Table of Contents

Title page

Bar Royal

Kifutás

Szombat

Vasárnap

Lődörgés 1

Lődörgés 2

Az első támadás

Vihar

Kapcsolat

A második támadás

Ellátmányozás

Gibraltár

Visszavonulás

A tengeralattjáró

Lothar-Günther Buchheim

Ez a könyv regény ugyan, mégsem a fantázia szülötte. A szerző maga is átélte azokat az eseményeket, amelyekről itt beszámol – a regény mindazon élmények esszenciája, amelyeket a tengeralattjárók fedélzetén szerzett. A szereplőket mégse tekintsük néhai vagy még ma is élő személyeknek.

A könyv eseményei jórészt 1941 őszén és telén zajlottak. Ebben az időben a fordulat már világosan érezhető volt minden fronton. Moszkva előtt – a háború folyamán először – a Wehrmacht-csapatok megtorpanni kényszerültek. Észak-Afrikában a britek ellentámadást indítottak. Az Egyesült Államok segélyszállítmányokat ígért a Szovjetuniónak, majd – közvetlen Pearl Harbor megbombázása után – maga is belépett a háborúba.

A második világháború negyvenezer német tengeralattjárójából harmincezer sohasem tért haza. – (Buchheim)

Bar Royal

A Majestic szállóbeli tisztiszállásról a Bar Royalba – a „királyi” bárba – közvetlen a part mentén vezet az út: egyetlen, öt kilométer hosszan elnyúló kanyar. A hold még nem kelt fel, az út sápadtan ívelő szalagja mégis tisztán kivehető.

A parancsnok úgy nyomja a gázt, mintha éjszakai versenyen érezné magát. Hirtelen a fékbe tapos. A kerekek sivítanak. Fékez, visszavesz, újra ráfékez. Igazán jól csinálja az Öreg; a súlyos autót kifarolás nélkül állítja meg a vadul hadonászó fickó előtt. Kék egyenruha. Főtörzsőrmesteri sapka. Milyen jelzés van a karján? Fedélzetmester!

Tovább hadonász fényszóróink csóvájában. Arca árnyékban marad. A parancsnok épp újra el akar indulni, amikor az ember nagyot csap puszta kezével a motorháztetőnkre, és felordít:

– Te fürge kis őzikém, a szíved összetöröm én!

Rövid szünet, majd újabb dobszóló a motorházon, és még egyszer:

– Te fürge kis őzikém, a szíved összetöröm én!

A parancsnok arca elfintorodik. Mindjárt kirobban belőle… de nem, hátramenetbe kapcsol. A kocsi olyat ugrik, hogy a fejem majdnem a szélvédőhöz koccan.

Aztán egyes. Szlalomkanyar. Visító kerekek. Kettes.

– Ez a mi fedélzetmesterünk volt! – világosít fel a parancsnok. – Tele van, mint az ingyenvonat.

A főtechnikus érthetetlenül szitkozódik mögöttem.

A parancsnoknak meg, alighogy a kocsi újra lendületet vett, megint a fékre kell lépnie. Nem olyan hirtelen, mert az imbolygó sort már messziről megpillantjuk a reflektorok fényében. Keresztben állják el az utat, legalább tízen vannak. Kuláni-kabátos{1} matrózok.

Közelebb érve már azt is látom, hogy a kigombolt nadrágból valamennyi a pöcsét lógatja és hugyozik.

Az Öreg dudál. A sor kettéválik: pisáló sorfal között hajtunk el.

– Úgy nevezik: locsolókocsi, mind a mi hajónkról valók. Hátul a főtechnikus{2} zsörtölődik.

– A többiek a kuplerájban vannak – mondja a parancsnok. – Nagy ott ma a forgalom. Holnap Merkelék is kifutnak.

Jó kilométeren át egy lelket sem látunk. Aztán a tábori csendőrség kettőzött őrjárata kerül a lámpák fényébe.

– Remélem, holnap nem hiányzik senki – morogja valaki hátul. – Ha isznak, könnyen összeakaszkodnak ezekkel a láncos kutyákkal.

– A tulajdon parancsnokukat sem ismerik meg – bosszankodik az Öreg. – Szép kis alakok!

Most már lassabban vezet.

– Én sem vagyok a legfrissebb – mondja félig hátrafelé. – Egy kicsit sok ennyi ünneplés egy napra. Először a temetés a támaszponton, mindjárt reggel – a fedélzetmester, akit a chateauneufi légitámadásban kaptak el. És a temetés alatt megint támadtak! Ez azért mégse járja: már temetés alatt is!? A parti légelhárítás három gépet leszedett.

– És mi volt még? – kérdezem az Öreget.

– Ma semmi. De az a tegnapi főbelövés kicsit megfeküdte a gyomromat. Persze, tiszta ügy: dezertálás. Dízelfűtő volt. Tizenkilenc éves. Ne is beszéljünk róla. Délután meg a disznóölés a Majesticben. Biztosan azt hitték, hogy ez dukál az ünnepléshez. Kolbászleves vagy mi a nyavalya volt az – senkinek sem ízlett.

Az Öreg megáll a kocsma előtt, amelynek kertfalára méteres betűkkel írták fel: BAR ROYAL. Az épületet betonból emelték, és hajó alakú; a parti út és egy a fenyőerdőből kivezető mellékutca hegyesszögében áll. Fent az egészet keresztben átíveli egy üvegezett falszakasz: olyanra szerkesztették, mint egy parancsnoki hidat.

Monique a Bar Royalban lép fel. Elzászi nő, de itt nemzetiséginek számít; nem beszél rendesen németül, csak a katonáktól felszedett konyhanyelven. Fekete hajú, fekete szemű energiagubó, hatalmas dudákkal.

Rajta kívül még három, áttört blúzos felszolgálólány jelenti az attrakciót, valamint egy háromtagú zenekar: megfélemlített, pinceszínű alakok – kivéve a félnéger dobost, aki, úgy látszik, elégedett a helyzettel.

A helyiséget a Todt-szervezet{3} rekvirálta és festette ki. Fura keveréke lett a szecessziónak és a Német Kultúra Háza művészetének. A zenekari dobogó fölötti falfestmény az öt érzéket – vagy a gráciákat – ábrázolja. Öt grácia – vagy csak három? A flottilla főnöke visszavette a helyiséget az OT-tól azzal az indokkal, hogy „A tengeralattjárósoknak kell a szórakozás!”, meg hogy „A tengeralattjárós tisztek nem gubbaszthatnak állandóan a kuplerájban!”, és „Emelkedettebb légkörre is szükségük van az embereinknek!”.

Az emelkedett légkört rongyos szőnyegek, szakadozott bőrfotelok biztosítják, a falakon fehérre lakkozott lécrácsok műszőlővel a la Rüdesheim, vörös ernyők a falikarokon, ócska vörös bársonyfüggönyök az ablakok előtt.

A parancsnok először is körbevigyorog, egy lelkipásztor pillantásával söpri végig az asztaltársaságokat, állát leszorítja, homlokát összeráncolja. Aztán körülményesen arrébb taszigál egy fotelt, belezuttyan, kinyújtja a lábát. Clementine, az egyik pincérlány azonnal odatipeg, mellei ugrándoznak, az Öreg mindenkinek sört rendel.

Még ki sem hozták a sört, nagy csattanással kivágódik az ajtó, és egy ötfős emberbomba robban be: karjelzésükről ítélve valamennyien kapitányok – mögöttük még három főhadnagy és egy hadnagy. A „Kaleun”-ok”{4} közül három fehér sapkát visel: ezek hajóparancsnokok.

Az ellenfényben is felismerem Flossmannt. Kellemetlen, hirtelen haragú, zömök, szőke fickó, aki nemrég azzal dicsekedett, hogy legutóbbi útján egy kíséret nélküli hajó megtámadásakor legelőször is szétlövette gépfegyvereivel a mentőcsónakokat, „hogy mindenki tisztán láthassa, miről is van szó”…

A két másik Kupsch és Stackmann, a szétválaszthatatlanok, akik legutóbbi szabadságuk alatt nem jutottak tovább Párizsnál, ám azóta csordultig tele vannak bordélybeli élményekkel.

Az Öreg morog:

– Még egy óra, és itt az egész tengeralattjárós hadosztály. Már sokat törtem a fejemet, vajon a tommyk{5} miért nem durrantják szét egy ügyes húzással az egész kócerájt, és ha már itt vannak, a BdU{6} kastélyát is. Egyszerűen nem értem, hogyhogy nem füstölik ki ezt az egész fészket – pont itt a víz mellett, Port Louis közelében. Ha akarnának, akár lasszóval is összefogdoshatnának. A mai éjszaka például épp megfelelő volna erre.

Az Öreg arcát nem a nemes arcélű tengeralattjárós hősök arcképcsarnokából vették, alakja sem előírásosan szikár. Inkább nehézkes, mint egy derék postahajó-kapitány, mozdulatai szögletesek.

Orra középen elkeskenyedik, balra fordul, majd újra kiszélesedik. Szemöldökét általában annyira összehúzza, hogy eltűnik alatta világoskék szeme. Alsó ajka telt, alatta az erős állon már kora délután kiüt a rőtes borosta. Ezektől a durva és erőteljes formáktól komollyá válik az arca. Aki nem ismeri, negyvenesnek vélné, pedig egy tízessel fiatalabb. Mindenesetre a maga harminc évével öregnek számít a tengeralattjáró-parancsnokok között.

Nem a szavak embere. Hajónaplóiból minden vállalkozása gyerekjátéknak látszik. Nehezen lehet szóra bírni: társalgásunk is ilyen érintőlegesen, töredezetten folyik. Csak nehogy valamit néven nevezzünk! Az irónia leghalványabb árnyalatából, egy kis ajakrándulásból megértem, mire is gondol valójában az Öreg. Amikor dicshimnuszt zeng a BdU-ról, és közben ferdén elnéz mellettem, már tudom, hogyan értsem.

Utolsó éjszakánk a szárazföldön. Üres fecsegésünk alatt ott lapul a félelem: minden rendben lesz?… sikerülni fog?

Nyugtatgatom magam, motyogok az asztal fölött: az Öreg igazán első osztályú fickó. Nem rendíti meg semmi. Nem afféle sintér. Nem vérgőzös agyú hősjelölt. Megbízható. És már vitorláson is hajózott. Olyan keze van, mintha egyenesen arra termett volna, hogy csapkodó vitorlákat meg nehéz hajóköteleket szelídítsen meg. Még mindig sikerült neki. Kétszázezer tonna. Egy egész kikötőre való hajó… ő pedig mindig megúszta, mindig hazajött, még a legvastagabb kakából is kimászott…

Jó, hogy nálam van a vastag izlandi pulóverem, ha északra kell mennünk. Simone meg csak ne jöjjön ki a kikötőbe. Abból csak nyavalygás lesz. Ezeknek a buzi biztonságiaknak olyan szemük van, mint a hiúznak. Mindent azonnal felplankolnak az irigy disznók. De a Dönitz-szabadcsapathoz, ahhoz nem nyúlhatnak.

Fogalmam sincs, hová irányítanak bennünket. Valószínűleg az Atlanti-óceán közepére. Kevés hajó van most kinn. Pocsék ez a hónap. Az elhárítást megerősítették. A tommyk sokat tanultak. Megfordult a kocka. Most már igen jól biztosítják a konvojokat{7}. Prien, Schepke, Kretschmer – mind konvojoknál veszett oda. Kretschmeren kívül mindegyiküket elsüllyesztették. És ráadásul szinte egy időben. Február, március… Schepke járt a legrosszabbul. Beszorult a periszkópállvány és a mellvéd közé, amikor a romboló legázolta a már szétbombázott hajóját. A nagy ászok! Alig él közülük egy-kettő. Endrass idegei kikészültek. De az Öreg még ép: halálnyugodt fazon. Befelé forduló típus. Nem készíti ki magát a piálással. Teljesen lazának látszik, ahogy itt üldögél és elmélkedik.

– Ki kell mennem. A vécében két őrtiszt beszélget mellettem a sárgán elszíneződött csempének fordulva: – …még egyszer gerincre kell raknom!

– Csak nehogy mellédugdoss, olyan részeg vagy, mint a csap!

És amikor az egyik már az ajtóban áll, a másik még odaordítja neki:

– Dugd belé az én üdvözletemet is!

Merkel hajójáról valók. Részegek – különben nem ordibálnának így.

Visszaérek az asztalhoz. A főtechnikus épp a poharáért nyúlkál. Egészen másfajta ember, mint az Öreg. Szeme és borostája fekete – mint egy spanyol, mint egy El Greco-kép. Ideges fajta. De úgy ismeri a gépeit, mint a tenyerét. Huszonhét éves. Ő a parancsnok jobbkeze. Mindig együtt hajóztak. Kevés szóból is megértik egymást.

– Hol van a második őrtisztünk? – érdeklődik az Öreg.

– A fedélzeten. Még őrségben van, aztán talán utánunk jön.

– Hát, valakinek dolgozni is kell – mondja az Öreg. – És az első tiszt?

– A kupiban! – vakkantja közbe a főtechnikus.

– Még hogy ő a kupiban? Röhej! – feleli az Öreg. – Valószínűleg a végrendeletét írja, nála mindig mindennek rendben kell lenni!

A mérnökiskolásról, aki állítólag csatlakozik hozzánk és az út után leváltja a főtechnikust, nem is érdeklődik az Öreg. Hatan leszünk tehát a kis tiszti étkezőben. Jó sok ember arra a kis helyre.

– És hol van Thomsen? – kérdi a főtechnikus. – Csak nem akar átverni?

Philipp Thomsen, tengeralattjáró-parancsnok és mostantól fogva a Lovagkereszt tulajdonosa, délután beszámolót tartott. Mélyen besüllyedt a bőrfotelba, karját a karfán nyugtatta, kezét imádkozó tartásban összetámasztotta, pillantását mereven a szemközti falra szegezte: – …aztán mintegy háromnegyed órán át hajigálták ránk a vízibombákat. Rögtön a robbanás után, úgy hatvanméteres mélységben kaptunk hat vagy nyolc bombát, mind elég közel a hajóhoz. Szintben álltunk. Az egyik különösen közel járt a hajóhoz, körülbelül a löveg magasságában, mintegy hetven méterrel oldalirányban. Pontosabban nemigen tudnám megmondani. A többi bomba mind nyolcszáz-ezer méterrel arrébb robbant. És aztán, egy óra múlva, jött a következő adag. Ez már este volt, körülbelül huszonhárom harminctól egy óráig. Eleinte lent maradtunk, aztán egyre följebb lopakodtunk. Végül föl, és nyomás a konvoj után. Másnap egy romboló közeledett felénk. Hármas erősségű hullámzás, szeles, esős, felhős idő. Kedvező alkalom a víz feletti támadásra. Lemerültünk és felkészültünk. Lövés. Mellé. Még egyszer. A romboló lassú menetben haladt. Megpróbálkoztunk a farlöveggel. Na, azzal végre sikerült. Aztán üldöztük a konvojt, amíg csak parancsot nem kaptunk a visszafordulásra. A második konvojt Zetschke jelentette. Rájuk tapadtunk, és folyamatosan jelentettük a helyzetet. Tizennyolc óra körül elértük őket. Szép idő, a tenger kettes-hármas. Elég felhős. – Thomsen itt szünetet tartott. – Érdekes: mindig akkor voltunk sikeresek, amikor valakinek születésnapja volt a hajón. Tényleg! Legelőször a dízelfűtőnek volt születésnapja. A másodikat az egyik rádiósén lőttük. A szakács születésnapján volt a magányos hajó, a romboló pedig egy torpedós tisztesén. Tiszta őrület!

Thomsen hajójának félig kidugott periszkópján négy zászlócskát lengetett a szél, amikor ma reggel a dagállyal befutottak. Három fehéret az elsüllyesztett kereskedelmi hajókért és egy pirosat a rombolóért.

Thomsen nyers hangja kutyaugatásként harsant az olajos brakkvíz fölött:

– Mindkét gép kétszer állj!

A hajó az érkezés lendületével hangtalanul siklott a kikötőhídig. Csúnya látvány volt a kikötő olajos mártásában. Kísértetiesen derengő foltok: virágok a sötét szakállú zuzmó között. Közelebb érve a foltok sápadt, elcsigázott arcokká változtak. Beesett, karikás szemek. Krétaszerű bőr. Néhány szempár szinte lázasan világol. Piszkosszürke, sómarta bőrruhák. Hajuk borzas, alig marad meg rajta a sapka. Thomsen maga nagyon betegnek látszott: sovány lett, mint a paszulykaró, arca beesett. Barátságosnak szánt mosolya mintha ráfagyott volna.

– Jelentem, UF{8} bevetésből visszatér!

Mi pedig erre, teli tüdőből:

– Heil, UF!

Az I. raktárcsarnok károgva visszhangozta a köszöntést, majd még egy visszhang érkezett, egy gyengébb, a Penhoit-dokk irányából.

*

Az Öreg a legvénebbik dzsekijében van, ezzel is kifejezve megvetését minden jólvasaltság és kiglancoltság iránt. Az ócska jakó eleje már rég nem kék, hanem szürkésbe hanyatlott, a por meg a foltok még tovább rontották. Valaha aranyos gombjait rézrozsda zöldíti. Inge is meghatározhatatlan színű: valami lilába igyekvő kékesszürke. A fekete-fehér-vörös szalag, amelyen Lovagkeresztje himbálódzik, már csak holmi vacak madzag.

– Ez már nem a régi banda! – panaszkodik az Öreg, és végighordozza pillantását egy asztaltársaságnyi fiatal tiszten, akik a helyiség közepén tanyáznak. – Most jönnek majd a békák… a nyirkos lelkesedők… a szájhősök.

Legújabban két csoportra szakadtak a lokál vendégei: „vén trottyok”-nak nevezik magukat az Öreg bandájába tartozók, az újak meg az „ifjú törtetők”, az agymosottak, akiknek tekintete előtt folyamatosan a Führer képe lebeg, az „állizomfeszítők”, ahogyan az Öreg emlegeti őket; akik tükör előtt gyakorolják a fenyegető belladonnás szemvillogtatást, és amikor nem kell, akkor is összecsippentik a seggük két partját, csak mert most az a divat, hogy összeszorított fenékkel rugózzanak a talpukon, kissé előrehelyezve testsúlyukat.

Nézem ezt a seregnyi ifjú hőst, mintha most látnám őket először. Szájuk vonallá keskenyült, két oldalán mély ráncok. Hangjuk károgó. Csak úgy dagasztja őket az elit öntudata, és odavannak a rendjelekért. A fejüket teljesen betölti a „Führerünk rád tekint” meg a „Zászlónk többet ér a halálnál”.

Két hete egyikük főbe lőtte magát a Majesticben, mert szifiliszt kapott. A menyasszonyának persze ezt írták: „A Hazáért és a Népért halt”.

A vén csótányok meg az utánpótlás évjáratai között foglal helyet Kügler, a kívülálló, aki most közvetlen a vécéajtó mellett üldögél az első tisztjével. A tölgyleveles Kügler, aki mindenkivel szemben megtartja a három lépés távolságot. Kügler, a mélység bajnoka, a Parsifal és fáklyavivő, aki rendíthetetlenül hisz a végső győzelemben. Acélos kék pillantás, büszke tartás. Egy grammnyi háj sincs rajta – igazi rasszos „úriember”. Mutatóujját dugja a fülébe, ha nem akarja meghallani a disznólkodást vagy a cinikusok kétkedő szurkapiszkáit.

A flottilla orvosa a szomszéd asztalnál elnököl. Az ő helyzete is különleges. Ezer éve tárolja agyában a legvastagabb ocsmányságokat, ezért aztán egyszerűen csak „vén disznó”-nak nevezik. Az orvos úgy látja – és ha, részeg, ki is nyilvánítja – hogy az Ezeréves Birodalom fennállásából kilencszázötvenkilenc esztendő már elmúlt.

A törzs orvosa a maga harminc évével is köztiszteletnek örvend: amikor harmadjára ment ki az ellenségre, egyedül hozta haza a hajót, mert a parancsnok a koncentrált légitámadás során életét vesztette, a két tiszt pedig súlyosan megsebesült.

– Mi van, exitált valaki? – ordítja most. – Halotti tort ünnepelünk? Hát hol vagyunk tulajdonképpen?

– Van baj elég, ne aggódj! – felesel az Öreg, és megpróbálkozik egy óvatos korttyal.

Monique, úgy látszik, megértette az orvost. Olyan szorosan veszi égővörösre festett szája elé a mikrofont, mintha be akarná kapni. Bal kezével egy csokornyi ibolyaszín strucctollal legyezget, és agyoncigarettázott hangján rázendít:

– J’attendrai – le jour et la nuit!

Ezüstösen csillogó dobszerkóján a dobos a habverőjével sepreget.

Rikoltozás, zokogás, nyögdelés – Monique megadja a módját, kékesfehéren csillogó, hatalmas melle duzzad, teste fordul és hajlik, hátuljával derekasan riszál, a strucclegyezővel is dolgozik rendesen. Mint indián fejdíszt a tarkójához illeszti, tenyerével néhányszor összecsücsörített szájára csap. Aztán a combjai között húzza előre a legyezőt – „le jour et la nuit” –, és felfelé mereszti a szemét. Gyengéden simogatja a legyezőt, fenekével arrafelé rándul – újra hátulról, alulról varázsolja elő – csípőringatás – csücsörítve rálehel a tollas holmira…

Hirtelen az asztalok felett átkacsint az ajtó irányába. Aha, a flottillaparancsnok és a segédtisztje! Nem is ér többet egy futó kacsintásnál ez a száraz váz odafönt azzal az iskolásgyereknyi fejjel. A flottillaparancsnok nem is próbál visszavigyorogni, hanem sunnyogva körbepislant, mintha máris a vészkijáratot keresné, ahol észrevétlenül elpályázhat.

– Hahó, minő magas látogató e pórnép között! – dörgi Trumann, a régi gárda egyik legnyakasabb tagja, egyenesen Monique nyögdécselésébe, „…car Poiseau qui s’enfuit…”. Oda is imbolyog a flottillaparancsnok foteljához: – Na, öreg azték, indulunk a frontra, mi? Gyere csak, van a számodra egy finom kis helyünk, jó kis hely… páholyülés… az egész tájra rálátással… No, hát nem akarsz? Úgy is jó!… Mindenki a maga gusztusa szerint… ahogy éppen tud!

Trumann, mint mindig, most is tökrészeg. Sündisznószerűen tüskés fekete haját ellepi a cigarettahamu, sőt néhány csikk is belekeveredett. Az egyik még füstöl, Trumann bármelyik pillanatban lángra lobbanhat. Lovagkeresztjét hátul viseli, és „kieli gallérnak, kieli vasgallérnak” becézi.

Trumann hajóját „pergőtűzhajóként” ismerik. Ötödik útja óta legendás pechsorozat követi: egy hétnél hosszabb időt nemigen töltött még a tengeren. Már szinte rutinjává vált, hogy – amint mondani szokta – „a térdkalácsán és a mellbimbóin kúszva” térjen haza. Általában már a hadműveleti terület felé vezető úton elkapták: hol repülőgépekről felülről, hol vízibombákkal alulról. Aztán akadtak műszaki hibák, egy-egy törött vezeték, repedezett tömítés – számára és legénysége számára nem nőtt több babér. A flottillánál mindenki csodálta, milyen jól tűri Trumann és legénysége a kudarcok sorozatát.

Kihúzott hangszere fölött a harmonikás a levegőbe mered, mintha jelenést látna. A félnéger a harmadik inggombjától lóg ki hatalmas hangszere teliholdja mögül: alighanem törpe, vagy túl alacsony a sámlija. Monique tiszta pontyszájat formál, úgy nyögelli a mikrofonba:

– In my solitude…

Közben mélyen belehajol Trumann arcába, amíg az fel nem kiált – Segítség, méreg! – és el nem hanyatlik. Monique megrökönyödik. Trumann hadonász a karjával, aztán félig feltápászkodik, és azt üvölti: – Tiszta lángszóró, ez egy egész koszorú fokhagymát felzabált, te jószagú isten!

Előkerül Trumann főtechnikusa, August Mayrhofen Mióta zakóján viseli a Német Keresztet, mindenki úgy nevezi: „Tükörtojásos August”.

– Na, milyen volt a kupiban? – ordít rá Trumann. – Kikamatyoltad magad? Jót tesz az arcbőrnek. A jó öreg Trumann papa már csak tudja!

A szomszéd asztalnál borzadályos karének: „Ó, te szép Westerwaaaaald…” A flottilla orvosa vezényel, borosüveggel. A pódium előtti nagy, kerek asztalnál, amely közös, bár ki nem mondott megegyezés alapján a régi gárdáé, az Öreg bajtársai ülnek, hevernek vagy fityegnek többé-kevésbé részegen a bőrfotelokban: Kupsch és Stackmann, a „sziámi ikrek”, Merkel, Keller, akit „Ősöregnek” is neveznek, Kortmann, az „Indián”. Valamennyien túl korán megőszült férfiak, kiugrott tengeri gladiátorok, akik hideg fejjel teszik, amit tehetnek, bár halálpontosan tisztában vannak az esélyeikkel. Órákig képesek foteljukban elüldögélni, szinte teljes mozdulatlanságban, kifejezéstelen tekintettel. Ellenben képtelenek azt elérni, hogy poharuk ne reszkessen a kezükben.

Mindegyikük hátát már legalább féltucatnyi nehéz hajókázás görbíti, a legrosszabb fajta idegtépés, a legfejlettebb technikájú tortúrák: olyan kilátástalan helyzetek, amelyekből csak a színtiszta csoda segítette ki őket. Egy sincs, aki ne tért volna már haza teljesen ronccsá lőtt hajóval: az egyiknek a felső fedélzetét tették taccsra a repülőbombák, a másiknak a tornyát roppantotta be a romboló, bezúzták a hajóorrukat, behorpasztották a nyomóköpenyüket. De minden alkalommal szálfaegyenesen álltak a hídon, és úgy viselkedtek, mintha semmi különös nem történt volna velük.

A parancsszó is ezt követeli: úgy tenni, mintha nem történt volna semmi különös. A sírás-rívás és a fogaknak csikorgatása itt tilos. Ezt a játékot a BdU tartja mozgásban. A BdU számára pedig teljesen harcképes az, akinek törzsén a nyaka és a feje, valamint a négy végtagja. A BdU szerint az őrült csak, aki őrjöng. A régi parancsnokok helyett már régen friss, pihent erőket kellett volna a frontokra küldeni. Sajnos azonban ezek az érintetlen idegrendszerű zöldfülűek sokkal kevésbé alkalmasak bármire, mint az öregek. Ezek pedig minden elképzelhető trükköt bedobnak, csak nehogy el kelljen szakadniuk régi, tapasztalt őrtisztjüktől, akiből esetleg parancsnok válhatna.

Endrassnak már nem lett volna szabad kifutnia – abban az állapotban semmiképp. Teljesen be volt csavarodva. De hát ez van: a BdU-t vaksággal verték meg. Az aztán nem látja, ha valaki kikészült. Vagy csak nem akarja meglátni. Hiszen csakis ezek az öreg ászok szállítják a sikereket, a sikereket, amikkel mint mazsolával hinthetik meg a különjelentések kalácsát.

A zenekar szünetet tart. Megint hallhatok néhány beszélgetésfoszlányt:

– Hol van Kallmann?

– Biztosan nem is jön!

– Hát igen, meg lehet érteni!

Kallmann tegnapelőtt érkezett meg – félig kidugott periszkópcsövén három zászlócskával: három gőzös. A harmadikat az öböl sekély vizében ejtette el ágyúval.

– Száznál is több lövedéket nyelt el. Nehéz volt a tenger. Le kellett lassítanunk, negyvenöt fokos szögben álltunk lövéskor. Az előzőt 19 óra tájban, alkonyatkor torpedóztuk meg. 12 ezer bruttóregisztertonnás, két találat. Egy mellé. Akkor elkaptak. Nyolc órán át szórtak vízibombákkal. Aztán alighanem elfogyott nekik.

Kallmann beesett arcával, szőke kaporszakállával nagyon hasonlít a keresztre feszített Jézushoz. Úgy tördelte a kezét, mintha abból facsarná elő a mondanivalóját.

Figyelemmel hallgattuk, szorongásunkat jól kimutatott érdeklődéssel próbáltuk palástolni. Vajon mikor teszi fel a kérdést, amelytől valamennyien féltünk?

Amikor aztán befejezte az elbeszélést, befejezte a kezei tördelését is. Moccanatlan ült, könyökével a karfára támaszkodott, tenyerét összetette. És akkor megkérdezte, ujjbegyei fölött nézve ránk, hangjában erőltetett egykedvűséggel:

– Bartellal mi van?

Senki sem válaszolt. A flottillaparancsnok egy árnyalattal lejjebb eresztette a fejét.

– Aha. Gondoltam, amikor nem értem el többet rádión – egy kis hallgatás után folytatta: – Semmit sem lehet róla tudni?

– Semmit.

– Lehet még esélye?

– Nem.

A cigaretták füstje mozdulatlanul lebegett a szájak előtt.

– A dokkban még végig együtt voltunk. Még én hoztam ki – mondta végül Kallmann. Gyámoltalanul, zavartan. Gyomorforgató volt. Mindenki tudta, milyen jó barátok Bartel és Kallmann. Valahogy mindig megkártyázták, hogy egyszerre fussanak ki. Együtt támadták meg a konvojokat. Kallmann azt mondta egyszer:

– Erősebb a gerinced, ha tudod, hogy nem vagy egyedül!

Bechtel jön be a lengőajtón. Fehérszőke hajával, szempillájával, szemöldökével olyan, mint akit leforráztak. Amikor olyan sápadt, mint most, igen szépen mutatkoznak a szeplői.

Hatalmas ováció. Bechtelt azonnal közrefogják a fiatalok: újjászületése alkalmából fizetnie illik egy rundot.

Bechtel olyan dolgokat élt át, amiket az Öreg „igen csinos”-nak minősített. Heves vízibombázás után, jó sok sérüléssel a hajnali szürkületben felmerült – és a felső fedélzeten, az ágyú előtt ott talált egy sziszegő vízibombát. A korvett még a közelben volt, az éles bomba meg a torony előtt. Nagyobb mélységre volt beállítva, ezért nem robbant fel, amikor hatvan méternél ráesett Bechtel felső fedélzetére.

Bechtel teljes gőzzel elindíttatta a két dízelt, a fedélzetmesternek pedig, mint egy kátrányoshordót, végig kellett gurítani a bombát a fedélzeten, le a vízbe. „Már huszonöt másodperc után felrobbant. Tehát száz méterre volt beállítva.” Aztán persze megint le kellett merülniük, és megint kaptak vagy húsz bombát.

– Én bizony elhoztam volna azt a petárdát! – bömböli Merkel.

– Elhoztuk volna mi is. De azt a nyavalyás sziszegést nem lehetett elállítani. Nem találtuk a kikapcsolóját. Jópofa volt!

A bár egyre zsúfoltabb, de Thomsen még mindig sehol.

– Lehet, hogy sebtiben kefél még egyet?

– Hát, nem tudom… Abban az állapotban?

– Miért, szerintem a Lovagkereszttel a nyakában biztosan újszerű a kéj érzet is!

Thomsen, amikor a flottillaparancsnok ma délután kitüntette, még úgy állt előtte, mint a szobor. Annyira összeszedte magát, hogy az arca teljesen elszíntelenedett. Nem hinném, hogy abban az állapotban akár egy szót is hallott volna az FdU{9} beszédéből.

– Az meg csak ügyeljen jól arra a szaros kis dögre, nehogy egyszer megegyem – morgott Trumann. – Minden parancshirdetéskor ott az a nyavalyás kis szuka. Mégsem vagyunk állatsereglet! Mért nem tart mindjárt berber oroszlánt?!

– Ez a fényes seggű majom! – szitkozódott, miután az FdU a férfias kézszorítás és a farkasszemnézés után elvonult. Majd cinikusan: – Szép kis tapétaminta! – és előremeresztett mutatóujját körbejáratta a három falon, amelyeket az elesettek fényképei borították: kép kép mellett, fekete keretben. – Ott az ajtó mellett még van hely az újaknak!

Már láttam is, kinek a képe kerül fel legközelebb a falra fekete kerettel: Beckmanné.

Beckmann-nak már rég vissza kellett volna térnie. Nemsokára útnak indul róla a háromcsillagos jelentés. Teljesen el volt ázva, amikor leszedték a párizsi vonatról. Négy ember kellett ehhez a művelethez. Addig állt a gyorsvonat. Akár kiakaszthatták volna száradni, mint a mosott ruhát. Szétkefélte magát. A szeme piros. Huszonnégy órával kifutás előtt. Hogy milyen módszerrel állította talpra a flottilla orvosa? – Valószínűleg repülő kapta el. Már röviddel a kifutás után megszakadt vele az összeköttetés. Szinte hihetetlen: a tommyk már a Nanni 1 irányítóbójáig merészkedtek.

Bode jut az eszembe, az öreg, magányos vezérkari tiszt Kernévelben, aki késő este mindig egyedül itta le magát a tiszti étkezdében. Egyetlen hónap alatt harminc hajót veszítettünk. „Igazi… igazi alkoholistává válik az ember, ha mindegyikért iszik egy pohárral.”

Flechsig, egy goromba, szögletes ember az Öreg bandájából, levágja magát az utolsó üres fotelba az asztalunknál. Flechsig egy hete tért vissza Berlinből. Azóta szinte egy szót sem szólt, de most csak úgy ömlik belőle:

– Azt mondja nekem az a hülye majom, egy olyan igazi macskajancsi a törzstől: „Semmiféle ruházati szabályzat nem írja elő, hogy a parancsnokoknak fehér sapkát kell viselniük!” – „Alássan jelentem, sürgősen be kellene pótolni ezt a lemaradást!”, mondom neki.

Flechsig kortyol néhány hosszút a vizespohárba töltött Martellből, aztán kézfejével kiadósan megtörölgeti a száját.

– Ezt szeretem: cirkuszt csinálna egy parancsnoki sapka miatt! Itt meg valami versenyautóst kellett végighallgatnom. Mi a nyavalyát képzelnek ezek egyáltalán, ideküldenek egy ilyen versenyautós macskajancsit a nyakunkra? A Stuck úr! Autogramos fényképek! Hogy oda ne rohanjak! Aztán meg ez az aranyfácán{10}! Már csak pont az hiányzik, hogy egy ilyen erkölcscsősz terelgessen bennünket az aklába!

Erler, az a fiatal főhadnagy, aki nemrég tudta le első útját parancsnokként, úgy rúgja be a lengőajtót, hogy az kétfelé a falnak csapódik. Mellzsebéből egy rózsaszín bugyogó csücske kandikál. Ma jött vissza a szabadságáról, s már délután a Majesticben fűnek-fának eldicsekedett otthoni diadalmenetével. Azt mesélte, hogy abban az isten háta mögötti falujában fáklyásmenetet adtak a tiszteletére. A polgármester egy fél disznóval ajándékozta meg. És mindezt újságkivágásokkal is igazolta: ott állt a tanácsháza erkélyén, jobbját német üdvözlésre nyújtva: a haza ünnepli a tengerek német hősét.

– Na, lesz ez még csöndesebb is – morogja az Öreg.

Erlerrel érkezik Kress, a rádiós, egy olajos képű, undorító hencegő, valamint Marks, aki egykor körzeti szónokként kezdte, és mostanra eljutott a kitartásról prédikáló, frázisoktól dagadozó cikkek irkálásáig. Olyanok, mint Zoro és Huru tengerész-egyenruhában: a rádiós magas és sovány, a „kitartásos” Marks dagadt és kicsi.

Az Öreg, amikor megpillantja őket, hangosan megszívja az orrát.

A rádiós legkedvesebb szava a „folyamatosan”. „A folyamatosan fokozódó bevetések”… a felszereltségnek, a dicsőségmutatóknak, a harci kedvnek – mindennek fo-lya-ma-to-san emelkednie kell.

Erler lecövekel az Öreg előtt, és hetykén egy rundra invitálja. Az Öreg egy darabig szóra se méltatja, de aztán félrehajtott fejjel odaszól:

– Az öreg köcsögökkel mindig szívesen foglalkozunk!

Előre tudom, mi következik most: Erler magánszáma. Erler a terem közepén állva bemutatja, hogyan lehet a pezsgősüveget a kidagadó nyakrészére a kés fokával alulról bevitt egyetlen ütéssel lefejezni. Ehhez nagyon ért. A dugó az üveggyűrűvel együtt messzire repül, szilánkok nincsenek, a pezsgő úgy tör fel, mint egy habbal oltó készülékből. Hirtelen eszembe jut a drezdai tűzoltóegylet egyik gyakorlata: a tűzoltók a Nemzeti Tűzoltónapon hatalmas rudat állítottak fel az Operaház előtt, a tetején csövekből összeállított horogkereszttel. Az oszlop körül pedig hatalmas csordányi tűzoltóautó gyülekezett össze. Az egész óriási teret várakozással feltöltött tömeg zsúfolta tele. Ekkor a hangszóróból vezényszó harsant: „Hab indul!”, és a horogkereszt négy végéből dőlni kezdett a hab, maga a horogkereszt pedig forogni kezdett, egyre gyorsabban forgott, egyre sebesebben: habot okádó forgóvá változott. A népek csak ennyit nyögtek: „Aaaah!”, aztán a hab lassanként rózsaszínre színeződött, aztán vörösre, ibolyaszínűre, majd kékre, zöldre, sárgára. Az emberek tapsoltak, az Operaház előtt bokáig állt az anilinos trutymó.

Az ajtó újra becsapódik. Itt van végre – ez Thomsen. Tisztjei félig támogatják, félig tolják befelé, üveges pillantással közeledik az asztalunkhoz. Fotelt ragadok, idehozom, hogy körünkbe fogadhassuk Thomsent.

Monique francia színezettel énekli:

– Perhaps I am Napoleon – perhaps I am the king…

Összeszedem a kornyadt virágokat az asztalunkról, és Thomsen fejére szórom. Thomsen vigyorog, és hagyja, hogy felékesítsem.

– Hová lett a flottillaparancsnok? – kérdi az Öreg.

Most vesszük csak észre, hogy a flottillaparancsnok már megint felszívódott. Tehát még a voltaképpeni ünneplés előtt. Kügler sincs már itt.

– Gyáva trógerek! – szitkozódik Trumann, nagy üggyel-bajjal felemelkedik az asztaltól, és elimbolyog az asztalok között. Egy klozettkefével tér vissza.

– Fuj, a francba! – vakkantja az Öreg.

Trumann azonban még közelebb imbolyog. Bal kezével az asztalunkra támaszkodik, épp Thomsen elé, szusszant néhányat, majd elordítja magát:

– Csöndet ebben a kupiban!

A zene abban a minutában elhallgat, Trumann a csepegő klozettkefével fel-alá hadonász Thomsen képe előtt, és siránkozó hangon lamentál hozzá:

– A mi pompás, nagyra becsült, absztinens és nőtlen Führerünk, aki dicsteljes karrier során emelkedett festőinasból Minden Idők Legnagyobb Hadvezérévé… mi az, valamit nem jól mondtam?

Néhány másodpercig élvezkedik a saját ihletett állapotán, aztán folytatja a szónoklást:

– Tehát, a nagy hajózási szakértő, a felülmúlhatatlan tengeri stratéga, aki azzal tisztelt meg bennünket, hogy felbecsülhetetlen tanácsaival… Hogy is van tovább?

Kérdő pillantást vet a körre, mélyről jövőt böffent, aztán megint rázendít:

– A flotta nagy vezére, aki jól megmutatta ennek a brit ágybavizelőnek, ennek a szivartól füstölgő szifiliszesnek… hihi, mit is költött még rá?… szóval ennek a Churchill nevű seggfejnek, hogy merre is fut a nyúl.

Trumann végre kimerülten belepottyan a foteljába, konyakgőzös lélegzetét pont az arcomba fújja. A pocsék fényben teljesen zöldnek látszik.

– Avatás!… – motyogja. – Új lovagot avatunk! Azt a szaros „Gröfaz”{11} meg a szaros Churchill mindenüket!

Zoro és Huru székével együtt a mi körünkbe tolat. Thomsennek hízelegnek, hogy részegségét kihasználva fontos információkhoz jussanak a legutóbbi útjáról írandó cikkeikhez. Senki sem tudja, hogy egy kaptafára húzott cikkeikhez minek is használnak interjúalanyokat. Thomsen egyébként már rég nincs interjúvolható állapotban. Félig elhülyülten nézi e két buzgólkodót, és amikor azok eldarálják a mondókájukat, néha rá-rábólint, hogy: „Igen, éppen így volt… hirtelen felrobbant, ahogy számítottuk!… A híd mögött ért a találat… Blue Funnelgőzös volt. Nem érti? Nem, dehogy funny – funnel!”

Kress úgy érzi, Thomsen hintába ülteti őt, szárazakat nyel. Nevetséges, amint az ádámcsutkája fel-le ugrál.

Az Öreg élvezi a szánalmas nyavalygást, esze ágában sincs, hogy segítsen.

Thomsen végül már semmit sem képes felfogni.

– A rohadékok! A rohadt angolnák! – ordít fel végül.

Tudom, mire gondol. Az utóbbi hetekben az egyik torpedó a másik után mondta be az unalmast. Ez már nem lehetett véletlen. Szabotázsról szállongtak a pletykák.

Thomsen hirtelen felpattan, szemében rémület. Poharaink eltörnek. Megszólalt a telefon. Thomsen bizonyára a riadócsengő szavának vélte a telefon csengését.

– Egy doboz heringfalatot! – kiáltja, miközben hevesen imbolyog. Mintha csak azért pattant volna fel, hogy óhaját jobban átkiálthassa a helyiségen:

– Heringfalatot az egész bandának!

Fél füllel hallom Merkel beszámolójának részleteit a hátam mögötti körből:

– A központos tisztes remek fickó volt. Első osztályú pasas. De a dízelgépésztől meg kell szabadulnom, semmit sem ér… A korvett helyzete nulla. A főtechnikus nem vitte le elég gyorsan a hajót… Ott lubickolt egy szerencsétlen. Mint egy fóka, tisztára. Közel mentünk, meg akartuk nézni a nevét. Teljesen fekete volt az olajtól. Egy bóján akadt fönn.

Erler felfedezte, hogy pokoli zajt tud csapni, ha egy üres borosüveget végigszánkáztat a radiátor bordáin. Két-három üveg eltörik, de Erler abba nem hagyná. Törött üveg csikorog. Monique szinte gyilkol a tekintetével, mert a zajban elvész a nyögdelése.

Merkel felemelkedik, aztán alaposan megvakarja a lába közét a nadrágzsebből. Megérkezik a főtechnikusa is. Mindenki irigyli, mert két ujjon tud fütyülni. Mindenfélét tud: éles gengszterfüttyöket, kommandós jelzéseket, csobogó hangszökőkutakat, reszkető fantáziákat.

Jókedvében van, rögtön felajánlja, hogy megtanít két ujjon fütyülni. De először még elmegy a vécére. Amikor visszatér, először is felszólít:

– Gyerünk, mancsot mosni!

– Minek?

– Ha már megadjuk a módját, no… felőlem… egyet is elég.

Merkel főtechnikusa a kézmosás után behatóan vizsgálja a jobb kezemet. Aztán nekidurálja magát, és mutató- meg középső ujjamat a szájába veszi, és bemelegítésképpen pár hangot kifúj rajta – végül már egész kis dallam kerekedik ki belőle, egyre élesebb, egyre bonyolultabb.

Merkel főtechnikusa ájtatosan az égre emeli a pillantását. Egyszerűen le vagyok nyűgözve. Aztán még pár szökdécselő trilla, aztán vége. Tisztelettel szemlélem nyálas ujjaimat. Az ujjak állását kell megjegyeznem, mondja Merkel főtechnikusa.

– Na jó! – próbálom most saját magam is. De ami kijön, az csak valami nyöszörgésszerű hang meg a rosszul szigetelt sűrítettlevegős-cső hangja.

Merkel főtechnikusa kétségbeesett pillantással díjazza kísérletemet. Aztán újra bekapja az ujjaimat, és fagott szólót játszik rajtuk.

Megegyezünk abban, hogy valószínűleg a nyelvünkön múlik a dolog.

– Márpedig azt, sajnos, nem cserélhetitek ki – mondja az Öreg.

– Örömtelen ifjúság! – bömböli Kortmann a zaj hirtelen szünetében. A sasarcú Kortmann, Indiánnak is hívják.

A Bismarckos tankhajó esete óta Kortmann elásta magát a kernévali BdU előtt. Kortmann, a parancsmegtagadó. Német tengerészeket mentett! Hajójának harci erejét meggátolta a kibontakozásában! Stratégiai feladatát nem teljesítette – érzelmi megfontolásból! Ez is csak Kortmann-nal eshetett meg. Régi vágású tengerjáró ő is, akinek homloka mögé izzó betűkkel vésték be: „A hajótöröttekről való gondoskodás minden tengerész legelső parancsolata!”.

Ordíthat már ez a régi vágású Kortmann úr, ahogyan csak akar, a BdU már tudja: lassú a felfogása, nem érezte meg az új idők hideg szelét.

Persze a szerencsétlenség is előkelő szerepet kapott ebben a jelenetben: épp akkor kellett annak a nyomorult angol rombolónak előkerülnie, amikor Kortmann a hajóját itatta. A tankhajót eredetileg a Bismarcknak szánták. De a Bismarcknak nem volt már szüksége üzemanyagra. Kivonták a forgalomból 2500 emberével együtt. A tankhajó pedig ott kóválygott színültig tele. Akkor aztán elhatározta a parancsnokság, hogy a tengeralattjáróknak kell üresre szopniuk. És a dolog épp akkor esett meg, amikor Kortmann volt a soros szipákoló: az angolok az orra elől lőtték ki a „fejőstehenet”, az ötvenfőnyi legénység ott lubickolt a vízben – ezt a lágy szívű Kortmannt pedig nem vitte rá a lélek, hogy hagyja őket lubickolni.

Kortmann még büszke is volt a nagy fogásra: ötven embert felzsúfolt a kis VTI C-hajóra, amelyen pedig még a saját legénység számára sincs elegendő hely. Az ő titka, hogyan csinálta, valószínűleg az olajoshal-módszerrel: egy fejtől, egy lábtól – mindenki kilélegez! A derék Kortmann bizonyára azt hitte, kisebbfajta csodát tett.

Az ittasság elérte azt a fokot, amikor elmosódni látszanak a határok öreg rókák és ifjú törtetők között. Most mindenki egyszerre akar beszélni. Böhlert hallom, amint okoskodik: „Hiszen ott vannak a parancsok, uraim! Világos irányvonalak, teljesen egyértelmű irányvonalak!”

– Irányvonalak, uraim, világos parancsok – majmolja Thomsen.

Szétröhögöm magam! Ennél zavarosabb már nem is lehetne! Thomsen görbén fölfele nézi Böhlert. Hirtelen ravaszkás fény villan a szemében, és már mindent ért:

– Rendszer van abban, hogy ilyen zavarodottságban tartanak bennünket.

Saemisch dugja be répafejét a körbe. Rendesen betankolt. A pislákoló fényben olyan a bőre, mint egy leforrázott, megkopasztott tyúknak.

– Minek törik már annyit a fejüket – makogja. – Én már rég megmondtam: a lónak nagyobb a feje. Akkor meg törje az a fejit.

Böhler most a répafejű Saemischnek magyaráz:

– A helyzet, tudja, a következő: a totális háború során fegyvereink hatékonysága…

– Lyukas vezércikkszöveg! – gúnyolódik Thomsen.

– Engedje már befejeznem! Nézzünk egy példát: az egyik segédromboló felszed egy tommyt, aki már háromszor befürdött. Hát akkor most mi van? Háborúzunk vagy leszerelünk? Mit használ, ha elsüllyesztjük a hajóikat, de aztán kihalásszuk a legénységet, az meg felszállhat a legközelebbi hajóra… Egy rakás dohányt markolnak fel érte!

Most mindenki belelendül, Böhler megadta a hangot: mindenkit érdekel ez az égető, de általában elhallgatott téma: meg kell semmisíteni az ellenséget magát is – vagy csak a hajóit? Meg kell gyilkolni a tengerészeket – vagy csak a gőzöst kell elsüllyeszteni?

– Egyik kutya, másik eb – legyint Saemisch.

Ám ekkor Trumann is felszólal. Trumann, az agitátor úgy érzi: eljött az ő órája. Kényes téma ez, mindenki csak kerülgeti – de nem ám a jó öreg Trumann!

– Na, nézzük csak meg alaposabban – dirigál. – A BdU azt parancsolta: megsemmisíteni az ellenséget, méghozzá töretlen harci kedvvel, elszánt keménységgel, kérlelhetetlen odaadással és a többi. Ám a BdU egyetlen szót sem szólt arról, mi légyen a vízben sodródó emberekkel – igaz?

No lám, milyen éber ez a cserzettbőr-képű Trumann, még a provokátort is el tudja játszani. Thomsen azonnal le is csap:

– Á, arról természetesen nem szólt. Épp csak finom célzásokat tett arra, hogy a legénység elvesztése mekkora csapás volna az ellenségnek…

Trumann ravaszkás képet vág, és tovább kotorja a parazsat:

– Na és?

Konyaktól rekedt hangján Thomsen azonnal rázendít:

– Persze, erről ki-ki gondoljon, amit akar! Jól kitalálták!

Trumann még csak most kezd igazán tüzet fújni:

– Akad persze olyan is, aki ügyesen megoldja a dolgot, még dicsekszik is vele: az embereknek hajuk szála sem görbülhet, ám a mentőcsónakokat szét kell lőni. És ha olyan az idő, hogy a lubickolok gyorsan odalesznek – hát csak annál jobb. Minden konvenciót betartottak – nemde? És a BdU is meg van értve!

Mindenki tudja, kire gondol, de senki sem pillant Flossmann felé.

Azon gondolkodom, milyen holmit vigyek magammal. Csak a legfontosabbakat. Az új izlandi pulóvert feltétlenül. Kölnit is. A borotvapengét nyugodtan elfelejthetem…

– Üres locsogás az egész, csak fontoskodnak – mondja Thomsen. – Amíg valakinek ott úszik valami a segge alatt, addig le lehet puffantani, de amikor már csak a vízben lubickol, megesik az ember szíve rajta. Fura dolog, nem igaz?

Trumann ismét bedobja magát:

– Csak azt akarom elmondani, milyen is ez a valóságban…

– Nos?

– Amikor meglátsz egy ilyen lubickolót, akkor azt gondolod, hogy az ott éppenséggel te is lehetnél. Így van ez. Egy egész gőzhajóval viszont senki sem azonosítja magát. Ez nem üt szíven. De az egyes ember – az már más! Akkor mindjárt másképp fest a dolog! Mindjárt rosszabbul érzed magadat. És mivel nem kellemes, ha az ember rosszul érzi magát, ezért mindjárt barkácsolnak hozzá egy szépen hangzó elméletet… és piff-puff, már rendben is van minden!

Az új pulóver, amit Simone kötött, nem afféle aprójószág. Fülközépig érő gallér, csavart minta – rendes hossza is van, nemcsak olyan kis fenékverdeső. Lehet, hogy tényleg északra indulunk. Dánia felé – vagy még följebb.

Az orosz konvojok. Szörnyű, ha sejtelmed sincs semmiről.

– De ha egyszer hajótöröttek, akkor fegyvertelenek! – veti közbe Saemisch nyafogósan akaratos hangján.

– Ezt már hallottuk! A régi lemez!

Aztán elölről kezdődik minden. Thomsen megint belekavarodik:

– Mintha már említettem volna, hogy a tankhajókon szintén vannak emberek. És szintén védtelenek. Vagy talán nem? Na igen, a logikára itt nem sokat adnak.

Thomsen még legyint egyet lemondóan: – Francba az egésszel! – aztán lecsüggeszti a fejét.

Kifelé kívánkozom, be kellene csomagolnom végre. Egy könyvet, kettőt. De melyik legyen az? Csak ne kelljen már ezt az italbűzt beszuszognom! Ettől a legerősebb ember is padlóra megy. Csak a fejem maradjon tiszta. Utolsó éjszakánk a szárazföldön. Tartalék filmeket. Nagy látószögű objektívet. A vastag gyapjúsapkát. Fehér izlandi pulóver és fekete gyapjúsapka. Jól nézek majd ki.

A törzs orvosa úgy nehezedik könyökével a vállamra, mintha rajtam akarná bemutatni a korlátgyakorlatát. Teljes hangerővel próbálja túlüvölteni a zenét:

– Ez most itt Lovagkereszt-avató ünnepség vagy filozófiai vitaest? Hagyjátok már a sok rossz dumát!

Csak most látom, hogy Thomsen asztalánál még mindig folyik a vita. Csak maga Thomsen roskadt össze és némult el.

A törzsorvos harsány hangja felriaszt néhány őrtisztet, akik mintha csak erre a vezényszóra vártak volna, azonnal akcióba lépnek. Székeken állva öntözik a sört a zongorába, a billentyűket egy parancsnok veri szakadatlanul, mint egy eszelős. Üveg üveg után – a zongora engedelmesen nyeli.

Nem elég a zongora és a zenekar okozta hangzavar: a gramofont is beindítja valaki. Iszonyú hangerővel bömböli: „Where’s the tiger? – Where’s the tiger?”

Egy magas, szőke főhadnagy lehajítja a zakóját, felpattan az asztalra, és hastáncot jár.

– Színpadra vele! Bravó! Fogjanak le, begerjedek! – Valaki a tapsorkán közepette belecsavaródzik a vörös futószőnyegbe, nyakába akasztja a dekorációs célokat szolgáló fehér mentőövet, aztán azonmód elalszik.

Bechtel, akit amúgy nem túl sok vadsággal ajándékozott meg a természet, eszelős pillantással néz körbe, és tenyérrel veri a rumba ütemét a hastáncos mutatványára, aki ettől apait-anyait belead.

A mi főtechnikusunk, aki egész eddig csendben meditált az asztalnál, most felkúszik a színpad fölötti rácsra, és egy csimpánzt majmolva kitépkedi a műszőlőt a zene ütemére. Az egész tákolmány ingadozik, recseg-ropog, aztán, mint egy Buster Keaton-filmben, félméternyire kidől, végül a főtechnikussal együtt a színpadra zuhan.

A zongorista egészen hátrahajtja a fejét, mintha a mennyezetről olvasná a kottát, és lendületes indulóba fog. Rögtön dalárda áll össze a zongora körül, ordítanak: „Tovább fogunk masírozni, míg az égből hullik a kaka – Visszamegyünk Csinivárosba, mert ez itt a világ valaga!”

– Telivér, tökös, teuton – morogja az Öreg.

Trumann belebámul a poharába, aztán felpattan, mint akit áram ütött, és felvonít:

– Skol!

Jó magasról tölti szájába a sört, az persze mellémegy, és széles habcsíkot hagy maga után a zakón.

– Átkozott malacság – mérgelődik Trumann, amikor észreveszi. Clementine odatipeg egy asztalkendővel. Szoknyájának hátulján egy kicsit szétpattant a cipzár. Ahogy Trumann fölé hajol, térdhajlata sajtfehéren világít, élesen elüt a szoknya feketéjétől.

– Cochon! – sutyorogja Trumann fülébe, és alaposan megtisztogatja. Kövér melle olyan közel van, hogy Trumann akár bele is haraphatna. Tisztára az „aggódó mami”.

– Milyen jó kis orgia! – Ez Meinig, a Szarszivattyú, akit a flottilla legmocskosabb szájú figurájának mondanak. – Épp csak a nők hiányoznak!

Mintha parancsot adott volna ki, Merkel hajójának első és második őrtisztje elpályázik. A lengőajtó előtt még lopva körbepillantanak, mintha valami rosszat követtek volna el. Azt hittem, már rég eltűntek.

– A sunyibaszók – morog az Öreg. – Úgy kell nekik, mint sírásónak a pálinka!

Fél füllel hallom a szomszéd asztaltól: „…ha a kangörcs elkapta, felugrott az asztalra, a fasírtot megkúrta…”

Így van ez mindig: a Führer nemes lovagjai, a nép sugárzó jövendője – aztán ha közbeszól pár üveg konyak meg Beck’s sör, akkor elszáll az álom a folt-sem-érte, izzón fénylő páncélzatról.

– Figyelemre méltó – motyog az Öreg, és a poharáért nyúlkál.

– Ez a szar fotel – föl sem lehet állni!

– Hahaha! – kontráz valaki a szomszéd asztaltól. – A barátnőm is mindig ezt mondja: „Már fel sem áll, már fel sem áll!”

Az Öregnek tátva marad a szája, annyira megrökönyödik. Az Ősöreg pedig értetlenül csóválja a fejét: – Na, de most vége. Akár mérget is vehetsz rá. Én már nem jövök vissza. Most vége.

– Már hogyne jönnél vissza – nyugtatja Trumann.

– Fogadjunk, hogy nem jövök vissza! Egy láda konyak?

– Jó. Aztán egy angyalnak, egy fehér inges angyalkának adom meg a konyakot, jó? – érdeklődik Trumann.

Az Ősöreg értetlenül pillog rá.

– Na jó, figyelj ide – magyaráz Trumann. – Ha visszajössz, akkor vesztettél, ugyebár? Akkor te fizeted a láda konyakot. De ha nem jössz vissza, akkor te nyertél…

– Hát ez az!

– Akkor pedig én fizetem a láda konyakot!

– Így van, pontosan!

– Már csak az a kérdés, hogy ugyan kinek?

– Hát kinek fizetnéd? Természetesen nekem! Világos, nem?

– De te már befulladtál!

– Én? Hogyhogy?

Az asztalon totális zűrzavar: lenyakazott pezsgősüvegek, hamutartókban úszkáló csikkek, heringkonzerves dobozok, törött poharak. Trumann jó érzéssel legelteti a szemét a gyűjteményen. Amikor a zongora egy pillanatra elhallgat, felemeli jobb karját, és elordítja magát:

– Figyelem!

– Most jön az asztalterítős trükk – mondja a főtechnikus.

Trumann az asztalterítő egyik csücskét kötélszerűen összesodorja. Jó öt percre van szüksége ehhez, mert a terítő – félkész állapotban – kétszer is kiszökik a kezéből. Akkor szabad bal kezével int a zongoristának, aki, mintha csak gyakorolták volna, tust ver a billentyűkön. Trumann úgy összpontosít, mint egy súlyemelő, egy másodpercig moccanatlan mered a két kezére, benne a felsodort abroszra, majd hirtelen elrikkantja magát – Hopplá! –, és nagy lendülettel lerántja a terítőt az asztalról. Üvegek, poharak törnek csörömpölve, palackok és tányérok zuhannak nagy robajjal a padlóra.

– A szentségit! A rohadt hétszentségit! – káromkodik Trumann, és csizmásan átgázol a szilánkokon. Dülöngélve a konyha felé tart, ordítva követel seprűt és lapátot. Aztán a csürhe őrült röhögésétől kísérve körbemászik az asztalok körül, és felsöprögeti a cserepeket. Vérnyomokat hagy maga után.

A kisseprű nyele, a szemeteslapát nyele – hamarosan minden vöröslik. Két főhadnagy el akarja szedni tőle a takarítóeszközöket. Trumann ragaszkodik hozzá, hogy az utolsó szilánkot is eltüntesse.

– Tisz-to-gat-ni. Elször is rendesen tisz-gat-ni. A hajót mindig renbe kell, tipp-topp…

Végre beleesik egy fotelba, a törzs orvosa kihúz három-négy szilánkot a tenyeréből. Csak úgy csepeg belőle a vér. És akkor Trumann még a képén is végigmázolja a véres kezét.

– Pfuj, az ördögbe is! – mondja az Öreg.

– Úgyis tökmindegy! – ordítja Trumann, de aztán engedi, hogy leragasszák sebeit a tapaszokkal, amelyeket Christel nagy szemforgatások közepette hoz elő.

Nem marad meg a seggén, alig ül öt percet, már fel is pattan, és előcibál a zsebéből egy agyongyűrt újságot, ordít:

– Ha semmi sem jut az eszetekbe, ti ürük, majd én… íme, aranyba foglalt mondatok…

Látom már, mit vesz elő: Mönkeberg parancsnok végrendelete az. A híradás szerint az ellenség végzett vele, a valóságban azonban sokkal köznapibb halált halt: kitörte a nyakát. A békés Atlanti-óceánban, ragyogó, napsütéses időben meg akart fürödni. Felmászott a toronyra, fejest ugrott, a hajó alája billent, és Mönkeberg éppen a merülő tartályra puffant.

Szívbe markoló búcsúszavait minden újság lehozta.

Trumann nyújtott karral tartotta maga elé az újságkivágást:

„Az egyiknek ugyanaz jár, mint a másiknak… mindenki egyért… egy mindenkiért… így csak azt mondom nektek: Bajtársak… legyetek kemények a bevetésben… a világtörténelmi jelentőségű, drámai küzdelem háttere… névtelen hősiesség… történelmi nagyság… párját ritkító… magányos… férfiúi próbatételnek és katonai helytállásnak egyszeri példája… a legmagasabb étosz… az élő és az eljövendő… gyümölcsözővé válik… az örök rendeltetéshez méltóan viselkedni!”

Trumann imbolyog, kezében az összemocskolt, olvashatatlanná vált újsággal előre-hátra dülöngél, de mintha cipőtalpa a padlóhoz lenne ragasztva, nem dől el.

– Jó kis magánszám – mondja az Öreg. – Ezt most már le nem állítják.

Egy főhadnagy a zongorához ül, és jazzt játszik, Trumann azonban nem hagyja magát, hangja mindent túlharsog:

– „Mi, bajtársak… a jövendő zászlóvivői… válogatott férfiak a szolgálat étoszával beoltva… a bátorság hatalmasabb a sorsnál… magányos elhatározás… határozott merészség… akkora szeretet és hűség, amekkoráról nektek, kis vizesnyolcasoknak fogalmatok sem lehet… ez a próbatétel… büszke és férfias. Hurrá!… Az Atlanti-óceán mélyén lelte sírját. Hihihi! Szorosan összefonódik… a front és a haza… áldozatkészség a legvégsőkig. A mi szeretett német népünk. A mi nagyszerű, istentől rendelt Führerünk és legfőbb parancsnokunk – Heil! Heil! Heil!”

Néhányan vele kiáltanak. Az Ősöreg megrendülten hallgat. Böhler egy helytartó megvető pillantásával nézi Trumannt, majd mereven felkel a fotelból, és köszönés nélkül elpályázik.

Trumann vihog. Szájából hosszú nyálszalag csüng, alulról pillog körbe:

– Hát, minden finom úriember elment. A krémek krémje. A nemesek! Most már csak po-prolik maradtak, kurafik, me-meg piások – a koszos maradék! A Dönitzszabadcsapat legalja! De aki most itt nem marad, főbe lövetik!

– Te! Takarodj a tőgyemtől! – Monique visítása a törzs orvosának szól, aki kissé túl otthonosan helyezkedett el a lány mellett.

– Nos, kénytelen vagyok visszahúzódni a fitymámba – motyogja az, a csapat pedig harsány röhögésben tör ki.

Trumann ismét visszaesik a fotelba, szeme lecsukódik. Az Öreg tévedett. Mégiscsak elszundít a drága jó Trumann, itt a szemünk előtt. De mintha csak tarantula csípte volna meg, felpattan, jobb kezével pisztolyt halász elő a zubbonya zsebéből.

Az egyik őrtiszt még észnél van annyira, hogy lerántsa a kezét. A lövés a parkettába fúródik, közvetlenül az Öreg lába előtt. Az csak a fejét csóválja, és azt mondja:

– Nem is szól túl hangosan ebben a zenebonában!

A pisztoly eltűnik, Trumann duzzogó arckifejezéssel zökken vissza a székébe.

Monique, aki csak némi késéssel észlelte a lövést, előugrik a bárpult mögül, felszökken a pódiumra, és belesóhajtja a mikrofonba: – In my solitude…

Szemem sarkából látom, hogy Trumann csigatempóban felemelkedik ülőhelyéről. Szinte minden mozdulatot külön-külön nekikészülődéssel tesz meg. Imbolyog, míg Monique végig nem nyögdécseli magát a dalon, aztán, míg mindenki veszettül tapsol, hátrabotorkál az asztalok között egészen a falig, és fintorog és fintorog, és villámgyorsan előránt a nadrágja korcából egy másik pisztolyt, és úgy üvölt, hogy kidagadnak a nyakán az erek:

– Mindenki az asztal alá!

Most senki nem áll a közelében, hogy a kezére üssön.

– Na, mi lesz!? – üvölti újra.

Az Öreg előrenyújtott lábbal egyszerűen kicsusszan a székéből. Hárman-négyen a zongora mögött keresnek menedéket. A zongorista térdre esik. Én is imádkozó helyzetbe kuporodok. Egyszerre halálos csend telepszik a helyiségre. Egyik lövés a másik után dördül.

Az Öreg hangosan számol. Monique velőtrázó hangon sikoltozik az egyik asztal alól. Az Öreg felkiált:

– Vége!

Trumann kilőtte az egész tárat.

Átkukucskálok az asztalom pereme fölött: a színpad mögötti falra festett öt hölgy arca eltűnt. Még pereg egy kicsit a vakolat. Elsőként az Öreg áll fel, és félrebillentett fejjel szemléli a kárt:

– Fantasztikus teljesítmény, cirkuszra érett, és ha meggondolom, hogy szét van vágva a mancsa…

Trumann már elrakta a pisztolyt, elégedett mosolya fültől fülig ér.

– Ideje volt már, ugye? Ideje volt, hogy ezek a hűséges német gidák kapjanak egyet a kis pofájukra, ugye?

Szinte elolvad a kielégült boldogságtól.

Ekkor magasra tartott, megadást jelző karral, a halálfélelem legmagasabb falzett hangján rikoltozva megjelenik a madám. Amikor az Öreg észreveszi, azonnal újra lecsúszik a foteljából. Valaki elkiáltja magát:

– Fedezékbe!

Kész csoda, hogy ez az összetákolt, rozoga vén csatahajó egész eddig nem mutatkozott. Most jól kinyalta magát: nyállal a füle elé ragasztott „huncutkák”, villogó teknőcfésű a hajában, kocsonyásan rezgő hájtömegén mindenfelé kitüremkedések hullámzanak. Fekete bársonypapucsot visel. Virsliujjain óriási, hamis köves gyűrűk csillognak. Ez a monstrum egyébként a helyőrség parancsnokának különleges kegyeit élvezi. Máskor olyan a hangja, mint amikor a szalonna serceg a zsírjában. Most azonban francia szidalmakkal megtűzdelt jajgatásban tör ki. Csak ennyit értek az egész nyavalygásból:

– Kaputt, kaputt…

– Kaputt bizony, ebben igaza van – mondja az Öreg.

Thomsen a szájába veszi a konyakosüvege nyakát, és úgy szopja az italt, mint az anyamellből.

Merkel menti meg a helyzetet. Nagy üggyel-bajjal felmászik egy székre, és széles karmestermozdulatokkal rázendít:

– Ó te áldott, ó, te boldog, irgalmat hozó karácsony…

Valamennyien lelkesen vele röfögünk.

A madám úgy tördeli a kezét, mintha drámai hősnőt alakítana. Visongása már csak hellyel-közzel üt át érces kórusunkon. Úgy tesz, mintha flitterrel kivarrt stóláját akarná letépni a testéről, de inkább a haját tépi. Még egyszer felvisít, sarkon fordul, távozik.

Merkel leesik a székről, a karének abbamarad.

– Még egy ilyen zűrzavart! Micsoda disznóól! – mondja az Öreg.

A lélekmelegítőt, azt feltétlen magammal kell vinnem, gondolom magamban. Finom angóragyapjú.

A törzsorvos az ölébe vonja Monique-ot. Jobb kezével a fenekét markolja, baljával úgy emelgeti alulról a mellét, mintha dinnyét taksálna a piacon. A húsos Monique sikít, kitépi magát, nekizuhan a gramofonnak, amelynek tűje szellemesre emlékeztető rottyantással szalad be középre. Monique-ot majd szétveti a vihogás.

A törzsorvos öklével az asztalra csap, hogy csak úgy ugrálnak az üvegek, és a prüszköléstől pulykavörös lesz az arca. Valaki hátulról átöleli, és amikor elereszti, az orvos nyakkendőjéből csak a csomó lóg a nyakán. Észre sem veszi. AZ ollóval hadonászó főhadnagy már Saemisch nyakkendőjét nyisszantja le, majd Thomsenét. Monique mindezt látja, a nevetéstől hanyatt esik a pódiumon, és megmutatja, hogy a szoknyája alatt csak egy icipici fekete bugyit visel, afféle étvágygerjesztőt. És Belser, a „Faszemű”, máris hozza a szódásüveget, és Monique combjai közé ereszt egy hosszú sugarat, Monique pedig úgy visít, mint egy kondányi malac. Merkel megállapítja, hogy eltűnt a nyakkendője vége, az Öreg azt morogja – Ez az igazi végső megoldás!{12} – Merkel felkap egy félig teli konyakosüveget, és úgy vágja a nyakkendő-nyesegető gyomrába, hogy az összecsuklik, mint egy kiütött bokszoló.

– Remek, tiszta dobás – dicséri az Öreg.

Most egy darab lécrács repül a levegőn át. Behúzzuk a nyakunkat, csak az Öreg vigyorog rezzenetlenül, és mély hangon szaval:

„…egy márványlap szállt a légen át,

A kis korcsmáros a tükörhöz lapult,

Zúgott a tenger, és a szél csak fújt.”

A zongorának még több sört kell nyelnie.

– A pálinkától im-po-tens leszel! – makogja Thomsen.

Már alig áll a lábán.

– Beugrunk még a kastélyba? – kérdi az Öreg.

– Jaj, ne, még durmolnom kéne egyet! Legalább ezt a pár órát!

Thomsen kapálódzva próbál felkászálódni:

– Veletek… várjatok, én is… átkozott piálás… gyerünk, el innen… csak egy nagy vödör vizet… egy nagy vödör vizet állítsunk be a sarokba!

A lengőajtón kilépve a fehér holdfény valósággal mellbe vág. Erre nem voltam elkészülve, erre a villódzva szikrázó ezüstfényre. A parti út kékesfehéren, hidegen izzó szalag, az utcák, a házak – minden ebben a ridegen szikrázó neonfényben úszik.

Úristen! Ilyen hold nincs is. Kerek és fehér, mint egy camembert. Szikrázó camembert. Ennél simán lehetne újságot olvasni. Az egész öböl egyetlen ezüstpapír-gyüredék. A hatalmas felület a parttól a horizontig: fémes fénytörések milliárdja. Ezüsthorizont, bársonyfekete égbolt.

Résnyire szorítom össze a szememet. Odakint a sziget mint egy sötét pontyhát a nagy villódzásban. Az elsüllyesztett szállítóhajó kéménye, árboccsonkja kristálytisztán látható. A beton mellvédre támaszkodom, érzem a horzsakövet a tenyeremmel. Undorító érzés. A muskátlik a virágládákban: minden bimbót külön fel lehet ismerni. A sárga keresztes mérgesgáz-bombák állítólag muskátli szagúak.

Egy kutya rázendít: ugat a hold.

És ugyan hol van Thomsen, az új lovag? Hol lehet Thomsen? Gyerünk vissza a Royalba. Vágni lehet a levegőt. A füstben csak itt-ott szorul meg egy kis maradék levegőfoszlány.

– Hol van Thomsen?

Az előbb még itt volt. Nem szívódhatott fel csak úgy. Berúgom a vécé ajtaját, csak nehogy hozzáérjek a rézkilincshez.

Itt hever. Itt hever Thomsen, teljes hosszában elnyúlva, jobb oldalán, sárga húgytócsában, feje mellett egy kupac hányadék, amely elzárja a vizelet útját a lefolyóban. A lefolyórácson másik adag pépes hányadék. Thomsen arcának egész jobb fele ebben ázik. A Lovagkereszt is belelóg a vizeletbe. Thomsen szája előtt sorra jelennek meg az apró buborékok: motyog valamit. A bugyborékolásból ezt veszem ki: – Har-col-ni, győz-ni vagy meg-hal-ni! Har-col-ni, győz-ni vagy meg-hal-ni! – Mindjárt én is okádok. Torkomban belülről hevesen rángatózik valami.

– Gyerünk, emelkedj föl! – nyögöm, és galléron ragadom.

Nem szeretném, ha bele kellene nyúlnom a teltsárga húgyba.

– Ma jól… ma jól… ma este jól… igen-igg… en… még egy jót akartam kefélni… – dadogja Thomsen –, now I am… in no condition to fuck.

Megjelenik az Öreg. Kezénél-lábánál megragadjuk Thomsent, vonszoljuk a klozet ajtó elé. Még az arcáról is csepeg a sárgás lutya. Egyenruhájának jobb fele teljesen átázott.

– Gyertek, fogjátok meg ti is!

El kell eresztenem Thomsent. Visszaugrom a budiba. Sugárban fröccsen ki belőlem mindaz, ami az este folyamán összegyűlt a gyomromban. Öklendezem. Könnyezem, széttárt ujjhegyekkel támaszkodom a csempézett falnak. A zubbonyom bal ujját felgyűrtem. Látom az óra számlapját: két óra. A francba! Hat harminckor jön értünk a kocsi, amely kivisz a kikötőbe.

Kifutás

A kikötőbe két út vezet. A parancsnok a hosszabbikon megy, végig a part mentén.

Égő szemmel nézegetem a mellettünk elsuhanó tereptárgyakat: foltosan álcázott légvédelmi ágyúkat, a törzs szálláshelyének titokzatos jelzéseit: nagybetűket és geometriai alakzatokat. Egy rekettyesövényt. Pár legelő tehenet. A Reception Immaculée nevű, eldugott falucskát. Reklámtáblákat. Félig berogyott kemencét. Két nehéz igáslovat, amelyeket száron vezetnek. Elvadult kertek kései rózsáit. Házfalak foltos szürkeségét.

Egyre pislognom kell, mert a dohányfüst csípi a szememet. Az első bombatölcsér: a házromok már a kikötő közelségét jelzik. Ócskavas halmok. Napégette fű. Rozsda rágta kaniszterek. Autótemető. A szélbe dőlő, nyamvadt napraforgók. Szürke ruharongyok. Félig szétlőtt emlékműtalapzat. Baszk sapkás franciák csoportjai. Az OT teherautó-oszlopai. Az út a folyóágyat követve lejt. A mélyedésben még sűrű a köd.

Fáradt gebe vonszol a ködön át egy kétkerekű kocsit, amelynek kerekei embermagasságúak. Egy ház tetőcserepei üvegből vannak. Egy valaha üveges, ám mostanra szilánkosra törött veranda, siralmas vasvázzal. Garázsok.

Kék kötényes fickó támaszkodik az ajtókeretnek, húsos alsó ajkára nyállal ragasztotta a cigarettacsikket.

Nagy csörömpölés, ütközések zaja. Holtvágányok. Széttépett pályaudvar. Minden szürke. A piszkos gipszszürke és a sárgás koromfekete közötti milliónyi szürke árnyalat. A rendezők éles füttyökkel igazgatják a vagonokat. Homok csikordul a fogam alatt.

Míniumfoltos, félig elsüllyedt hajó. Eredetileg heringhalász lehetett, amelyet aztán átalakítottak előőrsnek vagy valami hasonlónak. Fabakokra kirakott vontatóhajó, hatalmas tőkével. Óriás seggű asszonyok rongyos overallban, szegecselő kalapácsukat géppisztolyként tartják a kezükben. A szürkés tejfölön átdereng egy szabadtéri kovácsműhely rőt fénye.

A folyamatos légitámadások ellenére még áll az összes magas állványú daru: vastraverzeik között a légnyomás nem ütközött ellenállásba.

Kocsink elakad a sínek összevisszaságában. Visszagörbült sínek. A bunkerig az utolsó pár száz métert gyalog kell megtennünk: négy jól bebugyolált alak a ködben egymás után. A parancsnok, a főtechnikus, a második őrtiszt meg én. A parancsnok görnyedten megy. Pillantását az útra szegezi. A bőrdzseki merev gallérja fölött majdnem egészen foltos-fehér sapkájáig gyűrődött fel piros sálja. Jobb keze mélyen a dzseki zsebében, a balnak csak a hüvelykujját akasztja a zsebbe. Bal karja hajlatában degeszre tömött vitorlászsákot cipel. Széles járása még nehézkesebbnek tűnik a vastag parafa talpú tengerészcsizmában.

Két lépés távolságban követem. A főtechnikus mögöttünk jön. Fura, ruganyos járásával átszökken azokon a síneken, amelyek a parancsnokot nem zökkentették ki járása tempójából. Nem bőrruhát hord, mint mi, csak egy zöldesszürke kezeslábast. Olyan, mint egy tiszti sapkát viselő gépész. Táskáját rendesen a fülénél fogja.

A sort a második őrtiszt zárja, valamennyiünk közül a legkisebb termetű. A főtechnikushoz intézett mormolásából azt veszem ki: aggódik, hogy a köd miatt nem tudunk rendes időben kifutni. Szellő sem moccan az alvadt ködben.

A második őrtiszt vitorlászsákja ugyanolyan, mint a parancsnoké meg az enyém. Minden útiholminak bele kell férnie: a nagy üveg kölnivíznek, a gyapjú alsóneműnek, a lélekmelegítőnek, a kötött kesztyűknek és egypár ingnek. Az izlandi pulóvert fölvettem. A tengerészcsizma és az esőkabát, valamint a búvármentő a hajón vár. – Legjobb a fekete ing – mondta a főkormányos, aki tapasztalatból tudja, hogy a fekete nem koszolódik.

Az első őrtiszt a teljes legénységgel együtt a hajón van már, hogy felkészítsék a kifutásra. A nyugati kikötő fölött alacsonyan csüngenek a hajnali felhők. Keleten, az öböl fölött és a lehorgonyzott teherhajók sziluettje mögött már felkúszott a zenitre a halvány fény. A bizonytalan félhomályban minden tárgy furcsán kétértelművé és feltűnővé válik. A daruk állványzata: mint óriás gyümölcslugas elszenesedett váza. Egy félig szétbombázott ház ablaktalan oldalfalának vakolata mintha kiütéses lenne: nagy táblákban mállik.

A legutóbbi bombatámadás után szanaszét heverő romokat penészként lepte be éjszaka a dér.

Az út sikátorként kanyarog a romok között. Az utcát egykor kocsmák és boltok szegélyezték, most csak a töredezett cégtáblák emlékeztetnek rájuk az üres ablakok fölött. A „Cafe de Commerce” feliratból csak a Comme maradt meg. A „Café de la Paix” elenyészett, helyén csak egy bombatölcsér sötétlik. Egy szerelőcsarnok kiégett vasszerkezete befelé zsugorodott, olyan, mint egy hatalmas vasbogáncs.

Teherautók jönnek szembe – a konvoj homokot szállít a bunker zsilipjéhez. A menetszél felkap néhány üres cementeszsákot, és a parancsnok meg a főtechnikus lába elé hajítja. A fehér por egy időre valamennyiünk lélegzetét elakasztja, és lisztként tapad a csizmánkra. Két-három Wehrmacht-rendszámú autó kerékkel fölfelé hever az út mellett. Aztán újra elszenesedett gerendák és elrepült tetők, amelyek sátorként borulnak a felkunkorodott sínekre.

– Hát ezek jó kis dúlást rendeztek megint – morogja a parancsnok. A főtechnikus ezt valami fontos közlésnek hiszi, és sietve felzárkózik.

A parancsnok megáll, térde közé szorítja a vitorlászsákot, és dzsekije zsebéből agg pipát meg egy ormótlan öngyújtót halász elő. Komótosan rágyújt. Menet közben időnként vissza-visszafordul hozzánk. Arca grimaszba rándul. Szeme a sapkaellenző alatt nem is látható.

Ki sem veszi szájából a pipát, úgy kérdezi a főtechnikust:

– Rendben van a periszkóp? Rendbe hozták az életlen képet?

– Igenis, Herr Kaleun. Néhány lencse kilazult a kittből. Valószínűleg a légitámadáskor.

– És a kormányhiba?

– Kitisztítva. Az egyik villanymotor kábelében törés volt. Ez okozta a kontakthibát. Behúztunk egy új vezetéket.

Deszkapalánkok, majd egy hosszú sor vagon mellett haladunk. Az utolsó vagon után felkanyarodunk, át a síneken, majd végig egy sáros, teherautó-kerekektől szaggatott úton. Szögesdróttal sűrűn beszőtt spanyollovasok szegélyezik az utat. Egy őrház előtt felhajtott gallérú, arctalan, szinte élettelen figurák ácsorognak. A levegőt hirtelen fémes zaj tölti meg. Aztán abbamarad a csattogás, és egy sziréna éles füttye válik láthatóvá, amint gőz alakban feltapad a nyirkos, szurok-, olaj- és romlotthal-szagú szélre.

Balról hatalmas hasadék tárul elénk. Hosszú, csillés vonatok tűnnek el a ködös barlangbejáratban. Láthatatlanul csattognak tova a mélyben.

– Ide még mindenhová bunkerek épülnek! – kiáltja az Öreg.

Már a kikötőhíd felé tartunk: döglött a víz a ködtakaró alatt. A hajók olyan sűrűn állnak egymás mellett és mögött, hogy a tekintet nem is tudja elkülöníteni őket. Sóval kivert, nyúzott halászgőzösök, amik most előőrshajóként szolgálnak, aztán a fura úszó szerkezetek, mint a kis teherbárkák, az olajszállító uszályok, valamint a hármasával csoportosított kikötővédelmi csónakok – egyszóval a „Lapostetű-flottilla” –, vagyis mindahány ócska, kivénhedt munka- vagy ellátóbárka, amely minden kikötődokk képéhez hozzátartozik.

A főtechnikus kinyújtott karral mutat át a párafüggönyön:

– Ott elöl, féljobbra, az ötemeletes ház tetején… egy autó!

– Hol, merre?

– Pont a raktárépület csúcsa előtt… amelyiknek tönkrement a teteje!

– Nahát… ez meg hogy került oda?

– Tegnapelőtt, amikor a bunkert bombázták. Rendes kis hirdetőoszlopokkal hajigálóztak. Láttam, amikor a kocsi felrepült, és éppen a kerekein landolt a tetőn!

– Fel lehetne vele lépni a cirkuszban.

– És hogy eltűnt egyszerre az összes francia, szinte hihetetlen…

– Miféle franciák?

– Tele van szalagfelrakó munkással az egész kikötő. Az egyes boksz bejáratánál mindig ott gubbasztanak páran. Egyszerűen nem lehetett megszabadulni tőlük.

– Hát, figyelniük is kellett, hogy elmondhassák a tommyknak, mikor melyik hajó fut ki, méghozzá pontosan ám!

– Nahát, most már nem figyelnek. A riadókor ott maradtak, ahol éppen voltak. Húszan-harmincan. Aztán jött ám a hirdetőoszlop a cölöphídra.

– A bunkert is eltalálta.

– Igen, egy… De nem tett kárt benne. Hét méter vasbeton!

Lépéseink alatt fémlemezek hajolnak meg, majd pattannak vissza eredeti helyzetükbe. Egy mozdony mintha fájdalmában sikoltana.

A parancsnok fel-alá himbálódzó alakja fölött lassanként felnő egy mindenen túlemelkedő betonfal. Oldalsó határait elnyeli a köd. Sima homlokzat felé tartunk, sehol egy ajtó, egy ablak vagy egy párkány. Mintha egy felhőkig érő torony talapzatának oldalában járnánk. Csupán a hét méter vastag tető ugrik ki egy kicsikét – iszonyú teher. Mintha az egész épületet ez nyomta volna be a földbe.

Meg kell kerülnünk az egész betontömböt – sínek, deszkarakások és combvastagságú csővezetékek mellett. Végre megtaláljuk a keskenyebbik oldalon a vastag páncélajtókkal védett bejáratot. Szegecselő kalapácsok sortüze fogad, a sokhangú kalapálás fülsiketítő zajorkánná áll össze.

A bunkerban félhomály uralkodik. Csak a kikötőmedencébe vezető bejáratok felől szűrődik egy kis fény a betonbarlangokba. A bokszokban kettesével vannak elhelyezve a tengeralattjárók. Tizenkét boksz van. Némelyiket dokknak alakították ki. Az egyes bokszokat vastag betonfal választja el egymástól. A bokszok bejáratát leereszthető acél válaszfalak védik.

Por, gőz, olajszag. Acetilénlámpák sziszegnek, hegesztőpisztolyok fújnak, minden csattog és bömböl. Itt-ott hidegvágók fénye játszik tűzijátékot.

Libasorban megyünk végig a széles betonrámpán, amely derékszögben vezet át az egész bunkeren a medencékhez. Oda kell figyelnünk. Mindenfelé akadályok hevernek az útban. Huzalok kígyói tekerednek a lábunk köré. Vasúti vagonok zárják el az utat. Új gépalkatrészeket hoztak. A vagonok mellett teherautók, platójukon speciális bakokon tompa ezüstös fényű torpedók vagy leszerelt lövegek és légvédelmi fegyverek. Mindenütt kötelek, tömlők, vontatókötelek, álcázó hálók halmai.

Bal felől meleg sárga fény szivárog a műhelyek ablakaiból: asztalos-, kovács-, lakatosműhely, tüzérségi és periszkópjavító műhely. A betontető egy egész hajógyár fölé borul.

A parancsnok visszafordul. A közelben felvillanó hegesztőfényben kéknek látszik az arca. Hunyorog, elvakítja a fény. Kivárja, amíg a zaj alábbhagy egy pillanatra, és odaordítja a fő technikusnak:

– Találtak még valamit a dokkban?

– Igen, a jobb oldali csavar szárnya elgörbült!

– Ahá, akkor ezért énekelt lopakodó menetben!

– Új csavart, egészen új csavart raktak be, Herr Kaleun!

A jobb felőli bokszokban szerencsétlenül járt hajók vannak. Csonka hajók, rajtuk rozsdafoltok és égett mínium. Rozsda-, festék- és olajszag, romlott savak szaga, égett gumié, benziné, tengervízé és rothadó halaké.

A bokszok után a szárazdokkok következnek. Lent az egyikben nyitott hassal fekszik egy hajó, mint egy kizsigerelt bálna. Egész seregnyi gyári munkás sürög-forog körülötte, mint rovarok a döglött hal tetemén: innen törpének látszanak. Épp a kültakarójából vágnak ki hidegvágóval hatalmas darabokat. A tűz fényében cakkosan tátong a megkínzott hajótörzs. Hasából sűrített-levegőcső-kötegek és elektromos vezetékek lógnak. Belek és szondák. A nyomóköpeny kerek acélhengere a hajó teljes első részén ki van tárva. A dízeltér fölött nyitva áll. A hajó belsejéből sárga fény vetül ki. Jó mélyen belelátok a zsigereibe: látom a dízelmotorok hatalmas tömbjeit, a csövek és vezetékek zavaró tömegét.

– Sokáig szórták őket vízibombákkal! – mondja a főtechnikus.

– Kész csoda, hogy ezzel a szétbombázott hajóval még be tudtak jönni!

A parancsnok a szárazdokkba levezető lépcső felé tart.

Megint felvillan egy hegesztőfény a félhomályból, és megvilágítja a merülő bunker egy darabját egy pillanatra. Most hátrább is hegesztőfények villannak: az egész hajót megvilágítják a lobogó fények. Ezek itt nem a megszokott, kecses formák, itt nem felszíni hajókat látunk. A lapos oldalakból uszonyokként állnak ki az első mélységi kormányok, középtájon pedig felfúvódik a hajótest. Jobbra-balra mint nagy daganatok emelkednek ki a hasból a merülő tartályok. Ezeket úgy hegesztik a hajóra, mint egy nyerget. Minden le van kerekítve: ez egy különleges, zárt, sajátos szabályok szerint elkészített mélytengeri lény. A bókonyok itt önmagukba záródó gyűrűk.

Az orron most elmozdul egy acéllemez, és láthatóvá válik egy sötét rés. Aztán továbbtolódik a lemez, és egy egész nagy nyílás tárul elő. Tátott pofává nyílik: ez a torpedótorkolat zárfedele.

Két munkás hatalmas lendülettel, mutogatással próbál szót érteni a légkalapácsok zaján át.

A torpedótorkolat fedele a helyére tolódik.

– Rosszabbul néz ki… amilyen… Nyomóköpeny… még egész jó… rendben! – ordítja visszapillantva az Öreg.

Valaki megragadja a karomat. A főtechnikus áll mellettem, fejét hátrahajtva felnéz a hajó kerek hasa fölött:

– Azért szép, igaz?

Föntről egy őr néz lefelé, géppisztolya a vállán.

Sólyatuskókon mászunk át, haladunk tovább hátra. A hajó alapformája tisztán kivehető, a hosszan elnyúló acélszivar. Ez borítja be a gépek helyét, az akkumulátorokat, valamint a legénység szálláshelyét. Az acélszivar – belsőségeivel együtt – majdnem olyan nehéz, mint az általa kiszorított víz. Ugyanolyan VII C-hajó, mint a mienk. Felidézem: 67,1 m hosszú, 6,2 m széles, víz feletti vízkiszorítása 769 köbméter, a víz alatti 871 köbméter – igen csekély a különbség, ennek oka, hogy a hajónak csak kicsiny része ér a víz fölé. Merülési mélysége víz fölötti hajózáskor 4,8 m – persze ez csak átlag, amely változhat menet közben. Centiméterenként lehet változtatni. Ez a merülés 600 tonnányi víz kiszorításának felel meg.

Létezik még a jóval kisebb II. típus, valamint a nagyobb IX C típus is. Az Atlanti-óceánon a VII C típus a legalkalmasabb. A merülési ideje rövid, és ahhoz képest, hogy U-Boot{13}, nagyon fordulékony. Hatósugara a felszínen, 10 csomós{14} sebességgel, 7900 tengeri mérföld{15}, 12-vel 6500 tengeri mérföld. Lemerülve 4 csomóval 80 tengeri mérföld. Legnagyobb sebessége a felszínen 17,3 csomó, víz alatt 7,6 csomó.

– Ennek is a hátulját kapták el! – ordítja a főtechnikus a fülembe. – Egy süllyedő gőzhajó lecsiszolta!

Itt-ott reflektorok állványon. Egy csapatnyi kikötőmunkás horpadt lemezeket kalapál ki. Semmi baj: ez csak a külső burok, amely nem nyomásálló. A voltaképpeni henger formájú nyomótestből csak a hajó közepén látni valamennyit. Elöl és hátul ezt a nyomóköpenyt elfedi a vékony külső burkolat, és alacsony építésű felszíni hajónak mutatja ezt a felfúvódott mélytengeri halat, ha éppen felbukkan. Ebbe a külső burkolatba egész hosszában lyukakat és árasztó réseket vágtak, hogy merüléskor a víz könnyebben bejuthasson a kültakaró és a nyomóköpeny közé – másképp ezt a könnyű álcát úgy összepréselné a víznyomás, mint a papírt. A hajó súlya szabályozótartályokkal pontosan beállítható. E tartályrendszer segítségével víz feletti üzemben a hajó a megfelelő magasságig emelhető ki a vízből. Az üzemanyagtartályok is a nyomóköpenyen kívül helyezkednek el.

Az egyik merülő tartály alján felfedezem a fenékszelepzáró-tolattyúkat, amelyek víz feletti hajózáskor nyitva maradnak. A merülőtartályok légpárnák gyanánt tartják fent a hajót a felszínen. Amikor a merülő tartályok tetején elhelyezett légtelenítőn át kiszökik a levegő, alulról, a fenékszelep-záron át betódulhat a víz. A felhajtóerő csökken, a hajó merülni kezd.

A parancsnok már messze hátul jár. Kinyújtott jobb karjával fölfelé mutat: a hajó csavarjai teljesen be vannak állványozva.

– Jól elkapták – morogja az Öreg.

Amikor elérjük az elárasztott hatos bokszot, a parancsnok újra elkanyarodik, és a jobb oldali cölöphídnál feltámasztott hajóhoz vezet.

– Ez a repülős telitalálatot kapott hajó, Kramer hajója! – mondja a főtechnikus.

Szinte még hallom, ahogy Kramer elmeséli a történetet:

– Épp felmerülünk, amikor észreveszem a repülőt. Kinyílik a bombatér, kipottyan a bomba, és jön egyenesen a hídra. Behúzom a vállam, nehogy levigye. És pont odaesik a híd mellvédje elé, egy kicsit oldalra, de nem a hegyére, így fel sem robban, hanem egyszerűen szétrepülnek a darabjai. Fröccsenő, vagy hogyan is nevezik az ilyeneket.

A parancsnok elölről-hátulról alaposan megvizsgálja a hajót, megszemléli a bizarr formájú, felkunkorodott fedélzetcsíkokat, amelyeket a bomba tépett ki a torony fémköpenyéből, a szétvert hullámtörőt. A felismerhetetlenségig bebugyolált alak lép elő, az őrség tagja, köszön.

– Tulajdonképpen ennek is már jó egy hete fehér hálóingben illene röpködni – mondja a főtechnikus.

A nyolcas boksz medencéjét is elárasztották. Fekete reflexek kígyóznak, reszketnek a vízen.

– A hajónk – mondja a főtechnikus.

A bunker félhomályában alig válik el a víztől. Ha azonban a világosabb bunkerfal előterében nézzük, már tisztábban kivehetők az alacsony kikötőhíd fölé emelkedő formái. A felső fedélzet alig egyméternyire emelkedik ki az olajos brakkvízből{16}. Minden nyílása nyitva áll még. Úgy tapogatom végig pillantásommal, mintha örök időkre emlékezetembe akarnám vésni a képet: a fából készült felső fedélzetet, amely egyetlen előretörő lendülettel tart a hajóorr felé, a tornyot a légelhárító ágyúkkal, az enyhén lejtős fart, a hálóelhárítónak a toronytól előre- és hátraívelő acélhuzalait a belefont zöld porcelánszigetelőkkel. Mindent a lehető legnagyobb egyszerűség jellemez. Igazi VII C-hajó: egyetlen másik sem alkalmas ennyire a tengerjárásra.

A parancsnokot ferde vigyoron kapom: mint lótulajdonos a verseny előtt.

A hajó menetkész. Tartályai csurig töltve üzemanyaggal és vízzel – kihajózhat. De mégsem hallható felőle a kifutó hajók jellegzetes zümmögése, nem látni a remegést: a dízelmotorokat még nem indították be, bár a vastag munkakesztyűs emberek már a helyükön vannak.

– A búcsúztatás a zsilipben lesz – mondja a parancsnok –, az összes hülye formasággal.

A legénység a felső fedélzeten gyűlt össze, a torony mögött. Alig ötven ember. Tizennyolc, tizenkilenc, húszévesek. Csak a tisztesek és az altisztek idősebbek pár évvel. Arcukból nem sokat látok a félhomályban. Nevüket tisztán mondják, mégsem tudom megjegyezni.

A fedélzet csúszik a lecsapódó párától, amely a bunker kapuján tódul be. A szürkésfehéren fénylő köd annyira elvakít, hogy nem is látom a külső kapu körvonalait. A medence vize szinte fekete, és olyan sűrűnek tetszik, mint az olaj.

Az első őrtiszt jelenti:

– A legénység Bäcker matróz kivételével teljes létszámban felsorakozott. Gépterem, fölső és alsó fedélzet kifutásra kész!

– Köszönöm. Heil, UA!

– Heil, Herr Kaleun! – dörgi túl a gépek lármáját a köszönés.

– Előre nézz! Igazodj!

A parancsnok kivárja, amíg elül a csoszogás.

– Tudják, hogy Bäckert elkapták. Bombatámadás érte Magdeburgban. Bäcker jó ember volt… Átkozott kutyaszorító… A legutóbbi utunkon semmi fogásunk sem volt.

Hosszú szünet. Az Öreg undorodó képet vág.

– Na jó, nem a mi hibánk. De ügyeljenek, hogy most sikerüljön. És fel a fejjel!

Az emberek elvigyorodnak.

– Lelépni! – parancsol a kapitány.

– Szép beszéd volt! – morogja a főtechnikus. – Elismerésem!

A hosszú, keskeny felső fedélzeten még ütközőgombok és mindenféle új hajókötelek hevernek. A nyitott hajókonyha-szellőzőn meleg gőz áramlik kifelé. A szakács arca bukkan fel. Lenyújtom neki a holmimat.

