Skip to content

Various Authors – Fürdik a hal (PDF átirat)

Találatok: 1

271

36,- Ft

Azt mondják, a horgász-vadász címerét így lehetne megrajzolni: zöld mezőben áll egy ember és hazudik. Ebből egy biztosan igaz: mind a két felekezet tagjai szeretnek mesélni. Nem feltétlenül nagyítva, lódítva, a halat fél karhosszal, öt kilóval megtoldva a valóságoshoz képest, hanem gyakorta pontosan s az élményt újraélve.

Mert a horgászirodalom kulcsszava az élmény, még erőteljesebben, közvetlenebbül, mint az irodalomé általában. Egy élmény, amely a maga esetleg hétköznapinak látszó jelenségeivel mégis olyan erős, hogy el kell mondani. Pontosan, megbízhatóan, részletesen, hogy aki olvassa, ugyanúgy átélhesse az izgalmat, a küzdelmet, a kudarcot, a szerencsét.

Néha ez az élmény rendkívüli. Nem kell a horgásznak feltétlenül a Golf-áramban hatalmas martinokra horgásznia, hogy igazi óriások­kal mérhesse össze erejét; ha nem is gyakran, megesik ez nálunk is. Egy óriási harcsával való küzdelem néha olyan próbára tevő, olyan hosszú és olyan fogcsikorgató elszántságot követel, amilyet kevés sportban kell és lehet felmutatnia az embernek.

A horgászat persze nemcsak halfogás. Egyúttal kapcsolat a termé­szettel, a vízzel, amely mindig varázslatos; kapcsolat embertársainkkal — ámbár ez a kapcsolat korántsem mindig varázslatos, gyakorta legfeljebb tanulságos vagy mulatságos.

Mezőgazdasági Kiadó- MOHOSZ

I

Fürdik a hal


mi zwoir

Lektorálta

Vigh József

Illusztrálta

Buán Tibor

© Szász Imre, 1983

Mezőgazdasági Kiadó ISBN 963 231 433 6
MOHOSZ ISBN 963 02 2387 2

ETO 639.2.081.4
894.511-32 (082)

Meleg, napfényes délután volt. Az iskolaév végén jártunk, néhány nap szünet választott cl bennünket a vizsgáktól. Legalább ilyenkor illik nekifeküdni a tanulásnak. Miska barátommal behúzódtunk a veranda hűs vadszőlófedezéke mögé, s nyúztuk is magunkat vagy más­fél óráig, de mire a latin fordításban Hannibál alpesi vállalkozásához értünk, mélységesen beleuntunk a magolásba. Abba is hagytuk. Ha 1 Iannibálnak csak akkora lett volna a kitartása, mint nekünk, nyilván soha sem kel át az Alpokon. Mi is jól jártunk volna, meg ő is megme- nekszik a nem mindennapi tömeges turistateljcsítmény csúfos követ­kezményeitől. Persze, ez csak afféle diákvágyálom, sőt anakronisztikus mellébeszélés és hiábavaló agytorna, ami mindenképpen mellőzendő.

Hát mi nem is törődtünk tovább a balvégzetű ókori hegymászóval. Ehelyett fásultan bámultuk a vadszőlőt, meg a vciandafal papagájos piktormintáit. Kinn, a napsugaras udvaron, békésen kúráltak az el­pilledt tyúkok. Becsuktuk a könyveket, hogy ne érezzük a széttárt lapok hallgatag szemrehányását. Gondolataink clkószáltak, túl a por­felhőbe süppedt álmos városon. Egy dolog foglalkoztatott mindkettőn­ket, ami, bárki elhiheti, sokkal érdekesebbnek tűnt előttünk, mint teszem fel, az ablativus absolutus.

Arról volt szó, hogy valamit tenni kell a Forgó Matyi vizén okve- tctlcnkcdő potykákkal. A vályogos telep mögötti nagy kitcijedésű, nádas, hínáros vizet hívták így. Jó hely volt, abban az évben szemmel láthatóan nyüzsögtek benne a potykák. Soha senki sem halászta, de

7

azért csősz őrizte. Nádasában lapulva már többször nézegettük a vonuló potykarajokat. Gyönyörű példányokat láttunk, de nem tudtuk horogra keríteni őket. Erre nem volt alkalmas a hazai nádnyél, meg a duplára fogott cérna. De most elhatároztuk, hogy alaposan neki­készülünk a pícézésnek.

— Megbízható szerszámra van szükség — állapítottuk meg egybe­hangzóan.

Részletesen megbeszéltük a kérdés:.

Végül elmentünk a sarki fűszereshez, s hosszas tanakodás után har­minc méter erős lenzsinórt meg néhány vastag húsú, egynullás horgot vásároltunk.

Odahaza az udvar sarkában hozzáláttunk a szereléshez. Két tíz­méteres picét terveztünk, tíz métert pedig eltettünk tartaléknak. A zsi­nórra jókora parafa dugót húztunk, a végére rákötöttük a vadonatúj horgot.

Most már csak jó nyelekre volt szükségünk. Rövid tétovázás után felmentem a padlásra, és előhoztam rejtett kincseimet. Két darab szépen kiszáradt, rugalmas, de elég vastag fűzfavesszőt őriztem a ge­rendák mögé dugva. Tavaly szereztem a kosárfonó cigányoktól. Rá­szántam magam, hogy kockára teszem az értékes holmit.

Mindjárt ki is próbáltuk a szerszámot. Azt előre tudtam, hogy tíz méter zsinórt nem lehet bevetni a két és fél méteres nyéllel. Végül jó ötletem támadt. Nyolcméternyi zsinórt feltekertem a nyél sima végére. Aztán hátratartottam a botot, majd dőrclcndítcttcm. Óriási! Akadály nélkül lepergett csaknem mind a tíz méter. Miska is megpróbálta, neki is sikerült. Jókedvűen hadonásztunk a nyéllel, riogatva a jámbor tyúkokat. Anélkül, hogy sejtettük volna, feltaláltuk az orsót. Méghozzá peremfutós módszerrel működött a patent. Rögtön hozzáláttunk töké­letesítéséhez is. A lépcső tégláján laposra kalapáltunk egy darab ólmot, ráhajtogattuk a zsinórra a horog fölött. Aztán kikísérleteztük, hogy ha nem párhuzamosan, hanem rezsútosan tekergetjük a zsinórt — mint a sárkány zsinórját szoktuk —, simábban fut dobáskor.

örültünk, ahogy csak kamaszkorban levő gyerekek tudnak örülni az ilyen apróságnak. Mert, ha hiszik, ha nem, abban a 28 ezer lakosú, halbő vizekkel övezett alföldi városban akkoriban meg ismeretlen volt az orsó. A boltosok nem tartottak ilyesmit, mert nem tudták volna eladni. Hiányzott az érdeklődés a sporthorgászat iránt. A rögtörő szegény embereknek és a kubikosoknak más gondjuk volt, az urak pedig szívesebben fcrbliztek a kaszinóban.

8

Másnap, pirkadatkor a temető sarkánál várt Miska. Az orrát húzo­gatta, és sűrűn pislogott. Szeplős arca csupa rejtelem volt.

  • Hoztam valamit — mondta komolykodva.

Se nála, se körülötte nem láttam semmi különöset.

  • Mit hoztál?
  • Úgyse találod ki.
  • Majd megmutatod.

A vasúti sín mellett húzódó kiszáradt árokhoz vezetett.

Hát azt hiszem, az olvasó sem találná ki, ezt a horgászkelléket semmiféle szaklexikon sem ismerteti.

Egy jókora mosóteknő volt az árokban.

  • Hát ez minek? — hökkentem meg a váratlan látványtól.
  • Ez egy kitűnő, tágas teknő. Jól záró dugója van, és nem folyik sehol.
  • De mi az ördögnek? A halak eleget mosakszanak.
  • Mondom, hogy ez egy vízhatlan teknő, éppen két személyre való.
  • Csak nem gondolod, hogy ebben fogunk csónakázni?

Akkorát nevettem, hogy a halottak majd felébredtek a temetőben.

  • Siklani fogunk, öregem, siklani. Úgy vesszük a kanyart, hogy kidőlünk az oldalán.

Hát az cn oldalam valóban majd kidőlt a nevetéstől. De belülről furkált a dolog, hátha fején találta a szöget Miska ezzel a teknővcl.

  • Jó — mondtam fanyarul. — De én nem viszem.

Miska hátára kapta a teknőt, és elindultunk a temetőkerítés mellett. Ha valaki látja, szökevény halottnak nézi barátomat, aki a koporsóval hazafelé igyekszik a gyászoló rokonsághoz.

Erre a gondolatra újra elncvcttem magam.

  • Hogy találtad ki ezt az őrültséget?
  • Nagymosás volt tegnap. Jól bedagadt a szappanos létől. Nagy­szerű teknő ez öregem, csak dög nehéz. De úgy fogunk siklani…
  • Jó, jó, a kanyart már tudom. Kettőnket úgysem bír el.
  • Hát lehet — tűnődött —, akkor egyikünk kiszáll egy névtelen szigeten. Például te, akárcsak Robinson. De vigyázz, mert esetleg ottfelejtelek.

Jól állunk, még fel is vág ezzel a „száguldó” teknővcl.

  • Azt tudod, ha a temetőőr meglát, visszavisz a halottak közé — mondtam.
  • Nem baj, akkor éjszakánként meglátogatlak. A teknővel együtt. Azt hiszem, sikerem lesz a kísértetek között.

9

Hét

Végigballagtunk a vályogos telep nyomorúságcs sárviskói mellett, azután lekanyarodtunk a nádas mellé.,,Tiszta volt a levegő”, a csősz nem mutatkozott.

  • Most aztán sürgősen vízre bocsátjuk a Hét Tenger Királynő­jét — mondta Miska hihetetlen önteltséggel.
  • Én nem ülök ebbe a Királynőbe. Próbáld ki te előbb!
  • De fene^innyás vagy! Azt hiszed, majd a csősz visz be a hátán? Arra várhatsz, pajtikám.

Letette a teknőt a vízre, és óvatosan beleült. Kajánul lestem, de nem történt semmi. A Hét Tenger Királynője egész tűrhetően visel­kedett. Nem is merült meg túlságosan.

  • Add be a nyelet, a gilisztát meg az ennivalót — rendelkezett, mint egy viceadmirális. — A kazán fűtve van, rögtön dudálni fogok.

Mit tehettem, én is megkíséreltem a beszállást. Lassan lekuporodtam a teknő végébe. Megmerült erősen és veszedelmesen billegett, de azért elképzelhetőnek látszott egy rövid utazás. Sovány kamaszok voltunk, a teknő meg valóban nagy volt.

Nehezen indult a mcschajó. Ütemre lapátoltunk két kezünkkel, s lassan elhúztunk a nád mellett. A teknő úgy gyúrta a vizet, mint a nílusi ló.

  • Nem értem, miért nem csinálják hegyesre ezeket a mosóteknő- ket — méltatlankodott Miska.

óvatos vergődéssel haladtunk a nádasok közti folyosókon. Néhány szárcsa meghökkenve bámult bennünket a bínármező széléről. Egy vízisikló is megszemlélte a nem mindennapi látványt, aztán iszkolt befelé a nádba, mint valami eszeveszett dugóhúzó.

  • Tekintélyünk van a vízilakók között — állapította meg a meg­szállott koporsóadmirális.

Viszontagságos hajókázás után találtunk egy szigetet, de nem tud­tunk kikötni, mert körülfogta a nád. Kerülgettük egy darabig, azután egy ritkásabb helyen megpróbáltuk a partraszállást. Miska a nádat hajlítgatta kétfelé, én meg a szálakat összefogva, taszítottam előre az idomtalan teknőt.

A szédült ember nem állhatta meg szó nélkül.

  • Nagyon mély járatú a hajó, komolyabb vizekre készült.

Végre kiszálltunk. A kerek szigeten egy fűzfa állt. Tanakodtunk, mihez is kezdjünk. A nap már átcsillant a nádas felett, de azért vacog­tunk a hideg, csatakos fűben. Ruhánk, cipőnk nedves volt a bő har­mattól.

  • Le kellene vetkőzni és napos helyet keresni —vélekedtem.

11

  • Szóval nem akarsz itt maradni? Pedig szép Robinson válna belőled.
  • Ez a sziget olyan, mint a börtön, a sűrű nádtól pícézni sem lehet — tiltakoztam.

Végül elfogadható megoldást találtunk. Fürdőruhára vetkőztünk, cs felsőruhánkat felaggattuk a fűzfára. Aztán jó erős rögzítőkarókat vágtunk.

Reménykedve szálltunk be ismét az immár megszokott faládába. Csak a szerszámokat, a karókat, a gilisztásdobozt cs cgy-cgy darab vajas kenyeret vittünk magunkkal az expedícióra. Szép felfedezőutat tettünk az ismeretlen nád világban. Egy tágas tisztáson leszúrtuk a karókat, és erősen odamadzagoltuk a teknő füleihez. Most már nem kellett félnünk a felborulástól. Persze, felállni így sem lehetett.

Szerszámunkat igyekeztünk egyenesen a nád tövébe vetni, ami ülő helyzetben egyáltalán nem volt könnyű dolog a saját találmányú pcrcmfutóval. A zsinór is mcgncdvescdctt. cs főitekért része erősen tapadt. Azért néhány próbálkozás után sikerült a dugót a nád széléhez ejteni. A gilisztát a fenék felett tartottuk vagy húsz centiméterrel a másfél méteres vízben.

A tükörsima víz lustán gőzölgött, és a felfelé hágó nap enyhén melengette libabőrös tagjainkat. Kucorogva várakoztunk a teknőben. Eltelt vagy húsz perc, s ekkor Miska dugója megmozdult. Izgatottan lestük a parafa dugó játékát. Himbálózott egy darabig, azután néhány­szor lerántódott az eleje, végül ferde állásban, tétován megindult a nád felé. Miska berántott, majd elkapta a zsinórt, és úgy vonszolta az ellenkező halat. Jó félkilós compó veit, örültünk, de csalódtunk is, mert potykát vártunk.

Éreztük, hogy ebben a titokzatos világban történni fog valami. Minden lehetségesnek látszott, és éberségünk egy pillanatra sem lan­kadt. Miska sikeresen bevetett, s a csend ismét teljessé vált. Jó ideig ültünk, s cgyszercsak oldalt megzörrent a nád. A fejemet is csak óva­tosan mertem odafordítani. Rezgett, rázkódott, imbolygott néhány szál. Komoly potyka fészkelődött körülötte. Néhány másodperc múlva a dugó közelében is megkezdődött a mozgás, s aztán hirtelen megszűnt. Miska dugója ugyanakkor határozott Ívben elindult. Berántott erősen, és tartotta a meghajlott főzfanyelet.

  • Húzd hátra egészen, mert bemegy a nádba — suttogtam reked­ten az izgalomtól. Miska szót fogadott, hátraerőszakolta a táncoló nyelet, és ismét kézbe kapta a zsinórt. Csapkodott, rángatózott a poty­ka, de Miska vonszolta kíméletlenül. Szerencsénkre jól akadt a vastag

12

húsú horog. Merítőhálónk természetesen nem volt. Kapkodtunk a teknő mellé ciháit hal után. Hosszabb pocskolás után felhúztuk a fejét és beemeltük. Nagy üggycl-bajjal felfűztük a csomagolóspárgából ké­szült füzérre, és odakötöttük a karóhoz. Másfél kiló körüli vadponty volt. Remegtünk, mint a nyárfalevél, Miska fulladozott az izgalom­tól. Nagy esemény volt ez a tízdekás keszegek után.

Meg sem pihenhettünk, elindult az én dugóm is. Pedig nem szá­mítottunk kapásra a nagy zűrzavar és csobogás után. Még idejében berántottam, és húztam kifelé. Jóképű potyka volt, de a teknő mellett leszakadt a horogról. Mohón akartam halat fogni, s most, hogy vigasz­talanul meglazult az üres zsinór, azt hittem, a szívem szakad ki a helyéből. A nagy izgalom után keserűség vett rajtam erőt. Igazság­talannak éreztem az egész világrendet. Fásultan kísérleteztem a beve­téssel, aztán kezdődött a lélektelen várakozás. Fél óráig teljes csend volt. A bukdácsoló szárcsákat néztem unatkozva. Lábam egészen el­gémberedett a kcUemetlen ülésben. Váratlanul lemerült a dugó. Na­gyot rántottam a nyélen, és erős ellenállást éreztem. Aztán meglazult a zsinór, majd hirtelen újra megfeszült. A szabad víz felé menekült a potyka. Teljes erőmmel tartottam a nyelet, ami aggodalmasan hajlott. Éreztem, hogy nincs önbizalmam az előbbi baleset miatt. Szinte szerettem volna, ha kisebb hal akad a horogra, s nem kellene ilyen veszedelmes pillanatokat átélnem. A hal nagyon próbára tett. Tíz méter sugarú körben, kegyetlenül feszítve a zsinórt, körüljárta a teknőt. Ülő helyzetben alig bírtam tartani. Miska beszedte szerszá­mát, hogy ne akadályozza a zsinór útját. Végül a ponty nagy erővel a nádas felé iramodott. Mindennel leszámoltam, lesz ami lesz. Ez segített rajtam. Visszanyertem határozottságomat, erősen tartottam a fűzfanyelet. A hal kifulladt az irgalmatlan körhajszában, és sikerült megragadnom a zsinórt. Egészen közel húztam, de akkor olyat csa­pott és rántott, hogy engednem kellett. Még jó, hogy ismét cl bírtam kapni a nyelet. Ösztönösen felfelé emeltem és nem hagytam előrebukni. Nagyot hajlott, de a potyka egyszerre csak lankadtan felfeküdt a vízre. Sebesen bevontattam, s egyesült erővel kiemeltük. A teknőben még egyszer magához tért, de akkor már szorítottuk mind a ketten. Becsültük vagy négy kilóra. Reszkető kézzel fűztem át a füzért kopol- tyúján, a horgot csak azután szedtem ki a szájából. Csontos orrában akadt meg jó erősen. Az átélt izgalom egészen letepert. Remegett minden tagom, a torkom kiszáradt. Nagyokat nyeltem, és sűrűn pil­lanthattam a karóhoz kötött halra, hogy megvan-e még. Azt hiszem, csak az életem árán vehették volna el tőlem.

13

Én ezt a halat többre értékelem, mint minden későbbi zsákmányo­mat. Aki gyerekkorában horgászott fizfanyéllel egy imbolygó teknő- ből, az megért engem.

Nem maradtunk sokáig, az izgatottság, a nagy zsákmány nem en­gedte. Szerencsésen átestünk az aggodalmas partraszálláson, és gyors iramban elügettünk a zsákmánnyal. Most már ketten vittük a fel­magasztosult teknőt, benne a fű közé göngyölt halakat. Otthon meg­mértem a pontyot. Három kiló negyvenöt dekát nyomott.

Csoda-e, ha ezek után horgász vált belőlem?

Már a tarlókat kezdték hasogatni a fényes vasú ekék, de a nyár még úgy megült a száraz domboldalakon, mintha esze ágában sem lenne elmenni. Forró és poros volt az augusztus vege; a patakokban vékonyan csordogáltak kis crccskék, és a nagy nádas vizei összementek, mint a morvái posztó. Ezeken a megcsappant tavacskákon azután annyi volt a madár, hogy alig fértek cl. Lőni ugyan nem sokat lehe­tett, mert az első durranásra világgá ment minden, de nem is a lövöl­dözés volt a fontos, hanem a leskelődés, a nádas titkainak böngészése.

Órák hosszat elüldögéltünk Matulával — atyai barátommal és mesteremmel — egy-egy hevenyészett nádkunyhóban vagy a csó­nakban, és titkosan összcvillant a szemünk, ha valami ismeretlen ritkaság szállt a vízre, vagy elrepült a fejünk felett.

— Ez mi volt?

Nem idevalósi — húzogatta vállát Matula, jelezve, hogy a jöve­vényt nem tartozik ismerni.

Egyszer, hirtelen nagy csendesség szakadt a nádas ezerhangú zsi­vajára. Ijedt nagy csend.

Vigyázzunk! Ebbű’ lesz valami.

I -ott is. Egy ragadozó suhant a nádas felett, olyan könnyedséggel, olyan viharsebesen, mégis szinte játszva, hogy tátva maradt a szám. Ugye, mondtam. Ez aztán a madár. Amire ez rácéloz!… Amúgy kcrccscny a neve… Mióta kivágták a nagy hagyásfákat, nemigen költ erre. Azelőtt is kevés volt belőle.

15

  • Kiszedte a fészküket?
  • Én? Minek szedtem volna? De meg nem is igen lehetett. Leette volna a fene az embert, aztán én sose voltam olyan fára mászkáló. Szédültem.
  • A pipától nem szédül, Matula bácsi?
  • Azt nem fán szíja az ember.. .

Erre mondhattam volna, hogy én bizony csúnyán megszédültem a múltkor nagybátyám pipájától a földön is, de ezt Matula úgyis tudta, hiszen ő fogta a fejem, és később — gyomrom viharos tiltako­zása után — ugyancsak ő rakott hűvös káposztalevelet a homlokomra.

  • Gyönge a legény — mondta egy kis lenézéssel —, cigarettával kellett volna kezdeni.

Ezt a jó tanácsot meg is fogadtam, és azóta, ha Matula elővette pipáját, én is sodortam egy-egy vékony cigarettát, már csak a szúnyo­gok miatt is. Mert a szúnyog aztán annyi volt, hogy csak úgy füstöl- gött tőlük a nádas. Vakarództam is szorgalmasan, míg Matula csak el­nyomta némelyiket, de általában nemigen törődött velük.

  • Van, hát van — mondta, és a szúnyogtéma ezzel meg is szűnt.
  • Holnap is kijövünk, Matula bácsi?
  • Ha nem kapok más parancsot… Gyüvök én szívesen. — És aznap este nagy patália volt az irodában.
  • Elég volt a naplopásból—verte nagybátyám az asztalt. — Miért van maga itt? Mi? Talán hogy ezt a kölyköt dajkálja?
  • Elmegy, szegény, úgyis nemsokára…
  • Hát elmegy! Kiviszi holnap, de utoljára. Kiviszi és otthagyja. Estefelé aztán elmehet érte, ha ugyan addig meg nem eszik a szúnyo­gok.
  • Igenis.
  • Erről persze nem kell beszelni. Majd kiábrándítom én őt ebből a nádasőrülctből.
  • Ahogy tetszik parancsolni.

Aztán még hallottam, hogy halkan beszéltek valamit, de ezt már nem értettem.

Először mérgesen elhatároztam, hogy nem megyek. Hát még ezt a kis örömet is sajnálják tőlem? Nem megyek. Nem… azaz… miért ne mennék? Patron van a flóbertbe elég, dohány lesz… ennivalót adnak, és ha Matula otthagy, hát otthagy. Majd én megmutatom! Horgot is viszek. Nem kell nekem Matula, illetve ha nem engedik, megélek én magam is. Szalonnát viszek, s halat sütök nyárson.

16

  • Matulára máshol van szükség — mondta nagybátyám vacsorá­nál. — Korán itt lesz, ha még nem tekeregtél eleget abban a büdös posványbán.
  • Igen.
  • Mikor én tizennégy éves voltam, máson járt már az eszem.

Erre nem lehetett válaszolni, mert az egész család tudta, hogy nagybátyám esze már tizennégy éves korában a lányokon járt — hát csak hallgattam.

Vacsora utáif összeszedtem kis motyómat, s amikor Matula haj­nalban megzörgette az ablakot, már indulhattunk is.

Nagy harmat volt a réten, és szótlanul mentünk a csádés, kanyargó gyalogúton.

  • Máma én nem maradhatok — nyögte ki végre az öreg.

-Jó.

  • Beviszem a ladikon, aztán estefelé érte gyüvők…

-Jó.

  • Parancs, hát parancs.
  • Jól van.

A nádas felett lágy pára lengett, és a nap akkor kelt fel, amikor Matula kitett a szigetre.

  • Hosszú lesz a nap…
  • Nem baj.
  • Hát, Istennek ajánlom. Majd iparkodok.
  • Isten vele.

Egyedül maradtam. Körülöttem víz, hínáros, békalcncsés mocsár. Láttam még, merre ingadozik a nád a csónak után, aztán elindultam az öreg fűzfa felé, hol tüzelni szoktunk. Amikor a vékony füstpántlika felkanyarodott az ég felé, egyszerre nem voltam egyedül. A nap mele­gen ragyogta be a nádast, vidáman szólt a rétség ezerhangú lármája, s én szalonnát csordítottam kenyeremre, mellé pedig erős paprikát ettem, mert Matula szerint nem is ember, aki az erős paprikát nem szereti. Csípett a paprika, mint a tüzes vas, de oda se neki. Cigarettára gyújtottam, és — mi tagadás — hiányzott az öreg barátom bagószaga, csendes motoszkálása, cgy-cgy megjegyzése, amelynek bölcsességénél csak rövidsége volt nagyobb.

A Róbertot megtöltöttem, s a fának támasztottam, a tűzre vastag ágat raktam, hadd füstölögjön, összeraktam a horgot, és csak úgy ímmel-ámmal horgászni kezdtem. Közben pedig az eget kémleltem, nem jön-c valami, mert a vizen hiába lőttem volna akármire, nem tudtam volna kihozni. Egy-kétJ&cán is akadt a szigeten, de kis golyó­

17

bisommal nem tudtam mit kezdeni velük, leskelődni pedig csak este­felé lehetett volna.

Amint újra a vízre nézek, nem látom az úszót sehol. Úgy látszik, rövid volt az ereszték, és lehúzta az ólom. Megemelem a nyelet, de nem jön. Elakadt valami gyökérben? Próbálgatom erre, arra egyszer csak… felbukkan az úszó, de megy is a nád felé, és olyant ránt a nyélen, majd kicsik a kezemből.

Hű, mekkora lehet? Szerencsére erős a zsinór, és engedni is tudom még pár métert. A nád előtt megáll, s megint úgy érzem, mintha tuskót fognék, de most már résen vagyok. Feszes a zsinór — csak az idegeim feszesebbek —, és amikor megindul a hal, fékezem, ahogy egyszerű kis készségem engedi. És húzom beljebb, beljebb. Az idő megállt. Szinte reszketek már, és nem tudom, mennyi ideje verekszem a hallal. Néha szinte felkiáltok:

  • Elmegy!…
  • De nem. Húzza még!

Homlokom verejtékes, lábam remeg, és nincs előttem más, csak a kavargó víz, az úszó, amely néha eltűnik, aztán újra előugrik.

Mintha fáradna! Fenét! Engedni kell, mert leszakítja magát. A zsinór már a végét járja, és utána kell hajolnom, hogy majd bele­esem a vízije.

Aztán megint fárasztom, és magam fáradtabb vagyok már, mint a napszámos estefelé.

Erőm fogytán, cs amikor már lemondtam mindenről, végre felhúz­tam a halat a víz színére.

Harcsa! De mekkora harcsa! Lehet tán nyolc kilós, de négy bizto­san. Ormótlan feje akkora, hogy… szóval nagy.

Kihúztam már a partig, de megemelni nem merem, mert leszakad. Kínomban az égre nézek, hogy hát most mi lesz? Az égen vidám kis felhők hajókáznak, és egy ölyv köröz a csillogó magasságban. Erről eszembe jut a flóbert.

A zsinórt feszesen a földre szorítottam és ráléptem. A kis puska ott volt kézügyben, és halk csattanására az én harcsám még egyet vágott a farkával, aztán elnyújtózkodott. De azután már csak annyi erőm maradt, hogy partra segítsem a szép nagy halat.

Kezem, lábam remegett, de boldogan remegett…

Hát nyolc kiló nincs, de négy biztosan.

Süt a nap, és csak most érzem, hogy meleg van. Puha, fülledt meleg. A halat csalán közé ágyaztam, és egyelőre békén hagytam a horgot. Örömömben fellődöztem az ölyvre, amely minden pattanást egy

18

szárnylebbcntésscl viszonzott. Törődni azonban legkevésbé sem törő­dött vele, mert nyugodtan ívelte köreit a felhők alatt. Milyen jó ennek a madárnak! Most már én is mennék haza — dicsekedni a hallal —, de messze van még az este, és messze pipaszagú, öreg bará­tom.

Újra megrakoxn a tüzet, és a szállongó füst újra megbékítette szél­szaladt gondolataimat. Hová megy a füst, mi lesz belőle? Jó, jó — a párából felhő lesz, ködből harmat vagy dér, valamelyikből újra eső, de mi lesz a füstből? A selyemnél finomabb kék pántlikája eltűnik valahol a magasban, mint a tűz sóhajtása. Mint az égő fa lelke, magasba száll, s ami itt lent marad, az kell a földnek, mint a porrá vált ember.

Árnyékom már nagyon megrövidült, hát ettem valamit, és horgász­tam újra, mert a halak úgy kaptak a horgon, hogy alig bírtam velük. Persze csak kcszcgfélék. Egyszer volt megint gyanúsan jó kapásom, de egy dülledt szemű nagy béka ráugrott az úszóra, és a hal elment. Erre a békát kupán lőttem. Rövid idő múlva megjöttek a keszegek. Múlt az idő. Az égi tavon csónakázó kis felhők megsűrösödtek, a meleg fullasztó volt már, és a legyek úgy csíptek, hogy kibírhatatlan volt. A nádas mind némább lett, s a mozdulatlanságban valami félelmetes nyugtalanság.

Körülnéztem — mintha valami rém leselkedne rám — és felugrot­tam. Hátam mögött hegyként tornyosultak már a felhők, és hamvas gyűrődéseikben villám cikázott.

Összekapkodtam halaimat, mindent a hátizsákba, és borzongva loholtam a kunyhó felé. Toronyiránt! Meztelen lábam összevágta a sás, és ijedtemben majd leültem, amikor egy fácánkakas burrant fel előttem. De ekkor már — mint egy óriás távoli leheletére — meg­hajolt a náderdő, és az ég alján hörgött a vihar.

A kunyhó ugyan gyenge alkotmány, de mégis valami menedéket ad. De hol van még a kunyhó?!…

A szél suhogva kavarta már a nádat, és clsötétcdctt egyszerre az egész világ. A levegőben nádbuga pelyhét, faleveleket, madarakat sodort a szél, és messziről olyan zúgás közeledett, mintha tenger sza­badult volna ránk, és törvc-zúzva temetné a világot.

De nem víz jött, hanem jég. Először csak egy koppant, aztán még egy, aztán lezúdult, mintha millió zsákból öntenék a jeges kukoricát. Füstölgőit a nádas; s mivel kalap nélkül voltam, ész nélkül nyargal­tam a kunyhó felé.

— Huhuu… a betyár irgalmát!

20

Azt hittem néha, kilyukadt a fülem. A fejem már alig éreztem; s amikor orron talált cgy-egy szem, ugrottam, mint a szöcske.

  • Hol van már az a rothadt kunyhó?

Arcom véres és a kezem is. A jég már mogyoró nagyságú. Úgy látszik, itt pusztulok… Eszembe jutottak összes bűneim, apró kis Hfeledt emlékek, egyedül maradtam valami síró szomorúságban, és a < lélelőtt ragyogása is már olyan messze volt tólem, mintha sohase sütött volna a n|p ezen a tájon.

A kunyhóba már úgy estem be.

Süketen, vakon, agyonverve.

Az idő még tombolt odakint, de ezt már alig hallottam. Levetni nem volt mit, hát csak az arcom törülgettem, és 2. fejemen tapogattam a rengeteg daganatot.

Később arra ébredtem, hogy fázom. Ez aztán elindította bennem a gondolatokat. Jaj, ha elázott a gyufa! Nem, a gyufa nem ázott cl, mert becsületes bádogdobozban volt, mint a tisztességes kénes gyufa általában. Nehezen lobbant fel a tűz, befújta a fástöt a szél, de aztán mégiscsak égett. kunyhó falából törtem a tűzrevalót, és melengettem didergő mivoltomat.

A jégből aztán eső lett, és egyszer csak elfogta valaki a kilátást.

  • Gondútam, hogy idegyütt…

Ázott szűrét a sarokba akasztotta, és figyelmesen megnézett.

  • Jól csúffá tette az idő.

Es egyszerre tele lett a világ élettel, mozgással, reménnyel, más­nappal, nyugodt derűvel cs… bagószaggal.

  • Ide nézzen! — és kivettem a nagy harcsát.
  • Lűttc?
  • Először fogtam, de aztán lőni kellett, mert elment volna.
  • Okosan.

Méregette az öreg, aztán kimondta a szentenciát.

  • Egy lattal se kevesebb négy kilónál!
  • Ugye 1… — és összekoccant a fogam, mert a tűz csak füstölgött, és rajtam egy latyak volt minden. Az cső elállt már, de a gyalogúton tenyérnyi vastag volt ajég…
  • Küldtek egy kis italt is.

A szűr feneketlen zsebéből előkotort egy üveget.

  • Húzza meg!

Talán akkor ittam először pálinkát életemben, és cl is akadt a lélegzetem, de egy kis idő múlva csodálatos melegség áradt szét bennem, és — igaz, a felhők is szakadoztak — kivilágosodott egyszerre

21

minden. A halam egyre nagyobb lett, a kifogása egyre izgalmasabb, a vihar veszedelme távoli vitézkedés, és Matula a leghűségesebb barát a világon.

  • Ihatok meg?
  • Most lehet.

Ittam, mint a vizet, és Matula is itta, mint a vizet.

És később elindultunk hazafelé. A gyalogút kissé szűk volt, helyen­ként mintha megingott volna — ami előfordul ilyen mocsaras kör­nyéken —, és mi tagadás, dalolgattunk.

Egy csillag van csak az égen, De az az egy elég nékem…

A réten már egymás mellett mentünk — összckarolva —, és az én vidám gyermekhangom mellett Matula úgy’ brúgózott, mint a szúnyog mellett az öreg dongó.

  • Matula bácsi, mért mondta, hogy most ihatok? —jutott hirtelen eszembe.
  • Azért — és Matula komolyan billegette mutatóujját —, mert azt mondták odabent: „Hallja, kend, Matula, aztán aggyon annak a taknyosnak, amennyi belefér, mert olyan lehet, mint az ázott veréb, és megeszi a fene ebben a hidegben.”

Egy csillag van csak az égen…

Mögöttünk sötétbe fakult a nagy rétség, de ha most visszanézek, a vihar utáni, ködös csillogást és Matula félrevágott kalapját ma is látom.

övig crt már a fű a réten, és ahol nem volt vízjárás, csúcsos pet- rcncék ontották a szénaillatot. A pctrencéken leskelődő madarak üldögéltek. Hol egy szalakóta, hol egy szürkevaíjú, hol egy ölyv.

A torzsás tövek közt millió szöcske ugrándozott, a levegőben vörös­vércse szitált, és a rétaljban a gólyák lépegettek, elúszva néha a falu felé, hol a torony mellett olyan öreg volt a gólyafészek, mint maga a templom.

Szél alig járt a napsütésben. A felhők lassan ballagtak a nyári csendben, és talán meg is álltak volna megnézni: mit csinál az öreg Matula a vízparton, de nem akarták, hogy az öreg túlontúl clbízza magát, úgyis nagyon rátarti embernek ismertek a népek a berek táján.

így aztán a felhők csak mendcgcltck. Árnyékuk lágyan úszott a földön, nádon, vizen. Matula pedig egy botot húzott csigalassan a víz­ben, mely tiszta volt, mint a lányok szeme pünkösd vasárnapján.

Amikor pár lépésre értem, intett, hogy álljak meg. Szemét nem vette le a vízről, aztán rántott egyet a boton, és szép nagy csukát dobott a partra.

  • No, kutya, most aztán én eszlek meg!… Jó napot kívánok!

A csuka csapkodott a hurokban.

  • Nyughass már — intette Matula vidáman, aztán belebuktatta a csukát a haltartó hálóba.
  • Ha már eszi az emberfiát ez a teméntelén szúnyog: fogjon is valamit. Nem igaz?

23

Bólintottam, bár ez nem volt igaz, mert olyan szúnyog, amely Matulával kikezdett volna, alig akadt a réti vizek mellett.

Elsősorban: Matulának olyan bagószaga volt, hogy a legöregebb szúnyog veteránok ijedten és enyhe nikotinmérgczésscl zümmögtek tova, másodsorban pedig Matulának olyan bőre volt, hogy azon némely süldőszúnyog esetleg megfenhette szurkálóját, de csípésről szó sem lehetett. Hetven év napja, szele, zimankója, harmatja, esője cserzette azt a bőrt, és legfeljebb suszterárral lehetett volna kilyukasz­tani. Merő finomkodás volt tehát Matula azon állítása, hogy őt eszik a szúnyogok.

  • Még ha az ember pipázhatna… — és rám sandított.

Abban az időben ugyanis nemcsak középiskolai tanuló, de Matula pipadohány-szállítója is voltam. A célzás félremagyarázhatatlan volt.

  • Hoztam cgy-két paklit, de nem kell róla szólni senkinek… Repülnek-e már a kacsák?
  • Olyik-olyik már röpdös.
  • Hát a ludak?
  • Azokat még nem láttam. Csak az öregeket.
  • De akkor aztán üzen értem, ugye?
  • Bízhatik bennem. Magam viszem a hírt. Majd ha már jó tarlók lesznek. Annyit lövünk, amennyit akarunk.

Közben összeraktam én is horgomat. Matula jóindulatú lenézéssel szemlélte mesterkedésem. így nézhet az operaénekes a falusi kántorra.

  • Csak jáccogasson. Én odább megyek. Aztán majd adok cgy-két csukát.

Fclmérgcdtem: — Ez a becsületes szerszám! A magáét orvhalászok találták ki. Azzal mindenki tud! Cigánynak való…

  • Mindenki tud? Ezzel-e? Hát itt van. Most fogtam vele a csukát. Nincs benne cigányság. Fogjon vele.

Markomba adta a leszólt szerszámot. Kétujjnyi vastag, öles bot, a végén rézhurok. A csuka elfekszik a nád mellett. Les vagy emészt lustán. A hurkot óvatosan úgy vezeti az ember, hogy a halat ne érintse, és amikor a csuka már benne van, megrántja. Ezzel a rántás­sal ki is lódítja a partra. Nem nagy dolog az egész.

  • Hol az a csuka?

Matula bütykös, nagy ujjával — mellyel az égő parazsat úgy nyom­kodta pipájába, mintha libát tömne — rámutatott a vízre: — Gon- dulom: az árokban…

Elindultunk a vízparton, de nem találtam egy csukát se.

24

  • Majd ha hal lesz, megmutatom — könnyebbültem meg, mert féltem, hogy felsülök.
  • Hármat is elhagytunk — kajánkodott Matula.
  • Hol?
  • Az hozzátartozik ehhez a cigánymesterséghez… Megtalálni a csukát.

Majd a szemem néztem ki. Egyet megláttam, de az már úszásban volt. Közben Matula arcát figyeltem, de arról ugyan le nem olvas­hattam sémiéit. Matula arcára nagyobb indulatok sem ültek ki. Egy­szer a vihar megszorított bennünket a nádasban, s egy kunyhóban vártuk az idő jobbra fordulását. Közben a mennykő ugyancsak szor­goskodott körülöttünk. Olyan félelmetes hördülésckkcl vágott le hol itt, hol ott, hogy sziszegve kapkodtam a fejem. Még idevág!… — szorongtam.

  • Abiz meglehet — bólintott Matula, jelezve, hogy ez ellen nincs orvosság, de mindjárt megnyugtatott, hogy a komáját is megvágta az istennyila, de még ma is él. Beszélni ugyan nem tud azóta a koma, meg a farát kicsit félre hordja, de „amúgy” semmi baja nincs…

Mondom, Matulát nagyobb dolgok sem kozták ki a sodrából, nem egy rongyos csuka. így aztán nem is találtam csukát.

  • Elmentek? — kérdeztem.
  • Fenét — mondta csendesen —, úgy fekszik, mint egy tehén.

Azt hittem, be akar csapni.

  • Hát akkor fogja ki!

Amikor a hurkot csendesen bccrcsztcttc a vízbe, akkor már én is megláttam a halat. Csak a kopoltyúja mozgott, a hurok csigalassan csúszott köréje, és a következő pillanatban már kint verdesett a parton.

Mit tagadjam, aznap estefelé három csukát vittem haza, de mind a hármat Matula fogta.

Nem is mentem egy darabig a rétbe, mert kibírhatatlanul sok volt a szúnyog, és Matula sem jött semmi érdemleges jelentéssel.

Közben ballagott a nyár. Először a lengő, karcsúszálú rozsok feküd­tek marokra, aztán sorjába a többi kalászerdők, és az alkonyi szél ijedt hűvösséggel úszott el a tarlók felett, melyek némák voltak és sárgák, mint a fejetlen ember.

A tocsogókban megszikkadt a víz, és már az árpát hordták, amikor egyik reggelen beköszönt Matula.

  • Száminál voltam dohányért — mondta, jelentősen rám nézve —, gondoltam: benézek…
  • Van valami újság? — lestem Matulát.

25

  • Különös nincs. De ha már be kellett jönnöm dohányért, gondol­tam: beszólok…
  • Repülnek már a libák? Mehetünk?
  • Repűni repűnek. Meg a kacsák is sűrűn járnak a tarlókra. Ki is néztem a helct, azért is jöttem. Meg a dohány végett…
  • Kár volt a pénzért — mondtam óvatosan körülnézve —, a dohány készen van.
  • Milyen szerencse! — derült fel Matula — úgyse kaptam. Most vannak érte a városban… De különben is, a dohány most már nem számít. Estére mehetünk. Annyi a kacsa, mint a férög, csak patron legyen.

Már délután elindultam. Matula a szőlőknél várt, bodor füstöt fújva nagybátyám dohányából.

Aztán hamar megjött az alkony és az este. Hátunk mögött a nádas vizekre véres párát lehelt az alkonyba fúló nap, előttünk pedig szür­kület kúszott a tarlókra, melyeken felcsirrcnt már a fogolykakas.

Csodálatos járása volt akkor este a kacsáknak. Lőttem talán tizen­ötöt, de száz patronból csak itt-ott maradt a tarisznya fenekén. Matula sűrűn csóválta fejét: — Az a drága sok patron! Hogy nem sajnálja…

De ekkor már sötét volt egészen. A nádas vize naint homályos tükör villant felénk, a tarlók meleg álomszagot leheltek, és a vonuló kacsák szárnya sűrűn sziszegett a levegőben. Hazafelé ballagtunk.

Másnap pedig a vízre voltam hivatalos. Az öreg csónakot már reggel ellöktük a parttól, és hol evezve, hol csáklyázva, hol pedig kéz­zel tolva bújtuk a nádast. Közben vadászgattunk. Egy kanalasgcmct és pár kacsát lőttem, egy réti héját számyaztam, de nem találtuk meg.

Az ebédet Matula főzte az öreg fűzfa alatt, s utána elnyúltunk az árnyékban lustán, boldogan. Néztük az eget, hallgattuk a nádat és a beszélgető madámépet. Előttünk volt még az egész délután. Matula pipája vékony füstöt eresztett, mint az áldozati máglya, és azt hiszem, ha van megelégedés ezen a földön, mi megelégedettek voltunk.

Mire a délután árnyai ráfeküdtek a vizekre, tele volt a csónak min­denféle vízimadárral. Egyszer csak Matula felmutat az égre: — Jó magasan jár az ilyen büdös lúd…

Nagy, szürke ludak repültek felénk.

Kicseréltem a patronokat vastagabb sörétre.

  • Hadd ijedezzenek! — mosolygott Matula. — Más bajuk aligha lesz.

Már majdnem fölénk értek, amikor az elsőre rádupláztam. Az, hogy a harmadik kezdett zuhanni lefelé, egy cseppet sem rontotta örömem.

26

— A zannya! — álmélkodott az öreg, de nem sokáig, mert a nagy lúd úgy jött lefelé, mint a gránát. Ugyancsak behúztuk a nyakunkat, amikor vad zúgással levágódott a csónak mellé, és szemünk, szánk tele lett fekete mocsáriéval.

Matula kihalászta a ludat, közben hegyeseket köpött, és tudtomra adta, hogy az ilyen víztől kap az ember „korelát”. Több efféle esetet hallott legény korában…

Mire partot értünk, már az est járt nagy léptekkel a nádasban. Nyomában felállt a csend, fölötte halvány csillagok születtek, és a nád mélyén gémek kiáltoztak visszhangos titokzatostággal.

A nyár aztán cllépctt mellőlünk; amikor a vasútra vitt a kocsi, az elmúlt vakáció szállt utánam az aranyló porban, és a fekete vonat­nak füst- és iskolaszaga volt.

Amikor visszanéztem, a nádak fekete buzogányai utánam bólin­tottak lágyan, mintha megértették volna, hogy egyedül vagyok, siratom a szabadságot, és nagyon-nagyon nehé2 a szívem, mert benne vannak mind a lápi vizek, és benne van az egész elmúlt nyár.

Nem tagadom, már őszülő halántékkal kezdtem cl horgászni. Hogyan léptem a bűn útjára? Öszöntc be szoktam költözni a szigligeti alkotóházba, amelyet igen sok írótársam keres fel, s ott, élve a ragyogó körülményekkel, munkafeltételekkel, megszámlálhatatlan oldallal gyarapítja a mai magyar irodalmat. Hogy mennyire valóban min­denre kiteljed a Művészeti Alap gondossága, azt az is bizonyítja, hogy három szép dióhéj-csónak is az alkotóházban dolgozó vagy pihenő írók rendelkezésére áll.

Történt, hogy az ötvenes évek elején, egyik verőfényesen szép őszi délutánon megérkezett körünkbe Sz., remek horgászszerszámokkal felszerelve. Másnap délután nem jelent meg az ebédlőben, s a szobájá­ban sem találtam; este viszont az alkotóház valamennyi ínyenc beutaltja sült halat vacsoráit. Csodálkoztam nagyon, hiszen — saj­nos — a Balaton környékén jobbára csak a vendéglők és a maszek keszegsütők tudnak rejtelmes úton-módon halhoz jutni.

  • Sz. elvtárs fogta a halakat! — közölte kérdésemre az egyik kedves, bájos felszolgáló. Imre barátom kaposvári, én pécsi születésű vagyok, így a közös pannon eredet delejes erővel fűz össze bennünket. Vacsora után a társalgóban odaültem melléje.
  • Hogy a csudában tudtál ennyi halat fogni?
  • Bottal — nevetett rám viking termetű komám, majd váratlanul hozzátette.

29

  • Gyere ki velem holnap a vízre, megmutatom, hogyan csináltam.

Miért, miért se, sejtelem szállt meg, ezt nekem meg kell tudnom, mindenképpen. Hajnalig szoktam dolgozni, de amikor Imre jókor felkopogott, pattantam, mint a nikkelbolha.

Még alig derengett, a pasztellkék minden árnyalatában pompázó tó vize felett csípős hajnali szellő lengedezett, és a Királyné Szoknyá­jának bozontos erdőkontya mögül épp kidugta fejét a kelő nap. Jócskán clcvcztünk az íróstég környékéről. A bcctctett horgászhclyck- ről addigra már lekerült a tulajok névtáblája. Az egyik elárvult lyuk előtt megálltunk, kidobva téglahorgonyainkat. Imre barátom elő­húzott kis bádog kannájából egy veres szárnyú keszeget és felfűzte a hármashorogra. Bevallom, titokban sajnáltam a horgon vergődő kis koncot, de Imre rá sem hederített állatvédő megjegyzéseimre, apróval fizetett, mondván, te marha katona, ne papolj, figyelj!

A kishalas hármashorog mérnöki pontossággal repült a nádtükörbe vezető nyílás kapujának közepébe. Aztán: semmi, vagy öt percig. Akkor azt láttam: megremeg az úszó antennája, egyszer, kétszer, háromszor, majd heves, kurta rázkódás után hirtelen elmerül. Imre akkor már állt a dióhéjban és keményen bevágott. A nádtükör kapu­jában burványlani kezdett a víz, mintha egy tengeralattjáró kívánna felszínre emelkedni. Elállt a lélegzetem, olyan izgalmas látványban lett részem. A zsinór hol jobbra, hol balra indult cl Imre botjának végén, aztán… egyszerre jókora ezüstös test pattant a víz fölé. „Hűha!” dobolt a szívem: „Mekkora csuka, a hétszenvedésit!” A jószág pedig akkorát ugrott, mint egy dühödt bakkecske, vagy egy díjugratás paripái az akadályok fölött. Esküszöm, méter magasra is fölpattant! Imre fél szemmel rámsandított, aztán valamit babrált az orsóján, kerepelést hallottam, mint a háborús filmek géppisztolyainak kattogását; a zsinór vészes sebességgel pergett lefele, aztán a hal meg­állt. Akkor Imre tekerni kezdte az orsó karját, én meg őszinte áhítattal bámultam tevékenységét, s fülem száraz szivacsként itta közben elej­tett félmondatait. „így kell bevágni!” „így kell fárasztani!” „A zsi­nórnak sohasem szabad meglazulnia!” Én meg elfúló lélegzettel nyögdécscltcm, áhá, igen, igen, persze! Aztán… odakerült a csuka a dióhéj mellé.

  • Szákold meg! — fújtatott Imre. Én úgy nézhettem rá, mintha azt kérte volna tőlem, ugyan fordítsak már le japán eredetiből egy novellát: fogalmam sem volt róla, mi is lehet az a bizonyos szák, és mit és hogyan kellene csinálnom vele. Imre közben, megfigyeltem, botja hegyét megemelve, feszülő zsinórja végén kiemelte a csuka fejét

30

a vízből. Láttam, a krokodilpofájú dühödött szemrehányással figyelt bennünket. Imre megunta bávatag értetlenségemet, lenyúlt fél kézzel a szikjáért és elegáns, könnyed mozdulattal kiemelte a csukát. Amikor kiszabadította a merítőháló rabságából és kisfogójával kiszedte a bala­toni cápa szájpadlásából a hármashorog szárát, óvatosan megemeltem. Olyan nehéznek tűnt, mintha ólomból lett volna.

  • Olyan négykilós lehet a kicsike! — mosolygott rám Imre cs én abban a szempillantásban éreztem meg: elvesztem. Hogy belepusztu­lok, ha én^is ki nem foghatok egy ilyen felségesen szép halat! Drága barátom, az én bűnre vivő Luciferem, némán rám nevetett, mert mondattanul is mindent értett. — Megpróbálod? — kérdezte és a kezembe nyomott egy másik csukázóbotot, és a drillingjére feltűzött egy másik kishalat.

A második bot horgát is ő dobta be először a kiszemelt helyre, a nádtükör dcltavidékérc. Imre ismeri a vizet, pontosan tudja, hol lehet csukára számítani. Szerintem a kőkorszakban is cl tudta volna tartani luilfogással a családját vagy akár az egész hordát!

Várakozás. Kigúvadó szemmel figyelem az úszó kiálló fehér anten­náját. Semmi. Ki is fejezem aggályomat. Nos, hadd közlöm: első mesterem „harci készültség*’ állapotában szűkszavú s „enyhén” go­romba. Az a véleménye, beszélni a Nemzeti színpadán kell és nem horgászás közben, a dióhéjban. Megmondta magyarán, mit ne csinál­jak, s hozzáfűzte, majd jön a hal! Abban a pillanatban megremegett az én úszóm vége, de úgy ám, mintha izlandi gejzír készülődne kitömi alatta, majd viharsebesen eltűnt a víz alatt.

  • Suberints be neki! — kiáltotta Imre, éa meg fölpattantam és „csekélyke” kilencven-valahány kilómat beleadva, „besuberintot- tam”! Hanem: nem tudtam elképzelni, mi lehet a zsinór végén? Elsüllyedt fátörzs? Háborús repülőgéproncs? Olyan nehéz, mintha egy zsák homok lógna rajta! És —jaj nekem! — egyszerre megeleve­nedik a súly és vadul húzza a zsinórt, de még a botot is ki akarván rántani a két kezemből.

– Te… ez… ez… elakadt! — lihegtem kétségbeesetten.

  • Rossebet! — fakadt ki Imre, mert ebben a pilanatban az Ő úszója is hadi táncba fogott, s eltűnt a víz alat:. — Húzd magad felé! Tekerd az orsó karját! Feszüljön mindig a zsinór, mert leszakad a halad!

llát… én meghúztam, mint a házgyári daru a panclfalat: tekertem az orsó karját. Indult volna a csuka, jobbra-balra manőverezni, de én nem engedtem: irgalmatlanul húztam a csónak felé. Gondolt egyet

31

a halam és jött, mint a veszedelem. Egyszer torpant csak meg, rúgott nagyot, kipattant a víztükör fölé és én… megpillantottam a víz alatti útonálló rablóvczért! Karikába hajolva repült a víz felett s úgy rázta a fejét, mint a harmadfű csikó, amelyiknek először vet a bojtár kantárt a fejére.

  • Hű, de szép! — vakkantotta Imre elégedetten. — El ne ereszd!
  • És bajlódott a sajátjával, amely kihasználva barátom figyelmének pici lazulását, Mark Spitz gyorsaságával megiramodott egy közeli hínárszig^t felé. Magamra maradtam szörnyetegemmel. Akkorát rántottam rajta, hogy majd leszakadt a feje, hiszen fogalmam sem volt a sportszerű fárasztás fortélyairól. A csukám megunta és — irány a csónakunk, mint egy torpedó száguldott felénk.
  • Imre!… Mit csináljak vele? — kiáltottam kétségbeesetten, hisz halovány sejtelmem sem volt, mi a teendő ilyen esetben.
  • Át ne engedd a csónak alatt! — sziszegte a fogai közül két méter magas barátom, de akkorra már az a hétravasz krokodilpofájú át­suhant a dióhéjunk alatt s nagyot húzott megfeszülő zsinóromon. Én is! Még kétszer megismételtük a produkciót, aztán… éles pendü- lés, a kilazult zsinór az orrom előtt himbálódzott, döglött kígyóként fityegve alá a vezetőgyűrű végéről.

Imrét rázta a méreg, s miközben szakszerűen ir.cgszákolta a saját halát, odasziszegte, mi vagyok, hozzábiggyesztve a Jancsi kereszt­nevet, amit első pillanatban nem értettem, hiszen Jóska névre hall­gatok. Csak később jutott eszembe: lovasnépek ilyen esetekben mindig a Jancsit használják. Az ő újabb csukája olyan háromkilós lehetett. Az enyém lehetett vagy öt. Akkora volt, mint egy nyugdíjazás előtt álló, elhízott állatkerti krokodil. Némán pányvázta fel Imre a második halát is. A két kötélre fűzött dög némán röhögve konstatálta iszony­tató kudarcomat, kimondhatatlan elkeseredésemet, szívettépő bánato­mat. Dobhártyámon vadul dobolt a vér. „Hát van isten?” — kese­regtem magamban, vagy fennhangon, ma már nem tudnám megmon­dani. — „Megfogtam az első csukámat, de… túljárt az a dög az eszemen és… elment!…”

Estig megfogtunk még jó néhányat. Szépeket, két-három kilós volt mindegyik. Köztük én is megakasztottam vagy hármat, de… elégedetlenül nézegettem őket, amint némán, engedelmesen vonultak utánunk a pányvafürt végén, mint egy irányított tengeralattjáró- flottilla.

33

És… mi tagadás: azóta is szívbéli szemrehányással nczck a Bala­tonra, valahányszor bemászok a csónakomba, hogy újra meg újra megkísértsem igencsak kétes értékű horgászszerencsémet: vajon, hol lehet az én legeslegelső „delfinem”, szájpadlásában Imre barátom drillingjével?

A nap valahol a látóhatár alján bujkál még a szürke felhők mögött, mikor a kis Trabant utolsót szusszanva megáll az oroszlányi tó partján.

Elsőnek a jobb oldali ajtó pattan fel és kikászálódik az egyik utas. Zömök termetén hónaljig erő guminadrág éktelenkedik, kellemetlen surrogó hangot keltve minden lépésénél. A másik ajtón a tulaj lép ki a volán mellől. Amint hórihorgas termetével megáll kocsija mellett, a jámbor szemlélőnek kételkedni támad kedve, hogy is fért be ebbe a törpe jószágba? A harmadik utas nem okoz ilyen fejtörést. Test­magasságával ő az egyetlen, aki méretarányos a járművel. A Kisember hátul utazott és így ő éri utoljára talpával az anyaföldet. A Hosszú és a Zömök még az ajtókat csapkodják, a málhán osztozkodnak, mikor ő már megindul a víz felé. Két társának ugyancsak szapor áznia kell lépteit, hogy utolérjék. Míg a leshely felé vonulnak, Zömök lelki­gyakorlatba kezd.

  • Mindig szidjátok az iparosítást, hogy tönkreteszi a vizeket. Tes­sék, itt van háromszáz hold remek víz, amit az iparnak köszönhettek!
  • Ronda — vágja el a prédikációt Hosszú. — Nézd meg, milyen ronda.

Ezzel vége is szakad a véleménycserének, mert Kisember már le­dobta hátizsákját a betontöltés aljába és szemügyre veszi a terepet.

  • Itt kell a csukának lenni, a nád végében.

35

A másik kettő úgy látszik, egyetért vele, mert szótlanul leteszik a terhet és nekilátnak a szerelésnek. A barna gumigúnyában medve­szerűnek ható Zömök a legíurgébb, most, hogy már tettekre kerül a sor. Percek alatt készen van a rövid telcszkópbottal, zsinórja végén ott fityeg egy jóképű támolygó villantó, és már próbálja is a fegyver­zetet. Beejti lába elé a bünkért, és egy rövid próbahúzással meggyőző­dik róla, hogy jól működik. Pár lépéssel felhág a lejtős betontöltés oldalára és repíti a műhalat vagy harminc méterre a nyílt víz felé. Úgy félúton billeghet kifelé a villantó, mikor hirtelen karikába haj­lik a bot.

A másik kettő még háttal a víznek szerel, nem látnak semmit. Zömök csendesen odaszól.

  • Rakjátok össze a mentőt.
  • Minek? — fordul meg kíváncsian Kisember, de akkor már megszólal a finomraállított orsó. A póruljárt csuka túljutott az első meglepetésen, és megkezdte a táncot.
  • Az apád mindenit, ez hamar ment! — zsörtölődik nevetve Hosszú, és amint az érzékeny bot a huszonnégyes zsinórral behozza a halat, már készen van a kiemelő, vidáman meríti az első vendéget.
  • Szép állat. Jó másfclcs.

Zömök gyorsfényképet készít a zsákmányról, közben a másik kettő is harcba lép. Hosszú fenekezőkészségét lódítja a nádvég irányába a sebtében kihorgászott vörösszámyúval, Kisember pedig irdatlan vil­lantókészletében kotorász.

  • Támolygóval fogtad?
  • Igen.
  • Akkor felteszem a nagy zettet. — Azzal villantóarzenáljából előkotorássza a saját készítésű termetes kanalat és szorgalmas perge- tésbe kezd a termetéhez túlméretezett acél csőbottal. A nádsarkot cé­lozza jókora dobásokkal, állandóan veszélyeztetve Hosszú fcnckcző- jét és nem is hiába. Úgy az ötödik dobás után megszólal az orsó és hajlik a csőbot. Egy csukát megint keserű csalódás ért.

Ezt a jószágot Zömök szákolja. Nagybüszkén térdig gázol a vízbe a guminadrágban, hogy ne kelljen túl közel hozni a rablót. Csinos példány. Szinte ikertestvére az elsőnek.

Most Hosszú a soros. A lazára engedett zsinór mcglibben, és bará­tunk azonnal bevág. Zömök már távolabb sétál a töltés oldalában, most Kisember nyúl a merítőért. Hosszú lelkesen fáraszt.

  • Ez már komolyabb legény!

Komolyabb is. Az otthoni mérlegelés szerint 70 cm cs 2,60 kiló.

36

  • Hal nélkül már nem megyünk haza — állapítja meg Hosszú. A guminadrág odasurrog a töltésen, együtt gyönyörködnek a hal­iján, majd pillanatok alatt kiürül egy laposüveg. Kisembernek csillog a szemüvege.
  • Szatmári szilva! Nem rossz!

Hosszú fancsali képet vág. Neki ez tabu, még hazafelé is vezetnie kell. Zömök clteszi az üres üveget és előveszi a területi engedélyt.

  • Hetenként és személyenként elvihető két darab nemcshal. A csu^améret negyven centi. Még foghatunk cgyet-cgyct. Ha ilyenek jönnek, nem is kell elővenni a mércét.

A gyors kezdet után most hosszabb szünet következik. Hosszú meg­unja az ácsorgást a fcnckcző mellett, felkaptat a töltés oldalán, és átsétál a melegvizes oldalra.

  • Hoztam egy kis mesterségesen rothasztott savanyú kukoricát, megnézem, mit szólnak hozzá a pontyok.

Zömök szorgalmasan rója a métereket a beton ferde oldalán, méter­ről méterre végigpergeti a vizet. Kisember a nyomába szegődik, míg­nem kicsúszik talpa alól a beton. Nadrágféken érkezik a víz széléig.

  • Na ebből elég! Áttérek a távpergetésre.

Ezzel fcllopakodik a töltés tetejére, és innen, tisztes távolságból tor- násztatja tovább a zettet.

Közben helyi horgászok érkeznek. Barátságosan üdvözlik Kisembert és Hosszút. Egyikük érdeklődéssel pislog a töltés végén amerikai bot­jával és orsójával hancúrozó guminadrág felé, majd fejével arra intve megkérdezi Kisembert.

  • Az a sporttárs külföldi?
  • Igen.
  • Hová való?
  • Óbudai.

A bennszülöttben láthatóan megmozdul valami, de meggondolja magát, nyel egyet és a horgaival foglalatoskodik.

Zömök a végére ért a töltésnek, most visszasétál és kibiccl Hosszúnak, aki éppen fáraszt valamit a könnyű keszegezőveL

  • Már két domolykót fogtam a kukoricával. Nagyon ízlik nekik. Közben hajlik a bot, nyitni kell az orsón.
  • Ez nem domi. Rctur lesz.

Az lett. Szép, 25 centi körüli tőponty. Éppen visszateszik, mikor Kisember riadót fúj a túloldalról.

  • Hé, a fcnckcző!

37

Hosszú és Zömök versenyt futnak a botig. A nyitott dobról szaporán fut a zsinór. Hosszú érintkezést keres, bevág és megvan a negyedik. Másfelcs ez is.

  • Na én befejeztem a csukázást. Megvan a két nemeshalam, me­gyek domolykózni.

Elrakja a fcnckezőt és végérvényesen átvonul a túlsó oldalra. Kis­ember odasétál a nád véghez.

  • Ideje is, hogy elment. Nekünk is kell élettér.

A csukáknak azonban más a véleményük. Nincs most sikere a villantónak. Kisember előveszi a villantógyűjteményt.

  • Mit rakjak fel nekik?
  • Valami bangcsali kéne — adja Zömök a jótanácsot —, úgy lát­szik, alszanak. Riadót kell fújni!

Kisember felpillant.

  • Talán blinker helyett trombitával pergessek? Nem bánom. Fel­teszem a „cseh trombitát”!
  • Hát az mi?

Kisember megmutatja. Egy néhai csillárról zsákmányolt jókora csi­szolt üveggolyó előtt propellerként pereg két összeforrasztott pettyes kanál. Nézni is rossz.

  • Egy csehszlovák sporttárstól lestem el az Ipoly-parton — magya­rázza sebtében Kisember a blinker-szömyctcgct. Elhajítja vagy hatvan méterre és kezdi csévélni.
  • Úgy húz, mint a motor.

Valóban erős a húzása. Meghajlik bele a csőbot, majd hirtelen nagyot üt. Kisember felrikkant.

  • Phii! A cseh trombita! Ez kell nekik!

Zömök szákol, megint térdig a vízben.

  • Ez is másfelcs. Úgy látszik, ez a típusmérct.
  • Ez, de nem rossz. Ezek nem agárdi bugyiik.

Már öt megbilincselt rab szomorkodik egymás mellett. Kisember átkiált Hosszúnak.

  • Bevált a cseh trombita!

Hosszúnak persze fogalma sincs, hogy milyen trombitáról beszél az indiántáncot lejtő Kicsi. Nem is érdekli. A hatodik domolykót szá- kolja, hála a savanyú kukoricának.

Közben kisüt a nap, Zömök behozza a hatodik csukát egy nagy­méretű körforgó kanállal, és ezzel befejeződik a pergetés. Kisemberrel együtt átvonulnak Hosszúhoz a melegvizes oldalra. Zömök besegít

38

a domolykózásba, Kisember pedig sügérvadászatot rendez halszelettel. Ez már csak idÓkitöltés az indulásig.

A tó felett libasorban bandukolnak a csillék. Ernyedten, erőlködve síit már a nap, mind közelebb ér a látóhatár széléhez. Lassan búcsúzni kell.

Nemsokára vidáman duruzsol a Trabant a főváros felé. Kisember szuszogva alszik a hátsó ülésen. Hosszú a volánt markolva belefigyel a sötétségbe, és anélkül, hogy levenné szemet az útról, a reggeli be­szélgetés befejezéseképpen odaszól Zömöknek.

— Tudod, ha meggondolom, nem is olyan ronda. Meg lehet szokni. I la ráérsz, a jövő héten megint lejöhetünk…

A horgász napja harangzúgással kezdődik. E hajnali harangszó azonban nem valamely toronyban, a horgász szívében kondul meg. E hívó szó nem tűr ellentmondást: a horgász kilép a ház elé és bele­szimatol a pirkadatba: mit susognak a fák? S haa gallyak szélcsendet jeleznek, fogja a horgászszerszámokat, és mint aki randevúra igyek­szik, siet a Balaton partjára.

így cselekszem én is. Csónakba szállók, s a náderdőbe vágott csa­tornán kisiklok a nyílt vízre. E látvány — több m.nt negyedszázada — ma is bámulatba ejt. Eggyé válva a tóval, a csillogó párák mögött úszkáló vadkacsákkal, fölnézek az égre és úgy érzem, nem is a tó tük­rén utazom, hanem a fcllegckcn szállók.

Befordulok a nádöbölbe, csónakomat a karóimhoz kötöm, be­szórok néhány marék főtt kukoricát, bevetem a horgokat és elkezdek horgászni, amely művelet, legalábbis jelenleg, nyugodtan semmit­tevésnek is nevezhető… Egyelőre ugyanis csend van, mintha a Hold­tenger partján ülnék. Nem is az úszóimat figyelem, sokkal inkább a nádast, hátha onnan kapok biztató jelet. Ha egy moccanó nádszál a fenéken turkáló pontyról beszélne… Ez lenne a pillanat, amikor a horgász szíve nagyot dobban, netán a vérnyomása is fölszökik. Ezúttal azonban nem fenyeget ez a veszély. Ilyen temetői csend csak hajnalban és alkonyaikor ül a vizeken.

Eszembe jut nádi szomszédom, Kovács István barátom intelme. Ott akarsz te pontyot fogni? — szállt hangja a nádas fölött, amikor

41

ezt a helyet elfoglaltam. — Én már negyven éve horgászok ezen a vizen, de azon a helyen még soha senki egyetlen pontyot sem fogott!

Kovács István kétségtelenül nagy tekintéllyel, horgászügyekben pápai csalhatatlansággal rendelkezik. Én azonban egy korábbi nyilat­kozatát is mélyen a szívembe véstem: Mindegy, hol horgászik az ember, itt mindenütt a Balaton van… Erre gondolok, s arra, hogy itt tán csak azért nem fogtak eddig pontyot, mert meg sem próbálkoz­tak vele. Ültem én már a Balaton nádasaiban másutt is, hetek hosz- szat egyeden kapás nélkül, valóban mindegy, hogy hol kísérletezem.

Idom van bőven. A horog bevetve, számba veszem régi barátaimat: i nádszálakon ringatózó rigókat meg a cinkéket, a légben kerengő sirályokat, a vadkacsákat meg a pézsmapatkányokat, s ellenségeimet: . halivadékra vadászgató vízisiklókat. Itt van mindenki, csak éppen i jiontyok hiányoznak. Kovács István is megmondta…

És ekkor megbillen az úszóm. Nem vágja magát hanyatt, nem is merül el. Éppen csak megbillen. Ám tűnődésre nincsen idő. Ha az úszó megmozdul — ég és föld meghasadhat —, be kell vágni. S máris érzem, hogy a horgot nem holmi keszeg vette föl, halam már bent csörtet a nádasban. Elérkezett a nagy pillanat, botom félelmetesen meghajlik, nagy ellenféllel van dolgom.

