott. Én pedig igyekeztem. Tényleg.

Azon tűnődtem, ez-e a társalgás, amit anyának és leánynak folytatnia kell a házasság előtt, és ha igen, mikor kerül sor a nászéjszakára. Megpróbáltam átugrani a tudásomban tátongó szakadékot. Láttam magamat, amint idegen ágyban ébredek egy idegen férfi mellett, és kitárom karjaimat, köszöntve az új napot…

– Erilát is kérem a jegyajándékomhoz – mondtam.

– Megkapod. Férjednek lesznek saját rabszolgái, de bizonyosan jó szemmel néz majd mindent, ami segít, hogy otthon érezd magadat. Mikor apáddal beszélt, különös fontosságot látszott tulajdonítani ennek.

Hosszú hallgatás következett. Olyan hőség volt! Hajam átnyirkosodott az izzadságtól, és mintha meleg vizet permeteztek volna a bőrömre. Az utcákon már azt pusmogták, hogy ez ugyancsak Isten büntetése: megállította az évszakokat, hogy mutassa, mennyire haragszik. Nem volt más vágyam, mint hogy megfürödhessek, aztán eldőlhessek az ágyon, és lerajzolhassam a takarón elterült, mozdulni is lusta macskát. Most hullik szét a saját akaratomból az életem, de szinte még ahhoz is fáradt voltam, hogy törődjek vele.

– Azt mondod, Alessandra, hogy megegyeztünk? – kérdezte anyám szelíden.

– Nem tudom. Túl gyors ez nekem.

– Te döntöttél így. Apád azt mondja, ha a franciák jönnek, egy hónapon belül itt vannak. Akkor kevés idő lesz a ceremóniára.

– Én azt gondoltam, a házasságnak az a célja, hogy a rangunkat mutassuk Firenzének. Arra sem megfelelő a perc.

– Igaz. Bár apád úgy véli, nem is baj, tekintettel a jelenlegi közhangulatra. Nehezen tudom elhinni, hogy éppen te akarj hetekig tartó piperézés után, végigparádézni az utcákon, hogy mindenki téged bámuljon. – Akkor egy pillanatig arra gondoltam, milyen rémítő lesz élnem az egyetlen ember nélkül, aki majdnem olyan jól ismer, mint én magamat, még akkor is, ha ezt nem mindig képes bevallani.

– Ó, édesanya! Ha rajtam múlna, inkább itt maradnék, olvasnám a könyveimet, festeném a képeimet, és hajadonként halnék meg. Ámde… – mondtam határozottan – tudom, hogy ezt nem tehetem, és mivel valakihez férjhez kell mennem, felőlem akár ő is lehet. Úgy gondolom, hogy… – keresgéltem egy kicsit a szót – … úgy gondolom, hogy rendes lesz. Ha pedig kiderül, hogy tévedtem, végül is öreg, és lehet, hogy hamarosan meghal, én pedig szabad leszek.

– Ó, még tréfából se kívánj ilyet! – mondta indulatosan. –Nem olyan öreg, és tudnod kell, hogy nincsen szabadság az özvegyi sorban. Akkor okosabban tennéd, ha máris a zárda gondolatához szoktatnád magad.

Rábámultam. Vajon ő is választhatott volna? – Tudja, hogy még mindig álmodom róla? – Sóhajtottam. – A helyről, ahol szabad azt tennem, amit akarok, miközben hálát adok Istennek a kiváltságért.

– Ha létezne ilyen zárda, Alessandra, a város asszonynépének jobbik fele oda kívánkozna – mondta csendes fanyarsággal. – Nos, akkor megegyeztünk? Helyes. Szólok apádnak. Azt hiszem, leendő férjed ugyancsak azon a véleményen lesz, hogy ne halogassuk a szertartást. Nincs időnk, hogy cassonét rendeljünk, vagyis kéz alól kell szereznünk, vagy valamilyen családi örökséget kell felhasználnunk. Arra az esetre, ha a férjed kérdezné, van valamilyen kívánságod a kelengyeláda festményeivel kapcsolatban?

Elgondolkoztam. – Akármi lehet, csak az a szegény lány ne legyen a Nastagio-történetből, akit a kutyák megkergettek és kibeleztek. De sok kép díszítse, hogy legyen mit néznem. – Megint az idegen hálószobában voltam, egy idegen házában, és hirtelen elszivárgóit minden bátorságom. – Ha majd férjhez megyek, és eltávozok innen, kihez fogok beszélni akkor? –kérdeztem, és hallottam, hogy a hangom megremeg.

Anyám megdöbbent. Láttam, hogy ez rajta is sebet ejt. – Ó, drága Alessandrám, majd beszélsz Istenhez. Mert bizonyára azt is kell tenned. Ott könnyebben fog menni, mert egyedül leszel. És Ő figyel majd rád. Meglátod. Velem is megtette. Segít, hogy beszélhess a férjeddel. így lesz belőled jó feleség és jó anya. És nem fajdalom ám az egész. Ezt megígérhetem. – Egy pillanatra elnémult. – Nem is engedném, hogy fájdalom égen. – Azt gondolom, komolyan hitte is, amit mondott.

Tehát így történt, hogy este beszélt apámmal, és a két család még azon a héten elkészítette a házassági szerződést, miszerint a hozomány egy hónapon belül kifizettetik, a házasság pedig még ugyanaznap megköttetik és elhálatik.


És ez jó is volt így, mert öt nappal beszélgetésünk után VIII. Károly megadta a választ Firenze semlegességi ajánlatára. Átkelt a toszkán határon, megrohanta Fivizzano erődjét, felprédálta a várost, és lemészárolta az egész helyőrséget.


A székesegyházban a gyülekezet nyüszített Savonarola flagelluma alatt: – Íme lássad, Firenze, a büntetés elkövetkezett, a prófétálások beteljesedtek! Nem én, az Isten jövendölte meg! Az Isten vezeti a hadakat! A Kard lesújtott… És jön! Közeledik!


15

Leendő férjemet csak az esküvőnk reggelén láttam viszont. Rettenetes napokat éltünk. A kormány folyamatosan az összeomlás szélén egyensúlyozott, a fatalizmus hasas viharfelhőként ült a városon. Piero de’ Medici buzdította Firenzét, hogy védje meg magát, de ekkorra már leghívebb követői is cserbenhagyták, nyíltan hangoztatva, hogy tárgyalni kell az ellenséggel. Apám fel volt dúlva, és még mindig nem keresték meg, hogy vegyen részt a kormányban. Bár a Mediciek hatalma olyan sebesen fogyatkozott, hogy hamarosan magát döntötte volna romlásba, aki szövetkezik velük.

Október végén Piero személyes kíséretével elhagyta a várost, és a francia táborba indult.

Nevelőnk a tanulószobában elrendelte, hogy imádkozzunk Piero szerencsés visszatéréséért. Savonarola a szószékről ország-világ előtt üdvözölte és magasztalta Károlyt, mint Isten eszközét Firenze lelkének megmentésében, és megbélyegezte Pierót, a gyáva Mediát, akinek családja elpusztította istenes Köztársaságunkat. A város várt, és vibrált a nyugtalanságtól. Három nappal előbb apám a Signoria kiáltványával érkezett haza, miszerint ha a francia sereg bevonul a városba, a kijelölt házakba fogják bekvártélyozni őket. Hivatalnokok járták a várost, és annyi ajtóra krétázták fel a fehér keresztet, hogy Firenze úgy festett, mintha megint a dögmirigy pusztítana. És akárcsak a pestisnél, itt se jelentett védelmet a gazdagság és a befolyás. Régi és új otthonomat is kijelölték. Ha jönnek a franciák, előbb leszek kötelességtudó háziasszony, mint férjem asszonya.

Minden napra jutott egy újabb család, amely elmenekítette leányait, néha még asszonyait is a kolostor biztonságába, bár hallottam, ahogy anyám azt motyogja egy napon, mikor magasba csapott a pánik: – Mikor tisztelte egy megszálló idegen hadsereg a zárdai falak szentségét?

És már két hét se volt hátra november 26-ig, esküvőm napjáig.

Az előtte való napon végre megszűnt a hőség, és eleredt az eső. Ültem az ablakomnál, a kelengyém közepette, néztem a csatornákban hömpölygő sárlét, tűnődtem, hogy ez is Isten rendelése-e, ami által tisztára akarja mosni a várost. Erila segített becsomagolni a ládámba.

– Nagyon hamar ment ez.

– Igen. – A szeme közé néztem. – Nyugtalanít?

Könnyedén vállat vont. – Talán nem kellett volna elfogadnod az elsőt, akit ajánlottak.

– Ó, valóban? Nem vettem volna észre a sort a ház előtt? Vagy szívesebben látnál valahol a vadonban, hogy egy nyirkos cellában morzsoljam az olvasót? Kérhettem volna azt is, hogy oda vihesselek magammal.

Nem szólt.

– Erila? – Vártam. – A te urad is lesz. Ha tudsz valamit, amit én nem, itt az idő, hogy előállj vele.

A fejét rázta. – Már úgyis eladtak mindkettőnket. Próbáljuk meg a legjobbat kihozni belőle.

Úgy éreztem, mintha az életem peregne le egy homokórán, amiből hamarosan elfogy az összes homokszem. A festőről nem hallottam. Csendje olyan volt, mint egy fájás, amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de néha az ágyban, amikor komisz hőség kínzott, egyszer csak összeomlottam alatta, és visszakerültem a kápolna hűvösébe, ahol a bőre gyöngyszínű volt a gyertyafényben, vagy a hajnali kertben bámultam megigézve, ahogy angyalszárnyak nőnek repülő ujjai alatt. Az ilyen éjszakákon rosszul aludtam, és olyan izzadságban fürödve ébredtem, ami egyszerre volt fagyos és forró.

Úgy döntöttem, hogy őszinteséggel leplezem a csalást, és engedélyt kértem anyámtól, hogy mivel úgyis nemsokára távozom, még egyszer megnézhessem a kápolnát. Túl sok dolga volt, hogy velem tartson, és most már persze gardedámot sem rendelt mellém, Erila is elég.

A kápolna átalakult. Az oltár egyszerre emlékeztetett építkezési helyszínre és egy varázsló barlangjára; a fal mellett magasba nyúló póznák és deszkák képeztek pallókat és dobogókat különböző magasságokban, középen apró tűz eregette a fojtó füstöt. Fölötte a plafon alatt rostély feszült, amelyet mintha fekete drótból készítettek volna, és a lángok a boltíves mennyezetre vetítették az árnyékát. A hámban ülő festőt felhúzták majdnem a mennyezetig, és ő buzgón rajzolta a vakolatra az árnyékrostélyt. Ha egy négyzettel végzett, lekiáltott az embereknek, hogy engedjék lazábbra vagy húzzák szorosabbra a kötelet. így haladt ide-oda, hol ki a forróságból, hol vissza.

Erila és én lenyűgözve bámultuk. Olyan céltudatos és ügyes volt, mint egy nyakigláb pók, amely kezdetleges, noha mértanilag tökéletes hálóját szövi. Gyorsan dolgozott, lehetőleg kerülve a lángnyelvek forróságát. Az egyik fiúra már felvázolta vörössel az alakok körvonalát. Lent egy asztalnál egy nálam nem idősebb fiú törte mozsárban a körvonalazáshoz használt festéket. Ha majd elkezdődik az igazi munka a freskókkal, több inasra lesz szükség, de egyelőre ez az egy is megteszi. A festő lekiáltott a magasból a fiúnak. Az felénk nézett, félbehagyta a munkáját, és odajött hozzánk.

Mélyen meghajolt. – A mester azt üzeni, hogy most nem hagyhatja abba. A tűz megperzseli a mennyezetet, ha túl sokáig ég, úgyhogy még ma délután be kell fejeznie a rácsot.

– Mit csinál? – motyogta szörnyülködve Erila.

– Ó, hát berácsozza a mennyezetet, hogy legyen támpontja a freskóhoz! – válaszolta buzgón a fiú. Ránéztem. Az arca szurtos volt, de a szeme ragyogott. Mennyi idős lehetett, mikor először érezte az ujjaiban a bizsergést?

Erila, ugyanolyan értetlenül, vállat vont.

– A bolthajtás íve félrevezető festés közben – magyaráztam. –Lehetetlen pontosan megítélni a perspektívát. A rács segít, hogy a festő az eredeti képhez tarthassa magát. A rajzot is így felkockázza majd, mint egy földabroszt, és akkor pontosan át tudja másolni a képet az egyik felületről a másikra.

A fiú szúrósan nézett rám. Szúrósan néztem vissza. Ne vitatkozz velem, mondta a tekintetem. Többet olvastam erről, és többet fogok tudni róla, mint amennyit te valaha, még akkor is, ha nem én, hanem te fogod beborítani mennyezetünket égi látomásokkal.

– Akkor szólj mesterednek, hogy figyelünk, és megvárjuk –mondtam egykedvűen. – Addig is hozhatnál nekünk széket.

Kissé megszeppent, de nem szólt. Visszaügetett az oltárhoz, megfelelő székeket keresve. Ahogy húzta őket maga után a padlón, a festő lekiáltott neki, és a fiú egy pillanatig nem tudta, melyik parancsot teljesítse. Elégedetten láttam, hogy a festőnek engedelmeskedik: a fiú otthagyta a székeket a kápolna közepén, és folytatta a munkáját. A székeket Erila hozta el.

Majdnem egy órába telt, mire lejött. A tűz, amelyet olcsó szalmából raktak, kiszámíthatatlan volt. A festő egyszer-kétszer felkiáltott, ha túl magasra szöktek a lángok; ilyenkor a munkások lefojtották a tüzet, attól meg olyan füst lett, hogy nem győzött köhögni. Hallottam, hogy ebben a szakaszban szörnyű balesetek szoktak történni, tehát a kötélkezelők éppoly éberek voltak, mint a festő. Végül megadta a jelet, hogy bocsássák le. A kötél meg-megcsavarodva ereszkedett alá, a festő valósággal kizuhant a hámból. Elterült a padlón, fuldokolva köhögött, és nagy csomókban köpte magából a váladékot, miközben levegő után kapkodott. Asszony hogy is bírna efféle munkát? Lehet, hogy Uccello lánya festett drapériát a Mária Magdolna házában, de sose húzták fel a boltíves mennyekbe. A férfiak teljesítenek, az asszonyok tapsolnak. Kezdtem elveszíteni a hitemet. A szószékről Savonarola azon ágált, hogy vissza kell küldeni bennünket a házunkba. Az a hír járta, hogy hamarosan már csak férfiaknak lesz hajlandó prédikálni, és ha megjönnek a franciák, azokat a nőket, akiket még nem barikádoztak el a kolostorokban, lakat alatt fogják őrizni, akkor pedig Isten irgalmazzon nekünk.

Fejét a két tenyere közé szorítva felült, végignézett a kápolnán. Látta, hogy még mindig ott vagyunk, és várakozunk. Feltápászkodott, amennyire tudta, megigazgatta a ruháját, és odajött hozzánk. Valahogy másnak tűnt, szinte megerősödött a póklábú kúszás-mászástól, régi félénkségét felszívta a munka. Erila azonnal felemelkedett, és odaállt kettőnk közé, akár egy élő tilalomfa. A festő arca feketébb volt az övénél, izzadság és korom szagát árasztotta, és mintha magának az Ördögnek a magabiztosságából szorult volna belé egy darab.

– Most nem hagyhatom abba. – A hangja töredezett volt a füsttől. – Szükségem van a napvilágra is, nemcsak a tűzre.

– Őrült vagy – mondtam. – Kárt teszel magadban.

– Ha elég gyorsan dolgozom, akkor nem.

– Ó! Apámnak vannak tükrei, azokkal teszi fényesebbé a gyertyalángot, ha éjszaka dolgozik. Megkérem, hogy küldje ide az egyiket.

Bólintott. – Köszönöm.

Az oltártól a munkások kérdeztek valamit. Folyékony volgaré-ban válaszolt.

– Javul az olasztudásod.

– A tűz hathatós tanító. – A szurtos arcban felsejlett egy mosoly kísértete.

A csend sűrűsödött. – Erila – mondtam – magunkra hagynál egy percre?

Gyilkosán meredt rám.

– Kérlek! – Más nem jutott eszembe.

Vasvillaszemmel nézett a festőre, aztán lesütötte pilláit, és az

oltárhoz indult, hanyagul riszálva magát, ahogy akkor szokta, ha azt akarja, hogy a férfiak megbámulják. A fiú le se bírta venni róla a szemét, de a festőnek fel sem tűnt.

– Megnézted őket?

Aprót biccentett, de a szeméből semmit sem olvashattam ki, túlságosan véres volt a füsttől. Sietős pillantást vetett hátra, a tűzre…

– Ha nem most, akkor mikor? Néhány nap múlva elmegyek.

– El? Hova?

Nyilvánvaló, hogy nem hallotta. – Férjhez fogok menni. Nem tudtad?

– Nem. – Pillanatnyi szünet. – Nem, nem tudtam.

Annyira elfalazta magát, hogy azon még a cselédpletyka se hatolhatott át. – Nos, akkor talán azt sem hallottad, hogy városunkat megszállás fenyegeti. Az Ördög az utcákon garázdálkodik, gyilkol és csonkol.

– Igen… igen, hallottam szóbeszédeket – motyogta, és egy pillanatra cserbenhagyta a magabiztossága.

– Jársz templomba, nem? Akkor hallottad prédikálni.

Ezúttal, mikor bólintott, nem nézett a szemembe.

– Vigyáznod kellene. A barát csak az imakönyvet tűri meg, az ecsetet nem. Én –

De Erila már vissza is jött, és ingerülten csettegett a nyelvével. Az ő dolga volt, hogy tisztán juttasson el a nászi ágyamig, nem fogja hagyni, hogy az én trafikálásom egy iparossal meglékelje az erőfeszítéseit.

Mély lélegzetet vettem. – Tehát mikor, festő? Ma este?

– Nem – mondta rekedten. – Nem, ma este nem tehetem.

– Más találkozód van netán? – A kérdés megállt a levegőben. – Akkor holnap?

Tétovázott. – Az utána való napon. Addigra kész a rostély, és eltakarítjuk a tüzet.

Az oltártól hívta az egyik munkás. A festő bólintott, aztán megfordult, és elment. Ott, ahol álltunk, még mindig éreztük a lángok melegét.


16

Hát persze, hogy vártam. Késett, az után ment el, hogy kialudtak a fáklyák, ha nem tartom nyitva az ablakot, nem hallom meg a mellékajtó nyikorgását, és nem látom elvillanó alakját, mielőtt beleolvad az éjszakába. Hányszor is követtem képzeletben? Nem volt nehéz. Ismertem minden lépést, minden hepehupás macskakövet a székesegyházig, és a korombeli lányok többségétől eltérően nem féltem a sötétben. Mi baja eshet valakinek, ha úgy lát éjszaka, mint a macska?

Egész este azzal kínoztam magamat, hogy képzeletben a saját bátorságomat színezgettem. Szándékosan nem vetkőztem le, ezzel is siettetve az idő múlását. Néhány nap múlva el leszek zárva egy idegen életébe és házába, a város egy olyan részébe, amelyről nincsen belső térképem. Vége drága éjszakai szabadságomnak. Mellettem az ablakpárkányon Tomaso egyik fövege hevert, amit az öltözőszobájából emeltem el. Órákig próbálgattam, tehát tudtam, hogyan kell feltenni, hogy minél kevesebbet mutasson az arcból. Természetesen akkor is itt van még a szoknya, de azt elrejthetem apám egyik hosszabb köpenye alá, és ha gyorsan megyek, csupán akkor leplezhetnek le, ha belefutok… mibe is? Egy fáklya fényébe? Egy ismerősbe? Egy bandába…? Álljt parancsoltam a gondolatoknak. Ez egy szövevényes játszma volt, egy megegyezés, amit én kötöttem magammal. Ha férjhez kell mennem, és élve kell eltemetkeznem, előtte legalább hadd lássak belé az éjszakai világ titkaiba. Ennyivel tartozom magamnak. Ha pedig az Ördög csatangol odakint, neki bizonyosan alávalóbb vétkeseket kell megbüntetnie, mint egy lányt, aki nem fogad szót a szüleinek, mert be akarja lélegezni az éjszakát, hogy legyen emléke a szabadságról.

Lesiettem a lépcsőn, és átmentem a hátsó udvarra, ahol a cselédbejárón ki lehetett jutni a mellékutcára. Éjszakára belülről elreteszelték ezt az ajtót, a festő nagy kockázatot vállal, hogy itt megy ki, és nyitva hagyja. Ha valaki most fölébredne és észrevenné… Tönkretehetném, annyit kellene csinálnom, hogy helyére tolom a reteszt. Ehelyett követtem a példáját.

Egyet léptem. Mögöttem az ajtó résnyire még mindig nyitva volt. Behúztam, majd ismét megnyitottam, csak hogy lássam, nem zártam-e ki magamat.

Egy darabig álltam, és vártam, hogy csituljon a szívverésem.

Mikor nyugodtabb lettem valamivel, tettem fél tucat lépést a sötétségben. Mögöttem az ajtó beleolvadt az éjszakába. De addigra a szemem is jobban látott. A vékony holdsarló annyi fényt adott, hogy kirajzolta a macskaköveket közvetlenül a lábam előtt. Megparancsoltam magamnak, hogy menjek tovább. Ezúttal tizenöt, húsz lépést. Aztán harmincat. Az utca végéig, ahol egy másik utca kezdődött. A csend sűrűbb volt, mint a sötétség, Majdnem a következő saroknál jártam, amikor kaparászást hallottam, és valami átfutott a ruhám szélén. Elállt a lélegzetem, pedig tudtam, hogy patkány lehet. Mit is mondott a prédikátor? Hogy az éjszaka köpenye előcsalja a város férgeit? És a bujaság mérgét fecskendezi a férfiak ereibe? De miért? Az emberek egymás elől elrejthetik az alávalóságukat, de Isten a sötétségben is meglátja. Megtörténhet akárkivel? Talán a prostituáltak is ugyanolyan asszonyok, mint a többi, csak tovább maradnak ki éjszaka? Nevetséges elképzelés! Mégis megborzongtam, mintha a félelem zúzmarája rakódna a szívemre.

Vettem néhány mély lélegzetet. A szabadság illatához húgy és rothadó étel avas bűze keveredett. A firenzeiek otthagyták a jelüket az utcákon, mint az üzekedő macskák. Savonarola hiába küzd a lelki tisztaságért, amíg rothadás és mocsok vesz minket körül. De akkor se fogok annyira megrémülni, hogy feladjam. A bátyáim, akik hozzám képest otrombák és buták, vígan fickándoznak éjszakánként a városban, és sose esik bajuk. Egyszerűen utánozni fogom a magabiztosságukat, lemegyek az utcákon a Duomóig, onnan pedig a folyópartra. Aztán visszajövök. Nem megyek olyan messze, hogy eltévedjek, csak annyira, hogy ha majd az én lányaim ábrándoznak a szabadságról, elmondhassam nekik, hogy nincs mitől tartamuk, vagy mit számon kérniük. Éjjel is csak ugyanaz a város.

Az utca szélesedett. Gyorsabban mentem, cipőm kopogott az egyenetlen macskaköveken, apám köpenye suhogott. Hol járhat most a festő? Kicsit vártam, mielőtt a nyomába szegődtem. Bizonyosan rég átkelt a hídon. Mennyi időbe telhet neki egy-egy éjszakai kimaradás? Attól függ, mit csinál közben. De erre most jobb nem gondolni.

Ahogy befordultam a sarkon, az utca végén kirajzolódott a székesegyház tömege: a felmagasodó fenséges kupola feketébb volt az éjszakánál. Minél közelebb értem, annál hihetetlenebb lett a nagysága, mintha az egész város az árnyékában lapulna. El tudtam volna képzelni, hogy a szemem láttára elszakad a földtől, és lassan a házak fölé emelkedik, mint egy fekete óriásmadár, ki a völgyből, és felszáll az égbe, a kő, a tégla, az építészet mindent betetőző csodájaként.

Megfékeztem a képzeletemet, és gyorsan, fejemet lehajtva keresztülvágtam a téren. A Battistero mellett befordultam a délre tartó utcába, elmentem az Orsanmichele mellett, amelynek fülkéiből szentek néztek le rám merev kőszemekkel. Nappal itt hemzsegnek a piacon a kelmeárusok, nagyhangú pénzváltók és uzsorások zöld posztóval bevont asztalain csattognak az abakusz golyói. Mikor apám vállalkozása az első lépéseket, tette, neki is volt itt egy pultja. Egyszer meglátogattam anyámmal, és álmélkodtam a lármán meg a nyüzsgésen. Hogy örült apám, mikor meglátott, és én, a törekvő kalmár méltó gyermeke, kényeztetett szeme fénye, belefúrtam az arcomat a bársony dombjaiba. De most kongott a hely az ürességtől, és a legfeketébb árnyékok gyülekeztek az árkádok alatt.

– Sokáig kimaradtál, fiatalúr! Tudják a szüleid, hol vagy?

Földbe gyökerezett a lábam. Valahonnan a sötétség mélyéből szólt ki a hang, amely olyan sűrű volt, mint a cukorszirup. Ha megfordulok, néhány perc alatt a Battisterónál lehetek. De ha elszaladok, beismerem a félelmemet.

Egy szerzetes alakja rajzolódott ki az éjszakából, a domonkosok sötét kámzsáját viselő, nagydarab emberé, akinek arcát eltakarta a csuklya. Gyorsabbra fogtam a lépést. – Isten elöl úgyse rejtőzhetsz sehová, messere! Vedd csak le a kalpagodat, és mutasd az arcodat! – Most már karistolt a hangja, ám addigra a sarkon jártam. Belevetettem magamat a sötétségbe, de még ott is kergettek a szavai: – Ez az! Fussál csak haza, fiú! De gyónásnál viseld ám a fejfedődet, hogy tudjam, kire mérjem ki a penitenciát!

Sokat kellett nyeldekelnem, hogy össze ne szoruljon a torkom. Azzal tereltem el a gondolataimat, hogy a fejemben levő térképre összpontosítottam. Balra fordultam, aztán ismét balra. A sikátor emelkedett. Megint valahol a katedrális közelében járhattam, amikor nevetést hallottam, és a sötétségből kibontakozott két fiatalember árnyéka. Ereimben megfagyott a vér. Kart karba öltve jöttek, és annyira el voltak telve egymással, hogy egy darabig nem vettek tudomást rólam. Ha visszafordulok, beleszaladok a barátba. Mellékutcák nem voltak az ifjak között és közöttem. Minél gyorsabban megyek, annál gyorsabban túl leszek rajta.

Az egyiknek hirtelen szemet szúrt alakom. Elengedte társa derekát, és egyet lépett felém. A következő pillanatban a másik is követte a példáját. Összetartó mozgással közeledtek, alig pár lépésnyi távolságra egymástól. Lehajtottam a fejemet, hogy Tomaso kalapja teljesen takarja az arcomat, szorosabbra csavartam magamon a köpenyt. Alig bírtam lélegezni, fülemben harsogott a vér. Villámgyorsan odaértek hozzám. El akartam futni, de féltem, hogy provokálnám őket. Meggörnyesztettem a vádamat, és magamban számoltam a lépéseket.

A susogásuk olyan volt, mintha állatok hangja hullámzana körülöttem, csupa sziszegés és fenyegetés: – Csukk, sukk, ssssz, csukk, sukk, sukk, ssssz. – Utána majdnem lányos vihogás. Alig bírtam megállni, hogy ne sikítsak. Mikor elhaladtak mellettem, a testük súrolta az enyémet.

Aztán ugyanolyan gyorsan elmentek, ahogy jöttek. Hallottam érdes, magabiztos, vásott nevetésüket, és mire hátra mertem sandítani, már megint összeolvadtak, mint a víz, egymásba karoltak, a játékot máris elfelejtették, csak a saját dolguk érdekelte őket.

Nem esett bajom, de a maradék bátorságomat is felmorzsolta a feszültség. Kivártam, hogy eltűnjenek, aztán megfordultam, és futottam haza. Mivel itt nem ismertem a járást, a nagy sietségben megbotlottam, és majdnem elterültem a köveken. Végre feltűnt palotánk rusztikus homlokzata, amelyen a fülkéjében álló Szűzanya köszöntötte a megfáradt utazókat. Rohanva tettem meg a hátralevő utat a küszöbig. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, megroggyant a térdem. Ostoba, buta lány! Egy tucat utcán ha jártam, és ész nélkül nyargaltam haza az élet első jelére! Nincs énbennem se bátorság, se lelkierő! Meg is érdemlem, hogy lelakatoljanak. Lehet, hogy az Ördög elviszi a rosszakat, de a jók biztosan belehalnak az unalomba. Az unalomba és tehetetlenségbe.

Kicsordultak a szememből a félelem és a düh könnyei. Feltápászkodtam. Az udvar közepén jártam, amikor ismét nyílt az ajtó.

Visszasüppedtem az árnyékba. Neki kell lennie. Az ajtó becsukódott, ezúttal zajtalanul. Kattant az eltolt retesz. Egy pillanatig csend volt, aztán halk léptek közeledtek az udvaron. Kivártam, míg majdnem odaért hozzám. Zihált. Talán ő is futott. Ha nem mozdulok, biztos elmegy mellettem. Miért tettem? Mert olyan gyáva voltam? Bizonyítani akartam magamnak, hogy nemcsak a szám jár? Vagy ennél nagyobb komiszság lapított benne: mást is látnom kellett olyan riadtnak, amilyen én voltam?

– Jól mulattál?

El is álltam az útját, mikor ezt kérdeztem. Ugrott egyet rémületében, és hallottam, hogy elejt valamit, súlyos tárgy puffant tompán a földön. Ez láthatólag jobban felzaklatta, mint az én jelenlétem. A földre vetette magát, és eszeveszetten keresgélt. De én tapintottam ki elsőnek a könyv érdes borítóját. Kezünk összeért. Úgy rántotta vissza a magáét, mint akit leforráztak. Feléje löktem a könyvet, és ő megragadta.

– Mit csinálsz te itt? – sziszegte.

– Téged leslek.

– Miért?

– Megmondtam. Azt akarom, hogy segíts.

– Nem segíthetek neked. Nem érted? – És hallottam a hangjában a félelmet.

– Miért? Mi van ott kint? Mit láttál?

– Semmit. Semmit. Távozz tőlem.

Félretolt tápászkodás közben, és eltántorgott. De túlságosan nagy zajt csaphattunk, mert valahonnan a közelből elbődült egy hang, sóbálvánnyá változtatva mindkettőnket: – Pofa be, akárkik vagytok! Menjetek máshova gyakni!

Guggoltam tovább a sötétségben. A hang elnémult, és pár pillanattal később hallottam a festő távolodó botladozását. Vártam, amíg csend lett, aztán a földre tenyerelve talpra kecmeregtem. Közben találtam valamit, egy papírt, ami a könyvből csúszhatott ki. Megmarkoltam, nesztelenül keresztülsurrantam az udvaron a cselédlépcsőig, és onnan vissza a főépületbe.

Szobám biztonságában addig matattam, míg sikerült meggyújtanom az olajlámpát. Beletelt egy időbe, amíg annyira világos lett, hogy lássak.

Széthajtottam a papírt, és kisimítottam az ágyon.

Félbe volt tépve, a szakadás kettévágta az ábrát, de így is ki lehetett venni a tartalmát: egy férfitest részlete, csupasz lábak, a törzs nagyobb része. Nyaktól fölfelé hiányzott, mert ott szakadt el a papír. Kapkodó, elnagyolt vonásokkal krétázták fel a lapra, mintha nem lett volna elég idő rá, de amit mutatott, azt így sem lehetett elfelejtem. A törzset a kulcscsonttól az ágyékig felnyitották egy hosszú, mély vágással, a húst félrehajtották, ahogy a mészárszékben szokták az állatokét, a zsigereket kiemelték a testből.

Kezemet a szájamhoz kaptam, hogy elfojtsam nyöszörgésemet, és ekkor megéreztem az ujjaim szagát, az oszlásnak ugyanazt az édeskés bűzét, amit a festőn éreztem, mikor a kápolnában lerajzolt. Most már emlékszem, hogy arra az ülésre is egy ilyen éjszakai kirándulás után került sor. Így tudtam meg, hogy annak, amit jámbor művészünk művel éjszakánként, több köze van a halálhoz, mint a bujasághoz.

17

Alig néhány óra múlva verhetett föl az utcáról hallatszó ordítás. Felöltözve aludtam el az ágyamon, kezemben a papírral. Még mindig égett az olaj lámpa, az égen rózsaszín csíkok húzódtak. Valaki dörömbölt a fokapun. Pongyolát rántottam a ruhámra, és félúton lefelé találkoztam apámmal a lépcsőn.

– Menj vissza a szobádba! – reccsent rám.

– Mi történik?

Nem vett tudomást rólam. Lent az udvaron egy szolga már fölnyergelte a lovát. Anyám háziköntösben állt a lépcsőfordulón.

– Anya!

– Apádat hívatták. Piero de’ Medici megérkezett a városházára.

Ezek után persze szó sem lehetett alvásról. Másutt nen lévén számára hely, a képet a saját rajzaim közé rejtettem, amelyek már be voltak csomagolva a kelengyeládámba. Majd később kigondolom, mit tegyek vele. Lent Luca és Tomaso éppen távozni készült. Követtem anyámat a hálószobájába, hogy neki könyörögjek, bár tudtam, hogy úgyis hiába.

– Ön mondta egyszer, hogy a történelmet meg kell örökíteni! Együtt álltunk Ghirlandaio kápolnájában, akkor mondta nekem, ezekkel a szavakkal! Most pedig valami még ennél is fontosabb történik a városban! Nem engedik, hogy lássuk?

– Szó sem lehet róla. Apád azt mondta, hogy Piero karddal a kézben és fegyveresekkel tért vissza. Vérontás lesz és erőszak. Az ilyen látvány nem nőknek való.

– Akkor mit csinálunk? Leülünk és hímezzük a szemfedőnket?

– Ne érzelegj, Alessandra, nem áll jól neked. Igen, varrhatsz, ha úgy tetszik. Habár jobban tennéd, ha imádkoznál. Úgy magadért, mint a városért.

Mit lehet erre mondani? Már nem tudtam, mi a helyes. A szemem láttára feslett föl minden, amit szilárdnak és biztosnak hittem. A Mediciek ötven évig uralkodtak a városon, de félszázad alatt egyetlenegyszer sem fogtak fegyvert az állam ellen. Piero vacak politikus, de az is lehet, hogy áruló. Jól mondta Tomaso, a köztársaság szétcsúszik, mint a kártyavár. Hová lett az a sok dicsőség, gazdagság, műveltség? Lehetséges, hogy Savonarolának van igaza? A világ összes művészete sem tartóztathat fel egy megszálló sereget. A bűneink és a gőg juttatott ide?

Anyám elfoglalta magát a ház dolgaival.

Félúton a lépcsőn megláttam Erilát, ahogy éppen ki akar osonni.

– Azt mondják, vért ontanak az utcán! – figyelmeztettem. –Vigyáznod kellene. Anyám szerint asszonynak semmi keresnivalója most odakint.

– Majd észben tartom! – vigyorogta, és a fejére terítette a köpenyét.

– Ó, vigyél magaddal! – suttogtam. – Kérlek… – Tudom, hogy meghallotta, mert láttam, hogy tétovázik, mielőtt tovasiet az ajtóhoz.


Bevettem magam a fogadóterem ablakába. Alighogy elmúlt dél, meghúzták a Signoria nagyharangját. Még sose hallottam, mégis felismertem a hangját. Hogy is hívták a nevelőim: La Vacca, a tehén, mert olyan gyászosan és mélyről szól. De legyen bármily komikus a neve, a Vacca azt jelzi, hogy vége a világnak, mert csak a legsúlyosabb válságban kongatják meg. A Vacca hívja a firenzei polgárokat, hogy jöjjenek a városháza elé, mert veszélyben a kormány!

Nagy sebbel-lobbal jött anyám, és rohant mellém az ablakhoz. A házak máris ontották az embereket az utcára. Anyám most már ugyanolyan zaklatott volt, mint én. Annyira elsápadt, hogy egy pillanatig azt hittem, beteg. – Mi ez?

Nem válaszolt.

– Mi ez? – makacskodtam.

– Nagyon rég volt, hogy hallottam – felelte tompán. Úgy rázta a fejét, mintha a gondolatokat akarná kirázni belőle. – Akkor húzták meg, mikor a székesegyházban meggyilkolták Giulianót és megsebesítették Lorenzót. Teljesen felfordult a város. Mindenfelé jajgattak és üvöltöztek az emberek. – Elhallgatott. Éreztem, hogy azon vívódik, folytassa-e. Azokra a meghökkentő könnyekre kellett gondolnom Lorenzo ravatalánál. Milyen más lehetett fiatalon az anyám. – Akkor… akkor hordoztalak, és amint zúgni kezdett a harang, te is vadul rúgkapálni kezdtél. Azt hiszem, már akkor is látni akartál mindent – mosolygott bágyadtan.

– És ön mit tett? – Eszembe jutottak a cselédpletykák anyám vétkes viselkedéséről.

Behunyta a szemét. – Az ablakhoz mentem, mint te.

– És?

– Végignéztem, ahogy a tömeg hurcolta a vesztőhelyre Bagnone papot, az egyik orgyilkost. Vére folyt, mert kiherélték.

– Ó! – Tehát igaz. A félelemtől és az iszonyattól fajzottam el a méhében. Önkéntelenül hátrahúzódtam az ablaktól. – Én pedig szörnyűséges lettem a rémülettől.

– Nem. Nem vagy szörnyűséges, Alessandra. Csak kíváncsi. És fiatal. Amilyen én voltam. – Pillanatnyi hallgatás után folytatta: – Hogy megnyugtassalak, nem annyira az iszonyat vagy a rémület vett erőt rajtam, hanem a mélységes szomorúság. Hogy valakinek így kelljen szenvednie és rettegnie… Tudom, mit beszélnek mások az ilyen dolgokról, de azóta nagyon sokat töprengtem rajta, és azt hiszem, ha egyáltalán érezhettél volna valamit a méhemben, akkor az a részvét lett volna az emberi szenvedés iránt.

Odamentem hozzá, mellé ültem, ő pedig átkarolt. – Mi lesz velünk, édesanya? – kérdeztem valamivel később.

Sóhajtott. – Nem tudom. Attól félek, Pierónak se elég esze, se elég hatalma, hogy megmentse az uralmát, habár az életét talán még megmentheti.

– És a franciák?

– Apád azt mondja, jönnek. Piero megalázó feltételekre kényszerült, vagyis a franciák szabad rendelkezést nyernek a város felett, megkapják Pisa erődjét, és tetemes hadisarcot fizetünk nekik.

– Ilyen rossz a helyzet! Hogy tehette ezt Piero? Mikor érnek ide?

– Néhány nap múlva. – Úgy nézett rám, mintha most látna először. – Úgy vélem, Alessandra, bele kell nyugodnunk, hogy a tervezettnél előbb kerül sor az esküvődre.

Mint mindig, most is Erila hozta a hírt. Olyan későre járt, hogy azt hiszem, még anyám is szorongott, és most az egyszer nem volt szíve a szobámba száműzni.

– Piero elment, úrnőm. Fogta az embereit, és elmenekült a városból. Mikor a Signoria meghallotta, mire szerződött, egyszerűen kihajították. De nem volt hajlandó elhagyni a teret, és az emberei kardot rántottak. Akkor húzták meg a harangot. Nyilván látták a sokaságot. Percek alatt ott termett fél Firenze. Ott helyben megszavazták, hogy új kormányt alakítanak. Annak az első dolga volt, hogy száműzte Pierót, és 2000 florint vérdíjat tűzött ki a fejére. A Via Tornabuonin jöttem hazafelé. A Medici-palota máris ostrom alatt áll. Olyan, mintha kitört volna a háború.

Hát Savonarolának lett igaza. A kard lesújtott ránk.


Hatkor keltem. Kiparancsoltam Mariát a szobából, mert ezen a napon megtehettem. Erila öltöztetett és ékesítette fel a hajamat. Nagyon kimerültünk mindketten. Nekem ez volt a második álmatlan éjszakám. Az udvaron a lovászok nyergeltek, a konyhában enni adtak annak a néhány férfinak, akiket apám fogadott fel testőröknek. Még mindig az utcákon nyüzsgött a fél város, és azt rebesgették, hogy kifosztották a Medici-palotát. Senki se ilyen napra képzeli el az esküvőjét.

Megnéztem magamat a tükörben. Nem volt rá idő, hogy a férjem a szokásnak megfelelően új ruhatárral lepjen meg, be kellett érnem a magaméval. Pár hónapja kihíztam a legjobb karmazsinvörös brokátomat, de azért beleszuszakoltak. Az ujja olyan szűk lett, hogy alig bírtam mozgatni a karomat. Itt hiába keresték volna Plautilla sóhajtozó selyemszoknyáját, halovány arcát. Bennem nem volt sem kecs, sem szépség. De hát ez úgysem önérzetes családi portrékra való idő. Még szerencse. Miként ülhettem volna egy olyan embernek, aki éjszakánként felhasított húst és kifordított beleket rajzol?

Még a gondolattól is háborgott a gyomrom.


– Cccc… Maradj már nyugton, Alessandra! Ha így izegsz-mozogsz, nem tudom belefonni a hajadba a virágokat!

Nem az én fickándozásom volt a baj, hanem az, hogy a virágok elfonnyadtak. Tegnapi virágok a mai menyasszonynak, összeakadt a pillantásunk a tükörben. Nem mosolygott, és tudtam, hogy ő is meg van rémülve.

– Erila?

– Csitt! … Erre most nincs idő. Nem lesz semmi baj. Férjhez mész, nem a koporsóba. Ne felejtsd el, te választottad a zárda helyett!

De azt hiszem, csak azért sürgölődött így, nehogy elengedje magát, mert könnyeim láttán magához ölelt, és mikor elkészült a frizurám, felajánlotta, hogy kioson, és szerez nekem sült gesztenyét meg bort. Már az ajtónál járt, mikor eszembe jutott a festő, és a mára megbeszélt találkozó.

– Mondd meg neki… – De mit volt mit mondani? Hogy elhagytam apám házát, miközben ő véres belek között turkált a halálszagban? – Mondd meg neki, hogy most már késő. – Az is volt.

Alighogy Erila elment, ismét nyílt az ajtó. Tomaso állt a küszöbön, mintha félne közelebb jönni. Még mindig a tegnap esti ruháját viselte.

– Mi van odakint, bátyám? kérdeztem – közömbösen a tükörtől.

– Mintha máris itt lennének a megszállók. Leverik az épületekről a Medici-címert, és felfestik a helyére a köztársaság jelét.

– Bennünket nem fenyeget veszély?

– Nem tudom.

Levette a köpenyét, és megtörülte vele az arcát.

– Remélem, nem az esküvőmre öltöztél ki így! – Igazából örültem, hogy van ürügyem kaffogni vele. – Ilyen sárosan senkit sem fogsz meghódítani. Habár azt hiszem, a körülmények némileg ritkítani fogják a vendégsereget!

Kissé megvonta a vállát. – Az esküvőd – ismételte halkan. –Úgy rémlik, én vagyok az egyetlen, aki még nem gratulált. – Elhallgatott, néztük egymást a tükörben. – Igen… mutatós vagy.

Az ő szájából annyira szokatlan volt még ez az egyszerű bók is, hogy kitört belőlem a nevetés. – Úgy érted, megfelelő a mellyesztésre és a tömésre?

A homlokát ráncolta, mintha megbotránkoztatná a bárdolatlanságom. Beljebb jött, hogy ne a tükörben kelljen látnia. – Még mindig nem értem, miért csináltad.

– Mire célzol?

– Miért egyeztél bele, hogy a felesége leszel.

– Természetesen azért, hogy tőled szabaduljak – vetettem oda hanyagul, de erre sem ugrott. Vállat vontam. – Mert lassú halált halnék egy zárdában, itt pedig nincs életem. Vele talán lesz.

Hümmentett, mintha nem sokra menne a válasszal. – Remélem, boldog leszel.

– Reméled?

Tétovázott. – Pallérozott ember.

– Én is úgy hallom.

– Azt hiszem… azt hiszem, megadja neked a szabadságot, amire vágysz.

Összevontam a szemöldökömet. Ez emlékeztetett valamire, amit anyám mondott. – És miből gondolod?

Vállat vont.

– Te ismered, ugye?

– Egy kicsit.

A fejemet ráztam. – Nem. Kicsinél azért jobban, azt hiszem.

– Hát persze! Annyi minden történt, hogy nem gondolkoztam rendesen. Hogyan tudhatott volna Langella a tanulmányaimról és a festésről? Ki mástól kapta volna a muníciót? – Te beszéltél neki rólam, igaz? – kérdeztem. – A görögtudásomról. És a rajzolásról. És a táncolásomról.

– A táncolásod magáért beszél, a tudásod pedig, húgom, nos, a tudásod legendás. – Ez ismét egy villanás volt a régi Tomasóból, az epébe mártott késből.

– Árulj el nekem valamit, Tornaso. Miért csatázunk mi mindig?

– Mert… – Elhallgatott. – Mert… Már nem emlékszem.

Sóhajtottam. – Idősebb vagy, nagyobb a szabadságod, a tekintélyed, még jobban is táncolsz… – Szünet. – És jóval csinosabb vagy. – Nem szólt. – Vagy bizonyosan gyakrabban nézel tükörbe – tettem hozzá nevetve.

Ő is nevethetett volna. Megvolt rá az alkalom. De inkább hallgatott.

– Nos – szóltam halkan –, talán okosan tennénk, ha nem most kötnénk békét. Azt hiszem, túlságosan megrendülnénk tőle, és a világ már így is bővelkedik megrendülésekben.

Nem volt több mondanivalónk, de még mindig nem ment el.

– Komolyan értettem, Alessandra. Igen szemrevalónak tűnsz.

– Késznek tűnök – igazítottam ki. – Habár magam sem vagyok biztos benne. Na szóval… Mire legközelebb találkozunk, férjes asszony leszek, Firenze pedig megszállt város. Most egy ideig okosan tennéd, ha nem hetvenkednél az utcán, nehogy egy francia kard hegyén találd magadat.

– Inkább menjek hozzád vizitelni.

– Mindig szívesen ládák a házamnál – feleltem szertartásosan. Vajon mikor lesz kevésbé idegen íze a számban ennek a szónak?

– Ebben az esetben gyakrabban jövök. – Szünet. – Add át üdvözletemet a férjednek.

– Azt teszem.

Ma már persze tudom, hogy neki még kínosabb volt ez a társalgás, mint nekem.

Aligha lehetett nászmenetnek nevezni.


Lovon ültem, de mindenfelől takartak a testőrök, és az utcán senki sem állt meg, hogy megbámulja a ruhámat. A város ingerlékeny volt. Csoportok verődtek össze a sarkokon, és mikor a székesegyházhoz értünk, megállítottak, és egy másik útra tereltek, mert a templom előtti teret lezárták.

De a kordon nem volt összefüggő, és beláttam a résén.

Egy alak hevert a Battistero lépcsőjén. Törzse lomhán támaszkodott Ghiberti fénylő, domborműves ajtajának. A fejét köpeny takarta, de a lába hosszából és a színes ruhájából ítélve fiatalember volt. Akár korhely is lehetett volna, aki az éjszakai nyakalást alussza ki, ha nem terjeng alatta a fekete vértócsa.

A lovász vezette volna tovább a hátasomat, ám a lovat megcsaphatta a vérszag, mert hirtelen megállt, horkantott, és kapálni kezdett a köveken. Kapaszkodtam a nyeregbe, és a hullát bámultam. Ekkor a köpeny lecsúszott, és megláttam az összeroncsolt, véres arcot. A fejét félig levágták, az orra helyén sötét lyuk tátongott. Fölötte az ajtó domborművé Ábrahám áldozatát mesélte, mikor az angyal lefogja a pátriárka kezét. Hol van már efféle irgalom? Újabb megcsonkított halott egy újabb templomnál. Igaza van Savonarolának: Firenze háborúban áll önmagával, és a sötétség óráiban az Ördög regnál a városon.

A lovász meghúzta a kantárt, és mi mentünk tovább a magunk útján.


18

Férjem palotája régi volt, és huzatos, még a kövekbe is belevette magát a dohszag. Nem csalt meg az orrom a vendégsereget illetően. Nem is annyira az időzítés ritkította meg a számukat, mint inkább a félelem a régi elkötelezettségektől. Kormányváltásnál nem bölcs dolog olyan lagzin mutatkozni, amit a régi gárda rendez, és noha apám talán nem volt olyan kiemelkedő közszereplő, mint szerette volna, a pártállásához nem fért kétség. Nem mondhatnám, hogy búsultam rajta. Ugyan mi szükségünk lett volna nézőkre? Az egyszerű szertartás gyorsan véget ért. A jegyző sokkal idegesebb volt, mint mi, csak úgy kapkodta a fejét, ahányszor ordibálás vagy zaj hallatszott az utcáról. De azért elvégezte a munkáját, ellenőrizte a szerződés aláírását, és a gyűrűváltást. Férjemnek a nagy sietségben nem volt ideje gondoskodni a felesége családjának járó ajándékokról, de megtette, ami tőle telt, és azt hiszem, anyámat egészen meghatotta a néhai anyósomról maradt, apró borostyán dísztű. Luca egy kulacsot kapott, Tomaso ezüst övet, szerintem egész csinosat, és persze az egész család kapott ígéreteket, hogy lesz még több is.

Míg a város a válságtól vonaglott, Cristoforo öreg házában csendes előkelőség honolt. Férjem mindent olyan higgadtan csinált, irántam a szertartás közben udvarias figyelmet tanúsított, ami nem annyira a feleségnek, mint a jó ismerősnek jár, de ez így is volt rendjén. Ezt inkább megnyugtatónak találtam, hiszen becsületességét és jóindulatát bizonyította. Egymás mellett álltunk, és ő olyan magas volt, hogy nem kellett udvariasságból meggörbítenem a vállamat, mint ahogy sok más férfival tettem volna. Jól festett – jobban, mint én, ezt be kell vallanom. Ki merem jelenteni, hogy fiatalabb korában látványos jelenség lehetett, és a barázdák meg a kissé vérbörzsönyös arcbőr ellenére is maradt benne annyi szikár szépség, amin megakadjon a szem.

A szertartást egyszerű étkezés követte: hideg húsok, disznókocsonya, frissen sült, szőlővel töltött csuka. Esküvői lakomának nem valami kápráztató, habár apám arcáról leolvashattam, hogy a pincéből felhozott borok felségesek. Evés után zene és tánc a téli fogadóteremben. Plautilla zihálva végigverejtékezett néhány rondót, ám gazella-kecsességét elnyelte hasának püffedése. Egy idő után félreült, és csak nézte, ahogy a többiek mulatnak. Mikor új férjem vezetett a Balli Rostiboli-ban, egyetlen táncban sem botlottam meg, és nem is vétettem el a lépéseket. Anyám szótlanul figyelt. Mellette apám érdeklődést mímelt, de az esze más dolgokon járt. Megpróbáltam az ő szemével látni a világot. Egész életét feltette családjának boldogulására és az állam dicsőségére. Most a lányai szétszóródtak, a fiai az utcán vadulnak, a köztársaság válságban, a francia sereg egy napi járásra. Mi meg itt úgy táncolunk, mintha másból sem állna a világ.

A kijárási tilalom miatt korán véget ért a menyegző. Családom elbúcsúzott, megölelgettek engem és új férjemet. Anyám hosszasan megcsókolta a homlokomat, és azt hiszem, szeretett volna szólni is hozzám, de én konokul kerültem a tekintetét. Most már ideges voltam, és magamon kívül mindenkit hibáztatni akartam sanyarú sorsomért. – Bátornak kell lenned –mondta, mikor reggel megigazította a ruhámat. A rohanásban nem volt idő bővebb felvilágosításra. – Tudja, hogy fiatal vagy, és vigyázni fog rád. A nászéjszaka fájhat egy kicsit, de gyorsan vége lesz. Nagy kaland ez, Alessandra. Meg fogja változtatni az életedet, és azt hiszem, ha bele tudsz simulni, elnyerheted a nyugalmat és a békességet, amit másképpen megtagadhat tőled a sors.

Kétlem, hogy ő is elhitte volna, amit mondott. Részemről annyira zaklatott voltam, hogy még csak oda se figyeltem tisztességesen.


– Nos hát, akkor most mitévők legyünk, Alessandra Langella?

Férjem a lakoma roncsait nézte. Nyomasztó volt a csend a muzsikálás után. – Nem tudom.

Éreznie kellett a rémületemet. Töltött magának még egy pohárral. – Ó, kérlek, ne részegedj le! – gondoltam. Tájékozatlan létemre még én is tudtam, hogy egy férfinak sem tomboló kéjvággyal (erre egyetlen jel sem utalt; a szertartás óta kizárólag a tánc közben érintett meg), de ittasan sem szabad közelednie a friss feleségéhez. Ami a többi tilalmat illeti, nos, azokat majd menet közben fogom elsajátítani.

– Talán egy ideig áldozhatnánk közös érdeklődésünknek. Lenne kedve megnézni néhány képet?

– Ó, igen! – vágtam rá, és nyilván felragyoghatott az arcom, mert elnevette magát, úgy, ahogy a gyerek mohóságán nevetünk. Emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy jó embernek látszik, és amint egyszer félj és feleség leszünk, megint úgy beszélgethetünk, ahogy Plautilla házában, a szabad időnkben meg majd egymás mellett olvashatunk, és tanulmányozhatjuk a szellem dolgait, mint a testvérek, akikre oly nagyon vágytam volna, de akik sosem keresték a társaságom. Ilyen módon, ha össze is omlik az állam, mi megőrzünk magunkban valamit a régi Firenzéből, és így valami haszna is lesz ennek a szörnyűségnek.

Kapaszkodtunk fölfelé a lépcsőn. Észrevettem, hogy fent hidegebb van.

A második emeleten tartotta a szoborgyűjteményét. Egy teljes szobát foglalt el az az öt szobor: két szatír, egy Herkules, amelynek márványbőre alatt kötélizmok dagadtak, és egy felejthetetlen Bacchus, amelynek a teste, noha kőből volt, húsosabbnak látszott az enyémnél. De a legszebbnek mégis a fiatal atléta tűnt, a meztelen ifjú, amelyik a hátrább levő lábára nehezedve, törzsét elfordítva készült elhajítani a jobbjában tartott diszkoszt. Kecsességről és eleganciáról mesélt az egész test, mintha Medúza egyetlen pillanattal az előtt változtatta volna kővé, hogy a gondolat és a tett összekapcsolódott.

– Tetszik?

– Ó, igen! – leheltem. – Nagyon tetszik! Milyen régi?

– Új.

– Lehetetlen, ez…

– Antik? Tudom, könnyű összetéveszteni. A filiszterségem bizonyítéka.

– Hogy érti ezt?

– Rómában vásároltam. Egy olyan embertől, aki megesküdött, hogy két éve ásták ki Kréta szigetén. A törzs még mindig viselte a föld és a penészgombák nyomát. Látja a bal kezén a kicsorbult ujjakat? Egy vagyont fizettem érte. Aztán mikor visszahoztam Firenzébe, egy barátom, akinek bejárása volt a Medici-szoborkertbe, elárulta, hogy egy itteni fiatal szobrász műve. Az eredeti Cosimo tulajdonában áll, ez csak másolat. Sok efféle csalafintaság esik meg manapság.

Fölbámultam az ifjúra. Szinte azt lehetett volna várni, hogy mindjárt felénk fordul, és elmosolyodik a leleplezett csaláson. Elragadó mosolya lett volna.

– És erre ön?

– Gratuláltam a művésznek, és megtartottam a szobrot. Azt hiszem, ez minden pénzt megér. Jöjjön! Vannak dolgaim, amelyek, úgy hiszem, még ezeknél is jobban fogják érdekelni.

Átvezetett egy kisebb szobába. Egy lezárt faliszekrényből elővett egy pompás malachit serleget és két achát vázát, amelyeknek különleges, aranyozott talapzatába az ő nevének kezdőbetűit vésték a firenzei ötvösök. Majd apró, intarziás fiókokat húzogatott ki, amelyekben római pénzeket és ékszereket tartott. De utoljára hagyta az igazi csemegét, egy jókora mappát, amelyet óvatosan helyezett oda az előttem levő asztalra. – Képek egy szöveghez, amelyek arra várnak, hogy könyvvé kössék be őket. El tudja képzelni, mekkora dicsőség lesz, ha majd elkészül?

Egymás után vettem ki őket a mappából, míg végül talán tizenkét rajz sorakozott az asztalon. A pergamen olyan vékony volt, hogy láthattam a hátlapra írott szöveget, de első ránézésre tudtam, melyik könyvről van szó. A tollrajzok bepillantást engedtek a mennyekbe: az éterien törékeny Beatrice kézen fogva vezette Dantét a repdeső pici angyalok között az Isten felé.

– Paradiso.

– Valóban.

– Akkor van Purgatorio meg Inferno is?

– Természetesen.

Visszafelé haladtam, énekről énekre. Ahogy a rajzok alászálltak a pokolra, úgy lettek szövevényesebbek és vadabbak: némelyiken valósággal hemzsegtek a démonoktól kínzott, meztelen alakok, másokon emberek fagytak fákká, vagy kígyók követtek el rajtuk erőszakot. Noha ismertem Dantét, sose képzeltem hozzá a szavakhoz a képeknek ezt a megáradt folyamát.

– Ó! Ki rajzolta ezeket?

– Nem ismeri fel a stílusát?

– Én nem találkoztam annyi művészettel, mint ön – feleltem halkan.

– Hadd segítsek. – Keresgélt a kötegben, előhúzta a Paradicsom egyik énekét, ahol Beatrice hajfürtjei ugyanolyan féktelenül lobognak, mint köntösének redői. Egyszerre felénk és derűs arcában mintha felismertem volna egy számítóbb úrnőt, aki elvonja a férfiak vágyait a feleségektől.

– Alessandro Botticelli?

– Kiváló! Ez valóban az ő Beatricéje, nem gondolja?

– De… de mikor rajzolta ezeket? Nem is tudtam, hogy illusztrálta az Isteni Színjátékot.

– Ó, a mi Sandrónk majdnem annyira imádja Dantét, mint az Istent. Habár úgy hallom, kezd megváltozni Savonarola. szavainak ostorától. Ezek néhány éve készültek, azután, hogy Botticelli hazatért Rómából. Inkább szerelemből kezdett bele, mint megrendelésre, noha mindig voltak patrónusai. Sok idejébe kerültek ezek a rajzok, és látja, még be sincsenek fejezve.

– Hogyan kerültek önhöz?

– Fájdalom, én csak az őrizőjük vagyok. Vigyázok rájuk egy barátom helyett, aki túlságosan belevetette magát a politikába, és attól tart, hogy kárt tehet gyűjteményében az odakint tomboló erőszak.

Persze kíváncsi lettem volna rá, hogy ki ez a barát, de nem mondott többet. A szüleimre gondoltam; anyám bizonyos értelemben eszesebb apámnál, mégis számos dolog van, amelyet apám nem oszt meg a feleségével, anyám pedig nem kérdezősködik. Kétség nem fér hozzá, hogy én is hamarosan megtanulom, hol húzódik a határ.

Visszatértem a rajzokhoz. Kecses, sőt, szívre ható volt az utazás a Paradicsomon át, az én figyelmem mégis mindegyre visszatévedt a Pokolba.. Ezek a rajzok bozsogtak a kínoktól és a keservektől: testek fuldokoltak vérfolyamokban, kárhozottak hadai menekültek a tűzorkán elöl az örökkévalóságon át, miközben Dante és Vergilius, akiket némelyik kép rikítóan lángoló színekben ábrázolt, egy szakadék peremén haladt, amelynek hideg kövét lángok nyaldosták.

– Azt mondja meg nekem, Alessandra – kérdezte a férjem, aki a vállam fölött nézte a rajzokat – hogy ön szerint a pokol miért lenyűgözőbb mindig, mint a mennyország?

Visszagondoltam az összes eddig látott freskóra és festményre, szájbarágós borzalmaikra, a guggoló, denevérszárnyú, karmos manókra, amelyek a húsban vájkálnak, és csontokat ropogtatnak. Vagy magára az Ördögre, állattan szőrös, nagy testére, aki úgy gyömöszöli a szájába a sikoltozó bűnösöket, mint a karottát. Ehhez képest mire emlékszem a mennyekből? Üdvözült szentek falkáira, szótlan boldogságban egyesült angyalok tömött soraira.

– Talán azért, mert mindnyájan ismerjük a fájdalmat – mondtam. – Míg az átszellemültet nehezebb elképzelnünk.

– Ah, ön az átszellemültséget tekinti a fájdalom ellentétének? – És mit szól a gyönyörhöz?

– Azt hiszem… azt hiszem, a gyönyör túlságosan gyenge szó az Istennel való egyesülésre. A gyönyör kétségtelenül földi fogalom: akkor élhető át, ha engedünk a kísértésnek.

– Pontosan. – Nevetett. – Ezek szerint a poklok kínjai a földi gyönyörökre emlékeztetnek. Hatalmas erejű kapcsolat, nem gondolja? Mert az életre emlékeztet.

– Pedig a bűnre is kellene emlékeztetniük – mondtam szigorúan.

– Jaj, de mennyire. – Sóhajtott. – A bűnre. – Bár nem látszott túlzottan elszomorodni a gondolattól. – A kettő úgy összenő, mint a repkény a fakéreggel.

– Ön tehát melyik helyre akarna menni, uram? – kérdeztem, de a szigorúságom már elillant, és azon tűnődtem, milyen lenne, ha legközelebb férjemnek szólítanám?

– Én? Ó, én oda szeretnék menni, ahol jobb társaságot találhatok.

– És pletykára vágyik vagy filozófiára?

Mosolygott. – Természetesen filozófiára. Elviselem az antik bölcselőket egy örökkévalóságig.

– Ah, akkor ön máris kiesett a kegyelemből. Mert ezeknek a nagy elméknek a pokol tornácán kell várakozniuk, mivel az igaz Megváltó születése előtt jöttek a világra. És noha nem éreznek kínokat, szenvednek a reménytelenségtől, mert tudják, hogy sohasem emelkedhetnek följebb. Még a tisztítótűzből is ki vannak rekesztve.

Nevetett. – Ügyes! Bár be kell vallanom, megéreztem a csapdát, amit nekem állított: bókolni akartam, azért sétáltam bele. – Közben nekem persze azon járt az eszem, hogy micsoda gyönyörűség így diskurálni, de ha a férjemnek igaza van, akkor ez már egymagában bűn. – Mindazonáltal hozzátenném – folytatta – hogy ha Dante lesz a mi Vergiliusunk a másvilágon, akkor mindketten egyetérthetünk abban, hogy vannak helyek a pokolban, ahol jó vitatkozó társakra lehet lelni; Dante bűnösei a kínok közepette is igen hatásos értekezésekre képesek.

Most már közelebb álltunk egymáshoz, ujjaink alatt a pőre testek százaival. Dante Poklának elegáns metafizikai szimmetriája van: minden bűnért a megfelelő kínzást. A torkosok örökké éhesek, a tolvajok, akik nem tudták megkülönböztetni a magukét és a misét, kígyókká és áspisokká változnak, a bujaság tüzétől emésztett bűnösöknek szakadatlanul menekülniük kell a tüzes orkántól, és akármennyit vakaróznak, nem enyhíthetik az égő viszketegséget.

És most mi tanulmányozzuk őket, férj és feleség, akiknek vágyát szentesítette a házasság. Ha lesz közöttünk testi kapcsolat, az most már nem bűnt fog jelentem, hanem lépőkövet az Isten felé. Mindketten olvastuk Marsilio Ficinót, a Vinculum Mundi-t a szeretetről, amely összeköti a Teremtő minden alkotását, hogy Platón boldogan ölelkezzék a kereszténységgel. Tehát férfi és asszony testi kapcsolata lehet az első fok a hágcsón, amely az istenséggel való eksztatikus egyesüléshez vezet. Én, aki olyan gyakran álmodtam az átszellemülésről, valami csúszós rándulást éreztem a méhemben, ami egyszerre volt kín és kéj.

Talán mégis az Isten keze terelt minket egymás felé. Ha férjem eddig a kéjt választotta a szerelem helyett, akkor bizonyosan az én tisztaságomnak kell eljuttatnia kettőnket a megváltáshoz. Szellemünkön át megtalálhatjuk egymás testét, és testünk által törekedhetünk Isten felé.

– Hol találkozott a bátyámmal? – kérdeztem. Mert ha házasságunkban a lelkeknek kell egyesülniük, ezt is tudnom szükséges.

Nem válaszolt azonnal. – Azt hiszem, tudja, hogy hol.

– Kocsmában?

– Megbotránkozik ezen?

– Nem nagyon – mondtam. – Elfelejti, hogy sokáig laktam vele egy fedél alatt. Tudom, hogy élete nagy részét hasonló helyeken tölti.

– Ő még fiatal. – Szünet. – Nekem nincs ilyen mentségem.

– Nem az én dolgom, hogy mit művelt énelőttem – mondtam, és kedvemre volt a saját alázatosságom.

– Milyen kedvesen fogalmazott – mondta mosolyogva.

Igen, gondoltam. Az asszonyok vonzónak találnák. Noha megvan hozzá a fellépése, mégsem fiit utánuk. Ha azt veszem, ahogy egyes férfiakat örökösen űz a bujaság, be kell látnom, hogy ennek a visszafogottságnak is megvan a maga kifinomult bája.

Elhallgattunk. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy eljött az idő. Azt szerettem volna, ha minden csiszolt udvariassága ellenére is megérintene. Csak egy röpke kis érintés: egymáshoz súrlódó ruhák, vagy a kezek találkozása a pergamenen. Habár nem bántam volna, ha szűziesebb előéletű, most kellett volna a tudása. Ásítottam.

– Fáradt? – kérdezte azonnal.

– Kicsit. Hosszú volt a nap.

– Akkor visszavonulunk. Hívatom a rabszolgáját. Mi is a neve?

– Erila.

– Erila. Ő majd segít a készülődésben.

Bólintottam. Most nehezemre esett volna a beszéd, olyan erő szorította a légcsövemet. Oldalra húzódtam, és a festményeket néztem, mialatt csengetett. Körülöttem a kárhozottak testei vonaglottak és hányták-vetették magukat a gyönyörűség barbár emlékeitől. Olyan emberhez mentem, aki ismeri a meztelen húst. Feleségeként élvezhetem korának és tapasztalatainak előnyét. Igen, rosszabbul is járhattam volna.


Erila elsőnek a cipőmet húzta le, kifejtve a sarkából az aranyat, amit anyám tett bele, hogy gazdag és termékeny legyen a házasságom. Ahogy a tenyerembe fogtam, egy percig attól féltem, elsírom magamat, annyira felidézte elvesztett otthonomat. Aztán kibontotta a fűzőmet. Kiléptem a ruhámból, majd az ingemből, és a végén meztelenül álltam előtte. Nászi ingem ki volt készítve az ágyra. Hideg volt a szobában, és ahogy megborzongtam, olyan lett a bőröm, mint a kopasztott libáé. Erila fürkészve nézett. Gyerekkorom óta öltöztetett, évről évre követte rajtam a változásokat, de most egyikünk sem látszott érteni, honnan került ide ez a kiöblösödött csípő és a szeméremszőrzet bozontja?

– Ó, úrnőm! – tréfálkozott, hogy felderítse a hangulatom. –Csak nézd meg magad! Igazi érett őszibarack!

