A „Garford” „kerekes tankok”

Az orosz Központi hadtörténelmi archívumban fellelhető, időtől megsárgult dokumentumok lapjai sok érdekességet tartogatnak az utókornak. Többek között nagyon sok, világháborús jelentés és harcleírás olvasható bennük. Abból a világháborúból, amit akkor a kortársak csak Nagynak neveztek, és amelynek eseményei számunkra olyanok, mint egy el nem olvasott könyv – mindenki tudja, hogy volt, de az eseményeit alig ismeri valaki. A kortársak remélték, hogy ez volt a „minden háborút megszüntető háború”, de a rákövetkező nemzedékek semmit sem tanultak belőle.

Lapozzunk bele a 15. páncélos gépkocsizó század harci eseménynaplójába és ismerkedjünk meg a méltatlanul elfeledett háború még egy, ismeretlen lapjával: „Október 20-21 éjszakáján (1915 – a sz.m.) a reám bízott szakasz részt vett a 408. lövészezred harcátcsoportosításának biztosításánál. Az ezred parancsnokától kapott utasításoknak megfelelően a „Groznij” páncélautomobilnak és a géppuskás „Adszkij”-nak fedélzeti fegyvereik tüzével támogatniuk kellett az ezred támadását, amint az első csatárláncok elérték az ellenséges akadályokat. Miután telefon megkaptam az utasítást, hogy a páncélozott automobilokkal indulhatok, utasításokat adtam a „Groznij” parancsnokának, Ter-Akopov alhadnagynak és az „Adszkij” parancsnokának, Iszajev alhadnagynak arról, hogyan fognak tevékenykedni a harcmezőn. A „Groznij” és „Adszkij” előretolása egyszerre zajlott. Megközelítve az ellenséges lövészárkokat, a „Groznij” tüzet nyitott, de a géppuskákat nem tudtuk használni, ugyanis fennállt annak a veszélye, hogy saját csapatainkra lövünk.

A harc során a „Groznij” és „Adszkij” erős ellenséges tüzérségi és géppuskatűzbe kerültek. A mi csapataink harcátcsoportosításának befejeztével, elkezdtünk visszavonulni a Putyilovka folyó mögé, közben a „Groznij” azt a parancsot kapta, hogy ágyúja tüzével fedezze csapataink visszavonulását és akadályozza meg az ellenség ellentámadását.

Úgy tartom, hogy szakaszom legénységi állományának tevékenysége elismerést és kitüntetést érdemel. A gárda századosa -Platkovszkij.”

A „Groznij” ágyús páncélkocsi, amelyről szó van a jelentésben, talán a valaha is létezett legérdekesebb, legegzotíkusabb páncélautók családjába tartozott, amit az első világháború során az oroszok használtak. Ő is a „Garford” márkájú, vegyes-fegyverzetű páncélkocsikhoz tartozott.

Ezt a nehéz ágyús-géppuskás páncélautót is a Putyilovszkij gyárban állították elő. A tervet a Tiszti lövésziskola főnöke, N. M. Filatov tábornok dolgozta ki. A járművet arra szánták, hogy minőségileg és harcászatilag támogassa a harcmezőn tevékenykedő géppuskás páncélkocsikat. Az első „Garford” már 1915. május 3-án készen állt a frontszolgálatra, októberre pedig befejezték a munkákat az összes, harminc darab megrendelt példányon. Páncélt és fegyverzetet kaptak.

A páncélkocsi bázisát a kéttengelyes, két kerék meghajtású (4×2), 4 tonnás amerikai teherautó adta, amit a „Garford Motor Truck Co.” Gyártott és exportált Oroszországba.

