Az orosz féllánctalpasok

Az, amit manapság szabadalmi levélnek nevezünk, a forradalom előtti Oroszországban a „privilégium” nevet viselte. A Központi hadtörténelmi irattárban őriznek egy időtől megsárgult „Privilégiumot”, amit 1914. május 31-én adtak ki „Őfelsége a Császár személyes garázsának felügyelőjének, A. A. Kégress francia állampolgárnak” arról, hogy az ő találmánya a: „szánautó, ami végtelen szíjak és nyomógörgők segítségével közlekedik, és forduló sítalpakkal rendelkezik elején”.

Az első féllánctalpas gépkocsiját Kégress még 1909-ben kipróbálta. A következő öt év alatt, tökéletesítve saját hernyótalpas futóművét és fokozatosan kipróbálva azt a „Lessner-Mercedes” és „Russo-Balt” gépkocsikon, a feltaláló elérte, hogy az jól működjön és megbízhatóan.

Kitört az első világháború – 1915 októberében Kégress a Legfelsőbb Haditechnikai igazgatóság technikai osztályára benyújtott egy példányt saját találmányából, terveket és a szánautomobil leírását. A reakció villámgyors volt: „Kifejezetten szükségesnek tartjuk kipróbálni Kégress megoldását a korábbi típusú járművökön, leginkább azért, hogy bebizonyosodjon -mennyire alkalmas az a páncélozott automobilok számára, ami rendkívüli fontossággal bírhat”.

Itt most tennünk kell egy kis kitérőt, hogy elmagyarázzak néhány dolgot, ami elősegíti a probléma jobb megértését. Abban az időben, mint már írtam, az orosz hadsereg páncélkocsikat egyesítő szakaszaiban már volt vagy száz páncélautó, illetve több ezer teher- és személygépkocsi. Ezeket az esetek többségében csak száraz időben lehetett használni és leginkább csak az utak mentén. A kivétel, ami erősíti a szabályt itt is volt, természetesen. Ebbe tartoztak a négykerék meghajtású „Jeffery” és „FWD” teherautók, de ezek száma a hadseregnél elenyésző volt. Ezenkívül, a közel száz, mint orosz, úgy külföldi gyártmányú páncélkocsit a háború elején leselejteztek, mivel terepjáró képességük nem felelt meg a harctér követelményeinek és meglehetősen gyenge futóművekkel rendelkeztek (hasonló helyzetben volt akkoriban Európa valamennyi nagyhatalma).

Az orosz parancsnokság sietett – 1916 tavaszán Kégress rendelkezésére bocsátottak egyet, az Oroszország számára rendelt „Austin” páncélkocsik közül. Ez már az úgynevezett „második szériához” tartozott, és az alvázát ugyanannak a cégnek a 1,5 tonnás teherautójától örökölte (a motorteljesítmény – 50 LE). A sorozat első járművei 1916 telén érkeztek az országba. Augusztusban Kégress bizottság elé vitte a világ első féllánctalpas páncélkocsiját és minden oka meg volt az önbizalomra.

Két hónapon keresztül – 1916 augusztusában és szeptemberében – a gépkocsi egy nagyon széleskörű tesztsorozaton esett át (természetesen a terepjáró képességeit vizsgálták elsősorban) Carszkoje Szelo és Mogiljev környékén, utána pedig részt is vett egy távolsági futamon a Mogiljov-Cárszkoje Szelo útvonalon. Az eredmények még a legoptimistább elvárásokat is túlszárnyalták: „…Az automobil lehajtott az útról a szántóföldre, áthajtott az út menti árkon, utána jelentős sebességgel végigfutott a puha, füves réten, szabadon és könnyedén leküzdve a terepakadályokat és terepegyenlőtlenségeket… felment a Pulkovói hegyre, egyenest a lejtőn, az eső után nedves és sáros talajon. Az emelkedő során a sofőr néha második sebességbe is tudott kapcsolni. Nem észleltünk közben semmilyen túlmelegedést a motorban. Végül, az automobil minden különösebb erőlködés nélkül átgázolt egy dimbes-dombos ingoványon, ahol a víz néha teljesen elfedte a talajt. Semmifajta defektet nem tapasztaltunk, kivéve a bal-oldali vezetőív meghajlását…”

A Mogiljov-Cárszkoje Szelo futam arra szolgált, hogy kipróbálják Kégress futóművét, mennyire is bírja az a folyamatos terhelést a közúton történő közlekedésnél. Méghozzá előtte a jármű már 286 versztát tett meg a Mogiljovi megye területén. Megpakolva teljes harci terhelésnek megfelelően, ami 332 pudot (5312 kg) jelentett, a páncélkocsi 725 versztát tett meg 34 óra 15 perc alatt, és közben csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett.