Akaratlanul elnevettem magamat. – Én inkább kövéret mondanék. Fel vagyok püffedve, mint egy beteg hólyag.

– Ez csak a hús, ami jön és megy a holddal. De neked jól áll. Készen állsz.

– Ó, ne kezdd már te is, Erila! Eleget hallottam Tomasótól. Annyi változott bennem, hogy most már vérzek, mint a leszúrt disznó. Különben ugyanaz vagyok, aki voltam.

Mosolygott. – Nem egészen. Emlékezz a szavaimra.

Megint azt kívántam, hogy bár Erila lett volna az anyám. Akkor megkérdezhetném mindazokat a dolgokat, amelyeket nem tudok, és amelyek megmenthetnék az életemet vagy legalább a méltóságomat a következő pár órában. De már késő. Fogtam a hálóinget, átdobtam a fejemen. A selyem a földig omlott. Apám üzleti haszna cirógatta meztelen csípőmet és lábamat. Ebben az ingben majdnem kecsesnek látszottam.

Leültem, amíg Erila kibontotta a hajamat. Olyan sűrű és kusza volt, hogy mikor az utolsó tűket is kihúzta belőle, súlyosan huppant a hátamra.

– Mint egy fekete lávafolyam – jegyezte meg Erila. Fésülni kezdett, kibogozta a gubancokat.

– Inkább, mint egy veszekedő varjúraj.

Vállat vont. – Ahonnan én jövök, ott ez a szín gyönyörű.

– Ó! Akkor én is lakhatnék abban az országban? Vagy még jobb ötletem van! – A tükörben a szemébe néztem. – Helyettem menj hozzá te! Komolyan! Tökéletes megoldás! Sötét lesz, sose fogja észrevenni a különbséget! Legfeljebb ha húsz szót váltottunk egymással! Ne, ne nevess, komolyan mondom! Te majdnem olyan gömbölyű vagy, mint én. Amíg nem beszél görögül hozzád, pofonegyszerű dolgod van!

Erila nevetése mindig jótékony ragály volt, és néhány percig egyikünk se bírta abbahagyni. Ugyan mit gondolhat a férjem, ha meghallja? Mély lélegzetet vettem, visszatartottam, és behunytam a szememet. Mikor kinyitottam, Erila mosolygott rám.

– Mit gondolsz, Erila, nem vagyok én ehhez túl fiatal? – kérdeztem szorongva.

– Elég idős vagy már.

– Véled mikor történt?

Csücsörített. – Nem emlékszem.

– Komolyan?

– Nem. – Szünet. – Emlékszem.

Sóhajtottam. – Akkor legalább adjál pár ötletet. Kérlek! Mondd meg, mit csináljak.

– Ne csinálj semmit. Ha csinálsz, azt fogja gondolni, hogy csináltad már korábban, és visszakéri a szerződést.

Ezen megint nevettünk.

Erik végezte a dolgát, rendet tett a szobában, fölemelte menyasszonyi ruhámat, magához tartotta a tükör előtt, és rejtelmesen mosolygott. Rajta jobban állt volna. Hogy micsoda móringot adok neki, ha egyszer elnyeri a szabadságát, vagy férjhez megy, a sorrend nem fontos; valami fenségeset, ami illik ahhoz a bársony bőrhöz és a bongyor sörényhez. Isten irgalmazzon annak a férfinak!

– Mit is mondtál egyszer? Plautilla esküvője előtt… Hogy nem olyan rossz, mint a foghúzás, de olyan édes lehet…

– …mint a legfelső húr pengése a lanton.

Nevettem. – Hát ezt melyik költő mondta?

– Ez – mutatta a lába közét.

– No és ahhoz mit szólsz, hogy… mint az első kiás egy bő nedvű görögdinnyéből?

– Mi?

– Ezt mondta Tomaso bátyám.

Vállat vont. – A bátyád semmit sem tud róla – mondta szigorúbban.

– Hát elég jól játssza az ellenkezőjét.

De már elmúlt a mókázhatnékja, – Ejnye! Ebből elég. – Eligazgatta a hálóingemet, befejezte a fésülést. – A férjed vár.

– És hol leszel te? – kérdeztem némileg fejvesztetten.

– Lent a többi rabszolgával. Ami, meg kell mondanom, nyirkos hely, és hidegebb, mint apád házában. Nem te vagy az egyetlen, akinek föl kell melegednie új otthonunkban. – De aztán megszánt. – Nem lesz semmi baj! – Megcsípte az arcomat. – Nem öl meg. Ne gondolkozz rajta. Az okos nők nem halnak bele. Ezt tartsd észben.

19

Bebújtam a ropogós, hímzett ágyruha alá, vigyázva, nehogy felgyűrődjön a hálóingem. A férjem sehol. Vártam. Tegnap még azt se tudtam, milyen belülről ez a ház. Egy óra múlva mindent tudni fogok arról, amit most nem tudok. Elég egy óra? Az összes pletyka ellenére se tudtam én semmit.

Nyílt az ajtó. Még mindig fel volt öltözve. Nem úgy festett, mint aki le akar feküdni, hanem inkább mintha el akarna indulni valahová. Az asztalhoz lépett, ahol ott hagytak egy fedeles boros kannát, és töltött két pohárba. Egy pillanatig még abban is kételkedtem, hogy észrevett-e egyáltalán. Az ágyhoz jött, leült.

– Jó estét – mondta. Borszagú volt a lehelete. – Hogy érzi magát?

– Nos, egy kicsit fáradt vagyok.

– Igaza van. Hosszú volt a nap. – Kortyolt a borából, és felém nyújtotta a másik poharat. A fejemet ráztam. – Innia kellene –tanácsolta. – Ellazítaná. – Eddig azt hittem, hogy már ellazultam. Annyira laza vagyok, amennyire lehetek, De tettem, amit mondott. A bornak más íze volt, erősebb annál, amihez szoktam. Keveset ettem vacsorára,. és már annak is több órája. Az ital végigperzselte a torkomat. Kissé megszédültem. Lopva rápillantottam a pohár széle fölött. A padlót szemlélte, mint akinek egészen máson jár az esze. Letette a poharát. Kicsit tétovának látszott. Ha nem is én vagyok az első szüze, én leszek az első szűz felesége.

– Készen van? – kérdezte.

– Igen.

– Tudja, mi fog történni most?

– Igen – feleltem. Akaratlanul lesütöttem a szememet és elpirultam.

– Helyes.

Közelebb húzódott, levette rólam a takarót. Szép rendesen összehajtogatta, és az ágy végébe tette. Ott ültem selyem díszemben, az ing alól kikandikáló lábujjaimmal. Valamilyen okból Beatricére kellett gondolnom, meztelen lábacskájára, ahogy Botticelli örvendező tollvonásai repítik fölfelé az Istenhez. Dante túlságosan szerette ahhoz, hogy testileg ismerni akarja.

Meg persze Beatrice másnak volt a felesége. Mit mondott Eri-la? Ne gondolkozz… az okos nők nem halnak bele.

Rátette a kezét a lábszáramra. Éreztem a bőrét a selymen át. Nyirkos volt. Egy ideig rajtam hagyta a tenyerét. Aztán két kézzel felemelte a hálóingemet, és addig hajtogatta, amíg csaknem az ölemig kilátszott a lábam. Most már a meztelen lábikrámmal találkozott a keze. Nyeltem egyet, inkább az ujjait figyeltem, mint az arcát, és igyekeztem elernyeszteni magamat. Végighúzta az ujját a térdkalácsomtól a combomon át az ingem fodros széléig, és addig tolta fölfelé, amíg kilátszott a bozontom, ami ugyanolyan sötét, mint a hajam, ha ugyan nem sötétebb. Plautilla azt is kiszőkíttette vajon? Már késő, gondoltam fejvesztetten. Ösztönszerűen el akartam takarni magamat. Túl sokáig neveltek szeméremre, hogy csak úgy félredobjam. Elvette a kezét, egy darabig ült, és fürkészett. Azt hiszem, valami baj volt. Mintha nem lett volna ínyére valami. De hogy bennem-e vagy önmagában, azt meg nem mondhattam. A szobrokra gondoltam: milyen sima, milyen tökéletes a márványhús. Talán az zavarja, hogy én ilyen idétlen vagyok, ő meg koros.

– Nem vetkőzik le? – kérdeztem, és kétségbeesésemre olyan volt a hangom, mint egy kisgyereké.

– Arra nem lesz szükség – felelte csaknem ridegen,

Hirtelen láttam az utcanőt, és a férfit, aki az ölébe temette az arcát. És émelyegtem. Azon töprengtem, meg fog-e csókolni. Ez bizonyosan a megfelelő pillanat. De nem tette.

Helyette még kijjebb húzódott az ágy szélén, és elkezdte kigombolni a zekéjét. Amikor elkészült, benyúlt a nadrágjába, és kihúzta a hímvesszőjét, amely petyhüdten feküdt a tenyerében. Mozdulni se bírtam a rémülettől, azt se tudtam, merjem-e nézni vagy fordítsam el a tekintetemet. Persze, láttam már hímvesszőt a szobrokon, a többi lányhoz hasonlóan engem is meghökkentett girhes rútsága, és én se értettem, hogy keményedhet ez a löttyedt házatlancsiga-féleség olyan fegyverré, ami beletalál az asszonyok lyukába. Most, noha megborzongatott, le se bírtam venni róla a szememet. Miért nem fekszik le? Erila azt mondta, sok módja van annak, ahogy férfiak és nők csinálják, de ezt nem ismertem fel. Megmarkolta magát, húzogatni és dörgölni kezdte, a keze csaknem ritmikusan járt fel-alá a vesszőn. A másik keze ernyedten pihent a lábamon.

Megigézve bámultam. Mintha önkívületbe esett volna. Már nem engem nézett, inkább mintha befelé tekintett volna, felig lehunyt szemmel, félig nyitott szájjal, miközben kurta morgások szakadtak fel belőle. Kevéssel később levette rólam a kezét, és azzal is munkához látott. Egyszer rám pillantott, de üveges volt a szeme, és talán mosolygott, de a mosolya jobban hasonlított grimaszra, mert kissé kivicsorította a fogát. Én is megpróbáltam mosolyogni, de most már olyan fejvesztett voltam a rémülettől, hogy bizonyosan észrevette rajtam. A két lábamat mintha összeenyvezték volna.

Még keményebben dolgozott, és a hímvesszője duzzadni kezdett az ujjai alatt. – Ha, ha…! – kapkodta felig-meddig nevetve a levegőt, és lenézett rá. – Így már jobb – motyogta, nagyobb kortyokban nyelve a levegőt.

Feljebb csúszott az ágyon, közben egyfolytában dörgölte a membrumát, nehogy lelohadjon. Az egyik kezével elengedte magát, hogy kivegyen valamit a közeli szekrénykéből. Kék üveg volt. Ügyetlenül matatva eltávolította a fedelét, belemártotta az ujjait, magára kent valamilyen átlátszó anyagot, aztán két kézzel folytatta a munkát, és közelebb húzódott hozzám. Akaratlanul visszahőköltem.

– Ne mozogjon! – szólt rám élesen. Megdermedtem. Benyúlt a bozontomba, a rés után tapogatózott. A kenőcs zsíros volt és hideg, olyan jéghideg, hogy felkiáltottam.

– Nem fájhat – zihálta. – Még semmit sem csináltam.

Remegve ráztam a fejemet. – Hideg – mondtam. – Hideg. –És igyekeztem, hogy ne sírjak.

Hangosan felkacagott. Én is kacagtam a rettegéstől.

– Jaj, Istenem, most ne kacagjon, kárba vész az egész munkám! – mondta sietve, és újból dagasztani kezdte magát. A nevetés a torkomon akadt.

– Ugye, még szűz?

– Igen.

– Nos, most át fogom szakítani a híment. A kenőcs megkönnyíti, hogy behatoljak. Érti már?

Bólintottam. Mit is tanítanak a lányoknak? „Az erény értékesebb jegyruha a pénznél.” Most nem találtam vigaszt az ilyen bölcsességekben. Semmi sem adhatott értelmet ennek az elszabaduló, szörnyű zűrzavarnak.

Belém dugta két ujját. És pontosan mielőtt megtette volna, láttam, hogy megrándul az arca. Ezúttal nem titkolhatta a viszolygását. Aztán beljebb lökte az ujjait. Felkiáltottam. Ez fájt: perzselő, tépő fájdalom volt, mintha húst szakítottak volna át. A foghúzásra gondoltam, és színét se láttam a lantnak.

– Jó kislány! – mormolta kásásán. – Jó kislány! Ez az! – Megint belém nyomta az ujjait, megint felsikoltottam, bár ezúttal csendesebben, mert már nem fájt annyira. – Jó kislány! – ismételte, de mintha egy állathoz, egy ellő kutyához vagy macskához beszélt volna. Kihúzta belőlem a kezét, és láttam, hogy az ujját vékony hártyaként vonja be a vér. Azt is észrevettem, hogy a hímvesszője lankadni kezd. – Az istenit! – mondta, és most már két kézzel rángatta. – Az istenit! – Majdnem dühös volt a hangja.

Mikor sikerült életre édesgetnie, rám mászott, addig manőverezve, amíg a farka az ölem felett volt. Matatni és döfölni kezdett, hogy belém férjen. A farka azon nyomban puhulni kezdett, ahogy megérintett, de az ujjaival felállította, és végül sikerült ujjastul belém nyomnia. De bár a szüzességem megszakadt, se elég nagy, se elég csúszós nem voltam a méretéhez. Hát mégis eltorzított anyám ballépése! Ismét feljajdultam, csak ezúttal nem bírtam abbahagyni. Tovább nyomult. Szorosan behunytam a szememet, mint a gyerek, ha azt várja, hogy elmúljon a veszély, és beleszédültem, ahogy sötét hullámban átcsapott rajtam a szégyen, de ő túlságosan belefeledkezett a munkába, hogy tudomást vegyen rólam.

Keményen dolgozott, döfött, morgott, és fojtottan szitkozódott: – Az istenit… az istenit… – Még a kínjaim közepette is éreztem, hogy megdagad bennem. Kihúzta az ujját, még erősebben döfölt, most már hangosan zihált, mint a ló, ha fújtatva húzza fölfelé a terhet a lejtőn. Kinyitottam a szememet, és megláttam az arcát: szorosan behunyta a szemét, minden izma megfeszült, vicsorgott, akár egy halálfej, és döfölt, hogy majd megszakadt belé. Aztán hirtelen nagyot horkantott és felüvöltött, aztán éreztem, hogy elernyed és kicsúszik belőlem, és forró folyadék freccsen a lábamra. Nehézkesen áthenteredett az ágy másik oldalára, és hörögve kapkodott levegőért, mint a vízből kimentett fuldokló.

Félig nevetve, félig zihálva feküdt, várva, hogy egyenletesen tudjon lélegezni.

Vége volt. Meg lettem tömve. Erila igazat mondott. Nem haltam bele. De a Vinculum Mundi se volt sehol.

Valamivel később feltápászkodott, és keresztülvágott a szobán. Egy pillanatig azt hittem, itt hagy, de csak az asztalhoz ment, ahol vizes kancsó volt és kendő. Félig elfordulva megtörülközött, aztán visszarejtette a hímvesszőjét a ruhája alá. Engem mintha már el is felejtett volna. Nagyot sóhajtott, mintha még az emléket is el akarná űzni magától, és mikor megfordult, ismét nyugodt volt az arca, és esküszöm, majdnem elégedettnek látszott lenni magával!

Bár azért nyugtalaníthatta a látványom. Tudom, hogy még mindig sírtam. Annyira fájtam belül, hogy nem bírtam összezárni a lábamat, így csak lehúztam magamon az inget, és a lepedőre borultam, felszisszenve a mozdulattól. Alattam a fehérségen rózsaszínes folt terjengett, mint a szégyenem.

Egy darabig figyelt, aztán ismét töltött két pohárral, és meghúzta az egyiket. Az ágyhoz jött, és nyújtotta a másik poharat.

A fejemet ráztam. Nem bírtam ránézni.

– Igya meg – mondta. – Segíteni fog. Igyék. – És a hangja, noha elvesztette ridegségét, határozott volt, és nem tűrt ellentmondást.

Elvettem a poharat és ittam. De félrenyeltem a szeszt a sírástól, és fuldokolva köhögni kezdtem. Megvárta, hogy csillapodjék a köhögésem.

– Még.

Tettem, amit mondott. A kezem annyira remegett, hogy kilöttyentettem a bort a lepedőre, amin gyűltek a veres foltok. Ám ezúttal hatott a bor, átmelegítette a torkomat és a gyomromat. A férjem állt, és óvatosan figyelt. Egy idő után azt mondta: – Most elég – azzal elvette a poharamat, és letette az ágy melletti asztalra. Hátradőltem a párnán. Egy darabig nézett, aztán leült az ágyra. Azt hiszem, visszahőköltem.

– Jól van? – kérdezte valamivel később.

Bólintottam.

– Helyes. Akkor talán abbahagyhatná a sírást. Annyira nem bántottam, ugye?

A fejemet ráztam. Megállítottam és lenyeltem a kikívánkozó zokogást. Mikor biztos lehettem benne, hogy sikerült elfojtanom, megkérdeztem: – Most akkor… most akkor gyerekem lesz?

– Istenem, reménykedjünk! – Kacagott. – Mert nem tudom elképzelni, hogy bármelyikünk még egyszer végig akarná csinálni ezt. – Azt hittem, észre kellett vennie, hogy elvértelenedik az arcom, mert a torkán akadt a kacaj, és alaposan megnézett magának.

– Alessandra?

De még mindig nem bírtam a szemébe nézni.

– Alessandra – ismételte, ezúttal csendesebben. Azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy valami baj van. Nagyobb baj még annál is, ami eddig történt közöttünk. – Én… azt akarja mondani, hogy nem tudta?

– Mit? – kérdeztem, és iszonyatomra ismét kitört belőlem a zokogás. – Nem tudom, miről beszél!

– Magamról beszélek. Azt kérdezem, tudta-e rólam?

– Mit kellett volna tudnom Önről?

– Ó, a Krisztus vérére! – És olyan mélyen a tenyerébe temette az arcát, hogy alig értettem a következő szavakat. – Azt gondoltam, hogy tudja. Azt gondoltam, hogy mindent tud. – Felnézett. – Ő nem mondta?

– Ki nem mondta? Nem tudom, miről beszél! – szóltam tehetetlenül.

– Áááh! – Most már dühös volt. Megrémültem ettől a hirtelen, vad indulattól.

– Nem tetszettem önnek? – kérdeztem, és megdöbbentett, milyen vékony a hangom.

– Ó, Alessandra. – Felnyögött. Előrehajolt, meg akarta fogni a kezemet, de én most már reszkettem, és elhúztam. Nem próbálkozott ismét.

Egy darabig ültünk, egyesülve a zűrzavarban és a kétségbeesésben. Aztán ismét megszólalt, halkabban, de határozottan. – Figyeljen rám. Ezt végig kell hallgatnia. Figyel?

Váratlanul roppant fontosnak tűnt minden. Bólintottam, de továbbra is remegtem.

– Maga csodálatos fiatal nő. Olyan az esze, akár a frissen vert arany, és üde, i§ú teste van. És ha üde, ifjú női testeket kívánnék, akkor kétségtelenül kívánnám önt. – Szünet. – De nem kívánom.

Sóhajtott. – A tizennegyedik ének. „Száraz és sűrű puszta ez, lapos, tág… Mezítlen árnyát sok boldogtalannak nyájankint láttam könnyben elmerülve, s láttam, többjele törvény alatt vannak. Hanyatt hevert egy részük elterülve a földön… másik örökké bolygott kényszerülve. És legtöbb volt, aki így körbe bolygott.

„És a homokra lassan egyre cseppen tüzes lángokból hízott pelyhü zápor… S járt egyre a kezeknek szörnyű tánca; minden bús lélek önmagát ütötte, hogy magáról a friss tüzet lerántsa”.

Ahogy beszélt, láttam az ábrát, a megkínzott férfitesteket, amelyek ragyásak és üszkösek a hús örök égésétől.

– Jobban kedvelem Dantét Savonarolánál – mondta. – Bár a mi barátunk talán világosabban fogalmaz. „És a szodomiták a pokolban fognak égni, és ezt is érdemelik, mert fajtalanságuk magát a természetet rontja meg”. – Egy pillanatra elhallgatott. – Érti már?

Nyeltem egyet, és bólintottam. Kimondta, mit lehetett itt még nem érteni? Hát persze, hallottam pletykákat. Ki nem hallott? Otromba pletykákat, kegyetlen tréfákat. De ezt még a szokásos paráználkodásnál is jobban titkolták a gyerekek elöl, mint a bűnök legfertelmesebbikét, amelynek puszta kimondása beszennyezi a család tisztaságát, és egy istenes állam becsületét. Szóval a férjem szodomita. Olyan ember, aki a más férfiak húsában lakozó Ördög kedvéért elrúgja magától az asszonyokat.

De ha ez az igazság, akkor még kevésbé látom az értelmét. Akkor miért akarta azt csinálni, amit most csináltunk? Miért kényszerítette magát, hogy elviselje azt az émelygő utálatot, amit olyan tisztán láttam az arcán?

– Nem értem – mondtam. – Ha ez igaz, akkor miért…

– Miért vettem feleségül?

– Igen.

– Ó, Alessandra, használja már azt a villámló ifjú eszét. Más időket élünk. Hallotta, miféle mérget izzad a szószék. Meg vagyok lepve, hogy még nem figyelt fel a templomokban a ládákra, amelyekbe a feljelentéseket lehet dobni. Volt idő, mikor legfeljebb ha egy-két nevet találhatott bennük, többnyire az Éjszaka Urainak régi ismerőseit, de még akkor is elfelejtettek és megbocsátottak mindent, ha elegendő pénz cserélt gazdát. Bizonyos értelemben mi voltunk a város megmentői. Egy olyan állam, amelyben rengeteg fiatalember vár feleségre, valamelyes türelemmel szemléli azt a gerjedelmet, amely nem tölti csordultig az eltaszított kisdedekkel a lelencházakat. Vagy nem Firenze a Nyugat új Athénja?

– Más idők járnak. Már nem sokáig kell várni, hogy a szodomitákat itt a földön is elégessék, mielőtt a pokolban égnének. Az ifjak okosan teszik, ha meglapulnak, ám a korosabbakat elsőként fogják megbélyegezni és kipellengérezni, nevüktől és vagyoni állapotuktól függetlenül. Savonarola Szent Bernardinótól tanulta a mesterségét: „Ha pedig láttok épkézláb és meglett férfiút, aki még nem házas állapotú, vegyétek azt a gonosz jelének!”

– Tehát feleségre volt szüksége, hogy elterelje magáról a figyelmet – mondtam csendesen.

– Mint ahogy önnek férjre volt szüksége, hogy szabad lehessen. Tisztességes cserének látszott. Ő azt mondta…

– Ő? – A gyomrom Összerándult a szótól.

Rám bámult. – Igen. Ő. Azt akarja mondani, hogy még mindig nem érti?

Dehogynem értettem.

Családi ügy, mint oly sok minden a mi szép városunkban.

Tomaso. Az én csinos, buta bátyám. Most mégis túljárt az eszemen. Tomaso, aki úgy szeretett finom ruhákban páváskodni az éjszakai utcán, aki olyan sűrűn jött haza gerjedelemtől és a hódítás gyönyörétől fáradtan! Ha jobban odafigyelek, megsejthettem volna, hogy ez nem az udvarló, hanem a megudvarolt magakelletése. Hogy lehettem ennyire vak? Egy férfi, aki mellyesztést és tömést emleget, de olyan mélységesen megveti a nőket, hogy a picsa szót is alig bírja kiköpni magából, mintha keresztbe állna a torkában.

Tomaso, az én törleszkedő, csinos bátyám, aki sose szűkölködött a drága, új ruhákban, sőt az olyan különleges, ezüst övékben sem, mint amilyet a húga esküvőjén kapott. Láttam reggel, hogyan bámult rám a tükörben – valóban ma történt? mert most az egyszer zavarba hozta, aminek elmondására még mindig nem bírta rávenni magát.

– Nem – válaszoltam. – Nekem nem szólt.

– De hát…

– Azt hiszem, ön alábecsülte a bátyám ellenszenvét irántam.

Sóhajtott. Megdörgölte az arcát. – Én nem annyira ellenszenvnek mondanám, inkább egyfajta félelemnek. Úgy vélem, retteghet az ön eszétől.

– A szegény! – mondtam, és abban a pillanatban még én is éreztem a hangomban az Ördögöt.

Hát persze. Ahogy múltak a percek, úgy ugrott a helyére minden apró részlet: az idegen táncos, aki olyan tájékozott volt az ügyetlenségemről és a görögtudásomról. Tomaso örvendezése azon az éjszakán, mikor felfedezte a vért a hálóingemen, és rögtön meglátta a módját, hogy megmentse a szeretőjét, és visszafizessen a húgának. A délelőtt a templomban, amikor lehorgasztotta a fejét Savonarola vádjaitól, és én észrevettem Cristoforót, aki egyenesen a szemembe nézett. Csak persze nem engem bámult. Nem. A rajongásnak az a fénylő félmosolya a bátyámnak szólt. Az én buta, csinos, mézesmázos, kérkedő, közönséges, komisz bátyámnak.

Ismét sírni kezdtem.

Volt benne annyi együttérzés, hogy nem akarta abbahagyatni velem. Egy darabig nézett, aztán kinyújtotta a kezét, és ezúttal engedtem, hogy rátegye az enyémre. – Annyira sajnálom. Nem így kellett volna történnie.

– Sose lett volna szabad rábíznia, hogy szóljon nekem – mondtam, mikor meg tudtam szólalni. – Miféle hazugságokat hordott össze rólam?

– Csak azt mondta, hogy mindkettőnknek előnyös lenne. Hogy ön jobban vágyik a szabadságra és a függetlenségre, mint a férjre. És hogy ezért mindenre képes.

– Igaza volt – mondtam halkan. – Bár nem egészen mindenre.

Ismét hallgattunk egy keveset. Kint ordítottak, emberek futkostak az utcán, aztán éles jajkiáltás hasított az éjszakába, ismét felidézve azt a lidérces látványt, a vérbefagyott fiatalembert a Battistero lépcsőjén. Firenze önmagát marcangolja, a biztonság örökre oda.

– Tudnia kell, Alessandra, hogy bűneim ellenére sem vagyok rossz ember – mondta valamivel később.

– És mi van Istennel? Nem fél az égő homoktól és a tűzviharoktól?

– Mint már beszéltünk róla, a pokolban legalább emlékezni lehet a gyönyörökre. – Szünet. – Meglepődne, ha tudná, milyen sokan vagyunk. A régiek legnagyszerűbb civilizációi találták meg az átszellemülés útját a férfiak segglyukában.

Összerándultam.

– Bocsássa meg az otrombaságomat, Alessandra. De jobb, ha most ismer meg, mert ezentúl együtt kell töltenünk az időt.

Felállt, hogy ismét megtöltse a poharakat. Néztem, ahogy keresztülmegy a szobán, és most szinte kacérnak tűnt szikár szépsége és tudatos eleganciája. Miért nem vettem észre előbb? Annyira bezárkóztam magamba, hogy nem tudtam olvasni magam körül a jeleket?

– Ami a Végítéletet illeti – folytatta –, nos, vállalom a kockázatot. Ugyanabban a tüzes homokban vannak az istenkáromlók és az uzsorások is, akikre még komiszabb kínok várnak. Különben azt hiszem, a mennyország akkor is zárva maradt volna előttem, ha sose vágyok a fiatal fiúk ízére. így legalább meglesz az a vigaszom, hogy olyanokkal vagyok együtt, akik sorstársaim a bűnben. És kegyes társaságban leszek. Higgye el, ha a szodomiták hada nem lenne örökös menekülésben, egész pilises légiót láthatna soraiban.

– Nem!

Mosolygott. – Rafinált értelméhez képest, Alessandra, maga elragadóan naiv.

Már nem sokáig, gondoltam. Ránéztem. Most, hogy nem utálkozott, visszanyerte a humorát meg a jóindulatát, és nem tudtam megállni, hogy ne kedveljem ismét egy kicsit.

– Ön legalább nem hivatkozhat arra, hogy a felesége kelletlenkedése hajtotta rá – mondtam halkan. Értetlenül nézett. – A szodomita, akiről a tizenhatodik énekben beszél Dante. Nem az mond valami ilyet? Nem emlékszem a nevére.

– Hát persze! Luca Rusticci. Egy érdemtelen ember. A szóbeszéd szerint inkább kufár volt, mint tudós. – Elmosolyodott. – Megmondta Tomaso, hogy olyan feleséget fog találni nekem, aki ugyanúgy ismeri az Isteni Színjátékot, mint én! – Lesütöttem a szememet. – Ne haragudjon. Ez a név fájdalmat okoz önnek.

– Ki fogom bírni – mondtam. De éreztem, hogy marják a szememet a könnyek.

– Remélem is. Nagyon fájlalnám, ha én okoznám ily kedves értelem halálát.

– Pláne egy ilyen tökéletes álcázó falét!

Kacagott. – Örülök, hogy visszatért! Sokkal jobban kedvelem a csípős nyelvét, mint az önsajnálatát. Tudja-e, hogy maga egészen kivételes fiatal nő? – Én pedig a férjemre néztem, és azon tűnődtem, mi lenne, ha a bókjai ugyanúgy melegítenék a testemet is, mint az eszemet? – Nos tehát, talán beszélnünk kellene a jövőről. Mint már mondtam, ez a ház most az öné. Rendelkezzék a műalkotásaival, a könyvtárával. A dolgozószobám kivételével azt tehet benne, amit akar. Ez hozzátartozott az alkuhoz.

– És ön?

– Én ritkán fogom háborgatni. Az állami eseményeken majd együtt mutatkozunk, ha ugyan lesz olyan erős állam, amely ezt elrendelheti. Egyébként nemigen tartózkodom itthon. Önnek ennyit kell tudnia.

– Ő ide fog jönni? – kérdeztem.

Merőn nézett rám. – Ő az ön bátyja. Rokonok között így lenne természetes. – Kicsit mosolygott ezen az utolsó szaván. – Az a helyzet, hogy a város már nem olyan biztonságos, mint volt. – Szünet. – Fogalmazzunk úgy, hogy alkalmanként idejöhet. De egy ideig nem.

– Ön nagyon diplomatikus – jegyeztem meg.

Vállat vont. – A férfi bánjon úgy a rabszolgáival, mint egy tirannus, a gyermekeivel, mint egy király és…

– A feleségével, mint egy diplomata – fejeztem be helyette a mondatot. – Nem hinném, hogy Arisztotelész erre gondolt.

Nevetett. – Valóban. Ami a többit illeti, nos, azt tesz, amit akar. Cselekedjék kedve szerint. Ne hagyja, Alessandra, hogy ez tönkretegye az életét. Meglepődne, ha tudná, mi minden történik istenes városunk ágyasházaiban. Az ilyen házasságok egész jól beválnak, ön különben sem akar olyan lenni, mint a többi asszony. Ha figyelmességem tizenkét gyermekkel ajándékozná meg, azok csak elvennék minden idejét. Egyetlen örököst adjon nekem, és örökre békén hagyom. Ami az örömeit illeti – folytatta pillanatnyi hallgatás után – ez is kizárólag az ön dolga. Én csak annyit kérek, hogy tapintatosan járjon el.

A kezemet bámultam. A belsőm már nem fajt annyira, noha valahol a mélyben megmaradt az égés. Miből fogom megtudni, hogy gyerek van a méhemben? A saját gyönyörűségemből? Mi az, amire a legjobban vágyok?

– Megengedi, hogy fessek.

Vállat vont. – Már megmondtam, hogy azt tehet, amit akar.

Bólintottam. – Akkor látni akarom a franciákat – mondtam eltökélten. – Igaziból látni akarom őket. Ha bevonul Károly hadserege, ott akarok lenni az utcán, hogy lássam, miként készül a történelem.

Könnyű mozdulatot tett. – Nagyon helyes. Azt fogja tenni. Kétségen kívül diadalmas bevonulás lesz.

– Velem jön?

– Nem hinném, hogy másképpen biztonságos lenne.

A csend közénk ült, mégis egy név kongott benne. – És mi lesz Tomasóval?

– Ön és én házasok vagyunk. Úgy ildomos, hogy együtt mutatkozzunk. – Habozott. – Majd beszélek Tomasóval. Meg fogja érteni.

Lesütöttem a szememet, hogy ne lássa meg benne az őröm szikráját.

– Nos? Van még valamilyen kérése, feleségem?

– Nem… – kivártam egy pillanatig – … férjem.

– Helyes. – Felállt. – Felküldjem a rabszolgáját?

A fejemet ráztam. Előrehajolt, egy másodpercig azt gondoltam, hogy talán megcsókolja a homlokomat, de csak könnyedén megsimogatta az arcomat. – Jó éjszakát, Alessandra.

– Jó éjszakát.

Akkor otthagyott, és néhány perccel később hallottam, hogy nyílik és csukódik a ház főbejárata.


Egy idő után kihűlt az égés a lábam között. Feltápászkodtam, hogy megtisztálkodjak. Kicsit fájt a járás, a combomon kérgessé száradt a férjem kifreccsenő leve, ám az akkurátussága megmentett attól, hogy a hálóingem is pecsétes legyen, amely így lágyan suhogott körülöttem.

Óvatosan megmosakodtam. Ahhoz túlságosan féltem, hogy megnézzem magamat. De miután leengedtem a felfogott ingemet, végighúztam a kezemet a testemen, csak hogy érezzem a bőrömön a selymet, és az ujjaim, a mellem meg a csípőm után, elindultak lefelé, a réshez. Mi lesz, ha a férjem olyan sebet szakított rajtam, amely nem gyógyul be? Anyámat és az ő testvérét is feltépték a túlságosan termetes újszülöttek. Lehet, hogy velem máris megtörtént?

Haboztam, aztán még lejjebb nyúltam egy kicsit. Széttártam az ujjaimat, és felfedeztem, hogy a középső szinte magától értetődő könnyedséggel csúszik az ölem felé. Közben beleütközött valamibe, ami olyan volt, mint egy apró, csupasz, húsos bucka, és mikor megérintettem, nyers borzongás futott végig rajtam, és hangosabban szedtem a levegőt. Óvatosan visszahúztam az ujjamat, aztán megint kinyújtottam. Nem is tudom, kín vagy kéj volt-e az az érzés, de elakadt tőle a lélegzetem, és beleremegtem. Ezt a kárt tette volna bennem a hímvesszője? Lecsupaszított valamilyen idegvégződést, közvetlenül a nőiségem küszöbénél?

Kitől kérdezhetném meg? Kinek mondhatnám el, mi történt közöttünk? Elrántottam a kezemet, arcom belevörösödött a szégyen emlékébe. Ám a kíváncsiságom erősebb volt a fájdalmamnál. Ezúttal fölemeltem a selymet, mielőtt az ujjam ismét felfedező útra indult. A combom belső oldalán savós vércsík húzódott, mint egy hajnalrózsaszín lavírozás. Követtem a vonalát a bozontomig, és majdnem könnyek szöktek a szemembe a cirógatásom gyöngédségétől. Magamba akasztottam az ujjamat, és mikor megtaláltam, a hús csaknem olyannak rémlett, mintha megnyúzták volna. Megkerestem az érzékeny pontot, aztán óvatosan megnyomtam, felkészülve a még nagyobb fájdalomra. Mintha megduzzadt volna a kezem alatt, és a kín helyett olyan átható édesség rohant végig rajtam, hogy felhördültem, és kissé meggörnyedtem. Megint rányomtam az ujjam hegyét. Megint jött, és megint, ahogy a gyűrűk terjednek a víztükrön, és végül meg kellett kapaszkodnom a közeli asztalban, mert annyira belevesztem kínomnak ziháló gyönyörűségébe, hogy attól féltem, menten összeesem.

Mire vége lett, úgy elgyengült a lábam, hogy le kellett ülnöm az ágyra. Amikor elmúlt, furcsán kifosztottnak éreztem magamat, és megdöbbenésemre ismét sírva fakadtam, bár nem is tudom, milyen okból, mert már bizonyosan nem voltam szomorú.

Nem tartott soká, hogy megrohanjon a szorongás. Isten szent nevére, mi lesz velem most? Elhagytam az otthonomat, a városom fenekestül felfordult, felesége vagyok egy embernek, aki látni se bírja a testemet, viszont elalél, ha csak rágondol a bátyámra. Ha ez erkölcsi mese lenne, mostanra valószínűleg belehaltam volna a szégyenbe és a bánatba, hogy a férjem elnyerje Isten büntetését.

Odamentem a kelengyeládámhoz, egy monstrum alkotmányhoz, amely a férjem anyjáé volt valaha. Az ő házából hurcolták át a mienkbe, hogy délután ismét visszahozzák ide (apám elégedettségére ugyanolyan nehéz volt, mint a nénémé, noha itt nem annyira selyem és bársony, mint könyvek jelentették á súlyt). Mélyéből kihalásztam anyám imádságos könyvét, amelyből először tanított felismerni a betűket, amikor szinte még beszélni se tudtam. Mit is mondott azon a napon, amelyen megbukott a kormány? Hogy ha egyedül leszek a férjem házában, könnyebben tudok majd beszélni Istenhez. És hogy ezek a társalkodások tesznek jó feleséggé és jó anyává.

Az ágyhoz térdeltem, és kinyitottam a könyvet. De én, akinél olyan könnyen álltak a szavak, most nem tudtam, milyeneket használjak. Mit mondhatnánk egymásnak, Isten és én? A férjem szodomita. Ha nem a saját pökhendiségem juttatott ide, akkor úgy Cristoforo, mint a saját üdvösségem érdekében köteles vagyok a törvény kezére adni. Ám ha leleplezem, vele együtt porba döntöm az egész kéjlakot. Gyűlölhetem a bátyámat, de vele együtt elpusztítanám a családomat is? Apámat bizonyosan megölné a szégyen.

Nem. Az az igazság, hogy én magam akartam így. Az ő büntetésük a kárhozat lesz, az enyém pedig az, hogy együtt kell élnem vele. Visszatettem a könyvet a ládába. Isten és én túl voltunk már a szavakon.

Sírdogáltam még egy kicsit, de az éjszaka elhasználta a könnyeimet, így aztán a biztosabb vigaszhoz menekültem. Mélyebbre ástam, a ruhák és a könyvek alá, ahova a rajzaimat, a tollaimat és a tintámat rejtettem.

Így hát művészettel töltöttem el a nászéjszakám hátralevő részét. És ezúttal olyan gördülékeny könnyedséggel – ha nem is esőként – hullottak a papírra a vonásaim, amiben csendes gyönyörűségemet leltem. Bár ha láttátok volna a tollam alól kisarjadó képet, azt gondoltátok volna, hogy ez is az Istentől való elidegenedésem jele.

A papíron egy drága selyembe öltözött fiatal nő feküdt mozdulatlanul a nászi ágyon, és figyelte a mellette ülő, kigombolt zekéjű férfit, aki két kézre fogta a csupasz farkát. Arckifejezése átmenet volt a kín és az önkívület között, mintha abban a pillanatban az istenség szállt volna bele, hogy magával sodorja az átszellemülés küszöbére.

Jó darab ideje ez volt a legigazabb rajzom, még ha egyedül állok is a véleményemmel.

MÁSODIK RÉSZ


VIII. Károly és hada 1494. november 17-én vonult be Firenzébe. A történelem a Köztársaság szégyeneként fog emlékezni erre a napra, de az utcákon inkább parádés, mint lesújtott hangulat uralkodott.

Az út, amely a San Frediano-kaputól a folyón át a Santa Maria dél Fiore székesegyházig vezet, zsúfolásig megtelt emberekkel. Azok között, akik nézői lehettek a komor pillanatnak, ott találtattak az új házas Langelláék: a tudós és nemes Cristoforo, zsenge hitvesével, Alessandrával, a Cecchi-család ifjabb leányával, aki, orcáin még a nászi éj pírjával, férje karján vonult a sűrűsödő sokaságban, és metszett üveg módjára csillogó szemmel itta be az utcák lüktető színeit, míg oda nem értek a székesegyház teréhez, ahol is Langellának szorosan kellett fognia felesége karját, hogy odajuttathassa a túlsó falnál sebtében ácsolt deszkaemelvényhez.

Ott két florintot nyomott egy ember markába (égbekiáltó ár, de Firenze még válságban is megmaradt kereskedővárosnak), majd férj és feleség felkapaszkodott az emelvény tetejére, és ott elhelyezkedtek, így nemcsak a székesegyházat láthatták, de az utat is, amelyen bevonul a városba Firenze első, és bizonyosan egyetlen hódítója.

Mert az én férjem embere volt a szavának.

20

Reggel tért haza, miközben Erila és én a ládámból csomagoltunk ki, olykor-olykor szünetet tartva, hogy az ablakból megbámuljuk a katedrális irányába hömpölygő emberfolyamot. Noha férjem nem jött azonnal hozzám, megüzente szolgájával, hogy ne aggódjak: nem maradtam le semmiről, mert felelősséggel állíthatja, hogy a király és serege nagyszerű, de annyira elfáradtak, hogy csak vánszorognak a város felé, és alkonyatnál előbb nem fognak megérkezni.

Ez olyan friss, hír volt, hogy még Erilának is imponált. Micsoda szerencse, mert kicsit nehezen találtunk bele az új szerepünkbe, hogy mi vagyunk az úrnő és a szolgáló ebben a huzatos, szürke házban.

A nászéjszaka óta hangfogóval szóltunk egymáshoz. Hajnalig rajzoltam, utána sokáig aludtam, és Erila nem meglepő módon a hitvesi fáradtságnak tulajdonította kései kelésemet. Mikor egészségem után érdeklődött, azt feleltem, jól vagyok, és lesütöttem a szememet, jelezve, hogy erről nem akarok többet beszélni. Mit nem adtam volna, hogy elmondhassam neki! Olyan borzasztó szükségem lett volna egy bizalmasra, és azt hiszem, addig be is avattam mindenbe, ami történt velem. Bár miféle titkaim voltak nekem, lázongó kis titkocskák, amelyekkel legfeljebb magamnak árthattam. Noha közel álltunk egymáshoz, Erila mégiscsak rabszolga; és be kellett látnom, hogy ekkora kísértéstől a pletykálkodás vágya fölébe kerekedhet a hűségnek. Vagy legalábbis ezt az ürügyet eszeltem ki magamnak, mikor délután felébredtem szétszórt rajzaim között a nászi ágyon. Bár talán az volt az igazság, hogy emlékezni is alig bírtam arra, ami történt, hát akkor hogy oszthattam volna meg még mással is?

Tehát mikor Cristoforo ott talált bennünket, ahogy az ablaknál ülve patyolatot hajtogatunk, és figyeljük a tömeget, Erilának már megvolt az oka a gyanakvásra. Fölállt és kiment, rá se nézve a férjemre, aki megvárta, hogy csukódjék az ajtó, és csak azután kérdezte: – Ugye, közel áll önhöz a rabszolgája?

Bólintottam.

– Örülök neki. Akkor lesz társasága. De gondolom, nem mond el neki mindent?

Ez egyszerre volt kérdés és kijelentés.

– Nem – feleltem. – Nem mindent.

Az ezt követő csendben buzgón hajtogattam, és alázatosan lesütöttem a szememet. Cristoforo mosolygott, mintha valóban az ő szeretett új asszonya lennék, majd karját nyújtotta, és így vonultunk le együtt a lépcsőn, ki a tömegbe.


Ha én vagyok a francia király, igencsak kedvemre lett volna a hatás, amelyet bevonulásom gyakorol új hűbéres államomra. Habár megfenyítettem volna tábornokaimat, amiért nem kezdtük korábban a diadalmenetet. Mert mire megérkezett a térre, majdnem lement a nap, vagyis kevesebb fény villogtatta aranyozott páncélját, illetve gyújtotta lángra a nagy, arany baldachint, amelyet lovagjai és testőrei tartottak a feje fölött. Az alkonyati órán a tömeg alig látta a királyt, mikor leszállt a nyeregből, hogy felhágjon a székesegyház lépcsőjén, habár gyanítom, ebbe az is belejátszott, hogy királyhoz képest meglepően kurta termetű volt, főleg miután leszállt hatalmas fekete lováról, amelyet kétségtelenül azért választott, mert szálasabbnak tűnt rajta.

Bizonyosan ez volt az egyetlen perc, amikor az állhatatlan firenzeiek megtántorodtak földön csúszó rajongásukban fenséges megszállójuk iránt. Nem utolsósorban azért, mert mikor ez a kis király elindult fenséges katedrálisunk kapujához, úgy bicegett, akár egy nyomorék, mint ahogy bizonyos értelemben az is volt, lábfeje ugyanis aránytalanul nagynak rémlett a többi részéhez képest. Hamarosan egész Firenze tudta, hogy a Hódító, aki azért küldetett, hogy feloldozzon bűneink alól, valójában egy törpe, akinek mindkét lábán hat-hat ujja van. Örömmel közölhetem, hogy azok közé tartoztam, akik azon a napon ezt az álhírt terjesztették a téren, és ennek révén megtanultam valamit arról, miként írják a történelmet: ha nem is mindig szabatosan, de mi is írói vagyunk a nagykönyvnek.

Azért minden pusmogással együtt is meg kellett illetődni a látványtól. A király a vecsernyei kórus módjára zengő „Viva Francia” kiáltásoktól kísérve már órák óta elhagyta a teret és bevette magát a Medici-palota biztonságába, amikor Firenzébe még mindig özönlött a gyalogság és a lovasság. Olyan temérdek volt a ló, hogy a levegő szaglott a trágyájuktól, amelyet az általuk vontatott ágyúk beledörgöltek a kövezetbe. Ám az íjászok és a számszeríjasok voltak a legdöbbenetesebbek, az a sok-sokezer fegyveres paraszt. Oly számosan voltak, hogy már azon aggódtam, Franciaországot az asszonyok őrizetére bízták, amíg a férjem el nem magyarázta, hogy a sereg többsége nem is francia, hanem zsoldos, kiket a hadjáratra fogadtak fel, drága pénzért, mint például a svájci gárdát, vagy a skót harcosokat, csak valamivel olcsóbban. Én pedig örültem, hogy nem őket kvártélyozzák be hozzánk, mert még sose láttam senkit, aki ezekhez a szalmasárga üstökű, északi óriásokhoz lett volna fogható. Szakálluk olyan vörös volt, mint apám festékei, és annyira csapzott a mocsoktól, hogy nem is értettem, hogy nem akad beléje az íjuk, mikor nyilaznak.


A megszállás tizenegy napig tartott. A hozzánk bekvártélyozott katonák egész tisztességesen viselkedtek. Két lovag volt Toulouse városából, szolgáikkal és kísérőikkel. Érkezésük estéjén velük vacsoráztunk, amihez a férjem legjobb edényeivel és evőeszközeivel terítettünk, a lovagurak pedig kellő tiszteletet tanúsítottak, kezet csókoltak nekem, és magasztalták szépségemet, amiből tudtam, hogy vagy vakok, vagy hazugok, de mivel a boroskannát elég hamar megtalálták, az utóbbira kellett következtetnem. A kés-villa használatát ugyan nem ismerték, később hallottam Erilától, hogy szolgáik hasonló disznó módon ettek, ám egyébként nem ragadt a kezükhöz semmi; úgy látszik, parancsot kaphatott a had, mert kilenc hónap múlva nem árasztották el az Ospedale degli Innocenti forgókerekét a franciák kisdedei, habár később megmutatkozott alkalmi udvarolgatásuk egy másik ajándéka, amely több keserűséget okozott, mint néhány fölös lélek a földön.

Vacsora alatt hévvel emlegették nagy királyukat és a hadjárat dicsőségét, de mikor jobban felöntöttek a garatra, bevallották, hogy vágynak haza, és fárasztja őket a hosszú hadiút. A végcél a Szentföld volt, de látni lehetett rajtuk, hogy jobban vonzza őket a kényelmes Nápoly, ahol szép, sötét asszonyok vannak, és rengeteget lehet zsákmányolni. Ami Firenze nagyszerűségeit illeti, nos, ők a csaták, és nem a művészet emberei voltak, és bár férjem szoborgyűjteménye mély hatást tett rájuk, jobban érdekelte őket, hogy hol vásárolhatnának új ruhát. (Később megtudtam, hogy voltak, akik kisebb vagyonokat kerestek a megszállás alatt, mert a zsebük kedvéért félretették a hazafiságot.) El kell ismernem, az egyik lovag lelkesen magasztalta a székesegyház csodáját, és érdeklődni látszott, mikor elmondtam neki, hogy a Santa Croce-homlokzat kapuja fölött láthatja szülővárosa patrónusának, Szent Lajosnak aranyozott szobrát, a mi nagy Donatellónk alkotását. De hogy aztán megkereste-e, azt nem tudom. Annyit tudok, hogy e tizenegy napban rengeteget ettek és ittak, mert a szakács nyilvántartotta az elfogyasztott mennyiségeket, ugyanis a fegyverszüneti egyezmény szerint a hadsereg fizetni tartozott a tartózkodása költségeit.


Kezdetben a város a legszebb arcát mutatta a hódítóinak. A Santa Felicében színpadra állították az Angyali Üdvözletet, és a férjem kimódolta, hogy helyet szerezzen rá, ami nem csekély bátorságra vallott, tekintve, hogy rajtunk kívül egyetlen Medici-pártit se láttam a gyülekezetben. Gyerekkoromban elvittek egy ilyen mirákulumra a Carmine-kolostorba, ahol, emlékszem, fátyolszövet fellegekkel aggatták tele a templomhajót, és egyszer csak megpillantottunk a felhők között egy köteleken lógatott, angyaloknak öltöztetett fiúkórust, de az egyik kisfiú olyan iszonyúan meg volt ijedve, hogy kénytelenek voltak leengedni őket, mert mikor angyaltársai rázendítettek az énekre, ő torka szakadtából bőgni kezdett.

A San Felicében is voltak ezen a napon fiú-angyalok, de egyik sem sírt. A templomot átalakították. Építettek egy kupolát, amely olyan volt, akár egy második mennyezet, és felfüggesztették a föhajó feletti gerendákra; a legmélyebb kék színre festett belsejébe pedig pici lámpások százait erősítették, úgyhogy aki felnézett rá, mintha az éjszakai csillagos firmamentumot látta volna. Körben a mennyei kupola aljában tizenkét fénylő angyalgyermek állt apró talapzaton. És ez még semmi! Mert midőn elérkezett az angyali üdvözlet pillanata, a kupolából leereszkedett egy forgó gömb, azon nyolc idősebb fiú-angyal, majd ebből is alábocsátkozott egy másik gömb, és ebben volt Gábriel, a legidősebb angyal. Az alászálló arkangyal csapkodott a szárnyával, amitől fénymiriádok villogtak körülötte, mintha magának az égnek a csillagait hozná magával a földre.

Én csak ültem, még Máriánál is álmélkodóbb állapotban, de a férjem figyelmeztetett, hogy nézzek fel, és vigyázzam csak meg, milyen szemléletes perspektíva-leckét lehet kiolvasni az angyalok köreiből: alul van a legnagyobb, legfelül a legkisebb. Ily módon nemcsak Isten dicsőségét méltányolhatjuk, de a természet törvényeinek tökéletességét és művészünk mesterségbeli tudását is. Elmondta, hogy e fortélyos színpadi masinériát nem más találta fel, mint a hírneves Brunelleschi, akinek halála óta mesterről mesterre száll a titok.

Arról nincsen feljegyzés, mit szólt a látványossághoz a francia király, de azt tudom, hogy mi, firenzeiek, ámultunk és mérhetetlenül büszkék voltunk. Bár így visszanézve nehéz elválasztanom az előadás feletti örvendezésemet a csendesebb gyönyörűségtől, amiért ilyen művelt ember a férjem, aki így tanítgat, hogy a jelenségek mögé nézzek, és oly dolgokat is meglássak, amelyeket különben elszalaszthatnék. Mikor este hazafelé tartottunk, a könyökömnél fogva vezetett, és úgy szeltük a zsúfolt utcákat, mint két vékony hal a viharzó tengert. Otthon egy darabig még beszélgettünk a látottakról, aztán a szobámhoz kísért, megcsókolta az arcomat, köszönetét mondott a társaságomért, majd visszavonult a dolgozószobájába. Míg feküdtem az ágyamban, és azon gondolkoztam, amit láttam, már-már képes voltam elhinni, hogy a szabadságom minden áldozatot megér, és hogy Cristoforo, bármit tegyen is a jövőben, becsülettel kezdte teljesíteni az egyezségünket.

Az elkövetkező napokban a kormány és a király versenyt bókoltak egymásnak, és kötöttek egy szerződést, amely vendégeskedésnek tüntette föl a megszállást, és amelynek értelmében a köztársaság tetemes összeget fizetett be Károly hadikasszájába, vélhetőleg köszönet gyanánt, amiért nem prédálta fel a várost. A notabilitások elég udvariasak voltak egymáshoz, de az utcákon gyorsabban romlott a hangulat; néhány önjelölt ifjú harcos kövekkel kezdte dobálni a betolakodókat, akik karddal válaszoltak, és így tucat-egynéhány firenzeit megöltek. Nem volt éppen mészárlás, még dicső ellenállás sem, de legalább emlékeztetett a bátorságunkra, amit elveszítettünk. Felfogva, hogy a szíveslátás vízenyősödik, de meg mivel Savonarola is arra figyelmeztette, hogy minél előbb indul, annál inkább vele megy az Isten, Károly mozgósította hadát, és november végén elmasíroztak, jóval kevesebb ceremóniával és éljenző néptömegekkel – aminek ahhoz is lehetett köze, hogy fizetés nélkül távoztak, beleértve a mi derék toulouse-i nemeseinket is. Hát mindvégig hazudtak.

Két nappal később a férjem, aki igazi úriemberhez illően egész idő alatt otthon aludt, hogy őrködjön felesége biztonságán, ugyancsak eltávozott.

Nélküle és megszállóink nélkül hirtelen hideg és rideg lett a palazzo. A szobák sötétek voltak, a faburkolat a kortól szennyes, a tapétákat moly ette, az ablakok túl aprók, hogy bejöhessen a fény. Mivel pedig attól rettegtem, hogy magányom beledönthet az önsajnálat vermébe, másnap hajnalban fölvertem Erilát, és elindultunk, hogy az utcákon próbáljuk ki feleségi állapotom újsütetű szabadságát.


21

A hulla a Santa Trinitá hídon árulkodó jele volt az eszelősségnek és a vérszomjnak. A kis kápolna mellett, egy oszlopról lógott, és mire a barátok rátaláltak, a kutyák félig felfalták. Erila azt mondta, az volt az egyetlen szerencséje, hogy már halott lehetett, mikor kizsigerelték, bár ezt nehéz volt bizonyossággal megállapítani, mert ha üvöltött is, miközben beleit legombolyították, a szájába nyomott pecek elfojtotta a hangját. Az ebek röviddel azután érkezhettek, hogy a gyilkos távozott, mert mire odaértünk – kevéssel hajnalhasadás után csapott le a piacra a hír, annyit kellett tennünk, hogy követtük az emberáradatot –, ami belszerve még maradt, az már a macskaköveken hevert. Addigra az éjjeliőrök elkergették a kutyákat, bár a legvadabbja még mindig a közelben kujtorgott, lesunyt fejjel, hassal a földön csúszva: érdektelenséget mímeltek, noha mancsuk reszketett a türelmetlenségtől. Ahogy szállingóztak az emberek, az egyik kutya oldalról villámgyorsan rávetette magát a hulladékra, csattogó fogai közé ragadott egy béldarabot, és akkor sem engedte el, amikor a híd közepéig repítette egy rúgás, csak szűkölt keservesen.

Az őrök majdnem ilyen durván bántak a bámészkodókkal, de így sem tartóztathatták fel a tömeget. Erila keményen belém karolt, és nem engedett előre. Nyugtalanította a kíváncsiságom, nem mintha nyárfalevél-természetű lett volna – ha egyedül van, már oda is furakszik az első sorba hanem mert attól tartott, hogy őt is bajba keverhetem vele. Ami engem illett, nos, szüleim házában annyira bura alatt nőttem fel, hogy sose láttam nyilvános kivégzést, így természetesen felfordult a gyomrom a szétmarcangolt test látványától, de sikerült túltennem magamat rajta. Nem azért jöttem idáig a szabadságot űzve, hogy pityeregve menjek haza a vér vagy az erőszak első jelére. Na szóval, nemem gyengédsége ellenére valóban kíváncsi természetű voltam, ha ugyan a kíváncsi erre a megfelelő szó…

– Nem érted, Erila? – kérdeztem türelmetlenül – Ez már az ötödik!

– Az ötödik micsoda?

– Az ötödik tetem Lorenzo halála óta.

– Hogy érted ezt? – kérdezte, és helytelenítően csettintett. – Naponta halnak meg emberek az utcán. Csak azért nem veszed észre, mert folyton a könyveidben tartod az orrodat.

– De nem így. Gondold csak el: a lány a Santa Crocénél, a pár a Santo Spiritóban, akiknek a hulláját Imprunetába vitték, aztán három hete a fiú a Battisterónál. Mindet templomban vagy templom közelében ölték meg, és borzasztóan megcsonkították. Kell lennie összefüggésnek.

Kacagott. – A bűn nem elég indíték? Két szotyka, egy ügyfél, egy szodomita és egy kerítő. Talán éppen útban voltak gyónni. Aki ezt itt elintézte, mindenesetre jó zaftos pletykákat spórolt meg a barátoknak.

– Hogyhogy? Ismered?

– Ismeri ezt mindenki. Hát mit gondolsz, miért van itt ekkora tömeg? Marsilio Trancolo. Nem kívánhatsz olyat, amit Trancolo le ne szállítana. Vagy le ne szállított volna. Bort, kockát, nőt, férfit, fiút – készlete volt mindegyikből, megfelelő áron. Firenze leghíresebb felhajtója. Úgy hallottam, két hete éjjel-nappal dolgozott, hogy kielégítse az idegenek igényeit. No, most aztán jó társaságban lesz a pokolban. Hé! – süvöltötte, és ellökött egy nyomakodót, akinek nagyon sürgős volt közelebb jutni az első sorhoz. – Viszed innen a mancsodat, te szemét!

– Te vidd az útból a fekete seggedet! – ordította az ember, és visszalökte. – Lotyó! A mi utcáinkon nincs helye pokolszínű némbereknek! Jól vigyázz magadra, különben téged késel meg következőnek!

De csak azután, hogy kilógatta a golyóidat a Medici-címer mellé – motyogta Erik, azzal elkezdett kifelé tolni a sokaságból.

– De Erila –

– Semmi de. Megmondtam, hogy ez nem úriasszonynak való hely. – Most már dühös volt, úgyhogy nehezen lehetett megkülönböztetni az aggodalmát a félelmétől. – Ha anyád megtudná, én is itt lógnék Trancolo mellett a másik oszlopról.

Levezetett kettőnket a hídról. A parton gyérebb lett a sokaság, de a Signoriánál ismét megsűrűsödött. A franciák távozását követő napokban a piazza hemzsegett a polgároktól. Alig várták, hogy megszavazhassák az új kormányt, amelynek csak név-leg nem Savonarola volt a feje. Most az ő hívei pöffeszkedtek a városházán, és alkották az új törvényeket, amelyekkel reményeik szerint visszavezethetnék Isten útjára az istentelen várost. A tanácsteremből éppen ráláthatnak a Santa Trinitá hídra. Hogy ily közelből szemlélhetik a Sátán gonoszságát, ez kétségtelenül csodásán ösztökéli majd őket, hogy a feladatukra összpontosítsanak.


A következő napokban Erila egyre ingerültebb lett attól, hogy folyton az utcákat akarom járni. – Nem kísérgethetlek örökösen! Itthon is van dolgom! Mint ahogy neked is, ha a ház úrnője akarsz lenni! – Persze, igazából azért haragudott, mert nem avatom be a nászéjszakám titkaiba, és apró, de fájdalmas tűszúrásokban éreztette velem a mérgét. Nem ő volt az egyetlen. A szolgák furcsán néztek rám. Házasságom első napjaiban túljátszottam a feleség szerepét, a számlakönyvet kértem, és parancsolgattam mindenkinek, aki hajtott a szavamra. De meglátták rajtam, hogy nincs önbizalmam, és a háznép, amely évekig elműködött gazdasszony nélkül, nem fogadta elnézőn gyerekes okvetetlenkedésemet. Volt, mikor szinte hallottam, ahogy nevetgélnek mögöttem, mintha tudomásuk lenne a vásári komédiáról, amit a féljem reputációja érdekében játszunk.

Hogy ne öntsön el a kétségbeesés, bevettem magamat a könyvtárba, amely a legfelső emeleten, a loggia mögött bújt meg, távol a talajvíztől és az áradástól. Ez volt az egyetlen szoba a házban, amely igazi megnyugvást kínált. Majdnem száz könyv volt benne, némelyiket még a század elején másolták. De az igazi szenzáció annak az első Platón-fordításnak az egyik példánya volt, amelyet Lorenzo de’ Medici megrendelésére készített Marsilio Ficino, nem utolsósorban a gyönyörű betűkkel írott ajánlás miatt: Cristoforónak, aki majdnem annyira szereti a tudást, mint a szépséget.

1477-ben kelt, a születésem előtti évben. Mivel a dedikáció egymaga műalkotás volt, ki mástól származhatott, mint Lorenzótól? Merőn bámultam a tintát. Ha Lorenzo nem hal meg, most nagyjából egyidős lenne a férjemmel, aki tehát többet tud a Magnifico udvaráról, mint sejtettem. Milyen csodásakat beszélgethetnénk, ha egyáltalán hazajön valaha!

Elolvastam pár fejezetet, ámde szégyenkezve bevallom, hogy noha néhány hónapja még elkápráztatott volna bölcsessége, most valami öregemberest éreztem ezekben a bölcselmekben; tiszteletre méltó, de már nincsen ereje irányítani a világot, amely túllépett rajta.

A könyvektől a művészet felé fordultam. Botticelli Dante-látomásai bizonyosan adnának ihletet. Ám a nagy szekrény, amelyben férjem a mappát tartotta, zárva volt, és mikor szolgájától kértem a kulcsot, az tagadta, hogy tudomása lenne ilyesmiről. Képzelődtem, vagy csakugyan somolygott, míg beszélt?

Egy óra múlva tartalmasabb hírt hozott.

– Látogatója érkezett, madonna.

– Ki az?

Vállat vont. – Egy úriember. Nevet nem mondott. Lent várakozik.

Apám? A bátyám? A festő? A festő… Forróság öntött el. Felpattantam. – Vezesd a fogadószobába!

Az ablaknál állt, és a szemközti tornyot bámulta a szűk utca másik oldalán. Nem láttuk egymást az esküvőmet megelőző éjszaka óta, és ha el is hozták hozzám a képét kósza gondolatok, ugyanolyan határozottan elfojtottam őket, ahogy a mise végén eloltogatják az oltáron a gyertyát. Ám most, hogy itt volt, majdnem beleremegtem, mikor felém fordult. Rosszul nézett ki. Ismét lesoványodott, a boré, amely mindig halvány volt, olyan színű lett, akár a kecskesajt, és karikák sötétlettek a szeme alatt. Festéktől mocskos kezében muszlinba csomagolt papírtekercset tartott. Az én rajzaimat. Alig jutottam levegőhöz.

– Isten hozott – mondtam, és gondosan elhelyezkedtem a férjem egyik fából faragott, kemény székén. – Nem foglalsz helyet?

Halk hangot hallatott, amit tagadásnak vettem, mert nem ült le. Mi ez kettőnkkel, hogy ennyire idegesek leszünk egymástól, hogy egyikünk félszegebb, mint a másik? Mit is mondott egyszer Erila az ártatlanságról, ami veszedelmesebb a tudásnál? Csak én már nem voltam ártatlan. Ha pedig a kizsigerelt emberre gondoltam az éjszakai rajzain, tudtam, hogy bizonyos értelemben ő sem az többé.

– Férjes asszony vagy – mondta végül, azt a már-már sértődött félénkségét tartva maga elé pajzsul.

– Igen, az vagyok.

– Ebben az esetben remélem, hogy nem zavarlak.

Vállat vontam. – Mi van itt zavarnivaló? Az óráimmal most már magam rendelkezem. – De közben nem tudtam levenni a szememet a kezében levő tekercsről. – Hogy állsz a kápolnával? Elkezdted?

Bólintott.

– És? Jól halad?

Motyogott valamit, amit nem hallottam jól; aztán: – El… elhoztam ezeket – és esetlenül előre lökte a rajzokat. Mikor utánanyúltam, és megfogtam, éreztem, hogy a tekercs enyhén reszket.

– Megnézted őket?

Bólintott.

– És?

– Értsd meg, én nem ítélkezhetem… de úgy gondolom… azt gondolom, hogy a szemedben és a tolladban is ott az igazság.

A szívem ugrott egyet. Tudom, hogy ilyet még gondolni is káromlás, de abban a pillanatban úgy éreztem magamat, mintha én lennék a Boldogságos Szűzanya, akinek most hozta az angyal a hűt, ami olyan hatalmas, hogy egyszerre kell örülni neki és rettegni tőle. – Ó… Ezt gondolod? … Akkor segítem fogsz?

– Én…

– Ó, hát nem érted? Most már férjnél vagyok! És a férjem, aki a szívén viseli kedvteléseimet, kétségtelenül engedélyezni fogja, hogy tanítsál, technikákat mutass nekem. Akár még a kápolnában is segédkezhetnék! Én –

– Nem, nem! – Riadalma épp olyan lázas volt, mint az én lelkesedésem. – Ez nem lehetséges!

– Miért nem? Olyan sok dolgot tudsz, te…

– Nem! Te ezt nem érted. – Indulata belém fojtotta a szót. –Én nem taníthatok neked semmit! – Ezt olyan iszonyodva mondta, mintha a legtrágárabb fajtalanságot ajánlottam volna neki.

– Nem teheted, vagy nem akarod? – kérdeztem hidegen, a szeme közé nézve.

– Nem tehetem – motyogta, aztán hangosabban megismételte, úgy tördelve a szavakat, mintha magának is mondaná, nemcsak nekem. – Nem segíthetek rajtad.

Alig kaptam levegőt. Hogy ilyen sokat kínáljanak, aztán elragadják tőlem… – Értem. Nos… – Felálltam. Büszkeségem nem tűrhette, hogy belelásson nyomorúságom mélységébe. –Bizonyosan van más dolgod is.

Egy pillanatig ácsorgott, mintha mondani akarna még valamit, aztán megfordult, és az ajtóhoz indult. Ám ott megállt. –Én… volna még valami.

Vártam.

– Múltkor éjszaka… az esküvőd előtti éjszakán, amikor mi… amikor az udvaron voltál…

Noha tudtam, mit akar mondani, túlságosan dühös voltam, hogy segítsek.. – Mi van vele?

– Elejtettem valamit… egy darab papírt. Egy vázlatot. Hálás lennék, ha visszakaphatnám.

– Egy vázlatot? – Hallottam, ahogy kihűl a hangom. Ha ő megcsúfolta a reményeimet, én is azt teszem vele. – Attól félek, nem emlékszem. Talán ha eszembe juttatnád, hogy mi volt rajta?

– Semmi… mármint semmi fontos.

– Annyira azért csak fontos, hogy visszakapd?

– Csak azért, mert… egy barátom készítette. És… vissza kell adnom neki.

