Skip to content

Wass Albert – Jönnek! PDF könyv átirat

Találatok: 42

70

 

 

 

 

 

 

Wass Albert Jönnek!

Kráter Műhely Egyesület

Wass Albert Életműve

1. kötet kemény kötésben 11. kötet

Kráter

Pomáz, 2002

A könyv megjelentetése idején a Kráter Műhely Egyesület kiadói tervét és munkáját támogatta a

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Táncsics Mihály Sajtóalapítvány

Jönnek!

Első kiadás: Révai Kiadó, Budapest 1942

© Szász Lóránt és örökösei, 2002

© Kráter Műhely Egyesület, 2002

Felelős kiadó és sorozatszerkesztő Turcsány Péter Sorozat- és borítótervező Kováts Kristóf

A borítókon Óvári Árpád és Váradi Péter Pál fotói

ISBN 963 9195 38 3 Wass Albert Életműve

ISBN 963 9195 01 8 kartonkötés

ISBN 963 9195 02 6 keménytáblás

Kiadja a Kráter Műhely Egyesület

2013 Pomáz, Búzavirág u. 2. • Tel./fax: 06-26-328-491

Villámposta: info@krater.hu www.krater.hu

Szöveggondozó Bay Ágota

Műszaki szerkesztő Várvédy Zsuzsa

Nyomdai előkészítés Dertako Bt.

Nyomás ETO-Print Kft.

Felelős vezető Balogh Mihály

A RÁDIÓ MELLETT ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem foglalkozott semmivel. Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor mindig, egy képre, vagy a szőnyeg valamelyik mintájára akasztva tekintetünket, azzal a fásult apátiával, melyet mint vastag kérget aszalt lelkünk köré a fölénk súlyosodó történelem fülledt várakozása. Vártunk. Huszonkét évig észre se vettük, hogy várunk, hogy ezért a várakozásért nem haladt semmi úgy, mint kellett volna, hogy csak kapkodtunk, szinte céltalanul, ehhez és ahhoz. Huszonkét évig észre se vettük, csak ebben az utolsó évben döbbentünk rá a valóságra: hogy várunk. Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét vesztené a létezésünk ezen a világon.

Ebben az utolsó évben, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre a csökönyös várakozásra, már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő jogért, hajsza az igazság után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a házkutatások úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű vadkanról a serét. Már nem törődtünk semmivel. Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert fölöttünk, mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg.

Aznap éppen az adóhivatalban jártam, egy sérelemre kerestem orvoslást. Kínos és felesleges küzdelem volt, egyik terpeszkedő nagyúr a másikhoz küldött, s a sok hivatali szobában úgy elkallódott az igazam, hogy nem sikerült megtalálnom. Keserű hangulattal tértem haza. A hivatalok kiakasztott propaganda-térképei, a sok vastag betűvel ordítozó szólam, ilyenek, hogy „egy barázdát sem!”, „nincs sem adni, sem kapni valónk”, „Románia a románoké”, s a sok céltalan vitatkozás az adóm körül úgy összezavarták a fejemet, hogy úgy éreztem, mintha egy nagy poros padlás lenne a világ, melyben ezerféle összehalmozott ócskaság között kellene megtalálnom a helyemet.

A vonat tele volt katonákkal, hangosak voltak és veszekedők, szidták a magyarokat s belekötöttek mindenkibe, aki magyarul beszélt. Nem volt különbség másod- és harmadosztály között, mindenki oda szállt fel, ahová tudott, s még a lépcsőkön is emberek ültek. Láttam néhány szakállas, rongyos, sovány embert civilruhában, akik szótlanul álldogáltak a folyosókon, azokról tudtam, hogy magyarok, akiket kényszermunkából eresztettek haza. Én is ott szorongtam közöttük, nem beszéltünk, csak éppen összenéztünk néha, ha nagyon szidta a fajtánkat valaki, s tekintetünk ilyenkor szeretettel és sírva ölelkezett össze. Az öklünk egy kicsit összeszorult s néha sóhajtottunk.

