Skip to content

Veress Dániel – Így élt Mikes Kelemen

Veress Dániel - Így élt Mikes Kelemen

Találatok: 12

113

VERESS DÁNIEL


In élt


Mikes Kelemen

MÓRA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1978

ÉLET ÉS MÜ

*

Mikes Kelemen

Zágoni Mikes Kelemenről egyetlen arcmás maradt ránk, egy színes olaj mellkép 1710 tá­járól.

A portrét Rákóczi Ferenc valamelyik ud­vari festője készítette a kor barokkos modo­rában. A Kolozsváron található eredetiről 18-20 éves fiatalember tekint ránk, nagyra nyílt, dióbarna szemmel. Arca hamvas, ba- juszkája selymes, hosszúra növesztett haja a XVIII. század elejének szokása szerint szelíd csigákban omlik vállára. Tekintete nyílt, ko­moly, merengő. Ifjúi üdesége ellentétben áll a zord hadi emberre mutató öltözékkel, a pán­céllal, mely mellét és karját fedi.

A kép félrevezető. Mikes nem volt a kuruc fegyveres szabadságharc katonája. A nyolc esztendeig tartó, hol dicsőséges, hol kudar­cos küzdelem legendás ütközeteiben, vesz­tett csatáiban sem vett részt. Mást diktált tiszte, más volt a dolga.

De alkata, lelkülete szerint sem volt vitéz­kedő, virtusos természetű. A Rákóczi udva­rához tartozók szokását követte, amikor eb­ben a marcona mezben ült az öt megörökítő piktor elé.

A hibás felirat is jóval később került a képre. Mint életének j-övid leírásából kitet­

5

szik, Mikes nem volt gróf, még báró sem. Egyszerű székely köznemesi családból szár­mazott, az Erdély széli, Háromszék megyei Zágonból.

Véletlen szerencse, hogy ez az egyetlen hi­teles Mikes-portré nem pusztult el a dúlt századok alatt, s megőrizte nekünk Mikes Kelemen arcának múlandó, földi vonásait.

Múlandó vonásokat kellett írnom, hiszen a fontosabb, a jellemzőbb és mindenekelőtt az igazabb, emberi és szellemi arcképe kicsil­log, kirajzolódik Mikes írásaiból, elsősorban a híres-nevezetes Törökországi levelekből

A Leveleskönyv a legőszintébb vallomás és önjellemzés. Elhullajtott szavaiból, félbetört mondataiból még azt is tudjuk, hogy a férfi Mikes Kelemen zömök testalkatú, középter­metű, keménykötésű, szívós szervezetű hegy­vidéki ember volt. Hízásra hajlamos, hiszen az asztal örömeit sem vetette meg. És levelei olvastán nem nehéz magunk elé idéznünk fel­felderengő mosolyát, pajzánkodó szeme vil­lanását, játékos kedélyét, szép zománcú sze­lídségét. Mikes nem volt galambepéjű, de hirtelen fellobbanásait megfontolt józanság­gal gyeplőzte, indulatait a sokat tapasztalt ember bölcsességével hűtötte le. Elkeseredé­se, béborultsága, „suhajtozása” nem tartott sokáig, olyan volt a lelke, mint nyári felhő­futásban a tó tükre.

Az őfajta emberre szoktuk azt mondani, hogy szívünk szerint való, tehát igen rokon­szenves.

Magyar nemes a XVII. század végéről

6

11. Rákóczi Ferenc.

Mányoki Ádám festménye

Mikes élete – hösök között, példamutató áldozatvállalást parancsoló korban, egy rend­kívüli ember, az utolsó választott erdélyi fe­jedelem, II. Rákóczi Ferenc mellett – olyan változatos és érdekes, akár egy romantikus re­gény, Jókai vagy Tamási Áron tollára méltó. Ám az ő élete is, mint minden qiegkavarult emberi sors, féiig-meddig csontig metsző va­lóság, félig-meddig képzeletingerlő legenda.

Legendásan szerette szülőföldjét, példa nél-

7

kül való hűséggel ragaszkodott Rákóczihoz, Mikes életútjának s nagy belső türelemmel viselte a fél évszá- á,,o,nása, zados hontalanságot, bujdosást.

Mikest nem a kuruc szabadságharcban be­töltött politikai vagy katonai szerepe kész­tette hazája, Erdély elhagyására. A kérdés­sel nemegyszer önmaga is számot vetett: „De én, aki egész életemben bujdostam, és vég­űre 16 esztendős koromban* a hazámat el­hagytam, a’ bizonyos, hogy a szabadság ke­resése az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uram­hoz való vak szeretetem okozta” – írta török­országi számkivetettségük tizedik esztende­jében, 1727-ben.

• Ez szőkébb hazájára vonatkozik; Magyarországot csak 21 évesen hagyta el Rákóczival

8

Majdnem ötvenévesen, egy évtizeddel ké­sőbb sem vélekedett másképpen: „Mert én­nekem soha semmi egyébb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szeret­tem az öreg fejedelmet.”

Nem volt egyéb oka? A legnagyobbat, a legfontosabbat mondotta ki. Az apaként sze­retett fejedelemhez való mély, fiúinak is ne­vezhető kötődése, érzelmi ragaszkodása Mi­kes személyét és sorsát mindhalálig a Habs- burg-zsarnokság és népelnyomás elleni fel­keléshez, a kuruc mozgalom nagy céljaihoz kapcsolta. A gyermekember rajongását – ak­kor még nem a szabadságot kereste! – a va­lóság tényei minősítették át, töltötték fel po­litikai tartalommal. Mikes ezt utóbb már tu­datosan vállalta, megszenvedvén a történe­lem kíméletlen kenyérdagasztó munkáját.

A szeretett Erdélyében hazaárulóként fő- és jószágvesztésre ítélt, onnan örökre szám­űzött zágoni székely a vérbeli kurucok fátu­mát vette magára, és élte végig. Konok kö­vetkezetességgel ennek rendelte alá egész éle­tét.

De még többet is tett. Száműzetésben, egy földrengéses, gyakorta pestis látogatta bal­káni fészekben, a Zágon nevével ikresült Ro­dostón, bűzös kecskefaggyú gyertyája fényé­nél írta meg kétszázhét levelét kitalált nagy- nénjéhez. Kitaszítottságban, poros unalom­ban, ólmos magányban, torlódó reményte­lenségben született meg ez az elbűvölő könyv, melynek nyelvén, stílusán nem rontott az

9

idő: úgy olvasható ma is, akár negyed ezred-

évvel ezelőtt, a papírra vetés pillanatában.

Ha sok mindenben kevés, ebben Mikes-

nek nagy szerencséje volt. Rábukkant a leg-

reászabottabb kifejezési formára, a levélre.

Petőfiig, Aranyig senki ilyen gördülékeny és

művészi prózát nem írt magyar nyelven, mint

ő. „Nekem úgy tetszik, hogy nemcsak azért

írok kédnek, hogy írni tudok, hanem azért,

hogy a hajlandóság viszen reá.”

Ez a hajlandóság – a tehetség.

A Leveleskönyv elválaszthatatlan írója éle-

tétől. Szebben és igazabban aligha fogalmaz-

ható meg mindaz, ami ehhez az élethez tar-

tozott, ami ennek a rendkívüli embernek zsi-

germélyi gondja volt.

Rendkívüli? Észjárása szerint józan, min-

dennapos ember, erkölcse szerint rendkívüli,

tolla után kivételes tehetségű ember volt. író

a legnagyobbak fajtájából. Művében a ma-

gyar nyelv egyik költői elágazását, a székely

népnyelvet használta. Szava a természetes

élőbeszédhez simul, őrzi és frissíti a nyelv lel-

két, tökéletesen kifejezi szellemét, ez adja

irodalmi veretét. Leveleit a nyelv, az észjá-

rás és a makulátlan emberség hézag nélküli

összeforrottsága halhatatlanítja.

A halhatatlanság: meghosszabbodott idő-

szerűség. Mikest erényeiben kortársunknak

érezzük, művét nekünk is szóló intésként ol-

vassuk. Ez indított életútja szapora léptű be-

járására.

A Törökországi levelek

1. kézirat oldala

10

OTTHON, ERDÉLYBEN

„EL NEM FELEJTHETEM ZÁGONT” „Hogy megtudja ked, én 9O-dikbe születtem, augusztusba.”

Ez a mondat Mikes Kelemennek féltestvé­réhez, Huszár Boér Józsefhez, 1760. március 25-én írt levelében, annak utóirataként olvas­ható.

Egyelőre csak innen ismerjük születésének évét és hónapját: 1690. augusztus. Születésé­nek napja még felderítetlen. Ezt talán maga Mikes sem tudta, hiszen ha tudja, azt is kö­zölte volna rokonával.

Hogy Zágonban látta meg a napvilágot, megokolható következtetés. Ott éltek szülei, ott volt a családnak udvarháza, birtoka, no­ha édesapja, Mikes Pál, holtáig a zabolai székely nemesi előnevet használta. Neve afe- leség halálakor nyomtatott halotti kártyán is így olvasható.

Mikes Kelemen nevét – zágoni előnévvel – elsőként a sepsiszentgyörgyi múzeumban őr­zött periratokban találjuk, magyarul s főleg latinul, felváltva, ekként : Clementis Mikes de Zagon és az ismertebb rokonság után Cle­mentis Mikes de Zabola.

A fejedelem, Rákóczi Ferenc francia nyel­vű végrendeletében viszont ez áll: A mon

11

bien-aimé premier Gentilhomme de Chambre, le Sn. Mikes de Zagony*

Elküldött levelei alá a Mikes, illetve Mikes Kelemen nevet írta. A tulajdonában lévő Pá­pai Páriz-féle latin-magyar szótár első belső oldalára is csak vezetéknevét vezette rá. Nem szerepel a zágoni előnév az 1702-ben, Kolozs­várt bemutatott iskolai színjáték műsorfüze­tében sem, miként hiányzik a Törökországi levelek Kultsár István-féle első nyomtatott kiadásának címlapjáról is. Az Egerben őr­zött, szerzői másolatnak tekinthető eredeti kéziraton csak nevének kipontozott kezdő­betűit – M… K… – jelölte.

A név, a korabeli írásos rögzítés követke­zetlenségei és nyelvtani bizonytalanságai el­

Mennyezetrészlet a zabolai református templomból (festett fakazetták)

• Szeretett első udvari nemesemnek, zágoni Mikes úrnak

12

lenére, mind az irodalomtörténetbe, mind az olvasók köztudatába így ment át: zágoni Mikes Kelemen.

A magyarázaton érdemes eltűnődnünk. Az előnevet ugyanis nem azért használjuk, hogy Mikes nemesi származására utaljunk. Még csak azért sem, hogy ily módon tudjuk meg­különböztetni az előbbi és későbbi Mikes Kelemenektől (akik között történelmi szemé­lyiség is akadt, például Bem tábornok egyik jeles katonai parancsnoka). Ezúttal más oka van a szülőhely következetes feltüntetésének.

Mikes Kelemen annyiszor említi forró sze­retettel, élete végéig fájdalmas ragaszkodás­sal a Kárpátok erdélyi, legkeletibb öblében megbúvó helységet, ahol élete első kurta év­tizedét töltötte, hogy Zágon neve – Mikes életébe oltva – önállósult fogalommá, a hon­szeretet, a hazavágyódás, a szülőföldhöz va­ló olthatatlan ragaszkodás jelképévé, fogla­latává vált. A Mikes alakját keltegető, szelle­mét ébresztgető írók és költők is tollúk he­gyén villogtatták Zágon nevét. Lévay József versének egyik strófája szép bizonyság erre:

Zágon felé mutat egy halovány csillag, Hol a bércek fején hókorona csillog S a bércek aljában Tavaszi pompában Virágok feselnek…

Erdély felé mutat, hol minden virágon Tarka pillangóként első ifjúságom Emléki repkednek!

13

Az örök száműzött Mikes, kinek még csontjai sem kerültek haza, máig Rodostó földjében nyugszanak, mélyebben gyökere­zett le szülőföldjébe, mint bármely más ma­gyar író. A fél évszázados idegenségben a ha­zasóvárgás igen gyakran nemcsak legfőbb, de egyetlen öröme is. Emlékek, gyerekkoriak, aprók és távoliak táplálják. Néha csapatos­tul lebegnek köré, ellepik egyik-másik leve­lét. Néha csak magányosan, egyenként reb­bennek föl, belehalkulva egy-egy mélyről sza­kadt sóhajba, de mindenképpen éltetők, meg­tartók.

Ez az érzés, a szorongva hazavágyódás lesz a fokozatosan teljesen elmagányosodó Mikes – Vörösmarty szavaival: „Hontalan agg, lét és nemlét közt ingatag árnyék” – legfőbb múzsája. A hazatérésben, vagy ahogy ő nevezi: a „vissza való menetel”-ben re­ménykedve őrizte magát, ameddig őrizhette.

Zágon éltető erő volt Mikes számára.

A szülőföld, a szőkébb: Zágon és a tá- gabb: Erdély iránt érzett szó szerinti – mert elfogult – szerelme mézédes, sokszor idézett szállóigévé vált mondatokat súgott tolla alá. Keresetlen, áttételek nélküli vallomást: „A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz minden esztendőben 12 hónappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze vagy teljes­séggel elesni.” Máskor szemléletes képben, humorba váltóan buggyan ki belőle a vágya­kozás: „Jobban szerettem volna káposztás­fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó ia

••

Székely kisnemesi udvarház a XVIII. század második feléből (Bikfalva)

findsája a császárnak” – írja, majd ugyanab­ban a levélben, néhány sorfal alább: .

jobb volna Erdélyben máiét enni, mint itt búzakenyeret.”

Mikes, az oldalazó beszédű székely, kedve­li a látszólag ellentmondó és ezáltal a lénye­gest kiemelő megfogalmazásokat is. Ezek a sorai szintén közismertek : „Már mi itt de­rék házastüzes emberek vagyunk, és úgy sze­retem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” Az értelmi hangsúly a mondat utol­só szavaira esik.

Nem mindig van kedve villogtatni szelle­

15

mét. Néha csak egyszerű, de mélyen kavar­gó, nosztalgiás sóhajra futja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek – annak a ked­ves tündérországnak.” Ugyanebben a levél­ben gyengécske vigasz, hogy „mely jó az Is­ten, ha egyik kézivel eltakarja előttünk Er­délyt, a másikával táplál”.

Felbukkannak a Leveleskönyvben rátarti, a tájhazafi elfogultságát megmosolyogtató összehasonlítgatások is, melyben a szülőföld és az ott élők válnak minden dolgok mérté­kévé, s billentik azokat a maguk javára. Ha nem ismernénk Mikes lelkületét, akár gőgöt is olvashatnánk ki az efféle kijelentésekből: „Az erdélyi vér nenraz adómért szolgál, ha­nem a becsületért, ha egy kis háládatlanság- gal fizetnek is, azt nem tekinti.” Honfitárs­nőiről szóló lelkendezése is túlbecsülés: „… egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kóró­nál, a nap fényesebb a holdnál. Mikor Ma­gyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, an­nak szépsége elég fényességet ád. Ez nem di­cséret, hanem igazmondás.”

Bizony nem dicséret, több, illetve másabb annál, dicsekvés, melyet csak a száműzött nagy hazak ívánkozása értet meg, s csodál­koznánk, ha ezek után nem így kérlelné nén- jét: „Édes néném, erdélyi feleséget adjon kéd, mert nem tudok olyan országot, ahol az asz- szonyok olyan érdemesen viseljék az asszony

Erdélyi nemesasszony

16

nevet, mint a mi tündérországunkban.’’ Mi-
kes felöl
olvasva érthető ez a kérdés is, hiszen

ő írja le azt is : „Ha magyarországi volna kéd,

tartanék valamitül, de erdélyi lévén, ott a ne-

mes asszonyoknak a szavok olyan állandó,

valamint a brassai havas.”

A bocsánatos elfogultságra, illetve szem-

mértékcsorbulásra a legjobb példa talán ez

a kijelentése, hogy : „Egy régi francia király-

nak láttam a székit – most csak a zágoni

bírónak is jobb széke vagyon annál.” Termé-

szetesen, hiszen a bíró – zágoni!

De elég is a példákból. Zágon Mikes szá-

mára mítosz. Más és több, jóval több, mint

egy Háromszék megyei falu. Zágon a bölcső-

hely és a gyerekkor, összefonódva a szépítő

A zágoni Mikes*
(később Szentkereszti-)
udvarház

és nagyító emlékezetben, Zágon egy nemesen feláldozott élet gyönyörű ábrándja, maga a megtestesült vágyakozás egy élet tartalmává váltan. Csoda-e, hogy annak nevéhez, aki ennyire benne élt szülőhelye vonzásában, a nemesi címeres levél nélkül is odakapcsoljuk az előnevét?

Kisgyerekkorát, életének fogékony és ér­zékeny első évtizedét, javarészt három helyen töltötte Mikes: nagyobbrészt Zágonban, hellyel-közzel Zabolán, s megfordult né­hányszor a Maros-Torda megyei Abafáján, anyai nagyszüleinek birtokán is.

Az ősi fészek Zágon, ez a család állandó tartózkodási .helye már jó száz évvel a Ke- Erdély korabeli lemen születése előtti időkből, ősei azonban térképe

18

Levelesláda a háromszéki Pa polc környékéről (1750)

*

a családfa adatai szerint nem zágoniak, ha­nem papolciak. Papolc Zágonnal szomszé­dos, tőle mintegy négy kilométernyire, Cso- makőrös irányában fekvő falucska.

A család őstörténete homályba, a tatárjá­rás körüli időkbe vész. Az ismert, többek ál­tal hiteles forrásokból összeállított – máig levelet hajtó – családfa a Hunyadi Mátyás alatt élt Mikes Miklóst veszi törzsként, kitől a család több főága is sarjadt: a zágoni, a zabolai és az uzoni. Mi csak a Kelemenhez vezető és véle ki is haló közvetlen leszárma­zási vonulatot vesszük röviden szemügyre.

A zágoni Mikesek története az önálló er­délyi fejedelemség létrejöttével kezdődik. Mi­kes Miklós az 1559 és 1571 közt fejedelem­ként uralkodó János Zsigmondtól 1567. már-

19

Ezüstpoharak a Mikes család címerével

cius 5-én Papolcon tizenkét ház jobbágyot kapott. Fiát, Mihályt, 1584. április 1-én, 26- án és 30-án kelt leveleiben Báthori Zsigmond fejedelem megerősíti a papolci jószágban, s néki, valamint feleségének, László Annának új adománylevelet ad a régi, Zágonban, Za­bolán, Kovásznán, Pákén, Barátoson, Bitán és Maksán lévő birtokrészekre, de ekkor már kúriával Zágonban. Nem sokkal előbb, 1581- ben Mikes György is fejedelmi megerősítést kapott zágoni birtokaira, valamint az ottani

20

udvarházra. Innen látható, hogy már a tizen­hatodik század második felében a Mikesek egyik ága zágoninak számít.

Mikes Mihály unokája – fiáról, Benedek­ről ez ideig nem sokat tudunk – Zsigmond. A családfán I. Zsigmondként szerepel, s ő Mikes Pál apja, Mikes Kelemenünk nagy­apja. Éppoly kalandos élete lehetett, mint fiá­nak s unokájának. Mikes Zsigmond 1609- ben Báthori Gábor fejedelemtől a pávai jó­szágra nyert megerősítő levelet, de alig két esztendővel később megnótázták*, s mene­külni kényszerült. Nagy szerencséjére hama­rosan Bethlen Gábor került az erdélyi feje­delmi trónra, ö a vagyonelkobzástól felmen­tette, bizalmas emberként többször követ­ségbe küldte, majd 1626. június 26-án a magvaszakadt Szalánczi György zágoni jó­szágát is hívének adományozta. Ezt örökölte a meglévő mellé fia, Pál aki tevékeny és ér­telmes ember lévén, gyarapította is azt. Mind­ezek a jószágok, hozzászámítva az anyai ágon öröklendőket is, elsősorban Háromszéken, de még vagy húsz helységben szerte Erdélyben, képezték Mikes Kelemen – papíron örökölt – vagyonát, amelyhez azonban soha nem ju­tott hozzá. Jegyezzük meg, hogy ez a vagyon a Székelyföldön elég tekintélyes volt, az 1700- as évek elején mintegy kilencszáz ökör arany­pénzben számított árának felelt meg.

• Hűtlenség! perben elítélték, és vagyonát elkobozták

21

De lépjünk előre vagy kétszázötven évet.

A szülőfalu, Zágon ma is őrzi nagy fia em­lékét s nyomait. A falu közepében áll a régi udvarház – ma orvosi rendelő és szülőott­hon melyet a hagyomány szerint a Mikes- vagyont a kisajátítás folytán megöröklő, csá­szárhű szentkeresztiek építettek egy nagy tűzvész után az onnan száz-százötven méter­nyire fekvő Mikes-szülőház faanyagából. A legöregebb mai zágoniak, akik szemtanúi voltak századunk elején az épület renoválásá­nak, ma is váltig erősítik, hogy a fedémré- szekbe beépített egyik gerendán egy valami­kori véset hirdeti: „Ebben a házban szüle­tett Mikes Kelemen.” De hogy erről megbi­zonyosodjunk, szét kellene szedni az épü­letet.

Más nyomai is vannak a mai Zágonban a Mikes-hagyománynak. így a faluvégi, úgy­nevezett „Mikes-kert”-ben látható falmarad­

Faragott kőtornác részlete a

XVIII. század elejéről (Réty)

22

ványok, melyek felett egy emlékoszlop hir­deti (tulajdonképpen egy második, mert volt egy korábbi is a múlt században), hogy azon a telken állott a ház, melyben Mikes Kelemen született.

Az újabb feltételezések szerint – hiszen ne­héz akkora időtávlatból a dolgokat igazol­ni – azon a helyen gazdatiszti lakás vagy más gazdasági rendeltetésű épület állhatott Mikes gyerekkorában, ahová – főleg a ház előtt elterülő, ma is pompás rétre – a gyer­mek Kelemen kijárt játszani, hancúrozni a patak partra és a tölgyek alá.

Mert a rétecske szélén, egy félig kiszáradt, náddal és sással benőtt, békanyállal borított

••

A Mikes-ház kiásott romjai Zágonban

23

A zabolai Mikes-kastély

tavacska partján még ma is áll két agg, vil­lámpörkölte, pakulártűz égette kocsányos tölgy, az úgynevezett – s védetté nyilvání­tott – „Mikes-tölgyek”. A természettudósok szerint a fák háromszázhúsz-háromszáznegy- ven esztendősek lehetnek, tehát Mikes Kele­men születésekor már legénykorban voltak.

És ha már a hagyományt idéző ébresztge- tésnél tartunk, ne feledjük, hogy amikor a szá­zadfordulón felásták a vad gyümölcsfákkal benőtt dombot, ahonnan az öreg épület alap­jai előkerültek, állítólag egy hosszú kardot is találtak, hüvelyén a névvel: Mikes Kele­men. Ha ez igaz, úgy vajon melyik múzeum őrzi ezt a szablyát?

Zágon, miként említettük, egyszerre jelen­tette Mikesnek a szülőhelyet és a gyermek-

24

Székely parasztasszony

kort. Bebarangolta földrészünket, látott ki­rályi udvarokat, főúri kastélyokat, akkori vi­lágvárosokat, hajózott tengereken, átkelt a Balkán-hegységen, és mégis, késő öregkoráig az Olt vizét, a Bodza patakát és a zágoni ha­vasokat emlegette, ahol a nyugati vonulat tetői 1200, a keleti vonulat csúcsai 1600 mé­ter magasba nyúlnak. Csodálatos geometriai alakzatokba nyírt kertekben, remekül kikép­zett csatornák partján sétált, ősparkokban, hatalmas gyümölcsösök és gyapotmezők közt, a pisztrángos fürge hegyi patakokat emlegette, mégis szívszorongva, orrában a fenyvesek gyantás illatát érezte, a zágoni mal­mok, fűrészek kelepeltek fülében a Balti-, a Földközi-, a Márvány-tenger partján is. ínye a hatalmas világjárásban is csak a háromszéki borvizek – csak Kovásznán ötvenkét forrás ontja őket ma is – ízét kívánta, a szülői ott­honból a mézespogácsa édességére, a méh- ser pezsgő ízére emlékezett, a csurgatott tész­ta-leves páráját szippantotta orra, a koldus­lábnak nevezett csörögeféleséget kívánta vissza. És mindenekfelett a káposztát, mely­ről nem egyszer vagy kétszer, de tizenkétszer írt költői ihletettségű sorokat is: „Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béboríttatott káposzta, mely távúiról úgy tetszik, mint egy kis ezüst­ből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága füvet lehet találni.”

25

Mindezen ne lepődjünk meg. A hontalan bujdosó szemével, fülével s nem utolsósorban nyelvével, ízlelőbimbóival emlékezett szülő- \foldjére. Faluja lakóit, a népes családot Leve- [évkönyvében soha nem emlegette, pedig minaannyiokra jól emlékezett. Ez akkor de­rült ki, amikor hetvenévesen lehetősége adó­dott, hogy rokonainak levelet írhasson.

Nem szerette földijeit? Dehogyisnem! Bár hogy kit mennyire kedvelt, annak nem a szü­lőföld volt a mértéke. Jó néhányszor leírta magáról nem kis büszkeséggel, hogy székely nemes, erdélyi, de ez puszta megkülönböz­tetés volt, s nem választófal. Az embereket

végső soron tetteik és erkölcseik szerint ítélte

meg, s mivel mindvégig egy nemzetileg sok-

színű és soknyelvű világban élt, minden ok-

talan faji gőg, nemzeti felsőbbségtudat távol

állott tőle. Kedvenc szava, melyet magyar,

román, török, lengyel jó ismerőseire, bará-

taira egyaránt használt, ez volt: „emberséges

ember”.

Mindenki helyét és értékét emberségén

mérte le.

APÁTLAN GYEREKKOR

Édesapja, Zabolai Mikes Pál nevét negyven

hosszú esztendő alatt egyetlenegyszer sem ír-

ta le Leveleskönyvében. Az erdélyi rokonság-

nak szóló, élete utolsó két évében írt és elkül-

dött leveleiben sem.

Az elhallgatásra több magyarázat adódik.

A legkézenfekvőbb az, hogy miután nem is-

26

Székely paraszt

a zágoni Mikes-cmiék merte apját, érzelmi kapcsolat sem alakult ki közöttük, nem volt semmilyen személyes, közvetlen emléke róla.

A valósággal kevert mendemondák, az ap­ja körüli szóbeszéd sem ösztökélhették emlé­kezésre a néha megsajduló szívű fiút. Kurtán mért életét Mikes Pál nagyon keservesen vé­gezte. Másként, mint egy földbirtokostól, malmokat árendáló, kereskedéssel ügyeske­dő, sokat perelő embertől elvárható volt.

Hogy mi történt Kelemen születésének évé­ben, az 1690-es esztendő november havának már a telet jelző, ne mérés* éjszakáján Zá-

• Nemere: viharos keleti szél neve a Délkeleti-Kárpátokban

27

gonban, egykori periratokból, kihallgatási

jegyzőkönyvekből, bírói végzésekből, eskü

alatt tett tanúvallomásokból tudjuk, de hírt

kaptunk még ezekről az eseményekről a

pletykás és agyarkodó természetű, de neveze-

tes emlékiratíró Cserei Mihálytól,aki szintén

Háromszék megyei volt.

Thököly Imre, az első kuruc mozgalom

vezetője, 1690. augusztus havában az oszt-

rákkal szövetkezett Teleki Mihály ellen meg-

nyeri a zernyesti csatát. Ám hetek múlva,

miután a túlerővel szemben Erdélyben – mely-

nek fejedelmévé választották – lábát meg-

vetni nem tudja, Havasalföldre menekül. Kí-

séretében van Mikes Pál is.

Hívét röviddel azután a fejedelem egy csa-

pat kuruccal a labancoktól megszállt Három-

székre küldi. Talán csak tájékozódni, talán

azért, hogy a megszállókat zargassa, s ha le-

hetséges, onnan ki is űzze. Hadd legyen leg-

alább egy talpalatnyi hely Erdélyben, ahol a

kurucok tömörülhetnek, s ahonnan a harcot

újra kezdhetik.

A terv kivihetetlennek bizonyult. Mikor a

kisded csapat Mikes Pál és Szohai hadnagy

– nevénél többet nemigen tudunk róla – pa-

rancsnoksága alatt Ploe$tiböl útra kelt, még

nem sok hírt kaphatott a megye megszállói-

ról. Aligha sejthette, hogy a tizennyolc zász-

lónyi kuruccal szemben Háromszéken kilenc

ezred, vagyis mintegy nyolcezer főnyi jól fel-

szerelt, alaposan kiképzett reguláris osztrák

haderő állott, Veteráni tábornok parancs-

Thököly Imre

28

noksága alatt. Ennek a labanc hadnak a meg-

támadása esztelenség lett volna.

Hogy a Kárpátokon átkelő kurucok miért

éppen Zágonnak vették útjukat, annak is

megvan a magyarázata. Mikes Pál számára

ez a vidék volt a legismerősebb, itt remélhet-

te, hogy a hegyek, a rengeteg erdők oltalmá-

ban, rejtett ösvényeken veszélytelenül Er-

délybe tudja lopni katonáit. Aligha tévedünk,

ha arra gondolunk, hogy családját és csecse-

mő fiát – akit addig talán nem is látott! –

szintén felkeresni vágyott.

