A beváltott remények. Külföldi és hazai páncélkocsik orosz szolgálatban

Az új fegyver bevethetőségének és alkalmazásának elméleti részét még a világháború előtt kidolgozták A. Dobrzsanszkij alezredes és A. Csemerzin nyugalmazott alezredes. Ők ezt azután tették, hogy kielemezték az M. Nakasidze által tervezett és legyártott páncélkocsi teszteléseit és a járművei végzett kísérleteket (mind Oroszországban, mind Franciaországban). Abban az időben úgy tartották, hogy a jövő háborúiban ezeket a páncélkocsikat használni lehet majd az ellenség hátában és szárnyain végzett felderítésre, saját csapataik támadásának támogatására és az ellenséges csapatok üldözésénél, a lovassági támadások visszaverésénél, futárszolgálatra és rengeteg más hasonló feladatra.

Mint már említettem, a háború előtt a szükséges személyzet, létszám és tisztek kiképzésével is foglalkoztak. Már 1912-ben, a gyakorló gépkocsizó század bázisán felállítottak egy tiszti kurzust, amit már a háború során tiszti gépkocsizó iskolává bővítettek, melynek állományában megteremtették az altiszt- és tisztesképzőt is.

Az előző fejezetben már írtam arról, hogy az első páncélkocsi egység, és az első orosz páncélkocsik gyártását A. Dobrzsanszkij vezette, akit előtte elküldtek Franciaországba, hogy ott tanulmányozhassa a Creusot cégnél a páncélkocsik gyártását, majd visszatérve hazájában igen aktívan részt vett ezek tervezésében.

Az új páncélkocsik alvázát a „Russo-Balt” gyár „M” és „T” típus teherautói adták (2 és 4,1 tonnásak), amit Rigában gyártottak. A páncélozást, mint mindig, a Szentpétervár melletti Izsorszkij gyár végezte.

„Austin”páncélautó, Nagy-Britannia, 1915. Tömege: 4,2 t. Hajtómű teljesítménye: 50 LE. Maximális sebessége: 56 km/h. Legénység: 5 fő. Méretei: hossza 4,87 m, szélessége 2 m, magassága 2,1 m. Páncélzat: 5-7,5 mm. Fegyverzet: 2 db Vickers 7,9 mines géppuska. Az orosz cári hadsereg 100 darabot használt, majd a polgárháború éveiben újabb 30 db érkezett a Fehér Hadsereghez.

Az első páncélkocsi hat hét alatt elkészültek, és elkezdték frontszolgálatukat. Az előző fejezetben említettem, hogy a géppuskákat az orosz gyártmányú „Maxim” géppuskák adták, az ágyúk terén – hosszas tapasztalatgyűjtés után – a 37 mm-es Maxim-Nordenfeld gépágyúnál lyukadtak ki. Ez a tüzérségi eszköz valóban érdekes volt, és már az angol-búr háborúban tett szert félelmetes hírnévre (1899-1902). A hozzávaló töltények acélból vagy salakvasból készült repeszgránátokból, illetve kartácsból álltak. Az ágyú 2000 méterig garantálta a biztos célzást. A kartács 75 golyót tartalmazott, melyek pusztító hatása 200 méteres körzetben érvényesült. A lövegpajzs, bár megvédte a kezelőket és lehetővé tette az ágyú 300 fokos forgatását, vízszintes irányzásnál, eltakarta a harcmezőt és zavarta a célok gyors felderítését.

Ezt az is tetézte, hogy a páncélkocsik nem rendelkeztek külső vagy belső kommunikációs rendszerrel. A háború végén ezt úgy próbálták kiküszöbölni, hogy zászlójelzésekkel továbbították a parancsokat egymásnak, ami nem mindig volt elfogadható és veszélynek tette ki a jelzéseket továbbító embert.

„Renault”páncélautó, Franciaország, 1914. Tecnikai paraméterei nem ismertek. Fegyverzet: 1 db Hotchkiss 8 mines géppuska. A cári orosz hadsereg 30 darabot használt, majd a polgárháború éveiben újabb 5 db érkezett a Fehér Hadsereghez.