Olyan átlátszó hazugság volt – az első, talán az egyetlen, amit hallottam tőle –, hogy nem is mert rám nézni, mikor kimondta. Felmerült a szemem előtt a rajz, a nyaktól ágyékig felhasított férfitest, amelyből kiemelték a belsőségeket, ahogy a hússzékben szokás. Csak most már társa is volt a fejemben: a város leghírhedtebb kerítője, aki a kápolna oszlopáról lóg, és kutyák kapkodnak a belei után. Noha a rajz hetekkel megelőzte a hullát, a kibelezés majdnem ugyanúgy történt. A bátyám szavai visszhangzottak bennem: „Hogy milyen dancs volt a drágalátos festőd! Az arca, akár egy kísértet! És csupa pecsét!” A holtsápadt arc és a vérben forgó szem nem csak arra az emberre jellemző, aki éjszaka járja az utcákat, de arra is, aki még pihenésében sem lel nyugalmat.

– Sajnálom. – Szavaim fagyossága méltó volt az övéihez. –Nem tudok segíteni rajtad.

Egy darabig bénultan állt, aztán megfordult. Hallottam, ahogy csukódik az ajtó. Ültem, ölemben az összetekert rajzokkal. Egy idő után fölvettem és odavágtam őket.

22

Nem sok időm volt töprengeni a történteken, mert pár nap múlva hazajött a férjem. Hideg szabatossággal időzített: másnap kezdődtek Savonarola ádventi prédikációi, és a jámboroknak nem a szeretőjük, hanem a feleségük ágyából kellett jelentkezniük a templomban.

Még arra is szakított időt, hogy este sétálni vigyen, hadd lássarak együtt nyilvánosan. Milyen régóta álmodtam erről, hogy az utcákon kószálok, ebben a varázsos órában az alkony és a sötétség között, amikor a hanyatló nap világítja meg a város életét! A fény gyönyörű volt, olyan, mint álmaimban, de az utcák valahogy kopottnak tűntek. Kevesebben jártak az utcán, mint vártam, úgyszólván minden nő le volt fátyolozva, és siváran öltözködött – persze lehet, hogy csak az én elkényeztetett szememben, amely az apám tündöklő kelméihez szokott. Az a kevés pedig, akinek nem volt kísérője, lehajtott fejjel, sietve igyekezett hazafelé. A Santa Maria Novella terének loggiája alatt elmentünk egy divatos köpenyt és tollas kalapot viselő kakaska mellett, aki, úgy láttam, erősen fel akarta hívni magára a férjem figyelmét, ám Cristoforo tüstént lesütötte a szemét, arrébb kormányzott, és a ficsúr elmaradt mögöttünk. Mire hazaértünk a sötétben, csaknem kihalt a város. A lélek kijárási tilalmának ugyanolyan hatalma lett, mint a törvénynek. A sors leggúnyosabb fintora, hogy akkor alkudtam ki a szabadságomat, amikor Firenze súlyos köpenybe burkolódzott.

Este együtt melegedtünk a huzatos fogadószobában a mirtuszfából rakott tűznél, és államügyekről beszélgettünk. Bár volt bennem egy tüske, amely büntetni akarta Cristoforót a távolmaradásáért, a kíváncsiságom túlságosan mohó volt, az ő társasága pedig túlságosan érdekes, hogy sokáig ellenállhassak. Azt hiszem, kölcsönös volt az öröm.

– Korán kell odaérnünk, hogy helyet kapjunk. Fogadást ajánlanék magának, Alessandra – ha nem lenne a fogadás is törvényellenes –, hogy holnap be sem fér a nép a székesegyházba.

– Látni vagy láttatni megyünk?

– Ezért is, azért is, mint gyanúm szerint számosan. Csoda, hogy megjámborodtak hirtelen a firenzeiek.

– Még a szodomiták is? – kérdeztem, és büszke voltam magamra, hogy ilyen bátran használom ezt a szót.

Mosolygott. – Azt hiszem, lázadó Örömét lelte benne, hogy fennhangon ki merte ejteni. Bár azt javasolnám, száműzze a szótárából. A falnak is füle van.

– Hogyan? Úgy gondolja, hogy a szolgái most képesek lennének elárulni a tulajdon urukat?

– Igen, azt hiszem, hogy ha a rabszolgáknak szabadságot ajánlanak, ha cserébe jelentenek a gazdáikról, akkor Firenze az inkvizíció városa lesz,

– Ezt mondják az új törvények?

– Többek között. Szigorították a paráználkodás büntetését. A szodómiáét még inkább. A fiataloknak ostor, bírság és csonkítás. Az idősebb, verzátusabb bűnösöknek – máglya.

– Máglya! Irgalmas Isten! De hát miért e különbség?

– Azért, hitvesem, mert az ifjakat kevésbé tartják felelőseknek a tetteikért, mint a korosabbakat. Mint ahogy a szüzességétől megfosztott hajadon is kevésbé számít bűnösnek a csábítónál.

Tehát Tomaso kihívó begyeskedését nem tartanák olyan kárhozatosnak, mint a férjem szótlan szenvedélyét. Lehet, hogy Tomaso a vérem, de az a kegyetlen igazság, hogy kevésbé izgatott a sorsa, mint a férfié, aki utána sóvárgott.

– Legyen óvatos – mondtam.

– Az a szándékom. A bátyja érdeklődik az egészsége iránt –tette hozzá, mintha a gondolataimban olvasna.

– Mit mondott neki?

– Hogy jobban tenné, ha személyesen érdeklődne. De azt hiszem, fél találkozni önnel.

Helyes, gondoltam. Remélem, vacog a karjaidban. Megrázott a kép, amit mostanáig visszafojtottam magamba, Tomaso a férjem karjaiban. Tehát a bátyám a feleség. És én… Igen, mi vagyok én?

– Nagy csend volt, hogy ilyen üresen állt a ház – mondtam végül.

Nem felelt azonnal. Tudtuk, mi jön most. Savonarola állíthat rendőrt az éjszaka mellé, de csak annyit fog elérni, hogy a bűnösök még mélyebbre menekülnek a sötétségben.

– Ha úgy tetszik, nem kell találkoznia vele – mondta halkan.

– A bátyám. Ha a házunkba jön, különös lenne, ha nem találkoznék vele.

– Igaz. – A tűzbe bámult, lábát maga elé nyújtotta. Tanult, művelt ember volt, akinek a kisujjába több ész szorult, mint a bátyámnak abba az egész magakellető, puha testébe. Miből van ez a kéj, hogy Cristoforo hajlandó mindent kockáztatni a beteljesülésért? – Ugye, nincsen híre számomra? – kérdezte egy idő után.

Ó, de mennyire volt. Délután hasogató fájdalmat éreztem a méhemben, de korai kisded helyett patakzó vér fakadt belőlem. Ám nem tudtam, miként fogalmazzam meg, így csak a fejemet ráztam. – Nem. Nincsen hírem.

Behunytam a szememet, és láttam magunkat a nászéjszakai rajzon. Mikor kinyitottam, átható tekintettel nézett, és esküszöm, a szánalom egy kis gyengédséget lopott a nézésébe. – Hallom, használta a könyvtárat a távollétemben. Remélem, tetszett,

– Igen! – feleltem megkönnyebbülve, hogy visszatértünk a tudomány aszott földjére. – Megtaláltam Ficino Platón-fordítását, amelyet önnek ajánlottak.

– Ó, igen! Dicsértek, mert szeretem a szépséget és a tanulást. – Fölnevetett. – Ma már nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor vezetőink hittek az ilyen dolgokban.

– Tehát Lorenzo il Magnifico írta? Ön csakugyan ismerte őt?

– Egy kicsit. Mint az ajánlásból megállapítható, szerette, ha udvaroncai jó ízlésű emberek.

– Ő tudta… tudott önről?

– Miről? A szodómiámról, mint oly élvezettel nevezi? Kevés dolog volt, amit Lorenzo ne tudott volna a környezetéről. Ugyanúgy tanulmányozta az emberek lelkét, mint szellemüket. Önt megbabonázta volna az értelmével. Csodálkozom, hogy az anyja nem mesélt róla.

– Az anyám?

– Igen. Amikor a bátyja az udvarnál volt, néha ő is eljött látogatóba.

– Az anyám? Ön ismerte őt akkor?

– Nem, én, khm… más dolgokkal voltam elfoglalva. De azért láttam néhányszor. Csodálatosan szép volt, és ha kellett, olyan szellemről és műveltségről tett tanúságot, mint a bátyja. Emlékezetem szerint igen sokra tartották. Semmit sem mesélt erről?

A fejemet ráztam. Soha életemben nem hallottam erről. Hogy lehet ilyeneket eltitkolni a tulajdon lányunk elől? Ettől ismét eszembe jutott, mikor elmesélte, hogyan vonszolták az utcán a Mediciek vérben fürdő támadóját, a kiherélt orgyilkost. Nem csoda, ha elcsúfultam a méhében az iszonyattól.

– Akkor remélem, nem követtem el tapintatlanságot. Hallom, a szekrény kulcsa után is kérdezősködött. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom önnek, de azt hiszem, a kézirat hamarosan elhagyja a házat.

– El? És hova megy?

– Vissza a gazdájához.

– Ki az? – Majd mikor a férjem hallgatott: – Messere, ha nem hiszi el, hogy meg tudom őrizni a titkait, akkor rosszul választott feleséget.

Mosolygott a logikámon. – A neve Piero Francesco de Medici. Botticelli hajdani patrónusa.

Hát persze! Lorenzo il Magnifico unokatestvére, aki az elsők között rohant a francia táborba! – Én árulónak tartom – szögeztem le határozottan.

– Akkor balgább, mint hittem – mondta élesen. – Gondosabban kell megválogatnia a szavait, még itt is. Jól figyeljen rám: nem is lesz olyan soká, amikor a Medici-pártiaknak az életükért kell rettegniük. Különben is, maga csak a felét ismeri a történetnek. Piero Francescónak elég oka van az illojalitásra. Miután az apát meggyilkolták, a fiú birtokainak gondnoksága Lorenzóra szállt, aki kiszivattyúzta belőlük a pénzt, mikor a Medici-bankra rossz idők jártak. Piero Francesco neheztelése aligha meglepő. De nem rossz ember, sőt, műpártolásban akár Lorenzóé mellé jegyezheti fel a nevét a történelem.

– Még semmit se láttam, amit ő adott volna a városnak.

– Azért, mert megtartja őket magának. Ám cafaggiolói villájában olyan Botticelli-festmények vannak, amelyeket egyszer még a művész is esengve kéme vissza. Van egy táblakép, amely a Venustól leigázott Marsot ábrázolja; Mars olyan lankadtan hanyatlik le, hogy nehéz megállapítani, a lelkét vagy a testét győzte-e le az istennő. Meg ott van a Venus, aki kagylóhéjban állva, meztelenül emelkedik ki a hullámokból. Hallott róla?

– Nem. – Anyám mesélt egyszer egy esküvőre készült, paravánra festett képsorozatról, amelyben a Nastagio-legendát festette meg Botticelli, és hogy aki látta, nem győzött álmélkodni a részleteken és az életszerűségen. De a nénémhez hasonlóan én is viszolyogtam az olyan meséktől, amelyekben nőket szaggatnak szét, legyen bármilyen nagyszerű a művész. – És milyen az ő Venusa?

– Nos, én nem értek a nőkhöz, de gyanúm szerint valahol a plátói és a savonarolai művészetfelfogást elválasztó szakadékban kell keresni.

– Gyönyörű?

– Igen, gyönyörű. Ám több annál. Egyesíti magában a klasszikust és a keresztényt. Meztelensége szemérmes, ünnepélyessége játékos. Egyszerre ingerlő és tartózkodó. Még szerelmi tudománya is ártatlannak tűnik. Bár úgy képzelem, a férfiak többsége ágyba vinné, és nem templomba.

– Ó! Mit nem adnék, ha láthatnám!

– Reménykedjék, hogy senki se láthassa még egy darabig. Ha elterjedne a Ilire, kegyes fráterünk úgyszólván bizonyosan el akarná pusztítani a vétkesekkel együtt. Bízzunk benne, hogy Botticelli sem érzi kötelességének, hogy feladja Venust az ellenségnek. Úgy hallom, erősen hajlik a piagnonék felé.

– Nem!

– De igen. Meglepődne, ha tudná, hogy nagyjaink közül hányán követik példáját. És nem csak a művészek.

– De miért? Nem értem! Mi felépítettük az új Athént! Miért nézik tétlenül, amint lerombolják?

Cristoforo a tűzbe bámult, mintha onnan olvasná ki a választ. – Mert – mondta végül – ez az eszelős és agyafúrt barát egy másik látomást kínál Athén helyett. Olyat, ami közvetlenül szól mindenkihez, nemcsak a gazdagokhoz vagy a bölcsekhez.

– És mi az?

– Az Új Jeruzsálem felépítése.

Férjem, aki láthatólag mindig tisztában volt vele, hogy pokolra jut, csaknem szomorúnak tűnt abban a pillanatban. És én tudtam, hogy igaza van.


23

Reggel olyan sok szolga kéredzkedett el a misére, hogy úgyszólván senki se maradt itthon házőrzőnek. Mellesleg az egész város mintha kiürült volna. Egy ügyes tolvaj több társzekeret tölthetett volna meg lopott holmival, ha elég erős gyomra van a kárhozathoz, amiért ilyen percben merészel lopni, mert ez olyan lett volna, mintha valaki a Krisztus kereszthalálát követő sötétséget használta volna a zsebmetszésre.

A szegények a legjobb ruhájukat vették fel, a gazdagok befelé fordították prémgallérjukat, és gondosan elrejtették ékszereiket, ahogy az új fényűzési törvények parancsolták. Mielőtt elindultunk, Erilával alaposan ellenőriztük egymást, nehogy kilátsszon a köpenyünk alól valami kétes vagy léha holmi. Ildomosságunk nem bizonyult elegendőnek. Mikor átmentünk a téren a székesegyház felé, már akkor láttuk, hogy valami baj van. Hemzsegett a sokaság, és haragos kiabálás hallatszott, közbe-közbe asszonyok sírtak. Alighogy a lépcsőhöz értünk, utunkat állta egy durva öltözékű, drabális ember.

– Ő nem jöhet – közölte gorombán a férjemmel. – Asszonyoknak tilos.

Olyan támadó volt a hangja, hogy egy pillanatig arra kellett gondolnom, hátha a kelleténél többet tud rólunk, és ereimben meghűlt a vér.

– Miért? – kérdezte a férjem hűvösen.

– A Testvér az Istenes Állam építéséről prédikál. Ez nem asszonyi füleknek való.

– De ha az állam istenes, mi olyat mondhat a testvér, ami sért minket? – kérdeztem hangosan.

– Asszonyoknak tilos – ismételte, szavait a férjemnek címezve, mintha én nem is léteznék. – A gubernálás az emberek dolga. Az asszonyok gyengék és dőrék, úgyhogy engedelemre, szeméremre és csendességre kelletik szorítni őket.

– Nos, uram – kezdtem – ha az asszonyok valóban…

– Hitvesem a példás erények foglalata. – Cristoforo belecsípett a karomba. – Még a mi fáradhatatlan priorunk se tudhat olyan virtusról, amit ő ne gyakorolna természeténél fogva.

– Akkor otthon vezesse a házat, és ne ártsa magát az emberek dolgába. És olyan fátylát tegyen, ami rendesen eltakarja az orcáját, és nincsen rajta paszománt. Ez itten most már a tiszta erkölcs állama, amit nem fognak bepiszkolni a gazdagok cifrálkodásaival.

Hat hónapja ostorral kergették volna hazáig ezért a tiszteletlenségért, de most olyan magabiztos volt a pimaszsága, hogy nem lehetett felelni rá. Ahogy elfordultam, láthattam, hogy ugyanez a jelenet játszódik le a lépcső tucatnyi pontján: jeles polgárokat szégyenített meg ez az újfajta darabos jámborság. Érthető: amint a gazdagok mérsékelték a pompát, a szegényeknek kevesebb okuk volt, hogy felnézzenek rájuk. Nem először hasított belém, hogy ha valóban az Új Jeruzsálem kezdődik, akkor itt nemcsak a lelkek forradalmának szagát érzem.

Férjem ugyanolyan tisztán láthatta ezt, mint én, de bölcsen úgy döntött, hogy nem sértődik meg. Hozzám fordult, és mosolygott. – Kedves feleségem – mondta fel mézes nyelvvel a kötelező szöveget –, térjél hát haza Istennek hírével, és imádkozzál érettünk. Később majd felkereslek, és számot adok róla, hogy elhangzott-e olyas, ami rád is tartozik.

Így hát bókoltunk egymásnak, elváltunk, mint két ripacs, akik most adtak elő Boccaccióból, aztán a férjem eltűnt a székesegyház barlangjában.


A lépcső alján Erila és én belekerültünk az asszonyi tengerbe, amelyet a kegyesség és a kizártság sérelmének szelei szaggattak.

Felismertem néhányat, akiket anyám magával egyenlőnek tekintett volna, gazdag és előkelő asszonyokat. Darabidő után megjelent egy nyírott fejű fiúcsapat, akiknek öltözéke inkább vallott vezeklőkre, mint suhancokra, és terelni kezdtek a tér széle felé. Nekem úgy rémlett, a nagy szentségüket használják ürügyül, hogy úgy böködhessenek és szemtelenkedhessenek velünk, amit korábban sohasem engedhettek volna meg maguknak.

– Erre! – Erila megragadta a karomat, és félrevonszolt. – Ha itt maradunk, sose jutunk be.

– Hogy juthatnánk? Mindenüvé őröket állítottak.

– Igen, de a köznépnek más ajtók nyílnak. Ha szerencsénk van, a csekélyebb embereknek csekélyebb latrok jutottak.

Kinyomakodtam utána a sokaságból. Megkerültük a székes-egyházat, és addig mentünk, ahol az emberfolyam kevésbé volt előkelő, viszont olyan hatalmas erővel tódult, hogy az ajtónállók nem ellenőrizhettek mindenkit, aki átlépte a küszöböt. Ahogy törtettünk befelé, hallhattuk bentről a hangosodó zúgást. Úgy látszik, Savonarola megjelent az oltárnál. Hirtelen erőszakosabb lett a tolongás, felgyorsult az emberár, mert csukódni kezdtek a katedrális hatalmas kapui.

Bent Erila gyorsan visszarántott a második szentélyajtó és a templomfal közötti térbe. Ha egy kicsit is elsieti, valaki észrevett volna, ha elkésik, nem jutunk be. Megkockáztattam egy pillantást a tömegre, és láttam, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik dacoltak a tilalommal, mert néhány perc múlva nagy felbolydulás támadt baloldalt, és gorombán kipenderítettek egy öregasszonyt, akit a férfiak pisszegése kísért az ajtóig. Lehajtottuk a fejünket, és megbújtunk a homályban.

Mikor elkövetkezett a prédikáció ideje, az egész templom elnémult, míg a szerzetes felkapaszkodott a szószékre. Még nem beszélt nyilvánosan az új kormány megalakulása óta. Ez ugyan nem növelte termetét (igaz, onnan, ahol álltam, úgyse láthattam volna semmiképp), ám annál nagyobb erővel töltötte el. Vagy talán valóban Isten szólott általa. Amilyen családiasán beszélt Róla…

– Legyetek üdvözölve, Firenze férfiúi! Nagy munka vár reánk a mai napon! Ahogyan a Szűz ment vala alá Betlehembe, hogy előkészüljön Megváltónk eljövetelére, úgy teszi meg városunk az első lépéseket az úton,, amely az üdvözüléshez vezet! Ujjongjatok, Firenze polgárai, mert a fény immár közel!

A helyeslés első hullámgyűrűje borzolta végig a tömeget.

– Az utazás elkezdődött! Vízen a megváltás hajója! Az Úrral voltam e napokban, tanácsát kértem, megbocsátásáért könyörögtem. Éj- és naphosszat nem mozdult el mellőlem, miközben leborulva vártam parancsait. „Ó, Istenem!” – kiáltottam vala. -„Add át e nagy munkát másnak! Hadd kormányozza Firenze magamagát e viharzó tengeren, én pedig hadd térek vissza magányos révembe!” – „Nem lehetséges” – feleli az Úr. – „Te vagy a kormányos, és a vitorlák befogták a szelet. Most már nincs visszatérés. ”

Újabb moraj támadt körülötte, ezúttal hangosabb, nógatva, hogy mondja tovább. Kénytelen voltam Julius Caesarra gondolni, amint undorral eltolja a koronát, és a tömeg minden visszautasítás után csak még nagyobb hévvel kínálgatja neki. .

– „Én Uram, én Uram!” – mondom. – „Prédikálni fogok, ha azt kell tennem! De miért kell nekem beleártanom magamat Firenze kormányzásába? Én csak egy egyszerű szerzetes vagyok!” Akkor azt mondja rettentő hangon az Úr: „Állj az élre, Girolamo! Ha szent várossá akarod tenni Firenzét, mély fundamentuma legyen a jámborságnak! Egy igaz erény ű kormány, ez a te feladatod! És amint félnél, én veled vagyok! Ha beszélsz, az én szavaim lesznek a te szájadban! A sötétség pedig eltakarodik, és nem lesz hely, ahová a bűnösök elrejtőzzenek!

Ám nehogy tévedésbe essél: nehéz lesz az út! Mert maga az államgépezet rothad, kikezdte azt a kapzsiság és a kéjelgés hajóférge! Mert törvényt kell látni azok fölött is, kik magukat jámboraknak képzelik, ama férfiúk és asszonyok felett, akik ezüst és arany kupákból isszák az én véremet, de fontosabb nekik a kupa, mint én; újra meg kell tanítani őket az alázatosság jelentésére! Ha pedig valakik hazug isteneket imádnak pogány nyelveken, pecsételtessék be az ő szájok! Akik a hús tüzelt bujtogatják, égettessék ki azokból a bujaság… Ha pedig valakinek előbbre való az ő orcája az enyémnél, töressék össze az ő tüköré, és fordíttassék befelé a tekintete, hogy meglássa lelkén a szennyfoltot…«

És e nagy munkában a férfiak haladnak az élen! Minthogy az ember romlása az asszonynak romlásával kezdődött, vaskézzel fegyelmezzed a hiú és gyarló asszonynépet! Az az igazán istenes állam, amelyben az asszonyok honn maradnak zárt ajtók megett, és a csendességben meg az engedelemben keresik megváltásokat!

Amiként a kereszténységnek büszkesége háborúba megy, hogy visszahódítsa az én Szentföldemet, úgy száll ki az utcákra a dicső firenzei ifjúság, hogy hadra keljen a bűnök ellen! Ok lesznek a jámborak hadserege, és még a föld is dallani fog a lépéseik alatt! És a gyengék, a hazárdjátékosok, a paráznák és a szodomiták, mindazok, akik lefitymálják törvényeimet, megfogják érezni az én haragomat!” Imigyen szólott hozzám az Úr! Én pedig engedelmeskedem! Magasztaltassék az ő neve, úgy a mennyben, mint itt a földön is! Magasztaltassék ez a mi nagy munkálkodásunk, amellyel felépül az Új Jeruzsálem!

És esküszöm, ha nem Isten volt benne, akkor nem tudom, micsoda, mert tényleg úgy beszélt, mint egy megszállott. Összeborzongtam, és abban a percben szerettem volna összetépni a rajzaimat, úgy esengve bocsánatért és isteni megvilágosodásért, habár ez a vágy inkább a félelemből, mint az üdvösség öröméből fakadt. Mert noha ezt éreztem, és a gyülekezet egy hangon kiáltott fel, hogy dicsérné a frátert, nekem arra a morajra kellett gondolnom, amely minden évben felcsap a Santa Croce terén, mikor eldöntik, melyik csapat a legjobb a labdajátékban; a férfiak akkor bőgnek így egy-egy váratlan, ügyes átadáson vagy cseles támadáson.

Erilához fordultam, hogy ő mit szól hozzá, és közben pont akkor emeltem följebb a fejemet egy vonalnyival, amikor az előttem álló férfi a másik lábára helyezte át a testsúlyát, hogy jobban lásson, és miközben oldalra sandított, belekerültem egy pillanatra a látómezejébe. Rögtön tudtam, hogy felfedeztek. Máris gördült felénk a suttogás. Erila, aki nálam jobban rá volt hangolva a hímek erőszakosságának gyorsaságára, megragadott, és vonszolni kezdett az ajtószárnyak rése felé, amelyen kirobbantunk, ép bőrrel, noha reszketve, a derűs decemberi délelőttbe, az Új Jeruzsálem hideg napsütésébe.


24

Miközben Savonarola a szószékről hirdette Isten városát, Erila és én a nyakunkba vettük Firenzét. Megfagytam a félelemtől a gondolatra, hogy zárt ajtók mögött éljek, ahol csak a magány és a kegyesség a társam. Még férjem bűnének szégyenfoltja nélkül is megbuknék minden vizsgán, amely elé Savonarola Istene állítana, márpedig túl sokat kockáztattam, hogy alázatosan alámerüljek a sötétségbe.

Többnyire a piacra jártunk. Bár az asszonyok kísértést jelenthetnek az utcán, a bevásárlást és a főzést akkor is el kell végezni, és ha elég vastag volt a fátyol, nehezen lehetett megkülönböztetni a kíváncsit az engedelmestől. Nem tudom, milyen most Firenze Mercato Vecchiója, de akkor maga volt a csoda, az élmények arénája. Mert bár a város többi részéhez hasonlóan ezt is összekente piszkával a zavaros élet, épp ez adta stílusát és lüktetését. Portékáiknak a céhek szellős, elegáns loggiákat építtettek a téren, és a tennék jellegének megfelelően kidíszítették őket. így a lábasjószágokat ábrázoló kerek domborművek alatt a hentesek, a halaké alatt a halkufárok vetélkedtek a vásárló figyelméért a pékekkel, tímárokkal, gyümölcsárusokkal, a gőzölgő ételes pultok százaival, ahol az égvilágon mindent lehetett kapni a párolt angolnától a frissen fogott, sült csukáig, és a rozmaringos disznósültig, amelyet a nyárson piruló, pecsenyelét gyöngyöző állatból kanyarítottak le. Mintha az élet összes szagát – a kovászt, a főzést, a bomlást, a halált – beleborították volna egy nagy kondérba. Sose láttam semmit, ami a Mercatóhoz lett volna fogható, és Isten firenzei királyságának e sötét első napjaiban mintha ez a piac testesített volna meg mindent, amire vágytam, és amit a legjobban féltem elveszíteni.

Mindenkinek volt valami eladnivalója, és akinek mégse, az a nincstelenségét adta el. Nem volt loggiája a koldusoknak, de helyette meghúzhatták magukat a négy templom lépcsőin, amelyek őrszemek módjára fogták körül a teret. Erila mondta, hogy több a koldus, amióta Savonarola átvette az irányítást. De hogy a megélhetés lett-e nehezebb, vagy a kegyesség-gyakorlás miatt fokozottabban elvárták az emberektől az alamizsnálkodást, azt nem lett volna könnyű eldönteni.

Engem leginkább a birkózó nyűgözött le. A tér nyugati bejáratánál állt egy kövön, és kíváncsi tömeg verődött össze körülötte. Erila azt mondta, régi ismerőse: hogy mielőtt felcsapott mutatványosnak, pankrátor volt, aki a parti homokpadkákra vitte ki a jelentkezőket. Akkoriban ügynöke is volt, aki a nevében tartotta a fogadásokat, és mindig sokaság biztatta ordítva a küzdőket, akik addig bukdácsoltak nyögve a fekete sárban, míg olyanok nem lettek, akár az Ördög. Erila később mesélte, hogy látta egyszer, amint olyan mélyre nyomta az ellenfele fejét a latyakba, hogy az csak hadonászással jelezhette, miszerint megadja magát.

Ám az ilyen mulatságok a fogadáson alapultak, és az új törvények miatt a birkózónak nem maradt más választása, minthogy más módon aknázza ki fenséges testét. Kötésig meztelenül állt, lélegzete párafelhőként gomolygott a hidegben. A törzse már-már állatias volt, vaskosan dagadó izmaival; a nyaka egészen olyan, mint a bikáé. A Minotauruszra kellett gondolnom, amint bömbölve megtámadja a hős Thézeuszt a labirintus közepén. Ám ő másmilyen elfajzása volt a természetnek.

Bőrét ragyogóra olajozta, és a karjára meg a mellére egy festett óriáskígyó csavarodott. Ha megfeszítette izmait, amitől hullámzott a bőre, csillogni és kúszni kezdtek a törzsén és a felkarján a vastag zöld-fekete gyűrűk. Vajon miféle festék tapadna meg ilyen zsíros bőrön? Iszonyú és igéző látvány volt. Annyira megbabonázott, hogy neveletlenül addig tolakodtam, míg ott állhattam előtte.

Ruházatom választékosságából ítélve, díjazást remélt tőlem. Előrehajolt. – Figyeljél csak, kicsi úrnő! – mondta. – Bár megemelhetnéd a fatyolodat, hogy igazán láthasd a csodát! – Félretoltam az arcomról a muszlint, ő pedig rám vigyorgott, akkora rést mutatva a két felső metszőfoga között, hogy elfért volna benne az Arno, aztán felém nyújtotta karjait, így a kígyó olyan közel kúszott hozzám, hogy megérinthettem volna. – Az Ördög is kígyó! Őrizkedjél a gyönyörűség titkos bűneitől egy férfi karjaiban!

Erila már a ruhám ujját rángatta, de leráztam magamról. –Hogy csináltad ezt a testeddel? – kérdeztem mohón. – Miféle festéket használtál?

– Dobjál néhány ezüstöt a dobozba, és megmondom. – A kígyó felágaskodott a másik vállán.

Belenyúltam az erszényembe, és fél florintot vetettem a dobozba. Fényesen csillogott a kopott rézpénzek között. Erila színpadiasan sóhajtott egyet a hiszékenységemen, majd kirántotta kezemből az erszényt, és a ruhaderekába gyömöszölte, hogy biztonságban legyen.

– Most pedig áruld el! – követeltem. – Tempera nem lehet. Akkor tehát gyapjúfesték?

– Gyapjúfesték és vér – felelte sötéten, és lekuporodott. Most már olyan közel került, hogy megérinthettem volna, olyan közel, hogy láttam bőrén a verejték és az olaj vékony hártyáját, éreztem fanyar testszagát. – Először belevagdosod a bőrbe, ilyen kis vágásokkal, nyissz, nyissz, nyissz, aztán egyenként beleszurkálod a színeket.

– Ó! Fájt?

– Hah!… Sivalkodtam, mint egy csecsszopó! De ha egyszer elkezdték, már nem akartam, hogy abbahagyják. így napról napra szebb és hajlékonyabb lett a kígyóm. A Sátánkígyónak asszonyi arca van, ezt, ugye, tudod. Hogy megkísértse a férfiakat. Ha legközelebb a kés alá fekszem, megkérem őket, hogy a te arcodat adják neki.

– Eh! – szisszent föl megvetően Erila. – Na nézd a hízelgőt! Csak még egy batkát akar.

Leintettem. – Tudom, ki csinálta ezt! – mondtam gyorsan. – A Santa Croce kelmefestői! Te is közölök való vagy, ugye?

– Az voltam – felelte, és alaposabban megnézett magának. –Honnan tudtad?

– Láttam a jeleket a bőrükön. Jártam ott egyszer, gyerekkoromban.

– Apáddal. A szövetkereskedővel – mondta.

– Igen! Igen!

– Emlékszem rád. Kicsi voltál, parancsolgatós, és mindenbe beleütötted az orrodat.

Hangosan fölkacagtam. – Csakugyan! Jól emlékszel!

Erila cöcögött. – Már elvettem tőle az erszényt, tuskó! Nincs több ezüst!

– Nekem nem kell a pénzed, asszonyság! – mordult rá a férfi. Többet keresek én a karom feszegetésével, mint te az utcán éjszaka, mikor olyan sötét van, hogy nem látszol a feketeségben!

– Visszafordult hozzám. – Igen, emlékszem rád. Szép ruhád volt, és ilyen kis csúf, durcás képed – mégse féltél semmitől.

A szavai úgy értek, mint egy gyors késszúrás. Lehet, hogy hátráltam egy lépést, de ő még közelebb dugta hozzám az arcát.

– Hanem mondok neked valamit. Én nem tartottalak rútnak. Egyáltalán nem. Azt gondoltam, hogy zamatos vagy. – Az utolsó szónál a kígyó lustán gyűrűzni kezdett felém, a férfi körbe-körbe jártatta a nyelvét az ajkai mögött, majd kidugta a nyelve hegyét, és megrezegtette. Olyan leplezetlenül buja mozdulat volt, hogy a gyomrom összeszorult az émelygő izgalomtól. Gyorsan elfordultam, és törtetni kezdtem Erila után, aki már kikönyökölte magát a sokaságból, de még akkor is hallottam a mutatványos durva nevetését.

Erila olyan dühös volt rám az engedetlenségemért, hogy percekig szóba sem akart állni velem. De mikor ritkásabb lett a tömeg, megállt és rám nézett. – Jól vagy?

– Igen – feleltem, bár gyanúm szerint egyáltalán nem voltam jól. – Igen.

– Na, most már talán megérted, miért járnak az úrihölgyek kísérővel az utcán. Miatta meg ne bucsálódj. Meg vannak számolva a napjai. Ha ez az új hadsereg rátalál, olyan gyorsan fellógatják, hogy mind a két becses kígyója lelöttyed a rémülettől.

De én nem intézhettem el egy vállrándítással se a mutatványos testének szépségét, se a rám tett megjegyzéseinek igazságát.

– Erila! – állítottam meg ismét.

– Mi az?

– Tényleg olyan rút vagyok, hogy ennyi év után is rám lehet ismerni?

Erila horkantott, és váratlanul magához ölelt. – Eh! Nem a rútságodra emlékezett ez, hanem a bátorságodra. Isten irgalmazzon nekünk, mert ez a bátorságod több bajba fog keverni, mint a külsőd valaha is keverhetne.

Azzal vonszolni kezdett a keskeny utcákon hazafelé.


De éjszaka sem verhettem ki a fejemből a férfi bőrének varázsát. Rosszul aludtam, álmaimat a hüllő izmai nyomorították lidércnyomássá. Verejtékezve ébredtem, és csapkodtam, hogy letépjem magamról a gyűrűit. Átizzadt hálóingem hidegen tapadt rám. Lehámoztam magamról, és a ruhásládámhoz tántorogtam, hogy keressek egy másikat. Az utcai fáklyák tompa fényénél megláttam a felsőtestemet a faburkolaton függő kis tükörben. Egy pillanatra megtorpantam a meztelenségemtől. Arcom tele volt nehéz árnyékokkal, mellem alatt csapdába esett a sötétség. Nénémre gondoltam, ahogy szépsége magabiztos tudatától tündöklik az esküvőjén, és hirtelen nem bírtam elviselni az ellentétet. Igaza volt a mutatványosnak. Nincs bennem semmi, amiben örömét lelhetné a szem. Olyan rút vagyok, hogy csak a rútságomért emlékeznek rám a férfiak. Olyan rút vagyok, hogy azt még a féljem is ízléstelennek találja. Eszembe jutott a festő leírása a Paradicsomból a sötétségbe űzetett Éváról, ahogy vonít, mert most már tudja, hogy szégyellnie kell a pőreségét. Őt is kígyó csábította el, villás nyelve törte meg Éva ártatlanságát, miközben gyűrűi kiszorították zsákmányából az életet. Visszamásztam az ágyba, és összegömbölyödtem. Valamivel később az ujjam megindult a rés felé, testemben keresve vigasztalást, amit senki mástól nem kaphatok meg. Ám az éjszaka keserű volt a bűntől, és ujjaim féltek az édességtől, amit találhatnának. Inkább álomba sírtam magamat, és elhagyatottságom volt a társam.

25

A következő hetekben Isten és az Ördög csatázott a városban, Savonarola naponta prédikált, az utcákon fiúbandák tűntek fel, az új egyház harcosai, akik megfenyítették a túlságosan feltűnősködő firenzeieket, és hazazavarták az asszonyokat.

Viszont Plautilla néném, akinek mindig volt érzéke az időzítéshez, pont ezt a pillanatot választotta, hogy felülmúlja önmagát. Karácsony hajnalán Erila ébresztett a hírrel: – Hírnök érkezett anyád házától. Nénéd éjszaka leánykát szült. Anyád most nála van, de hazafelé menet meglátogat.

Anyámat hat hete nem láttam, az esküvőm óta. Noha volt idő, amikor keménynek és túlféltőnek éreztem a szeretetét, senki más nem értette meg ennyire az önfejűségemet, és nem szeretett azzal együtt is, vagy talán épp azért. Ám ugyanezt az asszonyt a múltja összekötötte a fékemmel, és volt egy fia, aki megszervezte a saját testvére vesztét. Mire délután megérkezett, szinte féltem találkozni vele. Sérülékenységemnek az se tett jót, hogy férjem az éjszaka folyamán távozott, és még nem tért vissza.

Eléje mentem a fogadószobába, ahogy jó feleséghez illendő, noha ez a helyiség sivár és hideg volt ahhoz képest, amit anyám annyi ízléssel rendezett be régi otthonomban. Felálltam, mikor belépett, és összeölelkeztünk. Miután leültünk, rám vetette szokott fürkésző tekintetét.

– Nénéd csókoltat. Büszke, mint a pávagalamb, és kitűnő kedélynek örvend. A kicsinek is jó tüdeje van.

– Istennek legyen hála – mondtam.

– Úgy bizony. Hát te, Alessandra? Jól nézel ki.

– Jól is vagyok.

– És a férjed?

– Ő szintúgy.

– Sajnálom, hogy elkerültük egymást.

– Igen… Biztos vagyok benne, hogy nemsokára hazatér.

Egy pillanatra elhallgatott. – Tehát. A kapcsolatotok…

– Nagyszerű – közöltem sziklaszilárdan.

Láttam, hogy érzékeli a hangomban a rideg elutasítást. Megint próbálkozott. – Nagyon csendes a ház. Mivel töltöd az idődet?

– Imádkozom – feleltem. – Ahogyan tanácsolta. És hogy a következő kérdésére is válaszoljak, még nem vagyok állapotos.

Elmosolyodott a naivságomon. – Nos, én nem aggódnék. Nővéred e téren gyorsabb volt a szokásosnál.

– Könnyen a világra jött a baba?

– Könnyebben, mint te – felelte gyengéden. Tudom, e célzással engem akart meglágyítani maga iránt. De rólam lepergett.

– Maurizio gazdag ember lesz ma.

– Valóban. Bár nem kétséges, hogy jobban szeretett volna fiút.

– Akkor is. 400 florintot tett föl a lányra. Nem örökös, de ez jó alap a móringhoz. Beszélnem kell Cristoforóval, hogy ő is így cselekedjék, majd ha eljön az időm.

Elégedett voltam ezzel a kijelentésemmel, mert nagyon úgy hangzott, ahogy elgondolásom szerint egy feleségnek kell beszélnie.

Anyám rám meredt. – Alessandra?

– Igen? – feleltem üdén.

– Minden rendben van, gyermekem?

– Természetesen. Semmi oka, hogy a jövőben aggódjon értem. Ne feledje, férjes asszony vagyok.

Hallgatott. Mondani akart még valamit, de láttam rajta, hogy zavarba hozza ez a rideg, fegyelmezett fiatalasszony, aki vele szemben ült. Vártam, hadd sűrűsödjön a csend.

– Ön meddig volt az udvarnál, anyám?

– Hogyan?

– Férjem beavatott Lorenzo il Magnifico napjairól őrzött emlékeibe. Azt mondja, az egész udvar az ön szépségének és szellemének dicséretét zengte.

Azt hiszem, akkor se hűlt volna el jobban, ha ököllel esek neki. Én bizonyosan sose tapasztaltam még, hogy ne találjon szavakat. – Én… nem… én sose voltam az udvarnál. Csak látogatóban jártam ott… néhányszor… amikor fiatal voltam. A bátyám vitt oda. De…

– Tehát ismerte a férjemet?

– Nem. Nem… Illetve – ha ott volt, lehet, hogy látnom kellett, de nem ismertem, én… ez nagyon régen volt.

– Akkor is meg vagyok lepve, hogy sose beszél róla. Ön, aki olyan nagy súlyt fektet rá, hogy ismerjük a történelmet. Nem gondolta, hogy érdekelne minket?

– Régen volt – ismételte. – Nagyon fiatal voltam… nem sokkal idősebb, mint te most.

Csakhogy én ebben a pillanatban nagyon öregnek éreztem magamat. – Apám is az udvarnál volt? Ott ismerték meg egymást? – Mert azt tudtam apámról, hogy ha ő cseresznyézett volna egy tálból ekkora urakkal, akkor nem győzne mesélni róla a gyerekeinek.

– Nem – felelte, és ennél a szónál már megkeményedett a hangja. Visszanyerte a higgadtságát. – A mi házasságunkra később került sor. Tudod, Alessandra, noha igazán csodálatra méltó ez a szenvedélyed a múlt iránt, azt hiszem, most jobban tennénk, ha a jelenről beszélnénk. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tudnod kell, hogy apád nincsen jól.

– Hogyhogy nincs jól?

– Nos… el van csigázva. A megszállás és a firenzei változások erősen megviselték.

– Én meg még azt képzeltem, hogy jól keres rajtuk. Úgy hallottam, hogy a franciák készséggel fizettek a kelméinkért.

– Ez igaz. Csakhogy apád nem volt hajlandó üzletet kötni velük. – Ezt hallva csak még jobban szerettem érte. – Attól félek, ez az elutasítás rásütötte az ellenzékiség bélyegét. Mindazonáltal bizakodom, hogy nem hoz ránk bajt a jövőben.

– Akkor apának tudnia kell, hogy nem számíthat kormányhivatalra többé. Mostantól Picsogók ülnek a nagy tanácsteremben – mondtam, a tolvajnyelvi nevükkel illetve Savonarola követőit. Anyám megriadt. – Ne aggódjék, nyilvánosság előtt nem használok ilyen szavakat. Férjem kimerítően tájékoztat a városban lezajló változásokról. Önhöz hasonlóan én is hallottam az új törvényekről, amelyek büntetik a szerencsejátékot és a paráználkodást. – Szünetet tartottam. – És a szodómiát.

Megint elállt a lélegzete.

– A szodómiát – ismételtem. – Ami olyan súlyos bűn, hogy csak nemrég értettem meg a jelentését. Úgy érzem, ilyen téren kissé hiányos volt a neveltetésem.

– Nos, ez nem olyan dolog, amelyről jó családban tudomást kellene venni – felelte, most már minden ízében olyan ridegen, mint én. E szavakban megnyilatkozott árulásának egész förtelme, és bár alig hittem a fülemnek, olyan düh öntött el, hogy nehezemre esett egy szobában maradnom vele. Felálltam, arra hivatkozva, hogy dolgom van. Nem mozdult.

– Alessandra – mondta.

Egykedvűen bámultam rá.

– Drága gyermekem, ha boldogtalan vagy…

– Boldogtalan? Miért? Mi tehetné boldogtalanná a házasságomat? – És továbbra se vettem le róla a szememet.

Felállt, kirohanásom megfutamította. – Apád szeretné, ha meglátogatnád. Igen nyomasztja mostanában az üzletmenet. Nem a mi államunk az egyetlen, ahol felfordulás van, és a túl sok politika nem tesz jót a kereskedelemnek. Úgy gondolom, kissé felvidíthatná kedvenc lányának látogatása – mondta lágyan. – Mint engem is.

– Valóban? Azt hittem, bátyáim többet időznek otthon, amióta szigorúbban ítéljük meg az ifjonti huncutságokat.

– Az igaz, hogy Luca megváltoztatta a szokásait – mondta anyám. – Attól félek, Savonarola új támogatót nyert a bátyád személyében. Ezt tudnod kell, ha vele beszélsz. És Tomaso… – Félbeharapta a mondatot, és megint láttam rajta a félelmet. – Nos, őt nem sokat látjuk mostanában. Azt hiszem, többek között ez is aggasztja apádat. – Lesütötte a szemét.

Már az ajtónál járt, és én még mindig nem szóltam. Akkor megfordult. – Ó, csaknem elfelejtettem! Hoztam neked valamit. A festőtől.

– A festőtől? – Az ismerős, édes fájdalom felütötte a fejét, majd összegömbölyödött a belsőmben. Életünkben annyi volt a dráma, hogy az utóbbi időben nem gondoltam rá.

– Igen. – Kihúzott valamit a táskájából: egy fehér muszlinba burkolt papírt. – Reggel adta ide. Ez az ő ajándéka az esküvődre. Azt hiszem, elszomoríthatta, hogy nem vele csináltattuk a kelengyeládát, bár apád elmagyarázta neki, hogy nem volt rá idő.

– Hogy van?

Vállat vont. – Elkezdte a freskókat. De nem láthatjuk, amíg nincsenek készen. Nappal a segítőivel közösen dolgozik, éjszaka egyedül. Akkor lép csak ki a házból, ha templomba megy. Különös fiatalember. Ötven szót ha váltottam vele, amióta nálunk van. Azt hiszem, valóban jobban otthon érezte magát a kolostorában, mint a mi világias városunkban. De apád még mindig hisz benne. Bizakodnunk kell, hogy festésben ugyanolyan erős, mint a hitében.

Elhallgatott. Talán azt remélte, hogy feloldhatja némaságomat a pletykák ígéretével. De én továbbra se voltam hajlandó megnyílni. Gyorsan megcsókolt, és elment.

A szoba kihűlt új magányosságomtól. Megtiltottam magamnak, hogy a friss hírekre gondoljak, mert ha ezt tenném, a fájdalom olyan szakadékába zuhannék, amelyből sose kerülök ki. A festő ajándékával foglalkoztam inkább.

Óvatosan kibontottam a muszlint. Tempera táblakép volt benne, körülbelül akkora, mint egy nagy templomi Biblia: Miasszonyunk képmása. A jelenet harsogott a firenzei színektől, a háttérben látszottak a város jellegzetességei: a nagy kupola, a szövevényesen keskenyedő loggiák és terek, a rengeteg templom. Középen ült a Boldogságos Szűz, két kezét {milyen szépen festett kezek) nyugodtan összekulcsolva az ölében, és a feje körül arany dicsfény mutatta a világnak, hogy ő Isten anyja.

Ez eddig nyilvánvaló. De vajon Mária életének melyik pillanatát választotta a festő? Miasszonyunk lélegzetelállítóan fiatal volt, és abból, ahogy merőn elnézett a szemlélő mellett, kitetszett, hogy figyel valakire. Holott sehol se volt egy lelkes angyal, ki üdvözítő hírt hozzon, se egy ficánkoló vagy alvó baba, kiben örömét lelhesse. Arca hosszúkás volt és telt, túlságosan telt, hogy szép lehessen, bőre meg sem közelítette a divat előírta halványságot, mégis volt benne valami komolyság, sőt, feszültség, ami vonzotta a szemet.

Hosszú idő elteltével az arc feltárt még valamit. Mária nem annyira könyörgő volt, mint firtató: kérdő volt a tekintete, mint aki alaposan meg akarja érteni, mit várnak tőle. Mert ha nem érti meg, még az is elképzelhető róla, hogy nem engedelmeskedik.

Röviden, egyfajta lázadás mutatkozott benne, olyan, amit még sose láttam Madonnán. Ám e törvénytörő mivoltában is jól ismertem. Mert az arca az enyém volt.

26

Sokáig virrasztottam, gondolataim ide-oda száguldoztak O anyám bűne és a festő vétsége között. Hogy volt képes így elárulni az anyám? Mi ütött a festőbe, hogy egy ilyen képet alkotott? Ültem hálószobám ablakában, néztem ki a városra, amelyből most még inkább ki voltam tiltva, mint az apai háznál telt leánykorom idejében, és azon töprengtem, hogy miként is fordult a reménykedés reménytelenséggé. Ott üldögélve pillantottam meg a sötétségből előrohanó első hópelyheket. Mivel pedig a havazás ritkaságszámba megy a városunkban, akaratom ellenére is elbűvölt, ezért fent maradtam. Eképpen lettem tanúja a nagy hóvihar érkezésének.

Két nap, két éjszaka tombolt: olyan sűrűn havazott, és olyan vadul kavarta a szél, hogy még nappal is alig lehetett látni az utca másik oldalát. Mikor végre kidühöngte magát, nem lehetett ráismerni a városra: az utcák jobban hasonlítottak a kátyús vidéki utakra, a buckák sok helyütt az első emeletig torlódtak, és annyi eső fagyott meg, hogy mintha kristályból fűzött, zuhatagos függönyökkel díszítették volna fel a firenzei ereszeket. Amilyen gyönyörű volt, Isten is alkothatta volna, új keletű tisztaságunk dicsőítésére. Habár mások azt mondták, Urunk egyesítette erőit Savonarolával, és miután a hőséggel nem égethette ki a bűnt, most a hideggel próbálja kifagyasztani belőlünk.

Egy darabig mindenki az időjárásról beszélt. A folyó olyan vastagon befagyott, hogy a gyerekek máglyákat rakhattak a jégen. Elsőnek a csónakosoknak kopott fel az álla, mert a firenzeiek megtanultak a vízen járni. Évekkel ezelőtt, még gyerekkoromban volt egy akkora hóvihar, hogy betakarta a várost: az emberek az utcára csődültek, hószobrokat gyúrtak, és Lorenzo szobrásziskolájának egyik növendéke egy Firenzét jelképező oroszlánt épített a Medici-palota kertjében. Olyan élethűre sikerült, hogy Lorenzo megnyitotta a palota kapuit, hadd lássák a polgárok is. Ám most szó sem lehetett efféle léhaságokról. Esténként, sötétedés után úgy elcsendesedett a város, mintha az emberek belefagytak volna a tájba. Férjem háza annyira huzatos volt, hogy ennyi erővel az utcán is lakhattunk volna, bár belátom, butaság ilyet mondani, mert igenis voltak emberek, akik megfagytak az otthonukban, nekünk meg legalább a lábunkat melegítette a tűz, még ha a hátunkat meg is veszte az Isten hidege.

A második héten a hó fekete jéggé változott, ami olyan csúszós volt, hogy csak az ment ki az utcára, akinek halaszthatatlan dolga akadt. A komor sötétség beszivárgott a lelkekbe, és úgy látszott, sose akar vége lenni. Alig volt fény az őrjítően hosszúra nyúló nappalokban. A férjem egyre kevésbé győzte türelemmel, hogy nem találkozhat a bátyámmal, és éhsége egy idő után kikezdte az udvariasságát: visszavonult előlem a dolgozószobájába, ahonnan ki se mozdult késő éjszakáig. Elzárkózása jobban felzaklatott, mint amennyire hajlandó voltam bevallani magamnak. Aztán egy reggelen a cudar idő ellenére is elment hazulról, és sötétedéskor sem tért haza.

Ha ő elmehet, én is megtehetem. Hagytam egy levelet Erilának, és másnap reggel egyedül nekivágtam, hogy meglátogassam a nővéremet.

Olyan hideg volt az utcán, hogy csak aprókat lehetett lélegezni, mert a levegő valósággal perzselte az orrlyukakat. Az emberek lassan mentek, kizárólag arra figyelve, hova teszik a lábukat. Néhányan tasakot vittek, amelyből maguk elé homokkal kevert földet hintettek, mintha a madaraknak szórnák a szemet. Só jobb lett volna, de az túlságosan értékesnek számított, hogy az útra lehessen pocsékolni. Só és homok nélkül ezért nyaktörő vállalkozás lett a kirándulásból. Bár a két ház nem volt messze, szakadt szoknyámra feketén kérgeseden rá a sár, mire megtettem az alig ötvenöt ölnyi utat.

Plautilla hüledezve, mindazonáltal tárt karokkal fogadott; a tűz mellé ültetett, és nem győzött kárálni húgának vakmerőségén és oktondiságán. Milyen más volt az ő háza, mint az enyém. Nem volt olyan előkelő és patinás, egyben kevésbé volt huzatos, viszont több tűz fűtötte, és egy pillanatra sem szünetelt az a családias sürgés-forgás, ami fájón emlékeztetett a gyerekkoromra. Plautilla kényelmes melegben élt, nem marta vörösre az orrát a hideg, bár meg kell mondanom, a gyermek nélkül is majdnem olyan kövér volt, mint várandósan.

A bravúros időzítés ellenére néném szülése nem volt oly alázatos, mint Miasszonyunké. Bár annyit elmondhatunk a védelmére, hogy miután a megszállással egyidőben kellett bezárkóznia a házába, jó darab ideje nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, és senki sem tájékoztatta, mennyi minden megváltozott. Ha a Fényűzési Rendőrség netán ezt az időt választotta volna, hogy ellenőrizze a gyermekszobát, a babának alig maradt volna ruhája, és a bútorok zöme is kikerül az utcára. Szerencsére itt még nem tartottunk. Még nem.

Karomba tette gyűrött arcú, bömbölő unokahúgocskámat, aki kötelességtudóan sivalkodott, amíg a szoptatós dajka át nem vette, és a mellére nem tette, ahol a kicsi úgy habzsolt, akár egy bárányka, hangos mohósággal cuppogva és nyeldekelve. Plautilla kövér és diadalmas derűvel nézte őket.

– Most már értem, mire teremtették az asszonyokat – sóhajtotta. – Bár azt nem bántam volna, ha Éva legalább egy kicsit megkímél a szülés gyötrelmeitől. El nem hinnéd, hogy fáj. Szerintem rosszabb, mint a strappado. Isten igazán kegyelmes volt Miasszonyunkhoz, amikor mentesítette ettől a tehertől. – Újabb nyalánkságot dobott a szájába. – De nézd már meg! Hát nem a leggyönyörűbb pólya lett édesapa batisztjából? Nézd csak meg jól, hogy mire számíthatsz. Nem gondolod, hogy egy gyermek sokkal tökéletesebb alkotás, mint a ti összes irkafirkátok?

Egyetértettem, habár Plautilla legfeljebb háromszor vagy négyszer vette a kezébe a látogatásom alatt, különben az úti poggyászhoz való holmit válogatta, amellyel a gyermek és a dajka még ezen a héten elutazik vidékre, tehát nem egészen láttam, mennyiben változtatja meg a néném életét az anyaság. Ami Mauriziót illeti, hát, abban a néhány percben, amíg mutatkozott, inkább mintha untatta volna az egész. Bár akkoriban a férfiak a csecsemőknél sokkal fontosabb dolgokkal foglalkoztak. És ez különben is csak egy kislány volt.

– Anyától hallom, hogy jól vagy, de nagyon alázatos lettél. Meg kell mondanom, kissé szürkének látszol.

– Nagyon szürkének – helyesbítettem. – De a világ is szürkül. Meg vagyok lepve, hogy veled nem közölték.

– Ó, miért mennék ki a házból? Megvan itt mindenem, ami kell!

– És ha a kicsi elutazik? Akkor mit fogsz csinálni?

– Megtisztulok, és amint kipihentem magamat, nekilátunk a következőnek – válaszolta szemérmes mosollyal. – Maurizio nem nyugszik, amíg nincs egy sereg fiunk az új köztársaság vezetésére!

– Jó neki – mondtam. – Ha elég sebesen hozod a világra őket, lehetnek Isten új harcosai.

– Igen. Ha már a harcosoknál tartunk, láttad mostanában Lucát?

A fejemet ráztam.

– Nos, akkor tudd meg, hogy megváltozott. Két napja itt járt, hogy megnézze Illuminatát. Tetszik a név? Mint egy új fény az égbolton! Luca azt mondta, pontosan korunkhoz illő név, és hogy áldott az én méhemnek gyümölcse. – Kacagott. – Képzeld el a mi Lucánkat, ahogy ilyesfajta nyelvezetet használ! Mellesleg borzalmasan festett. Az orra kékre fagyott a járőrözéstől. A haját olyan kurtára nyírta, akár egy szerzetes. Habár azt hallottam, vannak köztük fiatalabbak, akik valóban az angyalokhoz hasonlatosak.

Viszont le merném fogadni, hogy úgy bökdösnek, mint az ördögök, gondoltam, mert eszembe jutott a csapat a katedrális előtt. A dajkára sandítottam. Le sem vette a szemét Illuminatá-ról, aki mereven bámult rá. Ő is az új állam híve? Manapság nehéz eldönteni, ki előtt beszélhetünk.

– Ne aggódj! – súgta Plautilla, mert elcsípte a pillantásomat. – Nem Firenzébe való. Alig ért minket.

Ám az a villanás a dajka mélyen ülő szemében mást látszott bizonyítani.

– Találd ki, mit hozott ajándékba Luca? Savonarola prédikációinak gyűjteményét! Ehhez mit szólsz? Azon frissiben a nyomdából! Ezt képzeld el, most már ki is nyomtatják őket! Pár hónap alatt három új nyomda is nyílt a Via Librain, csak azért, hogy az új igét szolgálják! Emlékszel, mikor anya mondogatta, hogy közönséges dolog olyan könyvet vásárolni, amit gépezettel állítanak elő? Mert a szavak szépségét… – Belesült.

– … – fele részben a toll adja, amely másolta őket – mondtam. – Mert a másolók a szeretetüket és az odaadásukat öntötték bele az eredeti szövegbe.

– Ó! Hogy te hogy emlékszel mindenre! Nohát ez nincs többé. Ma már az úriemberek is nyomtatott könyvet vásárolnak. Úgy hallom, borzasztóan divatos! Csak gondolj bele! Alighogy kimondták, már a kezünkbe is kerül! Hogy akik nem tudnak olvasni, azok is felolvastathassák maguknak. Nem is csoda, ha olyan rajongótábora van!

Bár a figyelmét inkább lekötötték a divat újításai, azért a nővérem nem ostoba, és azt hiszem, ha járt volna templomba ebben az időben, nemcsak ámuldozást, de egyfajta félelmet is keltettek volna benne a barát izzó szavai. Csak hát a házasság és az anyaság gyönyörei meglágyították az agyát. – Igazad van –mondtam halkan. – De én akkor is vámék egy kicsit, mielőtt felolvasnám Illuminatának.

A dajka lesütötte a szemét, és egy pillanatra levette a melléről a kisdedet, aki felháborodott sivalkodással szakította félbe a beszélgetésünket. Ottlétem alatt nem hoztam szóba többé a kérdést.


Olvadt, mikor néhány nap múlva hazamentem.

Az utcánk sarkán az olvadás feltárt egy félig fagyott kutyadögöt, amelynek felhasított gyomrában mocorogtak a fekete zsigerek, mert a nyüvek túlélték a hideget. Élet és halál szaga keveredett ott. A házam szaga is megváltozott. Mintha egy idegen állat vette volna be magát hozzánk. De lehet, hogy csak azért éreztem így, mert az udvaron ott láttam Tomaso kipányvázott lovát is a Cristoforóé mellett. Mindkettő fénylett az izzadságtól. Meghitt közelségben várták, hogy a lovász lecsutakolja őket. A fiú félbehagyta a munkáját, hogy egy biccentéssel üdvözöljön. Én is bólintottam. Ugyan miért voltam benne olyan biztos, hogy a sokadik alkalommal gondozza így a két állatot?

Erila elcsípett, mielőtt elértem volna a szobámig. Azt vártam, hogy megszid a távollétemért, ám ehelyett már-már erőltetett vidámsággal fogadott.

– Hogy van a nénéd?

– Kövér – mondtam. – Több értelemben.

– Hát a baba?

– Nehéz megállapítani, annyira összehányta magát tejjel. De hangja, az van. Gondolom, életben fog maradni.

– A bátyád van itt. Tomaso. – Képzelődtem, vagy csakugyan szúrósan nézett rám?

– Valóban? – kérdeztem foghegyről. – Mikor érkezett?

– Egy nappal azután, hogy elmentél – felelte, és mímelt hanyagsága körülbelül annyira volt őszinte, mint az enyém. Tehát ő is tudja? Mindig is tudta? Mindenki tudta, csak én nem?

– Hol vannak most?

– Imént jöttek meg a lovaglásból. Azt… azt hiszem, a fogadószobában vannak.

– Esetleg közölhetnéd velük, hogy itthon vagyok. Nem… nem, inkább magam megyek hozzájuk.

Kikerültem, és felsiettem a lépcsőn, sebesen, mielőtt elfogy a bátorságom. Éreztem a hátamban Erila tekintetét. Egy nappal azután, hogy elmentem. Én szégyenkeztem a férjem nyers vágya miatt. És magam miatt.

Halkan benyitottam. Otthonos kényelembe helyezték magukat. Az asztalról még nem szedték le a vacsora maradványait, amihez jó bort bontottak, a levegő sűrű volt a fűszerek illatától. Úgy látszott, örömükre szolgált a vacsora. A kandallónál álltak, közel a tűzhöz, még közelebb egymáshoz, noha nem érintették egymást. A felületes szemlélő két barátot látott volna, akik megosztoznak a melegen, ám én csak a feszültséget éreztem közöttük, amelyből, mint két égő tuskóból, pattogtak a szikrák.

Tekintettel az új törvényekre Tomaso mértéktartóbban öltözött, bár nekem úgy tűnt, hogy némi háj rakódott arra a szemrevaló arcára. A huszadikat taposta, ami nem éppen férfikor, de ahhoz elég, hogy tartania kelljen a szigorúbb büntetéstől. Tegnap mesélte Plautilla, hogy Velencében levágják a szodómián kapott ifjabb férfiak orrát? A szajhák büntetését mérik rájuk, ahogy elférfiatlanodott állapotukhoz illik, hátha kiirtja belőlük a hiúságot. Most jöttem rá, miért csonkították meg azt a fiút, aki esküvőm reggelén hevert a Battistero lépcsőjén. Háborúzásunk évei alatt egyszer se gondoltam ilyen kegyetlenségeket a bátyámról, és megrémített, hogy most ezt teszem.

Ő látott meg elsőnek; összeakadt a pillantásunk a férjem válla fölött. Egymás kínzói voltunk világéletünkben: ő az öszvér, amely nagyot tud rúgni, én a szúnyog, amely hat helyen is megvérzi az öszvért, mire az eltalálja.

– Üdvözöllek, húgom – mondta, és esküszöm, hogy diadalmassága alatt ott lapított a félelem.

– Üdvözöllek, Tomaso. – Tudtam, hogy különös lehet a hangom, mert alig volt annyi levegőm, hogy kikényszerítsem a torkomon a nevét.

A férjem azonnal megfordult. Egyazon sima mozdulattal húzódott el a szeretőjétől, és indult felém. – Isten hozta itthon, kedvesem! Hogy van a nővére?

– Kövér. Több értelemben is. – Hála legyen Istennek az emlékezetért.

Néhány kusza tánclépés következett, amíg elrendeztük magunkat a szobában, Cristoforo az egyik széken, én a másikon, Tomaso a közelünkben, egy kis pamlagon. Férj, feleség, sógor: kellemes családi csoport Firenze kulturáltabb krémjéből.

– És a gyermek?

– Szép. – Szünet. Hogy is hangzott Savonarola bölcsessége az asszonyokról? A hitves legnagyobb erénye az engedelmesség után a csendesség. Ám aki igazi hitves akar lenni, annak igazi férjre van szüksége.

– Plautilla hiányolt – mondtam Tomasónak. – Azt mondja, te vagy az egyetlen, aki még nem látogattad meg.

Lesütötte a szemét. – Tudom. Sok dolgom volt.

Nyilván a fodrokat vagdostad le a ruháidról, gondoltam, ám ekkor észrevettem, hogy viseli az esküvői ezüst övét. Mintha gyomron vágtak volna. – Meglep, hogy ilyen sokat jársz el. Az ember azt hinné, mostanában kevésbé csábít a város.

– Hát… – Villámgyors pillantást vetett Cristoforóra. – Nem igazán… – Elhallgatott, kissé megvonta a vállát. Láthatólag utasítást kapott, hogy ne kötözködjék velem.

Megint csend lett. A férjemre néztem. Engem nézett. Rámosolyogtam, de nem nagyon mosolygott vissza.

– Tomaso meséli, hogy tisztogatásokat tartanak a kolostorokban – mondta nyájasan. – Eltávolítják a túlságosan ékes miseruhákat, és az összes műalkotást, ami nem felel meg az illendőség savonarolai fogalmának.

– Mihez fog kezdeni ennyi elkobzott kinccsel? – kérdeztem.

– Senki sem tudja. De nem csodálkoznék, ha. nemsokára füst terjengene a városban.

– De azt csak nem meri!

– Nem gondolom, hogy a merészségen múlik. Azt teszi, ami neki tetszik, amíg a nép vele tart.

– Mi lesz a Medici-gyűjtemény megmaradt részével? – kérdeztem. – Azt csak nem pusztítja el?

– Nem. Valószínűbb, hogy azt fogja javasolni, árverezzék el.

– Akkor írjon listába mindenkit, aki vásárol belőle – mondtam epésen. – Fékeznie kell a szépség utáni vágyát, Cristoforo, nehogy más okokból kipécézzék.

Könnyedén bólintott, elismerve érvelésem okosságát. Végigmértem Tomasót. – No, és ahhoz mit szólsz, hogy mi a véleménye priorunknak a humanizmusról? – kérdeztem, mert be kellett bizonyítanom, milyen sekélyes. – Bizonyára örökösen e körül forognak a gondolataid? – Kissé összeráncolta a szemöldökét. Te csak ne fintorogj, gondoltam. Több fájdalmat okoztál másoknak, mint amennyit egész életedben el kellett viselned.

– Tehát! – folytattam, miután nyilvánvaló lett, hogy Tomaso nem fog visszacsapni. – Hallom, Luca beállt Isten harcosának! Reméljük, ott nem szereztél magadnak ellenséget!

– Luca? Nem. Ő csak szereti a katonáskodást. Te sose láttad annak idején az utcán. Szeret verekedni. Ha nem a franciákkal, akkor a bűnösökkel. Ebben leli gyönyörűségét.

– Nos, azt mindenki másutt leli meg. – Szünetet tartottam. –Anya azt mondja, hogy sose vagy otthon. – Megint szünetet tartottam. Ezúttal hosszabbat. – Tud rólad, igaz?

Riadtan nézett föl. – Nem! Miért mondod ezt?

– Mert anyám ilyen hatást kelt. Netán Luca érezte szükségét, hogy meggyónjon a nevedben.

– Már megmondtam, hogy Luca nem árulna el! – közölte rosszkedvűen. – Különben sem tud eleget.

Én viszont igen, gondoltam. Forrósodott közöttünk a levegő. A düh úgy nyomult fölfelé a torkomban, mint a hányás, és éreztem a szoba másik végéből, hogy a férjem, a férjünk egész testében megfeszül. Tomaso újabb pillantást vetett rá, ezúttal nem is annyira leplezve, tunya pillantást, amely cinkosságról, izzadságról és vágyról beszélt. Miközben én a csecsemőnek gügyögtem és pelenkát hajtogattam, ők itt fetrengtek távollétem dicső biztonságában. Megvesztem a faj dalomtól.

– Azért ismerd el, hogy van ebben egyfajta szimmetria: az egyik fiú az égbe tart, a másik a pokolba. Szegény szüleinknek még szerencséjük, hogy a lányaik férjhez mentek. Hogy örvendezhettek, Tomaso, mikor a figyelmükbe ajánlottad a kérőmet! – mondtam csendesen, de annál gonoszabbul.

– Ó, mert te persze feddhetetlen voltál! – vágta rá olyan sebesen, ahogy a vas odaugrik a mágneshez. – Talán ha egy kedvesebb húgocskám van, másképp történik minden!