Hangtalanul bújik elő a periszkóp. Minden irányban körbefordul a Polüphémosz-egyszem, ezüstösen fénylő csövén egészen felemelkedik, majd visszasüllyed és eltűnik. Felmászom a toronyba. A mázolás még nem száradt meg teljesen: megfogja a tenyeremet. A felső fedélzet torpedónyílását már lezárták. Most légmentesítik a hátsó konyhaszellőzőt is. Egyedüli szabad nyílás már csak a torony bejárata.

A hajó belsejében irgalmatlan összevisszaság uralkodik. Mindent csak nyomorgás, furakodás árán érhetni el. A mennyezetről kenyerekkel teli függőágyak lógnak. A folyosókon mindenfelé élelmiszeres ládák, hatalmas konzervdoboz-piramisok, zsákok. Hová kerül vajon az a sok holmi, ami még elzárja a folyosókat? Mintha már az utolsó szöglet is repedésig volna tömve.

A hajó tervezői mind az élelmiszer-tárolókról – ezek igen fontosak a többi hajókon –, mind a mosdóhelyiségekről lemondtak. Egyszerűen beépítették a hadiszivarokba a masináikat, aztán arra gondoltak, hogy még ha a legravaszabb módon helyezik is el a csőhálózatot, s hozzá beépítik a nagy hajtóműveket meg a többi kisegítő gépet és fegyverrendszert, akkor is marad majd kihasználatlan hely: no, ez lesz a legénység szálláshelye.

A hajó tizennégy torpedót vett át. Öt a csövekben van, kettő a fölső fedélzeti kamrákban, a többi pedig az orrtér padlódeszkázata alatt. Van még 120 lövedék a 88 mm-es gépágyúhoz és jó sok muníció a légvédelmi ágyúkhoz.

A főkormányos és a fedélzetmester – a tengerészeti főokos, Legelsőnek{17} is nevezik – nyakig vannak a munkában. A Legelső a fedélzeten az ösztöke szerepét tölti be. Hatalmas, tagbaszakadt fickó, Behrmann-nak hívják, szinte mindenkinél magasabb egy fejjel. Már ismerős: „Te fürge kis őzikém, a szíved összetöröm én!”

Még fél óra a kifutásig. Körülnézhetek még a gépteremben – régi mániám ez, a kifutásra kész hajók gépterme. A központban azonban először leereszkedem az elárasztás-szabályozóba. Körülöttem csövek, szelepek, kézi kerekek, manométerek, segédgépek, zöld és piros jelzésű vezetékek fonadéka. A félhomályban kétféle kormány-helyzetjelzőt is felismerek: egyik elektromos, a másik mechanikus. Biztonsági okokból szinte minden szerkezet két példányban van meg. A nyomógombos mélységikormány állása fölött még éppen kivehetők a terhelésmérők, egy durvább és egy finomabb beállítású. A Papenberg, a mélységmutató olyan a kerek tárcsás, mutatós mélységmérők között, mint egy nagy hőmérő. Amikor a periszkópos megfigyeléshez végzik a finom beállításokat, akkor van rá szükség: tíz centiméteres pontossággal mutatja a mélységet. A központnak előre- és hátrafelé is nyomásálló gömbfala van, ez, alakjának köszönhetően, nagyobb nyomást kibír, mint a lapos válaszfalak. A két gömbfal három részre osztja a hajó belső terét. Ezzel persze nem jutunk messzire, mert ha bármelyik részleget elönti a víz, a hajó mozgásképtelenné válik. A tervezőknek biztosan az olyan „lapos” vizek jártak az eszükben, mint a Keleti-tenger.

Vészkijáratként az első részen ott a torpedó-átvételi nyílás, a hátsón pedig a konyhaszellőző.

A gépterem – voltaképpeni célom – a konyha mögött van.

Minden válaszfal nyitva áll.

Ládákon és zsákokon tornázom magam nagy üggyel-bajjal hátra az altiszti szállásra, ahol az én hálóhelyem is lesz majd, és még tovább, át a konyhán, amelyet még nem tettek rendbe.

A mi géptermünket nem lehet összehasonlítani a nagy hajók géptermeivel, amelyek gyakran több emelet mélységben végigérik az egész hajókeresztmetszetet, s ahol az egyik szintről a másikra csillogó taposórostélyok meg olajtól fénylő acéllétrák vezetnek. Ez itt éppen hogy szűk barlang, ahová a két hatalmas dízelmotor kushadó állatként szorul be összes segédgépével együtt. Körülöttük rengeteg tekergő kábel: a hűtővízvezeték, a motorolaj-vezeték, az olajszeparátor, az indító préslégpalackok, a hajtóolajpumpa. Közöttük manométer, hőmérő, lengésmérő és mindenféle más mérőeszköz.

Mindkét dízelmotor hat-hat hengeres. Együttes teljesítményük 2800 lóerő.

Amikor a válaszfalakat lezárják, a központtal csak a fedélzeti távbeszélőn át lehet érintkezni. Harc közben a két nagy dízelmotor közötti keskeny folyosó forrósodik fel a legjobban, mivel itt található a legtöbb, fedélzeten kívüli elzáró szerkezet: ezek a nyomóköpeny legérzékenyebb pontjai.

A két főgépész nagyban munkálkodik: Johann csendes, igen sápadt, beesett arcú, magas férfi, pillantása nyugodt és kissé beletörődő; kese, szinte szőrtelen arcú, roskatag alak. Franz, a másik, zömök, sötét, szakállas fickó, de ő is tésztás és görnyedt. Határozottan mogorván fest.

Eleinte azt hittem, a keresztnevükön szólíttatják magukat. Időközben megtudtam, hogy mind a Johann, mind a Franz családi név. Johannt amúgy Augustnak hívják, Franzot pedig Karlnak.

Még hátrébb a villanymotorok gépterme van. Ezeket a motorokat akkumulátorok hajtják, amelyeket viszont a dízelek töltenek fel. A villanymotorok összteljesítménye 750 lóerő. Itt minden tiszta, hűvös, zárt, akár egy erőműben.

*

Visszatornázom magam a központba, és felkapaszkodom.

Fartőkével előre vontatják ki a villanymotorok a hajót a bunkerból: most gyöngyházfényű világosságba ér, amelyben az egész fedélzet feldereng, mintha üvegből lenne. A tüfon – a jelzőkürt – tompán felnyög. Egyszer, kétszer. Egy vontató még tompább hangon válaszol. Látom, amint a ködös, szűrt fényben elsiklik előttünk, mintha kartonpapírból volna kivágva. Egy másik vontató olyan közel kerül, hogy látom az oldalán az ütközőként szolgáló autógumik sorát: mint egy viking hajó a harcosok pajzsaival. Egy fűtő dugja ki kormos képét az egyik kerek ablakon, de nem értem, mit kiált, mert újból megszólal a hajókürt. Maga a kapitány osztogatja a parancsokat gépkezelőknek és kormánynak. Magasan kitámaszkodik a híd mellvédje fölé – így a hajót az orrától a faráig beláthatja a kikötőszorosban történő manőverezés során.

– Bal oldali gépek – állj! Jobb oldali gép kis sebességgel előre! Kormányt élesen balra!

A hajó méterről méterre óvakodik előre a ködben. Hideg van még. A kikötő vize egyre büdösebb. A ködpászmákból egyre több gőzös árboca nyúlik ki, majd árbocdaruk sokasága. Keleten a tejszürke ködbe végre valami vöröses is vegyül a hűtőházak fölött. Egy nagy épülettömb lassan elmaradozik, s egy daru rácsszerkezete mögött hirtelen éles körvonallal felragyog a napkorong – de csak egy pillanatra, mert rögtön eltakarja a nagy, zsíros füstfelhő, melyet egy uszályokkal duhogó vontató bocsát ki.

Megborzongat a nyirkos szél, és visszatartom a lélegzetemet, nehogy túl sokat szuszogjak be a fojtó füstből.

A zsiliphídon nagy tömeg verődött össze: hajógyári munkások olajos kezeslábasban, matrózok, a flottilla néhány tisztje. Felismerem Gregort, aki tegnap nem volt ott, Kortmannt, Kupscht és Stackmannt, a „sziámi ikreket”. Persze Trumann is ott van, nyoma sem látszik rajta a tegnap éjszakának. Mögötte az Ősöreg és Bechtel, akinek a fölső fedélzetén landolt a vízibomba, és a repülőbombás Kramer. Még Erler, a hencegő is megjelent egy csapat lány között, a lányok kezében virág. De Thomsen nincs itt.

– Ha csak meglátom ezeket a hülye karbolos ribancokat… – mondja mellettem egy tengerész, amint éppen egy dobókötelet hajít föl.

– Az ott, balról a harmadik, az megvolt! – mondja egy másik.

– Aki dicsekszik, tovább él!

– Becsszó. Ha mondom!

Baloldalt hátul hirtelen fellövell egy vízsugár. Habos tajték a hajó körül. Az egyes merülőtartályt víztelenítik, amíg csak egészen meg nem telik levegővel. Aztán az összes többit is – az egész hajófal mentén bugyborékolás támad. Felső fedélzetünk följebb emelkedik.

Egy tüzér bömböl fentről, karjával a dicsekvő horgászok mozdulatát imitálva: „Ekkora gőzösöket!”, egyik matrózunk a fedélzetről nyelvet ölt rá.

Lassan ideje, hogy kikössünk. Parancsnok, tisztek és matrózok – mindenki a fedélzeten. Akit Magdeburgban elkaptak, ahelyett már új emberünk van: egy sajtképű, sovány, tizennyolc éves fiú. Egy órája tart a dagály Most simán átjuthatnánk a zsilipen.

A fölső fedélzeti emberek eljátsszák, hogy mennyire örülnek a kifutásnak: vége a tehetetlen rostokolásnak! A kikötőhídon állók, szerepük szerint, majd elsárgulnak az irigységtől, mert nekik bezzeg maradniuk kell. Mehettek az ellenségre! Kitüntetéseket szerezhettek, harcolhattok, nekünk meg itt kell vesződnünk ezekkel a szar ringyókkal ebben a szar Franciaországban!

Nyújtózkodom, fészkelődöm, hogy megtaláljam helyem a még merev, szürke bőrruhában. Hát itt állok: kezem nagyképűen nemezbéléses bőrdzsekim zsebében – a dzseki egyébként a térdem verdesi. A jeges hideg ellen parafával bélelt tengerészcsizmámban toporgok fel-alá a rostélyon.

– Türelmetlen? – vigyorog rám az Öreg.

A zenekar tagjai acélsisakjukban üres tekintettel néznek bennünket. A rövid szárú csizmáskandúr-karmester felemeli pálcáját, a rézfúvósok felszikráznak – a beszélgetést elfojtja a felharsanó, messze visszhangzó zene. Mindkét állványt bevonják.

Az első őrség elfoglalta őrhelyét. A szabadőrség a felső fedélzeten marad. Az első őrtiszt füttyel jelzi az indulást. A parancsnok úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Odaadással szipákolja vastag szivarját. Fent a hídon Trumann is rágyújtott. Az első tiszt idegesen másfele néz.

– Minden kötelet elengedni, a hátratartó kivételével!

A hídon álló katonák elengedik az első és a hátsó rögzítő köteleket. A fölső fedélzeten behúzzák őket. Olajozottan dolgoznak együtt – hét út van már mögöttük.

– Bal oldali gép kis sebességgel előre, jobb oldali gép félerővel hátra! Mindkét gép állj! Hajóközép!

Most a hátratartó is a vízre csattan.

Ütközőgombjaink végigsurrognak a külső bunker kerek hasa mentén. Pillantásomat hátrafele vonzza a bugyborékoló csavarvíz áradása.

A hajó elvált a cölöphídtól: sötét révhajó a olajos Styxen, fedélzetén egy csapatnyi bőrbe páncélozottal, akik a légelhárító platformján, a híd mögött állnak. Se gőz nem látható, se gépzaj nem hallható. A hajót mintha mágnes taszítaná el a kikötőhídtól.

A hídra apró virágcsokrok pottyannak. Az őrök a légfúvókákba illesztik őket.

A hajó szürke acélja és a kikötő olajos fala között egyre szélesebb csíkot húzunk a sötét vízen. Ekkor mozgás támad a kikötőhídon állók tömegében: valaki előretolakszik, és szétlökdösi az embereket: Thomsen az! Mindkét karját fölemeli, új érdemérme villog a nyakában. Átüvölt a brakkvíz fölött:

– Heil, UA! – és aztán még egyszer: – Heil, UA!

Az Öreg, ujjai közt a szivarral, visszainteget, olyan lazán, amennyire telik tőle.

A hajó lassan beér a gőzölgő előmedencébe, a láthatár kitágul. Orral beirányozzuk a nyílt tengert.

*

A köd lassan felszáll a víz fölött. Egy daru vas tartószerkezetén a nap is följebb kúszik. Élénkvörös színe az egész keleti égboltot befesti. A felhőket is vörös szegély díszíti. Még a sirályok is megkapják részüket a színorgiából. Behúzott szárnyakkal ereszkednek a víz felszínére, és csak az utolsó pillanatban emelkednek újra föl harsány rikoltozással.

Az utolsó ködrongyok is eltűnnek, az olajos vízfelület vörösen izzik fel. Közvetlen közelünkben egy óriásdaru hatalmas gőzfelhőt bocsát ki. A nap azonnal vörösre, narancsra színezi a gőzt. Emellett még a vörös BYRRH felirat is halványnak tűnik.

Aztán az ég hamarosan zöldessárgává változik, a felhők tompa galambszürke színt öltenek. A nap egyre magasabbra kapaszkodik, lassan fényleni kezd.

Zöld roncsjelző bóját vontatnak mellettünk. Ha jobbra pillantunk, a hétvégi házak vörös tetői lassan eltűnnek egymás mögött, a sárga rakodóárbocok eltakarják őket.

Hirtelen magas, átható hangot hallok, amelyre pattogó, éneklő bugyborékolás következik. A fedélzet megrázkódik, a bugyborékolás egyre erősödik, majd betalál egyenletes ritmusába: beindultak a dízelek. Mintha csak most ébredt volna fel igazán a hajó hosszú kikötői álmából.

Tenyeremet a híd mellvédjének páncéljára teszem, érzem a gép eleven remegését.

A tenger ellenáll a behatolóknak. Apró bukóhullámok fröccsennek szét a merülőbunkereken. Elúszik mellettünk, majd hátramarad a móló vége. Olyan szorosan a part mentén hajózunk, hogy minden horgászállásra nagyszerűen rálátunk. A katonák integetnek.

– Fölső fedélzetet merüléshez előkészíteni! – parancsolja a kapitány.

A bakokat, amelyekre a köteleket erősítették, besüllyesztik, a csónakemelő horgokat rögzítik, a köteleket és az ütközőgombokat a rostélyok alá rejtik. A matrózok a fölső fedélzet valamennyi csavarját meghúzzák, beveszik a zászlórudat, előkészítik a gépfegyvereket és a töltényeket.

A fedélzetmester sasszemmel figyeli, hogy minden előírásszerűen történik-e: osonómenetben semminek sem szabad megkoccannia. Az első őrtiszt az egészet még egyszer ellenőrzi, majd jelenti a parancsnoknak:

– Felső fedélzet merülésre kész!

A parancsnok gyorsít. A rostélyok között hab fröccsen föl, a tornyot apró hullámok csapkodják.

A sziklás part lassan elmarad. Hasadékaiban még árnyékok lapulnak. A légvédelmi ágyúkat olyan jól álcázták, hogy távcsővel sem nagyon sikerül megtalálnom őket.

Két, halászhajóból átépített előőrshajó csatlakozik hozzánk, hogy légelhárításként szolgáljon egy ideig. Egy idő után egy aknazártörő is hozzánk csapódik, egy nagy, álcázó színű hajó, amelynek teljes rakománya hordókból és egyéb, jól úszó tárgyakból áll. Fölső fedélzetén csak úgy meredeznek a légvédelmi ágyúk.

– Jó kis foglalkozás – szólal meg a főkormányos –, ugródeszkán állnak, nehogy csontjuk törjön, ha elcsípnek egy aknát. Nap mint nap ugyanaz a móka: ki-be – ki-be… hát, köszönöm szépen!

Pontosan a zártörő hajó szélesen habzó farvizének közepén haladunk.

A távcsőbe most beúszik La Baule öble: sötét játék házak szegélyezik. Aztán hátrafordulok: St. Nazaire már csak vékony sáv, rajta gombostűnyi daruk döfnek az ég leié.

Amikor a folyóágy északi partját már szinte egyáltalán nem látni, a főkormányos kéri a tájolódioptert. Felhelyezi a szerkezetet az állványára, föléje hajol.

– Hé, Jakob, kicsit menj arrébb! A jobb hátsó hídőr helyet ad.

– Mit mér be? – kérdi a parancsnok.

– Azt a templomtornyot… már alig látható… és a jobb oldali sziklakúpot!

A főkormányos gondosan vizsgálódik, aztán leolvassa az értékeket, és továbbadja őket.

– Ez volt az utolsó szárazföldi tájolásunk – mondja.

*

Nem jelöltek meg számunkra kikötőt mint célt. A legközelebbi célunk, amely támaszpontunkról az óceán belsejébe vezérel, egy két számmal jelzett tervnégyszög az Atlanti-óceán középső részén.

A BdU hadműveleti részlege ilyen apró tervnégyszögek mozaikjára osztotta a tengereket. Ez megkönnyíti a híradást, de számomra, aki a hagyományos koordinátákhoz szoktam, megnehezíti, hogy egy pillantással megtaláljam a térképen hajónk tartózkodási helyét.

Tizenegy órakor leválnak rólunk a kísérőink. Az előőrshajók hamar eltűnnek. Az aknazártörő nagy ívben kanyarodik el, sötét, széles sávban szétfolyó füstzászlót hagy az égen.

A főkormányos most elszántan egész testével előredől, szeme elé emeli távcsövét, és a mellvédre könyököl.

– Na, Kriechbaum, egyelőre ennyit! – mondja a parancsnok, és eltűnik a toronyban.

Most már egyedül rója útját a hajó.

Az egyik hídőr kiszedi a virágokat a légfúvókákból, és a vízbe dobálja őket. Az örvénylő farvíz hamar elsodorja a kis csokrokat.

Felnyújtózom, hogy a hajót teljes hosszában belássam a híd mellvédjéről.

Hosszú hullámverésbe kerülünk. Az orr egyre-másra vágja a hullámokat, mint eke a földet. A víz minden egyes alkalommal magasra fröccsen, a hidat hab verdesi. Ha végignyalom az ajkamat, érzem az Atlanti-óceán sós ízét.

Az ég kék harangján, mint tojáshabcafat, pár gomolyfelhő lebeg.

Az orr befúródik, magasra emelkedik csepegve, aztán újra be – a hullámverés percekre elárasztja a hajó első részét. Fölötte kicsi szivárványok jelennek meg, mert a napfény megtörik a millió apró vízpermetcseppen.

A dízelek hangja folyamatosan változik: elcsendesedik, ha a kipufogónyílások a víz alá kerülnek, és felhangosodik, ha újra felbukkannak.

A parancsnok feljön, összehúzza szemét, és felveszi a távcsövet. Előttünk úgy csüng le a víz fölé egy szürke felhő, mint egy gyapjúrongy. A parancsnok alaposan szemügyre veszi. Olyan pontosan követi térdével a hajó ingadozását, hogy nem kell megkapaszkodnia.

– Ideje volt már, hogy kihajózzunk!

A parancsnok nagyobb sebességet és cikcakkútvonalat diktál. A hajó minden irányváltoztatáskor oldalra dől. A farvíz hol balra, hol jobbra kanyarodik.

– Figyelni a buborékpályákat… a vidék… nem biztonságos! – Majd hozzám fordul: – A szemközti cég gentlemanjai szeretnek errefelé ólálkodni. Igen jók az értesüléseik a kifutási időkről. No, nem nagy kunszt, megtudhatják a hajógyári munkásoktól, a takarítónőktől, a kurváktól – meg persze maguk is láthatják, mikor megy be egy-egy hajónk a zsilipbe! Itt bármelyik pillanatban előbukkanhatnak a repülők! Egyre szemtelenebbek!

A felhőtakaró lassanként egyre sűrűbb lesz. Már csak itt-ott villan elő egy-egy kék darabka. Csak pillanatokra bukkan elő a nap.

– Egyáltalán nem biztonságos – morogja az Öreg a messzelátó alatt. – Jobb lent, ha riadó van… minél kevesebben itt fönt…

Aha, ez már nekem szól. El is kotródom.

Hálófülkém az altisztek szállásán, az U-helyiségben{18} van. Ez az egész hajó legkényelmetlenebb része. Itt a legsűrűbb az átjárás. Ha valaki a konyhába, a dízelfenékre vagy a villanymotorokhoz igyekszik, itt kell átmennie. Minden őrségváltáskor a régi gépőrség itt szuszakolja magát előre, a váltás pedig hátra a központból. Minden alkalommal hat-hat ember. Az asztalügyeletesek is erre hordják a teli tálakat és lábasokat. Valójában az egész „terem” egy szűk folyosóból és négy-négy, kétoldalt elhelyezett hálófülkéből áll. A folyosón áll egy rögzített asztal, melynek lapjai lehajthatók, akár egy repülőgép szárnyai. Olyan kevés hely marad mellette, hogy a matrózoknak fejüket behúzva kell az alsó ágyakon ülniük étkezéskor. Székekhez máivégképp szűk a hely. Ha étkezéskor akar valaki a központból a gépekhez vagy a gépektől a központba menni, jó kis kavarodás támad.

A legénység számára úgy állapították meg az étkezési időpontokat, hogy az orrtér, az altisztek és a tisztek már befejezik, mire ők következnek, tehát nem mászkálnak már a kajafelelősök, ha a legénység asztalhoz ül, de mégis mindig akad valami gond. Szerencse, hogy én nem itt eszem: nekem a tiszti étkezdében terítenek.

Van olyan priccs, amelyet váltásban használ két matróz. Nekem szerencsém van: egyedül enyém a fülkém.

A szabadőrség legénysége még a polcait rendezgeti. Két gépésznek hátra kell mennie. Azonnal tumultus keveredik. Hálóhelyem rácsa, egy keskeny alumíniumlétrácska, le van hajtva – még ez is zavar. A priccsemen még ott hever néhány konzervdoboz, egy csomag szőrmemellény és pár kenyér. Egy ember gumikabátokat, bőrruhákat, tengerészcsizmát és egy búvármentőt hoz, minden vadonatúj, súlyos, csodálatos. A bélelt bőrdzsekin még hajtás sincs. A csizmák nemezbélésesek, mégis elég nagyok ahhoz, hogy vastag zoknival is beleférjen a láb.

A búvármentő sötétbarna, cipzáras vitorlástáskában van, szintén vadonatúj.

– Csak dísznek jó – véli az egyik központos tisztes –, az ilyesmi legfeljebb a Keleti-tengerre való!

– Viszont jó hasznát veszed, ha büdös a dízel – feleli egy nagydarab, sötét hajú, bokros szemöldökű fickó: Frenssen, a dízelgépész. Nos, ha másnak nem is, úszómellénynek nem rossz a búvármentő. Ha csak egy kicsit is elfordítom a csőcsonkot, már jön is a kis acélpalackból a tiszta oxigén.

Lábnál helyezem el a barna tasakot. Holmimat egy aprócska polcra tehetem, persze még a legszükségesebb dolgok sem férnek el rajta. Ezért a jegyzetfüzetet és a fényképezőgépet az ágyba, a matrac és a fal közé dugom. Nekem magamnak már csak annyi hely marad, mint egy méretre szabott tokban. Ebédig még körül szeretnék nézni egy kicsit, ezért a központon át előremegyek.

Azokon a matrózokon kívül, akiknek itt a hálófülkéjük, minden további tengerész – a parancsnokot és a tiszteket is beleértve – az előhajóban lakik. A parancsnok például rögtön a központ első gömbfala mögött. Zöld függöny a priccs előtt, pár polc a falon, nagyon apró íróasztal – inkább csak írópult –, és ez minden. Boldoguljon csak a parancsnok is, ahogy tud. A folyosó két oldaláról nyíló zárható kabinok, amilyenek a víz fölötti hajókon ismeretesek, itt nincsenek. A parancsnok „szobája” van a legközelebb a központhoz. Épp vele szemben van a lehallgatósufni és a rádiós szekrény.

Ez után – előrefelé haladva – következik a tiszti „étkezde”, amely egyszersmind a főtechnikus, a mérnökiskolás, az első és a második őrtiszt lakosztálya is.

Az a matrac, amelyen a parancsnok a főtechnikussal együtt helyet foglal majd az étkezésekkor, voltaképpen a főtechnikus hálóhelye. A fölötte napközben felhajtott hálókocsiágy a második őrtiszté. Az első őrtiszt és a második technikus helye az előbbiekkel átellenben kedvezményezett helynek számít, mert nem kell őket napközben sem felhajtani: tehát ha az első őrtiszt vagy a második technikus éppen nincs szolgálatban, elnyújtózhat rajtuk.

A padlóra csavarozott asztal bal felé kilóg a folyosóról. Eredetileg négy emberre szánták: a parancsnokra, a főtechnikusra és a két tisztre. De hatan étkezünk majd itt: az ötödik a mérnökiskolás. Én vagyok a hatodik.

Az ez után következő törzsőrmesteri szobában, amelyet a „tiszti étkezdétől” csak egypár szekrény választ el, Kriechbaum főkormányos, Johann és Franz, a két fő gépész, valamint Behrmann fedélzetmester lakik. A padlódeszkák alatt van az I. akkumulátor, ez szolgáltatja az U-tér alatti második akkumulátorral együtt a víz alatti haladáskor szükséges energiát.

Az orrteret egy nem nyomásálló lemez választja el a főtörzsőrmesteri helyiségtől. Annak ellenére, hogy barlangra hasonlít, még ez a helyiség nevezhető leginkább „szobának”. Pontosabban: kombinált műhely és raktár ez a torpedók számára, ugyanakkor harcállás is. Pontos megnevezése szerint: „torpedóorrtér”. Itt laknak a legtöbben. Minden oldalon hat-hat hálófülke található, kettesével egymás fölött. Ezekben a matrózok alszanak, a „lordok” vagy „torpedómixerek”, a rádiósok és a fűtők. A fűtőknek párosával jut egy-egy priccs, mivel hatóránként váltanak. A többiek közül, akik hármasával vannak őrségbe osztva, kettő-kettő jut egy priccsre. Senki nincs, aki egyedül birtokolhatna egy hálóhelyet. Ma az egyik felkel, mert megkezdődik az őrszolgálata, a másik, akit leváltott, abba a melegbe dől be, amit ő otthagyott. És még így sincs elegendő fekvőhely: a mennyezetről négy függőágy lóg.

A szabadőrség nem ejtőzhet itt zavartalanul: étkezések idejére valamennyiüknek fel kell kelniük. A fölső priccseket felhajtják, az alsókat letakarítják, hogy elhelyezkedhessenek rajtuk a lordok. Ha a torpedókat a négy vetőcsőbe kell vezérelni, akkor a helyiség gépteremmé alakul. A fekvőhelyeket lehajtják, a függőágyakat félrehúzzák.

A magas padlódeszkázat alatt vannak a tartalék angolnák{19} az első csövekhez. Igen nagy ott a helyszűke, amíg ezeket el nem használják. Tehát az orrtér emberei számára minden kilőtt torpedó nagyobb mozgásszabadságot jelent. Az orrtérnek egyébként egyetlen előnye van az ott lakók szempontjából: ezen a helyiségen nem jár át senki.

Amikor belépek, a fedélzetmester éppen két matrózt hesseget:

– Gyorsan, gyorsan! A salátásládát a torpedócsövek közé! Ilyen marhaságot! Még hogy saláta! Mi vagyok én, zöldséges?

A fedélzetmester szinte attrakcióként mutatja be a helyszűkét. Mintha személyesen az ő érdeme volna.

– Itt minden és mindenki csak a többiek rovására létezhet – mondja. – Vegyük példának a vécéket: kettő van belőlük, de az egyiket élelmiszerraktárnak használjuk. Vagyis: a kajának több helyet, de a szárashoz kevesebbet kapunk. Hát ezt adja össze!

Ebédkor a második őrtiszttel együtt a folyosóra kuporodunk, összecsukható székekre. A parancsnok és a főtechnikus a „bőrkanapén” – vagyis a főtechnikus lesöpört ágyán – ülnek. A mérnökiskolás és az első őrtiszt helye az asztal keskeny oldalainál van.

Ha valaki át akar menni a helyiségen, mindkettőnknek – a második őrtisztnek is meg nekem is – fel kell állnunk, és hasunkat szorosan odapréselni az asztallaphoz, hátunkat begörbíteni, hogy a közlekedni vágyó néhány mutatvány árán átjusson fölöttünk. És a felállás még a legkisebbik rossz, amint az nemsokára kiderül.

A parancsnok meghatározhatatlan színű, embertelenül avítt pulóvert visel. Kékesszürke ingét piros kockásra cserélte, a gallér kikandikál a pulóver nyaka alól. Amíg tálalnak, keresztbe font karokkal hátratámaszkodik a sarokban, és olyan odaadással szemléli a mennyezetet, mintha a faborítás erezete érdekelné a világon a leginkább.

A mérnökiskolás főhadnagyi rangú. Új a fedélzeten. Állítólag a mostani út után leváltja a főtechnikust. Szőke északn-émet fajta, elég durva arcú. Evés közben leginkább csak a profilját látom. Sem jobbra, sem balra nem néz, és kukkot sem szól.

A főtechnikus velem szemben ül. A parancsnok mellett még keskenyebbnek és még soványabbnak látszik, mint amilyen: éles vonalú, hajlott orrán világosan látszik a csont. Sima, hátrafésült fekete haj. Kissé kopaszodik, ettől filozófusi homloka keletkezett. Szeme nagyon sötét. Arccsontjai és halántékcsontjai erősen kiugranak. Ajka telt, ívelt, álla erőteljes. Az emberek Raszputyinnak nevezték el, főleg, mert eddig még minden útja után jó darabig nagy műgonddal ápolgatta és gondozta hegyes, fekete szakállát, amíg egyszer csak nem gondolt egyet, és el nem úsztatta az egészet egy nagy borotvahab-áradatban.

A főtechnikus mérnök: az első út óta a hajón van. Ő itt a második legfontosabb ember, minden műszaki dolgok korlátlan ura. Birodalma élesen elkülönül a tengerésztisztekétől, harcállása a központ.

– Kitűnő emberem – mondta róla az Öreg. – Egy vonal mentén is elkormányoz, ha arról van szó. Érzéssel csinálja. Az új sosem fogja megtanulni. Nincs hozzá érzéke. Ha elméletileg tudós is, azzal még nem jut messzire. Meg kell érezni, hogyan fog reagálni a hajó, és már akkor ellenlépéseket tenni, amikor a hatás még nem is érezhető. Tapasztalat és érzék! Nem tudja mindenki, megtanulni sem lehet…

Ahogy itt ül az Öreg mellett, keskeny, rendkívül mozgékony kezével, álmodozó szemével, sötét, hosszú, hátrafésült hajjal, a főtechnikus valóban bármi lehetne: krupié vagy kockajátékos, hegedűművész vagy színész a némafilmek hőskorából. Ha a testét is számításba veszem, még táncos is lehetne. Nem visel csizmát, csak könnyű sportcipőt, s a bőrszerelés helyett melegítőbe bújt. A válaszfalak nyílásán ő jut át a legkönnyebben mindenki között. A központos tisztes ma reggel azt mondta rá: „Csúszik a hajón át, mintha be lenne zsírozva!”

Azt még csak az Öregtől tudom, hogy hiába látszik olyan idegesnek, mint egy versenyló, valójában rettenthetetlen férfi, s hozzá még szorgalmas is. Amíg a kikötőben rostokolt a hajó, őt nemigen lehetett a kantin táján megtalálni. Végig a hajón dolgozott, minden apróságra odafigyelve.

– Ezen a hajón még egy facsavar sem kerülhet a helyére úgy, hogy ne ellenőrizné személyesen. Egyetlen hajógyári munkásban sem bízik meg.

A második őrtiszt alacsony termete miatt a „Kertitörpe” vagy a „Bébitiszt” neveket kapta a legénység körében. Őt is, akárcsak az Öreget és a főtechnikust, régóta ismerem. Éppoly lelkiismeretes, mint a főtechnikus. Figyelmes és kissé ravaszkás ábrázattal jár-kel. Ha megszólítják, könnyen nevetésre áll a szája.

– Ez két lábbal áll a fedélzeten – mondta róla az Öreg. – Ha ő van őrségben, bárki nyugodtan alhat. – Még csak egy útja volt. A pihenő idején szinte sohasem láttam a kantinban. A parancsnok erőltetetten viselkedik, ha vele vagy a másodtechnikussal beszélget: távolságtartó vagy túlzottan barátságos.

A második őrtiszttel ellentétben az első igen magasra megnőtt: hosszú, fakó krumplicsíra, kifejezéstelen birkaarc. Se öntudata, se önbizalma. Ellenben szinte tolakodóan igyekvő. Hamarosan megfejtem: igazi kötelességmuki, mindennemű talpraesettség vagy humorérzék nélkül. Fülei érdekes módon fejletlenek, fülcimpája lenőtt. Orrcimpája lapos. Egyáltalán, az egész arcban van valami befejezetlen. Igen kellemetlen szokása még, hogy sunyi oldalpillantásokat vessen valakire anélkül, hogy odafordítaná a fejét. Csak akkor mosolyodik el savanykásan, ha az Öreg valami viccfélére ragadtatja magát.

– Ha ezentúl csak gimnazistákkal meg túlkoros Hitlerjugendistákkal{20} indulunk a tengerre, sötét napoknak nézünk elébe – jegyezte meg az Öreg még a Bar Royalban a bajsza alatt, és valószínűnek tartom, hogy az első őrtisztre is gondolt.

– Ide a bögrékkel! – szól a parancsnok, és mindenkinek teát tölt. A forró kanna nem fér már el az asztalon. Be kell fognom a combjaim közé, fölötte átnyúlva juthatok csak az ételemhez.

Iszonyú forró! Alig bírom ki.

A parancsnok szemmel látható élvezettel szürcsöli a teáját. Még mélyebbre lapul a sarokba, és felhúzza a térdét, hogy elérje vele az asztalt. Ekkor aztán enyhén bólogatva körülnéz – mint egy atya, aki igen elégedett a famíliával.

Szeme csirkefogósan megvillan, szája szélesre húzódik. A második őrtisztnek már megint fel kell állnia. Persze nekem is, méghozzá a kannával együtt. Most a szakács indult meg előrefelé. Kurta, vastag ember, a nyaka ugyanolyan széles, mint a feje. Bizalomgerjesztő pillantást vet rám. El tudom képzelni, hogy azért tévedt éppen most ide, mert be akarja zsebelni a dicséretet az ételért.

– Róla majd még mesélek valamit – mondja az Öreg rágcsálás közben, a szakács háta mögött.

A hangszóróban kattanás. Hirtelen megszólal egy hang:

– Első őrség, felkészülni!

Az első őrtiszt felkel, és körülményesen kezdi rendbe hozni magát. Az Öreg érdeklődéssel figyeli, amint a hatalmas tengerészcsizmákba is belebújik, nyakára roppant gondosan sálat teker, s végül, miután a vastagon bélelt bőrdzsekibe is beleszuszakolta magát, katonailag teljesen korrekt jelentést tesz.

Kicsit később befut a főkormányos, aki eddig őrségben volt, széltől kivörösödött arccal jelenti:

– Északnyugati szél, jobbra forduló tendenciával, jó látási viszonyok, a barométer egyezerhárom.

Talpra ugraszt bennünket, mert át akar öltözni a főtörzsőrmesteri szálláson.

A főkormányos is ott volt már az indiai állomásozás idején. Soha nem szolgált még más hajón, mindig csak tengeralattjárón. Megfordult már a régi Birodalmi Haditengerészet egészen kicsike, szimpla köpenyű hajóin is. Bizonyára rossz színész lenne: arcizmai nehezen mozognak, arckifejezése ettől maszkszerűen merevvé válik. Viszont sötét szeme a hatalmas szemöldökök alatt igen beszédes.

– Ez még a tarkójával is tud nézni – mondta róla egyszer valaki az orrtérben elismerőleg.

A rámoló főkormányos mögött, hogy az ne hallhassa, a parancsnok halkan megjegyzi:

– Mestere az útösszesítésnek. Ha belekeveredünk a rossz időbe, és napokig vagy akár hetekig nem látunk sem napot, sem csillagokat, akkor is meglepő pontossággal tudja, hol van a hajó. Néha eltöprengek, vajon hogyan csinálja. Sok tennivalója van itt a fedélzeten: ő a harmadik őrség vezetője, és ő kezeli az összes hajózási műszert.

A főkormányos után a fedélzetmester is előre akar menni: Behrmann szögletes, zömök figura, csak úgy ordít a piros képéről az egészség. Mögötte pedig, mintha a tengerészek és a gépészek közötti különbséget akarná demonstrálni, Johann jön, a sápadt képű főgépész. A parancsnok úgy nevezi: „Krisztus szenvedése”.

– …nagy tudós. Bele van szerelmesedve a gépeibe. Szinte sohasem jön fel a hídra – igazi alvilági alak.

Öt perc múlva az új őrség három embere nyomakodik hátra az étkezőn át. Engem ugyan már nem érint, mert amint az első őrtiszt felkelt a helyéről, rögtön átültem oda.

– Ez Ario volt – mondja a főtechnikus –, az utolsó, a kicsi meg… ej, no… az új, aki Bäcker helyett jött. Becenevet is adtak már neki: „Bibliakutató”, így hívják, mert örökösen a Példabeszédeket bújja.

Hamarosan megérkezik a leváltott őrség. A főtechnikus hátradől, és kántáló hangon sorolja:

– Bachmann, a „Parkett-táncos”. Dízelfűtő. Milyen marhaság – már nincs is mivel fűteni, de a tengerészetnél időállóbbak a hagyományok, mint az öreg hajók. Hägen: elektrogépész. Turbo, a másik központos tisztes. Kiváló figura.

Aztán az ellenkező irányból érkezik egy magas, szőke fiú:

– Hacker, a torpedóműszerész tisztes. Ő a legöregebb az orr térben.

– Őrült kölyök – mondja az Öreg. – Egyszer lehozott a fölső fedélzeti raktérből egy teljesen tönkrement torpedót, szétszedte és megjavította – viharos tengeren. Ez volt az utolsó angolnánk, és éppen ezzel lőttünk még egy tízezer tonnást. Ez az ő hajója volt, ha szó szerint vesszük. Meg is kapja majd a tükörtojást – rendesen megdolgozott érte.

A következő, aki átszeli a helyiséget, alacsony emberke. Szigorúan hátrafésült, sima fekete haja van, keskeny szemréssel, bizalmasan vigyorog a főtechnikusra. Alkarja tetovált: futólag egy matrózt ismerek fel, amint vörös nap előterében egy leányzót tart a karjában.

– Ez Dunlop volt. Torpedóműszerész. Ő gondoskodik a fedélzetre juttatásról. A hidrofon{21}-szekrényben a nagy tangóharmonika az övé.

Végül Franz érkezik, a főgépész. A főtechnikus sötét pillantással kíséri:

– Ez igen könnyen begolyózik. Johann, a másik, jobb.

*

Befejeztük az evést, elindulok a tiszti étkezdéből az U-térbe.

A Legelső igazán nagymester a pakolásban. Olyan csúszásmentesen, egyenletesen osztotta el a hatalmas mennyiségű kaját, hogy sem az egyensúly nem bomlott meg, sem – amint arról büszkén biztosít is – nem tűnt el a romlandó élelmiszer a tartós mögött. Egyedül ő a megmondhatója, hová tüntette el a töméntelen mennyiségű étket. Csak a füstölt kolbász, az oldalszalonnák és a kenyér maradt szem előtt: a kolbászok a központ mennyezetéről csüngnek alá, mint egy füstölőben. A friss kenyér elheverhetett a függőágyakban a lehallgató szekrény és a rádiósszekrény előtt. Ha ezek előtt akarunk elmenni, friss kenyérrel teli függőágyak alatt kell bujdokolnunk.

Átmászom a második válaszfalon. Most szabad a hálóhelyem. A felszerelés szép rendben hever a takarón. A mindenfélés táska lábnál. Behúzhatom a zöld függönyt, és elvonulhatok a világtól. Egyik oldalamon erezett fa, fönt fehér lakkozás, a harmadik oldalon zöld függöny. Most már csak beszédfoszlányok és neszek formájában jelenik meg tudatomban a hajó.

*

Délután felkapaszkodom a hídra. A második őrtiszt épp megkezdte őrszolgálatát. A tenger palackzöld. A hajó mellett szinte feketének látszik. A levegő párás, az ég beborult.

Jó ideje állok a tiszt mellett, amikor megszólal a távcső alól:

– Körülbelül itt lőttek ki ránk egy négyes legyezőt a múltkor, azt hiszem, az utolsó előtti utunkon. Láthattunk egy angolnát elöl, egyet meg hátul elsuttyanni. Nem mondom, szívmelengető látvány.

Az alacsony hullámverésen kis csapkodó tarajok jelennek meg. Bármilyen békésnek és ártatlannak látszik is a víz, mégis minden ilyen fodrozódás, árnyék az ellenség periszkópját rejtheti.

– Pokolian kell figyelni!

Feljön a parancsnok. Káromkodik egy kurtát az időjárás miatt, majd így folytatja:

– Figyeljetek csak, fiúk, figyeljetek nagyon, átkozott egy csücsök ez!

Hirtelen rátámad a jobb oldali hátsó őrszemre:

– Ember, magát… magát kéne szárítókötélre csipeszelni! Ne bámuljon már tátott szájjal!

Majd egy kicsit később:

– Ha nem bírja, mit erőlteti. Lassanként magukhoz térhetnének már!

Tizenhat óra harmincra próbamerülést rendel el. A hosszas dokkidő után először merül a hajó, hogy kényelmesen kiegyensúlyozhassuk, és ne a riadókor kelljen szivattyúzni meg árasztgatni. Ugyanekkor ellenőrizzük azt is, hogy rendben van-e valamennyi szelep meg elzáró szerkezet. A manővert a „Hidat merülésre felkészíteni!” parancs vezeti be. A légvédelmi muníció eltűnik a toronyban. A három őr és a tiszt még a hídon tartózkodik.

Parancsok, jelentések, jelzőcsengők. Hátul most leállnak és szétkapcsolódnak a dízelek. A villanymotorok tengelyre kerülnek, és magas fordulatszámon pörögnek. A dízelek leálltával egy időben lezárulnak a nagy kivezető nyílások – a kipufogó és a beszívott levegőé. A dízelfenék jelenti a központnak, hogy merülésre kész. Az orrtér is jelzi ugyanezt. A hídon álló őrök már lejöttek. Amint a torony aknáján fölpillantok, látom, hogy az őrtiszt sietősen tekeri a kézikereket: minél előbb légmentesre akarja zárni a toronyfedelet.

– Légtelenítőket előkészíteni – parancsolja a főtechnikus. A merülőcellák légtelenítőinél álló emberek gyors egymásutánban jelentik a főtechnikusnak:

– Egyes!

– Hármas mindkét oldalon!

– Ötös!

– Ötösök felkészültek!

Mintha varázsigéket gajdolnának.

– Légtelenítők rendben – jelenti tovább a főtechnikus.

– Elárasztás! – hangzik föntről.

– Elárasztás! – ismétli a főtechnikus a saját embereinek. A központos altisztek felrántják a gyorslégtelenítőket.

A levegő, amely eddig a felszínen tartotta a hajót, most dübörögve távozik a merülőtartályokból. A mélységi kormánykezelők az első mélységi kormányt lefelé, a hátsót lenti tízesre állítják. A hajó előrebillen, érezhetően orrnehézzé válik, a mélységmérő mutatója lassan vándorol a számlap számai fölött. Még dübörgő hullámverés törik meg a tornyon, de aztán a vizek zajongása hirtelen megszűnik. A híd is víz alá került.

Nyomasztó a csönd – semmi hullámverés, a dízelek is lapítanak. A rádió elhallgatott. A rádióhullámok elhalnak a víz alatt. A szellőzők zümmögése is megszűnt. Nagyon figyelek, nehogy valamit elmulasszak. Lehet, hogy egyszer majd rajtam múlik minden, akkor tudnom kell, mit kell csinálni.

A főtechnikus parancsot ad:

– Elöl föl tíz, hátul föl tizenöt!

Kiegyensúlyozzák az orrnehéz állapotot. A csavaráramlás a fent rögzített mélységkormányra gyakorolt nyomással lassan farnehézzé változtatja a hajó helyzetét. Eközben a tartályokból kiürülnek azok a legutolsó buborékok is, amelyek esetleg a sarkokban szorultak meg, és nem kívánt felhajtóerőt jelenthettek volna.

A főtechnikus jelent a parancsnoknak:

– Hajó kiegyensúlyozva!

A parancsnok pedig:

– Légtelenítőket lezárni!

A légtelenítők fedelét – ezek a merülőtartályok tetején vannak elhelyezve – a központból zárják kézikerekekkel és emelőkkel.

– Merülés harminc méterre! – mondja a parancsnok. A térképasztalon támaszkodik hátrafelé a könyökével.

A főtechnikus a két mélységi kormány mögött áll: előtte mélységi kormánymutatók, mélységmérők, kiegyenlítés mutatók, vízállásmutatók, skálák és manométermutatók.

Most már a villanymotorok zümmögését is csak mintha nagyon távolról lehetne hallani. Valahol vékony hangon víz csepeg a hajófenékben. A főtechnikus arcán feszült figyelem: felegyenesedik a térképek mellől, hallgatózva világít be zseblámpájával a bal oldali vezetékek közé. A csepegés magától eláll. „így is jó”, morogja a főtechnikus.

A hajó megremeg, mintha a hideg szaladt volna végig rajta.

Az Öreg, mint akit az egész nem érdekel. Az üres levegőbe mered, ám néha gyorsan ide-oda vág a szemével.

A manométer mutatója a harmincashoz közeledik, egyre lassul. Végül megáll. A hajó nem süllyed tovább, lebeg, mint egy Zeppelin. Azonban tisztán érezhető, hogy most meg farnehéz lett. Nem emelkedik, nem esik, de szintben sincs.

A főtechnikus megkezdi a bekormányzást, a „trimmelést”:

– Száz litert előrenyomni!

Turbo, a központos tisztes azonnal kinyit egy szelepet a periszkópakna mögött.

A főtechnikus újra beindíttatja a mélységi kormányt. Most a hajó emelkedni kezd, pedig nem is kapott levegőt. A mélységmérő mutatója egész lassan kúszik visszafelé a számok előtt. Csak a mélységi kormány működtetésével és a csavarhajtással, dinamikus úton elérhető a kívánt mélység.

A főtechnikus néha parancsot küld a mélységi kormánykezelőknek. Végre a parancsnok hangját is meghalljuk:

– Periszkópmélységre!

Nehézkesen ellöki magát a térképasztaltól, és felmegy a toronyba.

– Elöl fel húsz, hátul fel öt! – parancsolja a főtechnikus.

A Papenberg vízoszlopa lassan süllyed. A főtechnikus hátracsavarodó testtel, hátrahajló fejjel szól fel a toronyba:

– Periszkópmélység!

A Papenbergben a vízoszlop magasságának minden emelkedése, illetve süllyedése a hajó emelkedését, illetve süllyedését jelenti. A mélységi kormánykezelőknek meg kell próbálni minden egyes ilyen mozdulatot ellenkormányzással kivédeni, méghozzá akkor, amikor a mozgás a Papenbergben még nem is látszik. Ha ugyanis már látszik, akkor vagy túl magasra emelkedett a hajó – és az ellenség megláthatja a periszkópcsövet –, vagy lebukott, és akkor a döntő pillanatban, támadáskor a parancsnok semmit sem lát.

A főtechnikus egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől a Papenberg mutatóját. A két mélységi kormánykezelő is rajta csügg a tekintetével. Már szinte egyáltalán nem mozdul, se föl, se le. A hajóban tökéletes a csend. Csak néha zümmög fel a periszkóp motorja, ha a parancsnok följebb mozdítja vagy behúzza.

– Hídőrség, felkészülni! Vízálló felszerelésben! – hangzik a parancsnok hangja fentről.

Az őrség tagjai megkötik álluk alatt az esőkalap zsinórját, és bebújnak a vízálló kabátba. Aztán a toronyakna alatt csoportosulnak.

– Felmerülésre felkészülni! – szól a parancsnok.

Hátul a dízelfűtők olajat pumpálnak előre, hogy a motorok azonnal beugorjanak.

– Felmerülés! – hangzik a parancs föntről.

A főtechnikus az első mélységi kormányt teljesen fölengedi, a hátsót felső ötösre. Aztán kiadja a parancsot:

– Befúvás!

A sűrített levegő hangos sziszegéssel áramlik a merülőtartályokba.

– Nyomást kiegyenlíteni! – parancsol a kapitány.

Hirtelen felenged a fülem: megszűnt a túlnyomás! Röviddel elárasztás után jött létre, amikor a merülőtartályt befelé, a hajóba légtelenítették. Most pedig eltűnt, mert a dízelfej- és lábszelep, a dízelmotorok kifelé vezető nyílása szabaddá lett. Friss levegő árad a hajóba, immár föntről is: a torony is kinyílt. A szellőzőket beindítják, csak úgy süvít a friss levegő a hajóba.

A gépek kapják a következő parancssorozatot:

– Bal oldali dízel felkészült!

– Bal oldali villanymotor állj!

– Átkapcsolni!

– Bal oldali gép lassan előre!

A merülő tartályokat újra feltöltik. Aztán felhangzik a parancs:

– Dízellel kifújni!

A merülő tartályokból most kipufogógázzal nyomatják ki a vizet. Takarékoskodnak a sűrített levegővel, másrészt a zsíros kipufogógáz gátolja a korróziót. Egyik tartályt a másik után fúvatják ki. A főtechnikus jelentést kap, amit rögtön továbbít is felfelé:

– Az egyest és az ötöst fúvatják!

A parancsnok a hídról figyeli a hajó oldalánál felbuggyanó buborékokat: nézi, rendesen kifújják-e őket. Egy idő múltán lekiált:

– Mindet kifújták. Merülőállásokat elhagyni!

A hajó ismét víz felettivé alakult. A parancsnok hangja:

– Jobb oldali dízel felkészül! Jobb oldali elektromotor állj!

– Átkapcsolni!

– Jobb oldali gép lassan előre!

A főtechnikus csibészesen rám néz, nyújtózkodik, ropogtatja a tagjait:

– Na?

Megadóan bólintok, és mint egy kiütött bokszoló, úgy zöttyenek le egy krumpliszsákra a térképláda mellé. A főtechnikus kimarkol egy adag közkinccsé tett aszalt szilvát a ládából:

– Lelki támaszként… Hja, mi nem vagyunk ám holmi gőzhajó!

Amikor az Öreg eltűnik, a főtechnikus fojtott hangon ezt mondja:

– Nincs ám vége mára! Ezt úgy nevezi az Öreg, hogy „kiriadóztatjuk az ellustult csontokból a fáradtságot”. Nem kerüli el a figyelmét semmi. Mindenkin rajta a szeme. Ha csak egyetlen ember is idegeskedik, kapkod, máris jön az egyik próbariadó a másik után.

*

A térképasztalon vastag celluloid tábla fedi a tengeri térképet. Ezen a lapon még rajta a kikötő szegélye. A part mögötti szárazföld mintha lakatlan volna, sem utakat, sem helységeket nem jelöl – azért tengeri térkép! A szárazföldnek a tengerész számára nincs jelentősége. Legföljebb a tájolópontok meg a jelzőfények az azonosító jeleikkel. Viszont a térkép jelöli az összes sekély helyet és homokpadot az áramlatok torkolatánál. St. Nazaire-től ceruzavonal vezet cikcakkban. Rajta egy kereszt: utolsó szárazföldi tájolásunk.

Fő irányunk 300 fok. Mégis mindig hallom a kormánynak szóló parancsokat. Nem haladhatunk egyenesen: túl nagy itt a tengeralattjáró-veszély.

A központban az egyik szabad gépkezelő beszélget Turbo központos tisztessel, aki a kikötőbeli tartózkodásából átmentette vöröses szakállát, és most erősen hasonlít a mesebeli Rübezahlra:

– Kíváncsi vagyok, hová megyünk most.

– Úgy tűnik, Izland felé!

– Ugyan már, én inkább délre gondoltam. Valami hosszabb vállalkozás lent délen. Olyan sok mindent hoztunk.

– Ez nem jelent semmit. Úgyis tökmindegy, nem igaz Kiszállni és egy jót kefélni itt sem tudsz meg amott sem.

Turbo már régóta a hajón van. A tapasztalt tengerész egykedvűségével görbíti le szája szögletét a vörös szőrzet alatt, és leereszkedően vállon veregeti a másikat:

– A Hatteras-fok holdfényben… Izland ködben… elkerülünk mi mindenfelé itt a tengerészetnél!

*

A parancsnok még vacsora előtt csináltat egy próbamerülést, ezúttal mélyebbre. Ki akarja próbálni, hogy a külső fedélzet záróegységei nagy nyomás alatt is bírják-e.

A VII C-hajókat 90 méter mélységig próbálták ki. A vízibombák hatása ugyanis a mélység növekedésével csökken. A víz nyomása ellensúlyozza a robbanás erejét. A vízibombákkal megszórt hajóknak gyakran sokkal mélyebbre kell merülniük, de hogy hol a határ, milyen mélységig tart ki a nyomóköpeny, senki sem tudja. Akik túl mélyre merészkedtek, már nem tudtak erről jelentést tenni, akik viszont visszatértek, nem tudhatták, hogy mennyit bírt volna még a hajójuk. A tengerész csak egyszer tapasztalja meg, milyen mélységben roppan össze a hajótest.

A ma reggeli merülés parancsszavai megismétlődnek. De most nem egyenlítünk ki harminc méternél, hanem mélyebbre megyünk, egyre mélyebbre. A hajóban halálos csend.

Hirtelen éles csikorgás, dobhártyarepesztő, félelmetes zaj. Rémült pillantásokkal találkozik a szemem. Az Öreg azonban nem adja jelét, hogy megállítaná a hajót a ferde merülésben.

A manométer mutatója százötvenet mutat.

Újból csikorgás, tompa nyöszörgés kíséretében.

– Nem túl idilli ez a hely – mondja a főtechnikus. Beszívta az arcát, és sokatmondó pillantásokat vet a parancsnokra.

– Ki kell bírnia – mondja lakonikusan az Öreg.

Ekkor értem csak meg, hogy a hajó a tengerfenék kőzetén dörzsölődzködik.

– Idegállapot kérdése – sziszegi a főtechnikus. A nyomasztó zaj el nem ülne.

– A nyomóköpeny kibírja… de a csavarok és a kormány?… – felesel a főtechnikus fojtott hangon. Az Öreg mintha nem is hallaná.

Hála istennek, a nyiszorgás-csikorgás abbamarad. A főtechnikus arca szürke.

– Olyan hangot adott, mint a villamos a kanyarban – mondja a második őrtiszt.

Az Öreg úgy viselkedik, mint egy rendkívül gondos lelkiatya, hozzám fordulva magyarázza:

– A víz ötszörösére erősíti a hangokat. Nagy zenebonát csap, de feleannyit sem ér.

A főtechnikus levegőért kapkod, mintha most mentették volna ki a vízből. Az Öreg érdeklődő pszichiáterképpel méregeti, aztán közli velünk:

– Mára elég, gyerünk fel!

A parancsnok és az őrség felmászik. Követem őket, és mögéjük állok a híd mélyedésébe, a „télikertbe”. A négycsövű légvédelmi ágyú körül még mindenfelé sok hely van. A télikert mellvédjének korlátján át függőlegesen lelátni. Csak menettempóban haladunk, mégis erősen örvénylik és pezseg a víz. Milliónyi fehér buborék bukfencezik benne, a habtarajok egymásba folynak, majd újra szétszakadnak. Igen egyedül érzem magam. Magányosnak egy vastutajon. A szél nekem dől, a vas finoman rezeg. Egyre újabb minták úsznak el. El kell szakadnom pillantásommal a víztől, különben elszunnyadok.

Hirtelen megszólal mögöttem az Öreg mély, vontatott hangja:

– Szép, mi?

Aztán eljárja a szokásos medvetáncát. „Bejáratja a lábát”, ahogy nevezi.

Belepislogok a mélyen álló napba, amely épp most tör át a felhők résén.

– Kéjutazás a háború közepén! Ki kívánhat ennél többet?!

Most az előhajót veszi szemügyre, és azt mondja:

– A legjobb hajó, ami csak létezik. A legnagyobb hatósugarú!

Hátranézünk a farvízre.

– A hajónk nyoma! – mondja az Öreg. – Szép példája a mulandóságnak! Még látható, de közben már vége.

Nem merek ránézni. „Filozófus-gőzös” mondaná ő, ha mástól hallana ilyen mély merülésű beszédeket. De ő tovább gombolyítja a fonalat:

– A jó öreg anyaföld egy kicsit tapintatosabb hölgy. Ő legalább ámít bennünket egy kicsit.

– C-ssz! – sziszegek, nyelvemet a metszőfogaim mögé szorítva.

Nem zavartatja magát:

– Hát persze. Ő legalább engedi, hogy azt higgyük: létrehoztunk valami maradandót, megörökítettük magunkat, jeleket hagytunk… Holott csak ráérősebben takarít, mint a víz. Akár pár évezredet is vár, ha annyi kell.

Egészen összezsugorodom zavaromban.

– Akkor megint csak elmondhatjuk, hogy a tengerészetnél tiszták a viszonyok! – csak ennyit bírok kinyögni.

– Aha – mondja az Öreg, és teli szájjal a képembe vigyorog.

Az első éjszaka a fedélzeten: megpróbálok belülről elnehezedni, minden gondolatomat kioltani. Az álom hullámai el is érnek, magukkal is sodornak egy darabon, de mielőtt még beléjük tudnék simulni, már le is tesznek megint. Most alszom vagy ébren vagyok? A meleg! Az olajszag! Az egész hajó finoman remeg: a gépek duruzsolását a legutolsó szögletben is érezni. Az utolsó órák izgalma megtette a hatását: egyre-másra elriad az álom. A dízelek egész éjszaka dolgoznak. Minden őrségváltás felébreszt. Ha az ajtót kinyitják vagy csattanva becsukják, újra és újra felriadok.

Milyen más is az ébredés egy közönséges hajón: ott a kerek ablakokon át a hullámzó tengert látni, itt minden helyiségben csak az utálatos lámpafényt.

Nehéz a fejem, ólom van a koponyámban a gépek kigőzölgésétől. Már fél órája feszíti az idegeimet a rádióból áradó harsány zene. Alattam két hát görbül – lábam nem talál szilárd pontot. Ha most le akarnék szállni, félig üres tányérok és kávéba áztatott fehérkenyér-darabok közé kellene lépnem. Az egész asztal ragadós és maszatos. A sápadtsárga tojásrántotta látványára felkavarodik a gyomrom. A gépteremből kenőzsír bűze árad.

– Hé, a szentségedet, csukd már be az elválasztót!

Hinrich, a rádiós tisztes vádló pillantást vet a mennyezet felé. Amikor észrevesz, úgy bámul rám, mintha jelenést látna.

– Kérek egyet abból a tripperes injekcióból! – követelődzik Pilgrim, a villanygépkezelő.

Előbb kellett volna felkelnem! Most nem taposhatom szét a reggelijüket. Tehát visszahullok fekhelyemre, és hallgatom a veretes szöveget:

– Vidd már arrébb a zsíros valagadat!

– Mint a csecsemőfos, olyan ez a tojásnak nevezett szar! Az az okádék por, a szagát sem állhatom!

– Mért, te talán tyúkokat tartanál a központban?

Elképzelem a tyúkokat, amint a központ elárasztás-szabályozóin üldögélnek – ez felvidít. Látom magam előtt a járórostélyokon a zöldes tyúkszart meg a fehér tollpihéket, hallom idétlen kotkodácsolásukat. Amikor kicsi voltam, nem mertem megfogni őket. Most sem a kedvenceim. A leforrázott tyúk tollának szaga, a sápadt-sárgás tyúkbőr, a hájas püspökfalat…

– A hajófenékben pedig kacsákat tarthatnánk, olyan törpe fajtát. Etethetnénk őket zöld turhával!

– Te vén vaddisznó!

– Na, csak várjál, még hogy vaddisznó? Mit gondolsz, hogy örülnének: minden reggel friss, zsíros falatok… értékesítési szempontból is remek lenne… hát nem?… Friss finomság az éhes madárkáknak!

Nagyokat nyelek, hogy a hányingert lebirkózzam.

– Csak így tovább, ti vén disznók!

Egy darabig csak nyámmogó, csámcsogó zajokat hallok. Aztán egy vastagon orgonáló böfögés, amely olyan magasan végződik, mintha a vastagja is vele jönne.

– Most már aztán elég!

– Ej, te savanyújóska, mást se tudsz, mint elrontani az ember jókedvét!

Most minden hangszóró ezt kezdi ordítani:

– Én vagyok Lilli, Najankából jöttem. Kameruni kicsi város, ez a szülőföldem…

A hangszórókat lejjebb lehet ugyan egy kicsit csavarni, de egészen elhallgattatni nem, ugyanis a parancsközvetítés eszközei. Így rá kell bíznom magam a rádiós kényére-kedvére, ő kezeli a lemezjátszót a rádiósszekrényben. Úgy látszik, ez a Lilli mértéken felül megtetszett neki. Ma reggel már másodszor játssza le.

Nyomaszt a tudat, hogy még csak négy-öt óra tájban járunk. Hogy ne kelljen átszámítanunk a rádiós jelentéseket, a német nyári időszámításhoz igazodunk. Ezenkívül a nulla meridiántól már annyira eltértünk nyugati irányban, hogy helyzetünk napállása és az óra szerinti idő között már több mint egy óra eltérésnek kell lennie. De hát tulajdonképpen mindegy is, mikorra állapítjuk meg a nap kezdetét: éjjel-nappal égnek itt a villanyégők, s az őrségváltások ideje nem napszakoktól függ. Ideje kikászálódnom a takaró alól.

– Bocsánat! – mondom, és az alattam lévő ágyon ülő két ember közé szorítom a lábamat.

– Minden jó odaföntről jön! – jegyzi meg Pilgrim.

Amíg a cipőmet keresgélem – azt hittem, két cső mögé jól beszorítottam őket este –, afféle reggeli csevegésbe kezdek a központos tisztessel, aki mögöttem kuporog egy kis összecsukható széken.

– Na, mi a nagy helyzet?

– Semmi különös, hadnagy úr!

– A barométer?

– Emelkedik!

Gondosan kivakarom a takaró pihéit a borostáim közül. A fésűm egykettőre megfeketedik. A hajamba úgy ragadnak bele az olajgőz szilárd alkotórészecskéi, mint egy szűrőbe. Polcomról előások egy szappant és egy mosdókesztyűt. Szeretném a vécén elintézni a reggeli toalettemet, de ez nem fog menni: ha átkukkantok az ajtón, látom, hogy vörös fény jelez foglaltat. Hát akkor kidörzsölöm a szememet, a szappant meg a fogkefét pedig zsebre vágom, hátha később eljön az alkalom. A fényjelzést a főtechnikus tákolta össze. Felgyullad, mihelyt belülről a „Foglalt” jelzésre zárják a kallantyút. Ez is olyan apró ötlet, ami megkönnyíti a mindennapok nyűgét. Így most senkinek sem kell végigvándorolnia az egész hosszú hajón, hogy végül csalódottan kelljen megtorpannia a zárt ajtó előtt.

Amint kilépek az altiszti szállásról, még hallom, amint Pilgrim utánam mondja:

– A reggeli szarás nem maradhat el, még ha este van is! Már tekeri is a hasamat. Megpróbálkozom az autoszuggesztiós módszerrel, mondogatom magamnak:

– Semmi sem fortyog a hasamban! A hasamban béke van és nyugalom! Teljes nyugalom uralkodik a hasamban!

A főtechnikus egy darabka rongyba törölgeti olajos kezet, már megtette reggeli vizitjét a gépeknél. Az első őrtisztet sehol sem látom, a másodtechnikust sem. A parancsnok bizonyára mosdik. A második őrtiszt őrségben van.

A szakácsot már hatkor felkeltették. A bánatos portojáshoz most vaj, kenyér és feketekávé társul (utóbbit négerverítéknek becézik). A négerek verítéke ellen háborogva tiltakozik a gyomrom: beleimben a mortyogás, fortyogás egyre erősödik. Lesem, hogy felszabadult-e már a H ajtó.

– Nem ízlik? – érdeklődik a főtechnikus.

– Nem is tudom… ez a lé, ez nem valami biztató!

– Fogat kéne mosnia, attól talán majd jobban ízlik – vélekedik a főtechnikus tele szájjal rágva.

A parancsnok érkezik, arcán fogpasztafoltok, szakállán vizes foltok sötétlenek. Azt mondja:

– Jó reggelt, mosdatlan tengeri hősök, jó uraim – majd befúrja magát a sarokba, és a semmibe bámul. Senki sem mer megszólalni. Végül az Öreg a jelszót kérdezi.

– Procul negotiis – javasolja a főtechnikus, majd, nehogy valakit zavarba hozzon, azonnal fordítja is: – Távol az üzleteléstől!

A parancsnok bólogat:

– Művelt, művelt, igen kiváló! A hangszóró refrént ordít:

– Jól vagyok, boldog vagyok, elmondom mért, nem nagy titok…

A hajó belsejében nagy a reggeli jövés-menés. Minden pillanatban át kell valakinek nyomakodnia a kantinon elölről hátulra vagy visszafelé igyekeztében. És miután én ülök középen a kisszéken, állandóan nekem kell felugrálnom. A hasamban most már valóságos forradalom van.

– A francba is, ki lehet az az agyalágyult, aki egy óráig bent üdül?

Persze mindez nem jelentene gondot, ha a vécé iránti kereslet nem hullámokban jelentkezne, hanem elosztódna. Ha nem volnának olyan csúcsidők, mint ez a mostani is. A másik nagy csúcs az éjfél, mert akkor egyidejűleg váltják le a hídőrséget és a gépőrséget is. Nyolcan rohamozzák a klotyót. Az elmúlt éjszaka a sor végén állók már úgy görnyedeztek, mintha hasba rúgták volna őket.

Végre nyílik a H ajtó. Az első őrtiszt! Villámgyorsan felmarkolom a holmimat, és valósággal kitépem a kilincset a kezéből. A H fülkében van egy kis édesvíz-csap és a hozzá tartozó parányi mosdókagyló is. De az édesvíz, amely egyébként is csak fogmosásra és egy mosdókesztyűs macskamosdásra elegendő, nem folyik. A sósvíz-csapból szolgálom ki magam, az odakészített sósvíz-szappannal némi habot is produkálok. Attól óvakodni fogok, hogy a számba vegyem a sós vizet. Amikor visszaérek az asztalhoz, még mindenki ott ül, némán, akár a parancsnok.

A hangszóróból olvadozó hang:

– Szeretsz? Tegnap még nemet mondtál…

A főtechnikus nagyot sóhajt, és kifordítja a szemét, mint egy ripacs a színpadon.

Alaposan megjáratok a számban egy korty kávét, amíg csak fel nem habzik, aztán előrepréselem a fogak közötti keskeny réseken át a barna löttyöt, körüllötyögtetek egy hiányt, átlövöm a bal pofazacskómból a jobba az egészet, s amikor már kimosott minden lepedéket és olajszennyet, akkor az egészet – vele! – lenyelem mindenestül. Ó! Mindjárt jobban kapok levegőt is. Aztán még egy alapos orrszívás – föl az egész trutymót, és zsupsz, le vele. Felszabadult a légző rendszer. Már a kávé is jobban ízlik. Igaza volt a főtechnikusnak.

Reggeli után a parancsnok nem titkolt utálattal fog bele a hadinaplóírásba. A zászlós oktatását egy órával későbbre tűzi ki. A főtechnikus megint eltűnik hátul. Az első őrtiszt papírokkal bíbelődik.

Az asztalfelelős jön leszedni: rutinfeladatok.

Amikor hátulról visszafelé jövök a központ felé, a toronyfedél még mindig nyitva áll: fekete éjszaka tölti be. A fentről beáradó levegő hideg és nyirkos. Gyerünk föl! – mondom magamnak, és bal lábamat az alumíniumlétrára teszem, pedig a legcsekélyebb kedvem sincs felmászni. Gyerünk, fel a másik lábbal!

Elértem a kormányos magasságába, aki a toronyban ül, a halványan derengő táblák fölött.

– Egy ember a hídra?

– Igenis! – a második őrtiszt hangja.

Már fel is dugtam a fejemet a nyíláskereten. Szép jó reggelt kívánok.

Eltart egy darabig, míg a szemem megszokja a kinti sötétséget, s ki tudom venni a láthatár peremét. Még pislákol néhány halovány csillag. A keleti égboltot lassan vöröses fény szövi át. A láthatárt egyre tisztábban látom. Lassan a víz is világosabban dereng. Didergek.

Feljön a főkormányos. Szó nélkül körülnéz, megszívja az orrát, majd lentről elkéri a szextánst.

– Stopper kész? – kérdi reszelős hangján a lentiektől.

– Igenis! – Mintha nagyon messziről jönne a hang.

A főkormányos a Szaturnuszra irányítja a műszert, majd jobb szemét a nézőkéhez nyomja. Egy időre úgy marad, hátrahajtott fejjel, összehúzott arccal, aztán leereszti a szextánst, ugyanakkor elforgatja az állítócsavart: lerángatja a Szaturnuszt az égről, és ráülteti a láthatár peremére.

– Figyelem… Szamrnusz… nulla! – kiáltja le.

A központban stopperral mérik az időt. A főkormányos meregeti a szemét, míg le tudja olvasni a félhomályban a fokbeosztást: „Huszonkettő fok harmincötös perc” – mondja.

A mért időből és a csillag magasságából helyzetvonalat lehet húzni. A megcélzott csillagot az egyenes minden pontjáról azonos szög alatt lehet látni azonos időben. Persze egyetlen helyzetvonal nem elegendő – még egyre szükség van.

A főkormányos másodszor is beirányozza a műszert:

– Figyelem… Jupiter… nulla!

Kis szünet, majd:

– Negyvenkettő fok, huszonhetes perc!

A főkormányos elővigyázatosan nyújtja le a szextánst, aztán maga is leereszkedik. Utána mászom. Lent leveti a kabátját, és a térképasztalhoz nyomakodik. Nincs valami hatalmas térképterme, mint a nagy gőzösök navigációs tisztjeinek. Meg kell elégednie azzal a parányi asztalkával, amely a központ bal felén, kapcsolók, szócsövek és szelepek zűrzavaros egyvelege közé szorult. Az asztalka fölött szekrény, ebben tanyázik a szextáns és a csillagszelence, aztán egy polc a táblázatgyűjteményeknek és a tengerészeti kézikönyveknek, árapály- és azimut-táblázatok, vitorlás kézikönyvek, világítótornyok jegyzéke, időjárási és időszaki térképek.

Ceruzát ragad és számol. A szinusz, a koszinusz, a tangens és mindezek logaritmusai meghitt viszonyban állnak vele.

– Tulajdonképpen milyen vigasztaló is, hogy még mindig a csillagok állásából számolgatunk – mondom, csak hogy megtörjem a hallgatást.

– Tessék?

– Úgy értem… a hajó tökéletes technikai berendezkedése mellett mégiscsak meglepő, hogy szextánssal és a csillagokkal számítja ki a hajó helyzetét…

– Mért, hogyan kellene csinálnom?

Belátom, hogy okoskodásom itt nem vezet messzire. Talán még túl korán van, vigasztalom magamat, és felkuporodom a térképládára. A főkormányos felemeli a celluloidlemezt, ami alatt a tengerészeti térkép fekszik. Ez a környék egyenletesen kékesszürke. Sem nagy mélységek, sem partszegélyek nem láthatók rajta, csak egy, a metszéspontokban betűkkel és számokkal jelölt, sűrű négyzethálós beosztás.

A főkormányos foga között tartja a körzőt, és azt morogja:

– Hát ezzel megvolnánk, egész tisztességesen elterelődtünk, legalább tizenöt mérföldet… na igen!

Ceruzával összeköti a legutóbb bemért helyünket a mostanival. Rámutat a térkép egyik négyzetére:

– Ez a hely itt elég jópofa volt. Majdnem elzenghettük a „Sisakot le, imához!” kezdetű nótát.

Nyilván azt akarja éreztetni velem, hogy azért kapható egy kis csevegésre. Körzőjének hegyét azon a ponton nyugtatja, ahol egyszer olyan jópofa volt. Most a központos tisztes is közelebb jön, és jól megnézi a térkép megjelölt pontját.

– A negyedik úton történt. Tipikus kéjutazás. Vihar vihar hátán, és már az elejétől fogva a nyakunkon voltak. Egész álló nap vízibombák. A becsapódásokat már számolni sem tudtuk…

A főkormányos mereven a körzője hegyét nézi, mintha az mutatná a bizonyítékokat és jeleket. Aztán megszívja az orrát, összecsattintja a körzőt, és kurta, szögletes mozdulattal elteszi.

– Egy csöppet sem volt mulatságos.

Tudom, hogy többre most nem számíthatok. Leemeli az esőkalapot a fogasról, veszi a gumiköpenyt és a messzelátót. Felkészül az őrségre.

*

Nem akarok útban lenni, mert a hajón még mindig elég nagy az összevisszaság, visszamászom a hídra. A felhőket most éles határvonalak választják el egymástól: intarziák a galambszürke égbolton. Egy felhő a nap elé nyomul. Árnyéka kioltja a víz zöldesfehér fényét. Olyan nagy ez a felhő, hogy alsó pereme egész a láthatárig lecsüng. De lyukacsos, és e lyukakon a napsugarak pászmákban áttörnek. A pászmák vándorolnak a tengeren, az egyik éppen a hajó felé tart, és pár pillanaton át mintha hatalmas reflektor sugarába kerültünk volna.

– BALRÓL REPÜLŐ!

Dorian fedélzeti tisztes hangja villámcsapásként ér. Egy másodperc töredéke alatt sikerül megpillantanom a szürke égbolton a sötét pontot, és már a toronyaknánál vagyok. A nyílás torony és központ közé eső emeltyűje úgy vág farcsonton, hogy ordítani tudnék a fájdalomtól. Lefelé zuhantomban lelki szemeim előtt megjelenik a bőrbevonat, amit erre a kiálló vaskallantyúra kellene húzni.

Odalent kicsit röviden ugrom oldalra. Már zuhan is a következő. Csizmája tarkón talál. Hallom, amint a fedélzeti tisztes dübörögve ér a folyosó padlólemezére.

– Átkozottul közel! – zihálja.

A parancsnok tátott szájjal áll a torony alatt, és fölfelé néz.

– Elárasztás! – üvölti le a második őrtiszt. Meghúzzák a légtelenítő karokat. Fentről, víztől locsogva, a második őrtiszt érkezik.

A mélységmutató vánszorog, mintha nagy ellenállást kellene leküzdenie. Mintha a hajó felragadt volna a felszínre.

A főtechnikus elordítja magát:

– Minden ember az orrba!

Az emberek lökdösődve, botladozva bukdácsolnak. Végre orrnehézzé válunk. A hajó ferdén beáll. Kapaszkodnom kell, nehogy leessem a lábamról. A második őrtiszt még mindig lihegve jelenti a parancsnoknak:

– A gép balról jött egy felhőnyíláson át, a típust nem ismertem fel!

Ha behunyom a szememet, megjelenik előttem a fekete pont a szürke felhőgomolyag alján. Ez a mondat zakatol az agyamban: Most oldja ki… Most oldja ki!… Aztán pedig: A bombák… a bombák… a bombák.

Akadozó lélegzetek. A parancsnok tekintete el nem szakad a mélységmérőről. Arca mozdulatlan, egykedvű. A hajófenékben víz csepeg. Csipp-csepp-csepp. A villanymotorok egész halkan zümmögnek. A villanymotorok? Vagy talán a tájoló?

Várni… levegőt visszatartani… végül kilégzés.

Semmi?

– Merülő állásokba! – szól a főtechnikus. Az emberek, mint a hegymászók, mindkét oldalon kapaszkodva visszatornázzák magukat a ferde padlón.

– Mindkét mélységi kormányt fel!

Kiegyenesedem, fellélegzem. Szúró fájdalom jelentkezik az ülepemben, mintha forró vassal sütögetnének. Csak most veszem észre, mennyire bevertem.

– Felkészülni! – mondja a parancsnok. – Harminc méterre beállni!

– A francba! – morogja a főkormányos.

A parancsnok a központban áll, keze a nadrágzsebben, sapkája a tarkóján. Bosszankodik:

– Most már felplankoltak bennünket, remélhetőleg nem lesz pillanatokon belül egy egész rahedli a nyakunkon. – A főtechnikushoz fordul: – Legjobb, ha egy darabig még lent maradunk.

Nekem pedig ezt mondja:

– Ahogy tegnap megmondtam: pontosan tudták, mikor futottunk ki, most aztán itt a slamasztika.

A második riadó pár óra múlva következik be, a főkormányos őrsége idején. – RIADÓ! – Negyvenöt fokon, egyhüvelyknyivel a láthatár fölött pillantom meg a fekete pontot. Már zuhanok is lefelé, kezem-lábam a fémlétra két oldalának szorítva.

A főkormányos fentről ordít:

– Elárasztás!

Látom, amint lábával támaszt keresve a fedéllap záró kerekén csimpaszkodik. Végre helyére tekeri a fedlapot.

– Ötös!

– Hármas mindkettő!

– Egyes! – hallom a kiáltásokat.

A víz hevesen bugyborékolva tör be a merülő tartályokba.

– Repülő negyvenöt fokon, távolság háromezer méter. Nem közvetlen támadásban! – jelenti a főkormányos.

A dízelek levegőztető- és kipufogónyílásai lezárva, a két villanymotor a tengelyre kapcsolva. Maximális teljesítménnyel dolgoznak. A szokásos dízeldübörgés helyett most csak zümmögés hallatszik a hajón.

Levegőt visszatartani.

– Túl gyorsan merülünk – mondja a főtechnikus.

Majd kisvártatva:

– Merülő tartályokat kinyomatni!

A merülő tartályokat sűrített levegővel szivattyúzzák ki. Öttonnásak. Víz feletti hajózáskor el vannak árasztva, és többletsúlyt adnak a hajónak. Ez arra való, hogy a felszín közegellenállását merüléskor gyorsabban tudjuk legyőzni. Most ez az öt tonna túl sok a hajónak. Recsegő roppanással nyomatják be a sűrített levegőt a tartályokba. A víz heves sziszegéssel árad kifelé.

Még mindig nem potyognak a bombák!

Amíg lemerültünk, alig tartott harminc másodpercig. Ám az az örvény, amely a lemerülés helyén keletkezik, még jó öt percig ott marad. És a tommyk éppen ebbe az örvénybe szokták beledobálni a vízibombáikat…

Semmi!

Az Öreg nagyot fúj. A főkormányos, kissé mérsékeltebb energiával, szintén kifúj egyet. A központos tisztes felém biccent. Nyolcvan méter mélységben a főtechnikus nagy lelki nyugalommal egyszer fel-, majd egyszer lefelé irányíttatja a mélységi kormánnyal a hajó orrát.

– Kiegyensúlyozás megtörtént! – jelenti, és kiadja a parancsot: – Szellőzőket lezárni!

Jó öt percen át szótlanul álldogálunk. Végül az Öreg periszkópmélységet parancsol. A mélységkormányokat keményen felfelé irányítják, a villanymotorok félgőzzel hajtanak előre. Aztán a főtechnikus meglepő parancsot ad ki: elárasztást parancsol, pedig a hajó fölfelé tart. Ugyan csak ötven literről van szó, mégis ellentmondásosnak érzem ezt a műveletet. El kell gondolkoznom rajta, majd rájövök: ha emelkedünk, akkor a hajótest kitágul, hiszen csökken a nyomás. Ezáltal túl gyorsan leszünk könnyebbek – ezt pedig ki kell egyenlítenünk, nehogy túlságosan gyorsan röppenjünk fel. Pontosan ki kell egyensúlyozni a hajót, hogy megtarthassuk a megfelelő mélységen.

– Lehet, hogy meg sem látott! – mondja az Öreg.

*

A harmadik légiriadó öt óra múlva következik be. Most az első őrtiszt ordítja el magát:

– Elárasztás! – majd lihegve jelenti: – Egyenesen a napból repült ki!

– Minden ember előre! – kiáltja a parancsnok, mert a hajó nem akar elég gyorsan süllyedni. És megint a csúszkálás, botladozás, dübörgés át a központon. Csak lefelé!

A főtechnikus bedob még egy trükköt, hogy sebesebben váljon orrnehézzé a hajó: a leghátsó merülő tartály légtelenítőjét csak akkor nyittatja ki, amikor a mélységi kormányok segítségével már megbillent a hajótest. Hosszú pillanatokon át kihasználta a tartály felhajtóerejét, hogy gyorsabban lefelé irányuljon a hajó orra.

– Harmadjára vicceltek meg – mondja az első őrtiszt, mikor világossá válik, hogy most sem lesz bombázás.

– Én nem találom olyan viccesnek – korholja az Öreg.

– Egyre szemtelenebbek! – panaszkodik a főtechnikus. – Hanyatlanak az erkölcsök!

– Egy darabig még lent maradunk – határoz az Öreg –, nem hagyatkozhatunk annyira a szerencsénkre, mint Kramer.

A „tiszti étkezdében” telepedünk le.

– Jó ez az első őrtiszt – mondja az Öreg, elég hangosan, hogy a központig elhallatsszon.

Az első őrtiszt azzal szolgált rá a dicséretre, hogy elég korán vette észre a repülőt. Ami nem egyszerű dolog, ha ravasz a pilóta és a nap felől közeledik. Tízszer sirályokat látsz. Ha kiterjesztett szárnnyal repülnek a láthatár fölött a hajó felé, előbb kiáltasz riadót, mint felismernéd őket. Tökéletesen megtévesztő látványt nyújtanak a körvonalakat elmosó, perzselő üvegfolyamban. A tizenegyedik alkalommal azonban a repülő sirályról derül ki, hogy repülőgép.

– A repülőgépek elől feltétlen szélnek kell fordulni – mondja az Öreg. – Nagyon jól csinálta az első őrtiszt. A repülő szárnyának lehajló hordfelületére ilyenkor túl nagy szélnyomás jut, és ez kifelé nyomja. Persze sokat ez sem segít. De minden méter előnyért hálásnak kell lennünk.

– Megjegyeztem: tehát szélirányba!

– Azért azokra a pilótákra, akiket mostanában küldenek, csak azt lehet mondani: Chapeau{22}!

Az Öreg alsó ajkába harap, pár kurtát bólint, összerántja a szemét és folytatja:

– Egy szál egyedül kuporognak a kis odújukban, mégis úgy buknak ránk, mint tyúk a kövér gilisztára. Mibe kerülne nekik, ha egyszerűen lehajigálnák a tengerbe a bombáikat és ellövöldöznék a patronjaikat? Ki látja azt? – És az Öreg tovább zengi dicshimnuszát a Royal Air Force-ról{23}: – Azok a bombázópilóták, akik a támaszpontjainkat támadják, szintén nem valami nyúlszívűek. Hányat is szedtek le a mieink legutóbb?

– Nyolcat – felelem. – Egyikük La Baule-ban majdnem a fejünkre esett, a fenyők közé. Az biztos, hogy mostanában nem eszem több borjúvelős pirítóst.

– Hogyhogy?

– Akkoriban még hárman ültek a gépen. A cockpit{24} teljesen széthasadt. Egy rakás szendvics volt velük hófehér kenyérből. Sült hús és saláta is volt a szendvicsben – és az egyikre rákenődött a pilóta agyveleje. Be akartam gyűjteni a papírjaikat vagy valamit, de a gép már lángolt, és egyszerre felrobbant a fedélzeti gépfegyver muníciója, akkor takarodnom kellett.

Megpróbálok belemerülni a tengerészeti kézikönyvbe. Fél füllel még hallom, amint az Öreg egy idő múlva megszólal:

– Annak a pilótának, akit a Gneisenau{25} csípett el, ellátmány helyett óvszer volt a zsebében… Ez még lehetett egy figura.

Félreteszem a könyvet.

– Nyilvánvaló, hogy munka végeztével fel akart még keresni egy kuplerájt a Rue de la Paix-n. Igen gyakorlatiasan gondolkodnak ezek a kanadaiak – szól a főtechnikus.

– Bár ez egyszer elszámította magát – folytatja az Öreg. – De nem volt rossz mutatvány! Siklórepülésben, dugóhúzóban ereszkedett lefelé. Eleinte a légvédelem csak némán leste a színjátékot! Egyetlen lövés sem esett! Aztán gyorsan felvette a megfelelő helyzetet, és ledobta a bombáját. Tiszta cirkusz! Szinte sajnálom, hogy nem jutottak ki! A malom úgy dőlt a vízbe, mint a kő, azt mondják. Na, akkor nézzük…

Az Öreg és a főtechnikus mögött én is a központba megyek. A főtechnikus jelent:

– A hajó felmerülésre felkészült!

– Felmerülés! – szól a parancsnok, és felmászik a létrán.

– Befúvás! – mondja a főtechnikus a központos tisztesnek, aki azonnal kinyitja a befúváselosztó főszelepét.

A főtechnikus feszülten figyeli a Papenberg vízoszlopának süllyedését, majd jelenti:

– Toronyfedél a víz felszínén!

Most a kapitány hangja hallatszik fentről:

– Toronyfedelet kinyitni!

– Nyomáskiegyenlítés! – parancsolja a főtechnikus.

– Már remélhetőleg békén hagynak ezek a hülye darazsak – morog a főkormányos.

*

A központban, fél órával éjfél előtt. A szellőzők halkan zümmögnek. A torony nyitott fedlapján át a dízelek friss levegőt szívnak be. A néhány, még égő lámpát leárnyékolták, nehogy valami éjszakai repülőnek elárulja helyzetünket. A sötétben szinte végtelenné tágul a helyiség. A bizonytalan árnyékos mélységekből csak a zöldesen foszforeszkáló jelzőnyilak derengenek, amelyeknek végszükség esetén – az összes fényforrás kihunytával – az volna a feladatuk, hogy a torony kivezető nyílásához vezéreljenek bennünket. Ezek a táblák nem olyan régiek: csak Kallmann hajójának szerencsétlensége után vezették be a használatukat. Kallmann 1940-ben a braunsbütteli zsilipben összeütközött egy norvég teherhajóval. Kicsi hajója volt, az Emsmann-flottilla tagja. A hajó válaszfalai nem voltak vízállók. A központ mellett találták el, és olyan alaposan felhasították, hogy másodpercek alatt elmerült, így aztán csak a hídon tartózkodók menekültek meg. Amikor kiemelték a hajót – Kallmann-nak végig kellett néznie –, a központban úgy találtak rá egy csomó emberre, hogy teljesen egymásba voltak gabalyodva, de nem ám a torony alatt, hanem a periszkópakna másik oldalán – vagyis teljesen rossz irányban igyekeztek menekülni.

De hát mi hasznunk lehet ezekből a zöldes nyilakból? Ha a mi hajónk elsüllyed, az több ezer méterre merül. Ott aztán világíthatnak a nyilak, amennyire csak akarnak.

A központ irdatlan nagynak tűnik a félhomályban. Csak elöl határolja le a gömbfal nyílását pontosan kirajzoló fénysugár: egy lámpa ég a rádiósfülkénél azon a folyosón, amely a tiszti étkezdébe vezet. A fényben két emberalakot ismerek fel. A térképládán ülnek, krumplit hámoznak. Az őrségben lévő központos az állópultjánál számolja ki a merülési naplóban a szabályozótank töltéseit. A fenékvíz gurgulázva, sziszegve loccsan ide-oda. Az altiszti étkező mögötti két zárt válaszfal tompítja a dízelek zaját: mintha szűrőn át érkezne a hang. A hajó mellett csapkodó hullámverés hangja betölti a központot.

Átmászok az első válaszfalon. Az őrködő rádiós, a fejhallgató kagylóival fején, könyv fölött görnyed. Hinrich az. Két könyökével kétoldalt a két asztallapra támaszkodik, amelyeken a műszerei is állnak. Mintha mankó volna a hóna alatt. A rádiósszekrénnyel átellenben a parancsnoki fülke zöld függönye behúzva, de ég mögötte a fény. A parancsnok tehát még nem alszik. Bizonyára szokása szerint fektében írja azokat a leveleket, amelyeket majd csak a támaszpontra visszatértünk után adhat fel.

Az OF-helyiségben{26} Johann főgépész ül bánatos képpel az asztalnál. Ásít és köszön:

– Jó reggelt, hadnagyúr!

– Kicsit még korai reggelt mondani!

Johann szótlanul legyint, és lassan feltápászkodik.

A két gyenge lámpa csak félig-meddig világítja be az orrteret. Nehéz, savanyú szag terjeng: veríték, olaj, hajófenék, nedves holmik szaga. Itt elöl érezni legjobban a hajó mozgását. Két árnyékszerű alak a torpedócső-blokkok előtt botorkál ide-oda. Szitkozódnak. Csak ennyit hallok: „Emberellenes!… A barikádra küldeni!… Az éjszaka kellős közepén!” A függőágyakból még ketten másznak elő, majd még egy a bal oldali hálófülkéből.

– Azt a disznótenyésztő hétszentségit! – Ez biztosan Ario.

A hajó erőteljesen hánykolódik, ezért a két ember csak többszöri nekifohászkodásra tudja felhúzni a nehéz tengerészcsizmákat.

– Göröngyös az idő, mi? – kérdi az egyik. – Megint vizes lesz a lábunk!

Bebújnak vastag pulóvereikbe, és még a nyakukra is kendőt kötnek, nehogy a gumikabát gallérjánál víz érje. A gumiholmit egyébként csak a központban veszik föl.

A leváltott őrség tagjai, akik most jönnek elgémberedve föntről, csuromvizesek. A főkormányos mélyen arcába húzta az esőkalapot, felhajtotta a gumikabát gallérját. A többieknek vörösre korbácsolta az arcát a felcsapó víz. Felakasztják messzelátóikat a kampókra, és éppoly szótlanul, ügyetlen mozdulatokkal hámozzák le magukról a nedves holmit, mint ahogyan az új őrség beöltözött. Segítenek egymásnak a vízálló nadrágokat levenni. Az őrség legfiatalabb tagját megpakolják a vizes esőkabátokkal, nadrágokkal és kalapokkal, az egészet hátra kell vinnie. A két villanymotor között és a hátsó torpedócső két oldalán van a legjobb szárítóhely.

A leváltott emberek gyorsan legördítenek egy-egy korty forró kávét, aztán megtisztítják a messzelátókat, és elrakják őket.

Egy darabig csak a víz csapkodását hallani, a gépek dorombolását, majd a központos beindítja a vízszivattyút, és a fenékből a hajón kívülre pumpálja a vizet.

Egyszerre megpezsdül a központban az élet: előrejön az új gépőrség. Ariót, a dízelfűtőt ismerem fel, és a villamymotor-kezelőt, Zörnert. Az U-térben Wichmann elhelyezkedett az asztalnál. Csámcsog. Felmászom a fülkémbe. Közvetlen a fülem mellett hallom locsogni a vizet. Hosszan elnyújtott szürcsölés és zúgás, néha egy-egy sistergéssel tarkítva.

A hajókonyha ajtaja nyílik. Kleinschmidt és Rademacher jelennek meg, vitatkoznak valamin.

– Hagyjál valamit a többieknek is, öreg haspók!… ahányszor csak rád néz az ember: mindig majszolsz valamit!

– Te meg állandóan hülyeségeket beszélsz!

– Te meg csak zabálni tudsz!

Látom a függönyöm résén át, hogy Wichmann jó alaposan megvakarja a lába között. Kicsit fel is emelkedik ültéből, hogy jobban odaférjen a keze.

– Te csak hagyd békén a lőcsödet – szidja Rademacher –, itt senkit nem bírsz vele izgalomba hozni!

– Majd mindjárt téged toszlak farba! – pattan föl Wichmann.

Kleinschmidtnek szemlátomást eszébe juttatott valamit ez a veretes párbeszéd: olyan látványosan vihorász, hogy minden figyelem ráterelődik.

– Párizsban, egy bisztróban történt meg velem – vág bele –, csak üldögélek az asztalomnál, szembe velem a kanapén egy néger ül, meg egy maca, az meg egyfolytában matat a négeren az asztal alatt. Ezeknek ott Párizsba egyszerűen nincsenek gátlásaik!

Rademacher megértően bólogat.

– Egyszerre aztán a néger elkezd lihegni, a szeme meg kifordul. Mondom magamban, ezt meg kell nézni, vissza tolom egy kicsit a székemet, hát az meg abban a pillanatban elsül – egyenesen rá a cipőmre!

– Na, ne mondd! – szól Wichmann.

– És te? Mit csináltál? – kíváncsiskodik Rademacher.

– Csak ültem ott, mint akibe belecsapott a ménkű. De azokat kellett volna látnod – csak felpattantak, és már ott se voltak!

– Te jószagú… hogy mik vannak?! – Rademacher még mindig csak csodálkozik.

Wichmann szemlátomást csak most emésztette meg a történetet. Hátradől és kinyilatkoztatja:

– A franciák mind disznók!

A zászlós látványosan forgolódik fektében. De ez az asztalnál ülő három embert nem zavarja.

– Franciázni már tud a lányka, csak a beszéddel vannak még bajok – motyogja Wichmann maga elé.

Jó negyedórába beletelik még, amíg az U-tér elcsendesedik.

*

Az új központos legény, úgy látszik, nemigen válik be. A tisztese már jó néhányszor leszidta. Szabadőrsége alatt egyfolytában a feketébe kötött traktátusait olvasgatja, s nem vesz részt az orrtéri ökörködésben. Ezzel az „én jobb ember vagyok nálatok” magatartással szinte teljesen elszigetelte magát. Meg-megpróbálkozik a hízelgéssel, de ezzel csak a „Seggnyaló” és az „Imádkozó sáska” beceneveket sikerül kiérdemelnie.

Különösen Ariónak csípi a szemét az új ember:

– Hogy benyalná magát! Inkább lapítana!

Egyszer, amint az orrtérben ücsörgök, Ario azt meséli, hogy Hacker torpedóműszerész tisztes bátyja fegyházban ül. Csak egy évvel idősebb a mi Hackerünknél: huszonkét eves. „Meggyűrűzte” a szomszédja öt gyümölcsfáját, így állt bosszút bizonyos kellemetlenségekért.

Ario így magyarázza ezt az eljárást:

– Ha egy fa kérgét körben a tövénél elfaragod – azt már megette a fene!

– És ezért fegyház jár? – nem győzök csodálkozni.

– Hát persze. Manapság igen. Ma ezt úgy hívják: „A német nép élelmezési szabadságának veszélyeztetése!” Már-már szabotázs!

Schwalle matróz e magyarázat hallatán felkiáltott:

– Ember, hát ott tiszta jó dolga van! Ott nem történhet vele semmi baj, nem igaz?

Ariónak szinte a szava is eláll:

– Hát, te is elég furcsán gondolkodol…

Schwalle nem cáfolja. Nagyot kortyol a limonádés kerámia halálfejéből.

Luxus, gondolom magamban. Ekkora barom nagy holmit cipelni a fedélzetre.

A hadinaplóban az első két nap a következőképpen öltött alakot:

Szombat

8.00: Kihajózás

16.30: Próbamerülés

18.00: Mélységimerülés-próba

Vasárnap

7.46: Repülőgép-riadó zavarási gyakorlattal és mélységi merülés

10.55: Repülőgép-riadó

15.44: Repülőgép-riadó

16.05: Indulás a támadó térbe

– Még mindig olyan a szeme, mint az albínó nyúlnak – szurkál a főtechnikus másnap.

Ez a harmadik nap a tengeren.

– Nem csoda, az utóbbi napok elég fárasztók voltak. Egyik nagy rendezvény a másikat érte!

– Igaz is! Azt mondják, maga ott volt a Majestic bárban a nagy bulin. Ez a Thomsen előtti éjszaka volt, ugye?

– Bizony! Nagy cirkuszt hagyott ki! Meseszép volt, amint az építésügyi tanácsos kirepült az ablakon!

– Hogy történt? – kérdezi a főtechnikus.