Az alváz önsúlya, kabin és teherplató nélkül, 240 pudot jelentett (3931 kg). A 30 LE teljesítményű motor lehetővé tette, hogy maximális terhelés mellett a jármű elérje a 17 verszta per óra sebességet, hátsó menetben pedig 3 verszta per óra volt az eredmény. Hogy a gépjármű mindkét irányba egyforma sebességgel tudjon közlekedni a harcmezőn, a mérnökök egy különleges áttétet terveztek, amelyet a vezetőfülkéből lehetett irányítani, a sofőr üléséből. Az áttétek segítségével mind a négy előremenet sebesség hátsóvá vált, és fordítva – az egy hátsóval előre lehetett hajtani (ez azért kellett, hogy az ágyú használatához ne kelljen az egész kocsinak megfordulnia, harc közben). Amikor a páncélkocsi ágyúval előre haladt, a sofőr visszapillantó tükrök segítségével irányította a járművet. Ráadásul a „Garford” fülkéjében volt egy pneumatikus berendezés, amivel be lehetett indítani a leállt motort. Harci körülmények között ez életbevágóan fontos volt. A világítás elektromos volt, 12V telepekről működött (ugyancsak ez táplálta a tetőre felszerelt fényszórót), de volt tartalék fényforrás is – kerozinvilágítás.

A páncéltest lemezei 6,5 mm vastagok voltak, és az egész egy fémvázra volt felhúzva, szegecsekkel rögzítették, és funkcionalitás terén három részlegre oszlott. Az elsőben – a motor felett – a vezetőfülke kapott helyet. Itt volt minden berendezés, ami a páncélkocsi irányítását, vezetését, üzemeltetését szolgálta. A benzintank a sofőr és a segédje ülései alatt helyezkedett el.

A középső részben volt a géppuskás lövészek részlege, amelyben a két, oldalsó szponzonokba beépített Maxim-géppuskán kívül, volt egy lőszeres láda (benne 32 ágyúlövedék) és a legénység kézifegyverei kaptak helyet, állványokon. A géppuskás részleget a vezetőfülkétől egy vászonfüggöny választotta el, de ha a helyzet úgy kívánta – páncéllapokkal is el lehetett választani egymástól a kettőt.

A páncélkocsi hátsó részén minden helyet egy lövegtorony foglalta el, amelybe egy 1910-es mintájú 76,2 mm-es úgynevezett „roham-elhárító” ágyú kapott helyet (egyes rögzítési alkatrészeket az 1909-es mintájú hegyiágyútól „kölcsönözték” a tervezők). A torony gyakorlatilag három görgőn forgott tengelye körül, amit az ágyú állványa adott (ezt haditengerészeti ágyúállványok mintájára tervezték). Menetelés végrehajtása közben a tornyot két különleges rúddal rögzítették, amik a hátsó kerekeknél kaptak helyet. Az ágyún kívül a lövegtoronyba beépítettek egy géppuskát is (önvédelmi fegyvernek és ez volt a célbelövő fegyver), és egy vászonhevederben 12 töltény volt az ágyúk számára.

A páncéltest oldalában voltak kicsiny, kerek nyílások, amiken át szemügyre lehetett venni a terepet. Ezeket szükség esetén páncélredőnnyel el leheteti reteszelni. Belülről a páncéltestet nemezzel és vászonnal varrták körbe, emiatt télen is rendkívül komfortos körülmények között érezték magukat a fegyverkezelők.

„Garford” ágyús páncélkocsi (két főbb típusa), Oroszország, 1915. Tömege: 8,6-11 t. Hajtómű teljesítménye: 30 (35) LE. Maximális sebessége: 18-25 km/h. Legénység: 8-9 fő. Méretei: hossza 5,7 (6,1) m, szélessége 2,3 (2,45) m, magassága 2,8 m. Páncélzat: 7-13mm. Fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es ágyúi, 3 db 7,62 mm-es géppuska. Készült: 48 db.

A 8-9 főnyi legénységgel rendelkező páncélkocsi teljesen feltöltve – 44 ágyúlövedék, 20 géppuskához szükséges töltényheveder (5000 töltény), 6 pudnyi benzin (98 kg), kerozin, távot, olaj, a fegyverek és gépjárműjavításához szükséges szerszámok, a legénység fegyverei, emelők, láncok stb. – 525 pudot nyomott (8600 kg). Ráadásul ez volt a világon az első olyan páncélos, amely legénységének előírták a gázálarcok hordását (vállon átvetett vászon táskában). Ennek köszönhetően a jármű legénysége gáztámadás esetén is folytathatta a harcot.

Az említett tömegből következik, hogy a futómű túl volt terhelve, ami miatt a kocsi dinamikus jellemzői több mint szerények voltak. Ráadásul, mivel csak az egyik tengelyt lehetett meghajtani és az abroncsok tömör gumiból készültek, igen korlátozott volt a páncélkocsi terepjáró képessége is.