– Áh! – Elfordultam ültömben, hogy ne lássam a figyelmeztető jeleket, amelyeket a férjem ad. – Tehát így történt! Megszülettél Istenre áhító, tiszta lélekkel, de jött az a ronda lány, és úgy megalázott, pedig téged nem is szabad azzal zargatni, hogy bármit megtanulj, így aztán miatta megutáltad az összes asszonyt, tehát ő lökött a szodómia útjára!

– Alessandra! – mondta mögöttem Cristoforo, de olyan halkan, hogy nyugodtan elkerülhette volna a figyelmemet.

– Nem megmondtam, hogy semmi értelme? – kérdezte keserűen Tomaso. – Úgyse bocsátja meg!

A fejemet ráztam. – Ó, messere, én azt hiszem, hogy téged jobban furdal a bűntudat, mint engem! – szóltam fagyosan, és éreztem, mint hull le rólam minden önuralmam. – Tudod-e, hogy szoktunk ám beszélgetni rólad, Cristoforo és én? Neked nem mondta? Méghozzá egész gyakran! Arról, hogy milyen csinos vagy! És milyen ostoba!

Éreztem, hogy a férjem feláll.

– Alessandra! – mondta, ezúttal szigorúbban.

De én már nem bírtam fékezni magamat. Mintha egy gát szakadt volna át bennem. Most feléje fordultam. – Természetesen nem ezekkel a szavakkal, nemde, Cristoforo? De valahányszor megnevettetem, vagy gondolkodóba ejtem, nem az affektálásommal vagy a pilláim rezegtetésével, hanem a tudásommal vagy a műértésemmel… valahányszor látom, hogy a tekintete kigyúl a beszélgetésünk örömében, és egy percig nem gondol az ő testével… mindannyiszor arra gondolok, hogy most egy kis győzelmet arattam. Ha nem Istenért, legalább az emberiségért.

Ó, nem így akartam! Annyira másként képzeltem el: hogy udvarias és szellemes leszek, mosolygós és megnyugtató, és fokozatosan belecsalogatom őket egy olyan társalgásba, amelyben halkan és kifinomultan lerántom a leplet a bátyám sekélyes hiúságáról, miközben a férjem szeme akaratlanul felragyog a büszkeségtől, hogy ilyen értelmes és jó humorú vagyok.

De nem bírtam megtenni. Mert persze a gyűlölet – vagy talán szerelem volt – nem ilyen.

Csak bámultak rám, szánalommal és megvetéssel, belőlem pedig hirtelen elszivárgott minden: a pimaszságom, a bátorságom, a hatalmas önbizalmam, mind-mind elfolyt a sebből, amit én ütöttem magamon. Ami az ő szégyenük kellett volna, hogy legyen, az enyém lett. Azt hiszem, abban a pillanatban még a Picsogókhoz is csatlakozom, ha gyógyírt ígérnek a kínomra.

Felálltam. Éreztem, hogy reszketek. A férjem tekintete hideg volt, és úgy tűnt, mintha hirtelen megöregedett volna, bár lehet, hogy csak Tomaso túlérettsége mellett látszott annak.

– Elnézést kérek, férjem – néztem a szeme közé. – Úgy tűnik, megfeledkeztem az alku rám eső részéről. Bocsásson meg. A szobámba megyek. Isten hozott, fivér. Remélem, kellemesen fogod érezni magadat.

Sarkon fordultam, az ajtóhoz mentem. Cristoforo nézett, de nem jött utánam. Mondhatott volna valamit, de nem mondott. Amint becsuktam az ajtót, elképzeltem, hogy most egymásba omolnak egy édes, hosszú sóhajjal, összefonódnak és egybeforrnak, mint Danténél a kígyók és a tolvajok, hogy mát nem tudom megkülönböztetni a bátyámat a férjemtől. Ez a kép olyan gyöngéd és erőszakos volt, hogy csak még jobban ártottam vele magamnak.


27

Benyitott, megállt a szoba végében, és még a hisztériám közepette is érzékeltem, hogy fél beljebb jönni. Ez még jobban megrémített, mert sose félt tőlem, még akkor se, mikor gyerekfejjel a legkomiszabbul bántam vele.

– Menj innen, Erila! – ordítottam, a takaróba fúrva a fejemet.

Ám ettől csak felbátorodott. Keresztülvágott a szobán, felkapaszkodott az ágyra, és átkarolt. Ellöktem. – Menj inneni

Maradt.

– Tudtad! Mindenki tudta, mégse mondtátok meg nekem!

– Nem! – Addig szorított magához, amíg kénytelen voltam ránézni. – Nem! Ha tudtam volna, azt hiszed, hagyom, hogy megtedd? Azt hiszed? Ugyan már! Tudtam, hogy parázna. Hogy ott töm, ahol lehet. Ennyit tudtam. De a férfiak bármilyen lyukba beleverik, ha nincs más. Ez köztudott, anyád meg én vagyunk a hibásak, amiért annyira óvtunk, hogy nem hallottad a pletykákat. De ugyanezek a férfiak szemrebbenés nélkül elfordulnak az egyiktől a másikhoz. Ó, igen, férfit is megbasznak, ha nő nincs kéznél. Ez van. Lehet, hogy a ti istenetek nem így akarja, de akkor is ez van. – Volt valami a beszéde durvaságában, amitől jobban éreztem magamat. Vagy legalábbis odafigyeltem rá. – De a legtöbb esetben ez lezárul, mikor megnősülnek. A fiúk kiszáradnak, de az asszonyok nedvesek maradnak nekik. Vagy legalábbis a gyerekeknek. Szóval azt gondoltam – talán azért, mert ezt reméltem –, hogy vele is így lesz. Ha pedig ez a helyzet, miért szóltam volna neked? Csak még nehezebb lett volna az első éjszaka.

Az első éjszaka. Okos nők nem halnak bele. Ám ez most mellékes. – És Tomaso? – nyeldekeltem a zokogásomat. – Róla tudtál?

Sóhajtott. – Voltak pletykák. De hát a bátyád mindenkinek riszál. Csinálhatta játékból is. Talán jobban oda kellett volna figyelnem. De kettejükről nem. Arról semmit sem tudtam. Ha lett volna belőle szóbeszéd, azt bizonyosan meghallom, márpedig nem hallottam.

– És anyám?

– Ó, Isten ne vegye bűnödül, dehogy tudta!

– Dehogynem tudta! Fiatalabb korában ismerte Cristoforót az udvarnál! Ő mondta, hogy ott látta anyámat!

– Na és? Leányka volt. Még nálad is kevesebbet tudhatott az ilyen dolgokról. Hogy vagy képes ilyet még feltételezni is? Megszakadna tőle a szíve!

Az enyém már meg is szakadt. – Hát ha akkor nem tudta, most tudja. Legalábbis tud Tomasóról. Az arcán láttam.

Erila a fejét csóválta. – Hát, sok titok nem titok többé. Úgy veszem észre, a Picsogóknak jó fülbesúgóik vannak. Mint hallom, már a gyóntatószéknek sincsen hátulja. Leginkább Luca, Istennek ez az új angyala mondhatott valamit.

Ennyit Tomaso emberismeretéről. – De… ha senki se tudta, akkor te honnan jöttél rá?

– Itt lakok, ha elfelejtetted volna. – A falakra mutatott.

– Ezek mind tudják?

– Persze. Hidd el, ha nem fizetné őket olyan bőkezűen, mostanra már a fél város ezt beszélné. Szívelik. Még a bűneivel együtt is. – Egy pillanatra elhallgatott. – Akárcsak te. Ez benne a legrosszabb.


Mellettem maradt, amíg elaludtam, ám a kín beszivárgott az álmaimba, és azon az éjszakán ismét eljött a kígyó, hogy a gyűrűivel meggyötörjön. A mutatványos vigyora az Ördög szája lett, abból bújt elő a kígyó, tarkán és kéjelgő dühvel sziszegve, fojtogatva és káromolva, úgy hogy sikítva ébredtem, bár gondolom, csak álmomban sikolthattam, mert síri csend volt a házban.

Erila derékalja üresen hevert a padlón. A sötétség üvöltött a fülemben. Szinte hallottam benne a kígyó surrogását. Bőröm nyirkos volt a félelem izzadságától. Magamra hagytak a bűn házában, és most jön az Ördög, hogy elvigyen. Erőlködve feltápászkodtam, és lámpát gyújtottam. Az árnyékok visszatakarodtak a zugokba, ott ágaskodtak, mint a dagály hullámai. Kétségbeesetten kotorásztam a ládámban, előhúztam a rajzaimat, a krétákat, a tollakat. Az imának sok alakja van. Ha az alvás elhozta az Ördögöt, és a férjem bűnei elvették a szavaimat, akkor ébren maradok, és a tollammal próbálok imádkozni Istenhez; megidézem Miasszonyunk alakját, hogy járjon közben értem.

Reszkető kezembe fogtam a nagy darab krétát. Hetek óta nem használtam, tompák voltak az élei. Megkerestem a hazulról hozott szövetdarabba göngyölt pengét, és hegyezni kezdtem a krétát. A percegés jólesően ismerős volt. Ám a félhomály és izzadó ujjaim ügyetlenné tettek. A penge hirtelen megcsúszott, és villámgyorsan hosszú árkot hasított a kezemen és az alkaromon.

Azonnal felbuggyant a vér, úgy lángolt fakó bőrömön, amit festék nem adhat vissza. Elbűvölten bámultam a vonalat, amely megvastagodott, kicsordult, és csöpögni kezdett a padlóra. Mit is mesélt egyszer Tomaso? Egy őrültről a börtönben, aki felvágta az ereit, hogy vérével írott szavakkal tanúsítsa ártatlanságát, de aztán nem tudta elállítani, úgyhogy másnap vértelenül, fonnyadtan találták meg az egyik sarokban, és a falakon kérgesre száradtak a fekete szavak. Milyen történeteket mesélhetnék most, ha megtalálnám hozzájuk a színt? A vér most már gyorsabban folyt. El tudtam volna állítani, úgy, ahogy Erilától tanultam, de még nem akartam. Felkaptam a kis cseréptányért, amiben a nyári levegőillatosítóhoz szükséges füveket tartották, és a seb alá tartottam. A cseppek egymásba folytak a bőrömön, meghíztak, aztán kövéren, súlyosan plattyantak a tányérba. Hamarosan sekély tócsává nőttek. Az élet nedve (Isten tintája). Túl becses a papírhoz. Hamarosan fájni fog. Vászon kellett volna, hogy elköthessem a sebet. Ám a rongy, amibe a pengét csomagoltam, kicsi volt, a többi ruhám pedig túl értékes. Lehámoztam magamról a hálóinget. Ezt fogom használni. Mindjárt… Először ecsetet kell választanom: azt, amit a legvastagabb mókusfarokból kötöttek, ami olyan vastag, akár egy fénycsóva. Testein visszanézett rám a fényes üvegből. Megint láttam a kígyót, ahogy táncol a mutatványos beolajozott karján, a napfény villódzik a gyűrűkön. A bőröm a lámpafényben gyöngyös volt az izzadtságtól. A férjem most is össze van fonódva a bátyámmal. Habzsolják egymást. És én sose fogom érezni, amit ők éreznek. Testem ismeretlen, feltérképezetlen föld marad számomra, ahol nem jár majd utazó. Senki se fogja cirógatni a bőrömet, nem álmélkodik szépségén. Belemártottam a mókusecsetet a vérbe, és egy lendületes mozdulattal húztam egy nedves, langyos vonalat a bal vállamtól a mellemig. Olyan volt a bőrömön, mint egy skarlát pántlika.

– Az istenit!

Azonnal elkapott. A tányér széttört a padlón, a vér szétfröccsent.

– Hagyj békén!

Kirántotta a kezemből az ecsetet, megragadta könyék felett a karomat, és a magasba tartotta. Ujja satuként szorította a húsomat, hogy elállítsa a vérzést.

– Hagyj engem békén, Erila! – rikoltottam ismét, dühös fejhangon.

– Nem hagylak. Még mindig az álom hatalmában vagy. Annyira vergődtél és nyögtél tőle, hogy elmentem nyugtató italért. – Másik kezével felkapta az inget, és csavarni kezdte a sebre.

– Au! Fáj! Hagyj békén, mondom, hogy jól vagyok!

– Persze, olyan jól, mint egy futóbolond.

Csakugyan nem voltam jól, mert még most is nevettem, holott kevés volt a nevetnivaló. Láttam, milyen tág Erila szeme a megdöbbenéstől, mikor magához szorított, olyan erősen, hogy alig bírtam lélegezni,

– Jól vagyok, jól vagyok! – hajtogattam, aztán a nevetés átfolyt könnyekbe, aztán megjött a billogozó vashoz fogható fajdalom, aminek legyőzéséhez minden erőmre szükségem volt, így még az önsajnálatról is elfeledkeztem.


28

Ezt az éjszakát követően beteg voltam egy darabig. Erila annyira aggódott, hogy elkobozta a pengéimet és az ecseteimet, amíg le nem csillapodtam. Sokat aludtam, és elment az étvágyam az ételtől meg az élettől. A seb megdagadt, gennyedzett, és ettől belázasodtam. Erila gyógyfüvekkel, meleg borogatásokkal kúrált. Végül összetapadt a sebszáj, és elkezdődött a gyógyulás, de a forradást, amely haragos vörösből halványodott fehérré, máig viselem. Mindezen idő alatt Erila egy cerberus dühével őrizte ajtómat, úgyhogy amikor férjem az állapotom iránt érdeklődött az első napon, hallottam kintről fölemelt hangjukat, de egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy kinek a szava lesz erősebb.

Később, mikor megnyugodtam annyira, hogy ismét megbízzon bennem, és humorérzékemet is visszanyertem, amivel méltányolni tudtam szellemességét, megkérdeztem, mi történt közöttük, ő pedig előadta a mulattatásomra a jelenetet, amelyben a férjem a parancsolót mímelve, követelőzéssel és fenyegetőzéssel leplezi szégyenkező bűntudatát, Erila pedig, mint fekete fúria, összehord hetet-havat megszakadt szívről, és váratlan, véres vetélésről. Ez olyan égbekiáltó hazugság volt, hogy majdnem tetszett.

– De csak nem mondtál ilyet!

– Miért ne? Gyereket akar. Ideje volt megértetni vele, hogy abból nem lesz gyereke, ha a bátyádat kúrja.

– De…

– Semmi de. Ha jól értettelek, egyezséget kötött veled. Hát majd rászorítod, hogy betartsa. Ha szereti a segglyukszagot, az az ő dolga. Tomaso csak a kurvája, akivel félrebaszik. De a ház úrnője te vagy, és jobb lesz, ha eszerint bánik veled.

– Erre ő?

– Ó, hát hogy… sejtelme sem volt róla, nagyon sajnálja, és… blablabla. Sose tudnak mit mondani a női dolgokról. Csak megemlíted a havi vért, és még annak is felfordul a gyomra, aki a pinát szereti.

– Erila! – kacagtam. – Rondább szád van, mint Tomasónak!

Vállat vont. – De legalább a viselkedésem különb. Ti, „úriasszonyok”, a felét se tudjátok az igazságnak. Hallanotok kellene, hogy beszélnek rólatok egymás között! Vagy ott álltok talpig dicsfényben, égre emelt szemmel, vagy az almát csámcsogjátok a pofájukba, és a muffotokat düllesztitek. Szerintem ők se tudják, melyiket szeretnék jobban. A legjobb, amit tehettek, ha ti döntitek el, mikor váltotok jelmezt. – Rám vigyorgott. – Anyám mondása szerint a mi földünkön elég isten van, hogy legalább egy az asszonyok pártján álljon, de a ti vallásotokban csak három van egyben, az is mind férfi. Még a madár is.

Ez olyan megbotránkoztató leírása volt a Szentléleknek, hogy majdnem vihogni kezdtem. – Remélem, anyád mások előtt nem használt efféle szentségtörő beszédet!

Vállat vont. – Ha tette is, ki törődött vele? Elfelejted, hogy a rabszolgákra vonatkozó törvény értelmében nem volt lelke, amit meg kellett volna menteni.

– És? Pogányként halt meg?

– Rabként halt meg. És ezt nagyon jól tudta.

– De te jársz templomba, Erila – mondtam. – Ugyanolyan jól ismered az imáinkat, mint én. Azt akarod mondani, hogy egész idő alatt színlelted az ájtatosságot?

Lesütötte a szemét. – Én más nyelvben, más Nap alatt nőttem fel – mondta. – Hiszem azt, amit hinnem kell, hogy ellegyek.

– És ha szabad leszel? Az változtat a dolgokon?

– Erről majd akkor tárgyaljunk, ha már szabad leszek.

Bár mindketten tudtuk, hogy az nem gyorsítja a szabadulását, ha velem fog össze a férjemmel szemben.

– Mindenesetre – mondtam – azt hiszem, akármilyen titkokat rejtsen a szíved, Isten látja őket, tudja, hogy jó ember vagy, és kegyesen tekint le rád.

Mereven nézett. – És melyik Isten az? A tied, vagy a baráté?

Igaza volt. Gyerekkoromban olyan egyszerűnek látszott minden. Volt egy Isten, akiben, még ha olyan hangon szólt is haragjában, akár az égzengés, volt annyi szeretet, hogy megmelengessen éjszaka, ha beszéltem hozzá. Legalábbis én így éreztem. Minél többet tanultam, minél szövevényesebb és érdekesebb lett a világ, ő annál jobb szívvel tekintett tudásomra, és együtt örvendezett velem. Mert minden emberi teljesítmény elsősorban Tőle származik. De úgy látszik, ez már a múlté. Most úgy tűnt, hogy az ember legnagyszerűbb teljesítményei szembeszegülnek Istennel, vagy ezzel az Istennel, aki most kormányozza Firenzét. Ennek az Istennek annyira az Ördög körül forgott az esze, hogy nem maradt ideje a szépségre, a csodákra. Ennek minden tudásunk és művészetünk csak egy újabb rejtekhely volt, ahol a gonosz meglapulhat. Úgyhogy már nem tudtam, melyik Isten az igaz, csak azt, hogy melyik a hangosabb.

– Annyit tudok, hogy nem akarok olyan Istennel élni, aki téged vagy akár a férjemet a pokolra küldené úgy, hogy előzőleg ne akarja hallani a történetüket – mondtam halkan.

Szeretettel nézett. – Mindig lágyszívű voltál, már gyerekkorodban is, akárhogy akartál kemény lenni. Miért fontos neked a férjed sorsa?

– Mert… mert úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben nem tehet róla. És mert… – Elhallgattam. Csakugyan hiszem, amit mondani akarok? – …mert úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben fontos vagyok neki.

Úgy csóválta a fejét, mintha csakugyan idegen fajta lennénk, híján minden értelemnek. – Tulajdonképpen akár igazad is lehet. De nem ezért kell megbocsátani neki. – Egy pillanatig hallgatott, aztán felállt, és a kezét nyújtotta.

– Mi az?

– Van valami, amit látnod kell. Eljött az ideje.

Átvezetett barlangszerű, sötét hálószobámból a lépcsőfordulón keresztül egy kisebb szobába, amely más esetben a leendő gyermek lakhelyéül szolgált volna.

Zsebéből kulcsot húzott elő, a vaskos zárba csúsztatta, és feltárult az ajtó.

Frissen berendezett műhelyben voltunk: íróasztal, oldalt egy kőmedence néhány csöbörrel; az ablaknál levő asztalon egy sor üveg, dobozok, apró, puha, megcímzett csomagok, egy ecsetkészlet, mellette porfírlap a festéktöréshez, és két kiadós tábla, amelyek csak a méretezésre, az alapozásra és az első ecsetvonásokra vártak!

– Akkor hozatta, mialatt beteg voltál. Én meg ezt hoztam a ládádból. – Erik a Cenninimre bökött, amelynek szamárfüles lapjait számtalan keserű könnyel áztattam, amiért tudást kínál, de nem teszi lehetővé, hogy a vásznon megvalósítsam. – Ez az, ugye?

Bambán bólogattam, és az asztalhoz mentem. Felpattintottam néhány doboznak a fedelét, belefúrtam ujjaimat a porokba: a sűrű feketébe, a toszkán sáfrány tüzes aranyába, a sötét giallorinóba, amely száz fa és növény zöld árnyalatait ígérte. Ennyi szín olyan volt, mint mikor először süt rá a Nap a fagyott városra a havazás után. Éreztem, hogy mosolygok, miközben folyt a könnyem.

Na szóval. Ha férjem és én nem kaphattuk meg a szerelmet, legalább megkaphattam az alkímiát.


Kint megolvadt a jég, és tavaszra fordult az idő. Én a színekkel dőzsöltem, maszatos ujjaim kérgesek lettek a festéktöréstől. Olyan sokat kellett tanulnom! Erik segített, kimérte, összekeverte a porokat, alapozta a deszkát. Senki sem háborgatott. A ház dolgai szinte maguktól mentek tovább, és ha volt is pusmogás, bizonyosan nem kárhoztattak jobban érte, mint amennyi kárhoztatás mostanság általában kijárt a bűnöknek. Jó öt hetembe telt, hogy áttegyem az Angyali Üdvözletet fára. Életemet elnyelték Miasszonyunk szoknyájának örvénylő redői (még nem ultramarin, de azért elég szép, indigóból és ólomfehérből kevert kék árnyalat), a padlócsempék sötét okkersárgája, és Gábrielem aranyfüst glóriája, amely fénylő ellentétet képezett a mögötte levő, sötét ablakkerettel. Kezdetben sokkal bizonytalanabbul állt a kezemben az ecset, mint a toll, és néha elkeseredtem az ügyetlenségemen, de apránként megnőtt az önbizalmam, olyannyira, hogy mire elkészült az Angyali Üdvözlet, tüstént belefogtam a következő képbe. így felejtettem el fivérem és férjem kínját és őrületét, így gyógyítottam meg magamat.

Egy idő után feltámadt bennem a kíváncsiság, és horzsolni kezdett az önkéntes száműzetés. Erila ügyesen játszotta szerepét, hordta hozzám a zamatos pletykákat, mint az anyamadár, amely addig öklendezi vissza az ételt a fiókának, amíg az annyira megerősödik, hogy maga fogja el a zsákmányt.

Ettől függetlenül megdöbbentett az első kiruccanásunk. A tavasz nyárba fordult, de a város jámbor volt és sivár. A prostituáltak cipősarkának kopogása helyett imamormolás töltötte be a tereket, és kizárólag olyan fiúk tartózkodtak az utcán, akiknek a lélekmentés volt a feladata, a tetszésük szerinti eszközökkel. Elmentünk a téren az egyik fiúcsapat mellett, amely a masírozást gyakorolta. Nyolc-kilenc éves gyerekek voltak, akik a szüleik buzdítására léptek be Isten Milíciájába. A szülők, mesélte Erila, bálaszám vásárolják fel a fehér vásznat, hogy legyen angyalruhája a kis milicistáknak. Még a gazdagok is tompább árnyalatú köntösöket viseltek. A város palettája kifakult és elszürkült. Az átutazó idegenek, akik kereskedelmi vagy hivatalos céllal érkeztek hozzánk, hüledezve nézték a változásokat, és nem tudták eldönteni, hogy csakugyan Isten földi királyságát látják-e, vagy valami baljósabbat.

Úgy vettem észre, a pápának nem voltak efféle kételyei. Mialatt Firenze a tisztaság mellett tört lándzsát, a Borgia pápa, pletykálta Erila, beköltöztette a szeretőjét a vatikáni palotába, és úgy osztogatta a gyerekeinek a bíboros! kalapokat, mint a cukrozott gyümölcsöt. Ha éppen nem üzekedett, akkor háborúzott. Miután a nápolyi nagy trakta fáradtságától nem maradt erejük a Szentföldre, a francia király és hada visszafordult északnak. De VI. Sándor nem az a pápa volt, aki, ha csak átmenetileg is, eltűrje egy második megszállás szégyenét. Ligában egyesítette a városállamokat, és hadsereget szervezett, hogy hazakergesse a franciákat.

Ám volt egy kivétel. Savonarola a székesegyház szószékéről kijelentette, hogy Firenzére nem vonatkozik ez a kötelesség. Végül is mi más a Vatikán, mint gazdagabb és züllöttebb változata azoknak a zárdáknak és kolostoroknak, amelyeknek megtisztítását esküvel fogadta?


A hosszú estéken, midőn megkövült a város, és mielőtt Cristoforót elvitte hazulról a gerjedelme, férjem és én sokat beszélgettünk erről a konfliktusról. Hogy Savonarola erőszakos jámborsága nem csak a pápa életstílusát, de magának az egyháznak a szövedékét is fenyegeti. Isten dicsősége nem kizárólag a megmentett lelkek számából áll, de a befolyásból is, az épületek, műalkotások hatalmából, abból, ahogyan az idegen notabilitások tátott szájjal bámulják Sixtus kápolnájának falain a magasba kúszó festményeket. Ám az ilyen csodákhoz jövedelem szükséges, és nincs az az önostorozást kedvelő, görbe hátú, karvalyorrú prior, aki ennek útját állhatná.

Savonarolát ez az egyetlen kihívás állíthatja meg. Az utóbbi hónapokban a firenzei ellenállás úgy omlott össze, mint vályogház az árvízben. Alig bírtam elhinni, milyen könnyen félre lehet söpörni a régi rendet! Erre ismét Cristoforo okított: mint ahogy vannak, akik gyűlölik és félik Savonarolát, de mégsem próbálják lefogni a kezét, mert ahhoz túl nagy a barát hatalma, vannak olyanok is, akikben ugyanilyen indulatot kelt a Medici-ház, akik komolyan hiszik, hogy az a nyájas parancsuralom –minden dicsősége ellenére, vagy éppen azért – elapasztotta Firenze republikánus erejét és tisztaságát. Ha egy állam ilyen magabiztos, csak az őrült vagy az ostoba lép föl ellene nyíltan. Az ellenzéki tevékenység, fejtegette a férjem, olyan művészet, amit legjobb az árnyékban űzni.

De mostanra már az árnyak is ki fakultak. Semmivé lett a Platón Akadémia, az új tudás egykori öröme és büszkesége. Egyik legfényesebb csillaga, Pico della Mirandola nyíltan átállt Savonarola táborába, és nemsokára leteszi a dominikánus fogadalmat. Erila szerint még olyan hírek is járják, hogy a Rucellai-családhoz foghatóan lojális famíliáknak is vannak sarjaik, akik ugyancsak a San Marco cellái felé hajlanak.

Az effajta pletykák hallatán ismét a családomra kellett gondolnom.

Ez az új fehér divathóbort kevés munkát ad a Santa Croce festőkádjainak. Eszembe jutottak a botsovány lábú, tarka bőrű gyerekek a folyóban. Vedd el a színt a szövetből, és elveszed a kenyeret a munkásoktól. Akármit prédikál Savonarola az egyenlőségről, nem érti, miként gazdagodhatnának a szegények alamizsnálkodás nélkül. Ez is a férjem megfigyelése volt. Bevallom, beszélgetéseink alatt többször elgondoltam, mekkora hasznára lehetett volna az államnak, ha jobban érdekli a politika, mint a fiúk fara. Na lám, a keserűségtől még a bátyám nyelvjárását is eltanultam.

De végső soron, ami rossz a kelmefestőknek, az rossz az apámnak is, mert ő ugyan több tartalékot élhet föl, mint a munkásai, de az ő haszna sem tart örökké.

„Apád szeretné, ha meglátogatnád. Igen nyomasztja mostanában az üzletmenet… Úgy gondolom, kissé felvidíthatná kedvenc lányának látogatása” – mondta az anyám.

Még ha ő meg is sértett, apámat nem felejthettem el. Amint rájuk gondoltam, természetesen eszembe jutott a festő, és hogy milyen sok közös témánk lehetne, amióta én is ecsetet forgatok…

29

Az öreg cselédek úgy köszöntöttek, mintha én lennék a tékozló leány, aki hazatért. Még mintha a gombszemű, rigolyás Maria is örült volna nekem. Kétségtelen, hogy a házban nagyobb lett a csend a távozásom óta. Lehet, hogy azelőtt én voltam a rendbontás, de az élet is. Meg is kellett változnom. Mindenki mondta. Azt hiszem, az arcomat formálhatta át legjobban a betegség, a szerkezete kezdett kilátszani a párnák alól. Vajon mit fog szólni apám, ha meglátja a kisebbik lányát ezzel az inkább asszonyos, mint gyerekes ábrázattal?

Nos, a válaszra még jó ideig vámom kellett. Szüleim elutaztak ivókúrára a hévizekhez, és valószínűleg hetek múlva érkeznek csak vissza. Meg kellett volna üzennem, hogy jövök.

Különös volt a ház, olyan helynek látszott, ahol csak álmomban jártam. Maria szólt, hogy Luca itthon ebédel, nem akarok-e csatlakozni hozzá? Az ebédlő küszöbén földbe gyökerezett a lábam. Luca a tányérja fölé hajolva habzsolt. Angyalhoz képest rettenetesen nézett ki. Jól mondta Plautilla, ez a nyírott haj kész sorscsapás: Luca arca felpuffadt tőle, akár egy szivacsos sziklatömb, amit összevissza lyuggatnak a himlőhelyek üregei. Mivel nyitott szájjal rágott, hallottam az étel cuppogását.

Az asztalhoz mentem, és leültem mellé. Időnként jó, ha ismerkedünk az ellenséggel. – Üdvözöllek, bátyám – mondtam mosolyogva. – Megváltoztattad az öltözékedet! Bár nem mondhatom, hogy ez a szürke jól állna neked.

A szemöldökét ráncolta. – Egyenruhában vagyok, Alessandra. Tudhatnád, hogy most Isten seregében szolgálok.

– Ó, az bizony nagy dolog! Bár azt hiszem, attól még mosakodhatnál néhanapján. Mert ha a fehér túlságosan bepiszkolódik, hamar olyannak látszik, mint a fekete.

Egy darabig őrölte a szavaimat, szétválasztva a jelentést a csipkelődéstől. Luca gondolatban mindig egy jó mérfölddel le volt maradva tőlem, és ezt a lemaradását sosem tudta behozni. – Figyelj csak, Alessandra. Túl sokat beszélsz, azért jutsz kárhozatra. Életünk rövid séta csupán a sírig, és azok, akik szívesebben hallgatják a maguk hangját, mint az Igaz Krisztus igéjét, a pokolban fognak égni. Itt van a férjed?

A fejemet ráztam.

– Akkor neked sem kéne itt lenned. Te is olyan jól ismered kegyes új államunk törvényeit, mint én. Az asszonyok a férjük nélkül a kísértés edényei, ezért magukra kell zárniuk az ajtót.

– Ó, Luca! – mondtam. – Bár ilyen jól emlékeznél azokra a dolgokra is, amik fontosak!

– Te meg jól tennéd, ha vigyáznál a nyelvedre, húgom. A te hamis tanultságodban az Ördög lakozik, és gyorsabban be fog vetni a kemencéjébe, mint azt a szegény asszonyt, aki semmit sem ismer a szentíráson kívül. A te drágalátos klasszikusaidat törvényen kívül helyezték!

Sose hallottam még ilyen folyékonyan beszélni. És látszott rajta, hogy fölöttébb szeretné tettekre váltani a szavakat. A keze ökölbe szorult az abroszon. Az ő kegyetlensége sokkal tettlegesebb volt, mint Tomasóé. És bizonyos értelemben alattomosabb is. Anyánk szinte sosem kapta rajta a verekedésen, és a zúzódások csak később látszottak meg. Igaza van Tomasónak. Luca brutális alak volt világéletében. Talán csak az a különbség, hogy most már nincs odáig a bátyjáért. Bár azt még nem sejthetjük, miféle bajaink lesznek a megváltozott pártállásából.

Lesütött szemmel fölkeltem az asztaltól. – Tudom – mondtam édesen. – Bocsánatot kérek, bátyám. Gyónáshoz járulok, amint hazaértem. Kérem az Úr bocsánatát.

Rám bámult. Teljesen félreértette váratlan meghunyászkodásomat. – Hmm. Nagyon helyes. Ha elég alázatosan kéred, meg fogja adni.

Visszabújt a tányérba, mielőtt az ajtóhoz értem volna.

Mikor a festő felől kérdeztem, Maria zavarba esett. – Már nem is látjuk. – A kápolnában lakik.

– Hogy érted azt, hogy a kápolnában lakik?

Kissé megvonta a vállát. – Hát… úgy értem, ahogy mondom. Ott lakik. Sose jön ki.

– Mi van a freskóval? Elkészült?

– Senki se tudja. Múlt hónapban elküldte az inasokat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Bár nem is bánták, hogy mehetnek.

– De hát… azt hittem, eljár a templomba. Hogy tanítvány lett. Anyám ezt mondta.

– Én… én erről nem tudok. Gondolom, régebben járt. De most nem. Olvadás óta ki se tette a lábát a kápolnából.

– Olvadás óta? De hiszen annak több hete! Apám miért nem csinált valamit?

– Apádurad… – Maria elhallgatott. – Nem egészen volt önmaga.

– Hogyhogy?

Erilára sandított. – Nem… nem mondhatok többet.

– És anyám?

– Hát… ő apáduradra visel gondot. Aztán itt van Tomaso és Luca. Anyádasszonynak nincs ideje iparosokra. – Maria, akárcsak Lodovica, sose volt híve a művészet felmagasztalásának. Ennyi felhajtás néhány mázolmányért! Okosabb csukott szemmel imádkozni, akkor nem kódorog el a képzelet.

– De miért nem kért tőlem segítséget az anyám? – kérdeztem halkan, holott tudtam a választ. Kért, de olyan dühös voltam, hogy elutasítottam.

Maria nézett, tudni akarta, mire készülök. Mindenki úgy tekintett rám, mint a legkisebb gyerekre, aki lehet, hogy koraérett, de magáról is alig tud gondoskodni, pláne másról. Mi történhetett velem, ami így megváltoztatott? Azt hiszem, én se tudtam.

– Beszélek vele – mondtam. – Hol vannak a kulcsok?

– Azok úgyse használnak. Belülről tolja rá a reteszt.

– És a másik bejárat, a sekrestye felől?

– Zárva.

– Hogy eszik?

– Naponta egyszer ott hagyunk egy tálcát.

– Honnan tudja, hogy ott van?

– Kopogunk.

– És kijön?

– Amíg ott van valaki, addig nem. A szakács várt egyszer. De nem jött. Most már senki se fárasztja magát. Jobb dolgunk is van.

– Tehát senki se látta?

– Nem. Habár éjszaka néha zajt csap.

– Hogy érted ezt?

– Hát én nem tudom, de Lodovica – ő nem alszik olyan jól, és hallotta sírni.

– Sírni?

Maria vállat vont, mintha nem az ő dolga lenne, hogy többet mondjon.

– És a fiúk? Ők próbálkoztak?

– Messer Tomaso alig van itthon. És Messer Luca… hát, gondolom, ő meg azt hiszi, hogy a festő a templomban van.

Ami bizonyos értelemben igaz is.

Az emeleti konyhában a szakács flegmán fogta fel a dolgot. Ha a boldogtalan nem akar enni, akkor nem akar enni. Négy napja nem nyúlt az ételhez. Talán Isten táplálja. Végül is Keresztelő Szent János negyven napig megélt sáskán és mézen.

– Fogadnék, hogy az nem volt olyan finom, mint a te galambhúsos pástétomod – mondtam.

– Neked mindig jó étvágyad volt, Alessandra kisasszony – felelte vigyorogva. – Nagy itt a csend nélküled.

Elüldögéltem egy darabig, figyeltem, ahogy kockázza a tucatnyi kövér fokhagyma-gerezdet; nincs az az uzsorás, akinek sebesebben járna a keze, mikor kiolvassa a pénzt. Az egész gyerekkorom jelen volt ennek a konyhának az ízeiben és aromáiban: a vörös és fekete borsban, a gyömbérben, a szegfűszegben, a sáfrányban, a kardamomban, és a saját őrölt bazsalikomunk átható édességében. Egy egész kereskedelmi birodalom a húsvágó tőkén. – Készíts neki valami különlegeset – mondtam. – Aminek olyan az illata, hogy kicsordul tőle a nyála. Talán ma éhes lesz.

– Vagy halott.

Nem kegyetlenül mondta, inkább tárgyilagosan. A tapintatos udvariasságra gondoltam, ahogyan apám bánt a festővel, mikor megérkezett hozzánk azon a réges-régi, tavaszi éjszakán. Eszembe jutott, milyen izgatottak lettünk tőle: egy igazi, élő művész a mi fedelünk alatt, aki megőrzi családunkat az örökkévalóságnak! Mindenki családunk tekintélyének, rangunk, jövőnk bizonyságának jelét látta benne. Ma már ez is a múlté.

Otthagytam Erilát és a cselédeket a konyhában, hadd pletykáljanak a szakáccsal, lementem a lépcsőn, és keresztülvágtam a hátsó udvaron, a festő szállásáig. Fogalmam sem volt, mit keresek. Ifjabb énem szökdécselt előttem, miután leosont a főépületből, hogy a szieszta forróságát kihasználva, határtalan lelkesedéssel és kíváncsisággal megrohanja a vendéget a barlangjában. Ha most találkoznék azzal a lánnyal, vajon milyen tanácsot adnék neki? Már nem tudtam megfejteni, melyik ponton romlott el minden.

Szobájának ajtaja zárva volt, de nem kulcsra. Dohszag volt bent, az elhanyagoltság szaga. A külső kamra falán az Angyal és Mária túláradó alakja lehámlott az előkészítetlen vakolatról, mint egy bukott kor kegytárgya. Üres volt az asztal, amelyen a rajzait tartotta, és a feszület eltűnt a falról. A belső fülkében az ágyból egy szalmacsutak maradt, és azon egy szurtos vászondarab. Ami kevés ingósága volt, vele ment a kápolnába.

Nem tudom, egyáltalán vesződtem volna-e a csöbörrel, ha nincsenek fölötte a füstfoltok. Megfordultam, hogy kimenjek, akkor láttam meg, hogy ott guggol a sarokban. Először azt hittem, valami elnagyolt festményt látok, árnyak indáit, amelyek sötéten kúsznak fel a falról a mennyezetre. De mikor közelebb mentem, és megérintettem, csupa korom lett a tenyerem, és ettől figyeltem fel az alatta levő csöbörre.

A tűz nem bírt a feszülettel. Noha kettőbe volt törve, a fa alig pörkölődött meg. Nehéz volt eldönteni, hogy előbb eltörte, és aztán próbálta elhamvasztani, vagy a lángok tehetetlenségén felbőszülve kapta ki a csöbörből, és csapta a falhoz? A kereszt két helyen tört el, Krisztus lába szögestől levált. A felsőtest elgyötörtén függött a keresztgerendáról. Vigyázva tartottam a kezemben. Még romjaiban is megtestesítette a szenvedést.

Részben azért nem lobbant lángra, mert a csöbörben nem elég erősen égett a tűz. Papírral táplálták, de ügyetlenül, a lapok olyan szorosan összetapadtak, hogy nem jutott közéjük levegő. Valahogy a kapkodás érzett az egészen, mintha valaki vagy valami űzte volna a festőt. Az alsó lapok szétmállottak az ujjaim között, szürke hamupelyheket havazva, tartalmuk örökre elveszett. De azok, amelyek közelebb voltak a tetejéhez, csak részben égtek el, sőt néhánynak csupán a széle pörkölődött meg. Kivittem a külső kamrába, ahol világosabb volt, és óvatosan szétrakosgattam őket az asztalon.

Kétfélék voltak: rajzok rólam és rajzok a holtakról.

Rólam rengeteg rajz volt, vázlatok, ujjgyakorlatok a Madonnához, az arcom tízszer, húszszor, változatok ugyanarra a fürkésző komolyságra, amelyben nem ismertem fel magamat, gondolom, részint azért, mert én sose voltam ilyen mozdulatlan vagy csendes. Kereste a fej megfelelő hajlásszögét, a képből kinéző tekintet megfelelő irányát, és közben rajzolt egy olyat is, amelyen farkasszemet nézek a szemlélővel. Mindössze néhány fokot változtatott a szemgolyó állásán, de a hatás elsöprő volt. Ez a fiatal nő olyan, nem is tudom, támadónak látszott, mint aki nem köszönti a nézőt, hanem dacol vele. Azt hiszem, ha nem az én arcom, kimondottan neveletlennek találtam volna.

Utána jöttek a hullák. Elsőnek a has nélküli ember, akit már láttam: újabb fél tucat vázlaton a közelebbről ábrázolt zsigerek. Aztán egy másik torzó, egy akasztotté. Úgy hevert a földön, mintha most vágták volna le, a kötél még mindig belevájt a nyakába, az arca püffedt, szederjes, és egy olyan csík volt a lábán, mintha bélsár folyna róla.

Ezt követték a nők. Az egyik öreg, ez is meztelen, hasizmai elernyedtek, meglöttyedtek, az oldalán feküdt, és úgy takarta el a karjával a fejét, mintha védekezni próbálna a haláltól. Csupa seb volt a teste, és a másik karja furcsa szögben hevert, a könyöke rossz irányba mutatott, mint egy törött bábué. De én a fiataltól rémültem meg igazán.

Meztelen volt, hanyatt feküdt. Őt is láttam már valahol. Az a fiatal lány volt a kápolnai freskóvázlatokon, aki egy hordágyon várja, hogy az Úr csodát tegyen, és feltámassza. De itt nem várhatta a feltámadást, mert nemcsak halott volt, de meg is csonkították. Arcát görcsbe rántotta a kín és a rémület, alhasát végighasították, felnyitották, és a szenny meg a vér zűrzavarában tisztán lehetett látni egy éretlen magzat apró, de félreismerhetetlen alakját.


– Alessandra kisasszony, a szakács üzeni, hogy kész az étel!

A szívem ugrott egyet Maria hangjától. – Máris… máris megyek! – válaszoltam, gyorsan elrejtve a rajzokat a szoknyáin ráncai között.

Maria és Erila a napfényben várt. Erila leplezetlen gyanakvással sandított rám. Nem voltam hajlandó a szemébe nézni.

– Na, mit találtál? – kérdezte, miközben kapaszkodtunk felfelé a sekrestye ajtajához vezető szűk lépcsőn. Ő ment elöl a tálcával.

– Hát… csak néhány vázlatot.

– Remélem, tudod, mit csinálsz! – mondta érdesen. – A cselédség fele azt gondolja, hogy kifutott az esze velőstül. Azt mondják, majdnem az egész telet azzal töltötte, hogy a szemétbe dobott dögöket rajzolta. A konyhán úgy tartják, hogy ördögszeme van!

– Az lehet – mondtam. – De akkor se hagyhatjuk éhen halni.

– Jól van, amíg nem mész be oda egyedül.

– Nem lesz semmi baj, Nem fog bántani.

– És ha tévedsz? – fordult felém a lépcső tetején. – És ha mégis elromlott valami a fejében? Láttad őket az utcán. A túl sok Isten agylázat okoz. Csak mert elbűvölt az ecsetjével, ez még nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. Tudod, mit gondolok? Azt gondolom, hogy ez nem a te dolgod. Most már saját otthonod van, és abban is annyi a baj, hogy elég lenne egy regimentnek. Hagyd ezt valaki másra. Ez csak egy festő.

Persze hogy féltett, mert emlékezett a saját őrültségem éjszakájára, amikor egy percre a vérem szolgált festékül. És mert az én Erilám egyáltalán nem ostoba, fontolóra vettem, amit mondott. Annak a lánynak a fájdalma és iszonyata természetesen átvájta magát a papírról az agyamba. Hogy őt és a többieket is élőben – vagy inkább a halálban – rajzolták le, az kétségtelen. De itt az a kérdés, hogy hol volt a festő, amikor az egyik állapot átfordult a másikba? Megint arra gondoltam, hogy keveredik benne a rémület és a kedvesség. Eszembe jutott, miként csipkelődtem vele az első napon, és milyen ügyetlen haraggal vágott vissza. Emlékeztem lassú, félénk kitárulkozására is, mikor modellt ültem neki, és ő elmondta, hogyan bújt bele gyermeki ujjaiba az Isten. Valamiből tudtam, hogy lehet akármilyen őrült és eltévelyedett, engem akkor se bántana.

Ami pedig az otthonomat illeti, nos, ott nem számíthatok melegségre. Kívülálló vagyok. Jobban is járnék, ha becserkészném lelki társaimat a keserűségben, és ezzel próbálnám enyhíteni a magányomat.

– Tudom, mit csinálok, Erila – mondtam csendes erővel. –Majd hívlak, ha szükség lesz rá. Megígérem.

Csettintett a nyelvével, amit azért szeretek, mert olyan sokat elárul, holott olyan keveset mond, és akkor már tudtam, hogy beenged.

Az ajtó közelébe helyezte a tálcát, hogy a frissen sült hús aromája beszivárogjon a deszka alatt. Ezer gyermekkori reggelt hozott vissza ez az illat, amikor végigéheztem a misét, és bűntudatom volt, mert a pecsenyeillatot, amely a konyhából fog áradni, ha majd hazajövök, izgalmasabbnak találtam, mint azt, hogy a nyelvemen érezhetem Isten testét. Nem tudom, milyen lehet ezt az illatot szagolni több napos koplalás után.

Hátraléptem, intettem Erilának. Kopogtatott.

– Itt az ételed! – zúgta. – A szakács azt mondja, ha ezt se eszed meg, nem küld többé! Sült galamb, fűszeres zöldség, és egy kancsó bor. – Megint kopogott. – Az utolsó esély, festő!

Ismét intettem, és Erila letrappolt a grádicson, jól odacsapva talpát a kőhöz. A lépcső alján megállt, és felnézett rám.

Vártam. Egy darabig semmi sem történt. Végül kaparászást hallottam valahonnan az ajtón túlról. Kattant a retesz, az ajtó résnyire nyílt. Kitámolygott egy alak, és lehajolt a tálcáért.

Előléptem az árnyékból, pontosan úgy, mint a házban azon az éjszakán, amikor miattam szétszórta a rajzait. Akkor megrémült tőlem, és most is megrémítettem. Behátrált a kápolnába, és magára akarta zárni az ajtót, de valahogy ferdén tartotta a tálcát, és mintha nem lettek volna összehangolva a mozdulatai. Beékeltem a lábfejemet a résbe, és elkezdtem keresztülpréselni magamat rajta. Visszalökött, de bár én voltam beteg, neki volt kevesebb ereje, és az ajtó engedett a súlyomnak. Ahogy visszatántorodott, a tárca és az étel elszállt a kezéből, a bor vörös ívet rajzolt a falra. Mögöttem csapódott az ajtó.

Bent voltunk mind a ketten.


30

Hagyta a tálcát, ahová esett, és négykézláb, mint egy csótány, elinalt a sötétségben, be a sekrestyéből a kápolnába. Fölvettem a fa tálcát, és megmentettem az ételből, ami még menthető volt. A bor már odalett falfestéknek.

Aztán utánamentem.

Ocsmány bűz volt a kápolnában, bélsár és vizelet szaga. Még ha nem eszik az ember, vizelni és piszkítani akkor is kell, legalább egy darabig. Nem mertem mozdulni, mert féltem, mibe lépnék, úgyhogy csak álltam, amíg a szemem megszokta a homályt. Az oltárt elkerítették, az állványt még mindig nem bontották le, de mindent ponyvák és vitorlavásznak takartak. Az asztalokon szép rendben, munkára készen várakoztak a festékporok, a mozsár, a mozsártörő, az ecsetek. Mellettük nagy, homorú tükör, olyasféle, amellyel apám gyűjtötte össze a fogyatkozó világosságot, ha már nem volt elég fény a dolgozószobájában. Távolabb, egy sarokban, egy másik csöbör állt, a tetején deszkából barkácsolt fedél. Gondolom, abból jött a bűz.

Itt hűvösebb volt, mint a ház többi részében. És nyirkosság is, az a fajta, amelyet mintha maga a kő izzadna, ha nincsenek emberi testek, amelyek melegítsék. A festő kövek között, hideg fényben nőtt fel. Mit is mondott róla az apám? Telefestett maga körül minden helyet, míg végül nem maradt fái, amit megtöltsön. De nem most. Nem itt. Mert itt, az elrekesztett falakon kívül, nem volt semmi. Vajon mi lehet a ponyvák alatt?

Megtaláltam. Az egyik sarokban kuporgott. Nem nézett rám. Sehová sem nézett. Mint egy vad, amelyet a sarokba szorítottak a kopók. Óvatosan közeledtem hozzá, mert a bátor beszédem ellenére is nagyon féltem. Amióta elszabadult a vallási téboly, terjedőben volt a szent őrültség: némelyek annyira együtt éltek Istennel, hogy már nem tudták, miként viselkedjenek a halandókkal. Időnként találkozhattunk velük az utcán: magukban karattyoltak, nevettek, sírtak, sebezhetőségük vibráló gömbjében. Zömmel szelíd lelkek voltak, inkább eltévedt remetékre hasonlítottak. De nem mind. Nagyon félelmetes is tud az lenni, akiben az Isten erjed.

Két-három lépésre megálltam. Az arcomat viselő Madonna és a kiteregetett belű hullák közénk álltak. Még mikor kinyitottam a számat, akkor se tudtam, milyen szavak jönnek majd ki rajta.

– Tudod, hogy hívnak téged a konyhán? – hallottam a hangomat. – Uccellino. Madárka. A festő után, tiszteletből a talentumod iránt, de azért is, mert félnek tőled. Azt gondolják, hogy bevárod az éjszakát, aztán kirepülsz az ablakon. A szakács meg van győződve róla, hogy azért nem eszel a főztjéből, mert másutt találtál valami finomabbat. Meg is orrolt rád, mint ahogy az jó szakácshoz illik.

Nem adta jelét, hogy hallana. Behunyta a szemét, átfogta magát a karjaival, ökleit elrejtette a hóna alatt, és alig észrevehetően ringatózott. Közelebb húzódtam. Nem éreztem helyesnek, hogy így magasodjak fölötte. Leültem a földre. A szoknyámon át is éreztem a kő hidegségét. Olyan magányosnak és elhagyatottnak látszott, fel akartam melegíteni a szavak társaságával. – Növendék koromban, mikor másról se esett szó, mint a városunk szépségéről, hallottam egy történetet egy festőről, aki Cosimo de’ Medicinek dolgozott. Fra Filippo volt a neve. – Azt a puha, egyenletes hangot használtam, amellyel Erila beszélt álomba, mikor kicsi voltam, – Láttad a munkáit. Olyan derűsre festi a Madonnát, hogy a néző azt hinné, a Szentlélekbe mártogatta az ecsetét. Hiszen szerzetes volt. De ez nagy tévedés. A mi derék fráterünket annyira feszítette a bujaság, hogy éjszakánként odavágta az ecsetet, a városban csatangolt, és megrohant minden asszonyt, aki közel engedte magához. Ettől annyira megharagudott a nagy Cosimo de’ Medici – gondolom, a befejezetlen festmények épp annyira okai voltak a haragjának, mint a bűnök –, hogy rázárta este a műterem ajtaját. De mikor a második reggelen belépett, nyitva találta az ablakot, amelyből összekötött ágyruhák lógtak, és Filippo nem volt sehol. Ezek után Cosimo visszaadta a festőnek a kulcsot, és tudomásul vett mindent, amit Filippónak meg kellett tennie a művészetéért, akkor is, ha nem értette vagy rosszallotta őket.

Elhallgattam. Noha nem tapasztaltam látható változást, tudtam, hogy figyel. A testén éreztem.

– Időnként nagyon nehéz lehet, ha ilyen tűz ég valakiben. Azt gondolom, olyan viselkedésre késztetheti az embert, amit alig ér föl ésszel. Mikor én voltam mélyponton, később nem értettem, miért tettem azt, amit tettem. Mégis szükségem volt rá. Pedig nekem nincs is tehetségem. Hozzád képest semmi.

Láttam, hogy egész testében reszket. Voltak idők – például az első délután a szobájában – mikor én reszkettem a közelségétől, de nem így. Ez másfajta félelem volt. Letettem magunk közé az étel maradékát, és feléje toltam a tálcát.

– Miért nem eszel valamit? – kérdeztem. – Finom.

A fejét rázta, de a pillái felpattantak. Az arca ugyanolyan színű volt, mint egy Della Robbia-kerámia fehérje. Eszembe jutott, hogyan cikázott a mennyezeten, a lángok forróságától föl-hevülten, és rajzolta a rácsot, amelyből mennyország lesz. Akkor volt benne erő és látomás. Mi történt a mennyországgal?

– Alighanem többet beszéltem hozzád, mint bárkihez ebben a házban – mondtam. – Mégse tudom a nevedet. Olyan sokáig voltál „a festő”, hogy most már csak így gondolok rád. Semmit sem tudok rólad, egyedül azt, hogy Istent hordozod az ujjaidbán, jobban, mint én valaha is fogom. Annyira irigyeltelek, hogy azt hiszem, attól nem vettem észre a szenvedésedet. Ebben az esetben elnézésedet kérem.

Vártam. Még mindig semmi.

– Beteg vagy? Ez a baj? Visszatért a láz?

– Nem. – Olyan halkan mondta, hogy alig hallottam. – Nem a tűz éget. Fázom. Úgy fázom.

Kinyújtottam a kezemet, hogy megérintem, de elrántotta magát, és mikor ezt tette, láttam az arcán a villanásnyi fájdalmat.

– Nem értem, mi történt veled – szóltam szelíden. – De akármi légyen, segíthetek rajtad.

– Nem. Te nem segíthetsz rajtam. Senki sem segíthet. – Ismét elhallgatott, majd pedig, suttogássá tompult hangon: – Elhagytak.

– Elhagytak? Ki hagyott el?

– Ó. Isten.

– Hogy érted ezt?

Ám ő csak hevesen rázta a fejét, és még erősebben kulcsolta magát a karjaival. Majd pedig, rémületemre, sírva fakadt: ült fagyottan, és az arcán lassan patakzottak a könnyek, mint a Szűzanya csodatévő szobrain, amelyek vérkönnyeket ontanak, hogy visszatérítsék a megingottakat a hithez.

– Ó, ne haragudj!

Először tekintett rám, és ahogy a szemébe néztem, úgy rémlett, már nem a festő, az a félénk, fiatal északi ember van itt, hanem a bánat és az iszony feneketlen kútjába bámulok.

– Ó, mondd el! – esedeztem. – Kérlek! Nincs olyan rettentő dolog, amit ne lehetne elmondani!

Mögöttem nyílt az ajtó. Halk lépéseket hallottam. Erilának kellett lennie. Túl régóta vagyok a kápolnában, alighanem magánkívül lehet az aggodalomtól.

– Ne most! – mormoltam meg se mozdulva.

– De…

– Ne most!

– Szüleid nemsokára jönnek.

Jó hazugság volt, egyszerre figyelmeztette a festőt, és segített nekem. Feléje fordítottam a fejemet. Abban, ahogy rám nézett, egész lecke volt. Biccentettem, jelezve, hogy megértettem az üzenetét. – Majd akkor gyere vissza értem. Szépen kérlek.

Visszafordultam. Erila lépései távolodtak, az ajtó becsukódott.

A festő még mindig nem mozdult. Ekkor tudatosan vállaltam a kockázatot. Előhúztam szoknyám redőiből a rajzokat, és néhányat elhelyeztem a földön, a tálca mellett, úgyhogy az emberi zsigerek a pecsenye roncsai mellé kerültek. – Már tudom egy ideje – szóltam halkan. – Jártam a szobádban. Mindet láttam. Ez feszíti a lelkedet?

Összerázkódott. – Ez nem az, amire gondolsz! – mordult fel váratlanul. – Én nem bántottam őket, nem bántottam senkit… – Megtört a hangja.

Most odamentem hozzá, és ha rosszul tettem, Isten büntessen meg érte. Olyan világban éltem, ahol a férj úgy mássza meg a feleségét, mint egy tehenet, míg a férfiak oly szenvedélyes áhítattal egyesülnek, hogy abba a szentek belepirulnának. Nem létezik normális viselkedés. Gyengéden átkaroltam. Éles hangon felnyögött, bár hogy a fájdalomtól vagy a kétségbeeséstől, azt nem tudhatom. Teste hideg és merev volt, akár a holtaké, és olyan sovány lett, hogy minden csontját éreztem a bőre alatt.

– Meséld el, festő. Meséld el nekem.

Mikor megszólalt, olyan fojtott, töredezett hangon beszélt, mint a bűnbánó, aki a szavakat keresi. – Ő mondta, hogy az emberi test az Isten legfenségesebb alkotása, és hogy megértsük, be kell hatolnunk a bőr alá. Csak így tanulhatjuk meg, miként keltsük életre. Nem én voltam az egyetlen. Hatan-heten voltunk. Éjszakánként találkoztunk a Santo Spirito ispotály egyik szobájában, a templom mellett. Azt mondta, hogy ezek a tetemek a városé, olyan embereké, akiknek nincs családja, vagy a vesztőhelyről odakerült bűnözőké. Azt mondta, Isten meg fogja érteni, mert művészetünkben az Ő dicsősége él.

– Ő? Ki az az „ő”?

– Nem ismerem a nevét. Fiatal volt, mégis mindent le tudott rajzolni. Egyszer hoztak egy fiút – tizenöt-tizenhat évest. Az agyában volt valami, attól halt meg, de a teste tökéletesen ép maradt. Ő azt mondta, ez olyan fiatal, hogy még nem ronthatták el. Azt mondta, ő lesz a mi Jézusunk. Fel akartam festeni a freskóra. De mielőtt megtehettem volna, ő elkészült a feszületével. Fehér cédrusfából faragta. A test olyan tökéletes volt, annyira élt, külön lehetett érezni minden int és izmot! Bizonyos voltam benne, hogy az Krisztus. Én nem…

Újból elfúlt a hangja. Elengedtem, és hátrébb húzódtam, hogy lássam, felmérhessem, mekkora kárt tettek benne ezek a szavak. – És minél jobban eltöltötte őt az Isten, annál jobban elapadt benned – mondtam halkan. – Ez történt?

A fejét rázta. – Te ezt nem érted… Nem érted. Sose lett volna szabad ott lennem. Hazugság volt az egész. Nem Isten volt abban a szobában, hanem valami más. A kísértés hatalma. Ahogy megjött a hadsereg, ő elment. Eltűnt. Nem volt több halott. A szoba bezárt. Rebesgették, hogy hullákat találtak a városban. Egy lányt, akinek kivágták a méhét, egy párt, egy kibelezett embert. A mi halottaink… mi nem tudtuk… Vagyis… nem tudtam… – A fejét rázta. – Nem Isten volt abban a szobában – ismételte, most már haragosan. – Az Ördög volt. Nem érted? A Testvér azt mondja, minél többször festünk embert Isten helyett, annál többet veszünk el az Ő istenségéből. A test az Ő misztériuma. Az Ő alkotása. Nekünk nem megértenünk kell, csak magasztalnunk. Engedtem a tudás kísértésének. Ellenszegültem, és ő elhagyott engem!

– Nem, nem! Ez nem te vagy, Savonarola hangja beszél belőled! – mondtam. – Azt akarja, hogy az emberek féljenek, hogy azt gondolják, Isten elhagyta őket! így tartja őket a markában. Annak a festőnek, akárki lett légyen is ő, igaza volt. Miként lehetne az gonoszság, ha meg akarjuk érteni Isten csodáit?

Nem válaszolt.

– De még ha az lenne, Ő akkor sem hagy el téged egy ilyen dologért – ütöttem tovább a vasat, mert megrémültem, hogy ismét el fogom veszíteni. – A te talentumod túlságosan drága neki.

– Te nem érted! – ismételte, görcsösen behunyt szemmel. –Elment, elmúlt… A napba néztem, és kiégett a szemem. Nem tudok festeni többé!

– Ez nem igaz – mondtam halkan, feléje nyújtva a kezemet. – Láttam azokat a rajzokat. Túl sok igazság van bennük ahhoz, hogy istentelenek lehessenek. Magányos vagy, és addig rémítetted magadat, míg elveszítetted a reményt. Csak hinned kell, hogy láthatsz megint, és látni fogsz. A többit elvégezi a kezed. Add ide, festő. Add a kezedet.

Ingatta magát még egy darabig, és könnyezett, aztán lassan leengedte a karjait, és kinyújtotta a kezét, tenyérrel lefelé. Megfogtam a kezét, és ő éles hangon feljajdult, mintha az érintésem megégette volna. Akkor jéghideg ujjai hegyét fogtam meg, és gyengéden fölfelé fordítottam a tenyerét.

Ó, az összes gyengédségem sem lett volna elég! Két nagy seb volt a két tenyerében, két sötét gödör, amelyekbe beleszáradt a vér, és a szélük már felpüffedt a fertőzéstől, A lyukak, ahová a szegeket verték volna. Szent Ferencre gondoltam a cellájában, amint isteni elragadtatásra ébred. És a magam részegségére azon az éjszakán, amikor testem kínja már-már megkönnyebbülésnek rémlett az elme kínjaihoz képest. De én véletlenül sebeztem meg magamat. Az nem volt se ilyen mély, se ilyen kétség-beesett.

– Édes Istenem! – súgtam. – Ó, édes Istenem! Miért bántottad magadat így?

Ahogy ezt mondtam, éreztem, miként telepszik rá ismét a reménytelenség mérgezett köde, megtöltve száját, szemét, fülét, fojtogatva szellemét miazmáival. Most már komolyan megrémültem, mert nem tudhattam, nem fog-e átszivárogni belém is.

Természetesen hallottam történeteket a melankóliáról. Hogy néha még hívő emberek is eltévednek az Istenhez vezető úton, és magukat pusztítják, hogy ne fájjon annyira. Kicsi koromban az egyik tanítónk esett ilyen verembe, és csak sorvadt, remény és értelem nélkül, olyannyira, hogy végül jószívű anyám is elküldte, mert féltette fiatal lelkünket ekkora bánattól. Kérdésemre azt felelte, hogy bár némelyek szerint ez a bánat az Ördög műve, ő azt gondolja, hogy az elme és a testnedvek betegsége, amely, noha ritkán öl, hosszá időre megnyomorítja a lelket, és nincsen rá könnyű orvosság.

– Igazad van – szóltam halkan, és elhúzódtam tőle, ezúttal inkább ösztönösen, mint szándékkal. – Bűnt követtél el. De nem úgy, mint gondolod. Ez nem igazság, ez kétségbeesés, és a kétségbeesés bűn. Te nem láthatod, mert kioltottad magadban a fényt. Azért nem tudsz festeni, mert az önpusztítás tőrébe estél.

Felálltam. – Mikor tetted ezt magaddal? Meddig jutottál a freskókkal? – kérdeztem indulatosan.

Egy darabig ült, a földet bámulta.

– Ha nem beszélsz, magam nézem meg.

Talpra állítottam. Durván, hogy fájjon neki. – Túlságosan önző vagy, festő! Mikor volt tehetséged, nem akartad megosztani. Most nincsen, és ezzel is majdnem ugyanúgy büszkélkedsz. Nemcsak átadtad magadat a kétségbeesésnek, de vétettél a remény ellen is. Megérdemled, hogy elvigyen az Ördög.

Odavonszoltam a kápolnán keresztül a baloldali falmezőkhöz. Nem tiltakozott, mintha átvettem volna a teste fölött az uralmat, noha a saját szívem dobolását éreztem a mellkasomban.

A falat és a mennyezetet fedő ponyvákat kettős kötelek erősítették a padlóba vert rúdhoz. – Gyere! Mutasd hát meg ezeket az Istentől elrugaszkodott munkákat! – mondtam. – Látni akarom!

Rám nézett egy percre, és akkor megláttam valamit a kétségbeesés alatt, mintha megismerne, és már-már fel is fogná, hogy ha nem lesz más, magamnak kell megtennem. A kötelekhez fordult, kioldozta, és leengedte az első ponyvát.

Aznap nem volt valami nagy világosság, így nehéz pontosan elmagyaráznom, miért tett rám olyan nagy hatást a kép. Természetesen valami mást vártam – valami kárhozottat vagy rosszat vagy szennyesét –, és felkészültem a döbbenetre. Ám e helyett megsemmisített a szépség.

A falon ragyogott a vadonatúj freskó: Szent Katalin élete nyolc képben, lángoló színekben, a nádszálkarcsú, derűs alak gyermekévei az apai házban, csodatételei a mezőn. Nemcsak Isten békéjének edénye volt, hanem a saját túláradó emberi kedvességéé is, mint az a Szűzanya a kamra falán.

Rámeredtem a festőre, de ő nem volt hajlandó a szemembe nézni. A kapcsolat kurta pillanata elszállt, és ő visszahullott démonainak karma közé. Odamentem a másik falhoz, megoldottam a kötelet, lassan leengedtem a ponyvát. A második fal Katalin útját mutatta a dicsőségtől a halálig. Itt kezdett beszivárogni az eretnekség.

A többi jó firenzeihez hasonlóan én is számtalan szent legendáját ismertem, olvastam a példabeszédeket kísértéseikről, bátorságukról, vértanúságukról. Volt, aki kevésbé készségesen vállalta, és nem éppen üdvözülten mosolygott, ha beléje kapott a tűz, vagy köszörülték neki a késeket, ám ha jött a halál, valamilyen formában vagy módon a kínok közepette is képes volt sugározni a mennyek országába vetett hitét. Ám ez a Szent Katalin mintha semmiben sem lett volna biztos. Mikor a cellájában várt a kivégzésére, zaklatottság váltotta fel a derűjét, és az utolsó jelenetben, ahol, miután összetörte a kereket, a nyakazó tőkéhez vonszolták, az arcból, amely vádlón meredt a nézőre, szinte lüktetett a lerajzolt lányéra emlékeztető félelem, hogy nagyon fog fájni!

Az utolsó ponyva az oltárt és a fölötte ívelő bolthajtást takarta. Mikor a csörlőhöz mentem, hogy leengedjem, éreztem, hogy izzad a tarkóm.

A ponyva lehullt. Hátraszegtem a nyakamat. A falon angyalhadak szárnya szőtte a galambok, a pávák, a képzelt madarak ezreinek tollából a pelyhes glóriát, és a szemük föltekintett a Mi Atyánkra, Ki vagy a mennyekben.

Igen, ott volt a mennyezet közepén, az arany trónuson, dicsben és tündökölve, a légies átszellemültséggel szálldosó szentek gyűrűjében – az Ördög tehénkedett szőrösen és feketén a királyszéken, nyakából kirobbanó három feje köré denevérszárnyak fontak három glóriát, és karmos mancsával félig már be is gyömöszölte az agyarai közé Jézust és Máriát.


31

Feltettük apám szekerére. Nem tiltakozott. Ami harciasság lehetett még benne, addigra elszállt, és ő hálás volt minden kedvességért. Mikor Maria észbe kapott, hogy mit tervezünk, azt hiszem, meg akart állítani, de ha egyszer már meghátrált előlem, nem tehetett mást, mint hogy félreállt és morgott. Többször megkérdezte, mit akarok, én pedig mindannyiszor azt feleltem, amit az anyámnak hagyott levélben írtam: hogy a festőt betegen találtam a kápolnában, és most átviszem magunkhoz, hogy ápolhassuk.

Mellesleg ez volt az igazság. Hogy valamiféle kór emészti, azt mindenki láthatta, mialatt letámogattuk a kápolnából az udvarra. Úgy tűnt, mindjárt elporlasztja a Nap sugara, ijesztően reszketni kezdett, és annyira vacogott, hogy szinte a koponyája is csörgött bele. Félúton össze is esett, az utolsó lépcsőszakaszon vinni kellett.

Pokrócba bugyoláltuk, és óvatosan feltettük a szekér hátuljára. Mielőtt kihoztuk volna a kápolnából, Erila és én felhúztuk a ponyvákat, bezártuk a két ajtót, és zsebre vágtuk a kulcsokat. Ha Erila gondolt is valamit arról, amit a falon és a mennyezeten látott, nekem egy szót se mondott.