– Ezt a Schöllet – mondom neki – maga is ismeri. Ugye, olyan iszonyú fontos embernek tartja magát? Nahát, ez a lökött Scholle azonnal mindenkinek italt rendelt. Akkor még nagyjából mindenki udvarias volt vele. Scholle úrban viszont, úgy tetszett, volt már pár légkör: egyszerűen csúcsformában érezte magát. Minden gátlása megszűnt, úgy érezte: közénk tartozik. Mintha mindenki épp őrá várt volna…

Megjelenik előttem a kivörösödött képű Scholle, a két hörcsögpofazacskója, mintha korbáccsal verték volna képen, vadul gesztikulál, aztán lassan ide-oda imbolyog, sörhab a szája szögletében, és egyszerre csak beszélni kezd:

– Fantasztikus… egyszerűen fantasztikus… ezek a nagyszerű sikerek! Pompás fickók… talpig férfiak!… Igenis!

Látom, amint a banda utálkozó kifejezéssel nézi, sőt valaki hangosan meg is kérdezi:

– Mit akar itt ez a seggfej?

Scholle építésügyi tanácsos úr azonban kizárólag a saját hangját hallja, és tovább bugyog belőle:

– Erősítsétek gerinceteket… Albiont térdre kényszeríteni… Igenis! A harcoló front megbízhat bennünk!… Harc a hazáért az utolsó emberig… esküdt lovagok…

– Mintha hányta volna, dőlt belőle az a sok baromság. A vezércikkek szövege a töretlen harci szellemről meg ilyesmi. Persze mindezt magára is értette. Sőt, elsősorban saját magára. A derék Markus akkor már jó ideje fortyogott magában. Csak nagyon jól nevelt gyerek! Scholle a vállára csapott és felordított: „Csak rajta! Az a pár szaros kis vízibomba!” És akkor Markus kikattant. Látnia kellett volna: vörös lett, mint a főtt rák, és egyszerűen elállt a szava. Bezzeg a többiek! Egy emberként ugrottak föl, repült az asztal meg az összes szék. Elkapták a tanácsost a csuklójánál meg a bokájánál, és átvonszolták az egész hosszú helyiségen. A nagy ablaktábla mellé érve a fedélzetmester azt ordította: „Zsipp-zsupp – háromra elengedni!” Rögtön mindenki magáévá tette a gondolatot: egy-kettő-három! – és az építésügyi tanácsos először vagy két métert röpült a levegőben, aztán puff, kivitte az ablakot, iszonyú csörömpölés, végül az utcára nyekkent.

Valaki hirtelen felordított:

– Na, ez már csak elég lesz az ostoba disznójának!

– És a tábori csendőrséggel nem volt balhé? – kérdezi a főtechnikus.

– Egy órával később, amikor már csak a tisztesek és a legénység volt ott, akkor aztán lőttek is. Az egyik tábori csendőr comblövést kapott.

– Az egész flottilla sajnálta – mondja a főtechnikus –, hogy nem egyebét találták el.

Tudom ám, miért fúj tüzet a főtechnikus a tábori csendőrökre meg minden egyéb láncos kutyára. Amikor Párizsból a BdU-vonatával jött visszafelé a szabadságáról, nekikészült egy jó kis szundikálásnak. A zubbonya alsó gombját kigombolta, enyhén előrecsúszott ültében. Egy UY-os főhadnagy volt még a kupéban. Egyszer csak kinyílik a kupé ajtaja, és már állt is a bál. A főtechnikus pontosan elmesélte az egész cirkuszt még a Royalban.

– Egyszerre ott áll egy izzadt fickó a kupéban, tábori szürkében, bili a fején, csizmásan, sarkantyúsan, persze sonkanadrágban, úgyszólván teljes harci díszben, a hasán stukker, és még két láncos kutya les be a kupé ablakain kintről, jobbról egy, balról is egy. „A menetparancsát, főhadnagy úr, és lenne szíves ügyelni a felszerelésére! Ez itt nem a haditengerészet!”

A főtechnikus elmesélte, hogy állt fel akkor, de nem ám, hogy megigazítsa magát, hanem inkább az összes többi gombot is kinyitotta, előhalászta a papírjait, odaadta a bilicsákós hősnek, aztán jó mélyre bedugta a zsebébe a kezét.

– Látnia kellett volna. Majdnem megpukkadt! Ordított, mint egy vadbivaly: „Jelentést teszek! Jelentést teszek!”

– Nahát – mondom a főtechnikusnak –, akkor azért keresik úgy az utódját? Ezért látom a kollégáját a fedélzeten? Biztosan azt gondolták odafönt, hogy magát már nem lehet elviselni, hogy nem nyújtja azt a példaszerű viselkedést, amit a Führer megkövetel!

A főtechnikus szája először tátva marad a csodálkozástól, de aztán elvigyorodik, mint a töklámpás. Úgy tűnik, fején találtam a szöget.

*

Hétfő este a tiszti étkezdében. Pillantásom az órára esik: húsz óra. Fel sem érem ésszel, hogy még csak harmadik napja vagyunk úton. A szárazföld már úgy elmaradt mögöttünk, mintha száz meg száz tengeri mérföld választana el tőle. Erőltetnem kell az agyamat, hogy visszaemlékezzem: péntek este volt a Bar Royalban az a kis cécó.

– Mélymerülés? – kérdi az Öreg.

– Á, dehogy, csak Thomsen járt a fejemben.

– Nahát, azt az egyenruhát én biztosan eldobnám – így az Öreg.

*

KEDD, A 4. NAP A TENGEREN. A főtechnikus, úgy tűnik, épp ráér. Remek alkalom, hogy egy kicsit bevezettessem magam a technika titkaiba. Csak annyit kell mondanom:

– De borzasztó bonyolult ez az egész!

Már rá is harap:

– Ennél igazabbat sohasem mondott. Sokkal, de sokkal bonyolultabb itt minden, mint egy rendes hajón.

Amaz a „mosóteknő a pocsolyában” elven működik: megvan az állandó egyensúlya, az állandó felhajtóereje. Ennyi meg ennyi bruttóregisztertonna önsúly, annyi meg annyi raksúly. Ha egy kicsit többet pakolnak rá, akkor kicsit a vonal alá süllyed a vízben – ez legföljebb a vízi rendőrséget érdekli, amúgy a kutyát sem. Nálunk ellenben bármekkora túlsúlynak súlyos következményei volnának.

Nekem erről a gyerekkorom jut eszembe. Az úszást magát, hogy valami a víz tetején lebeg, mindig is varázslatosnak éreztem. A fa evezős csónakokat még csak-csak elfogadtam, de a vashajókat! Gyerekként valósággal csodának hittem. Víz tetején úszó vas! Az Elbán aztán egy napon betonhajókat láttam, olyan betonfalakkal, mint egy bunker. Egyszerűen nem hittem a szememnek: ez az irdatlan betontömeg is úszott, még rakományt is vitt az Elbán lefelé.

A főtechnikus hangja tanárossá válik:

– Alapvető különbség, hogy a mi felhajtóerőnket nem a hajótest által kiszorított víz okozza, mint a többi teknőnél, hanem a tartályokban lévő levegő. Tehát minket egyfajta úszóöv tart a felszínen. Ha kieresztjük a levegőt, süllyedünk. Az egyensúlyi viszonyainkra úgy kell ügyelnünk, mint vadászkutyának a lövésre. Az egyensúlynak mindig egyformának kell maradnia. Ha vészmerülünk, nem vacakolhatunk vele. Mindennek eszelős gyorsasággal kell mennie. Ezért kell már előtte, amíg még fent hajózunk, belőni az egyensúlyi állapotot a merülésre is. Vagyis: a szabályozótartályok töltését úgy kell beállítanunk, hogy riadó esetén már csak a merülőtartályokban lévő levegőtől kelljen megszabadulnunk. Ha aztán a hajó víz alatt van, akkor értelemszerűen sem felfelé, sem lefelé nem hat rá a súlyból eredő erő. Megértette?

– Igenis, főtechnikus úr!

– Tehát az elérendő mélységben a hajó súlya az őt körülvevő vízhez képest nulla, vagyis lebegnie kell, hogy a legfinomabb oldalkormány-, hajócsavar- vagy mélység kormány-mozdulatra felfelé, lefelé, illetve bármelyik oldalra indulhasson. Sem emelkednie, sem süllyednie nem szabad. De sajnos a hajó súlya napról napra változik az elfogyott élelmiszertől, víztől, üzemanyagtól függően. És az a galádság, hogy még a hajó által kiszorított víz súlya sem azonos nap mint nap. Tehát amerre csak a szem ellát: folyamatosan változó tényezők. Ki sem látszunk a számolásból. Még köhögni sem lehet itt büntetlenül.

A főtechnikus pihen egy kicsit. Megbontott üveges almalét hoz a polcról, az ajtó zsanérján lepattintja a kupakot és iszik.

Letörli a száját, aztán már folytatja is:

– A legtöbb gondunk a sós víz fajsúlyának változásával van. Ha édesvízben merülnénk, semmi baj nem lenne. Akkor csak annyit kellene tennünk, hogy összeadnánk a naponta elhasznált élelmiszer, olaj és víz mennyiségét, és ugyanannyi vizet nyomatnánk a kiegyensúlyozó tartályokba. Kész. De a sós víz ennél sokkal kacifántosabb. Másnak nem is nevezhetem. Ebben a tócsában ugyanis víz és víz között hatalmas különbségek vannak. Ezért a ránk ható felhajtóerő is napról napra változik – sőt, voltaképp óráról órára. A sós víz fajsúlyát mindenféle dolgok befolyásolják. Például a mélység, a hőmérséklet, az évszak, az áramlatok, még a növényzet is – például a plankton igen nagy hatással van a víz fajsúlyára. Ha kicsikét több a plankton, már kaphatunk a szivattyúkhoz. A naptól is sok függ.

– A naptól?

– Bizony. Az erősebb napfény hatására nagyobb a párolgás, tehát nő a víz sótartalma. Ha pedig több a só, nagyobb lesz a fajsúly is.

– De csak minimális különbségekről van szó, nem?

Egy ideig összeráncolt homlokkal gondolkodik.

– A víz fajsúlyának legkisebb változása – vegyünk most egy példát, tényleg kicsit, mondjuk, egy ezredrésznyit a hajó kiegyensúlyozása szempontjából szintén egy ezredrésznyi változtatást igényel. Logikus. Ez a hajó hétszázötven tonnájánál hétszázötven kilót jelent. És ha hétszázötven kilóval számolnánk el magunkat a kiegyensúlyozó-tartályoknál, az már rendes kis tévedés lenne. A szabályozótankok segítségével ugyanis a lebegő állapot eléréséhez öt kilogrammnyi pontossággal kell belőnünk a hajó egyensúlyi állapotát. Persze ez csak az elmélet, gyakorlatilag szinte teljesen lehetetlen csak lebegéssel szintben tartani a hajót: általában szükség van a csavar és a kormány segítségére is. Már egy félliternyi többlet – mit fél liter: egy gyűszűnyi! – süllyedéshez, ugyanannyival kevesebb pedig emelkedéshez vezet. Ezért aztán minden istenáldotta napon újra meg kell állapítanunk a sűrűségmérővel a hajót körülvevő víz sűrűségét.

A parancsnok már bizonyára jó ideje ott állt és hallgatta, elmenőben még odaveti:

– Professzor úr, ez mind igaz is?

A főtechnikus azonnal kiesik a szerepből. Panaszos a hangja, amikor újból megszólal:

– Az Öreget persze csak az érdekli, hogy a hajó folyamatosan jól ki legyen egyensúlyozva, egyetlen literrel több vagy kevesebb se legyen benne…

Eljátssza, hogy kimerült. De látom, valami szép zárómondatot keresgél az agyában.

– Hát – mondja aztán –, jó adag fizikát hurcolunk ki a tengerre…

– Meg kémiát.

– Igen, kémiát is – mondja. – De ha úgy istenigazából kémiás lesz, akkor már pszichológiás is lesz. Akkor pedig megette a jó fene!

Hirtelen nagyon sietős dolga támad. Nem kérdezhetem már meg, miként is értette ezt az utolsót.

*

Az Öreg az ebénél gyanúsan jókedvű. Senki sem tudja, mitől vidult fel ennyire. Néha még tréfálkozik is, erről az oldaláról nem ismerem. A főtechnikus fut be utolsónak.

– Nos, mester? – kérdezi az Öreg ironikus felhanggal.

– Minden rendben, Herr Kaleun.

A parancsnok barátságosan invitálja az ülőhely zugába. Hangsúlyozott udvariassága gyanakvóvá teszi a főtechnikust. Lopva egyikünkről a másikra pillant. Sejtem, mi lehet a dolog mögött: amikor átjöttem a központon, láttam, amint a parancsnok cédulát csúsztat a központos kezébe.

Csak másodpercek telnek el, már fel is harsan a riadócsengő. A főtechnikus csak nagy üggyel-bajjal bír feltápászkodni. A mennyezeten forog a fenékszelep-zártolattyú rudazata. A tányérok csúszni kezdenek.

– Megfogni! – kiált a parancsnok.

A főtechnikus elkeseredett pillantást vet az Öregre. De mit használ? Kotródnia kell a központba.

– Mint a menyét! – csúfolkodik az Öreg.

A központból hallatszó ordítás megerősíti gyanúmat, hogy nem ússzuk meg holmi pórias próbariadóval, hanem zavarási gyakorlatról van szó.

Az asztalról minden előrefelé szánkázik. Csörgés-zörgés – lábam máris cserepeken tapos.

Az orrterhelés egyre erősödik. A második őrtiszt kérdőn néz szét. De az Öreg megint csak úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.

A központból riadókiáltás hangzik:

– Vízbetörés a vízállásmutatón át!

De az Öreg ahelyett, hogy felugrana, széles mosollyal ajándékozza meg a második őrtisztet, aki erre végre felfogja, hogy ezt a „zavart” alaposan előkészítették.

Az Öreg pokolian örül a felfordulásnak, a központból érkező hangzavarnak. Nehézkesen feltápászkodik, és mint egy körültekintő hegymászó, feltornázza magát a központba. Mindenütt zörgés, csörömpölés, majd tompa puffanás. Valami nagyméretű tárgy feldőlt. A hajó a fejenállással kísérletezik.

Az első őrtiszt szeme kimered.

A bőrheverő első sarkába tereljük az edényeket. Istentelen disznóól! Az egész asztalt telekente az ételmaradék. Igen nagy tapintatlanság ez az Öregtől – éppen ebéd alatt!

– A hajónak ki kell bírnia… A tommyk sincsenek tekintettel az ebédidőre… Gyakorlás a fél élet… Nehogy begyöpösödjünk… – ezeket a gúnyos kommentárokat fűzi az Öreg a zűrzavarhoz.

Hála Istennek: a hajó végre egyensúlyba kerül. Az Öreg megkegyelmez. Hatvan méterre megyünk. A kajaügyeletes szótlan buzgalommal lát a romeltakarításhoz.

Negyedóra múlva megjelenik a főtechnikus, kimerülten, levegőért kapkodva. A parancsnok a saját szőrmemellényét adja neki, és roppant udvariasan teával kínálja.

– Egész jól sikerült!

A főtechnikus sanda pillantással honorálja a parancsnoki dicséretet.

– Na, na, na! – így az Öreg.

A főtechnikus hátradől, és kezét tenyérrel fölfelé az ölébe ejti. Csupa olaj a keze. Az Öreg megvető pillantást vet rá:

– Ejnye, ejnye, főtechnikus, mi jut eszébe, hogy ilyen koszos kézzel ül az asztalhoz? Hát mit fog most gondolni az első őrtiszt?

Az első őrtiszt elvörösödik. A főtechnikus zsebre vágja a kezét, és megkérdezi:

– Most jó? Ugyanis már ettem.

– No de főtechnikus! Még elfogy itt nekünk! Gyerekek, egyetek-igyatok, mulassatok jól!

Az Öreg teli pofával majszol, majd ugyanazon a csúfondáros hangon megkérdezi:

– Nem javítaná meg mindjárt a bal dízelen azt a valamit? Most remek alkalma nyílik rá. Addig a víz alatt maradunk. A maga kedvéért bármit!

Szegény főtechnikus, mit tehetne, eltűnik a bal dízelfenéken.

Az Öreg körbevigyorog, és azt mondja:

– Végre véget vetettünk ennek az átkozott lődörgésnek. Ez a folytonos cirkuszolás a támaszponton – már a fülemen lógott ki…

*

Mióta tengerre szálltunk, a parancsnok nagyon jókedvű, de legalábbis csendes megelégedettség tölti el. Sőt! Korábban tért vissza a szabadságáról, mint kellett volna. A hajót nélküle is fel tudták volna szerelni, de nem – ő mindenáron ott akart lenni.

Az emberek ebből az egyhetes sietségből persze mindjárt azt a következtetést vonták le, hogy odahaza bizonyára nem fürdött tejben-vajban.

Kapitányunk magánéletéről szinte senki sem tud semmi érdemlegeset. Én is csak összerakhatom azt a pár apróságot, amelyeket cinikus megjegyzéseiből, elszólásaiból kikövetkeztettem. Hogy külön kupacba rakja azokat a leveleket, melyeket zöld tintával, óriási betűkkel ír valaki. Állítólag repülős hadiözvegy. Apja bírósági elnök. Az Öreg elejtett már pár megjegyzést holmi gyertyatartós zongoráról és „nagyon szép estélyi ruhákról”. Nyomasztó töredékeket hallottunk az utolsó szabadságáról. „Állandóan” a nyakában kellett hordania a kitüntetését, és vásárolni járni vele. „Akkor ugyanis egy kicsit vastagabban rakják meg a mérleget. Ilyen hülyeséget. És minden este van valami. Állandó programok. Az ember egészen belebutul. Még az iskolában is előadásokat kellett volna tartanom… Na, azt már nem, mondtam nekik.”

Az Öreg már azt is beismerte:

– Mi is az, amit a magunkfajta a szabadságán kíván? Tiszta ruha. Órák hosszat a fürdőkádban. Csak semmi újság. Semmi rádió. Teljes kikapcsolás. Ehelyett szépen vasalt kimenő-egyenruhát készítenek oda, még a gyíkleső sem hiányozhat. Habfehér ing, fekete selyem nyakravaló, fekete flórzokni, kifényesített csukák, ragyogóra szidolozott medál makulátlan fekete-fehér-vörös ripszszalagon – te jóságos ég!

*

Délután. A felszínen hajózunk – a változatosság kedvéért „kétszer félgőzzel”, de nem töltünk, mert az akkumulátorok tele vannak. Ebben a fokozatban a hajó úgy 14-15 tengeri mérföldet tesz meg egy óra alatt – nagyjából, mint egy jó kerékpáros. Egy fűtő felmászik a toronyba. Rágyújt, leül a kormányos mögött bal oldalon, lehunyt szemmel élvezi a cigarettafüstöt. De még el sem szívhatja teljesen, lentről már követeli a többi dohányos a helyet.

RIADÓ! A riadóharang egyenesen a szívemet verdesi. Lélegzetem elakad. Ez az átkozott bolondok harangja!

Egy ember félig leeresztett gatyával rohan elő a klozettról. „Le ne szard a sarkadat!”, kiáltja oda neki valaki.

A dízelek leálltak – a hajó már billen is. Mi van? Meddig engedi a főtechnikus még lefelé ezt a teknőt? Csak most jövök rá: ez a riadó – igazi. Negyedórát maradunk lent. Aztán újra a hullámok sziszegése az acéltest körül.

– Mára… úgy gondolom… elég lesz – mondja a főtechnikus.

– Hát – mondja az Öreg.

– Az Öreg meg a tommyk jól kiegészítik egymást – nyögdécsel Zeitler az altiszti helyiségben. – Nem hagyják, hogy elund magad.

Lődörgés 1

SZERDA, AZ 5. NAP A TENGEREN. A rádió tülkölésére ébredek. Aztán becsapják a konyhaajtót. Hangzavar, nem is akármekkora. Pilgrim villanymotorfűtő ordít:

– Asztalügyeletes! Mi ez a picsamocsok az asztalon? Egy-kettő, eltüntetni!

Lekukkantok a függönyöm résén: Wichmann, a fedélzeti tisztes egy vöröses folt vegyesgyümölcs-lekvárra mered az asztalon, és bömböl:

– Mintha csak egy hölgy előfűtött volna a Z-zászlónak!

Pilgrimnek és Wichmann-nak csak azon jár az esze. Egyfolytában. Gyakran nem is értem a tolvajnyelvüket, a célzásaikat.

– Hófehérke és rózsapiros – mondja most Wichmann. Szeme a kiskertbe néz. Kicsit ki is dülled, hát keskeny álla ellenére is van benne valami tagadhatatlanul békaszerű. Fekete, sima haját hátrafésülve hordja, s hogy ott meg is maradjon, mindig zselés brillantint használ: nagy gonddal szétkeni a fésűje fogai között, úgy gereblyézi magát. Szeret arról beszélni, milyennek is képzeli el a neki való „finom” életet: színház, kabaré, jó társaság – ez az „ő álma”. Nagy dumás, szeret a félbeszakadt gimnáziumával dicsekedni. De állítólag minden proccolása ellenére is jó tengerész: sok konvojt elsőként szúrt ki.

Pilgrim, a villanymotorok „fűtője”, akárcsak kollégája, Rademacher, Türingiából származik. Kicsi, sápadt, hegyes szakállú emberke. Éppen csak többet beszél, mint Rademacher.

Most Wichmann-nal a legénységi bordély egyik oszlopos hölgytagjáról cserélik ki tapasztalataikat.

– Nem bírom már azt az örökös siránkozást: „Ne prickolj a micsodámba!” Mért nem bír magára vigyázni! Ilyen buta libát!

– De amúgy nem rossz bőr!

– Bőr? Jó segge van, meg kell hagyni!

Szünet. Aztán Pilgrim újból rázendít:

– Egyszer megvolt a parkban egy padon a kioszkos csibe, de a teli gumit csak otthon göngyöltem le a nyélről…

Kikászálódom a fülkéből.

Nyelvem úgy tapad a szájpadlásomra, mint egy darab bőr. Ezen mégannyi krákogás sem segít. Amíg nem jutok egy korty vízhez, addig ezzel a bőrleffentyűvel a számban kell járkálnom. Még egy harákolás – egy középméretű csula pattan a számba. Hát ezt meg hová tegyem?

Az asztalfelelősünk jelenti, hogy megterített nekem. Bólintok, ki nem nyitnám a számat, mert az osztrics fogja magát és kiugrik. Lecsípek egy újságsarkot, óvatosan belecsöppentem, takarosan becsomagolom. Hányinger kerülget.

Végre félig-meddig tiszta hangon felszólhatok a központból:

– Egy ember a hídra?

– Igenis – válaszol a második őrtiszt hangja odaföntről.

Bőrnadrágom zsebébe dugom a takonycsomagot, és nyomás föl, a friss levegőre!

– Jó reggelt, második őrtiszt! – aztán be a vízbe a csomagot, szájat fel, szelet be, aztán a „télikertbe”, szélirányt ellenőrizni, szét a bőrnadrágot, aztán – istenem, de szép is ez! – egy jót hugyozni.

Most már megnézem az eget és a tengert.

El is merülök a víz szemlélésében, amint a híd rostélya alatt habzik és sziszeg, a levegővel tejesre elegyedik, és végigsöpör a hajó mellett. A buborékok és a habsávok egyre újabb meg újabb mintázattá állnak össze, mint egy végtelen szövőszéken. A fehér sávokat követve hátrafelé siklik a tekintetem. Utunkat hosszú, pár méter széles sáv jelzi a vízben. Ezen a részen a cakkosan emelkedő hullámok kisimultak, mintha úthenger simította volna egyenletesre a vizet.

Megkérdezem a második őrtisztet:

– Mi az a Z-zászló?

A második őrtiszt buzgón elzsolozsmázza:

– A Z-zászló a támadás jele. A Z-zászló színe piros!

– Ezek a disznók! – csúszik ki belőlem.

A második őrtiszt elképedve mered rám.

– Köszönöm! – mondom még, és eltűnök a toronyban.

A kormányosnak alig van valami dolga. A kormányjelző állandóan ugyanannál a számnál lebeg a tájoló lapján: 265 fok. Egyenletesen haladunk a hadműveleti terület felé. A főkormányos számításai szerint még körülbelül tíznapnyi menet. Gyorsabban is odaérhetnénk, ha teljes sebességre kapcsolnánk a dízeleket, de csak menettempót tartunk, mert az üzemanyag a vadászatra kell majd. Takarékoskodnunk kell a tartalékainkkal.

Reggelinél hiába várom a parancsnokot.

A riadóharang hangjára rezzenek fel. Repülő! – villan át rajtam. Repülő! Ezek a rohadék darazsak! A szart keverik, csak a szart keverik egyfolytában! Akkor észreveszem a parancsnokot a válaszfal keretén át, amint a központban áll stopperral a kezében. Hála Istennek: csak próbariadó! Az Öreg a stopperral csak azt akarja ellenőrizni, hogy mennyi idő telik el a riadó megszólalásától a hajó lemerültéig. Oldalra húzódom a hirtelen támadt szaladgálásban. A hajó már meg is billent. Megpróbálom elkapni a tányérokat, de hiába: kettő-három már a padlón csörömpöl. Eszembe jut, mi minden megtörtént már próbariadók alkalmával. Kerschbaumer hajóján például valaki tévedésből a mélységmérő kijelzőjére kötötte a szelepek zsinórját. Kerschbaumer gyorsan le akarta vinni a hajót nyolcvan méter mélyre. A hajó ment is, de a mutató nem mozdult. Kerschbaumer azt gondolta: felragadtak a felszínre, ezért tovább süllyedt. Aztán még tovább, amíg egyszerre csak észre nem vették a hibát. De akkor már kétszáz méteren jártak, a hajót meg kilencvenig garantálja agyár.

Asztalnál ülünk, ebéd van – ekkor jön a következő próbariadó. Elrajtoláskor a főtechnikus teli levesestálat söpör be a második őrtiszt ölébe.

Az Öreg, úgy látszik, ezzel a második próbariadóval sem elégedett: egyetlen elismerő hang ki nem jönne belőle.

Tizenhat óra tájban hirtelen a harmadik riadó.

Az asztalon összetörnek a teáscsészék.

– Ha ez így folytatódik, nemsokára tíz köröm közül eszünk és a leveses fazekakból iszunk – panaszkodik a fedélzetmester.

Végre a parancsnok is elégedett:

– Megy ez! – mondja.

Megpróbálok a központ térképasztala mellett újabb technikai információkhoz jutni. Wichmann és Frenssen szópárbajának – a szokásos tengerész-gépész párharc – a főkormányos megjelenése vet véget. Wichmann még gyorsan „görények”-nek nevezi Frenssen dízelgépeit, az meg Wichmann arca elé dugja olajtól mocskos mancsait.

Amikor minden elcsöndesedik, újból a tartályok tanulmányozásának tudom szentelni magam. A tengeralattjárók merülő berendezéseinek egyik legfontosabbika a merülő tartály. Ha levegővel van teli, a hajó úszóképességét biztosítja. Három van belőlük. A nyomóköpenyen kívülre és belülre is jut. A belső merülő tartályt úgy szerkesztették, hogy akkor is fent tudja tartani a hajót, ha a másik két tartály megsérült.

A merülő tartályok alsó részén találhatók az elárasztó szelepek, fönt pedig a légtelenítők. Merüléskor mindkettőt kinyitják. A levegő a légtelenítőkön át távozik, az elárasztón pedig betódul a víz. A merülő tartályokon kívül a hajónak merülő bunkerei is vannak. Ezek a hajó külsején találhatók, és kifutáskor üzemanyaggal vannak feltöltve. Csak akkor használják őket levegőtárolásra, amikor már elhasználták belőlük az üzemanyagot, ilyenkor aztán ezek is a felhajtóerőt támogatják. Attól függően, hogy üzemanyag vagy levegő van-e bennük, A, illetve B állapotról beszélünk.

A merülő tartályokon és – bunkereken kívül a hajón találhatók még szabályozó- és egyensúlyozó tartályok is. A szabályozótartályokat tengervízzel töltik fel apránként, olyan ütemben, ahogyan a hajóról fogy az édesvíz, a táplálék és az üzemanyag. Ezek a tartályok a központtal egy vonalban helyezkednek el. A „szabályozás” azt jelenti: a hajó súlyát víz bepumpálásával vagy kiszivattyúzással úgy változtatni, hogy ez a változás megfeleljen a hajó által kiszorított víz súlyának.

Az „egyensúlyozás” a már lemerült hajó vízfekvésére vonatkozik. Ha a hajó orr- vagy farnehéz, a két kiegyensúlyozó tartályban úgy változtatják meg a súlyviszonyokat, hogy a hajó helyzete ismét nulla legyen – vagyis beálljon az egyensúlyi állapot. Ezek a tartályok igen fontosak a hajó számára; olyanok, mint a kötéltáncos egyensúlyozó rúdja, hiszen a hajó hajlamos a vízben mind hosszában, mind oldalirányban elfordulni, vagyis hosszanti stabilitása ugyanolyan, mint a keresztirányú stabilitása.

A felszíni hajók esetében ez persze másképp alakul. Ezek a heves hullámverésben dülöngélnek ugyan, ám nem mutatnak hajlandóságot a fejre állásra. Hosszukban sokkal stabilabbak, mint keresztirányban.

A tengeralattjárók akár negyven fokkal is elbillenhetnek. A felszíni hajókkal ellentétben ezek lemerült állapotban igen érzékenyek a súlyelosztás megváltozására, és csak nagy nehézségek árán lehet egyensúlyban tartani őket. Ezért a konstruktőrök a lehető legnagyobb hatásfokúra tervezték az egyensúlytartályokat: a hajó legszélső pontjain helyezték el őket. A központtól számítva „hosszú erőkaron” helyezkednek el.

Ha a hajó lemerült állapotában átvisznek egy mázsa krumplit a központból az orrtérbe, a hajó orr nehézzé válik. Ha ki akarjuk egyenlíteni, huszonöt liter vizet hátra kell pumpálnunk a központtól. Persze a krumpli súlyának csak a felét, hiszen a vizet a hajó első végénél lévő egyensúlytartályból vesszük. Az előhajót ezáltal a krumpli súlyának a felével megkönnyebbítettük. Ha a mázsa krumplit a villanymotoroktól hoznák előre az orrtérbe, mindjárt más lenne a helyzet. Akkor ötven litert kellene elölről hátulra pumpálni.

Bevésem az alapszabályt: a szabályozótartályok a hajó fel- és lemerülését változtatják, az egyensúlytartályok a lemerült hajó helyzetét.

Vacsora után azonnal bemászom a fülkémbe, holtfáradtan.

Igazán nem panaszkodhatom, hogy a legénység zavartatná magát a jelenlétemtől. Ha bent fekszem is a fülkében, azonnal az Első Számú Téma kerül elő. Úgy látom, csak a függönyt kell behúznom, és már mintha nem is léteznék. Úgy érzem magam, mint a zoológus, aki hozzászoktatta jelenlétéhez az állatokat, amelyeket meg akar figyelni.

A nap Pilgrimmel és Wichmann-nal kezdődött, most Frenssentől és Zeitlertől kapom az altatót. Piszkos fantáziájuk szinte kimeríthetetlen. Nem adnám sokért, ha tudnám, igaz-e legalább a fele annak, amit ez a kettő előad mint megtörtént dolgokat. Vajon tényleg olyan dörzsölt bordélybajnokok, mint aminek mondják magukat? Nem mondom, ki is nézem mindegyikből.

Zeitler, a fedélzetmester északnémet. Sápadt, pelyhedző állú konfirmandusképe sem cinikus beszédmódjához, sem díjbirkózói termetéhez nem passzol. Állítólag első osztályú tengerész. Elpusztíthatatlan. Az első őrség tagja. Ha nem tévedek túl nagyot, az Öreg többre tartja, mint az első őrtisztet.

A dízelgépész, Frenssen, köpcös alak. Bárhol járjon is csak úgy árad belőle a magabiztosság. Cottbusból jött Szereti, ha hidegvérű vagánynak nézik: rendesen a harmadrangú cowboyfilmek embergyűlölő desperádóját alakítja. Sötét, összehúzott szemű tekintetét biztosan tükör előtt gyakorolta be. Ario, a dízelfűtő, és Sablonski, akik az ő őrségébe tartoznak, biztosan nem túl boldogok mellette. Frenssen nem idősebb huszonkettőnél. Éppen alattam alszik.

Félig behúzott függönyöm mögött a következőket hallom:

– Pfuj, de disznó büdös van itt!

– Nem kívánhatod, hogy punciillat terjengjen!

Nyögés, ásítás.

– Ez mi volt?

– Segged tőle kivolt!

Egy ideig csak csámcsogást hallani.

– Irigykedel, mi, hogy csak beujjaztál neki?

– Ugyan má’! Te csak fogjad be, jó? Még mindig tudok annyit a lábom ujjával, mint te a farkaddal!

– Hát persze, aki Cottbusból jön, az a lába ujjával csinálja!

Sóhajtás, harsány ásítás, horkantás.

– Hát most egy darabig vége a kamatyolásnak. Most mással döföltetík magukat a lányok – még a te híres kicsikéd is!

– Hogy mit nem mondasz! Talán a vezérkarhoz kéne kéretőznöd ezzel az überokos fejeddel. Ott igen nagy szükség van az ilyenekre – a zászlódugdosáshoz.

– Be kellett volna ragasztanod neki, nehogy még több lyuksógorod legyen! Most már nem húznak ám torkolatvédőt – vagy mit hittél?

Edénycsörgés, csizmacsoszogás.

Függönyöm betüremkedik, valaki eltolat az asztal és a bal oldali fülkék között. Aztán megint a hangok.

– Nem is árt egy kis pihenés egy ilyen szabadság után. Egyik légiriadó a másik után. Nagyon elegem volt már. Ez itt tiszta nyugalom ahhoz képest.

– Na, ne lódíts már ekkorát!

– Még egy rendeset toszni sem tudsz. Még délben a lugasban sem!

Magyarázatképpen hozzáfűzi:

– Van egy kis kertecskéjük, benne fabodega. Tipp-topp! Heverő, hűtőszekrény – minden megvan. De alig állsz neki tisztességesen, már rá is zendítenek a szirénák, a bébi meg ideges lesz! Hát így persze nem jó…

*

CSÜTÖRTÖK, A 6. NAP A TENGEREN. Reggeli a parancsnokkal a hídon.

Az ég teleaggatva türkizkék batikolt felhőkkel, valamennyit finom erezet köti össze. A rőtes alapszín mindenütt átüt. Ez az alap lassanként világítani kezd, és túlragyogja a felhők kékjét. A vörös fény az egész keleti eget befolyja, felhők mögött kúszik fölfelé, és minden hasadékon áttör. A felhők felületét is átmeg átlyuggatja. Aztán a villogás-ragyogás elsápad, mintha kimerült volna. Az ég színei megszelídülnek: a felhők mögött feljön a nap.

– Kellemes ma a tenger! – mondja a parancsnok.

Mintha ma új arcokat láttam volna őrségváltáskor: – Hát ezt még tényleg sohasem láttam! – morgom, amikor újabb ismeretlen mászik elő a torony nyílásából.

– Ötven ember nem kevés – jegyzi meg az Öreg. – Már velem is előfordult, hogy nem ismertem fel a tulajdon embereimet. Akad közöttük igazi átváltozó művész, rá sem ismerni, ha a Krisztus-szakállát levágatja. Amikor visszatérünk és megborotválkoznak, kiállnak az őrségbe, mindig meg kell kérdeznem magamtól: te jó ég, ezzel a tejfölösszájú brigáddal mentél a tengerre? Hiszen ez csupa zöldfülű, csupa óvodás, akiknek még az anyjuk szoknyája mellett a helyük… Azt is mondtam már: az ég szerelmére, csak a befutó hajókról készüljenek fotók az újságok számára, a szakállas arcokról, nehogy véletlenül a borotvált arcú óvodásokat hozzák le… Tekintettel kell lennünk az ellenfeleink érzelmeire is. A tommyk biztosan elszégyellnék magukat, ha megtudnák, ki miatt van egyfolytában melegük: egy óvodányi gyerek miatt, meg pár hitlerjugendista fiatalember miatt, akik a tisztjeik. Ezek között a csecsszopók között ezerévesnek érzi magát az ember – tisztára a gyerekek keresztes háborúja.

*

Mostanra minden és mindenki meglelte a helyét a hajón. Nincs már láda, ami elzárja a folyosón az utat, a fejünket sem kell lehúzni. Az emberek szeme sem dagadt már. A napok belezöttyentek a rendes kerékvágásba. Mégis az az érzésem, hogy köztem és a valóság között valami hártyavékony fal feszül. Mintha állandóan enyhe transzban lennék. Elült már az a zavarodottság és elfogódottság, amely a rengeteg vezeték, manométer, aggregátor és szelep láttán hatalmába kerített – már tudom, melyik vezeték melyik merülő tartályhoz, melyik szabályozótartályhoz és melyik kiegyensúlyozóhoz vezet, sőt azt is, melyiket melyik csappantyúval lehet lezárni; a kézikerekek, emelők, szelepek és vezetékkötegek értelmet nyertek és áttekinthető rendszert alkotnak, mégis sok minden maradt, amire csak csodálattal és bámulattal tudok felnézni.

A főtechnikus mintha direkt utazna rá, hogy újra meg újra elképesszen.

– A hajót amúgy fel lehet ám akasztani a periszkópra – veti oda mintegy mellékesen, és szeme sarkából figyeli, vajon ráharapok-e.

– A periszkópra felakasztani? – Ámulatot kifejező, kérdő arccal nézek rá, pontosan, ahogy elvárja.

– Bizony. Ha víz alatt leállítom a gépeket, a hajó vagy emelkedni, vagy süllyedni fog. Egyszerűen lehetetlen olyan finoman kiegyensúlyozni, hogy egyiket se tegye. A hajócsavarok és a kormányok segítségére szorulok, ha tartani akarom az egyensúlyomat. De ha nagyon nyugodt a tenger és nagyon jól kiegyensúlyoztam a hajót, akkor álló motorral is megtarthatom periszkópmélységen. Ez pedig a következőképpen történik: ha a kidugott periszkópú hajó süllyedő tendenciát tart, akkor térfogata a víz alatt azonnal megnő – hiszen a periszkóp imént még víz fölötti részei most a víz alá kerülnek. Ha a térfogat megnő – akkor nagyobb lesz a felhajtóerő is, igaz?

A főtechnikus kivárja bólintásomat, aztán tovább oktat:

– Ha nagyobb lesz a felhajtóerő, akkor megáll a süllyedés, sőt emelkedéssé alakul. Ez is logikus. A hajó most kifelé tart, újabb periszkóprészek emelkednek ki a vízből, csökken a térfogat, ezáltal pedig a felhajtóerő is. A hajó újból süllyedni kezd. És ez így megy tovább: emelkedés süllyedés, amíg lassan be nem áll a hajó a periszkópra.

– Ravasz!

A fő technikuson látszik, hogy még nem fejezte be. Csak rövid szünetet tart, aztán folytatja:

– Ha például egy tengeralattjáró-modell merül a lavórban… – de itt már megadom magam, felemelve mindkét kezem. A főtechnikus megkegyelmez, és a további oktatás helyett inkább jót húz az almalémből.

*

A másodtechnikuson még mindig nem ismerem ki magamat. Nem tudom eldönteni, hogy a parancsnok kötözködéseire azért nem válaszol-e, mert nem eléggé slágfertig, vagy azért, mert nagyon merev. Még ha a parancsnok nagy joviálisan fel is adja neki a labdát, ő nem mozdul rá. Valószínűleg tökéletesen fantáziátlan, ő az egyoldalú zászlósoktatás jellegzetes végterméke: az agyatlan, szögletes kötelességteljesítő, szőröstül-bőröstül a Führer alattvalója.

Magánéletéből csak az alapvető tényeket ismerem, alig valamivel többet, mint amennyi a személyi lapjában áll. De hát a többi tisztről sem tudok többet.

Csak a főtechnikus mesélt az otthonáról. A felesége gyermeket vár. Anyja meghalt. A szabadsága alatt meglátogatta az apját.

– Nem volt valami sikeres találkozó – mesélte. – Kéken csillogó pillangókat applikál tálcákra. Metszett pohárkák, saját készítésű likőr. Igazgató volt egy vízműben. Vittem neki mindenfélét, de semmit sem akart elfogadni. Azt mondja, ezt mind a fronton harcoló egységek szájától vonjuk el, meg ilyeneket. Reggelente ott kakaskodott az ágyamnál fel és alá, mindig csak fel és alá. Egy szót sem szólt, csak nézett szemrehányón. A szoba amúgy is maga volt a lidércnyomás. A falon a Sixtusi Madonnáról az angyal. Egy nyírfadarab, ráragasztott bélyeggel. Persze egy ilyen özvegyember – szerencsétlen nyomorult. Milyen élete is van: napjában háromszor leves, este valami forró ital. Érdekes: mindene kék. Az arca, a keze, a ruhája – minden kék rajta. A holmiját esténként szétrakja négy széken, aztán újra összeszedi, megint lerakja. Egyszer kitalált egy mosogatót. Ebből él azóta is – a feltalálói dicsőségéből. Mostanában drótokat hajlítgat zöldségcsomagolónak, azt csereberéli ennivalóra. Amit a kenyerére ken, azt is maga gyártja zabból – rettenetes kotyvalék. Szerinte élvezhető. Azt mondja, majd odaajándékozza a hölgyeknek. Mert örömöt szerezni jó. Ez is az egyik jelszava. Mindig azt próbálja bizonygatni, hogy nem az, aki. Ugyanis nagy vadásznak képzeli magát. Levéltárcájában egy szétrongyolódott képet hurcolász. „Szarvasbőgés 1926” – ez áll rajta. Másolat, vagy mit tudom én…

*

Az Öreg kívánságára az első őrtiszt felolvassa a nap kalendáriumi bölcsességét:

– „Mindenkinek az áll a legjobban, ami a legtermészetesebb rajta.” Cicero.

– Micsoda? – kérdi hirtelen a főtechnikus, az Öreg is felneszel a szundikálásból.

Az első őrtiszt verdes a szempillájával, mint mindig, ha zavarba jön. Én meg kiprüszkölök egy adag tojást a folyosóra. Az első őrtiszt szolgálatkészen megismétli:

– „Mindenkinek az áll a legjobban, ami a legtermészetesebb rajta.”

– Mutassa! – kéri az Öreg, hitetlenséggel hangjában.

– Már kora reggel! – imitálja a felháborodottat a főtechnikus. – Nohát, ez a Ciceró!

Az első őrtiszt fülig vörösödik.

– Ejnye, ejnye! – így a főtechnikus.

A cetli kézből kézbe vándorol. Az első őrtiszt lehajtja a fejét, mintha szemüvege fölött akarna átnézni.

Később a tiszteseknél bukkan fel a cetli. Rejtély, hogyan került oda, de míg ezt találgatom, Frenssen már értelmezi is:

– A kórházban reggelenként persze mindenkinek állt rendesen, mint az Eiffel-torony. Volt ott egy nővérke, az hozta reggel a kacsákat. Na, annak volt egy remek módszere lekonyítani, csak úgy visszakézből, tényleg, egészen remek…

– Több brómot kellett volna belétek nyomni – nyilatkoztatja ki Dorian, a „Berlini”, a fülkéjéből. Résnyire nyitja a függönyét, és vigyorog. Szeplős orrgyökével és vörös, égnek álló üstökével olyan, mint egy pimasz utcagyerek.

Katter érkezik, a szakács, teli pofával vigyorog a parancsnokra. Kis fekete sipka kuporog a feje búbján, mint egy vicc. Nyaka olyan kurta és erős, hogy alig válik el a kerek fejétől. Csupasz alkarján hatalmas izmok dagadoznak.

– A szakácsot már háromszor is úgy kellett kimentenünk táviratilag a különböző fogdákból – meséli az Öreg. – Most aztán teljes szabadságmegvonást kapott. Egyszerűen nem tehetjük partra többé Németországban.

Na nézd csak, ez a mi örökké barátságosan vigyorgó szakácsunk! Hát ezt akarta róla elmesélni az Öreg! – mondom magamban.

– Ez a jóember ugyanis úgy viselkedik, mintha a világon egyetlen elöljáró létezne – én. „Ezt jobb, ha a parancsnokommal beszéli meg!” „Ezt inkább mondja a parancsnokomnak!” – igazán ragaszkodó lélek! Afféle juhászkutya-természet: ha bárki más túl közel merészkedik hozzá, harap.

Élénken el tudom képzelni, mi történik akkor, amikor ez a szakács az első osztályú vaskeresztjével meg a tengeralattjárós rendjellel a mellén, szalagos, félrecsapott tengerészsapkával a kerek fején beleszalad a tábori csendőrség valamelyik őrjáratába.

Emlékszem Kallmann egyik emberére, akinek a katonai fegyelembe való beilleszkedési nehézségei megmentették az életét: hanyag köszönés miatt fogdát kapott, és nem futhatott ki a hajóval. A hajó egy hét múlva elsüllyedt.

– Sajnos a szakács időközben rájött, hogy szinte semmit sem kockáztat, ha nekiereszti a nagy pofáját – mondja az Öreg. – A hajónak szüksége van rá. Nemigen kínál mostanában a személyzeti tartalék ilyen jó szakácsokat. És hát azt sem tartom valószínűnek, hogy első osztályú vaskeresztes szakácsokból túl sok szaladgálna.

Most rajtam a sor, hogy elevenen tartsam a beszélgetést:

– Hogyan tett szert a keresztre? – kérdezem.

– Amikor egy vízibomba-robbanás feltépte a konyha szellőzőjét, fantasztikusan reagált: egyszerűen visszahúzta a fedelet, pedig a víz már áradt be rajta. Ha akkor betojik, nem lehetett volna megtartani a hajót. A válaszfalak sem használnak már, ha a három közül akár csak egy részleget is eláraszt a víz… hiszen tudják!

*

Az orrtérben. Az új központos arról faggatja a többieket, milyen a kapitány. A „Hidas Willi” válaszol neki:

– Az Öreg? Hát, elég fura figura. Mindig elcsodálkozom, mennyire örül, ha kifutunk. Mindig azt mondom magamban: ennél valami nem stimmel. Állítólag valami náci gidával van eljegyezkedve. Nem sokat tudni róla. Repülős özvegy. Úgy látszik, sorban kipróbál mindent: először a légierőt, most a flottát… Nem kényeztetheti el az Öreget valami nagyon. Asszem, igen magasan hordja az orrát. Amennyit egy fotóról látni: jó hosszú lábak, tisztességes hajzat… hát igen. Asszem, az Öreg jobbat érdemelne!

– Mért, a náci gidák nem is olyan rosszak – kottyant közbe Schwalle.

– Honnan tudod?

– Mindenfélét megtanítanak nekik a Birodalmi Menyasszonyképzőben. Például a seggükbe kell dugniuk egy darab krétát, és azzal írják a táblára, hogy „otto-otto-otto”. Ettől szép mozgékonyak lesznek.

Hatalmas ováció, hosszú ideig eltart.

Végül a Parkett-táncos jelentőségteljesen megköszörüli a torkát, várakozó csend támad. Amikor már egyetlen nyikkanás sem hallatszik, azt mondja a Parkett-táncos:

– Mindennek megvan a maga vége… csak a kolbásznak van kettő…

Normális beszélgetésre itt már hiába várok.

Napközben többször is elcsípem a távírófülke ajtajában Herrmann rádiós képét. Vagy Hinrich az? Elég fura módon helyezkedik el a műszeres asztalkái között. Szinte mindig könyv van a kezében. A fejhallgatót úgy tette föl, hogy az csak egyik fülén legyen rajta. Így egyrészt hallhatja a morzejeleket, másrészt a hajó belsejéből szóló parancsokat is.

Herrmann már az indiai állomásozás óta a hajón van. Hálófülkéje az altiszti szobában van, épp átellenben az enyémmel. A parancsnoktól tudom, hogy az apja fedélzeti tiszt volt egy cirkálón, amely 1917-ben elsüllyedt.

– A fiú pályafutása teljesen szabályszerű – mondta a parancsnok. – Először kereskedelmi iskolába járt, innen jött a tengerészethez. 1935-től a Köln cirkálón rádiótávírász, aztán egy torpedóhajón. Aztán elvégezte a tengeralattjárós iskolát, s a norvég vállalkozásunkon már velünk volt. Többszörösen rászolgált az első osztályú vaskeresztre, most már a „tükörtojás” esedékes neki.

Herrmann csendes, igen sápadt férfi. Akárcsak a főtechnikus, ő is hajlékony ügyességgel közlekedik a hajó szűk járataiban, mintha számára semmi nem jelentene akadályt. Egykedvűnek még sohasem láttam, mindig feszült. És ettől egy kicsit állati lesz az arca. Visszahúzódó, szerény, nemigen vesz részt a többi tisztes idétlenkedésében. Ullmann zászlóssal ketten vannak, akik kártya helyett inkább könyvet vesznek a kezükbe.

Herrmann asztala fölé hajolok, hallom a fülhallgatójából a halk ciripelést, mintha rovarok mászkálnának benne. Még egyikünk se tudja – Herrmann sem –, hogy nekünk szól-e az üzenet, amelyet ugyanebben a pillanatban száz meg száz tengeri mérföldnyire diktál valaki.

A távírász felnéz, tekintete kiélesedik. Kiszed a szekrényéből egy papírt valami érthetetlen betűzagyvalékkal, és átadja a második őrtisztnek. A második őrtiszt azonnal nekilát a dekódolásnak. Csak pár perc, és kész a szöveg: „A BdU-nak… két gőzös konvojból… 5000 és 6000 BRT… hétórás vízibombázás… elhárítva… követem… UW.”

A második tiszt beírja mindezt a rádiós naplóba, majd az egészet átadja a parancsnoknak elolvasásra. A parancsnok aláírja, és továbbadja a füzetet. Az első őrtiszt is elolvassa, ő is aláírja. A második őrtiszt végül visszaadja a távírásznak. Az már nyúl érte.

Tipikus távmondat, amelyben egy egész rajtaütés sűrűsödik össze: siker, alig-menekülés, hétórás vízibombázás és az erős elhárítás ellenére is: követés.

– Tizenegyezer BRT, nem rossz. UW, ez Bischof lesz – mondja az Öreg. – Hát akkor már neki is bizsereghet a nyaka.

A hétórányi vízibombázásról hallgatnak. Az Öreg úgy tesz, mintha egy szó sem állna ilyesmiről a jelentésben.

Csak percek telnek el, amikor újra kiadja a rádiós a füzetet. Ezúttal a BdU üzen egy messze északon állomásozó hajónak. A lehető leggyorsabban menjen át egy másik támadótérbe. Láthatóan ide várnak egy konvojt. A rádió láthatatlan fonalán a hajót most odavontatják az Atlanti-óceán egy meghatározott helyére. A parancsnoki központ állomáshelyétől több ezer tengeri mérföldre, távirányítással vezérlik. Az pedig elkezdi a vadászatot, pedig nem is látja, amit üldöz. A BdU helyzetmutató szobájában egy vörös, a hajók helyzetét jelző zászlócska arrébb kerül a térképen.

A mindennapos próbamerülések idején a nyugodt víz alatti utat a torpedók beszabályozására használja ki az orrtér, ami ilyenkor gépcsarnokká alakul. A függőágyakat elhúzzák, a priccseket felhajtják. Az emberek nekivetkőznek. Rakodósínekre csigasorokat erősítenek. Aztán kinyitják az első torpedócső padlózárát. Vízszintes csigasor segítségével kicsit kiemelik az első, tompán csillogó, vastagon beolajozott angolnát. Emelőgyűrűk tartják a hatalmas súlyt. A torpedóműszerész altiszt vezényszavára valamennyien, mintha kötélhúzó versenyt játszanának, rácsimpaszkodnak a vízszintes csigasor kötelére. A félig kiálló angolna most egészen kicsusszan a csőből. Immár teljesen szabadon lebeg a rakodósínen, és harminc mázsája ellenére könnyedén mozgatható előre, hátra és mindkét oldalra is.

– Szép kis darab, he? – kérdi Ario. És szavalni kezd: – Aki munkát lát és el nem fut, az meggárgyult!

Mindenkinek megvan a feladata: az egyik ellenőrzi, hogy beugrik-e a hajtómű, egy másik, hogy épen maradt-e minden csapágy, és a tengely könnyedén mozog-e. Préslégcsöveket kapcsolnak össze, a torpedó légtartályát feltöltik levegővel. Kipróbálják az oldalsó és a mélységi kormányberendezéseket, a kenőállásokba olajat töltenek. Végül nagy hórukkolással a helyére tolják az angolnát. Ugyanezt művelik a második torpedóval is. Lassan belejönnek.

– Nyomás, kifelé a hölgyből! – ordít Dunlop. – Ez így nem fog menni! Kint sorban állnak a páciensek, ez meg nem akar kijönni! Markoljátok már meg, lusta kutyák! Csupa élősködő selyemfiú, dolgozni bezzeg egyik sem akar!

Amikor végre újra bezárulnak a padlózárak, a csigázókat leverik a sínről, a síneket oldalra rángatják, elteszik a csigasorokat is. Újra lehajthatják a fekhelyeket. A helyiség visszanyeri régi, megszokott lakótér küllemét. Az orrtér legénysége kimerülten roskad a padlóra, amely alatt a második adag torpedó pihen.

– Ideje, hogy kikerüljenek onnan azok a dögök! – hangoskodik Ario.

A 88 mm-eshez tartozó gránátok miatt senkinek sem kell hogy fájjon a feje. De a torpedókat állandóan gondozni kell. Ezek nem egyszerű lövedékek, hanem maguk is kicsiny hajók, igen bonyolult gépi szerkezetekkel. Az oldalkormányokon kívül – ez minden hajón megtalálható – mélységi kormány is van rajtuk. Sőt, alapjában véve önálló kis tengeralattjárók, 350 kiló TNT-vel a fedélzetükön. Régebben nem is azt mondták, hogy a torpedót „kilövik”, hanem hogy „vetik”, mint a lándzsát. Ez pontosabban fedi a valóságot: a harmincmázsás, precíz gépeket ugyanis valósággal kilendítjük a csöveikből. Ezek után már saját erőből futnak – sűrített levegővel vagy elektromos meghajtással –, és rákormányoznak az előre megállapított útvonalra.

A tizennégy torpedó közül négy az orrcsövekben van elhelyezve, egy a farcsőben: G7A-torpedók ezek, motormeghajtású, légtartályos torpedók. Kettőnek ütköző gyújtószerkezete, kettőnek várakoztatásos gyújtószerkezete van. Az első fajta akkor indítja be a gyújtószerkezetet, amikor a torpedó becsapódik a megtámadott gőzös falába, így a hajótestbe üt lyukat. A késleltetős fajta sokkal bonyolultabb, és persze sokkal érzékenyebb is – ez mágneses gyújtószerkezettel gyújt, akkor, amikor a megfelelő mélységre irányított angolna áthalad a hajótest alatt. Így a robbanás ereje a szerkezetileg legsebezhetőbb pontján éri a hajót.

*

A napok az őrség-szabadőrség váltakozás ritmusában telnek. A világ valamennyi hajóján ugyanez a nóta: a gépek kezelőszemélyzete hatórás műszakokban vált, a tengerészek három őrsége négy-négy óránként. Egy négyórás őrszolgálat után nyolc óra szabadőrség jár.

Az első őrséget az első őrtiszt vezeti. A másodikat a második őrtiszt. A harmadik vezetője a főkormányos.

Az első őrség – tisztán látom – aggasztja az Öreget. Ugyan az első őrtiszt igen profinak mutatja magát, de az Öreget nem tudja megtéveszteni. Olyannak tartja, aki könnyen elveszti a fejét. Még szerencse, hogy Zeitler is ebben az őrségben van. Amikor Zeitler a hídon áll, szinte kicserélődik. Távcsővel a szeme előtt úgy áll, mint a cövek, mocskos fantáziája ilyenkor teljesen eldugul.

Be kell ugranom a második őrségbe, az influenzás Jens helyére. Tehát: négytől nyolc óráig éjszakai őrség.

Háromkor ébredek föl, a kelleténél fél órával korábban. A központban csend van. A lámpák elsötétítve. Megint csak az az érzésem támad, hogy a helyiség a végtelenbe tágul.

A központostól megérdeklődöm, milyen az idő.

– A víz nemigen csapkod fel, de hideg van!

Tehát: gyapjúsálat és a vastag kötött pulóvert – talán még a gyapjú hóhérsipkámat is a fejemre húzom az esőkalap alá. Már most összeszedem a holmimat, aztán lassan körbejáratom a tekintetemet. Szemem már megszokta a derengő fényt. Most minden eszközt, a berendezés valamennyi tárgyát sorban – néma ajakmozgással – megnevezem, mintha egyenként leltárba kellene vennem, minden megvan-e és a helyén tartózkodik-e. Két tengelyfordító-mutató, a térképasztal a hajlítható karú lámpával: a navigátor hadműveleti területe; a térképláda, ez a fémmonstrum, a maga jó két köbméteres űrtartalmával, benne valamennyi térkép, amelyet csak a BdU bölcsessége hadműveleti területnek kijelölhetne. Ilyen gyűjtemény nemigen akad más hajó fedélzetén. Aztán az eddig még egyszer sem használt visszhangos mélységmérő; a frissvíz-készítő; valamint a központi pult…

Lassacskán megjelenik az őrség többi tagja is a központban: a Berlini és a zászlós.

– Jó hideg van – mondja a fedélzeti tisztes. – A második őrség mindig szar! – Majd hangosabban: – Óra lesz öt perc múlva!

Ebben a pillanatban megjelenik a második őrtiszt a gömbfal nyílásában; úgy beburkolódzott, hogy az esőkalap és a felhajtott gallér között éppen csak résnyi nyílást hagyott az arcának.

– Jó reggelt, emberek!

– Jó reggelt, hadnagy úr!

A második őrtiszt azt játssza, hogy teljesen éber. Ő mászik fel elsőnek. Régi szokás, hogy öt percet ajándékozunk a régi őrségnek.

Az első őrtiszt, akit leváltunk, jelenti a második őrtisztnek a kurzust{27} és a gépek haladási fokozatát.

Az én szektorom jobboldalt hátul van. Szemem gyorsan alkalmazkodik a sötétséghez. Az égbolt egy árnyalatnyival világosabb, mint a tenger feketesége, így tisztán kivehető a horizont. A levegő nagyon nedves. A távcső üvege hamar bepárásodik.

– Bőrtörlőket a hídra! – kiált le a második őrtiszt. Nem ér sokat, a bőr törlőrongyok is teleszívják magukat, és maszatolni kezdenek. Hamarosan égni kezd a szemem, másodpercekre be kell hunynom. Senki nem szól egy szót sem. A motorok remegése és a víz csapkodása meg sziszegése nemsokára a csend részévé válik. Csak nagy ritkán ütődik neki egyikünk-másikunk térde a torony falának – ekkor tompa dörrenés hallatszik.

A bal oldali hátsó őrszem felsóhajt, a második őrtiszt erre szükségesnek látja körbenézni, és figyelmeztetni bennünket:

– Figyeljenek, uraim, jól figyeljenek!

Viszket a nyakam. De úgy be vagyok csomagolva, mint egy múmia. Még csak vakarózni sem lehet. Minden koszos majom megvakarhatja magát. De én nem tépkedhetem most szét az egész öltözetemet. A második őrtiszt már attól is ideges lesz, ha valaki egy gombját kinyitja.

A második őrtiszt Hamburg egyik elővárosából jött. Elkezdte az egyetemet, de abbahagyta. Bankiskolára ment. Aztán önként jelentkezett a tengerészethez. Ez minden, amit tudok róla. Szerencsés természete van. A parancsnok, a tisztek, a legénység – mindenki kedveli: olyan ember, aki nem kötözködik, hanem rendben, magától értetődő természetességgel, lazán, mégis korrektül végzi a kötelességét. A szolgálatot ugyan másképp fogja fel, mint az első őrtiszt, mégis ő az egyetlen, aki valamelyest kijön vele.

A farvíz foszforeszkál. Az éjszakai égbolt fekete. Fekete, felvarrt gyémántokkal: minden csillag a helyén. A hold nem világít: fénye kifakult, sápadt, sőt kicsit zöldes. Romlottnak tűnik – mint egy penészes sárgadinnye. A víz fölött nagyon rosszak a látási viszonyok.

Néhány felhő a hold elé tolat. A láthatár eltűnik. Ez meg mi?… Árnyak a láthatáron?… Jelentsem?… Várjak?… Mégsem árnyékok?… Rendes felhők?… Igen fura alakú felhők!… Olyan élesre állítom a szememet, hogy könnybe lábad, de végre megbizonyosodom: nem, nincsenek ott árnyékok.

Megszívom az orromat, hogy finomabb legyen a szaglásom. Azt mondják, nem egy konvojt kiszagoltak már töksötét éjszakában: a messzire bűzlő füstzászlót vagy egy megsebesített gőzös kiömlött hajtóolaját már a távolból érezni lehet.

– Sötét van, mint a medve valagában – szitkozódik a második őrtiszt. – Simán át tudnánk esni a tommykon!

Fényeket nem is kell keresgélnünk. A tommyk őrizkednek attól, hogy akár egy szál gyufát meggyújtsanak a fedélzeten: tudják, hogy az életükbe kerülne.

Nehéz ez a Zeiss-távcső. Karom lassan elzsibbad. A felsőkar izmai fájni kezdenek. Mindig ugyanaz: a távcsövet egy pillanatra a szíjra ereszteni, karokat kinyújtani és kirázni, mintha élettelenül odafércelt részei lennének csak a testnek. Aztán újra felemelni a távcsövet, a gumigyűrűket a szemöldökcsontokhoz szorítani, a csövet kiegyensúlyozni az ujjbegyeken, hogy ne reszkessen a gépek ütemére. És újra meg újra végigpásztázni a láthatár rám eső részét: kilencvenfokos szögben. A szektor egyik végétől a másikig egészen lassan végignézni a láthatárt meg az eget, lassan, milliméterről milliméterre.

A szél néha felránt egy-két fröccsentésnyi vizet. Az első őrszemek ilyenkor mereven előrehajolnak, hogy testükkel és karjukkal megvédjék a víztől a távcsövet. Amikor a hold elé sűrű felhők másznak, a víz teljesen fekete lesz.

Tudom, hogy az Atlanti-óceán itt legalább háromezer méter mély, mégis úgy érzem, mintha a lassan rotyogó motorokkal valami sűrű anyagon haladnánk át. Az idő vánszorog. A kísértés, hogy behunyjam a szemem és átadjam magam a hajó mozgásának, hogy élvezzem a ringatódzást, egyre nagyobb. Szeretném megkérdezni a második őrtiszttől, mennyi az idő, de megtiltom magamnak. Keleten egy árnyalatnyi fakópiros szín a láthatár fölé tört már. Ez a sápadt pír csak egy halvány sávot képes befesteni, mert közvetlen a láthatár pereme fölött nagy csapat sötétkék felhő vert tanyát. Sok időbe telik, míg a fény mögöttük följebb kapaszkodik, és lángra lobbantja a felhők peremét. Az előhajó most sötét tömegnek látszik. Jó ideig eltart, míg annyi fény lesz az égen, hogy meg tudjam különböztetni egymástól a fölső fedélzet rácsait. Lassan már a többiek arcát is ki tudom venni: szürkék, fáradtak.

Valaki feljön pisálni; arcát a szélbe tartja, aztán kihugyozik a télikert mellvédjén. Hallom, amint a sugár a fölső fedélzetet veri: vizeletszag csap az orromba.

Lentről újra kérdezik:

– Egy ember a hídra?

Jönnek, egyik a másik után, levegőt venni, hugyozni. Cigarettafüst szagát érzem, beszélgetésfoszlányok jutnak a fülembe.

– Má’ csak kotont kéne árúni… tiszta nyilvános budi!

Kis idő múlva a második őrtiszt jelentést tesz. A parancsnok jelent meg a hídon – egészen halkan jöhetett, észre sem vettem. Egy gyors oldalpillantással meglátom, amint a cigaretta fénye rőten megvilágítja arcát. Aztán rendreutasítom magam: nem odafigyelni, nem elterelni a figyelmet, mozdulatlanul állni, a pillantást nem elvenni a szektorról. Nekem csak egy dologra kell összpontosítanom: bámulok, míg a szemem ki nem esik.

– Egytől négyig cső! Torkolatfedőket kinyitni!

Tehát az Öreg megint tűzvezetési gyakorlatot rendel el. A fejem sem fordítom oda, így is hallom, amint az első őrtiszt megadja a lövés irányszögét. Aztán lentről jelentés hallatszik:

– Egytől négyig nyitva!

Az első őrtiszt újra meg újra megismétli monoton mondókák. Az Öreg egy kukkot sem szól.

A láthatár egyre élesebb. Keleten már teljesen szétáradt rajta a fény. Nemsokára körbeér. A feketéskék felhőcsoport és a láthatár közötti résen vörös tűz lángol. A szél feltámad, és a keleti égbolton lassan megjelenik a nagy csillag fölső pereme: a nap kiemelkedik a mélyből. A vízen máris vörösen izzó tűzkígyók tekergőznek. Egyetlen kurta pillantásra méltatom a festői látványt, amit szinte az ellenséges repülők számára teremtettek. Elég világos van már ahhoz, hogy a habzó orrvízről ők észrevegyék a hajót, de mi az égi ragyogásban nem tudjuk időben felplankolni őket.

Átkozott sirályok! Ezek szaggatják leginkább az idegeinket. Kíváncsi vagyok, vajon hány riadó írható a számlájukra. Boldog vagyok, hogy nem a napos szektorba osztottak be. Az első őrtiszt tovább kommandíroz: – Csövek egytől háromig kész – egyes és hármas tűzengedély – távolság négyszáz – szórás nyolcvan – Kérdés: helyzet?

– Helyzet kilencven – hangzik lentről.

A tenger immár teljesen felébred. A rövid hullámocskák csillogva verik vissza a nappali fényt. Felizzik az előhajó. Az ég egymás után vörösessárgává, sárgává, majd sápadtzölddé válik. A dízelek kékes fátyolú kipufogógázai pár tüllrózsaszín felhőt érnek el. Farvizünk csak úgy szórja a napszilánkokat. Szomszédom felém fordítja az arcát. A nap fényében egészen vörös.

Hirtelen a rövid hullámok felvillanása között apró fekete pontokat észlelek a távolban… már el is tűntek. Mi volt ez? A bal oldali hátsó őrszem is látta őket.

– Delfinek!

Úgy közelednek, mint a rosszul kormányozott torpedók – félig a vízben, félig a levegőben száguldanak előre. Valamelyikük észrevette a hajót, és most mind ide tartanak, mintegy jeladásra. Már itt is vannak, a hajó két oldalán. Soktucatnyian vannak. Hasuk világoszölden villan. Aztán függőleges hátuszonyuk ismét mint a hajóorr, úgy szeli a vizet. Simán lépést tartanak a hajóval. Nem is úszás ez, inkább ugrálás és kanyargás. Mintha a víz nem is jelentene ellenállást számukra. Rá kell szólnom magamra: Ne ezeket figyeld, hanem a szektort!

A delfinek hirtelen elkanyarodnak a hajótól.

*

Egy ilyen őrség után valósággal úgy érzem: kocsányon lóg a szemem. Öklömmel dugdosom vissza az üregébe, mintha tényleg helyre lehetne tolni.

Elgémberedett tagjaim csak nehezen mozdulnak, amint kihámozom magam a vizes gumiruhából, aztán kimerülten a fülkébe mászom.

Túlságosan is meleg van a helyiségben. Hamarosan kiveri a víz a homlokomat. Lehajigálom a takarókat. A fülke függönyének résén át fény hull az arcomba. Halkra állított rádiózene nyifog. A dízelek dübörgését már nem zajként érzékelem, hanem a levegő részeként. A hajón kívülről állandóan locsogás és susogás árad, az egész hajótesten érzékelhető a tapogatódzó, kopogtató hang. Aztán meg surrogásnak, reszelésnek hangzik, néha nyögésnek, amelyet suhogó ütések, csattanó csapások szakítanak meg. Ezek a csapások, amelyeket a hullámverés kelt, néha tompák, mint a rosszul kifeszített dobon, néha élesek és szinte fülhasogatók, mint a bádogdobozon. A központból érkező hangok mintha nagyon messziről jönnének.

*

Az őrségváltásig még egy óra. Újra megszemlélem a már ezerszer látott erezetet a fülke falán: a természet megfejthetetlen titkosírása.

A riadócsengő ránt fel.

Mire felocsúdnék, már kint vagyok a fülkéből, a folyosón támolygok. A főkormányos brigádja van őrségben. Mi történhetett?

Amikor a csizmám húznám, majdnem elvágódom. A helyiség megtelik nyüzsgéssel. A konyhából kék gőz gomolyog. Egy fűtő arca bukkan elő. Hangjában mesterkélt egykedvűséggel kérdi:

– Mi van?

– Segged kivan, hülye!

És a hajó még mindig szintben áll. Mi a fene ez? Riadó – és nem merülünk?

– Riadót megerősíteni! Riadót megerősíteni! – hangzik most a hangszóróból, és végre válaszol a központ:

– Téves riadó!

– Micsoda?… Hogyan?

– A kormányos véletlenül bekapcsolta a riadócsengőt!

– Ó, te szent szar!

– És melyik istenverte valag volt az?

– Markus!

Egy darabig csend, aztán felzúdulnak:

– Hidegvérrel a tengerbe tudnám hajítani a disznót!

– Átkozott szarházi!

– Ezt a szétkefélt segget!

– Te persze mindjárt a vastagját adod elő, mi?

– A barátnőmnek sem elég sohasem…

– Ó, fogd már be a pofád!

– Az ilyen segget, mint te, legjobb volna csak ütközőgombnak használni!

– Aha, méghozzá csatahajókhoz!

Pofozkodás szag száll a levegőben. A főkormányos magánkívül van. Nem szól ugyan – de a szeme beszél helyette. Villámokat lövell. Ezer szerencséje a kormányosnak, hogy fönt kuksol a toronyban. A főtechnikus is olyan képet vág, mintha szét akarná szaggatni. Már újra a priccsemen vagyok, az altisztek még mindig a gőzt pöfögik ki:

– Ez a buta sertés, majd adok én neki!

– A bárgyú disznó, miért nem figyel!

– Na, majd megnézheti magát.

Valaki fingik. A függöny résén át éppen látom, ami a Berlini vigyorogva szellőzteti a takaróját, és megjegyzi: – Finom!

– Vadember!

Zeitler sóhajt fel:

– Én meg még szétrobbanok a végén a méregtől. Az átkozott szarházija!

*

A tiszti étkezdében nem téma a politika. De ha négyszemközt ebbe az irányba terelődne köztem s az Öreg közt a szó, gúnyosan fodrozódni kezd a szája, és kitér. A háború lehetőségeit és értelmét feszegetni tabu. Mindamellett nem kétséges, hogy amikor az Öreg naphosszat töpreng, éppen ilyen gondok nyomasztják. Ködösít. Csak néha-néha nyit egy kis rést a páncélzatán, ejt el néhány kétértelmű megjegyzést, vagy villantja meg másodpercekre a valódi véleményét.

Ha dühbe gurul – márpedig a hírek hallatára rendszerint begurul –, egyértelműen kinyilvánítja ellenérzésé a náci propagandával szemben:

– A hajóparkon ejtett érvágásnak nevezik! Tonnák kiradírozásának! Tonnák! Ezek a macskajancsik! Közben jó tengerjárásra nagyon is alkalmas hajókról van szó! Ezzel a hülye propagandájukkal egyszerűen ítéletvégrehajtókká silányítnak bennünket! Romeltakarítókká! Bérkilövőkké…

Szinte egyáltalán nem érdekli a kilőtt hajók rakománya, pedig az ellenség számára az gyakran a hajóknál is értékesebb. Az Öreg szíve a hajókért ver. A hajók az ő szemében eleven lények, dobogó gépszívvel. Valóságos lidércnyomás lehet számára, hogy hajókat kell megsemmisítenie.

Gyakran elgondolkodom, hogyan lesz úrrá a helyzetből fakadó tudathasadáson. Úgy vélem, leegyszerűsítette a megoldást: azért támad, hogy ne őt támadják meg. Néha egyenesen kísértést érzek, hogy kiugrassam a nyulat a bokorból, hogy megkérdezzem, ugyan mivel ámítja magát. De az Öreg minden alkalommal ügyesen kitér. A legtöbbet még az árulja el, hogy mitől viszolyog és kire allergiás.

Mindig az első őrtiszt és a másodtechnikus a szálka a szemében.

Már azon képes felhúzni magát, hogy micsoda pedantériával, milyen kimérten foglal helyet az asztalnál az első őrtiszt. Hát még a szinte mutogatott tisztasága! Nem is beszélve étkezési szokásairól… Úgy kezeli a kést és a villát, mint a boncoló eszközöket. Minden egyes olajos halon szabályszerű hullaboncolást hajt végre. Először is hátborzongató alapossággal kiemeli a gerincet, majd – éppily alaposan – a bőr lefejtéséhez kezd. Nem hagyna ki egy parányi cafatot sem! Az Öregnek ilyenkor mindig kiguvad a szeme. Elhűlve mered a boncasztalra – de makacsul hallgat. Az első őrtiszt kedvelt boncolási gyakorlóterepe az olajos hal mellett egyfajta falusi kolbász, leheletvékony bőrrel, amely persze nem akar megválni a belsejétől. Az első őrtiszt csak egészen apró fecniket tud lehámozni róla. A ráncosra száradt helyeken a bőr egyáltalán nem jön le. Így aztán rajta kívül mindenki bőröstül falja a kolbászt, ő meg késsel-villával molyol rajta órákig, mégsem jár sikerrel. Ezért kitalálta, hogy körbevágja a kolbászt – bár így alig marad belőle valami. Erre már muszáj valamit mondania az Öregnek: – Jaj, de örül majd a szemeteskübli! – szól, de az első őrtisztnek még ez a célzás is túl finom, nem reagál. Kifejezéstelen arccal felpillant, majd nyiszál és vacakol tovább a végtelenségig.

Az új mérnök szemmel láthatóan éppannyira nem nyerte el az Öreg tetszését, akárcsak az első őrtiszt. Főképp a közönséges vigyorgása és a túlzott önbizalma tenyérbe mászó.

– Nem valami csoda ez a másodtechnikus, mi? – próbálta meg kipiszkálni a múltkor a főtechnikusból a véleményét az Öreg. A főtechnikus égre meresztette a szemét, és úgy ingatta a fejét ide-oda – ezt épp az Öregtől tanulta el –, mint egy kirakatbaba.

– Nos, főtechnikus, elő a farbával! – sürgette az Öreg.

– Nehéz megmondani. Olyan… északi típus – tért ki a főtechnikus.

– Olyan egész lassú északi típus. Épp a megfelelő ember a főtechnikusi posztra – gúnyolódott az Öreg. – A legeslegmegfelelőbb ember! – Majd egy idő múlva: – Csak azt tudnám, hogyan szabadulunk meg tőle.

Meg is jelenik a másodtechnikus. Jól megnézem magamnak: kockafejű, kék szemű – igazi mintapéldány, iskolában lehette mutogatni. Henye lustaságával épp ellentéte a mindig ugrásra kész főtechnikusnak.

Az Öreg néha mégis kitör. Egyszer például a reggelinél azt mondta: – A berlini uraknak jobb dolguk sincs, mint hogy újabb és újabb gúnyneveket találjanak ki Churchill úrra. Hogy is hívják mostanában hivatalosan a vén kalózt?

Figyel. Az asztaltól nem érkezik válasz, hát ő maga válaszol:

– Részegesnek, piásnak, paralitikusnak… Bár meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy csak egy paralitikus piás, elég rendesen befűt nekünk.

Az első őrtiszt durcás képpel, karóegyenesen ül az asztalnál. Látszik rajta: már nem érti a világot. A főtechnikus szokásos tartásában – egyik kezét a térdére kulcsolva – ül, és úgy néz a tányérok közt valamit, mintha onnan jönne a megváltás.

Csend.

A parancsnokot nem téveszti meg a hallgatás.

– Nem kényszerítettük még térdre. Messze nem. Jó volna tudni, hány hajója jut át. Éppen most jutnak át, mialatt mi itt lustálkodunk és jártatjuk a bagólesőnket…

Aztán úgy tesz, mintha majd szétrobbanna merő jókedvében:

– Már csak a zene hiányzik… a mi derék Hitlerjugend-őrsvezetőnk feltehetne egy lemezt.

Senki sem néz az első őrtisztre, mégis elvörösödve pattan fel. Az Öreg még utánakiált:

– A Tipperary-songot, ha szabad kérnem!

És ahogyan az első őrtiszt visszajön és az első taktusok túlságosan is hangosan végigsöpörnek a fedélzeten, még egyet odabök: – Talán nem mossa alá a világnézeti építményét, első őrtiszt?

Majd felemeli mutatóujját, és kinyilatkoztatja:

– His Master’s Voice – de nem a miénké, uraim!

*

Az orrtérben kuporgok a padlón, a válaszfal mellett, felhúzott térddel, mert itt másképp nem is lehet: alattam torpedók, hátam mögött a főtörzsőrmesteri helyiség.

– Az Állatvédő Ligát kéne idecsődíteni! Lenne ám nagy balhé, ha kutyáknak vagy macskáknak kellene ilyen körülmények között élniük, te jóságos ég!

– A bányalovakat megmentették, mert megszánták az elgyötört istenteremtményeit. De persze értünk senkinek sem fáj a feje!

Itt mindenki kibeszélheti, ami a bögyében van. Nem olyan kényszeredett a hangulat, mint a tiszti kantinban. Az orrtér leghangosabbjai mindig Ario és Turbo. Esetleg még Dunlop és az U-ember. Néhányan nem vesznek részt a szócsatákban, mert nem pörög olyan sebesen a nyelvük; visszahúzódnak a hálófülkéjükbe.

– Egyszer egy kurva rápisált a hátamra – szól egy hang az egyik függőágyból. – Micsoda érzés volt!

– Micsoda egy disznó vagy! Ennyit hadd tegyek hozzá.

– Érzés! – harap rá rögtön Ario. – Más dolgok is vannak ám! Volt például a gőzösön egy pofa, az mindig azt mondta: ha egy dugóba szöget versz s hegedűhúrt kötsz rá, aztán bedugod a seggedbe és valaki játszik rajta, az már valami!

– Bonyolultabb már nem is lehetne!

– Állítólag nagyszerűen brummog a seggedben – makacskodik Ario.

És még egészen elölről is érkezik valami morgás:

– Az Emma máig nem tudja, honnan van a gyereke!

– Hogyhogy nem tudja?

– Hogyhogy, hogyhogy! Istenem, de bárgyú vagy! Tartsd a meztelen segged a körfűrész alá, aztán kérdezd meg, hogy melyik lyukat melyik fog ütötte!

Hatalmas ováció. Valaki felsóhajt: – Ó, manó, ó, manó… ó, manométer!

Először látom Johann főgépészt a hídon. Itt a természetes lényben kétszer olyan sápadtnak és nyúzottnak látszik, mint odalent a gépeknél, lámpafényben. Bár még csak most jött fel, máris úgy vacog meg didereg, mint a lázas beteg. A tenger látványa, úgy látszik, nyomasztóan hat rá. Ilyen kedélybetegnek még nem láttam. A villanymotortér ezüstösen csillogó járólapjai képezik életének valódi alapját, tüdeje a finom, olajos levegőtől tágul csak igazán. De ez itt: maga a nyers természeti Pfuj! Elundorodva, borzongva tűnik el a süllyesztőben.

– Most majd kisírja magát a gépei kebelén a csúf, csúf tenger miatt – csúfondároskodik a második őrtiszt. – Fura Jankók ezek a gépészek. Valószínűleg a friss levegő kikezdi a zsenge tüdejüket, finom kötőhártyájukat tönkreteszi a természetes fény, a tenger vize pedig számukra maga a sósav.

– És a főtechnikus? – adom fel a leckét.

– Az meg perverz! – vágja rá gyorsan a második őrtiszt.

Számomra valóságos megváltás, ha a hídon állhatok.

Kész szerencse, hogy a hídőrségen kívül még két embernek jut itt hely. Amikor csak lehet, felkéredzkedem. Alig ér ki a fejem a torony nyílásán, máris mintha megszabadultam volna. Kimászhatok a gépek szorosából, a falak szűkösségéből, a gőzből, bűzből, nyirkosságból a fényre és a tiszta levegőre! Először megnézem az eget, aztán gyorsan végigfuttatom tekintetemet a láthatáron. Csak ezután hajtom hátra a fejemet. Néhány felhőlyukon át a kozmosz végtelenjébe látok. Az ég teljes természetességében kitárulkozik tekintetem előtt: hatalmas kaleidoszkóp, amely az órák múlásával egyre újabb képekben áll össze.

A hajó mögött valami csodálatos dolog zajlik: félmagasságban párás, acélkék árnyalat emelkedik fel, és összekeveredik a fáradt okkerral, amely a láthatár mögül érkezik. A kettő határa eleinte piszkoszöld árnyalatot ölt, de aztán hátulról egyre erősödve áttör egy tompa fényű kék, amelyben a zöldből már alig maradt egy kicsi: veronai kék.

Pontosan délben hűs, ezüstös szürkeség fedi az eget. A felhők eltűntek, csak néhány selymes cirrusz aggatja fátylát a nap elé, és szórja szét fényét ezüstös, izzó csillogásokra, villanásokra. Mint egy pásztorai, olyan az egész látvány a maga finom, kagylóhéjgyöngyház színeivel.

Délután a jobb oldalon: sötétkék felhők hátterében narancsszín és sárga felhősávok. Nehéz, telt, szinte olajos színek. A sötétkék felhők úgy emelkednek a magasba, mint bozóttűz idején. Afrikai égbolt. Táblás hegységeket képzelek eléjük, ernyőakáciákat, gnúkat, antilopokat.

Baloldalt, nagy távolságban egy piszkos felhőkből álló csoport mellett szivárvány emelkedik az égbe. Fölötte önmagának sápadtabb, haloványabb mása. A félkör közepén sötét gömb úszik, mint a srapnelfelhő.

Késő délután alaposan megváltozik a színpadkép. Nem néhány ecsetvonásnyi változtatás vagy átrendezett függönyredő jelenti most a változást, hanem akkora felhőfelvonulás, amely alaposan átrendezi az egész eget. És mintha a formák tömege önmagában nem volna elég hatásos, a nap is áttör néhány ferde lándzsasugárral a tolongó felhők között.

Vacsora után újra felmászom a hídra: a nap elfáradt. Feloldódik. Fényéből hamarosan már csak egy-egy pötty marad a felhőkön, amelyek szép sorban, akár a szorobán golyói, egymás mellett úsznak a nyugati égbolton. Hamarosan már csak egyetlen maradék felhőpehely vonzza magához a tekintetemet. A horizont fölött egy ideig még tartja magát a lemenő nap parazsa. Aztán ez a fény is kihűl. A nappal elfogyott. Keleten már az éjszaka uralkodik az ég magasában. A víz ibolyaszín árnyak alatt változik. A lángja felerősödik. A hajó alatt úgy húznak el a hullámok, mint egy alvó ember lélegzete.

*

A főkormányos irdatlanul rosszkedvű. Már két napja nem vehette elő a műszereit. A csillagok mindig elbújtak a vastag felhők mögött. A főkormányos csak úgy segíthetett magán, ha óránként beírta a térképébe a hajó megtett útját az útiránnyal együtt. De mivel a tengeráramlás és a szél eltérítheti a hajót, a főkormányos pedig nem ismeri pontosan ezeket a tényezőket, ezért előfordulhat, hogy a jelölt tartózkodási hely nem egészen felel meg a valóságnak.

Egy darabig a főkormányos válla fölött figyelem ténykedését. Most nem körzővel és vonalzóval hadonász, hanem egy nagy áramlási atlasszal próbálja úgy-ahogy pótolni a hiányzó eszközöket. Azután megpróbálja kibogarászni a havi időjárás-jelentésekből a jövő hét várható időjárását. Ezek a jelentések gőzhajók megfigyelései alapján minden hónapra előre jelzik a várható fő szélirányokat és időjárási jelenségeket a különböző tengereken. Más táblázatokból pedig a hold felkeltét és nyugtát, valamint a pirkadat kezdetét próbálja meg előkeresni.

Az éjféli gépőrségváltáskor menetrendszerűen felébredek. A gépőrségeknek – a leváltottnak és az újnak is – ugyanis át kell vonulnia az U-helyiségen, ahol alszom. Nem nyitom ki a szememet, és csak arra figyelek, hogy nehogy odafigyeljek az emberek hangjára. Valósággal belecsimpaszkodom az alvásba. Most aztán még a lámpát is felgyújtják. A mennyezeti lámpa közvetlen közelből ver képen – végleg fuccs az alvásnak. A leváltott legények levetik olajos zubbonyukat, nadrágjukat, meghúzzák almalés üvegjeiket, és félhangosan beszélgetve bemásznak a fülkéikbe.

– Nagy fáklyásmenet – meséli Kleinschmidt –, virággal megterített kávézóasztal, aranyszegélyű tányérok a jövendő anyósoméknál. Egész kedves emberek. Az öreg hatvanöt éves, az asszony már hetven. Kuglóf, szilvás lepény. Előtte ribizli bor, maguk csinálták, egész kiváló. A menyasszonyom kint a konyhában főzi a kávét. Én meg ott ülök a szófán, szétrakott karral, hát becsúszik a jobb kezem az ülés és a háttámla közötti résbe. El tudod képzelni?

– Persze, folytasd!

– Na, mit gondolsz, mit halászok elő onnan?

– Honnan a fenéből tudnám?

Isenberg központosé a másik hang.

– Na, ne csigázz már!

– Egy ötös csomag kotont. Három még volt benne. Kettő hiányzott. Na, mit szólsz?

– Hogy jól tudsz számolni.

– Nohát, odavágtam a csomagot az asztalra. Lestek ám bambán az öregek! Aztán felpattantam, és olaj, mint az álom!

– Te megbolondultál!

– Hogyhogy megbolondultam? Te talán mindjárt meghívtad volna a lyuksógorodat egy kávéra, nem?

– Csak ne olyan hevesen!

– Miért? Vagy – vagy. Nálam nem lehet másképp!

– Te vagy még egy alak. Honnan tudod, hogy a kicsikéd tényleg…

– Mér, szerinted az öregek használták?

Befordulok a fa falborítás felé. De most nagy dérrel-dúrral megint nyílik az ajtó, ezúttal – utolsóként – Wichmann fedélzeti tisztes jelenik meg. Jól bevágja maga mögött, és mindjárt díszkivilágítást csinál. Már tudom, megtapasztaltam több éjszakán, hogy mi is következik most. Félig csukott szempillám mögül mégis kényszeresen figyelem, ami lejátszódik:

Wichmann az ajtóra akasztott tükör elé áll, és pofákat vág saját magára. Hüvelykujja körmével párszor oda-vissza végigfut a fésűje élén, mielőtt hátulról előrefésülné az arcába az összes haját. Többedszeri kísérletre sikerül a választékot a megfelelő helyen létrehozni. Amint egy kicsit eltávolodik a tükörtől, látom, mennyei világosság fényeskedik az arcán. Most pedig eljött annak ideje, hogy félrehajtott fejjel oldalról is jól megszemlélje magát a tükörben. Most a polcához lép, jó ideig rámol rajta, míg egy doboz pomádéval vissza nem tér a tükör elé. Gondosan bekeni a fésűje fogai közé, majd egészen addig húzogatja a fésűt a hajában, míg annak felülete teljesen simává nem válik. A lámpák fénye visszaverődik róla. Végül összecsomagolja a kellékeket, leveti a zubbonyt, a cipőzsinórt meg sem oldva kiugrik a félcipőjéből, és a priccsre hengeredik. A villanyt egyszerűen úgy hagyja.

Öt perc múlva lemászom, és oltom a lámpát. Közben egy pillantást vetek a fülkéjébe: máris oda az egész pompázatos frizura.

*

PÉNTEK, 14. NAP A TENGEREN. A központban találom az Öreget. Igen közlékenynek látszik, láthatóan ki van éhezve egy kis beszélgetésre. Most én kezdeményezek, megkérdezem, hogyan is lehetséges, hogy a nagy veszteségek ellenére is olyan sokan jelentkeznek a tengeralattjárókra.

A szokásos gondolkodási szünet. Aztán, akadozva:

– Nos, igen… a gyerekekből nem sokat lehet kiszedni. Rájuk még nagy hatással van a tengeralattjárónak mint fegyvernek a nimbusza. És mi úgyszólván a krémek krémje vagyunk: a Dönitz-szabadcsapat. Bizonyára a propaganda sem vész kárba…

Hosszú szünet. Az Öreg a folyosó járólapjára szegezi a tekintetét. Végül újra megszólal:

– Lehet, hogy el sem tudják képzelni, mi vár rájuk. Valamennyien tiszta lappal jönnek: három év tanulás, aztán mindjárt behívják őket, és megkapják a szokásos kiképzést. Semmit sem éltek még át, semmit sem láttak, és fantáziájuk sincs.

Mintha vigyor árnyéka rándulna végig az arcán, amikor felém fordul:

– Amúgy azt sem túl lélekemelő elképzelni, hogy mordállyal a válladon caplatsz végig a vidéken. Legalábbis nekem igen kevéssé vonzó. Vagy magának talán volna kedve kincstári bádogcsizmákban masírozni? Isten a megmondhatója, jobb dolgunk van itt. Visznek bennünket. Nem kell vonszolódnunk, és nem töri fel a lábunkat a csizma. Rendes kaját kapunk – leggyakrabban meleget. Mi kell még? Meleg, rendes hálóhelyünk van. És az az áldott jó tengeri levegő… A szárazföldre pedig ott a csinos kimenőruha, a szép rendjelek… Tehát, ha engem kérdez, biztos, hogy a rendes szárazföldi alakulatok embereinél és a tengerészeti kiképzőnél jobb életünk van! Minden viszonylagos!

A kiképzés szóra rögtön beugrik önmagam képe, amint az „Egyéni elvonulás üdvözléssel” című gyakorlatot végzem. A szakaszvezető teli torokból ordít. Minden egyes üvöltésnél felágaskodik a lábujjhegyére: – Legalább azt a tyúkszaros mordályt rántsa föl időben! Vízipólózni fognak a valagában a bolhák, úgy megfingatom magát! A fülükön párolog ki az agyvizük! – Amikor az a bőgőmajom amúgy igazából formába lendült, egészen szürrealista agyrémeket tudott a szitkozódás hevében: – Felrúgom a seggüket a torkukig, aztán egy kicsit tovább is, akkor kinézhetnek a saját segglyukukon!

Az Öreg arcáról eltűnt már a cinikus mosoly, amikor újra felveszi a beszélgetés fonalát:

– Lehet, hogy csak a gyerekekkel lehet ezt végigcsinálni, csak ők olyan alulinformáltak… Láthatóan nem ragaszkodnak még igazából az élethez. Nincsenek kötődéseik. Ha valaki bekattan, az majdnem mindig magasabb rangú. Olyan ember, akinek felesége meg gyereke van otthon!… Érdekes: egyszer egy elsüllyedt rombolóról – a mienk volt – lubickolókat mentettünk. Úgy két órával a süllyedés után érhettünk oda. Nyár volt, a víz sem volt túl hideg. És mégis, a legtöbb fiatal tengerész már élettelenül lógott a mellényében. Feladták. Egyszerűen lelógatták a fejüket, pedig csak közepes-mérsékelt hullámzás volt. Csak az idősebbek küzdöttek. Egyikük negyvenéves, ronda sebesüléssel. Az a vérveszteség ellenére is megvárt bennünket. És a tizennyolc évesek, akiknek kutya bajuk sem volt, nem. – Az Öreg vár egy kicsit, mintha a tanulság megfogalmazásán törné a fejét, végül ezt mondja: – Az idősebbek előbb kiakadnak, a fiatalabbak előbb feladják. – Szünetet tart. Nem kell közbevetnem semmit, ma, úgy látszik, mindent kibeszél magából: – Már hallani sem bírom a BdU ócska reklámszövegeit: „Támad – talált – elsüllyedt” – ettől egészen fals elképzeléseik támadnak az embereknek. Ki az, aki itt támad? Egyedül a parancsnok. A periszkópnál. Az emberek az ellenségnek még a nyomát sem látják. Tragédia, hogy az öreg Dönitz is beállt a szájhősök közé – mondja halkan. – Eleinte tűzbe mentünk érte.

Már régóta tudom, hol szorítja az Öreget a cipő: a legutóbbi jelentéstétele óta megromlott kapcsolata a feljebbvalójával.

– Régen azt hittük, ő a tengeri hadviselés Moltkéja{28}, de most? „Egy mindenkiért, mindenki egyért”… „Egy nép, egy birodalom, egy Führer”… „A Führer rátok tekint”… A Führer, a Führer, a Führer… Hallani sem bírom már, mindig ugyanaz a nóta. Már azt is hallottam tőle egyszer: „A német asszony a legnemesebb kincs” Sőt! „Ha a Führertől jövök, kis nyavalyásnak érzem magam…” Ettől a legerősebb ember is padlóra kerül.

Az Öreg egészen nekikeseredett. Megpróbálja eltörölni a mérgét egy „Hát, így van ez”-zel.

A főtechnikus a közelben áll, egyenesen előremered, és úgy tesz, mintha nem is figyelne ránk.

– Hja, az önkéntesek! – tér vissza az Öreg a kiinduló témánkhoz. – A bajtársiasság… a fedélzeten lévő összes ember összetartása… a „felesküdt közösség”… ez legalább nemcsak puszta frázis. Ez vonzza az embereket. Meg persze az a tudat, hogy az elithez tartozol. Csak nézze meg a fiúkat egyszer a szabadságukon! Úgy felfuvalkodnak, mint a pulykakakas, kulánijukon a tengeralattjárós harci kitüntetés… Úgy látszik, a nőkre is hatással van…

*

Kattan a hangszóró. Aztán megszólal: „Második őrség felkészül.” Ezúttal nekem is szól a felszólítás. Dízelfűtői poszton kell őrségbe mennem: szolgálati helyem a légtelenítők és a dízelmotor.

A főtechnikustól vattát kaptam a fülembe.

– Hat óra dízelzaj, jó kis adag!

A gépek szívása annyira behúzza a válaszfal ajtaját, hogy minden erőmre szükségem van, míg kinyitom. Mintha ütések zúdulnának rám, úgy vág fejbe a lárma. A szelepemelők és himbák kurta kattogása adja a dobkíséretet a folyamatosan áradó dübörgéshez, pedig csak a jobb oldali dízel működik, az is csak félgőzzel, töltéssel. A bal oldali pihen.

A dízelmotorok csaknem a mennyezetig érnek. A jobb oldali dízel oldalánál tévedhetetlen egyformasággal dolgoznak a szelephimbák és emelők közötti csuklók. Remegésük hullámokban megy át a hatalmas gépen.

Johann főgépész van szolgálatban. Nem zavartatja magát a jelenlétemtől. A fordulatmérő mutatóját figyeli: a mutató erőteljesen ingadozik. Néha hevesen átugrik a skála néhány vonalkáján, és idegesen reszket, mert a hajócsavarok a hullámzó tengerben nem találtak egyenletes ellenállásra. Itt a hajófarban mutatók nélkül is jobban érzékelem, hogy mikor fogja meg a hajót a víz, mikor ereszti el, és mikor tolja egy darabig. A csavarok eleinte szenvednek, aztán, amikor a hajó elszabadul, annál gyorsabban forognak.

Johann ordítva adja tudtomra, mi a dolgom: figyelni, nehogy valami felforrósodjon, újra meg újra megtapintani a hűtővíz-vezetékeket, és odafigyelni a szelepek himbájára. Ha jelt ad, a füstgázelvezetők tetejét lecsiszolni. Láthattam elégszer, hogyan kell.

Johann visszamegy a menetállásba, tarka tisztítógyapjúval letörli a kezét, a kis állópultja melletti ládából elővesz egy üveg gyümölcslét, és hátrahajtott fejjel kortyol pár hosszút.

A rángatódzó csuklókról csepeg az olaj. Megfogom, egyiket a másik után: elég rendes ütéseket mérnek a kezemre. Minden csukló egyenletes meleg. A robbanások pontosan követik egymást a hengerekben; felidézem: beszívás, sűrítés, munkaütem, kipufogás.

Negyedóra elteltével Johann kinyitja a konyha felé vezető válaszfalat, és elteker egy kézikereket a mennyezeten. Ordítja a magyarázatot: – Elzárom… a dízellábszelepet… most… a dízel… a hajóból… szívja… a levegőt., kis… huzat!