A nagy ponty bámulatos erővel küzd az életéért. Egyelőre nem­hogy húzni tudnám, örülök, ha a nádasból valahogy kicibálhatom. A zsákmánynak még a színét sem látom, csak a földúlt nádas, az örvénylő hullámok s a messze hallható csapkodás jelzi, hogy mekkora küzdelem folyik. Hallják ezt a szomszédok is, s máris röpköd a kiáltás mindenünnen: — Megvan?

  • Még nincs! — s tovább folyik a küzdelem. Hiszen hol vagyok én még a szákolástól. A botom törhet, a zsinórom szakadhat, lcakad- hat a hal a horogról. Ez a hal még nem az enyém.
  • Megvan? — A hal most az ellenkező oldalra tör ki, de a nádas- Ixil sikerült kivonszolni. A beszedett zsinórt a jobb öklömre tekerem, .1 kötélhúzás most már itt folyik előttem a nyílt vizen. Úgy látszik, •i horog jól akadt. Csak a zsinór tartson ki.
  • Megvan? — zeng a kérdés már türelmetlenül. .Ám nekem nem sürgős a dolog, a hal fáraszt ás igen nagy élvezet. S amíg a ponty meg nem adja magát, úgysem lehet kiszákolni. Tovább viaskodunk. A hal, még mindig a mélyben, már itt csapkod a csónak körül. Míg végre megpillantom az áldozatot. Aranyló teste első ízben csillan meg a hullámok között. Gyönyörű látvány, amint ívben meghajolva újra < kimerül. Ez azonban már a végküzdelem.

43

  • Megvan?
  • Még nincs! — kiáltom bele a világba, társalogni nem érek rá. Számtalan ponty szökött már meg a szákolás pillanatában, de még a csónakból is kiugorhat.

Halam most kezd elcsendesedni, az élethalálharc kimerítette. Jobb öklömön gubancba tekeredve a sok zsinór, a hosszú botot a derekánál fogom, csak ekkor nyúlok, reszkető bal kezemmel, a merítőszákért. Fölállok, a szákkal alámerítek. Most már közel, de még most sem biztos a győzelem. S ekkor újra hallom: — Megvan?

  • Talán! — a hangom rekedt. A hal ekkor bukik bele a szákba. Leteszem a botot, s a szák fémpcrcmét két kézzel megragadva a halat a csónakba emelem.
  • Megvan?
  • Meg!
  • Mekkora?

Bánom is én, hogy mekkora. Szép nagy! A szák a két térdemen, benne a hal a csónak fenekén. Addig ki nem veszem a szákból, amíg föl nem kantározom. Előbb azonban pihenjünk egyet. Reszket a kezem, alig találok bele a horgászzsákba. Kezemben a mérőszalag, így bámulom a pontyot és gyönyörködöm benne. Az öreg Halász bámulhatta így a csónakjához kötözött kardhalat; miként Horatius írta egyszerre gyűlölettel és szeretettel: „Még soha életemben nem láttam nálad szebb, nálad nagyobb, nálad nemesebb jószágot, test­vérem!”

Bámulom, akár valami tcstvérgyilkos. Elérzékenyülvc, de nem any- nyira, hogy a szabadságát visszaadnám. Kifújom magamat, aztán folytassuk a munkát. Kiszálazom a zsinórt a szájából, kiveszem a horgot. Aztán a vastag zsinórt a kopoltyúin átfűzve a homlokán csomó­ra kötöm. így, rabszíjra fűzve mérem meg. A súlya pontosan hét kiló, a hossza 63 centiméter. Aztán tovább nézegetem, úgy fekszik előttem, mint a híres antik szobor, a Haldokló gallus… S azóta aranyhalként úszkál emlékeim akváriumában.

Már vagy hatodszor csapjuk végig a sort a Szabolcs alatti nagyka­nyarban, és még mindig semmi.

Jánosnak induláskor támadt a korszakalkotó ötlete, hogy ma néz­zük meg a „vinklit”, ahol csaknem derékszögben fordul a Tisza. Lapos oldalán hegyes csúcsban hordta össze a finom homokzátonyt, de a mély oldal…

  • Kérlek szépen, ott olyan gödrök vannak, hogy kevés lesz a zsinórunk — csigázza szegényes kedvemet.
  • De kegyetlen messze van — aggodalmaskodom —, benzinünk meg alig maradt!
  • Nem baj! Majd a sorok között evezünk, csak oda-vissza kell a benzin.

Megnyugodva, de nem túl nagy lelkesedéssel indítom a motort, és már a Fecskés partnál gyilkolom Jánost: Maradjunk itt. De hajtha­tatlan. A Fecskés hosszú szakadékos part a bakai szakaszon, jó har­csáshely. Mély húzós vizek, a fenék tiszta márga, milliárdszámra lakik benne a kérész. Valamelyik nap is fogtunk vagy négy harcsát, pedig akkor nyomorúságunk hajtott ide. Úgy feltámadt a szél tíz óra körül, hogy csak itt a magas part szélárnyékában tudtunk hangot kihozni a fából. Fogtunk is I

  • De milyet? — néz rám János. — Tollscprút! Légy csak nyugod­tan, meglátod, nekem lesz igazságom!

45

Jánosnak az egy-két kilós harcsa — toliseprű. Egyszer meg hatalmas, háromnullás kampójára egy aféle negyvendekás kapaszkodott. Nagy­harcsához illően bevágott neki, majd közölte, hogy nagy volt, de elment. Végül kidugta fejét a vízből a csutaknyi apróság. Akaratlanul hahotázni kezdtem, mondván, hogy milyen lehet a kicsi, ha ez nagy. Bárgyú képpel operálta le a miniharcsát a horogról, majd mindkettőn­ket dorgálni kezdett:

  • Látod, a bácsi hogy lebecsül téged? Neki csak a tízkilós a harcsa! Te most csak kis tepertő vagy, de ha ilyen mohó vagy, soha nem leszel nagyharcsa. Látod, most is kitöredezett a zubikád.

Aztán szinte babusgatva, kopoltyúját figyclgctvc, markából engedte vissza a kis telhetetlen jószágot. Ilyen volt János.

Látom, hogy hajthatatlan, így tovább rójuk a folyamkilométcrckct. míg végül az egyik kanyar után kibújik előttünk a tokaji tv-torony. Megérkeztünk a szabolcsi nagy kanyar elejére. Tiszta a víz, szép az idő, tökéletes szélcsend.

  • Ilyen időt rendelt nekünk az orvos a kuttyogatáshoz — szellc- meskedik János, majd a nagy tárolóorsóról húzni kezdi a százas damilt. A túloldali part visszaveri a durva racsnihangot. Aztán az előkékkcl babrál. Már a harmadiknál tart, mire egy végre megnyeri tetszését, azt köti fel akkurátusán. A csónak közben hangtalanul siklik a kanyar belsejébe. Billent vagy kettőt az evezővel, keresztbeállítja a csónakot a folyásra, s szemével int, hogy kezdhetjük.

Most kuttyogatókat próbál, végül a legkisebbnél, egy csipogó hangú fánál állapodik meg. János rengeteg kuttyogatót csinál, ellátja bará­tait, ismerőseit, néha még rendelésre is farag, de a saját fái mindig öregek, barnák a használattól, meg attól, hogy használat után mindig rongyba csavarja őket. Ha kérdem, azt mondja, hogy’ meg ne sérül­jenek, ki ne száradjanak, ne repedezzenek meg.

Mintha rongybabával játszadozna, úgy pelenkázgatja most is a fákat, míg kezébe jut a kicsi. Ismerem ezt a fát már vagy öt éve. Kicsi tányérja igencsak viharvert. Szinte körbe-körbe csipkés. Ha jó idő van, mégis ezt veszi mindig kézbe. Egyszer a bereeli füzesben ütöttük, amikor egy igencsak kemény legény akaszkodott horgára, és mint ilyenkor mindig, most is vízbe dobta a fát, hogy a fárasztás izgalmai közben agyon ne tapossa a csónakban. Sokáig tartott a küzdelem, a hal minket felfelé, a kuttyogatót a víz meg lefelé vitte. Miután mcgszákol- tuk zsákmányunkat, látom, hogy János szeme úgy forog körbe, mint a ringlispil. A kuttyogatót kereste. Kóboroltunk utána vagy félórát, de nem találtuk. Keményen el volt keseredve, kipróbált vagy három

4€>

másikat, de csak nem szóltak kedvére. Nemsokára abba is hagytuk a „muzsikálást”. Lefelé indultunk, János a csónak elejébe ült, hogy jobban lásson. Végül a tett színhelyétől vagy három kilométerre egy­szerre csak felugrott, mutatta, merre menjek. Aztán én is megláttam a végtelen Tiszán libegő pirinyó fejű fát. Olyan boldogan szedte ki, törülgette nagy gonddal, mintha valami kincset sodort volna elé a kiszámíthatatlan szerencse. Nem is álltam meg szó nélkül:

  • Mit töröd magad ezután a kis vacak után? Ócska is, redves is. Annyi újat csinálsz magadnak, amennyit akarsz!

becsmérlően nézett végig:

  • Ilyet nem lehet csinálni még egyet! Minden fa más! Olyan mint az ember, kérlek szépen!

Mondom, most is ezzel a fával kezdi. Kifelé alig van hangja, csak pityereg. János szerint lefelé adja a hangot.

  • Ütheted ezeknek a nagydobot is — kesergek, amikor már vagy hatodszor eveztünk fel és kezdtük újra. — Menjünk valami más helyre, de csak felfelé, mert ha elfogy a benzinünk, akkor evezhetünk 1
  • Légy nyugodtan, kérlek szépen! Itt vannak a harcsák! Vagy te nem figyeled a harcsagyöngyöt? Meglátod, nekem lesz igazam!
  • Igenis! — mondom katonásan, mert látom, hogy úgyis hajt­hatatlan.

A víz valóban mély, meg szeszélyes is. Átlagban is van húsz méter, de helyenként talán harminc is. Percenként merjük a feneket, de mindig más. Be is vágok vagy háromszor, mikor az ólom váratlanul földet ér, s akadozik. János is így jár néhányszor, csak ő nem vallja be. Mindig úgy tesz, mintha kapása lett volna, fejcsóválva igazítja a ló- tetűt.

Mondom, már hatodszor ereszkedünk, amikor újra csak a fenéken húzom az ólmot. Felszedem a zsinórt a csónakba — innen könnyebb leereszteni, mint a brekegő orsóról —, aztán a bogarat megigazítva újra engedem lefelé, de az átok vastag zsinór akkora gubancot vet, hogy most aztán bogozhatom. Vagy négy-öt méternyi csünghet a vízbe, a többi itt előttem, egyetlen nagy halomban. Nem akarom a vízben levőt már visszaszedni, így fogam közé veszem, és szabaddá vált kezemmel bontom a gubancot. Néhány métert sikerül kibogozni, azt leeresztem a többi után, de a zsinór újra a fogam között van. Mélán babrálgatok, amikor egyszer csak valami húzni kezdi a feje­met a víz felé. Szokatlan érzés, reflexszerűen erősebben ráharapok a nyolcvanasra, amikor hirtelen átfut az agyamon, biztos harcsa van a horgon. Húsz méternél mélyebb vízben, itt a csónak alatt pár mé-

47

térre. Most mit tegyek. Fogaim már majd kihullanak, nyakam a víz fele görbül, már nem bírom tartani. Nincs más megoldás, cl kell ereszteni.

Hirtelen kinyitom fogaimat, mire a hatalmas gubanc a számhoz, majd a vízbe csapódik és eltűnik. Elkapom a zsinór vegét, érzem, hogy a harcsa igencsak húz, közben — valahol a mélyben — pattog a nagy gubanc. Megszalad és megáll.

János is látja a meg-mcgszaladó zsinórt, kárörvendve sunyit:

  • Oldja már a harcsa a bogot!

Végre mégiscsak clcsendesedik, a zsinórnál fogva édesgetem köze­lebb.

Na, mit szaporítsam a szót, feljön végre a gubancrabló, öt-hat kilós­nak saccolgatjuk. János emeli be. Temérdek nagy merítőjében a tíz­kilós is könnyedén elfér.

  • Ugye mondtam, hogy nekem lesz igazam. Van itt harcsa.

Aztán ül szorgalmasan tovább, de tanulva esetemből, egész magasra emeli a horgot.

  • Itt kalamolnak a harcsák kétölnyire a csónak alatt — szűri le a következtetést.

Én a számat törülgetem. Megcsúfolt fogam igencsak vérzik, de ki bánta ezt meg öt perccel ezelőtt. Most szaporán öblögetem langyos Tisza-vízzel, nyomkodom, aztán a gubanc kibogozásához kezdek. De most már nem engedem vízbe a horgot. A gubancot azonban úgy összehúzta a harcsa, hogy hamarosan beleunok. Majd odahaza oku­láréval meg valami szerszámmal könnyebb lesz. Másik orsót teszek fel, tartalék mindig van nálam. De délutánig semmi. János fog ugyan vagy hármat a magasan járó különcökből, de csak „tollscprűk”. A három ha van öt kiló. Az enyém egyedül annyi.

A nap már a tv-torony csúcsánál leskelődik, rövidesen elbukik a tokaji hegy mögött. János is rámol, újra rongybabázik a kuttyogatók- kal, majd a lótetűs dobozt bugyolája gondosan nedves ruhába, mi­előtt a csónak ülése alá tolná.

  • Na, ma nem nagy kárt tettek benne a harcsák — mondja.
  • Inkább a girbe-görbe fenék — válaszolom —, láttam, hogy Te is bevágtál vagy hatszor a földnek!
  • Észrevetted? — lapít János.

Visszaindulunk. A harcsák a csónak fenekén csúszkálnak. A guban­cos harcsa, minél tovább nézem, annál szebb. Van az hat kiló is, saccolgatom magamban. Már közeledünk a Fecskéshcz, amikor János újra megszólal:

48

  • Kérlek szépen, amikor ott gubancbontáskor egyszercsak hirte­len leejtetted a fejed, azt hittem, elbóbiskoltál!
  • Inkább akkor ébredtem fel — válaszolom.
  • Neked azért jó napod volt ma, Pista bátyám!
  • Miért gondolod, Jánoskám?
  • Hát fogtál egy jó kis pundrát, meg aztán még kerestél is külön vagy ötven forintot!
  • Hogyhogy kerestem még ötven forintot?
  • Mert annyiért húz a Szepsy doktor — derül az arca.
  • Nem húzta ki — mondom —, csak megmezgatta. Majd megerő­södik!
  • Kérlek szépen, az első fognak nincsen gyökere. Ha az meglötyögő- södik, annak már kampec! Meg aztán láttam, elég tűrhetően vérzett!
  • Tűrhetően — hagyom rá, aztán nyelvemmel illesztgetcm sérült lapátfogamat, bizony tűrhetően mozog is meg fáj is. Lehet, hogy’ Jánosnak lesz ebben is „igazsága”.

Kikötünk a stégnél. János gyorsan elmondja a feleségemnek fogam megcsúfoltatásának drámai történetét, úgy ahogy tőle megszoktam, színesen és tragikusan.

Nejem a fogamat nézegeti, mozgatja, majd gyorsan kamillateát főz, azzal kell öblögetnem. Kenyeret az uzsonnánál persze nem tudok harapni, apró kockára vágom, mint a fogatlan aggastyánok. János ezalatt hazakészül. A motornál ügyködik, amikor megkérdi:

  • Holnap hánykor?

Kiköpöm a keserű kamillát, utána válaszolok:

  • Hánykor? Hát ahogy szoktunk!
  • ötre itt vagyok — nyugszik meg. — Benzint szerezz, Pista bátyám!

Feleségem hosszan néz a pöfékelve távolodó kis motor után.

Jánosnak lett igaza!

Néhány hónap múlva — jól emlékszem, hiszen Szilveszter éjsza­káján történt, óvatlanul ráharaptam egy ünr.epi szendvicsre meg­csúfolt fogammal. Ki is fordult abban a pillanatban.

Na, mondom, ez az év is jól kezdődik!

Megspóroltam ötven forintot.

Annyiért húz Szepsy.


a veresegyházi tavon

Most mit csináljak?… Már messziről látom Pált. Ott áll a helyiér­dekű utolsó kocsijánál cs idegesen szívja cigarettáját.

Tegnapelőtt este beszéltük meg ezt a kirándulást. Tegnap dél óta a légnyomás egyre csökkent, s ma hajnalban is, amikor a baromé­ter üveglapját megütögettem, egy teljes millimétert esett. Szóval, dep­resszió, déli szél, melegedés, szerencsétlenség. Kár is elindulni. Ma aztán igazán nem lesz kapás. S most megmondjam ezt neki?…

Boldogan üdvözöl, csupa izgalom, arcán a horgászás minden örö­mének előérzete.

Elvegyem a kedvét?… Nincs szívem hozzá. Induljunk útnak.

Ma hiába kötök ki majd sorra régi meghitt helyeimen, nem lesz kapás. Az úszó mozdulatlanul ágaskodik majd. Hányszor jártam már így, csakhogy akkor még nem tudtam, mily varázslat ejtette meg úszómat…

Ma már tudom. A déli szél az oka, a légnyomásesés.

Lcszállunk a vonatról, lesétálunk a vízhez, belépünk az uszoda mel­letti kiskapun. Pálra nézek. Látom, őt is elbűvöli a kis tónak varázs­latos szépsége, idillikus hangulata.

Jobb kéz felé esik a nagy tisztás, mély vizével, parti nádasával. Jegenyesor veszi körül a tavat. A jegenyék tövében apró kis házikók. De ha csónakoddal a nádas felé indulsz és beveszed magad a nádak rengetegébe, egyszerre csak úgy érzed, mintha egy ősvilágból vissza­maradt parányi kis szigeten járnál. Eltűnnek a házikók, egyedül vagy.

51

Úszó zsombékok vesznek körül. Csapást látsz a nád szélén, eveződdel szctnyomod a zsombékot: kis tengerszemen találod magad. Itt a nád a víz színéről nő ki. A zsombck vékony úszó földrétege alatt 1—2 méteres vízmélység. Kitűnő búvóhelye ez a halaknak, árnyékot adó, hűvös búvóhely.

Csónakba szállunk. Előbb az 5-, 6-, 7-es helyeket szórom meg kuko­ricával, majd a nagy tisztásra evezünk, és sorra fölkeressük az 1-, 2-, 3-, 4-es helyeket. Csak néhány szem kerül mindegyik helyre, hiszen az egésznek úgysincs sok értelme, kapás ma nem lesz…

Tulajdonképpen ma nem is érdemes pontyra szerelni. Egyik szer­számomat mindenesetre süllőre állítom be, apró halat fűzök rá. Itt a mélyebb vízben, a hínár és vízililiom ág-bogai között tanyázik a süllő. Még csukakapásra is számítani lehet.

A 4-es helyen kezdjük el a horgászást. Romantikus horgászhely ez. A csónakot vízililiomok veszik körül. A meder felé sűrű hínármező húzódik. A part felé két-három méter széles szabadvizű csatorna vonul végig. A part mellett négy-öt méter széles nádas és zsombékos sáv, amelynek víz felőli szélét éles hasadékok csipkézik.

Pál egy’ ilyen szakadékba igyekszik pontyozóhorgát bejuttatni, én háttal ülök neki és a hínár tövében süllőzöm.

Fél órája ülünk már itt. Persze semmi sem mozdul.

Egyszerre csak a hátam mögött vad kalimpálás. Megbillen a csó­nak. Hátrafordulok.

  • Mi az, mit csinálsz?
  • Kapásom volt — kiáltja izgatottan Pál. — Gyönyörű, felfektetős pontykapásom!
  • Ne viccelj! — mondom — ma nem lehet pontykapás. Nézz a fákra, déli szelünk van, légnyomásesés. Csak nem beszéltem eddig róla. Nem akartam teljesen elvenni a kedved.
  • Csak nem gondolod, hogy önmagam is becsapom! Szép kapá­som volt, egy pillanatig éreztem is a halat, de leszakadt — crősködik.

Gyanakodva ránézek. Tréfál velem? De hátha mégis kapása volt? Végre is mit jelent egy kapás?! Az még nem dönti meg a szabályt…

Azért most már én is összeállítom a másik felszerelésemet. Gyanús az egész dolog-

Fél óra múlva átevezünk a 3-as helyre. Itt 1,60 méteres eresztékkel kell dolgozni. Pál a zsombék sarkát célozza meg, én meg a jobb oldali öböl közepére pályázom. Az első dobás nem sikerül. Messzire helyez­kedtünk cl a nádtól, nagyobb lendületet kellett volna vennem. Végre ott vagyok a zsombék tövében. Úszóm peckesen ágaskodik a víz

52

••/.íné föle. Most Pál küszködik a távolsággal. Parányi súllyal bizony nehéz ekkorát dobni.

Az úszómra nézek… Mi az, fekszik a vízenr. Megragadom a bo- lot… az úszó lassan megindul, s eltűnik a zsombék alatt.

Majdnem elnéztem!

Milyen veszettül húz! Méterekre beszaladt a zsombék alá, jjedig mögötte, egészen a partig sűrű nádas terül el. Ha oda beveszi magát, iiirnthetetlenül elakad. A botot egészen a víz színéig nyomom le, nn’tg így is érzem, hogy a zsineg a zsombék alsó felületét súrolja.

Végre irányt változtat a hal. Bal felé tart, Pál úszója felé… most

  • térte a ritka nádszálakat, kijutott a nyílt vízre, még néhány magános nádszál, valósággal kaszálja azokat. .. még egy méter… t

Kint van a nyűt vízen!

Pál már beszedte a horgát, így nem akadtunk össze. Nagy erővel húz a hal. Most megint veszedelmes a helyzet. A mederben magános hínárszigetccskék terülnek el. A halat még egy pillanatig sem tudtam .« víz felső rétegeibe tornászni. Konokul a fenéken vonul. Hopp… most elérte a hínárt. Egy roppanás, jaj… nem, csak a hínárcsomó szakadt ki.

Megpróbálom magasabbra emelni. Csak annyit érek cl, hogy irányt változtat és a zsombék fele húz. Nagyobb darab lehet. Alig bírom megmozdítani. Vagy talán csak kisebb ponty, de kívülről, az oldalán akadt cl és azért jön ilyen nehezen, mert keresztbe húzom? Igen, ez valószínű, hiszen nem hihető, hogy déli szélben, légnyomás-

  • sükkenés alatt komoly kapás legyen.

Még hosszú percekig tart a fárasztás. Egyre valószínűbb, hogy olda­lán akadt el a hal, olyan furcsán védekezik. Aztán egyszerre nagy örvényt vet és megpillantjuk. Hatalmas, kövér tükörponty. Még néhányat bukfencezik. Pál alámerít.

Megnézem a horgot: a hal szájában van. Lemérem a súlyát: 5,70 kg-os.

Pál a botjához kap. A bot meggörbül, a hal kilő a nyílt vízre. Pál halat fáraszt!

Mi történik?…

I liszen itt kapások varrnak!

Előszedem a légnyomásmérőt, megütögetem. Csak nem megy fel- i« l>b a mutatója. Megmártom a vízben az ujjam, feltartom a levegőbe, dél felől érzem a hűvösséget. Semmiképpen sem értem a dolgot.

(Jjra bedobom a horgot. Pál még fárasztja a halát.

53

Megint kapásom van! Egyszerre fárasztunk. Ez kisebb lesz. Percek alatt kiemelem. 1,80-as. Rövidesen Pálé is a kiemelőben pihen. Ez már nagyobb, 3,30 kg-os példány. Derekasan verekedett.

Egy órája horgászunk csak és négy kapásunk volt!

Érthetetlen, meg vagyok zavarodva.

Az elméletre gondolok, erre a szép épületre, amit évek során annyi fáradsággal építettem fel a tapasztalatok kockaköveiből és ami most egyszerre összeomlott.

Csődöt mondott az elméletem!

A 3-as helyen megszűntek a kapások.

Átevezünk az 5-ös helyre. Ez a kedvenc helyem. A víz itt csak 1,10 méter mély. A zsombék előtt ritka hínárszálak nyújtózkodnak a víz színéig éppen csak 1 méter széles sáv van, ahol a hínár nem tudott megkötni. A nádtól távolabb a hínárszálak egyre sűrűsödnek, a csó­nak alatt már áthatolhatatlan őserdővé nőnek össze.

Pál úszója még cl sem helyezkedett, amikor az enyém újabb kapást jelez. Perceken belül kövér, 3,20-as tükörponty verdesi a csónak fene­két.

Egy órán belül még két kapásunk van. Egyik hal Pál horgára kapott, súlya 2,20 kg, a másik az enyémre, de üresen vágtam be.

Pál gyanúsan néz rám. Azt hiszem, ugratni szeretne, de nincs szíve hozzá. Látja, hogy egészen le vagyok törve.

Légnyomásesés, déli szél az egyik és öt ficánkoló ponty a mérleg másik oldalán. És egy elmélet, ami szétpukkant, mint a szappan­buborék.

Vagy… Várjunk csak!

Viharos gyorsasággal végigszaladok emlékeimen. Vajon a lég- nyomáscsés és déh szél mindig a ponty étvágyának megszűnését jelen­ti? Dehogy is, hiszen az eddigi tapasztalatok szerint az utolsó órákban, a frontbetörés előtti utolsó néhány órában megindul a kapás!

Hohó!… akkor itt még nincs minden elveszve. Pálra nézek.

  • Figyelj ide. Most 10 óra van. Fogadást ajánlok. Két-három órán belül csúnya kis idő fog ránk szakadni. Szél, eső és lehűlés.

Pál beleszagol a levegőbe, pillantását körüljártatja a ragyogó ég­bolton, aztán kissé bizalmatlanul nyilvánítja a véleményét.

  • Hát nem éppen olyan az idő.

Én is körülnézek. A déli szellő változatlanul fújdogál, és az ég, kékjét egy parányi felhő sem töri meg. Nem sok jel mutat arra, hogy itt hamarosan változás készül.

54

Pedig nem lehet másképpen. Ez az egyedüli megfejtés. így volt ez a legutóbbi velencei-tavi kirándulásunkon is. Délután 2 órakor tört ránk a vihar és már 11 óra tájban megindult a kapás.

Most egy órát töltünk el a 6-os helyen. Nincs kapás. Fél 12-kor a 7-csrc evezünk. Furcsa hely ez. A nád sarkán alig 60 cm mély. A nádsarkon alacsony a növényzet, ez a hely csupa napsugár. Az öböl vizét majd mindig árnyék borítja. Ebben a gödörben szokott leg­gyakrabban kapás lenni. Én a sarok közelében horgászom, Pálnak jut a „pontygödör**. Úszójának vörös-fehér antennája kirikíl a zsom- bék sötétzöldjéből.

A levegő elnehezedik. Füllcsztő hőség van. Az eget is mintha fátyol­réteg borítaná. Igen, most már látom, nem tévedtem. Közeledik az időromlás. Lehet, hogy csak órák múlva ér el hozzánk az időjárási front, de már bizonyos, a mai délelőtt a depresszió utolsó óráit jelen­tette.

Pálnak kapása van. Az antenna kissé kiemelkedik a vízből, bólint egyet, aztán lassan, de halálos biztonsággal elterül a víz színén. Egy parányi mozdulat csak, s mégis annyi minden van mögötte. A szíved kalapálni kezd az izgalomtól, mert előre érzed a zsákmány vad vergő­dését.

De mi az! Pál üresen vág be. Érdekes, ma ez már másodszor tör­ténik meg.

Hű!… közben nálam kapás volt, nem néztem oda, nem látom az úszómat, feszes a zsineg. A hal felcsap a zsombék tövén, egy pillanat, máris leszakadt a horogról. Hát ezt jól eltoltam.

Gyorsan cl is hagyjuk a helyet. Nem szeretek olyan helyen hor­gászni, ahol a halakat megzavartuk. Kukoricát szórok be, majd egy óra múlva visszajövünk, addigra bizonyára megnyugosznak.

Visszacvczünk reggeli első helyünkre, a 4-esre. Az ég derült még, de a nap a fátyolfelhőkön csak bágyadtan ragyog át.

Fél óráig ülünk itt. Nincs kapás.

Most ismét a 3-ason ütünk tanyát. Pálnak azonnal kapása van. Ez a hal is nagyszerűen verekszik. Súlya 2,90 kg. Ezután hosszabb szünet. Az ég nyugat felől egészen elszürkült. Egy órakor újabb kapás az én készségemen. Ezt is sikerül kiemelni, 2,80 kg-os.

Azután pillanatok alatt, mintha ostorral vágtak volna végig a vízen, oly erővel süvít végig az első szélroham. A csónak nagyot ágaskodik a váratlan lendületre, majd mint a pányváját szakító vad csikó, odavágódik a zsombékhoz.

56

De akkorra megered a zápor is. Csak úgy porzik a víz színen. A tó- • sőfuggönybe burkolózik, eltűnnek a hajladozó fák, a hullámzó víz és a nádas, minden egybeolvad a fátyolos szürkeségben.

S hogyan válaszol a váratlan fordulatra az a két ázott ürge, aki most kccmcrcg ki a csónakkikötőnél?

Az egyik nagyon sanyarú képet vág, mint akit durván megzavartak nagyszerű játékában, a másik még furcsábban viselkedik. Vigyorog a képe az örömtől, mintha valami nagy boldogság érte volna. Dohát, akadhat olyan őrült, aki az ilyen időnek örülni tud?…

Varga Elemér bátyánk erősködött, hogy r.e keljünk át a Tiszán, menjünk a Centerbe, erre az oldalra. Én azon a véleményen voltam, hogy meg kellene nézni odaát azt a sötét vizet, amely már többször csábított.

így történt, hogy ő a Centerbe ment Béres János patikus bátyánkkal, akinek kivételesen most jó volt a Dongója. Persze, én sem maradtam egyedül, jó öcsém velem tartott. A .,segéd” és az „inas”, ahogyan Elemér, brigádvezetőnk, elnevezett bennünket. Átkeltünk a réven, a túlsó oldalra.

Kis terepszemle után leereszkedtünk egy magas partrészen. Bár áradt a folyó, két-három bokor zöldjének hegye még kilátszott. Köz­tük csendes, mély víz. Remek, ez kell nekünk!

Egyik acélbotomra iszapgilisztát, a másikra lótetűt csaliztam. Öcsém üvegbottal, kischb horoggal próbálkozott.

A nap hétágra sütött már, de kapásunk még nem volt. Délután sem változott a helyzet. Nagy’okát aludtunk, olykor megmártóztunk a hűs vízben. A nagy hőséget még azzal enyhítettük, hogy öcsém a parti homokban „kut”-at csinált, a víz leülepedve megtisztult benne, s majdnem forrástiszta, jéghideg vizet meríthettünk belőle.

— Rosszul választottunk — mondtam öcsémnek. — Elemér már megfogta a magáét!

59

De csak tovább süttcttük magunkat, időnként jóízűcket horkolva.

Még gondolkozni is elfelejtettünk a nagy hőségben. Mert ha csak egy cseppet is észnél vagyunk, hamarább megfejthettük volna a kapástalanság rejtélyét. Megmondhattuk volna, miért húztuk ki min­dig érintetlenül csalinkat, teleragadt, nyálkás moszattal. De csak fel 7-kor jöttünk rá, este. Ekkor ugyanis a hűvösödő napszáliatban már használni tudtuk eszünket. Azért nincs kapás, mert a fenék itt tele van zöld, áradásos hordalékkal. A csali elvész benne, nem veszi észre úgy a hal, mint tiszta fenéken.

  • Eh, Sanyikám, én még megpróbálom abban a sötét vízben. Van még egy fél óránk az esti kompjáratig. Gyere te is, hagyd itt ezt a zöld poklot.

De öcsém nálam is lustább volt, nem mozdult.

  • Mit mond majd Varga, ha nem fogunk?
  • Nem fogott ő se — vígasztalt. — Kiálts majd, ha mégis lenne kapásod — szólt még utánam, amikor a sűrű bozótban keskeny csa­páson a hely felé törtettem.

Emeletes ház magasságú, simára gyalult, meredek agyagfal táton­gott alattam. A szédítő mélységben homályosan kavargóit a víz. Ide dobtam előbb a lótetűs készséget, melyen épp csakhogy megigazítot­tam a fehéresre málló, megrepedezett, aranysárga rovart. Ágasra helyeztem a botot, s a közvetlen mellette leszúrt másik ágasra az iszapgilisztás készséget raktam. Csendben várakoztam. A piros, lilás, hosszúámyékú alkony még nálam is csendesebben teregette szárnyát a vízre.

Negyed óra telhetett el, amikor bosszúságomra hajókürtbúgást hallottam a rév felől. Alig van egy fél órám, s ezt sem használhatom ki, mindjárt veri a hullámokat. Megfogadtam, ha közclcmbc ér, vég­leg kiveszem horgaimat, s elindulunk haza.

A révnél valami történhetett, éles emberi hangokat vert vissza a folyó. Mintha megállt volna a hajó. Ezt azonban csak sejtettem, pontosan kivenni nem tudtam. Kéményének füstjét nézve úgy láttam, mintha mozgott volna, máskor viszont úgy véltem, egy helyben áll.

Míg így aggódva és fürkészve a rosszkor jött távoli hajó felé tekint- gettem, egyszerre csak oldalba üt lótetűs botom nyele. Ni csak, né! Alig volt időm elkapni az ágasról, majdnem befordult a mélybe. De már nyargalt is! Jó érzés fogott el: a zsinórom 50-es volt, a horog háromnullás, s a hal, mondhatom, igen súlyos. 40—60 métert vitt le, de az 50-es zsinór már erős ellenfél nagyobb halnak is. Megállt.

60

Aztán rövid sprintet vágott ki. Aztán döcögött. Én a magasban bil­legtem, mint vár tetején a középkori harcos. Lent, a folyószűkület­ben gőzös füstölög: pompás panoráma! Mit is tegyünk most?

Mindenesetre öcsém nevét kiáltoztam. Jó lenne, ha clvinné utáni­ból a másik készséget. De sietni kell, a hajó most tényleg elindult, kürtjének búgó hangját a víz idegtépőén veri vissza. Ha ideér, nagy hullámokat fog verni.

öcsém először azt hitte, csak azért kiabálok, mert kapásom van, s őt is ide akarom csábítani. Csak, mikor felnézve látta fehér zsinóromat viftogni és ide-oda szaladgálni a széles víz felett, kapott észbe. Ész nélkül rohant hozzám.

Amit ezután csináltunk, az beillik cikruszmutatványnak is.

Öcsém előbb a másik botot rakta cl az útból. Aztán megállapí­tottuk, hogy csapdában vagyunk, nincs sehol lejárat a vízhez. A gőzös közeledett. Mit csináljunk? Vezessük fel- vagy lefelé a halat, fél kilo­métert esetleg, míg alkalmas helyet találunk? A szakadékos, sűrűn lx>zótos és kövezett parton ez lehetetlen.

öcsém határozott: innen a mélyből fogjuk kiemelni!

Lehasalt, s a vágóhorog kampóját lenyújtva a meredek falon, annak a közepe táján egy akkora kis padlatot kotort ki vele, ahol a fél lábát megvethesse. Az ív alakban meghajlott horgászbotot átvettem a bal kezembe, hogy jobb kezemmel öcsémet engedjem le a mélybe. Addig tartottam a mélység felett, míg egyik lábával az általa készített lyu- kacskában meg tudott támaszkodni, s míg másik kezével az egyetlen, kiálló, vékony gyökérszálat el nem kapta a falon. így lengett a magas­ban, a másik lábával a levegőben, hogy valamely közepes cirkusztár­saság megirigyelhette volna. Ha a korhadt gyökér kibírja, jó, ha nem, zuhan a vízbe.

— Sanyikám, ha elveszted az egyensúlyt, ugorj messze fejest a vízbe, nehogy a halunkra zuhanj! — könyörögtem neki.

A hajó most már itt volt előttünk. A „Csaba” tiszai gőzös. Sőt, a fedélzeten és kormányfulkéjében tartózkodó személyzet már észre is vett bennünket. Merész hadmozdulatunkat ugyancsak nagy kíváncsi­sággal figyelték.

öcsém, a falon lengő trapézművész, a vágóhorgot lenyújtotta a mélybe, s keresni kezdte vele ott lenn a halat. Az már ott hempergő- zött a fal mellett, miután pofáját többször kiemeltem a levegőbe. Nagy keservesen, de éppen elérte a halat A kopoltyúnyíláson háromszor is clsiklott a tüköracél.

61

  • Csak nyugodtan, nyugodtan — biztattam. Kezdett idegeskedni. Végre megemelte, de most meg a szokatlanul nehéz test lecsúszott a szálkátlan kampóról, s visszacuppant a vízbe. Ha elszakadt a zsineg! De nem, szerencsére nem vadult meg a hal, csak beljebb úszott. Fel­vettem az érintkezést, s újra a part mellé vonszoltam, öcsém most már sikeresen fűzte kampóra. Dagadtra feszült karizma, ahogy a levegőbe emelte. Csak most ne vergődjön! Akkor mindketten zuhannak! De a drága „inas” fel tudta nyújtani a nyelet, roppant fekete terhének súlyával. Megragadtam, de mindjárt áttettem a bal kezembe, hogy jobbommal öcsémet rántsam fel, s mikor felugrott a part legfelső fokára, feladtam neki a becses zsákmányt, ö, a vár fokán, mint egy jól sikerült cirkuszi szám végén, diadalmasan mutatta fel a kampón lógó harcsaszömyct a már lelkesen tapsoló hajósnépnek.

Én is bátorságra kaptam, s odakiáltottam a lassan vonuló hajótest felé:

  • Halló! Szíveskedjenek egy üzenetet átadni! A következő kanyar után, a túlsó oldalon horgászik egy bizonyos Varga Elemér nevű horgász. Mondják meg neki, hogy Zongor segédhorgász most fogott egy 15 kilós harcsát!

A kapitány szócsövet vett elő, s hangja felerősödve zengett:

  • Megértettem! Az üzenetet átadom!

S a friss barátság jeléül ő is, meg a többiek is, fehér sapkájukhoz emelve kezüket, tisztelegtek. Mi is, bőrünkből majd kibújva, örö­münkben sokáig lengettük kezünket a hajó után.

A halból készült, másnap esti horgászvacsorára Varga, a Mester is hivatalos volt. Vidám poharazgatás közben mesélte el, hogy az üzenetet miként adta át a hajó kapitánya.

  • Majd hanyatt estem a meglepetéstől — mesélte —, amikor a hajóról a nevemet kiáltozták egy irgalmatlan nagy szócsövön: „Varga Elemér horgászt keressük!” Alig mertem megmondani, hogy én va­gyok. Azt hittem, tudtomon kívül valami rossz fát raktam a tűzre, s ezért keresnek.

Ablaknál kaptak helyet, nem voltak sokan a vonaton, összebújtak, csókolóztak néha, és szótlanul bámultak kifelé.

Utazott még egy fiatal pár a fülkében, azok is összebújtak, csóko­lóztak; megoszlott a nagyérdemű közönség szíves figyelme.

Ott a fiú volt szcrelmescbb, itt a lány.

Meglátni azt egy rápillantással, ha nagy a különbség, ök nemigen veszik észre, pedig messzire árulkodik már a testtartásukban, a moz­dulataikban, az arckifejezésükben, egész magaviseletükben, kettőjük közül melyik a Nap, melyik a Hold.

  • Nézd! — mondta a lány.

Színes mértani ábrák rajzolódtak ki az élő térképre: nyíló virágok táblái egy sasadi kertészetben.

Aztán megint: zöld, zöld, zöld. A májusi zöldek minden árnyalatá­ban ragyogott a napfényes táj.

Lehúzták az ablakot, és összefont karjukkal kikönyökölve, arcukat a szélnek tartva nézték a lassan vonuló tájat.

Egy vénasszony zsémbeskedni kezdett a huzat miatt, mert túlfelől is lehúzták az ablákot. A másik fiatal pár húzta le.

  • Húzzuk fel, Bubu — mondta kedvetlenül a lány, és visszaült a helyére.

A fiú tovább könyökölt, behunyta a szemét, odatartotta arcát a szélnek.

  • Bubu, huzat van — súgta a lány.

63

Ennyit beszélgettek Fehérvárig. Mert ez is annyiban maradt, fel­húzták a túloldalon az ablakot.

Csókolóztak néha, aztán a fiú bámult kifelé, az elvonuló tájra. A lány pedig többnyire őt nézte ilyenkor is, odaadóan, szerelmesen.

Fehérvár után a fiú elment a büfébe, cs két üveg sörrel tért meg.

  • Ez nekem borzasztó sok — mondta a lány.
  • Ilyesmiben rám mindig számíthatsz, Bigyó.
  • Egyszóval ilyesmiben.
  • Ilyesmiben legkivált.
  • És még?… Milyesmiben még?

Üresjáratban beszélgettek valameddig, aztán megint csókolóztak és elhallgattak. A fiú a tájat nézte, a lány a fiút, szerelmesen.

Amikor a frisszöld lombrengetegen túl felkcklett a Balaton, a lány megkérdezte:

  • Mit gondolsz, fürödni lehet már?
  • Hogyne lehetne fürödni.
  • Nem hideg még a víz?
  • Hát aztán. Fürödni lehet.
  • Brrr…

Nézték a ködbe mosódó kékséget. A látóhatár teljesen eltűnt, mintha ott a távolban, a fák koronáján túl nem is a víztükörre, hanem a kék égre lehetne rálátni.

  • Különben süt a nap — mondta később, már Világos táján a fiú. — Estére felmelegszik annyira a parton.
  • Brrr…
  • De csakugyan. Megmártózhatunk.
  • Nem hoztam fürdőruhát.
  • Az meg minek?
  • Kultúrlény vagyok ugyanis.
  • Kultúrlény?… Kettesben minek az?
  • Meg az egész nagyközönség.
  • Kit érdekel a közönség.

Elhallgattak.

  • Megmártózunk — mondta később a fiú. — A kert végében ott a Balaton. Legfeljebb is a túlsó partról leshetnék meg tested titkait. Füredről. Egy csillagászati távcsővel.

A lány hozzásimult.

  • Szemtelen vagy, de jól áll.

Csókolóztak.

64

Aztán hallgattak, nézték a tájat, a békés, nagy vizet, amely könnyű páráival beleoldódott a kék égbe.

  • Holnap zárthelyi, és feltétlenül … — kezdte megint a lány. — Mikor jön reggel a vonat?
  • Ne is emlegesd, öt körül.

—Jujj, van vekker egyáltalán?

  • Vekker? Minek az?
  • Te, ez komoly. És ha elalszunk?
  • Bigyó! Te aludni akarsz?…

Ezt megint nem lehetett kihagyni csókolózás nélkül.

  • Iszol még? — kérdezte utána a sörre a fiú. Ez már a lány üvegje volt.
  • Egy kortyot. Elég, ha egy kortyot hagysz az alján.

Készülődtek a leszálláshoz.

Leemelte a csomagot a fiú, egy útitáskát. Közben a lány elfordult, oda sem nézve kivett valamit a retiküljéből, s lenyelte az utolsó korty sörrel.

Kihalt volt a telep, üresek az utcák. Lehúzott redőnyök, bezsaluzott ablakok mindenfelé.

Egy fehér-piros, frissen festett csónak felől fimisz szagot terelgetett a légáram.

Ahol a járda egyenesen a vízpartnak fordult, a saroktelken egy kicsi öregember permetezett; ahogy a kart billegtette, ütemesen nyikorgóit az ókori permetezőgép. Innen is, onnan is kivillantak a zöld háttér­ből a friss fehér-piros-kék-sárga színek az újonnan festett kerítésekről, teraszokról, felfordított, üzemkészen várakozó csónakokról.

Idényváró csend, mindenütt.

Vasárnap estétől péntek estéig tart ez a csend ilyenkor. Utána két nap zsivajgás, elevenség, már szinte a nyári mindennapos méretű.

Most csend volt a vízparton is. A természet nyugalmát nem za­varta sem az ember, sem a szél. Az alig fodrozó, szelíd víztükörre mozdulatlanul hajoltak rá a sárgapihés fíízgallyak.

Csupa lomb volt a telek a parton.

A tó felől az északi széltől öreg szomorúftzck lengő lombsátora védte, meg egy szétterülő, az egész eget betöltő kanadai nyár. A szőke olajfüzek, amelyeket körben a kerítés mellé ültettek valamikor, elva­dultak, s szabálytalan koronájú, összevissza hajló fákká terebélye­sedtek.

65

Tenyérnyi virágoskert maradványait meg őrizte a telek déli szög­lete az elmúlt évekből; a szomszéd fái végképp elvették már tőle a napot.

Éppen ez tetszett a lánynak, ez a csupalomb romantika.

  • Állati — mondta, cs csak nézett fölfelé, az eget mindenfelől eltakaró lombokra.
  • Tetszik?
  • Állati.

Csókolóztak. Közben a lány szeme megállapodott a nyárfa vastag, fehéres törzsén. Rovátkák voltak rajta, sorban egymás alá a héjba bemetszve, és a rovátkák oszlopa mellett cgy-cgy betű. Az utolsó három bemetszés, szorosan egymás alatt, frissnek látszott, oldalt Cs betűvel.

A fiú átölelte a nyakát, húzta magával.

  • Légy erős, Bigyó. Az öregek még nem kezdték el a szezont.
  • És…?
  • Osztályon aluli rend. Osztályon felüli pókhálók.

A típusmodem kis ház elég jól beleillett a környezet vadóc roman­tikájába. Homlokzatán a tó felől föltáskásodva a vakolat, átázások egymásra tornyozódó térképei a lábazati szegély fölött. A lapostetőn, a nyilván eltömődött esőcsatornában zöldellt a gyom.

Riadtan rebbentek ki a terasz belső sarkából, most készülő fész­kükről a fecskék.

A fiú a ház végéről egy rossz ásót hozott, és a nyelével lelökdöste az épülő fecskefészket.

  • Miért vered le? — kérdezte irtózattal a lány.
  • Látom, Bigyó, mély lelkiéletct élsz — mondta a fiú. — Nem jobb, ha most kezdenek újat? Mint nyár közepén? Amikor itt lesz a legnagyobb a forgalom?

Könnyedén dobta az ásót a nyárfa tövéhez, beleállítva egy dom­bocskába. Homokkupac lehetett, benőtte már végképp a fű.

  • No látod. Arról nem szólva, hogy teleszaiják nekem a teraszt.

Odabent hűvösebb volt, és kissé dohos a levegő.

Kopasz bútorok, mosatlan mozaik kőpadló. És csakugyan lógtak a pókhálók.

Megvetve az ágy a széles rckamién. összetúrva rendetlenül a tarka ágynemű.

De mindennél erősebb volt most az az érzés, amely elfogta őket, mihelyt beléptek a küszöbön: kettesben lenni.

Végre kettesben. Először ennyire magukra maradva, ilyen függetle­nül a világtól.

66

Csókolóztak.

Szorongatta a fiú a lány mellét, csókolgatta a nyakát, többet is akart már.

Erővel kiszabadította magát a lány.

  • Bubu, hogy lehetsz ilyen.
  • Miért milyen?
  • Együtt maradunk egész nap, nem?

-Jó.

  • És egész éjszaka…

—Jó — mondta dühösen a fiú. — Ismerem a fordulatot, ha nincs más ötleted, jó.

  • Dörmögő Dömötör — hízelgett a lány. — De majd én megbékí- iclck, rendben?

Kezdte az ágynál a takarítást, kirakta az ágyneműt a teraszra.

A seprűvel lepókhálózott, rendbe tette nagyjából a szobát, felmosta .1 kőpadlót is. Majd a konyha következett, és mire a fiú utána ment, a múltkori száraz kenyér, penészes lekvár, üres konzervdoboz, mosat- lan edény már eltűnt az asztalról.

Kipakolta a lány a táskából a magukkal hozott ennivalót.

  • Nem ennénk valamit?… Mielőtt célra törő csókjaidat folytat­nád?
  • Ronda cinikus vagy — mondta a fiú.

Csókolóztak egy rövidet, majd a lány előkészítette a kávéfőzőt, kirakta tányérra a tojást, a parizert, a fiú elé tette a kést, a felvágatlan cipót.

  • Tessék. A te reszortod.

Míg ettek, felforrt a kávé.

Fclhőzött a kellemes illat, zuhogtak befelé a fények a nyitott abla­kon. A lombok közt átszúrt a napsugár a teraszon szellőzködő ágy­neműre.

  • Mikor találkoztál te Csillával utoljára? —kérdezte a lány.
  • Fontos ez?

Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.

  • Válaszolok, ha akarod.
  • Nem akarom, ha te nem akarod.

Ami volt, nem fontos, igaz, Bigyó?

  • És ami lesz?…

Erős csobbanás hallatszott odakintről.

A fiú fölkapta a fejét, s a nyitott ablakra figyelt.

— Te…

67

Újabb csobbanások. Közel, nagyon közel. Itt rögtön a telek végében .1 parton.

  • Te… Fürdik a hal.

Máris ugrott fel, szaladt kifele.

  • Gyere. Gyorsan.

Keresztül a telken, nagyokat szökellve rohant a parthoz. A lány bukdácsolva futott utána.

  • Baj van?… Mi van?
  • Nézd — mutatta a fiú a távolodó burváryt. — Fürdik a hal.

Nézte a lány, de semmit sem látott.

-Jó vicc, hát fürdik. Azért hal.

  • Várjál. — A fiú egy parti fűz vastag törzse mögé húzódott. — Figyelj. És főleg ne mozogj.

Odaállt a fatörzshöz a lány is. Szótlanul figyelték a rezzenctlen víztükröt.

  • Kint van a dévér is — mondta a fiú kis idő múlva. — Hű, este mi lesz itt!… Figyeled? A kövek előtt.

Nézte a lány a vizet, és csak most vette észre a kő előtt, a mélyben suhanó árnyékokat. Kékes hátú, karcsú halak összevissza úszkáltak, szemlátomást izgatottan, s ahogy cikáztak, forgolódtak, mcg-megvil- lant a napfényben pikkelyük ezüstje.

—Jé, mennyi hal! — ámult el a lány. — Sosem láttam még a Bala­tonban ennyi halat.

  • Várd csak ki, majd este. Felforr a víz is.

Nem kellett estig várniuk.

Ahogy visszamentek a teraszra, a fiú gyanút fogott: valahol, távo­labb, mintha állandóan pocsogna a víz.

A szomszédos utcán kerültek odáig. Bemarta a hullám a partot azon a szakaszon, cs a napsütötte sekély öböl vize most valósággal fortyogott a nyüzsgő, vergődő halak tömegétől.

Szélen, a parti sásban apróhalak ívtak („küszők” — mondta szak­értelemmel a fiú), csillámló ezüst testecskék tömege verdesett a fűcso­mók között. Bcntcbb, a sekélyben, a dévérkcszcgcktől pezsgett a víz, mintha cgy-egy szélroham zuhanna rá.

A lány riadtan és megbabonázva nézte a vergődő halakat, csak most értette meg, mi történik velük.

  • Te… ezek egymást szeretik ilyenkor?
  • Nem tudtad… ?

A fiú nem a nyüzsgő halakat nézte; beljebb, az öböl vizére figyelt. Sokáig álltak ott a parton.

69

Valamennyi idő múlva kicsit távolabb felörvénylett a víz: hatalmas csobbanás, és egy jókora ponty zsírosán fénylő, aranybarna teste bu­kott ki a víz színére, majd szorosan a nyomában egy másik, egy kisebb. De eltűntek egy szempillantás alatt, és a következő másodpercben már jóval beljebb örvénylctt fel a víz.

  • Hű, ez megvolt négy-öt kilós — mondta a fiú. — De három biztosan.
  • És melyik volt a lány? — kérdezte a lány.
  • Ha tanultak biológiát, akkor a nagyobbik.
  • Miért a nagyobbik a lány?
  • Gőzöm sincs. Nőuralom.

Sokáig nézték meg a pocsogó dévéreket és a csomókban fetrengő küszöket a sás torzsái között.

  • És ők csak így szeretik egymást? — kérdezte a lány.
  • Hogyhogy: csak így…?
  • Hát… Csak így.
  • Túl modernnek találod?
  • Itt minden fiú szeret minden lányt, igaz?
  • Csoportszex. Olvasták a Kortársat.

Hazamenet a fiú nem ült vissza az asztalhoz.

  • Egyél csak, Bigyó — mondta. — Nemsokára jövök én.

A lány clgondolkozva eszegette a tojást meg a parizert, és azon tűnődött, milyen furcsa, hogy a halak így szeretik egymást. És éppen májusban, és ilyen egyszerre.

Étvágy nélkül csipegetett már csak, és még mindig nem jött a fiú. — Bubu I… Hol vagy?…

Semmi válasz.

  • Bubu…!

Csend.

Megrettent a lány a nagy csendre. Maga sem tudta, mitől rettent meg, olyasvalami érzés fogta el, hogy végleg egyedül maradt ebben az idegen házban, és ugyanezzel a riadalommal a szemében, kezdte keresni a fiút.

Kétszer körüljárta a házat, és percekig nem talált rá. Pedig ott állt a fiú a parton; mozdulatlanul állt az öreg fűzfa törzsénél, vasvil­lával a kezében.

  • Miért nem jössz már be — kérdezte a lány, s irtózattal nézett a vasvillára.
  • Szerzek előbb vacsorát.
  • Ne, ne, Bubu — ijedt meg a lány. — Komolyan ne.

70

  • Nem szereted a halat?
  • Az más. Most ne. Bubu.
  • Ezt bízd csak rám, jó? — mondta a fiú. — És ne mozogj, légy szíves.
  • Bubu… Most ne.
  • Épp hogy’ most. Hol van itt máskor hal, mit képzelsz.
  • Miért vagy ilyen.
  • Fogalmad sincs a helyi viszonyokról, Bigyó. És közben kihagyás nélkül mely lclkiclctct élsz. Vagy mondtam már ezt?

A lány nem szólt, nézte a fiút.

  • No, menj be szépen, Bigyó — mondta a fiú. — Szundizz egyet vagy’ mit tudom én. Megyek én is, mihelyt… — elhallgatott, mert pár méterre a parttól örvénylőm kezdett a víz.

Bement a lány a házba, gondolatok nélkül szürcsölgette az asz­talnál a kihűlt kávét.

Vonzotta az ablak, de elhatározta, nem leskelődik. Átment a szo­bába, hanyatt feküdt a díványon, amelyre már beágyazott az előbb a kiszellőztetett ágyneművel.

Vagy a szel támadt föl vagy csak képzelődött: iszapszag és halszag töltötte meg a szobát.

Szendergéséből eszmélt a nagy csobbanáira, csapkodásra, és az ablakhoz ugorva meglátta a vasvillán vergődő, földhöz szögezett halat.

Émelyegve ült vissza a díványra.

„Semmi értelme. Az egésznek semmi, de semmi értelme” — gon­dolta csak úgy, gondolatok nélkül.

Dél körül lennie kell egy vonatnak visszafele.

És ha nincs délben, hát lesz délután. Mindegy most már, eltelik valahogyan az idő. Busszal esetleg beszaladna a városba — bár annak sincs semmi értelme.

„Azt képzeli ez, leszek neki egy rovás azon a fatörzsön. És kész.”

„Én a hülye. Ha nem éreztem volna meg, de azonnal… azon­nal…” — abbahagyta, belefáradt.

Nyirkosán hideg volt a szoba, és vigasztalanul kopár; se függöny, se szőnyeg, se egy terítő, csak a csupasz bútorok, akár egy garniszálló. Sosem látott még szállodai szobát belülről, de ismerős volt mégis ez a kép, ez a hangulat valahonnan; talán regényből, talán filmről, vala­honnan nagyon ismerős volt.

Akaratlanul kifelé figyelt: csapott még egyet-egyet a hal. A vasvil­lán…?

71

Extázisbán keresi a páija azóta, eszét vesztve úszkál a part men­tén … különben emeletes bambaság ez is, talál másikat, olyan mind­egy neki, az egésznek semmi értelme, semmi de semmi értelme, az egész élet hülyeség.

Fogta a táskáját, indulásra készen. S ahogy céltalanul beletúrt, kezébe akadt a száj-spray.

Fújtatott a szájába vele, aztán vetkőzni kezdett. Dideregve le­dobta magáról az utolsó ruhadarabokat is, bebújt a kiszellőztetett, még napsugár illatú paplan alá, és hangosan vacogva várta a fiút

Jól benn voltunk már az őszben, amikor öreg barátommal, Szűcs Pista bácsival a Törökérre érkeztünk. Vonatunk kicsit korán érkezett, a tiltó mellett tanyáztunk le. Itt volt Szűcs Pista bácsi fája, egy nagyon öreg mocsári tölgy, mindig itt telepedtünk le, innen kóboroltunk, ki erre, ki arra. Pista bácsi akkor — még nyolcvan éves korában is — inkább villantózott, így először a csónakkikötőhöz ment eloldani csó­nakját. Úgy döntött, hogy a Nagytöklapust dobálja meg, én meg a zsadányi végen akartam szerencsét próbálni. Volt néhány kishalunk az induláshoz, így komótosan pakoltam a hajnali derengésben, amikor pontosan a nagy fával egy vonalban igen jó rablást hallottam. Na ezt megnézem — határoztam el —, így megváltoztattam eredeti szándékomat, ott maradtam a fa alatt. Felszereltem, lassan már vilá­gosodott, és már láthattam is a területet, ahonnan az előbbi rablást hallottam. Előttem néhány méternyi töklapu sor volt, elérhető dobás­távolságra. Kis idő múlva a rablás — most már láthatóan — megismét­lődött, spriccelt a kis hal, himbálózott a nagy töklapulcvél. Ide dob­tam be első horgomat, majd a második szereléséhez kezdtem.

De ni csak! Húzódni kezd a zsinórom a víz irányába. Keresem az úszót, de bizony nem találom! A csuka már meg is fogta a horgot, befelé haladt vele a túloldali vízinövényes irányába. Kézbe a bot, a zsinór folyamatosan csúszik ujjaim között, végre itt látom az időt a bevágásra.

73

Jól jelzi a bevágást, rögtön fordul is egyet, oldalirányba indul. Nem kell túlzottan erőszakolnom, hiszen csak a túloldali gazos rész veszélyes. Lassan veszít erejéből, nemsokára partra is kerül. Nagy öröm az ilyen kora reggeli szerencse, hiszen akárhogy nézem, jóval több, mint kétkilós. Komótosan szedem elő a csukafclfűző villany­drótot, megkötöm szépen a nyakán, jó hosszúra engedve kikötöm a nagy fa közelébe.

Kis idő múlva előkerül Pista bácsi is a csónakkijárónál, elég soká tartott, míg kihányta a vizet a csónakból, és indul a Töklapus felé. Amint mellettem elhúz, délcegen dicsekszem szerencsémmel. Az öreg elismerően bólint, s mindjárt nagyobbakat húz az evezővel.

Újracsalizom a horgot, újra bedobom, majd keszegezni kezdek. Szűcs Pista bácsi fája alatt könnyű keszeget fogni. A hatalmas tölgy ágai messze beérnek a víz fölé, mindig pereg le arról valami apró bogárság, így hamarosan ezzel is beteltem. Kisüt a késő őszi nap, így leheveredek a nagy fa tövében.

Van időm gondolkozni. Milyen is a világ? Más vizeken korlátozá­sokat vezetnek be, dúl a velencei-tavi vita, a Balatonon meg a stég és karóerdő miatt alig található már horgászhely, én meg itt heveré- szek nyugodtan az öreg mocsári tölgy tövében. Senki sem nyaggat, senkinek sem vagyok útjában. És nincs útjában a sok fatulajdonos másnak sem. Mert itt minden valamire való horgásznak saját fája van. A legrangosabb persze a Pista bácsié. Nemcsak azért, mert Ő volt az egyesület alapító elnöke, azért sem, mert jó néhány évtizede járja már ezt a csodás víziparadicsomot, hanem főleg azért, mert csaknem egyidős az öreg tölggyel. Az öreg tölgy fajtájának óriása. Biztosan — valaha a tiltó építése idején — idepottyantott valami madár egyetlen szem makkot, befedte a tavaszi ár finom homokkal, tőzeggel, nedvességről a pár méterre levő Holt-Bodrog gondoskodott. Megfogant, megerősödött, nőtt, senki sem háborgatta. Van vagy százéves. Mennyi élményről beszélhetne. Törzse ma már olyan, hogy négyen sem bírjuk körülémi. Öreg gyökereinek egy részéről a gyakori áradások lemosták a homokot, iszapot, most úgy állnak a csupaszon maradt deréknyi gyökerek, mint a görcsösen markoló ujjak. Megragadták a telcvénydús földet, hirdetik, itt maradok, nem megyek cl innen. Napsütéstől, esőtől, vihartól nyújt védelmet gigantikus koronája. Még a hidegtől is, hiszen óriási lombjai alatt mindig talál­ható száraz gally, vastagabb ág, pillanatok alatt pattog a tűz a leg­nagyobb viharban is.

74

Az öreg fa — bármilyen görcsösen markolta a Holt-Bodrog part­ját — meg sincs meg. Harcol tünk érte, hogy őt és meg néhány vete­rán társát mentsük meg. Vízügyi meggondolásból nem lehetett, áldo­zata lett a Bodrog parti gátrekonstrukciónak. De az öreg fa harcolt életéért. Belefulladt, bclctört a motorfűrész, napokig kínlódtak vele, amíg két vállra fektették. Derékban vágták el, majd három paxit- töltet kellett, hogy hatalmas gyökerét, tuskóját kifordítsák a földből. Óriási törzse még évekig feküdt mementóként a holtág partján. Ki­kerülték a földgyaluk, a grédcrck. Nem mertek vele kikezdeni. Aztán egyszercsak eltűnt. Nem tudjuk, hová lett. Biztos szégyenében tette. Nem ilyen gyászos végre számított a büszke óriás.

Volt ott még fája Tudja Gézának, jeles liszkai csukázó volt, Dukon Béla kenézlői balinos horgásznak szintén szép nyárfa jutott. Sőt. Még e sorok akkoriban igencsak kezdőcskc írójának is jutott egy. Fele akkora, mint a Pista bácsié. Gyökere közvetlen a pariba kapaszkodott, ágai majdnem a holtág közepéig nyúltak be. Amikor barkázni kez­dett, hullott róla a hószerű pihe, milliószámra sereglctt alatta az apróhalnépség, nyomukban meg a derék törökéri balinok. Mindig törtem a fejem, hogy lehetne megfogni őket, míg végül a csónakkal vittem be az eleven kis sneidert, és a fa egyik vízre hajló ágának leve­lére akasztottam. A zsinórt kivittem a partra a bottal, majd a csónakot is távolabb kötöttem ki, nehogy gyanakvásra késztessem balinjaimat. A levélre akasztott zsinóron levő sneiderem csak körbe-körbe úszkál­hatott, én meg a fa törzsénél meghúzódva figyeltem. Nemsokára meg is jöttek a balinok, s mint zsákmányra éhes cápák többször körbeúsz- kálták a riadt kishalakat, majd egy — a legmerészebb — hatalmas iramban rontott az egyiknek. A nyárfalcvél ereje elég volt, hogy meg­akadjon szájában a horog. Rémülten futamodott meg, de akkorára már kezemben volt a bot, rövidesen partra került szegény. Három­négy kilósok, ma is ritkán túlszárnyalható példányok is akadtak. Hát így került birtokomba ez a fa. Nem volt azon se tábla, se más megjelölés, mégis mindenki tiszteletben tartolta. Nem ismertük mi a helyvitát.

így elmélkedem, amikor újra kapásom van. Nem túl nagy, de megjárja, hozzáfűzöm a társához, délig még vagy négy-öt darab jut a korai vendég sorsára a hosszú villanydrótra.

Délfclé jön vissza Pista bácsi. Mindig együtt ebédelünk, aztán ö még elmegy dobálni kicsit. Fogott már vagy tíz darabot, ott ficán­kolnak a csónak alján egy vastag jutazsákban. Mindig ebbe rakja a

75

fogott halat, majd otthon kiönti és a zsákot csak kidobja száradni a kerítésre. Bűzlik is — ha újra vizet kap — a beszáradt csukanyálkától; messzire kell húzódni, hogy lecsússzon az ember torkán a szerény horgászebéd. Patakról kisvonattal járunk a Törökérre. Főleg vasárnap délután hazamenet, ha sok az utas, csak Pista bácsit küldjük előre a jó nedves jutazsákkal. Belép a kocsiba, előbb mindenki csak a fejet csavargatja, nem tudják honnan jöhet a példátlan illat. Aztán szépen széjjcltágulnak, ha tudnak, fülkét változtatnak, s mi nyugodtan ülve utazhatunk haza a fárasztó horgásznap után. Nem nagy zsák, de jó zsák, hasznos zsák. Most is félig van. ízlik a csukának a vízitábor­nok, Pista bácsi saját készítésű villantója.

  • Hát neked mennyi? — kérdi Pista bácsi.
  • Van vagy hat!
  • Az szép. Mutasd!

Megyek a kipányvázott csukák felé, megtalálom a fekete villany­drótot, húzom kifelé, de szokatlanul könnyen jön. Eljutok a végére, hát azon bíz’ egyetlen csuka sincs. Elszakadt a zsinór valahogy a kö­tésnél, elment az első a legnagyobb, utána meg akadálymentesen kisebb társai.

Nem tudom milyen képet vághattam, Pista bácsi szerint ilyen hülye ábrázatom hosszú évtizedes barátságunk alatt sohasem volt. Markom­ban a megkurtított zsinór, hol azt, hol a vizet, hol meg az eget néz­tem, s bambán mormoltam valami nyomdafestéket semmiképp sem tűrő szöveget.

  • Az tényleg szép! — mormolja Pista bácsi, s látom majd meg­pukkad a nevetéstől.
  • A nagy is elment?
  • Az is. Pedig volt vagy három kiló!
  • Volt! Igaz hogy reggel csak kettőt mondtál!
  • De elment! — szakad fel bennem a keserűség. Ami elment, az mindig nagyobb!

Temetői hangulatban fejezzük be az ebédet. Már nem esik jól a finom paprikás szalonna, zöldpaprika, paradicsom. Oda lettek a csukáim! Visszadobálom a hátizsákba a koszt maradványait, s nem tudok megnyugodni. Pista bácsi nyújtja a kulacsot, tudom hogy finom cirókai bor van benne. Mégis eltolom.

  • Nem kérek! Nem vagyok szomjas!
  • Pedig szereted!
  • Most nem szeretem. Most nem szeretek semmit.

76

Az öreg meghúzza a kulacsot, jelzi, hogy jó hideg. Nem érdekel, nekem akkor sem kell!

Pista bácsi látja letargiámat, vigasztal.

— Van itt még csuka. Estig biztosan fogsz még néhányat. Vagy ha nem, akad nálam elég!

Magamra hagy, én meg sétálni kezdek a víz partján. Lejjebb egy másik töklapu foltnál két rablást is láttam délelőtt. Akkor rá sem hederítettem, most megnézem. Fogok néhány friss veresszámyút, és a nagy fától vagy harminc méterre ütöm fel ideiglenes tanyámat. Mit keresnék a régi helyen. Onnan kifogtam már a csukát, amelyek meg visszamcnekültek, ha élve is maradnak, napokig kúrálgatják majd a horog sebét meg a kikötés helyét.

És lám! A Törökér pótolni akarja veszteségemet. Rövid idő alatt két szép csukát fogok, aztán lejjebb egy nagy burvány az egyik tök­lapu közelében. Oda dobom az egyik szerelést. De nem kell neki. Biztos sikerült az előbbi rablás, rá se hederít kis halamra. Leülök az. egyik fa tövébe, onnan jól látom úszóimat. Állandóan az elment csu­kák járnak eszembe. Mennyit kellett forgolódniuk, hogy elszakadá­sig gyilkolják a többcrcs villanydrótot. Vagy már előzőleg is sérült volt? Most mindenesetre alapos szakítópróbát csináltam. Megbír az harminc kilót is.

