Veress Dániel – Így élt Mikes Kelemen

113

VERESS DÁNIEL

In élt

Mikes Kelemen

MÓRA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1978

ÉLET ÉS MÜ

Mikes Kelemen

Zágoni Mikes Kelemenről egyetlen arcmás maradt ránk, egy színes olaj mellkép 1710 tájáról.

A portrét Rákóczi Ferenc valamelyik udvari festője készítette a kor barokkos modorában. A Kolozsváron található eredetiről 18-20 éves fiatalember tekint ránk, nagyra nyílt, dióbarna szemmel. Arca hamvas, ba- juszkája selymes, hosszúra növesztett haja a XVIII. század elejének szokása szerint szelíd csigákban omlik vállára. Tekintete nyílt, komoly, merengő. Ifjúi üdesége ellentétben áll a zord hadi emberre mutató öltözékkel, a páncéllal, mely mellét és karját fedi.

A kép félrevezető. Mikes nem volt a kuruc fegyveres szabadságharc katonája. A nyolc esztendeig tartó, hol dicsőséges, hol kudarcos küzdelem legendás ütközeteiben, vesztett csatáiban sem vett részt. Mást diktált tiszte, más volt a dolga.

De alkata, lelkülete szerint sem volt vitézkedő, virtusos természetű. A Rákóczi udvarához tartozók szokását követte, amikor ebben a marcona mezben ült az öt megörökítő piktor elé.

A hibás felirat is jóval később került a képre. Mint életének j-övid leírásából kitet

szik, Mikes nem volt gróf, még báró sem. Egyszerű székely köznemesi családból származott, az Erdély széli, Háromszék megyei Zágonból.

Véletlen szerencse, hogy ez az egyetlen hiteles Mikes-portré nem pusztult el a dúlt századok alatt, s megőrizte nekünk Mikes Kelemen arcának múlandó, földi vonásait.

Múlandó vonásokat kellett írnom, hiszen a fontosabb, a jellemzőbb és mindenekelőtt az igazabb, emberi és szellemi arcképe kicsillog, kirajzolódik Mikes írásaiból, elsősorban a híres-nevezetes Törökországi levelekből

A Leveleskönyv a legőszintébb vallomás és önjellemzés. Elhullajtott szavaiból, félbetört mondataiból még azt is tudjuk, hogy a férfi Mikes Kelemen zömök testalkatú, középtermetű, keménykötésű, szívós szervezetű hegyvidéki ember volt. Hízásra hajlamos, hiszen az asztal örömeit sem vetette meg. És levelei olvastán nem nehéz magunk elé idéznünk felfelderengő mosolyát, pajzánkodó szeme villanását, játékos kedélyét, szép zománcú szelídségét. Mikes nem volt galambepéjű, de hirtelen fellobbanásait megfontolt józansággal gyeplőzte, indulatait a sokat tapasztalt ember bölcsességével hűtötte le. Elkeseredése, béborultsága, „suhajtozása” nem tartott sokáig, olyan volt a lelke, mint nyári felhőfutásban a tó tükre.

Az őfajta emberre szoktuk azt mondani, hogy szívünk szerint való, tehát igen rokonszenves.

Magyar nemes a XVII. század végéről

11. Rákóczi Ferenc.

Mányoki Ádám festménye

Mikes élete – hösök között, példamutató áldozatvállalást parancsoló korban, egy rendkívüli ember, az utolsó választott erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc mellett – olyan változatos és érdekes, akár egy romantikus regény, Jókai vagy Tamási Áron tollára méltó. Ám az ő élete is, mint minden qiegkavarult emberi sors, féiig-meddig csontig metsző valóság, félig-meddig képzeletingerlő legenda.

Legendásan szerette szülőföldjét, példa nél-

kül való hűséggel ragaszkodott Rákóczihoz, Mikes életútjának s nagy belső türelemmel viselte a fél évszá- ^á,,o,nása,zados hontalanságot, bujdosást.

Mikest nem a kuruc szabadságharcban betöltött politikai vagy katonai szerepe késztette hazája, Erdély elhagyására. A kérdéssel nemegyszer önmaga is számot vetett: „De én, aki egész életemben bujdostam, és végűre 16 esztendős koromban* a hazámat elhagytam, a’ bizonyos, hogy a szabadság keresése az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta” – írta törökországi számkivetettségük tizedik esztendejében, 1727-ben.

• Ez szőkébb hazájára vonatkozik; Magyarországot csak 21 évesen hagyta el Rákóczival

Majdnem ötvenévesen, egy évtizeddel később sem vélekedett másképpen: „Mert énnekem soha semmi egyébb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejedelmet.”

Nem volt egyéb oka? A legnagyobbat, a legfontosabbat mondotta ki. Az apaként szeretett fejedelemhez való mély, fiúinak is nevezhető kötődése, érzelmi ragaszkodása Mikes személyét és sorsát mindhalálig a Habs- burg-zsarnokság és népelnyomás elleni felkeléshez, a kuruc mozgalom nagy céljaihoz kapcsolta. A gyermekember rajongását – akkor még nem a szabadságot kereste! – a valóság tényei minősítették át, töltötték fel politikai tartalommal. Mikes ezt utóbb már tudatosan vállalta, megszenvedvén a történelem kíméletlen kenyérdagasztó munkáját.

A szeretett Erdélyében hazaárulóként fő- és jószágvesztésre ítélt, onnan örökre száműzött zágoni székely a vérbeli kurucok fátumát vette magára, és élte végig. Konok következetességgel ennek rendelte alá egész életét.

De még többet is tett. Száműzetésben, egy földrengéses, gyakorta pestis látogatta balkáni fészekben, a Zágon nevével ikresült Rodostón, bűzös kecskefaggyú gyertyája fényénél írta meg kétszázhét levelét kitalált nagy- nénjéhez. Kitaszítottságban, poros unalomban, ólmos magányban, torlódó reménytelenségben született meg ez az elbűvölő könyv, melynek nyelvén, stílusán nem rontott az

idő: úgy olvasható ma is, akár negyed ezred-

évvel ezelőtt, a papírra vetés pillanatában.

Ha sok mindenben kevés, ebben Mikes-

nek nagy szerencséje volt. Rábukkant a leg-

reászabottabb kifejezési formára, a levélre.

Petőfiig, Aranyig senki ilyen gördülékeny és

művészi prózát nem írt magyar nyelven, mint

ő. „Nekem úgy tetszik, hogy nemcsak azért

írok kédnek, hogy írni tudok, hanem azért,

hogy a hajlandóság viszen reá.”

Ez a hajlandóság – a tehetség.

A Leveleskönyv elválaszthatatlan írója éle-

tétől. Szebben és igazabban aligha fogalmaz-

ható meg mindaz, ami ehhez az élethez tar-

tozott, ami ennek a rendkívüli embernek zsi-

germélyi gondja volt.

Rendkívüli? Észjárása szerint józan, min-

dennapos ember, erkölcse szerint rendkívüli,

tolla után kivételes tehetségű ember volt. író

a legnagyobbak fajtájából. Művében a ma-

gyar nyelv egyik költői elágazását, a székely

népnyelvet használta. Szava a természetes

élőbeszédhez simul, őrzi és frissíti a nyelv lel-

két, tökéletesen kifejezi szellemét, ez adja

irodalmi veretét. Leveleit a nyelv, az észjá-

rás és a makulátlan emberség hézag nélküli

összeforrottsága halhatatlanítja.

A halhatatlanság: meghosszabbodott idő-

szerűség. Mikest erényeiben kortársunknak

érezzük, művét nekünk is szóló intésként ol-

vassuk. Ez indított életútja szapora léptű be-

járására.

A Törökországi levelek

1. kézirat oldala

OTTHON, ERDÉLYBEN

„EL NEM FELEJTHETEM ZÁGONT” „Hogy megtudja ked, én 9O-dikbe születtem, augusztusba.”

Ez a mondat Mikes Kelemennek féltestvéréhez, Huszár Boér Józsefhez, 1760. március 25-én írt levelében, annak utóirataként olvasható.

Egyelőre csak innen ismerjük születésének évét és hónapját: 1690. augusztus. Születésének napja még felderítetlen. Ezt talán maga Mikes sem tudta, hiszen ha tudja, azt is közölte volna rokonával.

Hogy Zágonban látta meg a napvilágot, megokolható következtetés. Ott éltek szülei, ott volt a családnak udvarháza, birtoka, noha édesapja, Mikes Pál, holtáig a zabolai székely nemesi előnevet használta. Neve afe- leség halálakor nyomtatott halotti kártyán is így olvasható.

Mikes Kelemen nevét – zágoni előnévvel – elsőként a sepsiszentgyörgyi múzeumban őrzött periratokban találjuk, magyarul s főleg latinul, felváltva, ekként : Clementis Mikes de Zagon és az ismertebb rokonság után Clementis Mikes de Zabola.

A fejedelem, Rákóczi Ferenc francia nyelvű végrendeletében viszont ez áll: A mon

bien-aimé premier Gentilhomme de Chambre, le Sn. Mikes de Zagony*

Elküldött levelei alá a Mikes, illetve Mikes Kelemen nevet írta. A tulajdonában lévő Pápai Páriz-féle latin-magyar szótár első belső oldalára is csak vezetéknevét vezette rá. Nem szerepel a zágoni előnév az 1702-ben, Kolozsvárt bemutatott iskolai színjáték műsorfüzetében sem, miként hiányzik a Törökországi levelek Kultsár István-féle első nyomtatott kiadásának címlapjáról is. Az Egerben őrzött, szerzői másolatnak tekinthető eredeti kéziraton csak nevének kipontozott kezdőbetűit – M… K… – jelölte.

A név, a korabeli írásos rögzítés következetlenségei és nyelvtani bizonytalanságai el

Mennyezetrészlet a zabolai református templomból (festett fakazetták)

• Szeretett első udvari nemesemnek, zágoni Mikes úrnak

lenére, mind az irodalomtörténetbe, mind az olvasók köztudatába így ment át: zágoni Mikes Kelemen.

A magyarázaton érdemes eltűnődnünk. Az előnevet ugyanis nem azért használjuk, hogy Mikes nemesi származására utaljunk. Még csak azért sem, hogy ily módon tudjuk megkülönböztetni az előbbi és későbbi Mikes Kelemenektől (akik között történelmi személyiség is akadt, például Bem tábornok egyik jeles katonai parancsnoka). Ezúttal más oka van a szülőhely következetes feltüntetésének.

Mikes Kelemen annyiszor említi forró szeretettel, élete végéig fájdalmas ragaszkodással a Kárpátok erdélyi, legkeletibb öblében megbúvó helységet, ahol élete első kurta évtizedét töltötte, hogy Zágon neve – Mikes életébe oltva – önállósult fogalommá, a honszeretet, a hazavágyódás, a szülőföldhöz való olthatatlan ragaszkodás jelképévé, foglalatává vált. A Mikes alakját keltegető, szellemét ébresztgető írók és költők is tollúk hegyén villogtatták Zágon nevét. Lévay József versének egyik strófája szép bizonyság erre:

Zágon felé mutat egy halovány csillag, Hol a bércek fején hókorona csillog S a bércek aljában Tavaszi pompában Virágok feselnek…

Erdély felé mutat, hol minden virágon Tarka pillangóként első ifjúságom Emléki repkednek!

Az örök száműzött Mikes, kinek még csontjai sem kerültek haza, máig Rodostó földjében nyugszanak, mélyebben gyökerezett le szülőföldjébe, mint bármely más magyar író. A fél évszázados idegenségben a hazasóvárgás igen gyakran nemcsak legfőbb, de egyetlen öröme is. Emlékek, gyerekkoriak, aprók és távoliak táplálják. Néha csapatostul lebegnek köré, ellepik egyik-másik levelét. Néha csak magányosan, egyenként rebbennek föl, belehalkulva egy-egy mélyről szakadt sóhajba, de mindenképpen éltetők, megtartók.

Ez az érzés, a szorongva hazavágyódás lesz a fokozatosan teljesen elmagányosodó Mikes – Vörösmarty szavaival: „Hontalan agg, lét és nemlét közt ingatag árnyék” – legfőbb múzsája. A hazatérésben, vagy ahogy ő nevezi: a „vissza való menetel”-ben reménykedve őrizte magát, ameddig őrizhette.

Zágon éltető erő volt Mikes számára.

A szülőföld, a szőkébb: Zágon és a tá- gabb: Erdély iránt érzett szó szerinti – mert elfogult – szerelme mézédes, sokszor idézett szállóigévé vált mondatokat súgott tolla alá. Keresetlen, áttételek nélküli vallomást: „A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz minden esztendőben 12 hónappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze vagy teljességgel elesni.” Máskor szemléletes képben, humorba váltóan buggyan ki belőle a vágyakozás: „Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó ia

••

Székely kisnemesi udvarház a XVIII. század második feléből (Bikfalva)

findsája a császárnak” – írja, majd ugyanabban a levélben, néhány sorfal alább: .

jobb volna Erdélyben máiét enni, mint itt búzakenyeret.”

Mikes, az oldalazó beszédű székely, kedveli a látszólag ellentmondó és ezáltal a lényegest kiemelő megfogalmazásokat is. Ezek a sorai szintén közismertek : „Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” Az értelmi hangsúly a mondat utolsó szavaira esik.

Nem mindig van kedve villogtatni szelle

mét. Néha csak egyszerű, de mélyen kavargó, nosztalgiás sóhajra futja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek – annak a kedves tündérországnak.” Ugyanebben a levélben gyengécske vigasz, hogy „mely jó az Isten, ha egyik kézivel eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál”.

Felbukkannak a Leveleskönyvben rátarti, a tájhazafi elfogultságát megmosolyogtató összehasonlítgatások is, melyben a szülőföld és az ott élők válnak minden dolgok mértékévé, s billentik azokat a maguk javára. Ha nem ismernénk Mikes lelkületét, akár gőgöt is olvashatnánk ki az efféle kijelentésekből: „Az erdélyi vér nenraz adómért szolgál, hanem a becsületért, ha egy kis háládatlanság- gal fizetnek is, azt nem tekinti.” Honfitársnőiről szóló lelkendezése is túlbecsülés: „… egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál, a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. Ez nem dicséret, hanem igazmondás.”

Bizony nem dicséret, több, illetve másabb annál, dicsekvés, melyet csak a száműzött nagy hazak ívánkozása értet meg, s csodálkoznánk, ha ezek után nem így kérlelné nén- jét: „Édes néném, erdélyi feleséget adjon kéd, mert nem tudok olyan országot, ahol az asz- szonyok olyan érdemesen viseljék az asszony

Erdélyi nemesasszony

nevet, mint a mi tündérországunkban.’’ Mi-
kes felöl olvasva érthető ez a kérdés is, hiszen

ő írja le azt is : „Ha magyarországi volna kéd,

tartanék valamitül, de erdélyi lévén, ott a ne-

mes asszonyoknak a szavok olyan állandó,

valamint a brassai havas.”

A bocsánatos elfogultságra, illetve szem-

mértékcsorbulásra a legjobb példa talán ez

a kijelentése, hogy : „Egy régi francia király-

nak láttam a székit – most csak a zágoni

bírónak is jobb széke vagyon annál.” Termé-

szetesen, hiszen a bíró – zágoni!

De elég is a példákból. Zágon Mikes szá-

mára mítosz. Más és több, jóval több, mint

egy Háromszék megyei falu. Zágon a bölcső-

hely és a gyerekkor, összefonódva a szépítő

A zágoni Mikes*
(később Szentkereszti-)
udvarház

és nagyító emlékezetben, Zágon egy nemesen feláldozott élet gyönyörű ábrándja, maga a megtestesült vágyakozás egy élet tartalmává váltan. Csoda-e, hogy annak nevéhez, aki ennyire benne élt szülőhelye vonzásában, a nemesi címeres levél nélkül is odakapcsoljuk az előnevét?

Kisgyerekkorát, életének fogékony és érzékeny első évtizedét, javarészt három helyen töltötte Mikes: nagyobbrészt Zágonban, hellyel-közzel Zabolán, s megfordult néhányszor a Maros-Torda megyei Abafáján, anyai nagyszüleinek birtokán is.

Az ősi fészek Zágon, ez a család állandó tartózkodási .helye már jó száz évvel a Ke- Erdély korabeli lemen születése előtti időkből, ősei azonban térképe

Levelesláda a háromszéki Pa polc környékéről (1750)

a családfa adatai szerint nem zágoniak, hanem papolciak. Papolc Zágonnal szomszédos, tőle mintegy négy kilométernyire, Cso- makőrös irányában fekvő falucska.

A család őstörténete homályba, a tatárjárás körüli időkbe vész. Az ismert, többek által hiteles forrásokból összeállított – máig levelet hajtó – családfa a Hunyadi Mátyás alatt élt Mikes Miklóst veszi törzsként, kitől a család több főága is sarjadt: a zágoni, a zabolai és az uzoni. Mi csak a Kelemenhez vezető és véle ki is haló közvetlen leszármazási vonulatot vesszük röviden szemügyre.

A zágoni Mikesek története az önálló erdélyi fejedelemség létrejöttével kezdődik. Mikes Miklós az 1559 és 1571 közt fejedelemként uralkodó János Zsigmondtól 1567. már-

Ezüstpoharak a Mikes család címerével

cius 5-én Papolcon tizenkét ház jobbágyot kapott. Fiát, Mihályt, 1584. április 1-én, 26- án és 30-án kelt leveleiben Báthori Zsigmond fejedelem megerősíti a papolci jószágban, s néki, valamint feleségének, László Annának új adománylevelet ad a régi, Zágonban, Zabolán, Kovásznán, Pákén, Barátoson, Bitán és Maksán lévő birtokrészekre, de ekkor már kúriával Zágonban. Nem sokkal előbb, 1581- ben Mikes György is fejedelmi megerősítést kapott zágoni birtokaira, valamint az ottani

udvarházra. Innen látható, hogy már a tizenhatodik század második felében a Mikesek egyik ága zágoninak számít.

Mikes Mihály unokája – fiáról, Benedekről ez ideig nem sokat tudunk – Zsigmond. A családfán I. Zsigmondként szerepel, s ő Mikes Pál apja, Mikes Kelemenünk nagyapja. Éppoly kalandos élete lehetett, mint fiának s unokájának. Mikes Zsigmond 1609- ben Báthori Gábor fejedelemtől a pávai jószágra nyert megerősítő levelet, de alig két esztendővel később megnótázták*, s menekülni kényszerült. Nagy szerencséjére hamarosan Bethlen Gábor került az erdélyi fejedelmi trónra, ö a vagyonelkobzástól felmentette, bizalmas emberként többször követségbe küldte, majd 1626. június 26-án a magvaszakadt Szalánczi György zágoni jószágát is hívének adományozta. Ezt örökölte a meglévő mellé fia, Pál aki tevékeny és értelmes ember lévén, gyarapította is azt. Mindezek a jószágok, hozzászámítva az anyai ágon öröklendőket is, elsősorban Háromszéken, de még vagy húsz helységben szerte Erdélyben, képezték Mikes Kelemen – papíron örökölt – vagyonát, amelyhez azonban soha nem jutott hozzá. Jegyezzük meg, hogy ez a vagyon a Székelyföldön elég tekintélyes volt, az 1700- as évek elején mintegy kilencszáz ökör aranypénzben számított árának felelt meg.

• Hűtlenség! perben elítélték, és vagyonát elkobozták

De lépjünk előre vagy kétszázötven évet.

A szülőfalu, Zágon ma is őrzi nagy fia emlékét s nyomait. A falu közepében áll a régi udvarház – ma orvosi rendelő és szülőotthon melyet a hagyomány szerint a Mikes- vagyont a kisajátítás folytán megöröklő, császárhű szentkeresztiek építettek egy nagy tűzvész után az onnan száz-százötven méternyire fekvő Mikes-szülőház faanyagából. A legöregebb mai zágoniak, akik szemtanúi voltak századunk elején az épület renoválásának, ma is váltig erősítik, hogy a fedémré- szekbe beépített egyik gerendán egy valamikori véset hirdeti: „Ebben a házban született Mikes Kelemen.” De hogy erről megbizonyosodjunk, szét kellene szedni az épületet.

Más nyomai is vannak a mai Zágonban a Mikes-hagyománynak. így a faluvégi, úgynevezett „Mikes-kert”-ben látható falmarad

Faragott kőtornác részlete a

XVIII. század elejéről (Réty)

ványok, melyek felett egy emlékoszlop hirdeti (tulajdonképpen egy második, mert volt egy korábbi is a múlt században), hogy azon a telken állott a ház, melyben Mikes Kelemen született.

Az újabb feltételezések szerint – hiszen nehéz akkora időtávlatból a dolgokat igazolni – azon a helyen gazdatiszti lakás vagy más gazdasági rendeltetésű épület állhatott Mikes gyerekkorában, ahová – főleg a ház előtt elterülő, ma is pompás rétre – a gyermek Kelemen kijárt játszani, hancúrozni a patak partra és a tölgyek alá.

Mert a rétecske szélén, egy félig kiszáradt, náddal és sással benőtt, békanyállal borított

••

A Mikes-ház kiásott romjai Zágonban

A zabolai Mikes-kastély

tavacska partján még ma is áll két agg, villámpörkölte, pakulártűz égette kocsányos tölgy, az úgynevezett – s védetté nyilvánított – „Mikes-tölgyek”. A természettudósok szerint a fák háromszázhúsz-háromszáznegy- ven esztendősek lehetnek, tehát Mikes Kelemen születésekor már legénykorban voltak.

És ha már a hagyományt idéző ébresztge- tésnél tartunk, ne feledjük, hogy amikor a századfordulón felásták a vad gyümölcsfákkal benőtt dombot, ahonnan az öreg épület alapjai előkerültek, állítólag egy hosszú kardot is találtak, hüvelyén a névvel: Mikes Kelemen. Ha ez igaz, úgy vajon melyik múzeum őrzi ezt a szablyát?

Zágon, miként említettük, egyszerre jelentette Mikesnek a szülőhelyet és a gyermek-

Székely parasztasszony

kort. Bebarangolta földrészünket, látott királyi udvarokat, főúri kastélyokat, akkori világvárosokat, hajózott tengereken, átkelt a Balkán-hegységen, és mégis, késő öregkoráig az Olt vizét, a Bodza patakát és a zágoni havasokat emlegette, ahol a nyugati vonulat tetői 1200, a keleti vonulat csúcsai 1600 méter magasba nyúlnak. Csodálatos geometriai alakzatokba nyírt kertekben, remekül kiképzett csatornák partján sétált, ősparkokban, hatalmas gyümölcsösök és gyapotmezők közt, a pisztrángos fürge hegyi patakokat emlegette, mégis szívszorongva, orrában a fenyvesek gyantás illatát érezte, a zágoni malmok, fűrészek kelepeltek fülében a Balti-, a Földközi-, a Márvány-tenger partján is. ínye a hatalmas világjárásban is csak a háromszéki borvizek – csak Kovásznán ötvenkét forrás ontja őket ma is – ízét kívánta, a szülői otthonból a mézespogácsa édességére, a méh- ser pezsgő ízére emlékezett, a csurgatott tészta-leves páráját szippantotta orra, a kolduslábnak nevezett csörögeféleséget kívánta vissza. És mindenekfelett a káposztát, melyről nem egyszer vagy kétszer, de tizenkétszer írt költői ihletettségű sorokat is: „Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béboríttatott káposzta, mely távúiról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága füvet lehet találni.”

Mindezen ne lepődjünk meg. A hontalan bujdosó szemével, fülével s nem utolsósorban nyelvével, ízlelőbimbóival emlékezett szülő- \foldjére. Faluja lakóit, a népes családot Leve- [évkönyvében soha nem emlegette, pedig minaannyiokra jól emlékezett. Ez akkor derült ki, amikor hetvenévesen lehetősége adódott, hogy rokonainak levelet írhasson.

Nem szerette földijeit? Dehogyisnem! Bár hogy kit mennyire kedvelt, annak nem a szülőföld volt a mértéke. Jó néhányszor leírta magáról nem kis büszkeséggel, hogy székely nemes, erdélyi, de ez puszta megkülönböztetés volt, s nem választófal. Az embereket

végső soron tetteik és erkölcseik szerint ítélte

meg, s mivel mindvégig egy nemzetileg sok-

színű és soknyelvű világban élt, minden ok-

talan faji gőg, nemzeti felsőbbségtudat távol

állott tőle. Kedvenc szava, melyet magyar,

román, török, lengyel jó ismerőseire, bará-

taira egyaránt használt, ez volt: „emberséges

ember”.

Mindenki helyét és értékét emberségén

mérte le.

APÁTLAN GYEREKKOR

Édesapja, Zabolai Mikes Pál nevét negyven

hosszú esztendő alatt egyetlenegyszer sem ír-

ta le Leveleskönyvében. Az erdélyi rokonság-

nak szóló, élete utolsó két évében írt és elkül-

dött leveleiben sem.

Az elhallgatásra több magyarázat adódik.

A legkézenfekvőbb az, hogy miután nem is-

Székely paraszt

a zágoni Mikes-cmiék merte apját, érzelmi kapcsolat sem alakult ki közöttük, nem volt semmilyen személyes, közvetlen emléke róla.

A valósággal kevert mendemondák, az apja körüli szóbeszéd sem ösztökélhették emlékezésre a néha megsajduló szívű fiút. Kurtán mért életét Mikes Pál nagyon keservesen végezte. Másként, mint egy földbirtokostól, malmokat árendáló, kereskedéssel ügyeskedő, sokat perelő embertől elvárható volt.

Hogy mi történt Kelemen születésének évében, az 1690-es esztendő november havának már a telet jelző, ne mérés* éjszakáján Zá-

• Nemere: viharos keleti szél neve a Délkeleti-Kárpátokban

gonban, egykori periratokból, kihallgatási

jegyzőkönyvekből, bírói végzésekből, eskü

alatt tett tanúvallomásokból tudjuk, de hírt

kaptunk még ezekről az eseményekről a

pletykás és agyarkodó természetű, de neveze-

tes emlékiratíró Cserei Mihálytól,aki szintén

Háromszék megyei volt.

Thököly Imre, az első kuruc mozgalom

vezetője, 1690. augusztus havában az oszt-

rákkal szövetkezett Teleki Mihály ellen meg-

nyeri a zernyesti csatát. Ám hetek múlva,

miután a túlerővel szemben Erdélyben – mely-

nek fejedelmévé választották – lábát meg-

vetni nem tudja, Havasalföldre menekül. Kí-

séretében van Mikes Pál is.

Hívét röviddel azután a fejedelem egy csa-

pat kuruccal a labancoktól megszállt Három-

székre küldi. Talán csak tájékozódni, talán

azért, hogy a megszállókat zargassa, s ha le-

hetséges, onnan ki is űzze. Hadd legyen leg-

alább egy talpalatnyi hely Erdélyben, ahol a

kurucok tömörülhetnek, s ahonnan a harcot

újra kezdhetik.

A terv kivihetetlennek bizonyult. Mikor a

kisded csapat Mikes Pál és Szohai hadnagy

– nevénél többet nemigen tudunk róla – pa-

rancsnoksága alatt Ploe$tiböl útra kelt, még

nem sok hírt kaphatott a megye megszállói-

ról. Aligha sejthette, hogy a tizennyolc zász-

lónyi kuruccal szemben Háromszéken kilenc

ezred, vagyis mintegy nyolcezer főnyi jól fel-

szerelt, alaposan kiképzett reguláris osztrák

haderő állott, Veteráni tábornok parancs-

Thököly Imre

noksága alatt. Ennek a labanc hadnak a meg-

támadása esztelenség lett volna.

Hogy a Kárpátokon átkelő kurucok miért

éppen Zágonnak vették útjukat, annak is

megvan a magyarázata. Mikes Pál számára

ez a vidék volt a legismerősebb, itt remélhet-

te, hogy a hegyek, a rengeteg erdők oltalmá-

ban, rejtett ösvényeken veszélytelenül Er-

délybe tudja lopni katonáit. Aligha tévedünk,

ha arra gondolunk, hogy családját és csecse-

mő fiát – akit addig talán nem is látott! –

szintén felkeresni vágyott.

