Skip to content

Wellner István – Eger 1987 (PDF könyv átirat)

Találatok: 1

182

 

 
 
Panoráma • Magyar városok

 

Wellner István

Eger

Második, javított kiadás

 

panoráma

 

Lektorok

DR. BAKÓ FERENC

SZÁSZ ZOLTÁN

Fotók

FEHÉR ISTVÁN

WELLNER ISTVÁN

Térképvázlatok és metszetek

PAKURÁR ISTVÁN

A szerkesztés 1986. január 31-én lezárult.

© Wellner István, 1987

ISBN 963 243 342 4

ISSN 01 34-1812

PANORÁMA

 

TARTALOM

  1. fejezet. Eger és története 7
  2.     fejezet. Séták a városban 36
  1.       séta. A Szabadság tér és a Kossuth Lajos utca 37
  2.        séta. Az egri vár 57
  3.        séta. A belváros a Kossuth Lajos utcától északra 76
  4.         séta. A Széchenyi utca és környéke 93
  5.         séta. A déli városrész 109
  1.     fejezet. Kirándulások 121

Nagy-Eged-hegy- Vár-hegy – Síkfőkút 121 Noszvaj – Bogács – Cserépfalu – Cserépváralja — Kácsfürdő 123

Felsőtárkány — Répáshuta – Bükki Nemzeti Park 129 Felnémet — Szarvaskő- Bélapátfalva – Szilvásvárad — Bánkúti turistaház, valamint Dédestapolcsány és a Lázbérci-víztároló környéke 132

Feldebrő- Tarnaszentmária – Kisnána – Sírok—

Bükkszék 145

  1.    fejezet. Gyakorlati útmutató 149

Eger megközelítése 149

Eger 150

Eger környéke 159

Helynévmutató 162

 

A térképek jegyzéke

Átnézeti térkép 40-41

  1.                     A Szabadság tér és a Kossuth Lajos utca 46-47
  2.                     Az egri vár 58-59
  3.                     A belváros a Kossuth Lajos utcától északra 79
  4.                     A Széchenyi utca és környéke 95
  5.                     A déli városrész 110-111

5/a. A Szarvas tér környéke 117

  1.                     Kirándulások Egertől északra 135
  2.                     Kirándulások Egertől keletre és nyugatra 142-143

 

 

I. fejezet

EGER ÉS TÖRTÉNETE

Eger a Mátra és a Bükk hegység között folyó Eger-patak völgyében, a Bükk hegység nyugati lábánál húzódó domb­vidéken fekszik. Átlagos tengerszint feletti magassága 180 m. Földrajzi fekvése miatt környéke már a legrégibb időkben kedvező volt a letelepedésre. Az Alföld felé, délnek kitáruló völgyben meleg vizű források fakadnak, a részben vulkáni eredetű talaj különösen kedvező a szőlő-, és általá­ban a gyümölcstermesztésnek.

Eger körzetében négy domborzati szint különböztethető meg. Legmagasabbra nyúlnak a Bükk nyugati részéhez tartozó mészkőhegyek. Közülük a Kis-Eged 302 m, a Nagy-Eged 537 m, a Vár-hegy pedig 668 m magas. Ezek­nek a hegyeknek magja az a sötétszürke mészkő, mely a karbon korszakban, a 260—320 millió évvel ezelőtt itt volt tengerből rakódott le. Erre a palával és dolomittal kevert rétegre a triász korban, 180—230 millió éve világo­sabb színű, rétegezett mészkő ülepedett. A következő geológiai mozgások következtében kiemelkedett a Bükk hegység. Nyugati részén a kisebb ellenállású kőzetek le­pusztulása után a Tar-kő, a Bél-kő és az ör-kő sziklái magasodnak.

A következő, alacsonyabb szint az Eger város közvetlen környékét övező harmadkori dombvonulat. Az egykor itt hullámzó tenger állatvilágának maradványa, bomlási ter­méke a város környékén kitermelt olaj és földgáz. Az ás­ványi kincsek tároló rétege márga és homokkő. A tenger visszahúzódása utáni geológiai korszak vulkáni kitörései­nek termékét, a vulkáni bombákat, lapilliket magába

záró riolittufa könnyen fejthető és megmunkálható építő­anyag.

A harmadik, még alacsonyabb szintet a kavicsos teraszok alkotják Eger város területén. Ezek lényegében az Eger- patak elődjének üledékei, melyek keletkezése kereken egy­millió évvel ezelőtt, még a jégkorszakban kezdődött el. Legalacsonyabban fekszik az Eger-patak jelenlegi völgye, mely a város területén és környékén észak—déli irányban húzódik.

Az Eger-patak hossza 70 km. A várostól észak—észak­keletre levő Balaton községnél ered és több kisebb patakkal bővülve ömlik a Tiszába. Az elmúlt századokban, hóolva­dások, nagy esőzések “Idején többször okozott árvizet. Ezek közül különösen pusztító erejű volt az 1878. augusztus 31-i, amikor harminc ház összeomlott és több ember is életét vesztette. (Több ház falán emléktábla jelzi az akkori vízszintet.)

Az Eger-pataknál ma már nagyobb jelentőségűek a város­ban feltörő meleg források. Hőfokuk 24—31 °C, napi hozamuk 11 — 12 ezer m3-re tehető. Ezek a langyos források táplálják az egri strandfürdők, továbbá a fedett uszoda és a tisztasági fürdő, valamint a versenyuszoda medencéit. A bennük oldott ásványi anyagok, főként a rádiumema- náció következtében gyógyvizeknek számítanak, melyek elsősorban a mozgásszervi megbetegedések esetén hatáso­sak.