Ezekből a páncélkocsikból hozták létre az első páncélozott gépkocsizó géppuskás (ágyús) századokat. Az elsőtől eltérően a többi gépjárműparkja kissé megváltozott. A század négy szakaszból állt, mindegyikben két páncélkocsi, egy személygépkocsi, egy kisteherautó (1 tonnás) és egy motorbicikli volt. A gépkocsikon szállították a technikusokat és a szükséges felszerelést, a motorbicikli pedig futárszolgálatra kellett – a segítségével tartották fenn a kapcsolatot az alegységek és a parancsnokságok között. (A motorbiciklik többségét az oroszok Franciaországban és Nagy-Britanniában vásárolták, de a háború végén az USA-ból is kaptak néhány példányt. A motorbiciklisták („szamokatcsiki”) ugyanazt az állományjelzőt kapták, mint a gyalogsági alakulatok biciklis felderítői és futárai – egy bicikli két keresztbe tett puskával.)

Majdnem az összes első páncélkocsi század Kelet-Poroszországban és Lengyelországban, a lódzi hadszíntéren tevékenykedett.

Az 1. hadsereg főhadiszállásáról hamarosan megérkezett az első sürgöny, ami a páncélkocsik tevékenységéről szóló jelentést tartalmazta, és ezekkel a szavakkal kezdődött: „Ezek az automobilok, miután novembertől szolgálnak csapatainknál, teljes mértékben beváltották a hozzájuk fűződő reményeket…”

De szerepeljen itt még egy példa, a 2. hadsereg vezérkarának jelentése 1915 januárjából: „A páncélozott automobilok teljes mértékű bizalomnak örvendenek a csapataink körében, mivel ezekben a gépekben találtak erőteljes támogatókra, leginkább a támadó hadműveletek végrehajtásánál”.

Az orosz hadügyminisztériumban nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a „Russzo-Balt” vagonépítő gyár kapacitása – az ország egyetlen, gépkocsikat gyártó üzeme volt akkor – nem elegendő ahhoz, hogy biztosítani tudják azt az alvázmennyiséget, ami a páncélkocsik gyártásához szükséges volt, és amelyekre napról napra nőtt a hadsereg igénye. Ezért a hadügyminiszter, V. Szuhomlinszkij lovassági tábornok, még 1914 augusztusának közepén döntést hozott: azonnali hatállyal katonai szakértőket kell küldeni Nagy-Britanniába, Oroszország háborús szövetségeséhez, hogy ott, helyben beszerezhessék a nélkülözhetetlen és szükséges haditechnikát. Ebből a célból felállítottak egy bizottságot, amelynek az elnöke és vezetője a kísérleti és gyakorló gépkocsizó század akkori parancsnoka, Szekretov ezredes lett.

Még mielőtt Angliába utaztak volna a bizottság tagjai, egyeztették azokat a követelményeket, amiket Oroszország páncélkocsijainak technikai és taktikai adottságait érintették. Ezek a következőképpen alakultak: a páncélkocsiknak teljes páncélzattal kellett rendelkezniük (azaz vízszintes páncéllemezeket is kellett kapniuk); kizárólag hazai gyártmányú fegyverek kerülhettek a járművekbe, amiket két mozgó toronyba lehetett telepíteni. A vízszintes páncélzat megvédte a közelharc során a legénységet a kézigránátoktól, ha pedig lakott területen folyt a harc vagy településen, akkor a házak felső emeleteiről, háztetőkről, padlásokról kilőtt puska- és géppuska-lövedékektől. A két egymás mellé telepített géppuskatorony biztosította a megfelelő tűzsűrűséget, ha pedig az egyik tönkrement, a páncélkocsi harci értéke mit sem csorbult. Ezenkívül, a két géppuska, mivel nem egységes irányítás és tűzvezetés alatt álltak, lehetővé tették két célpont egyszerre történő leküzdését.