A túloldalt — lassú csobbanással — halász jön. Varsáit nézegeti, szépen szedeget belőle. Dévér, kárász, törpe. Néhány csuka is van benne. Szépek, de egyik sem olyan nagy mint az enyém volt. Hozzám evezve cigarettára gyújtunk, beszélgetünk. Nem sürgős a dolga már, csak néhány varsát kell még megnézni. Aztán indul haza. Kis Danuvia motorját ott láttam a gépész házánál. A jó nagy halaskosár csaknem tele van. A legtöbb dévér! Tényleg! Hol lehetnek a dévérck, hogy a varsát jól bújják, horogra meg egyáltalán nem kapnak. Panaszko­dik a halász, hogy a varsákból igen sok hal kibújik. Kirágja a pézsma. Azt állítgatja, hogy azért bújik a varsába, hogy a halhoz hozzájusson, majd kirágja, mert nem találja a kijáratot. Én állítgatom, hogy nem eszi a pézsma a halat, véletlenül juthat a varsába. Nem tudunk meg­egyezni, lassan tovább indul. Éppen jókor, mert az egyik úszóm újra kapást jelez. Megfogom a harmadik vigaszcsukát. Újra leheveredek, de nem sokáig, mert amint elszállóban van a nap, egyre hidegebb van.

Elballagok a nagy fához, hogy felvegyem a délelőtt fölössé vált melegítőt. Éppen bújok bele, amikor hatalmas loccsanást hallok. Hir­telen magamra rántom, s látom ám, hogy a töklapus közelében volt a rablás. Pontosan ott, ahol a reggeli csukát fogtam. Ami elment.

77

A töklapuk meg mindig lengenek, körben hullámzik a víz. Ezek sze­rint van ott egy másik csuka is.

Visszamegyek szerszámaimhoz, de ott semmi újság. Kiveszem az egyiket, visszaviszem Pista bácsi fájához, jól megcélzóm a töklapu szélet. Ügyes dobás volt, elégedett vagyok. Kishalam is jól dolgozik, a lapuk felé húzza az úszót. Cigarettára gyújtok, de még feléig sem szívom el, elbukik az úszó. Szépen a víz alá süllyed, majd a parton lefejtett zsinórból szépen kezdenek fogyni a karikák. Kezembe ve­szem a botot, bevágok. Csukám erre úgy kiperdül a vízből, hogy gyorsan kell utánatekernem a meglazult zsinórt. Igencsak jól húz, mindenáron a túloldali bokrot keresi. Kicsit erőszakoskodunk, de vé­gül közclcmbe kerül. Kiemelem. Szép csuka. Megyek a szájfeszítőért.

Amint kitátja hatalmas száját, megdöbbenek. Szájában a villany- drótmaradvány, jobban nézem, testéről hiányzik egy csomó pikkely, úszói szakadozottak. Szinte nem akarok hinni a szememnek. Hiszen ez a reggel megfogott és délig kipányvázott csukám. A háromkilós’ Na annyi ugyan nincsen, de jóval kettő fölött. Erre mérget merek venni. Bennhagyom a szájában a drótmaradványt bizonyítéknak.

Kisvártatva Pista bácsi érkezik. Ö már befejezte. Messziről kiabá­lom neki a hihetetlen fogást, ö meg csak hümmög, meg a fqét csó­válja. Kilép a csónakból, vizsgálgatja, forgatja a szép csukát, boga­rássza úszóját, véraláfutásos kopoltyúsát, végül belenyugszik. Való­ban az!

  • Több ez, mint két kiló — mondja mély meggyőződéssel.
  • Ugye mondtam, hogy majdnem három — nyugtázom az elis­merést.
  • Van az négy is! Ha úgy számolom, hogy kétszer is megfogtad! Kétszer kettő az — ugyebár — négy. Négy kiló ez komám, úgy mint egy!

Most már a viccet is értem.

  • Van még abból a cirókaiból? — kérdem.
  • Akad egy kicsi! — nyújtja a kulacsot, én meg fenékig ürítem. Igaz, kevés lötyög már benne.

Az öreg elindul a csónakkikötő felé, én meg összeszedem horgaimat. Gondosan körülnézek és csak utána búcsúzom az öreg tölgytől.

Kijutok a kikötőhöz, Pista bácsi is készen van már. Nem kell kap­kodnunk, rohannunk, több mint fél óra van még a vonatig. Beszél­getve ballagunk a megálló felé. A fő téma természetesen a csuka. Ki hinné, hogy a reggel megfogott, délig pórázon tartott csuka néhány óra múlva újra a horogra kap? Micsoda ösztön, példátlan cnni-élni-

78

.i karás hajtja újra vesztébe a szerencsésen megmenekült halálraítéltet? Biztos sokan kétkedve fogadják majd a szokatlan fogást!

A megállóban csak ketten várakozunk. Távolról dudál, majd kibú­jik a kisvonat a vissi kanyarból. Halkan, zümmögve érkezik.

Belesek a kocsik ablakán, látom igencsak sűrűn megtelt már utassal. Pista bácsit udvariasan tessékelem előre. Fel is segítem a magas, lépcsőn.

Hiába, öreg már.

Meg aztán nála van a csukával csaknem teli, illatos jutazsák!


Március 17.

A szél csúnyán fúj, rojtos felhők futnak odafenn. Zörög a nád, ahol meghagyták a téli nádaratók, s nagyokat rebben, lódul rajta a nád­buga. Sehol egy ember. Ez jó. Rohamokban támad a fószél, a hullá­mok párhuzamosan húznak cl a nád előtt. Vacogós idő, szürke a Balaton. Ez nem jó. Lehet, hogy így marad négy napig egyfolytá­ban. ..

Ki kéne rámolni a kocsiból, s beköltözni a „Ház”-ba. Az öreg Moszkvics — Szcrgej Szergejcvics — durcásan, de mintegy ugrásra készen kushad a fabódé mögött. Hiába, ilyen a természete. Durcás, mogorva, támadásra kész. Minden régi típusú Moszkvics ilyen. Nyil­ván a karosszériatervező tehet róla. Odamegyek, s megveregetem a — csomagtartóját. Hiszen azért jól megvagyunk egymással. Most különösen jól, mert gólyalábán bejött ide velem, a hepehupás, szűk és süppedős ösvényen egészen a fabódéig, amely néhány napra laká­som lesz. Hogy kijutni hogyan sikerül innen, az más kérdés.

A bódét Mukinak hívják. Erről nem tehetek. Viktor barátom a gazdája, s ő volt a keresztapja is. Én csak olyan átutazó vendég leszek itt, ha kibírom néhány napig. Ez az időtől függ leginkább. De kibírom. Csúnya telem volt, kifáradtam, idegeim úgy megnyúltak, mint az agyonhasznált damyl. Kell a magány, a víz, a nádas, tán még a rossz idő is.

81

Hát nézzük csak. Megnyikkan az öklömnyi rozsdás lakat. Elém tárul a bódé belvilága. Kecskelábú rozoga asztal, priccs, vaskályha, hokedli, lavór, nyirkosság cs egérszag. Ez az. Éppen megfelel igé­nyeimnek.

Az az igazság, hogy miután némi rendet csináltam a bódéban, ettem is valami ezt-azt, ledőltem a priccsrc és elaludtam. Hiába, fáradt vagyok. Ahogy felébredtem, már alkonyodon. A poros, pók­hálós ablakon nehéz szürkeség áradt befele. Én pedig szembenéztem egy — tűzszemű kis egérrel. Lám, az ember nincs egyedül! Fene tudja miért, felvidámított ez az egér. Ne félj pajtás, amíg én itt vagyok, nem látsz szükséget semmiben! Lesz kaja bőven, nem kell ezt a korhadó bódét rágnod naphosszat. Végre emberként élhetsz, legalább néhány napig. (Persze az ember sem él mindig emberként. Ez azonban más lapra tartozik.)

Lassan felhajtottam a takarót, és felültem. Az egér némi tétovázás után megpucolt, /átszaladt az asztalon, s valósággal levetette magát a kopott szőnyegdarabra, amely azzal a hivatással szerénykedett oda­lent, hogy tompítsa kissé a betonpadló hidegét.

Félénk ez az egér, s ez nem is csoda. Meg kell szoknunk egymást.

Odakint hirtelen fény támadt, a lebukó nap kimászott a ránehezedő felhő hasa alól, s éles sugara bclövellt a kis ablakon. Fejem fölött a porszemek ezrei csillogtak, lökődtek le-fel, ahogy a vízibolhák szok­tak az akvárium vizében.

Kimentem a bódé elé. A szél fújt még, s remegett a nád. Vérben fürdött a Balaton. Szél lesz holnap is.

Most már jó itt bent. A vaskályhát alaposan megetettem német brikettel, amit Pestről hoztam a Moszkvics csomagtartójában egy porszívódobozban. A deszkafal néhány repedését, hézagát betömköd- tem újságpapírral, sőt windfixet is ragasztottam rá. Mert azt is hoz­tam egy tekerccsel. Van itt előrelátás! Imitt-amott külön is megigaz­gattam a tapétát, azaz a falra ragasztott lapkivágásokat. így most a petróleumlámpa szelíd homályában Brigitte Bardot kelleti magát a deszkafalon. Ahogy látom, még mindig jól tartja magát.

Az élelmiszert beraktam egy tartózsákba és felakasztottam a meny- nyczetről lógó vaskampóra. Egerek ellen ez a legjobb. Részükre in­kább külön tálalok majd.

Most már megint csak fekszem, de friss lepedőn, paplan alatt, pizsamában. Mert ilyesmit is hoztam. Sőt táskarádiót is. A polcon áll, s halk „háttérzenét” sugároz. Humperdinck énekel. Én magam

82

krimit olvasok. Majd csak elaltat. Ámbár kissé nyugtalanít, hogy ez az amerikai magándetektív ahová csak benyit, mindenütt hullát lel. Van erre szükség?

Odakint zúg a Balaton, s windfix ide vagy oda, hideg levegő húz a jobb fülemre.


Március 18.

Titkon ebben reménykedtem! Az északnyugati szél este sem nyug­szik, de gyakran reggelre adja ki erejét. Ez történt. Csönd van, süt a nap, de azért legjobb a bódé falánál álldogálni, ahol megszorul a meleg s az ember apránként erőre kap, akár a lábadozó beteg. Ta­vasszagot érezni a levegőben. A víz sima és csillogó.

Egy szárcsa úszik a nád közt, s ahogy lapátol a lábával, ugyanúgy nyújtogatja a nyakát.

Csuda jó helyen áll ez a Muki-bódé! A közelben csak tocsogó rét, zsombék és nád. Talán 300 méterre van egy ücülőféle épület. Balra hasonló távolságra náddepó, ott látni valami mozgolódást. Hátul, mint mindenütt a Balaton partján: a vasút.

Előttem azonban a víz s a levágott nádtövek erdeje. No és a csónak, amit nem kis fáradsággal az imént magam •.ettem vízre. Folyik ugyan, de nem annyira, hogy a szapuly ne segítene. Ha elmegyek, ismét ki kell húznom s a bakra termem, mert Viktor át akarja festeni a szezon előtt.

Egyszóval minden kész az expedícióra. S ennél nincs nagyobb öröm. Ezen a szakaszon még nem horgásztam, $ ez szintén jó dolog. Nagyon szeretek ismeretlen vizeken elbóklászni. Az az igazi, amit maga talál az ember, s ha nem talál semmit, az sem baj. Egyáltalában, mit lehet márciusban fogni a Balatonon? Majd meglátjuk. Ponty cs keszeg jöhet számításba. Fogtam én már pontyot januárban is ebben a nagy tóban. így kora tavasszal külön előny, hogy a nádcson­kok fölött a nádas minden rejtekébe behatolha: a csónak. S ha süt a nap, napoznak a pontyok: elmosódó lila foltok a víz színe alatt. Zajra megfutnak, s a nádcsonkok billegése jelzi menekülésük útját.

Ülök a nádas tetején. Nézelődöm. Csodálatosar. szép az idő. Előttem <-gy lábon hagyott nádcsomó áll szelídsárga színben, kitéve a villódzó, áradó sugarak támadásának. A napnyilak becsapódnak a karcsú nádderekakba, s pattog, pattog a nád. Tavaszi muzsika ez. A megnyűtt téli embert átjárja a csend és a fény.

83

Balra tőlem néhány méterre három lila folt a víz tükre alatt. Ezt reméltem, erre vártam. Három ponty. Melegszenek, lábadoznak, mint én. Nekik is nehéz telük volt. Süttetik az oldalukat a nappal. Nem nyúlok a botokhoz, elnézem őket egy darabig. Amott hátrább a kis tisztás szélén is tovahúz lassan néhány bizonytalan árnyék. Van itt ponty. De meddig vajon?

Gilisztát tűzök a horogra, s óvatosan a vízre ejtem a könnyű úszóval szerelt készséget. Nincs loccsanás, de a három lila folt mégis eltűnik, beleolvad a víz sötétebb, alsó rétegébe. Úszóm jó helyen van, a nád­csonkok megtartják a zsinórt, nem hátrál visszafelé a szerelék. Nagy szerencse volna, ha fognék egy pontyot.

Ülök, várok. Melenget a nap. S a három lila folt ismét ott van, ahonnan néhány perce eltűnt. Azt hiszem, hogy káprázik a szemem, pedig valóság. A víz közt lógó gilisztás horogra azonban rá sem hede- rítcnck. Talán mélyebben járó kollégáik közül kedvet kap rá vala­melyik. Hiszen van itt ponty sok. Újabb tíz perc, pattog a nád, sugár­zik a fény. A három lila ismét eltűnt, aláereszkedtek. Nem sárga, hanem lila tengeralattjárók.

íme, most megelevenedik az úszó. Billeg, bukdácsol, indul a nádba. Szinte hihetetlen! Némi reszkető izgalom után megszákolom a pon­tyot. Olyan kétkilós. Tartom a mentőben, s zavarodottan üldögélek. Ebben a szép fényű tavaszban csaknem értelmetlen az egész. De lassan végigtcíjcd bennem az izgalom és öröm. Hát mégis! Az első tavaszi fogás, napsugárponty.

Délután háromig jártam a nádast, nem fogtam semmit. A pontyok minduntalan megszöktek előlem, hiába óvakodtam, lopakodtam utá­nuk. De egy helyen, ahol sok volt a mozgás, bcctcttcm kukoricával, máiéval és vizes kény érgombóccal. Nagy távolságot bejártam, de csak két helyen volt csoportos mozgás. A pontyok még a vermelőhelyek táján tartózkodnak, most ébresztgeti őket a melegedő víz és a napsu­gár. Csak kitartson ez az áldott szép idő!

Krumplit pucolok. Megfőzöm az első idei „szabadtéri” krumpli­paprikást. Hoztam hozzá olcsó kolbászt. Paprikáskrumplihoz az a jó.

34


Március 19.

Az etetett hely tulajdonképpen bevált. Két bottal horgászom, az egyikkel víz közt, a másikkal fenéken. A csali: máié és giliszta. Az eredmény: bodorka és vörösszárnyú. Víz közt kisebb, de több, fené­ken nagyobb, de kevés. Ponty nem jön, pedig mozgolódik itt néhány. Tizenegy óra múlt. Innen-onnan támad olykor aprócska szél. Az égen nehézkes gomolyfelhők. Ha eltakarják a napot, hideg van.

Az egyedüllét különös dolog, könnyen magánnyá válik. Ismerem ezt, évekig éltem egyedül és magányosan ennek a nagy tónak a part­ján. Ilyenkor aztán összebarátkozik az ember akár egy pókkal is. Hiszen van ideje, s a magány felnagyítja az apró dolgokat. Most az egérrel barátkozom. Az egyikkel. Véleményem szerint azzal, amelyik tegnapelőtt a szemembe nézett. Persze ez csak olyan megérzés. Min­denesetre több apró lakója van a bódénak, mint gondoltam. De az egyik — Tihamér a neve — sokkal barátságosabb a többinél. El aka­rom érni, hogy a kezemből fogadja cl a szalonnadarabkát. Egyelőre egy méter széles közöttünk a senki földje. Tihamér az ágy alól jön elő, elkapja a kitett szalonnát és elsurran vele.

Olvasok. Az amerikai magándetektív egy üres palotában, éjszaka a sötétben tapogatózva, hullát talál. Ezen már nem csodálkozom.


Március 20.

Imigyen szólt a Balaton: jó voltam hozzád két napig, ennyivel érd be. Fogtál egy pontyot és sok keszeget március közepén. Mit akarsz meg?

Igaz. Lehajtott fővel fogadom a határozatot.

A hullám rádől a nádra, loccsan a csónak oldalán. A bódé ajtajából nézem az időt. Kezemben villa, amellyel az ócska tepsiben serccgő keszegeket forgatom. Hát forgatom tovább. Lisztet elfelejtettem hozni, pucér halhús körül buborékol a forró zsir. A kolbász cs a disznósajt után jó lesz ez a kis sült keszeg ebédkiegészítőnek. Van savanyúság is. (Isak jó idő nincs. Sokasodnak a felhők, erősödik a szél, ámbár meleg .1 lehelete. Esőre számítok, azaz tartok tőle. Ha pedig megázik a föld, nincs az a Moszkvics, ami kimászik innen az arr.úgy is süppedős föld­úton. Föl van tehát adva a lecke: menjek vagy maradjak. Hiába, a hor­gászatban az is szép, hogy dilemmát vet fel. Maradok. Lesz, ami lesz.

85

Délután a partról kcszcgcztcm a csónakkijáróban. Két bodorkát és egy jókora sügért fogtam gilisztával. Aztán lapátot és ásót ragad­tam, hogy valamelyest rendbehozzam, egyengessem visszavonulásóm útját, tekintettel a várható csőre. Moszkvicsom durcásan és mogorván nézte munkálkodásomat. Kctten vagyunk itt, segítenünk kell egymá­son, hogy ki is jussunk innen.

Meleg szél fújt délnyugatról, s lógott az eső lába.

Mindegy, még kivárom a holnap reggelt. Este Tihamér kétszer is majdnem a kezemig jött, semmi esetre sem volt már messzebb tíz centinél. Onnan azonban visszafutott. Azt mondtam: ha ma kézből eszi a szalonnát, holnapra megjavul az idő. Ilyen hiedelmekre ka- patja az embert, ha egyedül áll szemben a természettel. De Tihamér rossz időt jósolt, pedig már tényleg csak centimétereken múlott a dolog.

Pufog és pislog a petróleumlámpa. A belet nem vágtam le. Brigitte Bardot mintha hullámozna a falon a pislogó fényben. Könyvemben a magándetektív most indul új hullák felé.


Március 21.

Ez a tavasz első napja. Döntenem most már könnyű: fúj a szél, hullámzik a víz, csöpög az eső. Igazán nincs értelme, hogy délutánig maradjak. Beletelik vagy másfél órába, amíg a csónakot visszarakom a bakra, s mindent összerámolok. A magándetektívet itt hagyom Vik­tornak és az egereknek. Ez utóbbiaknak, Tihamérra gondolva fő­ként, némi étclmaradékot is lerakok a betonpadlóra.

Csak addig ne legyen zápor, zivatar. Szerencsém van. Szergej Szergejevics már a betonon poroszkál, amikor „lcpakol” az cső.

Hát ez történt, itt a vége. Van egy pontyom, azt hazaviszem. Az ablaktörlő surrogva hajtja a vizet a szélvédő üvegén. Nagyon-nagyon jól érzem magam.

Hogy a történet nem volt „kerek” és szenzációs?

Dehogynem!

Az evezők éppen csak hogy érintették a vizet, a csónak szinte magá­tól siklott lefelé a folyón. Leheletfinom pára úszott a víz felett, néhol összesűrűsödött, máshol meg mintha csak pehelykönnyű fátyol lebe­gett volna. Valahol a fák mögött már felkelt a nap, de sugarai nem tudtak behatolni ide, elzárta őket a füzesek sűrű lombkoronája, mely mindkét oldalról védőén simult a folyó fölé.

A középen, éppen a csónak előtt, vaskos nyárfaág sodródott lefelé. Lustán úszott a hullámok hátán, közben méltóságteljesen forgott maga körül. A csónak az evezők nyomására engedelmesen oldalt siklott, kikerülte az akadályt, azután lassan közeledett a part felé. A kanyarban már feltűnt a régi, elhagyott gabonarakodó, beton­lábaival félig a vízben állva sehogy sem illett bele a környezetbe. A csónak azonban egyenesen oda igyekezett. Orra halkan koppant az egyik betonoszlopon, azután szép csendesen a parthoz simult. Gazdája egy darabig még ülve maradt a deszkán, behúzta az evezőket, azután végignézett a folyón.

A folyót kísérő füzesek és nyárfaerdők a távolba nyúltak, szinte húzták, de pihentették is a tekintetet. Sehol egy autóduda, motor­búgás, csak madárének a magasból és a folyó halk sustorgása a csónak alatt.

Az egyik fa csúcsán dolmányos varjú ült és hangosan károgott. Társa valahonnét a távolból felelt rá. A lombok közül a sárgarigó fuvolája hangzott. Az öreg horgász óvatosan felállt a ringó csónakban,

87

majd kilépett a partra. Gumicsizmája bokáig süllyedt a híg iszapba, mely furcsán bugyborékolt, szortyogott léptei alatt. Egycövekhez kötöt­te a csónakot, aztán kezében a horgászbottal és egy jókora vizes­kannával felkapaszkodott a betonalapzatra. Megszokott mozdulattal ült a kiszögclléshcz, de előzőleg csizmája orrával a vízbe rúgott egy ott heverő cigarettavéget.

— Ügy látszik, mások is járnak ide — dünnyögte csak úgy önmagá­nak. Nem haragudott, de valahol belül mégis azt szerette volna, hogy ez a hely csak az övé legyen. Nem a birtoklási vágy, inkább a magány utáni sóvárgás és talán egy kicsit az ifjúkorából megmaradt roman­tikus érzések ágaskodtak benne.

  • De egy szép csukát talán hagytak nekem is — fűzte tovább gondolatait, még a szerszámmal bíbelődött, majd a haltartóból für­gén ficánkoló kishalat vett elő.
  • Tudom, hogy fáj — motyogta szinte szégyenkezve, míg a kemény horgot a hátába erősítette — szeretném, ha hamar jönne a csuka és megszabadítana minden szenvedéstől. Neked is jobb lenne.

Szinte gyengéden fogta kezében a halat, aztán nagy ívben a vízbe lódította. Figyelte útját, amint fürgén eltűnt a mélyben, magá­val vonszolva a lazán csüngő zsinórt is. Az öreg kényelmesen elhelyez­kedett és elkezdte nézni a vizet.

Hűvös volt a hajnal. Az öreg magára terítette vászonkabátját, mely éppen olyan viharvert és kemény volt, mint ő maga. Felpillantott a közeli nyárfára, ahol a felső lombokat már a reggeli nap aranyos sugarai fürdették. Gondolatban lemérte a távolságot.

  • Meg egy negyedóra — mondta félhangosan —, azután már süt- kérezhetem kedvemre. — Pontosan tudta, hogy a harkályodútól lefelé már csak tíz percet kell várnia a napsütésre.

Csendben múltak a percek. A nap már felbukkant a fák felett és a nagy betonépítményt végigöntözte sugaraival. A hajnal borzongása elmúlt, a párák is eltűntek a vizek hátáról. Az öreg hátralökte a vihar­kabátot, sőt az inge nyakán is eresztett egyet. Azután egy szép kék szitakötőt figyelt. Gyermekévei jutottak eszébe, amikor azon versenyez­tek, hány szitakötőt tudnak elkapni puszta kézzel.

Vajon sikerülne-e még — gondolta, és szinte akarata ellenére a csil­logó testű rovar felé kapott. Keze csak a kemény betont érte, a szita­kötő könnyedén tovalibbent, de a hirtelen mozdulattól csizmája orrá­val véletlenül meglökte a haltartó edényt, mely egy csobbanással a Tiszába fordult.

88

  • Hogy az a… kezdte cifrázni az öreg, de azután inkább gyorsan leereszkedett az iszapra, hogy kihalássza az edényt, mely féloldalra billenve lassan lefelé kezdett úszni. Egy sebtiben felkapott gally segít­ségével sikerült visszaszereznie a folyótól, de az edény fenekén már csak egy kevéske víz lötyögött. Kishalnak nyoma sem volt!

Az öreg nyelt egy nagyot, amivel talán feltörő indulatait gyűrte vissza, de még magában sem mondott semmit. Fogta a haltartót és komótosan vissza ballagott a betonra. Kézbevette a botot, és újra felvezette a halat. Örömmel látta, hogy legalább ott minden rendben van.

  • Egy csukának ez is elég — gondolta, és kicsit szemrehányóan nézett az üres haltartó felé, mintha csak az tehetne a történtekről. Kezével szórakozottan végigsimítolt a horgászbot vegén, amikor az hirtelen erősen megrándult, és nyomban utána az orsó is veszettül pörögni kezdett.
  • Na végre! — szaladt ki a száján önkéntelenül, és a következő pillanatban már igyekezett fékezni, kifelé kényszeríteni egyelőre még láthatatlan ellenfelet. Szemei kutatva kémleltek lefelé, de a szőke hullámok oltalmukba vették a ragadozót, semmit sem láthatott.
  • Remélem, jól bekapta — dünnyögte magában —, akkor aligha szabadulhat. De közben eszébe jutott, hogy a múlt héten, nem is olyan messze innét a kidőlt mellett a csuka akkor szakadt le a zsinórról, amikor már csaknem a szákban volt. Keményen összeharapta a száját, és óvatosan, de nagyon határozottan megpróbálta a halat a felszínre hozni. Szerencsére a csuka a meder felé igyekezett, és nem csavarta a zsinórt a betonoszlop köré. Néhány perc múlva észrevehetően fá­radni kezdett, azután jellegzetes szája megjelent a víz felszínén. Közepes nagyságú, szépen színezett példány volt.

Az öreg érezte, hogy közel a végső győzelem perce. A zsinórral szorosan tartotta a halat, közben a szák után tapogatózott. Azután óvatosan alámerített a halnak. A csuka még egy utolsó kísérletet tett, hogy szabaduljon, farka tajtékosra verte a vizet, de a szákban már meglepően csendesen viselkedett. Még akkor is, amikor az öreg gya­korlott mozdulatokkal, de azért nem minden nehézség nélkül kibon­totta a horgot onnét, ahová a mohó ragadozó a kishallal együtt lenyelte. Amíg dolgozott, folyton beszélt hozzá, mint valami gyermek­hez. Azután fogta a halat és nagyon óvatosan egy ócska, öreg sza­tyorba csúsztatta. Hosszú évek óta mindig ezt cipelte magával, leg­szebb emlékeinek részese volt, cs semmi pénzért nem vált volna meg

90

tőle. Pedig a felesége már azzal is megfenyegette, hogy elégeti egy­szer.

Amikor a csuka már a szatyorban pihent, az öreg ismét az üres haltartóra nézett, és szomorúan kezdte összerakosgatni szerszámait. Lábát a víz fölé lógatta és szórakozottan figyelte tekintetével azt a katicabogarat, melyet a szél valahol a vízbe sedort, s most erőlködve éviekéit a part felé, önkéntelenül is elmosolyodott, amikor látta, hogy sikerült kikapaszkodnia. Fél szemével még a bogarat nézte, amikor hirtelen megmerevedett és kevés híján vízbe ejtette a horgász­botot, melyet csak éppen az előbb csúsztatott be a vászontartóba. Az oszlop tövénél nem volt áramlás, a víz csendes és tiszta volt. És ott, szorosan a betontömb mellé simulva, óriási csuka állt mozdulat­lanul, arasznyira a víz felszíne alatt. Úszói alig mozdultak, szemei valahová a mélybe néztek, hogy hová, az öreg nem tudta pontosan eldönteni. Olyan hatalmas volt, hogy ez itt a szatyorban szinte gyer­meknek tűnt mellette.

Az öreg lehunyta a szemét és elképzelte, hogyan dobná be a kis­hallal csalizott horgot a csukaóriás elé.

— Éhesnek látszik, biztosan rákapna — gondolta szomorúan, de rögtön utána az jutott eszébe, vajon régi zsinórja kibírná-c egy ilyen hatalmas állat rohamait? Szinte érezte karjában a nagy hal rántásait.

Hirtelen kinyitotta a szemét. Pillantása mohón tapadt az oszlop tö­véhez. Ott azonban már nem volt semmi. Csak a felkavart finom iszap emlékeztetett a látomásra, amely farkúszójának egy erőteljes mozdulatával visszasuhan valahová a mélybe.

Az öreg megdörzsölte a szemét, és ha nem kavargóit volna még mindig az iszap az oszlop mellett, talán hajlandó lett volna a képzelet szüleményének nyilvánítani a látomást. Eltaszította a csónakot, de a folyó közepéről még egyszer visszanézett. Az apró hullámok ugyanúgy nyaldosták a partot, mint máskor, egy csillogó szitakötő, talán ugyan­az, amelyik a bot hegyén ült, most a víz felett vadászott apró rova­rokra. Az öreg szinte erőszakkal fordította cl a fejét a parttól, és teljes erejével nekifeszült az evezőknek.

Az öregember becsukta a nagykaput, és a hágcsón felkapaszkodott a régi bútorokkal tornyosra rakott teherautó farába. Elhelyezkedett az előre elkészített széken, aztán visszanézett a becsukott kapura, a kerítés mögött üresen maradt házra, az összesercglctt szomszédokra, és nagyon gyengének, nagyon elesettnek érezte magát. Tudta, néhány cv óta egyre jobban tudta, hogy ennek a percnek meg kell érkeznie, és három héttel ezelőtt, amikor meghatottan ácsorgott a tiszteletére összegyűlt munkatársak között, hallgatta a nyugdíjazáskor mindig elmondott búcsúztatót, átvette az apró ajándékokat — 47 évnyi szolgálatának utolsó emlékeit —, c költözés időpontja is meghatároz­tatok.

A szomszédok — öregek és fiatalok — csendesen ácsorogtak az autó mellett. Fel-felpillantottak az összekötözött bútorok mögött kucorgó öregre, és kezükben az utolsó kézfogás, utolsó ölelés emlékével érezték, hogy a búcsú, ez a búcsú végleges. Bár nem halt meg senki, útjaik mégis kettéválnak, és az időtlennek tűnő idő óta létrejött összetartozás visszavonhatatlanul megszakad.

Az öregasszony a vezető mellett ült a fülkében, és a nagy pálmát sajnálta. A pálma 36 éves volt, egyidős házasságukkal, cs kinőtt min­den helyiséget. Telenként ugyan még bekényszerítették a középső szobába, de elvitelére már nem kerülhetett sor.

Az asszony nem volt szomorú. Bízott a fcxjében, bízott a fiában, akihez költöztek, és előre örült, hogy most már mindennap az unokák

93

közelében lehet. Ö tegnap búcsúzott a temetőben. Leszedte a virá­goskertjének minden díszét, és elborította a kovácsoltvas kerítéssel körülvett sírkert dombjait. Már mindenki ott volt, akitől búcsúznia kellett. Letelepedett a sírkert sarkában levő padra, nézte a hatalmas terméskőből faragott követ, amelyen fekete márványba vésett, hosszú névsor őrizte az elmentek emlékét. Legjobban az anyja fájt, pedig annak is 10 éve már, hogy idekísérték. Igaz, hogy ő akkor nem tudott eljönni. Egyszerűen nem tudott. Csak sokkal később, néhány hónap múlva, amikor szomorúsággá mélyült a fájdalom.

A gépkocsivezető még egyszer megnézte a bútorokon feszülő köte­leket, fclbillenttete a hágcsót és felnézett az öregre.

  • Hát akkor mehetünk, János bácsi?
  • Mehetünk! — bólintott az öreg, és a teherautó elindult a szűk, falusi utcán.

A szomszédok szelíd mozdulatokkal integettek, de az öregember nem válaszolt. Csak nézte a házat, az embereket, a kanyargó, any- nyiszor taposott utat, mely eddig az életet jelentette, és a holnapra gondolt, amelyben minden megváltozik. A nyugdíj, a nyugdíj bizony nagyon kevés, a fia kenyerét kell majd ennie, és ki tudja, nem lesz-e keserű az a kenyér?

Zoltánt, a fiút, tanulmányainak befejezése után nem kérdezték meg, hogy merre vágyik. Berendelték a minisztériumba néhány tár­sával együtt, és tudomásul kellett vennie, hogy nagyon messze kerül szülőfalujától.

  • Az állam érdeke így kívánja! — mondta a nagyfőnök, és Zoltán már nem tartotta okos dolognak az állam érdekével való vitatkozást.

Új környezetében vigaszt a folyó jelentett. A folyó, amely ott ka­nyargón a falucska házai alatt. Tisztességgel végezte munkáját, az emberek megszerették, és lassan ő is feloldódott e szeretet ben. Szabad idejét a folyónál töltötte. Horgászbottal…

*

A falusi házacska, amit Zoltán szüleinek bérelt, lakásával szom­szédos volt. Apró kaput nyitottak a két udvar között, hogy az utcára se kelljen kimcnniök. Az első napok rcndczkedéssel teltek, és a felüdü­lést az öregek számára a két unoka jelentette.

94

Néhány nap múlva — a bútorok már helyükön álltak — szokottá vált az új rend. Az étkezés a gyerekeknél zajlott, és a nagymama mindent megtett a kicsik fejlődése érdekében. Csak az öregnek lettek egyre hosszabbak a tétlen délelőttök és délutánok. Ebeljátszott a ki­csikkel ő is, de hamar megunta, és ideges topogással érkeztek meg az esték.

  • Apátokkal baj lesz 1 — mondta vacsoránál az öregasszony. — Hiányzik a munka, hiányoznak a barátok, a focicsapat…
  • Valóban baj lesz az öreggel! — mondta Zoltán a feleségének, amikor nyugalomra tértek. — Valamit ki kell találnom!
  • Vidd el horgászni! —javasolta a fiatalasszony.

A fiú elmosolyodott.

  • Apámat horgászni… ? Képtelenség! Hiszen még néhány évvel ezelőtt is lebolondozott, hogy ép, egészséges fiatalember létemre haj­landó vagyok az úszók rezdülését lesni… Nem, képtelenség!
  • Azért megpróbálhatod! — vélekedett a fiatalasszony.

A falucska alatti kanyarban három hosszú harántgát fékezte a folyó rohanását. Kevesen horgásztak arra, nem keresztezték egymás útjait. A harmadik gát Zoltán vadászterülete volt. Amint elszaladt az áprilisi ár, és a kőgát teteje előbukkant a vízből, a fiú naponta kijárt és krumpliból, tésztából álló ételmaradékot, később főtt kukoricát szórt a gát alatti lelassult vízbe.

Abban az évben már június vége felé letisztult a folyó, és július elejétől gyakran zsákmányt is adott.

Egy ebéd utáni, békés füsteregetés közben a fiú megszólalt:

  • Gyere ki velem, édesapám, horgászni!

Az öreg érdeklődve a fiára nézett, aztán bólintott.

  • Jól van, kimegyek.

Zoltánt meglepte a gyors beleegyezés. Lopva feleségére pillantott: — Talán az ő keze van a dologban?

Aprólékos gonddal csomagolta össze a szükséges holmikat. A har­madik gátra mentek. A fiú maréknyi kukoricát szórt a lelassult vízbe, legkedvesebb botját, egy 3 részes Millward ragasztott botot szerelt fel önfékcs tároló orsóval, tűhegycsrc fent horoggal, és nyerő helyre vetette. Szolgafát támasztott a bot alá, és elmagyarázta az öregnek a legszükségesebbeket. Aztán összeszedve saját dolgait csendesen felbal-

95

Ingott a 100 méternyire levő második gátra. Az új helyen kapás nem ígérkezett, így nyugodtan figyelhette az öreget.

Béke volt. A faluból néha egy-egy kiáltás hallatszott, valahol kutya csaholt, de csak olyan félharaggal, és messze alattuk egy paraszt­asszony terelte dühösen elkóborolt libáit.

Az öregnek jólesett a fia meghívása, azért vállalkozott e kirán­dulásra, de nem hitt az egészben. Legszívesebben levetkőzött volna, hogy ússzon egyet, de nem akarta a fiát megbántani, így csendesen nézelődött a bot mellett.

Akkor történt.

A bot hegye komótosan a víz felé hajolt, az orsó kerepelni kezdett, s az öreg János felriadt békés álmodozásából. Ijedten kapta fel a bo­tot, de zsinór szabadon maradt, s a riadtan menekülő hal után visítva adta az orsó a métereket.

A fiú látta édesapja kapkodását cs kiabálni kezdett:

  • Fékezz, apám, fékezz!

De öreg János elfelejtette, hogy az orsón merre van a fék, így kézzel ragadta meg a lepergő zsinórt. Válaszként a bot derékbe hajlott, majdnem kicsúszott kezéből, de a hal megállt, majd megindult szembe a folyással.

Az öreg tehetetlennek érezte magát cs a fia felé fordult:

  • Gyere fiam, segíts!

Zoltán végiggondolta a lehetőségeket.

A zsinór erős, hatvanas, a 2/0-ás Mutasd horog, ha mélyen ül, cl- bíija a terhet, akadály nincs a mederben, a halnak tehát, hacsak nem valami őslényt akasztott, alig van esélye… És hogy a horgászat, ez a horgászat csábító élménnyé váljék, a halat az öregnek kell kifog­nia. .. Vagy elengednie…

Komótosan emelte fel a merítőszákot, és elindult az öreg felé.

De öreg János közben megunta a tehetetlenségét és a hosszú pórázon szánkázó halat. Hátrafeszítette, majd a zsinórt megragadva, letette a botot a kövezésre. A halat egyértelmű akarattal kézzel cibálta a part felé…

A fiú megrémült, szaladni kezdett, de mire apja mellé ért, a hal már látóközeiben viaskodott az öreggel. Észrevette, hogy a horog nem látszik, a hal melyen lenyelte. Megnyugodott.

Az öreg kemény húzásokkal egyre közelebb kényszerítette, aztán a part mellett Zoltán alányúlt az cmclőszákkal. Jó 5 kilós nyurga volt, vörhenyes úszóival, arany-ezüst csillogásával igazán szépnek látszott. A fiú elővette a haltartó szákot, közös erővel beletuszkolták, és egy

96

erősebb cövekre kikötötték. A hal szinte mozdulatlanul, oldalára bil­lenve pihegctt.

A fiú vigyázzba vágta magát az öreg előtt:

  • Gratulálok, édesapám!

Édesapja azonban nem figyelt a gratulációra. Lc-lc sétált a hal mellé, meg-megtapoga t ta.

  • Azanyját! Azanyját! — ismételte néhányszor.

A fiú új csalit rakott, és bevetette a horgot. Az öreg szorosan a bot melle ült, és mereven figyelte. Aztán utánaszélt a fiának:

  • Ha ezt édesanyád látta volna…

A halból készült vacsora mindenkinek ízlett, cs az öregember szeme csillogott, amikor elmesélte a sikeres horgászat történetét.

Vacsora után a fiú kutatni kezdett horgászeszközei között. Kiválasz­tott két erős, tclcüvcg botot, orsót, horgokat, a többi, szükséges apró­ságot és letette az öregember elé:

  • Használd egészséggel, apám. A jegyedet majd holnap kiváltom, öreg János attól fogva — akár esett, akár fújt — horgászni járt.

Legszívesebben a harmadik gáton üldögélt, bár olykor már felfedező utakat is tett a folyó mentén. Néha elkísérte Zoltán is, ilyenkor ma­gyaráznia kellett. Megtanította horgot kötni, úszós cs fcnckczőkész- séget összeállítani, orsóról dobni, és nem engedte, hogy más zsákolja a megfogott halat.

  • Inkább engedj el néhányat most, apám — mondta —, amíg megtanulja a jobb kezed, hogy mit akar a bal, semhogy majd életed nagy halát egy segíteni akaró társ ügyetlensége révén elveszítsd…

Az öreg megfogadta a tanácsokat, és egyre otthonosabban mozgott a partokon. Csakhamar társai is akadtak. Két hasonló korú nyugdí­jassal kötött ismeretséget, az ismeretségből csendes barátság fakadt, és lassan elválaszthatatlanok lettek. Lcxi — mert sohase szólították Eleknek — nyugalmazott tanító volt. A második háború vihara so­dorta c tájra. Sándorka — azért becéztek Sándorkának, mert két évvel fiatalabb volt náluk — a falu szülötteként a messzi városba járt be naponta dolgozni, amíg a forró levegőjű műhelyben neki is elmondták a köszönjük szepent. Szóval így hárman, rozoga kerékpáron rótták az úttalan utakat, jó vizeket kerestek, hogy kielégítsek későn ébredt zsákmányszerzési vágyukat.

A falucska csendes derűvel vette őket tudomásul, amint zötyögve, szitkozódva, harsányakat nevetve vcgigcsattogtak a folyó felé vezető úton. A kishalas kannák félelmet keltő kongásokkal hintáztak a kerék­párok kormányain, és a vázra erősített, hatalmas esernyők hegye

97

fegyverként meredt a szembejövőkre. Sokszor múltak el a napok nagyobb siker nélkül, de ha valamelyiküknek termetesebb zsákmánya akadt, megmutatták mindhárom családnál.

A győztes révén ilyenkor bor került elő, méltatták a sikeres halfogás mozzanatait, és nem fájt már az az igazán nagy hal sem, amelyik el­szabadult. Később régi időkre emlékeztek, lányokra, akiknek szoknyá­ját kacéran lengette a szél, a gyerekekre, akik felváltották őket a munkahelyeken, az unokákra, akik sokkal ügyesebbek, szeretni valób­bak, mint a gyerekek voltak. Néha megelevenedtek az első háború csatái, rettegései. Jártak a Keleti-Kárpátokban, messze Ukrajna föld­jén. Dél-Ausztriában, és befejezték az emlékezést az olasz síkságok előtt. Régi társakra emlékeztek, ki-ki a maga társaira, de ezek vala­mennyien egyek lettek az emlékezésben, mert akkor ott, nagyon fiata­lon, értelmetlenül, visszavonhatatlanul elmaradtak, és mindegy ma már, hogy az a végleges fekhely Szerbiában, a Kárpátokban vagy Doberdónál várta őket…

Ekkorra elfogyott a literke bor is, még meghatározták, hogy másnap hol és hány órakor kezdik a napot, aztán kettő vette a batyuját és a feketére érett házak között hazaindult.

Október vége hideget hozott. Letették hát a botokat, előkerült a kártya is, de cgy-egy negyven-száz ulti között az elszaladt nyárra, a kiemelt vagy’ elügyetlenkedctt halakra gondoltak, melyek csendesen nőttek az idő távlatában.

A karácsony a családhoz kötötte őket, de az új évet már együtt köszöntötték és dicsekedve mutogatták egymásnak az újabb botokat, melyet mindhármuknak az ajándékozás angyala juttatott.

Az öregember talált néhány horgászatról szóló könyvet a fiú pol­cain, azokat forgatta a tél hosszúra nőtt estéiben, vagy elővette hor­gászdobozát és a felgyülemlett, csodálatosnál csodálatosabb mütyür­kék között matatott.

A család megnyugodott.

  • Jó ötlet volt ez a horgászat! — mondta a fiú anyjának és felesé­gének, amikor magukra maradtak. — Csak éppen nem hittem benne…
  • Nagyon jó! — bólintott az öregasszony. — Én ismerem, nehezen

viselnénk el… Szomorú lenne és ideges. Belekötne mindenkibe

És szerencsénk is van Lcxivel, meg Sándorkával…

Február vége összetörte a feszülő jeget, rokkant jégtáblák úsztak a partok között, de elolvadt már a hó és napos délutánokon a három öreg kisétált a magas partra, és együtt várták a tavaszt.

98

A botokat március vcgcn vették elő. Gilisztát ástak és fázósan-to- pogva örvendeztek egy-egy keszegnek, ami a horgokra akadt.

A nagy sikert a május hozta. Tiszta vízzel áradt a folyó, de a harma­dik gáton még 1c tudtak telepedni. Az öregember gilisztái között egy lóbogár is lapult, nagy csendesen azt tette horogra. Már Lcxi is, Sándorka is fogott néhány keszeget, csak az öreg botja őrködött moz­dulatlanul. Apró csúfolódások hallatszottak innen is, onnan is, de az öreg nem zavartatta magát. Aztán elindult a bot és a lomha egyértel­mű erőben megérezte a nagy halat.

  • Szedjétek ki a horgaitokat! — mondta a másik kettőnek. — Szép halat fogtam.

Szó nélkül engedelmeskedtek. Az öregnek sikerült megállítania a halat, az új irányt vett fel, aztán újra újat. Hol nyert egy kis zsinórt, hol elvesztett, de az orsón annyi mindig maradt, hogy szakítástól nem kellett félnie. Egy óra múlva valahol a legmélyebb részen a hal lefeküdt. És nem mozdult az istennek se. öreg János feszesen tartotta a zsinórt, de néhány perc múlva az volt az érzése, hogy a hal valami akadály mögc bújt cs a horgon már csak egy tuskó fityeg.

  • Most mit csináljak? — kérdezte a másik kettőt, de a társak sem voltak még hasonló helyzetben, bizonytalan hümmögésscl válaszoltak.

A tanácstalan percek múlásával az öreg idegessé vált, és egyre kevesebb reménye maradt, hogy meglátja még a halat. Pedig már azzal is megelégedett volna. Mert így… így csak álmodni fog c halról, és ha elmeséli majd, a hallgatóság kedvesen mosolyogni fog, de nem hiszi… Keményebbre húzta az addig is feszes zsinórt, és akkor észre­vette, hogy — bár mozgást alig érez — a hal emelkedik. Messze a mederben nagyot csobbant a víz, egy szürke, rettentő száj tátogott a levegőre, aztán újra lebukott, de a menekülésben már alig volt erő. A két társ dermedten nézte.

  • Te János, ez egy óriás! — sóhajtott rekedten Sándorka, és ijed­ten nézett az emelőszák szűk keretére. Lcxi megértette pillantását. Hátizsákjához lépett és az egyik zsebből vadonatúj vágóhorgot kotort elő.
  • A fiamtól kaptam! — dicsekedett, és a rúdon az emelőszák helyére csavarta.

A hal tett még néhány tétova mozdulatot jobbra is, balra is, de mire partközeibe ért, már hanyatt feküdt a vízen. Hasa fehéren vilá­gított és a hatalmas száj fáradtan tátogott. A vágóhorgot Sándorka dugta a tátogó szájba, kicsit elfordította, és zz alsó állkapcsot átütve kivonszolta a kőgátra a halálosan kimerült állatot.

99

Az öregemberben még nem volt diadalérzés. Csak állt és nézte az alig pihegő harcsát és ügyesen mozgó társait, akik vastag lenzsinórt vezettek a hal száján cs kopoltyúján keresztül, csomóra kötöttek, majd azzal megemelve vitték a biztonságosabb part felé. A hal farka nedves csíkot húzott a köveken. Pillanatok alatt összecsomagoltak. Sándorka és Lexi keszegjei reménytelenül apróknak tűntek a nagy hal mellett, így visszaengedték őket a vízbe. A harcsa fejét a lenzsinór kantárral az öregember kerékpárjának kormányára akasztották, törzsét a nyereg mellett a vázhoz szíjazták. Farka így is a földet érte.

A diadalmenet az első háznál kezdődött. Egy kisgyerek vette észre először és nagyot kiáltott:

  • Mama, mama, gyere ki gyorsan! Nagy hal! Nagy hal!

A kiáltást mások is hallották. Mire Elckékliez értek, gycrmckscrcg követte őket. De megálltak a felnőttek is.

  • Ki fogta ezt a szép halat? — kérdezte egy ismerős.

Az öreg már majdnem rá vágta, hogy én, de ránézett két társára, akik mellette tolták kerékpárjukat és elmosolyodott:

  • Mi fogtuk! Közösen! — válaszolta.

A harcsa Lcxiéknél is, Sándorkáéknál is bámulatot keltett. Legjob­ban azonban az öregember unokái örültek. Felakasztották az udvaron a körtefa ágára és a két gyerek visítva táncolta körül. Előkerült Zoltán is, nézte a halat, nézte az apját, aztán szó nélkül megölelte az öreget. Később mérlegre tették. A mérleg 16,6 kg-ot mutatott. Lexi levette.

  • Mit dekázgatunk itt? Már sokat száradt ez a hal. 17 kiló és kész! Még több is lehetett…

Ebben mindnyájan megegyeztek.

A halvacsorára másnap délután a fiú kertjében gyűltek össze. El­jött Sándorka és Lexi családja is. Zoltán felesége bográcsban főzte a halpaprikást, a rántott hal a konyhában készült. Italt Lexiék hoztak.

A három öreg mesélt. Csillogó szemmel és egyre színesebben. Az öregember elmondta, hogy becsapta őket. Mert neki lóbogara is volt. És azzal fogta…

A halvacsora ízletes volt, szuszogtak a jóllakottságtól. Fogyott a bor is, és mire szürkévé mélyült az alkony, a három horgász csendesen énekelni kezdett. Régi dalok szomorkodtak a levegőben, és a leselkedő szomszédság néhány öregje megértőén bólogatott.

Zoltán csendesen ült az anyja mellett. Nézte a feleségét, a gyere­keket, az anyját és a három öreget. Arra gondolt: most kellene meg­állítani az időt. Most és itt…

100

A szőkévé crett nyár még sok halat adott, de azt a májusi harcsát meg se közelítette egy se. Ám ez nem zavarta őket. Apró csipkelődé­sekkel, őszinte kézfogásokkal egyre közelebb kerültek egymáshoz, már mindent tudtak a másik életéből, amit megtudhattak, cs elfogadták egymást cicoma nélkül is.

Ősz volt, amikor újra mosolygott a falu rajtuk.

A határban törték a kukoricát és a komp alatt a sekély oldalon a révészek az clpcrgctt kukoricaszemeket a szeméttel együtt a vízbe söpörték. A halak odaszoktak, mintha etették volna őket. Sándorka fedezte fel az új lehetőséget, és csakhamar mindhárman odajártak.

Egyik délután Lexi összetörte sokdioptriás szemüvegét. De szép volt az idő, szép volt a víz, Sándorka halat is fogott, így velük maradt. 30—40 méternyire ültek egymástól a homokpadon. Felettük a komp megrakott szekereket szállított a falu felé, meg csivitelő asszonynépet, akik a törésből hazafelé tartottak.

Egy-egy libacsapat sokszor tolakodott már zsinórjaik közé, de mindig elzavarták a hívatlan vendégeket. Akkor Lexi ült a komphoz leg­közelebb, és a lapos oldalon a zsinórok messze benyúltak a vízbe. A libák a komp felől érkeztek, és egyikük lába reménytelenül belegaba­lyodott Lexi zsinórjába. A parton a bot bólogatni kezdett, az orsó felvisított. Lexi keményen bevágott. Egy liba riadt gágogással kivált a csapatból és harciasán küzdött a zsinór ismeretlen ereje ellen. A töb­biek a túlsó oldal szelíd békéje felé menekültek.

Mindenki látta, hogy az öreg tanító libát fogott, de nevetés helyett cinkos csenddel várták a fejleményeket. Az asszonyok is elhallgattak, és a révész elfelejtette továbbhúzni a drótkötélen leterhelt kompot, amely a megapadt, csendes őszi vízben megállt. Hallgatott a másik két öreg is.

Lexi a csendet a nagy halnak tulajdonította. Zavarta, hogy még a zsinórt se látja, de érezte a boton, hogy komoly súlyt vontat, és titok­ban arra gondolt, talán nagyobb, mint János harcsája volt.

A liba meg-meglódult, szívósan küzdött, és egy-egy erősebb húzásra ijedt gágogással reagált. Már partközeibe ért, amikor Lexi nagy, fehér foltként észrevette. Megsemmisülten hajtotta le a botot, a zsinór meglazult és a liba megszabadult a nem kívánt kötéltől. A víz színén félig repülve vágtatott messze inait társai után.

Akkor tört ki a kompon viharos erővel az addig nehezen visszafoj­tott kacagás. Visszhangzott a folyó a szétterült jókedvtől, és a lovak ijedten kapták fel fejüket, nem értvén, hogy mi történt gazdáikkal.

101

Kacagott a két öreg is. Sándorka leült a homokra, azt veregette széles jókedvében, János aprókat lépdelt kettejük között, bár egy-egy hahota után ijedten tapogatta szemüvegét.

Lexi inkább szomorú volt, mint dühös. Az embereket széles jó­kedvükkel megértette, hiszen valóban groteszk lehetett, ahogyan azt az átkozott libát halnak vélve fárasztotta.

  • Nem, nem az összetört szemüveg űzött csúfot belőle — elmél­kedett —, hanem az öregség, mely visszavonhatatlanul messze vitte tagjaiból az erőt, érzékszerveiből a bizonyosságot…

összecsomagolta a botokat és letelepedett a másik kettő közé.

  • Azért szólhattatok volna’ — mondta.

A komp átért lassan a túlsó oldalra, a lovak nekigyürkőztek a me­redeknek, és csakhamar átbillent a gát tetején az utolsó szekér is. A vízparton csend lett, csak néha hozott a kora esti szellő egyre halku- lóbb kacagást a távolodók irányából.

A késő ősz hideg reggeleket lehelt, de nem akarták abbahagyni a horgászatot. Az öregembernek eszébe jutott, hogy annak idején vat­tával bélelt kabátot és nadrágot kapott a gyárban, de nem szerette ezt a ruházatot, mert a háborúra emlékeztette, és így a többi gönc közé a szekrény aljára került. Most előszedette feleségével a gyári bakanccsal együtt, alig tudott mozogni az új szerelékben, de az jó meleget tartott, és nem kellett törődnie a zorddá vált idővel.

Karácsony táján megbetegedett az öregasszony. Kórházból kór­házba vándoroltak, és február végén megtudta a család, hogy az or­vosok már nem tudják megmenteni. Nehéz, csendes tavasz pihent a betegszobában. Az öregembernek menedéket a folyó jelentett. Sokat ült asszonya mellett, ilyenkor vidám dolgokra emlékezett, hogy mo­solyt ébresszen a búcsúzó arcon, aztán összeszedte a botokat, leballa­gott a falu alá és bámulta a vizet, amely töretlen akarattal áramlott a végtelen tengerek felé. Máskor figyelmesen vigyázta a zsinór mocca­nását, hogy ne mulasszon el egyetlen kapást se, mert a halakkal való birkózás elfelejtette vele a miérteket, hiszen nem volt még olyan öreg a felesége, hogy kora miatt kelljen elmennie.

Nyárközépen temették el a régi faluban az anyja mellé.

Az öregember egyedül maradt a házban. Étkezésekre átlépett a fiatalokhoz, de az estéket magányosan töltötte. A horgászbotok csen­desen pihentek a sarokban.

Ilyenkor régi tárgyak között matatott, öreg fényképeket nézett, melyekről az elszaladt évek néztek vissza, és nagyon egyedül érezte magát.

102

Egy hét múlva eljött Lexi és Sándorka. Bort hoztak, meg a szívüket, öreg János feketét főzött, meisseni csészékből itták, mint nagy ünne­peken, kristálypohárba töltöttek a bort és csendesen koccintottak.

Apró dolgokról beszélgettek, mert a lámpafénybcn még fiatalon élt a fájdalom, és a búcsúzásnál megölelték egymást.

— Holnap azért kimehetnénk a folyóra… — szólt vissza Lexi és az öregember rábólintott.

Ettől fogva újra együtt jártak.

A falucska megértette az öregember gyászát, és az utakon tisztelet­tudóan köszöntötték.

Az ősz csendes ragyogással, tisztán érkezett. Ismét törték a kukori­cát, de azt a tavalyi libát valahogyan már mindhárman szégyelltek, így elkerülték a homokpadot. A komp felett a falucska oldalán köve­zett partú, nagyon mély vizen kerestek helyet, szorgalmasan etették a halakat és azok tudomásul vették az új élelemforrást. A horgokra legtöbbször keszeg és ponty akadt, de a kövezés szegélye néha süllőt is adott.

Az októbervég csendes, szemetelő esőt hezott. Nedvesen csillogott a kő és a part felől apró erecskék csordogáltak a folyó felé. Elővették az esernyőket, és a nagy fekete félgömbök védelme alól lesték a botok mozdulását.

A nagy halat Sándorka akasztotta meg. A botvégen apró remegést látott, és keszegre gondolt, amikor berántott. — Leakadtam! — vélte az első pillanatban, de súlyos erő mozdult a mélyben, és az orsó fékje képtelen volt a halat tartani. Az elfutó zsinór gyöngyözve vágta a vizet a hal után. Első kirohanásában a túlsó oldal laposát célozta, de partszélen megfordult és a folyással szemben keresett menedéket. A társak felcsévélték saját zsinórjaikat, és Sándorka mellé botladoztak. Lexi a nagy cmelőzsákot is hozta.

A hal megunta a rohanást, lépésre váltott, de a lassú haladásban súlyos erő élt. A visszaszerzett zsinórt újra lepörgette, talán még többet is, de sok volt az orsón, nem kellett félniök. Sándorka keményen tar­totta, de a hal nagyon messze, a sajátmaga által jónak tartott pályákon haladt. Nem tudta közelebb kényszeríteni.

Az elfutó percek órává kövéredtek, és Sándorka egyre idegesebbé vált. Tudta, hogy a horgon egy óriás küzd az életéért, hogy ez a hal a csúcs, amit a víz adhat, és képtelen volt belső feszültségét leküzdeni. Mozdulataiban, mely eddig hajlékonyán követte a hal lépéseit, gör-*. esős merevség érződött, és a botvég remegéséből talán a hal is meg­érezte, hogyr ellenségének türelme fogytán van. Taktikát változtatott:

103

abbahagyta a bckcs körözést és felgyorsulva feléjük rohant. Az eddig feszülő zsinór meglazult és a víz tükrére hullott. Sándorka, bár kap­kodva tekerte a váratlan métereket, elvesztette vele az összeköttetést. És akkor az öreg, sokat tapasztalt nagy hal újra visszafordult és a vízfelszín felé tört. Kegyetlen pillanat volt: messze a komp felett óriási, aranysárga test ugrott ki a vízből, a zsinór a levegőben patta­násig feszült és a visszahulló hal csobbanásával egyidőben puskalövés- nyi csattanással elszakadt.

A kompon felhördültek az emberek.

  • Úristen, ez egy óriás! — állapította meg a révész.
  • Mint egy jó süldő! — toldotta meg egy öregebb paraszt.

A zsinóron azonban nem volt már se óriás, se süldő, se horog: üresen úszott a folyó hátán.

Eltelt néhány másodperc, mire megértette Sándorka, hogy a csata elveszett. Szürke lett és szótlanul leült. A botot durván ledobta a kövezésre. Lcxi hajolt le érte, és feltekerte az elárvult zsinórt.

  • zXdjatok egy cigarettát! — mondta aztán.

Mindketten tudták, hogy Sándorkának már a gyárban megtiltotta az orvos a füstölést. Nem mozdultak.

  • Adjatok már! — mondta újból és a hangban inkább parancs élt, mint kérelem.

öreg János előkotort a zsebéből egy dobozzal. Sándorka rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, és a másik kettő felé fordult:

  • Azért megérdemeltem volna ezt a halat! — mondta.

Bólintottak, pedig akkor egyikük se tudta még, hogy Sándorkának ez volt az utolsó lehetősége, hogy nagy halat fogjon.

Januárban megbokrosodott egy régi folt a tüdejében, terjedni kez­dett, és nem tudták megállítani az orvosok.

Letörten állt a két öreg az áprilisi csillogásban a koporsó mellett, önmaguktól kérdezték mindketten: melyikük következik?

Megcsappant kedvvel kezdték a májusi horgászatot, mert a tavaszi esők zavarosan tartották a folyót, és azt is szokniok kellett, hogy Sán­dorka már nem lehet velük. Szótlanul ültek alkonyatonként kerék­párjukra, hogy a kora est otthon találja őket, ne kelljen az asszonyok­nak a vacsorával várakozniok. Aztán elballagtak szobájukba, hogy rádiót hallgassanak, vagy nyitott szemmel bámulják a sötétséget, amelyben felelet nélküli kérdések úsztak a végtelen felé.

Zoltán szeretett volna segíteni az öregnek, de nem tudott. Megérez­te, hogy vannak dolgok, amelyeken a kimondott szó nem javíthat, az időnek kell a fájdalmat eltakarnia.

104

És nyárközépen beteg lett Lexi is. Hol püffedt volt a hasa, hol1 lclappadt, néha hánynia kellett, máskor rohannia a W. C. felé. Még kimentek néha horgászni is, de mire szelídebb kékké mélyült az égbolt, és a folyó augusztusi tisztaságát simogatta a hullámokon, a betegség már ágyhoz kötötte. Öreg János a folyó helyett a beteghez járt.

  • Most már én következem! — mondta egyszer Lexi, de nem volt a mondatban keserűség, csak tényt közölt, mint aki megértette az életet.

Szeptember végén befejezte. Zoltán is ott volt a temetésen. Az öregember besettenkedett a halotthoz és apró tasaknyi horgot csúsz­tatott a fejpárna alá. A fiú látta, de nem szólt, mert megértette az. öreget.

Gondolkodó lassúsággal ballagtak hazafelé a temetőből.

  • Tudod fiam — mondta az apja —, cgy-cgy új környezet sokszor teremt szépségeket még ebben a korban is. Talán azért fáj a szokottnál is jobban, ha elmennek azok, akik e szépség részesei voltak. Mert nincs, remény már, hogy újabb kapcsolatok épüljenek…
  • Eljárok én veled majd horgászni! — vigasztalta a fiú, hogy megérezze az öreg, nem maradt egyedül. — És elkísérhetne néha az. unokád is…
  • Zollánka kicsi még! Félteném a folyó mellett. De ha te eljössz, néha…
  • Elmegyek, édesapám!

Néhány nappal a temetés után összeszedte az öregember a botokat, hogy elinduljon a folyó felé. Furcsa volt, hogy nem kellett várakoznia, és oda mehet, ahová a kedve tartja, mert nem beszélt meg semmit senkivel.

  • Majd megkereslek apám! — szólalt meg Zoltán látva az öreg készülődését.
  • A hármas gáton leszek! — bólintott az öreg, és nehézkesen kapaszkodott fel a kerékpárra.

De eltelt néhány óra, mikorra Zoltán elhúzódó munkái miatt a folyóhoz ért. A magas partról, a fák közül leste az öreget, amint egye­dül üldögélt a gát hegyén. A kép láttán az elszaladt évekre kellett gondolnia, amikor még hárman topogtak ott egymás mellett, és így riasztóbbá vált az apja magányossága. Csendesen botorkált a gát

105

•csúcsa fele, mert vigyáznia kellett: mcg-mcgmozdultak a kövek a talpa alatt. Az öregember megörült fiának.

  • De jó, hogy kijöttél! — mondta.
  • Korábban akartam, de közbejött meg néhány elintéznivalóm. Akadt valami?
  • Néhány keszeg. És eltoltam egy süllőt… Botot nem hoztál?
  • Nem akartam már hazamenni értük. Majd nézlek téged…
  • Átadom az egyiket…
  • Horgássz csak nyugodtan apám, én élvezem így is…

Az öreg bólintott és felemelte a pontyozó botot.

  • Megnézem, nem lopták-e le a horogról a kukoricát?

A kukorica érintetlenül fityegett a horog hegyén. A másik botról azonban eltűnt a kis hal.

  • Van itt egy kitanult süllő — mondta az öreg. — Már becsapott néhányszor, de egyszer megfogom!

Élénk halacskát keresett a kishalas kannában és a horogra fűzte. Bevetette a készséget és letette a botot a szolgafára. A kishal meg- megcibálta a zsinórt, jelezve, hogy nem sértette meg súlyosan a horog. A fiú elégedetten szemlelte apja mesterkedéseit.

  • Egészen jól csinálod már édesapám!

Az öregnek jólesett a dicséret.

  • Időm is volt, mesterem is volt, megtanulhattam…

A folyó felett békésen úszott a délután. Zoltán arra az elsőre gon­dolt, amikor megfogatta azt a pontyot az öreggel.

  • Amikor először kijöttél velem, édesapám, nem hittem abban, hogy érdekelnek majd téged a halak… Pedig tudtam, hogy ősemberi •örökségként minden férfiban benne él a zsákmányszerzés vágya és ürömé… Csak te annyira más voltál. Nem hittem benne…
  • Kedves játékot adtál nekem, fiam. Van ebben valami tiszta öröm. Kijövök a folyóra, és a víz békét teremt. Csak ülök, nézem a botot és várom a halakat, de ha nem jönnek, az se baj… Itt van mellettem anyád is, Lexi is, Sándorka is, a többiek is… Az egész elszaladt élet. De nem éles már a fájdalom, csak tompa szomorúság úszik a folyón. Meg nyugalom, hogy mindennek így kellett történnie. És az is természetes már, hogy letelik lassan nekem is.

Zoltánka megértette az öreget. Először tiltakozni akart az utolsó mondat állítása ellen, de meggondolta. Egyszerű igazságokat mondott az apja, értelmetlen merő udvariasságból ellenkeznie.

  • Kedves és jó játékot adtál… — ismételte meg az öreg.

106

A kukoricára csak néhány keszeg volt kíváncsi, és a kitanult süllő — ha ő volt — újra ellopta a kis halat. Az óregember mocorgott, szidta a süllők öreganyját is, de Zoltán érezte a hangján, hogy nem méregből született a mocorgás.

  • Majd megfogod legközelebb! — vígasztalra az apját.
  • Lehet, hogy olyan öreg a halak között, mint én vagyok az em­berek között. Nehéz lesz becsapni… Talán sajnálnám is.

Alkonyaikor békésen bandukoltak egymás mellett hazafelé.

Zoltánka meghallotta a kapu nyikorgását és eléjük szaladt.

  • Mit fogtál nagyapa? — kérdezte.
  • Semmit! — mondta az öreg cs megölelte a gyereket. — Csak egy kedves délutánt… — tette hozzá magyarázatként.

A nyárra telek jöttek és a zimankós időket nyarak követték. Az öregemberen nem látszott az idő. Reggelenként sűrű, erős feketét főzött, megivott egy csészével és a maradékot egy üvegben a háti­zsákba tette. Abból kortyolgatott, ha fáradtabbnak érezte magát. Csak a szemét szidta, mert nem látta már jól a botokat, így sokszor becsapták a halak. Ilyenkor csendesen panaszkodott fiának az öreg­ségről. de ha valaki más célzott a korára, fiatalosan kihúzta magát:

  • öreg a dédapád! Én még csak 27 éves leszek… Mert ötvenet betettem a takarékba… — nevette el magát a saját gyártmányú vicccin.

Társai ritkán akadtak. Néha Zoltánka, néha a fia, vagy annak barátjai kísérték el vízparti útjaira, de akkor se bánkódott, ha egyedül kellett mennie. Egyszer — hűvös, esős idő volt — Zoltán rászólt az öregre:

  • Úgy jársz a vízhez édesapám, mint annak idején a gyárba. Pedig ez nem kötelező…

Az öreg visszafordult a kapuból.

  • Nagyon fogy az időm, fiam. Az esős napokkal is fogy!

Azon az őszön az András-nap hideg, ködös hajnalt hozott, de testes csukákat adott az előző napokban a folyó, és nem akarták ki­hagyni azt a vasárnapot. Már 8 óra körül a hármas gáton ültek. A gát hegyén az öregember, mellette Tibor és Jóska — Zoltán baráti köré­

107

bői — és legkívül, a part tövénél Zoltán. Tucatnyi kis hal pocskolt a kannákban, a virgoncabbakat fűzték horogra.

Nehéz, szürke köd úszott a folyó felett, Zoltán csak néha láthatta apja körvonalát, ha ritkult valamennyit. A hideg vízben ellustultak a kis halak, alig rezegtették a zsinórt, és nem jelentkeztek a csukák se. Topogva tétováztak a botok előtt, vagy elbotladoztak egymáshoz, hogy a méregerős szilvapálinkából melegséget kortyoljanak. Csak az öregember figyelte szinte mozdulatlanul a zsinór rezdülését.

Tibor elvitte az üveget az öregnek is.

  • Iszol János bácsi?
  • Ha adtok… ?

Aprókat kortyolt és krákogva adta vissza az üveget.