A kurucok éjnek évadján érkeztek a falu-

ba, ahová labancok nem voltak beszállásol-

va. Elsőként Dálnoki Veres Mártonnal talál-

Falusi főutca
(Háromszék,
Szárazpatak)

29

koztak, aki az egyik kállómalomban éppen posztót ványoltatott. * Elkapták, megkötöz­ték, kifaggatták: a faluban lévő helyzetről igyekeztek tájékozódni. „Itt öt nemesembert kerestek” – mondotta Mikes Pál a kíséreté­ben lévő kurucoknak, Veres későbbi vallo­mása szerint. Mivel azonban a zágoni dol­gokban a dálnoki atyafi nem nagyon volt járatos, bántatlanul elbocsátották.

A keresetteket megtalálták nélküle is. Nem is sokat teketóriáztak, szaporán rögtönítélő bíróság alakult Szohaiból, Mikes Pálból meg egy harmadik vitézből, mely nemcsak ítéle­tet hozott, de az azonnali végrehajtást is el­rendelte. Jankó Boldizsárt saját kapujára akasztották fel, Jankó Tamást és Tamás deá­kot egy almafára, Kozma Imrét és Vájná Orbánt karddal vagdalták halálra, egy vala­honnan magukkal hurcolt németnek fejét vették. A kivégzett zágoniak javait felprédál- ták úgy, hogy „csak kőfalát hagyták a ház­nak”.

Az ilyen gyors és kegyetlen eljárás abban az időben mindennapos volt. És miután a szemtanúk szerint a kurucok meghatározott személyeket kerestek, a kivégzettek aligha­nem az osztrákokkal cimboráltak, példás büntetésről, leszámolásról lehetett szó.

A kurucok Mikes Pál kúriájában ütötték fel főhadiszállásukat. A család a hadi moz­

• Ványol: laza gyapjúszövetet gyúrással, taposással vagy gépi erővel tömörít

30

golódások miatt a családfő távollétében fel­tehetően a zabolai rokonságnál húzta meg magát. Azon a Mikes Pálra végzetes éjsza­kán sem felesége, sem gyermeke nem volt otthon.

Bizony végzetessé vált ez a zágoni éjszaka. Az osztrákok rajtaütöttek az ott tanyázó ku- rucokon, és foglyul ejtették Mikes Pált is. „Fogarasba vitték, szörnyű kínzásokkal öl­ték meg: elsőbben a szemeit tolták ki, azután mindennap egy iába s keze ujját elvagdalván s az egész testét megsütögetvén, úgy kellett meghalnia” – jegyzi fel Cserei.

Mikes Kelemen gyermekkora édesapja nél­kül telt el. Ilyen előzmények után érthető, ha – tapintatból, fájdalomból – apjára írás­ban emlékezni nem akart. Annál jobban ra­gaszkodott édesanyjához és az őhozzá.

A fogarasi vár védőfala és a sarokbástyás kastély

31

Fogaras várának alaprajza

A magát árvának aláíró Csicsókeresztúri Torma Éva családja a XVI. században tele­pült át Belső-Szol nők vármegyéből Erdélybe. Itt jelentős birtokra tettek szert, főhivatalo­kat viseltek, házasság révén számos neveze­tes erdélyi és székelyföldi családdal, az Apo­rokkal, Csereiekkel, Hallerekkel, a hídvégi Nemesekkel, Bethlenekkel, Keményekkel, Bánfíyakkal, Béldiekkel kerültek rokonság­ba. A tizenhetedik század végén s a követke­ző században is az egész erdélyi úri rend né­hány tucat nagy családból állott: éppannyira vérségi szövetkezés volt ez az uralkodóosz­tály, mint társadalmi réteg.

Egy feljegyzés szerint Mikes Pál 1685 au­gusztusában vette Torma Évát feleségül, s

32

A csicsókeresztúri Torma-címer

házasságukból csak egy fiúgyermek született, Kelemen.

A szülői háztól korán elkerült fiú s édes­anyja viszonyáról leghívebben egy levél vall. 1720-ban Torma Éva második férje, Boér Ferenc is meghalt. Az özvegy 1722. decem­ber 22-i keltezéssel levelet írt fiának, az elsőt, mióta elszakadtak. Arra biztatta a Rodostón bujdosót, hogy esdjen a császártól kegyel­met, kérje vissza elkobzott jószágait, térjen haza „őfelsége hűségére”.

A másodízben is magányos özveggyé vált

33

anya kívánsága érthető. Érvelése is ésszerű, megfontolt: „…ifjúságodnak virágát mi haszna ott eltöltened, egy emberbe remény­ségedet vetned, ha az meghal, mit csinálsz… jobb a magad hazájában, hogysem az idege­nek között”.

A józan és tárgyilagos rábeszélés kevere­dik a levélben az anyai szeretet emlékidéző­aggódó hangjával: „…édes, kedves Fiam, emlékezzél meg az én hozzád való anyai sze- retetemről; tudod, hogyha más faluba bocsá­tottalak is, micsoda bánatot vittem végbe, hát most ennyi ideig min nem mentem ál­tal…”

Mikes boldog meghatottságában néhány sort írt a levélre, hálát adva a gondviselésnek azért, „hogy ennyi sok bujdosásom után árva szolgálódnak levelét megadtad látnom”, s ké­ri a sorstól „azt a vigasztalást, hogy még ez életben is hadd láthassam meg” – mármint őt magát.

Mikesnek Rákóczihoz való ragaszkodása, az általa képviselt ügyhöz való hűsége erő­sebb volt a melegen hívogató anyai szónál. Néhány év múlva, 1728. április 8-án édes­anyja meg is halt, így a hazatérésre unszoló közvetlen családi ok is megszűnt.

Kelemen harminc esztendőn át – egy téves tájékoztatás nyomán – úgy tudta, hogy anyja szerencsétlenség áldozata lett, „valamely út­jában a lovak elragadván a hintót – a hintó lett volna veszedelmes halála”. Alig két év­vel halála előtt féltestvére leveléből tudta

Gyászoló nemesasszony

34

meg, hogy édesanyja ágyban, békességben él­te meg végóráját.

Mostohaapjáról, kövesdi Boér Ferencről – aki 1696-97 táján vette feleségül elözve- gyült anyját – többször is melegséggel, hálá­val emlékezett meg Mikes Kelemen. Édes­anyjával együtt az ő hatására vagy inkább kívánságára tértek át a református hitről a katolikus vallásra, ami nem kis mértékben befolyásolta Mikes további életét.

A zágoni kivégzésekből, dúlásból negyed­századon át tartó pereskedés lett. A kárval­lottak Mikes Pál örökösét, Kelement perel­ték. A háromszéki vagyon a becslések sze­rint mintegy húszezer akkori forintra rúgott. A meggyilkolt nemesek hozzátartozói az el­szenvedett erkölcsi és anyagi kárért össze­sen négyezer hétszáz forintot követeltek Mi­kes Pál vérségi jogutódjától, vagyis fiától, Kelementől.

A kivégzett kuruc tiszt birtokait a császá­riak 1691-ben elkobozták. Kelemen csak nyolc esztendővel később, mostohaapja gyámsága alatt kapta vissza őket. Bizonnyal az is nyomott a latban, hogy áttért a Habs­burgok által igen pártfogolt katolikus val­lásra. A per a zágoniakkal azonban mindvé­gig folyt, a Rákóczi-féle szabadságharc alatt ugyan ellanyhulva, hiszen nem volt túl sze­rencsés az ügyben turkálni, és egy kuruc tiszt árváját, Rákóczi apródját háborgatni. A sza­badságharc bukása után a követelők felélén­kültek, majd a nagyszebeni országgyűlés után

35

– melyen a rendek a Rákóczival kibujdosott Mikes Kelement hűtlenségben elmarasztal­ták, fő- és teljes jószágvesztésre ítélték – a Jankók és Vájnák vérszemet kaptak, s ered­ményesen perelték a távollevőt.

Mikes Kelemen soha nem jutott semmi­lyen erdélyi öröksége birtokába. Hűsége Rá­kóczi iránt, kitartása a kuruc szabadságharc eszményei mellett nem csekély anyagi áldo­zattal is járt. Életét tisztes szegénységben élte le. Házassági kísérleteinek kudarcát – miként erről még szó lesz – okkal tulajdonította anyagi helyzetének, nincstelenségének. Be­csületére mondjuk, hogy édesanyja hazahívó levele, az öröksége visszaszerzését megcsülan- tó sorok sem bírhatták rá arra, amit szíve szerint árulásnak érzett.

Bizonyosan szeme előtt lebegett Rákóczi példája is, aki az övénél ezerszerte nagyobb vagyonról, egy országrészt magába ölelő bir­tokhálózatról mondott le. Mikes, ha szerepe szerint haloványabb fényű csillag is volt, épp- ily tisztán akart ragyogni.

Miként már említettem, Mikes Kelemen másik gyerekkori tartózkodási helye Zabola volt, egy Kovászna és Kézdivásárhely közt fekvő falu, néhány kurta órányi szekérjárás­ra Zágontól.

Itt lakott a Mikesek főúrivá vált, módo­sabb ága, az, amely a századok alatt király­bírót, tanácsurat, főlovászmestert, főispánt, főkapitányt adott a háromszéki székelység- nek, nemkülönben Erdélynek.

36

Zabola i Mikes Istvánhoz Írott levél Mikes Kelemen aláírásával.

1759. január 5.

*

Zabolán, többszöri ráépítés és átalakítás után, ma is áll – hatalmas, rendezett ősi park közepén – az emeletes barokk kastély – ma gyenge tüdejű gyerekek otthona melynek pázsitján, a fenyők, bükkök, tölgyek alatt még a gyermek Mikes kergetőzött unokatest­véreivel, Mikes Mihály fiaival, Istvánnal és Ferenccel. Utóbbi Kolozsváron iskolatársa is volt.

Mikes Mihály és főleg felesége, Bethlen Fruzsina – a történetíró Bethlen Farkas lá­nya – erős pártfogója volt a félárván maradt Kelemennek és özvegy édesanyjának. A nagy hatalmú rokonnak köszönhető, hogy a gyer­meket felvették a jezsuiták iskolájába, s ab-

37

bán is jelentős része volt, hogy bekerült a Nemes Ifjak Társaságába, Rákóczi belső ud­vartartásába.

Mikes Mihály pályafutása nemcsak azért érdemel figyelmet, mert fontos szerepet ját­szott a nagyon korán árvaságra jutó Kele­men életében, hanem azért is, mert pontosan mutatja az erdélyi főnemesség magatartását a szabadságharccal szemben, híven példázza az erdélyi kuruc mozgalom vezetőinek vészes ingatagságát, azt, hogy még a legderekabbak is csak fél szívvel szolgálták Rákóczi ügyét. Másrészt tanúsítja a Habsburgok által az ön­álló erdélyi fejedelemség megszűntétől kö­vetett azon sikeres törekvést, hogy az erdélyi nemességből trónhű vazallusokat toborozza­nak, a behódoloknak főnemesi rangot, va­gyont, gyors jövedelemszerzési lehetősége­ket, valamint hivatali hatalmat biztosítva. A gyarmatosító császári abszolutizmus arany­láncot akasztott hívei s kiszolgálói nyakába, hogy ingatag hűségüket jól odakösse a bécsi trónhoz. Dohogott is ezen a régi Erdély éle­tének kiváló megörökítője, az emlékiratíró altorjai Apor Péter, de ez nem akadályozta meg abban, hogy maga is az osztrák törekvé­sek kiszolgálójává váljék Háromszéken, bu­sás jutalmat nyerve a trónnak és a katolikus egyháznak tett szolgálataiért.

A kuruc szabadságharc kitörése idején za­bolai Mikes Mihály főkormányszéki taná­csos és ítélőmester volt Háromszék vármegye főkapitánya. Apja, Mikes Kelemen – még

38

Béld i-M ikes-kastély Uzonbana

XVII-XVI11. századból

Apafi Mihály fejedelemsége alatt – szintén a székelység főgenerálisa, Háromszék katonai parancsnoka volt, egyik feje az uzoni Béldi Pált száműzetésbe és halálba kergető össze­fogásnak, miként azt regényesítve Jókai az Erdély aranykorában megírta.

A katolikus főúr, Mikes Mihály személye és szava irányt szabó volt az egész Székely­földön, de súlya és tekintélye volt a bécsi ud­

10

varban is, ugyanis „minden időben oly hív- séges viseletű férfi volt, kivált akkor, amidőn a Thököliana-Irruptio elharapózott volt – valamint azok ellen – úgy a törökök ellen is diadalmasan viaskodott” – miként ez egy 1699-ben kiadott császári okiratban olvas­ható. Éppen ezt a hűséget méltányolta az uralkodó, amikor 1696-ban báróvá, három évvel később gróffá emelte.

Ámde az idők változnak, változnak az em­berek is… Thököly ezeres kapitányai, Hen- ter. Mihály és Nemes Tamás 1703-ban meg­szervezik a háromszéki székelyek fölkelését, körülzárják Brassót, elfogják Mikes Mihályt, Kuruc közkatonák

40

akiből, amint ezt a legjelesebb erdélyi emlék­iratíró, Bethlen Miklós megjegyezte, „nagy fő kuruc Ion…”

Az átnyergelés nem történt egyszerűen és egy csapásra; a meggyőzést személyesen Rákóczi végezte. A kurucok ügye Erdélyben – noha egy elsodró erejű jobbágyfelkeléssel kezdődött – vajúdva, csak igen nagy belső harcok árán tört utat, erősödött meg vala­mennyire. A császárhű vagy a kurucoktól csak megrettent főurak Szebenbe húzódtak, Rabutin osztrák főparancsnok oltalmazó kardja alá, aki mellesleg börtönbe vettette azokat, akiknek rokonai, hozzátartozói a kurucokhoz csatlakoztak. A gyanakvó és bi­zalmatlan Rabutin szerint Mikes Mihály el­fogása csel volt; a furfangos székely össze­játszott a lázadókkal, ami aligha volt igaz. Tény, hogy átállott a kurucokhoz; először ezeres kapitánnyá, majd a székelyek generá­lisává nevezte ki Rákóczi. A tábornokságot nem annyira katonai tehetségének, mint tár­sadalmi súlyának köszönhette, hiszen miután 1704-ben az erdélyi rendek a gyulafehérvári gyűlésen Rákóczit Erdély fejedelmévé válasz­tották, a hírvivő-felkérő hivatalos küldöttsé­get ő vezette. Később a selmeci béketárgya­lásokon is ő képviselte az erdélyi rendeket. Utóbb az osztrák támadók elől a saját maga és Pekry Lőrinc által vezetett hadakkal Mold­vába húzódott.

A zabolai Mikeseknek már a kuruc háború előtt árendált birtokaik voltak a moldvai fe­

41

jedelemségben, élénk gazdasági kapcsolataik a ia$i-i és tirgovistei fejedelmi udvarokkal. Egyes feltételezések szerint Kelemen már gyermekként járt a két román fejedelemség­ben, Mikes Mihály kíséretében.

Az 1706-os nagyszombati tárgyalások egyik kuruc békebiztosa ugyancsak Mikes Mihály volt. Egy évvel később, Acton ezre­desnek – Rabutin titkárának és tolmácsának – betörésekor Mikes és Petki Dávid „sebti­ben lemennek Háromszékbe, és az Ojtozi- szoroson át Moldvába vonulnak, a föld népe közül igen sokan követik őket, kocsira rak­ván értékesebb holmijukat”.

Mikes Mihály ezután egészen a szabadság­harc végéig családjával együtt Moldvában la­kott, ottani birtokain gazdálkodott. Rákóczi a kibujdosott székelyeket a Mikesnek való engedelmességre utasította.

Hogy mekkora volt közéleti súlya és tekin­télye Mikes Mihálynak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mikor Moldvából ha­zatérve hűségesküt tett a császárnak, senki sem merészelte múltjáért háborgatni. Sőt a bécsi udvar változatlanul megtartani igyeke­zett hívei közt. Ez a kegy kiterjedt fiaira is. Mikes István Fejér vármegye főispánja lett, Erdélybe küldött első levelét Mikes Kelemen 1759-ben hozzá intézte, öccse, Ferenc, ud­vari tanácsos volt. Hogy a nagyúri rokonok a bujdosó kuruc közeledtét tartózkodva és hűvösen fogadták, s az nem is erőltette ezt a kapcsolatot, mit sem von le abból, hogy Mi­

42

kés Mihály – miként erre Kelemen is vissza­emlékezett öregségében – jó gyámolítója volt az árvának, pártfogója szegény édesanyjá­nak, s nélküle egészen másként alakult volna Kelemen élete.

••

A KOLOZSVÁRI DIÁK

Mikes Kelemen hat bő esztendőn át a jezsui-

ták kolozsvári, Farkas utcai kollégiumának,

az Academia Claudiopolitanénak tanulója

volt.

írni, olvasni, alapfokon számolni még ott-

hon, Zágonban megtanult a falusi oskola-

mestertől vagy a protestáns lelkésztől. A pa-

pok akkortájt a jómódú családoknál házi-

tanítószámba mentek, s Mikes Pál szorosabb

kapcsolatát a református eklézsiával egy ma

is meglévő, nevét és az ajándékozás évét

(1685) viselő címeres vésetű ónkanna bizo-

nyítja a zágoni parókián. Az 1690-es dúlás

periratai megőrizték a zágoni református lel-

kipásztor nevét is. Pécsi Péternek hívták, és

Kolozsvár
korabeli látképe

43

megbecsült személynek számított Mikes Pál

előtt, mert ama novemberi éjszakán meg-

állóit a papi laknál, kiszólította a nagytiszte-

letű urat, egészségéről érdeklődött, védelmé-

re háza elé strázsát állított, a lelkész későbbi

vallomása szerint azért, hogy „vigyázzon,

hogy semmi károm ne legyen… amint nem

is lőtt”.

A Mikes Kelemen nyelvén és stílusán átütő

dallamemlékek, puha, éneklő hangsúlyú

mondatai még öregkorában is elárulják a

zsenge gyermekként zsoltárokat éneklőt, a

templom karzatán kántálót, miként versbe

váltó ritmikus prózájából is kicsapnak későb-

bi, a kuruc táborokban hallott s tán énekelt

kesergő hadidalok is.

Itt kell megjegyeznünk, hogy Mikes nyel-

vének gyermekkori forrásai : a székely köz-

nép mindennapi beszéde, valamint a biblia

nyelve.

A biblia – a Leveleskönyvnek tárgyat, anya-

got, motívumokat szolgáltató, leggazdagabb

forrása – az ellenreformáció korában is leg-

inkább Károli Gáspár fordításában forgott

közkézen, még a katolikusokén is, erőtelje-

sen duzzasztva Mikes nyelvi „hajlandósá-

gát”, erősítve képalkotó készségét, gazda-

gítva-izmosítva hasonlatait.

De ha buzgó bibliaolvasóként is élt Mi-

kes, elsősorban a háromszéki népnyelvből

merített. Zágonban, Zabolán az egyszerű szé-

kelyek a hegyalji földeket mívelők, a hava-

sokban pásztorkodók, erdőlők, hamuzsírfő-

Falusi tanító

a XVII. század végén

44

Fiatal magyar
arisztokrata

zők, zsindelyt faragók, rönkfuvarozók, vadá-

szok, szitakéreg-készítők, a parasztos udvar-

ház körüli cselédség: ők nevelték. Tőlük ta-

nult meg ízzel, színnel szólni, néha cifrázva,

de erőltetettség nélkül, feszes csattanóra húz-

va történetei végét. Lehetséges, hogy utóbb

francia olvasmányai – még inkább az idegen

nyelvű kötetlen társalgás – szabadították fel

nyelvteremtő képzeletét, izmosították fogal-

mazó tehetségét, de mindvégig az otthonról

hozott nyelvi ösztönnel és szókinccsel gaz-

dálkodott. Azt is említenünk kell, hogy a fél-

százados bujdosásban megőrzött székelyföldi

nyelvállapot, Mikes számára, önmaga meg-

tartásának eszköze is volt. Máig csodált fur-

fangja, hogy nyelve rejtőzködés és védekezés

is: az állandó veszélyeztetettség tudatában és

az örökös bizonytalanság állapotában élő

embert remeklő ösztöne segíti át a nehéz

esztendők bajain.

Mikes szentenciázó természet. Szereti a tö-

mör, így annál költőibb képeket és hasonla-

tokat. Fecskeként villan fejében a gondolat,

ám a gyors szárnycsapások tűnődésekké, el-

nyújtott tanulságokká, majd hallgatássá las-

sulnak. Gyakran éppenséggel másra csapja

át a szót, s hagyja, hogy ha tetszik, hadd egé-

szítse ki olvasója a gondolatot.

Abban is székely észjárású, hogy képek-

ben látja a világot, még az elvont tartalma-

kat is igen szemléletesen adja vissza. íme,

drinápolyi szállásának leírása, mely lénye-

gében lélekállapot-rögzítés: „A házam négy

45

Drinápoly látképe

kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a

szél mind szélyire, mind hosszára béjöhet: ha

pedig papirossal bécsi nálom, az egerek és a

patkányok a papirost vacsorájokon elköltik.

A mobíliám* egy kis faszékből áll, az ágyam

a földre vagyon terítve, és a házamot egy

cserép tálban való kevés szén melegíti. De

azt ne gondolja kéd, hogy mindezek után én

legyek a legméltóbb a szánásra; mert tíz-

nek sincsen egy fa széke sem, olyan árva,

mint nekem, se csak fatábla is az ablakjokon.

A hó lengedezve bémehet az ágyokra – de

lehet-é ágynak híni egy leterített pokrócot a

földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi, de a

reménység igen szükséges lévén az embere-

ken, és olyan szükséges, mint az eledel, a

rossz házakban lakván mostanában, azt re-

méljük, hogy még jókban lakunk.”

♦ Mobillá: bútorzat

46

Sokszor egy-egy telitalálat szólásba, fordu­latba, közmondásba tömöríti véleményét, hadd értsen abból, aki érteni tud és akar. A Leveleskönyvben nem kevesebb mint két­száz szólásmondás található, ezeknek jó ré­sze ma is közszájon forog szülőföldjén, de másutt is. Mindössze néhányat, példaként: jó a jóakaró mindenütt; csak amint vonják, úgy kell táncolnunk; amitől tartottunk, abba torkig estünk; de nem lesz mindenkor pap­sajtja; hogy a vendéget meg ne unják, keve­set maradjon egy helyt; a jó idő után eső szokott lenni; mint a gyertya, úgy aludt el; nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is; vaknak nehéz a vi­lágtalant vezetni; félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát a házból; a panaszostól az ember hízik; a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy; nem akarásnak nyögés a vége; csak olyan volt, mint a szalmatűz; a gazdag akkor eszik, mikor akarja, a szegény, mikor kaphatja.

Hányat hallhatott ezek közül Zágonban? Hiszen ezeket olvasmányaiból aligha vehette.

Erre, az éppen Mikes tollán irodalmi ve­retűvé vált népnyelvre, a népi, éppenséggel népköltészeti ihletettségű és telítettségű nyelvi észjárásra, a szülőföld legmaradandóbb örök­ségére rakták rá Kolozsvárt a jezsuiták a maguk tudományát, élettapasztalataik böl­csességét.

Loyola Ignác rendje, a Jézus Társaság nagy gondot fordított iskolák alapítására. Báthori

47

István, még mint erdélyi fejedelem jezsuita té- a kolozsvári rítok és tanítók küldését sürgette Rómában. városkaPu Első iskolájuk – két osztállyal, harminc ta­nulóval – 1580 januárjában nyílt meg az el­hagyott bencés rendházban, Kolozsmonosto- ron. Esztendőre rá, 1581. április havában, a misszió gyors gyarapodásával, az iskola be­költözött Kolozsvárra. A Farkas utcai feren­ces kolostort kapták meg a templommal és a kerttel. Miként a fejedelmi alapítólevélben olvasható, az iskola célja az volt, hogy „a va­lódi jámborságot régi jogaiba visszahelyez­zék, és az emberi tudományokban kiképzett ifjak, egyesek az egyházi, mások a világi ügyek intézésére alkalmasakká váljanak”. Az intéz­mény korai virágzását bizonyítja, hogy Bá- thori Zsigmond fejedelem bőkezűségével él­ve, mintegy három év múlva szemben a temp­

48

lommal még hét épületet vásároltak meg az

iskola céljaira.

Mikes tíz-tizenegyedik esztendős volt, ami-

kor Kolozsvárra érkezett, tizenhetedikbe járt,

amikor iskolai tanulmányait véglegesen meg-

szakította. Az iskolaiakat, hiszen a magukat

szorgosan képzők fajtájához tartozott.

A tanítás akkori rendje, tartalma és mód-

ja jócskán különbözött a maitól. Az oktatás

nyelve a latin volt. Csak a legalsóbb osztály-

ban, az úgynevezett „előkészítőben” tanul-

tak magyarul, hiszen a frissen bekerült gye-

rekek még egyáltalán nem értettek latinul.

Az osztályokat a fő tantárgyak – nyelvtan,

költészettan, szónoklattan, logika, bölcselet

stb. – szerint osztották fel, s a XVIII. század

A kolozsvári
Bethlen-bástya
a város felöl

49

A kolozsvári Bethlen-bástya a Törd a i út felől

elején általában kisiskoláról és nagyiskoláról beszéltek, a tanítókról szólva pedig kis-, kö­zép- és nagymesterről. A tanulók mind bent­lakók voltak, a tanító szerzetesekkel együtt étkeztek, és szigorú beosztás szerint közösen vettek részt a naponta többszöri áhítaton, sűrű vallási gyakorlatokon. Emellett az álta­lános műveltség megismertetését sem hanya­golták el.

A tanulók már az első nyelvtani osztály­ban olvasták és fogalmazási mintaként hasz­nálták Cicero válogatott leveleit. Ezekből ré­

50

székét is meg kellett tanulniok könyv nélkül. A következő grammatikai osztályban hason­lóképpen gyakorolták az írásos fogalmazást, s buzgón folytatták a levelek olvasását is. Ci­cero könyvei a legfelső grammatikai osztály olvasmányai közt is szerepeltek: itt kellett megtanulniok a diákoknak a levél- és versírás szabályait is. Nyilvánvaló, Mikesre, a levél­íróra, későbbi olvasmányai is hatottak, de a világos, szabatos és gördülékeny fogalmazás titkát Kolozsvárt, a klasszikus latin szerzők­től tanulta meg.

Mikes leveleiben éles hangon bírálta a je­zsuita iskolázást. Életidegennek és elvont- nak tartotta. Elsősorban azt kifogásolta, hogy híjával van a korszerű tudományos ismeretek oktatásának, s a tantervben a matematika, építészet, földrajz, történelem, hadtudomány, politikai tanok gyatrán vagy egyáltalán nem szerepelnek.

Annál eredményesebbek voltak viszont a jezsuiták nevelési elvei. Azt tartották, hogy a diák és nevelője közt közvetlen, személyes és folyamatos kapcsolatot kell kialakítani, ezál­tal a nevelés módszere egyénhez szólóvá vá­lik, figyelembe veszi a serdülő személyiség­jegyeit. A tanítók a növendékektől feltétlen engedelmességet, tiszteletet, bizalmat kíván­tak. A közvetlen ráhatás magyarázza, hogy a jezsuiták maradandóan bele tudták sulykol­ni neveltjeikbe a függés, alázat, lemondás, szolgálat és önfegyelem erényét. Ezek voltak egyébként a jezsuita erkölcs sarkalatos pont­

51

jai. És ez a korán felszívott tanítás vált – ta­pasztalatilag gazdagodva – Mikesnél sztoi­kus életszemléletté: „boldonság”-nak, „héjá­ban valóságának tartja az anyagi tobzódást, költekezést, pompát, múlékonynak a világi hatalmat és rangot.

Mikes Kelemen gondolkodása és életszem­lélete szerint vallásos lélek volt, akárcsak Rá­kóczi fejedelem, de másként, mint uralkodó­ja. Levelei arról tanúskodnak, hogy távol ál­lott minden vallásos szigorúságtól, egyolda­lúságtól, idegen volt tőle minden dogmatikus merevség. Nem egy mondata azt mutatja, hogy igen lazán kezelte az egyház külső val­lásos előírásait. A kor levegőjében kavargó, valláserkölcsileg harapós kérdések megítélé­sét bölcsen elhárította magától. Népi vallá­sosság volt inkább az övé, s nem summázódó rendszer, nem a teológiai fogalmak átgon­dolt és árnyalt szövevénye. Ilyesféléhez sem hajlama, sem kellő tudása nem volt.

Mikesnek bő alkalma volt alaposan meg­ismerni az életet, az emberi jellem örvénylé­seit és szivárványlásait, s így igen megbocsá- tóvá vált sok mindennel szemben, amit a val­lási előírások bűnként kezeltek.

A papokat meg ugyancsak nem kímélte epés, gúnyos vagy megrovó megjegyzéseivel. A kegyes olvasmányok fordítójának tüskés szava volt az álkegyeskedőkről. Nemegyszer ki is nevette azokat, akik puszta illendőség­ből vagy megszokásból játszották a hivő ke­resztényt, igaz, hogy az ő gyarlóságukat vagy

52

esendőségüket sem bélyegezte meg súlyosab­ban.

Mindez egy másik tényezőre is utal, arra, hogy Mikes a világ eseményeit szívesen szem­lélte színjátékként, szereplőit pedig színját­szókként, miként leveleiben erről maga is nemegyszer szót ejt.

A gyökerek ezúttal is Kolozsvárra vezet­nek.

A jezsuiták felhasználtak minden eszközt, mellyel a serdülőkre és felnőttekre hatni tud­tak. így a színjátékot is az oktatás szerves ré­szévé tették, mint az ifjúság szónoki és fellé­pési készségét és ízlését fejlesztő, pallérozó eszközt. A jezsuita színjátszás az ellenrefor­máció jegyében született, a színművek java­része a vallásos propaganda céljait szolgálta. Elsősorban az Ószövetség egyik-másik példá- zatos mozzanatát, illetve az Újszövetség elbe­széléseit, Jézus életének fordulópontjait vit­ték színpadra. De nem hiányoztak a műsor­rendből a világi témákat feldolgozó művek sem.