Majdnem besötetedett, mire kifordultunk a kapun. Hátul ültem, Erila hajtott. Ideges volt. Azt hiszem, először láttam idegesnek. Azt mondta, ez túl késői óra, hogy az utcán legyünk. Szürkületkor bújnak elő Savonarola ifjú harcosai, hogy a gyakorlatban érvényesítsék a takarodót, városszerte hazakergetve a náluk kétszer idősebb férfiakat és asszonyokat, hogy megmentsék őket az utcai kísértésektől. Mivel pedig azt is magukra vállalták, hogy elválasszák a markos hitűeket a langyosaktól, és az utóbbiak érdekében gyakran fájdalmas eszközökkel is gyorsították a hazamenetelt, ajánlatos volt készen tartani valami jó történetet.

Akkor szaladtunk beléjük, amikor befordultunk a hatalmas Palazzo Strozzinál, ami a város legfenségesebb palotája lett volna, ha Filippo Strozzi halála nem szakítja félbe az építését. Savonarola sűrűn hivatkozott erre a halálesetre, ha azt akarta szemléltetni, minő képtelenség többre tartani az örök élet ígéreténél a gazdagságot. Egyébként a város annyira megszokta a palota félkész homlokzatát, hogy már el se tudtam képzelni, milyen lenne befejezett állapotban.

A nagy sarokkövet nevezték ki átmeneti őrállomásnak. Úgy kéttucatnyian állták el vonalban az utcát – az ujjasuk mocskos volt, és határozottan túlzás lett volna angyalokhoz hasonlítani őket. A vezér – ez lenne Luca posztja? – előlépett, és feltartotta a kezét. Erila megállította a szekeret, olyan közel a vezérhez, hogy a lovak az angyal képébe fújtattak.

– Jó estét, jámbor firenzei asszonyok! Mi járatban idekint sötétedés után?

Erila mélyen meghajtotta a fejét, ahogy akkor szokta, amikor a rabszolgát játssza. – Jó estét, messere. Úrnőm fivére beteg, hazafelé visszük, hogy megápolnánk.

– Ily későn, és kísérő nélkül.

– Uram kocsisa böjttel egybekötött lelkigyakorlaton van a város túlsó végében. Napvilágnál indultunk, de a kerék kátyúba szaladt, és meg kellett várnunk, hogy kiemeljék. Már csaknem otthon vagyunk.

– Hol a betegetek?

Erila a szekér hátulja felé bökött. A vezér intett két bandatagnak, akik odajöttek, ahol én ültem, ölemben a pokrócba bugyoláltan alvó festő fejével. Az egyik visszahajtotta a takarót, a másik megbökte a pálcájával.

A festő egy rándulással magához tért, kitépte magát a karjaimból, és eszeveszetten menekült a szekér végébe. – Ne közelítsetek, ne gyertek a közelembe! Az Ördög van bennem! Már eszi Jézust, és benneteket is el fog nyelni!

– Miket beszél? – A fiú, akinek az orra is olyan hegyes volt, mint a pálcája, nekikészült a következő bökésnek.

– Te nem érted a szentek nyelvét? – förmedtem rá gorombán. – Latinul beszél Jézus irgalmáról és Megváltónk szeretetéről!

– De mit mondott az Ördögről?

Na persze; hála Savonarolának, manapság az Ördög érdekesebb az Istennél. – Azt mondja, hogy Jézus irgalma és szeretete, a jámborok segítségével ki fogja űzni az Ördögöt Firenzéből. De most nem vesztegethetjük az időt. Bátyám a Testvér tanítványa. Jövő héten fog beöltözni a San Marcóban. Vagyis haza kell vinnünk, hogy a felszentelésig meggyógyíthassuk.

A fiú tétovázott. Közelebb lépett, és hegyes orrát megcsapta a festő elhanyagoltságának szaga. – Fuj! Hát nekem nem nagyon tűnik olyannak, mint egy testvér. Nézd már meg, hiszen ez ragad a kosztól!

– Nem beteg ez, hanem részeg! – mondta a másik. A vezér elindult felénk.

– Ne hagyja mozogni, madonna! – rikoltott Erila. – Ha mozog, kifakadhatnak a tarjagok! És a genny nagyon fertőz!

– Tarjagok? Rossebje van? – A pálcás fiú sietve hátrált.

– Miért nem ezzel kezdtétek? – A vezér átvette az irányítást, ahogy egy igazi vezérnek kell. – Táguljatok a közeléből! Te meg vidd már innen, asszony! És úgy vigyázz, a közelébe ne menjen semmi kolostornak, amíg ki nem gyógyul!

Erila megcsapta a gyeplővel a lovakat, a szekér zökkenve elindult. A kordon eliszkolt a fertőzéstől való félelmében. A festő összegömbölyödött a pokróc alatt; és nyögött a goromba rázástól. Megvártam, amíg az angyalok eltűnnek, csak aztán kapaszkodtam fel a bakra.

– Phí, vigyázz a bőröddel! – mondta Erila, mikor melléje ültem. – Nehogy rám kend a gennyet!

– Tarjagok! – nevettem. – Mióta fél a mi kegyes hadseregünk néhány fekélytől?

– A fertőzés óta – vigyorgott Erila. – Az a te bajod, hogy nem jársz ki eleget a házból. Habár akik megteszik, már kezdik bánni. Senki se tudja, honnan jött. A pletyka szerint a franciák hagyták a lyukakban, amiket megöntöztek a levükkel. A prostituáltaknál kezdődött, de már terjed. Amíg csak az asszonyok kapták meg, ördögvésznek hívták, de mióta a jámborokon is kiütnek a hólyagok, azt óbégatják, hogy Isten teszi próbára őket, mint… ki is volt az az ember a Bibliában, akire ráküldte a nyavalyákat…

– Jób – mondtam.

– Jób. Az az. Habár fogadnék, hogy Jóbnak sose volt olyanja, mint ez a francos rosseb: nagy, gennyes gumók, amik fájnak és égnek, mint a pokol, és kövér vadhús marad utánuk. Bár úgy hallom, biztosabban távol tartják a szenvedőket a tarisznyától, mint a Testvér összes tanítása.

– Ó, Erila! – nevettem. – Aranyat ér a pletykád! Engedned kéne, hogy jobban megtanítsalak az írásra! Olyan históriát írhatnál Firenzéről, ami vetekedne Hérodotosz görög történelmével!

Vállat vont. – Ha élünk addig, hogy együtt öregedhessünk meg, majd beszélek, és te leírod. Csak reménykedhetem, hogy megérjük. Ami azon is múlik, hogy mihez kezdesz ezzel! – mutatott a szekér hátuljába, majd megcsapta a lovakat a gyeplővel, hogy gyorsabban menjenek, mert leszállt a városra a sötétség.

Cristoforo és Tomaso lova nem állt az udvaron, a féljem szobájában nem égett a világ. Megparancsoltam a lovászoknak, hogy vigyék fel a festőt a hálószobám melletti műhelybe, ahol majd ágyat vetünk neki, és elmagyaráztam, hogy rokonom, szent ember, aki szüleim távolléte alatt esett betegségbe. Éreztem Erila szúrós tekintetét, de nem néztem rá. Az volt a másik választás, hogy a cselédfertályon helyezzük el, ahol biztonságban lehet, amíg csak félrebeszél latinul, de ha arról kezd sikoltozni, hogy az Ördög garázdálkodik Toscanában, akkor jobb, ha ezt a hívő fülektől távol teszi.

Amint elhelyeztük, fölrendeltük Filippót, az inas bátyját, hogy vigyázzon rá. Filippo, ez a tagbaszakadt fiatalember lyukas dobhártyával született, és ettől lomhábbnak, butábbnak tűnt, mint amilyen volt. Hibája ugyanakkor egyfajta kedvességet is elegyített tompa erejébe, ennek folytán ő volt az egyetlen a férjem szolgái között, akit Erila kedvelt. Az érkezésünk óta eltelt hónapokban megtanulta annyira a jelelést, hogy odaadó rabszolgájává tegye Filippót (hogy mivel fizetett a fiatalember szolgálataiért, azt nem kérdeztem). Most utasította, hogy készítsen fürdőt, mielőtt kihámozná a festőt a ruhájából. A szobájából elhozta az anyjától örökölt orvosságos táskát, amely nekem gyerekkorom óta az illatos egzotikumot jelentette. Volt vajon olyan bölcs az anyja, hogy a kéz stigmája mellett a lelkekét is meggyógyíthassa?

– Mondd meg neki, hogy megmosdatjuk, és bekötjük a kezét – szólt rám türelmetlenül. – De okvetlenül értesd meg vele!

A festő roskadtan kuporgott a székben, amelybe ültettük, és a padlót bámulta. Odamentem, melléje guggoltam. – Most biztonságban vagy – mondtam. – Vigyázni fogunk rád. Ápolni fogjuk a kezedet, és rajta leszünk, hogy jobban érezd magadat. Itt semmi rossz nem történik veled. Megértetted?

Nem válaszolt. Erilára néztem. Az ajtóra mutatott. – És ha…

– … hepciáskodik? Akkor kupán vágjuk. De mindenképpen megmosdatjuk és megetetjük, mielőtt ismét a közelébe jössz. Addig pedig agyalj ki valami dajkamesét a férjednek. Mert nem hinném, hogy bevenné ezt a szent rokon baromságot.

Azzal kitolt az ajtón.


Az első napok voltak a legrosszabbak. A háznép lábujjhegyen osont körülöttünk, de a pusmogás zajosabb volt a lépéseiknél. A festő bamba némaságban feküdt, mindazonáltal nem hagyott fel a lázongással. Engedte, hogy Erila és Filippo bekösse a kezét, és megfürdesse, de továbbra is elutasította az ételt. Erila kurtán és gorombán fogalmazott:

– Az ujjait tudja mozgatni, vagyis képes lesz festeni, habár senki se jósolhat többé a tenyeréből. Ami a másikat illeti: nem ismerek füvet vagy kenetet, ami meggyógyíthatná. Ha továbbra sem eszik, az gyorsabban megöli, mint akármiféle isten elvesztése.

Le se hunytam a szememet, mert egyfolytában rája figyeltem. Az éjszaka kellős közepén üvölteni kezdett, de olyan mérhetetlen kétségbeeséssel, mintha a világ fájdalma bugyogna a szájából. Erila és én az ajtónál találkoztunk, de az üvöltés másokat is felvert, és Erila nem engedett be a műhelybe.

– De hát úgy szenved! Én segíteni tudnék rajta!

– Okosabban teszed, ha magadon segítesz! – förmedt rám. –Egy dolog, ha a férj felrúgja a tisztesség szabályait. Egész más, ha a feleség teszi. Ezek itt a férjed szolgái. Se türelmük, se hajlandóságuk nem volt, hogy megkedveljenek, amilyen keményfejű vagy. Be fognak árulni, és a botrány úgy felégeti mindkettőtök életét, mint a futótűz. Feküdj vissza az ágyba! Én fogok vigyázni rá, nem te!

És én visszafeküdtem, mert megrémültem attól, amit mondott.

A következő éjszakán már sokkal halkabb volt a sírás. Mivel ébren voltam és olvastam, rögtön meghallottam, de észben tartva Erila szavait, vártam, hogy ő válaszoljon neki. Ám Erila vagy nagyon kimerült, vagy nagyon mélyen aludt. Attól tartva, hogy a festő ismét felveri a házat, kiosontam, hogy megnézzem.

A lépcsőforduló üres volt. A mit sem halló Filippo az igazak álmát aludta az ajtó előtt. Óvatosan megkerültem és bementem. Ha bolondság volt, akkor annyit mondhatok, hogy máig nem bántam meg.


32

Apró olajlámpa világított a festékszagú szobában, ahol mindent elfoglaltak a munkám kellékei. Olyan puha volt a fénye, mint a gyertyáké azon az éjszakán a kápolnában. A festő az ágyon fekve, a bánat és az üresség tavának közepéből bámulta a semmit.

Odamentem, és lemosolyogtam rá. Az arca nedves volt, de a sírást abbahagyta. – Hogy vagy, festő? – kérdeztem gyengéden.

Nézett, de nem látott.

Leültem az ágy szélére. Régebben visszahőkölt volna a közelségemtől, de most meg se moccant. Nem tudom, a gyengeség közönye volt-e, vagy a reménytelenség bénultsága. Magamra gondoltam a nászéjszakán, amikor összedőlt az egész világom, és miután az agyam leállt, az ujjaim vették át az irányítást. De ő tudatosan megcsonkította a megváltás egyetlen eszközét. A keze sután hevert a takarón, a kötés patyolattiszta volt és akkurátus, de hogy képes lesz-e ,így megfogni a tollat, azt nem tudhattam.

Ha nincsen kép, nem marad más, mint a szó.

– Hoztam neked valamit – mondtam. – Ha be fog kapni az Ördög, akkor nem árt tudnod, hogy mások is megvívták már ezt a csatát.

Fellapoztam a könyvet, amelyet olvastam, midőn felfigyeltem a sírására. Bár ezt nem szépítették Botticelli rajzai, maga az, hogy ennyi szót írjanak le a papírra, a legforróbb szeretetről árulkodott. Amihez most hozzátettem a magamét… lassan fordítottam a fülbemászó volgaré-t latinra, mert igyekeztem olyan szavakat találni, amelyek szólhatnak hozzá:

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,

mivel az igaz utat nem lelem.

Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan,

s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon:

már rágondolni is reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb tudom.


Végigolvastam a Pokol első énekét, ahol a rémület vadállatai fenekednek a kétségbeesés erdeiben, de az út mindig visszatér ahhoz a pillanathoz, amelyben a dombtetőn felcsillan az első napsugárban a remény:

De hajnal aranyozta a világot

s feljött a nap azon csillagseregekkel,

mely véle volt, midőn e szép csodákat

megmozdító Isten az első reggel:

úgy hogy nekem reményt az ellenségre

vínom párduccal s tarka szörnyeteggel

adott az óra s évszak édessége…


Egyszer, mikor lélegzetet vettem, fölnéztem, s láttam, hogy csukva a szeme, de tudtam, hogy nem alszik. – Nem vagy egyedül, ugye, tudod? – mondtam. – Azt hiszem, sokaknál eljön az az idő, amikor úgy érzik, körülveszi őket a sötétség, mintha kiestek volna Isten kezéből, kiperegtek volna ujjai közül, rá egyenesen a kősziklára. Hiszem, hogy Dante is ezt érezte. Csak neki az utat valahogy még jobban nehezítette hatalmas tehetsége. Mintha, mert olyan sokat kapott, még többet vártak volna tőle. De ha ő rálelt a visszaútra, akkor mi is megtehetjük.

Igazság szerint nemcsak a férjemnek, de nekem is a pokol volt az ismerősebb terep, ám voltak percek, amelyekben a fény még mindig átmelegítette a lelkemet. Keresgéltem tovább, abban a reményben, hogy a festőt is meg fogja melegíteni.

– Kicsi koromban – kezdtem, hogy áthidaljam a keresgélés csöndjét – mindig azt gondoltam, hogy az Isten fény. Vagyis… azt mondták, hogy Ő ott van mindenütt, de én sose láttam. Ám azokat, akik elteltek vele, mindig úgy ábrázolták, hogy arany fény derengi körül őket. Mikor Gábriel szólott Máriához, Miasszonyunk napfénypatak alakjában fogadta be az arkangyal szavait. Gyerekkoromban elnézegettem, hogy bizonyos napszakokban miként esik be a fény az ablakon, tanulmányoztam, miként törik szét az üvegben, és hint fényfoltokat a padlóra. Arra gondoltam, hogy Isten osztja szét magát a jóság permetében, hogy minden tűszúrásnyi fény tartalmazza önmagán kívül az Istent és az egész világot. Emlékszem, az elmém is belereszketett, már attól, hogy megpróbáltam végiggondolni ezt. Később, mikor Dantét olvastam, találtam verseket a Paradicsomban, amelyek mintha ugyanezt mondanák…

Még akkor is őt néztem, amikor megszólalt.

– Nem fény – mondta halkan. – Nekem nem fény volt.

Ujjaim megálltak a könyvön.

– Hideg.

Elnémult.

– Hideg? – kérdeztem. – Hogyan?

Olyan mély lélegzetet vett, mintha napok óta ez lenne az első lélegzete, aztán szótlanul kiengedte. Vártam. Újra próbálkozott, és ezúttal lett hangja a szavakhoz.

– Hideg volt. A kolostorban. Időnként olyan jeget hozott a tengerről a szél… ráfagyott tőle az arcunkra a bőr. Az egyik télen olyan magas volt a hó, hogy nem juthattunk ki a fáskamráig. Egy szerzetes kiugrott az ablakból, beleesett egy hótorlaszba, és alig bírt kikászálódni. Éjszaka a tűzhely mellé fektettek, hogy ott aludjak. Kicsi, vékony voltam – mint egy darab nyírfakéreg. De aztán a tűzhely kialudt.

Bernard atya bevitt a cellájába… Ő volt az, aki először adott a kezembe krétát és papírt. Olyan öreg volt, hogy a szeme mintha folyton könnyezett volna. Pedig sose volt szomorú. Télen neki volt a legkevesebb takarója. Azt mondta, nincsen szüksége rá, mert őt Isten melegíti.

Hallottam, hogy nyel. A torka kiszáradt a beszédtől. Erila hagyott egy kis édes bort az ágy melletti asztalon. Töltöttem egy kis pohárba, és segítettem innia.

– De azon az éjszakán még Bernard atya is fázott. Odavett maga mellé az ágyba, állatbőrbe csavargatott, aztán a karjával melengetett, és Jézusról mesélt. Hogy az Ő szeretete fel tudja támasztani a holtat, és aki szívében hordozza Őt, fel tudja melegítem a világot…. Mikor felébredtem, világos volt. A havazás elállt, és nem fáztam. De Bernard atya hideg volt. Ráterítettem a bort, de a teste megmerevedett. Nem tudtam, mit tegyek, ezért kivettem az ágy alól, a ládájából egy papírt, és lerajzoltam, ahogy ott fekszik. Mosolygott az arca. Tudtam, hogy Isten járt ott, amikor meghalt. És Isten most már bennem van, és Bernard atyának köszönhetően soha többé nem fogok fázni.

Ismét nyelt, ismét a szájához emeltem a poharat. Ivott egy kortyot, aztán hátradőlt, és behunyta a szemét. Együtt ültünk a szerzetes cellájában, és vártuk, hogy élet nőjön ki a halálból. A ládára gondoltam Bemard atya ágya alatt, és a munkaasztalomról papírt hoztam meg krétát, amely kihegyezve várta a pillanatot, midőn a festő keze újra dolgozni tud.

Az ölébe tettem őket.

– Látni akarom, milyen volt – mondtam határozottan. – Rajzold le. Rajzold le nekem a szerzetest.

A papírra nézett, aztán a kezére. Figyeltem, ahogy begörbülnek az ujjai. Feljebb támaszkodott az ágyban. A kövér krétadarabért nyúlt, megpróbálta körülfogni az ujjaival, de összerázkódott a fájdalomtól. A térdére helyeztem a könyvet, alátétül a papírnak.

Felnézett rám. Ismét végigfutott az arcán a reménytelenség.

Megkeményítettem a szívemet. – Ő meleget adott neked, festő. A legkevesebb, amit megtehetsz érte, mielőtt meghalnál.

Keze megmozdult a papíron. A vonal elkezdődött, aztán félrecsúszott. Kezéből a földre hullott a kréta. Felvettem, visszaadtam. Óvatosan rásimítottam a kezemet az övére, ujjait az ujjaim közé fontam, vigyázva, hogy ne érintsem a sebet, izmaimat kínálva nehezéknek, hogy meg tudja nyomni a krétát. Ismét sóhajtott egy nagyot. Az első vonalakat együtt húztam vele, de hagytam, hogy ő irányítson. Gyötrelmes lassúsággal kirajzolódott a vonásainkból egy arc. Egy idő után éreztem, amint az ujjai erőre kapnak. Akkor elvettem a kezemet, és csak néztem, ahogy a fájdalmai ellenére is befejezi a rajzot.

A papíron megjelent egy öregember arca. A szeme csukva volt, az ajkán félmosoly játszott, és ha nem is egészen sugárzott Isten szeretetétől, de nem is fagyott bele az ürességbe.

Az erőfeszítés kimerítette. Mikor végzett, és kihullott a kezéből a kréta, az arca elszürkült a kíntól.

Elvettem az asztalról egy kis kenyeret, borba mártottam, a szájához emeltem.

Elfogadta. Lassan rágott, köhögött egy keveset. Megvártam, hogy lenyelje, aztán tovább etettem. Apránként, falatonként, kortyonként.

Egy idő után megrázta a fejét. A gyomra úgyse bírta volna el a több ételt. – Fázom – mondta, még mindig behunyt szemmel. – Ismét fázom.

Bemásztam az ágyba, mellé feküdtem, és a feje alá tettem a karomat. Elfordult tőlem és összegömbölyödött. Mintha egy gyereket tartottam volna a kezemben. Köréje fontam magamat, és ő átmelegedett a karomban. Valamivel később egyenletessé csitult a lélegzete, és elernyedt a teste. Nyugodt voltam, és nagyon boldog. Ha nem féltem volna attól, hogy én is elalhatok, azt hiszem, hajnalig is itt fekszem, és majd akkor osonok ki, mielőtt a ház népe felébred.

Óvatosan húzni kezdtem a karomat, hogy kiszabadítsam a feje alól. De a mozdulat megzavarta: halkan felnyögött, megfordult álmában, még jobban odaszögezve az ágyhoz, és a karját átvetette rajtam.

Várnom kellett, mielőtt ismét próbálkoznék. Most nagyon közelről láttam az arcát az olajlámpa fényében. A koplalás kiélezte a vonásait, de a bőre szinte áttetsző volt, inkább lehetett volna egy lányé, mint egy fiúé. Az arca beesett, különös módon az ajka mégis telt maradt. Lélegzetének legyezéséből felmérhettem, hogyan mozog a tüdeje. Erila és Filippo jó munkát végzett: a bőre kamillától és más gyógyfüvektől illatozott, a leheletén az édes bor szaga érzett. Mereven bámultam az ajkát. A férjem egyszer futó csókot lehelt az arcomra, mielőtt ott hagyott a szobám ajtaja előtt. Ez volt az egyetlen csók, amit kaptam férfitól. Addig fognak döfölni és farkalni, amíg elő nem állok egy örökössel, de ami a gyengédséget és a szenvedélyt illeti, abban szűz maradok. Vagy hogy a férjemet idézzem, ami az örömeimet illeti, az kizárólag az én dolgom.

Jobban belehajtottam arcomat lélegzetének édes hullámaiba. Ezúttal nem remegtetett meg a közelsége, hanem vakmerővé tett. A teste annyira kiszáradt, hogy láttam a repedéseket a borén. A számba dugtam az ujjaimat, hogy megnedvesítsem őket. Nyálam olyan tüzes és titkos volt, hogy az egymaga törvényszegés. Könnyedén végighúztam nedves ujjaim hegyét az ajkán. A velőmig ható, durva megrázkódtatás volt az érintése, ugyanakkor izgalmas, mint mikor fölfedeztem magamban a sebemet. Fülemben lüktetett a vérem, mint azon a délutánon, midőn Istent kerestem a napsugárban, és nem találtam. Nem minden melegségbe rejtették el a kinyilatkoztatást. Van, amit nekünk kell megtalálnunk. A köntös, amelyet ráadtak, túl nagy volt elapadt testére, kilátszott belőle a válla. Ujjam hegye volt a legfinomabb ecset. Arra gondoltam, hogyan ujjongott vérem tüzes csíkja abban a sötét éjszakában, és elképzeltem, hogy színek folynak belőlem beléje, ujjaim indigókék vagy harsogó sáfránysárga nyomokat hagynak a bőrén. Forró volt a teste. Dünnyögött valamit érintésemtől, és mocorgott álmában. Ujjaim megálltak, tétováztak, ismét elindultak. A sáfrány forró okkerré, aztán mélybíborrá változott. Hamarosan lángolni fog a színektől.

Közelítettem a szájamat az övéhez. És ha netalán kétségeitek lennének, akkor elmondom, hogy tökéletesen tisztában voltam azzal, amit cselekszem. Én és a cselekvés szándéka egyek voltunk. Szájam találkozott az övével, és ajkának teltsége felforgatta egész bensőmet. Ismét mocorgott, és ahogy egy fojtott nyögésben kinyitotta a száját, a nyelvem megkereste a nyelvét.

Olyan vékony volt, mintha egy gyereket ölelnék magamhoz. Beterítettem magammal, és mikor a felsőtestünk összetapadt, éreztem a combomon, hogy a vesszője megemelkedik. Valahol bennem szikra pattant, és terjedni kezdett. Nyelni próbáltam, de nem volt elég nyálam. Egész életem benne volt abban a levegőben, amit most kezdtem magamba szívni. Ha bennem lesz, mihez kezdek vele? Újra megcsókoljam a festőt, vagy húzódjak el tőle?

Sose döntöttem el. Mert most ő mozgott: fölébem került, és visszacsókolt, ügyetlen, mohó nyelvvel, amelyen megkóstolhattam tömény zamatát. Aztán egyszer csak egymáson henteregtünk elakadó lélegzettel, sután matatva, a bensőm égett, a bőröm olyan volt, akár a lecsupaszított ideg, és ami utána következett, olyan gyors volt, hogy mikor zavartan, esetlenül tévelygő ujjai megtalálták belém az utat, nem is tudom, ütést vagy gyönyört éreztem-e, de olyan hangosat kiáltottam tőle, hogy attól féltem, rajtunk üthetnek.

Annyit tudok, hogy mikor felhúztam a köntösömet, és magamba segítettem, végre kinyitotta a szemét, és abban a pillanatban egymásra néztünk, mert már nem mímelhettük, hogy nem történik, ami történik. Olyan komoly volt a tekintete, hogy azt gondoltam, lehet hogy ez hiba, de nem gonoszság, és ha az emberek talán nem is bocsáthatják meg, Isten bizonyosan megbocsáthatja. Még most is ezt hiszem, mint ahogy elhiszem Erilának azt a mondását, hogy néha az ártatlanság is lehet olyan veszedelmes, mint a tudás, habár sokak szerint az ilyen gondolatok csak azt bizonyítják, mily mélyre estem a kárhozatban.

Mikor vége lett, és ő keresztben elhevert rajtam, kifulladtan ettől a második esélytől, amit az élettől kapott, átöleltem, és úgy beszéltem hozzá, mint egy gyerekhez, elmondva mindent, amivel megakadályozhattam, hogy visszataláljon a félelemhez. Végül kifogytam a mondanivalóból, és akkor hirtelen szavalni kezdtem, amire emlékeztem Dante utolsó énekéből, tudatosan nem gondolva rá, minő eretnekség rejtőzhet e szavalatban:

S láttam mélyében három-egybe gyűlni,

szeretettel kapcsolna egy tömeggé,

mi ittlenn szerte szokott elegyülni;

substantiát és accidensét eggyé

és habitust, egy-fénynek, egy-valónak

lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.


33

A szobámban megmosakodtam. Ha lett volna időm, egymillió dologra gondoltam volna.

– Hol voltál?

Megpördültem. – Jaj, Istenem, Erila, de megijesztettél!

– Az jó. – Még sose láttam ilyen dühösnek. – Hol voltál?

– Én… szóval… A… a festő felébredt. Arra… arra gondoltam, hogy elaludtál, Úgyhogy átmentem, hogy jól van-e.

Mélységes megvetéssel nézett. A hajam kócos volt, és tudtam; hogy kivörösödtem. Letettem a rongyot, és eligazgattam a köntösömet, egyfolytában a földet bámulva. – Ehm… nos… sikerült belediktálnom egy kis bort és ételt. Most alszik.

Villámsebesen elkapta a vállamat, és olyan keményen megrázott, hogy feljajdultam. Nem emlékszem, hogy valaha bántott volna. Abbahagyta a rázást, de nem engedett el. Ujjai belevájtak a húsomba. – Nézz rám. – Újból megrázott. – Nézz rám!

Néztem, ő pedig úgy nézett vissza, mint aki nem egészen hiszi, amit lát.

– Erila – mondtam – én…

– Nekem te ne hazudj!

Félbehagytam a mondatot.

Ismét megrázott, majd ugyanolyan váratlanul elengedett. – Egy szót se hallottál abból, amit mondtam? Mi? Azt hiszed, azért csinálom, mert kedvem telik benne?

Fölmarkolta a mosdótál mellé hullott rongyot, megmártotta a vízben. Felhúzta a köntösömet, és dörgölni kezdett, a mellem alatti részt, a hasamat, a lábamat kívül-belül, még a rést is, gorombán, kíméletlenül, mint az anya a berzenkedő gyereket. Egy idő után sírva fakadtam a félelemtől és a fájdalomtól, de őt ez sem állította meg.

Amikor végzett, visszadobta a rongyot a mosdótálba, és odavetett egy törülközőt. Figyelte, ahogy megtörülközöm, durcásan, pityeregve, könnyeket nyelve, iparkodva, hogy ne szégyenkezzek…

– A férjed hazajött.

– Mi? Uramisten! Mikor? – Ő is hallotta a hangomban a vakrémületet.

– Nagyjából egy órája. Nem hallottad a lovakat?

– Nem! Nem!

Horkantott. – Akkor jó, hogy legalább én hallottam. Kérdezett.

– Mit feleltél?

– Hogy fáradt vagy és alszol.

– Mondtad neki?

– Mégis mit? Nem, nem mondtam semmit. De az biztos, hogy a szolgák mondani fognak, ha ugyan már meg nem tették!

– Helyes – válaszoltam, magabiztos hangra törekedve. – Nos, akkor… akkor holnap majd beszélek vele.

Egy pillanatig mereven nézett, aztán indulatosan megrázta a fejét. – Nem érted, mi? Jajistenem, miért is nem tanítottunk meg anyáddal! Az asszonyok nem tehetik azt, amit a férfiak. Ez nem így működik. Az asszonyok belepusztulnak.

De akkor már nagyon meg voltam rémülve, és hirtelen úgy éreztem, hogy aki nincs velem, az ellenem van. – Ő mondta, hogy az életemmel magam rendelkezem! – csattantam fel. –Hozzátartozott az egyezséghez!

– Ó, Alessandra, hogy lehetsz ilyen buta? Neked nincs életed. Nincs olyan, mint neki. Ő azzal gyakhat, akivel és amikor neki tetszik. Senki se fogja vádolni érte. De téged igen.

Ültem, mint egy lehordott gyerek. – Én… én nem…

– Ne! Ezt ne kezdd elölről! Ne hazudj már megint!

Felnéztem. – Csak úgy megtörtént – mondtam halkan.

– Csak úgy megtörtént? Hú! – Nagyot fújt, félig nevetve, félig haragosan. – Igen, mindig megtörténik.

– Én nem… Úgy értem, senkinek sem kell tudnia róla. Ő nem fogja elárulni. Te sem.

Dühösen sóhajtott, mintha egy olyan gyerekkel lenne dolga, akinek hatszázszor elmondta már ugyanazt a dolgot. Megpördült a sarkán, járkálni kezdett, fel-alá, fel-alá, kimozogta magából az indulatot. Végül megállt, felém fordult.

– Elment?

– Mi?

– Elment? – A fejét csóválta. – Alessandra, ha az életrevalóságod felérne az eszeddel, te parancsolnál a városnak. Beléd ment a leve?

– Hát… én… nem vagyok biztos benne. Talán. Azt hiszem.

– Mikor véreztél utoljára?

– Nem tudom. Tíz napja, talán két hete.

– Mikor fütykölt meg utoljára a férjed?

Lehorgasztottam a fejemet.

– Alessandra! – Ritkán szólított a nevemen, de most nem bírta abbahagyni. – Tudnom kell!

Felnéztem rá, és megint elsírtam magamat. – Nem, amióta… a nászéjszaka óta egyszer sem.

– Ó, édes Jézusom! Na, akkor jobb lesz, ha ismét megteszi, méghozzá gyorsan. Ki tudod módolni?

– Gondolom. Egy ideje nem esett róla szó.

– Hát akkor most hozzad szóba. És üssed nyélbe. Mostantól kizárólag kísérővel mész a festő közelébe, hallottad?

– De…

– Nem! Semmi de!… Meg vagytok átkozva, amióta először láttátok egymást, csak te még túl fiatal voltál, hogy tudd. Anyádnak sose lett volna szabad beengednie a házába. Mindegy, már késő. Túl fogod élni. Ha pedig képes volt megtalálni a lyukadat, akkor, gondolom, képes lesz visszaevickélni az életbe is. Ez a fajta feltámadás sokszor csinál étvágyat a férfiaknak.

– Ó, Erila, te ezt nem érted, ez egyáltalán nem olyan volt!

– Nem? Akkor milyen? Kérte az engedélyedet, vagy te ajánlottad fel?

– Nem! – mondtam határozottan. – Én kezdtem! Az én hibám volt.

– Hogyhogy? Ő nem csinált semmit? – És mintha megkönnyebbült volna attól, hogy visszanyertem a hangomat.

Kissé megvontam a vállamat. Még egy sötét pillantást vetett rám, aztán odajött, magához rántott, szorosan átölelt, kotyogva, mint egy kotlós. Én pedig tudtam, hogy ha egyszer elhagyna, vele menne a bátorságom is.

– Ostoba, agyalágyult lány! – Gyengéd sértéseket dünnyögött a fülembe, aztán eltartott magától, megcirógatta az arcomat, és hátrasimította kócos hajamat, hogy jobban lásson. – Na szóval – mondta lágyan – hát megtetted? Végre? Milyen volt? Hallottad a lant húrjának édességét?

– Hát… Nem igazán – suttogtam, noha tudtam, hogy éreztem valamit.

– Ez azért van, mert többször kell csinálni. A férfiak lassan tanulnak. Viszi őket a fúriájuk, kapkodnak és ügyetlenkednek. A többség sose fog többet tudni annál, hogy csak végigcsinálja. De alkalmanként akad, akiben van alázat a tanuláshoz. Amíg nem árulod el neki, hogy tanítod. Ám előbb neked kell rátalálnod a saját örömödre. Meg tudod csinálni?

Idegesen kacarásztam. – Nem tudom. Én… azt hiszem. De… nem értem, Erila, miket beszélsz te itt!

– Azt beszélem, hogy ha meg akarod szegni a törvényt, akkor jobban meg kell tanulnod mindenkinél – mindenkinél! aki betartja. Ez az egyetlen módja, hogy fölébük kerekedhess.

– Nem tudom, képes leszek-e rá… hacsak nem segítesz. Kacagott. – Mikor volt, hogy nem segítettem? Most pedig bújj az ágyba, és aludj. Szükséged lesz holnap az eszedre. Mint mindnyájunknak.


34

Az asztalnál ült, olvasott, és bort iszogatott mellé. Korán volt, de máris nagyon meleg. Hetek óta nem találkoztunk. Nem tudom, mennyire változhattam meg, mert mikor reggel tanulmányoztam magamat a tükörben, nem észleltem semmit, ami szemmel látható, ő viszont megváltozott. A szája mellett elmélyültek az árkok, amitől állandó keserűség ült az arcán, és a bőre vörösebb lett. Tartani az ütemet a bátyámmal megerőltető lenne egy fiatal szervezetnek is, hát még egy korosabbnak. Leültem vele átellenben, és ő köszöntött. Fogalmam sem volt, mire gondolhat.

– Jó reggelt, feleségem.

– Jó reggelt, férjem.

– Jól aludt?

– Köszönöm, igen. Sajnálom, hogy nem én fogadhattam, mikor megérkezett.

Legyintett. – Teljesen felgyógyult a… megrázkódtatásból?

– Igen – feleltem. Majd rövid hallgatás után hozzátettem: –Festettem.

Rám nézett, és esküszöm, örömet láttam a szemében. – Helyes. – Visszamerült a papírjaiba.

– A bátyám is itt van önnel?

Fölpillantott. – Miért?

– Khrm… mert ha igen, szeretnem üdvözölni,

– Nem, nem. Hazament. Nincs valami jól.

– Remélem, semmi komoly.

– Nem gondolom. Csak egy kis láz.

Még egyszer nem lesz ilyen kedvező alkalmam. – Uram, mondanom kell valamit önnek.

– Igen?

– Látogatónk van.

Ezúttal rám nézett. – Hallottam.

Egyszerűen mondtam el, átstilizálva a szépség és a művészet meséjévé: hogy minő csodákra képes a festő, és most attól fél, hogy elveszítette a tehetségét. A tőlem telhető legjobb munkát végeztem, bár nem voltam olyan nyugodt, mint szerettem volna. A férjem egy pillanatra se vette le rólam a szemét, akkor se, mikor befejeztem, és nyúlni kezdett közöttünk a csend.

– Alessandra… nemde emlékszik még az első beszélgetésünkre? A nászéjszakánkon.

– Igen.

– Akkor arra is emlékszik, hogy bizonyos dolgokat kértem öntől, amelyeket emlékezetem szerint megígért. Ezek közé tartozott a tapintat.

– Igen, de –

– Valóban azt hiszi, hogy ez tapintatra vallott? Hogy éjszaka végigszekereztet a fél városon egy hibbantat, abba a palazzóba, ahol a férje éppen nincsen jelen. Aztán bekvártélyozza a hálószobája szomszédságába.

– Beteg volt… – Elhallgattam. Tudtam, hogy semmi értelme. Erila törvénymagyarázata szerint eljátszottam minden esélyemet arra, hogy igazam lehessen. – Ne haragudjon – mondtam. – Belátom, hogy ez kompromittálhatja önt, még ha ő nem is…

– Alessandra, itt nem az a fontos, hogy ő mi, vagy mi nem. Az a fontos, hogy minek látják. Kedvesem, ez az egész város most erre épül. Nem a valóságra, hanem a látszatokra. Maga elég értelmes, hogy ugyanúgy tudja ezt, mint én.

Ezúttal ő nyújtotta el a csendet.

– Nem maradhat – mondtam egy idő után, nem kérdezve, hanem kijelentve.

– Nem, nem maradhat.

– Én… ohm… azt hiszem, különben is javult az állapota. –Hallottam Erilától, hogy reggel már evett valamicskét. – Akkor pedig neki is minél sürgősebb lesz visszatérnie szüleim házához. Munkája van, amit be kell fejeznie. Csodálatos festő, Cristoforo! Ön is meg fogja érteni, ha majd meglátja a kész oltárképet.

– Ebben egészen bizonyos vagyok. – Ivott egy korty bort. –Erről nem beszélünk többet. – Vigyázva letette a poharat, és egy darabig nézett. – Most pedig mondanom kell valamit önnek. – Szünet. – Tegnap két ismerősömet letartóztatták fajtalanság gyanújával. A Santa Maria Novella besúgó dobozában jelentették fel őket. A nevük nem fontos, habár hamarosan hall majd róluk, mert jó családból valók. – Szünet. – Bár nem olyan jóból, mint a mieink.

– Mi fog történni velük?

– Kihallgatják és megkínozzák őket, hogy bizonyságot szerezzenek a vádakra, és kiszedjék belőlük a társaik nevét. Egyiknek sincsen közvetlen oka, hogy rám valljon, de… nos, ha egyszer fölfeslik a szál, nagyon gyorsan széteshet a ruha.

Nem csoda, ha indulatba hozta a ballépésem. Másrészt Erila az én helyemben már keresné is, hol bujkál a lehetőség egy ilyen szerencsétlenségben.

– Nos, uram, talán lelhetnénk egy módot, amely hathatósabban megvédi, – Rövid szünetet tartottam. – Öregbítené egy várandós feleség az ön jó hírét?

Savanyúan mosolygott. – Bizonyosan nem ártana, de ön nem várandós. Hacsak félre nem értettem a rabszolgája szavait. Márpedig nagyon egyértelműen látszott kifejezni magát.

– Nem – mondtam, észben tartva Erila hazugságát. – Nem vagyok várandós. De ha egyszer foganhattam, foganhatok megint. – Csak egy picivel hagytam hosszabbra nyúlni a csendet. – Arra most van a megfelelő idő.

– Értem. És önnek… nem lenne kedve ellenére?

A szeme közé néztem, pillám se rebbent. – Nem – mondtam – nem lenne.

Azzal felálltam, lassan áthajoltam az asztalon, könnyű csókot leheltem a homlokára, majd kimentem a szobából, és visszatértem a magaméba.


Nem untatlak benneteket második közösülési élményünk leírásával. Nem azért tartózkodom tőle, mert fel akarom korbácsolni a képzeleteteket vagy a kíváncsiságotokat. Ha több elmondanivalóm lenne, mint az első alkalomról, örömmel feltárnám. Minél öregebb leszek, annál tisztábban látom, hogy az effajta kérdéseket övező hallgatás csupán a félreértéseket és a bizonytalanságot növeli. De nálunk akkor nem volt félreértés. A mienk üzleti kapcsolat volt félj és feleség között. És volt benne annyi tisztelet és törődés, hogy legalább egyenlő félnek érezhettem magamat.

Az első alkalomtól eltérően férjem nem távozott azonnal. Majdhogynem bajtársiasan elüldögéltünk egy darabig, frissítőkkel üdítettük magunkat, miközben az életről, a művészetről és államügyekről beszélgettünk. És mivel ettől fölengedtünk, ismét nyertünk kapcsolatunkból valaminemű kölcsönös örömet, akkor is, ha ezt nem a test adta, hanem a szavak cirógatása.

– Mikor hallotta ezt? Még nem is pletykálnak róla.

– Nem? Nos, hamarosan fognak. Ilyen dolgokat nem lehet sokáig titkolni.

– És Savonarola engedelmeskedni fog?

– Képzelje magát a helyébe, Alcssandra. Ön a város igazi uralkodója. Firenze csügg minden szaván. A szószék jobb hely a kormányzásra, mint a Signoria. Ekkor az Ön ellensége, a pápa, kiközösítés terhe alatt megtiltja, hogy prédikáljon. Maga mit tenne?

– Úgy vélem, ezt az döntené el, hogy kinek az ítéletét félem jobban: a pápáét-e, vagy Istenét.

– Ön szerint nem eretnekség olyasmire célozni, hogy a kettő eltérhet?

– Nos, énszerintem igen. De most Savonarola vagyok. Ő pedig nem ismer ilyen árnyalatokat. Neki Isten az első. Habár… – tétováztam – … habár, ha államügyekre kerül sor, egyáltalán nem bolond. De hát a pápa sem az.

– Akkor talán érdekelné önt, hogy cukor is van, nemcsak korbács.

– Azaz?

– Bíborosi kalap, ha szót fogad.

– Á! – Gondolkoztam. – Nem. Nem, nem fogadja el. Mert lehet Isten őrültje, de nem álszent. Gyűlöli az egyház romlottságát. A bíborosság annyi lenne, mintha zsebre vágná a harminc ezüstöt, hogy elárulja érte az igaz Krisztust.

– Hát majd meglátjuk.

– Cristoforo, honnan tud maga ennyit? – kérdeztem csodálattal.

Egy kicsit hallgatott, mielőtt felelt volna. – Nem minden szabad időmet töltöm azzal, hogy a bátyjával ringyólkodok.

Elállt a lélegzetem. – Ezt… ezt sose gondoltam, hogy maga ilyesmiben vesz részt! – mondtam, és eszembe jutott, hogy anyám miként jellemezte.

– Ilyen időkben ez a részvétel legjobb módja, nem gondolja?

– Szünet. – Az a legbiztonságosabb ellenzék, amely nem is létezik, amíg nem jön cl a kellő pillanat.

– Mely esetben, azt hiszem, vigyáznia kell, hogy kinek mondja el.

– Vigyázok – mondta, és keményen nézett rám. – Úgy gondolja, hogy hibát követtem el?

– Nem – feleltem ugyanolyan keményen.

– Akkor jó.

– Ettől függetlenül legyen óvatos. Mert most már nem csak erkölcsileg ellenség, de politikailag is.

– Igaz. Bár gyanúm szerint, ha meggyújtják alattam a szalmát, nem a politikai állásfoglalásomat égetik el.

– Ne beszéljen ilyet! – mondtam. – Az nem fog megtörténni. Akármilyen hatalmas a barát, nem dacolhat örökké a pápával. Sok jámbor él Firenzében, akiket kínosan fog érinteni, ha egy kiközösített pap prédikációit kell hallgatniuk.

– Igaza van. Bár a pápának jól meg kell választania a percet. Ha elsieti, csak még jobban bátoriga vele a lázadást. Ki kell várnia, amíg meglátszanak az első repedések.

– Akkor ajánlatos lesz hosszú életűnek lennie – mondtam. Én nem látok repedéseket.

– Akkor nem elég figyelmes, hitvesem.

– Ott kellett volna lennie az utcán, amikor a harcosai megállítottak a festővel. – Láttam, hogy elsötétedik az arca. – Nem történt semmi baj! Fogalmuk sem volt, kik vagyunk. Erila halálra ijesztette őket a franckórral!

– Ó, igen, a tarjag. Megváltóink, a franciák, úgy tűnik, nem csak a polgári szabadságjogokat hozták ajándékba.

– Igen, de ez aligha elég, hogy kikezdje a barát hatalmát,

– Egymagában valóban nem fogja. De mi történik, ha a nyár olyan forró lesz, mint amilyen hideg volt a tél? Mi lesz, ha elmarad az eső, és besül a vetés? Túlságosan jámborak lettünk, hogy a hasznot hajszoljuk, és Firenzének nincsen annyi tartaléka, mint régen. Azonkívül hiába az istenes sereg, továbbra is garázdálkodik a városban egy futóbolond, aki emberi bélből fűz magának nyakláncot.

– Megint megöltek valakit!

Vállat vont. – Nem köztudott. A Santa Felicita őrei tegnap hajnalban szétszórt emberi maradványokat találtak az oltáron.

– Ó…

– De mire visszajöttek segítséggel, a maradványoknak nyoma veszett.

– Gondolja, hogy a hívei tüntették el a tetemet?

– Miféle tetemet? Emlékezzék: látszat és valóság! Mikor ellenzékben volt, az ilyen szentséggyalázás úgy jött, mint az ég ajándéka. Most bűzlik belőle az anarchia. Vagy ami meg ennél is rosszabb. Gondolja csak el. Ha Firenze kegyes, Isten mégis kegyetlen Firenzéhez, akkor csak idő kérdése, hogy a hívek nyíltan föltegyék a kérdést: valóban ez lenne a kegyesség megfelelő válfaja?

– Gondolja ezt, vagy tudja? – Mert még egy nem létező ellenzéknek is fülelnie kell a belülről és kívülről jövő hangokra.

Mosolygott. – Majd meglátjuk. Nos hát, mondja csak, Alessandra, hogy érzi magát?

Hogy éreztem magamat? Néhány óra alatt két férfival háltam. Az egyik a testemet lakatta jól, a másik az eszemet. Ha Savonarola valóban Isten földi küldönce, már a talpamnak kellene égnie a pokol lángjaitól. Ehelyett meglepően nyugodt voltam.

– Teljesnek… érzem magamat – válaszoltam.

– Nos, mint hallottam, a nyárelő áldásos ideje a foganásnak, ha a férjet és feleséget nem annyira a kéj egyesíti, mint a tisztelet és a szeretet. – Egy pillanatig hallgatott. – Hát akkor imádkozzunk a jövendőért.


Másnap kora reggel a festő elment. Erila találkozott vele a távozása előtt, és mint később mesélte, nyugodtan, udvariasan viselkedett, és engedte, hogy Erila átkösse a kezét. A seb gyógyulni kezdett, és a festő, noha még mindig gyönge volt, evett annyit, hogy erőre kapjon tőle. Mintha kezdett volna visszatér-, ni a régi szelleme. Utolsónak Erila a kápolna kulcsait nyújtotta át neki. Szüleimet csak néhány héttel későbbre várták – a legfrissebb hír az volt, hogy apám állapota javult a hévizektől. A festőn múlik, hogy lesz-e akarata és ereje átdolgozni a freskókat, vagy sem. Én ennél többet nem segíthettem rajta.

Feküdtem a szobámban, miután elment, és azon tűnődtem, milyen gyereket szeretnék jobban: olyat, aki a politikához ért, vagy aki a festéshez?

HARMADIK RÉSZ


35

A következő hónapok bebizonyították, hogy a férjemnek sok mindenben igaza volt. Nem utolsósorban az időjárást illetően. Firenze rotyogva áporodott a bedübörgő nyár tikkasztó, dögletes levében. Azokon az utcákon, ahol két éve a Santa Croce padjai úsztak a katedrális felé a tavaszi felhőszakadásban, most porfelhőket kavartak a zötyögő szekerek.

Vidéken az olajbogyó olyan apróra aszott, akár a kecskebogyó, a föld annyira megkeményedett, mint a jég. Mikor a hőség átgázolt augusztusból szeptemberbe, akik eddig aszályról beszéltek, immár az éhínség szót suttogták. Nem lévén víz, amivel szűzfehérre mossák magukat, Savonarola angyalai kevésbé tisztán kezdtek illatozni. De hát úgyis kevesebb volt a regulázni valójuk. Túl meleg volt a bűnhöz. Túl meleg volt az imához is.

A pápa pontosan azt tette, amit a férjem megjósolt: ráparancsolt Savonarolára, hogy hagyjon fel a prédikálással. A titokban felajánlott bíborosi süveget Savonarola nyilvánosan utasította el, mondván, hogy hozzá jobban illik egy másféle vörös kalap, „olyan, amelyik vértől vörös!” Ennek ellenére még mindig maradt annyi érzéke a politikához, hogy visszavonuljon cellájába, és Istenhez folyamodjon útmutatásért. Még a férjem is megdicsérte a judíciumát. Bár ki tudhatta, hogy vajon politikai megfontolásból, vagy őszintén tette? Szent emberhez képest elég bonyolultan fonódott össze benne a pökhendiség az alázattal.

A férjem előre megjósolt mindent: az időjárást, a hatalmi harcot. De igazat mondott a nyárelőben is. Alkalmas idő volt a foganásra.

Feküdtem az elsötétített szobában, és éjjel-nappal hánytam az ágy mellett levő tálba. Soha életemben nem voltam még ilyen rosszul. Két héttel azután kezdődött, hogy elmaradt a vérzésem. Egy reggel, ahogy felébredtem, és le akartam szállni az ágyról, megroggyant a térdem, felfordult a gyomrom, és minden kijött belőlem a padlóra. Még az ajtóig se jutottam el. Mikor Erila megtalált, már a nyálat öklendeztem ki magamból, mert nem volt más öklendeznivaló.

– Gratulálok!

– Meg fogok halni!

– Dehogy fogsz. Állapotos vagy.

– Hogy lehet az? Ez nem gyermek, ez betegség!

Nevetett. – Örülnöd kéne! Ha ennyire rosszul vagy, az azt jelenti, hogy a terhesség jól meg van alapozva. Azok az asszonyok, akik semmit se éreznek, gyakran már a harmadik holdnapra elvetélnek.

– És a szerencsések hánynak? – kérdeztem két öklendezés között. – Meddig tart ez?

A fejét csóválta, és megtörülgette a homlokomat egy vizes ronggyal. – Adj hálát Istennek az alkatodért – mondta vidáman. – Nagyon jól jön még ez.

Belesorvadtam az émelygésbe. Voltak napok, mikor szólni is alig mertem, annyira csak azt figyeltem, mikor rohan meg a hányinger. Bár volt előnye is. Nem gondoltam a festő kezére, nem éreztem a testét a testemen. Nem aggódtam a férjemért, még a bátyámra se haragudtam. Életemben először nem vágytam még a szabadságra sem. A ház már így is túl nagy lett nekem.

Betegségem csodálatosan jót tett megítélésemnek a szolgák körében. Én, aki korábban fennhéjázó és fölényeskedő voltam, most járni is alig tudtam. Már nem súgtak össze mögöttem, viszont tálakat helyeztek el a ház főbb pontjain, hogy legyen mibe hánynom, ha elkap az inger. Sőt, még tanácsokat is adtak. Fokhagymát ettem, gyömbérgyökeret rágtam, gyógynövények főzetét ittam. Erila a város összes patikáját átfésülte orvosságokért. A Landuccinál, a Strozzi-palota mellett olyan sok időt töltött, hogy összemelegedett a locsifecsi tulajdonossal, aki ugyanolyan jól értesült volt, mint ő. A patikus küldött egy növényekkel meg szárított állati maradványokkal töltött kataplazmát, hogy tegyem a hasamra. Rosszabb szaga volt, mint a hányásomnak, noha pár napra mintha megkönnyebbültem volna tőle. Férjem, akinek még a szokottnál is több elfoglaltságot adtak a nem létező dolgok, annyira aggódott, hogy orvost hozatott hozzám. Az orvos adott egy italt, amitől még többet okádtam.

Szeptember közepén már Erila is engedett a hetykeségéből. Olyan régóta kínzott a rosszullét, hogy szerintem attól félt, belehalhatok. Időnként nem is bántam volna. Megkeseredtem a kínlódástól

– Neked még nem fordult meg a fejedben, hogy ez a gyermek… – mondtam egy este, midőn az ágyam mellett ülve legyezett, hogy enyhítse kissé a förtelmes hőséget, amely lucskos takaróként tapadt a bőrömre.

– Mi nem fordult meg a fejemben?

– Hogy nem büntetés-e rajtam ez az émelygés. Jeladás. Mert talán valóban az Ördög gyermeke.

Erila kacagott. – És ha igen, mikor találtál időt, hogy az Ördöggel is paráználkodj azon az éjszakán?

– Komolyan beszélek, Erila! Te…

– Figyelj..Tudod, mi a legrosszabb, ami veled történhetne? Ha csendes, békés életed lenne, amiben semmiért sem kellene izgulnod. Te úgy vonzod a villámot, mint a kutyadög a legyeket, és ha nem tévedek, ez mindig is így lesz. Ez benned a csodálatos és az elszomorító. De hogy az Ördög gyermeke… nekem elhiheted, hogy ha ebből a városból akarna örököst, náladnál ezer méltóbb menyasszonyt találhatna.

Azon a héten meglátogatott a néném. Alighanem híre mehetett megalázó állapotomnak. – Ó, hát hogy nézel ki! Borzasztóan festesz! Tisztára összeaszott az arcod! De hát te mindig szerettél feltűnést kelteni. – Megint állapotos volt, és kettő helyett evett, de olyan hévvel ölelt át, hogy tudhattam, valóban aggódik értem. – Szegénykém! No de oda se neki, hamarosan édes bort szürcsölgethetsz, és galambsültet ropogtathatsz! A szakácsunk a világ legfinomabb szilvamártását főzi hozzá!

Megemelkedett a gyomrom. Azon méláztam, hogy tekintve, milyen félelmetessé fejlődött mostanában a célzókészségem, Plautilla ölébe hányjak inkább, vagy a cipőjére?

– Hogy van Illuminata? – kérdeztem, hogy másra tereljem a gondolataimat.

– Ó, lent virul falun!

– Nem hiányzik?

– Augusztusban lementem hozzá a villába. Sokkal jobban gyarapodik a várostól távol, mint az itteni forróságban és porban. El sem tudod képzelni, milyen sok gyermek esik áldozatul ennek az időjárásnak! Tele vannak apró koporsókkal az utcák!

– Találkoztál mostanában a bátyáinkkal?

– Te nem is tudod? Luca brigadéros lett!

– Az mi?

Vállat vont. – Fogalmam sincs. De most három tucat angyalnak parancsol, és már a Testvér is fogadta!

– Mindig tudtam, hogy ebből a családból előbb-utóbb sokra fogja vinni valaki – mondtam. – Hát Tomaso?

– Ó, Tomaso! Nem hallottad?

Vállat vontam. – Kissé gyengélkedtem.

– Beteg!

– Remélem, nem állapotos – mondtam mézédesen.

– Ó, Alessandra! – Úgy kacagott, hogy az orcái ugráltak. Arra gondoltam, hogy hetekig meg tudnék élni ennyi zsírból. Plautilla negédesen sóhajtott. – Nos, mikor azt mondom, hogy beteg, ezt valójában úgy kell érteni… – Drámai suttogássá tompította a hangját: – Rossebe van!

– Csak nem!

– De igen! Ó, ha most látnád! Teljesen ellepte! Fújj! Bezárkózott a szobájába, és nem fogad látogatót!

Esküszöm, hogy két hónap óta először éreztem valamivel jobban magamat!

– No de hát hol szedte fel?

Plautilla lesütötte a szemét. – Nem hallottad, mit pletykálnak? – kérdezte.

– Nem én.

– Róla.

– Mit?

– Ó, ki se bírom ejteni a számon! Legyen elég annyit mondanom, hogy akiket ezzel vádolnak, azoknak vágják le az orrát és korbácsolják le a hátukról a bőrt, mihelyt lezárul a pörük. Hát el tudod képzelni, hogy férfiak ilyet műveljenek?

– Nos – mondtam –, úgy vélem, azért létezik a bűn, hogy Isten megbocsáthasson.

– Szegény anyánk! – sopánkodott Plautilla. – El tudod képzelni ezt a szégyent? Miután hónapokig ápolja vidéken apánkat, hogy felépüljön, arra jön vissza, hogy a tulajdon fia… Hát annyit mondhatok, adjunk hálát az Istennek, hogy vannak a családunkban olyanok is, akik az erény útján járnak!

– Valóban. Hála legyen Istennek.

– Ugye, örülsz, hogy te is a helyes útra léptél?

– Tiszta szívemből – feleltem halkan. – Mit mondtál, mikor jött vissza anya?


Még délután átküldtem Erilát anyámhoz, hogy jöjjön át segíteni. Épp elég ideig játszottunk haragszomrádot, ha tudott valamit, ha nem, most szükségem volt a józan eszére. Esküszöm, csak később jutott eszembe, hogy a festőről is hozhat hírt.

Megpróbáltam összeszedni magamat a látogatáshoz. Miután Erila felöltöztetett, bevitettem vele két széket a szoborgalériába. A nagyszobában járt a levegő, és úgy gondoltam, anyám méltányolni fogja, hogy a kő szépségesen hűvös marad a fojtó forróságban. Eszembe jutott az a nap, amelyen a hálószobámban ültünk, és a házasságomról beszélgettünk. Akkor is meleg volt. Bár meg se közelítette a mostanit.

Erila bevezette anyámat. Álltunk, néztük egymást. Megöregedett, amióta, hónapokkal ezelőtt, utoljára láttam. Az a tökéletesen egyenes háta alig észrevehetően meggörnyedt, és noha még mindig mutatós asszony volt, úgy tűnt, legalábbis nekem, hogy szemének fénye megtört egy kicsit.

– Mióta vagy várandós? – kérdezte. Láttam rajta, hogy megdöbbenti a külsőm.

– Július elején véreztem utoljára.

– Tizenegy hete! Ah! Próbáltad a mandragórát és a vadkendert?

– Khrm. Nem. Valószínűleg az lenne az utolsó dolog, amit kipróbálnék.

– Küldd máris Erikát, hogy hozzon. Magam készítem el az italt. Miért nem korábban üzentél értem?

A vitához most nem volt erőm. – Mert… mert nem akartam nyugtalanítani…

Bátrabb volt nálam. – Nem. Nem ez az oka. Nagyon haragudtál rám. Pedig nem én kényszerítettelek a házasságra.

Összevontam a szemöldökömet.

– Nem. Erről beszélnünk kell. Nincs közös jövőnk, ha nem teszünk érte. Egyet mondj meg. Ha tudom – mint ahogy nem tudtam –, de ha esetleg mégis… az visszatart? Annyira szabadulni akartál.

Erre még nem is gondoltam. Hogy mit teszek, ha tudomásom van róla. – Fogalmam sincs – mondtam. – ön valóban nem tudta?

– Ó, gyermekem, hogyan is…

– De találkozott vele az udvarnál. És olyan különösen viselkedett, mikor rákérdeztem. Én…

– Alessandra! – vágott a szavamba. – Ne a látszat után ítélj! Nagyon fiatal voltam, és a tanultságom ellenére is nagyon járatlan az utakban és módokban.

Akárcsak én, gondoltam. Tehát mégse tudta. – És mikor szerzett tudomást róla? – kérdeztem halkan.

– A bátyádról? – Sóhajtott. – Azt hiszem, már régóta sejtettem. A férjedről három napja. Tomaso azt hiszi, hogy haldoklik. Nem így van, de ha egy ilyen csinos férfi ennyire elrútul, a halálos végzetet látja benne. Úgy vélem, most kezdi felfogni tetteinek következményeit, őrjöng a félelemtől és a fájdalomtól. A hét elején gyóntatót hivatott, hogy feloldozásért könyörögjön. Aztán elmondta nekem.

– Kinek gyónt? – kérdeztem riadtan, mert eszembe jutottak Erila meséi a pusmogó papokról.

– Családunk egyik barátjának. Biztonságban vagyunk. Vagy legalábbis akkora biztonságban, amennyire manapság lehet.

Egy darabig ültünk, és ki-ki azon töprengett, amit a másiktól hallott. Figyeltem, milyen elcsigázott. Hogy is emlékezett rá a férjem? Szépség, szellem, műveltség. Mindig bűnnek könyveljük el az önbizalmat? Mindig úgy kell döntenie a Mi Urunknak, hogy ezt a legjobb lesz kiverni belőlünk?

– Nos, gyermekem? Nagy utat tettünk meg, amióta utoljára láttuk egymást. Milyen a kapcsolat köztelek?

– Köztem és közte? Mint látja. Működik a házasságunk.

– Igen, valóban látom. Beszélt velem, mielőtt hozzád jöttem. Ő… – Elnémult. – Nem is tudom. Ő egy…

– Jó ember – mondtam. – Tudom. Ugye, milyen különös?

Milyen régen szerettem volna így beszélni az anyámmal! Hogy úgy találkozhassak vele, mint asszony az asszonnyal, olyasvalakivel, aki előttem ment végig ezen az úton, még akkor is, ha nem egészen ugyanazokon a helyeken járt.

– És apám?

– Apád… egy kicsit jobban van. Megtanulta elfogadni a dolgokat És ez már egymagában gyógyulás.

– Ő tud Tomasóról?

A fejét rázta.

– Nos, Plautilla tud, és meg van botránkozva.

– Ó, a drága Plautilla! – Először mosolyodon el. – Már gyerekként élvezte, ha megbotránkozhat. Most legalább alapja is van rá.

– És maga, anyám? Ön mit gondol?

A fejét rázta. – Nézd, Alessandra, olyan nehéz időket élünk. Úgy gondolom, Isten szemmel tart mindent, amit teszünk, és nem a sikereink alapján ítél meg, hanem a szerint, mennyire keményen küzdünk a rögös úton. Imádkozol, ahogy tanácsoltam? Eljársz rendszeresen a templomba?

– Csak ha biztos vagyok benne, hogy nem fogok hányni –mondtam mosolyogva. – De imádkozni imádkozom.

Nem hazudtam. Az utóbbi hónapokban egyfolytában imádkoztam, miközben majd kifordult a gyomrom, könyörögtem, hogy ha nekem nincs is kímélet, legalább a kicsinyem legyen egészséges, rajta ne fogjon az átok. Olykor annyira féltem, hogy azt se tudtam, a testem émelyeg-e, vagy a lelkem.

– Akkor megtart téged, gyermekem. Hidd el, ő meghall mindent, amit Neki mondanak, még akkor, ha úgy látszik, hogy nem figyel oda.

Szavai olyan megkönnyebbülést jelentettek, mint mikor egy időre leesik a lázunk. Az Isten, aki most uralkodik Firenzén, engem is, a gyermeket is a belünkre akasztatna fel az idők végezetéig. Az Isten, akit anyám szemében láttam azon a délutánon, legalább képes különbséget tenni a bűnösség árnyalatai között. Jobban hiányzott anyám csendesen fénylő értelme, mint amennyire be mertem vallani magamnak. – Hallott a festőről? – kérdeztem rövid hallgatás után.

– Igen, Maria mondta. Úgy fogalmazott, hogy nagyon felelősségteljesen viselkedtél.

Fölkacagtam. – Én? Nahát! Hogy van? – Hónapok óta először engedtem meg magamnak, hogy elképzeljem.

– Nos, továbbra sem lett szószátyár, de úgy látszik, felépült abból, ami megbetegítette.

Vállat vontam. – Nem volt az olyan súlyos. Úgy vélem, a magány és a munka terhe nyomasztotta.

– Hmm – felelte anyám. Mindig ezt a hangot hallatta gyerekkoromban, ha nem tudta eldönteni, higgyen-e nekem.

– És a kápolna?

– A kápolna? Ó, a kápolna gyönyörű! Fárosz ebben a sötétségben! Lélegzetelállító Mária Mennybemenetele a boltozaton! Miasszonyunk arca egyenesen megdöbbentő… – pillanatnyi szünetet tartott – …azok számára, akik közelről ismerik családunkat.

A padlót néztem, hogy ne lássa arcomon az öröm pirulását. –Hát, szerencsére nagyon magasan van. Különben is – ki ismerne rám most? Nem haragszik?

– Nehéz haragudni a szépségre – felelte egyszerűen az anyám. – Annyi váratlan báj van benne. Különben is, mint mondod, kevesen fogják úgy nézni, mint mi. Habár a nénéd…

– …meg lesz botránkozva. – Ezúttal mindketten mosolyogtunk. – Tehát akkor kész?

– Nem egészen. Jóllehet a festő bizonygatja, hogy az első misére elkészül.

– És az mikor lesz?

– Luca alig várja, Tomaso most az egyszer házi őrizetben van, Plautilla szereti az eseményeket. Ha a mandragóra és a vadkender használ, akkor azt hiszem, a jövő hónap elejére tűzhetjük ki. Ugye, milyen jó lesz, hogy megint összejön a család?

36

Szép lenne, ha elmondhatnám, hogy anyám orvossága varázslatosnak bizonyult, de az a helyzet, hogy ez se volt jobb a többinél. Bár lehet, hogy csak hosszabb idő kellett a hatásához.

Javában benne jártam a negyedik hónapban, és olyan sovány voltam, hogy inkább látszottam éhezőnek, mint áldott állapotú asszonynak, amikor, ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdődtek, abbamaradtak a hányásaim. Egy reggel, ébredés után már hajoltam a tál felé, hogy kiöklendezzem üres gyomrom bélését, és ekkor észrevettem, hogy nincs hányingerem. A fejem tiszta volt, a gyomrom nem háborgott. Visszadőltem a párnára, és rátettem a kezemet a buckára, amelyet még csak én láthattam.

– Köszönöm – mondtam. – És Isten hozott.

Anyám azt kérte, egy nappal hamarabb jöjjünk, hogy Erila segíthessen az előkészületekben, és a család valamivel több időt tölthessen együtt. A nyár elszállt, valamit enyhült a rekkenő hőség, de a szárazság megmaradt. Mindent ellepett a por és a piszok, porfelhőket kavartak a kocsikerekek és a lópaták, portól fuldokoltak a piszkos járókelők. Találkoztunk emberekkel, akik majdnem olyan soványnak tűntek, mint én. A rossz termés miatt a piaci pultok fele üresen tátongott, a gyümölcs és a zöldség satnya volt és torz. A kígyós embert nem láttam. Egyedül az ócskások és a patikusok jártak jól. A rossebnek megmaradt a nyoma. Még a felgyógyultak is viselték varas billogát.

