Zabos Géza – Horgászoknak a Tiszáról

Találatok: 228

285

Zabos Géza

Horgászoknak a Tiszáról

Mezőgazdasági Kiadó–MOHOSZ Budapest, 1983

Lektorálta

Antos Zoltán

és

Tölgy István

A fényképeket Nagy Gy. György és Zabos Géza készítette

© Zabos Géza, 1983

ISBN 963 231 475 1 (Mg. Kiadó) ISBN 963 02 2574 3 (MOHOSZ) ETO 639.2.081.4 (282.243.742)

Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat Felelős kiadó Dr. Sárkány Pál

83/1434 Franklin Nyomda, Budapest, 1983

Felelős vezető Mátyás Miklós igazgató

Felelős szerkesztő Tornász György

Műszaki vezető Asbóthné Alvinczy Katalin

Műszaki szerkesztő Csákvári Attila

A táblaborító Killer Marcella munkája

Nyomásra engedélyezve 1983. április 13-án

Megjelent 15.50 (A/5) ív terjedelemben, 26 ábrával

16 oldal táblával

Készült az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

MG 3410-f-8385

Előszó helyett

Őrzöm tovaszálló életem emlék­képeit. Minél idősebb vagyok, annál csökönyösebben.

A vizek világával kapcsolatos első kép: négyéves voltam, és szülő­falumban, Irsán nagyapával a folyó­ig sétáltunk. A folyó csak nekem volt folyó, a felnőtteknek a falu melletti réten kanyargó, Gerje nevű patak, 30-40 centiméternyi mélysé­gű tiszta vízzel. Két partja nefelejcs­erdő. Megálltunk felette az öreg-hídon. Észrevettem a felszín alatt úszkáló halacskákat. A csukát csak akkor, amikor közéjük vágott, és kis hallal a szájában leparkolt egy faág árnyékában.

Izgatott az a folyó. Farkas Pali nevű, hasonló korú barátommal el­loptuk nagymamám rostáját, és ki­szöktünk halászni. A zsákmány szá­mára befőttesüveget is vittünk. Ta­lán tíz apró keszeget fogtunk, meg egy arasznyi csukát. Fáradtan bal­lagtunk hazafelé a kapuig, a befőt-tesüveg vizében szomorúan kerin­gőztek a kis halak. A csuka fejjel lefelé tátogott, farka kilógott az üvegből. Szutykosak voltunk tetőtől talpig. Fekete iszapkoronggá vált a rosta is. Nagymama a kapuban várt bennünket. Nem tudta, neves­sen-e vagy szidjon. Aztán egyiket se tette. Tűrte, hogy elbújjak szoknyája ráncai között, még úgy szutykosan is, édesanyám gyors keze elől.

Azóta sokat gondolkodtam raj­ta, hogy azok az első képek voltak-e meghatározóak későbbi vízszerete­tem kifejlődésében, vagy azt az első, zsákmányszerző kirándulást az időt­len időből magammal hozott örök­lődő anyag korai megnyilvánulásá­nak tekinthetem. Ma inkább az utóbbira szavazok.

Ezért később sokszor vizsgál­gattam a magam tulajdonságait, nem kevésszer töprengtem azon, hogy egy-egy jellemzőbb viselkedési for­mát kitől örököltem. Jól csak a szü­leimet ismertem és anyai ágon a nagyszüleimet. Az apai nagyszülők odaát maradtak a Maros mellett, róluk néhányszor édesapám mesélt. A déd- és ükszülőknek csak a nevét tudom meg egy-két érdekesebb epizódot az életükből, amit megőrzött a családi krónika.

Halász nem akadt köztük sem az egyik, sem a másik ágon. Anyai részről szórakozásként vadásztak a férfiak, a nagybátyáim, a nagyapám, a dédapáim, az ükapáim. Korábban talán a többiek is. Apai ágon szívós keménységgel a földet túrták, hogy legyőzzék az egybarázdás nincs-telenséget. így csak feltételezem, hogy a messze tűnt időben sokaknak kellett lenniük valamelyik ősi sor­ban, akik szerették a vizet, akik a vízből éltek, mert évszázadokon át rejtetten hordozta nemzedékről nemzedékre ezt a vágyat az öröklődő anyag, hogy bennem kikerülhetetlen tulajdonságként újra felszínre tör­jön.

A környezettel szemben-hi­szem, hogy ez is örökség-két alapvető igényem van: csak ott ér­zem jól (otthon) magam, ahol síkság vesz körül és folyó. Fokozza a jóér­zést bennem, ha e helyen a határt fehér törzsű, nyírfás ligetek díszítik. (1954-ben nyolc hónapon át orszá­gunk egyik legszebb táján, a Jósva és a Bódva völgyében dolgoztam. Szegény, jószívű emberek éltek ott, talán szerettek is. A patakokban pisztráng és csuka is akadt, mégis el kellett hagynom őket, nagyon rám feküdtek a hegyek.)

A Gerje-patak és később a Ka­nális kezdetben csak a zsákmány­szerzés vágyát és örömét jelentette. A gyermek nem mérlegeli más életek értékét, számos csibészséget elkövet­tem én is. Igaz. hogy csak sokkal később, már felnőtt fejjel döbben­tem rá, hogy az a mindenáron való zsákmányszerzés csibészség volt. Mert a horgászaton kívül hurkoztam is, szigonyoztam is, szakadt partok mély, víz alatti odvaiba bújtam, hogy előkaparjam az oda rejtőzött halat a zsákmányszerzés ősemberi örö­mével. Persze sokszor nagyon ke­gyetlenül, értelmetlenül.

Azt az első, rostás halászatot a Gerjében újabbak követték. Deb­recenben hatévesen megtanultam úszni, és tizenegy éves koromtól, az első gimnáziumi év befejeztével (1936) hat csodálatos nyarat töltöt­tem nagynénémnél Sáriban. Sárit, a kiterjedt mocsárvilágot lecsapo­landó, ásott csatorna ölelte körül. Akkor még úgy hívták a faluban: Kanális. A falu feletti kőris- és égerfaerdőkben csörgedező, apróbb patakok táplálták, a falu alatt Tölgyy­erdőt határolt, aztán kiért a napfé­nyes legelő szegélyére. Medre homo­kos volt, a vize tiszta. Néhol térdig ért, máshol ellepett. És nagyon sok hala volt. Hajnalonként keltem, és végighorgásztam azokat a nyara­kat mogyoróbottal, szurkozott zsi­nórral. És egyre jobban szégyelltem nevét. Mocskos, városszegélyi ár­kokat idézett törött bilikkel, rok­kant lavórokkal, pedig a szépség volt. Telenként a ceglédi gimnázium puritán fegyelmében vártam az új tavaszt, hogy Sáriba mehessek. Ahogyan nőttem, hosszabbodtak a barangolások is. Mántelekig (ott úgy mondták: Birinyi Mántelek) 1938 nyarára értem. A Kanális, Sárit elhagyva, nagyjából nyugatnak tartott, de ott az előtte levő domb­ság Bugyi (észak) felé térítette. Ha­talmas hurkot alkotott, közben újabb vizeket gyűjtött össze, aztán délnek fordult. Ha átvágtuk azt a hurkot azon a homokbuckás domb­ságon, Mánteleken újra találkoz­tunk vele.

Itt talán nem is a folyó volt olyan csodálatos, inkább az a há­rom-, négyszáz méternyi széles tur­ján, amely mindkét partját szegé­lyezte. Víztükör az oszlopszerű zsombékok között csak itt-ott látszott, kövér káka és sovány nád szálait len­gette a szél, egy-egy szakaszon tö­megesen fehérlett a tündérrózsa. És a millió madár! Nagyobbrészt csé­rek, sirályok, de vadkacsák, nyári ludak, néha egy-egy túzokcsapat tette mozgalmassá és hangossá a határt.

A Balatont 1938 augusztusában Bélatelepen láttam meg először. A rokoni nyaralóból éjszakánként kiszöktem a fonyódi mólóra, hogy szerény kibicként gyönyörködjem a horgászok sikereiben. Szép volt az a víz is, naponta kilométereket úsztam benne, de tétlen perceimben a Kaná­lisról ábrándoztam. A Tiszával, néhány nappal a fonyódi nyaralás után, első ízben Ókécskénél, a szőlők alján találkoz­tam. A szakadt meredek előtt fecs­kék búcsúzkodtak, a víz tiszta volt, a sodrásszegélyen balin csorda ra­bolt. Lent, a meredek alatt egy öreg cigány pecázott, földbe szúrt vé­kony ág hasítékába szorította a be­vetett zsinórt, és zsákba gyűjtötte a megfogott halat. Amíg figyeltem, néhány keszeget fogott, de végül, talán csattanónak, akadt egy kecsegéje is.

Az Állatorvostudományi Egye­temen a diákéveket 1943 őszén kezd­tem meg. Budapest szomorú volt, érezte is, tudta is, hogy rövidesen a tömény embertelenség következik. Menedékként Áprilyhoz jártam, vagy Sinkát hallgattam csütörtökön­ként, máskor lesétáltam a Duna lép­csőire, hogy a horgászokat lesve elfelejtsem a drámát, ami utolsó fel­vonásához érkezett.

Az ostromot Budán szenvedtem végig. Garast se adtam volna az éle­temért. Február elején a horgászat­ról álmodtam. Kristálytiszta vízben nagy, fehér halakat fogtam. Reggel valaki azt mondta, jó álom volt, örömöt hozó. Megnyugodtam. Érez­tem, hogy átvészelem az ostrom szörnyűségeit és hazaérek.

1945 őszén kerültem vissza az egyetemre. A város olyan volt, mint a határ valami roppant vihar után. Törött utcák, törött emberek és csak itt-ott egy-egy kacagás, ha rádöbbent valaki, hogy sikerült a háborút túl­élnie.

Megkérdőjelezve a múltat és jelent, horgászbottal a kezemben a Dunához menekültem. Újpestre, a hajógyári öbölhöz jártam, vagy kiültem a vízbe roskadt vasúti híd roncsaira. Később a megyeri sar­kantyú köveit tapostam, de a sze­rény eredmények rádöbbentettek arra, hogy nagyon csekély az én horgásztudásom. Akkor kezdődött és évekig tartott kibickorszakom. Ismerős és ismeretlen horgászok mögé telepedtem, lestem és kérdez­tem, hogy elsajátítsam tudományu­kat. Később olykor örömmel álla­pítottam meg, hogy egy-két dolgot én már jobban tudok.

Az első horgászjegyet 1946 ta­vaszán váltottam a Galamb utcában. Az apró irodában a fiatal Berényi János főtitkár fogadott. Azt hiszem, akkor még ő se tudta, hogy annak az első kétezer horgásznak harmincöt év múlva 270 ezer követője lesz. A nyári szünetekben kerékpárra ültem, Pesten már érteni kezdtem a Dunát, természetes volt, hogy a partjára vágytam. Két nyarat töl­töttem Várszeg-pusztán, a faddi Holt-Duna által körülölelt major­ban, de ott is inkább az élő víz von­zott, pontyokat fogtam a T alakú zárások öbleiben vagy süllőket és balinokat a sarkantyúk hegyén.

1948 nyarán befejeztem az egye­temi éveket, de csúnya fintort vágott a világ, elég volt hozzá egy-két jó­akaró. Nyolc társammal együtt ki­dobtak a hatvankét végzős közül, szegény édesanyám sírt, az apám hallgatott, én pedig nem tudtam, mit is kezdhetek csak majdnem diplomás életemmel. A törvényte­lenül megkezdett magángyakorlat nem adott megnyugtató megoldást, tanácstalanul múltak a hetek, bár szombatonként lebicikliztem azt az ötvenöt kilométert Szolnokig, hogy a Holt-Tisza gyönyörű vize feloldja bennem a miérteket.

Martfű segített akkor, a gyár. Munkát adott és emberi nyugalmat. Meg a Tiszát. Ott kanyargott alig ötven méternyire a munkásszállótól, ahol laktam. Akkor kezdődött igazi ismerkedésünk. Csónakot már az első tavaszon vettem, nézegettük, mérlegeltük egymást a folyóval, mint két idegen, ha összekerül. Szerencsém volt, hogy megértettem: ez a víz kimondhatatlanul sok egyedi létezésből álló, egyetlen fiatal élet, bár év tízezredes történelme van. Akkor mosolyogtunk először tiszta szívvel, értőn egymásra, mint a cinkosok. Akkor fogadtam meg, nem acsarkodom vele, elfogadom olyannak, amilyen, hogy ő is elfo­gadjon. Érteni, persze érteni akar­tam, ezért naponta kérdezgettem: miért haragos, ha rosszkedvű volt, és minek örül, ha mosolyogni lát­tam?

Apránként állt össze bennem egységes képpé a folyó, évtizedek kellettek hozzá, ma már azt hiszem, hogy kendőzés nélkül elmondja titkait, hiszen soha nem éltem vissza velük. Így is maradt még nagyon sok olyan kérdés, amelyek­re nem tudok szavakban válaszol­ni, mert nem találtam még ma­gyarázatot rájuk, csak ráérzésekből vélekedek, de a kedvessé vált Tisza általában igazolni szokta eze­ket az ismeretlen hullámhosszokon érkező ráérzéseket.

Közben őszintén megszerettem a martfűi gyárat, mert tiszta veze­tőket és igaz barátokat adott, onnan jártam a Körösre is, már társakkal együtt, ha vándorolni támadt ked­vünk. Megismertem és megszeret­tem azt a folyót is, egyedülálló bája meghatott, jellegében más, mint a Tisza, talán könnyebben érthető.

1952 januárjáig maradtam Martfűn, a gyár segített abban is, hogy épen maradt gerinccel, hajla­dozás nélkül kerülhessek vissza az egyetemre, ahol csakhamar felavat­tak. Mosolyogtam a minisztérium­ban, amikor közölték, hová kell mennem: a körzet öt községéből három a Tisza partján fekszik, csak éppen kétszáz kilométerre) északabbra Martfűtől.

Mindezeket nem önéletrajzként írom, hanem azért, hogy megértessek egy életszemléletet, ami bennem kialakult. Mert a jogtalan megszé­gyenítésen és a megélhetésem alap­jául szolgáló „papíron” kívül azért mást is kaptam az egyetemtől: az élővilág ismeretét. Ez tette lehe­tővé, hogy biológiai indítékot is keressek minden cselekvés mögött, akár emberi tettek hátterét kutatom, akár a Tisza élőlényeinek mozdulá­sait.

Először Tiszatarján fogadott gyermekének, később Tiszapalkonya és Tiszaszederkény is. Igaz, hogy ezalatt sok víz folyt le a Tiszán, ipar és város épült az addig vadli­bák járta határra, idegenek jöttek, sok ezer új arc, ismeretlen viselkedési formákat hoztak, és ez az új hatás a kétszemű, zsúpfedeles házacskák szobáiba is beszivárgott. „Felsőbb parancsra” egy évre jöttem, öt is eltelt, amikor mehettem volna, gon­dolkodtam, máshol se könnyebb, itt maradtam. Most már leélt életem nagyobbik része ideköt, vélem, meg­hittebb szeretet épült ki a rám bízott falvak lakóival, mint annak idején odahaza. Gondok persze itt is gyötörnek, de eddig mindennapi menedéket adott a folyó, amely Palkonyán alig kétszáz méternyire kanyargott lakásomtól, és innen a várostól, ahol 1961 óta lakom, sincs messzebb három kilométernél.

Horgászni kezdetben a falu alá jártam, elég volt az a nyolc-tíz kilométer, mert sokhalú, tiszta víz úszott a partok között, éppen olyan, mint korábban Martfűnél.

Az ötvenes évek második telé­ben talán a Sajó szennye mozdított meg először vagy a kíváncsiság: felfelé a Bodrogig motorkerékpá­roztam. Tiszta, nagyon gazdag vi­zet találtam ott, amely a tiszalöki duzzasztás miatt peremig telt volt, és sok ezer embernek adott örömöt. Később elromlott az a víz is, döb­bent horgászok álltak a parton, de nem segített senki, a messzi gyár fölött víg közöny úszott, Tokajnál meg egy halott folyó.

Az öreg, elgyötört motort szo­morúan zavartam tovább, felfelé. Tiszatelekig értem, ott van a Verem­szög. Megismertem öreg Bogár Fe­rencet, talán a Tisza legjobb halásza volt. Hálás lehetek a sorsnak, hogy még hallhattam a szavát, csendes, rövid mondatokat mondott, de ezek­ben több volt az élővizekről szóló ismeret, mint az addig olvasott könyvekben.

Tiszatelek három nyári szabad­ságot jelentett, akkor a Szamos szennye szólt közbe, fészkelődtem keserű dühömben, aztán elővettem a térképeket és megcéloztam Vásárosnaményt.

Akkoriban már gépkocsim volt, feleségem is jött a két gyerekkel, vidáman sátoroztunk az ugornyai homokon, horgászni a Szamos fölé a Felső-Tisza kékeszöld vizéhez jártam. Másra is jó volt később a gép­kocsi, ha néhány napos szabadom akadt, nekivágtunk a déli résznek, fiatalabb magunkat kerestük az Al­só-Tiszán, a Maroson vagy a Körö­sök mellett, de csak a csendet talál­tuk meg értő szívvel, bölcsebbé vál­tan.

Lényeges változást a hetvenes évek eleje hozott: akarva-akaratlan csónakmotorhoz jutottam, akkor tágult egésszé előttem a világ. Egyre hosszabb utakra mentem, felfelé elértem Tokajt, majd Tuzsért is, és átszekerezve Tiszamogyorósra Naménynál, majd Tivadarnál ütöt­tem sátrat. Gyönyörű út volt az az első, később még jó néhány követte, végigbogarásztam a Szamost is a csengeri hídtól, már határsávra szó­ló engedélyem is volt, szekereznem se kellett.

A következő nyáron lefelé csónakoztunk, ígéretesebb partoknál megállva. Közben megpihentünk Kiskörén, Szolnokon. Martfűre dél­előtt érkeztünk, nehezen hagytuk el a szeretett tájat, aztán Kecske mellett táboroztunk, majd messze Csongrád alatt. Elindultunk a Kö­rösön is, de megálljt parancsolt a bökényi zsilip, mert használhatat­lanná tette az áradás. A környéken gyönyörű partszakaszt találtam, ott töltöttük a Körösre szánt napokat könnyű szívvel, meghitt örömben.

Közben azért jártam más vidé­ken is. Meghökkenve vettem tudomásul, hogy a faddi holtág egykori nádasa helyén felépült egy nyaraló-telep, hogy nyári napokon a Balaton több embert ringat, mint halat, hogy a Soroksári-Dunaág vizén horgászbot mellett horgászbot fe­szül. Győrött is jártam, kókadtan hallgatva, hogy mennyit romlottak az ág-Dunák, és bólintgattak Duna­újvárosban is, hogy majdnem ehetet­len a ritka hal.

Tengereket is láttam jugoszláv, bolgár, dél-török, görög és olasz partokon, később Helsinki mellett, elővettem a botokat is, de idegen maradt nekem a tenger, apró na­rancsvörös és csíkos fehér halakat adott, meg nevesincs szörnyeket, a horogról is csipesszel szedtem le őket.

Ezeken a hosszú utakon min­dig hiányzott valami, a napok múlá­sával egyre jobban, akkor értettem meg, amikor hazafelé a Tisza-hidra értem: az Alföld síkja, a néhány falucska, újabban ez a város is, de legjobban a folyó. Ma már nem vá­gyom idegen tájakra, vizekre, össze­koptunk a Tisza meg én, és csak reménykedem, hogy hiányozni fo­gok majd én is neki, ha kitépődik életnaptáromból az utolsó oldal is.

Ezzel az érzelmi háttérrel vál­laltam el ennek a könyvnek a meg­írását, féltem is tőle, hogy a szerkesz­tői tárgyalásokon elutasítják majd elképzelésemet, de mellém álltak néhányan – utólag is köszönetet mondok érte – elfogadták és elfo­gadtatták javaslatomat.

Mivel mai és leendő horgászok­nak írok, úgy kell elmondanom e vízről minden általam elmondhatót, hogy megérezze, megértse az olvasó: mint minden vízi életközösségben, a Tiszában is minden vízcsepphez vízcsepp, mint láncszem a láncszem­hez kötődik, benne életek élnek, hiba lenne tehát, ha az összefüggé­sek ismertetése helyett csak egy-egy vízcseppet, egy-egy kiemelt partsza­kaszt mutatnék be.

1981 valóságát keresve akartam megírni könyvemet, ezért határoz­tam el, hogy újból végigcsónakázom a folyót. Fiammal együtt júliusban indultam el Tiszabecstől, egy nyári árhullám Leninvárosnál tíznapos pi­henőt parancsolt, innen feleségem­mel, Borbálával folytattam augusz­tus elején Szegedig. Közben sikerült átcsúsznom a bökényi zsilipen is, hogy újra megnézzem a Hármas-Köröst.

Megköszönöm mindenkinek, aki segített, hogy könyvvé állhatott össze e Tisza-szeretet. Külön őszinte köszönettel és hálával tartozom a könyv két lektorának, Antos Zol­tánnak és Tölgy Istvánnak.

Antos Zoltán bátyámmal szem­ben – legyen szabad így szólíta­nom – elfogult vagyok, hiszen az elmúlt harmincöt év alatt könyvei­ből, szakcikkeiből sok és hasznos ismeretanyagot merítettem. Az elsők között volt, aki a könyv általam való megírásáért szállt síkra, aki a könyv születése közben jóindulatú tanácsai­val mindvégig komoly segítséget adott, és aki lektori véleményével tévedésektől igyekezett megóvni.

Jóleső érzéssel és hálás köszö­nettel olvastam át és használtam fel Tölgy István tudósi megállapításait. Mivel a könyv az én véleményem szerint sem „hidrobiológiai alapú szakmunka”, megkockáztathattam benne megfelelő tudományos igazolású háttér nélkül is saját feltéte­lezéseim közlését. Tölgy István mindezekhez azzal a feltétellel járult hozzá, hogy hangsúlyozzam: ez az én egyéni, az általános véleménytől eltérő nézetem.

És most már csak remény­kedem, hogy a leírt betűsorok elérik céljukat: segítségükkel több méltó hal akad a horgokra a Tiszán, és a tisztességes küzdelem örömöt, megelégedett csendet terem a parto­kon.

Leninváros, 1982. július

Zabos Géza

Emberek, horgászok, halak

Az ősidőkben és sokkal később is évmilliós hátterű, feltétlen reflex az egyéni lét és ezen keresztül a faj fenntartása végett.

Hal: zsákmány, hús, élelem. Létfenntartás.

ősidők: minden felnőtt zsákmányszerző. Sokkal később csak egyes csalá­dok férfiai: halászok. A többiekben az évmilliós feltétlen reflex feltételessé szelídül. De él. Még ma is. Szinte mindenkiben.

Ennyi az alaptörténet, aminek következtében országunk régebbi egy-, kétezer horgásza ma 270 ezer. És holnap?

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy a testileg, lelkileg megfáradt ember sza­bad idejében felüdülést, kikapcsolódást keres, sokan valósággal menekülnek gondjaik, bajaik szorításából.

ITAL.

Bűfelejtő a poharakban, gondtalan illúziók. Keserű ébredés a hétköznap szürke talaján. Fáradtság megoldás nélkül.

SPORT.

A régi, életért, megélhetésért vívott küzdelmek modern, veszélyek nélküli változata. A sportoló nem a létért való küzdelemben vet gerelyt, nem a zsák­mányért úszik versenyt, hanem a győzelemért. A győzelme öröm. ősi öröm. (Nem a mai versenysport embert tipró formáira gondolok.) Megoldás. Pihen­nek a robotra beállt idegek. Csak rövid időtartamú az egész. Tíz-tizenöt év… És aztán?

Aztán kimenekül az ember a házak közül.

VADÁSZAT.

Szerez egy fegyvert, vadászik. Ősi módon győz, ha egyenlőtlenek is az esélyek, ha nem is terem veszélyhelyzet a küzdelemben. De győz. A győzelem eredménye zsákmány. Ősi eredmény, ősi öröm.

Vagy talál egy érintetlenül tiszta vizet, és kap egy horgászbotot.

HORGÁSZAT.

Megragadja valami az évszázezredes messzeségből: a vízben a régi zsákmány él. Meg kell fogni, haza kell vinni. De a víztükör jobban takar, mint a mezők vagy erdők növényvilága. A küzdelem inkább kétesélyes. És bár veszélyhelyzet itt sincs, a mindennapi élet dulakodásában, adok-kapok játékban megfáradt ember ezt a kétesélyes küzdelmet tisztábbnak érzi. Becsületesebbnek. És önfe­ledten örül, ha győz, a győzelemnek. A zsákmányolt halnak.

Vagy egyszerűen csak kisétál a rétre. Vagy a hegyek közé. Vagy a folyóhoz.

TERMÉSZET.

És nem akar győzni. Már nincs benne vágy semmiféle küzdelemre. Csak nyugalmat akar. Békét. Elnézni a kéklő eget, az ősz sárga koronáját, a búcsúzó madarak röptét. Vagy fürödni egyet a folyó tiszta vizű hullámaiban. Húst sütni nyárson. És nem gondolni sem a tegnapok, sem a holnapok nehézségeire.

Lehetőségek. Ki erre indul, ki arra…

TEHÁT HORGÁSZAT…

Kis országunk tegnapi egy-két ezer pecabotosa ma 270 ezer. És holnap ? Nem kell jóstehetség hozzá, hogy elmondjam: holnap több! Holnapután még több, ha a Föld továbbra is az ember lakhelye marad.

Az ősi, létfenntartó küzdelem játékká szelídült. Lebilincselő, teljes kikap­csolódást teremtő, új erőt adó kedves játékká.

A horgász tehát győzelmet akar. Zsákmányt.

A jól képzett horgász méltó ellenfelet, méltó győzelmet.

A kezdő egyszerűen csak halat. Még nem ismeri a vizet, csak a felszínt látja. Nem hallott életközösségi összefüggésekről. Benne csak egy kép él: víz, amelyben halak úszkálnak, és agytekervényeinek mélyebb rétegeiben egyre erősödőbb vágy támad, amely később szenvedéllyé sűrűsödik: a zsákmány­szerzés vágya. Halat, bármilyent, bármekkorát, mindenáron!

Már ma is sok a kezdő. 200 ezer a 270 ezerből. És holnap?

Holnap meg kell kísérelnünk e feltámasztott szenvedélyt a jövő megmen­téséért a vizeket, partokat, élőlényeket, embertársakat zsákmányszerzés közben is szerető, fegyelmezett emberi tartássá szelídíteni. Ez csak akkor valósítható meg, ha a kezdők haladókká érnek. Ha megtanulnak győzni, de kegyelmezni is.

(Bevezetőmben már említettem, hogy ifjonc koromban a vizek világához értelmetlenül kegyetlen voltam én is. Ezt a kegyetlenséget bennem nem az évről évre szigorodó törvények szüntették meg-hiszen a nagy vizeken az ember még ma is legtöbbször csak önmagában hordja a törvényt-, hanem ismeret­anyagom gyarapodása, aminek segítségével elfogadható biztonsággal „méltó” halakkal is kielégíthetem zsákmányszerző vágyamat. És e felismeréssel új örömöt is kaptam: a kegyelemosztás tiszta örömét.)

A horgászatnak, ősi zsákmányszerző ösztönünk modern átélésének célja tehát kettős: egyrészt a zsákmányszerzési vágy kielégítése, másrészt a siker, a győzelem öröme, amely békét, jókedvet teremt az újabb köznapokon. A kettő egymás függvénye…

Legfontosabb eszköze pedig-innen kapta a nevét is-a zsinórra kötött ilyen vagy olyan horog, amelyet, hogy a horgászat eredményes legyen, a halnak a szájába kell vennie. Ez a helyzet természetesen csak akkor következik be, ha a horgon olyan valós vagy vélt táplálék van, amit a fogni szándékolt hal az adott időben, az adott körülmények között kívánatosnak tart. Hogy ez az egyszerűnek látszó alapkövetelmény-amely egy élőlény táplálkozás-életta­nán alapul-megvalósuljon, a horgászó embernek a lehetőségek határain belül ismernie kell a halat élettani jellemzőivel együtt, és azt a környezetet is, amelyben a hal él.

Évtízezredes ráhatások következtében minden életközösség tagjai, így a Tisza élőlényei, halai is kialakítják a maguk jellegzetes életvitelét, amely hasonló ugyan a más vízi környezetben élő, megfelelő fajok életéhez, de azok­kal nem azonos. Azt hiszem, minél több külső hatás éri, érheti ezeket az élőlé­nyeket egy-egy élettani környezetben, reagálásuk a külvilág változásaira annál sokszínűbbé válik.

Nos, a Tisza ebből a szempontból egyhangúságra nem panaszkodhat. Sokszor szépasszonyosnak tűnő szertelensége mögött a Tisza-völgy szélsőséges éghajlati viszonyai, a különböző szinttájakon eredő, más-más fizikai, kémiai tulajdonságokat (összetevőket) hordozó patakocskák, folyócskák ráhatásai lapulnak.

Az értelmes és így többnyire eredményes horgászathoz a horgásznak tulaj­donképpen csak néhány fontos kérdésre kell ismernie, sejtenie a választ: a fogni szándékolt hal mikor és hol tartózkodik, s mikor, mit és hogyan eszik. A hor­gászat egyéb tudnivalói (eszköz- és módszerismeret stb.) az alkati tulajdonsá­gokhoz alkalmazkodva könnyebben elsajátíthatók.

Hogy az első kérdéscsoportra megközelítően elfogadható választ adjunk, elkerülhetetlenül szükséges, hogy megismerjük halainkat, az adott vízhez, itt a Tisza sokszínűségéhez alkalmazkodó életfolyamataikkal együtt, továbbá azt a környezetet is, amelyben élnek. E meggondolás következtében nem tér­hetek ki az általam igazságnak vagy valószínűségnek felismert tiszai élettani jellemzők leírása elől. Tudom, hogy ezzel itt-ott majd más, már megjelent ismeretterjesztő könyvek anyagát is keresztezhetem, de szeretném elérni, hogy a Tiszáról festett kép teljesebb legyen, így az esetleges ismétlések kockázatát is vállalom. Talán abban is reménykedem, hogy a mások által már leírtakhoz egy-két használható gondolatot én is hozzáfűzhetek.

Mindezek alapján, bármennyire is elvontnak látszik, az első részben sorra kell vennem a Tisza élővilágának azokat az élettani jellemzőit, amelyeknek megértése nélkül nem alakulhat ki megfelelően értékelő szemlélet a folyóról. Ezért-kérem-ne repüljenek át felületesen e fejezeteken. A könyvet minden felesleges tudományoskodás nélkül, közérthetően igyekeztem megírni, hogy azok is eligazodjanak a sorok között, akiknek mindennapi foglalkozásához nem tartozik szorosan az élővilág ismerete.

Élet a vízben

A vízben kezdődött. Az első sejt, az első létezés onnan indult.

Annak az első sejtnek két alapvető tulajdonsággal kellett rendelkeznie, hogy létezését fenntartsa, megerősítse és ennek segítségével későbbi fennmara­dását biztosítsa, táplálkozott és szaporodott. Teljesen mindegy, hogy a ma élő egy- és többsejtűek melyik szaporodási formáját választotta, hogy miként lett abból a csodálatos elsőből két, négy, nyolc, sok, végtelen. Egy dolog bizo­nyos csupán: az az első egyetlen már akkor magában hordta a tegnap, a ma, a holnap teljes élővilágát.

Nem kétséges, hogy a hosszú idő alatt sokféle kedvező és kedvezőtlen hatás érte ezt a megsokszorozódott életet. Alkalmazkodnia kellett a legkülön­félébb körülményekhez akár úgy, hogy néhány egyedében túlélte a természeti katasztrófákat, majd megszokta az újabb környezetet, akár úgy, hogy a lassúbb természeti változásokra szervezetének fokozatos átépítésével válaszolt.

Bizonyos, hogy az az első sejt is tökéletes élettani egység volt. Az apró sejtszervek elvégezték mindazokat a feladatokat, amelyeket a létezés megköve­telt, és amelyeket a mai legfejlettebbekben csodálatosan szervezett, összehan­golt, szervekké épült sejtcsoportok végeznek.

E fejlődés folyamán fokozatosan vált külön a növény- és állatvilág, majd egyes csoportok hűek maradtak a vízhez, mások a szárazföldön igyekeztek megteremteni létük biztonságát. (Megható igazolása „vizi” származásunknak, hogy vérünkben az őstengerek sókoncentrációját hordozzuk ma is.) És kiala­kultak olyan élőlények is, amelyek a „határon”, illetve mindkét közegben jól érzik magukat.

Bár a szárazföldre vándoroltak élettevékenysége sem képzelhető el víz nélkül, a könnyebb, légnemű környezet alapvető változást jelentett életükben. A víz azonban víz maradt és a benne élőknek akarva-akarallan követniük kell a víz diktálta feltételeket, törvényeket.

MINT LÁNCSZEM A LÁNCSZEMHEZ…

Azt hiszem, nem mondok senkinek se újat, ha megállapítom, hogy bármi­lyen, már létrejött élet további létezése más életek nélkül nem lehetséges. E mon­datot annak érzékeltetésére szántam, hogy elmondhassam: vizsgált élőlényünk, a hal is csak más életektől függően, az adott környezeti viszonyok tudomásul­vételével élheti életét.

Hogy ez a sokoldalú függőség jobban kidomborodjék, összeállítottam egy vízi élőlény életének ábrába sűrített, szerteágazó feltételsorát (1. ábra).

Ha figyelmesen megvizsgáljuk az 1. ábrát, kiderül, hogy az összefüggéssor csúcsán az élet célját egyetlen feladat jelöli: a faj fenntartása.

Ezt a célt azonban az élőlény csak akkor valósíthatja meg, ha saját egyedi létét egészségben őrzi meg addig az ideig, amíg létrehozza a tőle elvárható utódmennyiséget, és esetenként-ahol a felnevelés is biológiai törvényként szerepel-fel is neveli utódait. Ennek a feladatnak az állatvilágban csak egész­séges, kiegyensúlyozott belső környezetű szülő, szülőpár tehet eleget.

Hogy ez az egészséges belső környezet megteremtődjék és tartós legyen, az élőlénynek megfelelően kell táplálkoznia, és részben öröklött, részben tanult tulajdonságainak segítségével okosan kell alkalmazkodnia.

Az alkalmazkodás azonban csak akkor lesz zavartalan, ha az élőlény pon­tosan érzékeli a külső és belső környezet ingereit, és azokra az inger jellegének megfelelő, helyes élettani válasszal felel.

Az 1. ábráról azt is észre kell vennünk-erre az élettani folyamatokat összekötő nyilak utalnak-, hogy az élőlény életében a leírt tényezők egymás­sal összefüggnek, azaz bármelyik változása esetleg egy sor átkapcsolódáson keresztül az élőlény egész életének apróbb-nagyobb változását vonja maga után.

Korábban már említettem, hogy a sikeres horgászathoz két kérdéscso­portra szükséges elfogadható választ adnunk: a fogni szándékolt hal mikor, mit és hogyan eszik, illetve mikor és hol tartózkodik?

Nos, ha nem találomra akarunk ezekre a kérdésekre felelni, meg kell kísérelnünk mai ismeretanyagunk birtokában tételesen válaszolni arra, hogy a külső környezet ingerei az öröklött tulajdonságok alapján az élőlényt (a ha­lat) mire késztetik.

A víztükör alatti világ sok szempontból csak nagyon szerény ismeretéből következik, hogy nem minden esetben adható pontos válasz ezekre a kérdé­sekre, de válasz nélkül horgászatunk egyszerű szerencsejátékká szerényedik, ami több kedvetlenséget, mint örömöt terem.

Hogy tőlem telhetően elősegítsem a helyes válaszadást, a következőkben-alapul véve az 1. ábrán felsorolt tényezőket-megkísérlem nyomon követni a halaknak e tényezők változásaira adott élettani feleleteit.

Természetes, hogy ezek a válaszok különösen a Tiszára lesznek érvénye­sek, de azt hiszem, némi áttétellel más élővizeken is használható gondolatokat adhatnak.

A Tisza-víz mint külső környezet

Víz. Életeket hordozó és az élő szervezetekben életfolyamatokat lebonyo­lító, csodálatos vegyület. Nélkülözhetetlen! A kutatók is megbecsülték jelen-tőségét, talán ezért választották önkényesen néhány fizikai tulajdonságát a hő­mérséklet, a tömeg, az energia mértékegységének alapjául.

A Tisza-víz fizikai jellemzői

Hőmérséklet

Hazánk és benne a Tisza-völgy időjárása elég szélsőséges hőmérsékleti értékeket mutat. Viszonylag távol élünk a hőingadozásokat tompító tengerek­től, így az általában forró nyarat hideg tél követi. Vizeink, folyóink hőmérsék­lete is igazodik a légkör hőingadozásaihoz.

Télen a zord idő beálltával nincs sok jelentősége ennek az igazodásnak, hiszen legfeljebb az lehet kérdéses, hogy a 8-12 °C-kal felszínre érkező forrás­víz hőmérséklete néhány száz méter vagy néhány kilométer megtétele után süllyed a felszínén 0°C-ra, tehát arra az értékre, amely ebben az időben a folyó egész hosszára jellemző.

Nyáron azonban más a helyzet. A Tisza és a Körösök, mellékfolyóikkal együtt, viszonylag rövid síksági út megtétele után érik el hazánk területét, valamennyien a környező hegyekben erednek (Kárpátok, Erdélyi-középhegy­ség), így érthető, hogy határainkig nem felejtik el teljesen a hegyvidék hűvösét. Az Alföld síkja, az egyre csekélyebb geológiai szintkülönbség csökkenti áram­lásuk sebességét, a már megépült duzzasztóművek e lassulást fokozzák, így érthető, hogy minél inkább közeledik a víz déli határunkhoz, annál több lehe­tősége, ideje van arra, hogy átvegye az alföldi nyár melegét. 1981 nyarán is szorgalmasan jegyeztem a rádió diktálta hőmérsékleti és vízállási értékeket. A Tisza-víz-egy rövid időszaktól eltekintve, amikor a hegyekben is vakmeleg lehetett-általában 14-18 °C közötti hőmérséklettel érkezett Tiszabecsnél hazánkba, hogy lassan felmelegedve 23-24 °C-os értékkel hagyja el déli határunkat. Még az ősz folyamán is irigykedtem a sze­gediekre, mert amíg szokott horgászhelyeimen Leninváros fölött hőmérőm már csak 17-18°C-ot mutatott, náluk még mindig 22 °C körüli „nyári” vízzel mosta a Tisza az ottani partokat. A teljesebb igazság kedvéért itt azt is meg kell említenem, hogy ebbe a hőmérséklet-emelkedésbe ma már némiképpen az ember is belejátszik. A Ti­sza partján Leninvárosnál két erőmű is épült (nem vízi erőmű, mint ahogyan az ország messzibb tájain sokan hiszik, hanem részben szénégetésű, részben benzint hasznosító hőerőmű), amelynek a Tisza vizére hűtővízként van szük­sége. A hűtővíz természetesen felmelegszik, minél nagyobb az erőműveken az áramtermelés, annál jobban, és felmelegíti a Tisza vizét is. Csúcsterhelé­sek idején, amikor minden gépegység dolgozik, ez a hőtöbblet a Tisza egész, a kiskörei duzzasztás által már magas szinten tartott víztömegét mintegy 3-4 °C-kal emeli. E hőhatás azonban csak tíz-tizenöt kilométerrel az erőművek

alatt teszi a vizet a szegélyen és a sodorvonalban is azonosan magasabb hőmér­sékletűvé; e távolság eléréséig a megmelegedett hűtővíz külön és nem várt utakat jár be a partok között. E jelenséget annyira érdekesnek tartom, hogy ábrával is érzékeltetem (2. ábra). A jelmagyarázat valamennyi térképre vonat­kozik.

Ha megfigyeljük a 2. ábrát, láthatjuk, hogy a két különböző hőmérsékletű víztömeg (a hűtővízcsatorna vizének hőmérséklete a terheléstől függően 6-16 °C-kal magasabb a Tisza mindenkori hőmérsékleténél) legérdekesebben a mes­terségesen létesült osztósziget alsó csúcsán viselkedik. Az ember azt várná, hogy egyenletesen keveredjék el az egyesülés alatt, és néhány száz méter meg­tétele után tömegének arányában megközelítse a számtani középarányos hő­mérsékleti értékét, de nem ez történik. Sokáig nem értettem és kerestem a ma­gyarázatot, végre rájöttem az egyszerű megoldásra: a hűtővízcsatorna kövezé­se (vízszegélyi és mederbeli) a csatorna egész víztömegét rézsútosan lefelé, a másik oldalra (bal part) irányítja. Az Élő-Tisza hidegebb víztömege pedig a kanyar szabta szabályok szerint a régi erőmű oldalára, a jobb partra torlódik. A különböző hőmérsékletű és irányú két vízfolyás az osztósziget alsó csúcsa alatt nem választja a két erő arányos eredőjét, hanem az Élő-Tisza hűvösebb vize a fizika törvénye szerint felemeli a hűtővízcsatorna melegebb vizét, és át­engedi a másik oldalra, míg saját víztömege elsurranva a meleg réteg alatt nagyjából érintetlenül marad a folyó jobb partján. A régi erőmű lényegesen csekélyebb meleg vize is megismétli ezt.

E szokatlan viselkedés alapja az a hőmérséklettel kapcsolatos fizikai jelen­ség, hogy egy vegyületnek más-más hőmérsékleten más és más a sűrűsége. Általánosságban kimondható, hogy hűtésekor egy cseppfolyós vegyület köz­vetlenül a rá jellemző fagyásponti hőmérséklet elérése előtt a legsűrűbb, köz­napi szóval a legnehezebb.

Csupán egyetlen vegyület van, amely nem követi e fizikai törvény előírá­sait: a víz. Legnagyobb sűrűségét ugyanis +4°-on éri el, de csak 0°C-on szi­lárdul jéggé. Egyenes következménye e jelenségnek, hogy a víz lehűlésekor +4°C alatt a vízoszlopban átrétegződés jön létre. A legnehezebb +4 °C-os víz alulra kerül, az ennél hidegebb, de már könnyebb rétegek felette helyezked­nek el. Ennek következménye, hogy télen a víz jéggé dermedése a felületen kezdődik és onnan halad lefelé.

A jéggé dermedés a nálunk szokásos teleken nem haladja meg a 30-40 cm-es vastagságot. Ez azt jelenti, hogy ha vizsgált vizünk ennél mélyebb, a jég alatt a leghidegebb teleinken is cseppfolyós állapotban levő, nagyobb vízmély­ség esetén +4 °C-os víz található, ami lehetővé teszi az életet. Az ember eltűnődhet a gondolaton, hogy a víz alkatrészeként szereplő, a kémia egyéb törvényeihez alkalmazkodó oxigén- és hidrogénatom egymáshoz kapcsolódva milyen parancsra hozza létre ezt a törvénytelen törvényességet. Mindez azonban nem változtat a lényegen: ez a jelenség tette lehetővé Földün­kön az életet, mert ha a vizek a jéggé dermedést alulról kezdenék, egyetlen élő­lénynek se lenne tartós továbbélésre lehetősége.

Hogy vízi élőlényeink viselkedését megértsük, még egy hőmérséklettel kapcsolatos fogalommal kell megismerkednünk: a fajhőével. A fajhő az a hő­mennyiség, amely egy adott elem vagy vegyület egységnyi tömegének hőmér­sékletét 1 °C-kal emeli. A vízre vonatkoztatva ez az érték is szokatlanul nagy, így tartósan ható hőmennyiség szükséges ahhoz, hogy a víz hőmérsékletét fel­emelje, vagy huzamosan tartó környezeti hideg, hogy lehűtse.

Hosszabb légköri felmelegedésnek vagy lehűlésnek kell tehát létrejönnie ahhoz, hogy a folyóvíz hőmérséklete néhány fokkal emelkedjék vagy süllyed­jen. Az is kikövetkeztethető ebből a törvényszerűségből, hogy minél nagyobb tömegű egy folyó vízmennyisége, annál lassabban érezhető benne a hőmérsék­leti változás.

A Tisza is patakok, folyócskák víztömegét fogadja magába. Ha ezek a mellékágak hosszabb síksági utat tesznek meg a torkolat előtt, csekélyebb tö­megük következtében könnyebben átveszik például az alföldi nyár melegét, és így néhány fokkal magasabb hőmérséklettel csatlakoznak a folyóhoz, vagy általános légköri lehűlés esetén a Tiszáénál hidegebb vízzel érkeznek torkola­tukhoz.

E mindkét irányú változás különösen a patakok, szétterült áradás után a fokok, a folyók közül a Szamos, a Sajó és a Hármas-Körös vizére jellemző. A Bodrog a tiszalöki duzzasztás miatt bővizű lett és álmossá lustult, ideje van, hogy átvegye a Tiszát is érintő külső hőmérsékletet, így vizének hőfoka Tokaj­nál a Tiszáéhoz képest nagyobb eltérést általában nem mutat.

Az eddigiekben felsorolt, hőmérséklettel kapcsolatos tulajdonságok meg­határozói a vizekben élő lények életének.

Az állatvilág tagjai két csoportra választhatók: az állandó és a változó hőmérsékletű élőlények csoportjára. Az előbbiek csak a szárazföldön, az utób­biak mindkét közegben megtalálhatók.

Kétségtelen, hogy élettani szempontból az állandó hőmérséklet a fejlettebb forma, hiszen ezekben az élőlényekben az életfolyamatok hőmérsékleti inga­dozástól függetlenül azonos intenzitással mehetnek végbe, mert nagyobb ener­giatartalmú élelem elfogyasztásával és kültakarójuk védelmével a környezet hidegét ellensúlyozni tudják. A víz azonban ezerszer sűrűbb közeg a levegőnél, tehát egy adott felületet érintő hőközvetítése is ezerszeres. Elképzelhetetlen olyan mennyiségű és ener­giaértékű élelem elfogyasztása, amellyel a vízi élőlények tartósan fenn tudná­nak tartani egy, a környezetnél olykor lényegesen magasabb állandó hőmér­sékletet, belső hőmérsékletük tehát hajlékonyan követi a víz hőmérsékletét. (Mit se változtat ennek a jelentőségén, hogy egy-két tengerihal-faj belső hőmér­séklete, bár változó, de valamivel magasabb a környezet mindenkori hőmér­sékleténél.)

A változó hőmérséklet a vízi élet szempontjából meghatározó jelentőségű. A vízi élőlényeknek életfolyamataikban tudomásul kellett venniük ezt a válto­zást, és ahhoz alkalmazkodva kiépíteniük életritmusukat. Alaptörvénnyé vált, hogy az elviselhetőség határain belül mozgó hőmérsékleti értékek között a me­legebb vízben felgyorsul, a hideg vízben csökken az élettevékenység. Természe­tes, hogy ez a kétirányú változás a halak belső szerveinek működésére és követ­kezményeiben a külső környezetben jelentkező életmegnyilvánulásaikra (moz­gás, elhelyezkedés, táplálkozás stb.) egyaránt vonatkozik.

Hogy ez a tulajdonság kizárólag a hőmérséklettel kapcsolatos, és nem szerepelnek benne egyéb tényezők (például télen a vízfelületet érő fénymennyiség csökkenése), annak bizonyítására elegendő az a megfigyelés, hogy ha halainkat téli időben nyári hőmérsékletű vízbe helyezzük, élettevékenységük nyári inten­zitása visszatér. Azt is meg kell említenem, hogy halaink nem örülnek a lehűlő víznek, szívesebben vennék tudomásul, ha a víz hőmérséklete nyári szinten maradna. Jó példa erre a már említett leninvárosi hűtővízcsatorna télen is meleg, 12-18, néha 20-22 °C-os vize. A MOHOSZ, amióta a kiskörei tároló horgászkezelésbe került, őszönként egyre nagyobb mennyiségű ivadékot helyez ki a Tiszába, 56 km-nyire Leninvárostól, Tiszafüred térségében. Nos, ezek a kihelyezett pontyok a kihelyezést követő harmadik-negyedik napon tömege­sen jelentek meg a hűtővízcsatorna meleg vizében, és egész télen át kitartottak benne. Származásukat nemcsak küllemük bizonyította: valamennyien két-nyaras tükrösök voltak, de jó néhányuk kopoltyújára jelölőlapocska volt erősítve.

Halmazállapot

Közismert a különböző hőmérsékleteken a víz három megjelenési formá­ja: légnemű (gőz), cseppfolyós és szilárd (jég). A következőkben csupán az utóbbival foglalkozom.

Általánosságban kimondható, hogy a lelassult víz kedvez a jégpáncél megvastagodásának, a gyors folyás nehezíti a folyamatot. A Tisza vizének-a következő pontban leírt tényezők következtében-más-más tájakon más-más az áramlási sebessége. így a folyó mai adottságai mellett keményebb teleken vastag jégpáncél a tiszalöki duzzasztómű fölött (Dombrád-Tiszalök) és a csendes áramlású dél-alföldi területeken jön leginkább létre. A kiskörei duzzasztómű fölött a mederben szerényebb az eljegesedés, hiszen Leninváros meleg vize itt még érezteti hatását.

A jégpáncél télen nem jelent nagy gondot, annál nagyobbat a kora tavaszi zajlás megindulásakor, mert akad a Tiszán néhány hegyesszögű kanyar (pél­dául Tiszatelek, Tiszaladány térségében), ahol az olykor udvarnyi jégtáblák összetorlódhatnak. A vízügy dolgozói ilyenkor robbantják a torlaszokat, nehogy a jégdugó árvizet okozzon. Más kérdés persze, hogy éppen ezekben a legmé­lyebb szögletekben a téli időben tömegesen összeverődött halnépség életének nem használ kimondottan a robbantássorozat.

Még egy fontos jelenség kapcsolódik a tavaszi „jégmenéshez”, különösen, ha hirtelen jön az olvadás: az elszabadult jégtáblák lucskossá puhulnak, és sűrűségük az őket hordozó tavaszi vizek sűrűségére csökken. Ilyenkor elég egy aprócska örvény, hogy mélybe süllyedjenek és könyörtelenül végigkotorják a mederfeneket. E természeti kotrás aztán kimozdítja téli pihenőhelyükről a halakat, amelyek később sem térnek már vissza, hanem kábán kóborolnak, néha egészen felszínközeiben a víztükör alatt. Természetes, hogy e pillanat a halászoknak kedvez. Várják is, hogy a tavasz mélyzajlással kezdje, serényen dolgozik ilyenkor valamennyi, és lehet, hogy csak bennem támad jogtalan kedvetlenség, ha végignézem a kosarakban a védekezésre még képtelen volt halsereget.

Áramlások

Nincs olyan természetes vize a földkerekségnek, amely egészében akár csak egyetlen másodpercre is teljesen mozdulatlan volna, bár a mozgások egy része emberi érzékszervekkel nem vagy alig vehető észre.

Áramlásokat fizikai, kémiai, meteorológiai tényezők okoznak, de ide számítjuk az élőlények által keltett vízmozgásokat is.

A vízi élőlények helyváltoztatásukkal, légzésükkel stb. keltenek apróbb-nagyobb vízmozdulást, vagy ha életük a talajhoz kötött, e célra létesült szer­veik segítségével terelik arrább környékükről a már kiélt, oxigén- vagy táplá­lékhiányos vizet. Fürdésével, vízi járműveinek használatával vízmozgást hoz létre az ember is.

A természeti erők által létrehozottak közül a hőmérséklet-különbségen alapuló függőleges irányú (fel-le) áramlásokról az első pontban már megem­lékeztem. A Hold tömegvonzása következtében létrejövő apály-dagály jelenség hatása csak a tengereken számottevő. Vízmozgást hoz létre a szél is, bár ennek folyóinkon inkább élettani jelentősége van, áramlást teremtő hatása nagyobb tavainkon (Balaton, Velencei-tó) fontos tényező.

A kémiai indíttatású, koncentrációkülönbségen alapuló áramlásokat éppen csak megemlítem.

Folyóink, így a Tisza legfontosabb vízmozgását a Föld vonzóereje (nehéz­ségi erő) dirigálja, aminek következtében minden cseppje arra törekszik, hogy mindenkor a lehető legmélyebb helyet foglalja el. Mivel a Föld vonzóereje gyakorlatilag a teljes Tisza-völgyben azonos, a fizika törvényei alapján kimond­ható, hogy a Tisza áramlásának sebességét víztömege és útjának lejtése hatá­rozza meg. Azaz minél nagyobb a vízmennyisége és minél meredekebb lejtőn halad, annál gyorsabbá válik. Ezt a sebességet csak a mederbeli akadályok (kőtömbök, bedőlt fák stb.) csökkentik (súrlódás) valamennyire.

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a Tisza törvényszerűségeit, nagyon érdekes képet kapunk. A Felső-Tisza mind a hét fontosabb ága az Északkeleti-Kárpátokban ered. Indulásuk átlagos magassága 1000 méterre tehető az Adria felett. (A Tisza magasabban, a mellékágak e szint körül.) Tiszabecsig, hazánk határáig ugyancsak átlagosan 160 km-nyi utat tesznek meg. (A Tisza hosszabb-223 km-, a hat ág rövidebb utat.) Tiszabecsnél a Tisza országos nullpontja 115,01 m az Adria felett. Az adatokból nem nehéz kiszámítanunk, hogy a Tiszának és társfolyócskáinak országhatárunkig minden megtett kilo­méteréhez kerekített értékben 560 cm szintesés (lejtő) tartozik. Természetes, hogy medre nem a mértanban megismert lejtő egyenes vonala, a hegyek között sokkal nagyobb az esése, az Alföld még határunkon kívüli szegélyén viszont már sokkal szerényebb.

Ha a Tisza magyarországi értékeit is így átlagoljuk, a következő adatot kapjuk: Tiszabecs 0 pontja 115,01 m, Szeged 0 pontja 74,34 m. Tehát a két helység közötti tiszai szintkülönbség 40,67 m. Egymástól való távolságuk 568 km, amiből az következik, hogy a Tisza országunkban kilométerenként mind­össze 7,1 cm-es szintkülönbségű lejtőn bandukol. Még érdekesebb a kép, ha ugyanezt az értéket a Szolnok-Szeged közötti 163 km-es távolságra vetítjük. Szolnok 0 pontja 79,47 m, a víz szintkülönbsége így 5,13 m, amiből 1-1 km-re 3,1 cm esik.

E geológiai adottság meghatározója a Tisza áramlási viszonyának és nagyon sokszor magyarázója szeszélyességének is.

A hegyek között az 560 cm-es km-enkénti szintcsökkenés gyorssá teszi a víz áramlási sebességét, ez átlagos értékben-figyelembe véve az Alföld­szegély lassító hatását is-óránként 10 km-nyi megtett utat jelent. Egyenes következménye ennek az állapotnak, hogy az Északkeleti-Kárpátokban születő (forrásokból előbuggyanó vagy lezúdult esőkből származó) vízmennyiség szü­letési távolságától és az induló víz tömegétől függően 10-22 óra alatt Tisza­becsnél határunkhoz érkezik.

Hazánkban a lassulási folyamat az Alföld egyre szerényebb szintkülönb­sége révén folytatódik. Igaz, hogy közben a két, már megépült duzzasztómű az érintett területeken zavarja a képet, de a határok közötti teljes hossz vég­eredményén nem változtat.

Már említettem, hogy 1981 nyarán végigcsónakáztam Tiszabecstől Szegedig, sokszor csurogtam motor nélkül és a kuttyogató kezelése mellett maradt időm a szemlélődésre is. így gyakorlati tapasztalatból mondhatom, hogy nyári, ala­csony vízszintre vonatkoztatva reális képet kaptam a különböző szakaszokon a Tisza egy-egy óra alatt megtett útjának hosszáról. Csónakomat Tiszabecsnél 5,0 km/óra sebességgel sodorta a víz, de ez az érték Vásárosnaménynál 4,0 km/órára csökkent. Dombrádnál, a tiszalöki duzzasztás felső határánál már csak 3,0 km/óra sebességet mértem.

A duzzasztóművek megemelik a folyó vízszintjét, így a felülről érkező víztömeg előttük egyre nagyobb keresztmetszetben halad, ennek arányában természetesen egyre lassabban is. Tiszalök fölött-ugyanez vonatkozik Kis­körére-az áramlás óránkénti sebessége már csak néhány száz méterre tehető.

A duzzasztómüvek turbináin az áramtermelés igénye szerint változó töme­gű víz zúdul keresztül, így a turbinák alatti folyás sebessége is ennek arányá­ban ingadozik 1,8-3,5 km/óra között. E váltakozó sebesség elég hosszú szakaszon át jelentkezik, talán Szolnokig kell elérnie, hogy nagyjából kiegyenlítőd­jenek a Kisköre okozta vízmozgások. Tovább lefelé egyenletes csökkenés tapasztalható. Martfűnél kb. 2,5 km/óra, Szegednél már csak 2,0 km/óra a sebessége.

Újból hangsúlyozom, hogy ezek az értékek alacsony vízszintre vonatkoz­nak, ha nagyobb tömegű víz érkezik, a gyorsulás azzal arányos értéket ér el.

És hogy mindez egy horgászatról írott könyvben miért lényeges ? Egy-egy folyó áramlási sebességének nagyon fontos fizikai, kémiai és következményében élettani hatása van.

Fizikai vonatkozásban talán a leglényegesebb az áramlás medret építő, romboló, alakító hatása. Hosszú, egyenes szakaszokon, amikor csak a nehéz­ségi erő vezényli a vizet, az áramlás mindkét partot egyformán koptatja, így a folyó, ha emberi akarat kövezésekkel nem szab ennek gátat, szélessé és sekéllyé válik, gyakran zátonyokat, másutt szigeteket képezve vízközépen is. Kanya­rokban, különösen az élesebbek külső ívében a nehézségi erő mellett már a centrifugális erő is hat, odaterelve a víztömeg zömét, amely-a kettős erő parancsának engedelmeskedve-a felgyorsulás mellett mélyebb medret váj és alámossa a partokat. Erre akkor van különösen lehetősége, ha a kemény földréteg alatt könnyen mozduló homok lapul. E partok mélyén üregek, odúk képződnek, amelyek olykor csak karnyújtásnyi mélyek, máskor szobányi bar­langoknak tűnnek.

Ezek az alámosott szakaszok gyakran leszakadnak, magukkal rántva a meredek part néha háztömbnyi földtömegét, amit aztán a folyó tovasodor. Védtelen kanyarokban ez gyakran megtörténik, így a folyó medre a külső ív irányába vándorol. E vándorlás évenként-magam is láttam-8-10 m széles is lehet; elképzelhető, hogy mennyit jelentett ez az oldalirányú mozdulás évszá­zadok alatt. Ennek révén képzett a folyó a szabályozások előtti időben is holt­ágakat, hiszen a hurok induló, érkező szára-ugyanolyan erő hatására-lassan összeért, kirekesztve az élő folyásból a messze kalandozott folyószakaszt. E természeti erő hatására létrejött holtágképződést a 3. ábrával szemléltetem.

A kanyarok belső, kisebb ívének szelíd áramlása elejti a magával hozott finom hordalékot, így épít a meder felé lassan mélyülő homokpadot, a nyaraló emberek és néhány halfajunk őszinte örömére. Itt azért meg kell jegyeznem azt is, hogy derékszögű vagy még annál is hegyesebb kanyarok homokpadjai­nál a korábbi magas vizek kavargó sodrása gyakrabban középen, néha alsó harmadukban nagyon mély gödröket, kutakat is képez, számos halunknak pihenőhelyet teremtve ezzel, az emberek számára pedig tragédiák lehetőségeit.

3. ábra. Természetes hollúgképzödés a) eredeti állapot, b) a centrifugális erő hatására a burkok egymáshoz közelednek, c) kialakult holtág

Az alámosott partokról olykor magányos faóriás, máskor erdőrészlet vagy alacsonyabbra nőtt bozót csúszik a vízbe, új élőhelyet teremtve. Ennek a jelentőségén nem változtat az se, hogy ez az ágas-bogas világ gyökérzeténél fogva helyben marad, vagy magas áradások idegen vizekre viszik.

Ugyancsak az áramlás sebességétől függ és mederalakítási szempontból hasonlóan fontos, hogy a víz milyen tömegű szervetlen vagy szerves hordalé­kot képes magával cipelni. E hordalékanyaggal részletesebben a víz tisztasá­gát tárgyaló szakaszban foglalkozom.

Az áramlás sebessége, beleértve nemcsak az egyenes vonalú, hanem a különböző tárgyakon megtörő, kavargó áramlásokat is, kémiai vonatkozásban szintén nagyon jelentős. Ha mindennapi feketekávénkban nem kavarjuk fel a cukrot, keserűbben kell elfogyasztanunk, mert a cukorból alig oldódik fel valamennyi. Köztudomású, hogy minden felszíni víz kémiai szempontból oldat­nak tekinthető, hiszen útja közben részben a talaj vegyületeiből, részben a leve­gőből idegen összetevőket vesz át és old fel. Ez az oldás annál sikeresebb, minél jobban mozgásban van a víz.

A leírtak alapján az eddigiekben említett kettős hatás élettani vonzata is-gondolom-érthetővé válik. A fizikai tényezők élőhelyek sorát teremtik meg, a kémiaiak pedig fedezik azt a szerves- és szervetlenanyag-mennyiséget, amely az élőlény önépítése szempontjából nélkülözhetetlen.

Áradás, apadás

A múlt század derekán a még 1500 km hosszú teljes Tisza napjainkra mint­egy 950 km-re rövidült, de vízgyűjtőjének területe, amely 157 000 km²-re tehe­tő, nem változott. E vízgyűjtői területnek a fele hegyvidéki térséget jelent, ahonnan a lehulló csapadék vagy az elolvadó hó könnyű és gyors utat talál a síkság felé.

A rövidülési folyamat az Alföldön, az élesebb kanyarok átvágásával még ma is tart, a végig megépült és többszörösen erősített gátrendszer a magas vizeket szűk területre zárja, így könnyen megérthető, hogy a múlt század köze­pén még a szinte korlátlan szétterülési lehetőség következtében szerény víz­játék (a legmagasabb és legalacsonyabb vízszint közötti különbség) a hullámtér szorításában alaposan megnövekedett. E sokszor veszélyes „játékosság” a Ti­sza magyarországi szakaszán a régi 4-6 m-rel szemben ma 10-12 m-re tehető, de a mellékfolyókon is elérheti a 7-8 m-es szintkülönbséget.

A Tiszában elfolyó víz tömege a hegyi tájakon lehulló csapadéktól függ. A Kárpát-medence szélsőséges éghajlati viszonyairól már említést tettem, e szélsőségek következménye, hogy a Tisza vízhozama nagyon tág, majdnem százszoros értékek között (50-4700 m³/s) változik, de mellékfolyóin a külön­bözet több százszoros is lehet (Szamos, 1970)!

Ha az érkező árhullámok évszakonkénti változását vizsgáljuk a Tiszán, sok-sok év átlagában a következő képet kapjuk: az évkezdet, úgy február köze­péig nagyon alacsony szinten tartja a folyót, de a február végi tavaszelő megol­vasztja a nagy hegyek lábánál és a dombságokon összegyűlt hóréteget. Ez az első olvadás 1-3 m-es emelkedést jelent, ami legfőképpen arra jó, hogy fel­emelje és széttörje a partok között feszülő jégmezőt. A zajlást 2-3 hetes inga­dozás követi; ha melegebb az idő, magasabb a víz, ha lehűlés érkezik, a Tisza apadni kezd. Ez az ingadozás azért gyakran megtölti a medret, és ha a csukák jól imádkoztak, szétszalad a hullámtereken is. Az igazi nagy vizet március vége, április eleje hozza, mert ilyenkor már a magas hegyekben is olvadni kezd a hó, az Alföldön meg a parti növényzet zöldbe öltözik. Ezért nevezik ezt a tavaszi nagy vizet zöldárnak.

A zöldár nagy vize két-három hét alatt szelídül alacsonyabbra, hiszen hólé ilyenkor már csak a magas hegyekről érkezik, ám lassítja az apadást, hogy a megtelt hullámterekről is elkezdődik a visszacsorgás: a fokokon a hordalékát nagyrészt lerakott és így valamivel tisztább, néha melegebb szegélyvíz a meder vizébe áramlik vissza. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a Tisza áprilisi sürű-zavaros vize május elejére, közepére szőkévé szépül, és közepes vízállással medrében bandukol.

A következő és a tavaszi vizekkel is versenyképes árhullámot általában a június hozza. Megfigyeltem, e viharokkal fűszerezett időszak különösen akkor teremt olykor árvízveszélyesen nagy vizet, ha a nagy nedvességtartalmú viharzóna északról vagy keletről érkezik. A telt felhők irdatlan víztömege ilyenkor zömmel a Kárpátok és az Erdélyi-középhegység csúcsai között zuhog a földre, éppen a Tisza és mellékfolyóinak gyökérterületén. Nyugatról, az óceán felől érkező felhőzet először az Alpok láncaiba botlik, igen nagy nedvességtar­talmúnak kell lennie ahhoz, hogy a Keleti-Kárpátokban is árvízveszélyes mennyiséget zúdítson a hegyek közé.

E júniusi, de olykor még júliusban is kitartó viharos időszak árhullám után árhullámot indít a Tiszán, magas és maszatos víz utazik a partok között, és láttára a horgász nem rikkant örömében. Az egészben csak annyi olykor a vi­gasztaló, hogy a hullámtér is tartósan víz alatt pihen, lehetővé téve számos hal­fajunk nászát.

Július közepén vagy végén, a nyári viharok elvonultával, a Tisza vize-mintegy jóváteendő korábbi csínytevéseit-megtisztultan és most már sze­rényen, magas partok között kanyarog. E tiszta vizű, nagyon várt időszak általában szeptember, néha október végéig tart, az őszi esők már szolidabb árhullámot hoznak, a víz is inkább csak szürke, mint zavaros, de a növekvő hidegben csendesül az élet.

A decemberi csapadék már hókristályokba merevedve csillog a hegyeken, a Tisza újra tisztává és alacsony vizűvé szépül, és tűri, hogy hátára újévi aján­dékként páncélt feszítsen a tél.

De hát mit jelentenek a vízi élet szempontjából ezek az áradások és apa­dások?

Azt hiszem, könnyű a kérdésre felelnem: az áradások közvetlen és majdani táplálékot, illetve szaporodó helyet jelentenek. Már ifjonc koromban hallottam, több szerző tollából olvastam, hogy az áradni kezdő, „pezsdülő” víz vala­mennyi halban feltámasztja vagy megerősíti a táplálkozási kedvet. Később tapasztaltam is ezt. Sokáig gondolkodtam, hogy a két tényező között miféle kapcsolat lehet. Aztán, úgy vélem (büszke is vagyok rá), helyesen oldottam meg a kérdést: más élőlényekhez hasonlóan, a halak is évszázezredes tapaszta­latokat őriznek öröklődő anyagaikban. Évszázezredeken át azt tapasztalták, hogy az áradó víz addig nem érintett partokat borít, ahol táplálékállatkák tö­mege nyüzsög, ahol nagyobb nehézség nélkül csillapíthatják éhségüket. E sok­szoros tapasztalat az idők folyamán feltétlen reflexszé rögzült. E feltétlenséget bizonyítja az a megfigyelés, hogy a duzzasztóművek alatt az időszakos áram­termelés céljából naponta létrejövő, mindössze 10-20 cm-nyi áradás, amely jellegénél fogva nem boríthat el táplálékban bővelkedő területet, a napi ismét­lődés ellenére (új inger) nem tudta elfeledtetni a halakkal az ősi parancsot, ami szerint az áradás mindenkor táplálékot jelent, bár ezt ezeknél az áradásoknál már nem tapasztalhatták. És ugyanez az ősi tapasztalat irányítja őket abban is, hogy áradáskor partközeiben tartózkodjanak, ha elsők akarnak lenni a lako­mán, amit az ártereken szétterült víz nyújt.

Az apadás a könnyű élet végét jelenti, az elárasztott területeken egyetlen gond marad, a mederbe való visszatérés, a táplálkozási kedv háttérbe szorul. Ez a tapasztalat is évszázezredes, meg is tartják a halak még a duzzasztók alatt is: a tetőzött és apadni kezdő folyón alig van moccanás, ami éhségre, élelemke­resésre utal.

A második és talán fontosabb hatás, amit az áradáskor szétszaladt víz teremt, az utódlást érinti. A feladat jellegéből következik, hogy ennek csak akkor van lehetősége, ha a medréből kilépő víz szétterülésének időpontja egy­beesik valamelyik halfaj ívási idejével (az ezüstkárász egész nyáron szerelemre kész mohóságát most hagyjuk ki a mérlegelésből). Az áradás következtében szétterült víz azoknak a halfajoknak fontos tényező, amelyek ennek a feladat­nak csak a szegélyvizek megfelelő területein és körülményei között tudnak eleget tenni, de azoknak a fajoknak is, amelyek a meder különféle tárgyain rakják le, szórják szét ikráikat. Ugyanis mindkét csoport utódainak, zsenge ivadékainak létezése azon áll vagy bukik, hogy környezetükben találnak-e elegendő és megfelelő táplálékot. A folyómederben ez a feltétel csak a legrit­kább esetben van meg, de az elárasztott, gyorsan melegedő vizű hullámtéren szinte minden esetben.

Tisztaság

E pontban természetesen nem a víz kémiai tisztaságát tárgyalom, inkább az előző két szakasz tartozékaként arról, a részben szervetlen, részben szerves hordalékanyagról akarok említést tenni, amely a víz színét, áttetszőségét meg­határozza.

A nagy mennyiségű, szervetlen hordalékanyag megjelenése az áradások jellemzője. Hivatalos kimutatásban olvastam, hogy a Tisza vizében egy-egy tisztességesebb áradásnál 3,5 kg hordalékanyag is van köbméterenként. Ez részben a víz által a hegyek oldalairól lesöpört földrétegekből, részben a mart

partok omlásának tovasodródásából származik. Különösen a Szamos bőkezű az utóbbi szempontból. Megfigyeltem, még a Közép-Tiszán is észrevehető, ha az Erdélyi-medencében kiadós záporok riogatták a tájat, a Tisza-víz a Szamos „jóvoltából” sűrű, sárgásbarna löttyként úszik a partok között.

Ez a hordalékanyag vízföldrajzi szempontból is fontos. Ha visszagondo­lunk az áradásnál említett magas víz tömegére, amely szélső értékben a Tiszán 4700 m^s/s-ot jelent, könnyen kiszámítható (4700×3,5), hogy a Tisza ebben az esetben másodpercenként 16,45 tonna hordalékot visz magával. A horda­léknak csak a könnyebb része hagyja el Szeged alatt a vízzel hazánk területét, a többi itt rakódik le a meder vagy a gátközök térségein. Különösen a lelassult víz kedvez e folyamatnak. Legújabb korunk létesítményeinek, a két duzzasz­tóműnek üzemeltetői egy cseppet se örülnek ennek, hiszen csak nagy költség­gel, kotróhajók működtetésével tudják a duzzasztóművek feletti medersza­kaszt az ott lerakódó hordalékanyagtól megszabadítani.

A vízzel sodródó szerves anyag részben élő szervezetekből, részben azok széteséséből származó (már, még) élettelen részekből tevődik össze.

Az élők zömét a lebegő életmódot folytató algák alkotják. Az emberek általában a szőke Tiszáról beszélnek. Nos, ezt a szőkeséget nem valamilyen különleges festékanyag teremti Tisza-hosszat, hanem egyéb összetevők (agyag­kolloid) mellett a vízi élet alapját megteremtő élőlények, a zöld algák. Bár a fel­sőbb vízszakaszokon is jelentős mennyiségben élnek, sűrűségük az alsóbb ré­szeken fokozódik.

A kevésbé kívánatos kék algákkal mindössze egyszer találkoztam a Tiszán. A hatvanas évek végén a tiszateleki Verem-szög megállt öblében jelent meg a tükrön a vaskos, kékeszöld lepedék.

-Megbuggyant a víz!-legyintett akkor a halász.-Ma kár a horgokat bevetni.-Igaza volt.

Kovaalgák tömegét egy késő őszön láttam, barna színűvé változott miat­tuk a víz, attól féltünk, hogy gyári szennyezés, de a vizsgálat kovaalgákat talált.

Magasabb rendű úszó növényzet ritkábban jelenik meg a folyón, inkább csak akkor, ha a patak jellegű mellékfolyókból vagy csatornákból az áradás szórt csoportjaikat a Tiszába vezeti. A Felső-Tiszán a Túr és a Kraszna csator­narendszere termeli az ott megjelenő, úszó növényzetet. Az utóbbi években, amióta a Körösök vizét is csatornák bővítik, megjelenésük e folyó vizének felü­letén is mindennapos. Idei utamon lebegő hínár- és békalencsefélék között csónakáztam a Hármas-Körösön, majd utamat Csongrádtól Szegedig folytatva. a Tiszán is követhettem a Körösök zöld nyomát. Élettelen szerves hordalék az áradásos idők és a késő ősz velejárója. Az előbbi esetben néha félelmetes, hogy mit cipel ilyenkor a Tisza. Hatalmas fák, tuskók, szénaboglyák úsznak a hátán, hogy valamelyik parton megakadva várják meg a teljes lebontódást vagy az újabb áradást, amelyik továbbsodorja széttöredező darabjaikat.

A késő ősz a parti dzsungel levéltömegét is nagyrészt a folyóba sodorja. Az elnehezedett levelek az aljzaton jelentős szervesanyag-tartalékot jelentenek szétbontódásuk után, új életek építőköveiként.

A hordalékanyag, akár szervetlen, akár szerves, akár élő, akár halott, szélsőséges határok között változtatja a víz fizikai tisztaságát, áttetszőségét. Hogy erről legalább összehasonlításban elfogadható képet kapjak, a Secchi-korong mintájára összeütöttem egy áttetszőségi adatokat jelző eszközt: mint­egy másfél méter hosszú, egyenes gyalogakác pálca végére merőlegesen felszö­geltem a kereskedésben kapható (és kiváló pontycsalinak számító) konzervku­koricás fémdoboz kerek borítólapját. A pálcára 5 cm-es beosztást faragtam. Vizsgálatkor ezt az eszközt dugom merőlegesen a vízbe és annyi centiméternek veszem az áttetszőséget, amennyit az aranyszínű lapocska szemem elől való eltűnésekor a pálca mutat (4. ábra). (Azért írtam le részletesen ezt az eszközt, mert a későbbi fejezetekben lesz még róla szó.)

A Tisza áttetszősége az előzőekben tárgyalt hordalékanyagoktól függően tág határok között változik. Zavarosan hömpölygő vízben már 2-3 cm-nyire

a felszín alatt eltűnik a korong, a tisztának mondott víz azonban más-más tájakon más-más értékeket mutat. A Szamos feletti tiszta Tiszának kb. 120 cm az áttetszősége, Dombrádnál 100 cm, a középső és az alsó szakaszokon már a 70 cm-es áttetszőség is tiszta vizet jelent. Közben a két duzzasztómű lelassult vize olykor sokat javít a helyzeten, de ezzel inkább majd e szakaszok részletes tárgyalása közben foglalkozom.

A Tisza-víz kémiai jellemzői

Minden élővízben, a Tiszában is az határozza meg a benne élő lények mennyiségét, hogy a megfelelő fizikai háttér mellett a vízben oldott anyagok mint táplálék-összetevők mennyi és milyen élet eltartására alkalmasak. Ezek az anyagok részben a szénvegyületek közé tartoznak, részben szervetlenek.

A szénvegyületek a vizekben örökös körfogásban vannak, amit csak ki­egészít a levegőből származó oxigén-, nitrogén- és szén-dioxid-tartalom.

Az elhalt növényi és állati eredetű szervezetek baktériumos bontás követ­keztében majdnem elemi alkotórészeikre esnek szét. Ezeket a kémiai alkotórésze­ket az élőlénysor elején álló apró növények önmagukban újra szénhidráttá, zsírrá, fehérjévé építik össze, és így alkalmassá válnak arra, hogy apróbb-na­gyobb állatok táplálékául szolgáljanak. Ezek az állatok a növényekből szárma­zó tápanyagot összetettebbé építik önmagukban, megteremtve ezzel azt a lehe­tőséget, hogy olyan magasabb rendű szervezetek táplálékát szolgáltassák, amelyek saját testükön belül ezt a bonyolult építkezési folyamatot már nem tudják elvégezni, és ezért kész, meghatározott összetételű tápanyagokat igé­nyelnek, hogy tovább éljenek. Ám e magasabb rendű csoport élete is véges, elmúlásukkal újra a bontást végző baktériumoké a főszerep, és kezdődik min­den elölről.