Egy órával később a főgépész elhagyja állópultját, és lejön a két motorblokk közé a folyosóra. A járó dízel oldalán nyitogatja az egyik indikátorcsapot a másik után. Mindegyikből tűz lövell ki. Johann megnyugszik: minden hengerben van gyújtás, tehát minden rendben van. Sehol semmi feltűnő. Milyen érdekes, gondolom magamban, dohányozni nem szabad a hajón, de ez a tűzijáték megengedett.

Johann egy kötéltáncos egyensúlyozó mozdulataival tér vissza a helyére, elmenőben még letisztít néhány apró olajfoltot egy csillogó felületről, majd újra megtörli a kezét egy tisztítórongyban. A rongyok a válaszfal tövébe, a csövek mellé vannak begyömöszölve. Egy idő múlva Johann felnyúl, és egy szeleppel nyomóvizet küld a hajtóolaj megsegítésére. Aztán rápillant az elektromos távhőmérőre, amely mutatja az összes henger, valamint a kipufogógáz-gyűjtőcső hőmérsékletét. Olyan kicsi ceruzacsonkkal, hogy csak ujjhegyével tudja megfogni, jegyzetel a gépnaplóba: olaj felhasználási számításokat végez, hőmérsékleteket ír be, nyomásingadozásokat jegyez fel.

A leváltott kormányos mindkét karja tele van vizes holmival, szinte beszívja az ajtón a huzat. Elnyomakodik mellettem, aztán a dízelek rúdjain kapaszkodva hátramegy a villanymotortérbe, és ott aggatja fel a vizes ruhákat a hátsó torpedócső köré.

A dízelgépész a bal oldali motor melletti menetállás előtt kuporog szemben velem egy kis ládán, régi, rongyos filléres könyvbe merül bele. Az ő dízelje most pihen, tehát neki most nincs dolga. Mégis a helyén kell lennie, mert bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy be kell állnia.

Oda-vissza egyensúlyozgatok a fénylő vaslépcsőn a jobb oldali dízel mellett: a manométerek normális nyomást mutatnak.

A főgépész jelt ad: a villanymotorhoz vezető válaszfalhoz kell kuporodnom, őmellé. Mindjárt a válaszfal mellett lógnak, kapcsolótáblákra aggatva, barna bőrtasakban a búvármentők. Nyomasztó gondolatokat keltenek bennem: a központ és a híd messze van innen. A torony kijáratáig hosszú az út a menekülésre. Mozgékony fantáziájú embernek rossz hely ez. Akárki mondja is, hogy ha a hajó hullani kezd lefelé, már tökmindegy, hogy hosszú vagy rövid az út a toronyig… Mégiscsak megcibálja az ember idegrendszerét, ha tudja, hogy a hajó leghátsó részében van bezárva.

És a hajót elkaphatják a víz fölött is – például legázolják –, azt pedig minden gyerek tudja, hogy ilyenkor még egyetlen fűtő sem akadt a megmentettek között.

Csengő süvölti túl a dízelek zaját. Felizzik egy vörös lámpa. Szinte belehasít az ijedség a csontjaimba. A dízelgépész felugrik. Mi történt? Johann megnyugtatólag int a kezével. Csak most jövök rá: kérik a bal dízelt. Máris akad tennivalóm: ki kell nyitnom a kipufogósapkákat a bal oldali gépen. A dízelgépész rákapcsolja a gépet a tengelyre. Most nagynyomású levegő árad sziszegve a hengerekbe. A főgépész már kinyitotta az üzemanyagkart. Szelepek pattognak, már be is következett az első robbanás. A szelepemelő karok megmozdulnak: a bal oldali dízel felébred álmából. Gyújtást kap minden henger, és már versenyt zajong a motor a másikkal.

Jó ideig megint nincs mit tennünk. A kijelzők szerint a gépek mindennel el vannak látva, amire szükségük van üzemanyaggal, levegővel és hűtővízzel.

Az őrségnek még csak a fele telt el, három óra.

Mióta a bal dízel is fut, gyorsabban melegszik és nehezebbé vált a levegő.

Tízkor megjelenik a szakács egy nagy kanna citromos vízzel. Mohón, egyenesen a merítőkanálból iszom.

Johann felfelé meresztett hüvelykujjával a mennyezet felé bök: ideje lecsiszolni a füstgázelvezetők tetejét. Nem hanyagolhatjuk el ezt a munkát. Víz alatti menetben ezek zárják le a dízelek kipufogógáz-vezetékeit. Tökéletesen kell zárniuk, nehogy a gépekbe tengervíz kerülhessen. A víz fölötti hajózáskor azonban egy csomó olyan lerakódás képződik rajtuk, amely a tökéletlen égésből adódik, és amely megakadályozhatja a fedelek tökéletes záródását. A háború kezdetén valóban egy csomó hajó veszett el épp emiatt: nem zártak a fedelek a lerakódások miatt, és víz tört be a hajóba. Ezt a veszélyt akarjuk kiküszöbölni, amikor négyóránként „lecsiszoljuk” a fedeleket.

A figyelmeztető vörös fény újra felgyullad. A géptávíró félerőre ugrik. A főgépész felhúzza a töltőkart. Most kevesebb üzemanyag kerül a hengerek szivattyúiba, a jobb oldali dízel visszafogja a fordulatait, a robbanások zaja akadozik. Most Johann nullára állítja a kart, a motor leáll. Öklével mutatja, hogy most a mennyezeti nagy kézi kerékkel kell elzárnom a külső füstgázvezetéket. Aztán felhelyezem a racsnit, és teljes erőmből forgatom a kipufogószelep tányérját a tokjában, hogy ledörzsölődjön róla a kokszréteg. Ide-oda, ide-oda, amíg Johann azt nem mondja: elég.

Verítékben fürdök, lihegek, amikor újra beugrik a jobb oldali dízel. Rövid idő múlva a bal oldalit állítják le, és az egész procedúra megismétlődik, ezúttal a bal dízellel. Nem vagyok már teljesen az erőmnél, igen meg kell szenvednem a racsnival. Arcomon széles csíkokban patakzik a veríték.

Nem dolgozik régóta a két dízel, amikor a főgépész arca feszültté válik. Szinte megmerevedve füleli a gépek szívverését. Zseblámpát és csavarkulcsot vesz magához, elnyomakodik mellettem. Szorosan a másik válaszfal mellett felemel egy lemezt, levilágít, és odaint magához. Ott lent még sokkal nagyobb a zűrzavar, mert sokkal több szelep, vezeték, szűrő, csap látható, mint odafent. Idetartozik a hűtővíz, a kenőolaj keringése, valamint az üzemanyag-ellátás is.

Már látom én is: az egyik vezetékből vékony vízsugár permetez. Johann jelentőségteljes pillantást vet rám, aztán bepréseli magát a csövek közé, akrobatikus ügyességgel hajladozik, és a szerszámmal tényleg eléri a hibás helyet. Eltart egy ideig, amíg feladja a csavarokat és az anyákat. És most még csak a szigetelést távolította el a vezetékről. Nem értem, mit ordít. Ki kell emelnie a csőlabirintusból a fejét, hogy megértsem. A dízelgépész új tömítést kell vágjon. Hirtelen nagyon sok tennivaló akad. A javítás nem egyszerű. Johann hátán hatalmas verítékfolt rajzolódik ki sötéten. Végre felemelkedik, és kikászálódik a csövek közül, kacsint: sikerült tehát. De hogyan szimatolta ki a hibát? Biztosan van valami hatodik érzéke a gépei iránt.

Tizenkettő előtt öt perccel megérkezik az új őrség. Még egy korty almalé, kezemet letörlöm a tisztító ronggyal, aztán menekülés innen, ebből a gépbarlangból, először is nyomás a központba friss levegőért.

Az U-térben Wichmann és Kleinschmidt félhangosan társalognak a fülkéikből, persze ahhoz elég hangosan, hogy minden szavukat értsem.

– Néha azon gondolkodom, hogyan bírják ki a nők: egész idő alatt semmi meleget nem kapnak a hasukba.

Wichmann-nak menyasszonya van. Szemmel láthatóan aggasztja, hogy menyasszonya különféle kísértéseknek van kitéve. Kleinschmidt, úgy látszik, tudja, hol szorít a cipő. De ahelyett, hogy együttérzőnek mutatkozna, még rá is tesz:

– Ugyan, eredj már a nőkkel. Hiszen csak annyit mondasz: „Foglaljon helyet”, és már gerincre is vágta magát. Mindennap meglehetett volna akár egy tucatnyi is.

– Na, te is csak dicsekedsz! – Wichmann mindössze ennyit mond.

– Mért? Talán nem hiszed? No, a te picikéd biztosan befogja a punciját egész idő alatt. Elvégre illemtudó hölgyike.

Lent hirtelen annyira megnő a forgalom, hogy Kleinschmidt nem tudja tovább mondani. Amikor elül a zaj, megkérdezi:

– Na, hol is álltunk meg?

– Nyald ki a seggem! – szól Wichmann, és a csoda megtörténik: Kleinschmidt megsértődik és eldugul.

*

15. NAP A TENGEREN. Két hét. Ma rövid a hullámzás. Összevissza locsognak a hullámok, még irányuk sincs. A hajó sem talál bele a ritmusba, rendetlenül hányja-veti magát. A régebbi hullámverés, amely a felborzolt felszín alatt itt-ott még megmaradt, tovább növeli a zűrzavart. Napok óta nem láttunk egyebet, mint egy hordót, néhány ládát, valamint egyszer egy hatalmas adag palackba való parafa dugót – erről még a parancsnok sem tudta, mit gondoljon.

– Biztos, hogy nem valami piás orgiáról jött, akkor üvegek is lennének, agyrém!

A főkormányossal megyek őrségbe. Legalább a bicepszeim edzésben maradnak. Egész a lapockámig érzem az felsőkarom izmait a súlyos távcső tartásától. Most már gyakrabban kell leeresztenem a távcsövet, mint az őrség első órájában. A főkormányos bezzeg órákon át úgy tudja tartani a távcsövet, mintha ilyen szögben állt volna a karja már a születésekor is.

– Igazán kettős életet élünk – kezdi hirtelen a főkormányos.

Nem tudom, mire akar kilyukadni. A főkormányosról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy fecsegő. Csak nehezen, akadozva szűri a kesztyűi mögül a szót: – Félig a hajón, félig meg a szárazföldön.

Nyilvánvaló, hogy folytatni akarja, csak nem találja a szavakat.

Pásztázzuk a szektorainkat.

– Nohát, az úgy van – folytatja hirtelen –, itt teljesen magunkra vagyunk hagyva, sem posta, semmi, nincsenek összeköttetések. De valahogyan mégiscsak össze vagyunk kötve az otthonunkkal.

– Tényleg?

– Például, hogy aggódunk. Hogy mindig eszünkbe jut: mi is lehet otthon? És azok meg, az otthoniak: még csak azt sem tudják, merre kóválygunk.

Szünet. Aztán folytatja. – Amikor kifutunk, az olyan, mintha félig már el is tűntünk volna. És amikor egy hajó tényleg eltűnik, hónapokba kerül, míg kiadják róla a jelentést.

Hosszú hallgatás. Aztán hirtelen:

– Ha egy férfi házas, már csak feleannyit ér.

Úgy hangzik ez, mint egy kinyilatkoztatás, amin már nincs mit alakítani.

Végre megértem, miről van szó. Saját magáról beszél! De úgy teszek, mintha nem venném észre, mire megy ki az általános szentenciagyártás.

– Nem is tudom, Kriechbaum… Olyan sokat jelentenének azok a gyűrűk? Mióta nős a főtechnikus?

– Csak fél éve. Olyan magas, szőke… hosszú lábú!

Most már megkönnyebbülve, hogy nem róla van szó, sokkal folyamatosabban beszél: – Egyszerűen ultimátumot adott neki: „Nem hagyom, hogy minden tönkremenjen miattad”, meg ilyesmi. Pedig nem úgy néz ki, mint akinek unatkoznia kell, ha mi éppen utazgatunk… Jó kis kaka a főmérnöknek… Most meg még terhes is.

Amikor Kriechbaum hosszú szünet után újra rázendít, már megint akadozik. Úgy látszik, visszakanyarodott önmagához.

– Az ember nem is tudja, aztán ott cipel egy csomó ballasztot magával! Jobb lenne nem is gondolkodni!

– Ezt már más is kigondolta, és le is vonta a konzekvenciát: felégette maga mögött a hajókat – motyogom az orrom alatt; nem fontos, hogy a másik két őrszem is hallja, mit beszélünk.

– A hajókat? Ki égette fel a hajókat?

– Agathoklésznak hívták az urat, Szürakuszai Agathoklésznak. Afrikába hajózott, hogy megütközzön a karthágóiakkal.

– És?

– Nos, a történet itt kissé bonyolulttá válik. A karthágóiak ugyanis az ő városát ostromolták.

– Hát ez az Agáta… izé úr nem Afrikában akart háborúzni?

– De bizony… csakhogy a karthágóiak flottája meg Szürakuszai előtt horgonyzott!

– Értem! – mondja a főkormányos.

– Agathoklész áttört az ostromló hajókon, és eljutott Afrikába. Most menetelniük kellett. És akkor Agathoklész úr minden hajót felgyújtatott a parton: nem adott lehetőséget a visszatérésre.

– Kicsit erős – véli a főkormányos.

Újból a horizont kémlelésével foglalkozunk. Centiméterről centiméterre tapogatom végig a láthatárt a messzelátóval. Aztán úgy pihentetem a szememet, hogy alaposan megnézem a vizet és az eget – puszta szemmel. Aztán összerántom a szemem, és újra felemelem a kukkert. Mindig ugyanaz: távcsövet fel, horizontot végigkutatni, leereszteni, körbenézés, és kezdődik elölről.

A hajó előtt, két vonással balra, ködpad lebeg – egy odavetett csomónyi szürkés-zöldes-piszkos felhő –, pontosan a láthatáron. A főkormányos mindig visszatér oda a távcsövével: az ilyen ködpadok felettébb gyanúsak.

Tíz perc is beletelik, mire a főkormányos újra felveszi a beszélgetés fonalát: – Lehet, hogy az egyetlen helyes magatartás: a pokolba az összes menenkével!

Menenkét mondott? Nem valami zsidó szó ez? – motoszkál a fejemben. – Honnan ismerheti ezt a menenkét? Fisimatenten. Ez is egy ilyen szó. Fisimatenten – menenke. Tisztára megbolondulok ebben a távcsövezésben.

Ullmann zászlósra gondolok. Annak is megvan a maga baja. Ullmann boroszlói. Pisze orrával és egész arcán virító szeplőivel olyan, mint egy tizennégy éves. Ravaszkás kifejezés ül az arcán, ez még fiatalabbnak mutatja. A támaszponton láttam egyszer a kék kimenő-egyenruhában. Túlságosan nagy sapkájában olyan volt, mint egy konfirmandus, akinek gondoltak a növekedésére is, és jó nagy ünneplőt vásároltak neki. Mindenki kedveli. Szívós fickónak látszik. Nem kicsi, inkább zömök, közelről nézve idősebbnek is látszik, mint első pillantásra: kiderül, hogy arcán a ráncok nem mind a nevetéstől vannak.

Egyszer, amikor egyedül voltam vele az U-térben, igen különösen viselkedett. Értelmetlenül rakosgatta az asztalon heverő evőeszközt, ide-oda tologatta, párhuzamosan állította a kést a villával, majd fel-felnézett, hogy elkapja a pillantásomat. Észrevettem, hogy szeretne mondani valamit.

– Ismeri a virágüzletet a Café à l’ami Pierrot mellett?

– Persze, a két eladónőt is. Csinos kis bogárkák. Jeanette, és… hogy is hívják a másikat?

– Françoise – nyögte ki gyorsan. – Titokban ő a menyasszonyom!

Eleinte csak ciccegni tudtam meglepetésemben: nohát, ez a mi kis zászlósunk az ő túlméretezett kimenőjével meg a sündisznófrizurájával – és francia menyasszony!

– Helyes kislány – mondom aztán.

A zászlós felkuporodott a fekhelyén. Kezét tenyérrel fölfelé a combjára tette, és úgy látszott, a vallomás teljesen kimerítette.

Lassanként aztán többet is megtudtam. A lány terhes. A zászlós annyira nem naiv, hogy ne tudná, mit jelent a lánynak, ha világra hozza a gyermeket. Ellenség vagyunk. A kollaboránsokkal rövid úton szoktak elbánni.

A zászlós tudja, milyen veszélyes a maquis. És a lány még inkább tudja.

– Nem is akarja megtartani a gyereket – mondta, de olyan bizonytalanul, hogy felfigyeltem.

– És?

– Nem akarja – ha visszatérünk!

Hirtelen eszembe jutott egy jelenet. Éppen kifutottunk a bunkerból. A parancsnok még egyszer körülnézett, aztán azt morogta: „Ez meg talán magának szól?”, és fejével a zsilip jobb oldalán álló, üres ház felé intett. Az egyik második emeleti ablakban egy lány integetett.

– Tudtommal nem – válaszoltam az Öregnek, és még megkérdeztem: – Az ott nem zárt terület?

– De bizony!

Meg is kérdeztem a zászlóst:

– Amikor kifutottunk, az a maga… hogy is hívják… Françoise-a volt ott a kikötőben?

– Igen. Pedig mondtam neki, hogy nem lehet.

– De hiszen mindenütt őrök állnak!

– Neki sikerül. Biciklivel jött St. Nazaire-be – mondta. Mintha ez a bicikli bármit is megmagyarázott volna.

Zavaromban nem jutott jobb az eszembe, azt mondtam neki:

– Ember, ez még nem ok a kétségbeesésre, majd rendbe jön minden.

– Aha – válaszolta.

*

Fel azzal a távcsővel! Ezek a távcsövek – könnyebbre kéne készíteni őket. A főkormányos egészen harapós kedvében van:

– Ezt kéne megmutatni az otthoni uraságoknak! Óceán, óceán – nyoma sincs a gonosz ellenségnek. El tudom képzelni, ők hogyan gondolják: kifutunk, pár napot elvagyunk, aztán már jönnek is a gőzösök, egész falkában, teletöltve csordulásig. Aztán egy snájdig roham – puff-puff, ami a csöveken kifér –, pár vízibomba, hogy a mi fáink se nőjenek az égig – győzelmi zászlócskák a zsíros, elejtett tankhajókért – aztán kikötés, persze fülig hasadt vigyorral, fényképész, fúvószenekar, kitüntetés. Na persze.

*

A 16. NAP A TENGEREN. A főtechnikusnak jó kedve van. Reggel sikerült valami igen bonyolult javítást elvégeznie a gépen. Arra is rávehető, hogy fütyüljön.

– Varietébe való! – így az Öreg.

Csak egy pillanatra kell behunynom a szememet, s máris feltűnik előttem a Bar Royal-beli jelenet. Ott Merkel főtechnikusa akart megtanítani a két ujjon fütyülés művészetére. A füttyművészet, úgy látszik, a flottánál a mérnökök kiváltsága.

Mennyire messze van már az az átivott éjszaka! A zenészek üres, üveges pillantása, az eszement Trumann. A fogadás jut eszembe, amit az Ősöreg javasolt. Előttem van Thomsen, amint a vizeletben fekszik, és a bugyborékoló hányadékon át jelszavakat makog.

– Rég hallottunk Trumannról – mondja most az Öreg, mintha a gondolataimban olvasna. – Már biztosan ő is rég kifutott!

Trumannról semmi. De Kortmannról sem, és Merkelről sem. Csak azt hallottuk, amint Kallmannt és Saemischt felszólították, adják meg a helyzetüket. És el ne feledkezzünk Flechsig és Bischof hajójáról, akiket mi is hallottunk.

– Mocsok egy hónap lesz ez – morogja az Öreg. – Úgy néz ki, a többieknek sincs jobb dolguk, mint nekünk!

Vacsoráig még egy óra és tíz perc: tehát hetven perc – négyezer-kétszáz másodperc!

Hinrich rádiós jelenik meg, hogy megszabaduljon egy közvetlen nekünk szóló távmondattól. A főtechnikus kiveszi a rádiós kezéből a füzetet, leveszi a polcról a dekódoló készüléket, felteszi az asztalra az edények közé, gondosan ellenőrzi a beállításokat, majd nyomkodni kezdi a billentyűket.

A főkormányos – mintegy véletlenül – arra téved, és a szeme sarkából figyeli a főtechnikust. Ez azonban tökéletes koncentrációt mímel, és egyetlen arcvonása sem árulkodik semmiről. Végül rákacsint a főkormányosra, és átadja a megfejtést az Öregnek. Semmi egyéb, mint felszólítás a helyzetünk megadására. A parancsnok eltűnik a főkormányossal a központban. Nem tart soká, a rádiós már ki is köhögheti a rövid jelentést a koordinátáinkkal.

Lődörgés 2

Amikor csak lehetőségem adódik, felmegyek a hídra. Úgy nézek körül róla, mint egy apró szigetről. Sem fedélzeti felépítmények, sem árbocok vagy keresztrudak nem zárják el a tekintet útját a tenger és az ég felé.

Az ég minden reggel más-más színt ölt. Vannak zöld egek: vitriolzöldek, pisztáciazöldek. Néha a zöld olyan élénk, mintha Waldmeister-limonádét világítanának meg hátulról. Aztán a zöld árnyalat csak elmosódott, zöldes habbá lesz, mint a kifutott spenótos fazék tetején, avagy éppen jéghideg kobaltzöld, amely hamar kifakul, és nápolyi sárgává változik.

A sárga tónusok közül reggelente általában a rideg krómsárga jelentkezik. Az esti ég telt sárga, mint a sárgaréz. Néha mintha a teljes égbolt sárga lángokban állna. Ilyenkor a felhők is sárgába öltöznek: piszkos, kénes sárgába. A naplemente sárgán izzó dicsfényei a zöldes aranysárgától a hideg és a narancsba játszó aranysárgáig terjednek.

A legpompázatosabbak a vörös egek. Az égbolton reggelente és esténként is valósággal szét szokott áradni valami roppant intenzitású pír. Mintha valamennyi szín között a vörös volna a legalakíthatóbb, a leggazdagabb: az alig odalehelt árnyalattól, a lágyan opálos rózsaszíntől kezdve a mély bíborig; az illanó mályvapirostól a rikító tűzvörösig. És közötte a tortadíszgyöngy-piros, a muskátlipiros, a skarlátvörös. És persze sárga és vörös között megannyi narancsszín árnyalat.

A vörösnél sokkal ritkábbak az ibolyaszín egek. Finom szálú, foszló bársonyra emlékeztetnek. A feketébe hajló zavaros, kékes ibolya viszont fenyegető és rosszindulatú. Akadnak olyan bíbor lila esték is, amelyeket csak egy giccsfestő merészelne megörökíteni.

A szürke árnyalatok végeláthatatlanok: meleg és hideg szürkék ezrei. Umbrával, sötét okkerral, terra di Sienával keveredve. Velázquez-szürke, galambtollszürke – és persze a színes szürkék mellett ott vannak a teljesen kifejezéstelen szürkék is: az acélszürke és a betonszürke.

A szürke mellett a kék az ég másik uralkodó színe. A legnagyszerűbb a viharos tenger fölötti mélykék: alatta hullámokat korbácsol fel a szél. A magasan tornyosuló kobaltkék, viharfelhők nélkül. Néha a kék olyan telt, mint a vízben oldott indigószín. Nagyon ritka a zöldes coelinkék.

A tenger színe éppoly változékony, mint az égé: a hajnali fényben szürkén gőzölgő tenger. A fekete, a palackzöld, a szürke, az ibolyaszín, a fehér tenger. Aztán létezik a selymes tenger, a tompa, a recés, a felhorzsolt, a ráncos tenger. A tarajos, a rángatódzó, a hosszan gördülő hullámú tenger.

*

A hajó még mindig cipeli 14 torpedónyi és 120 gránátnyi terhét (ez utóbbit a 88 mm-es gránátvetőhöz). Csak a 3,7 hüvelykes munícióból hiányzik valamennyi: próbalövésekre pazaroltuk. A 114 tonna olajból már jó sokat elhasználtunk. Az élelmiszerből is sok fogyott. A nagynémet haditengerészet dicsőségét azonban még semmivel sem gyarapítottuk: a legcsekélyebb kárt sem tettük az ellenségben. Nem szereztünk dicsőséget a nevünknek. Nem lazítottuk Anglia fojtogató szorítását, a német UBoot-Waffe{29} babérkoszorújába nem illesztettünk újabb levelet és a többi…

Őrségbe járunk, zabálunk és emésztünk, bűzt szuszogunk be, és néha magunk is termelünk. Még csak célt tévesztő lövéseket sem produkáltunk. A téves lövések legalább az orrteret felszabadították volna egy kicsit. De még valamennyi torpedó a helyén van, remek állapotban, bezsírozva; rendszeresen ellenőrizzük és gondozzuk őket.

Döngöljük a tengert. Úgy döcög rajta a hajó, mint egy hintaló: up and down{30}. Mindig csak up and down. A megerőltető kémlelődés kínzóvá válik. Valósággal sarkantyúznom kell magamat, hogy csináljak valamit, és ne zuhanjak apátiába.

A szürke, szinte gézzel kitömött fény ránehezedik a szemhéjakra. A szürke löttyben sehol egy szilárd pont, amibe a tekintet belekapaszkodhatna. A vízpárától még zavarosabbá válik a szürkeség.

Bár történne valami! Legalább a dízelek futnának egy darabig teljes erővel, ha a hajó orra hasítaná a hullámokat e helyett az idegölő botorkálás helyett!

Fejemben vatta. Tagjaim ólmosak. Szemem fáj.

Szar víz! Szar szél! Szar lődörgés!

Megfigyelem az egyik torpedómixert, amint az orrát túrja. Nem ám csak úgy mellékesen foglalkozik a fikázással, hanem odafigyelve, komolyan. Először valami furcsa, kitekeredett módon – kézfejjel az arca felé – bedugja jobb kezének kisujját az orrlyukába, mintha egy kicsit ki szeretné tágítani. Ezt követi a mutatóujj, amely gondosan levakarja az éjszaka odaszáradt taknyot. Amit aztán ujjhegye és körme között a napvilágra hoz, nagy figyelmesen megszemléli, arca sem megvetést, sem örömöt nem tükröz ezenközben. Szemmel láthatóan holmi teljesen hétköznapi fikáról van szó, amelyet most nagy műgonddal virslivé formáz a mutató- és hüvelykujja között, olyan türelmesen, mintha pontos elképzelése volna arról az alakzatról, amely lassan-lassan kialakul az ujjai között. Kíváncsian várom a fejleményeket: vajon hová teszi majd a műalkotást? Egy pillanatra sem esik zavarba: laza mozdulattal beletörli a bőrnadrágjába, majd a bal orrlyukának szenteli figyelmét. Ugyanazt a kezét használja. Most azonban variáció következik: most nem virslit, hanem golyócskát készít a végtermékből, gondosan kialakítja, majd a hüvelykujja begyéről elpöcköli a mutatóujja körmével, előre, a torpedócsövek padlózára irányába. Végezetül csattanva belesimít a tenyerébe, mint egy arab kereskedő egy különösen jól sikerült üzletkötés után, arcán elégedettség tükröződik: „Nos, ezzel megvolnánk!”

*

Hagen, a villanymotorfűtő a rangidős a bandában, s mint ilyen, köztiszteletnek örvend. Látni rajta, hogy tisztában is van ezzel. Ebben a halk fényben eleinte csak a szemét és az orrát látom. Felkunkorodó bajusza vége majdnem a szemét éri. Homlokát elrejti egy vastag hajcsimbók. Fekete szakálla azért olyan sűrű és hatalmas, mert már a kikötőben is növesztette. Úgy hívják: „A maga egyszerű, őszinte módján”, mert ez a szavajárása. Hagen már hétszer volt portyán, de csak egyszer ezen a hajón.

– Csá! – szól, és már lapít is mindenki.

Kinyújtom a lábamat, hátam egy alsó fülke rácsának támasztom, és feszülten várom, mi következik.

Hagen a végsőkig fokozza a várakozást, alaposan beletörölgeti kezét a melle szőrzetébe, aztán felbillenti a teáskannát. Lassan, komótosan szürcsöli a teáját.

– Na, gyerünk már, vén csataló! – buzdítja a Parketttáncos. – Ne habozz, néped feszülten figyeli szavadat!

– Hű, micsoda dühös voltam egyszer a tommykra!

– …a magam egyszerű, őszinte módján! – fejezi be a mondatot egy hang az egyik mikéből, s Hagen színpadképes „megvető pillantást” lövell a fülke irányába.

– Pont ilyen mocsok idő volt, mint most, amikor az Örkney-szigeteknél harapófogóba fogtak bennünket. Egész rahedli őr vigyázott ránk, állandóan ott voltak a fejünk fölött. Nem tudtunk tisztességesen lemerülni sem. Semmi esély, hogy elosonjunk a víz alatt. Egész nap a durranóbonbonok…

Hägen egy egész pofányi teát beszív. De nem nyeli le azonnal, hanem párszor megöblögeti vele a fogait.

– A szokásos meghibásodások. Lassanként kifogyott a szufla az akkumulátorokból. Fönt már alig várták, hogy felbukkanjunk – aztán gyerünk, indulhat a favágó brigád Kanadába.

– Optimista! – mondja valaki. Hagen nem zavartatja magát.

– A második éjszakán aztán, jöjjön, aminek jönnie kell, felhúztuk a posztópapucsot, és elosontunk. Valószínűleg elaludtak. Máig sem értem. És mindjárt másnap elkaptunk egy rombolót. Majdnem belecsattantunk a ködben. Egészen kicsi távolságról kellett tüzelnünk!

Hagen hallgatásba merül. A Parkett-táncos újból a bábaasszonyt játssza, segíti ki belőle a gondolatokat:

– Na, add csak ki, ami a bögyödet nyomja!

– Nulla pozícióban kaptuk a rombolót. – Hagen két gyufaszállal demonstrálja, hogyan is történt:

– Ez itt a romboló, ez meg mi vagyunk – és hegyükkel fordítja egymás felé a két gyufaszálat. – És én vettem észre legelsőként… a magam egyszerű, őszinte módján.

– Na végre! Erre vártam! – hangzik a fülkéből.

Hagen most már be akarja fejezni. A gyufaszálakat elmozgatva, szavak nélkül játssza el a támadást.

– Egy pillanat alatt eltűnt!

Középen kettétöri a rombolót alakító gyufaszálat, aztán feláll, és még meg is tapossa. Mindenki láthatja, mennyire engesztelhetetlen.

A Parkett-táncos felkiált:

– Da capo!{31}

A kis Benjamin állítólag le van nyűgözve. Őszinte elismeréssel mered Hagen arcába, miközben megpróbálja elcsenni a kenyerét, amit az imént kent magának. De Hagen ügyel, és rákoppint a kezére:

– Te csak ne tapogasd olyan meghitten a vajas kenyeremet!

Benjamin egyáltalán nem jön zavarba:

– Tévedés volt, mondta a sündisznó, és lemászott a klozettkeféről – szabadkozik.

Turbo központos szintén produkálni akarja magát. Valami képes újságból kivágott egy szilvát meg egy szivart, obszcén képet alkotott belőle, s most közbehordozza.

– Vén kan disznó! – mondja Hagen.

*

A rádiós három napja nem fog mást, mint a többi hajó helyzetjelentéseit. Győzelmi jelentés nincs.

– Ennyire még sohasem volt kilátástalan a helyzet, mint most – morog az Öreg. – Ez a mélypont!

A tenger fortyog és fő. A szél egyre-másra hatalmas levegőtömegeket szorít be a vízbe, a tengervíz fehéresszürke felületté alakul. A szokott sörösüvegzöld már nyomokban sem látszik. Csak ez a tompa fehér és a szürke. Ha az előhajó nagy nehezen kiszabadul egy-egy ilyen tócsából, úgy látszik, mintha gipszcafatokat aggattak volna a két oldalára.

Az Öreg a reggelinél annyira töpreng, hogy még a rágásról is megfeledkezik. Csak amikor megjelenik az asztalszolgálatos, hogy leszedjen, akkor rezzen fel, pár másodpercig buzgón mozgatja az állkapcsát, aztán újra elfeledkezik az egészről.

Kedveszegetten tolja el magától a tányért, és végre visszatalál a földre. Sürgető pillantásokat vet ránk, aztán kinyitja a száját – de nem jön ki belőle szó. Végül szolgálati utasításokba menekül:

– Kilenckor próbamerülés! Tízkor zászlósoktatás. Délig ezt az irányt tartjuk.

A parancs mindig ugyanaz.

Nem utolsósorban az első őrtiszt az, aki miatt az Öreg maradék életkedve is elment. Savanyú, mindig kritikus arckifejezése az idegeire megy. Pedantériájával mind a szolgálati folyamatokat, mind az együttélést akadályozza – akárcsak az az autós, aki pontosan be akar tartani minden egyes forgalmi előírást, és ezzel fejre állítja a közlekedést. Az Öreget azonban mindenekelőtt alig titkolt politikai nézetei bosszantják.

– Ez, úgy látom, tényleg utálja a tommykat – mondja halkan a háta mögött, amikor az első őrtiszt éppen őrségbe indul. – Jól idomították. Neki legalább minden tiszta.

Sokért nem adnám, ha fél órát sétálhatnék. Vagy még inkább: egy erdei futás! Vádlimban elsorvadtak az izmok. Hiszen egész idő alatt csak ülök, állok, fekszem. Valami fizikai munka esne jól: például favágás. Már a gondolattól is érzem a gyanta illatát. Látom a kivágott fenyők vöröses kérgét, a gerendaházat, amit építhetnénk magunknak, hallom a sás zizegését, amint vízi patkányra vadászom. Ó, Uramisten!

A rádiós elcsípett egy távmondatot. Igen szorgalmasan alakítjuk a közönyöst, de semmire sem várunk inkább, mint egy jó kis parancsra, amely végre kimozdít innen. A parancsnok megvető pillantással nézi a dekódert, aztán némán mozgó ajkakkal elolvassa a cédulát, és egy mukk nélkül eltűnik a válaszfal mögött.

Jelentőségteljesen nézünk össze.

Gyötör a kíváncsiság, felólálkodom tehát a központba. A parancsnok a tengeri térkép fölé hajol. Egyelőre hiába várok a távmondat megfejtésére, a kinyilatkoztatásra. A parancsnok bal kezében a távmondat, jobb kézzel a körzővel méreget valamit.

– Sikerülhetne! Nem is olyan rossz! – morogja.

Az első őrtiszt nem bírja tovább, elkéri a papírt. Ezen azt olvashatjuk: „Konvoj az XY négyzetben. Cikcakkútvonal 60 fokban, 8 tengeri mérföldre. UM.” A térképre vetett pillantással megbizonyosodom, hogy az XY négyszög bizony elérhető számunkra.

A főkormányos megköszörüli a torkát, majd közömbös képpel megkérdezi a parancsnokot: mi legyen az új útvonal. Úgy tesz, mintha a távmondatban a burgonya heti kiskereskedelmi árfolyamát közölték volna. A parancsnokon sem venni észre semmiféle kedélyváltozást.

– Várunk.

Egyelőre semmi sem történik. A főtechnikus egy lyukas fogában turkál a nyelvével. A főkormányos a körmeit nézegeti, míg a parancsnok szögmérőt helyez a térképre, s a körzővel távolságokat méreget. Cirkálós feladvány.

A főkormányos átkukucskál a parancsnok válla fölött. Kiveszek pár aszalt szilvát a ládából, és miközben a számban forgatom, megpróbálom olyan alaposan letisztítani a magokat, amennyire csak lehetséges. A központos felszögezett egy üres tejkonzerves dobozt a faburkolatra a magoknak. Félig van már. Messze az enyémek a legtisztábbak.

UM – ez Martens hajója, Martensé, aki régebben az Öregnél szolgált mint első őrtiszt, most pedig a breszti 6. flottillánál van. Újabb távmondatokból megtudjuk, hogy további három hajó kapott parancsot a konvoj üldözésére, aztán négy, végezetül még egy, tehát öten vannak. Mi nem vagyunk köztük.

– Most aztán szaladjon, aki mozogni tud! – kommentálja az Öreg. Bár elképzelem, hogy szíve szerint mit mondana: „A kirelejzumát, mi mikor kapunk már menetparancsot?”

Tizenhét óra tájban végre újabb távmondat érkezik A parancsnok szemöldöke felszalad. Egész arca kinyílik: nekünk szóló üzenet! Az Öreg elolvassa, arca bezárul. Mintha ott sem volna, úgy tolja elém a cetlit: az időjárási helyzetet kell jelentenünk.

A főkormányos elkészíti a jelentést, aztán odaadja jóváhagyásra a parancsnoknak: „Légnyomás emelkedik. Hőmérséklet: levegő 5 fok, szél északnyugati 6-os, felhők: cirrosztrátuszok. Látótávolság: 7 tengeri mérföldnél több. UA.”

Nehogy az Öreg pocsék hangulata rám is átragadjon, elhordom magam onnan: a központba megyek, majd fel. A cirruszok lenge fátylai megsűrűsödtek. Lassanként el is tűnik mögöttük az ég fakókékje. Nemsokára újból szürkén szürke lesz az egész. A fény is hidegebb. Körös-körül a láthatár mentén sötét felhők gyülekeznek.

A második őrtisztet egyáltalán nem hatja meg az ég színe változása, dühödten morog:

– Rohadt repülős felhők!

Számára a nagyszerű látvány csupa csapdát és cselt rejteget. Újra meg újra ráemeli távcsövét a felhőhegységre, amely lassanként szinte a zenitig nőtt fel.

Vacsora után valósággal megbénítja a nyelveket a hiábavaló várakozás. A kapitány nyugtalan. Negyedóránként berohan a központba, és a térképasztalon matat. Amikor visszatér, öt szempár csügg az ajkán – de a parancsnok nem mond semmit.

Végül a főtechnikus megkísérli kimozdítani hallgatagságából:

– Ideje volna, hogy jelentkezzen a kapcsolattartó.

A parancsnok meg sem hallja.

A főtechnikus könyvet ragad. Na jó, ha nem beszélünk, akkor ő majd eljátssza az olvasót.

A második őrtiszt és a másodtechnikus újságokat lapozgatnak, az első őrtiszt szolgálatínak látszó mappákat.

Amikor el akarok hozni valamit a fülkémből, a központ mellett elhaladva látom ám, hogy a rádiótávírász kis lámpája fényében buzgón jegyez egy távmondatot.

El nem mozdulnék onnan: nyomás vissza az O-helyiségbe. A második őrtiszt sietve dekódol. Egyszerre megmerevedik az arca. Valami nem stimmel.

A parancsnok kezében tartja a cédulát, és lassanként olyan kifejezést ölt az arca, mint a bokszolóé, ha tisztességesen állon vágják.

Felolvassa: „Esőfüggönyből romboló meglepett. Négy óra vízibomba. Kapcsolat elveszett, követem, Bruno Karl-négyzetben. UM.”

Hangja az utolsó mondatnál elcsuklik. Jó egy percig némán bámul a cédulára, aztán jól teleszívja a tüdejét levegővel, újra előremered, majd felfújt pofazacskójából kiereszti a levegőt. Hátrazuhan a heverő sarkába. Nem káromkodik, nem szól semmit.

Később a „télikert” korlátján gubbasztunk, a híd mögött.

– Hát éppen ez az őrület – mondja az Öreg. – Az az érzésünk, hogy teljesen egyedül hajókázunk az Atlanti-óceánon, közben pedig halálbiztosan egy rakás hajó van a közelünkben, százával nyüzsögnek, jó néhány biztosan elérhető közelségben – éppen csak nem látjuk őket. – Keserű a hangja, amikor folytatja: – Igen, a horizont, a föld görbülete! A Jóisten direkt az angolok kedvéért találta fel! Mi a nyavalyát láthatunk ebből az alacsony nézőpontból? Olyan alacsonyan lapítunk, mint egy gumicsónakban! Siralmas, hogy még nem találtak fel ez ellen semmit…

– Dehogynem – mondom. – A repülőgépet!

– Persze, a repülőgépet! Repülőgépe az ellenségnek van! Hogy a mi tengeri felderítőink hol bujkálhatnak, el sem tudom képzelni. Nagy a pofájuk, de egyebet nem tudnak, az a nagy mellényű Birodalmi Vadászmester{32} úr is…

Szerencsére felbukkan a főtechnikus:

– Jövök egy kis friss levegőt szívni.

– Szorosan leszünk – mondom, és már takarodom is lefelé.

Egy pillantás a tengeri térképre: a szokásos. Az útvonalunk jelzésére szolgáló ceruzavonal ide-oda cikáz, mint egy játékos fantáziával hajtogatott colstok.

Az Öreg érkezik föntről. Leül a térképládára, egy ideig vár, aztán újból felveszi a fonalat:

– Lehet, hogy mégis malacunk lesz. Ha elég sok hajó van odakint, előbb-utóbb csak fel tudja venni valaki a kapcsolatot.

Másnap reggel elolvasom az éjszaka érkezett távmondatot: „Bruno Karl-négyszögben hiába kerestem. UM.”

*

Másnap már nem is szólunk egymáshoz. Kitérünk egymás útjából, mintha mindenki megveszett volna. Általában egyedül kuporgok az O-szoba bőrszófáján. A főtechnikus még enni sem jön elő a gépteremből. A másodtechnikus is a gépekkel foglalkozik. Mi hárman, az első őrliszt, a második őrtiszt meg én, nem merjük megszólítani az Öreget, az meg lyukasra bámulja a levegőt, és alig kóstolja meg a sűrű levest.

Mellettünk, az OF-helyiségben is csend van. Herrmann, a rádiós óvakodik attól, hogy feltegyen egy lemezt. Még az asztalszolgálatos is lesütött szemmel jön-megy, mintha gyászoló társaságot szolgálna ki.

A kapitány végre kinyitja a száját:

– Ezek egyszerűen nem követnek el több hibát!

*

Amikor az U-helyiségbe visszaérek, épp Zeitler fejez be valamit:

– De hiszen épp reggel korán a legjobb!

Mindjárt sejtem, miről lehet szó. Frenssen és Wichmann hallgatják.

– Hamburgban egyszer egy levelet kellett kézbesítenem a főmérnökömnek. Az persze hamburgi volt. Akkor még az aknaszedőknél voltam. Becsengetek, ajtót nyit egy szőke angyal, aszongya, a mama a postára ment, de mindjárt jön. Én meg be, egy ilyen nagy előszobájuk volt, benne heverő. Odakapok a szoknyája alá, de ő is ám rögtön a lábam közé nyúl. Elő a kotont, lezavartunk egy numerát. Épp elkészültünk, akkor bumm, ki az ajtó. Volt rajta olyan biztonsági lánc, abban megakadt. Szerencsére a heverő éppen úgy állt, hogy az ajtó réséből nem lehetett rálátni. A kicsike gyorsan berúgja a bugyit az ágy alá, én meg majdnem elfelejtettem begombolkozni. Aztán már nyújthattam is a fingerlizős ujjamat a nyanyának: „Sz’csókolom, Zeitler vagyok!”, és csak pár óra múlva, egy hugyoldában vettem észre, hogy a kotont meg rajta hagytam – vagyis éppen hogy nem vettem észre, hanem simán belehugyoztam. Olyan lett mindjárt, mint egy nagy sárga uborka. Állt mellettem egy fickó, az halálra röhögte magát, mert persze tiszta mocsok lettem!

Az orrtér szabadőrségét erősen foglalkoztatja az első őrtiszt állandó borotválkozása.

– Felborul a rend az egész kócerájban – ki látott már ilyet, hogy órákon át a klozetban borotválkozzon valaki!

– Az Öregnek kellene rászólni!

– Egy nyomorult budi az egész legénységnek, és akkor egy ilyen fürdős kurva a fedélzeten!

Pilgrim, a villanygépész fényképeket kotor elő. Az egyik egy felravatalozott holttestet ábrázol.

– Az atyám! – mondja. Mint egy előadáson, olyan a hangja. – Éveinek virágjában halt meg! Én is így szeretnék egyszer meghalni!

Eláll a szavam. Nem is merek Pilgrim arcába nézni, csak odamorgom:

– Szép kép!

Pilgrimnek ennyi elég is.

– A legtöbb ember érzelmi élete számomra fehér folt – vallotta be egyszer az Öreg. – Mit tudom én, mit forgatnak a fejükben. Néha aztán megtudok valamit, az mindjárt hanyatt is lök. Mint a Frenssen hölgyikéjének esete. Mert Frenssen dízelgépész megismerkedett a szabadságán egy hölggyel. A nő nem kapott postát Frenssentől elment tehát a jósnőhöz. Állítólag még mindig van ilyen Frenssen, úgy látszik, elfelejtette megmondani, milyen ritkán számíthat levélre. A jósnő hókusz-pókuszolt egy csomót, aztán azt mondta: „Vizet látok, semmi mást, csak vizet.”

Az Öreg felváltva játszotta a jósnő és Frenssen barátnője szerepét, hangjukat utánozva.

– Tengeralattjárót nem lát?

– Nem… vizet… semmi mást, csak vizet!…

A hölgy közben már Frenssen menyasszonyának képzelte magát, és felsikoltott:

– De hiszen akkor meghalt!

A jósnő egy kukkot sem szólt, hallgatott, mint az orákulum. És tudja, hogyan folytatódott? A hölgy a fejéhez kapott és felvisított:

– Jaj, de borzasztó… rajtam meg még mindig piros ruha van!

Egyik levelet a másik után írta a flottillának. Még nekem is. A történet végét már magától Frenssentől tudom. A legutóbbi szabadságán már el sem mozdult Párizsból! Elege lett!

Egyedül üldögélünk az Öreggel az O-helyiségben. Egy távmondatot kapunk el: Bachmann-nak szól. Négy napon belül harmadszor szólítják fel helyzet meghatározásra.

– Hallgat az erdő – morogja a parancsnok. – Valószínűleg elkapták őt is. Nem lett volna szabad neki már kifutni abban az állapotban, amiben volt.

Örök téma: mikor „érik meg” egy kapitány, mikor kell leváltani? Miért nincsenek olyan orvos szakértők, akik figyelnek arra, hogy olyan parancsnok ne fusson ki, aki közel áll az összeomláshoz?

Bachmann-nál Ziemer volt az első őrtiszt. Ziemer befulladt volna!? Szinte hihetetlen! Látom Ziemert, amint a tiszti étkezde pincérnőjével napozik. És közben a tanulásra mindig kész Ziemer franciául magyaráztatja magának a nő anatómiáját. Élő modellen gyakorolja. Megmarkolja a mellét, és azt mondja: „Les duduns” – „Les seins!” – javítja a nő. Aztán a lába közé nyúl, és így szól: „Le lapin!” Mire a nő: „Le vagin”, és így tovább…

A közelből az első őrtiszt hangját halljuk: titoktartási oktatás.

– És aztán mégiscsak pofázik! – kottyant közbe az Öreg. Egy ideig töpreng, majd: – Micsoda fontoskodás ez az egész titkolódzósdi! Hiszen a tommyknak már régen a kezükre került egy érintetlen hajó!

– Tényleg?

– Igen. Valaki megadta magát. Ramlow hajója. Izlandtól délre, nyílt tengeren. Benne volt az egész titkos anyagunk, minden kulcs. Az egész a tommyk kezébe került!

– Biztosan néztek egyet a BdU-nál!

– Ha elképzelem, hogy Ramlow akár beépített ember is lehetett… Az ember már a saját jobbkezében sem bízhat! És sikerült rábírnia a tiszteket… szinte hihetetlen!

Végre megint egy olyan nap, amelyik szépnek ígérkezik. Már az első szippantás után érzem.

Mozdulatlan állok a hídon, kezem mélyen a bőrnadrág svédzsebében. Végignézem, amint a magas hajnali ég átitatódik kékkel. Amikor a szél az utolsó szürke rongyokat is elsöpri, a nap, mint egy óriás egyszem, megjelenik a láthatár fölött.

Lemászom, és egy pillantást vetek az úttérképre: a négyzetrácsos hálót rendszertelen távolságokban ide-oda cikázó vonalak és időpontbejegyzések szakítják meg.

Az időpontok közötti ceruzavonalak a megtett utat jelzik, mindig négyóránként. Azon, hogy kurtábbak vagy hosszabbak, le lehet mérni, hogy gyorsan vagy lassan haladt-e a hajó.

A főkormányos jelenik meg.

– Hát, ennyi az összes eredményünk – hieroglifák a térképen! És még csak meg sem tartjuk őket! Az út után kiradírozom az egészet, hiszen újra kell a térkép. Csak amit átrajzolnak pauszpapírra, az marad meg.

Pillantásom továbbra is a térképre szegezem, mert úgy tűnik, mintha a főkormányos még valamit oda akarna súgni. Ehelyett azonban egy idő múltán azt kérdezi: – Valami baj van?

– Mi baj lenne?

– Csak mert olyan furcsán néz.

Két-három perc eltelik, aztán megszólal a főkormányos, csak úgy magának:

– Lehet, hogy nem is baj, ha nem kapunk postát. A tengerészetnél szeretik az egyértelmű dolgokat!

Ő lett volna a legutolsó, akiből kinéztem volna egy ilyen vallomást. Csak most gondolkodom el rajta: mennyire elszigetelt az ilyen ember, mint Kriechbaum. Képességei alapján messze túlszárnyalja az első őrtisztet, szolgálati fokozata szerint viszont csak főtörzsőrmester. A tisztektől tehát láthatatlan, de önerőből áttörhetetlen sorompó választja el. Teljesítménye alapján kivételezett a helyzete – minden tengerészeti ügyben ő a parancsnok jobb keze –, ez azonban csak még inkább elszigeteltté teszi, még a többi őrmesterrel szemben is. A legénységgel szemben meg amúgy is tartania kell a távolságot.

Az álom és ébrenlét határán hallgatom, amint Medúzatutajunkat körbelocsogják a hullámok. Nem tudok elaludni, hát kievickélek a fülkéből, beugrom a tengerészcsizmába, felrántom a bőrdzsekit, és a válaszfal nyílásán átmászom a központba.

A toronyban, megvilágított tájolója mellett, a kormányos gubbaszt.

A periszkóp állványa és a mellvéd között tapogatódzom hátra, a légelhárító löveg platformja felé. A jobb oldali hátsó őrszem helyet ad.

A láthatár szegélyét a sötétben is tisztán fel lehet ismerni. Világító habcsíkok sodródnak a hajótest mellett. A farvíz ezüstszikrákat hány, az orr felfénylik. Nedves csillogásában a hold fénye tükröződik. A holdsarló előtt elhúzó felhők egy időre holdfényrakományt kapnak.

A holdreflexek a posztoló őrök gumiköpenyének ráncain is visszaverődnek. Ha a hajó oldalra dől, mellvédünk a láthatár fölé emelkedik.

Nyugat felől sűrű felhők érkeznek, mint megrakott tehervitorlások, útjukon eltakarják a csillagokat, és a hold fölé tolatnak. A tenger elsötétül, mint az ólom.

A sötétség úgy telepedik közém és a főkormányos közé, mint a szakadék. Egyszerre nagyon messzire kerültünk egymástól. Hirtelen támadt ötlettel szeretném kinyújtani a kezemet, és megérinteni a mellettem álló, mozdulatlan alakot. De már hallom is a főkormányos hangját a sötétségből:

– Fura hajókázás.

Újabb felhők tolonganak a hold előtt. A sötétség még áthatolhatatlanabbá válik, s akkor tisztán kirajzolódik előttem egy ősöreg tengerészeti könyv, abból is egy ábra: fekete éjszaka. Egy hajó orra valahol az irdatlan magasságban: éppen legázol egy kis vitorlást. Az orrhullámmal, melyben a hajó mint eke hasít, együtt sodródik pár vitorla rongy, törött árboc, szétforgácsolt oldalpalánk, valamint két, karját gyámoltalanul égre lökő emberalak. Dőlt betűs cím a kép alatt: Legázolva!

A tenger egyre erősebben dereng. Farvizünk is zöldesen foszforeszkál. A torony nyitott ajtaján fény szökken ki, majd eltűnik. Biztosan rágyújtott valaki odabent.

Az égen hirtelen fehér, hideg fény villan. A felhők pereme élesen rajzolódik ki. Villám csap hang nélkül az egyik felhőrésbe. A láthatár másodperceken át idegesen villódzik.

– Milyen furcsa – mondja a főkormányos –, mintha rossz lenne az érintkezés.

A Bristoli-csatorna éjszakája jut eszembe: a hídon álltam, a falhoz szorulva, amikor hirtelen tapogatni kezdték a levegőt a fényes reflektorujjak, aztán megtalálták az első, árnyszerű fehér tárgyat: egy halászkuttert a hálóival. Aztán egy ferdén lefelé irányuló fénygerenda megint ráakadt egyre, aztán még egyre… Egész flottányit találtak, és ekkor már csak másodpercekbe telt, míg a könnyű gépfegyverekből kilőhető első nyomjelzős gránátok is megtalálták a célpontokat. Semmi háborúszerű nem volt a dologban, a cél inkább mintha az lett volna, hogy jól kifényesítsék az eget. Aztán lőni kezdett a tüzérség, és ezután kezdődött a hosszú szitkozódás, mert az álló célpontokat egyszerűen képtelenek voltak eltalálni. Egy örökkévalóságig eltartott, mire az első fabárkák elsüllyedtek. Lerohanásnak szánták, de szánalmas mészárlás lett belőle. Undorító. Nem éppen babérlevél a koszorúba! Nem harc – hamisítatlan öldöklés. Másképp képzeltem el. Ezek a szegény nyomorultak, the fishermen{33}: egyszer csak a reflektorok, aztán már jöttek is a vonító gránátok. Amikor közelebb értünk, úgy tűnt, hogy üresek a csónakok. Beugráltak a vízbe? Felszedték őket?

*

Már csak egy nap, és elérjük az új hadműveleti területet. Elkapunk egy távmondatot. Egy hajó azt jelenti, nem képes lemerülni. Meinig hajója. Meinig, a Szarszivattyú. Ha a hajó nem merül, neki annyi.

– A francba! – káromkodik az Öreg. – Még légvédelme sincs, túl messze vannak. Csak annyit tehetünk, hogy szorítunk értük!

Előrehajol, alulról hármat koppant az asztalon, és azt mondja:

– Reméljük, sikerül neki. Épp Meinig!

Csendben ülünk a helyünkön. Az Öreg hangtalanul mozgatja ajkát. Talán azt számolja ki, mennyi időbe kerül, míg Meinig visszaér St. Nazaire-be.

A hideg szaladgál a hátamon: mit tesznek ezek, ha jönnek a Sunderlandek{34} vagy a rombolók? A tengeralattjáró a víz felszínén bármelyik ellenfelénél gyengébb: nincs elég erő a gépeiben, hogy elmenekülhessen, nincs páncélzata, fegyverei túl gyengék. Olyan sebezhető, mint egyetlen más hajó sem: elég, ha a nyomóköpenyt eltalálják, már kész is.

– Gyerek, gyerek! – tör ki a főtechnikus. Látszik rajta mennyire aggasztja a kollégája sorsa Meinig hajóján. Teljesen elfehéredett.

– Meinignél melyik Meier a főtechnikus? – kérdi az Öreg.

– Meier kettő, Herr Kaleun. Csoporttársam volt!

Nem szól senki. Úgy nézzük az asztalt, mintha volna ott valami néznivaló. Szorongásomban alig merek levegőt venni. Nekem is van ismerősöm azon a hajón: Haberinann, a balti Habermann, akivel egy borzasztó inspekciós utat csináltunk végig együtt Gotenhafenben{35} tél közepén. És most igencsak úgy néz ki, hogy a tommyk elintézték. Hamarosan esedékes a háromcsillagos jelentés. A Flemming, a Habermann – sokan nincsenek már!

Elsőnek az Öreg szólal meg. Témát akar váltani, pontosabban éppen hogy a témánál marad:

– Egy igazi tengeralattjáró, az volna csak valami! Mi nem is vagyunk igazi tengeralattjáró. Ez csak merülő hajó.

Csend. Kérdő pillantásomra az Öreg akadozva magyarázni kezdi:

– A mi akkumulátoraink töltése csak annyira elegendő, hogy rövid periszkópos támadásokat hajtsunk végre, vagy hogy a víz alatt elmeneküljünk. Elég rendesen függünk a felszíntől. Ha a legtakarékosabban megyünk, akkor sem bírunk ki nyolcvan tengeri mérföldnél többet a víz alatt. Ha pedig a kilenc mérföld per órás legnagyobb víz alatti sebességgel haladunk, már egy-két óra alatt lemerülnek az akkumulátorok. Ez nem valami sok. És mekkorák azok az akkumulátorok! Iszonyú teher. Az ólomlemezek többet nyomnak, mint az összes többi gép együttvéve. „Igazi” tengeralattjárón olyan hajót értek, amely a víz alatt halad, nem levegőigényes, kipufogógázt kibocsátó dízelmotorokkal. Az nem volna ennyire sebezhető sem, mert nem volna rajta az a sok nyílás, ami most a felszíni hajózáshoz a dízelek miatt kell: a kipufogó, a szellőző, a nyomóköpeny valamennyi nyílása. Éppenséggel erre volna szükség: a külső levegőtől függetlenített meghajtásra!

*

Alig értük el az új hadműveleti területünket, már be is fut számunkra egy távmondat. Más hajókkal „falkát” kell alkotnunk, majd felderítővonalba fejlődni egymás mellé. Ez a sáv messze nyugatra van tőlünk, még két nap menetre van szükségünk, amíg odaérünk.

– „Tépőfarkas” a csoport neve. Roppant elmés! – mondja szarkasztikusan az Öreg. – Úgy látszik, udvari költőt fogadtak a törzsnél, akinek az a feladata, hogy az ilyen marhaságokat kiötölje. Tépőfarkas! Éppenséggel Árvácska is lehetne. No de verjük csak a nagydobot teljes erővel!

Az Öregnek még a „hadműveleti terület” is túl nagyképűen hangzik. Ha rajta múlna, igen kicsorbulna a tengerészeti szókincs éle. Órákig agyal, amíg megtalálja a hadinaplóba kerülő legbanálisabb kifejezéseket.

Elolvasom, mit jegyeztem be eddig kék iskolás füzetembe:

*

VASÁRNAP, 16. NAP A TENGEREN. Kelet felé tartó konvojt jelentettek. 90 fokban közelítjük a konvoj irányát.

*

HÉTFŐ, 17. NAP A TENGEREN. Új irányvonalat kaptunk. A vonóhálót, amelyben az ellenségnek fenn kell akadnia, elnyújtják dél felé. Ebben az új falkában valószínűleg csak öten vagyunk vadászok. Nyamvadt egy háló: vagy a szemek túl nagyok, vagy a háló maga túl kicsi. 8 tengeri mérfölddel haladunk. Remélhetőleg minden műszer rendben működik. Remélhetőleg a törzs helyesen értékeli körzetünk kedvezőtlen időjárási helyzetét. A rossz látási viszonyok miatt nem lehet fegyvert használni. „Simán belecsattanhatnánk!” Lemerülünk hallgatózni.

*

KEDD, 18. NAP A TENGEREN. Újabb előőrsvonal. 170 fok. 6 tengeri mérfölddel haladunk.

*

SZERDA, 19. NAP A TENGEREN. Megint új előorsvonal. Hullámzás alig, fegyverhasználat lehetetlen. Az időjárás az ellenfél szövetségese.

*

CSÜTÖRTÖK, 20. NAP A TENGEREN. Rádiószünet, csak az ellenséget jelentik. Mégiscsak többen vagyunk erre a területre. És az ellenségnek nem szabad észrevennie bennünket. Kereső cirkálás: semmi. Közepes hullámverés. Enyhe északkeleti szél. Sztrátokumulusz felhők. A víz fölött közvetlenül páraréteg. Konvojnak nyoma sincs.

*

PÉNTEK, 21. NAP A TENGEREN. A hajót megint újabb előőrsvonalra irányították.

– Ördög tudja, merre kóborolnak azok a fickók! – fakad ki az Öreg.

Mindig egyforma kép: a tengeri térképre támaszkodik a könyökével, és agyal. Néha-néha a körzőért nyúl, és megméri a szöget.

– Elképzelhető, hogy észak felé térnek ki, merthogy ott hosszabbak az éjszakák? Ha meg északon keressük őket, hirtelen lekunkorodnak dél felé. Ha kell, egészen nyakatekert útvonalakon mennek. Úgy látszik, az idő nem számít nekik. Kár, hogy nem tudunk nagyobb területeket az ellenőrzésünk alá vonni.

Hirtelen felerősödik a hangja:

– Hol vannak a mi repülőgépeink, Herr Göring?

Gondosan a térképre helyezi a szögmérőt és a vonalzót, egy darabig a térképasztal fölé hajol, megpróbálkozik áthelyezni az eszközöket, végül a körzőt is odaszólítja, ezt próbál, amazt próbál. Egy darabig eljátszik ezzel, aztán hirtelen beszúrja az egyforma kékség egy pontjára a körző hegyét:

– Itt kellene most lennünk, itt most biztosan történik valami. Itt mennek át, vagy Maxi legyen a nevem!

Én csak a körző hegye ütötte parányi lyukat látom a térkép négyzethálójában. Számok és vonalak – semmi egyéb segítség a tájékozódáshoz. A parancsnok szemében azonban a kék nyomatú, négyzethálós papírból eleven képek bontakoznak ki: füstzászlók a láthatár mögött, alig felfogható, szétfoszló, vékony füstcsíkok. Lehet, hogy fedélzeti felépítményeket is lát, talán személyszállító hajók fedélzetét, rakodófákat, nagy fedélzeti nyílásokat, és olyan hajókat, amelyeknek hátraszorultak a felépítményeik: tankhajók.

– Okádék mocsokság ez az örökös lődörgés! – Végül lassú mozdulattal feláll a térképasztaltól, mintha fájna a háta a lapockái között. Egy darabig még határozatlanul mered a térképasztalra, aztán ledobja a vonalzót és a szögmérőt, kifújja a levegőt, rezignáltan legyint, majd hirtelen mozdulattal elfordul, átdugja a lábát a kerek ajtónyíláson, összehúzódik, átbújik, és eltűnik a fülkéjében.

*

23. NAP A TENGEREN. A szél felélénkült. Az egész tenger egyetlen hatalmas hullámmezővé alakult. Nem magasak a hullámok, mégis megtörnek. Ettől aztán szürkésfehérré és öreggé válik a tenger arca.

Az égbolt még mindig zavaros színű, szürkés, alacsonyan kifeszített kendő a fejünk fölött. Jobb oldalról most meg ebből a felhőkendőből lefelé hasasodó esőfüggöny alakul. Egészen szorosan a láthatár fölött, a függöny függőleges rojtjai közül át-átvillan még egy kis fehér világosság. Az esőfal palaszürke, némi ibolyaszín árnyalattal. Pára árad szét belőle, mint a köd, minden irányban. A parancsnok felkéri a hídra az esőholmiját, mert a nedvesség a hajó felé tart. Káromkodik cefetül.

Fentről a lezúduló víz, lentről a felfröccsenő víz. Édes és sós. Külön cseppekben esik még egyáltalán? Mintha óriási dézsákból borogatnák ránk.

A tengervíz fénye kialudt. Eltűntek a fehér erek. Tenger anyánk százezer esztendőt öregedett. Szürke, szánni való, ragyaverte.

Sem szín, sem fény. Csak ez a lelket gyilkoló szürkeség.

*

24. NAP A TENGEREN. A központban. Az Öreg félig hozzám, félig önmagához intézi a szavait:

– Furcsa, hogy milyen rövid ideig tart, amíg az ellenségek valamelyike némi előny birtokában tudhatja magát. Mindig csak pár hónapról van szó. Amikor feltaláltuk a falkataktikát, az ellenség újraépítette biztonsági rendszerét. Ez pedig működik. Prien, Schepke, Kretschmer – tulajdonképpen valamennyi elvesztett hajónk egyetlen konvojon akadt fenn. Most megvan az új akusztikus torpedónk a célkereső fejjel – erre a tommyk kitalálják a zajbóját, a „kereplőt”, amelyet hosszú acélsodronyon vontatnak, ez aztán magához vonzza a torpedónkat, mert még több lármát csap, mint a hajócsavarok. Hatás és ellenhatás – mindig ugyanaz a nóta… Semmi sem mozgatja meg annyira a szellemi erőket, mint az ellenség megsemmisítésének vágya.

Már több mint három hete üresben hajózunk. A konvoj feltételezett menetirányának megfelelően a hosszú hullámokon áthatolva észak-dél irányban cirkálunk a támadási területen fel és alá. A géptávíró „kis sebességgel”-t mutat. A dízelek hangja döcögő, vékony. Az orrhullám fáradtan, fénytelenül borzolódik. Szabályszerűen somfordálunk a vízen. Üzemanyag-takarékosság – ez a jelszó. De persze ebben a nyöszörgős tempóban is percről percre fogy az üzemanyagunk. Fél napunkba telik, míg bejárjuk a ránk bízott területet, mire visszaérünk északi határára.

A nyitott toronyajtón a kormányos lekiabál:

– Ideje irányt változtatni!

– Élesen balra! Új menetirány: 180 fok! – kiáltja az ügyeletes őrtiszt.

Az orr most lassan, félkörben súrolja a látóhatárt. Farvizünk megkunkorodik, mint a kígyó farka, s a sokszoros gézpólyába bugyolált, fehér folttá halványodott nap lassan átcsúszik a hajó másik oldalára.

„Ellenséges konvoj a láthatáron – UX.”

„Konvojt figyelem XW négyzet, 160 fok, 10 tengeri mérföldes sebesség – UX.”

„Ellenség cikcakkban halad fő kurzus – 50 fok – mentén. 9 tengeri mérföld – UW.”

„Konvoj több oszlopban halad. Körül mindenütt biztosítva. Irány 20 fok, 9 tengeri mérföld – UK.”

A rádióból mindent megtudunk. Mindent tudomásul kell vennünk, ami csak adódik az Atlanti-óceán nevű hadszíntéren. A jelentésekben szereplő konvojok egyikét sem tudnánk elérni, mind északon bukkantak a nyomukra. Túlságosan délen vagyunk.

Az Öreg a pipáját szopogatja.

– Ezek ott Kernévelben mindenféle adatot, jelentést összegyűjtenek. És valahogy mégsem jön össze. Lehet, hogy alszanak az ügynökeink. A légi felderítés iszonyatosan pocsék. És úgy látszik, hogy a tommyk távmondatait sem képesek megfejteni a mieink!

Kis szünet után:

– A tommyk viszont szemmel láthatóan mindent tudnak: a kifutási időinket, a veszteségeinket, minden egyes parancsnok nevét… Egyszerűen mindent tudnak.

Az Öreg olyan hangosan szortyogtatja a pipát, mintha az egész fej nyállal volna tele.

– Néha az az érzésem, mintha feltörték volna a kódjainkat: volt, hogy beálltak a hajóink a legforgalmasabb útvonal közepébe, a zsíros konvojok meg egyszerre csak szétnyíltak, és jobbra-balra nagy ívben kikerülték őket. Lehet, hogy már akkor is be tudnak mérni bennünket, ha csak rövid távmondatokat küldünk. Lehet, hogy az a pár betű, amellyel nap mint nap bejelentjük a tartózkodási helyünket, már túl sok is nekik. Ezek megint kitaláltak valamit.

Merker matróz ízes szász tájszólásban magyarázza, honnan is származik: Krötzschenbrodából. Ezt a nevet még senki sem hallotta.

– Arrafelé a farkukkal ugatnak a kutyák! – kommentálja Dufte.

– Csak nehogy te is a farkaddal próbálj ugatni, még bereked!

– Jó kis vidék, a csecsemőket kidobják a szemétre a méhlepényt meg felnevelik!

Merker ezt ilyen gyorsan nem tudja követni. Dufte rásegít:

– Másfelé azért ez nem egészen így van, ugye?

Merker lassan észbe kap:

– Mit akarsz te evvel mondani?

– Semmit, kicsikém! Elhiheted – mondja gyorsan Dufte de még hozzáfűzi félhangosan: – Öreg méhlepény!

A többiek nevetnek.

Merker gyanakszik:

– Eccer kapol töllem egy balos osztán megnézheted magad!

A Bibliakutató egy traktátust olvas. Ario észreveszi, és rászáll:

– Na, mi szépet írnak, Zebedeus uram?

És Ario már szaval is, mint egy hamisítatlan lelkipásztor

– Aki megteremtette a gombostűméretű ichtiosaurus az emberevő kutyabolhát, a bűzlábat, a banánpürés liba sültet, a takonyfikát és a durranóbogyót, az Úr legyen dicső, akinek a tükörtojást és a sült krumplit köszönhetjük, aki elválasztotta Coburg erődítményét a vizektől, és a fenyők eránt igenyösen a mi tisztaszobánkba jutunk a spenótágyásokon át. Halleluja, ámen, tiszteljük az Urat a Örökkévaló magasságban, ámen!

– Hagyd már ezt a baromkodást! – pattan fel Dufte. – Tedd meg nekem ezt az egyetlenegy szívességet.

– Már meg is történt – mondja Ario, és kenyeret ken. – Nohát, minő istenfélő gyülekezetté alakultunk. Csupa ájtatos, szűztelenítés előtt álló imafi!

– Jaj, fogd már be a pofád!

– Hadd olvassam! – kapja ki Ario a Bibliakutató kezéből a könyvet, és mintha tényleg belőle olvasná, deklamálni kezdi:

– Most, kedves testvéreim, váljunk eggyé e szép dal közös eléneklésében: Volt egyszer három kis zsidó!… Három, négy!

A pontos kezdésből ítélve mindenki ismeri az éneket. Ario pedig vezényel: nagy, fekvő nyolcasokat rajzol kezével a levegőbe. Nagy lendülettel harsog az ének végig az orrtéren.

A főtörzsőrmesteri helyiségben ismét zászlósoktatás folyik. Az első őrtiszt tartja:

– …konvoj elleni harc során esett el.

Az Öreg idegesen pillant fel:

– Elesett? Milyen hülye kifejezés. Megbotlott talán? Láttam egy rakás fényképet „elesett” katonákról. Hát az esés után már nemigen akaródzott feltápászkodniuk! Mért nem merik egyenesen kimondani, hogy az illető belefulladt? Meghalt? Egészen elgyengülök, amikor ezt a baromságot hallom vagy olvasom.

Feltápászkodik, és a szekrényéhez lép. Visszajön, kezében újságkivágás:

– Ezt direkt magának raktam el.

Olvas:

– „Nohát, első tiszt, ezzel megvolnánk! Megint ötezer BRT. De holnap van a feleségem születésnapja. Akkor megint csak kell fognunk valamit! Tiszteljétek a nőket! El ne feledkezzünk erről!

Az első őrtiszt megértően vigyorog, a parancsnok pedig végigdől kemény fekhelyén, hogy pótolja az elmulasztott alvást. De már egy óra múlva felrázza a tisztje: Kapitány úr, a születésnapi gőzös!

A parancsnok villámként pattan fel, s a többi már olajozottan megy.

Egyes és kettes csövet előkészíteni víz alatti lövésre!

Mindkét torpedó talál.

– Legalább hatezer BRT! – szól a kapitány.

– Herr Kaleun elégedett a születésnapi meglepetéssel? – kérdi az első őrtiszt.

– Nagyon elégedett vagyok! – feleli a kapitány, és első őrtisztjének arca sugárzik az örömtől.”

Az Öreg káromkodni kezd:

– A nép meg ezt olvassa! Szinte hihetetlen! Mindig ez a gyengeelméjű fogás, hogy hülyének állítják be az ellenséget. A nyomoroncok, a tudatlanok, a féltengerészek!

*

Már el sem tudom képzelni, hogy valahol szilárd föld is létezik, házak, tiszta szobák. Mennyezeti lámpák. Meleg kályhák.

Meleg kályha: hirtelen sült alma illatát érzem. Rochlitzban vagyok, a Vasút utca 28.-ban, a nagy, zöld, mennyezetig érő vaskályha rácsa mögül árad az illat. Abban az időben mindig volt sült alma. Érzem édes illatát. Egyik kezemből a másikba ejtem az almát: forró, forró, forró – és gyönyörködöm a kihasadt héj színorgiájában: olyan fényes, mintha polírozták volna. A saját fánk termése: sárga alapon piros sávok. A piros sugárzás központja a virág. Mintha minden egyes almát áttetsző vörös lakkal csorgattak volna le fentről.

– Nem rossz ez itt – kezdi az Öreg, miközben leereszkedik mellém a bőrheverőre. – Se telefon, se levél. Szépen szellőztetett hajó, faborítás a falakon. Kaja ingyen. Úri dolgunk van!

– …akárcsak a lócitromnak – toldja meg a főtechnikus, aki olyan hirtelen jelent meg, mint a dobozból kipattanó rúgósördög.

– Annak is úri dolga van, igaz? – kérdi a főtechnikus. – Nem kell gondoskodnia az utódairól, sőt még füstölöghet is.

Az Öreg teljesen elhűlt.

Mindenki összegyűlt az asztal körül a mindennapos citromfacsarási szertartásra. Eleinte kötelességszerű napi gyakorlat volt ez, lassanként fajult csak rituálévá. Fejünkben mindama borzalmaknak képe kísért, amelyet a C-vitamin hiánya okozhatna. Látom az asztaltársaságot fogatlanul, beesett arccal, skorbutosan, keservesen nyámmogva a kemény kenyérszeleteket.

Mindenki kidolgozta a saját módszerét a citromlé elfogyasztására: a főtechnikus elfelezi a sárga gyümölcsöt, majd szurkálni kezdi a gyümölcshús rekeszeit, kényelmesen, mintha az egész estéjét ezzel szeretné tölteni. Ezután kockacukrot nyom minden rekeszbe, majd minden illemszabálynak fittyet hányva zajosan kiszürcsöli a cukron átszűrt citromlét.

A második őrtisztnek igen furcsa bogara támadt citromügyben. Kifacsarja a citromlevet egy pohárba, ezután cukrot és kondenz tejet adagol hozzá. A tej természetesen azonnal összemegy, és az egész lötty borzalmas küllemet ölt. Az Öreg megannyiszor összerázkódik, ám a második őrtiszt nem zavartatja magát. Tengeralattjárós Specialkoktélnak nevezte el, és olykor megkérdezi, irigykedünk-e rá. Aztán lehunyt szemmel, élvezkedő szemforgatással az egészet benyakalja.

A mérnökiskolás az egyetlen, aki nem körülményeskedik. Ő az egyszerűség híve: elfelezi a citromot, majd beleharap, és kirágja az egészet, húsostul, levestül.

Az Öreg szemmel látható megvetéssel nézi.

Én viszont nem győzök csodálkozni a másodtechnikuson. Eleinte azt hittem, hogy végtelenül makacs, ám most már tudom, hogy egész egyszerűen igazi vastagbőrű: mindenfajta érzékenységet kispórolt belőle a természet. Játssza az egykedvű, rendíthetetlen hőst, valójában azonban tompa, érzéketlen fatuskó. Ráadásul mind a gondolkodása, mind a mozgása irdatlanul lassú – szellemileg is, testileg is épp ellentéte a mi fürge főtechnikusunknak. A jó ég a megmondhatója, hogyan választhatta éppen ezt a mérnöki hivatást, és hogyan csempészhette át magát azon a sok gyakorlaton meg vizsgán ezzel a nehézkes lassúsággal.

Az Öreg és közötte a következő különbségek vannak: az Öreg nehézkesnek és lomhának mutatkozik – a másodtechnikus tényleg az. Az Öreg álcázza magát, úgy tesz, mintha a legkukább, legkorlátoltabb fickó volna – a „másod” azonban valóban ilyen.

Egy ideig mindenki jól elvan a citromjával. Amikor vége felé jár a lakoma, megjelenik az asztalszolgálatos, és széles karmozdulattal a vödrébe söpri malackodásunk maradványait. Aztán savanykás bűzű rongyával letörli az asztallapról a magas vitamintartalmú maszatot.

*

27. NAP A TENGEREN. BdU. Új útvonal – egyébként semmi sem változik.

A rádióból ez hallatszik: – Töretlen harci erő…

– Lekapcsolni! – üvölt a főtechnikus olyan hangon, hogy összerezzenek tőle.

– Úgy látszik, most már elérték, amit akartak – mondja az Öreg keserves képpel. – Olvassa csak el a legújabb jelentéseket: „Repülőgép elől lemerültem – Elűztek – Elvesztettem a kapcsolatot – Romboló elől lemerültem – Vízibombák…” – Mindig ugyanaz a nóta. Mintha megfordult volna a kocka. Nem szívesen lennék most a BdU bőrében. A Gröfaz megeszi vacsorára, ha nem szervíroz hamarosan valami extra szép különjelentést…

– Ezen lehet változtatni – vetem közbe.

Az Öreg felpillant:

– Úgy hiszi?

– Hinni… ez olyan templomszagú…

De az Öreg nem hagyja magát provokálni.

– Hol vagyunk egyáltalán? – kérdi Frenssen, akit most váltottak le az őrségből.

– Kevéssel az izlandi partok előtt.

– Nehogy már! – szalad ki Frenssenből. – Én meg azt hittem, már Amerika mellett.

Annyira meghökkentek, hogy csak a fejemet tudom csóválni. Tipikus gépmester. Tökmindegy neki, hol is működik az a gép. Ez minden hajón egyforma: a gépmesterek csak a dízeleiket meg az aggregátoraikat becézgetik, kényeztetik, és azzal sem foglalkoznak, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Őrizkednek a friss levegőtől, és általában nem értik a tengerészeket.

Csak sóhajtozni tudok: ó, tengerészeti kasztrendszer! Ma a tengerészek kimutatják az „alsó népséggel” szemben érzett megvetésüket, a gépészek többnyire azzal lőnek vissza, hogy ők viszont szakmailag magasan képzett munkaerőt képviselnek.

Még itt, a tengeralattjáró zsúfoltságában is megvan ez a kasztosodás. A két legfőbb kaszt a tengerészek és a gépészek kasztja. Alsó és felső fedélzet. Az „alvilág” alkasztjai pedig a dízelgépészek és a villanymotorosok. Ezeken kívül van még a központos kaszt, a torpedós kaszt, valamint a fülelők és a rádiósok szűk körű, válogatott klubja.

Kiderült, hogy a fedélzetmesteri tartalékok között csülök is akad. Meg pár doboznyi savanyú káposzta. A parancsnok másnapra dorbézolást rendel el. „Csak azért is!” – ennyi a hozzáfűznivalója.

Amikor az asztalszolgálatos ebédre behozza a káposztás csülköt, a parancsnok arcán karácsonyi boldogság ömlik szét. A várakozás felemeli ültéből: állva szimatolja a gőzölgő csülök illatát. A nagy alumíniumtálon rózsaszínűen, gömbölydeden kelletik magukat a csülökdarabok, a rózsás-szürkés húsok mindkét oldalán cakkos csontocskák és fehér porcok kandikálnak elő. Uborkadarabokkal, hagymakarikákkal körítve heverésznek a csülökdarabok illendő, főtt savanyúkáposzta-ágyukon.

– Nem volna rossz egy pofa sör! – célozgat a főtechnikus, mintha nem tudná, hogy személyenként egyetlen üveg áll rendelkezésre, egy gőzös elejtésének esetére. De a parancsnok ma, úgy látszik, mindenre elszánt:

– Az ünnepet akkor kell ünnepelni, amikor itt van! Fél üveggel mindenkinek – tehát egy üveget kap két-két ember!

A hír hamar utat talál magának az orrtérbe, üvöltéssel nyugtázzák.

Egy polc ajtajának zsanérján a parancsnok sebesen kinyit három üveget – ennyi jár a mi asztalunknak –, az üvegekből, még mielőtt odakaphatnánk, úgy dől a hab, mint a habbal oltó készülékből.

– Egészség! – A parancsnok felemeli üvegét: – Arra, hogy ez az átkozott lődörgés véget érjen!

A főtechnikus egy húzásra kiissza a fél üvegét, aztán úgy marad, hátrahajtott fejjel, mintha meg akarná várni, hogy az utolsó csepp is kicsorogjon. Végül kinyalja a belső peremről a habot, és elégedetten csettint a nyelvével. Aztán felnyög az élvezettől.

Amikor az asztalügyeletes elviszi a csontokat, még egyszer visszajön. Nem hiszek a szememnek: hatalmas, csokoládéöntetes tortát hoz.

A parancsnok azonnal hívatja a szakácsot. Az bűnbánó képet vág, és azzal mentegetőzik, hogy fel kellett használni a tojásokat, nehogy megromoljanak.

– Mennyit sütött?

– Nyolc tortát, mindenkinek három szelet jut!

– És mikor?

– Tegnap éjjel, Herr Kaleun!

A szakács úgy értelmezi a parancsnok arckifejezését, hogy nyugodtan elvigyorodhat.

A kicsapongást az elégedettség nyugalma váltja fel. Az Öreg keresztbe fonja karját a mellén, behúzza fejét a válla közé, és mindenkire rávigyorog.

A főtechnikus elfészkelődik a heverő sarkában: körülményes művelet ez. Úgy helyezkedik, mint kutya az alváshoz. És amikor végre megtalálja a kellő pózt, a hídra szólítják:

– Főtechnikust a hídra!

A főtechnikus káromkodva tápászkodik fel. Úgy kell neki: mindig a lelkére köti az őrségnek, hogy szóljanak, ha valami érdekes adódik. Pár napja igen felmérgesedett, hogy nem szóltak neki, amikor három bálna bukkant fel a hajó közvetlen közelében, és mintegy konvojban kísérték a hajót, nagyokat fújva.

Felmászom a hídra, és még éppen idejében érkezem, hogy meghalljam a főtechnikus kedvetlen kérdését:

– Na, mi van, az ördögbe is?

A második őrtiszt mézédes hangon válaszol:

– Az imént tizenhárom sirály röpködte körül a hajót!

Hátulról látom, hogy a hídőrök a markukba röhögnek.

– Most tűntek el a láthatár mögött – egészíti ki még a második őrtiszt.

A főtechnikus megfenyegeti:

– Na, várjon csak! – Aztán beveszi magát a központba. Szemlátomást megtorláson töri a fejét.

Az Öreg azonban megelőzi. Még a második őrtiszt őrsége alatt próbariadót rendel el. A hajó olyan sebesen merül, hogy a víz elárasztja a tornyot, még mielőtt a második őrtiszt lezárná a torony fedelét. A következmény: hatalmas zuhany. A főtechnikus üdvözült pillantással fogadja a központba érkező, csuromvizes második őrtisztet. Az hirtelen tapogató mozdulattal kap a fejéhez.

– Mi történt? – kérdi a parancsnok aggódva.

A második őrtiszt szája mozog, aztán mély levegőt vesz, és megütődve motyogja: – A sapkám, a hídon… Levettem, és felakasztottam a céloptika oszlopára!

A parancsnok a legalázatosabb pincérhangon kérdezi: Parancsolja az úr, hogy azonnal felmerüljünk, ellenkurzusra térjünk és kereső manőverezésbe kezdjünk?

A második őrtiszt összeroskad. Neki annyi, ez volt a kegyelemdöfés.

*

Céltalanul röpköd egy légy a lámpa fénykörében az asztal fölött. Rejtély: elvégre a légy mégsem albatrosz, hogy a fél Atlanti-óceánt átrepülje. És amikor St. Nazaire-ben kifutottunk, nem a legyek évadja volt – túl késő volt már, túlságosan hideg, még a francia viszonyokhoz mérten is. Tehát csak az lehetséges, hogy ez a légy még embrionális állapotban, akár peteként jutott fel a hajóra, esetleg több ezernyi légypetével együtt, amelyek aztán nem fejlődtek ilyen kedvezően. Az is lehet, hogy már kukacként került ebbe a tengeri hadiszivarba. Lehet, hogy a fenéken nőtt fel, lehet, hogy állandó rettegésben tartotta a fedélzetmester a tisztaságmániájával. Valódi csoda ez az eleven légy – hiszen itt minden be van forrasztva, semmi, de még egy darabka sajt sem hever sehol szabadon. El sem tudom képzelni, hogyan maradhatott meg.

Egyáltalán, olyan keveset tudunk a felebarátainkról. Itt ülünk – a szó legszorosabb értelmében egy hajóban evezünk –, és sajnos halvány fogalmam sincs a légylét legalapvetőbb kérdéseiről sem. A közönséges szobai zümmögők érzelmi életét egyáltalán nem ismerem. A gyümölcslégynek legalább a latin nevét tudom: Drosophila melanogaster. Kisiskolás koromban nagy divatjuk volt. Volt a kurta szárnyú és a hosszú szárnyú Drosophila. Mindkét fajtából nagy mennyiségeket tartottunk banánpürén egy-egy befőttesüvegben. Az élettantanár egy harmadik edénybe pontosan kiszámolt mennyiségű állatkát helyezett el, ám a várt párzási eredmények sohasem stimmeltek, mert titokban mindig becsempésztünk néhány rövid szárnyút a hosszú szárnyúak közé. Ott állt a szerencsétlen, és a számokkal próbált zsonglőrködni, de valamennyien csalást ordítottunk.

A légy szeme a mikroszkóp lencséje alatt valódi csoda. A legyeket elölről kell elkapni, mert arra nem látnak. Világos, mint a vakablak. Ezt itt azonban nem engedem megfogni. Személyes védelmem alatt áll. Lehet, hogy gyerekei születnek, azoknak meg megint gyerekei – újabb és újabb légygenerációk a fedélzeten, és valamennyinek én leszek a patrónusa. Pedig nem vagyok értük oda különösebben.

Osztálytársamnak, Swobodának azonnal a szeme sarkába telepedett pár kékseggű, alig halásztuk ki a Belső-tóból. Swoboda nagyon különleges tartásban, amolyan guggoló pózban merevedett meg. Milyen erősen illatoztak a mecklenburgi akácok a nyári forróságban! Swobodából csak estére állt ki a hullamerevség, akkor ki tudtuk nyújtani. Akkor láttam meg a borsó nagyságú légytojás-csomagokat mindkét szeme sarkában.

Őszintén remélem, hogy a mi legyünk nem reménykedik ilyesmiben.

– No nem, barátocskám, itt nem! Felejtsd el!

Magamban akartam csak mondani, de félhangosra sikeredett. A parancsnok csodálkozva néz rám.

Az első tiszt zászlósoktatást tart. Egy mondat töredéke jut át azon az éktelen tányércsörömpölésen, amelyet az asztal ügyeletes nyilván a mosogatás kötelező, szerves részének tekint: – …lerázni a fojtogató szorítást!

Az Öreg egy mártír pillantásával néz a mennyezetre, aztán előreszól:

– Csak nem már megint Albionnal számol le, első őrliszt?

A főkormányos valami tárgyat vesz észre harminc fokon, Jelenti. A parancsnok, úgy, ahogy van, pulóverben és zsávolynadrágban mászik ki a hídra. Én legalább a gumikabátot leemelem a kampóról. Szerencsére bőrnadrág és parafa talpú cipő van rajtam. Az úszó tárgy szabad szemmel is könnyen kivehető. A parancsnok a kormányost utasítja, miután jó két percig távcsővel szemlélte azt a valamit. Egyenesen arrafelé tartunk. Igen gyorsan növekszik, és hamarosan egy csónak formáját veszi fel, amely épp felénk fordítja az orrát.

Az Öreg leküldi a két őrszemet, és magyarázatképpen ezt morogja:

– Ezeknek nem kell ezt látni!

Gyorsan kiderül, hogy fölösleges volt az óvatosság: a mentőcsónak üres.

Az Öreg leállíttatja mindkét gépet: – …egy kicsit közelebb, főkormányos, hogy a nevet leolvashassuk!

– Stel-la Ma-ris – olvassa lassan a főkormányos.

Az Öreg visszahívja a hídőröket.

– Jegyezze fel a naplóban – utasítja az Öreg a főkormányost, aztán újabb kormány- és gépparancsokat ad.

Pár perc múlva ismét a régi irányban haladunk. Az Öreg nyomában én is lemászom. Úgy látszik, a szürkészöld tengeren hánykódó mentőcsónak látványa felidézett benne valami emléket:

– Megesett már velem, hogy az emberek a mentőcsónakjukkal egyenesen felém tartottak. Fura egy történet volt…

Ki vele! – biztatom hangtalanul.

De az Öregnek pillanatnyilag nem áll szándékában mesélni. Az elgondolkodásaival, az ötperces várakoztatásaival egyszer még megőrjít. Komoly önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne sürgessem állandóan.

Az Öreg végre beszélni kezd:

– Elsüllyesztettem egyszer egy gőzöst, vagyis inkább a saját sebessége vitte a sírba. A harmadik úton történt. A torpedó eléggé elöl találta el, letépte az orrát. Azonnal elsüllyedt, és mivel nagy lendületben volt, úgy zúgott lefelé, mint egy tengeralattjáró. Szinte hihetetlen: egy szempillantás alatt eltűnt.

Egy kis idő múlva az Öreg így folytatta:

– Furcsa. Tulajdonképpen rossz találat volt… nahát, így van ez.

Hát ez biztosan nem az a történet, amit el akart mondani, gondolom, ez is jellemző az Öregre: különféle szakmai érdekességekkel és tárgyilagosan előadott tapasztalatokkal hozakodik elő, furcsa szabálytalanságokról mesél. De hol marad a történet? Mintha valami mentőcsónakról lett volna szó… Utána kell fúrnom:

– Tehát már nem jutottak be a csónakokba…

– Nem, ezek nem! – bólint az Öreg.

Most már nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy tovább furkálódjak; várok. Az Öreg kétszer is megszívja az orrát, majd a jobb kézfejével végig is simít az orra alatt:

– És ne legyen az ember cinikus…

Most rajtam a sor: fejem billentve mutatom, mennyire érdekel a történet. Többet nem kap. De úgy ül ott, egyenesen előremeredve, mintha észre sem vette volna fejbillentésemet. Nekem így is jó, mondom magamban. Csak ne kapkodjunk el semmit. Csak amikor végigvártuk a kellő szünetet, akkor vetem oda, mintegy mellékesen:

– Hogyhogy?

A parancsnok még rágja egy kicsit a pipa szopókáját, mielőtt válaszolna.

– Épp az jutott eszembe… egyszer volt egy olyan esetem… megéltem, hogy angolok, akiknek épp az imént süllyesztettem el a hajóját, hálálkodva mondtak köszönetet!

Most már nem kell színlelnem:

– Tényleg? – kérdezem kíváncsian.

Az Öreg párat szortyint a kihűlt pipán, aztán végre belevág.

– Western Star volt a neve annak a gőzösnek. Szép nagy hajó volt. Tízezer tonna. Egyedül hajózott. Nagy malacunk volt, hogy elcsíptük. Tiszta szerencsével épp a megfelelő szögben álltunk. Kilőttem rá egy négyes legyezőt, de csak egy talált, és az is meglepően kevés kárt tett benne. Épp csak egy kicsit megbillent, és lassabban haladt. Akkor a tatról még egyet odalőttünk. Még mindig nem süllyedt. Láttam, amint az emberek beszálltak a mentőcsónakokba, akkor felmerültem.

Két csónakot tettek vízre, és mindkettő egyenesen felénk tartott. Eljöttek egész hallótávolságig, és volt ott egy fickó, aki nem győzött hálálkodni, hogy ilyen nagyszerű emberek vagyunk. Egész soká tartott, mire leesett, hogy azért hálálkodik, mert azt hiszi, szándékosan engedjük őket ellapátolni jó messzire a hajótól. A fairségünket köszöngették. Pedig egyszerűen csak nem volt több torpedónk a csövekben. Azok persze nem tudták, hogy már hármat melléeresztettünk. Az emberek odalent dolgoztak, mint a veszedelem. De hát idő kellett, míg újra betöltötték a csöveket. Azok meg azt hitték, azért várunk a kegyelemlövéssel, hogy ők arrébb evezhessenek…

Oldalt pillantok, látom, vigyorog az Öreg. És csak most böki ki a tanulságot: – Így válik az ember úriemberré, ha nem vigyáz!

*

Távmondatban új helyre rendelnek bennünket. A változatosság kedvéért meghatározott irányban és sebességgel pásztáznunk kell a vidéket. A központban vagyok, amikor a parancsnok lejön a hídról. Pulóverén nedves foltok. Arcán és sapkaellenzőjén is vízcseppek.

– Mocsok idő! Feltámad a szél! – mondja az Öreg a főkormányosnak. Aztán eltűnik a válaszfal nyílásában.

Érzem is, hogy a hajó keményebben dolgozik. A mennyezetre akasztott kolbászok lengenek, mint az ingák. A kampón a gumikabátok el-elválnak a faltól. A fenékvíz sziszegve szaladgál egyik oldaláról a másikra.

A napok úgy folynak szét, mint lyukas serpenyőből a tízszer felmelegített, szürke halzsír.

Egyszer, amint áthaladok az O-helyiségen, a főkormányos épp a szekrényét rendezgeti. Leülök az asztalukhoz és belelapozok egy tengerészeti kézikönyvbe. A főkormányos lestrapált levéltárcájából fényképeket vesz elő, mutatja őket: rosszul megvilágított gyerekképek. Három kis legényke, nagyság szerint sorban egy szánkón, alaposan bebugyolálva. Egy másik képen fürdőgatyában. A főkormányos arcán zavart mosoly. Szinte csügg az ajkamon:

– Stramm kis fickók!

– Bizony, és mind fiú!

De mintha azonnal megérezné, hogy itt, a kondenzált párától nyirkos acélfalak között nincs helye a gyengéd érzelmeknek. Elpakolja a képeket, sebesen, mintha valami hibán kapták volna rajta.

*

28. NAP A TENGEREN. A nap színe, mint a főtt tyúkbőré. Az ég szürkéssárga, akár a tyúkhúsleves. A láthatár párába merül. Egy óra múlva a vízről ködzászlók szállnak fel a hajó körül.

– Nem lehet látni! – jelenti a főkormányos lefelé.

A parancsnok merülést rendel el.

Amikor a hajó ötven méteren van, elhelyezkedünk a központban. Fel a lábakat. Csizmánkat a térképládának vetjük. A parancsnok egy hideg cigarettacsikket szopogat és szortyogtat. Mintha kissé szétszórtnak mutatkozna. Mintha emlékek jutnának az eszébe, egyre-másra maga elé bólogat.

Elolvasom a hajónapló bejegyzéseit a kikötőben töltött időről:

Augusztus 28. A hajó kiürítése. Augusztus 29. Hajójavítási munkálatok kezdete. Szeptember 2. A hajó bedokkolása, dokkmunkák kezdete. Szeptember 16. A hajó távozik a dokkból. Szeptember 17. Hajtó- és kenőolaj-átvétel. Szeptember 18. Állópróba. Szeptember 19. Próbaút. Szeptember 21. Rádiós jelküldés. Kompenzáció. Kiegyensúlyozási próba. Fegyverekhez muníció, aztán a torpedók és az ellátmány átvétele. Szeptember 26. Romlandó élelmiszer átvétele.

Ezek szerint a hajó majdnem egy hónapot töltött a támaszponton. És majdnem egy hónapot töltöttünk már a tengeren.

– Álmodozás francia kandallók mellett! – szólal meg hirtelen a parancsnok.

Na ja, ezzel a jelszóval én is elő tudnék varázsolni a fejemből tetszetősebb képeket, mint a központ kábelrengetege. Túl az öblön az esti halászfalu. Nyílt tüzek. Hosszú szoknyás, kuporgó öregasszonyok, akik a tűz fényénél horgolják a hálókat. Az ég lilás ezüstből, a nap vörös korongja közvetlen a láthatár fölött, szinte már ereje vesztetten. A levegő máris hűvös, nyirkos. A szürkészöldtől itt-ott elüt egy-egy kupac fehérszürke só. A távolban szélmalmok, olyan tökéletesen kerek oldalakkal, mintha esztergálták volna őket. Alacsony, fehér falvak sötét ablakpöttyei – mint a dominókövek. Egyik földön dolgozik még a paraszt: kapál. Lehajol, felegyenesedik, megint lehajol. Millet-kép. Most a közvetlen közelből hallok keréknyikorgást, majd hangokat a rekettyés mögül. Egy férfi beszél a lovához. Rengeteg pók szőtte be keresztben az utat. A ló homlokán már szürke fátyolként libben a pókháló. A kocsik kerekei feldagasztották a sarat, kőkeményre száradt, a tehenek patanyoma kirajzolódik benne: rengeteg apró kráter. Tücsökciripelés.

Mély hang jelentkezik a toronyból:

– A parancsnoknak. Megkezdődött a szürkület!

– Egy ember a hídra? – kérdezek föl. A szavak rekedten törnek elő a torkomból. Hallom az „Igenis” választ, felmászom.