Eger éghajlata átmenet az Alföldé és a hegyvidéké között, de az előbbi hat rá erősebben. Ez a legmelegebb és a leg­hidegebb napok közötti nagy különbségben mutatkozik meg. Az évi átlagos 590 mm csapadék meglehetősen egyen­lőtlenül oszlik el, a nyári hónapok többnyire napfényesek, bár zivatarok természetesen előfordulnak.,A május és a szeptember általában kellemes kirándulóidőt hoz.

Eger vidékére az un. barna erdei talaj jellemző. Az itt őshonos növényzet a magyar-középhegységi, szorosabban véve a bükki flórához tartozik. A mezőgazdasági művelés, a belterületek parkosítása, valamint a tudatos erdőtelepítés természetesen nagyon megváltoztatta a vidék növényvilá­gát. A város közvetlen közelében, a Nagy-Eged hegyen találjuk meg a természetes növényzetet. Az uralkodó az

 

1-2 m magasra növő cserjeszeríi cserszömörce. A hegy­tetőn gyakori a kocsánytalan tölgy is. A cserjefélék közül elterjedt a boróka, a mogyoró, a húsos som, a galagonya, a kökény és a vadrózsa is. A hegyoldalakat helyenként szinte fehérre festi az árvalányhaj. Szabadon nő a hóvirág, a kökörcsin, az ibolya, a kankalin. Az erdők árnyékosabb részein szedhetünk tavasszal gyöngyvirágot, nőszirmot, a patakok partján pedig nefelejcset.

Szintén a Nagy-Eged vidékén találkozhatunk még a kör­nyék egykor jellemző vadállatai közül szarvassal, őzzel, vaddisznóval, A róka már kipusztulóban van, a muflon viszont a mesterséges betelepítés eredménye. Mesterségesen tenyésztik a felduzzasztott Tárkányi-tóban és a Szalajka völgyében a pisztrángot.

Az egri Népkertet, az egykori Érsek-kertet a XVIII. szá­zadban létesítették. Növényvilága természetesen szintén mesterséges telepítés eredménye. Az évszázados szilfák nagy része elpusztult az 1960-as évek folyamán. A vad­gesztenyék és a platánok között néhány gyönyörűen kifej­lett példányt is találunk. Kedvelik a Népkert csöndesebb részeit a cinkék, a csókák és a harkályok.

A strandfürdő meleg vizébe különleges trópusi, délszaki növényeket és állatokat telepítettek. Jól tenyészik az egyip­tomi fehér és az indiai vörös lótusz, a kék tündérrózsa és a sárga tavirózsa. A díszhalak közül legismertebb a közön­ségesen aranyhal néven emlegetett aranykárász és az ún. szivárványos guppi, melynek érdekessége, hogy kicsinyeit elevenen hozza világra.

A földtani, éghajlati és növénytani tényezők együttes ha­tásának eredménye a messze földön híres egri bor. A szőlő­termesztés évszázadok óta a legfontosabb mezőgazdasági ágazat ezen a vidéken. A szőlészet—borászat már az Árpád-házi királyok korában kimutatható és nem szűnt meg a török hódoltság alatt sem. A világhírű egri bikavér össze­tétele azonban a századok folyamán megváltozott: jelenleg kb. 60%-nyi kadarka, 20 — 25% burgundi és oportó, vala­mint 10—15% medoc-noir szőlőfajtából készül. A vörös borfajták mellett a fehér borokat is kedvelik: a rizling, az ezerjó és az egri leányka kiváló minőségű.

Az Eger vidéki bortermeléssel függ össze a várost és a
közvetlen környékét behálózó pincerendszer is, melynek kialakítását a geológiai helyzet tette lehetővé. A város al­talaját ugyanis jórészt riolittufa alkotja, és ebbe a nem túl kemény kőzetbe könnyű volt üregeket, tárnákat vájni a bor tárolására. Az így kitermelt kőanyag egyúttal jól meg­munkálható építőanyagul szolgált: Eger műemlék épületei­nek nagy része riolittufából épült. A rég felhagyott és elfe­lejtett alagútszerű pincék a megnövekedett közlekedés, a súlyos gépjárművek miatt komoly problémát jelentenek. Néhány tágasabb pincét viszont hangulatos borozóvá ala­kítottak ki. A város nyugati határában húzódó Szépasszon y- völgy ma is használatban levő pincéi kedvelt borozókkal váltakoznak.

Az őskor. Eger és környékének területe már a legrégibb időkben is alkalmas volt emberi letelepedésre. A város mai területén az újabb kőkortól kezdve mutathatók ki az ál­landó letelepedés nyomai. A Nyugat-Bükk barlangjaiban az őskőkor középső szakaszából is találtak leleteket a régé­szek: a Cserépfalu közelében levő Subalyuk-barlangban kerültek napvilágra az őskőkor emberének csontvázmarad­ványai és eszközei. Az őskőkor későbbi szakaszának leleteit a Szilvásvárad közelében levő Istállós-kői barlangban, továbbá a Felsőtárkány melletti Pes-kő-barlangban tárták fel. A középső kőkor régészeti hagyatékát sok helyen talál­ták meg nemcsak a Bükk hegységben, hanem az Eger kör­nyéki dombvidéken is.

Az újkőkori ember már ismerte az agyagművességet és a föld­művelést. Ekkor már nemcsak barlangokban, hanem félig a földbe mélyített, a mai pásztorkalyibákhoz, csőszkunyhókhoz hasonló házakban laktak, melynek nyomait többfelé találták meg Eger környékén. Két őskori kultúra, az ún. tiszai és a bükki kultúra jellegzetes díszítésű agyagedényeit is sok helyen hozták felszínre.

A rézkorból viszonylag kevesebb, az ezután következő bronzkorból már jóval több lelet került elő Eger vidékén. Ugyanezt mondhatjuk el a korai vaskorról is. E korszak emberének sáncokkal megerősített települését, földvárát a felsőtárkányi Vár-hegyen nyomaiban ma is láthatjuk. A késői vaskor itteni emberéről már azt is gyaníthatjuk,

milyen népcsoporthoz tartozott: a

Bükk néhány

völgyében kelta településnyomokat találtak.