A kurucok éjnek évadján érkeztek a falu-

ba, ahová labancok nem voltak beszállásol-

va. Elsőként Dálnoki Veres Mártonnal talál-

Falusi főutca
(Háromszék,
Szárazpatak)

koztak, aki az egyik kállómalomban éppen posztót ványoltatott. * Elkapták, megkötözték, kifaggatták: a faluban lévő helyzetről igyekeztek tájékozódni. „Itt öt nemesembert kerestek” – mondotta Mikes Pál a kíséretében lévő kurucoknak, Veres későbbi vallomása szerint. Mivel azonban a zágoni dolgokban a dálnoki atyafi nem nagyon volt járatos, bántatlanul elbocsátották.

A keresetteket megtalálták nélküle is. Nem is sokat teketóriáztak, szaporán rögtönítélő bíróság alakult Szohaiból, Mikes Pálból meg egy harmadik vitézből, mely nemcsak ítéletet hozott, de az azonnali végrehajtást is elrendelte. Jankó Boldizsárt saját kapujára akasztották fel, Jankó Tamást és Tamás deákot egy almafára, Kozma Imrét és Vájná Orbánt karddal vagdalták halálra, egy valahonnan magukkal hurcolt németnek fejét vették. A kivégzett zágoniak javait felprédál- ták úgy, hogy „csak kőfalát hagyták a háznak”.

Az ilyen gyors és kegyetlen eljárás abban az időben mindennapos volt. És miután a szemtanúk szerint a kurucok meghatározott személyeket kerestek, a kivégzettek alighanem az osztrákokkal cimboráltak, példás büntetésről, leszámolásról lehetett szó.

A kurucok Mikes Pál kúriájában ütötték fel főhadiszállásukat. A család a hadi moz

• Ványol: laza gyapjúszövetet gyúrással, taposással vagy gépi erővel tömörít

golódások miatt a családfő távollétében feltehetően a zabolai rokonságnál húzta meg magát. Azon a Mikes Pálra végzetes éjszakán sem felesége, sem gyermeke nem volt otthon.

Bizony végzetessé vált ez a zágoni éjszaka. Az osztrákok rajtaütöttek az ott tanyázó ku- rucokon, és foglyul ejtették Mikes Pált is. „Fogarasba vitték, szörnyű kínzásokkal ölték meg: elsőbben a szemeit tolták ki, azután mindennap egy iába s keze ujját elvagdalván s az egész testét megsütögetvén, úgy kellett meghalnia” – jegyzi fel Cserei.

Mikes Kelemen gyermekkora édesapja nélkül telt el. Ilyen előzmények után érthető, ha – tapintatból, fájdalomból – apjára írásban emlékezni nem akart. Annál jobban ragaszkodott édesanyjához és az őhozzá.

A fogarasi vár védőfala és a sarokbástyás kastély

Fogaras várának alaprajza

A magát árvának aláíró Csicsókeresztúri Torma Éva családja a XVI. században települt át Belső-Szol nők vármegyéből Erdélybe. Itt jelentős birtokra tettek szert, főhivatalokat viseltek, házasság révén számos nevezetes erdélyi és székelyföldi családdal, az Aporokkal, Csereiekkel, Hallerekkel, a hídvégi Nemesekkel, Bethlenekkel, Keményekkel, Bánfíyakkal, Béldiekkel kerültek rokonságba. A tizenhetedik század végén s a következő században is az egész erdélyi úri rend néhány tucat nagy családból állott: éppannyira vérségi szövetkezés volt ez az uralkodóosztály, mint társadalmi réteg.

Egy feljegyzés szerint Mikes Pál 1685 augusztusában vette Torma Évát feleségül, s

A csicsókeresztúri Torma-címer

házasságukból csak egy fiúgyermek született, Kelemen.

A szülői háztól korán elkerült fiú s édesanyja viszonyáról leghívebben egy levél vall. 1720-ban Torma Éva második férje, Boér Ferenc is meghalt. Az özvegy 1722. december 22-i keltezéssel levelet írt fiának, az elsőt, mióta elszakadtak. Arra biztatta a Rodostón bujdosót, hogy esdjen a császártól kegyelmet, kérje vissza elkobzott jószágait, térjen haza „őfelsége hűségére”.

A másodízben is magányos özveggyé vált

anya kívánsága érthető. Érvelése is ésszerű, megfontolt: „…ifjúságodnak virágát mi haszna ott eltöltened, egy emberbe reménységedet vetned, ha az meghal, mit csinálsz… jobb a magad hazájában, hogysem az idegenek között”.

A józan és tárgyilagos rábeszélés keveredik a levélben az anyai szeretet emlékidézőaggódó hangjával: „…édes, kedves Fiam, emlékezzél meg az én hozzád való anyai sze- retetemről; tudod, hogyha más faluba bocsátottalak is, micsoda bánatot vittem végbe, hát most ennyi ideig min nem mentem által…”

Mikes boldog meghatottságában néhány sort írt a levélre, hálát adva a gondviselésnek azért, „hogy ennyi sok bujdosásom után árva szolgálódnak levelét megadtad látnom”, s kéri a sorstól „azt a vigasztalást, hogy még ez életben is hadd láthassam meg” – mármint őt magát.

Mikesnek Rákóczihoz való ragaszkodása, az általa képviselt ügyhöz való hűsége erősebb volt a melegen hívogató anyai szónál. Néhány év múlva, 1728. április 8-án édesanyja meg is halt, így a hazatérésre unszoló közvetlen családi ok is megszűnt.

Kelemen harminc esztendőn át – egy téves tájékoztatás nyomán – úgy tudta, hogy anyja szerencsétlenség áldozata lett, „valamely útjában a lovak elragadván a hintót – a hintó lett volna veszedelmes halála”. Alig két évvel halála előtt féltestvére leveléből tudta

Gyászoló nemesasszony

meg, hogy édesanyja ágyban, békességben élte meg végóráját.

Mostohaapjáról, kövesdi Boér Ferencről – aki 1696-97 táján vette feleségül elözve- gyült anyját – többször is melegséggel, hálával emlékezett meg Mikes Kelemen. Édesanyjával együtt az ő hatására vagy inkább kívánságára tértek át a református hitről a katolikus vallásra, ami nem kis mértékben befolyásolta Mikes további életét.

A zágoni kivégzésekből, dúlásból negyedszázadon át tartó pereskedés lett. A kárvallottak Mikes Pál örökösét, Kelement perelték. A háromszéki vagyon a becslések szerint mintegy húszezer akkori forintra rúgott. A meggyilkolt nemesek hozzátartozói az elszenvedett erkölcsi és anyagi kárért összesen négyezer hétszáz forintot követeltek Mikes Pál vérségi jogutódjától, vagyis fiától, Kelementől.

A kivégzett kuruc tiszt birtokait a császáriak 1691-ben elkobozták. Kelemen csak nyolc esztendővel később, mostohaapja gyámsága alatt kapta vissza őket. Bizonnyal az is nyomott a latban, hogy áttért a Habsburgok által igen pártfogolt katolikus vallásra. A per a zágoniakkal azonban mindvégig folyt, a Rákóczi-féle szabadságharc alatt ugyan ellanyhulva, hiszen nem volt túl szerencsés az ügyben turkálni, és egy kuruc tiszt árváját, Rákóczi apródját háborgatni. A szabadságharc bukása után a követelők felélénkültek, majd a nagyszebeni országgyűlés után

– melyen a rendek a Rákóczival kibujdosott Mikes Kelement hűtlenségben elmarasztalták, fő- és teljes jószágvesztésre ítélték – a Jankók és Vájnák vérszemet kaptak, s eredményesen perelték a távollevőt.

Mikes Kelemen soha nem jutott semmilyen erdélyi öröksége birtokába. Hűsége Rákóczi iránt, kitartása a kuruc szabadságharc eszményei mellett nem csekély anyagi áldozattal is járt. Életét tisztes szegénységben élte le. Házassági kísérleteinek kudarcát – miként erről még szó lesz – okkal tulajdonította anyagi helyzetének, nincstelenségének. Becsületére mondjuk, hogy édesanyja hazahívó levele, az öröksége visszaszerzését megcsülan- tó sorok sem bírhatták rá arra, amit szíve szerint árulásnak érzett.

Bizonyosan szeme előtt lebegett Rákóczi példája is, aki az övénél ezerszerte nagyobb vagyonról, egy országrészt magába ölelő birtokhálózatról mondott le. Mikes, ha szerepe szerint haloványabb fényű csillag is volt, épp- ily tisztán akart ragyogni.

Miként már említettem, Mikes Kelemen másik gyerekkori tartózkodási helye Zabola volt, egy Kovászna és Kézdivásárhely közt fekvő falu, néhány kurta órányi szekérjárásra Zágontól.

Itt lakott a Mikesek főúrivá vált, módosabb ága, az, amely a századok alatt királybírót, tanácsurat, főlovászmestert, főispánt, főkapitányt adott a háromszéki székelység- nek, nemkülönben Erdélynek.

Zabola i Mikes Istvánhoz Írott levél Mikes Kelemen aláírásával.

1759. január 5.

Zabolán, többszöri ráépítés és átalakítás után, ma is áll – hatalmas, rendezett ősi park közepén – az emeletes barokk kastély – ma gyenge tüdejű gyerekek otthona melynek pázsitján, a fenyők, bükkök, tölgyek alatt még a gyermek Mikes kergetőzött unokatestvéreivel, Mikes Mihály fiaival, Istvánnal és Ferenccel. Utóbbi Kolozsváron iskolatársa is volt.

Mikes Mihály és főleg felesége, Bethlen Fruzsina – a történetíró Bethlen Farkas lánya – erős pártfogója volt a félárván maradt Kelemennek és özvegy édesanyjának. A nagy hatalmú rokonnak köszönhető, hogy a gyermeket felvették a jezsuiták iskolájába, s ab-

bán is jelentős része volt, hogy bekerült a Nemes Ifjak Társaságába, Rákóczi belső udvartartásába.

Mikes Mihály pályafutása nemcsak azért érdemel figyelmet, mert fontos szerepet játszott a nagyon korán árvaságra jutó Kelemen életében, hanem azért is, mert pontosan mutatja az erdélyi főnemesség magatartását a szabadságharccal szemben, híven példázza az erdélyi kuruc mozgalom vezetőinek vészes ingatagságát, azt, hogy még a legderekabbak is csak fél szívvel szolgálták Rákóczi ügyét. Másrészt tanúsítja a Habsburgok által az önálló erdélyi fejedelemség megszűntétől követett azon sikeres törekvést, hogy az erdélyi nemességből trónhű vazallusokat toborozzanak, a behódoloknak főnemesi rangot, vagyont, gyors jövedelemszerzési lehetőségeket, valamint hivatali hatalmat biztosítva. A gyarmatosító császári abszolutizmus aranyláncot akasztott hívei s kiszolgálói nyakába, hogy ingatag hűségüket jól odakösse a bécsi trónhoz. Dohogott is ezen a régi Erdély életének kiváló megörökítője, az emlékiratíró altorjai Apor Péter, de ez nem akadályozta meg abban, hogy maga is az osztrák törekvések kiszolgálójává váljék Háromszéken, busás jutalmat nyerve a trónnak és a katolikus egyháznak tett szolgálataiért.

A kuruc szabadságharc kitörése idején zabolai Mikes Mihály főkormányszéki tanácsos és ítélőmester volt Háromszék vármegye főkapitánya. Apja, Mikes Kelemen – még

Béld i-M ikes-kastély Uzonbana

XVII-XVI11. századból

Apafi Mihály fejedelemsége alatt – szintén a székelység főgenerálisa, Háromszék katonai parancsnoka volt, egyik feje az uzoni Béldi Pált száműzetésbe és halálba kergető összefogásnak, miként azt regényesítve Jókai az Erdély aranykorában megírta.

A katolikus főúr, Mikes Mihály személye és szava irányt szabó volt az egész Székelyföldön, de súlya és tekintélye volt a bécsi ud

varban is, ugyanis „minden időben oly hív- séges viseletű férfi volt, kivált akkor, amidőn a Thököliana-Irruptio elharapózott volt – valamint azok ellen – úgy a törökök ellen is diadalmasan viaskodott” – miként ez egy 1699-ben kiadott császári okiratban olvasható. Éppen ezt a hűséget méltányolta az uralkodó, amikor 1696-ban báróvá, három évvel később gróffá emelte.

Ámde az idők változnak, változnak az emberek is… Thököly ezeres kapitányai, Hen- ter. Mihály és Nemes Tamás 1703-ban megszervezik a háromszéki székelyek fölkelését, körülzárják Brassót, elfogják Mikes Mihályt, Kuruc közkatonák

akiből, amint ezt a legjelesebb erdélyi emlékiratíró, Bethlen Miklós megjegyezte, „nagy fő kuruc Ion…”

Az átnyergelés nem történt egyszerűen és egy csapásra; a meggyőzést személyesen Rákóczi végezte. A kurucok ügye Erdélyben – noha egy elsodró erejű jobbágyfelkeléssel kezdődött – vajúdva, csak igen nagy belső harcok árán tört utat, erősödött meg valamennyire. A császárhű vagy a kurucoktól csak megrettent főurak Szebenbe húzódtak, Rabutin osztrák főparancsnok oltalmazó kardja alá, aki mellesleg börtönbe vettette azokat, akiknek rokonai, hozzátartozói a kurucokhoz csatlakoztak. A gyanakvó és bizalmatlan Rabutin szerint Mikes Mihály elfogása csel volt; a furfangos székely összejátszott a lázadókkal, ami aligha volt igaz. Tény, hogy átállott a kurucokhoz; először ezeres kapitánnyá, majd a székelyek generálisává nevezte ki Rákóczi. A tábornokságot nem annyira katonai tehetségének, mint társadalmi súlyának köszönhette, hiszen miután 1704-ben az erdélyi rendek a gyulafehérvári gyűlésen Rákóczit Erdély fejedelmévé választották, a hírvivő-felkérő hivatalos küldöttséget ő vezette. Később a selmeci béketárgyalásokon is ő képviselte az erdélyi rendeket. Utóbb az osztrák támadók elől a saját maga és Pekry Lőrinc által vezetett hadakkal Moldvába húzódott.

A zabolai Mikeseknek már a kuruc háború előtt árendált birtokaik voltak a moldvai fe

jedelemségben, élénk gazdasági kapcsolataik a ia$i-i és tirgovistei fejedelmi udvarokkal. Egyes feltételezések szerint Kelemen már gyermekként járt a két román fejedelemségben, Mikes Mihály kíséretében.

Az 1706-os nagyszombati tárgyalások egyik kuruc békebiztosa ugyancsak Mikes Mihály volt. Egy évvel később, Acton ezredesnek – Rabutin titkárának és tolmácsának – betörésekor Mikes és Petki Dávid „sebtiben lemennek Háromszékbe, és az Ojtozi- szoroson át Moldvába vonulnak, a föld népe közül igen sokan követik őket, kocsira rakván értékesebb holmijukat”.

Mikes Mihály ezután egészen a szabadságharc végéig családjával együtt Moldvában lakott, ottani birtokain gazdálkodott. Rákóczi a kibujdosott székelyeket a Mikesnek való engedelmességre utasította.

Hogy mekkora volt közéleti súlya és tekintélye Mikes Mihálynak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mikor Moldvából hazatérve hűségesküt tett a császárnak, senki sem merészelte múltjáért háborgatni. Sőt a bécsi udvar változatlanul megtartani igyekezett hívei közt. Ez a kegy kiterjedt fiaira is. Mikes István Fejér vármegye főispánja lett, Erdélybe küldött első levelét Mikes Kelemen 1759-ben hozzá intézte, öccse, Ferenc, udvari tanácsos volt. Hogy a nagyúri rokonok a bujdosó kuruc közeledtét tartózkodva és hűvösen fogadták, s az nem is erőltette ezt a kapcsolatot, mit sem von le abból, hogy Mi

kés Mihály – miként erre Kelemen is visszaemlékezett öregségében – jó gyámolítója volt az árvának, pártfogója szegény édesanyjának, s nélküle egészen másként alakult volna Kelemen élete.

••

A KOLOZSVÁRI DIÁK

Mikes Kelemen hat bő esztendőn át a jezsui-

ták kolozsvári, Farkas utcai kollégiumának,

az Academia Claudiopolitanénak tanulója

volt.

írni, olvasni, alapfokon számolni még ott-

hon, Zágonban megtanult a falusi oskola-

mestertől vagy a protestáns lelkésztől. A pa-

pok akkortájt a jómódú családoknál házi-

tanítószámba mentek, s Mikes Pál szorosabb

kapcsolatát a református eklézsiával egy ma

is meglévő, nevét és az ajándékozás évét

(1685) viselő címeres vésetű ónkanna bizo-

nyítja a zágoni parókián. Az 1690-es dúlás

periratai megőrizték a zágoni református lel-

kipásztor nevét is. Pécsi Péternek hívták, és

Kolozsvár
korabeli látképe

megbecsült személynek számított Mikes Pál

előtt, mert ama novemberi éjszakán meg-

állóit a papi laknál, kiszólította a nagytiszte-

letű urat, egészségéről érdeklődött, védelmé-

re háza elé strázsát állított, a lelkész későbbi

vallomása szerint azért, hogy „vigyázzon,

hogy semmi károm ne legyen… amint nem

is lőtt”.

A Mikes Kelemen nyelvén és stílusán átütő

dallamemlékek, puha, éneklő hangsúlyú

mondatai még öregkorában is elárulják a

zsenge gyermekként zsoltárokat éneklőt, a

templom karzatán kántálót, miként versbe

váltó ritmikus prózájából is kicsapnak későb-

bi, a kuruc táborokban hallott s tán énekelt

kesergő hadidalok is.

Itt kell megjegyeznünk, hogy Mikes nyel-

vének gyermekkori forrásai : a székely köz-

nép mindennapi beszéde, valamint a biblia

nyelve.

A biblia – a Leveleskönyvnek tárgyat, anya-

got, motívumokat szolgáltató, leggazdagabb

forrása – az ellenreformáció korában is leg-

inkább Károli Gáspár fordításában forgott

közkézen, még a katolikusokén is, erőtelje-

sen duzzasztva Mikes nyelvi „hajlandósá-

gát”, erősítve képalkotó készségét, gazda-

gítva-izmosítva hasonlatait.

De ha buzgó bibliaolvasóként is élt Mi-

kes, elsősorban a háromszéki népnyelvből

merített. Zágonban, Zabolán az egyszerű szé-

kelyek a hegyalji földeket mívelők, a hava-

sokban pásztorkodók, erdőlők, hamuzsírfő-

Falusi tanító

a XVII. század végén

Fiatal magyar
arisztokrata

zők, zsindelyt faragók, rönkfuvarozók, vadá-

szok, szitakéreg-készítők, a parasztos udvar-

ház körüli cselédség: ők nevelték. Tőlük ta-

nult meg ízzel, színnel szólni, néha cifrázva,

de erőltetettség nélkül, feszes csattanóra húz-

va történetei végét. Lehetséges, hogy utóbb

francia olvasmányai – még inkább az idegen

nyelvű kötetlen társalgás – szabadították fel

nyelvteremtő képzeletét, izmosították fogal-

mazó tehetségét, de mindvégig az otthonról

hozott nyelvi ösztönnel és szókinccsel gaz-

dálkodott. Azt is említenünk kell, hogy a fél-

százados bujdosásban megőrzött székelyföldi

nyelvállapot, Mikes számára, önmaga meg-

tartásának eszköze is volt. Máig csodált fur-

fangja, hogy nyelve rejtőzködés és védekezés

is: az állandó veszélyeztetettség tudatában és

az örökös bizonytalanság állapotában élő

embert remeklő ösztöne segíti át a nehéz

esztendők bajain.

Mikes szentenciázó természet. Szereti a tö-

mör, így annál költőibb képeket és hasonla-

tokat. Fecskeként villan fejében a gondolat,

ám a gyors szárnycsapások tűnődésekké, el-

nyújtott tanulságokká, majd hallgatássá las-

sulnak. Gyakran éppenséggel másra csapja

át a szót, s hagyja, hogy ha tetszik, hadd egé-

szítse ki olvasója a gondolatot.

Abban is székely észjárású, hogy képek-

ben látja a világot, még az elvont tartalma-

kat is igen szemléletesen adja vissza. íme,

drinápolyi szállásának leírása, mely lénye-

gében lélekállapot-rögzítés: „A házam négy

Drinápoly látképe

kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a

szél mind szélyire, mind hosszára béjöhet: ha

pedig papirossal bécsi nálom, az egerek és a

patkányok a papirost vacsorájokon elköltik.

A mobíliám* egy kis faszékből áll, az ágyam

a földre vagyon terítve, és a házamot egy

cserép tálban való kevés szén melegíti. De

azt ne gondolja kéd, hogy mindezek után én

legyek a legméltóbb a szánásra; mert tíz-

nek sincsen egy fa széke sem, olyan árva,

mint nekem, se csak fatábla is az ablakjokon.

A hó lengedezve bémehet az ágyokra – de

lehet-é ágynak híni egy leterített pokrócot a

földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi, de a

reménység igen szükséges lévén az embere-

ken, és olyan szükséges, mint az eledel, a

rossz házakban lakván mostanában, azt re-

méljük, hogy még jókban lakunk.”

♦ Mobillá: bútorzat

Sokszor egy-egy telitalálat szólásba, fordulatba, közmondásba tömöríti véleményét, hadd értsen abból, aki érteni tud és akar. A Leveleskönyvben nem kevesebb mint kétszáz szólásmondás található, ezeknek jó része ma is közszájon forog szülőföldjén, de másutt is. Mindössze néhányat, példaként: jó a jóakaró mindenütt; csak amint vonják, úgy kell táncolnunk; amitől tartottunk, abba torkig estünk; de nem lesz mindenkor papsajtja; hogy a vendéget meg ne unják, keveset maradjon egy helyt; a jó idő után eső szokott lenni; mint a gyertya, úgy aludt el; nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is; vaknak nehéz a világtalant vezetni; félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát a házból; a panaszostól az ember hízik; a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy; nem akarásnak nyögés a vége; csak olyan volt, mint a szalmatűz; a gazdag akkor eszik, mikor akarja, a szegény, mikor kaphatja.

Hányat hallhatott ezek közül Zágonban? Hiszen ezeket olvasmányaiból aligha vehette.

Erre, az éppen Mikes tollán irodalmi veretűvé vált népnyelvre, a népi, éppenséggel népköltészeti ihletettségű és telítettségű nyelvi észjárásra, a szülőföld legmaradandóbb örökségére rakták rá Kolozsvárt a jezsuiták a maguk tudományát, élettapasztalataik bölcsességét.

Loyola Ignác rendje, a Jézus Társaság nagy gondot fordított iskolák alapítására. Báthori

István, még mint erdélyi fejedelem jezsuita té- a kolozsvári rítok és tanítók küldését sürgette Rómában. ^városkaP^uElső iskolájuk – két osztállyal, harminc tanulóval – 1580 januárjában nyílt meg az elhagyott bencés rendházban, Kolozsmonosto- ron. Esztendőre rá, 1581. április havában, a misszió gyors gyarapodásával, az iskola beköltözött Kolozsvárra. A Farkas utcai ferences kolostort kapták meg a templommal és a kerttel. Miként a fejedelmi alapítólevélben olvasható, az iskola célja az volt, hogy „a valódi jámborságot régi jogaiba visszahelyezzék, és az emberi tudományokban kiképzett ifjak, egyesek az egyházi, mások a világi ügyek intézésére alkalmasakká váljanak”. Az intézmény korai virágzását bizonyítja, hogy Bá- thori Zsigmond fejedelem bőkezűségével élve, mintegy három év múlva szemben a temp

lommal még hét épületet vásároltak meg az

iskola céljaira.

Mikes tíz-tizenegyedik esztendős volt, ami-

kor Kolozsvárra érkezett, tizenhetedikbe járt,

amikor iskolai tanulmányait véglegesen meg-

szakította. Az iskolaiakat, hiszen a magukat

szorgosan képzők fajtájához tartozott.

A tanítás akkori rendje, tartalma és mód-

ja jócskán különbözött a maitól. Az oktatás

nyelve a latin volt. Csak a legalsóbb osztály-

ban, az úgynevezett „előkészítőben” tanul-

tak magyarul, hiszen a frissen bekerült gye-

rekek még egyáltalán nem értettek latinul.

Az osztályokat a fő tantárgyak – nyelvtan,

költészettan, szónoklattan, logika, bölcselet

stb. – szerint osztották fel, s a XVIII. század

A kolozsvári
Bethlen-bástya
a város felöl

A kolozsvári Bethlen-bástya a Törd a i út felől

elején általában kisiskoláról és nagyiskoláról beszéltek, a tanítókról szólva pedig kis-, közép- és nagymesterről. A tanulók mind bentlakók voltak, a tanító szerzetesekkel együtt étkeztek, és szigorú beosztás szerint közösen vettek részt a naponta többszöri áhítaton, sűrű vallási gyakorlatokon. Emellett az általános műveltség megismertetését sem hanyagolták el.

A tanulók már az első nyelvtani osztályban olvasták és fogalmazási mintaként használták Cicero válogatott leveleit. Ezekből ré

székét is meg kellett tanulniok könyv nélkül. A következő grammatikai osztályban hasonlóképpen gyakorolták az írásos fogalmazást, s buzgón folytatták a levelek olvasását is. Cicero könyvei a legfelső grammatikai osztály olvasmányai közt is szerepeltek: itt kellett megtanulniok a diákoknak a levél- és versírás szabályait is. Nyilvánvaló, Mikesre, a levélíróra, későbbi olvasmányai is hatottak, de a világos, szabatos és gördülékeny fogalmazás titkát Kolozsvárt, a klasszikus latin szerzőktől tanulta meg.

Mikes leveleiben éles hangon bírálta a jezsuita iskolázást. Életidegennek és elvont- nak tartotta. Elsősorban azt kifogásolta, hogy híjával van a korszerű tudományos ismeretek oktatásának, s a tantervben a matematika, építészet, földrajz, történelem, hadtudomány, politikai tanok gyatrán vagy egyáltalán nem szerepelnek.

Annál eredményesebbek voltak viszont a jezsuiták nevelési elvei. Azt tartották, hogy a diák és nevelője közt közvetlen, személyes és folyamatos kapcsolatot kell kialakítani, ezáltal a nevelés módszere egyénhez szólóvá válik, figyelembe veszi a serdülő személyiségjegyeit. A tanítók a növendékektől feltétlen engedelmességet, tiszteletet, bizalmat kívántak. A közvetlen ráhatás magyarázza, hogy a jezsuiták maradandóan bele tudták sulykolni neveltjeikbe a függés, alázat, lemondás, szolgálat és önfegyelem erényét. Ezek voltak egyébként a jezsuita erkölcs sarkalatos pont

jai. És ez a korán felszívott tanítás vált – tapasztalatilag gazdagodva – Mikesnél sztoikus életszemléletté: „boldonság”-nak, „héjában valóságának tartja az anyagi tobzódást, költekezést, pompát, múlékonynak a világi hatalmat és rangot.

Mikes Kelemen gondolkodása és életszemlélete szerint vallásos lélek volt, akárcsak Rákóczi fejedelem, de másként, mint uralkodója. Levelei arról tanúskodnak, hogy távol állott minden vallásos szigorúságtól, egyoldalúságtól, idegen volt tőle minden dogmatikus merevség. Nem egy mondata azt mutatja, hogy igen lazán kezelte az egyház külső vallásos előírásait. A kor levegőjében kavargó, valláserkölcsileg harapós kérdések megítélését bölcsen elhárította magától. Népi vallásosság volt inkább az övé, s nem summázódó rendszer, nem a teológiai fogalmak átgondolt és árnyalt szövevénye. Ilyesféléhez sem hajlama, sem kellő tudása nem volt.

Mikesnek bő alkalma volt alaposan megismerni az életet, az emberi jellem örvényléseit és szivárványlásait, s így igen megbocsá- tóvá vált sok mindennel szemben, amit a vallási előírások bűnként kezeltek.

A papokat meg ugyancsak nem kímélte epés, gúnyos vagy megrovó megjegyzéseivel. A kegyes olvasmányok fordítójának tüskés szava volt az álkegyeskedőkről. Nemegyszer ki is nevette azokat, akik puszta illendőségből vagy megszokásból játszották a hivő keresztényt, igaz, hogy az ő gyarlóságukat vagy

esendőségüket sem bélyegezte meg súlyosabban.

Mindez egy másik tényezőre is utal, arra, hogy Mikes a világ eseményeit szívesen szemlélte színjátékként, szereplőit pedig színjátszókként, miként leveleiben erről maga is nemegyszer szót ejt.