Bevett szokás volt mind a katolikus, mind a protestáns közép- és felsőfokú iskolákban, hogy a félévi és év végi vizsgák után latin vagy magyar nyelvű színielőadást tartottak a tanulók. Szokás volt előadással ünnepelni az iskola főrangú patrónusai és családjaik éle­tében bekövetkezett jelentősebb eseményeket is. így történt ez Kolozsvárt, az Academia Claudiopolitanén 1702. július havának ha­todik napján. A növendékek gróf BánfTy

53

György, Erdély nagy hatalmú gubernátora – mai szóval kormányzója – Anna nevű lányá­nak gróf Székely Ádámmal kötött frigye tisz­teletére „teátrumot rendeztek”.

A bemutatott színművet mai dramaturgiai fogalmaink szerint nehéz egyértelműen egyet­len műfajba sorolni. Címe magyarul így hang­zott: A tisztelet házassága, avagy Korvin Má­tyás fogolyból Csehország királyának veje lesz.

Már maga a cím is sejteti a történelemből vett tárgyat. De azt is, hogy az ismeretlen színműíró a reneszánsz udvari történésztől.

A kolozsvári színi­előadás szereposztása. A harmadik főszereplő: Mikes Kelemen női szerepet játszott

54

Antonio Bonfinitől vett anyagot időszerűsí- tette, s a politikai indítékú királyházasságot az alkalomhoz idomítva, érzelmi házassággá romantizálta.

A színmű szövege eddig nem került elő, de fennmaradt egy tízoldalas – ahogy ma nevez­zük – műsorfüzet, melyből sok mindent meg­tudhatunk. Elsősorban a színmű tartalmát: „László királynak ifjú korában való elhunyta után minden rendek egy értelemmel Magyar­ország királyának Hunyadi Mátyást választ­ják, kinek kikérésére – mivel az Csehország királyánál, Pogyebrád Györgynél fogva tar- tatik – követség küldeték. Melyet is, a csehek királya vacsora felett megértvén, Mátyást ma­gánál főbb helyre ülteti és lányát házastársul néki adván, nagy tisztességgel Magyarország­ba vissza küldi.” Ezt a történelmi valóságból merített cselekményt édesítette két egymás iránt epedő szív küzdelmévé és egymásra ta­lálásává a színdarab írója.

A cselekményt a mitológiából kölcsönzött allegorikus jelenetek indázzák be, a látotta- kat-hallottakat összefoglaló, a klasszikus drá­mából kölcsönzött kar sem hiányzik. Az ün­nepélyesség emelését és a látvány színezését szolgálták az oroszlántestű, sasfejű és -szár­nyú griffek és egyéb mesebeli szörnyek.

A beszédes füzetke közli a szereplők nevét, jelöli társadalmi eredetüket, nemzetiségüket, valamint az iskolai osztályt, melynek a diák tanulója volt. Huszonöt fő- és mellékszerep­lőről ad számot, jókora tömeg statisztériát is

55

felsorol, zenészeket, táncosokat, katonákat, vadászokat és az említett csodaállatokat.

A diákszínjátszók – nemzetiségük szerint – erdélyi és magyarországi magyarok, széke­lyek, románok, szászok, szlovákok és lengye­lek voltak, fő- és köznemes családok fiai. Job­bágyszármazék egyetlenegy sincs közöttük, de már akad egy városi polgársarj, bizonyos Horváth Mihály.

Hunyadi Mátyást egy szebeni szász fiú, a retorikai osztály tanulója alakította. A har­madik főszerep, a cseh királylány, Pogyebrád Katalin – a színjáték egyetlen női szerepé­nek – alakítója Mikes Kelemen.

Hogyan bízták a nyelvtani osztály tanu­lójára, a háromszéki székely nemesúrfira ezt a fontos szerepet?

Bizonnyal zsenge életkora, még lányos ar­ca, vékony hangja, apróka növése tette alkal­massá a legénykét egy női szerep eljátszására. Értelmesnek, tanulékonynak, szorgalmasnak is kellett lennie, hogy a bő latin szöveget rá merték bízni. Ne feledjük, nem sokkal előbb került a kollégiumba, még nem töltötte be tizenkettedik évét sem.

A NEMES IFJAK TÁRSASÁGA

1707. március 12-én Rákóczi útra kelt Er­délybe, a Székelyföld fővárosába, Marosvá­sárhelyre, hogy elfoglalja a fejedelmi széket.

A választott uralkodónak – ősi szokás sze- szerint – hitlevelet kellett adnia a rendeknek, mely kölcsönösen megszabja kötelességeiket

56

Maros vásárhely látképe

és jogaikat. Az erdélyi nemesség képviselői, Pekry Lőrinc, a Barcsay testvérek, Mihály és Ábrahám, Thoroczkay István, valamint a székelység képében gróf Mikes Mihály erő­sen kötötték az ebet a karóhoz. Elsősorban az urak jogait akarták megszilárdítani, akár a fejedelmi hatalom korlátozásával, éppen­séggel megnyirbálásával. Olyan uralkodót kívántak maguk fölé, „akinek az üstökét a kezükben tarthatják”.

Az erdélyi nemesség egy része nem ismerte fel a kuruc szabadságharc jellegét, céljait, kö­vetelményeit. Nem is nagyon bízott az ügy sikerében. Azok, akik megértették, azt is ész­revették, hogy a küzdelem bázisát alkotó pa­rasztság és jobbágyság a földesúri függéstől és terhektől való szabadulást várja a fegyver­fogástól. Kétségtelen, hogy a parasztságban az országvédelemre serkentő eszme szorosan kapcsolódott saját osztályharcos törekvése­ikhez. Ettől rettentek meg, ezért gátolták Rá­kóczi mozgalmát az urak. A főnemesi ellen­állás igen erős volt Erdélyben, legerősebb a

57

Székelyföldön, ahol kevés volt a termőföld, mostohábbak a természeti viszonyok, s az eXJei munka, az állattenyésztés, a sókiterme- ésK jpbbágyi erővel történt.

Ugyankkor a már régen jobbágysorba és szegényparaszti létbe süllyesztett székelység tetőzött buzgalommal sereglett a libertásos lobogók alá. Alárendeltségében és kiszolgál­tatottságában a maga egykori határőri jo­gainak, ősi szabadságának durva megsérté­sét látta, és így akart fordítani sorsán.

Az erdélyi urak viszont fő gondjuknak saját jogaik biztosítását tekintették, s nem az or­szágjavát. Ha ebben-abban engedtek is, még Rákóczi sem tudta megakadályozni egy va­lamikori törvénycikk felújítását és megerősí­tését, mely kimondta, hogy a földesúr visz- szatarthatja jobbágyait a hadrakeléstől, a ka­tonának állottakat – a kurucoktól is – visz- szakövetelheti. Azt is mondták, hogy a had­ba vonult helyett családja köteles a jobbágyi szolgáltatásokat teljesíteni. A „túlságosan nagy” jobbágyszabadság őelőttük a jobbágy­felkelés veszélyét idézte fel. Még nem felejtő- dött el sem Budai Nagy Antal, sem Dózsa György parasztforradalma, még kevésbé a székelyek számos, mindig a legkegyetlenebb módon megtorolt rebelliója.

Az erdélyi jobbágyság megváltóként fogad­ta Rákóczit, magyarok, székelyek, románok, szlovákok egyaránt. Tőle várták a szegény nép felszabadítását, miként ezt a marosszéki jobbágyok folyamodványukban meg is írták:

Korabeli erdélyi parasztábrázolás

58

Erdélyi paraszt a XVIII. században

Fegyverek a Rákóczi- szabadságharc idejéből

„Hallottuk az mi kegyelmes urunknak, őnagyságának kegyes jó ígéretit, hogy vala­mely jobbágy u nagysága mellett felül, kard­ját felköti, szabadságot ad nekije, ha isten őnagyságának boldog előmenetelt ad, s az országot megbírhatja: mi is azért szegény iga­viselő jobbágyok, a mi kegyelmes urunk mel­lett készek vagyunk életünk fogytáig szolgál­ni országot és fejedelmet.”

Miként a Thököly-szabadságharc alatt – s utóbb 1849-ben -, a Székelyföld leggyúléko­nyabb fele ezúttal is Mikes szülőföldje, Há­romszék vármegye volt. Miután 1704. július havának elején a gyulafehérvári országgyűlé­sen a rendek egyhangú felkiáltással fejede-

II. Rákóczi Ferenc

lemmé választották Rákóczi Ferencet, július 25-én az aldobolyi síkon, alig tíz kilométer­nyire Sepsiszentgyörgytől, úgynevezett Re­gest rumba szedték a kuruc zászlók alá fölkelt háromszéki székelyeket. A „sárga-írás” több ezer darabont székely nemes és lófő nevét tar­talmazza. A szám igen jelentős, ha figyelem­be vesszük, hogy például akkor Sepsiszent- györgyön – a jelentkező jobbágyokon kívül, kiknek névsora nem ismeretes – mindössze öt nemes, huszonhárom lófő és tizenkét gya­log székely család lakott. Gyakorlatilag Há-

60

.•

romszéken minden fegyverforgatásra alkal­mas férfiember a kurucokhoz csatlakozott.

Éppen az ilyen tények riasztották meg az erdélyi és székely főnemességet, s kényszerí­tették Rákóczira az említett törvényeket. A fe­jedelem előre látta, hogy ezzel a törvénnyel való élés és visszaélés az erdélyi kuruc hadak tönkretételét, széthullását vonja maga után, így is történt, az eredmény Erdély elvesztése lett. Ez a föld lényegében már 1708-tól la­banckézen volt.

Rákóczi engedékenységét ebben a sarka­latos kérdésben talán személyes becsvágya magyarázza, ő mindenekelőtt Erdély feje­delmének tekintette magát, igazán reálisnak ezt a státusát látta, melyet ősei – apja, nagy­apja, mostohaapja egyaránt Erdély fejedel­

Hadjáratba induló kuruc lovasság

61

me volt – is szentesítettek. Diplomataként is úgy vélte, hogy a külső európai hatalmi té­nyezők legkönnyebben az ő erdélyi fejede­lemségét fogadják el, hiszen ott egy másfél évszázad óta önálló állam élén áll, családi örökségében uralkodik a magáéban, s nem a máséra tör. Végső soron ereje sem volt elég ahhoz, hogy az erdélyi rendek konok ellen­állását megtörje, vállalnia kellett hát a tragi­kus végkifejletű engedékenységet.

Miután a fejedelmi beiktatás 1707 tavaszán illendő pompával végbement, s az ország gyűlése véget ért, április 23-án – miként a kor­társ szemtanú feljegyezte – „nagy solemnis pompával be jő a fejedelem Kolozsvárra és az innepeket ott tölti”.

Ez a kolozsvári húsvét nevezetessé vált hő­sünk, Mikes Kelemen életében is. Nemcsak azért, mert „vízbevető hétfün” ő is elment meglocsolni az ismerős famíliákban a haja­don lányokat. Jóval fontosabb esemény tör­tént: Rákóczi fejedelem 1707. április 24-én megalakította száz, javarészt köznemes ifjú­ból a Nemes Ifjak Társaságát, mely aztán mindvégig az ő saját személyes felügyelete s Ráday Pál irányítása alatt állt. A felavatás­kor öleléssel fogadta társaivá a kiválasztott fiatalokat – köztük Mikes Kelement -, s ettől fogva bizalmasan tegezte is őket.

Ezzel az aktussal új szakasz kezdődött Mi­kes életében. Bekerült Rákóczi közvetlen kör­nyezetébe, személyes udvartartásába. Elő­ször udvari apród, úgynevezett „belső inas”

62

Portyázó kurucok

lett, 1709 újévétől palotaapród, másképpen „bejáró”, később belső-, végezetül főkama­rás. A fejedelem végrendeletében udvartar­tása második tisztségviselőjeként szerepel.

Rákóczi a külsőségekre is sokat adó ba­rokk fejedelmi udvart tartott, melyben szer­tartásosság, pompa és rend uralkodott, „nem­zetem dicsőségéért, nem a magam büszkesé­géért…”

Udvara a szellemi és művészeti élet köz­pontja is volt, tanulóiskolája az udvartartás tagjainak, hősünknek, Mikesnek is.

A háromszéki gyerekkor, valamint a ko­lozsvári tanulóévek után, a tizenhét eszten­dős Mikes a fejedelem mellett egészen más

63

társadalmi és szellemi környezetbe került. A székely köznemes ifjú világszemlélete jó­kora átalakuláson ment át, egyéni sajátossá­gait megőrizve Jelentősen bővült és gazdago­dott.

Az Nemes Társaság seregének rendi című szabályzat, melyet Ráday fogalmazott, de Rákóczi eszméi szerint, első bekezdésében így foglalta össze az alapítás indokait: „Az mióta az német nemzet által nemzetünknek minden ditsősége le tapottatott, s az nagy emlékezetű famíliák a sok változások és zak­latások után udvar tartásokra alkalmatlanná tétettenek,… ezen Nemes Társaságnak se­rege legfűképen a végre rendeltetik, hogy zászlója alatt levő nemes ifjúság oldalunk mellett, szemünk előtt nevelkedvén, hazájá­hoz való szeretetet az isteni félelemmel együtt több tudományokkal és jóságos erkölcsök­kel tanulja és gyakorolja, és az idő mostoha- sága által le tapottatott és el szegényedett atyák fijokat költség nélkül mind azokat fel ékesíttethessék, az mellyek nemességekhez il­lendők.”

Rákóczi a Nemes Ifjak Társaságának lét­rehozásával két célt akart elérni, egy azonna­lit és egy távlatit. Egyrészt így akarta leköt­ni, fiaikon keresztül, az általa képviselt ügy­gyei szemben tartózkodást, illetve ellenállást tanúsító erdélyi nemes családokat. Másrészt – s ez talán még fontosabb célja volt – ezek­ből az ifjakból akart egy olyan új szemléletű szellemi-politikai-katonai elitet nevelni,

64

amely alkalmas lesz tervei végrehajtására, a feudális állam rendi formáit felváltó sajátos központosított állam hivatalainak, szerveze­teinek vezetésére.

Mind levelezése, mind emlékiratai azt ta­núsítják. hogy Rákóczi a kuruc mozgalom­hoz javarészt kényszerből csatlakozott főne­mesek. nemesek nagyobbik részét, a Károlyi­akat. Eszterházyakat, Forgáchokat, Pekryeket fegyelmezetlen és tehetetlen katonai vezetők­nek, csak a maguk hasznát kereső kény urak­nak tartotta. Politikai dolgokban jobbára rövidlátók voltak, az államigazgatásban ta­pasztalatlanok, begyepesedettek, egészében véve alkalmatlanok arra, hogy Rákóczi ter­veit szolgálják.

Tehát a Nemes Ifjak Társasága megalakí­tásával nemcsak azt akarta elérni Rákóczi, hogy önmaga személyes védelmére testőrsé­get, udvartartása számára pedig jól képzett embereket neveljen. Általános elvként is ér­vényes, amit 1710 nyarán Eszterházy Antal­nak szóló levelében írt: „.. .egész dicsősége­met és gyönyörűségemet abban tartom, hogy az ifjúságot hazám szolgálatára nevelhes­sem”.

A Rákóczi udvarában eltöltött évek, évti­zedek Mikesben is egy új politikai tartalom­mal is bíró műveltségeszményt alakítottak ki. A jezsuiták kolozsvári kollégiumában megis­mert, elvont, egyoldalúan vallásos könyvmű­veltséggel szemben egy jóval korszerűbb, alapjegyeiben már a polgári műveltség jegye­

65

it viselő kulturáltságot, melyben Mikes jelen­tősen túllépett kora közgondolkozásán. Hi­szen a fejedelem nemegyszer szóvá tette, hogy az ország jövője és jóléte lakóinak műveltsé­gén, képzettségén, felkészültségén áll vagy bu­kik. Nemcsak a művészeteket tartotta fontos­nak e tekintetben, nemcsak a különféle tudo­mányokat (köztük a komoly műszaki kép­zettséget igénylő hadászati ismereteket), ha­nem a polgári fejlődéshez elengedhetetlen ipart és kereskedelmet is. Hazafias program volt ez – hiszen Rákóczi udvara egy új, hala­dó nemzeti ideológiának volt a bölcsőhelye, de erős nemzetközi kötésekkel, bő kitekin­téssel a nagyvilágra. A fejedelem, miként Er­délyben országló legjelesebb elődei: Bocskai István, Bethlen Gábor, a két Rákóczi György s a könyvkedvelő Apafi is, támogatta és ser­kentette a külföldi peregrinációt*, gyámolí- tója volt a holland és német protestáns egye­temeket látogató diákoknak: „Az ország fia­talságát nevelni akarom, művelt erkölcsökre akarom szoktatni… s ezért küldöm utazni azokat, akiknek kedvük van külföldi orszá­gokat látni.”

Rákóczit a művelődés dolgaiban is mély valóságérzék hatotta át. Engedélyezte példá­ul, hogy bármely helységben bármelyik fele­kezet alapíthat iskolát. Ez a vallási türelem egyben utat nyitott az ország más nyelvű la­kóinak anyanyelvi oktatása előtt is. Legfon-

• Pengrináció: tanulmányút

66

Zrínyi Miklós

A török áfium ellen való orvosság című művének 1705-ös kiadása

tosabb rendeletéit szintén a mindenkori helyi nyelvi viszonyoknak megfelelően adatta ki a fejedelem, nemcsak magyarul és latinul, ha­nem esetenként németül, szlovákul és romá­nul is.

Mikes mindebből sokat tanult. Leveleiben bírálja például az erdélyi nemesifjak képzett­ségét, életre felkészültségét. Szigorú ítéletet mond az erdélyi nemesség elparlagiasodásá- ról, felelőtlen, élvhajhászó, tartalom nélküli életéről. Ebben az ostorozásban nem kisebb elődöt követ, mint Zrínyi Miklóst, kinek híres röpiratát, A török áfium ellen való orvosságot, – Rákóczinak ajánlva – 1705-ben adta ki Ko­lozsvárt Forgách Simon tábornok. A Mikes és Zrínyi közti gondolatpárhuzamok ennek a munkának az ismeretére vallanak.

A mikesi korholás, igaz, már egy új társa­dalmi, történelmi szemléletből fakad. Kiin­dulási elve az, hogy „az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll”.

Nénjét is így buzdítja egyik levelében: „Kédnek pedig azt jovallom, hogy fiának olyan tudományokat adasson, amelyekkel használhasson országának.”

Ez a tág, közösségben, országban való gon­dolkozás figyelmet érdemel. Az ország fogal­mába Mikes a városi polgárokat, iparosokat, mesterembereket, a szegény szabadokat, ka­tonákat is beleérti, s az oktatást – nevelési programjában – a társadalmi szükség és hasz­nosság elvéből kiindulva, a parasztságra sőt

67

jobbágyságra is kiterjeszti. Leszögezi, hogy „az is való, hogy egy országnak boldogsága az ifjakot való jó neveltetésekből áll, – a ha­dakozást, a tudományokat és a mestersége­ket ekkor kezdik tanulni”.

Mikor e távlatos gondolatokat Mikes pa­pírra vetette, már ismerte az erdélyinél jóval fejlettebb franciaországi iskolázást, a külföl­di művelődési intézményeket, olvasta Claude Fleury és Francois Fénelon munkáit, kétszeri átdolgozással le is fordította a XVII. század egyik jeles nevelőjének, Charles Gobinet-nek egyik művét, Az ifjak kalauzát.

Ily módon válik érthetővé, hogy a Rákóczi udvarában magába szívott eszméket tovább gazdagítva, Mikes a nemesifjak nevelésében polgári igényeket támaszt. Látóköre a kor európai szintjéig tágul, erős társadalmi nyo- matékot kap, mikor szülőföldjére, „a mi bol­dogtalan országunkra”, az elnyomott Er­délyre villant szemet, ahol igen nagy az el­maradottság, és temérdek a tennivaló.

A köznek használni: ez a kulcsfogalom Mi­kesnek a művelődés-tanulás körüli tűnődései­ben és tanácsaiban. A gyakorlati, a haszno­sítható tudást követeli minden területen. Szívügye a lányok nevelése is, nem hiába for­dult meg Rákóczi kíséretében Saint-Cyrben, Madame de Maintenon leánynevelő intézeté­ben. Igényeit az erdélyi valósághoz, az ottho­ni lehetőségekhez méri, s az anyák gyermek­nevelő hivatását tartja elsősorban szem előtt. A leánytanítás feltétele az írás és olvasás elsa­

játítása. Lándzsát tör az idegen nyelvek isme­rete mellett is. ő maga nemcsak latinul, fran­ciául, románul, németül tudott, sejtésünk sze­rint, de leveleiben török, görög, olasz szava­kat is használt, s kortársait is idegen nyelvű könyvek fordítására serkentette.

összegezve: a Nemes Ifjak Társasága jó iskola volt Mikes számára, emberként, gon­dolkodóként és hazafiként egyaránt sokat ta­nult életének ezekben az éveiben.

MIKES RÁKÓCZIJA

Mikes Kelemen látókörének bővülésében, nézeteinek kialakulásában meghatározó je­lentősége volt Rákóczinak, a fejedelem sze­mélyes és közvetlen példájának.

A zágoni székely fiú serdülő legényként ke­rült Rákóczi közvetlen környezetébe. Három évtizeden át, szinte napról napra alkalma volt látni a szabadságharc vezérlő fejedelmét, az uralkodót, katonai parancsnokot, politi­kust, diplomatát, udvaroncot, a fiai gyatrasá- ga felett kesergő apát, a szerelmes férfit, a di­adalokat józanul mérlegelőt, a vereségek ha­tására ugyan csüggedőt, de a végső reményt soha fel nem adót. Kartávolságnyira volt tő­le a nagyvilági „theátrum” – a lengyel, orosz, francia és török udvar – fényes ceremóniáin, de nem hiányzott a kolostorcella magányába húzódó, önmarcangoló zarándok és vezeklő mellől sem. ö volt Rákóczi utolsó heteinek leghitelesebb szemtanúja is.

Rodostó, a közös baj és közös remény, jó

időre még szorosabbá vonta kapcsolatukat. Itt elsősorban a közéletből a belső, a magán­élet körébe húzódó ember mutatkozott meg Mikes előtt, a szellemi alkotó, „aki csak a sok írásban tölti az időt”, példájával hason­lót sugallva Mikesnek is. „Hajó volnék,job­ban tölthetné m (az időt), mert arra elég jó példát ad a mi urunk” – sóhajtja ébredező lelkiismerettel egyik levelében a főkamarás. S a legmegrendítőbb – mert oly emberközeli! – képet, festő vásznára kívánkozót, nem Mi­kes hagyta-e ránk egyik levelében ? „Sohult pedig úgy el nem unja az ember magát, mint itt, mert semmi (ismeretséget nem vethet, sen­kihez nem mehet, és hacsak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkora nagy uno- dalomban forog. Hogy pedig minden(ki) úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik; mert ebédig az olvasás­ban és az írásban tölti az időt, ebéd után pe­dig aki látná, azt mondhatá, hogy valamely mesterember; vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű sza­kálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét, ötét minden(ki) csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az időhöz alkal­maztatni magát, mind pedig, hogy úgy mond­jam, az időt magához alkalmaztatni.”

Sokan voltak az évek folyamán hosszabb- rövidebb ideig Rákóczi mellett, de nem volt

70

Korabeli gúny kép
Rákóczi és a török
porta szövetségéről

senki, aki oly hosszú időn át, annyi változó

helyzetben, közvetlen közelről úgy megfigyel-

hette, mint Mikes „ezt a nagy embert, akit

ellenségei is nagynak tartanak”. Egy ilyen

tartós közvetlenségben még a legfegyelme-

zettebb jellem is elárulja gyöngeségeit, kibuk-

ja gyarlóságait. Éppen ezáltal nyomatékosuk-

nak erényei, hiszen a nagy fának nagy az ár-

nyéka is.

Mikes nem volt romantikus alkat. Nem

volt Rákóczi kritikátlan csodálója, fenntar-

tás nélküli bálványozója sem. Azt tartotta

például, hogy Rodostón a pénzzel nem jól

gazdálkodik. Egyszer-kétszer még azon is fel-

hördült, hogy az őt régtől fogva hűséggel

szolgálókat szukmarkúan jutalmazza. Bán-

totta az is, hogy a száműzött fejedelem egy

időben mintha jobban megbízott volna a

négy világtájról köré sereglett kalandorok-

71

bán, tervkovácsokban, mint honfitársaiban. Rákóczi Ezekről igazolódott Mikes szimata: többsé- ebédlöpaiotája gük kém, besúgó, kettős ügynök volt, akik visszaéltek Rákóczi jóhiszeműségével, elárul­ták és becsapták.

De mindez nem csorbította ura iránti tisz­teletét, nem csökkentette szeretetét. A kései megbánás szívbe markoló őszinteségével le is írta egyik összekoccanásukat; ez a Leveles­könyv egyik legmegrendítőbb pillanatfelvé­tele:

„Sokszor jut eszembe – írja másfél évvel Rákóczi halála után – a szegény urunk jö­vendölése : mert egyszer a többi között a vá­sárlásról való számadást, hogy oda adtam volna (mert én vásároltattam, ami a köntösi- hez és a házbeli eszközökhöz kívántatott, fi­zetőmester, aki vásárolta parancsolatomból,

72

nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejedelemnek), de azt jó meg­tudni előre, hogy szegénynek olyan termé­szetes volt, hogy a számadásban nem nézte, vagy miért adtanak harminc vagy negyven tallért, hanem ha tíz vagy tizenkét poltura érő portékát olcsón vették-é vagy drágán – az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot ta­lált – a számadásban tehát egynéhány poltu­ra érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám, mint goromba, ha bennem kételke­dik, parancsolja másnak, aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezem­be adja a számadást, és elfordul tőlem érde­mem szerént. Én is kimegyek. Másnap sem­mit nem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is. A’már nekem nehéz volt, mert megüsmértem volt ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem törhettem, béme- gyek utána az íróházában, ott eleiben boru­lok és könnyes szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja: »Megbocsátok. Sokszor eszedbe jutok én neked, ha megha­lok, sokszor megemlegetsz engemet; de ak­kor késő lesz.« Ha akkor sírva hallottam eze­ket a szókat, most könnyes szemmel jutnak eszembe. Bé is teljesedtek!”

73

Mit csodáljunk jobban ebben a drámai erejű beszámolóban ? Két ember kapcsolatá­nak közvetlenségét? A hibáját beismerő és a hibát megbocsátó jellemek nagyságát? A tol­lat, mely kevés szóval ilyen árnyalt arcképet festett, nem is egyet, kettőt, hiszen nemcsak Rákóczit mutatja be, híven jellemzi önma­gát is.

Mikes, miként ezt számos megjegyzés el­árulja, követendő példaképet látott Rákóczi­ban. Elismerte erényeit, haza- és szabadság- szeretetét, felelősség- és hivatástudatát, ön­zetlenségét, rendíthetetlenségét, okosságát, kitartását. Mindezekben önmaga számára is követendőnek, mércének tekintette. De em­ber s nem félisten volt Mikes Rákóczija, hiú, hiszékeny, apró dolgokban kicsinyes, néha bogaras; emberként mégis a legkülönb. Nagy és tiszta egyéniség, akit nem lehetett cserben­hagyni, akit egy élet hosszán a legodaadób- ban kellett szolgálni.

Mikes hűsége Rákóczihoz egy rendkívüli történelmi vállalkozásnak, az azt hevítő esz­méknek is szólt! Lelke legmélyéből tört fel ama nagypénteki levélben a jajongás, hogy „jó atyánkot” veszítettük el. ö valóban így érezhette. Igazán árvává nem apja, mostoha­apja, nem édesanyja halálakor vált, hanem naptári pontossággal 1735. április 8-án „há­rom óra után reggel”, mikor Rákóczi végleg „elaluvék – mivel úgy holt meg mint egy gyermek”. De még emléke is elég erős volt Mikes lelkében ahhoz, hogy további negyed-

74

II. Rákóczi Ferenc

századon át erősítse önfenntartó hitét a telje­sen reménytelenné vált, kietlen bujdosásban.

Hogy milyen erős volt Mikesre politikai­lag is Rákóczi hatása, azt a Leveleskönyv nem egy megjegyzése elárulja. A kamarás nem volt ugyan igazán politikus elme, de gondo­san figyelte s rendszerint Rákóczi szemszögé­ből ítélte meg a sorsfordulatokkal, a számuk­ra annyira vágyott hazatéréssel kecsegtető

75

eseményeket. Felfogására jellemző, *hogy a haza, tehát Erdély érdekeit mindig a saját vá­gyai elé helyezte: „Nékem pedig a hazám jo- vát és csendességit kell kívánnom és nemcsak különösen a magamét” – írja Mária Terézia császárnő trónra léptekor, noha ez az aktus bujdosásának kikerülhetetlen véglegesülését jelentette.

A nemzetféltés, országóvás, mint ismét­lődő, állandó motívum jelentkezik egyik, 1737 őszén írt levelében, ahol a gondolatsor második fele azt is bizonyítja, miként hatott Mikesre Rákóczi eszmevilága.

Á török porta, Rákóczi Józsefet felhasz­nálva, felkelést szeretett volna kirobbantani Erdélyben. A néphangulatot jól érzékelő, rea­lista Mikes a vállalkozást megalapozatlan­nak vélte, következésképpen reménytelennek is, és feltette a kérdést : „Szegény fejedelem (Rákóczi Ferencről van szó), ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna?” A válasz, a fejedelem gondolatait és szándékait jól is­merő kamarás válasza, máris készen állt: „Mert én sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való ha­dakozását, mert irtózik a törökkel való hada­kozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat te­gyenek Erdélyben.”