A népvándorlás kora. Időszámításunk első századaiban — amikor a Dunántúlon a rómaiak uralkodtak — ezen a vidéken a szarmaták, majd különböző germán törzsek laktak, őket az avarok követték, majd az i. e. VIII. szá­zadban szlávok is letelepedtek a mai város vidékén.

A középkor. A honfoglaló magyarság feltehetően már a X. század elején elért a mai Eger területére. Ezt a több helyen előkerült sírok tanúsítják. I. (Szent) István király (997 —1038) Egerben püspökséget alapított. Valószínűleg még az ő életében kezdték meg a püspöki székesegyház építését a mai Vár-hegyen. (Szent István alapítólevele ugyan nem maradt fenn, de IV. Béla 1261-ből származó oklevele, illetve annak 1271-ből való — . V. István kori — átírása tanúsítja, hogy az egri püspökséget még Szent István alapította.) Ez a legkorábbi templom azonban szinte nyom­talanul elpusztult. A templom mellett épültek fel a püspökök és a kanonokok lakóházai, ez alkotta a település magját. A XII. század végén új, nagyobb, háromhajós, román stílusú templom építésébe kezdtek, melynek jelentős marad­ványai ma is láthatók. A székesegyházban temették el az 1204-ben meghalt Imre királyt.

A tatárjárás alatt, 1241-ben ez a település elpusztult. Ez után vehették körül falakkal, erődítették meg a mai Vár-hegyen az újraéledő települést. A megritkult magyar lakosság pótlására Franciaországból és Itáliából is jöttek telepesek Egerbe és környékére. A középkori források sze­rint Egerben Olasz utca volt és Noszvaj mellett egy Olaszi nevű település létesült, mely az ott lakók nemzetiségére utal.

A mai Belgiumból, Liége környékéről vallon telepesek jöttek Egerbe és a környező falvakba. Belga krónikák ennek idejét a XI. század közepére teszik. Évszázadokon át meg­tartották nyelvüket és szokásaikat; feltehetően zárt közös­ségekben éltek. Belga krónikák szerint 1447-ben Egerből vallon zarándokok mentek Aachenbe, majd Liégebe, ahon­nan őseik származtak. A liégeiek kifogástalanul megértet­
ték Egerbe származott rokonaik beszédét. Oláh Miklós, aki a XVI. század közepén egri püspök volt és előzőleg hosszú éveket töltött Németalföldön, feljegyezte, hogy az egri vallonok még ekkor is beszélték eredeti nyelvüket.

A XIV. század folyamán Eger ipari és kereskedelmi köz­ponttá fejlődött; vásáraira messze környékről eljártak. Erre az időre tehetjük a szőlőművelés fellendülését is. Az ekkor vájt borospincék egy része máig fennmaradt. A XIV—XV. századi oklevelek tanúsága szerint vagy fél­tucat templom épült a mai Eger területén és ezek a templo­mok egy-egy kisebb, részben önálló település magját alkot­ták. Annak, hogy egyesülve városi kiváltságokat szerezze­nek, útját állotta a püspök földesúri hatalma. A XIV. szá­zad közepére esik a várbeli püspöki székesegyház első, ^gótikus stílusú átépítése.

A XV. század második felében, Mátyás uralkodása alatt és az azt követő évtizedekben az egri püspökök — részben itáliai hatásra — nagy építkezésekbe kezdtek és pompázatos reneszánsz udvartartással vették körül magukat. Ebben az időben épült fel a várban a gótikus püspöki palota (ma múzeum) és hozzákezdtek a püspöki székesegyház gótikus stílusú megnagyobbításához. Mátyás király többször járt Egerben és Bonfini szerint 1468-ban országgyűlést is tar­tott ott.

A jelentős építkezések nyilván előmozdították a város polgá­rosodását. Minden bizonnyal sok kőműves, ács, asztalos, lakatos dolgozott itt. A Bakócz-kódex és Estei Hippolit számadáskönyvei név szerint is megemlítenek egri ácsokat, üvegeseket, az általuk végzett munkával és az ezért járó díjazással egyetemben. A sza­bók céhe pedig már 1455-ben kiváltságlevelet kapott Hédervári László püspöktől. Ebben megszabta az Eger, Pusztaszikszó, Makíár, Nagy- és Kistálya, Tihamér, Almagyar, Bakta, Alsó- és Felsőtárkány, Szarvaskő, Szőlőske, Harangozó és Szikszó hely­ségekben működő szabók jogait és kötelességeit, a szabó céhbe való felvétel módozatait. A céhmestereknek joguk volt ítélkezni, ha a szabók közül valaki a megrendelő posztóját vagy ruháját javítás alkalmából tönkretette, vagy félretéve a tisztességet, csalást követett el.

Harcok a török ellen. A Dózsa-féle parasztháború során, 1514 júniusában a felkelők el akarták foglalni Eger váro­sát, azonban június 21-én, majd július elején a nemesi
seregek előbb Feldebiő, majd Makiár mellett megverték őket.

A kortárs Taurinus „Paraszti háború” című költeményében így ír:

„Gyászos pór hadirend, a kérész tjeiü talpasok arra támadván, leveré őket s várfal magasába felérő sirhalmot rakatott, véres lesz Eger, de örökre…”

A mohácsi vészt követő másfél évtized Eger számára meg­lehetősen zavaros korszak volt. Az egymással vetélkedő két király, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd párt­hívei váltogatták egymást a város feletti uralomban.