A gyökerek ezúttal is Kolozsvárra vezetnek.

A jezsuiták felhasználtak minden eszközt, mellyel a serdülőkre és felnőttekre hatni tudtak. így a színjátékot is az oktatás szerves részévé tették, mint az ifjúság szónoki és fellépési készségét és ízlését fejlesztő, pallérozó eszközt. A jezsuita színjátszás az ellenreformáció jegyében született, a színművek javarésze a vallásos propaganda céljait szolgálta. Elsősorban az Ószövetség egyik-másik példá- zatos mozzanatát, illetve az Újszövetség elbeszéléseit, Jézus életének fordulópontjait vitték színpadra. De nem hiányoztak a műsorrendből a világi témákat feldolgozó művek sem.

Bevett szokás volt mind a katolikus, mind a protestáns közép- és felsőfokú iskolákban, hogy a félévi és év végi vizsgák után latin vagy magyar nyelvű színielőadást tartottak a tanulók. Szokás volt előadással ünnepelni az iskola főrangú patrónusai és családjaik életében bekövetkezett jelentősebb eseményeket is. így történt ez Kolozsvárt, az Academia Claudiopolitanén 1702. július havának hatodik napján. A növendékek gróf BánfTy

György, Erdély nagy hatalmú gubernátora – mai szóval kormányzója – Anna nevű lányának gróf Székely Ádámmal kötött frigye tiszteletére „teátrumot rendeztek”.

A bemutatott színművet mai dramaturgiai fogalmaink szerint nehéz egyértelműen egyetlen műfajba sorolni. Címe magyarul így hangzott: A tisztelet házassága, avagy Korvin Mátyás fogolyból Csehország királyának veje lesz.

Már maga a cím is sejteti a történelemből vett tárgyat. De azt is, hogy az ismeretlen színműíró a reneszánsz udvari történésztől.

A kolozsvári színielőadás szereposztása. A harmadik főszereplő: Mikes Kelemen női szerepet játszott

Antonio Bonfinitől vett anyagot időszerűsí- tette, s a politikai indítékú királyházasságot az alkalomhoz idomítva, érzelmi házassággá romantizálta.

A színmű szövege eddig nem került elő, de fennmaradt egy tízoldalas – ahogy ma nevezzük – műsorfüzet, melyből sok mindent megtudhatunk. Elsősorban a színmű tartalmát: „László királynak ifjú korában való elhunyta után minden rendek egy értelemmel Magyarország királyának Hunyadi Mátyást választják, kinek kikérésére – mivel az Csehország királyánál, Pogyebrád Györgynél fogva tar- tatik – követség küldeték. Melyet is, a csehek királya vacsora felett megértvén, Mátyást magánál főbb helyre ülteti és lányát házastársul néki adván, nagy tisztességgel Magyarországba vissza küldi.” Ezt a történelmi valóságból merített cselekményt édesítette két egymás iránt epedő szív küzdelmévé és egymásra találásává a színdarab írója.

A cselekményt a mitológiából kölcsönzött allegorikus jelenetek indázzák be, a látotta- kat-hallottakat összefoglaló, a klasszikus drámából kölcsönzött kar sem hiányzik. Az ünnepélyesség emelését és a látvány színezését szolgálták az oroszlántestű, sasfejű és -szárnyú griffek és egyéb mesebeli szörnyek.

A beszédes füzetke közli a szereplők nevét, jelöli társadalmi eredetüket, nemzetiségüket, valamint az iskolai osztályt, melynek a diák tanulója volt. Huszonöt fő- és mellékszereplőről ad számot, jókora tömeg statisztériát is

felsorol, zenészeket, táncosokat, katonákat, vadászokat és az említett csodaállatokat.

A diákszínjátszók – nemzetiségük szerint – erdélyi és magyarországi magyarok, székelyek, románok, szászok, szlovákok és lengyelek voltak, fő- és köznemes családok fiai. Jobbágyszármazék egyetlenegy sincs közöttük, de már akad egy városi polgársarj, bizonyos Horváth Mihály.

Hunyadi Mátyást egy szebeni szász fiú, a retorikai osztály tanulója alakította. A harmadik főszerep, a cseh királylány, Pogyebrád Katalin – a színjáték egyetlen női szerepének – alakítója Mikes Kelemen.

Hogyan bízták a nyelvtani osztály tanulójára, a háromszéki székely nemesúrfira ezt a fontos szerepet?

Bizonnyal zsenge életkora, még lányos arca, vékony hangja, apróka növése tette alkalmassá a legénykét egy női szerep eljátszására. Értelmesnek, tanulékonynak, szorgalmasnak is kellett lennie, hogy a bő latin szöveget rá merték bízni. Ne feledjük, nem sokkal előbb került a kollégiumba, még nem töltötte be tizenkettedik évét sem.

A NEMES IFJAK TÁRSASÁGA

1707. március 12-én Rákóczi útra kelt Erdélybe, a Székelyföld fővárosába, Marosvásárhelyre, hogy elfoglalja a fejedelmi széket.

A választott uralkodónak – ősi szokás sze- szerint – hitlevelet kellett adnia a rendeknek, mely kölcsönösen megszabja kötelességeiket

Maros vásárhely látképe

és jogaikat. Az erdélyi nemesség képviselői, Pekry Lőrinc, a Barcsay testvérek, Mihály és Ábrahám, Thoroczkay István, valamint a székelység képében gróf Mikes Mihály erősen kötötték az ebet a karóhoz. Elsősorban az urak jogait akarták megszilárdítani, akár a fejedelmi hatalom korlátozásával, éppenséggel megnyirbálásával. Olyan uralkodót kívántak maguk fölé, „akinek az üstökét a kezükben tarthatják”.

Az erdélyi nemesség egy része nem ismerte fel a kuruc szabadságharc jellegét, céljait, követelményeit. Nem is nagyon bízott az ügy sikerében. Azok, akik megértették, azt is észrevették, hogy a küzdelem bázisát alkotó parasztság és jobbágyság a földesúri függéstől és terhektől való szabadulást várja a fegyverfogástól. Kétségtelen, hogy a parasztságban az országvédelemre serkentő eszme szorosan kapcsolódott saját osztályharcos törekvéseikhez. Ettől rettentek meg, ezért gátolták Rákóczi mozgalmát az urak. A főnemesi ellenállás igen erős volt Erdélyben, legerősebb a

Székelyföldön, ahol kevés volt a termőföld, mostohábbak a természeti viszonyok, s az eXJei munka, az állattenyésztés, a sókiterme- ésK jpbbágyi erővel történt.

Ugyankkor a már régen jobbágysorba és szegényparaszti létbe süllyesztett székelység tetőzött buzgalommal sereglett a libertásos lobogók alá. Alárendeltségében és kiszolgáltatottságában a maga egykori határőri jogainak, ősi szabadságának durva megsértését látta, és így akart fordítani sorsán.

Az erdélyi urak viszont fő gondjuknak saját jogaik biztosítását tekintették, s nem az országjavát. Ha ebben-abban engedtek is, még Rákóczi sem tudta megakadályozni egy valamikori törvénycikk felújítását és megerősítését, mely kimondta, hogy a földesúr visz- szatarthatja jobbágyait a hadrakeléstől, a katonának állottakat – a kurucoktól is – visz- szakövetelheti. Azt is mondták, hogy a hadba vonult helyett családja köteles a jobbágyi szolgáltatásokat teljesíteni. A „túlságosan nagy” jobbágyszabadság őelőttük a jobbágyfelkelés veszélyét idézte fel. Még nem felejtő- dött el sem Budai Nagy Antal, sem Dózsa György parasztforradalma, még kevésbé a székelyek számos, mindig a legkegyetlenebb módon megtorolt rebelliója.

Az erdélyi jobbágyság megváltóként fogadta Rákóczit, magyarok, székelyek, románok, szlovákok egyaránt. Tőle várták a szegény nép felszabadítását, miként ezt a marosszéki jobbágyok folyamodványukban meg is írták:

Korabeli erdélyi parasztábrázolás

Erdélyi paraszt a XVIII. században

Fegyverek a Rákóczi- szabadságharc idejéből

„Hallottuk az mi kegyelmes urunknak, őnagyságának kegyes jó ígéretit, hogy valamely jobbágy u nagysága mellett felül, kardját felköti, szabadságot ad nekije, ha isten őnagyságának boldog előmenetelt ad, s az országot megbírhatja: mi is azért szegény igaviselő jobbágyok, a mi kegyelmes urunk mellett készek vagyunk életünk fogytáig szolgálni országot és fejedelmet.”

Miként a Thököly-szabadságharc alatt – s utóbb 1849-ben -, a Székelyföld leggyúlékonyabb fele ezúttal is Mikes szülőföldje, Háromszék vármegye volt. Miután 1704. július havának elején a gyulafehérvári országgyűlésen a rendek egyhangú felkiáltással fejede-

II. Rákóczi Ferenc

lemmé választották Rákóczi Ferencet, július 25-én az aldobolyi síkon, alig tíz kilométernyire Sepsiszentgyörgytől, úgynevezett Regest rumba szedték a kuruc zászlók alá fölkelt háromszéki székelyeket. A „sárga-írás” több ezer darabont székely nemes és lófő nevét tartalmazza. A szám igen jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy például akkor Sepsiszent- györgyön – a jelentkező jobbágyokon kívül, kiknek névsora nem ismeretes – mindössze öt nemes, huszonhárom lófő és tizenkét gyalog székely család lakott. Gyakorlatilag Há-

.•

romszéken minden fegyverforgatásra alkalmas férfiember a kurucokhoz csatlakozott.

Éppen az ilyen tények riasztották meg az erdélyi és székely főnemességet, s kényszerítették Rákóczira az említett törvényeket. A fejedelem előre látta, hogy ezzel a törvénnyel való élés és visszaélés az erdélyi kuruc hadak tönkretételét, széthullását vonja maga után, így is történt, az eredmény Erdély elvesztése lett. Ez a föld lényegében már 1708-tól labanckézen volt.

Rákóczi engedékenységét ebben a sarkalatos kérdésben talán személyes becsvágya magyarázza, ő mindenekelőtt Erdély fejedelmének tekintette magát, igazán reálisnak ezt a státusát látta, melyet ősei – apja, nagyapja, mostohaapja egyaránt Erdély fejedel

Hadjáratba induló kuruc lovasság

me volt – is szentesítettek. Diplomataként is úgy vélte, hogy a külső európai hatalmi tényezők legkönnyebben az ő erdélyi fejedelemségét fogadják el, hiszen ott egy másfél évszázad óta önálló állam élén áll, családi örökségében uralkodik a magáéban, s nem a máséra tör. Végső soron ereje sem volt elég ahhoz, hogy az erdélyi rendek konok ellenállását megtörje, vállalnia kellett hát a tragikus végkifejletű engedékenységet.

Miután a fejedelmi beiktatás 1707 tavaszán illendő pompával végbement, s az ország gyűlése véget ért, április 23-án – miként a kortárs szemtanú feljegyezte – „nagy solemnis pompával be jő a fejedelem Kolozsvárra és az innepeket ott tölti”.

Ez a kolozsvári húsvét nevezetessé vált hősünk, Mikes Kelemen életében is. Nemcsak azért, mert „vízbevető hétfün” ő is elment meglocsolni az ismerős famíliákban a hajadon lányokat. Jóval fontosabb esemény történt: Rákóczi fejedelem 1707. április 24-én megalakította száz, javarészt köznemes ifjúból a Nemes Ifjak Társaságát, mely aztán mindvégig az ő saját személyes felügyelete s Ráday Pál irányítása alatt állt. A felavatáskor öleléssel fogadta társaivá a kiválasztott fiatalokat – köztük Mikes Kelement -, s ettől fogva bizalmasan tegezte is őket.

Ezzel az aktussal új szakasz kezdődött Mikes életében. Bekerült Rákóczi közvetlen környezetébe, személyes udvartartásába. Először udvari apród, úgynevezett „belső inas”

Portyázó kurucok

lett, 1709 újévétől palotaapród, másképpen „bejáró”, később belső-, végezetül főkamarás. A fejedelem végrendeletében udvartartása második tisztségviselőjeként szerepel.

Rákóczi a külsőségekre is sokat adó barokk fejedelmi udvart tartott, melyben szertartásosság, pompa és rend uralkodott, „nemzetem dicsőségéért, nem a magam büszkeségéért…”

Udvara a szellemi és művészeti élet központja is volt, tanulóiskolája az udvartartás tagjainak, hősünknek, Mikesnek is.

A háromszéki gyerekkor, valamint a kolozsvári tanulóévek után, a tizenhét esztendős Mikes a fejedelem mellett egészen más

társadalmi és szellemi környezetbe került. A székely köznemes ifjú világszemlélete jókora átalakuláson ment át, egyéni sajátosságait megőrizve Jelentősen bővült és gazdagodott.

Az Nemes Társaság seregének rendi című szabályzat, melyet Ráday fogalmazott, de Rákóczi eszméi szerint, első bekezdésében így foglalta össze az alapítás indokait: „Az mióta az német nemzet által nemzetünknek minden ditsősége le tapottatott, s az nagy emlékezetű famíliák a sok változások és zaklatások után udvar tartásokra alkalmatlanná tétettenek,… ezen Nemes Társaságnak serege legfűképen a végre rendeltetik, hogy zászlója alatt levő nemes ifjúság oldalunk mellett, szemünk előtt nevelkedvén, hazájához való szeretetet az isteni félelemmel együtt több tudományokkal és jóságos erkölcsökkel tanulja és gyakorolja, és az idő mostoha- sága által le tapottatott és el szegényedett atyák fijokat költség nélkül mind azokat fel ékesíttethessék, az mellyek nemességekhez illendők.”

Rákóczi a Nemes Ifjak Társaságának létrehozásával két célt akart elérni, egy azonnalit és egy távlatit. Egyrészt így akarta lekötni, fiaikon keresztül, az általa képviselt ügygyei szemben tartózkodást, illetve ellenállást tanúsító erdélyi nemes családokat. Másrészt – s ez talán még fontosabb célja volt – ezekből az ifjakból akart egy olyan új szemléletű szellemi-politikai-katonai elitet nevelni,

amely alkalmas lesz tervei végrehajtására, a feudális állam rendi formáit felváltó sajátos központosított állam hivatalainak, szervezeteinek vezetésére.

Mind levelezése, mind emlékiratai azt tanúsítják. hogy Rákóczi a kuruc mozgalomhoz javarészt kényszerből csatlakozott főnemesek. nemesek nagyobbik részét, a Károlyiakat. Eszterházyakat, Forgáchokat, Pekryeket fegyelmezetlen és tehetetlen katonai vezetőknek, csak a maguk hasznát kereső kény uraknak tartotta. Politikai dolgokban jobbára rövidlátók voltak, az államigazgatásban tapasztalatlanok, begyepesedettek, egészében véve alkalmatlanok arra, hogy Rákóczi terveit szolgálják.

Tehát a Nemes Ifjak Társasága megalakításával nemcsak azt akarta elérni Rákóczi, hogy önmaga személyes védelmére testőrséget, udvartartása számára pedig jól képzett embereket neveljen. Általános elvként is érvényes, amit 1710 nyarán Eszterházy Antalnak szóló levelében írt: „.. .egész dicsőségemet és gyönyörűségemet abban tartom, hogy az ifjúságot hazám szolgálatára nevelhessem”.

A Rákóczi udvarában eltöltött évek, évtizedek Mikesben is egy új politikai tartalommal is bíró műveltségeszményt alakítottak ki. A jezsuiták kolozsvári kollégiumában megismert, elvont, egyoldalúan vallásos könyvműveltséggel szemben egy jóval korszerűbb, alapjegyeiben már a polgári műveltség jegye

it viselő kulturáltságot, melyben Mikes jelentősen túllépett kora közgondolkozásán. Hiszen a fejedelem nemegyszer szóvá tette, hogy az ország jövője és jóléte lakóinak műveltségén, képzettségén, felkészültségén áll vagy bukik. Nemcsak a művészeteket tartotta fontosnak e tekintetben, nemcsak a különféle tudományokat (köztük a komoly műszaki képzettséget igénylő hadászati ismereteket), hanem a polgári fejlődéshez elengedhetetlen ipart és kereskedelmet is. Hazafias program volt ez – hiszen Rákóczi udvara egy új, haladó nemzeti ideológiának volt a bölcsőhelye, de erős nemzetközi kötésekkel, bő kitekintéssel a nagyvilágra. A fejedelem, miként Erdélyben országló legjelesebb elődei: Bocskai István, Bethlen Gábor, a két Rákóczi György s a könyvkedvelő Apafi is, támogatta és serkentette a külföldi peregrinációt*, gyámolí- tója volt a holland és német protestáns egyetemeket látogató diákoknak: „Az ország fiatalságát nevelni akarom, művelt erkölcsökre akarom szoktatni… s ezért küldöm utazni azokat, akiknek kedvük van külföldi országokat látni.”

Rákóczit a művelődés dolgaiban is mély valóságérzék hatotta át. Engedélyezte például, hogy bármely helységben bármelyik felekezet alapíthat iskolát. Ez a vallási türelem egyben utat nyitott az ország más nyelvű lakóinak anyanyelvi oktatása előtt is. Legfon-

• Pengrináció: tanulmányút

Zrínyi Miklós

A török áfium ellen való orvosság című művének 1705-ös kiadása

tosabb rendeletéit szintén a mindenkori helyi nyelvi viszonyoknak megfelelően adatta ki a fejedelem, nemcsak magyarul és latinul, hanem esetenként németül, szlovákul és románul is.

Mikes mindebből sokat tanult. Leveleiben bírálja például az erdélyi nemesifjak képzettségét, életre felkészültségét. Szigorú ítéletet mond az erdélyi nemesség elparlagiasodásá- ról, felelőtlen, élvhajhászó, tartalom nélküli életéről. Ebben az ostorozásban nem kisebb elődöt követ, mint Zrínyi Miklóst, kinek híres röpiratát, A török áfium ellen való orvosságot, – Rákóczinak ajánlva – 1705-ben adta ki Kolozsvárt Forgách Simon tábornok. A Mikes és Zrínyi közti gondolatpárhuzamok ennek a munkának az ismeretére vallanak.

A mikesi korholás, igaz, már egy új társadalmi, történelmi szemléletből fakad. Kiindulási elve az, hogy „az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll”.

Nénjét is így buzdítja egyik levelében: „Kédnek pedig azt jovallom, hogy fiának olyan tudományokat adasson, amelyekkel használhasson országának.”

Ez a tág, közösségben, országban való gondolkozás figyelmet érdemel. Az ország fogalmába Mikes a városi polgárokat, iparosokat, mesterembereket, a szegény szabadokat, katonákat is beleérti, s az oktatást – nevelési programjában – a társadalmi szükség és hasznosság elvéből kiindulva, a parasztságra sőt

jobbágyságra is kiterjeszti. Leszögezi, hogy „az is való, hogy egy országnak boldogsága az ifjakot való jó neveltetésekből áll, – a hadakozást, a tudományokat és a mesterségeket ekkor kezdik tanulni”.

Mikor e távlatos gondolatokat Mikes papírra vetette, már ismerte az erdélyinél jóval fejlettebb franciaországi iskolázást, a külföldi művelődési intézményeket, olvasta Claude Fleury és Francois Fénelon munkáit, kétszeri átdolgozással le is fordította a XVII. század egyik jeles nevelőjének, Charles Gobinet-nek egyik művét, Az ifjak kalauzát.

Ily módon válik érthetővé, hogy a Rákóczi udvarában magába szívott eszméket tovább gazdagítva, Mikes a nemesifjak nevelésében polgári igényeket támaszt. Látóköre a kor európai szintjéig tágul, erős társadalmi nyo- matékot kap, mikor szülőföldjére, „a mi boldogtalan országunkra”, az elnyomott Erdélyre villant szemet, ahol igen nagy az elmaradottság, és temérdek a tennivaló.

A köznek használni: ez a kulcsfogalom Mikesnek a művelődés-tanulás körüli tűnődéseiben és tanácsaiban. A gyakorlati, a hasznosítható tudást követeli minden területen. Szívügye a lányok nevelése is, nem hiába fordult meg Rákóczi kíséretében Saint-Cyrben, Madame de Maintenon leánynevelő intézetében. Igényeit az erdélyi valósághoz, az otthoni lehetőségekhez méri, s az anyák gyermeknevelő hivatását tartja elsősorban szem előtt. A leánytanítás feltétele az írás és olvasás elsa

játítása. Lándzsát tör az idegen nyelvek ismerete mellett is. ő maga nemcsak latinul, franciául, románul, németül tudott, sejtésünk szerint, de leveleiben török, görög, olasz szavakat is használt, s kortársait is idegen nyelvű könyvek fordítására serkentette.

összegezve: a Nemes Ifjak Társasága jó iskola volt Mikes számára, emberként, gondolkodóként és hazafiként egyaránt sokat tanult életének ezekben az éveiben.

MIKES RÁKÓCZIJA

Mikes Kelemen látókörének bővülésében, nézeteinek kialakulásában meghatározó jelentősége volt Rákóczinak, a fejedelem személyes és közvetlen példájának.

A zágoni székely fiú serdülő legényként került Rákóczi közvetlen környezetébe. Három évtizeden át, szinte napról napra alkalma volt látni a szabadságharc vezérlő fejedelmét, az uralkodót, katonai parancsnokot, politikust, diplomatát, udvaroncot, a fiai gyatrasá- ga felett kesergő apát, a szerelmes férfit, a diadalokat józanul mérlegelőt, a vereségek hatására ugyan csüggedőt, de a végső reményt soha fel nem adót. Kartávolságnyira volt tőle a nagyvilági „theátrum” – a lengyel, orosz, francia és török udvar – fényes ceremóniáin, de nem hiányzott a kolostorcella magányába húzódó, önmarcangoló zarándok és vezeklő mellől sem. ö volt Rákóczi utolsó heteinek leghitelesebb szemtanúja is.

Rodostó, a közös baj és közös remény, jó

időre még szorosabbá vonta kapcsolatukat. Itt elsősorban a közéletből a belső, a magánélet körébe húzódó ember mutatkozott meg Mikes előtt, a szellemi alkotó, „aki csak a sok írásban tölti az időt”, példájával hasonlót sugallva Mikesnek is. „Hajó volnék,jobban tölthetné m (az időt), mert arra elég jó példát ad a mi urunk” – sóhajtja ébredező lelkiismerettel egyik levelében a főkamarás. S a legmegrendítőbb – mert oly emberközeli! – képet, festő vásznára kívánkozót, nem Mikes hagyta-e ránk egyik levelében ? „Sohult pedig úgy el nem unja az ember magát, mint itt, mert semmi (ismeretséget nem vethet, senkihez nem mehet, és hacsak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkora nagy uno- dalomban forog. Hogy pedig minden(ki) úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik; mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt, ebéd után pedig aki látná, azt mondhatá, hogy valamely mesterember; vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét, ötét minden(ki) csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmaztatni.”

Sokan voltak az évek folyamán hosszabb- rövidebb ideig Rákóczi mellett, de nem volt

Korabeli gúny kép
Rákóczi és a török
porta szövetségéről

senki, aki oly hosszú időn át, annyi változó

helyzetben, közvetlen közelről úgy megfigyel-

hette, mint Mikes „ezt a nagy embert, akit

ellenségei is nagynak tartanak”. Egy ilyen

tartós közvetlenségben még a legfegyelme-

zettebb jellem is elárulja gyöngeségeit, kibuk-

ja gyarlóságait. Éppen ezáltal nyomatékosuk-

nak erényei, hiszen a nagy fának nagy az ár-

nyéka is.

Mikes nem volt romantikus alkat. Nem

volt Rákóczi kritikátlan csodálója, fenntar-

tás nélküli bálványozója sem. Azt tartotta

például, hogy Rodostón a pénzzel nem jól

gazdálkodik. Egyszer-kétszer még azon is fel-

hördült, hogy az őt régtől fogva hűséggel

szolgálókat szukmarkúan jutalmazza. Bán-

totta az is, hogy a száműzött fejedelem egy

időben mintha jobban megbízott volna a

négy világtájról köré sereglett kalandorok-

bán, tervkovácsokban, mint honfitársaiban. Rákóczi Ezekről igazolódott Mikes szimata: többsé- ebédlöpaiotája gük kém, besúgó, kettős ügynök volt, akik visszaéltek Rákóczi jóhiszeműségével, elárulták és becsapták.

De mindez nem csorbította ura iránti tiszteletét, nem csökkentette szeretetét. A kései megbánás szívbe markoló őszinteségével le is írta egyik összekoccanásukat; ez a Leveleskönyv egyik legmegrendítőbb pillanatfelvétele:

„Sokszor jut eszembe – írja másfél évvel Rákóczi halála után – a szegény urunk jövendölése : mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást, hogy oda adtam volna (mert én vásároltattam, ami a köntösi- hez és a házbeli eszközökhöz kívántatott, fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból,

nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejedelemnek), de azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természetes volt, hogy a számadásban nem nézte, vagy miért adtanak harminc vagy negyven tallért, hanem ha tíz vagy tizenkét poltura érő portékát olcsón vették-é vagy drágán – az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált – a számadásban tehát egynéhány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám, mint goromba, ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezembe adja a számadást, és elfordul tőlem érdemem szerént. Én is kimegyek. Másnap semmit nem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is. A’már nekem nehéz volt, mert megüsmértem volt ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem törhettem, béme- gyek utána az íróházában, ott eleiben borulok és könnyes szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja: »Megbocsátok. Sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok, sokszor megemlegetsz engemet; de akkor késő lesz.« Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókat, most könnyes szemmel jutnak eszembe. Bé is teljesedtek!”

Mit csodáljunk jobban ebben a drámai erejű beszámolóban ? Két ember kapcsolatának közvetlenségét? A hibáját beismerő és a hibát megbocsátó jellemek nagyságát? A tollat, mely kevés szóval ilyen árnyalt arcképet festett, nem is egyet, kettőt, hiszen nemcsak Rákóczit mutatja be, híven jellemzi önmagát is.

Mikes, miként ezt számos megjegyzés elárulja, követendő példaképet látott Rákócziban. Elismerte erényeit, haza- és szabadság- szeretetét, felelősség- és hivatástudatát, önzetlenségét, rendíthetetlenségét, okosságát, kitartását. Mindezekben önmaga számára is követendőnek, mércének tekintette. De ember s nem félisten volt Mikes Rákóczija, hiú, hiszékeny, apró dolgokban kicsinyes, néha bogaras; emberként mégis a legkülönb. Nagy és tiszta egyéniség, akit nem lehetett cserbenhagyni, akit egy élet hosszán a legodaadób- ban kellett szolgálni.

Mikes hűsége Rákóczihoz egy rendkívüli történelmi vállalkozásnak, az azt hevítő eszméknek is szólt! Lelke legmélyéből tört fel ama nagypénteki levélben a jajongás, hogy „jó atyánkot” veszítettük el. ö valóban így érezhette. Igazán árvává nem apja, mostohaapja, nem édesanyja halálakor vált, hanem naptári pontossággal 1735. április 8-án „három óra után reggel”, mikor Rákóczi végleg „elaluvék – mivel úgy holt meg mint egy gyermek”. De még emléke is elég erős volt Mikes lelkében ahhoz, hogy további negyed-

II. Rákóczi Ferenc

századon át erősítse önfenntartó hitét a teljesen reménytelenné vált, kietlen bujdosásban.

Hogy milyen erős volt Mikesre politikailag is Rákóczi hatása, azt a Leveleskönyv nem egy megjegyzése elárulja. A kamarás nem volt ugyan igazán politikus elme, de gondosan figyelte s rendszerint Rákóczi szemszögéből ítélte meg a sorsfordulatokkal, a számukra annyira vágyott hazatéréssel kecsegtető

eseményeket. Felfogására jellemző, *hogy a haza, tehát Erdély érdekeit mindig a saját vágyai elé helyezte: „Nékem pedig a hazám jo- vát és csendességit kell kívánnom és nemcsak különösen a magamét” – írja Mária Terézia császárnő trónra léptekor, noha ez az aktus bujdosásának kikerülhetetlen véglegesülését jelentette.

A nemzetféltés, országóvás, mint ismétlődő, állandó motívum jelentkezik egyik, 1737 őszén írt levelében, ahol a gondolatsor második fele azt is bizonyítja, miként hatott Mikesre Rákóczi eszmevilága.