  • Nem fázom, csak a lábam zsibbad — mondta. — De megtette ezt velem már nyáron is.
  • Mozogj egy kicsit, János bácsi! — tanácsolta.
  • Majd kiáll belőle hazafelé…

Tibor visszasétált a botjaihoz és az öregember is tovább figyelte a vizet.

A köd csak délutánra oszlott annyira, hogy megláthatták a túlsó partot. De csuka akkor se jelentkezett. Kedvetlenül csomagolták ösz- sze a botokat, hogy elinduljanak hazafelé.

A kőgát tövénél megtorpantak. Gyökerekbe, apró fácskákba kellett kapaszkodniok, hogy feltornásszák magukat a magas partra. Tibor kezdte a sort, Jóska folytatta, aztán következeit az öregember és a menetet Zoltán zárta. Tibor és Jóska gyorsan felért, és mosolyogva nézték az öreget, mert meg-megakadt a meredeken. Keserves szu- szogással jutott fel a tetőre.

  • Váljatok meg, amíg kifújom magam! — kérte a három fiatalab­bat.

Nekitámaszkodott a kerékpárnak, és kapkodva szedte a levegőt.

  • A motor — mondta később —, a motor öregszik…

Felült a kerékpárra és elindult a falu felé. A gát koronája nedves volt a sűrű, őszi ködtől. Libasorban követték.

Először azt hitték, hogy csak megcsúszott az öreg a nyálkás úton, mert megimbolygott a kerékpár és nem tudta egyensúlyba hozni. Aztán kifutott a gát peremére, lebukott a nyeregből és fejjel lefelé szánkózott a gátoldalon. Valahol a középen a gáltető és a víz között akadt meg.

Zoltán ért elsőnek az öreg mellé.

  • Mi van, édesapám? — kérdezte ijedten.

108

De az öregember már nem válaszolt. Még mélyről, furcsán sóhaj­tott egyet, aztán rácsodálkozott az égszínkék szempár a ködös, no­vemberi szürkeségre, és nem csukódott be többé.

Zoltán megrémülve paskolta édesapja arcát, mert nem akarta meg­érteni, hogy befejeztetett…

Kemény, havas tél jött, a folyón feszülő jeget csak a februárvég törte össze. A márciusi Zoltán-napon csendesen köszöntötték a házi­gazdát, mert ott élt még köztük az öregember, hiába temették el abban a régi faluban a felesége mellé.

— Szép öregsége és jó halála volt. Magamnak se kívánnék külön­bet! — mondta Tibor, amikor az öreg emlékére koccintottak.

Ha a türelmet, a rózsát ritkán termőt más nagy teljesítményekhez hasonlóan szintén jutalmaznák, a Balaton partján az idén csupa Kossuth-dijas horgász üldögélne. Lassan már vege a nyárnak, de még ott sem tartunk, mint más években június harmadik hetében tartot­tunk. A horgászok hetek óta nap mint nap tele kukoricás edénnyel ballagnak le a tóra, s nap mint nap üres szákkal térnek haza.

  • Csak egyenként, a fű alatt lopakodjunk cl a partról — tanácsolja Kovács István —, ne csapatokba verődve vonuljunk, így nem olyan föltűnő, hogy semmit sem fogtunk.

Sajnos, mintha Pista édesanyjának lenne igaza. Az cn kedves Rozi néném ugyanis ezzel vigasztal bennünket: — Mindenkinek annyi jár, amennyi ki van mérve…

Pedig ma már igazán nem vagyunk nagyigényűek. Amikor Németh Zsolti egy napon három dévérrel száll ki a csónakból, Pista ezzel állítja meg:

  • Várj egy kicsit! Kihívjuk a tévét! Ez a fogás már megérdemli, hogy a híradóban cldicsckcdhess vele.

A nádasban azonban még a dévér is ritka vendég. Tán bejönne a nyílt vízről, ha át tudna tömi a nádasok előtt sűrűsödő átokhínár mezőkön.

így hát már hatodik hete, hogy hiába figyeljük az úszóinkat, ame­lyek ott táncolnak a hullámokon. Párizs klasszikus jelmondata jár az eszemben: Fluctuat necmergitur… Azaz: hánykolódik, de nem merül el. Nem, semmi pénzért nem merül el, ha egyszer nincsen, ami meg­

113

húzza. Hol járnak a pontyok? A horgászok már nem a nádfal, hanem panaszfal előtt üldögélnek: Veri az Isten a magyart! — hangzik a nádasból Pista baritonja. Az ultiban is országosan rossz a lapjárás! Elég ebből a káros szenvedélyből! Hazamegyek, fogom a fejszét, összeaprítom a felszerelésemet!

De nem megy haza, s vele az egész horgászfront a helyén marad. Hiszen még csak most kezd alkonyodni, mire a nap lemegy, még a pontyok is megjöhetnek.

Én is maradok. S Pista fogadalmáról eszembe jut, hogy tettem már én is — mások is — hasonló fogadalmat. S bár azóta tíz év is eltelt, ma is itt lesem a pontyokat a nádasban.

Akkoriban, tíz éve, még nem lévén csónakom, hát nem a nádasban horgásztam, hanem a révfülöpi focipálya fái alól a nyílt vízre dobál­tuk a horgainkat. Naponta egész horgászkolónia gyülekezett ott össze, vidám társas életet éltünk, s néha még halat is fogtunk. Az ilyen nyílt partszakaszokon tilos a helyfoglalás, elsőbbséget az élvez, aki korábban érkezik. A legokosabb még az éjszakát is a parton töl­teni — volt, aki így is tett —, de legkésőbb napkelte előtt el kell fog­lalni a helyeket.

így is cselekedtünk. A társaság vezéralakjai, a Csonka-fivérek haj­naltól napestig a parton tanyáztak, csoda, hogy gyökeret nem eresz­tettek. Egy napon Tapolcán akadt dolguk.

  • Holnap te vagy szolgálatban! — adta ki a parancsot Csonka Jóska. — Egy percre se mozdulj el a partról 1

E parancsot becsülettel teljesítettem. Hajnali négykor már ott ültem a vártán, ott ültem egész napon át étlcn-szomjan alkonyaiig. Tudtam, hogy a pontykapásra Csonkáék a világ végéről is visszatér­nek. .. Pontosan meg is érkeztek.

  • Mit fogtál?
  • A világon semmit. Még kapásom sem volt. De most aztán vegyétek át a szolgálatot, hadd harapjak már én is valamit.

A botjaimat otthagyva elsietek, otthon valamit bekapok, a falat majdnem a torkomon akad, zihálva visszarohanok, nehogy az esti kapást lekéssem.

  • Mi újság?

Az arcokon kaján mosoly. A parti kövek között, Jóska szákjában már ott úszkál egy ponty. Kiemelem a szákot, s bámulom, mint aki pontyot még életében nem látott.

  • Hát igen — süti el Géza a régi, szakállas tréfát —, horgászni tudni kell.

114

Nem válaszolok. Csüggedten hozzálátok, hogy horgomat felcsaliz- zam, amikor Jóska újra a botjához kap, s dermedten nczcm, amint egy újabb pontyot a partra vezérel.

Mit tehet ilyenkor a magamfajta kárvallott horgász? Aki egész napon át hűségesen őrzi társai helyét, s hűsége jutalmát most mások veszik föl. Mit tehet? Agyát elönti a vér, s horgászbotját, ahelyett, hogy bevetné, földhöz vágja. Botom nagyot pattanva ugrott egyet, aztán elterült a fűben. E mozdulat, ki nem mondva, azt jelentette: Soha többé botot nem veszek a kezembe…

Ilyen balga lény a horgász, de az vesse rá azelső követ, aki még soha életében nem tett elhamarkodott fogadalmat. — Hová mész? — kiáltottak utánam a társak, de én akkor már messze jártam.

Másnap hajnalban, mintha mi sem történt volna, újra elfoglaltam a helyemet a parton. És most mosolyogva hallgatom Kovács Pista erős fogadalmát. Hogy fejszével összeaprítja a fölszerelést? Inkább a saját kezét vágná le. Hogy fogadalmát megtartsa, nem is várja tőle senki. Ezt a fogadalmat csak a halott horgász tarthatná meg.

így telik ez a július végi alkonyat. A Balaton szelíden készül nyu­govóra, a víz csendes, a madarak elültek, ilyenkor jönnek vacsorázni a pontyok. Már, hajönnek…

— Mozog a nádas! — hallom a jó hírt jobb felől. Hofmann Lacitól hangzik a buzdítás.

Az én helyemen még csend van, csak a vörösszárnyú, keszegek emel­getik az úszóimat. A horgász jól ismeri c jelzéseket, amikor a keszeg rá vág a kukoricára, néha olyan hevesen, hogy az úszó is hanyatt vágja magát. A horgász bevág, s kiemeli — ax üres horgot, nem egy­szer a sérült kukoricaszemet. Mindez csak a horgász bosszantására szolgál.

Fél nyolcra jár, amikor az én úszóm mögött is szétpattognak a nád­szálak. Mi ez? A mélyben ponty mozog… Úszómat árgus szemekkel figyelem, a ponty azonban rá sem hederít a csalira, kivonul a nádasból, végig rázva a jobb felől hajladozó nádligetet. Ez elment. Alig néhány perc telik el, újra megpattannak a nádszálak. Nocsak! Pontosan az iménti helyen, a jobb oldalon merengő úszóm mögött.

Majd megállt a szívverésem, a nádszálak olyan szépen jeleztek. Szép ponty lehet! — gondoltam. De ha láthattam volna, hogy mek­kora pontyr rázta a nádat, tán kirántom a horgomat, nehogy a hal lölvehesse… Kirántani? A horgász ugyanis mindig élete nagy halára vár, de nem nagyobbra, csak akkorára, amit majd szerencsésen ki is tud emelni a nádasból. Volt már részem benne, régebben, éjszakai

115

nádi horgászás alkalmából, amikor úgy zörgött a nádas, hogy elfo­gott a félelem. Ezúttal nem zörgött ilyen félelmetesen a nád, s nem is gondoltam arra, hogy akkora ponty jár a közelemben, amilyen nagy’ halról eddig csak álmodtam.

Nyugodtan figyelem a jobb oldali úszót, amikor a másik úszó billen egyet, a bal oldalon. — Pont most eszi a fene a keszeget! — villan át bennem a gondolat. — Azért sem vágok be! — De az úszó újra bil­len, s ennek már nem lehet ellenállni, bevágok.

És ekkor kezdetet veszi negyedszázados horgásztörténelmem leg­szebb kalandja. Horgom jól akadt, s a mélyben valami hatalmas erő szárnyán vándorútra kelt. Először a nádbokor dőlt meg, botom — sok harcot megharcolt kitűnő FIWA-bot — karikára görbült. De vajon mi táncoltatja a botot? A hal ekkor már balra vonszolja a zsinórt, s dönti a nádast. A zsinórt — ötvenes ELITE — a botot tartó jobb öklömre tekerem, s csak ebből látom, hogy a zsákmány valamivel közelebb van hozzám, no meg a nádasból, amely már közvetlen mel­lettem, baloldalt zörög. De a halat fölemelni képtelen kísérlet. A hal már mögöttem csörtet, föl kell állnom, hogy a bottal utána fordulhas­sak, már mögöttem úszik a melyben, a nyílt víz felé.

— Vigyázzon! — kiáltja Hofmann Laci, aki a játékot jól láthatja. — Nehogy a hátsó karóra tekeredjék!

Lesz, ahogy lesz, a halat vissza kell fordítanom. Csak a bot bírja! És bírja. A hal megfordul, újra végigszántja a nádligctct, s meg jó, hogy nem jut eszébe a csónak alá futni. Már újra itt forog a csónak előtt, a zsinórt egyre közelebb szedem, s ekkor pillantom meg először. Most fog cl az ijedség. Ekkora halat még életemben nem láttam, ha­talmas fején két halszemével vádlóan néz rám az örvényből. E vergő­dés, az aranylóan csillogó leviáthán végső vonaglása megrendítő lát­vány. Már szákolni kéne, de hogyan? Még tenger sok esélye van a menekülésre: a bot eltörhet, a zsinór elszakadhat, a horog kiakadhat,

  • mindez már hányszor előfordult az utolsó pillanatban.

De halam már végtusáját vívja, jól érzem, kezd kifáradni. Már itt vonaglik közvetlen a csónak előtt, hatalmas teste újra meg újra fölaranylik az örvényben.

S bár nem látom őket, jól tudom, hogy az egész front e küzdelmet figyeli a nádasokból, hallgatják halam csapkodását. Halammal együtt

  • főszerepet játszunk. De ki fog győzni?

Bal kezemben a szák nyele, jobb kezem a halat húzza. De a szák, ez a mindig is túl nagynak vélt szák — ezúttal kicsinek bizonyul. Nem bírom a halat fejjel belebuktatni, újra meg újra kifordul az

116

utolsó pillanatban. De végül is bclczúdul. S mint valami fuldoklót, bevonszolom a csónakba. Már itt vergődik a térdeim között, bájos szörnyeteg… Reszkető kézzel nyúlok hozzá, feje minduntalan kicsú­szik a kezeim közül. Míg végre sikerül fölkantározni. Megpihenek, majd hevenyészve meg is merem. A hossza — farokkal együtt — több, mint nyolcvan centiméter. A súlya — tizenegy kiló… Mit is fogadtam meg ezelőtt tíz évvel? Hogy soha többé nem veszek horgász­botot a kezembe?

Ez a történet arról szól, hogy én üldözöm a csukákat, és a csukák üldöznek engem. A megfogalmazás álomszerű, de — mint tudjuk — az álom egyetlen éjszakára korlátozódik; elbeszélésem időtartama pedig majdnem tíz év.


Az ikervári pap


(1968)

Tiszta és enyhe nyár végi idő volt, a víz csillogott és surrogott, az ártéri fák tömör lombja fölött madarak köröztek.

Nem tudom, az olvasó ismeri-e azoknak a ritka pillanatoknak cso­dáját, amikor az ember megérzi a természetben lüktető hatalmas éle­tet, s hirtelen — maga sem tudja hogyan — részevé válik; boldogság fogja el, és úgy jáija át a testét, mintha a meleg, illatos levegővel együtt folyton-folyvást belélegezné. Az idő állni látszik ebben a külö­nös állapotban, a vízen az égbolt suhan, és a vízililiomok selymes szirmain gubbaszt a közeledő este.

Nos, ez az érzés volt bennem, ahogy ott ültem a Herpenyő partján, a korhadt fahíd közelében, szemközt az erdővel, amelyből avarszag áradt.

119

Gyermekkorom emléke csalt ide, ugyanis tizenhét esztendővel ezelőtt itt, a híd lábánál csodálatos sügéreket fogtam gilisztával és hajlított gombostűvel; úszó vagy másféle jelző nem is kellett, hiszen a kristálytiszta vízben jól látszott, hogyan kezdi enni a gilisztát a hal. Most — mint felnőtt, engedéllyel rendelkező horgász — különböző orsókkal, üveg- cs tcxtilbotokkal jelentem meg tűnt idők színhelyén, és csukát akartam fogni, mert jól tudtam, hogy a sügér gyermeknek való.

Kezdő voltam a javából, akinek úgy rémlett, hogy csukára kishallal vagy véres haldarabbal kell horgászni. Fogtam is nagy nehezen egy virgonc keszeget, horogra tűztem cs bedobtam a tisztásra, amely a hídtól tíz méternyire nyílott a vízinövényzet között. Kezemre és arcomra nagy, fekete szúnyogok telepedtek, de kedvező állapotom­ban — amelyben andalítás keveredett izgalommal —jól tűrtem csípé­sük és marásuk, hiszen odalent a mélyben titokzatos árnyékok suhan­tak.

Ugye, ismerik a kezdő horgász reménykedő lelkét, aki kilósnál nagyobb halat még sohasem fogott? Ugye, tudják, hogy a háta nyirkos lesz az izgalomtól, amikor egy vízipók az úszójának szalad? Fenséges ez a várakozás, a teljes tudatlanságban fészkelő gyönyör.

Fél óra elmúltával — nagy tudatlanságomban — kettévágtam a keszeget, engedve a téveszmének, amely szerint a véres haldarabot a csuka jobban kedveli. Sőt, eltávolodtam a hídtól, s a bokrok között kerestem helyet, ahol több volt a szúnyog, mint ahányat isten valaha is megteremtett. Ám jó érzésem, oktalan vígságom még mindig tar­tott.

Ekkor a parton, biciklijét tolva megjelent az ikervári pap. Iszonyú bambuszbotjai voltak, vastag zsinóijai, rozsdás drótelőkéi, hatalmas hármashorgai és ördöngősen ficánkoló apró kárászai. Letelepedett arra a helyre, amelyet én épp az előbb hagytam cl, összeszerelte egyik készségét és — sajnos — a másikat már nem is volt alkalma össze­szerelni. Húsz perc alatt — ördögi egykedvűséggel — öt darab négykilós csukát fogott. A látványtól hányingerem lett. Máig is gyötör az emlék.

Megfogta a csukáit, aztán így szólt: „Na, mára elég is…” Nekem adta fürge kárászait, mert jószívű ember volt; adott néhány szakmai tanácsot, aztán felült biciklijére és elkarikázott a csontkemény föld­úton.

Akkor határoztam cl, hogy nekem valamiképpen nagy csukát kell fognom, ha törik, ha szakad. Hiába, az irigység és a megaláztatás

120

— szaknyelven: frusztráció — markában tartja az ember lelkét.

Odaültem az ördögi pap helyére, és — nem fogtam semmit.

Két héttel később megint ott voltam a Hcrpenyő partján, gondol­tam: túljárok én a vidéki csukák eszén!

A hídon álltam. Már az első dobásom jól sikerük: a blinker föl­röppent egy nyárfa tetejére, majd a zsinór ezüst szálát maga után vonva a sekély vízbe pottyant. Higgyék el nekem, egy pancser min­denre képes. Életem kockáztatásával fölmásztam a nyárfára és leráz­tam a zsinórt. Aztán visszamentem a hídra, alighogy tekerni kezdtem az orsó fogantyóját, hatalmas ütést ereztem a boton. Nagy csuka volt a horgon… legalább öt másodpercig, majd villantóstul távo­zott.

„Azt a megveszekedett hétsz…”, kezdtem, amikor egy szelíd hang szólított: „Isten nevét hiába ne vegyed, fiam, ha csukázol, köss drót- előkét a villan tóhoz… ” Az ikervári pap volt; gyorsan fogott egy kétkilósat, aztán egy háromkilósat, s mivel látta, hogy ma nincs sze­rencséje, öröm és harag nélkül távozott. Én a szúnyogok és bögölyök ellenére kitartottam estig. Sikerült megakasztanom és partra von­szolnom egy hatvandekás csukát.

Aznap Sárváron aludtam, majd kora reggel kocsival indultam a Hcrpenyő felé. A betonúiról egy keskeny dűlő vezetett a hídhoz, a traktorok ki vájták, vagy ötvenméteres szakaszon csontkemény agyag­peremen kellett haladni, mert középütt és kétoldalt ott volt a nagy gödör. Szívemben már csukák daloltak, így aztán nem nagyon figyel­tem az agyagperemre; le is szakadt alattam, olyannyira, hogy az autó kerekei a mélyedés fölött lebegtek, az alja pedig a földre ült. Bögö­lyöktől cs szúnyogoktól véresre marva három óráig feküdtem a kocsi alatt, a pajszerrel vájtam a betonhoz hasonló anyagot — az ikervári pap nagy ámulatára, aki éppen akkor tért vissza a Hcrpcnyőről néhány szép csukával.

„Na, ebből nekem elég…” — gondoltam, bár a pap jó ember volt, segítséget küldött, sőt fölajánlotta, hogy legszebb csukáját hazavihe- tem.

„Kell a fenének…” — mondtam. Megflrödtem a Rábában, lemostam magamról a vért és verítéket; a hideg víztől görcsöt kapott a derekam. így hát mélyen a kormány fölé görnyedve vezettem két­száz kilométert és megfogadtam, hogy’ bosszút állok a csukákon és az ikervári papon… Bár azt máig sem tudom, hogy rajta miért akartam bosszút állni.

A Hcrpenyő tájékát azóta gondosan elkerülöm.

121


A? akasztói vasutas


(1969—72)

Telt, múlt az idő és többé-kevésbé megtanultam horgászni. Elmúlt belőlem a düh és a nagyravágyás. Kezdtem belátni, hogy a kapitális csukákat szükségszerűen mások fogják…

Bejártam az egész országot. Eldugott tőzeg- és bányatavakat ismer­tem meg a Dunántúlon, gyönyörű holtágakat fedeztem fel a Tisza és a Körösök táján, otthonosan mozogtam a különböző csatornák, víz­tározók és zsiliprendszerek között, csodálatos vidékekre bukkantam, «gy-egy rejtett helyen egész nap nem láttam embert. Ahogy üldöztem a csukákat, kinyílott előttem a világ; tudom már, hogy kell járni az ártéri bozótokban, hogy kell csendesen ülni a nádöbölben… Csukát is fogtam szép számmal, de nagyot soha: másfél kiló volt a felső határ. Azon túllépni nekem — sokáig úgy’ látszott — nem szabad.

Olykor hihetetlenül lapos, semmi kis vizekből szedtem ki villantó- val a csukákat, megtanultam a kishalszerzés módozatait: nincs az országnak olyan része, ahol ne ismernék cgy-egy tocsogót, zubogót, árkot, csatornát, amelyben van kárász, szivárványos ökle és keszeg; régi vízimalmok fala mellett eresztettem le a hálót, elhagyott halas­tavakban matattam. Volt úgy, hogy nagy süllő, csuka vagy ponty került a hálóba, aztán újra a vízbe, mert rájöttem, hogy igazából csak horoggal jó megfogni a halat. Nagyon jólesett járkálni és bók­lászni ezeken a titkos helyeken, szép, kedves idő hőségben és fagyban; így jöttem rá, hogy mi a horgászat értelme: nem a nagyravágyás, hanem a keresés, a múló és tünékeny idő, a táj, és minden apró titka a víznek.

1972-ben Akasztó községnél, a csatorna hídja mellett villan tóztam. Dobtam talán ötszázat, fogtam két silány csukát. November eleje volt, fagyos idő. A fagyban elfogyott a türelmem. Beültem melegedni a kocsiba. Ekkor megjelent a hídnál egy vasutas. Cipőkrémes dobozból cszkábált villantójával két dobásra fogott egy ötkilós és egy három­kilós csukát. Mikor látta, hogy én is kétségbeesetten dobálni kezdek, udvariasan odább ment. Ott is fogott egy’ ncgykilósat. Aztán így szólt hozzám: „További jó szórakozást…” és elment.

A méltánytalanság érzése és az üldözési vágy ismét feltámadt ben­nem. Azóta bizonyos kétkedéssel nézem a vasutasokat. A MÁV-ban számomra van valami bűbájosság…

122


A saját barátom

(1973)

A visegrádi Duna-parton, a kocsiból egy pillanatra kiugorva, csak úgy tréfaképpen dobálni kezdtem egy könnyű kis bottal, húszas zsinórral. Szák nem volt nálam, eszembe sem jutott, hogy itt valamit foghatok. Tizenhat villantóm veszett oda. Azon a napon, ott a ká­polna alatt, bármi csillogó esett a Dunába, a csuka rákapott. Négy-öt, hat kilós példányok voltak. Egy a partról ment el, a térdig érő vízben majdnem sikerült elkapnom. Lefröcskölt, kergetőzött velem, aztán távozott. Nagyobb volt, mint az ikervári pap legnagyobb csukája. De húszas zsinórral, drótelőke nélkül nem lehetett semmi esélyem. Aznap 16 csuka — bünkért reggelizett. A tizenhetediket sikerült kifognom: nyolcvan dekás volt.

1974-ben barátom, F. D. is beállt a horgászok táborába. Én, mint bölcsebb és tapasztaltabb ember, kellő tanácsokkal láttam el. Mond­tam neki egy őszi napon, hogy Kunszentmiklós közelében, a csator­nán esetleg lehet csukát fogni, hozzon magával drótelőkét, hármas horgot, erős zsinórt. Azt felelte: jó. Aztán egyes horoggal, drótelőke nélkül, harmincas zsinórral, tőlem két méternyire, megfogott egy ötkilós csukát. Nem használta az orsó fékjét, fogalma sem volt, hogy a nagy halat fárasztani kell. A csukát egyszerűen kirántotta a parti alacsony sás közé, amikor onnan visszaesett, én elkaptam a szákkal. Felvittük a töltésre és én arra gondoltam: „Ez nem igaz, ilyen nincs!” F. D. életében akkor horgászott másodszor. Én éppen öt éve hajszol­tam a nagy csukát. Hát van ilyen?

F. D. vigyorgott és azt mondta: „Van!”. Azóta azt hiszi, hogy ő egy született horgásztehetség. Abban a pillanatban épp úgy gyűlöltem őt, mint egykor az ikervári papot és az akasztói vasutast.

— Furcsa, hogy’ neked minden nagy halad elmegy — mondta F. D., de úgy vigyorgott, mint aki csöppet sem furcsállja.


Két nyomasztó emlék


(1975)

A fehércsurgói tavon egy ember — vasutas! — tőlem húsz méter­nyire alszik a bokorban. Hideg van, októberi köd szitál, ám a vasutas hortyog és szuszog. A botján táncol a jelző. A vasutas fölkel, odaballag. „Eltöri a botomat!” — mondja közönyösen. — No lám, még eltöri

124

a botomat!”… — és a bambuszt a vállára vetve megindul a töltésen felfelé. Toldott-foldott zsinórja végén a lapos partra vonszol egy há­romkilós csukát. Aztán egy nyomorék naphalat tesz a horogra, és visszahajítja a vízbe. Lefekszik, hortyog és szuszog. Fél óra múlva kezdődik az egész. „Eltöri a botomat!…” meg a többi. Ez a csuka most ötkilós. Én pedig várok és várok.

Délután négykor lassan leesik a jelzőm. Fogtam már itt néhány másfél kilós csukát, ilyen a kapásuk: a jelző leesik, aztán szép lassan megindul fölfelé. Amikor a bothoz ér, be kell vágni. Ahogy most is. Bumm! Bevágok — a bot szétrobban a kezemben. Elkapom a zsi­nórt, érzem, hogy az ujjaimba vág. Erő tombol a vízben, hatalmas burvány — méteres test csapódik fel, aztán pang… a sérült zsinór elszakad. Ott állok, kezemben a textilbot csonkjaival. Néhány nappal később mesélem F. D.-nek az esetet.

  • Furcsa, hogy neked minden nagy halad elmegy — mondja, de a szemén látom, hogy egyáltalán nem furcsállja.

(1976)

A töltésen ballagok. Szeptember eleje van. Egyszercsak látom ám, hogy egy tízéves forma gyerek — köldökig a vízben — nagy hallal birkózik. Kapitális csuka. Épp akkor szakad a zsinór, amikor a partra érek. A gyerek síró szájjal odajön hozzám:

  • Tudna egy villan tót kölcsönadni?

Adok. Közben remegő kézzel szerelem a botomat. Két perc telik cl, és a gyerek kiáltozni kezd:

  • A szákot! Bácsi! A szakot!…

Belegázolok a vízbe. Tíz méternyire a sráctól egy böhöm csuka száguld jobbra-balra. Leteszem eléje a merítőhálót. Beleszalad.

A gyerek boldog, öröm sugárzik az arcáról.

  • Köszönöm, bácsi! — mondja. — Majd magának is fogok egyet…
  • Ugye, vasutas az apád? — kérdezem.
  • Honnan tudja? — feleli.

Két héttel később reggel nyolctól délután ötig ültem a fehérvár­csurgói tó zsilipjének közelében. Nem volt egyetlen kapásom, nem járt a csuka, sem a süllő. Távolabb a helybeli horgászok pontyot fogtak egyre-másra. ötkor én is átszcrcltcm az egyik botomat; tíz perccel később tcjcskukoricával fogtam egy ötkilós pontyot.

Túlságosan nem örültem neki, hiszen ahogy már az olvasó is tudja, csukákat üldözök sok esztendeje. Mcgszákoltam a halat; az önctető a hálóba bonyolódott. Épp azzal bajlódtam, amikor a csukázó botom

125

jelzője lassan megereszkedett… A horgon nagy sügér volt, legalább húsz dekás, tudtam, ha azt valami elviszi, abból galiba lesz. A ponty vergődött a szákban, s vagy tíz méternyire tőlem, a jelző süvíteni kez­dett fölfelé. Odaugrottam a bothoz, felcsaptam az orsó karját, hagy­tam, a hal hadd húzza le a zsinórt. Hát húzta is úgy, hogy égette az ujjamat. Óvatosan vágtam be, mert nem szeretem, ha a kezemben szétmegy a bot…

Akadt, mintha sziklába ütköztem volna. A csuka elindult, az orsó dalolt, ajkamon mosoly játszott, úgy véltem, az átok megtört, hiába esküdtek össze ellenem a papok, vasutasok, F. D.-k és csukák. Aztán a hal balra fordult, elhúzott a zsilip töltése előtt. Követnem kellett. Öt pere múlva felfeküdt a vízre, ott lebegett tőlem néhány méter­nyire. .. Hosszú testű, széles hátú, iszonyú krokodilpofájú, alattomos szemű… Az ám! De hol van a szák? Harmincas zsinórral nem lehet a kövezésre felvonszolni cg)’ ekkora halat! Az ám! És a szákban, tőlem vagy húsz méternyire ott ficánkolt a ponty. A part pedig nép- telen.

óvatosan kezdtem hátrálni a szák felé. Egy méternyire lehettem tőle, amikor… restellem bevallani… a harmincas aranytcknőc paff… pang… csöndben elszakadt. Mitől? Minek? Fogalmam sincs. Nyilván átok ült rajta, mert hozzám tartozott, nem pediglen egy vasutashoz. F. D. megint nem volt ott velem. Mesélem neki az esetet.

  • Én elhiszem, hogy nem hazudsz. — mondja. — De mégiscsak furcsa, hogy neked minden nagy halad elmegy. — És a szemén látom, hogy csöppet sem furcsállja. Sőt. Természetesnek tekinti.
  • Nézd, F. D. — mondom. — Én tulajdonképpen nem is akarok nagy halat fogni. Elhiszed?
  • Nem — feleli.


A csurgói csuka


(1977)

Ülünk, beszélgetünk. Szép őszi idő van, úgf tűnik, talán nem is bánjuk, ha nem kap a hal. öt óra lesz tíz perc múlva. Mindjárt mehetünk haza.

  • Te — mondom F. D.-nek —, szívok még hármat ezen a ciga­rettán, aztán megyünk.
  • Jó — feleli. Ismét a botja előtt kuporog, úgy véli: kapása van.

127

Az utolsót szívom a cigarettán. Bánatosan felnézek, és akkor a Shakespeare-bot jelzője leesik. Úgy zuhan le a víz színéig, mint a kő. Nézem a zsinórt: megpödrődött, karikákat vet. Tehát a csuka felém úszik. Tekerni kezdem az orsó karját, de nem érem utol a halat. Na végre! A jelző emelkedni kezd… Remeg, aztán megáll. Most ismét lefelé esik. Tekerem az orsót. A fehér műanyag karika újra csak enyhén remegve áll.

  • Mi van? — kérdi F. D.
  • Semmi — mondom.

A jelző szép lassan megindul fölfelé. Eléri a botot. Bang! A bevágás után a zsinór megfeszül, aztán elemycd. Rándulást érzek, de később semmi súlyt.

  • Megvan? — kérdezi F. D.
  • Meg — felelem.

Tekerem a Shakespcare-Noris fogantyúját, de egy ideig csak az üres zsinórt hozza. Hirtelen eldől a másik botom. A hal nyilván bal felé keresztbe úszott, és felszedte a süllőző készség zsinórját. F. D. mellettem toporog, kezében a szákkal. A csuka még mindig balfelé húz, most már kapcsolatban vagyok vele. Követem a zsilip lejtős beton­ján. Itt ugyan tilos horgászni, de mit csináljak, ha arra megy a hal. Neki ki tilthatja meg? F. D. a süllőző bottal bajlódik, aztán így szól:

  • Mégiscsak pucolhatsz halat. Mekkora?
  • Nem tudom.

Tényleg, nem érzem az erejét. Félkörívben úszik, balra távolodik, de mélységben egyre közelebb jön. Most már közvetlenül a zsilip alatt állunk. A csuka befordul a kifolyó hat-hét méter széles beton­teknőjébe. Tovább nem mehet, a kifolyót vasrács záija cl. És ott a vasrácsnál burványlik a víz. A hal visszafordul. Most érzem meg az erejét. A bot vége levágódik a víz színéig, a Shakespeare-orsó süvölt. A zsinór negyvenes platil; meg sem fordul a fejemben, hogy ez a csuka bármiképpen is szabadulhat.

  • Hol van? — kérdi F. D.
  • A fene tudja — mondom. — Most kifelé megy.

Teljesen sötét van. Nem látni semmit. Érzem, hogy üresen forog az orsó, könnyű a bot. A hal megint felém jön. Elhúz előttünk a mélyben, egyenesen neki a vasrácsnak. Bang!!!

  • Mi az? — kérdezi F. D.
  • Szerintem beverte a fejét!…

De nem jön fel a mélyből. A fenéken küzd. Az orsó megint sivít.

  • Te — mondom —, ez a hal nagyon erős…

128

  • Pucolhatod! — feleli F. D. Fogalmam sincs, izgul-e. Most, hogy érzem a hal erejét, nekem egyre gyorsabban ver a szívem. „Négyki­lós” — gondolom. Hatalmas rántás. „Van ez öt is” — vélem. És amikor megint nekivág a nyílt víznek, sejtem már; ekkora csukával még nem volt dolgom.
  • Mi van? — kérdi F. D.
  • Nem jön fel — mondom.

Sötét van, surrog a víz.

  • Ez nagyon erős hal — mondom megint. — Nem is tudom, hogy milyen erős. Soha ilyet nem éreztem.

A betonteknő túlsó végében loccsanás. A hal feljön a víz színére. Az esti égbolt derengésében csak a háta látszik. Az első érzésem csaló­dás. Nem is akkora, mint amilyennek képzeltem.

  • Háromkilós? — mondja F. D.

A csuka — egy keskeny, szürke csík a vizen —jön egyenesen nekem. Emelem a bot végét, most először engedelmeskedik a húzóerőnek. Jön nekünk, mint a villám.

F. D. könnyedén leteszi eléje a szákot. A hal fejjel rohan bele. Megkönnyebbülés fut végig rajtam: na végre, megvan. És bánat: nem is olyan nagy. Mire volt jó ez a cirkusz? Ez a hajcihő. Simán Ijelcment a szákba…

Egy reccsenés.

  • Úristen — mondja F. D. és megtántorodik.

A szák nyele úgy görbült el a kezében, mintha viaszból lenne. A hálót összetartó U alakú vas recsegve megbicsaklik.

  • Úristen! — ismétli F. D. — Segíts!

Kézzel fogja meg az összccsuklott szák peremét; én egyik kezemmel a derekát markolom, a másikkal emelem a szákot. F. D. könnyedsége teljesen odavan. Lihegve mászunk fölfelé a betonmeredélyen, a töltés tetejéig. A csukának csak a feje és a háta fért bele a szákba, a törzse és a farka kifelé lóg. Odafönt valamivel világosabb van. Hatalmas, csillogó test fekszik a töltés füvén. Iszonyú krokodilpofa tátog.

  • Ez micsoda? — kérdezi F. D. — Ez nem igaz.
  • Hal — mondom.
  • Ez több, mint tíz kiló — rebegi.
  • Nyolc kiló körül lehet — mondom mérsékelten, de tudom, hogy nagyobb. (A pontos súly 9 kiló 17 deka.)

Egymás hátát veregetjük F. D.-vel, talán azért, mert a csukához nem merünk hozzányúlni. Méternél hosszabb… gonosz szemű… gyilkos… a kedves…

129

„Szegény Tisza, mért is bántjátok?”

Sajnáltuk, valljuk meg, olykor még szidtuk is. Prügynél, vagy ahogy Móricz Zsigmond hívta „szenvedése helyet”: Tügynél bárhol dobtuk be horgunkat, több kccscgét fogtunk, mint keszeget. Rang­sorban vagy a fogási lehetőség sorrendjében kecsege-, márna-, ponty és harcsa-paradicsom volt, de csak volt, így sírtunk. Doki, Diri és én elválaszthatatlan horgász-sorstársak vagyunk. Sok szép, felejthetetlen horgászélmény, eredményes és eredménytelen küzdelem fűz össze hármunkat. Felettünk a Tokaji-hegy szilvakék kúpja, alattunk a Tisza s kanyarjának smaragdzöld kígyója, mellettünk fövenyes és agyagos part, tölgyerdő, nyárfaliget, füzes és legelő. Az egyik legszebb tiszai táj. Főként közel van. Igen ám, de közel van a tiszalöki erőmű is, állandóan ingadozik a vízszint: változik a halak ösvénye és étvágya. Még nagyobb baj, hogy közel van a Bodrog, a haltcmetővé és tintává vált Bodrog, és kávévá keveri a mi Tiszánkat is. Szóval mindent szá­mításba vettünk, hogy miért nincs hal. Kirajzott a kérész, és úgy jóllaktak a halak, hogy még a garda is otthagyta a szárított kérészes horgunkat. Pedig ha más nincs, jó szórako2ás gardázni pcdzővel. Minden dobás egy garda, néha félméteres vagy nagyobb is.

1964. július 3-án elvonult az első hideg- é« esős front. Délután 3 órakor mindhárman lent ültünk a parton. Jöttek még Bájról is hár­man, később Prügyről is négyen. Senki nem fogott semmit. Kipróbál­tunk mindenféle csalit: ásott kérészt, szárított kérészt, repülő kérészt,.

131

szöcskét, kukoricát, felvert galuskát, gilisztát. Az egyik báji horgász végre 6 óra tájban fogott egy gardát. Elkértem tőle, hogy megpróbál­jak süllőzni. Kivágtam a hátából 4 darab ujjnyi hosszúságú, csónak alakú húst, és feltűztem a közepesnél nagyobb, erős, pontyozó hor­gokból átalakított, süllőző horgaimra úgy, hogy középen döftem át a haldarabkát merőlegesen a hosszanti irányra, és így mint egy ten­gely körül pöröghet s hozzásimulhat a kiálló horoghegy és szár, lévén a süllőnek nagy szája, de szűk torka; így biztosabban akad. Két zsi­nórra tettem két felcsalizott horgot 30—40 cm-re egymástól, páter- noszter szereléssel, az alsó horgom mindig legalább 20 cm-rcl lentebb lóg az ólomtól, mert azt tapasztaltam, hogy az így fenéken támolygó és forgó csalira a süllő szívesebben harap.

Az S kanyar felső íve szinte hegyesszögű, veszélyes, mert állandóan omlik. A part talajvizes. A meder a parttól 20 méterre, az évszázad legalacsonyabb vízállását figyelembe véve, 16 méter mély, akadós, gyökeres, gallyas, gubancos. Felmentem egy kiálló szirt tetejére és bedobtam 25 méterre horgaimat. Alig ért a fenékre, máris szép süllő­kapást jelzett a botom, amikor a lengés megszűnt, a bot hegye lent maradt, és a süllő megindult, bevágtam és egy szép kilós süllőt emel­tem ki. Rögtön visszadobtam ugyanoda a horgomat. A harmadik botomat villantózásra akartam szerelni, de csak akartam. Alig nyúl­tam zsákomhoz, amikor a másik botomon szép süllőhúzást vettem észre. Nyeljed! Gondoltam és tovább motoszkáltam a zsákban. A második húzásra már lent is maradt a botom vége, sőt emelkedni kezdett a markolatrész: bevágtam.

— Másfél kilós süllő — kiáltottam diadalmasan.

Néhány másodperc múlva:

— Háromkilós süllő! — ujjongtam.

Újabb néhány másodperc múlva már csak azt ordítottam kétségbe­esve, hogy „csónakot, de gyorsan, nagyon gyorsan”! Mint amikor a Borsod-cxpressz megindul az új villanymozdonnyal: ez villant az eszembe. Nagyobb fajta orsón 40-cs nylon, könnyű hajlékony amerikai üvegboton. Abban nem kételkedtem, hogy mi jól-rosszul kiálljuk a pró­bát, hiszen 15 éves horgászmúltra tekintünk vissza. Igaz, hogy még a legtapasztaltabb öreg horgászt is érhetik meglepetések. A felszerelést kezdtem gyengének érezni, mert mire a csónak 150 méterről hozzám érkezett, 1—2 karika zsinór maradt a dobon. A kockázatos az volt, hogy a hal egyenesen át húzott, és nekem helyben kellett maradni; ha oldalra tör, könnyebb a helyzetem, Diri ugrott a csónakba velem együtt, és döbbenten meredünk az evezőre: külön a nyele és külön a tolla.

132

— Sebaj, gyerünk! kiáltott Diri, megmarkolta a szálkás végű cvező- tollat és sebesen kavarta a vizet. Közben a horgászok otthagytak min­dent, ordítozva, dobogva, hadonászva rohantak felénk. Ezért, vagy inkább, mert ilyen a természete, egyszcrcsak azt éreztem, hogy a hal lassít, s a következő pillanatban, mint valami rakéta, egy óriási test emelkedett ki a vízből teljes hosszában egyenesen felfelé, pokolian verdesve a farkával, a farka is kiemelkedett a víz fölé: majd mint egy gerenda visszazuhant csobbanva. Mindenki elnémult, elsápadt és megdermedt, én magam is remegni kezdtem, és az első pillanatban azt tanácsoltam — őszintén megvallva és utólag szégyenkezve —, hogy vágjuk el a zsinórt. Diri tért magához először és csúnyán megszidott, hogy hogyan lehet előre feladni a játszmát. Közben mint egy motor, becsületére legyen mondva, evezett az cvczőcsonkkal. Mentségemre szolgáljon, hogy’ a halat jól megfigyelhettük, inkább kevesebbet szok­tam mondani: 2 méteren felüli csaknem derék vastagságú, sötétbarna hátú, fehér hasú, hegyes orrú toknak vagy vizának ítéltem. Sajnos már akkor magára tekerte a zsinórt, s kitéríteni, irányítani képtelenség volt. Megnéztük az órát; pontosan fél hét, a nap még jó magasan jár.

S elkezdődött egy hátborzongatóan felséges horgászélmény, amely talán csak egyszer adódik az életben. Fcllobogott bennünk az ősi harcvágy a titánok ellen. Egymást csillapítottuk és biztattuk. Szegény Doki, a harmadik jó barát, akit nem régen motorbaleset ért, csak a partról irányított jó tanácsaival.

A hal nagy ívben fordult vissza. Közben 50 méter zsinórt nyertünk. Az én dolgom csak az volt, hogy a karikába hajlott botot, melynek hegye közelebb volt a markolathoz, mint az egyeneshez, a törés és a zsinórt a szakadás határán innen tartsam. Sikerült belopni magunkat 20 méter közelségbe a halhoz, tovább közelíteni nem mertünk, mert nemcsak a felszerelésre, hanem ránk nézve is életveszélyes szörnyeteg volt, nem beszélve arról a lehetőségről, hogy átrohan alattunk és a zsinórt elszakítja. Szép nagy köröket írtunk le a kanyarban, a hal szédítő gyorsasággal, mi pedig középen, lassabban, készen arra, hogy a hal szeszélyeinek engedjünk, mert az világos volt előttünk, ami a parton levők előtt nem, hogy felszerelésünk aránytalanul gyenge, és csak ügyességgel adhatunk erőt neki, sőt még így is a hal van előny­ben, mi csak hozzá igazodhatunk.

A hal majdnem egy órai száguldás után csendesedni kezdett, és egyenletes, gyors iramban megindult lefelé, sajnos lefelé. Azért sajnos, mert később kiderült, hogy egyáltalán nem fáradtságból, hanem mert kereste a még mélyebb vizet. Az S-kanyar alsó íve még mélyebb és

133

meg akadósabb, reteszelve bedőlt fákkal. De akkor még két kilométerre voltunk tőle és a legrosszabb lehetőségre nem is gondoltunk. Körül­belül 400 méteres sima, fövenyes partrész van a túloldalon, és Diri azt tanácsolta, hogy szálljak ki a csónakból és oldalról próbáljam követni a halat, mert itt a folyón egyébként is átér a zsinórunk. Meg is tettem, de a hal úgy rákapcsolt, hogy szegény Dirinek kilógott a nyelve az erőlködéstől, mire utolért és beugorhattam ismét a csónakba, és a zsinórból sem maradt csak néhány karika. Szerencsénkre a hal meg­gondolta magát és ismét tűzijátékba kezdett. Éreztem, hogy lassít, és rohamosan, süvítve jön felfelé a zsinór. Amennyire egy ilyen roppant testtől kitelik, kecsesen hatalmas tigrisugrást produkált. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Az örvénylő, kavargó, záporozó víz felett szinte repülő, vastagságában is aránylag karcsú test feledhetetlenül vésődött be em­lékezetünkbe. A csónakból is cs a partról is a hűségesen követő társak ajkáról is elragadtatott kiáltások hangzottak. Ismét megkezdődött a küzdelem minden méter zsinórért. Mire megérkeztünk az alsó ív veszélyes szakaszához, megint 20 méteres zsinóron vezetett bennünket a hal, mert a legkisebb reményünk sem mutatkozott, hogy mi próbál­juk terelni. Minden baj nélkül, de idegőrlő izgalommal csúsztunk át egy bedőlt fa és hajóterelő bója között; borzasztó gondot okozott a nagyon erős sodrású, mély víz. Diriről csörgött a verejték, úgy eve­zett, hogy a csónak meg ne pördüljön, hátra ne maradjon, előre se rohanjon. Most már én buzdítottam őt, dicsértem, vigasztaltam. Ró­lunk fog írni a horgászújság, mienk lesz a rekord: súlyban is és fajtá­ban is. Akkor nem kételkedtünk benne, akkor még nem.

A nap a látóhatár peremére ért, mi pedig az alsó veszélyes ívbe, az úgynevezett kenézi kanyarba. A túloldalon ismét 15—20 méter mély, itt vannak azok a bizonyos bedőlt fák. De a prügyi, illetve kenézi oldal lankás, a meder közepén is 2—4 méter a mélység, így a sodrás is gyenge, viszonylag áll a víz. Abban bíztunk, hogy itt sikerül meg­vívni a végső harcot. Először állt meg a halunk. Mintha tuskóba akadt volna a horog, se té, se tova. Pengetem a zsinórt, semmi. Húzogatom a zsinórt, semmi. Cibálom a zsinórt, igaz, hogy csak érzéssel, semmi. Diri azt tanácsolja, hogy közelítsük meg. Szívdobogva csévélem a zsinórt, 20 méter, már csak 15, majdnem felette vagyunk, már csak 10 méter, torkomban dobog a szívem, Miska — így hívják Dirit — óvatosságra int, idegesen szívja cigarettáját, remeg a szája széle és velem együtt sápadt. Egyszerre megindul a hal lefelé. Ordítok, nem, üvöltök: vissza! Az utolsó pillanatban, mert közvetlen közelben fel­bukkan egy őslény hegyes orra, tarajos háta, iszonyatos tüskékkel a

134

hátán és oldalán. Csak egy megoldás lenne, ha a dadai halászok segí­tenének. De senki sincs közönségünk között dadai, mind az innenső parton vannak. Jönnek Kenézről, Prügyről is, senki nem tágít, mi pedig tanácstalanok kezdünk lenni. Csak egy mód van, valahogy kitérőim a parti sekélybe. De hogyan?

A hal gondolja meg magát, és irányt vesz a vágyva vágyott sekély fele, már akarok kiszállni a csónakból, amikor megriad a sekélytől és mint egy lökhajtásos visszamegy a mélybe.

Ránk esteledett, 10 óra van. Három és fél óia után mi elfáradtunk, de a hal ugyanolyan friss, mintha most akadt volna horgunkra. A ke­nézi kanyarból jön egy csónak, kiáltás hangzik a sötétből: hozom a hálót, a baltát és a lámpát. Új reménysugár. Mikor odaérkezik hoz­zánk, kiderül, hogy nem kerítőháló, hanem egy merettyű. A hal egy legyintéssel elintézné, mint egy pókhálót. Egyesült erővel próbáljuk kifelé riasztani a halat, egyik csónak az egyik cldalon, másik csónak a másik oldalon, és ütögetjük a csónak oldalát. Sikerül kifelé űzni egy darabig, aztán megvadul, és egyszer átrohan a másik csónak alatt és kétszer a mienk alatt, alig van időm a botot a víz alá tartani, hogy a‘ zsinór bele ne akadjon a csónak szálkáiba. Felre kell állnia a másik csónaknak. Egyedül folytatjuk a küzdelmet ismét. A másik csónakban felvillan a lámpa, mert már az orrunkig sem látunk, de a hal egyene­sen megőrül a fénytől, alig tudjuk követni. Kint a parton tábortüzet raknak. Egy sóhajtásszerű hang: jön a hajó. Megrémülünk, hogy el­vágja a zsinórt, de nem hajó még sem. Idegesek leszünk és csügge- dezünk.

Elment a hal! Kiáltok, és már megnyugodva szedem a zsinórt, oda a horog, oda az ólom, jön a zsinór pehely könnyen. A következő másod­percben csaknem kitépi a csuklómat, még jó, hogy számítottam titok­ban arra, hogy felénk jön a hal. Néhány nagy kört írunk le, valószínű, hogy egy nagyobb kút lehet alattunk. Hirtelen pendül a zsinórom és megugrik a bot a kezemben. „El fog menni a hal” — állapítom meg. Még megakad a horog újra, de érzem, hogy akadozva a hal testén karcol az alsó horog.

Elment a hal! Felsóhajtunk, senki nem szó! semmit.

Kievezünk a tábortűzhöz. Mindenki szótlan. Odatartom a világos­ságra a botomat A felső horogra kapott a hal. Az élőké közepénél érdes a zsinór elszakadt vége. Elkopott. Négy óra alatt kopott el. Jó 40-cs zsinór. Megvigasztalódunk. Kezet rázunk egymással. Azért mégis „jó mulatság, férfi munka volt”.

„Szegény Tisza, miért is bántjátok!”

135

Sok bosszúságot okoztak már nekem a harcsák. Nehezen alakult ki közöttünk a megfelelő kapcsolat, vagy talán ki sem alakult. Fogtam ugyan néhány szép példányt, de azért a harcsízásban gyakran utol­ért a balszerencse. Sorolhatnám a peches eseteket.

Például egyszer a soroksári Duna-ágban Tass fölött, ketten egy csónakban két óra tíz percig fárasztottunk egy harcsát. Felváltva fog­tuk a botot, hogy bírjuk valahogy a rendkívüli erőfeszítést s a torkun­kat szorító izgalmat. Ladikunk úgy futkározott összc-vissza a vízen, mint a játékvitorlás a medencében, amelyet a legkülönfélébb irányokba forgat, taszigál a szél. Minket a harcsa fuvarozott fáradhatatlanul, nagy vargabetűket róva a víz fenekén, több mint két óráig úgy, hogy egyetlen egyszer sem tudtuk felszínre kényszeríteni.

Mekkora lehetett? 25 kilósat már fogtam azelőtt, 10—20 kiló közöt- tit pedig többet is, de ilyen fáradhatatlan búvárhajó-energiával még nem találkoztam. Mégis, úgy véltük, mi vagyunk az esélyesek. A fel­szerelés kiváló, 0,80-as damyl, extra méretű cgyágú acélhorog. Azon­kívül ketten vagyunk, így egyikünk mindig pihenhet, s a csónakpadon kuporogva remegő kézzel elszívhat egy-cgy cigarettát.

A horog sem ülhet rosszul a „dög” csontos pofájában, ha ennyi itleig nem szakadt ki, most már ki kell tartaaia, nagyon reméltük, hogy kibírja végig.

így gondoltuk.

137

Aztán két óra tíz perc múltán, amikor cppen társam volt soros a fárasztásban, egyszerre csak fel vágódott az addig szépen, egyenlete­sen hajló és bólogató bot, s a húrként feszülő zsinór berogyott, ernyed­ten visszalöttyent a bot vége alatt. Fürgén mozgó ladikunk megállt, mi pedig hamuszínre vált arccal meredtünk egymásra, mintha túl- világi látomás gyötörne bennünket.

Amit éreztünk, azt nem lehet semmihez sem hasonlítani. Nem is próbálom. Ha már szalasztottak el nagy halat, akkor úgyis ismerik. Mikor kissé magunkhoz tértünk, aggodalmas óvatossággal orsóztuk fel a zsinórt, hogy megtudjuk, mi történt. Zsinór szakadt vagy horog törött? Talán örültünk is volna, ha így van, mert pontos okát láttuk volna a balesetnek. De nem. Minden a helyén volt, a horog sértetlen, a zsinór is, csak éppen ellepte alsó métereit a halnyálka, amely a nagy­harcsa hömpölygésc, víz alatti forgolódása közben rakódott rá. Ez a pech! Semmiféle műhiba nem történt: mégiscsak rossz volt az akadás.

A bajnak éppen ez a fajtája ért utol engem a leggyakrabban. Egy­szer a Körösön egy szem tejes kukoricára kapott rá egy olyan 12 kiló körüli harcsa. Ez igazán „mázli” volt, hiszen köztudott, hogy a harcsa nem növényevő hal. A dolog tehát jól kezdődött. Hamarosan rá is jöt­tem, hogy nem ponttyal, hanem valamilyen kificamodott ízlésű, vegetá­riánus harcsával van dolgom, s nagy óvatossággal nekiláttam, hogy a 0,30-as zsinórral a part közelében hozzam a halat. Mikor már har­madízben kényszerítettem felszínre, elég közel volt hozzám, hogy meglássam: az amúgy is kis méretű pontyozó horog a szája bal sarká­ban, csupán egy parányi bőrfclülctbc kapaszkodik. A harcsa ostor- szíjszerű bőre már jócskán meg is tekeredett a horog öble alatt.

Ettől a látványtól úgy elfogott az idegesség, hogy amikor a harcsa ismét alámerült, egy kicsit erőteljesebben tartottam, mint ahogy a kényes helyzet megengedte volna.

A horog visszavágódott, a harcsa elment.

A tassi alsó vízen is, bár fogtam olykor cgy-cgy harcsát, mégis az átlagosnál jóval többször volt rossz akadásom.

Egyszer a víz színén rabló harcsának úgyszólván a szájába dobtam a blinkert. Jó dobás volt, a rabló azonnal el is kapta a pléhkanalat. De ahogy bevágtam és fárasztani kezdtem, már ki is akadt. Pedig két hármashorog volt rajta.

Máskor ugyanott, úgy tűnt, szilárdan ül a villantó drillingjc. A hal erős, sőt ellenállhatatlan kirohanása nagy harcsát sejtetett. Igye­keztem csónakomba ugrani, amely a közelben volt kikötve. De csak volt, mert egyik horgásztársam időközben átment vele a túlsó partra.

138

Azt mondta, rögtön jön. De nem jött, s az üres csónak ott vesztegelt partra húzva a másik oldalon.

A harcsa kegyetlen erővel vonszolt maga után, a Nagy-Duna felé tartott. S akkor jött arra egy csónak. Emlékszem, valami házi gyártású alkotmány volt, torz átmenet a szandolin és a kilbót között. Kiabál­tam az evezősnek (bár ne tettem volna), kértem, vegyen fel, s vigyen át a túloldalra, hogy ott saját ladikomba szállhassak, s abból fáraszt­hassam a harcsát. Partról ugyanis semmi esélyem sem volt, hogy meg­fogjam. Az evezős, egy sovány, fecskenadrágos fiatalember végre megértette, hogy mit kívánok, és készséggel odalapátolt hozzám. Be­szálltam az ingatag járműbe, miközben a harcsa szakadatlanul fo­gyasztotta a zsinórt az orsóról. Ha nem indulunk rögtön utána, el­fogy a 100 méter, s a vékony zsinór szakad, mint a rongy. A fiatal­ember, aki egyébként nem volt horgász, nagy izgalommal figyelte ügyködésemet, s felajánlotta, hogy az ő csónakjából fárasszam a halat, hiszen még sohasem látott nagyhalfogást, s a dolog rettentően érdekli.

Közben már le is sodródtunk kissé. A peremersó dobján alig maradt ncgy-öt méter zsinór. Kényszerűségből ráálltam tehát az ajánlatra, s meg is köszöntem a segítőkészséget. Aztán minden figyelmemet a harcsára összpontosítottam. Kértem partneremet, hogy lefelé evezzen. Némi billegés és forgolódás után rá is állította a csónakot a helyes irányra, én pedig kétségbeesetten próbáltam zsinórt nyerni, minél többet fclcsévélni belőle az orsóra.

Ez a harcsa tudta, hogy mit akar. Egy-kettőre kivonszolt bennünket az öbölből a Nagy-Dunára. Ott aztán elkapta a csónakot az erős sodrás, a fiatalember pedig rémülten kapkodott evezőivel, s kis híján felfordított bennünket az örvénylő víz.

Szép, augusztusi este volt, a nap már jócskán lefelé bukott a túl­oldal fái mögött. Mi pedig a harcsa jóvoltából elég szép iramban hajókáztunk Dunaújváros irányába. Néha ugyan megpróbált „lehor­gonyozni” bajuszos ellenfelünk, egyszer-egyszer folyás ellen is indult, de általában véve mégiscsak lefelé haladtunk.

Partnerem hamarosan aggódni kezdett. Fázott is nyakkendőnyi méretű nadrágjában, aztán meg azt hajtogató: hogyan fog ő innen visszaevezni? Nemsokára besötétedik, s itt a Duna közepén visz ben­nünket a víz meg a harcsa, ki tudja hová, ki tudja meddig?

Hát hiszen igaza volt szegénynek, s bár ő akarta a „nagyhalfogást” látni, igazán nem sejthette, hogy így alakul majd a helyzet.

De azért miközben harcsámmal küszködtem, nem bírtam megállni, hogy ne ijesztgessem egy kicsit:

139

— Nincs baj — mondtam. — Hajnalra Bajára érhetünk, s ott isme­rőseim vannak.

Nem részletezem kettőnk, két harcsa-összcsodorta ember különösen alakuló kapcsolatát. A hangulat egyre feszültebbé vált. Az cn idegeim is kezdtek táncolni kissé. A harcsa végre megmutatta magát, s én olyan 20—25 kilósra becsültem. De ahogy az esti szürkületben láttam vagy látni véltem, a horog megint csak valahol a hal szája szélén fityegett, nem éppen bátorságos helyzetben. A blinker teljesen kívül volt, tehát lehet, hogy csak az alsó hármashorog valamelyik szára akadt a hal fogazata közé vagy csak a szájszél bőrébe.

Ez elkeserített. A víz vitte a csónakot, s egyre inkább körülfogott bennünket a sötét. Fiatal barátom már szinte vinnyogott: mi lesz, hogy lesz, hűvös is van, sötét is, azt hiszik majd otthon, hogy beleful­ladt a Dunába, sőt a csónak sem az övé, csak kölcsön kérte stb. stb.

Egyszerre beláttam, hogy megint nincs szerencsém a harcsával… Mit is tegyek? Való, hogy messze elvihet bennünket a víz. Az akadás rossz, a horog nagyon kint van, a harcsa légzését, kopoltyúmozgását nem akadályozza, fájdalmat nem okoz neki, így kitartása nem lankad. S ha meg is fogom végül, ez a nagy dög kiver bennünket a szűk csó­nakból. Tényleg nem lesz könnyű visszavergődni vele a tassi zsiliphez. Vágóhorgom sincs, de még csak valami kötelem, kantárom sem.

.. .Lassan, feszes zsinórvczetéssel a víz színéig engedtem a botot. Aztán, amikor a legjobban feszült, irgalmatlanul bevágtam, mintha most akarnám megakasztani a harcsát. Pedig kiakasztani akartam. És sikerült. Fclcsévéltcm a zsinórt; rajta volt most is minden, a blinker, a hármashorgok. Tehát csakugyan rossz volt az akadás. Ez most megnyugtatott. Letettem a szerszámot, könnyű nyári kabáto­mat ráadtam vacogó társamra, s kézbe fogtam az evezőt…

Június eleje volt. A parti akácos teljes virágpompájában állt, s az édes illat végigkúszott a víz tetején egészen csónakomig. Eveztem és bámészkodtam, néztem a nádat, a domboldalak friss zöldjét, a vakító sziklahomlokzatot, amely felett kis fenyőerdő sötétlctt. Ez a táj, a dombnyergen fészkelő nádfedeles horgásztanya, az egész félsziget levenduláival és mandulásaival otthonom volt abban az időben. És háborítatlan birtokomnak éreztem a Balatonnak azt a kedves szögletét is, hiszen horgászok alig vetődtek oda akkoriban.

Ahogy elhagytam a harmadik horgászpadot is, s arra a területre értem, ahol kemény, köves a Balaton feneke, s emiatt senyvedtebb, vékonyabb szálú a nád, hirtelen lefékeztem az evezővel.

140

Előttem vagy húsz méterre mintha nílusi ló dúrta volna a vizet. Gyorsan haladó hullámok torlódtak fel a nád mentében. Bár teljes szélcsend volt, mozgott, furcsán örvénylőit a víz, s egyszerre csak nagyot bólintott egy társaitól elszakadt, ber.tebb álló nádcsomó. Aztán elmúlt minden, akár valami káprázat. Értetlenül pislogtam, forgattam a fejem. Mi volt ez? Ám a víz áttetsző zöld szőnyege moz­dulatlanul simult szét, s egy nádszál sem rezzent többé.

Tényleg azt hittem, hogy valami káprázat játszott velem, s végül is napirendre tértem a dolog felett. Bebújtam a nádba, s a „kislyuk”- ban pontyoztam vagy másfél óráig. Nem volt kapás, mozgás is alig. Tizenegy óra körül indultam visszafelé. De rém a szokott, a már „kitaposott” ösvényen, hanem rézsútos irányban, hogy egyrészt ki­tapasztaljam azt a nádszakaszt is, másrészt rövidítsem utam.

Abban az időben úgy ismertem a tanya alatti nádast, mint a tenye­remet. De még annál is jobban, hiszen a belsejét is összevissza baran­goltam csaknem naponta. A tanyának három balatoni típusú palán- kos csónakja volt akkor. A legnagyobbat Harcsának, a középsőt Balinnak, a legkisebbet, az egypárevezős, dundi formájú dióhéjat pe­dig Pontynak akereszteltem el. A farukra magam festettem rá, ahogy tudtam, a nevüket, amit aztán jól leszóltak a horgásztársak, egyszer „rettenetes amatőr mázolásnak”, máskor meg éppen „betyár iparos­munkának” titulálva művemet. No, én a Balint szerettem karcsúsága, könnyűsége miatt. Ügy siklott be a nádba, hogy nem tört egy szálat sem, s ha az orrába térdeltem, jobbról-balról csak könnyedén tolo­gatta a nádat, máris csúszott tovább simán, zaj nélkül. Ezzel a Balin­nal kcresztül-kasul jártam az akkor még háborítatlan ősnádast, s ki­ismertem titkait. Sok lyukat, nádi tisztást felfedeztem, amit más nem ismert, nem ismerhetett.

Nádbclscji pontyozó helyem volt nem egy, s a tanya vendégei sok­szor csodálkoztak is, hogy az előbb még a nád előtt láttak evezni, aztán úgy eltűntem, mintha a föld nyelt volna el. Pedig szerencsére nem a föld, csupán a nádas fogadott magába, mégpedig olyan jel­telenül, hogy avatott szem is alig vehette észre csónakom nyomát.

Azon a délelőttön is a nádas belsejében navigáltam, mégpedig mint említettem, éppen töretlen csapáson haladtam. Komótosan hú­zogattam magam előre, s egy tisztásféléhez értem. Ritka volt ott a nád, szálai vékonyak és hóka színűek. Ebből tudtam, hogy kövecses alattuk a fenék. Megálltam és rágyújtottam. Szokásom volt: amíg szívtam a cigarettát, figyeltem a nádat, hátha ponty mozdul valahol.

141

Lett is ott mozgás olyan, milyet még sohasem láttam! A ferdén kókadozó, vékony nádszálak hihetetlen táncba kezdtek. Ám ez a tánc lassú volt, s ezért szinte kísértetiesnek tűnt. A nádszálak jókora szo­bányi területen olyan nagy kilengést végeztek, hogy a látványtól elállt a lélegzetem. Ha mondjuk, egy szál eredetileg balra dőlt, elő­fordult, hogy lassan áthajolt a másik oldalra, s bele is süllyedt a vízbe! Miféle szörnyeteg fészkelődik itt, a csónakom orra előtt? Tán kro­kodil vagy tényleg víziló szabadult bele ebbe a Balatonba?

S a tánc tartott vagy tíz percig. Olykor hosszú, sötét árnyékot vagy árnyékokat véltem látni, miközben légbuborckok pezsegtek fel a víz színére, s különös tekerő, hullámzó mozgásban vonaglott a ritka nádas.

Tátott szájjal bámultam, ujjamra égett a cigaretta. Megrándult a kezem, billent a csónak, koppant az evező. A nádas pedig mintha őijöngcni kezdett volna, összevissza dőltek, kavarogtak a szálak, s ör­vénylésük két párhuzamos vonalon gyorsan távolodni kezdett tőlem, kifelé a nyílt víz irányába.

Néhány másodperc múlva teljes volt a csend és a nyugalom.

Kábán ültem ott még jó ideig. Észrevettem azonban, hogy har­csákat láttam. Már jövet is, kint a nád előtt. Most itt pedig egy harcsa­pár násztáncának voltam kéretlen tanúja.

Régebben nem találkoztam azon a tájon harcsákkal. Az előző évben fogtam ugyan néhány tíz kilón aluli példányt az egyik stégről, a nyílt víz felé vetve, lótctűvcl csalizott horoggal, de az a hely elég messze esett innen, s akkoriban csak éjszaka harcsáztunk.

Tehát itt ívnak a harcsák! S ha ez igaz, még találkoznom kell velük. Feltehető, hogy több harcsa is kódorog a környéken, hiszen az ívó­területen olykor falkányi sötét bőrű, nagy bajuszú vőlegény és meny­asszony gyülekezik össze.

A ritka felfedezés lázas latolgatásra késztetett. Mit kellene csinálni? Ráadásul ahogy kiértem a nádból, ismét megriasztottam egy szörnye­teget. Ez a változatosság kedvéért a nyílt vízről csörtetett be a nádba, nagy ropogást, sustorgást keltve. Megbizonyosodtam róla, hogy nem egy vagy két harcsa tanyázik vadászterületemen. Valóságos átjáróház, hogy ne mondjam garniszálló ez a nádas! Titkos találkahely, amely — legalábbis eddig — teljes diszkrécióval fogadta vendégeit.

Ám ennek most már vége. Ezt a csapatos nászt figyelemmel fogom kísérni, de lehetőleg úgy, hogy ne nagyon zavarjam a fekete óriások udvarlási ceremóniáit. Inkább csak a környéken ólálkodom majd, s a tágabb körben kóborló gavallérok közül szakítom ki a magam zsák­mányát. Mindenesetre sietni kell. Nem tudhatom, meddig tart az

142

ívás, az időjárás is megváltozhat, s akkor fuccs mindenféle tcrvczgc- tésnek.

Ebéd közben elmeséltem feleségemnek, hogy mit láttam. Nagy ér­deklődéssel hallgatta, hiszen horgász volt ő is. Itt lett azzá, tanyai remeteségünkben, s már második éve igen jó érzékkel és eredménnyel kutatta a pontyokat a tanya nádasaiban. Természetesen szerette volna látni az ívásra gyülekező harcsákat, hiszen kevés horgásznak adatik meg, hogy egész életében csak egyszer is része legyen ilyen ritka lát­ványban.

Aznap már nem háborgattuk a bajuszos násznépet. Másnap is csak kilenc óra tájban indultunk útnak a Balin „fedélzetén”. Gilisztát, kishalat, két botot vittem magammal s még egy komplett pergető felszerelést. Feleségem izgalmán és kíváncsiságán kívül egy lábast és egy konyhakést „hajózott be” induláskor, azzal a szándékkal, hogy vissza- jövet megszabadítja pikkelyzctétől a haltartó bárka valamelyik lakóját.