Miután Buda 1541-ben török kézre került, a vár birto­kosa, Perényi Péter kancellár, és egyben Észak-Magyar- ország főkapitánya, nagyarányú erődítési munkákba kez­dett. Az ország három részre szakadásával Eger és környéke a Habsburg-házi Ferdinánd király uralma alá került. Eger a végvári rendszer egyik legfontosabb láncszeme lett. A királlyal kötött megállapodás értelmében a püspök egy­házi jövedelmének csak egyharmadát kapta kézhez, egyhar- madát a vár építésére, egyharmadát pedig a katonák zsold- jának fizetésére fordították.

1548-ig — Perényi Péter megbízásából — Varkoch Tamás volt az őrség parancsnoka, ő építtette a róla elnevezett kaput (ma a belső vár főbejárata) és megkezdte a belső és a külső vár fallal való különválasztását. Ezt a munkát Dobó István folytatta, aki 1548-ban lett Eger várának kapi­tánya. A külső vár falait még egy velük párhuzamosan futó palánkkal is megerősítette, befejezte a Tömlöc- és a Sándor- bástya építését a vár északi oldalán és a nyugati oldalon új bástyát is építtetett (Dobó-bástya). A’vár északnyugati falait is megerősíttette, a belső várban ágyúdombokat emeltetett. Az erődítési munkálatok során több egyházi építményt — egy káptalani templomot és több kanonoki házat — le kellett bontatnia. igya védelem szempontjából feltétlenül szükséges átépítéseké korábbi püspöki várat teljesen ‘kato­nai erőddé változtatták.

Vcrancsics Antal egri kanonok 1550 szeptemberében így írt erről Oláh Miklós egri püspöknek, aki – mivel királyi kancellár

 

is volt – nem tartózkodott püspöki székhelyén: „Egernek régi alakjából semmi nem maradt meg, minden borzasztó, elszomorí­tó… A székesegyházon eddig még majdnem semmit sem dolgoz­tak, kivéve a tetejét*, a többi toldalékját és ragasztását szeglet- bástyává változtatták, mely azonban erős és az egész várat igen jól védő alkotás. Úgy, hogy ha ide találna jönni a püspök, inkább fel­teheti a sisakot, mint a pásztorbotot, inkább öltözhet mellvasba, mint palástba, mert inkább tábori ember lesz, mint egri püspök.”

Bár Ferdinánd király 1547-ben békét kötött a törökkel, Dobó joggal számíthatott ostromra. A portyázó török csapatok 1548 — 50 között kifosztották az Eger határában fekvő felnémeti pálos és a tárkányi karthausi kolostort. A Mátra aljában fekvő községeket is sorra feldúlták. Ami­kor pedig 1551-ben Castaldo, Ferdinánd hadvezére bevo­nult Erdélybe, Szulejmán szultán döntő hadjáratra indult Magyarország ellen. A hadjárat irányításával Ahmed másod vezért bízta meg, és az ő kb. 60—70 ezer fős seregéhez csatlakozott még Ali budai pasa 10—12 ezer emberével. A két sereg együttes létszáma így 80 ezer ember lehetett (bár Tinódi Lantos Sebestyén ennek kétszereséről írt, és a császári fővezér, Castaldo is 90—100 ezer főre becsülte Ahmed seregét). Eger várának védőiről pontos kimutatások maradtak fenn. A történészek kutatásai szerint a nőkkel és a gyermekekkel együtt sem érte el a várban tartózkodók száma a 2100 főt. Tehát a törökök túlereje mindenképpen legalább negyvenszeres volt.

A balkáni török sereg Ahmed vezérletével 1552. április 22-én indult el Drinápolyból. Július 27-én elfoglalta Temes­várt, majd Aradot és Csanádot is. Ezzel egyidejűleg Ali budai pasa bevette Veszprémet, majd a hont—nógrádi végvárak elfoglalására indult. Június 9-én foglalta el Drégely várát, melyet Szondi György 146 katonájával mindhalálig védelmezett. Ali és Ahmed csapatai Szolnoknál egyesültek és a szolnoki várat szeptember 4-én a védők kénytelenek voltak feladni.

Dobó a veszélyt látva levélben kért erősítést a királytól, Miksa trónörököstől és Oláh Miklós egri püspöktől. Egyúttal június 9-ére Szikszóra hívta össze hét felvidéki megye nemeseit, hogy segítséget kérjen tőlük Eger védel­mére. Az egri védőket Dobó helyettese, Mekcsey István képviselte. Felhívását elutasították.

 

Tinódi szerint gúnyosan:

„ Vártartásra ha elegek nem voltatok. Mire egri tisztben ti maradtatok! Azért, ha a koncával jóllaktatok, Az levét es reá ti megigyátok.”

Oláh Miklós püspök pedig (Tinódi szerint) pénz hiányában — hiszen püspöla jövedelmének kétharmadáról a vár erődítése javára már 1548-ban lemondott – csak imáival tudta segíteni az egrieket:

„Éjjel-nappal úristenhez imáda, Mise- mondásokkal áhit vala, Egri vitézekért imádkoztát vala.”

A török közeledtére azonban a felvidéki megyék nemesei egy újabb gyűlésen már megszavazták a segítséget és Miksa trónörökös is küldött vagy 80 lovast és 250 gyalogost. Ezekkel a csapatokkal, valamint a felvidéki földbirtokosok és a szepességi városok segítségével együtt sem érte el a Dobó rendelkezésére álló védősereg a kétezer főt. Eger várának rendes őrsége ugyanis csak 200 lovas és 200 gyalo-

gos katonából állott. Az említett kétezer főnek is csak mint­egy háromnegyede volt tapasztalt katona; a többi a várba menekült paraszt és ott dolgozó mesterember volt.