Ez a szándéktalanul elhullatott „sokszor hallottam”, segít egy tévhitet is eloszlatni. Azt, hogy Mikes egyáltalán nem volt beavat­va Rákóczi terveibe, hogy közömbös kívülál­

76

lóként szemlélte az eseményeket, uralkodója ismétlődő politikai erőfeszítéseit.

A levelek több dolgot bizonyítanak ebben a vonatkozásban. Mikes érzékenyen és buz­gón figyelte a kontinentális nagy politika ese­ményeit, nemkülönben a fejedelem körül gyakran megélénkülő diplomáciai mozgoló­dást. A dolgok alakulásáról, valamint közvet­len és távolabbi szereplőiről kialakult véle­ménye, határozott álláspontja volt. Az em­berek megítélésében általában gyanakvóbb, a kibontakozás tekintetében borúlátóbb Rá­kóczinál, akinek reménykedéseit kiválasztotti és fejedelmi hivatástudata táplálta.

Figyelembe kell azonban vennünk a Rá­kóczi és Mikes közti vérmérsékleti különb­séget is.

Mikes Kelemen nem tartozott a vadul re­ménykedők, majd szárnyuk törötten eler- nyedők közé. Lelke ennél inasabb és kemé­nyebb volt. Abban is székely fajtája termé­szetét hordozta, hogy gyatra s főleg haszon­talan dolognak tartotta a bajt jajongó vagy dühös szavakkal kikiáltozni. A népi bölcses­ség azt diktálta számára, hogy a nagy dolgok, az ember egyéni sorsát rendezők, de az afelett állók is – váltakozva hol jók, hol rosszak (a szegény bujdosó számára leginkább rosszak), de emiatt fölösleges dühös szavakat veszte­getni. Sem az indulatoskodás, sem a változ­tatásra törő buzgólkodás nem vezet semmi­re, ha a gondviselésnek más vélünk a szán­déka.

77

Ilyetén gondolkozott a világ sorsáról Mi­kes Kelemen, s ha indulata némelykor föl is hevült, rögtön visszafogta magát, s gondjait a jó, illetve balsorsra hárította.

Ez a sorstól bekerített ember a maga szo­morúan belenyugvó bölcsességét tarka és szikrázó tehetséggel, humorral járatta át, tette elviselhetővé. Voltak, akik Mikes legnagyobb erényének a reménytelenséget és unalmat hu­morral átpoétizáló képességét tartották, azt, hogy a fullasztó magány és a tompa szenve­dés megfogalmazásában milyen szerény, mi­lyen arány- és mértéktartó, egyszóval milyen mesteri. „A humor kincse lakozott benne – ír­ta Kosztolányi Dezső -, a szó legmagasabb értelmében, az a humor, mely a nagy dolgo­kat kicsinnyé teszi, a kicsinyeket naggyá, s ez­zel hangsúlyozza minden jelenség viszonyla­gos voltát, és a világban a kedély által terem­ti meg az egyensúlyt, az a humor, mely nem ötlet és elmésség, hanem a nedű, a lélek ra­gasztószere. .. Ezzel tudta elviselni sorsát… Mikesnek a humor adja meg a mértékét és az értékét.”

Mindez az íróra vonatkozik, de az ember­re is.

Végezetül tényként kell elfogadnunk, hogy a közte és fejedelme közti nagy társadalmi különbség, valamint Mikesnek az udvarban viselt tiszte nem tette sem lehetővé, sem szük­ségessé, hogy részt vegyen a gyakran bonyo­lult, nem ritkán titkos – és az eszközökben néha kétes tisztaságú – diplomáciai akciók-

7?

bán. Az viszont bizonyos, hogy Rákóczi nem­egyszer szót ejtett régi, hű embere előtt tervei­ről, gondjairól, elképzeléseiről. Mikes ily mó­don sok mindenről tudomást szerzett, s tájé­kozottságát a fejedelem közeli munkatársai­val folytatott beszélgetésekben is gyarapítot­ta. Innen magyarázható, hogy leveleiben gyakran meglepően jól igazodik el az európai hatalmi mozgások szövevényében, noha (az összegezések bizonnyal nem az ő, hanem Rá­kóczi fejében alakultak ki. De Mikes a maga számára azokat teljes érvényű igazságként fogadta el. Ebben a vonatkozásban is Rá­kóczi hű tanítványa volt.

79

SZÁMÜZÖTTEN

A NAGYVILÁGBAN

MENEDÉKEM LENGYELORSZÁG

A kuruc szabadságharc utolsó esztendejében Mikes mint udvari bejáró, nemes apród szol­gálta urát az ősi Rákóczi-fészekben, Mun­kács várában.

Most, a szabadságharc végnapjairól szól­va, kellene választ adnunk arra a kérdésre: merre járt, hol tanyázott és mit látott majd négy év alatt a küzdelmekből Mikes Kele­men?

Ismeretes, hogy a Nemes Társaság két-két tagja állandóan a fejedelem ajtaja előtt állva teljesített szolgálatot, tehát többségük, ha­csak éppen más megbízásuk nem volt, a feje­delem mellett tartózkodott. Fokozottan áll ez a fejedelem közvetlen szolgálatára beosz­tott bejárókra, kamarásokra. Rákóczi a sza­badságharc esztendei alatt gyakran változ­tatta tartózkodási helyét, és elég sokszor tért meg birtokaira, illetve szállt meg a jószágai­hoz tartozó városokban, Munkácson, Sáros­patakon, Egerben, Tokajban s másutt. Ilyen­kor minden bizonnyal Mikes is mellette volt, hiszen hegyaljai időzésére – „mintha a to­kai hegyet bírnám” – harminc évvel utóbb is visszaemlékezik. Rákóczi udvartatásának rendjét s mozgását ismerve, bízvást következ-

80

Munkács várának 1686-os ábrázolása

tethetünk arra is, hogy Rákóczi közelében volt olyan eseményeknél, mint az ónodi or­szággyűlés, a sárospataki országgyűlés vagy a szomorúan nevezetes trencsényi csata, mely­ben a császári hadak megfutamították a ku- rucokat, s a lovával felbukó fejedelem is meg­sérült. A sietve a nyitraszerdahelyi kastélyba vitt, majd a Kistapolcsányban gyógyuló nagy­úr mellől udvari apródja aligha hiányozha­tott. Mikes mindvégig Rákóczi legbenső ud­vartartásához tartozott, s az ellátmányi listá­kon az udvari nemesek közt találjuk nevét.

De kövessük az események menetét.

A hét éve tartó, temérdek emberi életet és anyagi javakat pusztító küzdelem, a népet ti­zedelő pestis – fegyvertől nyolcvanezer, a pestistől negyvenezer ember pusztult el a ku­ruc háborúban -, az árulás, a főúri vezé­rek nemegyszer bebizonyosult tehetetlensége megtették a magukét. A fél világ csodálatát

81

kivívó, diadalmas szabadságharc egyre sző­kébb földrajzi területre szoruló, kilátástalan, védekezve hátráló utóvédharccá vált.

Egymás után kapitulálnak Érsekújvár, Eger vára, Bártfa, az egyik legkiválóbb kuruc had­parancsnok, Béri Balog Ádám a császáriak fogságába esik. A szabadságharc folytatása fokozatosan nemcsak kilátástalanná, de lehe­tetlenné válik. Az ország gazdasági ereje any- nyira meggyengült, hogy a küzdelmet – hat­hatós külső segítség nélkül – még védelmi háborúként sem lehetett tovább vinni. Az európai nagyhatalmi helyzet – melytől a ka­tonai lehetőségek is függtek – nem kedvezett az időhúzó .hadászati taktikának. Nem ma­radt más hátra, mint békét kötni a császári udvarral, minél több előnyt csikarva ki, az ország függetlenségét pedig lehetőleg az össz­európai béketárgyalásokon biztosítani.

Rákóczit ez a felismerés vezette, amikor 1711. január 11-én Vaján személyesen talál­kozott Pálffy Jánossal, a császári hadak ma­gyarországi főparancsnokával, sőt levelet írt I. József császárnak is, ébren tartván a to­vábbi tárgyalások gondolatát. Majd össze­hívta Salánkra a magyarországi és erdélyi ta­nácsurakat, ismertette velük a helyzetet, meg­egyezésre való hajlandóságát és annak felté­teleit, melynek alapját az ún. nagyszombati békepontok képezték. Azt a gondolatot sem adta fel azonban, hogy a szabadságharcot a körülmények javulásával esetleg folytatni kelj.

82

Bercsényi Miklós

Az általános reményvesztettségben csak Rákóczi nem csüggedt el: „Valamint az ügyet nem dicsőségért, gazdagításért vettem fel úgy a nyomorúságok félelmétől viseltetve áz­tat el nem hagyom.”

ín

Főtábornokát, Bercsényit már 1710 no­vemberében Lengyelországba küldte, hogy ott Dolgorukij herceggel, a cár miniszteré­vel az igen szükséges támogatásról tárgyal­jon. Ugyanakkor Károlyi Sándort megbízta, hogy készítse elő a fegyverszünet megkötését a teljhatalommal felruházott császári főpa­rancsnokkal, Pálffy Jánossal megkezdett tár­gyalásokon. Péter cártól segédhadakat, ágyú-

Károlyi Sándor

84

Pálffy János

kát, fegyvereket remélvén, hogy az ügyön mozdítson, 1711. február 21-én Rákóczi ma­ga is Lengyelországba indult udvari kísére­tével. Alsó-Vereckén keltezett kiáltványá­ban tudatta a rendekkel, hogy külső segít­séggel akarja folytatni a nemzet szabadságá­ért indított és vívott harcot, hogy ezáltal az országnak és népnek jó békét szerezhessen.

Károlyi Sándor kezdetben Rákóczi utasí­tásait követve tárgyalt a császári fővezérrel s a bécsi udvar megbízottaival, később azon­ban külön utakra tért. 1711. március 14-én titokban letette a császárra a hűségesküt, mi­közben a lengyelországi Strijben, ahol Rá­kóczival találkozott, neki is hűséget foga­dott. Majd még a békeokmány aláírása előtt várakat adott át a labancoknak, megfosztva seregét a további engedmények kicsikarásá­nak lehetőségétől. így befejezett tények elé állította a külföldön szövetségest és támo­gatást kereső fejedelmet, elsietvén – miként Rákóczi írta – „szegény nemzetünk dolgát s ügyét, maga és családja holtig való gyalá- zatjára”.

A fejedelem és kísérete, melyben „egy főre és két lóra való járandósággal” ott volt Mi­kes is, nem bujdosóként kelt útra. A külföld­re menők a helyzetet jó ideig csak átmenetinek tekintették. Bujdosókká akkor váltak, ami­kor Károlyi Sándor, megszegve Rákóczinak adott hűségesküjét, előbb titokban, majd nyíltan szembehelyezkedett a fejedelemmel, a szatmári gyűlés résztvevőivel elfogadtatta

85

a császári feltételeket, s utat nyitott a fegy­verletételnek. Annak a nevezetesen szomorú kapitulációnak, melyet egyik résztvevője, a patrióta erdélyi kuruc kapitány, Dálnoki Veress Gerzson így örökített meg négyes rí- mű tizenkettőseiben:

Huszonnyolcadiká(n) már indultunk

Majtinhoz,*

De elsőben gyűlénk az szakmári** hídhoz; Hütünkről letevők Kegyelmes Urunkhoz, Hogy többször nem fogunk fegyvert, császárunkhoz.

Huszonkilencedik napján áprilisnek

Az majtini mezőn állnak sok seregek,

Pálfy, Lokner*** kijön, és sok német tisztek –

Csudálják, hogy mennyi magyar áll előttek.

Ott is salvét adtunk; zászlóinkat rendre Leverők sorjában Majtinnál az földbe; Minden zászló mellé egy-egy német jőve, Felvevék, csoportos vivék Debrecenbe.

Április 30-án a kuruc hadak is letették a hű­ségesküt, s május elsején – elfogadván a csá­szári amnesztiát – a rendek képviselői aláír­ták a békeokmányt. Ezt sem a maga, sem az

• Nagy máj tény

•• Szatmár

••• Kari Locher von Lindenheim, a császári haditanács tag­ja; nagy szerepe volt a szatmári béke megkötésében

QA

A majtényi fegyverletétel

ország nevében Rákóczi soha el nem fogad­ta, a császári békefeltételeket elutasította, az erdélyi fejedelemségről, fejedelmi rangjáról soha le nem mondott.

Károlyi eljárását közönséges árulásnak te­kintette : „… cselekedeteit se szépíteni, se fedezni, se Isten, se világ, sem előttem nem lehet”.

Rákóczi kísérete, valamint a hozzájuk csa­pódó menekülők tábora nem tett ki többet két-háromezer embernél. Egy részük már a bizonytalanba vezető út elején visszafordult. Erdélyi tanácsosait maga a fejedelem bocsá­totta el, nem tudván külföldön biztosítani anyagi létüket. Sokukat feloldozta hűséges­küjük alól, másoknak meg menlevelet adott, rájuk bízva, hogy mit tesznek.

Tulajdonképpen csak egy szűk csoport kö­

87

vette Rákóczit Lengyelország festői tájain Jaroslawig majd Danckáig* lóháton, szeké­ren, a San folyón majd a Visztulán hajózva. Udvari népéből nem hiányzott Mikes Kele­men sem.

Pedig ekkor már erdélyiek – miként Cserei Mihály Históriájában is olvasható – Rákóczi körül igen kevesen voltak: „Rákóczi a mel­lette való urakkal így megjáczodtatván, Len­gyelországban maradának. Erdélyből nincs több mellette, hanem az öcsém Cserei János, Cserei Farkas fia, Kálnoki Mihály, Kálnoki Tamás fia, Mikes Kelemen, Mikes Pál fia.”

A Lengyelországban töltött majd két esz­tendőről nem szólnak Mikes levelei. De ha apródtársa, Szathmári Király Ádám száraz és vázlatos naplójára gondolunk, bizonyos, hogy ez a „kaland” a zágoni székely ifjú számára jelentős elme- és látókörtágító volt. Élményforrásai bizonyára jobbadán azono­sak voltak a Szathmáriéval. Lehetséges, hogy ismerte is apródtársa feljegyzéseit, amelyeket az franciaországi tartózkodásuk utolsó hó­napjáig vezetett, s miután Szathmári 1717 első felében hazatért, Mikes, műfajt cserélve, természetszerűleg vette át bujdosásuk és a fe­jedelem életének további megörökítését.

Mikes számára Lengyelország volt az első igazi „külföld”. Ha csak peremén is, itt ke­rült a valóban kontinentális kihatású nagy­politika széljárásába. A bujdosás még mind-

• Ma: Gdansk

88

PEMi

Részlet

Szathmári Király Ádám naplójából

annyiuk számára nagyon mulandónak lát­szott. A talajvesztettség és hontalanság nem nyomorgatta egyik ük kedélyét sem. Egyelőre élményszerző utazásnak tűnt az egész. Idő­töltésnek, amíg a dolgok jobbra nem fordul­nak. „Minden kedvező, rózsás színben tűnt nekem – jegyezte fel 1711 nyaráról Rákóczi – a cárnak már régen rólam megalkotott véle­ménye, barátsága a legjobbat engedte re­ménylenem, mindenütt külső kitüntetéssel

89

fogadtak Lengyelországnak mindenünnen egybesereglö mágnásai; vendégeskedések, la­komák, táncvigalmak elegyedtek a komoly dolgokkal.”

A komolynak nevezett dolgokhoz fő he­lyen a politika tartozott. A fejedelem több ízben találkozott Péter cárral és miniszterei­vel, valamint Ágost lengyel királlyal. Nagy Péter, sajnos, a törökkel vívott balszerencsés háború és a pruti béke után csak Ukrajná-

I. Péter orosz cár ifjúkori képe

90

II. Ágost
lengyel király

bán való letelepedést, majd Pétervárra szóló

meghívást tudott fölajánlani Rákóczinak és

kíséretének.

Minderről nyilván Mikes is tudott, de ak-

kor még nem jelentkeztek teljes súlyukkal a

nehézségek. A lengyel főrangúak kastélyai,

kamrái és pincéi nyitva-állottak Rákócziék

előtt. És tartott a hosszú évek óta titkolt von-

zalom és „bűnös szenvedély” Rákóczi és Sie-

niawska hercegnő között, aki – a fejedelem

szerint – „inkább politikai, mint valódi sze-

relemmel bilincselt engemet”.

A belzi palatínus és lengyel nagyhetman,

Sieniawski Ádám felesége, Lubomirska Ilona

Erzsébet hercegnő a lengyel főnemesség fran-

ciabarát irányzatának egyik vezetője volt.

Rákóczit már első lengyelországi emigrációja

idején (1701-1703) támogatta, akkor szövő-

dött barátságuk. A kuruc háború alatt több-

ször felkereste Rákóczit Magyarországon is,

egynémely fontos anyagi ügyének intézője s

a lengyel politika dolgaiban állandó tanács-

adója volt. A kölcsönös egyéni vonzalom ily

módon összeolvadt az üggyel. Levelezésük

hét éven át leginkább a politika, a hadi ese-

mények és a gazdasági kérdések körül for-

gott, érzelmekről alig esett szó, noha kap-

csolatukból „a világi buja szerelem lángja”

sem hiányzott. Mikes a kezdeti hónapokat

ura mellett töltötte Lengyelországban, Rá-

kóczit városról városra, várról várra kísérte,

így néma szemtanúja volt e szenvedély kései

kitöréseinek, majd heves összeütközésekben

91

sem szűkölködő elmúlásának. A partnereket Sieniawska hercegnő már csak az érdek, lassacskán már az sem éscsa,ádia tartotta össze: a hercegnő fokozatosan az osztrákok felé tájékozódott.

Mikes, útjuk során, bejárta Dél-Lengyel- országot, ahol egy késő reneszánsz világra érdekes barokk kultúra rakódott. Ez külö­nösen az építő- és képzőművészetek terén ho­zott létre maradandót azokban a helységek­ben, ahol Rákóczi kíséretével megfordult, mint Lwów, Oleszyce, Drohobycz, Jaworów, Wysocko. Rákóczi, miként ez szokása volt, jártukban-keltükben felhívta kíséretének fi­gyelmét az építő- és képzőművészeti érté­kekre.

92

Wysockóban már csak azért is eltanyáztak, mert itt vásárolt 1707-ben Sobieski királyi ja­vaiból – Sieniawska közvetítésével – lakást és birtokrészt XIV. Lajos francia király szövet­ségese, Rákóczi számára. A helységet, az épü­letet és a kertet élénk tetszéssel írta le napló­jában Szathmári.

Nem mindennapi élményt szerezhetett Mi­kesnek gyönyörű kertjével a jaworówi vár sem, ahol Rákóczi bővebb ideig volt meg­szállva: „Javaró homokos helyen vagyon, hosszan fekszik, nem igen széles; hét vagy nyolc pápista és orosz templomok vadnak benne. Vára is vagyon, a várban faépület va­gyon, kiben is sok szép paloták két kontigná- cióra építve vadnak, aholott felséges urunk volt sokáig szállva; mély árokkal s vízzel kö­rül van véve, mellette egyfelől oly nagy tó va­gyon, kinek is a szélességét flintával által nem lőhetni, hosszasságát pedig stucbul által nem lőhetni. Ezen a tón vagyon ötkövű malom, másfelől pedig mindjárt mellette vagyon egy kert, akinek is mássa, mint sokan mondgyák, a bécsi kertek között se volt, jóllehet már többire a király Szobeczky halála után el­pusztult: ez a kert csillagossan és egyéb mes­terségekre cédrus- és hársfa magos spallérok- kal (lécen nevelt fasor) utakra van beültetve, úgyhogy mindenütt árnyékban járhatni. Vízi­mesterségek s halastók közötte külömbnél külömbek voltak, a kert közepin egy tón fer- dőhely vagyon, lábakon áll a tó közepin, ki­ben nagy ólomkád vagyon, jádzóhelyek és

egyébb csudálatos mesterségek voltának; va- Torun látképe gyón egy ház, holott a falbul vastagon víz foly ki és a ház közepin garádicsokon foly bé egy kádba a víz szép lengedező csergedezés- sel; a ház penig különb-különbféle madarak­nak való, drótbul csinált kalyitkákkal tele van, kiben .most semmi nincsen. Ugyanezen kert egy résziben vagyon többire mindenféle drága fáknak s virágoknak a neme.”

íme, pár sornyi ízelítő abból a tündérvilág­ból, ahová Mikes is eljutott.

De ez a fás-virágos tündérkert már csak ékes kerete volt a kezdeti bizakodásnak. Rá­kóczi belátta, hogy immár semmi reménye nem lehet a szabadságharc felújítására, s el­határozta, hogy elkíséri a bárkákon északnak tartó cárt.

Augusztus 29-én szállt vízre huszonnégy kísérővel, közöttük apródjaival, előbb a San folyón, majd a Visztulán hajózva. A nagy víg- sággal, mulatozásokkal végbement utazásról – erős önmegrovással – megemlékezett Vallo­másaiban is.

A cár népétől szeptember végén váltak el Torunban, és indultak tovább a Visztulán

94

északra, Dancka felé: „Alkalmasnak láttam

ezen várost személyem biztonságáért, amely-

nek igen sok tőrt vetett már a bécsi udvar:

a király és az ország oltalma alatt szabadsá-

got élvező város maga tart katonai őrséget és

a francia királynak is nagyrabecsüléssel és

tisztelettel adózik a tengeri kereskedelemért.

Azért feltettem magamban, hogy innen vizs-

gálom az európai alakulásokat, s melyek a

császárválasztás és az általános háború foly-

tatása körül mozogtak.”

1711 decemberében mintegy ötven fő kí-

séret tartózkodott Danckában, a felső város-

ban, Rákóczi mellett. A fennmaradt ellátmá-

nyi kimutatásokon „Mikes Kelemen uram,

bejáró” is szerepel.

Rákóczi és szőkébb kísérete majdnem egy

Dancka. a mai Gdaósk
látképe
a XVI. századból

I

95

évet töltött az akkortájt mintegy ötvenezer lakost számláló északi kikötővárosban. Ez a viszonylag hosszú idő módot nyújtott arra, hogy Mikes és társai megismerjék Varsót, Ja- roslawot és Dancka környékét is. Kapcsolat­ba kerültek az itteni, polgáriasuk életformá­val is, amely jóval fejlettebb, mozgalmasabb és színesebb volt az erdélyinél.

Dancka, amióta 1457-ben Jagelló Kázmér királytól – kinek szobrát az óvárosban Mike­sék is megcsodálták – megkapta a szabad ki­rályi város jogot, jókora fejlődésen ment át. Számottevő ipari központtá, kereskedelmi csomóponttá, fontos kikötővé, valamint a művelődés és a művészetek egyik centrumává vált. Hatalmas erődrendszerét, melyet Leve- leskönyvüben Mikes is megemlít, ugyan a há­borúk megrongálták, de még állottak a XIV. században épült nagy bástyák, a hatalmas vá­roskapuk s a flamand reneszánsz építészet re­mekműve, az Arsenal, melyet Rákóczi és kí­sérete is meglátogatott. Híresek voltak a vá­ros gótikus és reneszánsz templomai is, kivált a Boldogasszony nevét viselő katedrális, va­lamint a Jan Sobieski megbízásából épített királyi kápolna, szintúgy – nyolcvankét mé­ter magas tornyával – a városháza. A „Kirá­lyi útvonalának nevezett főutcán keskeny, magas, díszített homlokzatú házak állottak: itt laktak a város előkelői és gazdagjai.

Az állandó anyagi gondokkal küzdő, a len­gyelországi tartózkodást politikailag immár indokolatlannak és egyre veszélyesebbnek lá-

96

A lengyel
királyi palota
a Visztula partján

tó fejedelem életét Danckában ebédek, va-

csorák, városnézés, séták, farsangi mulatsá-

gok tarkították. Útjaira német és francia libé-

riába öltözött nemesapródjai is elkísérték.

Az északi kikötővárosnak a kuruc emigrá-

ció ottlétekor már jelentős nyomdaipara, gim-

náziuma, tudományos társasága s nagyszámú

magánkönyvtára volt. Aligha járunk messze

az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a mohó

könyvfaló Mikes főleg olvasással töltötte sza-

bad idejét. Arra is akad adat, hogy Rákóczi

Danckában is szívén viselte a Nemes Ifjak

Társasága tagjainak nevelését – a város gim-

náziumában magyar professzorok is tanítot-

tak! -, s Mikes alighanem itt kóstolt bele a

francia nyelvbe.

97

A XVII. században
bencés apátság épült
Jaroshiwban

Rákóczi ugyanis már előbb elhatározta,

hogy elhagyja Lengyelországot: „…mert

már akkor a lengyel királyi udvar is értésem-

re adta, hogy személyem biztonságáról to-

vább a király birodalmában nem gondoskod-

hatik. A béketárgyalást Utrecht-ben folytat-

ták, mely ha egyszer véget ért, előre láttam:

akadályok gördülhetnek Franciaországba

bocsáttatásom elé is, és így minden érdek ösz-

tönzött, a veszedelmeken túltennem maga-

mat.

EGY ELTITKOLT ÉLMÉNY: PÁRIZS

Lengyelországban valóban nagyon megsűrű­södött a kurucok körül a levegő. A bécsi ha­ditanács titkos utasítást adott Rákóczi és Ber­csényi meggyilkolására. A terv végrehajtásá­ra osztrák tiszteket küldtek északra. Orgyil-

98

kosként akarták felhasználni a Rákóczi szol­gálatában álló Hartl ezredest is.

A merényletek tervét felfedezték, az állan­dó fenyegetettség azonban – melyről Bercsé­nyi is többször tudósította fejedelmét – Danc- kában sem szűnt meg. A város hemzseged bérgyilkosoktól. Az állandósult életveszély, a pénzzavar (hiszen a bécsi udvar rendeletéi le­hetetlenné tették, hogy otthonról bármilyen anyagi segítséget kapjon), valamint távlati politikai tervei arra késztették Rákóczit, hogy elhagyja Lengyelországot.

Legszűkebb kíséretével, három hű embe­rével, Mikes Kelemennel, Szathmári Király Ádámmal és Kisfaludy Boldizsárral szállt ha­jóra – a Szent György nevű angol vitorlásra – Dancka kikötőjében, 1712. november hó 9-én.

Az útrakelőknek nem volt szerencséjük az időjárással. A kedvezőtlen szél miatt hajójuk egy hétig vesztegelt a kikötőben, s csak 16-án hajnalban vonta fel horgonyát, s feszített vi­torlát Anglia felé.

A Dánia és Svédország közti keskeny, szik- lazátonyos tengerszoroson nem volt veszély­telen az átkelés. Utazásuk tizenegyedik nap­ján, a dán partok közelében, pusztító viharba kerültek. Mint Szathmári Király Ádám föl­jegyezte, „egész harminchat óráig oly vesze­delemben forogtunk, hogy csak az Isten őr­zött bennünket, az haboknak mint ama fel- emelkedett hegyeknek elbontásától”.

Kalandos utazás után december 8-án kö­töttek ki Angliában, Hull városa alatt. Rá-

99

kóczit és kíséretét az ottaniak a pestistől va- Hull angol kíkötö ló félelmükben nem engedték partra szállni. korabcl’ raj28 A fejedelem Londonba szeretett volna men­ni, de a királynő – nem akarván feldúlni az angol-osztrák viszonyt – nem fogadta be or­szágába a száműzöttet. A Szent György vé­gül is átszelte a La Manche-csatornát, és majdnem katasztrofális hajótörést szenved­ve, 1713. január 13-án befutott Dieppe kikö­tőjébe.

Franciaországba érkezve új, fontos szakasz kezdődött mind Rákóczi, mind Mikes életé­ben.

Rákóczi XIV. Lajos király vendégszerete­tét, oltalmát és anyagi támogatását élvezte. Az udvar uralkodóként kezelte, de ő, hogy ne ingerelje fölöslegesen a bécsieket, a Sáros grófja címet használta. Franciaországi tartóz­kodása kezdetén mindent elkövetett, hogy az

ion

Utrechtben folyó tárgyalásokon szóba kerül­jön Erdély ügye, és szeretett volna valami­képpen az osztrák császárral is megegyezésre jutni fejedelemsége dolgában. Egy ideig ab­ban reménykedett, hogy a nemzetközi politi­kában befolyásos barátai – miniszterek, kül­földi diplomaták, főrangúak – révén mozdít­hat saját és népe sorsán. Azonban a konti­nens hatalmi viszonyai másként – Rákóczi számára kedvezőtlenül – alakultak. Az ut- rechti békében Franciaország gyarmatokat

XIV. Lajos francia király

101

veszített, s Anglia került az élre mint gazda­sági nagyhatalom.

A Franciaország és Ausztria között 1717. március 17-én Rastattban megkötött béke­szerződésben Erdély kérdése egyáltalán nem szerepelt. A franciaország és a német biroda­lom között folytatott, úgynevezett „badeni tárgyalások” sem hoztak eredményt. Ellen­kezőleg, megerősítették Ausztria politikai szerepét.

XIV. Lajos 1715. szeptember 1-én bekövet­kezett halála óta Rákóczi reményei egyre erő­sebben fonnyadoztak.

A fejedelem kíséretének fő tartózkodási helye két esztendeig Párizs volt. Uruk a ki­rályi udvar nagyvonalú és látványos életét élte Versailles-ban, Chaillot-ban, Passyban, Tria­nonban, Marlyban. Ünnepségek, vadásza­tok, állatkerti és képtári látogatások, kirán­dulások, misehallgatások, böjtök és lakomák, színházi előadások, katonai parádék, hang­versenyek, álarcosbálok, tűzi- és vízijátékok váltották egymást, hét- és hónapszám. Rá­kóczi gyakran volt a francia uralkodó ven­dége.