Csak olyankor néztünk körül a tömegben, ha hallottuk a durva ordítást: vorbiti romaneste! Beszélj románul! Ilyenkor kereste szemünk a bajbajutott testvért, akire a szitkok ömlöttek s néha ütlegek is. Helyet szorítottunk neki magunk között, s lassan az egész folyosó magyar lett, tömve kopott, szomorú emberekkel.

Így utaztam azon a napon. Ütődött voltam és fáradt, mire hazaértem, de nem volt ebben semmi különös: éveken keresztül ütődöttek voltunk és fáradtak, mikor a kinti világból hazatérőben beléptünk otthonunkba.

Ültünk a rádió körül s vártuk a híreket. Március óta megszoktuk így körülülni a rádiót, és közönyös arccal, de pattanásig feszült idegekkel várni valami csodára, ami egyszer előpattan majd a hangszóróból és megtölti örömmel a szobát körülöttünk. A feszült idegek didergő levegőjét éreztük, tudtuk valamennyien, hogy tavasz óta egyre békétlenebbek lettünk, s azért vigyáztunk, hogy ne szóljunk egymáshoz semmit.

Napok óta, hetek óta a rádiót hallgattuk. Mindenről tudtunk, ami odakint történt, felcsillanó reménnyel vártuk a turnuseverini tárgyalásokat, örvendtünk és remegtünk egyszerre, minden hír összerázott, ami onnan jött, s amikor a tárgyalások hirtelen megszakadtak, összeharapott fogakkal vártuk, hogy na, most… na most!…

Tudtuk aztán, hogy tanácskozások folytak Bécsben, s öröm és aggodalom, remény és kétség között hajoltunk nap-nap után a térképek fölé… talán így… talán úgy…

Most ott ültünk megint és valami kemény szikla feszítette mellkasunkat: tudtuk, hogy megtörtént már a döntés Bécsben, tudtuk, hogy ismeretlen emberek egy percre kezükben forgatták a sorsunkat… imádkoztunk magunkban, hogy legyen a lelkünknek olyan szuggesztív ereje, mely képes legyen egy pillanatra befolyásolni az ismeretlen kezet, amelyik talán most húzza meg a vonalat, mely számunkra életet jelent, vagy halált…

Ültünk mozdulatlanul, s egyetlen kifeszített acélhúr volt a lelkünk, minden pillanatban készen arra, hogy éleset süvítsen és aztán elpattanjon. Ültünk, és a szemünk az óramutatót figyelte, mely lassan bicegett át a másodperceken, közömbösen és érdektelenül, s nyújtotta az időt, mely szürke volt s ráragadt a gondolatainkra.

Aztán megszólalt a rádió. Éreztük… nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett…

Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:

Kötegyán… Várad alatt… Gyalu alatt… Kolozsvár alatt…

Kolozsnál északkeletre fordul… Szentgotthárd… alatt…

Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott… s mondta tovább…

Köbölkút… Bánd… Nyárádtő… Balavásár…

Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit.

Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel.

Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni…

Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink – fekete szárnyú baglyok – végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst…

A ROMÁN CSAPATOK tizennégy nap alatt ki kell ürítsék az átadandó területet…

Tizennégy nap… milyen végtelenül hosszú idő! Huszonkét év eltelt valahogyan, de ez a tizennégy nap, úgy éreztük, nem fog eltelni soha.

Másnap, már kora reggel, felkeresett a csendőrőrmester. Gyanakodva mentem ki eléje az udvarra, megszoktam, hogy az ilyen látogatások, ha nem is hoznak mindig valami kellemetlenséget, de bizonyos anyagi áldozatokkal járnak.

Nem volt kimondottan rossz ember az őrmesterünk, de román csendőrőrmester volt, s kék egyenruhája elég volt arra, hogy aggodalmat keltsen. Hol ez kellett neki, hol az. Többnyire bor, fa, gabona, malac vagy fuvar. Az is megesett, hogy szabad választást engedett: adjon az ember neki, amit éppen akar. De valamit adjon.