Ha a Tiszát a leírt és csak legfőbb vonalaiban jellemzett körforgás alapján a tápanyagok szempontjából vizsgáljuk, tudomásul kell vennünk, hogy a felső, gyors folyású, hidegebb vizű és kavicsos, homokos ágyban rohanó folyó táplá­lék-összetevői az ismertetett adottságok következtében szerényebb tömegben találhatók meg: ennek következménye, hogy e táj élőlényeltartó képessége is kisebb. A délibb, lassúbb, melegebb szakaszokon a jellemzett körforgás fel­használható anyaga jobban helyen marad, s a fenti tájakról lesodródott össze­tevők még dúsítják is. ezért ugyanolyan víztömegre vonatkoztatottan gazda­gabb életet tesz lehetővé.

Sokak előtt ismert, hogy egy élő szervezetben az energiatermelés alapja az oxidáció, más megfogalmazásban a lassú égés. E feladathoz a szervezetnek nagyon sok oxigénre van szüksége, amely mennyiséget a saját testén belül zajló életfolyamatok közben a különböző vegyületekből szabaddá váló oxigén révén fedezni nem képes, így szükségletét környezetéből kell kielégítenie.

Az oldott, szabad oxigén mennyisége minden vizben a hőmérséklet függ­vénye. Minél hidegebb a víz. annál több van benne, minél melegebb, annál kevesebb. így normális körülmények között a Tisza vizében annyi oxigén van, amennyit a pillanatnyi hőmérséklet engedélyez. Ez az oxigénmennyiség részben a levegő szabadoxigén-tartalmából oldódik a vízben, nagyobb részét azonban a víz apró élőlényei, zömükben a zöld algák termelik a napfény segítségével.

Halaink az év-százezredek alatt alkalmazkodtak a megtelepedési helyü­ket jellemző viszonyokhoz; ennek következtében fajonként más és más az oxigénigényük is. Ez az alkalmazkodás ma már alapvető élettani feltételt jelent számukra. A pisztráng például megszokta a hegyi, hideg patakok nagy oxigén­tartalmát, ezért hiába helyezzük az Alföld meleg vizű tavaiba, a kevesebb oxi­gént csak ideig-óráig képes elviselni.

Ám azt is meg kell állapítanunk, hogy a szerényebb mennyiségű oxigént is jól tűrő halak se bánkódnak, ha megszokott területükön nagyobb oxigéntar­talmú vizet találnak. Egyértelmű példa erre a két tiszai duzzasztómű lezúduló és közben oxigénnel bőven feltöltődő vize: az a halak szokatlanul nagy tömegét vonzza és tartja bűvkörében.

A természeti erők által okozott oxigénhiány nem fordul elő a Tiszán, hacsak nem vesszük ide Kisköre néhány megállt vizű szögletét a téli jég és hó alatt, de a leninvárosi erőmű hűtővize, ha véletlenül magasabb hőmérsékleti értékre szalad, következményes oxigénhiányt okoz, és hosszabb-rövidebb időre elűzheti a melegvizes csatornából a halak kényesebbjeit.

Az életet fenntartó másik (szervetlen) vegyületcsoport zömét a vízben oldott ásványi anyagok jelentik. Tömegarányuk az egyes vizekben attól függ, hogy milyen és mennyire oldható vegyületekkel érintkezik útja közben a folyó, vagy változó irányú mozdulásaival a tó. A folyamat jellegéből következik, hogy a folyók sodródó vize az áramlások tárgyalásakor ismertetett indokok alapján az időegység alatt sokkal több ásványi anyagot old fel, mint a tó szelíd, ilyen-olyan irányú vízmozgása, de a folyóban a feloldott anyag is tovább úszik a vízzel, míg a tavakban nagyrészt helyben marad. E fizikai különbség teszi, hogy a folyók vize általában sokkal hígabb oldat, mint a hasonló összetételű aljzaton elterülő tavaké.

E meggondolás helyességét tükrözik a számok is: a Tisza vizének ásványi­só-tartalma középértékben 270 mg/l, a Dunáé 250 mg/l, a Balatoné 420 mg/l, de a Velencei-tó vize, amelynek nincs számottevőbb elfolyása, már 2300 milli­gramm sót tartalmaz minden literében.

Ezeknek az ásványi sóknak a vegyhatása olykor enyhén savanyú, máskor lúgos; így egymáshoz viszonyított arányuk dönti el, hogy a folyó vize milyen kémhatást mutat.

A vízi élőlények szempontjából a semleges (pH 7,0) vegyhatás a legmeg­felelőbb, bár rövidebb-hosszabb ideig elviselnek enyhén savas vagy enyhén lúgos (pH 5,0-9,0) vizeket is.

A Tisza vizének vegyhatását a Tiszai Erőmű Vállalat rendszeresen méri, innen tudom, hogy ez az érték általában semleges, inkább csak akkor válik enyhén lúgossá a víz (pH 8,0-8,4), ha felülről szennyezés érkezik.

A meteorológiai tényezők hatása

Azok a fizikai, kémiai és ezek alapján létrejövő élettani változások, ame­lyek a szárazföldön és a vizek világában végbemennek, a Földet körülölelő légkörnek a Földre gyakorolt sokféle hatásából származnak. E légköri hatás­tömeget legfontosabb égitestünk, a Nap dirigálja sugaraival.

A nagyjából mintegy 100 km vastagságú légkört-legyőzve a Föld forgá­sából következő centrifugális erő taszítását-a Föld vonzóereje tartja helyben. Benne élesebb határ nélkül elkülönülő, egymástól különböző tulajdonságú ré­tegek helyezkednek el. Bár a földi élet szempontjából mindegyik réteg életfon­tosságú, az élőlények közvetlenebbül inkább csak a legalsó, a mintegy 10 km vastag réteg történéseit érzékelik.

E viszonylag szűk sáv gázok keverékéből, vízből és a Földről a légtérbe került, ilyen-olyan szennyező anyagokból tevődik össze. A gázok két legfon­tosabb képviselője a nitrogén és az oxigén; e két elem a gázkeverék 99%-át adja, míg a maradék 1%-on az argon, a szén-dioxid, a neon, a hélium és a metán osztozik.

A légkör legfontosabb tényezője a napsugárzás; meghatározza hőmérsék­letét, mozgását, nedvességtartalmát, légnyomását és elektromos állapotát.

Meggyőződésem, hogy e tényezők bármily irányú változása különösen fontos hatást gyakorol az élőlények mindennapi cselekedeteire, így a jelensé­geket, a tervezettnél valamivel bővebben tárgyalom.

Napsugárzás

Nem én mondom ki először, hogy a napsugárzás minden földi élet alapja, mert nélküle élet nem képzelhető el.

A Napból kiinduló sugárzást útja közben veszteségek érik. Mintegy 35%-a visszaverődik a világűr felé, 20%-át a légkör gázai nyelik el, és csak 45%-a érkezik a Föld felszínére. E 45% egy része közvetlenül, másik része a légkörben levő víz- és egyéb molekulákon megtörve szórt sugárzás alakjában jut le hoz­zánk.

A sugárzás a Napból különböző hullámhosszúságokkal indul. A legrövi­debb hullámhosszúságú, ultraviola (UV) sugarak emberi szemmel nem látha­tók, kémiai és biológiai hatásuk azonban jelentős. Részarányuk a sugárnyaláb­ban 1%-ra tehető.

A közepes hullámhosszúságú sugarak jelentik a látható fényt. Az emberi szem érzékelése szerint ibolya-, kék, zöld, sárga, vörös és narancsvörös színek­ről van szó. Fontos tulajdonsága c sugártartománynak, hogy a fényhatáson kívül már hőhatása is van. E sugarak összessége a sugárnyaláb 44%-át adja, ezen belül a sárga és a vörös hullámhosszúsága uralkodik.

A leghosszabb hullámú (vörösön túli) sugaraknak fényhatásuk nincs, már csak hőhatásuk van; a Földre érkező sugárnyaláb 55%-át adják.

A hőhatást tehát a közepes és főleg a hosszú hullámokban érkező sugarak idézik elő. Bár a szórt sugárzás is közvetít hőmennyiséget, a közvetlen (direkt) sugárzás azt sokkal nagyobb hatásfokkal teszi. Józan fontolgatással is kikövet­keztethető, hogy a közvetlen sugárzás egy merőleges síkon egységnyi területre számítva sokkal több sugarat jelent, mint ha ferde síkra jut. Az így megvalósuló hőkülönbözet hozza létre az Egyenlítő fölött és alatt Földünk évszakos válto­zásait. Például hazánkban a nyári Nap sugáriránya megközelíti a merőlegest, így egységnyi területre sokkal több meleget ad; a téli Nap sugara ezzel szem­ben hegyesszögben érinti hazánkat, egységnyi területre tehát kevesebb sugár, kisebb hőmennyiség érkezik.

Összességében elmondható, hogy a Nap sugárzó hőenergiája melegíti a Föld felszínét, tehát a vizeket is. E felmelegedés élettani hatásaira, a fizikai tényezőket tárgyalva már utaltam, itt a direkt sugárzás hatásait kell sorra vennem.

Ha tisztább vizű tavainkat tavaszutói, derült napokon türelmesen figyel­jük, észre kell vennünk, hogy halaink nagy csapatokban látszólag céltalanul henyélnek a vízfelszín alatt. Ha bármilyen jóízű falatot vetünk közéjük, rá se néznek, mintha nem tartozna életrendjükhöz a táplálkozás. Meggyőződésem, hogy ilyenkor nem a kíváncsiság hozza fel őket a mély­ből, hanem egy természetes élettani igény: ösztönösen szükségét érzik annak, hogy a hosszú tél alatt többé-kevésbé megviselt szervezetük a sugarak hatására regenerálódjék. Ugyanezt a magatartást tanúsítja a többi vízi élőlény is, hiszen ezeken a napokon feldúsul velük a napsugarakat aljzatig áteresztő szegély­vizek szélesebb-keskenyebb sávja.

De hát mit hoznak létre az élőlényekben ezek a sugarak?

A fényjelenséget teremtő és a vörösön túli sugarak hőmennyiséget hordoz­nak hullámaikban. Különösen a vörösön túliak hatolnak mélyen egy-egy élő szervezetbe. Az ott keletkező hőhatás kitágítja az ereket, így bővebb vérellá­tást és ezzel együtt több táplálékot kapnak a szövetek, fokozódik a vérképzés, az ellenanyag-termelés, élénkül az anyagcsere. (Az ellenanyag feladata a szer­vezetbe került élő és élettelen kórokozók megsemmisítése.) Végeredményként kimondható, hogy regenerálódik az élő szervezet.

A fokozott fénymennyiség a szemen keresztül az agyvelőben észlelődik; a fény hatása a hőével párhuzamos: élénkíti a szervezet élettevékenységeit.

A rövid (UV) hullámhosszúságú sugarak nem hatolnak mélyen a szerve­zetbe, de fokozzák a sokszor védelmet jelentő pigmentációt és kémiai hatásokat is kiváltanak. A szárazföldi élőlényekben e sugarak hatására a bőrben a mesz­es foszforforgalmat irányító D-vitamin képződik, és bár még nem bizonyított, de ki se zárható, hogy halainkban ugyanez megy végbe.

A napsugárzás hatása légkörünkben. A Napból érkező sugarak nemcsak a Föld felszínén okoznak változásokat, hanem folyamatosan alakítják légkö­rünk jellemzőit is. Legfontosabb tényezőként itt is a hőhatás említhető, hiszen legtöbbször ez áll az egyébnek tűnő jelenségek hátterében is. E jelenségeket-bár, ismétlem, egymással összefüggnek-a könnyebb áttekinthetőség ked­véért külön tárgyalom.

Légmozgások

Minél tisztább a légkörünk, annál könnyebben repülnek át rajta a hőmeny-nyiséget hordozó sugarak, de számottevő felmelegedést csak ott okoznak, ahol megfelelő befogadóanyag áll rendelkezésükre. Ilyen befogadóanyag-bár összetevők szerint egymáshoz viszonyítottan sokszoros különbségben-a Föld felszíne. E felszín (a vizeket is beleértve) melegszik fel közvetlenül a napsugár hatására, és a légkörbe innen áramlik vissza a meleg. A megmelegedett levegő könnyebbé válik (csak összehasonlításként: 1 m³

száraz levegő tömege 0°C-on 1293, ugyanez 25°C-on csak 1185 g) és felemel­kedik. Ez az emelkedés addig tart, amíg az emelkedő légtömeg hőmérséklete le nem hűl a magasban található környezeti értékre. A hideg levegő ugyanennek a törvénynek az alapján lesüllyed. Ilyen módon a légkör felettünk állandó, füg­gőleges irányú (fel-le) mozgásban van, keveredik.

Ez a függőleges irányú mozgás teremti meg a légtömegek oldalirányú elmozdulásának lehetőségét is, hiszen a felemelkedő légtömeg helyére hűvösebb levegő oldalról nyomul. Szépen példázza e jelenséget a tengermellék légmoz­gása. Nappal a szárazföldi rész melegszik jobban, a felette elhelyezkedő lég­réteg is melegebbé válik és felemelkedik. Helyére a tenger feletti hűvösebb levegő indul útnak, tehát a szél a tenger felől fúj. Az éjszaka második felében a talaj elveszti hőtartalékait, a tenger vize viszont többszörös hőkapacitása következtében sokkal jobban őrzi, így ott melegebb a levegő, tehát ott emelke­dik magasba és pótlására most a szárazföld feletti légréteg hajnalra lehűlt levegője szolgál; a szél ilyenkor a tenger felé fúj.

A Tisza-völgy széljárása nem egységes. A Felső- és Középső-Tisza vidékére (mondjuk: Szolnokig) legjellemzőbb az északkelet felől érkező és általában hűvös légtömeget hordozó szél. Az Alsó-Tiszán inkább a délről, délkeletről származó, gyakrabban meleg áramlatokat terelő légmozgás a gyakoribb.

A tiszai emberek számára azonban csak kétféle szél létezik: az alszél és a felszél.

Az alszél délkelet, dél vagy délnyugat felől érkezik, és szembeszegül a folyás irányával. Már enyhe szellője is fodrozza a víz tükrét, közepes erőssége kiadós hullámzást teremt. A felszél, ha gyenge, sima víztükrön szalad, apróbb hul­lámzás csak a forgók ellentétes irányú vizén látható. Az erősebb felszél már hullámokat teremt, ha sokkal csekélyebb is ezeknek magassága, mint az azonos erősségű alszél esetében.

A szélnek a Tiszán legfontosabb élettani hatása a sokszorosára növekedő vízfelület, a tarajos hullámzás levegőhurkákat is maga alá temet; mindkét tényező egyenes következménye, hogy feldúsul a vízben az oldottoxigén-tar-talom. F fcldúsulás fokozza a halak élettevékenységeit, más kérdés persze, hogy ha a széllel együtt hidegebb levegő is érkezik, a víz hőmérséklet-csökke­nése erősebb és negatív hatású.

Nedvességtartalom, időjárási frontok

Több-kevesebb víz gőz alakjában mindig van a levegőben, ahová a Föld felszínéről párolgás útján kerül. A levegő által felvehető vízmennyiség a hőmér­séklettől függ. A hideg levegő kevesebbet, a meleg sokkal többet képes magában hordani. A mi éghajlati viszonyaink között (-20-|-30^oC) e mennyiség telí­tett levegőben köbméterenként 1-30 g között változik. Ez a telítettség hazánk­ban csak ritkán, inkább téli időben 100%-os, aránya évszakonként és vidéken­ként változik. Ötven év adatai alapján éves átlagban például Nyíregyházán 76, Szegeden 71%-os a levegő víztartalma.

A levegőben levő gőz kisebb nyomáson és alacsonyabb hőmérsékleten kicsapódik, és felhőzet alakjában láthatóvá válik. A víz a felhőkből zúdul vissza a Földre csapadék formájában. (A víz földi körforgása.)

Ha összefüggő felhőzet nagyobb területet takar, nagyrészt megakadályoz­za, hogy a Nap hőmennyiséget hordozó sugarai leérjenek a felszínre. Ennek következtében azon a területen lényegesen alacsonyabb hőmérséklet kelet­kezik. Az alacsony hőmérséklet megváltoztatja a légkör egyéb jellemzőit is. Természetes, hogy ilyen takarás a Föld teljes légkörében egyszerre sok helyen jön, jöhet létre, aminek az a következménye, hogy egymás mellett, azonos időben, töbo helyen fizikai jellemzőikben egymástól nagyon eltérő légtömegek találhatók, amelyek elmozdulásukkal egymással összeütköznek. A nagyobb mozgási energiájú ilyenkor arrább taszítja a kisebb mozgási energiájú légtö­meget. A két, különböző tulajdonságú légtömeg érintkezési vonalát időjárási frontnak, elmozdulását időjárási frontbetörésnek, frontátvonulásnak nevez­zük. Legfőbb jellemzőjük az, hogy a front két oldalán egymástól eltérő hőmér­sékletű, nedvességtartalmú, szélirányú, légnyomású és elektromos állapotú légtömegek helyezkednek el.

[Az eddigiekben nem esett még szó a légnyomásról és a légkör elektromos állapotáról.

Nos, a légnyomás számokban is kifejezhető értékben nem más, mint egy adott hely légoszlopának egységnyi területre vetített tömege, amely a levegő sűrűségétől, mozgási irányától (fel-le) és kisebb mértékben nedvességtartal­mától függ. A légkör elektromos állapota-ma már úgy látszik-az élővilág szem­pontjából fontos tényező. A levegőben mindig találhatók különnemű, szabad töltéshordozók, amelyek révén a légkörben az ionizáció hatására elektromos erőtér alakul ki a földfelszín negatív töltésű és a légtér pozitív töltésű hordozói

között. Ennek az elektromos erőtérnek átlagos értéke földközelben 130 V méterenként, de a földfelület és több kilométer magasság között ez az érték már 100 ezer-200 ezer V-ra tehető. Az elektromos térerősség változásai függ­nek a napszakok, évszakok, az időjárás változásaitól és a naptevékenységtől.]

Ha egy területre az addiginál alacsonyabb hőmérsékletű légtömeg torlódik, hideg, ha magasabb hőmérsékletű, meleg frontról beszélünk. A hideg front mozgási energiájától függően, meleg frontot is tolhat maga előtt, ahogy a me­leg front hideget. Következményében azonban mindkettőre ráillik, hogy szinte valamennyi jellemzőjében megváltoztatja az addig azon a területen uralkodó meteorológiai viszonyokat.

Fontos tényező, hogy egy ország vagy országrész viszonylatában milyen gyakoriak a frontátvonulások. A Tisza-völgyben ez a szám napi egyre tehető; ebben az is benne van, hogy az olykor néhány napig, ritkábban egy-két hétig veszteglő frontot egy nap alatt négy-öt frontátvonulás is követi.

A frontátvonulások élőlényekre gyakorolt hatása nagyon jelentős. Az el­mondottakból az is kiderül, hogy e kérdés vizsgálatakor nem szabad a légkör csak egyik vagy másik tényezőjét figyelembe venni. Nem lehet például kiválasz­tani, hogy egy élőlény ilyen-olyan irányú reagálását csak a légnyomásesés, csak a hőmérséklet-csökkenés, csak a légkör elektromosállapot-változása stb. okozza. Egy élőlény ilyen vonatkozású reakciója mindig a meteorológiai ténye­zők együttes hatására jön létre, bár azt is meg kell említenem, hogy legújabb ismereteink szerint ezek közül a légkör elektromos állapotának jut a főszerep.

A meleg front érdekessége, hogy élettani hatása már megérkezése előtt is érzékelhető. Hatására az élőlény vérében emelkedik az ellenanyagok mennyi­sége, növekszik a fehér vérsejtek száma, a keringő vér mennyisége, a vérnyomás. Fokozódik az anyagcsere, nő a szívverések és a légvételek száma (kopoltyúk mozgása). Az állatok idegesekké válnak. A kép nagyjából olyasmit mutat, hogy egy élő szervezet felkészül valamilyen küzdelemre.

A hideg front élettani hatása csak a front betörése után jelentkezik. Jellem­zőiben az előző szakaszban felsorolt és ott emelkedő tényezők csökkenése a lényeges.

Tiszai halaink fajok szerint különbözőképpen reagálnak a meteorológiai változásokra, bár ehhez hozzá kell tennem, hogy e vonatkozásban csak nagyon kevés (és nem is mindig megbízható) adatunk van.

A ponty például nem kedveli sem az egyik, sem a másik irányú front-betörést. Lassúbb mozgásúvá, étvágytalanná válik, és horgász, meg csali legyen a talpán, aki és ami e kedvetlenségből kimozdítva táplálkozásra készteti. A har­csát kifejezetten ingerli a meleg front előtti „nyomott” idő. Éjszakai ragadozó létére világos nappal is táplálkozni indul, vélem, idegrendszerére ilyenkor döntő hatást a légkör elektromosállapot-változása gyakorol. A csuka és a süllő, bár sokkal kisebb intenzitással, de a harcsához hasonlóan reagál. A kecsege és a márna életét a frontbetörés nem zavarja, inkább csak következménye jelent életükben változást, ha a hideg front után számottevőbben lehűlt a víz.

Emberi változtatások a Tiszán

Valamit valamiért

Eltűnődöm a Koncz Gábor színművésszel H. L. I. által készített interjú (Magyar Horgász 1981. évi, novemberi szám) néhány mondatán. Az általam őszintén becsült színész ebben az interjúban arról vall, hogy a csodálatos mezők vadászati vagy az érintetlen vizek horgászati lehetőségei miatt jobb lett volna, ha néhány évszázaddal korábban születik.

Felgyorsult ütemű időnk természetes következménye a nosztalgiahullám, amely lassan a horgászatra is átterjed. A horgász érintetlenül tiszta vadvizekről álmodik, ahol napjainkra már ritkasággá értékesedéit madarak röpködnek szép számban az ősi növényzet fölött, a vizekben hihetetlen mennyiségben halóriások játszanak, és emberi civilizáció ilyen téren még nyomokban se érzé­kelhető.

Mert annyi azért természetesnek látszik ebben az álmodozásban, hogy erre a csodálatos horgászhelyre könnyű és mégis biztonságos csónakkal érkez­zék az ember, amit halk hangú motor röpít, keze ügyében nagyon könnyű, de nagyon erős, például karbonbot legyen, amelyen-mondjuk-egy ABU multiplikátoron legultrább DAM zsinór és Mustad horog tegye lehetővé sok egyéb, hasonlóan kiváló minőségű eszköz mellett az eredményes birkózást még a legnagyobb halakkal is.

E csodálatos vizek azonban tovaúsztak a múlt századokkal együtt, hogy Koncz Gábort idézzem, megölte őket a civilizáció; ám megszűntek ugyanakkor a Tisza-völgy úttalan útjai, a másfél millió hektáros mocsár helyén telt kalászú búzát ringat a szél, megelőzhetővé vagy gyógyíthatóvá szelídült az embert, állatot egyaránt ritkító járványok sora, minek következtében az átlagos emberi élettartam az akkori 35 évről napjainkra 70 fölé emelkedett. Múzeumba került az egykori, vaskos kenderzsinóron függő ormótlan horog (különben sem tudom, hogyan érezném magam egy ilyen felszereléssel még a legszebb vizeken is). Elporladtak a házaknak nevezett kunyhók, az egykori gyertyafényes sötétség temp­lomok mélyére ült és… és még sorolhatnám oldalakon át, hogy mi mindent kaptunk az ősi környezet helyett.

Koncz Gábor-féle vizekről én is álmodom, de örülök az erős botra szerelt multiplikátoromnak, műanyag csónakomnak is, ha öreg harcsák fölé sodor az ár, és belátom, hogy valamit fel kellett áldoznunk valamiért, ha sokasodva is élni akarunk. E meggondolással vettem tudomásul a változó körülménye­ket, és csak akkor vagyok nagyon szomorú, ha jobb életünk elérése ürügyén emberi tetteink nyomán a vizek világában oktalan és jogtalan kártételek is sötétlenek.

Szabályozások

Olvasgatom az Ihrig Dénes által szerkesztett könyvet a magyar vízsza­bályozás történetéről. Megdöbbent az a sokszor reménytelennek látszó, kezdet­ben helyi, később országos méretű küzdelem, amit népünk a vadvizek megfé­kezésére már a XV. században megkezdett és folytat azóta is.

E könyv tanúsága szerint a Tisza-völgyben 1,67 millió hektárnyi földte­rületet öntött el évenkénti ismétlésben a folyó, aminek következtében e tájék csak nádat termett, és az itt-ott kiemelkedő, partosabb részek legfeljebb lege­lőként hasznosultak. Természetes igénye lett a Tisza-völgyben élő lakosságnak, hogy saját létének fenntartása végett minél nagyobb földeket vonjon művelés alá, és a kezdeti, csak a településeket védő körgátak helyett termőföldjeit is védje az árvizektől. (Meghatva néztem meg az ötvenes évek elején a Tiszatarjánt, Tiszaoszlárt, Tiszapalkonyát és Tiszaszederkényt körülölelő, múlt száza­dokból reánk maradt körgátakat, és arra gondoltam, hogy mögöttük hány nemzedék félelme ébredt tavaszonként, ha a magas árvíz hosszabban időzött e faluk körül.)

E helyi védekezéseket a múlt század negyvenes éveiben országos mozgalom váltotta fel, vezetői közül meg kell említenem gróf Széchenyi Istvánt és Vásár­helyi Pált, de rajtuk kívül azokat a névtelen tízezreket is, akik ezt a teljes gát­építkezést az akkori idők kétkezi eszközeivel az 1910-es évek elejére nagyjából befejezték. Gátszakadásos katasztrófa azért később is bekövetkezett, utoljára 1970-ben a Szamos-Tisza vidékén és 1980-ban a Körösök középső részén; ezt elkerülendő, megépítésük óta folyamatosan magasítják és szélesítik a gáta­kat, ahol erre szükség mutatkozik. A gátépítéseken kívül azonban-amint korábban már említettem-átvágásokkal is fegyelmezték a folyót, így a Tisza korábbi, csaknem 1500 km-es, sok-félkörös tétovázása 950 km-es gyorsabb útra rövidült. Hogy őszinte legyek, abban azért nem vagyok biztos, hogy ezt az összességében eddig mintegy 550 km-es rövidítést minden fázisában meg kellett valósítanunk.

Kétségtelen, hogy a szabályozási munkák mindkét formája (gátépítések és átvágások) a Tisza lényeinek életét alapjaiban változtatta meg. Legfontosabb élettani tényezőként e változásban a szaporodó helyek nagyfokú csökkenése és a halbölcsőnek is tekinthető, tartósan szétterült szegélyvíz elmaradása sze­repel.

Duzzasztók

A Tiszának és mellékfolyóinak árvízvédelmi töltések közé való szorításával és az utóbbi időkben létesült belvízvédelmi csatornahálózat kiépítésével a régi, másfél millió hektáros mocsárvilág 80%-a bő termésre képes szántófölddé vált. A bő terméshozam azonban csak akkor valósulhat meg, ha a gazdasági növé­nyek tenyészidejűkben elegendő oldószerhez, vízhez jutnak.

A szélsőséges alföldi éghajlat ezt a feltételt ritkán teljesíti. Átlagos tavasz és kora nyár után a gabonafélék még csak elvegetálnak, bár egy kis kalászt érlelő eső olykor nekik se ártana, de a kapásnövények a langyos vízcseppeket hordozó felhők helyett igen gyakran csak a nyárközép forró-kék egét lesik. Ezért vált szükségessé az, hogy a Tisza emberi akarat segítségével adja meg a szomjas földeknek azt a vízmennyiséget, amellyel a kívánt bő termés elérhető.

A háború alatt és után telepített motoros szivattyúk sora csak könnyítette, de nem oldotta, nem is oldhatta meg a helyzetet, hiszen amikor legjobban szom­jaztak a földek, a Tisza is csendes folyócskává szerényedett (emlékezzenek a legalacsonyabb 50 m³/s vízhozamra), így a szivattyúknak nem volt és a későb­biekben a többszörös igény miatt még kevésbé lett volna miből fedezniük a vízszükségletet. A kérdés megoldására egyetlen lehetőség kínálkozott: össze kell gyűjtenünk a felhasználatlanul tovarohanó tavaszi vizekből azt a mennyi­séget, amennyi az aszályos évszak szükségletét gravitációs úton fedezi.

A kérdés már mintegy száz évvel ezelőtt is felvetődött, a Hajdúság és a Nagykunság szárazságának enyhítésére Tiszalök környékére duzzasztómű épí­tését tervezték, de ebből valóság csak 1954-ben lett.

Tiszalök valóban sokat javított, hiszen a Keleti- és Nyugati-főcsatorna segítségével a maximumként kiemelhető 60 m³/s vízmennyiséggel 150 ezer hek­táron teremt öntözési lehetőséget, de ez önmagában csak részmegoldást jelent. Ettől még a Nagykunság déli része, a Jászság és a Dél-Alföld tovább szomjazik. Súlyosbítja a helyzetet a mindjobban izmosodó vidéki ipar egyre növekvő víz­igénye is, a kettős szükség megoldására más út nem maradt, mint hogy több duzzasztómű megépítésével kell megoldanunk e feladatot. Ezen az alapon hagyta jóvá a kormány 1973-ban a Tisza-völgyre is vonatkozó Vízgazdálko­dási Fejlesztési Koncepciót, amely szerint a Tisza magyarországi szakaszán Tiszalökkel és az azóta üzembe helyezett Kiskörével együtt 5 duzzasztómű (a megépülteken kívül Vásárosnamény, Dombrád és Csongrád) teszi ezt majd lehetővé, amelyekhez a folyó jugoszláviai szakaszán az újbecsei csatlakozik.

Bár nem célja e horgászok számára írott könyvnek, hogy e kérdésekkel részletesen foglalkozzék, ám hogy a vizek élete e területen is érthetővé váljék, a leglényegesebb változásokat el kell mondanom. Szerencsénk van, hogy az eddig megépült két duzzasztómű közül a tiszalöki a fentről érkező, szabad vizeket fogja fel, így hatásában nagyjából olyan, mint később a vásárosnaményi lesz, a kiskörei pedig két duzzasztómű közötti szakasz változásait példázza, az élettani módosulásokból itt leszűrt tapasztalat tehát alkalmazható lesz a későbbi négy, mindkét végén lezárt szakaszra is.

Az eddig megépült két duzzasztómű lényegében nagyon hasonlít egymás­hoz. Mindkettő három fő részből áll: duzzasztómű, hajózsilip és vízerőmű alkotják összetevőiket.

A duzzasztómű billenőtáblái olajhidraulikus nyomással nyithatók, zár­hatók. Nyitásukra árvízveszélyes helyzetben kerül sor, ilyenkor kiegyenlítődik a vízszint a duzzasztómű fölött és alatt. Közepes és alacsony vízállásnál a táb­lák elrekesztik a folyó vizét, és jelentős szintkülönbség alakul ki. Ha nagyobb az érkező vízmennyiség, a táblák fölött is víz zúdul a mélybe, ha csekélyebb, csak a vízerőmű turbináin keresztül kavarog alul elő.

Lényeges különbség van azonban a két duzzasztómű által megemelt víztároló helye között. Tiszalök átlagos vízhozamnál az eredetileg meghatározott szintre, 94,5 m-re duzzaszt az Adria fölött; e duzzasztás következtében felette partszegélyig teltté válik a meder, de nem lép ki víz a hullámterekre, bár a duz­zasztás visszatartó hatása a Tiszán Dombrádig, a Bodrogon országhatárunkig érzékelhető. Kisköre a műtárgyak építési ütemétől függően első fázisban 1973-ban 87,3 m-re emelt, amit 1978-ban 89,0 m-rel folytatott; a közeli jövőben vár­ható, hogy a végleges magas víz szintje 91,2 m-re emelkedik. Az első fázis eme­lése a tiszalöki duzzasztáshoz volt hasonló: telt lett a meder. Az 1978-ban létrejött II. fokozatú duzzasztás már nagyrészt elöntötte a tárolóteret, a parto­sabb részekből félszigeteket, szigeteket hozott létre, a laposabb helyeken pedig lassan áramló tavacskák, tocsogók tömegét A III. fokozatú duzzasztás valósítja majd meg az eredeti célt, a 400 millió m³ hasznos víz tárolását a Nagykun­ság és Jászság földjeinek öntözésére. És ezzel megteremti végre azt a 127 km²-nyi, 2,5 m átlagmélységű tavat is, amit a térképészek talán már Kisköre terve­zésekor élő valóságként tüntettek fel a kiadott térképeken.

(1977 nyarán Tiszafüred környékén horgászgattam motorcsónakomból. Csábított a partszegélyre épített halászcsárda, meg vágytam már egy tisztessé­gesebb ebédre is. A pincérnek egy külföldi társaság kézzel-lábbal magyarázott valamit. Kezükben térkép volt, azt bökdösték. Mivel a pincér nem értette nyelvüket, hozzájuk léptem segíteni. Kirándulók, kelten közülük horgászok voltak és a térképen feltüntetett tavat keresték. Megmagyaráztam, hogy az a tó majd csak a holnapokban születik. Hitték is, nem is, nem tudom. Csendesen mosolyogtak és csak egymás között legyintettek gúnyosan.)

A tiszalöki és a II. fokozatú kiskörei duzzasztás nyári, alacsony víznél 7-8 m-es szintkülönbséget hozott létre mindkét duzzasztó fel- és alvize között, ám ha Kisköre majd a III. fokozatra emel, ott a szintkülönbség 10,7 m-re növekedik, viszont Tiszalöknél, mert a Kisköre által visszatartott víz magasabb szintje már ott is számottevő lesz, 4,5 m-re csökken.

A vízerőmű áramtermelése, amint az eddig elmondottakból kitűnik, nem fő célja volt a duzzasztóművek létesítésének, csak hasznos mellékterméke lett. Tiszalökön 3 turbina a folyó bal szegélyén a duzzasztóműbe építetten dolgozik, ugyanez 4 turbinával Kiskörén a jobb oldalra került. A szokásosan kis hozamú nyári vizeknél teljes idejű üzemeltetésük alig lehetséges, hiszen pél­dául Kisköre 4 turbinájának vízelnyelése 560 m³/s, így messze túlszárnyalja a Tisza nyújtotta nyári lehetőségeket. Ennek következménye, hogy számotte­vőbb áramtermelés csak az esti csúcsterhelési időszakra esik, a nap többi részé­ben egy-egy turbina teljesít csupán szolgálatot, de Kiskörén ez is 140 m³/s átengedett vizet jelent.

A hajózsilip Tiszalökön a jobb, Kiskörén a bal parti oldalon kapott helyet. Hasznos belméretük 85×12 m, így maximálisan 1350 tonnás hajók számára jelentenek átzsilipelési lehetőséget.

A vízügyesek nyelve a két duzzasztómű közötti folyószakaszt Bögének nevezi. A duzzasztóművek tehát, ha átlagos a vízmagasság, meghatározói a Tiszalök feletti Tisza-rész és a Böge vízszintjének s ezzel együtt áramlási viszonyainak. Az áradás-apadás hatásainak tárgyalásakor már említettem, hogy halaink étvágyát növeli, csökkenti a kétirányú változás, ezért minden tiszai horgásznak fontos tudnia, hogy a mesterségesen irányított szintingadozás hol és mikor érzékelhető. A Böge tehát egy 115 km hosszú teknő, amelybe a víz be- és kiengedése mindkét végén emberi akarattal szabályozható. Ha figyelembe vesszük, hogy mindkét vízerőmű nagyobb vagy teljes kapacitással csak a kora esti 2-3 órában dolgozik, a következő képet kapjuk: Tiszalök az esti csúcstermelés után éjszaka és nappal is vizet gyűjt, csupán egy gépegység dolgozik, így fölötte lelassul a folyó és szintje néhány cm-nyit emelkedik. Az áradás fordított irányú, lassan halad vissza Tokaj felé. Az esti csúcsnál 3 turbina forog, háromszoros vízmennyiség zúdul a Bögébe, így a fenti víz felgyorsul és apadni kezd. Ez az apadás is fordított irányú.

A duzzasztómű alatt a csúcsterhelés bővebb vize áradást és gyorsulást okoz, a vízgyűjtés hosszabb időszaka viszont lassulással és apadással jár együtt. Az áradás is, az apadás is a duzzasztónál kezdődik, és onnan halad természetes irányban lefelé.

Kisköre változása Tiszalök felső vizéhez hasonló. Ha vizet gyűjt, a felső szakasz lelassul és áradni kezd, ha áramot termel, ez szinteséssel és apadással jár együtt. E vízjátékon azonban sokat módosít a sokkal nagyobb tömegű víz, melynek következtében a Tiszalök feletti 10-20 cm-es különbözet itt néhány cm-re szerényedik. A Kisköre alatt esténként meg-meglóduló víztömeg azonban éppen az említett okok miatt 20-40 cm-es játékot is elér.

Idei tiszai utamon végig a csónakban aludtunk feleségemmel. Éjszakai pihenőhelyet Kisköre alatt 10 km-nyire, egy jobb parti homokpad csücskén kerestem. Nem akartam, hogy elmozdítson egy esetleges ár, ezért a csónak orrát jó másfél méternyire kihúztam a száraz homokra és kicövekeltem, aztán aludni tértünk a sátorként hajónk fölé feszített műanyag lepedő alatt. Úgy 11 óra tájban arra ébredtem, hogy a telihold ide-oda vándorol az áttetsző nylonon, azaz szelíden felemelt és tétovázik velünk a víz a csónak alatti forgó szeszélye szerint. Feleségem szerencsére nem ébredt fel a pórázra kötött vándorlásra. Hajnalban viszont alig bírtam vízre tuszkolni a nagyobb részével homokpartra feküdt csónakot, annyira kiapadtunk.

Az emberkéz okozta áradás és apadás tovaterjedésének sebessége ugyan­csak a víztömegtől függően változik. Saját tapasztalatból azért elmondhatom, hogy például a tiszalöki vízgyűjtés passzív áradása 10-12 óra alatt ér vissza Tokajig (26 km), és nagyjából ez a 3 km/óra sebesség viszi lefelé is az esti áram­termelés aktív áradását. Kisköre vízgyűjtésének néhány cm-es emelkedését a Böge alsó szakaszán észre se szokták venni. Furcsább a helyzet a középső részen Tiszaesege és Tiszabábolna között, ahol olykor a tiszalöki eredetű aktív és a Kisköre felől érkező passzív áradás szembetalálkozik egymással. Azt hi­szem, hogy a variációs lehetőségeket a vízügy szakemberei is még csak próbálgatják, és jó néhány év eltelik, amikorra pontosan meg tudják mondani, hogy adott vízmagasságnál egy adott árhullám hol találkozik.

Élettani szempontból a megemelkedett vízszint és az áramlás lelassulása új helyzetet teremtett.

Az előbbi következtében már a Tiszalök fölötti szakaszon is olyan part­részek kerültek tartósan víz alá, amelyek régebben legfeljebb a tavaszi nagy-vizek alkalmából fürödtek akaratlanul. Ennek következtében, jóllehet azóta nagyrészt elszáradtak, a partszegélyi gallyakból, tömzsi fákból álló növényi szövevény a folyó természetes tartozéka lett.

Még érdekesebben alakult a helyzet a Bögében, annak is az alsó, a jövőben majd tavat ringató területén. E szakaszról elöljáróban el kell mondanom, hogy talán a nagy költségek vagy egyéb okok miatt nem különösebben sikerült rajta megvalósítani a tereprendezést. Némi fakitermelésen és szerény mértékű terepigazításon kívül ezzel a holnapi tófenékkel más nemigen történt. Nyári utamon féltem egy kicsit, hogy majd a legalsó, a már teljesen víz alatt levő bögei szakaszon motorcsónakommal esetleg a bizonytalan akadályokat takaró hullámtérre tévedek, de odaérve meg kellett állapítanom, hogy alaptalan volt ez az idegeskedés. Gyönyörű és pontos utat mutattak a régi partszegélyi fasorok, legfeljebb egyik-másik régebben víz alá került helyen szemlélték már elszárad­tán a rokkant fák a suhanó időt. Egyébként a fákból, bozótosokból, otthagyott tuskókból álló növényi maradék nemcsak a régi Tisza-parton található meg, hanem a teljes, holnapi tófenéken is.

Hogy halélettani szempontból ez a hálózhatatlanul zegzugos, bőséges élelemmel és búvóhelyekkel felfegyverkezett vadvízország mit jelent, azt hiszem, nem kell részleteznem. Évszázadok óta először adtunk a Tiszának vissza vala­mit, hogy emlékezzék ősi életére. Ha a tavaszi vizekkel okosan gazdálkodunk, és halaink a Böge tocsogóiban nagyobb szintíngadozás nélkül élhetik át a sze­relem idejét, s a lerakott ikrák életté tudnak mozdulni, a folyó halbőségére a továbbiakban se lehet majd panaszunk. Máris szép példa erre a csukák újbóli elszaporodása. Az első sikeres ivás a Bögében a II. fokozatú duzzasztás első tavaszán, 1979-ben zajlott le, a halászok varsáiba így 1981-ben az elmúlt évtizedekben fogott csukák többszöröse bújt.

A megemelt vízszint lelassította a folyót. F lényeges változás halaink életé­ben is fordulatot okozott.

A magam részéről a lassulás legfontosabb hatásának tartom, hogy a ma­gasabb vizek szerves hordaléka is nagyrészt lerakódik, és ezzel megteremti a tápláléklánc minden fázisának dúsabbá válását. Negatívumként azért azt is el kell mondanom, hogy a gyors áramlást kedvelő fajok egyedei nem örültek a lelassult víznek. Fél évvel a kiskörei II. fokozatú duzzasztás beállta után, 1978 októberében a leninvárosi horgászok érdekes változást vettek észre a Tiszán. Elképesztő mennyiségű kecsege és márna kapkodta a horgokat, nem tudtuk mire vélni e váratlan sokadalmat, kecsegét még a melegvizes csatornában is fogtak. Csak később értettem meg, mi történt, amikor a következő nyáron a márnákból is, a kecsegékből is már csak egy-egy hírmondó akadt: a városunk alatti, csaknem 100 km-es, lelassult folyószakaszról a duzzasztás miatt vándoroltak a fenti, gyorsabb vizekre. Azóta bizony bármelyikük ritka zsákmány a Böge fáradtan andalgó vizében.

Még egy lényeges mozzanatról teszek említést a lassulással kapcsolatban. Akár hisszük, akár nem, halaink nagyon tanulékonyak. Amíg sebes víz suhant fölöttünk, és ez azt jelentette, hogy a sodródó táplálék is igen gyorsan eltűnt érzékelési körzetükből, egyértelmű határozottsággal ragadták meg azt. Így a kapások is határozottabbak, egyértelműbbek voltak. Amióta lassan imbolyog a víz, és idejük van a felkínált csalit alaposan körülszimatolni, bizony naponta tanúi lehetünk az igen is, nem is maszatolásnak, amit csak a zsinór remegése jelez (a néhány ifjonc hal tapasztalatlan mohóságát most ne vegyük figyelembe), és horgász legyen a talpán, aki eltalálja a bevágások helyes pillanatait.

Kövezések

Akár így, akár úgy építjük őket, mindenképpen szabályozási célokat szol­gálnak.

A partvédő kövezéseknek a folyó oldalirányú vándorlását kell megaka­dályozniuk. Ma már alig akad a Tiszán olyan élesebb kanyar, amelyet ilyen módon ne védenének. Gyakoriságuk következtében a vízi élőlények számára új élőhelyeket jelentenek. Hogy ezeknek az élőhelyeknek törvényszerűségeit megértsük, szükséges elmondanom építésükről a leglényegesebbeket.

Első lépésben a kiszemelt kanyar legtöbbször meredek és szakadt partjá­nak oldalát simára gyalulják a fölöslegessé vált föld vízbe túrásával. Aztán szőnyeggé összekötözött rőzsenyalábokkal fedik le nemcsak a legyalult részt, hanem 15-20 méternyi szélességben a vízfelületet is. E szőnyegre szórják uszá­lyokból a kisebb-nagyobb darabokból álló kőzúzalékot, amely végül a rőzse-szőnyeget a vízben is a part oldalához lapítja. Természetes, hogy a szeszélyesen szórt kőtömbök itt bővebb, máshol csekélyebb mennyiségben dacolnak a folyó sodrásával, így a bővebb szórások mögött apróbb-nagyobb forgók keletkéznek. Fontos még azt is tudnunk, hogy a kövezéseknek a meder felé zegzugos, de éles határa van.

Élettani szempontból az uj kövezések csak búvóhelyet teremtenek. Áram­lásárnyékukban sok apró és ezeket követve több nagy hal is megpihen, ennek következménye, hogy a nagyobb halak közül főként ragadozókat találhatunk itt.

Régebbi kövezéseknél a kőtömbök között már termőtalaj is lerakódik, korhadnak a rőzsepokróc ágai, a szabad kőtömbökre növényi bevonat települ, e tájék élővilága tehát a régi, mart partok élővilágához kezd hasonlítani. Még a tiszavirág álcája is megtelepszik a kövek között és alatt, ha nem is érheti el azt a mennyiséget, amit a mart partok szabad felülete takart.

Említettem még a kőszórások mederbeli szegélyét mint élőhelyet. E folyosó, amint megfigyeltem, legtöbb halunknak (fel-) vonulási területe.

A harántgátak (a rugany szó idegenül cseng fülemben) vagy a víz áramlási irányának megváltoztatására törekednek, vagy gátat akarnak szabni a túlsá­gosan sebes sodrásnak; máskor a meder szűkítése és ezzel együtt mélyítése a cél. Leglényegesebb jellemzőjük, hogy mögöttük általában lassan forog a víz, de csúcsuknál örvényt örvénnyel követve rohan.

Hosszabb, egyenes szakaszok mederszűkítést célzó harántgátjai mögött iszappal, homokkal töltődik fel a meder, és néhány év múlva már csak az egykori kőszórás vízbe érő csúcsa emlékeztet a régebbi, 40-50 m-es gátra. így tűnt el 7 gát Tiszapalkonya alatt az ősi gázló területén, ma már csak 7 apró kőcsücsök és a tavaszi vizek által e gátak között feltöltődött magas part emlék­szik rájuk.

Az élesebb kanyarok külső ívébe épített harántgátak a folyó sodrásának csökkentésével tulajdonképpen partvédő szolgálatot teljesítenek. Ha alacsony a szint, mögöttük is lassan forog a víz, de a magasabb áradás erős sodrással bukik át rajtuk, így nagyon gyakran tetemes gödrök, kutak jönnek létre mögöt­tük, és csak messzebb alattuk válik sekélyebbé a folyó.

A gátak mögötti lelassult víz, a sodrásszegély és a létrejött kutak inkább élelemszerzést célzó kirándulási helyet, mint hosszú tartózkodásra alkalmas környezetet jelentenek, de ez semmit se csökkent horgászati fontosságukon. Alkalmas vízállás esetén ragadozók és békés halak szívesen keresik e tájon élelmüket.

Teljes kőzárás (két partot maradéktalanul összekötő harántgát) a Tiszán mindössze egy akad: a leninvárosi melegvizes csatorna zárása. Feladata, hogy elkülönítse az erőmű hűtésére alkalmas hideg vizet a megmelegedettől. Így a gépek hűtővizet a gát feletti szakaszból szippantanak, a már megmelegedett vizet a vaskos csövek pedig a zárás alá vezetik.

AT alakú zárások, amelyek a Dunán horgászszempontból olyan fontosak, a Tiszán nincsenek.

Kalickák (ez valószínűleg csak e tájon használt kifejezés), azaz enyhébb kanyarok ívének hosszanti kövezéssel való átmetszése, amely kövezést-így alkotva körülzárt rekeszeket-a partszegéllyel többszörös harántgát is össze­köt, a Tiszán, ismeretem szerint, két helyen találhatók: az egyik a benki homok­paddal szemben védi az omló partokat, a másik a leninvárosi Tisza-híd alatt. Ha alacsony a víz, ma már csak az előbbi látható, a Tisza-híd alattit 1978 óta a Böge magasabb vize takarja.

E kalickák rejtekhelyeit nyáron termetes harcsák választják búvóhelyül, míg télen inkább csukák rabolnak a rekeszek között.

Még a szabad mederbe szórt, áramlást irányító kőzúzalék-dombokról kell megemlékeznem. Nagy kár, hogy mivel nem láthatók, létezésüket általá­ban nem is sejtik.

1952 óta lakom ezen a tájon, de az elmúlt nyárközépig én se tudtam, hogy a mesterségesen létrehozott leninvárosi sziget fölött néhány uszálynyi kőzúzalékot szórtak a Tiszába a sodrás csatornába terelése végett. E nyáron egy ked­ves barátom e Tisza-szakaszon ellenőrizte (az én korábbi, madzagos méréseim alapján) újként vásárolt, csodálatosan szép kivitelű, radaros megoldású mély­ségmérő szerkentyűjét. Az eszköz azon a bizonyos szakaszon kemény aljzatú, 3-8 m közötti mélységű, sűrű gödröket jelzett. Nem értettem a dolgot, ezért zsinórra függesztett súllyal újból többször is végigmértem. Az eszköznek igaza volt. Szeszélyesen szórt kőhalmazok borítják ott a talajt.

Az a szakasz, már korábban is tapasztaltam, öregebb harcsák pihenőhelye. Ha kuttyogatásra alkalmas vízben máshol nem volt kapásom, e gödrök fölött vagy mellett mindig sikerült néhányat előcsalogatnom közülük.

Mindezeket csak azért mondtam el, hogy a Tisza partjára érkező horgász érdeklődjék ilyen irányban is, és ha szerencséje van, méltó halakat talál.

Halnemesítések

Akárhogyan forgatom, ez is emberkéz okozta beavatkozás, bár ma még mindössze egy fajt (a vicsegét nem veszem figyelembe még), a pontyot érinti.

Alapismeretként el kell mondanom, hogy a halakkal kapcsolatban könnyű helyzetben van az állattenyésztő: egy szülőpár egyszeri utódmennyisége több százezres, milliós tételrendű is lehet. A meghatározott célú szelekció (gyorsabb növekedés, nagyobb húshozam) az új nemzedékben a harmadik évben már folytatódhat, így néhány generáció segítségével emberi céloknak jobban meg­felelő, szerzett tulajdonságait biztonságosan örökítő fajta állhat rendelkezésre. E sokkal nagyobb téteményképességű fajta azonban csak akkor alakulhat ki, ha nemesítése közben messzemenően kielégítjük az arányosan megnövekedett igényeit is.

Állattenyésztési alaptétel, hogy ha egy nemesített fajtát eredeti, mostohább körülményeket nyújtó környezetébe helyezünk vissza, néhány generáció elmúl­tával a visszahelyezett is hasonlóvá válik a faj eredeti, parlaginak mondott egyedeihez.

Az Élő-Tiszába közvetlenül, legjobb tudomásom szerint, napjainkig csak a MOHOSZ telepített ilyen nemes pontyokat, közvetve az árvizek által átszakí­tott halastavakból, továbbá egyik-másik horgászkezelésbe került mellékfolyó horgásztelepítéseiből is került a folyóba valamennyi. Vizsgálgattam a mások és a magam által zsákmányolt pontyokat. Észrevehető, hogy a nemesítettek szám­aránya az eredeti nyurga pontyokéhoz viszonyítottan növekedett. Ezeknek zöme még tartja a nemesítéssel szerzett formáit is, de találkoztam már jó néhány olyannal, amelyik tükrös, tehát kétségtelenül nemesítésből származó volta ellenére alakjában már hasonlít a Tisza legnyurgább pontyaihoz.

Telepítések

E címszó alatt nem a hazánkon belüli, itt őshonos halfajok egyik vízből a másikba helyezésére gondolok, hanem a más országok, földrészek tájairól hazánkba szállított halakról elmélkedem, inkább csak tűnődések, mint megálla­pítások formájában.

Hiszen jól tudom én, hogy Földünkön egyre súlyosabb a fehérjehiány, és kutatnunk kell azokat a lehetőségeket, amelyek révén e legfontosabb élelem-összetevő sokasodó világunkban is előteremthető. Ilyen alapon kell a halászat­nak is a kérdéshez idomulnia, azaz lehetőségeinek kihasználásával egy adott vízfelületről a lehető legtöbb halhúst kell termelnie. És ha ez az út csak újabb halfajok behozatalával lehetséges, akkor be kell hoznunk az új halfajokat is.

Bár az is igaz, hogy az ilyen irányú eddigi kísérletek nem nagyon sikerültek. Önmagában szép hal a törpeharcsa is, a naphal is, az ezüstkárász is, de nem mondhatjuk, hogy behozataluk óta enyhültek az előbbiekben említett gondja­ink.

A Balaton újabban az angolnával birkózik-az exportért mindent! jelszó alatt-, és bár nem állnak rendelkezésemre kielégítő pontosságú béltartalom vizsgálatok, meggyőződésem, hogy e hal táplálkozási módjánál fogva közvet­lenül vagy közvetve az összes többi balatoni halnak ellensége, vagy táplálék konkurense lett, és nem tudom, hogy az érte kapott, szerényen csordogáló dollárocskák megérik-e ezt. Persze az angolnával azért-itt nem szaporodik-könnyebb a helyzetünk, mert ha majd a legilletékesebb is hasonló következte­tésre jut, újabb ivadék nélkül 2-3 év alatt megszűnik az angolnaveszély.

A növényevő halak behozatáról azt írták: telitalálat volt.

A növényevő kifejezés a gyakorlatban három halfajt takar: az amur, a pettyes és a fehér busa érkezett hozzánk e táplálkozási jelleget mutató néven a Távol-Keletről. Mondták, hogy éppen növényevő tulajdonságuk miatt egyik sem táplálék-konkurens, továbbá hogy idehozataluk nem jelent veszélyt, hiszen a mi éghajlatunk alatt önálló szaporodásra mindegyik képtelen, így a mindenkori állomány létszáma a telepítésekkel szabályozható.

A behozott három faj közül legkevesebb ellenvetésem az amurral szemben maradt. Zsenge korától eltekintve békésen legelő állat, és ezzel környezetron­gáló kárt csak akkor okoz, ha egységnyi területre túl sok egyed kerül, de folyó­inkon, beleértve a holtágakat és a csatornákat is, e veszélytől általában még nem kell tartanunk.

A két busafajt külön kell tárgyalnom, hiszen-amint kiderült-az együk növényi, a másik állati planktont eszik. És itt legyen szabad egy személyes tapasztalatot elmondanom.

Városi horgászegyesületünk a Tiszai Vegyi Kombinát és a Tiszai Olajfi­nomító Vállalat összesen 42 hektár vízfelületű, ipari szennyet tisztító tavaiból térítési díj nélkül megkapja az őszi lehalászások alkalmából kifogott halak nagyjait, e vállalatok vezetőinek nagylelkű segítsége következtében. A tavakba üzemi előírás szerint pontyot és busát (pettyest is, fehéret is) telepítenek, a melléjük került kárász- és compósereg csupán szokásos melléktermék.

Végignéztem az 1980-as lehalászásokat. A tavakban a két fonalból akkor tömegarányban kifejezve 70°/_a ponty, 30% busa maradt. Az idei (1981) őszi lehalászás szomorúan érdekes képet mutatott. A kifogott és az egyesület által megkapott 9000 kg halból 6000 kg busa volt (70 : 30% a fehér javára) és csak 3000 kg ponty. A fehér busa kiváló kondícióban, a pettyes közepesben, de a pontyok… Szóval a pontyok hátával majdnem borotválkozni lehetett… No és eltűnt a compó, és minimálisra csökkent a kárászsereg,

Az ember csendesen szomorkodik a kapott eredményeken, és ismeret­anyagából kiindulva magyarázza a jelenségeket.

E tavakban, amint az eredmény mutatja, legjobban a fehér busa érezte magát. De hát mit is eszik a fehér busa?

Olvasgatom Antalfi-Tölgyy „Növényevő halak” című könyvét, abból idézem (második kiadás, 37. oldal): „Amíg ugyanis a fehér busa szinte teljesen apró lebegő zöld algákkal (20-25 jj.-ig) táplálkozik, a pettyes busa élelmét ehhez képest óriás (80-100 tx-nál nagyobb) zooplankton-szervezetek, kerekesférgek, kandicsrákok, vízibolhák és szemmel is látható lebegő kékalga-sejtek (Aphan-isomenon stb.) adják.”

A fehér busa tehát lebegő zöld algákkal táplálkozik. Ám a zöld algák a vízi élet megteremtői, mert testük részben zooplanktoni táplálékot jelent, részben asszimilációjukkal fedezik a víz oxigénkészletét. Ahol kevés a zöld alga, szük­ségképpen törést szenved az a bizonyos tápláléklánc. Kevesebb lesz az állati plankton, és csökken vagy fejlődésében erősen visszamarad az állati planktont fogyasztó szervezetek, például a békés halak száma, növekedése is.

E mérlegeléssel magyarázható, hogy miért fejlődött olyan kiváló mérték­ben a fehér busa, de az is, hogy a szerény mértékű állati planktont a pettyes is jobban (?), inkább talán ügyes-mohóbban hasznosította, mint a ponty.

És még egy tapasztalat: idei tiszai utamat július 18-án kezdtem Tiszabecs­nél. Régi kirándulóhelyemre, Tivadar alá, az. lgonya nevű kettős kanyarba (700. tiszai fkm) július 20-án érkeztem. Régi emlékek, nosztalgia. Szóval tovább maradtam a tervezettnél. 21-e hajnalán öreg harcsában reménykedve kuttyogattam a nagy forgó fölött. Nem kellett félnem, hogy tovasodor a víz, a forgó töretlen akarattal keringőztette a csónakot a 25 m körüli mélységű kút felett. Nagy József kisari halász a varsákat nézte, kérésemre, mert beszélgetni akartam vele, mellém evezett. Együtt forogtunk tovább. A szokásos bemutat­kozáson, emberi érdeklődésen átesvén a halakról kérdezgettem.

-Néhány nappal korábban kellett volna jönnie-mondta.-Hogy akkor itt mi volt? A busa ívott, mindenütt fröcskölt a víz és nyálkás ikrával lett tele a folyó…

• Hiába jöttem volna-válaszoltam.-Ez a hal horoggal nem vagy csak véletlenül fogható…
• Hálóval se!-jegyezte meg kedvetlenül.-Ezen a vizen elmenekül a hálótól is, vagy ha mégis sikerül körülkeríteni, akkor is kirepül…

Az eddigiekben én csak-nyomatékkal hangsúlyozom-a magam ta­pasztalatait mondtam el. Azért-mint egyszerű horgász-szívesen venném, ha az élő- vagy horgászkezelésben levő vizeinkbe ezt a két halat a továbbiak­ban nem telepítenék, bár az élővizekben, azzal a tévedéssel, hogy nálunk e ha­lak nem szaporodnak, már kiengedtük a palackból az ördögöt.

Tápláléklánc

Nem történt tévedés, tudom, hogy a cím jelentése nem emberi beavatko­zást, csak egy emberi fogalmat takar, amely a vízi élettörténéseket igyekszik megmagyarázni. A kérdésről már az eddig leírtakban is szó esett, rövid ismer­tetésétől a jobb megértés kedvéért nem tekinthetek el.

Azt hiszem, abban senki sem kételkedik-bármilyen keserves kimon­dani-, hogy minden élet feltétele a halál, azaz az előző életeknek a legegysze­rűbb kémiai összetevőkig való szétesése, mert ez által teremtődik „nyersanyag” az újabb életek felépítéséhez. Ez a törvény csak a logikus gondolkodással meg­áldott (megvert?) emberi agynak tetszik keménynek, a természetben, a vizek világában is magától értetődő folyamat.

Az elhalt növényi és állati tetemek sejtjein baktériumok szaporodnak el, hogy feléljék a sejteket alkotó, sokszorosan összetett molekulák energiakész­letét. E baktériumok élete addig tart, amíg a baktériumos bontási folyamat-elfogyván a bontandó anyag-be nem fejeződik. Eredményeként a majdnem elemi alkotórészeire szétesett, vízben oldódó szerves anyag és maguk az elpusz­tult baktériumok állnak rendelkezésre új, parányi életek indító táplálékaként.

Ezek az új, parányi életek nagyrészt a növényország legapróbbjai, amelyek a napfény segítségével anyagcseréjük következményeként részben szabad, vízben oldható oxigént termelnek, részben saját testükön belül újra cukorrá, zsírrá, egyszerűbb fehérjévé építik össze az előbb említett, majdnem elemi szintű összetevőket és ezzel alkalmassá válnak olyan életek táplálására, amelyek e nö­vényi életet jelentő alkotórészekből a maguk, már bonyolultabb állati sejtjeit is megteremthetik.

Az e növényeket fogyasztó állatok közölt túlnyomó többségben az állat­világ apró lényei szerepelnek, bár közéjük tolakodtak a növényevő halak is.

Legfontosabb jellemzőjük, hogy e nagyon apró növények (például algák) vi­szonylag egyszerű szerves vegyületeiből, sok aminosavból álló, teljes értékű fehérjéket is létrehoznak.

Azt hiszem, hogy a vízi élőlények között élettani szempontból itt kellene meghúzni a határvonalat, mert az eddig tárgyalt három csoport tagjai az alapot jelentő, elhalt anyagból mindannyian valami többletet termeltek: a baktéri­umok felhasználásra alkalmas, szerves alkotórészeket, a parányi növények már élő, szerves anyagot, az apróbb állatok, pedig a teljes értékű fehérjék sorát.

E termelői feladat ellátása tette lehetővé, hogy olyan lények is éljenek, amelyek saját testükön belül képtelenek e teljes értékű fehérjék felépítésére, mert vagy meg se tanulták, vagy mert már elfelejtették ezt a „munkakört”, így létezésükhöz az előbbi csoportok által termelt táplálékanyagok elenged­hetetlenül szükségesek.

Közülük a vegyes táplálkozásúak vannak kedvezőbb helyzetben, hiszen hasznosítani tudják a megfelelő növényi táplálékot is, testükbe azokból is-a többi között-cukrot, zsírt, egyszerűbb fehérjéket építenek, és csak kiegé­szítésként, bár feltétlenül szükséges számukra az állati sejtekből származó, teljes értékű fehérje is. E csoportba tartoznak ún. békés halaink is, bár gyakran mosolyt kelt bennem a „békés” kifejezés, mert nem tudom, miért békésebb például a ponty, amikor gilisztát zabál, mint a harcsa, amelyik éppen kis halat eszik? Azt hiszem, helyesebben ezt a halcsoportot vegyes táplálkozásúnak kellene neveznünk.

És végül, mert miért is különbözne a halak „társadalma” más élőlényeké­től, közöttük is megtalálhatók azok a fajok, amelyek a más élőlények által megtermelt, kész, kiegészítésre alig szoruló élelmet kívánják, azaz táplálékuk majdnem egészét más élő állatok teste jelenti. Közismert szóval ragadozóknak nevezik őket, de azt hiszem, a húsevők megjelölés-hiszen például a süllő halszeletevését, a harcsa tyúkbél szeretetét nehezen lehetne ragadozásnak ne­vezni-pontosabban utalna táplálkozási módjukra.

Összefoglalva az elmondottakat, hiszem, hogy érthetővé vált, az említett élőlénycsoportok (bontó baktériumok-asszimiláló növények-növényeket fogyasztó állatok-vegyes táplálkozásúak-húsevők) egymás életébe láncsze­rűen kapaszkodnak. Ez azt is jelenti, hogy ha valamelyik fázisában átvágjuk ezt a képzeletbeli láncot, megszűnik az utána következő élőlénycsoportok létfeltétele (5. ábra).

Szennyezések

A Tisza a ma Európájában még a tisztább folyók közé tartozik, bár ipari szennyezések mind gyakrabban érik. Korábban említettem már, hogy vízhozama dermesztő teleken és aszályos nyarakon igen alacsony, így érthető, hogy külö­nösen e két időszakban sokkal nagyobb veszély fenyegeti, mint a sokkal bővebb hozamú Dunát, hiszen a csekély víztömegben mérsékelt mennyiségű szenny­anyag is nagyobb koncentrációt teremt.

Mindenekelőtt a szennyezések élettani hatásaival kell foglalkoznom.

Ha a folyóba az élővilágra mérgező hatású szennyvíz kerül, annak élet­tani kihatását a mérgező anyag minősége és koncentráltsága dönti el. Súlyos esetben, ha erős vagy gyengébb, de nagyobb tömegű méreg jut a folyóba, az ott élő lényeket két, egymástól elkülönülő csoportra osztja. A kötött mozgású-aknák választási lehetőségük nincs. Ellenállóképességük vagy megbirkózik a mérgező anyaggal, és így életben maradnak, vagy elpusztulnak. A jól úszók között kemény versenyfutás alakul ki a szennydugó előtt: vagy győzik a levo­nuló víz iramát mindaddig, amíg a méreganyag elviselhetővé nem hígul, és akkor megmaradnak, vagy lelassulva, erejüket vesztve feladják a harcot, beke­rülnek a méreganyag felhőibe és elhullanak.

A mérgezés következménye egyértelmű: a befolyás alatti rövidebb-hoszszabb szakaszon alig marad életben olyan élőlény, amelyre a szennyanyag méregként hatott. Ha az egyszeri szennydugót tisztább víz követi, az elmenekült élőlények helyét a folyó felsőbb szintjeiről újabb egyedek foglalják el, esetleg a lesodródottak közül is visszaszivárog néhány, de bármennyien érkezzenek is, tartós megtelepedésüket az dönti el, hogy a mérgezés a tápláléklánc II., de különösen III. fázisából (növényeket fogyasztó táplálékállatok) mennyi életet hagyott. Ha ez csekély mennyiségű, csak sokéves regenerálódással dúsul­hat fel halakkal újra e folyószakasz.

Az enyhébb, de általában tartósabb mérgezés nem idéz elő az előbbiekhez hasonló, tévét, rádiót, újságokat megmozgató halpusztulást. Csendes és diszk­rét, és a mérgezést okozó üzem vezetőinek nem fáj a fejük… Hogy a víz egy kicsit szagos, hogy a szőke Tisza egy cseppet se szőke, kit zavar? Nem hullanak a halak, sőt a kontrollok kontrollja, a süllő is vidáman rabol a sarkantyúk mögött. Hát akkor?

Hogy e kérdéssel kapcsolatos mondanivalóm jobban érthetővé váljék, iktattam be az előzőkben a tápláléklánc fogalmát. Mert lehet, hogy azt az enyhe vagy nagyon híg koncentrációjú erősebb mérget még a süllő is elviseli. Ám nehezen mérhető fel, hogy a halak táplálékát adó, és így életüket fenntartó, alacsonyabb rendű élőlények között e diszkrét méreganyag milyen károsító hatást fejt ki. A Tisza-parton éltem le az utolsó három évtizedet. Meggyőző­désemmé vált, hogy nemcsak a rikoltó károsodásokat előidéző szennyezések a fontosak, legalább ilyenek, ha nem fontosabbak az alattomosan tovacsúszó, látható pusztítást nem okozó, csak a tápláléklánc II., III. fázisát ritkító, elölő mérgezések.

Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne e kártételt mindenki számára érthe­tően megmagyarázni. Aztán eszembe jutott egy jellemző példa. Országunkban Soprontól Záhonyig szinte minden felnőtt hallott már valamit a virágzó Tiszá­ról. A virágzás a hazánkban élő negyvenegynéhány kérészfaj egyikének, a tisza­virágnak nászrepülése. E kérész előbbi besorolásunk szerint a vízi élőlények III. csoportjába tartozik. Álcájának élőhelye (1-4 m mélyen a vízfelszín alatt agyagos partoldalba fúrt, darázsfészekszerű lyukak) és táplálkozási módja (szerves törmelék) szerint ezen élőlénycsoport egyik példájának is tekinthető. Azaz a jelenlegi kérészállomány mennyiségéből következtethetünk a többi, e csoportba tartozó állatkák életére is. Természetes, hogy mint a legtöbb példa, ez sem pontos teljesen, hiszen a tiszavirág hároméves fejlődési ciklusa sokkal hosszabb, mint a legtöbb, e csoportba tartozó élőlény fejlődési ideje, a folyó egészének ebbéli állapotára mégis kielégítő tájékoztatást ad. És megkönnyíti e tájékoztatást, hogy virágzáskor, azaz az álca kifejlett alakká, népiesen és horgásznyelven szólva, lepkévé vedlésekor számuk emberi szemmel is felbe­csülhető.

Én a szerelmetes Martfűm fölötti kanyarokban, csónakomban elfeküdve éltem át az első ilyen virágzást 1950-ben. Lenyűgöző volt: egyetlen zizegő fel­hővé vált fölöttem a folyó és az a felhő Tiszabecstől Szegedig zizegett. Igaz, hogy a következő napokban aztán orrunkban érezhettük a partszegélyre so­dort, szaporodási feladatát már teljesítetten elhullott, milliárdnyi lepke rothadó szagát.

Ma, 1981-ben igazi repülés már csak a Vásárosnamény feletti Tiszán léte­zik. A Szamoson megszűnt. Naménytól Tokajig jó közepes. Innen a Sajó-toro­kig gyenge. És onnan? Onnan lefelé már csak néhány lepke szálldos júniusban. Éppen csak arra elég, hogy az ember megmutassa a gyerekeknek: ilyen a virág, de szorozzátok meg ezt a parányi életet sok száz millióval, hogy elképzelhessé­tek, milyen volt valaha a virágzás…

Kérem, hogy a későbbiekben, amikor majd az egyes Tisza-szakaszokat részletesen tárgyalom, emlékezzenek az elmondottakra.

A külső környezet

hatásainak érzékelése

Az eddigiekben arra igyekeztem feleletet adni, hogy tiszai halaink milyen környezetben élnek. Hogy megvalósítsák végső céljukat, a faj fenntartását, e külső környezet hatásaihoz alkalmazkodniuk kell. Az alkalmazkodás lehető­ségét e hatások észrevevése teremti meg. E feladat ellátására testükön vagy tes­tükben elhelyezkedő érzékelési szervek szolgálnak. E szervek segítségével jut­nak idegközpontjukba a külvilági ingerek, és azokra egyedenként kell helyes választ adniuk. A helytelen válasz az egyed szempontjából sokszor káros, gyak­ran végzetes következményekkel jár.

Mielőtt azonban mindezekkel részletesebben foglalkoznék, egy általam fontosnak tartott dolgot meg kell említenem. A hal, tudomásom szerint, a leg­utóbbi időkig orvosbiológiai szempontból nálunk nem tartozott a kutatók ál­tal különösen fontosnak tartott témák közé. Ez az eddigi másodrendűség okoz­ta, hogy megalapozottan kiterjedt, a részletekre is vonatkozó kutatások a hal életével kapcsolatban inkább csak állattenyésztési érdeket képviselő tétemény-képességi vonatkozásban történtek. A szorosan vett élettani (és az élettanon itt anatómiai, szövettani, biofizikai, biokémiai, szerv- és szervrendszer-élettani kutatásokat értek) ismeretgyűjtés csak nagyon szerény mértékű volt. E tényező következménye, hogy halainkról ebbéli ismereteink ma még meglehetősen hiá­nyosak. [A kifejezetten egészségügyi (kórtani) célzatú, javarészt fertőző beteg­ségeket vizsgáló kutatások külön fejezetet alkotnak, de ezekkel a Tisza vonat­kozásában, mert a bővizű közegben a fertőződési lánc a halastavakkal ellen­tétben szakadozott, e könyvben nem foglalkozom.] Bár az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, hogy a szorosan vett élettani kutatások-vízben élő lényekről lévén szó-sokszoros technikai akadályba is ütköznek. Egy szárazföldi állat valamelyik szervének feladatát vizsgálva a kutató napról napra, percről percre nyomon követheti valamilyen beavatkozásának követ­kezményeit azon az állaton. Sebészi úton feltárhat, szerveket kiemelhet, hiány­tüneteket okozhat és lépésről lépésre figyelheti a változásokat. A víz alatti életben egy ilyen műtét, nem is beszélve a műtét utáni, természetes környezet­ben történő, tartós megfigyelésről, alig vihető keresztül.

E hiányos ismeretanyag ezért arra kényszerít bennünket, hogy a szerény értékű, konkrétan a halakra vonatkozó ismeretek mellett analógiákban is gondolkozzunk, azaz a szárazföldi lények hasonló szerveinek, szervrendszerei­nek működése alapján következtessünk halaink élettanára is. A kutatás útja természetesen nyitott, arra az élettani térképre, amelyen ma még kiterjedt fehér foltok díszlenek, azért csak fel-felkerül egy-egy megismerést jelentő mozaiklap.

Horgászati vonatkozásban különösen fontos, hogy a horgász tudja vagy legalább sejtse, hogy hala a környezet eseményeit hogyan érzékeli, és azokra mikor, milyen válasszal felel. Hogy ebben segítséget nyújtsak, a következőkben az érzékelő szervek működésével foglalkozom.

Látás

Az egyik legfontosabb érzékelési mód, amellyel a hal a környezet hatásai­ról tudomást szerez. Eszköze a szem, amely ezt a feladatot két irányban is el kell, hogy végezze: egyrészt közölnie kell az agyvelővel a látott tárgy pontos alakját, másrészt elfogadható fokon a színeit. Sok vita folyt és folyik a legutóbbi időkben is, hogy a halszem ebből mennyit tud megvalósítani. Különbözik a kutatók véleménye is, így talán jogom van a magam gondolatait elmondani.

Első kérdésként azt kell eldöntenünk, hogy a vízben a halszem éleslátása milyen távolságra terjedhet.

A fizika lencsékre vonatkozó törvénye szerint a lencse alakjából meghatá­rozható, hogy milyen távolságról közvetít a szem idegvégződésekkel borított hártyájára éles képet. Abban a legtöbb szakember megegyezik, hogy a halszem lencséje szokatlanul domború, következésképpen a hal rövidlátó. így sokan csak 1-2 m-es éleslátásról tesznek említést, de ezt az állítást a következő meg­gondolások alapján megkérdőjelezem.

A halszem lencséjét más élőlények szeméhez hasonlóan-rugalmas rostokból, izmokból álló szövet rögzíti körös-körül környezetéhez. Ha az élet­ben ezek a rugalmas szövetek összehúzódnak, a lencse ellapul, az ideghártyára távolabbi tárgyak képe vetítőöik élesen. Mivel azonban a halaknál a lencse és az ideghártya között néha csak néhány tized milliméter, máskor néhány milli­méter a távolság, nagyon szerény lencseátmérő-változtatással a kapott kép élességének tág távolsági határok között kell mozognia. Fontosnak gondolom azt az élettani jelenséget is, hogy a halál beálltával ezek a rugalmas szövetek elernyednek, igy a lencse alakja gömbölydedebbé válik. Szövettani vizsgálatra már élettelen szemgolyó kerül. Olyan vizsgálatokról, hogy valaki a halszem­lencse átmérőjének változásait életben mérte volna, bevallom, nem tudok.

E meggondolás alapján legvalószínűbbnek azt tartom, hogy abban a tá­volságtartományban, amit a víz áttetszősége láttatni még engedélyez-ez becslésem szerint a Tiszán kedvező esetben 10-15 m is lehet-, bár fajonként különböző mértékben, de élesen látnak halaink.

És ezzel a feltételezéssel új kérdéssel találtuk szembe magunkat: a külön­böző áttetszőségi értéket mutató, és így különböző fénymennyiséget átbocsátó vizekben mekkora az a távolság, amelyet halaink még képesek látni. Élet­ben vizsgált, korrekt értékelés itt se akad. Annyit már tudunk, hogy a külön­böző fajú élőlényeken az ideghártya 1-1 mm^z-ére hány fényt érzékelő ideg­vég esik. Könnyű következtetés születhetne ebből, ha a különböző fajok fényt érzékelő csapjai, pálcikái azonos fénymennyiségre azonos fotokémiai változás­sal reagálnának, de ehhez pontos mérések segítségével, ismernünk kellene részben azt a mikrokémiai változást, amit egy-egy pálcikában, csapban az adott fénymennyiség létrehoz, részben az idegszálakon futó, ingert közvetítő bioáram mennyiségét. De ilyen mérésekről a halaknál nincs tudomásom. így feltételezhető, hogy adott fényerő a halszem ideghártyáján egy-egy pálcika vagy csap vonatkozásában fajonként több vagy kevesebb fotokémiai változást indít meg; ennek következtében nem tudhatjuk, hogy mekkora az a legkisebb fénymennyiség, amely elegendő a képalkotáshoz a halak szemében.

A korábbiakban azt is említettem, hogy az emberi szem a Földre érkező sugárnyaláb csak meghatározott, mondjuk, közepes hullámhosszúságú sugarait érzékeli fény formájában, de arra nem tudok választ adni, hogy a halszem mennyit érzékel fényként ebből a sugármennyiségből.

E feleletek nélküli kérdések miatt csak az év-százezredes alkalmazkodás minden élőlényre vonatkozó természeti parancsait vehetem figyelembe, és ezek alapján tételezem fel, hogy halaink az idők folyamán szemükkel alkalmazkod­tak a víz áttetszőségi változásaihoz, azaz az általunk feltételezettnél valószí­nűleg sokkal érzékenyebben reagálnak szerényebb fénymennyiségre is.