Szeptember 14-én zárult be a török ostromgyűrű az egri vár körül. Két nappal később kezdték meg a tüzérségi elő­készítést és szeptember 28-áig szinte szünet nélkül lőtték a várfalakat. 29-én volt az első nagyobb roham, melyet nehéz harcokban sikerült Dobóéknak visszaverniük. A kö­vetkező napon a törökök levélben szólították fel a védőket a vár feladására, biztosítva a szabad elvonulást. Dobó azonban — a vár védők előzetes fogadalmához híven, hogy a vár feladásáról semmi módon nem tárgyalnak — a levelet olvasatlanul elégette és hozóját, Sári András fehérvári lakost börtönbe csukatta. Sári az ostrom után azt vallotta, hogy a levelet Arszlán bég írta, felajánlva, hogy a török fősereg a vártól három mérföldre eltávozik, hogy Dobó és katonái békén elvonulhassanak. Arszlán bég ön­magát ajánlotta fel kezesül.

Egyetlen olyan alvezére akadt Dobónak, Hegedűs István hadnagy, aki egy kis csoport élén kétszeres zsoldot követelt, azzal fenyegetődzve, hogy különben átengedik a várat a töröknek. Dobó Hegedűst a vár piacán felakasztatta, a vele tartó katonáknak pedig fülét megcsonkíttatta. Erélyes intézkedésével helyreállította a fegyelmet.

Az árulásnál nagyobb bajt jelentett, hogy október 4-én felrobbant a székesegyházban és a sekrestyében felhalmo­zott puskapor. Nemcsak a templomban, hanem a védő­művekben is súlyos károk keletkeztek. A törökök ezután újabb támadást indítottak, majd amikor ez a roham is meg­hiúsult, tovább lövették a vár falait október 12-éig. 12-én és 13-án, két napon át tartott az utolsó, a döntő roham. A vár falai sok helyen leomlottak, de a védőknek súlyos veszteségek árán mégis sikerült az óriási túlerőben levő ostromlókat visszaverni. A törökök — mintegy 8000 ha­lottat hátrahagyva — elvonultak Eger alól. A védők veszte­sége kb. 300 halott és 200 súlyos sebesült volt.

A küzdelemből kivették részüket a várban dolgozó mes­teremberek, a környékről odamenekült parasztok, sőt az asszonyok és a lányok is. Dobó a királyhoz és Nádasdy Tamás országos főkapitányhoz írott beszámolójában külön
kiemelte azokat az iparosokat, akik nemcsak a foglalkozá­sukkal járó munkát végezték el, hanem az ostromok, közel­harcok idején fegyverrel a kezükben harcoltak. Eger hősi és sikeres védelme, kapitányának neve Európa-szerte hí­ressé vált.

A küzdelem nemcsak a történetírókat, hanem a költőket és regényírókat is megihlette. Tinódi Lantos Sebestyén már az ostrom után néhány hónappal megírta verses krónikáját. Az „Egervár viadaljáról való ének” a várnak, az ostromot megelőző erődítési munkáknak, magának az ostromnak, valamint Dobó István és alvezérei további sorsának részletes és pontos leírása. Tinódi hű maradt elveihez, irodalmi célkitűzéseihez, melyeket a „Cronica” előszavában így vázolt: „Igazmondó) jámbor vitézük­től, kik ez dologba jelön voltak, érteköztenv, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, — az mi keveset írtam, igazat írtam; ha valahol penig vétők volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől értekeztem tulajdonítsátok’, és kérlek titokét énnéköm megbocsássátok.”

Vagy négy évtizeddel az ostrom után megemlékezik az egriek hősiességéről Balassi Bálint is (aki Dobó István lányát, Krisztinát vette feleségül).

„Egriek, vitézek, végeknek tüköri, Kiknek vitézségét minden föld beszéli: Régi vitézséghez dolgotokat veti, Istennek ajánlva legyetek immár til”

(Búcsú a hazától) Vagy mint egy verstöredékében írja:

„Eger vitézeknek ékes oskolája,

Jó katonaságnak nevelő dajkája. .. ”

Az egri nők hősiességét egy XVI. századi német történetíró, Hyeronimus Ortelius így örökítette meg: „Az asszonyok is kö­vekkel, forró vízzel és szurokkal rohannak a falakra, az ellenség­ben nagy kárt tesznek, és nem is emberek, hanem dühös orosz­lánok módjára viselkednek.”

Feldolgozta Eger várának ostromát Vörösmarty Mihály is, „Eger” című hőskölteményében:

„Díszesen áll Eger, a termékeny völgybe kitéve, S mintha leélt idejét álmodná vissza, megagott Vérkoszorúzta fejét kisded dombhátra lehajtja’”

A múlt század második felében Tóth Kálmán, korának nép­szerű költője „Dobó Katica, vagy az egri szép napok” címmel romantikus népszínművet írt. Darabja azonban csak egy naív szerelmi történet, mely ügyet sem vet a valóságra, a történelmi hitelességre.

A legismertebb és legmúvészibb irodalmi feldolgozása a nagy-

szerű haditettnek Gárdonyi Gézától való. Az „Egri csillagok” az egykori hiteles források alapján, de sok regényes motívummal átszőve írja le a vár védelmét, az ostromlók és ostromlottak sorsát, életét. Gárdonyi ugyan Egerben írta meg nagy történelmi regényét, de a várból, a várfalakból, bástyákból, kazamatákból, jóval kevesebbet láthatott, mint mi manapság, hiszen a régészeti feltárások az ő művének megjelenése után — részben nyilván annak ösztönző hatására — indultak meg.

A kortársak és az utókor méltán dicsőítette Dobót és vitézeit, akik azonban rögtön az ostrom után kiábrándító jelenségeket is tapasztalhattak. Már néhány héttel a törökök elvonulása után megjelentek Egerben a Királyi Kamara revizorai, hogy leltárba vegyék a megmaradt értékeket és Dobót elszámoltassák az ostrom során felhasznált javakról. Kicsinyes bürokratizmussal kifogásolták, hogy túl sok bor fogyott el az ostrom idején és ez nem is lett pontosan elkönyvelve. Hasonlóképpen kifogásolták, hogy nincs pon­tos elszámolás több oldal szalonnáról, melyet a törökök által emelt fa ostromművek felgyújtására a fa közé dobáltak. Dobótól számon értek három verem gabonát, melyeket a várfal egy részének leomlása után az új védőmű emelésekor betemettek. Két gabonatároló verem a következő évben előkerült a romok alól, a harmadikat azonban hiába keresték. A Dobó várkapitánysága alatti évekből több kötetnyi számadás maradt fenn, melyeket rendkívül pon­tosan vezettek; még a koldusnak adott alamizsnát is fel- / tüntették benne.