A „Garford” legnagyobb előnye – amiért minden hiányosságaira könnyedén szemet hunytak – az igen hatásos, erős 76,2 mm-es ágyúja volt. A következő jellemzések olvashatók 1916 augusztusából, amikor a gépkocsizó géppuskás század parancsnoka kipróbálta az újonnan érkező páncélkocsikat:

„1. Az ágyú kiváló; 2. A gránát és srapnel kiváló; 3. Könnyebbé kell lenni az egész konstrukciót (legalább 400 puddal); 5. Feltétlenül szükséges a 40 versztányi sebesség; 6. A motorhoz könnyen hozzá kell férni, hogy ezzel is megkönnyíthessük üzemeltetését és a karbantartást. Harc közben szükség van mint srapnelre, úgy gránátokra is, mivel majdnem minden összecsapás kombinált jellegű. A harcokban résztvevő „Garfordok” össze vannak szabdalva (golyók, robbanótöltetek és repeszek), de lyukak egyik esetben sincsenek – a páncélzat jó. Voltak olyan esetek, hogy a „Garfordok” 200 lépésnél is közelebb kerültek az ellenséges vonalakhoz. A géppuskákat a „Garfordok” minden egyes bevetésnél használják”.

A szakaszparancsnokok döntései alapján elég sok századnál a páncélkocsiknak nevet adtak. Jelenleg mindössze 18 db „Garford” páncélkocsi neve ismeretes: 5. szakasz – „Besszmertnij” („Halhatatlan”); 6. szakasz – „Szibirjak” („Szibériai”); 12. szakasz – „Szvjatogor” (egy mondai hős neve); 14. szakasz – „Dobrinja” (mitikus hős); 15. szakasz – „Groznij” („Rettenetes”); 16. szakasz – „Zabajkalec” („Bajkálontúli”); 17. szakasz – „Kolivanec” (személynév); 18. szakasz – „Rokot” („Berregés”); 19. szakasz – „Puskar” („Tüzér”); 20. szakasz -„Gromoboj” („Menydörgés”); 24. szakasz – „Graf Rumjancev” (Rumjancev hadvezér után); 26. szakasz – „Csudoviscse” („Szörnyeteg”); 28. szakasz – „Resityeinij” („Határozott”); 32. szakasz – „Zabavnij” („Mulatságos”); 34. szakasz – „Drakon” („Sárkány”); 36. szakasz – „Bajan” (mitikus alak); M. szakasz -„Mihajlovec” („Mihajlovi”) és N. szakasz – „Lev” („Oroszlán”). A nevek és számok leginkább azért fontosak, mert megadják azon egységek számát, ahol szolgáltak (a hadtörténészek számára könnyebb felvázolni egyes eseményeket), ráadásul megmutatja egyes páncélkocsik „életútját”. Nagy általánosságokban elmondható, hogy ezek a kocsik nagy alapossággal készültek, megbízhatóak voltak üzemeltetésükben és hatásosak a harcban, amiről az alább közölt jelentések tanúskodnak:

„A „Gromobojnak” több mint 70 versztát kellett megtennie, méghozzá nagyon jól haladt, még a meredek emelkedőket is könnyedén vette, például, Podgorica falunál. Ez az emelkedő legalább kétszer meredekebb, mint a Pulkovói magaslatok. A 20. szakasz tüzérségi rajának parancsnoka: Krasnopolszkij hadnagy.” „Miután bevették a Teofípolki falut, a nyugati végéhez megérkezett a „Puskar” páncélozott automobil, Shultz vezérkari százados és Pleskov hadnagy vezetésével. A „Puskar” tűz alá vette a falut, miután az ellenség lovasoszlopa galoppba váltott és eltűnt a kanyarban… A „Puskar” következő támadása során el lett zavarva az ellenség, amely éppen megpróbálta beásni magát a magaslaton, ami északkeletre található Viktorovkától” (Shultz vezérkari százados jelentéséből; 19. szakasz).