Az emberben a fényérzet fekete-fehér változásait az ideghártya pálcikái továbbítják az agyvelő felé, a finomabb részletek és a színek közvetítése a csa­pok feladatköre. Sokan és sokáig tagadták a halak színlátását, de részben a gya­korlati megfigyelések (például azonos alakú, de különböző színű táplálékok között a számukra megfelelőbbet biztonságosan ragadják meg. a különböző színű hálók közül az egyik riasztóbban hat rájuk, mint a másik, a pisztráng egy időben egy, meghatározott színű légyre szívesebben ugrik stb.), másrészt az a tény, hogy a csapok a halszem ideghártyájában is megtalálhatók, a színlátás bizonyítását egyértelművé teszik. Hogy levonandó végkövetkeztetésem megalapozottabb legyen, két pél­dát a magam tapasztalatából is el kell mondanom.

Bevezető vallomásomban említettem, hogy suhanckoromban hurkoztam is. A hosszú rúdra erősített lószőrhurok nem tartozott a különös szigorral til­tott halfogó eszközök közé. Az ember, a gyermek is szereti díszíteni kedvenc szerszámait. Mindaddig elfogadható halászati (?) sikerem volt a hurokkal, amíg ki nem cifráztam, élénk színekre nem festettem a hurokozóbotot. Attól fogva az addig legmélyebb közömbösséggel pihenő csuka is megugrott a hurok elől. A sikertelenség miatt új rudat vágtam, és meghagytam rajta a fa eredeti héját. A természetes színekkel közeledő bot miatt a csukák már nem nyugtalankodtak.

A harcsa látásának-legtöbb szakírónk szerint-élelemszerzésében má­sodrendű szerep jutott. Táplálékát íz- és szagérzékelésével, vagy élő zsákmá­nyát-annak mozdulása szerint-oldalvonala közvetítette mozgásérzékelé­sével találja meg. Az utóbbi időkben sokat kuttyogattam, és az azonos ered­mények (vagy a lustaság?) miatt kezemmel már nem emelgetem a zsinórt, az mozdulatlanul csüng a botvégről alá. Meg félek a leakadásoktól is, így a 10 m körüli mélységű vizeken is gyakran csak 5 m-es eresztéken lógatom a tücsköt, népiesen és horgásznyelven a lótetűt vagy lóbogarat. E módszerrel jó néhány harcsát fogtam már a teljes sötétséget éppen megelőző, késő szürkületben

Azt a lótetűt azoknak a harcsáknak valamilyen érzékszervükkel észre kellett venniük. De hát melyik is lehet ez az érzékszerv? A horgon fityegő lótetű csendes és mozdulatlan. A hallás és az oldalvonal zsákmánykereső sze­repe kizárható. Szaglás, ízlelés? Tételezzük fel, hogy a lótetűből a harcsák számára kellemes ízanyag oldódik, és-mondjuk-mintegy méteres átmé­rőjű gömbbe zárja, és így kíséri a csalit. A kuttyogató pukkanása felkelti (fel­riasztja?) a harcsát rejtekhelyéről. Dühös és kutat. Esetleg átúszik a laza határú ízgömbön is. Lehet, hogy ez is segít. De meggyőződésem, hogy látnia is kell azt a mozdulatlanul csüngő bogarat az emberi szemnek már teljesen fénymen­tes vízben, 5 m-ret a víztükör alatt. Ha nem így lenne, hordalékos, zavaros víz­ben is győztes eszköz maradhatna a kuttyogató, hiszen ízfelhő akkor is követi a lóbogarat. Ám zavaros vízben hiába kuttyogatunk, akár hetekig is.

Mindezek alapján meggyőződéssel állítom, hogy a harcsa szeme-és vélem, hogy ez az állítás többé-kevésbé a többi halszemre is vonatkozik-vagy sok­kal kiterjedtebb hullámhosszúságú sugártartományban is érzékeli a fényt, vagy szemüknek pálcikái az általunk feltételezettnél sokkal csekélyebb fény­mennyiséget is észre vesznek. Bár az is lehetséges, hogy mindkét feltételezésem igaz.

Az elmondott példa azt is bizonyítja, hogy a zavaros víz fizikai úton elzárja a halak elől azt a feltételezett hullámhosszúságú fénytartományt is, ami emberi szemmel már nem érzékelhető. így a halak ezekben a vizekben csak egyéb érzékszerveikre utalva kereshetik táplálékukat. Hogy a zavarossággal kapcso­latban némi használható támpontot is adjak, megemlítem saját tapasztalatom alapján azokat a legalacsonyabb áttetszőségi értékeket, amelyeknél halaink táplálékszerzésükben a szemüknek még hasznát veszik. Korábban leírt eszkö­zömre vonatkoztatottan ezek az értékek a következők: pontyfélék növényi csalikkal: 20 cm; süllő, csuka, harcsa élő kis hallal: 15cm; harcsa kuttyogató-val: 28 cm; balin villantóval: 30 cm.

Természetes, hogy az íz- és szagérzékeléssel felkutatott táplálékot ezek az adatok nem érintik. Így zavaros vizekben is több-kevesebb reménnyel hor­gászhatunk természetes íz- vagy szaganyagot árasztó csalikkal kecsegére, már­nára, harcsára, pontyfélékre, sőt-például roncsolt halszelettel-süllőre is, de a leírt értékek alatt a halak látóképességét mint élelemfelkutatási eszközt, ne vegyük figyelembe. Összefoglalva a fényérzékelésről elmondottakat, vallom, hogy halaink ősi közegükben mind fekete-fehér, mind a színek vonatkozásában az általunk eddig feltételezettnél jobban látnak, és ezt a tulajdonságukat mindennapi hor­gászatunk alkalmából figyelembe kell vennünk. így a felkínált táplálék (csali) színére is ügyelnünk kell, illetve környezetünkben is (csónakunk, ruhánk, egyéb tárgyaink) kerülnünk kell a riasztó hatásokat. Riasztónak azokat a színe­ket tartom, amelyeket halainknak nem volt módjuk megszokni.

Hallás

–Hallgat, mint a csuka! – mondják példabeszédben az emberek. És eb­ben gyakorlatilag igazuk van, hiszen a hangképzésnek megvannak az anató­miai feltételei, de ezek a halaknál hiányzanak. Bár-meghallgatva egy-egy szárazra került hal morcogását-elképzelhetőnek tartom, hogy a hangképzés szempontjából kezdetleges szájüregben a legfontosabb közölnivalók, a hívás, a riasztás hangjai létrejöhetnek.

Ám nem hinném, hogy a halak életében ez a kezdetleges hangadás lenne ebből a szempontból a legfontosabb, inkább a külvilág hangjainak, rezgéseinek helyes értékelése, amely olykor táplálkozási lehetőséget, máskor kikerülendő veszélyhelyzetet közvetít.

A hang hullámokban terjed, erősségét a hullámok magassága, mélységét rezgésszámuk dönti el. Fontos fizikai tényező, hogy amíg 15 °C hőmérsékletű levegőben a hang 340 m/s sebességgel halad, ugyanez az érték a vízben 1450 m/s. Igaz, hogy a vízben csökken a hanghullámok magassága, az emberi fül számára tehát a hang erőssége is.

Élettani szempontból jelentős, hogy egy-egy élőlény milyen rezgésszámú hangtartományt képes érzékelni. Az élőlények között ebből a szempontból jelentős különbségek vannak. A denevér például az ember által még érzékel­hető, sűrű (tehát magas hangú) rezgésszámnak majdnem négyszeresét is képes meghallani, és nincs arra vonatkozó konkrét bizonyítékunk, hogy a halak számára mekkora e hallható rezgésszámtartomány.

Szárazföldi gerinceseknél a hallást részben légvezetéses úton a fül halló­járata, részben-a 2000 Hz-nél magasabb rezgésszámú tartományban, hiszen a dobhártya tehetetlenségénél fogva ilyen rezgésszám továbbítására képtelen-a koponyacsont hangközvetítése teszi lehetővé.

A halnak, léte fenntartása végett, szükségképpen érzékelnie kell nemcsak a hangtartomány rezgéseit, hanem a környezeti víz akár fizikai törvényeken alapuló, akár más élőlények által keltett mozdulásait is. Erre az összetett érzé­kelésre, amelynek részei nem választhatók el élesen egymástól, érzékelőszerv­ként a belső fül (a halnak külső hallójárata, dobhártyája nincs) és az oldal­vonal szolgál. Egyes feltételezések szerint még az úszóhólyagnak mint rezgést gyűjtő, továbbító szervnek is van ebben szerepe. Meggyőződésem, hogy a hang-és egyéb rezgéseket az emberi koponyacsont mintájára a csontos, porcos váz rezonanciája továbbítja a belső fül felé, ott megméretik, hogy az agyvelőben már valódi hang érzeteként jelenjen meg.

Az oldalvonal kifejezetten a vízi élethez alkalmazkodott érzékelőszerv. A halakon közel a bőr felszínéhez mindkét oldalon egy-egy idegfonat indul ki az agyvelőből, és tart a farokrész felé. Feladata, hogy útja közben érzékelje a környezeti víz mozgásokban, rezgésekben megnyilvánuló változásait, és azt közölje a központi idegrendszerrel. így lesz társa, segítője a fül feladatkörének.

Természetesen nagyon jó lenne horgászati szempontból tudnunk, hogy mekkora az a legkisebb intenzitású (leghalkabb) hang, amit halaink még képe­sek érzékelni. De hát ebben a kérdésben is csak valószínűségek között tapo­gatózunk.

Két neves horgászunk, mert kíváncsiak voltak, hogy a kuttyogató éles hangja a vízben ilyen távolságig hallható, méréseket végzett. E célból egyikük egy csónakból kuttyogatott, a másik 5 m-enként távolodva víz alá bújt és hallgatta a pukkanásokat. Úgy találták, hajól emlékszem, hogy 20 m távolság­ból a kuttyogató hangja már nem érzékelhető.

Azt hiszem, hogy az érdekes kísérlet alapjaiban volt hibás. Az ember fülé­ben a víz alatt is levegődugó marad a dobhártya előtt, amely a víz egyébként is kisebb hullámokkal való hangközvetítését számottevően csökkenti. Halaink halló-, észlelőszerveihez azonban áttétel nélkül érkeznek ezek a hullámok, így meggyőződésem-és tapasztalat is ezt bizonyítja-, hogy egy tisztességesen ütött kuttyogató hangját a halak sokkal nagyobb távolságról, szerintem néhány száz méterről is érzékelik.

A hang jellegénél fogva halainkra kellemes, közömbös vagy riasztó lehet. Gondolom, kellemes (csábító) hangot jelent egy-egy táplálékállat tanult reflexek alapján felismert hangkeltése, tekintet nélkül arra, hogy ezt a hangot az a táp­lálékállat szokványos hangképzéssel (szájával) vagy mozgásával hozta létre. De kellemes érzetet keltő hanggá válhatnak tanulás útján az addig közömbös, esetleg riasztó hangok is. Ha például egy tógazdaságban az etetések idejét a gondozó következetesen az etetőkaró ütögetésével jelzi halainak, azok sok­szoros gyakorlás után az ütögetés hangjára közelről és távolról a karóhoz úsznak. Később tárgyalandó kérdésekre utal, hogy ez a jelenség akkor is bekö­vetkezik, ha az élelemszerzés ilyenkor elmarad, és csak hosszabb nemleges tapasztalat felejteti el a halakkal ezt a tanult reflexet.

A közömbössé vált, a természetben megszokott hangok (szél zúgása, eső­cseppek paskolása, hullámok parti locsogása stb.) nem keltenek halainkban különleges ingereket. De közömbössé válhatnak addig riasztó hangok is. Tanúja voltam, igaz, még a 30-as évek vége körül, hogy horgászok a fonyódi mólóról a fürdőző és harsányan kiabáló emberek közül fogtak pontyokat. Ha például egy elhagyatott Tisza-szakaszon egy motorcsónak végigdübörög, a halak ijedten menekülnek, a busák riadt ugrálásba kezdenek, de a pesti vagy a bajai Dunán már rá se hederítenek e járművek sokszor valóban fület sértő hangzavarára. Ha alszél lötyögteti a Tisza vizét, csónakom víz fölé emelkedő szárnya kellemetlen élességgel locsog, és legalább egy órának el kell telnie, mire halaim tudomásul veszik-bár szinte természetes jelenség szeles időben ez a hang-, hogy veszélytelen a locsogás, és csak ezután merészkednek a horog közelébe.

Riasztónak számít minden hang, amit a halak nem szokhattak meg. Min­denki előtt ismert, hogy mennydörgésekre, repülőgépek hangrobbanásaira a felszín halai ijedten repülnek a víztükör fölé; ugyanezt váltja ki, bár kisebb körzetben, ha nagyobb kő gördül arrább talpunk alól a parton vagy nehezebb tárgyat ejtünk el csónakunkban. És nem tartoznak halaink a könnyűzenei mű­sorokat vagy a focimérkőzések izgalmait rikoltó rádiók rajongói közé sem, mert nem tapadt mindennapi szórakozásukhoz ez az élvezet.E meggondolások alapján tanácsolom-mint ahogyan előttem már annyian-, hogy eredményesebb horgászatunk érdekében kerüljünk minden fölösleges neszezést, nehogy egy figyelmetlen mozdulat vagy egy világgá kiál­tott góóól zavarja el még a környékről is életünk nagy halát.

Íz- és szagérzékelés

E kettős irányú érzékelés a törzsfejlődés folyamán közös telepből vált a szárazföldi élőlények körében kétirányúvá. Az egyik a levegő által közvetí­tett, légnemű halmazállapotú szagokat, a másik oldott állapotban levő ízeket hoz a szervezet tudomására

Halainknál e kettős irány szét nem választható, hiszen az orrban elhelyez­kedő szagló- vagy a szájban, bajuszon, egyéb testtájon található ízlelőbimbók a cseppfolyós közegben mindkét hatás észrevételére képesek. Fontosnak tartom még ismétlés árán is megemlíteni, hogy zavaros vizekben csökken vagy meg­szűnik a látóképesség, így halainkat a táplálék keresésében főként e kettős irányú érzékelés segíti. Kutatói vizsgálatok és gyakorlati tapasztalatok is iga­zolják, hogy nagyon híg koncentrációjú oldatban is képesek ízeket, szagokat észlelni.

Eredményesebb horgászatunk végett e fontos tulajdonságukat célszerű hasznosítanunk: folyamatosan keresnünk kell azokat az íz- és szaganyagokat, amelyek halainkban a táplálkozási kedvet felébresztik vagy megerősítik. A versenyző horgászok titkolódzásuk miatt olykor mosolyt keltő ilyen irányú keresgélése már sok jelentős eredményt hozott. Vizsgálgatva receptjeiket, illetve a különböző összetevők által biztosított sikert, két fontosabb követ­keztetést vontam le az általuk használt csábító anyagok összetételéből.

Az első szerint igaznak tartom, hogy nem túlságosan erős koncentrációig halaink szívesen veszik az édes ízeket, akár közvetlenül (cukorral, mézzel) édesítjük a keveréket, akár az már eredeti összetevőiben is (keksz- és tejpor, zsemlemorzsa, kukoricaliszt stb.) ilyen ízeket tartalmaz. A bádogdobozos konzervkukorica is főként édességének köszönheti le nem tagadható előnyét.

A második, hasonló fontos tapasztalatot a véletlen szülte. Egyik verseny­zőnk országos versenyre készülődött, de nagyon kevés volt rá az ideje, így a nagyobb tömegű és sok árvaszúnyoglárvát is tartalmazó iszapos masszát válogatás nélkül egy vödörbe öntötte majdani etetési céllal. A válogatást később se végezhette el. így azzal a szürkésfekete masszával, amely-amint utólag kiderült-az árvaszúnyoglárván kívül még milliónyi egyéb, apró életet is takart, etetett. A versenyt fölényesen megnyerte. Kétségtelen, hogy sikerében a tápláléklánc 111. fázisának e masszában zsizsegő élőlénysora közvetlenül is szerepet játszott, de az is erősen valószínű, hogy akkor és ott ezen állatkákról vagy állatkákból áradó ízanyag vezette a halakat a gazdag lelőhelyre. Logikus következménye kell legyen e felisme­résnek, hogy csábító, etető vagy horogra készített anyagainkban igyekezzünk-amint a nagy gyárak már meg is teszik-ilyen, táplálékállat eredetű, azok ízanyagait hordozó keverékeket kikísérletezni, használni.

És még egy dolog az ízanyagokkal kapcsolatban: több helyen, több szer­zőtől olvastam, hogy az emberi bőr és a sérült halak a vízben gyorsan tova­terjedő, a pontyfélékre riasztó jellegű ízeket, szagokat terjesztenek.

Be kell vallanom, hiába szólítottam fel magam, hogy öreg Géza, ne légy mindenben ilyen csökönyösen kételkedő!-nem kisebbítette bennem a kétsé­geket. Hogy az emberi bőr? Akkor hogyan foghatták a fonyódi mólón szinte a fürdőzők lába alól a keszegeket és pontyokat? Na, és a halak? Itt először az adott kétségre okot, hogy versenyző horgászaink a versenyek alatt tüll-hálóban, vízbe lógatva őrizték a megfogott halakat és eredményük láttán igazán nem mondhattam, hogy elriasztotta volna a többieket az itt-ott mégis­csak megsérült, hálóba zárt sereg. Ám, hogy biztosabb legyek dolgomban, tenyérnyi keszeget zsilettpengével rizsszem nagyságúra daraboltam és etetni kezdtem ezzel az eleséggel. Ennyi riasztó anyag még a Csatornából is ki kellett volna hogy zavarja a halakat, de nem ez történt. Sűrű keszeghad tusakodott egy-egy falatért az áttetsző vízszegélyben.

Azért az emberi bőr által okozott riasztásra csak találtam magyarázatot. Kétségtelen, hogy kezünkön mindennapi használati eszközeink szaga is ott van. Nem hinném, hogy öngyújtónk vagy csónakmotorunk benzinnyoma, sárgult ujjúnkról cigarettánk kátrányrétege és még ezer más dolog, amit gya­korta érintgetünk, csalinkba gyúrva jókedvű csámcsogásra késztetné a halakat. így azt tanácsolom, amit magam már évtizedek óta megteszek, hogy mielőtt a csalihoz nyúlnánk, lett légyen az akár kukorica, akár málé vagy bármilyen más, titkos falat, etetőanyagunkkal, konzervkukoricánál az édes lével, több­szörösen dörzsöljük át és mossuk le kezünket, hogy az említett illatok lekopjanak ujjainkról. Bevallom, én még a giliszta, kérész, lóbogár, vagy kishal fel­tűzése előtt is tisztába teszem kezemet.

Valódi riasztó hatású íz- vagy szaganyagot a Tiszán az ipari, mezőgazda­sági vagy háztartási szennyezések jelentenek. Olykor sok hal annak köszön­heti életben maradását, hogy nagyon híg koncentrációban, még idejében meg­érzi a veszélyt és elmenekül.

Belső környezet

A cím egy-egy élőlény belső élettani állapotára utal. Ez az élettani állapot függ az érzékszervek által közvetített, külső környezeti tényezőktől és a szer­vezet belső válaszától, amit a különböző ingerekre adni képes.

Hogy az élet megvalósuljon és rendezett körülmények között folyjon, a szervezetnek a belső válasz révén

1. meg kell szereznie környezetéből önmaga számára azt a megfelelő minőségű és mennyiségű élelmet, ami több irányú céljainak elvégzésére energiát ad (táplálkozás);
2. a felvett anyagot belső szervei segítségével munkává, testépítéssé, új életeket hordozó ivarsejtekké stb. kell átalakítania (anyagforgalom, szapo­rodás) ;

c) az átalakítás oxigénigényét fedeznie kell (légzés, vérkeringés);

d) a felhasználatlan összetevőktől meg kell szabadulnia (kiválasztás);

e) egyensúlyban kell tartania belső szerveinek, szervrendszereinek műkö­dését, hogy a szervezet egészének céljait megfelelően szolgálják, továbbá érzé­kelnie és értékelnie kell a külső környezet hatásait, és válaszként (alkalmaz­kodás) elhelyezkedésben (mozgás), magatartásban, önvédelemben (élőhelyek, társulások stb.) mindenkor a legmegfelelőbb formát kell megtalálnia (ideg­rendszer).

E kérdések többségével a közelmúltban megjelent, horgászok számára írt könyvek kielégítő részletességgel foglalkoznak, megállapításaik a Tiszára is érvényesek. Ennek következtében az előzőekben felsorolt szervrendszerek tevékenységével kapcsolatban – bár élettanilag alapvető fontosságú felada­tokat teljesítenek-csak e könyvek ismeretanyagára hivatkozom. De mert mindennapi horgászatunk szempontjából a felsorolt élettani jellemzők közül a táplálkozás és az idegrendszer külső környezetre vonatkoztatott feladatköre a legfontosabb két összetevőről a lényeget kell elmondanom.

Táplálkozás

A táplálkozás célját a bevezetőben már meghatároztam. Kiváltó ingereként az éhségérzet tekinthető, amelyet az agyvelő mélyebb rétegeiben található éhségközpont idegsejtjei irányítanak. Ezek az idegsejtek a vérszérum összetétel­változásából veszik tudomásul, hogy valamelyik összetevő mennyisége fogyni kezd a szervezetben, és utasítást adnak a beszerzésére, táplálékfelvétel formá­jában. Meg kell jegyeznem, hogy az éhség fogalma mennyiségi vonzatú, az étvágy minőségi igényt takar.

Egy szervezetben az energiatermelés alapanyaga a cukor, legnagyobb igény ebből a vegyületből keletkezik, amit-ha a bélcsatornából elfogy a tápanyag-rövidesen vércukorszint esése jelez. Ennek következménye, hogy a mindennapi életben a táplálkozás idejének sűrűségéi a vércukorszint esésének gyakorisága határozza meg. Ám ugyanilyen hiányérzet alakul ki más, fontos összetevők hiánya esetén is. Háziállataink köréből erre sok példa említhető. Például a legelőn tartott állatok között gyakran konyhasóhiány tapasztalható, az ilyen állat hiányérzetének csillapítására minden sósnak érzett vegyületet, például műtrágyát is bezabál. Zárt tartású csirkék, malacok a fehérjehiány következ­tében egymást is megeszik (kannibalizmus). A kalcium- (mész-) hiányos sertés lerágja a meszelt falat. Az emberek között is mindennapi jelenség, hogy télvé­geken jóízű falattá válik a korai gyümölcs vagy a később gyakran lenézett ilyen-olyan zöldfőzelék, mert vitaminhiányos a szervezet.

Ha értelmesen akarunk horgászni, halainknak ezeket a hiányérzeteit is tudomásul kell vennünk. Természetes, hogy az étkezések gyakoriságát náluk is a táplálékhiányt követő vércukorszint esése határozza meg, de azt is figye­lembe kell vennünk, hogy egyes életszakaszaikban más táplálék-összetevők igénye is nagyon fontossá válhat.

Az állandó hőmérsékletű élőlényeknél ez a folyamat évszakoktól, külső hőmérséklettől független jellemzőket mutat, halaink éhségérzetét, étvágyát viszont testhőmérsékletük változása dirigálja. Legmohóbbak a számukra még kedvező, legmagasabb hőmérsékletű vízben és majdnem teljesen étvágytalanok a tél +4 °C-os hőmérsékletében. Fajonkénti különbségek természetesen vannak, de hidegedő vízben a lassuló élettevékenység és benne a lassuló emésztési folyamat is minden halfajra kivétel nélkül érvényes törvény.

Alkalmazkodás

Alapvetően idegrendszeri tevékenység, célja kettős: egyrészt a különféle érzékeléssel a szervezet tudomására jutott ingerekből levonja a szükséges követ­keztetéseket, és utasítást ad az egyes szervrendszereknek feladatuk ellátására, a változott körülmények között; másrészt a szervezet egészének a külső környezetben elfoglalt helyét és viselkedésének módját határozza meg.

A részletesebb tárgyalás előtt egy számomra fontosnak vélt felismerést szeretnék elmondani: megértettem, hogy a vizek élőlényeinek életében az emberi társadalmakat a logikus gondolkodás létrejötte óta jellemző, olykor sokszoros áttételű, néha egyenes, néha alattomos cselekvéssor ismeretlen fogalom. (Talán ezért is szeretem annyira a vizek életét.) Itt minden rezdülésnek, minden moz­dulatnak, minden külső vagy belső cselekvésnek, még az önfeledtnek tűnő játékosságnak is megvan a maga jelentősége. A legnagyobbak kivételével minden hal „tudja”, hogy ő egy személyben zsákmányoló és zsákmány is lehet a következő pillanatban, és ügyességén, rátermettségén múlik, hogy életét ebben az örökös versenyfutásban képes-e megőrizni.

Az érzékszervek a központi idegrendszer (agyvelő) kihelyezett sejtcsoport­jainak is tekinthetők. Feladatukat akkor látják el helyesen, ha az általuk fel­vehető érzületeket az idegközponttal pontosan közlik. A központ a beérkezett információkat feldolgozza, a sűrűbben érkező, azonos tartalmú közléseket rögzíti (megtanulja), és utasításokat ad az egyes szerveknek a cselekvésre. Ezek az utasítások részben a szervek belső feladatkörére vonatkoznak, részben az élőlény külvilágban megvalósítandó cselekvéssorát határozzák meg. Igaz, hogy ebben az értékelésben nagy segítséget jelent az-az év-százezredes tapasz­talatsor, amit az élőlény öröklődő anyagában már születésével magával hozott (feltétlen reflexek). De mindennapi életében legalább ilyen jelentőségű, hogy saját életének sokszoros tapasztalatait is rögzítse, hogy azokra-újabb jelentkezésük esetén-gyorsabban és pontosabban válaszoljon (tanult, fel­tételes reflexek).

Halainkból hiányzik az emberi logikus gondolkodást megvalósító szürke ké­regállomány. De mindennapi viselkedésük, azonos ingerekre azonosan adott vá­laszuk alapján biztonságosan kimondható, hogy lennie kell agyvelejükben olyan tartománynak, amely emlékképek gyűjtésére, megőrzésére képes. Ám, hogy ez az agyvelőtartomány melyik agyi mezőben foglal helyet, a mi szempontunk­ból teljesen érdektelen. Létezik, tehát horgászatunkban az itt tárolt, rögzített adatokat figyelembe kell vennünk. És az is mindegy, hogy ezeket az adatokat feltétlen reflexként év-százezredek rögzítették, vagy napi tanulással vette azokat tudomásul halunk.

Az öröklött ismeretanyag feltétel nélküli parancsai az élet legfontosabb kérdéseire vonatkoznak. Így meghatározzák például az élőhelyet, amit halaink önmaguknak legmegfelelőbbnek tartanak. Természetes, hogy ez fajonként más és más lehet, kiválasztását egy-egy faj év-százezredek tükrében szerzett élettani tapasztalata dönti el. Ugyanilyen ősi törvény határozza meg a különböző társulásokat is, amely mögött az élet valamilyen formájú könnyebbé tétele az indító rugó. A zsákmányszerzés és a menekülés mozdulatai, jellemző helyei is öröklődött tényezőkön alapulnak, amelyeket később sokszoros gyakorlat is erősít. Ugyanezt a célt szolgálja az adott terep színeihez alkalmazkodó haso­nulás.

E pontnál el kell mondanom egy ifjabb-kori, még ma is arcpirítóan szégyen­letes tévedésemet. Az ötvenes évek közepén történt, hogy a miskolci horgász­egyesület Tokajnál a tiszta vizű Tisza- és Bodrog-parton tartotta horgászver­senyét. Legalább 200-300 versenyző gyűlt össze, és az akkori szabályok lehe­tővé tették, hogy ki-ki ott válasszon helyet, ahol a vizet legjobbnak képzeli. (A mai versenyeken különben ezt a szabad választást hiányolom, hiszen a mos­tani rend nem teszi lehetővé, hogy a versenyzők vízismeretből a gyakorlatban is vizsgázzanak.) Én a Bodrogot választottam, nem messze a torkolat fölött. Ha jól emlékszem, nyolc pontyot fogtam, de csak kettő volt köztük éppen méretes. A mérlegelésnél-úgy tűnt-még ezzel a két nyavalyás ponttyal is dobogós leszek, amikor előcsattogott egy horgász a távolabbi Tisza-szakasz­ról, és kezében egy 3 kg körüli pontyot lóbált. A dobogóról leszorultam, az a fiú lépett rá helyettem. A dolog szépséghibájának csak azt éreztem, hogy az a nyerő ponty majdnem fekete volt. És én a Tiszán-akkoriban meg különösen-csak fehér-arany színű, vöröses úszójú pontyokat fogtam, cigánypontyok a holtágak vizében kerültek horogra. A név az ember sorsa, mondták a latinok, így „bezabosodtam”. Azt hittem, hogy az a horgász azt a halat valamelyik versenyre ki nem jelölt pocsolyában fogta. El is mondtam ebbéli véleményemet. Sajnos! Mert a következő évben néhány napos kirán­duláson sátram kék-agyagos partoldal fölött figyelte horgászatomat. Pontyot már az első délután fogtam. Szép jószág volt, ezüst-arany színű, vöröses úszójú. Haza akartam vinni, ezért lent tároltam a kékesszürke vízszegélyben, pányvára kötötten. Szóval, mire hazaindultam, az a ponty is fekete lett.

Elkésett bocsánatkérés helyett elmondom, hogy ez a színváltoztatási képesség is öröklött tényező. Az agyalapi mirigy középső szakasza veszi tudo­másul a szem érzékelése következtében a környezet színeit, és a hám festékrétegének változtatásával igyekszik a hal színét ahhoz alakítani. A színváltoz­tatás két célt is szolgál: az apróbb halak azért követik a környezet színeit, hogy ne vegyék őket olyan könnyen észre a ragadozók (újból a szem színeket érzékelő szerepe!), az utóbbiak pedig azért, hogy a zsákmányként úszkáló apróbbak láttukra ne riadjanak el a környékről oly hamar.

A pihenés (alvás?) mikéntjét is örökletes tényezők szabályozzák. Pihe­nésre, regenerálódása végett, minden élőlénynek szüksége van, de ezt halaink­nak olyan módon kell megvalósítaniuk, hogy közben állandóan ügyelniük kell arra, nehogy figyelmetlenségük következtében zsákmánnyá váljanak. Így az al­vás fogalmát, amely az embereknél mindhárom fázisában tudat nélküli, de ér­zékszervi ingerléssel könnyen megszüntethető pihenést takar, a halakra vonat­kozóan nem tartom helyes meghatározásnak.

Vegyük a legköznapibb és minden horgász által jól ismert példát, a csuka pihenését. Nyugodtan állíthatom, hogy nemcsak az ivásban megfáradt rabló pihen elmerülten a partszegély búvóhelyein, hanem késő délutánig a sikeres hajnali vadászat révén jóllakott állat is. Ez a kétségtelenül mély pihenés azonban meg sem közelíti az emberi alvás jellemzőit. A pihenő csukát már igen enyhe ingerek is (szokatlan színek, árnyékmozdulások stb.) menekülésre késztetik.

Feltétlen reflexszé rögzült az ívóhelyek minőségi igénye is. A szerényebb oxigénigényű pontyfélék az ivadéknak majdan bő táplálékot nyújtó szélvi­zekre vágynak, de az utódaiknak is nagyobb oxigéntartalmat igénylő süllő­ vagy márnaszülők ikráikat a meder áramlásos szegélyére vagy közepére rakják, feltételezve, hogy az ikrából zsengévé érő utódaik később megkeresik a szá­mukra kedvezőbb, bővebb táplálékú élőhelyet.

Ugyanilyen feltétlen parancs, hogy tél elején szinte minden halunknak vándorolnia kell, mert meg kell keresnie azt a legvédettebb környezetet, ahol nyugalomban átvészelheti a tél támadásait. Tömeges együtt utazásra legjobban a kecsege képes; november közepén, végén csapatosan keresi fel azt a legmé­lyebb és a tuskókkal is körülbástyázott helyet, amely védelmet és némi eleséget nyújt a tél hidegében. Ma már-sajnos-csak a múltra emlékezem, amikor elmondom, hogy ha szerencsés halászok elkaptak ebben az időben egy-egy ilyen vonuló csapatot, a zsákmányt inkább tonnában, mini mázsákban kellett kifejezniük.

És még kereshetnék példákat, de azt hiszem, az elmondottak is érthetővé tették a feltétlen reflexek létrejöttének törvényeit.

Egy élőlény új viselkedési formákhoz (tanult vagy feltételes reflexek) saját életének tapasztalata útján jut. A kérdést korábban már érintettem, most két. újabb példásai szeretném jobban megvilágítani. Az élőlény a környezet valamilyen irányú változásából kellemes vagy kel­lemetlen tapasztalatot szerez. Mindkét irányú tapasztalat nyomot hagy azon a bizonyos agyi mezőn, és minél többször ismétlődik meg a folyamat, annál mélyebb nyomot.

A kellemes tapasztalatok számunkra legfontosabb példájaként az etetést kell megemlítenem. Ha az etetésre alkalmas fajú halaknak meghatározott időben, meghatározott és számukra természetes környezetet jelentő helyen rendszeresen eleséget adunk, előbb-utóbb tudomásul veszik azt az élelemforrást még akkor is, ha szokatlan eleséggel etetünk. Természetes, hogy minél távolabb van ez az eleség a halaink által többé-kevésbé ismerttől, annál tovább tart a szoktatás. De ha már tudomásul vették, arra biztonságosan számíthatunk, hogy mindig cselleng majd néhány közülük azon a helyen.

A kellemetlen tapasztalatról szóló példát is a horgászat területéről merítem. Egy-egy már felismert, megszokott falatot a hal, esetünkben a ponty, mérlegelés nélkül felvesz mindaddig, amíg ennek következtében riasztó hatás nem éri. Ezért következnek be a hosszabb szoktató etetés utáni első horgászat alkal­mából az ún. „jaj, a botom!” kapások. Ezek a kapások azonban az első néhány-akár sikeres, akár sikertelen-fárasztás után már sokkal csendesebbé, óvatosabbá válnak, mert társai példájából is megtanulta az ott tartózkodó pontycsapat, hogy a zsinóron függő, horoggal bélelt falatban veszély rejtőz­ködik.

Az élet végső célja: a faj fenntartása

Az eddigiekben arra igyekeztem feleletet adni (keresni), hogy a környezeti tényezők módosulásai az élőlényt (halat) milyen belső vagy külső lépések meg­tételére utasítják. Nem vitatható, hogy e sokszoros parancs pontos teljesítésé­nek egyetlen célja van: az egyedi lét fenntartása.

Az egyedi lét megvalósítása azonban-jellegéből következik-nem lehet öncél, hanem része, pontosabban eszköze egy-egy faj fennmaradási akaratának. Ennek az akaratnak teljesítése az élet végső célja, és az élet ezt az élettani fel­adatot a minden élő szervezetre érvényes elöregedés következtében az utódlás­sal igyekszik megoldani.

Hiszem, hogy ez az akarat már a létezés első pillanataiban is megnyilvá­nult, és mozgatórugója azóta is annak a kegyelmet nem osztó küzdelemnek, ami az élővilág egészét jellemzi. E küzdelem alaptörvénye, hogy a gyengének.

A változó viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudónak pusztulnia kell, mert az élővilág egészében vagy egy-egy faj keretén belül csak az erősek képesek megőrizni az életet. És akár tetszik ez nekünk, akár nem, az életet örökös selej­tezésével valóban e természeti törvény őrizte meg.

Mostanában sokat kell járnom korunk jellemző társas találkozóira: értekezletekre. Élettani kérdéseket is tárgyaló tanácskozásokon gyakran hallom a lassan misztikummá sűrűsödött megállapítást: valahol ilyen-olyan okok következtében felborul(t) a biológiai egyensúly. Különösen azok részéről megdöbbentő e megállapítás, akik az élővilág dolgairól szinte semmit se tudnak, de ezt a fogalmat-olykor elfogult célok elérésére is-használják.

Az egyensúly mint kifejezés, valamilyen megállapodott helyzetet jelent. Ha ezt a helyzetet az élővilágra vonatkoztatjuk, feltételezzük, hogy az élővilág egészében vagy zárt, apróbb életközösségeiben élettani nyugalom van. Ez az eszmei állapot mint feltételezés, eddig rendben is lenne, csakhogy… Milyen alapon beszélhetünk nyugalomról bármely életközösségben, ha az életközösség tagjai lehetőségük legvégső határáig saját életük megőrzését tartják legfontosabb feladatuknak, és így nem zavarja őket, hogy akaratuk megvalósításával más élőlények, olykor fajtestvéreik sorsa is veszélybe kerül ?

Egy-egy vízi életközösség vonatkozásában az a bizonyos eszmei állapot például azt jelentené, hogy-mondjuk, a tápláléklánc függősége szerint-az őstermelőként számon tartott apró növénykék éppen csak annyira szapo­rodnának el, amennyi elégséges lenne belőlük a víz oxigénháztartásának fenn­tartására és a növényevő állatkák eleségeként. De a növényevő állatkák is csak annyira sokasodnának, amennyi fennmaradásukon kívül táplálékként elégséges belőlük az őket fogyasztó lények számára. És folytathatnám a kört, de azt hiszem, a leírtakból is érzékelhető, hogy mindez alapjaiban hibás feltételezés. Hiszen a valóságban például az alga-ez a megállapítás a tápláléklánc további csoportjaira is érvényes-addig szaporodik, ameddig ehhez számára táplá­lékot nyújt a víz, és nem érdekli, hogy ezt egy másik élőlénycsoport javára vagy rovására teszi. Vagyis, visszatérve az alapgondolathoz, egy-egy élőlény csak önmagát tekinti az élet hordozójának, más élőlényekre ebből a szempontból nem figyel.

Más kérdés persze, hogy a végtelen sok élőlénytől érkező, de azonos irányú akarat egymást keresztezve végeredményben valamiféle nyugalmat teremt, ám ez a viszonylagos nyugalom nem függ attól, hogy az emberek számára kedvező vagy elítélt (lenézett) összetételű élőlényekből valósul-e meg.

E meggondolás alapján elképzelhető, hogy-mondjuk-egy tóban a leírt, viszonylagos nyugalmat a tápláléklánc első három fázisán kívül keszegfélék, naphalak, kárászok és-hogy húsevő is legyen köztük-törpeharcsák s néhány termetesebb folyami harcsa valósítják meg. Gondolom, ideig-óráig ilyen össze­tételben is beállhat egy olyan egyensúlyi helyzet, mint amilyen például egy pontyokkal telerakott halastóban van.

Hogy az élettani nyugalom mindig csak időleges, régen elhagyott szülő-falum egyetlen tavacskája bizonyította nekem. A falu fölött a Gerje nevű patakot egy valamikor működött vízimalmocska érdekében tóvá duzzasztot­ták. Halai csík- és keszegfélékből meg csukákból tevődtek össze. Halász vagy horgász nem élt a faluban, a tóban csak a természet rendje szabta meg a vál­tozásokat. 1946 augusztusában-kezemben életem első peremfutó orsójával és egy Heinz-kanállal-e tóra fanyalodtam. Váratlan öröm ért. Tisztességes csukák kapkodták a kanalat, alig tudtam a zsákmányt hazacipelni. Az aján­dékozási szertartás után megmaradt két legszebb állatot magam bontottam fel. A 4 kg körüli legnagyobb gyomrában olyan félkilós, a félkilósban bicskányi csuka volt. A második csuka gyomrában is csukát találtam. A felfedezés kíván­csivá tett, visszaszaladtam a tóhoz. Lestem a vizet, hogy felfedezzem a keszeg­félék moccanásait. De mozdulatlan maradt a tükör, csak a távoli nádszegély környékén keltett néhány felszín közeli rablás burványokat. Megdöbbentem, mert világossá vált, hogy abban a tóban a létért való küzdelem folyamán a csuka lett az egyedüli győztes, de ez a győzelem egyben saját fajának bukásává is vált, a küzdelem végére csak a néhány legnagyobb maradt életben, hogy a természet könyörtelen rendje visszaálljon.

Az említett példák alapján, hiszem, elmondható, hogy a természetben valós élettani egyensúly nem lehet, csak állandó törekvés tapasztalható annak elérésére. E megállapítás azonban nem zárja ki, hogy apróbb-nagyobb vizeink­ben emberi igényünk szerint időlegesen megváltoztassuk az élőlénycsoportok egymáshoz viszonyított arányait, ha ehhez az arányváltoztatáshoz az élettani feltételeket (táplálkozás, élőhely) is megteremtjük.

A Tisza fontosabb halfajai

E fejezet feltételezi az olvasóról hazánk és benne a Tisza-völgy halfajainak általános ismeretét. De mert minden élővíz természet adta vagy ember szabta hatások következtében kialakítja a maga külön élővilágát, amelyben más vizeken szokatlan életmegnyilvánulások is észlelhetők, a továbbiakban a Tisza fontosabb halainak e környezethez idomult sajátosságait tárgyalom.

Első lépésben arra a kérdésre kell feleletet adnom, hogy a Tisza vízrend­szerében milyen halak és milyen tömegarányban élnek. Könnyű helyzetben van ebből a szempontból a tógazdasági haltenyésztő, hiszen egy-egy tóegység halállománya a lehalászás alkalmából fajonként elkülöníthető, tömegük mér­leggel mérhető. De egy élővíz halfajainak tömegarányait meghatározni, külö­nösen, ha sokak által szeretett és ismerni vélt vízről van szó, felér egy ütközettel. Mégis meg kell tennem, mert teljesebb képet szeretnék nyújtani; így az eset­leges ellenvetéseket is vállalom. Annyit azért el kell mondanom, hogy a közölt adatok mögött nagyon sok szemle és még több fontolgatás lapul, a becslés valamennyi halászati és horgászati mód összevont, általam igaznak vélt ered­ményeit tükrözi. Az elmondottak alapján úgy gondolom, hogy a mai Tisza a következő tömegarányban őrzi halait:

fehér vegyes hal	50,0%,	süllő	3,0%,
ponty	15,0%,	csuka	2,0%,
növényevők-	7,0%,	balin	0,5%,
márna	2-0%.	domolykó	n s°/
kecsege	1.0%,	egyéb	4 0°/
harcsa	15,0%,

A becsült tömegarány a Tisza teljes magyarországi szakaszának átlagát jelenti, ebből következik, hogy egyes területeken valamelyik faj javára, illetve rovására eltolódások jönnek, jöhetnek létre. E könyv jellegéből adódik, hogy nem kötelez a hivatalos állattani rend­szerezés követésére. A továbbiakban a Tisza-völgy halairól horgászati fontos­ságuk figyelembevételével mondom el az általam érdemlegesebbnek vélt viselkedés-élettani ismereteket.

Kecsege

Bevezetőmben azt írtam, hogy a Tisza halait horgászati fontosságuk sor­rendjében ismertetem, így joggal kérdezhetik, hogy akkor a kecsege-szám­szerűségében már ritkasággá szerényedve-miért került az első helyre ?

Be kell vallanom, hogy e rangsorolásba belopakodott némi nosztalgia is, hiszen azzal indokoltam meg magamnak e sorrendiséget, hogy a Tiszáról lévén szó, eszmei fontossága miatt kell ezt az ismertetést a kecsegével kezdenem. Bár azt is megemlíthetem, hogy egyes szakaszokon még ma is több van a Tisza vizében e halból a sokak által feltételezettnél.

Az előző, élettani fejezetben leírtakból kiderült, hogy minden élőlény már születése pillanatában magában hordja az alkatának legjobban megfelelő környezet igényét, ami élőhelyeit, táplálkozásának, szaporodásának módját meghatározza. Ennek következtében el kell mondanom a kecsege és a később ismertetendő halak legfontosabb élettani jellemzőit.

Alkati (öröklött) tulajdonságai közül testi adottságain kívül meg kell említenem, hogy csapatokban élő, nagy oxigénigényű, így gyors folyást kedvelő, mély, kemény aljzatú mederszakaszokat szerető, szaporodását is e környezetben végző, apróbb-nagyobb állati élőlényekkel táplálkozó, viszonylag lassan növe­kedő, kifejezetten fenéklakó hal. E leírt öröklött tulajdonságaihoz saját, egyedi életének tapasztalatai csatlakoznak, és a két hatás együttesen határozza meg a kecsege mai életvitelét.

Testi felépítésére jellemző, hogy hosszan megnyúlt, hengeres alakú, vér­tekkel borított (12-17 háti, 57-71 oldalvért), tengeri eredetét részaránytalan farokúszóival igazoló hal. A hosszú, enyhén homorú kemény orr és az egészen alsó állású száj, a csőszerűén kinyújtható ajkaival s ízlelőbimbók tömegét rejtő négy bajuszszálával táplálkozási módjára utal.

Csapatokban él, és ez a társas elhelyezkedés nemcsak a nász idején, az őszi vonulások vagy a téli szálláshelyeken való tartózkodás alkalmából jön létre, hanem jellemző elhelyezkedési alakzata a nyári hónapokban is. Gondolom, a csapatban való tömörülésre a könnyebb élelemszerzés szoktatta. Ha a partszegély vizéből, kérészlárvát gyűjtve, kapával emelünk ki agyagos földet, jó néhány lárva mosódik le kiemelés közben, és sodródik tova az áramlással. Azt hiszem, a kecsege kemény orra egy ilyen élelmet kutató kapaként is fel­fogható. Ha magányos állat vájja a talajt, nagyobb tömegű lárva feltúrására nincs sok esélye, de ha ugyanezt nagyobb csapat teszi, sokszorosan megnöve­kedik minden csapattag táplálkozási lehetősége.

Ha meggondoljuk, e társas elhelyezkedés egyben minden horgász számára megszívlelendő figyelmeztetés. Ha ugyanis valamelyik sebesebb sodrásban már fogtunk kecsegét, biztonságosan várhatjuk a többiek jelentkezését is. De ha egy árva példány se mutatkozott, keressünk újabb helyet.

A nagy oxigénigényhez az ősi környezet, a tengerek nagyobb oxigéntar­talma szoktatta őket, és bár az utóbbi évszázadok-mert termetükhöz talán hosszú volt az évenként megteendő út, vagy mert kielégítő mennyiségű élelmet találtak a folyókban is(?)-a vándorlás parancsát fokozatosan elfelejttették velük, bővebb oxigénigényük azonban megmaradt. Egyenes következménye ennek, hogy élőhelyként a gyorsabb folyások bővebb oxigéntartalmú vizét kedvelik.

A nászra kiválasztott szaporodási helyek is ilyen gyors áramlású, mély, kemény aljzatú, de meglehetősen szűkre szabott területeket jelentenek. Jellem­zésükre el kell mondanom egy számomra nagyon kedves történetet.

Tiszatarjánt az ötvenes évek elején-közepén-talán a munkám tette, talán a kemény sorsban kovácsolódott együvé tartozás-őszintén megszere­tett. Meghitt emberi kapcsolat fűzött a néhány halászhoz is. Horgászatom közben meg-megálltak mellettem ladikjukkal, és ilyenkor régi halászatokról, halakról, a Tiszáról beszélgettünk. Sokat tanultam tőlük a vizek életéről is. Talán Bana János volt köztük számomra a legkedvesebb.

Egy augusztusi délután akkori helyemen, a Hejő-torkolat alatt horgásztam. A szokásos cigarettányi időre mellém telepedett. Mert éppen egy kecsegét fog­tam, a kecsegékről beszélgettünk.-Elmondanék én erről a halról valamit, ha nem adja tovább!-nézett Jánosom a messzeségbe.-Nem adom!-ígértem, és a mai napig megtartottam szavam. Csendes komolysággal beszélt, mint a nagy titkokról szokás. Elmondta, hogy a kecsege akkori helyemtől néhány kilométernyire egy általam is ismert erdőcsücsök vízbe érő szöglete mögött átlagos tavaszon már április közepe körül ívni kezd, és azon a szögleten kívül 10-15 km-nyi távolságban se fent, se lent nincs más ívóhelye. Az ivás idején ott olyan tömegben gyülekezik, hogy naponta többször is fel kell húznia a lefektetett fenékvarsasort, hogy az újabb zsákmánynak is legyen helye. Aztán meghívott, hogy a következő tavaszon én is horgásszam ott, a horogra még csali se kell, a lent forgolódó, csoportosan ívó seregnyi kecsege valamelyike a mezte­len horogba is beakad. Elmesélte azt is, hogy néhány ikrás anyát a varsában mindig visszahagy, úgy gyorsabban bújnak közéjük a tejesek. Meg hogy a tete­jében mindez nem törvénytelen, hiszen a tilalom csak májussal kezdődik (1954!), addig az ivás és vele a nagy zsákmány lehetősége éppen véget ér.

Bár a horgászatot ott nem próbáltam meg, a következő tavaszon meg­vártam, míg János felnézte a fenékvarsasort. Igazat mondott. A gallyakból font rácsok mögött-mintha ruszli lett volna-kecsegék tucatjai fehérlettek. Akkor értettem meg, hogy mennyire becsülnie (szeretnie?) kellett Jánosnak engem, hogy elmondja ezt a szigorú halásztitkot. Persze mai ítéletünk szerint, ha nem jogi, hát természeti törvényeket sértett a szaporodásra összegyűlt halak kiemelésével, de a Tiszán évszázados szokások irányították a tennivaló­kat, és a bőhalú víz akkoriban nem torolta még meg ezeket a vétségeket. És e tör­ténettel azt hiszem, hogy a kecsegék nászáról is elmondtam mindent, amit elmon­dani érdemes.

A következő kérdés, amivel foglalkoznom kell, a kecsege táplálkozása.

Táplálékkeresésre használt érzékszervei közül az íz- és szagérzékelés szerepe az elsődleges, jóllehet tisztább vizekben a látás haszna se jelentéktelen. Íz­es szagérzékelésével zavaros vízben is könnyen megtalálja a csalit, így egyike azon halainknak, amelyekre „sűrű” áradások alkalmából is horgászhatunk.

Hogy mit eszik? E kérdésre régebben, amíg mindenütt bő volt a kérész­állomány, könnyű volt felelnem, hiszen majdnem egyenlőségjelet lehetett tenni a kérész és a kecsegetáplálék között. Igaz, hogy olykor-olykor ímmel-ámmal felvett egyéb falatokat, főként gilisztaféléket is, de főtápláléka, amíg elegendő volt, a kérész maradt.

Mivel a kérészt már több ízben is említettem, el kell mondanom róla a legfontosabb tudnivalókat. A tiszavirág, amint korábban már írtam, a hazánk­ban élő negyvenegynéhány kérészfaj egyike. Nászrepülése az annyiszor emle­getett tiszavirágzás. Ilyenkor a lárvából kibújt, népiesen és horgásznyelven-erről már írtam-lepkék a Tisza légterében párzanak. A petéből lárva lesz, és ez a lárva agyagos partoldalakban keres lakóhelyet. Darázsfészekszerűen, fejlettségének megfelelő átmérőjű lyukakat fúr az agyagba, hogy biztonságos körülmények között élje át a lepkévé serdülés hároméves időszakai. Ez a lárva nem szereti a nagyon mély vagy nagyon sekély vizet, így tartós áradás vagy apadás alkalmából, új lakást fúrva magának, feljebb vagy mélyebbre költözik. Az is előfordul, még tél közepén is, hogy rossznak tartva választott helyét, távolabbi tájakra vándorol. Jó néhányszor láttam, hogy a halászok mederben vontatott tükörhálóinak bugyraiban kora télen vagy jégmenéskor számos, jól fejlett lárva is megakad. Annyit a kérészről még szükséges megemlítenem, hogy a halak, madarak és horgászok által annyira várt virágzás átlagos hőmérsékletű nyarakon középértékben június 20. körül (Szegednél korábban, a Felső-Tiszán későbben) éri el csúcsfokát.

Mind a lárva, mind a kifejlett alak szinte valamennyi hal számára első­rendű csemege, tetejében a horgon is feszesek maradnak, így érthető, hogy a halászok és horgászok is ragaszkodnak hozzájuk mint csalihoz. Apadt vízből kézzel, kapával, lapáttal, ásóval vagy ha mélyen van, az annyiszor leírt bágerrel gyűjtik; az összeszedett és tisztára mosott lárva száraz, hűvös homokban 2-3 napig is tárolható. (Vízzel telt edényben tartva rövidesen elpusztul. A fűrészport íze, szaga miatt, amit a lárva is átvehet, nem szeretem. Agyagos parton olykor nehéz száraz homokot találnunk, ha számítunk erre, vigyünk magunkkal hűvös korpát.)

Ha csekély számú a kérész, és mélyen helyezkednek el, a vaktában le-leszúrt bágerral a szedés igen gyakran inkább kiadós fáradtságot, mint lárvát terem. Jól úszó horgászoknak ezért megemlítek még egy lárvagyűjtési módot, amit Mándy Pál és Tamás barátaimtól tanultam. Az ember a vízben kezét feje elé tartva, nehogy nekicsattanjon odalent valami kődarabnak, merőlegesen lebukik. Ha eléri a mederaljzatot, lassú úszás közben végigsimítja a talajt, hogy meg­érezze a kérészes szakasz jellemző érdességeit. Itt aztán két kezét ásónak hasz­nálva, minél több földet ölel körül, majd talpra guggolva a felszínre rúgja magát. A felemelt földet-amelyből emelkedés közben vigyázat mellett is elég sok szétcsorog-a partszegély szárazára veti, ahol sűrű locsolgatás közben kisze­degeti belőle a sárgásfehéren megvillanó kérészeket. Tanácsként még azt is el kell mondanom, hogy ha kérészkeresés közben odalent tovább úszunk, első ízben óvatosan emelkedjünk a felszínre. Ezt saját, majdnem végzetessé vált tapasztalatomból kell megemlítenem. Egyszer egy szakadt part tövén csak 6-8 m-nyire lebukási helyemtől találtam meg a kérészeket. Nagyot öleltem ott az agyagból, és jól elrúgtam magam a 4 méteres mélységben, hogy értékes szállítmányommal a felszínre érjek, de útközben nekiütődtem fejemmel egy vaskos, vízbe feszült fatörzsnek. Mondanom se kell, hogy jókora púppal a koponyámon, aznapra elment a kedvem a kérészszedéstől.

Az élet, pontosabban a kérészhiány azonban rákényszerítette a kecsegéket, hogy egyéb élelemhez is hozzászokjanak. így a gilisztafélék, az apró rákocskák, a csigák, olykor még, ismét horgásznyelven szólva, a lóbogár is kívánatos falatnak tűnnek számukra. Sajnos nem ismerem a hazánkban élő 95 giliszta­faj mindegyikét, így tanácsot csak a magam módján adok. Elfogadható ered­ménnyel használható a közismert, vörös színű, 4-7 cm hosszúságú trágya giliszta és egy barna, 5-8 cm-es, szívósan mozgékony, a kubikgödrök szárazzá repedezett agyagos rétege alól gyűjtött gilisztafaj. Hivatalos nevét nem tudom, mi annak idején, Martfűn lankadatlan mozgása miatt légtornász néven kerestük.

És meg kell, hogy említsek még egy tapasztalatot. A versenyző horgászok egyik legfontosabb csalija, és egyben az etetőanyagba kevert csábítóeszköze a csontinak (csontkukacnak) becézett légylárva. Nagy József barátomnak vödörnyi lárvája maradt az egyik verseny után. Gondolt egy nagyot, és „házi” horgászatára magával vitte ezt a lárvatömeget, agyagba gyúrta őket, aztán a kifejezetten márnázó-, kecsegéző parton ezekkel az agyaggombócokkal etetett. Az etetés váratlan eredményt hozott. A kapások és ezzel arányosan a horogra akadt márnák, kecsegék száma ugrásszerűen emelkedett.

A táplálkozással kapcsolatos második legfontosabb kérdés a „mikor eszik” eldöntése. Tudom, hogy állításom majd sok ellenkezést szül, mégis elmondom: a kecsege évszaktól, napszaktól függetlenül állandóan eszik, ha az időszaknak megfelelő és kívánatos falatot talál.

Állításom bizonyítandó, vegyük először az évszakos jellegzetességeket. Azt hiszem, hogy ebből a szempontból adottságánál fogva csak a tél kérdője­les. Az általam gyakran horgászott, mintegy 30 km hosszúságú Tisza-szakaszon mindössze 3 téli pihenőhelyet ismerek. Ezek 14-24 m közötti mélységű, tuskós aljzatú, keményebb sodrású vizek. Közülük egy a partról is jól meghorgászható. November végi, december eleji csendes napokon jó néhányszor horgásztam azon a helyen. Méregettem a vízfelszín hőmérsékletét is, 2-3 °C-ot mutatott, amiből egyenesen következett, hogy odalent is lesüllyedt a telet jellemző +4 °C-ra. Ilyenkor egyik botom horga kishal-csalival a ragadozók mohóságát várta, a másik bot vékony zsinórral (0,15-0,17), kicsiny horoggal (8-12), apró, állati csalival (csontkukac, vékony giliszta) a „békés” halak között kíváncsiskodott. A zsákmányt általában a békés bot adta, a kifogott keszeg­félék, menyhalak, egyszer egy pontyocska mellett néhány esetben kecsege is jelentkezett. Annyira azért nem vagyok megszállott, hogy e tapasztalat alapján a téli jégre is kiüljek kecsegézni, de a hőmérséklet odalent ilyenkor se csökken tovább, így nem kételkedem, hogy a hőmérséklethez idomultan csekélyebb ét­vággyal a kecsege a tél folyamán is táplálkozik.

Napszakos bontásban se írhatok mást, mint hogy bár hullámzó kedvvel, de egész nap eszik. Kétségtelen, hogy jobb eredményt adnak az éjszakai, fény­telen órák, de ennek nem annyira táplálkozás-élettani, sokkal inkább a társulá­sokban bekövetkezett változásból eredő oka van. Nappal ugyanis a két leg­főbb ellenség, a harcsa és a süllő általában rejtekén pihen, a kisebb halaknak csak a rejtekhelyek mellett kell vigyázniuk, a szabad meder kecsegék, márnák által is kedvelt helyein félelem nélkül kutathatnak. E tényező következtében e helyeken a keszegfélék széles táborán kívül fenékjáró küllők, csíkok, bucók, selymes és kevésbé selymes durbincsok stb. is keresik élelmüket. Ez az élelem a kecsegék, márnák kedvelt falataival nagyrészt egyezik. Ennek következménye, hogy nappal-amíg ez a sereg is e tájon kutat-ritkábban fordul elő, hogy a horgon fityegő kérészt vagy gilisztát helyettük kecsege vagy márna szippantja fel.

Kivétel persze itt is akad. Előfordul, hogy egy-egy sebes sodrású szöglet alatt olyan tömegű kecsege gyűlik össze, hogy kiszorítja az előbb felsorolt vendégeket. Martfű fölött a 31l-es tiszai fkm környékén 1950 augusztusában rendszeresen egy szakadt part csücskén horgásztam kecsegére. Magda Jóskával, egy vezsenyi halásszal igaz barátságot kötöttem. Irigység nélkül vettük tudo­másul egymás sikereit. Egy kora délután egyszer versenyre hívott. 4×100 szemes, kérésszel díszített horgot vetett, én ugyanakkor kezdtem 60-as (!) zsi­nórral és 2/0-ás (!) horoggal a kecsegehorgászatot. Két óra múlva nézte fel a zsákmányt, és haltartómban egy szál kecsegével több volt, mint amennyit a halász véghorgai fogtak. (Akkoriban a kecsegére még nem volt darabszám­ tilalom.)

Az esti, éjszakai horgászatokon azonban megváltozik a helyzet. Kibújik odújából a harcsa, és a süllő is táplálékszerzési körútra indul. Ezért tapasztal­ható az esti késő szürkületben, hogy egyszerre alábbhagy a keszegfélék kapko­dása, a horogra tűzött kérész vagy giliszta nyugodtan várhatja a nemesebb halat. Ennek következménye, hogy a sötétség óráiban a ritkább kapások sokkal gyorsabban hoznak kecsegét, márnát-néha harcsa, törpeharcsa is akad-, mint a nappaliak.

A kecsege növekedése-sok halunkhoz viszonyítva-lassúnak mondható. Antalfi-Tölgyy kimutatása szerint az éves 15-20, a 4 éves 35-40 cm hosszú­ságú. Ebből következik, hogy a törvény értelmében ma kifoghatónak legalább 5 évesnek kell lennie. Különben a hazánkban eddig kifogott és ismertté vált legnagyobb kecsege 1 m hosszú és 9 kg tömegű volt. A néhány nagyobbról érkező hírek-azt hiszem-a tokfélék más, fel nem ismert fajú haláról szóltak

Élettani jellemzői közül meg kell még említenem, hogy kifejezetten fenék­lakó. Életét szinte egészében a meder számára kedvező aljzatán tölti, és onnan-a többi hal ellentéteként-még egy-egy tetemes áradás se mozdítja ki, bár jó előre érzi és jellemző hangú repdesésével (ugratásával) jelzi a majdan érkező árhullámokat. Igaz, hogy e mederben maradásnak táplálkozás-élettani oka is lehet, hiszen a közelmúltig fő táplálékát jelentő kérészállomány is ott marad. Egyszerű bizonyíték erre, hogy kecsege nem reked sohasem az áradások utáni hullámtér tocsogóiban.

Legújabb korunkban ez a mederfenéken való tartózkodás sok szerencsét­lenségnek is forrása lett. A víznél nehezebb fajsúlyú szennyanyag ugyanis a mederfenéken hömpölyög tova, és ha feleletet kellene adnom, hogy-bár az ívóhelyek megmaradtak-hova tűnt a régi, nagy létszámú kecsegesereg, okként egyértelműen ezeket a szennyezéseket említeném.

Hiszem, hogy az eddig leírtak alapján már könnyebben megválaszolható, hogy ez a kecses, félig tengeri halunk különböző időkben és körülmények kö­zött milyen táplálékkal él, és hol tartózkodik. De hogy összefoglalásként magam is levonjam a szükséges következtetést, életét az évszakok változásai szerint követem.

Téli pihenőhelyén nagyjából a jégzajlás végéig marad, ettől fogva kóborol­ni kezd. Márciusban az ivarérettek csapatokba gyűlnek, hogy felkeressék a ritka ívóhelyeket. Az ivás átlagos tavaszon április közepén kezdődik és május elejéig tart. Az utódlásban megfáradt sereg hirtelen mélyülő homokpadok lankáin pihen, ahonnan június első hete viszi szokott élőhelyére a csapatot. Ettől kezdve novemberig a mart vagy kövezett partok sebes sodrásában tar­tózkodnak, majd a tél parancsa az összegyűlt sereget újra az említett pihenő­helyekre vezérli.

Kecsegékre való horgászat alkalmából vegyük figyelembe az eddig elmon­dottakat. Mivel mai törvényünk szerint július l-ig tilalom védi őket, keresésükre mindössze két élőhely marad: a mart és kövezett partok sebes sodrása vagy a téli pihenőhelyük. Az előbbieknél még ma is alapvető feltételnek tekinthető, hogy a kiszemelt horgászhelyen legalább valamennyi kérész is legyen.

A horgászok között széles körben-olykor körömszakadtáig-védett felfogás, hogy a kecsege a legóvatosabb halak közé tartozik, a botvég kettős ütésére azonnal be kell vágnia annak, aki eredményt akar. Magam is híve vagyok, ha horgászom, a botvég szigorú ügyelésének, de az igazság kedvéért néhány, az előbbi állítást enyhítő tényezőt meg kell említenem.

A halászok, amíg elegendő kérészt találtak, fenékhoroggal fogták a ke­csegét. A fenékhorog főzsinórján egymástól egyenlő (1 m) távolságra elökékre kötött, apróbb (6-8-as számú), kérésszel „felférgeit” horgok lógtak (50-100 szemes fenékhorog). A főzsinór egyik végét vízbe szúrt karóra kötötték, a másik végére súlyt erősítettek, amely a horogsort „elvetése” után a kecsegéket rejtő sodrásban tartotta. Ha evett a hal, 2-3 óránként „felnézték” a horgokat, leszedték róluk a halakat, majd felférgeive újra vissza fektették a vízbe. A leg­bővebb zsákmányt az este elvetett és pirkadatkor felnézett horogsor hozta. A régi időkben gyakran előfordult, hogy egy-egy-mondjuk 100 szemes-fenékhorgon 15-20 szál kecsege is fityegett.

E halászati mód jellegéből következik, hogy az elvetett horgokra csak a főzsinór vigyázott, bevágásról tehát nem beszélhetünk. Szerencsés esetben mégis minden ötödik-hatodik horog kecsegét fogott. Ilyen eredmény azonban csak akkor jöhet létre, ha a kecsege félelmet alig ismerő mohósággal szippantja fel a számára kedves falatot, és a horog, ha éles. a csőszerűén kinyújtott ajkak porcos vázában vagy a szájüregben a hal csekély arrább mozdulására is biz­tonságosan megakad.

A leírt és öreg tiszai emberek által igazolhatóan hiteles és eredményes halászati mód megkérdőjelezi a kecsege túlzott óvatosságát. De hát akkor hogyan, milyen tapasztalatokból született ez a sok horgász által igazságként elismert hiedelem?

Mielőtt a kérdésre felelnénk, végig kell gondolnunk a kecsege táplálkozási módját, továbbá a táplálkozása közben körülölte őgyelgő egyéb halnépség szerepét.

A kecsege anatómaiai adottságából és a lárvák elhelyezkedéséből követ­kezik, hogy halunknak a kérészeket hosszú orrával ki kell mozdítania (túrnia) az agyagos talajból. Ezt csak úgy valósíthatja meg, ha fejjel lefelé orrát a talajba fúrja, miközben legyező farokúszójával szolgáltat e művelethez energiát. A tar­tózkodási helyéről ilyen módon kibillentett, íz érzékelésével és látásával felfe­dezett lárvát-nehogy a jól úszó állatka elillanjon-gyorsan kell megragadnia. Mivel ez nem minden esetben sikerül, kérészt bőségesen tartalmazó mezők felett természetes jelenség, hogy a túrkáló kecsegecsapat nyomán a fenéken sodródó agyagfelhőben helyükből kimozdított, menekülő lárvák is találhatók. Egyenes következménye ennek, hogy e tájék lakóiként korábban említett, egyéb fajú halsereg felfigyel a felkavart agyaggal sodródó könnyű élelemre, és osztozkodó társként a kecsegék nyomába szegül. (Ilyen jelenség mestersé­gesen is előidézhető: ha hosszú nyelű gereblyével tiszta vízben megkaparjuk a mederfeneket, az iszapfelhő híradása nyomán az említett társhalakkal feldú­sul az alattunk levő, rövid mederszakasz.) A csatlakozó halnépség jelenlétéből két következmény adódik: egyrészt a kecsegéket a konkurencia még mohóbb lárvafelvételre ingerli, másrészt az arra a tájékra bevetett, kérésszel csalizott horgot bármelyik társhal is felveheti.

A következtetések levonása előtt-tanulságként-itt el kell mondanom egy történetet. Jómagam egyszer vállalkoztam arra, hogy a botvégen észlelt kapás mikéntjéből megmondjam, odalent milyen fajú hal kacérkodik a csali­val. Még Martfűn történt, párkeresésem idején, hogy az éppen kiszemelt ifjú

hölggyel (később a feleségem lett) horgászat céljából a Tiszán egy tél hozta óriásfa alatt keletkezett, apró szigetre telepedtünk. Tisztes harcsafiúk-1 kg körüliek-kapkodták a horgot. Gondoltam (mert valamivel a hímeknek is dicsekedniük kell) e váratlan siker révén kidomborítom vélt tudományomat. Előadást tartottam a harcsák horgászatáról.-Nézd-mondtam bizonyíték­ként az előadás végén -, kétszer óvatosan meghúzza, aztán elindul vele!

• Az ifjú hölgy nézte. A hal húzta, aztán elindult. Bevágtam. A horog ült.
• Látod-folytattam diadalmasan-, a többihez hasonló. Nincs nagy ereje, olyan kilós, de védekezése, mozgása annyira jellemző, hogy más hallal össze se lehet téveszteni!-Mosolyogva tekertem az öreg Viktória-orsót, a hal köze­ledett. Aztán felrepült. Döbbenten néztem. Kecsege volt. Az egyetlen aznap a sok harcsa között. A továbbiakat nem részletezem, de azóta a kapások milyen­ségéből nem jósolok.

Ha az elmondottak figyelembevételével mérlegeljük kecsegére való hor­gászatunkat, és elfogultak se vagyunk, fel kell tételeznünk a következőket: nincs horgász, aki a botvég kapást jelző moccanásából tévedhetetlenül megálla­pítja, hogy odalent milyen fajú hal kap a csalira. Ha két-három „ütést” üres bevágás követ, bizonyítani nem lehet, hogy a falatot egy óvatos kecsege vette fel. Összehasonlíthatatlanul valószínűbb azonban, hogy egy olyan halacska bíbelődött horgunkkal, amely kicsiny szája miatt nem volt képes azt beszip­pantani, így oldal- ról megragadva-esetleg éppen két rántással-csak cibálta a csalit. Emberi dolog, ha valaki 5-6 elhibázott bevágás után a hetedikre kecsegét akaszt, akkor az elhibázott halakat is kecsegének képzeli.

És van még egy sokak által elfogadott vélemény, amit ugyancsak megkérdő­jelezek. A kecsegére horgászok között elég gyakori tapasztalat, hogy ezt a szép halat farkánál fogva akasztják meg. Magyarázatként említik, hogy a kecsege a kérészt faroktájékával is észreveszi, és hogy felvehesse, azzal legyinti szája felé. A horog e legyintés közben akad testébe.

Elképzelésemben én a farok érzékelését elhagyom. Valószínűbbnek tartom, hogy amikor a kecsege talajtúrás közben fejen áll, és farkával, ezt a helyzetet fenntartandó, legyez, meg-megütheti a feszülő horgászzsinórt, és a botvég jel­zésére bekövetkezett bevágás rántja be a horgot a bal testébe.

A téli pihenőhelyen alacsony fokra csökken az éhségérzet, így valóban csak ímmel-ámmal kóstolgatják a falatot. Bár a kapások milyenségéből a kíván­csiskodó hal faját eldönteni itt se lehet, ha kecsegét is akarunk fogni, be kell vágnunk a legcsekélyebb botrezzenésre is.

És hogy végül az általam használt horgászó eszközökről is valljak, elmon­dom róluk a legfontosabbakat. Kecsegézésre két botot-nyárit és télit-használok. Mindkettő csőbot, mindkettő nagyon érzékeny hegyű. (Utálom a nyelvünkbe oktalanul becsem­pészett-például spiccakciós-kifejezéseket.) Különbség az érzékenység fokozására a két bot hosszában mutatkozik. A nyári 4,60 m-es, rajta Forelle orsó és 0,20-0,25-ös átmérőjű zsinór. A téli bot is zsinórvezetőkkel felszerelt, 5,40 m-es Daiwa, a Forellén 0,15- 0,17-es zsinór. (Sokat kínlódtam, míg a nagy­jából súlytalan, a botvéget nem himbáló véggyűrűt megalkottam.) A vékony zsinór óriási előnye, hogy viszonylag csekély súllyal is a sodrás megfelelő sza­kaszán tartja a horgot, gondot inkább csak akkor jelent, ha tévedésből egy termetesebb márnát akasztottunk meg, bár egy több kilós ilyen hal kifárasztása se megvetendő élvezet. Horognak Limerick típusú, 5-7-es nagyságú, közepes szárhosszúságúakat használok. Végszerelékemet-mivel egyéb halak horgá­szatára is alkalmas-, majd a horgászeszközökről szóló fejezetben ismertetem.

Márna

-Tűpárna!-mondta megvetően a feleségem, amikor meglátta zsákmá­nyolt halaim között a 2 kg körüli márnafiút.-Ajándékozd el valakinek!

A férfiembernek, ha munkáján és a horgászaton kívül súlyosbító ténye­zőként még egyéb időt rabló tévelygései is vannak-vadászat, fényképezés, firkálás-, okosabb, ha teljesíti ezeket az egyszerű parancsokat. Elajándékoz­tam. Persze, e jogtalannak tűnő ítélet mélyén némi igazság is van: a háziasszonyokat-különösen, ha más fajú halak között is válogathatnak-értéke­lésükben nem az egy-egy hal kifárasztásával járó horgászélmény irányítja, hanem, hogy a feltálalt ebéd-például apróbb gyermekek számára is-jóízű és veszélytelen legyen. És a jól tűzdelt márnaszálkák ezt az utóbbi kívánalmat kétessé teszik.

Horgászszemmel nézve viszont a márna legfontosabb halaink közé tarto­zik. Testi felépítése, amit most nem kell részletesen bemutatnom, életmódjára utal. Majdnem hengeres alkata, izmos faroktája, a test tömegéhez mérten úszóinak nagy felülete egyértelműen arra vall, hogy gyors és tartós úszásra is képes. (Különben, ha figyelembe vesszük mindazon halfajokat, amelyek életük java részét erősebb sodrásban töltik, vagy táplálékuk megszerzéséhez hirtelenül felgyorsuló mozgásra van szükségük, többé-kevésbé megközelítik a torpedó alakot.) Alsó állású szája, fejlett orra. Ízérzékelő bimbókkal bőségesen felfegyverzett 4 bajuszszála táplálkozási módjára utal. Jól fejlett szeme igazolja, hogy életmegnyilvánulásaiban a látásnak is lényeges szerepe van. Bizonyos, hogy ezt az áramvonalas alakot az izmoltsággal együtt év-százezredek alakí­tották ki azért, hogy halaink a sodró vizű környezetben is fenntarthassák éle­tüket. De ez a tétel ma már fordítva is igaz: a megszerzett testi adottságok meg­határozói a környezeti elhelyezkedésnek. A márna élete javát azért tölti gyors sodrású folyószakszokon, mert alkati adottságai az ott megvalósuló életre teszik legalkalmasabbá. E helyzetben még akkor is jelentős munkát végez, ha helyben állva csak dacol az áramlás erejével. Ha egy élőlénynek nagy az energiaigénye, azt fokozott táplálékmennyiséggel kell fedeznie, a megnöveke­dett anyagforgalom arányában viszont az életfolyamatokhoz több oxigénre van szüksége. E tényező-mintegy visszahatásként-újra az oxigénben dú­sabb, sebes sodrású folyószakaszok kiválasztását indokolja.

A leírtak egyenes következménye, hogy a márna élőhelyei a gyakorlatban majdnem megegyeznek a kecsege élőhelyeivel. Közöttük mindössze annyi a különbség, hogy a márna természetes táplálékasztalán sokkal többféle élelem­fajta található, a kérész mint főtáplálék nem létszükséglete, és ezért érzi jól magát olyan vizekben is, ahol a tiszavirág még nyomokban se létezik. Tiszai vonatkozásban ennek az a következménye, hogy míg a kecsegék száma Kisköre alatt erősen megcsappant, márnát szinte arányos mennyiségben foghatunk a Böge fölött és alatt. Szakkönyveink ugyan elhelyezkedésük szempontjából a hegyi tájak alatt kanyargó, gyors folyószakaszokat nevezik márnarégiónak, de azért a márnák nem veszik komolyan ezt az emberi elhatárolást. A Szeged előtti gyorsabb szakaszokon éppen olyan jól érzik magukat, mint a Tiszabecs alatti kavicsos meder fölött.

A mart és kövezett partok sebes sodrása mellett meg kell említenem még a rigacsos, homokköves medreket is. Sokat tűnődtem eddig rajta, de nem talál­tam rá magyarázatot, hogy ezen, a bizonnyal élelemszegény területen miért is érzik olyan jól magukat. Pedig valamilyen csábító tulajdonságának lennie kell az efféle résznek, hiszen eddig bárhol találtam ilyen mederszakaszt (fürdés közben nem jelent örömünnepet a rajta való sétálgatás), ha megkérdeztem hor­gommal, hogy a környéken milyen fajú halak élnek, túlnyomó többségben márnák jelentkeztek.

Szaporodására is gyors folyású, kavicsos, homokos mederszakaszt választ, inkább június, mint május végén. E kemény aljzatra tapasztja ikráit, sok más halunkhoz képest aránylag keveset (3000-9000/db). Tetemes kárt e vonat­kozásban gyakran az okoz, hogy ismeretlen, talán öröklött parancsnak enge­delmeskedve igen gyakran keresi fel ívási célból a Tiszába ömlő folyók gyors áramlású mederrészeit. A Sajón például-sajnos-többször tapasztaltam, hogy a tavaszi bővebb, a szennyanyagot az elviselhetőségig hígító vizek hatására tisztes számú márnasereg indul a Tiszáról, és olykor majdnem Miskolcig is felér e feltétlen parancs teljesítésére. Ha június elejére az áradás leszalad, és a folyó vízállása nyári szintre csökken, egy apróbb szennyeződés is-mint már jó néhányszor tette-megölheti egy év teljes ívadékmennyiségét.