Kiábrándító volt Dobó számára az is, hogy 1552 novem­berében kétszer is eredménytelenül hívta össze a felvidéki megyék nemességét, hogy a vár helyreállítására segítséget kérjen. Csak a harmadik rendi gyűlésen, december 29-én határozták el, hogy a nemesség költségén Egerben 200 lo­vast fognak tartani. Dobó és Mekcsey ezután felmentésü­ket kérték a parancsnokság alól. 1553.januárjában átadták az egri vár kulcsát a királyi megbízottnak. Az új parancsnok Bornemissza Gergely lett.

A 40 napig tartó ostrom során súlyosan megrongálódtak a vár falai, bástyái. A ma is látható védőművek közül még a nagy ostrom előtt épült fel az ötszögletű Varkoch-kapu- torony és a nyugati oldalon a — pár éve részben leomlott — Dobó-bástya. Az ostrom utáni helyreállítás során emelték
Bornemissza Gergely tervei alapján a külső és belső vár csatlakozásánál levő Gergcly-bástyát. Az 1560-as évektől olasz származású építészek tervei szerint folyt a munka. Közülük legismertebb Ottavio Baldigara neve, aki az akkori stratégiai elveknek megfelelően ún. füles bástyákat tervezett, köztük a róla elnevezett Baldigara-bástyát.

Természetesen nemcsak a vár, hanem a lábánál, az Eger- patak két partján elterülő város is sokat fejlődött a XVI. század folyamán. A polgári település a nagy ostrom előtt csak sárral tapasztott palánkfallal volt körülvéve. Ez, sőt a város házainak tekintélyes része is megrongálódott az ostrom során, illetve a lakóházak egy részét az ostrom kez­detekor maga Dobó romboltatta le, hogy a védelmi harc­nak, ágyúzásnak ne álljon útjában.

Mint Tinódi is leírta:

„ Városbéli molnákat és házakat, Az káptalant és az szent egyházakat, Azon napon felégeték azokat, Hogy jobban lőhessék a pogánokat.”

(A molna szó jelentése malom; a régies molnából ered molnár szavunk.)

A XVI. század második felében a lakóházakat, templo­mokat, középületeket helyreállították és a várost övező palánkfal helyett kőfalat húztak.

A XVI. század második fele a legendássá vált végvári harcok kora. A végvári vitézek a három részre szakadt ország magyar királyi, azaz Habsburg uralom alatt levő részén éltek, és Habs­burg császári-királyi zsoldban álltak. Zsoldjukat azonban nem kapták meg rendszeresen és a körülmények lényegében rákény- szerítették őket arra, hogy a török uralom alatt levő területeket megsarcolják. Lovakat, élelmet, pénzt szereztek így, továbbá foglyokat, akiket azután váltságdíjért bocsátottak szabadon. Természetesen a vitézi virtus, a harci kedv is fűtötte őket; ennek bizonysága, hogy egyes török vitézeket szabályos párviadalra hívtak ki, a középkori lovagi tornák szellemében. Ilyenkor a párviadal után a török és magyar katonák nem egy ízben meg­hívták, megvendégelték egymást. A zsákmány szerző portyáknak viszont nemcsak a katonaság, hanem a békés lakosság is kárát látta, mégpedig nemzetiségre való tekintet nélkül. Nem egy esetben fordult elő, hogy az egri végvári vitézek közeledtének hírére a török megszállás alatt levő magyar helységek lakosai fél­reverték a harangokat, és a törökökkel együtt védték falujukat.

Az egriek főként a budai pasa fennhatósága alá tartozó Ceg-
ícd, Szolnok és Hatvan vidékére csaptak le és sok levél maradt fenn budai pasáktól, akik magyar nyelvű levélben tiltakoztak a királynál vagy vezéreiknél a jogtalan támadás miatt. A levelek­ben a béke megsértésével vádolták az egrieket és kérték a zsák­mány visszaadását, a foglyok szabadon bocsátását. Ez viszont csak a legritkább esetben történt meg, hiszen a császári admi­nisztráció nem is tudott, nem is nagyon akart az egri katonák ellen fellépni. Természetesen a törökök hasonló módon fosztogat­ták az Eger környéki magyar falvakat és főként vásárok idején szerettek rajta ütni ezeken. Mindez pedig a hivatalosan megkötött béke idején történt. Mai szemmel már nem is könnyű megérteni ezeknek a végvári harcoknak minden indítékát.

1593 —1595 között a császári haderő már szervezetten próbálta az ország törökök által megszált részét felszaba­dítani. Átmenetileg el is értek kisebb sikereket és vissza­foglalták Füleket, néhány Eger környéki kisebb várat, majd Törökszentmiklóst, Szarvast és Békést is. A török végvárak­ban viszonylag gyengébb őrség volt, és ha a császári haderő szervezett és összpontosított támadást indított volna, kellő tüzérséggel és anyagi erővel, talán megrövidíthette volna a török hódoltság idejét. 1595-ben azonban III. Mohamed lett a török szultán és ő a következő évben személyesen indult a Miksa főherceg vezette császári seregek ellen. Seregében az egykorú források szerint legalább 150 000 katona volt. 1596. szeptember 3-án ért a török had Szol­nokra és szeptember 21—22-én körülzárta Eger városát.