Á török porta, Rákóczi Józsefet felhasználva, felkelést szeretett volna kirobbantani Erdélyben. A néphangulatot jól érzékelő, realista Mikes a vállalkozást megalapozatlannak vélte, következésképpen reménytelennek is, és feltette a kérdést : „Szegény fejedelem (Rákóczi Ferencről van szó), ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna?” A válasz, a fejedelem gondolatait és szándékait jól ismerő kamarás válasza, máris készen állt: „Mert én sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását, mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben.”

Ez a szándéktalanul elhullatott „sokszor hallottam”, segít egy tévhitet is eloszlatni. Azt, hogy Mikes egyáltalán nem volt beavatva Rákóczi terveibe, hogy közömbös kívülál

lóként szemlélte az eseményeket, uralkodója ismétlődő politikai erőfeszítéseit.

A levelek több dolgot bizonyítanak ebben a vonatkozásban. Mikes érzékenyen és buzgón figyelte a kontinentális nagy politika eseményeit, nemkülönben a fejedelem körül gyakran megélénkülő diplomáciai mozgolódást. A dolgok alakulásáról, valamint közvetlen és távolabbi szereplőiről kialakult véleménye, határozott álláspontja volt. Az emberek megítélésében általában gyanakvóbb, a kibontakozás tekintetében borúlátóbb Rákóczinál, akinek reménykedéseit kiválasztotti és fejedelmi hivatástudata táplálta.

Figyelembe kell azonban vennünk a Rákóczi és Mikes közti vérmérsékleti különbséget is.

Mikes Kelemen nem tartozott a vadul reménykedők, majd szárnyuk törötten eler- nyedők közé. Lelke ennél inasabb és keményebb volt. Abban is székely fajtája természetét hordozta, hogy gyatra s főleg haszontalan dolognak tartotta a bajt jajongó vagy dühös szavakkal kikiáltozni. A népi bölcsesség azt diktálta számára, hogy a nagy dolgok, az ember egyéni sorsát rendezők, de az afelett állók is – váltakozva hol jók, hol rosszak (a szegény bujdosó számára leginkább rosszak), de emiatt fölösleges dühös szavakat vesztegetni. Sem az indulatoskodás, sem a változtatásra törő buzgólkodás nem vezet semmire, ha a gondviselésnek más vélünk a szándéka.

Ilyetén gondolkozott a világ sorsáról Mikes Kelemen, s ha indulata némelykor föl is hevült, rögtön visszafogta magát, s gondjait a jó, illetve balsorsra hárította.

Ez a sorstól bekerített ember a maga szomorúan belenyugvó bölcsességét tarka és szikrázó tehetséggel, humorral járatta át, tette elviselhetővé. Voltak, akik Mikes legnagyobb erényének a reménytelenséget és unalmat humorral átpoétizáló képességét tartották, azt, hogy a fullasztó magány és a tompa szenvedés megfogalmazásában milyen szerény, milyen arány- és mértéktartó, egyszóval milyen mesteri. „A humor kincse lakozott benne – írta Kosztolányi Dezső -, a szó legmagasabb értelmében, az a humor, mely a nagy dolgokat kicsinnyé teszi, a kicsinyeket naggyá, s ezzel hangsúlyozza minden jelenség viszonylagos voltát, és a világban a kedély által teremti meg az egyensúlyt, az a humor, mely nem ötlet és elmésség, hanem a nedű, a lélek ragasztószere. .. Ezzel tudta elviselni sorsát… Mikesnek a humor adja meg a mértékét és az értékét.”

Mindez az íróra vonatkozik, de az emberre is.

Végezetül tényként kell elfogadnunk, hogy a közte és fejedelme közti nagy társadalmi különbség, valamint Mikesnek az udvarban viselt tiszte nem tette sem lehetővé, sem szükségessé, hogy részt vegyen a gyakran bonyolult, nem ritkán titkos – és az eszközökben néha kétes tisztaságú – diplomáciai akciók-

bán. Az viszont bizonyos, hogy Rákóczi nemegyszer szót ejtett régi, hű embere előtt terveiről, gondjairól, elképzeléseiről. Mikes ily módon sok mindenről tudomást szerzett, s tájékozottságát a fejedelem közeli munkatársaival folytatott beszélgetésekben is gyarapította. Innen magyarázható, hogy leveleiben gyakran meglepően jól igazodik el az európai hatalmi mozgások szövevényében, noha (az összegezések bizonnyal nem az ő, hanem Rákóczi fejében alakultak ki. De Mikes a maga számára azokat teljes érvényű igazságként fogadta el. Ebben a vonatkozásban is Rákóczi hű tanítványa volt.

SZÁMÜZÖTTEN

A NAGYVILÁGBAN

MENEDÉKEM LENGYELORSZÁG

A kuruc szabadságharc utolsó esztendejében Mikes mint udvari bejáró, nemes apród szolgálta urát az ősi Rákóczi-fészekben, Munkács várában.

Most, a szabadságharc végnapjairól szólva, kellene választ adnunk arra a kérdésre: merre járt, hol tanyázott és mit látott majd négy év alatt a küzdelmekből Mikes Kelemen?

Ismeretes, hogy a Nemes Társaság két-két tagja állandóan a fejedelem ajtaja előtt állva teljesített szolgálatot, tehát többségük, hacsak éppen más megbízásuk nem volt, a fejedelem mellett tartózkodott. Fokozottan áll ez a fejedelem közvetlen szolgálatára beosztott bejárókra, kamarásokra. Rákóczi a szabadságharc esztendei alatt gyakran változtatta tartózkodási helyét, és elég sokszor tért meg birtokaira, illetve szállt meg a jószágaihoz tartozó városokban, Munkácson, Sárospatakon, Egerben, Tokajban s másutt. Ilyenkor minden bizonnyal Mikes is mellette volt, hiszen hegyaljai időzésére – „mintha a tokai hegyet bírnám” – harminc évvel utóbb is visszaemlékezik. Rákóczi udvartatásának rendjét s mozgását ismerve, bízvást következ-

Munkács várának 1686-os ábrázolása

tethetünk arra is, hogy Rákóczi közelében volt olyan eseményeknél, mint az ónodi országgyűlés, a sárospataki országgyűlés vagy a szomorúan nevezetes trencsényi csata, melyben a császári hadak megfutamították a ku- rucokat, s a lovával felbukó fejedelem is megsérült. A sietve a nyitraszerdahelyi kastélyba vitt, majd a Kistapolcsányban gyógyuló nagyúr mellől udvari apródja aligha hiányozhatott. Mikes mindvégig Rákóczi legbenső udvartartásához tartozott, s az ellátmányi listákon az udvari nemesek közt találjuk nevét.

De kövessük az események menetét.

A hét éve tartó, temérdek emberi életet és anyagi javakat pusztító küzdelem, a népet tizedelő pestis – fegyvertől nyolcvanezer, a pestistől negyvenezer ember pusztult el a kuruc háborúban -, az árulás, a főúri vezérek nemegyszer bebizonyosult tehetetlensége megtették a magukét. A fél világ csodálatát

kivívó, diadalmas szabadságharc egyre szőkébb földrajzi területre szoruló, kilátástalan, védekezve hátráló utóvédharccá vált.

Egymás után kapitulálnak Érsekújvár, Eger vára, Bártfa, az egyik legkiválóbb kuruc hadparancsnok, Béri Balog Ádám a császáriak fogságába esik. A szabadságharc folytatása fokozatosan nemcsak kilátástalanná, de lehetetlenné válik. Az ország gazdasági ereje any- nyira meggyengült, hogy a küzdelmet – hathatós külső segítség nélkül – még védelmi háborúként sem lehetett tovább vinni. Az európai nagyhatalmi helyzet – melytől a katonai lehetőségek is függtek – nem kedvezett az időhúzó .hadászati taktikának. Nem maradt más hátra, mint békét kötni a császári udvarral, minél több előnyt csikarva ki, az ország függetlenségét pedig lehetőleg az összeurópai béketárgyalásokon biztosítani.

Rákóczit ez a felismerés vezette, amikor 1711. január 11-én Vaján személyesen találkozott Pálffy Jánossal, a császári hadak magyarországi főparancsnokával, sőt levelet írt I. József császárnak is, ébren tartván a további tárgyalások gondolatát. Majd összehívta Salánkra a magyarországi és erdélyi tanácsurakat, ismertette velük a helyzetet, megegyezésre való hajlandóságát és annak feltételeit, melynek alapját az ún. nagyszombati békepontok képezték. Azt a gondolatot sem adta fel azonban, hogy a szabadságharcot a körülmények javulásával esetleg folytatni kelj.

Bercsényi Miklós

Az általános reményvesztettségben csak Rákóczi nem csüggedt el: „Valamint az ügyet nem dicsőségért, gazdagításért vettem fel úgy a nyomorúságok félelmétől viseltetve áztat el nem hagyom.”

ín

Főtábornokát, Bercsényit már 1710 novemberében Lengyelországba küldte, hogy ott Dolgorukij herceggel, a cár miniszterével az igen szükséges támogatásról tárgyaljon. Ugyanakkor Károlyi Sándort megbízta, hogy készítse elő a fegyverszünet megkötését a teljhatalommal felruházott császári főparancsnokkal, Pálffy Jánossal megkezdett tárgyalásokon. Péter cártól segédhadakat, ágyú-

Károlyi Sándor

Pálffy János

kát, fegyvereket remélvén, hogy az ügyön mozdítson, 1711. február 21-én Rákóczi maga is Lengyelországba indult udvari kíséretével. Alsó-Vereckén keltezett kiáltványában tudatta a rendekkel, hogy külső segítséggel akarja folytatni a nemzet szabadságáért indított és vívott harcot, hogy ezáltal az országnak és népnek jó békét szerezhessen.

Károlyi Sándor kezdetben Rákóczi utasításait követve tárgyalt a császári fővezérrel s a bécsi udvar megbízottaival, később azonban külön utakra tért. 1711. március 14-én titokban letette a császárra a hűségesküt, miközben a lengyelországi Strijben, ahol Rákóczival találkozott, neki is hűséget fogadott. Majd még a békeokmány aláírása előtt várakat adott át a labancoknak, megfosztva seregét a további engedmények kicsikarásának lehetőségétől. így befejezett tények elé állította a külföldön szövetségest és támogatást kereső fejedelmet, elsietvén – miként Rákóczi írta – „szegény nemzetünk dolgát s ügyét, maga és családja holtig való gyalá- zatjára”.

A fejedelem és kísérete, melyben „egy főre és két lóra való járandósággal” ott volt Mikes is, nem bujdosóként kelt útra. A külföldre menők a helyzetet jó ideig csak átmenetinek tekintették. Bujdosókká akkor váltak, amikor Károlyi Sándor, megszegve Rákóczinak adott hűségesküjét, előbb titokban, majd nyíltan szembehelyezkedett a fejedelemmel, a szatmári gyűlés résztvevőivel elfogadtatta

a császári feltételeket, s utat nyitott a fegyverletételnek. Annak a nevezetesen szomorú kapitulációnak, melyet egyik résztvevője, a patrióta erdélyi kuruc kapitány, Dálnoki Veress Gerzson így örökített meg négyes rí- mű tizenkettőseiben:

Huszonnyolcadiká(n) már indultunk

Majtinhoz,*

De elsőben gyűlénk az szakmári** hídhoz; Hütünkről letevők Kegyelmes Urunkhoz, Hogy többször nem fogunk fegyvert, császárunkhoz.

Huszonkilencedik napján áprilisnek

Az majtini mezőn állnak sok seregek,

Pálfy, Lokner*** kijön, és sok német tisztek –

Csudálják, hogy mennyi magyar áll előttek.

Ott is salvét adtunk; zászlóinkat rendre Leverők sorjában Majtinnál az földbe; Minden zászló mellé egy-egy német jőve, Felvevék, csoportos vivék Debrecenbe.

Április 30-án a kuruc hadak is letették a hűségesküt, s május elsején – elfogadván a császári amnesztiát – a rendek képviselői aláírták a békeokmányt. Ezt sem a maga, sem az

• Nagy máj tény

•• Szatmár

••• Kari Locher von Lindenheim, a császári haditanács tagja; nagy szerepe volt a szatmári béke megkötésében

A majtényi fegyverletétel

ország nevében Rákóczi soha el nem fogadta, a császári békefeltételeket elutasította, az erdélyi fejedelemségről, fejedelmi rangjáról soha le nem mondott.

Károlyi eljárását közönséges árulásnak tekintette : „… cselekedeteit se szépíteni, se fedezni, se Isten, se világ, sem előttem nem lehet”.

Rákóczi kísérete, valamint a hozzájuk csapódó menekülők tábora nem tett ki többet két-háromezer embernél. Egy részük már a bizonytalanba vezető út elején visszafordult. Erdélyi tanácsosait maga a fejedelem bocsátotta el, nem tudván külföldön biztosítani anyagi létüket. Sokukat feloldozta hűségesküjük alól, másoknak meg menlevelet adott, rájuk bízva, hogy mit tesznek.

Tulajdonképpen csak egy szűk csoport kö

vette Rákóczit Lengyelország festői tájain Jaroslawig majd Danckáig* lóháton, szekéren, a San folyón majd a Visztulán hajózva. Udvari népéből nem hiányzott Mikes Kelemen sem.

Pedig ekkor már erdélyiek – miként Cserei Mihály Históriájában is olvasható – Rákóczi körül igen kevesen voltak: „Rákóczi a mellette való urakkal így megjáczodtatván, Lengyelországban maradának. Erdélyből nincs több mellette, hanem az öcsém Cserei János, Cserei Farkas fia, Kálnoki Mihály, Kálnoki Tamás fia, Mikes Kelemen, Mikes Pál fia.”

A Lengyelországban töltött majd két esztendőről nem szólnak Mikes levelei. De ha apródtársa, Szathmári Király Ádám száraz és vázlatos naplójára gondolunk, bizonyos, hogy ez a „kaland” a zágoni székely ifjú számára jelentős elme- és látókörtágító volt. Élményforrásai bizonyára jobbadán azonosak voltak a Szathmáriéval. Lehetséges, hogy ismerte is apródtársa feljegyzéseit, amelyeket az franciaországi tartózkodásuk utolsó hónapjáig vezetett, s miután Szathmári 1717 első felében hazatért, Mikes, műfajt cserélve, természetszerűleg vette át bujdosásuk és a fejedelem életének további megörökítését.

Mikes számára Lengyelország volt az első igazi „külföld”. Ha csak peremén is, itt került a valóban kontinentális kihatású nagypolitika széljárásába. A bujdosás még mind-

• Ma: Gdansk

PEMi

Részlet

Szathmári Király Ádám naplójából

annyiuk számára nagyon mulandónak látszott. A talajvesztettség és hontalanság nem nyomorgatta egyik ük kedélyét sem. Egyelőre élményszerző utazásnak tűnt az egész. Időtöltésnek, amíg a dolgok jobbra nem fordulnak. „Minden kedvező, rózsás színben tűnt nekem – jegyezte fel 1711 nyaráról Rákóczi – a cárnak már régen rólam megalkotott véleménye, barátsága a legjobbat engedte reménylenem, mindenütt külső kitüntetéssel

fogadtak Lengyelországnak mindenünnen egybesereglö mágnásai; vendégeskedések, lakomák, táncvigalmak elegyedtek a komoly dolgokkal.”

A komolynak nevezett dolgokhoz fő helyen a politika tartozott. A fejedelem több ízben találkozott Péter cárral és minisztereivel, valamint Ágost lengyel királlyal. Nagy Péter, sajnos, a törökkel vívott balszerencsés háború és a pruti béke után csak Ukrajná-

I. Péter orosz cár ifjúkori képe

II. Ágost
lengyel király

bán való letelepedést, majd Pétervárra szóló

meghívást tudott fölajánlani Rákóczinak és

kíséretének.

Minderről nyilván Mikes is tudott, de ak-

kor még nem jelentkeztek teljes súlyukkal a

nehézségek. A lengyel főrangúak kastélyai,

kamrái és pincéi nyitva-állottak Rákócziék

előtt. És tartott a hosszú évek óta titkolt von-

zalom és „bűnös szenvedély” Rákóczi és Sie-

niawska hercegnő között, aki – a fejedelem

szerint – „inkább politikai, mint valódi sze-

relemmel bilincselt engemet”.

A belzi palatínus és lengyel nagyhetman,

Sieniawski Ádám felesége, Lubomirska Ilona

Erzsébet hercegnő a lengyel főnemesség fran-

ciabarát irányzatának egyik vezetője volt.

Rákóczit már első lengyelországi emigrációja

idején (1701-1703) támogatta, akkor szövő-

dött barátságuk. A kuruc háború alatt több-

ször felkereste Rákóczit Magyarországon is,

egynémely fontos anyagi ügyének intézője s

a lengyel politika dolgaiban állandó tanács-

adója volt. A kölcsönös egyéni vonzalom ily

módon összeolvadt az üggyel. Levelezésük

hét éven át leginkább a politika, a hadi ese-

mények és a gazdasági kérdések körül for-

gott, érzelmekről alig esett szó, noha kap-

csolatukból „a világi buja szerelem lángja”

sem hiányzott. Mikes a kezdeti hónapokat

ura mellett töltötte Lengyelországban, Rá-

kóczit városról városra, várról várra kísérte,

így néma szemtanúja volt e szenvedély kései

kitöréseinek, majd heves összeütközésekben

sem szűkölködő elmúlásának. A partnereket Sieniawska hercegnő már csak az érdek, lassacskán már az sem ^éscsa,ádi^atartotta össze: a hercegnő fokozatosan az osztrákok felé tájékozódott.

Mikes, útjuk során, bejárta Dél-Lengyel- országot, ahol egy késő reneszánsz világra érdekes barokk kultúra rakódott. Ez különösen az építő- és képzőművészetek terén hozott létre maradandót azokban a helységekben, ahol Rákóczi kíséretével megfordult, mint Lwów, Oleszyce, Drohobycz, Jaworów, Wysocko. Rákóczi, miként ez szokása volt, jártukban-keltükben felhívta kíséretének figyelmét az építő- és képzőművészeti értékekre.

Wysockóban már csak azért is eltanyáztak, mert itt vásárolt 1707-ben Sobieski királyi javaiból – Sieniawska közvetítésével – lakást és birtokrészt XIV. Lajos francia király szövetségese, Rákóczi számára. A helységet, az épületet és a kertet élénk tetszéssel írta le naplójában Szathmári.

Nem mindennapi élményt szerezhetett Mikesnek gyönyörű kertjével a jaworówi vár sem, ahol Rákóczi bővebb ideig volt megszállva: „Javaró homokos helyen vagyon, hosszan fekszik, nem igen széles; hét vagy nyolc pápista és orosz templomok vadnak benne. Vára is vagyon, a várban faépület vagyon, kiben is sok szép paloták két kontigná- cióra építve vadnak, aholott felséges urunk volt sokáig szállva; mély árokkal s vízzel körül van véve, mellette egyfelől oly nagy tó vagyon, kinek is a szélességét flintával által nem lőhetni, hosszasságát pedig stucbul által nem lőhetni. Ezen a tón vagyon ötkövű malom, másfelől pedig mindjárt mellette vagyon egy kert, akinek is mássa, mint sokan mondgyák, a bécsi kertek között se volt, jóllehet már többire a király Szobeczky halála után elpusztult: ez a kert csillagossan és egyéb mesterségekre cédrus- és hársfa magos spallérok- kal (lécen nevelt fasor) utakra van beültetve, úgyhogy mindenütt árnyékban járhatni. Vízimesterségek s halastók közötte külömbnél külömbek voltak, a kert közepin egy tón fer- dőhely vagyon, lábakon áll a tó közepin, kiben nagy ólomkád vagyon, jádzóhelyek és

egyébb csudálatos mesterségek voltának; va- Torun látképe gyón egy ház, holott a falbul vastagon víz foly ki és a ház közepin garádicsokon foly bé egy kádba a víz szép lengedező csergedezés- sel; a ház penig különb-különbféle madaraknak való, drótbul csinált kalyitkákkal tele van, kiben .most semmi nincsen. Ugyanezen kert egy résziben vagyon többire mindenféle drága fáknak s virágoknak a neme.”

íme, pár sornyi ízelítő abból a tündérvilágból, ahová Mikes is eljutott.

De ez a fás-virágos tündérkert már csak ékes kerete volt a kezdeti bizakodásnak. Rákóczi belátta, hogy immár semmi reménye nem lehet a szabadságharc felújítására, s elhatározta, hogy elkíséri a bárkákon északnak tartó cárt.

Augusztus 29-én szállt vízre huszonnégy kísérővel, közöttük apródjaival, előbb a San folyón, majd a Visztulán hajózva. A nagy víg- sággal, mulatozásokkal végbement utazásról – erős önmegrovással – megemlékezett Vallomásaiban is.

A cár népétől szeptember végén váltak el Torunban, és indultak tovább a Visztulán

északra, Dancka felé: „Alkalmasnak láttam

ezen várost személyem biztonságáért, amely-

nek igen sok tőrt vetett már a bécsi udvar:

a király és az ország oltalma alatt szabadsá-

got élvező város maga tart katonai őrséget és

a francia királynak is nagyrabecsüléssel és

tisztelettel adózik a tengeri kereskedelemért.

Azért feltettem magamban, hogy innen vizs-

gálom az európai alakulásokat, s melyek a

császárválasztás és az általános háború foly-

tatása körül mozogtak.”

1711 decemberében mintegy ötven fő kí-

séret tartózkodott Danckában, a felső város-

ban, Rákóczi mellett. A fennmaradt ellátmá-

nyi kimutatásokon „Mikes Kelemen uram,

bejáró” is szerepel.

Rákóczi és szőkébb kísérete majdnem egy

Dancka. a mai Gdaósk
látképe
a XVI. századból

évet töltött az akkortájt mintegy ötvenezer lakost számláló északi kikötővárosban. Ez a viszonylag hosszú idő módot nyújtott arra, hogy Mikes és társai megismerjék Varsót, Ja- roslawot és Dancka környékét is. Kapcsolatba kerültek az itteni, polgáriasuk életformával is, amely jóval fejlettebb, mozgalmasabb és színesebb volt az erdélyinél.

Dancka, amióta 1457-ben Jagelló Kázmér királytól – kinek szobrát az óvárosban Mikesék is megcsodálták – megkapta a szabad királyi város jogot, jókora fejlődésen ment át. Számottevő ipari központtá, kereskedelmi csomóponttá, fontos kikötővé, valamint a művelődés és a művészetek egyik centrumává vált. Hatalmas erődrendszerét, melyet Leve- leskönyvüben Mikes is megemlít, ugyan a háborúk megrongálták, de még állottak a XIV. században épült nagy bástyák, a hatalmas városkapuk s a flamand reneszánsz építészet remekműve, az Arsenal, melyet Rákóczi és kísérete is meglátogatott. Híresek voltak a város gótikus és reneszánsz templomai is, kivált a Boldogasszony nevét viselő katedrális, valamint a Jan Sobieski megbízásából épített királyi kápolna, szintúgy – nyolcvankét méter magas tornyával – a városháza. A „Királyi útvonalának nevezett főutcán keskeny, magas, díszített homlokzatú házak állottak: itt laktak a város előkelői és gazdagjai.

Az állandó anyagi gondokkal küzdő, a lengyelországi tartózkodást politikailag immár indokolatlannak és egyre veszélyesebbnek lá-

A lengyel
királyi palota
a Visztula partján

tó fejedelem életét Danckában ebédek, va-

csorák, városnézés, séták, farsangi mulatsá-

gok tarkították. Útjaira német és francia libé-

riába öltözött nemesapródjai is elkísérték.

Az északi kikötővárosnak a kuruc emigrá-

ció ottlétekor már jelentős nyomdaipara, gim-

náziuma, tudományos társasága s nagyszámú

magánkönyvtára volt. Aligha járunk messze

az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a mohó

könyvfaló Mikes főleg olvasással töltötte sza-

bad idejét. Arra is akad adat, hogy Rákóczi

Danckában is szívén viselte a Nemes Ifjak

Társasága tagjainak nevelését – a város gim-

náziumában magyar professzorok is tanítot-

tak! -, s Mikes alighanem itt kóstolt bele a

francia nyelvbe.

A XVII. században
bencés apátság épült
Jaroshiwban

Rákóczi ugyanis már előbb elhatározta,

hogy elhagyja Lengyelországot: „…mert

már akkor a lengyel királyi udvar is értésem-

re adta, hogy személyem biztonságáról to-

vább a király birodalmában nem gondoskod-

hatik. A béketárgyalást Utrecht-ben folytat-

ták, mely ha egyszer véget ért, előre láttam:

akadályok gördülhetnek Franciaországba

bocsáttatásom elé is, és így minden érdek ösz-

tönzött, a veszedelmeken túltennem maga-

mat.

EGY ELTITKOLT ÉLMÉNY: PÁRIZS

Lengyelországban valóban nagyon megsűrűsödött a kurucok körül a levegő. A bécsi haditanács titkos utasítást adott Rákóczi és Bercsényi meggyilkolására. A terv végrehajtására osztrák tiszteket küldtek északra. Orgyil-

kosként akarták felhasználni a Rákóczi szolgálatában álló Hartl ezredest is.

A merényletek tervét felfedezték, az állandó fenyegetettség azonban – melyről Bercsényi is többször tudósította fejedelmét – Danc- kában sem szűnt meg. A város hemzseged bérgyilkosoktól. Az állandósult életveszély, a pénzzavar (hiszen a bécsi udvar rendeletéi lehetetlenné tették, hogy otthonról bármilyen anyagi segítséget kapjon), valamint távlati politikai tervei arra késztették Rákóczit, hogy elhagyja Lengyelországot.

Legszűkebb kíséretével, három hű emberével, Mikes Kelemennel, Szathmári Király Ádámmal és Kisfaludy Boldizsárral szállt hajóra – a Szent György nevű angol vitorlásra – Dancka kikötőjében, 1712. november hó 9-én.

Az útrakelőknek nem volt szerencséjük az időjárással. A kedvezőtlen szél miatt hajójuk egy hétig vesztegelt a kikötőben, s csak 16-án hajnalban vonta fel horgonyát, s feszített vitorlát Anglia felé.

A Dánia és Svédország közti keskeny, szik- lazátonyos tengerszoroson nem volt veszélytelen az átkelés. Utazásuk tizenegyedik napján, a dán partok közelében, pusztító viharba kerültek. Mint Szathmári Király Ádám följegyezte, „egész harminchat óráig oly veszedelemben forogtunk, hogy csak az Isten őrzött bennünket, az haboknak mint ama fel- emelkedett hegyeknek elbontásától”.

Kalandos utazás után december 8-án kötöttek ki Angliában, Hull városa alatt. Rá-

kóczit és kíséretét az ottaniak a pestistől va- Hull angol kíkötö ló félelmükben nem engedték partra szállni. ^korabcl’ raj²⁸A fejedelem Londonba szeretett volna menni, de a királynő – nem akarván feldúlni az angol-osztrák viszonyt – nem fogadta be országába a száműzöttet. A Szent György végül is átszelte a La Manche-csatornát, és majdnem katasztrofális hajótörést szenvedve, 1713. január 13-án befutott Dieppe kikötőjébe.

Franciaországba érkezve új, fontos szakasz kezdődött mind Rákóczi, mind Mikes életében.

Rákóczi XIV. Lajos király vendégszeretetét, oltalmát és anyagi támogatását élvezte. Az udvar uralkodóként kezelte, de ő, hogy ne ingerelje fölöslegesen a bécsieket, a Sáros grófja címet használta. Franciaországi tartózkodása kezdetén mindent elkövetett, hogy az

ion

Utrechtben folyó tárgyalásokon szóba kerüljön Erdély ügye, és szeretett volna valamiképpen az osztrák császárral is megegyezésre jutni fejedelemsége dolgában. Egy ideig abban reménykedett, hogy a nemzetközi politikában befolyásos barátai – miniszterek, külföldi diplomaták, főrangúak – révén mozdíthat saját és népe sorsán. Azonban a kontinens hatalmi viszonyai másként – Rákóczi számára kedvezőtlenül – alakultak. Az ut- rechti békében Franciaország gyarmatokat

XIV. Lajos francia király

101

veszített, s Anglia került az élre mint gazdasági nagyhatalom.