A bizottság elutazott Angliába, és hamarosan elküldték első jelentésüket. Kiderült, hogy az angol hadsereg számára gyártott páncélkocsik nem felelnek meg a követelményeknek. Nem rendelkeztek vízszintes páncélzattal (valószínűleg az első „Rolls-Royce” páncélkocsikról volt szó benne), és mindössze egy géppuskával voltak felszerelve. Viszont az angol „Austin” gépjárműgyártó vállalat szakértői és vezetése nem volt a fejére ejtve. Figyelembe véve a megrendelés méreteit – és az ezzel járó anyagi hasznot, természetesen biztosították az oroszokat, hogy rövid időn belül kifejlesztik és legyártják azokat a páncélkocsikat, amik megfelelnek az orosz katonai szakértők taktikai és technikai elvárásainak.

Szekretov ezredes bizottsága sikerrel fejezte be a feladatot. Nem tértek haza üres kézzel, ugyanis vásároltak közben 48 „Austin” páncélkocsit, 30 „Renault”-ot és egy „Isotta-Fraschini”-t (tesztelésre). A páncélkocsikon kívül a bizottság igen tekintélyes gépjárműparkkal tért haza – 1216 autóval. Egy 34 gépkocsit szállító hajóval egy német tengeralattjáró végzett az Északi-tengeren.)

Az angol „Austin” cég által gyártott bázismodell alvázát a gyár 6 személyes személygépkocsija adta. A páncéltest és a torony lemezei, amiket a Vickers gyár üzemeiben gyártották krómnikkel-acélból, 3,5-4 mm vastagságúak voltak és ezeken 400 méternél nagyobb távolságból már nem ütötte át a hegyes-végű puskalőszer. A tornyokba orosz gyártmányú Maxim-géppuskák kerültek. A torony vízszintes forgása lehetővé tette a 280 fokban történő tüzelést. A gépjármű rugós lengéscsillapítókat kapott és fakerekeket, ugyanolyan anyagból készült vastag profilú küllőkkel és pneumatikus gumiabroncsokkal. A legénység egy parancsnokból, egy vezetőből és két géppuskásból állt.

„Isotta-Fraschini” páncélkocsi, Olaszország, 1914. Tömege: 6t. Hajtómű teljesítménye: 120 LE. Maximális sebessége? 65 km/h. Legénység: 3-6 fő. Méretei: hossza 5,62 m, szélessége 2,85 m, magassága 2,8 m. Páncélzat: ismeretlen. Fegyverzet: 2 db Fiat-Revelli 6,65 mm-es géppuska. Az orosz cári hadsereg 30 darabot használt.

Az „Austinok” első harci bevetései bebizonyították, hogy a meglévő páncél nem felel meg a célnak – az angol szállítók úgy döntöttek, hogy majd a szövetségesük kárán fognak meggazdagodni, de bakot lőttek —, az új páncélozással és új páncéltest tervezésével a már ismert Izsorszkij gyárat bízták meg az orosz hadügyminisztérium emberei. Az angol gyártmányú páncéllemezeket az Izsorszkij gyárban készült hazai, 6-7 mm vastag páncélra cserélték, ez már 75 lépés távolságból biztos védelmet jelentett a hegyes puskalövedéktől. Természetesen ennek következtében megnőtt a jármű tömege. Szemmel láthatóan csökkent a nyomaték és sebesség, illetve megnőtt a futóművek terhelése. Az „Austin” cég szakértői azonnal hozzáláttak saját páncélos járműveik modernizálásához, hogy ki ne csússzon kezükből a hatalmas orosz megrendelés. Az Izsorszkij gyár mintájára megerősítették a páncélzatot és a másfél tonnás, erősebb motorral ellátott teherautó alvázára kezdték építeni az új páncélkocsit.

Ami a „Renault” cég páncélautóit illeti, ezek csak egy géppuskát kaptak, 4 mm vastag páncélt hordoztak és teljesen hiányzott róluk a vízszintes páncélzat. Az első keserű harctéri tapasztalatok után az oroszok ezeket a továbbiakban már csak kisegítő feladatokra alkalmazták, például az utakon haladó szállítóoszlopok és felvonuló csapatok védelmére.

„Sheffield-Simplex’’páncélkocsi, Nagy-Britannia, 1914. Tömege: 5,91. Hajtómű teljesítménye: 30 LE. Maximális sebessége: 40 km/h. Legénység: 5 fő. Méretei: hossza 4,8 m, szélessége 2,1 m, magassága 2,1 m. Páncélzat: ismeretlen. Fegyverzet: 1 db Vickers 7,9 mm-es géppuska. Az orosz cári hadsereg 25 darabot használt.