Szép, csendes, sugaras idő volt, akácillat kísérte expedíciónkat. Régi könyvek szerint a harcsa akkor ívik, amikor a birs virágzik. Nem tudom, virágban álltak-c akkor a birsalmafák, de az akácok igen, s cn ennek alapján hajlamos lettem volna módosítani a régi megfigyelést.

Egyébként kirándulásunk teljesen amatőr jellegű volt, olyasféle, mint amikor a turisták oroszlánt akarnak fényképezni a vadrezervá­tumban. Felszerelést inkább csak igazolásul, megszokásból vittem magammal, ahogy a katona is keze ügyében tartja fegyverét. A har­csákat illetően nem volt semmi határozott elképzelésem. Úgy gondol­tam, legalább még egy helyszíni szemle szükséges a pontosabb elgon­dolások kiformálásához. Az én harcsaügycim úgysem bonyolódnak le szabályosan.

Mint látni fogják, a tétel ezúttal is igazolódott.

Ahogy közeledtünk a tegnapi kalandok színteréhez, egyre óvato­sabban eveztem, aztán már csak az utolsó csapás lendülete tolta tovább a ladikot. így is megtett még vagy 15 métert. S akkor mind a kettőn megláttuk a nád előtt a hosszú, fekete csíkot. Igazán olyan volt, mint a víz színe alatt lebegő búvárhajó, csak persze a torony hiány­zott sima hátáról.

Lélegzetünket visszafojtva néztük. A nagy harcsa hátvonala kissé kintebb emelkedett, s lassan, zavartalanul közeledett felénk. Nem vett észre minket. Csónakunk azonban még mozgott kissé, s tartani lehetett tőle, hogy a két test útvonala előbb-utóbb keresztezi egymást. Nem tehettünk semmit, mozdulatlanul vártunk

143

Rendkívüli feszültség, izgalom fogott körül bennünket. A harcsa nagyságát meg csak megbecsülni sem merem, nem is lenne értelme. Nagy volt, az kétségtelen. Talán három méterre lehetett tőlünk, amikor minden irányváltoztatás nélkül csendben alámerült, s a csó­nak másik oldalán szintén vagy három méterre újra kibukkant a háta. Szép nyugodtan folytatta útját! íme, mit tesz a mozdulatlan­ság! A harcsa valami semleges természetű akadálynak fogta fel csó­nakunkat, s egyszerűen átbújt alatta.

Nem sokat csodálkozhattunk azonban az öreg hidegvérén, mert közvetlenül előttünk szétnyílt a nád, s egy másik fekete csík húzott el mellettünk az előbbi nyomában. Olyan érzésünk támadt — ne vegyék túlzásnak —, mintha letűnt földtörténeti korok óriáshüllői közé téved­tünk volna.

Aztán még két harcsát láttunk, azok sem voltak messzebb húsz mé­ternél. A jelek szerint egymást kergették, erősen mozgatva a vizet, döntögetve, kavarva a nádszél ritka lengését.

Óvatosan az evezőhöz nyúltam, s a kormánylapáttal szépen ki- faroltattam csónakomat a harcsák gyűrűjéből. Jó harminc méterre eltávolodtunk a nádastól. Ott leböktem egy karót, s hozzákötöttem a csónakot. Pihentünk, lélegzethez jutottunk, összeszedhettük gondo­latainkat.

A harcsák nem hagyták el a nászra kiválasztott területet, többször is észrevettük jelenlétüket. Egyszer egy nagy fekete fej is felbukkant egy pillanatra. A nád hol itt, hol ott mozdult, olykor szinte sisteregve dőlt, torlódott, mintha forgószél kavarná.

Mégis az volt az érzésem, hogy mindez előjáték csupán; az egyre gyarapodó társaságban most ismerkednek egymással a hölgyek és a gavallérok. Ilyenkor (a szakirodalom szerint) meglehetősen felcsigázott idegállapotban vannak, s dühíti őket minden váratlan apróság. A hí­mek olykor egymásra is rontanak, s a gyengébb menekülni kényszerül.

Vajon hogyan fogadnának egy egeret utánzó blinkert?

Ez a blinker homályos színű kanál, de van szeme s bőrből készí­tett farka is, a homorú oldalán és a végén pedig egy-egy drilling.

Szépen a nád elé dobtam a műegeret, s ahogy vizet ért, máris megkezdtem a pergetést. Megismételtem még vagy tizenötször, min­den eredmény nélkül. Közben a harcsamozgás is ritkult, jobbfelé távolodott is tőlünk. Nagyon izgatott voltam, ami érthető is. Remegő kézzel leszedtem a blinkert, gömbólmot húztam a zsinórra, a végére egyágú nagy horgot kötöttem, s azt áttűztem egy jó tízdekás vörös­szárnyú keszeg ormyílásán.

144

Ügyetlenül dobtam. A súly és a nagy keszeg kalimpálva ért vizet, alig egy méterre a nádtól. Ám ahogy visszacsapódott az orsó fel­kapókarja, már meg is indult a zsinór! A nád előtt megburványlott a víz, s valami nagy erő ki akarta tépni kezemből a botot. Az utolsó pillanatban sikerült megengednem a túl szoros féket. A hal máris eszeveszett tempóban nyargalt a nádas előtt, majd mintegy 50 mé­terre tőlünk kikanyarodott a nyílt víz irányába…

Az átmenet a csendes figyelésből és várakozásból ebbe a veszett hajszába olyan gyors volt, hogy alig tudtam követni. Csak lassan állt át idegrendszerem az új helyzetre s tudott lépést tartani az események­kel. Valamelyik „nászoló” abban a pillanatban kapta el kishalamat, ahogy az a vízre ért. Nyilván éppen a szája előtt csattant a vörös­szárnyú, s egy ingerült reflexszel azonnal rávágott. Talán nem is tudja, hogy mit kapott be.

De ez most már mindegy, most már futnia kell az életéért. És én mindent el fogok követni, hogy el ne szalasszam, ha már egyszer a horgomon van. Előttünk az egész Balaton, akadály sehol semmi, az idő csendes. Persze, ha a nádba fúrta volna magát, máris vége lenne a csatának. De nem azt tette, inkább állandó otthona, a nagy víz mély gödrei felé indult. Gyerünk hát!

Feleségem nagynehezen kihúzta a karót, én pedig a csónak orrába telepedtem az első ülésre. Kezdődött a messziről oly különös látványt nyújtó ide-oda hajókázás. A parton álló nézelődő csak azt látja ilyen­kor, hogy a horgász maga előtt tartja a hajló és bókoló botot, a csónak hol erre, hol arra fordul, fut 20—30 métert, megáll, új irányt vesz, s nem lehet megérteni hogy mi mozgatja.

Mi azonban értettük, s hamarosan azt is megállapíthattam, hogy víz alatti vontatómotorom nem a legkisebb hcngcrűrtartalmúak közül való. Remekül nyargalt, forgolódott. Néha akkorát húzott a csónakon, hogy felcsobogott a víz az orrtőke alatt, mint amikor a levágó szél hatására hirtelen megelevenedik és rohanni kezd a szélárnyékban állongó vitorlás.

Általában Balatonföldvár irányába haladtunk. Néha úgy tűnt, hogy a hal a tihanyi kút 10—11 méteres mély vízébe igyekszik, de újra csak visszakanyarodott dél, délnyugat felé. Ennek örültem. Fárasztottam már harcsát a kútban, de azt most szívesen elkerültem volna. Zavarja ott az embert a motoros komp, a hajójáratok, de még a sok kíváncsi csónakázó is.

Felszerelésem szépen teljesítette feladatát. A nagyméretű, japán peremorsóra éppen ráfért 100 méter a 0,40-es vastagságú zsinórból.

146

A rövid acélbot, egy csepeli horgásztársam készítménye, már többször bebizonyította használhatóságát. Arra törekedtem, hogy minél rövi- debb pórázra fogjam a harcsát, s ez feleségem ckos közreműködésével általában sikerült is. A farlapáttal irányban tartotta a ladikot, s ha kellett, ráhúzott egy-egy erősebb csapással, hogy ne maradjunk le nagyon a hal mögött.

Szükség volt erre a hínárosok miatt. Ha ugyanis kiengedem a halat, a hosszú zsinór átkarolhat egy egész hínármezőt is, és könnyen el­szakadhat. Ha azonban csaknem a harcsa felett állok, akkor alig van a vízben négy-öt méter zsinór, s azzal a sűrű hínáron is könnyen átvezethetem ellenfelemet

Másik előnye is van ennek a taktikának. A hal állandóan érzi, hogy közelében, úgyszólván a sarkában van az ellenség. így nem tud megpihenni, állandóan maximális erőkifejtésre kényszerül s hamarabb kifárad. Különösen így van ez a kút kivételével a Balatonon, amelynek a közepe is 3—5 méter mély csupán. Ahol csak három méter, ott már hínármező is előfordul, s ez megnehezíti a horgász dolgát.

Persze hátránya is van annak, ha fárasztás közben úgyszólván a hal felett állunk, tőle csupán néhány méter távolságra. A röviden tartott zsinór nagyobb megterhelésnek van kitéve, s ezt csak az orsó felgé­nek menet közbeni gyakori szabályozásával, a bot ügyes kezelésével lehet ellensúlyozni. A fárasztásnak ez a módja rendkívül kiélezett, s még azzal a veszéllyel is jár, hogy a harcsa esetleg többször is átfut a ladik alatt. Ezt a manővert a botvég vízre engedésével, a csónak előtti körbevezetésévcl kell követni, különben a csónaktcsthez feszül a zsinór és elszakad.

Nem volt egyszerű a dolgom, márcsak azért sem, mert a 0,40-cs zsinór nem elég erős tulajdonképpen az ilyen feszes fárasztáshoz. A hal azonban könnyedén, szépen igazodott a húzáshoz, s ez levette a teher jó részét a zsinórról. Taktikám hasznosságát igazolta, hogy két hínár­mezőn baj nélkül jutottunk át. A damyl többnyire elvágta a tavasszal még zsenge hínárszálakat. Egyébként halam szerencsére inkább a mélyebb szakaszokon vargabetűzött, a Balaton nagy, nyűt térségein hajózott velünk. így atán időnként — már csak önmagam pihen­tetése céljából is — hosszabb zsinórra engedhettem.

Kitartó húzása alapján legalább fél mázsára becsültem a súlyát. Persze hogy eszembe jutott közben, sőt, állandóan azon rágódtam: milyen lehet az akadás. Amennyire a zsinór vastagsága engedte, keményen kezeltem, a csónakot is húznia kellett; már leszakadt volna, ha nem jól ül a horog. Ezzel biztattam magam akkor is. Viszont ha

147

a szájüreg belsejében akadt, a harcsa tűfogazata clrcszclheti a 0,40-es damylt. Hanyagság! Acéldrót élőkét kellett volna felkötni. S ekkor döbbentem rá, hogy vágóhorgot sem hoztam magammal!

Miközben a karom már majd leszakadt és zsibbadozott — az ilyen fárasztás nemcsak a halat viseli meg —■, hangulatom is egyre boro­sabbá vált. Baj lesz ezzel a harcsával is! Vagy a zsinórt rongyolja szét, vagy kiszakad a szája széléből a horog, mint már annyiszor. De ha mégis feladná magát, vágóhorog nélkül aligha tudom kivenni. Valószínűleg életem legnagyobb harcsáját szalasztóm cl nemsokára.

Feleségem látta elkomorult ábrázatomat. Sejtette is talán, hogy milyen gondolatok gyötörnek. Segíteni akart. Megoldotta azt a bonyo­lult feladatot, hogy miközben az evezőt is kezelte, meggyújtott egy cigarettát és a számba dugta.

Pöfékeltem és fárasztottam a harcsát. Már jó fél órája tartott a küzdelem. A nagy víz közepén bódorogtunk, sütött bennünket a júniusi nap. A vízen szél futkározott, de gyenge volt, s irányát is változtatta. így csak apró hullámok locsogtak a csónak körül.

A harcsa most már szakaszosan húzott, éreztem, hogy szeretne megpihenni. De nem hagytam. Ha lassult futása vagy éppen meg­állt, csévélni kezdtem a zsinórt, társnőm pedig ennek megfelelően evezett, s egy-kettőre a harcsa fölé ért a csónak. Ha nem indult meg ismét, óvatosan emelni kezdtem. Ezt végleg nem szerette, inkább összeszedte erejét és nekilódult.

Reménykedni kezdtem. Eltelt még egy negyed óra. Akkor messze, Badacsony tájékán haragoszöld csík tűnt fel a víz tetején. Jön a dél­nyugati szél!

A csík mély színárnyalatából ítélve nem gyenge fuvallat lesz, hanem amolyan szívós, meleg, „nyomó” szél, amely egyenesen nekivág a félsziget oldalának és alaposan feltorlasztja a vizet. Nem vihar éppen, de a hullámokon bukdácsoló csónakból nagyon nehéz lesz a fárasztás, nem is szólva, ha a harcsa beemelésére kerülne sor.

Szerettem volna felhozni a halat mielőtt ideér az idő. Egyszer sikerült is. Felbukkant alig öt méterre a csónaktól. Szép darab, hossza meghaladja a két métert! Aztán ismét lefúrta fejét, s engednem kellett, hogy kifusson. Mindenesetre szippantott egy kis levegőt. Az akadást nem tudtam megfigyelni.

A szél pedig jött, közeledett. Pedig már csak egy nyugodt negyed­órára lenne szükségem, idehúzhatnám a halat, s belenyúlhatnék tátott szájába. Csináltam már ilyet máskor is. Az ember négy ujját a harcsa szája széle alá tolja, hüvelykjével pedig belenyúl a szájába. Egy jó

148

markolás, egy erőteljes húzás, s a harcsa már be is hömbölödik a csó­nakba. Egyszerű ez tulajdonképpen. De ha tarajos hullám veri-dobálja a csónakot, szinte megoldhatatlan.

A szel végül is elért bennünket és erősebb volt, mint gondoltam. Éppen harmadszor hoztam felszínre a harcsát. Már egyensúlyát is nehezen tartotta. Többször oldalra billent, s megpillanthattam szür­késfehér hasát is. Hanem az akadás! Az megint csak olyan volt, hogy a sűrű méreg szétvethette tőle az embert. Igaz, a damyl sértetlen. De a horog a harcsa szájnyílásának a sarkában ül (ami magában véve nagyon jó lenne), csakhogy egy megtekeredett bőrrész, vékony bőnye tartja csupán! Ahogy az már lenni szokott.

A szél ránk vágott, s megindult a hullámzás. Előbb olyan közepes fajta, aztán egyre több tarajos. A ladik hányta, vetette magát, s most már feleségemnek is minden erejére szüksége volt, hogy’ zsinór iránt, s egyben a széllel szemben tarthassa a csónakot. Ez kedvező pozíció, csak nagyokat vág a víz a csónak előrésze alá, s az dong irgalmatlanul. Közben egymás után kapjuk a szétporló tajtékot, a „spricccrcket”.

A harcsa már többet van fenn, mint a víz alatt. Ha nem mozogna a ladik ennyire, idehozhatnám kartávolságra. De így is meg kell kísé­relnem a dolgot. Néha nem látok a szemembe csapódó víztől, s nem is igen törölgethetem arcomat, mert tartanom kell a halat, mégpedig feszes zsinórral, de ugyanakkor laza fékkel, hogy a hullámzás okozta mozgást is kiegyensúlyozhassam. Nem könnyű. Sűrűn pislogok, rázom a fejem, a lábam nekifeszítem a csónakpalánknak, hiszen egy alatto­mos hullám ki is billenthet a csónakból. Feleségem arca, haja is csupa víz, de elszántan markolja a lapátot, újra meg újra hullám ellen for­dítja járművünket. Meddig bírhatja még? Nem lehet már messze a végső elfáradás.

A szél egyébként a félsziget felé nyom bennünket, s ez magában véve megnyugtató. De ezzel a harcsával tenni kell valamit! Csónakun­kat természetesen erősebben tolja a szél, mint a víz színe alatt elnyúló, már csaknem tehetetlen harcsát, s így aztán horgonyként is használ­hatnám, ha legalább dupla ilyen vastag lenne a zsinór, s biztosan fogná a horog. Bár így is tart némileg bennünket, s most megkockáz­tatom, hogy a csónak mellé vontassam.

Jön is szép lassan. De három nagy hullám úgy’ felvágja a csónak orrát, hogy én magam, miközben clőrcgömycdtcm kissé az ülésen, rácsok a csónak orrára, s az állam rettentően beleütődik az orrtőke kimagasló végébe. Mintha kiütöttek volna. Szédül a fejem, levegő után kapkodok, s kegyetlenül sajogni kezd az ütés helye. De a bot a

149

kezemben van, és a harcsa is ott süllyed-emelkedik a hullámzásban. Most jól is esik a szemembe vágó tajték, kissé eloszlatja a kábulatot. Arra sem érek rá azonban, hogy feleségem aggódó kérdéseire válaszol­jak: fel kell vennem a kontaktust a harcsával, óvatosan megfeszítem a zsinórt, s a hal lassan közelít a csónakhoz, vagy ha úgy tetszik, mi közeledünk hozzá.

Már itt is van, teljesen elalélva, féloldalas testhelyzetben. Csak a farokúszója mozdul egyet-egyet. Nagyon nehéz a zsinórt kezelni ebből az ugráló csónakból. Alaposan megnézem az akadást. A horog kicsi bőrfelületet fog át, de ki nem eshet, mert a bőr igencsak megteke- redett már s ráfeszült a horogszárra. így lazán tarthatom a zsinórt, amíg benyúlok a harcsa szájába. Igen, csakhogy a harcsa szája csukva van! Ez pedig olyan akadály, amit a jelen helyzetben nem tudok el­hárítani ! Ha a horog a szájüreg belsejében kapaszkodna, szétnyitná a száját a hal. Általában így szokott lenni. Persze, ha itt lenne a vágó­horog. ..

A harcsa most hozzáütődik a csónakhoz, s ez megriasztja. Nehezen, erőlködve alámerül. De egy perc múlva ismét a víz tetején van, hasá­val -felfelé. Közeibe vontatom ismét. Nézem a hatalmas jószágot, amint tehetetlenül elnyúlik előttem halálos kimerültségében. Hol közelebb lódul, hol távolabb billen az ugráló csónaktól. Rádöbbenek, hogy ha nem is halálosan, de én is alaposan kifáradtam. Sajog és dagad az állam, s teljesen tehetetlen vagyok legyőzött zsákmányommal szemben. Itt van a lábam előtt, nem tud védekezni, s én mégis képte­len vagyok birtokba venni. Kétféle ritmusra dobál bennünket a hul­lám, a zsinór hol megfeszül, hol clcrnycd. A harcsa addig fekszik majd a hátán, amíg erői ismét visszatérnek, s akkor egy váratlan csa­pással elrántja magát a horogról. Olyan könnyedén, egyszerűen, hogy utána teljesen érthetetlen lesz számára, mi tartotta vissza eddig is szabad mozgásában. Azt a centiméteres folytonossági hiányt, ami a bőrén keletkezik, egyáltalán nem is érzi. Én pedig ennyi küzdelem után kiütve és csuromvizesen dideregve, átvehetem az evezőt ugyan­csak fáradt és csuromvizes asszonyomtól, s evezhetek vissza a tanyára. Kissé ismerősnek tűnt előttem ez a jelenet. Pedig most fogtam volna meg életem eddigi legnagyobb harcsáját. Talán hatvan kilót is nyom…

Most utólag, amikor visszaemlékezem a küzdelemre, menthetetle­nül Hcmmingway öreg halásza jut az eszembe. Akkor, ott a tajtékzó Balatonon nem ismerhettem még a Nobel-díjas regényt, hiszen az csak három évvel később, 1956-ban jelent meg nálunk. De azt állít­

150

hatom, hogy a hal cs az ember párviadalából eredő értelmi és érzelmi feszültség gyökerében teljesen azonos, akár 50 kilós harcsáról, akár 500 kilós kardhalról van szó.

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék” — ez az öreg halász tudat alatti hitvallása. S akkor ott, a Balatonon, ahogy a szüntelen hullámverés bökdöste csónakomat, s mellettem himbálódzott a vízen a már legyőzött ellenfél, engem is valami elemi erejű elszánás, keserű­ség ösztönözte tettvágy ragadott magával. Nem nyugszom bele, hogy a legyőzött ellenfél diadalmaskodjék! Agyam lázasan dolgozott, a legkülönfélébb ötletek villantak át rajta. Hogyan találhatnék megol­dást? S akkor pillantásom az ülés alatt meglapuló lábasra, s a benne heverő konyhakésre esett.

Azóta is sokat gondolkodtam ezen a dolgon, pedig nincs mit töp­rengeni rajta. Egyszerűen nem tehettem mást. Ha vágóhorgom van, azt vágom a harcsa testébe. Ez teljesen szabályos, sportszerű elinté­zés lett volna. Én azonban a kést döftem a harcsa oldalába, amikor ismét közvetlenül a csónak mellé került — s ez nem tekinthető ildomos eljárásnak. Kés mint horgászcszköz?

Persze kegyelemdöfésnek is mondhatnám, ami végül is humánus dolog. Arról nem is szólva, hogy el is hallgathatnám ezt a kifejletét: nem muszáj mindent úgy elmondani, ahogy történt. Ám ennek a históriának az értelme, tanulsága éppen abban rejlik, hogy a konyha­kést beleszúrtam a harcsába. Mintha valami átok nyűge alól szaba­dultam volna fel: annyi balsors után ezt a legnagyobb bajuszos rablót mégiscsak sikerült legyőznöm. Most is örülök neki, hogy akkor nem tétováztam. Az ilyen nagyharcsafogás rendkívüli dolog, igen nagy küzdelem. Olykor a helyzet az életveszélyig kiéleződhet. Erre nem egy példa van.

Az enyémnél nagyobb, 70 kiló körüli rckordharcsákat (kettő volt ilyen eddig) sem lehetett az írott és íratlan szabályok aprólékos köve­tésével legyőzni. De többnyire a 30—40 kilósakat sem. Ez csak olyan kétségbeesett és önfeledt küzdelemben sikerülhet, amikor a horgász rendkívül feszült idegállapotban, ösztönösen cselekszik s nem is képes hideg mérlegelésre. Ez érthető, megbocsátható, sőt talán természetes is. A szabályt nem a kivételes, hanem a tipikus esetek jellemzői alap­ján fogalmazzák meg. De nincsen szabály kivétel nélkül.

Ennyit mentségemre. Mindenesetre megtörtént. Persze a szörnyű művelet közben is ügyeltem arra, hogy a harcsa halálos sebével még egyszer megfuthasson. Ledobtam a kést és zsinórt adtam neki. Meg is futott jócskán, sőt, hogy a sötét dráma teljes legyen, a víz is megvörö-

151

södött kiömlő vérétől. Aztán kimúlt szegény. Élettelen tetemét oda­vonszoltam a ladik farához, s kötelet fűztem át a kopoltyúján. De ez sem ment simán az egyre vadabb hullámzásban. Nagyon nehezen sikerült kifognom olyan hullámszünetet, amely időt adott a kötél befűzésére és megkötésére. Közben ráestem a bal csuklómra, s az csaknem alámtört. Alaposan megdagadt, mire hazaértünk.

Vontattuk a döglött, vére vesztett harcsát és csendesen vacogtunk. A szél gyorsan szárította az újra és újra ránk fröccsenő vizet, s így a meleg idő ellenére is jéghidegre hűlt bőrünk. Összetörve, sebesülten és teljesen kimerülve, de azért belső diadaltól fűtve vergődtünk be a tanya L alakú kőmólója mögé.

öt horgász várt bennünket. A déli komppal érkeztek, s nagy üdv­rivalgással fogadták — a harcsát. Ott helyben el is kellett mesélnem az egész esetet.

Aztán legyőzve fáradtságomat, kékülő állal cs dagadt csuklóval nekiláttam a hal kibclczésénck. Tejes hímharcsa volt. A belében jócs­kán emésztett állapotban egy másfél kiló körüli pontyot találtam. Kidobtam a belsejét, kimostam a hasüreget, s a nehéz halat lecipeltem a jégverembe.

Üzentem a faluba az öreg Boros Andrásnak, hogy rossz lovával és szekerével jöjjön ki másnap. Meg is érkezett a „Bclspcd”, ahogy az öreg maszekot neveztük, s elvitte a harcsát a halásztcleprc. De előbb meg meg kellett csonkítanom, mármint a harcsát. A horgászok min­denáron enni akartak a nagy halból. Nyúztak, hogy főzzek halász­lét. Kénytelen voltam levágni a harcsa farkából vagy hat-hét kilónyi darabot. Főztem is belőle olyan halászlét, hogy merőkanállal sem győz­tem leszedni a tetejéről a zsírt. A hús is szívós és rágós volt, akár a tapló. Mondtam én, hogy így lesz, előre. De hiába. Pedig a szalonná­ját is levágtam főzés előtt. Az kiolvasztva sokáig remekül szolgált bakancspuhítónak. Vendégeim élménynek tartották, hogy ekkora halból lakomázhatnak. Még dicsérték is az áldatlan ételt.

Amikor az öreg Bclspcd visszahozta az átvételi cédulát, az állt rajta, hogy a harcsa súlya — megbecstelenítvc, kibelezve, farka nél­kül— 42 kiló.

Eddig a legyilkolt harcsa esete, kedves olvasóim.*

♦ Megjegyzés: a történet időpontjában érvényes tilalmi rendelkezé­sek lehetővé tették június elején is bizonyos méretkorlátozással a pon­tyozást és a harcsázást a Balatonon. Az ötvenes evek elején halbcszol- gáltatási rendszer is működött.

152

1973. május 1-én a kora reggeli órákban indultam pontyozni a tassi felsővízre. Az úgynevezett Határnádtól mintegy 100 m-re álltam meg csónakommal úgy, hogy annak orrából egy követ engedtem le, majd a csónakot oldalról még két karóval ki is támasztottam. Ahol leálltam, a víz mélysége alig haladta meg a 3 métert. A meder felé kemény homok, a csónaktól mintegy 10 méterre viszont, a majdnem 4 méter mély víz alatt, a fenéken laza iszap volt.

A hajnali hőmérséklet 4—5 G fok lehetett, a pufajkára igencsak szükség volt. Teljes szélcsend uralkodott, a vízfelület olyan volt, mint a tükör, így több száz méterről is meghallhattam és láthattam volna a pontyugrásokat, de ugrás nem volt. Jó fél órát ülhettem már kézben tartott bottal, miközben még keszegcsípésem sem volt, amikor vagy 30—40 méterre burványt vettem észre. Nem tudtam megállapítani, milyen hal okozta, de mert harcsára gyanakodtam, felálltam a csó­nakban, és figyeltem, jön-e a burvány helyén a buborék, ami a harcsa­forgás csalhatatlan jele. Jött is hamarosan, de mert nagyon aprók voltak a buborékok, úgy gondoltam, hogy a harcsa kicsi lehetett. Nemsokára újabb burvány, újabb buborékok, majd egy olyan át­fordulás következett, hogy a harcsa farkábcl is láthattam egy kis darabot. Ha van nálam pergető bot, már az első átfordulásra villan- tózni kezdtem volna. De nem volt. (Azóta mindig van!) A pontyo- zót nem akartam átszerelni, mert az átfordulásokból úgy ítéltem meg, hogy a harcsák kicsik, 1—2 kilósak. Egy újabb átfordulás után azon-

153

bán már nem haboztam tovább: több mint egy órája pontyozom, még a keszeg sem kap, próbáljuk meg a villantót.

Igen ám, de ha elmegyek a pergető botért, oda-vissza egy jó félóra az út, esetleg a csónakmotor hangja is elzavaija a harcsákat, ezért gyorsan kivettem a pontyozót; előkenek való vastagabb zsinór és villantó volt a dobozomban, pillanatok alatt átszereltem.

Könnyű, mintegy 25 grammos EFFZETT utánzatú villantóval kezdtem a pergetcst, mert a harcsák a víz felső rétegében jártak. Az első, mintegy 50 méteres dobás után lassan kezdtem forgatni az orsó karját, a villantó alig tett meg útjából 3—4- méternél többet, amikor éreztem a harcsakapásra jellemző tompa elnehezcdést. A megakasz- tás után rögtön tudtam, hogy nagyobb a harcsa, mint amilyenre a forgások alapján számítottam.

Viszonylag gyorsan sikerült a csónak közelébe pumpálnom, de a 30-as zsinór miatt csínján kellett vele bánni, a fenékre törő halat nehe­zen tudtam a felszínre hozni. A horog — ahogy az rendszerint lenni szokott — a szája sarkába akadt, ezért a merítőt nem használtam, mert régi tapasztalatom, hogy a hármas horog szabadon álló ága merí­tés közben azonnal beakad a szákba, a harcsa pedig ilyenkor legtöbb­ször lefordul a horogról. Ezért a szájába nyúlva emeltem be a csónak­ba. Jó 10 kilóra becsültem, a szákba raktam. Pillanatok alatt megakasz­tottam a következő harcsát; hasonló súlyú volt, s mivel jó nagy a haltartó szákom, bőségesen elfért benne a társa mellett.

Néhány eredménytelen dobás után két rávágásom is volt, de pár másodperc elteltével mindkettő lemaradt. Hamarosan újabb kapás, és jóllehet ez a hal is hamar a csónak közelében volt, éreztem, hogy az előzőeknél súlyosabb. Nyugodtan sétált a mélyben, engem viszont a szívbaj kerülgetett, amikor útját a leeresztő kötél felé vette. Nagy nehezen sikerült eltérítenem, de hamarosan jött az újabb bonyoda­lom, mert a horgászás megkezdése előtt nem döntöttem be a csónak­motort, a harcsa pedig arra úszva majdnem a csigára akasztotta fel a zsinórt. Fárasztás közben folyton az járt az eszemben, hogy íme, én, aki evek óta prédikálom barátaimnak, hogy harcsára csak jó felszere­léssel lehet horgászni, most a nagy harcsabőségben itt kínlódom egy viszonylag puha bottal, vékony zsinórral.

Közben harcsám a csónak alatt átúszva már a leszúró karó körül járt, de ereje fogyván, sikerült a csónak alól visszahoznom. Hamaro­san a csónak fenekén hevert, gyorsan felkantároztam: az utólagos lemérésnél 15 kilót nyomott.

154

Felszedtem a leeresztő követ, nehogy egy újabb fárasztáskor útban legyen, a két karó elegendő volt a csónak megtartásához. Nem kellett sokáig dobálnom a következő kapásig, de a hal hamarosan leakadt. Majd újabb két — 6 és 8 kiló körüli — harcsát akasztottam így meg, ezeket is felkantároztam.

Rövid szünet után megint kapás, de míg az eddig megfogott har­csák hamar csónakközeibe kerültek, ez a hal a bevágás után azonnal 5—6 méter zsinórt húzott le, ebből tudtam, hogy jóval nagyobb az előzőeknél; nemsokára azonban lemaradt.

A következő dobásnál újabb kapás; ez a hal is nagy, de akárcsak az előzőj szintén lemaradt. Mérgelődve dobok, és megtörténik a hihe­tetlen: megint kapás, ez a hal is nagy, hiszen szól az orsó, viszi a zsinórt, aztán megkönnyebbül a bot: kiakadt a horog. Három dobás, három kapás, mindegyik horgon akadt hal, jóval 20 kilón felül lehe­tett; ez, bár nyugodt természetű vagyok, még engem is lázba hozott.

Nemegyszer fogtam egy napi pergetésscl tíznél több harcsát, de itt nem egészen két óra alatt már tizenegy kapásom volt, nyüzsögnek a harcsák; éreztem, olyan horgászélménybcn van részem, amihez fog­ható csak egyszer adódik életemben. Nyugalmat erőltettem magamra, és végiggondoltam, hogyan tovább.

Első teendőm, hogy a zsinór fárasztáskor legjobban igénybevett utolsó 10 méterét levágom, az élőkét újra kötöm. A szákban levő két harcsa nem okozott problémát, de a másik három mindegyike külön pórázon volt, ezek a pórázok olyan hosszúak, hogy a halak a fenéken vannak. Ha újabb nagyobb harcsát akasztok, az fárasztás közben könnyen beleakadhat a kantáron levőkbe, ezért rövidebbre vettem a pórázokat, mintegy két méteresre. Igaz, hogy rövidebb kötélen sokkal nyugtalanabbak, időnként jókorákat rántanak a csónakon, de nem okozhatnak bajt.

Melegen sütött már a nap, izzadtam, két pulóvert gyorsan levetet­tem, de a pufajkanadrág maradt, mert ahhoz, hogy kibújhassak belőle, a gumicsizmát is le kellett volna vetni, erre pedig már sajnáltam az időt.

Dobáltam tovább, de míg korábban percenként volt kapásom, most negyedóra is eltelt, mire újra: kapás, majd fárasztás. Ez volt a hatodik. Fogtam még hármat, közben újabb lemaradások következtek; el­fogyott a kantározáshoz szükséges kötél, így a kilencediket a súlyle­eresztő kötél szabad végére kötöttem. Olyan vastag volt a kötél, hogy a fűzőtű zsinórbehúzó részébe nem fért be, ezért jókora vágást kellett ejtenem a harcsa száján, hogy a kötelet áttuszkoljam.

155

Elhatároztam, ha meg egyet sikerül fognom, hazamegyek új pány- vákért és a pergetőbotért.

Nem kellett sokat dobálnom, és megvolt a tizedik harcsa is. Mikor be akartam emelni a csónakba, a harcsanyálkától síkos fenékdeszkán elcsúsztam, majdnem beestem a vízbe. Ahogy a csónak oldalának ütődtem, a harcsa megijedt, és megugrott, de már kevés ereje maradt, ezért nem lett baj.

Mielőtt a karókat felszedtem, beemeltem a harcsákat. Ez nem kis bonyodalommal járt: a halak egymás kötelére úszva alapos keveredést okoztak. Az egyik karót a mederfenékre szúrva hátrahagytam, hogy amikor visszajövök, pontosan ugyanoda állhassak. Mielőtt a motort berántottam, megnéztem az órát: háromnegyed tíz volt.

Míg a ház felé püfögött a motor, a csónakban heverő tíz harcsában gyönyörködtem. /X nagy fogás hírére szomszédaim összesereglcttck, segítettek szétbogozni az összetekeredett pányvákat.

A harcsákat részben elajándékoztam, részben kikötöttem. A két legnagyobbat lemértem: mindkettő meghaladta a 15 kilót. A fenék­deszkákat lesúroltam, majd némi ennivalóval és megfelelő pergető­bottal, valamint új kötelekkel felszerelve indultam is vissza. Vendég­ségben nálunk levő barátom is velem jött. Alig egy óra elteltével visszaértünk a karóhoz, és folytattam a pörgetést. Míg reggel teljes szélcsend volt, most egyre erősödő déli szél fújt. Az oldalszél a könnyű villantót elkapta, ezért kénytelen voltam helyet változtatni úgy, hogy a hátszél segítségével tudjak arra a helyre dobálni, ahol előzőleg a ka­pások voltak.

Mintegy húsz pere elteltével gyors egymásutánban két, egyenként 10 kiló körüli harcsát akasztottam meg; egyik lemaradt. Míg az előző felszereléssel megakasztott harcsákból a bevágás után nem láttam semmit, most a bevágás után két-három rántást éreztem, de a kemény bot, és a 35-ös zsinór révén erőszakosabb bánásmódhoz folyamodhat­tam, így’ a velem szemben álló és meglepett harcsa nem tudott mene­külni, csak a fejét rángatta jobbra-balra; pillanatokon belül a víz felszínére került. Gyönyörű látvány volt a csónaktól 40—50 méterre csapkodó hal. Első meglepetéséből felocsúdva a harcsa persze újra fenékre tört, de fárasztása már sokkal rövidebb időt vett igénybe, mint a reggel fogottaké; ebben nagy szerepe volt tapasztalt harcsázó barátomnak is, aki a kifárasztott harcsákat szájukba nyúlva emelte be. El is kelt a segítsége, mert a reggel fogott harcsák gerebenfogai jobb hüvelykujjamat alaposan felhasították. Most rongydarabot is hoztunk magunkkal, hogy kezünkre csavarva elkerüljük a sérüléseket.

156

Újra cs újra arra a helyre dobtam, ahol eddig a kapások voltak, de eredménytelenül. Később nem előre, hanem oldalt kezdtem dobálni, nem törődve azzal, hogy az oldalszél mennyire nyomja el a kidobott villantót. Ötöt sem tekertem az orsó kaiján, cs megvolt az újabb har­csa. Hatalmas farka kicsapódott a vízből; barátom azt mondta: ez már húszas! Igaza volt; ezen a napon ez volt a legnagyobb harcsa, 20 kilót nyomott.

Időközben persze híre ment a nagy fogásnak, hatan-nyolcan is dobáltak körülöttem, de nem nagy eredménnyel. Nem törődve a most már viharos erejű déli széllel, továbbra is oldalt dobáltam, fogtam is meg öt . harcsát. Aznap akkor már a tizennyolcadiknál tartottam, amikor korgó gyomrom hagyatta abba a horgászatot.

A karót most is hátrahagytam, és csak két óra múlva érkeztem vissza. Szándékosan azon a részen hajtottam keresztül a motorcsónak­kal, ahol megelőzően a kapások voltak, kíváncsi voltam, mennyire zavarja ez a harcsákat.

De a harcsák nem zavartatták magukat. A motor keltette hullámok meg cl sem csitultak, amikor az első dobásra már a villantón volt a harcsa, amelyet még kettő követett; természetesen lemaradás is elő­fordult. A végeredmény tehát ezen a napon 21 kifogott harcsa volt. Csak a három legnagyobbat mértem meg, így csak becsülni tudom az összsúlyt: 200 kg körül lehetett.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ki tudja, hogy hányszor elmesél­tem már horgásztársaimnak és az érdeklődőknek ezt a történetet. De örömmel beszélek róla mindenkinek…

Gyerekkorom óta legkedvesebb cs legizgalmasabb horgászmód­szerem a kuttyogtatás. Alig töltöttem be a tíz évet, amikor az első harcsát beszákoltam. Azóta sok-sok harcsát fogtam…

Augusztus 11-én reggel a nap sugarai már megfúrodtek a víz tük­rében, amikor megszólalt kedves kis kuttyogtatóm — kutty… kutty… Talán öt perc sem telt el, hatalmas fürdésre lettem figyelmes. Már csak a farkát láttam egy óriási harcsának. Még rágor.dolni is alig mertem, hogy elkapja a horgomat.

Tekintetem bejárta csónakomat. Nincs vágóhorog, sem kötél, és hiába keresem a kisbaltát is, a segítő szerszámokat. A botom régi, so­kat használt, s csak akkor vettem észre, amikor már késő volt, hogy az idő nagyon megviselte. Lassan közeledtem ahhoz a helyhez, ahol a harcsa felbújt a víz tetejére. Kutty.. .kutty .. — közben egyre figyeltem.

  • Na most, na most kellene elkapnia, de semmi mozdulat.
  • Mit is csinálnék, ha megfogná a horgom?! — Körülnéztem a partszegélyen. Sehol senki. Kiáltanék a hidászoknak, biztos szívesen

159

segítenének. — Ebben a pillanatban óriási húzást ereztem. A csónak megbillent, a bot kcttéhullt, a lábam alá kerülő műanyag orsó össze­tört. Pillanatok alatt összegubancolódott a zsinór. Még rágondolni is borzasztó; bot nélkül, orsó nélkül kell fárasztani egy nagy halat.

  • Hát mégiscsak megfogta!! Na, most mi lesz!!!

Elkezdődött a küzdelem.

Lábammal gyorsan előre toltam a széthullt botot a gubancos zsi­nórral együtt. Ujjaim közé fogtam a zsinórt, és a csónak egyre gyor­sabban futott. A damyl fütyülni kezdett, mint vihar idején a telefon­drót. A harcsa irányt változtatott. A csónak meg előre fut, a zsinór teljesen más irányba feszül. Ujjaim között a csúszkáló zsinórral igyek­szem fékezni a hal rohanását és a csónakot a húzás irányába fordítani.

  • Nem, ezt nem lehet megfogni. Csak legalább látná valaki, mivel küzdők. — Sehol senki. A híd felé tekintettem, s torkom szakadtától kiáltottam: — Hidászok hé… — Valami kocsiféle zörgette a híd padlóját. A harcsa a csónakkal lefelé vette az irányt. Kétségbeesve, lázasan küzdöttem minden centiméter zsinórért. Becsúszott bokrok, fák, kőhányások vannak itt a víz fenekén… Hol beszedek egy-két méter zsinórt, hol kénytelen vagyok visszaengedni. Síri csend a tájon, csak a csónak csobogását és a szívem verését hallom.
  • Hidászok hé…!! — Kilométerekre hangzik a kiáltás, de nem hallja meg senki. Az arcomról vcrcjtékcseppek hullnak.

Vigyázni kell! Sokat hallottam, hogy halász ujját levágta a zsinór, vagy egy óvatlan pillanatban a nagyhal magával vitte a halászt vagy horgászt. Az én damylom egy milliméteres.

  • Csak nyugalom, nyugalom… ne kapkodj!! —

Állandóan ezek jártak az eszemben. Abban reménykedtem, hogy hátha jön valami segítség, és akkor…

  • Tyű, a mindenit! — Több méter zsinórt vesztettem. A csónak lefele haladt, a harcsa meg felfele a vízfolyásnak úszott, irányt változ­tatva. Egyszer erősebben, aztán gyengébben fogom a zsinórt, távo­labb, közelebb tartom a csónakhoz, hogy a megváltozott irányt követ­hessem. Újra egyenesbe vagyaink, a hal nyugodtan vonszolja maga után a csónakot.
  • Hidászok hé! — kiáltottam néhányat. A hídon megint valami jármű haladt keresztül. Közben valami zúgást hallottam.
  • Csak nem hajó? — örültem is, meg nem is. Ki tudja, lehet, hogyr segítenek, de az is előfordulhat, hogy’ szórakoznak azon, hogy a hullámok között vergődök.

160

  • Igaz, úgyis csak küzdelem ez, olyan clmcny, melyet elmesélni sem merek senkinek — gondoltam.

Nem hajó volt, repülőgép.

  • Hidászok hé!… Csak a visszhang ismételte szavaim. Feltekin­tek, látom, hogy a homokzátony közeledik.
  • Na végre! — könnyebbültem meg kissé. Most már fáradni kezd. A lapályon hátha sikerül valahogy partra vonszolni. A csónak nyu­godtan, kimérten halad.

Karjaim remegnek, az ujjaim zsibbadnak, szinte már alig érzem a zsinórt. Ösztönösen a kezemre csavartam.

  • Ezt nem, ezt nem szabad! — jutott hirtelen eszembe, és már újra csak ujjaim között feszült a damyl. A harcsa vadabbul kezdett küzdeni.
  • Vcsztit érzi — gondoltam. — Az utolsó próbálkozások. Azzal feltekintettem, messze van-e még a homokzátony. — Hol vagytok?! — Újra a köves part meredt előttem, ahol az első percek küzdelme folyt.

Megjelentek az első burványok.

  • Nem, az úgysem lehet… Nem lehet egy ilyen halat megfogni vágóhorog nélkül. — Addig az volt a vágyam, hogy valaki legalább látná, hogy milyen hallal küzdők. Az első buiványlás után már csak az járt eszemben, hogy legalább megláthatnám, hogy milyen óriási harcsa van a horgomon.

Újra kiabáltam a hidászoknak, ki tudja még hányat.

  • Csak a farkát láthatnám, vagy a fejét… — Ezekre gondoltam, és egyre inkább arra vigyáztam, nehogy áldozata legyek a horgász­szerencsémnek.

Ha felborítja a csónakot, az meg hagyján, szerencsére úszni tudok. Sokkal veszélyesebb, ha egy hurok a kezemre kerül. Akkor mi lesz? Még egy zsebkés sincs, hogy elmetsszem a zsinórt. Pedig ott kellene lenni a csónak farában. Ha magával ránt, miig azt sem tudják meg, hogy egy ilyen küzdelemnek lettem az áldozata.

E gondolatok után még nagyobb óvatossággal bántam a zsinórral. Az orrom hegyéről lefújtam a sós cseppeket, cs akkor teljes meglepe­tésemre megszólalt Tálas Béni bácsi, a falu kondása a parton.

  • Mi baj van? — Felpillantottam, a kutyája a lába előtt ült, bal vállán a karikásostor. Nem tudom leírni azokat az érzéseket, melyek ebben a piallanatban átfutottak rajtam.
  • Jaj! Itt egy óriási harcsa, nem tudom megfogni. Szaladjon már a hidászokhoz, jöjjenek csónakkal, hozzanak vágóhorgot.

161

A küzdelem azonban tovább tartott. Tálai Béni bácsit megszállta a kíváncsiság, nem mozdult sehová. Gyorsabban kezdtem szedni a zsinórt, közben újból eszembe jutott:

  • Ne kapkodj, csak lassan, nyugodtan! Vajon rendben van-e minden a csónakban? A benne szaladgáló víz nem keverte-e össze a már beszedett zsinórt? — A csónakba pillantottam és a kuttyogtató fa valóban a zsinór között akadékoskodott. Egy óvatlan pillanatban kivettem, a csónak farába dobtam. Újra a kíváncsiság tolakodott elő bennem.
  • Csak láthatnám már, hisz itt van, nem messze. Talán egy kicsit jobban, gyorsabban kellene szedni a zsinórt!
  • Part felé kell vele hajtani, kifele! —javasolta Tálas Béni bácsi, aki majdnem térdig állt már a vízben. Fejemmel intettem, hogy nem lehet, hisz arra visz a hal, amerre akar. Újra nehéz és izgalmas percek következtek. Úgy ereztem, már nem tírom tovább. Béni bácsi a víz szélen egyre integetett, hogy hajtsak kifele. Minden segítséget megadott volna, de csak tehetetlenül, tele izgalommal nézte a partról az eseményt.

Mit tegyek, ha feljön?

A szájába nem nyúlhatok, egy pillanatra ósszeroppantja ujjaim és menthetetlenül magával ragad. — Az a vágóhorog, az a vágóhorog… — pillantottam újra a csónak farába. A csónakban egyre több a víz, minden kis mozdulat egyre nagyobb veszélyt jelent. Közben az idő haladt. Hogy mennyi idő telt el? Ki tudta volna azt akkor mérni? Ekkor a zsinóron észrevettem, a hal engedi, hogy a víz tetejére húz­zam. Bekövetkezett a várva várt pillanat. Még ma is borsózik a hátam, ha visszagondolok azokra a percekre. Felemelkedett az óriási harcsa. Nyugtalanul mozgott, mint a kígyó. Legalább három méter hosszúnak láttam. Teste mohotkásnak tűnt, tarkóján százával nyü­zsögtek a harcsapiócák. Még a lélegzetem is elállt. Kissé hátrább dőltem, s felkiáltottam.

  • Öh, de óriási! Ezt nem lehet megfogni! — Béni bácsi is meg­meredt a víz szélen, a puli szaladgálni, szűkölni, majd vonyítani kez­dett a háta mögött.

Mindez egy pillanatig tartott, aztán hirtelen a hal fejjel a víz alá bukott, és nagy irammal úszott a vízfolyással szemben, kb. 5 méter zsinór szaladt ki az ujjam között. Néhány perces küzdelem után újra közeledett. Tudtam, hogy újra farkasszemet nézünk egymással. Abban reménykedtem, hogy végül kifárad, és a víz majd közelebb sodor a pontonhíd felé, és a várva várt segítséget ott megkapom. Néhány

163

perc múlva újra a víz tetején volt a nyugtalan óriás. Lapcsi szája ott volt előttem. Nagyon jó fogás kínálkozott az álián. Megragadtam két kézzel, és úgy gondoltam, pillanatok alatt bent lesz a csónakban. Azonban nem ment olyan könnyen a dolog. Mikor emeltem, a víz folyt a csónakba. Visszaengedni már nem volt szívem, megpróbáltam féloldalt befordítani, mint ahogy a sertést szokták a vágás pillanatában. A feje és a teste után bekígyózott a farka is. A horog ott mozgott a bal kezem körül.

  • Veszélyes helyzet — villant át rajtam. Vergődés közben a horog a kezembe akad, a harcsa kibillen a csónakból, és újra veszélyben az életem. Bal kézzel vigyázva fogtam a harcsa száját, a másikkal pedig kínlódva kicvcztcm a partra.
  • Ide a láncot (mármint a csónak kikölőláncát) — szóltam Béni bácsinak. Áthúztam a harcsa kopoltyúján, megkötöttem, s aztán örömmel kiáltottam fel.
  • Most már a mienk!

A partra a karikásostorral húztuk fel. A kövcsúton ment egy szekér. Felszabadultam az örömtől, a boldogságtól remegve kiáltottam:

  • Kocsis hé! Erre, erre…

Háromnegyed nyolckor már a halászcsárdában ittuk az áldomást a 71 cs fél kilós harcsára.

Hogy meddig tartott a küzdelem? Azt csak sejteni lehet, mivel nem volt óránk. Talán egy óra hosszáig.

1968. július 16-án 19 óra, szélcsend, igen csendes esti hangulat. Délnyugat felől sötétebb égbolt, valószínű, vihar lesz az éjszaka. A napkorong kezd vörösödni.

A szcremlci Duna-kanyarokban vitt hátán a méltóságteljes nagy folyam. Az esti csendet a szúnyogok hangján kívül csak a kuttyogtató halcsalogató hangja és a víz frcccscnésének zaja szakítja meg. A hor­gászbot mozdulatlanul tartja körülbelül 9—10 méteres mélységben a lótetűvcl csalizott horgot.

Egyik kuttyogási szünetben, mélységmérés közben, erőteljes húzás a bot végén. Bevágás. A hal megindul, szép nagy lehet, víz alatti pergő mozdulatok, majd egyenletes, mély húzás. Érzésem szerint legalább 15 kiló. A hal nem fárad, mélyen, vadul húz. A kanyarban erős zúgás, hajó jön — tolóhajó —, a hal nem adja magát, megy a ha­jójáratba. Rövid figyelmeztető fütty. A zsákmányt nem engedem, határozom cl magamat. A hajón észrevették a küzdelmet, mert lassít az „Odessza”, kitér, de elhaladtában tele a parancsnoki híd szurkolók­kal. A hal feladja magát, meglepetésemre csak 8—9 kilós. Működik a vágóhorog, taps, kiáltozás, felmutatom a halat a hajó utasainak. A hajó tovahalad, én pedig újabb és talán életem legnagyobb horgász­kalandja felé indulok.

A hajó által vert hullámok csendesülnek. A lótetűvel fclcsalizott ho­rog ismét 9—10 méter mélyen van. A csendet csak a kuttyogató hangja szakítja meg. Hirtelen görbül a nyél, ellenállhatatlanul. Bevágás…

165

Vagy elakadtam, vagy… és a következő pillanatban gyors berre­géssel forog az orsó, a zsinór megindul a Duna közepe felé. 10—15 méter zsinórral kimegy a harcsa. Nagy lehet, mert útját változtatni nem tudom és megriadás nélkül, kényelmes sebességgel halad. Megáll, jobbra-balra megy, mint aki tudatában van félelmetes erejének. Fel­vetődik bennem a tapasztalat: ha nem rohan, nem fárad ki, ha fenékre fekszik, vékony, 0,40 mm-cs zsinórommal fel nem hozom. Ezenkívül közeleg az éjszaka, óvatosan megrángatom néhány botmozdulattal a zsinórt, erre heves kifutás a folyam közepe felé. Teljesen a hajójárat­ban vagyok. Kavargás a mélyben, majd a húzás megszűnik, meglazul a zsinór. Gyorsan csévélek, s a csónak mellett megjelenik egy óriási félig nyitott száj, óriási derék. A következő pillanatban a csónak olda­lán egy farokkal odavágott nagy csattanás. Félelmetes, hihetetlen hely­zet, elborít a horgászizgalom remegése.

A zsinórt ismét feszesre szedem, berregés, ismét lazulás, érzem, hogy megint jön az óriás. Felkapom a szigonyszerűen kiképzett vágó­horgot. Felloccsan a víz és feltűnik az óriás fej, majd lebukik, és 20—30 centiméter széles, kígyószerűen futó testrészbe belevágom a szakállas vágóhorgomat. Bal kezemből kidobom a botot és az utolsó pillanatban két marokra fogom a vágóhorog nyelét. Mintha a pokol szabadult volna el, óriási rántás, rázuhanok a csónak oldalára és olyan húzást, ütést érzek, mintha a karjaimat szakítanák le.

Ezután szörnyű erejével hol a mélység felé, hol jobbra-balra, a víz színére jőve rángatja a csónakomat, s rántáskor ömlik be a víz. Egy gondolat jár bennem; ha az első őrült kirohanást bírom tartani, és nem süllyeszt cl, görbített szigonyomról nem menekülhet. Egy idő múltán vége van a rettenetes kavargásnak, megáll. Tudom, hogy a pihenés csak neki kedvez. Majd bclcszakadok a hal tartásába és ujjaim egyre jobban fáradnak. Ha a nyél végére szegezett lecsúszás­gátló szíjgyűrű nincs, már jóval előbb elviszi a szigonyomat.

Segítségért kiáltok, de a sötétedő partokról csak saját hangom vissz­hangja felel. Ahogy a csónak oldalán feküdve a víz felett Baja irányába tekintek, feltűnik egy kivilágított nagy személyhajó. Az óriás harcsa a csónak alatt lóg a mélység felett, és éppen a hajójárat közepén vagyunk. Felvillan bennem, hogy az cgy-két perc alatt odaérő hajó — ha nem vesz észre — darabokra tör. De gondolatom csak az, hogy ha belepusztulok is, meg kell fognom ezt a harcsát, és ezzel túlszár­nyalom halászcsaládom eddigi legnagyobb harcsáit is. A hajó pedig már igen közel van, 500, majd 300 méter. Mutogatni sem merek, mert a harcsa kezd mozgolódni. Már kivehetők a hajó nagy orrhullámai,

166

amikor végre, úgy 200—300 méter távolságra tőlem a hajó lassít és a zátony felé tér ki. Kiáltozást hallok róla, de nem törődhetek vele, mert a harcsa ismét elkezdi haláltáncát. (Azért nevezhetem annak, mert ezzel veszítette el erejének legnagyobb részét.) A szörnyű von- szolás elölről kezdődik. Megint elcsendesedik a hal, de sötétedik is erősen. Megpróbálom behúzni a csónakba, de keresztben átfekszi az egész csónakot, a nehezebbik fele pedig még mindig a vízben van. A vonszolásra megmozdul, nagyot rúg, egyik kezem szorításából ki­szakad, hanyatt esem és oldalt perdülve összetöröm az egyik horgász­botomat.

De jobb kézzel még mindig tartom. Szerencsére, a visszacsúszásnál nagyobb baj nem történt. Gondolkodom, hogyan vegyem be? Ekkor jut eszembe halász édesapám tanítása: „Ha nagyon nagy halad van, annyi madzagot, horgot vágj a testébe, amennyit szükségesnek látsz.” Megpróbálom a meg nyugodt óriás szájába bcakasztani a fenékmérő és kikötő kötelem 8 centis horgát. Ahogy egy kézzel a halat tartva, másik kezemmel a szájához közeledem, hogy szájszögletébe akasszam a horgot, mozgása következtében az eddigi zúzódásokhoz újabb sebet ejt rajtam, tűpárna-szerű fogsora jobb mutatóujjamat csontig beha­sítja. Végre sikerül beakasztani a horgot, megkezdem felemelését.

A negyedik próbálkozásra egy nekem kedvező rúgásra beesik a csónakba. Minden húzási kísérletnél az elsüllyedés veszélye fenyege­tett, mert a csónak már eléggé megtelt vízzel eddig is. Beeséskor ismét a mindent elsöprő mozdulatok, de rávetem magam, hasa alatt átfűzöm karjaimat, lábamat az oldalszegény alá feszítem, így birkózunk, miközben dobál, mint a pelyhct.

Lecsillapodása után — rajta fekve — a mindig kezem ügyében tartott késsel felmetszem alsó állkapcsának köríve mentén a bőrt és egy hurkos kantárt behúzva, fejét a bókonyhoz kötöm, majd a farka végét az orrborítás alá hajlítom. Ezután a nagy fáradtságtól, izgalom­tól kimerülve, diadalmámorral telítve ráfekszem és pihenek a sötétben az óriás halamon, nem törődve halszaggal, nyálkával, sebesüléssel és szún yogcsí pésekkel.

Kis pihenés után pányvákkal megkötözöm a harcsát, begyújtom a csónakmotort, és a pár kilométerrel feljebb horgászó Gcllei Albert barátommal visszük a halat Bajára.

A harcsa 70 kiló 80 dekát nyomott.

167

Lázár, a suszter, váltig állította, hogy a nagy harcsák örökké élnek. Magam is csöndes hallgatója voltam ezeknek a felszínes fecsegéseknek, amelyekben részt vettek az utca horgászai, nyugdíjasai s azok a kívül­állók, akik a kátrányszagú kis cipészműhelyt valami okból felkeresték.

A suszternak egyetlen érve csupán az volt, hogy soha, de soha nem lehet találni a folyó homokjában ezeknek az óriásoknak a csont­jaiból egyetlen darabot sem. Hogyan lehetséges, hogy ezek az öklöm- nyi csigolyák, késpengényi bordák, kéttenyérnyi állkapcsok nem ma­radnak meg a finom iszapban, a szemcsés homokban, és sohasem sodor ki belőlük semmit a kanyarok leletmentó hullámverése?

A vitába nem szóltam bele, de clgondolkodtam. Valóban, én sem találtam egyetlen reliktumot sem, pedig jó néhány évtizede járom a vizeket, s gyerekeim sem ástak ki a homokból semmilyen gyanús maradékot, pedig végigjátszották a parti fövenyeket jó másfél évtize­den keresztül.

Sok harcsát láttam — közülük nem egy közelítette a fél mázsát is —, de valamennyit élve. A legnagyobb negyvenöt kiló volt, azt fejszével verték agyon a hatvanötös nagy Árvíz után egy visszamaradt tocso­góban.

Az ennél nagyobbaknak csak a híre van meg, feltűnnek egy-egy vízszakaszon, néhány évig tizedelik a vízre eresztett kacsákat, aztán eltűnnek.

169

A közelben, a város alatt, ilyen óriásharcsa vette be magát a gyár alá. Senki sem tudta kifogni. Minden zsinórt összetépett, minden horgot kiegyenesített. Az öreg pipás mérnök irgalmatlan keménység­gel vetette rá magát, háromszor volt a botján, míg végül egy csónakból valóban megakasztotta. Ekkor egy szinte valószínűtlen történet kö­vetkezett, két óra hosszat vonszolta a hal a horgászt a víz közepén, egészen a nicki gátig, ahol is a zuhogóban felborult a csónak, ki a horgász, s búcsú nélkül eltűnt a hal.

A horgászat és a tragédia a köztudatban távoli fogalmak, ezért bele sem vágok annak a postásnak a drámai éjszakájába, akit holtan találtak meg a partoldal gyökerei között, csuklójára erősen ráhurkolva a háromszorosra font damyl, cltéphctctlcnül és halálosan. A zsinór vége üres volt, az erős horog kissé kihajlítva lógott a drótelőke végén. Ki volt a tettes? Hová lett a másik?

A tettesek soha nem lettek meg, eltűntek a gyár alól, el a turbina gödréből, a patakok torkolatából, csak a hírük maradt. Kissé lidérces, borzongató, titokzatos hírük, mely a maga rejtélyes veszedelmével kisemberek nagy bátorságát ébreszti fel, megszállottak kis csapatát készteti hosszú évek végtelen éjszakáin át virrasztására, babonás várakozásokra a fekete mélységek fölött.

Mcgfogalmazatlan bosszúvágy, vagy a hírnév keresése szüli-e ezeket a fanatikusokat, ezeket a magabiztos harcosokat, nem tudom. Ök biztosra mennek, nem fantomokat kergetnek, úgy hiszik, ezeket a tetteseket, ezeket az óriásokat keresik, mert szerintük ezek sosem hal­nak meg. Tetemüket sohasem látta senki.

Lázár is a megszállottak jegyét viselte lcgbelül. A ma már ritka foltozósuszterok céhébe tartozott, így munkája lett volna rengeteg, de ő csak annyit dolgozott, amennyi kenyérre kellett. Soha nem láttam őt lámpázni, a kis műhely még reggel nyolckor is zárva volt, s az emberek bosszankodva vitték magukkal a munkahelyre a leadni szánt lyukas cipőket. A cipész horgászni ment.

Ö azonban nem egyszerűen horgászott, hanem harci ösvényen járt. Az óriásharcsákat vadászta lankadatlan és eredménytelen szenve­déllyel. Mert az a néhány tíz-húsz kilós állat, amelyik a szakadatlan várakozásban horgára akadt, egyik sem volt az igazi. Megfogásukat apró részletességgel mesélte cl a talpalásra várakozóknak, de mindig kacskaringós káromkodással fejezte be, a kielégületlenség látható rán­caival a homlokán.

Óriásharcsáról sohasem beszélt. Pedig találkozott eggyel. A talál­kozásnak én voltam a tanúja, de mivel ő nem beszélt róla, én sem

170

hoztam szóba. Az az óra úgy maradt a kettőnké, mint a véletlenül látott erőszak, mint nem létező angyalok és ördögök jelenése, eltűnő stigma a folyón, pillanat az ideák világából, amely csak addig valóság, amíg meg nem szólalunk.

Május kilencediké volt, és reggel kilenc óra. A fák árnyéka még leért a folyóig, s csurgott a fű a nedvességtől. A kcrcsztárokról jöttem, mely a víztömeg négyötödét hozza a turbinától, s a város alatt egyesül ismét megapadt anyjával, hogy immár ötszörös mennyiségben és erő­vel siessenek tovább.

Az összefolyásnál a háború alatt jó néhány bomba hullt a mederbe, s valami folytán megmaradtak a kráterek. Sokméteres mélységben kavargóit itt a víz, az egyik oldalon meredek szakadékot mart a partba, a másikon a súlyos, de csöndcscdő visszafogás tiszta, mély öblöt teremtett.

Itt ült a suszter. Fenékólommal nehezített zsinórja feszesen húzó­dott a víz fölött. Az ötvcnmétcrcs meder túls5 felén valahol bclcvc- szett a vízbe, pontosan nem is lehetett látni, hogy hol.

Megálltam. Táskámban szép kétkilós domolykót őriztem, azt sze­rettem volna megmutatni valakinek, mert — s csak most utólag tartom furcsának — ezen a ragyogó reggelen egy árva lélekkel sem találkoztam. Mintha magam is csak véletlen jelenség lettem volna a vízparton, akihez nem jutott el a következő jelenet láthatatlan rende­zőjének kitiltó utasítása.

Mintha most csupán a suszteré lett volna ez az óra, hosszú életének nagy ajándéka, amikor a varázslatot tüstént megszünteti valamely idegen megjelenése.

Így kellett lennie, és a suszter is tudhatta ez:, mert rá sem tekintett a domolykora, s nem volt egy szava sem. Maga elé révedt, várva a pillanatot, amelynek jönnie kellett.

Akkor indult meg a zsinór. Én csak álltam, és néztem. Ö is. A leg­apróbb részletekre is emlékszem, s meg mernék esküdni rá, hogy abban a pillanatban minden megállt. A bogarak nem döngicséltek, a füzek egérful nagyságú levelei nem rezzentek. A közúti hídon, mely nem volt messze tőlünk, nem ment keresztül senki. Mintha valahol a csatlakozó utakon már jókor távol tilosat jelzett volna egy rendkívüli lámpa, hogy ne legyen tanúja e tiltott órának.

Néztem Lázárt, a susztert, de nem ismertem rá. Helyette az utolsó felvonás nagy szereplője állt a parton elszántan és clgycngülten, az elháríthatatlan erőpróba esélytelen bajnoka, aki mindjárt a deszkákra lép, hogy erőszakkal kicsikart szerepét megpróbálja eljátszani.

171

Mindezt neki tudnia kellett, mert be sem vágott, csak figyelte, ahogy pereg az orsóról a zsinór. Mintha késleltetni szerette volna a már régen várt és most testet öltött pillanatot.

Aztán lassan kézbe vette a botot, a hasas zsinórból két hurkot rá­csavart a csuklójára, lábát megvetette a parton, s várt.

A zsinór megfeszült, mindig több jött belőle a víz felszínére, majd megállt, ö pedig húzni kezdte kifelé a legyőzhetetlenül ellenállót, amely nem harcolt, nem viaskodott, nem indulatoskodott, hiszen erre mázsás testének semmi szüksége sem volt. Csak a súlyával próbálta meg az ellenfelet, de az is elég volt. A találkozást magát, amely az ember számára várakozása jutalmául, a halnak pedig halhatatlansága próbájaként eleve cl volt rendelve, egyikük sem akarta elkerülni. Az ötven métert talán fél óra alatt tette meg a hal, illetve az ember. Fél órát vonszolta a fenéken az óriást, mert tudta, hogy most valóban az óriással találkozott, ha nem is pillantotta még meg. Ezalatt a fél óra alatt a lábai elcrőtlcncdtek, a keze clzsibbadt, derekát alig érezte, az agyában pedig a kilátástalan birkózás érzete lassan beárnyékolta az eredendő bajnokok velük született ravaszságát.

A parttól két méterre, a már ártatlan és átlátszó vízben jelent meg először a nagy hal árnyéka. Döbbenetes volt, mert nem volt c világ­ból való, nem volt a mi gyengéd vizeink tartozéka — óriás volt. Erről nem lehetett elképzelni, hogy valaha játékos fiatal harcsák nem­zették barlangos partok rojtos gyökerei között, ez nem lehetett ikrá­ból született, ez soha nem menekült éhes ragadozók szája elől, mert ő maga volt a ragadozó, a mindenevő, az erősebb—gyengébb törvény örökkévaló első fele.

Alig kellett már húzni, mintha maga is meg akarná nézni azt az embert, aki kátrányszagú műhelyéből boszorkányos suszterszéken, tudat alatti szálakon, az érzelmek és az ösztönök bonyolult összhatásá­val ki tudta kényszeríteni ezt a találkozást.

Egészen a partig jött. Fejét alig fedte néhány centis vízréteg. Pon­tosan lehetett látni, hogy az erős horog egy körömnyi bőrben kapasz­kodik a ráspolyos fogak előtt.

A hal várakozott. A suszter állt, s mintha a gondolatai is megálltak volna. Mit is tegyen? Eddig minden egyszerű volt, csak húzni kellett a halat. Húzni cs semmi mást. De most?

Láttam, hogy nincs nála vágóhorog, de az az érzésem, hogy nem is akart hozni. Mintha ennek az elrendelt párbajnak külön kódexe lett volna, amelyet ők kettőn már jó előre ismertek.

172

A horgász ekkor bizonytalan mozdulattal összefogta a zsinórt és a botot, térdre ereszkedett, szabadon maradt kezével lenyúlt a víz alá, hogy megkeresse az óriás kopoltyúját, mert ezen a hatalmas testen ez volt az egyetlen megragadható pont.

A keze nem a fáradtságtól, hanem a perc fontosságától remegett. Hitedenkedő ujjai reszketve keresgéltek a vastag nyakon.

Magam is kételkedve szemléltem a próbálkozást, s természetesnek vettem, amikor a nagy harcsa a szokatlan érintésre félfordulattal lemerült a víz alá. Lemerült, de nem ment cl.

Amikor a horgász újra megfeszítette a zsinórt, ellenállás nélkül megint a felszínre jött. A valószínűtlen játék, a kapirgálás a nyakon, a félfordulat a mélybe pontosan megismétlődött.

Mintha tényleg játszottak volna, háromszor, sőt négyszer is újra­kezdték a jelenetet.

Nem tudom, mi volt a taktika ebben a játékban, azt sem tudom, hogy percekig vagy fél óráig tartott-e. Egyszerre vége lett. Már csak azt láttam, hogy a horgász kezében egyenesen áll a bot, s lazán lóg a zsineg. Szinte visszhangzott az az apró csattanás, amellyel a köröm- nyi bőrdarab, a többszöri csavarodás miatt elvesztve rugalmasságát, elpattant.

