Páncélvonatok az orosz polgárháborúban. A Fehér Hadsereg

A Fehér Hadsereg is nagymennyiségű páncélvonattal rendelkezett. A polgárháború különböző időszakában Kolcsak admirális, Gyenyikin, Jugyenics és Vrangel (Wrangel) tábornokok seregében 47 és 79 között mozgott a páncélvonatok száma.

Az elsőket Dél-Oroszországban hozták létre a vörösektől zsákmányolt páncélvagonokból. 1918-ban, és további két év során, számuk folyamatosan nőtt – részben a hadizsákmánynak köszönhetően, részben saját fejlesztések révén.

A „fehér” páncélvonatok jelentős része a Dél-Oroszország Fegyveres Erőinek (továbbiakban VSJR) állományában szolgált, amely az Önkéntes hadseregből, a Doni hadseregből, a Kaukázusi hadseregből, és más hasonló alakulatokból állt.

A VSJR páncélvonatokkal felszerelt alakulatainak száma folyamatosan nőtt. 1919 februárjában még csak három páncélozott vasúti osztály létezett, viszont év végére a számuk már tíz volt (minden egyes osztályban két könnyű, és egy nehéz páncélvonat szolgált). Ezenkívül volt elég sok önálló páncélozott szerelvény. A VSJR páncélozott vasúti alakulatait M. Ivanov tábornok vezette.

Az alakulatok a következő alegységekből (osztályokból) álltak:

1. páncélvonat osztály, Szkopin ezredes parancsnoksága alatt. A „Genyeral Alekszejev” és „Vpered za Rodinu!” könnyű, illetve a „Jegyinaja Rosszija” nehéz páncélvonatból állt.

2. páncélvonat osztály, Gromiko ezredes vezetésével (1919. április 19-től – Frolov ezredes). A „Genyeral Komyilov” és „Ofícer” könnyű, illetve „Ioann Kalita” nehéz páncélvonatokból állt.

3. páncél vonat osztály, Gadd ezredes parancsnoksága alatt -„Vityaz” és „Dmitrij Donszkoj” könnyű, „Knjaz Pozsarszkij” nehéz páncélvonatok.

4. páncélvonat osztály, Szelikov ezredes vezetésével: „Orel”, „Szlava Oficeru” könnyű, és „Groznij” nehéz páncélvonatok.

5. páncélvonat osztály, Nyecsajev tábornok vezetésével -„Genyeral Markov”, „Korsun” könnyű, és „Nyepobegyimij” nehéz páncélvonatokkal.

6. páncélvonat osztály, Barkalov ezredes vezetésével -„Genyeral Drozdovszkij”, „Za Rusz Szvjatuju” könnyű, és a „Na Moszkvu” nehéz páncélvonatokkal. (Később az osztály dandárrá bővült, és kapott még két könnyű – „Terec”, „Kavkazec”, illetve egy nehéz – „Georgij Pobedonoszec” – páncélvonatot.)

7. páncélvonat osztály, Nyevedovszkij ezredes parancsnoksága alatt. „Genyeral Csernyajev”, „Genyeral Szkobelev” könnyű, és a „Mogucsij” nehéz páncélvonatok tartoztak állományába.

8. páncélvonat osztály, Zelenyeckij ezredes vezetésével. Ide tartoztak a „Dobrovolec” és „Plasztun” könnyű, illetve „Bogatir” nehéz páncélos szerelvények.

9. önálló páncélvonat osztály – „Drozdovec”, „Grom pobedi” könnyű, és „Szoldat” nehéz páncélvonatokkal.

10. önálló páncélvonat osztály – „Genyeral Shifner-Markevics” és „Volk” könnyű páncélvonatok, illetve a „Szlava Kubanyi” nehéz szerelvény.

A Doni hadsereg kötelékében 1918-ban felállították a Doni páncélozott vasúti dandárt, ami négy osztályból állt (mindegyikben három-három páncélos szerelvénnyel), és két önálló, csapásmérő páncélvonatból. 1919 nyarán a dandárt két páncélozott vasúti ezreddé szervezték, nyolc-nyolc szerelvénnyel mindegyikben. Az első erőpróbájuk Caricin ostroma volt, ami a hadseregek történetében úgy maradt fenn, mint „a páncélvonatok csatája”, mivel az ostrom során szinte mindennaposak voltak a vörös vonatokkal vívott tüzérségi párbajok.

Az első Doni páncélozott vasúti ezred a következő páncélvonatokból állt: „Ivan Kolco”, „Ataman Orlov”, „Razdorec”, „Azovec”, „Gundorec”, „Mitjakinec”, „Ataman Platov” és „Jennak”. A második: „Genyeral Baklanov”, „Ilja Muromec”, „Kazak Zemljanuhin”, „Atamanyec”, „Ataman Kalegyin”, „Ataman Szamszonov”, „Genyeral Mamontov” és „Partizán polkovnyik Csemyecov”.