Természetes, hogy táplálkozása is a gyors folyású részekhez kötött. A tiszaviráglárva legkedvesebb csemegéi közé tartozik. Ha könnyebben meg­mozgatható talajú, kérészes mezőre akad, seregnyi márna gyűlik össze lakomára. 1957 októberének egyik vasárnapján-hűvös, esős őszi napok jártak-lefelé, a Hejő-torkolat körüli kedvenc helyemre indultam kecsegézni. A Tisza-gát vendégmarasztaló sara otthon hagyatta velem kerékpáromat, gyalog menetel­tem le az öt kilométert. Kora délutánig a várt zsákmány összejött, csomagolás, indítás haza. De az ember olykor nehezen hagyja el kedvesét, a gátoldal sima főútja helyett hazafelé a partszegélyen bandukoltam. Oszlár község mellett az általunk Sebesnek becézett, kérészes Tisza-szakaszon iszapos felhőktől vált mocskossá az addig kútvíztisztaságú folyószegély. Libák!-magyaráztam meg magamnak a dolgot, de mintegy kétszáz méter megtétele után a víz újból tiszta lett, liba meg sehol. Ha nem libák fürödtek piszkosra a szélvizet, akkor mi lehet? Nagyon csendesen csúszkáltam le a meredek partoldalon. A vízben az orrom előtt frissen kavart iszap felhőzött. Ponty, márna, kecsege? Nem tud­tam pontosan, csak annyi volt biztos, hogy termetes halak. Botösszerakás, kérész, horog a partszegély vizébe. Szemlélődés, hogy akad-e közelben valami gizgaz a fenekem alá. Közben gyors moccanás a lábam előtt: a bot éppen ugrani készült. Nem kellett bevágnom, a horog ült, és a hal, mint az ámokfutó… Csak éppen a korábbi összecsomagolásnál beszorítottam a féket és az nem engedett. Kapkodtam, hogy elérjem azt a nyavalyás csavart, elkéstem vele. Az akkori legultrább, 55-ös zsinór-nem volt sérült, az utolsó feltekerés alatt mindig ellenőrzöm-fülsértő csattanással elszakadt. Nem örültem, hogy a bot­vég már csak lagymatag zászlóként lengette az eltépett zsinórt. Új szerelés, új kérész, új kapás. Csak sokkal gyengébb erejű volt a hal. Másfeles márna. Aztán újabb, meg újabb, sorozatban. Testvérek, de biz öregapjuk, az az álmok­ban még később is kísértő, mindvégig győztes maradt. November utolsó hetéig jártam arra a helyre, már nemcsak a barátok, az ismerősök is unták a márna-adományokat, és feleségem fejeztette be velem a kirándulásokat, javasolván, hogy most már foghatnék egy valódi halat is.

Természetes, hogy a kérész csak egyik összetevője a márnák kedvelte éle­lemnek, így a gilisztafélék, csigák, rákok, a pióca, a békaporonty, a lóbogár stb. mind, mind szívesen vett falataik közé tartoznak. De elfogyasztják elhalt állati tetemek szövetcafatjait is. Egy alkalommal az egyik halásszal kíváncsi­ságból elmentem felnézni az este lerakott varsasort, a partszegély vizében oszlás­nak indult, már nyitott has- és mellüregű lóhulla bűzlött. Közeledésünkre dühös csobogással jó néhány márna menekült a szétálló bordák közül a mélységek felé.

Hasonló étvágyat mutatott eddigi legnagyobb megakasztott márnám is. Halszelettel egy kövezett part mederbeli szegélyén süllőre vadásztam. A jó kapást kemény kirohanás követte. Fél óra múlva már a süllő rekordlista élén láttam magam. Tévedtem. Márna volt.

E természetes, állati eredetű táplálékokon kívül azonban elfogad számára szokatlan eleséget is. Közismert minden dunai horgász előtt, hogy sajtkockára is szívesen harap, és megszokja a növényi eredetű táplálékot is. 1971 nyarán a Tivadar alatti Igonyán a rendszeres kukoricás etetésre jókora pontyok kapkodták a horgokat, két év múlva ugyanazon a helyen sorozatban márnák jelentkeztek a kukorica főfogyasztóiként.

Ez utóbbi tapasztalat fel kell hogy hívja figyelmünket e halra való etetés lehetőségére is. A napokban került újra kezembe Dobó Ferenc Sporthorgászat című könyve (az enyém valakinél már nagyon régen kölcsönben maradt); ebben a szerző hosszabban foglalkozik a márnák szoktató-csábító etetésével. És utal erre a lehetőségre a kecsegével kapcsolatban említett, csontkukacos toborzási módszer is.

Hogy az évszaktól függően a folyó milyen táját választja lakóhelyül a márna, abban a vélemények nagyjából egyezőek. A telet szokott tartózkodási helyén, a mart és kövezett partok sebes sodrásának mély gödreiben vészeli át, itt csak ímmel-ámmal parányi állati lényeket eszik. Általában a március eleji víz bontja szét az összeverődött csapatot, ilyenkor meghatározott élőhely nélkül csavarog. Ezért kerül olykor ebben az időben horogra a szelíd áramlású homokpadok lejtőin, máskor a megállt vizű szögletek mélységeiben is. A zöldár utáni nyugalom szokott élőhelyére, a mart és kövezett partok sodró vizébe viszi, ahol-az ivás céljából megtett vándorlás kivételével-az év hátralevő részében kitart. Kifejezetten mederlakó, nagyjait a hullámtéren szétterült árvizek se csábítják veszélyes vándorlásra, így az árvíz utáni hullámtéri tocso­gókban nem reked márna. A majdani áradást éppen olyan jól érzi, mint a ke­csege, ha horgunkkal következetesen apróbb márnák bíbelődnek, egy-két nap múlva az árhullám is megérkezik.

Éhsége, mint minden halunknak, a hőmérséklet szerint változik, de az áprilisi 6-10 °C körüli vízben már fel-felveszi a nem túlságosan nagy falatot jelentő csalit. A nyárközép sokak által leírt étvágytalansága csak látszólagos, de ezzel a jelenséggel inkább a ponty tárgyalásakor foglalkozom. Horgászatára a legszebb idő augusztus elejével kezdődik, és október végéig tart. A lehűlő vízben később csökken a kapások gyakorisága.

Napszakos bontásban a szürkület és a sötétség óráiban vannak a sűrűbb és általában nagyobb márnákat jelentő kapások, de ez nem jelenti azt, hogy nappali fényben étvágytalan. Mivel a kecsegével nagyjából azonos élőhelyű, az ott említett társhalak mohósága a márna táplálékkeresését is gyakran meg­előzi.

Korábban leírt példákkal igazoltam, hogy szívesen elnyel állati eredetű szövetrészeket is, ezért táplálékkeresésre használt helyei közül szólnom kell a Tiszába ömlő, városi szennyanyagot szállító kanálisok-különösen, ha vágó­hídi hulladékot is cipelnek (Szolnok!)-környékéről is. A kanálisok alatti folyószakaszon kiterjedt társulásban öreg márnák is leselkedhetnek, hogy mi­lyen élelmet sodor eléjük a víz. Ugyanilyen fontos a szétterült áradások meg­melegedett és legtöbbször letisztult vizét visszacsurgató fokok tája. Olykor, ha a Tisza még zavaros maradt, a fokok tiszta és a Tisza zavaros vize éles határ­ral felhőzik egymás mellett; a két víz határvonalára vetett horgon biztos kapá­sokra számíthatunk.

Táplálkozásáról meg kell még említenem, hogy bár élelemszerzésében látása jelentős szerepet kapott, kiváló ízérzékelésével zavaros vizekben is meg­találja a (számára) kellemes ízanyagokat árasztó falatot.

Növekedése lassúnak mondható. Az éves hossza 10 cm, az ötéves hozzá­vetőleg 40 cm. A legnagyobb tömege nálunk 10 kg-ra tehető. Élettani meggon­dolás alapján feltételezem, hogy a lassú testépítés mögött-bár nagy energia­értékű táplálékot fogyaszt-okként a sebes sodrás legyőzésére fordított erő­kifejtés áll, mert a tápláléktöbblet javát, amelyet kevésbé mozgékony, gyor­sabban növekvő halak saját testük építésére fordítanak, a márnáknak e folya­matos tevékenységre kell felhasználniuk.

Az eddig elmondottak meghatározzák a márna horgászatát is. Közismert, mégis jólesik elmondanom, hogy legküzdőképesebb halunk. A Tiszán a nyurga­ponty vetekszik talán vele, a többi hal-természetesen azonos tömegre vonatkoztatottan – messze elmarad tőle. Küzdőképesség meghatározója horgászati módjainak is. Igaz, hogy ebből a szempontból szerencsés dolog, hogy szokott élőhelyén durva akadály (tuskó, bedőlt fa) csak ritkán fordul elő, a horogra akadt márna szabadon rohanhat, és csak a zsinór hossza vagy a horgász fegyelmezettsége dönti el, hogy zsákmánnyá válik-e.

Választott helyünk szerint azt azért el kell döntenünk, hogy a megcélzott halak közül csak márnával vagy kecsegével is találkozhatunk-e. Ha a kecsege kizárható, keményebb, olyan 50 g-os dobósúlyt engedélyező csőbotot és hozzá 0,35-ös zsinórt javasolok 3-1/0 nagyságrendű horoggal, de ha mindkét hal vesztére játszunk, valamivel érzékenyebb bot, 0,30-as zsinór és kisebb horog is megteszi.

Csaliként messze legjobbnak a kérészlárvát tartom. Ha nincs, szívósabb giliszta vagy kisebb lóbogár nálam a sorrend. Sajtkockát a Tiszán csak néhány­szor használtam; igaz, nem is hittem benne, eredményt eddig talán ezért nem adott.

Ponty

Kezdő horgász koromban e hal volt nekem a kedves ismeretlen, később évtizedeken át a nagy ellenfél. És ma? Nem tudom. Megismertem és megsze­rettem, talán szégyellem is, hogy most betűimmel elárulom.

A ponty számomra már annyi személyes örömöt hozott, hogy elfogulat­lanul nem vizsgálhatom. Igaz, közben értékítéletemben számottevő különbség is keletkezett a szabad vizekben ravasszá keményedett, sodrófává nyurgult ősi lény és a halastavakban dédelgetett „pacniponty” között. Lehet, hogy közgaz­dasági vétséget is elkövetek, amikor a gyorsabban fejlődő pacnik helyett a Tisza ősi pontyaira, a sodrófákra szavazok.

A ma Tiszája-amint korábban már írtam-a pontyot 15%-os tömeg­arányban őrzi, és hogy holnapra se csökken majd ez az arány, abban-később említendő tényezők miatt-csak reménykedem. Ezt a tömegarányt igazolta 1981-es nyári utam is, hiszen közben csak-csak kérdőre vontam horgász­botommal egy-egy pontyos szögletet, és végigkérdezgettem a halászokat és hor­gászokat is, de egy Szegeden elhangzott nemleges véleményen kívül a kapott válaszok igazolták feltevésemet.

Szegedre érkezve, az ottani üdülőhajó pihenő beutaltjai igaz szeretettel fogadtak, segítettek, amiben tudtak, néhány horgász is akadt közöttük, akik jóakarattal válaszoltak kérdéseimre. Egyikük megjegyezte, hogy pontyot bizony már öt éve nem fogott, szerinte ez a hal eltűnt a szegedi Tisza hullámaiból.

Megpihenni néhány kilométerrel a város fölé irányítottam a csónakot. Forgókkal tarkított, kövezett part ölén kötöttem ki, és elhatároztam, hogy én azért csak megkérdezem azt a nemlétező pontyot. Esti etetésemre a következő hajnal igazán szép eredményt adott: haltartóban elajándékozásra várva, meg saját ebédünk fedezeteként a sok keszegféle között három jó ponty és két másfeles süllő pihegett. Megvigasztalódtam, mert a Tisza Szegeden is a mai Tisza maradt, nem cáfolta meg addig kialakult véleményemet. A Tisza pontyállománya egy-két évtizeddel ezelőtt még mindössze két fajtából állt, amelyek között csak egy emberi mérce, a profilindex (testhosszúság és hátmagasság aránya) tett különbséget. E mérce szerint az akkori állomány mintegy háromnegyede a tőpontyok közé tartozott (index: 3 körül), a maradék zöme nyurgákból (index: 4 körül) tevődött össze, és csak elvétve akadt hálóba, horogra egy-egy tógazdasági származék (index: 2 körül).

Az utóbbi évtized megváltoztatta a Tisza pontyainak fajtajellegét. Az első lökést ehhez az 1970-es szabolcsi árvíz adta, elmosván határainkon belül és kívül számos halastavat. Még szerencse, hogy az erdélyi részen-amint a 71-es zsákmányokból kiderült-zömmel tőpontyos halastavaknak kellett lenniük, pikkelytelen tükrösökkel a Tiszán halász vagy horgász akkoriban még alig találkozott. A hetvenes évek közepétől-részben a kiskörei tároló horgász­kezelésbe adása, részben a Tiszával érintkező folyók, csatornák horgászok által végrehajtott telepítései révén-megváltozott e számarány. Ha 1981 fajta szerinti zsákmányát nézegetem, a következő tömegarányt kapom: nyurga­ponty 10%, tőponty 70%, pikkelyes vagy tükrös „nemes” ponty 20%.

A testi felépítésben megmutatkozó különbség kivetítődik a pontyok minden­napi életére is. A nyurga- és tőpontyok java része alkatában többé-kevésbé az ősi torpedó alakot valósítja meg-legfontosabb tényezőként a jól izmok, széles úszójú faroktájat említem-, aminek következtében könnyen legyőzi a Tisza áramlásait. E tulajdonságának élőhely választásában feltétlen szerep jutott. Ám a telepítések „széle-hossza-egy” báránypontyai csak sétára alkalmas úszócskáikkal nem nagyon képesek arra, hogy a sodrás erejével tartósabban harcoljanak. Ennek következtében ezek az elkényeztetett pontyocskák csak a partszegély lassú forgóit, a sarkantyúk, bedőlt fák stb. mögött megállt vizeket kedvelik. Kérdéses persze, hogy a sokszor mostohává váló körülmények e halakat vagy utódaikat milyen alakbeli változásra kényszerítik majd.

Az idegrendszer tárgyalásakor már említettem, hogy a halak megőriznek emlékképeket. Nos, ha különbséget lehet köztük tennem ebből a szempontból, legjobban rögzítőként mindenképpen a pontyra szavazok. Néha mindössze egy-kétszeri tapasztalata is elég, hogy valamire-kedvezőre vagy veszélyesre-kielégítően emlékezzék.

Érzékszervei közül a szem szerepét kell kiemelnem. Sokak véleménye szerint életmegnyilvánulásaiban a látás másodlagos, táplálékkeresésében ízérzékelése irányítja. Élettani fontolgatások helyett inkább példákat mondok. Tegyük fel, hogy a Tiszán tartósan meleg, nyári időben, lassan emelkedő szinttel sűrű-zavaros víz áramlik. Azt is feltételezzük, hogy valamelyik partszegélyen mély, kemény aljzatú talaj fölött csendes folyású, rendszeresen etetett, sokszori eredmény által bizonyítottan bevált pontyozóhelyünk van. Horgászatunkra, hogy ebben se legyen hiba, hajnali vagy késő délutáni órákat választunk.

A ponty étvágyára serkentő hatást gyakorol, és így képzeletbeli horgá­szatunkat eredményessé teheti a frontátvonulás nélküli, tartósan meleg idő, a lassan áramló és áradó víz, a horgászatra legalkalmasabb napszak és az élő­helyként kedvező mederszakasz. Egyetlen gátlás az áttetszőség nélküli, sűrű­zavaros víz.

Első lépésben egy vajpuha, legcsalafintábban ízesített kukoricaszemet tegyünk horgunkra. Akár elkeseredünk, akár nem, az elmondott viszonyok között nem lesz kapásunk.

A következő lépésben kukorica helyett sokszorosan átszúrt, tekergő gilisz­tával kísérletezzünk. Elképzelhető, hogy lesz pontykapásunk. Ha kitartóak vagyunk, talán naponta egy. Mivel a víz sűrű-zavaros, azt a gilisztát a pontynak ízérzékelésével kellett megtalálnia.

Harmadik kísérletként egyetlen változtatásként, elméletben tisztítsuk le a vizet a víztisztaságmérőm szerinti 50 cm-es áttetszőségre, és giliszta helyett a zavaros vízben már csődöt mondott kukoricát helyezzünk a horogra. Ered­ményként a kapásoknak sorozatban kell követniük egymást, és csak ügyetlen­ségünk vagy a darabszámtilalom akadályozhat meg abban, hogy háromnál több pontyunk legyen.

A leírtak a gyakorlatban nagyon sokszor igazolt tapasztalatok, és ha meg­gondoljuk, hogy halunk környezetében a látást biztosító áttetszőségen kívül az előbbi példákban semmi se változott, nem lehet tagadni a ponty táplálko­zásában a látás elsőrendű szerepét.

De van egy még érdekesebb kérdésem is: az első két példa zavaros vizei­ben csalinkat éjszaka sem találja meg halunk. Ám tiszta vízben-számtalan horgászeredmény dicsekszik vele-a siker reményében éjszaka is horgász­hatunk.

Bárhonnan nézem, nincs rá más magyarázat, mint annak-ha még nem is bizonyított-feltételezése, hogy a halszem ideghártyája az általunk már messze nem észlelt sugárlartomány „fényeit” is érzékeli.

Testének egyéb adottságaira kár szót vesztegetnem, hiszen a pontyokról eddig megjelent, lassan már könyvtárnyi irodalom azt helyettem és e könyvtől elvárhatónál részletesebben megteszi. Így áttérhetek a ponty táplálkozásával kapcsolatos kérdések rövid-hiszen már erről is köteteket írtak-áttekintésére.

Valamennyien tudjuk, hogy halunk a vegyes táplálkozásúak közé tartozik, azaz zsenge korától kezdve felvesz, elfogad állati és növényi eredetű táplá­lékot is. Zsenge korában megerősödését és ennek következtében-sok más fajú halhoz hasonlóan-létezését az dönti el, hogy talál-e és kellő mennyiség­ben talál-e szinte mikroszkopikus nagyságrendű állatkákat környezetében. De későbbi életében se maradnak le asztaláról ezek a parányi lények, bár akkor már eleségének jelentősebb részét nagyobb falatok jelentik.

Az állati eredetű, nagyobb falatok részben a vizekben élő, másrészt a csak időszakonként víz alá kerülő szárazföldi (hullámtéri) területeken tartózkodó élőlények közül valók. Az előbbiek közül a már leírt legapróbbakon kívül, első helyen kell megemlítenem, a különböző kérészfajok és szúnyogok vízben élő lárváit, vízbe hulló, kifejlett példányait, a csigák és a kagylók vagy csupasz, vagy mészházas, de fiatalkori, és így a garatfogakkal összeroppantható egyedeit, a rákokat, továbbá sok rovar vízben élő, olykor többszörös átalakulással fejlődő alakját. Az időszakonként víz alá kerülő szárazföldről ezekhez még a fonál-és a gyűrűsférgek, a szárazföldi puhatestűek, és fejlődési alakjaikkal együtt különböző rovarok csatlakoznak. És hogy teljes legyen az étlap, nem veti meg néha a ponty az elhalt állati tetemek szövetfoszlányait, a hínárfélék magvait, idős példányok az apró halakat sem.

Bizonyos, hogy szürcsölgetése közben-talán meghatározott céllal (növé­nyi vitaminok?)-parányi növényeket is elnyel. Elképzelhető, hogy ennek lett emésztés-élettani következménye, hogy felnőtt életében növényi összetevők, különösen nagyobb energiatartalmú magvak, gumók szívesen vett falataivá váltak. Amíg azonban az állati eredetű táplálék felismerése-öröklött tényezők alapján-nem jelent gondot pontyainknak, a növényi eredetű táplálék-nyo­mokban öröklött emlékképek következtében-valós élelemmé csak akkor válik, ha hasznos voltáról többszörös tapasztalat segítségével meggyőződtek.

A gyakorlatban a kendermagtól a gabonafélék összességén át-beleértve a malomipari termékeket is a lófogú kukoricáig, a tört burgonyától a koc­kára vágott cukorrépáig minden takarmányra rászoktathatok, mindössze a szoktatás idejében mutatkozik némi különbség. Természetes, hogy a minden­napibb takarmányokat, például a kukoricát, mert vagy tógazdasági, vagy már korábbi élővízi etetésekből megismerte, gyorsabban fogadja el, mint például a borsót vagy babot.

Ha pontyfogás céljából állati eredetű csalit helyezünk horgunkra, bizony gyakorta nagy bajban vagyunk, mert a mederfenék minden társhala szívesen veszi ezt a falatot és majdnem reménytelen, hogy az a például legszebben mozgó giliszta odalent az óvatos pontyot érintetlenül várja meg. E meggondolás kény­szerít bennünket arra, hogy-néhány kivételes helyzettől eltekintve-hor­gunkra pontyainkkal már megismertetett, növényi eredetű táplálékot tegyünk, mert ezzel a pontyféléken kívüli társhalak széles csoportját nagyjából kizárjuk az ízes falatért folytatott küzdelemből.

Ez a megismertetés tulajdonképpen szoktató etetést jelent. Jóllehet ponty­vadászat céljából sok horgászunk használja ezt a módszert, a legtöbb hibát és ezzel együtt az eredménytelenebb horgászat okát itt vélem felfedezni, ezért az etetés mikéntjével részletesebben foglalkozom.

Az etetés horgászati célja kettős: egyrészt a megcélzott halfajt vagy -fajo­kat, esetünkben a pontyféléket, a kiválasztott helyre akarjuk csábítani, más­részt el akarjuk érni, hogy az etetőanyagot vagy annak valamelyik összetevőjét halunk megismerje, megszeresse és (a horoggal együtt) szívesen felvegye. Az ete­tés során tehát a sikert meghatározó tényezőként kell figyelembe vennünk a fog­ni szándékolt hal környezet-élettani igényeit, az ennek figyelembevételével kivá­lasztott horgászhelyünk fizikai jellemzőit, továbbá az etetésre szánt anyag halainkra gyakorolt vonzóerejét.

Alaptörvényként kell megemlítenem, hogy minden élőlény, így halunk is szívesen elfogad környezetében minden olyan változást, amely életét könnyebbé teszi. Ezért kérdőjelezem meg sok szakírónk abbéli állítását, hogy etetni csak akkor érdemes, ha egy víz vagy vízszakasz valamilyen fajú hallal „telített”, mert ez a hal csak ebben az esetben hajlandó a számára addig szo­katlan táplálék rendszeres felvételére. Ezt az állítást lassan négy évtizedes ta­pasztalatom alapján tagadom, mert sokszorosan meggyőződtem, hogy nagyon szerény halsűrűségű vízben is tudomásul veszi halunk az ingyen kapott, könnyen megszerezhető élelmet, és ha ilyennel jóllakott, nem töri magát, hogy a természet rendje szerint kemény erőfeszítéssel keresse meg a betevő falatot. Ezt az állításomat igazolta például a hatvanas évek vége felé a Tiszában már igen gyér létszámra csökkent, telítettnek igazán nem nevezhető pontysereg, hiszen azért csak-csak sikerült egy-egy helyre összetoboroznom őket, és így a horgászat még abban a sanyarú időben sem maradt minden esetben ered­ménytelen.

Az etetendő horgászhely kiválasztásában első és talán legfontosabb ténye­zőként tiszai pontyaink környezet-élettani igényeit kell figyelembe vennünk. Mivel a ma Tiszájában a nyurgák és tőpontyok mellett tógazdaságokból szár­mazó, nemesnek minősíteti és ezzel együtt gyengébb izomzatú halakkal is számolnunk kell, horgászó helyünknek olyannak kell lennie, hogy mindkét faj (a nyurga is, a pacni is) megtalálja benne életlehetőségeit.

Közismert, hogy pontyainknak sok halunkhoz viszonyítottan szerény az oxigénszükséglete, de azért-amint a városok szennyezett levegőjét elvi­selő ember is szívesen veszi a szabad természet tiszta, sok oxigént tartalmazó légrétegét-a pontyok is sokkal szívesebben tartózkodnak a több oxigént hordozó vízi környezetben. Jó néhányszor megkíséreltem a pontyok összetoborzását megállt vizű szögletek mögött, ahol éppen e tényező következtében az aljzatot vastag, rothadó és e folyamathoz a környezeti oxigént felhasználó növényi anyag borította, teljesen eredménytelenül. E megállt vizű szöglet ellentéteként a nyurga- és tőpontyok összeterelésére legjobban bevált a mart vagy kövezett parton az apró szögletek alatt kavargó, a sebes sodrástól éppen csak elkülönülő vízszakasz, csakhogy ez a kemény legényeket feltételező élőhely nem alkalmas telepített halaink megtartására, így etetett helyként való kiválasztását legjobb megoldásnak ma már nem tekinthetem.

A magam és néhány jól horgászó és így sok pontyot fogó társam bevált pontyozóhelyének jellemzőit mérlegelve, pontyozóhelyünk kiválasztására a kö­vetkezőket tanácsolom: a kiválasztott hely közepesen mély vizű (4-6 m) és kemény, lehetőleg agyagos aljzatú legyen. Nagy előny, ha ez az aljazat ott, ahová majdan a horog kerül, egyenetlen, gödrökkel tarkított. Hasonló­képpen előnyös, ha rajta (benne) valamilyen akadály (partszöglet, bedőlt fa stb.) miatt lelassultam legjobb, ha változó irányban ide-oda áramlik a víz. Ugyancsak jó hatású, ha a gyorsan mélyülő partszegélyben valamilyen víz alá került növényi szövevény nyújt halunknak búvó- (pihenő-) helyet, de ez a fel­tétel csak csónakról horgászva hasznosítható.

Természetes, hogy egy meggondoltan alapos, mérésekkel ellenőrzött hely­választás is szolgálhat váratlan meglepetésekkel. 1976-ban nagy örvendezéssel fedeztem fel egy ilyen, az előbbiekben leírthoz hasonló horgászhelyet. Júliusban szorgalmasan etettem, hogy megszolgáljam az augusztusra várható csodát, de a csoda váratlanul elmaradt. Egy hónapon át kínlódtam ott, igaz, közben sok süllőt fogtam a bokrok tövén halszelettel, de a nagy ellenfél, a pontysereg szemérmesen hallgatott. Szeptember elején egy közeli, új, hasonló helyre ván­doroltam, és ott elég volt a kétszeri etetés, hogy tisztes pontyok húzzák a hor­gomat. A rejtélyre feleletet a következő, kuttyogatással fűszerezett nyár adott: a kérdéses helyen nagyon mélyek voltak a gödrök, és azokban öreg pontyok helyett termetes harcsák ütöttek tanyát, a két hal meg egymást nem nagyon szívleli. A gondos helyválasztás hosszabb tiszai tartózkodást tételez fel, de a leírt pontyozóhely minőségi igénye legyen mérvadó egy-két napos kirándulásunk alkalmából is. Lehet, hogy a horgászat megkezdése helyett valamivel többet kell partot, vizet kutatva sétálnunk, de az eredmény, ha a helyválasztás sikerült, az időveszteségért kárpótolni fog. Tapasztalatból mondom, hiszen néhányszor velem is megesett, hogy egész nap azért horgásztam szerény reményeket ígérő és megvalósító helyen, mert sajnáltam azt a reggeli, elveszett időnek tűnő séta­órát, és csak este döbbentem rá, hogy alig 100 m-nyire is horgászhattam volna valami csodálatos, óriás halakat is kínáló szögleten.

Az eredményes pontyhorgászat harmadik feltétele a választott etetőanyag milyensége és az etetés gyakorlati véghezvitele. Úgy vélem, el kell mondanom, hogy a legtöbb hibás elgondolást e kérdéscsoportban tapasztalom.

Mielőtt részletesebb tárgyalásba kezdenék, fel kell sorolnom az etetések eredményességével kapcsolatos horgászigényeket. Ugyanis más-más elbírálást jelent, ha a Tisza mellett lakó vagy a Tiszához csak egy-két napra, máskor egy­két hétre vendégként érkező horgász helyzetét figyelem. Érdekeik nem külön­böznek : mindkettő pontyot akar fogni, csak az egyiknek ehhez sok időt adott a sorsa, a másiknak csak órákat, napokat. Ebből következik, hogy a folyó mellett lakó horgásznak módjában van az általa legmegfelelőbbnek tartott hely megkeresésére, a halak tartós etetéssel való odaszoktatására, a vendégnek viszont a helyválasztásban is, az etetőanyagos csábításban is kapkodnia kell.

Hogy a kérdést egészében és jobban megvilágítsam, elméleti megállapítá­sok helyett-úgy is, mint Tisza melletti lakos, úgy is, mint távolabbi tiszai tájak egy-két napos vendége-leírom pontycsábítási gyakorlatomat.

Lakóhelyem körül, ember alig járta Tisza-szakaszon, az előzőkben leírt követelményeknek mindenben megfelelő, évek óta bő zsákmányt adó, két ál­landó horgászhelyem van. (Mindkét parton egy-egy, hogy különböző széljárás esetén is takarásban legyek.) A szoktató etetést, ha tisztulni kezd a víz (alapfel­tétel a legalább 15 cm-es áttetszőség), június közepén-végén, esetleg csak július­ban kezdem. A mélység mindkét helyemen olyan 5-6 méteres, a víz, bár vál­tozó irányban, de elég jól mozog, következésképpen az etetőanyagnak nagyobb sűrűségűnek kell lennie, hogy odalent a kívánt helyen érjen majd talajt. Sokat kísérleteztem ezzel is, azzal is, a legjobban bevált „keverék” a következő maradt: durvábbra darált kukoricát inkább forrázok, mint főzök, hogy olyanná váljék, mint a szikkadt tejberizs. Ha lehűlt valamennyire, közékeverem a koráb­ban más edényben (kuktában) puhára főzött, nagyjából a főtt darával azonos tömegű ép kukoricaszemeket. Ha némi asszonyi ellenkezés következtében a kuktás produkció elmarad, megteszik a konzerv-kukoricaszemek is, de ilyen­kor tanácsolom, hogy a doboz édes levét is öntsük rá és gyúrjuk a keverékbe. A horgászhelyen ezt a jól tapadó eleséget nagyobb gombócokká formálom, és-figyelembe véve a pillanatnyi áramlásokat-úgy vetem vízbe, hogy a ta­lajra a számomra legmegfelelőbbnek vélt helyen érkezzen. Odalent-partszegélyi tiszta vízben már néztem-az áramlások lassan tovahurcolják a darát, de a kukoricaszem helyben marad. Ebből az eleségből hetenként és horgász­helyenként 3-4 alkalommal 2-3 liternyit kap a víz, és ha jól választottuk meg a helyünket, egy hét elteltével már biztos fogásra számíthatunk.

A horgászatot mindig etetéssel kezdem. Igaz, mert féltem a rövid, gyorsan suhanó időt, ezt a gyakorlatban úgy végzem, hogy érkeztemkor 2-3 kétökölnyi gombócot vetek a horgászatra éppen kiválasztott helyre, aztán otthagyom. Ilyenkor süllőt bogarászok más bokrok tövén, vagy harcsákat hívok kuttyogatóval a kút fölött, közben beetetem a másik helyem is, majd 1-2 óra múlva visszalopakodok. A pontynak, ha mozdul, 10-15 percen belül jelentkeznie kell. Ha egy órán keresztül csak sűrű csend őrzi a csónakot, a pontyokkal tovább nem vitatkozom. (Valahol, valaminek történnie kellett, fizikai, kémiai, meteoro­lógiai hatások, de ezen már otthon töprengek.) Ilyenkor felkerekedve újból más halakat célzok meg, hogy a délutánom azért ne maradjon eredménytelen. Gyakoribb azonban a percnyi pontosságú pontyérkezés. Igaz, hogy gyak­ran termetes dévérek érdeklődnek bevezetésként, a bevetett horog szinte még talajt se ér, a botvég már jelez, aztán egyszerre minden abbamarad. Erre a várat­lan csendre nagyon kell figyelnünk, hiszen gyakran azt jelenti, hogy megérkezett a várt pontycsapat.

Az érkezéskor bevetett három hatalmas gombóc a vendégeket 2-3 óráig tartja helyünkön, ha ezután ritkul a kapás, halainkat újabb, de már sokkal kisebb tömegű eleséggel kell helyben tartanunk. És végül, a horgászat befejeztével még vízbe szórom a megmaradt etetőanyagot, hogy az éppen horgászott hely holnapi halai se panaszkodjanak.

Sok vita folyik arról, hogy mennyi az-az etetőanyag, ami egy adott vízen a legmegfelelőbb. Gondolom, e kérdést mindenkor a víz halállománya és ön­tisztulási képessége dönti el. A Tiszán-e pillanatban-hála Istennek, sem egyikkel, sem másikkal nincs bajunk. [És abban is kételkedem, hogy akár a Ba­latonban, akár a Velencei-tóban a nagyobb tömegű, bevetett élelem élettani kárt okoz. Hiszen etetőanyagunk is növényi származék, és ha nagy tömege miatt, amit halaink már nem képesek elfogyasztani (?), rothadni kezd, meg se közelítheti azt a helyzetet, amit például az ősz végén víz alá süllyedő, elhalt és így rothadó súlyom okoz, és amit a víz általában nagyobb baj nélkül elvisel.] Hogy kételkedésemet gyakorlati példákkal is igazoljam, el kell mondanom két történetet.

Az első mintegy másfél évtizedes. Az újszentmargitai határban patakzó Szandalik-csatornába egy Zetor húzta, csibetápot szállító teherkocsi zuhant. Rakományának zöme a vízben maradt. Rothadt is. De annyi hal, mint amennyi akkoriban azon a környéken összegyűlt, csak a valamikori mesékben létezett. És a másik: 1949 nyarának minden szombat délutánját és vasárnapját a szolnoki Holt-Tiszán pecáztam végig. Szerencsés ötlettel fordítottam meg a horgászóirányt: nem a meder, illetve a sulyommező tetejéről a nádszegély felé, hanem csónakommal a nádba furakodva, és horgomat a nyílt víz felé dobva a sulyommező mederbeli szegélyén etettem, horgásztam. Le se merem írni, hogy e sikerült ötlet révén mennyi halat fogtam. Higgyék el, sokat.

Akkoriban négyen horgásztunk együtt: egy orvos, egy órás, egy gumijavító és én. (Közülünk a következő évben az igazi győztes az orvos, dr. Wessely Endre lett 22,70-es pontyával, amit már nem hiszem, hogy valaha is utolérhe­tek.) Munkamegosztásunk szerint, falusi gyerek létemre, én szállítottam a kuko­ricát, Bandi megfőzette a kórház hatalmas lábosaiban, a másik kettő meg né­gyünk helyett etetett. Antos Zoltánnak akkoriban jelent meg első (?) cikke az úszós, osztott súlyú pontyozásról. Arattam vele, a másik három meg irigy­kedett. Azon a szombaton, hogy letörjék dicsőségemet, 20 liternyi főtt kukori­cát szórtak a helyemre, mert tudták, hogy megérkezem. Túrt a ponty, szinte mozgott a csónak, a sulyomszálak zászlóként lengedeztek, de éjfélig az úszó meg se moccant, már azt hittem, hogy bár érthetetlenül, de minden reményte­len. Éjfélkor aztán elkezdték. Négy órára a hatalmas haltartó szák tele lett, és 9 órára a csónak körül minden nádcsomón pányvára kötött ponty pihent. E történetekből az következik, hogy ha jó étvágyú a halunk, a sok is kevés, de ha valamilyen depressziót okozó tényező (lehűlés, durva apadás stb.) gyötri a vizet, a kevés is sok lehet.

Ha kirándulóként távolibb Tisza-szakaszon horgászom pontyra, elsősorban a megfelelőnek vélt hely felkutatására törekszem. Ilyenkor igyekszem megtalálni a korábban jellemzett jó helyet, tehát valamilyen akadály, szöglet, apró kősarkantyú alatti, nem megállt, csak tétovázón lelassult vizet. Mart vagy kövezett parton 2-3 ilyet is kinézek, és ezeken a helyeken az első délután bőségesen etetek. Etetőanyagom fele a már leírt, forrázott keverék, a másik fele szemcsésített malactáp. (Nem olcsó játék, mezőgazdasági boltokban, áfész-üzletekben kapható.) A vízben gyorsan, süllyednek, majd szétesnek a tápszemcsék, ízük. különösen, ha vérliszt is van bennük, csábító erővel messzire hat. Az etetett helyeket érintetlenül hagyom délután, ilyenkor máshol, más fajú halakra vadászom, de a pirkadat már valamelyik helyen talál, ahol viszonylag csekély, de folyamatos darás keverék etetésével kezdem meg a horgászatot. Ha nem mozdul a ponty, egy-egy óránál többet nem töltök egy helyen, ha igen, maradok, amed­dig tart a jelentkezés.

Meg kell említenem az etetőkosaras csábítási módot is, mert egyre többen használják, és vannak horgászhelyek, ahol nem is eredménytelenül. Hibája, hogy viszonylag csekély az egyszerre bejuttatott eleség, élővízen alig alkalmas arra, hogy népes pontycsapat éhségét is felébressze, így csak olykori eredményi ad. Más a helyzet azokon a kisebb vizeken, ahol sokan és sokat használják ezt az eszközt, mert a gyakran repülő kosár számottevő eleséget szór szét, és a pontyokat kutatásra ingerelheti.

És végül, mert gyakran adódhat olyan helyzet, hogy az etetésre szánt kuko­ricát nincs mivel összetapasztanunk, és így gyorsan süllyedővé tennünk, arra kényszerülünk, hogy helyünk fölött az áramlások és a vízmélység mérle­gelésével szórjuk be. Az ellenőrizhetetlen mélyvízi sodrás azonban sokszor váratlan, gyakran messzebbi mederszakaszra rakja, ezzel nemhogy helyünkre csalja, inkább elviszi a keresgélő pontyokat.

Ilyen akaratlan baklövés jó néhányszor megesett velem is, tévedésemre egy nagyon hosszúra sikerült dobás figyelmeztetett, bebizonyítva, hogy össze­csődített pontyaim 20-30 m-rel lejjebb keresgélnek, mint ahol én hittem őket, mert ott rakta le a víz a kukoricaszemeket.

Tamás András barátom horgász szótárában mindössze 3 hal létezik: élőhely szerint egyrészről a ponty, másrészről a kecsege és a márna, ezért hor­gászhelyét úgy választja meg, hogy mindhárom halra vadászhasson a siker reményében. Horgászhelyének sodróbb vize már gyakran megtréfálta, mert messzire hordta a pontyoknak szánt eleséget, aminek legfeljebb az 50-100 m távolságban alatta ülő horgász örült. Bosszúságában gondolt egy nagyot, és megalkotta kétmadzagos etetőeszközét, ami tulajdonképpen egy alján lesúlyo­zott vödör, amelynek a fülére is, az aljára is külön-külön zsinórt köt. Ezt a mintegy 3 literes edényt rakja tele eleséggel, és a választott helyen a fülre kötött zsinórral mederfenékig engedi. Ha leért, az eresztőzsinórt meglazítja, de meg­húzza a másikat, minek következtében eldől a vödör, és a benne levő eleség a talajra borul. Összefoglalva az elmondottakat, kijelenthetem, hogy a ma Tiszájában-bár szinte “békebeli” mennyiségben vannak pontyok-az értelmes etetés nélküli horgászat csupán egyszerű szerencsejátékká szürkül, ami méltó zsák­mányt és így vidám örömöt nem terem.

Tudom, hogy sokakat meghökkentett a pontyokra vonatkozó, általam 15%-ra becsült tömegarány, és kétkedve kérdezik, hogy az eddigi közlések alapján folyamatosan csökkenő állomány ilyen mennyiségre hogyan és mikor gyarapodott. Hogy a kérdésre kielégítő választ adjak, foglalkoznom kell a pontyok szaporodásával és annak feltételeivel, továbbá azzal, hogy a Tisza e feltételekből mikor és mennyit valósított meg.

Mint minden vízben, a Tiszában is a pontyok szaporodása (szaporodáson nemcsak az ivás létrejöttét, hanem a zsenge ivadék megerősödését is értem) több feltételhez kötött. Maga az ivás bekövetkezik, ha kémiai jellemzőiben tiszta és megfelelő hőmérsékletű (18-20 °C) víz mellett csekély vízmélységben lágy szárú növényzet áll pontyaink rendelkezésére. Hogy azonban a megter­mékenyült ikrából életerős ivadék legyen, alapvető szükségesség, hogy ne za­varja az ikraérést számottevőbb vízszintingadozás, továbbá, hogy a kikelt kis élet a megerősödéséhez szükséges táplálékállatokat közvetlen környezetében találja meg.

Ha ezeket az igényeket a Tiszára vonatkoztatjuk, el kell mondanunk, hogy bizony a gátrendszerek megépülése óta ritkán teljesülnek, bár azt is meg kell említenem, hogy a múlt század még gátmentes vagy részben megépített gát-rendszerű éveiben sem hozott minden év azonos termést.

Nagy érdeklődéssel olvastam át a József Gábor által rendelkezésemre bo­csátott, 1909-ben a Pallas Rt. által kiadott, Répássy Miklós műszaki tanácsos által írt, Édesvízi halászat és halgazdaság című könyvet. Bizony gyakran meg­hökkentem, mert eddig úgy véltem, hogy sok halászati, halélettani ismeretünk későbbi időkből származik. A könyv a többi között részletesen tárgyalja a tiszai árvizek és a halászat összefüggéseit. Érdekes (és elképzelhető) halélettani párhuzamot von a Duna és a Tisza árvizei között, és feltételezi, hogy alsóbb, már közös folyószakaszukról (mintegy tárolóból) indul útnak az ivásra érett felnőtt és az erősödését váró ivadéksereg tavaszonként, hogy az éppen magasabb árvizű Dunát vagy Tiszát válassza a nyárra ívási és tartózkodási helyül. Kimuta­tást is közöl az 1834-1899 közötti időről, éves bontásban tünteti fel a leg­magasabb szintű árvizeket, majd az adott évekhez illő, a halászok zsákmánya alapján megítélt halszűkét vagy halbőséget. Kimutatásából kétségtelenül megállapítható, hogy az árvizes év és a halbőség egymással párhuzamos jelen­ség, mint ahogyan az aszály és a halszűke is az. Hogy az akkori halbőség mit jelentett, arra vonatkozóan szó szerint közlök a könyvből (316. oldal) egy apró szakaszt: „Az 1845. esztendőben az árvíz kora tavasztól egész augusztus utolsó napjáig kint volt az ártereken; mikor a víz visszatért a medrekbe, a Tisza s mel­lékfolyói úgy benépesedtek hallal, hogy a halászok legfőbb gondja a halakon való túladás volt. Egy-egy hálóvetés eredményéből 10 kocsirakomány is kikerült. Ha a kereskedő egy-két forintért megvett két mázsa halat, a harmadikat ráadásul kapta.”

És ehhez a megjegyzés: „E feljegyzések egy nemrég elhunyt érdemes öreg szentesi halászmestertől, Danicska Józseftől valók s közvetlenségük miatt igen figyelemreméltók.”

Különben Répássy a tiszai halászat hanyatlásának igazi kezdetét az 1860-as évekre teszi, mert szerinte a vízszabályozások akkor már éreztették hatásukat.

A Tisza mai (hal-) pontyállománya azonban néhány megmaradt ős kivé­telével az utóbbi másfél évtized terméséből származik. El kell mondanom, hogy az ötvenes évek bőnek vélt (persze nem az előbbi mérce szerint) ponty­állománya a hatvanas évek végére nagyon alacsony szintre csökkent. Ezt mu­tatja fogásaim összesített éves eredménye is, hiszen az előbbi időszak 300-400 kg-jából 1969-re mindössze 74 kg maradt, jóllehet talán évről évre képzet­tebben és nagyjából azonos időt töltve a vízen kergettem a pontyokat.

Az a bizonyos hetvenes árvíz alapjaiban változtatta meg a helyzetet: az árvízzel együtt jó néhány halastó teljes állománya is a Tiszába futott, augusztus végéig víz borította Tiszabecstől déli határunkig a hullámteret, a ponty nem­csak leívott, de az ivadék a szélvizekben komoly halacskává növekedett, és őszközépen a fokok lassan visszacsorgó vizével együtt a mederbe jutva, az élővíz törvényeivel már nyugodtan megküzdhetett. Megnéztem akkoriban néhány ilyen fokot, fekete volt a víz a rengeteg ivadéktól.

A következő, tartósan magas vizet az 1974-es esztendő hozta. Az ívási időben és még utána hosszan épen maradt gátrendszer mellett víz borította a teljes hullámteret. Az eredmény a hetveneshez lett hasonló: ősz elején nagytö­megű ivadék került vissza a Tiszába. Különben az 1970-es ivás szaporulata már vagy majdnem méretes hosszúságra 1974 nyarára növekedett. A leírt két sikeres ivás telerakta ponttyal a Tiszát, ennek következtében az 1977-es tömegarány olyan 30% lehetett.

1974 után, bár olykor-olykor szétszaladt a víz, elfogadható eredményű ivás 1980-ig nem volt, mert vagy ivásra alkalmatlan időben érkeztek nagyobb vizek, vagy az árhullám nem várta meg az apróbb halacskák hullámtéri növe­kedését, így lassan, de folyamatosan csökkent a tiszai pontyok mennyisége, hiszen öt évfolyamnyi elégtelen szaporulat jelentős veszteség.

Az árhullámot árhullámmal követő 1980 is csak az utolsó pillanatban, úgy július közepén serkentette szerelemre a pontyokat, az addigi hideg időben bebizonyosodott, hogy júniusban hiába rohan szét a víz, ha a hőmérséklet alacsony, a nász elmarad. Ebben az évben talán a szerencse is közrejátszott, mert egy októberi árhullámmal utat nyitott a hullámtéren rekedt ivadékhalaknak, hogy a Tiszába visszatérjenek. Hogy a valóságban mennyi lett ez a 80-as szaporulat, annak megítélésére 1984-ig, horgon, hálóban való jelentkezési idejükig várnunk kell. Igaz, hogy addigra már sokkal nehezebben áttekinthetővé teszi a képet Kisköre.

Az 1978. április 6-án megkezdett II. fokozatú duzzasztás megteremtette a sikeres ivás feltételeit, ennek következtében az 1981-es fogásaimban egyre sűrűbben előforduló, átlagosan 3-as profilindexű, így bizonyíthatóan nem a telepítésekből való, még messze méret alatti pontyoknak már onnan kellett származniuk. Az se dönthető el még ebben a pillanatban, hogy a valóságban mennyi is lehet az éves, kiskörei természetes szaporulat, csak-amint már írtam-reménykedem, hogy a továbbiakban árvizes kora nyár nélkül is meg­őrizheti a Tisza a tároló rendszeres utánpótlása következtében a mai állomány tömegarányait.

Az 1970-es és 74-es, egymástól a későbbiekben is jól elkülönülő állomány kielégítően tájékoztatott a tiszai pontyok növekedéséről is. Mivel a későbbiek­ben a horoggal fogott pontyok zöme a két évfolyam valamelyikéből szárma­zott, tömeggyarapodásuk évről évre ellenőrizhető maradt. Az első adatok 1974 nyaráról valók. E nyáron ugyanis-halvándorlási ellenőrzés címén, ami végül is sikertelen kísérlet maradt-114 db, általam fogott 4 éves pontyot mértem, és jelöltem a MOHOSZ-tól (más célra) kapott, zöld, kopoltyúba helyezett la­pocskával, és tettem vissza a Tiszába. (Horgomra ezekből a következő évben mindössze 1 db akadt, alig 2 km-re az előző évi jelölés helyétől, így nem adott módot a következtetésre. Ám 4 éves koruk méretei megmaradtak jegyzeteim­ben: ezek a halacskák akkor 27-32 cm hosszúak és 0,5-0,9 kg tömegűek voltak. Profilindexük túlnyomó többségükben 3,0 körül mozgott. Növekedésük a későbbiekben is ellenőrizhető maradt, bár koruk előrehaladtával egyre szem­betűnőbb lett köztük a szétnövés. Átlagtömegük 1975-ben 0,90- 1,50, 1976-ban 1,20-2,00, 1977-ben 1,40-2,70, 1978-ben 2,0-3,50, 1979-ben 2,70-4,50, 1980-ban 3,30-5,50,1981-ben pedig 3,80-6,50 kg volt.)

Az 1974-es származásúak növekedése-talán az utóbbi 3 év sokszori magas vize által termelt bővebb állati eredetű táplálék tette-a 70-esekhez viszonyítottan némi többletet mutat. 1981-ben, 7 éves korukban a legjobban fejlettek tömege a 7 éves, 70-es származású, legfejlettebb 2,70-essel szemben a 3,10-3,30 kg-ot is elérte. Ennek következményeként 1982-ben a tömegkülönb­ség alapján néhány esetben már nem lesz eldönthető, hogy zsákmányuk az 1970-es ivás fejlődésükben visszamaradt példányai közül vagy az 1974-es szaporulat legjobban fejlett halaiból származik-e. A kérdésre elfogadható pontosságú feleletet a pikkelyekről leolvasható évgyűrűk száma adhat. Az eddig említett tényezők (testi adottságok, táplálkozás, szaporodás, növekedés) meghatározzák a pontyok élőhelyeit is. Ezekről a legfontosabbakat talán az évszakos változások alapján a legcélszerűbb elmondanom.

Télen egyéb pontyfélékkel és más társhalakkal együtt a meder legmélyebb, lehetőleg elnehezedett tuskókkal védett helyein csoportosulnak. Nem hiszem, hogy ez az egy-egy helyen bekövetkező feltétlenül nagy létszámú együtt tar­tózkodás még a leghidegebb télben is merev mozdulatlanságot és teljes táplál­kozási csendet jelent. Saját horgászeredményeim, de tógazdasági tapasztalatok is igazolják, hogy a ponty-bár nagyon apró méretű és mennyiségében jelen­téktelen-de némi táplálékot ilyenkor is felvesz; e célból-ha csak igen rövid utakra is-helyéről el kell mozdulnia. Ez az állapota a +4 °C-os vízben a téli álomhoz tehát nem hasonlítható, mindössze igen alacsony szintre csökken­tett életfolyamatot jelent.

Sokszor eltűnődtem a gondolaton, hogy egy-egy ilyen nagyon mély gödör­ben, kútban télvíz idején milyen szépen megférhetnek egymás mellett a nyári ellenségek, táplálék konkurensek is, hiszen egy-egy mohóbb csuka vagy süllő nagy ritkán felébredő éhségén kívül más alig zavarhatja ezeken a helyeken a beállt, harmonikus csendet.

A pontyot téli szállásáról a tavaszt jelző, első árhullám mozdítja ki. Meglehetősen erőtlenül (talán cél nélkül?) kóborol az olykor még jégtáblákat is cipelő vízben. Különösen hirtelen következik be ez az útra kelés a már említett mélyzajlás esetén. Az elmozdulást horgászsiker ritkán tanúsítja, annál jobban a halászok szegélyre rakott varsasora vagy a húzott háló néha nagyon bőséges zsákmánya.

A céltalannak tűnő kóborlás a víz lassú melegedésével egyre célzatosabbá válik: keresni kezdi a víz melegedésével arányosan szaporodó táplálékállatkák tartózkodási helyét. És mivel ezek az állatkák ilyenkor a lassan tétovázó és ezért gyorsabban melegedő partszegélyi sekély vízben vannak, a ponty is ezen a tájékon található. Ennek következtében ad már gyakoribb zsákmányt március végén, április elején a sekély, különösen az enyhén hepehupás talajú homok-pad lassan áramló vize, ha finom, horgászatra használt felszerelésünkön apró horog és giliszta van.

A májusi meleg már csapatokba rakja a pontyokat. Az ivarérettek-bár közben már nagyobb falatokból is mohón táplálkoznak – fokozódó izgalommal várják a kora nyári nagy vizet, hogy elvégezhessék a törvényként bennük élő szaporodási feladatot.

Élőhelyük e várakozás alatt mindig az a terület, ahol megerősödésükhöz a legtöbb táplálékot találják. Így a bedőlt fák, bokrok vagy a partszegély vizéből kinőtt, lombosodó növényzet közötti és alatti vízszakasz, a mart és kövezett partok apró forgóinak sorozata, a homokpadok lankái, a mederközép esetleg zátonyos, tehát sekély vize mind, mind számos táplálékállatnak élő- és szaporo­dó helye, ezért a pontysereg itt gyakran megtalálható. Ám a táplálkozásnál is élőbb parancs ebben az időben a szaporodás, ezért gyakran keresik fel az elmúlt években már megismert fokok környékét, hogy az áradó víz remélt szétszaladásával együtt a holnapi szerelem érdekében a hullámterekre evezzenek. És-mint a tavaszi legelőre kiengedett csorda-rohannak, eveznek is a szét­szaladó víz nyomán, ha megérkezik az áradás.

A Sajó-Tisza-torkolat környéke 15 km² nagyságú, gátak közé eső, döntő többségben rétként hasznosított, tehát fűvel benőtt terület. Ha szétszalad rajta az ár, csak derékig, máskor elágazásukig vízben álló, öreg fűzfák jelzik, hogy nem állandó tavat takar a víz. Lenyűgöző, úgy is mondhatom, megható lát­vány ezt a helyenként mély, máshol éppen csak füvet takaró széles vizet csónak­ról szemlélni egy-egy meleg, júniusi hajnalon. A kisebb halak tömeges sétája (vadászata) nyomán itt-ott felborzolt víztükör mellett egy-egy sekélyebb sza­kaszon a pontyszerelem jellegzetesen csattogó fürdései, körkörösen induló hullámai teszik felejthetetlenné a képet. Ha jó idő van, és elég tartós szintű a magas víz, ezen a réten a megtermékenyült ikrákból hihetetlen mennyiségű hallárva mozdul, de nagyon gyakran milliárdnyi élet temetőjévé is szomorodik e táj, ha egy-két hetes megállapodott szint után a folyó gyorsan apadni kezd. Ilyenkor parányi zsengékkel telnek meg a kiszáradásra ítélt apróbb tocsogók, néha szülőpárok is kívül rekednek, hogy a fű között megbújva veszítsék el az életüket. Szerencséjük csak azoknak a halaknak lehet, amelyek vagy vissza­sodródtak a folyóba az apadó vízzel, vagy mélyebb gödröt, bővizűbb lapost találtak menekülés közben, és a Tisza egy későbbi árhullámmal visszajön értük.

Ha nincs magas víz nyárelőn vagy nyárközépen, a ponty vagy vándorol, hogy a medrébe szelídült Tiszán is megtalálja ívóhelyeit, vagy várakozik. Vándorlása közben 100 km-es utat is megtehet; ilyenkor dúsul fel ponttyal a Tiszába torkolló vagy onnan induló folyók, csatornák vize. Ám, ha sem a vándorlás, sem a várakozás nem teremtette meg a nász feltételeit, a ponty cél nélkül szórja szét ikráit az alacsony vízben. A halászok ilyenkor bosszankod­nak, öreg Bodnár Sándor még az anyjukat is szidta, hogy milyen kényesek a találkahelyre. Pedig-ha meggondoljuk a pontyszülőknek igazuk van: csak akkor hoznak új életet létre, ha biztosnak látják annak felnevelkedését, az ivadék környezetében élő, legapróbb táplálékállatok jelenlétével. És az alacsony Tisza ilyen körülményeket csak ritkán teremt.

Akár így, akár úgy múlt el a nász ideje, pontyaink visszatérnek a folyóba, és felkeresik szokott élőhelyeiket. A régi nyurga- és tőpontyok legjobban a sodrás apróbb töréseit kedvelik, okozza azt bármilyen partszegélyi akadály vagy a meder sok hosszabb-rövidebb árka, gödre. Ezeken a helyeken-ha meg­éhezik-csapatokban sétál, ígéretesebb szakaszokon fejre állva túrja a talajt, hogy táplálékát felvegye. A „nemesek” inkább a partszegélyek lassú mozdulású nyiladékaiban, fák, bokrok, egyéb vízinövényzet környékén, alján keresik élelmüket.

Éhségük a víz hőmérsékletével arányosan változik, következésként a június végi, júliusi megmelegedett vízben szinte a legnagyobbnak kell lennie. Mégis, ez az időszak termi a legtöbb horgászpanaszt: ki ezt, ki azt okolja, hogy csak nagyon ritkán mozdítják meg a horgokat.

A kérdésen, mert magam is tapasztaltam ezt a látszólagos étvágytalansá­got, sokáig törtem a fejem. Régebben, amíg bő volt a kérészállomány, bele­nyugodtam abba a megállapításba, hogy virágzáskor telezabálták magukat. A mai Tiszán az a néhány repülő „lepke” azonban kóstolónak is kevés. Akkor?

A megoldásra a horgászversenyzők nyár közepi szitkozódása vezetett: június végén, júliusban csak sokszoros munkával tudtak kiszitálni néhány darab vörös színű árvaszúnyoglárvát a máskor bőséges lárvatartalmú iszapból, mert az állomány zöme kirajzott, elrepült.

Megértettem, hogy ez az időszak a Tiszán is nagyon sok táplálékállat sokasodási ideje. Ilyenkor szaporodik például a nagyon gyakori kecske- és sokkal ritkább folyami rák, a petékből kikelő 9-11 mm-es védtelen állatkák a vízi élet törvényeivel ismerkednek, elmúlt évben született és idősebb testvéreik páncélt váltanak, így puhává vált testükkel 8-10 napon át a támadóikkal szembeni küzdelemben alul maradnak; a kagylók és csigák is sokasodnak, és a fiatalabb példányok mészhéja könnyen összeroppantható; rajzanak a szúnyog-és kérészfélék is: mind, mind megannyi jó falat. A Tiszán kívül a csatorna­rendszerek (Keleti-, Nyugati-, Jászsági-, Kunsági-főcsatorna) a halastavak miatt kémiai szennyeződéstől óvott vize is nagyon sok táplálékállatot terem. Hogy példát is mondjak, az a tiszavirág, amely ősi tartózkodási helyén már majdnem elfogyott, a Nyugati-főcsatorna fölött felhőkben repül. (Ez a tény is igazolja, hogy nagymértékű csökkenését nem a halászok vagy a horgászok okozták, hanem a Tisza időszakos szennyezései.)

Az általában már letisztult augusztusi vízben nagyrészt kiürül ez a bőség-kosár, így halaink könnyen horogra csábíthatók. A leírt helyeken kell keres­nünk őket, ahol adagos hőmérséklet mellett október végéig kitartanak. No­vember már egyre rövidebb és inkább csak a téli pihenőhely fele irányuló sétákat engedélyez számukra, hogy decemberre beálljon a körforgást lezáró téli állapot.

Ha figyelembe vesszük az eddig leírtakat, reménykedem, hogy könnyebbé válik a tiszai pontyok horgászata. Ezért-inkább kiegészítésként-már csak néhány, elfogadásra érdemes tanácsot adok. Talán az etetéseket ismertetve kellett volna megemlítenem, hogy a turkáló, keresgélő ponty világosan jelzi tartózkodási helyét. Az érintett talajról gáz­buborékok emelkednek a víz színére, és megjelenésükből sok körülményre következtethetünk.

Szokásos horgászhelyeinken a talajt finomszemcsés, olykor nagyon vékony, máskor vastagabb föld-, iszapréteg fedi. Alatta gázokat is teremtve bomlik szét az elhalt növényi vagy állati eredetű anyag. Ezek a gázok mindaddig e réteg alatt feszülnek, amíg valami külső hatás szét nem repeszti ezt a réteget. Ez a külső hatás lehet a minden apadásnál fellépő víznyomáscsökkenés, de élőlény is, ha széttúrja, megbontja azt a kérget. A börtönéből kiszabadult gázbuborék a felszínre tör, amit már könnyen észrevehetünk.

A nyomáscsökkenés odalent általában csak egy-egy nyílást tár fel a feszülő gáz előtt, így a buborék egy helyről származóan sorozatban érkezik a felszínre, míg ha élőlény érinti a talajt, az érintett felület egészéről egyszerre érkezik gázgyöngyös híradás. E megfigyelés segítségével például egy jól sikerült etetés után a halak mélyvízi mozgása, élelemkeresése a felületen is érzékelhető.

Még egy táplálkozással kapcsolatos vízi híradást kell megemlítenem. Kövezett vízszegélyben október táján gyakran látható, hogy kövekről származó, növényi lepedék érkezik fel a tükörre. Ez a jelenség legtöbbször pontyot, néha márnát jelent. A növényi eredetű, kövekhez tapadt lepedékben ugyanis táplálékállatkák sokadalma él, és a ponty vagy a márna az állatkák miatt tépdesi izmos ajkaival ezt a növényi szövevényt.

És hogy mikor horgásszunk pontyra napszak szerint-e kérdésre az élő folyó nem ad feleletet.

Amikor a Szolnoki-holtág vizében horgásztam, pontos kimutatást vezet­tem: 24 cikkre (órára) osztottam fel egy kör alakú papírlapot és a fogások idő­pontja szerint pontokkal jelöltem az éppen eredményes órát. Ez a papír óralap éves összesítésben a következő eredményt adta: 21-03 óra között közepes, 03-06 között igen jó, 06-09 között gyenge, 09-15 között igen gyenge, 15-17 között közepes és 17-21 közötti időben igen jó eredménnyel zsákmányoltam pontyokat. Az Élő-Tiszán is kísérleteztem, de a folyó fogási eredményeivel-mint egy jól terítő sörétes fegyver-arányosan lőtte tele az óra-céllapot. Korábban csak a hajnali és a kora esti órákban hittem, de az évek során később sokszor megcáfoltatott ez a tavi tapasztalatokon alapuló hiedelem. Megtörtént néhányszor, hogy a legjobb eredményt a napsütötte, tikkasztón forró délidő adta, és az éjszakai horgászatokon nem jelentett számottevő különbséget, hogy csak a csillagosán sötét éjszaka vagy a telehold is vigyázta a botokat. Mindezekből egy következtetést vontam le: az ilyen-olyan tavakban a legfontosabb környezet-élettani változtatásokat döntő mértékben a meteoroló­giai tényezők alakulása határozza meg, a folyókban viszont még számos egyéb, korábban már említett összetevő is lényegesen befolyásolja, és így irányíthatja a halak élettevékenységeit.

És végül, hogy szó essék eredményeimről is, becsületesen be kell vallanom, hogy a sűrű zsákmány ellenére igazán szép pontyot én-sajnos-csak ritkán fogok. Régebben a szerencsét szidtam, később azonban rájöttem, hogy ennek is élettani oka van. Gondolom, megvan az a képesség bennem, hogy az élő folyón is megtaláljam (megérezzem?) a jó pontyozóhelyet. Etetgetéseimmel ráhibázok legjobb csábítási módjaikra is, ennek következtében helyeim körül többnyire nagyon népes pontysereg kutat. Barátaimnak azt a példát szoktam említeni, hogy egy-egy ilyen helyem olyan, mint a tavaszi baromfiudvar: a szétszórt kukorica után mindössze 5 tyúk, de ugyanakkor 95 kiscsirke rohan. Ezért csekély a valószínűsége annak, hogy azt a legfontosabb, horgon fityegő kukori­cát a sok kisebb hal valamelyike helyett egy termetes öreg szippantja fel.

A nyári pontyozásra a márnák, a tavaszi és a késő őszi pontyozáshoz a kecsegék horgászatánál leírt botokat, orsót, zsinórokat használom. Ez a viszonylag könnyű felszerelés gondot csak akkor okoz, ha helyem környékén ágas-bogas világ is található, hiszen a menekülő erőt ezzel a felszereléssel vissza alig tarthatom.

Növényevő halak

Az eddig tárgyalt halakhoz hasonlóan feladatom lenne, hogy bemutassam az amur, a fehér és a pettyes busa életét, de ez az élet előttem még nagyrészt ismeretlen. Ezért – más könyvekből átvett, e halakról szóló ismeretanyag leírása, helyett-inkább Antalfi Antal és Eölg István Növényevő halak című könyvének elolvasását tanácsolom, míg én némi általános ismertetés után a következőkben csak az általam észlelt, szerény tapasztalatuk elmondását vállalom. Legtöbbünk előtt ismert, hogy ezek a halak tudatos telepítési szándékkal kerültek Kínából először kelet- (1950), később közép- (1960), majd nyugat-­európai (1965) vizekbe, hogy halhússá hasznosítsák az elburjánzott növényi vegetációt. Folyóvízi elterjesztésük-gondolom-e programban nem szere­pelt. A honosítás sok buktatóval járó munkáját zártnak tekintett (?) tógazda­ságokban végezték. Hazánkba az első szállítmány 1963-ban érkezett, de az illetékeseknek 1969-ig kellett várniuk, hogy megoldottnak tekinthessék a mes­terséges szaporítást. Ettől az évtől vált önellátóvá e halak szempontjából a magyar halgazdálkodás.

A Tiszán-ismeretanyagom szerint-első vendégként, talán az 1960 körül népesített, 1970-ben az árvíz által szétmosott erdélyi halastavak aján­dékaként, a halászok varsáiban 1971 tavaszán az amur jelentkezett. Az első fogás híre gyorsan szétszaladt, forgatták, nézegették az új halat, később lében, paprikásban vagy kirántva ízét vizsgálgatták, ám osztatlan elismerést nem aratott.

1972 tavaszán a partszegélyben leszúrt varsasorok révén már sokkal több amurzsákmányról szereztem tudomást. Jómagam kukoricacsalis, élő-tiszai pontyozás közben 1972. szeptember 30-án fogtam az első, 6,25 kg tömegű amurt, feleségem szokott módszerével főzte, sütötte a szokatlan halat, aprán­ként meg is ette a család, de azért feleségem is, gyerekeim is azt kérték, hogy a továbbiakban inkább süllőt, harcsát vagy pontyot hozzak haza, a fogott amurt elajándékozhatom.

1973-tól kezdve az amur mind gyakoribb zsákmány lett az Élő-Tiszán pontyozók között, ha becsülnöm kellene, úgy mondanám, hogy minden megfogott 100 db pontyra 3-5 db amur jutott.

Az 1974-es árvíz elvonulása után-környékünkön is, máshol is (Szeged!)-a kubikgödrökben tisztes mennyiségű amurivadék maradt, és megkérdő­jelezte azt a feltételezést, hogy nálunk e hal nem szaporodik.

Az amurok tömegaránya a halászok tavaszi, varsás zsákmányában tovább emelkedett, de 1975-ig egyik tábor (halász, horgász) se tudta, hogy a Tisza vizébe az amuron kívül már két újabb vendég is érkezett. Igaz, gyakorta feltűnt, hogy rohanó motorcsónakok, dohogó uszályok előtt testesebb hal repül a víz­tükör fölé, riadt balinokra gondolt az ember, a busa nem jutott eszébe senkinek.

Busára vonatkozó, mérlegelhető eredményt a horgászat-a leninvárosi melegvizes csatornán kívül-a későbbi években sem adott, de a halászok húzóhálós zsákmányában már ez a hal is jelentkezett. Ugyanakkor egyre több hír számolt be arról – próbahalászatok váratlan eredményeként, itt-ott horgászsikerként-, hogy a Tiszából induló csatornarendszerek vizében a két busafaj nagymértékben elszaporodott.

A leninvárosi csatorna vize az erőmű mind a négy gépegységének megindu­lásával 1978 végére vált igazán meleggé, az emelkedett hőmérséklet szinte von­zotta a busafajokat, és mindenkit megdöbbentett, hogy a Tisza víztükre belőlük már mennyi szép példányt takar. E váratlan busabőség-be kell vallanom-sok szabálysértést is előidézett, horgászoknak nem nevezhető személyek meg nem engedhető eszközzel (gereblyével) cibálták-olykor tete­mes zsákmányt ejtve-a sűrű csapatokban kóválygó halat. És hasonló bőséget jelzett, ha egy-egy motorcsónak ezen a vizén végigszaladt: a csónak előtt és mögött fejlett busák repültek a víz színe fölé, néha öngyilkosként a csónakba is.

A busákra való becsületes horgászat a pettyesek közül ritka eredményt csak a legfinomabb eszközökkel adott (nagyon vékony zsinór, érzékeny úszó, pici horog és csaliként kicsi légy- vagy szúnyoglárva), a fehérek horogra csábí­tása megoldatlan kérdés maradt. A leírtakból következik, hogy egy-egy na­gyobb pettyes ilyen finom felszereléssel való kifárasztása inkább horgászbravúr, mint egyenlő esélyű küzdelem, de más megoldás egyelőre velük szemben se áll rendelkezésünkre.

A Tiszában való szaporodásukra a már korábban említett, igonyai tapasz­talatom nyújtott számomra cáfolhatatlan igazolást. Ebből az ivásból azonban néhány következtetés is levonható.

Ha igaz, hogy a busa 6-8 éves korában válik ivaréretté, könnyen kiszá­mítható, hogy az 1971 júliusában a Felső-Tiszán szerelmeskedő busasereg legfiatalabbjainak is legkésőbben 1974 körül kellett születnie. A hazánkba hozott busák mesterséges és így nagyobb ivadéklétszámot hozó szaporítását 1969 körül oldották meg. Ha feltételezzük, hogy ennek az 1969-es ivadéknak egy része-mondjuk-zsenge korában elszökött a tavakból, és például a Körösök vízrendszerén át a Tiszába került, az akaratlan telepítést folytatták a következő évek is, akkor elképzelhető, hogy az ivarérett, tehát az 1969-1974 között született létszám annyira felszaporodott, hogy ezt az 1981-es ivást létre­hozhatta. Persze, e honi feltételezés mellett figyelembe kell vennünk azt a lehe­tőséget is, hogy e szerelemre érett sereg mennyiségét határainkon kívüli, a Tisza vízrendszerével összeköttetésben álló halastavak ilyen-olyan korú, elszökött egyedei is gyarapíthatták.

Mindezekből azonban az is megállapítható, hogy a behozott növényevő halak hazánk vízrendszerét nagyobb zökkenő nélkül természetes tartózkodási helyként fogadták el, jól fejlődnek és szaporodnak benne. Éppen a napokban (1982. január végén) kaptam tájékoztatást, hogy Ároktő környékén a két zajlás közötti letisztult Tiszán a kerítőháló zsákmányának több mint a felét amurok, busák jelentették. Ez-azonkívül, hogy e három halfaj egyedei télen a Tiszán nem vermelnek el-azt is bizonyítja, hogy a folyó halállományában a növényevők már jelentős-elképzelhető, hogy a bevezető­ben alábecsült-tömegarányban szerepelnek.

És hogy holnap ? Holnap nem tudom! Húsz év múlva majdcsak megmondja valaki, hogy ez a már visszavonhatatlannak látszó telepítés valóban telitalálat-e.

Keszegfélék, ezüstkárász, garda

A címből következik, hogy a következőkben nem egy halfaj, hanem a sok­szor kézlegyintéssel elintézett halfélék horgászati vonatkozásait tárgyalom. Be kell vallanom, meglehetősen nehéz helyzetben vagyok, hiszen eddig akár a saját, akár mások horgász- vagy a halászok csónakban, haltartó bárkában összegyűjtött hálós zsákmányát néztem, e fehér sereg tagjainak tömegarányát faji megkülönböztetés nélkül összegeztem. Persze, ha meghatározó jellegű hatások következtében valamelyik hal éppen „megszaladt”, nem volt nehéz ez az összegezés.

Ebben-abban bogarászva, újból figyelmesen áttanulmányoztam Harka Ákosnak a Magyar Horgász 1972. júliusi számában megjelent, a Tisza halfajai­nak számszerűségét mérlegelő dolgozatát. A szerző a szarvasi Haltenyésztési Kutató Állomás megbízásából Tiszafüred térségében 15 hónapon át összesen 279 alkalommal vizsgálta a halászok és néhány horgász zsákmányát. Talán kár, hogy tömegarány helyett darabszámot vett figyelembe, bár az is igaz, hogy vízparti körülmények között nehéz lett volna a folyamatos mérlegelés.

Kimutatása általánosan értékelhető képet nyújt a darabszám tükrében a keszegfélék 1971. évi állapotáról. Közülük leggyakrabban előfordulóként az ezüstkárászt, a paducot, a jászt, a karika-, a lapos- és a bagolykeszeget meg természetesen a dévért jelöli meg, a garda inkább a (tető-?) horog eredményé­ben szerepel.

A felmérés óta a helyzet részben Kisköre, részben egyéb tényezők miatt aránylag sokat változott, de a horgászeredményekben is szerepet játszó fajok­ként a felsoroltak fontossága megmaradt. Ha az említett halakat-eddigi gyakorlatom szerint és l00%-nak véve a felsorolt keszegfélék összességét -tömegarányaiban értékelném, a következő sorrendet vélném az igazsághoz legközelebb állónak: ezüstkárász 30, dévér 30, karikakeszeg 20, bagolykeszeg 7, garda 5, laposkeszeg 3, jászkeszeg 3, paduc 2%.

A felsoroltak közül a karika-, a bagoly- és a laposkeszeg inkább csak a versenyeszközökkel horgászok zsákmánya; a jelentősebb gardaeredmény legtöbbször alkalomszerű (kérészrepülés), az ezüstkárász, a dévér és késő ősszel a jászkeszeg pedig általában a pontyhorgászat kísérő halának tekinthető.

E halak élettani jellemzőivel az utóbbi időben megjelent szakkönyvek, cikkek-részben az okosabb halgazdálkodás, részben (vagy emiatt) a verseny­horgászat népszerűsítése céljából – részletesen foglalkoznak, így tételes ismer­tetésüket mellőzhetem.

Megjegyzésként mindössze annyit teszek, hogy mind a tiszalöki, mind a kiskörei duzzasztás által létrehozott mély vizű és lassúbb áramlású Tisza­ szakasz e halak szaporodására, növekedésére jótékonyan hatott. Kedvező horgászati körülmények esetén 3-5 db lapátnyi dévérböl vagy 6-8 db ezüstkárászból gyorsan összeáll a törvény által engedélyezett 5 kg-nyi mennyi­ség.

Harcsa

Szerelmetes pontyaim bűvöletében ez a hal számomra hosszú időn át az előkelő idegen maradt. Ezzel nem azt mondom, hogy nem horgásztam rá szívesen csattogó nyári viharok előtt és alatt vagy szélborzolta, holdtalanul sötét estéken éjfélekig, de horgászkirándulásaim egyetlen célját általában ritkán jelentette. Csak-már csónaktulajdonosi minőségemben-az utóbbi 6-7 év döbbentett rá, hogy néhány évtizeden át a legszebb horgászélmények érin­tetlenül úsztak tova az orrom előtt. Azóta – mentve a még menthetőt-pótolni igyekeztem lemaradásomat.

Harka Ákos kimutatásában a harcsa 9,56 %-ban szerepel. Ezt a számot ugyan túlzottnak tartom, mert a közölt adat mögött a nagyobb egyedtömeg és anyagi érdek végett kifejezetten szelektív halászati módot (kuttyogatás) sejtek, belőle mégis megállapítható, hogy a tegnap Tiszájának sok harcsája volt.

A harcsa életére ható környezeti tényezők 1971 óta inkább javultak, mint rosszabbodtak, ennek következtében a ma Tiszájában is legalább annyinak vagy többnek kell lennie. E feltételezést igazolják az 1981. évi horgászatok is, hiszen, ha a feltételek a kuttyogatásra megfelelők voltak, nem hagyta az embert cserben a folyó. Több méreten aluli harcsa horogra csábítása és elengedése után csak később tűnődtem el Székely Ádám közös horgászatunk alkalmából elhangzott megjegyzésén, hogy irigyli a tiszai horgászokat, mert-noha kiemelkedően szép halat nem fogtunk-a sok apróbb harcsa a holnapi örö­mökre is reményt ad. Ezzel szemben az általa kedvelt Duna-ágon a kevesebb megfogott harcsa között sok a nagy, növendék azonban már jó néhány éve nem mutatkozik.

Ezt a harcsabőséget igazolta teljes nyári utam is, hajó volt a víz, bármelyik kútban kérdeztem meg a folyót, a harcsa igennel válaszolt.

Testi felépítéséről, úgy gondolom, nem kell sok mindent mondanom. A hengeres alak és a hosszú, izmos farok világos figyelmeztetés, hogy nem adja könnyen életét, bár védekezésében az azonos tömegű márna vagy sodrófa-ponty vadságát, erejét nem éri el. A nagyobbakkal vívandó csata azért még így is egész embert kíván, és-bár nem illik ilyenről beszélnem-álmaim legrejtettebb padmalyaiban egy tömegében hármas számjegyű harcsa leskel.

Táplálkozása kérdéseit leegyszerűsíti, hogy-egy-két tévedésétől elte­kintve-húsevő. Természetes, hogy a korábbi megállapítás rá is vonatkozik: ha könnyen elérhető élelemhez juthat, nem töri magát, hogy táplálékát keserves erőfeszítéssel szerezze meg. Ezt azért kellett újból megemlítenem, mert a harcsa is mindenkor tudomásul veszi a terített asztal törvényeit, azaz olyan élelmet fogyaszt, amiből éppen a legtöbb akad. Egyszerű példát mondok erre, sokan láttak hasonlót, magam is gyönyörködtem benne: bőséges tiszavirág-repülés után a kora esti szürkületben csónakomtól alig néhány méternyire jó húszas harcsa hörpölte a víz színére hullott, halott kérészeket. Gondolom, elé tehettem volna a legszebb lótetűt, a legfájdalmasabban vonagló kishalat, az asztal kérészekkel volt tele, továbbra is azzal táplálkozott volna.