Bár a városfal kőfallá építése ekkorra valószínűleg befejeződött, Nyáry Pál várkapitány a várost kiüríttette, hatnapos ostrom után fel is adta és a várba vonult vissza. Nyáry erélytelen, alkalmatlan parancsnok volt. A várat ugyan az előző évtizedekben Ottavio Baldigara hadmérnök tervei alapján jelentősen megerősítették, de elképzeléseit csak részben hajtották végre, és így a külső vár védhetősége kétséges volt. Ágyú is nagyon kevés állt a védők rendelke­zésére. 7000-en voltak (Dobó 2000 emberével szemben), s közülük 3400 kiképzett katona. Az Eger körülzárása előtti hetekben odairányított, idegen származású csapa­tokkal nőtt ekkorára a védősereg. Hadmérnököt is küldtek a várba; Cogonara főhadmémöknek azonban már csak egy hete maradt az ostrom kezdetéig és ennyi idő alatt nem lehetett az évtizedes mulasztást pótolni. Az ágyúzás meg­kezdése után pedig csak éjszaka lehetett volna dolgozni,
de Nyáry Pál esténként nyugodtan aludni tért és az erő­dítésre kirendelt katonák nagy része is követte példáját.

Október 4-én a külső vár keleti falát egy akna súlyosan megrongálta és ezért a védők, mintegy 500 halottat és sebesültet hátrahagyva, a belső várba vonultak. A törökök ezután a külső vár területén is felállíthatták ágyúikat. Azokkal és a belső vár falai alá ásott aknákkal a védőmű­veket súlyosan megrongálták. Az egyik akna robbanásakor életét vesztette Cristoforo Stella olasz hadmérnök, ötven katonával együtt. Október 11-én a várőrség tagjai elhatá­rozták, hogy a várat feladják. Mivel ezt a tisztek többsége és Nyáry Pál várparancsnok is ellenezte, őket letartóztat­ták, és a következő nap a vár átadásakor átadták a törökök­nek. A szultán írásban ígérte meg, hogy a várőrségnek és a polgári személyeknek nem esik bántódásuk, azonban az idegen nemzetiségű katonák nagy részét a vártól néhány mérföldnyire lesben álló tatárok megtámadták és lemészá­rolták. (Ennek talán az volt az oka, hogy néhány hónappal korábban, amikor az egri helyőrségből való német, cseh és vallon zsoldosok Hatvant elfoglalták, az ottani török lakosságot lemészárolták.)

A császári seregek vezére, Miksa főherceg, Eger ostroma idején tétlenül táborozott Mezőkeresztesnél. Október 26-án a szultán Miksa főherceg seregét is legyőzte. Ezzel a török uralom Magyarország jelentős részén majd egy évszázadra állandósult.

A török hódoltság kora. A török uralom Egerben 1596-tól 1687-ig tartott.

Eger egy nagy kiterjedésű török tartomány, „vilajet” székhelye lett, élén egy pasával. A törökök helyreállították a vár erődrendszerét. Új kapuvédő bástyát is emeltek, melyet ma is „Török-kert”-nek hívnak. Befejezték a várost körülvevő kőfal építését is. Ismerjük a városfal négy — még középkori eredetű — kapujának nevét is: a mai fürdők közelében volt az Ilidzse-kapu (az ilidzse=hévíz szóból), a Budáról és Hatvanból jövő út irányában nyílott a Hat­vani-kapu, a városból észak felé kivezető útnál állott a Martalóc-kapu, és végül a város északkeleti szélén nyílott a falakon a Kalmet-kapu. Később a törökök egy újabb
kaput is nyitottak, az íin. Uj-kaput (a mai Városfal u. és Csiky Sándor u. kereszteződésénél).

Az egykorú leírások és városképek, metszetek tanúsága szerint Eger török-mohamedán jellegű várossá lett. A ke­resztény templomokat mohamedán dzsámikká, mecse­tekké alakították át és melléjük minareteket építettek. A mohamedán vallás előírja a rendszeres, rituális fürdést, mosakodást, ezért a törökök új fürdőket emeltek, melyek az egykori leírások — elsősorban a „világutazó” Evlia Cselebi leírása — szerint igen díszes épületek voltak.

ö azonban szerette leírásait kiszínezni és főként a szám­adatokban erősen túlzott. így teljesen valószínűtlen az az állítása, hogy Egernek „2060 csinos háza és sok palotája van… a házak közül 700 lakásban és palotában van fürdő.” Azt is Evlia Cselebi írta a XVII. század hatvanas éveiben, hogy Egerben négy medresze (egyházi jellegű főiskola), 12 alsófokú iskola és hét derviskolostor van.

Evlia Cselebi az egri várat is szokásos túlzó modorában írja le. A külső várról például ezt mondja: „Magas, erős kőfal ez, melynek minden köve elefánt nagyságú faragott kő. Kettős fal ez, és mindegyik fal 50 — 50 láb széles, úgy, hogy fölöttük három kocsi elmehet egymás mellett.” A belső várban levő egykori Szép-bástyáról így ír: „Ali pasa bástyájától a magyar vár közepéig Musztafa pasa bástyája terül el, mely az egész városra nézve magaslat, s még a repülő madarat sem engedi átrepülni.”

Azt nem tudjuk biztosan, hogy keresztény templom mű- ködött-e Egerben a török hódoltság alatt, az azonban bizonyos, hogy keresztény hitéért senkit nem üldöztek.