A Franciaország és Ausztria között 1717. március 17-én Rastattban megkötött békeszerződésben Erdély kérdése egyáltalán nem szerepelt. A franciaország és a német birodalom között folytatott, úgynevezett „badeni tárgyalások” sem hoztak eredményt. Ellenkezőleg, megerősítették Ausztria politikai szerepét.

XIV. Lajos 1715. szeptember 1-én bekövetkezett halála óta Rákóczi reményei egyre erősebben fonnyadoztak.

A fejedelem kíséretének fő tartózkodási helye két esztendeig Párizs volt. Uruk a királyi udvar nagyvonalú és látványos életét élte Versailles-ban, Chaillot-ban, Passyban, Trianonban, Marlyban. Ünnepségek, vadászatok, állatkerti és képtári látogatások, kirándulások, misehallgatások, böjtök és lakomák, színházi előadások, katonai parádék, hangversenyek, álarcosbálok, tűzi- és vízijátékok váltották egymást, hét- és hónapszám. Rákóczi gyakran volt a francia uralkodó vendége.

A fejedelem alkalmazkodott a körülményekhez, a Napkirály udvarának szokásaihoz, igyekezett beilleszkedni, magát rokonszenvessé tenni, elsősorban politikai céljai elérése érdekében. A kor udvari életének legfőbb megörökítője,a sokat dicsért, de nem keveset kárhoztatott Saint-Simon herceg ilyennek látta Rákóczit: „Rákóczi cseppet sem 102

A versailles*i palota látképe

volt rátarti, s nem fitogtatta sem személyét, sem tetteit. Mindenkit megnyert ilyen módon, mindenki fesztelenül érezte magát vele, mint ahogy ő is kellemes társaság volt mindenkinek. Jó néven is vették tőle ebben az országban, ahol mindenki oly igen rátarti. Tekintélye s a tisztelet, amellyel övezték, módfelett növekedett. (…) Megjelenése erőt és tekintélyt sugárzó, de semmi nyers vonás nem volt rajta. Tekintete elég kellemes volt, arcvonásai jellegzetesen tatárosak. Lehiggadt, szerény, mértéktartó embernek mutatkozott, cseppet sem szellemesnek, de minden igyekezete a jóra és a józanságra irányult.

103

Igen udvarias volt, de mindenkivel a rangja szerint. Fesztelenül érintkezett az emberekkel, ám ugyanakkor, ami ritkán társul az előbbi tulajdonsággal, rendkívül méltóságteljesen, anélkül hogy magatartása felfuval- kodottságot árult volna el. Keveset beszélt, de azért részt vett a társalgásban, és pontosan adta vissza mindazt, amit látott, önmagáról azonban sohasem mondott semmit. Igen derék, egyenes, igaz és rendkívül bátor ember volt…”

Rákóczi természetesen tisztában volt azzal is, hogy milyen világban él itt. Kifelé látványosság és pompa, befelé sorvadás, széthullás. Élesebb szemű és elméjű volt annál, minthogy a felszíni káprázat félrevezesse. Politikusként nézte, akként igyekezett kihasználni a lehetőségeket, amíg egyáltalán valamit remélhetett.

A francia társadalom állapotát furcsa kettősségjellemezte ebben a korban. Egyrészt az arisztokrácia igyekezete, hogy fenntartsa a meglevő állapotokat; az ország gazdagodását katonai hódításoktól – magyarán : rablóhadjáratoktól – és nem a termelőerők fejlődésétől várva. A „kardos nemességgel” szemben, a másik oldalon a „taláros nemességet” találjuk, a gyorsan gazdagodó és erősödő hivatali polgárságot. A legfontosabb gazdasági és államigazgatási teendőket ennek tagjai látják el maguk és osztályuk hasznára, de a királyi udvar parancsai szerint.

Az így létrejött egyensúly nagyon ingatag

volt, ellentmondásai utóbb a francia polgári forradalomhoz vezettek. Egyelőre azonban a Napkirály személye és udvara – a külső és belső harcok fölött trónoló központi hatalom – így-úgy szabályozta a viszonyokat.

XIV. Lajos alatt kialakult az udvari életnek és az udvari embereknek egy merőben különös világa, melyet az erős királyi hatalom köré épült bonyolult függőségi viszonyok, merev szabályok, a mesterkélt és szigorú rendtartás, esztelen fényűzés, szemérmetlen pazarlás jellemeztek. Mindez egy káprázatosán megrendezett társasjátékra vagy színházi előadásra emlékeztetett, kiáltó ellentéteként a tizenhét-tizennyolcmillió francia paraszt, városi közrendű és szegény pol

A párizsi királyi palota galériáján

105

gár – háborúktól, adóterhektől, járványoktól és természeti csapásoktól súlyosbított – nyomorának. Fénelon, aki jelentős hatással volt Mikes eszméinek alakulására, a királyhoz intézett híres levelében, 1693-ban ezt írta: „A földműveléssel csaknem teljesen felhagytak, a városok és falvak elnéptelenednek, a mesterségek tengődnek, nem táplálják többé a munkásokat. A kereskedelem megsemmisült. Tehát ön saját országán belül elpusztította a valóságos erők felét, csak azért, hogy hiábavaló hódításokat végezzen és védelmezzen külföldön… Franciaország egy nagy, elhagyatott és ellátatlan kórház.”

A megfogalmazó szerencséjére a csillagmagasságban trónoló uralkodó ezeket a kemény sorokat sohasem olvasta. Az udvar zárt világ volt, s tökéletes szűrőként működött.

Mikes, a másik éles szemű megfigyelő és józanul értelmes ember, ebbe a különös udvari világba csak kísérő inasként, a hintó hátsó bakján forgolódva pillanthatott be. Ám miként erős hangsúlyú megjegyzéseiből kitűnik, ő is felfedezte, hogy az udvari élet színes és szövevényes kavargásában mindent elönt a mesterségesen kialakított modor, hogy az egész valamiként játszadozás. Tulajdonképpen egy öncélú, stilizált és nagyon múlé- kony színjáték pereg a szeme előtt.

Szó szerint múlékony, hiszen XIV. Lajos halála után az agg uralkodó köré csoportosult udvari párt, melyhez Rákóczi is tartozott, teljesen háttérbe szorult. A szem vakító

106

A párizsi városközpont a Cité (Rézmetszet a XVIII. századból)

nagyságnak és a sebes lehanyatlásnak ez a látványa – melyhez török földön még sok hasonló társult – érlelte, edzette Mikes kesernyés életbölcsességét: „De jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és fényességek, mint a komédiában lévő királyságok ? Két-három óráig tart a komédia, a királyság sem megyen tovább.”

Számára az igazi élményt, a zsilipfelszag- gatót, Franciaországban nem a valamennyire megismert udvari élet jelentette, hanem elsősorban Párizs, állandó lakhelyük, az akkori világ közepe. A roppant nagy város, ahol kószálni, ődöngeni és szájat tátani lehet, főleg, amikor az ember huszonöt esztendős, Háromszékről jött.

Az igazi hatás, a maradandó, a francia

107

nyelv közvetítésével érte a bujdosót. Hogy Mikes sokban más lett, és jóval többé vált, mint erdélyi kortársai, a háromszéki udvarházak ámbitusain pipázgató toliforgatók, al- torjai Apor Péter, nagyajtai Cserei Mihály, hermányi Dienes József, felsőcsernátoni Bőd Péter, vargyasi Dániel István, az főképpen ezzel magyarázható. Meg az évtizedes kalandozással, a világba hullott száműzöttet ért más hatásokkal. Az élmények, tapasztalatok, ismeretek azonban nem egymás után, rétegesen rakódnak le az emberben, hanem beleszerveződnek a már meglévőbe. Mikes ezt a rajta átáramló, idegen világot úgy olvasztotta magába, hogy az valójában az ő mélyebb természetét szabadította fel, lappangó hajlamait erősítette, a benne már meglévő képességeket lökte a felszínre.

A hatások, melyek a világban egyre otthonosabban forgolódó fiatalembert érték, az író számára fontosak, de nem közvetlenül irodalmiak voltak. Mikes Párizsban nem irodalmi szalonokban, nem magas műveltségű értelmiségi körökben mozgott. A klasszikus francia irodalomból például valószínűleg soha egyetlen sort sem olvasott. Rabelais, Ronsard, Montaigne és mások hatása sehol nem mutatható ki gondolkodásán. Mikest egyrészt maga a nagyváros „nevelte”, másrészt a nyelv, a francia társalgás, melyet ő anyanyelvén formált tökéletesre. Mit kapott a franciáktól? A kifejezés kulturáltságát, csiszoltsá- gát, a stílus világosságát és szabatosságát, a

108

nyelvi játékok megragyogtatásának képességét, illetve művészetét. Mikes igazán nem volt műveletlen, kitűnően ismerte a görög mitológiát, a római történelmet, a zsidók történetét. Leveleibe temérdek néprajzi, gazdasági, természettudományos adatot dolgozott bele. De a valódi francia szépirodalom helyett divatos kalandregényeket olvasott, oktató célzattal írt művelődés- és egyháztörténeti értekezéseket, erkölcsi elmélkedéseket, barokk kegyességi irodalmat. Annál nagyobb emberi és írói érdeme, hogy a homokban is megtalálta az aranyat, a maga számára hasz- nosíthatót.

Tudjuk, hogy milyen játékos, sőt éppenséggel színjátszó hajlamú, mókázó természetű ember volt. Egy kis jóízű komédiázásért még öregkorában sem kellett a szomszédhoz mennie. Élvezte a könnyű, ártatlan ugratást, a tréfát. Ez a személyes hajlam tette képessé arra, hogy Párizsban kitapintsa a kor művelődési-stílusbeli jellegzetességét. Azt, hogy az úgynevezett rokokó kultúra a vallásosság és világiasság keveredésével tulajdonképpen az életöröm hordozója, ö maga földhöztapad- tabb s tán nehézkesebb lelkiséget is hozott Erdélyből, de szellemének egyik rétegét kétségtelenül ez a Franciaországban felszívott s a maga képére áthasonlított kordivat formálta. A hatásból átvette mindazt, amit hajlamai szerint magára szabottnak érzett : a társalgás pajkosan évődő hangját, a gáláns enyelgést, a művészivé képzett udvarlást, a

109

Ünnepség Párizsban

szópiruettek használatát, az egészséges testiség diszkrét bevallását. Mindazt, amit a francia csín, jó modor, jólneveltség megengedett, ízléssértés és otrombaság nélkül. Mikes kitűnő csevegőként mutatkozik meg leveleiben: könnyed játékossággal tud bújócskázni a mondatok, sorok között, és irodalommá emel olyan élettöredékeket, melyekhez hasonlókat mindenki zsákszám tud gyűjteni, de megfogalmazni már nem. Mi a mikesi leírásszámba menő lírának a varázsa ? Az a föld- és test- közeliség, mely a kis dolgok rögzítésével is

tud eligazítást, tanácsot nyújtani, hiszen amit leír, nemcsak szó, de magatartás is.

Ennek az írói képességnek alakításában kell becsülnünk a franciaországi hatást. Mikes Párizsban szabadult fel a hazai kortársakat jellemző leszűkült, vidékies szemléletmód gátlásai alól. így válhatott Rodostó magasabb kilátóvá, jobb bemérési ponttá a világ felé, mint amilyen a zágoni kúria vagy zabolai kastély valaha is lehetett volna. De azáltal, hogy miközben gondolkodásában fölé emelkedett, a szülőföldet sem rúgta ki a lába alól, gondjait-bajait önmagában hordozta mindhalálig.

Szerepe volt a franciaországi tartózkodásnak abban is, hogy Mikes irodalmi mintákon csiszolt ízlésű, öntudatos és művelt levélíróvá vált. Saját tapasztalatait összegezte, mikor Rákóczi György Franciaországba való meneteléről így vélekedett: „És ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet: mert jó iskola.”

Az ő számára valóban jó iskola volt. Segített neki megtalálni a legnekivalóbb írói formát. A levélírást persze nem a minták, hanem a belső igény, sőt kényszer váltotta ki, magával a műfajjal azonban – mellyel az erdélyi barokk prózastílust beoltotta és megnemesítette – Párizsban ismerkedett meg.

Az ösztönző műfaji forrásokat kutatók többek hatását föltételezik, de egyének helyett talán inkább a kordivat serkentő hatását kell kiemelnünk. Bár bizonyosnak tekint

111

hető az is, hogy Mikes ismerte a kor közkézen forgó levélgyűjteményeit, elsősorban a francia irodalom klasszikusává lett Madame de Sévigné leveleit, melyeket az 1600-as évek második felében írt – több évtizeden keresztül – Provence-ba lányának és egy másik nagy levelezőnek, unokafivérének, Bussy de Rabutinnak.

Madame de Sévigné levelei 1697 és 1716 között nem kevesebb mint kilenc kiadásban jelentek meg, s a kor egyik legkedveltebb olvasmánya vált belőlük. A figyelmes olvasó Mikes és Sévigné levelei közt számos motívumegyezést, hangnembeli és érzelmi-hangulati összecsengést vesz észre. Rokonságot mutatnak a levelek hangulatkeltő kezdő és befejező részei, s kedvenc témáik is közösek: a lélek, a halandóság, a vallás, az írás mint lelki szükséglet. Olyan mélyebb párhuzamok is vonhatók, mint a mindenáron való derű és mosoly az élet szomorúságaival szemben.

És mégis, a rodostói bujdosó legény lakása és a párizsi szalonok közt igen nagy a különbség. Éppen akkora, mint az erdélyi száműzött belső világa és a francia arisztokrata hölgy életformája, gondolkodásmódja közt. A bűvöletesen fogalmazó Madame de Sévigné, az író ihlethette Mikest, az ember azonban nem. Ebben Mikes csak magát adhatta és adta.

Hatott Mikesre Bussy de Rabutin is. Mikes a nénjét, Bussy az unokahúgát formálja szel- lemeskedő, enyelgő pajkossággal, a rokon

112

sági viszonyon túlmutató gáláns kétértelműséggel már-már a távollevő kedves képére.

A gyakori évődés, a színlelt harag, az ölel- getésre való utalás, a színlelt bosszúállás, a pajzánkodó hangú tréfák – fürtösen jelentkeznek Mikes leveleiben is. Ez a hang ismeretlen a kortárs magyar irodalomban, szokatlan az akkori franciában is. Persze nincs szó szolgai utánzásról. Mikes szemléletében, stílusában – anyanyelviségén belül – itt is újat nyújtott, egyedülállót és eredetit.

A francia hatásról készült vázlat nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynánk Rákóczi és Mikes Grosbois-ban töltött éveit.

Rákóczinak hamarosan észre kellett vennie, hogy XIV. Lajos már nem az egykori hódító Napkirály, Franciaország pedig már nem az a kontinentális hagyhatalom, mely kellő fedezetet és biztosítékot nyújthatna az ő osztrákellenes politikájához. A diplomáciai tárgyalásoktól sem remélt sokat. A király halála aztán végképp lezárt egy politikai korszakot. Nőtt az udvarban Bécs súlya, csökkent a Rákóczié, aki elég bölcs volt, hogy levonjon ebből némely következtetést. Az európai ügyekbe beleszólni igyekvő diplomataként nem szakadt el ugyan a politikai élettől, de időlegesen visszavonult. Már 1715 tavaszán a Szajna bal partján fekvő Grosbois- ban, a kamalduli szerzetesek kolostorában bérelt házat magának. Ide húzódott el, hű

113

Mikesétől kísérve, a francia király halála után – s miként Dangeau márki naplójában feljegyezte – „itt örökös penitenciát tartott, éppoly szigorút, amilyen őszintét, s akinek életmódja ha különbözött is valamicskét a kamalduli szerzetesekétől, nem volt kevésbé kemény amazokénál; mert a fejedelem szigorú magányra ítélte önmagát, s ennek megszakítására csakis társadalmi kötelességei bírhatták.”

Grosbois janzenista kolostor volt. A jan- zenizmus Franciaországban eretnekségnek számított. Politikailag a nagypolgárság, a szegényebb polgári rétegek és az alsó papság szembenállását fejezte ki az abszolút monarchiával szemben. Erkölcstanában a szigorúságot és belső vallásosságot hirdette, teológiai szempontból pedig szemben állott a katolikus egyháznak a kegyelemről szóló dogmájával.

Rákóczi és Mikes maguk is janzenisták voltak. Kétségtelen, hogy kettejük közül Rákóczi vallásossága volt a mélyebb és iskolázottabb, de a fejedelmet ez sem gátolta abban, hogy a vallás dolgait a politika mögé, sőt alá rendelje. Emlékiratai előszavában olvashatjuk : „Némely tárgyalásom talán hátrányosnak tűnik majd az ortodox (ti. a katolikus) vallásra; de nem a hazára, melynek felszabadítása az idegen járom alól első és legfontosabb célom volt.”

Ennek rendelt alá mindent már otthon is. Korát megelőzve, már a felvilágosult abszo

114

lutizmusra jellemzően biztosította a szabad vallásgyakorlást. A jezsuitákat viszont kiűzette, mert a protestánsok üldözésével idegen érdekeket szolgáltak, s nem az országét, széthúzást és ellenségeskedést szítva, holott a szabadságharc érdeke a nemzeti egységet követelte.

Ez a janzenista vallásosság azt sugallta Mikesnek, hogy bele kell nyugodnia a gondviselés rendeléseibe, a mindenség urára kell x hagyni a dolgok irányítását, mert az ember

életútját is „a nagy cselédes gazda” örök vég- < zése irányítja. Ilyen értelmű megfogalmazá

sokkal a levelekben meglehetősen sűrűn ta- ‘ lálkozik az olvasó.

De abban is eltávolodott a katolicizmustól, hogy az emigrációs reménytelenség és kilá- tástalanság súlyosbodásával, Mikes felfogásában utóbb mind nagyobb helyet kapott a protestáns predesztinációs hit, valamint a mohamedán fatalizmus. Ebben a több szálból összesodort meggyőződésben, az eleve elrendelés elfogadásában főként Mikes kiszolgáltatottsága, egy állandósult lelki kényszerhelyzet mutatkozik meg.

Mikes mindamellett racionalista volt. Életfelfogása egészét – mely cselekedeteit irányította – a dolgok fölé emelkedő derűs szkepszis, mindig mosolyra kész bölcsesség jellemzi, melyben rengeteg gyakorlatiasság és élettapasztalat összegezödött. A janzenizmusból is elsősorban annak a vallás üres formáit megvető liberalizmusa hatott rá. Nem is történ-

115

III. Károly császár

hetett másként. Kérdéseiben és válaszaiban Mikes mindenkor a valóságból indult ki, s oda is tért vissza, világosan látva a gondolkodás és a hit közti különbséget.

„LAKUNK PARTJÁN A TENGERNEK”

III. Károly császár és király 1715. június 15- én szentesítette a pozsonyi országgyűlésnek a kuruc „rebellió”-val kapcsolatos törvénycikkelyeit. A XLIX. törvénycikk kimondta,

1 1A

hogy Rákóczit, Bercsényit minden rendű és rangú párthíveikkel együtt „mint törvényes királyuk és hazájuk nyilvános ellenségeit és mint árulókat s az igaz szabadság felforgatóit” egyenként és összesen száműzik, a kincstár javára minden javaikat elkobozzák, őket mindenütt elfogni és üldözni elrendelik. Ugyanakkor megtiltották a velük való érintkezést, levelezést, bármilyen kapcsolat tartását.

Az erdélyi gubernium 1717. január végén hirdette ki Szebenben a törvényt. Mikes büntetését fővesztéssel is megtoldották.

A megtorlás kíméletlen és teljes volt: a reakció embertelen módon vett magának elégtételt.

Bécs diplomáciája is felélénkült. A császári megbízott azt követelte a francia külügyi hivataltól, hogy szüntessék meg a Rákóczinak nyújtott „támogatást” és „védelmet”, a fejedelmet és kíséretét utasítsák ki Franciaországból. Ami amúgy is nyilvánvaló volt, azt szükségtelennek találták hozzátenni: Rákóczit és a kuruc szabadságharcosokat tömlöc és hóhérbárd várja Ausztriában.

A régens* minisztere a követelést finom árnyalati különbségtevéssel hárította el és utasította vissza. Sáros grófjának az uralkodó csak „menedéket” nyújtott, és „ellátmányt” biztosított.

• Régens: a királyi háznak a kiskorú király nevében uralkodó idősebb férfi tagja

A fejedelem és Mikes ekkortájt a grosbois-i magányban élt. Rákóczi a politika és erkölcs kérdéseiről elmélkedve emlékiratait írta, azzal a céllal, hogy az európai közvélemény előtt igazolja a kuruc szabadságharcot. A zajos nagyvilági élet után egy belső megújulásnak is szükségét érezte, s ehhez a janzeniz- mus erkölcsi szigorúsága segítette.

Ha csökkent is politikai tevékenysége, életét tápláló céljait azért nem adta fel. A török-osztrák háború kitörése (1716. április) újra fellobbantotta a bujdosók reményeit. Hl. Ahmed szultán Törökországba hívta Rákóczit, megígérvén, hogy pénzbeli támogatást nyújt hadak toborzásához, és seregeivel is segíti fejedelemsége, Erdély visszaszerzésében.

Mindez nem kevesebbet jelentett volna, Marseille látképe

118

III. Ahmed
török szultán

mint a függetlenségi harc újrakezdését, mely-

hez Franciaországtól már semmilyen támo-

gatást nem várhatott. Éppen ezért 1717 au-

gusztusában, Fülöp herceggel, a régenssel

folytatott tárgyalások után, s az éppen Pá-

rizsban időző Péter cár óvó tanácsai ellenére

elhagyja Grosbois-t, és Marseille-be utazik.

Szeptember 31-én kelnek útra Törökország

felé.

A Lengyelországban véle hajóra szálló „há-

rom oldalamon visszatartott emberem”-ből

ketten hiányoztak. Szathmári Király Ádám

öreg szülei kérésére hazatért Magyarország-

ra, Kisfaludy Boldizsár francia földön ma-

radt, s az egyik huszárezred tisztjeként a ka-

tonai pályát választotta.

De Rákóczi mellett volt Mikes. Sorsát, jö-

vőjét tudatosan és véglegesen Rákóczihoz

kötötte, noha a dolgok kedvezőre fordulásá-

nak kilátásait mindig borúlátóbban ítélte

meg fejedelménél, s az új vállalkozástól is ke-

vés jót várt.

Rákócziékat második nagy tengeri útju-

kon sem kímélte meg a vihar. Emiatt néhány

napiga Hyéresi-szigetek mellett vesztegeltek.

Az átélt viszontagságokra emlékezve első tö-

rökországi levelében ezt írja Mikes: „.. .ha-

jónk olyan nagy habok között fordult egyik

oldaláról a másikra, mint az erdélyi nagy he-

gyek – némelykor azoknak a tetején mentünk

el, némelykor pedig olyan nagy völgyben es-

tünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk

omoljanak azok a vízhegyek; de mégis olyan

119

emberségesek voltának, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna”.

A bujdosók 1717. október 10-én kötöttek ki első törökországi állomáshelyükön, a Dardanellák európai partján fekvő régi kikötővárosban, Gallipoliban, török nevén Gelibo- luban. Innen keltezte Mikes a megérkezés napján első levelét.

Hősünk életének következő évtizedeihez a Leveleskönyv lesz fő kalauzunk. Ez a remekmű tárgyias, gyakran igen aprólékos tudósításokat nyújt Mikes életéről, azonközben a valóság olyan varázslatát, amilyennek az előidézésére csak igazi író képes. A leveleket a személyes, valló hang fűzi egybe, szigorúbban, mint a keltezésből adódó időrend. Mikes rögzítette a rátóduló hatásokat és benyomásokat azzal a humorizáló fölénnyel, melyet szemlélete, valamint ábrázoló tehetsége diktált.

íme, tíz sornyi ízelítő mindjárt a második, ugyancsak Gallipoliban kelt leveléből: „Gondolom, hogy holnap idehagyjuk ezt a puszta, kies, szomorú lakóhelyet, mivel a császár veres hintója elérkezett, amelyet urunk után küldöttek. Veresnek azért hívom, mert kívül veres posztóval vagyon béborítva. De a hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztot pedig négy fejér szokta húzni vagy vonni, azokat pedig az ügettetéssel nem terhelik, mivel már azt el is felejtették, annyira megöregedtek – nyolcvan esztendőt csak adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak

120

Gallipoli látképe

a kocsisról. Azt gondolná kéd, hogy valamely

polgármester igazgatja azt a négy lovat. An-

nak az ő tiszteletre méltó fejér szakállát nagy

csendesen mozgatja a nyerges ló, az egyik

kéziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból,

mondom régi szokásból, mivel lovai gyeplő

nélkül is tudják a leckét, a másik kéziben pe-

dig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait,

hogy meg ne náthásodjanak.”

Petőfi vagy Arany is vállalhatnák ezt a réz-

karcpontosságú képet. A tizenkilencedik szá-

zad második harmadáig ilyen pontos, érett,

festői prózát magyar nyelven nem írtak. Tit-

ka, ha van titka, a mérték: szerény és igény-

telen, tehát ügyel az adagolásra. Keveset mar-

kol, és sokat fog. Egyszerűsége révén lesz

mély és ragyogóan tiszta. Ennek a prózának

121

A Törökországi levetek őzül a legelső 1717. október l(Un íródott

művészetét sok író még a huszadik században sem tanulta meg, pedig a példa már negyed ezredéves. Az idézett sorok kelte 1717. október 21.

Az időpontra már csak azért is figyelnünk kell, mert még Rákócziék elindulása előtt történt egy-két sorsukat befolyásoló esemény a nagyvilágban. Az osztrák-török háború számukra kedvezőtlen fordulatot vett. A császári hadak augusztus 18-án Savoyai Jenő vezetésével vereséget mértek a Nándorfehérvár

122

felmentésére érkezetftörök seregekre. A bel-

ső erejében bomladozó, keleti határain is el-

lenséggel küzdő ozmán birodalom sürgősen

véget akart vetni a háborúnak, akár áldoza-

tok árán is. „Hadakozásra hittak ide, de bé-

kességre jöttünk” – fogalmazza meg tömören

Mikes a helyzetet 1718. április 27-én. Ekkor

már következő törökországi szálláshelyü-

kön, Drinápolyban laktak.

Június 5-én ült össze a pozsareváci kong-

resszus. A békét július 21-én kötötte meg

Törökország, Ausztria és Velence. A török

szultán megtagadta a császári biztosoknak a

kuruc vezetők, Rákóczi és társai kiadatására

vonatkozó kérését, viszont a szerződés 15.

Savoyai Jenő
pélcrváradi győzelme

123

pontja kimondta, hogy a bujdosóknak az Apozsarevácí Ausztriával határos területekről minél távo- ^^tárgyalások labbra kell költözniök.

Drinápolyból 1718. augusztus 16-án kelnek útra, és 24-én érkeznek meg a Boszporusz partján fekvő Büyükdere faluba. Szeptember 22-én Mikes már a Boszporusz európai partján fekvő másik helységből, Jenikőjből keltezi levelét. Itt tudja meg a Franciaországba való visszatérés tervével foglalkozó Rákóczi, hogy a francia régens nem fogadhatja vissza. Ezzel a törökországi bujdosás befejezett ténnyé vált: a honjukat vesztettek Európa peremére szorultak. A török kijelölte Rákóczi s kísérete végleges tartózkodási helyét, a Márványtenger partján fekvő Tekirdagot, azaz a köz-

124

tudatba átment, görögből magyarosított néven Rodostót.

Rodostó partjain 1720. április 21-én kötött ki a császári gálya, s a benne ülök, Rákóczi és Mikes, aligha sejtették, hogy holtukig ez lesz lakhelyük, sőt utóbbinak jeltelen sírja is valahol itt fog dombosodni. Talán csak Bercsényi érzett ki valamit a végzet suhogásából, mert mihelyt megérkeztek, anagrammát csinált a város nevéből, azaz új szót formált a betűket átrendezve, s ez jött ki: Ostorod. „Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz” – jegyezte meg Mikes, aki akkor még sziporkázó kedéllyel ismerkedett az egzotikusnak tűnő új környezettel, reménykedve, hogy ez is csak amolyan átmeneti szállásuk lesz, mint az eddigiek, mindahány, mióta a bujdosást – Erdély elhagyásától, 1707-től számítva – megkezdte.