N. N. Jugyenics gyalogsági tábornok Északnyugati fehér hadseregének kötelékében, a Petrográd ellen végrehajtott hadjárata során, négy páncélvonat szolgált – „Admiral Kolcsak”, „Admiral Essen”, „Talabcsanyin” és „Pszkovityjanyin”.

Saját páncélvonatokkal rendelkezett G. M. Szemjonov atamán. A Bajkálon-túli területeken operáló Különleges Mandzsúriai hadtestében négy páncélvonat volt. Egy évvel később számuk elérte a tizennyolcat!

Elég sok saját gyártmányú páncélvonat szolgált az ukrán nemzeti hadseregben, a különböző kaukázusi köztársaságok csapatainak kötelékében, illetve a Balti államokban és Közép-Ázsia emírségeiben. Az Ukrán Nemzeti Köztársaság és Direktórium sárga-kék zászlója alatt szolgáltak a „Mazepa”, „Szicsevik”, „Sidlowsky” (harc során megsemmisült, 1919. március 3-án), „Vilna Ukraina” (Odessza környékén fogták el a fehérgárdista önkéntesek, 1919. november 17-én, és „Groza” név alatt folytatta szolgálatát) páncélvonatok és mások.

A grúzok „Respublikanec” páncélvonata 1921 elején sikertelenül próbálta útját állni a grúz területre betörő Vörös Hadseregnek. Ugyanilyen szomorúan zárult az azerbajdzsán páncélvonat 1920-as harci kampánya, amely nem tudta megakadályozni a vörös páncélvonatok Baku ellen intézett rohamát, ami azzal ért végett, hogy a szerelvény hadizsákmány lett, a Kaukázuson-túli területeken pedig beköszöntött a „proletár diktatúra”.

A Vörös Hadsereg páncélozott tüzérségi vagonjai, 1918-1920.

Mint ahogyan láthatjuk, a Fehér Hadsereg páncélos vasúti egységek szervezése teljes egészében ugyanolyan volt, mint a Vörös Hadseregben – ugyanaz a könnyű és nehéz szerelvényekre történő felosztás; a három páncélvonatot összefogó osztályok (divizion). Mindössze hiányzott a központi fejlesztő és irányító hivatal, amilyen például a vörös Centrobrony volt. A harci tapasztalatok ugyanazokhoz a következtetésekhez juttatták a harcoló feleket, és ezzel magyarázható a jármüvek teljesen hasonló szervezése és alkalmazása.

Rendkívül szembetűnő, hogy mindkét fél gyakorta alkalmazott hangzatos neveket: „Jegorov, a Vörös Hadsereg dicsőséges Vezére”, „A szabadság harcosa”, „Halál a parazitákra” és más, ehhez hasonló nevek a vöröseknél, és az „Előre a Hazáért”, „A Szent Ruszért”, „Dicsőség Kubánynak” a fehéreknél.

A páncélvonatok abszolút többségének – mint a vöröseknél, úgy a fehéreknél is – volt neve. Akadtak még druszák is – a vörös „Jermak Tyimofejevics” és a fehér „Jermak”, illetve a „Grom” és „Dobrovolec”, amik mindkét hadseregben szolgáltak, más-más frontokon.

Mindkét harcoló félnél a vonatok parancsnokai és tüzérei leginkább a tengerészek közül kerültek ki: a Fekete- és Balti-tengeri flották matrózai a bolsevikoknál, és a haditengerészet tisztjei a fehéreknél szolgáltak.

Az októberi hatalomátvételt követő néhány hónapban páncélvonatokkal csak a bolsevikok rendelkeztek, mivel ellenfeleik még nem szerveződtek komoly politikai és katonai erővé, és még nem képviseltek komoly tényezőt az ország dolgaiban. De ahogyan múlt az idő, kezdett összeállni a bolsevik-ellenes koalíció, amely több mint három évig véres háborút folytatott Lenin és Trockij rezsimje ellen.

A Fehér Mozgalmat egy tábornoki triumvirátus hozta létre – M. Alekszejev, L. Kornyilov és A. Kalegyin akik nem akartak belenyugodni a bolsevikok uralmába. Alekszejev tábornok felhívása, hogy fogjanak fegyvert a vörös uralom” ellen, elsősorban a hadsereg tisztjeinek szólt, és rendkívül nagy visszhangot váltott ki az egész orosz társadalomban.

A Donra, a Doni kozákság városába, Novocserkasszkba özönlöttek az önkéntesek Oroszország minden vidékéről és városából. Ugyancsak ide érkeztek a Román-frontról Drozdovszkij ezredes csapatai, Nyezsencov Kornyilovi rohamezrede, és más, esküjükhöz hű maradt katonai és tiszti különítmények.