A két harci leírás eredményeit a 13. szakasz parancsnoka, Cvetkovszkij százados Összegzi: „A páncélozott egységeknél az ágyú nélkülözhetetlen. A jelenleg létező 3-dm űrméretű ágyú ballisztikai tulajdonságai miatt pótolhatatlan. Attól függetlenül, hogy mekkora terhet jelent a „Garford” a többi páncélkocsihoz képest, mivel gyenge teljesítményű a motorja és irgalmatlanul lassú, mégis kénytelen vagyok az ügyet harcászati szempontból szemlélni, és arra a következtetésre jutottam, hogy továbbra is szállítani kell a szakaszoknak a „Garford” páncélosokat, természetesen megváltoztatva az igen bonyolult irányítását. Kell még egy hátsó vezetési pont.”

Az utóbbi szükségszerűsége igen hamar kiderült. A jármű vezetése, hátrafelé, méghozzá a fülkéből irányítva, visszapillantó tükrökön át, a gyakorlatban teljesen megvalósíthatatlan feladatnak bizonyult. Ezért már 1915 őszén négy szakaszban, a parancsnokságok kezdeményezésére, a „Garfordokon” egy hátsó vezetőpontot alakítottak ki. Nem sokkal ezután a páncélozott járműveket felügyelő Bizottság megbízta a Putyilov-gyárat azzal, hogy dolgozzanak ki egy tervet a hátsó vezetőpontok kialakítására. 1916 januárjának végén az első ilyen példány el is készült, a bizottság azt tesztelte, és a következő jelentést írta:

„A hátsó vezetőpontnál a sofőr oldalt ül a kormányhoz képest, a szemét a hátsó páncéllemezben kialakított nézőkéhez szorítva, így, a viszonylag kicsiny nyílás dacára nagyon jó képet kap a terepen zajló eseményekről. A kormány levehető, a sofőr számára el kell készíteni egy különleges ülést, amit a gyár még mindig nem bocsátott rendelkezésünkre. A parancsok továbbítására, sebességváltásra, fék és axelerátor működtetésére a hátsó sofőrtől az elöl ülőhöz vezet egy hangcső, ami hangtölcsérben végződik. Az automobil hátramenetben megkerülte a Mihajlovszkaja tér melletti parkot.”

A Bizottság úgy találta, hogy az új vezetőpont teljesen megfelel az elvárásoknak, és imigyen rendelkezett a továbbiakban gyártott „Garfordokról”: „Ajánlott egy megrendelés 30 darab új vezetőpont kialakítására a már meglévő páncélosoknál, amik a hadakozó haderő kötelékében szolgálnak, függetlenül attól, hogy négy „Garford” automobilon már tábori körülmények között maguk a szakaszok kialakították ezeket. A hátsó vezetőpontokat, amint azokat a Putyilov-gyár legyártja, átküldik a csapatokhoz, a Tartalékos páncélozott század kiképzőivel, akik helyben felhelyezik ezeket a járművekre és kiképzik használatukra az állományt.”

1915. szeptember 2-án, amikor már befejezésükhöz közeledtek az első sorozat „Garford” páncélautói, a Putyilov-gyár újabb megrendelést kapott még 18 ilyen kocsira, az újabb, felállításra kerülő páncélos századok számára. A megrendelést a… Haditengerészeti hivatal küldte. Az új páncélkocsikat a Nagy Péter haditengerészeti erődnek szánták (Revei városa; ma Tallinn).

A „tengerészeti” „Garfordok” építése közben a páncéltest konstrukcióján nem változtattak, mindemellett minden okunk megvan arra, hogy feltételezhessük – az új páncélkocsik számára egy 5 tonnás teherautó alvázát használták, aminek egy kicsivel hosszabb volt a platórésze. Ezenkívül a páncélzatot 7-9 mm vastagra gyártották, a tornyokat 8-13 mm-re. A lőszerjavadalmazás megnőtt: 60 ágyúlövedék, 9000 töltény a géppuskákhoz. A jármű súlya közben elérte a 11 tonnát.

A haditengerészeti minisztérium megrendelését 1916 decemberére teljesítették. A Nagy Péter haditengerészeti erőd helyőrségének állományában az új, páncélozott tüzérségi gépkocsizó osztály részt vett a szárazföldi harcokban, az Északi-front 12. hadseregének vonalán, Rigánál.