„Armstrong-Whitworth”páncélkocsi, Nagy-Britannia, 1913. Tömege: 3,8 t. Hajtómű teljesítménye: ismeretlen. Maximális sebessége: ismeretlen. Legénység: 3-4 fő. Méretei: hossza 3,9 m, szélessége 2,4 m, magassága 2,3 m. Páncélzat: ismeretlen. Fegyverzet: 1 db Vickers 7,9 mm-es géppuska. Az orosz cári hadsereg 36 darabot használt.

Ha az orosz hadseregnek szállított páncélkocsik számát nézzük, akkor kitűnik, hogy a háború alatt Oroszországba 25 „Sheffield-Simplex”, 36 „Armstrong-Whitworth”, 22 „Lancheser” páncélautó érkezett, és több mint 100 „Austin”.

A külföldi járművek igen gyenge minősége arra ösztönözte az orosz hadügyminisztériumot, hogy lemondjon a további importról és döntést hozott – a továbbiakba csak alvázakat vásárol és a páncélozást, illetve felfegyverzést már kizárólag orosz gyárakban intézik.

1916-ban a Petrográd melletti Putyilovszkij gyár szakértői kidolgoztak több konstrukciót, mind tisztán géppuskás, mind vegyes – géppuskás és ágyús verzióban. (A háború alatt Szenpétervár eredeti nevét (St. Petersburg) megváltoztatták Pétervárra (Petrográd), hogy ne legyen „túlzottan német csengésű”.)

A géppuskás páncélkocsik alapját a már említett „Austin” és a „Fiat” cégek teherautóinak alvázai képezték.

„Lanchester”páncélkocsi, Nagy-Britannia, 1913. Tömege: 4,8 t. Hajtómű teljesítménye: 60 LE. Maximális sebessége: 80 km/h. Legénység: 3-4 fő. Méretei: hossza 4,87 m, szélessége 1,93 m, magassága 2,28 m. Páncélzat: 8 mm. Fegyverzet: 1 db Vickers 7,9 mm-es géppuska. Az orosz cári hadsereg 22 darabot használt.

A páncéltest és a tornyok lemezei 7-8 mm (oldal-, homlokpáncél) és 5-6 mm (tető) voltak. Gyakorlatilag 75 lépés távolságból ez biztos védelmet jelentett a legénységnek a hegyes puskalövedékek ellen. A henger alakú tornyok kissé sréhen, átlósan helyezkedtek el a jármű hossztengelyéhez képest. Az ilyen elrendezés, az eredeti „Austin”-okhoz képest (ahol a két páncéltorony szimmetrikus elrendezésű volt), nem csökkentve a főbb tüzelési szektorok szögét, jelentősen csökkentette a járművek szélességét. A fegyverzet két „Maxim” géppuskából állt, amelyekhez a lőszerjavadalmazás 5000 töltény volt (20 töltényheveder).

„Peerless” ágyús páncélautó, Oroszország-Nagy-Britannia, 1916. Tömege: 6 t. Hajtómű teljesítménye: 40 LE. Maximális sebessége: 30 km/h. Legénység: 5-6 fő. Méretei: hossza 6,23 m, szélessége 2,26 m, magassága 2,74m. Páncélzat: 8 mm. Fegyverzet: 37 mm-es Maxim-Nordenfeld ágyú, 1 db 7,62 mm-es géppuska (a páncéltesten belül). Készült: 4 db.