Ha ezt az alaptörvényt a folyó és évszak diktálta parancsokhoz igazítjuk, nagyjából meghatározható, hogy horogra várt harcsánk mikor és mit eszik.

Kora tavasszal, mondjuk, a március végi, április eleji mozdulása idejében néhány kósza kérészlárván és árterületekről besodródott gilisztán kívül más számottevőbb, alacsonyrendű állati táplálékot nem kínál a víz. És mivel mindez csak csekély falat, azzal kell megelégednie, amit ezenkívül az áprilisi Tisza ad: tehát élő hallal, rákkal, csigával.

A halászok régóta tisztában vannak ezzel, meg azzal is, hogy a táplálék­halak közül legjobban a menyhalat kedveli; gyűjtik is a tél hideg vizében, hogy az egyszemes, nagyon erős fenékhorgokra legyen majd mit tenniük. Volt olyan tavasz, amikor csak az előre tárolt menyhalak darabszáma döntötte el, hogy egy-egy halász a mély forgók ölén az áprilisi-májusi vízben hány harcsát fogott. Természetes, hogy közben azért, ha elébük kerül, más állati eredetű táp­lálékot is elfogyasztanak, minél közelebb jutunk a nyárközéphez, gyomrukban a halak mellett annál több rák, csiga, béka található. Így nyárközépen a harcsa is tudomásul veszi az alacsonyabb rendű állatok-a ponty tárgyalásakor mái említett-szaporodását, élelmének javát ezek teszik, de augusztusra megszűnik ez a bőség, az asztalon újból csak halak, rákok, csigák maradnak. Ősz közepén, október utolsó napjaiban az addig partszegélyen tartózkodó békasereg vízre kel, hogy valamelyik rejtett, védelmet nyújtó odúban vészelje át az érkező telet. Ilyenkor gyakran látni, hogy-néha egyik partról a másikra is-békák utaznak a hullámok hátán; felfigyel erre a harcsa is, a vándorló békanép könnyen megszerezhető falatot jelent.

A halászok ilyenkor veszik elő a tetőhorgokat, homokpadok alsó szegély­vizének felszínén békákkal díszített sorhorog feszül. Olykor sok százkilós eredményt is adott ez a szerszám, amikorra befejeződött a békavonulás. (Újab­ban a béka védett állat!)

A harcsa éhsége-az eddig tárgyalt halaktól eltérően-napszakonként is jelentős változást mutat. Közismert, hogy átlagos időjárási körülmények között a sötétség óráiban táplálkozik, ilyenkor még a hold fénye is zavarja, a tiszta, csendesen áradó vizet, a szélfújta, hullámos folyót és a felhősen vaksötét, esővel, viharral tarkított éjszakát kedveli.

Tiszta fényű, csendes, nyári napokon gödrök mélyén, máskor tuskók mögött vagy a meredek alatti, mélyen fekvő odúkban pihen ha előző éjszakai vadászata jól sikerült, telt gyomra következtében nincs élettani igénye élelem­szerzésre-, várva az éjszakát, hogy táplálkozó körútját újból megtegye. Ezt az odú- (padmaly-) szeretetét ifjonckoromban magam is többször tapasztal­tam: meredek partszegély vizének mélyén bukva ezekben az üregekben néha pontyot, néha vörösszárnyú keszeget, máskor harcsát vagy menyhalat, olykor jól fejlett folyami rákot tapintottam.

Pihenéséből napközben általában csak meteorológiai változás mozdítja ki. (A kuttyogatás kérdését majd horgászatával kapcsolatban tárgyalom.) Sokszorosan igazolt tapasztalat, hogy nyáron a viharokat érlelő, fülledt csend­ben-talán a fokozott légköri elektromosság idegesíti-még akkor is el­hagyja búvóhelyét, ha telt gyomra ezt egyébként nem teszi szükségessé. Ha ilyenkor harcsára horgászunk, minden kapást újabb mohó kapás követ, és mert kimozdult a legnagyja is. Előre meg nem mondható, hogy horgunkra mekkora példány akad. Ez a mohóság a kitört vihar első rohamáig tart. az azt követő csendesebb eső már-kitudja, miért’.’ visszavonulásra készteti.

Növekedésében észrevehető, hogy az élettanilag nagy értékű táplálék mellett óráinak zömét pihenéssel töltheti. Háromnyaras korára Pénzes Bethen és Tölgyy István szerint elérheti a 2, húszéves korára az 50 kg-ot.

Inkább júniusban, mint májusban szaporodik. Számára nem fontos, hogy a Tisza szétszaladjon, ragadó ikráját a mélyben a partszegély lengő” szakállú gyökérzetére rakja; más kérdés, hogy a kikelt lárva vagy zsenge életéhez parányi élőlényekkel megrakott asztalt kíván, amit azért a szétszaladt vízben június-júliusban jobban megtalál.

Május legvégén már két tavaszon is törtem a fejem, hogy mi történt tila­lomban is méretes (így ivarérett) harcsáimmal, mert-számottevő vízi változás nélkül-egyik napról a másikra mintha elfelejtették volna a kuttyogató csá­bító (?) hangját. Igaz, hogy az apróbbak helyben maradtak, továbbra is sze­rették a lótetűt, de a nagyja? Ne dramatizáljam, a nagyja ívni ment meredek falú, bedőlt fákkal díszített partok búvóhelyeire, honnan csak egy-két héttel a lezajlott nász után kerültek elő.

És meg kell még azt is említenem, hogy-gondolom, az utódok biztosabb felnevelkedése végett-a nász helyéül a Tiszába ömlő nagyobb patakok, folyók bedőlt fákkal tarkított mélyedéseit is kedveli. Ezen az alapon keresi fel a har­csa is a márnáknál már jellemzett Sajó ágas-bogas mélységeit és ha a gyárak (sok apróbb-nagyobb) istene nem vigyáz, halálra ítélheti a holnapok harcsáit is. Az utóbbi évek különben arról árulkodtak, hogy a harcsaszerelem mind­végig elfogadható létszámú utódot adott: októberi kecsegézés közben minden évben gyakran akadt horgainkra ujjnyi hosszú, nagy fejű kis harcsa.

Az eddig leírtak nagyjából meghatározzák a különböző időszakokban elfoglalt élőhelyeit is. Hogy hű maradjak önmagamhoz, ezek ismertetését téli pihenőhelyükkel kell kezdenem.

Olvastam valahol-sajnos nem emlékszem, hol és kitől-, hogy valaki az Alsó-Dunán, talán a Vaskapu környékén téli időben búvárkodott. Tágas, szobányi méretű barlangokba tévedt, és azokban igen nagy számú, hatalmas testű harcsát talált. A harcsák közömbös fásultságban lebegtek a tél hűtötte vízben. Fontosnak tartom annak elmondását, hogy az emlékezetből idézett cikkben ez a búvár a hatalmas állatok mellett kisebb harcsákról nem tesz emlí­tést. Gondolom, ezt az önfenntartás parancsa rendezi így, nehogy a kicsi harcsa a nagyobbak ébredő éhségének áldozatává váljon. És e megfigyelésből az is következik, hogy egy-egy téli pihenőhelyen csak egymáshoz hasonló tömegű harcsáknak kell lenniük.

Kétségtelen, hogy a Tiszán nem áll rendelkezésükre ilyen sziklabarlang, de a mart partok alatti üregek is megfelelnek erre a célra. Mivel azonban a Tisza-part a harcsalétszámhoz képest feltételezhetően kevés ilyen üreget takar, különösen a kisebbeknek a meder legmélyebb gödreiben, tuskók között és alatt kell megválasztaniuk a .éli pihenőhelyet.

Tavaszi-horgászatának kezdetét jelentő-mozdulása április elejére tehető. Első harcsáimat e hónap 10-ig általában megfogom, igaz, hogy e korai zsákmány tiszta ízek helyett gyakran magában hordja a téli pihenőhely kelle­mesnek nem nevezhető, olykor a Tiszán is iszapszagú zamatát.

Életmódja-rövid vadászatokkal tarkított hosszú pihenés-a megmele­gedett nyári vizekben is törvénnyé teszi, hogy ragaszkodjék -esetleg éppen téli-rejtekhelyeihez. E helyekről csak a táplálékszerzési vágy vagy -hosszabb útra- az utódlás kötelezettsége mozdítja ki, de akár ezt, akár azt befe­jezvén, rejtekébe visszatér.

Az általam leggyakrabban látogatott, összességében mintegy 20 km-nyi Tisza-szakaszon két állandó lakóról tudok. Tömege mindkettőnek három szám­jegyű, és megszokott tartózkodási helye környékén évente egyszer-kétszer, így vagy úgy jelentkezik. Horgomat eddig még mindkettő kikerülte, és csak reménykedem, hogy egyszer valamelyikkel majd egy számomra győztes csatá­ban megmérkőzhetem.

A harcsa horgászatában még mindig nagyon sok a titok. Leggyakrabban használt módszerként a természetes csalis fenekező, ritkábban az úszós, a per­gető és a kuttyogatós módszert említhetem. Bár dr. Székely Ádám A harcsa és horgászata című könyvében kérdéseinkre részletes válasszal szolgál, néhány tiszai tapasztalatot elmondanék.

A harcsa táplálkozásával kapcsolatban már írtam, hogy étlapján ilyen-­olyan táplálékállatok mellett az élő hal mindenkor megtalálható. Vélem, nem kerülök vitába Ádám barátommal, ha megállapítom, hogy nem specializálja magát egyes halfajok egyedeire, bár kétségtelen, hogy a hosszabbra nyúlt, talán könnyebben nyelhető halakat (menyhal, csíkfélék) jobban kedveli. Abban egyezik véleményünk, hogy-figyelembe véve a terített asztal törvényeit-, ha környezetében bőven talál egyéb halat, nem lesz bolond a ritkább pontyot üldözni. Ezért horgunkra, ha élő hallal akarunk harcsázni, mert a csíkfélék védetté váltak, a többiek közül tenyérnél nem nagyobb, szívós-élénken mozgó halat (kárászt, ezüstkárászt, koncért) tegyünk.

A táplálékállatkák közül a tiszai horgászok legszívesebben a kérészt, a vastag húsú, világos rózsaszínű kerti vagy a sötétzöld iszapgilisztát, a piócát és a lótetűt használják. Különösen az utóbbi becses, egy-egy bogár lelőhelye a horgászok között nagyobb titok, mint olykor a Tiszán egy rejtett és jól gon­dozott pontyozóhelyé. Ezt az értéket az a le nem tagadható tiszai tapasztalat adja, hogy akár a fenekező-, akár a kuttyogatószerelék horgán a többi csalihoz viszonyítva gazdagabb eredményt ad. Tűnődtem is ennek miértjén, és azt hi­szem, Székely Ádámnak igaza van: a harcsa apró ráknak nézheti a lótetűt, a rák legtöbbször a Tiszából kifogott példányok gyomrában is megtalálható.

Pergető horgászata-a duzzasztóművek alatt örvénylő vizek kivételével-folyónkon gyermekcipőben jár. Olyan horgásszal, aki kifejezetten harcsára dobált, jóllehet a víz gyakran alkalmas erre a horgászati módra és sok a harcsa is, ritkán találkoztam. Talán az egyéb halak bősége, így a zsákmányszerzés nagyobb valószínűsége okozza ezt, vagy a rövid tartamú, tehát gyakran ered­ménytelen kísérletezés. Azért kíváncsi lennék, hogy egy megszállottan pergető horgász megfelelő körülmények között milyen eredményt érne el.

Az utóbbi időkben horgászok között is egyre gyakoribb a kuttyogatás. Ma már sajnálom, hogy-jóllehet tiszta hangot ütni már legalább húsz éve tudok-e horgászati mód szépségére csak az utóbbi hat év egyre eredménye­sebb gyakorlata vezetett.

Bár Székely Ádám jól megírt könyve részletesen foglalkozik a kuttyogatással is, néhány-e könyv állításaival gyakran egyező-tiszai tapasztalatot el kell mondanom.

Az örök horgászati kérdések-hol, hogyan, mivel és mikor? -helyes megválaszolása e módszernek is alapjául szolgál. És ha az ember elmulasztotta a megfelelő saját tapasztalatokat idejében begyűjteni, okosabb, ha tudnivalói megszerzésére mások ismeretanyagát is igénybe veszi. E meggondolásból kiin­dulva is jártam végig a Tiszát és a Köröst, hallgattam a különböző módon csengő, locsogó, más-más ritmusú kuttyogatás hangjait, végignéztem az eszkö­zöket, megfigyeltem az eredményeket, hogy kialakítsam a számomra legmeg­felelőbb és így biztonságérzetet adó módszert. (Talán említésre se érdemes, mégis el kell mondanom, mert számomra fontos, inkább érzelmi, mint tudati állapot: ha nem „érzem” odalent a vízi történéseket és azok miértjeit, kósza füstté válik biztonságérzetem.)

Útjaim közben hivatásos halászokkal is beszélgettem, telemeséltek néhány magnószalagot, úgy vélem, hitelesebb lesz, ha összefoglalás helyett egy tisza­füredi halásszal, Nagy Árpáddal folytatott beszélgetésünket szó szerint közlöm. Bevezetésként azért tudnunk kell, hogy Nagy Árpád ősi halászcsaládból szár­mazik, déd-, nagy- és édesapja is vízen élt, a kiterjedt rokonsággal együtt, és éppen a tíz évvel ezelőtti harcsabőség (meg hogy erre már alig volt halász) hozta el a füredi vizekről, és telepítette le a szederkényi határban. A beszélge­tésből az is kiderül, hogy egyik halász jobb a másik rosszabb eredménnyel kuttyogat, és hogy a sikeres módszer-még családon belül is- féltve őrzött titok.

Szerző: Árpád, ha nem akarja elárulni, ne mondja el, hogyan kuttyogat.

Árpád: Egy témám van, hogy egy öllel feljebb veszem vagy egy méterrel, de nem az eredetiül csinálom… Imre nagybátyám, az apám volt neki bátyja, nem árulta el neki. Hát na, fineszes gyerek voltam, alig voltam 8-10 éves körül, amikor jött velünk lefelé… Na, ő is jön… De hát, persze, ez meg volt engedve végig a Tisza-vonalon, hogy ha így ereszkedik egy halász, végigkuttyogtathassa az egész folyót. Csak az ki volt kötve, hogy kinek a területén fogja, annak köteles beadni a harcsát, annak a bérlőnek. Hát úgy is volt. Na -mon­dom- én Imre bátyámhoz ülök be a csónakba. Láttam, hogy nem nagyon tetszik neki, de a végén engedte.- Jól van, gyere be, az anyád istenit!- Be­mentem. És ha így felszedte a szereléket, fogta a vízhányót, leborította vele. És az, hogy mennyire engedi le melyik helyen… ? Leengedte, szedte fel, leen­gedte, szedte fel, persze, neki jel volt rajta a zsinóron, ilyen kis piros ronggyal meg volt neki jelölve, és még máma se tudok rájönni a nyitjára. Próbáltam már, nem tudok rájönni, úgyhogy nem igaz, hogy le kell engedni, oszt felveszek egy ölet vagy egy métert. Tudni kell a harcsának a kapását, hogy mikor, milyen éles kapása van, ahhoz éjjel is kell hallgatni… Űk már este megmondták, mikor elindult a harcsa enni, élesen vagy pedig tompán csattog, ők már akkor meg­mondták arrul, hogy na most tetőn kell rámenni vagy vizközt vagy fenéken, és hogy a harcsára mit kell rátenni…

Sok azt mondja, ha csattan egyet, harcsa volt. Nem harcsa volt, süllő! Ő is csattant. Meg nappal én sokszor csak nevetem egyik-másik horgászt, így magamban persze, nem mutatom, hogy azt mondja, micsoda süllőrablás volt… De hát annyi rablóhal van, a domolykó, a jászkeszeg, a garda, ami szinte állan­dó, a balin. A süllő nagyon kevésszer eszik nappal, nagyon kevésszer csattant. De az, ha eszik, az biztos, hogy a legélesebben csattant. Az a süllő. De az csak éppen hogy a gally alatt fellöki, oszt csattant egyet, és kész. Nem az, hogy ka­varja, az nem kavarja. Ami kavar, az nem süllő…

A harcsának sokkal tompább… Mint hogyha egy edényt belecsap a vízbe, tehát olyan puffanó hangja van neki, de olyan tompa hangja.

Szerző: A hangok között is van különbség?

Árpád: Nagyon, nagyon! Úgyhogy van időszak, mikor egész élesen csat­tantanak azok is, mikor egész élesen. Na. hát az már így ősz felé, ha már figyel­te, mikor az egerek már úszkálnak egyik oldalról a másikra, na általában akkor élesen csattog a harcsa is. Így ilyenkor (március 13.) szinte észre se lehet venni. .. Mert már a harcsa eszik…

Szerző: Én április másodikán fogtam az eddigi legkorábbi harcsámat.

Árpád: Na, én mikor tanultam ezt a korai harcsázást? Hányban? Hatvan­ban? Hatvanban voltam Gávaencsellőn, Marika (a lánya) akkor született, akkor volt. Oszt ott egy öreg halász…

Szerző: És mivel fogja ilyenkor?

Árpád: Keszeggel… Csáphoroggal…

Szerző: Tetőn, azzal a belógatós, botra erősített horoggal?

Árpád: Tetőn! Oszt, azanyjaiskolaját, hát fogtunk mi hálóval a bátyám­mal már egy héttel előtte is, és ő észrevette a harcsán, hogy a gyomra tele van. Azanyjaistenit! Az öreg Regőczi Pista bácsi a tokaji HTSZ-nél volt, oszt az öreg rakott… Mondom -Pista bátyám, fogott már?- Aszongya:- kettőt, öcsém.- Másik évben nem mulasztottam el. De még olyan hideg volt, hogy a ladikban befagyott reggelre a víz. Volt olyan reggel. Tettem. És igaza volt az öregnek…

Szerző: Ilyen moslék vízen is?

Árpád: Igen, nem számít. És tetőn. Én is fogtam tán három vagy négy darabol.

Szerző: Árpád, beszélne még a kuttyogatásról ? (Bólint.)

Árpád: A nagybátyámat elfigyeltem, például ahogy mentünk Dorogmánál. 20-22-25 méteres mély vize volt. Feljebb rajta egy 100 méterrel olyan 4-5 méteres, és nem engedett rá a gödrön se. Ugyanazzal a zsinórral vágta végig, és ugyanott fogta… Nem! Még arra a titokra oszt rájöttem, hogy a gödrön nem kap a harcsa. Elhagytuk a gödröt, kicsalta a gödörbül, oszt ott kapott rá… Majd egyszer, hát egy kicsit többet ivott a kelletitől, aztán látom, rámegy három-négy sorral is. Nem kapott, de három-négy sorral visszament. Mér megy ez vissza, hát ott nincs kapás, hát itt fogta alul? Vagy fölül… Mégis vissza -megyen rajta… Majd oszt elárulta, na faszi-úgy mondta az apám-, kicsal­tam űket, aszongya, a jót is kicsaltam. Hát volt egy olyan harmincvalamennyi kilós, azt is kicsaltam, aszongya, az anyjaúristenit, nem röhög ott a szemibe a többinek… Szóval aztán ilyenekre rájöttem én is, hát gödrön még keveset fogtam, de vagy fölötte, vagy alatta, ott el lehet fogni…

Gondolom, e szó szerint másolt beszélgetés egyikünk számára se volt érdektelen, és bár, mint minden élettani állítást, amit valamilyen matematikai bizonyítás nem igazolt, az embernek meg kell kérdőjeleznie, azt hiszem, vala­mennyiünknek használható gondolatokat adott.

Mivel az elmúlt őszön már kuttyogatóval a kezemben is „otthon” éreztem magam a vízen, befejezésként elmondom a hol, hogyan, mivel, mikor kérdé­sekre válaszolva néhány saját tiszai tapasztalatom. Az első kérdésre egyszerű a felelet: csak ott, ahol nagyobb létszámban található. Mivel azonban a kuttyogatás általában nappali, olykor szürkületi művelet, ilyen nagyobb harcsalétszám ebben az időszakban csak ott tételez­hető fel, ahol a meder legalább 4-5 méter mély és harcsabúvóhelyek is vannak. A partszegély általában a meder állapotáról is árulkodik. Például, ha egy éle­sebb kanyart bedőlt fák tömege díszít, feltételezhető, hogy néhány elnehezedett tuskó a mederben is pihen. Sokszorosra emelheti horgászatunk sikerét, ha pontosan tudjuk, hogy mélyen alattunk a rokkant koronájú fa hol fekszik, és meddig terjednek határai? A közvetlenül mellette vezetett horog ritkán ma­rad érintetlenül. És ugyanilyen lehetőséget adhat bármilyen mederbeli akadály, feltéve, hogy ismerjük. A tiszadobi pontonhíd alatt a folyó mélyén egy elsüllyedt uszály pihen. Az az uszály a háború óta a dobi Tisza harcsáinak közismert és mégis megbolygathatatlan táborhelye. Meggyőződésem, hogy a még ma is országos horgászrekordot jelentő harcsa is évtizedeken át ebben az uszályban vendégeskedett.

Mindezek következménye, hogy az ismeretlen szakaszokon történő kuttyogatásban a szerencsének sokkal több szerepe van; mélyen vezetett horoggal gyakran megtörténhet, hogy inkább tuskót vagy követ akaszt, mint halat, és a sűrűn bekövetkező zsinór- vagy horogszakadás nem teszi ünneppé horgá­szatunkat.

És még egy tapasztalat: a harcsa számottevőbb mederbeli különbség nél­kül, egy-egy tájékot néha jobban szeret, így ha valahol rendszeres érdeklődést mutat, kár új helyekkel kísérleteznünk, amíg ez a kíváncsiság megmarad.

A „hogyan?” kérdéscsoportjára már sokkal összetettebb a felelet. Először talán arra kell(ene) válaszolnom, hogy milyen mélységben vezessük horgunkat.

Be kell vallanom, hogy értékelhető mondanivalóként nem értem a har­csák „csattanásait”. Így kuttyogatós horgászatra való elindulásomkor magam sem tudom, hogy magasan, középen vagy mélyen vezessem horgomat.

Régen olyan egyszerűnek véltem a dolgot: szaladt a zsinór, míg nem kop­pant a súly odalent, akkor méternyit visszavettem, és befejeződött a felkészülés. 30-50 m csurgás után újra mértem, elvettem, hozzáadtam a víz mélysége szerint, hogy a horog mindig éppen a meder felett legyen. Azon a 10 km-en az akadályokat is megismertem lassan, egyre ritkább lett a tuskófogás, és alig zavarta már délutánomat az újraszerelés.

Ám néhány horgásznap üres maradt azon a nyáron-mindig a nincstelen ember lesz mohó -, elővettem a második botot, és – inkább alibiként a horgot bothossznyi (3 m) eresztékkel vízbe tettem. A magasan vezetett horog fogott harcsát, bajban is voltam a madzagommal, amikorra a halat sikerült kiemelnem. Azon a délutánon a harcsa magasan evett, a kapások java a máso­dik botra nehezedett, az alsó horgon egy-egy halvány csipkedés, ha volt.

Azóta, ha kuttyogatásra indulok, kezem ügyében ollóval, két bottal hazar­dírozok. (Az olló azért kell, hogy egy tisztesebb harcsa megakasztása esetén a bonyodalmak elkerülése végett azonnal elvágjam az éppen használaton kívüli zsinórt.) Az öreg bot mélyen keresi a halat, a másodikkal különböző mélysé­gekben próbálkozom. Ha megtalálom valahol őket, befejezem a szimultán kísérletet, használatban az adott vízmélységben az öreg bot marad.

Meg kell még említenem, hogy a letisztult augusztusi-szeptemberi vízben a legjobb eredményt nagyon mély mederszakaszon következetesen az 5m mély­ségben vezetett horog adta; így nem is kísérleteztem tovább. Zsinóromra koráb­ban 3-tól 25 m-ig méterenként jelet festettem (legjobban bevált a fekete színű minizománc), az 5 m-es eresztéket így könnyen be tudtam állítani.

Kérdésként szerepelhet, hogy közvetlenül csak a kuttyogató hangja alatt számíthatunk-e kapásra, vagy néhány méteres körzetben is. Nos, kuttyogatás közben egyszer kedves, szeleburdi barátaim egy-egy csónakkal mellém kötöt­tek. Lettünk néhányan, bot lógott körös-körül erre is, arra is. Kíváncsin vártam, hogy ad-e eredményt és kinek, egyszem kuttyogatóm? Hát ha halat nem is, vaskos, félreérthetetlen kapást többet is adott, néha a tőlem legtávolabbra ki­nyúló boton. Ez azt jelenti, hogy a kuttyogató hangjától megriadt (?), elcsábí­tott (?) harcsa (majd csak akkor tudjuk meg pontosan, ha valaki beszél vele) a hang körül tágabb körzetben mozog, és így megtalálhatja a távolabbi csalit is. Lustaságelméletében Székely Ádámnak azért igaza van: a legtöbb kapás a hang mögött 1-2 m-rel vontatott horgon mutatkozik.

Sokakat érdekelhet, hogy a kuttyogató hangja, az ütés ritmusa mennyire számít a harcsák csábításában (maradjunk meg ennél a feltételezésnél).

Meg kell vigasztalnom a kezdő kuttyogatókat: láttam már majdnem csak locsogó hanggal is horogra csábított, testes harcsazsákmányt éppen úgy, mint a legtisztábban csengő hang alatt is érintetlenül maradt horgot. Összességében a keményen ütött, tisztán és messzire csengő kuttyogatóhang feltétlen előny.

Kényesebb kérdés az ütések ritmusa. Lakóhelyem környékén a régi halá­szok tízeket ütnek, majd néhány másodpercen át a csalit emelgetik. Én akko­riban az ütések számában (szerencseszámomig) 7-ig jutottam, ki is nevettek érte Vásárosnaményban, mondták, hogy e gépfegyverezéssel még a környékről is elriasztom, nemhogy horogra csábítanám a halakat. Szégyelltem megmon-mondani. hogy hazai vizeken bevált ez a módszer, így szorgalmas tanoncként öreg Melegh Bélához csapódtam. (Alku tárgya volt az átadandó ismeret: ő harcsázni tanított engem, én meg elmeséltem a pontyhorgászat élő-tiszai rejtelmeit.) Mindenesetre tiszteletet parancsolt az éves összesítésben általa kiemelt 300-500 kg harcsa, láttam a kezét is, a zsinórégette hegekkel ama tengeren túli öreg halászra emlékeztetett.

Öreg Béla egyeket, ritkán kettőket ütött, olykor tudatosan loccsanóvá tette a második hangot. Ha megfigyeli, a harcsa ilyen hangokkal rabol-válaszolta feltett kérdésemre. Loccsanás csak akkor következik, ha támadá­sában először hibáz…

Mit tagadjam, azóta egyeket, kettőket ütök, és eredményeimre nem pa-naszkodhatom. Persze ebben a számháborúban azért nem hiszek. Végighallgat­tam a teljes Tiszát, sok helyen a Körösöket is, meghökkentők az eltérések. Fent, talán Záhonyig, a naményi 1-2 ütés a divat. Lejjebb növekszik az ütések száma, hogy Tiszadob környékén már szinte szünetek nélküli, gyors és így sokszor locsogó pukkanássá váljon. A szederkényi tízes sorozat Tiszafüred környékén 3-4-re csökken, Szolnoktól lefelé újból az egy-két ütés a divat. Végighallgattam Székely Ádám tiszta, kemény ütéseit is, amit nem említenék se folyamatosnak, se különálló egynek, mert valahol a kettő között mozog.

A harcsát azonban megfogják ezzel is, azzal is, így nem hiszem, hogy a rit­musnak meghatározó jelentősége van. Véleményem szerint az a legmegfelelőbb, ami az ember egyéniségével, testi adottságaival legjobban egyezik, és így fáradt­ságot sok órányi ütögetés után se okoz. A mozdulatnak ehhez olyanná kell válnia, mint félmillió kilométer megtétele után a gépkocsi vezetésének; az agyvelő helyett csak a kéz reflexe „gondolkodik”.

És hogy mivel csalizzuk a horgokat? Székely az élő halakra, én a többi tiszaival együtt a lótetűre esküszöm, bár gyakran tisztes eredményt adott a vas­kos, halvány rózsaszínű, így odalent jobban látható kerti giliszta is. Piócával nagyszerű eredmények mellett sokszor bajom is volt, mert még a nagyobb harcsa is olykor csak az úszkáló végénél fogja meg, a szívós piócatest kemény kapást jelez, mégse lesz az ügyből semmi se.

A mikor kuttyogassunk kérdésre már sokrétűbb a felelet. Alapkövetelmény a meleg (legalább 17 °C-os) és tiszta víz. A Tiszán ez az állapot először általában a zöldár elvonulása után, a nyári viharok előtt (május második, június első fele) kezdődik. 1981-ben, igaz, még 18 °C-os vízben, Molnár István barátom horgán kuttyogarásomra utolsó zsákmányt oklóber 10-e adott.

Napszak szerint a kora reggeli és késő délutáni órák a legjobbak, de eredményes lehet a napsütéses, máskor felhős délidő is. Félig sötétben való kuttyogatásaimat a kényszer szülte. Délutáni harcsázás után általában ilyen­tájt érkezem a Tisza-híd alatti kalickák fölé. Mit veszthetek? alapon ütöttem a vizet, és a félsötét gyakran váratlan eredményt hozott.

Süllő

Évtizedeken át (az akkor még törvényes) harmadik bottal csak úgy mellé­kesen-konyhára-vadásztam ezt a gyönyörű és főként jóízű halat. Ha volt, örültem, ha nem sikerült, a Tiszára nem szórtam átkokat. Ha követelte a család, pontyaim bűvöletében azzal védekeztem, hogy nem szívesen horgászom rá, mert butának tartom.

Valamelyik nyáron alig jelentkezett, a családi asztalra ponty után ponty került. A sokadik szállítmány megérkeztekor lányom mélybarna szeme meg­rovóan kerekre tágult.-Édesapa-mondta-, az okos ponty helyett az a buta süllő már sokkal jobb lenne nekünk!

A gyermeki megrovás azonban nem keltett bennem rezonanciát; hogy később mégis tüzetesebben foglalkoztam e gyönyörű hallal, ehhez egy késő férfikorban ébredt barátság szükségeltetett.

Szász Imre ásványrárói emlékekkel felfegyverkezve vizsgálta a Tiszát, gallyavesztett, halott csonkokkal égnek meredő, elfeküdt fákat keresett, amelyek mellett surranva áramlik a víz, és összegyűlt süllőhad pihen az ágak és gyökérzet között.

A Tiszán azonban ilyen élőhely ritkán található, helyette vízbe csúszott vagy elöntött bokorsor díszíti a partszegélyt, de Imre barátom -éreztem- nem hitt ezekben. Igaz, nem sikerült az az október végi ismerkedés se, a Tisza hallgatott, megőrizvén vagy nagyobbítván a barátomban feléledt kétségeket. Azóta folyik köztünk e már sokéves vita, ami-hogy szerelmetes Tiszámat meg ne sértsem -arra kényszerített, hogy ne csak mellékesen, hanem sokszor egyetlen célként is kutassam e halak életét.

Így hát kutattam, és úgy gondolom, hogy ennek alapján elfogadható pontosságú képet mutathatok a Tisza mai süllőállományáról.

Bevezetésként annyit el kell mondanom, hogy külső változásokra (apadás, áradás, jégzajlás, árvíz) a Tisza halai közül legérzékenyebben a süllő válaszol. Így tavaszonként sohasem tudom, hogy az előző évi állományból a tél és a tavasz mennyit vitt el, hagyott vagy hozott. Előfordult, hogy bővebb évet-ezen az. alapon – sovány követett, máskor örömmel vehettem május elején tudomá­sul, hogy dúsabbá vált az állomány. Természetes azonban, hogy a mindenkori mennyiség a Tisza egész állományának függvénye is. Az ivást és a zsengék fel­nevelkedését éveken át meghiúsító tavaszok után valós csökkenés a teljes folyón érzékelhető. A mai állomány nyomokban még a 70-es, bővebben a 74-, 78-, 79- és 80-as ívásokból származik. Ennek következtében ránézésre, tüzetesebb vizsgá­lat nélkül-a pontyokkal ellentétben – meg nem állapítható, hogy egy-egy példány melyik évben is született.

1980-ban az egész éven át zavarosan hömpölygő folyó csak a halászoknak kedvezett, így valós mennyiség csak az ő zsákmányuk alapján volt becsülhető, de 1981 már megvigasztalta a horgászokat is: ha valaki süllőre horgászott, eredményére általában nem panaszkodhatott. Sok zsákmányt vizsgáltam, halá­szokét és horgászokét, ezért joggal hiszem, hogy a bevezetőben közölt 3%-os tömegarány józan realitás. Talán a Felső-Tiszán következett be (némi lesodródás miatti?) csökkenés, de hiszem, hogy azt a kémiai vonatkozásban még tisztának mondható vizet a süllők rövidesen újból teljes létszámban választják lakhelyül.

Testi felépítéséről itt nem kell sok mindent mondanom. Fontosabb ténye­zőként megemlíthetem, hogy torpedó alakja a hirtelen gyorsuló, de farok­részének viszonylag szerényebb izomzata a csak mérsékelten kitartó úszás lehetőségére utal. Ez az anatómiai állapot meg is felel (vagy éppen emiatt alakult ilyenre) élettani igényeinek.

Érzékszervei közül a szemnek és az íz- (szag-) érzékelésnek jutott főszerep. Az előbbit nem kell részleteznem, az utóbbi mostanában többször leírt és így véletlennek nem tekinthető, meghökkentőnek látszó viselkedési formát is mutat. Hogy zavaros vízben a friss vért árasztó, roncsolt halszelet az egyetlen, még eredménnyel kecsegtető csali, nagyjából érthető, ám hogy a süllő-egyre több híradás számol be róla-pontyokra etetett helyen az elszórt kukoricát is felveszi a talajról, olyan kérdés, amellyel az élettanosoknak előbb-utóbb szembe kell nézniük.

Emésztésével kapcsolatban mindössze annyi a megjegyeznivalóm, hogy – mivel táplálékának javát egészben elnyelt élő hal teszi- az ilyen falat a nehezen széteső pikkelyzet miatt csak intenzív gyomor- és bél nedvtermeléssel emészthető. Ezért nyúlik olyan hosszúra a lehűlő vízben ez a folyamat, és – bár kétségtelen, hogy a süllő a tél hidegében is táplálkozik- az említettek miatt tetemes idő telik el, amikorra üressé válik a gyomor, és újabb táplálék­felvételre kerül sor. Mindezeket azért mondtam el, hogy megértessem: el­képzelhető, hogy- mondjuk- október végén a legszebb süllős fán ülünk, a mélyben alattunk takaros süllőfalka les, csak éppen telt a gyomra valamennyi­nek, és egyiknek se kell a felkínált falat. E sokszoros tapasztalattal is igazolt okból szeretem süllőzés céljából a nyárközépet, és ha dicsekedve mondják: október, elhiszem, de én szívesebben lesem e halat a megmelegedett, gyors emésztési folyamatot kiváltó nyári vizeken. E kitérővel utaltam táplálkozására is.

Talán egyik halunk zsenge ivadéka se kényes annyira, mint a parányi méretű süllősereg. Létszükséglete, hogy ebben a korban vízi környezete szinte csak nagyítóval szemlélhető állatkákkal legyen tele, hogy megbirkózhassék a gyors növekedés öröklött parancsaival. Ezért fontos annyira, hogy a Tisza a süllőfiak megérkezésekor szétszaladjon a gátak között, a megmelegedő szélvíz mindig, a medrébe süppedt folyó azonban csak ritkán teljesítheti ezt az élelem­feltételt.

Az április végén, május elején született süllőivadék július közepétől, ha addig kielégítően fejlődhetett, fokozatosan abbahagyja a parányi táplálék­állatkák kutatását, és áttér a halevő életmódra. A természet bölcs elrendezése következtében ezt meg is teheti: erre az időszakra már fogyasztható zsákmánnyá növekedik sok, legnagyobbrészt a pontyfélék későbbi ívásából származó halivadék. Ettől fogva a süllő táplálék haligénye mindvégig megmarad, mind­össze nagyságrendbeli különbség keletkezik: növekedésével arányosan nagyob­bá válhat a zsákmányként kiszemelt kis hal is. Igaz, hogy e folyamat a harcsával, csukával ellentétben később megakad; szűk garatja következtében öreg korá­ban is szívesebben fogyasztja a 8-10 cm-nél nem hosszabb, szerény átmérőjű kis halat. Ennek következtében táplálékának többségét a küszfélék jelentik, ám ugyanilyen örömmel fogadja az öklék, csíkfélék, a fenékjáró küllők fej­lettebb, továbbá az egyéb keszegfélék, selymes és nem selymes durbincsok, bucók apróbb példányait.

Növekedése gyorsnak nem mondható. Negyedik életévében haladja meg a 30 cm-es mérettilalmat, ilyenkor 0,5-0,7 kg-os. Legnagyobbként a Tisza mellett néhány 12-15 kg-os (15-20 éves?), többnyire halászok által zsákmá­nyolt példányról tudok.

Minél hidegebb, zordabb a tavasz, annál jobban elhúzódik szaporodása, 1979-ben és 80-ban is éppen letelt a tilalom (május 1.), amikor a Tiszán a süllő ívni kezdett. Ívóhelyül letisztított gyökérzetet vagy egyéb szálas növényi tör­meléket (fészket) választ a hím süllő. A nőstény ide rakja le ikráját, amit meg­termékenyít, és az ivás megtörténte után is őriz a hím.

A Tiszán a kecsegékénél sokkal gyakoribbak ezek az ívóhelyek. Többnyire meredek falú, kemény aljzatú mederszakaszok, ahol a partszegélyi erdő gyö­kérzetének hajszálágai tömött pamacsokban hajladoznak az áramlás hatására. Egyik-másik helyen teljesen elborítja a vízszegélyt és a víz alatti mederoldalt e hajszálvékony gyökérszövevény. Sokáig gondolkodtam, megírjam-e a következőket, hiszen minden hivata­los nyilatkozónak feladata lenne, hogy csitítsa, visszafogja a fel-feltámadó, szenvedélyességében olykor az eget is csapkodó, lassan több évtizedes ha­lász-horgász vitát. Vélem, az eddig elmondottak igazolják, hogy őszinte szívvel rokonszenvezem a halászokkal, elfogultsággal tehát nem vádoltathatom.

Bevezető vallomásomban már említettem, hogy nagyobb, szabad vizein­ken-lett légyen horgász vagy halász-az ember legtöbbször csak önmagában hordja a törvényt, nem ellenőrzi senki se.

De a Tiszát is szeretem. Megható, amikor a süllő szerelmi fészket épít, és ezért egy-egy partszakaszt vidám seregként lep el, hiszen ez a szerelem a holnapok legízesebb horgász- és halászzsákmányát adja majd. Ám megrendí­tően szomorú, ha sűrűn tűzdelt varsasor is őrzi ezt a partot, és a hálókban óvatosságról elfelejtkezett süllőhad várja szerelem helyett a most értelmetlen megsemmisülést.

Gyakran járom a Tiszát, és az általam nagyon jól ismert folyószakaszon öt ilyen, süllők ívására alkalmas partszegélyről tudok. Ezeken a helyeken -saj­nos- egyre gyakoribb az áprilisi, május eleji varsasor, aminek következménye nem lehet kétséges.

Mindezek elmondásával nem a „háború” felélesztése bennem a cél, in­kább a józan mérlegelés, amelynek segítségével mindnyájunknak, horgászok­nak és halászoknak, szembe kell fordulnunk e mohóság szülte gyilkossággal.

Mint minden élőlénynek, a süllőnek is alkata, élettani jellemzői (táplál­kozása) határozzák meg élőhelyeit.

A legkisebbekről-a hullámtéri adottságok, táplálékállatkák és a létezés összefüggése szerint-már említést tettem. Az Élő-Tisza vonatkozásában így a halevő életmódra áttért süllőkkel kell foglalkoznom.

Összegezve a korábban elmondottakat, megállapítható, hogy élőhely­választását három kívánalom dönti el: az úszóképesség, az oxigénigény és a táplálék (kis halak) elhelyezkedése.

Már említettem, hogy nagyobb erőkifejtést tartósan igénylő mozgásra anatómiai adottsága miatt nem alkalmas. Ezért a törésmentesen rohanó, gyors sodrást nem nagyon kedveli. Nagy oxigénigénye viszont megköveteli, hogy lehetősége szerint ilyen sodró vizek környékén vagy ilyen vizekben tar­tózkodjék. Ha harmadikként ehhez a táplálék- (kishal-) igényét is hozzátesszük, akár éves vonatkozásban is meghatározható élőhelye.

A Tiszán tartózkodási főhelye a partszegély vízbe csúszott vagy víz alá került, elszáradt, ágas-bogas világa. Ha ezen a bozóton ágrezegtető erővel áramlik át a víz, akkor a hármas feltétel legjobban teljesül. Az ágak mögött, a kimosott gyökérzet rejtekhelyein sodrásközeli-így oxigénben dúsabb-búvóhelyet talál, ahonnan könnyen rávillanhat az e környezetben mindig bőséges számban hancúrozó kis halakra.

Persze baj is van azért ezzel a bozóttal, hiszen a folyó partját sok ilyen vízbe merült bokor tarkítja, süllő, ha megannyi lenne is, elhelyezkedésére tág teret talál. És ebben rejlik a dunai csökökkel szemben az az optikai csalódás, ami tételként mondatja ki, hogy a Tiszának kevés süllője van. A ritka dunai csökök ugyanis-közel és távolban egy-egy élőhelyként- összegyűjtik a süllősereget, míg a Tiszán parthosszat lel hasonlóra, tehát szétszóródik.

Természetes, hogy az említett hármas igényt többé-kevésbé más élőhelyek is kielégíthetik. Így a vízbe feküdt vagy régebbi áradás hozta, esetleg éppen vízközépen megakadt fák, elöregedett tuskók mögött is megfelelő a környezet, de az új vagy régi kőszórások kőtömbjei között kavargó víz, a gátak, a sar­kantyúk csúcsa, csücske mögötti, melletti forgó is hasonlóan kedvező. A szét­terült homokpadok alsó vége, ha meredek esést mutat, és így a lejtő következté­ben kisebb az áramlás, a pihenő fenékjáró küllők seregével sokszor ugyancsak jó élőhelynek bizonyul. És itt kell megemlítenem, talán mint legkedvezőbbet, a parttal összeköttetést nem tartó kődombok áramlásárnyékait.

Valamennyi felsorolt helyen szívesen áll meg a süllő, bár elhelyezkedésében néha kivétel is akad. Néhány éve egy nyári hajnalon szokott bokraim töve süllőt nem, a mederszegély pontyokat adott. A halász horgászhelyem alatt mintegy 80 m-nyire horgászatom közben előttem szedte fel előző este keresztbe fektetett fenékhorgait. Meglepődve vettem tudomásul, hogy messze a parttól a törésmentes, homokaljzatú mederben egyik horgára szép fogas akadt. Mivel bokrom töve a süllőre nemet mondott, bizonytalan érzéssel vetettem a mederbe a halszelettel díszített horgot. A horogra-fél óra se telt el-szép süllő került. Egy hétig tartott akkor a mederbeli süllőhorgászat, utána már hiába kérdeztem őket, kapással egyetlen példány se felelt. Gondolkodtam, de még ma sem tudom, hogy mit kerestek akkor azon az akadálymentes, sima homokon.

A tél közeledtével élőhelyében mindössze annyi változik, hogy-elhagyva a partszegélyt-bedőlt fás, tuskós mély vizekre vonul, mert ott könnyebben vészeli át a hideget. Egy november végi vasárnap délelőtt egy ilyen kútban két, inkább fogast, mint süllőt fogtam, bizonyítva ezzel feltételezésemet.

Táplálkozási idejét a napszak erősen befolyásolja. Kétségtelen, hogy leg­szebb eredményt a sötétség és a szürkület órái adnak, de az élővízen a világos nappal se eredménytelen, ha horgunk árnyékban keresi ezt a szép halat.

Az említett tulajdonságok meghatározói a süllő élő-tiszai horgászatának is. Hadd ne részletezzem a szokásos horgászati módokat, hiszen számos könyv, szakcikk kielégítő tájékoztatást nyújt erről, most inkább néhány érdekes (és gyakran eredményes) tapasztalatot mondok el, amelynek tanulságait mindanynyian hasznosíthatjuk.

Dr. Mester Csaba barátom csupaszív ember, de horgászkérdésekben és -módszerekben-joggal mondhatom -hatbalkezesnek nevezhető. (Köteles vagyok név szerint is megemlíteni, hiszen ez a „hatbalkezesség” nekem egy váratlan, de eredményes horgászati módot adott.) Abban az időben egy kövezett part apró öblében pontyoztam és süllőztem. Egyik kirándulásomon Csaba barátom mellém telepedett. És hogy ne zavarja horgászatomat, halszelettel díszített horgát rézsútosan a vízfolyással szembe hajította be, süllőre. -Jé­zus!- kiáltottam ijedtemben, mert arra gondoltam, hogy a zsinór végén nem­csak hogy süllő, de ólom és horog se marad, hiszen a sebesnek mondható sodrás besöpri a kövek alá az egész végszerelést. Tíz perc se telt el, és Csaba-igaz, hogy ólom nélkül-szép süllőt kormányzott a partszegélyhez.- Vak­szerencse vagy szűz kéz!- morogtam elképedten, de néhány perc múlva hasonló sikerrel ismételte meg a produkciót. (Azt a helyet azóta is Csaba teknőjének hívom.) Nem folytatom, magam is kipróbáltam (természetesen kevesebb akadályt bújtató terepen), hogy süllőshorgot a folyással szembe dobjak, és meggyőződtem, hogy e horgászati módszer 20-30%-kal több sikert jelent. A süllő-véleményem szerint ugyanis-sokkal kevesebb ellenállást érezve veszi fel a sodrással segített szeletet vagy halat, és bátrabban nyeli. Igaz, hogy a kapásra az embert nem a botvég moccanása, hanem a betőgyelt zsinór figyel­mezteti.

Süllőkérdésekben Szász Imre balkezesnek igazán nem nevezhető. Bár első érkezéskor tanácstalanul nézett szét a Tiszán, hiszen-ásványrárói csökök helyett-csak vízszegélyi dzsungelt talált, de elég gyorsan rájött a megoldásra. Én addig bokorszegélyre vetett horgon vártam többnyire a „kékfarkú” halat, de ő ezzel a móddal nem elégedett meg. Az ágas-bogas dzsungelben egy-egy négyzetméternyi ágtalan helyért sokáig kutatott horog nélküli ólommal, és ha talált egy ilyen lyukat, oda merőlegesen vízbe futó madzaggal élő kis halat engedett. Bár-be kell vallanom-csak ritkán sikerültek ezek a kísérletek (szerintem a hite valahol nyugaton, az ág-Dunákon maradt), a ritkább zsák­mány is meggyőzőit arról (később több szép süllőm is igazolta), hogy a módszer eredményes is lehet.

A csalihal tekintetében sincs a horgászok között azonos vélemény. Anélkül, hogy bárki másét javasolnám vagy elítélném, elmondom a saját tapasztalatom.

Mindaddig, amíg némi ipari szennyezés egy környéki csatornából a kagyló­kat és velük együtt a szivárványos ökléket ki nem irtotta, horgomra az innen merített öklék legnagyjait tettem, és mert velük kapitális méretű süllőket is fogtam, panaszra nem volt okom. Ám ugyanezt mondhatom el a fenékjáró küllőről és az akkoriban még nem védett kövicsíkról is. Ha néhányat sikerült beszereznem közülük, biztosnak volt mondható a süllőfogás. Az élő küsszel már sokkal többet bajlódtam, sok volt az üres bevágás. Egyszer aztán már küszöm se volt, csak egy ártatlan garda háborgott haltartómhan. Az a fel­áldozott, szeletekre szabdalt garda váratlanul nagyon szép zsákmányt hozott. Később leszoktatott az élő csalihalakról, és most már-sok év távlatából is elmondhatom, hogy eredménytelenségre a szelettel sem panaszkodhatom. Persze hibájául róják fel, hogy a kicsi szeletet a kicsi süllő is felveszi; az ellen­zőknek ebben igazat adok. Csakhogy az úszón vagy botvégen, ha fenekezünk, a kicsi szelettel is látszik a kapás, és éppen a nyeletés nélküli, gyors bevágás teszi lehetővé, hogy a horog a garat helyett a szájszegélybe akadhasson, amit-azonnal visszatéve a vízbe-még a legkényesebb süllőfiú is nagyobb baj nélkül elvisel.

Végül a szelettel kapcsolatos még egy tapasztalat, amit egy apró kavics­bányáié partján (Sajóörös) láttam először. Egy kezdő horgász nem tudott kis halat fogni, így horgát keszegfarokkal díszítve vetette be a mozdulatlan és aránylag sekély, sóderaljzatú vízbe. Józan mérlegelés szerint egész napon át eredmény nélkül kellett volna ott ülnie, de nem ez történt. Mint egy lassított filmben, centizve indult el a szabadon hagyott zsinór, 5 perc is eltelt, amikorra 2-3 méternyit továbbvánszorgott, később legnagyobb meglepetésemre a horgon olyan 4 kg-os süllő birkózott az életéért. Újból azt hittem, vakszerencse, de a kezdő horgász példáját mások is követték, és hasonló kapásokkal kapitális süllőket is fogtak, közülük talán 3 db-ról-5-6 kg-osak voltak-a Magyar Horgász is megemlékezett.

Akarva-akaratlan a kukoricás eredmény is eszembe jutott, a süllő sem egyikre, sem másikra nem rabolt rá, a falatot „pontymódra” kellett a fenékről fellegelnie. Mindezekből természetesen végleges következtetést nem vonok le, a kérdésre egyszer az élettannak kell felelnie.

Csuka

A Kisköre előtti időkben talán tudatosan kifelejtettem volna ezt az annyi horgászörömöt hordozó halat. A Tiszán ugyanis horgokon, hálókban akkori­ban még alig jelentkezett. Igaz, hogy ha márciusban a folyó szétszaladt, az árkok, gödrök augusztusi pocsolyáiban nagyszámú csukaivadék maradt.

Sokat gondolkodtam a dolgon, majd azzal intéztem el, hogy a mégis létező néhány szülőpár utódainak a kora tavaszi vízben ellensége alig akad, így egy-egy jó ivás is nagyszámú ivadékot eredményez. Később rájöttem, hogy mint minden általánosítás, ez is hamis; az élővízben több csukának kell lennie az általam feltételezettnél, ám a folyó víztömegében és búvóhelyei között zsákmányul ejtésükre nem túlságosan alkalmasak ívási időszakon kívül a szokásos halász-, a kora téli, megállt vizű szögletek kivételével a horgászeszközök.

Új, kellemes felfedezést akkoriban számomra a Tivadar környéki, feletti Tisza-rész adott, meglepődve vettem tudomásul, talán irigyeltem is, hogy annak a hűvös és tiszta víznek még tisztes számú csukája van.

Kisköre 1973-beli, I. fokozatú duzzasztása már javított valamit, de a csu­kák (és más halak) szempontjából a pálfordulás az 1978. évi, II. fokozatú duzzasztással következett be. A gáttól gátig szétterült tocsogókban a szülő­párok ívási helyet, a zsengék megfelelő életkörülményeket találtak, a meg­erősödött ivadéksereg útja nyitva maradt a Tisza felé, így az 1979-es, 80-as és 81-es évjáratú ifjú csukanemzedékkel gazdagabb lett a folyószakasz. 1981-ben már az is észrevehetővé vált, hogy a Tiszafüred-Kisköre közötti bölcsőhelytől számottevő mennyiség új területre is vándorol, ma már a Böge egésze és az alsó folyás-úgy Szolnokig-a réginél sokkal több csukát takar.

El-elnéztem a halászok 1981 márciusi varsás eredményeit, a hálókban nagyszámú, 30-38 cm-es, 1979-es születésű ivadék mellett néhány nagyobb is akadt.

Mindezek alapján feltételezem, hogy Kisköre bölcsőiből-ha valamilyen váratlan katasztrófa nem rontja el-folyónk határainkon belüli teljes szakasza feldúsul csukákkal is a következő néhány évben.

A leírt események tették lehetővé, hogy tömegarányuk a Tisza vizében a régebbi 0,2%-ról napjainkra 2%-ra emelkedhetett; de azt is meg kell említe­nem bár az eddig leírtakból egyenesen következik-, hogy e mennyiség eloszlása különböző Tisza-szakaszokon ma még aránytalan.

Bár a Tiszán a legutóbbi időkig ritka volt a csukazsákmány, más vizek­ből-tavakból, holtágakból, csatornarendszerekből, a megírt szakcikkekről, könyvekről nem is beszélve-e hal annyira ismert, hogy testi felépítéséről, táplálkozásáról, növekedéséről és szaporodásáról nincs mit mondanom.

Érdekességként talán tiszai élőhelyeit említhetem, bár ez is a süllőével leg­főbb vonalaiban annyira rokon, hogy azt legfeljebb kiegészíthetem.

Állandó élő- (vadász-) helyként a sekély vizű partokat is kedveli, ha ott megakadt gallycsomót vagy víz alá került növényi bozótot talál. Szívesen áll lesben áradás után a fokok tiszta vizet visszacsurgató árka körül, hogy a Tisza maszatosabb vizéből rávágjon az úszkáló keszegfélék valamelyikére.

Az elmondottakból következik, hogy mostanában az ember nem tudhatja már, hogy a kivetett élőhalas vagy szeletes horogra vendégként süllő vagy csuka jelentkezik.

Ezért kényes kérdés előre eldönteni, hogy kifejezetten csukára horgásszunk-e vagy egyúttal a süllőre is. A csuka éles szájszegélye, veszedelmesebb fogai miatt keményebb eszközt, sérthetetlenebb végszerelést igényelne, ám ez egyben többé-kevésbé a süllőről való lemondást is jelenti, míg ha finomabb szerelékkel süllőben is reménykedünk, csukaakadáskor válik kockázatossá a műanyagelőkés végszerelék.

Táplálkozási ideje-a süllőével ellentétben-két rövidebb időszakra, a napkelte és napnyugta körüli órákra szűkül. Ha zsákmányát megszerezte, a vízhőfoktól függően, hosszabb-rövidebb pihenés következik. Horgászatára tehát ezeket az órákat válasszuk, bár előfordul, hogy viharokkal tarkított idő­szakban napközben is váratlanul enni kezd.

Balin

Az az első tiszai kép még mindig él bennem: 1938-ban, tizenhárom éves kamaszként az ókécskei szőlők alján, magas, omlásoktól cikcakkozott part­szegélyen állok, és a mélyen alattam kanyargó, medrébe süppedt, tiszta vizű Tiszát szemlélem. Egy-egy szöglet mögött az örvénysor mentén-előttem akkor még ismeretlen balincsorda rabol hangos cuppogással. A part mere­dek agyagfalában ezernyi lyuk, búcsúzó fecskehad villan az augusztusi fényben, csodálatos…

Negyvennégy éve hallgatom ezt a rablást jelentő, mohó cuppogást, amely napjainkra oly ritkává vált, hogy végig a Tiszán már csak itt-ott tapasztalható. Bevalljuk vagy hallgatunk róla, egyre megy, valami katasztrófa érte ezt a halat, de nem a Tisza, hanem mi, emberek vagyunk felelősek érte. A folyó mai balinállománya csak tört része annak a réginek. A Felső-Tiszán még úgy-ahogy, Dombrádtól lefelé egyre ritkább, és ha nem lenne Tiszalök és Kisköre, itt lent már nem horgászna rá senki se.

Hogy ezt a szomorú csökkenést megértsük, meg kell vizsgálnunk e hal életének legfőbb jellemzőit.

Testi felépítése, izmoltsága sodró vízben is jó úszóképességet mutat. (El is tűnődhet az ember, hogy a horgon miért vész el aránylag gyorsan ez a szilaj erő.) Igaz, szüksége is van erre, hiszen ha áttért már a halevő életmódra, táplálékát nyáron többnyire a vízfelszín halaiból (küszfélék, apró, más fajú keszegek, békák stb.) kapkodja össze, csak a tél lehűlt vizében -követve a táplálékhalakat- süllyed fenékközeibe. Bár szájüregében nincs fog, a hor­gasán előrenyúló, csontos alsó ajak és a nagyra tátható száj lehetővé teszi, hogy a menekülő kis halat-néha csak többszöri kísérletre-futtában kapja el. Mivel a Tiszán az elmúlt évtizedekben sem küszből, sem egyéb keszegfélékből halszűkére nem emlékezem, a balinok számszerű csökkenését táplálék­hiány nem idézhette elő.

Április végi, május eleji ívására homokos, kavicsos, mederközépi zátonyok alján választ magának helyet. Jóllehet a fehér sereg fajai között legnagyobbra nő, a halászati jog a legutóbbi időkig nem adott szaporodási idejére menedék­levelet, bár a legnemesebb keszegfélének tekintette. Foghatta, akinek érvényes halász- vagy horgászengedélye volt évszaktól, darabszámtól függetlenül.

A halászok ismerték, ismerik ezeket az ívóhelyeket, ahol igen nagy tömeg­ben gyűlik össze, és-mint minden szerelmes-csak egymásra figyel, így egy-egy hálóhúzással olykor nemcsak a tegnapok, a holnapok balinja is odalett. Természetes, hogy nagyban elősegítette az eredményességet a halászeszközök finomodása, a perionháló nagyobb tömeget bír el, és rothadás veszélye nélkül tartósan használható.

Annyit azért jó lenne tudnunk, hogy éves bontásban mikor és mennyivel csökkent a balinállomány; erre a halászok által zsákmányolt, balinra vonat­kozó, éves összesítésű tömeg adhatna feleletet, csakhogy… Nem vádként, az igazság kedvéért mondom, hogy ezekből a kimutatásokból a Tiszából kiemelt balinok tömege pontosan nem állapítható meg, hiszen a törvény látszólagos megtartása végett a május elején, tehát tilalomban fogott pontyok is gyakran balin néven szerepelnek benne.

Ám nemcsak a halászok eszközei fejlődtek, sokkal nagyobb utat tett meg a horgásztechnika. Gondolom, néhány öregen kívül már nem emlékszik senki se a vízi sárkányra, amelyet éppen a távoli balinok elérése végett terveztek. Jött és győzött a peremorsó és a műanyag zsinór… Az ugyan igaz, hogy a balin is tanulékony, többször becsapni nehéz, csakhogy zsákmányát, eleségét nem szagolja körül tízszer is, mint a ponty, mielőtt felveszi, hanem rávág a felkínált falatra, és a horog a kemény peremű szájban általában jól akad. Ez azt is jelenti, hogy horog okozta, rosszízű emlékkép csak néhány balinban marad, a többi néha csak kíváncsian, máskor „harapósan” sétál a peremorsóról dobott, ilyen-olyan villantok, ólmok és legyek között.

Néhány éve Szász Imrével harcsákat vadásztam messze a tiszalöki duz­zasztó alatt, és a horgászatot befejezvén a csónakot délben vagy éjszakára a duzzasztó alatti fortyogó-kavargó víz partjára kötöttük ki. Szomorúan -és bevallom, szótlanul- néztük azt a dobálózó horgászsereget. Darabszám, méret? -nevetséges fogalommá szürkült. Szákba került mindahány, lett légyen dekás vagy kilós, ami horogra akadt. Megfigyeltem, a rendőri ellenőrzés csak szünetet, de maradandó rendet nem hozott, alig tűnt el a kékcsíkos csónak a kanyar mögött-én se szólok, te se szólj!-, a gondtalan játék nyugodtan folyt tovább.

Keresgetem, kutatgatom azt a régi balinsereget. A ma Tiszáján már csak annyi él, amennyi mindössze arra lenne jó, hogy -ha békében hagynók éve­kig- talán feltámasztaná, visszahozná a régi állományt. Ehhez azonban tételes törvény, továbbá mind a horgászok, mind a halászok között vagy józan meg­fontolásból született önfegyelem, vagy drákói szigor kellene.

E szomorkás tűnődés után a következőkben meg kell még említenem tiszai élőhelyeit és horgászatát.

Az előbbi kérdésre a még sodró vizű szakaszokon-fent Dombrádig, lent Kiskörétől déli határunkig-aránylag könnyű a felelet: a mély oldalon bármilyen akadály mögött kavargó, forgó sodrásszegély, a másikon homok­padok, zátonyok menedéke a számára legjobb vadászterület, ahová mélyebb vizekben eltöltött pihenés után táplálkozás céljából kiszalad. Ez az időszak, ha sima a víztükör, általában a hajnali és a késő alkonyati órákat jelenti. Derült napközépen többnyire csendben van, kivételt jelent, ha szelíden árad a folyó, vagy alszél lötyögteti és töri darabokra a víz tükrét. Ilyenkor nemcsak a forgók vagy homokpadok szegélyén rabol, gyakran megtörténik folyóközépen is, hogy a kis halak közé rohan. Különben feltételezem, hogy azért szereti a kavargó, örvénylő vizeket vagy az alszél lötyögtette, tört tükrű folyót, mert ilyen helyzetekben a változó fénytörés jobban lehetővé teszi, hogy kiszemelt zsákmányát észrevétlenebbül közelítse meg.

A gyors vizű folyószakaszok ellentéteként sokkal nehezebb megtalálni a balint a Tiszalök által megtorpantott vagy a Böge meglassult vizében. Ala­csony, nyári vízállás mellett forgó vagy örvénysor ritkán akad az elcsendesült vízben, így a rablások helye egy-egy részhez annyira nem kötött. Ennek követ­keztében a balin felszínközeli jelentkezése szinte mindenütt várható.

Jóllehet a legszebb mozgást a sodró szakaszokon is általában a hajnali, a kora esti szürkület órái adják, az utóbb említett, lassú áramlású folyórészeken ez a jelenség még fokozottabban észlelhető. Ha az ember még az éjszakát őrző sötétségben letelepedik egy-egy jelesebb helyen, észre kell vennie, hogy a hal­vány pirkadatban V betűk rajzolódnak a tükörre; a balin reggelizési ideje elér­kezett. Ugyanez vonatkozik az esti fél-sötétre. Egy-egy ilyen színjáték fél óránál nem tart tovább, ezért, ha mindenképpen ragaszkodunk horgászzsákmányként e megritkult halhoz, kézben tartott bottal, a zsinóron villantóval vagy műléggyel kell várnunk ezt az időszakot. Ha szerencsénk van és jól is célozunk, ez a fél óra annyira elég, hogy zsákmányul ejtsük az engedélyezett mennyiséget.

A célzással kapcsolatos képzettársításként meg kell emlékeznem a hatvanas évek elején divatba jött cél- és távdobási versenysportról is. Be kell vallanom, úgy voltam vele, mint az egyszeri cigánylány a táncmuzsikával: ha összevertek egy cintányért valahol, ott kellett lennie. Meghallottam, hogy Pesten már ilyen sport is létezik -bot is van, orsó is, zsinór is-, ki nem maradhattam. Mint egy megszállott, a jobb eredményekért nap mint nap gyötörtem magam, de így se sikerült az akkori válogatott csapatban három évnél tovább bent marad­nom. Igaz, hogy a kénytelen búcsúból némi keserű íz maradt bennem (nehezen birkózik egyszerre az ember távolsággal és személyi érdekekkel), annyit azon­ban elértem vele, hogy messzire is pontosan dobni és klasszikusan műlegyezni magas fokon is megtanultam. Azóta tudom, hogy mennyi előnyt jelent a víz­ismeret mellett a pontos, közeli-távoli dobás, és ezért sajnálom, hogy e sport nem terjedt el hazánkban.

E-remélhetőleg nem érdektelen-kitérő után meg kell említenem még mint különleges balinélőhelyet a tiszalöki és kiskörei duzzasztó alatti fortyogó, kavargó vizet. E két szakasz közelről, távolról magához vonzza a balin és más fajú halsereget. Feltételezem, ha a Tiszában mindössze két balin élne, az egyik itt, a másik ott választana magának tanyát.

Horgászatára-villantós, szivarólmos-műlegyes, vízigolyós, élőcsalis megoldások-kár szót vesztegetnem. Mindössze a klasszikus műlegyezés lehe­tőségeit kell külön megemlítenem. Tapasztalatból mondom, a balin orra előtt puhán vízre pottyanó műlégyre még a legkitanultabb példány is ráharap, és a forgó dobú, műlegyező orsóval való fárasztás régi, boldog időket idéz.

Fejes domolykó

Néhány évvel ezelőtt eltemettem az egyik legjobb barátomat. Valahonnan a Küküllő mellől került hozzánk, így természetes vágya maradt, hogy a széles Alföld lusta, nagyobb vizei helyett a hűvös hegyi patakok, folyócskák békéjét keresse. Néhányszor együtt táboroztunk a Tivadar feletti Tiszán, ott értettem meg e szeretetet.

Dr. Nagy László barátom azon a parton otthonra lelt. A még kicsi, sebesen rohanó Tisza számára talán a Küküllőt, a Marost vagy az Oltot idézte, fel­szabadultan rohangált, a harcsát, süllőt figyelembe se vette, a távoli szülő­földre a domolykók vadászatával emlékezett. Azóta és miatta tisztelem ezt a gyors, óvatos halat, és ha egyet-egyet megakasztok, Laci jut eszembe, tiszta emberségében, magányosan.

Tűrjék el nekem e személyes indíttatású bevezetést, akartam elkerülni, mégse sikerült, pedig e hal részletesebb tiszai bemutatását létszáma vagy tömeg­aránya alig indokolja. Belőlük legtöbb a már említett Tivadar és Namény körüli Tiszán található, és bár Szegednél se ismeretlen, komolyabb zsákmány­ként a Középső- és Alsó-Tiszán a halászok vagy horgászok eredményeiben nem mutatkozik.

Mentségére azért el kell mondanom, hogy majdnem hengeres, jól izmolt teste következtében kiváló úszó, ezért a horgon-persze tömegéhez mérten-jól védekezik.

Táplálékának javát a vízfelszín lényei, kicsi halak, lárvák, repülő rovarok jelentik, így étlapja a pisztrángfélékkel nagyjából egyező. Mind a felső, mind a lentebbi folyón egy-egy vízbe feküdt fa csúcsa, bokrok szögletei mellett gyakran megfigyelhető, hogy rá-rávillan egy-egy kis halra vagy víz fölött repülő bogárra, ezzel is utánozva nemes haltársait.

Kár, hogy nagy hallá nem növekszik, kilogrammos példány már a jobb domolykók csoportjába tartozik, a mindennapos zsákmány sokkal kisebb ennél, ezért horgászata nem mindenkit lelkesít.

Pedig éppen táplálkozási módja tehetné sokkal értékesebbé. Horgászaink általában apró körömvillantóval fogják, bár a balin mellett ez az egyetlen hal vizeinkben, amely megtaníthatna mindenkit a klasszikus műlegyezés módo­zataira. Ami az eredmény ugrásszerű növekedésén kívül lehetőséget adhatna akár a mi, keserves erőlködéssel fenntartott, pisztrángospatakjainkban, akár idegen tájakon e sok ügyességet és erőt igénylő módszer használatára.

Egyéb halak

Az eddig tárgyalt „nemes” halakon kívül él még néhány halfaj a Tiszában, amely horgászszempontból olykor jelentős vagy érdekes lehet. Ezért közülük a legfontosabbnak vélteket megemlítem.

E könyv jellegéből következik, hogy részletesebben nem foglalkozhatom velük, csak legfontosabb tiszai jellemzőiket sorolom fel.

Menyhal

Első ismerkedésem ezzel a hallal gyermekkorom éveire esik. 10-12 évesen, hasonló korú pajtásaimmal együtt gyeptéglákkal zártuk el (ideig-óráig) a nyári Gerje áramlását és a patakmeder megmaradt tocsogóiból összekapkodtuk a halakat. A „zsákmányban” néhány csukácska és keszeg mellett gyakran menyhal is mutatkozott.

Sokkal később, 1954-ben, Bódvaszilas és Rakó között, egy valamikori duzzasztó alatti kiszélesedésben, megáradt, zavaros vízben gilisztával horgász­tam a Bódva patakban. Nyár volt, július. Egyetlen, de gyakori halként a meny­hal jelentkezett.

A Tiszán a késő ősz halszeletes süllővadászata hozta általában az első, menyhalas „sikert”. Nem is örültem túlságosan ennek, hiszen a nem kívánt zsákmány egyben az érkező tél, és ezzel együtt az akkoriban még teljes horgá­szati szünet hírnöke lett.

Később, már működött Tiszalök, egyre többen dacoltak a téli éjszakák hidegével, hogy januárban is kielégítsék zsákmányszerző vágyukat. Ehhez reményt a menyhalak elhúzódó téli ívása és az iváshoz összegyűlt csapatok nagy egyedlétszáma nyújtott. El kell mondanom, hogy általam csak részben ismertek ezek a téli ívóhelyek. Kétségtelen, hogy Tiszalök és Kisköre zúgóiban, továbbá a leninvárosi melegvizes csatorna torkolata alatt tisztes sereg gyűlik össze, és tartózkodik a tél hideg, alacsony vizében, hogy elvégezze feladatát. A menyhal horgászata késő délután kezdődik, és az éjszaka sötétjében másnap reggelig tart. Hogy a horgon giliszta, apró halszelet vagy egyéb állati eredetű csali van, egyre megy. Ha eltaláltuk a helyet, teletömhetjük reggelig a haltartó szakot. Mindössze egy csendes figyelmeztetés: köztudomású, hogy a menyhal nappalonként mélyen fekvő odúkban, üregekben pihen. A víznél nagyobb sűrűségű, gyakran „illatos” szennyanyag a mederfenéken csúszik tova. A magam példájából mondom: egyetlen nyavalyás, nyárközépen fogott és a halászlébe a többi hal közé rakott menyhal tönkretette húszszemélyes, tiszaparti vendég­látásom minden örömét.

Bucók

Van közte magyar is, német is, de a Tisza-parton inkább baráthal (vagy más, pikánsabb) néven ismerik. Legújabb törvényünk szerint a védett halak közé tartozik, mert-amint írják- ritkaság! Csakhogy…. Még a vétkezni nem akaró horgász is gyakran bajban van ezzel a hallal. Ha horgát mély, kemény aljzatú folyószakaszon természetes csalikkal (giliszta, kérész) veti be, olykor nagyon sűrűn jelentkezik ez a ritkaság. Ami ugyan önmagában nem lenne baj, hiszen le lehet a védett halat arról a horogról akasztani, és vissza lehet tenni a vízbe, ha a törvény így látja jónak, de… Szóval a bucó étkezési szertartásá­hoz tartozik, hogy a táplálékul szolgáló apró állatokat- a horgot takaró falatot is- nyugodt csendességgel nyeli el, és csak akkor mozdul, ha a lenyelt falat (a horog is) már a hasüregbe ér. A horgász ilyenkor kiemeli, és nem tudja, mit tegyen: a horgot kiszabadítani a hal épségben maradása mellett nem lehet, ha elvágja a madzagot (azonkívül, hogy egy-egy alkalommal esetleg 10-15 horgot is veszít), a bucó a lenyelt és általában nagyobb horog következtében akkor is halálra ítélt. Hát nem tudom. Annyi bizonyos, hogy kifejezetten bucófogási céllal senki se horgászik a Tiszán, ha meg akaratlanul is horogra akad, a halat sem a törvény, sem a horgász jóakarata már nem menti meg. Pedig-és ez Tölgy István véleménye is-ezt a halat „érdemes lenne védeni, de aktív módon, sok kis bucóivadék kihelyezésével a nekik való élőhelyre, mesterséges szaporí­tásból”.

Durbincsok

Mert van köztük selymes és kevésbé selymes is. És az is elmondható róluk, hogy a Tiszában szép számban élnek, aminek legjobban a süllő örül. A hor­gászok riadtan nézik, néha rossz jelnek is veszik, ha horgukra e halak közül egy-egy díszpéldány akad. A bucókhoz hasonló kételyeket kora tavaszi vizekben többnyire a sely­mesek teremtenek. Március végi, áprilisi kirándulások alkalmából olykor az ember bárhová veti is horgát, olyan érzése támad, hogy csak a selymesekkel beszélt meg aznapra randevút. Még szerencse, hogy a botvégen gyorsabban jelez, így többsége-védett hal lévén ez is-nagyobb baj nélkül visszatehető a vízbe. Mások is leírták, magam is többször találtam süllőgyomorban durbincsokat (inkább selymeseket), horgomra mégse csábítottak süllőt soha. Lehet, hogy ennek tamáskodásom az oka: csak tudom, de nem hiszem, hogy a durbincs a süllő egyik táplálékhala.

Törpeharcsa

Valamikor nem volt. Aztán lett. Akkor azt mondtuk, több, mint kellene. Szidtuk, de amikor a télvégek hideg, zavaros vizében meg-megrázta első ven­dégként a horgot, örültünk neki.

Az 1970-es évek elején a Tiszában nagyon megritkult a száma. Tanács­talanul topogtunk a parton: hova lett? Már majdnem lemondtunk róla, amikor 1980-ban újból jelentkezett. Elképzelhető, hogy a tartósan nagy vizek ártéri holtágakból, pocsolyákból (Böge-mellék) végezték a természetes telepítést. Nem tudom. Ma van, már van. Nagyon sok apró és néhány öregebb. Úgy­annyira, hogy olykor már nem tudom, hogy a horgomon levő halszeletet rák, apróbb törpeharcsa vagy szerénnyé vált süllő piszkálgatja-e. Gondolom, ennyi volt a tiszai halak közül az említésre érdemes. Igaz, töprengtem, hogy a Tiszabecs-Szatmárcseke közötti galócát, a hol itt, hol ott felbukkanó, összességében azonban nagyon ritka angolnát, a szerény létszámú compót néhány rövid sorban tárgyaljam-e, de elvetettem ezt az ötletet. Ezekkel a halakkal az én ismertetésem nélkül is találkozunk, ha találkozunk.

Végkövetkeztetésként megállapítható, hogy a Tisza hazánk élővizei között halban talán a legbővebbnek mondható még ma is. Nyugati országok folyóira (kanálisaira) emlékezve azért is féltjük annyian, hiszen -legyőzve a különböző irányból érkező veszélyeket- jó érzés lenne legalább mai épségé­ben majdan unokáink gondjára bízni. Mert felgyorsult világunkban veszély bizony bőven akad, és mögötte előidézőként közvetlenül vagy közvetve mindig az ember áll.

A halakról szóló ismertetés végén nem is kérhetek mást, mint józan fon­tolgatást az ipar és mezőgazdaság szakvezetőitől és munkásaitól, horgászoktól és halászoktól, a vizek életének hivatalos kutatóitól, hogy lépéseikben üzemi, személyi érdek nélkül minden esetben az élővizek javára döntsenek.

A Tisza horgászanatómiája

Reménykedem, hogy az eddig leírtak megfelelő hátteret adnak ahhoz, hogy a következőkben egészében is, részleteiben is, horgászaink igénye szerint foglalkozzam e gyönyörű folyóval. El kell mondanom, hogy nem (csak) kalauzkodni szeretnék, mert meggyőződésem, hogy egy élővízen, „aki” kül­alakjában napról napra, évről évre sokat változik, az ilyen megoldás csupán kérészéletű lehet, így inkább az egyes folyószakaszok törvényszerűségeit sze­retném elmondani, hogy azok segítségével tájékozódjanak horgászaink, ha valahol a partjára érnek.

A Tisza valamikor eredésétől dunai torkolatáig hazánk területén kanyar­gott, ma a Kárpátok koszorújával övezetten, sokszoros lánccal egymáshoz kötve öten osztozunk rajta. Határunkat Tiszabecsnél éri el (742. fkm), végig síkságon kanyarog és Gyálánál (162. fkm) hagyja el országunkat. A 6. ábrán, (technikai okokból a 152-153. oldalon) a könnyebb érthetőség kedvéért, a Tisza-völgy teljes vízrajzát közlöm. Ez a pontosan 580 km hosszú, síksági kanyargás élettani jellemzőiben változó viszonyokat takar, amely kötelezővé teszi, hogy az egyes szakaszokat külön tárgyaljam.