Többek között, az osztály 1. szakasza (két „Garford” -„Revelec” („Reveli”) és „Nyepobegyimij” („Legyőzhetetlen”), amit az 1. Szibériai lövészhadtest megsegítésére küldtek, és Novickij tábornok főhadiszállásának voltak alárendelve, tüzükkel támogatták a 11. és 77. Szibériai lövészezredeket Olai, Rolbum, Borenberg és Radenpraitz mellett. Mindkét jármű a harcok során elpusztult.

1917 végére a „Garford” páncélkocsik vesztességei 15%-ot jelentettek. Az orosz-német arcvonal összeomlása után, 1918 telén, a németek zsákmányoltak néhány ilyen páncélautót. 1919-ben, a Németországban kitört forradalom után a Kokampf páncélozott különítmények állományában volt három „Garford”. Elég könnyű őket megismerni. Az egyik Berlinben, a „spartakisták” elleni harcokban bevetettek „Garford” jármű volt, és a fotón fennmaradt páncélos oldalán jól kivehető egy rajz. A koponya két keresztbe tett lábszárcsonttal nagyon sok történészt megtévesztett. Bár a katonai és tiszti különítmények átvették a „sturmtruppen”-ek (rohamosztagok a fronton) jelvényét, a „totenkopfot” (halálfejet), de a „Garfordon” látható embléma nem „totenkopf’, hanem az úgynevezett „Ádám-fej”. Bármenynyire is furcsa, de 1916-tól az orosz hadseregben is felállították saját rohamosztagait, amiket eleinte „csapásmérő zászlóaljaknak” (udamij bataljon), később „grenagyerszkije is sturmovie roti” (gránátos és rohamszázadok) vagy „halál-egységeknek” (csasztyi szmertyi) neveztek. 1917 elején számukra tervezték az új jelvényeket, az „Ádám-fejeket”. A koponyát a csontokkal a pravoszláv ikonográfiából vették át, ahol a kereszt tövében ábrázolt koponya minden emberek ősére, Ádámra utalt. Az emblémát az orosz hadseregben már 1914-ben alkalmazták Anyenkov partizánjai, majd elterjedt a légierőnél és a páncélos egységeknél. A sors iróniája, hogy a németek ősgermán kultuszának képanyaga teljes mértékben összecsengett az orosz egyházi ikonográfia dogmatikájával. A zászlóaljakhoz beosztott harceszközökre (többek között repülőgépekre és páncélkocsikra is) felkerült a koponya ábrázolása. Egy ilyen „Garford” került a németek kezében, és mivel ennek díszítése teljes mértékben megfelelt szimbólum-világuknak – meghagyták…

A megmaradt páncélkocsik szétszóródtak az ország teljes területén. Gyakorlatilag a hamarosan kirobbant polgárháború minden frontján megfordultak. A páncélkocsik oldalára új nevek kerültek: egyik oldalon az olyanok, mint „Karl Marx”, „Proletarij”, „Trockij”; a másik oldalon – „Rosszija”, „Drozdovec”, „Kornyilovec” harcoltak. (Drozdov és Kornyilov cári tisztek voltak, akik a bolsevikok ellen harcoltak.) Sajnos a hiányos és a nem éppen megbízható forrásokból származó információ nem teszi lehetővé azt, hogy meg lehessen mondani pontosan – hány „Garford” volt a vöröseknél és hány a fehéreknél. Csak az az egy tény kétségtelen, hogy a vöröseknek több páncélkocsi jutott.

A „Garfordok” külföldi hadseregeknél is szolgáltak: egy ilyen páncélkocsi a ’20-as években volt az észt hadseregben, egy pedig a románban.

Azt a páncélkocsit, ami az észtekhez került, Jugyenics tábornok fehér csapatai zsákmányolták a vörösektől, amikor Pétervár irányában meneteltek. A román pedig a Román-fronton harcoló orosz 4. páncélos osztály „hagyatéka” volt, amit a kivonuló orosz hadsereg otthagyott, egyéb más felszereléssel együtt.