Az 50-60 LE teljesítményű motor (szintén az „Austin” és „Fiat” cégek gyártmányai) lehetővé tették, hogy a páncélkocsik elérjék az 50-60 km/h sebességet. A lengéscsillapítók állandóak, laprugókból készültek; a futómű továbbra is fából készült, fa küllőkkel, csak az oroszok a könnyen sérülő pneumatikus abroncsokat kissé továbbfejlesztették, és egy igen érdekes „golyóálló” verziót kaptak. Az abroncsokat habos elasztikus masszával töltötték meg, ami glicerinből és zselatin alapú ragasztóból állt. Ennek köszönhetően a kerekek nem sérültek komolyan a golyóktól, tüzérségi és gránát-repeszektől, vagy ha rahajtottak a szögesdrótra. Ezt a keveréket a Petrográdi gépkocsizó tiszti iskola növendékei fejlesztették ki, 1915-ben. Sajnos egyetlen egy, páncélosokkal foglalkozó szakirodalom sem említi meg, pedig igen komoly eredmény volt a saját korában. Manapság teljesen megfeledkeztek róla. Az új orosz, hazai gyártmányú gumiabroncsokat nagyon sokáig lehetet használni, és igen kellemetlen meglepetést jelentettek az ellenfél számára. A futóműveken csak 5000 km után kellett váltani a gumikat. Egy tankolással az új páncélkocsik 200-140 km tudtak megtenni, és teljes tömegük 5,1-5,3 t jelentett a gyakorlatban. A legénység szintén négy főből állt.

A páncélkocsik, amik az „Austin” alvázára épültek az „Austin-Putyilovec” nevet kapták, amik „Fiat” alvázon futottak, „Fiat”-ok maradtak. Még később teszünk róluk említést. (Az angol és német szakirodalomban az „Austin-Putilow” vagy „Austin-Putiloff” elnevezés is szerepel.)

A vegyes, ágyús-géppuskás fegyverzettel ellátott páncélkocsik közül érdemes megemlíteni a következőket: „Garford” alvázra épült „kerekes tankok” (ezekről a következő fejezet értekezik bővebben), az előzőben említett „Packard”, a 37 mm-es Maxim-Nordenfeld gépágyúval felszerelt „Peerless”, az 57 mm-es ágyút hordozó „Pierce-Arrow” és a 76,2 mm-es tábori ágyú „boldog tulajdonosa” a „Lloyd” páncélkocsi.

1915-ben az Izsorszkij gyárban elkészült egy új, igen érdekes páncélkocsi. Ezt Mgebrov vezérkari százados tervezte. A járművek legszembetűnőbb jellemvonása – a „homlokpáncél” elrendezése. Alapként a „Renault” gépkocsi alvázát használta, melynél a radiátor a motor mögött helyezkedett el, ezért a kocsinak egy igen jellegzetes csapott, hegyes „orra” volt. Éppen ezt a körülményt használta ki Mgebrov: az általa tervezett páncélkocsik homlokpáncél lemezeinek nagyon nagy volt a dőlésszöge, ami jelentősen megnövelte a jármű golyóálló képességét (manapság ezt „racionális páncélzatnak” nevezik). Ezenkívül, elsőként próbálta megoldani azt a problémát, hogy hogyan is tud megfigyelést folytatni a kocsi parancsnoka harci körülmények között. Ebből a célból a géppuskás torony tetejére felkerült egy kis parancsnoki páncélozott toronyszerű felépítmény.

„Peerce-Arrow”páncélkocsi, Oroszország, 1916. Tömege: 9 t. Hajtómű teljesítménye: ismeretlen. Maximális sebessége: ismeretlen. Legénység: 5 fő. Méretei: hossza 6,1 m, szélessége 1,85 m, magassága 2,4 m. Páncélzat: 5-9 mm. Fegyverzet: 1 db 57 mm-es ágyú, l db 7,62 mm-es géppuska (a páncéltesten belül). Készült: 1 db.

Mgebrov tervezett egy másik, két tornyos verziót is, amelynél a géppuskaállások elrendezése hasonló, átlós elrendezésű volt, mint a Putyilov üzem páncélkocsijánál. Ehhez a járműhez már a „Benz” alvázakat használta.

Külön ki kell hangsúlyoznunk, hogy a fronton 1915-ben hősi halált halt Mgebrov nemcsak páncéltornyok és gépkocsik tervezésével foglalkozott, de elsőként javasolta az általa tervezett páncélüveg használatát. Előtte ugyanis, az orosz páncélkocsik vezetői és megfigyelői sima gépkocsizó szeműveget használtak. Erre azért volt szükség, mert a kémlelőnyílások környékén becsapódó lövedékek ólomcseppjei igen komoly szemsérüléseket eredményeztek. Később vastag szeművegeket kaptak, és az arcot takaró, vastag vászonból készült fél-maszkot.