A második őrtiszt felém fordítja gyűrött arcát. Mintha az éjszaka folyamán még kisebbre zsugorodott volna. Lehet, hogy csak a híd magas mellvédje miatt gondolom így. Alig tud átkukucskálni fölötte.

– Nemsokára feltámad mindenféle ronda szél – mondja vígan. – Majd megörül neki a harmadik őrség.

Szinte ezt bizonyítandó, feltámad a szél, és nagy hullámot sodor a hídra. A víz bugyborékolva tűnik el a lefolyókon át.

Sötétedik. Nyugaton az éjszaka még nem lóg rá a láthatár aljára. A tenger sötéten hullámzó óriási ágy, melyen a szél hentereg. Imitt-amott fakó fehér vízsugarak törnek fel, hogy aztán hamar visszahulljanak, és más helyen támadjanak fel újra, mint a kísértetek. Néha az orr is felránt egy-egy ilyen fehér habrongyot. Éles szél fúj.

Déltájban az ég szürke és olyan nyálkás, mint a zabkása. Az idő elromlott, éppen ahogy a második őrtiszt megjósolta. A láthatár minden oldaláról fekete felhők törnek elő. A napkorongnak hamarosan megtörik a hatalma ekkora túlerővel szemben: szűrt fényfolttá változik, majd lassan összezsugorodik. Nemsokára teljesen kialszik.

A hullámverés erősödik. Állandóan ránk fröccsen a víz. Már nincs értelme a bőrökkel pucoválni a messzelátókat. Minden pillanatban bepárásodnak. A bőrrongyok szintén nedvesek. A sós nedvesség becsíkozza az üveget. Még a legjobban úgy tudom megtisztítani az üveget, ha végignyalom – egy ideig legalábbis, amíg egy újabb hullám ismét be nem vizezi.

Este az O-helyiségben. Bárhogy töröm is a fejem, nem jut eszembe egy közismert fenyőfajta neve. Nem akarom tovább gyötörni az agyamat, egyszerűen nekiszegezem a kérdést a második őrtisztnek: – Hogy a fenébe hívják azt a fenyőt, amelyik télen lehullatja a tűlevelét?

A második őrtiszt rögtön tudja:

– Vörösfenyő! – vágja rá. – Csak nem akar itt vörösfenyőt ültetni?

– Dehogy, csak éppen nem jutott eszembe.

A második őrtiszt egy szót sem szól erre, de ahogyan szívogatja meg ráncolja az orrát, sejthetem, hogy megvan a véleménye rólam. Öreg újságokat lapozgatok, és rábukkanok valamire, amit, úgy érzem, meg kell osztanom a közzel: – „Napjaink tengerjáró férfijai nem sokban különböznek őseiktől, a sós vizű óceánok egykori barátaitól és nyakas átszelőitől, kiket szintén csak néhány deszka választott el az őselemtől; e mindennapos harc megvédi őket minden fölösleges fejtöréstől és napjaink idegrongáló kétségbeesésétől, világfájdalmától, életidegen szőrszálhasogatásától. A tengerésztörténetek – bármely időből származzanak is – olyan vitalitásról tanúskodnak, amelyben a kort nyomorító komplexusok alig tehetnek kárt.”

– Milyen jó, hogy ezt a nép megtudhatta! – mondja a főtechnikus.

A láthatár a 30. napon is következetesen üres marad. Keleti szél támadt. A keleti széllel hideg érkezett. A hídőrség bebugyolálja magát. A hajóban bekapcsoljuk az elektromos fűtést.

Távmondat érkezik. A parancsnok dekódolja, aztán továbbadja nekem:

„Tépőfarkas csoportnak. Előőrsvonalat G ponttól Dig huszonnyolcadikán 8 óráig elfoglalni. Távolság 10 tengeri mérföld. Hajót 230 fokra fordítani. Sebesség 8 tengeri mérföld. BdU.”

A parancsnok kiteríti a nagy vitorlástérképet, ceruzával rámutat a tartózkodási helyünkre.

– Itt vagyunk most – és ide kell eljutnunk! Ceruzája messze délre siklik.

– Jó háromnapnyi út áll előttünk. Úgy látszik, vége szakadt a hadműveletnek. Ez itt most valami egészen új. Ki tudja, mi rejlik mögötte. Így Lisszabon magasságába jutunk.

– És hála istennek: kikerülünk a hidegből – fűzi hozzá a főtechnikus, aki úgy didereg, mintha a hideg rázná.

Az orrtér félig nyitott ajtaján elnyújtott, álmos énekszó hallatszik:

„Sanghaj és Sankt Pauli között

hullámzik az óceán,

a matrózok a távolból

rólad álmodnak, Reeperbahn…”{36}

A strófa ismétlődik. Nem jutnak tovább, mint megakadt tű a lemez barázdájában, mindig csak ugyanazt ismételgetik. Ismétlésről ismétlésre egyre lanyhábban. Előremegyek. Két halvány lámpa pislákol, a függőágyak dagadoznak.

Felbukkan a szakács, szitkozódik.

– Ilyen disznóságot! – kiabálja. – A francba! Öt nagy doboz szardínia folyt ki, egyenesen bele a cukorba!

Teljesen magánkívül van.

– Ilyen egy istenverte szart, most kivághatom a francba az egész cukrot!

– Én bizony megtartanám – így Ario. – Ki tudja, talán egyszer még édes halat akarunk enni.

Az egyik függőágyban először egy hadonászó kar jelenik meg, majd egy borzas hajcsomó: a Parkett-táncos.

– Figyeljetek csak, mit olvasok éppen – szakítja félbe Ariót. – „Azt a bálnavadászt, aki mosakszik, elkerüli a szerencse. Egyetlen bálnavadász sem ejt bálnát mindaddig, amíg bűzleni nem kezd!”

– Na, hát ez az! – hangzik az egyik függőágyból. – Mindig mondtam, hogy nem kapunk puskavégre semmit, míg olyan fürdős kurvák vannak a fedélzeten, mint Schwalle meg a torpedómixer!

És most mindenki egyhangúlag a kosz dicséretét kezdi zengeni. Én meg csak annál inkább sóvárgok egy jó forró fürdőre.

A főtechnikus priccsére kucorodom, és vad, önkínzó fantáziálásba kezdek a második őrtiszt támogatásával. Én zöld márványt javasolok medencének, egyenesen Carrarából. A második őrtiszt nem adja le ennyire: ő alabástromot óhajt, „fehéret, mint a hattyú tolla”, mondja. Ekkor megérkezik a főtechnikus. Ő persze mindent villogó krómnikkel-acélból szeretne: – Váltakozó erős zuhanyokkal és finom permetekkel, csak így az igazi!

A krómnikkelről pedig magától értetődő természetességgel tér át a cserkesz rabszolgalányokra: – Jó zsírosan, forróra táncoltatva, friss salátával tálalva s a többi!

– Node, node – mondom neki –, vágyainak motorját nem éppen limonádé hajtja, ha jól értettem.

A főtechnikus hosszú lélegzetet vesz az orrán át, aztán tejét félrehajtva válaszol:

– Ezt aztán szépen fejezte ki!

Most rajtam a sor, hogy könnyen megemelkedjem ültömben:

– Köszönöm a kedves bókot!

*

Három napig menetsebességgel haladtunk dél-délnyugat felé, a hídőrség üres hordókon és úszó deszkákon kívül semmi egyebet nem jelenthetett.

És most újra ólálkodni kezdünk fel-alá egy meghatározott területen. Rövid takaróját a hadvezetőség szorgalmasan próbálja ide-oda huzigálni, de sem fönt, sem lent, egyik oldalon sem zár rendesen.

Az örökös egyformaságban rég elveszett az időérzékünk. Nem tudom, mennyi ideje tart már a lődörgés. Hetek óta? Hónapok óta? Vagy talán már fél éve is annak, hogy itt hajókázunk? A nappal és az éjszaka sem válik el egymástól. Minden tartalék történetet rég elmeséltünk, ízetlen jópofaságokkal, közhelyekkel, marháskodással zsibbasztjuk az agyunkat.

A főtechnikussal már egyáltalán nem lehet normálisan szót váltani. Bármire forduljon is a szó, mindig csak azzal tromfolja le az embert: „Miért is ne?” Ettől aztán garantáltan bedöglik a társalgás. A második őrtisztnek is megvan a maga kis szavajárása: „Szinte majdnem teljesen hihetetlen.” Néha aztán variálja is: „Egyáltalán nem egészen rossz.” További ilyen beszélgetésgyilkosoknak számítanak: „Ezt mondta a babám is” és „Maga tehet róla”.

Mintha ragályos betegség volna, úgy harapózott el az egész hajón a dicsérő jelző: „Komforcionális”. Senki nem tudja, kinek az agya szülte ezt a szörnyeteget, de egyszeriben minden komforcionálissá válik. Sőt új mértékegységünk is termett: a „sugár”. Eleinte csak a reggelinél lehetett hallani: „Kérhetnék még egy sugárnyi kávét?” Aztán már az időt is jelezte: „Megcsinálom, persze, de majd csak egy kis sugárral később.” Most pedig egyenesen arra kér a főtechnikus, hogy nem moccannék-e egy sugárral arrébb.

– Gőzös, az nincs, de a kosz, az egyre több – hallom a központból, a Parkett-táncos az.

Igaza van, ami a kosz elharapózását illeti. De hogy honnan jön – rejtély. Megérné eltöprengeni rajta. Köröskörül csak víz és víz, mégis minden reggel a takarításkor a kókuszszőnyegek és a járórostélyok alatt is valósággal darabos szemét gyűjthető össze. Disszertációs csemegetéma: a közönséges szemét szaporodásának okai tengerjáró hadihajókon.

A térképládán kuporogva olvasni próbálok. Egy óra múltán nehézkesen leereszkedik a parancsnok a toronyból.

– Remek! – nyilatkoztatja ki, homlokán redőket vet a düh. Háromszor-négyszer oda-vissza gyalogol a központban, mint egy tigris, aztán leül mellém a térképládára, és ahelyett, hogy mondana valamit, rég kihűlt pipáját szopogatja. Leteszem a könyvet, mert érzem, hogy valami kikívánkozik belőle. Szó nélkül meredünk magunk elé.

Várom, hogy megszólaljon. Most elővesz a zsebéből egy gyűrött, zöld tintával írt levelet, párszor a kézfejével rácsap: – Na, hát tessék, épp az imént találtam. Ezeknek aztán furcsa elképzeléseik vannak a létezésünkről!

Tudom, hogy a zöld tintát a repülős özvegy használja, a parancsnok menyasszonya.

A parancsnok előrebiggyeszti alsó ajkát, és erőteljesen megrázza a fejét.

– Ennyit erről – mondja, és a kezével olyan mozdulatot tesz, amely jelzi: a témát lesöpörte az asztalról.

Ha nem, hát nem, mondom magamban.

*

Az ég ma olyan pacsmagos, mint az összement tej. Semmi sem mozdul. Mintha a víz is besűrűsödött volna. A hullámok tompán, gömbölyűen emelgetik magukat, nincs már erejük tarajt formálni. Feketészöldjük csak itt-ott ereződik át fehéren. Teljesen egyszínűvé vált az Atlanti-óceán: mindenütt feketészöld. Semmi sincs, ami a kedélyünket felderíthetné.

A nagy hajókon a szem legalább megpihenhet néhol egy-egy színfolton: kéményjeleken, fehérre mázolt szélvédőkön, vörös jelzéseken. De nálunk minden szürke. Az egész hajón nincs egyetlen pöttynyi szín sem. Csak szürke – méghozzá árnyalatok nélkül.

Remekül alkalmazkodunk a szürkéhez mi magunk is: bőrünk lassanként halvány sajtpenész-szürkébe játszik. Nyoma sincs annak a rózsaszínnek, amivel a gyerekek festik az arcszínt. Még a fedélzetmester is, aki pedig kifutáskor maga volt a kicsattanó egészség, olyan, mintha most kelt volna fel valami hosszú betegségből. A hangja azonban ép; hallom, amint ordít:

– Nyissa ki a horgonyrését, talán akkor becsukódik végre a segge!

Valamennyiünkre ráférne a pszichiáter. Az kibeszélné az első őrtisztből az örök fontoskodó tevékenykedést, az orr-ráncolást, a finomkodó, lenéző mosolyt – szép feladat lenne!

A második őrtiszt arcának nevetőgödröcskéivel más a helyzet: azok maradhatnának. Ez a bébiarc egyébként is még a leginkább rendben lévő látvány a hajón. A főtechnikusnak azonban intenzív kezelés kellene: ideges, túlfeszített. El kellene tüntetni a bal szeme külső sarkából a rángást, aztán a szája húzogatását, az orca- és ajakbeszívást, az ok nélküli csücsörítést és mindenekelőtt az ijedékenységet, hogy a legkisebb zajra idegesen összerezzen. A második mérnök rinocéroszbőrének legalább egy-két rétegét át kellene ültetni a főtechnikusra. Ez a másodtechnikusnak is tiszta nyereség lenne. Éppen erre volna égetően szüksége: a vékonyabb bőrre.

Johann egyre inkább hasonlít Krisztusra. Ha fakó-kese haját hátrasimítja és lesüti a szemét, tisztára olyan, mint Veronika kendője.

Nem is szabad rendesen megnézni őket. Némelyik ember teljesen lerobbant. Mint azok a bányászok, akik hetekre az omlás alatt rekedtek, és csak az utolsó pillanatban tudták kihozni őket. Persze a mi helyünk is afféle bányamély, görnyedünk, mint a bányászok, naphosszat mesterséges fény vesz körül. A fölfelé vezető akna a torony, innen indulnak a vájatok előre meg hátra a központból. A torpedómixerek helyben robotolnak: kézilámpáik a bányamécsek.

A zászlós miatt valóban aggódom. Eleinte azt gondoltam, egész vidám fickó. Mostanra eltűnt a csibészes kifejezés az arcáról. Párszor úgy találtam rá, hogy nagy töprengésbe merült a fülkéjében.

A rádióból megtudjuk, hogy Meinig hajója elsüllyesztett egy egyedül haladó hűtőhajót, egy 9000 bruttóregisztertonnásat.

Nézem a távmondatot: szinte hihetetlen! Hogy hogyan sikerülhetett neki azzal a félig tönkrement hajójával! Ha viszont Meinig jelentett, akkor Habermann is él még. Gondolhattam volna: azt nem olyan könnyű elpusztítani.

– Jókora malacuk volt – mondja az Öreg. – Ilyesmit manapság csak a szerencse ajándékoz az embernek. Ami manapság egyedül hajózik, az gyors. Hátulról nem tudod megtámadni – nem éred utol. Egy gyors hűtőhajó simán leráz. Sokszor megpróbáltam – de mindig csak az üzemanyagot pocsékoltam vele. Ha maximális sebességgel haladunk, akkor is legföljebb egy-két tengeri mérfölddel vagyunk gyorsabbak, mint egy gyors egyedüljáró – akkor az megugorhat a neki legkedvezőbb irányba, és ha mi nem kapcsolunk gyorsan, akkor elkanyarodik, és már el is tűnt. Kész.

*

33. NAP A TENGEREN. A naptár szerdát mutat. Reggel nyolckor befut egy távmondat: „Nyugatra tartó konvoj várható Gustav Fritz-négyszögben.”

Új útirány, nagyobb sebesség. Más semmi sem változik.

Dél. Felmászom az első őrtiszt után, akinek őrsége éppen most kezdődik. A levegő tompa, lomha. A tenger meglapul a szórt fény alatt, szürke bőre csak néhol dagad ki, emelkedik fel. A látvány unalma rátelepszik a kedélyre.

Este, a második őrtiszt őrsége idején megszínesedik a kép. Néhány, a láthatár fölött laposan elnyúló felhő felparázslik, mint a kovácsműhely tüze. Hamar elvörösödik az égbolt, a tenger is izzani kezd. A hajó bugyogó prüszköléssel vág át ezen a vörösségen. A hajótest felragyog. Az előhajó: mintha épp most kovácsolnák. A pirosság szétomlik a hídőrök arcán. A fekete és a piros elegendő volt ahhoz, hogy minden megszínesedjen: a tenger, az ég, a hajótest és az esőkalapok alatt az emberi arcok.

Negyedóráig tart ez a karmazsinvörös lángolás, aztán kialszik a tüze, s a felhők újra a szokott kénes, vészjósló szürkéjüket öltik fel. Most már hamuhegyekre hasonlítanak, amelyek mélyén még ott bujkál a parázs emléke.

Közvetlenül előttünk fellángol még egy helyen a szürke fal: a tűz egy szempillantás alatt elharapózik, de már másodpercek múlva összezsugorodik a vörös izzás, akkorára, mint egy olvasztókemence kiöntője, végül egészen elalszik: a nap lebukott a láthatár mögé.

A második őrtiszt letép egy naptárlapot. Megjelenik a CSÜTÖRTÖK szó.

Majdnem 3000 tengeri mérföldre jöttünk el a támaszponttól. A hajó hatósugara mintegy 7000 tengeri mérföld. De már csak viszonylag kevés üzemanyagunk maradt, mert az ide-oda hajókázással elpocsékoltunk egy csomót. Ennyire kevés olajjal a tartályokban nem tudom, milyen konvojhoz irányíthatnak még.

Tartalékaink már nem volnának elegendők a hosszú AK-{37}menethez, amit egy konvoj üldözése feltétlenül megkövetel.

Az első őrtiszt szekrényajtó-nyitogatással és -csukogatással, kulcszörgetéssel és főleg a jegyzetfüzeteivel való piszmogásával bőszíti fel rendre a főtechnikust. Senki sem tudja, mit is tanulmányozhat olyan buzgón a füzetkéiben.

– A kupleráj házirendjét akarja megtanulni kívülről, mire beérünk – véli a főtechnikus, amikor az első őrtiszt eltűnik a központban. Az egyik füzetkéjét ottfelejtette az asztalon. Képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, felveszem, belelapozok. EMBEREK KEZELÉSE A TENGERALATTJÁRÓN – olvasom a pirossal rótt címet az első oldalon. Továbblapozok, és le sem tudom többé tenni a füzetet:

„1. pont-A tengeralattjárós élet különlegességei.

A fedélzeten az élet egyhangú. Hosszú hetekig kudarcokat kell elviselni. Ha ehhez még vízibombákkal történő megtámadtatás is járul, »idegháborúról« beszélhetünk. Utóbbi kivált az elöljárókat terheli.”

Aztán újból vörössel: „A legénység szellemisége függ:” – s a többi már kék tintával, pontokba szedve:

„1. a legénység fegyelmétől;

2. a parancsnok sikerétől.

Ha a parancsnok sikeres, akkor a legénység jobban fogja kedvelni őt, még ha egyébként ostoba is, mint egy sikertelen parancsnokot. Márpedig éppen a sikertelen parancsnok legénységének kell jó szellemiséget felmutatni.

3. A fedélzet mindennapi életének jó szervezettségétől;

4. a tisztek példaképszerű viselkedésétől és kifogástalan magatartásától;

5. az emberek valóban szellemi vezetésétől, amely kifogástalan csoportgondozással párosul.”

Piros tollal ismét a cím – „A fegyelemről” –, majd kékkel folytatódik:

„A parancsnoknak az a feladata, hogy hajóján érvényesítse a jó katonák szellemiségét, a rossz katonákét pedig szorítsa a háttérbe. Úgy kell viselkednie, mint egy kertésznek, aki a haszonnövényeket gondozza, a gyomot azonban kitépi.”

Most pedig elolvashatok egy részletet a vörös betűs cím alatt: „L. kapitány-hadnagy egyik előadásából”:

„Nagyon jól tudom, mennyire meggyengíthetik a nők a katonák harci morálját, ám azt is tudom, mennyire megerősíthetik a férfiakat tartásukban. Gyakran tapasztaltam; mennyire kipihenten és feltöltődve érkeztek vissza a szabadságukról épp a házasemberek. Meg kell mondani a nős altiszteknek, mit várjanak el a feleségüktől. Boldog voltam, amikor szűkebb hazámban meghívhattam, legtöbb katonám feleségét egy kávéra, megismerkedhettem velük, és elmondhattam nekik, milyen bátor viselkedést is várunk tőlük. Biztos vagyok benne, hogy nem egynek ez megerősítette a gerincét. A saját feleségemet megkértem., maradjon ezekkel az asszonyokkal kapcsolatban, néha írjon nekik.

Arra a vasakaratra kell rávilágítani, amellyel férjeik egészségét meg kell őrizniük, és a kisebb problémákat áthidalniuk. Ha két katonának járna a Vaskereszt, de valamely ok miatt csak egy kaphat, akkor inkább annak adom, aki a hajón marad és továbbszolgál, mint annak, aki esetleg altiszti vagy törzsőrmesteri rangot kaphat, és ezért ki kell szállnia. Elvégre a Vaskereszt nem jóléti intézmény, hanem az ellenséggel szemben tanúsított bátorság jutalma, amely bátorságot újra meg újra próbára kell tenni, éppen a kitüntettetés után.”

Elájulok: ez hát a mi első őrtisztünk egyszeregye! Nem kell soká lapoznom, újabb leletre bukkanok:

„A hosszú utakon sok edényt törnek az ifjú katonák. A beszéd ilyenkor nem sokat segít, főleg, ha a tengerjárás is nehéz, én minden héten edénymustrát csinálok. Ha túl nagy a hiány, akkor az asztalszolgálatosnak három napon át konzervdobozból kell ennie. Kemény büntetés a cigarettamegvonás is. A nagy kártyásokat skät-megvonással lehet büntetni: ez csodát tehet!”

Most egy sokszorosított oldal következik:

„Becsületbeli ügy és igen fontosnak is tartom, hogy az illemszabályok érvényben maradjanak a fedélzeten is. Természetesen a kikötőben szigorúbb szabályok uralkodnak, mint a tengeren, ahol meg kell elégednünk azzal, hogy a helyiségbe aznap először belépő parancsnokot »Rendet!« kiáltással fogadják, hogy a rangidős katona jelenti, éppen mit csinálnak; úgyszintén jelentést kell tennie a hídon tartózkodó őrtisztnek. A kikötőben eltöltött idő alatt napjában legalább egyszer mustrára kell összegyűlni. Különösen nagy súlyt helyezek a megfelelő zászlódíszre. A tengeren rendszeresen – rajtaütésszerűen – ellenőrizni kell a szekrények rendjét, s folyamatosan ügyelni kell a fedélzet rendjére…

Egyszer halottam és néhány sebesültem akadt a tengeren. Helyettesként egy német gőzösről küldtek egy önkéntes matrózt. 19 éves volt, a 14. életéve óta német hajók fedélzetén járta az óceánokat. Szalmakalappal a fején állított be a fedélzetre, ezekkel a szavakkal: »Jó napot, kap’tány úr, aszonták, itt jelenkezzek!« Fogalma sem, volt a katonaélet formaságairól.. A legjobb altisztemet adtam mellé kiképzőnek, aki megtanította neki azokat az alapvető dolgokat, amelyeket a tengeren tudni kell. 14 nap múlva feleskettük. Ebből az alkalomból lemerültünk, az orrteret zászlókkal ékesítettük fel, és valódi kis ünnepséget rendeztünk. Az ember előre megtanulta az eskü szövegét. Beszédemben a német katona kötelességeiről szóltam. A legénység egységesen barna trópusi ingben jelent meg. A nap ünnepélyességét hangsúlyozandó, valamennyien frissen nyiratkoztak, s már előzőleg megállapodtunk, milyen dalokat milyen sorrendben fogunk énekelni. Így nagyon szépen hangzott. Az ifjú tengerész »A katona kötelességei«-t kapta ajándékba. Valaki szép gömbölyű betűkkel leírta.”

A következő fejezetcím – „Ünnepek” – különösen felcsigáz:

„Az adventi időszakban minden helyiségben fenyőkoszorúkra erősített elektromos adventi gyertyák égtek – a koszorúkat összetekert törülközőkből és krepp-papírból magunk készítettük. A karácsonyi sütés 14 napon át tartott, és mindenki bele is kóstolhatott, csakúgy, mint otthon. Karácsony szent estéjére az orrtérben egy saját magunk készítette karácsonyfát állítunk fel. Megjelenik a Mikulás, aki a trópusokon csak egy fehér lepedőt terít magára, és minden katonának édességet és egy neki szóló ajánlással ellátott könyvet ajándékoz, természetesen szép versek és dalok kíséretében… Van, amit a fedélzeten zenével közlünk. A lemerülést a szabadőrség a »Megcsináljuk, megcsináljuk, nekünk majd sikerül…« kezdetű indulóból tudhatja meg. Ezt a főtechnikus tiszteletére játsszuk, aki ügyesen merülésre kormányozza a hajót. A felmerüléshez készülődő őrség a »Ma kifutunk a kék tengerre« kezdetű indulóból értesülhet az eseményről.”

Az első támadás

A rádiós távmondatot ad ki a sufnijából. Semmi egyéb nem tükröződik az arcán, mint örökös békéltető vigyora.

Az első őrtiszt csupa buzgalom, a dekódert az asztalra helyezi, maga mellé teszi a rádiós céduláját, egyik oldalról a másikra billegeti a fejét, mint egy magot szemelgető tyúk, beállítja a gépet, majd végre nyomkodni kezdi a billentyűket.

A főtechnikus arca olyan unottságot tükröz, mint egy angol versenyistálló-tulajdonosé. A második őrtiszt fel sem pillant a könyvéből. Én is egykedvűséget mímelek.

Alig fejezi be működését az első őrtiszt, a parancsnok – lekicsinylő pillantást vetve a készülékre, de talán egy árnyalatnyit sietősen – kiveszi a kezéből a cédulát, összehúzott szemmel elolvassa, és egyetlen szó nélkül eltűnik a központban. A válaszfal nyílásán át látom, hogy a lámpát odafordítja a térkép fölé.

A főtechnikussal jelentőségteljes pillantásokat váltunk.

– Nocsak! – szól a főtechnikus.

Megpróbálom fékezni a kíváncsiságomat, és még egy darabig türtőztetem magam, mielőtt a parancsnok után másznék a központba. A főkormányos már ott van – mintha odavarázsolták volna.

Az Öreg a térkép fölé hajol; bal kezében a távmondat a jobbjában körző. Pillantást sem vet ránk.

– Nem éppen sima – morogja végül. Aztán szótlanul elém csúsztatja a cédulát, elolvasom: „8 óra 10. Konvoj a láthatáron. Bruno Max-négyzet. Északra tart. Repülő miatt lemerülök. Ellenség eltűnt. UR.”

A parancsnok körzőjével a Bruno Max-négyzetre mutat. Nincs túl mesze tőlünk.

– Ahogy az ujjamon mérem – mondja a parancsnok –, nagy sebességgel haladva huszonnégy óra alatt odaérhetnénk.

Most minden attól függ, hogy UR fel tudja-e venni újra a kapcsolatot – ugyanis csak ebben az esetben küld a vezetés minket is a konvoj nyomába.

– Tehát egyelőre irányt és sebességet tarts.

A következő két óra találgatással telik:

Mintha Amerikába igyekeznének… bár Gibraltár is lehet a konvoj célpontja. Semmi pontosat nem lehet tudni – mondja a főkormányos.

– UR, a Bertold – szól az Öreg. – Jó ember. Nem kezdő. Nem lehet csak úgy lerázni… Körülbelül egy héttel utánunk hajóztak ki, valami gondjuk volt a periszkóppal.

Maga mellé tessékel a térképládára. Egészen jó kedvre derítette a várakozás és a feszültség.

– Mindig ezek a szar repülőgépek – mondja. – Újabban vadászcsoportokkal – több rombolóval – dolgoznak együtt; akinek egy ilyen rahedli a nyakába esik… Régen, amikor ezen a vidéken szinte egyáltalán nem voltak még repülők, na, azok voltak a jó idők! Semmi másra nem kellett odafigyelni, csak a vízre, és már tudta is az ember, hányadán áll.

A központos tisztes, aki a kis állópultnál jegyezget, abbahagyja az írást.

– Mindent megpróbálnak, hogy lerázzanak bennünket. A rombolók már rég nem közvetlen a gőzöscsordákat terelgetik. Kinyíltak, és most sokkal nagyobb távolságból őrzik a drágalátos gőzöseiket, nagy sebességgel keringenek körülöttük, külső biztosításként, hogy már a kapcsolatot se tudjuk felvenni, hogy már lehetőleg a láthatár szegélyén elzavarjanak vagy legázoljanak bennünket. A „sepregetőket” pedig jó messzire előreküldik a konvoj elé… Hiába, nincs már szív az emberekben… Még azt is képesek voltak megtenni, hogy nagy teherhajóikat repülőgép-anyahajóvá alakították. És persze a kisebb repülőgépekből és rombolókból álló biztonsági alakulatok rendesen be tudnak nekünk fűteni. Csak annyit kell tenniük, hogy a darázs észreveszi a tengeralattjárót, odahívja a rombolókat, azok meg mindaddig eljátszogatnak vele, amíg a konvoj világgá nem ment, és nincs tengeralattjáró, amelyik utolérhetné. Agyonhajszolhatom magam, mégis csak az üzemanyagot pazarlom…

Az Öreg teljesen feloldódott. Beszédessé vált:

– Korábban kellett volna odacsapnunk, még mielőtt az ellenfél felébredt és megszervezte a védelmét. De amikor kitört a háború, még csak ötvenhét hajónk volt, s ezekből is csak harminchét volt alkalmas az Atlanti-óceánra. Ez persze nem volt elegendő ahhoz, hogy blokád alá vonjuk a sziget teljes ellátását. Úgyszólván csak tapogatózás volt az a „fojtogató szorítás”! Meg persze a huzavona: rábízhatjuk-e az egészet a tengeralattjárókra, vagy hadihajókat is gyártsunk? A Császári Haditengerészet öregapói igazából sohasem barátkoztak meg velünk. Nekik bizony az ő büszke flottájukra volt szükségük, tökmindegy, hogy a csatahajók értek-e még valamit vagy nem. Mi ugyanis kon-zer-va-tív fegyvernem vagyunk!

Amikor később meg akarom mozgatni a lábamat, újabb távmondat érkezik: „9 óra 20. Repülő elől lemerültem. Egy óra víz alatt. Ellenséges konvoj ismét a látótérben. Bruno Karl-négyszög. Ellenség helyzete pontatlan. UR.”

– Megmondtam! Ez nem hagyja lerázni magát! Főkormányos, a konvoj nem párhuzamosan fut velünk?

A parancsnok most csak pillanatokig időzik a térkép fölött, majd heves mozdulattal elfordul, és kiadja a parancsot:

– Kétszázhetven fok. Mindkét gép teljes sebességgel!

Nyugtázzák a parancsokat. A géptávíró cseng. A hajó hevesen megrázkódik, a motorok hangja üvöltő, minden mást túlharsogó dübörgésben olvad össze.

Ohó, mondom magamban, az Öreg beindult! Még a kernéveliek parancsát sem várja be!

A dízelek zenéje feldagad, aztán éneklőssé válik, aztán újra tompán dübörög, mintha fojtogatnák: dízelzenére átírt hullámverés. A fojtott hang nagy hullámot jelent, amelybe belerohant az orr, a világos, éneklő zaj a hullámvölgy, amely fölött szinte átlövik a motorok a hajót.

Az emberek mindenütt azzal foglalatoskodnak, hogy ellenőrzik a már sokszor ellenőrzött vezetékeket. Nem kérte őket senki, maguktól teszik.

– Egy ember a hídra? – kérdezem.

– Igenis!

Első pillantásom a farvíznek szól. Fehéren fortyog – hatalmas, sűrű, fénylő uszály, amely csak a látómezőnk legszélén oldódik újra a palackzöldbe, szétszakadozva egyes tincsekre, mintha a szegélyénél bomlana fel. A fehér uszály mindkét oldalán halványzöld sávok, átvilágított sörösüveg zöldben. A korlátok mentén kékesfehér dízelfüst száll.

Előrefelé fordulok. Azonnal képen vág egy nagy adag permetvíz, mintha viharos tengeren hajóznánk. Hullámzás és rohanó dízelek – erre igazán számíthattál volna, kedvesem! Víz csepeg az orromról.

– Gratulálok – mondja a második őrtiszt.

Most már óvatosan, összehúzott szemmel, a mellvéd mögül leselkedem az előhajó irányába. Úgy száguldunk, hogy csak úgy dobálja fel az orr a vízrongyokat, két oldalunkon pezsegve forr a víz.

A parancsnok egyre-másra figyelmezteti a hídőrséget:

– Csak figyeljetek, fiúk! Nehogy itt beleszaladjunk valamibe!

Egy órával később, a térkép fölött: – Aha – mondja a parancsnok, aztán a főkormányoshoz fordul. – Egész tisztességesen néz ki, ugye?

A tengeri térképen ceruzával rajzolt kereszt jelzi az ellenség legutóbbi tartózkodási helyét. Most már a saját térképünkről is leolvashatjuk irányát és sebességét. Még egy ceruzás kereszt: az ő irányuknak és a miénknek feltételezett metszéspontja. Ahogy az iránytű észak felé kell forduljon, úgy ragad minden gondolatuk ehhez a ponthoz.

Óra óra után telik. Az üzemanyag csak úgy dől a vezetékeken a gépekbe.

– Ez aztán tud szlopálni! – hallom Doriant.

Milyen jó, hogy a főtechnikus nem hallja.

A második őrtiszt újabb távmondattal érkezik.

– Aha – mondja a parancsnok, hangjából tisztán kiérezni a várakozást. Sőt: személyesen olvassa fel nekünk a távmondatot: „UA-nak: Azonnal, legnagyobb sebességgel közelítse meg az UR által megjelölt konvojt – BdU.”

A parancsnok szól az őrtisztnek: – Háromszáznegyven fokra kormányozni, a többit ezután.

A toronyból mint a visszhang, a kormányos ismétli a parancsot.

– Pont jól jön ki… pont jól jön ki!

A parancsnok a térképen mutatja az ellenséges konvoj helyét, majd a miénket:

– Holnap reggel, úgy hat óra tájban, ott vagyunk. Bertoldnak most nem szabad támadnia. A kapcsolattartása fontosabb; nem szabad hagyni, hogy a már felfedezett ellenség meglépjen. Rövid jelzéseket kell most adnia, amíg az Atlanti-óceán közeli pontjairól ide nem ér a többi hajó.

– Nem lehetetlen – nyilatkozom óvatosan.

– Nyugtával a napot – int a parancsnok.

A válaszfal nyílásában kérdő arcok jelennek meg. Az emberek legnagyobb megrökönyödésére parancsnokuk egyik lábáról a másikra nehezedve afféle medvetáncot jár a központban.

– Sejtettem! – suttogja Dorian. – Éppen, ahogy gondoltam!

A parancsnok szájához emeli a fedélzeti rádió mikrofonját és minden helyiségben hallhatóan bemondja:

A hajó konvoj felé tart, UR figyeli a konvojt. A találkozás reggel hat órára várható.

Kattan a hangszóró. Vége, ennyi volt.

Az orrtérbe vezető, félig nyitott ajtóból rozsdás danászás hallatszik:

„Natasa, az orosz lány,

Vadabb, mint egy oroszlán,

Rám villan a kék szeme,

Vodkát ide! Vodkát ide!”

A parancsnok hátrahajtja a fejét. Könyökét beakasztotta a háta mögött a mélységi kormány kézikerekének küllői közé. Most kiszabadítja a jobb kezét, kiveszi szájából a pipát, nagy ívű mozdulatot tesz vele körben, és rázendít: – Milyen nagyszerű dolog is egy ilyen hajó. És még vannak, akik elleneznék a technika fejlődését. Állítólag elsorvad tőle az ember, eltompul. És akkor itt van egy ilyen hajó.

Aztán észbe kap. Jó tíz perc is eltelik, mire újra felveszi a szálat:

– Számomra nincs a világon szebb dolog, mint egy ilyen U-Boot. És ezzel nem akarok nagyot mondani, Isten őrizz!

Mélyet lélegez, és párat szusszant, mintha önmagát gúnyolná ki. De aztán mégis folytatja:

– A vitorlás hajók is gyönyörűek. A vitorlások vonalainál nincs szebb a világon! Régen egy háromárbocossal jártam. Már a legalsó keresztrúd is tizenkét méterre volt a fedélzettől. És a legfölső ötven méterre. A nagy hullámverésben senki sem kívánkozott oda a csúcsvitorlához. És ha valaki onnan lentről leköszönt, az egész hajón hallani lehetett, ahogy odacsattant. Háromszor fordult ez elő egyetlen út alatt. Amikor egy bizonyos hangon puffant – olyan tompán, de mégis végigjárva az egész hajót –, már mindenki tudta, mi történt. – Szünetet tart, a pipáját szörtyögteti: – Csodálatos hajó volt. Minden raktere akkora, mint egy templom – templomhajó –, biztosan azért is nevezték el ezeket így. Leggyakrabban csak ballaszthomokot vittünk. Némely dolog nem egészen olyan volt, mint itt – vigyorodik el. – Legalább a lábunkat rendesen megjárathattuk!

Megjelenik a főtechnikus, és megkérdezi, hogy tizenöt percre leállíttathatja-e a bal oldali dízelt, mert a forgatótengelyben valami hibát vél hallani.

A parancsnok arca olyan lesz, mintha citromba harapott volna:

– Na igen, főtechnikus, ha nincs más megoldás…

A főtechnikus sebesen eltűnik hátul. Pár pillanat múlva gyengébben hallatszik a motorzaj. A parancsnok az ajkába harap.

Csak akkor derül fel ismét, amikor újabb távmondatot nyújtanak át neki. „Az ellenség legutolsó megfigyelt tartózkodási helye Bruno Anton. UR.”

A második őrség gyülekezik a központban, készülődnek. Már nem kellenek a rögzítő hevederek. Amikor a nagymutató megközelíti a tizenkettest, felmászik a négy ember.

– Irány háromszáznegyven fok, jobb oldali dízel teljes gőzzel dolgozik, a bal oldali leállt – jelent átadáskor a kormányos.

A leváltott őrség leereszkedik. Az emberek arca: mint a főtt rák. A főkormányos, aki utolsóként ereszkedik le, vigyázzba merevedik: – Őrségből jelentkezem. Enyhe felhőátvonulás északnyugatról. Északnyugati-nyugati szél. Jobbra forduló tendenciával. Sok víz jön fel a nagy sebesség miatt.

Ezt bizonyítandó, hirtelen egész nagy adag víz fröccsen be a torony nyílásán.

– Köszönöm, főkormányos – bólint a kapitány. A négy ember tiszteleg, aztán megrázzák magukat, mint a kutyák. Víz fröccsen szét gumiruhájukról a központban. Az egyik idősebb őrszem megkockáztatja a kérdést:

– Milyen messze vannak még?

– Ó, még egy egész sugár! – érkezik a válasz a központból.

Az asztalügyeletes közeleg. Megbolondult. Mintha főpincért akarna játszani: táncikál. Kész csoda, hogy nem szorított asztalkendőt a hóna alá.

A kajafelelős után a szakács is megjelenik az orrtér felé mentében. Széles mosoly terül szét az arcán, mint a falusi kocsmárosnak, amint kedves vendégeit üdvözli és óhajuk lelől érdeklődik.

– Tiszta majomcirkusz – mondja az Öreg, és észre sem veszi, hogy maga is komoly szerepet vállal ebben a cirkuszban, amint atyai mosolyokat sugároz szét a sarokból, ahová bevette magát.

Mintha átok mállott volna le rólunk, mintha hosszú idő óta először kapnánk levegőt. Nincs többé fel-alá ólálkodás egy meghatározott területen, nincs előőrsbe állás, végre tiszta a feladat: teljes gőzzel irány az ellenség!

Egyetlen ember van csak, aki nem boldog a tengert hasító hangtól: a főtechnikus. „Egy csomó üzemanyagom megy veszendőbe!”, de azért az ő hangjában is elégedettség bujkál, amikor jelenti, hogy elkészült a javítással.

– Helyes, főtechnikus, öröm hallani! – mondja az Öreg. – Most szuszogja ki magát egy kicsit!

*

Elhordom magam az orrtér irányába. Amint megnyitom a válaszfal ajtaját, már érzem, hogy itt is „emelkedett hangulat” uralkodik.

– Remélhetőleg ebből már lesz valami! – rikkant a kis Benjamin.

– Ha az Öreg csinálni akar velük valamit, még az éjszaka el kell érnie őket – mondja a torpedóműszerész fontoskodó arccal.

– Hogyhogy? – értetlenkedik a Hidas Willi.

– Hát mert holnap vasárnap van, te csótány! – sziszeg rá a kis Benjamin oldalról. – És már a Bibliában is meg vagyon írva, hogy szenteld meg az ünnepnapokat, és ne keféld meg a húgodat.

Mintha színházban volnék, csupa színész között. Ebben a mozgó tengeri színházban mindegyik adja a hidegvérű hőst – pedig csak a félelmüket akarják padló alá beszélni.

Éjszaka megerősödik a hullámverés. Félálomban is tisztán érzem.

Öt után pár perccel felmászom a hídra. A második őrtiszt az ügyeletes. A parancsnok is odafent van. Szürkül. A hajó döngeti a sötét hullámokat. Mintha füst szállna a hullámtarajokról. A hullámvölgyeket is füst borítja. Most nagyon oda kell figyelni: ha a konvoj netán gyorsított az éjszaka, bármelyik pillanatban felbukkanhat.

Zabszem? – kérdezem magamtól. Ugyan, marhaság! Azt persze tudom már, hogy nem nyalakodás. Az Öreg világosan elmagyarázta: kétszeresen, háromszorosan is biztosítanak. A levegőből is. És azt is tudom, hogyan néztek ki azok a parancsnokok, akik konvojtámadás után tértek haza… Nem lesz semmi baj! Tálán a fogam vacogtassam, vagy sírva fakadjak? Persze őrült nagy a feszültség, ezt el kell ismernem – mintha lázas lennék, vagy spicces. Az Öregnek sikerülni fog! Mindenki tudja, hogy az Öreg hideg fejű férfi, nem afféle őrült spanyol… nem veti szét a dicsvágy. Milyen furcsa is: először az az okádék lődörgés, most meg egyszerre… durr bele, ami belefér!

A nap hátul tejüveg mögött kel fel. Elöl azonban fekete felhőfalak sorakoznak a láthatár pereme fölött, csak később emelkednek fel, mintha zsinórpadlásról húznák őket: elhasznált díszletek. Mégsem derül ki igazán.

– Rohadt átláthatatlan egy idő – morog a második őrtiszt.

És hamarosan új, sötét felhőtömeg tolul a víz fölé. Vészjósló függönnyé alakul. Épp előttünk rojtosodik ki a függöny A rojtok ugyanolyan szürkésfeketék, mint maga a függöny, lelógnak egészen a víz színéig. A láthatár előtűnik.

Pár fokkal bal felé egy másik felhő már nem tudja visszatartani esőterhét. Nem tart soká: a két felhőt összemossák a lezuhogó esőrojtok.

Már itt is csepereg. Az esőcseppek úgy csipegetik a gumikabátokat és – kalapokat, mint a kismadarak. A láthatárnak egyre nagyobb szeletei válnak láthatatlanná a párában. Mintha sötét háló feszülne ki a hajó köré. Már össze is rántották mögöttünk: a látási viszonyok megszűntek. Kinézem a lelkemet is. Minden szürke esőfal rombolót rejthet, bármelyik rohanó felhőből repülők zúdulhatnak ránk.

Körülbelül hét óra. Hatkor kellett volna összefutnunk a konvojjal.

Dorian szitkozódik:

– Ez az idő minden kritikán aluli! Teljesen tele van már a batyum!

A második őrtiszt azonnal körbesziszeg:

– Csak figyelni, emberek, csak figyelni!

Hiába tekertem a nyakamra még egy frottírtörülközőt is, a víz a hasamig folyik.

A legutolsó kapcsolattartási jelentés már háromórás: „Ellenfél 110 fokra változtatja irányát. Széthúzott formációban halad. Négy oszlop. Mintegy harminc gőzös.” Azóta semmi. A gépek még mindig teljes sebességen futnak.

Hallom, amint a hullámok bombázzák a torony mellvédjét. Mintha valami magas, öreg hullámzásba kerültünk volna, amit a szél most újra felkorbácsolt.

Nyolckor őrségváltás.

Isenberg a Berlinitől érdeklődik:

– Na, milyen a helyzet?

– Elállt… a cseperészés! Most már dézsából öntik!

– Ugyan, hagyd már a hülyéskedést! Tényleg, mi van?

– Lefújták! Ma minden program elmarad a köd miatt!

Ario jelenik meg, és odasúgja Turbónak:

– Ez örökké fog tartani, meg még három napig!

Most már az Öreg is szitkozódásban tör ki: – Ez a háromszor elátkozott mocsok idő! Ha kéne nekünk valami, mindig közbeszól ez a mocsok, szar idő! Simán elsétálhatunk mellettük! Istenverte mosókonyha!

Aztán kicsit visszafogottabban:

– Legalább Bertold jelentkezne!

De bármennyire sóvárgunk, nem jön újabb távmondat. Helyzetjelentés híján pedig minket is megesz a fene, hiszen eddig is csak körülbelül tudtuk a helyzetünket meghatározni. A kapcsolattartó sem tudta pontosan meghatározni a helyzetét az utóbbi negyvennyolc órában: az ő területén is bizonyára éjjel-nappal borús volt az idő. Tehát kiszámolta a helyzetét, azt jelentette. És még ha Bertold főkormányosa igen pontosan ki tudná számolni a hajó helyzetét, a szél és a hullámzás hatását akkor is csak megbecsülheti.

Talán víz alá nyomták Bertoldot? Meglepte volna egy romboló?

A többi hajó, amelyek a konvojra vadászó falkát alkotják, még nem láthatta meg őket. Mindegyik távolabb volt, mint mi. Az tehát, hogy ők lapítanak, teljesen rendben van… De Bertoldnak, a kapcsolattartónak moccannia illene.

– Ő is belekeveredett ebbe a mosókonyhába – mondja az Öreg.

A gépek egyenletesen dübörögnek. A főtechnikusnak most nemigen akad dolga.

– Halálba döngölődnek ebben az időben a kollégák – mondja.

Eltart egy ideig, míg felfogom, hogy az ellenséges hajók legénységének szól ez a kollegiális aggódás. És még ezt is mondja: – Komolyan sajnálom a rombolósokat a bádogteknőiken.

Amikor pedig látja megrökönyödött képemet, hozzáteszi:

– Így van, tényleg. A mi rombolóink már akkor sem látnak ki, ha két bárányfelhő úszkál az égen.

A központban egyre többen vagyunk. Aki csak félig-meddig használható ürügyet talál, itt van. A parancsnokon, a főkormányoson és a központos altiszten meg a két legényén kívül az első őrtisztet, a másodtechnikust és Doriant is itt látom.

A parancsnok hirtelen felkiált:

– Merüléshez felkészülni!

Már tudom, mit forgat a fejében: hallgatózni fognak. A víz most messzebbről elhozza az ellenséges hajók csavar- és gépzörejét, mint amennyire ellátunk.

A parancsnok harminc méterre kéri a hajót, aztán lekuporodik a rádiósszekrény mellé a folyosóra. A fülelő rádiós arcát alulról éri a fény, teljesen kifejezéstelen. Pillantása üres. Fején a fülhallgatóval, a szerkezetet körbeforgatva próbál kiszűrni a vízből valami jelet.

A parancsnok újra és újra megkérdezi:

– Semmi jel?

És egy idő múltán, feszülten: – Semmi?

Egy pillanatra elkéri az egyik fülhallgatót, aztán továbbadja nekem. Semmi egyebet nem hallok, mint valami zúgó mormolást, olyanformát, mint amit a nagy kagylókban hallani, ha az ember a füléhez szorítja őket.

A hajó már egy órája halad a víz alatt. A fülelő semmit sem hall.

– Így megy ez – mondja a főtechnikus, és idegesen a hajába túr.

– Árulás! – mondja valaki félhangosan.

A parancsnok épp fel akar kászálódni, hogy felmerülési parancsot adjon a főtechnikusnak, amikor pillantása fülelő arcára esik. A fülelő szeme becsukódott, száj megkeményedett, egész arca összehúzódott, mintha fájdalmai volnának. Egészen lassan állítgatja jobbra-balra a szerkezet kormányát. Végül már csak centimétereke billent a keréken: befogta a zörejt! Hangjában nehezen titkolt izgalommal jelenti a parancsnoknak: – Csavarzörej hatvan fokon – nagyon gyenge!

A parancsnok egyetlen ugrással talpon terem, és egyik fülét a fülhallgatóhoz szorítja. Arcára figyelmes feszültség telepszik.

A fülelő most összerezzen, a parancsnok meg a fogai közé kapja az ajkát.

– Vízibombák! Megszórnak valakit! Mi az irány?

– Hetven fok… távolodik… messze van! – válaszolja a fülelő.

A parancsnok átbújik a válaszfal nyílásán a központba, és azt parancsolja:

– Ötven fokra! Felmerüléshez felkészülni! – aztán a főkormányoshoz fordul. – Jegyezze a hadinaplóba: „A rossz időjárás ellenére is víz felett szándékozom megközelíteni a konvojt.”

Az idő tovább romlott. Körös-körül sötét esőfelhők lógnak az égről. A nappali fény kialudt. Mintha már este lenne. Víz fröcsköl a sápadtan párás vízi táj fölött. A hajó erősen hánykolódik. A hullámok balról, ferdén érkeznek. A nyitott toronynyíláson víz zúdul be, de most nem lehet bezárni, hiszen az ellenség bármely pillanatban felbukkanhat.

A csavarok őrülten forognak, a dízelek mindent beleadnak. A parancsnok már le sem jön a hídról. Esőkalapja mélyen lehúzott karimája alól szüntelen a vizet figyeli. Mozdulatlan, csak a fejét fordítja lassan erre-arra.

Negyedóra múltán lemászom, hogy a térképen megnézzem a fejleményeket. A főkormányos buzgón jegyez. El sem emeli arcát a térképtől, úgy mondja: – Itt vagyunk mi – itt lehet a konvoj. De lehet, hogy megint kanyarodtak egyet.

Zavarba jövök céltalan álldigálásomtól. Már az alumíniumlétrán a bal kezem, amikor figyelmeztetem magam: Ezzel az örökös fel-le mászkálással elárulod, mennyire ideges vagy. Csak nyugodtan, lazán. Úgyis megtudod idejében, ha adódik valami. Mennyi is az idő? Micsoda, már dél is elmúlt? Hát akkor tegyünk úgy, mintha semmi sem rendíthetne meg, vegyük csak le a vizes ruhákat!

Megpróbálok olvasni a tiszti étkezdében, míg meg nem érkezik az asztalszolgálatos, hogy ebédhez terítsen. A parancsnok sehol.

Alig helyezkedünk el az asztalnál – a főtechnikus, a másodtechnikus meg én –, ordítás hallatszik a központból: „Árboccsúcs balra elöl!”

Már ugrom is. A konvoj! A főtechnikus előtt mászok fel. Az eső még hevesebben zuhog. Pulóverem azonnal elázik a felfröccsenő víztől és az esőtől; a kapkodásba” elfelejtettem levenni a szögről az esőkabátot.

A parancsnok hangját hallom: – Élesen jobbra a kormányt, 180 fokra!

Az egyik őrszem kéretlenül nyújtja a távcsövet. Arrafelé keresgélek, amerre a kapitány néz. Csak az eső szürke felhőjét látom. Semmi egyebet, csak azt a zavaros szürkét. Visszatartom a levegőt, nyugalomra intem magam. Megkeresem az esőfüggöny jobb oldali végét, aztán jobbról balra haladva egész lassan átvezetem rajta a távcsövet. Ekkor a szürke csíkok között megpillantok egy hajszálvékony vonást, amely azonnal el is tűnik. Rosszul láttam volna? Csak odaképzeltem azt a pálcikát? Mélyeket lélegzem, rugózom egyet-kettőt térdből, lazítok, ujjhegyre ültetem a messzelátót. A hajó elfordul alattam. Nem találok vissza azonnal irányba, a parancsnokhoz igazodom. Ott van! Újra ott a pálcika! Reszketve táncol a messzelátó üvegében fel-le. Árboc! Holtbiztosan árboc. De hogy lehet füstzászló nélkül? Tudva tudom: minden gőzös vastag füstzászlót húz maga fölött, amely már sokkal előbb elárulja hollétét, mint a láthatárból kinövő árbocok. Tehát az ott nem lehet gőzös.

A francba is – hol az a vonal? Megvan. Tulajdonképpen már puszta szemmel is látni kéne. Leeresztem a kukkert – ott van!

A parancsnok ismét szeméhez emeli a távcsövet. Mintha csak magában beszélne, a foga között mormolja: – Mocsok romboló!

Egy perc telik el. Pillantásom rátapad, rászívódik arra a vékony kis vonalkára a láthatár fölött. Az izgatottságtól a torkomban dobog a szívem.

Most már nem lehet kétséges, az árboc növekszik, a romboló egyenesen felénk tart. Lassú gépeinkkel nincs esélyünk, hogy eliszkoljunk előle.

– Megláttak bennünket! A francba! A francba! – átkozódik a parancsnok, és kissé emeltebb hangon riadóztat.

Egyetlen ugrással a toronynyílásnál termek. Csizmám nagyot csattan a létra alján. Utolsóként a parancsnok mászik le. Elzárja a nyílást. Elárasztást parancsol, még mielőtt leérne.

A parancsnok a toronyban marad. Most szól be a központba: – Periszkópmélységre!

A főtechnikus megfogja a hajót. A mélységmutató megáll, aztán lassan visszafelé vándorol a skálán. Mellettem vizes esőkabátban Dufte liheg. Zeitler és Böckstiegel a mélységkormányok nyomógombjai előtt kuporognak. Pillantásukkal a Papenbergen csüggnek. Az első őrtiszt lehajtott fejjel esővizet csepegtet le esőkalapjának karimájáról.

Egy szó sem hangzik el. Nagyon halkan, mintha párnázott ajtók mögül jönne, hátulról a villanymotorok zümmögése hallatszik.

Végre a parancsnok megszólal, megtöri a csendet: Kérdés: mélység?

– Húsz méter – jelenti a főtechnikus.

A Papenberg vízoszlopa lassan süllyed: a hajó emelkedik. A periszkóp lencséje mindjárt kiér a vízből. A hajó nem áll vízszintesen, tehát a főtechnikus az első kiegyenlítő tartályból hátranyomat valamennyi vizet. Lassanként beállunk. De nem nyughatunk: minden irányban mozgat a víz. Tolja, szívja, húzza a hajót. Átkozottul nehéz lesz így a periszkópos megfigyelés.

Fölfelé hallgatózom, a parancsnok hangjára várok, ekkor a fülelő jelentkezik:

– Jobbra ferdén előttünk romboló!

– Tudjuk – felel a parancsnok, majd éppily szárazon: – Harcállásokba!

A fülelő egész felsőtestével kihajol sufnijából a folyosóra. Szeme tágra mered. Az elölről érkező fényben olyan az arca, mint egy maszk: orra két kerek lyuk.

Most a parancsnokon kívül a fülelő az egyetlen, akinek érzékei túlnyúlnak a hajó acélfalán. A parancsnok látja az ellenséget, ő hallja. Mi mind süketek és vakok vagyunk. A fülelő jelenti: – Zaj erősödik… enyhén hátrafelé tart!

A parancsnok hangja fojtottan szól:

– Csöveket egytől négyig elárasztani!

Ahá, sejtettem: az Öreg rombolót akar elejteni! Piros zászlócskára fáj a foga! Romboló nincs még a trófeagyűjteményében. Amikor a riadóparancs után periszkópmélységet rendelt el, mindjárt gondoltam.

Fentről megszólal a kapitány hangja:

– A központnak: technikus, pontosan ezt a mélységet tartsa!

De hogyan? – kérdezem magamban. Ebben az erős hullámzásban? A főtechnikus keskeny arcának összes izma ritmikusan feszül meg és ernyed el. Mintha rágógumit rágna. Jaj neki, ha a hajó túlságosan is felmerül, áttöri a felszínt, és elárulja hollétünket az ellenségnek!

A parancsnok a periszkópakna és a torony fala között kuporog a periszkóp nyergében, feje a gumikagylóhoz szorul, combja szélesre tárva szorul a hatalmas oszlopra. Lába alatt pedálok, amelyeknek segítségével a nagy oszlopot a saját ülésével együtt zajtalanul és gyorsan körbe tudja forgatni; jobb keze az emeltyűn, amivel a „spárgát”{38}„mozgatja fel és alá.

Most felzümmög a kis motor: a parancsnok beljebb húzza a periszkópot. Olyan közel tartja a víz felszínéhez, amennyire csak lehet.

A főtechnikus mozdulatlanul áll a hídőrség két embere között, akik most a mélységkormányokat kezelik. Szeme a Papenbergen, amelyben a vízoszlop lassan emelkedik és süllyed. Minden moccanása a hajó süllyedését és emelkedését jelzi.

Pisszenés sem hangzik el. A periszkóp motorja zümmög, mintha szűrőn át jönne a hang: a motor beugrik, megáll, aztán újra a zümmögés. A parancsnok csak egészen kurta pillanatokra dugja ki a periszkóp csövét a vízből, aztán újra lehúzza. A romboló egészen közel lehet.

– Ötös csövet elárasztani – hangzik suttogva fentről.

A parancsot halkan továbbadjuk a tat torpedóvetőjéig. Máris a harc kellős közepén vagyunk.

Leereszkedem a válaszfal nyílásának keretére. Hátulról suttogva érkezik a jelentés:

– Ötös cső elárasztva, víz alatti lövésre kész, torkolatfedő még a helyén!

Tehát minden cső elárasztva. Mind az öt torpedó úszik. Most már csak a présléglökés hiányzik, amely útnak indítja őket, előtte még a torkolatfedőket kell kinyitni. A parancsnok a kormányok helyzetét kérdezi.

Egyszerre csak észreveszem, hogy még az ebédről a számban maradt egy falat kolbászos kenyér. Már jól összepépesítve, kissé savanykás íze van.

Mintha valamikor átéltem volna már ezt a helyzetet. Képek derengnek fel, egymás elé tolakodnak, kioltják egymást. Mintha az agyam valami bonyolult rendszeren át a jelen benyomásait múltbeli emlékekként idézné föl.

Az Öreg megőrült – rombolót akar lőni ebben a hullámverésben!

Persze a hullámverésnek előnye is van. Alig látszik most a periszkóp. Az a kis habcsík, ami árulójává válhatna, könnyen a hullámok közé mosódik.

Ha az Öreg lő, a főtechnikusnak azonnal árasztania kell, hogy a torpedó súlyát kiegyenlítse. Különben felemelkedik a hajó. Egy torpedó súlya harminc mázsa – tehát torpedónként 1500 liter víz. Ha ezt a kilőtt torpedók számával megszorozzuk, egész szép kis összeget kapunk.

A parancsnok hallgat.

Rombolót nagyon nehéz eltalálni. Nem merül be mélyen. Gyorsan változtatja irányát. Viszont ha eltalálják, azonnal eltűnik, mintha elfújták volna. A torpedók robbanása – egy gejzír vízből és vasdarabokból – és vége. Semmi egyebet nem látni.

A parancsnok hangja harsan odafentről:

– Torkolatfedőket kinyitni! Egyes és kettes cső felkészül! Ellenség iránya tizenöt. Hajóorrot balra. Helyzet hatvan. Távolság ezer!

A parancsnok már az elsütőszerkezeten tartja az ujját, és várja, hogy az ellenség besétáljon a célkereszt elé. Látni! Csak látni lehetne!

A csend megdolgoztatja a fantáziát. Katasztrófák képei tolulnak fel: a romboló nulla helyzeten. A romboló orrhulláma – mint csattogó fogsor –, mögötte a legázolásra készülő hajóorr. Kimeredő szemek, a lék éles körvonalai, szétszaggatott acéllemezek, zöld vízhullám, amely a léken át úgy zúdul befelé, mintha befújnák…

A parancsnok hangja élesen csattan, mint egy korbácsütés: – Torkolatfedőket lezárni! Hatvan méterre merülünk! Gyorsan, lefelé!

A főtechnikus villámgyorsan adja ki a parancsot: – Mindkét kormányt élesen lefelé! Mindkét gép teljes sebességgel előre! Mindenki az orrtérbe!

Hangok összevisszasága. Összehúzódok, oldalra lapulok, csak nagy nehezen tudok talpra állni. Az első ember már jön is a hátsó válaszfalnyílásból, megbotlik, összeszedi magát, aztán görnyedten szalad tovább, el a lehallgatósufni mellett, tovább, előre.

Kérdőn néznek rám tágra nyílt szemek. Csúszkálás, botladozás, dörömbölés, gördülés zaja hallatszik. Két limonádésüveg gurul végig az U-térből, csattanva törnek szét a központ falán.

Mindkét mélységkormány élesen lefelé áll. A hajó már erősen orr nehéz, de még mindig érkeznek emberek hátulról. Úgy szánkáznak végig a központ megdőlt padlóján, mint egy csúszkán. Egyikük elzuhan, szitkozódik.

Már csak a gépek kezelőszemélyzete van hátul. Kicsúszik alólam a padló. A periszkóp légi célzó berendezés állványában szerencsére meg tudok kapaszkodni. A kolbászok elállnak a faltól. Fentről lehallatszik a parancsnok csizmájának csoszogása és kopogása: – Mindjárt jönnek a vízibombák!

Hangja olyan józan, mintha csak egy kis mellékes megjegyzést ejtett volna el.

Nehézkes mozdulatokkal mászik le – hangsúlyozottan lassan, mintha gyakorlaton lenne. Mindkét kezével kitámaszt, kiegyensúlyozza a ferdeséget, aztán fél fenékkel leül a térképládára. Jobb kezével egy csőbe kapaszkodik. A főtechnikus lassan felfelé ereszti a hajót, kiadja a parancsot:

– Merülőállásokba!

Az emberek, akik előresiettek, most ferdén fölfelé visszacsimpaszkodhatnak. A kolbászokat függőónnak tekintve megállapíthatom, hogy még mindig jó harminc fokkal orr nehezek vagyunk.

– Rrabumm!… Rrrumm!… Rrumm!

Három kőkemény ütés – szinte baltacsapás – lesodor a lábamról. Félig megsiketülve tompa susogást hallok. Mi ez? Félelem szorítja össze a szívemet: mi susog? Végre eszembe jut, mi ez: a bombák tépte vízlyukakba visszaáradó víz sustorgása. Ismét két hatalmas robbanás.

A központos tisztes behúzza a nyakát. A központos legény, a Bibliakutató támolyog és a térképasztalba kapaszkodik.

Még egy robbanás, ez erőteljesebb, mint az eddigiek. Vége! Sötétség.

– Tartalék világítás elromlott! – hallom.

A főtechnikus parancsait mintha nagyon messziről hallanám. A sötétségből fehér pászmákat hasítanak ki az elemlámpák fénysugarai. Valaki biztosítékokért kiabál. Az állásparancsnokok szócsövön harsogják jelentéseiket:

– Orrtér rendben!

– Elektromotortér rendben!

– Dízelfenék rendben!

– Nincs vízbetörés! – állapítja meg a főkormányos. Hangja éppoly tárgyilagos, mint a parancsnoké.

Nem kell sokáig várnunk, két dupla robbanás reszketteti meg a járólapokat.

– Egyes torpedócellát kiszivattyúzni! – A szivattyú éles zajjal ugrik be. Amikor a robbanások zaja elül, leállítják. Különben felplankolhatja az ellenség fülelője.

– Elöl fel! – parancsolja a főtechnikus a kormányosoknak. – Hajó vízszintben – jelenti aztán a parancsnoknak.

– Jön még – feleli az Öreg. – Ezek tényleg kiszúrták a periszkópot. Szinte hihetetlen ebben a hullámverésben.

A parancsnok körülnéz. Arcán nyoma sincs ijedségnek. Sőt, mintha gunyorosan csengene a hangja:

– Most lesz pszichológiás, uraim!

Tíz percig nem történik semmi. De hirtelen hatalmas robbanás rázza meg a hajót. Aztán jön egyik a másik után. A hajó rázkódik és nyög.

– Tizenöt! – számol a főkormányos. – Tizenhat! Tizenhét… tizennyolc… tizenkilenc!

A főtechnikus a mélységmérő mutatójára mered, amely minden robbanásra egy kicsit megremeg a skáláján. Szeme nagy és sötét. A parancsnok szeme csukva: kizárta a külvilágot, összpontosít, számol. Saját sebesség, ellenség sebessége, iránya, kitérés iránya… Másodpercnyi idők alatt kell reagálnia. Egyedül ő harcol közülünk. Életünk az ő parancsainak helyességétől függ.

– Élesen balra!

– Kormány élesen balra áll!

– Nulla fokra!

A kapitány szüntelenül számol. Számolásának alaptényezői minden újabb jelentéssel módosulnak. A romboló csavarzöreje és iránya alapján kell meghatároznia a kitérés szögét. Már nem használhatja érzékszerveit, vakrepülésben kell vezetnie a hajót, azon adatok alapján hozza meg döntéseit, amelyeket a műszerek mutatnak.

Csukott szemhéjamra tisztán kirajzolódik a kép, amint a súlyos, szürkésfekete hordókat nehézkesen kihajítják, azok átbillegnek a levegőn, becsattannak a vízbe, gyöngyöző pályát húzva maguk után, aztán a feketeségben felrobbannak: magnéziumfehér, izzó gyújtógömbök, perzselő tűznapok!

A vízben a robbanások nyomása sokkal erőteljesebben érezhető, mint a levegőben. Ha elég heves nyomáshullám fut át a hajón, széttépheti az eresztékeit. Nem kell léket ütni a vízibombának ahhoz, hogy tönkretegye a lemerült tengeralattjárót. Elég, ha az úgynevezett „halálos távolságon” belül robban fel, a hajó már kész is. A könnyű vízibombák, amelyeket repülők dobálnak, mintegy 60 kilósak. A romboló bombái 200 kilósak. A bombák „halálos távolsága” száz méter mélységben körülbelül 80-100 méter. Hiába, amit megtanultam, megtanultam. Bizonyos elégtételt érzek, hogy most is elő tudom kapni a bölcsességemet.

Egy darabig csend van. Úgy kiélesítem a hallásomat, ahogy csak lehet: sem csavarzörejt, sem bombák csattanását nem hallom. Csak a saját villanymotorjaink finom zümmögését. Még szinte lélegzetvételt sem. Aztán mintha a parancsnoknak lassan eszébe jutna a létezésünk. Nem mozdul, csak a tekintetét járatja körbe rajtunk, és azt mondja: – Tisztán láttam a fickókat. A hídon álltak, és éppen felénk néztek. Az árboccsúcson álltak hárman. Korvett!

Most előrehajol, és a gömbfal nyílásán át a fülelőnek suttog:

– Figyelje, hogy távolodik-e a korvett! – Még mindig előrehajol, egy perc múltán sürgetően: – Na, hangosabb vagy halkabb?

A fülelő azonnal válaszol: – Egyforma.

Herrmann az. Arca, mint egy no-színházi maszk: semmi színe. Szája és szeme csak jelzésszerű vonal. Ha felemeli a fejét, két orrlyuka két kerek pötty. Az Öreg mélyebbre parancsolja a hajót. A nyomóköpeny sokat kibír. De a csőkarimák, ezek a nyomorult áttörések – ezek a mi Achilles-sarkaink. Itt sebezhetők vagyunk. És milyen sok van belőlük, túlságosan is sok: a merülő tartályok be- és kifúvóvezetékei, a szellőzőcső vezetékei a toronyfelépítmény felé, a dízelek légcserélő csöve, a két dízel kipufogófedője, a tengeri hidegvíz-vezeték a dízelekhez, a kormányrudak kivezető nyílása… Na, mondom magamnak, és a két propeller tőkerúdja? – és lehet, hogy még több is van!

A legveszedelmesebbek azok a robbanások, amelyek ferdén alulról érik a hajót, mert itt van elhelyezve a legtöbb csőcsonk és hajón kívüli csatlakozó. Nagyobb mélységben kisebb a halálos távolság: a nagy mélység ugyan nagyobb veszélyt rejt számunkra, hiszen nagyobb nyomás nehezedik a csavarokra, de legalább a bombák hatókörét negyven-ötven méterre szűkíti.

Hirtelen egy maréknyi kavicsot hajítanak kívülről a hajóra.

– Asdic{39}! – szólal meg egy hang a központ hátuljából. Az élesen hangzó szó hirtelen mintha izzó betűkkel jelenne meg az agyamban: ASDIC!

Még egy marék kavics. És egy harmadik!

Végigszalad a hideg a hátamon: antisubmarine development investigation committee – az ultrahangos eljárás!

A kavicsszerűen megcsörrenő, ciripelő hangot a keresősugár adja, amint a hajófalba ütközik. Ebben a tökéletes csöndben úgy hat, mint a sziréna. Az impulzusok körülbelül harminc másodpercenként követik egymást.

– Leállítani! – üvölteném. A ciripelés felőrli az idegeimet. Senki sem meri felemelni a fejét vagy szusszantani. Persze az asdic akkor is megtalál, ha egy hangot sem adunk ki. Nem eszköz ellene a csend. A villanymotorok leállítása sem. Minden hidrofon amatőr vicc az asdic mellett. Az asdic nem hangokra reagál: a tömegünket figyeli ki. Már nem rejt el a mélység.

Egyre nő bennem a feszültség. Reszket a kezem. Boldog vagyok, hogy nem kell állnom, hanem beülhettem a válaszfal nyílásába. Olyan testmozdulatokat próbálgatok, amelyekhez nem kell a végtagjaimat megmozdítani: nyelek, szempillámmal verdesek, harapdálok, húzogatom az arcizmaimat: jobboldalt gödröcske, baloldalt gödröcske, átpréselem nyálamat a fogaim között…

A fülelő suttog:

– Közeledik!

A parancsnok eljön a periszkóp oszlopától, lábujjhegyen egyensúlyoz el mellettem.

– Kérdés: kifutás?

– Kétszázkilencvenöt fokon!

Négy robbanás gyors egymásutánban. Alig csendesedik el a robbanásokat követő bugyborékolás, a parancsnok félhangosan azt mondja: – Szépen ki volt festve, elég öreg hajó, erősen kiugró tattal, meglehetősen szögletes!

Lábamat erős ütés éri, összegörnyedek. A padlólapok zörögnek.

– Huszonhét, huszonnyolc – számol a főkormányos, és megpróbál ugyanolyan közönyös hangon beszélni, mint az Öreg.

Egy vödör csörömpöl végig a járólapokon.

– A szentségit – csöndet!

Most mintha sódert rázogatnának egy bádogdobozban, a rázintások között hevesebb, éneklő zaj, amelyet valami éles, gyors tücsökciripelés kísér: a korvett suhogó csavarzöreje. Előremeredek, mint aki megfagyott. A legapróbb mozdulatot sem merem kockáztatni, mintha ugyan minden moccanás, akár a legapróbb susogás is közelebb csalogatná a csavarzörejt. Szem se pislog, pupilla se szűkül, tüdő se tágul, ideg se rándul, izom se moccan, bőr se borzong.

Megint öt bomba! A főkormányos hozzászámlálja őket az eddigiekhez. Egy arcizmom sem rándult. A parancsnok felemeli a fejét. Az utórezgések lármájában nagy nyomatékkal ejt ki minden egyes szót:

– Nyugalom, csak nyugalom, uraim, nincs semmi baj!

Hangjának nyugalma jót tesz, mintha elegyengetné a felborzolt idegeket.

Ekkor egyetlen, minden eddiginél hatalmasabb csapás ér bennünket: mintha valami óriás bádoglemezre egy irdatlan bunkóval vertek volna rá. Ketten-hárman megtántorodnak.

A levegőben füst, kékesen leng a helyiségben. Aztán tovább:

– Bumm… rakkbaummm… rravumm!

– Harmincnégy… harmincöt… harminchat! – csak suttogásnak hallom a számlálást.

De a parancsnok szilárd hangon szól:

– Mi az? Mi van… Mi történt?

Aztán újból számolásába merül. A hajón halálos csend. Egy idő múltán ismét a suttogás: – Mit mond most?

– Kétszázhatvan fok… erősödik!

A parancsnok felrántja a fejét. Megérett az elhatározása:

– Élesen jobbra! – Aztán mindjárt utána: – Fülelő! Jobbra fordultunk!

Valaki csavarkulcsot kér hátra. Ügybuzgón kapok érte, és adom tovább. Úristen, csak csinálhassak valamit, kézikereket forgatni, emeltyűket állítani, szivattyúzni…

A fülelő felsőtestével egészen kihajol a folyosóra. Nyitva a szeme, de nem lát vele. A végtelent fókuszálja. Most ő az egyetlen, aki valamiképpen kapcsolatban van a külvilággal. Ahogyan így a semmibe bámul, mintha szellemek szavát közvetítené, mint a médium: – Zörej erősödik… kettőszázharminc… kettőszázhúsz!

– Minden felesleges fényt eloltani – parancsolja az Öreg. – A sátán a megmondhatója, meddig kuksolunk még itt lent!

A fülelő újra jelent:

– Ráfut… zaj közeledik… kettőszáztíz fok… gyorsan közeledik!… Most elég közel jött!

Izgalmában elfelejt pontosan jelenteni. A parancsnok szól:

– Hajóközép! Mindkét gép teljes sebességgel előre!

Nyúlnak a másodpercek. Semmi. Senki sem mozdul.

– Csak nehogy idehozza a kollégáit! – Az Öreg azt mondja ki, amit régóta érzek a csontjaimban: a sepregetők, a mészárosok… Sok lúd disznót győz.

Ez, aki most elkapott bennünket, nem kezdő már, mi pedig védtelenek vagyunk, hiába van öt torpedó a csöveinkben. De nem mehetünk felszínre. Nem ugorhatunk ki a fedezékből, hogy szembeszegüljünk az ellenséggel. Még annyi biztonságérzetünk sem lehet, hogy fegyverünk van. Még csak ordítanunk sem szabad. Csak lapítani. Egyre mélyebbre merülni. Mennyin is vagyunk most? Nem hiszek a szememnek: a mélységmérő mutatója száznegyvenen áll. A gyár kilencvenig ad garanciát, villan eszembe.

Tíz perc eltelik, nem történik semmi.

Megint eltalálja egy kis kavics a hajót a bal oldali merülőbunkernél. Már a fülelő arcáról le tudom olvasni, hogy jönnek a bombák. Mozgatja az ajkát. Most a másodperceket számolja a robbanásig.

Az elsőt olyan jól helyezték, hogy a gerincvelőm is belerázkódik. Nagydobban ülünk, amelyen nem a szokványos bőrt, hanem acéllemezt feszítettek ki. Látom, amint a főkormányos szája mozog, de nem hallok semmit. Megsüketültem volna?

De ekkor meghallom a parancsnokot. Megint gyorsítja a hajót. Most pedig hangosan szól bele a zajorkánba: – Remek, uraim, csak így tovább! Hajigálják csak azokat a jószágokat, otthon még biztosan…

A mondat közepén elhallgat. Hirtelen újra csend támad, zúg a csend, mintha hegedűhúrok feszülnének. Csak a fenékből hallatszik egy kis csobogás. – Elöl fel! – parancsolja a főtechnikus a kormányosoknak. Még suttogása is élesnek hangzik a csendben. A villanymotorok megint osonómenetben járnak. Fenékvíz surrog hátrafelé. Honnan ez a sok víz a fenéken? Nem szivattyúzták ki rendesen?

– Harmincnyolctól negyvenháromig – számol a főkormányos.

Az előző bombarobbanásos, ordító zajok után úgy érzem: feneketlen, fekete, iszonyatos akusztikai lyukba zuhantunk. A parancsnok, talán csak hogy ne legyen olyan nyomasztó a csend, ezt suttogja: – Lehet, hogy elvesztettek bennünket!

Ugyanebben a pillanatban hatalmas dördülések rázzák meg a hajót: egyértelmű válasz.

Számukat nem tudom puszta füllel megállapítani. Ahhoz sincs érzékem, hogy meghalljam: a bombák jobbra, balra, a hajó alatt vagy fölött rohadnak szét. De az Öreg pontosan meg tudja mondani. Valószínűleg ő az egyetlen, aki lokalizálni tudja a robbanásokat. És az egyetlen, aki tudja: milyen a helyzetünk kínzóinkéhoz képest? Vagy a főkormányos is számol? Bennem ugyanis már minden összemosódik. Csak annyit látok, hogy a mélységmérő mutatója ismét előremászik: még mélyebbre merülünk.

A főtechnikus messze előrehajol a mélységi kormányosok felé. Arcát élesen világítja meg a lámpa: mint egy színész a rivaldafényben, minden csont, minden árnyék éles hangsúlyt kap. Keze mintha viaszból volna. Jobb arcán fekete sáv húzódik. Összehúzza a szemét, mintha vakítaná a fény.

A két mélységi kormányos meredten ül a nyomógombok előtt. A kezüket sem kell megmoccantam ahhoz a kis ujjbillentéshez. Kormányainkat elektromos úton vezéreljük. Minden tökéletes – csak éppen az ellenséget nem tudjuk megfigyelni. Erre még nem találtak fel eszközt.

Újabb cigarettaszünet? Megpróbálok egy kicsit jobban megtámaszkodni ültömben. A korvett nem sokat fog várakoztatni. Tesz egy kört, kicsit eltávolodik, de az az átkozott asdic helyhez szögez bennünket. Ezeknél most minden szabad ember ki van rendelve a hídra: figyeljék a ten-, ger felszínét, próbáljanak meg tekintetükkel áthatolni a palackzöld, habbal sávozott vízen, keressenek minket. De belőlünk ugyan semmi sem látszik; nézhetik a zöld zebracsíkokat, a fehéreszöld marhahólyagpapírt néhány fekete sávval. Persze egy kis csillogó, szivárványszínű olajnak igen megörülnének, no de azt leshetik…

A fülelő nem mozdul: nincs zörej.

De akkor – mit jelentsen ez a furcsa kattanás? Új kereső trükk? Percek múlnak, senki sem mozdul. Még a szájak előtti levegő is állni látszik. A kattanás nem ismétlődik, ehelyett egy marék kavics csapódik újra a hajótestnek – most finom kerti kavics. A parancsnok hirtelen felemeli a fejét: – Vajon még elkaphatjuk?

Elkapni? Mire gondol: a konvojra vagy a korvettre?

Most előrehajol a parancsnok, és halkan a fülelőhöz fordul: – Figyelje, távolodik-e!

Már másodpercek múltán türelmetlenül kérdezi:

– Hangosabb vagy halkabb?

– Egyforma – válaszol a fülelő, majd egy idő után:

– Erősödik!

– Kérdés: kimeneti irány?

– Kettőszázhúsz foknál – válaszol a fülelő.

A parancsnok azonnal élesen jobbra fordíttatja a kormányt. Tehát újabb kunkort teszünk.

Mindkét gép kis sebességen dolgozik.

Kondenzvíz csöpög szabályos időközökben a feszült csendben: Csipp-csepp-tikk-takk-csipp-csepp…

Erőteljes ütéstől ugranak fel a járórostélyok. – Negyvenhét… negyvennyolc – számlál a főkormányos. Aztán tovább is: – Negyvenkilenc… ötven… ötvenegy!

Pillantást vetek az órámra: tizennégy óra harminc. Mikor is volt a riadó? Déltájban. Akkor már két órája hajszolnak bennünket! Órámon a piros másodpercmutató ugyanazon a gyűrűn mozog, mint a nagymutató. Másodpercről másodpercre rándul egyet, úgy halad tovább a számlapon. Összeszedem minden szellemi energiámat, és arra koncentrálok, hogy megfigyeljem: mennyi idő telik el az egyes robbanások között. Két perc harminc másodperc… újabb ütés: harminc másodperc… a következő: húsz másodperc.

Boldog vagyok, hogy van valami, amire odafigyelhetek. Számomra már csak ez a mutató létezik. Szorosabban kapaszkodom a jobb kezemmel, mintha ezáltal még erősebben tudnék összpontosítani. El kell hogy múljon. Muszáj, hogy elmúljon! Muszáj! Muszáj!

Újra száraz, kemény csapás: negyvennégy másodperc. Érzem, amint a szám, mellyel az imént még hangtalanul számoltam a másodperceket, fekvő oválissá húzódik: vicsorítom a fogamat. A kapaszkodáshoz már a bal kezemre is szükség van: orrom elől eltűnik az óra számlapja.

A parancsnok még húsz méterrel mélyebbre küldi a hajót.

Most kétszáz méter. Heves csikorgás, ropogás fut végig a hajótesten. Az új központos rám pillant, szeme félelmet tükröz.

– Csak a bordák – suttogja a parancsnok.

A faburkolat nyöszörög és pattog olyan hangosan, a belsőépítészeti dolgok nem bírják, hogy a nyomóköpeny így összepréselődik. Kétszáz méter: szép kerek szám. Lehet vele számolni. Acélbőrünk minden egyes négyzetcentiméterére húsz kiló nehezedik – vagyis négyzetméterenként kétszáz tonna. Két centiméter falvastagság mellett.

A pattogás erősödik.

– Szép muzsika – morogja a főtechnikus. Acélburkolatunk szakítószilárdsága nem hagy nyugodni – mintha a saját bőrömről volna szó. Összehúzódik a fejbőr a koponyámon, amikor újabb csattanást hallok. Az irdatlan nyomás alatt olyan sebezhetők vagyunk, mint egy tojás.

Ekkor fél méterre az orrom előtt megpillantom fedélzeti legyünket. Vajon hogyan viseli ezt a pokoli zajongást? Persze ki-ki saját szerencséjének a kovácsa: a légy is – én is. Engem sem kényszerített senki, hogy idejöjjek.

Kettős robbanás, majd még egy, alig gyengébb, min az előzők. Megkisebbítették a robbanásháló szemeit amivel ki akarnak halászni bennünket.

Járólapcsörgés, nyomasztó víztolulás.

Pár szívdobbanásnyi szünet, aztán két iszonytató ütés alatt szétrobban a mélységmutató üvege, a fény kialszik. Zseblámpa fénye pásztáz kísértetiesen, aztán megnyugszik a mélységmutató számlapján. Szörnyű dolgot fedezek fel: a manométer mindkét mutatója eltűnt. A két mélységi kormány közötti vízállásjelző üveg szétrobbant, sziszegve tör fel belőle a vízsugár.

– Vízbetörés a vízállásmutató üvegén át – hallok rebegni egy hangot.

– Ugyan már, ne cirkuszoljon! – sziszeg a parancsnok. Az üres számlapok: mint egy halott megüvegesedett szemei. Most nem tudjuk: emelkedik vagy süllyed a hajó.

Megint összehúzódik a fejbőröm. Az eszközök cserbenhagynak. Nélkülük nem tudjuk, hol és milyen helyzetben vagyunk a vízben. Meredten bámulom a két gyűrűt, de persze mutatók nélkül semmit sem mondanak.

A központos zseblámpák fényében matat a csövek között. Szemlátomást azt a szelepet keresi, amellyel elzárhatja a belövő víz útját. Azonnal csuromvíz lesz. Elzárta már a szelepet, de mégis tovább kotorász a padlón. Egyszerre két ujja között feltartja az egyik mutatót. Felemeli, mint értékes leletet, aztán felrakja a kisebbik manométer kerékagyára – ez mutatja a nagy mélységeket. Mintha most valamennyiünk élete attól függene: megmozdul-e ez a vékony kis fémtű.

A központos elveszi a kezét. A mutató megremeg, és vándorolni kezd. A parancsnok tetszése jeléül némán bólint a központosnak. A manométer százkilencven métert mutat.

Ekkor a fülelő jelentkezik:

– Zaj erősödik… kettőszázharminc fok… kettőszázhúsz fok!

A parancsnok leveszi a sapkáját, és a térképládára teszi. Haja csurom veríték, összetapad. Mély levegőt vesz, és felsóhajt:

– Na, lássuk!

Már ő sem ura egészen a hangjának! Mintha egy kis lemondást éreztem volna benne.

– Zaj erősödik, kettőszáztíz fok! Erősödik! Ráfutás kezdődik!

A parancsnok azonnal teljes sebességre kapcsoltatja a gépeket. Heveset rándul a hajó, mintha előreugrana. A parancsnok háttal a légi célzókészülék olajosan fénylő oszlopának támaszkodik, fejét hátrahajtja.

Rég elfeledett képeket spriccel agyamba a tudatom: búcsúban vagyok, és a fagylaltos bódén nézem a két, egymással szembeforgó, spirálisra festett kartonlapot. A piros-fehér kerekezés teljesen kitölti a fejemet. Olyanok, mint két vízibomba uszálya, izzó üstökösök, amelyek mindent felperzselnek fehér tüzükkel.

A fülelő riaszt fel. Újra jelent. Látom, hogy mozog a szája, de nem hallom, mit mond. Megint a visszafojtott levegőjű várakozás. A legapróbb zaj is mintha az idegeinket pengetné, szinte fáj, mint a nyílt seb. Mintha minden idegvégződésünk kilógna a bőrünk alól. Egyetlen gondolatom van mindössze: Ezek éppen fölöttünk vannak. Pontosan fölöttünk. Pontosan fölöttünk. Elfelejtek lélegezni. Csak amikor már majdnem megfulladok, szívom tele óvatosan a tüdőmet. Csukott szemhéjamon megint bombák képei jelennek meg, csillogó légbuborékoktól kísérve ereszkednek le, és a mélyben szétrobbanva vakító fehér napokká válnak. A tüzek magjai körül eszeveszett vakítóan szikráznak fel a szivárvány színei, az egyik mélyebben, a másik magasabban, míg a tenger egésze lángra nem lobban, mint egy tűzfolyam az olvasztókemencében.

A központos tisztes megtöri a varázst: suttogva-mutogatva hívja fel a főtechnikus figyelmét arra, hogy a központ egyik sarkában folyik egy túlfolyó-olajkanna. Ebben a pillanatban ugyan tökéletesen lényegtelen, hogy túlfolyik-e avagy sem, de a központosnak nem tetszik.

A főtechnikus bólintásából arra következtet, hogy rendbe hozhatja a dolgot. A cső, amelyből az olaj csepeg, beleér a teli kannába. Nem tudja egyszerűen elhúzni alóla, meg kell billentenie. Eközben még több olaj ömlik ki, utálatos fekete foltot képez a padlón.

A főkormányos undorodva csóválja a fejét. A központos olyan óvatosan teszi arrébb a kannát, mint a betörő, aki vigyáz a mozdulataira, nehogy bekapcsoljon az elektromos riasztó.

– A korvett csavarzöreje hátrafelé kimegy! – jelenti most a fülelő. Majdnem ugyanebben a pillanatban két robbanás. De távolabb és gyengébben, mint az eddigiek.

– Messze van – mondja a parancsnok.

– Rruvumm… tjummmvumm!

Még tompább. A parancsnok felmarkolja a sapkáját:

– Manőverezés! Otthon gyakorolhatnák!

A központos már nekilátott, hogy új üvegcsöveket helyezzen a vízállásmutatóba, mintha tudná, mennyire mérgező a pusztítás látványa.

Felegyenesedem. Elmerevedtek a tagjaim. A lábam el is zsibbadt. Megpróbálkozom egy lépéssel – mintha a semmibe lépnék. Megkapaszkodom a térképpultban, és megnézem a térképet.

Ott a ceruzavonal, amely a hajó útját jelzi – amott pedig a szintén ceruzával rajzolt kereszt, amely a legutolsó helyzet meghatározáskor készült. Emitt pedig hirtelen megszakad a vonal – ezeket a koordinátákat egy életre megjegyzem, ha kikerülünk innen…

A fülelő körbehallgatózik.

– Na? – kérdi a parancsnok.

Játssza az unottat, és belülről a nyelvével nyomkodja púposra az arcát.

– Távolodik! – válaszol a fülelő.

A parancsnok körülnéz. Ő maga a megtestesült elégtétel. Még vigyorgásra is telik neki:

– Úgy tűnik, az esetet lezártnak tekinthetjük!

A kapitány talpra áll, és bizonytalan lépéseket tesz:

– Igen tanulságos: a legsárgább tükörtojásból így lehet eljutni a leghangosabb bombázásba!

Nehézkesen átmászik a válaszfal nyílásán a parancsnoki fülkébe. Hamarosan kikiabál:

– Egy darab papírt kérek!

Talán most költ valamit a parancsnoki napló számára? Vagy a vezetést akarja tájékoztatni? Biztos, hogy több nem lesz azon a papíron, mint valami ilyesmi: „Korvett esőfelhőből meglepett – Három óra vízibombázás.” Rosszul ismerném, ha e pár száraz szón kívül más is szerepelne azon a papíron.

Öt perc múlva megjelenik a központban. Egy pillantást vált a főtechnikussal, aztán megparancsolja:

– Periszkópmélységre!

Aztán kényelmes tempóban felmegy a toronyba. A főtechnikus beállíttatja a kormányokat. Föntről a parancsnok hangja érkezik:

– Kérdés: mélység?

– Negyven méter! A főtechnikus ezután már folyamatosan darálja: – Húsz méter… tizenöt méter… periszkóp a víz felszínén!

Hallom a periszkóp motorjának zümmögését, aztán elhallgat, újra zümmög. Percek telnek el. Föntről egy hang se hallatszik. Várunk és várunk. Az Öreg meg se mukkan.

Kérdőn nézegetjük egymást.

– Valami nem stimmel… – mondja a központos.

Végre meghalljuk a parancsnokot:

– Gyorsan lemerülés! Mélységre! Mindenki előre!

Megismétlem a parancsot. A fülelő adja tovább. Sokszorosan visszhangzik a far felé. Az emberek összezavarodott képpel talpalnak előre.

– Istenverte disznótenyészet! – káromkodik félhangosan a főtechnikus. A mélységi manométer mutatója elindul: húsz… harminc…negyven méter…

A parancsnok csizmája megjelenik. Lassan lemászik a központba. Minden pillantás rászegeződik. De a parancsnok csak gúnyosan mosolyog, és kiadja a parancsot: – Mindkét gép kis sebességgel előre. Irány hatvan fok!

Aztán végre eloszlatja a kíváncsiságunkat:

– Ötszáz méterre itt a korvett. Leállt. Meg akartak lepni bennünket, a marhák!

Az Öreg a tengeri térkép fölé hajol. Egy idő után hozzám fordul:

– Csinos kis pofák. Ilyen egy disznó bagázst! Nem lehet az ember elég óvatos. Na, most először is osonómenetben elindulunk nyugat felé. – Aztán megkérdezi a főkormányost: – Mikor kezd alkonyodni?

– Tizennyolc óra harminckor, Herr Kaleun!

– Remek, akkor egyelőre víz alatt maradunk!

Úgy látszik, nem fenyeget közvetlen veszély, a parancsnok újból hangosan szólalt meg. Most nagy levegőt vesz, kitágítja a mellkasát, és bent tartja a levegőt, úgy néz körül rajtunk: – Tájkép csata után – mondja, és jelentőségteljesen végighordozza tekintetét a széttört üvegből, leszaggatott esőkabátokból és elgurult vödrökből álló csendéleten.

A gépteremben rosszabb a helyzet: a főtechnikus egész listányi műszaki hibát sorol fel. Az Öreg türelmesen bólogatva hallgatja.

– Tákolják csak össze tisztességesen – int végül. – Az az érzésem, hogy ezen a vidéken szükség lesz még ránk!

Aztán hozzám fordul:

– Ideje harapnunk valamit. Embertelen éhes vagyok!

Leveszi a sapkáját, és az esőkabátok fölé akasztja a falra.

– Lehet, hogy kihűlt már a tükörtojás – rándul vigyorba a második őrtiszt arca.

– Hé, szakács, süss friss tükörtojást! – kiált hátra a parancsnok.

Mintha megkukultam volna. Igaz, hogy itt ülünk jó kis asztaltársaságunkkal az asztalnál? Vagy álmodom? El sem tudom hinni, hogy épen másztunk ki a vízibomba-zivatarból. Némán ülök, rázom a fejemet, mintha el akarnám hessenteni a csalóka álomképeket.

Még egy óra sem telt el a legutóbbi bombázás óta, a rádiós gramofonlemezt tesz fel. Marlene Dietrich hangja szólal meg: „Tedd csak el a pénzt – majd máskor megfizethetsz…” A lemez az Öreg magángyűjteményéből való.

*

Tizenkilenc órakor a fedélzeti hangszóróból megszólal a parancsnok hangja: – Felmerüléshez felkészülni! – A főtechnikus átlendül a válaszfal nyílásán, és kiadja a szükséges parancsokat a mélységi kormányosoknak. A hídőrség tagjai gumiruhát vesznek, a toronylétra aljára állnak, és a távcsöveikkel vacakolnak.

– Hatvan méter… ötven méter… Gyorsan emelkedünk! – jelenti a főtechnikus. Amikor harminc métert jelez a mutató, a parancsnok körbehallgatódzást rendel el. Semmi. Szinte lélegezni sem merünk. Semmi.

A kapitány felmászik a létrán. Amikor periszkópmélységre érünk, hallom, hogy körbefordul az oszloppal. Körbenéz a periszkóppal. Izgatottan várunk. Semmi!

– Felmerülés!

Sziszegve tódul a sűrített levegő a merülő tartályokba. A parancsnok visszahúzza a periszkópcsövet. Eltart egy darabig, míg a helyére kattan. A parancsnok csak most veszi el a szemét a nézőke gumikeretétől.

– Toronynyílás szabad – jelenti a főtechnikus fölfelé, majd: – Nyomáskiegyenlítés!

Az első őrtiszt kitekeri a toronynyílás fedlapját. A nyílászáró úgy ugrik fel, mint egy pezsgőspalack dugója. A nyomáskiegyenlítés még nem fejeződött be egészen. Friss levegő tódul a hajóba. Hideg, nyirkos. Tátott szájjal, mohón szívom be. Úgy harapom a levegőt, mintha ajándékba kapnám, ízlelgetem, telepumpálom magam vele A hajó dülöngél.

– Kihíváshoz felkészülni! A dízelfenék maradjon merüléskész állapotban! – kiáltja hangosan a parancsnok.

A főtechnikus egyetértően bólint. A parancsnok semmit sem akar kockáztatni, bizalmatlan.

A torony kerekded pereme fölött sötét az ég. Pár kósza csillag. Csillognak, reszketnek, mint a mécsesek.

– Bal oldali dízelt felkészíteni!

– Bal oldali dízel felkészült!

A hajó biceg. A toronyfedél nyílása ide-oda vándorol a csillagok között.

– Bal oldali dízel lassú menetben előre!

A hajó megrázkódik: a dízel beindult. A parancsnok felküldi a hídőrséget és a főkormányost.

– Távmondatot kell küldenünk!

A főkormányos már vissza is jött. Átsandítok a válla fölött, és nem tudom visszanyelni a vihogást: szinte szóról szóra az általam kigondolt szöveget írja le. A főkormányos értetlenül néz rám, nem tudja, mire vélje vigyorgásomat

– Semmi – ütöm el. De persze ettől még nem érti jobban. Amikor a rádiósszekrényhez láp, látom: csóválja a fejét.

– Egy ember a hídra? – kérdezem.

– Igenis – válaszol a parancsnok; felkapaszkodom.

A hold előtt szétnyílik a felhőtakaró, felcsillámlik, felszikrázik a tenger. Újra összezárul a felhőtakaró. Most már csak a csillagok és a víz világít valamelyest. A hajó mögött foszforeszkál a hab: zöldes-varázslatos fény.

A hullámok olyan hanggal csapkodnak át az előhajón, mintha forró vasra ömlene hideg víz. Az éles sziszegés alatt tompa suhogás. Néha egy-egy nagyobb hullám emelkedik fel, és a hajó falán gongütéshez hasonló hangot produkál: – Bumm… bumm… csss… jvumm!

Mintha nem is vízen siklana a hajónk, hanem valami vékony, heges bőrfelületen: fölfelé is, lefelé is feneketlen távolság. Ezeremeletnyi éjszaka a magasságban, ezeremeletnyi éjszaka a mélyben. Kóborló gondolatok, nem túl élesre állítva: meg vagyunk mentve. Orkusz-hajónk visszatért.

– Milyen szerencse, hogy ez a tavacska háromdimenziós! – szólal meg mellettem a parancsnok.