De a nagy hal olt maradt. Fenn a vízen, egészen magasan, púpja kiállt a vízből, s ahogy libegett, kerek vízgyűrűk váltak le széles hátá­ról. Kifejezéstelen tekintetébe, amely eddig határozottan közömbös volt, mintha a várakozás értelme költözött volna. Mintha tudta volna, hogy ilyen hétköznapian nem válhatnak el, az egy lapra játszó ember, aki soha semmiféle más halról nem vett tudomást, és ő, aki látóközclbc eddig még egy gyermeket sem engedett.

A horgász pedig megtette, amit tehetett. Rádobta magát az óriásra, két karjával átfogta, rátapadt, mint a pióca, mint a polip, mint a tigris, akit magával ragad nála erősebb prédája.

Ekkor valami még határozottabban megállította az időt, megállí­tott mindenfajta mozgást. Az eddiginél is nagyobb lett a csend. Emlékezetemben csak egy állókép maradt, a sima víz, a furcsa hal, a mozdulatlan ember, a dermedt faágak, a távoli híd kontúrja — s állt a nap is.

Azután egészen aprót lebbentek a levelek, szagos szellő fodrozott át a vízen, s a nagy hal, amelynek hátán ett feküdt — mint egy kereszten — kisebb testvére, az ember, elmozdult a víz felé. Centin­ként süllyedt, s két méter után a horgász feje már csak derékszögben állt ki a vízből.

173

Ekkor tekintett rám először a végtelennek tetsző birkózás alatt. így, a hal hátáról, nyakatokért mozdulattal. De ez az arc már nem a harcos arca volt, nem a nagyvárakozású, nagyreményű emberé, hanem az ismerős Lázáré, a szegény suszteré, aki elvesztette élete egyetlen nagy csatáját, amivel a sors megajándékozta. Elvesztette úgy, hogy sem előtte, sem alatta egyetlen pillanatra sem volt esélye a győzelemre.

A nagy hal a mélybe merült, a horgász fent maradt a vízen, most már egyedül, mulatságosan, ügyetlenkedve.

A hídon szinte a semmiből ott termett néhány bámészkodó nem tudta elképzelni, hogy mit keres ruhástul ott a vízben az a csapkodó fürdőző. Én sem vártam meg, amíg kikapaszkodik a partra.

Azóta is gyakran látom őt, ahogyan az esti órákban elindul a víz felé. Az arca mindig kedvetlen, s a szeme is üres. De azért megy. A kis műhelybe most is sokan járnak, magam is. Szó esik a halakról, kalandos fogásokról, csak a nagy harcsáról, a halhatatlan óriásról nem. Azt hiszi, hogy így megőrizheti magának.

Rosszul hiszi. A szegény Lázár eljátszotta a szerencséjét, a hal az enyém. Gondolatban és álmomban mindig vele vagyok, sőt újabban már akkor is, ha clbóbiskolok a parkban a platánok alatt. A szememet sem kell lehunynom már, mégis látom, ahogyan széles háta hatalmasan kiáll a vízből, szinte hívogat, s én meglovagolom. Meglovagolom, és el sem engedem, akkor sem, amikor a mélybe veszi az útját. Vele megyek, mert tudom, hogy a halhatatlan óriásokat csak az örökkévaló mélységekben lehet meghódítani.

Ülünk a szigligeti móló végén Ihász János barátommal, a helybéli kikötő őrével, akit én „előléptettem” révkapitánnyá, mert kedves- jóbarátomként szeretem cs tisztelem. Nyugatról fúj a szél, kellemet­lenül kccskcznck a jó méteres hullámok, bebúvunk hát a hajóbejáró deszkapalánkja mögé, amelyet János gondosan élére állított, hogy ne csípjen bennünket olyan mérgesen a Bakony leheleté. Jó ez a barátságos enyhely, úgy felfogja a mérgesen huhogó szelet, hogy oltalmában ké­nyelmesen rá tudunk gyújtani, és ez nagy szó. Könnyebben múlik a november eleji éjszaka.

A spiccgyűrű után a zsinórra akasztott fehér műanyag gyűrű, a kapásjelző azonban, amelyet szintén Jánostól kaptam — meg sem moccan. Illetve: hová is beszélek! Állandóan rázzák a hullámtaréjok, annyira, hogy már jojóznak a szemeim, mert a szél bele-beleköp János karbidlámpájának torkába. Az eső is szemerkél, vigasztalan idő. Ha csöpptelitalálat éri a karbidszelepet, mérgeset sercint a ki­szolgált bányászműszer, mintha csak helyettünk is mérgelődne a tel­jes érdektelenség miatt. Annyira nincsen kapásunk, hogy akár nyu­godtan be is ballaghatnánk az oszlopos-ámbilusos révkapitányi rezi­denciába, dehát… miféle horgász az olyan, aki ott tudja hagyni a horgát? Ez afféle főbűn mindkettőnk szemében, mintha az őrszem a fronton otthagyná a puskáját, amikor pedig bármelyik pillanatban támadhat az ellenség!

175-

Ezt a nagy örömöt Jánosomnak köszönhetem, hogy megtanított és rákapatott a süllőzésre. Sokszor másfél-két óráig sincs egyetlen „biccentésünk” sem, már mint az a szívrepesve áhított monumentum, amikor meghúzza a spiccet a hal. Az üresjáratok idején komoly be­szélgetéssel, mesélgetéssel ütjük agyon az időt. Lábunknál „horgo­nyoz” egy üvegben a finom kisüsti, amely olyan erős, hogy már egy komoly kortytól is könnybe lábad az ember szeme. Én szoktam ki­ugratni a nyulat a bokorból.

  • Mondd el, Jánoskám, hogyan fogtad az első komoly halat.
  • Hej, Jóska bátyám, nagyon régen volt az, tán tizennégy-tizenöt ■éves lehettem. Emlékszem, épp búcsú volt Szigligctcn. Édesanyám azt mondta, kisfiam, vendégeink jönnek, fogjál egy szép halat. Meg kell hagyni, akkoriban még jobban volt hal a Balatonban. A bibi csak az volt, hogy a szerelésünk nem ilyen volt ám, mint ma! Üvegbot, Rilch-Rcx orsó meg damyl!

Bodzafabot, csipkemadzag és a pótát már mi barkácsoltuk lúdtoll- ból meg öreg hordódugóból. A jó pontyozóhorog pedig majdnem olyan ritkaságszámba ment, mint manapság az ötös találat. No, édesanyám szava nékem mindig szent volt, kaptam magam, kiástam egy bögrére való szép vörös gilisztát, aztán: irány a tó! Bedobok, jó ideig: semmi érdeklődés. Aztán elkezdődött a keszeg járás. Engem meg evett a méreg, mert ponty nélkül kutyaütő fát sem ér a valódi halié.

Szippantott egyet a Kossuthból.

  • Új gilisztát akasztottam a horogra, úgy, hogy a feje mozoghasson és bedobtam. Alig érhetett le az iszapra, eldőlt szépen a pótám, én meg bevágtam keményen. Semmi. Megmérgesedtem, de nagyon: „Elakadtam! Oda az a szép, jó pontyozóhorgom! Az istenit ennek a rohadt víz alatti nádbokornak! — Megrántottam újra, semmi ered­mény! Lcengedtem a bot végét, vakargattam a fülem tövét. Levet­kőzni, bemászni a vízbe, hogy’ kiakaszthassam? A víz már jó hűvös ilyenkor ősz végén, semmi kedvem sem fűlt hozzá. Mindegy, döntöt­tem, mégis meg kell lennie, a horgomat nem hagyhatom veszni!
  • No, abban a szemvillantásban — sútty! — a pótám, mint a villám, zúdult a nád felé! Felpattantam a csónakban és még egyszer bevágtam, ,,/íllj! Nagy Hal!” — rázott meg az izgalom, és egyszerre ellepte a veríték a homlokomat.

Túlságosan nagyot ránthattam rajta, mit tudom én, akkor pedig a pótám megiramodott a csónak felé, és mielőtt bármit is tehettem volna, már át is suhant a hal a csónakom alatt. „No, jól nézünk ki, komám!”

176

— vigasztaltam haragosan magamat. „Úgy kellett ez, mint üveges tótnak a hanyattesés! Gyere csak vissza, pajtás!” — És nagy keser­vesen visszacibáltam. Mit mondjak, Jóska bátyám, úgy húzott, mint a nagyharang kötele a belékapaszkodó kölyket. „Hűha! Ez nem ponty! Vagy ha mégiscsak az, akkor ez a Balaton királya!”

Még egy gyors, izgatott slukk. Kell az ilyenkor! Jánosom szép besenyő arcán megfeszül a napcserzette bőr és késpengényire össze­szűkül a szeme nyílása.

— Harmadszorra aztán burványlott ám a vÍ2 a csónak mellett, a nád felőli oldalon. Mcgércztcm, hogy elgyengült a koma, aztán az egyre sűrűsödő alkonyaiban egyszerre csak borzasztó rémpofa bukkant föl karnyújtásnyira tőlem. A szája akkora volt, akár egy barlang, s két oldalt rőfnyi bajusz csápolt, mint a régi zupás huszár őrmestereké. Gondoltam egyet, ledobtam a botot, és mind a két kezemmel elkaptam kétfclől a tátogó kopoltyúját, aztán… egyetlen lendülettel berántot­tam a csónakba. Hej, hánykolódott ám alattam, akár egy óriáskígyó, és én egyre csak attól féltem, hogy kirúgja magát a csónakból, ezért: ráhasaltam! No, utoljára a megboldogult tanítóm fenekeit el olyan keményen, ahogy az a nagy harcsa verte a farkával az ülepemet „Feriül Segíts!” — ordítottam a szomszédomnak, ahogy csak a torkomon kifért.

„Mi az?”

„Nagy halat fogtam! Add oda a halaskosaradat!” — Mert tudod, Jóska bátyám, akkoriban még nagy fűzfavessző vékákban vittük ám haza, amit fogtunk. Egy szemvillanás alatt odaevezett a Feri.

„Hadd nézzem meg, Jani!” — rimánkodott

„Elébb add oda a kosaradat! Nem bírok vele!”

Odaadta, én meg birkóztam a böhöm harcsával, amelyik úgy ficán­kolt ide-oda az ölelésemben, akár egy csiklandós menyecske. Az­tán … nagy kínnal-keservvcl valahogyan mégis csak bclégyömöszöl- tem a kosárba, és hirtelen ötlettel ráültem arra a rusnya féregre.

„Hadd nézzem már meg, az isten áldjon meg!”

„Nem merek fölállni, mert mindjárt kiugrik alólam ez a dög!” „Legalább hadd nyúljak be alád, a kosárba! Kiveszem a horgodat is a pofájából!” — No, akkor belenyúlt, tapogatolódzott. — „Hühű, Janikám! Ez egy gyönyörű harcsa! Az istenfáját a szerencsédnek!”

„Jól van, no, oldj már el! És add ide az evezőket I” — És a kason ülve, üggyel-bajjal kicveztem. A harcsa farka meg kilógott a vékából, és úgy döngette a hátamat, akárha nagydob lett volna. Ma sem tudom hogyan cvickéltem ki vele a partra, de azt tudom, hogy rá-

177

hasaltam a kosárra és úgy vonszoltam el a víz szélétől jó harminc méterre. Majd beleszakadtam, a derekam szinte kettepattant. Em­lékszem, mellig érő fű borította a parti rétséget. Leborítottam a kosa­rat, aztán hát… a nagy kosár feldőlve, a harcsám meg sehol. Majd kiugrott a szívem a helyéről, annyira megijedtem. Tapostam ám a lábammal a füvet jobbra-balra, de az én halam csak nem volt sehol! Fölegyenesedtem, hogy kicsit kiszusszanthassam magam, hát: nádro­pogást hallottam. Megvan, az apád Krisztusát” — rikkantottam és rohanni kezdtem a hang iránt, a víz felé. Talán egy méterre a víz előtt leltem rá, odáig tekergett el az én szép halam. Megmarkoltam a kopoltyúsánál fogva, és megint oda vonszoltam a kosárhoz. Szerencsére igen közel volt oda a présházunk, bemöhölygettem a komát a pincébe. Kétszer is ráfordítottam a kulcsot. „No, innen már nem mécc el, te büdös!”

  • Aztán? — szívtam meg én is izgatottam a Portimat.
  • Kiültem a szagos nagydiófánk alá, mert már alig álltam a lá­bamon. Lehhcgtcm jókat, hát arrafelé ballagdált egy másik komám. Nagyon lógott az orra, nem sokat foghatott. Rászóltam: — „No, pajtás! Akarsz-e látni szép halat?”

„Én igen! Hol van?”

„Gyere, pajtás, megmutatom!”

  • Bementünk a pincébe, hát… azt hittem, mindjárt megüt a lapos guta. Kád feldőlve, az én harcsám meg sehol!

Világot gyújtottunk, egyet-kettőt, de a Nagy Hal csak sehol. Amikor már a harmadik gyufa égett a körmömre, csattanást hallottam. Hát: a prés mögé bújt be az a ronda nagy állat, de beszorult, s csak a farka zuholta a falat, hol meg a prés oldalát. Akkor este először clnevettem magam: — „No, te büdös, most már jó helyen vagy!” — A komámra rikkantottam mókásan: — „Csukd be már a szád, mert kihűl a gyomrod”, mivel leesett a szája a csodálkozástól. Én meg men­tem be büszkén a házba, a falu végére.

„Édesanyám! Fogtam egy szép halat!”

„Hol van, kisfiam?”

„A présházban!”

Kiszaladt az egész család és igen örvendeztek:

„ó, be szép hal, kisfiam!”

„Magának adom, édesanyám!”

„Köszönöm, kisfiam!”

Hallgattunk egy verset, aztán bedobtam a kialudt Portit a Balaton­ba. „Ncsztek, büdösök! Ha nem kell a szélhajtó küszöm, legalább

179

gyújtsatok rá!” Akkor megmoccant a fehér műanyag karika. Kaptam a bothoz, de Jánosom a karomra tette a kezét.

  • Ez nem kapás. Csak a hullám játszódik a zsinóroddal. Bár — gyanús a dolog, mert már másodszor „biccentett” picikét a spicced.
  • Hogyan készítette el édesanyád a háromszor megfogott haladat? — ütöttem el kérdéssel bosszúságomat.
  • A fejéből meg a farkából hallét főzött, a többiből pedig rántott szeletet sütött, akkorákat, hogy körül lelógott a levesestányérról. A vendégekkel együtt lehettünk tizenhatan is, de a szép hal java szé­gyenszemre ott maradt. Ne vedd dicsekvésnek, Jóska bátyám, de az egész falu irigyelte, mert annyi volt a húsa, mintha borjút vágtunk volna. Még a szomszédunk kutyája, macskája is rántott harcsát evett aznap. Az a jó huszonöt kilós harcsa mindenkin kifogott. No, most vágj be, Jóska bátyám, kapásod van! — kiáltott rám izgatottan.

Láttam, a fehér műanyag gyűrű felugrott a spiccig! Keményen besuberintottam, surrogott a B-Spcciál orsón a zsinór. Fárasztás köz­ben megemeltem kicsit a botom, szépen meghajlott az üvegcsoda hegye. Aj, de csodálatos érzés, amikor szép hal van a horgon. Pár perc múlva Jánosom letérdelt a móló peremére a dióverő pózna nyelű merítőjévcl, cs az ezüsthasú süllő kint volt a parton. Kiálló szeme szivárványosan villogott a pöködő karbidlámpa fényében, mint egy gyönyörűen megcsiszolt amszterdami gyémánt. Jánosom büszkén mo­solygott öreg tanítványára.

Sose méricskéld, Jóska bátyám, úgy van ez jó másfél kiló, akár egy deka!

Jaj, el ne feledjem: aznap délelőtt az én drága professzorom egy ötkilós balintól „vette el a betétlapot”!

Elnézést kérek tőled, kedves megboldogult Dezső barátom, hogy ily későn írom meg ezt a nekrológot, de most néhány évvel a szörnyű esemény után került ismét kezembe az az újsághír, s jutott eszembe újra minden…

H. Dezső — teljes nevén Harcsa Dezső — balatoni születésű volt. Születésének közelebbi körülményeit (pontos hely, idő stb.) nem sikerült kiderítenem, mivel születésekor a Balatonban még nem ve­zettek anyakönyvet. Viszont az kétségtelen, hegy legutóbbi állandó és bejelentett lakása Balatonlellén volt, a nagymóló végével szemben levő kőhányás hónaljában, egy tágas, lakályos mélyedésben.

De hát ez már régen volt. Nemrég ugyanis megjelent a balatoni Halanyakönyvi Hivatal illetékes tisztviselőjénél ifj. Harcsa Dezső, s nedves szemekkel jegyeztette be a nagykönyvoc edesatyja szomorú halálát. A „halál oka” rovatba minden egyéb helyett beírták azt a szomorú közleményt, amelyet a Harcsa Híradó egy földi lapból vett át közlésre, szó szerint így: „Hilcz Kálmán a múlt hó végén estefelé ment ki a lcllci mólóra horgászni, piócával. Sokáig nem volt kapása, de egyszer aztán, úgy 9 óra tájban, vad táncba kezdett az egyik botja…”

Elég az hozzá, hogy H. Dezső tisztes ük-nagyapa mintegy 4 óiás csónakvonszolás után megadta magát sorsának.

Ilyen az élet.

181

Szegény Dezső!… Pedig c szomorú eset előtt — amikor találkoz­tam vele —, milyen jó erőben volt még! Az eredeti 50-cs damyl meg se kottyant neki akkor. Annak ellenére, hogy c találkozás előtt szomorú családi esemény zajlott le a balatonlellei mólón. Először hadd mesél­jem cl ezt a történetet, úgy, ahogyan én hallottam.

H. Dezső és neje akkoriban már nem egyszer mcgtrcfálta a lellci horgászokat. Szájukban legalább 15—20 horog lóghatott, nem beszél­ve a hosszú zsinórdarabokról, s az eltört botokról. A Kitüntetéseket Nyilvántartó Balatonfeneki Halhivatal akkoriban már pótlapon ik­tatta a kiváló házaspár új és új kitüntetéseit, mert a rendes lapra már nem fértek rá az új horog-diadémok nevei és jelzései. Dezső különösen büszke volt legutóbbi diadalára, arra a háromágú horoggal ellátott gyönyörű alpacca kanálnyélrc, amelyet egy fusizó pesti horgásztól zsákmányolt. Mindenki csodálta e diadal-jelvényt, annyira, hogy Dczsőné is megirigyelte. Ez indíthatta arra, hogy világos nappal horog­nézőbe induljon. S ez lett a veszte.

Lelle közismert fényképésze — Somogyi sporttárs — horgászott akkor a mólón, a külső oldalon. Dczsőné zsákmányt szimatolt, s rohamra indult. Kitűnően sikerült megragadnia a horgot, s már rohant is vele. Még fel is kacagott, amikor meghallotta, hogy a meg­fogott horgász irgalmatlanul szidja elromlott orsófékjét, és segítségért kiabál.

— Csak kiabálj — kuncogott magában Dezsőné, miközben egyen­letes, szép tempókkal sétált a mélyebb vizek felé.

Igenám, de a fényképész Somogyi kiabálását meghallotta a kikötő­őr Somogyi, aki rohanvást jött segíteni. A móló belső oldaláról áttett egy csónakot a külsőre (könnyű neki, vagy 120 kilónyi csupa izom Somogyi Jóska bácsi), aztán kezébe ragadott egy jókora tűzoltócsák- lyát, s be a csónakba. Vére jólesően bizsergett, különösen amikor arra gondolt, hogy most talán majd visszaad Dezsőné néhány ellopott horgot. Természetesen ekkor már a fényképész Somogyi is a csónakban volt, s megkezdődött a fárasztás. Dczsőné kitűnően értett ehhez, s a két Somogyi hamarosan fáradni is kezdett. Aztán eltört a bot is. S ekkor látszott meg igazán, kicsoda az a Dezsőné. Önagysága ugyanis egy kecses mozdulattal clsiklott a csónak alatt. Mit lehetett tenni, a fényképész Somogyi cipőstül, ruhástul beugrott a vízbe, s mint kutyát a pórázon, elkezdte sétáltatni a zsinór végén levő Dezsonét. (A rossz nyelvek szerint őt sétáltatta Dczsőné, dehát ez rágalom…) Sokáig tartott a séta, de végül is Dczsőné partra került…

182

Hej, ezután másról sem álmodoztunk mi pestiek, mint Dezsőről. Atyaúristen, ha ekkora volt a feleség, mekkora lehet a félj?!

Míg azután egyik este…

Hárman horgásztunk a móló vegén. Karcsi a szokott irányba, Bada­csony felé dobott egy szépséges lótetűt. Kézben tartotta a botot.

Egyszercsak megrándult, ránéztünk.

  • Kicsiny húzás… — morogta a foga között —… bevágok neki… — s azzal szépen behúz. Néztünk rá várakozva. — A szo­kásos — vetette oda felénk — kicsiny.

S erre megszólalt a peremfutó racsnija.

  • Hm. Nem is olyan kicsi — így Karcsi, s máris kiabálni kezdett — szedjétek ki a zsinórokat! Felétek megy! Hű a mindenségit, ez valami, — ez a Dezső!

De akkor már fent is állt a párkányon, orsója pedig lassan, egyen­letesen szólt, óriási volt az izgalom. Dezső kifelé ment, abba az irány­ba, amerre neje nemrég rajtavesztett. Ezt jó jelnek tekintettük. Hátha nem bírta a magányt, s most ő is ott akarja cltemcttctni magát, ahol életepárja kiszenvedett? Dezső azonban nem úgy viselkedett, mint aki öngyilkosságra készül. Sőt. Fogyott a zsinór, de hát a jó erős 50- essel azért néha cl is lehetett lopni egy-egy métert Dezsőtől. így folyt a birkózás Karcsi és Dezső között, így tartott már vagy húsz perce, amikor magukra hagytuk őket. Csak sétáljanak, reggelig itt úgysem lesz szükség a vágóhorogra, ha pedig Karcsi fárad ki előbb, majd kiabál…

Kiabált is. Először egy éktelen káromkodást hallottunk, aztán remegő térdekkel, clcsukló hangon magyarázta, hogyan használt ki Dezső egy hibás mozdulatot, s hogyan szakította el a zsinórt.

Mennyit álmodoztunk c naptól kezdve Dezsőről! Hej, ha csak még egyszer a horgunkra kerülne!

Most már nem álmodozhatunk róla. Meghalt a mi kedves, öreg barátunk, horgászálmaink netovábbja. Könnyes szemmel állunk az újsághír előtt…

Megőrizzük emlékedet, Dezső…

a szakállasbéka

  • Nem vennéd meg a Mitchell-orsómat? Tudod, amelyik úgy tetszett neked!
  • A kedvenc orsód! Miért adod el?
  • Mindent eladok. Abbahagytam.

No! — Megdöbbentem. Ez a barátom őshorgász, éppen ő volt az aki engem is megfertőzött. Annyit és oly szépen tudott beszélni a haj­nal és a naplemente színeiről, a madarakról, a jótékony csendről… Amit életemben a horgászatról írtam (márpedig írtam; családom iránti becsületérzés kötelez, hogy amit c passziómra költők, azt c passzióról írottakból fedezzem), nos hát, amit csak írtam, szépet, jót és magvas argumentumokat — az igazat megvallva, mind ettől a barátomtól loptam. S még az is lehetséges, hogy az ő verbális gazdag­ságához képest bizony tökéletlenül adtam tovább, hiszen köztudo­mású, hogy a tolvajok a lopott holmit értéken alul szokták eladni. (Ráadásul ez az a barátom, akinek ismeretében arra a nemegyszer hangoztatott hibás általánosításra jutottam, hogy: a horgászok jó emberek.) Természetes tehát, hogy megdöbbentem, s hogy — amint lélegzethez jutottam — részvéttel vegyes nyomozói izgalommal kér­deztem: miért? Részvéttel, mert a helyzet ismeretében azt kellett gon­dolnom: szegény barátomat az orvosok tiltották el a horgászattól. Vagy mert — nem lévén sem dohányos, sem ivós — mástól eltiltani nem tudták; vagy mert — hiszen az sem kizárt — olyan sajátságos betegsége van, hogy az orvostudomány mai állása szerint éppen a

187

horgászattól kell sürgősen eltiltani. Ugyanakkor nyomozói izgalommal; mert hacsak nem a jelzett betegség esete forog fenn, akkor nyilván kolosszális érveket fogok hallani a szelíd sport ellen, kolosszálisabba- kat, mint amilyeneket annak idején mellette hozott föl barátom. Tehát:

  • Mit történt?! Miért hagytad abba?
  • Két ok is közrejátszott: egyrészt a harcsák, másrészt a nők kifi­nomult igazságérzete.

Megérthetik, hogy ezek után úgynevezett „végtelennek tűnő” másodpercekre mcgnémultam. Vártam a történetet. Barátom pedig elkezdte, miként alább következik:

Egy volt iskolatársam szólt annak idején, hogy a Vízügy bérbe ad a H-i Duna-ágban apró parti telkeket. Jó víz, alig messzebb a föl­kapott helyektől, a bérlet olcsó. Dictum-factum, még azon a szombaton lementünk, kiválasztottuk a helyet, a rákövetkező héten megkötöttük a szerződést. (Iskolatársam sem titkolta: jól jött neki a nevem, az igazgatói rangom, a magánutakra is rendelkezésemre álló Volga. Tudod, hogyan van az… ö nem vitte valami sokra, bár a szakmája igazán szép: kertcsztcchnikus…) Én a jobb parton béreltem egy sekélyebb, kavicsos szakaszt, gyönyörű nyárfák alatt, ó velem át- ellenben, a szigeten. Horgászhelynek az lényegesen jobb: sűrű füzes az egyik oldalán, szép darab nád a másik oldalán. De hát ismersz: nekem valóban a hajnali fények a vízen, a madarak, a csend — ez a horgászat. (És itt, a sekélyben a feleségem is íurödhet. Nem tud úszni ugyanis.)

Még azon a nyáron fölállítottam egy Erdért-faházat. Sanyi pedig — az iskolatársam — szerzett bontási anyagot, deszkát, farostlemezt, meghívta néhány barátját, két szombat-vasárnap összerittyentették, ahogyan ő hívta a „spéci bungalót”. Az az Erdért-faház, aki pró­bálta, tudja: a tető repedezett, az illesztéseknél ujjnyi rések, vélet­lenül sincs két egyforma színű faelem… A feleségem, a maga fejlett kritikai érzékével, tüstént megállapította, hogy a Sanyiék „spéci bungalója” tündéri kis palota (valóban: a maga kicsinységében is minden a helyén, az ember csak fejét kapkodja, mennyi praktikus ötlet), és hogy „Sanyi keze aranyat ér”, viszont rám meg minden bóv­lit rámsózhatnak. Tény. Nem szeretek, nem is tudok barkácsolni, egy kiégett körte vagy a biztosíték cseréje — körülbelül ez a maximum,

188

ami tőlem kitelik. És ha az Erdért-faház végül is, úgy ahogy, lakható lett, azt is Sanyinak köszönöm.

Azon a nyáron a szabadságunkat már lent töltöttük, az asszonyok is velünk. Sanyiékat, természetesen, én vittem le kocsin. Tudod, ha innen és túl voltunk is a vízen, azért az szomszédság: keskeny az ág, legföljebb ha hetven méter, szélcsendben stégről stégre kiabálni sem kellett, átbeszélgettünk.

Én nagyon megszerettem azt a helyet. Ritkán fogtam, s ha fogtam, egy k’étkilós nyurgaponty vagy máma már kapitális zsákmánynak számított, az lett „az év hala”. De valami azért majdnem mindig akadt, ha más nem, sügér vagy paptetű, nem unatkoztam. A feleségem szerint jobban tettem volna, ha a túlparton választok bérleményt. Tény, hogy Sanyi — ügyesebb horgász is nálam — pontyot fogott, süllőt fogott, mikor mire ment. Ha elhatároztuk: ma este pedig főzünk egy jó halászlét, szabad tűzön, bográcsban, akkor csak Sanyira számítottunk. És többnyire nem hiába.

Az én Zsuzsám napimádó, nem örült a nyárfáknak, Sanyi stégjére járt napozni. Sanyi felesége viszont — az a fajta molett, vörös hajú, könnyen szeplősödő, aki fél a naptól — többnyire hozzám jött át. No, ne gondolj semmi rosszra (vagy ha úgy tetszik, jóra)! „A barátom felesége — nem nő!” — ezt a szabályt Sanyi is, én is tiszteletben tar­tottuk; továbbá tapasztalt férfiak lévén, tudjuk, hogy szomszédasz- szonnyal, kolléganővel nem kezd az ember; végül pedig: a korban is eléggé benne vagyunk már, amikor az emb?r nem ugrál. Ami nem jelenti persze, hogy ne esett volna egy kis erre-arra csipkelődő meg­jegyzés, jóízű tréfa. Nézd, ugye: az első vagy a második ilyen közös bogrács-partin mind a négyen összetegeződtünk. Aztán meg, tudod, Klári azelőtt munkásnő volt a kertészetben, később — már mint Sanyi felesége — tanfolyamot végzett, bekerült az irodára, de hát érezhetően volt benne valami kis félszegség, ugye: a Volga, az én címem, a feleségem doktorátusa… Szóval, na, ismerhetsz, én… — hiszen jártál az irodámban, láthattad: én a takarítónőnek is szigorúan „ke- zitcsókolomot” köszönök. Apámék tizenkilenc után Franciaországba emigráltak, ott éltem le a gyerekkoromat, nekem ez az egész itteni osztrák—magyar monarchiás rangkórság mindmáig idegen, ha észre- veszem, hogy valaki — úgy értem: lélekben — hajlong előttem, rög­tön még mélyebben visszahajlongok. Lehet, nem tagadom — a felesé­gem hallatlan intelligenciájában és kifinomult igazságérzetében föl­tétlenül megbízom —, lehet, hogy néha tllon túl mélyen is. Tő­lem telhetőén igyekeztem ellensúlyozni Klári alázatoskodó pislogását

189

„Klárikám, bocsáss meg, légy már olyan szíves, dobd ide azt a merítő szákot.” így beszéltem vele. A feleségem hallotta, szót sem szólt. De másnap vagy harmadnap — csak úgy, mellékesen, már nem is tudom, mivel kapcsolatban —jellegzetes kis grimasszal és jól elhúzva az ,,á”-kat: „Kláárikáám… Mióta vagytok birtokviszonyban?” „Csak nem vagy féltékeny?” „Hülye. Arra a keletien tésztapacnira, és főként rád?!” Mondom hiszen: intelligens és finom nő. De nehogy azt hidd, hogy Klári buta lett volna vagy kuka. Egyszer is át­evez hozzám — Sanyi horgászott, Zsuzsám mellette napozott —, azt mondja: „A férjem imádja a fennkölt beszélgetést komoly témák­ról, nekem meg ásítani kell tőle, minek zavarjam őket!”

Volt a faluban egy kisvendéglő, oda jártunk néha ebédelni, meg­hívtuk Sanyiékat. Mert Klári pompásan főzött, olyan rácpontyot, olyan kunkorodó süllőt, a legjobb vendéglőben sem kapsz különbet. Igazán szerény viszonzása volt a náluk élvezett traktáknak, ha meg­hívtam őket a kisvendéglőbe. Bár ők ott is dicsértek a kosztot. „Hol van ez a maga főztjétől, Klárika” — mondtam. A feleségem pedig megállapította: „Régen tudom, hogy Jóskának szakácsnőt kellett volna feleségül vennie!” Tény, ugye, hogy őt annak idején az anyó­sommal együtt vettem feleségül, és az anyósom kiválóan főzött. A feleségem pedig nem főzött kiválóan, pontosabban: nem főzött. Pedig tudott. Néha-néha nckidurálta magát, amikor azt a kétkilós nyurgát fogtam például: igazán pompás halászlét sikerített. És csak szabadkozva fogadta a dicséretet: „ó, hiszen semmi gyakorlatom. Szerencsém volt!” Mire Sanyi: „A főzéshez is elsősorban intelligencia kell.” Amiért is Klári szívből kinevette: „Sanyi gyerekkorától arról álmodott, hogy egy Nobel-díjas kékharisnya lesz a felesége.”

Attól félek, félreérted a helyzetet, ha néhány ilyen kiragadott epi­zódból ítélsz. Hiszen akkor már két vagy’ három éve tavasztól őszig minden szombat-vasárnapot és a nyári szabadságot sülve-főve együtt töltöttük. Nem azt mondom, hogy mindig jólesett a csipkelődés, a „Klárikáám”, meg — ha bármi tennivaló akadt a házban, a kertben — a „bezzeg Sanyi”, de a szívemre igazán nem vettem. Náluk is volt néha „bezzeg Zsuzsa”, meg „bezzeg Jóska”, ahogy az már baráti házaspárok között lenni szokott. Mert miért vetetett például Klári Sanyival egy használt Zastavát? Nem mondom, Sanyinak öröme tellett a folytonos „bütykölésben”, de igazában mi szükségük volt rá? Hogy nekik is legyen! Jöhettek-mehettek volna ugyanúgy a mi ko­csinkon, ahogy addig. Mi Sanyival már az iskolában is elég jó viszony­ban voltunk. Most a sok közös emlék és a közös nyári örömök: őszinte

190

jóbarátok lettünk. De tulajdonképpen összemelegedtek az asszonyok is. Ha kettesben leültek beszélgetni — konyha, divat, utazás, munka vagy akármi — nemhogy bántották volna egymást, inkább kellemked- ve csicseregtek. Néha órákon át. Hát még ha Klári rákezdte: „Az én Sanyimnak bizony már, ha volna benne csöpp ambíció, ha nem volna olyan mafla, tohonya…” Mire Zsuzsa: „Álkor mit mondjak én az én Jóskámról! Te beszélsz?…” Lehet két nő között ennél szebb harmónia? Vagyis mondom: teljesen félreértenéd a helyzetet, ha né­hány jelentéktelen epizódból következtetnél. Azt nem mondom, hogy szívbéli barátnők lettek volna. Ismered Zsuzsát, kicsit hajlik a prüdé- riára. Sanyi és Klári közt elég nagy a korkülönbség, Zsuzsa hallott valamit, egy véletlen ismerőstől, Klári fiatal koráról. Jó ég tudja, mi igaz, mi nem, biztos, hogy más nevelés, más miliő, mint Zsuzsáé volt; de meg az ilyen kicsit durva arcú, molett, vörös nőkkel szemben kiirt- hatatlan az előítélet… Ilyen-olyan megjegyzések, egy kis malícia: valójában mégis mind csak foszlányfelhők az amúgy derűs égen. Mivel sem jellemezhetném jobban a viszonyunkat: pár év alatt benépesült a part, sok házaspár, sok ismerős, de továbbra is mi négyesben voltunk leginkább összejárósak.

— Még mindig nem beszélsz a harcsákról!

—Ja, a harcsák!…

Nem tudom, hogy vagy vele, én nem szoktam harcsázni. A harcsa ritka és egyre ritkább nálunk. Akármilyen keveset fogunk: többet fogunk, mint amennyi utánpótlódik, egész biztos, hogy a század végére ugyanúgy eltűnik a vizeinkből, ahogy a Velencei-tóból a csuka meg a süllő. Idestova harminc év alatt megtörtént, hogy a társaság kedvéért kuttyogattam. Eredménytelenül. Ha néha lótetűt borított ki az ásó, amikor gilisztát kerestem, megtörtént, hogy fölfűztem: a keszegek darabonkint lerágták. Harcsát, ha fogtam, véletlenül fogtam. Egyszer például, a régi Kvassay-zsilipcn, a ponton alatt. Kétszer egymás után rabolt, na, megpróbálom! Készen volt kezemben a mártogatós szere­lés, oda dobtam, azonnal rákapott: kétkilós harcsa. Egyszer egy bolond napom sikeredett Tasson. Süllőzni akartunk, egy darabot nem fogott senki, de mindenki fogott harcsát: éppen méretes, egyívású harcsá­kat. (Én valami hat darabot. Négy a rosszul bekötözött szákomból megszökött.) Itt, a H-i tanyámon, kifogtam három év alatt a Dunának teljes mintakollekcióját, egyszer még kecsegét is, de harcsát soha. Nem is harcsáztunk.

191

Hanem az idén nyáron, már május elejétől, a szokásos balinjárás helyén tompa, jellegzetesen burványzó rablásokat észleltem. Sanyi úgyszintén. De kimondani ő sem merte még. Vadkacsa költött a nád­ban, sikeres költés volt, tizenhárom pelyhes aprósággal úszott ki az anya, ott parádézott előttünk a víz közepén, reggel, este. Egy hét múlva azt láttuk, hogy már csak tizenegy, majd mire tollasodni kezd­tek, már csak hét kicsiny követi az anyát. És aztán egy nap — épp együtt figyeltük, ahogy alkonyat tájt a fészkükre húztak — a hátul lemaradt kiskacsa egyetlen, leírhatatlan, szinte embergyermeki sikol­tással, villámgyorsan eltűnt egy örvény közepén. Akkor kimondtuk, ami régóta fészkelt bennünk: ez bizony harcsa. Nem is kicsi. És több is lehet.

Június húszadikán kezdtük a közös nyaralást, s mindjárt az első nap elhatároztuk: kint maradunk éjszakára Sanyi stégjén mindany- nyian, megfogjuk a fenevadat. Vagy: fenevadakat. Részben, mert a harcsa a legjobb ízű halunk és sporthalnak sem utolsó, főként pedig: mert ha itt megfészkcl, akkor a nyáron nemigen fogunk halat.

Te, én szenvedélyes horgász vagyok — pontosabban: voltam —■, de tulajdonképpen elég trehány horgász. Ismerek olyan cuccbuzgó- kat, akik még a holtszezonban is állandóan a dobozaikat rendezgetik, a zsinórjaikat csévélik át, a botjukat lakkozzák, talán még az ólmai­kat is fényesítik. Én, bevallom — pláne most, hogy minden holmimat ott tartottam állandóan a faházban —, néha ugyanazzal a szereléssel kezdtem a szezont, amivel ősszel befejeztem, még élőkét, horgot sem cseréltem. (Rá is fizettem.) Vagyis: nem voltam hajlandó nagyobb méretekben harcsára átszerelkezni. Volt egy öreg bambuszbotom, hetvenes zsinórral, bizonyos régóta tervezett és mindig elhalasztott nádi pontyozásra tartogattam. A pontyhorgot levágtam, jókora vég­ólmot raktam rá, a végólomtól egy méterre páternoszterral, hosszú élőkével egy feketére zománcozott norvég harcsahorgot. Kész.

Mire áteveztünk, Sanyiék már bedobtak. Klári jobb felé a nád mentén; a megfigyelt rablások szerint az volt az első számú nyerő­hely. Sanyi bal felé, a füzes alá. Nekem tehát középütt maradt némi terem, a meder iránt. Ami nyilván jelzi, hogy barátság ide, barátság oda, azért a stég tulajdonjoga és a vadászszenvedély ilyenkor erősebb. Zsuzsa a maga kifinomult igazságérzetével azonnal reagált. Persze, okosan és elegánsan. Kétszer a fülembe hümmögött. Vagyis: „Ha történetesen mi hívtuk volna meg őket, bizony, mi nem dobtunk volna be előre, gyerekszoba kérdése, mi bizony nem foglaltuk volna el a legjobb satöbbi, satöbbi.” De hát minálunk nincs is harcsa!

192

Én szelíd mosollyal kósza kézmozdulatot tettem félkörívben. Vagyis: lám, lemegy a nap odaát, s ahogy már illik, fényei tükröződnek a vízen; a madarak suhanva szállnak éjszakai nyugvóhelyükre; csend van; és egyáltalán: minden van, ami arra hivatott, hogy a vakáció első napján egy nagyvárosi stressz-hatásoknak bőven kitett emberpár felborzolt idegeit egészségesen kivasalja; hát kinek kell az a harcsa; és különben is: ajándék stégnek ne nézd a fogását, hanem köszönd meg!

És én tudom, hogy ez megalkuvó beszéd, de talán mégsem egészen oktalan. Mert vegyük csak azt, hogy kilenc óra tájban Klári fölkelt, rám bízta a botját, mert ő készít valami harapnivalót a társaságnak. Vagyis több mint egy órán át a legnyerőbb nyerőhelyen is én várhat­tam a zsákmányt. Fél tizenegy tájban pedig hozott nekünk Klári olyan tejfölös fej tettbablevest csülökkel, de olyat, amilyet az ember egyszer eszik életében, és attól fogva minden további tejfölös-csülkös fejtettbablevesben csak a halvány emléke dereng.

Zsuzsa ugyan megjegyezte: „Mi az, egy kis könnyű nyári koszt?” És láttam, hogy kínjában Klári majd kiejti kezéből a fazekat. Mert végül is tény, ugye, hogy a tejfölös-csülkös bableves valóban nem na­gyon illik a szentivánéji kánikulához. De Zsuzsában kicsit még a vendégjog sérelme is dolgozott, és az apró szúrást igazán nem szánta halálosnak. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az isteni léből két jó mélytányérral megevett.

Én pedig, részben őszinte lelkesedésből, részben, hogy Zsuzsa kicsit talán élesre sikerült tréfáját enyhítsem, azt mondtam: „Klárikám, olyan ez a leves, hogy indíttatva érzem magam, egy ünnepélyes foga­dalomra: az első harcsa, amit kifogok, a tiéd!’’ Természetes, hogy ezt viccnek szántam. Hiszen a bedobott hét bot közül igazán az enyém volt a legkevésbé esélyes. Ráadásul ez a megfogalmazás arra utalt, hogy még csak nem is egy harcsában reménykedem, ha „az elsőt” Klárinak ajánlom föl. Mondom, viccnek szántam, és mindenki úgy is fogadta, hogy vicc. Vicc, persze, amit az ember — már a vicc ked­véért is — azért komolyan vesz. Mert Klári tüstént rákérdezett: „Úgy érted, Jóska, hogy az első harcsát, amit ma fogsz, vagy az első harcsát, amit úgy általában fogsz?” Magyarán: ő sem vette komolyan, hogy én ma harcsát fogok, de azért a tréfás fogadalmat, legalábbis úgy tett, mintha komolyan venné; mire én is úgy tettem, mintha komolyan válaszolnék: ,,Az első harcsát, Klárikám, amit ma vagy bármikor kifogok, ezért a csodálatos bablevesért neked adom!”

193

Aztán másról beszéltünk, mert telt-múlt az idő, tizenegy, fel tizen­kettő, éjfél, és sehol semmi; a víz csöndes, az ég sem nem nagyon derült, sem nem borult, a meleg már szűnt, de nem volt hideg, olyan tipikus júniusi éjszaka volt, amikor könnyen megeshet, hogy a víz akár hetekre „megdöglik”. Igen, könnyen megeshet, hogy itt ülünk hajna­lig, fényes reggelig, anélkül, hogy botunk végét bármi billentené. Pláne az én botom végét.

Ámde hallgasd csak ámulattal, mit tesz isten: Olyan régimódi, böhöm nagy orsó volt a botomon, a fékjét kiengedtem, még a racsni- ját is kikapcsoltam. Egészen halk surrogással indult meg. Sötét volt, csak a csillagok fénye és a hátam mögül a „spéci bungaló” kerti lámpája adott egészen kicsi tájékozódást a már megszokott szemnek; a dob forgását nem láttam, de a surrogást meghallottam. És ahogy odanyúltam, mindjárt éreztem, hogy ez nem a víz sodra és nem is valami uszadék, hanem ez — komoly érdeklődő. És ahogy megfogtam ujjhegyek közt a zsinórt, s fölvettem a kontaktust, már azt is éreztem, hogy nagyon komoly érdeklődő. Lomhán, de határozottan és állha­tatosan vitte valami a kishalamat, s vele a jókora fcnékólmot. A „zseb” kifeszülése, a dob megindulása, meg amit azóta engedtem utána: lehet már jó öt-hat méter. Hozzászorítottam a zsinórt a bothoz és bevágtam.

Bevágtam, és szerencsém, hogy ültem. Mert ha állok, akkor bizony repülök fejjel a vízbe; olyan volt a visszavágás. Sosem hittem volna, hogy az a hüvelykvastag angol bambusz úgy tudjon hajolni!

Ám azt rögtön láttam, hogy az állat a part felé húz, tehát nincs mese: vagy bírja a hetvenes zsinór, vagy sem, vagy jól akadt a horog, vagy sem, nem kockáztathatom, hogy Sanyi három zsinórját össze­vissza kuszálja, s aztán a füzesben akadjon le. „Pumpálni” kezdtem és csévélni, teljes erőből.

A társaság már a bevágás pillanatában fölfigyelt. Halk, ősemberi torokhangokkal kísérték fáradozásomat, s időnként egy-cgy fölösleges kérdéssel: „Megvan?” „Bírod?” „Jön?” Jött. Az első fél percet le­számítva, könnyebben és gyorsabban jött, mint hittem volna. A horog jól ült, és a hetvenes zsinór bírta. Verekedésre igazában csak a stég előtt került sor. Sanyi zseblámpával világított, a harcsa talán akkor fedezte föl, hogy súlyos baj van, amikor a zseblámpa fénykörébe ért. Hát igen, ott aztán megtáneoltatott. A bot végét a hasfalamnak tá­masztottam: a bőröm kimarjult azon a helyen. De a tenyeremben, karomban is napokig éreztem a gyors és heves tusát. Gyors és heves; mert ha módom lett volna rá, hagytam volna néhányszor kirohanni,

194

de: jobbra zsinór, balra zsinór, nem volt más választásom, mint a dur­va bunyó. Zsuzsa diadalmasan lihegett a fülembe: „Él még Zeusz, a vendégjog védŐistenc!” Amiben, ugye — persze szimbolikusan értve — tökéletesen igaza volt. Végül is az állat szépen fölfeküdt a stég előtt. Teljes méterhuszas hosszában, halálos bénultságban, ott márványo­zott a zseblámpa fényében egy gyönyörű szürkeharcsa. „Egy óriás­harcsa!” Ezt Zsuzsa mondta, aki minden intelligenciájával és kifino­mult igazságérzeté vei is olykor őszintén tud tisztelni engem. (Hiszen valami magyarázata mégiscsak található annak, hogy szép és jól kereső diplomás nő létére, nem kevés számú udvarlói közül pont engem választott annak idején.) „Jó hét-nyolc kiló!” Ezt Sanyi mondta, mint realista. „Megvan ez tizenöt!” Ezt Klári mondta, aki — ma már, az események viharának csitultán, azt kell látnom — alapjában véve őszintén jóindulatú volt irántam.

Zsuzsa már nyújtotta a vágóhorgot balról, a hátam mögül. Klári a jobbomon a merítőhálóval próbálkozott. (Sanyiik merítőhálója masz- szív szerszám, igazi Sanyi-félc házi bütykölés, nagy öblű, mély.) Mé­retét tekintve, a harcsa határán volt annak, amit még merítőszákkal is és már vágóhoroggal is ki lehet emelni. A szák, ha sikerül a merítés, megbízhatóbb. És Klári szakszerűen, a feje felől közelítette meg az — ismétlem — tökéletesen kimerült állatot. A feje felől közelítette meg. mégsem sikerült a merítés, nem sikerült elsőre, másodikra, harmadikra. Én ugyanis, idegességemben, nem mertem a zsinórt meglazítani, a kifeszült zsinórtól pedig a merítőháló nem jutott el a harcsa derekáig. Zsuzsa türelmetlenül kiabált: „Itt a vágóhsrog! Itt a vágóhorog! Itt a vágóhorog!” Klári ugyancsak türelmetlenül kiabált: „Lazítsd a zsinórt! Ereszd meg a zsinórt!” Tized másodpercek, kibírhatatlan ti­zed másodpercek! Újabb két-három próbálkozás a merítővei, közben a szák acélkarimája óhatatlanul ütögeti a zsinórt közvetlenül a horog­nál … Végre megértettem, miről van szó, Klári elvitte a szákot, talán hogy újra lendüljön vele, talán hogy végképp letegye, és átvegye Zsuzsától a kínált vágóhorgot, én akkor engedtem utána a zsinórt, s akkor — hogy és mint? — a már meglazult horog kipattant a harcsa szájából.

De még mindig nem lett volna baj. Ha valakinek igazán jó reflexe van ott. Még mindig nyúlhattak volna érte, mert a kimerült hal még vagy két másodpercig úgy feküdt ott, akár a fadarab. De senki nem értette, mi történt. Azt, hogy a horog kiesett, csak én tudtam. Mert éreztem: a végólom rögtön levitte a meglazult zsinórt. Mire szólhat­

195

tam volna, mire bárki észbe kapott volna, a harcsa magához tért és „búcsút intett a farkával”.

Horgász vagy, tudod, mi következett. Sírás-rívás és fogaknak csi­kó rgatása. Végül is, bár meg mindig remegő kézzcl-lábbal, úrrá let­tem a helyzeten: „De barátaim — szóltam —, oly nemzet lányai és fiai vagyunk, amely ötszáz év óta minden háborúját elvesztette. Csak nem fogunk sírni egy tízkilós harcsáért?!”

Úgy gondolom, szerényen, de azért öntudatosan becsültem meg azt a súlyt, amelyet pontosan megmérni immár soha többé nincs lehetőségünk. Érvem egyébként hatott, a siratok lecsendesültck, a két asszonynak már tréfálkozni is kedve jött. „Én ugyan nem bánom, hiszen a te harcsád ment el, Klári!” „Már hogy lett volna az én har­csám?! Jóska azt ígérte, hogy az első, amit kifog! Ezt a harcsát nem fogta ki.” „Persze, hogy nem fogta nem is foghatta, mert te lepofoz­tad a horogról!” „Már hogy a csudába pofoztam volna le, ő tartotta mereven a zsinórt!” „Nem is meríteni kellett volna, azért nyújtottam a vágóhorgot!” „Vágóhoroggal pofoztuk volna le csak igazán! Nem is láttam a száját, Sanyi nem világított ide tisztességesen!” „No, a végén kiderül, hogy az egésznek cn vagyok az oka!”

így évődtünk, minden ri posztra tiszta szívből kacagtunk, újra fol- ajzott kedvvel. Mert ha cl is ment az a harcsa, már az biztos, hogy van itt harcsa, cs nem kicsi harcsa, és eszik a harcsa! Még csak egy óra van, hosszú az éjszaka, most harapott először, vagyis most kezd harap­ni, tehát még ezután fog harapni igazán!…

Hát aztán — reggelig egy billentésünk sem volt. Legföljebb csak az a kínos meglepetésünk, hogy Klári mindhárom horgáról hiányzott a csali. Ö volt a legnyerőbb nyerőhelyen, ámde ő lévén legfclül is, a zsinórjai úgy tele rakódtak valami uszadékkal, hogy egy bálna kapá­sát talán még jelezni tudták volna. Magyarán: Klári kapzsi módon elhelyezett zsinórjai nekem szűrték meg a vizet. („Él Zeusz!”) Késő bánat, eb gondolat, sebaj, kifogjuk még azt a harcsát! Tanultunk, legközelebb óvatosabbak leszünk. Álmosan libabőrőzve, búcsúzkod* tunk hét óra tájban, megállapítván, hogy a víz tehát legalább egy harcsával tartozik nekünk. Klári pedig hozzátette: „Hogy a víz kinek mivel tartozik, nem tudom, de hogy Jóska tartozik nekem az első harcsájával, az tény, hallottátok a fogadalmát!”

Vicc — vicc, de be kell látnom: igaza volt. Az elment hal, mindegy hogy mikor megy el, a bevágás pillanatában vagy a merítés pillanatá­ban: mindenképp „teljes értékű” elment hal, tehát a legcsekélyebb mértékben sem kifogott hal. Vagyis, ha már meggondolatlanul fo

196

gadalmat tettem, igenis tartozom Klárinak egy harcsával. De miért is tettem volna meggondolatlanul azt a fogadalmat? Fogok én még egyáltalán harcsát? És ha fogok, érdekel engem az a harcsa? És ha érdekel (mert valójában érdekel), de mégis Klárinak adom: nem az cnyém-c a fogás gyönyörűsége, cs nem négyesben fogjuk-e megenni végül azt a harcsát? Teljes lelki nyugalommal intettem hát vissza a csónakból: „Nem felejtem el az ígéretemet, Klárikám, tiéd az első harcsa, amit fogok!”

Nem is volt akkor Zsuzsának egyetlen szemrehányó szava sem. Még a sztereotip hitvesi kérdést is — „mondd, fiam, egészen hülye vagy?” — már csak mosdás, lefekvés után tette föl. És én már félálom­ban kérdeztem vissza, nem is valami őszinte érdeklődéssel: „Miért?” „Megfogsz egy óriásharcsát, életed első komoly zsákmányát — abban az egyben véletlenül a Klárikáááádnak van igaza: közelebb volt a húsz kilóhoz, mint a tízhez — ő meg egyszerűen lepofozza a horogról! S még van képe, hogy követelje a legközelebbit! Mire te, ahelyett, hogy jól odamondanál… (Elvékonyult, éneklő hangon:) Nem felej­tem az ígéretemet, Kláárikáááám!” „Úgysem fogok több harcsát, hagyj aludni, drágám.” „Nem arról van szó, hogy fogsz-e vagy nem fogsz, hanem az igazságról! Valójában ők tartoznának neked egy harcsával! Mert ha Sanyi tisztességesen világít, főként pedig, ha az a kis albínó szafaládé nem csapkod a szákkal, mint valami golfütővel, hanem átveszi a vágóhorgot, vagy legalább odaenged, hogy én hasz­nálhassam, akkor az a harcsa most megvolna! Tehát igenis ők tartoz­nának egy harcsával, ha te nem fincogsz azzal a fogadalommal. így pedig pontosan kvittek vagyunk!” „Azt azért nem mondanám, hogy — lepofozta.” „Nem? Jó! Bár, tudod, a stílusból, ahogyan minket fogadtak, érted, mire gondolok, a stílusból, hogy már minden nyerő­helyet lefoglaltak, s a vendégnek hagyták azt, ahol a paptetű jár… ebből a stílusból még arra is gondolhatnék, hogy szándékosság lap­pangott a dologban, tudat alatti szándékosság, a tudat alatti dühből, hogy pont neked, és pont egy óriásharcsa…” „Nono! Azért nem kell mindjárt…” „Jó, jó, nem pszichologizálok, és nem akarom bántani az érzelmeidet, csak a tényt állapítom meg: ha vágóhorgot haszná­lunk, az a harcsa a miénk volna. Pontosabban: — akkor igen, akkor a Klárikádé!”

Erre már nem volt mit válaszolnom. Mert ez igaz, Zsuzsa a maga okosságával, kifinomult igazságérzetével szabatosan vezette le a kö­vetkeztetést: én azt a harcsát megfogtam és tökéletesen kifárasztottam; ha a szákkal folytatott suta kísérletek helyett rögtön a vágóhorgot

198

használjuk (amit Zsuzsa kínált!), akkor az a harcsa a miénk volna; illetve akkor — ígéretemhez híven — Klárié volna. így azonban kvittek vagyunk.

Mivel pedig a vita mindenkeppen akadémikusnak látszott — hiszen jeleztem, ugye: életemben mikor fogok én megint harcsát? és ha véletlenül mégis fogok, nem az enyém az öröm? és talán nem együtt esszük meg? — zavartalan szép álomba merültem…

,— Még mindig nem értem, miért kellett abbahagynod a horgá­szást a harcsák miatt?

  • Most már a nők kifinomult igazságérzete következik.
  • Már az is volt.
  • Ugyan! Abból még csak egy kis előleg volt!

Mert mit tesz isten!

A következő napokban szó esett ugyan a harcsáról, meg hogy tulaj­donképpen kié volt és miért is ment cl, de nehogy azt hidd, hogy vicsorogva, ellenségesen, szó sincs róla! Barátságosan, töprengve, a tanulságok érdekében. Amikor két hét múlva egy szép márnát fogtam, és abból főzött Klári isteni halászlét, még akkor is fölmerült, hogy bezzeg milyen lett volna az a halászlé a harcsa fejéből, annak a har­csának a fejéből, amilyent nemcsak én nem fogtam még soha, de a sokkal ügyesebb és szerencsésebb Sanyi sem fogott soha. Mindez azon­ban csak úgy, szelíd nosztalgiával. Napirendre tértünk volna a vesz­teség fölött. (Miként — ha körülnézek e hazában — napirendre tértünk, ugye, az ötszáz év minden elvesztett háborúja fölött, hisz nem nézhet az ember mindig csak a múltba; még egy magunkfajta, nyugdíjkorhatárhoz közelítő ember is: kell, hogy kicsit még előre is nézzen, valami örömet még találjon előrefelé is az életében, ameddig él; kiváltképp, ha horgászik, és a szezon non indult rosszul.) Tehát csöndes emlékké vált volna lassacskán az ügy.

Ámde nem győzöm eléggé hangsúlyozni: mit tesz isten!

Egy délelőtt gilisztával csaliztam. A szokásos fenekező üvegbot, harmincas zsinór, kisebbfajta pontyhorog. Gilisztával csaliztam, rész­ben, mert kíváncsi voltam, hogy egyáltalán mire számíthatok; rész­ben, mert kisujjnyi vastag, kimondottan gusztusos gilisztákra bukkan­tam, jól fejlett kangilisztákra: a horogról is vagy öt centi lógott le belőlük. Azt az öt centit, persze, mindenféle vacakság lecsípdeste, és már vagy tízszer bevágtam luftra, amikor a következő bedobásnak szinte a pillanatában — meghajlott a bot. megszólalt az orsóm, a

199

kedvenc Mitchell-orsóm, és már cl is indult a bot, alig tudtam utána kapni. Hát ez mi a csuda? Első pillanatban mámára gondoltam, nagy márnára, azok is szeretik az ilyen gusztusos kangilisztát. Azután angolnára gondoltam, az tud ilyen makacsul megátalkodni, ha sikerül valami gyökérbe kapaszkodnia. Csakhamar azonban sejteni kezdtem, hogy ez bizony harcsa, üvegbottal, harmincas zsinórral nem nagyon erőszakoskodtam. Nyílt vízen nem is volt szükségem rá. Nyugodtan, jóízűen fárasztottam, az orsómon kétszáz méter supermimicry, ha ötven-hatvanat lehúzott belőle, huszonöt-harmincat nemsokára visz- szanyertem. Fog ez menni csónak nélkül is!… Közben Sanyi meg­jelent odaát a stégen, kérdezte: mi van, mondtam: alighanem harcsa, hívta Klárit, kijött a házunkból Zsuzsi is, lélegzetvisszafojtva, nagy együttérzéssel figyelték a harcot. Még jó öt perc múltán sem látszott a víz színén semmi. Megállapították kibiccim, hogy az állat nem lehet kicsi. Üjabb öt perc múlva megjelent a víz színén az első bukfenc. Akkor megállapították, hogy az állat nagy. S ahogy szűkültek végre a viadal körei, Sanyi eloldotta csónakját, óvatos kerüléssel átjöttek, és hozták magukkal — igen, most hozták — a vágóhorgot. Említet­tem, hogy az én partom sekély, Sanyi derékig begázolt a vízbe, és amikor a harcsa először került karnyújtásnyira, mcrcvcdőben már és tátott szájjal kapkodva levegő után — a vágóhorog ült. Fél perc: ott feküdt a parton, ezúttal egy kékharcsa. Diadalordítás. Klári hozta a rugós mérleget. Nem ment könnyen, kötelet kellett átdobni egy faágon, úgy fölhúzni a mérlegre a harcsát: tizenkét kiló. Zsuzsa fény­képezett: egyszer a harcsa külön, egyszer a harcsa velem, egyszer a harcsa mindannyiunkkal…

Kicsit vitattuk: a „másik” nagyobb lehetett; nem, pont ekkora volt; nem, az kisebb volt; és zavartalanul élveztük a diadalt egészen addig, amíg Zsuzsa ki nem mondta a szentenciát (mert ha nem is hor­gászott, a horgásztörvényt ismerte): „A feje pedig a tiétek, mert az a segítőnek jár!… De még a farkából is adok egy jókora darabot a halásziéhoz nektek.”

Mire Klári, zöld szemét nagyra kerekítve: „Tessék? Az igaz, hogy a feje a miénk, de a többi meg az enyém. Ez az első harcsája Jóskának! Hát nem emlékszel?” Sanyi élesen rászólt: „Klári, hagyod abba?! Többet ne halljak róla!” Én békíteni próbáltam: „Nem mindegy, hogy kié? Nézzük praktikusan. Együtt esszük meg és punktum.” Mire Zsuzsa: „Drága Jóskám! Másban látnám egyszer, hogy olyan praktikus vagy! Itt nem arról van szó, hogy együtt esszük meg, vagy nem együtt esszük meg.” „De nem ám! — És most még Klári is

200

ellenem fordult, nevetve: — Világos, hogy együtt esszük meg, a halász­lét is, holnap a pörköltet is, a rántott meg a roston sült szeleteket is, sőt, még három nap múlva is együtt esszük a marinírozott harcsát, ki a fene tud ennyi sok halat kettesben megenni!” És Zsuzsa helyeselt neki: „Úgy van! Itt egyszerűen az elvről van szó! A feje a Sanyiéké, mert ő segített a harcsát kiemelni. A többi pedig a miénk!”

Nyilvánvaló: Zsuzsának lényegében igaza volt. Legföljebb azt próbáltam firtatni: mennyiben elvi kérdés ez? Am Zsuzsa — teljes joggal — megállapította: nem ő az, aki a kérdést elsőként vetette föl elvi alapon, hanem Klári, ö eleinte nem is gondolt rá, hogy itt még fennáll valami fogadalom, ő egyszerűen a hcrgászszentenciát idézte. Klári volt az, aki a régen lezárt vitát újra megnyitotta.

Próbáltam tehát most Klárit jobb belátásra bírni: „Klárikám, Zsuzsának, ugye, lényegében igaza van. Nem? De hát érdekes ez egyáltalán?” És Klári megértést mutatott: „Helyes, elfogadom. Vég­eredményben én nem kértem tőled, hogy az első harcsát nekem ígérd. Te tettél ígéretet, nem is ígéretet, emlékezzél a szavadra: ünnepélye­sen fogadtad, hogy azt az első harcsát nekem adod. Még egyszer hang­súlyozom, nem én kértem, te fogadtad meg ünnepélyesen! Mármost az kinek-kinek az egyéni lelkiismereti ügye, hogy a fogadalmát tcljc- síti-e vagy sem. Gondolhatjátok, hogy peresíteni nem fogom azt a nyavalyás harcsát!”

Kicsit bántott, érthető, külön még a „nyavalyás” szó is, elvégre mégiscsak egy tizenkét kilós harcsa, harmincas zsinórral, kis pontyho­roggal, üvegbottal, egészen váratlanul, jó húszpcrccs fárasztással. De bántott — nem bántott: mindenképpen éreztem, hogy Klárinak igaza van. Tény, hogy nem kért tőlem semmit a bablevesért, való­ban én tettem az ünnepélyes fogadalmat… Vagyis, kénytelen voltam ismét Zsuzsához fordulni, őt próbáltam jobb belátásra bírni. És lá­tod: ő is azonnal hajlott. „Rendben van, egy szót sem szóltam. Add a halat Klárikának! De add a következőt is, mindet! Nem érdekel. Én egyszerűen csak az elvi kérdést akartam tisztázni. Egyébként fütyülök a dögre! A két kilónál nagyobb harcsa tiszta zsír, kell a fenének! Fogj egy pontyot, azt nem bánnám, tudod, hogy a pontyot szeretem… Add oda, vigyék!”

No már most, ha lényegét nézem annak, amit mondott: a gesztus tulajdonképpen békülékcny volt, itt legföljebb a „dög” az, ami nekem, egyedül nekem rosszul eshetett; meg a célzás a pontyra, amit sajnos két év óta nem sikerült fognom, az is nekem eshetett rosszul. (Külön még olyan értelemben is, hogy bezzeg Sanyi valóban akkor fogott

201

pontyot, amikor akart.) Itt Klári legföljebb a sajátságos hangsúllyal ejtett és kicsit elnyújtott „Kláárikának” szóért sértődhetett meg.

És meg is sértődött nyilván, mert hátat fordított és azt mondta: „Hagyjuk a fenébe!” Igaz, nem gorombán mondta, nem rosszindu­lattal — a vita végtére, pillanatra se feledd: barátok közt folyt —, tehát olyan egészen közömbös fahangon mondta: „Hagyjuk a fenébe! Szerbusztok!” Beszállt a csónakba, odakiáltott: „Jössz, Sanyi?” — És már fogta is az evezőt.

A harcsa tehát maradt. Engem bántott, bántott a búcsúzás módja is, bántott az egész vita, és láttam, Zsuzsát is bántja a dolog, volta­képpen bánja már, hogy ott van ez a tizenkét kilós nagy dög, meg kell pucolni, mi az istent csinálunk vele… Azonkívül, ugye, ő is belátta, hiszen ő kezdeményezte: hogy a feje mindenképpen Sanyiék- nak jár, tehát így, ahogyan most alakulni kezdene az ügy, így semmi­képpen sem jó. Az igazság szempontjából és tisztára elvi alapon sem jó. Megkérdezte, hogyan kell a harcsát mcgpucolni. Én szépen mond­tam, a horgászkönyv alapján, hogy fahamu meg só, meg szóda, de hát mi olajkályhával fűtöttünk, és jó, ha akadt a teakonyhánkban tíz deka só. És minden egyébtől eltekintve is: ekkora harcsafejet a mi bográcsunkban földarabolva sem tudnánk megfőzni.

Vagyis hát üggyel-bajjal leengedtük a harcsát a fűbe, a biztonság végett még kalapáccsal fejbevertem, ötödikre sikerült, kicsit a kezemre is ütöttem, annyi baj. Zsuzsa hozta a nagykést, kibeleztük a jószágot, nagynehezen baltával a gerincét átvágtuk, a fejét lcnyiszáltuk. Köz­ben a harcsa bőre előbb ragadós lett, aztán egészen megszáradt. „Lejön ennek még egyáltalán a pikkelye vagy mije?” „Most már csak nyúzni lehet.” „Azt hogyan kell?” „Könnyen megy kétélű késsel, Sanyinak van olyan.”

Alaposan kifáradtunk az ügyködésben, lerogytunk a fűbe, gúnnyal- öngúnnyal szemléltük egymáson a vérmaszatot. De Zsuzsa egyszcrcsak fölpattant, fogta a konyhakést meg a baltát megint, lenyiszált jó negyed métert az állat farkából.

„Úgy, fogd ezt is, a fejet is, és vidd át Sanyiéknak!” Vagyis, moz­dult benne valami, ami több is, kevesebb is, mint az igazságérzet: a méltányosság. Az a más, az az igazságérzettől valójában független valami, ami végső soron mégicsak legalább akkora szerepet játszik az emberi együttélésben, mint az igazság. Hát ha már ennyire jutott, megpróbáltam szelíd szóval: „Nézd, Zsuzsa! Ezek megbántódtak, jól tudod, érzékeny emberek. És éppen, mert a rangunk is… — amire én fütyülök, de mégiscsak Európa egykori cselédfertályában élünk,

202

ha tetszik, ha nem — a rang tehát fokozott tapintatra kötelez… Azután meg Klári igazán jó lélek, néha röstellcm, hogy egész héten a szakácsnőnk, azt nem lehet egy-két vendéglői meghívással letudni… ”

Az igazságérzet és a retorika… Vigyázat! „Nono, egész héten? Mintha nem volna itt egy láda konzerv, mintha én sosem főznék! Aztán meg az egy-két vendéglői meghívás, ha az árát számítjuk… Klárika még sosem utasította vissza az Unicamot előtte…” „Nem erről van szó!’* „Ha közösen eszünk odaát, én mindig ajánlkozom, hogy segítek, ö az, aki fennségesen visszautasítja! A konyhája! öt úgy nevelték, hogy a konyhája, az az ő konyhája… Nézd meg a spéci bungalójukat is: nagyobb a konyha benne, mint az összes többi!” „Neked mégis az tetszett jobban, mint a mi faházunk.” „Tetszik is!” „Jó, de most nem erről van szó…” „Persze, értem. Hanem, hogy a fogadalmad, az ő harcsája… Kicsit furcsa, persze, hogy az ő harcsája, és ez most jut eszedbe, amikor már nagy kínnal megpu- coltam! De jó, egye fene! Hanem mondd meg neki, légy szíves, hogy az elveim fenntartásával! Én a te szent fogadalmadba nem gá­zolok bele. De azt a harcsát, igenis, megfoghattuk volna, ha ő le nem pofozza a horogról, tehát hallgasson! És ha most adunk neki egy másik harcsát, köszönje meg! És ne hivatkozzék fogadalomra! Mert ez nem az ő harcsája! Ott a nájlontcrítő, tedd bele az egészet, vidd át!” így aztán becsomagoltam mindent a nájlontcrítőbe, csónakba ültem, átmentem. Kicsit borús hangulatban találtam őket, még Sanyit is, pláne Klárit. Nem is a barátság, egyszerűéi: az emberség lélektani kényszere vitt rá, hogy megmondjam: Zsuzsa belátta, hogy igazság­talan; természetes dolog, hogy a fogadalmam az első kifogott halra vonatkozik, és nem az elment halra, akárhogyan, akármiért ment el az a hal. „Mert te megfeszítetted a zsinórt, és nem hagytál meríteni!” „úgy van, igazad van, elismerem, megfeszítettem a zsinórt. Tehát bocsánatot kérünk, itt van, elhoztam a harcsát, és ha meghívtok rá, meg is köszönjük.”