A fejedelem alkalmazkodott a körülmé­nyekhez, a Napkirály udvarának szokásai­hoz, igyekezett beilleszkedni, magát rokon­szenvessé tenni, elsősorban politikai céljai el­érése érdekében. A kor udvari életének leg­főbb megörökítője,a sokat dicsért, de nem ke­veset kárhoztatott Saint-Simon herceg ilyen­nek látta Rákóczit: „Rákóczi cseppet sem 102

A versailles*i palota látképe

volt rátarti, s nem fitogtatta sem személyét, sem tetteit. Mindenkit megnyert ilyen mó­don, mindenki fesztelenül érezte magát vele, mint ahogy ő is kellemes társaság volt min­denkinek. Jó néven is vették tőle ebben az országban, ahol mindenki oly igen rátarti. Tekintélye s a tisztelet, amellyel övezték, módfelett növekedett. (…) Megjelenése erőt és tekintélyt sugárzó, de semmi nyers vonás nem volt rajta. Tekintete elég kellemes volt, arcvonásai jellegzetesen tatárosak. Lehig­gadt, szerény, mértéktartó embernek mutat­kozott, cseppet sem szellemesnek, de minden igyekezete a jóra és a józanságra irányult.

103

Igen udvarias volt, de mindenkivel a rangja szerint. Fesztelenül érintkezett az emberek­kel, ám ugyanakkor, ami ritkán társul az előbbi tulajdonsággal, rendkívül méltóság­teljesen, anélkül hogy magatartása felfuval- kodottságot árult volna el. Keveset beszélt, de azért részt vett a társalgásban, és ponto­san adta vissza mindazt, amit látott, önma­gáról azonban sohasem mondott semmit. Igen derék, egyenes, igaz és rendkívül bátor ember volt…”

Rákóczi természetesen tisztában volt azzal is, hogy milyen világban él itt. Kifelé látvá­nyosság és pompa, befelé sorvadás, széthul­lás. Élesebb szemű és elméjű volt annál, mint­hogy a felszíni káprázat félrevezesse. Politi­kusként nézte, akként igyekezett kihasználni a lehetőségeket, amíg egyáltalán valamit re­mélhetett.

A francia társadalom állapotát furcsa ket­tősségjellemezte ebben a korban. Egyrészt az arisztokrácia igyekezete, hogy fenntartsa a meglevő állapotokat; az ország gazdagodását katonai hódításoktól – magyarán : rablóhad­járatoktól – és nem a termelőerők fejlődésé­től várva. A „kardos nemességgel” szemben, a másik oldalon a „taláros nemességet” ta­láljuk, a gyorsan gazdagodó és erősödő hi­vatali polgárságot. A legfontosabb gazdasági és államigazgatási teendőket ennek tagjai lát­ják el maguk és osztályuk hasznára, de a ki­rályi udvar parancsai szerint.

Az így létrejött egyensúly nagyon ingatag

volt, ellentmondásai utóbb a francia polgári forradalomhoz vezettek. Egyelőre azonban a Napkirály személye és udvara – a külső és belső harcok fölött trónoló központi hatalom – így-úgy szabályozta a viszonyo­kat.

XIV. Lajos alatt kialakult az udvari élet­nek és az udvari embereknek egy merőben különös világa, melyet az erős királyi hata­lom köré épült bonyolult függőségi viszo­nyok, merev szabályok, a mesterkélt és szi­gorú rendtartás, esztelen fényűzés, szemér­metlen pazarlás jellemeztek. Mindez egy káp­rázatosán megrendezett társasjátékra vagy színházi előadásra emlékeztetett, kiáltó el­lentéteként a tizenhét-tizennyolcmillió fran­cia paraszt, városi közrendű és szegény pol­

A párizsi királyi palota galériáján

105

gár – háborúktól, adóterhektől, járványoktól és természeti csapásoktól súlyosbított – nyo­morának. Fénelon, aki jelentős hatással volt Mikes eszméinek alakulására, a királyhoz intézett híres levelében, 1693-ban ezt írta: „A földműveléssel csaknem teljesen felhagy­tak, a városok és falvak elnéptelenednek, a mesterségek tengődnek, nem táplálják többé a munkásokat. A kereskedelem megsemmi­sült. Tehát ön saját országán belül elpusztí­totta a valóságos erők felét, csak azért, hogy hiábavaló hódításokat végezzen és védelmez­zen külföldön… Franciaország egy nagy, el­hagyatott és ellátatlan kórház.”

A megfogalmazó szerencséjére a csillag­magasságban trónoló uralkodó ezeket a ke­mény sorokat sohasem olvasta. Az udvar zárt világ volt, s tökéletes szűrőként működött.

Mikes, a másik éles szemű megfigyelő és józanul értelmes ember, ebbe a különös ud­vari világba csak kísérő inasként, a hintó hát­só bakján forgolódva pillanthatott be. Ám miként erős hangsúlyú megjegyzéseiből ki­tűnik, ő is felfedezte, hogy az udvari élet szí­nes és szövevényes kavargásában mindent el­önt a mesterségesen kialakított modor, hogy az egész valamiként játszadozás. Tulajdon­képpen egy öncélú, stilizált és nagyon múlé- kony színjáték pereg a szeme előtt.

Szó szerint múlékony, hiszen XIV. Lajos halála után az agg uralkodó köré csoporto­sult udvari párt, melyhez Rákóczi is tarto­zott, teljesen háttérbe szorult. A szem vakító

106

A párizsi városközpont a Cité (Rézmetszet a XVIII. századból)

nagyságnak és a sebes lehanyatlásnak ez a lát­ványa – melyhez török földön még sok hason­ló társult – érlelte, edzette Mikes kesernyés életbölcsességét: „De jaj! nem olyan-é ezek­nek az ő nagy dicsőségek és fényességek, mint a komédiában lévő királyságok ? Két-három óráig tart a komédia, a királyság sem megyen tovább.”

Számára az igazi élményt, a zsilipfelszag- gatót, Franciaországban nem a valamennyi­re megismert udvari élet jelentette, hanem el­sősorban Párizs, állandó lakhelyük, az akko­ri világ közepe. A roppant nagy város, ahol kószálni, ődöngeni és szájat tátani lehet, fő­leg, amikor az ember huszonöt esztendős, Háromszékről jött.

Az igazi hatás, a maradandó, a francia

107

nyelv közvetítésével érte a bujdosót. Hogy Mikes sokban más lett, és jóval többé vált, mint erdélyi kortársai, a háromszéki udvar­házak ámbitusain pipázgató toliforgatók, al- torjai Apor Péter, nagyajtai Cserei Mihály, hermányi Dienes József, felsőcsernátoni Bőd Péter, vargyasi Dániel István, az főképpen ezzel magyarázható. Meg az évtizedes kalan­dozással, a világba hullott száműzöttet ért más hatásokkal. Az élmények, tapasztala­tok, ismeretek azonban nem egymás után, rétegesen rakódnak le az emberben, hanem beleszerveződnek a már meglévőbe. Mikes ezt a rajta átáramló, idegen világot úgy ol­vasztotta magába, hogy az valójában az ő mélyebb természetét szabadította fel, lap­pangó hajlamait erősítette, a benne már meg­lévő képességeket lökte a felszínre.

A hatások, melyek a világban egyre ottho­nosabban forgolódó fiatalembert érték, az író számára fontosak, de nem közvetlenül irodal­miak voltak. Mikes Párizsban nem irodalmi szalonokban, nem magas műveltségű értelmi­ségi körökben mozgott. A klasszikus francia irodalomból például valószínűleg soha egyet­len sort sem olvasott. Rabelais, Ronsard, Montaigne és mások hatása sehol nem mu­tatható ki gondolkodásán. Mikest egyrészt maga a nagyváros „nevelte”, másrészt a nyelv, a francia társalgás, melyet ő anyanyel­vén formált tökéletesre. Mit kapott a franci­áktól? A kifejezés kulturáltságát, csiszoltsá- gát, a stílus világosságát és szabatosságát, a

108

nyelvi játékok megragyogtatásának képessé­gét, illetve művészetét. Mikes igazán nem volt műveletlen, kitűnően ismerte a görög mitológiát, a római történelmet, a zsidók tör­ténetét. Leveleibe temérdek néprajzi, gazda­sági, természettudományos adatot dolgozott bele. De a valódi francia szépirodalom he­lyett divatos kalandregényeket olvasott, ok­tató célzattal írt művelődés- és egyháztörté­neti értekezéseket, erkölcsi elmélkedéseket, barokk kegyességi irodalmat. Annál nagyobb emberi és írói érdeme, hogy a homokban is megtalálta az aranyat, a maga számára hasz- nosíthatót.

Tudjuk, hogy milyen játékos, sőt éppen­séggel színjátszó hajlamú, mókázó természe­tű ember volt. Egy kis jóízű komédiázásért még öregkorában sem kellett a szomszédhoz mennie. Élvezte a könnyű, ártatlan ugratást, a tréfát. Ez a személyes hajlam tette képessé arra, hogy Párizsban kitapintsa a kor műve­lődési-stílusbeli jellegzetességét. Azt, hogy az úgynevezett rokokó kultúra a vallásosság és világiasság keveredésével tulajdonképpen az életöröm hordozója, ö maga földhöztapad- tabb s tán nehézkesebb lelkiséget is hozott Erdélyből, de szellemének egyik rétegét két­ségtelenül ez a Franciaországban felszívott s a maga képére áthasonlított kordivat formál­ta. A hatásból átvette mindazt, amit hajla­mai szerint magára szabottnak érzett : a tár­salgás pajkosan évődő hangját, a gáláns enyelgést, a művészivé képzett udvarlást, a

109

Ünnepség Párizsban

szópiruettek használatát, az egészséges testi­ség diszkrét bevallását. Mindazt, amit a fran­cia csín, jó modor, jólneveltség megengedett, ízléssértés és otrombaság nélkül. Mikes kitű­nő csevegőként mutatkozik meg leveleiben: könnyed játékossággal tud bújócskázni a mondatok, sorok között, és irodalommá emel olyan élettöredékeket, melyekhez hasonló­kat mindenki zsákszám tud gyűjteni, de meg­fogalmazni már nem. Mi a mikesi leírásszám­ba menő lírának a varázsa ? Az a föld- és test- közeliség, mely a kis dolgok rögzítésével is

tud eligazítást, tanácsot nyújtani, hiszen amit leír, nemcsak szó, de magatartás is.

Ennek az írói képességnek alakításában kell becsülnünk a franciaországi hatást. Mi­kes Párizsban szabadult fel a hazai kortársa­kat jellemző leszűkült, vidékies szemléletmód gátlásai alól. így válhatott Rodostó maga­sabb kilátóvá, jobb bemérési ponttá a világ felé, mint amilyen a zágoni kúria vagy zabo­lai kastély valaha is lehetett volna. De azál­tal, hogy miközben gondolkodásában fölé emelkedett, a szülőföldet sem rúgta ki a lába alól, gondjait-bajait önmagában hordozta mindhalálig.

Szerepe volt a franciaországi tartózkodás­nak abban is, hogy Mikes irodalmi mintákon csiszolt ízlésű, öntudatos és művelt levélíróvá vált. Saját tapasztalatait összegezte, mikor Rákóczi György Franciaországba való mene­teléről így vélekedett: „És ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet: mert jó iskola.”

Az ő számára valóban jó iskola volt. Segí­tett neki megtalálni a legnekivalóbb írói for­mát. A levélírást persze nem a minták, hanem a belső igény, sőt kényszer váltotta ki, ma­gával a műfajjal azonban – mellyel az erdélyi barokk prózastílust beoltotta és megnemesí­tette – Párizsban ismerkedett meg.

Az ösztönző műfaji forrásokat kutatók többek hatását föltételezik, de egyének he­lyett talán inkább a kordivat serkentő hatá­sát kell kiemelnünk. Bár bizonyosnak tekint­

111

hető az is, hogy Mikes ismerte a kor közké­zen forgó levélgyűjteményeit, elsősorban a francia irodalom klasszikusává lett Madame de Sévigné leveleit, melyeket az 1600-as évek második felében írt – több évtizeden keresz­tül – Provence-ba lányának és egy másik nagy levelezőnek, unokafivérének, Bussy de Rabutinnak.

Madame de Sévigné levelei 1697 és 1716 között nem kevesebb mint kilenc kiadásban jelentek meg, s a kor egyik legkedveltebb ol­vasmánya vált belőlük. A figyelmes olvasó Mikes és Sévigné levelei közt számos motí­vumegyezést, hangnembeli és érzelmi-hangu­lati összecsengést vesz észre. Rokonságot mu­tatnak a levelek hangulatkeltő kezdő és be­fejező részei, s kedvenc témáik is közösek: a lélek, a halandóság, a vallás, az írás mint lel­ki szükséglet. Olyan mélyebb párhuzamok is vonhatók, mint a mindenáron való derű és mosoly az élet szomorúságaival szemben.

És mégis, a rodostói bujdosó legény lakása és a párizsi szalonok közt igen nagy a különb­ség. Éppen akkora, mint az erdélyi szám­űzött belső világa és a francia arisztokrata hölgy életformája, gondolkodásmódja közt. A bűvöletesen fogalmazó Madame de Sé­vigné, az író ihlethette Mikest, az ember azonban nem. Ebben Mikes csak magát ad­hatta és adta.

Hatott Mikesre Bussy de Rabutin is. Mikes a nénjét, Bussy az unokahúgát formálja szel- lemeskedő, enyelgő pajkossággal, a rokon­

112

sági viszonyon túlmutató gáláns kétértel­műséggel már-már a távollevő kedves ké­pére.

A gyakori évődés, a színlelt harag, az ölel- getésre való utalás, a színlelt bosszúállás, a pajzánkodó hangú tréfák – fürtösen jelent­keznek Mikes leveleiben is. Ez a hang isme­retlen a kortárs magyar irodalomban, szo­katlan az akkori franciában is. Persze nincs szó szolgai utánzásról. Mikes szemléletében, stílusában – anyanyelviségén belül – itt is újat nyújtott, egyedülállót és eredetit.

A francia hatásról készült vázlat nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynánk Rákóczi és Mikes Grosbois-ban töltött éveit.

Rákóczinak hamarosan észre kellett ven­nie, hogy XIV. Lajos már nem az egykori hó­dító Napkirály, Franciaország pedig már nem az a kontinentális hagyhatalom, mely kellő fedezetet és biztosítékot nyújthatna az ő osztrákellenes politikájához. A diplomáciai tárgyalásoktól sem remélt sokat. A király halála aztán végképp lezárt egy politikai kor­szakot. Nőtt az udvarban Bécs súlya, csök­kent a Rákóczié, aki elég bölcs volt, hogy le­vonjon ebből némely következtetést. Az euró­pai ügyekbe beleszólni igyekvő diplomata­ként nem szakadt el ugyan a politikai élettől, de időlegesen visszavonult. Már 1715 tava­szán a Szajna bal partján fekvő Grosbois- ban, a kamalduli szerzetesek kolostorában bérelt házat magának. Ide húzódott el, hű

113

Mikesétől kísérve, a francia király halála után – s miként Dangeau márki naplójában feljegyezte – „itt örökös penitenciát tartott, éppoly szigorút, amilyen őszintét, s akinek életmódja ha különbözött is valamicskét a kamalduli szerzetesekétől, nem volt kevésbé kemény amazokénál; mert a fejedelem szigo­rú magányra ítélte önmagát, s ennek megsza­kítására csakis társadalmi kötelességei bír­hatták.”

Grosbois janzenista kolostor volt. A jan- zenizmus Franciaországban eretnekségnek számított. Politikailag a nagypolgárság, a szegényebb polgári rétegek és az alsó pap­ság szembenállását fejezte ki az abszolút mo­narchiával szemben. Erkölcstanában a szi­gorúságot és belső vallásosságot hirdette, te­ológiai szempontból pedig szemben állott a katolikus egyháznak a kegyelemről szóló dogmájával.

Rákóczi és Mikes maguk is janzenisták voltak. Kétségtelen, hogy kettejük közül Rá­kóczi vallásossága volt a mélyebb és iskolá­zottabb, de a fejedelmet ez sem gátolta ab­ban, hogy a vallás dolgait a politika mögé, sőt alá rendelje. Emlékiratai előszavában ol­vashatjuk : „Némely tárgyalásom talán hát­rányosnak tűnik majd az ortodox (ti. a kato­likus) vallásra; de nem a hazára, melynek fel­szabadítása az idegen járom alól első és leg­fontosabb célom volt.”

Ennek rendelt alá mindent már otthon is. Korát megelőzve, már a felvilágosult abszo­

114

lutizmusra jellemzően biztosította a szabad vallásgyakorlást. A jezsuitákat viszont ki­űzette, mert a protestánsok üldözésével ide­gen érdekeket szolgáltak, s nem az országét, széthúzást és ellenségeskedést szítva, holott a szabadságharc érdeke a nemzeti egységet kö­vetelte.

Ez a janzenista vallásosság azt sugallta Mi­kesnek, hogy bele kell nyugodnia a gondvi­selés rendeléseibe, a mindenség urára kell x hagyni a dolgok irányítását, mert az ember

életútját is „a nagy cselédes gazda” örök vég- < zése irányítja. Ilyen értelmű megfogalmazá­

sokkal a levelekben meglehetősen sűrűn ta- ‘ lálkozik az olvasó.

De abban is eltávolodott a katolicizmustól, hogy az emigrációs reménytelenség és kilá- tástalanság súlyosbodásával, Mikes felfogá­sában utóbb mind nagyobb helyet kapott a protestáns predesztinációs hit, valamint a mohamedán fatalizmus. Ebben a több szál­ból összesodort meggyőződésben, az eleve elrendelés elfogadásában főként Mikes ki­szolgáltatottsága, egy állandósult lelki kény­szerhelyzet mutatkozik meg.

Mikes mindamellett racionalista volt. Élet­felfogása egészét – mely cselekedeteit irányí­totta – a dolgok fölé emelkedő derűs szkep­szis, mindig mosolyra kész bölcsesség jellem­zi, melyben rengeteg gyakorlatiasság és élet­tapasztalat összegezödött. A janzenizmusból is elsősorban annak a vallás üres formáit meg­vető liberalizmusa hatott rá. Nem is történ-

115

III. Károly császár

hetett másként. Kérdéseiben és válaszaiban Mikes mindenkor a valóságból indult ki, s oda is tért vissza, világosan látva a gondolko­dás és a hit közti különbséget.

„LAKUNK PARTJÁN A TENGERNEK”

III. Károly császár és király 1715. június 15- én szentesítette a pozsonyi országgyűlésnek a kuruc „rebellió”-val kapcsolatos törvény­cikkelyeit. A XLIX. törvénycikk kimondta,

1 1A

hogy Rákóczit, Bercsényit minden rendű és rangú párthíveikkel együtt „mint törvényes királyuk és hazájuk nyilvános ellenségeit és mint árulókat s az igaz szabadság felforga­tóit” egyenként és összesen száműzik, a kincs­tár javára minden javaikat elkobozzák, őket mindenütt elfogni és üldözni elrendelik. Ugyanakkor megtiltották a velük való érint­kezést, levelezést, bármilyen kapcsolat tartá­sát.

Az erdélyi gubernium 1717. január végén hirdette ki Szebenben a törvényt. Mikes bün­tetését fővesztéssel is megtoldották.

A megtorlás kíméletlen és teljes volt: a re­akció embertelen módon vett magának elég­tételt.

Bécs diplomáciája is felélénkült. A császári megbízott azt követelte a francia külügyi hi­vataltól, hogy szüntessék meg a Rákóczinak nyújtott „támogatást” és „védelmet”, a feje­delmet és kíséretét utasítsák ki Franciaor­szágból. Ami amúgy is nyilvánvaló volt, azt szükségtelennek találták hozzátenni: Rákó­czit és a kuruc szabadságharcosokat tömlöc és hóhérbárd várja Ausztriában.

A régens* minisztere a követelést finom ár­nyalati különbségtevéssel hárította el és uta­sította vissza. Sáros grófjának az uralkodó csak „menedéket” nyújtott, és „ellátmányt” biztosított.

• Régens: a királyi háznak a kiskorú király nevében uralkodó idősebb férfi tagja

A fejedelem és Mikes ekkortájt a grosbois-i magányban élt. Rákóczi a politika és erkölcs kérdéseiről elmélkedve emlékiratait írta, az­zal a céllal, hogy az európai közvélemény előtt igazolja a kuruc szabadságharcot. A za­jos nagyvilági élet után egy belső megújulás­nak is szükségét érezte, s ehhez a janzeniz- mus erkölcsi szigorúsága segítette.

Ha csökkent is politikai tevékenysége, éle­tét tápláló céljait azért nem adta fel. A tö­rök-osztrák háború kitörése (1716. április) újra fellobbantotta a bujdosók reményeit. Hl. Ahmed szultán Törökországba hívta Rá­kóczit, megígérvén, hogy pénzbeli támogatást nyújt hadak toborzásához, és seregeivel is segíti fejedelemsége, Erdély visszaszerzésé­ben.

Mindez nem kevesebbet jelentett volna, Marseille látképe

118

III. Ahmed
török szultán

mint a függetlenségi harc újrakezdését, mely-

hez Franciaországtól már semmilyen támo-

gatást nem várhatott. Éppen ezért 1717 au-

gusztusában, Fülöp herceggel, a régenssel

folytatott tárgyalások után, s az éppen Pá-

rizsban időző Péter cár óvó tanácsai ellenére

elhagyja Grosbois-t, és Marseille-be utazik.

Szeptember 31-én kelnek útra Törökország

felé.

A Lengyelországban véle hajóra szálló „há-

rom oldalamon visszatartott emberem”-ből

ketten hiányoztak. Szathmári Király Ádám

öreg szülei kérésére hazatért Magyarország-

ra, Kisfaludy Boldizsár francia földön ma-

radt, s az egyik huszárezred tisztjeként a ka-

tonai pályát választotta.

De Rákóczi mellett volt Mikes. Sorsát, jö-

vőjét tudatosan és véglegesen Rákóczihoz

kötötte, noha a dolgok kedvezőre fordulásá-

nak kilátásait mindig borúlátóbban ítélte

meg fejedelménél, s az új vállalkozástól is ke-

vés jót várt.

Rákócziékat második nagy tengeri útju-

kon sem kímélte meg a vihar. Emiatt néhány

napiga Hyéresi-szigetek mellett vesztegeltek.

Az átélt viszontagságokra emlékezve első tö-

rökországi levelében ezt írja Mikes: „.. .ha-

jónk olyan nagy habok között fordult egyik

oldaláról a másikra, mint az erdélyi nagy he-

gyek – némelykor azoknak a tetején mentünk

el, némelykor pedig olyan nagy völgyben es-

tünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk

omoljanak azok a vízhegyek; de mégis olyan

119

emberségesek voltának, hogy többet nem ad­tak innunk, mintsem kellett volna”.

A bujdosók 1717. október 10-én kötöttek ki első törökországi állomáshelyükön, a Dar­danellák európai partján fekvő régi kikötő­városban, Gallipoliban, török nevén Gelibo- luban. Innen keltezte Mikes a megérkezés napján első levelét.

Hősünk életének következő évtizedeihez a Leveleskönyv lesz fő kalauzunk. Ez a remek­mű tárgyias, gyakran igen aprólékos tudósí­tásokat nyújt Mikes életéről, azonközben a valóság olyan varázslatát, amilyennek az elő­idézésére csak igazi író képes. A leveleket a személyes, valló hang fűzi egybe, szigorúb­ban, mint a keltezésből adódó időrend. Mikes rögzítette a rátóduló hatásokat és benyomá­sokat azzal a humorizáló fölénnyel, melyet szemlélete, valamint ábrázoló tehetsége dik­tált.

íme, tíz sornyi ízelítő mindjárt a máso­dik, ugyancsak Gallipoliban kelt leveléből: „Gondolom, hogy holnap idehagyjuk ezt a puszta, kies, szomorú lakóhelyet, mivel a csá­szár veres hintója elérkezett, amelyet urunk után küldöttek. Veresnek azért hívom, mert kívül veres posztóval vagyon béborítva. De a hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztot pedig négy fejér szokta húzni vagy von­ni, azokat pedig az ügettetéssel nem terhelik, mivel már azt el is felejtették, annyira meg­öregedtek – nyolcvan esztendőt csak adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak

120

Gallipoli látképe

a kocsisról. Azt gondolná kéd, hogy valamely

polgármester igazgatja azt a négy lovat. An-

nak az ő tiszteletre méltó fejér szakállát nagy

csendesen mozgatja a nyerges ló, az egyik

kéziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból,

mondom régi szokásból, mivel lovai gyeplő

nélkül is tudják a leckét, a másik kéziben pe-

dig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait,

hogy meg ne náthásodjanak.”

Petőfi vagy Arany is vállalhatnák ezt a réz-

karcpontosságú képet. A tizenkilencedik szá-

zad második harmadáig ilyen pontos, érett,

festői prózát magyar nyelven nem írtak. Tit-

ka, ha van titka, a mérték: szerény és igény-

telen, tehát ügyel az adagolásra. Keveset mar-

kol, és sokat fog. Egyszerűsége révén lesz

mély és ragyogóan tiszta. Ennek a prózának

121

A Törökországi levetek őzül a legelső 1717. október l(Un íródott

művészetét sok író még a huszadik században sem tanulta meg, pedig a példa már negyed ezredéves. Az idézett sorok kelte 1717. októ­ber 21.

Az időpontra már csak azért is figyelnünk kell, mert még Rákócziék elindulása előtt tör­tént egy-két sorsukat befolyásoló esemény a nagyvilágban. Az osztrák-török háború szá­mukra kedvezőtlen fordulatot vett. A császá­ri hadak augusztus 18-án Savoyai Jenő veze­tésével vereséget mértek a Nándorfehérvár

122

felmentésére érkezetftörök seregekre. A bel-

ső erejében bomladozó, keleti határain is el-

lenséggel küzdő ozmán birodalom sürgősen

véget akart vetni a háborúnak, akár áldoza-

tok árán is. „Hadakozásra hittak ide, de bé-

kességre jöttünk” – fogalmazza meg tömören

Mikes a helyzetet 1718. április 27-én. Ekkor

már következő törökországi szálláshelyü-

kön, Drinápolyban laktak.

Június 5-én ült össze a pozsareváci kong-

resszus. A békét július 21-én kötötte meg

Törökország, Ausztria és Velence. A török

szultán megtagadta a császári biztosoknak a

kuruc vezetők, Rákóczi és társai kiadatására

vonatkozó kérését, viszont a szerződés 15.

Savoyai Jenő
pélcrváradi győzelme

123

pontja kimondta, hogy a bujdosóknak az Apozsarevácí Ausztriával határos területekről minél távo- ^^tárgyalások labbra kell költözniök.

Drinápolyból 1718. augusztus 16-án kelnek útra, és 24-én érkeznek meg a Boszporusz partján fekvő Büyükdere faluba. Szeptember 22-én Mikes már a Boszporusz európai part­ján fekvő másik helységből, Jenikőjből keltezi levelét. Itt tudja meg a Franciaországba való visszatérés tervével foglalkozó Rákóczi, hogy a francia régens nem fogadhatja vissza. Ezzel a törökországi bujdosás befejezett ténnyé vált: a honjukat vesztettek Európa peremére szorultak. A török kijelölte Rákóczi s kísé­rete végleges tartózkodási helyét, a Márvány­tenger partján fekvő Tekirdagot, azaz a köz-

124

tudatba átment, görögből magyarosított né­ven Rodostót.

Rodostó partjain 1720. április 21-én kötött ki a császári gálya, s a benne ülök, Rákóczi és Mikes, aligha sejtették, hogy holtukig ez lesz lakhelyük, sőt utóbbinak jeltelen sírja is valahol itt fog dombosodni. Talán csak Ber­csényi érzett ki valamit a végzet suhogásá­ból, mert mihelyt megérkeztek, anagrammát csinált a város nevéből, azaz új szót formált a betűket átrendezve, s ez jött ki: Ostorod. „Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz” – jegyez­te meg Mikes, aki akkor még sziporkázó ke­déllyel ismerkedett az egzotikusnak tűnő új környezettel, reménykedve, hogy ez is csak amolyan átmeneti szállásuk lesz, mint az eddigiek, mindahány, mióta a bujdosást – Er­dély elhagyásától, 1707-től számítva – meg­kezdte.

Mikesnek rodostói életükről szóló korai élménybeszámolói részletezők, színesek, já­tékosak. Időnek kell még eltelnie, amíg a ma­gány, elszigeteltség, tétlenség, tehetetlenség, unalom egymásra acsarkodás szúként kikez­di ezt a higgadt kedélyt is. Ezek az első, har­matosán friss benyomásai, alig egy hónappal letelepedésük után:

„A város elég nagy és elég szép, a tenger­parton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélén va­gyunk. Lóháton innét Constancinápolyban két nap könnyen el lehet menni, tengeren pe­dig egy nap. A’ bizonyos, hogy suhult a feje­

125

delemnek jobb lakóhelyt nem adhattak vol­na. Akármely felé menjen az ember, minde­nütt a szép mező. De nem puszta mező, mi­vel itt mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták, és en­nek a városnak a földje olyan mívelt, vala­mint egy jól megmívelt kert. Kivált mostaná­ban gyönyörűséggel nézi az ember itt a szán­tóföldeket és szőlőket és a sok veteményes kertet. Itt pedig annyi szőlőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna… A város felöl azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely néni olyan szélyes, mint hosszú. De akármely szép házak légyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek, mivel az utcára nem hagynak ablakokat, kivált a törökök, azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak. Micsoda szép dolog az irigység! A piaca a városnak igen bőv. A sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsú… ”

Mikes a jó mezei gazda szemével pillant­hatott körül. A pontos leírást bővítve és tar­kítva másfél esztendő múlva versbe is foglal­ta. Akkor legtöbb baja a megismert szélsősé­ges időjárással meg a pestisjárvánnyal van:

Itt az áer* oly változó, amint a nép, hazudozó: Télben délig tüzet gyújthatsz. Dél után ablakot nyithatsz.