*

Asztalnál ülök. Reggeli. A főtörzsőrmesteri helyiségből beszédfoszlányok szűrődnek át. A hangról ítélve Johann az. Valamit mesél éppen:

– …és végre ott volt kályha. Istenem, istenem, micsoda versenyfutás támadt! Semmit sem kapni. Még a tengeralattjárós kitüntetéseddel sem. A konyhaszekrény szerencsére nem okozott gondot: a sógorom börtönfelügyelő, az megcsináltatja a börtönben… persze gyerekkocsi sincs sehol! Mondom is a Gertrudnak: „Te, egyáltalán divatban van még az ilyesmi? A négerek is a hátakra kötik a babájukat!” Na, most még egy állólámpa köll majd, akkor az ülősarok kész is. Azt meg nyugodtan kifizetheti az öreg… A Gertrud már egész jól felpuffadt! Hatodik hónap! Kíváncsi vagyok, vajon otthon leszünk-e, amikor megszületik… A, nem, tapéta nem köll, az marhaság. Meg hát honnét vegyem, ha nem lopom? Majd megcsinálja a másik sógor: az meg szobafestő. Persze finomabban nevezi magát: dekorációs festőnek… Én mindig csak aszondom: csak a ház össze ne dűljön! Még egy hete is nyolc támadás érte őket!

– Na, még egy út, aztán mehet a tanfolyamra – vigasztalja a fedélzetmester.

– Az asztalt be lehet fösteni, és megcsinálni a fiókját.

– Ezt a dokkban is összehozhatják neked az emberek. Egy ilyen kis ladikot simán magaddal vihetsz. Nem a világ az! – ez a főkormányos hangja.

– Én bizony mindjárt a gyerekkocsit is megcsináltatnám – tréfálkozik a fedélzetmester. – Ezek ott épp ilyesmire vannak berendezkedve…

– Hát, ha páncélozva kéne, nem is mondott volna butaságot – feleli Johann.

*

Másnap reggel kilenc óra tájban rommezőre érünk. Tengeralattjáró akadhatott össze itt egy konvojjal. Orrhullámunk széttolja a fűtőolajjal feketére kent deszkaszálakat. Aztán felbukkan egy gumicsónak, benne egy férfi. Úgy ül ott, mint egy hintaszékben. Lába a gumihurkán át majdnem a vízbe ér. Alkarját fölfelé hajlítja, mintha újságot akarna olvasni. Csodálkozom, milyen rövid a karja: aztán amikor közelebb ér, látom, nincs meg a kézfeje. Csak fekete csonkokat mutat felénk. Arca is feketére égett maszk, vicsorgó fogsorral. Egy pillanatra azt gondoltam: fekete harisnyát húzott a fejére.

– Halott! – mondja a főkormányos.

Ezt a megjegyzést nyugodtan megtarthatta volna magának.

A gumicsónak a halottal együtt sebesen távolodik. Senki sem mer megszólalni. Végre a főkormányos azt mondja:

– Ez civil tengerész volt. Vajon honnan vette a gumicsónakot? A gőzösökön mindig tutajok vannak. Furcsa! Először haditengerészetinek gondoltam!

Jót tesz a szakmai fejtegetés. Az Öreg kapva kap a témán. Jó ideig arról társalognak, vajon nem haditengerészek utaznak-e már régóta a gőzösökön is.

– Ki a fene kezelné különben a lövegeket?

Az uszadék nem fogy ki. Széles romsávot hagyott maga után a kilőtt gőzös: fekete fűtőolaj, ládák, széthasadt mentőcsónakok, megfeketedett, félig szétszakadt tutajok, bóják, teljes hídfelépítmények. Közöttük három-négy vízbefulladt, akik mentőmellényükben „lógnak” vízbe hajló fejjel. És egyre több van belőlük: egész mező úszó holttestekből, a legtöbben mentőmellény nélkül, arccal a vízben – sokan megcsonkítva. A főkormányos csak későn vette észre a hullamezőt, most már nem lehet kikerülni.

Az Öreg fagyos hangon nagyobb sebességet parancsol: átrohanunk a széthasított, szétszaggatott maradványok között. Orrhullámunk mindent széttol előttünk, mint hóeke a havat. Az Öreg előrenéz. A főkormányos a szektorát figyeli.

Látom, mekkorát nyel a jobb oldali őrszem, amikor elszáguldunk egy arccal a vízbe lógó holttest mellett, amely egy gerendán hasal. Vajon hogyan kapták el őket?

– Ott úszik egy bója! – mondja a parancsnok, hangja ropog, mintha rosszul olajozták volna. Két-három gyors parancsot ad a kormányosoknak és a gépeknek, hajónk egészen lassan megközelíti a piros-fehér bóját, amely a hullámverésben csak pillanatokra bukkan fel. A kapitány most a főkormányoshoz fordul, és túlságosan hangosan azt mondja: – Bal oldalról vesszük. Gyerünk, a Legelső ügyeljen!

Szememmel követem a fel-le táncoló bóját. Sebesen növekszik.

A fedélzetmester lélekszakadva rohan a hídra, jelentkezik, aztán a mászóvasakon lemászik a torony oldalán. Kis dobóhorgony van nála.

Rég tudjuk, mit tervez az Öreg, de azért elmondja: – Nézzük, mi volt a neve annak a teknőnek!

A főkormányos magasra emelkedik, hogy manőverezéskor orrtól tatig végiglásson a hajón. Aztán lekiált:

– Bal oldali gép kis sebességgel előre! Jobb oldali gép nagy sebességgel előre! Kormányt élesen balra!

A kormányos a toronyban elismétli az utasításokat. A bója időről időre eltűnik a hullámvölgyekben. Nagyon ügyelünk, nehogy eltűnjön a szemünk elől.

A főkormányos most leállíttatja a bal oldali gépet, a jobb oldalit pedig kis sebességgel járatja. Megint csak észreveszem: a hajó fordulékonysága, amire pedig olyan büszkék vagyunk, hullámverésben nem sokat ér. Túl hosszú és túl keskeny a hajótest, túl közel van egymáshoz a két csavar.

Hová tűnt a bója? Hol van az a nyavalyás bója? Már szinte itt kéne lennie a bal oldalunkon. Na, szerencsére, itt jön fel.

– Baloldalt tizenötös száz fokra menjen – mindkét gép kis sebességgel előre!

Lassan a bóját irányozza a hajó orra. A főkormányos most egyenesen felé tart. Úgy tűnik, meglesz.

A fedélzetmester egyik kezében a dobóhorgony, a másikban a lasszószerűen feltekert kötél. Ügyetlen mozdulatokkal, a hálóeltartóba kapaszkodva lépked a csúszós rostélyokon előre. Most a bója már az orr magasságába ért. A fenébe! A felirat a másik oldalán van! Vagy csak elmosódott?

Lassan vagy három méterre megközelíti a hajót. Jobban nem is lehetne! A fedélzetmester céloz, és eldobja a horgonyt! Mellé! Felnyögök, mintha engem talált volna el. És mire összeszedi a kötelet, a bója persze már rég elvándorol hátrafelé.

– Mindkét gép állj!

Az ördögbe is, mi lesz most? A hajó még nagy lendületben van. Nem húzhatjuk be a féket. A fedélzetmester hátraszaladt, és most a hátsó fedélzetről próbálkozik: ezúttal túl korán repíti ki a kötelet: a horgony jó fél méterrel a bója előtt csattan a vízre. A Legelső megadó pillantást vet fölfelé.

– Újra nekifutni, kérem! – mondja fagyosan a parancsnok.

A hajó nagy kört ír le, én meg erőlködve figyelem a távcsővel a bóját. Most a főkormányos olyan közel megy a bójához, hogy a fedélzetmester, ha lefeküdne a nedves fedélzetre, puszta kézzel is elérhetné. De inkább a dobóhorgonyra hagyatkozik, és most el is kapja a bóját.

– Gulf Stream! – ordítja fel a hídra.

A tiszti étkezdében azt mondja a parancsnok: – Remélem, senkinek sem tettünk keresztbe a tevékenykedésünkkel!

A főtechnikus kérdő pillantást vet rá. Az első őrtiszt is felemeli a fejét. De az Öreg nem kapkodja el a választ. Végül nagy akadozva előadja, mi jár a fejében: – Például, ha a teknőt elsüllyesztő tengeralattjáró nem nézte meg a nevét… és aztán jó nagyot tódított a sikerjelentésében. Mondjuk, tizenötezer BRT-t jelentettek, mi meg jelentjük, hogy megtaláltuk a Gulf Stream gőzös roncsait, aztán majd a regiszterből kiderül, hogy az csak tízezer tonnás volt…

A parancsnok szünetet tart, hogy megbizonyosodjon: mindenki tudja követni, aztán így szól:

– Azért ez nagyon kínos lenne, nem igaz, igencsak kínos…

Az asztal linóleumborítását nézegetem, és azon tűnődöm: miről beszélünk? Arról, hogy leégetheti-e magát egy kapitány vagy nem? Először hullamező, rókavadászat a névre, aztán meg ezek a mérlegelések…

A parancsnok hátradől. Felemelem a fejemet, és látom, amint jobb kézfejével a szakállát simogatja. Közben meg-megráng az arca. Hát persze, a parancsnok csak azért mutatkozik ilyen rettenthetetlennek, hogy ránk is átragadjon az állóképessége. Mindez azért őt is megviseli. Túljátssza a szerepét, szakmai meggondolásokkal tömi a hallgatóságot, csak hogy ne kerüljön elő az iménti borzalom…

De az én fejemből nem megy ki a halott tengerész. Az egész rommező nem volt rám olyan hatással, mint ő. Ő volt az első ellenséges halott tengerész, akit láttam. Távolról úgy látszott, mintha szép kényelmesen elhelyezkedett volna a gumicsónakban, fejét hátrahajtva, hogy jobban lássa az eget, és vidáman elbukdácsolt volna a hullámok hátán… Azok az elégett kezek: biztosan mások rakták őt a csónakba: keze nélkül ő maga nem tudott volna beszállni… Rejtély. Vajon hogyan történhetett?

Hajótöröttek nem voltak, gondolom. Biztosan egy „sepregető” szedte fel őket. A konvojos hajótörötteknek nem rosszak az esélyeik. De a többieknek? Az egyedül hajózóknak?

A parancsnok már megint a térképasztalnál agyal. Nem tart soká, míg kiadja a parancsot: mindkét gép nagy sebességgel előre. Felegyenesedik a térképasztaltól. Nyújtózkodik, helyreugrasztja a lapockáit. Alaposan k nyújtóztatja minden tagját, és vagy egy percig köszörüli a torkát, mire képes megszólalni: – Lenyelek keresztbe egy afriksöprűt, ha nem éppen a konvoj útvonalán haladunk. Milyen hülyeség, amíg lent voltunk, egy csomó távmondatot elszalaszthattunk. Remélem, a kapcsolattartó előbb-utóbb jelentkezik. Vagy valamelyik hajó, amelyik éppen a közelükben van.

Aztán hirtelen azt mondja:

– A vízibomba a lehető legpontatlanabb lövedék, amit csak ismerek!

A főtechnikus is hallja ezt. Arcára kiül az elképedés. Az Öreg, arcán az önelégültség halvány jeleivel, bólogat. A központban mindenki hallotta. Megvonta a korvett támadásainak mérlegét: a vízibombák nem találnak el. Mi vagyunk erre az élő bizonyíték.

Bertoldot többször is felszólítják helyzetjelentésre. Mi legalább olyan feszülten várjuk ezt, mint ők ott Kernévelben.

– Hm – szól az Öreg, néhány szakállszálat rágicsálva –, hm.

Vihar

PÉNTEK, 42. NAP A TENGEREN. Megerősödik az északnyugati szél. A főkormányos így magyarázza:

– Úgy látszik, tőlünk északra egy cikloncsalád helyezkedik el, amely a grönlandi bázison át Európa felé húzódik.

– Fura családi erkölcseik vannak ezeknek a ciklopszoknak – mondom.

– Miféle ciklopszoknak?

– A ciklopsz egyszemű szél – mondom, és a főkormányos kétkedő pillantást vet rám.

Azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy kiszellőztessem a fejemet.

A tenger most sötét kékeszöld. Megpróbálom meghatározni a színét: tujazöld. Nem, a tujánál kékesebb. Ónix? Igen, lehet, ónix már inkább.

A távolban, a mélyen lecsüngő fekete felhőtömegek alatt a tenger szinte feketének látszik. Körös-körül a láthatáron pár magában kóborló felhő: sötét szürkéskékek, puffadtak. Fél magasságban, tőlünk nem messze szintén lebeg egy, amely viszont már sűrűbb halmazállapotúnak látszik. Tőle jobbra és balra, szépen elrendezve piszkosszürke felhőcskék, mint egy hatalmas szövőszék vetélői. Egészen fent szélfútta cirruszok, amelyek alig válnak el a környezetüktől, voltaképpen nem is rendes felhők már, csak amolyan hanyagul szétfolyatott fedőfesték.

Keleten azonban hevesen mozgolódik az égbolt: újabb meg újabb felhők gyülekeznek, egyre teltebbek lesznek, míg végül eloldódnak a láthatár peremétől, mint elszabadult léggömbök. Figyelem, hogyan hódítják meg az eget: a nyugati láthatáron összetömörült, sötét hadtestből legelőször csak kémek szakadnak ki, előőrsök: kicsi felhőcsoportok, amelyek lassanként felkúsznak egészen a zenitig. Amikor aztán már jól megvetették a lábukat, özönlik utánuk a sötét derékhad. Lassan emelkedik, a szél oldalra nyomja. De alatta már új felhők dugják borzas peremüket a láthatár fölé – mintha valamely kimeríthetetlen tartályból szivárognának fölfelé. Felhők felhők hátán.

A tizenkilenc éves Böckstiegel matróz hónaljában viszkető hegekre panaszkodik.

Herrmann szanitéc ordítani kezd vele:

– Te vén kan disznó, tudod, mi ez? Lapostetű! Told csak le a gatyádat!… Megőrültél? Egy egész rakomány! Ezek egy ilyen csontkollekciót, mint te, megesznek vacsorára!

A szani jelentést tesz az első őrtísztnek. Az első őrtiszt vizsgálatot rendel el a szabadőrségnek tizenkilenc órára, az őrség tagjainak másfél órával későbbre.

A parancsnok aludt, minderről csak egy óra múlva szerez tudomást a tiszti étkezdében. Villogó szempillantásokkal méregeti az első tisztet, alulról fölfelé; pont mint a bika a vörös kendő előtt. Azután tenyerével a homlokára csap, és nagy nehezen összeszedi magát: – Remek! – ennyit képes csak kinyögni.

Az U-helyiségben adják-veszik a szót:

– Na, most aztán meglepődtél, mi?

– Hát ez egy kicsit erős!

– Hát ez már a csúcs!

– Új programpont!

– Ezeknek aztán vastagok az idegeik!

Tehát a fedélzeti légy mellett immár lapostetűink is vannak. A végén még igazi Noé bárkája leszünk az alacsonyabb rendű lények számára.

A szabadőrség öt tagjánál találnak lapostetűt. Hamarosan édeskés petróleumszag terjeng a hajón.

A szél úgy süvölt elő, mintha hatalmas fúvókából jönne. Néha pillanatokra kihagy, mintha ekkor huzakodna neki, aztán újult erővel zendít rá.

A szívó szélrohamok alatt a tenger is percről percre élénkebben mozgolódik. A habcsíkok mintha sötét üveg tetején ugrándoznának. A hullámok egyre ravaszabbaknak látszanak. Itt-ott már harapdálva horgadnak föl. Sziszegve csapkodja a hajóorrt a hab, sisteregve fröccsen fel a rostélyokon. A szél belekap a felcsapkodó hullámokba, és elrepíti őket, egyenesen bele az első őrszem képébe.

Az időjárás szemmel láthatóan aggasztja a parancsnokot.

– Az ilyen alacsony nyomású légtömegek általában 200-300 kilométerrel haladnak, és erős ingadozásokat mutatnak sarki és szubtrópusi levegő között; nyugtalanok – magyarázza. – Ilyenkor elég széles sávban zavarok keletkeznek – a szélviszonyok teljesen őrültek is lehetnek.

– Csak hadd próbálkozzanak, majd mi megmutatjuk nekik – cukkolja a főtechnikus, és a képembe vigyorog.

Az Öreg a tengeri térkép fölé hajol, a főkormányos a válla fölött nézi.

– Az észak-atlanti zavarfrontoknak köszönhetjük – mondja a parancsnok. – Az alacsony nyomású terület mögött lesz a hideg, az meg majd erős széllel jár, és talán jobb látási viszonyokkal. Továbbmehetnénk észak felé, de akkor biztosan beleszaladnánk a magjába. A déli kerülőút pedig, sajnos, taktikai okok miatt nem lehetséges. Hát, Kriechbaum, itt nincs más hátra, mint előre. Bátran, istenfélőn át a kellős közepén. Egyelőre sajnos még balról ferdén ér a hullámverés.

– Még biztosan döcögősebb is lesz – jegyzi meg tompán a főkormányos.

A szabadőrség néhány embere azon bajmolódik, hogy az élelmiszeres ládákat vékony kötelekkel rögzítse. Nincs itt annyi tennivaló, mint a felszínen haladó hajókon vihar előtt. Az Öreg nyugodtan a combjára fektetheti azt a súlyos kezét.

*

Az O-helyiség asztalfelelőse jól megrakodva próbál átjutni az asztal és a fülkék közötti szűk járatban. Az ebédhez felraktuk az asztalra a ketrecfalakat, mégis vigyáznunk kell, nehogy kilöttyenjen a leves.

Egyszerre a főtechnikus – mintegy mellékesen – így szól a másodtechnikusnak: – Tulajdonképpen mi az ott a szemöldökén meg a szempilláján? Meg kellene mutatnia a szanitécnek!

Csak amikor a két őrtiszt meg a második mérnök elhordja magát, akkor jegyzi meg a főtechnikus: – Amúgy lapostetű volt.

– Mi… micsoda? – hápog az Öreg.

– Ami a másodtechnikus szempilláján meg szemöldökén üldögélt.

– Tréfál?

– Komolyan. És ha ezek a dögök odáig eljutottak, akkor az már ötcsillagos fokozat.

Az Öreg hatalmas adag levegőt szippant be, közben a főtechnikusra mered. Szája félig tátva, a homloka redőkben, mint a mosódeszka.

– Tisztelem a tudását, főtechnikus, de ez akkor azt jelentené, hogy a maga utóda…?

– Nohát, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni!

A főtechnikus arcán cinikus vigyor. A parancsnok ide-oda forgatja a fejét, mintha nyakcsigolyái működőképességét ellenőrizné. Végül így szól: – Hát ettől csak nőtt a szememben a másodtechnikus… Na, csak arra vagyok kíváncsi, most mit csinál.

Most a főtechnikus álla esik le a meglepetéstől.

A hajó elcsöndesedik. A szellőzők zümmögése jól hallhatóvá válik. Csak amikor az orrtér ajtaja nyílik, akkor szűrődik át hangzavar és énekszó. Felállok, előremegyek.

– Nagy tumultus a láncos ládában! – mondja egyetértő bólintással a főkormányos, amint átvágok a főtörzsőrmesteri helyiségen. Az orrtér még homályosabb, mint egyébként.

– Mi folyik itt?

– Tréfa, móka, kacagás! – harsog sok hangon a válasz. A padlón szorosan egymás mellett törökülésben kuporognak a szabadőrség tagjai. Mintha a Carmen rablójelenetére készülnének, mindenki a legszakadtabb gönceit viseli: olajos zsávolykabátokat, csíkos pulóvereket.

A hajó hirtelen elbillen. A bőrruhák és az esőholmik elválnak a faltól. Meg kell kapaszkodnunk a fülkék kapaszkodóköteleiben. A helyiség mélyéről ocsmány káromkodás hallatszik. Átkukucskálok a fejek és a függőágyak között: de hiszen amott valaki anyaszült meztelenül táncol!

– A Hidas Willi! Mutogatja azt a gyönyörű testét! – világosít fel a kis Benjamin. – Gyakran előadja! Szereti magát, na!

A két első fülkéből és az egyik függőágyból bánatos énekszó hallatszik. Elöl a torpedóvető csövek között nagy zajjal gurulász az a mosdótál, amit a Hidas Willi a két cső közé szorított be. Benjamin most előveszi a szájharmonikáját, nagy műgonddal a tenyerébe ütögeti, közben beszívja az ajkát. Aztán párszor ide-oda futtatja a hangszert a szája előtt, majd egy dallamot kezd fújni rajta; szabad tenyerének lágy, gyors ütögetésével még tremolózik is Hägen is zümmögi a dallamot. Egyik a másik után kapcsolódik be. Böckstiegelnek végül a szöveg is eszébe jut:

„Hamburgból Brémáig jutott a lány,

a flensburgi vonat épp arra jött.

Eldobná életét, unta már,

a sínekre feküdt a kanyar mögött.

A mozdonyvezető meglátta őt,

és húzta a féket erősen,

de a vonat csak továbbgurult,

egy fiatal lányfej a homokba hullt.”

– Ó, a szentségit, már tíz perc múlva óra van! – állapítja meg hirtelen Fackelmann. – Hát élet ez? Alig ülsz le, és már újra menned kell föl! A francba!

Káromkodva hagyja el a kört.

Schwalle is megrántja a derékszíját, és miközben átbújik az ajtónyíláson, még visszaszól: – Megyek dógozni!

– Sok szerencsét! – kiált utána Böckstiegel.

A főtechnikus még mindig a tiszti kaszinóban üldögél. Várakozóan néz rám, majd megkérdezi: – Mit csinál az üveges, ha nincs üvege?

Forgathatom a szemem, ahogyan csak akarom, nem kímél:

– Hát pohárból iszik!

Fáradtan rálegyintek.

A központból olyan vízzuhogás hallatszik, mintha már záporeső hullana. Néha valami óriás ököl rá-rácsap alulról a hajóra. Hirtelen olyan hangos kaparászás hallatszik a padlólapok alatt, hogy ijedtemben összerezzenek. A parancsnok vigyorog, és azt mondja: – Ezek az elefántfókák; most dörzsölődzködnek a hajó aljához! Oda akarnak petézni!

Megint csak tompa kaparászás. A főtechnikus feláll, megkapaszkodik, és szabad kezével óvatosan felemeli az egyik padlólapot. Odaint: – Ott megy az egyik!

Óvatosan bedugom a fejem a lyukba, és a zseblámpa lényénél egy sínen lógó kis kocsit pillantok meg, rajta összekuporodott emberalak.

– Az akkumulátorok savszintjét ellenőrzi – magyarázza a főtechnikus.

– Jó kis munka ebben a hullámzásban!

– Bizony, finom!

Könyvért nyúlok, de csakhamar észreveszem, hogy túlságosan fáradt és meggyötört vagyok az olvasáshoz.

Egy jót inni, azt kéne most! Jól bebombázni, és elszállni – nem ám ez a nyamvadt szenvedés egyfolytában: egy jó kis Beck’s sör, Pilsner Urquell, az a remek Münchner Lövenbräu… Vagy egy Marteli, egy Hennessy… ezek a finom háromcsillagosok! Igen! Igen! Úristen, igen!

Fád bonboníz tolakszik a nyelvemre, már látom is a zöld pancsot, és mintegy kontrasztként a tintavörös, forró grogot. Honnan szedte a két hölgyemény azokat a hihetetlen italokat, amelyek még leginkább papírzacskó-ragasztásra lettek volna alkalmasak?! Friedrich, a fedélzeti tisztes meglehetősen szemtelen fickó volt – egyszerűen leszólította az Aschingerben a két nőt: „Ti drágák, olyan finom illatotok van, merrefelé laktok?”

„Leteríteni, ami cső elé jön!” – ez volt az állandó jelszava minden partraszálláskor. „Először azonban szépe telecsorgatni!” – ezt is mindig hozzátette.

Micsoda őrült éjszaka volt! A két hölgyemény, akiket felcsíptünk: egyik szőke, a másik vörös. Elöl frufru, hátul lófarok himbálódzott a fejükön. „Na, mi újság? Ó, hát ezek a mi kék fiúkáink! Hát neked meg miféle kitüntetésed van? Nohát, ezt meg kell ünnepelni!” És már ment is az etyepetye. A szőke kivetette rám a hálóját: ki a hasat, beszorította a combomat! „De táncolni tilos ám!” – ugatott bele valaki a hátunk mögött. „Persze, de nem nálunk, otthon! Gyerünk, Ida, hívjál már egy taxit!”

Lökdösődés, kéjes viháncolás. A taxis is jól szórakozott.

A vitrinben játék babák, nagyság szerint elrendezve, szépen hajtogatott szoknyában. Két szobahárs, alattuk a létező legkisebb méretű kerti törpéből minimum egy tucat, köztük az érchegységbeli Seiffen városából származó, lakkozott fa angyalzenekar. Mindent nagyon pontosan fel tudok idézni: a likőröspoharak alatt a klöpplcsipkét, még az alatt a berakásos tálcát, amely a velencei Szent Márk templomot ábrázolta. Valószínűleg a széttárt lábbal ülő, hatalmas, rózsaszín celluloidbaba is Itáliából származhatott. A heverő huzatának mintázata sötétvörös szőlőleveleket ábrázolt, a függönyök hortenziát, a szőnyeg rózsapiros fantáziavirágokat. Fekete bársonyképek, rajtuk cseresznye, szélmalom, fajdkakas. Amikor a piros lámpa égett, mindebből alig lehetett valamit látni – a poharakban lévő zöld lé pedig szinte feketére változott.

– Meg akartok mérgezni? – kérdezte Friedrich tisztes, majd hozzám fordulva halkan folytatta: – Nem inkább élvezni?

– Csak nem képzelitek… – kezdte a vöröske szemtelenül.

– Jaj, aranyos nagysága, már hogyan is! – vágott közbe Friedrich. Aztán már csak a nagy visongás. És: – El a kezekkel a Ruhr-vidéktől! Mit akarsz ott?

– Hármat találgathatsz – mondta Friedrich.

Később ez a vörös, aki a sötétben Friedrichhel együtt letelepedett a szőnyegre, Friedrich folyamatos duruzsolása közepette ütemesen lihegni kezdett, mind egy rossz fújtató. Nyögései közben még szükségesnek találta az orrunkra kötni, hogy: – Mi rendes katonafeleségek vagyunk, mit képzeltek?

És egyszerre a szőke, aki eddig nyitott blúzában mellettem feküdt az ágyon, rám vetette magát.

Később a két hölgy egymásnak esett. A szőke azt hányta a másik szemére, hogy ő kezdeményezte a kamatyolást.

– Elment az eszed? Nekem csak akkor lett minden mindegy, amikor ti már nagyban működtetek ott fönn az ágyon…

Friedrich pedig teli torokból zengedezett hozzá: „Azt hiszed, hát azt hiszed, te berlini rüfke, azt hiszed, hogy érted baszok, csak azért, mert veled…” Hirtelen hatalmas fülest kapott, hogy elállt a szava. De a vörös hölgy bizony nem ismerte Friedrichet. Lett ott mindjárt hatalmas kapálódzás meg rugdalódzás, aztán csitt-csatt! a katonafeleség hátsórészén. A ragacsos poharak eldőltek, széttörtek. – Jaj, ne csináljatok cirkuszt! – jajongott a szőke. – Mit szólnak az emberek a házban? Megbolondultatok?

Egyszerre észreveszem, hogy a főtechnikus beható figyelemmel néz oldalról. Már kezdi is a gúnyolódást: – Begabalyodtunk… talán ez a legmegfelelőbb kifejezés, a mi begabalyodott fedélzeti poétánk!

Felpattanok, kivicsorítom a fogamat, és fújok, mint egy leopárd. Ez már tetszik a főtechnikusnak. Sokáig vigyorog még.

A pénteki napról a parancsnok a következőket írta a naplóba: „Szél északkeleti, 6-os, 7-es. Hullámzás erőssége 5. Kereső útvonal.”

*

SZOMBAT. Reggel őrségbe megyek a főkormányossal. Szerencsénkre már nem balról ferdén kapjuk a hullámokat, hanem szemből. Mintha egy helyben állnánk, és a hullámhegyek közelednének felénk sűrű sorokban.

Egyre-másra arcul csapnak a felfröccsenő hullámok. A víz gyorsan utat lel a ruházaton belülre, lefut a nyakravaló alatt a mellen, a háton, valósággal kiráz tőle a hideg. Épp az őrség fele idejében, pontosan előttünk fal keletkezik, mintha szürkésfekete gipszből emelték volna. A láthatár peremétől egészen az ég magasáig nyúlik. A falban lassanként élet támad. Karok nyúlnak ki belőle, apránként a fél látókört befogják. Hamarosan a nap legutolsó gyenge sugarát is megfojtják. A levegő egyre súlyosabbá válik a hatalmas nyomás terhe alatt. A hullámverés most nagyobb erővel harsog és sziszeg, mert a szél zúgása abbamaradt.

És már nyakunkon is a vihar! Hirtelen rohammal tör elő a falból, a hullámokról szinte letépi a zöldesfehér bőrt. A hálóeltartó drótkötelének sivítása egyre élesebbé válik.

A vihar minden hangszeren és hangfekvésben játszik: rikoltoz, vonyít, orgonál. Amikor az orrt elnyeli és a hálóeltartó drót is alámerül, egy-egy pillanatra abbamarad a zaj. De megint kezdődik, mihelyt az orr kibukkan a fehéres zöld kavargásból. A hálóeltartó drótkötelére akadt vízrongyokat a szél egy másodperc alatt leszaggatja és elhordja.

Hátamat a periszkópaknának támasztom, és olyan magasra nyomakodom, hogy a mellvéd fölött magasan ellátok, végig az egész előhajón. Azonnal zúgó széllökések érik a fejemet. Ez itt már nem is levegő – nem légnemű anyag, hanem szilárd testtel bíró massza, megtelik vele a torkom, ha kitátom a szám.

Ez hát a vihar! Szeretnék üvölteni elragadtatásomban. Igen, ez a vihar! Megélesítem a látásomat, és pillanatfelvételeket készítek a hullámokról: lassított felvételek a Föld keletkezéstörténetéből. A repülő vízcafatok a mellvéd mögé, fedezékbe kényszerítenek. Máskülönben korbácsütésekként érik az arcomat. Szemhéjam megdagad. Tengerészcsizmám megtelt vízzel. Nincsen jól kitalálva: föntről simán belécsorog a víz. A kesztyű sem ér hajítófát sem: átázik, már rég leadtam a toronynyíláson. Ujjaim ízületei olyan fehérek, amilyennek még sohasem láttam őket: igazi mosónőkezek.

A habzó zuhatagok olyan mértékben borítanak el bennünket, hogy percekig fel sem merek egyenesedni. Mintha vízesés alatt állnék, amely csak néha-néha apad el. Ennek az őrségnek a legnagyobb részében a kavarogva feltörő víz közepén állok, mint egy ráncigáló, sodró hegyi folyóban. Alig vonul el az egyik hullám hátrafelé, és folyik le a vízelvezetőkön, már újra üvölt a második őrtiszt: – Kapaszkodni!

És már korbácsolja is a következő hullám a hidat. Elhajolok, mint bokszoló a közelharcban, államat a mellkasomhoz szorítom. De a víznek is megvannak a maga cselei. Most alulról ver pofán – szabályos alsó horogütéssel.

Hogy véletlenül se sodródjak ki az állásból, beékelem magamat a céloptika oszlopa és a híd falazata közé. Kapaszkodni, mély levegőt, elnehezülni! Kizárólag a hevederekre nem bízhatjuk magunkat, bármilyen erősnek és robusztusnak tűnnek is.

Alig emelem fel a fejemet és nézek végig a szektoromon – még kissé kótyagosan –, már üvölt is a második őrtiszt:

– Vigyázz!

És már jön a következő hullám. El a fejjel az útjából! Ütés a hátra és még egy ütés alulról. Úgy kapaszkodom, hogy kézfejemen az összes csont fehéren ugrik elő.

Megkockáztatok egy pillantást hátrafelé: a hajó farából a korlát rúdjain keresztül, a fedélzeti gépfegyver forgócsapja mellett elnézve semmi sem látszik. Vastag, fortyogó habtakaró borít mindent. A bugyborgó hab alatt teljesen eltűntek a kipufogócsövek, tehát a frisslevegő-szelepek is. Akkor a dízelek most a hajó belsejéből szívják a levegőt.

*

VASÁRNAP. – Ropogós, friss zsömle, az kellene most az asztalra – mondja a reggelinél a főtechnikus. – Szépen megkenve sárga, sós vajjal, de úgy, hogy azonnal el is olvadjon rajta, mert a zsömle még meleg lenne, mert csak most hozták a péktől! És egy csésze forró kakaó hozzá; ez volna most valami!

*

Reggeli után elkotródom az U-szobába. Szeretnék aludni még egy kicsit. Akármennyire erőlködöm is, akárhogyan próbálok úgy elhelyezkedni a priccsemen, hogy beszoruljak valahová, és ne hányódjam-vetődjem állandóan, ez nem sikerül. A dülöngélést még megszoknám, de ezek a kemény lecsapódások, ha az orr hullámvölgybe vágódik, ezek a kétségbeesés peremére taszítanak. És mindehhez új, fenyegető zajok társulnak. A toronyra egyre-másra süvítő csapások zúdulnak, mindig új meg új felhang kíséretében: abba nem maradó reszelés, zümmögés, súrlódás és kaparászás, majd teljes oktávval följebb valami ritmus nélküli, dübörgő dobolás, idegölő rikoltozás, fütyülés, vonyítás. Már csak tompa megadással tudok viszonyulni ehhez a folyamatos kínzatáshoz és zajorgiához.

*

HÉTFŐ. Rég nem voltam már a hídon. Ideje lenne felmenni, és kiszellőztetni a fejemet. De minek? Pofonok a hullámoktól, ütések a kilencfarkú macskától, bőrig ázás, meredtre fagyott végtagok, bénult csontok, szemfájás. Ez, úgy hiszem, elég nyomós érvelés a maradás mellett. Itt legalább szárazon vagyok.

A polcról leesett egy könyv. Biztosan hallottam, de csak most látom a padlón heverő könyvet. Úgy látszik, késleltetve jut el az agyamba, amit a szemem érzékel: az idegeim is kinyúltak, mint a túlságosan sokszor használt gumi. Érzem, felébred bennem a kötelességérzet: emeld fel a könyvet! Nem hagyhatod ott! De nem hallgatok a belső parancsra. Becsukom a fülemet, elzárkózom a megmozdulásnak még a gondolatától is. Nem zavar az ott senkit!

Jön a főtechnikus a gépeitől, észreveszi a könyvet, lehajol érte. Na ugye!

A főtechnikus felhúzott lábbal kuporodik fel a priccsére, fejtámasza alól újságot halász elő. Egy mukkot sem szól. Dühödten olvas, és fűtőolaj-szagot áraszt.

Negyedóra múlva megjelenik a zászlós, és új patronokat kér az ismertetőjelzőhöz. A főtechnikus érzékelése is eltompulhatott: nem hallja a zászlóst. A zászlós hangosabban elismétli a mondókáját. A főtechnikus elsötétült ábrázattal feltekint. Oldalról figyelem, hogyan emészti a hallottakat. Keményen küzd az elhatározásért. Az ES-patron{40}, ő is jól tudja, nem tréfadolog! És hol van? Az ő háta mögött a polcon! Isten tudja, valaha szükségünk lesz-e rá. Mindennapos kicserélésük azonban a szent, vérré vált rutinhoz tartozik.

A főtechnikus végre föltápászkodik, és a legnagyobb kelletlenség kifejezésével kinyitja a szekrényt. Mintha szart dugtak volna az orra alá, olyan képet vág. Újságja lecsúszik a fekhelyről, egyenesen egy tócsába, amely még a legutóbbi étkezésről maradt itt. A zászlós elkotródik a patronjaival. A főtechnikus elmorzsol egy káromkodást, és visszagubózik a sarokba. Még magasabbra húzza a lábát. Mintha fedezéket keresne mögötte.

Öt perc sem telik el, jön vissza a zászlós. Világos: el kell zárnia a régi patronokat. Az ES-patron nem játékszer! Nem heverhet csak úgy akárhol, szanaszét! Most felrobban a főtechnikus, mint a bomba, gondolom. De egy árva kukkot sem szól. Sőt, kifejezetten igyekszik felkepesztetni, majd undorodó pillantást vet rám, hóna alá csapja az újságát, és távozik hátrafelé. Két óra múlva a villanymotortérben találok rá: egy felfordított aszalt szilvás ládán ül a bűzben, hátát a torpedóvető csőnek támasztja, és olvassa az újságját.

– Az FC Hertha kikapott – jelenti be Markus –, az előbb mondta be a rádió… rendesen lezakóztak… öt-nullára! Félidőben már három-nulla volt az állás… most már semmi esélyük, hogy bejussanak az utolsó körbe!

– Na, ne mondd!

– Te szent vizesvödör!

Az FC Hertha kikapott, ehhez képest a minket hányóvető vihar máris veszít jelentőségéből.

Pillanatok alatt heves vita bontakozik ki:

– Éppen az FC Hertha! Még egy becsületgólt sem! Siralmas!

Ario nem nyughat, úgy tűnik, ő az ellendrukker: – Jaj, de megható! Mindjárt sírva fakadok! Amikor negyedóra múlva fényesre rágták ezt a csontot, Ario jóvoltából az egész gyülekezet értesülhet arról, hogy Benjamin nősülési terveket forgat a fejében. Hatalmas ováció. Mindenünnen röpködnek Benjamin felé az elmés megjegyzések:

– No, csak vigyázz!

– Elment a józan eszed?

– Az olyanokat, mint te, inkább az Állatkertben kéne keresztezni a csimpánzokkal!

– Az a szerencsétlen nő! Juj! Pfuj!

Benjamin most igazán dühbe gurul, kiabál:

– Most már teljesen elegem van belőletek!

Ario teljes rábeszélőképességére szükség van, míg megnyugszik. De akkor olyannyira, hogy még abba is belemegy, hogy előszedje a szekrényéből rongyos levéltárcáját, amely egész sorozatnyi fényképet rejt a szóban forgó hölgyről. A Parkett-táncos egy gyors kézmozdulattal az egész paklit megkaparintja. Egyesével adja tovább a képeket, de előbb még mindegyikhez kommentárt fűz:

– Micsoda alváz!… Csak házi használatra!… Segítség, ártatlan vagyok!… Aki hülye, jól kefél!… Egyszerű, ámde ízléstelen!

Amikor az utolsóhoz ér, megjátszott csodálkozással fordul Benjaminhoz: – Komolyan mondod, hogy ezt a fáradt deszkaszálat kamatyolod?

Benjamin azonban nem is figyel, kétségbeesetten ugrándozik, hogy visszaszerezze a képeket. Közben felborul a teáskanna. A padlón, a tapicskoló lábak között hamarosan vigasztalan zűrzavarban egyesülnek a kenyérdarabok, a kolbászkarikák, a szardíniásdobozok és az utánuk horgászó kezek. Az orrtér korelnöke, a torpedóműszerész tisztes csak nagy ordítozás árán tud rendet teremteni.

Dunlop torpedómixer a lámpa vörös fényében a szekrényéhez lép. Egész csomó üveg kerül elő, a keresett holmi biztosan egészen hátul van.

– Na, mi hiányzik? – kérdi Fackler a priccséről.

– Az arckrémem!

Mintha az egész malacbanda csak erre a szóra várt volna, rögtön egyhangú károgásban törnek ki:

– Nézd csak, milyen csinos fürdős kurva!

– Mindjárt bezsírozza az alabástrom testét!

– Jaj, kérlek, szépen kérlek, ne gerjessz be!

A torpedómixer dühöngve fordul hátra:

– Hülye köcsögök, fogalmatok sincs a higiéniáról!

– Ó, jaj, csak ne játszd itten az agyadat!

– A higiénia reklámja… itt a hajón… megvesztél?

– Na nézd csak: itt henceg a higiéniájával, közben gorgonzolává érik a pöcse!

– Pont ez a hülye majom pofázik a higiéniáról? Nézd csak meg: mocskos, mint a varacskos disznó, de rákeni a kencéjét, ezt nevezi higiéniának!

Az orrtér korelnöke vad üvöltésben tör ki:

– Az isten verjen már meg engem! Lesz végre csend vagy nem?!

– Nem – mondja Ario, de olyan halkan, hogy a korelnök ezt biztosan nem hallhatta meg.

*

KEDD. A hullámverés tovább erősödött. A hajó olyanokat ugrik, hogy csak úgy rángok tőle. Minden szegecshez eljut ez az erőteljes reszketés, ami fél percig is eltart. Mintha az orr már ki sem akarna többé emelkedni, olyan mélyre fúródott be egy hullámba. Jobbra-balra hajlong, tisztán érzem, hogyan próbál meg kitörni oldalirányba: végre felemelkedik az orr, a csavarok felbőghetnek, mintha szorításból szabadultak volna.

Megkísérlem megtartani a reggelimet, sőt közben még írok is. De olyan iramban vágtatunk lefelé, hogy felemelkedik a gyomrom. Minden erőnkkel kapaszkodunk, mert a tapasztalat szerint minden egyes völgybe futás hatalmas becsapódással végződik. De most megússzuk. A csavarok egész tisztességesen túrnak.

Ebéd után a parancsnok felküzdi magát a hídra. Vastag pulóvert vett az esőkabát alá. Nem esőkalap van rajta, hanem gumikapucni, amely szorosan a fejéhez simul, és csak az orrát, száját, szemét hagyja szabadon.

Öt perc sem telik el, mire vastagon káromkodva, csuromvizesen visszatér. Morogva hámozza ki magát a vizesen csillogó gumiruhákból, leveti a pulóvert is, és mutatja a nagy, sötét vízfoltot az ingén, ami ez alatt a rövid idő alatt keletkezett rajta. Szusszantva ereszkedik a térképládára, az egyik központos lehúzza a csizmáját. A víz csak úgy ömlik a csizmaszárból, bugyborékolva tűnik el a fenékben.

Míg a parancsnok kifacsarja a nedves zokniját, mint a mosogatórongyot, egy adag víz placcsan be a torony nyílásán, ide-oda sziszeg a rostélyon, aztán utat talál magának a fenékbe.

– Szivattyút beindítani! – kiált a parancsnok, mezítláb ugrándozva a nedves járólapokon, átmászik a tárcsaajtón, és felaggatja a nedves holmit a fülelősufniban, a pirosan világító fűtőtest fölé.

A főkormányosnak, aki el akar nyomakodni mögötte, még gyorsan odamorogja a megfigyeléseit: – A szél balra fordul! Teljesen program szerint!

Korrekt viharral van tehát dolgunk, úgy viselkedik, ahogy az elvárható.

A parancsnok imbolyogva tör előre a tiszti étkezdéig, ott bepréseli magát az asztal keskenyebbik oldala mellé – lehunyja a szemét, mintha vissza akarná idézni, hogyan is helyezkedett el korábban. Aztán fészkelődik, keresi azt a helyzetet, amelyből nem billenti fel a következő hullám.

Mindketten könyvünkbe fúrjuk az orrunkat. A parancsnok egyszerre csak felüti a fejét:

– Olvassa csak ezt itt! Menyire találó!

Mutatóujját azon a helyen tartja, amit el kell olvasnom: „A szelek szeszélyes viselkedése, éppúgy, mint az embereké, belső fegyelmezetlenségük következménye. A nyugati szél szabad, nagyszívű lényét a tartós düh és a zabolázatlan erő rontja meg. Mintha gonosz, halványulni nem akaró emlékek mérgeznék. Erejének mértéktelen tombolásával önnön birodalmát semmisíti meg. Amikor homloka elsötétül, a délnyugati égtájak felől sújt le haragja. Rettenetes szélrohamokban fújja ki dühét, és mérhetetlen felhőtömegeket korbácsol elő. A szivattyúzó hajók fedélzetén a nyugtalanság magvait veti el, habjától szaggatva a tenger is öregnek látszik; a kapitányok hajába ősz szálakat vegyít, amikor hazatérőben beirányozzák a csatornát. Ha a nyugati szél elhagyja a délnyugatot, gyakorta tűnik elborult elméjű uralkodónak, aki legkitartóbb híveit átkozza el és űzi a romlásba, a pusztulásba, a halálba…”

Behajtom a könyvet, hogy megnézzem a címlapját: Joseph Conrad: A tenger tükre.

*

SZERDA. – Egyetlen előnye van ennek a mocsok időnek – mondja az Öreg. – Legalább most nem jönnek nyakunkra a repülők.

Éjszaka alig tudtam aludni. Fekvőhelyem, a koje megpróbált a rácson át kihajítani, vagy felfelé gurítani a faborítású falon. Kétszer is lemásztam, mert egyszerűen nem bírtam tovább. Most pedig úgy érzem magam, mintha egész éjszaka egy szemhunyást sem aludtam volna.

A vihar semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy csöndesedjen. Tompa szunyókálással telik el a nap. Egyre mélyebb apátiába süllyed mindenki.

*

CSÜTÖRTÖK. A parancsnok felolvastatja tulajdon, legutolsó bejegyzését a hadinaplóból: „Szél dél-délnyugati, 9-10-es. Hullámzás 9-es. Köd. Barométer állása: 711,5. Erős széllökések.”

„Köd.” No persze: a szokásos finomkodás. Ha azt írta volna: „Mosókonyha”, közelebb járt volna a valósághoz. Fent ugyanis teljesen úgy áll a dolog, hogy az elemek száma csökkenni látszik: a levegő is vízzé alakult. A vihar tovább erősödött, éppen ahogyan az Öreg előre megmondta.

Leveszem a gumiruhát a kampóról, szokás szerint frottírtörülközőt bogozok a nyakam köré, és kihozom a fülelősufniból a gumicsizmát, amely a fűtőtest előtt száradt. Őrségbe megyek a főkormányossal. Amikor az egyik csizmát félig felhúzom, kirántják lábam alól a talajt. Úgy kapálózom a folyosón, mint egy hátára esett bogár. Amikor nagy nehezen talajt fogok a lábammal, újra eltanyázok. Már szuszogok, lihegek, mire megkapaszkodom az elárasztás szabályozókba.

A csizma belül nedves. Nem csúszik bele a szárba a kinyújtott láb. Állva nem: hát megpróbálom ülve. Na, így sikerül. Hát ki gondolta volna! Mért nem mindjárt így? A következő bukkanó a parancsnoki függönyt tépi fel: a kapitány hadinaplót ír. Szenved: most épp a ceruzát rágja. Biztosan egy szóval többet írt, mint amennyit jónak látott. Mindig úgy tesz, mintha kontinensközi táviratot kellene megfogalmaznia, amelynek minden szavát arannyal mérik.

Most jönne a csizma fölé az esőnadrág. De a nadrág is vizes belülről. Esőnadrág – ilyen hülye egy szó: közben egyszerű gumigatya. Jó néhányat kell tekeregnem, mire akár térdig felrángatom. No, most fel a feneket, talpra! Ez a dög nadrág nem engedelmeskedik. Teljesen leizzadok, mire átráncigálom a bőrnadrág fölött.

Jöjjön a gumikabát! Persze hónaljban szorít, mert két pulóver van rajtam. Fent biztosan kutya hideg van. Elvégre novembert írunk, és egész rendesen feljöttünk északra. Meg kéne már néznem a térképen, hol is vagyunk. A hatvanadik fok táján hajókázhatunk. Talán Izland környékén. Pedig eredetileg Lisszabonnak vettük az irányt.

Jöhet az esőkalap. Ez is vizes belül. Hideg érintésétől megborzong a fejbőröm. A madzagja is össze van bogozva, megdagadt, kibontani sem lehet.

A parancsnok odavágja a távirat fogalmazványt, felkel. Nyújtózkodik, figyeli, amint bogozom a madzagot, és piszkálódik:

– Nehéz a tengerész élete, mi?

Aztán hirtelen felkiált:

– Nana! – mert a hajó heves rándulása majdnem ledönti a lábáról.

Minden, ami eddig lógott, most ferdén elemelkedik a faltól. Pár tengerészcsizma ide-oda csúszkál a falak között. Az ajtónyíláson még elegánsan jutok át, de a központban elsodor az ellenerő: nem tudom már elkapni a térképasztal alacsony rögzítő lécét, megbillenek, keményen lecsapódik a fenekem a szivattyú- és elárasztás szabályozókra. Az Öreg már rá is zendít egyik kedves kis gúnydalára:

– Csak vigyázz, te drága, az egyensúlyod el ne veszítsd…

Biztosan valami régi sláger, még az én időm előtt lehetett divatban.

A helyiség most balra tántorodik. A kompaszberendezés kupolás borítása felé röppenek, de még időben elkapom a toronyfeljárat létráját. Az Öreg erősködik, hogy már Kubában is látott rumbát, de ilyen szépet, mint a enyém, még sehol.

Az Öreg, ezt meg kell adni, nagyon résen van. Ha kibillen is az egyensúlyából, mindig időben megtalálj a megfelelő parkolót. Ügyesen ellenkormányoz, a hajó mozgását kiegyenlítve, így tisztességes ülő helyzetbe ér le. Ilyenkor általában elégedetten néz körül, mintha egyéb sem járt volna az eszében, mint hogy lezöttyenje a térképasztalra.

Odafentről csepegve érkezik az első őrtiszt. Hatalmas loccsanás követi. Lihegve jelenti:

– Egy disznóhal ugrott át a lövegen! Éppen fölötte Jött egy meredek hullám ferdén az orr irányába, a hal meg csak kiugrott belőle, és zsupsz! át a löveg fölött. Szinte hihetetlen!

Még magamra tekerem a széles rögzítő hevedert a súlyos karabinerrel, aztán felmászom. A toronyban sötét van. Csak a kormányművek kijelzőin derengenek halványan a számok. Fölöttem a hídon gurgulázó hangok. Várok pár másodpercet, amíg a bugyborékolás alábbhagy, akkor feltaszítom a toronynyílás nehéz fedlapját, és amilyen gyorsan csak tudok, kimászom. Visszazárom a fedőt. Sikerült! De már be is kell kuporodnom a többiekkel együtt a híd mellvédje mögé, mert újabb hullámok zúdulnak ránk sziszegve. A hátamra placcsan a víz, lefolyik a csizmámra. De még mielőtt lesodorhatna a lábamról, sebesen beakasztom a karabinert a céloptika-berendezésbe, és beszorítom magamat a híd horpadásának falazata és a periszkópakna közé.

Csak most kockáztatok meg egy pillantást a mellvéd fölött: Úristen, ez már nem a tenger! Fehérszürke, fénytelen, rángó havas tájon vándorol a pillantásom, a dombokról a szél zúzmarás tajtékot söpör. A fehéret sötét repedések szelik át: fekete, ide-oda kanyargó szalagok, amelyek tekeregve új meg új formában állnak össze. Az ég megszűnt, helyén szürke lapostányér, amely szinte rálapul a fehéresszürke pusztaságra.

A levegő repkedő sósvíz-párából áll. Erőszakos pára: a szemet kimarja, a kezet görcsbe rándítja, a meleget kiűzi a testből.

– Vigyázz, hullám! – ordítja a főkormányos. Most magasra fröccsen a gejzír a torony oldalán, fölöttünk zuhan össze. Vállon üt, aztán alulról térdmagasságig fröccsen vissza. A híd reszket, remeg. A hajót is heves rázkódások járják át. Végre megint kiemelkedik az előhajó a habból. A főkormányos ordít:

– Vigyázat! Simán… lemoshat… valakit a hídról!

Pillanatonként rohanunk lefelé a hullámvölgyekbe. A láthatárt hullámtarajok zárják le. Aztán megint fel: emelkedőn siklunk fölfelé. A láthatár kitágul: most ért a csúcsra a hajó, a tajtékos tarajon állva úgy nézhetünk körül, mint egy kilátótoronyból: ez már nem a régi jó, sötétzöld Atlanti-óceán, hanem valami más bolygó tengere, egy még az alakulás kínjait nyögő bolygóé.

A hídőrség őrködési ideje felére rövidült. Többet nem is bírna ki senki. Kétórányi meglapulás, előremeredés, meglapulás után kikészülünk. Boldog vagyok, hogy lefelé menet tudom még használni a csontjaimat. Ilyen körülmények között nincs ember, aki a négy órát kibírná.

Annyira kimerültem, hogy legszívesebben azon vizesen összeroskadnék a járólapokon. Szemhéjam begyulladt, minden pislantásnál érzem. Még a legjobb, ha behunyom a szememet és elnyújtózom. Talán mindjárt itt a központban. De az öntudatom pislákol még: hátrazavar. Fel tudnék üvölteni, amikor jobb lábbal átmászok a válaszfal nyílásán. Te jó ég, mennyire kikészültem!

A vetkőzés sem egyszerű: többször is felnyögök a hosszadalmas procedúra alatt. A legnehezebb a tornamutatvány, föl a priccsre. Nincs ám létra, mint a vonat hálókocsijában! A hatalmas lépés fölfelé, a lábujjhegyről elrugaszkodás könnyeket csal a szemembe. Végre kinyújtózhatok.

Már egy teljes hete tart a vihar! Meddig még? Szinte hihetetlen, hogy a testünk bírja ezt a kínzatást. Senki nem reumás és nem isiászos, nem nyilall a dereka, cérnafosása sincs senkinek, se skorbut, se gyomorrontás, se bélfertőzés – még nagyobb gyulladások sincsenek rajtunk. Szemmel láthatóan makkegészségesek vagyunk, akárcsak fedélzeti kan legyünk.

*

PÉNTEK. Tompa szunyókálás és fáradságos olvasgatás álló nap. A fülkémben fekszem. A központból idehallatszik a be-becsapó víz loccsanása. A toronynyílás persze csukva van, de nincs bezárva. Így aztán valahányszor megtelik a torony horpadása, ide is bejön a víz. A főkormányos jelenik meg hirtelen, arról számol be, hogy az őrségéből egy ember csúnyán kikészült. Csak ül a padlón, okádik és okádik – és a főkormányos, legnagyobb meglepetésemre, mindezt pantomimmel illusztrálja is. Azt is tőle tudjuk meg, hogy az egyik dízelfűtő találmánya milyen divatot csinált a hajón:

– Madzagon a nyakába akasztott egy üres konzervdobozt, mint a gázálarcot. Már hárman ilyen „okádódobozzal” mászkálnak – meséli a főkormányos, és hangjában nyoma sincs kárörömnek.

*

VASÁRNAP. A próbamerülés, ami miatt nap mint nap annyit nyavalyogtunk, most jótéteménnyé válik. Valósággal áhítozunk arra a kurta kis izomlazításra, amivel jár: végre kinyújtózni, végre elernyedni. Végre megszűnik a kínos kapaszkodás, a megfeszülés. Szabadon, nyugodtan lélegezhetünk, vagy egyenesen állhatunk, ha éppen úgy tetszik.

Harmincöt méteres mélységben a hajó majdnem szintbe állt, de még mindig olyan heves mozgást végez, hogy a térképasztalon ide-oda gurul egy ceruza.

A főtechnikus lezáratja a merülőtartályok légtelenítőit, a parancsnok pedig negyvenöt méteres mélységet parancsol. De még negyvenöt méteren sem nyugszik meg a hajó. Az Öreg a szokott helyére ül, a periszkópaknának veti hátát.

– Ötven méterre!

Egy kicsit vár, aztán:

– Na, itt talán nyugalmunk lesz egy darabig!

Milyen istenáldotta csend! Vége a szenvedésnek! Sőt, ahogy az Öreget hallgatom, aki a főtechnikusnak adja ki utasításait, legalább egy óra hosszat lent is maradunk.

Még mindig zúg-háborog a fülem, mintha nagy tengeri kagylót szorítanék rá. De lassanként a koponyámon belüli hullámverés is megnyugszik.

Most aztán egy percet sem vesztegethetek! Sebesen fel a kojéba! Jajjaj, a fájdalmak… Teljesen elnehezedem – mereven kinyújtott karomat a testem mellé, tenyérrel lefelé szorítom a matracra. De jó itt a kojéban. El sem tudtam képzelni eddig, milyen nagy dolog a fekvés. Úgy kilapulok, mint egy deszkaszál, a matrac minden négyzetcentiméterét érzem a hátammal, a tarkómmal, a karom belső felével, a tenyeremmel. A hangszóróból zsír sistergése hallatszik, aztán mintha valaki öblögetné a száját. Végül felhangzik a dal – ezt is az Öreg hozta a fedélzetre.

„Sous ma porté cochère

chante un accordéon,

musique familière

des anciennes chansons.

Et j’oublie la misère

quand vient l’accordéon,

sous la porte cochère

de ma vieille maison…”

Nahát, ezt biztosan nem a zöld tintás hölgyétől kapta. De hogy honnan szerezte, azt elképzelni sem tudom. Lehet, hogy az Öreg mégiscsak afféle lassú víz?

Megjelenik Isenberg, hogy tálalva van.

– Máris?

Aztán megtudom, hogy egy órával korábban lesz az ebéd, hogy nyugalomban tudjunk étkezni. Az Öreg hatalmas adag disznófejkocsonyát kebelez be, vastagon megmustároz minden falatot. Uborka is van hozzá, savanyított hagyma és dobozos kenyér. Az első őrtiszt kínos alapossággal metél le egy darab fehér szőrös bőrt a húsról, és undorodva a tányér szélére tolja.

– Borotválatlanok, a disznók! – mondja az Öreg erőteljes rágás közben. – Már csak a sör hiányzik, meg a sült krumpli!

Az olyannyira áhított sör helyett azonban csak teát szolgálnak fel. A második őrtiszt már szinte be is szorítja a combja közé a kannát, mire rájön, hogy ez most szükségtelen. Színpadiasan homlokon csapja magát a tenyerével.

Az Öreg további húsz percet engedélyez idelenn: – Merthogy ma vasárnap van!

Az U-helyiség tisztesei a szokásos módon használják ki a kellemes, víz alatti hajókázást. Frenssen arról számol be, hogy a legutóbbi szabadságán a bombázás miatt csak Strassburgig jutott el, de ott ösztönösen rögtön eltalált a kuplerájba.

– Azt mondta, van egy specialitása. De nem akarta megmondani, mi az. Felmegyek vele, levetkőzik, elfekszik. Mondom magamban, na, jöhet a meglepetés, és már belé akarom dugni, akkor aszongya: „Kefélni akarsz, szépségem? Istenem, milyen primitív!” És hirtelen kikapja a szemét – persze üvegszeme volt –, és ott néz azzal a piros lyukkal, és aszongya: „Na, itt van még egy lyuk!”

Két percig csak a levegőt szedik szaporán. Aztán kitör a vihar:

– Te istenmegverte disznó!

– A nagymamád, az majd elhiszi!

– Nincs még egy ilyen mocsok disznó, mint te!

– Mindjárt elhányom magam a hülye bakkecske miatt!

– Le kéne vágni az ilyennek a farkát!

Amikor elcsöndesednek, a dízelfűtő egykedvűen megszólal:

– Miért, nem jó ötlet?

Hányinger fojtogat. Ha a mennyezetre nézek, megjelenik előttem az elfásult, duzzadt arc a piros lyukkal. Igaz lehet? Kigondolhat valaki ekkora mocsok nagy disznóságot? Vajon nemcsak felvág ez a Frenssen?

Még a kojéban fekszem, amikor felmerülünk. Így az egész testemmel érzem, amint a hajó először csak egy aprót moccan. Aztán, mint amikor a téli autózáskor kipörögnek a hátsó kerekek a kanyarban. Már imbolyog a helyiség. Már hallom is az első hullámot, amint óriási mancsként lecsap. Felérkeztünk, a vitustánc folytatódik.

*

HÉTFŐ. A szanitécnak dolga akadt. Páran megsérültek. Horzsolások, beszorult ujjak, egy lilára vert köröm, vérhólyagok – semmi komoly. Egyik kirepült a kojéból, a másik a központban csapódott a szelepeknek. Az egyik matróz alaposan beverte a fejét a visszhangos mélységmérőbe. Elég rondán felrepedt.

– Jó kis ajándék – mondja az Öreg. – Reméljük, el tud bánni vele a szani, különben nekem kell megpróbálnom!

A második őrtiszt 16 órai őrségével készülődöm. Az egyik őrszem tengeribeteg lett, őt helyettesítem. Még ki sem nyitom a torony tetejét, de máris ronggyá ázom. Amilyen gyorsan csak tudok, betámaszkodom a híd mellvedje és a periszkópakna fala közé, becsatolom a karabinert. Csak ezek után emelkedem följebb, hogy ellássak i mellvéd fölött.

Eláll a lélegzetem attól, amit látok! Egyetlen hatalmas zűrzavar – a hullámok egymást döngölik le, egymás torkának esnek, és egymást falják föl.

A hajó épp egy óriási hullám hátán lovagol: mintha monumentális bálna vette volna puttonyra. Hosszú másodperceken át úgy nézhetek végig az őskorszaki tengeri hitványon, mintha valami óriáskerék gondolájában ülnék. Most azonban mégiscsak imbolyogni kezd a hajó, az orr ide-oda tapogat, mintha célt keresne, de ekkor már száguldunk is lefelé.

Még mielőtt lent a völgyben felegyenesedhetne a hajó, kizuhan egy hegy nagyságú hullám, tonnányi súlyával, őrjöngő ordítással a felső fedélzetre reccsen, térdre nyom bennünket, aztán teljesen elborít, testünket morzsolja, örvényben őrli. Szinte egy örökkévalóságnak érzem, mire lerázzuk magunkról a vizet. Az előhajó pillanatokra teljes hosszában láthatóvá válik, de már zúdul is le a következő mancscsapás.

Hamarosan ég a nyakam. Az esőkabát merev gallérja kidörzsöli. A sós víztől pedig még inkább fáj: marja, mint a sav. Bal öklömön vágott seb van. Persze ez sem gyógyul be, amíg a sós víz áztatja! Ez a sós lötty lassan felold és megemészt bennünket. Hogy vinné el az ördög!

Hirtelen elfog a röhöghetnék: eszembe jut, hogyan csinálják a filmekben a vihart: hajómodell a lavórban. A totálokhoz meg felállítanak egy hidat a trambulinra, és jobbra-balra hintáztatják, a színészek fejére meg vödörszámra öntik a vizet. Ők pedig nem fordítanák ám el az arcukat: hősiesen szembemerednek az árral!

*

KEDD. Másfél hete már, hogy a vihar kitört. Másfél hét szenvedés és kínlódás.

Délután felmászom. Fölöttünk szétrongyolódott ég, amely felé őrült víztarajok ágaskodnak, kapkodnak. Mintha csak el akarna szabadulni a víz a földtől. Szakadékok és hegymagasok. A szakadékokat iszonyatos erők tolják fölfelé, a hegymagasok a mélybe szakadnak, eltűnnek a szakadékok fenekén, aztán újból feltolulnak, rángatózó oldalakkal újból kiemelkednek, és ismét összeroskadnak.

Lélegzetelállító tempóban rohannak ránk a hullámhegyek. A bukóhullámoknak már nincs habkoronájuk. Már a keletkezés pillanatában leszakítja róluk a szél. Az elemek tombolásában a láthatár teljesen alámerült. Fél óránál tovább nem bírom. Kezem megmerevedett az állandó görcsös kapaszkodásban, hátgerincem mentén víz csurog a nadrágomba.

Éppen amikor leérek, megdöndül a hajó, mintha valami óriás pörölycsapás érte volna. A nyomóköpeny minden eresztékében megremeg, nyöszörög és jajgat.

*

CSÜTÖRTÖK. Kaputt. Kész vagyok. A vihar nem lankad. Kész megváltás, amikor estefelé a parancsnok a rossz látási viszonyok miatt merülést rendel el.

Lassan elnyugszik a hajó. Szorosan a válaszfal nyílása mellett a Berlini üldögél, és szereli a távcsövét, mert víz ment a lencsék közé.

A rádiósszekrény üres. A rádiós a fülelő sufniban ül, fején a hidrofon fejhallgatójával, laza mozdulatokkal forgatja körbe-körbe a készüléket.

A tiszti „kaszinóban” az első őrtiszt – természetesen! – fűzött brosúráival szórakozik. Még lyukasztót is hozott. Kész röhej, hogy lyukasztó van a hajón. De még ceruzahegyező is! Úgy tűnik, elhoztuk egy teljes iroda felszerelését. Milyen jó, hogy most legalább az írógépet nem abriktolja.

A főtechnikus fényképeket nézeget. A másodtechnikus talán a gépeknél. A parancsnok szunyókál.

A főtechnikus egyszerre csak megszólal:

– Odahaza most már biztosan hó van! Évek óta nem láttam havat!

Körbemutatja a képeit: havas tájak. A nagy fehérségben kis, fekete figurák: a főtechnikus meg egy lány. Domboldal sí nyomokkal. Balról belóg a képbe egy kerítés. A kerítésoszlopok tövében körben megolvadt a hó.

Pillantásom még a képen időz, de már nem azt látom. Az érchegységi falu, kevéssel karácsony előtt. Meleg meghittség az alacsony szobácskákban. Fáradhatatlan kezek puha fenyőfából sokféle késsel és lombfűrésszel apró figurákat vágnak ki a nagy forgó piramisra vagy a mozgatható karácsonyi hegyre. Fa illatát és kályha melegét érzem. Enyv szagát és pálinkáét, a pálinka nagy butykosban az asztal közepén állt, és „lovasiskola” volt a neve, mert körbe-körbe járt. Füstölőgyertyák templomillata a kis füstölőbabák, vagy fekete kötényes bányászinasok, vagy vad Rübezahl-figurák kerek szájából. Odakint pedig hó és csikorgós hideg, ami összehúzta az ember orrlyukát. Sokféle hangon csilingelő szánok. A lovak orrából fehéren tóduló, a betlehemi csillagot imitáló lampionok fényében gomolygó pára! Minden ablakban, moha között, ott a mécsesangyalka…

*

PÉNTEK. Egyenként fáj minden izmom: a trapesius (a csuklyásizom a háton), a pectoralis (a kis mellizom), mindenekfelett pedig a glutaeus (a farizom), valamint az összes hozzájuk tartozó csont, különösképpen a farcsont.

Úgy látszik, a hullámok megint csak irányt változtattak. A hajó most sokkal erőteljesebben dől balra, mint eddig. Néha ijesztően sokáig kitart legnagyobb bal oldali dőlésszöge alatt.

A főkormányos jelenti, hogy a szél jobbra fordult, és most nyugat-délnyugatról érkezik. Nesze nekünk!

– Oldalsó hullámverés. Sokáig nem fog menni! – szól a parancsnok.

Egyszerre balra dől a hajó, kibillenek ültömből, a könyvespolcok kiürítik tartalmukat. Ami a rögzítőlécek között maradt az asztalon, az most búcsúzik onnan. Az Öreg úgy feszül be ferdén, mint egy fékező síelő. A főtechnikus a padlóra csúszott. Valamennyien így maradunk másodperceken át, mintha vaku nélküli fényképhez ülnénk modellt. És a hajó nem akar felegyenesedni ebből a ferde helyzetéből. Úristen, ezt már nem lehet! Nem bírja! Most – most végünk! Ez már sok!

Percek múlva mégis visszabillenünk függőlegesbe. A főtechnikus a visszatartott levegőt szirénázva fütyüli ki. Az Öreg lassított felvételben tápászkodik fel, és ezt mormolja: – Gyerekek, gyerekek!

– Hohó! – üvölt valaki az orrtérben.

Legszívesebben összekuporodnék a padlón. Mindjárt jobbra dőlünk. Hangosodik a dübörgés. Úristen, hogyan bírja ki ezt a hídőrség!

Úgy teszek, mintha olvasnék. Pedig csak úgy kavarog minden a fejemben. Ezt ki kell bírnia a hajónak, mondta a parancsnok. Egyetlen más hajó sem alkalmas ennyire az óceánjárásra. Tőkéje egy méter széles, fél méter magas, teli vastuskókkal – ez a ballaszt; az erőkar hosszú. Minden súly alul van. Fent csak a könnyű torony, felépítmény sincs, ezért a súlypont lejjebb van, mint ránézésre gondolná az ember. Ezt egyetlen másik hajó sem bírná ki.

– Mi az? – kérdi az Öreg, könyvemre pillantva.

– Valami vitorlás kézikönyv!

– Ó – feleli erre. – Vihar a vitorláson. Azt kéne kipróbálnia. Itt nem is érezni az egészből semmit!

– Na, köszönöm szépen!

– Mert hát mit csinálunk mi? Bezárjuk a toronynyílást, és kész. De a vitorlásokon, te jóságos ég! A vitorlákat bevonni, reffelni, viharhevederekkel mindent rögzíteni a keresztrudakon, behúzóköteleket intézni, réseket betömni, mennyi munka! Aztán már csak ül az ember a kajütben, és Istenben bizakodik. Enni nem lehet. Viszont fel lehet szaladni az oldalsó tartóköteleken, és leszedni vagy levágni az eltépett vitorlákat. És újakat varrni kábelzsinórral a keresztrudak hosszmerevítőire. Ez ám a csontmalom! És folyamatosan parírozni, amikor vált a szélirány…

Amikor a helyiség újból balra dől, felemelkedem ültömből: meg szeretném nézni a központban a dőlésmérőt.

A dőlésmérő egyszerű műszer: voltaképpen egy skálával ellátott inga. Az inga most balra leng ki, egészen az ötvenesig. Ez azt jelenti, hogy a hajó jobbra dől ötven fokot. Most, mintha odakötözték volna, ott is marad az inga az ötvennél. Nem egyenesedik fel a hajó, mint illenék, hanem ebben a szélsőségesen megdőlt helyzetben marad. Csak azzal tudom magyarázni, hogy még mielőtt felegyenesedhetett volna, egy második hullám is rázúdult, és ugyanabba az irányba döntötte. Sőt! az inga továbbmegy, egészen a hatvanasig. Egy pillanatra még a hatvanötöst is eléri.

A parancsnok is megjelenik:

– Impozáns – jegyzi meg –, de az inga önsúlyából eredő kilengést le kell vonni belőle.

Azt hiszem, csak azon lepődne meg, ha a hajó fejjel lefelé úszkálna.

Távmondat fut be. A parancsnok kézbe kapja a cédulát, karja fölött én is el tudom olvasni: „Kijelölt hadműveleti területet kijelölt időben rossz idő miatt nem tudom elérni. UT.”

– Ezt lemásoljuk és aláírjuk – mondja a parancsnok. Aztán feláll, és a hajó mozgását ügyesen kihasználva előreimbolyog. Nemsokára visszatér, félig kihajtogatott térkép a kezében, leteszi a térképládára.

– Ez itt az UT – nagyjából a mi útvonalunkon –, és itt vagyunk mi.

Látom, hogy a két pont jó néhány száz tengeri mérföld távolságra van egymástól. A parancsnok dühös:

– Ha ez még ugyanaz az időjárási front, akkor jól nézünk ki! Terebélyes jószág, és egyáltalán nem csipkedi magát.

A parancsnok gondosan összehajtogatja a térképet, felhajtja a pulóvere ujját, hogy egy pillantást vessen az órájára.

– Lassan vacsoraidő – mondja, mintha az egész távmondatos-térképes esetnek ez volna a végkövetkeztetése.

Nem hiszek a szememnek, amikor a parancsnok vacsorázni jön a tiszti étkezdébe: tetőtől talpig esőfelszerelésben van. Mindenki csak bámul rá. Arcából szinte semmit sem látni, annyira bebugyolálta.

– Ma esőkabát a kötelező estélyi ruha – mondja. – A leves miatt.

És úgy vigyorog át a lehajtott peremű esőkalap alatt, a felhajtott gallérú esőkabát fölött, mint egy sisakrostélyon át.

– Nos, uraim? – kérdi türelmetlenül. – Elment az étvágyuk? Pedig a szakács ma kitett magáért: ebben az időben levest főzött!

Nem kevés időbe telik, míg észbe kapunk, és mint az engedelmes gyerekek, kibotorkálunk a központba a gumiholmikért. Elnézem a mérnök és a tiszt urak dugóhúzószerű, tekergő mozdulatait, amint magukra erőltetik a félig még nedves göncöket: nem csoda, hogy egyfolytában a Laokoón-csoport jár az eszemben.

Végül aztán úgy ülünk az asztalnál, mint egy haramiabanda. A parancsnok merő boldogság. Tiszta karnevál!

Hirtelen dörömbölés a folyosón: az asztalügyeletes a hasán fekszik. A levesestálat két kézzel a feje fölé tartja. Egyetlen csepp sem löttyent ki.

– Ezen még senki sem fogott ki! – szól rezzenetlen képpel a kapitány, a főtechnikus pedig elismerőleg bólint:

– Gyakorlás nélkül rögtön ekkora produkciót… nem semmi!

A második őrtiszt osztja a levest. A levesben hús, krumpli, zöldség. Az esőkabátja alatt, az övénél tartom a második tisztet, hogy fel ne boruljon. Mégis, már a második tányérnál az egész merőkanállal melléönti.

– A szentséges disznaját!

A főtechnikus rögtön ezután kilöttyenti félig teli tányérját, ezzel jelentősen megnöveli az asztal alatti pocsolyát. A rögzítőlécek között úgy úszkálnak a krumplidarabok a sötétbarna löttyben, mint egy most borjadzott gleccser leszakadt darabjai. A következő zökkenésnél már csak a krumplikockák maradnak a helyükön, a leves utat talál magának a rögzítőlécek között, és beomlik a parancsnok és a főtechnikus ölébe.

A kapitány diadalmasan körbenéz:

– Na, mit mondj tam!

Alig várja, hogy további levesfolyamok csurogjanak az ölébe.

A második őrtiszt bugyborékoló nevetését tompa puffanás szakítja meg. A parancsnok derűs vigyora az arcára fagy: azonnal feszült figyelem költözik a helyébe. A főtechnikus már felugrik, hogy kiengedje, ám ekkor jelentik a központból:

– A térképláda borult fel!

A válaszfalon át látom, hogyan erőlködnek négyen, hogy a helyére rakják a súlyos ládát.

A kapitány elhűlve bámul, aztán azt morogja:

– Tiszta őrület. India óta ott áll a láda, és egy collnyit sem moccant még arrébb.

*

VASÁRNAP. A széllökések hosszú fúvású széllé alakultak, amely most egyfolytában elölről támadja a hajót. A légtér egyetlen megszakítatlan, gyors mozgás: az elforduló égholttal épp ellenkező irányú forgó mozgást végez a földgolyó, rajta az Atlanti-óceán. A barográf meredeken lefelé szánt.

– Most már csak azt szeretném tudni – mondja az Öreg –, hogy ebben a szép vasárnapi időben vajon hogyan tartják egyben a tommyk a konvojaikat. Az egész hatalmas hajókaravánt csak nem fordíthatják egyszerre szél ellen?! Na és a cimborák a rombolókon? Azokon a bádogdobozokon van most mit nyelni! Emlékszem egy ötös erősségű tengeren, rombolón megtett útra. Ötös hullámerősségnél AK-menetre rég nem is gondolt senki. Hatosnál a rombolóink már ki sem futottak Breszt kikötőjéből. Kíméleti idő! De az angol rombolók legénysége nem keresheti ki magának a legmegfelelőbb időjárást. Mindig kísérniük kell a konvojt – ilyenkor is.

Délután felöltözöm „Nagy Fóka” szerelésembe, és felkapaszkodom. Szorosan a toronyfedél alatt kivárom, amíg elszortyog egy nagy hullám vize, akkor felnyomom a nyílásfedőt és kipattanok. Egyetlen mozdulattal rúgom helyére a fedlapot és csatolom oda magam a rácshoz.

Most pokoli méretű bálnahát emelkedik ki ferdén a hajó orra előtt. Egyre nagyobb lesz, aztán eltűnik kerekdedsége, fallá emelkedik. Aztán a fal behorpad. Palackzöld fényű tömbje rohan a hajó felé. És most beledöf az orr.

Tudom, hogy akadtak már őrségek, amelyeket egy-egy ilyen hullámhegy egyszerűen lesodort a hídról. A hajóban nem vettek észre semmit. Az ilyen gyilkos hullámhegyek teljesen váratlanul bukkannak elő: több hullám egymásra torlódásából keletkeznek. Az ilyen gigász ellen semmiféle heveder nem segít.

Micsoda érzés lehet: jól beöltözve ott lubickolsz – a hajód meg húz el –, egyre kisebb, egyre távolabb, még látod egy-egy pillanatra a hullámok között, aztán: slussz-passz. Kampó. És az első ember arca, aki odalent észreveszi, hogy nyoma veszett a hídőrségnek, ők meg vakon hajókáznak órák óta…

Kis sebességgel haladunk. Nagyobb sebesség veszélyes lenne a hullámverés miatt. Lecsapódhatna és lemerülhetne a hajó orra. Vannak már ilyen tapasztalatok: azok a hajók, amelyek ugyanabban a hajlásszögben érkeztek bele nagy sebességgel a hullámhegybe, amivel lesiklottak az előző hullám oldalán, úgy fúródtak be, mint a szög; mentek is lefelé vagy negyven métert, mire meg tudtak állni. A hídőrség kis híján megfulladt. És ha ilyen esetben a dízelek szellőzőin át túl sok víz jut be, hát alá is merülhet a hajó.

A második őrtiszt felém fordítja kivörösödött arcát: Nullán vigyázz!

Ez azt jelenti: le kell hajolni, és visszatartani a levegőt Még látom, amint a második őrtiszt szája nyitva marad, látom a zöld hegységet, amely a torony előtt ferde bal felől feltornyosul, és látom, amint egy nagy fehér mancs felnyúlik belőle, és kivár. Most pedig mennydörgő erővel zúdul le a mancs az előhajóra. A csapás súlya alatt a hajó mélyen lemerül. Le a fejet! Fortyogó áradat sziszeg a lábunk körül. A híd alábukik. Eltűnik alólunk a hajó.

Most azonban ugyanaz a hullám a magasba emeli a hajótestet. Az orr teljes egészében kiemelkedik a vízből, és egy pillanatra megáll az ürességben, mielőtt újból lezuhannánk. A híd teknőjéből a vízköpőkön kifelé és a tat irányába zúdul a lecsorgó víz. Lábunkat habzó folyócskák csapkodják körül.

– Átkozott mocsok – szitkozódik a második őrtiszt, aztán amikor a következő hullám a hajó alatt surran el, feltépi a toronynyílás fedelét, és lekiált: – A parancsnoknak: a magas hullámzás miatt igen rosszak a látási viszonyok. Kérdés: mehetünk-e háromszáz fokra?

Egy pillanatra rádiózene árad a nyitott fedő alól, aztán megérkezik a válasz is:

– Háromszáz fokra menni!

– Háromszáz fokra! – parancsolja a második őrtiszt a kormányosnak. A hajó lassan elfordul, tovább fordul, egészen addig, amíg hátulról, ferdén nem kapjuk a hullámokat. Most úgy döcög a hajó, mint egy hintaló. A hullámok felemelik a fartőkét, felzubognak a torony magasságáig, aztán szétdurrannak. Az orr mélyen meghajol. Befúródik az előreszaladó hullámba, aztán kiszabadítja magát, és két hullámhegy között a mély horpadásban széltiben elsodródik. A hajó körül mindenfelé fehér fortyogás, amelybe zöld hullámkarok nyúlkálnak be.

A rádiós több hajó S. O. S. jeleit fogja be. – Ez szétveri a gőzhajók minden nyílásfedőjét, a rakterek telemennek vízzel. Ez a hullámzás még a mentőcsónakokból is aprófát csinál.

Az Öreg elsorolja az összes katasztrófát, amit vihar csak okozhat a felszíni hajókban: – Ha egy ilyen teknőben gajra megy a kormánymű vagy elvész a hajócsavar, már csak imádkozhatnak az emberek.

Az alig csordogáló távmondatjelentésekből is kivehető, mennyire eredménytelen most az összes hajó. Helyzetjelentést kérnek, rutinjelentések… ez minden.

Óhatatlanul eszembe jut Joseph Conrad egyik regényének, az Ifjúságnak egy jelenete, amikor a Júdea nevű hajó egy rakomány szénnel Bangkok felé tartva viharba kerül az Atlanti-óceánon. Hogyan veri szét a vihar apránként az egész hajót: a mellvédet, a támasztékokat, a mentőcsónakokat, a ventilátorokat, a fedélzeti felépítményeket, konyhástul, kajütöstül! Hogyan szivattyúznak mind, egymás mellett, hajósinas és kapitány, küzdenek az életükért az árbocrúdhoz kötözve, éjjel-nappal. Tisztán emlékszem egy mondatra: „Elfelejtettem, milyen érzés száraznak lenni.”

Ez az emlék most vigasztal: mi legalább elsüllyedni nem fogunk. Egyetlen hajó sem alkalmas annyira az óceánra, mint mi.

*

HÉTFŐ. Még annyi erőm van éppen, hogy beirkáljak a jegyzetfüzetembe:

Nincs értelme a terítésnek. Az egésznek nincs semmi értelme. Két óra előtt pár perccel lemerülünk. Remek: lent maradunk. Egyre több gyulladás. Elmérgesedett pattanások, kelések. Gyulladt pörkök. Ichthyol kenőcs mindenre.

*

SZERDA. A szél délkeletire fordul. Ereje ismét eléri a II-est. „Nagyon durva hullámzás keletről, délkeletről. Barométer zuhan” – írja a parancsnok a hadinaplóba.

A központban a főkormányos szétvetett lábbal áll a térképasztal mellett. Amikor át akarok nézni a válla fölött, felmordul:

– Tíz napja nem tudom használni a műszereket! És hozzá ez az őrült elterelődés! A szél, a hullámverés!

Nagy zajjal megszívja az orrát, aztán a ceruzájával rábök egy hosszú, számokkal telefirkált kutyanyelvre, és megmagyarázza:

– Összegyűjtögettem mindenféle tapasztalati értéket. Ha ugyanis csak úgy jelölgetném továbbra is, hol vagyunk, igen nagy lenne az eltérés. Kifundáltam, hogy itt meg itt, ilyen meg ilyen széljárásnál mennyire terelődik el a hajó egy óra alatt, ha például mindkét gép félerővel megy, és harmincfokos szöget zár be a haladási irányunk a hullámverés irányával szemben…

A toronyból hatalmas adag víz loccsan be, elnyomja a hangját. Egyetlen ugrással ledobom magam a térképládára, és még éppen fel tudom kapni a lábamat, már tódul is utánam a víz a járólapokon, aztán sziszegve újra bal felé folyik.

*

CSÜTÖRTÖK. Hajnalban a főkormányos még egyszer szerencsét akar próbálni. Valóban javultak egy kicsit a látási viszonyok. Az ég imitt-amott felszakad, és felvillant egypár csillagot.

De ahányszor csak bemér és megnevez a főkormányos egy csillagot, már fel is fröccsen a víz a hídra, és használhatatlanná válik a szextáns. A főkormányos lenyújtja, a központban megtisztogatják és visszaadják. Negyedóra múltán a főkormányos feladja.

– A pontatlan helymeghatározás olyan, mint a semmi! – morogja még lemászóban. – Majd az esti szürkületkor, talán.

Most mintha megnyugodna a tenger. Tizenegy óra tájban, a második őrtiszt őrsége alatt hívatják a hídra a főkormányost. Állítólag pillanatokra meg-megjelenik a nap.

– Napot lehet lőni! – adom tovább a főtörzsőrmesteri helyiségbe. De a főkormányos valószínűleg alszik. Lemászom, átkepesztek a szomszéd helyiségbe, felrázom a főkormányost:

– Napot lehet lőni!

Kriechbaum buzgón tápászkodik:

– De, ugye, nem tréfa?

– Ugyan, dehogy!

Bizonytalan pillantással tűnik el a központban. Nemsokára látom, amint felmászik a hídra.

*

PÉNTEK. – Szar egy élet! – fakad ki a főtechnikus mindjárt a reggelinél.

– Ez a mi keresőrendszerünk – mondom az Öregnek – bizonyos olasz halászmódszereket juttat eszembe.

Csaliszünetet tartok, nem szólok, amíg az Öreg el nem ereszt egy „Igen?”-t.

– Velence környékén láttam, amint a halászok a mólóról nagy, négyszögletes hálókat dobtak a tengerbe. Vártak egy darabig, aztán felcsörlőzték a hálókat, és reménykedtek benne, hogy voltak olyan agyatlan halak, akik éppen ott sétáltak fölötte.

– Ez igencsak úgy hangzik, mint a vezetés bírálata! – veti közbe a főtechnikus.

– A harci szellem bomlasztásának tipikus esete! – mondja az Öreg, a főtechnikus pedig kinyilatkoztatja: – Az ilyen okos fejecskéket a megfelelő helyre kéne tenni; ki azzal a sok öreg köcsöggel, van itt nekünk egy bölcsünk, vele minden beindulna!

– Magát meg a Német Múzeumba, kitömve! – rikkantom még a központba igyekvő főtechnikus után.

*

SZOMBAT. Hajnali hat negyvenkor járművet jelentenek balról hátulról. Szélerő nyolcas-kilences, hullámzás nyolcas. Pocsékul látni. Kész csoda, hogy a hídőrség észrevette ebben a szürkén szürke masszában a magányosan bukdácsoló hajót. Nyilvánvalóan magányosan hajózik, cikcakkútvonalon halad.

Szerencsénk van: jó a helyzetünk ehhez a sötétszürke árnyhoz, amely csak percekre bukkan fel egy-egy hullámhegy mögött, aztán, mint amit eltüntettek, sokáig nem is látható.

– Valószínű, hogy gyorsabbnak tartja magát, mint amilyen – mondja a parancsnok. – Legföljebb tizennégy mérfölddel halad! Nagyon nagy vargabetűt kéne tennie, hogy elkerüljön bennünket! Menjünk csak közelebb egy kicsikét! A felhők miatt nem láthat bennünket!

Csak tíz perc telik el, és már merülünk is. A torpedóőrséget harcállásaikba szólítják.

Gépparancsnok. Kormányparancsok. Aztán: – Egyes, hármas cső egyes lövésre kapcsol!

Hogyan akarhat lőni ebben a hullámzásban a kapitány? Talán most az „egy életem, egy halálom” a jelszó? Mindenáron siker?

A parancsnok maga adja a lőértékeket, hangja közömbös.

– Ellenség iránya tizennégy. Helyzete száz. Távolság ezer méter.

Az első őrtiszt jelenti a csövek felkészültét, az ő hangja sem árulkodik érzelmekről. De hirtelen az Öreg éktelen káromkodásban tör ki, és csökkenti a sebességet. A nagy sebesség valószínűleg berázza a periszkópot.

A periszkóp motorja csak zümmög és zümmög, szinte csak pillanatokra marad abba. Az Öreg mindent megtesz, hogy a nagy hullámverés ellenére is szemmel tartsa az ellenséget. Valószínűleg most még magasabbra dugja fel a „spárgát”. Ebben a hullámverésben nem túl nagy a kockázat. Ki a fenének is jutna eszébe a gőzösön, hogy a zűrzavarban támadásra készül egy U-Boot? Mind a tapasztalat, mint az iskolai elmélet azt tanítja: az ilyen időjárás lehetetlenné teszi a fegyveres támadást a tengeralattjáróról. Támolygunk a hullámokon át.

A parancsnok leszól:

– Simán tízezer tonna. Mocsok nagy farlövege van. Istenverte zápor!

– Hát ebből így semmi sem lesz! – hallom hirtelen a toronyból.

Az Öreg felmerülést parancsol. A főtechnikus villámgyorsan reagál. Az első nagy hullám, amely telibe kapja a hajót, a központba penderít, de el tudom kapni a térképasztalt.

A parancsnok a hídra hívat.

Körös-körül tomboló tenger, alacsonyan kullogó felhők – gőzös sehol. Egyszerűen eltűnt az esőfüggönyben.

– Vigyázat! – figyelmeztet az Öreg egy sötétzölden közeledő hullámra. Amikor átgördül rajtunk, ezt kiáltja az arcomba: – Hihetetlen, hogy észrevett volna!

Üldözzük még egy kicsit a gőzöst feltételezett útvonalán – vagyis nagy sebességgel, hullámokkal szemben. Korbácsütések az arcunkon. Alig tíz percet bírok ki, s már le is kotródom a hídról.

Az Öreg merülési parancsot ad, hallgatózni akar. Tehát nem adja fel. A hidrofon most valószínűleg használhatóbb eszköz a szemnél.

A hídőrség rákvörösen, csepegve jön lefelé.

Negyven méterre merülünk. A hajóban halotti csend. Csak a fenékben löttyen ide-oda a víz, mert a fenékhullámok még most sem hagynak békén bennünket. A mélységi kormánynál gubbasztó két hídőrön kívül mindenki a fülelőt lesi. De bármennyire tekergeti is a hidrofon fordítókerekét a fülelő, semmit sem talál. Az Öreg kiadja a parancsot: – Hatvan fokra!

Fél óra múlva felmerülünk. Feladta végre? Felmászom a főkormányos őrségével együtt. A parancsnok lent marad.

A hullámokat úgy, ahogyan mi látjuk most, legföljebb hajótöröttek láthatták eddig. Olyan magasra emelkedünk, és a vadul habzó víz olyan sebesen árad át a lábunk alatt, mintha tutajon sodródnánk.

A főkormányos három hullámot vár, aztán körülnéz, felkapja a szócsövet, és lekiabál: – A parancsnoknak: nem lehet már látni!

A parancsnok megértő. Lemerülünk, hallgatózunk. Semmi.

Megéri egyáltalán leráncigálni ezeket a csuromvíz holmikat? A mélységi kormányosok még az esőkalapot is magukon hagyták. És már fél óra múlva kiderül, mennyire igazuk volt: felmerülünk.

– Most már csak egyetlen esélyünk van, ha nagyot kanyarodott, és ezzel sok időt vesztett – mondja az Öreg.

Jó félórát összevont szemöldökkel, félig lehunyt szemmel üldögél. Aztán olyan hirtelen pattan fel, hogy összerezzenek. Meghallott valamit a hídról. Le sem ért még a jelentés, hogy újra megpillantották a gőzöst, de ő már a toronyban van.

Riadó. Merülés.

Amikor a toronyba érek, az Öreg a periszkóp nézőkéje mögött ül. Ha a hullámok egy-egy pillanatra elveszik a kilátást, félhangosan káromkodik. Megint csak megvan a baja. De hát miért is kíván lehetetlent? Ebben a hullámzásban nem nézegetheti percekig!

– Ott van!

Megint összerezzenek a hangjára. Megkapaszkodunk, megmeredünk, mint a sóbálvány, ám fentről egy hang sem hallatszik.

Az Öreg félhangos szitkozódása nem marad abba – semmit sem lát. Aztán kormányparancsok. Most pedig – alig hiszek a fülemnek – mindkét villanymotorral rohamsebességet, AK-menetet parancsol. Ebben az időben?

Három-négy perc telik el, fentről felharsan: – Lefelé! Hatvan méterre! Gyorsan!

Hát ez meg mi?

Az Oreg maga oldja meg a rejtvényt. Lefele másztában elmondja:

– Szinte hihetetlen, de észrevett bennünket.

Éppen felénk fordult. Le akart gázolni. Szívós egy dög. Hihetetlen!

Igencsak küzd, hogy visszanyerje önuralmát. Eredménytelenül. A földhöz vágja egyik kesztyűjét:

– Ez a szar mocsok idő! Ez az átkozott…!

*

VASÁRNAP. Lemerülve haladunk. Titokban valószínűleg mindenki pocsék látási viszonyokért rimánkodik, hiszen ez merülést jelent. A merülés pedig nyugalmat.

Öreg, kiszáradt Robinzonokká váltunk, elaszott aggastyánokká – pedig van mit ennünk. De a gyíkhúshoz senkinek sincs már kedve. Legkeservesebb helyzetben a gépészek vannak; ők szinte egyáltalán nem jutnak friss levegőhöz. Több mint tizennégy napja nem tehette a lábát senki a „télikertbe”. A parancsnok hiába adott engedélyt arra, hogy a toronyban, „a falu hársfájánál” is dohányozhassanak az emberek – olyan erős ott a huzat, hogy azonnal eloltja a gyufa lángját. A dízelek innen szívják a levegőt.

Sikertelenségünk súlya nagyon nyomasztja az Öreget. Napról napra töprengőbbé válik. Olyan kedélybeteg, mintha az egész tengeralattjárós fegyvernem összes kudarca az ő személyes felelőssége volna.

Mintha napról napra nedvesebb lenne idebent.

A penészgombák tobzódnak: már a tartalék ingeimen csemegéznek. Ez nem a szokásos fajta, nem magasodik fel olyan buján, mint az, ami a kolbászon tenyészik, viszont szép feketészöld foltokat képez. Sportcipőm bőre is zöldes árnyalatot kapott, a hálófülkék dohszagúak. Valószínűleg belülről eszi őket. Ha csak egyetlen nap nem húzom fel a tengerészcsizmát, a só és a penész szürkészölden üt ki rajta.

*

KEDD. Már nem kell kapaszkodót keresnem, ha átmegyek a központon. Sőt! Rögzítőlécek nélkül étkezünk, és nem kell a combunk közé szorítani a tányért. Igazi ennivalót eszünk: flottaszalonnát krumplival és karfiollal. Érzem, hogyan nő az étvágyam minden falattal.

Az esti őrség leváltása után iszonytató fingorászás vesz kezdetét az U-helyiségben. Hát persze – a karfiol! Wichmann fedélzeti tisztes élen jár a durrogtatásban. Egy sorozatot elreccsent, egy másikat tompán pufogtat el.

A Berlini még erre sem ébred fel. A többiek ingadoznak a derűs elismerés és a felháborodás között. Csak Kleinschmidt haragszik meg: – Verj már dugót az ülepedbe, te büdös disznó!

A bűzben gondolni sem lehet alvásra, feltápászkodom. A torony nyitott fedelén belátszó égdarabka alig valamivel világosabb, mint maga a nyílás. Teljes tíz percig ácsorgok a központban, a főkormányos pultjára könyökölve, mire felszólok: – Egy ember a hídra?

– Igenis! – hallom a második őrtiszt hangját. Szemem a lesötétített központban hozzászokott már a derengő fényhez, azonnal felismerem az őröket.

Oldalt egyetlen csillag fényét veri vissza rángatózva a víz. Magasabbra nyújtózkodom, hogy az egész előhajót belássam. A hajó mentén zöldesen foszforeszkál a víz, mintha belülről világítana. Tisztán kirajzolódik a hajó körvonala a foszforeszkálásban.

– Átkozott lidércfény! – morog a második őrtiszt. A hold párafátylak mögött szélesen teríti szét fényét. Néha felvillan egy-egy csillag, majd hamar kihuny.

– Átok egy sötét van – dünnyög Dorian a bajsza alatt. Aztán rárivall a hátsó őrszemekre: – Ügyeljetek, testvérek, figyeljetek jól!

Amikor huszonhárom óra tájban lemászom a központba, látom, hogy a két központos az elárasztószelepeken üldögélve matat. Közelebbről látom: krumplit reszelnek.

– Mi lesz ebből? – kérdezem, és az Öreg válaszol a hátam mögött: – Krumplipalacsinta, rosti vagy hogy is nevezik még ezt a vackot.

Velük kell mennem a konyhába. Az Öreg zsíros serpenyőt készít elő, az egyik legény hozza a központból a lereszelt krumplit. A parancsnok felolvasztja a zsírt a serpenyőben, és úgy örül neki, mint egy gyerek. Felemeli a serpenyőt, és egyik oldalról a másikra folyatja az olvadt zsírt. Most magasról belefolyatja a tésztát, a zsír fröcsköl az edényből, rá a nadrágomra. A parancsnok egy, a kémcsövei fölé hajoló vegyész aggódó arckifejezésével figyeli, amint a tészta lassan szilárdulni, barnulni kezd a serpenyőben.

– Mindjárt kész az első!

Ráncolt orral szimatolja a serpenyőből áradó illatot, majd nekihuzakodik. Eljött a nagy pillanat. Egy lendítés, a palacsinta felrepül a levegőbe, megfordul, és tisztességesen, laposan elhelyezkedik a serpenyőben: aranybarnán.

Mindegyikünk szakít egy darabot az első kész krumplipalacsintából, és vicsorítva a fogunk között tartogatjuk, míg félig-meddig ki nem hűl.

– Finom, mi? – kérdi a parancsnok.

A szakácsnak fel kell kelnie nagy almaszószos konzervekért.

Lassan tisztességes kis toronnyá növekszik a kész palacsinták oszlopa. Már mindjárt éjfél: a gépészek váltása. Már nyílik is az ajtó, nyakig olajosan megjelenik a Parkett-táncos. Megrökönyödve mered a parancsnokra, és el akar slisszolni mögötte, de az rákiált: – Halt! Stop! – és a Parkett-táncos megáll, mintha lecövekelték volna.

Parancsszóra becsukja a szemét, kitátja a száját, s a parancsnok betöm egy almaszósszal megkent, tekerccsé görgetett palacsintát a szájába, még egy adag almaszószt is benyom utána. A Parkett-táncos álla almaszósztól csepeg.

– Hátra arc! Indulj! Jöhet a következő!