A ház kicsődült a köszöntésünkre. A festő nem – de hát ő mindig is távol tartotta magát tőlük ám ott volt Maria, Lodovica és a többiek. Aki csak látott, elhűlt a külsőmtől, bár ügyetlenül próbálta palástolni a szörnyülködését. Anyám kétfelől megcsókolt, és bevitt a dolgozószobába, ahol apám most már minden idejét töltötte.

Az asztalnál ült, orrán két nagyítólencsével, előtte feltornyozott számlakönyvek. Nem hallotta, mikor beléptünk. Egy darabig szótlanul álltunk, és figyeltük, ahogy végigfuttatja ujját a számoszlopokon, száját némán mozgatva számol, majd szélsebes feljegyzések sokaságát rója a margóra. Jobban emlékeztetett utcai pénzváltóra, mint gazdag kereskedőre. Bár talán már nem is volt olyan gazdag.

– Ááá… Alessandra! – mondta. A nevem úgy szakadt ki belőle, mint egy hosszú, reszketeg sóhaj. Felállt, és sokkal kisebb volt annál, amire emlékeztem. Mintha a közepében beomlott volna valami, és a test többi része előregörnyedt volna, hogy megoltalmazza ezt az üreget.

Megöleltük egymást. Neki is zörgött a csontja.

– Ülj le, ülj le, ülj le, gyermekem! Olyan sok mindent meg kell beszélnünk!

De miután elmondtuk egymásnak a kölcsönös nyájasságokat, ő gratulált az állapotomhoz, és a férjem egészsége iránt érdeklődött, kevés beszélnivalónk maradt, és apám pillantása mindegyre visszakalandozott a számoszlopokhoz.

Milyen büszke örömmel vezette sok-sok éven át ezeket a takaros, akkurátus főkönyveket, gyarapodó gazdagságunk bizonyítékait! De most mintha folyton hibákat talált volna bennük, amelyeket vastagon aláhúzott, és újabb számokat jegyzett a margóra, miközben haragosan csettintgetett.

Anyám hamarosan kimenekített a szobából.

– Mit csinál? – kérdeztem, miközben lábujj hegyen kiosontunk.

– Az… az üzlettel foglalkozik. Ahogy szokta – felelte fagyosan. – Nos tehát… van valami más is, amit látnod kell.

Azzal elvitt a kápolnába.

Valóban lenyűgöző látvány volt. Ott, ahol egykor hideg kőre hullott a hideg fény, diófából ácsolt padok álltak két sorban. A padok végeit kifaragták, fényesre csiszolták. Az oltár előtt magas ezüstkandeláberekbe tűzött, hosszú gyertyák világították meg a Jézus születését ábrázoló, törékeny szépségű táblaképet, majd izzásukkal továbbvezették tekintetünket fölfelé, a freskókra.

– Ó!

Anyám elmosolyodott, de nem jött velem, mikor az oltárhoz indultam, és valamivel később hallottam, hogy csukódik az ajtó. Eltekintve egy ponyvával letakart, apró folttól a baloldali falmező aljában, a freskók elkészültek: hiánytalanok, összefüggők, gyönyörűek voltak.

– Ó! – ismételtem.

Szent Katalin most már méltósággal és nyugodtan vállalta a vértanúságot, hiszen a kínok csak egy rövid stációját jelentették az utazásnak a fény felé; arcán az a már-már gyermekes boldogság ragyogott, amire a festő szobájának falára rajzolt, első Szűzanyából emlékeztem.

Apámat az oltártól balra, anyámat vele átellenben, jobbra festette meg profilból. Sötét ruhában, arcukon átszellemült áhítattal térdeltek. Apámnak, olyan emberhez képest, aki rőfösüzletben kezdte a pályafutását, ez igazán nagy dicsőség volt, ám kettőjük közül inkább anyám vonzotta a tekintetet, még profilból is átható pillantásával, alakjának elevenségével.

Néném a császárné volt, aki meglátogatta a szentet a börtönben, híven visszaadott esküvői ruhájának tündöklésével csaknem elhomályosítva a szent szerény szépségét. Luca az egyik kihallgató volt; bikafeje, mord nézése néminemű fontoskodásról árulkodott, amit ő valószínűleg tekintélynek fog látni. És Tomaso… nos, Tomasónak teljesült a kívánsága. Ott állt, nyavalyájából kigyógyítva az utókor kedvéért, erősen és elegánsan, mint az udvar egyik legnevesebb tudósa, egy férfi, aki ugyanolyan tüneményes értelmű, mint amilyen tüneményes ízléssel öltözködik. Akármily család imádkozzék itt az utánunk következő emberöltőkben, a lányok áhítatában mindig ott lappang majd az epedés. Ha tudnák…

És én? Nos, mint anyám megsúgta, én a mennyekben voltam, olyan magasan, hogy fiatal szemmel és nyakficamot kockáztató kíváncsisággal legyen megáldva az, aki fel akarja mérni a hasonlóságot. De csak az érthette meg igazán az átváltozás hatalmát, aki látta, mi volt itt ezelőtt. Az Ördögöt letaszították, az istenevés és a rettegés képei belevesztek a fénykoszorúba. A trónuson Miasszonyunk ült, nem is annyira a szépség, mint inkább a lélek sugarait árasztva, mentesen minden zsiráfszerű esetlenségtől, végre elfogadva azt, amit kértek tőle.

Hátraszegett fejjel álltam, és körbe-körbe forogtam, addig követve minden képet a mennyezetig, hogy beleszédültem: a freskók keringtek-kavarogtak körülöttem, mintha életre keltek volna az alakok, és ettől olyan öröm töltött el, amit régen nem éreztem.

Ahogy utoljára megfordultam, ott állt előttem ő.

Jól öltözött volt és jól táplált. Ha most hálnánk együtt, a teste több helyet foglalna el az enyémnél. Rosszulléteim lehűtöttek mindenféle vágyakozást, de miután elmúltak, tartanom kell tőle, hogy az eszem is megszédül, nemcsak a testem.

– Nos? Mit szólsz hozzá? – Olasz beszédéről még jobban lekopott az idegenes hangsúly.

– Ó, gyönyörű! – Éreztem, hogy fülig szalad a szám, mintha minél szélesebbre kellene nyitnom, hogy kiömölhessen rajta a boldogság, amely nem fér el bennem. – Olyan… olyan firenzei! – Szünet. – És te… jól vagy?

Bólintott, és úgy nézett, mintha a szememben szöveg lenne, amit okvetlenül el akar olvasni.

– Már nem fizol?

– Nem – felelte halkan. – Nem fázom. De te…

– Tudom! – vágtam rá. – Semmi baj… már jobban vagyok. –Meg kell mondanod neki, gondoltam. Meg kell mondanod. Mert hátha senki más nem mondja meg.

De nem bírtam. Úgyhogy mikor elfogytak a szavak, csak néztük egymást, és ismét csak néztük. Ha most jött volna be valaki, rögtön tudja, hány hét a világ. Ha bejönne valaki… Hányszor támadt már ez a gondolatom: az első alkalommal a szobájában, az éjszakai kápolnában, a kertben… Mit is mondott egyszer Erila? Hogy az ártatlanság több csapdát állíthat, mint a tudás? De a mi ártatlanságunkban mindig ott volt a tudás. Most már megértettem. Annyira szerettem volna hozzáérni, hogy belefájdult a kezem.

– Nos tehát:.. – Hangom furcsán könnyű volt, mint a légies csúcsokba fölvert tojásfehérje. – Elkészült a kápolnád.

– Nem. Még nem. Még be kell fejeznem valamit.

Most végre felém nyújtotta a kezét. Miközben megfogtam, végighúztam az ujjaimat a forradáson, de szerintem nem is érezte, olyan vastag volt a vadhús a tenyere közepén. A baloldali falmezőhöz vezetett, és leakasztotta a ponyvát. Alatta az üres kis faldarabra egy szétterülő szoknyájú nőt körvonalaztak. Az ablakot nézte, amelyből egy fehér madár nézett vissza rá. Szent Katalin, mint zsenge fiatal lány, készülve, hogy elhagyja apja házát. Körvonalain belül még nyirkos volt a gipszhabarcs.

– Anyád mondta, hogy jössz ma délelőtt. A vakoló most végzett. Katalin a tied.

– De… én nem…

Belém szakadt a szó. Ő pedig egyre szélesebben mosolygott:

– Mit nem tudsz? Megfesteni egy lányt, aki dacol a szüleivel és a világgal, hogy kövesse a hivatását? – Fölvett egy ecsetet, és felém nyújtotta. – A nővéredről készített rajzokon apád szövetei úgy hullámzanak, akár a víz. A fal kevésbé elnéző, mint a papír, de leginkább neked nem kell félned tőle.

Álltam és bámultam a teret, ahol majd Szent Katalin lesz. Minden porcikám bizsergett. A festőnek igaza van. Ismertem a szentet. Ismertem mindent, amit most él át: az izgalom és a félelem tusakodását. Gondolatban már meg is festettem.

– Kikevertem okkert, testszíneket, és kétféle vöröset. Mondd meg, hogy milyen árnyalatra van még szükséged.

Elvettem az ecsetet, és most nem tudtam, hogy a belőlünk vibráló fenyegetéstől vagy a kihívástól remeg-e a gyomrom. De az első húzás és az ecsetből előszivárványló szín átsegített a félelmemen. Figyeltem, hogyan mozog a csuklóm, hogyan egyesül elválaszthatatlanul a rend és a mozgás. Töményen testi élmény volt az ecsetvonások szabatossága, a festék hártyája a vakolaton, a kettő egybeforrása, az a boldogság, ahogy a kép nőtt és kigömbölyödött az ujjaim alól… ó, ha én lehettem volna Fra Filippo, sose kívánkozom ki a cellámból!

Nagyon sokáig nem beszéltünk. Mellettem dolgozott, előkészítette a festékeket, mosta az ecseteket. Katalin belenőtt a ruháiba, vaskos, erőteljes paraszti lábát elrejtette a szoknya. Az arca pedig, remélem, kifejezte a bátorságot, amit követelt, és az áldást, amit adott. Egy idő után elzsibbadt a kezem az ecsettől.

– Pihennem kell – mondtam, arrébb lépve a faltól, és ahogy levegőt akartam venni, megbicsaklott a térdem.

Elkapta a karomat. – Mi bajod? Tudtam! Beteg vagy.

– Nem – mondtam. – Nem beteg vagyok… – Tisztában voltam vele, mivel kellene folytatnom, de nem bírtam kikényszeríteni magamból a szavakat.

Ismét álltunk és néztük egymást. Nem kaptam levegőt. Fogalmam se volt, mit kéne tennem. Talán soha többé nem leszünk négyszemközt. Ebben a kápolnában történt meg a mi udvarlásunk, habár egyikünk sem sejtette, hogy az volt.

– Én…

– Annyira akartalak…

Az ő hangja türelmetlenebb volt az enyémnél.

– Annyira akartalak látni. Nem tudtam… vagyis mikor nem jöttél, kezdtem azt gondolni, hogy…

Átölelt, és olyan ismerős volt a teste, mintha elmém egész idő alatt őrizte volna élő másolatát. És a vágy – mert most már megértettem, hogy az volt – úgy tört fel bennem, akár egy hőforrás.

Olyan gyorsan rebbentünk szét a kivágódó sekrestyeajtó hangjára, hogy talán meg sem látott. A járása is mutatta, hogy szenved, noha a düh erősebben sugárzott minden porcikájából. Nem is csoda. Hozzá képest most még én is olyan voltam, mint Venus és Adonis egy személyben. Az arca eltűnt a tarjagok között. Három volt rajta, egy a bal orcáján, egy az állán, a harmadik a homloka közepén, mint a Küklópsz szeme. Kövér, gennyes karbunkulusok. Közelebb sántikált. Nyilván jutott a lába közé is. De a nézését mintha nem változtatta volna meg a franckor. Na, majd megtudjuk hamar.

– Tomaso! – siettem feléje. – Hogy vagy? Milyen az állapotod? – Esküszöm, szemernyi diadal se volt a hangomban, hiszen a szenvedés csakis együttérzést ébreszthet bennünk, ugye?

– Nem olyan szalonképes, mint a tied. – Megszemlélt. – Habár igaza volt Plautillának, olyan vagy, mint egy madárijesztő. De szép pár lettünk! – Horkantott. – Na! Mikorra esedékes?

– Hát… Tavaszra. Április, május.

– Szóval lesz örököse Cristoforónak? Ügyes. Ki se néztem volna belőled.

Éreztem, hogy a festő megkövül mellettem. Rápillantottam. – Bizonyára te is tudod! – mondtam derűtől gyöngyöző hangon. – Várandós vagyok. De mert olyan beteg voltam tőle, még nem látszik.

– Várandós? – Rám szögezte a szemét. A számolás nem nehéz tudomány, még egy kolostorban nevelkedett fiúnak se.

Én is rászögeztem a szememet. Ha szeretünk egy férfit az őszinteségéért, nem haragudhatunk rá, ha nem palástolja.

Tomaso is ránk szögezte a szemét.

– Nos, Tomaso, hát láttad a kápolnát? – fordultam feléje olyan hajlékony mozdulattal, hogy tánctanárom elsírta volna magát az örömtől. – Hát nem csodálatos?

– Ühüm. Nagyon szép. – De még mindig bennünket bámult mereven.

– A képmásod rendkívül…

– Hízelgő – fejezte be nyersen. – De hát nekem egyezségem volt a festővel, ugyebár. Csoda, mire képesek a titkok! Hallom, a húgom volt, aki átsegített.., azon a szerencsétlen betegségeden. Mikor is történt? Nem nyár elején? Hány hónapja is annak?

– Ha már a titkoknál tartunk – mondtam édesen, ami a legbiztosabb jele közöttünk a vitriolnak – anyától hallom, hogy meggyóntál. – Hagyd csak békén a festőt, üzentem. Te is tudod, hogy ennek a játéknak mi vagyunk a mesterei. A többieket túl könnyű leütni.

Gyilkosan meredt rám. – Igen… milyen jó is, hogy anyánk mindenről tájékoztat.

– Igen, tudja, mennyire a szívemen viselem a lelki jólétedet. Bár azért nagy megrázkódtatás lehetett, mikor rájöttél, hogy mégse halsz meg.

– Igen, húgom, de meg kell mondanom, hogy vannak előnyei. – Behunyta a szemét, mintha ki akarná élvezni a pillanatot – Amíg őszinte megbánást tanúsítok, nem kerülök a pokolba. Ami nagy megnyugvás nekem, képzelheted. Bár beismerem, türelmetlenebbé tesz a mások bűneivel szemben. – Ismét rámeredt a festőre. – Na, mondjad csak, hogy van Cristoforo?

– Jól. Nem találkoztál vele?

– Nem. De mint látod, már nem vagyok szép társaság.

Ránéztem. Most éreztem meg dühében a félelmet. Milyen különös, hogy valakiben ekkora szeretet se ébressze föl a gyengédséget. – Nézd, Tomaso – mondtam –, nem hiszem, hogy a ti barátságotok csak a szépségről szólt. – És egy pillanatra leengedtem a pajzsomat. – Ha ez vigasztal, én se látom gyakrabban. Mostanában más dolgai vannak.

– Igen, ezt biztosra veszem. – Szinte tapinthattam pökhendiségében a nyílt sebet. – Nos – csikorogta – erről még kétségtelenül beszélgetünk. Egyelőre épp elég idődet elraboltam. – A csaknem befejezett freskóra mutatott. – Kérlek, folytasd… azt az akármit, amiben megzavartalak.

Néztük, ahogy kisántikál. Ha majd felfakadnak a tarjagok, vajon mennyi epe folyik el az evességgel? Attól függ, mennyire csúfítják el a sebhelyek. Hogy mihez kezd gyanújával? Nos, ha ezen rágódnék, csak magamat gyöngíteném le, mire sor kerül a harcra.

A festőhöz, fordultam. Hogy érthetné meg, mibe botlott bele? Se szavaim, se bátorságom nem volt, hogy elmondjam neki.

– Be kell fejeznem a szoknyáját – mondtam nyersen.

– Nem! Nekem…

– Kérlek…! Kérlek, ne kérdezz semmit. Egészséges vagy, a kápolna elkészült, gyermeket várok. Bőven van miért hálát adni.

Ezúttal én fordultam el tőle. Fogtam az ecsetet, visszatértem a falhoz.

– Alessandra!

Hangjától megállt a kezem. Nem hinném, hogy ismeretségünk alatt egyszer is kimondta volna a nevemet. Megfordultam.

– Ugye, tudod, hogy ez nem maradhat ennyiben?

– Nem! Annyit tudok, hogy a bátyám túlságosan veszedelmes ellenség, és most mindketten ki vagyunk szolgáltatva neki. Nem látod? Mostantól idegeneknek kell lennünk. Te a festő vagy, én a férjezett leány. Ez az egyetlen módja, hogy menthessük magunkat.

Visszafordultam a falhoz, de az ecsetem túlságosan reszketett. Szorosabban fogtam, és megparancsoltam a kezemnek, hogy nyugodt legyen, nyugodtabb, mint a szívem. A falhoz illesztettem az ecsetet, és átadtam vágyamat a színnek.

Valamivel később mellém lépett, és mikor anyám bejött értem a kápolnába, egymás mellett festettünk.

Anyám egy szót se szólt, ám éjszakára leküldte Erilát a cselédfertályra, és velem aludt a régi hálószobámban, de olyan nyugtalanul, hogy én, akinek annyi bátorsága volt valaha az éjszakai kószáláshoz, nem mertem elmozdulni félig csukott szeme elől.


37

A felszentelést a püspök végezte, aki a lehető legrövidebb időt töltötte nálunk, derekasan evett-ivott, aztán néhány káprázatos bála szövettel és egy ezüst misekehellyel távozott. Vélhetőleg volt valami helye, ahová elrejtse őket, mert ha az angyalok neszét veszik az ajándéknak, miatyánknyi idő alatt kipakolják a püspöki palotából a kordéjukra.

Utána Tomaso gyóntatója mondott misét. Anyám családjának régi barátja volt, tőle kaptam első hittanleckéimet, ő hallgatta meg első gyónásaimat. Már csak az Isten tudja, miféle vétkeket cirkalmaztam ki magamnak a szórakoztatására. Drámai érzékem korán megnyilatkozott, és időnként bűnösebbnek akartam látszani annál, ami voltam, mert úgy hittem, feloldozásommal jobban magamra vonom Isten figyelmét. Mivel azóta se tudtam komolyan megvallani a vétkeimet, ez újabb érv lehet amellett, hogy gyerekkoromtól kárhozatra vagyok ítélve, de abban az Istenben, akivel felnőttem, mindig több volt a jóakarat, mint a bosszúállás, és épp elég szeretet Övezett ahhoz, hogy azt higgyem, ez így is marad. Hány család lehet vajon a városban, akiket ugyanígy összezavart ez az új szigorúság? Bár ha elnéztem a püspököt, miként zsebeli be a tiszteletdíjat azért, ami végül is a tisztségével járó kötelessége volt, könnyen láthattam, hogyan alakultak ki az ellenséges táborok.

A szertartás egyszerű volt: rövid prédikáció Szent Katalin bátorságáról és magasztosságáról, az ima hatalmáról, a freskó szépségéről, és a művészetté lett Ige gyönyörűségéről, habár a szónoklat hevét mérsékelte Luca jelenléte, aki úgy dagadozott a második padban, mint egy nagy kölönc kelt tészta. Bátyám meghízott a Testvér szolgálatában – hallottam egy olyan pletykát, hogy az utóbbi pár hétben az éhség fenyegetése regruták újabb hullámával gyarapította Isten milíciáját – és fokozottan átélte,saját fontosságát. Lanyhán szívélyes beszélgetést folytattunk, amíg szóba nem hoztam a pápa interdiktumát, és hogy milyen zavart idézhet elő a tanítványok táborában. Luca ekkor kirobbanó haraggal közölte, hogy Savonarola a nép bajnoka, vagyis egyedül Istennek van joga elűzni a szószékről, tehát ha úgy dönt, akkor prédikálni fog, mindegy, mit parancsol Róma leggazdagabb bordélyosa.

Bátyám olyan szélsőséges kifejezésekkel ostorozta az egyház romlottságát, olyan tiszta és tüzes logikával érvelt – ez egymagában dicséretére vált az embernek, akitől tanulta –, hogy kizártnak tűnt bármiféle kiegyezés a felek között. Ám ha Savonarola megint prédikál, a pápa aligha fogja tűrni a packázást. Erővel töri le? Bizonyosan nem. Vagyis egyházszakadás lesz? Én nem tudom elviselni azt az egyházat, amelyik becsméreli a szépséget és a művészetet, de ettől még nem helyeslem azt az egyházat, amelyik pénzen árulja a megváltást, és engedi, hogy pápái és püspökei a fattyaik zsebébe szivattyúzzák át az eklézsia pénzét. Ám a skizma akkor is elképzelhetetlen. Valamelyiknek engednie kell.

Végighordoztam tekintetemet a családomon. Szüléim az első padban ültek, anyám olyan egyenes háttal, hogy attól apám is jobban kihúzta magát. Ez volt a perc, amelyről álmodott. Lehet, hogy gazdagságunk fogyatkozik, de azért magasra tartottuk a fejünket, kivéve az önsajnálatba süllyedt Tomasót, aki rútságában még arrogánsabb volt, mint szépségében. Mellette ült Plautilla és Maurizio, köpcösen és unalmasan, aztán a férjem és én. Átlagos firenzei család. Hö! Aki jól odafigyelt, hallhatta a lelkekből vétkeink és alakoskodásaink sziszegő kórusát!

A festő hátul állt, és éreztem, hogy engem néz. Egész délelőtt egymást kerülgettük, mint két örvény a folyóvízben, amelyek állandóan közelednek, de sose olvadnak egybe. Tomaso sasszemmel lesett, ám abban a percben megfeledkezett rólunk, ahogy megjött Cristoforo. Rövid időre találkoztak az udvaron, a frissítőktől roskadozó asztal mellett, olyan idegesek voltak mindketten, mint a versenylovak, anyám és én pedig színleltük, hogy semmit sem veszünk észre. Alig beszéltek egymással, és mikor a kápolnába szólítottak, Tomaso abban a pillanatban sarkon fordult, könnyű, lendületes mozdulattal. Úgy döntöttem, nem nézek a férjemre, ám azt kénytelen voltam észrevenni, hogy milyen pillantást vet rájuk Luca, mikor elmennek mellette. Anyám valamikor régen azt mondta Tomasóra, hogy erősebb a vér a víznél. Hát a hitnél?


– Igazat mondott a festőjéről. – Férjem házának elhanyagolt kertjében figyeltük a lemenő napot, mindketten kissé idegesen attól, hogy mi fog elhangzani. – Tehetséges. Bár a város légkörére való tekintettel okosabban tenné, ha Rómába vagy Velencébe menne, és ott keresné a következő megbízását. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon jó, hogy a kedélyét nem romja már a szédülés. Milyen hosszan ült neki?

– Néhány délutánt – mondtam – De azt is régen.

– Akkor annál inkább bírja elismerésemet. Egyszerre ragadta meg önben a gyermeket és a változást. Mi történhetett egy ilyen emberrel, amitől ekkora kíméletlenséggel fordul önmaga ellen?

Nem, a férjem szemét nem sok dolog kerüli el. – Egy időre elvesztette a hitét – feleltem halkan.

– Ó, a szerencsétlen. Ön pedig segített, hogy ismét megtalálja? Akkor valami fontosat mentett meg, Alessandra. Nagy szelídség van ebben az emberben. Szerencséje, hogy nem rontotta meg jobban a város. – Szünet. – Valamit meg kell beszélnünk – ha ugyan nem tud már róla. A betegség, amelybe Tomaso esett… ragályos.

– Azt akarja mondani, hogy ön is beteg? – A gyomrom összerándult a rémülettől.

– Nem. Azt mondom, hogy mindketten megbetegedhetünk.

– Miért, bátyám hol szedte fel? – kérdeztem nyersen.

Kacagott, de nem sok jókedv volt a hangjában. – Kedvesem, nem nagyon lenne értelme ezt firtatni. Engem teljesen elvakított a szerelem azóta, hogy három éve megláttam egy játékbarlangban, az Öreg híd közelében. Tizenöt éves volt, és féktelen, mint egy fiatal csikó. Talán mindig oktalanság volt azt várnom, hogy az ilyen rajongás valaha is kölcsönös lehessen.

– Hát, én közölhettem volna önnel – mondtam. – Mikor tudhatunk biztosat?

Vállat vont. – Ez új betegség. Egyetlen reményünk, hogy eddig nem haltak bele az emberek. Egyébként nincs rá gyógyszer, és nincs érvényes szabály. Tomaso gyorsan összeomlott, de lehet, hogy csak korán kapta el. Senki se tudja.

A Santa Trinitán lógó, kifolyt belü kerítőre gondoltam. Ez volt a büntetése, többek között azért, mert mindent leszállított a franciáknak, amit azok kívántak. Miféle ember lehet a gyilkos? Miféle feddhetetlenség tombolhat benne? És micsoda düh?

– De van ennél rosszabb is – mondta halkan. – Más ragály is érkezett a városba.

Ránéztem. Lesütötte a szemét. – Ó, édes Jézusom! Ne! Mikor?

– Egy hete, talán korábban. Az első halottak néhány napja kerültek a hullaházba. A hatóság megpróbálja a lehető leghosszabb ideig titokban tartani, de az ilyesmi hamar kiszivárog.

És bár egyikünk se mondta ki, a szó már a levegőben lógott, kifolyt az ajtók alatt, az ablakokon, be minden egyes házba köztünk és a városfalak között, és a félelem fertőzőbb volt, mint maga a kór. Vagy Istenre tett olyan mély hatást a firenzei kegyesség, hogy máris magához akarta szólítani az igazakat, vagy… hát… ezen a „vagy”-on nem volt érdemes gondolkozni.

38

A pestis úgy jött, ahogy szokott, ok és előzetes bejelentés nélkül, nem közölve, mekkora kárt fog okozni, vagy meddig pusztít. Olyan volt, mint a tűz, amelyben eléghet öt ház vagy ötezer, attól függ, merről fúj a szél. A város máig varas volt a másfélszáz évvel korábbi fekete haláltól, amely majdnem a lakosság felét kiirtotta. Olyan sok szerzetes meghalt – úgy hullottak a celláikban, akár a legyek – hogy a pestis hitbeli meghasonlásba taszította a megmaradtakat; a zárdák és templomok máig bővelkedtek annak a komák a képeiben, amelyek megszállottan vájkáltak az Utolsó ítélet és a kárhozat közelségében.

Ám ez már nem az a Firenze volt, ez egy kegyes állam volt, amelyet egy nagy hitszónok vezetett, és angyalhad rendszabályozott. A rossebet lehetett a vétkesek megérdemelt büntetésének, sőt, a bűnök nyilvános megvallásának tekinteni, de a dögmirigy, az más. Ha valóban Isten büntetése, akkor mivel érdemeltük? Ez volt a kérdés, amelyre Savonarolának válaszolnia kellett.


A hír, hogy visszatér a szószékre, ugyanolyan gyorsan terjedt, mint a ragály. Bármit megadtam volna érte, hogy hallhassam, de, noha a pestis volt a nagy kiegyenlítő, határozott előszeretetet tanúsított a gyengébb alkatúak iránt. Ha csak rólam lett volna szó, még ezt is megkockáztatom csillapíthatatlan kíváncsiságom kedvéért, de most már kettő helyett kellett gondolkoznom, és végül kompromisszumot kötöttem: elkísértem Cristoforót a fogaton a templomig, hogy lássam a tömeget, majd mikor féljem eltűnt a templomban, hazatértem.

Hogy a tömeg kisebb lett, azt mindenki láthatta. Erre természetesen voltak nyomós okok: a félelem a fertőzéstől, sőt, magától a kórtól. Eszeveszett vakmerőség kellett volna hozzá, hogy valaki a befolyás apadását olvassa ki a szentbeszéd hallgatóságából. Férjem azt mesélte, hogy Savonarola szenvedélye semmit sem lanyhult, és akik bent hallották, kétségtelenül Isten tüzét érezhették magukban. Ám az utcákon, ahova nem ért el a hangja, nem mindenki volt beteg. Némelyek csak elfáradtak, és más kínok hasogatták bensőjüket, ez esetben az éhség. Kis idő után nehéz lehet majd megkülönböztetni egymástól a gyötrelmeket.

Igazság szerint a város még mindig szerette a Testvért, tapsolt karakánságának, és örvendezett, amiért Firenze ilyen közel került Istenhez, de azt is nagyon szerette volna már, ha jól is lakhatna, vagy legalább egy kicsivel kevésbé nyomorultnak erezhetné magát.

Férjem elegáns elemzésben összegezte a helyzetet. Mikor a Mediciek birtokolták a hatalmat, akiknek, mondta, ugyanúgy nem volt közvetlen összeköttetésük Istenhez, mint másnak (bár a pénzük jóval több lehetett), egyszerű stratégiát alkalmaztak a nép megnyerésére. Ha nem kínálhattak megváltást, kínáltak legalább látványosságot, valamit, amitől a legszegényebbek is jobban érezték magukat, büszkék lettek a városukra, büszkék a firenzei életfilozófiára, még akkor is, ha az nem teljed tovább az ünneplésnél. Nem mintha azok az események pogányok lettek volna. Szó sincs róla. Isten dicsérete és magasztalása volt a céljuk. Az volt benne mindenben: a lovagi tornában, a kopja-törésben, a felvonulásokban; épp csak vidám, zajos, sőt, parázna arcot öltöttek. Ami pedig hejehuja közben történt, azt másnap még mindig meg lehetett gyónni. Ilyen módon a nép rövid időre elfelejtette, hogy mije nincs, és amíg hosszú távon javultak a dolgok (vagy amíg nem romlottak), ez elégnek is tűnt. Az uralom olyan színes és magabiztos volt, hogy a nép úgy érezte, „élt” a Mediciek alatt. Ma meg, mintha állandóan csak készülnénk a halálra.

Természetesen Savonarola fegyvertárában nem szerepeltek ilyen világias ünneplések. Az Új Jeruzsálemben nem lehetséges karnevál vagy kopjatörés. A Testvér ugyan nagy hévvel emlegette az örömet, ha Isten került szóba, de mivel az Istene olyan kemény kezű gazda volt, egyre inkább a szenvedéssel kapcsolták össze kettejüket. És bár a szenvedés megtisztít, egy idő után örömtelen is tud lenni. Akinek pedig nincsenek örömei, hajlamos többet gondolni a sirámaira, és így a dolgok gyakran tűnnek rosszabbnak a valóságosnál.

Mi más lehetne alkalmasabb tehát az „örömtelenség” elűzésére, mint egy vallásos látványosság, olyan esemény, amely Istent zengi, ám ugyanakkor arra is jó, hogy felderítse a töredelmes hétköznapokat? Hogy – nos – kevésbé örömtelen legyen az élet?

El kell ismernem, a Hiúságok Máglyája ihletett ötlet volt, annak pedig, ahogyan Savonarola közhírré tette a szószékről, egyszerűen nem lehetett ellenállni: ha Firenze szenved, az azért van, mert Isten kiválasztotta mindenek felett, és figyelmére méltatja keresztjárását. Miként ő, Savonarola, ostorozza és koplaltatja testét, hogy az Úr tökéletes edényévé tegye, a városnak is áldozatokkal kell bizonyítani, hogy méltó Isten hő szerelmére. Mert a haszontalan gazdagságok elvettetéséből idvezült öröm leszen. Különben is, mi szükségünk nekünk az ily léhaságokra? Kendőzőszerek, parfümök, pogány szövegek, játékszerek, illetlen művészet; az ilyen tárgyak és csinálmányok csak megzavarják figyelmünket és ellatyakosítják rajongásunkat Istenért. Adjátok őket a lángoknak! Égjen semmivé, menjen füstbe hiúságunk és megátalkodottságunk! Üresen maradt helyükre alászálland a kegyelem. És, bár biztosra veszem, hogy a Testvér fejében meg se fordult hasonló gondolat, de egy ilyen purgálás enyhítheti a szegények szenvedését is: mert ha megalázzák azokat, akiknek túl sok jutott, a nincstelen vigasztalhatja magát azzal, hogy most már legalább azoknak sincs.

Az elkövetkező hetekben a Signoria terén hatalmas, nyolcszögletű piramissá nőttek a hiúságok, amelyeket az angyalok begyűjtötték. Erila és én iszonyattal vegyes megilletődéssel néztük, hogyan lesz magasabb a rakás. Az vitathatatlan, hogy a város ismét felpezsdült tőle. A máglya építése munkát adott embereknek, akik különben legyengültek volna az éhezéstől. A népnek volt miről beszélni, pletykálni, volt miért lelkesedni. Férfiak és asszonyok nézték át ruhatáraikat. Gyerekek rostálták meg a játékaikat. Míg egykor a birtoklással dicsekedtünk, most az áldozat örömével ismerkedtünk.

Persze, nem mindenki lelkesedett egyformán. Sőt, sokan voltak, akik, ha tehetik, inkább kimaradnak az áldozásból, Itt léptek színre az angyalok, ami már csak azért is okos hadmozdulat volt, mert Isten i§ú hadának az utóbbi időben nemigen akadt munkája az éhségtől és a betegségtől levert városban. Egyes angyalok sokkal meggyőzőbbek voltak társaiknál. Savonarola tüzes lángra gyújtott némely fiatal lelkeket, és voltak páran, kiknek szavai úgy tündököltek, mint a Gábriel szájából ömlő aranylakk az Angyali Üdvözlet képein. Láttam, mikor az egyik rábeszélt egy elegáns fiatalasszonyt, hogy mondjon le eldugott karperecéről, és vallja be, hogy egy pászma álhaj is találkozik a fürtjei között; utána mindketten ragyogva távoztak.

Az angyalok szekerekkel járták a várost, a vezér Donatello bájos kamasz Jézus-szobrát vitte az élen. Dicséreteket, zsoltárokat énekeltek, és meglátogattak minden házat meg intézményt, hogy van-e vinnivaló. Egyes házak valóságos divatot csináltak abból, hogy ki tud rálicitálni adományozásban a szomszédra. Másutt némileg inkvizíciós íze lett a vizitálásnak. Az angyalok jól dolgoztak: elsőnek a gazdagabb családokra nyitották rá az ajtót, építő példa végett. Ha eleget kaptak, megköszönték és mentek tovább. Ha nem, beljebb tessékelték magukat, és körülnéztek. Az adakozás persze önkéntes volt, de hát kamasz fiúk borzasztó ügyetlenek tudnak lenni, ha sietnek, és sok családnak elég volt néhány eltört muránói vázáról vagy leszakított faliszőnyegről szóló pletyka, hogy azonnal bőkezűek legyenek ijedtükben. Még az ellenségeink is tisztességesebben viselkedtek a megszállás idején, de persze csak egy vakmerő ember merte volna használni a fosztogatás szót az angyalok jelenlétében.

Azon a délelőttön, amelyen hozzánk jöttek, az egyik emeleti ablakból figyeltem közeledésüket: kocsikerekek zötyögése szolgáltatott dobkíséretet lármás kórusukhoz, amelyben a repedtfazekak túlbőgték az angyalhangokat. Mindenki ismerte az illetlen művészet meghatározását. Olyan háznál, ahol ifjú hajadonok vannak, nincs helye pucér emberek és asszonyok képmásainak. Mivel pedig a legtöbb háznál vannak ifjú hajadonok, még ha cselédi minőségben is, ezt a szabályt többé-kevésbé kíméletlenül lehetett alkalmazni. Ilyen alapon a féljem szobor-gyűjteménye is trágárnak minősül. Jelenleg kulcsra volt zárva, a kulcsot Cristoforo magánál tartotta, viszont az udvaron készen várakozott a felajánlások ládája: több divatjamúlt, cifra ruha, több kártyapakli, változatos vacakok, legyezők, és egy randa nagy aranyfüstös tükör, amely inkább ízléstelenségről, mint hitetlenségről tanúskodott. Ijedeztem, hogy nem lesz elég (terhességem idegesebbé tett a szokásosnál), de a férjem flegmatikus volt: amíg olyanok vannak hatalmon, érvek, akiknek úgyszólván megbízható tudomásuk van a hasonló gyűjtemények létezéséről, addig azok igencsak meggondolják, kit áruljanak el. A szerencse, mondta, nagyon forgandó a mostanihoz fogható szeszélyes széljárásban; okos politikusnak van füle a disszonanciához.

Mihelyt az angyalok házunkhoz értek, szélesre tártuk nekik a kaput. Erila tálcán hozta a frissítőt, Filippo hordani kezdte kifele a dobozokat.

Tizenhét-tizennyolc éves siheder trónolt a szekér tetején, térdig a könyvekben és jelmezekben. Átcsoportosította a kincseket, hogy helyet csináljon az új szerzeményeknek. Figyeltem, hogyan penderíti félre a meztelen nimfákat és szatírokat ábrázoló táblaképet. A festék megrepedt és lepergett a goromba bánásmódtól.

Olyan szóbeszéd is járta, hogy nemcsak a mecénások mondanak le a műalkotásokról, de maguk a művészek is, az élen Fra Bartolommeóval és Sandro Botticellivel. Persze, Botticelli már öregember, akinek nagyobb szüksége van Isten szeretetére, mint akárhány mecénáséra, bár a férjem célozgatott rá, hogy ha Botticelli annyira a mennybe akar jutni, akkor jobban tenné, ha mást is meggyónna, mint az asszonyi hús tőreit. Nekem folyton arra kellett gondolnom, ahogy Cristoforo leírta a tengerből született Venust, és örültem, hogy az ilyen festmények lakat alatt vannak vidéken. A mi szekerünk nimfáit és szatírjait legalább nem fogja hiányolni a történelem: a nők lába kimondottan rövid a testükhöz képest, a húsuk meg úgy néz ki, akár a süleden kenyértészta.

– Hahó, szépasszony! Van valamid a lángoknak? Semmi kláris vagy tollas legyező?

Jóképű fiú volt, a hajára és a ruhájára is fordított némi gondot. Egy másik Firenzében talán az ablakom alatt adna szerenádot egy részeg éjszaka után. Főleg mivel onnan, ahol ő volt, nem látszott, mekkora a hasam.

A fejemet ráztam, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Talán idegességemben.

– Hát a fésűid? Csak nem gyöngyöket látok a szélükön?

Megtapogattam a fejem búbját. Erila fésült meg reggel, de hogy mit tűzött a hajamba, arra bizony nem emlékeztem. Aligha lehetett hivalkodó. Azért kivettem őket, és ettől a hajam egy része a hátamra omlott. A fiú elvigyorodott. Ragadós volt a mosolya. Talán már az angyalok is kezdtek belefáradni a jóságba. Ledobtam a fésűket, ő pedig lendületes mozdulattal elkapta őket.

Társai odalent épp azon vitatkoztak, bejöjjenek-e egy kis utánpótlásért.

– Gyerünk! – ordított rájuk a vezér, nekem pedig felvillantott még egy vakító mosolyt. – Ha minden háznál ennyit lacafacázunk, lekéssük a máglyát!

A szekér eldöcögött, én pedig, esküszöm, tisztára úgy láttam, mintha zsebre vágná a fésűimet.

Másnap reggelre háznagyságúvá nőtt a máglya. Délben meggyújtották körülötte az aprófát, ugyanabban a pillanatban meghúzták a harangokat, felzendültek a trombiták, és a tömeg harsány dalra fakadt. Ám nem minden hang szállt az égig. A zsúfolásig megtelt piazzán nemcsak Ünneplők voltak, de olyanok is, például mi, akik a nézőket nézni mentek oda.

Elkeserítő dolgokat láttunk Erilával a tolongásban. Pár napja egy velencei gyűjtő üzenetet küldött a Signoriának, és valóságos vagyont, 20 000 florintot ajánlott fel, hogy megmentse a műalkotásokat a tűztől. Most megkapta a választ: a tulajdon képmását tűzték a máglya tetejére. A bábut a legdrágább ruhákba öltöztették, asszonyi álhajból fabrikáltak neki parókát, és fütyülős petárdákat tömtek a belsejébe. Mikor elérték a lángok, a petárdák felrobbantak, a bábu sivítozott és rángott, a sokaság mennydörögve éljenzett. Később hallottam embereket esküdözni, hogy érezték a pörkölődő haj szagát. Akkora volt az ujjongás és az örvendezés, hogy úgy lehetett érezni, már csak idő kérdése, és emberhúst fogunk pirítani.

Az ének és az ima egész nap folytatódott a domonkosok és az angyalok vezetésével. Ám akinek volt szeme, láthatta, hogy a klérus egy része nem képviselteti magát, mégpedig a ferencesek; amióta a változások hideg szele porlasztotta hagyományos tisztelőik táborát a szegények között, kezdték vitatni Savonarola tekintélyét. A máglya késő éjszakáig égett. Több napig hullott a városra porrá lett léhaságaink szürke hava, belepte ablakpárkányainkat, ruháinkat, megtöltötte orrunkat az elhamvasztott művészet szomorú szagával.

Mikor a pápa megtudta, ezúttal tényleg kiátkozta a Testvért.


39

Megkapván a bullát, Savonarola fogta korbácsát meg az imádságos könyvét, és bezárkózott cellájába a San Marcóban. Addig semmit sem akart tenni vagy szólni, amíg Isten nem utasítja. Bár tüzes hitét kevesen vonták kétségbe, most először nyíltan bírálták az ítélőképességét. A pápa minden gyarlóságával egyetemben Istent képviseli a földön, márpedig tekintélytisztelet nélkül semmiféle állam vagy kormány nem érezheti biztonságban magát.

Míg a Testvér imádkozott, a döghalál habzsolta a jámborokat. A San Marcót sem kímélte, és a ragály olyan sebességgel terjedt, hogy számos szerzetes eltávozott. Ám akik hívek maradtak az Új Jeruzsálemhez, még vakbuzgóbbak lettek, és ellenséget szimatoltak mindenütt. A nyáron letartóztatott szodomitákat végighurcolták a városon, mielőtt a főtéren nyilvánosan megkorbácsolták és megcsonkították őket. Az egyiket, bizonyos Salvi Panizzit, akit férjem az ismerősének mondott, máglyára akarták vetni, mint megátalkodott bűnözőt, de a város, noha Salvi Panizzit akkor már megtörte a strappado és a kínpad, az utolsó percben visszariadt a nyilvános gyalázattól. Az ítéletet megváltoztatták pénzbírságra, és életfogytiglani elzárásra a tébolydában.

Karácsonykor Savonarola válaszolt a pápának: dacos nagymisét celebrált a tömegnek a székesegyházban. Olyan sovány lett, mint egy felöltöztetett csontváz, az orra akkorára nőtt, mint a halál kaszája. Ám a hangja ágyúszó volt: dörgés és villámlás! A pápa szélsebesen riposztozott: követeket küldött a Signoriához, és követelte, hogy vagy börtönözzék be „a gonoszság ama fiát”, vagy láncra verve küldjék Rómába. Engedetlenség esetén az egész város meg fogja érezni haragját. Miközben a kormány tétovázott, Savonarola egyszerre válaszolt mindkettőnek a szószékről, és hogy mit, azt városszerte szétvitte a szóbeszéd: „Mondjátok meg mindazoknak, akik oly igen fel akarják magasztalni, és meg akarják dicsőíteni magukat, hogy készül már trónusuk – a pokolban! És azt is mondjátok el, hogy van közöttük egy, kinek immár készen vagyon a fejedelmi szék!”

Hogy erre mit válaszolt a pápa, azt nem jegyezték fel.


Már nem emlékszem az ezt követő hónapok pontos időrendjére. Van, mikor annyira megsűrűsödik a bánat és a tragédia, hogy megroskadunk a súlyuk alatt, és azt se tudjuk, hol vagyunk.

Annyit tudok, hogy házunkba az újév elején érkezett a pestis. Elsőnek a szakács kisebbik lánya betegedett meg. Hét-nyolc éves, cinege kis jószág volt, és noha mindent megtettünk érte, amit tehettünk, három nap múlva meghalt. Filippo volt a következő, aki már többet szenvedett. Nagyon sajnáltam, mert se vigasztaló szavainkat nem hallhatta, se azt nem mondhatta el, mennyire faj. Tíz napig sorvadt, egyre gyengülve, és éjszaka halt meg, midőn senki se volt mellette. Megsirattam, mikor Erila reggel hozta a hírt.

Férjem és köztem ezen a napon került sor az első igazi veszekedésre. El akart küldeni a városból a délre levő hévizekhez, vagy a keleti dombok közé, ahol, mondta, jobb a levegő. Naponta szedtem Erila áloéból, mirhából, sáfrányból kevert szerét a ragály ellen, meg is erősödtem, amióta nem hánytam, de még mindig nem voltam a régi, és azt hiszem, végül minden kíváncsiságom ellenére hagytam volna rábeszélni magamat, ha nem bunkóznak le az események.

Még akkor is a férjem szobájában vitatkoztunk, amikor megérkezett szüleim házából a szolga.

A levelet anyám írta:

A kis Illuminata meghalt forrólázban. Átmennék Plautillához, de apád beteg, és félek, hogy magammal vinném a kórt az egyik házból a másikba. Ha jól vagy és nem feszélyez a mozgás, akkor nénédnek most lenne szüksége rád. Senki mást nem kérhetek meg. Vigyázz magadra és a drága kicsiny lélekre, akit magadban hordasz.


Plautilla alig látta Illuminatát, amióta majd egy éve elküldte a dajkával vidékre. Nem az első, nem is az utolsó eset, hogy egy gyermek ne élje meg az elválasztást, különben is a néném, akit tudomásom szerint világéletében jobban érdekelt a felszín a mélységnél, már várja a másikat.

Tehát szégyenkezve kell közölnöm, hogy egyáltalán nem azt találtam, amire készültem.

Plautilla gyászának hangja fogadott, amint lekászálódtunk a kocsiról. Komornája rohanvást jött üdvözlésünkre a lépcsőn, és mindketten láttuk az arcán a páni félelmet. Ahogy a lépcsőfordulóra értünk, felpattant a hálószoba ajtaja, és kisietett a majdnem nyúzott arcú Maurizio, akit vihar szeleként követett feleségének hol felcsapó, hol elhalkuló jajveszékelése.

– Hála az Úrnak, hogy jöttetek! – mondta sógorom. – Ez így megy, amióta reggel meghozták a hírt. Nem tudok mit kezdeni vele. Nem tűri, hogy vigasztalják. Attól félek, hogy megbetegíti magát, és elveszíti a gyermeket.

Halkan beléptünk Erilával.

Plautilla félig nyitott ruhaderékkal, fésületlenül kuporgott a padlón az üres bölcső mellett, amely az új kisdedet várta. A hasa nagyobb volt, mint az enyém, az arca feldagadt a sírástól. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor ilyen rendetlennek és összetörtnek láttam volna.

Ügyetlenül leereszkedtem mellé. Ruhám felkapott a hasamon, pont olyanok voltunk, mint két nagy tollú, kövér madár. De mihelyt feléje nyújtottam a kezemet, elrántotta magát és sivított:

– Hozzám ne nyúlj! Hozzám ne nyúlj! Tudom, hogy ő küldött, de engem ne vigasztaljatok! Tudtam, hogy meg fogja ölni az az asszony! Ártó szeme volt! Maurizio menjen ki a házához, és hozza be a testet! Kinézem belőle, hogy ránk sóz valami girhes hullát, amit összeszedett a faluban, és megtartja magának Illuminatát! Ó, bár többet adtunk volna a máglyára! Megmondtam, hogy ez nem lesz elég! Hogy Isten megbüntet a fukarságunkért!

– Ó, Plautilla, ennek semmi köze a Hiúságok Máglyájához! Ez a pestis…

Ám ő bedugta a fülét, és vadul rázta a fejét. – Nem! Nem! Úgyse hallgatok rád! Luca előre figyelmeztetett, hogy megpróbálsz majd eltántorítani a beszédeddel! Nem tudsz te semmit! A fejed beszél, a lelked szenved. Meg vagyok lepve, hogy Isten nem alázott meg még jobban! De Luca azt mondja, úgyis csak idő kérdése. Jó lesz megnézned a gyereket, mikor kijön belőled. Ha nem egészséges, nincs medicina, ami meg fogja menteni!

Erilára pillantottam. Olyan feltétlen hívem volt, hogy sose kedvelte túlságosan a nénémet; most is éreztem, hogy egyre kevesebb a türelme Plautilla hisztériájához. Ha ésszel nem lehet abbahagyatni vele, más módot kell találni, üzente a pillantásom. Erila bólintott, és némán kiment.

– Plautilla, figyelj rám! – mondtam. A hangom korántsem volt olyan erős, mint az övé, de úgy beszéltem, hogy meghallja. – Ha ez valóban Isten ítélete, akkor a gyászod is hívság. Ha így folytatod, magad hozod előre a vajúdásodat, és lesz még egy halottad!

– Ó, te ezt nem érted! Azt képzeled, a világ olyan, amilyennek te látod! Azt hiszed, mindent tudsz! Pedig nem! Sose tudtál mindent, és most se tudsz! – Azzal eszeveszetten jajgatni kezdett megint.

Egy darabig hagytam zokogni. Megdöbbentett a fajdalma, és az, hogy mekkora indulattal fordul ellenem.

– Nézd – mondtam szelídebben, mikor már nem rázkódott annyira egyetlen dolgot tudok: azt, hogy szeretted Illuminátát. De magadat nem hibáztathatod. Semmit se tehettél volna a megmentésére.

– Nem… nincs igazad… – Megtört a hangja. – Ó, sose lett volna szabad elrejtenem a gyöngysoromat! Majdnem odaadtam! Majdnem! De… de… olyan szép! Luca azt mondja, ha bevalljuk gyengeségeinket, az közelebb visz Istenhez. De néha nem is tudom, hogy Ő mit akar tőlünk! Éjjel-nappal imádkozom, és meggyónom a bűneimet, de… én nem vagyok ilyen kemény. Még csak nem is nagyon értékes… És nem hiszem, hogy ha felteszem, attól kevésbé szeretem Istent… Hát egyáltalán nem szabad törődnünk azzal, hogy nézünk ki? Ó, nem értem!

De mostanra elhasználta a dühét meg a könnyeit, és mikor feléje nyújtottam a kezemet, már nem rántotta el magát. Hátrasimítottam az arcából egy nyirkos tincset. Bőre fénylett a verejtéktől meg a könnyektől, de még mindig olyan… na szóval… gusztusos volt.

– Igazad van, Plautilla. Nem tudok mindent. Túlságosan az eszem után megyek, és nem eléggé a szívem után. Tudom. De nekem úgy tűnik, hogy ha Isten szeret minket, akkor nem akarja, hogy a porban csússzunk előtte. Vagy éhezzünk. Vagy egyszerűen csak rútak legyünk. Neki az a célja, hogy eljussunk hozzá, nem pedig, hogy ezt lehetetlenné tegye. Nem az önzésed ölte meg Illuminatát. A mirigybe halt bele. Ha Isten akarta magához venni, nem azért tette, hogy téged büntessen, hanem mert nagyon szerette a kislányodat. Helyes, ha meggyászolod, de az már nem, ha magad is megölöd vele.

Egy percig hallgatott. – Komolyan ezt gondolod?

– Igen, ezt. Azt gondolom, hogy tévedés ez az egész, ami most velünk történik. Azt gondolom, azért csinálják, hogy a félelem töltsön el minket, ne a szeretet.

A fejét rázta. – Nem… nem tudom. Te mindig olyan szabadszájú voltál. Ha Luca most itt lenne, azt mondaná…

– Gyakran találkozol Lucával?

Vállat vont. – Errefelé jár el a fiaival. Szerintem érzi, hogy otthon nem látják szívesen, és… egyébként mindig is kedvesebb volt hozzám, mint te és Tomaso. Azt hiszem, együtt nem kellett olyan butának éreznünk magunkat.

Szavai jobban belém hasítottak, mint összes dühe és gúnyos kicsinylése a közös évek alatt. Mennyi kárt okozhattam a gőgömmel a családomnak?

– Ne haragudj, Plautilla – mondtam. – Nem voltam jó testvéred. De ha engeded, mostantól megpróbálom helyre hozni.

Felém hajolt, amitől a hasunk összeért. Fölmerült előttem az Erzsébethez látogató Mária képe: két várandós fiatalasszony áll egymás mellett, a hasuk összeér, és elmélkednek az Úr kifürkészhetetlen útjairól – olyan jelenet, amelyet jó tucatnyi falfestmény örökít meg a városban. Bizonyos értelemben igazam volt: az Úr útjai valóban kifürkészhetetlenek. Noha se Plautillában, se Alessandrában nem csírázik isteni mag, azért valami csendes kinyilatkoztatást ígér a szeretet, amit egymás iránt érzünk.

Így pihentünk, amíg Erila vissza nem jött a nyugtató itallal. Plautilla most már elfogadta tőle. Mellette maradtunk, amíg el nem aludt.

Arca megszépült a nyugalomtól.

– Nem hiszem, hogy Isten ezt akarná tőlünk – jegyeztem meg, miközben Plautillát figyeltük. – Hogy házak és családok szétszakadjanak. Ez az ember elpusztítja a várost.

– Nem – rázta a fejét Erila. – Ez már csak magát pusztítja.


40

Alaposan beesteledett, mire hazaindultunk. Maurizio erősködött, hogy maradjunk – szerintem félt a kilátásaitól, hogy egyedül marad megváltozott feleségével –, de udvariasan elhárítottuk, mert nagyon otthon akartunk már lenni.

Most mások voltak az utcák, mint azon az estén, amelyen a festőt vittük haza. Havas eső szitált, és a hidegtől még feketébbnek rémlett a sötétség. De nemcsak az évszak okozta. A légkör is megváltozott.. Az utóbbi hetekben, a kiátkozást követően hallatni kezdett magáról az ellenzék. Most, hogy maguk mögött érezhették a pápát, a Medici-pártiak ismét előmerészkedtek, és az utcákon feltünedeztek a csoportba verődött fiatalemberek, akiknek családja nyerhetett a kormányváltáson. Sőt, még össze is verekedtek az angyalokkal. Állítólag ők voltak a felelősek a székesegyházi kínos incidensért, mikor a prior beszédét megelőző éjszaka állati zsiradékkal kente be a szószéket valaki. Majd pedig a prédikáció közben dübörögve zuhant a templomhajó kövére egy jókora láda, pánikot okozva a gyülekezetben. Az ellenzék hangja most az egyszer túlharsogta a Testvérét.

Hogy néném házából hazajussunk, el kellett mennünk a bedeszkázott ablakú, kirabolt Medici-palota hatalmas kőhomlokzata előtt, aztán déli irányban átvágva a Battistero mögött rá kellett térnünk a nyugatnak tartó Via Porta Rossára. A Porta Rossa üres volt, ám a közepe táján egy drabális dominikánus alakja siklott elő az utat keresztező egyik sikátor sötétségéből. Csuklyáját az arcába húzta, kezét elrejtette kámzsája ujjában, amelynek mélybarna szövete beleolvadt a homályba. Ahogy közelebb értünk, integetett, hogy álljunk meg. Felkészültünk a számonkérésre.

– Jó estét nektek, Isten leányai!

Meghajtottuk a fejünket.

– Késő van már az utcán való járáshoz, kedves húgaim. Bizonyára tudjátok, hogy nemes Savonarolánk tiltja az effajta kihágást. Egyedül vagytok?

– Mint látja, atyám. De irgalmas küldetésben járunk – mondta sietve Erila. – Úrnőm nénjének kisdedét elvitte a mirigyhalál. Nála jártunk, hogy imáinkkal segéljük.

– Mely esetben van mentség a törvényszegésre – dünnyögte a domonkos, még mindig megbújva a csuklyában. – Isten pedig most újabb irgalmat parancsol cselekednetek. Van itt a közelben egy sebesült asszony. Egy templom ajtajában leltem. Segítségre van szükségem, hogy ispotályba vihessem.

– Hát persze! – mondtam. – Felszállsz mellénk, és mutatod az utat?

A fejét rázta. – A sikátor túl szűk ezeknek a kerekeknek. Hagyjátok itt a fogatot; gyalog megyünk, és közös erővel hozzuk ide vissza.

Leszálltunk, megkötöttük a lovat. Mögöttünk üres volt az utca; a sikátor, amit a barát mutatott, szuroknál feketébb. Annyira nyomasztó volt a helyzet, hogy már a szerzetesi ruházat sem szolgált megnyugtatásomra. Leküzdöttem a félelmemet. A barát sebesen haladt előttünk esőtől síkos kámzsájában, a csuklyát az orráig húzva. Nem is volt olyan rég, hogy a dominikánusok úgy jártak az utcákon, mintha az övék lenne a város, de ez itt most szinte félt attól, hogy meglátják. Ez is azt bizonyítja, hogy változik a szél.

Valamivel távolabbról kiáltás hallatszott egy utcából. Meglepetés, vagy talán fájdalom. Aztán eszeveszett hahotázás. Riadtan sandítottam Erilára. – Milyen messze még, atyám? – kérdezte, mikor keresztülvágtunk a Via della Termén, csak hogy rögtön belevessük magunkat egy másik sikátorba, még mélyebbre a sötétségben.

– Itt van, gyermekem, itt ni, a Santi Apostolinál. Nem halljátok a jajkiáltásokat?

De én nem hallottam semmit. Balról fenyegetően sötétlett a templomkapu. A súlyos ajtószárnyak szorosan be voltak zárva. Épp hogy láthattuk a lépcsőre hanyatlott alakot, amely félig beleveszett a homályba. Nő volt, úgy kókadt le a feje, mintha nehezére esne fölállni.

Erila előbb ért oda hozzá, és melléje guggolt. Tüstént nyújtotta a karját, hogy ne jöjjek közelebb.

– Atyám! – mondta gyorsan. – Ez nem sebesült, ez halott. Csupa vér!

– Ó, ne, ne! Jaj nekem, még mozgott, mikor itt hagytam! Kezemmel próbáltam elállítani a vért. – Fölemelte a két karját, és ahogy a kámzsa ujja visszahullott, még a sötétben is látszottak rajtuk a foltok. – Leroskadt a nő mellé. – Szegény gyermek! Szegény drága gyermek! De ő legalább már Istennél van!

Az lehet, bár fájdalmas utat kellett megtennie. Erila válla fölött kivehettem a nő vériszapos mellét, és hónapok óta először ismét felfordult a gyomrom. Erila felpattant, és láttam rajta, hogy ő is meg van rendülve.

A domonkos felnézett ránk. – Imádkoznunk kell érte. Bármilyen siralmas, szomorú életet élt, mi hozzásegítjük zsolozsmáinkkal és fohászainkkal a megváltáshoz.

Énekelni kezdett, károgó, vastag hangon, és ettől váratlanul ismerősnek rémlett: a sötét csuha, és a hang a sötétség egy másik percéből, amelytől ugyanígy kiütött rajtam a félelem verejtéke. Akaratlanul hátráltam egy lépést. A dominikánus abbahagyta az éneklést. – Gyerünk, húgaim! – reccsent ránk. – Térdre mindketten!

Ám Erila eltökélten odaplántálta magát közé és közém, – Bocsánatot kérek, atyám, de nem maradhatunk. Úrnőm gyermeket vár, és megfázik, hacsak nem viszem haza. Nem jó idők járnak most egy áldott állapotú asszonyra az utcán.

A barát úgy nézett fel, mintha most látna igazán.

– Gyermeket? Istenes sarjadék? – Ahogy beszélt, hátracsúszott a csuklyája, és most már láttam egy fakó holdvilágképet, amelyet keresztül-kasul lyuggatnak a himlőhelyek. Mint a horzsakő, gondoltam; egy dominikánus, akinek olyan likacsos a képe, mint a horzsakő; aki a gonoszság pöcegödrének látta Firenzét. Mikor is mesélte Erila? Azt tudom, hogy neki is eszébe jutott.

– A legistenesebb! – válaszolt helyettem, miközben még arrébb tolt. – Istenes, és hamarosan megszületik. A házunkból küldünk segítséget. Itt lakunk a közelben.

A barát rábámult, aztán leszegte a fejét, és visszafordult a halotthoz. Kezét a nő mellére tette, oda, ahol a legvéresebb volt, és újból rázendített.

Visszabukdácsoltunk a kocsihoz. Majdnem áthatolhatatlan volt a sötétség. Erila keményen markolta a kezemet. Mindkettőnk tenyere ragadt a félelemtől.

– Mi történt itt? – kérdeztem elakadó lélegzettel, miközben felkapaszkodtunk a bakra, és elindítottuk a lovat.

– Nem tudom, de mondok neked valamit! Az a nő már egy ideje nem élt! És a barát bűzlött a vérétől!


A kapu tárva-nyitva állt, Cristoforo és a lovász az udvaron várakozott.

– Hála Istennek, hogy megjött! Hol jártak?

– Ne haragudjon – mentegetőztem, mialatt lesegített a kocsiról. – Feltartóztattak az utcán. Mi…

– Az egész városban magát kerestetem. Nem lenne szabad ilyen sokáig kimaradnia!

– Tudom, ne haragudjon! – ismételtem. Feléje nyújtottam a kezemet. Ahogy megfogta, éreztem ujjainak szorításában a zaklatottságot. – De most már itthon vagyunk, és nincsen semmi bajunk! Jöjjön, menjünk be, üljünk le a melegben, hadd mondjam el, mit láttunk ma este!

– Arra most nincsen idő. – Mögöttem a szolga lenyergelte a lovat. Cristoforo megvárta, amíg arrébb megy. Elhessegettem Erilát, mert éreztem, hogy a férjemet feszélyezi a közelsége. – Mi történt? Mi az? Mondja el.

– Rossz hír.

– Rossz? Mi lehet rosszabb a halálnál és a valószínű gyilkosságnál?

Azt hiszem, nem is hallotta. – Tomasót letartóztatták.

– Mi! Mikor?

– Ma délután vitték el.

– De ki… – Torkomon akadt a szó. – Luca! Hát persze…

Ismét elnémultam. Bámultuk egymást a fáklyafényben. Beletelt egy időbe, míg megtaláltam a szavakat. – De ez biztosan csak egy figyelmeztetés! – suttogtam. – Fiatal. Valószínűleg rá akarnak ijeszteni. – A férjem nem szólt. – Nem lesz semmi baj. Tomaso nem bolond. Ha nem lehet erős, majd lesz ármányos!

Cristoforo szomorúan mosolygott. – Alessandra, ez nem erő kérdése, csak időé. – Szünet. – Nem törődtem vele eléggé az utóbbi hónapokban. – Olyan halkan beszélt, hogy nem is tudom, valóban ezt mondta-e.

– Ez most nem az alkalmas pillanat! – szóltam türelmetlenül. – Talán egyikünk sem törődött eléggé a többiekkel. Talán ezért történt az egész. De most nem szabad feladni! Maga mondta! Most már nem csak a barátnak van szava a városban! Nem mernék elvinni önt! A maga neve túlságosan jól cseng, és a szélirány is túl gyorsan változik. Jöjjön, menjünk be, és beszélgessünk!

Sokáig fent maradtunk, és bámultuk a lángokat, ahogy abban a kevés kedves hétben tettük, mielőtt beszivárgott házasságunkba a féltékenység sava. Most neki volt szüksége segítségre, és noha annyit adtam, amennyit bírtam, nem volt elég. Valahányszor elhallgatott, mindannyiszor tudtam, mire gondol. Milyen érzés tudni, hogy szenved valaki, akit szeretünk? Hogy akármilyen erősen bedugjuk a fülünket, csak halljuk a sikolyát? Nem állíthattam tiszta lelkiismerettel, hogy szeretem a bátyámat, de azért összerándult a gyomrom, ha eszembe jutott, mi történik most vele. Mennyivel rosszabb lehet akkor a férjemnek, aki bálványozta azt a tökéletes testet? Mire végeznek a strappadóval, nem lesz többé tökéletes.

– Beszéljen hozzám, Cristoforo. Segíteni fog, ha beszél. Kellett gondolniuk erre a pillanatra. Hogy mit tesznek majd, ha eljön.

A fejét rázta. – Tomaso sose bajlódott a jövővel. Az ő tehetsége a jelen volt. Olyan hatalmassá tette a percet, szinte elhitette az emberrel, hogy sose fog véget érni.

Hát most majd megtanulja. Senki sem tudhatja, miként fog viselkedni, amíg ki nem állta a próbát. Még mindkettőnknek szerezhet meglepetést.

– Fél a fájdalomtól.

– Ki nem fél?

Gyakran elgondoltam, milyen lehet a strappado. Talán mindenki így van vele. Ha elmegyünk a Bargello mellett nyaranta, amikor a hőség miatt kénytelenek nyitva hagyni az ablakokat, kihallatszanak a fájdalom üvöltései. Ilyenkor gyorsabbra foguk a lépést, abban a megnyugtató tudatban, hogy nem a mi ismerőseink vannak ott, vagy pedig ezek úgyis bűnözök és latrok, és különben is, mit tehetnénk itt mi? De elképzelni még lehet. A strappado célja, hogy a test megtörésével megtolj e az akaratot. Van rá ezer más mód – fogó, tűz, kötél, ostor – de a seb meggyógyul, a vágás beheged. Ám az akkurátusán alkalmazott strappadóból nincs felgyógyulás. Szorosan hátrakötik a karokat, aztán felrántják az embert a magasba, aztán újra és újra lezuhintják, és olyan nyomás nehezedik a testre, hogy csak idő kérdése, mikor szakadnak el az inak és az izmok, mikor ugranak ki vápáikból a csontok. Egyesek szerint igen kegyes tortúra, mert van valami keresztre feszítés íze. Urunk teste is így tört volna meg a saját súlyától Csak az a különbség, hogy az ember nem hal meg. Illetve többnyire nem. Mikor levágják a kötélről a vallatottat, azt mondják, úgy omlik a padlóra, mint a rongybaba. Évekkel később néha lehet találkozni velük, a túlélőkkel, az utcán: dülöngélve mennek, reszketnek, mint a gutaütöttek, a tagjaik összevissza rángnak. Isten ilyen sebezhetőséget adott az embernek a szépség mellé. A Biblia azt mondja, hogy a bűnbeesés előtt nem éreztünk fájdalmat, a szenvedés Éva engedetlenségének következménye. Olyan nehéz elhinni, hogy Isten ekkora büntetéssel sújtson egyetlen vétket, még a legnagyobbat is. Természetesen az is célja a fájdalomnak, hogy emlékeztessen, milyen gyarló és múlandó a hús a ragyogó lélekhez képest. De akkor is olyan kegyetlenségnek tűnik…

– Alessandra…

– Tessék? – Annyira belerévedtem a lángokba, hogy nem hallottam a hangját.

– Maga fáradt. Miért nem fekszik le? Semmi értelme, hogy mind a ketten várjunk.

A fejemet ráztam. – Önnel maradok. Van sejtelme róla, hogy mennyi időnk van?

– Nem. Az egyik ember, akit nyáron fogtak le… találkoztam vele a száműzetése előtt. Elmesélte, hogy náluk miként ment. Néhányan rögtön mondtak neveket, hogy megmeneküljenek a fájdalomtól. De az olyan vallomás, amit nem kínzás hatására tesznek, megbízhatatlannak minősül.

– Tehát kétszer vallottak – állapítottam meg. – Előtte és utána. Kíváncsi lennék, ugyanazokat a neveket mondták-e.

Cristoforo vállat vont. – Majd meglátjuk.

Még egy kicsit virrasztottam, de az én pilláim is egyre jobban elnehezedtek, mint Péteré az olajfák hegyén azon az éjszakán, amelyen a kínokat szenvedő Jézust kellett volna őriznie. Hosszú volt a nap, és a gyermeknek néha mintha több beleszólása lenne abba, hogy mikor alszom el, és mikor vagyok ébren.