Megenyhültek. Klári kijelentette: megérti, hogy egy erején felüli szellemi munkát végző nő, pláne, a kritikus korban, néha megfeled­kezik magáról. Sanyi rögtön nekilátott, megnyúzta a halat, földara­bolta a fejet. Kicsit elment közben az idő, sajnos, ebéd már nem lesz a halászléből, sebaj, öt órakor, „ucsorára” esszük. „Hanem — szólt Klári — a ti jégszekrényetek nagyobb, a miénk ráadásul eléggé tele is van. A hal törzsét vidd talán vissza holnapig a mélyhűtőbe!” így aztán a megnyúzott törzset újra becsomagoltam a nájlon- abroszba és hazavittem. Zsuzsa diadalmas mosollyal fogadta: „Vagyis

203

Klárikád mcgis csak belátja, hogy kicsit túlfeszítette a húrt!” Most kezdjek újra vitatkozni? Hümmögtcm valamit. „Mcgmondtad neki, hogy nem az övé, hanem én adom? És elveim fenntartásával!” Mi az ördögöt csináljak, megint hümmögtem valamit. „Megmondtad neki, hogy ő pofozta le?” Erre már nem hümmögtcm, hanem hatá­rozottan válaszoltam. „Ezt most már hagyjuk, és te se hozd többé szóba!” „Jól van — szólt Zsuzsa diadalmasan —, én csak arra voltam kíváncsi, mcrsz-c sarkadra állni a Klárikáddal szemben, ha az igaz­ságról és a feleséged becsületéről van szó!” „Kérlek alássan, merek a sarkamra állni bárkivel szemben, ha az igazságról és a feleségem becsü­letéről van szó!” Kicsit remegett a gyomrom, de majd beveszek vala­mit, fő az, hogy eligazítottam végre az ügyet. Hiába no, ezek az asszo­nyok alapjában véve szeretik egymást, és alapjában véve egyik sem rossz ember, egyik sem rossz feleség. Nagyon kifinomult az igazság­érzetük. Ez okozza, hogy néha elvi alapra helyezkednek, olyankor is, amikor egy realista gondolkodású férfi azonnal gyakorlati kompro­misszumot keresne. Ami persze csöppet sem jelenti, hogy nekünk, férfiaknak volna igazunk. Világos!

A halászlé pompásan sikerült, de még Sanyi kutyája is csak szuszo­gott, úgy jól laktunk. Került egy demizson bor, a társaság kedvéért — meg a drága békesség örömére — kivételesen én is ittam. És a gyönyörű alkonyatban, a boldog baráti hangulatban már éppen arra gondoltunk: kiülünk a stégre énekelni, amikor Klári azzal bontott asztalt: „Holnap pedig elkészítem nektek a harcsám egy részét ebédre pörköltnek, de olyat még nem ettetek!” Mire Zsuzsa, bugyborékoló kacagással: „A harcsád?! Drágám, azt hittem, ezt már tisztáztuk!” De igazán csak úgy, évődve mondta, még a könnye is kibuggyant nevettében. Viszont Klári szeme már szikrázott, ahogy válaszolni készült. Hanem Sanyi az asztalra vert: „Harcsám vág)’ harcsád, ne bomoljatok már! Itt van a hasunkban, és holnap a többi is itt lesz a hasunkban!” Zsuzsa leintette: „Gorombasággal semmi sincs elin­tézve, ne bántsd Klárit. Tehát: harcsám vagy harcsád?!” „Ne hara­gudjál, Zsuzsám — és Sanyi most már valóban fölemelte a hangját —, te vagy a kommunista, én vagyok a pártonkívüli, mégis nekem kell, hogy az egyes szám első személlyel szemben a többes szám első sze­mély jelentőségére figyelmeztesselek?” Mire Zsuzsa paprikásán: „A meggyőződésemet, légy szíves, ne bántsd!” Sanyi pedig erre úgyszól­ván megijedt: „Eszembe sem jutott, hogy a meggyőződésedet bánt­sam!” „Egy rohadt harcsa miatt… az ember meggyőződését!” Próbáltam közbeszólni, hasztalan. Szegény Sanyit az izzadság ki­

204

verte: ő megélt ötven évet, de még senkinek a meggyőződését soha nem bántotta… Talán a bor is tette, az alattomos homoki bor, ami sokkal erősebb, mint az ember hinné: elég parázs veszekedés indult. Hogy ki kezdte megint az egészet. Hogy valójában kié a harcsa. Hogy ki tett fogadalmat. Meg hogy ki pucolta meg. Igen, bizony: tulajdonképpen ez is vitás lett, hiszen a nyizást, a nehezét Sanyi végezte (még akkor is „neheze”, ha neki könnyen ment); de Zsuzsának is igazat kell adnom: mert a kibelezés a piszkos munka, s pláne, akinek még szokatlan is, annak mindenképpen — szubjektíve leg­alábbis — a nehezebb munka… És így tovább, lásd fentebb, minden egyes érv újra előkerült, különféle variációkban, s megfejelve most már azzal is, hogy Zsuzsa párttag és közösségi ember mivoltában érezte sértve magát, Sanyi pedig, mint lojális pártonkívüli, védekezett két­ségbeesetten, akit ráadásul a marxista egyetemre is jelöltek, mert újabban kérik munkakörében a főiskolai végzettséget, s mégiscsak az a legkönnyebb.

Minek szaporítsam a szót? A java különben is otthon következett. Most már mindennek én lettem az oka. És bármint forgatom, Zsuzsá­nak igaza volt. Igaza volt abban, hogy én egy elvi kérdésben hajlandó voltam megalkuvásra; mert ha én kereken megmondom, hogy ő igenis fenntartja elveit, és elvei fenntartásával adja át azt a harcsa­derekat; továbbá, ha neki is kereken megmondom, hogy Klári a tulajdonjogának fenntartásával, pusztán azért küldi vissza a harcsa­derekat, mert a mi jégszekrényünk nagyobb; vagyis ha őszinte vagyok erre is, arra is; ha nem sumákotok (ez Zsuzsa kifejezése, és azt hi­szem, ez esetben korrekt), tehát ha nem sumákotok, hanem karakán vagyok; és főképpen mint férj szolidáris vagyok; vele vagyok szolidá­ris, nem pedig azzal a kis vörös cafkával… Mert közben már ismételten is „kis vörös cafka” lett Kláriból, okkal vagy ok nélkül, nem kutatom, nyilván mérgében használta Zsuzsa ezt a bár irodalmi, mégis erős megjelölést. És voltaképpen abban is igazat kell adnom ne­ki, hogy kiabált velem, ha bármit szóltam. Mert védekezőn, ügyet­lenül és továbbra is csak sumákolva tudtam szólni. Mert nem tagad­hattam a tényeket, hogy bár jószándékból, bár a béke érdekében, de valóban erre-arra kompromisszumokat kötöttem… És nem volt ugyan ilyen gondolatom, de objektíve „lcprccsaltam” — ez megint az ő kifejezése —, léprecsaltam Zsuzsát azzal a halászlével, mert nem mondtam meg neki, hogy Klári is fenntartja a maga jogát, és a saját harcsájának a saját fejéből meg saját farkából csinálja nekünk azt a halászlét; tehát jog szerint vendégek vagyunk arra a halra, amelyet

205

ugyan én fogtam, de Klárinak ajándékoztam, ámbár Zsuzsa teljes jóhiszeműséggel úgy véli, hogy az a harcsa a miénk volt… Ha meg viszont nem szóltam semmit, akkor is joggal hányta föl: miért nem szólok, miért nem keresek valami mentséget, hiszen egy feleség, ha a férjével… összeszólalkozik, nem azért teszi, hogy bántsa, hanem hogy a férfinak módjában legyen védekezni, s ha valóban férfi, akkor férfiasán védekezzék is, érvekkel, valamilyen formában magyarázza meg a maga viselkedését, elvégre egy művelt, értelmes cs egészséges igazságérzetű nőről van szó, aki (ez biztosan igaz) nem holmi durva­ságból, meg csupán azért, hogy övé legyen az utolsó szó, hanem igenis azért vitatkozik, hogy az igazság diadalra jusson.

Azután pedig kivette a jégszekrényből a harcsadcrckat: „Nesze, vidd, és bújj bele a Klárikádba!”

Elég kínos volt. Előző este ugyanis későig horgásztunk, Sanyi korán kelt, Klári egész nap a halásziéval ügyködött; már lefeküdtek, ágyból zavartam fel őket. És hát most valamiképpen csak meg kellett ma­gyaráznom. .. De mi az istent magyarázhattam volna, amikor ott pislogtak álmosan és értetlenül, én meg, mint a hülye, tartottam az abroszban a lenyúzott harcsaderekat. Mit mondhattam volna? Azt, hogy Zsuzsa nagyon sajnálja és őszintén bánja, és ne haragudjanak, ne vegyék úgy, meg minden, és Zsuzsa alapjában véve így meg úgy’, és mindennek jeléül itt van most a harcsaderék, és egyáltalán, amint látják, kőkeményre fagyott a mélyhűtőben (ez igaz volt), már föl lehet darabolni, most már a gyengébb jégszekrényben is kitűnően eláll holnapig, és vegyék ezt úgy, mint egy szimbolikus gesztust.

Hazudtam. Igen, hazudtam. De a jó ég áldjon meg, te mit csinál­tál volna?!… Mondjam azt, hogy sumákoló, pipogya hülye vagyok és kirúgtak a harcsával együtt, s most jöttem belebújni a Klárikámba, így mondjam? Hogy’ még egyszer, innen is kirúgjanak?! Értsd meg: nem voltam hajlandó föladni három és fél év sok-sok örömét, meg­hamisítani visszamenően sok-sok emléket, nem voltam hajlandó föl­adni egy barátságot, és egy pontot a világban, ahol kipihenhetem ma­gam, ahol a napkelte fényei a vízen, a madarak, a csend…

Ugye nem értesz félre, hogy’ a talpalatnyi tulajdonomhoz ragasz­kodtam, vagy mi az isten! Kapok én a vízügyiektől máshol is telek­bérletet, talán jobb vízen, máshol is felállíthatom azt a faházat. Nem! Szívemhez nőtt az a hely, és szívemhez nőtt az a barátság. Van ilyen. Mit csináljak, hazudtam. Valóban hazudtam, de hiszem, hogy nem gyávaságból. Ha azt kérik, hogy’ baltával vágjam le a jobb kezem, és akkor minden rendbe jön, esküszöm megtettem volna.

206

Ennek az cn szeretetemnck a kisugárzása ellenállhatatlanul meg­indította, úgy látszik, bennük is a szeretet-elektronok áramlását. Lám, Sanyi, először nyilván hatalmas káromkodásokkal reagálta volna le, hogy első édes álmát verem ki a szeméből, de már mosolygott, sőt, nevetett, és tüstént nekilátott, foldarabolta a harcsaderekat, elhe­lyezte a jégszekrényükben. Mindketten megismételték a másnapra szóló meghívást. Klári még azt is mondta: nagyon megérti a helyzete­met, őszintén együttérez velem, és megérti Zsuzsát is, elvégre egy nő a változás korában, egy diplomás nő, aki erejét és képességét meg­haladó feszült idegmunkát végez egész éven át, bizony nagy kereszt, nagy kereszt… Épp ezért hát spongyát rá, és nem érdekes!

Annyira spongyát rá és nem érdekes, hogy másnap reggel, innen és túl, a szokásos dunai tisztálkodás közben, már a szokásos barátságos átbcszélgctést folytatták az asszonyok: „Jaj, drágám, nem volt túl zsíros a halászlé?” „Éppen jól esett rá az a kis bor.” „A pörköltre majd nagyon vigyázok, a zsíros részeket a kutyának adom, szerencsére, a bőrével lejött nagy része.” De azért Zsuzsa kíváncsi volt — igazán nem Klárit akarta bántani, elhiszem, csupán engem akart ellenőrizni, az én viselkedésem érdekelte —, ezért aztár. csak úgy, mellékesen, megkérdezte Klárit, hogy átadtam-e az üzenetét. Mire Klári: „Hát persze! És te igazán nagyon aranyos vagy, drágám, hiába, te vagy az okosabb — te engedtél. Bizony, szégyellem magam. Hát nem nevet­séges? Ilyen hülyeség miatt!” Mire az én Zsuzsám… Nézd, én meg­értem, hiszen utóbb világosan megmagyarázta: nem a hal miatt, fene a halat, rongyos száz forintja még van, vehet a csarnokban egy hétre halat, nem a hal miatt; és már nem is elsődlegesen az elvi kér­dés miatt; hanem az én poltrón viselkedésem miatt, elvtelen megal­kuvásom miatt… Tehát: hogy miért is szégyelli magát Klári? És hogy miért is volna ő, mármint Zsuzsa, okosabb? („Bújj bele a Klárikádba!” Nocsak, ez volna olyan okos gondolat?!) Klári pedig: hogy hát igaz, kicsit kellemetlen volt, éjnek évadján, ők már lefeküd­tek, de hát az a szimbolikus gesztus mégis gyönyörű volt. (Mondha­tom: gyönyörű! Ott álltam, mint egy hülye, karomban a nájlonba burkolt harcsaderék, ők meg egy szál ingben, álmosan pislogva…) Zsuzsa pedig most már hozzám fordult: „Tessék? Szimbolikus gesz­tus? Miket beszéltél te össze-vissza?!” És elhiszem, ma már igazán elhiszem neki, hogy nem veszekedni akart, hogy valójában ő is szé- gyellte és unta már az egész cirkuszt, hogy pusztán csak én érdekeltem, utóvégre a férje vagyok: vajon a lecke után, amit tőle kaptam, mer- tcm-c végre már kiegyenesíteni a gerincemet, és egyáltalán.

207

Nos, nem részletezem a kialakult vitát: udvarias volt, mérsékelt hangú, de határozott. Mi azután bementünk a faluba, üdvözlőlapokat feladni és bevásárolni. Klári azalatt csónakba ült, áthozta a harcsade­rék darabjait, és szépen letette a házunk küszöbére. Az úton Zsuzsával nem beszélgettünk. Az ő kifinomult igazságérzete nagyon is súlyos ütéseket kapott másfél nap alatt. Én meg — nem is tudom, mit mond­hattam volna. Amikor megérkeztünk, a látvány a küszöbünkön kicsit megdöbbentett. Lehetséges, nem zárom ki, hogy szemrehányóan néztem Zsuzsára. Az biztos, hogy ő nagyon szemrehányóan nézett énrám. És én elkövettem a baklövést, hogy már megint nem elvi magaslatról szemléltem az ügyet, sőt, már megint holmi kompro­misszumok eredményeként holmi közös jókedvű vacsorázás lebegett a szemem előtt, vagyis a csomagot a küszöbünkön egyszerűen hat vagy hét kiló harcsahúsként értelmeztem. Olyasmit motyogtam tehát, hogy ez így megromlik, tegyük a jégre. Zsuzsám először csodálkozó nagy szemet nyitott, aztán folkacagott. Majd értésemre adta, hogy ami egyszer a Sanyiék jégszekrényében volt, az az ő jégszekrényébe nem kerül. Mert ő egyszer kinyitotta Klári — „A te Kláárikáád” — jégszekrényét, és „az egy pestis”, „az egy klozet”, az a jégszekrény, amióta megvan, ultrás vizet még nem látott. De hát nem is erről van szó, hanem hogy ő most már mindent megért: az elvi kérdésben én tulajdonkeppen — nem firtatja, miért — Klárinak adok igazat. Akkor viszont elvárja, hogy a meggyőződésemért kiálljak. Ha egyszer úgy ítélem, hogy tartozom azzal a hallal a „Klárikámnak”, akkor most már tudjam le a tartozást, vigyem a fenébe azt a büdös dögöt.

Én tehát a halkoncokat akkor visszavittem. Azután megint vissza­hoztam. És azután a szerencsétlen harcsahús, nem lelvén sehol befo­gadásra, igazán megbüdösödött. Végül is elástam. Hová áshattam volna? A kertünkben ástam el. És ma már teljesen egyetértek Zsuzsa fölháborodásával. Mélységesen igaza volt: ha egyszer az a hal — sze­rintem meg a Klárikám szerint — Klárikáé, akkor miért a mi ker­tünkben ástam el? Amikor hiszen tudhatom, hogy egy ilyen dög — pláne a „Klárikám” jégszekrénye után — mit művel az egész talaj­jal, mennyi ronda féreg jön oda, még evek múlva is, és neki már az egész kerthez többé semmi kedve sincs. Végül azért azt nem követelte, hogy ássam ki az eltemetett maradványokat, vigyem át és temessem el Sanyiéknál. Zsuzsám alapjában véve, hidd el, inkább nagyvonalú.

Azt mindenesetre megállapította újfent, hogy én nem vagyok sem az a férj, aki a felesége becsületéért kiáll, sem elvi ember, még ha százötven éve vagyok is párttag, meg az apám ötszáz évet töltött is a

208

mozgalomban, akkor sem, mert elvi ember elvi kérdésekben nem alkuszik, továbbá… továbbá…

Klári pedig hozzám másnap is még nagyon barátságos volt, éppen csak odasúgta, mikor a parton kettesben maradtunk, hogy ha adok a szavamra, akkor tartozom neki egy harcsával. És bárhogyan csűröm- csavarom, tulajdonképpen igaza van. Hiszen csak a fejet-farkat kapta meg, ami a segítőnek mindenképpen jár, azt is négyesben ettük meg, és ő dolgozott vele a legtöbbet. A javát, a harcsa derekát végül is nem kapta meg. Ellenben kapott néhány, ha nem is goromba szót, inért jeleztem, ugye, hogy Zsuzsám intelligens és finom nő, de azért harapós kis célzásokat; és jeleztem, ugye, hogy Klári nem különösen okos lény, de azokat a célzásokat azért megértette; és Zsuzsám, a maga intelligenciájával meg finomságával ügyelt is rá, hogy azokat a kis „nüanszokat” Klári megértse.

  • Látom már. Szóval ezért hagytad abba a horgászást.
  • Hogy pontos legyek, még mindig nem ezért.
  • Hát?!

Említettem, hogy idestova harminc év alatt én nemigen harcsáz- tam, meg tudom számlálni egy kezemen, hányszor fogtam véletlenül harcsát…

A legközelebbi víkendkor lementünk. Én azt az óriásgilisztás helyet most már nyilvántartottam, az első ásónyomra néhány gyönyörű példány kiborult, íbltűztcm, bedobtam. Egyedül ültem ott, Sanyiék Zastaváját az országúton megelőztük, Zsuzsa a házban vetkőzött. Tehát bedobtam, a következő pillanatban erős húzás, a botom hajlik, a Mitchell megszólal, bevágok. Minek részletezzem: harcsa. Szeren­csére — mondom, szerencsére! — nem nagy. Olyan négykilós. Zseb­kendőbe burkoltam a kezem, partra húztam, megszabadítottam a horogtól, és gyorsan visszalöktem a vízbe. A kővetkező pillanatban Zsuzsa kilépett az ajtón, s mire a partra leért, már ott voltak Sanyiék is. Mit mondjak, ha fél perccel később történik as egész, megint rajta kapnak, hogy harcsát fogtam! És akkor rám ncz Klári, várakozás­teljesen. Rám ncz Zsuzsa, várakozásteljesen. Sanyi szégyelli magát, félrevonul, én is szégyellem magam, de nem vonulok félre, nem vonul­hatok félre, mert ott a bűnjel, az a rohadék harcsa… Volt még négy gyönyörű gilisztám. Nem tűztem föl. Isten őrizzen! összepakoltam a cuccot. „Mi az, nem horgászol?” „Nem. Nincs kedvem.” „Miért

209

nincs kedved?” „Döglött a víz. Nincs értelme.” S közben éreztem: ha Zsuzsa tudná a valóságot, akkor az ő kifinomult igazságérzetévcl tudná, hogy már megint sumákotok. S ha Klári tudná a valóságot, akkor az ő kifinomult igazságérzetévcl tudná, hogy most megloptam őt… Minek folytassam? Egyszerűen nem horgászom többé, a büdös életben soha többé, vedd meg a Mitchell-orsómat, olcsón adom, eladom a botjaimat is, eladok mindent!

  • Szóval: abbahagytad. Kész.
  • Én abba.
  • Mindörökre?
  • Azt kérdeztem: valóban a „büdös életben” soha többé?
  • „Soha többé”, „mindörökre” — nézd… ezek nagy szavak… A mi korunkban már tudjuk, milyen esendő semmi egy emberélet, és milyen váratlan fordulatokat, milyen kiszámíthatatlan csapásokat tartogat nekünk a sors… Mit tudom én… Isten ne adja, elveszí­teném, például, az én Zsuzsámat. Beszélni is szörnyű róla: megözve­gyülnék. Mondd, mit tehetnék sivár magányomban, vigasztalan vén- ségemre, mi adhatna — nem, nem feledést, de egy kis tompa zsibba­dást az éles fájdalomra?…
  • A hajnal és az alkony fényei a vízen, a madarak, a csend…
  • Jaj, ne beszélj, ne kínozzál! Hisz tudod, hogy megőrülök érte!

Hárman ülünk a stégen: barátom Miklós, a festő, jómagam cs Stiglitzky bácsi. Hosszan, ki a nyílt vízig nyúlik a stég. A vége tág, térségcs, mintha megfeneklett, épp csak ingó-rengő dereglye lenne. Lapjáról nézve végtelen, színét és formáját örökké váltó tükör a Balaton, s rajta hol zafír, hol topáz, hol meg kameol ékkő a Tihanyi­félsziget.

Miklós pingál, csak amúgy félkézzel, pipaszó mellett, mint aki maga se hiszi, hogy a víz, a foldreszállt ég s a bókoló bugás nádfalak „lehetetlen”, késő délutáni harmóniáját csak valamelyest is papírra tudja lopni. Stiglitzky bácsi és jómagam viszor.t horgászunk. Márhogy az öreg, ő igen, ő horgászik: három műanyag dugót is hajszálpontosan a nádfal tövébe lőtt, cs kukoricát is bőven, marékszám szórt a pontyok feltételezett útjába. De én? Én legfeljebb csak pccázok, kontárkodom az egy szál botommal és apró, kenyergyurmás keszeg-horgom mai.

A szót Miklós viszi. Szörnyen politikus természet, s ha kell, ha nem — szakadatlanul kommentárokat fűz és elemzéseket gyárt a hétköznapok eseményeihez. Most éppen az űrhajózást taglalja, hogy van-c, s ha igen, milyen gyakorlati értelme van a Hold és majdan a legközelebbi bolygók meghódításának. Közben a pipája eldugul, s így elfogy, abbamarad az űrhajózásról való kiselőadás is, mert nagy ügy: komoly munkát igényel a pipaszurkálás, főleg, ha a megszokott acél­szög híján száraz, tavalyi nádvégre kénytelen fanyalodni a dohányos ember.

211

Ekkor mondja, ekkor szólal meg a különben hallgatag cs csakis az előrcköszönésben serény Stiglitzky bácsi:

— Űrhajózás? — dünnyögi csak úgy magának, maga elé. — Az is valami? Jöjjenek ide, fogjanak pontyot, az igen, az valami lesz, azok a híres rakéta-konstruktőrök és asztronauták.

Miklósnak erre nemcsak a pipával szöszmötölő keze áll meg, de még a tekintete is fennakad. Hogy no, nézd csak, ki hitte volna? Ez a jámbor, légynek se vétő Stiglitzky bácsi epés, sőt: vitriolos is tud lenni. S feledve festést, pipaszurkálást már éppen készül, hogy az öreg meg­jegyzéséhez bő és szenvedélyes lendületű reflexiót fűzzön, amikor intek neki, hogy álljon meg a menet, súlyba a száját, vegye úgy, mintha tisztes korú stégtársunk csupán a torkán köszörült volna egyet. No igen, mert nem három napja, mint ő, de éppen három esztendeje ismerem az öreget, s tudom, hogy esze ágában sem volt évődni: meggyőződésből, halálos komolyan „hozta össze” az űrhajózást s a balatoni ponty horgászatot.

Úgy ám: halálos komolyan!

Ugyanis rab, az „ichtocentrikus” világnézet rabja, amit is úgy kell érteni, hogy érzés- és gondolatvilágában a hal, a balatoni ponty a központi mag. Ennek folytán ponttyal fekszik, ponttyal kel, még elal- vás előtt is a nád tövén táncoló dugó kísérti, pedig könyvelő lenne, s közel a hetvenhez az egyik pesti kátéesz bevételét és kiadását tartja azsúrban.

De jaj, most hat esztendeje, amikor először üdült a kátéesz jóvoltá­ból, akkora mázlija volt, úgy rámosolygott a vakszcrcncsc, hogy szegény feje azóta is kábult, azóta se tudta az akkor megélt, bornál is mámorítóbb perceket elfelejteni.

Pontyot fogott, szerinte hat, a valóságban három és fél kilósat, s azóta más ember. Azóta egész esztendőn át arra készül, azért mozgat meg fűt-fát, hogy éppen pontyszezon jöttén: augusztus végén—szep­tember elején vehesse igénybe a kátéesz üdülőjének vendégszeretetét.

És felszerelést is micsoda pompásat szerzett! A prémiumok és külön­munkák hány és hány piroshasúját ölte bele a kisebb és nagyobb üvegbotokba, az éjjel is látható, abszolút érzékeny varázsúszókába, a garantáltan biztos s még a legfanyalgóbb halakat is kapásra ingerlő csodacsalikről nem is szólva.

És szakmailag is állandóan képezi magát. Hagyján, hogy a „Hor­gászat” című kézikönyvet ronggyá olvasta, s hogy a „Magyar Hor­gász”-! is először cikkenként, csemegézve, majd egyhuzamban, pen­zum gyanánt szokta végigolvasni, de energiát és összeköttetést nem

212

kímélve a német „Fish und Fang”-ot s a francia „Au bord de l’eau”-t is járatja, s amikor odakünn dudál a szél, s ikrás porhóval paskolja tele az ablakok sarkát, azzal szórakozik, úgy álmodja vissza egykori s egyszeri diadalának mámorító perceit, hogy a horgokkal, úszókkal és zsinórokkal babrál.

Hanem ez az, hogy „egyszeri”!

Mire jó mindez, micsoda pocsékolása pénznek, energiának és édes­bús, szívet lankasztó ábrándozásnak, ha ponty azóta se került a hor­gára, pedig a hite s a türelme véghctctlcn: az ebéd- s vacsoraidőt leszámítva szakadatlanul a stégen, gondosan csalizott s precízen kive­tett horgai mellett tanyáz?!

Hanem most megmocorog, felnyomja magát ügyes kis vadászülő- kéjéről. Úgy látszik: elzsibbadt, mcgmacskásodott a lába, s néhány rugózással óhajtja felpezsdíteni lagymatag vérkeringését. De nem, a rugózás ezúttal elmarad. Ellenben aprócska, őszcs piros bikkmakk- emberkénk a botjai után nyúl, s mindhárom horgát bevonja, pedig az alkonynak épp csak a küszöbén vagyunk, s ha harap, majd csak ezután kezd igazán harapni a hal.

Meg is kérdezem, mert oda vagyok a csodálkozástól:

  • Nocsak? Vége a műszaknak? Már hazafelé, Stiglitzky bácsi?
  • Bah! Dehogyis hazafelé! — méltatlankodik az öreg. — Csak amott, a másik oldalon próbálok szerencsét. Híre se halnak, döglött hely ez itt, kérem.

S el is hurcolkodik, viszi a három botot, az öblös kiemelő hálót, a ru­gós mérleget, a vadászülőkét és hatalmas, degeszre tömött hátizsákját, hogy készségeinek csak a jelentősebb darabjait említsem, pedig rá- nézvést eszményi helyen horgászott, s hol legyen hal, ha nem itt: e kisded, nádfalba vágott lagúnácskában?

Aminthogy van is.

Alig ülök be az öreg helyére bitorlónak, s alig vetem ki a horgomat, már el is kapja, s már irány a nád; vágtat is vele egy jó negyedkilós vcrcsszárnyú keszeg. Aztán még egy, még egy és még egy: Miklós, aki az ecsetjét is földhöz vágta és segédemnek állt be fclbuzdultában, alig győzi a horogról akasztást s a zsákba eregetést.

  • Né! Van itt hal! — rikkantja. — Hamar ide egy bottal, magá­nak is jut, Stiglitzky bácsi!

Erre az öreg megfordul ugyan, a gyorsan nehezedő szákot is meg­nézi, de arcára megvetés ül ki, s száját biggyesztve mondja:

  • Phö! Hal 1 Az nem hal, kérem.
  • Hát? — bámul rá Miklós.

213

  • Szemét! — mondja mérhetetlen undorral az öreg, s fordul is el, s vaknak, süketnek mutatva magát váltig mozdulatlan úszóit bámulja.
  • Szemét? Ez — kap le horgomról egy újabb, tenyérnyi széles veresszárnyút Miklós, s mert imádja a sűrűn irdalt, paprikás lisztben pátyolt, olajban kisütött keszeget, kezdené is a vitát, de ismét leintem, hogy hagyja, ne háborgassa az öreget, oka van annak, hogy zabos, s hogy „szemét” neki a versengve, szériában kapó veresszárnyú keszeg.
  • Oka? — értetlenkedik Miklós. — Miféle oka? Irigy az öreg és kész — közli félszájjal, pusmogva. — Győztél, tied a babér, még három ilyen szemét cs megvan a vacsora, komám.

Ráhagyom, hogy jó, legyen irigy az öreg, pedig tudván tudom, hogy más bántja, más mereszti a bú s a megbántottság eleven szob­rává. Nem rám — az időre dühös, hogy oly gyorsan, s oly eredmény­telenül repült cl. Még egy nap, egyetlen kurta nap csupán, és holnap este viszi is haza a gyors. Haza: a számlák, bclégck és bizonylatok ki­fogyhatatlan paksamétái közé, egy újabb hosszú, végtelen hosszú esztendőre, s ő Budapesten, a pontyok a Balatonban: ugyan megéri-e, lcsz-c még módja s egészsége hozzá, hogy jövő ilyenkor találkozza­nak?

Közben szél támad, csiklandó s platty-platty: a vizet visszakézből pofozgató ellcnszél. Az ég opálos lesz, szemben a lagúnácska pedig egyre rücskösebb s egyre homályosabb, mintha vízében mézzel ve­gyített szeparált tejet csurgatnának. S nézd csak, nézd: a nádfal meginog, valami döngeti. A mindenségit! Csak nem ponty, nem egy „igazi” hal tévedt a veresszámyú keszegek „döglött hcly”-nek minő­sített birodalmába?

Mi tagadás — bcgcíjcdck, izgalom fog el. Kenyérgyurmát cserélek, siettemben nem is borsónyit, de egresnyit bugyolálok a horgomra. El is vész benne, amilyen pöttöm, a nyelének is csak módjával, alig- alig látszik ki a vége. Aztán hopp: szállj, repülj úszó, de lehetőleg a nádfal tövébe, ott jár a ponty, ott lafatyolja tótágast állva a csalinak hintett homokos kenyeret.

És halljunk csudát: alig repül a kívánt helyre, s alig kezd peckesen állni, már emelkedik és fekszik is el az úszó. Illetve clfcküdnék, ha abban a pillanatban, amikor felajzott idegeim azt parancsolják, hogy most, most vágj be, mafla, nem tűnne cl villámgyors bukkanással a mélyben.

  • Mégse ponty! Dévér! — fut át a fejemen, s már kiáltok is Miklós s a kiemelő háló után, mert érzem, hogy megvan, s azt is látom, hogy

214

karikában görbíti a könnyű keszegező botol. De nem, nem a dévér — a ponty!

Az ám — a ponty! Igaz, hogy kicsi, testvérek közt is csak alig egy­kilós, de ponty! Már előttem, már a hálóban, majd a stég deszkáján van. Miklós kurjongat, táncol, Stiglitzky bácsi viszont először barnás­veres lesz, mint az érettre szívott gyökérpipa, aztán üvegesen fehér, mint az aludttej, cs szederjes szájjal, egész valójában megrendülve suttogja:

— Nincs isten…!

Hajnalban arra ébredek, hogy muzsikál az ereszcsatorna, s tram- tram: indulót ver a tetőn a csendes, szőlőt hizlaló eső. Miklós horkol, két ajtót is meg-megrezget a torkában működő körfűrész. Teheti, horkolhat, ólomsipkát húzott, láthatatlan most Tihany, és szerte a gyümölcsösökben mind kilobbantak és szürke, álmosító fátylat húz­tak magukra a legharsányabb, legkiabálóbb színek is.

Hát az öreg? Stiglitzky bácsi? Ugyan mit erezhet, az indulatnak micsoda kénkövcs kotyvalékai fortyoghatnak benne, amiért íme: utolsó napi hitének s reményének mécsét, ó jaj, most meg az cső oltja ki?!

Valami azonban azt súgja, hogy mit ez a kis cső, még ha jéggel vegyesen esne, akkor se tudná lemondássá lohasztani az öreg szenve­délyét. Gyerünk hát: vállra egy kimustrált ójzcrcsnck-sc-kcll esőkabá­tot, zsebbe a feketekávés termoszt, s kézbe a horgászbotot. Hátha a stégen gubbaszt, csak azért is kitart az öreg, s agyonázva, kedve kor- nyadtan vigasz, felüdülés lesz neki egy kupa fekete?

S jól sejtem: bizony hogy ott van a stégen, egy viharvert, agyon­foltozott kofacrnyő alatt bújt meg az öreg. Hogy hol szerezte, kit vert fel érte hajnalok hajnalán, az most nem érdekes. Most más, most az a kérdések kérdése, hogy van-c kapás?

Az öreg rámpillant, de ijesztő morcosán ám, mintha legszívesebben vízbe öklelne a tekintetével, mormog valamit, amit éppenúgy lehet adjistennek érteni, mint annak, hogy eredj a pokolba. Kávé se kell neki: zord, erélyes fejrázással utasítja vissza. Én meg vigasztalnám s mondanám neki, hogy ejnye, ellenségének tart, abban van, hogy hecc­ből, készakarva fogtam ki helyére ülve azt a nyavalyás pontyot? De inkább hallgatok, még a vigasztalni akarás gondolatát is elhessentem, mert az öreg végleg, egyszer s mindenkorra elfordul tőlem, arra meg nem tartom alkalmasnak magam, hogy szobrot emberré beszéljek.

215

Mit tehetek mást — én is bevetem a horgom. Részben, mert hátat adva, azt hihetné rólam az öreg, hogy rajta mulatni, káröröm hozott ki a stégre. S részben azért is, mert egyre csendesebb, már éppen csak szálal-szitálgat az eső.

Ülök, üldögélek hát a stég szélén, hol az eget, hol meg a melyre bókolt, esőterhes nádfalat bámulom, s azon vidulok, hogy ni: egy jég­madár, egy szárnyrakelt, kék, piros és rozsdabarna színekben tündöklő drágakő száraz ágnak nézte mozdulatlan botomat, s épp a leghegyét választotta tollászkodó helynek. Aztán elszáll, tovarebben a jégmadár. A csend s a közel és távoli tájék üveggé dermedt mozdulatlansága jobban bódít, jobban nehezíti a villám, mintha dupla adag altatót vettem volna be. S már alszom is, s csupán az ösztönöm diktálja, hogy egy utolsó mozdulattal a stégre fektessem horgászbotomat.

Üvöltés ébreszt, hallatára csaknem a vízbe bukfencezem s hanyatt, a hátamra hemperedve értem meg csupán, hogy valaki torkaszakad- tából így kiáltott fel:

  • Művész úr! Segítség!!!

Ragyog a nap, felhő még foszlányokban se maradt az égen. S ra­gyog a stég is, csak éppen… Stiglitzky bácsi nélkül ragyog.

  • Te zölderdős isten! — áll el egy pillanatra még a lélegzetem is. — Ez a morcos kis öreg akkora pontyot talált fogni, hogy nem bírt vele, s vízbe rántotta a ponty.

Nézem a vizet, a nádat, hogy hol bukkan elő, merre vonszolja maga után a jóból-is-sok szörnyeteg, s clbámulok, mert mindhárom botja fekszik, úszóstul, kivetve fekszik, s valahol a mélyben mégis nyög, mégis a fogát csikorgatja valaki.

  • Maga az? Hol van, Stiglitzky bácsi? — topogok, forgolódok ott, hogy a farkával játszó macska se jobban.
  • Itt, itt, kérem szépen — hangzik a stég bejárója alól.

Kccre állok, benézek a pallók alá, s így látom meg, hogy nyakig a vízben, az egyik kercsztlécen csüng az öreg. Sapkában, ruhástul s a napszemüveg is ott ül az orra hegyén.

  • Ezt… ezt meg hogy csinálta? — hüledezem.
  • A nád… a csónak… hosszú a kötele — magyarázza az ázott ürge kis öreg, s mire nagynehezen a magasba húzom és talpra állí­tom, meg is értem, hogy csónakba akart szállni, mert nádba akadt, rakoncátlankodott az egyik úszója. Fél lábbal csónakba is lépett, ám a csónak — mert csak lazán, hosszú kötélre bogozta oda a stéglábhoz valaki pancser — ellendült, megindult alatta, s ő nem nyúlhatván

216

tovább, mint amilyen hosszú, ruhástul s bakancsostul csobbant bele a vízbe.

De sebaj, szárazon van már, s túl az ijedtségen is. Annyira túl, hogy íme: zsebébe nyúl, egy duplafcdelű aranyórát hüvelyez elő. Felpat­tan tja, rápillant s azt mondja:

  • Mindjárt dél… Pedig regattás voltam, kérem.

Rábámulok. Egy pillanatra az a gyanúm, hogy sokkja van, agyára ment a megrázkódtatás, s csak aztán kapcsolok, hogy ez a balszeren­csés Stiglitzky bácsi még talpig lucskosan, vízből mentve is az órákat számolja. Hogy meddig pontyozhat még, hány órás esélye van vonat­indulásig? És szintén értelmes, sőt: nagyon is logikus az a megjegyzése is, hogy „pedig regattás voltam, kérem”. Csak be kell fejezni, s azzal kell befejezni, hogy „mégis megindult alattam az a nyavalyás csó­nak”.

Karolnám, vigasztalnám ott az öreget, de eltol, köszöni. Hátizsák­jából ódon: térdig s könyékig érő fürdődresszt rámol elő s vetkőzni kezd, csak úgy hányja magáról a csuromvíz ruhát. Egyszer csak meg­mered, tekintete fagyott, üveges lesz. Nézem, hogy mit lát, mi rendí­tette meg, s már pattanok is, mert úgy megpipál, hogy csaknem fejre áll az úszóm, de… mit szaporítsam a szót. Egy perc, és ismét ponty vergődik, ficánkol a stégen. Ponty bizony, a tegnapinak szinte az ikertestvére.

  • Mi… mi volt a csali? — kérdi dadogva Stiglitzky bácsi.
  • Mi is? Azt hiszem: kukorica. Igen, egy szem oldalra buggyant tejeskukorica.
  • Ez… ez már sok. Ebbe bele kell… hülyülni, kérem.

így telik el a nap, és hála kicsikampójú horgomnak, csak alig egy órával a vonatindulás előtt áll helyre némileg Stiglitzky bácsi meg­rendült lelki egyensúlya. Ismét pontyot, mégpedig akkorát fogok, hogy belereccsen a botom. Miklós már nyúlna is alá a kiemelő háló­val, de ekkor vág egyet magán, oldalt lendül a zsákmány, és már hűlt helye: zsinórom végén üresen hintái a keszeghorog.

  • Hja, kérem, horgászni tudni kell! —jelenti ki Stiglitzky bácsi, és úgy málház, majd döng el keményre szikkadt bakancsaiban, hogy arcán kárörvendő mosoly ragyog.

Miklós utána szólna, de még idejében karjára teszem a kezem:

  • Hagyd — mondom. — öreg. És… egyszer mi is megöregszünk, pajtás!

A késő délután megnyújtja az árnyékokat, a fűzfák szomjasan hajol­nak a vízre. A bányató bokrokkal benőtt partján minden állás foglalt, egy kivételével. Ülünk füstfelhőbe cs szúr.yograjokba burkolózva. Pontyom behúzta a szákot a gyökér alá, és beletörődött sorsába.

Kerékpár surrog a sín mellett. A Professzor érkezik. A kerékpáron első fék nincs, a kontra évek óta rossz, ezért lábbal fékez. Egy marék kavicsot rúg a nyakamba, kopog a kalapomon, mint a jégeső.

  • No, meggyütt! — nyög föl szemben valaki.

A Professzor sohasem köszön senkinek, még a papnak sem. A báty­jának is csak búcsú napján, valami régi okból kifolyólag.

  • Jónapot, bátyám! — fogadom a nemköszönést. Köhint egyet, a kerékpárt a sürgönyoszlopnak támasztja. A botokat úgy vágta oda a bokor tövébe, mint kertész ősszel a paradicsomkarót. Fogai közé löki a cigarettát, és széttekint vízi birodalmán.

Ez a víz az övé. Mi csak bitorló bitangok, az ő magántulajdonjogát rendszeresen megsértő gazemberek vagyunk.

  • Mit dobál ide az orrom elé? Jó, hogy nem a számba dobál! — bődül cl. A szemben ülő szerencsétlen fölteker pár métert, úszói elfekszenek. Bűntudatában már be sem dobja a kcszegezőt.

A Professzor készülődik. Az aktatáska tartalmát kiborítja a fűre.

  • Hogy az a hálaisten rázza meg magukat! Már megint itt volt valaki a helyemen. Én nem szívok Fecskét! — átkozódik, miközben csikkeket szedeget a fű közül.

219

Csend.

  • Bátor gyerekek maguk. Én, ha valamit csinálok, nem tagadom le. Fölveszi a botot, a három centiméter átmérőjű, tegnapelőtt gyúrt

kenyérgombócba bclcdugja a horgot. Az ólmot lehúzza a horogig, és földob az akácfára.

  • Madarászik, fater? — szól át őszinte érdeklődéssel a sárgaingcs.
  • Azannyaoltári… — dünnyög a Professzor, cs többször bevág az akácfának. A tízéves zsinórtól kacér himbálódzással válik meg az úszó ólmostul, horgostul.
  • A szerelmit ennek az egyesületnek, aki nem vágatja le az ágakat! No, majd befőtök én nekik!
  • Azzal az akácfával, fater? Elég lesz nekik egész télre! — szól a sárgainges.
  • Mit pofázik bele maga az én dolgomba, mi? Annyit ért maga a horgászathoz, mint asszony a kártyához. Mit dumál maga?
  • Fater, nyugi.
  • Nyugizzon a nénikéjévcl.

A Professzor bedobja a másik horgot, és három kiló főttkrumplit zúdít utána.

  • Azért nem fognak maguk, mert nem etetnek. Én mindig fogok — morog.
  • Mi már fogtunk — jegyzi meg a szürkeinges a túloldalon.
  • Na, mutassa!

A fiatalember fölemeli a szákot a tükörponttyal.

  • Az méreten aluli. Ezért nincs elég hal, mert maguk kifogják a kölökpontyot.
  • Az a ponty harminchárom centis, öregapám — szól a sárgaingcs társa védelmében.
  • Nos hozza ide, ha meri! Majd én megmérem.
  • Én nem mérem a halat, hanem fogom — mondja a sárgaingcs.
  • Na, ugye, nem meri! Bátor gyerekek maguk. Én ha kispontyot fogok, megmutatom még az istennek is.

A Professzor egy szatyor száraz kenyeret ereszt madzagon a vízbe.

  • A disznók meg az ólajtót rágják otthon, ugye, fater? — évődik a sárgainges.
  • Minek törődik maga azzal?
  • Hát csak úgy mondom.
  • Maga csak ne mondjon semmit! A maga böszme-nagy úszóira akkora ólom kell, mint egy hosszú szilva. Az életben sem fog azzal pontyot.

220

  • Már kettőt fogtam, most csukázom, ha nem látná, öregapám.
  • Azannyaoltári… Jó lesz, ha kiveszi a csukázóját, mert ha bele­megy a zsinóromba, mcgkcscrüli.
  • Nem megy bele, végólmos.
  • Azért nem fog maga csukát sohasem, mert leszögezi a kishalat.
  • Már fogtam egyet — mondja a sárgaingcs, cs fölemeli a pányvá­zott drótra a rablót.
  • Azzal a bugyiival ugrál annyira?
  • Nem ugrálok, fater. Ülök. Azonkívül eoedvc várom, hogy maga beleessen a vízbe, cs kitépjek azt a mócsingos szívet az ilyen bugyiik.
  • Hallja, ne sértegessen, mert átmegyek, és belevágom a vízbe.
  • Eddig is magát vártam, mert senki nem akadt, aki bele akarna vágni a vízbe.

A Professzor undorral rálegyint, és mögém ballag.

  • Maga mit akar fogni?
  • Halat. Hát maga?
  • Maga így sohasem fog halat. Maga nem főzi meg eléggé a kuko­ricát! — Lezseren belenyúl a zacskómba, észsebrevág egy marókkal. — Maga mióta horgászik.
  • Pirospünkösd óta.
  • Az meg is látszik magán. Ha annyit horgászott volna, mint én, nem vetne a bokor alá.
  • Miért?
  • Mert ÍÖnnakad a ponty, aztán fuccs!
  • Még eddig nem akadt fönn egyszer sem.
  • Csak a jóisten adná, hogy fönnakadjon! Minden hala fennakad­jon ! Maga olyan bélebüszhödt káder, nem hisz a jó szónak.

A fára akasztott táskámat meghimbálja undorodva.

  • Mi a búbánatnak ennyi zseb? Talán dísznek varrta rá?
  • A dobozoknak varrtam rá.
  • Azért zörög maga mindig, mint egy kehes vekker. Az ember kijön a vízpartra, aztán csak csörgést hall, mint a kocsmában. Azt hiszi, a halak szeretik a maga ricsaját? Azért nem fog maga halat sohasem.
  • Fogtam egyet az előbb.
  • Ahá! Mondja, minek engedi be a part alá azt a halat? Hogy megegye a pézsma?
  • Talán nem eszi meg.
  • Majd meglátjuk. Nekem, ne féljen, nem eszi meg a halamat, mert beleteszem a szatyorba, és ráülök.

221

  • Igaza van.
  • Naná, hogy igazam van! Tudják maguk azt nagyon jól, hogy mindig igazam van.

Hegyeset köp a szákom melle, és visszaballag az állásába.

A túloldalon az egyik öreg megakasztja a pontyot, zsinórját a lába köze feji. A ponty locsog, a vastag, rövid bot bólogat.

  • Minek erőlteti annyira, hé? — kiabál rá a Professzor.

Az öreg morog valamit, ügyetlenül mellémerít a halnak, majd másodikra megszákolja.

  • Koszos egy jószág. Ennek kellett fólállni? Az ilyent én ülve kive­szem, szák nélkül — döngicsél mesterünk mélatlankodva.
  • Hát tudja bátyám, maga az isten személyesen! — mondja a sárgaingcs és rábólint.

A Professzor győztesen tekint körül. Egyet előrelép, hogy jobban lássa mindenki.

A botot a ponty suttyontva rántja ki a lába közül. Óriási röhögés minden irányból. A bot úgy vágtat a bokrok alatt, mint az eleven veszedelem.

  • Hogy az a sislergős… Mert örökké idegesítenek. Most itt van az eredménye!
  • Tud úszni bátyára? Most megtanulhat! — évődik valaki a fák között.
  • „Törökkanizsa felé, viszi a víz lefelé…”— dudorászik a sárga- inges.

A bot megáll szemben, a fűzfagyökerek alatt.

  • Hozzá ne merjenek nyúlni! — kiabál a Professzor. Nagy sietve kacsázik a bokrok között, majd futásnak ered.

Kampós ágat tör a fűzről, lchasal és kiemeli a botot. A potyka már régen visszanyert szabadságának örül.

A horgot a Professzor beszakítja a gyökerekbe.

  • „Nem eszik az egyebet, petrezsirom gyökeret…” — hallik az ének a fák közül.

A Professzor csendesen sétál a helyére. A cókmókját belerakosgatja az aktatáskába, a botokat hosszú madzagra kötve a vállára veti. Rátámaszkodik a kerékpár kormányára, és fújja a füstöt a sűrűsödő alkonyatba. Szeme úgy repked, mintha keresne valakit.

A horgászok csendesen ballagnak el mögötte.

223

A balatoni mólók jelzőlámpái másodpercenként pislantanak egyet. Hunyorgó kacsintásuk bizalmas felhívás az éjszaka sötétjében minda­zoknak, akik hajón vagy csónakon a vízről jőve keresik a szárazföld biztonságát, cs ki akarnak kötni az öblök ínyhelyén. Szép nyári éjjeleken a vizek vándorai messze kilométerekről megkülönböztet­hetik ezen lámpák játszó fényeit az évről évre ragyogóbbá váló part menti állófényck ékszerében. Amolyan kis világítótornyok ezek, me­lyek nem nagyerejű ívlámpáikkal, hanem a szemet alig sértő kacsin- gatásaikkal hívják fel magukra a figyelmet.

Az éjszakai szolgálatot teljesítő hajós vagy vízirendőr, a csillagos ég örömeire kint felejtkező vitorlázók, vagy akár a harcsalcsről megtért horgászok veszik hasznát ennek a villogásnak és kapnak tőle tájékoz­tatót, ha a „szolgálati idő” lejártával megtérnek. Hasznos kacsinga­tók tehát ezek, mert mint minden kacsintás, ágy ez is révbe juttatja azokat, akik felfigyelnek rá.

Mi van azonban akkor, ha az ősz beköszön’.ével egyes estéken köd ereszkedik az öblök vizére? — Illetve nem is ereszkedik, hanem a víz­tükörről felszálló párát a partokról a tóra futó szél szétkenegeti a víz felett. Szeptemberben, amikor a víz még a nyári melegek emlékét leheli a már borzongós esték hűvösébe, ennek a leheletnek a párája burkolja a tavat. A búcsúzó nyár, mint a féltékeny régi szerető, köt ilyenkor fátylat kedvese arcára, hogy ne lássa szemében csillogni az új udvarlónak, a gazdag ősznek sziporkázó és hulló csillagait.

225

A féltékenykedés azonban csak pár hétig tarthat, mert a nyár már fáradt sok újat nem adhat, míg az ősz ezer színével ragyogó koszorút fon a csalfa tó körül. Végül teljesen bűvöletébe ejti a nagy vizet, s amikor már nyeregben érzi magát, úgy clfújja róla a ködtakarót, hogy csak úgy hullámzik belé a tó keble. Szegény nyár pedig mit tehet. Elhullajtja kései könnyeit, amit az esőmérők a parton milli­méterekben mérnek. Győzött az új szerelmes, az ősz, és jó, ha félté­kenyen megenged még annyit a tónak, hogy a vénasszonyok nyarával visszaemlékezzen előbbi kedvesére, a búcsúzó nyárra.

Szeptemberi hajnalokon lehet legvastagabb a pára a tavon cs sok kilométer szélességben burkolhatja a vizet. A fáradó napnak bizony jól oda kell sütnie, hogy átlásson a több méter vastag ködtakarón. Ha azonban úgy hozza az időjárás, a köd lassú gomolygással már estére is megjelenik, és opálos homályával ilyenkor hiába küszködik a jelzőlámpa. Alig-alig látszik cl az száz méterre is. Szegény horgász pedig, vagy más vízenjáró, aki kinn marad a tavon, hogy a mélyebb vizek melegét kedvelő halat unszolja vacsora utáni találkára, vagy hogy a tó esti szépségének varázsában gyönyörködjék, bizony csak tapogatva, kolompolva és nagy hahózással keresi a partot, ha a köd hirtelen belepi,és fehérből szürkére sötétedett vattájával beborítja őt.

Szerencse, ha valaki csupa együttérzésből a partról ilyenkor vissza­kiabál neki, mert a partról jövő hang már biztos támpont, arrafelé kell húzni a liajót. A hahózás célja pedig az, hogy visszhangra lel­kesítse a parti épületeket vagy fákat, mert ahonnan a visszhang kél, arra esik a kikötés iránya.

Azért volna jó a nagy ködök leereszkedésekor, ha a móló végi hunyorgó jelzőlámpa nagyobb fényt adna, mert hiszen csak átdereng néha valami fény azért a ködön is a part felől, még ha nehéz is rá­találni ennek a fénynek a magjára. Olyan feladat ez ködben, mintha egy nagy tqes tartályban úszva, egy molylepkét kellene meglelni. És mivel a csillogó fényből már sok van az öbölben, ember legyen a csónakján, aki távolból megkülönbözteti a köd opálos homályában átsejtő fény közül, hogy melyik a móló fénye vagy a part mentén épült szálloda vízi teraszának lámpavilága. Pedig a két fényforrás két kilo­méterre is van egymástól. Egy kis tévedés oda-vissza négy kilométert jelent csónakázva. Ez pedig nagy távolság ám a hazavágyó horgász­nak. Ezen potyaút alatt ki van téve annak a veszélynek is, hogy neki­hajt az öböl kikötött nagyobb csónakjainak, összezúzhatja saját hajó­ját is, vag)r felakad a bólyák láncain, eltörheti az evezőit, vagy egyéb áldás éri, hiszen az orráig is alig lát.

226

A kcrdcs az, vajon lehetne-e ezen az áldatlan állapoton segíteni? Bizony, lehetne, méghozzá nagyon egyszerű módon. Csupán több és erősebb fényforrást kellene alkalmazni, és a mólón a lámpákat egyszerre, egyidőben leoltani, illetve felgyújtani. Vagyis kiadósabbat kellene pislantatni, persze több lámpával és nagyobb fényerővel. Erre a célra például igazán jól megfelelne, ha a móló összes villanyoszlopán levő villanyégőket valami áldott kéz a nagy esti ködökben egyszerre oltogatná és villantaná fel. Az ilyen fény váltás a hunyorgásával már olyan támpontot adna, hogy’ minden ködbeborult horgász pontosan visszatalálhatna bázisára.

Előre kell bocsátani, hogy a fenti javaslat nem csupán holmi fel­tételezésekre alapozott. Nem bizony. Kipróbált módszerről van szó! Meglett öreg és hétpróbás horgászok vallják (akár meg is esküsznek rá), hogy amikor egyik horgásztársuk csupa szolidaritásból és persze a véletlen akaratából is vállalkozott arra, hogy a móló hosszú során világító összes villanylámpát pislogóssá tegye, és főleg egyszerre pis- lantassa, azon az estén c nagyüzeminek mondható hunyorgás segít­ségével minden vízen maradt horgász játszva hazatalált. Pedig aznap este a horgászok szerint (akár meg is esküsznek rá), az évszázad leg­nagyobb ködje ülte meg az öböl vizét.

Maga az esemény különben vadászkalandnak is beillik, függetlenül attól, hogy a kezdeményező egy pecás volt Ugyanis a történetet egy vadász fejezte be. Úgy is mondhatnánk — irodalmi hasonlattal élve —, hogy egy vadász tett pontot az esemény végére, ha az illető a pont helyett nem éppen a sörétes puskáját használja. A cselekmény érdeme természetesen mindettől függetlenül a lámpagyújtogató hor­gász közvilágítói tevékenységében keresendő.

Az esemény színhelye a k.. .-i móló. A bonyodalom pedig jó pár évvel ezelőtt történt, amikor még nem találták fel az ostorlámpásokat, vagyis a neont — illetve ahogyan errefelé az öreg horgászok mondják —, a „nylonfényt”.

Abban az időben még pár szál dróton, valódi vasoszlopokra szerelve vezették ki az áramot a hosszú mólóra, egészen a móló végi pislogó jelzőlámpáig. Állt is a vasoszlopokból vagy nyolc darab szépen sor­ban a mólón. Egy oszlopra szerelve pedig négy óriás villanykörte csokorba szedett fénylő világa vette el a szerelmesek kedvét attól, hogy a mólón randevúzzanak. Ezért azután a szerelmi cnyelgések és intimitások helyett, a bájolgóan sétálgató magányos egyének csak döglött csíborokat találhattak, ha a villanygyújtás után végigballagva a mólón, gyönyörködni kívántak az est szépségében. A csíborok, nem

227

tudva ellenállni a fénylő égők vonzásának, nekirepülve zúzták magu­kat halálra a lámpákon. — Nem csupán párhuzamként említendő, hogy amíg a rovarokat a fény vonzotta, addig a szcrclmespárokat — abban az időben még — a homály. Ezen utóbi tény horgászati szempontból azért említendő, mert így az est beálltával a móló nem volt olyan népes, mint lehetett volna különben. Nyugodt horgász­helyet biztosított tehát, mert ezen a mólón alig akadt zajos felvonulás, rádiózás cs egyéb tömeges röpgyűlés, és persze kedves és szellemes hozzászólások a horgászsporthoz.

A mólót e kedvező tulajdonságai miatt szívesen látogatták a hor­gászok. És mennyi finom falattal etették a halacskákat, csak hogy odaszokjanak a móló mellé. Bár lehet, hogy pont azért olyan nehéz horoghegyre kapni belőlük, mert itt annyian és olyan sokféle csemegé­vel vendégelik őket, s ezért válogatóssá lettek.

Egy valódi horgász ugyanis nem hagy kárba veszni semmi olyan háztartási maradékot, hulladékot, amely haltáplálékként szóba jöhet Ezért azután elcipel minden ebédmaradékot a halai számára. A halak étlapján ezek szerint a tökfőzeléktől kezdve a mákos tésztáig minden szerepel. Akadt például egyszer olyan pecás, aki a vágott csirkebelső­séget is idehozta.

A bőséges takarmányozásnak azonban nemcsak a halak látják hasznát. Az összes, vízi élőlény eljön a terített asztalhoz. A le nem süllyedt részeket a sirályok felkapkodják, a fenéken elhempergő fala­tok miatt a rákok telepszenek ide, meg a harmadik határból is. Mindez azonban nem zavarja a horgászok jószívűségét, ök továbbra is folya­matosan adagolják a változatos kosztot.

A történetünk eseményének napján például főtt kukorica a menü. Dezső a vendéglátó, aki világéletébcn sokkal bőszívűbb volt a halak­hoz, mint azok őhozzá. Ezért van az, hogy’ a mai napon is már délután három órakor beetette a móló menti helyét, hogy az esti kapásra így testileg-lelkileg felkészítse a pontyokat.

Mindez természetesen nem zárja ki, hogy a horgait már most bevetve, a korábbi fogás reményével ne kecsegtesse magát. — Ha már eljöttem hazulról, és ha már itt vagyok — ismerős önbiztatásával kuporodik a hullámtörő kövek egyik kupacán, és illedelmes türelem­mel váija, hogy a pontyok kikezdjenek vele. Ezek azonban egyelőre semmi hajlandóságot nem mutatnak ilyesmire. Az úszók tehát csen­des lengéssel ringanak a tó sima víztükrén.

Tekintve, hogy az egyhangúság nemcsak a szerelemnek nem tesz jót, hanem a felajzott horgászképzeletct is cltompítja, Dezső is alább­

228

hagy az éberséggel, cs hátát a móló falának döntve, sütteti arcát a szeptemberi nap kellemesen melengető fényével. Álmodozását semmi nem zavarja, mert a móló csaknem üres. Kívüle csupán még egy horgásztárs serénykedik a móló tövénél, és pár sétáló lézeng. Ez a sporttárs a kerthelyiség pincére, aki talán egy félórás szabadidejére jött le pccázgatni. Szeptember vége közeleg, s az a pár vendég az üdülőben még délutáni álmát alussza, vagy kirándulni ment a kör­nyék szőlődombjai közé, ahol már megkezdődött a szüret.

A két horgászon kívül csupán néhány sétáló lézeng a mólón és a kikötő táján.

  • Nyugodt víz, nyugodt szív — tartja egy tengerész mondás. És ez így leimé igaz, ha az eddig nyugodtan álló egyik úszót valami nem hozná izgalomba. A bal oldali pirosfejű pedző ugyanis gyanúsan billegni kezd, majd mintha ebédutáni álmából ébredne, bólogatásba fog álmos fejével. Ez az ébredés Dezsőt is felriasztja: abbahagyva álmodozását, tenyere máris viszketős vágyakozással simul horgász­botja nyeléhez.

Mint a vízbe hajított dárda, olyan hirtelen tűnik el a tollúszó. Dezső bevág.

Akad a hal, és súlyából ítélve nem is kicsiny. Most indul meg és olyan erővel, hogy szinte elviszi Dezsőt, amint az a kövek között lábait megvetve, maga felé igyekszik terelni. Csupán pár pillanat az ellentétes erők összecsapása, amikor a feszítés enged, és a zsinór be­lazul. •

  • Elment — döbben meg Dezső. — Kiakadt vagy kiszakadt?! — Fájdalmas madonnaarcot ölt; hogyha egyszer majd valami modem művészi irányzat a letargikus bánat és szenvedés mintázására férfibút fog keresni, az csakis egy leszakadt halú horgász fizimiskája lehet.

Valóban, nincs is a világon szívfacsaróbb érzés, mintha egy meg­akasztott hal lemarad. Ezért olyan tragikus most Dezső ábrázata is.

  • Elment — rebegi újból. Majd a már többszöri, hasonló balese­teknél bevált és begyakorolt fájdalomcsillapító átkok özönének kapuit nyitogatná férfias daccal, amikor csoda történik.

A móló köveitől alig pár lépésre burványt vet a víz, cs a habokból egy megvadult fekete ördögfióka bújik elő éktelen csapkodással, és éktelen fröcsköléssel, vcrdcséssel próbál szárnyra kapni, hogy a pokol kínjaitól minél előbb szabadulhasson. Mint a megvadult hajócsavar pörög és zubogtatja a vizet, míg végre sistergő vergődéssel emelkedik a levegőbe,majd megbolondult szárnycsapkodással menekül. Viszi magá­val az ólmot, az úszót, és már a zsinórt is hosszan emeli ki a vízből.

229

— Hű az áldóját! — eszmél Dezső —, hiszen feszül a zsinór újból.

Feszül ám. Gyönyörűen húzódik, csakhogy nem a víz mélye fele, hanem a bágyadt ősz kék egének irányába.

Csakhogy Dezsőnek ez most már mindegy. Ha egy harcimén egy­szer trombitaszót hall, akkor hiába ott feszítőzabla, hiába minden fék, minden erő, ami visszatartaná, a harciménnek rohannia kell. Ugyanúgy, ha egy horgásznak a botján forog az orsó és feszül a zsinór, húzhatja azt akár a sátánnak a fia maga, akkor is úgy bevág, hogy a ménkű ereje negédes pöckölődés ehhez képest. Dezső is úgy beakaszt, ahogy a nagykönyv azt ilyenkor előírja. Ettől a rántástól a repülő fekete csoda hanyatvágódik a levegőben. Más becsületes halnak egy ilyen bcakasztástól leszakadt volna a szájpereme, de ez a szárnyas rém alig vet két bukfencet, s magához terve máris megint feszíti a zsinórt.

Dezső tátott szájjal, meglepetten tartja a botját és a zsinór végén röpködő fekete madarat. Ha most valaki távolról nézi így együtt őket, szentül azt hiszi, hogy egy játékos kisfiú valami modem furcsa sárkányt ereget a móló végén. Igen, csakhogy Dezső már öreg horgász­gyerek, aki következetesen megtartja a horgászszabályokat, és fárasz­tani kezdi a repülő halat. Azonban annak is van ám esze. Már nem a kinyújtott horgászbot irányában, a feszülés ellen repül, hanem vissza­felé, és olyan magasan, ahogy azt csak a zsinór engedi.

Röppenne is át a móló felett, de a magával ragadott horgászzsinór útját fenn a magasban a móló villanyoszlopainak drótjai keresztezik. A repülés menekülő lendülete ezeken nemcsak hogy megtörik, hanem még nagy lebegő ívben úgy vissza is perdítik a rohanót, hogy mint az átforduló hajóhinta, többször is körültckcrcdik a drótsorokon. Ekkor ismerni fel, hogy a titokzatos repülő zsákmány egy fényestollú szárcsa.

Dezsőre most már akár szükség sem lenne. A szegény szárcsa, amelyik a horoggal bélelt kukoricaszemet a vízben felszedve benyelte és rajta felakadt, most kinyújtott nyakkal úgy lóg vergődve a villany­drótokon áttekerődött horgászzsinóron, mint valami tollas karácsony­fadísz. Dezső ijedten és bambán pislog maga fölé, de egyelőre tehe­tetlen. Tudja ugyan, hogy a horgászregula szerint a fárasztás után a szákolás következne, csakhogy a kivitelezés módjával nincs még tisztában.

Segélyt kérőn néz körül, hátha valaki megszánja, és valami okosra buzdíthatja. Valóban nem is kell soká várnia, mert a szárcsa evické- lését többen is észreveszik, és máris gyűlnek az érdeklődők, akik a drótra akadt madár csapokodását figyelik elcsodálkozva.

230

  • Ott fönn tetszett fogni a dróton? — kérdi vihogva egy kamasz­lány Dezsőtől, aki legszívesebben az egész horgászfelszerelését oda­ajándékozná most bárkinek. A tréfálkozó megjegyzéseken kívül más segítség nem érkezik, és a nagyközönség járatlan lévén a horgász­sportban, semmi okos tanácsot nem tud adni.
  • No, talán majd a főúr — törli magáról szabad kezével az izzadt­ságot Dezső. A pincér éppen most ér oda a tett színhelyére lelkendező futással, ö már a szakmájából eredően is a nagy lélektani pillanatok ismerője, és ráadásul horgászember is. De ő is szabadkozik.
  • Uram, én verebet már fogtam magamnak, nem egyet — mondja röhögve —, de fekete hollót nem.
  • Ez nem holló, ez szárcsa — esetlenkedik Dezső.
  • Az nekem mindegy, egyik sem az én madaram — viccelődik tovább a siminyakkendős sporttárs, de az arcán látszik, hogy segí­tene, ha tudna. Áll tehát a móló csodára összegyűlt gyér számú népe, tehetetlenül. Felfele forduló szcmgolyókkal úgy tekintenek fel a drótra akadt zsinóron lógó és vergődő szárcsára, mir.tha áldozatot mutatná­nak be s most várnák a madár mennybe menetelét.
  • Tudja mit! — javasolja a főúr —, húzza meg azt a zsinórt, hátha elszakad és a madár lepottyan!

—No de nem fog elszakadni a villanydrót is?—aggályoskodik Dezső.

  • Húzza csak nyugodtan a drótot, ne féltse, békebeli drót az. Különben is a drót az erősebb, mint a maga zsinórja — kajánkodik a pincér.

Dezső pedig mi mást tehetne, húz egy kiadósat a zsinóron. A húzás csakugyan eredményes, nem mintha a békebeli drót, vagy a korabeli zsinór elszakadna. Nem, azt egyik sem teszi. Ellenben a ráncigálásra összeverődnek a villanydrótok és olyan kélozínű szikrák és kisebb­szerű rakétasziporkák ugrálnak ki belőlük, amilyent még horgász egyetlen szál zsinórral nem csalt ki semmiből.