A vizsgabizottság tiszta lelkiismerettel zárhatta a kísérleteket a következő mondattal: „A hadseregnek rendkívül nagy és gyorsan orvosolandó szüksége van olyan automobilokra, amik képesek a járhatatlan terepen tevékenykedni, és ezért, a Bizottság együttes véleményének adva hangot, mindent el kell követni annak érdekében, hogy mielőbb elkészüljön Kégress futóműve olyan mennyiségben, ami elegendő lenne a különböző típusú automobilok számára: páncélozott, teher és személygépkocsi számára, egyaránt”.

1916 októberében az orosz hadsereg technikai bizottsága azért gyűlt össze, hogy megvitassa a Kégress zászlós által benyújtott programot, és ami lenyűgöző méreteit tekintve. Azonkívül, hogy már tökéletesítette az említett „Austin” páncélkocsi számára készülő futóművet, Kégress azt tervezte, hogy ugyanilyet gyárt a 3 tonnás „Packard” teherautó számára, felépít egy hernyótalpas utánfutót, és új, féllánctalpas futóműveket ajánlott az Izsorszkij gyárban készülő „Fiat” páncélkocsik számára. A technikai bizottság bővítette a programot: ebbe, természetesen Kégress beleegyezésével, kiegészítésként belekerült néhány pont – a „FWD” teherautók számára is készít futóműveket, mivel ezek páncélozásával éppen akkor kezdett foglalkozni a Putyilov-gyár. Ezenkívül, a Bizottság azt javasolta, hogy a „Packard” teherautókon kívül szereljenek fel új lánctalpas futóműveket az Obuhovszkij gyárban éppen páncélozás alatt álló, hasonló márkájú, 31 páncélkocsira. A tanácskozásról készült jegyzőkönyv végén, ecsetelve a távlati lehetőségeket, a Bizottság tagjai megállapodtak, hogy a következő napirendi pont az egész orosz katonai autópark Kégress rendszerű féllánctalpas futómüvére történő átállítása lesz!

Sajnos ezek a nagyszabású tervek csak részben valósultak meg. Ebben közrejátszottak mint az 1917-es esztendő kaotikus forradalmi és politikai megmozdulásai, úgy a külföldről szállított futóművek elmaradása. Az első 150 darab, „Fiat” és „Austin” cégtől megrendelt futómű csak 1917 februárjában kezdett érkezni Oroszországba, Az Izsorszkij gyár csak nyáron tudta elkezdeni a „Fiat” kocsik páncélozását, októberig 16-ot adva át a hadseregnek. Az egyik ilyen alvázat átadták Kégressnek, hogy felszerelhesse rá saját futóművét. A Putyilov gyár még később kezdte el az „Austin”-ok páncélozását, 1917 szeptemberében, és az első páncélkocsik, amiket a szakbarbárok „Austin-Putyilov” néven ismernek, már csak 1918-ban hagyták el a szerelőcsarnokot. (Az angolszász irodalomban: „Putilov-Austin”.) Bár Kégress kidolgozta a futóműveket az ilyen páncélautók számára, de már nem volt ideje ezeket felrakni – a bolsevik forradalom után elhagyta Oroszországot, és visszatért Franciaországba. Ugyancsak nem volt már ideje elkészíteni a „Fiat” futóműveit.

A polgárháború során az Izsorszkij gyár, amely a fő páncélkocsi-gyártó vállalattá vált, és mind a „Fiat”-ok, mind az „Austin”-ok gyártásával foglalkozott, a megmaradt tervek és minták alapján 12 „Austin-Kégress” páncélkocsit gyártott, amiket a Vörös Hadsereg kötelékében Jugyenyics Pétervár elleni hadjáratának visszaverésénél, mint a szovjet-lengyel háború során, 1920-ban, intenzíven alkalmaztak.

A Putyilov-gyár féllánctalpas páncélkocsija számára a páncéltestet és fegyverzetet kerekes „testvérétől” kölcsönözték. A motor, belső berendezések és a kormánymű elrendezésében sem történt változás. Ennek a járműnek mindössze a hernyótalpas futóművei és az elülső futómű felfüggesztésében volt némi technikai változás, aminek köszönhetően a kerekek ugyanolyan terepjáró képességgel rendelkeztek, mint a hátsó hernyótalpak.