Mikesnek rodostói életükről szóló korai élménybeszámolói részletezők, színesek, játékosak. Időnek kell még eltelnie, amíg a magány, elszigeteltség, tétlenség, tehetetlenség, unalom egymásra acsarkodás szúként kikezdi ezt a higgadt kedélyt is. Ezek az első, harmatosán friss benyomásai, alig egy hónappal letelepedésük után:

„A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Constancinápolyban két nap könnyen el lehet menni, tengeren pedig egy nap. A’ bizonyos, hogy suhult a feje

125

delemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező. De nem puszta mező, mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert. Kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és szőlőket és a sok veteményes kertet. Itt pedig annyi szőlőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna… A város felöl azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely néni olyan szélyes, mint hosszú. De akármely szép házak légyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek, mivel az utcára nem hagynak ablakokat, kivált a törökök, azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak. Micsoda szép dolog az irigység! A piaca a városnak igen bőv. A sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsú… ”

Mikes a jó mezei gazda szemével pillanthatott körül. A pontos leírást bővítve és tarkítva másfél esztendő múlva versbe is foglalta. Akkor legtöbb baja a megismert szélsőséges időjárással meg a pestisjárvánnyal van:

Itt az áer* oly változó, amint a nép, hazudozó: Télben délig tüzet gyújthatsz. Dél után ablakot nyithatsz.

• Acr: Icscgő

126

Nyárban délig nagy meleg van. Estve felvedd, ha mentéd van.

A tél hideg, igen szellős, És amellett igen esős. Lakni városban kedvesen Arra okod éppen nincsen. Mert a tavaszt másutt várják. Nagy örömmel, azt suhajtják: Itt pediglen tőle félünk, Ahhoz tartva közelítünk. Okát annak kitalálnád, Ha ez várost sokat laknád, Mert gyakran az mirigyhalál Tavasszal itt sokat sétál. Tavasz kezdete igen rút, És a vége a széptől fut. A nyár meleg, minden kiég, Alig marad egy kis zöldség. Az ősz tehát legkedvesebb…

De mindez csak zsörtölődés, Rodostó, egyelőre ,,édes-keserű” szálláshelyük. Ám telik az idő. Telik az egyes ember, de a közösség életében is a reményeket lohasztó, hitet sorvasztó, a jövőt kilátástalannak mutató konok idő. És megváltoznak Mikes jelzői is: „régi és szomorú lakhelyünkéről, „megunt kedves városunkéról ír csüggedten, beletörődve.

Nem Rodostó változott persze, hanem a benne élők, a sorsukkal odacövekeltek lelkü- lete, közérzete. így vált ez a se jó, se rossz

127

Magyarország
és a környező országok
térképe

balkáni helység – ahol a kurucok menedé-

ket találtak a még rosszabb elől, s a szultán

napidíján tengődtek – magává a pokollá. Mai

képzeteink szerint internáló táborrá, melyet

engedély nélkül el nem hagyhattak, engedélyt

az elhagyásra nem kaptak, s ahol a kis kö-

zösség széthullása mihamar meg is kezdődött.

Amíg Rákóczi fejedelem élt, a végzetes rop-

panás nem következhetett be. Az ő szemé-

lye, rangja, múltja, erkölcsi tekintélye és sú-

lya biztosította a rendet és a közösségen be-

lüli egyensúlyt. A jó példával mindenben ma-

ga járt elöl. „A fejedelem Rodostóban csen-

des, jól szabályozott és visszavonult életet

él – írta svájci származású udvari nemese,

Mikes írótársa, César de Saussure. – Mióta

lovain túladott, nem hagyja el palotáját, csak

128

ha levegőre megy, vagy azokban a szép kertekben sétál, melyeket lakása előtt ültette- tett. Naponként három-négy órát fordít francia vagy latin nyelvű munkái írására. A napnak bizonyos óráit áhítatossággal, másokat olvasással tölti el: pihenőül esztergályozással szórakozik; nagyon szép kis elefántcsontfaragásokat készít; néha rajzol, éspedig nagyon ügyesen: időnként bennünket, udvarbelieket azzal tisztel meg, hogy biliárdozik velünk. Ilyen módon múlnak napjai csöndesen, s öröme telik benne, ha azok életét, akik szerencsések közelében lehetni, tőle telhető- leg kellemessé teszi.”

Rákóczi valóban példaszerűen megszervezte az idő eltöltésének módját. Szigorú napirendet vezetett be, melyről Mikes elismerő tisztelettel ír, látván a szervezettség célszerűségét, de felfogván a dolog rejtett komikumát is, alig leplezett hamiskás mosollyal szeme szegletében:

„A’való, hogy egy klastrombán nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejedelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a * fejedelem felöltözik, azután a kápolnában megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlőházban megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk. Amikor az óra háromfertály nyolcra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc órakor másodikát, és egy kis idő múlva harma

129

dikot dobolnak. Akkor a fejedelem misére megyen, mise után a maga házában megyen, és ki-ki oda megyen ahová tetszik. Tizen- egyedfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejedelem csak magánosán a kápolnában megyen és ott vagyon három óráig. Mikor az óra háromfertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a fejedelem a kápolnában megyen, és azután ki-ki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a fejedelem le vetkezik, de leggyakor- tább le nem fekszik még akkor, és reggel ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éjféle után két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezekben. Ha szinte a fejedelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom azért, hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vi- gyázzak a cselédekre.

Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásaink. Ami pedig a mulatságot és az időtöltést illeti, a’ sokféle, és ki-ki a maga hajlandóságát követi.”

Szapora dobpergésben teltek az évek Rodostón, sűrű misézésekkel, kezdetben még vadászgatva nyúlra, fogolyra, a pestis elől a

130

Magyar kuruc a törökországi száműzetésben

mezőkön sátortáborba húzódva, látogatókat fogadva s látogatóba járva – rendszerint persze csak maguk közt olvasgatva, írogatva. A szürke egyhangúságot nagy néha átutazók vagy reményeket ébresztő hírek szakították meg: ilyenkor újrakezdődött a ter- vezgetés.

Rákóczi 1718 februárjában fogott hozzá Grosbois-ban elkezdett Vallomásai folytatásához, s azt 1719 végén be is fejezte. Több

131

Mária Terézia

művet írt Rodostón, s példája bizonyosan ösztönzően hatott Mikesre is. Feltehető, hogy Rákóczi ismerte kamarása írásos buzgólko- dását.

Mikest személyesen is éri nagyidőnként egy-egy sokk. Édesanyja 1722. december 22-i keltezéssel levelet ír fiának, meleg, aggodalmaskodó, hazahívó sorokat. A bujdosó akkor még kegyelmet, hazatérési engedélyt kap

132

hatott volna az osztrákoktól megszállott Erdélyben -jelentős közéleti, bizalmi tisztségeket betöltő családtagjai közbenjárása révén s fokozatosan hozzájuthatott volna elkobzott birtokai egy részéhez is. Az érzelmi ragaszkodásból, hűségből és kötelességtudatból font kötés azonban erősebb volt az anyai szónál. Másfél évtizede szolgálta Rákóczit, becstelenségnek érezte volna, hogy éppen a szüntelenül szaporodó bajban hagyja magára. A hazatérést nem vállalta. Véglegesen ekkor csukódtak be előtte az Erdélybe vezető kapuk. Mária Terézia császárnő későbbi döntése, mely szerint „Törökországból nincs visszatérés”, már csak fekete pecsét volt a megmásíthatatlan végzésen.

Mikes átérezte döntése tragikumát. Évekkel a fejedelem halála után írta ezeket a mesz- szecsengő, őszinte sorokat: „Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk, ő minket például tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunk- ról.

De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mi tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik és vezetni fogják

133

az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban té- szi a maga jószágában. Mert énnékem soha semmi egyébb okom nem volt hazámot elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejedelmet.”

Rákócziban követendő példát is talál: ho- gj an kell a kopár életet hasznos munkával kitölteni, tartalmassá tenni. Részben a tétlenség és unalom elhessentésére, részben nemzetnevelő, erkölcsjobbító szándékkal, egyéni becsvágytól is hajtva, 1724-ben megkezdi negyedszázadon át tartó, rendkívüli méretű műfordítói .tevékenységét. Az említett esztendőben készítette el Charles Gobinet erkölcsi és pedagógiai gondolatokat tartalmazó műve, Az ifjak kalauza első fordítását. A kéziratot 1744-ben újból kézbe vette, javított és stilizált rajta, majd 1751-ben az egész művet újrafordította és letisztázta.

A fordítói tevékenységgel párhuzamosan a levelek száma csökkent. Élményhiánya pótlására néprajzi, történelmi, irodalmi furcsaságokat, gazdasági és természettudományos adatokat – javarészt olvasmányaiból vette- ket – épít bele leveleibe.

1727 nyarán villanásnyi reménysugarat lop a magányos Rákóczi és az egész rodostói kolónia életébe a hír, hogy a fejedelem kisebbik fia hozzájuk érkezik.

Rákóczi Györgyöt, aki 1701-ben született – amikor Rákóczi Bécsújhelyen a császár

134

Magyarok kútja Rodostóban

••

tömlöcének foglya volt – apja ekkor látta először, s bizony nem kevés reménységet táplált iránta. De csalatkoznia kellett. A kitűnő emberismerő és érett ítéletű Mikes szerint a fejedelemfi „szép iffiu, eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem cifrázta”. De nem őt hibáztatja, hanem bécsi környezetét, ahol szántszándékkal nevelték ilyenné. „Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De a’ nem az ő vétke. Németek nevelték, akik csak a miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja. Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne, de idővel talán elhagyja.”

Az utolsó mondat arra vall, hogy Mikes jól ismerte ura benső családi problémáit is.

135

A hessen-rheinsfelsi fejedelmi családból származó Sarolta Amália hercegnő a kuruc háborúk után egy évtizedig Lengyelországban lakott, majd 1722-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal Párizsba költözött. A Rákóczitól való különélés évei alatt eléggé köny- nyelműen élt. Erre céloz Mikes, mikor azt írja, hogy György az anyjára ütött. Nem is bírta ki sokáig apja mellett a klastromi élet-

Török udvari méltóság

módot. Kilenc hónap után elhagyta Rodostót, s elhajózott Franciaországba.

A bujdosók egyhangú, eseménytelen életébe – „mert a csillagok is elfelejtkeztek már mi- rólunk” – nagy néha beleharsogott a kortárs történelem is. 1730 szeptemberében Konstantinápolyban janicsárlázadás tört ki, amely elseperte III. Ahmed szultánt. Mikes két hosszú levélben számol be az eseményekről, melyek ideig-óráig kirándították őket az egyhangúságból. De leveleit ez idő tájt kényszeredetten és vontatottan írja: 1729-ben mindössze egyetlenegyet, a következő évben kettőt, 1732-ben megint csak egyet, s kerek esztendő telik el két levél között. Az összezártság, tehetetlenség és tétlenség folytán nő a belső egyenetlenség, feszültség és súrlódás a bujdosók között. Az anyagi és közérzeti válságban levő emigránsszigetet egyedül Rákóczi személye tartja össze és fegyelmezi. Mikes a földrengést jelző készülékek érzékenységével és pontosságával rögzíti a lappangva szétharapózó válságot, tapintja a tüneteket, s felismeri az okokat is: „Azt írod, néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E’ mind igaz, és úgy vagyon. De az is való, hogy a török császár nem rendelt nékik ta- hint*, mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közülünk, de az a veszett

* Tahin: tartásdíj, pénzjárandóság

137

irigység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit se vénül. Talán ugyanezek is temetnek el minket, ha csak a jó Isten el nem veszti közülünk őket. Úgy tetszik, hogy a bujdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt mentői inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és egyenetlenség. E mindenkor így volt – szomorúan látom, hogy így is lesz mindörökkön örökké (de nem mondok reá áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi áítatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokat elűzze közülünk, de még eddig végben nem vihette…”

Rákóczi volt az egyetlen, aki következetesen védekezni tudott az erkölcsi korrózió ellen azzal, hogy nem törődött bele a meg- változtathatatlanba. A rodostói kancellárián ezekben az években élénk tevékenység folyt. Reális vagy már eleve elvetélésre ítélt tervek születtek, főleg a fejedelmet fürtösleg körülvevő – Mikes szigorú szemöldökráncolását előidéző – idegenek, jórészt külföldi kalandorok, kettős ügynökök és kémek fejében. Egyikük, az angol Ploutman például azzal az ötlettel jött: a töröknek hajókra van szüksége; ő kapcsolatban áll egy kalózbandával, amelynek van hajóhada; ezt a flottát kell eladni a szultánnak, cserébe egy szigetért a Márvány-tengeren, melynek Rákóczi lenne a fejedelme (s nyilván a letelepített tengeri rablók tennék ki alattvalói egy részét).

138

.•

A török porta hivatalos irata az emigrációban élő magyarokról

Születtek valóságízűbb tervek is. Egyikből még a szelíd Mikes sem hiányzott. Bohn Pál Vilmosnak, a fejedelem áruló titkárának a konstantinápolyi osztrák követhez írt titkos jelentése szerint, Rákóczi azt tervezte, hogy Moldvában, Erdély határának közelében nagyobb birtokot vásárol, ahol a kuruc bujdosókat és az erdélyi elégedetleneket összegyűjti, és belőlük az osztrákok hátában hadsereget szervez majd. A birtok élére, írja

139

Bohn, a fejedelem Mikes Kelement akarja állítani.

Nyilván nem egy ilyen terv felmerült, de végezetül nem lett belőlük semmi.

1733-ban viszont megkezdődött a lengyel örökösödési háború, Rákócziék is izgalommal s reménykedéssel figyelték az európai kihatású ügy alakulását, fordulatait. A hadakozásról szóló hírek megint kiragadták őket a tespedésből, reménytelenségből. Mikes több levélben is foglalkozik az eseményekkel, s főleg azt firtatja, hogy milyen hasznuk lehet

Bercsényi Miklós háza a rodostói

Magyarok utcájában

A galatai volt jezsuita rendház és kápolna, ahol Rákóczit eltemették

••

belőle : „Mi itt csak fülelünk, és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. .. ” „Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mi hasznunk lesz benne, Isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk, mind- . addig még meg nem halunk…” „A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem mulatja. Eleget ír mindenfelé, mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbeli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is azt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon, mert mi magunkkal jó tehetetlenek vagyunk.”

A lengyelországi események is kedvezőtlenül alakultak Rákócziék számára, ám a végső gondviselésben bízó fejedelem még mindig

nem adta fel a reményt, s egy általános erdélyi felkelés tervének előkészítésén fáradozott. A terv, melyet a mohamedán hitre tért francia tábornokkal, Bonneval gróffal együtt dolgozott ki, illuzórikusnak bizonyult: sem a török udvar sem a francia kormány nem támogatta, s azért is kudarcra volt ítélve, mert Rákóczi titkára, Bohn, minden elképzelésüket elárulta az osztrákoknak.

A rodostói emigráció első korszaka Mikes számára 1735 tavaszán zárult le. Április 8-án meghalt Rákóczi.

EPEKEDÖ SZERELEM

Mikes életútját járva beszélnünk kell érzelemvilágáról is. Egészséges ösztönű férfiember volt, a maga módján s helyzetének lehetőségei szerint kedvelte a gyengébb nemet is, noha az efféle dolgokról leveleiben jobbára hallgatott.

Illetve egy-két dolgot azért mégis kikoty- tyantott, s így gondos aprólékossággal nem nehéz két regény vázlatot készítenünk két valóságos asszonyszemélyről, akivel érzelmi kapcsolatai szövődtek.

Egyik ük kékvérű francia arisztokrata nő volt, Biron marsall leánya, Lauzon herceg unokahúga, a diplomata Bonnac márki felesége.

Mikes és Bonnacné kapcsolata éppoly titokzatos, mint oly sok minden ennek a néha bőbeszédű, de hallgatni is nagyon tudó, férfiasán szemérmes embernek az életében. Pedig

142

alighanem Bonnacné – akiről azt írta, hogy „olyan az asszonyok között, mint a jóféle gyöngy a többi gyöngyök között” – volt Mikes hányatott életében a rajongó szerelem. Ez az asszony jelentette számára a Márványtenger partján az elhagyott Párizs varázsát, a műveltség ingerét, egy más tüdőre mért világ levegőjét. Sokan úgy vélik, hogy a szép és értelmes francia dáma látta el Mikest jó ideig olvasmányokkal is. Talán éppen az ő révén került kezébe Sévigné asszony, Bussy de Ra- butin vagy mások levelezése ? Van, ki azt gyanítja, hogy Mikes Bonnacné ösztökélésére látott neki a fiktív levelek írásának.

Mindez csupa feltételezés.

Amit pontosan tudunk, összefoglalva eny- nyi. A férj, Bonnac márki, hivatásos diplomata és politikus volt, jó képességű és nagy műveltségű ember. Rákócziékkal korán kapcsolatba került, mert a kuruc háborúk alatt ő volt Franciaország svédországi követe, ő közvetítette a kurucoknak a XIV. Lajos által küldött pénzsegélyt. Lehetséges, hogy Mikes már ebből az időből ismerte.

Bonnac márki 1713-ban Konstantinápoly- ba került, 1715-ben megnősült, 1716-tól 1725- ig francia követ volt a török portán.

Mikes 1717 augusztus és 1720 áprilisa közt keltezett leveleiben többször említi, hogy nyaralóikban meglátogatta a családot: „Gyakran járok hozzájok.”

Mi volt részéről ez a kapcsolat? Puszta rokonszenv, rajongás vagy talán érzelmi szen

143

vedély ? Ki tudna ma erre választ adni? Amikor azt írja, hogy „az asszony olyan, mint egy darab nádméz”, a felforrósodó vonzalom hevét érezzük. S vajon a többgyermekes arisztokrata asszony mit érezhetett Mikes iránt? Bizonyára rokonszenvezett vele, lehet, hogy sajnálta is. De szívesen időzött társaságában, hiszen nemcsak csizmatalpán, lelkében is elhozott egy darabkát az ő világából, Versailles-ből, Marlyból, Trianonból. Ezek felemlegetése lehetett egyik állandó beszédtárgyuk.

A kapcsolat akkor szakadt meg, mikor Mikesék Jenikőjből Rodostóba költöztek, s ott végleg letelepedtek. Bonnacék állandó lakhelye a számukra meg nem közelíthető török főváros maradt.

Mikes másik nőkapcsolata nem ilyen légies. Komolyabb, hosszan tartóbb s kitapint- hatóbb is.

A Leveleskönyvben hét esztendőn át – 1719 és 1725 között – igen sokszor szerepel Zsuzsi – miként Mikes írta: Sasi – neve.

Mikor Kőszeghy Zsuzsival közelebb kerültek egymáshoz, Mikes már harmincadik évében járó öreg legény, saját szavaival – „derék házastüzes ember” volt. Érthető, hogy vágyott otthon, család és gyerek után, ha fészket raknia Rodostón rendelte is a sors. Párban a nyomorúságot is könnyebben bírja el az ember, mint magányosan.

Zsuzsit is bizonnyal már török földre érkezésük előtt ismerte Kelemen, még Bercsényi

144

Bercsényiné Csáky Krisztina

Miklós udvarából. A lány apja, sőt nagyapja

is Bercsényiék bizalmas belső embere volt.

Kőszeghy Pál azzal jegyezte be nevét a ma-

gyar irodalomba, hogy egy aprólékos, bőbe-

szédű, mintegy nyolcszáz Zrínyi-strófából ál-

ló költeményben örökítette meg Bercsényi

Miklósnak Drugeth Krisztinával, valamint

Csáky Krisztinával kötött házasságát. Ber-

csényiné – a második – kedvelte a poétalelkü-

letű embert, s korai halála (1703) után lányát

magához vette. Zsuzsit ő nevelte, magával

vitte a száműzetésbe is. Mikes már Lengyel-

országban találkozhatott a kis Zsuzsival.

Mikes Zsuzsi körüli széptevése udvarlás

volt a javából. Nem olyan rokokosan etikett-

szerű, mint a főúri udvarokban. Kettőjük já-

tékos, csintalankodó enyelgése sokkal inkább

hasonlított ahhoz, ahogy a székely falvakban

a kapuzábé melletti kispadon a legények és

eladó leányok incselegtek, kacagódtak vagy

sokatmondóan hallgattak. A szünetekben, a

csendben rendszerint már az alakuló közös

jövő mocorgott.

Kőszeghy Zsuzsi nem volt szép. „A kis

Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szép-

séget, de rendes, tisztességes személy és tisz-

ta jószág” – állapítja meg higgadtan és önál-

tatás nélkül Mikes, a jellemnek és erkölcsnek

adván elsőbbséget a testi báj felett. Ezt annál

inkább tehette, mert maga sem volt férfi-

szépség.

Kapcsolatuk meghittebbé és bensősége-

sebbé akkor vált, amikor Bercsényiék a feje-

145

delem szálláshelyén, Jenikőjben, majd Rodostón telepedtek le. A fejedelem gyakorta felkereste leghűbb emberét, nemkülönben az is Rákóczit, emlékezni,terveket szőni. Ily módon bőven teremtődött alkalom arra, hogy Mikes és Zsuzsi ildomosán találkozzanak.

Segítségükre volt az is, hogy a levelekben elnézéssel kifigurázott Bercsényiné kedvelte Mikest. A nagyasszony bőbeszédű volt, kedvtelve élesztgette leánykori emlékeit – apja s első férje országbíró volt, tehát a család nagy lábon élt -, s Mikesben hűséges hallgatót talált. Volt egy állandó közös témájuk is, melyből soha ki nem fogytak: a hazatérés. Még ez is segítette a fiatalokat. „Minden mulatságunk. .. abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára – ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival.”

Együtt nevetésük nem volt mindig ártatlan. Az alaptermészete szerint béketürő s hivatala folytán fegyelmezett Mikes mindenről a saját feje szerint gondolkodott, noha azt állította, hogy értelme bizony „nem hasogatja az áért”. De a világot s főleg az embereket éles szemmel – s tegyük hozzá: jó szimattal – ítélte meg. Szinte a gúnyképrajzoló szemével pécézte ki apró, de jellemző hibáikat, s a társadalmi ranglétrának minél magasabb fokán állott az áldozat, annál könyörtelenebb volt a rászegeződő pillantás. Nagy néha, ha uralkodók vagy főrangúak gyalázatosságáról volt szó, éppenséggel plebejus indulatok csaptak ki a háromszéki székely kisnemesből. Nem

146

egy példáját látta maga körül az emberi alakváltozásoknak és politikai köpenyegforga- tásnak. Ismerősei közül kerültek ki árulók és elcsábulók, hősök és holtukig hűségesek, mindenfélék, érdek vagy haszon szerint. S Mikesnek mindahányról szabatos szava volt, ezt nemegyszer éppen Zsuzsi fülébe sugdosta.

Miként erről már többször szóltunk, Mikes érdekből, haszonból, maga magáért semmit nem tett. Ezen jellembeli tisztaságon és konokságon bukott meg a Zsuzsi-ügy is, pedig már szépen formálódtak a dolgok, Mikes megpendítette házassági szándékát, a gyermekáldásra is ráfordítva a szót.

Mikes és Zsuzsi megértették egymást, kölcsönösen becsülték is. Nem volt ez fergeteges szerelem, inkább szép, egymáshoz melegedő szeretet s józan értelmű számítás. Mindketten hontalanok voltak, mindketten árvák, mindketten nincstelenek. Életét a Kelemenéhez kapcsolni, bizonnyal Zsuzsiból sem hiányzott a szándék.

Ám a sors, mint Mikes életében annyiszor, megint közbeszólt. 1723. április 25-én elhunyt Bercsényiné. „Mint a gyertya, úgy alutt el” – írja plasztikusan Mikes, s már a halálesetet követő második nap felvetette, nénjének írván, az őt leginkább érdeklő kérdést: Bercsényi „vajon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi és két özvegy asszony, Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a’ hatalmasabb”.

147

Kelement előérzete nem csalta meg. Alig négy hónap múlva közli nénjével: „Már a’ csaknem bizonyos mások előtt, de én nálam a’ bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsé- nyiné lészen. Egy részint bizony nem bánom, mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál… Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban, aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen, de hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét.”

A rang utáni áhítozásra való utalás: a felindult ember oldalvágása. A valódi okot Mikes világosan látta: Zsuzsi puszta számításból lesz a nálánál jóval idősebb, beteges Bercsényi felesége. A világba vetett vagyontalan árva ezen az úton igyekezett biztosítani jelenét és igen bizonytalan jövőjét. Mikes is törekszik, feszesre fogva fájdalmát és csalódottságát, higgadtan megítélni a dolgot: „Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne. Mert üsmerek én olyat, kéd is üs- meri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak. De non habét pecuniam,* és nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is.”

Vagy két hónapig kerülte is Mikes az új

• Non habét pecuniam: nincs pénze (latin)

148

asszonyt, Bercsényi grófnét. A fejedelem sem nézte jó szemmel kedvelt híve eme harmadik, ráadásul rangon aluli házasságát. Ám mikor karácsony előtt mégis látogatni mentek az új párt, Zsuzsi a hosszas távolmaradásért meg is pirongatta Mikest, „ami a köszvényes szívnek… orvosság gyanánt esett”.

Kapcsolatuk a férjhezmenetel után sem változott. Lehetséges, hogy még jobban egymáshoz melegedtek. Mikesnek nem volt ugyan vagyona, de volt fiatalsága, kedélye, humora, egészsége, s igen jól tudta szórakoztatni az ifjú asszonyt. Néha éppenséggel nagyon sikamlós dolgokkal, mint például a 49. levélben olvasható, az öreg férj szerelmi életét szabályozó kalendáriommal. Ezen igazán lehetett – nyilván Bercsényi rovására is – nevetni.

Hogy a kamarás nem volt halvérű, az is bizonyítja, hogy miközben Zsuzsinak tette a szépet, Eszterházy Antalékhoz is eljárt időt tölteni. A tábornok második felesége, akit a hithű katolikusok kinéztek maguk közül, elvált lengyel fiatalasszony volt, „elegendő szép, igen szép termetű, ifjú és a mulatságot szereti. Nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel táncot eljártam már egynéhányszor véle. Magyarul is tud keveset. Az elmondhatni felőle, hogy emberségtudó asz- szony, és el nem unom magamot, amikor véle vagyok.”

Zsuzsi házassága alig két esztendeig tartott.

149

Zólyom – Lipcse vára. Bercsényi Miklós uradalma

Nehéz szenvedés után, 1725. november 6-án Bercsényi úr is elköltözött a földi árnyékvilágból. Haláláról Mikes megrendült hangú meditációban emlékezett meg. De még ki sem hűlt a kuruc szabadságharc kimagasló alakjának holtteste a dombokra épült ro- dostói görög kápolnában, amikor Mikes megjegyzi: . .üsmerek olyat, aki Zsuzsival le

akarná máris tétetni a feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában szerették egymást. Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany? De elég a’, hogy nincsen kedve hozzá, noha a szeretet megvagyon.”

Hogy mi járt az új özvegy fejében, Mikes nem tudta. Nem tudhatjuk mi sem. Valóban a főnemesi cím? Vagy a férjétől ráhagyott ezer arany és „holmi portékák”? A női lélek mélységeibe nem mindig tudunk bepillantani. Tény, hogy mint oly gyakran az élet

150

ben, az érzelem és értelem vitájában az utóbbi győzött. Egy évi özvegység után Zsuzsi Jaroslawba, a Rákóczi-emigráció lengyelországi telepére költözött, ahol urától egy házat is örökölt.

összesen negyvenhármán, nők és férfiak, javarészt Bercsényi udvartartásához tartozók mentek el akkor Törökországból. Útján, jókora távon, Zsuzsit Mikes is elkísérte. Szeptember vége és december eleje közt jó két hónapig volt távol Rodostótól.

Eszerint nem haraggal váltak el. Feltehető, hogy akkor is, később is hívta s várta Mikest Zsuzsi Jaroslawba. Rákóczi például 1728-ban házassági szándékkal Lengyelországba készült. Régi bizalmas ismerőse, Jablonowska Konstantina hercegnő kezét akarta elnyerni. A terv hallatán Kőszeghy Zsuzsi azt írta a fejedelem udvari papjának, Radalovicsnak, hogy „adná a mindenható Isten, hogy úgy volna, kinek lehetne nagyobb öröme, mint níkem, gyámoltalan árvának”. Az egyáltalán nem gyámoltalan Zsuzsi nyilván nem a fejedelemnek örült annyira, hanem arra számított, hogy Rákóczit belső kamarása is elkíséri, s akkor találkozhatnak. Végezetül ebből sem lett semmi.