  • Látja, kész elektromos horgászat, amit maga művel — bölcscl- kedik röhögve a pincér, de azért a sistergő elektromosság tiszteleté­ben a bámészkodókkal együtt ő is lőtávolon kívül vonul.

A ráncigálásra, az új módszerű csillagszóró bekapcsolása a madarat is megrémíti, s mivel nem lévén hozzászokva az elektromos gyógy­kezeléshez — enyhén szólva —, nyugtalankodni kezd. Csak úgy hull a tolla a jámbornak, amint így rövid pórázon vergődve csapkodja magát neki a drótoknak, amelyek erre az cnyelgésrc még jobban csiholják maguktól a szikrát. Kínos rángásával a madár még inkább rágubancolódik a sziporkázó fémhuzalokra.

231

  • Micsoda biztosítékok lehetnek itt, hogy még ezek után sem verődnek ki — önti cl a praktikum tisztelete a főurat.
  • Ne vacakoljon már — sápítozik Dezső —, hanem inkább kap­csoltassa le az áramot belőlük. Szóljon telefonon a villanyosoknak.

A főúr már indulna a szálló felé, hogy telefonon bonyolítsa tovább az ügyet, amikor a kíváncsiskodók gyűrűjéből, akik tisztes távolból nézik a fejleményeket és a himbálózó madarat, egy válik ki, és muto­gatva jelzi, hogy maradjon minden úgy ahogy van, ő azonnal megy és hozza a puskáját.

Amíg a külföldi Nimród a puskájáért szalad, a főúr fontoskodva közli, hogy az illető egy nemet vadász, aki éppen a kezdődő vadász­évadra érkezett hozzánk.

  • Most legalább megmutathatja, hogyan tud lőni — fejezi be tájékoztatóját.

De szalad már a német vendég a puskával. Halálos csend, amikor hosszú alapos célzás után a lövés eldördül. Csak úgy száll a toll a madárból a sok sörét nyomán. Szegény szárcsa, ahogy a lövés ütése éri, még párat rángatózik, ami a villanydrótokból már alig csihol ki egy-két öngyújtóra való szikrát, majd remegve kileheli páráját, miközben a nyaka kétszer olyan hosszúra nyúlik, mint eredetileg volt.

A nézők most már közelebb merészkednek, viszont a főúr kézzcl- lábbal magyarázza a’vadásznak, hogy a madár nyakát kellene ellőni, hogy az lepottyanjon.

  • A nyakát, a nyakát — integetnek föl a madárra többen is, s mivel a közönség sorából senki nem beszél németül, mindenki a saját nyakát tapogatva mutatja a stüszinek, hogy megértessék vele, mit akarnak.
  • Ah, so — derül fel a puskás. — Ich verstehe. Den Hals, nicht wahr. Oh bitté — s azzal ismét körültekintő célzás, nagy durranás és máris pottyanik le szétvágódó tollcsomóként a szitává lőtt szárcsa teste, míg a fej, melyben a horog ül, élettelen mozdulatlansággal lóg a drótokon.

A németet megbravózza a drukkerhad, csupán a pincér jegyzi meg, hogy — egészen jól lő a koma, dehát egy ilyen jó puskával nem kunszt. — A vadász csak a „kunszt” szó értelmét érti, s a kielégült nézősereg közepette valódi hősként vonul el. Előtte azonban méltó­ságteljes ábrázattal, ahogy azt a dobogó legmagasabb fokán állók megérdemlik, nyújtja át Dezsőnek a sőrétektől felig kopaszra nyúzott szárcsatcstet.

232

— Legyen a tied — adja vissza Dezső a vadásznak a madár­roncsot. — Ilyent még úgysem lőttél, lődíj nélkül. — A vadász sza­badkozva köszöni meg a trófeát, s azt Dezső mellett hagyva, elbúcsú­zik. Szemében ott csillog az őszinte sporttársi elismerés.

Az elvonulók zaja után csend lesz a horgászhelyen, illetve a lő- hclyen. Már csak két későn érkező sétáló sandít fel kíváncsiskodva a drótokra felakadt zsinórra, és a horgászzsinór végén, az ébredő délu­táni széltől lengetett szárcsafejre.

Dezsőnek nagyon rossz a hangulata. Bánatosan még mindig úgy tartja a madzagot, mint a harangozó gyerek beharangozás előtt a harangkötelct. Időnként óvatosan próbálkozva húz is egyet rajta, de az összeakaszkodó és összeverődő drótokból ilyenkor kicsapódó kékes szikrák nem nagyon növelik aktivitását, sem az önbizalmát. Végül is a halálba menők elszántságával — lesz, ami lesz — akkorát ránt a nylon fonálon, hogy majd kidől az egész villanyoszlopsor.

Ennek még a vastag zsinór sem tud ellenállni, s az a pár kénköves szikra, ami búcsúzóul végig sistereg az összevissza lengő drótokon, a végtisztcsség össztüze a véresen himbálózó szárcsafej és a zsinórral együtt ottszakadt tollúszó tiszteletére.

Amikor pedig, az este érkeztével, a parkőr oszlopról oszlopra járva felgyújtja a móló villanyégőit, csodálkozva látja, hogy azok milyen ütemesen és fokozott fénnyel pislantanak együtt egyidőben. Azon az estén ez az erős hunyorgás adott támpontot minden olyan horgásznak és vízerjárónak, akit a híres nagy köd a vízen talált.

Szombat reggel 7 óra tájban érkezett a mólóra, amikor az éjszaká- zók már hazamentek, de a délelőtti horgászok még nem jelentek meg. Motorbiciklijét a kikötő kapujában hagyta, gyalogosan baktatott végig a majd fel kilométer hosszú hullámgá:on, s a csúcs közelében foglalt helyet. Hatalmas hátizsákját lerakta a beton mellvédre, mel­léje ült, s jó darabig csak nézte, nézte a vizet, amely az őszi ködök párája alatt végtelen volt. Nem látszott a Badacsony, de még a bog­iári domb sem; a határtalanság tengerében csak egy vadrécepár rin­gott a part közelében.

Magas, szikár férfi volt, jó hatvanas; napcscrzcttc arcú, vidám te­kintetű. Hosszú viharkabátot, fekete csizmanadrágot viselt, s aludni látszott, ahogy a feloldódás mozdulatlanságával átadta magát az eljö­vendő örömnek. A pihenő paraszt szobra lehetett volna; szép volt látni azt a meghatottságot, amely megelőzte az ünnepi szertartás kezdetét.

A két réce fölrcbbcnésc hozta vissza a való világba. Felállt, leté­pett egy marokra való nádszálat, összefogta seprűnek, s elkezdett takarítani. Leporolta a mellvédet, megtisztította az éjszakázok ott­hagyott ételhulladékaitól, csalimaradványaitól, széles körben fel­söpörte az egész mólószakaszt. Akkor szedte csak elő a viaszosvászon tokból a két botot; egy erős pontyozó nádrudat, s egy könnyebb mű­anyag készséget süllőzésre. Bedobott, aztán átszólt hozzánk, hogy szívesen ad csalihalat, ha kell; de választ sem várva már hozta is. Magának sem volt több nyolcnál.

235

Meg az este emelte őket egy csatornából, későn, munka után, hogy a szombat reggelt simán kezdhesse. Állami gazdaságban dolgozik, kéthetenkint van egy ilyen szabadnapja, akkor vagy’ a Drávára megy, vagy a Balatonhoz jön. Mindenkepp száz kilométert kell motoroznia, hiszen Kaposvár közelében lakik. De újjászületik ha kiér ide, a sze- mesi mólóra.

  • Tudja, itt a víz mellett meg az eves is jobban megy — kiáltotta át később, amikor bontogatni kezdte hátizsákját —, odahaza két­szer is csak ímmel-ámmal kell a koszt, itt meg négyszer eszem egy nap, s milyen étvággyal!

Egy üveg babgulyást, fél kenyeret meg egy palack fonyódi vizet rakott ki maga elé, s már falatozott is. Valóban jó étvágy kellett a fölmelegítetlen készétel elfogyasztásához; vastagon borította a fehér babot a hideg piros zsír, de az utolsó szemig bekanalazta, még a levét is mind kitörölgette a foszlós finom szárszói kenyérrel.

  • Csak azt sajnálom, hogy az egész családban senki sem eszi a halat — jegyezte meg az elemózsia clcsomagolása közben —, ha fogok, itt szoktam hagyni a sporttársaknak.

Több szó aztán jó darabig nem is esett. Amikor a délelőtti horgá­szok megjöttek, emelt nekik csalihalat, az egyiknek gilisztát adott, a másiknak főtt kukoricát, egy kezdő ifinek rendbehozta az össze­gubancolódott fölszerelését, közben fogott egy pontyot, 29 centis volt, a kőhányáson végigbotorkált vele, úgy eresztette vissza gyengéden, hogy baja ne essen. A nap meg ezalatt magasabbra emelkedett, néha- néha áttört a vastag párarétegen, már melegíteni is kezdett, de ő csak ült vastag posztónadrágjában a betonon, mint akit nem érint a napszakok váltakozása. Inkább a tájat nézte, mint botjai jelzőkari­káját, a rcdőtlcn vízmezőn a küszök játékát, a levegőben a sirályok suhanását, s a túlpart lassú kiformálódását, ahogy a Badacsony meg az örsi-hegy körvonalai előtűntek az oszló párából.

Amikor déltájában indultunk haza ebédelni, megkérdeztük, med­dig marad?

  • Holnap reggel 9-ig — válaszolta —, a vasárnap a családé!

A következő két hét pedig a munkáé. Ez a nap cs a rákövetkező éjszaka azonban az övé. A horgászé, aki pihen, s közben úgy beleolvad a tájba, mint egy nádbokor.

Másnap reggel sietek ki a mólóra, hogy még ott találjam, s megtud­jam, mit kapott az éjszakától, a hosszú, hűvös októberi éjtől? Bár tulajdonképpen még most sem virradt ki, pedig már 8 óra is elmúlt. A betongáton akár a tenger paskolná át habzó hullámait, úgy omlik

236

keresztül a tarajosán fölcsapó keserű kod. Befolyik a kikötő öblébe, föltornyosul, aztán rátelepszik a vízre, s nem mozdul odább. A lát­határ szegélye legfeljebb tíz méternyire lehet, ilyen sugarú körben észlelhetem az élet jelenségeit. Azt, hogy a nyárfasor félig már levet­kezett fáiról tétova imbolygással itt is, ott is alácrcszkedik egy-egy bepödrött szélű levél; hogy acélkék varjak röppennek föl szinte a lábam elől; hogy a töltés koronáján keresztben elfut, riadt pillantást vetve rám, két zömök testű, hosszú farkú pézsmapocok.

Alacsony félgömbkupola alatt lépdelek; legszabályosabb alaprajzú, s boltozati fedése a szürkésfehéren sávozott, nehéz, néma köd. Ez a kupola állandóan jön velem, nem ereszt ki börtönéből, s a külvilágnak is csak a hangjait bocsátja be; a sirályok szárnycsapásait fölöttünk, s a láthatatlan víz felől cgy-cgy csobbanást, amelyet a közelben va- dászgató ragadozóhal idézhet elő. Ezek a hangok is mintegy valami­féle szigetelőanyagon átszűrve hatolnak be a ködkupola alá; legyön­gülve, puhán, scjtclcmszcrűcn.

Félhosszán végigmehettem már a mólónak; érzem, közel lehetek ahhoz a helyhez, ahol tegnap este az öreg horgászt hagytam. Kora délután ugyanis újra kimentem hozzá, s órákon át ültünk egymás mellett a hullámgát peremén, szótlanul és mozdulatlanul, hiszen a halak nem jelentkeztek a horgainkon felkínált táplálékért. Ültünk a móló csúcsán, s mintha a világ végéről lógattuk volna le lábunkat a semmibe. Épp csak botunk végéig láttunk; ott végződött létünk tere. Azon túl akárha a jeges űr kezdődött volna, a bolygóközi vég­telen üresség, ahol a hömpölyögve áramló köd sem valóság, csupán a tétova szem látomása. Pedig nagyon is valóságos volt az a feketés- szürkén áradó októberi ködtenger, ragacsosan ránktapadt, s éreztem, hogy az öt-hat ruharétegen át is csontjaimba próbál marni. Csak a gyorsan érkező este tüntette el látszólag, eggyé vált a ránktelepült sötétséggel. A bőrünkön éreztük, hogy itt van, de színe beleolvadt az egyetemes nagy feketeségbe.

Akkor vágta le az első nádcsomót az öreg horgász; bal kezével átfogott egy ölelésnyit, és a sarlózás mozdulatával elmetszette a szá­lakat hatalmas zsebkésével. Áthordta a mellvéd tó felőli oldalára, s szélárnyékban leteregette a kőhányásra.

— Reggelig maradok! — felelte kérdő pillantásomra, aztán ágya­zott tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselckedné. Amikor nem sokkal később indultam hazafelé a teljesen elfolyósodott, nyálkás estében, már ott hevert nádfekhelyén. Feje előtt kis szekér­lámpás égett, megvilágította botja jelzőkarikáit.

238

— Lehet, hogy elszunnyadom — mondotta köszönésemre vála­szul —, de a fogasok úgyis csak éjfél és hajnali 4 óra között jönnek.

Különben ő addig is horgászik. Ha el is bóbiskol, fél szeme mindig a boton van, egyébként álmában is megérzi a kapást. Meg aztán ez az ő legfőbb öröme, ez a magános egyedüllét a tóval, a vízzel, az éjszakával; ez szedi ki belőle a nehéz hetek fáradtságát.

Azt már meg se kérdeztem, hogy nem fél-e az éjszaka keményebb támadásától, a köd vadabb marásától, a kőágyból áradó hidegtől? A lámpa fénye ott libegett az arcán, amelyre hatvan nehéz esztendő véste rá redőit, s félig hunyt pilláin rezgett. Ez a szem bizony nem elő­ször néz az éjszaka sötétjébe, a ködbe, a semmibe. Hányszor tekinthe­tett föl a néma csillagokra, amikor állatok mellett éjjclczctt, vagy csépléskor az asztag tövén, szőlőéréskor pedig a présház előtti lócán egy kicsit elheverészett. Most az örömért teszi, amit altkor kötelesség­ből.

Az éjszaka azóta elmúlt, s most a reggel megvilágosodó ködében keresem, mit horgászott ki vajon az öreg a sötétség mélyéből?

Itt törik meg a móló karja, ezen a tájon tanyázott le, ide ágyazott, de nyoma sincs sehol a szürke ködkupola alatt, amely csendesen mozog előre-hátra a tóból kikelő szél sodrásában. A nyom aztán mégis előbukkan; fekvéstől belapult szőke nádcsomó a vörös kő­hányáson. Akár a vadmadár elhagyott fészke.

A móló derekán fehérlő műszerállásról most olvassa le a reggeli adatokat a kezelő. Ö látta, amikor az imént elballagott az a szálfa­termetű, karvalyképű öreg horgász. Derűs arccal vált ki a ködből, s a fogassüllő, amit fölmutatott, olyan volt, mint egy ezüst torpedó.

De máris eltűnik az újabb ködhullámban a műszcrállás is, meg a kezelője is, csak a vadludak kiáltozása hangzik valahonnan a magas, égből.

Nem vagyok babonás, de szeretem, ha az cv első horgászkirándu­lása jól sikerül, mintegy előjelnek tekintem az egész évadra. Tudom, hogy ez szamárság, eredményes első nap után kifoghatok egy’ bána­tosan haltalan évadot és fordítva, de annyi baj legyen, követek cl én ennél nagyobb szamárságokat is.

Idén valahogy nehezebben vettem rá magam, hogy elkezdjem a horgászatot, mint más éveken, nyilván a tavalyi keserves tapasz­talatok után, hiszen tavaly már januártól kerestem a pontyot, arc­pirítóan gyenge eredménnyel. Alighanem tovább halogatom a kez­dést, ha egy nap meg nem jelenik a szerkesztőségben Sz. J. s nem közli, hogy Cikolán lehet halat fogni. Hadd jegyezzem meg mindjárt, hogy az előző mondatot nem tartom egész pontosnak. Hogyan is tarthatnám, hiszen nem érzékelteti Sz. J. hangját, amely olyan, mintha egy operaházi basszista aznap félkupica üvegszilánkkal gar- galizált volna, s úgy énekelné el a lcglázasabb szerelmi dalt. Sz. J. a maga szerelmi dalát a félkilós bodorkákhez énekelte, mivelhogy szenvedélyes és kitűnő keszeghorgász, akinek egy kilós bodorka aligha­nem több örömet okozna, mint nekem egy tízkilós ponty. Ilyen összehasonlításra azonban sajnos, eddig még nem került sor, se ő nem fogott akkora bodorkát, sem én akkora pontyot.

Sz. J. híreit, isten tudja miért, mindig némi kétséggel fogadom, holott tulajdonképpen többnyire megbízhatóak; de akkora benne a lelkesedés, hogy az maga kétségeket ébreszt bennem. Végtére is, mi

241

horgászok, sajnos nem meseországban élünk, ahol úgy zúdulnak a szebbnél szebb amurok, pontyok a csalira, mint a cápák a vízbeesett matrózra. Nem, a mi halaink többnyire fogyókúráznak.

így aztán a szokásos szkepszissel engedtem Sz. J. csábításának, dohát végtére is egyszer el kell kezdeni a horgászatot, s az idő nagyon biztató volt-, ha nem is szükségképpen halfogás okából. Az is öröm, ha az ember kint ülhet a szép tavaszi verőfényben.

A vízparton aztán megbántam könnyelműségemet: Sz. J. ugyanis egy húszméteres, igen rozoga pallóhoz vezetett, s hogy lelket öntsön belém, hetykén végigballagott rajta. A lélckátültetés azonban nem nagyon sikerült, először is, mivel Sz. J. mintegy fele annyit nyom, mint én, másodszor mivel azzal vigasztalt, hogy van még bent egy hosszú palló, az alig rozogább emennél. Csurgóit a víz rólam, mire beértem a stégre. Ott aztán szépen clhelyezkedtünk, s felszereltünk egy fenekező botot pontyra, s egyet úszóval keszegre.

Megkezdődött Sz. J. magánszáma. Eresztéket fel-leállítva, gilisz­táról gyúratlan kenyérre váltva és vissza kereste a bodorkákat. Nem is eredménytelenül, szép, huszonöt-negyven dekás bodrikat emelgetett ki a vízből. Közben állandóan beszélt hozzájuk:

  • Leloptad a kenyeret? Majd adok én neked, te bárcabitorló ilyen-olyan (az ilyen-olyan hosszabb, nyomdafestéket nem tűrő kife­jezéseket van hivatva jelezni). Mit szóltok a vörösgilisztához? Nem kell? Majd megnézzük, hátha víz közt vagytok. Nem ott vagytok? Akkor vissza a fenékre. Na ugye, fiú, ráfáztál.

Én is fogtam egy-cgy bodorkát, de sokkal-sokkal kevesebbet, mint Sz. J. Ez még rendjén lett volna, az azonban felháborított, hogy neki volt egy-egy pontykapása is, az enyémnél nehezebb szereléken. Csak az vigasztalt valamennyire, hogy rendre elhibázta őket.

Egyik elhibázott kapása után újra bedobott, letette a pontyozót, s máris tovább prédikált a bodorkáknak. Néztem a zsinórját, furcsán, lassan húzódott ki jobb fele, mintha a sodrás nyomná, holott itt nincs sodrás, s a szél sem volt túl erős. Mégis csak néztem bambán.

  • Te Jenő — mondtam —, nem tudom, mi van a zsinóroddal. Sz. J. odanézett. Addigra már a bot hegye is meghajlott kissé.

— Mi van? Kapás van — felelte és bevágott. — Hűha —mondta aztán.

A hűhával megtisztelt hal lassan, nehezen közeledett a stég felé, de elmaradtak a pontyra jellemző kirohanások.

  • /Mighancm amur — mondtam. — Majd itt a stégnél fog neked cirkuszolni.

242

Mire kiinondtam, át is fordult a hal a felszínen, vagy húsz méterre a stégtől. Ponty volt, s akkora, hogy már belőlem is kiszakadt egy hűha.

  • Te, megvan ez hat kiló — lelkesítettem Sz. J.-t.
  • Hogy mekkora, azt cn nem tudom — dörmögte összeszorított szájjal Sz. J., — de hogy van súlya, az biztos.

Közben már beszedtem a többi szereléket, nehogy a ponty beléjük keveredjen, s most kivettem a vízből a me.-ítőt, kiráztam belőle a kenyeret, amelyet Sz. J. kcszcgctctcs okából áztatott. Közben a hal közelebb jött a stéghez, még mindig viszonylag békésen, s újra átfor­dult a víz színén. Ettől aztán megállt bennünk az ütő. Mert bizony nem hatkilós ponty volt ez, hanem jóval nagyobb. Ez még hagyján, igazából az rémisztett meg bennünket, hogy Sz. J. horga nem a hal szájában ült, hanem egy’ beszakadt végszerelők felső horgának fülé­ben akadt meg. Ha egy pillanatra meglazul a zsinór, elmegy ez a hatalmas ponty.

Nem tudom, a tavaszi erőtlenség okából-e vagy azért, mert nemrég szakította el azt a másik szereléket, s meg fáradt volt, de a nagy hal nem védekezett vadul. Igaz, a nagy halak nemegyszer lomhák, de ez alig-alig próbált kitörni. Csak úszott fel-alá astég előtt.

Kétkedve néztem a kis tclcszkópnyclű merítőt:

  • Te Jenő, ezt cipőkanállal se tudom bdcerőszakolni.
  • Csak már ott tartanánk — mondta Sz. J. a foga között, és fá­rasztotta tovább a halat.

Aztán eljött a nagy pillanat: lehasaltam a stégen, Sz. J. rávezette a pontyot a kinyújtott meri tőre, megfogtam a merítőkcrctct és meg­emeltem. A ponty, némi billegés után, belecsúszott, Kitettem a stégre és hetykén azt mondtam Sz. J.-nek:

  • Na most már eljátszadozhatsz vele.

El is játszadozott, mert bclctcllctt egy időbe, míg a maga horgát a másik zsinórból, s a másik zsinórt a csontba akadt horoggal együtt a halból kiszedte. Jó vastag, ötvenes zsinór volt, hatalmas ólommal, horgokkal, nem valami fényes bizonyítvány: állított ki arról, aki el­szalasztottá ezt a halat. Közös erőfeszítéssel szákba tettük, s leenged­tük a vízbe. Ott libegett a víz színén a stég mellett, s akkora volt, hogy egy időre még Sz. J. is elnémult tőle.

De nem sokáig. Hamarosan újra felhangzott a bodorkákhoz inté­zett szózat:

  • Nem vagytok itt kinn? Akkor megnézzük beljebb. Hogy az a… egyet csípsz rajta, aztán otthagyod? No megnézem, hátha benn van­nak a nádöbölben.

243

X

Rámhagyományozva pontyozóját elvonult, s a pallón billegve meg­horgászta a nádöblöt jobbra is, balra is. Előbb néhány tenyérnyi bodorkát piszkált ki a vízből, aztán felvisított:

— Hozd, légy szíves a merítőt.

A könnyű kcszegező szereléken erőteljesebb hal védekezett. Rövi­desen kiderült, hogy egy kiló feletti compó volt. Sz. J. ragyogott a gyönyörűségtől.

Ültem a stégen és néztem a két pontyozót. Sütött a nap, szembe­fújt a szél, a szemközti domb felől vattás felhőket sodort felénk, né­melyik ugyan ígért egy kis futó záport is, de az egész égbolt tele volt március végi ragyogással. Jobb helyen nem .s ülhettünk volna: kora tavasszal, napsütésben a ponty kiszalad szél után a sekély vízre. Ugrott is a hátunk mögött mindenfelé, de hiába tekergettem a nyakam, nem láttam egyetlen helyet sem, ahol a nád’altól a víz közelébe fér­kőzhetnék. A stégek abban az irányban mind roggyantak, törede­zettek, deszkafoghíjasak voltak.

Ilyen nyaktekergetés közben, a szemem sarkából vettem észre Sz. J. botján a kapást. Bevágtam. Ponty volt, de még akkor is fitymáltam, mikor Sz. J. odajött mellém a mcrítővcl, s megkérdezte, mekkora. Nem vettem számításba a kora tavaszi bágyadt védekezést, mert csinos ponty volt, két kiló nyolcvan deka, első pontynak egyáltalán nem megvetendő.

A hal szákba kerülvén, gyors haditanácsot tartottunk. Sz. J. azt mondta, hogy ő be tud menni az egyik oldalsó stégre, ahonnan ki lehet dobni a sekély vízre a nád mellé, sőt, azt állította, hogy az a félig vízbesüllyedt palló engem is megbír. Ezt azért jobbnak láttam nem kipróbálni. Sz. J. bement, csizmaszárig vízbe mártózván a len­gedező pallón, fogott nagy hirtelen egy-két bodorkát meg egy csak­nem kétkilós pontyot. Ezzel a pontyozást a maga részéről be is fejezte. Én még próbálkoztam egy darabig a pontyozókkal jobbra-balra, kö­zelebb, távolabb, de nem volt kapásom. Nem nagyon bántam, szép volt az idő, jó halakat fogtunk máris, megvolt az az örömöm, amit egy horgászkirándulástól várhatok. Később azért úgy gondoltam, kimegyek a partra, hátha találok olyan helyet, ahonnan elérem az egyre-másra ugró pontyokat. Sz. J. segített kihozni a holmimat, hogy legalább azzal tehermentesítsen engem, illetve az ingatag pallókat. Sőt, pionírként nekiindult, hogy kitapasztaljon néhány közeli parti stéget. Vesztére, mert az egyik pallója leszakadt alatta. Egykedvűen kiöntötte csizmájából a vizet, majd kabátját, zokniját kirakva a kocsi tetejére száradni, visszament a bodorkáihoz.

245

De már nem sokáig horgásztunk. Mindketten éreztük, hogy szinte illetlenség volna a szerencsét tovább nyaggatni, elég bőkezű volt az is, amit eddig adott. Összepakoltunk hát.

Mikor azt mondom, összepakoltunk, akkor méltatlanul leegyszerű­sítek egy bonyolult folyamatot. Sz. J. ugyanis egyenként elővette a halait, kis mérlegén lemérte cs bekönyveltc őket. Persze csak a bodor­kákát: már a compó is túl nagy volt a mérlegre, hát még a pontyok.

Ökot Adonyban mérte le Sz. J. Előbb az önkiszolgáló boltban próbálkozott, de a nagy ponty nem fért rá a mérlegre. Átvitte a zöld­ségboltba a nagyobb halakat — az én pontyomat is —, és lemérte őket. Aztán hátán a nylonzsákkal visszajött cs jelentette, mennyit nyomnak a halak egyenként.

  • Tudod, mennyi a nagy ponty? — kérdezte. — Nyolc kiló ötven- hét.

Érden aztán váratlanul megszólalt:

  • Álljunk meg. Nagy baj van.

Megálltam. Gondoltam, rosszul lett az örömtől, vagy ottfelejteti valamit a stégen. Vagy defektet kaptunk és én nem vettem volna észre?

  • Elmértük a nagy pontyot — mondta tragikusan. — A nagy mázsán először kilenc kilót mutatott…

Kipattant, fogta a halat és eltűnt. Kivártatva ragyogó képpel tért vissza:

  • Ugye mondtam, hogy elmértük. Nem nyolc kilő ötvenhét, hanem kilenc kiló ötvenhét.

Visszaült mellém, boldogan és diadalmasan. Tólátta farmernadrág­jából csendesen szivárgott a víz a kocsi ülésére.

Egyes rosszmájú felmenőim szerint anno dacumál már horgász­bottal jöttem a világra, úgy 35 eve. Ha ez nem is igaz, azért éveim kétharmadát zömében a vízparton töltöttem cl, „hála” egy szívmű­tétnek, és az azt követő leszázalékol ásnak. (Ugye, minden rosszban van valami jó is…) Mármost következzék egy matematikai képlet: több idő a vízparton = több horgászélmény, több horgászcimbora megismerése. Több káromkodás, több mosoly, néha harsány röhögés. Ugyan, osszuk már meg, már ami az utóbbit illeti.


1. Sándor

Szakállas pópafej, ha néha megméredzkedik, a mázsát jócskán verő súly láttára a mérleg előre szabadkozik, cs ha éppen nem forgat filmet, kedélyes basszusa parton, stégen visszhangzik. Teheti, a hala­kat úgysem zavaija. Merthogy nincs mit zavarni. Legalábbis, ha ő is jelen van. Többen megállapítottuk már: a Sándor-fclc szabadalmaz­tatott halriasztó egyszerűen utolérhetetlen. Néhány példa errenézvést: még az ötkilós keszegszabály előtt Tass felett egy kilométerrel, a Duna- ágban úgy eszik a dévér, hogy tizenöt kilót fogni belőle éppen csak nem számít leégésnek. Ugyanakkor a százhalombattai hidegcsatornán a ponty kapkodja úgy’ a gilisztát, hogy kezdő sneidemek is becsületére válna. Persze, kész a haditerv: hajnalban Bat-án megfogjuk a három­

247

három pontyot, a keszeg ott most úgysem megy, a pontyokat hazavisz- szük, és irány a Duna-ág, keszegezni. A vidám márciusban ránk fér egy olyan nap, amikor a teli tespedéseket és alkalmankinti leégéseket ellensúlyozzuk. Hajnalban már Battán lessük az úszókat. Leshetjük. Izzadva bűvölök ki három ponty helyett kettőt, fél óra helyett fél délelőtt kell hozzá. Sándornak egy kapása van, az is egy kis jász. Pe­dig a szerelése jó, hajszálra az enyémhez van mérve. Nosza, át az ercsi réven, végig a makádi töltésen, irány a keszeges hely. Ne rész­letezzük: három kilóval aznap én voltam a listavezető. Sándor öt darabot fogott, összesen. Másnap a kérdéses helyet látogató cimborák természetesen újra rengeteg pontyot fogtak, illetve húszkilószám dc- vért. Az idő nem változott közben, a vízállás sem.

Más. Sarud, az emlékezetes csuka-invázió napjai. Sándorral tisz­tázzuk: a három csuka legfeljebb egy óra, azután elmegyünk törpe­harcsát, mcnyhalat keresni, hátha az is jön. Leérve mesélik a helybé­liek: tegnap húsz meg harminc darabok jöttek, volt, aki visszadobta a többletet, volt aki elvitte. Lázasan szerelünk, caplatunk fél órát a tö… izé, törzskezdetig érő latyakban, azután délutánig dobálódzunk mindenféle kanállal, hogy legalább három méretest fogjak, Sándor­nak jut két retur, az aprajából… Hogy hazafele, a jegesedő úton Gyöngyösnél kis híján árokba borulunk, az már említésre se méltó…

Cikolán, amikor még volt a nádszigeten, a líviai ötös tavon stég (és nem tették tönkre teljesen felesleges, másfél méteres vízszintemelés- sel az ország egyik legjobb vizét), megbeszélem Sándorral, hogy me­lyik stégre menjen, honnan fogtam két gyönyörű pontyot, és másfél tucat hatalmas bodorkát, mivel, hogyan. A maradék csalit is odaadom. El is indul filmrendező kollégájával, Bácskai-Lauró Pistával, aki na­gyon kedves fiú, lelkes horgász, csak kisebbfajta tériszonya van (a kisebbfajtán azt értsük, hogy csónakba nem szállhat, és egy méterrel a talajszint felett már tótágast áll előtte a világ…). A helybeliek mindenesetre lelkendezve mesélték minden arrajárónak még egy hó­nap múlva is a jelenetet, hogy tudniillik „elöl ment egy bozontos behemót, mögötte egy ollan nyakigláb ember, akit kézenfogva vezeteti végig a stégig, a pallón, az meg becsukta a szemit, oszt csak akkor sápadtak cl, mikor kifele gyüvet montuk nékik, hogy a palló 80 kilót bír meg. Mer’ hogy együtt vótak vagy’ két mázsa is… ” És még ez volt a kisebbik baj. Mert a százas szelet, és azt, hogy ketten három kölökbodorkát fogtak mindösszesen, talán már nem is kell említenem. Mint ahogy azt sem, hogy másnap, ugyanott megint megfogtam a két szép aranyhasút, és a szák kövér keszeget…

248

Szóval az évek során lassan Sándor is tudomásul vette, hogy szaba­dalmaztathatja a halriasztót, csak még azt nem tudja, hogy valamelyik ruhadarabjából árad-e, vagy csak úgy, a lényéből sugárzik. Minden­esetre tisztában van a képességeivel. Ezt tanúsítja egy ugyancsak ciko- lai esetünk. Égünk a parton, hajnal óta, mint a petróleumos rongy. Hal sehol, 80 deka bodorkával már aranyérmes az ember az öttagú csapatban. Hírnök jő, és pihegve szól: a tó túlsó felén rakásra fognak kárászt, pontyot, nagy keszeget. Elsötétülő szemmel nézzük egymást: harminc fok van árnyékban, szét vagyunk pakolva, mint egy kisebb hetivásár, hát az ördög öreganyja cipekcdjék odáig. Sándor basszusa oldja fel a lelki vihar előtti csendet: — Igazán? Olyan szépen fognak? Na várjatok csak, szépen elsétálok hozzájuk, és már fogadhatjátok is nálam, hogy amint odaérek, egy satnya kapásuk se lesz többet…

De Sándor legnagyobb története nem ez. Hanem a szakállas béka históriája. Menjünk csak sorra: a cikolai nádszigetre bevezető palló­ról már esett szó. Szóval tériszonyos Pista cimboránkat meg tudom érteni: a palló olyan „széles”, hogy egymás mellett két láb nem fér el rajta, helyenként alászögelt cölöp, helyenként imbolygó alátétfa, máshelyütt meg éppen a szentlélek tartotta, amíg megvolt az egész. Sándorral egy súlycsoportban levő Imre barátunk le is szögezte: vannak részek, ahová ő be nem megy. Még akkor sem, ha ott én nagy halat fogok. Persze, fogtam. És másnap már Sándorral baktattunk kettesben befelé, ötmétcrcs térközzel egymást51, fittyet hányva a hol kilendülő, hol féltérdig víz alá süllyedő pallóra. Be is értünk. Sőt, mintha Sándor is otthon feledte volna a halriaiztót, mert még fogtunk is jócskán. Alkonyodott. Szép, hűvös tavaszi naplemente volt, nyolc­fokos levegő, hatfokos víz. Jó ám ilyenkor a csizma, a pufajka. Sándor indult előre, hogy begyújtsa a kocsit. Tíz métert, ha megtehetett, amikor az addigi békés csendélet kissé mozgalmassá vált. Ugyanis előtte és mögötte V alakban égnek csapódott a palló cgy-cgy három­méteres darabja, Sándor pedig a V betű közepén úgy tűnt cl a víz alatt, mint a Stan-Pan filmek trükkjelenetei. Hang nélkül, de annál gyorsabban. A hangját, persze, hamar megtalálta. Én nem. Mert bár­milyen tragikus volt a percnyi helyzet, nem bírtam megállni, vinnyog­va röhögtem. Hogy miért? Mondd, ó nyájas olvasó, láttál-e már moszatlepte, felszerelésével, csizmájával, pufajkájával együtt másfél mázsás, hosszú hajú, szakállas békát, amint a víz alól felmerülve, két hóna alatt cgy-cgy termetes nádcsomóval előbb kiköp félmarék nád­törmeléket, gargalizál egy keveset (isten bizeny kuruttyolásnak hal­latszott. ..), majd megszólal, hogy az isten rakja akárhová a süket

249

parasztját, aki ilyen csapdákat rak a stégbejárójára!? Próbáltam nyugtatgatni: a stég nem a mienk, talán épp az illetéktelen látogatók­nak szól a csalafinta deszka. Okfejtésemtől a helyzet csak annyiban változott, hogy a szakállas béka zöldből lila színbe váltott, közölve újabb félmarék nádhordalék kiköpködése után, hogy hagyjam a böl­csességet a fészkes fenébe, inkább nézzük, mit csináljon? Tényleg csak nézni tudtam. Köztem és közte ötmétemyi víztükör, vagy két méter mély. Nálam semmiféle hosszú bot, mentőöv, vagy hasonló. Szerencsémre hamar ki tudott mászni a legközelebbi deszkára, majd kibandukolt a megmaradt húszmétcmyi ép pallón, és kisgatyára vet­kőzve kezdett gimnasztikázni a már járó motorú Zsiga mellett. Kis­vártatva mélán érdeklődve beüvöltött: páholyjegyet adjon-c, hogy jobban lássam, vagy mi a fenéért nem jövök már? Bátortalanul meg­jegyeztem, hogy a köztem, és a stég általa épen hagyott folytatása között levő vízen kissé nehéz lesz száraz lábbal átjutnom, ebben a sportágban mérhető, hiteles teljesítményt utoljára a palesztin színek­ben indult názáreti próféta tudott nyújtani. Nekem viszont az kéne, hogy Sándor nyújtson felém legalább égy stégdeszkát, hátha ideiglenes hidat tudok belőle fabrikálni. Még ő volt felháborodva.

Végül is kijutottam valahogy, alig térdig vizesen, de esküszöm: or­szágúton annyi érdeklődő tekintetet meg nem láttam, mint aznap estefelé a szembejövő kocsikban, ahonnét a félig vagy teljesen mezí­telennek tűnő, zilált-bozontos hajú és szakállú úrvezetőt méregették az ámokfutóként hazaigyekvő Lada volánjánál…


2. Imre

ő már többször tollhegyre tűzte a hangomat, a halméricskélésemet, és egy sor további karikírozható tulajdonságomat. Meg is ígértem már neki sokszor, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg Őt is meg nem írják. — No, végre, itt az alkalom rá. És mivel nem vagyok ijedős, hát élek is vele. (Hogy miért kell ehhez bátorság? Nos, amikor Zabos Géza, a tiszai horgászok egyik legjobbja hasonló okokból arra vete­medett, hogy „Mr. Úgyse” címmel némileg törlesszen illusztris bará­tunknak, a következő atyai bátorítást kapta tőle: „Ha nem gúnyolsz ki eléggé, nem lesz jó a novellád, és nem fogják közölni. Ha viszont eléggé kigúnyolsz, akkor jó lesz az írás, de én kettérúgom a hátsó feled!” Szóval én most írok Imréről. A habszivacs ülőpárnát, meg a vazelint viszont, biztos, ami biztos, beszereztem…)

250

Szóval Imréről több dolgot nem árt jó előre tudni. Az egyik, hogy nagy tudású, jó horgász, pontyra, süllőre különösen. A másik: hogy abszolút ateista. Azaz: senkinek és semminek nem hisz. Se annak, aki az adott vízen már fogott halat, se annak, amit lát. Legalábbis első nekifutásra. A saját kárán, persze, hamar tanul, de egy alapvető tulajdonságát még ezen az áron sem tudja elhagyni. Ez a lustaság. Meghallgatja ugyan, hogy mikor megy a hal valahol, de utána fel­állítja saját külön törvényét; amely így hangzik: „Frászt megyek én akkor horgászni, amikor éppen ott a hal, ha akar a nyavalyás dög vala­mit, váija meg, amíg odaérek…” Ezt ugyan így nem mondja ki, hivatkozik mindenféle munkára, kötelességre, meg hasonló értelmet­lenségekre, de tény, ami tény: tíz esetből hétszer elkési a néha csak két-három napig tartó szezont. És ilyenkor igazolva látja pesszimiz­musát, amely szerint „úgysem fogunk semmit”… (innét ered a Zabos Géza adta név, a Mr. Úgyse…).

Módszerben, csaliban is hasonlóan makacs. Fordult már elő, hogy egy dél-dunántúli holtágban, ahol május elején gyönyörűen szokott jönni villantóra a süllő, és én több évi tapasztalat birtokában pontosan tudtam, hogy oda a kettes méretű Mcpps-pergŐkanál való, és semmi más — ő csak azért is ABU Tobyval kezdett pergetni. Mármost, amilyen a véletlen, ötödik dobásra fogott is vele egy négy kiló hetvenes gyönyörű fogast. Szerdán reggel. És akkor nekiállt meggyőzni engem, hogy a támolygó is jó. Elhittem. Két boltra való villantó-arzenált próbáltunk ki péntek estig. Összesen egy darab kilósforma süllőt fogtam én, péntek délután. Kettes Meppsrc, amit addig elő se vettem, ö nem fogott semmit. Szombat reggel végre, a pénteki tapasztalat nyomán mindketten Meppsszel kezdtünk. Nyolckor. Tizenegykor abbahagytuk. Közel húsz kiló süllővel. Hat darabban. Szóval ennyit a makacsságról…

Imre másik sajátsága: a dohányzás közbeni remegés. No, ne értsük félre, semmiféle nikotinmérgezése, idegi panasza nincs. Ez a cigarcttás citcrázás ugyanis csak nagy hal fárasztása és sikeres szákbatétele után veszi elő. A négyhctvcncs süllőnél mértem az időt: tizenhat percig tartott. De láttam egyszer fárasztás közben is remegni, amit máskor sosem tapasztaltam nála. Ennek külön története van:

Bánhidán, az crőművi tavon áprilisban már szabad a süllő fogása, a tilalom januártól március végéig tart. Utána az ívó küsz nyomán kijön a süllő is. Az apróbb a partközelbc, a nagyja tíz-húsz méter tisztes távolságot tart a parttól. Ahol a meleg víz nagy’ sebességgel a tóba zúdul, érdemes mártogatni. Persze, jókora ólom, balinozó szivar

251

kell meg ahhoz is, hogy akár csak félvizen tartsa a csalihalat, de ered­mény is akad. Nemcsak süllő, négy-hat kilós pontyokat, tisztes, 5—7 kilós harcsákat is fogtak már ilyenkor, tavasztájt itt kishallal. És ha tudja valaki, hogy mekkora harcsák vannak a tóban — márpedig láttunk már húszon felül párat —, akkor mindig van remény: hátha…

Derűs, meleg reggel volt. Akadt már egy-egy szép, két kiló körüli süllőnk is, kíváncsian vártuk a folytatást. Időnként emlegettünk eget- földet-aprószentet kazalszám, mert istentelen módon szakadtunk, és fogalmunk se volt, hogy miért, akadó ezen a helyen az előző heten még nem volt. Dicsértük a süket, bunkó horgászt, aki nyilván valami hatvanas zsinórt szaggatott ide be, ezért megy cafatokra a mi harmin­casunk. .. Imre tempósan mártogatott, egyszer csak ütés, rúgva hajlik a botvég, enged, kivár, bevág, majd elégedetten nyugtázza: megvan! És nem is rossz! Botom ki, mentőt kézbe, lássuk, mi lesz. Harmincas zsinórral, ha ötkilós is az a süllő — és nagyobbról itt nemigen tu­dunk —, csak kijön egyhamar. Nem jött. Rúgott, ezt a botveg jelezte, jött öt métert hozzánk, ment vissza hatot tőlünk. Féltünk: a szóró­hűtőbe szalad, és akkor vége a… a harcsának, mert kimondva-ki- mondatlanul mindketten ebben bíztunk. Negyedóra után, amikor Imrének én adtam szájába a meggyújtott cigarettát, lábán pedig vi­dám citeraszólókat lehetett volna játszani, kiderült: így ez nem megy. Felülről, a zuhogón át ez a hal ki nem jön. De hogy jussunk a zúgó másik oldalára? Például a fölötte levő vastraverzen átmászva! Nem is olyan nehéz, van vagy hat centi széles, és négy méter hosszú. Imré­nek még a hangja is remeg, amikor ezt felmerve közli: olyan isten pedig nincs. Akkor vesszen a hal! No, isten tán mégse volnék, de gyerekkoromban villamossíneken egyensúlyoztam eleget, az keske­nyebb. Igaz, nincs alatta rohanó víz, meg a boton se hadakozik köz­ben valami ismeretlen rémség, de azért próbáljuk meg. Tartom a botot, amíg Imre körülmegy, majd megkezdem botostul az átmászást. 2—3 izgalmas perc múlva odaát vagyok. Itt már szelídebb a víz, Imre nyugodtabban fáraszt. Tompa rúgások, nehéz ellenállás, lassan a part közelébe ér az a valami. Szák kézbe, térdig a vízbe, még egy erőfeszítés — és megszákolom a másfélkilós süllőt… Furcsán nézek Imrére: másik horog nincs a készségen, ezzel piszmogott annyit? Akkor veszem észre: a horog felett egy másik zsinór van, rátekeredve. Húzom — nehezen bár, de jön. Jobban húzom: folytatódik vagy öt méter mindenféle, összesodródott zsinórban, negyvenestől hatvana­sig — ennyiben Imrének volt igaza —, majd további 4—5 méter spár­gában, s a végen egy kishalcmelőhálóban, amely nyitva van. Ühüm…

252

Ezt ejtette be valaki, a hal beleszaladt a zsinórdzsungclbc, és amikor Imre húzta, a süllő rúgott, ha gyengén is, azután a rohanó víz elkapta a nyitott millingct, az meg húzott visszafelé. Ennyivel okosabbak, egy harcsa-illúzióval pedig szegényebbek lettünk. Nézem Imrét: a Iába már nem remeg. Csak a szája. Rágyújt, fúj egyet, és dühösen dörmögi: — Legalább szakadt volna le… Akkor most mindenkinek mesélhet­ném, hogy életem legnagyobb harcsája tépett meg.


  1. A „másik” Sándcr

Sok mindenben hasonlít Imrére. Csak a bajuszában nem. És a nevezetes bajusz felett megbúvó szemekben. Amelyekben hol az iro­nikus kétkedés, hol a látszólag komoly csodálkozás bujkál, a híreket hallván: „Na, ne mondd? Olyat fogtál? És ott? És akkor? És ezt el is kell hinni? Pontosan megmérted?” Egyszóval: ő is pesszimista, makacs, hitetlen, ő is ír és szerkeszt. Javára szóló különbség: ő bokros teendői mellett is több szabad időt talál a halkcrgetésre. És Fortuna is jobban kedveli. Ha én, ncgyedmagammal két hét alatt nem viszem Cikolán feljebb hármas pontynál, hatvandekás bodorká­nál, ő kijön egyszer, és fog pontyból öt kiló nyolcvan dekásat, bodor­kából 82 dekásat. Ha Tasson, egy teljes pergetőszezon alatt a leg­nagyobb balin az egész csapatban hat deka alján négy kiló, akkor ő egyszer letéved Szckszárdra, író-olvasó találkozóra, az ottani horgá­szok, hallva szenvedélyéről, kikalauzolják Keselyűs-fokhoz, „hadd fogjon az a pesti tollforgató cgy-két darab kilósforma balint”, neki mi akad a horgára előszörre: persze, hogy négyhetvenes „csíkhúzó…”

De makacsnak ő is makacs. Félig még jég fedi a Tisza II. tározót, amikor odaérünk. A sárdagasztást megússzuk, a föld is fagyott még. A Kis-Tiszába torkolló éren a szélvíz is. ö felszerel úszós-csukázóra, és bedob a jég széle mellé, úgy, hogy zsinórja a méter széles vékony és éles jégen fekszik. Én már ismerem a vizet, mondogatom: nem lesz jó, van itt nagy csuka is, úgy reszeli el a jég szélén a zsinórt, ahogy akarja. Ö nem hiszi. Minek is hinné? Elég, ha akkor jön rá, amikor pengve közli vele a harmincas, hogy „köszönöm, mára elég”… És még neki áll feljebb… Én meg húzogatom fiával, Miklóssal együtt egész nap a Zett-kanalat, négy kilométert caplatok a lassan ereszkedő sárban, hogy rájöjjek: ha a helyiek azt mondják, hogy a Kozma-part tíz percre van, akkor azt repülőgéppel kell érteni. És a pár keszeg mellett Miklóssal ketten fogunk egy nyeszlett csukát, azt is mellúszóba

253

akadt drillinggel. Mire visszaérünk, Sándor jégen-bokron át egy kettes krokodilpofájút csak kiakaszt…

Más: gárdonyi házikójának kertjében házi akvárium-tavat tart, ahová csak „innen Tolnából” hordom neki a törpeharcsát, és hiába mondom, hogy a nyolcvancentis víz csekély, csak benne hagyja őket télire is. Amikor tavasszal a kiolvadó jégből meredezik elő a néhai törpék hátuszonya, mit lehet ehhez hozzátenni? Semmit. Mehetek megint Tolnába, törpékért. Hátha az idei tél enyhébb lesz, és ezeket a szegény akvárium-jelölteket nem Sándor népes macskacsaládja fogyasztja majd el kora tavasszal natúr mirelit hal formájában…

De az a szilveszter, csak azt tudnám feledni… 1980 utolsó napja volt… Karácsonykor Bánhidán jártam, szinte egymagámban a ta­von. A gát mellett szépen evett a süllő, fogtam egy másfclcst, meg egy kilósat percek alatt, utána egy’ pontyot, majd pár kárász között (de­cemberben!) egy 80 dekás compót is. Persze, hogy fellelkesedtünk. Szilveszterkor: irány a tó. Hárman mentünk. Hárman átkozódtunk, mikor odaértünk: közben pár napig nem ment az erőmű, nem volt meleg víz, kis híján befagyott, hideg minden. Most kezdik engedni a meleg vizet. Délig csak szenvedtünk. Különösen én, aki néhány balin- rablást látva addig dobáltam a kanalammal, amíg egy körülbelül harminckilós busával nem találkoztam véletlenül. Nem költői túlzás: 26 és felest, 29 és felest harcsázás, balinozás közben már fogtak itt. Csak azokat ki is vették. Míg az én „gőzmozdonyom” úgy vélte: jobb neki odabent. Ennek megfelelően törte miszlikbe 66-os ABU Cardi- nalom fékszerkezetét, majd a harmincas zsinórt nézte selyemcémának, és máris múlt időben dicsérhettük. Sebaj: Tamás, az örök halmegtalá­ló most is remekelt: délre ő meg én már megfogtuk az engedélyezett mennyiségű süllőt, harcsát, villantóval. Csak Sándor „betlizett”, mert szokásos makacsságával a kishalas süllőzést erőltette akkor, amikor se meleg víz, se kishal, se süllő a part mellett nem volt. Már-már igazolva látta magát, mert ő is azzal kezdte még útközben, hogy „úgy­sem lesz ma semmi…”, Tamással már csomagoltunk, mikor köl­csönkérte a botomat, hogy az a „fogós”, a szétszerelő hajlamú busán kívül harcsát is fogott már. És hogy ő csak egyet dob vele.

Tényleg csak egyet dobott. A villantó még lefelé süllyedt, amikor a zsinór elindult oldalt. Nézte: mi az? Üvöltöttünk kórusban: Vágj be! Megtörtént. Azután jött a kollektív fárasztás. Fék sehol, darabok­ra törve, a zsinór nemcsak a szakító busát, de egy négyhúszas harcsát is végigszenvedett már — szó, ami szó, Tamás kézzel adta a zsinórt, Sándor a botot tartotta, én néha kapcsolgattam, a mentőt adtam

254

kézbe — amíg elő nem került a húsz deka híján hatos harcsa — a farkában a horoggal. Mérlegeléskor természetesen Sándor volt az, aki csak annyit dünnyögött: „A tudás, a helyismeret most is meg­mutatkozott. ..”

És még három gyors vázlat:


  1. Ádám

Harcsakirálynak becézi a horgászok többsége. Hát: fclsőbbségessé- gét tekintve tényleg király. Elegáns angol úr, nyakkendőben, öltöny­ben, sudáran, karcsún, a Wartburg is Rolb-Royce-szá válik a keze alatt Ahogy egy sikeres és népszerű ügyvédhez illik. Sosem izgul, a jó híreket is főúri flegmával fogadja, jelszava: majd, ha megfogtuk… Amikor átvedlik motorcsónakjában vízivándorrá, stoppolt melegítő­ben, kötött hálósipkával a fején, reumára hajlamos dereka körül külön odacsavart takaróval, máson mindezért már mosolyognának… Neki legfeljebb az uralkodónak kijáró hódolat dukál. Nem csoda: szerény közhorgásznak kettes balin, hármas süllő jó eredmény. Neki: négyes balin, hatos süllő akad pergetés közben — még jó, ha nem vágja undorkodva vissza. Ha nagyon muszáj, hát hazaviszi. Merthogy a harcsán kívül hal nem létezik. És még abban is válogatós.

December 22-ét mutat a naptár, viszonylag „meleg” déli szél fúj, plusz három fok van — vagyis nem fagy —, és mi már kora reggel megjártuk Oroszlányt, ahol volt ugyan nagy balin, csak Bush-cirkuszt játszott velünk. Mármint hogy Ők csinálták a fröcsögős, kiadós cir­kuszt, mi meg Bush-ultunk. Meg káromkodtunk. Meg Ádám, aki már eleve száját húzva jött ide, ahol nincs harcsa, igazolva látta magát: menjünk Bánhidára, harcsázni. Mellesleg: ez ideig csak hallott a bánhidai tóról, még sosem járt ott.

Odaérünk. A szél már akkora, hogy a hullámok lassan átbuknak a gáton. Trappolunk a gát tetején kifelé, Ádám megszólal: te, ott har­csát fogtak. Ilyen távolságból hiszem is, nem is. Odaérve kiderül: igaz! öreg bácsika fenekezik a viharban a meleg oldalon, és éppen egy retur harcsácskát dobott vissza. Háát… szeme, az van „őfelsé­gének”. Lekuporodunk a „szélvédőit” oldalra, itt csak a sapkát kell külön lekötözni, el ne vigye a szél, egyébként „szélcsend” van, szóval

255

nem éppen olyan idő, amit Ádám közkedvelt könyvében ideális harcsázó időnek nevez, összeszerel és dob. Hármat, negyet, azután ütés, rándulás, fárasztás, és a hatvancentis harcsa két perc múlva elegánsan visszarepül a vízbe. „Kicsi meg, hadd nőjön” — hangzik a kísérő szózat. Hm… Pergetek én is szorgosan, csak éppen minek. Fél óra telik el, ő már a harmadik másfél-kétkilóst dobja vissza, ami­kor nem bírom tovább. Kerek tőle kölcsön egy ugyanolyan kanalat, mint az öve. Ad. Az eredmény: még egyet fog, én meg semmit. Vil- lantót cserél, pergőre vált, én utánozom. Az eredmény változatlan: ő újabb kétkilóst részesít amnesztiában, én meg káromkodok. Azután figyelek: milyen ritmusban teker? Ügy tűnik: a „De nehéz az iskola­táska” című sláger ütemével egyezően. Dúdolom magamban, ö nevet. De van eredmény: eddig tízpercenként akadtam a fenéken kőbe- zsinórba, most minden második dobásnál. Csak halat nem fogok. Ádám forgó kanállal a hatodikat fárasztja. Amikor ezt is visszadobni készül, megelégelem. Grosics fénykorára emlékeztető mozdulattal kapom el a levegőben. Nem vagyok haléhes, de szomszédasszonyom­nak karácsonyi halat ígértem. Fél tizenegy van. Alig két órája horgá­szunk. Illetve: őfelsége horgászik. Én meg jobbára nézem. Fcltápász- kodik. Hideg van, fázik a dereka, mondja, és csomagolni kezd. Lehetne még halat fogni, gondolom, de őfelsége parancsa ellen nincs apelláta. Annál kevésbé, mert az ő kocsijával jöttünk. (És hogy a „királyság” nem véletlen, arra a bizonyíték: a következő évben vettem olyan botot, orsót, villantót, amilyen neki is volt, tekertem az „iskolatáska” üte­mére — de fogtam is csak Bánhidán egy évben tíz darab méretes harcsát pergetve…)

Na, gondolom, majd megmutatom én tavasszal, le is megyek fel­mérni a terepet. Szokás szerint áll az erőmű, javítják. Két hete már. Egész nap másfél tucat jó pergető nyűglődik. A hideg vízen. Persze, hiába. Kölyökhalat sem fognak. Hazaérve telefonálok Adámnak; nehogy elinduljon. Másnap este hatkor csöngetnek: ő az. Füligsza- ladt szájjal közli: délelőtt tízkor lement, a „döglött”, hideg vízen dobott ötöt. Többet nem tudott, mert az ötödikre 25 kilós bajszost akasztott, és a helyi szabály szerint egy horgász egy nap hat kiló nemeshalat foghat. Azért jött haza ilyen későn, hogy jó harcsázó cimborája is fogjon valamit. Annak csak egy kisebb süllő jutott…

256


  1. Ákos

Ákos fő jellemzői: vízügyi mérnök, szereti a sört — talán túlzot­tan is —, és ha a trehányságnak van hiteles magyar rekordja, hát azt ő tartja. Emellett olyan mázlista, aki a lavórban is fog halat. Igaz, egyet, vagy kettőt — de azt szépet…

Tasson aludtunk, a rózsaszigeti tanyán. Ákos este kivonult egy süllőzőbot és pár üveg sör társaságában a tanya elé. Hogy megmutassa nekünk, „kutyaütőknek”, akik az elmúlt heti „aratás” után a zsilip alatt nem is láttunk aznap süllőt: hogy is kell azt csinálni? Éjfélig várt, hiába. Persze, az ő szempontjából ez az idő sem telt haszonta­lanul, több üveg sört „helyezett biztonságba”, természetesen a torkán át. Ezt oly sikerrel tette, hogy az ágyát éjfélkor még éppen megtalálta. Reggel kapott észbe: a botját kinthagyta. Kiment, ásítva bevágott — biztos, ami biztos —, majd álmos hangon közölte: Jenő, hozd a merítőt, halam van. Én is álmos voltam, és kissé morcosán taglaltam neki: kivel szórakozzon, ha már hínárt fog a tenyérnyi halszeletével. Aztán a botvégre néztem, és ugrottam a szákért. Kimertem a süllőt. Két és fél kilós volt. Ezekután az augusztusi kánikulában, amikor már a legfinomabb kcszegezőre sem volt kapás, és ő enyhén sörközi állapotban délben mellénk ült és bedobott egy 35-ös zsinórral szerelt, otromba fenekezőt, majd elaludt a bot mellett, és arra ébredt, hogy bevág, és három és feles tükörpontyot fog, már különösebben átkozód- ni sem volt hangulatom. Ilyen, hát ilyen. Valakinek szerencsésnek is kell lenni. Talán ezzel egyenlíti ki a sors azt, hogy nincs normális botja-orsója, horgot-ólmot többnyire kölcsönkérni szokott, holott mindezt kétheti sörfogyasztásából beszerezhetne…

És hogy a slampossági világrekord se legyen csak úgy odaíirkált jelző, tán szemléltessük néhány esettel:

A Skoda, amit vezetek, ötszemélyes, négyen ülünk bele. Kettőn előre, ketten hátra. Az utóbbiak hamarost kiszállnak, még elindulás előtt. Helyük éppen lenne, kényelmes, kárpitozott az ülés. De — ki tudja, miért? — úgy vélik: semmi keresnivalója rajta a horgoknak, amik hátsó felükből kikandikálnak… Hm… Horog az ülésen? Hiszen a felszerelések — a botokat kivéve — a csomagtartóban várnak a bevetésre… Ja, persze, Ákos… Az ő kedves jó szokása a három­horgos élőkét úgy a széthúzott üvegboton hagyni, hogy egy be van akasztva a parafanyélbe, a másik kettő kedélyes lezserséggel lifeg erre meg arra, amíg helyet nem találnak maguknak, többnyire az utasok húsosabb részében…

257

Azután: még amikor gilisztával lehetett pisztrángozni, Ákos lelke­sen vállalta: zseblámpával szed harmatgilisztát, mert az az igazi! Szó ne érje a ház elejét — szedett. Eleget. Sőt, többet is. Mert ami a nylonzacskóban maradt, az’a halaknak elég volt. A sok meg az volt, amit még két hét múlva is a kocsi különböző zugaiból szedtem össze. Mert a tízforintos kukacosdoboz vagy a házilag barkácsolt féregtá­roló Ákosnál nem létezik. Jó a szerencsétleneknek a műanyag zacskó is — véli… Hogy abban bedöglik a tényleg szerencsétlen harmat, és harmadnap már minden, a becsületére valamit is adó görénykan sírva könyörög a receptért, az már nem őrá tartozik. Legfeljebb rám, meg a kocsimosóra, aki felháborodva utasítja vissza a munkát, mond­ván: ezzel a csatornatisztítók foglalkozzanak… És még van is valami igaza…

Apropó, „illat”… Ákos este pakol kifele a kocsiból. Igazságosan osztjuk el a zsákmányt: én fogtam öt kiló keszeget, ő öt darabot, félkiló súlyban — tehát mind az övé… Csomagtartó nyitva, Ákos csomagol. A halat is, kifelé. Kérdem: mind megvan, nem esett ki egy sem a zacskóból? Lelkesen bólogat, oda se nézve: minden rend­ben! Hiszek neki, intek: csapja le a csomagfedőt. Megtörténik. A kö­vetkező csapás két nap múlva engem ér, amikor a kocsiba ülök. Olaj folyik? Fékpofa égett le? Gumi ég? Vagy mi ez a bűz? Fél kocsi szétszedve, majd amikor fékolaj-elfolyás ügyben a csomagtartót is kinyitom, nincs több kétség: kissé „megérett” a három dévér, „akik” a csomagtartó mélyén alusszák örök álmukat… Amit Ákosról gon­dolok, annak a családi békéhez vajmi kevés a köze…

A legnagyobb „dobás”: télen Bánhidán égünk, hal sehol. Ákos úgy véli: gazdaságossá kell tenni a túrát. Összeszed egy kazal mocskos uszadékfát, és közli: ezt bepakolja a kéthónapos, csillogó-új kocsimba, mert kell gyújtásnak. Roppant sértődött ábrázatát vág, mikor felvi­lágosítom: a tükercs autó másképp néz ki…

Mindegy… Legközelebb is viszem. Mert kabalának kitűnő. Akár­mennyit dühöngök, ha vele indulok cl, fogadhatom, hogy három kiló fölötti nagy halat fogok. És remekül merít. Tucatnyi hat-tízkilós hala­mat köszönhetem annak, hogy slampossága mián a ruháját se kíméli: csizma nélkül is combig rohan a vízbe a mcrítőszákkal! És a végén csak hálálkodni tudok. Mert minden jó, hajó a vége…

258


  1. És végül: Flipp

Nálam Flipp egy személyben az állandó tettestárs és a kabala is. Jellemzői: fekete, göndör, ötkilós, hűséges, cs nagyon aranyos. Emel­lett hallatlanul játékos is, és imádja a természetet, ami egy törpe uszkárnál nem is csoda. Ergo: Flipp, amikor csak az idő engedi, jön velem horgászni.

Szóval Flipp a kabala, paducozásnál, balinozásnál különösen. Az ő sztorija is tassi illetőségű, hiába, no, szeretem azt a vacak öblöt, ha állítólag sokkal rosszabb is, mint volt tíz-húsz éve. Zsilipjavítás ideje volt, a megkerülő csatornán zuhogott be a víz, a balinok is menetrendszerűen megjelentek. A horgászok is, köztük pár cimborám, akiket bosszantott, hogy én fogok, négykilósat is, ők meg nem. Egy kellemes bokor alatt álltam, mögöttem heverészett nejem, és csinos barátnője, ők csak fürdeni, napozni jöttek. A két cimbora jobbról- balról a bokor mellett a nyakamra állt, és dcbálni kezdett. Észrevet­tem: sűrűn akadok hol az egyik, hol a másik zsinórjába. Aztán a „technológiát” is kifigyeltem: ha dobok, hol ez, hol az dob keresztbe, és amíg gubancolunk, a társa vidáman horgászik egyedül a zúgóban. És még így se fogtak, összehunyorítottam Flippel: most jövök én. Ordítottam: „Vigyázz, Lajos, dobok!” Lendítettem a botot, majd lecsaptam magam elé. Közben Lajos már dobott is, hogy „kifogjon”. Béla meg, a másik oldalról, csak azt látta, hogy egy élőké repül, gondolván, hogy Lajos az orsójával bajlódik, vagy más okból nem tud rámdobni, biztos, ami biztos, keresztbe dobta — a barátját. Amíg előttem gubancoltak, fogtam felettük dobva egy kettes balint. Flipp, aki addig morogta a szomszédokat, ínyét felhúzva, vigyorogva vette tudomásul, hogy nagyon gyorsan hazamentek. Ám a napnak még nem volt vége. Idős süllőző szaki igyekezett-csúszott lefelé az agyagon, pont az én bokromhoz, ahol egyedül is jó, ha elfértem. Flipp természetesen élénk hörgéssel-vicsorgással jelezte: telt ház van itt, társbérlőt, köszönjük, nem kérünk.

  • Elhallgass, kutya, mert valamelyikünk a vízbe kerül! — kedé- lyeskedctt harcias felhangokkal a spori.

Feleségemnek, Jutkának se kellett több: — Az aligha a kutya lesz! — közölte csípőre vágott kézzel, villámló szemmel. Ha az öregúr korábbról ismeri, már ebből tudhatta volna: tanácsos visszafordulni… Ehelyett fokozta a vitát egy csatakiáltással:

  • Azt még meglátjuk!

259

Hogy rúgott is Flipp felé, vagy sem, abban nem vagyok biztos, de tény, hogy a csúszós agyagon a lendülettől meglódulva mellig esett a vízbe, szertedobott botját, halaskannáját, amelyből minden kishal kiesett, úgy kellett összeszedni.

  • Szóval ki került a vízbe? — devajkodott nejem, mire az öreg vizet köpködve replikázott:
  • Mert úgy szertehagyják mindenüket, hogy nem lehet ide le­mászni. ..

Flippre néztem, nem sérült-e meg a nagy hercehurcában? Hanyatt feküdt, lábait az égnek dobva. Persze, semmi baja nem volt, csak éppen elégedett gazdasszonya vakargatta. És az eb nyitott szájjal, szabályosan nevetett…

1


tatalom

Kedves játékot adtál

KífA József: A Hct Tenger Királynője 7

Fekete István: Egy csillag van csak az égen 15

Fekete István: Berekben 23

Hunyady József: Kudarcaim története, avagy hogyan vitt bűnbe Sz.? …. 29

Nagy Miklós: Oroszlányi csukák 35

Molnár Aurél: Nádbottal náderdőben 41

Bodó István: János igazsága 45

Antos holtán: A veresegyházi tavon 51

Zoltán: Üzenet a hajóval 59

Fekete Gyula: Fürdik a hal 63

Bodó István : Törökéri történet 73

Vigh József: Tavasszal, magányosan 81

Schmidl Egon : Az utolsó kishal 87

Zabos Géza: Kedves játékot adtál 93

Az óriások nem halnak meg

Molnár Aurél: Horgászfogadalmak 113

Kristóf Attila: Csukák 119

Kiss Fái: Viza-kaland 131

Vigh József: Harcsanász idején 137

Székely Ádám: Harcsafogás 153

Kolozsi Dezső: Szemtől szemben az óriással 159

Simity Ferenc: Küzdelem 165

Medvegy Antal: Az óriások nem halnak meg 169

Hunyady József: A háromszor megfogott hal 175

Gál Pál: H. Dezső halálára 181

A szakállas béka

Mesterházi Lajos: A harcsáról cs a nők kifinomult igazságérzetéről 187

Urbán Ernő: Hárman a stégen …. . 211

Keszthelyi Jenő: A professzor e………………………… 219

Mitterstiller József: Köd és neonfény 225

Antalgy Gyula: Vadmadár 235

Szász Imre: Szezonnyitó 241

Szatmári Jenő István : A szabadalmazott halriasztótól a szakállas békáig .. 247

Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat Felelős kiadó dr. Sárkány Pál igazgató

83/1227 Franklin Nyomda, Budapest
Felelős vezető Mátyás Miklós igazgató

Felelős szerkesztő Tornász György

Műszaki vezető Asbóthné Alvinczy Katalin

Tipográfus Bottá Péter

A fedél, Kácsor László felvételeinek felhasználásával Hörömpő Gabriella munkája

Nyomásra engedélyezve 1983. február 3-án

Megjelent 16,5(A/5) ív teijedelcmbcn, 16 ábrával

Készült az MSZ 5601 — 59 és 5602 — 55 szabvány szerint

MG 3449-Í-8385

1

1

í

I

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!