– Jöjjön.

Kinyitottam a szememet. A féljem állt fölöttem. A kezébe tettein a kezemet. A szobámba kísért, és fölsegített az ágyra. – Küldessek Eriláért?

– Nem, nem, hagyja, hadd aludjék. Csak ledőlök egy kicsit.

Azt is tettem.

A következő, amire emlékszem, hogy felkapaszkodik mellém az ágyra, és óvatosan addig húzódik közelebb, míg végül úgy fekszünk, mint egy kápolnai emberpár a faragott halálban. Látszott rajta, mennyire vigyáz, hogy ne verjen föl, ezért nem árultam el, hogy ébren vagyok. Valamivel később felém nyújtotta a kezét, és a tenyere rátalált a gyerekbuckára. Plautillára gondoltam és a kislányra, akit elveszített, a szerzetesre és a nő véres mellére, végül pedig Miasszonyunkra, aki olyan áldott nyugalommal viselte ezt az egészet. És mikor ezt gondoltam, a baba megmozdult.

– Ah – mondta halkan Cristoforo. – Készül a bevonulásra a fiú.

– Mmm – feleltem álmosan. – Jó, erős rúgás.

– Vajon milyen lesz? Ha megfelelő tanítókat kap, úgy fog ragyogni az esze, mint a frissen vert arany.

– És olyan szeme lesz, amely meg tudja különböztetni a klasszikus görög szobrot az új másolattól. – Éreztem keze melegét duzzadó hasamon. – Remélem, szabad lesz majd egyszerre szeretnie Istent és a művészetet, zűrzavar és rettegés nélkül. Szeretném azt képzelni, hogy Firenzében mindkettőt lehet majd egyszer,

– Igen, azt én is szeretném.

Elhallgattunk. Fölemeltem a kezemet, és gyengéden rátettem az övére.

Virradatkor jöttek. Az egész ház felriadt, mikor döngetni kezdték a kaput. Az ehhez hasonló esetekben mindig hajnalban jön a rossz hír, mintha a nap nem bírná elviselni az önámítás szégyenét.

Én a lármára ébredtem, de a férjem már régóta fent volt. A gyermek akkorára nőtt bennem, és annyira elfáradtam, hogy beletelt egy időbe, mire lekecmeregtem az ágyról, és levánszorogtam a lépcsőn. Mire az udvarra értem, kitárták a kaput a hírhozónak. Erik is fent volt, de hát ilyen időkben láthatatlan réseken terjednek a hírek.

Katonákat vártam. Sőt, Isten legyen hozzánk irgalmas, Lucát és a brigádját. De itt csak egy öregember volt.

– Mona Alessandra! – Alig ismertem fel benne Lodovica férjét, annyira elnyűtte a kimerültség.

– Mi az, Andrea? Mi történt?

Olyan ijesztően festett, hogy belém hasított: mi jöhet még ennél is rosszabb?

– Apám? – kérdeztem. – Apám az? Meghalt?

– Nem, nem, apádurad jól van, madonna! – Egy pillanatra elhallgatott. – Anyádasszony küldött, hogy mondjam meg neked, hogy pirkadatkor megint visszajöttek a katonák. És elvitték a festőt.

Tehát Tomaso végül is ármánnyal győzte le a fájdalmat.

41

Megszűnt a mozgás a méhemben. A hasamra tettem a kezemet, addig nyomkodtam, míg megtaláltam egy cérna-vékony lábat, és a húsomnak feszülő fart. Még egy kicsit nyomkodtam, de nem válaszolt. Nem akartam megrémülni. Az álom, még egy meg nem született embernél is, hasonlít néha a halálra.

– Alessandra! – Hangjától felpattant a pillám. Hűséges Erilám ült mellettem, és mereven nézett. Mögötte Cristoforo állt a reggel glóriájában. Pillantásom visszacsúszott Erilára. Vigyázz! – mondta a szeme. Most minden lépéseddel a veszélyt növeled! És én nem lehetek melletted, hogy segítsek!

Rámosolyogtam. Nem csoda, ha tud tenyérből olvasni, és meglátja az üzenetet a földre szórt napraforgómagban. Azt szerettem volna, ha örökké mellettem maradna, és megtanítana az életben maradás fortélyaira, hogy továbbadhassam őket a gyerekemnek. Értem, mondtam hangtalanul. Megteszem, ami tőlem telik.

– Jó reggelt. – Valahonnan a messzeségből hallatszott a hangom. – Mi történt?

– Nincsen semmi baja. Csak elveszítette az eszméletét egy kis időre – felelte a férjem nagy megkönnyebbüléssel.

– És a kicsi…

– Egész biztos alszik! – vágott közbe Erila. – Neked is azt kéne! Ebben az időszakban mindkettőtöknek árt a túlságos felindulás!

– Tudom. – Felkönyököltem, megragadtam a kezét, megszorítottam. – Köszönöm, Erila. Most távozhatsz.

Bólintott és kiment, vissza se nézett. Kibontott haja dühös légyrajként rezgeti a feje körül.

– Hát nem vitték el! – mosolyogtam fel a férjemre. – Biztosan a megkönnyebbülés ártott meg! – De már beszéd közben háborogni kezdett a gyomrom. Már tudom, gondoltam. Már tudom, mit éreztél: ezt a vak rémületet, amit az okoz, hogy elképzeled, mit művelhetnek velük, most, ebben a pillanatban! Nyeltem egyet, és újra próbálkoztam. – Plautilla mondja, hogy a szülés annyira fáj, mint a strappado. Bár ezt nem hiszem, mert a szülés célja az élet, és az asszonyok bizonyosan be is látják ezt, mikor elkezdődnek a kínok.

– A nővére semmit sem tud erről – felelte kurtán.

– Nem. Cristoforo… – Hallottam, hogy remeg a hangom.

– Hallgatom.

– Cristoforo, annyira örülök, hogy nem ön az. Annyira örülök. .. – Belém szakadt a szó. – De tudja, hogy ez azért van, mert Tomaso gyűlöl, mert ő… – Láttam Erila szemét. Ismét abbahagytam. – Tíz más nevet mondhatott volna, de ő tudja, mennyire szeretem a művészetet, és milyen sokat köszönhetek a festő bátorításának. – Nehéz volt állnom a tekintetét. – Meg fogják kínozni, ugye?

Bólintott. – Ha elhangzott a neve, akkor igen. Ez a törvény.

– De hát nem tud semmit! És nem ismer senkit! Tehát nincs egy név se, amit mondhatna! De őket ez nem fogja érdekelni! Tudja, mi fog történni, Cristoforo! Tudja, mit tesznek vele – addig nem hagyják abba, míg nem beszél, és összetörik az ízületeit, ha pedig nem lesz karja…

– Tudom, Alessandra, tudom! – mondta élesen. Nagyon jól tudom, mi történik ott!

– Ne haragudjék! – Hasztalan próbáltam elővigyázatos lenni, mert kitört belőlem a sírás. – Ne haragudjék! Tudom, hogy nem az ön hibája! – Tápászkodni kezdtem. – Oda kell mennem hozzájuk.

Felém indult. – Ne ostobáskodjon!

– Nem! Nem! Mennem kell! Meg kell mondanom nekik! Ha nem hiszik el, kihallgathatnak! A törvény tiltja, hogy várandós asszonyt tortúrázzanak, kénytelenek lesznek hallgatni a szavamra!

– Eh, ez feneketlen ostobaság. Dehogyis hallgatják meg magát. Többet ártana vele, mint használna, és mindnyájunkat belekeverne az ő véres bűnükbe.

– Az ő bűnükbe? De…

– Figyeljen rám…

– Az nem az ő bűnük, az…

– A Krisztus öt sebére, már küldettem…

Hangunk dühösen csapódott egymáshoz. El tudtam képzelni a kint ácsorgó Erilát, ahogy riadtan próbál kihámozni valamit a viharból. Megakadtam. – Mit mondott?

– Azt mondtam – ha talál magában annyi higgadtságot, hogy rám figyeljen – hogy már elküldettem a börtönbe,

– Kit?

– Valakit, akire talán hallgatnak. Azt gondol a bátyjáról, ami önnek tetszik, bizonyos értelemben én is azt gondolhatok, de azt nem tűrhetem, hogy olyannak tartson, aki hagyja, hogy egy ártatlan szenvedjen helyette.

– Ó, ön nem gyónt meg?

Keserűen nevetett. – Én nem vagyok olyan bátor. Viszont találtam egy utat azoknak a füléhez, akik az ilyen dolgokban döntenek. Maga átaludt néhány nagy jelentőségű órát. A történelem sebesebben rohan, mint a megáradt Arno, és míg mi itt beszélünk, addig sem állnak meg a dolgok.

– Mire céloz?

– Arra célzok, hogy a barát hatalma most már komoly veszélyben forog.

– Hogyan?

– Tegnap a ferencesek házfőnöke nyíltan nekitámadt, hogy nem próféta, hanem eltévelyedett eszelős, és a város a kárhozatot kockáztatja, ha tovább követi. Bizonyságul tűzpróbára hívta ki.

– Hogy?

– Mindketten átmennek a tűzön, hogy lássuk, valóban az Isten oltalmazza-e Savonarolát.

– Ó, irgalmas Szűzanyám! Hát mi történik itt? Barbárok lettünk!

– Azok bizony. Viszont ez látványosság, ami ilyen időkben tűrhetően pótolja a gondolatot. Már máglyázzák a kátrányos hasábfát a Signoria előtt.

– És ha Savonarola győz?

– Ne legyen ilyen naiv, Alessandra. Egyik se fog győzni. Ez csak a csürhének ad gyúanyagot. A barát már vesztett. Reggel bejelentette, hogy Isten munkája fontosabb az ilyen próbáknál, és kinevezett maga helyett egy másik domonkost.

– Ó! De hát akkor egyszerre bélyegezik csalónak és gyávának!

– Ő nem így látja, de a nép ezt az üzenetet olvassa ki belőle. Ami a legfontosabb… hogy a Signoriának nem kell többé az ő pártján állni. A kiátkozás óta várnak egy ilyen ürügyre.

– Tehát azt gondolja –

– Igen, azt gondolom, hogy van esély az összeomlásra. Senki, még a legalantasabb szolga sem akar egy pusztulásba rohanó vezetőt követni. Ilyen időkben túlságosan gyorsan lesz a kínzóból kínozandó. Valamikor ezeket a bűnöket el lehetett intézni befolyással és baksissal. Reménykedjünk és imádkozzunk, hogy ismét járhatunk ezen az úton.

– Tehát kivásárolja őket a börtönből?

– Igen, lehetséges.

– Ó, Istenem! – Már megint sírtam, és nem is reméltem, hogy elállíthatom a könnyeimet. – Ó, Istenem! Hát miféle téboly ez, amiben élünk? Mi lesz velünk?

– Mi lesz velünk? – Szomorúan csóválta a fejét. – Megtesszük, amit tehetünk, éljük az életet, amit kaptunk, imádkozunk, hogy ne Savonarolának legyen igaza, és imádkozunk, hogy Isten az ő végtelen irgalmasságában tudja szeretni a bűnösöket is, nem csak a szenteket.

42

A nap átvánszorgott az estébe, az este az éjszakába. Éjféltájban üzenetet hoztak a férjemnek, aki azonnal elment hazulról. A város nem volt hajlandó aludni. Egészen a régi napokra emlékeztetett ez a kései lázas tevékenység. Ha kinyitottam az ablakot, hallhattam a főtérről a zsivajt.

A műhelyemben kerestünk nyugalmat. Folyton arra a délelőttre kellett gondolnom az esküvőm előtti napon, mikor szólt a Vacca, és anyám nem akart az ablakhoz engedni, nehogy meglássam, mi történik. Ő a Pazziak pártütését látta, mikor engem hordott. Most az én szülésem közeledik, és az én gyerekem kerül túl közel a vérhez. Festékkel akartam csitítani a rémületemet, de most még a színek is hígabbnak rémlettek, és nem lassították véremnek zakatolását.

Rögtön pirkadat után nyílt a kapu, és a férjem lépései hallatszottak a kőlépcsőn. Erila, aki aludt, szempillantás alatt felébredt. Mire a férjem belépett, én is felálltam, és futottam volna hozzá, ha Erila figyelmeztető tekintete meg nem állít. – Isten hozta, férjem – mondtam halkan. – Hogy van?

– A festőjét elengedték.

– Ó! – A szájamhoz kaptam a kezemet. Erik még mindig figyelt. – És… mi van Tomasóval?

Néhány pillanatig hallgatott.

– Tomasóról nem tudhattunk meg semmit. Már nincs a börtönben. Senki sem tudja, hová lett.

– De… de legyen akárhol, ott már biztonságban van. Hiszen ön megtalálja.

– Igen, ebben kell reménykednünk.

Pedig tudtuk, hogy nem a bátyám lenne az első rab, aki nyomtalanul eltűnik a tömlöcből. Bár itt Tomasóról van szó, aki túlságosan arcátlan, hogy egy kordén végezze, szemfödélbe varrtan.

– Van még valami?

Férjem Erilára pillantott, aki rögtön felállt, de én megfogtam a karját. – Cristoforo, ő tudja, mi van közöttünk. Az életemet rábíznám. Úgy gondolom, ilyen időkben neki is hallania kell, ami még hátra van.

Cristoforo úgy meredt rám, mintha először látna. Erik alázatosan meghajtotta a fejét. – Nos, hát akkor mit akar még tudni? – kérdezte fáradtan a férjem.

– Mit tettek… Azt szeretném…

– Szerencsénk volt. A rabtartóit jobban érdekelték a hírek, mint a munka. Rátaláltunk, mielőtt a legrosszabb megtörtént volna. – Még kérdezni akartam, de nem tudtam, hogyan. – Ne aggódjék, Alessandra. Szeretett festője ezután is meg tudja fogni az ecsetet.

– Köszönöm – mondtam.

– Az ön helyében várnék a hálálkodással. Még nem hallott mindent. Habár elengedték, a vádakat nem ejtették el. Idegen lévén, száműzetéssel büntetik. Azonnali hatállyal. Beszéltem az ön anyjával, és írtam egy ajánlólevelet néhány római ismerősömnek. Ott biztonságban lesz. Ha még megvan a tehetsége, azt hiszem, tudják majd használni. Már el is intézték.

Már el is intézték. Mit képzeltem? Hogy nem kell majd árat fizetni a szabadságáért? Már elintézték. Néhány pillanatig remegett a világ, és hirtelen fölfedeztem, milyen váratlanul át tud rántani az élet a sors résein a reménytelenségbe, de most nem engedhettem, hogy ez történjék velem. Láttam, hogy a férjem fürkészőn néz, és valami szomorúságot is éreztem rajta, amit korábban nem tapasztaltam. Nagyot nyeltem. – Mit tud még tenni Tomasóért?

Vállat vont. – Keressük. Ha Firenzében van, meg fogjuk találni.

– Ó, ebben egészen bizonyos vagyok!

Olyan fáradtnak tűnt. Volt az asztalon egy kancsó bor. Vittem neki egy pohárral, olyan mélyre hajolva, amennyire a hasam engedte, hogy kiszolgáljam. Meghúzta a bort, aztán a szék támlájára hajtotta a fejét. A bőre mintha megsárgult és felpuhult volna a szorongató éjszakától, és ettől öregnek látszott. Megfogtam a kezét. Rámeredt a kezemre, de nem reagált.

– És mi van a városban? – kérdeztem. – Továbbra is megtartják a tűzpróbát?

A fejét rázta. – Ó, egyre inkább eltorzul bohózattá. A ferences most azt mondja, senki mással nem hajlandó átmenni a tűzön, csakis Savonarolával. Úgyhogy helyette is találtak egy másik szerzetest!

– Vagyis értelmetlen lett az egész.

– Tökéletesen értelmetlen, hacsak azt nem akarják bizonyítani, hogy a tűz, az ég. Ennyi erővel átgázolhatnának az Arnón, hogy kinek lesz vizesebb a lába.

– Akkor miért nem vet véget neki a Signoria?

– Mert a tömeg odáig van érte. Ha leállítanák, abból zendülés lenne. Annyit tehetnek, hogy mérsékelni próbálják a kárt, és szidják a barátokat mindenkinek, aki hajlandó odahallgatni. Mint a patkányok a süllyedő hajón. Ugranának, de félnek a víztől. Mindenesetre díszhelyről nézhetik az ablakokból, mikor majd fellángol a máglya.

Volt idő, amikor nemcsak a borzalomtól, de az izgalomtól is libabőrös lettem volna az ilyen hírre, amikor azt színezgettem volna magamban, miként rázhatnám le a gardedámokat, és vegyülhetnék el a tömegben, hogy részese legyek a történelemnek. De most nem. – Elviselhetetlen, hogy ilyen mélyre zuhantunk. Elmegy megnézni?

– Én? Nem. Jobb dolgom is van annál, hogy tanúja legyek városom megaláztatásának. – Erilához fordult. – Hát te? Mint hallom, a kormány legtöbb tagjánál jobban tudod, mi folyik Firenzében. Leszel tanú?

Erila hűvösen nézett vele farkasszemet. – Nem szeretem az égő hús szagát – mondta csendesen.

– Jó neked. Annyit tehetünk, hogy reménykedünk, hátha Isten mégis hajlandó lesz megmutatni valamiként az akaratát.

Isten hajlandó is volt. Ti talán nem ismeritek a történetet. Firenzében ma már legenda, miként blamálták magukat a bolond barátok: addig acsarogtak és vicsorogtak egymásra, míg Isten oda nem vágott egy mennykövet, hogy legyen már vége.

Ha valaki a bűnt akarná meghatározni, elsőként a kevélység jutna eszébe. Ha pedig arányosan el kellene osztani a szégyent, bizonyos, hogy a dominikánusoknak jutna az oroszlán-rész.

Az istenítéletet másnap délután tartották, a Virágvasárnap előtti szombaton, ónos ég alatt. A ferencesek időre érkeztek, híveik szerint alázatos jámborsággal viselve magukat. Viszont ellenlábasaik, akik vezérüktől megtanulták a hatásvadászatot, botrányos módon várattak magukra, mielőtt színpadias menetben bevonultak egy hatalmas feszülettel a piazzára. És a zsoltárokat és dicséreteket zengő hívektől még nagyobbra duzzasztott precesszió végén ott jött maga Savonarola, gőgösen és dacosan tartva a magasba a szentelt ostyát.

Ez már sok volt a franciskánusoknak. Követelték, hogy haladéktalanul vegyék el a kiátkozott kézből az Úr testét. Még tovább rontott a dolgon, amikor Savonarola jelöltje, Fra Domenico bejelentette, hogy úgy az ostyát, mint a keresztet hajlandó magával vinni a lángokba. Ekkor a ferences megtagadta, hogy vele menjen. Hosszas és dühös alkudozás után – mely idő alatt a tüzes folyosón még magasabbra csaptak, és még forróbbak lettek a lángok – Fra Domenico beleegyezett, hogy hátrahagyja a keresztet, de ragaszkodott az ostyához.

Javában marakodtak, mint a gyerekek, amikor Isten, akit érthető módon indulatba hozott lármás pökhendiségük, kettéhasította az egeket egy hatalmas villámmal, felhőszakadást zúdított a lángokra, zűrzavarba és füstbe burkolva a teret. A Signoria, mérhetetlenül megkönnyebbülve, amiért valaki eldöntötte helyettük a kérdést, alkonyatkor lefújta a kudarcba fúlt kísérletet, és hazaparancsolta a sokaságot.

És azon az éjszakán Firenze főhetett a szégyen és a csalódás mérges levében.


43

– Kelj fel!

– Mi az? Mi történt? – Azonnal éber lettem a félelemtől.

– Pszt! Halkabban! – Erila az, úti ruhában. – Ne kérdezz semmit, csak kelj fel, és öltözz! Gyorsan! Nehogy zajt csapj!

Tettem, amit mondott, bár a baba akkorára nőtt, hogy már a legegyszerűbb dolgok is sok időbe teltek.

Erila a lépcső alján várt. Koromsötét éjszaka volt. Ahogy nyitottam volna a számat, fölemelte a mutatóujját és az ajkamra helyezte. Aztán megragadta, megszorította a kezemet, és elvezetett a ház hátuljába, ahol kinyitotta a mellékajtót. Kiosontunk az utcára. Csípős hideg volt, még mindig érzett a levegőben a tél.

– Figyelj rám, Alessandra. Gyalog kell mennünk. Képes vagy rá?

– Nem, hacsak meg nem mondod, hova megyünk.

– Nem! Már közöltem veled, hogy ne kérdezz! Jobb, ha nem tudod. Komolyan! Bízzál bennem. Nincsen sok időnk.

– Akkor legalább annyit mondj, meddig megyünk?

– Messzire. A Porta di Giustiziáig.

A városkapuig, ahol a vesztőhely van? Mire megszólaltam, Erik már belevetette magát a sötétségbe.

Nem voltunk egyedül. A város túlhevült a csúful végződött naptól; férfiak falkái csatangoltak az utcán, szórakozást keresve. Jól betakartuk a fejünket, és megmaradtunk a mellékutcákban, ahol a legsűrűbb volt az éjszaka. Erik kétszer-háromszor megtorpant, visszatartott, fülelt, és bizonyos, hogy egyszer én is hallottam mögöttünk valakit vagy valamit. Erik néhány lépést tett visszafelé, hogy ellenőrizze, meregette a szemét a sötétségben, majd ismét nekiiramodott, és még türelmetlenebbül vonszolt magával. Elmentünk a napközben épített barikádok romjai mellett, ám kerültük a főteret. Átvágtunk északi irányban, apám házának közelében, majd addig jöttünk visszafele a Santa Croce mögött, míg meg nem érkeztünk a Via de’ Malcontentire, a szomorú, gyászos utcára, amelyen az elítéltek mennek végig a fekete csuhás barátok kíséretében,

A kicsi ébren volt és fészkelődött, bár mostanában kevesebb helye volt a mozgáshoz. Egy könyök vagy egy térd siklott végig a hasfalamon. – Kérlek, Erila, állj meg! Nem bírok ilyen gyorsan menni!

– Bírnod kell! – türelmetlenkedett. – Nem fognak megvárni!

Mögöttünk a hajnali három órát ütötték a Santa Croce harangjai. Nyíltabb lett a terep, a Santa Croce kolostor kertjei és veteményesei között vezetett az út. Feltűnt a vastag falba foglalt városkapu. Tomaso mesélte, hogy nyaranta az ilyen környék jó mulatóhelyet kínál annak, aki játszani akar. Kacér mosolyú fiatal nőkre gondoltam, pedig a bátyám kétségtelenül nem így értette. Ám most másfajta törvényszegésre készülünk. A kapuig nyúló, parlagon hagyott földön sehol egy lélek.

– Uramisten, remélem, hogy nem késtünk el! – mormolta Erila. Betolt egy nagy fa árnyékába. – Innen egy lépést se! – parancsolta. – Mindjárt jövök!

Eltűnt a homályban. A fa törzsének dőltem. Ziháltam az erőfeszítéstől, a lábam remegett. Balra mintha mozgott volna valamit. Gyorsan arra fordultam, de semmi sem volt ott. A kapunál katonáknak kellene lenniük: hajnali háromkor van az őrségváltás. Miért volt ilyen fontos ez az óra?

– Erila? – súgtam egy kevés idő után.

Most már halálos csend volt; a nyílt terepen sokkal ijesztőbbnek rémlett a sötétség, mint az utcákon. Kurta, éles fájdalom hasított a hasam aljába, de hogy a félelemtől-e vagy a gyermektől, azt nehéz lett volna eldönteni. A falak tövének homályából kiemelkedett egy alak. Erila volt, félig lépésben, félig futva. Hozzám érve megmarkolta a kezemet.

– Alessandra! Vissza kell mennünk! Azonnyomban! Tudom, hogy fáradt vagy, de sietnünk kell!

– De…

– Semmi de. Ígérem, el fogom mondani, de nem most! Most csak indulj! – Sose hallottam még ilyen riadtnak a hangját, és ez belém fojtotta a tiltakozást. Kézen vezetett, majd mikor kifulladtam, a könyökömnél fogva támogatott. Visszaértünk a puszta földről a városi utcákba. Erila szeme ide-oda villant, látni próbált a sötétségben. Feltűnt a Santa Croce tere, a templom téglából falazott, hatalmas homlokzata.

– Meg kell állnom, különben rosszul leszek – mondtam a kimerültségtől reszkető hangon.

Bólintott, de közben is ide-oda kapta a fejét. A tér szürke tó volt a csorba holdfénypászmák alatt, a templom egyetlen rózsaablaka úgy tekintett le ránk, akár a Küklópsz szeme.

– Akkor mondjad.

– Később. Majd…

– Nem. Most mondd. Addig nem megyek sehova, amíg nem mondod.

– Ó, édes Jézusom, erre most nincs idő!

– Akkor itt maradunk.

Tudta, hogy komolyan beszélek. – Na jó. Az este, miután elaludtál, a szobámban ültem, mikor a férjed lejött a cselédfertályra. Beszélt az inasával. Hallottam mindent. A férjed azt mondta az inasnak, hogy éjszaka el kell vinnie egy passzust a Porta di Giustiziához. Azt mondta, sürgős: mert van egy ember, aki hajnali háromkor hagyja el a várost, és szüksége lesz papírokra, hogy kiengedjék a kapun. – Szorosan behunyta a szemét. – Esküszöm, hogy ezt mondta! Ezért hoztalak ide! Azt gondoltam…

– Azt gondoltad, hogy itt találkozhatok vele. Akkor hol volt?

– Nem volt ott. Se ő, se a szolga. Senki se volt ott.

– Akkor ez nem a megfelelő kapu, el kell mennünk…

– Nem! Nem, figyelj ide! Tudom, mit hallottam! Most már azt hiszem, hogy azt, amit meg kellett hallanom.

– Hogy érted ezt?

Körülpillantott. – Úgy gondolom, hogy a férjed –

– Nem…! Ó, Istenem, nem! Cristoforo nem tudja. Hogy tudhatná? Lehetetlen! Senki se tudja, csak te meg én!

– Azt hiszed, a bátyád nem találta ki? – kérdezte haragosan. – Azon a napon, mikor rátok nyitott a kápolnában?

– Szerintem gyanakodott, de nem is volt ideje, hogy megmondhassa Cristoforónak! Szemmel tartottam őket minden percben, amíg együtt voltak! Tomaso nem szólt neki! Tudom! És azóta sem találkoztak, mert Tomaso még mindig nem került elő. – Rám meredt, majd lesütötte a szemét. – Ugye? – És ahogy ezt kérdeztem, hányingerként marta végig a torkomat a vakrémület. – Ó, édes Jézusom! Ha igazad van… ha csapda volt…

– Nézd, én már nem gondolok semmit. Annyit tudok, hogy ha csak nem keveredünk haza, okvetlenül rajtakapnak.

Éreztem, hogy fél. Nem szokott hozzá, hogy ő, az én Erilám, tévedjen, és ez nem az az idő, amikor hibázni lehet. – Figyelj ide! – mondtam vadul. – Örülök, hogy megtetted. Érted? Ne izgulj. – Most nekem kellett megnyugtatnom őt. – Jól vagyok. Gyerünk.

Végigsiettünk azon az útvonalon, amelyen jöttünk, úgyhogy majdnem egész idő alatt betakart a sötétség. Ha követtek volna bennünket, azt eddigre észrevettük volna. A kicsi most nem mozgott, de az erőlködés nem maradt következmény nélkül. Lassú, csikorgó fájást éreztem a hasam alján. Körülöttünk ordítottak. A székesegyház közelében beleszaladtunk egy fegyveres fiatalokból álló csapatba. Erila villámgyorsan visszarántott az árnyékba, amíg nagy lármával elhaladtak mellettünk a katedrális felé. Virágvasárnap hajnala van; mivel Savonarola nem prédikálhat, egyik tanítványának kell felhágnia a székesegyház szószékére. Abban a városban, ahol hamarosan újra engedélyezni fogják az utcai szerencsejátékot, nem fogadtam volna le, hogy végig tudja mondani a prédikációt.

Ahogy mentünk visszafelé az utcán, mintha kést döftek volna a hátam aljába. Felhördültem. Erila megpördült a sarkán. A saját rémületemet láttam a szemében. – Semmi baj, semmi baj! –erősködtem, és nevetni próbáltam, de nem találtam el a hangot. – Csak görcsölök!

Hallottam, hogy azt mormolja: – Édes Istenem!

Megragadtam és megszorítottam a kezét. – Már mondtam, hogy semmi bajom. Szerződést kötöttem a babával. Nem fog olyan városba születni, amelyikben Savonarola az úr. Márpedig még az. Gyere! Már nem vagyunk messze, habár mehetnénk egy kicsit lassabban.


A ház elmerült a hangtalan sötétségben. Beosontunk a mellékajtón, fellopakodtunk a lépcsőn. Férjem ajtaja zárva volt. Annyira elfáradtam, hogy alig bírtam levetkőzni. Erila segített, aztán ruhástól ledőlt az ajtó mellett a derékaljra. Tudtam, hogy nyugtalanítják a fájások. Előkeresett az anyja orvosságos táskájából valami drazsét, hogy vegyem be. Elalvás előtt a hasamra tettem a kezemet, ám a hetyke bucka, amely eddig majdnem a bordámig ért, lejjebb vándorolt, és ránehezedett a hólyagomra. A kalendárium szerint még három hét volt hátra a születéséig. Addigra nálunk lesz a bábaasszony és a szoptatós dajka is.

– Légy türelmes, kicsi! – súgtam. – Már csak rövid ideig kell várni. Addig előkészítjük neked a várost és a házat.

Ő pedig tartotta magát az egyezségünkhöz, és hagyott aludni.

44

Mire felébredtem, Erila elment, és csend volt a házban.

Kábultra aludtam magamat, Erila hathatós szert adott. Egy darabig csak feküdtem, és a fény eséséből próbáltam kitalálni, hány óra lehet. Dél alighanem elmúlhatott, tehát sziesztázik a háznép. Hasamban újra kezdődött a csikorgó sajgás, ami olyan volt, mintha gyökérkefével súrolnák a méhem alját.

Az ajtóhoz támolyogtam, és Eriláért kiáltottam. Nem válaszolt. Köntöst vettem, ledöcögtem a földszintre. Sehol egy lélek, se a konyhában, se a cselédfertályon. A kamra mellett volt egy kis raktár, ahol a liszteszsákokat és a füstölt húsokat tartották. Dudorászást hallottam, mikor elmentem előtte. Bent a szakács idősebbik lánya kuporgott a padlón, maga előtt egy kupac mazsolával, abból építgetett apró vakondtúrásokat, és mikor elkészült, bekapott egy szemet. Túlélte a pestist, lévén keményebb kötésű a húgánál, de az esze nem tartott lépést a testével, és meglehetősen együgyűnek látszott. Én az ő korában Daniét szavaltam, és görög igéket ragoztam. Bár manapság kevés hasznát venni az ilyen készségeknek.

– Tancia! – Ugrott egyet a hangomra, és gyorsan eltakarta a mazsolát a szoknyájával. – Hol az apád?

– Az apám? … Elment a háborúba.

– Miféle háborúba?

– Hát a háborúba a barát ellen! – mondta olyan hangon, mintha ez valami remek mulatság lenne.

– És a többi szolga?

Vállat vont. Eddig alig váltottunk néhány szót, és most láthatólag félt tőlem. Ijesztő is lehettem a kócos hajammal és a hatalmasra nőtt hasammal. – Válaszolj! Senki sincs itt?

– Az úr azt mondta, hogy mindenki elmehet! – felelte kiáltva. – De nekem nem szabad!

– A rabszolgám is elment?

Bambán bámult.

– A fekete asszony! – türelmetlenkedtem. – Erila! Ő is elment?

– Nem tudom.

Ekkor hasított belém először a fájdalom. Vaspántként szorította a hasam alját, olyan erővel, hogy úgy éreztem, a beleim fognak kiszakadni a padlóra. – Áááá! – Annyira váratlanul jött, hogy áz ajtófélfába kellett kapaszkodnom, nehogy elessek. Talán tíz-tizenöt másodpercig tartott a görcs, aztán megszűnt. Ne most! Ó, Istenem, ne most! Még nem vagyok készen!

Mikor levegőhöz jutottam, láttam, hogy Tancia a hasamat bámulja. – A baba nagy, úrnő!

– Igen. Igen, az. Figyelj ide, Tancia. – Lassan, egyszerű szavakkal mondtam. – Meg kell tenned valamit. Vigyél el egy levelet anyám házába, a Sant’ Ambrogio tér közelében. Megértetted?

Bámészan nézett rám, aztán kurtán fölnevetett. – Nem tudom, úrnő. Nem tudom, hol van, és az úr azt mondta, hogy a többiek elmehetnek megnézni a háborút, de nekem itt kell maradnom.

Behunytam a szememet, és mély lélegzetet vettem. Kérlek, Istenem, ha már vajúdnom kell, legalább add meg nekem Erilát! Ne hagyj itt egyedül a házban, egy féleszű lánnyal! Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet! Túl korai! Csak az elcsigázottság és a rémület teszi! Vissza fogok feküdni az ágyba, és alszom tovább. Ha majd felébredek, ismét lesz élet a házban, és elmúlik minden bajom.

Vigyázva felkapaszkodtam a lépcsőn. Az első emeleten zajt hallottam. Székláb csikorgott, vagy ablaktábla csapódott? Cristoforo galériájából jött a hang. Végigóvakodtam a folyosón, két kézzel tartva a hasamat, és belöktem az ajtót.

A kora tavaszi nap híg arany fényében fürödtek a szobrok és a kőpadló. A diszkoszvető teste izzott a meleg napsugárban.

– Jó reggelt, feleség.

Most rajtam volt a sor, hogy összerázkódjak. Megfordultam. Férjem a szoba túlsó végében ült, térdén könyvvel. Mögötte a Bacchus, amely majdnem lebillen lankatag mámorában a talapzatáról.

– Cristoforo! De megijesztett! Mi történik itt? Hol vannak a szolgák?

– Elmentek, hogy tanúi legyenek a történelemnek. Amire ön is oly szenvedélyesen vágyott valaha. Délelőtt a csőcselék betört a székesegyházba, és megzavarta a misét. A dominikánusok visszamenekültek a San Marcóba, és jelenleg ostrom alatt állnak a tulajdon kolostorukban.

– Édes Istenem! Hát Savonarola?

– Velük van. A Signoria kiadta ellene a letartóztatási parancsot. Hamarosan megtörténik.

Tehát csakugyan vége. Újra éreztem a méhemben a csikorgó sajgást. Láthatólag politikus alkat a kicsi. Ezek szerint mégis a férjem az apja.

– Hát Erila? Ő is elment nézni?

– Erila? Csak nem azt mondja, hogy hűséges Erilája elhagyta? Azt hittem, mindig ön mellett áll – menjen akárhová. – Elhallgatott, és én későn értettem meg, mit jelentenek ezek a szavak. – Sokáig aludt, Alessandra? Ezek szerint sokáig fent volt az éjszaka. Ugyan mi lehet az oka?

– Én… fáradt vagyok, Cristoforo, és azt hiszem, a kicsi hamarabb jön, mint gondoltuk,

– Ez esetben vissza kellene feküdnie az ágyba.

Most már nem lehetett félreismerni ezt a közömbös, hideg udvariasságot. Mióta ilyen? Akkor változott meg, mikor meghozta a hírt, hogy a festőt elengedték? Annyira megkönnyebbültem, hogy Erila figyelmeztetése ellenére sem ügyeltem eléggé a viselkedésére.

– Van valami hír Tomasóról? – kérdeztem.

– Miért foglalkoztatja ez?

– Csak… csak imádkoztam, hogy kerüljön elő.

Tekintete tovavándorolt rólam a szobrokra. Ha a diszkoszvető nem összpontosított volna annyira a feladatára, szinte azt lehetett volna hinni, hogy figyel. – Ugye tudja, mit tartanak a nagy művészekről? Hogy csak az igazat mondhatják az alkotásban. Egyetért ezzel, Alessandra?

– Nem – nem tudom. Hát igen, természetesen.

– Azzal is egyetért, hogy egy újszülött az Isten műalkotása.

– … Persze.

– Mely esetben egy ilyen kisdedre nem hullhat a hazugság árnyéka.

Kiütött rajtam a hideg verejték. – Nem tudom, mire céloz –mondtam, és hallottam, hogy enyhén remeg a hangom.

– Nem? – Szünet. – Tomaso biztonságban van.

– Ó! Hála Istennek! És hogy van?

– A bátyja… megváltozott. Azt hiszem, ez rá a megfelelő szó.

– Sikerült…

– Mit sikerült? Kicsikarni belőle az igazat? Nála ezt mindig olyan nehéz eldönteni. Koronként hihetőbben hangzik a szájából a hazugság, mint az igazság. Mindenben.

Nyeltem egyet. – Talán okosabb lenne észben tartania ezt, mielőtt mindent elhisz neki – szóltam halkan.

– Talán. Habár lehet ez családi adottság is a Cecchi-famíliában.

Rámeredtem. – Sose hazudtam önnek, Cristoforo.

– Valóban? – Állta a nézésemet. – Én vagyok a gyermeke apja?

Mélyet lélegeztem. Most már nincs visszaút. – Nem tudom.

Még egy pillanatig nézett, aztán letette a könyvét, és felállt.

– Nos, legalább azt köszönöm, hogy őszinte.

– Cristoforo… Ez nem úgy van, ahogy ön gondolja…

– Nem gondolok semmit – felelte hidegen. – Egyezségünk egy gyermekre szólt, olyan feltételekkel, amelyek emlékezetem szerint nagyobb súlyt helyeztek a tapintatra, mint a hűségre. A házasság volt eleve hiba. Okulnom kellett volna az anyja múltjából. Most, ha megbocsát, dolgom van.

– Hogy érti azt, hogy az anyám múltjából? – De már az ajtó felé ment. – Ne! Ne hagyjon itt, Cristoforo! Kérem! Nem is ez az igazság! – Elhallgattam. Mit mondhattam volna neki? Milyen szavak fejezhetnék ki a szeretetet és a keserűséget? – Tudnia kell, hogy amit éreztünk… – Valahol a mélyben ismét szorulni kezdett a pánt, ezúttal sebesebben. Most minden erőmet a kínra kell tartalékolnom. – Ah… a gyermek… Könyörögve kérem, hogy maradjon… csak míg Erila megjön. Ezt nem bírom egyedül csinálni.

Nézett. Talán csak egy újabb hazugságot látott. Vagy talán a testem, amit eredeti állapotában is ízléstelennek talált, most még asszonyi szennyel és vérrel is fenyegette?

– Küldök valakit. – Sarkon fordult, kiment.

Ahogy csukódott az ajtó, elbődült bennem a fajdalom. Acélgyűrű hasított a puha pépbe. A kígyóra gondoltam, ahogy sutyorog Éva fülébe az Édenkertben, aztán elképzeltem, hogy mikor Éva enged a csábításnak, a kígyó a hasára tekeredik, és szorítja, szorítja, amíg ki nem préseli belőle az eltorzult magzatot. így jött egyszerre a világra a bűn és a kínszenvedés. Ezúttal kétrét görnyesztett, és a Bacchus márványhúsába kellett kapaszkodnom, amíg elmúlt a görcs. Most hosszabb ideig tartott, és mélyebbre hatolt. Elszámoltam húszig. Aztán harmincig. Csupán harmincötnél kezdett tompulni és enyhülni. Ha a kicsi tartja magát az egyezséghez, akkor Savonarolát alighanem elfogták.

Persze, hallottam szóbeszédeket a vajúdásról. Melyik várandós asszony nem hall? Tudtam, hogy fokozatosan erősödő fájások sorozatával kezdődik: a méh bejárata kitágul, hogy a baba kiféljen rajta. De ha ügyesen lélegzek, és nem veszítem el a bátorságomat, akkor meglovagolhatom a fájásokat, feltéve, ha nem tartanak örökké. A fordulat akkor áll be, amikor a baba feje elkezd kipréselődni. Akkor már nem tehetünk mást, mint nyomunk, és imádkozunk, hogy Isten kegyelméből olyan testünk legyen, amely nem szakad szét, ahogy a nagynénémé és az anyámé.

De most nem gondolok rájuk. Először a szobámba kell jutnom. A lépcsőpihenő közepén kapott el a következő görcs. Erre már készültem. Megmarkoltam a kőkorlátot, és számolni próbáltam, fojtott zihálással lökve ki magamból a levegőt. A fajdalom fokozódott, tetőpontra hágott, kitartott, aztán gyengülni kezdett. Sikerülni fog, gondoltam. Sikerülni fog. Ezzel együtt hangosabban jajgathattam, mint hittem, mert észrevettem, hogy Tancia a rémülettől kerekre nyílt szemmel bámul föl rám az udvar sarkából.

– Tancia… én…!

Sose fejeztem be a mondatot. Alighogy felegyenesedtem, iszonyú vizelési inger fogott el. Kétségbeesetten próbáltam visszatartani, de túl erős volt a nyomás. Mindketten hallottuk a roppanást – mintha ostorral legyintenék meg a falat ahogy megnyílt bennem valami, és alattam véres víz árasztotta el a követ. Legalább egy hordónyi zúdulhatott ki belőlem, mint egy katarakta, eláztatta a lábamat, végigfolyt a lépcsőfordulón és lecsöpögött az udvarra. Tancia fölvisított az iszonyattól, és eltűnt.

Nem emlékszem, hogyan jutottam vissza a szobámba. A következő hullám olyan gyilkos volt, hogy könnyeket csalt a szemembe, és térdre kényszerített. Az ágy szélét markoltam. Mindenemben ott volt a kín, az ágyékomban, a hátamban, a fejemben, eggyé vált velem, belém olvadt, kiszorította a gondolatot, kiszorított mindent. Ezúttal egy örökkévalóságig tartott a csúcs. Lélegezni próbáltam, de csak hörögve zihálhattam, és mikor engedett az acél állkapocs, hallottam, hogy sírok a félelemtől.

Felültem, és megparancsoltam magamnak, hogy gondolkodjak. Életemben egyszer láttam a tengert a pisai parton, ahova befutottak apám szövetszállító hajói. Nagyon kicsi lehettem, mert nem emlékszem másra, csak a végtelen szemhatárra és ,i hullámok hangjára. Minden hullám külön életet élt, mint egy megfeszülő izom; addig dagadtak ki a tenger hasából, míg át nem fordultak, vissza nem hullottak önmagukba, és habos tajtékká nem porladtak a surrogó homokon. Azon a napon mesélte az apám, hogy ifjúkorában hajótörést szenvedett egyszer a part közelében, és ahogy úszott kifele, megtanulta használni a hullámokat: hagyta, hogy a magasba emeljék, együtt mozgott velük, ám amint lemaradt egyről, azon nyomban leejtette és elborította a tenger, és ő annyi vizet nyelt, hogy már attól félt, megfullad.

Most tudtam, hogy nekem is az életemért kell úsznom. Csak ebben a tengerben az egyre öldöklőbb kínok jelentik a hullámokat. Vagy meglovagolom őket, és a partra vitetem magamat, vagy megfulladok. Ahogy fölemelkedett a következő hullám, messze kint a tengeren, behunytam a szememet, és elképzeltem, hogy én is együtt emelkedek vele…

– Alessandra!

Valahonnan messziről jött a hang. De most nem figyelhetek rá, mert beszippant a víz.

– Tarts ki, gyermekem! Állj négykézlábra! – Közelebbről, hangosabban, parancsolóan. – Le! Az segít!

Megkockáztattam, hogy figyeljek rá. Ahogy a kezemre támaszkodtam, rányomta, belepréselte a tenyerét a hátamba. A hullám felágaskodott, átbukott. – Lélegezz! – mondta a hang. –Lélegezz! Be… Ki… ez az, ügyes kislány! Megint! Be… ki… – Hallottam a fojtott nyögést, amely az enyém lehetett, miközben a partra döngött a fehér tarajos hullám, ahol megtört és lassan elenyészett.

Felnéztem rá, láttam a szemében a félelemmel vegyes büszkeséget, és már tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Az anyám eljött.

Nekidőltem. – Én…

– Ne pazarold az erődet. Milyen gyakran görcsölsz?

A fejemet ráztam. – Talán négy-ötpercenként, de most már sűrűsödik.

Tartott, amennyire tudott, közben párnákat rántott le az ágyról, és elrendezte őket a padlón, hogy ledőlhessek. – Figyelj rám – mondta halkan. – Erila hozza a bábát, de az egész város az utcán tolong. Előbb-utóbb ide fognak érni, ám ezt a részt egyedül kell végigcsinálnod. Van még valaki a házban?

– Tancia, a szakács lánya.

– Idehozom.

– Ne! Ne hagyjon itt!

De már kint is volt a lépcsőn, és a hangja hatalmasan, parancsolón zengett, mint a templomi harang. Engem nézhetett levegőnek a lány, őt nem. Alighogy visszaért, megint belém mart a kín. Ám most kezdettől ott volt velem, nyomta, masszírozta a derekamat, enyhítve az acélpánt szorítását.

– Figyelj rám, Alessandra! – parancsolta. – Találnod kell egy módot, amellyel csökkentheted a fájdalmat! Gondolj a mi Urunk kínszenvedésére a kereszten! Legyél vele, és Krisztus majd segít, hogy elviselhesd!

Ám én túl sokat vétkeztem, hogy Krisztus segedelméért folyamodhassak. Ez az én büntetésem, és tartani fog, ameddig az Örökkévalóság… – Nem bírok!

– Dehogynem bírsz! – mondta csaknem haragosan. – Összpontosíts! Látod szemközt a kelengyeládát? Keress rajta egy arcot vagy egy alakot, és csak azzal törődj, miközben lélegzel! Gyerünk, gyermekem, használd azt a nagy eszedet, hogy pányvát vethess a fájdalomra! Most pedig lélegezz!

Ahogy visszahanyatlottam a párnákra, megláttam az ajtóban a rettegéstől kiguvadt szemű Tanciát. Anyám nyers hangon utasításokat adott neki, engem pedig váratlanul olyan düh fogott el, ami erősebb volt a félelmemnél. Ordítani, átkozódni kezdtem, akár egy megszállott. Mindketten félbehagyták, amit csináltak, s engem bámultak helyette. Azt hiszem, Tancia elinalt volna, ha anyám nem csapja be az ajtót.

– Nyomni akarsz? Ezt érzed?

– Nem tudom! Nem tudom! – förmedtem rá. – Mi fog most történni? Mit csináljak?

Megdöbbenésemre elmosolyodott. – Tégy úgy, mint mikor a gyermeket csináltad. Csak tedd, amit a tested mond. Isten és a természet elvégezi a többit.

Akkor hirtelen bekövetkezett a változás. Kimerültségemen úrrá lett az ellenállhatatlan kényszer, hogy nyomjak, kényszerítsem ki magamból. Megpróbáltam feltámaszkodni, de nem bírtam.

– Óóó, jön! Érzem!

Megmarkolta a karomat. – Állj fel. A padlón jobban fog fájni. Gyere ide, te lány! Tartsd meg az úrnődet! Tedd a karodat a hóna alá. Ez az! Támaszd meg a hátát. Gyerünk, szedd össze minden erődet, vedd át a súlyát! Emeld meg! így!

Tancia lehetett buta, de erős volt. Nyakamba gyűrt szoknyában, combjaimat széttárva a lógtam a karjáról, és minden porcikám reszketett. Anyám a lábamnál kuporgott, a hasam hegye alatt. Mikor újból éreztem a kényszert, nyomtam, és addig tartottam ki, amíg elfogyott a levegőm, bíborszín lett az arcom, könnybe lábadt a szemem az erőlködéstől, és azt hittem, mindjárt szétszakad a hüvelyem és a végbelem.

– És megint! Nyomjad! Itt a feje! Már látom! Mindjárt kijön!

De nem bírtam nyomni. A kényszer ugyanolyan váratlanul elmúlt, ahogy jött. Ernyedten, vacogva csüngtem Tancia karján, mint akit most vágtak le a csigáról, minden porcikám reszketett a félelemtől és a fájdalomtól. Folytak a könnyeim, folyt az orrom, és talán zokogtam volna, ha nem rettegek, hogy ez is elveszi az erőmet. Mire összeszedhettem volna magamat, ismét jött az az iszonyú parancs, hogy lökjem ki, vessem ki, ürítsem ki magamból ezt a gyermeket. Csakhogy nem bírtam. Minden nyomástól úgy éreztem, hogy szétrobbanok. Iszonyú nagy baj lehet. Torz a feje, olyan nagy, hogy sose fog kijönni. Foganásának bűnéért a születésében kapjuk meg a büntetést. Itt fogunk lógni a végtelenségig, ő és én, az örökkévalóságig kínozva egymást, miközben utat próbál törni magának belőlem.

– Nem bírom… nem bírom… – Hallottam a hangomban a vakrémületet. – Túl keskeny vagyok. Ez Isten büntetése a bűneimért.

Anyám ugyanazzal a határozottsággal válaszolt, amellyel tizenhét esztendeig irányított és vigasztalt. – Micsoda? Azt képzeled, Istennek van ideje a te bűneidre? Most, mikor Savonarolát kínozzák eretnekségért és árulásért? Kihallatszik a térre az üvöltése. Mik a te bűneid az övéihez képest? Tartalékold az erődet a gyermeknek. Itt jön. Most pedig nyomj, ahogy csak bírsz! Nyomjad! Mozogj!

Ismét nyomtam.

– Igen, igen! Megint! Itt van! Már majdnem kijött! – Pattanásig feszültem, de mindhiába.

– Nem bírom! – nyöszörögtem zihálva. – Félek! Annyira félek!

Most nem kiáltott rám. Feltérdelt, tenyerébe fogta az arcomat, letörülgette róla a nyirkosságot. A keze gyöngéd volt, a hangja parancsoló. – Figyelj rám, Alessandra. Te vagy a legbátrabb lány, akit valaha láttam, és nem azért jutottál idáig, hogy itt halj meg a szobád padlóján. Csak még egy nyomás. Csak még egy utolsó, és kint van. Segíteni fogok. Csak figyelj rám, és csinálj mindent úgy, ahogy mondom. Megint jön? Igen? Akkor vegyél mély lélegzetet. Olyan mélyen szívd be a levegőt, mint niég soha! Ez az! Jól van! Most tartsd vissza. Most nyomjad! Nyomjad! Tartsd ki! Nyomjad! Még egyszer! NYOMJ!

– ÁÁÁÁÁ! – És miközben az üvöltésem ide-oda pattogott a falak között, egy másik hangot is hallottam, a roppanást, amellyel megszakadt a bensőm, hogy utat engedjen a fejnek.

– Igen! Igen! – Anélkül is tudtam, hogy anyám mondta volna. Kijött. Éreztem a síkos, hatalmas erőt, és olyan megkönnyebbülés fogott el, amihez foghatót még nem tapasztaltam. – Ó, itt van! Itt jön! Ó, nézzed csak, nézzed!

És ahogy a padlóra roskadtunk Tanciával, megjártam a lábamnál egy összegörbült, ráncos, nyálkától, vértől, szartól fényes és mocskos kis manót. – Ó, egy lány! – mondta fojtottan anyám. – Egy gyönyörű, csodaszép kicsi lány!

Fölemelte és a lábánál fogva lógatta a ragacsos lényecskét, az meg fuldokolt, mintha víz lenne az orrában és a tüdejében, amíg anyám erélyesen rá nem sózott a farára, és akkor felhangzott az a dühös, reszketeg visítás, az első tiltakozás annak a világnak az eszelőssége és ocsmánysága ellen, amelybe érkezett.

Mivel nem volt sem kés, sem olló, anyám elharapta a köldökzsinórt, aztán a hasamra tette az újszülöttemet, ám annyira reszkettem, hogy alig bírtam tartani, Tanciának kellett elkapnia, mielőtt a padlóra pottyant volna. De visszakaptam, mikor anyám a hasamat masszírozta, hogy kinyomja a méhlepényt, mert akkor már a földön feküdtem, karaimban ezzel a meleg, ráncos, nyálkás állatkával.

Hát így született meg a lányom. Megmosdatták, jó szorosan bepólyázták, aztán mivel nem volt dajka, aki megszoptassa, ismét nekem hozták oda. Megilletődötten bámultuk, ahogy vak kukacként kiszimatolja az utat a mellemig, majd olyan váratlan erővel ragadta meg fogatlan ínyével a bimbót, hogy feljajdultam, és addig szivattyúzott pici szájával, míg mellemben meg nem indult édes fájdalommal a tej. Csak mikor jóllakott és lehullott a mellemről, akár egy vérrel torkig telt, kövér pióca, akkor méltóztatott elaludni, és hagyott aludni engem is.


45

Az elkövetkező pát napban szerelembe estem: szenvedélyes, halálos, soha el nem múló szerelembe. Ha a férjem látta volna, bizonyosan őt is meghódítja körmeinek csodájával, állhatatos nézésének ünnepélyességével, az isteni szikrával, amely szinte világított benne.

Miközben világom az ő szembogarába zsugorodott, odakint történelmet írtak. Jól mondta anyám a közös kínszenvedést. Míg nekem a bensőmet tépte és facsarta az új élet ereje, Savonarola a tulajdon sikolyait hallotta, miközben ízületei szétszakadtak a strappado súlyától. Uralkodása az Új Jeruzsálemben azon a délelőttön ért véget a San Marco megrohanásával. Habár hív szerzetesei úgy harcoltak, akár a katonák – sokat emlegettek egy bizonyos Brunetto Datto atyát, egy óriás termetű dominikánust, akinek olyan volt az ábrázata, akár a horzsakő, és feltűnően szilaj örömmel forgatta a kést – végül csak legyűrték őket, és a bezúduló tömeg rátalált Savonarolára, aki az oltár lépcsőjén térdepelve imádkozott. Onnan hurcolták vasba verve a Palazzo della Signoria tornyába, ahol hatvan esztendeje a nagy Cosimo de’ Medicit őrizték, ugyancsak árulás vádjával. Csak hát Cosimónak voltak eszközei, amelyekkel elbájolhassa és lepénzelhesse börtönőreit, ám Girolamo fráternek nem jutott ilyen könnyebbség.

Először a strappadónak vetették alá, aztán kínpadra vonták. Minden megtöretett porcikájával egy újabb vádpontban vallotta magát bűnösnek, hamis prófétálásban, eretnekségben, árulásban, elmondott mindent, amit hallani akartak tőle, csak hagyják abba a kínzást. Ekkor levágták a kötélről, és visszavitték a cellájába. Ám ahogy elmúlt a fájdalom, rögtön visszavont mindent, azt kiáltozva, hogy nem az igazság, csak a tortúra beszélt belőle, és Istenhez fohászkodott, hogy fogadja vissza a fénybe. Ám a csiga első csavarintására ismét bevallott mindent, de ezúttal addig folytatták, amíg nemhogy bátorsága, de hangja se maradt az újabb visszavonáshoz.

Így szabadult fel Firenze annak az embernek a zsarnoksága alól, aki feltette magában, hogy visszatéríti a várost Istenhez, de a végén azt kellett látnia, hogy Isten elhagyta. De noha minden okom meglett volna gyűlölni, én csak sajnálni tudtam. Erila kikacagott a részvétemért, és felvilágosított, hogy a szülés közismerten ellágyítja az asszonyok agyát. Így telt el két nap, és a férjem még mindig nem adott hírt magáról.

A harmadik napon arra ébredtem, hogy ragyogóan süt a nap, és az ajtóban anyám pusmog izgatottan Erilával. – Mi az? –kérdeztem az ágyból. Megfordultak, gyorsan összenéztek, majd anyám az ágyamhoz jött.

– Drága gyermekem… Hírt kaptunk. Most bátornak kell lenned.

– Cristoforo! – Hiszen egész idő alatt számítottam valamire! – Ugye, Cristoforo?

Anyám megfogta a kezemet, mondani kezdte, és miközben beszélt, szemével követte az arcomon az érzések változását. Korunkra jellemző történet volt: a San Marco ostromát követően a városon napokra úrrá lett a vérszomj. Régi számlákat rendeztek, levadásztak régi ellenségeket. Ám nem minden erőszakot táplált jogos sérelem, mert sok más tetemet is találtak, például egyet a La Bocca sikátorban, az öreg híd közelében, azon a hírhedt helyen, ahol férfi és női húst mérnek az éjszaka leple alatt. Ott pedig az új reggel fényében valaki a számtalan szúrt seb közepette is felismerte a jól szabott ruhát és az arc nemességét.

Megkövülve ültem, mintha én is a férjem egyik szobra lennék. Húsom kihűlt anyám szavaitól.

– Bátornak kell lenned, Alessandra – ismételte anyám, azon a hangon, amellyel gyerekkoromban oktatott, miként szóljak istenhez: mintha egyszerre lenne Uram és apám. – Isten döntött így; ember nem vitathatja az ő akaratát. – Egy percre magához szorított, és mikor látta, hogy nem hullottam szét az ütéstől, halkan folytatta: – Drágám, a férjednek te vagy az egyetlen rokona. Ha elég erőt érzel magadban, oda kell menned, hogy azonosítsd a holtat.


Ha a szülés meglágyítja az érzelmeket, az emlékezetet is fölfejti. Egyes percek örökre megmaradnak, mások szinte már a történés pillanatában halványodni kezdenek.

Noha most már volt szoptatós dajkánk, magunkkal vittük a babát, mert egy percre se bírtam megválni tőle. A szolgák, emlékszem, lesütött szemmel álldogáltak az ajtóban, mikor távoztunk. Az életüket döntötte romba a hír. Útközben megálltunk a Battisterónál. Miután a férjem elment, senki se jelenthette be a gyermek születését, márpedig azt a törvény szerint hatvan órán belül meg kellett tenni. Fekete babszem a lánynak, fehér a fiúnak. Az arany kupola alatt, ahol dúsan ragyogó mozaikokban bontakozott ki Urunk élete, új élet csörgette meg az új firenzeiek dobozát.

Az utcákat elárasztotta a zavargás szennye. A kanálisok botoktól, kövektől, rongyoktól fuldokoltak a vakító napsugárban. Amilyen derűs volt az idő, olyan komor a hangulat. Már nem voltunk Isten városa, és tulajdonképpen senki se tudta, mennyire kell ennek örülni.

A pestis olyan sok áldozatot szedett, hogy a másik parton kénytelenek voltak egy új hullaházat nyitni, amihez a Santo Spirito ispotályából foglaltak le szobákat. Ahogyan vezettek a templom mögötti útvesztőben, a festőmre gondoltam, meg az éjszakákra, amelyeken itt örökítette meg, milyen módokon boncolja szét az emberi testet az erőszak. Szorosabban magamhoz öleltem a kicsit, és magam is gyermekként követtem anyámat, sarkamban a szolgálómmal.

Az ajtónál egy bárdolatlan hivatalos személy ült, aki áporodott sörszagot fújt ránk. Hevenyészett főkönyvében számoszlopok sorakoztak, hellyel-közzel nevek is akadtak benne. Csúnya, nehézkes betűkkel írták őket. Anyám magára vállalta a beszédet, úgy adta elő történetünket, ahogy a világban mozgott: kellemmel és értelmesen. Az emberek odafigyeltek az anyámra. Amikor befejezte, a hivatalnok lomhán kikászálódott a székéből, és bevezetett a terembe.

Ilyennek képzeljük a csatateret, a hadsereg elvonulása után. A padlón több sorban feküdtek a szurtos szemfödélbe burkolt holtak. Néhány lepel annyira véres volt, mintha alatta még most se halt volna meg az, akit idedobtak addig is, míg elfolyik belőle a maradék élet.

A férjem holtteste egy priccsen feküdt a szoba túlsó végében. Máskor talán több ceremóniára számíthattak volna a fényesebb nevek, de mikor Firenzéből ömlik a vér és a halál, minden hely megfelel.

Odaálltunk a lábához. A hivatalnok rám nézett. – Mehet?

Átadtam a kicsit anyámnak. Ő mosolygott. – Ne roppanj össze, gyermekem – mondta. – Nálunk hatalmasabb erő munkál itt.

A hivatalnok lehajolt, és visszarántotta a halotti leplet. Behunytam a szememet, és amikor ismét kinyitottam, ott volt előttem – egy véres arcú, középkorú ember, akit soha életemben nem láttam.

Mellettem Erila felüvöltött. – Jaj, uram, nagy jó uram, ki tehette ezt magával? – Ahogy feléje fordultam, a nyakamba borult, szorosan átnyalábolt, és vonított: – Jaj, szegény úrnőm, oda ne nézzen, oda ne nézzen, túlságosan borzasztó! Mi lesz most velünk?

Le akartam rázni, de úgy tapadt rám, mint a pióca. – Bolond vagy? – súgtam elszörnyedve. – Ez nem Cristoforo! – De ő csak jajveszékelt tovább. Anyámra néztem, aki tüstént odalépett hozzánk. A tisztviselő szúrós szemmel figyelt. Nyilván elég gyászoló asszonyt látott, hogy fel legyen készülve mindenre.

Anyám egy pillantást vetett a halottra, aztán belém fúrta a tekintetét. – Ó, drága, drága leányom! – mondta hangosan. –Tudom, mit érezhetsz. Borzasztó nézni, hogy Isten engedheti ezt, hogy ily oktalanul vegye el az embert, akit szerettél. Gyászold meg, gyászold meg a te Cristoforódat, és engedd, hogy megpihenjen. Ő már egy jobb helyen van.

Én csak álltam, bambán eltátott szájjal, ám ekkor segítségemre sietett új keletű, puha asszonyiságom. Sírva fakadtam, úgy potyogtak a szememből a nagy, kövér könnyek, mintha sose akarnának elállni. A nagy lárma felkeltette a babát, úgyhogy ő is sivalkodni kezdett. Olyanok voltunk, mint a fékevesztett asszonyi gyász látomása, az ember pedig fogta a pennáját, és egy nagy keresztet rajzolt a férjem neve mellé.


Amikor visszakerültünk – a kényelmetlen és vigasztalan fogadószobába, Erila – akinek a könnyei abban a pillanatban elapadtak, ahogy kiléptünk a hullaházból – fűszeres bort hozott, belém diktálta gyógyító italát, majd megölelt és magunkra hagyott bennünket, erélyesen becsukva maga után az ajtót. Szem-befordultam anyámmal, karomon a pillogó babával.

– Nos – mondtam zsibbadtan. – Hol van?

– Elment.

– Hová?

– Vidékre. Tomasóval. Azon a napon, mikor szültél, eljött hozzám, és elmondta, mi történt köztetek. Amint ez a kérdés tisztázódott, megszervezte, hogy találjanak egy holttest kezében egy írást, amely hozzánk vezeti a hatóságokat, hogy elvégezzük az azonosítást. Sajnálom, hogy ilyen fájdalmat okozott neked, de nem mondtam el, mert attól féltem, hogy ebben a felpuhult állapotban nem leszel képes tettetni. – Olyan tárgyilagosan beszélt, akár egy államférfi, akinek az a dolga, hogy fontos kérdésekben döntsön, és értelmezze őket a rémült lakosságnak.

De belőlem hiányzott az ő békessége. – Nem… nem értem! Miért? Hát ilyen fontos volt, hogy a gyermek nem az övé? Mert…

– …mert az övé is lehetett volna? Ne riadozz, Alessandra. Tudok mindent. Nem azért vagyok itt, hogy megítéljelek. Az egy másik törvényszék dolga, és az a gyanúm, hogy neked és nekem egyszerre kellhet majd elébe állnunk egy napon. – Sóhajtott. –Nem a gyermekhez volt köze. Férjed úgy érezte… nos, nem akarok helyette beszélni. Arra kért, hogy amint megtudtad, adjam át neked ezt. Bár azt hiszem, bölcsen tennéd, ha utána megsemmisítenéd.

Azzal elővett a ruhaderekából egy levelet. Reszkető kézzel vettem el. A baba nyafogott a karomban. Lecsendesítettem, aztán feltörtem a pecsétet.

Milyen elegáns volt az írása. Micsoda ellentétben állt a Santo Spirito regestrumának mérges macskakaparásával. Gyönyörűséggel töltött el már a látványa is. Gyönyörűséggel és hálával.

Drága Alessandrám!

Amikor ezt olvassa, én már nem leszek itt, ön pedig, Isten segedelmével, világra hozta egészséges gyermekét.

Tomasónak szüksége van rám. Rettenetesen elnyomorodott.

A szépsége oda, és miután testben is megtörték, még inkább

rám van szorulva. Nem szabadulhatok az önvádtól, hogy bizonyos értelemben az én kéjvágyam teremtette őt, most tehát kötelességem, hogy enyhítsem a kínt, amelyet én okoztam. Kötelességem. És, igen, vágyom is rá. Ha ön és én együtt maradnánk, holtomig gyötrődnék miatta, és csak megkeseríteném az ön és a gyermek életét.

Halálommal új lehetőségek tárulnak fel ön előtt. Mivel nincsenek rokonaim, akik igényt formálhatnának az örökségre, végrendeletet készítettem, és annyi pénzt hagytam Tomasóra, hogy szerény kényelemben élhessünk belőle, míg vagyonom többi részét önre testálom. Ez ugyan szokatlan, lehet, hogy egyesek kétségbe is vonják, ámde törvényes, kötelező érvényű, és végre is fogják hajtani. Most tehát dönthet a jövőjéről. Fiatal, nyugodtan férjhez mehet ismét. Választhatja azt, hogy visszatér szülei házához, sőt, ha van hozzá mersze, élhet egyedül. Egyetlen pillanatig sem kételkedem a bátorságában, bár azt hiszem, ezzel kapcsolatban az anyjának is vannak elképzelései, amelyeket bölcs dolog lenne meghallgatnia.

Kérem, bocsássa meg, hogy olyan éles szavakat használtam a galériában. Egyezségünk ellenére jobban ragaszkodtam önhöz, mint gondoltam, és árulása mély sebet ejtett rajtam. Mint ahogy az én árulásom is mélyen megsebezte önt. Tudnia kell, hogy annyira szerettem, amennyire számomra ez egyáltalán lehetséges, és mindig is szeretni fogom.

A levélhez mellékelt kulcs nyitja dolgozószobámban a kéziratok szekrényét. Meg fog lepődni a tartalmától. Tisztában vagyok vele, hogy némelyek tolvajlásnak bélyegezhetnék, de mivel mindketten tudjuk, hogy egyébként hadizsákmány vagy még annál is rosszabb – tűzrevaló – lett volna belőle, szívesebben látom az ön kezében, mint akárki máséban.

Ön ugyanúgy értette korunk nagyszerű, új művészetét, mint

akármelyik férfi, akit ismertem. Az apja büszke lett volna önre.

Szerető férje:

Cristoforo Langella


Megmarkoltam a kulcsot, és másodszor is elolvastam a levelet. Aztán harmadszor. Aztán anyámnak el kellett vennie, mert könnyeim fekete csermelyekké áztatták a tintát, márpedig, tekintve a levél tartalmát, nem lett volna jó, ha elhomályosodik a jelentése. Igaza volt Erilának: az asszony agyát tejes csócsává puhítja a szülés. Ebben az állapotban mindenkit szeretünk, még azokat is, akik cserbenhagytak vagy elárultak. Most hát férj nélkül kell fölnevelnem a lányomat, és nincs már vér szerinti nagyapja se, hogy szerethesse. „Az apja büszke lett volna önre.” Milyen könnyen a feje tetejére állíthatja a világot néhány jól megválasztott szó.

Végül felnéztem anyámra, és ő nem fordította el a tekintetét. Férjem sose írt volna ilyet, ha előzőleg nem beszéli meg anyámmal, ugye?