Találgatni lehet: mi történik, ha Zsuzsi Rodostón marad? De Mikes már az elválást megelőző keserves hónapokban számot vetett mind a maga, mind a Zsuzsi érzelmeivel, lehetőségeivel, helyzetükkel, saját szegénységével és a hazatérést illető szaporodó remény-

151

telenséggel, és Zsuzsit felmentette önmaga előtt: „Én eleget vagyok azon, hogy meg- marasszam. Gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyerhetem meg, mert a szeme hozzá szokott tele ládákot látni, az urának pedig az erszényje sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ó, ha engemet cirókál is, de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hagytak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahhoz semmit sem tehetek, látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot: mit szólhatok ez ellen? Mert a’ bi

özvegy Bercsényiné Kőszeghy Zsuzsi egyik levele Rodostóba. 1728. januári keltezéssel

152

zonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk, mert a szív csak a jelenvalót suhajtja, az okosság pedig a jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bujdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőlük. És így semmit nem szólhatok a Zsuzsi szándéka ellen: mert amint a francia példabeszéd mondja, kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fa- zakában; az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is viselje?”

Milyen szép, hogy Mikes ennyire megérti Zsuzsit! A valóság logikáját a maga egyéni vonzódása fölé helyezve ítélte meg helyzetét, s igyekezett beletörődni az elfogadhatat- lanba.

És volt Mikesnek egy mélyebb kötődése a Zsuzsi iránt érzett vonzalomnál: ragaszkodása Rákóczihoz. Amíg a fejedelem élt, nem mozdulhatott mellőle. Azután pedig?

Negyvenöt éves volt, amikor az önként magára vállalt kötést a sors feloldotta. Anyja már nem élt, Zágon a legendák ködébe távolodott és emelkedett, elérhetetlenül. Ekkor mehetett volna Zsuzsi után Jaroslawba,ahol valamikor már járt. A már megszokott száműzetésből egy másikba, a szokatlanba? A nősüléstől is elmehetett a kedve, hiszen annak

153

is megvan a maga ideje, a göcsörtös öreg fa már nehezen hajlik.

Kőszeghy Zsuzsi 1750. március 21-én halt meg, özvegyként. Mikes jó évtizeddel élte túl, de agglegény maradt holtáig. S ha később nem is emlegette, Zsuzsit aligha feledte el.

BUKARESTI TÉL

Rákóczi Ferenc halála súlyos csapást mért Mikesre: „Rendszerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember az keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távu- labb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik – írta hat héttel a fejedelem halála után. – De itt nem úgy van, mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovatovább észrevesszük, hogy micsoda atyán- kot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el.”

A fájdalom súlyát szaporodó dolga-baja is növelte. Uruk elhunyta után a rodostói telep ügyeit Sibrik Miklós udvarmesterrel együtt ő intézte.

Amikor – még annak az évnek októberében – váratlanul Sibrik is elköltözött az élők sorából, Mikes lett a bujdosók ideiglenes vezetője.

Többszörösen hálátlan feladatot vállalt magára. Noha élete folyamán többször ke-

154

Rákóczi József

rült örvényes helyzetbe, egyik legválságosabb időszaka talán a fejedelem halálát követő, Rákóczi József Rodostóba érkeztéig terjedő másfél esztendő volt. A fejedelem még fegyelmezni tudta a Rodostóba szorult magyarokat. A kuruc háborúk végétől eltelt negyedszázad azonban elvégezte a maga termeszmunkáját. A bujdosók lassanként megunták, a tehetetlenség és összezártság folytán meg is utálták, gyűlölték egymást. Az örökös gondok, a személyes bizonytalanság, betegségek, mindennemű súrlódások átfűltek, sőt meg is

155

erjedtek a fölösen sok szabad idővel rendelkezők lelkében. Mikes korán felfigyelt a bomlásra. Most saját bőrén s álmatlanságán kellett éreznie a súlyosbodó válságot. Főleg az irigység és kapzsiság ülte torát. Mivel az egyenes jellemű Mikes ura javait hű komondorként őrizte annak fia számára, s nem kótyavetyélte el az emigránstársak közt, azok ellene acsarogtak, tolvajlással gyanúsították, mindenféle szóbeszéddel keserítették életét. Neki rótták fel azt is, hogy a fejedelem halála után a porta jócskán megszorította addig is szűkös tartásdíjukat. Nehezítette Mikes helyzetét, hogy a bujdosók élére nem születése vagy egykori társadalmi rangja helyezte, hanem örökségkezelői volta. Azt lehetne hinni, hogy a közös baj és nyomorúság egyenlővé teszi az embereket. Rodostó magyarjaival nem ez történt. Az egykori urak rátartin ragaszkodtak a társadalomban valaha betöltött helyükhöz és rangjukhoz, a zágoni székely köznemes pedig igazán nem állott ennek a rangsornak az élén. Jól megértjük bölcs, de kesernyés humorral írt – nem él nélküli – megjegyzését: „Egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokat nem osztogatnak. Az északi szelet és a déli szelet mindenkinek egyaránt osztogatják, hanem csak az a különbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon, a másika többet ehetik, ihatik, a har- madikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egye

156

netlenségre és az irigységre, vigyük a János pap ítélőszéke eleiben, hadd ítélje meg.”

A János pap ítélőszéke szólás, Seholorszá- got, elérhetetlen földrajzi helyet jelent.

Érthető, hogy a megkeseredett hangulatú Mikes nagyon várta, hogy a fejedelem idősebb fia, Rákóczi József átvegye apja örökét, helyét és örökségét.

A második Rákóczi fiúban is csalódnia kellett. Nem örökölte apja bölcsességét, belső fegyelmét, rendszeretetét, roppant kötelességtudatát. Akárcsak Györgyöt, őt is az osztrákok nevelték. Mikes ezúttal is megírja köntörfalazás és szépítgetés nélkül a véleményét : „Vigasztalásunkra vártuk ezt az if- fiu fejedelmet, de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítaná, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni és fejedelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marada meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkot.” öt hónap múlva így sóhajt fel: „Itt, néném, minden dolgaink rendetlenül és zűrzavar módjára folynak, és minden felfordulva – csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk.”

Nemsokára éppenséggel a fejükön kellett

157

járniok. Életük még jobban kibillent a szokott kerékvágásból, amikor a török felbontotta az 1718-ban kötött pozsareváci békét, s az osztrákoknak az 1736-ban megindult orosz-török háborúba való belépése után a porta Rákóczi Józsefet is fel akarta használni Ausztria ellen. A szultán elismerte a Rákóczi fiú öröklési jogát az erdélyi fejedelemségre, s – elsősorban a porta számára előnyős – szövetségi szerződést kötött vele, mely biztosította Erdély régi függetlenségét, törvényeit és a vallásszabadságot, de mindezt igen súlyos feltételekhez, elsősorban a törökök melletti hadba szálláshoz kötötte.

A nagy élettapasztalattal és erős politikai valóságérzékkel rendelkező Mikes első pillanattól kezdve elhibázottnak tartja az egész vállalkozást: „Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekkel, és vázt (értsd: madárijesztőt) akarnak belőlünk csinálni, mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne.”

Rákóczi József kíséretében Mikes is részt vett abban a Duna menti hadjáratban, melyet fej nélküli hely változtatások, összevisz- sza táborozások, kapkodó, minden stratégiai elképzelést nélkülöző lótások-futások zűrzavaraként írt le. A sikertelen mozgolódást, melyben a kis kuruc hadnak semmilyen gyakorlati szerep nem jutott, szkeptikusan és sok humorral ítélte meg. Egyetlen do-

158

Bukarest korabeli látképe

lóg miatt aggódott, nehogy betörjenek Erdélybe a törökök, és megdúlják.

Erre – ha volt is ilyen terv – nem került sor, sőt a maroknyi csapat küldetése is csakhamar megszűnt, mert hosszas betegeskedés után – 1738. november 10-én, a téli szállásul kijelölt bolgár faluban, Cservena Vodán – Rákóczi József harmincnyolc éves korában meghalt. Ezzel a törökök terve kútba esett, s a bújdosók – „amennyiben már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában” – súlyos gondtól szabadultak meg.

A szerencsétlen sorsú Rákóczi fiút Cservena Vodán temették el. Végrendelete Mikest tette meg helyben eladandó ingóságainak gondnokává. Ezt elvégezvén, már készülődött volna „haza” Rodostóba, amikor a török udvar másként intézkedett. A szultáni fermán keményen megparancsolta, hogy a „Mikes nevű bejzádé” Moldvába menjen.

159

A küldetés diplomáciai jellegű volt, de tartalma mind a mai napig tisztázatlan. Hogy mi volt a feladata a két román fejedelem udvarában, arról Mikes is hallgat. Egyik ia$i-i levelében, egy odavetett mondatban ennyit jegyzett meg: „A vajdánál egynéhányszor voltam, de amiért ideküldtek, a’ látom, hogy csak héjában való lesz.”

Az útjáról szóló első levél Bukarestben kelt 1739. június 11-én. Mikes ezúttal csak átutazott Havasalföld fővárosán, melyben már járt az előző év télutóján, Rákóczi József megbízottjaként. Küldetése súlyát jelzi, hogy a vajda, Constantin Mavrocordat személyesen tárgyalt vele: „Itt bennünket nagy becsülettel fogadtak a városon kívül, egy klastrombán az ebéd készen várt bennünket. A vajda secretariusát* küldötte élőnkbe, ugyanaz is vendégelt mega vajda részéről. Ebéd után pedig a Mariásza Voda** hintójábán mentünk bé pompával a városban… és szemben voltunk véle – csaknem egy óráig voltunk nála… A vajdának a városon kívül kertje, háza vagyon, ott voltunk szemben véle.”

Továbbutazásukhoz a vajda adott hintót, postalovakat, a poggyásznak szekeret, még néhány lovas katonát is melléjük rendelt biztosításukra.

A Bukarest-la$i közti utazásról a táj szépségére fogékony Mikes lelkendező hangon

• Secrt tartus: titkár

•• Mariásza Voda: nagyságos vajda

160

számolt be: „De micsoda gyönyörű utazásunk volt! Az időről nem szólok, mert mindenkor esők voltak – kivált Molduvában olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik! Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak: mert két nap alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi utazásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk, mert Bukuresttől fogva egész Jászig csak a sok kü- lömb-külömbféle szép virágon járt volna – mindenütt a mezők bé voltának terítve virágokkal, hogy csak a szekfűre és a tulipántra léptek a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk. De mit mondok? mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen.”

A tájélményt a lelki élmény is szaporította. Erdély közelsége fellobbantotta Mikes szülőföld-vágyát. Már Cservena Vodán készül a találkozásra: „…nekem készülnöm és rakodnom kell, mert holnap vagy holnapután innét elillantok. És ha magát Erdélyt meg nem látom is, de a köpenyegit meglátom, mert az erdélyi havasokhoz nem messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy a Bozzára menjek ka- száltatni, de bosszúságra iszom a Bozza víziből.”

161

Bizony belésajgott, mikor egy emberöltő látképe múltán újra meglátta a Keleti-Kárpátokat: „Elítélheted, néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfedezte előttem az oda vivő utakot… ”

Mikes Kelemen mintegy három hónapot töltött lakiban, Moldva fővárosában. II. Gri- gore Chica, Moldva uralkodója szintén illő pompával és megbecsüléssel fogadta a szultáni udvar követét. Mikes több ízben is megjegyzi, hogy látogatóban volt a vajdánál, s mindkettőjüket foglalkoztató dolgokról beszélgettek. lakiban neki való társaságot is talált, elsősorban Anton metropolitát. A főpap részéről őszinte barátságot és jóakaratot tapasztalt. Egy olasz pátert is megismert, s rendszeresen vendégül látott asztalánál. Az örökké éber megfigyelő nem mulasztja el egy gyors vázlat készítését a városról: „A város dombon vagyon, de elég szép helyt. De a vizet messzünnen kell hordani a lakósoknak, öt vagy hat… klastrom cselekszi, hogy Jászt

162

városnak lehessen mondani… A kereskedést a zsidók és az örmények tartják. Hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne itt felállítani, sokkal könnyebben és nagyobbat, mint Bukurestben. Hová lehet szebb és jobb föld mint itt vagyon? Valamit a föld teremt, az itt mind jobb, mint másutt – mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákat látni, mint itt? Hol lehet olyan jóízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik, a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcsegethetik…”

Mikes jól látta az elmaradottság lényegét: a gazdagság parlagon hever, mert a fejedelemség török uralom alatt van, a görög származék uralkodók csak a maguk hasznát keresik, a nép pedig szegény és tudatlan.

Moldvában Mikes jól érezte magát, noha ottani hetei nem voltak zavartalanok. Por- tyázó tatár és orosz martalócok fenyegették a várost. Attól is rettegett, hogy Csík vagy Gyergyó felől rátörnek s fogságba ejtik az osztrákok. Örömmel vette a Bukarestbe rendelő parancsot.

Havasalföld székhelyén még hét-nyolc hónapot töltött. Itt egyik baj követte a másikat. 1739 októberében valamilyen betegség ágyba döntötte. Eret vágatott magán, de hogy ez se- gített-e vagy csak a természet, nem tudhatni: lassacskán felgyógyult.

Az 1739—40-es tél amúgy is keserves volt,

163

temérdek hóval, csattogó fagyokkal, már október második felében beálló állandó hideggel. „Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket Lápóniában vittek, a Jeges tenger mellé; mert senki nem emlékezik ilyen kemény télről… rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután.”

Súlyosbították a helyzetet az ellátási nehézségek. Az élelem nemcsak megdrágult, de el is tűnt a piacról: „Sokszor történt, hogy ebédhez ültem volna, de kenyerem nem volt.”

A nehézségek sorát a Mikes által nagyra becsült és szeretett Pápay János halála tetézte be: „így fogyunk lassanként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejedelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük.”

Bukaresti tartózkodásának öröme az volt, hogy találkozott egy csíki – vagy talán gyer- gyószárhelyi – ferences baráttal, akitől mostohaapja családja felől végre hírt hallott.

Mikor. 1740 nyarán Mikes Kelemen visz- szaérkezik Rodostóba, ötvenéves. És hátra van – a hite szerint rá bölcsen kimért időből – még két jó évtized. Ezalatt tartósabban már nem is hagyja el a várost.

A bujdosó előtt még egyszer felvillan a hazatérés reménysége. 1740 októberében meghal IV. Károly osztrák császár. Véle kihal az ausztriai Habsburg-ház férfiága. A bajorok és szászok nem ismerik el a Habsburgok leányági örökösödését, s Poroszország, Francia

164

ország és Spanyolország támogatásával bejelentik igényüket az osztrák trónra. Kitör az örökösödési háború (1740-1748), de ez sem hoz semmi jót a még életben levő bujdosóknak. Mária Terézia császárnő már uralkodása első hónapjaiban elutasítja a rodos- tóiak kérelmét, a szállóigévé vált végzéssel: „Ex Turcia nulla redemptio.”*

Ezzel a hazajutás lehetősége véglegesen és visszavonhatatlanul megszűnik Mikes számára, akinek a bujdosás immár nemcsak kényszer volt, hanem természetévé is vált.

• Ex Turcia nulla redemptio: Törökországból nincs visszatérés

165

„ÉN ÚGY VAGYOK, MINT BUJDOSÓ”

AZ ÉDES NÉNÉM ÁRNYALAKJA

Az előző oldalakon sokszor utaltunk Mikes főmüvére, a Leveleskönyvre. Ideje kissé közelebbről szemügyre vennünk a levelek címzettjét is.

„Constantinapolyban Groff P…. E…. irot leveli M…. K….”

A Törökországi levelek – ezt a címet Kul- tsár István, a könyv első kiadója adta – kéziratának kezdetén, közvetlenül az első, 1717. október 10-én keltezett levél tizenkilenc sora felett olvasható ez a cím, magyarázat vagy ajánlás, Mikes kézírásával.

Gróf P. E.? Hosszú időn át sokan találgatták, kit rejt a betűnév. Az ügy meglehetősen rejtélyesnek mutatkozott, szorgos volt a nyomozás, nem kevés a feltételezgetés, még több a találgatás.

Volt például egy kuruc tábornok, elsőbben Udvarhelyszék, majd Háromszék főkapitánya, aki nem bizonyult ugyan tehetséges hadvezérnek, Rákóczi mégis Erdély főparancsnokává nevezte ki kétszer is: Pekry Lőrinc gróf. Bizonyára az ő lánya, ki más rejtőzködne a két titokzatos betű mögött. De a vélekedők nagy sajnálatára Pekry Lőrincnek nem volt E betűvel kezdődő keresztnevu lánya.

166

Egy másik feltevés szerint az 1758 őszén Rodostóban elhunyt Paksy Erzsébet volt a levelek címzettje. Ezzel az is összevág, hogy halála vetett véget Mikes levélírói buzgalmának, hiszen kétszázhetedik s egyben utolsó levelének kelte 1758. december 20.

Ezt a feltevést is kevesebb érv igazolta, mint amennyi cáfolta. Ahogy a többit is.

Csak Perényi lány lehetett a címzett, mondták mások, hiszen a családból többen – Farkas, Miklós – szolgáltak Rákóczi zászlója alatt. Vagy inkább Petki lány, Petki Dávid

Részlet

a 70. levélből

167

gróf, kuruc ezeres kapitány valamelyik rokona, s egyben rokona Mikes Kelemennek is.

Azt, hogy a címzettnek rokonnak kellett lennie, sokan bizonyosságnak vették, hiszen a „néne, néném” Mikes háromszéki világának szóhasználatából került a levélíró nyelvébe, s a gyakorlat szerint – mely eleven ma is – az atyafiságos rokoni viszonyt is jelöli. Általában idősebb nőrokonra használták, jókora szélességben, idősebb nőtestvértől nagynéniig, unokanővérekig terjedően. Mikes nem mulasztja el leveleiben több ízben így búcsúzni szép illendőséggel, hogy „maradok az asszonynak, jó nénémnek, jó atyafia”.

Igen ám, de a levelekben mintha túl gyakran megfeledkezne az idősebb nőrokon iránti tisztes távolságtartásról. Hangja nemegyszer évődővé, pajkoskodóvá, az abban a korban megengedettnél közvetlenebbé, éppenséggel minden rokoni kapcsolatnál többet sejtetővé válik. Erre írás közben maga Mikes is rádöbben: „A kéd méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha valamely idegen olvasná a kéd levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk,azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerint az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva.”

Mindez így is van, azonban Pérában, a török szultánváros keresztény negyedében évtizedeken át lakó, Mikeshez hasonlatosan „bujdosó” édes nénéről mindmáig a kerek

168

világon semmit nem sikerült kideríteni, csak annyit, hogy – nem létezett. A levelek szövegének szorgos elemzői ugyanis egész sereg ellentmondásra bukkantak. Olyasfélékre például, hogy Konstantinápolyban élő nénjét Mikes konstantinápolyi eseményekről tudó- sítgatja, olyanokról, melyeknek az szem-, illetve fültanúja kellett volna, hogy legyen. Ilyen kételyek teszik megalapozottá azt a ma már általánosan elfogadott következtetést, hogy a levelek címzettje egyáltalán nem létezett.

Részlet

a 85. levélből

169

Egyáltalán? Ez a megfogalmazás túlzó. P. E. grófné vagy grófnő testileg ugyan nem létezett, mégis valóságos emberi lény volt Mikesnek a zord és kopár valóságot megszi- várványoztató képzeletében.

Temérdek levélben, kifogyhatatlan leleménnyel táplálta s tartotta fenn ezt a kapcsolatot. A családtalan agglegény éveken, évtizedeken át egy gáláns regényt játszott el önmagának – nem öregedő nénjével enyeleg- ve -, amíg belevénülve a csintalan szemvillanásokkal kísért ,,kalandba”, meg nem unta és abba nem hagyta az egészet.

Ha egyéb már eddig meg nem győzött volna, úgy ez a példa, az édes nénémmel folytatott bújócskázás elég igazolása lenne annak, képességei, rátermettsége, alkata szerint Mikes vérbeli író. Az, hiszen szépen illesztge- tett szavakból, ékes fonatú mondatokból társat teremtett magának öröméhez és bánatához, meggyőző hús-vér embert, jó ideig félrevezetőén elevent.

Mikes és nénje kapcsolatában a játék, a szerepjátszás, a mórikálás az elbűvölő. Szépeket mond nénjének, vonzalmát kötekedésbe rejti, hízeleg, udvarol, néha éppenséggel otrombán és vaskosan dongja körül, bizonygatván, hogy úgy szereti, mint a káposztát, vagy addig szereti, ameddig dohányzik. Korholja, leckézteti, tanítja nénjét, találkozót rendez, a közös órák élményeit keltegeti, magyarázkodik, mentegetőzik, megjátssza a sértettet. .. Elképesztő, hogyan bírja ötlettel,

170

fordulattal. A derű, a humor, a játékosság bontják színes szirmaikat ebben a kapcsolatban. Igen ám, de Mikes világának ezek a nagyon fontos elemei nem a pillanat sziporkázva szerteomló, olcsó vigaszt osztó varázslatai, hanem állandó fénylés és ragyogás, a lélek és kedély életszemléletté ömlő képessége.

A levelekben a hang néha gúnyba, néha indulatosságba, van mikor keserű iróniába vált át, de az ilyen pillanatok múlékonyak. A sorokon végigömlő alapszólam a megértés és megbocsátás, a kacagás, a hiábavalóságok kinevetése.

Ez a szavakban feltáruló lelki képesség maga a költészet: egybefonódó emberi lelemény és művészi készség. Igazában mímelés, melyben szinte rezzenetként elválasztani a valóságost a képzettől és képzelttől – lehetetlen. Az utóbbi gyakran meggyőzőbb és iga- zabb, mint amit az élettől nyersen átvett Mikes.

A Leveleskönyvzl olvasván, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mi szüksége volt Mikesnek a képzelt levelezőtársra, milyen igényből pattant ki P. E., mi táplálta annyi évtizeden át ezt az írói fogásnak nevezhető szellemes ötletet?

A száműzött Mikesnek tilos volt az otthoniakkal leveleznie. Az édes néném, a rokon és honfitársnő, a szülőföldet, Erdélyt jelentette, Mikes múltjának egy valóságként tételezett darabja volt. Másrészt a rokonaitól el- szakítottnak ő volt a rokon, „a legkedvesebb

171

és drágább attyafia”. Ez teszi lehetővé a kapcsolat bizalmasságát, közelségét, az irodalmi kifejezés szükségletei szerint ez igazolja a levelek hangját. Mikes a természetes meghittséget olykor az udvarló férfi turbékolásává erősítette föl. A néne kétarcú nőalak: ha akarom, idősebb nőrokon, ha akarom, a társ- talan férfi asszony társa, a gáláns regények szabálya szerint az intimitások világába emelve. Ez az utóbbi csalafintaság; a magányba szorított férfilélek védekezése, s lehetetlen nem észrevennünk, hogy mekkora kedvvel játssza végig Mikes ezt az egyetlen vékonyka szálra akasztott történetet. Például minduntalan új meg új kérdéseket tétet föl nénjével – kinek érdeklődése és ízlése tökéletesen megfelel az övének -, hogy alkalma legyen olvasmányait feldolgozva a kérdésekre választ adni.

Az önmagából kiszakított szellemárnnyal való enyelgésnek az idő vet véget. A teljesen egyedül maradó Mikest megbonthatatlan gyűrűként veszi körül az unalom mellett a fásultság is, s egyszerűen megunta a levelek írását. 1742júniusától 1747 szeptemberéig mindössze két rövid levelet ír, nem egészen félszáz nyomtatott sort. Nincs mondanivalója a nén- jének – tehát a külvilágnak -, s önmagával is mindent elrendezett: „az ember ezen a világon csak zarándok, idegen és útonjáró”. Ez a meggyőződés lassan csontkeménnyé válik benne. Akkor pedig mi más dolga lehetne Rodostón a száműzöttnek, mint a beletörő

172

dés, belenyugvás, a törés és a türelem. így válik az utolsó két évtizedben írt ötven-vala- hány levél legfőbb témájává az egyhangúság. Ezt igyekszik néha tréfásan feloldani, humorral átköltőiesíteni, de aztán ezt is abbahagyja, nem tartja érdemesnek folytatni: „A mi napjaink mind egyszínuek, semmi különbözés nincsen közöttük. Ma olyan, mint holnap, holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. Mindenkor egyarányú dolgokba foglalatoskodunk, és mindenkor vonjuk magunk után hosszas bujdosásunkot, amelynek talán csak a halál veti végét.”

Az 1748 májusa és 1753 decembere közt keltezett húsz levél anyagát az élménytelen- ség pótlására Paul Ricaut angol író török történetének francia fordításából kivonatolja. Közben hozzátold ezt-azt más olvasmányokból és személyes tapasztalataiból : tablót készít a török világról és életről.

Élete utolsó időszakában még egyszer rádörömböl a sors, hogy próbára tegye erejét. Szeme romlásáról első ízben 1753. október 15-én kelt levelében panaszkodik: „mintha a szememre valamely vékony hártyikát tettek volna”. Egyre nehezebben lát, olvas. Két hónappal később arról számol be: „csaknem egészen megvakultam, három lépésnyire mást meg nem üsmérhetek. A nyomtatást éppen nem olvashatom, az írást mégis inkább. Magam pedig írok, mert tudok írni. De nem tudom, mit írok.”

Tizenöt hónap múltán megint ugyanerről

173

kesereg. Olvasni nem tud, még a saját írását sem. 1754 novemberében adja hírül, hogy „a szemem világa minden orvosság nélkül csak az Isten kegyelméből tért vissza”. Hogy kórtanilag mi volt a betegség, bevérzés, valamilyen pestises fertőzés, nem tudjuk.

A Törökországi levelek utolsó darabját Mikes 1758 decemberében írta. Az év novemberében nevezte ki a porta a rodostói magyarok, illetve azok leszármazottai elöljárójává, ami tábornoki címmel is járt. Rá is vésette pecsétnyomójára, hogy Généről Mi- ques.

A kinevezés alkalmából meg kellett jelennie a török fővárosban. Ekkor kért engedélyt az osztrák követtől a rokonaival való levélváltásra. Mihelyt megkapta, még ott, Konstantinápolyban két rövid, sietős levelet írt. Egyiket unokaöccsének, gróf Mikes Istvánnak, a másikat mostohatestvérének, báró Huszár (Boér) Józsefnek, aki édesanyja második házasságából született. Mikes István ekkor Fejér vármegye főispánja volt – a könyvünkben emlegetett Mikes Mihály fia -, s udvariasan, kimérten, hűvösen válaszolt, minden rokoni melegség nélkül. Mikes nem is levelezett vele tovább. Annál melegebb kapcsolatot tartott mostohaöccsével. Neki a következő két esztendőben két hosszú, színes levelet írt, a második függelékeként fiának, Sándornak is. A valódi rokonok jelentkezése véglegesen elfújta az immár puszta vázzá vált édes néne árnyalakját.

174

„A CSENDES ÉLETET A KÖNYVEK FORDÍTÁSÁRA SZENTELEM”

A címként használt részmondat Mikes 1759. január 5-én, Huszár (Boér) Józsefnek írt első levelében olvasható. A teljes mondat így szól: „Itt a világi bajtól, gondtól, dologtól ment vagyok, a csendes életet a könyvek fordítására szentelem és sok francia könyveket magyarrá változtattam, amelyekből, ha alkalmatosságom adódik, öcsém uramot is részeltetem.”

Figyelmet érdemlő vallomás. Mikes fordítói tevékenységét korán, már 1724 őszén megkezdte. Évek során át, egészen 1755-ig, ösz- szesen tizenkét munkát ültetett át magyar nyelvre, mintegy hatezer kéziratoldal terjedelemben. A Levelesköny vben azonban, négy évtizedes kapcsolatuk folyamán, nénjének egyetlenegyszer sem említi, hogy könyveket fordít, noha az erdélyi nemesifjak neveléséről írt levelében szinte programként fogalmazza meg a fordítói munka fontosságát, országos hasznát: „Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák, úgy a tanulásukat a közönséges jóra fordítanák, mivel sokan vannak olyanok, aki(k) arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának”. De saját munkájába nénjét nem avatja be, viszont rögtön, már az első életjeladásnál eldicsekszik ezzel az erdélyi ro-

175

Mikes kézírása Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárának címlapján

(1708-as lőcsei kiadása)

konságnak. Mi több, egy esztendő múlva, 1760 márciusában elküldi mostohatestvérének egyik kedves fordítását, Benőit van Haeften A keresztnek királyi útja című, legendaszerű, dialogizált barokk regényes elbeszélését, melyet még 1747-ben ültetett át: „Egy könyvet küldök öcsém uramnak… A könyvnek hasznos voltát maga megmondja a bévezető; az én ítéletem szerént méltó, hogy kinyomtassák.”