A köznyelv a Tiszát három, véleményenként változó határú részre, Felső-, Középső- és Alsó-Tiszára osztja. Ezért úgy vélem, hogy célszerű lesz ezt az elhatárolást pontosítani, és azt tanácsolom, hogy a meghatározásban a folyó élettani állapotát vegyük alapul. E szerint Felső-Tiszának tekintendő a csak természeti erők által dirigált, gyorsabb áramlású, Tiszabecs-Dombrád közötti szakasz, a két megtorpantott vizű folyórészt vegyük Közép-Tiszának Kisköréig, a természet szabta lassúsággal andalgót Kisköre és déli határunk között Alsó-Tiszának. Annál is jobb lesz ez az elhatárolás, mert általa mindhá­rom szakasz még két-két egymástól valamennyire elkülönülő részre bontható, ami az ismeretanyagot pontosíthatja (7. ábra).

Gondolkodtam, hogy horgászatunkkal kapcsolatban mi a legfontosabb mondanivalóm. Ennek alapján úgy vélem, hogy három kérdéscsoportra kell

válaszolnom: elsőként be kell mutatnom az adott szakasz vízföldrajzi tulajdon­ságait, majd fel kell sorolnom a horgászati érdek sorrendjében annak a tájnak a halait, és befejezésként-talán „végig a folyón” cím alatt-meg kell emlí­tenem az általam jobbnak vélt horgászhelyeket, a parti települések érdekessé­geit, a folyó megközelítésének, szállás, táborhely, egyéb emberi szükségletek kielégítésének módjait.

Legfontosabb figyelmeztetésként azt azért el kell mondanom, hogy a szo­kásos utazási eszközökkel (vasút, autóbusz) egy-egy jobb szakasz felkeresése meglehetősen nehéz (vagy kiváló távgyaloglási edzést nyújt), ha tévedtünk a helyválasztásban, a tévedés helyrehozása gyakran elkedvetlenítő, új műszakot igényel, ami elronthatja kirándulásunk (nyaralásunk) örömét. Ezért azt taná­csolom, hogy vonattal, autóbusszal hosszabb időtartamú kirándulásra csak már „látott” partokra utazzunk, a helykeresést csomagok nélkül és korábban kell megoldanunk.

A motorkerékpáros, gépkocsis kirándulás már tágabb teret ígér, itt mind­össze azt kell figyelembe vennünk, hogy jó horgászhelyet csak nagyon ritkán érint betonút, és az eső a hullámtér távoli zugában túlságosan vendégmarasz­talónak is bizonyulhat. A legigazibbnak, persze, a gépkocsi utánfutóján szállított csónak mond­ható, de ilyen „szerszáma”-gondolom-hazánkban csak néhány száz horgásznak van, akik e sorok nélkül is tudják, hogy a szabad mozgás a vizen mennyit ér, ám a döntő többségnek mindez elérhetetlen álom ma még. Pedig kétségtelen, hogy igazi élményt a csónakos szabad bolyongás adhat, ezért ama döntő többségnek azt tanácsolom, hogy nézzen szét a kiválasztott parton, hátha akadnak némi pénzért, jó szóért valahol egy-egy kölcsönladik.

A „jó szóért” kifejezést tudatosan használtam. Lehet, hogy én elfogultan jóhiszemű vagyok a Tiszával és a Tisza mellett élő emberekkel, de velük kap­csolatban se fent, se lent eddig nem volt panaszra okom. Jó szóért jó szóval, becsületért becsülettel fizettek, ha kértek, adtam, ha kértem, adtak; legfeljebb arra kellett olykor ügyelnem, nehogy a vaktában leütött sátram egy-egy faluvég talán túlságosan kíváncsi házainak közelében legyen.

Végezetül: sokfelé jártam már, de szebb nyarat, mint amit természetet ked­velő (horgász-) embernek a Tisza adhat, máshol nem találtam.

Felső-Tisza

Az előbbi meghatározás szerint e szakasz Tiszabecstől (742. fkm) Dombrádig (592. fkm) terjed. E pontosan 150 km hosszúságú útja közben jobb parti mellékfolyóként Tiszakóródnál a Borzsa, Eszenyénél, Tiszaszentmárton és Zsurk között a Szernye-Latorca közös ágából zsilippel szabályozott csatorna bővít(het)i a Tisza vizét.

Bal parti mellékfolyóként félúton Tiszakóród és Szatmárcseke között ugyancsak zsilippel szabályozottan az ásott Túr bukója, a jándi partoknál a jelentéktelen vízhozamú Öreg-Túr, Vásárosnaménynál a Szamos és a Kraszna-csatorna növeli a Tisza víztömegét.

Közülük a Tisza vizében lényegesebb változtatást a Szamos hoz létre. E folyó a Tiszánál sokkal hosszabb, Déstől síkabb területen áramlik Közép-Erdélyből, és-bár víztömege Vásárosnaménynál a Tiszához viszonyítottan csekélyebb, becslésem szerint alacsony vízszinten 65:35%-részben hajléko­nyabban követi a külső hőmérséklet változását, részben, mert ipari, mezőgaz­dasági üzemek, bányák, városok szennyét is gyakran hordozza, torkolata alatt megváltoztatja az élettani viszonyokat. E tulajdonság alapján tekintem a Felső-Tisza egészét két részre oszthatónak: első szakasza a Szamos torkolatáig, máso­dikja a dombrádi pontonhídig terjed (8. ábra).

Tiszabecstől Vásárosnaményig

Bár az áramlásokat tárgyalva már utaltam rá, el kell mondanom, hogy a Tiszabecshez érkező Tisza 7 főágból tevődik össze. Legmesszebbről, a Szvidovec hegység (legmagasabb csúcsa 1883 m) északi lejtőjéről a Fekete-Tisza indul. Kelet felé halad, majd Körösmezőnél délre fordul. Rahó előtt csatlakozik hozzá a Csorna Hóra (2016 m) oldalán eredő Fehér-Tisza. A Visó Borsa (2305 m), az Iza Felső-szelistye (1842 m) mellől indulva Máramarossziget, a Tarac (1639 m) Técső előtt csatlakozik a Tiszához. A Husztra érkező Tisza­vízben már a Talabor (1712 m) és a Nagyág (1330 ni) vízmennyisége is szerepel. Természetes, hogy ezek a folyócskák is több tucatnyi oldalágacskákból rakód­nak össze, és így érkeztetik Tiszabecshez a régi Máramaros vármegye teljes, feleslegessé vált vízkészletét.

Azért tartottam fontosnak a részletesebb ismertetést, mert rádiónk víz­állásjelentéseiben e területről 3 helység (Rahó, Técső, Huszt) is szerepel, és így megállapítható, hogy adott esetben az Északkeleti-Kárpátok egésze vagy csak apróbb területe élt át kiadósabb zivatart.

Az így összeépült, hűvös vizű és hazánkban Tiszabecsnél kémiai szennye­zettségtől mentesen érkező folyó hossza Becstől a vásárosnaményi hídig (684. fkm) mindössze 58 km. Vízszintje az országos 0 pontra vonatkoztatott érték szerint Tiszabecsnél 115,01, Vásárosnaménynál 102,65 m. Ez azt jelenti, hogy az 58 km-nyi folyószakaszon 12,36 m esésű lejtőn szalad. A lejtő így 1-1 km hosszra 213 mm (0,213 m) esést jelent. (Emlékezzünk a határainkon kívüli hegyvidék 5,60 m/km szintesésére!)

Az Alföld-szegély jellegéből következik, hogy még ennek az 58 km-nek is a felsőbb részen, mondjuk, Tiszakóródig nagyobb, onnan lefelé csekélyebb a lejtési szöge, ami meghatározója a víz áramlási viszonyainak. A vízen mindez különösebb vizsgálgatás nélkül is észrevehető, hiszen Tiszakóródig a kanyarok lankás, belső ívét selymes homok helyett durva kavicsréteg borítja, a partsze­gélyen becsúszott bokrokat vagy a mederközépen víz hozta fákat alig láthatunk, mert tovahordja őket a kemény sodrású folyó. (Be is vallom, ha nemcsak a Tisza magyarországi szakaszát, hanem teljes folyását kellene osztályoznom, a kövecses part miatt Kóródnál húznám meg a Felső-Tisza határvonalát.) A sodrásnak kitett partszegélyt itt is kövezéssel védik, itt-ott harántgát is megfigyelhető. A kemény sodrásban ennek nemcsak partvédelmi, hanem fontos halélettani jelentősége is van: az apróbb-nagyobb forgók területe jó néhány halunknak nyújt megfelelő élőhelyet.

Szatmárcseke környékén mintegy varázsütésre megszűnnek a durva kavicsos partszegélyek, hogy selymes homokpadok sora foglalja el helyüket. A sekély vízben, de olykor a mélyben is megakadt fák láthatók, itt-ott vízbe csúszott bokor is akad, és a meredek oldalon egyre gyakoribbak a kérészes-mezők. A Tisza az Alföld Tiszájához kezd hasonlítani. Tivadar alatt fokozódik ez az elalföldiesedés. Növekednek a kérészmezők, bokorsorok ülnek a kövezetlen partszegély vizében, és mintha itt már elfáradt volna a folyó, a hegyvidékről magával hozott faóriásokat többnyire ezen a sza­kaszon, Tivadar és Namény között rakja le. A lassuló vízben a tuskó megakad, a törzs elfekszik az áramlás szabályai szerint, a tél jege letördeli az ágakat, és néhány év múlva az elfeküdt fa kihegyeződött törzse a felfelé közlekedő csónakokkal szemben víz alatti lándzsaként mered elő. A gulácsi partok mellett is, a jándi kanyarban is szép számmal láthatunk ilyen dárdafát, ha alacsony a víz. Ezeken a területeken a motorcsónakázás tehát fokozott óvatosságot követel. Az éles kanyarok olykor nagyon mély vize mellett sok gázló, több helyen mederközépi zátony is található, a belső ívben focipályányi homok­padok képződnek. Emlékeztetőül megemlítem, hogy a hegyek közelsége miatt a folyó szintje percről percre nagyot emelkedhet-olykor 0,5 m-t is egy óra alatt-, és az apadás mértéke itt messze túlhaladhatja az Alföldön elértet. Hogy a gyorsan áradó víz mi mindent visz magával a bezavarosodott folyó hátán, nem kell részleteznem, ilyenkor elképesztő mennyiségű hordalék úszik a tükrön. Az apadás gyorsabb letisztulást is jelent, a már tiszta víz a fák és az égbolt színét kékeszölden tükrözi. Áttetszősége 100-150 cm-es. Maga a meder végig kavicsos, homokos, jobb élőhelyet itt a megakadt fák áramlásárnyéka jelent. Termőtalaj csak a forgók mellett és mélyen, meg a part-szegélyi vízben található. Azt hiszem, nem tévedek, ha a kérésztelepek létezé­sének felső határát Tiszakóród környékére teszem. Nagyon fontosnak tartom annak említését, hogy egy-egy kanyar vagy forgó mélyebb vizét hosszabb-rövidebb sekély meder követi, így az éjszakai órák csatangolásaitól eltekintve nap közben „méltó” halaink többsége ezekben a mélységekben kutat vagy pihen. Összesítésként e folyószakaszról elmondható, hogy-bár táplálékkészlete az Alföld Tiszájához mérten szerény, így egységnyi területen haleltartó képes­sége kisebb-a ritkább, jó élőhelyek megkönnyítik horgászatunkat, és zsák­mányunk az alsóbb tájak zsákmányával vetekedhet. És az se elhanyagolandó körülmény, hogy halainak érintetlenül tiszta íze van.

Az eddigiekben leírt jellemzők meghatározzák a tárgyalt szakasz hal­fajait is. Ám a vegyes táplálkozásúak közül elsőként a márnát és a kecsegét kell megemlítenem. Azonos élőhelynek lévén, felfedezésük ezen a területen nem nehéz: az élesebb kanyarok külső ívében a mély, sodró, akár pucér, akár köve­zett, de itt mindenképpen kérészben bővelkedő partrész egyikre is, másikra is jó reményt ígér. Még a Becs-Kórod közötti szakaszon is -Kovalcsik Sándor aranyosapáti horgásztársam közlése alapján írom- mindkettő szép eredménnyel fogható, csak az oda kiránduló horgásznak a kérészt mint leg­jobban bevált csalit, magával kell vinnie.

A ponty ezen a területen egyszerűen becsapott. 1971-ben fedeztem fel Kálvin József öreg, naményi halász útmutatása szerint a Gulács-Tivadar közötti, Igonya nevű S kanyart. A rendszeres etetésre akkor a víz ott elképesztő mennyiségű, tisztes méretű pontyokkal válaszolt. A következő évek nem iga­zolták ezt a pontybőséget. A kukoricával bevetett horogra többnyire márna akadt. Akkoriban értettem meg, hogy az 197l-es állapotot az 1970-ben elmosott halastavak bősége teremtette, azóta a pontyok többsége a Tisza alsóbb tájaira vándorolt. Azt azonban ma se lehet mondani, hogy szokott helyeiken remény­telen megtalálni őket, bár Becs és Kórod között e hal valóban ritkaság, Tiva­dar alatt gyakrabban találkozhatunk vele.

A növényevőkről-ívásukkal kapcsolatban-a Tivadar alatti vizekben már említést tettem. Gondolom, ez az első, hiteles közlés arról, hogy e hal ha­zánkban a Tiszán hol szaporodik.

A keszegfélék hiánya miatt ez a szakasz nem panaszkodhat. A termetes dévérek és-ha közéjük számítom- az ezüstkárászok szép zsákmányt adhat­nak, ha a versenyhorgászat más könyvben közölt módszereit egy-egy szöglet mögötti vízben hasznunkra kamatoztatjuk.

A húsevő halak közül -bár a védettek közé tartozik -elsőként a galócát kell említenem. A Tiszabecs-Szatmárcseke közötti szakaszon évente jó néhány példány akad a csukák fogása céljából horogra fűzött kis halra vagy nagyobb támolygó villantóra. Zsákmánylistám e hallal -sajnos-még nem dicsekedik, ezért- bevallom- a legkíméletesebb visszaengedés terhe mellett egyszer szívesen megpróbálkoznék vele.

Másodiknak e vízben is a harcsát kell megneveznem. Fent a sarkantyúk mögötti forgók ölén vagy a kanyarok mély vizű rejtekeiben nagyon szép számban él. Kár, hogy a mély szakaszok rövidsége és a gyorsan rohanó víz a kuttyogatás eredményét kétessé teszi. Ezért harcsára horgászni inkább fenekezőkészséggel célszerű, a lassan áradni kezdő vízben még nappal is, bár éjszaka gyakrabban fogható.

A tiszai csukákat-a magam horgászatában-a tivadari híd fölött, a partszegély bokrai mentén fedeztem fel. Jókedvű megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy e hal itt nemcsak véletlen zsákmány, itt érdemes csukázni. Októberben és novemberben a vízi bokorszegélyen kívül a homokpadok sze­gélye, alja, a gátak mögött lelassult víz is adhat szép csukákat.

Bár 1981 a szokottnál valamivel csekélyebb számú süllőt mutatott, a folyó adottságai következtében -hiszem- csak átmeneti a csökkenés. A kövecses aljzatú fenti, a bokorszegélyes, bedőlt-fás alsóbb részen is gyakori a nagyobb tömegű (és fenséges ízű) süllőzsákmány.

Balin az alsóbb tiszai tájakhoz képest ezen a szakaszon több akad. Akár a szögletek mögött, akár a homokpadok lankáin tiszta vízben még nappal is gyakrabban felhangzik a jól ismert csattogás.

És hát ez az igazi vize a domolykóserégnek. Gondolom, a teljes Tisza domolykóinak zöme e szakaszon található. Jól legyező horgászainknak, ha tiszta a víz, azt ajánlhatom, hogy csendes csónakban elcsorogva a vízi bokor­sorok előtt, száraz műlegyüket a bokorszegélyre ejtsék, így nem lesz panaszra okuk.

Végül, hogy szó essék a csalihalakról is, el kell mondanom, hogy a küszök, az apró keszegfélék legjobban a házi légy kicsi lárvájával, a fenékjáró küllők a partszegélyi mederhomokon végigcsúsztatott apró, gilisztás horoggal min­denütt könnyen foghatók. Legfeljebb november lehűlt vize teheti nehezebbé a vadászatot, ilyenkor célszerűbb a horogra szánt kis halakat magunkkal vinnünk.

Elmondván e szakasz halairól a legfontosabbakat, megkezdhetjük kép­zeletbeli utunkat végig a folyón.

Mindenekelőtt -figyelmeztetésként- meg kell említenem, hogy a Tisza Tiszabecs és Szatmárcseke között országhatár, majd onnan Tarpáig határ­sávban kanyarog. így a csónakos közlekedéshez is, a parti horgászathoz is nélkülözhetetlen a Határőrség Parancsnokságának (Nyírbátor, Budapest) engedélye. A megszerzett engedély birtokában a kirándulónak (túrázónak) a Határőrség tiszabecsi őrsén kell jelentkeznie, ahol -tapasztaltam- igen udvarias formában közlik az éppen időszerű feltételeket. Ezek közül a leg­lényegesebbeket megemlíthetem: csónakázni csak nappal szabad (gondom is volt, hogy délelőtt indulva, hol töltsem majd az éjszakát, de a folyó megoldotta a kérdést: estig átcsurgatott a mintegy 25 km hosszú határszakaszon); a csóna­kos a folyó középvonalát a túlsó part felé nem lépheti át; csak a magyar part­szakasz fényképezhető satöbbi. Ha éjszaka is horgászni akarunk, az őrsön ezt előre be kell jelentenünk, és ott határozzák meg, hogy hol és hogyan lehet. Ezeken kívül a fegyelmezett emberi magatartás minden magyar állampolgártól-itt különösen-elvárható.

Tiszabecs bennem kedves emlékű maradt. Az őrsön készségesen segítettek, megmutatván, hogy a Tiszát legjobb úton hol érem el, és hogy emberi munkaerőt-tehergépkocsi hozta a nehéz csónakot-legkönnyebben merre talál­hatok.

Tiszabecs és Milota között könnyű úton értük el a javasolt partszegélyt, jókedvűen cipekedtek a sódertermelésben dolgozók, és bár batyunkban akkor némi ital is akadt, ezúton is köszönetet mondok érte, hogy a csónak, sérülés nélkül a vízre került.

Városom Tiszája után furcsa volt számomra az a keskenynek tűnő, gyors sodrású folyó (50 m szélesnek becsültem), szerettem volna maradni is, de ter­veimben első” éjszakai megállóhelyként a Túr bukója szerepelt. Pedig szívesen hívtak, mondták, hogy a sarkatyúknak sok harcsája, süllője van, a víz is áradt, opálos lett (csupán 23 cm áttetszőséget mértem), a rabló éjszaka enni fog. (Ma már, 1982. február végén, bánom, hogy elmulasztottam azt az opálos vizet, így más megoldásom nem maradt, leírt betűimben álmodom róla.)

A 739-s fkm-nél indultam el (a legfelső 3 km kimaradt), figyeltem az áramló vizet (meg a másik oldal határoszlopait, nehogy átlépjem a folyóközépet), és a diófáiról híres Milota lassan elmaradt. Bosszantott, hogy fiammal együtt hiába lestük a partokon megszokott, kilométermutató táblasort (a növényzet takarta vagy hiányzott?), mert annak segítségével akartam pontosabban meg­határozni egy-egy jelesebb horgászhelyet.

A bal parti sodrást Milota alatt egy-egy szöglet, mögötte néha mély víz, máskor lapály törte meg. Vízhozta gallyak árnyékában domolykó (?) miatt rebbent szét a kis hal, a laposokon meg balin rabolt. Olykor medret súrolt a csónak, hogy elmozduljon, kétszer ki is kellett lépnünk belőle, féltem is a part­szegélyről a folyóba sodródott kövezés miatt, nehogy összetörje a műanyag fenék vékony lemezeit.

Tiszacsécsénél meg kellett volna állnom Móricz Zsigmond miatt (e faluban született 1879-ben), de látatlanul suhant el a falu a part mögött, a tiszteletadás­ból nem lett semmi se.

Csecse alatt a Tisza addigi kemény kanyargása szelíd hullámú úttá csen­desedik. Meg-megszakított kövezés védi a mindkét oldali partszegélyt, a meder mély vizet ritkábban mutat. Ha jellemeznem kellene, azt mondanám, igazi márnarégió. Itt-ott zátony épül középen is, az alacsony vízben mintha sziget lett volna, nehezen haladtunk csónakunkkal a bal oldali ágakon. Tiszakóród környékén (727. fkm?) a Tisza vizéhez gyors, jobb oldali, olyan Zagyva nagyságrendű folyócska csatlakozik: a Borzsa. Az akkori szerény mértékű áradás sárgára festette hullámait. A falu mellett, mert addig egy terem­tett lelket se láttunk a parton, jólesett megfigyelnünk a jókedvű fürdőzők vidám hancúrozását.

A 724. fkm-nél, jobbra tartó, szelídebb kanyar ölén található az ásott Túr bukója. Maga a zsilip mintegy 100 m-re a Tiszától kikövezett, tóvá szélesült teknőbe buktatja a Túr felesleges vizét, ahonnan az a Tiszába csorog. Ha maga­sabb a vízállás, ez a teknő, ha alacsonyabb, a kifolyó környéke a legszebb hor­gászreményekre (harcsa, süllő, csuka, balin, az élővízben márna és kecsege is) jogosít.

A Túr vízrendszere az utóbbi évszázadban sokat változott. A Petőfi által megénekelt folyócska Nagyar környékén bújt “anyja kebelére”, egy másik ága Jánddal szemben tette ugyanezt. A műemlékké nyilvánított, több évszáza­dos túristvándi vízimalom még a régi idők emlékét őrzi. Ma a később épített, Túrricse környékéről induló, csatornaszerű folyó hozza a bukóhoz a vizet.

Mivel a mai Túr-új is, öreg is-zsilipekkel szakaszolt, sokszor majdnem áll a víz benne. A könnyebb lehalászás miatt, a gondozó fehérgyarmati Rákóczi HTSZ halakkal bővebben telepítgeti. Halfaunájában az őshonos, újabban a nem őshonos fajok is megtalálhatók. Aki az Élő-Tisza vadsága helyett a sze­líd vizek csendjét kedveli, a Túron, mondjuk, Sonkád környékén, megfelelő horgászhelyet talál.

Néhány kilométerrel a Túr bukója alatt éles, balra tartó kanyarral (719. fkm) a Tisza már nem országhatár. Itthon vagyunk! rikkantott vidáman a fiam, észrevevén a jobb parti vízszegélybe leszúrt varsasort. Én is örültem, hiszen nem kellett oly kínosan vigyáznom tovább azt a meg nem húzott víz-középi vonalat. Meg azért is, mert innen lefelé, régi útjaim révén, már sokkal jobban ismerem a Tiszát.

Szatmárcsekénél (717. fkm) a folyó újra jobbra fordul, az éles kanyarban agyagos sárgapart, Bakó József fehérgyarmati horgásztárs szerint törőpart magasodik. Söprő, mély víz, benne tuskós, köves akadék, kérészes mező, töké­letes. Szemben porong, selymes homok, a sekélyre ki-kiszalad egy-egy mohóbb balin.

A tarpai kanyar (715-712. fkm) hasonló jellemzőket mutat. Itt már hor­gászok is ülnek a parton-gondolom, kívül vagyunk a határsávon is-, a má­sodik ívben szelíd erdő szélén két sátor feszül -kecsege, harcsa, süllő, már­na!- kiáltják mosolyogva, és jó utat kívánnak nekünk. Közben kedves kép: a túlparti homokpadon nyolc fekete gólya és két szürkegém vitatkozik. Nagyar előtt újból egy élesen jobbra tartó kanyar: a „Rövid” következik. Mart part, sárga-agyagos, millió kérészlyuk, a mélyben öreg tuskók fekszenek. A parton horgászok ülnek. Mérem a vizet: 6-9 m, így azt is mondhatom, min­den tiszai halra jó. Két horgász nem hiszi, hogy csak ennyi vize van. Bizony­gatom-kuttyogatóm zsinórjának méterbeosztása pontos-, hogy sokszor csalóka a partról bevetett súly süllyedési idejéből a mélységre következtetni. Azért nem veszünk össze. Öreg harcsákról, testes kecsegékről beszélgetünk, amelyeket ez a víz rejt, majd mosolyogva kívánnak ők is jó utat.

Csendesebb szakasz, ágas-bogas bozót a partszegély vizében: első tiszai csukázásom színhelye. A jobb oldalon néhány harántgát. A miatta megválto­zott sodrásnak egy-két év alatt sikerült elmosnia a Tivadar melletti homokpad felét.

Közúti híd Kisar és Tivadar között. 51,85 m a két pillér egymástól való távolsága, de ennyi szabad utat a vizén ez a távolság nem jelent. A háború zúzta régi híd pillércsonkja csak alacsony vízállásnál bújik elő a tükör alól. Megtanultam, mert 1976-ban Vati József festőművész barátommal-motor­csónakon szántván e vizet-rászaladtam erre a csonkra. Gyors köszörülés hangja sírt fel odalent, és a csigából mindössze gyermekjátékszer maradt.

Kemping a híd fölött a tivadari oldalon (705. fkm). Néhány évvel ezelőtt még a csend, a nyugalom és a tanárok őrizte ifjúság táborhelye volt. Sokaso­dunk a folyó partján. Napjainkban -különösen szombat-vasárnaponként -hatalmas embertömeg hömpölyög, az étterem, a presszó, a vízcsap, a faházak, a sátrak, a gépkocsik sokadalma és a Tisza hűs vize között.

A híd alatt a bal oldalon, néhány félig betemetett kőgát, a víz sekély köztük, mögöttük: őszi csukázások kiváló színhelye. A jobb oldali partszegély domolykót, süllőt rejtő bokrokkal van tele, aztán egy éles bal kanyar: a csodálatos Igonya (701. fkm).

Igaz, 1971-ben még csodálatosabb volt. Fiatal diófaerdő szegélyezte a Tisza jobb oldali, meredeken magas, kövezetlen, fent néhány gyurgyóka- és sok fecs­kefészket, lent millió kérészt rejtő partját. A diófaerdőt-ki tudja, kinek az érdekében vagy miért-kivágták, helyén nyaranként satnya kukorica várja az esőt, a partot lekövezték, gyurgyóka (gyurgyalag) nincs, fecske alig maradt. (Bár ez még mindig jobb annál, mint ha egyszerűen átvágták volna, mint Tarpánál 1974-ben, a kettős kanyart.)

Maga a víz az éles kanyar külső ívében egyre mélyebb, alsó szakaszán egy kékagyag szöglet mögött a sodrás egyetlen, szinte parttól partig érő forgó­ba szédül. A felszíni lassú keringést, mint a nagy forgók szokták, alul változó irányú áramlások keverik. Azért nehéz itt mélységet mérni, a kuttyogató zsinórján fityegő 100-150 g-os súlyt az alsó kavargás messzire viheti, és olykor alig érzékelhető a fenéken való „koppanás”. Hogy itt elfogadható pontosságú értéket kapjak, 300 g-ot kellett a zsinórra felkötöznöm, innen tudom, hogy ez a forgó legmélyebbként 22-25 m-es vizet mutat.

A bal parti belső ív félkörös szegélye enyhe lejtésű selymes homokpad, amelyet a fürödni érkezők szempontjából mindössze az zavar, hogy alsó határa váratlanul az előbbiekben leírt forgó mélységeibe zuhan. Ezért-bár sokszor jártam már e szép helyen-még nem találtam olyan időszakot, hogy fent a fák között létesült „vad” táborhelyen néhány sátor és bennük több nyaraló és hor­gász ne legyen.

És hogy mit rejt a víz? Mindent, amit a Tisza adni tud! Öreg harcsák, pontyok, márnák, kecsegék lebzselnek a külső ív vízbe csúszott vagy áradás hozta fái, tuskói, a kövezések elgurult tömbjei között, balin, domolykó vág a felszín halaira, és a szegély bozótjában süllő, csuka les.

Az Igonya alatti rövid egyenes vize sekély (1,50-3,0 m), de mindkét oldalt bozót, bedőlt fák szegélyezik. A kisari tsz-majornál az éles jobb kanyarban a sodrás a bal oldali külső ív régi kövezésének rohan. Itt 9–12 m mélységet mértem, szemben a homokpad alja a kút.

Az Igonyát jelentő S kanyar után a vad Tisza széles, ezért sekély, olykor mederközépen is zátonyos folyóvá kedvesedik. Keményebb vizet a Szamos­torkolatig már csak néhány szelídebb kanyar teremt. E kanyarokban a sárga­agyagos partok nagyon sok kérészt rejtenek, vizük legmélyebbként 5-7 m-es, vízi bozótjuk is akad, így a Tisza minden halfaja megfelelő élőhelyet talál. A legfontosabbakat megemlítem: a gulácsit (jobb part, 698. fkm), a panyolai komp felettit (694. fkm) és alattit (692. fkm, mindkettő bal part); az utóbbi különösen harcsákban bővelkedő. A jándi kanyar (688. fkm) leírása megér néhány mondatot. Felette kérészes mart part mellett rohan a víz, amelynek végén a sodrás a jobb oldalra vág. Az így létrejött szögletben hozott, becsúszott erdő dárdafái riasztják az arra utazót, de a víz mélyén a tuskók között sok és termetes süllő talál igazi élő­helyet.

Innen a Tisza erdő mellett (bal part) siet a Szamos-torkolat (686. fkm) felé, és a Szamossal az ugornyai kemping fölött egyesül. Kedvelt, olykor ered­ményes horgászhely a két folyó találkozásának szöglete, bár én szívesebben választottam ott a Szamos-torkolat feletti Tisza bozótos, mélyvizes, pontyban, süllőben gazdag 100-200 méterét. Nemcsak a Tiszához való vonzódásom irányított e választásban, hanem a tiszta Tisza kékeszöld csillogása után a Szamos lehangolóan barna áramlása is; a torkolattól a két víz szőke-barna felhős keveredése nyomon követhető.

Ezzel elérkeztünk a Felső-Tisza I. szakaszának végére; a továbbiakban a leírtak alapján kinek-kinek önállóan kell eldöntenie, hogy hol és milyen partot választ. Annyit azonban el kell még mondanom, hogy az eddig leírt Tisza-rész mellett nincs vasút, a falucskákat a világgal autóbusz köti össze, így-saját jármű nélkül-figyelembe veendő ez is. Hivatalos táborhelyként a már leírt tivadari kemping szerepel, a határsávban a sátorveréshez a Határőrség enge­délye szükséges, ezért azt tanácsolom, hogy aki ott akar horgászni, az inkább a parti falucskák (Becs, Milota, Csecse, Kórod, Szatmárcseke, Tarpa) magán­házaiban keressen magának szállást.

Akinek gépjárműve van, legjobban teszi, ha a tivadari kempingben-mint központban-faházban, sátorban telepedik le, és onnan látogatja a környék vizeit.

E kóborlás a horgászat mellett azért arra is alkalmat adhat, hogy, -mond­juk, tiszteletadásból- közben meglátogatják az Esze Tamást szülő, Bajcsy-Zsilinszky hamvait őrző Tarpa és a valamikor Kölcsey Ferencnek nyugalmat adó Szatmárcseke községeket.

A kemping „családi” kirándulásokra is lehetőséget nyújt, az asszonyoknak nem kell főzniük, mert az étkezdében elfogadható áron kapható ebéd, ital és feketekávé is akad. Ha a hölgyek nem követik a horgászni induló férfiakat, a szabadságukat fürdéssel fűszerezett pihenéssel tölthetik el.

Igaz, hogy sok embernek együtt sokszor túl harsány hangja van, és hát nem tartozik -sajnos- legfőbb emberi tulajdonságaink közé még a rendsze­retet vagy az emberi tapintat sem, ám ha mindezekkel megalkudunk, szép nyarunk lehet.

Az érzékenyebbeknek azt tanácsolom, hogy a sátrat valamelyik szép és „vad” táborhelyen üssék le, ahol legfeljebb az időjárás viszontagságaival kell birkózniuk.

Csengertől Dombrádig

A Felső-Tisza-felosztásom szerinti II. szakaszán (9. ábra) élettani változást a Szamos vize jelent, így további tiszai utunk bevezetőjeként a Szamos adottságainak ismertetésével kell kezdenem az e részről szóló mondanivalót.

A Szamos két ága a Felső-Tisza vízgyűjtőjénél jóval nagyobb területről, az Erdélyi-középhegység és a Kárpátok koszorújával övezett Erdélyi-medence északi részéből gyűjti össze az elfolyó vizet.

VásárosnaményJ

1. kép. Felső-Tisza (fotó: Nagy Gy. György) 2. kép. Dárdafák (fotó: Zabos Géza)

3. kép. Domolykók rejteke (fotó: Zabos Géza)

4. kép. ..Ott. ahol a kis Túr siet beléje” (fotó: Nagy Gy. György)

5. kép. Védtelen, omló part (fotó: Zabos Géza) 6. kép. Süllőtanya (fotó: Zabos Géza)

7. kép. Homokpad, szemben kérészes pari (fotó: Nagy Gy. György) K. kép. Kérészgyűjlés bágerrel (fotó: Nagy Gy. György)

9. kép. Kecsege, portré (fotó: Nagy. Gy. György)

11. kép. Szakadt pari a Tiszán (fotó: Nagy Gy. György)

Szakadt part a Szamoson i fotó : Zabos Géza

1. kép. A Tisza a Szamos-torkolat fölött (fotó: Nagy Gy. György)
2. kép. Homokpad Vásárosnamény alatt (fotó: Nagy Gy. György)

15. kép. Homokpad helyett ,,kút” a kis iv szöglete mögött (fotó: Nagy Gy. György)

16. kép. A dombrádi pontonhíd (fotó: Nagy Gy. György)

A Nagy-Szamos keleten a Radnai-havasokban (1770 m), a Visó gyökér-területéhez közel ered, nyugat felé tartó útjában számos apróbb-nagyobb patak­kal gazdagodva a Kis-Szamossal Désnél egyesül.

A Kis-Szamos meleg és hideg ága Jósikafalva és Szamosfő (1670, 1780 m) környékén az Erdélyi-középhegységből indul útnak, majd Kolozsvár és Szamos­újvár érintésével érkezik Déshez. Együttes további útjuk innen Zsibón, Szat-márnémetin át Csengerhez vezet. A vízgyűjtő terület igen nagy, ennek követ­keztében egy-egy kiadósabb, a medence egészét áztató eső hatalmas víztömeget küldhet -mint 1970-ben tette- csengeri határunk felé.

Csengertől indulva 1976-ban csurogtam végig a Szamoson, de a korábbi években már jó néhányszor végigbogarásztam a partjait. Csak néhány már­nagyerekkel, kölyökharcsával és apróbb keszegfélével felelt a folyó, be kellett vallanom, hogy nagyobb reményeimben tévedtem. Jobb eredményt, két öregebb harcsát az átvágás előtti évben mindössze a torkolatközeli, olcsvaapáti S kanyar adott. Sajnálatos, hogy a Szamos felső folyásán nem bánnak csínján a külön­böző szennyanyaggal; a régi halbőség odalett.

Azért sok tanulságot hozott az a 46 km-es út. Más a folyó, ha az ember belülről nézi, mint ha csak itt-ott a partjairól.

Csengernél a vízszint magassága az országos 0 pontra vonatkoztatottan 114,21, Naménynál -amint már tudjuk-102,65 m. A szintkülönbség így a hazánkbeli 46 km-en 11,56 m, ami 1-1 km-re átlagosan 0,251 m-t, a Felső-Tiszáénál valamivel nagyobb szintesést jelent. (A csengeri fkm-tábla akkoriban a torkolattól számítottan 49 km távolságot jelölt, de-becslésem alapján -3 km-nek vettem az olcsvaapáti S kanyar átvágása következtében létrejött hosszúságcsökkenést.) A Szamos azonban Csengerig a Tiszánál sokkal hoszszabb, és Déstől síkabb területen halad, tehát már jóval a határunk előtt el­szórja, lerakja a nagyobbacska követ, kavicsot. így aztán érthető, hogy medre meg a partszegélyi laposok selymes homokkal fedettek.

Az olykori nagyobb áradások miatt nyári víztömegéhez viszonyítottan a meder végig széles; ha alacsony a vízszint, 3- 5 m mély részek így csak a part­szögleteknél vagy a meredek falú kanyarokban találhatók. A viszonylag gya­koribb, egyenes szakaszokon hol bokáig, hol térdig, jó esetben combig érő vízben csúszkál a csónak a homokos talajon.

A hosszú és Déstől síkságnak mondható terepen megtett vízi út meg a nyá­ron szokásosan csekélyebb víztömeg következménye, hogy a Szamos könnyeb­ben átveszi a nyár hőmérsékletét, és így a Tiszához melegebb vízzel érkezik, “falán ennek a néha 3 5 °C-os hőmérséklet-különbségnek köszönhető, hogy kémiailag közepesen szennyezett volta ellenerő tisztes halak is útnak indulnak a Tiszából, és megtöltik a Szamos árkait, kútjait. A halak lassan tudomásul veszik változó világunk körülményeit, így a sokszor már nem kristálytiszta vizet is; katasztrófát ez a Szamoson akkor jelent, ha váratlanul töményebb és mérgezőbb szennydugó érkezik. Nincs sok szomorúbb dolog, mint amikor egy élővíz halottá csendesedik.

Halai között leggyakoribbként a keszegféléken kívül a márnát és harcsát, ritkábban a kecsegét, süllőt, csukát említhetem. Bár még nem fogtam, elképzel­hető, hogy egy-egy gödörben, árokban ponty is akad.

Jobb horgászhelyként a Szamosbecs, Szamosangyalos, a Rápolt és Gyügye, a Panyola és Olcsvaapáti mellett található kanyarokat kell megjelölnöm.

Közvetlen vasútja nincs a Szamosnak, a csengeri vonal a víztől messze van, így közhasználatú járműként csak az autóbusz vehető figyelembe. Bár Gyügyén van táborhely, a nomád, sátoros életre minden jobb horgászhely környéke alkalmas.

A valamikori Ecsedi-láp lecsapolása miatt csatornahálózattá átépített Kraszna Vásárosnamény alatt csordogál a Tiszába. Az Erdélyi-középhegység északi lejtőjén, Zilah környékén ered, és víztömegéhez viszonyítottan gyakran nagyon sok ipari szennyet hord magával, horgászati szempontból tehát nem jelentős; nagyon szívósnak kell annak a halnak lennie, amelyik a hullámzó mi­nőségű vizet tartósan elviseli.

A vizében a Szamossal, a Krasznával megnövekedett Tisza Vásárosnaménynál megkezdi emberi behatásokkal még alig korlátozott útját. A 41-es számú, Nyíregyházát Beregszásszal összekötő főút tiszai hídja Vásárosnamény és a közigazgatási szempontból Naményhoz tartozó Gergelyiugornya között feszül a folyó fölé. A két, partszegélyközeiben épített pillér köze 101,70 m, közepes vízállásnál már a kis hajóknak is könnyű áthaladási lehetőséget nyújt. A víz rendjére a két határszakasz között a vásárosnaményi víziőrs tagsága ügyel, ügyes-bajos dolgainkban hozzájuk fordulhatunk.

Vízföldrajzi érdekességként megemlíthető, hogy a Szamos, nyáron álta­lában melegebb vize a leninvárosi melegvizes csatornához hasonlóan, ha a csekélyebb hőmérséklet-különbség miatt nem is olyan feltűnően viselkedik. A Szamos melegebb vize , a hűvös Tisza fölé emelkedik, e fizikai jelenségnek különösen az ugornyai kemping nyaraló, fürdőző népe örül, mert így a Tiszával hígított Szamos vize a bal oldalról a jobb oldali, homokos fürdő­helyre kerül.

Mivel Dombrádnál az országos 0 pont 94,10 m, a Vásárosnamény-Dombrád közötti, 92 km hosszúságú Tisza-szakaszon 7,95 m a szintkülönbség. Az 1-km-re jutó szintesés az eddigieknél tehát sokkal szerényebb értékű- 0,086 m. Természetes, hogy még ez a szakasz is -egyre csökkenőbb szögű eséssel- apróbb szakaszokra is bontható lenne, de a végpontjaiban jellemzett lejtő is kielégítően meghatározza e szakasz áramlási viszonyait.

Az élesebb kanyarokat végig kövezések védik, több helyen harántgát, Benknél kalicka is akad, és a helyenként lelassult folyót vízhozta fák, tuskók, a partszegélyeket becsúszott bokrok díszítgetik.

Maga a meder végig homokos, de meg kell említenem az élesebb kanyarok belső ívében a folyó mentén sorozatosan előforduló, selymes homokú, nagy területű, lankás szegélyeket is. Egyik-másik ilyen padot ritkás, ligetes erdő vesz körül.

A külső ívben olykor elképesztő mélységeket váj a víz, némelyikben egy-egy falusi templomtorony is eltűnne a tükör alatt. A partszegélyt ezeken a he­lyeken a kövezések mellett és alatt még számtalan kérészlárva lakja, bizonyít­va, hogy bár olykor megtizedelte őket a Szamos, helyrehozhatatlan károkat még nem okozott.

És hogy a mart partok szegélyéről vízbe feküdt fákat, erdőrészeket se hiányolja senki, elmondom, hogy ilyen ágas-bogas élőhely is bőven akad ezen a szakaszon.

A nagyobb tömegű, a szögletek, forgók, egyéb akadályok következtében meg-meglassuló víz földes, agyagos hordalékot is lerak, így növekszik a termő­talaj, ami végeredménykent több élet eltartására ad lehetőséget. Ennek követ­kezménye, hogy ez a rész az eddig tárgyalt Tisza-szakasznál halban már sokkal gazdagabb, és bár a fajokat tekintve az előző szakasz állománya egy-két kivétellel megmarad, a különböző fajú halak aránya változik. A hegyvidéket kedvelő galóca Tiszakóródig, szerencsés esetben talán Tivadarig is le-lemerészkedik, e tájékon azonban már teljesen ismeretlen.

A domolykók java is a fentebbi Tiszán maradt, bár bokrok környékén, szögletek forgóiban e területen is eredménnyel lehet horgászni rájuk. Talán a bővebb táplálék teszi, ez a tájék a márna és a kecsege igazi élő­helye. Meggyőződésem, hogy a duzzasztók által megtorpantott vizek kecsegéinek és márnáinak ez a tájék adott igazi otthont, nem is panaszkodnak, inkább cinkos csendbe burkolóznak itteni horgászaink, ha arról esik szó, hogy egy-egy igazi tiszai pezsdülés ezen a szakaszon mennyit is ér!

Kedves háziállatunk, a ponty is változatosabb, gyakoribb élőhelyet talál itt, így nagyobb számban él ezeken a területeken. A márna – és a kecsege- meg a később említendő süllő- és harcsabőség miatt bizony nem nagyon horgászik pontyra senki sem, ezért -gondoltam- megbeszélem szerelmetes Tiszámmal a dolgot. Az Újkenéz feletti kanyarban került a tárgyalásra sor, az aranyhasú, némi csábító etetés után katonásan azt mondta: jelen!

Ha már említettem, következőnek a harcsát veszem. A valamivel melegebb, bővebb táplálékú, viszonylag tiszta víz kedvez e halnak is. Na, meg természete­sen az is, hogy 1-2 kilométerenként nagy mélységeket és bennük megfelelő búvóhelyet talál. Ezek a helyek hálóval meg se közelíthetők, a harcsák ritkításá­ra eszközként a varsa meg a kuttyogató marad; ennek következménye, hogy ez a vidék -bár szerencsénkre a megállapítás ma a teljes hazánkbeli Tiszára is illik -szép példányokban is bővelkedik. Kár, hogy éppen itt ezt a véleményt a halászok, horgászok őszinte közlése és nem a saját tapasztalatom szülte. Hiszen-bár végigütöttem Szálkától Lónyáig 1981 nyarán a tisztának nem nagyon mondható vizet-horgomra mindössze két közepes harcsa akadt, igaz, hogy közben maszatoló kapásra üres bevágásból sokszorosan jelesre vizsgáztam.

Bokrok, bedőlt fák alján, szegélyen meg a kövezések szórt útvesztőiben e tájékon szép számú, gyakran termetes süllő is él, viszont csukákból sokkal gyérebb az állomány, mint a Namény, de különösen Tivadar feletti Tiszán.

A többiek közül balin úgy-ahogy van; a fehér sereg létszáma-talán éppen a sok rabló miatt gyenge-közepes, a növényevőkről meg-tapasztalat híján – nem nyilatkozhatom.

Ha mindezen ismeretek birtokában indulunk végig a folyón, tiszta szívvel mondom: nem unatkozhatunk.

A képzeletbeli túra, mint nagyon sok Leninvárosig, Szolnokig, Szegedig tartó valóságos túra is Vásárosnaménynál kezdődik. Vásárosnaményról végre elmondhatjuk: egy nagyközség (városka), amelynek – igaz, hogy a víztől nagyon távoli-vasútja, ezenkívül kiváló minőségű műútja, piaca, jól ellátott élelmiszerboltja, horgászcikkeket is árusító üzlete, aránylag olcsó, mégis tiszta és jóízű ételeket feltálaló szállodája, no meg a Tisza partján a másik oldalon egy – hogyan is mondjam, szóval- népes kempingje van.

Nem szeretnék igazságtalan lenni: én ebben a táborban, amelyet 1977 óta minden évben hosszabb-rövidebb időre felkerestem, sokszor nagyon jól érez itt magam, a környékén jó horgászhelyek vannak, a folyó vize néha tisztább, mint a Balaton, a selymes homokon egyszerre sok ezer ember játszhat, pihenhet, öreg fák ölén a part tágas és magas, a tábort a régi, nyaktörő ösvény helyett pormentes út köti össze a külvilággal, és évről évre javulnak, bővülnek a szolgáltatások is. Csakhogy… Nem a községi tanács vagy a gondnokság hibája, hogy például a reggel még klórszagúan tiszta mellékhelyiség, a tusoló, a part, délben már mocsokkal, szeméttel van tele, hogy délutánra -különösen szombat – vasárnaponként – a lárma vagy oktalan zenebona többszörösen túllépi az elviselhetőség határait, és meggondolásra készteti a nyugalmat, pihenést kereső embert, hogy érdemes-e letelepedni.

Mindezek figyelembevételével azért a tábort központi fekvése, jó útja és bérelhető sátrai miatt -Tivadarhoz hasonlóan- kiindulási helyként javaso­lom, ahonnan a környék horgászhelyei még gyalogszerrel is felkereshetők. Persze, horgászainkon az is segítene talán üzletnek se lenne rossz , ha például a tanács a vízre letenne 10- 20 bérelhető horgász-csónakot.

A remélhetőleg nem érdektelen bevezető után tiszai túránk második sza­kaszát végre megkezdhetjük.

Alig 100 m-rel a híd alatt a vízállást jelentő szolgálat hivatalos mércéje található. Fontosnak tartom ennek megemlítését, hiszen a rádiónk által közölt adatai kielégítően tájékoztatnak bennünket arról -különösen ha naponta figyeljük-, hogy a Felső-Tisza a Szamossal együtt mit akar. Horgászatra jobb vizet az 50 vagy ennél is alacsonyabb vízállási érték jelent.

A vízmérce környéki kövezett part különben a legtöbb halunkra jó, eddigi legszebb felső-tiszai pontyomat (8,20 kg) éppen a mérce gödrében fogtam. A kőszegély süllőt, a meder harcsát, márnát, kecsegét bújtat, ha szeren­csénk van, legfeljebb a sűrű leakadás miatt panaszkodhatunk.

A Kraszna Namény alatt, amint már említettem, olykori szennydugóival boldogítja a Tisza vizét. Torkolata körül a sodrás a bal parton rohan, a másik oldal harántgátakkal fékezve zátonyos.

Az első gyönyörű vizet a Tiszaszalka fölötti, melletti volt kettős kanyar adja. Kár, hogy 1974-ben átvágták a Gyüre felé eső patkót, így nehéz horgászatra a szálkai oldal erdő alatti, nagyon mély (25-28 m), hozottfás, tuskós, kavargó szakasza maradt. Persze ember legyen a talpán, aki ezen a kimondot­tan vad vizén egy-egy óriással lett légyen az harcsa, ponty vagy márna birkózni akar.

Az átvágott patkó szomorú sorsa beteljesedett. 1976-ban még nyáron is érintkezve az élő folyóval a békés horgászat örömeinek megtestesítője volt. Azóta a tavaszi árvizek iszappal rakták tele, az összeköttetés csörgedező erecskévé silányult, így nagyvízi horgásznak az a part már örömöt nem terem.

A következő gyönyörűséget meg sajnos sok emberi tragédiát az aranyosapáti derékszög (673. fkm) okozza, kimondhatom, hogy a Tiszát végig ismerem, de olyan fortyogó-kavargó, csónakot is forgatni képes vizel nem találtam máshol a folyón. Mérni se tudtam, ismeretlen tájakon lengette az örvénylés a súlyt, így csak a kompon szerzett értesülésből írhatom, hogy az a szöglet, 30 m-nél is mélyebb. És ezzel a szöglettel megkezdődik a Lónyáig tartó, csodálatos kanyargás. Feleslegesnek tartom e kanyarokat külön-külön jellemezni, hiszen a külső ív mindegyikben sodró, mély, általában kövezéssel védett vizet, a belső selymes homokpadokat, a szegélyén erdőket, ligetes partokat jelent.

A legfontosabbakat azért a tiszai folyamkilométerek szerint felsorolom.

669. fkm Aranyosapáti fölött; meredek part, gyurgyókafészkek, a víz 22 m-es.

665. fkm Tiszakerecseny alatt: éles bal kanyar, a jobb part köves, meredek, 12 m-es víz, jó eredményt ígér.

662. fkm: újból éles bal kanyar Mátyus és Tiszakerecseny között. A jobb part mély és meredek. A Tisza innen Újkenéz és Mezőladány felé jobbra tartó félkörbe szelídül. A bal part sok szöglete kiváló horgászhely.

654. fkm: Benk, komp, táborverésre alkalmas homokpad a bal parton. A tiszai túrák első, szokásos kikötőhelye. A másik oldal kalickás, mélyebb víz, az ismert halfaunával. A közeli faluban élelmiszerbolt.

651. fkm: komp Lónya és Tiszamogyorós közölt. Az út innen tovább határsávban, illetve határfolyón vezet, ezért minden feltétel, amit a tiszabecsi szakaszról leírtam, itt is alapkövetelményként szerepel. [Ha a határon való közlekedésre nincs engedélyünk, és tovább akarunk utazni csónakunkkal, az út folytatására egyetlen megoldásunk marad: Tiszamogyoróson valamiféle fuvart szerezve át kell szekereznünk (gépkocsiznunk) Tuzsérra, hogy a záhonyi szakasz kihagyásával ott tegyük vízre újból a csónakot. Képzeletbeli utunkon azonban rendben van az engedély, tovább haladhatunk.

647. fkm: Eperjeske mellett szűk ívben először balra, majd jobbra fordul a Tisza. A magas, sárgaagyagos, szakadt part töve sok kérész, a víz horgászok mondják -sok márnát és kecsegét ad.

643. fkm: újabb éles bal kanyarral elérjük a határt, és szemünkbe lűnik a tíszaszentmártoni vasúti híd (642. fkm). Bal partszegély a híd alatt: udvarias, korrekt igazoltatás, ha minden rendben van, tovább indulhatunk.

640. fkm: Tiszaszentmárton mellett derékszög jobbra. Magas, kövezés nélküli, szakadt part. A sok kérész meg a jó néhány horgászállás eredményes vízre vall.

637. fkm: néhány kilométerrel Zsurk előtt a jobb parton a Szernye-csatorna zsilipje jelzi – nyugati irányba fordul a Vásárosnamény óta nagyjából északi irányú Tisza.

633. fkm: Zsurk. Kedves község a parton. Néhány horgászállás a bal oldal bedőltfás, bozótos, máshol kövezett szegélyén. A falu alatt (631. fkm) éri el a Tisza folyásának legészakibb pontját, ezután a további futását jellemző, déli, délnyugati irányt veszi fel.

629-628. fkm: Vasúti és közúti híd Záhonynál. Néha-elfogadva a tiszaszentmártoni ellenőrzést-a határőrök továbbot intenek, máskor újból elő kell venni az engedélyeket. A híd alatti széles homokpad mellett fehér bójákkal jelölt fürdőhely.

625. fkm: Győröcskénél – a másik oldal már csehszlovák határ S ka­nyar. Két kövezett part és két homokpad. Az első pad meredek mélységbe zuhan, a második közepén, alján a víz kútban forog.

622. fkm: a határ határsávra vált. Tiszabezdéd mellett ligetes erdő, a zemplénagárdi oldalon széles homokporong, amely alul egy balra tartó ka­nyar meredeken magas, sok-sok fecskefészkes, a vízzel hozott, bedőlt fákat rejtő külső ívében folytatódik.

617-616. fkm: Tuzsér. Komp Zemplénagárd felé. Nyaralótelep, strand, vendéglő, táborhely a falu oldalán. A Benkről induló tiszai túrázók határ­szakasz utáni első megállóhelye. Innen indulhatnak azok a tiszai vándorok is, akik nem akarják a határszakasz fegyelmezett csendjével kezdeni utazásukat. A falunak a Tiszához közeli vasútállomása van, akik teherpoggyászként adták fel csónakjukat, nem kell messziről cipekedniük.

613-606. fkm: a révleányvári kettős kanyar talán a Tisza egyik legérdeke­sebb része. Az első félkör fátlan legelőt ölel, a külső ív sebes sodrását kövezés fékezi, a legelői belső ív-különösen az alsóbb szakaszán-széles homok­padot teremt, amely hirtelen mélységbe zuhan. A folytatásban-a kanyarok törvénye szerint-a belső ív külsővé válik, a Tiszát mart, bedőltfás, tuskós me­redek fal szegélyezi (611-609. fkm). Az ugyancsak kövezéssel védett második félkör bal parti alján (606. fkm) nagyobb, hirtelen mélységbe folytatódó homok­pad.

Szeretem ezt a kettős kanyart, hiszen amilyen meder- és partalakulások jellemezhetik a folyót, itt mind, mind megtalálhatók. Természetes, hogy hal­állománya is e változatossághoz alkalmazkodott. A sodrásban vaskosabb márnák, öregebb kecsegék járnak, a kutakat harcsanép lakja, a szögletek mögött itt már ponty búvárkodik. Hozott, bedőlt fák ágai mellett és között, máskor a lapos partszegélyeken balin, domolykó, gyakran termetes süllő zsákmány­szerzésétől csobban a víz.

E tájat horgászaink közül is sokan ismerik, az első félkör külső (bal parti) ívében gyakori a sátor a ligetes fák között, olykor messzi városok horgász vándorai is itt töltik el szabadságukat.

605-604. fkm: két komp Rozsájpuszta és Szabolcsveresmart, illetvt Révleányvár közölt. Veresmart közel esik a Tiszához, élelmiszerboltja, egészség háza van.

600. fkm: a ricsei (jobb) oldalon gulyalegelő. A szikkadt arcú gulyás április­tól novemberig nézi a Tiszát, a magas, szakadt part alatt csendesen kérdezgetem. Nagy márnák és nagy kecsegék -dicsekszik hangosan, két kezével méterei halakat mutatva.

598. fkm: Tiszakanyár melleit ligetes fák alatt a füzes Csárda meg néhány jól gondozott nyaralóházacska néz a Tiszára. Mellettük hosszabb-rövidebi időre sátor is verhető. Személyes élményként megemlíthetem, hogy ebben a csárdában jóízűek az Élő-Tiszából származó halételek, és – ha kívánjuk -némi ital, feketekávé is kerül az asztalra.

597-592. fkm: a csárda alatti Tisza enyhébb ívű kanyarokkal, mindkét partján harántgátakkal szabályozottan érkezik a Dombrádot Cigánddal össze­kötő pontonhídig (592. fkm). A dombrádi oldalon a híd alatt 600 m-nyire a Vigadó Csárdával, táborozási lehetőséggel, fürdésre alkalmas szabad stranddal rendelkező üdülőtelep nyújt megpihenésre vagy horgászatra lehetőséget.

A Felső-Tiszán megtett, képzeletbeli túránk ezzel véget ért.

Középső-Tisza

Önkényes beosztásom szerint ez a meghatározás a folyóból a két duzzasztó­mű által megtorpantott vizű, Dombrádtól Kisköréig tartó Tiszát jelenti.

A szakasz hossza a táblák 198l-es elhelyezése szerint (Pombrád 592., Kisköre kerekítve 404.) 188 fkrn, csakhogy…

Csakhogy némi zavar van ezzel a táblasorral. Hogy alul kezdjem a töp­rengést: Martfűn a régi tábla a munkásszálló melletti Titeltől számítottan 305 fkm-t mutatott. Most mintha a Tisza 1200 m-rel hosszabbá vált volna -az új tábla a régi helye alatt mintegy 200 m-nyire 306 fkm-t mutat. Igaz, ez a változás azzal a feltételezéssel is elintézhető, hogy talán korrigálták déli hatá­runknál a korábbi, nagyjából egy kilométeres különbséget, és ez a javítás ter­mészetesen felfelé is kihat.

A táblasor Kisköréig nagyjából megőrzi ezt a korrekciót, de a Böge – elképzelhető, hogy szétterült vizeinek átlózott kilométereivel- már jelen­tősebb csökkenést jelez. A leninvárosi Révörs melletti tábla 1981-ig 490-et, ma 486 fkm-t mutat. A táblaáthelyezést-az 1981. évi jegyzeteim szerint-talán a Tisza­lök-Csobaj közötti kompig hajtották végre, ennek következtében a tiszalöki duzzasztómű a régi 524 helyett ma kerekítve 520, a komp 528 helyett 524 fkm távolságra van Titeltől. Bár azt is el kell mondanom, hogy ezekben az értékek­ben a Báji-sarok 1981-es átvágása még nem szerepel, ott-becslésem szerint-újabb 2 km-rel rövidül majd a folyó.

Az átvágások és egyebek miatti, szinte folyamatos álszámozás most már különösen tiszalök fölött-bizonytalanná teszi -ebben a könyvben is – egy-egy partrész ilyenfajta megjelölését. Nézegetem a Magyar Tájékozódási Futó Szövetség megbízásából készült, a Tuzsér-Dombrád közötti Tisza­szakasz, horgászok által is kiválóan használható térképét. A fkm-táblák tér­képen jelölt helye az 1981-es állapotot pontosan tükrözi. De holnap? Jó lenne, ha végre befejeződnék ez a vízi számháború és a leszúrt táblasor a jövőben is változatlanul helyén maradhatna. Mindezeket el kellett mondanom, nehogy néhány hónap vagy év múlva valakitől vélt pontatlanságom miatt megrovást kapjak.

De visszatérve a Középső-Tisza tárgyalására, az elmondottak révén -gondolom- érthető, hogy abból a 188 km-nyi teljes hosszból esetleg jövőre már csak 184 vagy 180 marad.

Korábban-a duzzasztóművek leírásakor-már elmondtam e kettős szakasz élettani változásainak ember okozta hátterét, azt az anyagot itt ismert­nek veszem. Ennek következtében nem kell indokolnom, hogy miért is kellett a Középső-Tiszát két, külön ismertetendő részre bontanom.

Dombrádtól Tiszalökig

A Dombrád-Kisköre közötti -mondjuk 188 km hosszúságú Tisza (10. ábra) országos 0 pontra vonatkoztatott vízállásértékei a következők: Dombrád 94,70, Taskony 81,70 m. (Itt kell megjegyeznem, hogy a vízügyi adatok között a kisköreit nem találtam, ezért helyette a hozzá földrajzilag közel eső taskonyi érték szerepel.) A teljes Középső-Tiszára vonatkozó szint különbözet így 13,00 m, ami 0,069 m/km esést jelent.

Ennek az értékrendnek azonban ma már csak elméleti jelentősége van, hiszen Tiszalök 1954. Kisköre 1973 óta duzzaszt. Igaz, hogy árvízveszélyesen nagy vizeknél kinyitják a duzzasztómű acéllemezeit, de a Tisza ettől még telt marad, és így akkor is hiábavaló az ilyen irányú számolgatás. Ha pedig alacso­nyabb a víz, Tiszalök 94,50, Kisköre ma még 89,00, a jövőben 91,20 m értéken

tartja majd a szintet. Ennek következményeként ez a mesterségesen fenntartott szint írja elő mindkét duzzasztott Tisza-rész törvényszerűségeit.

Úgy gondoltam, hogy csak e nagyon fontos jellemzők ismertetése után térhetek rá a Dombrád-Tiszalök közötti 72 km (?) hosszúságú Tisza-szakasz tárgyalására.

Bevezetésként el kell mondanom, hogy ennek a résznek egyetlen jelentő­sebb mellékfolyója van, a Bodrog, amely az Északkeleti-Kárpátokban, a Beszkidek hegység délnyugati oldalán, meglehetősen szűk gyökérterületről, a következőkben felsorolt ágakból tevődik össze: a Latorca az uzsoki hágó környékéről (1408 m) indul, útja Munkácson át vezet, Csap mellett a Szernye folyócska révén felveszi a Beregszász-Munkács közötti Szernye-mocsár vizét, és Zétény környékén az Unghoz csatlakozik; az Ung zemplénoroszi mellett (1139 m) ered, Ungváron átszaladva Palóc­nál a Laborc, Magyarsas alatt az Ondava vizét is összeszedi, és most már Bodrog néven Sátoraljaújhelynél ér határunkhoz. Hazánkbeli meglehetősen rövid útja Sárospatak alatt halad, hogy Tokajnál a hegy tövén csatlakozzék a Tiszához.

Lényeges jellemzőjeként meg kell említenem, hogy a Bodrog 0 pont magas­sága Sárospataknál 92,49 m, azaz 2,01 m-rel alacsonyabb, mint a tiszalöki duzzasztás felvize. Mindennapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy Sáros­pataknál, ha alacsony a vízállás, nem a hegyekből érkező vízmennyiség, hanem vízvisszatartó hatásával Tiszalök emeli meg 2,01 m-rel a folyó szintjét.

Ha az ember rendszeresen figyeli a rádió vízállásjelentéseit, a Munkácsnál és Ungvárnál mért érlékek alapján előbb-utóbb rájön, hogy a Latorca és az Ung gyökérterületén ritkább a kiadós eső; ha felülről árad a Bodrog, jelentősebb vízmennyiséget az északról érkező ágaiból (Laborc, Ondava) kap.

A tiszalöki duzzasztás Tokaj környékén majdnem a peremig megtölti a Bodrogot, így ez. az andalgása közben meg-meglóduló víz tele lett a Tiszából származó halakkal. Ez a halbőség 1954 után horgászok ezreit csábította a Bod­rog-partra, és nem kellett senkinek se törvényszegőnek lennie: méltó halakkal élhette ki mindenki zsákmányszerző szenvedélyét. Aztán színre lépett a hatá­runkon kívüli ipar. Útját felpuffadt haltetemek fehéren világító tömege jelezte. A Bodrog büdössé és üressé vált.

Azt az első rettenetet később talán kevésbé kiabáló módon-újabb és újabb szennydugók követték, és még ma se mondható, hogy a Bodrog vize tisztává szépült. Egyéb fontosabb mellékfolyója ennek a Tisza-szakasznak nincs, hacsak a Bodrog-köz belvizeket visszahordó csatornarendszerét, vagy a bal parton a szabolcsi származású Belfő- és Lónyai-csatorna szerény mennyiségű, de -különösen az utóbbi gyakran szennyezett vizét nem tekintjük annak.

A Tiszán a Dombrád alatt kezdődő és Tiszalöknél csúcsmagasságát elérő duzzasztás egyre mélyebbé teszi a folyó vizét. Az emelkedő vízszint ellepi a partszegélyeket, öreg fák, bozótosok kerültek víz alá, és egyre kisebbé válnak a homokpadok. Elmerültek a hajdani harántgátak is, ma már inkább csak a régi emberek emlékeznek arra, hogy közülük melyik hogyan feküdt. A duzzasztó előtti lelassult és peremig telt folyó érdekes változási hozott a laposokon: mintha tószegély volna igaz, szerényebb mértékben , itt-ott megjelent a sás és nád.

Meglepő, hogy a kérész jól tűri a lelassult vizet: a Bodrog-torkolatig számottevő állománycsökkenés nem tapasztalható. A Bodrog korábbi, sok­szoros szennydugója azonban Tokaj és Tiszalök között majdnem kiirtotta ezt a fontos táplálékállatot. A víz az utóbbi időkben valamennyire javulhatott, ezt bizonyítja, hogy felülről származóan, bár még szerény mértékben, de megkezdődött a kérészek Tokaj alatti felszaporodása.

A szennydugó a Bodrogon teljesen kiirtotta a valamikori virágzáskor nehéz felhőkben rajzó kérészállományt. Ezt annak bizonyítására kellett elmon­danom, hogy a szennyanyag életpusztítása nemcsak hal veszteségben mérhető, legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb, hogy tönkreteszi a táplálékállatokat is, amelyeknek a kérész csak egyik példája.

Az e szakaszról az eddigiekben jellemzett vízi környezet meghatározza e folyórész halait is. Minél közelebb kerülünk Tiszalökhöz, azaz minél lassúbbá válik a folyó, annál kevesebb benne a gyors áramlást kedvelő halfajok, köztük legfontosabbként a márnák és kecsegék száma.

Fokozatos csökkenést mutat a domolykó és a balin is, bár számuk a szét­terült vízen nem állapítható meg kielégítő pontossággal.

Viszont harcsákról, pontyokról, süllőkről, no meg fehér halakról szólván, kétségtelen feldúsulásról beszélhetünk. ti. bőség háttereként néhány tényezői meg kell említenem. A meglassult víz nagyobb mennyiségű hordalékot, benne több termőtalajt rak le, így a megnövekedett víztömeg nagyobb számú élet eltartására válik alkalmassá. Kibővültek az ivásra alkalmas területek, meg­sokasodtak a védelmet és bő táplálékot nyújtó élőhelyek; az se jelentéktelen, hogy a halászok szokott eszközeivel ezek a halak a nagyon méllyé vált vízben, búvóhelyeken nehezebben zsákmányolhatok.

Ha mindezek figyelembe vételével -mondjuk, a dombrádi üdülőtelepről továbbindulunk a folyón, figyelve az ott még gyorsan suhanó vizet, mint jogos­nak látszó kérdés talán eszébe juthat valakinek: helyes-e ez a belső-Középső Tiszát jelentő, dombrádi elhatárolás? Ha emlékeznek, Dombrád 0 pontja 94,70, Tiszalök duzzasztott felvize 94,50 m-t mutat; ennek következtében Dombrádnál a különbözet mindössze 0,2 m-t jelent. Figyelembe véve a folyó ottani esési szögét, megállapítható, hogy a Tisza vize 2-3 km megtétele után a tiszalöki felvíz szintjére ér, és onnan számítottan kezdődik meg a visszatorpanás.

Dombrádot elhagyva szakadozottan kövezett jobb partot mutat a folyó (589. fkm).-Harcsa!-mondja egy kuttyogató halász. -Tegnap is fogtam egy 12 kilóst! -Mérem a vizet, 7-8 m-es. Lehet, hogy nagyobb is megakadhat a vízbe csúszott kövek között.

Élesebb, balra tartó szöglet félúton Cigánd és Tiszacsermely között (587. fkm), Tiszalök vízvisszatartó hatása már jól érzékelhető. Álmos, 10-12 m mélységű forgó a szöglet alatt, benne akadékként elfeküdt fák, tuskók pihen­nek. Alatta elszáradt bokrok a vízszegélyben, az ágak között mélyről indult rablás következtében kis hal menekül.

Tiszacsermelytől Tiszakarádig (582-578. fkm) tart a csodák vize. Köve­zett partú, nagyon mély, éles kanyarok, néhány harántgát, forgók, homokpadok, közepükön, aljukon kutak, becsúszott vagy vízhozta fák, vízszegélyi bokrok, a parton ősdzsungel mellett ligetes, homokos részek és talán legfontosabbként, odalent zsinórt szaggató, öreg halak.

Nem tagadom, e partszakasszal elfogult vagyok. A hatvanas évek közepén néhány nyaramat itt ajándékozta meg örömteli napokkal a folyó, az erdész­házból átalakított étteremben meghallgattam öreg Bogár Ferencet, és össze­barátkoztam Emil és Ferenc nevű fiaival, akik hűek maradtak foglalkozásukban halász őseikhez.

Bár magam nem láttam, kételkedésre nincs okom, az Élő-Tiszából szár­mazó, az 1930-as években fogott legnagyobb pontyot a 32 kg-os őslényt hallo­másból innen ismerem; jómagam egy hideg, ködös, november végi hajnalon a csodálatos régi másolatának csak a farkát láttam. Veremszög tuskói alól unott közönnyel emelkedett a víz színére, a széles hullámokat vettem észre, megütöttet farkát, amint fordultában legyezett vele a víz. fölött. Az izmos farkon libegő uszony jó kéttenyérnyi volt, a következő nyáron tiz napon át szívósan kerestem, de többé nem jelentkezett.

Két fontosabb helyet kell itt megemlítenem. Az egyik a Veremszög (580. fkm)-Tiszatelek felől bekötőútja van-, ahol merőlegesen ront partnak a Tisza, és a forgó alján nagyon mély árkot váj. A másik a tiszakarádi komp feletti éles bal kanyar. Az utóbbi mélységeiben elfeküdt fák, tuskók teszik nehézzé a horgászatot, és ha véletlenül óriás akad, akkor se tudja az ember, mit tegyen.

A Tiszakarádtól Tiszabercelig (569. fkm) tartó, hosszú egyenes különö­sebbet nem ígér, de Bérceinél a lassú ívű jobb kanyar, 6-8 m mély, csendes vizével meg nagyon sok horgászával, már figyelemre érdemes. Ponty, süllő, harcsa a sorrend, közülük olykor szép is akad.

A berceli szöglet enyhén balra tartó ívben folytatódik, jobb helyeket az ív végén megmaradt csücsök és kövezés jelent (562. fkm). 6-8 m-es víz, az itt megszokott halfajokkal.

A Lónyai-csatorna torkolata Balsánál (559. fkm) szennyvizeivel több bosszúságot, mint örömöt okoz. És mentségére az se hozható fel, hogy méreg­anyaga idegen tájakról származik.

Balsa különben főként a sárospataki horgászok számára kedvelt horgász­központtá növekedett. Kár, hogy az utóbbi években az építési engedélyek miatti vita megingatta lehetőségeit. A Tiszát járó horgász azonban ettől függet­lenül telepedhet azokon a partokon, jó hely szép számban akad, ha szerencséje van, eredményére nem kell panaszkodnia.

Szabolcs és Tímár között (553-551. fkm) kanyargósan gyönyörű újból a folyó, 14-16 m-es vizeket mértem, ígéretesebb horgászhelyek inkább a Bod­rog-köz oldalán találhatók.

Az emelt vízszintű folyón a Tokaji-hegy már Tiszakarád környékéről látszik, a tímári szöglet után egyszerre ott áll az ember orra előtt. A hegy tövén-ki ne ismerné- a boráról híressé vált, se falu, se város Tokaj (545. fkm) nézi a Bodrogot és a Tiszát. A világgal műút és vasút köti össze, a növekvő idegenforgalom igényeit a többi között szállodák, éttermek, a Tisza szabolcsi oldalán levő kemping elégíti ki bérelhető faházakkal, táborhellyel. Néhányszor táboroztam ebben a kempingben is, és eltűnődtem, hogy itt például a kétség­telenül elfogadhatóbb szintű tisztaságot, rendet mi módon lehet fenntartani.

Tokaj alatt a fokozatosan telt medrüvé és lassulóvá váló vízen horgászt gyönyörködtető partok legkorábban Tiszanagyfalu határában, az S kanyarban találhatók. Az első, jobbra tartó ív X m mélységű vizel a második, már balra tartó szögletben követi. Benne (537. fkm) becsúszott kőhalmaz, tuskók, lerakott öreg fák jelentik a nagy halak búvóhelyéi.

A tiszaeszlári kettős ívelés – szerényebb mélységgel a nagyfáimhoz hasonló. Különösen az első ív bal partja (535. fkm)-kérészes agyagfalával-ígér szép reményeket, bár ezen a tájon már a vízzel borított laposokat is figye­lembe kell vennünk horgászatunkban. A tiszalök-tiszatardosi motoros kompnál (524. fkm) majdnem pereméig telt a víz. A tardosi legelő alatt a lassú áramlású mély víz pontyra, keszeg­félékre kiváló horgászhelynek számít.

Két kilométerrel a komp alatt a borsodi oldalon meg kell említenem az erőműi átvágás előtti régi medernek még ma is a Tiszával érintkező félkörét. A kékeszölden tiszta vízben a Tiszából ki-kiránduló, meg az állóvizeket ked­velő halfajok (ponty, keszegfélék, süllő, csuka, balin) horgászhatók nagyobb reménnyel. E művelethez a csak helyenként zajos, ám végig gyönyörű parti környezet varázsol kellemes hátteret. Egy kilométerrel a duzzasztó fölött -acélkapuval zártan- ágazik le a Tiszából a Hajdúság szárazságát enyhítő Keleti-főcsatorna vize. A csatornák élete a Tiszáétól sok tekintetben lényegesen eltér, ezért később együtt vala­mennyit, külön tárgyalom. Azt azonban a Keleti-főcsatorna indulási környékéről még el kell monda­nom, hogy ezen az üdülőteleppé nyilvánított területen nagyon sok, szebbnél szebb házacska épült, étterme, boltja, horgásztanyája van, a tanya udvarán sátrat lehet verni, és ha figyelembe vesszük a közeli duzzasztómű horgászati lehetőségeit, egy cseppet se csodálatos az üdülőkörzet fellendülése. A Dombrád-Tiszalök közötti Tisza-szakaszról is elmondható, hogy vasúton a Bodrog Bodrogszegi és Sárospatak között még csak-csak megközelít­hető. Ám a Tisza fővonalon mindössze Tokajnál, mellékszárnyon Tiszadadán, .Tiszalöknél, feljebb Balsánál, Tiszabercelnél, Tiszateleknél és Dombrádnál érhető el vasúttal. A többi települést -mint közhasználatú jármű- az autó­busz köti össze a nagyvilággal. Gépkocsival, motorkerékpárral jobb a helyzet, mindkét folyó mellett elfogadható műút vezet, így legfeljebb akkor támadhat bajunk, ha a hullám­terek messzi rejtekén kell megkeresnünk a Tiszát. Ha egyszer már eljutottunk erre a vidékre a termetes halak üldözése mellett rá-ránézhetünk a környék más látnivalóira is. így például illendő meg­tekintenünk Sárospatak és Tokaj itt nem részletezhető történelmi nevezetes­ségeit, Tiszabercelen Bessenyei Györgynek (1747-ben c községben született), a felvilágosodás nagy Írójának a házát vagy Szabolcs községben (a régi vár­megyének is névadója volt) az Árpád kori földvár háromszögét.

A Böge, avagy Tiszalöktől Kisköréig

A Böge 116 km-ének legfontosabb vízföldrajzi tulajdonságait a duzzasztó­művek tárgyalásakor már sorra vettem. A szakaszban oldalágból érkezően változást olykor legfontosabb jobb parti mellékfolyójának, a Sajónak vize okoz (11. és 12. ábra).

Maga a Sajó a Gömör-Szepesi-érchegység déli lejtőjéről, Dobsina mellől (1463 m) indul el a Tisza felé. Bánrévénél a Rimával egyesül, a Rima Erdőköz mellett (1441 m) ered, majd Rimaszombaton át érkezik Bánrévéhez. Említésre érdemes, hogy gyökérterülete a Duna felé futó Garaméhoz nagyon közel esik. További útjában fontos tényező, hogy Putnok fölött összeszedi az ózdi patak vizét, és elhalad Kazincbarcika, majd Miskolc mellett. Igaz, hogy közben a Kassa alól induló Bodva tiszta vize javít valamennyit a minőségén, de…

A Hernád Hernádfő környékén a Magas-Tátra tövén, a Vág gyökérterü­letéhez közel ered, majd Iglón és Kassán át ér el Széplakapátihoz. Itt csatla­kozik hozzá a Végpetri környékén fakadó, Bártfán, Eperjesen átrohanó Tárca, hogy már Hernád néven Ónod mellett a Sajóval egyesüljön. Kesznyétennél még összeszedi a Szerencs környékéről származó Takta vizét és Leninváros fölött a Tiszához ér.

Vízföldrajzi szempontból fontos tényező, hogy a Sajó országos 0 pontja Bánrévénél 147,17 m, a Hernádé Hidasnémetinél 152,05 m, a Tisza 0 pontja a torkolat körül pedig 88,22 m. A Bánréve, illetve Hidasnémeti és a Tisza közötti folyón mért pontos távolságot nem ismerem, de azt hiszem, nagyol nem tévedek, ha ezt is, azt is 120 km-nek veszem. Az adott értékekből követ­kezik, hogy a Sajó Bánréve és a Tisza közötti szintkülönbsége 58,95 m, a Her­nádé Hidasnémetitől pedig 63,85 m. Ez az esés a Sajónál 0,491 m-t, a Hernád­nál 0,532 m/km-t jelent.