Ugyancsak különleges felépítésűnek mondható egy másik páncélautó, amit Poplavko vezérkari százados tervezett, a „Jeffery” összkerék meghajtásos teherautó alvázára. A páncéltest olyan formájú volt, aminek köszönhetően könnyen áttörhetett a drótakadályokon (a hegyes, masszív orr-résszel eltörte a szögesdrótot tartó rudakat, utána vagy széttépte, vagy maga alá gyűrte a dróthálót). Az első példány kísérletei bebizonyították, hogy az 5-6 km/h sebességgel haladó páncélkocsi kitépte a földből a karókat, széttépte a szögesdrótot, és egy különleges, hordozható híd segítségével könnyedén áthajtott az árkokon, bombatölcséreken és lövészgödrökön. Gyakorlatilag ez egy kerekes tank volt, aminek a támadó gyalogság előtt kellett haladnia és leküzdenie a torlaszokat és akadályokat. Ráadásul ez volt a világ első, páncélozott műszaki kocsija. A kísérletek befejeztével döntés született 30 páncélkocsi gyártásáról, és egy különleges rendeltetésű osztályt állítottak fel belőlük. Az osztály 1916-ban a Délnyugati frontra került, ahol a járműveket nem rendeltetésszerűen használták – támogató páncélkocsinak. Néhány darab az osztrák-magyar csapatok kezébe kerül, mint ahogyan arról néhány, magyar szakirodalomban megjelent fotó tanúskodik. Például a „Magyar Honvédség fegyverzete” című Zrínyi kiadó által megjelentetett könyv egyik első világháborús páncélkocsikkal foglalkozó cikkéhez mellékelt fotón, több más, első világháborús osztrák-magyar sereg által zsákmányolt páncélkocsi között is látható két Poplavko típusú „fronttörő”. Mindkettő hadizsákmány volt, és az osztrák-magyar hadsereg állományában szolgált. Könnyű felismerni őket a dobozszerű felépítményből és a kerekek előtt kiképzett, háromszög alakú terelőlemezekről.

Ugyancsak figyelemreméltó Nyekraszov százados páncélkocsija, ami a vegyes fegyverzetű (ágyús-géppuskás) volt, és rendelkezett olyan berendezésekkel, amik lehetővé tették alkalmazását síneken. Ez jelentősen megnövelte harcászati alkalmazásának lehetőségeit.

Alvázként itt is a „Russo-Balt” teherautóit használták. A krómnikkel páncéllemezek vastagsága elérte az 5,5 millimétert, ami biztos védelmet nyújtott a puskalőszertől 250 lépésnyi távolságból. A páncéllemezeket a petrográdi Obuhovszkij acélöntő és kohászati gyárban készítették.

Mgebrov-Nyekraszov ágyús páncélkocsija White alvázon, Oroszország, 1915. Tömege: 4 t. Hajtómű teljesítménye: 35 LE. Maximális sebessége: 35-40 km/h. Legénység: 4-6 fő. Méretei: nincs pontos adat. Páncélzat: 5,5 mm. Fegyverzet: 37 mm-es ágyú, 2 db 7,62 mm-es géppuska. Készült: 6 db. (A vázlatot a szerző készítette.)

A páncélkocsi 37 mm-es ágyút és két Maxim-géppuskát kapott. Érdekes volt a géppuskás torony elrendezése – szív-alakú volt, ezért a két fegyver merőlegesen ellentétes irányba tudott tüzelni, de ha kellett – összpontosítani tudták a tüzet a jármű haladási irányába. Az ágyú ugyancsak egy hátsó toronyba került. Mivel a torony szélesebb volt, mint maga a jármű, ez lehetőséget adott arra, hogy előrefelé is tudjon lőni, anélkül, hogy az egész páncélautó megfordulna.

Összesen hat ilyen járművet gyártottak, ebből három, amit felszereltek az említett sínen haladást elősegítő berendezésekkel, egy önálló vasúti gépkocsizó páncélos szakaszt képeztek.