A Vörös Hadsereggel vívott 1919—20-as háború során két „Garford” a lett hadseregnek jutott, mint hadizsákmány. A „Lachplesis” és „Kurzemnieks” nevek alatt egészen 1940-ig szolgáltak az ország haderejében, amikor is ismét szovjet tulajdonba kerültek.

Sokkal több információ maradt a Lengyelországba került példányokról. Az első ilyen típusú páncélkocsit – a „Bajan”-t – a lengyelek 1919 nyarán zsákmányolták, Vlagyimir-Volinszkij térségében. A jármű a „Dziadek” („Nagyapa”) nevet kapta, aktívan használták a szovjet-lengyel háború során a vörösek ellen, többek között, 1920. március 21-én harcot vívott egy „Austin-Kégress” félhernyótalpas páncélkocsival, és az utóbbi ki is lett lőve, majd gyarapította a lengyel hadizsákmányt. A lengyelek még az álcázó festését is meghagyták. A második „Garfordot” a 14. lengyel gyalogsági hadosztály 56. ezredének katonái fogták el Bobrujszk mellett. Ez a páncélkocsi, ami a Vörös Hadseregben az „Uralec” nevet viselte, a fotók tanúsága szerint az úgynevezett „tengerészeti” „Garford”-okhoz tartozott (legalábbis az alváza jóval nagyobb, mint a megszokott). A lengyelek „General Szeptycki” névre keresztelték és átadták a „Welikopolski” páncélozott járművek szakaszának. Végül az utolsó, harmadik ilyen jármű, ami a lengyel hadseregben a „Zagloba” nevet viselte (Jan Zagloba tiszteletére, aki Sienkewich népszerű regényének főhőse), 1920-ban volt zsákmányolva. Mindhárom páncélkocsi a szovjet-lengyel háború után a Wojsko Polskoje állományában teljesített szolgálatot és csak a ’20-as évek végén kerültek lebontásra.

A szovjet „Garfordok” szolgálati ideje valamivel hosszabb volt. Sajnos azt, hogy a polgárháború utáni Vörös Hadsereg állományában hány „Garford” szolgált, igen nehéz megállapítani, ugyanis a megmaradt adatok igen ellentmondásosak. Az 1921. december 18-ai állapotok szerint 15 szolgálatban volt, 11 javítóműhelyekben. 1923-ban, amikor arról volt szó, hogy a „Garfordokat” sínekre rakják, ami leginkább a futómű drasztikus kopásának volt köszönhető, a Brjanszk-i gépgyártó vállalat üzemeibe 21 páncélkocsit küldtek. Mindkét itt szereplő szám (26 és 21) talán még csak-csak passzol egymáshoz, de… a dokumentumokban, amik 1931-gyel vannak datálva, már 27 „Garford” szerepel! Méghozzá a papírokban arról van szó, hogy a még meglévő páncélkocsikat kivonják a csapatszolgálatból és lebontják. A felhasználható páncélt és fegyverzetet a Vörös Hadsereg rendelkezésére bocsátják, a többi alkatrészt pedig átadják a Hadi tartalékok hivatalának (Vojennofondobjuro). Úgy látszik, az utóbbi szám a legpontosabb és véglegesnek mondható. Ami pedig a szétszerelést és lebontást illeti, több mint valószínű, hogy nem mindegyik jutott ilyen sorsra, ugyanis ilyen páncélkocsi látható az egyik… német fotón, 1941 júniusából… (Az is elképzelhető, hogy ez a két lett „Garford” egyike.)

„Mgebrov-Renault” páncélkocsi, Oroszország, 1914. Tömege: 3,5 t. Hajtómű teljesítménye: 18 LE. Maximális sebessége: 15 km/h. Legénység: 2-3 fő. Méretei: hossza 5,1 m, szélessége 2,32 m, magassága 2,3 m. Páncélzat: ismeretlen (feltehetően 4,5-5 mm). Fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska. Készült: 10 db.

„Mgebrov-Renault”páncélkocsi (kéttornyos változat), 1915. Tömege: 3,7 t. Hajtómű és teljesítménye: 18 LE. Maximális sebessége: 14-15 km/h. Legénység: 3-4 fő. Méretei: hossza 5,1 m, szélessége 2,32 m, magassága 2,1 m. Páncélzat: ismeretlen (feltehetően 5 mm). Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska. Készült: 3 db.