Ezen az erős, például a hazánkbeli Felső-Tisza ilyen értékeit messze túlszárnyaló lejtőn mindkét folyó vize-különösen a Miskolc alatti síkság eléréséig erős sodrással rohan. A rohanó víz apróbb-nagyobb kavicsokat is lesöpör, így a Sajó-torkolat alatt a Tisza medre is kavicsos-sóderes, amit pontosan igazolnak a környéken működő kotróhajók.

Másik fontos következményként említésre érdemes, hogy részben a rövidebb út, részben a nagyobb szögű lejtő miatt, ha a Kassa, Igló körüli területen nagyobb tömegű csapadék esett, az áradás eleje nagyon gyorsan, 1-2 nap alatt még a Magas-Tátra mellől is a Tiszához ér. Ha, mondjuk, bő víztömegű országos eső zuhog, a Sajó áradása messze megelőzi a Tiszait. Gyakran megesik, hogy ugyanabból az esőzónából származó víztől a Sajó már 2-3 nap óta apad, amikor Leninvároshoz érkezik a felső-tiszai áradás.

Igaz, hogy ilyenkor általában a Tisza visszanyomja a Sajót, megállítja rohanó vizét, és újból, de most már passzív áradásra készteti.

A Sajón kívül a Tiszához érkező néhány jobb parti patak (Hejő, Rigós, Csincse) vízhozama nem jelentős.

Viszont nagyon fontos az a kémiai állapot, amit a Böge vizében főként a Sajó és-ne szépítsem-Leninváros ipara teremt.

Egy évtizeddel ezelőtt északi határunkhoz szennyezetten még csak a Sajó érkezett. Ám határainkon belül sem bántunk vele tisztességesen, Ózd, Kazinc­barcika, Diósgyőr, Miskolc ipara élettelen barna löttyé silányította vizét. Aztán-Kassa alatt-a Hernád is folyamatos szennyezést kapott. Bár hatá­rainkon belül már nem éri újabb támadás, a kassai forrás is alaposan megrit­kította halait. Kétségtelen, hogy egyik folyóban sem állandóan azonos szintű a szennyeződés, az olykori tisztábbá válás tiszai halcsapatokat indít felfelé; annál szomorúbb a kép, ha a szerény tömegű vízben új, durvább szennydugó érkezik.

Leninváros petrolkémiai származású szennyanyaga a halak között közvet­len halált nem okoz, csak… Szóval olykor, nagyon messze a város alatt is, például Kisköre zúgóiban, a kifogott halak ehetetlenül bűzlenek a petrolkémiai szennyezettségtől.

A táplálékállatkák szempontjából a Sajó-torkolat -a kérészeket ismer­tetve korábban már jellemzett- éles határt jelent. A Bodrog-Sajó-torkolat közötti, ma még gyenge-közepes állomány a Sajó alatt természeti ritkasággá értékesedik.

Az áramlási viszonyokat és azok következményeit a duzzasztók tárgya­lásakor már jellemeztem, így ebből a szempontból ismert víznek véve a Bögét, rátérhetek halainak leírására.

Bevezetésként el kell mondanom, hogy a lelassult, csak olykor meg-meg-lóduló vízben azok a halfajok találtak igazi élőhelyet, amelyek nagyobb tava­inkban is jól érzik magukat, a gyors áramlást kedvelők száma viszont nagyon megkopott.

Ennek következtében a kecsege és a márna némi eséllyel a Sajó-torkolat feletti, ma még-különösen a Tiszalök-közeli- gyorsabb áramlású kanya­rokban horgászható, lejjebb e két hal egyre ritkább vendégnek számít. Persze, ha megkezdődik a duzzasztás III. fázisa, megszünteti majd ezt a lehetőséget is, hiszen az újabb 2 m-rel megemelt vízszint a Tiszalök alatti vizet is már megálló­vá teszi. Az eszmei különbség akkor Kisköre felvize (91,20) és Tiszalök duzzasztási szintje (94,50) között mindössze 3,30 m-re csökken.! A többi halfaj amellyé vált, lelassult, egyre több termőtalajjal rendelkező széles szegélyvizeken is kiváló búvóhelyet nyújtó vízben nagyon jól érzi magát. Konkrét adatok csak a MOHOSZ által telepített pontyokról állnak rendelke­zésünkre; dr. Ilarka Ákos (Tiszafüred) közlése szerint a halak a Bögében meg­közelítik vagy elérik fejlődésükben a tógazdasági értékeket. Szaporodási lehe­tőségüket, fajtáikat, tömegarányukat, elterjedésüket korábban már jellemeztem, így elégségesnek látszik itt az egymondatos összefoglalás: tömegük ma a Bögében megközelíti a múlt századi Tisza számarányait.

Ha jól emlékszem, 1982 januárjában mutatta be televíziónk, hogy a dél-amerikai Tűzföldre hódokat telepítettek. A hódok kiválónak találták azt az élőhelyet, de a maguk szokásai szerint némi fadöntögetésekkel átalakították a folyócskák partját. Ezzel az átalakítással az ottani őshonos élőlények sorsa megnehezedett, ez azonban nem érdekelte a hódokat.

Lehet, hogy kemény a hasonlat, de félek, hogy így járunk a növényevő halakkal mi is. A Bögében elképesztő mennyiségre szaporodtak el, ki tudja, az őshonos halak a jövőben mit szólnak ehhez. És- bárhogyan forgatom- például a fehér busában a régi, sok keszeg helyett kaptunk egy- bár na­gyobb, de- szálkás, kevésbé ízes, újabb keszeget.

A harcsáról, csukáról, süllőről is megemlékeztem már, még szerencse, hogy az előbb említett vendég csak kicsinyeiknek táplálékkonkurens. Ma-még, már?-elmondható, hogy a Bögében közülük nagy létszámú sereg tartózkodik.

Dr. Harka megfigyeléseiből tudtuk meg azt is-amit horgászaink már korábban is tapasztaltak -, hogy az ezüstkárász a utóbbi évtizedben a halászok zsákmányában is mennyire felszaporodott. Ha „járása” van, rövid idő alatt elérhető a horgász számára engedélyezett 5 kg-nyi mennyiség.

[Ez az 5 kg-os tömeghatár azért kérdéseket ébresztett bennem. Kétség­telen, hogy vannak vizek, ahol egyrészt ezzel a mennyiséggel is kordában tart­ható a nemeshal: keszeg tömegarány, másrészt-különösen ha horgászbot mellett horgászbot feszül-a zsákmányolt keszeg is örömöt okoz, tehát véde­lemre fokozottan érdemes. Ám azt se szabad elfelejtenünk, hogy még nagynevű halgazdák tollából is sok vád érte, éri a magyar horgászatot, mert-szerin­tük a horgász általában csak nemes halakra megy, ezért tevékenysége foko­zottan szelektívnek mondható, aminek következtében a sűrűn (vagy csak) hor­gászott vizén a keszegfélék javára eltolódik a tömegarány. El-elnézegetve a vál­tozatos halfajokat, köztük a keszegféléket is vadászó horgászainkat, ezt a vádat általánosságában tagadom. Vallom, hogy a sokféle hal után érdeklődő horgász­tagság e feladatot a maga sajátos eszközeivel is megoldhatja. Azonban az élő folyókon, így a Tiszán is a sokszori zavaros víz gyakran megnehezíti még a keszeg-, ezüstkárász-horgászatot is. Volt nyár (például 1980), amikor jelentő­sebb zsákmány e halak közül se akadt. A néhai, kedvező körülményű víz viszont arról tanúskodik, hogy sárgásán öreg dévérek és megnőtt ezüstkárászok bőven élnek a Tiszában.

Mindezek alapján, éppen a helyesebb tömegarány megtartása végett meg kellene gondolniuk az, illetékeseknek, hogy folyóinkon az 5 kg-os tömeghatárt nem lenne-e célszerű feloldani.

E javaslatot alátámasztja Tölgy István véleménye is: „A gondolat a fehér-hal-fogás korlátozásáról nagyon jó. Az ezüstkárászt szerintem az 5 kg felelt is engedélyezni lehetne – a biológiai termelés terminális arányának növelése érdekében.”

A balin és a domolykó a Bögében ritka lett, egy-egy befolyó vagy csücsök mellett hallatszik néha rablás zaja.

A leírt ismeretek birtokában már elindulhatunk ezen a 116 km-es, Tisza­lök – Kisköre közötti tiszai úton.

Első mozdulatként inkább szemlélődést, mint utazást kell, hogy jelentsen ez a képzeletbeli indulás: előttünk Tiszalök zúgója fortyog, nyár van, és csak a működő turbinákon át tör elő alul a víz. Ezért gyors, kavargó rohanás csak a bal part közelében, az erőmű alatt érzékelhető; a pillérek közötti acéllemezek tövén meg a hajózsilip öblében, árnyékában szinte áll a víz. Maga a zúgó, mint­egy 100 m hosszban, táblával elhatároltan halászatra és horgászatra tilalma­zott, de hát –ugyebár -akadhatnak rendet nem szerető halászok, horgászok, na meg „kivételezett” engedélyek is, láttukra a közpolgárnak gyakorta károm­kodni támad kedve, és szótlanul otthagyja a nem tilalmas horgászhelyeket is.

Pedig kár érte, mert a táblák alatti, mintegy 500 m hosszúságú szakaszon is fortyogva rohan a víz, a kőtömbök között öreg harcsák, süllők, balinok ker­getik a zsákmányhalakat, a másik oldal alig mozduló víztükre alatt meg ponty-ősök indulhatnak a felkínált falatra.

Az erőmű alatt mintegy 1500 m-nyire jobbra, a Báji-sarok felé indul a folyó, útja közben többszörösen törik, nagy mélységeket és szelíd partokat egyaránt mutat, amíg megteszi azt a 6 km-t. E szakasz áramlása ma még hason­lít a duzzasztás előttihez, így amennyi kecsege és márna a Bögében maradt, főképpen ezen a tájékon ütött tanyát. De megtalálhatjuk a mélységekben a har­csát, a bokrok tövén és között a süllőt, mögöttük a pontyot is. A sarokig a bal part ad számottevő eredményt. Tiszadada felől csak földúton közelíthető meg.

Azt a bizonyos Báji-sarkot (akkor 516-514 fkm) már jó előre elsirattam, még az 1979-ben megjelent dolgozatban. Az akkori jóslásból való­ság lett: a kétségtelenül hajózási nehézségeket is jelentő, hegyesszögű, nagy mélységet és selymes homokpadot egyaránt képző kanyart átvágták, és bár 1981 nyarán benne még, az új mederben már áramlott a víz. holnapi halála el nem kerülhető. Pedig…

Olvasgatom a Magyar Horgász 1964. évi szeptemberi számát. Kiss Pál prügyi horgász 1964. július 3-i vizakalandjának színhelye ez a sarok volt, ha a horgász a hal akaratából nem is itt fejezte be-sajnos vereséggel-azt a küz­delmet. A kaland leírása elbeszélésnek is megfelel, de értékét-kemény, egye­nes embernek ismertem meg Kiss Pált-az írás valóságtartalma adja. Hiszem, hogy végig a folyón napjainkig vagy örök időkre (?) ez volt az utolsó Tiszából származó vizaóriás, amit emberi szem láthatott.

Természetes, hogy abban a mart falú, sokkérészes, márgás, homokköves medrű sarokban az egykori viza csak véletlen lakó, ám testes márnák és kecsegék, duhaj pontyok, vaskos süllők és harcsák rendes tanyája is volt az a folyó­szakasz.

A megrövidült Tisza Taktakenéz mellett elbaktatva csakhamar a tiszadadai kettős kanyarba (509. fkm) ér. Kövezett part, mély víz (20 m), harcsák­kal, pontyokkal tele.

Félúton (506. fkm) Tiszadada és Tiszadob között a bal parti tölgyerdő alja, közepes vízmélységgel (8 m), kiváló harcsázószakasz. Alatta, a vízhozta fák között, a süllő gyakran rabol.

Derékszög Tiszadobnál. Ez is mély víz (20-22 m), a bal part kövezett. A forgó és a pontonhíd között süllőre, pontyra kiváló horgászhelyek.

A pontonhíd a csónakok áthaladására meglehetősen szűk, de (többnyire őrrel is) jól jelzett utat ad. Elég gyors itt a sodrás, a csónakkal utazónak vigyáz­nia kell.

Annyit azért illik tudnunk Tiszadobról, hogy 1846. augusztus 26-án e köz­ség határában kezdték meg a Tisza szabályozását. Az arra járókat e tényre gróf Széchenyi István és Vásárhelyi Pál emlékműve figyelmezteti.

Hogy a meder ásott, észrevehető a Tiszadob alatti szakaszon: néhány enyhe ívű kanyar után hosszú, a Sajó-torkolatig (493. fkm) egyenes úton anda­log a víz. Ennek következtében a víztükör itt különösebb búvóhelyet nem takar, horgászatra a partszegély bokrainak környéke nyújt elfogadható lehetőséget.

Ha alacsony a vízszint, a Sajó barnán, olykor gyárak „illatát” hozva simul a Tisza jobb partjához. Ez a parthoz símulás a leninvárosi erőmű osztó­szigetének felső csúcsáig tart, onnan-részben az erőműi csatorna, részben a régi meder felé-a Sajó barnasága elveszik a Tisza vizében.

A város közelsége is a Sajó-torkolattól érzékelhető. Kajakban, kenuban vidám ifjúság lovagol a hullámokon, a partokon horgászok ülnek, és a néhány felépült nyaraló is erről árulkodik.

Az osztósziget meder felőli oldala a régi Sárga-part. Csupán azért említem meg, mert idősebb horgászok szívesen emlékeznek erre a horgászhelyre, hiszen azelőtt hihetetlen mennyiségű kecsegéje, márnája és harcsája volt. Amióta azonban a Sajó kiölte belőle a kérészeket, híre is, hala is elkopott.

A leninvárosi Tisza-híd a 35-ös műutat vezeti át az élő folyó és az erőműi csatorna fölött. A híd alatt az élővizén a bal oldalt elég mély vizet (8 m) és kalickákat, no meg tisztes harcsákat, süllőket rejt.

Jobb horgászhelynek itt még az osztósziget két csúcsát és a melegvizes csatorna egészét mondhatom. Az előbbieknél, különösen az alsónál, gyakran kerülnek horogra szép süllők, testes harcsák és pontyok, gondot az érkező (horgász-) vendégnek az általában foglalt csúcsokon a helyszűke okoz.

Az erőműi melegvizes csatorna télen és nyáron egyaránt horgászható. Induláskor (1978-ban) kétségtelenül féltem attól, hogy nyáron a benne nagyon magasra emelkedő hőmérséklet-oxigénhiányt okozva-kiűzi belőle a hala­kat, de szerencsére ezt a feltételezést a víz nem igazolta. Egészen jól tűrték a halak még a nyári +30°C-ot is, így nem csoda, hogy olykor, ha az ember a hídról a horgászok által megszállt két partszegélyt szemlélte, a Népstadion betonteknője jutott az eszébe.

Én bár szeretem a horgászokat, de idegesít, ha horgászat közben bothoz ér a bot, ezért nyaranként nem horgászom e helyen, de az ott fogott halakról tudok. A mindennapi pontyok, keszegfélék mellett öreg harcsák, süllők, csukák, amurok és busák (!) akadnak horogra, bár félek, hogy az utóbbiak fogóesz­köze-hogy úgy mondjam-néha tisztátalan.

(Gondolkodtam is a dolgokon, a helyzeten segíteni csak azzal lehet, amit egyesületi közgyűlésünk saját vizeinkre törvényként már elfogadott: a horoggal összekötött szivarólmot, lett légyen nagy vagy kicsi, tiltott horgászeszköznek kell tekinteni. E lépéssel többet nyernénk, mint vesztenénk, mert egy csapásra elkerülhető lenne minden vízparti vita, és sérült halak se kóvályognának halálra ítélten a víztükör alatt.)

A csatorna vize a leghidegebb télben is meleg marad, váratlan horgászati lehetőséget teremtve. Zavaró körülményt-az áradásos nagy vizén kívül, amely a záráson is átbukik-mindössze az erőmű változó igényű terhelése következtében a változó hőmérséklettel kibocsátott hűtővíz jelent. A hirtelen bekövetkező, olykor 4-8 °C-ot is elérő lehűlés a halak között teljes étvágyta­lanságot teremt. Ha azonban szerencsés időben fagyoskodunk, a magunk által fogott karácsonyi ponty vagy újévi süllő jó közérzetet ad. Alig egy kilométerre az ösztósziget alsó csúcsa alatt helyezkedik el a jobb parton a leninvárosi révőrs meg a régi erőmű és lakótelepe. Mögöttük, mellet­tük élelmiszerbolt, halászcsárda, csónakház, strand és táborverésre alkalmas terület található. Ha mindezekhez azt is hozzávesszük, hogy a tiszapalkonyai vasútállomás innen mindössze néhány száz méterre van, érthető, hogy az erőmű környéke számos tiszai túra indulóhelye.

Az erőmű alatti Tisza élesen balra tartó kanyarba hajlik (484. f km), mély (12-14 m) vize és néhány öreg harcsája van, csak… Szóval ott fut a Tiszába a vegyipari kifolyó, és az e tájékon fogott hal ennek következtében kis víznél „zamatos” lehet.

Tiszapalkonya és Oszlár között a meder mélyén olaj- és gázvezeték metszi a folyót, a közeli években épülő M3-as főút hídja itt íveli át majd a Tiszát.

A Kisköre által megemelt vízszint erre már jelentős mértékű, elvesztek -a fürödni szerető emberek bánatára -a régi homokpadok, és a harántgátak is víz alá kerültek. Csúcsukat általában bója jelzi, nehogy a nagyobb hajók rájuk szaladjanak.

A Hejő-torkolat (478. fkm) környéke éles kanyarokkal fűszerezett, csodá­latos horgászhelyeket kínál. Mély víz (22-25 m), szakadt, kövezett part, vízhozta fák, tuskók elszáradt vízibozót egyaránt akad, csak a kérész hiányzik, de hát ezt a tényt -sajnos- többé-kevésbé Szegedig ismételhetem.

A tiszatarjáni Tölgyyerdő alja (472. fkm), majd a hajdúi oldalon az elektro­mos működésű szivattyúház környéke (467. fkm) mondható jobb horgászhely­nek. Igaz, hogy a megcsappant ütemű tiszai áramlás a halakat itt is meggondolttá teszi, de azért jó süllők, pontyok mozognak a tuskók és kőtömbök között.

Tiszakeszinél (464. fkm) a mezőcsáti műút a tiszai kompig ér, a községnek élelmiszer- és italboltja van, a komp mellett kényszerűségből sátorozni is lehet, de horgászatra igazán alkalmas partot a borsodi oldalon a Tiszakeszitől délre fekvő, derékszögű kanyarban (461. fkm) találhatunk. Tuskós mély víz (12 m), a kövezett part, a szélesebb örvények sora nagyobb halaknak szolgál kiváló élőhelyül.

Az Ároktőt Tiszacsegével összekötő komp hajdúi oldalán (454. fkm) évről évre bővülő üdülőtelep létesült. Területén ivóvizet találhatunk, felverhetjük a sátrunkat, csárdájában ételt, italt kaphatunk. Igaz, a Tisza se felette, se alatta nem kínál igazán jó horgászhelyeket, de a lelassult és magas víz ma már bár­melyik tájon alkalmas a horgászatra.

A szelíd ívelésű és mind magasabb vízszintű Tisza erdős, vadregényes partok között a 446. fkm-nél a tiszadorogmai kanyarba ér. Kár, hogy a magas, lassú víz eltakarja a meredek partokat, egyre kevésbé mutatja a mélységeket, így a vidéket nem ismerő, Tisza hátán utazó embernek fel se tűnik, hogy például _t ebben a kútban a Tisza mennyi mindent rejteget.

Mindezeket itt és most kellett megemlítenem, hiszen nagyjából ez a hely a kiskörei tároló kapuja, ahonnan lefelé továbbhaladva egyre szerényebbek, később el-eltűnnek a part megszokott, mélységeket, laposokat jelző alakulásai. Ennek következtében az ember itt a fákkal szegélyezett tiszai kanyarulatok ívéből, a víz közepén vagy a szegélyen elfeküdt tuskókból, fákból következtethet már csak a régi Tisza igazi arculatára. Pedig jó volna, ha a régi jelek most is árulkodnának, hiszen a sík, nagy vizén a horgászat helyi ismeret nélkül csak nagy lehetőséget vagy gyakran még nagyobb kudarcot jelent.

Tiszabecstől Tiszabábolnáig HTSZ-vizeken hajóztunk, a tiszai 444-es pan-nél a MOHOSZ-vízhez érkezünk.

A folyamkilométer-táblák áthelyezése miatt -gondolom- ez a fkm szerinti határ is javításra szorul. Ezért talán a legcélszerűbb lenne a km- megjelölés helyett egy- egy a partról és a csónakról egyaránt jól látható, feliratos táblával közölni az innen kezdődő horgászvizet.

Bár a mostani, II. fokozatú duzzasztás, különösen a tároló alsóbb részein, elöntött már széles mezőket is, a holnapi tó végleges élete még nem alakulha­tott ki. A régi medret az itt-ott már vízben álló partszegélyi fák hűen jelzik, ezért a leendő tóra vonatkozó jóslások helyett csak az Öreg-Tisza ismertetésére szorítkozom.

A valódi meder Dorogmától Tiszabábolna felé jobbra tartó, szelíd ívben hajlik, és meredek partszegéllyel a falu alá simul. A mély (12-14 m), alig mozgó vízben elszáradt bokrok álldogálnak, közöttük a néhány horgász és a letaposott füvű horgászállások sora bizonyítja, hogy sokan és eredményesen pecáznak ott (439. fkm). Kérdésemre egyikük válasz helyett haltartóját emelte ki a vízből: két szebb harcsa, két ponty és egy inkább fogas, mint süllő vergődött a hálóban.

Valamivel Bábolna alatt kecses sziget (438 fkm) dacol a magas vízzel, sűrű erdő borítja egész felületét, csak alsó csücske kínál 1-2 sátornak tábor­helyet.

A szigettől vízbe fulladt, süllőzésre csábító bokrok között kanyarog a Tisza a tiszafüredi közúti-vasúti híd (434. fkm) felé. A híd mellett halászcsárda, néhány vállalati üdülő, szorult esetben szükségtáborhely ad lehetőséget a megpihenésre. A hivatalos kemping a hídtól Tiszafüred felé 3 km-re található. Bérelhető faházak, élelmiszer- és italbolt, a közelben benzinkút teszi az élő folyótól való távolságot elviselhetővé. A régi meder a híd után enyhe ívben balra, Tiszaörvény felé halad. Jobb partszegélye aránylag magas és száraz, horgászidényben sátor mellett sátor áll rajta.

Tetszett az a horgászpart nekem.

-Megnézem! -határoztam el, és a víz áramlására bízván a csónakot, előkotortam a kuttyogatót. Alig száz métert ütöttem, termetes harcsa cibálta a horgot. Később nem tudtam, mit tegyek vele. Kettőnknek nagyon sok, hűtő­táskánk meg nem volt a csónakon, pedig-feleségem, Borbála jóakaratából-azt hittem, hogy otthon csak a konyhaszekrény maradt. Kisköre végül meg­oldotta a helyzetet. Kedves, fiatal pár horgászott-addig eredménytelenül-messze a zúgó alatt, jólesett az ajándékozó, ismeretlen nagybácsit játszanom.

Tiszaörvénynél (426. fkm) az Öreg-Tisza a falucska széléhez ér. Apró házak, sátrak, csónakok, köztük pihenő emberek figyelték utunkat, vidám integetéssel.

Tiszaszőlős magasságában (419. fkm) újabb, de már a duzzasztás által létrehozott sziget, táblája egyirányú hajóutat jelez. A jobb oldali ág az igazi meder, éles, balra tartó kanyarjában mély vizű, gyönyörű horgászhelyek. A másik ág keskenyebb, a Tisza sűrű bozót között bandukol.

Kibújva a bozót sűrűjéből, újabb, jobbra tartó kanyar révén a hajóút hosszú, nagyjából egyenes szakaszba ér. Itt már régebben víz borítja a sekélye­ket, erre utalnak az elszáradtán égnek meredő part menti fák és az itt élő vad­madarak. Boldogok voltunk, hogy a megszokottakon kívül néhány nemes­kócsagot is láttunk: ízelítő kép abból a nagyon régiből, hogy a Tisza-táj vala­mikor milyen lehetett.

Már visszafelé jöttünk Szeged felől, amikor egy késő délutáni, nyugat felől érkező vihar ezen a tájon (407. fkm) a jobb part bozótos árnyékába kény-szerített. Ott is aludtunk. Másnap hajnalban míg feleségem ébredezett, némi etetés után horgászni kezdtem a tiszta vízen. Az egyetlen bot megtermett pontyot és szatyornyi, sárgásán öreg dévért hozott.

Erről a helyről már jól látszik Kisköre. A Tisza széles tóvá tágul, Abád-szalók felé bokrokkal övezett, hosszú ág vezet, hogy éltető vízzel lássa el a ha­sonló nevű főcsatornán keresztül a Nagykunságot. A jobb oldalon, alig egy kilométerrel a duzzasztómű fölött, a környék esőben szegény vidékeire a Jász­sági-főcsatorna viszi a vizet.

Tudom, hogy szegényes ez a tárolóról szóló ismertetés, nyomába se léphet annak, mint amilyent például Vigh József a Balatonról írt. csakhogy.. . Gon­dolom, egy évtized is elszalad majd a végleges feltöltés után, amikor már nem­csak a meder, hanem a teljes tófelület horgászhelyei is kialakulhatnak. A tároló vizéhez ma érkező horgásznak ezért nem lehet más választása, mint hogy tudo­másul veszi a víz pillanatnyi élettani körülményeit.

Annyi már ma is kétségtelenül megállapítható, hogy ez a helyenként tocso-gósan szétterült víz is végtelen sok életet rejteget, így ez a szakasz a Tisza hol­napi halainak bölcsője, nevelője lehet. Meg, hogy sok és nagyra nőtt hal is él már ebben a tószerű vízben, szaporodási idejüktől eltekintve, nagyobb mennyi­ségben a meder vagy az oldalágak mélységeiben. Hogy ez a haltömeg mekkora lehet? Meggyőződéssel vallom, hogy a tároló ma már hazánk halban legbővebb élőhelye.

Az eddig leírtak alapján is érzékelhető nehéz terep hozza létre a leggya­koribb horgászgondokat. A mélyebb vizek mellett gyalogszerrel, kerékpárral, gépkocsival megközelíthető száraz part csak ritkán akad. A gátak melletti mélyedések halgyilkosságain (Sarud!) csak szégyenkezni érdemes. Jóízűen hor­gászni tehát csónak nélkül itt nagyon nehéz.

Olvasgatom az 1972. október 8-án fogant minisztertanácsi határozatot, amely a kiskörei tároló hasznosítási céljait írja elő.

„A terv célja, hogy a kiskörei vízlépcső hullámtéri tározójának üdülési és idegenforgalmi célokra, valamint vízi sport céljaira hasznosítását és az ehhez szükséges létesítményekkel való ellátását elősegítse, s ezáltal a fokozódó igényeket az Alföldön is kielégíthetővé tegye.”

„A terv teljes megvalósulása során a közép-tiszavidéki üdülőkörzetben mintegy 45 000 fő szállásigényes, továbbá 10 000 fő átutazó jellegű üdülési és idegenforgalmi igényeit kell kielégíteni.”

„A tározónál elsődlegesen vízi sportolási lehetőségek biztosítására (csónak, kikötők, horgásztanyák stb.) kell gondot fordítani.”

„A tározóteret mint sporthorgászati lehetőséget kell hasznosítani.”

Gyönyörű ajándék, amely minden horgászt hálára (és tisztességre) kell hogy kötelezzen; de egyben kemény feladat is, amelynek csak egyik, talán nem is legfontosabb része a kezdettől megvalósított telepítgetés, hiszen, ha a Böge vízszintje nagyobb ingadozás nélkül éli át a március-júniust, a kikelt életek mennyiségéhez képest a telepítésből származó állomány csak jelképes lehet.

A nehezebb (és fontosabb) feladat egyrészt a mai halállomány törvényünk szerinti megőrzése, másrészt az üdülőkörzetté válás horgászvonatkozású esz­közi feltételeinek megteremtése.

Az őrzéssel kapcsolatban -tetszik, nem tetszik meg kell állapítanom. hogy sem horgászaink, sem halászaink egy része, a parti lakosság széles réte­géről nem áll megfelelő erkölcsi magaslaton. A tocsogók területe különösen az ívási időben, a partszegély gödiéi az őszi apasztás alkalmából visszaélésekre, lopásokra adnak lehetőséget.

A rendelet szabta cél, többek között, a sok horgásznak is örömöt, pihenés nyújtó horgászüdültetés, az ottani terepviszonyok következtében csak akkor valósítható meg, ha legalább a holnapi tó közvetlenül a víz partján levő településein horgásztanya és megfelelő csónakpark áll az érkező vendég rendelkezésére. Tudom, hogy ehhez a MOHOSZ pénzügyi lehetősége kevés, de például azt is elképzelem, hogy egy-egy falu tanácsának se lenne rossz üzlet, ha megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében szállásról, csónakról saját hatáskörén belül gondoskodna.

Lehet, hogy mindezeket elmondani itt most nem lenne feladatom, de meggyőződésem, hogy ezeknek az emberi gondoknak ismerete éppen úgy hozzátartozik e terület életéhez, mint -mondjuk- egy-egy jobb szöglet hal­állományának elhelyezkedése.

Áttekintve a Böge egészéről elmondottakat, fel kell még tüntetnem, hogy ez a Tisza-szakasz vasúton Tiszalök és Tiszadada, Leninváros és Tiszapalkonya. Tiszafüred és alul Kisköre körzetében közelíthető meg. A lobbi Tahit csak autóbusz köti össze a nagyvilággal.

Alsó-Tisza

Lenyűgözően szép a Kisköre feletti magas víz, meg is hökkentünk, amikor olyan 8 m körüli süllyedés után kinyílt a hajózsilip alsó kapuja, és egy kicsinek tűnő folyóra csúszott ki a csónak, pedig az a kicsi folyó is a Tisza volt. Később felismervén a partokat -feleségemmel együtt ráébredtünk, hogy ezen a tájon otthon vagyunk, és megkezdhetjük utazásunk befejező szakaszát.

A Kisköre (404. fkm) Szeged (172. fkm) közötti távolság 232 km. E sza­kasznak egyetlen jelentős vízhozamú mellékfolyója van, a Hármas-Körös, amely vizének összetételével némiképpen módosítja a Tisza élettani állapotai A Körös-torkolat ezért tárgyalásunkban szakaszhatárt is jelent. így az Alsó Tisza első fejezeteként a Kisköre -Csongrád, záróképeként a Körösök leglényegesebb jellemzőinek mint ráhatásnak az ismertetése után a Csongrád Szeged közötti rész helyzetét tárgyalom.

Kiskörétől Csongrádig

A Hármas-Körös a 242. fkm-nél ömlik a Tiszába, a Kisköre Csongrád közötti távolság tehát 162 km. Vízszintjében a számított különbözet (Tas-kony 81,70, Csongrád 76,85) 4,85 m, ami nagyon szerény szögű, 0,033 m/km-es lejtőt jelent (13. és 14. ábra).

Az ugyan igaz, hogy a kiskörei erőmű turbináin szakaszosan átengedett vízmennyiség meg-meglódítja e szakasz vizét, de összességében ez a szerény esésű lejtő határozza meg áramlásának fizikai adottságait. E tulajdonságok legfontosabbjaként azt kell megemlítenem, hogy igen magas vízszint esetén a fentről érkező árhullámok, éppen a csekély esés miatt, itt utolérhetik egymást, alaposan megnagyobbítván ezzel a védekezés gondjait.

A szélsőséges időjárási helyzetektől eltekintve azonban kimondható, hogy az Alsó-Tisza víztömegét a Kisköre turbináin átengedett vízmennyiség szabja meg. Természetes, hogy alsó, nemzetközi követelményű határértékek is vannak, bármennyire szomjasak a földek, valamennyi víznek a folyóban is kell marad­nia; de kétségtelen, hogy aszályos nyarakon -figyelembe véve az ipar és a mezőgazdaság egyre növekvő igényét- a rádió vízállásjelentésében sűrűn szerepel majd erről a Tisza-részről az „igen alacsony” meghatározás.

A természet szabta lassúsággal ballagó folyó azért megalkotta a maga „tereptárgyait”. Útjában selymes homokpadok, éles, általában kövezett kanya­rok, sarkok, fokok, vízdöntötte vagy vízhozta fák, becsúszott parti bozótok váltogatják egymást. Ha nem érzékelnénk a sokkal lassabban áramló vizel, akár felső-tiszainak is vélhetnénk ezt a folyószakaszt.

A Tiszának Kisköre és Csongrád között inkább szennyezettsége, mint vízhozama miatt jelentős mellékfolyója a Szolnoknál csatlakozó Zagyva. A Mátra északi lejtőjéről indul, a Jászságban a hasonló tájon eredő, csak éppen a Mátrát a másik oldalán megkerülő Tarna csatlakozik futásához. Egyikük se tehet róla, hogy az útjukba kerülő gyárak, városok szennyesét is magukkal kell vinniük. Ennek meg Szolnok szennyező üzemeinek következménye, hogy a Sajótól, majd Leninváros iparától újból összekenődött Tisza Szolnok alatt is csak II. osztályú vízként folytathatja útját déli határunkig. Még szerencse, hogy e folyórész halai kielégítően tűrték, tűrik ezt a szennyezést, számottevőb­ben a táplálékállatkák mennyisége lett kisebb.

A természet alkotta mederben kanyargó folyón-hiszen a Bögével ellen­tétben nyíltan vall itt a víz-a horgászembernek könnyebb megtalálnia a vá­lasztott halat.

A gyorsabb sodrású helyeken kecsege ritkán, márna nagyobb is sűrűbben akad.

Néhány távoli panasz alapján féltem, hogy Kisköre alatt kevesebb lett a ponty, de végigkérdezve halászokat és horgászokat, megnézve egy-egy ígére­tesebb helyet, megnyugodtam. Gondolkodó horgásznak panaszra azon a tájon sincsen oka. A Bögével szemben talán annyi a különbség, hogy a zsákmányban a tükrösök aránya kevesebb. Ma még csak halvány következtetés születhet ebből: az olykori nagyobb vizek ellenére a pontyok tömeges lesodródásától alig kell tartanunk.

A fehér halak létszáma mintha csökkent volna, de ez a megállapítás csak a magam tapasztalatán alapul, hiszen sem halászaink, sem horgászaink nem kísérik zsákmányukban különösebb figyelemmel ezeket a halakat.

Harcsa viszont bővebben akad. Igaz, hogy ez a bőség viszonylagos is lehet, hiszen a csak természet alakította mélységű vízben kedvelt tartózkodási helyeik könnyebben felfedezhetők, és így halászatuk vagy horgászatuk gyorsabb ered­ménnyel kecsegtet.

A süllőnek itt végig kiváló élőhelye van a vízhozta vagy partról becsúszott, elfeküdt ágas-bogas világban. Meg is látszik állományukon, hogy ezen a tájon -túlélve a víz szennyezettségét- jól érzik magukat. A halászok gazdag zsák­mányra tesznek szert, és a horgászok közül is csak azoknak lehet panaszra okuk, akik hibás helyen vagy rossz módszerrel keresték e halakat.

A ma még gyér csukának a Bögéből való felszaporodása csak az elkövet­kező években várható, viszont a balin napjai már ezen a vízen is félek, hogy megszámolhatók, hacsak csoda nem történik valahol. És ezzel elmondtam e vidék halairól a legfontosabbakat, Csongrádig tartó utunkra elindulhatunk.

Kétségtelenül kevesebbszer voltam Kisköre, mint Tiszalök zúgóinál, az is lehet, hogy szerencsésebb (fegyelmezettebb horgászokat láttató) időkre estek ezek a látogatások, mégis meggyőződésem, hogy itt kevesebb a szabálysértés és a vétségek nem olyan súlyosak. Pedig ennek a víznek legalább annyi harcsája, süllője, balinja, a csendes áramlásban pontya van, mint a tiszalökinek.

Ennek következtében mind többen horgásznak ezen a vízen. Bár megköze­lítése akár vasúton (szárnyvonal Kál és Kisújszállás között), akár autóbusszal vagy személygépkocsival (a Jászságon vagy a Nagykunságon át) könnyűnek a legjobb akarattal sem mondható, közelről, távolról mégis sok vendég érke­zik. Aztán sátorban, szállóban, ilyen-olyan faházban letelepedvén (a telepen élelmiszerbolt, étterem, presszó is akad), horgászni vagy a zúgó fortyogó vizé­hez, vagy a felduzzasztott Böge csendes rejtekhelyeire indulnak. A zsákmányban kapitális harcsák, süllők is gyakoriak, öregbítvén a Tisza és Kisköre jó hírét. A jobb oldali, turbinákon átzúdult sodrás gyorsan viszi a kövezett part­szegély mentén a csónakot, és elcsúszva a Kisköre-Kunhegyes közötti vasúti­közúti híd alatt (400. fkm), a Tisza már vadregényesebb tájékra ér. Bal partja hosszú, balra tartó ívben, néhány szöglettel is tarkítottan Tiszaburát öleli, de a szakadozott, harántgátakkal, forgókkal, fokokkal cifrázott jobb part ígér eredményesebb horgászhelyeket. A sodrásban 3,50-5,00 m-es vizeket mértem, és meglepődve vettem tudomásul, hogy ezen a sekélynek mondható szakaszon kuttyogatásomra két szebb harcsa is horogra került.

Tiszabura alatt (394. fkm) a Tisza szelíd, jobbra tartó ívvel nyugati irányba fordul, hogy a 389-388. fkm között nekirontson a Sajfoki-sarok híres szögletének. Magas és meredek, sárgaagyagos fal fordítja déli irányúvá a Tisza menetét, a szögletben 10-14 m mély a víz, a falban csekély számú kérész is akad, így nem csodálható, hogy a környék horgászainak keresett és kedvelt horgászhelye.

A mélység a sarok alatt fokozatosan 4-5 m-re csökken, a mederben itt-ott vízhozta fák fekszenek; néztem a halászt, amíg varsáit szedte, a fehér halak között néhány jobb süllő is fogságba került.

A déli irány a Tiszasüly feletti, kövezett kanyarig tart, onnan kelet felé fordul a folyó. Örvényes, mély víz a kanyar alatt (385. fkm), a falunál kemény, márgás, homokköves meder, októberi márnák biztos eredményű horgászhelye.

Tiszaroffnál (380. fkm) a Tisza újból déli irányra vált. A falut védő kövezés pontyot, süllőt, márnát, apró harántgátjai között harcsát sejtet, a másik oldalon a széles homokpad (378-377. fkm) inkább nyaraló-, fürdőzőkirándulásra jó.

Kőtelekig (371. fkm) kedves, de nagyobb horgászálmokról nem valló Tisza utazik a partok között. Keményebb, reményt is hordozó vizet a Tiszabő feletti, melletti kettős ívű kanyar (373-369. fkm) teremt.

Az igazi horgászvíz azonban Újballa fölött (362. fkm) kezdődik, és szinte megszakítás nélkül tart a Tiszát átívelő, szolnoki vasúti hídig (340. fkm).

Kettős ívű kanyar a bevezetés, amely az újballai szabad strand alatt a szol­nokiak Avatag nevű (357-356. fkm), mély vizű, örvényes, igazán nagy halakat is rejtő szögletében folytatódik. Horgászidényben a parti tisztásokon sátor mellett sátor áll, és bárki jogos reménnyel válogathat, hogy harcsára, pontyra, süllőre, márnára vagy kecsegére menjen-e. Elhagyván az avatagi partokat, a Tisza derékszögben Dobapuszta (353. fkm) magántulajdonú nyaralóiba ütközik. Meredek part és mély víz, a másik oldalon forgó a homokpad alatt.

Gyors sodrás (349. fkm) a dobapusztai szöglet alatt. A partszegély vizében elszáradt bokrok sora. Betuszkolom a csónakot a bozót gallyai közé, hogy megfogjam az ebédrevalót. Tíz perc se telik el, másfeles süllő viaskodik a hor­gon, indulhatunk tovább.

Tiszapüspökinél (347. fkm) üdülőtelep. Csónakok, strandoló emberek, vidám gyermekhad a parton, takaros házacskák a fák alatt. Sátorhely, ivóvíz, élelmiszerbolttal összeolvadt presszó: igaz hosszan kell várnom, míg a nagy beszélgetésben észrevesznek a felszolgálók.

Újabb kettős ívelés a vasúti híd fölött. A külső ívek mart partjait nem védi mindenütt kövezés, a mederben bedőlt vagy vízhozta fákat, bokrokat mély vizek sora váltogat. Lenyűgöző!

Keleti partot a nyugatival összekötő vasúti híd. A partokat öreg kövezés védi. Évtizedekkel ezelőtti süllő- és balinvadászataim színhelye. Most csak két horgász ül kókadtan a parton.

Lassú, jobbra tartó kanyar Szolnok felé. A vízen is érződik a város közel­sége. Horgászok és szerelmespárok váltogatják egymást a bozót alatti homok­padon. A folyón evezős, motoros csónakok küszködnek, rohannak, a közúti híd felett szerény pataknyi a Zagyvatorkolat. Sétány a parton, Tiszát szemlélő emberek. A kövezett vízszegélyen néhány olyan „leugrom a vízhez 1-2 órára” pecás. Igaz, hogy akadnak itt vízen nőtt, keményebb öreglegények is: tilalom ide, tilalom oda, mederközépen leköveznek, hogy a legmélyebb sodrásban már­nát fogjanak.

Szolnok (335. fkm). Talán egyetlen vidéki városunk se fejlődött ilyen sokat. Bár csak közvetve tartozik ide, a fejlődést elindító egykori parancsnok­nak, horgászszövetségünk későbbi elnökének dr. Gergely Istvánnak a nevét meg kell e városnál említenem.

A város jól gondozott kempingjével, szállodáival -ha győzi a zsebünk- a környék kiváló vizeinek, például az avatagi partoknak vagy a később emlí­tendő tószegi kanyarnak megközelítésére kiváló letelepedési helyet ad. A motor­csónakkal túrázók a Tisza-partra épült révőrs mögötti benzinkútnál pótolhat­ják az elpöfögtetett energiát.

A déli irányba forduló Tiszán az uszályoktól, kisebb-nagyobb hajóktól zajos vízi élet Szolnok alsó határáig tart, ezért éri az embert váratlanul, de csodálatos felfedezésként a Tószegi-sarok (328. fkm) csendes, szemet-lelket gyönyörködtető, sodró, kavargó, mély vize. Első tiszai éjszakámat 1947 nyarán horgászbottal a kezemben ebben a szögletben éltem át, akkor még védtelen part állta útját a Tisza rohamának, de a kétségtelen halbőség ellenére az az éjszaka halak helyett csak tapasztalatot hozott. Ma már, hogy ne vándoroljon tovább a folyó, meg-megerősített kövezés védi a partot, de ez mit se változtatott az örvényes mélységeken. Még egy (csak személyes elfogultságom miatt fontosnak tűnő) dolgot kell itt megemlítenem: legifjabb korom kedves patakja, a Gerje is ebben a szögletben csordogál a Tisza vizébe.

Halai között a Középső- és Alsó-Tisza minden faja megtalálható, de igazán híressé öreg harcsái miatt vált a Tószegi-sarok. Ha jól emlékszem, az egykor horgászrekordnak számító, 70 kg-os harcsa is ebben a forgóban került horogra.

A sarok alatti Tisza Tiszavárkonyig (320. fkm) szelíd, jobbra tartó ívben folyik, sárgaagyagos bal partján itt-ott apróbb kérésztelepek. Szolnokról, Rákóczifalváról -márnára, kecsegére, süllőre vadászva- sokan horgásznak ezeken a partokon.

Tiszavárkony meredek partját is kövezés védi már. Előtte mély víz kava­rog, amely Vezseny felé indulván sekélyebb, csendesebb szakaszhoz ér.

Vezsenynél (315. fkm) éles, a falu oldalán öreg kövezéssel védett, balra tartó kanyarral indul el a Tisza a minden térképen feltüntetett martfűi hurok felé. Harminc éve idegesít a gondolat, hogy egyszer úgy véli majd egy vízügyes, hogy ez a 16 km hosszúságú hurok -mondjuk, egy 3 km-es átvágással- kiiktatható. Csak reménykedem, hogy erre sohasem kerül sor, és annak a táj­nak legalább a mai öröme, szépsége megmarad.

A hurokban az első szép és nehéz, de gyakran eredményes horgászszakaszt a bal part alámosott, vízbe borult fákkal díszített, élesebb íve (313. fkm) jelenti. Alatta a sodrás a jobb oldalra vág, a szerény homokpad -a régi, martfűi homokpartot a Tisza elhordta már -a környék lakosainak (Rákóczi­újfalu, Martfű) teremt nyári strandolóhelyet.

A folyó a Szolnok-Martfű közötti műúttal éles szögletben találkozik. A bal partot (309. fkm) sokszoros kövezés borítja, a jobb parton a szöglettel szemben kút osztja ketté a homokpadot. Mély, örvénylő víz kavarog a két part között, kár, hogy az egyébként csak a gépkocsik által meg-megzavart csendet, ha működnek, a vízkiemelő motorjainak zaja szinte elviselhetetlen lármával töri meg.

A második szögletben a Cipőgyár alatt (307. fkm) fordul a Tisza nyugat felé. Ez a part is kövezett, az itt felépült falut (?), városkát (?)-számomra még ma is nagyon kedves település-védendő, a kövezést napjainkban hosszab­bítják.

A két leírt kanyar örvényesen mély (15-20 m) vizében a szokásos hal­fajok mind megtalálhatók. Érdekes, hogy a horgászok többsége inkább harcsát, süllőt, a szennyvízbefolyónál keszeget keres, pontyra -amennyire tudom -tudatosan nem horgászik senki se. Kár pedig, mert a kövezések itt-ott megtört áramlása, a bozótosok mély és kemény talajú szöglete e halból is tisztes példányoknak ad otthont, csak hát a horgásznak ezeket a pontyokat először a helyé­hez kell édesgetnie.

A telep alatt kikötött horgászcsónakok sora, a parton egyesületi horgász­tanya nézi a Tiszát. Ma már csak emlékező öröm, hogy 195l-es megszületésekor ennek az egyesületnek bábája voltam.

Az a partrész a túrázóknak is szokásos megállót jelent. Az ottani horgá­szok -reménykedem -nemcsak az ismerős, az ismeretlen vendéget is szívesen fogadják, a parton sátrat lehet verni, és a boltokban az út közben elfogyott készletek pótolhatók. Mindössze a benzinkút hiányzik, nem is értem, hogy annyi jármű mellett a lakosoknak miért kell olajért, benzinért Tiszaföldvárra járniuk.

Martfű alatt a Tisza -elhagyván a Vezseny-Tiszaföld vár közötti kompot- a Tiszabögi-sarokig (292. fkm) szelíd ívelgetéssel halad, ezen a szakaszon nincsenek feltűnően jó horgászhelyek. Bár megemlíthetem a Körös-ér torkola­tának (296. fkm) környékét, amelyet szorgos kezek amolyan házi táborhellyé alakítottak át, bizonyítván ezzel, hogy nagyobb anyagi befektetés nélkül is meg­teremthető a kellemes vízi környezet.

A Tiszabögi-saroknál éles szögben balra indul a Tisza, majd még három hasonló szöglettel törve, Tiszakécske (286. fkm) házaihoz ér. A szögletek külső ívében mély a víz (10-20 m), szegélyét a magas és meredek falak alatt folya­matosan erősítésre szoruló kövezés védi. Földrajzi érdekességként az ókécskei meredeket külön is meg kell említenem: azt hiszem, hogy végig a Tiszán a víz­szegélyből felemelkedő falak közül ez a sárgaagyagos, fecskefészkes meredek a legmagasabb. Különben úgy tudom, hogy ebben a csodálatos kecskéi sarok­ban fogták századunkban a legnagyobb, 400 kg körüli vizát. Talán mondanom se érdemes, hogy ezek a sarkok a Tisza minden halának megfelelő élőhelyet teremtenek, bennük reménnyel horgászhatunk a legnagyobbakra is.

Ezt Tiszakécskénél annál könnyebben megtehetjük, mert a községnek vasútállomása, több irányból érkező autóbuszjárata van -ha igaz, közvetlen járat még Budapestről is-, és a műútjaira se lehet sok panasz. A Tisza-gát mellett üdülőtelep termálvizes fürdővel, szállodával. A parton díjtalan (1981!) táborozási lehetőség, ivóvíz, élelmiszerbolt. Mindössze egyetlen zavaró tényező mutatkozik: a kövezésekkel megvalósított vízterelgetés elmosta a régi, szerény lejtésű homokpadot, így ma a bójákkal jelölt fürdőhely csak keskenyebb vízszegély.

Tovább indulván a kécskéi strandról (285. fkm), a Tisza hosszú, jobbra tartó ívet alkot, amelyet csak a tiszainokai rév (278. fkm) alatti, éles balra tartó kanyar (276. fkm) tör meg. Ebben és a következő, Tiszakürt alatti S kanyar (272-269. fkm) külső íveiben nagyon mély (20 m körüli) a víz, a belső ívek homokpadjain a szabad fürdést egy-egy kút veszélyezteti.

Ha kibújik a csónak az S kanyar mögül, előttünk áll a tiszaugi (267,4 fkm) híd. Alatta a bal part fái között üdülőtelep (267. fkm) rejtőzködik. Sokkal sze­rényebb, mint a kecskéi, ivóvíz a parton, bolt a közeli községben található. Hogy mégis sok vendége van, talán jó megközelítési lehetősége (műút, vasút Kecskemét felől) indokolja. Bár horgászatra is kiváló helyszínt teremtenek a már említett közeli, tiszakürti szögletek.

Tiszaug alatt néhány kilométeren át szelíden, szinte törés nélkül ballag a folyó. A bal part hosszú selymes homokkal borított, fürdésre, kirándulásra alkalmas terep, a jobb parton a szerényebb mélységű sodrás hol védett, hol agyagos partszegély mellett szalad.

Jobb horgászhelyeket a Tiszasas (262. fkm) környékén kezdődő és csak­nem Csongrádig (245. fkm) tartó kanyargós Tisza nyújt. Mély vizek homok­padokkal váltakoznak, bedőlt vagy hozott fák, tuskók, vízbe csúszott, szegély­bozót teszik változatossá és sokreményűvé ezt a folyószakaszt. Különösen a 258-253. fkm-ek közötti kanyargások-bennük a Gyovai-sarok (254. fkm)-gyönyörködtetik a szemet.

Csongrád közelségére a jobb part szőlőskertjei, prés- és hétvégi házai, a telkek alján kikötött csónakok utalnak. A várost gátra épített kőfal is védi, mellette a révőrs óvja a Tiszát. Némi gondja idegen csónakosnak csak a pon-tonhídnál akad, amíg rá nem jön, hogy sporthajóval azok között az ívek között kell áthaladnia, amelyek a SPORT feliratot viselik.

A város alatt a Tisza bal partján a Körös-torkolathoz (242. fkm), jobb partján a széles homokmező felett kiépített csongrádi üdülőtelephez érkezünk. Látogatottságában a hazánkbeli Tiszán csak a vásárosnaményi strandhoz hasonlítható az itteni. Ha szétnézünk, ez meg is érthető. A falunyi területű, szelíd lejtésű, selymes homokú part- és vízszegély a játékra is, a fürdésre is veszélytelen alkalmat ad. Fölötte, az öreg fák árnyékában széles övezet nyújt a közösségeknek és a magánosoknak is lehetőséget arra, hogy nagyobb nyaraló­kat, kisebb hétvégi házakat építsenek. A jól gondozott kempingben a túrázók felverhetik a sátraikat, a boltokban, a parti árusoknál étel-ital kapható. (Itt is csak a benzinkúttal volt bajom, ha nem vezettek félre, az az egyetlen a városka másik végén árváskodik.)

Jobb horgászhelyek a strand fölött, a parti kövezés mentén, vagy a strand alatt, az egyre meredekebbé váló partok szegélyén találhatók. Ha van csóna­kunk, a Körös-torkolat és környéke vagy maga a Hármas-Körös valóban remek horgászhelyekkel is szolgál.

A Körös-torkolat elérésével befejeződött alsó-tiszai utunk első szakasza; a Körösök hatása, amint már írtam, némiképpen megváltoztatja a Tisza életét, ezért az innen Szegedig tartó Tisza részt majd új fejezetként tárgyalom.

Talán ezen az alsó-tiszai szakaszon válik legjobban feltűnővé, hogy út­hálózatunk az évszázad folyamán egyértelműen Budapest-centrikussá alakult. Sajnálatos következménye ennek, hogy például Miskolc és Szeged között közvetlen országos főút vagy vasút nem vezet az Alföldön át, így e szakasz településeit-Szolnok kivételével-csak szárnyvonalakon vagy-gépkocsi­val-mellékutakon lehet megközelíteni.

A Körösök világa

Körös. Ha a Tisza felől nézem, mellékfolyó. Ha önmagában vizsgálom, az Erdélyi-érchegységből négy ággal induló, Gyoma fölött eggyé épülő élővíz. Életét -feladatom szerint- a Tisza egészének szempontjából vizsgálom (15-17. ábra).

Fiatalnak látszik, de ez a fiatalság inkább kamaszos viselkedésére, mint valós korára vonatkozik. A Kárpát-medence vizeinek élete mintegy 10 000 évvel ezelőtt alakult ki. Addig az Északi-, Keleti- és Déli-Kárpátok félkörének, az Erdélyi-medence és az Érchegység vizeinek összességét a mai körösi tájakon az akkori Alsó-Körös szedte össze, hogy ezután a Duna a tengerig vigye. Ám az abban az időben bekövetkezett geológiai változások új helyzetet teremtettek. A Tiszát néhány mellékfolyójával együtt észak felé irányították, a Marost lejjebb: így alakult ki a Körös-vidék mai vízrendszere. A közeli Erdélyi-érchegységből lezúduló víztömeg az Alföld síkján-mélyedéseket keresgetve-vájt magának sok félkörös utat.

A szabályozások következtében ez a körkörösség sok helyen már meg­szűnt; megrövidült, gyorsabbá vált a folyó, és ásott medre mellett holtágak sora képződött. Ezeken a körösi holtágakon érzékelhető, hogy többségükben fiatalabbak, mint a tiszaiak, hiszen a medrük sok helyen még az élő áramlásra emlékezik, míg a legidősebb Tisza mellettiekből már többnyire csak pocsolya vagy fűvel benőtt mélyedés maradt. Ez az állapot a körösi horgászok szem­pontjából szerencsésnek is mondható, mert várhatóan még egy-két emberöltőn át ezeken a csendes, tiszta vizű ágakon is önfeledten horgászhatnak. (Persze később is, ha olykori kotrással, átöblítéssel elodázhatják a természetes elöre­gedést.)

A későbbiekben a holtágakat is tárgyalom-igaz, csak összevontan-mostani feladatom az élő folyó bemutatása.

Már említettem, hogy a Hármas-Körös-a szegény Berettyót talán kife­lejtették- négy fontosabb ágból tevődik össze. Ha a folyó egészét meg akarjuk érteni, az egyes ágakkal külön-külön kell foglalkoznunk.

Legdélebbről, az Erdélyi-érchegység Körösbánya fölötti (1122 m) lejtőjé­ről a Fehér-Körös indul, Honctő, Borosjenő, Kisjenő érintésével Gyula mellett, 85,30 m-es országos szinten ér határunkhoz.

A Fekete-Körös a Nagy-Bihar hegység (1477 m) nyugati lejtőjén Rézbánya környékén ered, Belényes, Tenke, Tamáshida mellett elrohanva, Sarkadtól délkeletre, 85,06 m-es szinten lépi át a határt.

A Sebes-Körös Kiskalota mellett (1405 m) ered, Csúcsán, Nagyváradon szalad át, és Körösszakálnál 92,80 m-es országos szinten érkezik hazánk terü­letére.

A Berettyó-alul inkább csatorna, mint folyó-a Kraszna eredéséhez közel, Bogdánháza mellől (830 m) indul útnak, Szilágynagyfalut, Margittát, Szalárdot érinti, és Berettyóújfalu közelében (89.99 m-en) ér hazai földre.

Tudom, hogy a fölöslegesen közölt számadatok megnehezítik egy-egy írás érthetőségét, ám vannak esetek, amikor a számok használatát nem nélkü­lözhetjük. Egy folyó lejtési szöge meghatározója áramlási viszonyainak, az áram­lás sebessége pedig a víz szinte minden élettani jelenségére kihat. Ezért közöltem az előbbiekben a 4 folyó határunk körüli, országos 0 pontra vonatkoztatott vízszintértékeit, hogy megérthessük a Körösök határainkon belüli viselkedését. Ennek megállapítására legcélszerűbbnek tartom a Körösök vízrendszerének olyan formájú elhatárolását, hogy megvizsgáljuk valamennyi ág határunk és Gyoma, majd a Gyoma-Csongrád közötti szakasz lejtési szögét. Az össze­hasonlító vizsgálat eredményét az 1-2. táblázat szemlélteti.

A számokból leolvasható a Körös-vidék vízföldrajzi történelme. Az Erdé­lyi-középhegységből a határainkon kívüli, rövid út miatt a hegyre zúdult csapadék igen gyorsan keleti határunkhoz ér. Az említett 4 folyó viszonylag magas lejtési szöge (a Sebes-Körösé például megközelíti a Felső-Tisza \. szaka­szának 213 mm/km esését) az árhullámokat gyorsan szállítja az Alföld közép­ső részére, de az ottani, már sokkal csekélyebb, 32 mm/km-es esés lelassítja az addigi rohanást.

Nyáron, ha alcsony a víz a néhány ilyen-olyan hatásfokkal dolgozó duzzasztómű miatt [Gyulánál a Fehér-, Békésnél a Kettős-, Körösladány fölött a Sebes-, Békésszentandrásnál és Magyartésnél (bökényi) a Hármas-Körösön] a fentebbi szakaszokon is mérséklődhet a folyók áramlása.

1. táblázat A Berettyó és a Körös-ágak szintesése az országhatártól Gyomáig

A folyó	A határon belépő folyó 0 pontja m	A határtól Gyomáig meg­tett út, km	A Gyománál megadott 0 pont, m	Szintkü­lönbség m	Esés m/km
Fehér-Körös Fekete-Körös Sebes-Körös Berettyó	85,30 85,06 92,80 89,99	61 67 71 90	79,34 79,34 79,34 79,34	5,96 5,72 13,46 10,65	0,097 0,085 0,189 0,118

2. táblázat A Hármas-Körös szintesése Gyomától a tiszai torkolatig

Folyó	A Gyománál megadott 0 pont, m	Gyomától a a Tisza torkola­táig megtett út km	A Tisza torko­latánál megadott 0 pont, m	Szintkülönbség m	Esés ni/km
Hármas-Körös	79,34	76	76,85	2,49	0,032

Ugyanakkor a Tiszántúl már eddig megépült csatornarendszere -Keleti-, Nyugati-, Hosszúfoki-főcsatorna, Hortobágy-Berettyó, legújabban Nagy­kunsági I. és II. csatorna-lényeges élettani változást hozott létre a Körösök vizében. E csatornák többségében le-leszakaszoltan néha gyorsabban, többször lassabban áramlik a víz, ami télen is jó oxigénellátást tesz lehetővé. Emellett az ásott, „szűz” talaj bő növényi és állati életnek ad kiváló lehetőséget. Az így keletkező bőséges növényi és állati vegetáció a Körösök vizébe is átcsorog, emelve, javítva ezzel részben a Körösök nyári víztömegét, részben élőlényeinek -halainak- életlehetőségeit.

E javításba a hullámtereken belüli holtágak is „besegítenek”. Ha tavasszal gáttól gátig szalad szét a folyó, ezek a holtágak is megtelnek vízzel, és a szapo­rodási feladatuk elvégzésére várakozó halakkal később, nyárközépen, amikor ismét csökken a vízszint, a holtágakat az élő mederrel összekötő fokokon át a szülőkkel együtt a kikelt, megerősödött ivadék is visszacsoroghat az élő folyóba. A leírtakon kívül még a nyár melege is elősegíti a kedvező hatást, hiszen nemcsak az élő folyó, de a csatornák és az érintkező holtágak csekélyebb víz­tömege is könnyebben átveszi a környezet hőmérsékletét. Így a Körösök vize a Tiszáénál melegebb lesz. A melegebb víz -emlékezzünk- gyorsabb élet­tevékenységet-étvágyat, fejlődést-jelent.

Az elmondottak alapján volt a Körös-vidék hazánk halban legbővebbnek mondható tája. Martfűn annak idején nemcsak a vándorlási kedv ültetett kerékpárra, motorra, hogy felcseréljem a Tisza partját a Körösökével; erre csábított az akkori, elképesztőnek mondható körösi halbőség is, az élővízben éppen úgy, mint a hullámtéri holtágakban. Azóta megritkultak ugyan ezek a hajdan sűrű találkozások, de évente csak-csak szétnézek a régi partokon, és be kell vallanom, hogy sokszor kedvszegetten érkezem haza.

Mind a négy ág már több-kevesebb, olykori szennyanyaggal érkezik hoz­zánk, de megőrzésükkel mi se dicsekedhetünk. Mióta némi részipar Budapestről a vidéki városokba, falvakba is kitelepült, meg a régen ott levők mezőgazdasági üzemeinkkel együtt megerősödtek, gyakran kap szennyet hazánkban is a folyó. Ha a kérészek létezését itt is értékmércének veszem, bizony elmondható, hogy a régi, felhős rajzás helyett a mai virágzás már csak néhány kósza lepkét jelent.

Az éltető és életellenes hatások eredőjeként a mai Körösök halállománya közepesnek mondható.

A hol tisztább, hol szennyezettebb folyó hazánkban síkságon rohan, andalog vagy (a duzzasztók előtt) majdnem áll. Medrének alakulásait a sodró, nagy vizek építgetik. Bár a szabályozásokkal kanyarjainak zöme elveszett, a mai meder is sok rejtélyes szögletet, zugot, alámosott parti üreget takar. Különösen az utóbbiakat kell kiemelnem, mert egyben magyarázattal is szol­gálnak arra, hogy a magasabb szintű halászat, az egyre eredményesebb hor­gászat ellenére az ilyen alámosott, mély kanyarok, máskor sima mederszaka­szok vizében még mindig sok harcsa van.

A hol rohanó, hol andalgó, part menti kövezésekkel, becsúszott fákkal, hozott és lerakott tuskókkal díszített meder megőrzi a pontyokat és keszeg­féléket is. Bár a csatornáknál majd részletesebben tárgyalom, itt is meg kell említenem, hogy-ha alacsony vizű a tavasz, és a ponty nem ívhat le a hullám­tereken-szaporodási céllal az elérhető csatornák vizét keresi fel. Ilyenkor a 100 km-es út mit se számít neki, rohan, rohan, amíg szerelmének beteljesülé­sére megfelelőnek vélt helyet talál. Természetes, hogy a szerelem megtörténte után a csatornák rendszere az ivadékot is és a szülőket is visszaadja a Körösök­nek, javítván ezzel is az ottani állományt. A Körösökben való elhelyezkedésükről el kell mondanom, hogy -bár Békésszentandrás fölött is elfogadható mennyiségű az állomány- a pontyok többsége a duzzasztó alatti Hármas-Körösben él. Igaz, hogy ebben a duzzasztó is fontos szerepet kapott, hiszen az átzúduló vízmennyiség feldúsul oxigénnel, ami nagyrészt „megemészti” az érkező szennyanyagot. így a Hármas-Körös Békésszentandrás alatt már tisztábbnak mondható.

Mivel majdnem minden megmaradt kanyar külső íve kövezett, és a mély­ségekben tuskó is akad, a megfelelő élőhely miatt kielégítő, helyenként bőséges süllőhad él a Körösökben is. Elhelyezkedésük az ágakon és a Hármason nagy­jából egyenletes; természetesen tört vagy bozótos partok alatt meg a zúgok kavargó vizében több akad.

A csuka a Körösökben is kettős életet él. Bár az élő folyó vizében is több mutatkozik, igazi lelőhelyük a hullámtéri holtágak vize. Kora tavaszi árvizek útján az élet parancsa ezekre a vizekre viszi, és mert ott többnyire megfelelő élőhelyet is talál, a víz apadásával gyakran elfelejt visszatérni az élő folyóba. Valamikor-még nem volt se méret-, se darabszámtilalom -egy-egy őszi csukázás alkalmából Martfűn nagyon sok család az öcsödi holtágakból származó csukát evett, hiszen egy-egy vasárnap-olykor kapitális példányok­kal is-degeszre tömette a hátizsákokat.

A balinok a Körösökben se kerülték el a tiszai csökkenést. Bár a zúgok fortyogó vizében, a bokrok tövén, a fokok visszacsorgó vize körül fel-felhangzik a jellegzetes csattogás, állományuk a Körösökben is már csak tört része a régi­nek.

A márna és a kecsege a Körösökben nemcsak ritka, hanem tilalmazott is, így velük nem érdemes foglalkoznom.

Az egyéb halak közül a törpeharcsa említhető meg, valamivel az élő folyón is több van, de egy-egy holtágban -olykor úgy tűnik- csak törpe­harcsa él. Lett légyen a horgokon giliszta, kis hal, halszelet, néha még kukorica is, törpeharcsa húzza a zsinórt.

A halakon kívül szólnom kell még a rákokról is; szennyezés ide, szennyezés oda, különösen a kecskerák szaporodott el nagyon. Néha-ha akaratlanul is sikerült horgászhelyünkre édesgetnünk őket-jelenlétük bosszankodássá teszi a horgászatot. Igaz, eltűnődtem azon is, vajon a kétségtelenül szép számú harcsa és a sok rák mint táplálékállat között van-e összefüggés.

E könyv keretén belül nagyjából ennyit mondhattam el a Körös halairól, a továbbiakban -végigkísérvén a folyót-csak a néhány, legfontosabbnak vélt horgászhely felsorolását (nem jellemzését) tervezem.

A Fehér-Körösön a duzzasztó (135. fkm) felett, ha tiszta a víz, békés halakra horgászhatunk.

A Fekete Körösnek a hazánkbeli 15 km-en végig kanyargós, kémiailag legtöbbször tiszta, a békési duzzasztómű miatt általában emelt szintű vize van. Halai között minden fontosabb megtalálható, horgászati értéke tehát nagy.

A Kettős-Körös a békési duzzasztóig (117. fkm) a lassú vizén kívül egyenes medrében érdemlegesebbet nem mutat. Békés alatt az Élővíz-csatorna Békés­csaba révén szennyezi; kilométereket tesz meg a folyó, amikorra szennyanyaga felhígul.

Jobb horgászhelyeket a Köröstarcsa körüli, márgás talajú kanyarok, kiválót a Sebes-Körössel alkotott torkolat jelent.

A Sebes-Körös víztömege a nyári horgászidényben általában szerény, és vize tisztának se mondható. Elfogadhatóbb horgászhelyeket Körösújfalunál (39. fkm), majd a Szeghalomtól délre eső kanyargós szakaszon (20-25. fkm) találni. Vize Körösladány között (15. fkm) a Keleti-főcsatorna vizét is hordozó Berettyóval egyesül, a torkolat alatti (14. fkm), mindkét folyó áramlását felfogó duzzasztó lelassult vizet teremt. Jó helyek Körösladány és a Kettős-Körössel alkotott torkolat között találhatók, itt mély és márgás a meder, legtöbb ha­lunkra jó.

A Berettyó Pocsajtól keletre lép hazánk területére. Ha alacsony a vize, hol nagyobb, kanyargós patakként, hol ásott csatornaként halad Berettyóújfalu mellett (45. fkm) Szeghalom (6. fkm) és a Sebes-Körös felé. Útja közben Darvas­nál (22. fkm) veszi fel a Keleti-főcsatorna vizét. Halairól-különösen a felsőbb szakaszon-minden elmondható, ami egy nagyobb alföldi patak halaira vall.

A Hármas-Körössé előlépett folyó a Sebes-Körös torkolatától kezdi meg 90 km-es útját Csongrád felé. A szabályozások megtörténtéről mindkét olda­lán-a hullámtéren és a gátakon kívüli területeken is-holtágak sora vall, ám így is megmaradt az élő folyón jó néhány hol élesebb, hol lágyabb ívelésű kanyar, amely általában jó horgászhelynek is számít. A Békésszentandrás feletti szakaszon a duzzasztómű lelassítja és méllyé teszi a folyót, de ez az állapot inkább javítja, mint rontja a halak lehetőségeit.

Békésszentandrás fölött a Gyoma körüli (78-82. fkm) és az Endrőd alatti (71-69. fkm) kanyarokat kell megemlítenem.

A békésszentandrási alvíz (47. fkm) a duzzasztó megépülése óta közeli és távoli horgászok kedvelt kirándulóhelye. Halfajai megegyeznek a többi, nagyobb duzzasztó alvizének halaival.

A duzzasztótól a Körös mély, alföldi tájon baktat torkolata felé. A ka­nyarok külső íve többnyire kövezett és mély, a belső sekélyebb, meghitten gyönyörű ez a lassú folyás. Ha a bökényí zsilip alul nyitva van, a víz óránkénti sebessége ezen a tájon 2 km-re tehető. (Ebbe persze belebeszél a Tisza vizének magassága, no meg a Békésszentandráson áteresztett víz mennyisége is.) Jó horgászhelyeket a néhány kilométerrel a duzzasztó alatti (42-40. fkm), az Öcsöd-Kunszentmárton közötti (30-25. fkm), a Kunszentmárton alatti (17. fkm), a Szelevény melletti (11. fkm) és a bökényi zsilip alatti (5. fkm) élesebb kanyarok jelentenek.

Szólnom kell még a Körösök partjának természetes szépségéről is. A Tiszá­hoz öregedett horgász vagyok, megszoktam a tiszai partok vad, sokszor riasztó dzsungelrendszerét, talán azért tűnik nekem annyira kedvesen szépnek a Körö­sök partjának sok helyen ligetes, zöldgyepes vidámsága. Sík rétek, egy-egy facsoport, néhol legelő, gulya, karám, meg béke. És alul, meredek falak közé zártan a folyó. Csodálatos!

Talán ez a tulajdonság, meg a kisebb folyóban könnyebben felfedezhető hal teszi a körösi partokat a tiszaiaknál keresettebbé. Hiszen közútjai, vasúti összeköttetései nem sűrűbbek, mint a Tiszánál levők, ám száraz nyarakon a ligetes mező a legelrejtettebb zugba is elvezet, jobb ízűvé téve a kirándulás vagy szabadság napjait.

Csongrádnál tehát jelentős mellékfolyóként a Hármas-Körös a Tiszába érkezik. Partjai között általában melegebb és egyes mutatóiban (Békésszent­andrás miatt) tisztább, bővebb növényi és állati élettel teli víz folyik, és ez kedvező a Tisza egészére is.

Csongrádtól Szegedig

A Hármas-Körössel megerősödött Tisza (torkolat: 242. fkm) elindul dél felé, hogy Szegeden (172. fkm) áthaladva, Gyála fölött (162. fkm) elhagyja hazánk területét (18. és 19. ábra). E mindössze 80 km-es útja közben néhány apróbb csatornán, patakon kívül jelentős bal parti mellékfolyóként Szegednél a Marossal egyesül. A Maros azonban csak Szegednél és a város alatti, rövid, egyenes szakaszon érezteti hatását, s ez csak akkor lesz jelentősebb, ha a Maros árhulláma a Tiszáéval együtt érkezik. E meggondolás alapján horgászati vonatkozásban a Csongrád-Szeged közötti Tiszát tárgyalom.

Ha ezen a szakaszon a folyó esési szögét vizsgáljuk, a következő eredményt kapjuk: Csongrád 0 pontja 76,85, Szegedé 74,34 m; a két város közötti 70 km-en a szintkülönbség tehát 2,51 m, ami 0,034 m/km-es lejtőt jelent. Ha visszaemlé­kezünk a Kisköre-Csongrád közötti, 0,033 m/km-es értékre (a +1 mm-es

különbözet elhanyagolható), meg kell állapítanunk, hogy az Alföld síkja déli irányban nagyon szerény és azonos lejtést mutat. Árvizeknél ezért veszélyezte­tett legjobban ez a szegedi szakasz, hiszen a Körössel és Marossal is megterhelt Tisza a csekély lejtés miatt a gátrendszert is fenyegető magasságokra legkönnyebben itt emelkedik.

A lassú, de duzzasztás nélküli folyó (az Újbecsén már épülő duzzasztómű még nem érezteti hatását) e szakaszon is megalkotta az előző részben felsorolt „tereptárgyait”, így azok leírását nem ismétlem. Összefoglalásként mindössze annyit mondok el, hogy-bár több helyen szabályozták a Tiszát itt is-az éles kanyarok és azoknak minden következménye e részen is szép számban fel­fedezhető.

[Újbecsével kapcsolatban tanácsot is szeretnék adni a szegedieknek: tegyék meg, amit mi itt fent a Bögében -sajnos- elmulasztottunk. Még most, a bekövetkező duzzasztás előtt szánjanak rá néhány csónakos napot és végig­vizsgálva a holnapi horgászhelyeket, rajzolják be házi térképükbe a mai (kicsi) Tisza tárgyi adottságait, hogy a megemelkedett vízben is tudják majd, hogy a mélységekben hol és mi van.]

A Tisza itteni halállománya-ez a Körösöknek is köszönhető-valami­vel dúsabb, mint a Szolnok körüli szakaszoké. A harcsa, a ponty és keszegfélék bő létszáma mellett gyakori a süllő, és márna is akad; a csuka még, a kecsege és a balin már ritkább.

A korábban részletesen elmondottak alapján őszintén remélem, e szűk összefoglalóból is érzékelhető, hogy ennek a 70 km-es résznek milyen és mennyi hala van; így elindulhatunk képzeletbeli utunk végső szakaszára.

Elhagyván a Körös-torkolatot, csónakunk közepesen mély (4-6 m) vízben csakhamar a Csongrád-Szentes közötti vasúti, illetve közúti hídhoz (240. fkm) ér. Az utóbbit 1981 őszén adták át a forgalomnak, megkönnyebbítve a két város közötti közlekedést.

Nem messze a hidak alatt, 239-238. fkm között, a csongrádinál sokkal szerényebb homokszegélyen jó időben Szentes strandoló népe örül a Tisza hűs hullámainak. Kár, hogy itt nincs kemping. Fent, a fák között, azért le lehet ütni a sátorcöveket, ivóvíz is akad, s egy apró boltban a legszükségesebbek megvásárolhatók.

Két kilométerrel a szentesi strand alatt (237. fkm), jobb felé tartva, derék­szögben törik a Tisza, igen nagy, tuskókat, pokrócot rejtő mélységek (20-23 m) fölött mindkét oldalon külön-külön forog a víz. Bosszankodtam, hogy a szeles lötyögő tükrön délidőben forogtam ott, s így reménytelenné vált a harcsa­fogás. A következő 10 kilométeren szelíd ívelgetéssel ballag a folyó, partjait többnyire kövezés védi, de kiváló horgászhelyeket nem mutat.

A csányteleki határban újabb nagy reményt az S kanyar jelent. A külső ív mindkét oldalon kövezett, vize az elsőben 16, a másodikban 20 m mély. A jobb part belső ívében széles homokpad szolgál táborozáshoz, strandoláshoz kiváló helyül, a második éles, bal kanyarban a homokpad is vájt, vízhozta, öreg fűzfák fekszenek benne. Lejjebb a jobb parton (221. fkm) a Dongéri csatorna fut a Tisza vizébe, a bal parton, egy élesebb szöglet alatt (217. fkm), zsilippel szabályozottan a Kurca érkezik.

Ezen a szakaszon a mártélyi határig (209. fkm) éles kanyar éles kanyart követ, a külső, kövezéssel védett ívekben mély és mélyebb a víz, így mindenki találhat magának jó horgászhelyet, ha itt a partra lép. Ezt meg is könnyíti a komphoz vezető mindszenti út. Egyébként a kompnál (217. fkm) a mindszenti oldalon halászcsárda és élelmiszerbolt működik, a túrázók megcsappant élel­miszer- és italkészlete feltölthető.

Elhagyván a leírt kanyargást, a Tisza szelíd íveléssel a mártélyi oldalnak támaszkodik. A part szakadozott és védtelen, a vízben sok a becsúszott fa és bozót, köztük gyakran szétszaladnak a kis halak a süllő járása nyomán.

Az újabb S kanyarban (199-196. fkm)-ez is védtelen-bedőlt, hozott, öreg fák fekszenek. Gyönyörű hely, mégis arra kell hogy gondoljon az ember : azt az igazán nagy halat ebben a vízben vajon ki győzi le ?