,,Austin-Kégress’’féllánctalpas páncélkocsi (az ábrán két fő típusa látható), Oroszország-Bolsevik kormány, 1918. Tömege: 6 t. Hajtómű teljesítménye: 50 LE, Maximális sebessége: 25-27 km/h. Legénység: 5 fő. Méretei: hossza 6,3 m, szélessége 1,9 m, magassága 2,4 m. Páncélzat: 5-8 mm. Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska. Készült: 12 db. (Az alsó vázlatot a szerző készítette.)

A hernyótalpas futómű a következő részelemekből állt: egy egybevarrt gumírozott vászonból készült szalag, a rá öntött gumikapaszkodókkal. A vezető kerék meghajtása lánccal történt. A lánc és szalag feszességét mechanikus úton, csavarokkal szabályozták. A hernyótalpak forgatása céljából teljesen megőrizték az eredeti, kerekes jármű differenciálművét. A kerekekhez, kétoldalt, különleges dobtárcsákat erősítettek, amik nem zavarták ezek forgását az utakon történő mozgás közben, de amint a kerekek belesüppedtek a talajba, ezek magukra vállalták a terhelés egy részét, ezzel is csökkentve a jármű talajnyomását. Hogy megkönnyítsék a járhatatlan útszakaszokon történő haladást, nemcsak a kerekek elé szereltek hasonló dobtárcsákat, de a hernyótalpakra is.

Biztosan állítható, hogy ez a jármű lett a tehetséges mérnök „orosz időszakának” mesterműve. A terepjáró képességében és sebességében ez a páncélkocsi jóval felülmúlta a világháború francia és angol tankjait, nem sokban maradt el tőlük fegyverzet terén (az akkori kor tankjainak felét csak géppuskákkal szerelték fel) és páncélvédettségben. Mindez okot szolgáltatott arra, hogy az osztrák Fritz Heigl őrnagy, a ’30-as években kiadott igen népszerű harckocsi-könyv szerzője, az „Austin-Kégress” páncélost (a könyvben is „Austin-Putiloff” név alatt szerepelt) „a tank orosz típusának” vagy „fél-tanknak” nevezze.

Ami Kégress-t illeti, visszatérve Franciaországba folytatta a munkákat saját találmányán, és a féllánctalpas járművek új típusain dolgozott. Az első francia féllánctalpas páncélkocsi egy első világháborús „Peugeot” páncélkocsi volt, ami a futómű felszerelésének pillanatában már igencsak elavultnak számított. A jármű mindössze egy példányban épült, és leginkább a kísérleti „nyúl” szerepét játszotta, illetve, ő volt bemutatva a katonai szakértők előtt.

Az utolsó, Kégress által tervezett páncélkocsik 1923-1929 között készültek, szoros együttműködésben a „Schneider-Creusot”, „Citroen” és „Panhard” cégekkel.

Ezeket jelentős mennyiségben gyártották és leginkább felderítésre és a lovasság támogatására használták. Ezenkívül, Kégress tervezett néhány féllánctalpas csapatszállító járművet. A Kégress hajtómű mindössze egy hiányossággal bírt: a gumírozott szalag nagyon gyorsan tönkrement köves, omladékos talajon, ezért elég hamar áttértek a teljesen fémből készült hernyótalpakra.

Körülbelül tíz különböző páncélautó típus kapott Kégress futóműveket Franciaországban (és más országban is) a ’30-as években. A sors iróniája, hogy ezek egy része – melyek 1940-ben hadizsákmányként kerültek a németekhez, később részt vettek a Szovjetunió elleni invázióban.

Egy, ami kétségtelen: a század elején készült rendkívüli találmány egészen a ’40-es évek elejéig korszerűnek számított, óriási mérföldkövet jelentett a hernyótalpas járművek történetében, gyakorlatilag sajátos „felvezetés” volt a híres „half-track”-ekhez – a második világháború német és amerikai féllánctalpas járműveihez.

Poplavko Jeffery alvázra épült „front-törő” műszaki páncélkocsija, Oroszország, 1915. Tömege: 8 t. Hajtómű teljesítménye: 40 LE. Maximális sebessége: 32 km/h. Legénység: 4-5 fő. Méretei: hossza 4,52 m, szélessége 2 m, magassága 2,14 m. Páncélzat: ismeretlen. Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (egy a páncéltesten belül). Készült: 30 db. (A vázlatot a szerző készítette.)