• Acr: Icscgő

126

Nyárban délig nagy meleg van. Estve felvedd, ha mentéd van.

A tél hideg, igen szellős, És amellett igen esős. Lakni városban kedvesen Arra okod éppen nincsen. Mert a tavaszt másutt várják. Nagy örömmel, azt suhajtják: Itt pediglen tőle félünk, Ahhoz tartva közelítünk. Okát annak kitalálnád, Ha ez várost sokat laknád, Mert gyakran az mirigyhalál Tavasszal itt sokat sétál. Tavasz kezdete igen rút, És a vége a széptől fut. A nyár meleg, minden kiég, Alig marad egy kis zöldség. Az ősz tehát legkedvesebb…

De mindez csak zsörtölődés, Rodostó, egyelőre ,,édes-keserű” szálláshelyük. Ám te­lik az idő. Telik az egyes ember, de a közös­ség életében is a reményeket lohasztó, hitet sorvasztó, a jövőt kilátástalannak mutató ko­nok idő. És megváltoznak Mikes jelzői is: „régi és szomorú lakhelyünkéről, „megunt kedves városunkéról ír csüggedten, beletö­rődve.

Nem Rodostó változott persze, hanem a benne élők, a sorsukkal odacövekeltek lelkü- lete, közérzete. így vált ez a se jó, se rossz

127

Magyarország
és a környező országok
térképe

balkáni helység – ahol a kurucok menedé-

ket találtak a még rosszabb elől, s a szultán

napidíján tengődtek – magává a pokollá. Mai

képzeteink szerint internáló táborrá, melyet

engedély nélkül el nem hagyhattak, engedélyt

az elhagyásra nem kaptak, s ahol a kis kö-

zösség széthullása mihamar meg is kezdődött.

Amíg Rákóczi fejedelem élt, a végzetes rop-

panás nem következhetett be. Az ő szemé-

lye, rangja, múltja, erkölcsi tekintélye és sú-

lya biztosította a rendet és a közösségen be-

lüli egyensúlyt. A jó példával mindenben ma-

ga járt elöl. „A fejedelem Rodostóban csen-

des, jól szabályozott és visszavonult életet

él – írta svájci származású udvari nemese,

Mikes írótársa, César de Saussure. – Mióta

lovain túladott, nem hagyja el palotáját, csak

128

ha levegőre megy, vagy azokban a szép ker­tekben sétál, melyeket lakása előtt ültette- tett. Naponként három-négy órát fordít fran­cia vagy latin nyelvű munkái írására. A nap­nak bizonyos óráit áhítatossággal, másokat olvasással tölti el: pihenőül esztergályozással szórakozik; nagyon szép kis elefántcsont­faragásokat készít; néha rajzol, éspedig na­gyon ügyesen: időnként bennünket, udvar­belieket azzal tisztel meg, hogy biliárdozik velünk. Ilyen módon múlnak napjai csönde­sen, s öröme telik benne, ha azok életét, akik szerencsések közelében lehetni, tőle telhető- leg kellemessé teszi.”

Rákóczi valóban példaszerűen megszer­vezte az idő eltöltésének módját. Szigorú na­pirendet vezetett be, melyről Mikes elismerő tisztelettel ír, látván a szervezettség célszerű­ségét, de felfogván a dolog rejtett komikumát is, alig leplezett hamiskás mosollyal szeme szegletében:

„A’való, hogy egy klastrombán nincsen na­gyobb rendtartás, mint a fejedelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel ha­todfél órakor a dobot megütik, akkor a cse­lédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a * fejedelem felöltözik, azután a kápolnában megyen, és misét hallgat. Mise után az ebéd­lőházban megyen, ott kávét iszunk és dohá­nyozunk. Amikor az óra háromfertály nyolc­ra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc óra­kor másodikát, és egy kis idő múlva harma­

129

dikot dobolnak. Akkor a fejedelem misére megyen, mise után a maga házában megyen, és ki-ki oda megyen ahová tetszik. Tizen- egyedfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fe­jedelem csak magánosán a kápolnában me­gyen és ott vagyon három óráig. Mikor az óra háromfertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a fejedelem a kápolnában megyen, és azután ki-ki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor do­bolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a fejedelem le vetkezik, de leggyakor- tább le nem fekszik még akkor, és reggel ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éjféle után két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezek­ben. Ha szinte a fejedelem beteg volna is, ak­kor is mind egyaránt folynak a rendek. Ha­todfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom azért, hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vi- gyázzak a cselédekre.

Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtar­tásaink. Ami pedig a mulatságot és az idő­töltést illeti, a’ sokféle, és ki-ki a maga haj­landóságát követi.”

Szapora dobpergésben teltek az évek Ro­dostón, sűrű misézésekkel, kezdetben még vadászgatva nyúlra, fogolyra, a pestis elől a

130

Magyar kuruc a törökországi száműzetésben

mezőkön sátortáborba húzódva, látogató­kat fogadva s látogatóba járva – rendszerint persze csak maguk közt olvasgatva, írogat­va. A szürke egyhangúságot nagy néha át­utazók vagy reményeket ébresztő hírek sza­kították meg: ilyenkor újrakezdődött a ter- vezgetés.

Rákóczi 1718 februárjában fogott hozzá Grosbois-ban elkezdett Vallomásai folytatá­sához, s azt 1719 végén be is fejezte. Több

131

Mária Terézia

művet írt Rodostón, s példája bizonyosan ösztönzően hatott Mikesre is. Feltehető, hogy Rákóczi ismerte kamarása írásos buzgólko- dását.

Mikest személyesen is éri nagyidőnként egy-egy sokk. Édesanyja 1722. december 22-i keltezéssel levelet ír fiának, meleg, aggodal­maskodó, hazahívó sorokat. A bujdosó ak­kor még kegyelmet, hazatérési engedélyt kap­

132

hatott volna az osztrákoktól megszállott Er­délyben -jelentős közéleti, bizalmi tisztsége­ket betöltő családtagjai közbenjárása révén s fokozatosan hozzájuthatott volna elkob­zott birtokai egy részéhez is. Az érzelmi ra­gaszkodásból, hűségből és kötelességtudat­ból font kötés azonban erősebb volt az anyai szónál. Másfél évtizede szolgálta Rákóczit, becstelenségnek érezte volna, hogy éppen a szüntelenül szaporodó bajban hagyja magá­ra. A hazatérést nem vállalta. Véglegesen ek­kor csukódtak be előtte az Erdélybe vezető kapuk. Mária Terézia császárnő későbbi dön­tése, mely szerint „Törökországból nincs visszatérés”, már csak fekete pecsét volt a megmásíthatatlan végzésen.

Mikes átérezte döntése tragikumát. Évek­kel a fejedelem halála után írta ezeket a mesz- szecsengő, őszinte sorokat: „Aki minket te­remtett, annak legyen meg akaratja rajtunk, ő minket például tett az egész nemzetünk­nek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunk- ról.

De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mi tanultunk-é má­sokon? Nem. Mások fognak-é tanulni raj­tunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egy­féle okok vezették, vezetik és vezetni fogják

133

az embereket az olyan állapotra, mint amely­ben mi vagyunk. Hanem csak a lészen sze­rencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban té- szi a maga jószágában. Mert énnékem soha semmi egyébb okom nem volt hazámot el­hagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejedelmet.”

Rákócziban követendő példát is talál: ho- gj an kell a kopár életet hasznos munkával kitölteni, tartalmassá tenni. Részben a tét­lenség és unalom elhessentésére, részben nem­zetnevelő, erkölcsjobbító szándékkal, egyé­ni becsvágytól is hajtva, 1724-ben megkezdi negyedszázadon át tartó, rendkívüli méretű műfordítói .tevékenységét. Az említett esz­tendőben készítette el Charles Gobinet er­kölcsi és pedagógiai gondolatokat tartalma­zó műve, Az ifjak kalauza első fordítását. A kéziratot 1744-ben újból kézbe vette, javí­tott és stilizált rajta, majd 1751-ben az egész művet újrafordította és letisztázta.

A fordítói tevékenységgel párhuzamosan a levelek száma csökkent. Élményhiánya pót­lására néprajzi, történelmi, irodalmi furcsa­ságokat, gazdasági és természettudományos adatokat – javarészt olvasmányaiból vette- ket – épít bele leveleibe.

1727 nyarán villanásnyi reménysugarat lop a magányos Rákóczi és az egész rodostói ko­lónia életébe a hír, hogy a fejedelem kiseb­bik fia hozzájuk érkezik.

Rákóczi Györgyöt, aki 1701-ben született – amikor Rákóczi Bécsújhelyen a császár

134

Magyarok kútja Rodostóban

••

tömlöcének foglya volt – apja ekkor látta először, s bizony nem kevés reménységet táp­lált iránta. De csalatkoznia kellett. A kitűnő emberismerő és érett ítéletű Mikes szerint a fejedelemfi „szép iffiu, eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem cifrázta”. De nem őt hibáztatja, hanem bécsi környezetét, ahol szántszándékkal nevelték ilyenné. „Legnagyobb fogyatkozást azt ta­lálom benne, hogy magyarul nem tud. De a’ nem az ő vétke. Németek nevelték, akik csak a miatyánkot sem engedték volna, hogy ma­gyarul megtanulja. Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne, de idővel talán el­hagyja.”

Az utolsó mondat arra vall, hogy Mikes jól ismerte ura benső családi problémáit is.

135

A hessen-rheinsfelsi fejedelmi családból szár­mazó Sarolta Amália hercegnő a kuruc há­borúk után egy évtizedig Lengyelországban lakott, majd 1722-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal Párizsba költözött. A Rá­kóczitól való különélés évei alatt eléggé köny- nyelműen élt. Erre céloz Mikes, mikor azt írja, hogy György az anyjára ütött. Nem is bírta ki sokáig apja mellett a klastromi élet-

Török udvari méltóság

módot. Kilenc hónap után elhagyta Rodos­tót, s elhajózott Franciaországba.

A bujdosók egyhangú, eseménytelen életé­be – „mert a csillagok is elfelejtkeztek már mi- rólunk” – nagy néha beleharsogott a kortárs történelem is. 1730 szeptemberében Kons­tantinápolyban janicsárlázadás tört ki, amely elseperte III. Ahmed szultánt. Mikes két hosszú levélben számol be az eseményekről, melyek ideig-óráig kirándították őket az egy­hangúságból. De leveleit ez idő tájt kénysze­redetten és vontatottan írja: 1729-ben mind­össze egyetlenegyet, a következő évben ket­tőt, 1732-ben megint csak egyet, s kerek esz­tendő telik el két levél között. Az összezárt­ság, tehetetlenség és tétlenség folytán nő a belső egyenetlenség, feszültség és súrlódás a bujdosók között. Az anyagi és közérzeti vál­ságban levő emigránsszigetet egyedül Rá­kóczi személye tartja össze és fegyelmezi. Mi­kes a földrengést jelző készülékek érzékeny­ségével és pontosságával rögzíti a lappangva szétharapózó válságot, tapintja a tüneteket, s felismeri az okokat is: „Azt írod, néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fe­kete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E’ mind igaz, és úgy vagyon. De az is való, hogy a török császár nem rendelt nékik ta- hint*, mégis csak elélnek. Mennyi sokat te­mettünk el már közülünk, de az a veszett

* Tahin: tartásdíj, pénzjárandóság

137

irigység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit se vénül. Talán ugyanezek is temetnek el minket, ha csak a jó Isten el nem veszti közülünk őket. Úgy tet­szik, hogy a bujdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt mentői inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és egyenetlenség. E mindenkor így volt – szomorúan látom, hogy így is lesz mindörökkön örökké (de nem mondok reá áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi áítatos urunk mindenkor igyeke­zett azon, hogy azokat elűzze közülünk, de még eddig végben nem vihette…”

Rákóczi volt az egyetlen, aki következete­sen védekezni tudott az erkölcsi korrózió ellen azzal, hogy nem törődött bele a meg- változtathatatlanba. A rodostói kancellárián ezekben az években élénk tevékenység folyt. Reális vagy már eleve elvetélésre ítélt tervek születtek, főleg a fejedelmet fürtösleg körül­vevő – Mikes szigorú szemöldökráncolását előidéző – idegenek, jórészt külföldi kalan­dorok, kettős ügynökök és kémek fejében. Egyikük, az angol Ploutman például azzal az ötlettel jött: a töröknek hajókra van szük­sége; ő kapcsolatban áll egy kalózbandával, amelynek van hajóhada; ezt a flottát kell el­adni a szultánnak, cserébe egy szigetért a Márvány-tengeren, melynek Rákóczi lenne a fejedelme (s nyilván a letelepített tengeri rab­lók tennék ki alattvalói egy részét).

138

.•

A török porta hivatalos irata az emigrációban élő magyarokról

Születtek valóságízűbb tervek is. Egyikből még a szelíd Mikes sem hiányzott. Bohn Pál Vilmosnak, a fejedelem áruló titkárának a konstantinápolyi osztrák követhez írt titkos jelentése szerint, Rákóczi azt tervezte, hogy Moldvában, Erdély határának közelében na­gyobb birtokot vásárol, ahol a kuruc buj­dosókat és az erdélyi elégedetleneket össze­gyűjti, és belőlük az osztrákok hátában hadsereget szervez majd. A birtok élére, írja

139

Bohn, a fejedelem Mikes Kelement akarja állítani.

Nyilván nem egy ilyen terv felmerült, de végezetül nem lett belőlük semmi.

1733-ban viszont megkezdődött a lengyel örökösödési háború, Rákócziék is izgalom­mal s reménykedéssel figyelték az európai ki­hatású ügy alakulását, fordulatait. A hada­kozásról szóló hírek megint kiragadták őket a tespedésből, reménytelenségből. Mikes több levélben is foglalkozik az eseményekkel, s fő­leg azt firtatja, hogy milyen hasznuk lehet

Bercsényi Miklós háza a rodostói

Magyarok utcájában

MA

A galatai volt jezsuita rendház és kápolna, ahol Rákóczit eltemették

••

belőle : „Mi itt csak fülelünk, és várjuk, mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit fog­hatnánk. .. ” „Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mi hasznunk lesz benne, Isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk, mind- . addig még meg nem halunk…” „A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem mu­latja. Eleget ír mindenfelé, mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbeli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal fel­zavarta. Mi is azt várjuk, hogy valaki vala­mely zűrzavart csináljon, mert mi magunk­kal jó tehetetlenek vagyunk.”

A lengyelországi események is kedvezőtle­nül alakultak Rákócziék számára, ám a vég­ső gondviselésben bízó fejedelem még mindig

nem adta fel a reményt, s egy általános erdé­lyi felkelés tervének előkészítésén fáradozott. A terv, melyet a mohamedán hitre tért fran­cia tábornokkal, Bonneval gróffal együtt dol­gozott ki, illuzórikusnak bizonyult: sem a tö­rök udvar sem a francia kormány nem támo­gatta, s azért is kudarcra volt ítélve, mert Rá­kóczi titkára, Bohn, minden elképzelésüket elárulta az osztrákoknak.

A rodostói emigráció első korszaka Mikes számára 1735 tavaszán zárult le. Április 8-án meghalt Rákóczi.

EPEKEDÖ SZERELEM

Mikes életútját járva beszélnünk kell érze­lemvilágáról is. Egészséges ösztönű férfiem­ber volt, a maga módján s helyzetének lehe­tőségei szerint kedvelte a gyengébb nemet is, noha az efféle dolgokról leveleiben jobbára hallgatott.

Illetve egy-két dolgot azért mégis kikoty- tyantott, s így gondos aprólékossággal nem nehéz két regény vázlatot készítenünk két va­lóságos asszonyszemélyről, akivel érzelmi kapcsolatai szövődtek.

Egyik ük kékvérű francia arisztokrata nő volt, Biron marsall leánya, Lauzon herceg unokahúga, a diplomata Bonnac márki fe­lesége.

Mikes és Bonnacné kapcsolata éppoly ti­tokzatos, mint oly sok minden ennek a néha bőbeszédű, de hallgatni is nagyon tudó, fér­fiasán szemérmes embernek az életében. Pedig

142

alighanem Bonnacné – akiről azt írta, hogy „olyan az asszonyok között, mint a jóféle gyöngy a többi gyöngyök között” – volt Mi­kes hányatott életében a rajongó szerelem. Ez az asszony jelentette számára a Márvány­tenger partján az elhagyott Párizs varázsát, a műveltség ingerét, egy más tüdőre mért világ levegőjét. Sokan úgy vélik, hogy a szép és ér­telmes francia dáma látta el Mikest jó ideig olvasmányokkal is. Talán éppen az ő révén került kezébe Sévigné asszony, Bussy de Ra- butin vagy mások levelezése ? Van, ki azt gya­nítja, hogy Mikes Bonnacné ösztökélésére lá­tott neki a fiktív levelek írásának.

Mindez csupa feltételezés.

Amit pontosan tudunk, összefoglalva eny- nyi. A férj, Bonnac márki, hivatásos diplo­mata és politikus volt, jó képességű és nagy műveltségű ember. Rákócziékkal korán kap­csolatba került, mert a kuruc háborúk alatt ő volt Franciaország svédországi követe, ő közvetítette a kurucoknak a XIV. Lajos által küldött pénzsegélyt. Lehetséges, hogy Mikes már ebből az időből ismerte.

Bonnac márki 1713-ban Konstantinápoly- ba került, 1715-ben megnősült, 1716-tól 1725- ig francia követ volt a török portán.

Mikes 1717 augusztus és 1720 áprilisa közt keltezett leveleiben többször említi, hogy nya­ralóikban meglátogatta a családot: „Gyak­ran járok hozzájok.”

Mi volt részéről ez a kapcsolat? Puszta rokonszenv, rajongás vagy talán érzelmi szen­

143

vedély ? Ki tudna ma erre választ adni? Ami­kor azt írja, hogy „az asszony olyan, mint egy darab nádméz”, a felforrósodó vonza­lom hevét érezzük. S vajon a többgyermekes arisztokrata asszony mit érezhetett Mikes iránt? Bizonyára rokonszenvezett vele, lehet, hogy sajnálta is. De szívesen időzött társasá­gában, hiszen nemcsak csizmatalpán, lelké­ben is elhozott egy darabkát az ő világából, Versailles-ből, Marlyból, Trianonból. Ezek felemlegetése lehetett egyik állandó beszéd­tárgyuk.

A kapcsolat akkor szakadt meg, mikor Mi­kesék Jenikőjből Rodostóba költöztek, s ott végleg letelepedtek. Bonnacék állandó lakhe­lye a számukra meg nem közelíthető török főváros maradt.

Mikes másik nőkapcsolata nem ilyen légi­es. Komolyabb, hosszan tartóbb s kitapint- hatóbb is.

A Leveleskönyvben hét esztendőn át – 1719 és 1725 között – igen sokszor szerepel Zsuzsi – miként Mikes írta: Sasi – neve.

Mikor Kőszeghy Zsuzsival közelebb ke­rültek egymáshoz, Mikes már harmincadik évében járó öreg legény, saját szavaival – „de­rék házastüzes ember” volt. Érthető, hogy vágyott otthon, család és gyerek után, ha fész­ket raknia Rodostón rendelte is a sors. Pár­ban a nyomorúságot is könnyebben bírja el az ember, mint magányosan.

Zsuzsit is bizonnyal már török földre érke­zésük előtt ismerte Kelemen, még Bercsényi

144

Bercsényiné Csáky Krisztina

Miklós udvarából. A lány apja, sőt nagyapja

is Bercsényiék bizalmas belső embere volt.

Kőszeghy Pál azzal jegyezte be nevét a ma-

gyar irodalomba, hogy egy aprólékos, bőbe-

szédű, mintegy nyolcszáz Zrínyi-strófából ál-

ló költeményben örökítette meg Bercsényi

Miklósnak Drugeth Krisztinával, valamint

Csáky Krisztinával kötött házasságát. Ber-

csényiné – a második – kedvelte a poétalelkü-

letű embert, s korai halála (1703) után lányát

magához vette. Zsuzsit ő nevelte, magával

vitte a száműzetésbe is. Mikes már Lengyel-

országban találkozhatott a kis Zsuzsival.

Mikes Zsuzsi körüli széptevése udvarlás

volt a javából. Nem olyan rokokosan etikett-

szerű, mint a főúri udvarokban. Kettőjük já-

tékos, csintalankodó enyelgése sokkal inkább

hasonlított ahhoz, ahogy a székely falvakban

a kapuzábé melletti kispadon a legények és

eladó leányok incselegtek, kacagódtak vagy

sokatmondóan hallgattak. A szünetekben, a

csendben rendszerint már az alakuló közös

jövő mocorgott.

Kőszeghy Zsuzsi nem volt szép. „A kis

Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szép-

séget, de rendes, tisztességes személy és tisz-

ta jószág” – állapítja meg higgadtan és önál-

tatás nélkül Mikes, a jellemnek és erkölcsnek

adván elsőbbséget a testi báj felett. Ezt annál

inkább tehette, mert maga sem volt férfi-

szépség.

Kapcsolatuk meghittebbé és bensősége-

sebbé akkor vált, amikor Bercsényiék a feje-

145

delem szálláshelyén, Jenikőjben, majd Ro­dostón telepedtek le. A fejedelem gyakorta felkereste leghűbb emberét, nemkülönben az is Rákóczit, emlékezni,terveket szőni. Ily mó­don bőven teremtődött alkalom arra, hogy Mikes és Zsuzsi ildomosán találkozzanak.

Segítségükre volt az is, hogy a levelekben elnézéssel kifigurázott Bercsényiné kedvelte Mikest. A nagyasszony bőbeszédű volt, kedv­telve élesztgette leánykori emlékeit – apja s első férje országbíró volt, tehát a család nagy lábon élt -, s Mikesben hűséges hallgatót ta­lált. Volt egy állandó közös témájuk is, mely­ből soha ki nem fogytak: a hazatérés. Még ez is segítette a fiatalokat. „Minden mulat­ságunk. .. abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára – ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival.”

Együtt nevetésük nem volt mindig ártat­lan. Az alaptermészete szerint béketürő s hi­vatala folytán fegyelmezett Mikes mindenről a saját feje szerint gondolkodott, noha azt ál­lította, hogy értelme bizony „nem hasogatja az áért”. De a világot s főleg az embereket éles szemmel – s tegyük hozzá: jó szimattal – ítélte meg. Szinte a gúnyképrajzoló szemével pécézte ki apró, de jellemző hibáikat, s a tár­sadalmi ranglétrának minél magasabb fokán állott az áldozat, annál könyörtelenebb volt a rászegeződő pillantás. Nagy néha, ha uralko­dók vagy főrangúak gyalázatosságáról volt szó, éppenséggel plebejus indulatok csaptak ki a háromszéki székely kisnemesből. Nem

146

egy példáját látta maga körül az emberi alak­változásoknak és politikai köpenyegforga- tásnak. Ismerősei közül kerültek ki árulók és elcsábulók, hősök és holtukig hűségesek, mindenfélék, érdek vagy haszon szerint. S Mi­kesnek mindahányról szabatos szava volt, ezt nemegyszer éppen Zsuzsi fülébe sugdosta.

Miként erről már többször szóltunk, Mi­kes érdekből, haszonból, maga magáért sem­mit nem tett. Ezen jellembeli tisztaságon és konokságon bukott meg a Zsuzsi-ügy is, pe­dig már szépen formálódtak a dolgok, Mikes megpendítette házassági szándékát, a gyer­mekáldásra is ráfordítva a szót.

Mikes és Zsuzsi megértették egymást, köl­csönösen becsülték is. Nem volt ez fergeteges szerelem, inkább szép, egymáshoz melegedő szeretet s józan értelmű számítás. Mindket­ten hontalanok voltak, mindketten árvák, mindketten nincstelenek. Életét a Kelemené­hez kapcsolni, bizonnyal Zsuzsiból sem hi­ányzott a szándék.

Ám a sors, mint Mikes életében annyiszor, megint közbeszólt. 1723. április 25-én elhunyt Bercsényiné. „Mint a gyertya, úgy alutt el” – írja plasztikusan Mikes, s már a halálesetet követő második nap felvetette, nénjének ír­ván, az őt leginkább érdeklő kérdést: Bercsé­nyi „vajon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi és két öz­vegy asszony, Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a’ hatalma­sabb”.

147

Kelement előérzete nem csalta meg. Alig négy hónap múlva közli nénjével: „Már a’ csaknem bizonyos mások előtt, de én nálam a’ bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tud­nom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsé- nyiné lészen. Egy részint bizony nem bánom, mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat válasz­tani nálánál… Aztot tudom, hogy a szív­nek semmi része nem lesz ebben a házasság­ban, aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen, de hogy a grófné titulus zengjen a fü­lünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét.”

A rang utáni áhítozásra való utalás: a fel­indult ember oldalvágása. A valódi okot Mi­kes világosan látta: Zsuzsi puszta számítás­ból lesz a nálánál jóval idősebb, beteges Ber­csényi felesége. A világba vetett vagyontalan árva ezen az úton igyekezett biztosítani jele­nét és igen bizonytalan jövőjét. Mikes is tö­rekszik, feszesre fogva fájdalmát és csaló­dottságát, higgadtan megítélni a dolgot: „Bercsényi úr nem annyira a szükségért há­zasodott meg, mint azért, hogy vagyon mód­ja benne. Mert üsmerek én olyat, kéd is üs- meri, hogy nagyobb szüksége volna a házas­ságra, mint Bercsényi úrnak. De non habét pecuniam,* és nemcsak a búcsút járják pénz­zel, hanem a menyasszony táncát is.”

Vagy két hónapig kerülte is Mikes az új

• Non habét pecuniam: nincs pénze (latin)

148

asszonyt, Bercsényi grófnét. A fejedelem sem nézte jó szemmel kedvelt híve eme harma­dik, ráadásul rangon aluli házasságát. Ám mikor karácsony előtt mégis látogatni men­tek az új párt, Zsuzsi a hosszas távolma­radásért meg is pirongatta Mikest, „ami a köszvényes szívnek… orvosság gyanánt esett”.

Kapcsolatuk a férjhezmenetel után sem változott. Lehetséges, hogy még jobban egy­máshoz melegedtek. Mikesnek nem volt ugyan vagyona, de volt fiatalsága, kedélye, humora, egészsége, s igen jól tudta szórakoz­tatni az ifjú asszonyt. Néha éppenséggel na­gyon sikamlós dolgokkal, mint például a 49. levélben olvasható, az öreg férj szerelmi éle­tét szabályozó kalendáriommal. Ezen iga­zán lehetett – nyilván Bercsényi rovására is – nevetni.

Hogy a kamarás nem volt halvérű, az is bizonyítja, hogy miközben Zsuzsinak tette a szépet, Eszterházy Antalékhoz is eljárt időt tölteni. A tábornok második felesége, akit a hithű katolikusok kinéztek maguk közül, el­vált lengyel fiatalasszony volt, „elegendő szép, igen szép termetű, ifjú és a mulatságot szereti. Nekünk ilyen kell az unadalmas Ro­dostóra. A lengyel táncot eljártam már egy­néhányszor véle. Magyarul is tud keveset. Az elmondhatni felőle, hogy emberségtudó asz- szony, és el nem unom magamot, amikor véle vagyok.”

Zsuzsi házassága alig két esztendeig tartott.

149

Zólyom – Lipcse vára. Bercsényi Miklós uradalma

Nehéz szenvedés után, 1725. november 6-án Bercsényi úr is elköltözött a földi árnyékvi­lágból. Haláláról Mikes megrendült hangú meditációban emlékezett meg. De még ki sem hűlt a kuruc szabadságharc kimagasló alakjának holtteste a dombokra épült ro- dostói görög kápolnában, amikor Mikes meg­jegyzi: . .üsmerek olyat, aki Zsuzsival le

akarná máris tétetni a feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában szerették egymást. Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akar­ja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany? De elég a’, hogy nincsen kedve hozzá, noha a szeretet megvagyon.”

Hogy mi járt az új özvegy fejében, Mikes nem tudta. Nem tudhatjuk mi sem. Valóban a főnemesi cím? Vagy a férjétől ráhagyott ezer arany és „holmi portékák”? A női lélek mélységeibe nem mindig tudunk bepillan­tani. Tény, hogy mint oly gyakran az élet­

150

ben, az érzelem és értelem vitájában az utób­bi győzött. Egy évi özvegység után Zsuzsi Jaroslawba, a Rákóczi-emigráció lengyelor­szági telepére költözött, ahol urától egy há­zat is örökölt.

összesen negyvenhármán, nők és férfiak, javarészt Bercsényi udvartartásához tarto­zók mentek el akkor Törökországból. Útján, jókora távon, Zsuzsit Mikes is elkísérte. Szeptember vége és december eleje közt jó két hónapig volt távol Rodostótól.

Eszerint nem haraggal váltak el. Feltehe­tő, hogy akkor is, később is hívta s várta Mikest Zsuzsi Jaroslawba. Rákóczi például 1728-ban házassági szándékkal Lengyelor­szágba készült. Régi bizalmas ismerőse, Jablonowska Konstantina hercegnő kezét akarta elnyerni. A terv hallatán Kőszeghy Zsuzsi azt írta a fejedelem udvari papjának, Radalovicsnak, hogy „adná a mindenható Isten, hogy úgy volna, kinek lehetne nagyobb öröme, mint níkem, gyámoltalan árvának”. Az egyáltalán nem gyámoltalan Zsuzsi nyil­ván nem a fejedelemnek örült annyira, ha­nem arra számított, hogy Rákóczit belső ka­marása is elkíséri, s akkor találkozhatnak. Végezetül ebből sem lett semmi.