Alacsony, beesett mellű kis ember volt, s csak tavasz óta nálunk. Besszarábiából lökte ide a történelem, asszonnyal s két apró gyerekkel együtt. Egy román parasztházba rendezkedett be, hamarosan meglátszott a házon, mert még piszkosabb lett, mint addig. Az asszony alaktalan színes ruhákban járt, melyek többnyire pecsétesek voltak. Zsíros haja borzoltan lógott utána, s egész nap járta a falut tojásért, lisztért, főzelékért. Napi kosztjukat a parasztok adták össze jó bánásmód és szabadabb lopás reményében. A két gyermek ott játszott egész nap a falu utcáján, maszatosak voltak, s orrukból állandóan két piszkos kanális szivárgott.

Többször panaszkodott az őrmester, hogy kevés pénzt ad az állam, nem tudja belőle élelmezni a kéttagú legénységet sem. Az a kevés is többnyire elkésve jön, s ha az emberek nem segítenék, bizony rossz sorsuk volna.

Ott állt az udvaron, s igen erősen gondtelt volt az ábrázatja.

Igaz, amit a faluban beszélnek – kérdezte –, hogy Németország odaadta fél Erdélyt a magyaroknak?

Igaz – mondottam neki, amennyire lehetett, szelíden és tapintatosan. – Mondta a rádió?

Mondta. Hátrataszította homlokán a kék tányérsapkát, s megvakarta a fejét. Ahogy néztem szegényt, szinte hogy erősen megsajnáltam. Gyomorbajos képén a ráncok nagyon mélyeknek látszottak, s erősen hamuszürke színezetük volt. A gond s az aggodalom csőstül termett rajta.

Aztán itt megy éppen a határ? – tudakolta tovább szapora pislogással.

Ott ni – mutattam a déli dombgerincre.

Akkor ez a falu Magyarországnak marad?

Ez annak.

Köhhentett néhányat s a fejét megint csak megvakarta. Egyik lábáról a másikra állt, s olyan volt éppen, mint a hontalan keserűség, ha emberbőrbe szabadul.

Én akkor alighanem el kell menjek innét!

Ebben én sem kételkedtem. Még sóhajtozott a jámbor egy keveset, s én azalatt emlékeimben turkáltam. Bizony, annak idején a mi csendőreink nem ilyen simán búcsúztak el állomáshelyüktől. Vér volt és halál az ő búcsúztatójuk, nem csöndes fejcsóválgatás.

Búcsúztában megkért még, hogy ha rendeletet kap a távozásra, adjak neki egy szekeret. Szívesen megígértem. Nagyobb örömmel fuvart még nem adtam román csendőrnek, mint ezt.

Alighogy elcsoszogott, előóvakodott a csendőrkáplár, egy hosszú sovány ember, valahonnan Dés melletti faluból való. Elpanaszolta, hogy három nap óta nem evett rendes ételt, sem ő, sem a katona. Az őrmesternek nincs pénze, s az emberek sem szívesen adnak most, hogy fordul a világ. Ő úgyis megszökik – jelentette ki –, otthon családja van s azok is éheznek. Most már úgyis mindegy, csinálja tovább az őrmester egyedül, ahogy tudja.

Aznap a káplár, a katona is nálam ettek a konyhán. A katona még aznap éjjel hazaszökött. Annyi hazafias érzés volt benne, hogy az egyetlen értéket, amit Romániától kapott, a fegyvert, otthagyta a kerítésnek támasztva, az őrs előtt. A káplár már prózaibb volt. Ő, midőn társát követte másnap, emlékül a fegyvert is elvitte magával.

Attól kezdve az őrmester jóformán ki sem mozdult a házból. Mikor két napra rá valami lopási ügyben felkerestem, ott ült az asztal mellett részegen s előtte egy fél üveg pálinka.

– Nem megyek én sehová – mondotta, mikor előadtam a kérésemet –, még a végén agyonütnek. Én jó ember vagyok és szeretem a békességet.

Aztán megkért, hogy küldjem hozzá éjszakára a vadőrömet, mert úgy mégis csak biztonságosabb.

 

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!