– Tudja, mi van benne? – kérdeztem, mikor már képes voltam beszélni.

– Azokat a dolgokat, amelyek a jövődre és az én múltamra vonatkoznak, megbeszéltük, mielőtt megírta volna a levelet. A többi csak rád tartozik.

És még mindig nem sütötte le a szemét. Egész életemre ezt a békés, higgadt értelmet sugározta, amellyel lecsendesítette lázongásaim és kétkedéseim viharát. Sose fordult meg a fejemben, hogy ő is szenvedhetett hasonló viharoktól-, vagy hogy megnyugvása Isten akaratában és a hite az ő végtelen kegyelmében bármiféle konfliktust rejthet. Ma már tudom, a lányoknak nehéz elképzelniük, hogy az anyjuk önálló lény, akinek ugyancsak lehet saját élete és vágyai. És mint ahogy én megbocsátottam a saját lányomnak ezt a gyarlóságot, ugyanolyan biztos vagyok benne, hogy az anyám is megbocsátott nekem. Azon a napon, meg kell adnom, nem tért ki a kérdéseim elől, és semmiben sem hazudott. Talán még megkönnyebbülés is lehetett neki, hogy annyi idő után elmondhatta.

– Nos tehát – szólaltam meg végül –, Platón Dialógusaiban, amelyet Lorenzo de’ Medici a fékemnek dedikált, a keltezés 1478. A fogantatásom éve. De ön akkor bizonyosan nem tartózkodott az udvarnál. Fivérének csillaga már elég fényesen tündökölt, hogy jó házasságot köthessen egy derék emberrel. Nem ezt a történetet mesélte mindig nekünk?

– Igen – felelte halkan. – Már férjnél voltam. És ha már ennél tartunk, tudnod kell, hogy nem volt boldogtalan házasság, még ha neked most így is hangzik. Már három egészséges gyermekkel ajándékozott meg, akiket Isten, az Ő végtelen irgalmában megkímélt a betegségtől vagy a korai haláltól. Valóban megáldott engem. Ám amit te mondasz arról az évről, Alessandra, az nem a teljes igazság. Élni korábban éltem az udvarnál, de később is visszatértem oda. Noha nem nyilvánosan.

Elhallgatott. Vártam. Mintha még a levegő is állt volna körülöttünk.

– A bátyámnak olyan lenyűgöző barátai voltak – mondta végül fanyar mosollyal. – Az udvarnál rajzoltak a bölcs és elmés emberek. Egy lánynak, akit arra tanítottak, hogy gondolkodjék, és mondja is ki a gondolatait, olyan volt, mint a mennyország a Végítélet előtt. Bár a platonikus jelleg lehetetlenné tette, hogy nők is részt vehessenek eszmecseréikben, ők firenzei platonikusok voltak, és még a legnagyobb sem állhatott ellen a szépségnek, ha az a külsőhöz mérhető tanultsággal párosult. Én pedig, akárcsak te, bírtam vele. Habár számomra is egyszerre volt dicsőség és teher.

Bátyám, aki tökéletesen megértette az ebben rejlő veszélyt, kötelességének érezte, hogy a további kockázat elkerülésére minél hamarabb férjhez adjon. Ám még ő sem akadályozhatta meg, hogy később visszahívjanak.

Lorenzo és udvara a careggi villában töltötte 1478-ban a nyárelőt. Egyike voltam a kevés meghívott vendégnek… Nagyon régen történt. – Megint elhallgatott, már arra gondoltam, nem is folytatja, annyira ránevelte magát a felejtésre. Mély lélegzetet vett. – Volt zene, csevegés, művészet és természet – az a kert egymaga olyan, akár a földi paradicsom. A test szépségének elemzése ugyanolyan súlyt kapott a beszélgetésekben, mint a léleké. Mindkettőt járókőnek tekintették az Istenhez vezető úton. Engem nem kacérkodásra neveltek. Ugyanolyan komoly és bizonyos értelemben ártatlan is voltam, mint te. Ám hozzád hasonlóan engem is lenyűgözött az értelem, a tanulás és a művészet. És noha egyszer ellenálltam, azon a nyáron már túlságosan sok éve voltam szerelmes, hogy megtehessem.

Újra láttam a könnyeit akkor régen Lorenzo holtteste fölött, a San Marco kápolnájában. Mit is sugdosott a fülembe Tomaso azon a napon? Hogy akármilyen rút volt a Magnifico, szerelmi költészetével lángra tudta gyújtani a legfagyosabb szívet? Sóhajtottam, és lenéztem a karomon fekvő, sugárzó, békés arcocskára. Még nem tudhattam, hogy idősebb korára mennyire lesz bunkós az orra, vagy hegyes az álla. Bár ebbe kétségtelenül beleszól az apja. is, akármelyik is az. – Nos, legalább tudom, miért vagyok csúnya – mondtam halkan.

– Ó, Alessandra, te nem vagy csúnya! Olyan szépség van benned, hogy majdnem elcsavartad egy szodomita fejét!

Nekem meg persze nagyon tetszett, hogy ugyanolyan élvezettel ejti ki a tiltott szót, mint én. Így hát üldögéltünk még egy darabig abban a divatjamúlt, megfakult szobában, ahol csak a lányom édesen szapora szuszogása törte meg a csendet, abban a békés tudatban, hogy nincsen több titok.

– Nos – mondtam később – hát akkor mi is lesz most?

Egy darabig hallgatott. – Ezt ugyanúgy tudod, mint én.

– Férjhez nem megyek még egyszer – szögeztem le. – A második házasság megfosztaná az örökségtől a gyermeket, azt pedig nem engedem.

– Igaz – felelte higgadtan.

– És haza se mehetek. Most már a saját életemet kell élnem. Tehát be kell rendezkednem az önálló háztartásra.

– Úgy gondolom, Alessandra, hogy az fölöttébb oktalan dolog lenne. Városunk kegyetlen az özvegyekhez. Semmibe vett, magányos kirekesztett lennél a gyermekkel együtt.

– Ön akkor is megmaradna nekünk,

– Nem örökké.

Ez a gondolat olyan volt, mint a jég. – Akkor mit tehetek?

– Van egy lehetőség, amelyet még nem beszéltünk meg –mondta elszántan. – Lépjél frigyre Istennel.

– Lépjek frigyre Istennel? Én? Egy özvegyasszony az ecsetjével, egy fekete szolgáló, és egy gyermek? Könyörgöm, édesanya, mit gondol, melyik zárda fogadna be minket?

És miközben néztem, ahogy ül ott, ő lassan, hamiskásan elmosolyodott.

– Hát természetesen az, amelyikről mindig is álmodtál, Alessandra!

46

Az özvegy az ecsetjével, a fekete szolgáló és a gyermek az Úr 1498-ik esztendejében, a májusi hónap tizedik napján hagyta el a várost.

Nem a miénk volt az egyetlen búcsú azon a napon. Az előző néhány hétben újabb máglya épült a Signoria széles terén: Savonarolának és két hűséges dominikánusának, akiket megfojtásra és tűzhalálra ítéltek. Hát mégiscsak hozzájut Firenze, hogy sülő emberhúst szagolhasson.

Az én Erilám borzasztóan szerette volna látni, ha másért nem, hát azért, hogy teljes legyen a történelem, ám én megtiltottam. A lányomnak olyan ragyogó és új volt a világ, hogy a szenvedésnek még a szagát se tűrhettem meg a közelében. Ahogy kifele lovagoltunk, emberfolyamok hömpölyögtek mellettünk a főtér irányába, de nem igazán volt karneváli hangulat. Savonarolát nagyon gyűlölték, de nagyon szerették is, és azt hiszem, a letartóztatása után tomboló erőszak idején sokan fájlalhatták az Új Jeruzsálem elmúlását, akkor is, ha az elgondolás fényesebben ragyogott a megvalósulásnál.

Ám ellenségei egy tapodtat sem hátráltak. A tárgyalást megelőző napokban újabb förtelmekkel rémítő szóbeszédek mérges füstje söpört végig a városon. Főleg azt a tömlőéből kiszivárgott hírt kapta fel a fáma, hogy a Testvér legelvakultabb híve, Branetto Datto atya, az a szerzetes, aki olyan vérszomjasan küzdött az utolsó csatában, és a priorral egyazon máglyán kellett vesznie, meghibbant a kegyességtől, és olyan bűnöket ismert be a tortúra alatt, hogy egy hajadont, akit sötétedés után talált az utcán, nyársba húzott és testét összemarcangolta, prostituáltak és ügyfeleik nemi szerveit metélte le a Santo Spirito templomban, sőt, egy ifjú szodomitán annak tulajdon kardjával hajtott végre fartúrást. És nem is a vallomások voltak a. legiszonyatosabbak, hanem a vidorság, amellyel Brunetto atya beismerte őket, eldicsekedvén, miként választotta ki őt Isten, hogy térítené vissza a bűnösöket az igaz ösvényre, míg végül a pribékek is annyira megundorodtak istenkáromló beszédétől, hogy betömték a száját, és megfenyegették, hogy fel is gyújtják a rongyot, ha abba nem hagyja a botránkoztatást.

Akkor láttam először és utoljára, hogy Erila megrendüljön valami pletykától, amikor ezeket a híreket hozta. Főleg midőn azt mesélte az ágyon ülve, maga mellett a komolyan bámuló babával, hogy a barát, mielőtt elnémították, még elmagyarázta, hol keressék az utolsó hullát, azt a fiatal prostituáltat, akinek a melleit vágta le, mielőtt elrekkentette a Santi Apostoli kriptájában.

Ettől eszembe jutott a sötét hang, amely elűzött a loggia elől az esküvőm előtti éjszakán, és a medvetermetű domonkos, aki véres kezével hadonászva megállított minket az utcán, és kezdtem felfogni, hogy bár alkalmanként úgy érezhettem, Isten kiejtett a kegyelemből, valójában ugyancsak őrködött felettem, és ettől a tudattól jobban megenyhültem Urunk iránt.

Ám azon a délutánon a hálószobámban nem sokat foglalatoskodtunk ilyen dolgokkal, hanem inkább elkezdtük másodszor is megpakolni a kelengyeládát, rajzokkal és könyvekkel. De a legszebb volt benne a férjem szekrényéből elővett kézirat vastag kötege, amit gondosan elrejtettünk a színes ingek és bársonyruhák alá.

Kevéssel távozásunk előtt meglátogattuk családomat a régi házban a Sant’ Ambrogio mellett. Luca, a leszerelt angyal, akinek ábrázata még mindig szederjes volt az utolsó dicsőséges csihipuhitól, mogorván téblábolt, mint aki nem találja otthon magát (vagyis nem nagyon különbözött a régi énjétől), de azért sikerült kinyögnie, hogy minden jót kíván, mielőtt elcammogott a szobájába. A hatalmas terhével tolató Plautilla addig sírt, amíg a férje rá nem ripakodott, méghozzá olyan gorombán, hogy a nénémnek tüstént a torkán akadt a hang. Apám pedig… nos, apám adott egy véggel a kedvenc skarlát szövetéből, hogy abból csináltassak magamnak ruhákat új otthonomban. Megcsókoltam, megköszöntem neki, és egyetlen szóval sem oszlattam el a tévhitét. Aztán anyám kézen fogta, ő pedig hagyta, hogy a felesége visszavezesse a főkönyveihez. Így láttam őket együtt utoljára, ahogy bemennek a dolgozószobába, és anyám tiszta, éles pillantása eltűnik a csukódó ajtó mögött.

Hát így lovagoltunk ki abban a májusban Firenzéből. Férjem inasa és két rabszolgája voltak kísérőink és teherhordóink, cserébe az ígéretért, hogy az út végén visszanyerik szabadságukat. Meleg és derűs volt a reggel, bár a párás levegő máris forrósággal fenyegetett. Kilovagoltunk a Porta di Giustizián, és éppen elhagytuk a város peremét, mikor mennydörgő roppanást hallottunk: a puskapor gyújtotta be a máglyát. Ezek szerint a hóhér elvégezte a munkáját, és a három megfojtott barátot át lehet adni a lángoknak. Keresztet vetettünk, és elmondtunk egy imát azokért, akik immár Istennél vannak, és az Ő kegyelmét kértük minden bűnösre, holtakra és élőkre egyaránt.

És miközben lassan kaptattunk felfelé a völgyből a dombokra, mérföldekről is láthattuk a háztetők tengeréből kiemelkedő füstoszlopot, mielőtt szertefoszlott a balzsamos levegőben.

NEGYEDIK RÉSZ


47

Második házasságom – Lucrezia nővér házassága Istennel –, habár törvény szerint bigámiának számított, jóval sikeresebbnek bizonyult az elsőnél.

Mit mesélhetnék erről a helyről?

Érkezésünkkor csakugyan maga volt a földi paradicsom. Firenzétől messze keletre bújik meg a toszkán tájban Szent Vitella kolostora, ott, ahol szőlős és olajfás lejtőkké szelídülnek a hegyek, és a látványra tekintve megértjük, hogy Isten az első és legkülönb művész.

Akkoriban viruló közösség élt a vaskos erődfalak között. Volt két kerengője (a nagyobbik árkádjait Luca della Robbia ékesítette harminckét kék-fehér majolika szentfővel, amelyek alig észrevehetően és elbűvölően különböztek egymástól), tágas kertjei egyszerre gyönyörűek és praktikusak, mert ezek adták élhetésünk zömét, ebédlője és kápolnája, amely szűk volt, mikor jöttem, de egyre bővült és szépült az évek során. És az egészet nők igazgatták! Olyan köztársaság volt ez, amely, ha nem is az erényen, de az asszonyi alkotókészségen alapult.

Mert, tudjátok, olyan sokan voltunk, akik nem tudtunk beilleszkedni. Nők, akik ugyanúgy szerették az életet, mint Istent, mégis kint rekedtek az életből, és elzárták őket a zárdafalak közé. A városok friss felvirágzásától szaporodtunk el (minél nagyobbra nőttek a hozományok, annál kevesebb család tudta kifizetni őket), és a tanulás új szabadságától kaptunk bátorságra. Ám a világ még nem készült fel ránk, ezért a többség ilyen helyeken kötött ki, mint a Szent Vitella. És bár nem lehetett gazdagnak nevezni bennünket, ha összedobtuk a móringunkat, bőségesen futotta belőle a szabadságunkra. Tulajdonképpen egyszerű matematika volt: a létszám kezdte legyőzni a regulát. Erilának és nekem szerencsénk volt, mert jóval azután jöttünk, hogy ez megtörtént.

Ide kialakult egyéniségek érkeztek: egyesek a ruhák emlékével, amelyeket viseltünk, mások a könyvekével, amelyeket olvastunk, ismét mások az ifjakéval, akiket csókoltunk, vagy legalább csókolni szerettünk volna. Noha dicsértük az Urat, és gyakran imádkoztunk hozzá, képzeletünk ezer úton és módon szárnyalt a zárt ajtókon kívülre. Persze, akadtak köztük sekélyesebbek is. Voltak apácák, akik fodrászműhellyé alakították cellájukat, szabad idejükben a divatról csicseregtek, vagy úgy alakították át szerzetesi öltönyüket, hogy elővillanhasson alóla fodorított hajuk vagy szépívű bokájuk. Semminek sem örültek jobban, mint ha énekük magasra szárnyalhatott a zárda kórusában, és gyakorolhatták a vendégfogadás művészetét; bár a falak magasak voltak és a kapukat kulcsra zárták, néha még éjszakánként is visszaverték mélyebb férfihangok közé vegyülő kacagásukat a kerengők árkádjai.

De nem minden bűnünk ragadt meg a húsban. Ott volt a veronai asszony, aki olyan szenvedéllyel rajongott a szavakért, hogy naphosszat színdarabokat írt, erkölcstől és vértanúságtól ragyogó történeteket, közbe-közbe egy csipet románccal és viszonzatlan szerelemmel. Darabjait be is mutattuk a kolostorban, a jobb varrónők készítették a jelmezeket, és azok a zárdalakók játszották a (férfi és női) szerepeket, akik nem vonakodtak egy kis magamutogatástól. Aztán ott volt a páduai apáca, aki még nálam is jobban szerette a tanulást, és a szüleivel dacolva évekig nem volt hajlandó férjhez menni. Mikor belátták, hogy képtelenek kiverni belőle a szenvedélyét, elhozták hozzánk a tudásával együtt, mi pedig a szüleivel ellentétben nagyon szerettük. Cellája lett a könyvtárunk, elméje az egyik legdrágább kincsünk. Érkezésem után, a korai években sok estét vitatkoztunk át Istenről, Platónnál, az emberiség útjáról az istenségig, és volt, mikor mélyebb gondolatokra ihletett, mint a tanáraim. Ő volt a mi tudósunk, és ő lett – velem együtt – a cseperedő Plautilla tanítója.

Plautilla…

A lányomnak az első hónapban nem volt neve. Ám amint hírét vettük Firenzéből, hogy néném belehalt, mikor világra hozott egy behemót fiút, először sírtam, aztán megkereszteltem a gyermekemet. Ilyen módon sikerült életben tartanom magam körül a családom emlékeit.

Persze, ő lett a zárda kedvence. Mindenki szerette. Az első években versenyt kényeztették, és engedték, hogy szabadon ficánkoljon. Ám ahogy kellő korú lett, elkezdődött oktatása, amely méltó lett volna egy hercegnőhöz. Tizenkét éves korára tudott három nyelven írni és olvasni, hímezni, zenélni, színpadon játszani, és természetesen imádkozni. Persze, volt benne valami felnőttes komolyság a gyerektársaság hiánya miatt, de jól viselte, és mihelyt kezdett kiütközni a kézügyessége, előkerestem kelengyeládámból a régi Cenninit, megfaragtam egy vaskos rajzszenet, és lealapoztam nyállal meg csontliszttel egy puszpángfa-táblát, hogy azon próbálhassa ki először az ezüsttűt. Mivel pedig senki se volt a közelében, aki elhitethette volna vele, hogy szégyellnie kell a tehetségét, olyan boldogan kapott rajta, hogy a szürke-zöld macskapillantása nélkül is tudhattam volna, ki az apja.

Erila is virult. A kifejezetten a rabszolgáknak létrehozott conversa feladatkörben hagyományosan cselédmunkát kellett volna végeznie, de mivel a mienk nem volt hagyományos zárda, kiváltottam ebből a helyzetből, és ő hamarosan teremtett magának másik szerepet: megbízásokat teljesített, hordta a pletykát és a postát a zárda és a közeli kisváros között (amellyel élénk kereskedelmi kapcsolatban álltunk, onnan hozatva a tiltott luxuscikkeket), és ilyen módon csinos vagyonkára tett szert. Hamarosan legalább annyira féltek tőle, mint amennyire imádták, és ő szabad asszony lehetett végre. Bár addigra olyan nélkülözhetetlenné tette magát a nővéreknek, és annyira családtaggá lett Plautillának és nekem, hogy úgy döntött, szórakoztatóbb lesz a szabadság, ha velünk marad.

Ami engem illet – nos, jövetelünk évének telén a zárda építtetni kezdte az új kápolnát, és ezzel elérkezett életem megbízása. Tisztelendő anyánk fortélyos elme volt, aki, ha ellent tudott volna állni a szomszéd gazdag házasember varázsának, egy milánói nemes família nagyasszonya lehetett volna. Bár itt bizonyos értelemben több örömmel járt az uralkodás. Mivel ügyelt rá, hogy törvényszegéseinket teljesítményekkel tompítsa, körmönfontabban intézte a zárda pénzügyeit, mint a Medici bankárok, és hamarosan összehozta a tőkét egy új kápolnához. A püspök, aki kevésbé agyafúrt és jóval elnézőbb volt a főnökasszonynál – ilyen messzire sose ért el Savonarola aszott keze – évente kétszer-háromszor meglátogatott minket. Cserébe pazar vendégszeretetünkért (a gyomor kifinomult örömei csak egyet jelentettek a rendhagyó eljárások sokaságában, amelyekkel magasztaltuk az Urat) ellátott minket nagyvárosi művészpletykákkal, és megáldotta az új terveket, amelyeket, mivel bírt építészi tehetséggel, nagyrészt maga a tisztelendő anya alkotott. De bár előre el tudta képzelni a fényt és a teret, az elkészült falak csupaszok voltak.

Így lett végre oltárom, amit megfesthessek.

A nyáron, mielőtt belekezdtem, a cellámban dolgoztam a terveken, miközben Plautilla a kertben font virágfüzért a kuncogó kis novíciák koszorújában, akiknek ő volt a legkedvesebb játéka. Keresztelő Szent János és a Boldogságos Szűz életét választottam. Mivel csak emlékeim voltak mester helyett, aki segítsen, Botticelli rajzait választottam példának, akinek elegáns tolla ezer és ezer emberi alakot keltett életre az égben és a pokolban, pár tucat vonással alkotva hiánytalan történeteket az örömről és a kétségbeesésről.

A freskók festése addig tartott, mint egy rövidebb élet. Plautilla majdnem hétéves volt, mikor elkezdtem. Kezdetben keveset taníthattam neki, hiszen oly keveset tudtam magam is: egy átolvasott élet és Szent Katalin szoknyája aligha tesz szakértővé. Összeköttetései révén Erila talált Verona városában egy fiatalembert, aki nemrég szabadult fel mestere műhelyében, és Erila állítása szerint volt olyan elhivatott és tapintatos, hogy akkor sem kellett botránkozásától vagy elzüllésétől tartanunk, ha világias apácák társaságában tölti napjait. Ő tehát tanított, mi pedig tanultunk. Mire húsz hónap múltán távozott, megépült az állványzat, magam hordhattam fel a falakra a gipszhabarcsot, míg Plautilla számos festék őrléséhez és kikeveréséhez értett. Kizárólag idő kérdése volt, hogy ő is hozzájárulhasson a saját ecsetvonásaival.

Miközben a kápolnában egyre több lett a szent és a vétkes, a hozzánk látogató püspök a kinti géniuszokról szóló mesékkel ösztökélt. Gyakran érkezett Rómából, és bár a festőmről mit sem mesélhetett, sokat emlegette, mily nagyszerű a város, hogyan kerekedett a művészetekben Firenze fölé. Beszélt róla, mennyit köszönhet e ragyogás egy dühös fiatal firenzeinek, aki oly szentül hisz az Istennel való közvetlen összeköttetésében, hogy a pápa sem parancsolhat neki. Legújabb munkája, egy óriási Dávid, amelyet szülővárosa megrendelésére faragott egyetlen elrontott márványtömbből, oly fenségesen férfias és emberi, hogy szegény pártoskodó firenzeiek azt se nagyon tudják, mit kezdjenek vele. Boltíveket és házakat kellett ledönteniük, hogy elszállíthassák a műhelyből a Piazza della Signoriára. Ott áll most, mesélte a püspök, a városháza bejáratánál, örök készültségben, hogy leparittyázza Góliátot, intésül mindazoknak, akik fenyegetni merik a köztársaságot. És bár arányaival elkápráztatja minden nézőjét, vannak, mesélte püspököm, akik ugyanilyen hódolattal emlegetik a művész egy jóval korábbi munkáját, azt az életnagyságú feszületet a Santo Spirito templomában, amit még kamasz fővel faragott fehér cédrusfából, mert Jézus teste oly ifjú és tökéletes rajta, hogy azt nem lehet könnyek nélkül nézni.

Így hát annyi év után végre megtanultam Michelangelo Buonarroti nevét, és eltűnődhettem a sorson, amely ugyanabba a városba vitte festőmet és nemezisét. De bár az ilyen történetek felkorbácsolták kíváncsiságomat, nem sokat foglalkoztam velük. Lehet, hogy a költőktől másképp tudjátok, de a szenvedély nem él meg, ha nincs, ami életben tartsa. Vagy talán újból Isten bizonyította be irántam való kegyelmét, mikor Plautilla születése után megszabadított attól, hogy olyan dolgokra vágyakozzak, amelyeket úgyse kaphatok meg. így hát emlékeim a festőről megfakultak, mint a színek a napon.

Helyüket elfoglalta a rendből és a szertartásokból fakadó örömféle. Napjaim egyszerűek voltak: hajnalban keltem, imádkoztam, aztán az első órákban felhordtam a gipszhabarcsot arra a területre, amelyen aznap dolgozni akartam. Szünetet tartottam, amíg reggeliztem: nyáron hideg húst, sült tökvirágot, liktáriumot, télen füstölt sonkát, fűszeres pástétomot, húslevest; aztán festettem, mielőtt a habarcs megszáradt vagy a nap az ablakpárkány alá tűzött volna, mert az már túl sötét volt az ecsetemnek. Míg valaha a nagyvilágra vágytam, most arra zsugorodott az életem, hogy naponta betöltsek egy nyirkos foltot a falon formákkal és színekkel, amelyek akkor nyerik majd csak el az értelmüket, ha az egész kész lesz.

Sok-sok év után így sajátította el Alessandra Cecchi a türelem erényét, és azt hiszem, minden szürkületkor, miután félretette ecsetjeit, és elindult a kerengőn a cellájába, el lehetett mondani rá, hogy elégedett.

És ez az érzés kitartott sok-sok éven át, 1512 tavaszáig.

48

Már félig kész volt a kápolna, mikor egy késő délutánon Ky beszóltak, hogy látogatóm van.

Intézményünk szabad szelleme folytán nem számított ritkaságnak a látogató, legfeljebb nálam. Anyám kétévente kijárt hozzám, és maradt néhány hétig, hogy gyönyörködjön unokája növekedésében. Ám újabban megromlott a szeme, és most már egy percre sem hagyhatta magára megrokkant apámat, aki nem volt hajlandó kimozdulni a házból. Lucát végre sikerült összeboronálni egy debellával, aki úgy potyogtatta a fiakat, mintha a toborzóknak szállítana, míg Maurizio, aki néném halála után újabb feleséget vett, aki több hozománnyal és csekélyebb neveltetéssel bírt, újra megözvegyült. Tomasóról és Cristoforóról semmi hír. Mintha elpárologtak volna. Néha elképzeltem őket egy elegáns villában egy kisváros peremén, mint egy szörnyű háború túlélőit; gondoskodnak egymás testi-lelki szükségleteiről, míg valamelyik meg nem hal. Mindeddig nem hallottam semmit, ami cáfolta volna ezt a képzelgést.

Tehát a látogatóm.

Kértem, hogy vezessék be olvasótermünkbe, ahol egyházi és világi könyveink és kézirataink kisded, ám büszke gyűjteményét tartottuk, és megüzentem, hogy megyek én is, mihelyt megmostam ecseteimet és kezemet. Megfeledkeztem róla, hogy Plautilla már az íróasztalnál ül, és buzgón illusztrál egy frissen másolt zsoltároskönyvet, ezért mikor halkan benyitottam, előbb láttam meg őket, mint ők engem, ahogy ülnek az asztalnál, a késő délutáni, mézszínű napsütésben.

– Most már látod? Így vékonyabb a vonal – adta vissza a tollat Plautillának.

A lányom lesütötte a szemét. – Mit is mondtál, ki vagy?

– Anyád régi barátja. Sokat illusztrálod Isten igéjét?

Plautilla vállat vont. Habár kápolnai fiatal művészünkkel elég fesztelenül eldiskurált, még mindig zavarban volt a férfiak társaságában, mint oly sok éve én is az ő korában.

– Azért kérdezem, mert virgonc tollad van, és arra gondoltam, hogy esetleg elcsapong a szavaktól.

Lányom azzal a csendes bosszankodással csettintett, ahogy Erilától hallotta. – Ó, nem is értem, hogy hiheted ezt! Minél dicsőségesebb a kép, annál közelebb viszi a könyörgőt Istenhez! írd le Isten nevét, tedd mellé a képét. Melyik ébreszt nagyobb áhítatot?

– Nem tudom. Bölcs kérdés ez?

– Bizony az! Mert egy bölcs festő mondta. Te talán nem ismered, olyan újszerű a munkája. Az a neve, hogy Leonardo da Vinci.

Ő nevetett. – Leonardo? Sose hallottam róla. És honnan tudod, hogy mit mond ez a Leonardo?

Plautilla komolyan nézte, – Nem vagyunk mi olyan elszigeteltek, mint amilyennek látszunk. És vannak hírek, amelyek fontosabbak a többieknél. Mit is mondtál, honnan jöttél?

– Rómából jön – mondtam, és keresztülmentem az elsötétült szobán, ki az ő napsütésükbe. – Firenzén és egy tengerparti kolostoron át, ahol olyan hideg a téli szél, hogy megfagyasztja a szempilládat, és zúzmara lesz tőle az orrodban a levegő.

Megfordult, és egymásra néztünk. Azonnal megismertem volna divatos öltözéke nélkül is. Sokkal markosabb volt, rég odalett ifjonti légiessége, és csak most látszott, mennyire jóképű. Bár ez abból is eredhetett, hogy tudta magáról. Veszélyes dolog az önbizalom: akinek túl kevés van, annak vége, akinek túl sok, már bele is esett minden más bűnbe, ami a túlzással jár.

Hát én? Mit látott ő az apácában, aki festéktől maszatos munkaruhában, az összpontosítás verejtékétől fénylő arccal állt előtte? Az alkatom nem változott. Még mindig esetlen voltam, még mindig zsiráfszerű, bár ő elég hosszúra nőtt, hogy elfelejthessem a magasságomat. Ami a többit illeti – nos, bár kolostorunkban akkor még voltak tiltott tükrök, rég nem néztem beléjük. Volt abban valami öröm, hogy átléphetek a kenekedésen és kellemkedésen, ami együtt jár a vággyal. A kolostori kozmetikusok alkalmanként kihízelegtek tőlem egy-egy csereügyletet: fél tucat áhítatos jelenetet festettem cellafalakra, egy csinosabban szabott köntösért és egy bőrápolásért. De sose akartam elbájolni senkit. Ujjaim férfimunkát végeztek a pamacsokkal és időnként a saját pamacsomban is, mint Erila költőien megfogalmazta. Ennek folytán úgy lettem lányból asszony, hogy észre se vettem,

– Anya?

– Plautilla?

A lányom bámult minket. Két macskaszempár volt a szobában. Beleszédültem, hogy kettőbe nézhetek. Könnyedén megérintettem Plautilla fejét. – Miért nem fejezed be, gyermek? Kint gyönyörű a fény. Menj, és a természetben örökítsd meg Isten kezét.

– De olyan fáradt vagyok!

– Akkor feküdj ki a napra, és süttesd világosabbra a hajadat.

– Csakugyan? Szabad?

Élt a gyanúpörrel, hogy meggondolom magamat, ezért gyorsan felkapta a dolgait, és elszelelt. És a távozásában újra a nagynénjét láttam, aki ugyanezeket a gesztenyebarna, vastag fonatokat bontotta ki, mielőtt összenyalábolta a holmiját, és kirobogott a szobából, otthagyva anyámat és engem, hogy az utána maradt csendben megvitassuk a házasság rideg témáját. Olyan régen volt, hogy majdnem úgy éreztem, először történik.

Egy darabig csendben álltunk a fél emberöltő két partján.

– Határozott vonalakat húz – mondta végre. – Jól megtanítottad.

– Nem kellett tanítani. Éles szemmel és biztos kézzel született.

– Mint az anyja?

– Gondolom, inkább, mint az apja, bár kétlem, hogy első tanítói ráismernének most ebben a cifra díszben.

Félrehúzta a köpenyét, megmutatva a cinóbervörös bélést. -Rosszallod?

Vállat vontam. – Különb festékeket is láttam apám raktárházában. De az régen volt, amikor a művészeket jobban foglalkoztatták a képeik, mint a ruhájuk színe.

Kissé elmosolyodott, mintha tetszene neki a fullánkos nyelvem. A köpeny a helyére hullott.

– Hogy találtál ránk?

– Nem volt könnyű. Sokszor írtam apádnak, de egyszer se válaszolt. Három éve elmentem firenzei házadba, de senkit sem találtam ott, a szolgák idegenek voltak, és semmit sem akartak mondani. Aztán idén télen az egyik estét egy püspökkel töltöttem, aki eldicsekedett, hogy az egyik zárdájában él egy apáca, aki maga festi ki a kápolnát a lánya segítségével.

– Aha. Nos, örülök, hogy Róma ilyen ivócimborákkal szolgál, habár nem képzeltem, hogy a festő, akit egykor ismertem, be fogja érni az ilyen Salvetti püspökökkel. Bár ha elég bőven folyt a bor, valószínűleg még a nevére sem emlékszel.

– De emlékszem. És még inkább emlékszem arra, hogy mit éreztem a meséje hallatán – mondta közömbösen, annak véve a vagdalkozásomat, ami: kapkodó védekezésnek az érzések ellen. – Nagyon régen kereslek már benneteket, Alessandra.

Forró hullám csapott végig rajtam. Igaza van Erilának: nem tesz jót a nőknek, ha nem gondolnak többet a férfiakra. Sebezhetőbbé teszi őket a pillanatra, amikor a férfiak visszatérnek.

A fejemet ráztam. – Emberöltőnyi ideje már annak. Le merném fogadni, hogy nagyon megváltoztunk.

– Rajtad nem látszik – mondta szelíden. – Az ujjad ugyanolyan maszatos, mint régen.

Ökölbe szorítottam az ujjaimat, ahogy annyiszor csináltam gyerekkoromban. – A te nyelved viszont mézesebb. – Még mindig érdes volt a hangom. – Hová lett a félénkséged?

– A félénkségem? – Egy pillanatig hallgatott. – Egy része elgőzölgött a kápolnában, mikor azokban a hetekben leszálltam a pokolba. Egy részét kirázták belőlem a Bargello börtönében. A maradékot magamba zárom. Róma nem a félénkeknek vagy a tétováknak való város. Bár okosabban tennéd, ha nem a látszatból ítélnél meg. Fiatalon ismertem egy lányt, akinek pompás ruhái voltak, és éles nyelve. Ám a lelke szebbnek bizonyult sokakénál, akik a szentek köntösébe burkolóztak.

Hangjának ereje megpendítette az emlékezés húgát. Valami megrándult bennem, de már olyan régen történt, hogy el se dönthettem, mi benne a gyönyör és mi a félelem.

Nyílt az ajtó, és egy pirospozsgás fiatal apáca dugta be a fejét. Nemrég jött Velencéből, ahol a szülei nem bírtak vele, hogy ki ne szökdössön éjszakánként a házból, és még mindig elég nagy kölönc volt a nyakunkon. Kuncogott, mikor meglátott minket, aztán vigyorogva elrohant. – Van valami hely ebben a zárdában, ahol kettesben lehetünk? – kérdezte a festő.

Ahogy becsukódott az ajtó, váratlanul szűk lett a cellám, amely addig volt olyan nagy, hogy elféljen benne az életem. Ágyam fölött életnagyságú tanulmány ábrázolta Miasszonyunk születését; sok száz rajzot készítettem a lányunkról, amíg kikerekedett belőlük ez a gyönyörűségesen pufók baba. Figyeltem, mit szól hozzá. Mosolyra húzódott a szája.

– Ő van a kápolnádban is?

Vállat vontam. – Ez csak egy vázlat.

– De akkor is élnek. Mint Ghirlandaio Mária születése freskóján az anya és a gyermek. Mikor utoljára jártam Firenzében, újra elmentem a kápolnába. Néha arra gondolok, hogy semmit se láttam festészetben, ami ezt felülmúlná.

– Valóban? – kérdeztem. – Püspökünk nem ezt mondja. Egyfolytában a római új divatokat magasztalja.

A fejét rázta. – Nem tudom, hogy neked annyira tetszene-e az új római divat. Kissé túlságosan… testes lett.

– Az ember ugyanolyan fontos, mint az Isten – mondtam, az éjszakai dialógusokra gondolva, amelyeket tudós apácánkkal folytattam.

– Bizonyos kezekben igen.

– És a tiedben?

Elment mellőlem az ablakhoz. A kerengőben fiatalabb szórorok egy csoportja sietett vecsernyére. Kacagásuk összefonódott a harangszóval. – Időnként nehéz az ár ellen úszni. – Megfordult, rám nézett. – Talán tudnod kell, hogy a legjobb ruhámat vettem, mikor idejöttem.

Álltunk, figyeltünk egymást. Oly sok mindent kellett volna mondani. De nekem még a lélegzés is nehezemre esett. Mintha tüzet gyújtottak volna a cellában, és az a tűz elszívná közülünk a levegőt.

– Neked pedig tudnod kell… – Megbicsaklott a hangom. –Tudnod kell, hogy én most már Istené vagyok … folytattam elszántan. – És ő hajlandó volt megbocsátani bűneimet.

Nézett. Most komoly volt a macskaszeme. – Tudom. Én is megbékéltem Istennel, Alessandra. De ebben a békében egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád.

Egy lépést tett felém. A fejemet ráztam. Annyira lecsendesedtem az önállóságban. Fájt, hogy ennek most vége.

– Gyerekem van, és egy oltárom, amit meg kell festeni mondtam indulatosan. – Most nincs időm ilyen dolgokra.

De még be se fejeztem, és máris visszatért belém a régi Alessandra. Éreztem, ahogy mocorog, ébredező sárkányként emelte föl a fejét a vágy, beleszimatolt a levegőbe, horpaszát harsogva töltötte el az erő és a láng. Ő is érezte. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy lélegzete szellőjében álltam. Az út pora ellenére is édesebb volt a szaga, mint amire emlékeztem. Egy másik életben én voltam a merész, ő a félénk; most fordult a kocka. Kézen fogott, és összefonta kettőnk ujjait. Foltos ujjaink épp kiadtak egy palettát. Mindig is a vágy kötött össze, már akkor, amikor még semmit sem értettünk a testből. Egy utolsó kísérletet tettem.

– Félek! Évekig éltem olyan másfajta életet – a szavak az engedelmem nélkül szöktek ki a számon és most félek!

– Tudom. Elfelejted, hogy akkoriban én is féltem. – Magához ölelt és gyengéden megcsókolt, a szájával húzogatta az alsó ajkamat, belém csempészte a nyelvét, úgy hívott játszani. És az íze olyan meleg volt, és olyan jól emlékeztem rá, pedig úgyszólván gyerekek voltunk akkor… – De most már nem félek. – Úgy mosolygott, hogy az én arcom is felragyogott tőle. – És el nem mondhatom, milyen régen várok erre a pillanatra, Alessandra Cecclii.

Ráérősen vetkőztetett, gondosan félretette öltözékem darabjait, megszemlélt magának minden lehántott réteg után. Utoljára az ingem is eltűnt, és meztelenül álltam előtte. Leginkább a hajam miatt féltem, amely egyetlen ékességem volt egykoron, de már nem omolhatott a hátamra úgy, mint egy fekete lávaömlés. De ő úgy borzolta a fátyoltól szabadultan ágaskodó, vad, szúrós torzsát, úgy játszott vele, mintha nagy szépség és öröm lenne.

Hallottam, hogy egyes férfiak kimondottan élvezik, ha apácákkal hálhatnak, holott ez egyike a legocsmányabb bűnöknek, hiszen Istent csalják meg vele. Úgy vélem, ez az egyetlen magyarázata, miért találják annyira izgatónak azok, akik az ingerekért élnek, és általában ezért kell részegnek lenniük a vértől vagy a bortól ahhoz, hogy egyáltalán meg tudják tenni. Ám ő egyiktől sem rúgott be. Ő a gyengédségtől volt részeg.

A lábam közé csúsztatta a kezét, végighúzta a combom belső oldalán, a résembe csúsztatta az ujját, eljátszott a hús feszes redőivel, keze olyan merész volt, mint a tekintete, miközben egyfolytában engem nézett és figyelt, Majd ismét megcsókolt, és a csók után a nevemet mondta, újra és újra. És egész idő alatt olyan fesztelennek tűnt, hogy nevetnem kellett rajta. Akkora félszegségből hogy nőhetett ki ekkora öntudat? – Mióta vagy te ennyire biztos a dolgodban?

– Amióta elküldtél – felelte halkan, és újra megcsókolt, szájával zárva le a szememet. – Most ne gondolkozz – súgta a fülembe. – Most az egyszer oltsad ki azt a villámeszedet.

Az ágyra dőltünk, ujjaival ismét kitárta az ajtómat, óvatosan, körmönfont ügyességgel, egész idő alatt a szemembe nézve, és mikor megtalálta a védtelen pontomat, az ujja hegyével megpendítette, és bennem emelkedni kezdett a keserédes dagály. Azon a délutánon olyan dolgokat mutatott, amelyekről nem is álmodtam: a kívánság különlegességeit, a test talányait. De főleg arra emlékszem, ahogy a nyelve vándorolt rajtam, a tejet lefetyelő macska nyelvének reszelős, határozott kis csapásaival. Ahányszor felnyögtem, mindannyiszor felemelte a fejét, és rám nézett, hogy vele vagyok-e, és a szeme úgy ragyogott, mintha rögtön elnevetné magát.

Hallottam, hogy az égben még az anyag szerkezetét is megváltoztatja Isten fénye, úgy, hogy meg lehet látni, mi van a tömör tárgyak mögött. Mikor azon az estén szürkületté tompult a cellámban a világosság, akkor, azt hiszem, egy pillanatra beláttam a testén át a lelkéig. Bár Erila kétségtelenül egy muzikálisabb élményre hivatkozott volna, mert hosszú évek után végre hallhattam a lant legfelső húrjának édességét.


Mivel olyan tehetségesen bánt az ecsettel, a tisztelendő anya engedélyezte, hogy maradhasson egy darabig. Éjszaka a test művészetére tanított, nappal a kápolnában segített. A hibákat, amennyire lehetett, kiigazította, és ahol beértem hideg szabatossággal (elég sok példa volt rá), ott hozzáadta az élet szikráját. Tudom, hogy csak a hiányosságokat látta benne, de nem tette szóvá őket.

Ha nem velem volt, Plautillával töltötte az időt, aki valósággal kivirult a társaságától. Tudása fellobbantotta a lányom kíváncsiságát, és egyre közelebb kerültek egymáshoz, művészetben és társalgásban.

És minél többet voltak együtt, annál bizonyosabb lettem abban, hogy mit kell tennem.

Ha nem jött volna, Plautilla akkor is elhagyna előbb vagy utóbb. Mindig tisztában voltam ezzel. Még a legtürelmesebb rendházban sem lakhatna a végtelenségig anélkül, hogy egyszer föl ne vegye a fátyolt, azt pedig nem engedhettem. Túlságosan ígéretes, hogy beszoríthassam a zárdafalak közé, és én már úgyse taníthatom semmire. Majdnem tizennégy esztendős, abban a korban van, amikor az ifjú tehetségnek mestert kell találnia, hogy kibontakozhasson. Ha Uccello kiképezhette a lányát a műhelyében, akkor az én lányomnak is megtehet ennyit az apja, és ha létezik város, amely képes lesz elég rugalmasan értelmezni a szabályokat ahhoz, hogy helyt adjon egy nő rendhagyó tehetségének, akkor bizonyosan a mostani Róma az. A többi Plautillán múlik.

Úgy szerveztük meg, hogy még a nyár legforróbb hónapja előtt hagyják el a zárdát. Persze Plautilla, mikor meghallotta, csak az ijesztő oldalát látta, és nem volt hajlandó elválni tőlem. Szépen beszéltem vele, emlékezve rá, hogy anyám sem ért el a fenyítéseivel semmit, azon kívül, hogy még jobban megmakacsoltam magamat tőlük. Mikor leperegtek róla az érvek, elmondtam neki egy mesét egy lányról, aki annyira szeretett volna festeni, hogy a legsúlyosabb törvényszegéseket követte el miatta, olyan súlyosakat, hogy most már nincsen más vágya, mint a lányának adhatni meg azt, amit ő sohasem kaphatott meg. Plautilla végighallgatott, és ekkor végre beleegyezett, hogy elhagy. Így visszanézve látom, hogy sokkal engedelmesebb gyermek volt, mint én valaha is. De most már nem lenne értelme azon rágódni, hogy lázadásaim milyen irányba fordították az életemet.

Plautilla ládájába becsomagoltam reményeim és álmaim mellé a bársonyba göngyölt kéziratot is. Nem volt szükségem rá, és különb helyet érdemelt egy öregedő apáca kelengyeládájánál. Mielőtt utoljára elcsomagoltam volna, a festő kirakosgatta őket maga elé. Figyeltem, milyen áhítattal siklanak végig az ujjai a tollvonásokon, és tudtam, hogy ugyanannyira vigyáz majd rájuk, mint én, és így a rajzok visszatalálhatnak a történelembe.


49

Az elutazásuk előtti éjszakán együtt feküdtünk kemény ágyamon, testünk összeragadt és cuppogott a nyári hőségtől. A jóllakott vágy elernyesztett és elálmosított.

Belemártotta ujjait egy vizes tálkába, és hűvös, nedves vonalat húzott rajtam: a kezemtől indult, fölvándorolt a karomon, keresztül a mellemen, le a másik karomon, hogy gyengéden megpihenjen a csuklómon és az alkaromon fehérlő, vékony forradáson.

– Mondd csak el még egyszer – szólt halkan.

– Hallottad már vagy tucatszor. – Vállat vontam. – A penge megcsúszott és –

– … és te a véreddel festettél a testedre. – Mosolygott. – És hol festettél? Itt? – Megérintette a vállamat. – Aztán itt? – Keze lecsúszott a mellemre. – Aztán itt? – Ujja megindult a hasamon át az ölem felé.

– Nem! Annyira még én se voltam vad!

– Azt nem hiszem el – mondta. – Pedig szép lett volna: a skarlát ezen az olajbarna bőrödön. Bár vannak más színek is, amelyek ugyanolyan jól illenének hozzá…

Mosolyogtam, és hagytam a kezét ott, ahova megérkezett. Holnap visszaöltözök apácának, és visszamegyek a kápolnába. Holnap.

– Ha tudnád, hányszor megfestettem képzeletben a testedet…

– És egyszer a valóságban is – egy kápolna mennyezetére.

A fejét rázta. – Sose voltál megfelelő modell Madonnának. Túlságosan vakmerő volt a pillantásod. Mit gondolsz, miért féltem tőled olyan sokáig? Mindig Éva voltál. Habár nem fogadnám le, hogy a te eszeden túljárt volna a kígyó.

– Attól függ, kinek az arcát viselte volna – mondtam.

– Ó, még most se nőnek képzeled a kígyót? Még mindig dacolsz Masolinóval?

Vállat vontam. – Az a véleményem – kezdtem, és elmosolyodtam, mert hangtalanul mozgó szájjal ő is velem mondta a következő szavakat – hogy a szentírás nem támasztja alá ezt az ábrázolást. Bár még nem láttam olyan merész festőt, aki szembe mert volna szállni vele.

Hát így lett az ágytársunk a kígyó azon az utolsó éjszakán. Tudom, hogy káromlás volt, amit műveltünk, de nem kívánhatom meg nem történtté tenni a dolgot, azt, ahogyan a szilaj zöld-ezüst test kinőtt az ecset alól, végiggyűrűzött a mellemen, majd nekiiramodott a hasamon, mielőtt eltűnt volna a szőr között, amelynek határain belül könnyű kézzel elrejtette a bozótba a saját arcát. Munkálkodása visszahozta a keserű és az édes pillanatokat, a mutatványos testét is, azt a lomha szemérmetlenséget, amellyel az izmok fodrozódtak a fényes bőr alatt.

Reggel fölkeltem az ágyból, elrejtettem magasztos festménnyé lett húsomat az apácaköntös alá, aztán útjára bocsátottam szeretőmet és a gyermekünket.


Elpazaroltam az erőmet, hogy rávegyem Plautillát a távozásra, nem tartalékoltam magamnak a vigasztalódáshoz. Miután elmentek, kórként hatalmasodott el rajtam a bánat, a kétségbeesés hidegláza vacogtatott, és minél több mérföld választott el, annál inkább úgy éreztem, hogy a bensőm orsóról legöngyölődő fonál módjára hullik a padlóra.

Egyszer azzal vádoltam szeretőmet, hogy a reménytelenség bűnébe esett. Úgy látszott, hogy most én fogok aláhullni. Hozzá se nyúltam a kápolnához, amelyben épp, hogy elkezdtem Mária életét. Éjszaka álmatlanul követtem a vágy emlékét a kígyó hullámaiban. De a nyár fellobogott, mint a máglya, a hőséggel megérkezett az éjszakai izzadás, a por, a piszok, és a fénylő színek hamarosan fakulni és tompulni kezdtek, mint apám lángoló szövetei, ha kint hagyták őket a napon. Velük fakult az életkedvem.

A tisztelendő anya egy darabig elnézte a kínjaimat, de aztán türelmetlenkedni kezdett a késedelem miatt. Erila mentett meg, holott már attól féltem, hogy ő is elhagyott. Firenze messze esett Loro Ciufennától, a Santa Croce kelmefestői bezárkóztak a maguk világába, és nem óhajtották elárulni titkaikat egy idegennek, midőn Erila felkereste őket a folyóparti sikátorokban, ahol tűktől és lopott színektől villognak a hevenyészett műhelyek. Ám Erilának senki sem állhatott ellent sokáig. Mint később mesélte, a mutatványosnak nem lelte nyomát.

Egy estén érkezett vissza, akkor, amikor a legéteribb a fény: felnyitotta a kis bőrtáskát, és kirakosgatta tartalmát a priccsem mellé a padlóra: orvosságokat, keneteket, rongyokat, tűket, kaparókéseket, parányi üvegeket. Az üvegcsékben iszapsűrűk, és fénytelenek voltak a színek, töménységük jobban emlékeztetett a tusra, mint a festékre. Akkor kezdtek csillámlani, ha a bőrt megszurkálták, és külön-külön minden szúrásba beleengedték a festéket. Ó, de akkor döbbenetesek lettek az árnyalatok, olyan frissek és vadak, akárcsak Isten első ecsetvonásai az éden-kertben, és a látványtól, ahogyan elegyedtek a véremmel, kissé felizzott bennem a régi tűz. Első éjszaka gyertyafénynél dolgoztunk, és mire megvirradt, a vállamon egy ujjnyi kígyófarok visszakapta régi dicsőségét, testem pedig kimerült a gyönyörűségtől, amit a fájdalom tűrésében talált.

Ahogy teltek a napok, a munka felgyorsult, én pedig megedződtem. A kígyó úgy lett egyre csábítóbb az ujjaink alatt, ahogy beletanultunk, miként forgassuk a tűt, és rájöttünk, hány pici szúrást kell ejtenünk ahhoz, hogy életre keltsük az izmok minden egyes hullámát. Mikor aláereszkedett paráznán tekergőző útján a mellemre és a hasamra, már én is elég jól láttam, hogy átvehessem a tűt. így esett, hogy egyedül érkeztem szeretőm fakuló arcához, és édes katarzis volt a tű kegyetlenségében, mikor villás nyelvet adtam neki, amely a szájból kilövellve kereste ölemet. Hát így jött meg ismét az étvágyam az életre, és visszatérhettem a freskóimhoz.


Viharos évek következtek. A következő tavaszon meghalt az apám: a dolgozószobája székében, az abakusz és a főkönyvek mellett érte a halál. Luca lett a ház ura, anyám bevonult az egyik firenzei zárdába, és letette a hallgatási fogadalmat. Utolsó levelében Isten irgalmába ajánlott, és arra buzdított, hogy gyónjam meg bűneimet, úgy, ahogyan ő meggyónta az övéit.

Eközben szeretett Firenzéjében a viharvert köztársaság visszafogadta a száműzetés évtizedei után a Medicieket. Ám Giovanni de’ Medici, mostani nevén X. Leó pápa fakó árnyéka volt tudós apjának. Hájas féltestvérem – mert akármilyen elképesztő, de az volt – jellemét a talpnyalás és a tékozlás formálta. Pontifikátusa alatt Róma ugyanúgy elpuhult, mint ő. Már a művészete is szalonnás lett. Festőm levelei beszámoltak egy fiatal művészlányról, aki hamarosan fölér tudásban akármelyik férfival, de egy saját hanyatlásának levében rotyogó városról is: napokig tartó lakomákról, és olyan dúsgazdag mecénásokról, akik minden fogás után a Tiberisbe dobálják az ezüsttálakat (bár a szóbeszéd szerint később kihalásztatják őket a szolgáikkal).

A következő évben festőm és lányom elutaztak Rómából Franciaországba. A festő korábban már kapott meghívásokat Párizsból és Londonból, ahol még gyermekkorát élte az új műveltség, és azoknak, akik megmaradtak a hagyományos stílusnál, több reményük volt pártfogót találhatni. így hát fölkerekedtek ecseteikkel és a kézirattal. Követtem útjukat a térképen, amelyet tanult apácám szerzett nekem egy milánói kartográfustól. Hajójuk Marseille-ben kötött ki, ahonnan Párizsba utaztak. De a meghívást nem követte kifizetődő megbízás, ezért kénytelenek voltak eladni az Isteni Színjáték egy részét, hogy legyen miből élniük. Így barangolták be Európát, ám leveleik arról számoltak be, hogy fokozódó gyűlölet övezi az egyházat és egyesek által bálványimádónak bélyegzett művészetét. Végül áthajóztak Angliába, ahol a humanizmus iskolájában nevelkedett fiatal király tárt karokkal várta a művészeket, akik fényessé teszik udvarát. Az első években sokat írtak egy esőben ázó, érdes nyelvű és még érdesebb modorú népről, nekem meg természetesen eszembe jutott a régi kolostor, és eltűnődtem az élet útjain, amelyeken a festő, íme, visszajutott a szürke palettához. De aztán elmaradtak a levelek, és most már több éve nem hallottam róluk.

Kevés időm volt ezen búsongani. Alighogy elkészült a kápolna, lecsapott ránk az egyház. Alkotó tevékenységünk túlságosan égbekiáltó volt még ezekben a zavaros időkben is. A szóbeszédnek előbb-utóbb el kellett találnia a rosszindulatú fülekbe. Püspökünk meghalt, utódját tüskésebb fából faragták, és nyomában jöttek az egyházi inspektorok, akik Ördögöt orrontottak mindenben: köntösünk szabásában, illatos kelméinkben, főleg pedig a polcainkon levő könyvekben. Csupán a kápolnám úszta meg a vizsgálatot, mert addigra úgyszólván mindennapos lett a hasonló témák emberi ábrázolása. A kápolnám és a testem. Bár ez az utóbbi csak rám és az Istenre tartozott.

Akik már éltek, háborgás nélkül fogadták. Több eszünk volt, hogysem kapálózzunk. Azt a néhányat, akik ellenszegültek, letaposták és áthelyezték. Tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű. Drámaírónk, varrónőink és kozmetikusaink többsége elment, ám megmaradt nekünk a tudós, noha könyvtárát kiszelelték. Kívülről kaptunk új tisztelendő anyát, tiszta és erényes teremtést, egy rigorózusabb Isten aráját. Miután a kápolna elkészült, szívesen énekeltem a vecsernyén, és imakönyvem mögé rejtettem a különcségeimet. Amíg szót fogadtam, túlságosan öregnek számítottam ahhoz, hogy fenyegetést jelentsek. A festő eszközeimet persze elvették, de meghagyták a tollaimat, és így kezdhettem el életem történetét, amely egy ideig távol tartotta tőlem az új rend magányos unalmát.

Erila volt a legfájóbb veszteségem. Ebben a zord új világban nem jutott hely az ő független kufárszellemének. Ha marad, vállalnia kellett volna a cselédsort, amely ellen mindig tiltakozott, meg különben is, ő már kialakította a maga életét a külvilágban. Megtakarításaiból és az én segítségemmel berendezett magának egy patikát a közeli kisvárosban. Az a csendes hely sose látott még ilyen szilaj asszonyt; természetesen voltak, akik boszorkánynak tartották, bár ironikus módon inkább fehérnek, mint feketének. Ám hamarosan a város is ugyanúgy rászorult az orvosszereire és a tanácsaira, mint az apácák, úgyhogy Erila egyfajta köztiszteletet élvezett. Jókat nevetünk rajta az engedélyezett látogatásokon. Hogy micsoda elképesztő záradékokat kanyarít az élethez a sors!


Két hónapja befejeztem a kéziratot, és akkor határoztam el, hogy mit kell tennem. Nem mintha szenvednék – mostanra az emlékek ugyanúgy elködösültek, mint a látásom – inkább az hajt rá, hogy híg tésztaként csordogálnak előttem az eljövendő évek, és nem bírom a gondolatot, hogy ebben a sivárságban kelljen csúsznom az elvénhedés felé. Miután döntöttem, magától értetődően Erilához fordultam segítségért. Utoljára. A daganat az ő ötlete volt. Sok ilyet látott, gonosz dolgokat, amelyek undorítóan és titokzatos érthetetlenséggel sarjadnak a bőrből. Az asszonyoknak főleg a melle hajlamos rá. Nő kifelé is, befelé is, és olyan mélyen beleeszi magát az életfontosságú szervekbe, míg az elevenen elrothadó beteg bele nem hal a gyötrelembe. Nincs rá gyógyszer, és még az orvosok is félnek tőle. Akiket megtámad, azok elbújnak az emberek elől, mint a sebzett állat, és a kíntól üvöltve várják, hogy eljöjjön értük a sötétségbe a halál.

A disznóhólyag ügyes és könnyű megoldás volt – csak be kellett látogatnom a konyhába, amíg a többiek imádkoztak. Erila segített megtölteni, és magamra kötni, aztán ellátott italokkal és kenőcsökkel, amelyektől hányhatok, vagy lázba eshetek, ha feltűnőbbé akarom tenni a betegségemet, hogy ne jöjjenek a közelembe. És végül, mikor majd szükségem lesz rá, ő fogja elhozni a kertjében nevelt gyógynövényekből párolt mérget. Azt mondja, fájdalmat fog okozni, és azt sem ígérheti, hogy gyors lesz, de az eredményhez nem fér kétség. Már csak az a kérdés, mitévők lesznek utána a testemmel. Zárdánknak új főnökasszonya van, a régi idők utolsó túlélője, a tudósunk, akinek az évek során sikerült igazi hivatást találnia a magányban. Természetesen nem mondhatok el neki mindent, bár arra megkértem, hogy ne nyúljanak a testemhez és a köntösömhöz. Nem akarom kínos helyzetbe hozni, ahhoz túlságosan kedvelem és tisztelem. Mivel pedig ő tudja ezt, és még emlékszik egyre-másra régi rosszalkodásaimból, nem kérdezősködött, csak beleegyezett.


Nem hagy nyugodni benneteket a halálom, ugye? Mert az öngyilkosság bűn, amelyre még Istennél sincs megbocsátás.

Sokat gondolkoztam rajta.

Mielőtt kiadtam volna a kezemből a kéziratot, tanulmányoztam a pokol zsúfolt köreit. Az öngyilkosság valóban súlyos bűn. Bizonyos értelemben a legsúlyosabb. De én majdnem vigasztalónak találom azt, ahogy Dante ábrázolja. Minden bűnért megfelelő büntetés jár: azokat, akik úgy döntöttek, hogy kijelölt percük előtt hagyják el a világot, örökre a világhoz köti a pokol. Az öngyilkosok lelke mély gyökereket ereszt a földbe, beleszövődik a fik rostjaiba, sorvadt ágaik és törzsük hárpiáknak és ragadozó madaraknak kínál élő táplálékot. Az ének közepén Dante leírja, hogy bűnösökre vadászó kutyafalka tör be az erdőbe, és rohanás közben megtépáznak egy alacsony ficskát, amelynek lelke panaszosan sír, hogy szedjék össze leveleit, és adják vissza neki.

Vadászó kutyafalka. Talán azért gyűlöltem annyira az Onesti-legendát, mert arra rendeltettem, hogy osztozzam hősnőjének sorsában, jól betanultam Dante pokoli geográfiáját. Az öngyilkosok erdeje közel van a szodomiták tüzes ugarjához, akik be-berohannak az erdőbe, csapkodva üszkös húsukon az örökké égő lángokat, és, ahogy Dante kívánta volna, néha van idejük megállni, és társalogni egy kicsit a többi kárhozott lélekkel a művészetről, az irodalomról, és a bűnökről, amelyekért mindnyájunkra vár az ítélet. Ezt szeretném.

Elvégeztem a búcsút. Egy délután kifeküdtem a kertbe, levettem a fátylamat, és süttettem az arcomat a nappal a fügefa mellett, amit kevéssel érkezésünk után ültettünk, és a törzsén mértük, mekkorát nőtt Plautilla. Még csak annyi faradságot se vettem, hogy megmozduljak, midőn a fiatal apáca megtalált, majd visszarohant a házba, „törvénysértésemről” sipítozva. Mit tudnak ezek rólam? Olyan régen volt az egész, és az öreg apácák olyan láthatatlanok. Csoszognak és mosolyognak vizenyős szemmel, motyogva eszik a kásájukat, és motyogva imádkoznak. Csodálatosan el tudom játszani. Fogalmuk sincs, ki vagyok. A többség még azt se tudja, hogy az én ujjaim alkottak a képeket, amelyek leragyognak rájuk, ha a kápolnában énekelnek.

Most tehát ülök a cellámban, és várom Erílát, aki este hozza az italt, és akkor elbúcsúzom tőle. Neki adom át ezt az írást. Már nem rabszolga, azt tesz az életével, amit akar. Annyit kértem tőle, hogy juttassa el a lányom és a festő utolsó címére, abba a városrészbe, amely ott van az udvar közelében, és úgy hívják, hogy Cheapside. Ám mindketten tudjuk, hogy apám sose adott ki a kezéből fontos okmányt vagy szerződést úgy, hogy ne készített volna másolatot, vagy ne bizonyosodott volna meg róla, hogy az ügynöke az egyezményes helyen várja a küldeményt, sőt, még ezen fölül is köthetett biztosítást a kockázatok kizárására. Újabban Erila olyan mohón emlegeti az utazást, ahogy csak azok tudják, akik nem a szülőföldjükön fognak meghalni. Ha valaki képes rá, hogy megtalálja a lányomat, akkor Erila az. Én nem tehetek ennél többet.

Közeledik az éjszaka, hozza a nyirkos forróság paplanát. Amint Erila elment, rögtön felhajtom az italt. Anyám óhajának megfelelően elkészítettem a gyónásomat, és hívattam a papot. Reménykedjünk, hogy erős gyomra lesz, és úgy tud hallgatni, mint a sír.

Epilógus


Egy dolgot kifelejtettem.

A kápolnámat.

Olyan sokáig tartott – bizonyos értelemben életem főműve volt –, mégis oly keveset mondtam róla.

Mária és Keresztelő Szent János élete. Ugyanazok a témák, mint Domenico Ghirlandaio freskójáé a Capella Maggiorében, amit anyámmal együtt néztünk meg a Santa Maria Novellában, mikor még csak tízéves voltam. Ekkor kaptam az első kóstolót a történelemből, és festőmhöz hasonlóan nekem is ez a legfényesebb firenzei emlékem. Mert bár lehetnek nagyobb művészek és nagyszerűbb teljesítmények, Ghirlandaio freskói ugyanolyan sokat elmondanak csodálatos városunk dicsőségéről és humanizmusáról, mint a szentek életéről. Ez teszi őket olyan megindítóvá és igazzá.

Tehát annak az igazságnak a szellemében, amely új tudásunk tengelye volt egykor, én se titkolom el a tényeket.

Kápolnám elszomorítóan középszerű. Ha egyszer majd ide érkeznek az új művészet ismerői, elnézik egy darabig, aztán mennek tovább, elkönyvelve művemet egy alsóbbrendű festő kísérletének egy felsőbbrendű korban. Igen, van benne színérzék (ezt a szenvedélyemet sose veszítettem el), időnként vízként fodrozódnak apám kelméi, és néha egy arcon látszik a jellem is, nemcsak a festék. Ám a beállítások nehézkesek, és sok alak minden fáradozásom ellenére merev és élettelen. Aki emberséges is akar lenni, nemcsak őszinte, azt mondhatja, hogy egy idősödő, képzetlen művész alkotta, aki igyekezett megtenni minden tőle telhetőt, és megérdemli, hogy a teljesítménye mellett a lelkesedéséért is emlékezzenek rá.

Ha pedig ez úgy hangzik, mintha egy élete végére ért öregasszony ismerné el a sikertelenségét, akkor higgyétek el nekem, hogy szó sincs ilyesmiről.

Mert ha hozzáveszitek a többit: az összes esküvői táblaképet, és az ajándékozó tálcákat, és a kelengyeládákat és a freskókat, és a festményeket és az oltárokat, amelyeket azokban a részegítő napokban alkottak, amikor olyan közel vittük az embert az Istenhez, mint még soha… akkor annak fogjátok látni a kápolnámat, ami: egy hangnak, amely beleolvad a többiek óriási kórusába.

És úgy zeng az a kórus, hogy nekem már az is elég, ha velük énekelhettem.

J E G Y Z E T E K


Michelangelo fehér cédrusából faragott, megfeszített Krisztusa Napóleon itáliai hadjárata után hosszú évekre eltűnt. A huszadik század hatvanas éveiben megtalálták, azonosították és restaurálták. Jelenleg a folyó déli partján levő Santo Spirito templom sekrestyéjében található. Fiúkorában, Domenico Ghirlandaio tanítványaként Michelangelo részt vett a Santa Maria Novellában a Capella Maggiore kifestésében is.


Botticelli rajzai, amelyeket Dante Isteni Színjátékához készített, keletkezésük után hamarosan eltűntek Itáliából, majd évszázadokkal később bukkantak fel Európa különböző pontjain. 1501-ben, miután neve bekerült az egyik templom feljelentő dobozába, szodómia vádjával bíróság elé állították. A szakértők máig nem jutottak egyetértésre, hogy ez megalapozott vagy koholt vád volt-e.


Az Éjszaka Urainak erkölcsrendészete a tizenötödik században és még azon is túl vadászott Firenzében a szodomitákra és egyéb fajtalankodókra. Savonarola uralmának éveit (1494-1498) leszámítva sokkal kevésbé szigorúan jártak el, mint más városokban.


A tizenhatodik század elején, ahogy nőtt a hozományok nagysága és a pártában maradt nők száma, Észak-Itália egyes kolostoraiban rendkívül lazán értelmezték a rendet. Az egyház nyomozást folytatott, a törvényszegő kolostorokat vagy megtisztították, vagy bezárták.

K Ö S Z Ö N E T M O N D Á S





Ezt a könyvet a korabeli források, kiváló tudósok és művészettörténészek munkáinak ácsolatáról építettem fel. A tények az övéik, a tévedések egyedül az enyémek.

Nem írhattam volna meg Sue Woodman szeretete, intellektuális bátorítása és támogatása nélkül. Sue nem is tudja, milyen sokat adott nekem (noha sejtésem szerint azért gyanítja). Berenice Goodwin, a művészettörténet jeles tanára és jó barátom elolvasta a kéziratot a korai kritikus szakaszban. Ihlető gondolatai megmentettek a legvaskosabb tévedésektől, segítségükkel sokkal jobban megértettem a korszakot. Mélységes hálám Jaki Arthurnak, Gillian Slovónak, Eileen Quinn-nek, Peter Busby-nek, és Mohit Bakayának, mert, ki-ki a maga módján, tartották bennem a lelket a nehéz órákban. Segítségükért köszönet Firenzében Isabella Plannernek, Carla Corrinak és Pietro Bernabeinek. Valamint Kate Lowe-nak az ösztöndíjért. Végül pedig ügynökömnek, Clare Alexandernek, végtelen türelméért, világos kritikáiért, és Lennie Goodingsnek, régi kiadómnak és barátomnak. Jobb bábát senki se kívánhatott volna ehhez a könyvhöz, amely, hogy stílszerűek legyünk, sokszínű vajúdásból született. Lennie, adósod vagyok a kitartásért és az éleslátásért.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!