Találgatni lehet: mi történik, ha Zsuzsi Rodostón marad? De Mikes már az elválást megelőző keserves hónapokban számot ve­tett mind a maga, mind a Zsuzsi érzelmeivel, lehetőségeivel, helyzetükkel, saját szegénysé­gével és a hazatérést illető szaporodó remény-

151

telenséggel, és Zsuzsit felmentette önmaga előtt: „Én eleget vagyok azon, hogy meg- marasszam. Gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyer­hetem meg, mert a szeme hozzá szokott tele ládákot látni, az urának pedig az erszényje sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ó, ha engemet cirókál is, de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hagytak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahhoz semmit sem tehetek, látja, hogy min­den szerencsém, jószágom jégre vagyon épít­ve. Azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot: mit szólhatok ez ellen? Mert a’ bi­

özvegy Bercsényiné Kőszeghy Zsuzsi egyik levele Rodostóba. 1728. januári keltezéssel

152

zonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk, mert a szív csak a jelenvalót suhajtja, az okosság pedig a jö­vendőről is gondolkodik. A mi mostani ál­lapotunkban pedig arról igen kell gondol­kodnunk, és nekünk bujdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőlük. És így semmit nem szólhatok a Zsuzsi szándéka el­len: mert amint a francia példabeszéd mond­ja, kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fa- zakában; az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is vi­selje?”

Milyen szép, hogy Mikes ennyire megérti Zsuzsit! A valóság logikáját a maga egyéni vonzódása fölé helyezve ítélte meg helyzetét, s igyekezett beletörődni az elfogadhatat- lanba.

És volt Mikesnek egy mélyebb kötődése a Zsuzsi iránt érzett vonzalomnál: ragaszko­dása Rákóczihoz. Amíg a fejedelem élt, nem mozdulhatott mellőle. Azután pedig?

Negyvenöt éves volt, amikor az önként magára vállalt kötést a sors feloldotta. Any­ja már nem élt, Zágon a legendák ködébe tá­volodott és emelkedett, elérhetetlenül. Ekkor mehetett volna Zsuzsi után Jaroslawba,ahol valamikor már járt. A már megszokott szám­űzetésből egy másikba, a szokatlanba? A nő­süléstől is elmehetett a kedve, hiszen annak

153

is megvan a maga ideje, a göcsörtös öreg fa már nehezen hajlik.

Kőszeghy Zsuzsi 1750. március 21-én halt meg, özvegyként. Mikes jó évtizeddel élte túl, de agglegény maradt holtáig. S ha ké­sőbb nem is emlegette, Zsuzsit aligha feled­te el.

BUKARESTI TÉL

Rákóczi Ferenc halála súlyos csapást mért Mikesre: „Rendszerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember az keserűséget oko­zó októl, a keserűségnek súlya annyival in­kább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távu- labb legyen az ember valamitől, annál ki­sebbnek tetszik – írta hat héttel a fejedelem halála után. – De itt nem úgy van, mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert ho­vatovább észrevesszük, hogy micsoda atyán- kot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el.”

A fájdalom súlyát szaporodó dolga-baja is növelte. Uruk elhunyta után a rodostói te­lep ügyeit Sibrik Miklós udvarmesterrel együtt ő intézte.

Amikor – még annak az évnek októberé­ben – váratlanul Sibrik is elköltözött az élők sorából, Mikes lett a bujdosók ideiglenes ve­zetője.

Többszörösen hálátlan feladatot vállalt magára. Noha élete folyamán többször ke-

154

Rákóczi József

rült örvényes helyzetbe, egyik legválságosabb időszaka talán a fejedelem halálát követő, Rákóczi József Rodostóba érkeztéig terjedő másfél esztendő volt. A fejedelem még fe­gyelmezni tudta a Rodostóba szorult magya­rokat. A kuruc háborúk végétől eltelt negyed­század azonban elvégezte a maga termesz­munkáját. A bujdosók lassanként megunták, a tehetetlenség és összezártság folytán meg is utálták, gyűlölték egymást. Az örökös gon­dok, a személyes bizonytalanság, betegségek, mindennemű súrlódások átfűltek, sőt meg is

155

erjedtek a fölösen sok szabad idővel rendel­kezők lelkében. Mikes korán felfigyelt a bom­lásra. Most saját bőrén s álmatlanságán kel­lett éreznie a súlyosbodó válságot. Főleg az irigység és kapzsiság ülte torát. Mivel az egye­nes jellemű Mikes ura javait hű komondor­ként őrizte annak fia számára, s nem kótya­vetyélte el az emigránstársak közt, azok el­lene acsarogtak, tolvajlással gyanúsították, mindenféle szóbeszéddel keserítették életét. Neki rótták fel azt is, hogy a fejedelem halála után a porta jócskán megszorította addig is szűkös tartásdíjukat. Nehezítette Mikes hely­zetét, hogy a bujdosók élére nem születése vagy egykori társadalmi rangja helyezte, ha­nem örökségkezelői volta. Azt lehetne hinni, hogy a közös baj és nyomorúság egyenlővé teszi az embereket. Rodostó magyarjaival nem ez történt. Az egykori urak rátartin ra­gaszkodtak a társadalomban valaha betöltött helyükhöz és rangjukhoz, a zágoni székely köznemes pedig igazán nem állott ennek a rangsornak az élén. Jól megértjük bölcs, de kesernyés humorral írt – nem él nélküli – megjegyzését: „Egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokat nem osztogatnak. Az északi szelet és a déli szelet mindenkinek egy­aránt osztogatják, hanem csak az a különb­ség lehet, hogy egyikének jobb egészsége va­gyon, a másika többet ehetik, ihatik, a har- madikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egye­

156

netlenségre és az irigységre, vigyük a János pap ítélőszéke eleiben, hadd ítélje meg.”

A János pap ítélőszéke szólás, Seholorszá- got, elérhetetlen földrajzi helyet jelent.

Érthető, hogy a megkeseredett hangulatú Mikes nagyon várta, hogy a fejedelem idő­sebb fia, Rákóczi József átvegye apja örö­két, helyét és örökségét.

A második Rákóczi fiúban is csalódnia kellett. Nem örökölte apja bölcsességét, bel­ső fegyelmét, rendszeretetét, roppant köte­lességtudatát. Akárcsak Györgyöt, őt is az osztrákok nevelték. Mikes ezúttal is megírja köntörfalazás és szépítgetés nélkül a véle­ményét : „Vigasztalásunkra vártuk ezt az if- fiu fejedelmet, de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyeke­zett annyi esztendők alatt megtartani és meg­tartatni velünk mind holtig, azt a fia har­madnap alatt felfordítaná, és annak elrontá­sán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresz­tyéni és fejedelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marada meg. Min­den eltöröltetett, és csak a nagy rendetlen­ségnek ködje szállotta meg a házunkot.” öt hónap múlva így sóhajt fel: „Itt, néném, minden dolgaink rendetlenül és zűrzavar módjára folynak, és minden felfordulva – csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk.”

Nemsokára éppenséggel a fejükön kellett

157

járniok. Életük még jobban kibillent a szo­kott kerékvágásból, amikor a török felbon­totta az 1718-ban kötött pozsareváci békét, s az osztrákoknak az 1736-ban megindult orosz-török háborúba való belépése után a porta Rákóczi Józsefet is fel akarta használ­ni Ausztria ellen. A szultán elismerte a Rá­kóczi fiú öröklési jogát az erdélyi fejedelem­ségre, s – elsősorban a porta számára elő­nyős – szövetségi szerződést kötött vele, mely biztosította Erdély régi függetlenségét, tör­vényeit és a vallásszabadságot, de mindezt igen súlyos feltételekhez, elsősorban a törö­kök melletti hadba szálláshoz kötötte.

A nagy élettapasztalattal és erős politikai valóságérzékkel rendelkező Mikes első pil­lanattól kezdve elhibázottnak tartja az egész vállalkozást: „Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekkel, és vázt (értsd: madárijesztőt) akarnak belőlünk csinálni, mert azt gondol­ja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne.”

Rákóczi József kíséretében Mikes is részt vett abban a Duna menti hadjáratban, me­lyet fej nélküli hely változtatások, összevisz- sza táborozások, kapkodó, minden straté­giai elképzelést nélkülöző lótások-futások zűrzavaraként írt le. A sikertelen mozgoló­dást, melyben a kis kuruc hadnak semmi­lyen gyakorlati szerep nem jutott, szkeptiku­san és sok humorral ítélte meg. Egyetlen do-

158

Bukarest korabeli látképe

lóg miatt aggódott, nehogy betörjenek Er­délybe a törökök, és megdúlják.

Erre – ha volt is ilyen terv – nem került sor, sőt a maroknyi csapat küldetése is csakha­mar megszűnt, mert hosszas betegeskedés után – 1738. november 10-én, a téli szállásul kijelölt bolgár faluban, Cservena Vodán – Rákóczi József harmincnyolc éves korában meghalt. Ezzel a törökök terve kútba esett, s a bújdosók – „amennyiben már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában” – súlyos gondtól szabadultak meg.

A szerencsétlen sorsú Rákóczi fiút Cserve­na Vodán temették el. Végrendelete Mikest tette meg helyben eladandó ingóságainak gondnokává. Ezt elvégezvén, már készülő­dött volna „haza” Rodostóba, amikor a tö­rök udvar másként intézkedett. A szultáni fermán keményen megparancsolta, hogy a „Mikes nevű bejzádé” Moldvába menjen.

159

A küldetés diplomáciai jellegű volt, de tar­talma mind a mai napig tisztázatlan. Hogy mi volt a feladata a két román fejedelem ud­varában, arról Mikes is hallgat. Egyik ia$i-i levelében, egy odavetett mondatban ennyit jegyzett meg: „A vajdánál egynéhányszor voltam, de amiért ideküldtek, a’ látom, hogy csak héjában való lesz.”

Az útjáról szóló első levél Bukarestben kelt 1739. június 11-én. Mikes ezúttal csak átuta­zott Havasalföld fővárosán, melyben már járt az előző év télutóján, Rákóczi József megbízottjaként. Küldetése súlyát jelzi, hogy a vajda, Constantin Mavrocordat személye­sen tárgyalt vele: „Itt bennünket nagy becsü­lettel fogadtak a városon kívül, egy klastrom­bán az ebéd készen várt bennünket. A vajda secretariusát* küldötte élőnkbe, ugyanaz is vendégelt mega vajda részéről. Ebéd után pe­dig a Mariásza Voda** hintójábán mentünk bé pompával a városban… és szemben vol­tunk véle – csaknem egy óráig voltunk ná­la… A vajdának a városon kívül kertje, há­za vagyon, ott voltunk szemben véle.”

Továbbutazásukhoz a vajda adott hintót, postalovakat, a poggyásznak szekeret, még néhány lovas katonát is melléjük rendelt biz­tosításukra.

A Bukarest-la$i közti utazásról a táj szép­ségére fogékony Mikes lelkendező hangon

• Secrt tartus: titkár

•• Mariásza Voda: nagyságos vajda

160

számolt be: „De micsoda gyönyörű utazá­sunk volt! Az időről nem szólok, mert min­denkor esők voltak – kivált Molduvában olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helye­ken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik! Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak: mert két nap alatt egyszer ha talál­tunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi utazásunk, és egy menyasszony gyönyö­rűséggel járhatott volna velünk, mert Buku­resttől fogva egész Jászig csak a sok kü- lömb-külömbféle szép virágon járt volna – mindenütt a mezők bé voltának terítve virá­gokkal, hogy csak a szekfűre és a tulipántra léptek a lovaink. Egyszóval mindenütt virá­gos kertben jártunk. De mit mondok? mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle vi­rág legyen.”

A tájélményt a lelki élmény is szaporította. Erdély közelsége fellobbantotta Mikes szülő­föld-vágyát. Már Cservena Vodán készül a találkozásra: „…nekem készülnöm és ra­kodnom kell, mert holnap vagy holnapután innét elillantok. És ha magát Erdélyt meg nem látom is, de a köpenyegit meglátom, mert az erdélyi havasokhoz nem messze me­gyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy a Bozzára menjek ka- száltatni, de bosszúságra iszom a Bozza vízi­ből.”

161

Bizony belésajgott, mikor egy emberöltő látképe múltán újra meglátta a Keleti-Kárpátokat: „Elítélheted, néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem vol­na Zágonban, de az Úr béfedezte előttem az oda vivő utakot… ”

Mikes Kelemen mintegy három hónapot töltött lakiban, Moldva fővárosában. II. Gri- gore Chica, Moldva uralkodója szintén illő pompával és megbecsüléssel fogadta a szul­táni udvar követét. Mikes több ízben is meg­jegyzi, hogy látogatóban volt a vajdánál, s mindkettőjüket foglalkoztató dolgokról be­szélgettek. lakiban neki való társaságot is ta­lált, elsősorban Anton metropolitát. A főpap részéről őszinte barátságot és jóakaratot ta­pasztalt. Egy olasz pátert is megismert, s rend­szeresen vendégül látott asztalánál. Az örök­ké éber megfigyelő nem mulasztja el egy gyors vázlat készítését a városról: „A város dom­bon vagyon, de elég szép helyt. De a vizet messzünnen kell hordani a lakósoknak, öt vagy hat… klastrom cselekszi, hogy Jászt

162

városnak lehessen mondani… A kereske­dést a zsidók és az örmények tartják. Hogy­ha pedig itt állandó vajdák volnának, kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereske­dést lehetne itt felállítani, sokkal könnyeb­ben és nagyobbat, mint Bukurestben. Hová lehet szebb és jobb föld mint itt vagyon? Valamit a föld teremt, az itt mind jobb, mint másutt – mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákat látni, mint itt? Hol lehet olyan jóízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik, a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörű­séggel megcsemcsegethetik…”

Mikes jól látta az elmaradottság lényegét: a gazdagság parlagon hever, mert a fejede­lemség török uralom alatt van, a görög szár­mazék uralkodók csak a maguk hasznát ke­resik, a nép pedig szegény és tudatlan.

Moldvában Mikes jól érezte magát, noha ottani hetei nem voltak zavartalanok. Por- tyázó tatár és orosz martalócok fenyegették a várost. Attól is rettegett, hogy Csík vagy Gyergyó felől rátörnek s fogságba ejtik az osztrákok. Örömmel vette a Bukarestbe ren­delő parancsot.

Havasalföld székhelyén még hét-nyolc hó­napot töltött. Itt egyik baj követte a másikat. 1739 októberében valamilyen betegség ágyba döntötte. Eret vágatott magán, de hogy ez se- gített-e vagy csak a természet, nem tudhatni: lassacskán felgyógyult.

Az 1739—40-es tél amúgy is keserves volt,

163

temérdek hóval, csattogó fagyokkal, már ok­tóber második felében beálló állandó hideg­gel. „Úgy tetszik, hogy városostól együtt min­ket Lápóniában vittek, a Jeges tenger mellé; mert senki nem emlékezik ilyen kemény tél­ről… rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagy­tam, megfagyhatatlan leszek ezután.”

Súlyosbították a helyzetet az ellátási ne­hézségek. Az élelem nemcsak megdrágult, de el is tűnt a piacról: „Sokszor történt, hogy ebédhez ültem volna, de kenyerem nem volt.”

A nehézségek sorát a Mikes által nagyra becsült és szeretett Pápay János halála tetéz­te be: „így fogyunk lassanként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejedelmet szerencsétlenségünkre idegen or­szágra kísértük.”

Bukaresti tartózkodásának öröme az volt, hogy találkozott egy csíki – vagy talán gyer- gyószárhelyi – ferences baráttal, akitől mos­tohaapja családja felől végre hírt hallott.

Mikor. 1740 nyarán Mikes Kelemen visz- szaérkezik Rodostóba, ötvenéves. És hátra van – a hite szerint rá bölcsen kimért időből – még két jó évtized. Ezalatt tartósabban már nem is hagyja el a várost.

A bujdosó előtt még egyszer felvillan a ha­zatérés reménysége. 1740 októberében meg­hal IV. Károly osztrák császár. Véle kihal az ausztriai Habsburg-ház férfiága. A bajorok és szászok nem ismerik el a Habsburgok leány­ági örökösödését, s Poroszország, Francia­

164

ország és Spanyolország támogatásával be­jelentik igényüket az osztrák trónra. Kitör az örökösödési háború (1740-1748), de ez sem hoz semmi jót a még életben levő bujdo­sóknak. Mária Terézia császárnő már ural­kodása első hónapjaiban elutasítja a rodos- tóiak kérelmét, a szállóigévé vált végzéssel: „Ex Turcia nulla redemptio.”*

Ezzel a hazajutás lehetősége véglegesen és visszavonhatatlanul megszűnik Mikes szá­mára, akinek a bujdosás immár nemcsak kényszer volt, hanem természetévé is vált.

• Ex Turcia nulla redemptio: Törökországból nincs vissza­térés

165

„ÉN ÚGY VAGYOK, MINT BUJDOSÓ”

AZ ÉDES NÉNÉM ÁRNYALAKJA

Az előző oldalakon sokszor utaltunk Mikes főmüvére, a Leveleskönyvre. Ideje kissé kö­zelebbről szemügyre vennünk a levelek cím­zettjét is.

„Constantinapolyban Groff P…. E…. irot leveli M…. K….”

A Törökországi levelek – ezt a címet Kul- tsár István, a könyv első kiadója adta – kéz­iratának kezdetén, közvetlenül az első, 1717. október 10-én keltezett levél tizenkilenc sora felett olvasható ez a cím, magyarázat vagy ajánlás, Mikes kézírásával.

Gróf P. E.? Hosszú időn át sokan találgat­ták, kit rejt a betűnév. Az ügy meglehetősen rejtélyesnek mutatkozott, szorgos volt a nyo­mozás, nem kevés a feltételezgetés, még több a találgatás.

Volt például egy kuruc tábornok, elsőbben Udvarhelyszék, majd Háromszék főkapitá­nya, aki nem bizonyult ugyan tehetséges had­vezérnek, Rákóczi mégis Erdély főparancs­nokává nevezte ki kétszer is: Pekry Lőrinc gróf. Bizonyára az ő lánya, ki más rejtőzköd­ne a két titokzatos betű mögött. De a véle­kedők nagy sajnálatára Pekry Lőrincnek nem volt E betűvel kezdődő keresztnevu lánya.

166

Egy másik feltevés szerint az 1758 őszén Rodostóban elhunyt Paksy Erzsébet volt a levelek címzettje. Ezzel az is összevág, hogy halála vetett véget Mikes levélírói buzgalmá­nak, hiszen kétszázhetedik s egyben utolsó levelének kelte 1758. december 20.

Ezt a feltevést is kevesebb érv igazolta, mint amennyi cáfolta. Ahogy a többit is.

Csak Perényi lány lehetett a címzett, mond­ták mások, hiszen a családból többen – Far­kas, Miklós – szolgáltak Rákóczi zászlója alatt. Vagy inkább Petki lány, Petki Dávid

Részlet

a 70. levélből

167

gróf, kuruc ezeres kapitány valamelyik roko­na, s egyben rokona Mikes Kelemennek is.

Azt, hogy a címzettnek rokonnak kellett lennie, sokan bizonyosságnak vették, hiszen a „néne, néném” Mikes háromszéki világá­nak szóhasználatából került a levélíró nyel­vébe, s a gyakorlat szerint – mely eleven ma is – az atyafiságos rokoni viszonyt is jelöli. Általában idősebb nőrokonra használták, jókora szélességben, idősebb nőtestvértől nagynéniig, unokanővérekig terjedően. Mi­kes nem mulasztja el leveleiben több ízben így búcsúzni szép illendőséggel, hogy „mara­dok az asszonynak, jó nénémnek, jó atya­fia”.

Igen ám, de a levelekben mintha túl gyak­ran megfeledkezne az idősebb nőrokon irán­ti tisztes távolságtartásról. Hangja nemegy­szer évődővé, pajkoskodóvá, az abban a kor­ban megengedettnél közvetlenebbé, éppen­séggel minden rokoni kapcsolatnál többet sejtetővé válik. Erre írás közben maga Mikes is rádöbben: „A kéd méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha vala­mely idegen olvasná a kéd levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk,azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerint az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva.”

Mindez így is van, azonban Pérában, a tö­rök szultánváros keresztény negyedében év­tizedeken át lakó, Mikeshez hasonlatosan „bujdosó” édes nénéről mindmáig a kerek

168

világon semmit nem sikerült kideríteni, csak annyit, hogy – nem létezett. A levelek szö­vegének szorgos elemzői ugyanis egész sereg ellentmondásra bukkantak. Olyasfélékre pél­dául, hogy Konstantinápolyban élő nénjét Mikes konstantinápolyi eseményekről tudó- sítgatja, olyanokról, melyeknek az szem-, il­letve fültanúja kellett volna, hogy legyen. Ilyen kételyek teszik megalapozottá azt a ma már általánosan elfogadott következtetést, hogy a levelek címzettje egyáltalán nem léte­zett.

Részlet

a 85. levélből

169

Egyáltalán? Ez a megfogalmazás túlzó. P. E. grófné vagy grófnő testileg ugyan nem létezett, mégis valóságos emberi lény volt Mikesnek a zord és kopár valóságot megszi- várványoztató képzeletében.

Temérdek levélben, kifogyhatatlan lele­ménnyel táplálta s tartotta fenn ezt a kapcso­latot. A családtalan agglegény éveken, évti­zedeken át egy gáláns regényt játszott el ön­magának – nem öregedő nénjével enyeleg- ve -, amíg belevénülve a csintalan szemvilla­násokkal kísért ,,kalandba”, meg nem unta és abba nem hagyta az egészet.

Ha egyéb már eddig meg nem győzött vol­na, úgy ez a példa, az édes nénémmel folyta­tott bújócskázás elég igazolása lenne annak, képességei, rátermettsége, alkata szerint Mi­kes vérbeli író. Az, hiszen szépen illesztge- tett szavakból, ékes fonatú mondatokból tár­sat teremtett magának öröméhez és bánatá­hoz, meggyőző hús-vér embert, jó ideig félre­vezetőén elevent.

Mikes és nénje kapcsolatában a játék, a sze­repjátszás, a mórikálás az elbűvölő. Szépe­ket mond nénjének, vonzalmát kötekedésbe rejti, hízeleg, udvarol, néha éppenséggel ot­rombán és vaskosan dongja körül, bizony­gatván, hogy úgy szereti, mint a káposztát, vagy addig szereti, ameddig dohányzik. Kor­holja, leckézteti, tanítja nénjét, találkozót rendez, a közös órák élményeit keltegeti, ma­gyarázkodik, mentegetőzik, megjátssza a sér­tettet. .. Elképesztő, hogyan bírja ötlettel,

170

fordulattal. A derű, a humor, a játékosság bontják színes szirmaikat ebben a kapcsolat­ban. Igen ám, de Mikes világának ezek a na­gyon fontos elemei nem a pillanat sziporkáz­va szerteomló, olcsó vigaszt osztó varázsla­tai, hanem állandó fénylés és ragyogás, a lé­lek és kedély életszemléletté ömlő képessége.

A levelekben a hang néha gúnyba, néha in­dulatosságba, van mikor keserű iróniába vált át, de az ilyen pillanatok múlékonyak. A so­rokon végigömlő alapszólam a megértés és megbocsátás, a kacagás, a hiábavalóságok kinevetése.

Ez a szavakban feltáruló lelki képesség maga a költészet: egybefonódó emberi lele­mény és művészi készség. Igazában mímelés, melyben szinte rezzenetként elválasztani a va­lóságost a képzettől és képzelttől – lehetet­len. Az utóbbi gyakran meggyőzőbb és iga- zabb, mint amit az élettől nyersen átvett Mikes.

A Leveleskönyvzl olvasván, elkerülhetet­lenül felmerül a kérdés: mi szüksége volt Mi­kesnek a képzelt levelezőtársra, milyen igény­ből pattant ki P. E., mi táplálta annyi évtize­den át ezt az írói fogásnak nevezhető szelle­mes ötletet?

A száműzött Mikesnek tilos volt az ottho­niakkal leveleznie. Az édes néném, a rokon és honfitársnő, a szülőföldet, Erdélyt jelen­tette, Mikes múltjának egy valóságként téte­lezett darabja volt. Másrészt a rokonaitól el- szakítottnak ő volt a rokon, „a legkedvesebb

171

és drágább attyafia”. Ez teszi lehetővé a kap­csolat bizalmasságát, közelségét, az irodalmi kifejezés szükségletei szerint ez igazolja a le­velek hangját. Mikes a természetes meghittsé­get olykor az udvarló férfi turbékolásává erő­sítette föl. A néne kétarcú nőalak: ha aka­rom, idősebb nőrokon, ha akarom, a társ- talan férfi asszony társa, a gáláns regények szabálya szerint az intimitások világába emel­ve. Ez az utóbbi csalafintaság; a magányba szorított férfilélek védekezése, s lehetetlen nem észrevennünk, hogy mekkora kedvvel játssza végig Mikes ezt az egyetlen vékonyka szálra akasztott történetet. Például mindun­talan új meg új kérdéseket tétet föl nénjével – kinek érdeklődése és ízlése tökéletesen meg­felel az övének -, hogy alkalma legyen olvas­mányait feldolgozva a kérdésekre választ adni.

Az önmagából kiszakított szellemárnnyal való enyelgésnek az idő vet véget. A teljesen egyedül maradó Mikest megbonthatatlan gyűrűként veszi körül az unalom mellett a fá­sultság is, s egyszerűen megunta a levelek írá­sát. 1742júniusától 1747 szeptemberéig mind­össze két rövid levelet ír, nem egészen félszáz nyomtatott sort. Nincs mondanivalója a nén- jének – tehát a külvilágnak -, s önmagával is mindent elrendezett: „az ember ezen a vilá­gon csak zarándok, idegen és útonjáró”. Ez a meggyőződés lassan csontkeménnyé válik benne. Akkor pedig mi más dolga lehetne Rodostón a száműzöttnek, mint a beletörő­

172

dés, belenyugvás, a törés és a türelem. így vá­lik az utolsó két évtizedben írt ötven-vala- hány levél legfőbb témájává az egyhangúság. Ezt igyekszik néha tréfásan feloldani, hu­morral átköltőiesíteni, de aztán ezt is abba­hagyja, nem tartja érdemesnek folytatni: „A mi napjaink mind egyszínuek, semmi kü­lönbözés nincsen közöttük. Ma olyan, mint holnap, holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. Mindenkor egyarányú dolgokba fogla­latoskodunk, és mindenkor vonjuk magunk után hosszas bujdosásunkot, amelynek talán csak a halál veti végét.”

Az 1748 májusa és 1753 decembere közt keltezett húsz levél anyagát az élménytelen- ség pótlására Paul Ricaut angol író török történetének francia fordításából kivonatol­ja. Közben hozzátold ezt-azt más olvasmá­nyokból és személyes tapasztalataiból : tab­lót készít a török világról és életről.

Élete utolsó időszakában még egyszer rá­dörömböl a sors, hogy próbára tegye erejét. Szeme romlásáról első ízben 1753. október 15-én kelt levelében panaszkodik: „mintha a szememre valamely vékony hártyikát tettek volna”. Egyre nehezebben lát, olvas. Két hó­nappal később arról számol be: „csaknem egészen megvakultam, három lépésnyire mást meg nem üsmérhetek. A nyomtatást éppen nem olvashatom, az írást mégis inkább. Ma­gam pedig írok, mert tudok írni. De nem tu­dom, mit írok.”

Tizenöt hónap múltán megint ugyanerről

173

kesereg. Olvasni nem tud, még a saját írá­sát sem. 1754 novemberében adja hírül, hogy „a szemem világa minden orvosság nélkül csak az Isten kegyelméből tért vissza”. Hogy kórtanilag mi volt a betegség, bevérzés, vala­milyen pestises fertőzés, nem tudjuk.

A Törökországi levelek utolsó darabját Mikes 1758 decemberében írta. Az év no­vemberében nevezte ki a porta a rodostói magyarok, illetve azok leszármazottai elöl­járójává, ami tábornoki címmel is járt. Rá is vésette pecsétnyomójára, hogy Généről Mi- ques.

A kinevezés alkalmából meg kellett jelen­nie a török fővárosban. Ekkor kért engedélyt az osztrák követtől a rokonaival való levél­váltásra. Mihelyt megkapta, még ott, Kons­tantinápolyban két rövid, sietős levelet írt. Egyiket unokaöccsének, gróf Mikes István­nak, a másikat mostohatestvérének, báró Huszár (Boér) Józsefnek, aki édesanyja má­sodik házasságából született. Mikes István ekkor Fejér vármegye főispánja volt – a könyvünkben emlegetett Mikes Mihály fia -, s udvariasan, kimérten, hűvösen válaszolt, minden rokoni melegség nélkül. Mikes nem is levelezett vele tovább. Annál melegebb kap­csolatot tartott mostohaöccsével. Neki a kö­vetkező két esztendőben két hosszú, színes levelet írt, a második függelékeként fiának, Sándornak is. A valódi rokonok jelentkezése véglegesen elfújta az immár puszta vázzá vált édes néne árnyalakját.

174

„A CSENDES ÉLETET A KÖNYVEK FORDÍTÁSÁRA SZENTELEM”

A címként használt részmondat Mikes 1759. január 5-én, Huszár (Boér) Józsefnek írt első levelében olvasható. A teljes mondat így szól: „Itt a világi bajtól, gondtól, dologtól ment vagyok, a csendes életet a könyvek fordítá­sára szentelem és sok francia könyveket ma­gyarrá változtattam, amelyekből, ha alkal­matosságom adódik, öcsém uramot is ré­szeltetem.”