A kinyomtatásra vonatkozó utalásból bíz

176

vást arra következtethetünk, hogy Mikes fordítói munkásságát „az otthon maradottak okulására nemcsak hasznosnak, de önmaga felől nézve is fontosnak tartotta. Esetleg komolyabb irodalmi tettként értékelte, mint elsősorban saját kedvtelésére írt leveleit. Fordítói tevékenysége célirányosan annak a hazai művelődési programnak volt része, melyet Mikes Rákóczi és kancelláriája körében ismert meg, majd több ízben tételesen ki is fejtett leveleiben s fordításai gyakran bővített, átírt, illetve időszerűsítve kiegészített előszavaiban.

A Mikes által „franciából székely nyelvre” fordított művek túlnyomórészt a barokk ke- gyességi irodalom alkotásai, valláserkölcsi és elmélkedő jellegű munkák, oktató célzatú egyház- és művelődéstörténeti értekezések. Ezek az írások, melyeket a kamarás jórészt Rákóczi könyvtárából kölcsönzött ki, az akkori Nyugat-Európában egy, már elavulóban lévő irodalmiságot képviseltek. A társadalmi fejlődésben jócskán visszamaradt Erdély műveltségi s főleg erkölcsi viszonyai közt mégis újdonságként hathattak, hiányt pótolhattak volna, hozzájárulva az „esmé- ret” anyanyelvi terjesztéséhez, ablakot nyithattak volna az európai civilizáció felé.

Fordítói munkásságával Mikes valójában a franciaországi, tehát a fejlettebb társadalmi viszonyok közt megfogant eszmék tudatos terjesztését vállalta. A művek kiválasztásában a hangsúlyt a „belső ember” meg-

177

jobbítását célzó nevelési szándékra helyezte. A burok, melyben ezek a gondolatok – a művek keletkezési idejében a korszellemmel ösz- szecsengve – megjelennek, kétségkívül vallásos, de a bennük jelentkező erkölcsi bírálat és javító szándék nagyon is világi. A levelek gondolatisága éppenséggel a korai felvilágosodás eszmerendszere felé mutat. A Mikes által fordított müvek mintegy a bibliai vallásos és a világi irodalmi műveltség határmezsgyéjén helyezkednek el.

Nagy vesztesége az erdélyi művelődésnek, hogy ezek a művek, miután a maguk idejében nem jelentek meg, nem is hathattak.

Van azonban Mikesnek egy szépirodalmi fordítása is, a Mulatságos napok. Tártál ma hat novellisztikus történet, melyet az 1700-as évek első felében igen olvasott francia írónő, Mag- deleine-Angéliqué Poisson – asszonynéven Madame de Gomez – lazán összefüggő, társasági beszélgetés fonalára fűzött hatkötetes elbeszélésciklusából vett át. A Les journées amusantes – ez a mű eredeti francia címe – kedvenc olvasmánya lehetett Mikesnek, mert a temérdek színes históriát tartalmazó könyvből – még jócskán a kiválogatott fejezetek lefordítása előtt – több részletecskét átvett leveleibe is. Valóban, az egész mű tematikája, a regényes történetek, változatos mesék, sze- ‘ relmi kalandok, életrajzi kuriózumok igen alkalmasak voltak arra, hogy megpezsdítsék Mikes képzeletét, s otthonossá tegyék ebben

178

a lelkére hangolt légkörben. Megnyerhették tetszését Gomezné alakjai is. Mikes erősen tanító hajlamú íróember volt, az írásnak mindig a morális szempontjait tartotta szem előtt. A hat elbeszélést is azért fordította le, mert miként a beköszöntőben is írta „mind az elmének mulatságára és hasznára, mind a szívnek megjobbítására lehetnek”. így is van, hiszen a rendkívüli kalandok, bolyongások és hányattatások, melyeken eszményi emel- kedettségü hősei átmennek, azzal végződnek, hogy az emberi állhatatosság, nemesség, hűség, vitézség elnyeri méltó jutalmát, a megszenvedve kiküzdött boldogságot.

Ebben a modellben nem nehéz felismerni a közös édesanyát – a népmesét. Ilyesféle ta- nulságú és bonyolódású történeteket hallhatott Mikes valamikor öregasszony dajkáitól Háromszéken, ahol is a csattanó mindig egy erkölcsi ítélet volt: a bűnös megbűnhődése, a jó, a bátor megjutalmazása. A nehéz és kemény életet megélt Mikes jól tudta, hogy a való világban nem így végződnek a dolgok, éppen ezért esett jól azt hinnie, hogy így kellene lenniök. Ezért fordíthatta kedvtelve ezeket a meséket, ahol az emberség és érdem diadalt tudott venni a megpróbáltatásokon, s az olvasót is azzal az érzéssel töltötte el, hogy küzdeni és helytállni érdemes.

A Mulatságos napok bepillantást enged Mikes Kelemen fordítói műhelyébe is. A Bessenyei György előtti évtizedekben nemcsak a legtöbbet fordító magyar író ő, de a legki-

179

Mikes bejegyzése a szótár 142. oldalán

válóbb átültető is. Fordításai megkülönböztetett helyet foglalnak el a XVIII. század irodalom- és művelődéstörténetében.

Mikes nagy önállósággal fordított. Egyrészt rövidítette és tömörítette az eredeti anyagot, elhagyta a terjengős részeket, kitérőket, a száraznak ható betéteket, anélkül hogy az események lényeges menetét csorbította volna. Másrészt nagy figyelmet szentelt az alakok belső világának, jellemének és érzelmi életének megvilágítására, s így azok – az ő tolla nyomán – feltöltöttebbekké váltak, mint az eredetiben. Az a Mikesi „va

180

rázs”, melyet a Leveleskönyvböl ismerünk, bár erőtlenebbül, elárad a Mulatságos napok lapjain is.

A Mikes-féle fordítói „szabadság” rend- jénvaló is lenne, de az átültető még továbbmegy: árulkodó módon erdélyiesíti a történetet. Elsősorban áthelyezi a helyszínt Kolozsvárra, egy Szamos-parti birtokra: „öt óra tájban, ez a szép társaság, a Honoria házához érkezvén és minthogy már májusnak a közepe felé a napok elegendő hosszak azért nagy sietséggel mindnyájan a kertbe ménének. A kert elegendő nagy, fél oldalát a Szamos mossa, a sok szép gyümölcsfák mind utcára vannak ültetve. A kert két részben vagyon : az egyik része a ház felől mind virágokkal vagyon béültetve; a másik része mindenféle kerti veteménnyel. A kert közepiben pedig egy nagy lúgos, amelyet a szőlőlevelek egészen béfedték, és olyan volt, valamint egy levélből való palota. De még a szőlő fáknak, amelyekből állott az a szép lúgos, mása talám nintsen Erdélyben, mivel Honoria azokat mind Rodosztóról, a Mármora tengerének a partján lévő városból hozatá. Ezek a szőlőfák pedig hétszer hoztak szőlőt esztendőben, de még narancs fái is laurus fái is valának kertjében.”

Szegény hazasóvárgó száműzött! Sajgása enyhítésére összeolvasztotta Párizst, Erdélyt és Rodostót, fölényes biztonsággal hágva át a hűnek nevezhető fordítás műfaji fegyelmét, nemcsak emberi egyéniségét és szótári kész

181

letét, de a benne élő honi világot is beleépítve az idegen keretbe.

Tett még ennél többet is. Beleköltötte a történetbe Honoria alakját, ezt az özvegyi sorsú székelyföldi nagyasszonyt, akit Go- mezné „elfelejtett” beleírni a történetbe, hiszen azt sem tudhatta, hogy a korabeli erdélyi élet társasági szokásai szerint a fiatalok nem szórakozhatnak magukra hagyva, miként azt sem tudhatta, hogy az ifjak Erdélyben rendszerint zálogosdit játszottak egymással. Ezek a hazakacsintó, valósághitelesítő pótlások mind Mikestől származnak.

Hősei egészen úgy viselkednek, miként azt Mikes a Leveleskönyv tanúsága szerint elvárta a gondosan nevelt, okosságra és jó erkölcsre szoktatott ifjaktól. Napirendjük pontossága pedig mintha a rodostói udvar rendtartására is emlékeztetne, miként a kert egzotikus helyszínrajzában akár Rákóczi ebédlőpalotája körüli kertre is ráismerhetünk, ahol valóban voltak narancs- és babérfák.

Az átültetett francia kalandregény stílusa, mivel Mikest köti azért a sokszor modoros és dagályos eredeti szöveg, kissé erőlte- tettnek, néhol mesterkéltnek hat a levelek hangja mellett. Ennek ellenére íze és zama- ta van, s a felvilágosodás koráig nem sok hasonló színvonalú átültetést találunk magyar nyelven.

Mikes az egyhangúság, unalom, reménytelenség elöl húzódott a francia nyelvű könyvek fordításába: „a bujdosásomnak ideje ad

182

ván alkalmatosságot erre, hogy szomorúsággal múló időmet haszontalanul ne töltsem”. Utóbb azonban a hasznos időtöltés tudatos írói programmá vált, s szervesen beleképzelhető a Hermányi Dienes, Bőd Péter, Bethlen Kata és mások, a honi kortársak által szorgalmazott irodalmi munkálkodás folyamatába, eredetisége és egyéni volta révén is.

A Mikes-fordítások kéziratai 1873-ban kerültek a Nemzeti Múzeum Könyvtárának állományába, az akkori igazgató, Pulszky Ferenc révén. De a hatalmas méretű hagyaték megjelenésére még egy évszázadot kellett várni. Mikes összes Müveit a Magyar Tudományos Akadémia 1966 óta jelenteti meg szöveghű kiadásban. Az első kötet a Törökországi leveleket tartalmazza, az eddig megjelent második (1967), harmadik (1970) és negyedik (1974) kötet Mikes hét fordítását. Hátra van még két kötet megjelenése. Ez a kései újrafelfedezés is Mikes – s a mikesi életmű – kalandos sorsához tartozik.

EGY REMEKMŰ KALANDJAI

Az ókori mondást, mely szerint a könyveknek megvan a maguk sorsa, kiegészíthetjük azzal, hogy némelyiknek megvan a maga balsorsa, sőt a legendája is.

Abban, hogy a Leveleskönyvet ma olvashatjuk és élvezhetjük, a véletlen is bizony jócskán közreműködött. Miután Mikes soha nem tért haza, indokolt a kérdés, hogyan kerültek Magyarországra a levelei, s jelentek

Iíb

meg jó harminc esztendővel írójuk halála után.

De mindenekelőtt: milyen is maga az eredeti, marokra fogható Leveleskönyv, mely minden nyomtatott kiadás alapjául szolgált?

A Törökországi levelek bőrbe kötött kéziratos könyv, mely tizenegy nem egyenlő vastagságú, nyolcféle vízjegyet mutató koncpapírból, összesen 223 írott és számozott negyedrét alakú kéziratlapból áll. Jelenlegi lelőhelye Eger, az ottani Érseki Könyvtár.

Egyetlen példánya létezik, illetve ismeretes a kéziratnak, az úgynevezett szerzői tisztázat. Ez azt jelenti, hogy Mikes különböző időben s nem egyhuzamban, feltehetően nyersebb fogalmazványról másolgatta le saját kezűleg a leveleket.

A Leveleskönyvnek éppen ez a szerzői másolat volta teszi nehezen kikövetkeztethetővé a levelek keletkezését. Hogyan írta, mikor írta Mikes az egyes leveleket? Akkor-e, mikor keltezte őket, vagy utólag? Csak egyes leveleket vagy egész levélcsoportokat írt meg egyszerre? Ezekkel a kérdésekkel az irodalomtörténet régóta foglalkozik, de a feltéte- lezgetések máig sem jutottak nyugvópontra. Annyi nyilvánvaló, hogy a másolás nem történt egy időben a fogalmazással.

De mi történt a kézirattal 1761. október 2-a után, miután Mikes Rodostón hirtelen elhunyt pestisben? Mi lett a levelek további sorsa?

Közvetlen hozzátartozója vagy még élet

184

ben levő társa nem lévén Mikesnek Rodostón, hagyatékát csak olyasvalaki vehette magához, aki maga is ott lakott Mikes halálakor, s köze volt a bujdosókhoz.

A vizsgálódások szerint volt egy ilyen ember: Horváth István. A halotti anyakönyv szerint 1799 őszén halt meg Rodostón, miután matuzsálemi kort ért meg: százhúsz esztendőt. Hogy ez a hihetetlennek látszó életkor nem a puszta képzelet terméke, egy orvos által írt levéllel igazolható, aki 1794 tavaszán meglátogatta a Márvány-tenger-parti helységet, s ezt jegyezte fel: „… voltam szállva egy öreg magyarnál, aki 116 esztendős, Horváth Istvánnak hívják, jól tud még most is magyarul, egészséges ember”.

Mikes Kelemen halálakor ez a Horváth István nyolcvankét éves lehetett, s a két öreget bizonyosan összekapcsolta a közös sors, a közös múlt. Horváth elsőszülött lányának, Máriának 1759-ben tartott esküvőjén Mikes volt a kiadó násznagy, tehát már akkor közeli kapcsolat fűzte a családhoz.

így hát az öreg Horváth lett a szegényes Mikes-hagyaték őrzője, ő adta át a Leveles- könyvet a hazahozónak. Hogy így történt, egy lapközleményből is tudjuk. A Bécsben megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek című folyóirat 1789-i számában egy szerkesztői hírben ez olvasható: „.. .hazánkfia Szolnokod való, a Tisza mellől, Mészáros nevezetű. Nevét azért tettük ki, hogy ezzel is megmutassuk eránta való háládatosságunkat,

185

Görög Demeter

melyre azzal kötelezett bennünket, hogy itt Bétsben létekor egy írott könyvvel ajándékozott meg, melyet ő Tekerdárból hozott ki, s amint bizonyította, néhai Rákóczi Ferencnek Horváth nevezetű ősz szolgájától kapta, aki azt vallotta, hogy az említett könyvet Mikes Ádám, a Rákóczi társa írta volna.”

Tekintsünk el a hibásan írt helységnévtől, valamint attól, hogy Kelement is átkeresztelték. Lényeges az, hogy a láncolat pontosan zár: Horváth Rákóczi udvartartásához tartozott, Mikesnek tehát őt jól kellett ismernie, s így indokolt az is, hogy ő vette gondozásba, ami az elhunyt után maradt.

186

De ki volt Mészáros? A magyarbarát Sze- lim travniki pasa udvarában élő és jelentős katonai méltóságot betöltő személy – miként ezt is kiderítették. De miért épp Bécsbe vitte és ott kinek adta tovább a Leveleskönyvet?

Először válaszoljunk a második kérdésre: a kéziratot Görög Demeter vette át, aki lapszerkesztőként dolgozott a császárvárosban, s jelentős művelődéstörténeti tevékenységet fejtett ki. Mészáros nyilván arra gondolt, hogy a Törökországi levelek kiadását ő tudja legkönnyebben biztosítani. Ezért került a kézirat Bécsbe s ott őhozzá.

Igen ám, de a Leveleskönyvet mégsem ő adta ki, hanem Kultsár István, és nem Bécs- ben.

Ennek az a magyarázata, hogy Görög nemcsak a levelek irodalmi értékét és társadalmi hasznosságát ismerte fel azonnal, hanem azt is, hogy a mű tárgya alkalmas a tetszhalottá némított Rákóczi-hagyomány felélesztésére és terjesztésére. De ami a mű érdeme, az lehet a kiadás gátja: Bécsben, a szüntelenül vizslató ellenőrző közegek szeme előtt egy ilyen könyvet nem lehetett kiadni, eldugot- tabb helyen levő nyomdát és egy megbízható személyt kellett találni a kiadáshoz.

Ilyen ember volt Kultsár István, a hazafias lelkületű, nyelvi és széptani kérdésekben járatos szombathelyi tanár, akinek lakhelye közel esett Bécshez, de mégsem volt Ausztriában.

187

Kultsár István

A kéziratnak át kellett csúsznia valahogyan egy igen apró nyílású szűrőn, a cenzúrán is. A cenzor volt az az újabb személy, aki Horváth, Mészáros, Görög és Kultsár után kezébe vette a Mikes-kéziratot. Ezt a cenzori tisztet a budai királyi helytartó tanácsnál egy volt jezsuita, Rietaler Mátyás kanonok töltötte be, aki meglepően engedékenynek mutatkozott a kézirat iránt, s mindössze egy kis passzust húzott át ceruzával a 203. levélben azzal, hogy „a törölt részek mellőzendők”. A nyomási engedélyt 1792. július 10-én adta meg. Hogy a kötet tervezett eredeti címét

188

– Rákóczi Ferenc fejedelemnek és a vele bujdosó magyaroknak történetei – Kultsár saját meggondolásból vagy a cenzor kívánságára változtatta-e meg, nem tudjuk. A könyv Törökországi levelek főcímmel 1794 februárjában került ki Szombathelyen Siess Antal József nyomdájából.

Mondhatjuk, hogy éppen az utolsó pillanatban, mert néhány hónap múlva letartóztatják Martinovics Ignácot, majd társait, a magyar jakobinus szervezkedés csaknem száz gyanúsítottját. Csupán egy apróka időeltolódás a megjelenésben, s Mikes levelei legalább újabb fél évszázadig pihenhettek, kallódhattak volna a megjelenés minden reménye nélkül. És akár el is veszhettek volna. Tehát nemcsak írójuk életét véljük kalandosnak, hanem a levelek sorsát is.

AZ UTÓKOR TUDATÁBAN

A Törökországi levelek első kiadása, ez a zömök, keskeny, ötszáz oldalas, ma már könyvritkaságszámba menő kötet, Mikes halála után harminckét esztendővel jelent meg.

A második kiadás későn követte az elsőt: az időhézag csaknem hetven esztendő (1862).

A magyarázat kézenfekvő. Miként Rákóczi Ferenc neve másfél évszázadon át tiltott név volt a Habsburg-birodalomban, a róla olvasható munka is a nemkívánatos, elkobzásra ítélt művek közé tartozott. Az elnyomók igen jól tudták, hogy a múltat is te-

A Törökországi levelek 1794-es első kiadása

remteni kell. Egy történelmi korszak azáltal válik igazi múlttá, tehát fenntartó, termékenyítő, előrevivő erővé, ha megírják. A hősi, a lelkesítő kuruc szabadságharcot és központi alakját, Rákóczit akarták meggyilkolni azzal, hogy emlékét elhallgatták, meghamisították. „Számkiűztek nemzeted körébül,

190

/ Számkiűzve volt még neved is” – mennydörögte 1848 áprilisában Petőfi Sándor.

De Mikes elnémítását az osztrák zsarnokság csak félig érte el. A kevés példányszám- ban megjelent, gondosan rejtegetett és titkon terjesztett Leveleskcnyv nem maradt hatástalan. A magyar irodalom legjobbjai ismerték, olvasták, anyagot és ihletet merítettek belőle Rákóczi iránti rajongásuk táplálására.

Virág Benedek például már 1805 májusában részleteket olvasott fel barátainak egy készülő történeti munkájából, melyben a „Rákóczinak szomorú viszontagságait” tárgyaló résznek forrásai közül Mikes műve sem hiányozhatott. A kézirat – melynek kiadására akkor gondolni sem lehetett – feltehetően a budai nagy tűzvész alkalmával semmisült meg. Nem maradt az utókorra Vitkovics Mihály négyfelvonásos színműve, a II. Rákóczi Ferenc Rodostóban sem, melyet Mikes leveleinek fel használásával írt. Hasonlóképpen elveszett Bölöni Farkas Sándornak 1816-ban Zsibón írt verse, mely a helyi hagyományokból, Rákóczinak a kuruc szabadságharc történetéről írt munkájából, valamint a Leveles- könyvbíSX ihletődött.

A nyomtatásban is megjelent verset Kölcsey Ferenc írta e korban Rákócziról. Az 1817-ben keletkezett költemény csak 1821- ben látott napvilágot, miután első sorát a cenzor megváltoztatta: „Rákóczi hajh! Bercsényi hajh” helyett a Szépliteraturai Aján-

191

dókban ez volt olvasható: „Fejedelmünk hajh, vezérünk hajh!” De a vers így is lází- tott, a bujdosókat idézte, a néma hantokat, „Hol lángoló szív s honszerelem / Váltottak életet.”

írt verset Rákócziról Mikes munkájának másik ismerője, Kazinczy Ferenc is, egy sárospataki látogatás után, 1818-ban. A pataki vár erkélyén című költeményében Rákóczit – okolt óvatossággal – csak keresztnevén szólította.

Vörösmarty Mihály tollán is megjelent a kuruc múlt. Rákóczi Bercsényinél Lengyelországban című verse 1820-ban Mikes leveleinek hatására keletkezett. Nyomtatásban ez sem jelenhetett meg. Hasonló sor érte másik, 1826-ban írt versét, melynek ez volt a címe: Mikes búja, alcíme pedig: Rákóczi sírjánál. A költő megrendítő portrét rajzolt a fejedelem kamarásáról, s véle mondatta ki a Rákóczit sújtó keserű valóságot: „Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé.” A vers sok vesződés után 1833-ban látott nyomdafestéket, megváltoztatott címmel: Egy öreg rabszolga keserve Pompeius sírja fölött.

Vörösmartynak ifjúkorától kezdve kedves olvasmánya volt a Leveleskönyv. Emlékül is ezt adta egyik barátjának, Maróthynak, aki 1824-ben keletre utazott.

Petőfi Sándor sem hiányzik a Rákóczit és kurucait keltegetők nagy kórusából. A rom panasza című, 1845-ben, a sárosi Rákóczi-

192

vár látogatásakor fogant verse nem jelenhetett meg, utóbb elveszett. Másik, 1847 májusában írt verse, A majtényi síkon Bajza József Ellenőrjében, egy külföldön illegálisan nyomtatott évkönyvben jelent meg. Nem csoda, hiszen a forradalom költője jól megnyomta a tollat:

És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, És a latrok, kik a hazát elárulták,

Urak lőnek… oh, szív, szívem, ne repedj meg!

A bujdosó fejedelem alakját idézi-keltege- ti a Szent sír című versében is, amelyben már maga a hangütés Mikes leveleinek közvetlen hatását árulja el:

Itten nézte a hős

A szülőföldéről

Ballagó felhőket,

Melyeken az estfény, (Vagy talán honának Szégyenpírja?) égett.

Itten ült a parton,

S hallgatá a csendes

Tenger mormolását…

Petőfi és reformkori kortársai összekapcsolták az 1848-as törekvéseket a kuruc szabadságharc lelkesítő hagyományával, s Rákóczit példaképként állították a nemzet elé.

193

Arany János például már 1847-ben egy Rákócziról írandó eposz tervével foglalkozott, megjegyezvén Petőfinek küldött levelében, hogy „a nagy bökkenő a cenzor volna”. Mikor a forradalom a sajtóellenőrzést megszüntette, megjelenteti remek balladáját, a Rá- kóczinét s a kuruc bujdosókat felharsonázó nagy látomását, A rodostói temetőt, melyben név szerint említi Mikest is. Tudjuk, jól ismerte és nagyra becsülte a Törökországi levelek íróját és művét.

Az ébresztgetők sorát – a szabadságharc bukásáig – Lévay József zárja be. 1848-ban írta Mikes című versét. Alcíme: Rodostó, 1758. Az immár megöregedett bujdosót szólaltatta meg, az utolsó levél íróját, nagyszerű, noha kissé egyoldalú beleérző készséggel, ugyanazt a nyárnak laktán immár túllévő öreget, akit Madách Imre is felidézett A száműzött s a kivándorlóit című versében.

A bukott szabadságharcot követő évtizedek egészen a századfordulóig nem teremtettek Mikes alakját keltegető vagy példájából ihletődő jelentős szépirodalmi alkotást. A Leveleskönyv második kiadása után viszont megindult az életét és munkásságát összefoglaló, elemző, magyarázó, ismertető munkák, életrajzok, tanulmányok, arcképek áradata, melyek hozzásegítették az irodalomtörténetet – de az olvasót is – e sokban talányosnak tetsző ember és író hívebb megismeréséhez, és megvetették alapját a XX. szá-

Emlékmű Mikes szülőhelyén

••

zadban – s leginkább az elmúlt két évtizedben – kibomló Mikes-kutatásnak.

A mi századunkban Mikest sokan felidézték versben, regényben, elbeszélésben, színdarabban, s olyan írók rajzolták meg érzékeny tollal arcképét, mint Kosztolányi Dezső, Tamási Áron, Veres Péter.

De egy író akkor hat igazán, ha elsősorban

195

tőle és nemcsak róla olvasnak. Mikes a leg-

olvasottabb klasszikus magyar szerzők egyi-

ke. Az elmúlt száz évben nem kevesebb mint

tizenhárom teljes és tizenhét szemelvényes ki-

adásban jelent meg a Leveleskönyv, legutóbb

1974-ben a kolozsvári Dacia könyvkiadó

Tanulók Könyvtára sorozatában, 20 500 pél-

dányban.

Nemzedékek tanulják, ismerik meg és ad-

ják át egymásnak ezt a felbecsülhetetlen szel-

lemi örökséget, Mikes Kelemenét, akitől egy

fiatal romániai magyar költő, Bogdán László

Hűség – Mikes Kelemen monológjai című ver-

sének utolsó soraival búcsúzunk:

Úgy belekapaszkodtam emlékezetek

görcsös-göröngyös mezsgyéibe,

hogy sem szépszerével,

sem erőszakkal

nem tudtok eltávolítani.

Fel kell nőjetek hozzám,

másképp nem megy!

a „Mikes-tölgyek”
Zágonban

TARTALOM

ÉLET ÉS MŰ (Bevezetés) 5

OTTHON, ERDÉLYBEN 11

„El nem felejthetem Zágont” 11

Apátián gyerekkor 26

A kolozsvári diák 43

A Nemes Ifjak Társaság 56

Mikes Rákóczija 69

SZÁM ŰZÖTTEN A NAGYVILÁGBAN 80

Menedékem Lengyelország 80

Egy eltitkolt élmény: Párizs 98

„Lakunk partján a tengernek” 116

Epekedő szerelem 142

Bukaresti tél 154

„ÉN ÚGY VAGYOK, MINT BUJDOSÓ” 166 Az Édes Néném árnyalakja 166

„A csendes életet

a könyvek fordítására szentelem” 175

Egy remekmű kalandjai 183

Az utókor tudatában 189

A képválogatás

Czennemé Wilhelmb Gizella munkája

A fényképeket készítették:

Gottl Egon, Károlyi Attila, Kónya Ádám, Schopper Tibor

ISBN 963 11 1178 4

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Bánlaki Viktor

Szakmailag ellenőrizte: R. Várkonyi Ágnes Műszaki vezető: Gonda Pál

Képszerkesztő: Csejdy Virág

Műszaki szerkesztő: Török Károlyné

34 800 példány, 12,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59

78.5008.66-15-1 Alföldi Nyomda, Debrecen

A kitűnő erdélyi író könyve a XVIII. századba kalauzolja el az olvasót. ízes háromszéki nyelven mutatja be II. Rákóczi Ferenc hűséges bujdosótársának, a korai magyar irodalom egyik remekműve szerzőjének életét. Mikes Kelemen képzeletbeli nővérének írt Leveleskönyve nemcsak a rodostói száműzöttek hétköznapjairól, a fejedelem életének utolsó szakaszáról számol be, hanem alkalmat talál arra is, hogy cselekményes, színes, ám ugyanakkor reális képet rajzoljon az emigrációba kényszerült Rákóczi és környezete által megismert Lengyel- és Franciaországról, a XVIII. századbeli Európa politikai és kulturális atmoszférájáról, a törökországi viszonyokról.

Visited 1 times, 1 visit(s) today

Veress Dániel – Így élt Mikes Kelemen

Netkönyvek.hu

FIGYELEM!!!! CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEK SZÁMÁRA!!!