A belőlük létrehozott Önkéntes hadsereg eleinte alig négyezer főt számlált, és a többszörös létszámfölényben lévő vörös csapatok csapásai alatt kénytelen volt visszavonulni a Kubány vidékre, végrehajtva a híres „első jégmenetelést”. Itt szenvedte el első komoly vesztességeit. Depresszióroham következtében fejbe lőtte magát Kalegyin tábornok, majd a bolsevikokkal folytatott harcban meghalt az első világháború hőse, Lavr Kornyilov.

1918 márciusának végén az Önkéntes hadsereg élére állt Anton Ivanovics Gyenyikin, mely vele együtt járta végig a győzelmek és vereségek útját. Amikor az Ideiglenes kormány idején ő volt a Nyugati-front parancsnoka, támogatta a Kornyilov tábornok által kezdeményezett zendülést, amivel meg akarták menteni az országot a két forradalom káoszától.

A kornyilovi zendülés veresége után a Bihovszkij börtönben kötött ki, ahol egy cellába gyűjtötték össze azokat a tábornokokat, akik később a Fehér Mozgalom élére álltak – Kornyilov, Gyenyikin, Markov, Romanovszkij és Lukomszkij tábornokok. Az Ideiglenes kormány vezérkari főnöke, Duhonyin tábornok, saját elhatározásából és becsületére hallgatva, kiengedte őket a börtönből. A következő napon az életével fizetett tettéért – a katonák és matrózok, akik nem voltak hajlandóak tovább háborúzni, agyondöfték szuronyaikkal. A tábornokok közben délre utaztak.

Gyenyikin, az egészségügyi kötöző állomás főnök-helyettesének, Dombrovszkijnak a visszaemlékezései szerint, eljutott Novocserkasszkba, és rögtön az új hadsereg születésének epicentrumában találta magát: egy olyan hadsereg volt ez, amelyben eleinte alig volt katona, és egész ezredek tisztekből álltak.

A megalázó breszt-litovszki béke, az orosz nép kibontakozott nemzeti mozgalma, rövid idő alatt felduzzasztotta a fehér seregek létszámát. Amikor a bolsevikok N”6 „Putyilovci” Lenin nevét viselő páncélvonata éppen Orsához kísérte azt a vasúti szerelvényt, ami a németeknek szállította a 1,5 milliárd birodalmi márkának megfelelő orosz, jóvátételként kifizetett aranytartalékokat, Oroszország déli részén a zsákmányolt páncélvagonokból és a kéz alatt lévő anyagokból felépítették a Fehér Hadsereg első páncélvonatait.

A Fehér Hadsereg első saját gyártmányú páncélvonata a Tihoreckaja vasútállomáson, 1918. július 1-jén átadott „1. páncélvonat” volt. 1918. november 16-án a „Genyeral Alekszejev” nevet kapta, és elkezdte szolgálatát az 1. páncélvonat osztály kötelékében. Parancsnoka Sztremouhoje ezredes lett.

A 2. páncélozott szerelvényt, amit Gromiko ezredes vezetett, 1918 őszén átkeresztelték „Genyeral Kornyilov”-ra, és bevetették a Kubányon dúló harcokban. A következő évben a szerelvény már Észak-Kaukázus Hadseregének Kászpín-túli csoportjában hadakozott. Amikor a fehér csapatok elhagyták Novorosszijszkot, a „Genyeral Kornyilov” vonatot legénysége elhagyta a Gojti vasútállomásnál. A szerelvényt ekkor már Prokopovics százados vezette.

A Tihoreckaja állomáson, a vörösektől zsákmányolt páncélvonatok maradványaiból ugyanakkor szervezett N”3 páncélvonat a „Vpered za Rogyinu” („Előre a Hazáért”) nevet kapta, és azonnal a frontra küldték. Többek között megjelenése tette sikeressé a Fehér Hadsereg „második Kubányi hadjáratát”.

Vele egy osztályban harcoltak a „Jegyinaja Rosszija” és „Dmitrij Donszkoj” páncélvonatok, melyek legénysége teljes egészében haditengerészeti tisztekből állt. Nem csoda, hiszen a szerelvényeken és a hajókon zajló harci munka sokban hasonlított.

A dél-oroszországi harc rendkívül elkeseredett és véres volt. A sors pörölye lecsapott a vonatokra is. Így például, 1918. október 14-én, a Sztavropol alatt található Baznoje vasúti csomópontért vívott harcban a „Dmitrij Donszkoj” páncélvonat 42 főnyi személyzetéből 18 életét vesztette (ebből 10 tiszt), és öten megsebesültek.