Figyelmet érdemlő vallomás. Mikes fordí­tói tevékenységét korán, már 1724 őszén meg­kezdte. Évek során át, egészen 1755-ig, ösz- szesen tizenkét munkát ültetett át magyar nyelvre, mintegy hatezer kéziratoldal terje­delemben. A Levelesköny vben azonban, négy évtizedes kapcsolatuk folyamán, nénjének egyetlenegyszer sem említi, hogy könyveket fordít, noha az erdélyi nemesifjak neveléséről írt levelében szinte programként fogalmaz­za meg a fordítói munka fontosságát, orszá­gos hasznát: „Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordít­sák, úgy a tanulásukat a közönséges jóra for­dítanák, mivel sokan vannak olyanok, aki(k) arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és lát­ná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának”. De saját munkájába nénjét nem avatja be, viszont rögtön, már az első életjeladásnál eldicsekszik ezzel az erdélyi ro-

175

Mikes kézírása Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárá­nak címlapján

(1708-as lőcsei kiadása)

konságnak. Mi több, egy esztendő múlva, 1760 márciusában elküldi mostohatestvéré­nek egyik kedves fordítását, Benőit van Haeften A keresztnek királyi útja című, le­gendaszerű, dialogizált barokk regényes el­beszélését, melyet még 1747-ben ültetett át: „Egy könyvet küldök öcsém uramnak… A könyvnek hasznos voltát maga megmond­ja a bévezető; az én ítéletem szerént méltó, hogy kinyomtassák.”

A kinyomtatásra vonatkozó utalásból bíz­

176

vást arra következtethetünk, hogy Mikes for­dítói munkásságát „az otthon maradottak okulására nemcsak hasznosnak, de önmaga felől nézve is fontosnak tartotta. Esetleg ko­molyabb irodalmi tettként értékelte, mint el­sősorban saját kedvtelésére írt leveleit. For­dítói tevékenysége célirányosan annak a ha­zai művelődési programnak volt része, me­lyet Mikes Rákóczi és kancelláriája körében ismert meg, majd több ízben tételesen ki is fejtett leveleiben s fordításai gyakran bőví­tett, átírt, illetve időszerűsítve kiegészített elő­szavaiban.

A Mikes által „franciából székely nyelvre” fordított művek túlnyomórészt a barokk ke- gyességi irodalom alkotásai, valláserkölcsi és elmélkedő jellegű munkák, oktató célzatú egyház- és művelődéstörténeti értekezések. Ezek az írások, melyeket a kamarás jórészt Rákóczi könyvtárából kölcsönzött ki, az ak­kori Nyugat-Európában egy, már elavuló­ban lévő irodalmiságot képviseltek. A tár­sadalmi fejlődésben jócskán visszamaradt Erdély műveltségi s főleg erkölcsi viszonyai közt mégis újdonságként hathattak, hiányt pótolhattak volna, hozzájárulva az „esmé- ret” anyanyelvi terjesztéséhez, ablakot nyit­hattak volna az európai civilizáció felé.

Fordítói munkásságával Mikes valójában a franciaországi, tehát a fejlettebb társadal­mi viszonyok közt megfogant eszmék tuda­tos terjesztését vállalta. A művek kiválasz­tásában a hangsúlyt a „belső ember” meg-

177

jobbítását célzó nevelési szándékra helyezte. A burok, melyben ezek a gondolatok – a mű­vek keletkezési idejében a korszellemmel ösz- szecsengve – megjelennek, kétségkívül vallá­sos, de a bennük jelentkező erkölcsi bírálat és javító szándék nagyon is világi. A levelek gondolatisága éppenséggel a korai felvilágo­sodás eszmerendszere felé mutat. A Mikes által fordított müvek mintegy a bibliai vallá­sos és a világi irodalmi műveltség határmezs­gyéjén helyezkednek el.

Nagy vesztesége az erdélyi művelődés­nek, hogy ezek a művek, miután a maguk idejében nem jelentek meg, nem is hathat­tak.

Van azonban Mikesnek egy szépirodalmi fordítása is, a Mulatságos napok. Tártál ma hat novellisztikus történet, melyet az 1700-as évek első felében igen olvasott francia írónő, Mag- deleine-Angéliqué Poisson – asszonynéven Madame de Gomez – lazán összefüggő, tár­sasági beszélgetés fonalára fűzött hatkötetes elbeszélésciklusából vett át. A Les journées amusantes – ez a mű eredeti francia címe – kedvenc olvasmánya lehetett Mikesnek, mert a temérdek színes históriát tartalmazó könyv­ből – még jócskán a kiválogatott fejezetek le­fordítása előtt – több részletecskét átvett le­veleibe is. Valóban, az egész mű tematikája, a regényes történetek, változatos mesék, sze- ‘ relmi kalandok, életrajzi kuriózumok igen al­kalmasak voltak arra, hogy megpezsdítsék Mikes képzeletét, s otthonossá tegyék ebben

178

a lelkére hangolt légkörben. Megnyerhették tetszését Gomezné alakjai is. Mikes erősen tanító hajlamú íróember volt, az írásnak min­dig a morális szempontjait tartotta szem előtt. A hat elbeszélést is azért fordította le, mert miként a beköszöntőben is írta „mind az el­mének mulatságára és hasznára, mind a szív­nek megjobbítására lehetnek”. így is van, hiszen a rendkívüli kalandok, bolyongások és hányattatások, melyeken eszményi emel- kedettségü hősei átmennek, azzal végződ­nek, hogy az emberi állhatatosság, nemesség, hűség, vitézség elnyeri méltó jutalmát, a meg­szenvedve kiküzdött boldogságot.

Ebben a modellben nem nehéz felismerni a közös édesanyát – a népmesét. Ilyesféle ta- nulságú és bonyolódású történeteket hallha­tott Mikes valamikor öregasszony dajkáitól Háromszéken, ahol is a csattanó mindig egy erkölcsi ítélet volt: a bűnös megbűnhődése, a jó, a bátor megjutalmazása. A nehéz és ke­mény életet megélt Mikes jól tudta, hogy a való világban nem így végződnek a dolgok, éppen ezért esett jól azt hinnie, hogy így kel­lene lenniök. Ezért fordíthatta kedvtelve eze­ket a meséket, ahol az emberség és érdem dia­dalt tudott venni a megpróbáltatásokon, s az olvasót is azzal az érzéssel töltötte el, hogy küzdeni és helytállni érdemes.

A Mulatságos napok bepillantást enged Mikes Kelemen fordítói műhelyébe is. A Bes­senyei György előtti évtizedekben nemcsak a legtöbbet fordító magyar író ő, de a legki-

179

Mikes bejegyzése a szótár 142. oldalán

válóbb átültető is. Fordításai megkülönböz­tetett helyet foglalnak el a XVIII. század iro­dalom- és művelődéstörténetében.

Mikes nagy önállósággal fordított. Egy­részt rövidítette és tömörítette az eredeti anyagot, elhagyta a terjengős részeket, kité­rőket, a száraznak ható betéteket, anélkül hogy az események lényeges menetét csorbí­totta volna. Másrészt nagy figyelmet szen­telt az alakok belső világának, jellemének és érzelmi életének megvilágítására, s így azok – az ő tolla nyomán – feltöltöttebbekké vál­tak, mint az eredetiben. Az a Mikesi „va­

180

rázs”, melyet a Leveleskönyvböl ismerünk, bár erőtlenebbül, elárad a Mulatságos napok lapjain is.

A Mikes-féle fordítói „szabadság” rend- jénvaló is lenne, de az átültető még tovább­megy: árulkodó módon erdélyiesíti a törté­netet. Elsősorban áthelyezi a helyszínt Ko­lozsvárra, egy Szamos-parti birtokra: „öt óra tájban, ez a szép társaság, a Honoria há­zához érkezvén és minthogy már májusnak a közepe felé a napok elegendő hosszak azért nagy sietséggel mindnyájan a kertbe méné­nek. A kert elegendő nagy, fél oldalát a Sza­mos mossa, a sok szép gyümölcsfák mind ut­cára vannak ültetve. A kert két részben va­gyon : az egyik része a ház felől mind virá­gokkal vagyon béültetve; a másik része min­denféle kerti veteménnyel. A kert közepiben pedig egy nagy lúgos, amelyet a szőlőlevelek egészen béfedték, és olyan volt, valamint egy levélből való palota. De még a szőlő fáknak, amelyekből állott az a szép lúgos, mása talám nintsen Erdélyben, mivel Honoria azokat mind Rodosztóról, a Mármora tengerének a partján lévő városból hozatá. Ezek a szőlő­fák pedig hétszer hoztak szőlőt esztendőben, de még narancs fái is laurus fái is valának kertjében.”

Szegény hazasóvárgó száműzött! Sajgása enyhítésére összeolvasztotta Párizst, Erdélyt és Rodostót, fölényes biztonsággal hágva át a hűnek nevezhető fordítás műfaji fegyelmét, nemcsak emberi egyéniségét és szótári kész­

181

letét, de a benne élő honi világot is beleépít­ve az idegen keretbe.

Tett még ennél többet is. Beleköltötte a történetbe Honoria alakját, ezt az özvegyi sorsú székelyföldi nagyasszonyt, akit Go- mezné „elfelejtett” beleírni a történetbe, hi­szen azt sem tudhatta, hogy a korabeli er­délyi élet társasági szokásai szerint a fiatalok nem szórakozhatnak magukra hagyva, mi­ként azt sem tudhatta, hogy az ifjak Erdély­ben rendszerint zálogosdit játszottak egy­mással. Ezek a hazakacsintó, valósághitele­sítő pótlások mind Mikestől származnak.

Hősei egészen úgy viselkednek, miként azt Mikes a Leveleskönyv tanúsága szerint elvár­ta a gondosan nevelt, okosságra és jó er­kölcsre szoktatott ifjaktól. Napirendjük pon­tossága pedig mintha a rodostói udvar rend­tartására is emlékeztetne, miként a kert eg­zotikus helyszínrajzában akár Rákóczi ebéd­lőpalotája körüli kertre is ráismerhetünk, ahol valóban voltak narancs- és babérfák.

Az átültetett francia kalandregény stílu­sa, mivel Mikest köti azért a sokszor modo­ros és dagályos eredeti szöveg, kissé erőlte- tettnek, néhol mesterkéltnek hat a levelek hangja mellett. Ennek ellenére íze és zama- ta van, s a felvilágosodás koráig nem sok ha­sonló színvonalú átültetést találunk magyar nyelven.

Mikes az egyhangúság, unalom, remény­telenség elöl húzódott a francia nyelvű köny­vek fordításába: „a bujdosásomnak ideje ad­

182

ván alkalmatosságot erre, hogy szomorúság­gal múló időmet haszontalanul ne töltsem”. Utóbb azonban a hasznos időtöltés tudatos írói programmá vált, s szervesen beleképzel­hető a Hermányi Dienes, Bőd Péter, Bethlen Kata és mások, a honi kortársak által szor­galmazott irodalmi munkálkodás folyama­tába, eredetisége és egyéni volta révén is.

A Mikes-fordítások kéziratai 1873-ban ke­rültek a Nemzeti Múzeum Könyvtárának ál­lományába, az akkori igazgató, Pulszky Fe­renc révén. De a hatalmas méretű hagyaték megjelenésére még egy évszázadot kellett vár­ni. Mikes összes Müveit a Magyar Tudomá­nyos Akadémia 1966 óta jelenteti meg szö­veghű kiadásban. Az első kötet a Törökor­szági leveleket tartalmazza, az eddig megje­lent második (1967), harmadik (1970) és ne­gyedik (1974) kötet Mikes hét fordítását. Hátra van még két kötet megjelenése. Ez a kései újrafelfedezés is Mikes – s a mikesi élet­mű – kalandos sorsához tartozik.

EGY REMEKMŰ KALANDJAI

Az ókori mondást, mely szerint a könyvek­nek megvan a maguk sorsa, kiegészíthetjük azzal, hogy némelyiknek megvan a maga bal­sorsa, sőt a legendája is.

Abban, hogy a Leveleskönyvet ma olvas­hatjuk és élvezhetjük, a véletlen is bizony jócskán közreműködött. Miután Mikes soha nem tért haza, indokolt a kérdés, hogyan kerültek Magyarországra a levelei, s jelentek

Iíb

meg jó harminc esztendővel írójuk halála után.

De mindenekelőtt: milyen is maga az ere­deti, marokra fogható Leveleskönyv, mely minden nyomtatott kiadás alapjául szolgált?

A Törökországi levelek bőrbe kötött kéz­iratos könyv, mely tizenegy nem egyenlő vastagságú, nyolcféle vízjegyet mutató konc­papírból, összesen 223 írott és számozott ne­gyedrét alakú kéziratlapból áll. Jelenlegi le­lőhelye Eger, az ottani Érseki Könyvtár.

Egyetlen példánya létezik, illetve ismeretes a kéziratnak, az úgynevezett szerzői tisztázat. Ez azt jelenti, hogy Mikes különböző időben s nem egyhuzamban, feltehetően nyersebb fogalmazványról másolgatta le saját kezűleg a leveleket.

A Leveleskönyvnek éppen ez a szerzői má­solat volta teszi nehezen kikövetkeztethetővé a levelek keletkezését. Hogyan írta, mikor írta Mikes az egyes leveleket? Akkor-e, mi­kor keltezte őket, vagy utólag? Csak egyes leveleket vagy egész levélcsoportokat írt meg egyszerre? Ezekkel a kérdésekkel az iroda­lomtörténet régóta foglalkozik, de a feltéte- lezgetések máig sem jutottak nyugvópontra. Annyi nyilvánvaló, hogy a másolás nem tör­tént egy időben a fogalmazással.

De mi történt a kézirattal 1761. október 2-a után, miután Mikes Rodostón hirtelen el­hunyt pestisben? Mi lett a levelek további sorsa?

Közvetlen hozzátartozója vagy még élet­

184

ben levő társa nem lévén Mikesnek Rodos­tón, hagyatékát csak olyasvalaki vehette ma­gához, aki maga is ott lakott Mikes halála­kor, s köze volt a bujdosókhoz.

A vizsgálódások szerint volt egy ilyen em­ber: Horváth István. A halotti anyakönyv szerint 1799 őszén halt meg Rodostón, mi­után matuzsálemi kort ért meg: százhúsz esz­tendőt. Hogy ez a hihetetlennek látszó élet­kor nem a puszta képzelet terméke, egy or­vos által írt levéllel igazolható, aki 1794 ta­vaszán meglátogatta a Márvány-tenger-parti helységet, s ezt jegyezte fel: „… voltam száll­va egy öreg magyarnál, aki 116 esztendős, Horváth Istvánnak hívják, jól tud még most is magyarul, egészséges ember”.

Mikes Kelemen halálakor ez a Horváth István nyolcvankét éves lehetett, s a két öre­get bizonyosan összekapcsolta a közös sors, a közös múlt. Horváth elsőszülött lányának, Máriának 1759-ben tartott esküvőjén Mikes volt a kiadó násznagy, tehát már akkor kö­zeli kapcsolat fűzte a családhoz.

így hát az öreg Horváth lett a szegényes Mikes-hagyaték őrzője, ő adta át a Leveles- könyvet a hazahozónak. Hogy így történt, egy lapközleményből is tudjuk. A Bécsben meg­jelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek című folyóirat 1789-i számában egy szerkesz­tői hírben ez olvasható: „.. .hazánkfia Szol­nokod való, a Tisza mellől, Mészáros neve­zetű. Nevét azért tettük ki, hogy ezzel is meg­mutassuk eránta való háládatosságunkat,

185

Görög Demeter

melyre azzal kötelezett bennünket, hogy itt Bétsben létekor egy írott könyvvel ajándé­kozott meg, melyet ő Tekerdárból hozott ki, s amint bizonyította, néhai Rákóczi Ferenc­nek Horváth nevezetű ősz szolgájától kap­ta, aki azt vallotta, hogy az említett könyvet Mikes Ádám, a Rákóczi társa írta volna.”

Tekintsünk el a hibásan írt helységnévtől, valamint attól, hogy Kelement is átkeresztel­ték. Lényeges az, hogy a láncolat pontosan zár: Horváth Rákóczi udvartartásához tar­tozott, Mikesnek tehát őt jól kellett ismer­nie, s így indokolt az is, hogy ő vette gondo­zásba, ami az elhunyt után maradt.

186

De ki volt Mészáros? A magyarbarát Sze- lim travniki pasa udvarában élő és jelentős katonai méltóságot betöltő személy – mi­ként ezt is kiderítették. De miért épp Bécsbe vitte és ott kinek adta tovább a Levelesköny­vet?

Először válaszoljunk a második kérdésre: a kéziratot Görög Demeter vette át, aki lap­szerkesztőként dolgozott a császárvárosban, s jelentős művelődéstörténeti tevékenységet fejtett ki. Mészáros nyilván arra gondolt, hogy a Törökországi levelek kiadását ő tud­ja legkönnyebben biztosítani. Ezért került a kézirat Bécsbe s ott őhozzá.

Igen ám, de a Leveleskönyvet mégsem ő adta ki, hanem Kultsár István, és nem Bécs- ben.

Ennek az a magyarázata, hogy Görög nem­csak a levelek irodalmi értékét és társadalmi hasznosságát ismerte fel azonnal, hanem azt is, hogy a mű tárgya alkalmas a tetszhalottá némított Rákóczi-hagyomány felélesztésére és terjesztésére. De ami a mű érdeme, az le­het a kiadás gátja: Bécsben, a szüntelenül vizslató ellenőrző közegek szeme előtt egy ilyen könyvet nem lehetett kiadni, eldugot- tabb helyen levő nyomdát és egy megbízható személyt kellett találni a kiadáshoz.

Ilyen ember volt Kultsár István, a hazafias lelkületű, nyelvi és széptani kérdésekben já­ratos szombathelyi tanár, akinek lakhelye kö­zel esett Bécshez, de mégsem volt Ausztriá­ban.

187

Kultsár István

A kéziratnak át kellett csúsznia valaho­gyan egy igen apró nyílású szűrőn, a cenzú­rán is. A cenzor volt az az újabb személy, aki Horváth, Mészáros, Görög és Kultsár után kezébe vette a Mikes-kéziratot. Ezt a cenzori tisztet a budai királyi helytartó tanácsnál egy volt jezsuita, Rietaler Mátyás kanonok töl­tötte be, aki meglepően engedékenynek mu­tatkozott a kézirat iránt, s mindössze egy kis passzust húzott át ceruzával a 203. levélben azzal, hogy „a törölt részek mellőzendők”. A nyomási engedélyt 1792. július 10-én adta meg. Hogy a kötet tervezett eredeti címét

188

– Rákóczi Ferenc fejedelemnek és a vele buj­dosó magyaroknak történetei – Kultsár saját meggondolásból vagy a cenzor kívánságára változtatta-e meg, nem tudjuk. A könyv Tö­rökországi levelek főcímmel 1794 februárjá­ban került ki Szombathelyen Siess Antal Jó­zsef nyomdájából.

Mondhatjuk, hogy éppen az utolsó pilla­natban, mert néhány hónap múlva letartóz­tatják Martinovics Ignácot, majd társait, a magyar jakobinus szervezkedés csaknem száz gyanúsítottját. Csupán egy apróka időeltoló­dás a megjelenésben, s Mikes levelei legalább újabb fél évszázadig pihenhettek, kallódhat­tak volna a megjelenés minden reménye nél­kül. És akár el is veszhettek volna. Tehát nemcsak írójuk életét véljük kalandosnak, hanem a levelek sorsát is.

AZ UTÓKOR TUDATÁBAN

A Törökországi levelek első kiadása, ez a zö­mök, keskeny, ötszáz oldalas, ma már könyv­ritkaságszámba menő kötet, Mikes halála után harminckét esztendővel jelent meg.

A második kiadás későn követte az el­sőt: az időhézag csaknem hetven esztendő (1862).

A magyarázat kézenfekvő. Miként Rá­kóczi Ferenc neve másfél évszázadon át til­tott név volt a Habsburg-birodalomban, a róla olvasható munka is a nemkívánatos, el­kobzásra ítélt művek közé tartozott. Az el­nyomók igen jól tudták, hogy a múltat is te-

A Törökországi levelek 1794-es első kiadása

remteni kell. Egy történelmi korszak azáltal válik igazi múlttá, tehát fenntartó, termé­kenyítő, előrevivő erővé, ha megírják. A hő­si, a lelkesítő kuruc szabadságharcot és köz­ponti alakját, Rákóczit akarták meggyilkol­ni azzal, hogy emlékét elhallgatták, megha­misították. „Számkiűztek nemzeted körébül,

190

/ Számkiűzve volt még neved is” – menny­dörögte 1848 áprilisában Petőfi Sándor.

De Mikes elnémítását az osztrák zsarnok­ság csak félig érte el. A kevés példányszám- ban megjelent, gondosan rejtegetett és titkon terjesztett Leveleskcnyv nem maradt hatás­talan. A magyar irodalom legjobbjai ismer­ték, olvasták, anyagot és ihletet merítet­tek belőle Rákóczi iránti rajongásuk táplá­lására.

Virág Benedek például már 1805 májusá­ban részleteket olvasott fel barátainak egy ké­szülő történeti munkájából, melyben a „Rá­kóczinak szomorú viszontagságait” tárgyaló résznek forrásai közül Mikes műve sem hiá­nyozhatott. A kézirat – melynek kiadására akkor gondolni sem lehetett – feltehetően a budai nagy tűzvész alkalmával semmisült meg. Nem maradt az utókorra Vitkovics Mi­hály négyfelvonásos színműve, a II. Rákóczi Ferenc Rodostóban sem, melyet Mikes levelei­nek fel használásával írt. Hasonlóképpen el­veszett Bölöni Farkas Sándornak 1816-ban Zsibón írt verse, mely a helyi hagyományok­ból, Rákóczinak a kuruc szabadságharc tör­ténetéről írt munkájából, valamint a Leveles- könyvbíSX ihletődött.

A nyomtatásban is megjelent verset Köl­csey Ferenc írta e korban Rákócziról. Az 1817-ben keletkezett költemény csak 1821- ben látott napvilágot, miután első sorát a cenzor megváltoztatta: „Rákóczi hajh! Ber­csényi hajh” helyett a Szépliteraturai Aján-

191

dókban ez volt olvasható: „Fejedelmünk hajh, vezérünk hajh!” De a vers így is lází- tott, a bujdosókat idézte, a néma hantokat, „Hol lángoló szív s honszerelem / Váltottak életet.”

írt verset Rákócziról Mikes munkájának másik ismerője, Kazinczy Ferenc is, egy sá­rospataki látogatás után, 1818-ban. A pataki vár erkélyén című költeményében Rákóczit – okolt óvatossággal – csak keresztnevén szólította.

Vörösmarty Mihály tollán is megjelent a kuruc múlt. Rákóczi Bercsényinél Lengyel­országban című verse 1820-ban Mikes leve­leinek hatására keletkezett. Nyomtatásban ez sem jelenhetett meg. Hasonló sor érte má­sik, 1826-ban írt versét, melynek ez volt a címe: Mikes búja, alcíme pedig: Rákóczi sír­jánál. A költő megrendítő portrét rajzolt a fejedelem kamarásáról, s véle mondatta ki a Rákóczit sújtó keserű valóságot: „Árva ha­zád tiltott nevedet nem zengheti többé.” A vers sok vesződés után 1833-ban látott nyomdafestéket, megváltoztatott címmel: Egy öreg rabszolga keserve Pompeius sírja fö­lött.

Vörösmartynak ifjúkorától kezdve kedves olvasmánya volt a Leveleskönyv. Emlékül is ezt adta egyik barátjának, Maróthynak, aki 1824-ben keletre utazott.

Petőfi Sándor sem hiányzik a Rákóczit és kurucait keltegetők nagy kórusából. A rom panasza című, 1845-ben, a sárosi Rákóczi-

192

vár látogatásakor fogant verse nem jelenhe­tett meg, utóbb elveszett. Másik, 1847 máju­sában írt verse, A majtényi síkon Bajza Jó­zsef Ellenőrjében, egy külföldön illegálisan nyomtatott évkönyvben jelent meg. Nem csoda, hiszen a forradalom költője jól meg­nyomta a tollat:

És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, És a latrok, kik a hazát elárulták,

Urak lőnek… oh, szív, szívem, ne repedj meg!

A bujdosó fejedelem alakját idézi-keltege- ti a Szent sír című versében is, amelyben már maga a hangütés Mikes leveleinek közvetlen hatását árulja el:

Itten nézte a hős

A szülőföldéről

Ballagó felhőket,

Melyeken az estfény, (Vagy talán honának Szégyenpírja?) égett.

Itten ült a parton,

S hallgatá a csendes

Tenger mormolását…

Petőfi és reformkori kortársai összekap­csolták az 1848-as törekvéseket a kuruc sza­badságharc lelkesítő hagyományával, s Rá­kóczit példaképként állították a nemzet elé.

193

Arany János például már 1847-ben egy Rá­kócziról írandó eposz tervével foglalkozott, megjegyezvén Petőfinek küldött levelében, hogy „a nagy bökkenő a cenzor volna”. Mi­kor a forradalom a sajtóellenőrzést megszün­tette, megjelenteti remek balladáját, a Rá- kóczinét s a kuruc bujdosókat felharsonázó nagy látomását, A rodostói temetőt, melyben név szerint említi Mikest is. Tudjuk, jól is­merte és nagyra becsülte a Törökországi le­velek íróját és művét.

Az ébresztgetők sorát – a szabadságharc bukásáig – Lévay József zárja be. 1848-ban írta Mikes című versét. Alcíme: Rodostó, 1758. Az immár megöregedett bujdosót szó­laltatta meg, az utolsó levél íróját, nagysze­rű, noha kissé egyoldalú beleérző készség­gel, ugyanazt a nyárnak laktán immár túl­lévő öreget, akit Madách Imre is felidé­zett A száműzött s a kivándorlóit című ver­sében.

A bukott szabadságharcot követő évtize­dek egészen a századfordulóig nem terem­tettek Mikes alakját keltegető vagy példájá­ból ihletődő jelentős szépirodalmi alkotást. A Leveleskönyv második kiadása után vi­szont megindult az életét és munkásságát összefoglaló, elemző, magyarázó, ismertető munkák, életrajzok, tanulmányok, arcképek áradata, melyek hozzásegítették az irodalom­történetet – de az olvasót is – e sokban talá­nyosnak tetsző ember és író hívebb megisme­réséhez, és megvetették alapját a XX. szá-

Emlékmű Mikes szülőhelyén

••

zadban – s leginkább az elmúlt két évtized­ben – kibomló Mikes-kutatásnak.

A mi századunkban Mikest sokan felidéz­ték versben, regényben, elbeszélésben, szín­darabban, s olyan írók rajzolták meg érzé­keny tollal arcképét, mint Kosztolányi De­zső, Tamási Áron, Veres Péter.

De egy író akkor hat igazán, ha elsősorban

195

tőle és nemcsak róla olvasnak. Mikes a leg-

olvasottabb klasszikus magyar szerzők egyi-

ke. Az elmúlt száz évben nem kevesebb mint

tizenhárom teljes és tizenhét szemelvényes ki-

adásban jelent meg a Leveleskönyv, legutóbb

1974-ben a kolozsvári Dacia könyvkiadó

Tanulók Könyvtára sorozatában, 20 500 pél-

dányban.

Nemzedékek tanulják, ismerik meg és ad-

ják át egymásnak ezt a felbecsülhetetlen szel-

lemi örökséget, Mikes Kelemenét, akitől egy

fiatal romániai magyar költő, Bogdán László

Hűség – Mikes Kelemen monológjai című ver-

sének utolsó soraival búcsúzunk:

Úgy belekapaszkodtam emlékezetek

görcsös-göröngyös mezsgyéibe,

hogy sem szépszerével,

sem erőszakkal

nem tudtok eltávolítani.

Fel kell nőjetek hozzám,

másképp nem megy!

a „Mikes-tölgyek”
Zágonban

TARTALOM

ÉLET ÉS MŰ (Bevezetés) 5

OTTHON, ERDÉLYBEN 11

„El nem felejthetem Zágont” 11

Apátián gyerekkor 26

A kolozsvári diák 43

A Nemes Ifjak Társaság 56

Mikes Rákóczija 69

SZÁM ŰZÖTTEN A NAGYVILÁGBAN 80

Menedékem Lengyelország 80

Egy eltitkolt élmény: Párizs 98

„Lakunk partján a tengernek” 116

Epekedő szerelem 142

Bukaresti tél 154

„ÉN ÚGY VAGYOK, MINT BUJDOSÓ” 166 Az Édes Néném árnyalakja 166

„A csendes életet

a könyvek fordítására szentelem” 175

Egy remekmű kalandjai 183

Az utókor tudatában 189

A képválogatás

Czennemé Wilhelmb Gizella munkája

A fényképeket készítették:

Gottl Egon, Károlyi Attila, Kónya Ádám, Schopper Tibor

ISBN 963 11 1178 4

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Bánlaki Viktor

Szakmailag ellenőrizte: R. Várkonyi Ágnes Műszaki vezető: Gonda Pál

Képszerkesztő: Csejdy Virág

Műszaki szerkesztő: Török Károlyné

34 800 példány, 12,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59

78.5008.66-15-1 Alföldi Nyomda, Debrecen

A kitűnő erdélyi író könyve a XVIII. századba kalauzolja el az olvasót. ízes háromszéki nyel­ven mutatja be II. Rákóczi Ferenc hűséges buj­dosótársának, a korai magyar irodalom egyik remekműve szerzőjének életét. Mikes Kelemen képzeletbeli nővérének írt Leveleskönyve nem­csak a rodostói száműzöttek hétköznapjairól, a fejedelem életének utolsó szakaszáról számol be, hanem alkalmat talál arra is, hogy cselekmé­nyes, színes, ám ugyanakkor reális képet rajzol­jon az emigrációba kényszerült Rákóczi és kör­nyezete által megismert Lengyel- és Franciaor­szágról, a XVIII. századbeli Európa politikai és kulturális atmoszférájáról, a törökországi viszo­nyokról.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!