Algyőnél két, kövezéssel védett szelídebb kanyar őrzi a Hódmezővásár­hely-Szeged közötti vasúti és közúti hidat (192. fkm), innen már e vizén is megérzi az ember, hogy nagyobb város, Szeged közeledik. Megszaporodnak a hajók és motorcsónakok, apróbb és nagyobb hétvégi házak sűrűsödnek a partokon. Érdeklődve nézegetünk, de közben arra kell gondolnunk, hogy-bár ez a vidék is szép-az annyira szeretett, igazi Tisza fent, a híd mögött maradt.

Csatornák

Létrejöttüket azzal indokolták, hogy az egyre élesebb gazdasági verseny­ben az nyer, akinek száraz időben a legtöbb vize van. E meggondolásból duzzasztók, csatornák születtek, hogy éltető vizet vigyenek az Alföld csapadék­szegény földjeire. Vízre azonban a halastavakban, a rizsföldeken, az egyéb mezőgazdasági és ipari létesítményekben, sőt a városokban is szükség van, ezért csak az igényeken felüli, megcsappant víztömeg kerül ilyen-olyan úton vissza a Tiszába (20. ábra).

A csatornák medre eltér a folyók zegzugos útjától, hiszen egy-egy területen megfelelően magas vízszintet kell tartaniuk, hogy gépek nélkül, gravitációs úton oldják meg feladatukat. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az ásott, mértani pontossággal épített csatornameder vízszintszabályozó zsilipekkel szakaszokra bontott. Ez annyit jelent, hogy egy-egy, két zsilippel határolt szakaszon-tavaszi átöblítés kivételével-a pillanatnyi vízigény szerinti változó sebességgel mozog, árad és apad, esetleg éppen áll a víz.

Gondolkodtam, hogyan kellene ezeket a horgászati szempontból is fontos áramlásokat ismertetnem.

Mivel fizikai tulajdonságaikban egymáshoz hasonló jellemzőket mutatnak, földrajzi helyük, megtett útjuk szerinti leírásuk feleslegesnek látszik. Hiszen legtöbb, nemrégen készített térképünkön pontosan feltüntették szinte vala­mennyi csatorna helyét, így onnan minden érdemleges leolvasható. Azonos adottságaik miatt pedig mi nem, legfeljebb a halak tehetnek egyes szakaszaik között különbségeket.

Másik megközelítési lehetőségünk a csatornák életének okszerű feltárása lehet. Ha hasonlóak a fizikai összetevők, a kétségtelenül létező élettani elkü­lönülés csak az évek alatt létrejött időbeli különbségekre épülhet. Ha ez igaz, akkor viszont egy-egy csatorna éves változásaiból levont tapasztalat minden más, hasonló éghajlati és talajviszonyok közötti csatornára érvényes.

Hosszú töprengés után ezen az úton indultam el, igaz, megkönnyítette választásomat, hogy a Nyugati-főcsatorna a hatvanas évek közepén az orrom előtt született, 1974-ben nagyobb része egyesületi horgászvízzé vált, így a mai napig nyomon követhettem éves változásait. Bár e vízzel kapcsolatban még egy lényeges dolgot is meg kell említenem, ami -sajnos-nem minden csa­tornánkról (Tisza vas vári!) mondható el. Mivel emberi települések ellátására, továbbá halastavak táplálására is szolgál a Keleti-, majd a belőle induló Nyu­gati-főcsatorna vize, éberen őrzik Tiszalök körül, nehogy belejusson valamiféle Tiszából származó szennyanyag. Ha ilyesmit jeleznek a műszerek, becsukódik a kapu, és amíg meg nem tisztul a Tisza, szünetel a vízadás. Ez a kémiai szennye­zettségtől mindig mentes környezet tehát kedvezőbb, mint ha az élőlénynek (halnak) olykor szennyanyaggal is birkóznia kellene.

A leírtak alapján a továbbiakban-a többi csatorna példájaként-a Nyugati-főcsatorna változásaival foglalkozom.

A kotró-, markoló- és egyéb gépek munkája nyomán, középső és alsó részénél zsilippel szabályozottan töltődött fel vízzel az agyagos, helyenként szikes talajba ásott, 42 km hosszúságú csatornameder. Az átlagos duzzasztási szinten magasabb lett benne a víz, mint a környéki föld felszíne, az átszivárgást két övcsatorna vezeti el. A meder különben, ha keresztmetszetében nézzük, teknőszerű. Középen kb. 6 m szélességű és átlagosan 3 m vízmélységű árok halad, amely mindkét oldal felé olyan 45 fokos szögben emelkedik. Ez az emel­kedés 1,50 m-es vízmagasságnál ellaposodik a mindkét oldali partszegély felé, így a csatorna felszíni vizének szélessége 20-25 m-re nő.

A csatorna működésének első évében csupasz volt a part is, a meder is. Ezért megütközve néztem az első horgászokat, mert úgy véltem, hogy abban a vízben halat fogni, mert nincs benne, nem lehet. Tévedtem. A csatorna szép törpeharcsákat, sok keszegfélét és néhány nagyobb tömegű nyurgapontyot adott a korai kísérletezőknek. Azoknak a halaknak vagy a Tiszáról, vagy a Berettyón, Hortobágyon át a Körösökről kellett érkezniük. (A hortobágyi halastavak, jóllehet a Nyugati-főcsatorna Újszentmargita alatt nagyobb patak­ká váltan közöttük folyik, a kifejezetten sudár alakú pontyok miatt mint szár­mazási hely kizárhatók.)

A következő tavaszon partvédelmi okokból mindkét oldali vízszegélyt náddal ültették tele, de ültetés nélkül is javarészt sásból, kákából álló növényzet jelent meg a sekélyeken. A nád mintegy 3 év alatt erősödött előbb vékonyabb, később vastagabb fallá, és fokozatosan megfojtotta az előbb említett, hívatlan növény vendégeket.

A második évben itt-ott a hínár is megjelent, és a horgászok zsákmánya között a bővebb ponty mellett már csuka is akadt. A legjelentősebb változás azonban ebben az időben a táplálékállatkák elszaporodása volt. A Tiszából, egy-két, a csatorna által átmetszett régi lapos vizéből származóan az ásott mederben valamennyi jó életlehetőséget talált, és a tápláléklánc így bővebbé vált.

A harmadik, negyedik évben fedezték fel a halak a Nyugati-főcsatornát mint ívóhelyet. A szegélyvizekben a víz szelíd áramlására lágy szárú növényzet hajladozott, kiváló terepet nyújtva néhány halfaj szerelmi táncának. Erősebbé vált a nádfal is, mederbe lógó gyökérzetén a süllő, később a harcsa is leívhatott.

A felfedezést mind nagyobb létszámú vándorlás követte -a Tiszából, a Körösből-április- májusban gyönyörű pontyokkal lett tele a víz, de a szülők többsége az ivás megtörténte után visszavándorolt.

Kár, hogy ebben az időben gyakran változik a környéki vízigény, a csatorna árad és apad, így többször előfordult, hogy a megtermékenyült ikra víz nélkül maradt. Ez a jelenség kétessé teszi a legbővebb ivás eredményét is, és talán annak is oka, hogy zsenge ivadék létezése csak ritka években tapasztalható.

Talán az ötödik év kora nyarán-a meder és partoldal már kemény agyag­fallá simult-jelentek meg az első tiszaviráglepkék a víz fölött, de akkor még nem vélte senki sem fontos körülménynek ezt a tényt. Csak a hetvenes évek közepén, végén vált a régi Tiszára emlékeztető, bő felhőjűvé a virágzás, és de­rült ki, hogy az olykor csak nagyon lassan áramló Nyugatin milyen sok kérész van. Nem hiszem, hogy ez a jelenség Kisköre csatornáinál a közeljövőben be­következik, mert a Tiszában arra csak néhány lepke a teljes kérészállomány, így nincs honnan betelepülnie.

A kérészt, csak mint a táplálékállatok egyikét említettem, de elszaporodása arra is utal, hogy a csatorna valamennyi-e körbe tartozó-élőlénynek kiváló élőhelyet nyújt. Ezt bizonyította egy későbbi vizsgálat is, amely a csatorna iszapjában nagyon sok árvaszúnyoglárvát talált. Csak ennek az ismeretnek a birtokában érthető, hogy például a vízhasználó horgászegyesület által telepí­tett és jelölt pontyok közül egy április 17-én 0,93 kg-mal vízbe tett tükrös ugyanazon év augusztus 20-ára 1,82 kg-ra nőtt.

A vastagodó nádfallal és a keszegfélék szaporodásával együtt növekedett a csuka- és süllőállomány. A fogások összesítéséből kiderült, hogy e két hal­faj létszáma nagyjában feles arányban egyensúlyba jutott.

Bár kiváló horgászhalnak számít, a Nyugatin nagyobb gondot a bő har­csalétszám okoz. Részben a Tiszából vagy a Körösökből, részben a hortobágyi halastavakból került a csatorna vizébe ez a hal. Különösen az utóbbi „tele­pítés” volt jelentős, hiszen a Nyugati lent, a Hortobágyon tápláló patakként a tenyészharcsák ívatótavai mellett is elszalad, és lett légyen bármilyen szűk az a rács, nem hiszem, hogy a zsenge harcsák közül át ne bújjon rajta jó néhány. A harcsabőséget az tette lehetővé, hogy a kielégítő mélységű, tiszta vizű, bő táplálékkal rendelkező, a nádgyökérzet alatt búvóhelyeket teremtő vizet a har­csa szereti, és ezért tavi „telepítések” nélkül is felszaporodott volna benne.

A csak kihelyezésekből származó, nagyobb compólétszám más csator­nákra nem vonatkoztatható, balin meg csak annyi van, amennyi a Tiszából, Körösből beszökött.

Viszont-és ez az állapot egyre terhesebb-ki tudja, honnan, de nagyon sok növényevőt -főként busát- rejt a víz, amint az egy véletlenül (!) elté­vedt halász hálós zsákmányából kiderült.

Összefoglalva az elmondottakat megállapítható, hogy az alföldi csatornák vizében mintegy 15 év alatt áll be a természet rendje, amit ha megőriz az ember, nagy hozamú élő termés úszkál a partok között. A mezőgazdaságban használt vegyszerek vigyázatán kívül még az is fontos lenne, hogy áprilistól júniusig nagyjából azonos szinten maradjon a víz, hogy erős ivadékká fejlődhessenek az ikrában megtermékenyült életek. Horgászati módokat tekintve a csatornák valahol félúton állnak a tavi és folyami horgászat között. A benne élő halak közül a balin, a süllő, egyik­másik harcsa is az itt-ott, hidak tövén, zsilipek alján gyorsabbá váló vizet ked­veli, míg a ponty és a keszegsereg általában mindenütt, de forró nyári napokon inkább nádközeiben, mint mederben kereshető. Miatta (érte) a horgásznak ezen a vizén is kell etetnie, a vaktában bedobott horgon a kapás csak vaksze­rencse játéka lehet.

Annyit azonban el kell még a pontyról mondanom, hogy nyárközépen, bár étvágya nagy, a sok táplálékállat rajzása, vedlése miatt nem a legkedvesebb csemegéje a kukoricás falat. Ám ezt nem vetheti a szemére senki se, hiszen például melyik (horgász)ember fogyasztana -mondjuk- csibesült helyett kenyérhéjakat?

Holtágak

Valamikor Szolnokra jártam. A már említett, kudarccal végződött tószegi éjszaka után fedeztem fel az alcsi-szigeti Holt-Tiszát. Két nyár majdnem min­den szombat-vasárnapját -hála dr. Wessely Endre barátom, az egykori ponty­király csónakjának- azon a vizén töltöttem el. A holtág akkoriban számomra a beteljesült álmok vize lett. Csak később, amikor sorsom az Élő-Tiszára dobott, tanultam meg, hogy jobban hozzám illő a tépett mederben kanyargó, igazi folyó. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ezeket a vizeket elkerülöm, csak éppen, ha választhatok, az élővizekre adom le szavazatom.

Egy élővíz a korábban leírt módon emberi beavatkozás nélkül is képezhet holtágakat. A maiak döntő többsége azonban-a Szamos, a Bodrog, a Tisza vagy a Körösök mellett-a szabályozások következményeként született. Közöttük éles határt a felépült gátrendszer teremt.

A hullámtéren belül maradtak élete csak szűk évekkel mérhető. 1974-ben átvágták a Tiszaszalka-Gyüre közötti Tisza-hurkot, ám a kiiktatott, korábban mély vizű patkó a gátakon belül maradt.

1975-ben hajóztam először arra, zavarban is voltam, mert a vízi út várat­lan elágazáshoz érkezett. Riadtan néztem a térképeket, hiszen nem tudtam, melyik is lehet az a széles medrű, bal oldali mellékfolyó, amelyik ott a Tiszába fut. Csak amikor az új átvágáson túljutottam, értettem meg, hogy az a víz az átvágott hurok alsó szára volt. Később szinte évente láttam azt a gáton belüli holtággá vált vizet, utoljára 1981 nyarán. A régi mederből iszapos, sekély­vizű pocsolya maradt és a Tisza felé apró erecskévé szűkült az 1975-ben még folyónyi összeköttetés. Ha jól tudom, az első időkben halász-horgász háború is dúlt azért a vízért, a küzdelemben -bármi volt is az akkori ítélet- az igazi vesztes a Tisza maradt.

Mindezeket példaként mondtam el, hogy a gáton belül maradó holtágak sokkal rövidebb életűek, mint a gáton kívüliek. Gyorsabban, lassabban horda­lékkal rakódnak tele, és néhány év vagy évtized után csak egy-egy apróbb, esetleg az élővízzel fokkal összekötött mélyedés sejteti, hogy valamikor az igazi Tisza arra járt.

A gáton kívüliek már szerencsésebb helyzetben vannak, mert nem rakódik le bennük az árvizes hordalék. Egyetlen, bár kikerülhetetlen veszély fenye­geti őket, a természetes elöregedés.

A bőven sarjadzó növényi, állati élet a víz mélyén évről évre vastagodó iszapot terem, és ha ezen az emberi beavatkozás kotrással, átmosással nem segít, bár lényegesen hosszabb idő alatt, a védett oldali holtág is halálra ítélt.

Nagyon sokat motorkerékpároztam a Tisza-gátakon, látnom kellett vad­vizes, kákás, sasos mélyedéseket, amelyek helyén valamikor a Tisza folyt.

Mindezek következménye, hogy a múlt században keletkezett holtágakból napjainkra csak szerényebb létszámú maradt, és sok mindent meg kell tenniük a kezelőknek, ha a következő évtizedekben ezeket legalább mai épségükben meg akarják tartani

A gáton kívüli holtágakban néhány év alatt megvalósul az őket jellemző állapot. Ha a part felől közelítünk a meder felé, a füvet sás, gyékény, majd nádszegély váltja fel, amit a meder felőli oldalán szélesebb-keskenyebb, sűrűbb-ritkább sulyommező követ. A víznek mintegy 3,50-4,0 m mélynek kell lennie, hogy megszűnjön ez a talajból fakadó növényi szegély.

Ez a növényi vegetáció a régi kanyargás külső ívében keskenyebb, a belső, laposabb ívben szélesebb sávot jelent. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a nyílt víz alatti talajon az iszapréteg évről évre növekszik az élő anyag szét­esése miatt.

A csak helyenként -hosszuk, irányuk és a vidékre jellemző széljárás szerint-mozduló vizű holtágakban a víz áttetszőségét, színét a benne létező élőlénytömeg (alga) határozza meg, így, ha külső szennyezés nem éri őket, vizük az emberi szem mércéje szerint tisztának mondható.

Fontos még az is, hogy részben a növényi, állati élettevékenység, részben a talajból oldódó sók következtében milyenné válik annak a holtágnak a ké­miai állapota. Ha vize erősebben savassá vagy lúgossá válik, nehéz, olykor két­séges lesz a benne élő lények (halak) élete. Végső fokon következményes oxi­génhiányával a tél jégpáncélja is ilyen helyzetet teremt; ennek szomorú következményét a jég elolvadása után, gondolom, a legtöbb horgásznak módjában volt már látnia.

Általánosságban azért elmondható, hogy a mélyebb vizű (fiatalabb) holt­ágakban a tápláléklánc minden összetevője ép; az ilyen víz így-esetleg rend­szeres telepítésekkel is-kiváló horgászati lehetőséget jelent.

Adottságukból következik, hogy a holtágak azoknak a halfajoknak nyúj­tanak megfelelő élőhelyet, amelyek létfeltételként nem igénylik az áramlásokat. Például a kecsege vagy márna nem él meg bennük.

A többiek közül a ponty, a keszegfélék (paducon, jászon kívül), a növény­evők és a csuka kiválóan érzi magát még a kisebb holtágakban is, a balin, a süllő és a harcsa azonban már nagyobb és mélyebb vizeket kíván.

A holtágakkal kapcsolatban nem érdemes újból foglalkoznom e halakkal, hiszen a múltban megjelent ismeretterjesztő könyveink nálam hivatottabban elmondtak már az állóvizekről, köztük a holtágakról is minden érdemlegest; mindössze egyetlen kérdésre szeretnék egyszer igaz választ kapni: vajon a három növényevő ilyen vizekbe zártan szaporodik-e.

E fejezet befejezéseként -mert a részletes leírás egyrészt túllépi lehetősé­geimet, másrészt nem is célja e könyvnek- megemlítem néhány, horgászati vonatkozásban is fontosabb holtág mai állapotát.

A Szamos partján levőknél már nagyon látszik a megöregedés. Nyílt víz csak itt-ott, sűrű hínárbozót a legtöbb holtágban megfigyelhető.

A Bodrog-köz néhány holt vize fölött ádáz halász – horgász vita dúl; e pil­lanatban a legjobb vizek engedéllyel még (?), már (?) nem horgászhatók.

A Tisza mellett, hogy föntről kezdjem, közös vízként némi eredményt a tiszalúci holtág ad.

Szerencsésebbnek mondhatók a szolnokiak, mert az alcsi-szigeti holtág sportvízzé vált, amelynek egyik, de nem kizárólagos lehetősége a horgászat. Szerencsésnek őket azért mondom, mert például az evezősök érdekében job­ban gondozott, tisztább az a víz, és ez -ugyebár- nem közömbös a holnapi halaknak sem.

Cibakházán még mindig változatlan a több évtizedes vita, pedig az a víz kiváló (horgász-)adottságokkal is rendelkezik.

Következőként Mártélyt kell megemlítenem. A csend, a nyugalom Holt-Tiszája lett. Ha pedig némi változatosságra vágyik az ott nyaraló, fölkeresheti a közeli Élő-Tiszát.

És végül az atkái, 7 km hosszúságú holtág a pusztaszeri oldalon. Ütköző érdekek, kompromisszumok. Derűs, nyugalmas táj, szép víz, csak az a kérdés, hogy mi módon és mennyi időre tolható el benne az elöregedés.

A Körösök az élő folyó környéke-gáton belül vagy kívül – holtágak­kal van tele, a vendég tehát, ha horgászni indul, valamelyikkel többnyire talál­kozik.

Mindössze egyet említek közülük Szarvas és Békésszentandrás között: a káka-foki holtágat, amely majdnem egészében kizárólagos horgászvízzé vált. Mellette horgászszálloda, jól felszerelt kemping, bérelhető csónakok teszik könnyebbé a horgászatot.

Amikor elkezdtem e fejezet írását, utalásként későbbi tartalmára A Tisza horgászanatómiája címmel indítottam. Most befejezvén ezt a szakaszt, vissza­lapoztam a leírt oldalakra, és azon tűnődöm, hogy így és ezt kellett-e elmon­danom.

Hiszen -igaz, tudatosan- részletek helyett csak általános jellemzést adtam. Nem írtam le köznapi dolgokat, például, hogy hol és melyik víz halá­szati jog szerint kihez tartozik, mennyi a bérlet ára, vagy-más témakörből-hol vannak az ártéren utak, egy-egy táborhelyen mennyit kell a horgásznak

– mondjuk, éjszakánként- fizetnie… és még sorolhatnám mulasztásaimat.

Csakhogy… Változó világunkban ezek a dolgok is annyira változók, hogy például, mire e könyv a boltokba kerül, elképzelhető, hogy több ilyen adatot már javíttatni kellene…

Más oldalról hibámul róhatják fel, hogy figyelmem középpontjában az élővizek állnak, a többire-csak úgy oldalvást-kicsit lenéző pillantást vetek.

A vád igaz, de azért védelmemre legyen szabad a következőket elmonda­nom.

A 700 tagot számláló egyesületnek, ahová én is tartozom, néhány álló jellegű horgászvize, meg külön és nem olcsó területjegyért, Élő-Tiszája van. Ha a melegvizes csatorna népstadionos sűrűségét nem veszem figyelembe, az élővízen ebből a 700-ból alig horgászunk negyvenen. A távolmaradás oka – jóllehet a mai Tisza halban gazdag folyó-a többszörös kudarc, amit

a horgásznak azért kell elviselnie, mert az élővizet nem vagy nem jól ismeri.

Fokozottan érvényes ez a „nem tudom, mit tegyek” állapot, ha a vendég messzebb tájakról érkezik.

E meggondolás alapján került középpontba a folyó, és csak reménykedem, hogy méltó zsákmányban is hasznosulnak majd az általam leírt mondatok.

Élőhelyek, évszakok, halak

Mielőtt e könyv megírására szerződést kötöttek velem, be kellett adnom a témavázlatot. Abban e fejezetről a következőket írtam:

„Ha az ember egy-egy élővíz anatómiáját vizsgálja, rá kell jönnie, hogy benne, bár szeszélyes elosztásban, de mindössze 8-10 jellemző meder- és part­alakulást (élőhelyet) talál. Ezeknek az alakulásoknak, legyenek akár Vásárosnamény, akár Szeged mellett, évszakos bontásban egymáshoz nagyon hasonló az élőviláguk. Ha viszont megérti valaki, hogy egy-egy jellemzőbb helynek milyen lényekből áll össze évszakonként az élővilága, nem lesz tanácstalan, akár Csongrád alatt ismeri fel azt, akár Tivadarnál. Ezért tartom a gyakorlati horgászat szempontjából legfontosabbnak ezt a fejezetet, úgy is mondhatom, értelmes kalauzolásnak.”

Hogy ezt a célt elérjem, természetesen hivatkoznom kell az eddig leírtakra, azt is mondhatom, hogy ez a fejezet mindazoknak gyakorlati összefoglalója lesz. Mégsem tartom feleslegesnek, hiszen egy-egy élőhelyhez igazítva az isme­retet, segítségével -reménykedem- jó eredményeket szülő ötleteket adok a gyakori tanácstalanság helyett.

A részletes tárgyalás előtt az alaptörvényt kell megismételnem: egy (vízi) élőlény minden mozdulata, külső vagy belső cselekvése mögött mindig vala­milyen célszerűség munkálkodik. Ennek következtében ne tekintsünk egyet­len életmegnyilvánulást se véletlennek, arra kell törekednünk, hogy mögötte felfedezzük az indítóokot. Ha ezzel a szemlélettel kutatjuk a vizek életét, némi gyakorlattal akkor is választ kapunk kérdéseinkre, amikor a felületes szemlé­lőnek csak üresen locsog a víz.

Ha az egy-egy élőhelyen való tartózkodás indítóokait kutatjuk, az élet legfontosabb cselekvéseit kell figyelembe vennünk. Egy vízi élőlény valahol vagy táplálkozás, vagy szaporodás, vagy rejtőzködés, vagy pihenés céljából tartózkodik. Ha ezeket a célokat egy-egy halfaj az időszaknak megfelelő, pilla­natnyi igényeihez viszonyítjuk a továbbiakban már ez igények ismertetése nélkül-egy-egy élőhely halainak összetétele kielégítő pontossággal meghatá­rozható.

Ezekkel a gondolatokkal kísérelem meg az „értelmes kalauzolást”, hogy segítséget adjak a Tisza, általában az élővizek partjára érkező horgászoknak.

Kanyarok külső íve

Védtelen vagy kövezett part, mély, gyorsabb áramlású víz, apróbb-na­gyobb forgók az agyagos vagy kőből összeállt szögletekben, a mederben levő akadályok mögött és fölött. A sodrás mélyén üregek. A hozott és az ebben a mederben megakadt fa vagy tuskó ritka, de erdők mellett gyökérzet lehet. Búvóhelyek az üregekben vagy a kövek és gyökérzet között.

Táplálékkészletük sokrétű: növényi bevonat a köveken, a kövek között, benne apró kagylók, csigák, rákok. Kérészfélék, szúnyogok, egyéb rovarok lárvaalakjai az agyagos falban vagy a kövek között lerakódott földben. Na­gyobb táplálékállatként kis halak: csík, küllő és durbincsfélék, küszök, kesze­gek. Ezeken kívül békák, folyami és kecskerákok.

Télen meglehetősen csendes e szakasz. Nagyon kemény hidegben-kivéve egy-két igen gyors folyást-felette is jégpáncél feszül, de a szokásos hőmérsék­letű teleken általában nyílt vizű marad, és ezzel -az edzett harcosoknak- horgászati lehetőséget is nyújt.

Ebben az időben esti horgászattal első helyen a menyhal szerepel, de egy-egy forgó mélyén ritkán süllő, sűrűbben csuka is elkaphatja az élő kis hallal csalizott horgot. Keszegfélék-főként a bagoly- és karikakeszeg- továbbá sügér, esetleg törpeharcsa apró gilisztával kielégítő biztonsággal fogható. Az előbbieknél csekély zsemlemorzsás etetés még ebben az időszakban is javítja a lehetőségeket.

Tavasszal itt csak akkor érdemes kísérleteznünk, ha a víz még vagy már letisztultán úszik a partok között. Ha zavaros, sodró vízzel telt a meder, nyu­godtan otthon hagyhatjuk a horgászbotot.

Mivel ebben az időben a csuka és a süllő vagy külön-külön, vagy együtt­véve tilalmazott, nem sok választási lehetőségünk marad: a víz lassú melege­désével arányosan növekvő eredménnyel kergethetjük a keszegeket. A karika és bagoly után „megszaladhat” a jász; egy-egy lassúbb forgóban dévér mozog­hat. Ha a mélyebb sodrásban fenéken horgászunk, a tavasz első, méltó halaként márna jelentkezhet. Az igazi horgászidényt ezeken a partokon a nyár és az ősz jelenti, de kü­lönbséget kell tennünk a zavaros és a tiszta víz lehetőségei között. Ha zavaros a víz -ez a megállapítás minden élőhelyre érvényes-, a következő halakra gondolhatunk: jó eredményt adhat állati eredetű csalikkal a kecsege, kielégítőt a márna, harcsa, törpeharcsa, gyengét a keszegfélék és a ponty. Tiszta vízben a jó eredményű kecsege mellé felsorakozik a többi halfaj is.

A partszegély kisebb-nagyobb, akár köves, akár agyagos szöglete mögött, máskor mederbeli lelassult vízen elsősorban a pontyot keressük. Az etető­anyag tömege és a sodrás sebessége szerint gondosan megtervezett etetés szük­séges. Természetes, hogy a zsákmányban a ponty mellett keszegfélék és ezüst­kárászok is jelentkeznek. A kőtömbök közötti áramlásárnyék kedvenc helye a süllőnek is. Ha kielégítő mélységű a víz, kapása nappal is várható. Ez a part a márna és a kecsege -úgy is mondhatom- egyetlen, horgászatra alkalmas élőhelye. Agyagos partnál a sodrás mélye, kövezettnél a kőszórás belső, meder felőli szegélye (egyben felvonulási út) számít nyerőhelynek. Alkonyattól más­nap hajnalig mederbeli akadok, kőhalmok töve ébreszthet jogos reményt a harcsára mindenkiben. Ha mélyen a víz felszíne alatt a meredek falban nagyobb üreg képződött, kapitális harcsára is számíthatunk.

Késő ősszel csendesül a halnépség étvágya, de a süllőében és a márnáéban még sokáig reménykedhetünk. Az októberi békavándorlás idején úszós, rövid eresztékű (0,50 m) horoggal, élő (kis hal) csalival a partok szögletei mögött harcsára is számíthatunk, mélyebben nappal is jelentkezhet csuka.

Homokpadok, porongok, zátonyok

Nagy többségükben a kanyarok belső (kis) ívében, kisebb részben széles, egyenes folyószakaszok közepén, szélén keletkeznek. Valamennyiüket álta­lában szelíd lejtő jellemzi a meder felé, kivételt a derékszögű vagy még élesebb kanyarok kis íve jelent, ahol padközépen vagy aljon a tavaszi áradások nyoma­ként a szelíd lejtő meredek falú homokkútba fut.

Táplálékkészletük szerény: a hullámos homokú meder vándorló kagyló­kat, csigákat őriz, mégis sok kis hal (küsz, csík, keszeg, küllő, durbincsféle) kutat itt, mert a sekély és így jobban átvilágított vízben az áramlással együtt sodródó táplálék könnyebben felfedezhető. A homokpadon búvóhely alig akad, a kutató kis hal védtelenebbé, vagy más megfogalmazásban könnyebb zsákmánnyá válhat. Végső fokon-a tavasz kivételével-ez a kishalas bőség határozza meg egy-egy homokpad halfajait is. A tél hidegében általában jéggel fedett és üres ez a víz, így nincs mit keres­nünk e partokon, de annál jobbá válik a jeges ár elvonulása után a tavasz nap­jaiban. Az itt gyorsabban melegedő víz vagy a napsugárzás nyújtotta közvetlen melegérzet kihozza a sekélyekre a különféle fajú halakat. Hogy ez mennyire igaz, tanúsítja az áprilisban, májusban bevetett, általánosan használható csali­val (például gilisztával) „felférgelt” horog: keszegfélék, pontyok, harcsák, törpeharcsák, olykor még márnák és kecsegék is húzzák a zsinórt.

A változás a letisztult, nyári vízzel érkezik. A homok fölött tartósan csak az említett kis halak maradnak, kedvelt vadászóhelyet teremtve valamennyi ragadozónak. Közülük nappal általában csak a balin garázdálkodik, ki-kiro­hanva a partszegélyre a küszök után, de éjszaka kióvatoskodnak ide a nehezebb legények is. Különösen csendesen és tisztán áradó vízben várható a harcsák és süllők jelentkezése, ám hajnalban vagy alkonyatkor nem okoz meglepetést ezzel a csuka se.

Ez az állapot az októberi egér- és békavonulásig tart, a hidegedő vízben a ragadozók többsége is elindul mélyebben fekvő élőhelyek felé, de a homokon éjszakánként korlátlan úrként a harcsa megmarad. A halászok ilyentájt lebeg­tetik a víz színén a békás horgokat, de a horgászok sekélyre vetett, élő csali­halas felszerelése is sikert ígér.

Mederbeli árkok, gödrök, kutak

Mindenütt a víz sodrása szüli őket, ezért az élesebb kanyarok külső ívében, harántgáttal vagy más műtárggyal összeszorított folyószakaszokon jönnek létre. Fontos tudnunk, hogy nagy mélységeiket a megáradt, rohanó vizek váj­ják, az alacsony szintű nyári, téli víz ezt az állapotot már csak tudomásul veszi. A nagy mélység miatt e helyeken megnövekszik a folyó keresztmetszete, természetes tehát, hogy ha alacsony a víz, az érkező kisebb víztömeg a mélysé­gek fölött lassabban halad. A gödrökben gyakori a megakadt és elfeküdt fa, ezekből az évek folyamán többnyire csak a tuskó és a törzs marad meg, az ága­kat megeszi az idő. Az árok, gödör vagy kút megnevezés csupán nagyságrend­beli különbséget jelez; az árok leghosszabbként több száz méteres, a kút kis udvarnyi terület.

Táplálékkészletük a táplálékállatkák és a zsákmányolható kis halak tekin­tetében egyaránt közepes. Rovarlárváknak mély ez a víz, így a kagylók, csigák, rákok, továbbá bátrabb táplálékhalak találnak inkább elfogadható körűményéket benne. Ennek következtében a mélységek nem táplálkozási területként jelentősek, hanem-különösen az elfeküdt tuskók környékén-mint búvó-vagy pihenőhelyek.

Kár, hogy jól csak föléjük kötött csónakból horgászhatók, a parti kísérle­tezés legtöbbször eleve balsikerre, bosszankodásra ítélt.

A mélységek halállománya évszakonként változatos képet mutat. Télen szinte kiürülnek a sekélyebb vizű folyószakaszok, és az addig ott tartózkodók zöm-elegyenek akár a legbékésebb vagy legharciasabb fajból származók-a hideg évszak átvészelésére felkeresik ezeket a mélységeket.

A tavasz vizével a legtöbb vendég útra kel innen, el-elbolyong a harcsa is, tartósabban ívása idején, de az éjszakai csavargások fáradalmainak kipihenésére visszatér e mélységben levő helyére.

A nyári, kora őszi letisztult vízben-a harcsa ilyenkor is a helyén marad -a néhány bátor, kisebb halon kívül a kutakban csak a félelmét már termetével kinőtt, több vagy kevesebb, egyéb fajú óriás hal- ponty, süllő, csuka, növény­evő-inkább pihenés, mint táplálkozás céljából tartózkodik.

Legjobb horgászidény e helyeken a késő ősz: gyülekezik a télen majd itt pihenő sereg, és csendesült étvággyal bár, de még táplálkozik.

Ágas-bogas élővilág

Mederben vagy partközeiben, áradás hozta vagy áradás döntötte fákból, vízbe csúszott vagy a duzzasztás révén víz alá került szegélybozótból áll.

Bár egyik-másik vízhozta fa még zöld lombsátorral érkezik, a leveleket később az apró gallyakkal együtt megemészti a téli pusztulás, a tuskójával meg­akadt és törzsével lefelé mutató, egykori faóriásból új helyén csak száraz ágas csonk marad. Ugyancsak pusztulásra ítéltettek az ellepett vagy vízbe csúszott bokrok, levéltelen ágaik között sebesen söpörhet a víz. Máskor egy-egy meg­akadt vagy vízbe dőlt nagyobb fa, olykor becsúszott bozót szögletet alkot, amely mögött lelassul, néha tétovázva ide-oda áramlik a folyó.

Ez a többnyire csak közepes mélységű, ágas-bogas világ nagyon kedvez minden táplálékállat elszaporodásának. Az elhalt fatörzseken, ágakon itt is a növényi lepedék szolgál számos parányi lénynek élőhelyül, a környéki talaj­ban, iszapban sok rovar lárvaalakja, de az állandó vízi élethez idomult egyéb férgek is otthonra lelnek. Rajtuk kívül kagylók, csigák, apróbb és nagyobb rákok, békák, vízbe hulló bogarak teszik kívánatossá e tájat az élelmüket keresgető halak előtt.

17. kép. Agyagcsücsök (fotó: Nagy Gv. György)

18. kép. Lépten-nyomon felbukkanó madár a szürkegém és a kiskócsag (fotó: Nagy Gy. György)

19. kép. Vízmosta gyökerek (fotó: Nagy Gy. György) 20. kép. Tiszaszaurusz (fotó: Nagy Gy. György)

21. kép. Vihar után (fotó: Nagy Gy. György;

22. kép. Az én horgászhelyem (fotó: Zabos Géza)

23. kép. Víz hozta luskok a kis í\ s/öglotc alatt (fotó: Zabos Géza) 24. kép. Ágas-bogas vízszegély (fotó: Zabos Géza)

25. kép. Hajózsilip Kiskörén (fotó: Zabos Géza) 26. kép. Közúti híd Kisköre alatt (fotó: Nagy Gy. György)

27. kép. Tél végi Tisza-táj (fotó: Nagy Gy. György)

28. kép. A kecskéi szakadó part (fotó: Zabos Géza)

29. kép. Homokszöglet az Alsó-Tiszán (fotó: Nagy Gy. György) 30. kép. Alsó-tiszai partszegély (fotó: Zabos Géza)

31. kép. Megbontott kövezés (fotó: Nagy Gy. György) 32. kép. Holtág (fotó: Nagy Gy. György)

Közülük a kisebbeknek védelmet is nyújt a bozót a rablók támadásakor, a védelemre szoruló táplálékhalak zöme is e szakaszon tartóz­kodik.

El kell ismernem, hogy az ágas-bogas világ mint számomra legjobban bevált horgászhely iránt elfogult vagyok. Viszont nagy hibája, hogy partról alig, inkább csak csónakból horgászható. Télen, mert gallyakba kapaszkodva a körülötte levő vízen jég terem, horoggal nagyon nehezen közelíthető meg. Pedig a fák és bozót tövén, különösen ha mélyebb a víz, az élet nem válik moz­dulatlanná. Keszegfélék, ritkábban az itt maradt süllő is, csuka is élelmet, prédát keres.

A jégzajlás után a nyár hírnökéül első vendégként a keszegsereg érkezik. Ha áttetsző valamennyire március vize, két bokor közötti keszegezés-némi zsemlemorzsás csábítás után-még a partról is jó zsákmányt ígér.

Áprilisban, ha szebb az idő, megérkeznek a nehezebb halak. A süllő tilal­mas ugyan közelgő ívása miatt, de a szögletek mögött harcsa, ponty, a sodrás­ban márna veheti fel a horgot a sikeres nyár előjeleként.

A helyzet május elsejével változik. A süllő felszabadul, a ponty, márna, harcsa tilalom alá kerül. Igaz, hogy sokszor korai a tilalom feloldása, mert a süllő ívása május közepéig is elhúzódik. Ezért, ha látja az ember, hogy a ki­emelt süllő még ikrával, tejjel van tele, mást nem lehet tennie, elnapolja a süllő­horgászatot.

Különösen a nyár és a kora ősz gyönyörű ezeken a horgászhelyeken, hiszen minden hal együtt van, amit a Tisza adni tud. A bokorszegélyen süllő és csuka, olykor még egy-egy növényevő is, a lassú forgóban ponty, öreg dévér, ezüstkárász, a sodrásban márna és kecsege nyújthat igazi örömöket.

Késő ősszel egy-egy ritka ponty mellett első helyen a csuka, másodikon a süllő jelenthet évet búcsúztató emlékeket.

Folyók, patakok, fokok torkolata

Leglényegesebb tulajdonságuk, hogy a két víz valamilyen összetevőben (fizikai, kémiai) egymástól mindig különbözik. Ezért egyiket vagy másikat ilyen vagy olyan ok miatt jobban kedvelik halaink. Hogy példát is mondjak, ha választhatnak, jelenlétükkel mindig a kémiailag tisztább, az oxigénben dú­sabb, a magasabb hőmérsékletű, a jobban áttetsző, a több élelmet (táplálék­állatkát) nyújtó ágra szavaznak.

Természetesen az nagyon ritka eset, hogy az összefolyás egyike minden jellemzőjében jó, a másik pedig rossz. A kétféle hatás többnyire keveredik, és (a halak után) a horgásznak kell eldöntenie, hogy melyiket tekintse jobbnak a kettő közül.

Izmosabb mellékfolyókon a dolog egyszerű kísérlettel is megállapítható: letelepszünk a Szamos, a Bodrog, a Sajó vagy a Körös Tiszával alkotott torko­latának felső csücskén, és az egyik vízbe is, a másik vízbe is vetvén horgunkat, kérdésünkre a halaktól várunk feleletet.

Ez a halfelelet gyakran meglepő. Előfordul, hogy például a Szamos enyhén szennyezetten, de melegebb vízzel, a Tisza tisztán, de hidegebben érkezik. A jobb eredményeket a Szamos vize adja. Vagy mondjuk, a Körös algáktól zölden, a Tisza kútvíz tisztán keveredik a torkolat alatt; a halnépség inkább a Körös vizére szavaz. Természetesen más körülményeket teremt egy durvább ipari-mezőgazdasági szennyezés, a mellékfolyó mérgezett vize messze a tor­kolat alatt még a Tiszából is elűzi a halakat.

A kisebb patakok partjai között (a Lónyai- és Dongéri-csatona meg a Zagyva kivételével) általában tiszta víz folyik. A táplálékállatok nagy tömeg­ben találhatók meg bennük, és nyáron általában áttetszőbbek, melegebbek is a Tisza vizénél. Ennek következménye, hogy a torkolatuk alatti rövid szakasz sok halunknak kiváló élőhelye. Ugyanez mondható el a hullámtéren kintrekedt vizet a Tiszába visszavezető fokok hatásáról.

Mindezek alapján kimondható, hogy a vegyes táplálkozású halakat leg­főképpen a sodródó táplálék reménye, a ragadozókat a kis halak tömege hozza a torkolatok, befolyók környékére, egyéb tényezők az élőhely kialakulásában nem szerepelnek. (A szaporodás céljából megtett mellékvízi vándorlást, amely a gyakorlatban többnyire a torkolatok, fokok táján kezdődik meg, mint ide nem tartozót, most nem érintem.)

Télen torkolatok, befolyók alatt a keszegfélék között mindössze egy-egy megéhezett csuka és süllő kószál.

A tavaszi Tisza áradása gyakran visszatartja, és így közvetetten megemeli vizüket, ennek következtében a keszegsereg, de olykor az ezüstkárász és a ponty is táplálkozási körútra indul bennük. Ez a horgásznak különösen akkor kedvező, ha a zavarosan hömpölygő Tisza mellett a mellékfolyó vize tiszta marad.

A horgászati főidényt a torkolatok mellett és alatt a nyár és a kora ősz jelenti. A vegyes táplálkozásúak-mint egy rendszeresen etetett helyre -ki-kirándulnak ide, végigvonulnak talaja fölött, abban reménykedve, hogy a mellékvíz valamilyen táplálékot is hozott. Természetes, hogy a ragadozók

követik őket, éjszaka még a harcsa is, így a Tisza az adott vízszakaszra jellemző halnépsége megfordul ott.

Érdekes-és eredményes-horgászati helyzetet teremt, ha a Tisza zavaros vízzel apad, és a mellékfolyó (patak, fok) tiszta vize hosszabb-rövidebb szakaszon elkülönülten jut a Tisza vizébe. Ilyenkor a legjobb eredményt mind békés, mind békétlen halakra a vízi választóvonal adhatja.

A késő ősz csendje fokozatosan megszünteti a mellékvizek sodródó táp­lálékkészletét, így azzal arányosan csökken a torkolatok halmennyisége, hor­gászati értéke is.

*

Mérlegeltem, önálló élőhelyként meg kellene még említenem a haránt- és terelőgátakat, a duzzasztók al- és felvizét, a csatornák és holtágak világát, de ezekről az eddig leírtakban a legfontosabbakat már felvázoltam, így felesleges­nek látszik a velük való újbóli foglalkozás.

Reménykedem, hogy e néhány oldalnyi összefoglaló hasznos tanácsot is adott, valamivel tehát értőbben mozog majd a messziről érkezett vendég, ha a Tisza partjára ér.

Horgászeszközeim

Egy francia azt állította: le style est l’homme!-azaz szabad fordítás­ban-a stílus jelenti az embert. Egy magyar horgász ezt a megállapítást így módosította: mutasd meg horgászfelszerelésed, megmondom, ki vagy!

Mint minden általánosítás, természetesen ez is hamis, de annyi elfogadható belőle, hogy jól vagy rosszul összeválogatott horgászfelszerelés láttán az ember véleményt alkot a tulajdonos általános horgászati képzettségéről is.

Valamikori kezdő koromban, ha némi kóbor pénzt éreztem zsebemben, többnyire horgász holmikra költöttem. A vásárolt áruk között kétségtelenül voltak jók is, de azt is bevallhatom, hogy nagyon sok alig használható csecse­becse is birtokomba került.

Kíváncsi érdeklődéssel figyelem más horgászok eszközeit. Láttam már nagyon drága, de rosszul összeállított megoldásokat, máskor egyszerű (olcsó) összetevőkből álló, mégis kifogástalanul használható felszerelést.

A jó de ismétlem, nem feltétlenül a drága felszerelésnek alapkövetel­ménye, hogy minden fázisban lehetővé tegye a hallal való tisztességes küzdel­met, a kapás észlelésétől a hal kiemeléséig, illetve az emberséges tároláson át a hazaszállításig.

Horgászirodalmunk a technikai fejlődés tükrében régóta közli az újabb és újabb megoldási módokat, ennek következtében mondanivalóm a közel­múltban megjelent könyvek tanácsait ismertnek veszi, így mindössze a magam által „felfedezett” és jónak tartott eszközök, módok bemutatására vállalkozom. És-bár tiszteletben tartom más horgászok kialakult szokásait-ezeken kívül megemlítek néhány gyakrabban észlelt, általam helytelennek tartott eljárást, az indoklásban bizonyítani is igyekszem vélt igazságomat, annak reményében, hogy haladóknak és kezdőknek segítséget nyújthatok.

Horgászbotok

Ma is épségben őrzöm a Budapesten, az egykori Major cégtől még 1943-ban vásárolt 3 részes, ragasztott Millward botot, amely 17 éven át annyi sikerem­nek és leégésemnek volt hű társa. Ereklyeként őrzöm, de nem használom.

1960-ban, amikor versenyző horgász lettem, a jobb eredmények elérése céljából megkezdtem a kísérletezést. Új és újabb botokat terveztem és építettem, közben arra is ráébredtem, hogy az elkészültek egyik-másika a gyakorlati horgászatban is hasznosítható. A kezdetben tonkinnád alsórésszel, ragasztott hegyrésszel épült botokat rövidesen felváltották az egészében üvegszálas, majd csőbotok, csiszolgattam vagy alakítgattam őket, hogy megfeleljenek a kívánal­maknak. Később -kikopván a versenyzők közül- mindennapi horgászatom­ban is a csőbotot használtam a mai napig, hiszen a sokrétű igény teljesítésére ez a botfajta a legalkalmasabb.

A jó horgászbottal szemben számos követelményt támasztunk. így pél­dául:

1. egészében könnyűnek és erősnek kell lennie, hiszen az ember segítségével olykor hosszú küzdelmet folytat fárasztás közben;
2. tömegében arányosan elosztottnak kell lennie, rossz érzés, ha az ember kezét hal nélkül is a bot hegye „viszi”;
3. fárasztás közben a hegy és a középrész, dobásnál-különösen nagyobb távolságra-csak a hegyrész dolgozzék;
4. fenekező horgászat közben a hegyrész érzékenyen jelezze még azt is, ha egy hal a horogra közelről „rálehel”;
5. kemény is legyen, hogy a bevágás -még távoli horognál is- átüsse a hal porcos (csontos) szájszegélyét;
6. a rugalmas erő megtartása mellett elegendő hosszúságú legyen ahhoz, hogy a hal, fárasztás közben, legalább valamennyire kormányozhatóvá váljék általa.

Természetes, hogy e sokféle követelménynek egyetlen bot nem tehet eleget, az embernek a választott hal, az évszak és a terep adottságaihoz alkalmaz­kodva botjai közül a legmegfelelőbbet kell kiválasztania. A választást képzett­ségünk, anyagi helyzetünk és a kereskedelem kínálata szabja meg. Általános­ságban azt tanácsolom, hogy a kezdők inkább a sok megpróbáltatást kiálló teleüveg botokkal induljanak, és csak a fárasztás minden fortélyát ismerő, a fegyelmezetten türelmes horgászok vegyék elő a nagyon finom hegyű cső­botokat. A magam gyakorlatából három kérdést kell érintenem: a bot hosszúságáét, a zsinórvezető gyűrűkét és az orsó felerősítését.

A csőbotok megszüntették a ragasztott botoknak azt a tulajdonságát, hogy a hosszúság növekedésével egyre jobban „hegynehézzé” váltak. Ez a jellemző ugyanis határt szabott a ragasztott botok hosszúságának, a 3,00 m-es a leghosszabbak közé tartozott.

Fárasztás közben-akár a hal kirohanásait, akár kormányzását vesszük figyelembe-a hosszú bot letagadhatatlan előny. Ennek következtében bot­jaim többsége 4,00-5,40 m között mozog, rövidebbeket csak bozót melletti süllőzésre (keményebb, 3,00 m-es), nád melletti pontyozásra (teleüveg, 3,00 m-es), kuttyogatásra (vastag teleüveg, 2,80-as), műlegyezésre (könnyű, csak hegyrészén dolgozó, 2,90-es csőbot) használok.

Fontosnak tartom annak megemlítését, hogy a hosszú bothoz a hal kieme­lése közben hosszú zsinór (zászló) tartozik, ezt a horgásznak meg kell szoknia. A rövid zsinóron tartott hal elérhetetlen vagy víz fölé emeli a halat, ami már sok bosszúságot okozott.

Második gondom a zsinórvezető gyűrűkkel kapcsolatos. Szeretem, ha kidobáskor zsinórom simán szalad a gyűrűkön át, és fárasztáskor se visít a bot, mert árkot vágott a gyűrűkben az idő.

Régebben gyakran vásárolhattunk a kereskedésekben olcsó, nemcsak a versenyzők számára készült és így nagyon vékony falú, felgyűrűzetlen, teleszkóp rendszerű csőbotokat, hanem a gyakorlati horgászigényeket is kielé­gítő, erősebb minőségűeket is. Az utóbbi időkben-talán, hogy a ráfordított emberi munka a gyártó cégnek megfelelő anyagi hasznot hajtson-nagyrészt eltűntek ezek a meztelen, erősebb botok, hogy helyettük ezzel-azzal, a többi között zsinórvezető gyűrűkkel is felcicomázottan jelenjenek meg a kirakatokban többszörös árért, de ugyanezek.

A csupasz csőbotokat a magam által választott gyűrűkkel magam alakít­gattam kedvem szerint, de mivel a ma kaphatók közül sűrű használatban egy évnél tovább a legkopásállóbb gyűrű se tart, botjaimon a téli tatarozások alkal­mából egy-egy cérnasor átmetszésével a gyűrűcserét könnyen megoldhattam. Ugyanez a művelet a fémhüvely segítségével botra ragasztott, olykor hegesztett karikákkal rendelkező gyűrűsoron sokkal nehezebben valósítható meg. Bár tudom, hogy a horgászok többsége vásárláskor a kész, azonnal használható botokat kedveli, jó lenne, ha a hozzám hasonlókra is gondolna a kereskedelem kielégítő erősségű, csupasz csőbotok árusításával.

„Különcködésem” harmadik megnyilvánulásaként az orsó boton való elhelyezését kell megemlítenem (21. ábra).

Véleményem szerint a botok ebből a szempontból két csoportra oszthatók: a „kétkezes” pergetőkön az orsót úgy kell elhelyeznünk, hogy dobáskor a leg­jobban kihasználható legyen a két karunk szolgáltatta, ellentétes irányú erő. Itt helyes tehát a szokásos megoldás: az orsó botvégtől számított 40-60 cm-nyire való felerősítése.

Ha viszont úszózunk, fenekezünk vagy „egykezes” bottal pergetünk, horgászatunk akkor kényelmesebb és botunk akkor érzékenyebb, ha súly­pontja minél közelebb helyezkedik el nyeles végéhez. E meggondolás alapján helyeztem én a műlegyező botok orsótartóihoz hasonlóan minden orsómat mindössze 10-15 cm-nyire a nyeles vég fölé. E lépéssel-az orsó kezelése így is megszokható-mintegy fél méter hasznos bothosszúságot nyertem, ami azért mind a kapások észrevétele, mind a fárasztás alatt számottevő előny.

Magát az orsó felerősítését nagyon egyszerűen a botot kímélően oldom meg: a botra helyezett orsó talpát gyógyszertárakban vásárolt vászon seb­tapasszal tekerem körül többszörösen, majd-hogy némiképpen mutasson is-erre külső burokként a bot színéhez illő, önragasztó műanyag szalagot csavarok.

Botok

Az őszön szerény tanoncként elfigyeltem Antos Zoltán bátyámat: kiér­kezvén a Tisza-partra, simogató szeretettel bontotta ki a korábban nagy mű­gonddal becsomagolt horgászeszközeit. Hadd ne említsem meg név szerint többi, kedves barátomat, akik hasig vájkálva a gépkocsik csomagtartójában kotorták, söpörték elő csupasz horgászbotjaikat a rajtuk levő orsóval, zsinórral, súllyal, horoggal egyetemben. Hogy út közben egymáshoz vagy más tárgyakhoz

verődhettek, és hogy ez a csomagtartóból való kirakodás a boton, zsinóron, orsón sérülést hagyhatott, csak horgászat közben lehet dühítően érdekes.

A leírt példák alapján teszek egy apró, saját gyakorlatomban bevált javas­latot: mindazok, akik ilyen-olyan okok következtében (például, hogy ne a víz mellett kelljen a drága időt a szerelék elkészítésével fecsérelniük) már otthon összeépítik horgászbotjaikat, leghelyesebben teszik, ha több rekeszes vászon­tokot csináltatnak, amelynek visszahajtható, rekeszek nélküli szegélye körül­öleli az orsókat is. Az orsóval, zsinórral, horoggal felszerelt botok így sérülés veszélye nélkül szállíthatók (22. ábra).

Orsók

A forgódobúak fölött átlépett az idő. Jóllehet azelőtt a Viktóriákkal és hazai másolatukkal, a Sirály nevűekkel is kiválóan dobtam, mára közülük mindössze a műlegyező orsóm maradt használatban.

A peremorsókkal kapcsolatban elmondhatom, hogy nem élek a nagy cégek orsóinak bűvöletében. Mindössze néhány kívánalmam van velük szemben: fékhatásuk legyen állandó fárasztás közben is, ne csússzon be a dob mögé a zsinór, és könnyen cserélhessem rajtuk a felkapókart meg a zsinórtároló dobot. Nehezebb kérdést a kuttyogatófelszerelés orsója jelent. A nagyméretű, forgódobú orsó ugyan vastag zsinór használatát is lehetővé teszi, de a vele való fárasztás gyakran keservessé válik. Egy harcsa az én kezemből is kitépte már az orsó fogantyúját, szét is verte ujjaimat, és mert közben a zsinór gubancot kapott, még ma is találgatom, hogy az a hal mekkora lehetett.

Meggyőződésem, hogy kapitális méretű harcsák horgászatára ma egyetlen megoldás kínálkozik: a multiplikátor használata. Bevallom, hogy vágyakozva nézem az ABU katalógust: ha egyszer nekem -mondjuk- egy Ambassadeur 10 000 jelű orsóm lehetne…

E kérdés különben -gondolom- a közeljövőben majd egyre többször felmerül, hiszen a harcsák ilyen módszerű vadászatának mind több megszál­lottja lesz.

Zsinórok

Bár az egykori hazai kísérletből csak „félgumi” zsinór született (megnyúlt, de vissza nem rugózott), a ma behozott külföldiek legtöbbje kielégíti az átlagos igényeket, így velük részletesebben nem foglalkozom.

Ehelyett inkább egy nagyon fontos alaptörvényt ismételek: a bot és zsinór teherbírása egymással mindig arányban legyen. És egy másik figyelmeztetés: minden horgászat előtt alaposan vizsgáljuk át a használt métereket, nehogy egy apró repedés, kopás vagy szálkásodás miatt-utólag önmagunkat hibáz­tatva-engedjük el bevágás vagy fárasztás közben életünk nagy halát.

Végszerelék

A címszón azokat a módozatokat értem, amelyek segítségével zsinórra kötött horgunkat a hal környezetébe juttatjuk abból a célból, hogy az a szájába vegye. Hogy ez a cél megvalósuljon, és halunk később zsákmánnyá váljék, a szereléknek két fontos feltételt kell megvalósítania: egyrészt minden jellem­zőjében abban a vízi környezetben észrevétlennek, úgy is mondhatom, termé­szetes jelenségnek kell maradnia, másrészt valamilyen úton jól érzékelhetően kell a horgásszal közölnie, mi történik a horog körül.

A végszerelékeknek nagyjából 5 alaptípusuk van: a műcsalis (villantós. szivarólmos, műlegyes), az úszós, a fenekező, a mártogató és a kuttyogatós végszerelék. Közülük csak néhány, általam kikísérletezett és jónak tartott megoldással foglalkozom.

Bevezetésként meg kell ismételnem azt a mások által is sokszor hangoztatott megállapítást, hogy zsinórunk mindig csak annyira teherbíró, amennyit a hasz­nálatba fogott leggyengébb pontja mutat. Mivel a kötések (csomók) számot­tevően (kb. 20%-ban) csökkentik a zsinór teherbíró képességét, a ritkán és csak élőcsalis csukázáskor használt fémelőkén kívül én előkét nem használok. Ennek következtében végszerelékeimen mindössze egyetlen „csomó”, a horog felkötése gyengíti zsinóromat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az úszós, fenekező-vagy kuttyogatós szereléken csak egyetlen horoggal várom a fárasztás pilla­natait.

Tudom, hogy ez a bejelentés sok horgászban ellenkezést ébreszt, ezért szeretném bebizonyítani álláspontom helyességét. Hogy tisztességes legyek, elsőként el kell mondanom azokat a tényezőket, amelyek a két vagy három horog egy zsinóron való használatát indokolják.

Az ilyen módon bevetett végszerelés horgai, bár egymáshoz közel, de mégse egy helyen keresik a halakat. Bizonyos áramlási viszonyok között az is meg­történhet, hogy a felső horog nem a mederfenéken pihen, hanem lebegtetve kínálja a ráfűzött falatot. Az is e végszerelék mellett szól, hogy mondjuk a há­rom horogra háromféle csalit tehetünk, és így jobban kapásra ingerelhetjük a válogatósabb halakat. (Bár itt azt is el kell mondanom, hogy ennél a meg­oldásnál már bizarr ötletet is láttam: az egyik horgon vonagló kis hal, a mási­kon kukorica várta a ki tudja, milyen zsákmányt.)

És hogy mindezek ellenére miért tartom az egyetlen horgot helyesebb megoldásnak, álláspontomat a következőkkel igazolom.

Az első indok halélettani alapokon nyugszik. Korábban már megtárgyal­tuk, hogy halaink érzékszervei jó hatásfokkal észlelik a környezet ingereit. A mederbe bevetett két vagy három horog egymástól mindössze -mondjuk- egy méternyire van. Az ott kutató halnak a horgon való táplálék megtalálása e szűk körzetben nem jelenthet nehézséget, így az egymáshoz közeli több horog nem számottevő előny.

Ha úgy véljük, hogy a korábban említett „lebegtetés” csábítóbb, mint a mederben elfekvő csali, később tárgyalandó végszerelékemmel az is megvaló­sítható.

Előnyként soroltam fel azt is, hogy a három horogra háromféle csali tehető, csakhogy… Gondolom, azt mindenki elismeri, hogy a szimultán játék (például egyik horgon giliszta, a másikon kukorica) több bosszúságot, mint örömöt terem. Ennek igazolására képzeljük el a következő helyzetet: odalent a kukorica körül egy hatalmas ponty ólálkodik, ugyanakkor a gilisztát egy kisujjnyi törpeharcsa emeli fel. Igaz, a törpeharcsa horgon ragad, de a ponty a bevágástól megriadva a sokadik határba menekül.

E végletes példával csak azt akartam bizonyítani, hogy értelmesen hor­gászva a több horoggal is vagy-vagyot kell játszanunk; azaz vagy természetes csalikkal (giliszta, lótetű, pióca stb.) mindenféle halra, vagy etetéssel (megha­tározott növényi táplálékkal) helyünkre szoktatott halakat keresve horgász­hatunk. Ennek következtében horgainkon vagy csak táplálékállat, vagy az etető­anyag valamelyik összetevője lehet. Így pedig a korábban elmondottak alapján, összezsugorodik a több horog előnye.

Második aggályként mint gyengítő körülményt, a csomózást kell meg­említenem. Minden felrakott horog-hiszen az előkék nélkül meg nem való­sítható-újabb három-három (egy a főzsinóron, egy az előke csatlakozásánál, egy a horgon) meggyengült pontot jelent.

Harmadikként először el kell mesélnem egy velem megesett történetet. Mit tagadjam, akkoriban két horoggal horgásztam én is. Az alsóra egy augusz­tusi hajnalon jóval 10 kg felettire becsült ponty akadt. Horgászhelyem alatt a mederszegélyben egy vízbe csúszott gyalogakác-bokrocska árváskodott. Mintegy órányi fárasztás után a ponty, jóllehet már megszelídülten úszkált a tükör alatt, még egy utolsó kirohanásra vállalkozott, A maga után vonszolt felső horog a kőrisbokorba leakadt. Kár részleteznem, még ma is fáj az a vere­ség.

Hasonló esetet sokat hallottam, láttam és ez megerősített véleményemben: egy zsinóron többhorgos játékot játszani nem érdemes.

Persze mindezeket csak szívből jövő tanácsként mondtam el, a törvény nem tiltja a több horog használatát, de azért arra kérem minden horgásztár­samat, hogy horgászatának sikere céljából mérlegelje a leírtakat.

E -remélhetőleg nem felesleges- kitérő után a magam úszós, fenekező és kuttyogatós végszerelékét ismertetem.

Úszóimat magam építgetem. Igaz, hogy e műveletben a megjelent könyvek­ből, szakcikkekből, gyakorlati tapasztalatokból tudomásul vettem mint leg­jobbakat a versenyző horgászok csalihal és keszegfélék fogására használt módozatait. Meg nem oldott kérdésként számomra mindössze a pontyhorgászat úszója maradt.

Valahol -ha jól emlékszem, Vigh Józsefnek a Balatonról írt horgász-könyvében- olvastam azt a kifejezést, hogy a kiemelkedő, majd eldőlő úszó „drámai” jelenség. Bevallom, nagyon tetszett ez a meghatározás, mert az a pil­lanat valóban drámát takar. Meg hát gyakorlati haszna is jelentős: jól jelzi a bevágás pontos idejét.

El-elnézegettem kereskedésekben vagy más horgászoknál a pontyozásra is alkalmas úszóféleségeket, és rádöbbentem, hogy a legtöbbnél ez az „eldőlési” folyamat miért is nehéz. Ha megfigyeljük, a balsa, parafa vagy műanyag test alatt szinte mindegyikből hosszabb-rövidebb szár nyúlik ki alul, amelyre a zsinórt vezető fémfület kötik. Ám ezzel a hosszabbítással odalent a halnak sokkal többet kell emelnie a súlyon, hogy a felszínen megszűnjék a lehúzó erő, és az úszó elfeküdjék a vizén.

E meggondolás alapján „hoztam Össze” ma is használt és-nyugodtan mondhatom-bevált úszóimat. Testként balsafát használok, amelyet rövid vízcsepp alakra csiszolok. A test alsó része a szélesebb, felfelé, az arányos hoszzúságú antenna irányába kúposán szűkül. Antennaként vagy fehér színű műanyag szívószálat, vagy bambusznád hasítékot készítek. A testet, az antenna átmérőjének megfelelő nyílással, pontosan a hosszanti tengelyében átfúrom. Ezután az antenna egyik végére fémfület kötök, majd úgy szorítom és ragasz­tom az átfúrt nyílásba, hogy a zsinórt vezető fémfülecske éppen csak kilát­szódjék az úszó teste alatt. A továbbiakban feladatként már csak a lakkozás, színezés marad; legjobbnak a fekete és a meghatározhatatlan (piros is, narancs is, sárga is) színű csíkozást tartom.

Természetes, az úszóhoz, hogy szépen jelezzen, megfelelő súlyozás is tar­tozik. Az éppen medret érő, egy ólomgolyós megoldás nem elég érzékeny. A hal gyakran megérzi az ólomgolyót. A több golyócskából álló, osztott súlyo­zással olykor (például szélben) csak nehezen különböztethető meg a kapás. Hogy az érzékenység is megmaradjon, és mégis kiabálva jelezzen az úszó, alakítottam ki a következő megoldást.

Minden antennás úszóhoz megkereshető egy olyan legnagyobb tömegű ólom, amellyel az úszó még éppen fekve marad a vízen. Első lépésben ezt a kimért tömegű ólmot rögzítem a zsinórra, magasan a horog felett. Ehhez alul legtöbbször még csak nagyon szerény mennyiségű ólom szükséges, hogy az úszó antennáig elmerüljön. E csekély mennyiségű ólmot rögzítem 4-6 cm-nyire a horog fölé. E kettős súlyozásnak kétirányú haszna van: ha elviszi a hal a csalit, könnyedén elmerül; ha felemeli az alsó, apró ólmot, felfekszik az úszó (23. ábra).

Mivel általában mélyebb vizeken vadászom a pontyokat, mindig csúszó úszót használok. E művelethez természetesen ütköző szükségeltetik. Közis­mertnek kellene lennie, mégis csak kevesen veszik tudomásul, hogy erre a célra legmegfelelőbb a zsinór átmérőjéhez viszonyítottan legvékonyabb karikákra metszett szelepgumi. Hogy támpontot is adjak, nagyjából a zsinór átmérőjével egyező vastagságú legyen a gumikarika. Az ember mindig azonos oldalról háromszor átdugja egy ilyen karikán a zsinór végét, közben csak arra kell vigyáznia, nehogy csomót is kössön, aztán meghúzza a zsinórt, amin e művelet eredményeként akkor már kettős guminyolcas feszül. A továbbiakban arra kell ügyelnünk, hogy mindig nedvesen húzkodjuk e gumiütközőket, mert szárazon elégeti őket a zsinór (24. ábra).

Lehet, felesleges, mégis leírom, hogy én hogyan állítom össze az úszós felszerelést.

Első lépésben fenti ütközőként három-négy guminyolcast húzok a zsi­nórra (tartaléknak, meg ha közben sekélyebb vizekre megyek, a korábbi horgászhely mélységmutatójának is megteszi), aztán átbújtatom a zsinórt az úszó fémfülén. Hogy a felső súlyom se mozduljon el, két guminyolcas követ­kezik, majd az úszót még feküdni engedő, nagyobb súly, amit alatta a zsinóron újabb három guminyolcas tart feszesen. Ugyanígy rögzítem a kicsi alsó ólmot is, és a legvégére marad a horogkötés. A víz mélységét a legfelső guminyolcasok húzgálásával állítom be pontosan, aztán már csak annyi a dolgom, hogy meg­várjam, amíg az úszó halat jelez.

Fenekező végszerelékemre büszke vagyok. Még 1948-ban-szigorlataimra való felkészülésem aktív pihenőjeként -építgettem össze. Akkoriban néhány­szor csak lágy-iszapos vízen horgászhattam, és állandóan izgatott, hogy a fő-zsinórra felfűzött ólom iszapba süllyedvén megakadályozza, hogy benne a zsi­nór szabadon csússzék. A végszereléket végső fokon ennek elkerülésére ter­veztem. Csak a későbbi évek folyamán derült ki, hogy fenekező horgászathoz általánosan használható. Ezért 1959 nyarán le is írtam, a Magyar Horgászban megjelent, és csak az rontotta némiképpen a kedvemet, hogy a későbbiekben önálló ötletként mások tollából is találkoztam néhányszor vele.

A fenekező végszereléknek is kettős feladata van: egyrészt az általunk jónak tartott vízi környezetben kell horgunkat tartania, másrészt olyannak kell lennie, hogy a horgot beszippantó hal a bevágásig ne gyanítsa, hogy veszé­lyes szerszámmal foglalkozik.

Úgy vélem, hogy az általam tervezett végszerelék eleget tesz ezeknek a követelményeknek.

Felépítése a következő: vékony (0,3-0,5 mm átmérőjű) rézdrótból kis csavarhúzó hegyén fogóval lapos-ovális drótkarikát tekerünk, majd felfűzzük zsinórunkra. Ütközőnek (nehogy a drótkarika a guminyolcasokra csússzon) szigetelt drótról lehúzott, rövid (2-3 mm) műanyag csövet húzunk a zsinórra. Ezután 5-7 db guminyolcast húzunk fel rá rögzítőként és a zsinór végére felkötjük kiválasztott horgunkat. Következő lépésként a drótkarikára a súly felerősítése céljából a főzsinórnál lényegesen vékonyabb zsinórból igény szerinti hosszúságú darabot kötünk. (A változó igény aszerint módosul, hogy talajon vagy ilyen-olyan magasságban akarjuk tartatni, lebegtetni horgunkat.) Végül, hogy a súly horgászat közben is cserélhető legyen, az ólmot hordozó, vékonyabb zsinórra kettős nyolcassal fület kötünk. Meg kell jegyeznem, hogy akadékos, nehéz terepen a drága, kereskedésbeli ólmok helyett súlyként hosszabb-rövidebb ólom vagy egyéb drótdarabok, szorultságban (befőttesgumival rögzítve) kövecskék is használhatók.

E végszerelék előnye használat közben lesz érthető. Bújjon akár iszapba, kövek, gallyak közé a bármekkora súly, a drótkarikán simán fut a zsinór, a hal csak a botvég ellenállását érezheti, de azzal egyben kapást is jelez.

Említettem már, hogy különböző halakra, különböző viszonyok között más-más átmérőjű zsinór a legcélszerűbb. Ezért mindennapi horgászatomban azonos gyártmányú (Forelle) orsókat használok, és így nyolc-tíz tartalék dob is van eszközeim között. A zsinórvezető gyűrűkön-ha dobot cserélünk-áthúzni csak a súlyt tartó, nagyobb drótkarikát nehéz. (Ezért kell lapos-oválisra tekernünk a kis csavarhúzó hegyén.) így, ha ilyen-olyan okból zsinórt kell cserélnem, elkerülöm a hosszas szerelést, egyszerűen végigfűzöm a gyűrűkön az új dob előre felszerelt zsinórját, majd ráhurkolom a súlyt, és a horgászat folytatható (25. és 26. ábra).

Kuttyogatós végszerelékem nagyon hasonlít a már sokszor ismertetett többihez, éppen csak itt is félek a csomótól, ezért élőkét nem használok. A víz mélységétől függően 2-3 db, egyenként 40 g körüli szivarólmot rögzítek guminyolcasokkal mintegy 70 cm-nyire a horog fölé. A horoghoz közel-mert tiszai vagyok.

Ugyancsak guminyolcasokkal helyhez kötötten, rikítóan piros pamutból képzett bojt fityeg. És hogy egyes vagy háromágú legyen a horog ? Még nem döntöttem el. A pillanatnyi siker vagy balsiker szerint cserélem őket.

És még néhány segédeszköz

Lesz köztük olyan, amelyre helyeslően bólintanak meg olyan is, ami elítéltetik. Az utóbbi véleményekben mindössze annyi lesz számomra vigasztaló, hogy tanácsaimat tiszta és jó szívvel, a méltó horgászsiker reményében adom.

Kiemelőszák

Az alaposan felcicomázott, összecsukható, elöl bőrrel, madzaggal feszített, alul sűrű lyukú, nehéz hálót vonszoló remekmű egyre gyakoribb. Hátizsákban, parton igazán jól mutat, csak éppen nehézkesen használható. A halálra fárasz­tott hal ritka, a kiemelőszák feladata a gyors, pontos mozdulat lehetőségének biztosítása. Ezt jól csak a teljes fémkerettel és a ritka nyílású, a vízben könnyen mozdítható (így műanyaggal bevont perionból készült) kiemelőszákkal való­síthatjuk meg.

Egy-egy nagy hal fárasztása-akár el tudjuk mondani, akár nem-a legszebben megfogalmazott remekmű. Dráma, amelyben az izgalom nem csökken a második felvonásban sem, de csúcsához a harmadik felvonás végén, a hal kiemelésekor érkezik. A remekmű eljátszásához a mi vizeinken -egy-két óriástól eltekintve -mindössze két élőlény szükségeltetik: az életéért küzdő hal, lent a víztükör alatt és a győzelemre áhítozó horgász, a parton vagy a csó­nakban, a hal felett. Harmadik személynek ebben a kétszólamú párbeszédben nincs keresnivalója.

Szokott kép: egy horgász izgatottan kapaszkodik hajladozó botjába a partszegélyen. Fáraszt. Zsinórja a hal útja szerint vágja a vizet. A parton nézők és egy társ segítőkészen, kiemelőszákkal a kezében a sekély vízben tocsog. A hal kiemelése, mert mindketten tudják, hogy a másik mit akar, mondjuk, sikerül. Ha nem tudják, a parton a nagy hal helyett csak az egymást hibáztató bosszúság marad. A jól megírt dráma azonban, mintha egy oda nem illő szereplő lépett volna színre, apró, emberi komédiába fullad.

A jobb kezem mindig tudja, hogy mit akar a bal, idegen szereplő ehhez az eleve kétszemélyes párbeszédhez higgyék el, nekem még akkor sem szükségeltetik, ha kezdetben néhányszor a hal győzelmével végződik az előadás.

Kapásjelzők

Van ilyen is, olyan is. Az egyik visít, a másik csönget, a harmadik villog, a negyedik csak szerény csendességgel emelkedik.

Elidősödött horgászainknál gyengülő látásuk miatt talán még érthető a használatuk, ám a kívánságunk szerint hajlékony, a hal kapását jól jelző botokkal felszerelt világunkban a többieknek, az egészséges szeműeknek minek kellenének ?

*

A vereségeket, mert idős vagyok és sokat tapasztalt, már megtanultam elviselni. Olyan dolgok miatt, amelyekről nem tehetek, már nem pörölök, nem lázadozom.

De bosszússá, dühössé válok, ha valahol valami az én hanyagságom, tudat­lanságom következtében romlott el. A horgászat az ember és a hal között egyenlő esélyű küzdelem. Az egyiket alig feltárt életjelenségeinek tömege és a mindent eltakaró víztükör védi, a má­sikat logikus gondolkodása és az abból született eszközök segítik.

A vízben lezajló eseményeket rajtam kívül álló erők is irányíthatják, de a magam felkészültségéért csak önmagamnak vagyok felelős. Ezért még a leg­rövidebb idejű horgászatra is kínos gonddal készítem össze felszerelésemet, körülbelül úgy, mint egy-egy nehezebb műtét előtt orvosi eszközeimet. Gondo­latban végigszaladok a lehetőségeken és így a legritkább esetben ér kínosabb meglepetés.

Mindezeket csak azért mondtam el, hogy vízpartra indulásunk alkalmából mindig vegyük számba alaposan a tennivalókat, az elviendő eszközöket, nincs kényelmetlenebb, mint amikor a parton döbbenünk rá, hogy például az orsónk otthon maradt. Odakint hűvös, szeles március van. Idebent a november óta készülő munka végére pont került. Jó lenne hinnem, hogy sikerült segítenem. Nem tudom. A teleírt lapokon összefolynak a mondatok.

Valamivel több mint száz halász és -közvetlenül vagy vendégként érkezve -százezer horgász érdekelt a Tisza-völgy vizein. Hatalmi harcok, a háttérben író­asztalok. Üres szólamok a Tisza fölött. És mert a küzdelem eldöntetlen, vissza­élések sora.

Mérleg. De a mérleg nyelve csak ennyi vagy annyi halhús-tonnát mutat. Az emberekben a vizek partján épülő béke megmérhetetlen.

Jó lenne hinnem, hogy némi ismeretet én is adtam. Hogy más horgászban is csodálatos, egyetlen életté épül a Tisza. Hogy a zsákmányszerzés öröme mellett megtanulunk kegyelmezni is.

Jó lenne…

Tartalom

Előszó helyett 5

Emberek, horgászok, halak 13

Élet a vízben 17

A Tisza-víz mint külső környezet 21

A Tisza-víz fizikai jellemzői 21

Hőmérséklet 21

Halmazállapot 27

Áramlások 28

Áradás, apadás 32

Tisztaság 34

A Tisza-viz kémiai jellemzői 37

A meteorológiai tényezők hatása 39

Napsugárzás 40

Légmozgások 41

Nedvességtartalom, időjárási frontok 43

Emberi változtatások a Tiszán 45

Valamit valamiért 45

Szabályozások 46

Duzzasztók 47

Kövezések 52

Halnemesítések 55

Telepítések 55

Tápláléklánc 58

Szennyezések 60

A külső környezet hatásainak érzékelése 63

Látás 64

Hallás 67

íz- és szagérzékelés 70

Belső környezet 73

Táplálkozás 74

Alkalmazkodás 75

Az élet végső célja: a faj fenntartása 78

A Tisza fontosabb halfajai 81

Kecsege 82

Márna 91

Ponty 96

Növényevő halak 113

Keszegfélék, ezüstkárász, garda 116

Harcsa 117

Süllő 128

Csuka 135

Balin 136

Fejes domolykó 140

Egyébhalak 141

Menyhal 141

Bucók 142

Durbincsok 143

Törpeharcsa 143

A Tisza horgászanatómiája 145

Felső-Tisza 147

Tiszabecstől Vásárosnaményig 149

Csengertől Dombrádig 159

Középső-Tisza 168

Dombrádtól Tiszalökig 169

A Böge, avagy Tiszalöktől Kisköréig 176

Alsó-Tisza 188

Kiskörétől Csongrádig 189

A Körösök világa 198

Csongrádtól Szegedig 207

Csatornák 211

Holtágak 216

Élőhelyek, évszakok, halak 220

Kanyarok külső íve 221

Homokpadok, porongok, zátonyok 222

Mederbeli árkok, gödrök, kutak 223

Ágas-bogas élővilág 224

Folyók, patakok, fokok torkolata 225

Horgászeszközeim 228

Horgászbotok 229

Bottok 231

Orsók _; 232

Zsinórok 233

Végszerelék 233

És még néhány segédeszköz 240

Kiemelőszák 240

Kapásjelzők 241