Hatszor játssza el ugyanezt. És az újonnan érkező őrséggel is megismétli. Így aztán gyorsan elkopik a torony. Csipkednünk kell magunkat. Már látszik a serpenyő alja.

– A következő adag a tengerészeké!

Egy óra, mire a parancsnok kinyújtózik, és zubbonya ujjával letörli homlokáról a verítéket.

– Gyerünk, eltüntetni! – és benyomja az utolsó darabot a számba.

*

CSÜTÖRTÖK. A szél nyugat-északnyugati. A barométer tovább zuhan. Agyamban hirtelen felbukkan az a csacska kívánság, hogy bárcsak olaj esne! Semmi másra nem vágyom annyira, mint egy adag olajesőre, amely kisimítaná a tengert.

Mogorva képpel jelenik meg a parancsnok a vacsoránál. Sokáig egy szó sem esik, aztán a fogai között sziszegi:

– Negyedik hete! Nem rossz, legalábbis büntetésnek!

Tehát negyedik hete ráznak és korbácsolnak, hajigálnak és szurkálnak minket.

Az Öreg bal öklével az asztalra csap, mély levegőt vesz, és sokáig bent tartja, végül rezgő ajkakkal kifújja, és behunyt szemmel oldalra billenti a fejét: a sors áldozata. Mi is úgy ülünk ott, hogy még magunk is rosszul vagyunk magunktól.

A főkormányos jelenti, hogy kissé tisztul a láthatár. Az erős északnyugati szél elhordta a mélyen poroszkáló felhőket, és visszaadta a szemünk világát.

*

PÉNTEK. A tenger ma: szakadozott, zöld, rosszindulatú paplan, amelyből ki-kibugyog a bélésanyag. A parancsnok mindent megpróbál, hogy csökkentse a hajóra zúduló ütések erejét. Az előhajó vízálló részét lezárják. A merülőtartályokat kifúvatják. De mindhiába. A haránthullámzás elviselhetetlen. Végül nem marad más hátra: irányt kell változtatnunk.

Fájó szemmel végigkutatom a távolban az összes lyukat, tölcsért, ráncot és vetődést, minden cikcakkvonalat – de sehol egy sötétebb folt, egyáltalán: sehol semmi! Repülőgépekre már senki sem gondol. Ugyan már, milyen gép maradna egyben ebben a viharban? Miféle szem lenne az, amely fel bírna fedezni bennünket ebben a zűrzavarban? Hiszen farhullámunk, árulkodó uszályunk rég nincs már.

Megint lefelé tartunk a völgybe, mögöttünk már épül a következő hullámhegy. A második őrtiszt megdermed, mintha beleállt volna a csúz a derekába.

– Ott volt valami – hallom az ordítását, de közben rázuhan a toronyra a hullám. Állam a mellemnek szorítva, lélegzetemet visszatartva befeszülök, elnehezedem, nehogy lesodorjon a lábamról a lezúduló víz szívása. Fel a fejjel, végignézek a dühöngő tengeren. Minden redőt kikutatok. Semmi.

– Ott volt valami! – üvölti megint a második őrtiszt. – Kétszáz… hatvan… fokon!… Megeszem a… kalapom!

Rábömböl a bal oldali hátulsó őrszemre: – Ember… maga… nem látta?!

Mintha valami suhogó lift emelgetne. Váll váll mellett állunk a második őrtiszttel. Ott! Hirtelen a vízpára függönyén át meglátom a sötét testet, amit a hullámok magasra emelnek – a következő pillanatban már nem látom.

Semmi kétség, a második őrtisztnek igaza van: ott valami mozgott! És újra! Egy sötét test. Felemelkedik, pár szívdobbanásnyit lebeg, aztán elsüllyed.

A második őrtiszt leereszti a távcsövet, és ezt ordítja:

– De hiszen ez… ez egy…

– Micsoda?

A második őrtiszt szófoszlányokat morzsol a foga között. Aztán felém fordul és kiböki: – Ez… ez egy tengeralattjáró!

Tengeralattjáró? Egy tengeralattjáró? Ez a dülöngélő hordó egy tengeralattjáró volna? Megbolondult! Ez a szegény, szerencsétlen ember begolyózott!

– Kilőjünk egy ES-patront? – kérdi a fedélzeti tisztes.

– Még ne… még… várjunk… még nem biztos! – A második őrtiszt újra a szócső fölé hajol:

– Bőrtörlőket a hídra! Sebesen!’

Úgy kuporodik össze a mellvéd mögött, mint szigonyos a bálnavadászhajón, várja, hogy újra felemelkedjünk. Repedésig teliszívom a tüdőmet, és visszatartom a levegőt, mintha ettől élesebb lenne a látásom, amint végigpásztázom a fortyogó tengert.

Semmi!

A második őrtiszt odaadja a távcsövet. Beékelem magam, mint mászó az akna két fala közé, és keresgélek kétszázhatvan fok körül.

– A francba már! – Szürkésfehér tenger kerek részlete. Egyébként semmi.

– Ott! – ordít a második őrtiszt, és felkapja a jobb karját. Gyorsan odanyújtom a távcsövet. Nekivadulva kutat. Leereszti a távcsövet. Egyetlen ugrással a szócsőnél terem: – A parancsnoknak: baloldalt hátul U-Boot!

A második őrtiszt ismét odaadja a távcsövet. De most nem merem a szememhez emelni, mert hátulról hatalmas hullám közeledik. Kapaszkodom, de közben az üveget is védeni próbálom. A loccsanás egészen a köldökömig felcsap.

– Aszentségitahétszentségit!

Most bennünket emel az óriás hullám. Végre felemelhetem a vizes távcsövet, két-három másodpercen át vizsgálom az őrjöngő vízsivatagot – most végre megvan. Semmi kétség, a második őrtisztnek igaza van: ez bizony egy tengeralattjáró tornya. Csak pár másodpercig látom, aztán már el is tűnik a látomás.

Amint a víz elzubog, felnyílik a toronynyílás fedlapja. A parancsnok mászik fel, eligazítást kér a második őrtiszttől.

– Valóban! – morogja aztán a távcső alatt.

– De csak nem merülnek éppen? – kérdi ordítva a parancsnok. – Csak nem merülnek éppen lefelé? Gyorsan a kézi fényszórókat!

Három szempár hiába kutat, pár másodpercen át semmit sem látni. A parancsnok zavarodott pillantását kapom el. De már meg is jelenik a zöldes szürkésfehérben a felállított hordó, a torony!

Az Öreg mindkét gépet futtatja. Mit akar? Miért nem lövet ES-patront? És amazok miért nem lőnek ES-t? Talán nem vettek észre? A repkedő vízcafatok és a habok is csapkodnak hátulról, mégis följebb tornázom magamat. Hátulról az egész Alpok megindult, havas hegyoldalakkal és koronákkal. Pár szívdobbanásnyi idő alatt rettegek, hogy az első hatalmas hullám nem emel fel bennünket, hanem betörik alattunk. De már sziszeg is élesen: alattunk gördül el, és elénk emelkedik, elzárva a kilátást. Mögöttünk pedig a többi tornyosul: minden oldalról be vagyunk zárva.

A másik hajót azonban magasra emeli ugyanaz a hullám: mint egy pezsgősüveg kilőtt dugója. Egy ideig ott táncol a dugó a hab tetején, aztán eltűnik. Percekig nem is látszik.

A második őrtiszt üvölt. Nem szavakat, inkább csak amolyan artikulálatlan hördüléseket hallat. A parancsnok felemeli a toronyfedelet, és lebömböl:

– Meddig várjak még a fényszóróra?!

Feladják neki a fényszórót. A parancsnok maga nyomakodik fel a periszkópakna fala és a mellvéd között, mint hegymászó a szűk aknában, és mindkét kezével megragadja a fényszórót. Nekifeszülök a combjának, hogy megtámasszam, és hogy magasabbra nyújtózhasson. Hallom, amint már nyomkodja a kapcsolót: rövid – rövid – hosszú. Abbahagyja. Vége. Most fel merem emelni a fejemet. A másik hajó eltűnt, mintha beszippantotta volna a tenger mélye. Körös-körül csak a szürke tengeri sivatag.

– Őrület! Tiszta őrület! – hallom a parancsnok hangját.

De ekkor, bár nem látjuk a másik hajó tornyát, felvillan valami a szürke zagyvalékban: fehér nap villódzik szemben velünk a párában: felvillan, elalszik, újra szórja fényét: rövid – hosszú – hosszú. Egy darabig semmi, aztán megint ugyanez a nagy zűrzavaron át.

– Ez Thomsen! – üvölti az Öreg.

Teljes erőmmel az Öreg combját tartom, ferdén nekifeszülve, a második őrtiszt jobb oldalról fogja, szorosan mellettem. Most a mi fényszórónk kezd villogni, a parancsnok átüzen. Nem látom, mit jelez, mert a fejem lehajtom, de hallom, amint hangosan diktálja önmagának:

„I…rányt…se…bes…sé…get…tar…ta…ni…kö…ze…lebb…me…gyünk!”

Hátulról most akkora hullámhegy nyomul előre, amekkorát még nem láttunk. A hatalmas hullám tarajáról, mint hegycsúcsról a porhó, úgy száll kavarogva a vízpára. A parancsnok leadja a fényszórót, és a vállainkra támaszkodva sebesen lesiklik.

Elakad a lélegzetem. Ennek a négyemeletnyi hullámhegynek a sziszegése és zúgása minden más hullámot túlharsog. Hátunkat az első mellvédnek feszítjük. A második őrtiszt, mint egy bokszoló, védekezésül az arca elé emeli a bal karját.

A kutya sem törődik már a másik hajóval. Meredünk erre az őshullámra, erre a minden hullámok öregapjára, amely ólomsúllyal, nehézkesen, halálos nyugalommal közeledik felénk. Hátán gonoszul villog a hab. Közeledtében még tovább növekszik, egyre magasabbra emelkedik, a többi zöld csapkodó fölé tornyosodik. A szél hirtelen eláll. A hajó körül hirtelen rendetlenül fellobognak a hullámok. Értem már: ez a méreten felüli hullám egyszerűen elfogja előlünk a szelet. Az ő szélárnyékába kerültünk.

– Kapaszkodni…Vigyázz…. Nullán! – üvölti a kapitány teli tüdőből.

Még mélyebbre rogyok össze, minden izmom megfeszítem, hogy alaposan beékelődjem a mellvéd és a céloptika oszlopa közé. A szívem majd kiugrik. Ez már több a soknál! Ha ez a hullám ránk szakad – Isten irgalmazzon! Ezt már nem viseli el a hajó. Ezt már nem bírjuk ki mi sem! A csontjaink – Úristen!

Minden zajt elnyom valami gonosz, éles sziszegés. Mintha ezer vödör vizet egyszerre zúdítottak volna hatalmas, izzó vaslapokra. Pár szívverésnyi időre megdermedek. Aztán érzem, hogyan tör a hajó egyre magasabbra és magasabbra. A ráncos, gyűrött hegyoldalra tapadva olyan magasságba emelkedik, mint még soha. A félelem már-már elereszti a torkomat, de ekkor mégiscsak megtörik a hullám, soktonnás csapás zúdul a torony oldalára, az feldübörög, az egész hajó megremeg. Éles, bugyborékoló nyüszítést hallok, majd egész szökőárnyi víz zúdul a hídra.

Összepréselem az ajkamat, tüdőmben bent tartom a levegőt. Szemem előtt zöld üveg. Elnehezedem, amennyire csak tudok, nehogy lesodorjon lábamról a lezubogó ár. Atyaúristen – megfulladunk? Az egész hídmedence csordulásig megtelt.

Végre ferdén megdől a torony. Felbukok és levegőhöz jutok. De már megint elakad a lélegzetem. A híd nem akar felegyenesedni. A híd ki akar önteni bennünket.

Felfordulhat egy tengeralattjáró? A tőkesúly?! Elegendő a tőkesúly erre a megpróbáltatásra?

A vízár le akarja tépni a ruhámat. Nagyra tátom a számat, lihegek, és mint hurokból, úgy húzom ki előbb az egyik, majd a másik lábamat az örvénylő vízből. Csak most merek felpillantani. A far az égnek mered. Gyorsan felegyenesedem, térdből nyomom fel magam, és előrenézek a mellvéd fölött. Az előhajó eltűnt a zöldesfehéren kavargó örvénylésben. Pillantásom a második őrtiszt arcát súrolja: hatalmasra tátott szája mintha ordításra készülődne – de nem jön belőle hang.

A parancsnok arcáról csepeg a víz. Esőkalapja karimájáról úgy csurog, mint a lyukas ereszcsatornából. Arca kivörösödött. Mereven, mozdulatlanul szegezi a tekintetét előre. Követem a pillantását.

A másiknak most baloldalt hátul kell lennie. Egyszerre teljes hosszában láthatóvá válik. Ugyanaz a hullám, amely mialattunk elsurrant, őket a magasba emeli. Csak pillanatokig tart, aztán az ő orrukat is eltemeti a hab. Mintha már csak fél hajójuk lenne. Most a torony oldalán úgy csapódik fel függőlegesen egy hullám, mint a part menti sziklákon szokott. A szürke vízpermetben teljesen eltűnnek.

A második őrtiszt valami olyasmit ordít, hogy „Szegény fickók!”, vagy hasonló. De hát ez megbuggyant? Elfelejtette, hogy minket éppen úgy hánynak-vetnek a hullámok, mint amazokat?

Tovább fordulunk. Egyre hegyesebb szögben érik a hullámok a hajót. Hamarosan sikerül, amit a parancsnok akar: orral fordulunk a hullámokba.

– Pontos munka… jaj, a szentségit! – ordít a második őrtiszt. – Csak nehogy most azok ott… csak nehogy valami marhaságot csináljanak!

Engem is elkap a félelem: talán nem tudják tartani kurzusukat ebben a hullámverésben. Fordulatunk révén egyre közelebb kerülünk hozzájuk. Már összecsapnak azok az orrhullámok, amelyeket ők keltettek, a mi kereszthullámainkkal. Ismét felemelkedünk. Mint hatalmas bálna vesz a hátára minket egy gigászi hullám. Emelkedünk: tengeralattjárós mennybemenetel – Kyrie eleison. Egyre magasabbra, mint egy fekete Zeppelin. Előhajónk teljes hosszában szabad.

Úgy látok most rá a másik hajó hídjára, mintha háztetőről nézném. Te jószagú! Nem kockáztat túl sokat az Öreg? Ha most rázuhannánk!

De az Öreg meg sem nyikkan. Mindenkit felismerek, aki amott a mellvéd jobb oldalának dőlve felbámul ránk: középen Thomsen. Mindegyiknek tátva a szája, mint a vásári fababáké, amelyeknek nyílásába pamutlabdával kell betalálni, vagy mint a madáranyát váró fiókáké.

Most a bálna, amelynek hátán eddig utaztunk, oldalvást lecsúsztat minket, süllyedünk lefelé, lefelé.

A kutyamindenit – mért nem mozdul az Öreg?

Az arcára sandítok: vigyorog. Ez az ördögfajzat ebben a helyzetben képes vigyorogni. Most felordít: – Vigyázat nullán!

Gyorsan macskahátat. Felpúposítok, kapaszkodom, térdem a mellvéd falának, hátam a periszkópbaknak szorul. Gyorsan még egy nagy levegőt, aztán összegörnyedve a távcsövet a hasamba szorítom, már zúg is a nagy kalapács lefelé. Visszatartom a levegőt, számolok… elfojtom az öklendezést, és várok, várok, amíg csak le nem vonul az ár.

Meglepődöm: a várt oldallökés elmarad.

Az Öreg, ez a minden hájjal megkent gazfickó pontosan tudta, mit fog csinálni a bálna. Beleképzeli magát a tenger bőrébe, tudja, hogyan mozog az ilyen förtelem hullám.

Most Thomsen hajója emelkedik a hullám taraján, egyre magasabbra emeli egy óriás marok. A távcsövön át látom, hogy még a merülőtartályai is kiszabadulnak és felfénylenek. Egész örökkévalóságig ott marad – csak azután rántja le a hullámvölgybe egy erőteljes mozdulat. Fehér habpermet fröccsen szét a két hajó között, és úgy eltüntet egymás elől, mintha a másik ott sem lenne. Sok szívdobbanásnyi időn át semmi egyebet nem látok, csak a fehéren tajtékzó hullámokat, rángatózó havasokat. Most, hogy a másik hajót is benne látom, a tomboló tenger még ősibbnek, még félelmetesebbnek érződik.

Elképzelem, hogy amott a másik hajó gyomrában őrséget tartanak a gépeknél, fülelnek a hidrofonnál, a rádiónál, az orrtérben lakók ott szoronganak a priccseiken, olvasnak, vagy megpróbálnak aludni egy kicsit, egyszóval, hogy odalent lámpák égnek, emberek tanyáznak…

Ember, ember, feddem magamat, már te is megbuggyantál, mint a második őrtiszt? Hiszen az az ikerhajónk, a mi embereink pontosan azt élik át, mint amazok!

A parancsnok jelzőzászlót kér. Jelzőzászlót? Tiszta mesüge ez? Hogyan tudna itt valaki jelezni?

De a parancsnok már meg is markolja a zászlókat, mint két stafétabotot, és amint felfelé emelkedünk újra, kioldja a hevederét, hátával a periszkópbaknak támaszkodik, magasra feltolja magát a mellvéd fölé, kiékelődik, kicsavarja a zászlókat, és teljes lelki nyugalommal, mintha csak a Wann-seen{41} csónakáznánk, jelezni kezd: mit süllyesztettetek e…l?

Hihetetlen, de odaát valaki „megértettem”-et jelez a karjával. És míg mi zúgva liftezünk lefelé, amaz – pokolfajzat ám az is! – ezt feleli karjelzésekkel: tízezertonnát.

Mint két ellenkező irányban forgó óriáskerék gondoláiból, úgy társalkodunk itt a süketnémák nyelvén a repkedő habcafatok és vízfoszlányok között. Csak pillanatokra kerül egy magasságba a két hajó. Az Öreg ezt üzeni a legközelebbi felemelkedéskor: szerencsétek volt nyavalyások.

Odaát most szintén zászlóra kapnak. Kórusban olvassuk, amit a jelzőmatróz integet: szervusz, kormány és árboctörést.

Hirtelen lezuhint a hullám, vad tempóban, meredeken szállunk lefelé. Amikor már teljesen kidőlünk, megérkezünk egy vízpárával telt völgybe.

Elképzelhetetlen magasságban lebeg a fejünk fölött a másik hajó orra, ott is marad mindörökre… még a bal oldali torpedóvető-nyílásokat is látni, minden egyes elárasztószelepet, a teljes víz alatti hajótestet – amíg a túlbukó előhajó le nem zúdul a hullámvölgybe, mint valami penge. Úgy csapódik be, hogy az acélt is kettévágná. Az őrjöngő hullámzásban már csak pár sötét pont látható: a hídőrök feje meg egy vörös jelzászlóval hadonászó kar.

A második őrtiszt zavarodott pillantást vet a kapitányra, hátranézek, szemem a főtechnikus eksztatikus kifejezésű arcára esik; már biztosan jó régen feljött a hídra.

Fél karral átölelem a periszkópot, és megpróbálok följebb jutni. A másik hajó a tenger gyűrődéseiben, hátul elmarad. Hirtelen megjelenik a hordó, amelyet hullámok láncoltatnak, mint egy parafa dugót, pár perc múlva már az sem látszik.

Az Öreg ismét felveszi az útirányt. Gyorsan felnyitom a toronyfedelet, elengedek még egy zubogó hullámot – aztán be a szűk lyukba!

A toronyban a kormányos elhajol. A hajó jobbra dől, most mégiscsak a nyakába kapja a vizet.

– Mi történt? – kíváncsiskodik.

– Egy hajóval találkoztunk… Thomsenékkel. Elég közel jöttek!

Fentről berúgják a toronyfedelet. Mindenkinek olyan sápadt az arca, mintha a bányából került volna elő. Most újra elnyelt bennünket. Most jövök csak rá, hogy még a kormányos sem tudhatta, mi is zajlott le a hídon.

Kibogozom az állam alatt az esőkalapot, nehézkesen lehámozom magamról a gumikabátot. A központos figyel. Valamit csak mondanom kell neki:

– Szinte hihetetlen, milyen jól tud manőverezni a kapitány. Igazi centiző!

Mintha az izgalomban mozgékonyabbakká váltak volna az izmaim: sokkal hamarabb kikerülök a nedves ruhákból, mint az előző napokban. Mellettem a főtechnikus törülközik gondosan.

Tíz perccel később az O-helyiségben gyűlünk össze.

Még nem csillapult bennem az izgalom, de megpróbálok lezsernek mutatkozni: – Nem volt ez egy kicsit túl civil ízű?

– Micsoda? – kérdez vissza az Öreg.

– Hát az üdvözlés.

– Hogyhogy?

– Nem illett volna legalább egy ES-patront kilőni?

– Ó, te jóságos ég! – sóhajt a parancsnok. – Azt a tornyot az első pillantásra fel lehet ismerni!… Halálra rémültek volna, ha ES-t lövünk. Rögtön válaszolniuk kellett volna. És hát, ki tudja, fel voltak-e készülve ebben az időben éppen az ES-lövésre. Már csak nem hozzuk zavarba a bajtársakat!

– Nos, hogyha viszont nem használjuk az ES-patronokat, akkor minek kell felcipelni őket nap mint nap?

– Na, csak ne akadékoskodjon – mondja az Öreg. – Ez van előírva, a szabály, az szabály.

Tíz perc múlva visszatér az ellenvetésemre:

– Ebben az időben úgysem kell a tommyk tengeralattjáróival számolnunk. Mit is keresnének itt? Talán német konvojokat?

*

A találkozás utáni harmadik nap reggelén arra ébredek, hogy a vihar alábbhagyott. Gyorsan felkelek, és esőfelszerelést veszek. Felmászom a hídra.

Még nincs egészen világos. A láthatárt kitisztogatták. A magas hullámverés csak itt-ott tajtékos. Még majdnem ugyanolyan magasra és mélyre bukdácsolunk, mint az utóbbi hetekben, ám ez a mozgás most nem olyan goromba, nem olyan darabos. A hajó végre abbahagyta a rázkódást.

Déltájban szinte teljesen elül a szél. Vonítása helyett már csak tompa sziszegést és csapkodást hallani. Még a fülemben orgonál a vihar. Egészen összezavarodom ebben a nagy csöndben. Mintha a moziban hirtelen megszakadna a hang: a hullámok még mindig a magasba szöknek: nyughatatlan vérű, fehér sörényű paripák, amelyek komolyan, ünnepélyesen vonulnak a hajó felé.

Alig hihető, hogy ebben a nagy mozgalmasságban a tenger vize nem igyekszik semerre, nem gördülnek hullámai felénk. Csak akkor tudatosodik ez bennem, ha egy hullámzó búzamezőre gondolok: a víz éppolyan kevéssé mozdul el a helyéről, mint a gabonaszál.

– Ritkán látni ennyire kiterjedt hullámzást! – szólal meg mellettem a főkormányos. – Simán elhúzódik legalább ezer mérföldre!

Másnap reggelre a tenger mozgása már csak annyi, mintha ólomréteg úszna a tetején. Mintha éjszaka megkétszereződött volna a víz fajsúlya. Az ég, mint az összement tej, mozdulatlanságba dermedt.

– Mindig épp fordítva van! – mondja a főkormányos. – Igazán szükségünk lett volna az elmúlt napokban erre a nyugodt tengerjárásra!

Később, a központban azt mondja:

– Itt állunk ma – és körzőheggyel egy kis ceruzás keresztre mutat az egyik tengeri térképen. – És tegnap ugyanebben az időben itt voltunk! – Keserű képet vág, szája sarka lebiggyed: – Ezen a vonalon hajókázunk ide-oda!

Előszed egy térképet a ládából, amely az általunk használt összes térképet együttesen ábrázolja. Icipici négyszögre mutat Izland partjaitól délnyugatra: – Ez a négyszög felel meg az asztalon lévő térképnek!

Körzőjének hegyével megmutatja azt az utat, amit eddig megtettünk:

– Itt végig nyugat felé mentünk. Aztán jött a rossz idő. Akkor erre kanyarodtunk, aztán még tovább nyugat felé, majd nagy kunkort tettünk dél felé. Utána újból nyugatnak, majd észak felé tértünk ki. Pár cikcakk, aztán ismét nyugatra tartunk – és most itt vagyunk, mint akit ideszögeztek!

Úgy bámulom a papírt, mintha tudja isten, mit lehetne látni rajta. Hát ennyi maradt az egész fáradságos hajókázásból: egy bután ide-oda cikcakkoló ceruzavonal a térképnégyszögek hálózatában!

Hinrich távmondatát vesszük: „Magában hajózót hármas legyezővel elsüllyesztettem.”

– Ebből még tengernagy lesz – mondja az Öreg. Hangja inkább megvető, mint irigy. Elkeseredése dühkitörésekben nyilvánul meg: – Nem furikáztathatnak bennünket, csak mert sejtenek valamit, találomra… Ebből így semmi sem lesz…

A hangulat a hajón újra nulla alá süllyedt. Még talán legjobban a fedélzetmester vészeli át a lógást. Hangereje legalábbis semmit sem csökkent. Reggelente, amikor még senkinek sem nyílik a szája, ő már teli pofával szidja azokat, akik nem takarítanak elég rendesen. Általában megvárja, amíg a parancsnok felmegy a hídra – de akkor aztán mintha különkiadása is lenne a haragjának.

A változatosság kedvéért átrendezem a polcomat. Mindent penész borít, ingeim feketészöld foltosak. Csoda, hogy mi magunk nem penészedtünk még meg, nem oldódtunk fel elevenen kocsonyává és nyálkává.

Némelyikünk azért már mutat ilyen tüneteket. Zörner arcát nagy vörös furunkulusok torzítják el, sárga a közepük. Mivel arcbőre sajtos sárga, az ellentét a vörös rettenetekkel még látványosabb. A legrosszabbul persze a tengerészek jártak, mert a sós vízzel érintkezve sebeik és furunkulusaik egyáltalán nem gyógyulnak.

A vihar elmúlt. A hídon újra lehet pihenni.

A láthatár kerek vonalát semmi sem töri meg. Tökéletesen, makulátlanul illeszkedik az ég a fölhöz. Mint egy hatalmas lap, amelyre opálüveg kupola borul.

Kapcsolat

Thomsennek szólt a mai első távmondat, amelyet rádiósunk elcsípett. Helyzet meghatározásra szólították fel.

– Hol jár most Thomsen? – kérdem az Öreget.

– Nem jelentkezett – feleli. – Pedig már két felszólítást is kapott.

Azonnal képek kísértenek a fejemben: hajók felülnézetben, körülöttük úgy virítanak a bombarobbanások, akár a karfiolfejek.

Ők tudják, miért nem jelentkeznek. És valóban léteznek helyzetek, amelyekben a legrövidebb rádiós jelzés is árulóvá válhat.

Másnap reggel közömbösen kérdezem az Öreget:

– Thomsen?

– Semmi – feleli, és mereven előreszegezett tekintettel tovább rág. Antennahiba, mondom magamban, vagy zavarják az adását! Víz került az antennaaknába, ilyesmi lehet!

Herrmann jön egy távmondattal. Az Öreg egy árnyalattal türelmetlenebbül nyúl érte, mint láttatni szeretné. Elolvassa, ellen jegyzi, összehajtja. Elkérem, elolvasom, visszaadom. Az Öreg egy szót sem szól.

Mostanában többször előfordult, hogy a repülőgépről bombázott hajó még segélyhívást sem tudott küldeni.

– Rég jelentkeznie kellett volna – mondja az Öreg.

Másnap már senki sem beszél Thomsenről. A téma tabu. Ne találgassunk. Az Öreg arcán mindenesetre világosan látszik, mit gondol a dologról. Hamarosan útnak indulhat a háromcsillagos jelentés…

Tizenkét órakor, amikor épp ebédhez készülődünk, a központ jelenti:

– A parancsnoknak: száznegyven fokon füstzászló!

A parancsnok, mint akit kilőttek, úgy terem talpon. Futtomban lekapok egy távcsövet a kampóról, és szorosan a parancsnok mögött mászom fel.

– Merre?

A főkormányos mutatja:

– Ott balra ferdén, a nagy kumulusz jobb oldali lefolyása alatt. Nagyon gyengén látszik.

Bárhogyan erőlködöm is, a megadott helyen semmit sem látok. Csak nem téveszti össze az égi hajókat a főkormányos a füstzászlókkal? Ezen a vidéken valóban nagyon mozgékonyak a felhők, a láthatár fölött bizarrabb szín kavalkád mályvaszín és szürke árnyalatokból. Újra meg újra végigtapogatom a láthatárt. Hevesen ring a távcsőben. Semmi egyebet nem látok, mint egymás mögé sorakozó szürke felhőkulisszákat, sokféle szürkében, az egérszürkétől az ibolyás árnyalatig, és persze mindegyik olyan, mint egy-egy füstzászló.

Úristen, micsoda tolongás, tülekedés! Végre felfedezek egy vékonyka csövet, amely egy árnyalattal sötétebb, mint mögötte a mályvaszín felhő. Lent keskeny, fent kiöblösödik, mint a tuba. Szorosan mellette egy másik, éppen olyan, csak haloványabb. És amott, hiszen amott egy egész sorozat apró fenyőfa, törzsük a horizont mögé ér le! A parancsnok leereszti a távcsövet:

– Tiszta ügy! Konvoj. Mennyin vagyunk?

– Kettőszázötven fokon!

– Kétszázharminc fokra megyünk! – Az Öreg egy másodpercet sem habozik.

– Kettőszázharminc fok megvan!

– Mindkét gép félsebességgel előre!

A parancsnok a főkormányoshoz fordul, aki még egy pillanatra sem eresztette le a távcsövet: – Úgy látom, déli kurzuson halad. Főkormányos?

– Én is úgy gondolom – feleli a főkormányos, de le nem venné a távcsövet a szeméről.

– Először is be kellene cserkésznünk őket, alaposabban megnézni, merre is tartanak – mondja a parancsnok. A kormányosoknak ad parancsot: – Balra tíz!

Nem tör ki senkin a vadászláz. Nem jön senki izgalomba. Szigorú, zárt arcok körülöttem.

Csak Wichmann arca izgatott: ő fedezte fel elsőnek a füstzászlókat.

– Bizony, a harmadik őrség, mondom én: a harmadik őrség! – mondogatja önelégülten, míg el nem kapja a parancsnok pillantását. Akkor elvörösödik és elhallgat.

A hajók irányáról semmit sem mondanak azok az apró fenyőfácskák. A déli útirány csak feltételezés. Lehet, hogy közeledik a konvoj. De éppen távolodhat is. A láthatár mögött felfedezett gőzösök a szélrózsa bármely irányába mehetnek. Szemmel tartom a kukkerben a célt, miközben a hajó lassan elfordul alattam.

– Kormányt fel!

A kormányos a toronyból a középhajó magasságába irányítja a kormányt.

Egyelőre még tovább fordul a hajó.

– Mennyi? – kérdi a kapitány.

– Százhetven fok! – érkezik lentről a válasz.

– Százhatvanöt fokra megyünk!

Most már csak picit fordul a hajó, míg az apró, szétfolyó fenyőfák éppen az orr fölé érnek. A parancsnok bizalmatlanul összeszorított szemmel a szürke felhőkkel sűrűn teleaggatott égboltot kutatja, fejét hátrahajtja, majdnem körbefordul a tengelye körül. Csak nehogy repülő jöjjön!

Lentről jelentik: – Az ebéd tálalva van!

– Nem érünk rá! Hozzák fel – szól le dühösen a parancsnok.

Kicsiny, a híd mellvédjéből lehajtható ülésekre helyezik az ételt. Minden ott is marad érintetlenül, senki sem nyúl hozzá.

A parancsnok most a hold nyugtának időpontját szeretné megtudni a főkormányostól. Tehát: a támadással meg akarja várni az éjszakát. Egyelőre semmi egyéb dolgunk, mint mindenáron fenntartani a kontaktust, hogy több hajót is rá lehessen küldeni a konvojra.

Lassanként magasabbra nőnek azok a füstzászlók a láthatár alján, kissé jobbra tolódnak.

– Úgy nézem, jobbra tart! – mondja a főkormányos.

– Hazafelé tartó konvoj – erősíti meg a parancsnok. – Csak a ballasztot viszik. Kár. Nekem egy megrakott jobban tetszett volna.

– Már összesen tizenkét árboccsúcs látható! – jelenti Wichmann.

– Ez egyelőre elég is! – nyugtázza a parancsnok, aztán leszól: – Kormányos, mennyin vagyunk?

– Százhatvanöt fokon!

A parancsnok félhangosan gondolkodik: – A konvoj jobb oldalon húsz fokot mér… kiigazító mérés száznyolcvanöt fok… Távolság?… Biztosan közepes gőzösök… tehát körülbelül tizenhat tengeri mérföld.

Farvizünk habzik, mint a szódavíz. Fent az égen fehér •a apnelfelhőcskék, ide-oda durrantva. A hajó tajtékot túrva vágtat a szürke vízen.

– Jó közel vagyunk! – mondja a parancsnok. – Ezek már nem lépnek meg előlünk!… – Majd kicsit később hozzáfűzi: – Hacsak közbe nem jön valami.

Kormányparancsot ad:

– Élesen jobbra! Kétszázötvenöt fokra!

Lassanként ferdén bal oldalra tolódnak át a füstzászlók. A hajó most a konvoj feltételezett irányával párhuzamosan halad.

A parancsnok csak másodpercekre ereszti le a távcsövet. Néha odamorog valamit a kukker alól. De csak töredékeket hallani belőle:

– …egészen… ahogy kell… sohasem lehet… rossz kurzuson halad.

Tehát: ha a konvoj alaposan meg volna pakolva és Angliába tartana, jobban örülne neki. Nemcsak azért, mert a zsákmány a rakomány értékével is többet érne, hanem mert egy kelet felé tartó konvoj az otthonunkhoz is közelebb vinne bennünket. Az üldözés nagy üzemanyag-fogyasztása aggasztja a parancsnokot. Jobb szeretné, ha a vadászat egyúttal a támaszpont megközelítését is jelentené.

– Üzemanyag – szól ebben a pillanatban a főkormányos. Amúgy utálja ezt a szót, mintha valami obszcén dolgot jelentene. A parancsnok olyan képet vág, mint Sherlock Holmes, és a főkormányossal sutyorog. Végül a főtechnikust is felhívatják. Az a legsötétebb képet vágja, ami csak telik tőle.

– Mindent hajszálpontosan át kell számolni! – mondja végül a parancsnok, s a főtechnikus eltűnik a lejáratban, mint egy akrobata.

Körülbelül fél óra telik el, a parancsnok mindkét gépet teljes sebességre állíttatja. Sötétedésre eléggé meg akarja előzni a konvojt.

A motorok dübörgése egyre magasabb, az egyes hengerekben végbemenő robbanások egyetlen recsegő bömbölésben egyesülnek. A rácsok lyukain hab fröcsköl, úgy száll, mint a borotvahab. Az orrhullám hatalmasra dagad.

Hirtelen megjelenik a főtechnikus. Az üzemanyag miatt érzett aggodalom hajtotta ide fel.

– Eléggé elhasználtuk! Már csak ötven köbméter, Herr Kaleun! – jelenti gyászos ábrázattal. – Ha így száguldunk, három óránál többet nem bírunk ki!

– A leglassabb tempóban mennyit számol hazafelé? – kérdi a kapitány amúgy mellékesen.

A főtechnikus előrehajol, és kezét a szája köré helyezi, mintha szélben akarna rágyújtani, ezért nem hallom, mit válaszol. Mindenesetre azonnal mondja a kért számokat.

Lassanként a barnás, kirojtosodott füstlabdacsok mintegy hüvelyknyivel a láthatár pereme fölött vastag, okkerszín páragomolyaggá egyesülnek. Alattuk az árboccsúcsok lassan növekvő szakállszálaknak látszanak.

Az Öreg leereszti a távcsövet, és ráteszi a védő bőrkupakot, majd az első őrtiszthez fordul, aki időközben szolgálatba lépett:

– A mostaninál magasabban nem szabad kilátszódniuk!

Aztán eltűnik a toronynyílásban. Annyira nem hajlékony, mint a főtechnikus, mondom magamban, és én is utána mászom.

*

Nagy beosztású milliméterpapírján odalent a főkormányos a hajó minden fordulását jegyezte. Most az ellenfél helyzetét és távolságát jegyzi fel.

– Ide vele! – szólítja fel az Öreg. – Hát így állunk! Egész csinos!

Nekem pedig ezt mondja:

– A pontos helyzet meghatározás csak a következő órák alatt válik lehetségessé. – És sürgető hangon így szól a főkormányoshoz: – Hajtogassa már ki a nagy térképet, hogy láthassuk, honnan jön! – És végül a térkép fölött monológba kezd: – Az Északi-csatornából jött! De vajon merre tart? Na, mindjárt meglesz az is…

Szögmérőjét a konvoj tartózkodási helyét és az Északi csatornát összekötő vonalra fekteti, és leolvassa a fokot: – Mintegy kettőszázötven fok!

Egy pillanatot gondolkodik, aztán azt mondja:

– Nem lehet, ott nem jöhettek át. Biztosan kerültek egy jó nagyot észak felé, hogy elkerüljék a lesben álló tengeralattjárókat! Hja, ilyen az élet…

A dízelek egyenletesen csörömpölő dübörgése az utolsó szögletig betölti a hajót. Ez mindenkire valóságos vérátömlesztésként hat: feljebb emelkedik a fejünk, rugalmasabb a járásunk. Mintha még a pulzusom is meggyorsult volna.

Leginkább az Öreg változott meg. Feloldódott, szinte már vidám, szája szögletében mosoly bujkál. A gépek sebesen haladnak, a világ máris rózsaszínű lett – mintha semmi egyebet nem áhítottunk volna úgy, mint a dízelüvöltést. Hallgatunk. Aztán azt mondja a parancsnok: – Sötétedés előtt semmiképpen sem csatlakozhatunk. Tartogathatnak egy-két meglepetést a tarsolyukban.

Sötétedésig – az még sok-sok óra.

Az U-helyiségbe vonulok. Kicsit elnyújtózom – előlegbe. Zeitler és Kleinschmidt az asztalnál ül.

– Te csak ne tegyél úgy, mintha még nem lett volna dolgod férjes asszonnyal. Hiszen azok a legrámenősebbek!

Úgy látszik, az Első Számú Téma visszatért az őt megillető első helyre.

– Persze, már megszokták, hogy kefélgetik őket, aztán egyszerre csak nuku, vége? Gondolkodj már logikusan. Te sem viselkedsz úgy, mint egy szűz lány. De az egérkédtől bezzeg elvárod. Kész röhej, hogy éppen a legszorgalmasabb kuplerájlátogatók közül kerülnek ki a legféltékenyebb savanyújóskák!

– Te meg csak következtess a te sikszédről{42} a többire, te bárgyú lélek!

– Jóember, markold meg már a seggedet, nézd meg: itt vagy-e még! Hát nem értesz meg semmit? Felhalmozódik bennük egy csomó minden. Úgy hívják: pót-lás-szük-ség-let!

Zeitler hangjában annyi a meggyőző erő, mintha egy pogányt akarna megtéríteni. De hirtelen elkapja a méreg:

– Te vagy a leghülyébb seggfej, akivel valaha is találkoztam!

Wichmann bukkan fel, mindjárt szót is kér:

– Menjé’ már a férjezett nőiddel!… Fölmegyek egyszer egyhöz, hát amint ott nagyban gyúrjuk, egyszerre csak elbőgi magát nekem… Nahát, az ám még a zavaró! Nahát, legalábbis nekem… alaposan bezavar a hangulatomba. És már másodszor történt meg velem. Nahát, tudod… inkább nem… elakadt a lélegzetem!

– Nocsak, minő nemes lovag!

Wichmann nem bír megszabadulni az élményeitől:

– Nekem már az is betesz, ha állandóan csöngetnek!

A függöny résén át látom, hogy Kleinschmidt felemelkedik, és jobb kezével benyúl kék-fehér keresztbe csíkos pulóvere alá. Alaposan megvakarja a hasát. Hüvelyk- és mutatóujja között előhalász egy cseresznyemag nagyságú leszakadt bolyhot. Jó alaposan megvizsgálja. Aztán kinyilatkoztatja: – Nohát, én egyszer fölmentem egyhez, Hamburgban volt, az meg elsőre előveszi a serblit, föléje kuporodik, és psss… Hát nekem is elakadt a szavam! Micsoda marhaság. A hippodromban ismertem meg. Tízszer mentem körbe vele, persze mindig kengyel nélkül.

– Hiszen akkor laposra préselted a tojásaidat! Ne csodálkozz, ha… Mekkora egy ökör vagy!

– Könnyű neked, jár a szád… öt márkám ment rá… egyszerűen nem állt föl, na!

– És előre fizettél? Na, te aztán tényleg nagy marha vagy!

Csak negyedórát bírok ki heverészve. Nézzük csak, mi újság hátul a gépteremben! Nem akar kinyílni a dízelfenék ajtaja. Egész testemmel ki kell támasztanom, mire enged a hatalmas, teljes sebességgel vágtató gépek szívóereje.

A zaj fejbe csap. Szemem-szám eltátom: a dízelek dugattyúinak mozgását csak hullámzásként érzékelem. A manométerek mutatói lázasan reszketnek a számlapok felett. Az olajgőz betölti a termet, mint a sűrű köd.

Johann van szolgálatban. Frenssen is itt van. Szélesen elvigyorodik, amikor megpillant. Most nem a szokásos bágyadt pillantással néz a világba: büszke. Minden rendben: most megmutatja a két nagy dízel, hogy mit tud.

Johann tarka rongyokkal tisztogatja kezéről az olajat. Csoda, hogy meg nem süketül. Lehet, hogy ez a pokoli lárma az ő füleinek olyan, mint nekem az erdő susogása? Johann egészen a fülembe dugja a fejét, úgy kérdezi harsányan:

– Mi folyik?

Én is hasonlóképpen válaszolok:

– Konvojt követünk, sötétedésig várunk!

A főgépész kettőt pislant, jelezve, hogy megértett, aztán újra a manométerei felé fordul. Csak most döbbenek rá, hogy hiszen itt hátul az emberek még csak azt se tudják, miért is kapcsoltunk nagy sebességre. A híd nagyon messze van. Innen nézve az ajtón túl mindjárt a világvége kezdődik. A felső világgal csak a géptávíró, a jelzőlámpák és a fedélzeti telefon köti össze az ittenieket. Ha az Öreg nem ereszkedik le annyira, hogy az „alvilágiakkal” közölje a sebességváltás okát, azok sohasem tudják meg.

Mint mindig, most is testemet-lelkemet átjárja a robbanássorozatok egyenletes és mindent elborító zaja. Mintha elkábulnék, s már settenkednek is elő a rémképek, a gonosz látomások: a nagy hajók gépterme a legjobb célpont a torpedók számára! Óriási csarnokok magas- és kisnyomású turbinákkal, vastag, szigetelt, nagynyomású vezetékekkel, érzékeny kazánokkal és hajtóművekkel és segédmotorokkal. Ott nincsenek válaszfalak. Ha találat éri, ez a helyiség telik meg a leggyorsabban. És vízben úszó gépteremmel még egy hajónak sem sikerült túlélnie.

Képsorozatok jelennek meg előttem: találat a középhajóban, a nagynyomású kazánok felrobbannak, a csővezetékek szétszakadnak, a hajó azonnal elveszti hajtóerejét. Az ezüstösen csillogó vaslépcsők, amelyek olyan keskenyek, hogy éppen csak egy ember fér el rajtuk, de most, a sötétben, a sziszegő gőz tolulásában mindenki egyszerre igyekszik fölfelé.

Micsoda munka! Ott lent a géptermekben, három méterrel a víz szintje alatt tudva tudják, hogy bármely pillanatban feltépheti egy torpedó a falat! Egy-egy konvojút alatt vajon hányszor tapogatják végig a vékony fallemezeket? Hányszor próbálják el, miképp lehet a leggyorsabban feljutni, hányszor képzelték már el a vas rémisztő csörömpölését, a robbanás éles csattanását és a zúgó víz beáradását? Egyetlen másodpercre sem érezhetik biztonságban magukat.

A tankhajókon még rosszabb a helyzet. Ha egy tankert középtájon torpedótalálat ér, egyetlen lángoló pokollá változik az egész hajó. Orrtól a tatig minden négyzetméter lángokban áll rajta. Ha pedig a gáz is felrobban, egyetlen fülsiketítő csattanás kíséretében az égbe repül az egész hajó. A benzinszállítók fáklyaként lángolnak.

Messze van a híd. Mint Ariadné fonalán, úgy kell visszatapogatóznom a valóságba. Amikor bezuhintom az ajtót, a dízelzaj egyszeriben abbamarad, mintha késsel vágták volna el, de a koponyámban tovább dübörög. Rázom a fejemet, így próbálok megszabadulni tőle, de percekig tart, míg valamennyire kirázom fülemből a dízelek lármás dübörgését.

– Bonyolult cikcakkrendszerben futnak – mondja az Öreg, amikor újra felmászom a hídra. – Egészen meglepő, ahogy csinálják. Nemcsak a szokásos: fő kurzus, és egy kicsit erre, egy kicsit arra… De nem ám! Mindenféle bonyolult cikcakkot beépítenek a rendszerbe, hogy ne jöhessünk rá olyan hamar. Meg is izzasztják vele a főkormányost rendesen. A jóember most gürcölhet szakadásig: ellenség feltételezhető iránya, saját kurzus, találkozási pont… Azért az sem lehet egyszerű, egy ekkora rahedli hajót együtt tartani!

Alig veszem észre, hogy az Öreg utolsó mondata már a konvoj parancsnokáról szólt, nem pedig a főkormányosról.

– Régen egyszerű vargabetűkkel tértek le a fő kurzusról. Hamar ki lehetett ókumlálni, milyen rendszer szerint megy a dolog… de sokat tanultak a fiúk odaát! Hát igen, mindenki megteszi, ami telik tőle. Érdekes foglalkozás lehet konvojparancsnoknak lenni! Egy ilyen birkacsordát együtt tartani, át az Atlanti-óceánon, mindig ugrásra készen…

Most mi vagyunk a kapcsolattartók. Nekünk kell ügyelnünk, nehogy elveszítsük a kontaktust, vagy a víz alá nyomjanak bennünket. Makacsnak kell lennünk, akár a légy. Ha a legyünkre rácsapunk, és nem találjuk el, azonnal visszaül az előbbi helyére. A légy, mint címerállat, a kitartás, a szívósság mintaképe… Vajon miért nem tűnt fel még egyik tornyon sem? Vadkanokat, fújtató bikákat pingáltatnak a parancsnokok a hajótornyokra, de a légy még senkinek sem jutott eszébe. Majd szólok az Öregnek: egy nagy legyet a toronyra! De nem most. Most mélyen a nadrágzsebbe süllyesztett kézzel medvetáncát járja a nyitott toronynyílás körül. Az egyik hídőr zavarodottan odapillant. Az Öreg rárivall: – Ember, hol a szeme?!

Még sohasem láttam olyannak az Öreget, amilyen most. Öklével csapkodja a mellvédet, most egy egész dobszólót ver ki rajta. Aztán felordít: – Főkormányos, elő kell készítenünk a távmondatot! De még gyorsan be akarom mérni őket, hogy tisztességes adatokat mondhassunk be a fő útirányukról.

A dioptert feladják a hídra. A parancsnok felteszi a híd iránytűjére, megcélozza a füstzászlókat, és leolvassa a fokot. Aztán lekiált: – Főkormányosnak: helyreigazító bemérés: egyszázötvenötös fok. Távolság tizennégy tengeri mérföld.

A főkormányos hamarosan jelenti:

– A konvoj fő kurzusa kettőszáznegyven fok!

– Nahát, pontosan, ahogy sejtettük – dörmögi maga elé a parancsnok, és felém biccent. Aztán megint lekiált: – Tud valamit mondani a sebességükről?

A főkormányos arca megjelenik a toronynyílásában: – Hét egész öt és nyolc egész öt mérföld között, Herr Kaleun!

Alig telik el egy perc, már nyújtják is föl a távmondatos cédulát. „Konvoj AX négyszögben háromszázhatvanötön – kurzusa kettőszáznegyven fok – sebessége mintegy nyolc mérföld – UA” – olvassa a parancsnok. Ceruzacsonkkal aláfirkantja, aztán visszaadja.

Megjelenik a főtechnikus. Aggodalmas képet vág. Mint egy oldalba rúgott kutya, alulról pislog felfelé a parancsnokra.

– Na, már megint itt van! – próbálja meg kirántani alóla a szőnyeget a parancsnok. – Aki inni akar, meg kell fizetni a sör árát!… Vagy komoly aggályai támadtak?

– A dízelek miatt semmi, parancsnok úr! Csak a visszaút kérdéses.

– Ugyan már, főtechnikus, ne nyivákoljon állandóan! Csak bízzon Istenben, és viselje magát rendesen! Vagy talán nem hisz Istenben, mennynek és földnek megteremtőjében? Hiszen minden rendben megy, nem igaz?

De amikor a főtechnikus eltűnik, mégiscsak leereszkedik egy kis beszélgetésre a főkormányossal:

– Mikor sötétedik?

– Tizenkilenc órakor.

– Akkor már nem sokáig kell nagy sebességgel haladnunk. Az első támadásra mindenesetre elég lesz! Aztán meg majd rátesszük a kezünket a dugi tartalékokra, amelyeket a főtechnikus úr mindig elővarázsol valahonnan.

A füstzászlók most a láthatárhoz kötözött gázos léggömbökre emlékeztetnek. Tizenötöt számolok.

A parancsnok hangjában tettetett közömbösséggel így szól:

– Most már a kíséretre is figyelnünk kell. Menjen egy kicsit közelebb. Nem lenne baj, ha előre tudnánk, éjszaka milyen biztosítással kell számolnunk!

Az első őrtiszt azonnal kéttizeddel balra irányítja a hajót. A jobb első szektort figyelő fedélzetmester elejt egy megjegyzést:

– Esedékes már…

De az Öreg azonnal a szavába vág:

– Figyeljenek, uraim! Sötétedésig még sok minden közbejöhet!

Ördög a falra. Közben tudom, hogy az Öreg nagyon is biztos a dolgában, éppen csak babonás: nehogy elkiabáljunk valamit!

A hadvezetés távmondataiból kitűnik, hogy már öt hajó közeledik. Öt hajó, az már egész rendes falka. Helymeghatározásából ítélve egyikük már éjszaka ideér. Flechsig Nyugatról közeledik.

A tiszti kaszinóban az első őrtiszt üldögél. Idegesnek látszik. Némán mozgatja a száját: biztosan a „Csata előtti imát” memorizálja, a torpedósok parancshirdetését. Az első őrtiszt az első csatája előtt áll, hiszen a hajó előző útján nem kapott semmit puskavégre. Legalább most békén hagy mindenkit a hülye írógépével.

A központban a főtechnikussal szaladok össze. Nyugalmat erőltet magára, de mintha tűkön ülne. Szó nélkül, de sokatmondó vigyorral szemlélgetem, amíg csak fel nem fortyan, hogy ne bámuljak már úgy a képébe.

– Na, na! – békíti az Öreg, aki szintén idecammog.

– Remélem, kitartanak a kipufogócsövek – mondja a főtechnikus. – A bal oldali dízelé ugyanis nincs egészen rendben!

Épp pár órával ezelőtt mesélte Johann a következő történetet:

– Az UZ-n szolgáltam akkor, kapcsolattartás alatt eltörtek a dízel-kipufogócsövek. Jó kis meglepetés volt! Minden dízelgáz a dízelfenékbe tódult! A szemünk elé tartottuk a kezünket, de akkor sem láttunk. Ki kellett rohannunk, és búvármentővel vissza. Két fűtő kidőlt. Leváltották őket. Az ottani Öreg nemigen jött le. Azt kellett eldönteni: feladjuk, és hagyjuk őket elmenni a fenébe, vagy kitartunk a füstben. Pattanásig feszült a helyzet: három teljes órán át. A falak egészen megfeketedtek, de mi is olyanok voltunk, mint a szerecsen!

A főtechnikus nem bírja tovább. Szó nélkül eltűnik hátul. Öt perc múlva visszatér.

– Na, milyen a helyzet?

– Ilyen is, olyan is – mondja rejtélyesen.

A parancsnok a térképpulton tevékenykedik, nem figyel. Jön a rádiós aláíratni a távmondatot. Ezek szerint megint eltelt két óra.

– Megjött a friss újság – mondja az Öreg. – Na, nem valami különös. Merkelt szólítják fel helymeghatározásra Ugyanaznap futott ki, mint mi.

Az öreg Merkel, a Katasztrófás Merkel! Mindenki csodálkozik, hogy még az élők sorában van. Az első őrtisztje mesélte, mit művelt a legutóbbi útján a viharos tengeren egy tankerrel.

– A tankhajónak nagy pechje volt: épp azért szaladt belénk, mert irányt változtatott. Akkora hullámok csapkodtak, hogy periszkóppal szinte nem is lehetett látni Egészen közel kellett mennünk, hogy az első lövés után már ne legyen ideje irányt változtatni. Az Öreg a hármas csőből lövetett egyet. A hajóban hallani lehetett a találatot, majd rögtön még egyet. A főtechnikusunk minden tőle telhetőt megtett, mégsem került a periszkóp elé a tanker. Eltelt pár perc, mire megláttuk a gőzös oldalfalát – rögtön az orrunk előtt! Kört írt le! Nem tudtunk már menekülni. Tizenöt méterről legázolt. Mindkét periszkóp gajra ment, de a nyomóköpeny érdekes módon ép maradt. Csak pár centin múlhatott. Felmerülni nem lehetett, a toronyfedél ugyanis teljesen elcsavarodott az ütközéskor. Nem kellemes ám, hogy nem tudsz se körülnézni, se kimenni, mert beragadt a tornyod. Egyáltalán nem kellemes… Később a konyha nyílását feszítettük fel, s a toronynyílást feszítővasakkal, kalapáccsal nyitottuk ki. De vészmerülésre már nem voltunk képesek…

Akkor senki sem merte megkérdezni a vén Merkelt: hogyan tudott lerombolt toronnyal és periszkópok nélkül kétezer tengeri mérföldön át hazajönni a támaszpontra. A haja meg már azelőtt is ősz volt.

Fel a hídra. Nemsokára sötétedik. A szürke égbolt alatt már gyülekeznek a sötét felhők. Néhány helyen a szürkeség mintha elvékonyodna. Pillanatokra úgy látszik, mintha a fény bármikor visszanyerhetné uralmát az égbolton, de aztán sötét kékesfeketébe oldódik az ég színe, mintha nedves papíron vízfesték folyna szét. Addig folydogál, amíg az utolsó, bizonytalan fényt is meg nem fojtja nyugaton.

A dízelek dübörgését most nem is hallani a hídon, annyival hangosabb kétoldalt a légcsövek beszívó zaja.

– Nem szeretnék a konvojparancsnok bőrében lenni, amikor falkában támadunk – mondja az Öreg hangosan a távcső alól. – Ez a vánszorgás! A konvoj olyan lassú, amilyen lassú a leglassabb gőzöse. És egyáltalán nem fordulékony! És biztosan van egy csomó kőfejű a kapitányok között, és ezzel a bandával előre meghatározott cikcakk-kurzuson hajózni… na, te jó ég! Ezek mind olyan emberek, akik megszokták, hogy félig-meddig betartják a vízi közlekedés szabályait, és szép egyenes vonalban elhajókáznak…

Egy idő után újra rázendít:

– De azért aki egy ilyen benzintankert elvezet, annak vagy jó sok vér van a pucájában, vagy nincsenek idegei. Hetekig elüldögélni az üzemanyagtartályokon, ebben a tempóban?… Várni a torpedótalálatot? Hát, köszönöm szépen!

Az Öreg egy darabig csak kukkerol.

– Szívós fickók ezek, nem mondom – dörmögi aztán. – Hallottam egyről, akit a rombolók négyszer halásztak ki. Háromszor lőtték ki alóla a hajóját. Háromszor mentették meg, és negyedszer is hajót kért. Ez azért már valami… Persze meg is fizetik őket rendesen. Lehet, hogy ez a legjobb ösztönzés: hazaszeretet plusz pénz, aztán csak úgy burjánzanak a hősök.

Szárazon hozzáfűzi még:

– Néha a pálinka is elég.

Egy ideje már működik a rádióadónk. Bemérő irányítójeleket sugárzunk a közeli hajók számára. A kernéveli BdU zászlócskadugdosói számára most óránként adjuk a rövid jelzéseket, bizonyos betűsort, amelyből mindent ki tudnak olvasni, amit csak tudniuk kell a konvojunkról: a hajók helyét, kurzusát, sebességét, számát, a biztosítási rendszerüket, a saját üzemanyaghelyzetünket, sőt még az időjárást is. Ahogyan mi változtatjuk irányunkat, abból kikövetkeztethetik a konvoj mozgását. Nem támadhatunk, amíg ide nem érnek a többiek.

A hajóban megváltozott a hangulat. Furcsán nyugodt mindenki. Mintha elszállt volna a mámor. A legtöbb ember visszahúzódott a kojéba, és a támadás kezdete előtt megpróbál még szundítani egyet.

A központban már mindent előkészítettek. A vezetékeket százszor is átvizsgálták. A központos legénynek és a Bibliakutatónak semmi dolga. A központos keresztrejtvényt fejt, és megkérdezi, tudok-e francia várost Ly-nal.

– Lyon – mondom neki.

– Remek! – örvendezik.

A főtechnikus jelenik meg hátulról.

– Na, mi a helyzet? – kérdi.

– Gondolom, minden rendben.

Úgy látom, a főtechnikus számára az egyedüli létező gondot az üzemanyag jelenti. Eleget surrant már ide-oda a hajón. Most leül a térképládára egy kicsit csevegni: – Mégiscsak megérte a vesszőfutás. Már nem is hittem benne. Bezzeg régen milyen egyszerű is volt: veni-vidi-vici! Kész! Egyszerűen lesbe álltunk az utak mentén, és vártuk a jó szerencsét.

Tizenkilenc óra. A központban már előkészítették az éjszakai céloptikát. Hárman is vacakolnak ott. A torpedóvetőt ellenőrzik.

Fél füllel hallom a Berlinit:

– Annyi teknő, mint a nyúlszar, itt már csak leesik valami!

Megint fel a hídra. Tizenkilenc óra harminc. A mérnökiskoláson kívül minden tiszt itt van. A főtechnikus úgy ül az éjszakai céloptika talapzatán, mint vadász a magaslesen. Száznyolcvan fokon állunk. A füstzászlók mögött az eget borvörös, vízszintes csíkok tarkítják. Mint egy nagy napernyő. A nap lesüllyedt a felhők mögé. A csíkok vörös színe lassanként sápadt, selymes fényű zölddé változik. Csak pár alacsonyan szálló, rojtos szélű felhő őrzi még a vörös színt.

Keletről felszivárog az éjszaka. Egymás után hódítja meg az áhított sötétség az égbolt zónáit.

– Főkormányos, jegyezze: „Tizenkilenc óra harminc: az esti szürkület kezdete – kissé közelebb húzódunk – konvojt kifogástalanul látni, négy oszlopban hajózik – szándékunk: éjszakai támadás.” Nos, ezt írja a hadinaplóba.

Az Öreg gépparancsot kiált le. A dízelek azonnal lehalkulnak, hangjuk döcögősebbé válik. Eddigi fáradságos nyűglődésünket juttatják eszünkbe. A farvíz büszke sörénye visszaroskad magába, világoszöld uszállyá satnyul.

Elég messze vagyunk a konvojtól. Most arra kell ügyelnünk, hogy minden mozdulását hamar észleljük, és mindig azonos távolságban maradjunk tőlük. A hold mészfehér korongja már fent jár az égen. Lassanként kifényesedik.

– Ez jó sokáig eltarthat! – mondja a parancsnok. De alig fejezi be, már jelent is a jobb oldali hátsó őrszem:

– Hátul árboccsúcs!

Valamennyi távcső egyszerre lendül arrafelé. Megint nem látok semmit. Az Öreg szentségel.

Oldalra sandítok, kifigyelem, merre néz. Oda irányítom én is a távcsövem, és megpróbálom egészen lassan végigpásztázni a láthatár szegélyét balról jobbra. A láthatár alig válik el az égtől. Kutatok, kutatok – megvan! Ott tényleg egy árboc látszik! Hajszálvékony. Nincs füstfelhője – vagyis füst nélkül haladó biztosítóhajó. Korvett? Romboló? Söprögető, amely az éjszaka előtt még kanyarodik egyet, hogy megtisztítsa a terepet?

Vajon megláttak-e már? Állítólag a legjobb embereik ülnek az árbockosárban!

Mindenesetre pontosan előttük vagyunk. És nyugaton még nem sötétedett be egészen. Túlságosan is tisztán látható felőlük nézve a mi láthatárunk.

És az Öreg? Miért nem mozdul? Lapít, mint szigonyos a szigonyágyú mögött, a bálna fújását várva. Le sem teszi a távcsövet, gépparancsot ad: – Mindkét gép rohamtempó!

Felbőgnek a kompresszorok. A hajó megugrik. Úristen, ez a fehéren habzó farvíz árulónkká válik! Hiába szürke a hajótest, ha ez a fehér bugyborékolás… fölötte pedig a kéken gomolygó dízelfüst… mint egy rissz-rossz falusi traktor. A láthatár a tűhegynyi árbocszállal együtt eltűnik a kékesszürke füstfelhőben.

Pokoli a dízelzaj. Most markolunk bele csak istenigazából a főtechnikus tartalékaiba.

Az Öreg mereven hátrafelé figyel a távcsővel. Egyetlen vonással sem tértünk el az iránytól. A főkormányos is hátrafelé leseget. Egy idő után az Öreg csökkenti a dízelek sebességét. A farvíz összeesik. Lassan a kék füst is elvékonyodik. Az Öreg és a főkormányos figyelmesen vizsgálgatják a láthatárt. Én is; milliméterről milliméterre. Semmit sem látok.

– Hm – mondja az Öreg. A főkormányos semmit se mond. Kinyújtott hüvelyk- és középső ujjai között egyensúlyozza a távcsövet.

– Semmi, Herr Kaleun!

– Feljegyezte, mikor pillantottuk meg az árboccsúcsot?

– Igenis, parancsnok úr: tizenkilenc óra ötvenkettőkor!

Az Öreg behajol a toronynyílásba, és leszól: – írják fel: – Tizenkilenc óra ötvenkettőkor kísérőhajót pillantunk meg – megvan? –, víz fölött teljes sebességgel elszakadunk, nem lát meg, mert a dízelek kipufogógáza – megvan? –, a kipufogógáz eltakar…

Ahá, tehát ezért: az Öreg a kipufogógáz füstfala mögé akar elrejtőzni.

Még mindig dübörög a szívem.

– Izgalmas, mi? – kérdi az Öreg.

Ekkor újra rémület markol a szívembe: nyugat felől rakéta emelkedik a láthatár fölé. Egy pillanatra megáll odafent, aztán sétapálca-fogantyút formázva visszaesik, majd kialszik.

Elsőnek a parancsnok ereszti le a távcsövet:

– Hát ez meg micsoda?

– Irányt változtatnak! – feleli a főkormányos.

– Lehet!… De az is lehet, hogy rombolókat hívnak ide – morog a parancsnok. – Azokra aztán igazán nincs most szükségünk. Figyeljenek, uraim! Nagyon figyeljenek!

Aztán, kis idő múlva: – Ezek meggárgyultak! Még hogy rakéta!

A főkormányos leszól: – Jegyezzék: a konvoj fölött tíz fokban világítórakéta – és a pontos időt!

– Furcsa! – dörmögi az Öreg. Aztán a hold felé fordítja arcát: – Remélem, ez a dög is hamarosan elkotródik!

A holdnak emberarca van: gömbölyded, hájas, kopasz.

– Tisztára mint egy öreg, békés kuplerájbeli törzsvendég – mondja a második őrtiszt.

– Két férfi a holdat nézi – motyogom magamban.

– Tessék?

– Ja, semmi. Egy Friedrich-kép címe.

– Miféle Friedrich?

– Caspar David Friedrich, romantikus német festő.

– Aha! Természetrajongó!

– Árboccsúcsok emelkednek! – jelenti a főkormányos. Úgy látszik, felénk kanyarodnak.

– Elfordulni! – parancsolja az Öreg.

Lentről jelentik az új helyzetet: – Kétszáz fokon vagyunk!

A hold széles, szivárványszínű udvart kanyarít maga köré.

– Remélhetőleg békén hagynak – morogja magában a parancsnok, majd hangosan az üzemanyag-felhasználásról érdeklődik.

A főtechnikus olyan sebesen terem a hídon, mintha lesben állt volna, és jelenti:

– Tizennyolc órakor mindent pontosan felmértünk, Herr Kaleun. A gyors menettel öt és egynegyed köbmétert használtunk el; gyakorlatilag elfogytak a tartalékaink.

– A szakácsnak biztosan van még dugi étolaja – csúfolódik az Öreg. – De ha az sincs, akkor majd vitorlázunk hazafelé.

A tenger áttetsző. Belülről kicsi, zöld pontok világítják meg: planktonok. A hajótest világosan elválik ezektől a pontocskáktól. A korlát vasrudai éles árnyékot vetnek a járórostélyok rácsaira. A rostélyok egyes léceinek árnyékával együtt szabályos rombuszokat rajzolnak a vízre. Most arrébb tolódik a mintázat: a korlát árnyékai átkúsznak a csizmám fölött, a hajó tehát közelebb lopakodik a konvojhoz.

Egyszerre legyező alakú, sápadtzöld fénypászmák jelennek meg az égen.

– Északi fény! Már csak ez hiányzott! – hallom a parancsnok hangját.

Az égboltra most olyan függöny hull, amilyen régi otthonomban zöld üvegpálcikákból az öreg lámpa burájára. Ezen az üvegfüggönyön át zöldesfehér fény hullámzik át.

Aztán izzó lándzsakötegek merednek fel a láthatár mögül, kialszanak, újra fellángolnak. Úgy csillámlik a víz és a hajó, mintha szentjánosbogarak miriádjai telepedtek volna rá. Flitteressé válik az uszályunk is.

– Díszkivilágítás – mondja a parancsnok. – Szép, de most nincs rá szükség!

Azokból a kurta mondatokból, amelyekkel a parancsnok és a főkormányos dobálózik, azt veszem ki, hogy latolgatják: nem kellene-e a konvoj közepébe szivárogni a víz alatt, feladva eddigi pozíciónkat a konvoj előtt. A főkormányos elgondolkodva ingatja a fejét. Az Öreg sem biztos a dolgában. – Inkább ne! – mondja végül, és a holdat nézi.

A tenger gyűrt ezüstpapírra hasonlít. Csillogva-villogva veri vissza a hold fehér fényét. Mintha befagyott volna a víz a holdfény hatására: a hullámok nem moccannak csak csillognak és villognak gyűrötten.

Az Öreg minden fényesség ellenére is közelebb óvakodik a konvojhoz. Megbízik a szép sötét hátterünkben, és reménykedik a kísérőhajók személyzetének hanyagságában. Alig emelkedünk ki a vízből. Ilyen tempóban szinte nincs is orrhullámunk.

Hogyhogy nincs több biztosítóhajójuk? – töprengek. Erre az előbbi, egy szem őrhajóra bíznának a tommyk egy ekkora karavánt? Vagy talán már becsúsztunk a külső oldal őrei és a konvoj közé?

Az Öreg biztosan tudja, mit csinál. Nem ez az első konvoj, amit lát. Kiismerte már az ellenfél trükkjeit; egyszer még azt is megfigyelte periszkóppal, hogyan vízibombázzák azt a helyet, ahol őt magát sejtik. A romboló parancsnoka úgy hitte, a hajó azon a mély helyen vesztegel, ahonnan már rég elosont. A parancsnok felakasztotta a hajót a periszkópra, és figyelte, hogyan fut neki a romboló, hogyan hajt végre valóságos szőnyegbombázást az előbbi helyén. Az Öreg mindennek a tetejében még a sporttudósítót is eljátszotta, hogy a hajó belsejében az emberek is tudják, mi folyik odakünt.

Most hallgat. A következő negyedórában mindössze ennyit mond: – Négy oszlop.

Úgy látszik, az előző kerülő manőver túlságosan messze sodort minket a konvojtól. Valószínűleg ezért megyünk már jó ideje félerővel. A BdU több hajót is ideküldött, azok azonban még nem értek ide. Nekünk egyelőre csak az irányjeleket kell küldözgetnünk.

– Közelebb tudnánk menni? – fordul a parancsnok Kriechbaumhoz.

– Hm! – a főkormányos csak ennyit szól, távcsövét szüntelen a konvojra szegezve. Az Öreg ezt beleegyezésként értelmezi, kormányparancsot ad. Orrunk ferdén a konvoj felé fordul.

Újra mereven és némán álldogálunk. Izgulunk? Isten őrizz! Mint a sóbálványok, mondom magamban. Sóbálványok? Mik is azok a sóbálványok? Már törni kezdeném a fejem, de gyorsan rendre intem magamat: te csak figyelj, ne elmélkedj!

– Harcállásokba! – parancsolja az Öreg lefelé. Hangja valamiért olajozatlannak tűnik. Köszörülnie kell a torkát. Lentről az egyik ordítás a másik után harsan: – A főtechnikusnak: gépterem harcállásokban!

– A fő technikusnak: központ harcállásokban!

A főtechnikus felfelé jelent:

– Alsó fedélzet harcállásokban!

Ezzel még nincs vége a kiáltozásnak:

– Az első őrtisztnek: torpedóállás felkészült!

És az első tiszt félreismerhetetlen kamaszhangja:

– Torpedók a harcállásokban!

Feladják a céloptikát. Az első őrtiszt – óvatosan, mintha nyers tojás volna – felhelyezi az éjszakai célzókészülékre.

A konvoj szemszögéből nézve a hold megvilágít bennünket. Nem értem, miért nem megy át a parancsnok a túlsó, holdárnyékos oldalra. Lehet, hogy most az ellenség agyával gondolkodik. A holdfényes oldal, gondolhatják azok, fényes, mint az ezüstpapír – tehát biztosan nem defílíroznak rajta német hajók.

Az Öreg arra épít, hogy ezen az oldalon nem olyan erős a megfigyelés és az oldalsó biztosítás. Igaza lehet, mert ha nem így lenne, akkor már rég felfedeztek volna bennünket.

Olyan pontosan el tudom képzelni a konvoj összeállítását és felállását, mintha légi felvételt láttam volna róla: hosszan elnyúló négyszögben négy menetoszlop. Középen a legértékesebb hajók: a tankhajók. Első biztosításként, söprögetőként két korvett jár ide-oda keresztben: ezek az elölről a konvoj belseje felé osonó tengeralattjárókat szűrik ki. Oldalt pedig, a szárnyakon szintén korvettek vagy rombolók futkosnak fel-alá, természetesen a holdárnyékos oldalon. A hátsó biztosítók, a killerek messze a konvoj mögött jönnek: mivel hátulról nemigen kell U-Boot-támadástól tartani, nekik az a feladatuk, hogy a korvettek által bemért tengeralattjárókat lekössék, amíg a konvoj továbbhalad.

Húsz óra. Fényképezőgépemhez elő kéne vennem egy második tartalék éjszakai filmet is, villan át a fejemen.

Gyorsan lesietek, zavarodottan keresgélek, de alig érek a központba, fentről összevissza kiáltozást hallok, végül film nélkül mászom vissza a hídra.

– Hajó közeledik – hallom a parancsnok hangját. – Amott, kintről… láthatóan közeledik!

Elakad a lélegzetem. Elöl, négy vonással balra megpillantom a gőzösök árboccsúcsát. De az Öreg hátrafelé néz, az ő irányában keresgélek. Ott van: keskeny árny növekszik a láthatár peremére.

Most mi lesz? Lemerülünk? Feladjuk? Vége?

– Mindkét gép teljes sebességgel előre!

A parancsnok hangja rideg. Még egyszer az előbbi trükkel próbálkozik; egyszerűen továbbhaladunk?

– Egytizedet balra!

Tehát mégsem.

Egy perc eltelik, aztán az Öreg elárulja, mit tervez:

– A konvoj felé tartunk!

Amikor szememhez emelem a távcsövet, a főkormányos hangját hallom. Lehetne éppen tárgyilagosabb is: – Árboc csúcsok növekednek!

Pillanatok alatt harapófogóba kerültünk. Vagy le kell merülnünk a sebesen közeledő romboló elől, vagy szorosan a konvojba bújni. Hatalmas uszályként csapkod ide-oda a farvizünk, a dízelekből dől a füst. Remélhetőleg most is eltakar, mint az előbb – én legalábbis nem látom már a rombolót.

Megint felemelem a távcsövet. A konvoj most közvetlen az orrunk előtt van.

– A szentségit, a szentségit, a szentségit! – átkozódik a parancsnok.

– Romboló lemarad – jelenti a főkormányos. Hosszú csönd, bizonytalan várakozás, aztán megint ő töri meg a hallgatást: – Távolság növekszik!

A parancsnok pillantásra sem méltatja többé a rombolót. Teljes figyelmét az orrunk irányában látható, távoli domboknak szenteli.

– Irány?

– Kurzus ötven fokon!

– Jobb oldalt tizenötös száznegyven fokra! – parancsolja a kapitány.

Az ijedség még a csontjaimban fészkel.

A parancsnok azt mondja:

– Milyen messzire szétszóródnak – és csak ezután szán egy mondatot a rombolóra: – Még jó, hogy nem merültünk le. Meleg helyzet volt.

Hirtelen megkérdi a főkormányost: – Na, Kriechbaum, mit gondol?

A főkormányos, könyökét továbbra is feltámasztva, éppen csak a fejét fordítja vissza a távcső mögül:

– Biztos, Herr Kaleun! Egészen biztos! Sikerülni fog!

Furcsa beszélgetés, mondom magamban, ezek csak nem bátorítják egymást?

Gyorsan bekukkantok a toronyba. Az előretartásszög-számítóról, a szórásszög-számítóról és a torpedóvető-kapcsolóról már leszedték a borítást. Kékes fényben úsznak a számlapok.

– Idő? – kérdez le a parancsnok.

– Húsz óra tíz!

Hihetetlen: úgy haladunk a konvoj mellett, mintha hozzá tartoznánk.

– Az az árnyék nem tetszik nekem! – szól a parancsnok a főkormányosnak.

Arrafelé fordulok, befogom a távcsőbe az árnyékot. Még hegyes szögben áll, de nem lehet tudni ebből a távolságból, hogy érkezik vagy távozik-e; hogy harminc fokon vagy százötvenen áll-e. Biztosan nem gőzös! De az Öreg nem foglalkozik vele tovább.

Az első őrtiszt idegesen matat a céloptikán, belekukkant, újra felegyenesedik, és puszta szemmel mered a konvoj irányába. Az Öreg érzi, mennyire nyugtalan, csúfondárosan megkérdezi:

– Szép a kilátás, első őrtiszt?

És újra meg újra a hold felé fordítja az arcát. Végül ráereszti elkeseredését: – Ezt! Ezt kéne lelőni onnan!

Minden reményem a felhőkbe helyezem, amelyek apránként gyülekeznek és növekednek a láthatár alján. Sajnos lassúak, és sokáig eltarthat, míg elfedik a holdat.

Ezek jobbra fordulnak! – mondja az Öreg, és a főkormányos rákontráz: – Teljesen úgy látszik!

Az árnyékok valóban ellapultak kissé.

Az Öreg négytizeddel jobbra fordíttatja a hajót.

– Csak nem akarnak keresztbe tenni nekünk?

Olyan közel állok a céloptikához, hogy hallom az első tiszt szuszogását.

– Idő?

– Húsz óra huszonnyolc!

A második támadás

A hold még fehérebbé, még jegecesebbé világosodott. Körötte mindenütt tökéletesen felhőtlen az ég – csak sápit, széles udvara keretezi a holdat. De most az egyik felhő felszáll a láthatárról, és éppen eléje igyekszik – mintha ő volna az egész sereg előőrse.

Semmi más nem érdekel már, csak ez a felhő. Pontosan arra tart, amerre kell… ám egy idő után lelassul. Már alig mozog. Áttetszővé válik. Kirojtosodik. És a szemünk előtt semmivé foszlik. Csak egy kis párafátyol marad utána. – Szemétség! – sziszegi a főkormányos. Most egy másik felhő szedelődzködik a láthatáron. Ugyanarra halad, még sűrűbb, még gömbölydedebb, mint az első. A szél egy kicsit oldalra mozdítja, épp amerre nekünk jó. Már senki sem káromkodik, mintha az átkozódás elriaszthatná a felhőt.

Elfordítom tekintetem a felhőről, újra a láthatárt kezdem pásztázni. Távcsővel már világosan kivehető a gőzösök orra, tatja és középső felépítménye is.

A parancsnok az első őrtisztet utasítja:

– Nekiszaladunk és azonnal lövünk. Lövés után rögtön balra fordulunk. Ha most felér az a felhő, indulunk!

Az első őrtiszt kiadja a szükséges parancsokat a számológép-kezelőknek; egyikük a toronyban, másikuk a központban ül.

– Egytől négyig csövek víz feletti lövésre készenlétbe! Most mind a négy torpedóvető csövet elárasztják.

Az orrtér szócsövön jelenti:

– Egytől négyig cső víz feletti lövésre felkészült!

– Kapcsolják a céloptikát előretartás-számítóval! Híd tüzelésre felkészül!

Milyen simán osztogatja a parancsokat. Ehhez nyilván ért. Ezt megtanulta. A toronyban számoló tisztes jelenti, hogy az adatok elkészültek. Az Öreg úgy tesz, mintha az egész zsolozsmázáshoz semmi köze sem lenne. Csak feszült tartása árulkodik arról, hogy nagyon is figyel.

Az első őrtiszt most a toronyba beszél: – Ellenség helyzete orrtól jobbra… ötven… ellenség sebessége tíz tengeri mérföld… távolság háromezer… torpedó sebessége harminc… mélység három… helyzet mozgó.

Azt, hogy mennyivel kell a cél elé fogni, nem kell kiszámítania – megteszik helyette a torpedó műszerei. A számológép közvetlen összeköttetésben áll a pörgettyűs tájolóval meg a céloszloppal, valamint közvetlenül befolyásolja a torpedók mozgását is, mivel rájuk van kapcsolva, így a hajó minden mozdulata korrekciót eredményez a torpedók futásában is. Az első őrtisztnek már csak a céloptika lencséjének hajszálkeresztjét kell a célponton tartania.

Az első őrtiszt az optika fölé hajol:

– Oldalösszevetésre felkészül!… Oldal… Nulla!

– Muszáj, hogy sikerüljön – dörmögi a parancsnok. Pillantását újból a holdra emeli. A második számú felhő megállt a levegőben, mint egy lehorgonyozott ballon. Háromhüvelyknyire a hold alatt lóg, tapodtat sem mozdul.

– Égbekiáltó, óriási disznóság! – fenyegeti meg öklével a holdat a főkormányos. A nyugodt Kriechbaumtól igazán furcsa ez az érzelmi kitörés. De nem marad időm, hogy csodálkozzam; a kapitány kiadja a parancsot: – Mindkét gép teljes erővel előre! Élesen balra! Ráfutás megkezdődik! Torkolatfedőket kinyitni!

Lentről visszaordítják a parancsokat. Az orr súrolni kezdi a láthatár vonalát. Keresi az árnyakat.

– Középhajó!… így jó!… Még tovább kilencven fokot! A hajó az árnyak felé száguld, ezek másodpercről másodpercre növekednek.

Az orr ekevasa mélyen a tengerbe szánt, fröccsenve nyílik meg előtte a víz. Orrhullámunk ezernyi szilánkra töri a villogást. Az előhajó magasan felemelkedik. Azonnal felfröccsen ránk a víz. A dízelek teljes erővel futnak, a mellvéd remeg.

– Célt befogni! – parancsolja a kapitány.

Az első őrtiszt a céloptika fölé hajol.

– Azt a kettőt fogja be, azokat, amelyek takarják egymást! Megvannak?! A magányos gőzöstől balra! A nagyobbik duplát kap, a kicsiknek egy is elég. A kettősből az egyiket a híd első élére, a másikat kevéssel a farvitorla elé!

Szorosan a parancsnok mögött állok; egész fejét a célponthajók felé tolja.

– Egytől négyig csövek készen!

Torkomban dobog a szívem. Gondolataim összekeverednek: az ordító motorok… az árnyak… az ezüst tenger… a hold! Ez a vágtatás! Azt hittem, tengeralattjárón vagyok… jaj, csak sikerüljön!

Az első őrtiszt befogta a célt. Hangja szárazan, tárgyilagosan kopog, amint egyfolytában korrigálja az értékeket. Jobb keze a ravaszon.

– Egyes, kettes cső, kapcsol… helyzet hatvanöt… helyzetet folyamatosan követni!

– Kérdés: helyzet?

– Helyzet hetven… helyzet nyolcvan! Másodpercekkel később az első tiszt megparancsolja: – Egyes és kettes cső, gyerünk!

Minden érzékem kiélesedik – de semmi. Sem csattanás, sem robbanás, sem a hajó moccanása: semmi a világon! A hajó tovább vágtat, egyre közelebb, még közelebb a gőzösökhöz.

És azok nem vesznek észre semmit! Nem vesznek észre semmit!

– Kapcsolás: hármas cső!

– Bal oldal tíz! – szól a parancsnok. Az orr ismét keresgélve szimatol a hajók felé.

– Négyes cső kapcsol! – hallom az első őrtiszt hangját. Megvárja, míg az új célpont beér a keresőbe, aztán kiadja a tűzparancsot: – Négyes cső… mehet!

Ebben a pillanatban észreveszek közvetlen a megtámadott gőzös alatt egy hosszú hajót, egy árnyékot, amely világosabb a többinél, valószínűleg szürkére van festve.

– Élesen balra! Farcső kapcsol!

Ez most a parancsnok hangja volt. A hajó fordulás közben lomhán az oldalára dől. Az árnyak átvonulnak a jobb oldalra.

A főkormányos felkiált:

– Hajó felénk fordul!

Látom, hogy most farral állunk az árnyaknak. De azt is látom, hogyan válik keskenyebbé a szürke árnyék. Most már orrhullámának tajtékja is kivehető.

– Ötös cső… gyerünk!… Élesen jobbra! – ordítja a kapitány. A hajó alig fordul a másik oldalra, narancsszín villám villan, majd egy másodperc töredéke után még egy. Valami hatalmas ökölcsapás alatt térdre rogyok. Éles zúgás hasít belém, mint a hideg acél.

– Lőnek a mocskok! RIADÓ! – üvölti az Öreg.

Egyetlen ugrással a toronynyílásban vagyok, zuhanok lefelé. Tengerészcsizma ver vállon. Elugrom, a térképasztalhoz lapulok, összegörnyeszt a fájdalom. Valaki előttem végigvágódik a padlón.

– Elárasztás! – kiáltja a parancsnok, majd rögtön ezután: – Élesen balra!

Fentről víz ömlik. A nagy sebesség miatt gyorsan hasít a hajó lefelé, a parancsnok mégis mindenkit előreküld.

– Piszok jó volt! – nyögi ki, amikor mögénk ér.

Csak nehezen fogom fel, hogy a dicséret az ellenséges tüzérségnek szólt. Embergomolyagok szánkáznak át a padlón. Rémült pillantásokat kapok el. Minden csúszni kezd. A bőrdzsekik és a szíjakra akasztott bögrék az ajtónyílás mellett jobbra-balra messze elállnak a faltól.

A mélységmérő mutatója sebesen szánt a skála fölött, végre ellenkormányoztat a főtechnikus. A dzsekik és bögrék visszasimulnak a falhoz – lassan megnyugszik a hajó.

Nem tudom elkapni a parancsnok pillantását. Piszok jó volt! Ha csak egy kicsit is jobb, az már rég rossz lenne. Most már csak egyre tudok gondolni: a torpedók… a torpedók… a torpedók.

– Romboló volt, mindjárt gondoltam – szól a parancsnok fojtott hangon. Zihál. Végignéz rajtunk, mintha számba akarna venni mindenkit, aztán csöndesen azt mondja: – Mindjárt kezdődik a tánc.

A romboló! A csekély távolság! Az Öreg már biztosan rég tudta, hogy az a világos folt nem gőzös. A rombolók világosszürkék. A tommyknál, és nálunk is.

Romboló – jön, mint a hajderménkű – oda, ahol lemerültünk! Mindjárt kezdődik a tánc! A tánc! Jönnek a bombák! Mindjárt jönnek a bombák!

– Kilencven méterre… lassan – parancsolja az Öreg.

A főtechnikus halkan megismétli a parancsot. A mélységi kormányosok mögé kuporodott, szemét le nem venné a manométerről.

Valaki suttog:

– Nesze nekünk sárgarépatorta!

Elnehezedni! Összezsugorodni! Összemenni!

A torpedók! Mind mellément volna? Ilyen nincs. Négy lövés – egy dupla, két egyes – sőt még a farcső is, fordulatból. Ez az ötös cső nagyon pontatlan lehetett – de a többi? Miért nem robbannak?

A főtechnikus feje egyre közelebb hajol a manométer kerek szeméhez. Homlokán gyöngyözik a verejték, mint a harmat. Látom, amint az egyes cseppek összefolynak, és a főtechnikus arcán csiganyál-nyomot hagyva legördülnek. Szórakozott kézmozdulattal letörli.

Csiganyál! Csiganyál! Miért nem mozdulunk arrébb?

Most már mindjárt itt lesz fölöttünk!

Mi van? Miért nem robban?

Mindenki némán, összehúzódva áll – nyakatlan, kopasztott csuklyásmajmok. A mélységmutató még tíz vonást halad.

Megpróbálok értelmesen gondolkodni. Mennyi ideje merültünk le?… A romboló sebessége?… Elhibázott lövések!… Csupa hiba!… Szar torpedók!… Ismerjük már!… Szabotázs, biztosan szabotázs!… Mi lehetne más? Egyszerűen rossz a kormányuk, rohadt dögök!… A tommyk pedig mindjárt kizsigerelnek bennünket! Az Öreg sem normális egészen. Micsoda gyors roham! Víz felett! Csak úgy, fejetlenül. Azért biztosan elcsodálkoztak… szépen haladunk mellettük, aztán hirtelen – puff! Hány méter távolságra voltunk? Hány másodperc alatt ér ide a romboló teljes sebességgel? A zavaros kormányparancsok! A vargabetű! – Hoppá! Hiszen a vargabetűt az Öreg még merülés közben elvégezte! Nagyon szokatlan dolog ez – vajon miért? Aha, már értem! A tommyk jobbra láttak minket lemerülni. Az Öreg meg akarja téveszteni őket – remélem, nem ők lesznek a ravaszabbak.

Az Öreg fél combon ül a térképládán. Csak meghajló hátát, szőrmemellényének felhajtott gallérját és a sapka piszkosfehér színét látom.

Tompa, fojtott dübbenés töri meg a csendet; mintha valami óriás doronggal egy rosszul kifeszített dobra csaptak volna.

– Ez megvan! – kiált fel a parancsnok. Felrántja a fejét, most látom az arcát. Szeme résnyire húzódott, szája szélesre szalad.

Megint tompa ütés.

– És ez is! – Még szárazon hozzáteszi: – Átkozottul hosszú menetidejük van!

Mi volt ez? A torpedók? Két torpedó talált?

A második őrtiszt feláll. Ökölbe szorítja a kezét, összeszorított fogsorát kivicsorítja, mint egy orangután. Tisztán látom rajta, hogy kiáltani akar. De csak nyel és öklendezik. Arcára másodpercekre odafagy a grimasz.

A mélységi manométer skáláján újra odébb csúszik a mutató.

Újabb dorongütés.

– A harmadik számú! – szól valaki.

Ez a tompa robbanás és kész? Összeszorítom a szememet. Minden idegszálam hallóideggé változik: ennyi volna az egész?

Akkor aztán olyan hang támad, mintha egy lepedőt szép lassan széttépnének, egy másikat pedig gyorsan szaggatnának darabokra. Aztán heves fémreszelő hang, majd minden megtelik a szakadás, a csiszolás, a recsegés és a töredezés hangjaival.

Olyan sokáig tartottam vissza a lélegzetemet, hogy most kapkodnom kell levegőért. A szentségit, a hétszentségit. Mi ez? Mi történik?

Az Öreg felemeli a fejét.

– Kettő merül! Főkormányos, ugye, ez kettő? Ez a zaj a beszakadó válaszfalak hangja?

– Elkapta őket – leheli az Öreg a szavakat.

Senki se mozdul. Senki sem hallat diadalordítást.

A központos mellettem áll, úgy, mint mindig: egyik keze a létrán, feje a mélységmérő kijelzője fölött. A két mélységi kormányos: gumiruhájuk mély ráncai, nedvességtől fénylő esőkalapjuk. A manométer sápadt szeme: a mutató most egy helyben áll. Úristen, a mélységi kormányosokon tényleg rajtuk maradt az esőkalap!

– Átkozottul hosszú menetidejük van! Már feladtam!

A parancsnok hangja ismét olyan mély és dörmögő, mint mindig. A tépdeső, szaggató, recsegő, dübörgő hangzavar nem akar véget érni.

– Teljesen használhatatlanná váltak!

Hatalmas csapás dönt le a lábamról. Épp hogy elkapok egy csövet. Üveg csörömpöl.

Feltápászkodom, gépiesen lépek előre kettőt, nekimegyek valakinek, beleütközöm egy kemény csücsökbe, aztán berogyok az ajtónyílásba.

Most beindul! Most jön a megtorlás! Csak ne rángatózz! Bal vállamat erősen a falnak nyomom, igyekszem elnehezedni. Combom alatt valami csővezeték, két kézzel kapaszkodom belé. Ez a törzshelyem! Sima lakkozású, hűvös felületet érzek, de a cső alján már pattog a festék, rág a rozsda. Madárfogás. Szorítom a csövet, mint a satu. Úgy nézem a bal, majd a jobb kezemet, mintha a nézéstől is erőteljesebbé válna a fogás.

A következő csapás?

A parancsnok sapkája valósággal mágnesként vonzza a tekintetemet. Most a parancsnok egy méterrel arrébb megy, és ezzel remek rálátásom nyílik nemcsak a sapkájára, hanem a vízállásmutató üveg két oldalán látható piros-fehér beosztásra is; mint a dühöngők ágya a kötelekkel, vagy mint a párizsi eszpresszók asztalán vázába dugott csokornyi méteres nyalóka. Tartós nyalókák. Éppen olyanok. Vagy mint az a világítótorony, amelyet kifutáskor még utolsónak láttunk. Az is piros-fehér volt.

Az ajtókeret ki akar hajítani. Egy szörnyű robbanás a dobhártyámat akarja kettérepeszteni. Aztán ütés ütésre, mintha a mélység tele volna gyors egymásutánban meggyúló puskaporos hordókkal.

– Sorozatvetés!

Atyaúristen, ezt aztán jó helyre dobták! Megcsíptek bennünket! Ez volt a második ráfutás. Nem hülyék ezek sem, nem veszik be a blöfföt.

Minden összecsomósodik bennem.

Odakint minden üvölt, bugyborékol és zúg! A hajó a mély áramlások ide-oda himbálják.

Még szerencse, hogy beszorultam ide, mint egy tornakorlát rúdjai közé.

Hirtelen elhallgat a robbanás tépte lyukakba visszagurgulázó víz hangja, de a tompa zúgás, recsegés, tördelés zaja kitart.

A parancsnok nevetgél, mint akinek elment az esze:

– Ez is lerogyott! Haha!… Nem kell kegyelemlövést adni neki!… Csak az a kár, hogy nem látjuk, ahogy ezek a teknők lemerülnek!

Idegesen verdesek a szempillámmal. De az Öreg visszanyerte már szokott flegma hangvételét:

– Ez volt hát a második csíny!

Meghallom a fülelő hangját. Úgy látszik, részlegesen megsiketültem az imént; a fülelő nyilvánvalóan végig jelentett, csak éppen én nem vettem róla tudomást.

– Romboló balról harminc fokon! Gyorsan közeledik! A parancsnok szeme a fülelő ajkán csügg: – Változik? A fülelő nem kapkodja el a választ. Végre megszólal: – Hátrafelé távolodik!

A parancsnok azonnal felgyorsíttatja a hajót. Végre felszakad a köd az agyamról, végre képes vagyok követni, ami köröttem történik, gondolkodni is tudok. Reménykedjünk abban, hogy – amint az Öreg is tervezte – a romboló jóval mögöttünk keresztezi a kurzusunkat.

Nem tudjuk még, melyik oldalra kanyarodik majd a romboló, hogy újra megpróbáljon fölénk kerülni – az Öreg úgy gondolja, bal felé, ezért irányítja most a hajót jobbra.

Franz főgépész jön át a helyiségen. Arca mészfehér. Hatalmas, zsíros verejtékcseppek a homlokán. Nem dobálnak bennünket hullámok, mégis felváltva kapaszkodik hol a jobb, hol a bal kezével.

– Most elkapnak! – zihálja, és harsányan kiabálva patronos biztosítékokat kér a pörgettyűs tájolóhoz.

– Ne ordibáljon! – ripakodik rá dühösen a parancsnok.

Négy robbanás rázza meg a hajót, olyan gyors egymásutánban, hogy szinte egyetlen nagy detonáció hallatszik. De még a mély áramlatok sem érnek el hozzánk.

– Háturul, túlságosan háturul! – csúfondároskodik az Öreg. – Nem is olyan egyszerű, mi?

Megint egyes robbanások; nincsenek közel, mégis gyanúsan sokáig visszhangzanak. A zúgás, bugyborgás nem akar véget érni. Az Öreg hangja brummog bele a lármába:

– Rossz helyen köpködnek.

Úgy látszik, a romboló tényleg nem tud elég pontosan bemérni bennünket: újabb robbanások, megint csak távol. De minden egyes detonáció meggyötör bennünket pusztán a hangjával – még azok is, amelyek több ezer méterre robbannak. Az ellenség tudja, mennyire demoralizálható egy U-Boot személyzete pusztán a bombák hangja által.

– Főkormányos, írja fel:…

– Igenis, parancsnok úr!

– Huszonkettő óra negyven… támadok… – a huszonkettő negyven igaz, ugye, főkormányos? – támadok… a menetoszlopok szorosan együtt haladnak… igen, szorosan együtt. Nem fontos megmondani, hány oszlop. Rombolók elöl és a hold felőli oldalon jól felismerhetők…

Micsoda? Jól felismerhetők? A rombolók elöl és a hold felőli oldalon? Hát elöl is voltak? Tehát többen vannak! Eláll a lélegzetem. Erről bezzeg mélyen hallgatott az Öreg. Sőt úgy tett, mintha a mi oldalunkon egyáltalán nem lenne biztosítás.

– …jól felismerhetők. Megvan?… A második oszlop jobb oldalán támadunk… igen… Megvan?

– Igenis, Herr Kaleun… támadunk.

– Az éjszaka igen világos, nagy hold van…

– De még mekkora – morogja a második őrtiszt, de úgy, hogy a parancsnok ne hallja.

– …de víz alatti támadáshoz mégis túlságosan sötét… Fel kell emelkednem, mert azok az emberek, akik a „Minden ember előre” parancskor előrerontottak, most elindulnak visszafelé. Nem akarnak dübörögni, hát egyensúlyoznak, mint a kötéltáncosok.

Most az Öreg elrendeli, hogy merüljünk, és mintegy öt percig tartjuk az új irányt és mélységet. Csak akkor süllyedünk még mélyebbre, amikor a fülelő a romboló újabb ráfutását jelzi. Abban reménykedik az Öreg, hogy ezt a második mélységkormányzást nem regisztrálták, hiszen az előbbi helyünkön olyan sokáig tartózkodtunk, hogy azt viszont remekül bemérhették a romboló hasában lapuló bemérőmukik.

Újabb jelentés: kétségkívül a sarkunkban van a romboló.

A fülelő hangjából világosan kiérezhető sürgetés ellenére az Öreg nem ad semmiféle parancsot. Tudom, miért: irányváltoztatásunkat a lehető legkésőbbi időpontban akarja végrehajtani, hogy a ráfutó romboló ne tudja már korrigálni a kurzust. A nyulat kergető kutya esete! A nyúl csak akkor zegzugol el oldalra, amikor a kutya már rácsattantaná a fogsorát. A kutyának viszont ekkor már nem sikerülhet a kitérés: túl gyorsan halad ehhez.