Érdekes dokumentum Mehmet egri aga levele 1632-ből a Kas­sán székelő egri kanonokhoz: „…Kegyelmednek ris kását küld­tem az mi lehetett’, többet küldtem volna, de ide is régen nem hoztak…” Sok dokumentum maradt fenn annak bizonyítékául, hogy a magyar és török urak kölcsönösen megajándékozták egymást. Levelezésük általában magyar nyelven folyt, a kor szokásának megfelelő, barokkosán udvarias stílusban. Ibrahim egri pasa például így írt Tolvay György ónodi vicekapitánynak: „Hozzánk illendő tisztösségös dolgokban szomszédságbeli szolgá­latunk ajánljuk kegyelmeteknek, mint szomszéd vitéz úr jóakaró­inknak. Isten sok jókkal álggya meg kegyelmeteket…”

Bocskai István erdélyi fejedelem uralkodása idején, a XVII. század első éveiben kölcsönösen szívélyes volt a török pasák hang­ja, ha magyar vezéreknek, főuraknak írtak, mivel szerették volna segítségüket megnyerni Bocskainak a törökök által is támogatott Habsburg elleni harcához. Szinán pasa 1604. novemberében így írt Rákóczi Zsigmondnak, aki 1588-tól 1591-ig maga is egri

 

várkapitány Voít: „Nagyságodat szeretettel intjük, kérjük is barát­ságosan, hogy az maga hazája mellett és nemzetivel együtt felkeljen és Bocskai uram őnagysága mellé jöjjön, hogy az kevély német nemzetet Istennek segitségébül verjük ki magyar országtokbul, hogy annakutána nagyságtok maradhasson békességben országá­ban és hazájában.”

Az egri pasák természetesen elsősorban a maguk és honfitársaik jólétét, biztonságát tartották szem előtt. Éppen ezért nem állt érdekükben, hogy a magyar lakosság az uralmuk alatt levő terü­letről elmeneküljön, kipusztujon, vagy teljes nyomorúságban éljen. A hódítóknak is érdekük volt a meghódított tartomány felvirágoztatása. Az egri pasa 1609-ben levélben javasolja a kassai főkapitánynak, hogy működjenek együtt az elhagyatott falvak benépesítésében. Felajánlja, hogy az Eger környéki falvakba visszatelepülő — korábban elmenekült — jobbágyoknak három évig semmiféle szolgáltatást nem kell fizetniük. Igyekezett a job­bágyokat mind a török, mind a magyar földesurak túlkapásai, jogtalan követelései ellen megvédelmezni.

Az 1630-as években délszlávokat is telepítettek Egerbe, akikről Evlia Cselebi három évtizeddel később így ír: „…magyarul is németül is tisztán beszélnek; nagyon őszinte és egyszerű emberek.”

Eger a XVIII. században. A törökök közép-európai terjesz­kedésének gátat vetett Bécsnél elszenvedett vereségük (1683), amikor sikertelenül próbálták a császári fővárost elfoglalni. A császári hadvezetőség joggal látta elérkezett­nek az időt Magyarország egész területének visszafoglalá­sára. Az egyesült keresztény seregek fővezére Lotharingiai Károly volt, akinek csapatában igen sok magyar is harcolt.

Az egyesült keresztény seregek Budát 1686. szeptember 2-án, Eger várát 1687. december 17-én foglalták el. A csá­szári hadvezetőség nem az ostrom, hanem a kiéheztetés módszeréhez folyamodott. Már 1686. januárjában elren­delték, hogy a környező vidék lakosai „az egri törököknek búzát vagy bárminemű élelmiszert pénzért, vagy bármi­képpen szolgálni ne merészeljenek, halálbüntetés és falvaik­nak kérlelhetetlen elpusztítása és felégetése veszedelmének súlya alatt.” Pedig Egert csak másfél évvel később, 1687. július 9-én zárták körül a keresztény seregek. Mivel a magyarországi török fősereget augusztus végén súlyos vereség érte, Eger védői felmentő csapatokban sem remény­kedhettek. A kiéheztetett törökök hosszas alkudozás után átadták a várat és bántatlanul elvonulhattak. Mintegy háromszázan azonban Egerben maradtak és megkeresztel-

 

 

ISeptentrio.I

AGRIA;

Mumtifíímum Hungarice fuptrioríf pripucnaculum srpt a ‘Tu.rca Untatum; tandemJuh tádhumeto teriio expiMjnatuTn et captum

  1. Sptctda
  2. Balntum.
  3. Rutnct opptai quandam
  4. Salam paludosum .

 

kcdtck. Kb. száznyolcvanán lehettek a Balkánról már korábban idemenekült rácok. A török csapatok kivonulása után Egerben 810 ház volt — részben romos állapotban. A megmaradt lakosságnak azonban még ennyire sem volt szüksége. 1690-ben is csak 518 ház volt lakott, pedig a visszafoglalt Egerben bárki letelepedhetett, polgárjogot sze­rezhetett és olcsón házat is vásárolhatott.

EgerL_L.JLÍEÓ.t király — a lakosság ismételt kérésére — 1688. augusztus 6-án „szabad királyi város” rangjára emelte. Városi polgárnak lenni sok előnnyel és kiváltsággal járt. Korai volt azonban a mintegy 1000— 1500 főnyi la­kosság öröme; a püspök és a káptalan visszakövetelte régi földesúri jogait és Eger 1694-ben ismét püspöki fennha­tóság alá került.

Királyi rendeletre Fenessy György egri püspök és a város megbízottai 1695. január 4-én egyezményt kötöttek, mely­nek következtében a lakosság teljesen jobbágyi helyzetbe került. Ezt a Fenessy-féle egyezményt ugyanis latinul fogal­mazták meg, a hat városi küldött közül viszont három telje­sen írástudatlan volt és csak kézjegyét tette a megállapo­dásra, latinul pedig csak a városi jegyző értett egy keveset. Mint utólag kiderült; a püspök képviselői a városi küldötte­ket megtévesztették az irat tartalmát illetően. A közfelhá­borodás már csaknem forrongásba csapott, ezért másfél hónap múlva egy pótegyezményt kötöttek, ami egy keveset enyhített a városiak terhein. De a bírót továbbra is a püspök jelölte ki, a malmok, fürdők, téglaégető kemencék a püspök­ség tulajdonába kerültek, a lakosság