Persze ez azért ránk nem annyira illik: mi nem vagyunk olyan sebesek, mint a nyúl, túl nagy hely kell a fordulásunkhoz. A romboló sokkal fordulékonyabb, mint mi vagyunk. De ha támadómenetben jön és hozzá még hirtelen fordulni is akar, akkor kisodródik a kanyarból. Túl sekély merülésű.

– Nem lőttek rosszul a testvérek, az oldal átkozottul jó volt. Éppen csak kicsit fölétartottak… – mondja az Öreg, aztán parancsot ad: – Élesen jobbra. Bal oldali gép teljes sebességgel!

Rég kikapcsoltak már minden segédgépet: a rádiójelátalakítót, a szellőztetőt, még a pörgettyűs tájolót is. Alig merek lélegezni. Síri csönd. Miért síri? Itt vagyunk lent a sírban? Hullámsír? Nehogy már sírva fakadjak.

Már az első nekifutásra el kellett volna kapjanak minket, annyira közel voltak a lemerülés helyéhez. De az Öreg túljárt az eszükön: keskeny sziluettel fordult az ő orrsziluettjük irányába. Aztán hirtelen jobbra fordult, majd meg a riadó, és balra merülés… Mint a focicsatár, aki a bal sarkot nézegeti, aztán kipókhálózza a jobbot.

Az Öreg felém biccent:

– Nem szabadultunk ám meg tőle. Szívós egy alak ez.

– Aha – mondom.

– Kicsit biztosan el vannak azért szontyolodva – fűzi még hozzá.

Még mélyebbre megyünk: százötven méterre. A fülelő jelentései alapján a romboló úgy követ, mintha kötélen vontatnánk. Bármelyik pillanatban támadómenetre kapcsolhat, és elkezdheti a ráfutást. Kár, hogy nem gyorsabb a hajónk!

Az Öreg növeli a sebességet. De ezzel persze kockázatot is vállal, hiszen ha nagyobb fokozaton dolgoznak a gépeink, akkor zajosabbak is. A tommyk valószínűleg már puszta füllel is hallják villanymotorjainkat. De a parancsnok teljes elszántsággal igyekszik kifelé bemérő műszereik hatósugarából.

A fülelő félhangosan jelenti:

– Romboló zaja erősödik!

A parancsnok suttogva csökkenti a sebességet. Tehát nem jött be. Meghiúsították kitörési kísérletünket. Folytatják! Nem lehet lerázni őket! Inkább hagyják a karavánt védelem nélkül tovaúszni. Nem kapnak mindennap ilyen ajándékot, mint egy holtbiztosan bemért U-Bootot.

A hajót óriási pörölycsapás éri. Az Öreg szinte ugyanabban a pillanatban ad szivattyúparancsot és kapcsoltatja nagyobb sebességre a villanymotort. Amikor kint elül a lárma, visszaveszi a sebességet és leállíttatja a pumpát.

– Tizenhárom, tizennégy – számolja a főkormányos, és táblájára két újabb krétavonás kerül. Tehát két bomba volt. Számolom: az előbb négy volt. Ezek szerint az a második dobás, az a sokszoros, hat bombának számít. Így volna? Utánaszámolok.

Újra három-négy ütés. A járólapok megzörrennek. Érzem dobhártyámban a nyomást. Óvatosan elfordítom a fejem: a főkormányos négy vonalkát húz.

Az Öreg egy millimétert sem mozdult el. Úgy hajtja a fejét, hogy szemmel tarthassa a mélységi manométert, ugyanakkor bal fülével a hidrofon sufni irányába fordul.

– Mintha tényleg gyűlölnének bennünket.

A zászlós. Hihetetlen. Megszólalt a zászlósunk. Le is süti mindjárt a szemét. Biztosan véletlenül szaladt ki a száján ez a mondat. Mindenki füle hallatára. A főkormányos vigyorog. Az Öreg a fejét tekergeti. Egy pillanatra derű suhan át az arcán.

A kavicsszórás! Egyszer már kapott a bal oldal egy maréknyi durva homokot, de ez most kerti kavics – háromnégy dobás egymás után. Megtaláltak az asdickal. Mintha minden oldalról fényszórókkal világítanának meg valami hatalmas színpad kellős közepén.

– A disznók! – morogja a központos tisztes.

Egy pillanatra én magam is gyűlölni kezdem az ellenfelet. De ki is az ellenfél? A keményen éneklő csavarzörej, a dongóbrummogás vagy a kerti kavics a hajó oldalán? Csak az árny, csak a keskeny sziluett, a gőzösökénél egyetlen árnyalattal halványabb szürke szín – ez minden, amit az ellenségről tudunk… „Az ellenség szeme fehérje!” Nekünk ez marhaság. Elvették a szemünk világát. Nem látunk – csak fülelni tudunk. Falon át hallgatózunk! És a fő hallgatózónk miért nem jelent? A parancsnok türelmetlenül pislog. Semmi? Még mindig semmi?

Minden fül feléd fordul, Uram, mert nagy örömöt hozol mindazokra, akik a Te szavadra… vagy valahogy így. A Bibliakutató jobban tudja. De most a félhomályban alig ismerem fel.

A fülelő szemöldöke felemelkedik. Ez is jel! Mindjárt megint lesz mivel foglalkozni a füleinknek… Tapsifüleinknek. Nagy fülest kapsz! Fülbemászó… A falnak is füle van. Kétfelé áll a füle. Fülön fog. Csupa fül vagyok. Egyetlen hatalmas fül vagyok. Minden idegszálam a füljárataimban gomolyog, és rátekeredik, mint a finom angyalhaj, üllőre, kalapácsra, kengyelre. Füle mögött a kis polcon… Van valami a füle mögött… Rágja a fülét… Na hát ez összejön! Füle van a falnak is… Megüti a fülét… Ez az, most megütik a fülünket, meg a bokánkat is… „Csak nem kell beszarni!”, mondta a papagáj, amikor a macska beugrott vele a komód mögé! Vajon mi van most odafent?

Fent most biztosan örök világosság fényeskedik – vagy ha nem is örök, de legalább jó nagy. Minden fényszórót bekapcsoltak, világítógránátokat röptetnek ejtőernyőkké nehogy véletlenül kicsússzon a markukból az ősellenség. Minden fegyver lefelé mered, ha netán sikerül felhajkurászni bennünket a felszínre, azonnal lőhessenek.

A fülelő jelenti:

– Romboló húsz fokon. Sebesen közeledik!

Rövid várakozás után:

– Ráfutást megkezdi.

Két ütés éri a hajót, mint két nagy lendületű fejszecsapás. Susogás, bugyborékolás. Aztán a zubogó áradás közepében még két durranás.

Jó nagyra nyitom a számat, mint az ágyúkezelők, hogy ne repedjen szét a dobhártyájuk. Elvégre tengerésztüzérségi kiképzést kaptam. Eleget tátogattam a pofámat, különben elviselhetetlen lett volna a lövés durranása. D most nem én lövök – én a célpont vagyok.

Nincs menekvés. Nem segít, ha eldobom magam. Beásni? Röhej. Lábunk alatt vas járórostélyok, „pinamintásak”, ahogyan Zeitler a sok kis rombuszt nevezi. Minden erőmet össze kell szednem, nehogy elmeneküljek, összevissza kezdjek szaladgálni a tériszony elől. Hogy szögezném le a lábam a vaslapokra! Bár ólom volna a cipőm talpán, mint a tarka kis gömbölyű emberkének – neki könnyű, ő mindig talpra áll, akármerre lökik is el. Hál’ istennek, eszembe jutott: keljfeljancsinak hívják… Keljfeljancsi, Pipázó Süni, Búgócsiga, Diótörő… az a sok szép tarka játék!

Ha jól meggondolom, remek érzékkel választottam ki ezt a helyet az ajtókeretben. Nem tudok kárt tenni senkiben, semmit nem tudok fellökni – jobb helyet nem is választhattam volna.

Nem szorítom már olyan vadul a csövet. Úgy látszik, szünet következik. Megoldjuk az izmainkat, lelógatjuk állunkat, csontvázunkat helyrerázzuk, a hasizmokat is ellazítjuk, vért keringtetünk. Csak most érzem, milyen pocsék is volt az a feszült tartás.

Ők határozzák meg, mit csinálunk. Még a testtartásunkat is: ha jönnek, behúzzuk a nyakunkat, összezsugorodva várjuk a detonációt – ha mennek, lazítunk és felegyenesedünk. Még az Öreg is ügyel arra, hogy gúnykacaját csak a nagy lárma idején hallassa.

A fülelő félig kinyitja a száját. Lélegzetem azonmód akadozni kezd. Mi van? Legalább azt tudnám, hol volt az utolsó sorozat; hogy milyen távolságban robbantak fel a bombák; hogy mennyire távolodtunk el lemerülésünk helyétől! Úgy érzem, mintha legelső, sikertelen kitörési kísérletünk óta mindig csak körben járnánk, egyszer jobbra, egyszer balra, föl és le, majd nyolcas alakban. Hát éppen ez az: nem nyertünk semmi teret. Az ellenség idejében észrevette minden olyan moccanásunkat, amellyel el akartunk oldalogni.

A fülelő becsukja a száját, aztán újra kinyitja. Mint egy ponty a halárus vastag üvegű akváriumában, úgy nyitogatja-csukogatja a száját. Most pedig újabb ráfutást jelent.

– Bemérnek! – teszi még hozzá rekedten a sufnijából. Herrmann, Herrmann, ezt nyugodtan megtarthattad volna magadnak. A központban mindenki hallotta a „pingping” hangot. Az orrtérben, a torpedók fölött gubbasztók is, és egészen hátul, a villanymotortérben és a dízelfenékben is hallották.

Az ellenfél most asdicjának csápjaival ragad meg bennünket. Tekergetik acél kézikerekeiket, és impulzuskötegekkel tapogatják végig három dimenzióban a terepet: cirp-cirp-ping-ping…

Próbálom felidézni: az asdic csak mintegy tizenhárom mérföldes sebességig alkalmazható. Ha a romboló ennél gyorsabban fut rá, nem képes bemérést végezni. Ennél magasabb sebességi fokozatban megzavarják saját csavarzörejei és egyéb zajai. Ebből származik az az apró előnyünk, hogy a legutolsó pillanatban arrébb csusszanhatunk. Persze amott fent a Commander is sejti, hogy nem lustálkodunk, amikor halljuk, hogy rászalad. Csak éppen nem tudják megmondani a bemérőmukijai, hogy merre slisszolunk. A fantáziáját kell megmozgatnia.

További nagy szerencsénk, hogy a csodaszerkezet azt sem tudja megmondani, milyen mélyen vagyunk. Most a természet siet a segítségünkre: a víz nem mindenütt egyforma, olyan rétegek képződnek benne lefelé, mint a földtörténeti üledékek lemezei. Az egyes vízrétegek fizikai tulajdonságai pedig nem egyformák. Az asdic-impulzusok megtörnek rajtuk. Már attól pontatlanná válhat az asdic-bemérés, ha melegebb vízrétegből hidegebbe érünk. Vagy ha egy rétegnyi plankton kerül az útjába. Ők pedig, a fentiek, korrigálni sem tudnak rendesen, hiszen nem tudhatják, hol van az eltérítő réteg.

Herrmann vadul csavargatja a kereket.

– Jelentést! – sziszegi az Öreg a fülelőnek.

– Zörejek háromszázötven fokon.

Öt perc sem telik el, már puszta füllel is hallhatók a hajócsavar hangjai: – Ricsipicsiricsipicsiricsipicsi…

Most nem rohamoz. A romboló nem halad gyorsabban, mint ahol még bemérhet. Tökéletesen hallunk minden egyes asdic-impulzust.

Újabb roham. Bombák, négy, öt. Közel. Behunyt szemhéjam mozivásznán szúrólángok jelennek meg, Szent Elmo-tüzek, lobogó krizoprázvillódzások, szikrazuhatagok és sötétvörös parázsmagok, sápadt fényű naftalángok, pörgő kínai tűzkerekek, vakító napkitörések, a sötétségen áthasító ametisztsugár-nyaláb, szivárványszínű bronz szökőkutakból kicsapó iszonyú lángözön.

– Manőverezik – suttogja az Öreg.

Én nem így nevezném.

Óriás marok kapja el és rázza meg a hajót. Térden állva is érzem, hogy felhajít. A mélységmérő mutatója visszapattan. A fény kialszik. Üveg csörömpöl. Alig ver a szívem, mire végre bekapcsol a vészvilágítás.

Látom, amint az Öreg a felső ajkát harapdálja. Most el kell döntenie: lemerülünk újra a legutóbbi bombák mélységére, vagy fölmegyünk száz méterre.

Először is hurkot tesz, egyidejűleg mélyebbre merülünk. Megint afféle hullámvasúti hurok, lefelé. Egy? Kettő? Három… Hol? Fent? Lent? Jobbra? Balra? A legutolsó hanghullám mintha balról jött volna… de a hajó alól vagy fölülről?

Már folytatódik is. A fülelő jelenti.

A csapás pontosan a harmadik gerinccsigolyámat találja el. Aztán még egy-egy tenyéréllel bevitt ütés a tarkómra és a fejem hátuljára.

A kormányállás mellett füstöl valami. Csak nem tör ki még tűzvész is? Vezetékek pörkölődnek? Rövidzárlat lesz?

Megnyugodni! Ennek a bárkának nem eshet baja! Elvégre én is a fedélzeten vagyok. Én pedig halhatatlan vagyok. Általam a hajó is védett!

Kétség nem fér hozzá: ég a kapcsolótábla! A Minimax tűzoltó készülék felirata: „Őrizd meg nyugalmadat! A tüzet alulról fojtsd el!” Agyamban visszhangzik: védettek vagyunk – védettek – védettek!

A központos oltani kezd. Szinte eltűnik a lángokban és a füstben. Ketten-hárman segédkeznek neki. Észreveszem, hogy orrnehezek vagyunk, sőt egyre inkább azok leszünk. Valaki kiabál: a szivattyú-szelepvezeték elszakadt! De hát ez nem lehet igaz! Miért nem trimmeltet a főtechnikus hátra? Hiszen ott vannak az egyensúlyozó rúdjaink: az egyensúlytartályok!

Bár a romboló a közvetlen közelünkben lehet, az Öreg nagy sebességet parancsol. Értem! Túl sok a víz a hajóban! Álltunkban nem tudjuk már megtartani. Szükségünk van a hajócsavarok erejére és a mélységi kormányokra gyakorolt nyomására, hogy gyorsan farnehézzé tehessük a hajót. Ha nem így lenne, nem csapna ekkora zenebonát az Öreg. Persze ennek is megvan a maga hátránya: nagyon is hallhatókká váltunk. Kutyaszorító: vagy lesüllyedünk, vagy feltűnősködünk.

A tommyk most megpihentethetik a műszereiket, takarékoskodhatnak az árammal: puszta füllel is hallják a villanymotorjaink, a szivattyúnk és a hajócsavarjaink hangját.

Most már nem elég az Öregnek, hogy állandóan számolgatnia kell a bonyolult kurzusokat, még a hajót is meg kell tartania. Labilissá váltunk. Ezek már nem egészséges viszonyok! Na igen, ha csak arról volna szó, hogy felmerüljünk, nem lenne gond: „Fel a búvármentőket!”, és fújni, ami belefér. Brr! eszembe se jusson többet!

Minden nedves. A levegőből csapódik le mindenhová.

– Tengelytömítések vizet eresztenek! – kiáltják hátulról. Elölről kontráznak: – …szelep vizet ereszt!

Oda se figyelek már, hogy milyen szelep. El sem akarom képzelni, melyik szelep lehet.

Négy robbanás gyors egymásutánban. Aztán az iszonyatos hörgés, amellyel a bomba szakította vízkráterekbe visszatódul a tenger.

– Harminchárom… négy… öt… harminchat! – számol hangosan a főkormányos. Ezek is jó közel jöttek!

Százhúsz méter mélyen vagyunk.

Az Öreg negyven méterrel lejjebb viszi és balra fordítja a hajót.

A következő robbanásnál összekoccannak a fogaim. Zokogást hallok. Az új központos legény? Csak nem fog itt nekünk bőgni?

– Helyes! – csúfolkodik az Öreg a következő robbanás hangjába.

Megfeszítem a hasizmomat, mintha mázsás terhek eshetnének a zsigereimre. Csak percek múltán merem elereszteni a csövet a bal kezemmel – magától felemelkedik. Kézfejem végigcsusszan a homlokomon: hideg verítéket tapint. Most érzem, hogy az egész hátam nedves és hideg: a félelem hideg verítéke?

Mintha ködön át látnám a parancsnok arcát.

A kormányállás füstje! A tüzet eloltották, de a füst még itt kóvályog. Savanyú ízt érzek a számban. Fejemben tompa nyomást. Visszatartom a lélegzetemet, de ettől csak erősödik a nyomás.

Mindjárt megint kezdődik. A romboló megtett egy újabb kört, akár tetszik nekik, akár nem, amíg körbe nem érnek, békén vagyunk.

Újra az asdic! A kövecskék! Két-három maroknyi Mintha jéghideg kéz nyúlna be a gallérom alá és végi a hátamon. Borzongok.

Mindjárt újra kezdődik… kezdődik… kezdődik… kezdődik!

A nyomás a fejemben elviselhetetlenné fokozódik. Mi van? Miért nem történik semmi? A suttogás is elhalt, kondenzvíz csipeg-csöpög másodperces ritmusban. Némán számolom. Huszonkettőnél ér a csapás. Összeprésel, fejemet a mellkasomra nyomja.

Megsüketültem? Látom, hogy táncol a járórostély, de fémes csörömpölését csak másodpercek múltán hallom meg valami vonyító sóhajtozás, fütyülés szerű csikorgás kíséretében. Ez a nyomóköpeny! Semmi más nem lehet mint a hajótest nyomóköpenye. A hajó rángatózik, támolyog az örvénylésben. Az emberek egymásnak támolyodnak. Sohasem lesz vége?

Újabb kettős csapás. A hajó nyög. Csörgés-zörgés.

A tommyk a gazdaságos megoldások hívei. Nem csinálnak már szőnyegbombázást, hanem mindig kettesével, valószínűleg némi mélységbeli különbséggel dobálják a vízibombákat. Még nem merem ellazítani izmaimat, és ekkor újabb csapás éri a hajót.

Gurgulázó, lihegő, hápogó hang mellettem – mintha valakit találat ért volna a közvetlen közelemben. Most nyöszörgésbe megy át. Egy pillanatra megtéveszthetett, de már eszembe villan: marhaság, itt senkit sem érhet találat.

Valami újat kell kifundálnia az Öregnek. Ellopakodni lehetetlen. A bemérés fogva tart. Azoknál a szerkezeteknél első osztályú emberek ülnek, nem lehet őket átrázni. Mennyi időnk maradt még? Mennyire van szüksége a rombolónak a fordulóhoz?

Milyen szerencsénk, hogy nem tudják csak úgy lehajigálni a bombáikat, ahogy jólesik, hanem neki kell futniuk! Bizony, ha meg tudnák csinálni, hogy fölénk osonnak, az asdickal megfognak, aztán csöndben kihajítják a bombákat, már nem játszanánk ezt a macska-egér játékot. De hát szükségük van a rohamra, hogy ők maguk is a levegőbe ne röppenjenek, ha durran a bogyó.

Vajon mit csinál most az Öreg? Összevonta a szemöldökét: a ráncok mozgásából látom, milyen nagy munka folyik odabent. Vajon még vár? Vajon sikerül-e az utolsó pillanatban elkormányozni a hajót a romboló alól? Méghozzá a megfelelő oldalra? A megfelelő tempóban? A megfelelő mélységben?

Lassan ideje, hogy parancsra nyissa a száját. Vagy feladta? Bedobta a törülközőt?

Hirtelen kettéreped egy óriás mozivászon. Már fel is harsan a parancsnok reszelős hangja:

– Szivattyúzni! Élesen balra! Mindkét villanygép kétszer az őrületig!

Felrotyognak a csavarok. Lármájukban már nem is hallatszik a villanymotorok hangja. Az egész mélység fortyog. Az emberek imbolyognak, csővezetékekbe kapaszkodnak. Az Öreg jól beékelte magát. A főkormányos a pultjába kapaszkodik.

Megvilágosodásom van: hirtelen megértem, mit is kockáztatott az imént az Öreg. Egyszerűen előrekormányoztatott a bemérés helyén. Ezt a variációt még nem játszotta meg. Világos: a romboló parancsnoka sem mos jött a falvédőről. Nem rohan oda, ahol bemértek minket Ismeri már a trükkjeinket. Azt mondja: az ellenség az U Bootban tudja, hogy ráfutunk, azt is tudja, hogy ráfutás közben nem tudunk bemérni, megpróbál tehát kikerülni a nekifutásunk irányvonalából, és a bemért mélységet is elhagyja. Azt persze, hogy balra vagy jobbra tér-e ki, hogy süllyed vagy emelkedik-e, azt a vak véletlen dönti el. Bízzunk a vak véletlenben!

Most az Öreg éppen hogy minden trükköt a sutba vágott, és mind az irányt, mind a mélységet megtartotta. Trükk és ellen trükk! Persze lehet, hogy azt gondolja, hogy mi azt gondoljuk…

– Idő? – kérdi a parancsnok.

– Egy óra harminc – feleli a főkormányos.

– Tényleg? – elképedéssel nyújtja a szót az Öreg. Mintha egy kicsit már sokallná.

– Milyen furcsa – mondja aztán. – Nagyon pontosak akarnak lenni!

Egy ideig semmi sem történik. Azután lejjebb megyünk. Aztán még lejjebb.

– Idő?

– Egy óra ötvennégy!

Ha nem tévedek, még az iránytűt is leállították. A hajón teljes csend. Csak a kondenzvíz csöpög másodperces ütemben.

Sikerült? Milyen messzire jutunk osonómenetben egy negyedóra alatt? A csendben újra hallhatók azok a borzasztó hangok, amelyeket az Öreg „a gerendázat recsegésének” nevez. A ránk nehezedő víztömeg durva szilárdsági próbát végez a hajó acélhengerén. Az abroncsok között behorpad az acél. A beépített fa nyög és recseg.

Kétszáz méteren vagyunk – a gyár kilencvenig vállal garanciát. Négy tengeri mérfölddel, osonómenetben surranunk a fekete mélyben, kétszáz méternyi víz irdatlan súlyával az acéltesten.

A mélységi kormányzás az egyensúlyozás művészetévé növi ki magát. Ha elbillen a hajó, előfordulhat, hogy a meggyötört anyag nem bír tovább ellenállni a külső nyomásnak. Lehet, hogy centimétereken múlik. Talán arra épít az Öreg, hogy a tommyk nem ismerik a maximális merülési mélységünket? Mi magunk sohasem ejtjük ki ezt a varázsszámot, helyette a „három r plusz hatvan” körülírást alkalmazzuk. Mint egy varázsige, komolyan. Tényleg ne tudnák a tommyk, mennyi a „r”? Hiszen minden dízelfűtő tudja, ötvenezer ember tudja, milyen számot jelöl az „r”.

A fülelő nem jelent. Nem akarom elhinni, hogy megszöktünk. Biztosan lesben állnak valahol a mocskok. Hiszen tudták, hogy szinte pontosan alattuk vagyunk. Csak a mélységet nem tudták. A mélységet illetően az Öreg igazán szélsőséges megoldást választott. A főtechnikus bizonytalanul ingatja a fejét ide-oda. Ez a gerendarecsegés mindennél inkább fűrészeli az idegeit.

Két robbanás. Elviselhető. A bugyborékolás milyen hirtelen maradt abba! A mi szivattyúnk csak másodpercek múlva állt le. Ezt biztosan hallotta az az átkozott dög! Hogy miért nem lehet halkabb szivattyúkat gyártani!

Minél tovább itt dekkolunk a mélyben, annál jobban idegesít acélfalunk vékonysága. Egyetlen helyen sem vagyunk páncélozva. A mélység nyomásával és a detonációk hanghullámával mindössze két centiméteres acélfalat tudunk szembeszegezni. Csak a kerek abroncsok – méterenként kettő van belőlük – nyújtanak valami szegényes biztonságot ennek a vékony falú csőnek: ebből élünk mi itt lent.

– Átkozott hosszú előadás – suttogja az Öreg.

Különlegesen nyakas fickók lapíthatnak odafönt a rombolón, ha még az Öreg is elismeri.

Milyen furcsa, hogy semmi nem történik. Elszalasztottuk – elhalasztottuk? Meglazíthatnám az izomgörcseimet. De vigyázat: össze ne ránduljak, ha újból elkezdődik! A vízibombákkal vívott csata: várakoztatásos felmorzsolás. Várjunk, míg leesik a hó. Valósággal vájkál bennem a rettegés a következő rohamtól. Kibírni, túlélni! Mióta tart ez már? Még mindig nem merek mozdulni. Most nem vadász, hanem zsákmány vagyok. A legmélyebb pincében. Olyan hajón, amelynek nincs több torpedója. Amely, még ha fel tud is merülni, harcképtelen.

Még mindig semmi! Megkockáztatok pár hosszú, felszabadító lélegzetvételt.

Az Öreg a manométert figyeli, mintha a mutató játékát akarná ellenőrizni. A mutatók azonban meg sem mozdulnak. Asdic-jel sincs. A fülelő arca, mint egy magába roskadt meditálóé. Töprengek: vajon mi a fenét csinálhatnak azok ott fönt? Miért nem történik már valami? Ezzel a mi négymérföldes mászásunkkal biztosan nem mászunk ki az asdic hatóköréből.

– Kétszázhúsz fokra – parancsolja az Öreg.

Csend.

– Kétszázhúsz fokon vagyunk – suttogja jó hosszú idő után a kormányos.

– Csavarzörej húsz fokon. Gyengül – suttog a következő jelentés. Az Öreg arcára csúfondáros vigyor ül ki.

Egyszerre a fülelő hangja tör be a tudatomba. Ha jól értem, felénk fordult a romboló. Tehát mégis újabb roham? Éppen csak hagytak egy kicsit kapálózni. Macska és egér. Hiába reménykedtünk a menekülésben. Ezektől ugyan nem menekülünk meg!

A fülelő elhúzza a száját. Valami számol bennem, aztán már jön is az egyik ütés a másik után. Tépnek-cibálnak bennünket. Az egész tenger egyetlen robbanó puskaporrakomány.

Aztán újra a hörgő zúgás, véget sem akar érni. Aztán csavarzörej! Hogyhogy nincs szünet? Honnan kerül ide már megint csavarzörej? De ez valami kényelmesen forgó csavar lassú lapátolása, nem a sebesen rohamozó hajó gonoszul vijjogó, őrlő zaja.

Valahol az agyam mélyén felfogom, mi is történhetett: nem lehet az előzőleg épp bombát dobó rombolóé a zaj, hiszen neki időre van szüksége, míg megfordul. Nem indulhat el a fartőke felé, hátramenetben… vagy?

Nem kell várni a következő bombákra. Hármasikrek: egy – kettő – három – gyors egymásutánban.

A fény kialudt. Valaki tartalék biztosítékot kér. A főtechnikus zseblámpájának fénye a mélységi manométeren. Most egy másodpercre sem veheti le a szemét a mélységi manométerről. Olyan mélyen vagyunk már, hogy minden további süllyedés veszélyes lehet.

– Kérdés: hidrofon?

– Kilenctized bal oldalon – feleli a sufniból Herrmann.

– Élesen jobbra, aztán háromszáztíz fokra! A parancsnok, épp mint ahogyan odafent gyakorolta megpróbálja a keskeny körvonalát, a farát mutatni az ellenségnek. A beméréshez minél kisebb felületet kell nyújtani.

– Csavarzörej kétszáz fokon… erősödik!

Megint megtalál a bemérő sugár. A merevség nem enged: a fejem nemsokára szétpattan, mint az üveg. A koponyámra legalább akkora nyomás nehezedik, mint a hajó acélköpenyére. Egy érintés is az utolsó csepp lehet a pohárban. Szívdobogásom mintha hangszóróval érkezne a fülembe. Megrázom a fejemet. De a kopogás ettől csak erősödik.

– Fiam, fiam, fiam – motyogom magamnak. Szinte eszemet veszi a hisztérikus, páni félelem. Ugyanakkor érdekes módon kiélezi az érzékelésemet: mindent, ami csak történik körülöttem, túlzott élességgel látok és hallok.

– Milyen messze?… És a második zaj? – Az Öreg hangja kibillent egyenletes hangszínéből.

Hát mégis!… Nem tévedtem! A francba, a francba, már: az Öreg is elvesztette a hidegvérét. Az a rohadt második durranás vetette ki a kerékvágásból? Pedig most minden az ő tiszta fején múlik. Precíziós műszerek helyett azzal az érzékelő berendezésével kell most dolgoznia, amelynek székhelye talán a hasában, talán a gyomra táján van.

Kézfejjel letörli homlokát. Hátratolja a sapkáját. Az ellenző alól kigöndörödik sok, savanyúkáposzta-színű haja, mint afrik a lyukas matracból. Homloka redőzött mosódeszka, a veríték erős lúgja csorog rajta. Vicsorít, háromszor összecsapja fogsorát. Úgy hangzik, mintha valaki kasztanyettát csapkodna gyengén össze.

Elzsibbadt a bal lábam. Hangyák szaladgálnak rajta. Óvatosan megemelem. Épp amikor fél lábon állok, rettenetes csapássorozat zúdul a hajóra. Nem tudok már megkapaszkodni, végigvágódom a padlón, a hátamon hentergek.

Nagy nehezen állok négykézlábra. Karommal felnyomom a vállamat, de a fejem lent hagyom: felkészülök az újabb detonációkra.

Kiáltozást hallok, mintha távolból érkezne.

Vízbetörés? Nem vízbetörést kiáltott ott valaki? Ezért merülünk farral? Először elöl, most hátul…

– Hátul fel tíz! Mindkét gép rohamsebességgel előre!

Ez az Öreg volt. Egyértelmű. Tehát még hallok. Rohamtempó. Ebben a helyzetben! Hiszen az túlságosan hangos! Úristen: a hajó még mindig reszket és nyög. Úgy dolgozik, mint egy mélységi hullámverés kellős közepén.

El szeretnék nyúlni, fejem a karhajlatomba rejteni.

Nincs fény. Pokolian félek, hogy sötétben kell megfulladnunk, nem láthatjuk, amint a zöldesfehér víz betör a hajóba…

Zseblámpa fénye cikkan végig a falon, végre megtalálja, amit keresett: a mélységi manométert. Hátulról valami éles, éneklő hang hallatszik, mintha körfűrész rágná be magát fába. Ketten-hárman feloldódnak a dermedtségből. Parancsszavak szisszennek. Egy lámpa fénye az Öreg arcát éri: mintha szürke papundekliből volna kivágva. A farnehéz állapot egyre növekszik. Egész testemmel érzem. Meddig tartja még az Öreg a rohamtempót? A bombák utáni zaj rég elült. Most mindenki hallhat bennünket a hajó gyomrában. Vagy nem? Hallhatna, ha a hajó megállna.

– Jelentéseket kérek! – sziszegi az Öreg.

Könyökömmel érzem, hogy a bal oldali szomszédom reszket. Nem tudom, ki az.

Újra elfog a kísértés, hogy elvessem magam. De nem szabad engednem a kísértésnek.

Valaki megbotlik, az Öreg felszisszen:

– Csöndet!

Csak most veszem észre, hogy a villanymotorok már nem AK-módban járnak. Akkor az ott nem is a főtechnikus háta – a másodtechnikus vette át a szerepét. A főtechnikus nem látható – biztosan hátrament. Hátul elszabadulhatott a pokol. Az a gonosz körfűrészhang még mindig nem hallgatott el.

De megyünk. Nem éppen vízszintesen, de haladunk, és a fenekünk nem süllyed tovább. A nyomóköpeny tehát kitartott, a gépek pedig működnek.

Valami furcsa csiszolódás zajára kapom fel a fejemet. Mintha odakint kötél súrlódna. Keresőkötél? Nem létezik! Ilyen hosszú keresőkötél a mesében sincs. Valami újat, valami furcsa keresőimpulzus-félét találtak volna ki?

A súrlódás abbamarad. Helyette újra itt a ping-ping – megtaláltak! Kétségtelenül figyelnek ránk, nehogy véletlenül elkallódjunk.

Mennyi lehet az idő? Nem látom pontosan az órám számlapját; kettő körül járhat.

– Egyszáznegyven fokot mérünk! Erősödik! – jelenti a fülelő.

És ismét az az okádék hang, amit a célba találó keresősugár hallat. Most olyan, mintha bádogdobozban csörgetnék a kavicsokat, nem is túl hangos. De már ettől a kis zajocskától rémlátomásaim támadnak: vérözönt látok, amely szökőkutakban hull vissza a merülőtartályokra. Vörösre festett tengert. Felemelt karú embereket, kezükben fehér rongyokkal. Tudom én, mi történik akkor, amikor feljön egy hajó. A tommyk pirosat akarnak látni: vért, annyi vért, amennyit csak lehetséges. Minden csőből tüzelnek. Szitává lyuggatják a tornyot, amelyben mi, szerencsétlen nyomorultak, éppen felfele mászunk, szétvágják a hidat, mindent, ami mozog, vagdalttá aprítanak. Beledurrantanak a merülőbunkerekbe, hogy a szürke bálna kifújja az úsztató levegőjét. Aztán a legázolás! Éles orrukkal bele a hajóba, csikorogjon, nyíjon csak! És még csak rossz néven sem vehetjük tőlük: végre körmük között az ellenség, aki miatt kocsányon lógott a szemük, napokon, heteken, hónapokon át. A gyalázatos kínzó, aki miatt egyetlen nyugodt percük sem volt, akkor sem, ha ezernyi tengeri mérföldre voltak tőle. Hiszen akkor sem tudhatták biztosan, hogy nem mered-e rájuk valamelyik hullám mögül Polüphémosz-egyszem. Megvan végre az áspiskígyó, aki meggyalázta őket hetedíziglen. Tizenöt-húsz ember legyilkolása előtt le nem hűl a vérgőz.

A nyomóköpeny recseg, nyög és megint recseg. Az Öreg mélyebbre kormányoztatott, csak nem vettem észre. A főtechnikus szeme a mélységi manométerről az Öregre rebben, aztán vissza – az Öreg úgy tesz, mintha nem venné észre.

– Mérés?

– Kettőszáznyolcvan fok… kettőszázötvenöt fok… kettőszáznegyven fok… erősödik.

– Élesen balra! – suttogja a kapitány rövid gondolkodás után, s most a hidrofonos emberrel is közli ezt: – Hidrofon! Balra fordulunk! – Nekünk pedig csak ennyit fűz hozzá: – A szokásos!

És a második zaj?

Lehet, hogy váltották egymást, mondom magamban, lehet, hogy az ott fenn már nem is ugyanaz a hajó, mint amelyik ránk rontott. Hiszen a biztosító hajóknak különféle feladataik vannak. Az a romboló, amely lőtt bennünket, az oldalbiztosításhoz tartozott. Lemészárlásunk feladatát már rég átadta egy killernek, egy söprögetőnek.

Fogalmunk sincs, ki rohamoz bennünket.

A dinamitos halászat ez: a robbanás szétveti a halak úszóhólyagját, így azok felbukkannak a felszínre. A mi úszóhólyagjaink a merülőbunkerek. A halak a hasukban hordják őket, mi kívül. Még csak nem is nyomásállók. Egy másodperc töredékére megjelenik előttem egy óriási hal, amely széttépett úszóhólyaggal, fehér hasát mutatva fölfelé, ide-oda hengereg nehézkesen a hullámzásban.

Ez a rohadt cseperészés! Csak a kondenzvíz. Csippcsepp-csepp… minden egyes rohadt csepp olyan hangos, mint a pörölycsapás.

Végre körbenéz az Öreg. Csak a fejét fordítja, a teste ott marad. A szőrmegallér fordítótárcsáján felénk tekeri a fejét, és elvigyorodik. Úgy vigyorog, mintha szikével vágták volna fel a szája két sarkát, ráadásul ferdén, mert baloldalt egy kis fogfehéret is megvillant.

Most hogyan tovább? Biztosan nem mondtak jóccakát nekünk és hagytak itt.

Jó éjszakát? Mennyi lehet az idő? Négy óra pár perc? Két óra tizenöt? Huszonkét óra ötvenhárom óta dróton rángatnak minket. – De mi a nyavalya volt az a titokzatos második zaj?

Még mindig nem mért be semmit a fülelő? Herrmann szája összeragadt. Kidugja ugyan az ábrázatát a sufnijából, sőt kivételesen a szemét sem hunyta be – de ez az arc annyira semmitmondó, mintha Herrmann már meghalt volna, épp csak a szemét felejtették volna el lezárni.

Az Öreg megvető vigyora egy kicsit emberibbé enyhült, most már nem annyira fatalista. Az Öreg arcának ellazulása olyan, mint a gyógyír. Keljetek fel, és járjatok! Bizony ám, járjunk, járkáljunk, sétáljuk körbe a fedélzeti promenádot, azt a fehérre festettet! Igazán pihentető volna! De hát persze a mi szükségleteink senkinek sem jutnak eszébe. Nem jut nekünk sem több hely, mint tigriseknek az utazóketrecben.

Az Öreg – halkan, igen halkan – kormányparancsot ad. A kormányos megnyomja a gombot: kattanás. Hurkot csinálunk tehát, inkább csak hurkocskát.

Csak valaki megmondaná, mi ez az újabb szünet! Biztosan csak el akarnak altatni minket!

De miért nem mérnek be? Először kettőzött zaj, most meg semmi?

Mégiscsak megléptünk volna? Vagy ebbe a mélységbe nem ér le az asdic? Most védelmeznek minket a víz üledékes rétegei?

A feszült csendbe a parancsnok szól bele:

– Ceruzát, papírt elővenni!

A főkormányosnak elég lassan esik le, hogy neki szól a parancs.

– Távmondatot fogalmazunk – dörmögi az Öreg.

Erre nem számított a főkormányos. Bután tapogat a jegyzettömb felé, amely ott hever az asztalán. Olyan nehezen találja meg a ceruzát, mintha vak lenne.

– Írja – szól a parancsnok. – Nyolcezer és ötezer-ötszáz BRT-s hajókat eltaláltuk… Süllyedésüket hallottuk… Nyolcezer BRT-s hajót valószínűleg eltaláltuk… na, mi van! Írja már!

A főkormányos a pultján ír.

A második őrtiszt megfordul: a meglepetéstől leesett az álla.

A főkormányos befejezte, visszafordul. Arca semmit sem árul el. Kifejezéstelen, mint mindig. A főkormányos nem is kell hogy erőltesse ezt a kifejezést: a természet szinte mozdíthatatlan arcizmokkal látta el. A szeméből sem olvashatunk ki semmit: mélyen ül az a szemöldök árnyékában.

– Úgyis csak erre kíváncsiak – mondja félhangosan az Öreg.

A főkormányos a semmibe nyújtja a cédulát. Lábujjhegyen odaóvakodom, és továbbítom a fülelőnek. Tegye csak el szépen, hogy kéznél legyen, ha netán egyszer újra abba a helyzetbe kerülünk, hogy távmondatokat küldözgethetünk.

Az Öreg épp azt morogja maga elé, hogy:

– Az utolsó találat… – amikor négy detonáció rázza meg a víz mélyét.

Az Öreg válla megrándul, aztán megvetően legyint, végül azt mondja: – Hát igen! – Aztán egy idő után: – Na persze!

Úgy tesz, mintha egy részeg kellemetlen okoskodását kellene végighallgatnia. Amikor a robbanások utáni zuhogás elcsöndesedik, ő sem szól már egy szót sem. A csend ismét ránk nehezedik.

A fülelő félhangosan, félig suttogva duruzsolja a számokat, mintha varázsigét darálna. Tehát újra megtalálta őket.

Nincsen asdic-zaj! Magamat gúnyolom: rendesek, kímélik az idegeinket…

– Idő?

– Két óra harminc – feleli a főkormányos a parancsnoknak.

– Nem rossz – nyugtázza a parancsnok. Fogalmam sincs, mi a szokás ilyenkor. Mennyit lehet így kibírni? Egyáltalán – mennyi levegőnk van még? Vagy már pótoltat a főtechnikus a becses palackjaiból?

A főkormányos a stopperét nézi. Olyan figyelemmel kíséri a pókláb rezgős tovabicegését, mintha az ő megfigyelésein múlna az életünk. Vajon beszámítja a legközelebbi helyzet meghatározásunkba a hurkokat és a vargabetűket is, amiket megtettünk? Jó kis rajz lesz abból!

Az Öreg nyugtalan. Nemigen bízik a nyugalomban. Az Öreg nem teheti meg, mint én, hogy valamivel leköti a figyelmét: az ellenség taktikáján kívül számára most minden más megszűnt.

– Naaa? – kérdezi az Öreg elnyújtva, várakozással, színpadiasan fölfelé forgatva szemét. Kár, hogy nem kérdezi meg mindjárt: „Na, fiúk, mi lesz már?”

Félrehajtott fejjel rám vigyorog. Tőlem telhetően megpróbálom viszonozni a vigyorgást, de csak egy merev mosoly lesz belőle. Milyen hamar megkeményednek az arcizmok!

– Rendesen elcsíptük őket, mi? – mondja halkan, és kényelmesebben helyezkedik el a periszkópaknában. Mintha utólag értékelné ki a támadásunkat. – Figyelemre méltó hangot adtak a válaszfalak. Mesés volt! A legelső nagyon gyorsan elsüllyedt.

Halálhörgés – jó ég, honnan vettem ezt a hülye szót? Biztosan valami jelentésből. Az ilyen felfuvalkodott, dagályos kifejezések nem származhatnak máshonnan.

Meghalni: milyen hülye szó. Úgy tűnik, senki sem szereti. A gyászjelentésekben sem hal meg senki: magához szólítja az Úr, eltávozik, megleli az örök békességet, véget ér földi pályafutása, éppen csak a halálról nem esik szó. Ezt a szegény, egyértelmű igét mindenki gyűlöli, mintha leprás lenne.

A hajón csend van, csak a mélységi kormányt állítják halkan: néha irányt változtatunk. Ha nem tévedek, még az iránytű villanymotorját is leállították.

– Csavarzörej gyorsan erősödik – jelenti a fülelő. És a asdic is újra itt van! Most olyannak hangzik, mintha túlságosan rányomná valaki a palavesszőt a palatáblára.

– Zörej erősödik – jelenti a fülelő. Tekintetem a mennyezetre aggatott kolbászokra esik.

Valamennyin fehér penész képződött. Persze, sem a bűz sem a nyirkosság nem tesz jót nekik. De a szalámiféle azért sokat bír. Biztosan használható még. A füstölt hús is. Halott hús – eleven hús. Dolgozik a keringésem Szondáz a hallásom. Szívem nagyokat üt: megtaláltak!

– Idő?

– Két óra negyven!

Vonyító hang! Mi volt ez? Itt bent? Odakint?

Tiszta bemérés! Fehér csont a szájban! Roham!

Az Öreg felhúzza a lábát, és kigombolja a mellényét. Mintha viccmeséléshez helyezkedne el szép kényelmesen. Vigyorog, de pupillája tág, akár az űzött vadé. Félhangosan kormányparancsot ad: – Élesen balra, kétszázhetven fokra!

– Romboló nekifut! – jelenti a fülelő.

Az Öreget nézem, csak őt. Nem akarok körülnézni!

A fehér csont… Ezek aztán száguldanak!

Még mindig maximális mélységben vagyunk.

A fülelő arca elfintorodik. Tudom, miért!

Gumi másodpercek: most billegnek lefelé a bombák. Levegőt visszatart, minden izmot megfeszít. Egy sorozat hatalmas ütés szinte felrepít ültömből.

– Na tessék! – így az Öreg.

Valaki felkiált: – Vízbetörés a vízállásmérő üvegén át!

– Halkabban, ha kérhetem! – fúj a parancsnok.

Ezt már ismerjük. Ez a gyenge pontunk. Átlós vízsugár lő a központba, kettéosztja az Öreg arcát. Az alsó felében marad csodálkozva kitátott szája, a fölsőben felvont szemöldöke és homlokának mély hullámos ráncai.

Éles fütyülés, recsegés. Érthetetlen ordítozás. Mintha jéggé dermedne a vérem. Az új központos legény tekintete rám rebben.

– Mindjárt meglesz! – kiáltja a központos tisztes. Egyetlen ugrással a betörés helyén terem.

Hirtelen irgalmatlan düh fog el: ezek az istenverte disznók! Nekünk nem marad más, mint megvárni, míg ezek a mocskok a saját hajónkba fojtanak, mint a patkányt.

A központos csöpög. Eltekert valamilyen szelepeket. A vízsugár elfárad, és a padlóra konyul.

Észreveszem, hogy a hajó újból far nehéz lett. A bombák zaját kihasználva a főtechnikus előretrimmeltet. A hajó lassan egyenesbe áll.

A hajóba lövellő vízsugár ereje elborzasztott: a katasztrófa előízét érzem. Csak ujjnyi vastag volt, de ez is elég. A leggonoszabb viharos tengernél is szörnyűbb.

Máris újabb csapások érik a hajót. A lyukakba visszaömlő víz bugyborékolása az asztmások hörgő lélegzetére emlékeztet.

Nem jött valahogy túl gyorsan ez a támadás? Származhatott ez ugyanattól a rombolótól?

Ha nem tévedek, pár ember a torony alatt csoportosul. Mintha volna valami értelme – de ez ősi ösztön, a torony alatt készenlétben állni.

Persze azért még nem olyan rossz a helyzet, hogy fel kéne merülnünk. Ahogy az Öreget elnézem: szélesen, kényelmesen üldögél ott, nem úgy néz ki, mint aki halni készül. Azért a vigyor eltűnt róla.

A fülelő suttog:

– Csavarzörej százhúsz fokon is!

– Nesze nekünk! – fohászkodik fel az Öreg.

Most már nem lehet kétségünk.

– Hol van most ez a második zörej?

Az Öreg hangja sürgetővé vált. A fejében újabb számológépek indultak be.

Hátulról jelentés érkezik:

– A dízellégszűrők fejszelepe vizet ereszt!

Az Öreg gyors pillantást vált a fő technikussal. Az eltűnik hátul. Az Öreg átveszi a mélységi kormányzást is.

– Elöl fel tíz – dörmögi.

Heves nyomást érzek a hólyagomban. Biztosan a vízsugár látványa váltotta ki. De nem tudom, hová vizelhetnék.

A főtechnikus újra megjelenik a központban. Hátul három-négy vízbetörés volt a csőkarimáknál. A főtechnikus ide-oda rángatja a fejét, mintha tikje volna. Vízbetörés, és a főtechnikus nem szivattyúztathat. Azok ott fenn nem engedik. A segédszivattyú amúgy is gajra ment. A segédszivattyú üvegtartálya megrepedt. Minek építettek be annyi üvegholmit? Milyen hülyeség – a vízállásmérő üvegei is elpattantak.

Az Öreg megint mindkét villanymotort nagy fordulattal járatja. Amikor így megyünk, valósággal gyilkolja az akkumulátorok töltését. Az Öreg a tartalékainkat falja. Ha kifogy az akkukból a sav, vagy a sűrített levegő fogy el, esetleg az oxigén, akkor fel kell merülnünk. Akkor kész, vége, nincs már víz alatti úszkálás. Akár fejre is állhatunk:…Hiszen a főtechnikus mindig rásegített a présléggel, amikor a szivattyúzás egymagában nem adott elég felhajtóerőt.

A sűrített levegő árfolyama lehet most a legmagasabb, hiszen ebben a helyzetben képtelenek vagyunk előállítani. A sűrítő nem képes dolgozni.

És az oxigén? Vajon meddig tudjuk még beszuszogni a hajóban uralkodó vastag bűzt?

A fülelő egyik jelentése a másikat éri. Az asdicot is újra hallom.

Még mindig nem egyértelmű, hogy most tényleg ketten üldöznek-e bennünket.

Az Öreg a sapkája alá nyúl. Valószínűleg neki sem teljesen világos ez az egész. A fülelő jelentései nemigen adnak tiszta képet az ellenség szándékairól.

Vajon megtéveszthetnek bennünket zajokkal? Technikailag elképzelhető. Agyrém, hogy ennyire rá vagyunk utalva a fülelőre. Most a romboló látszólag nagy körívet ír le. A második zaj elhalt, ami persze azt is jelentheti, hogy a második hajó csöndben les valahol.

Szünet. Az első őrtiszt bizonytalan pillantást vet maga köré. Arca összezsugorodott. Orra kihegyesedett. Orrgyöke fehér. A központos tisztes megpróbál egy nagy konzervdobozba vizelni. Nehezen halássza elő péniszét a bőrnadrágból.

Ekkor minden előzetes bejelentés nélkül hatalmas robbanás. A Süket Willi kiejti a dobozt, az elgurul a folyosó járólapjain. Iszonyú vizeldeszag terjeng. Csodálom, hogy az Öreg nem szedi le róla a keresztvizet. Borzasztó a levegő. A felforrósodott dízelek, ötven ember kipárolgása. A verítékünk. A félelem verítéke. Még szarszag is úszkál a levegőben – valakinek bemondta az unalmast a záróizma.

Három robbanás. Most a baromnagy öregkalapács alulról csapott hármat a hajóra. El tudom csípni zseblámpám fényével a mélységi manométert. A mutató visszafelé igyekszik. De gyomorban is érzem. Felhajít bennünket a robbanás, száguldunk felfelé, mint egy gyorsliftben.

A hajó alatt 35 méterrel robbanó bombák nyomásterjedésének szempontjából – így volt, ugye? – a százhatvanas mélység a legrosszabb. Mi most milyen mélyen vagyunk? Száznyolcvanon.

Lent nincs rugalmas páncéllap. A gépek alapjai! Ezek bírják a legrosszabbul az alulról jövő detonációt.

Még hat bomba. Olyan közel ferdén a tat alatt, hogy térdemben érzem a kemény felcsapódást. Ez a roham a fentieknek testvérek között is egy tucatnyi bombájába került. Fent most rengeteg felszakadt úszóhólyagú hal sodródik az oldalán. Megpróbálom hosszú, egyenletes lélegzetvételekre kényszeríteni magamat. Újabb négy bomba robban. Valamennyi hátul.

Az első őrtiszt hátat fordít, érezhető, hogy azért rejtőzik, mert nem egészen ura önmagának.

A második őrtiszt arcából sem látni sokat. Túlságosan beburkolódzott. Mozdulatlanul áll, csak a szeme villan fürgén ide-oda. A szeme az egyetlen, ami mozog. Mintha ki akarna törni belőle, mintha el akarna menekülni, mintha önállósítani akarná magát, és otthagyna egy szem nélküli, megmeredt második őrtisztet a periszkópaknánál.

A főkormányos úgy tesz, mintha lehajtott fejjel a stopperóráját nézné.

Alig hallatszik valami: egy kis zümmögés, egy kis csepegés.

Az Öreg szünet nélkül számol: saját kurzus, ellenség kurzusa, kitérő kurzus. Számolásának alaptényezői a fülelő minden egyes jelentésével módosulnak.

Most vajon mit tesz? Átkormányozunk előre? Nem, most a régi trükkel próbálkozik: bal felé hurkot teszünk.

Reméljük, a megfelelő oldalt választotta ki, reméljük, a romboló parancsnoka nem szintén bal oldalra kanyarodik – vagyis nem jobbra, ha szembe jön. Így van ez: még azt sem tudjuk, elölről vagy hátulról rohamoz-e.

A fülelő által bemondott számok összekeverednek a fejemben.

– Dobja a bombákat! – a fülelő nyilván hallotta a bombák vízbe csobbanását.

Markolom a rudat rendesen.

– Fő-szi-vaty-tyú – tagolja az Öreg, pedig még nem is dörrent.

Ez a zaj! – mondom magamban. De az Öreget, úgy látszik, nem zavarja. Robbanások örvénye.

– Szőnyeget dobtak! – így az Öreg.

Ha nem sikerül egyes dobásokkal és sorozatokkal, próbálkozzunk a szőnyeggel! UNSHRINKABLE!

Honnan a fenéből szedtem ezt a szót: unshrinkable? Gépi hímzéssel látom magam előtt, aranyszínű fonallal, egy címkén… A fürdőnadrágomon, a pure wool felirat alatt.

– Túl nagy megtiszteltetés ez nekünk – csúfolkodik az Öreg. A zajban felgyorsíttatott. – Na, most aztán utántölthetnek! – ezzel magyarázza gúnyosan az újabb detonációk elmaradását. – Aki sokat eldobál, annak hamarosan nem marad!

Magasabbra megyünk. Mit akar? Csak nem akar felmerülni? Most jön a „Búvármentőket előkészíteni!”? Killer Atlantik. Milyen jó kis filmcím lenne. Tojáshéj falán hajszálrepedés. Hajszálnyira megrepedt tojás. Csak ennyire van most szüksége a mi héjunknak is. A maradékot a tenger elintézi – bizton számíthat rá az ellenség.

Hányféle módon próbáltuk a kerti meztelen csigát megölni. A fekete, nyálkás óriásokat, az éjszakai csigákat, vödrökben gyűjtögettük, aztán bedobtuk őket a vécébe, és rájuk húztuk a vizet. Mars a pöcegödörbe, megfulladni! Alapos módszer volt. A széttaposás és a szétvágás! Undorító! Zöld pép bugyogott ki belőlük.

Gyerekként krematóriumost játszottunk: a földigilisztákkal teli vödröt – fölülről, a kerek gyűrűket elhúzogatva – borítottuk be a tűzhelybe. A gilisztákból heves sziszegés után másodpercek alatt csak egy kis fekete kunkor maradt a parázsban.

A nyulakat bal kézzel kellett fogni a hátsó lábuknál, jobb kézéllel pedig afféle karate ütést bevinni a tarkójukra. Precíz, tiszta módszer: egy parányit ficánkoltak még, mintha áram csapta volna agyon őket. A pontyot bal kézzel, háttal fölfelé kell a deszkára fektetni, és kurta, erős bottal az orrára csapni. Recseg. Aztán gyorsan felvágni a hasukat. Vigyázzunk az epére! Az epehólyagot nem szabad kifakasztani! A feszes úszóhólyagok fénylenek, mint a karácsonyfadíszek. A ponttyal nehéz elbánni: még félbevágva is van benne élet. Mennyire megrémültünk gyerekkorunkban, amikor az órák óta szétvágott pontyok még fickándoztak!

Galambot nem tudtam ölni. Pedig milyen könnyű. Egyszerűen letépik a fejüket. Mutató- és középső ujjunk közé kell befogni, kis csavarintás…

Agyamat hangok rohanják meg: a csavarzörejt az egész hajóban mindenütt hallani, magas, zurrogó. Az új központos legény egész testében reszketve roskad az elárasztásszabályozóra. Egy másik a járólapokra ül, összezsugorodik: kis kupacnyi hús és félelem. A többiek is összehúzódtak. Mintha mindenki összement volna.

Csak az Öreg ül úgy, mint mindig.

Újabb detonációk! Olyan erősen bevertem a bal vállamat, hogy fel tudnék kiáltani a fájdalomtól.

Ismét két ordító csapás.

– Pumpálni! – szól bele az Öreg a detonációk robajába. Nem szabadulunk a rombolótól! A szentségit, hát nem tudunk szabadulni tőle!

A főtechnikus leseget a szeme sarkából. Mintha már alig várná a következő adag bombát. Perverz dolog: persze hogy várja őket, hiszen csak akkor tud szivattyúzni, ha gurgulázik a víz a robbanások nyomán.

A folyamatos szivattyúzás létfenntartó elemünkké vált: be a szivattyút, ha kint beindul a robajlás, szörcsögés, kikapcsolni a szivattyút, ha odakint csönd lett. Egyfolytában: be és ki, be és ki.

Várni… várni… várni.

Még nem? Még mindig nem? Kinyitom a szememet, de pillantásomat mereven a padlóra szegezem.

Őrült erejű kettős ütés. Fáj a nyakam. Mi volt ez? Kiáltozás – remeg a padló – csörögnek a járórostélyok vibrál az egész hajó – az acél vonít, mint egy kutya. Kialudt a villany. Ki kiáltott?

– Kérdés: kifúvatni? – szólal meg, mintegy gyapoton keresztül, a főtechnikus.

– Nem!

A főtechnikus zseblámpájának fénye átsuhan a parancsnok arcán. Nincs szája. Nincs szeme.

Szakadás, sikoltás, fülrepesztő, visító csikorgás – aztán még több mennydörgő ütés.

És alig apad el a zajorgia, már itt is az asdic. Mélytengeri madárkalitka. Ebből a ciripelésből kihallatszik az aljasság. Ez csigázza pattanásig az idegeinket. Ennél aljasabb zajt nem is találhattak volna ki a tommyk, hogy gyötörjenek bennünket. Éppen úgy reszeli az idegeket, mint a stukák szirénája. Lélegzetet visszatartani!

Három óra mennyi lehet? Nem látom rendesen a nagymutatót.

Jelentések. Szórongyok, egyidejűleg elölről és hátulról is. Mi ereszt vizet? A tengely tömítés? Hát persze, hiszen a két tengely is áthalad a nyomóköpenyen.

Felgyullad a vészvilágítás. Félhomályában észreveszem, hogy a központ tele van emberekkel. Mi az? Mi történt? Miféle emberek ezek? A hátsó ajtón át jöttek. Az elsőn nem jöhettek, hiszen benne ülök. Itt biztosan nem jött át senki. Ez a szar alig-világítás. Senkit sem ismerek fel rendesen. Ketten – a központos tisztes és a legénye – még a maradék rálátásom felét is elveszik. Olyan mereven állnak, mint mindig – de hátul mozgás támad. Csizmák botorkáló csoszogását hallom, pár elsziszegett szidalmat, éles zihálást.

Az Öreg még nem vett észre semmit. A mélységi manométert nézi. – Propaganda – mondja, és még csak meg se fordul ültében. – Pro-pa-gan-da!

A főtechnikus fél lépést tesz a dízelfenék irányába, aztán megáll, és ő is a manométert kezdi nézni.

– Jelentést kérek! – fújtat a parancsnok, és fejét félig elfordítva megpillantja a hátsó ajtóban tolongó tömeget.

– Főtechnikus, adja ide a zseblámpáját! – sziszegi.

Ekkor mozgás támad az emberek között, akik hátulról jöttek a központba, visszarettennek, mint tigrisek az idomárjuktól. Az egyik még arra is képes, hogy hátrafelé emelve lábát, átemelje és átlépjen a tárcsaajtó nyílásán. Az idomítás csodája! Az Öreg zseblámpájának fénye már csak a visszafelé igyekvő emberek hátát világítja meg – az egyiknél búvármentő.

A központos tisztes arca egészen közel van az enyémhez. Szája most fekete lyuk, befelé hajló peremmel. Tágra nyílt szemek – látom kitágult pupilláit. Mintha hang nélkül üvöltene.

Megzavarodott volna az érzékelésem? Nem a központost látom, aki fél, hanem egy színészt, aki eljátssza a központos félelmét.

A parancsnok mindkét gépet fél erővel működteti.

– Mindkét gép fél erővel előre! – nyugtázza a kormányos a központban.

A központos, mintha görcsből oldódna, lopva körülpillant. De nem nézne rá senkire. Jobb lába óvatosan tapogat előre a járórostélyon. Nyelvével szürke alsó ajkát nedvesíti.

Az Öreg gúnyolódik:

– Pocsékolják csak azt a jó kis vízibombát…

A főkormányos keze a krétával együtt megállt félúton. Mintha ledermedt volna a mozdulat közepén. Pedig csak hezitál. Nem tudja eldönteni, hány vonást húzzon a legutóbbi szőnyegért. Még összezavarodik a könyvelése. Egyetlen elszámolás – és az egész egy hajítófát sem ér.

Most pislog egyet, mintha álomból ébredne, aztán határozottan öt vonalkát húz. Négy függőlegest, egyet meg keresztben rajtuk.

A következő ütéseket egyesével kapjuk. Élesek, fülrepesztők, de nem sok bugyborékolás van utánuk. Gyorsan le kell állítani a szivattyút. A főkormányos újabb liktori vesszőnyalábot rajzol. A legutolsó vonásnál kiesik a kréta a kezéből.

Újabb óriás ütés. Mintha erdeivasút-síneken haladnánk, váltókon ugratunk át, aztán sóderen zötykölődünk. Fém visít, csikorog.

Ha most kilő a falból egy szegecs, meghal, akit fejbe talál. Az iszonyatos nyomás! Ha most behatolna egy vízsugár, szét tudna fűrészelni egy felnőtt férfit.

A rettegés savanyú szaga! Most aztán grabancon fogtak, fülön csíptek, ránk jár a rúd. It’s our turn!

– Hatvan fokon… Erősödik… Kétszáz fokon! Két-három irdatlan csapás is fejbe ver. Hiszen ezektől felpattannak a nyílászáróink! Nyomorult disznók! Nyöszörgést hallok, hisztérikus zokogást. Úgy rázkódik a hajó, mint repülőgép a viharzónában. Szőnyeg!

A detonáció ereje két embert a földre terített. Üvöltésre nyíló szájat látok, kapálódzó lábakat, két rémülettől megkövült arcot.

Még két robbanás. Az egész mélység egyetlen fortyogó tombolás, egyetlen örvénylő hullámzás.

Kicseng, aztán hirtelen csend támad. Csak az elkerülhetetlen zajok hallatszanak: a villanymotorok telt hangú rovarzümmögése, a lélegzetek, a víz csepegése.

– Elöl fel tízet – suttogja a főtechnikus.

A kormánymotor zümmögése a fülembe hasít. Hát itt már mindennek zajongania kell?

Nem változtat irányt az Öreg? Nem kanyarodunk egyet? Újra azt a trükköt játssza meg, hogy egyenesen előrevágtatunk, és így próbálunk szabadulni a hullámvasútpályáról?

Miért nem szólal meg a fülelő?

Ha a fülelő nem jelent, az csak azért lehet, mert azok ott fenn leállították a motorokat. Annyira gyorsan nem tudtak volna elpucolni a mocskok, hogy a fülelő meg se hallja őket. Tehát lapulnak. Volt már ilyen, nem is egyszer, de ilyen sokáig még sohasem álltak le, mint most.

Az Öreg makacsul tartja az irányt és a mélységet.

Öt perc telik el, ekkor a fülelő szeme felnyílik, keze forgatni kezdi a kézikereket. Homloka ráncokat vet. Tehát odafent rohamra indultak. Nem figyelek már a fülelő jelentéseire, hanem megpróbálok arra összpontosítani hogy jól üljek. Éles kettős robbanás.

– A hajó vizet ereszt – kiáltja bele a detonáció hullámába valaki hátulról.

– Jelentsen tisztességesen! – utasítja rendre a parancsnok a láthatatlan jelentőt fojtott hangon.

Vizet ereszt! Idióta tengerésznyelv! Mintha vizelne Vizet ereszt – vizeletet, beereszt a gatyába, odaeresztett, pedig ez egyáltalán nem vicces: ez a létező legszörnyűbb dolog, ami csak történhet velünk.

A következő detonáció mélyütésként talál. Eláll a lélegzetem. Csak nehogy felüvöltsek! Összeszorítom a fogamat, hogy megsajdul az állkapcsom. Valaki ordít helyettem is. Falzettóban. A velőmig hatol. A zseblámpa fénye körbejár, a kiáltozót keresi. Újabb hang társul a eddigiekhez: fogvacogás. Mint sebes kasztanyetta. Aztán még szuszogás, orrszívás. Van, aki zokog!

Egy test nyomódik a térdemhez, majdnem lesodor a lábamról. Érzem, amint valaki feltápászkodik. Megfogja a lábamat. De az, aki mellettem elzuhant, a padlón marad összekuporodva.

A főkormányosi pult melletti kis lámpa még vészfénnyel sem ég. A sötétség olyan, mint egy takaró: alatta szétáradhat a pánik fertőző levegője.

Újból a rázkódó zokogás. Az elárasztás szabályozók felől jön: ott ül, akitől ered. Nem látom, ki az. Mindenesetre a központos ott terem, és úgy vágja hátba, hogy az ember felkiált.

Az Öreg úgy pattan fel, mintha pók csípte volna meg, az elosztószelepek felé sziszegi:

– Ha ez itt elmúlt, jelentkezik nálam raportra!

Ki? A központos? A zokogó?

Amikor újra rendesebb fény világít, látom, hogy az új központos legény hangtalanul sír. Az Öreg félsebességet parancsol.

– Mindkét gép fél sebességgel halad! – jelenti a kormányos.

Kis sebességgel nem tartható már a hajó. Túl sok víz tört be hátul.

A csavarzörejt minden eddiginél erősebben hallani a hajón mindenütt: zurrogás, őrlés, benne ritmikusan suhogó csapkodás. Mintha az alapot egy tejcentrifuga adná, fölötte keményen dolgozna egy dobos a dobverőseprűvel, s mellette a falat is fúrnák. Teljes sebesség!

A mélységmutató pár vonalkával tovább halad. Lassan süllyedünk. Most nem tudja megfogni a főtechnikus. Rettenetes lármával járna a befúvatás. Szivattyúzásra nem is gondolhatunk.

– Százkilencven fokon! – jelenti a fülelő. – Százhetven fokon!

– Hatvan fokra! – mondja a parancsnok, és jól lenyomja a légi célzókészülék feszes drótját. – Remélem, nem hagyunk olajnyomot! – ejt el még egy megjegyzést csak úgy futólag.

Olajnyom! A szó szétterjed a helyiségben, ekhóként ismétlik, és szemem előtt máris feldereng a csillogó, szivárványszínű sáv. Ha a hajó olajat ereszt, olyan nyomot hagy maga után, amilyenről az ellenség álmodni szokott.

A parancsnok alsó ajkába harap.

Fent sötét van ugyan, de az olajat mérföldekről meg lehet szimatolni.

Suttogás a fülelősufniból:

– Romboló egészen közel!

A parancsnok éppilyen suttogva válaszol:

– Mindkét gép fél sebességgel előre… kormányt ne nagyon mozgassák!

Aztán leveszi a sapkáját, és maga mellé teszi a térképládára. Mi az – vége? A megadás jele?

A fülelő kihajol a sufniból, mintha jelenteni akarna. Szája azonban nem nyílik. Sápadt arcán iszonyatos feszültség. Egyszerre leveszi a fejhallgatót. Tudom már, mit jelent ez: mindenütt zaj van, nincs értelme hidrofonnal bemérni az irányukat.

Puszta füllel is hallom őket.

Reccsenés, ropogás, bömbölés, mintha a tenger maga dőlne ránk. Vége! Sötétség.

– Mikor jelentenek már? – kérdi egy idegen hang.

Szemem még csukva van.

A hajó érezhetően farnehézzé válik. A zseblámpák fényében a telefonzsinór és a kampón lógó esőkabátok elválnak a faltól.

Pár szívverés után a parancsközvetítő hangja töri meg a csendet: – Vízbetörés a villanymotortérben!

Mindjárt újabb jelentések is befutnak: – Orrtéri zárószerkezetek rendben!

– Dízelfenék zárószerkezetei rendben!

Végre felgyullad a vészvilágítás. A mélységmutató elképesztő sebességgel szalad a számok felett.

– Mindkét villanymotor nagy sebességgel előre! – parancsolja az Öreg. Hangja a pánik kiáltásai mellett is nyugodt és tárgyilagos.

Megrándul a hajó: az akkumulátorokat sorba kapcsolták.

– Elöl keményen fel!… Hátul élesen le! – parancsolja a főtechnikus a kormányosoknak. A kormányállás-mutató azonban meg se moccan, mintha befagyott volna.

– Hátsó mélységi kormány kiesett – jelenti a központos tisztes. Sápadt arcát a válla fölött a parancsnok felé fordítja: szemében bizalom.

– Átallunk kézi kormányzásra – parancsolja a főtechnikus olyan nyugodtan, mintha csak gyakorlaton lennénk.

A kormányosok felállnak, és teljes erőből nekifekszenek a kézikerekeknek. A kormányállás-mutató megremeg… hála Istennek, megmozdult! Tehát a kormánymű nem károsodott. Maga a kormánylapát nem ragadt be. Tehát mindössze az elektromos kormányzás vált lehetetlenné.

A villanymotorok hangos zümmögése! Nagy sebesség! Őrület! De hát nem is tudunk mást tenni, mint vágtatni. Osonómenetben megtarthatatlan a hajó. A villanymotortér vizet ereszt. A legérzékenyebb helyünkön tör be a víz.

– Nem tudják elérni a gépek a teljes fordulatszámot! – kiáltja a parancstovábbító.

A hangos kiáltásra dühödt szisszenés a válasz.

Az Öreg csak egy másodpercig gondolkodik, aztán megparancsolja:

– Mindkét akkumulátort megvizsgálni! Akkufenekek savtartalmát ellenőrizni!

Kétség nem fér hozzá: pár akkucella felrepedt és kiürült. Mi jöhet még? Mi vár még ránk?

Eláll a szívverésem, amikor a második őrtiszt oldalra lép: a mélységi manométer! A mutatók lassan tovább hajlanak. A hajó, bár mindkét villanymotor a tőle telhető maximális erővel dolgozik, tovább süllyed.

– Hármas merülő tartályt befújni! – kiáltja a parancsnok.

Másodpercek múlva már meg is üti az éles hangú sziszegés a fülemet.

A központos sűrített levegőt nyomat be: a merülőtartályok megtelnek.

– Telefúvatni!

A főtechnikus felugrik. Zihál, a hangja reszket:

– Előretrimmelni! Gyorsan, gyerünk!

Nem merek felállni, félek, hogy a lábam összecsuklik alattam. Izmaim reszketnek, idegeim vibrálnak. Jöjjön már a végső csapás! Adjuk fel! Elég volt! Ezt nem lehet elviselni!

Érzem, hogy teljes apátiába zuhanok. Tökmindegy minden. Legyen már vége – akár így, akár úgy! Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy megtartsam magam: a szentségit, legalább ne szottyadjak össze. Némán szavalok magamban: „Amíg egy óra homlokon csókolt minket…”

Ötven métert emelkedtünk. A mutató áll. A parancsnok azt mondja: – Hármas szellőzőt kinyitni!

Rémület bugyog fel bennem. Tudom, mit jelent ez a parancs. Most felszáll egy hatalmas buborék, amely nagyon pontosan jelzi a helyünket. Hullámokban árad el bennem a félelem. Csak ezt tudom vele szemben dörmögni: Védett vagyok! Védett vagyok!

A szívem csak dörömböl és dörömböl. Lélegzetem akadozik. Mintha zárt ajtó mögül hallanám: – Szellőzőt lezárni!

A főkormányos az Öreg felé fordítja a fejét. Belelátok az arcába: mintha fából volna faragva. Fakó, felpolírozott hársfa! Most meglát, és elbiggyeszti az alsó ajkát.

– Hisztériás vénasszonyok!

Ha hámi bevizesednek a villanymotorok, ha rövidzárlatosak lesznek… Hogyan forognának akkor a hajócsavarok? Márpedig hajócsavar és kormány nélkül semmit sem tehetünk.

A parancsnok türelmetlenül kéri a jelentéseket a géptermekből.

Csak töredékek jutnak a fülemig:

– …beékeltük… a tömítőtalapzat elszakadt… erősen vizes, oka ismeretlen.

Valami magas nyöszörgést hallok. Csak másodpercek múltán értem meg, hogy ez nem az ellenségtől származik: elölről jön ez a vonyító, magas hang.

Az Öreg undorodva néz arrafelé. Mintha mindjárt összerázkódna.

– Százötven fok… erősödik!

– És a másik, az első?

– Kilencven fok, hatvan fok. Egyenletes!

Atyaúristen, ezek most mindent bedobnak. Most egymás között adogatják a labdát: a labda ebben az esetben az asdic. Most már semmi hendikepjük nincs. Ha az egyik rászalad és éppen nem használhatja az asdicot, akkor a kolléga majd osonómenetben halad, és bemér addig.

A támadónak aztán a második ultrarövidhullámon továbbítja a kapott értékeket.

Az Öreg olyan képet vág, mintha nem nyelte volna le elég gyorsan a keserű pirulát.

– Most aztán kriminálissá válik a dolog!

A fülelőn először látom az idegesség jeleit. Vagy talán ennyire gyorsan kell tekergetnie a kerekét, hogy megtalálja, melyik zörej erősödik a kettő közül?

Ha a második Commander is öreg csataló, ha jól össze tudnak dolgozni, akkor akár cserélgethetik is a szerepüket, hogy átvágjanak minket.

Ha nem tévedek, az Öreg szűk körben a legerősebb zaj irányába tart.

Hullámvasút! Nem szabadulok a gondolattól: föl és le, nyolcasok különböző szinteken, emelkedő és eső ívek, szinte zárt körök, hirtelen zuhanások és meredek kaptatok.

Két dübörgő pörölycsapás rázza meg a hajót. Négy-öt erős robbanás követi őket. Kettő a hajó alatt volt. Pár másodperc múlva a hátsó válaszfal nyílásában megjelenik Franz dízel-főgépész félelemtől eltorzult arca.

Zihálva, valami „hihihi”-félét hallat. Mintha a rombolók csavarzörejét utánozná, elég gyengén. A parancsnok, aki már újra behunyta a szemét, csak erre a zajra néz föl a hátsó bejárat felé. A főgépész közben átemelte lábát az ajtónyíláson, és búvármentőjével a kezében most a központban ácsorog, félig a periszkópakna mögött. Mintha majmot utánozna, vicsorog, fogai elővillannak a fekete szakállból. A „hihihi” mellé most még zokogás is társul.

Hogy a fenébe csinálja? – gondolkodom, de aztán rájövök, hogy a zokogás máshonnan jön.

Az Öreg megmerevedik. Egy pillanatig döbbenten ül, mintha karót nyelt volna. Aztán újra behúzza a fejét, és lassan megfordul. Most megpillantja a főgépészt. Újabb másodpercek telnek el, akkor rásziszeg: – Megőrült? Takarodjon a harcállásába! De azonnal!

„Igenis, Herr Kaleun!” – ezt kéne válaszolnia a főgépésznek, ám csak a száját tátja ki, mintha ordítani akarna.

Megsüketültem, mondom magamban. Ordít, én meg nem hallom. De hiszen hallok! Az Öreg éles suttogását hallom: – A hétszentségit, be ne csavarodjon itt nekem!

Most már az Öreg is talpon van.

A zokogás elhallgat.

– Romboló százhúsz fokon – jelenti a fülelő. Az Öreg csak pillog egyet-kettőt.

A főgépész, mintha néma küzdelem folyna közöttük, most tekeregni kezd a hipnotizáló tekintet súlya alatt. Látom, hogyan lazul el az arca, hogyan rendeződnek az arcvonásai. Csak össze ne zuhanjon!

– Menjen vissza a harcállásába! – Aztán még egyszer, fenyegető hangsúllyal: – Azt mondtam: azonnal!

– Száztíz fok. Erősödik! – A fülelő hangja olyan monoton, mint egy miséző papé.

Az Öreg még mélyebbre húzza be a fejét, de aztán elmozdul a merevségből, két-három lépést tesz előre. Felemelkedem, utat engedek. Hová megy vajon?

A főgépész végre összerezzen és kinyögi:

– Igenis, Herr Kaleun!

Aztán körülnéz, összegörnyed, és eltűnik a hátsó ajtón.

– Herr Kaleun, már elment – nyögi a főtechnikus.

A parancsnok úgy botorkál vissza a helyére, mint megütött bokszoló, aki még nem tért teljesen magához.

– Lelőttem volna! – mondja. A pisztoly a szekrényében!

– Élesen jobbra – kétszázharminc fokra! – parancsolja az Öreg, immár a rendes hangján. – Főtechnikus, ötven méterrel lejjebb!

A fülelő jelenti: – Csavarzörejek tíz fokon!

– Rendben! – nyugtázza az Öreg.

A hajót bemérősugarak tapogatják körül.

– Undorító – sziszegi az Öreg. Mindenki tudja, hogy nem az asdicra gondol, hanem a főgépészre.

– Éppen Franz! Szégyentelen! – Úgy rázkódik össze, mintha valami exhibicionistával találkozott volna. – Becsukatom. Be fogom csukatni!

– Romboló ráfut! – jelenti monoton hangján Herrmann.

– Kétszáz fokra megyünk. Mindkét villanymotor lassan előre!

Az Öreg a régi trükkel próbálkozik: oldalvást elbújni a „bokrok közé”. Hányadszor csinálja?!

Az első ajtó nyíláson át savanyú szag szivárog: valaki hányt. Már csak ez hiányzott!

A fülelő már megint összerántotta a szemöldökét. Ha ezt az arcát meglátom, elfordítom a fejemet, és behúzom a vállam közé.

Dobszóló a hajón, aztán egyetlen, iszonytató, óriási csapás, majd a visszaáradó víz pokolian hörgő, visszahangzó bugyborékolása.

Bele a visszhangba öt kőkemény csapás. Sűrű egymásutánban. Másodpercek telnek csak el közöttük. Ami nincs lecsavarozva, az most mind hátragurul meg hátrarepül. A főtechnikus még az első detonációk alatt szivattyúztatni kezdett és felgyorsított. Ugrásra készen lapul a mélységi kormányosok mögött.

Nem akar véget érni a detonációt követő zuhogás és bugyborgás. Bugyborékoló, fujtató vízesésen haladunk át. A szivattyúk dolgoznak.

De még mielőtt befejeznék a dolgukat, újabb három csapás éri a hajót.

– Tovább szivattyúzni!

A főtechnikus hangosan beszívja a levegőt, a parancsnokra pillant. Csak nem elégtétel villant a szemében? Örül, hogy még mindig szivattyúzhat?

– Látja, milyen figyelmesek! – mondja az Öreg. – Mindent megtesznek a főtechnikusunk kedvéért!

Négy óra. Kitörési kísérleteink már… mennyi ideje is tartanak? Nem tudok számolni: itt a központban a legtöbb ember leült, térdére támasztja a kezét, lecsüggeszti a fejét. Már rég nem pillant fel senki. A második őrtiszt úgy mered a padlóra, mintha azt várná, hogy gomba nőjön belőle. A légi célzókészülék fokmérője egy szál dróton fityeg leszakadva. Üvegszilánkok pottyannak le még itt-ott.

És csodák csodája: a hajó kitart. Lebegünk, sőt haladunk. A gépek dolgoznak, a csavarok forognak. Haladunk a mélységben, erő van a kormánylapátokban. A főtechnikus meg tudja tartani a hajót, sőt ki tudta egyensúlyozni.

A főkormányos a térképasztal fölé hajol, mintha valami érdekeset tanulmányozna rajta. Rálógatja fejét az asztalra. Jobb markában szorosan fogja a körzőt. A körző hegye az asztal linóleumába fúródott.

A központos úgy dugta két ujját a szájába, mintha fütyülni akarna.

A második őrtiszt, a tökmagjankó a parancsnokot utánozza, és úgy tesz, mintha közömbös lenne – ám elárulja az ökle. Távcsövét markolássza – nyakában maradt valahogy a távcső –, ide-oda tekergeti. Fehérlenek a csontjai, úgy szorongatja.

A parancsnok a fülelő felé fordul. A fülelő szeme csukva. Jobbra-balra forgatja a kereket – aztán, mintha megtalálta volna a zajt, már csak kicsiket állít rajta.,

Fojtott hangon jelenti:

– Romboló távolodik százhúsz fok irányában!

– Azt hiszik, kinyiffantottak bennünket! – mondja a parancsnok.

Na jó, ez volt az egyik zaj. De mi van a másikkal?

A főtechnikus hátul van, az Öreg vette át a mélységi kormányzást.

A nyüszögés megszűnt, már csak néha hallatszik egyre ritkuló zokogás.

Amikor a főtechnikus újra megjelenik, könyékig olajos mindkét keze. Félig elsuttogott jelentéséből csak ennyit hallok: …csőkarima… külső légelvezető-szelep… tömítés… két ászokcsavar letört… faékekkel… már csak kicsit ereszt a csőkarima!

A parancsnok pultja mellett egy szirupos üveg tört szét, jól összetaposták, mindenfelé széthordták a padlón. A harmonika tokja is ebben az undorító masszában ázik. Minden kép leszakadt a falról. Óvatosan átlépem a BdU fényképét.

Az O-helyiségben a könyvek kifolyt almalés üvegek és törülközők között heverésznek. A ronda kis üvegszemű háncskutya, amely kabalaállatként fungált, a padlóra került. Legelőször is itt kéne rendet rakni. Csinálnék valamit, elfoglalnám a kezemet. Lehajolok. Elmerevedtek az ízületeim. Letérdelek. Atyaúristen az égben. Mozog a kezem! Hasznossá teszem magam! Csak csendben, csak halkan. Négy óra jócskán elmúlt.

Jó tíz perce ügyködök már, amikor a főtechnikus megjelenik. Zöld karikák a szeme alatt. Pupillája fekete, mint a szén. Arca beesett. Kész van, teljesen.

Odanyújtok neki egy almalét. Nemcsak a keze, az egész teste reszket. Míg nyeli, leroskad egy ülőkére. De amikor az utolsó kortyot is kiitta, azonnal feláll, és enyhén támolyogva elindul, mint a félig már kiütött bokszoló, aki azért még egy utolsó menetre visszatántorog a ringbe.

– Nem jön össze! – morogja még eltűnőben.

Hirtelen megint három robbanás. De most úgy buffannak, mint ütések a renyhe dobon.

– Nagyon messze! – jegyzi meg a főkormányos.

– Kettőszázhetven fok… lassan kiúszik! – jelenti a fülelő.

Elképzelem, hogy valahol a szilárd föld is megvan még, hegyek, völgyek… A házakban alszanak az emberek. Vagyis Európában alszanak. Amerikában lámpafénynél ülnek. Közelebb lehetünk az amerikai partokhoz, mint a franciához. Túl messzire sodródtunk nyugatra.

A hajóban teljes csend. Egy idő múlva suttogva jelent a fülelő:

– Romboló kettőszázhatvan fokon egészen halkan hallható. Kis fordulattal halad, úgy tűnik, elmegy!

– Osonómenet, semmi egyéb – válaszol a parancsnok. – Hallgatóznak! De hol lehet a másik? Figyeljen!

Ez a fülelőnek szólt. Tehát az Öreg sem tudja, hol az ellenség.

Hallom az óra ketyegését és a fenékben a kondenzvíz csöpögését. A fülelő minden figyelmét összeszedve fülel körbe-körbe, de szemlátomást nem talál újabb zajt.

– Nem tetszik ez nekem – dörmögi a parancsnok. – Egyáltalán nem tetszik.

Csel! Érzem a levegőben, hogy itt valami nem stimmel.

Az Öreg kifejezéstelen pillantással bámul maga elé. Aztán pislog párat, és szárazat nyel. Nem tudja elszánni magát semmilyen akcióra.

Képtelen vagyok gondolkodni. Szomjas vagyok. A polcon kell még legyen almalé! Amint óvatosan kinyitom, üvegcserepek hullanak ki. Átkozott csörömpölés. A legtöbb csésze meg tányér összetört. Egy kávéskannának hiányzik a csőre. Hülyén néz ki csőrtelenül. Szerencsére az almalé még ép. Ő volt a tettes: rajta törött szét minden egyéb. Így helyes: cserepek körülötted, de neked kutya bajod.

A hajó vízre bocsátásáról készült fénykép az asztal alatt hever darabokban. A keretben még hegyes üvegcaknik lógnak. Úgy látszik, a takarításkor elkerülte a figyelmemet. Elérem, de semmi kedvem hegyes üvegdarabkákat csipkedni. Tehát visszarakom a szögére, úgy, ahogy van.

– Zörejek? – kérdi a parancsnok.

– Semmi, Herr Kaleun!

Lassan öt óra.

Semmi zaj. Felfoghatatlan! Feladták volna a vadászatot? Vagy elintézettnek könyveltek el bennünket?

Visszatapogatózom a központba. A parancsnok a főkormányossal sugdolózik. Ezt hallom: – Húsz perc múlva felmerülünk!

Hallom, de nem hiszem el. Fel kell merülnünk, mert a végünket járjuk, vagy kikeveredtünk a kakából?

A fülelő levegőt vesz, mintha jelenteni akarna, de aztán továbbfordítja a hidrofon kerekét. Biztosan felfedezett valami halk zörejt, amelynek pontos forrását most apró kormánymozdulatokkal próbálja bemérni.

Az Öreg a fülelő arcába bámul. A fülelő most megnyálazza ajkát, és egészen halkan mondja: – Zörej hatvan fokon, egészen gyenge.

Az Öreg hirtelen átlép a válaszfalnyíláson, és a fülelő mellé guggol a folyosóra. A fülelő átadja neki a fejhallgatót. Az Öreg fülel, Herrmann egész finomakat mozdít a keréken. Az Öreg arca megkeményedik.

Percek múlnak – az Öreg a fejhallgatón át összeköttetésben van a hidrofonnal. Mintha odacsirizelték volna. Most kormányparancsot ad: az orrot körbefordíttatja, hogy jobban hallgatózhasson.

– Felmerüléshez felkészülni!

Az Öreg reccsenő, határozott hangja nemcsak engem ijesztett meg. A főtechnikus szeme megrebben.

Felmerüléshez felkészülni! Csak tudja, mit csinál! Éppen csak hallgatózik egy kicsit, aztán már menne is föl.

A mélységi kormányosok a kormányállások mögött kuksolnak. A főkormányos végre levette esőkalapját. Arca mint egy maszk, mégis éveket öregedett. Mélyebbekké váltak a ráncai.

A főtechnikus mögötte áll, bal lábát felrakta a térképládára, jobb keze a légi célzókészülék állványán, felsőtestét előredönti, mintha egyre közelebbről szeretné látni az emelkedést mutató mélységi manométert.

A mutató visszafelé vándorol. Minden egyes kis vonással, amelyet maga mögött hagy, egy méterrel közelebb kerülünk a felszínhez. A mutató olyan lassan mozog, mintha időt akarna adni: élvezzük ki fenekestül ezeket a pillanatokat.

– Rádió rendben? – kérdezi az Öreg.

– Igenis, Herr Kaleun!

Az őrség esőkabátban és kalapban gyülekezik a toronynyílás alatt. Pucolják a távcsöveket, talán túlságosan is buzgón. Egy szó sem hangzik el.

Most már lecsillapodott a lélegzetem. Tagjaimba visszaköltözött az erő. Megállok a lábamon, nem kell már attól félnem, hogy megtántorodom. De egyenként érzek minden csontot, minden izmot a testemben. Arcom megfagyott.

Az Öreg felvisz bennünket. Tengeri levegőt fogunk lélegezni.

Élünk. Nem kaptak el bennünket a kutyák.

Nem ujjong senki. A rettegés még bennem is munkál. Nem engedünk meg többet magunknak, mint hogy egy kicsit lazítsunk a tartásunkon, egy kicsit följebb emeljük a fejünket.

Az emberek teljesen ki vannak zsigerelve. Elhangzott a „felmerülni” parancs, a központos tisztesek mégis apatikusan ülnek az elárasztás- és szivattyúzás-szabályozókon. És a központos legény? Nagyon igyekszik közömbös képet vágni, de a rettenet mélyen az arcába vésődött.

Hirtelen eszembe jut, mit szeretnék: egy tízszeres hosszúságú periszkópot! Akkor az Öreg a biztonságos mélyből körülnézhetne, és kifigyelhetné, mire készül ez a disznó banda odafönt. Egyszerre eszembe villan: a főtechnikus elárasztást rendelt el. Hogyhogy elárasztani? Megőrjítenek ezek az intézkedések, amelyeknek szerintem semmi értelmük! Az Öreg fúvatott. Szorosan behunyom a szememet, hogy koncentrálni tudjak. A befúvás után a behatoló víz a felhajtóerő révén a merülő tartályokba került… de ezután hová? Egészen megdermeszt a nagy agymunka. Nem számít a környezet. Fogakat összeszorítani, a feladványt megoldani! A főtechnikus nem szokott hülyeségeket csinálni… Aha, megvan! A hármas számú merülő tartályt a kifúvás után légtelenítették ugyan, de biztosan maradt még benne egy levegőbuborék. Ahogy emelkedtünk felfelé, úgy lett ez a buborék egyre terjedelmesebb. Világos: nem volt elég a nyomás, tehát ki kellett egyenlíteni – vagy légtelenítéssel, vagy elárasztással. A buborékok miatt légtelenítésre nem is gondolhatunk – marad az elárasztás. Feloldódik bennem a feszültség, rágóizmaim ellazulnak – nagyot lélegzem. Arcomon senki se lássa a megelégedés vigyorát.

Periszkópmélységen vagyunk. Mindjárt a felszín alatt. A főtechnikus jól kezében tartja a hajót. Egy kicsivel sincs több felhajtóerőnk, mint amennyi kell.

Az Öreg kidugja a „spárgát”. Hallom, amint elindul a motorja, aztán megáll, aztán finoman bekattan a nézőke: az Öreg ringlispílezik.

Alig elviselhető a feszültség. Nem akarom, mégis visszafojtom a levegőt, amíg teljesen el nem fogy, és nem kell levegő után kapkodnom, mint egy fuldoklónak. Fentről egy szó se hallatszik.

Valami nincs rendben! Ha minden tiszta volna, már szólt volna az Öreg. Nem váratna minket, míg görcsöt nem kapunk a sok ácsorgásban.

– Írja!

Hála Istennek! Ez az Öreg hangja volt.

A főkormányos úgy érzi, neki szóltak. Ceruzáért nyúl. Úristen, mit firkál ez már megint? Hadinapló-költészet?

– Tehát: „Periszkóppal körbepillantva… körülbelül száz fokon rombolót pillantok meg… horgonyoz… Távolság mintegy hatezer méter…” Megvan?

– Igenis, Herr Kaleun.

– „Maradok lent.” No, ennyi volt! Fentről egy szó sem hangzik többet. Három-négy perc eltelik, aztán a parancsnok nehézkesen leballag.

– Át akart rázni bennünket! Mindig újra eljátssza” ugyanazt! Milyen naivak! Azt hiszik, lépre megyek nekik… Főtechnikus, újra hatvan méterre merülünk! Egy kicsit eloldalgunk, aztán utántöltjük a torpedókat.

Úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A fejemhez tudnék kapni: az Öreg úgy beszél, mintha az újság legunalmasabb gazdasági rovatát olvasná föl.

– Főkormányos, jegyezze fel még ezt is: „Osonómenetben eltávolodunk a rombolótól. Úgy vélem, a romboló elvesztett bennünket. A közvetlen közelben semmi zörej.”

Jópofa! „Úgy véli!” Még csak nem is tudja biztosan. Az Öreg szeme összehúzódik. Szemmel láthatóan nem végzett még a diktálással.

– Főkormányos!

– Igenis, kapitány úr!

– Jegyezze még ezt is: „Tűz… nagy tűz mintegy kettőszázötven fokon. Úgy vélem, az általunk meglőtt tankhajó.”

Eztán irányt ad meg: – Kétszáz fokra!

Nézek egyikről a másikra: csak beszögezett arcokat látok. Csak a második őrtiszt gödröcskéi bújtak elő máris.

Az első őrtiszt kifejezéstelen arccal gubbaszt a térképládán. A főkormányos a térképpultján ír.

Hátul az orrtérben javítás folyik. Néha átjön az ajtónyíláson egy-egy nyakig olajos ember, és jelenti az első őrtisztnek, aki most a mélységi kormányzást vezeti, mit végeztek. Még mindig suttognak. Az Öregen kívül senki nem mer hangosan megszólalni.

– Még egy fél óra, akkor utántöltjük a torpedókat! – mondja az Öreg, majd felém fordulva: – Nem bánnám, ha ihatnék valamit.

Nehezen mozdulnak a tagjaim. Minden izmom sajog, ahogy átbújok az ajtónyíláson. Elmenőben még látom, amint Herrmann nagy figyelemmel tekeri a hidrofon kerekét. De engem már nem érdekel, mire fülel!

Ahogy megígérte, fél óra múltán az Öreg utántölteti a torpedókat. Az orrtér valóságos hangyaboly. Szorosan a válaszfal mellé nedves ruhákat halmoztak, pulóvereket, bőrruhákat és minden egyebet. A járólapok eltűntek.

– Dicsérjük Istent énekkel, síppal, dobbal, nádi hegedűvel! – rikkantja Hacker, a torpedóműszerész tisztes. – Merthogy végre lesz elég hely – fűzi hozzá nekem magyarázatképpen. Mocskos ronggyal letörli tarkójáról a verítéket. Aztán munkára hajtja a kulijait: – Nyomás, emberek, elő a csigasort!

– Vazelint rá, és be vele a picsába! – Ario belecsimpaszkodik a láncokba, és eksztázist mímel, de azért Hacker hórukkolásának ütemére keményen dolgozik.

– Nyomd be… nyomd be… ó, nyomd be… ó, ó, ó, te vad bika… ó, így jó, még mélyebbre, gyere, gyere… így és így és így!

El nem tudom képzelni, hol veszi a levegőt. Merker némán robotol. Süketnek tetteti magát.

Amikor az első torpedó a csőben van, a Berlini szélesre terpesztett lábbal elébe áll, és megtörli felsőtestét. Aztán Ariónak nyújtja tovább a koszos törülközőt.

Ettől az obszcén beszédtől az én fantáziám is beindul: a gőzös vashüvelye, amelybe a torpedófallosz behatol. A rojtos szélű szeméremajkak. A gőzöstehenek felágaskodnak, ha a torpedó beléjük vágódik, és kilövelli ekrazitondóját. Azután már csak repedés, recsegés, nyögés és hörgés…

Az első őrtiszt megjelenik, ellenőrzi az időt. Az emberek nekikeseredve robotolnak tovább. Hacker hórukkjain és néhány elmorzsolt káromkodáson kívül más nem hallatszik.

Amikor visszaérek az O-helyiségbe, az Öreget szokott helyén, a főtechnikus priccsén találom. Messze elnyújtotta a lábát, és úgy fityeg ferdén az ülésen, mint hosszú vonatúton szoktak az utasok. Arca a plafon felé mered, szája félig nyitva. Szája bal sarkából egy kis nyálfonal indul, és belevész a szakállába.

Mit csináljak vele, gondolkodom. Itt nem maradhat, ahol a legtöbben járnak. Megköszörülöm a torkomat, mintha fel kéne köhécselnem valami lerakódást. Az Öreg egy szempillantás alatt teljesen éberen ül fel. De nem szól, csak int, hogy üljek le én is.

Végre akadozva megszólal:

– Milyen a helyzet elöl?

– Egy angolna van a csőben. Szegények, eléggé kikészültek! Nem a munka miatt. Amúgy!

– Igen? És hátul járt már?

– Nem. Túl nagy volt ott a zűrzavar.

– Hát, hátul elég szar a helyzet. De a főtechnikus megbirkózik vele, igazi nagymenő!

Kikiabál a folyosóra:

– Ennivalót kérünk! Az őrtiszt urak számára is! – Nekem pedig azt fűzi hozzá: – Az ünnepeket akkor kell megülni, amikor itt vannak. Még ha csak zsíros kenyérrel és savanyú uborkával is.

Tányérokat, evőeszközt hoznak. Hamarosan tisztességesen terített asztal mellett ülünk.

Együgyűen csak ennyit tudok motyogni: – Őrület, őrület.

Szemem előtt a tisztán terített asztal, tányérok, kés, villa, csésze, meghitt lámpafény. Nézem az Öreget, aki fényes kanalával a teáját kavargatja, az első őrtisztet, aki kolbászt nyársal fel éppen, a második őrtisztet, aki hosszában elvág egy savanyú uborkát.

Az asztalügyeletes megkérdezi: kérek-e még teát.

– Teát? Én? Persze! – makogom. Fejemben még száz vízibomba visszhangzik, minden izmom sajog a nagy megerőltetéstől, a jobb combom görcsben áll, még a rágóizmaimat is külön-külön érzem. Attól, hogy olyan sokáig szorítottam össze a fogamat!

– Mit bámul úgy? – kérdi a parancsnok teli szájjal, én meg gyorsan igyekszem felnyársalni egy darab kolbászt. Csak nehogy elmélkedni kezdjek, gyerünk, rágni, ide-oda mozgatni a szemeket, verdesni a szemhéjjal!

– Még egy uborkát? – kérdi az Öreg.

– Igen… kérek… köszönöm!

A folyosóról tompa zaj hallatszik. Talán Hinrich jelentkezik, aki Herrmannt váltotta a hidrofonnál? Határozott csizmadobogás, aztán Hinrich jelent: – Vízibombarobbanások körülbelül kettőszázharminc fokon!

Hinrich hangja jóval magasabb, mint Herrmanné. Tenor a basszus után.

Megpróbálom ezt az irányt egyeztetni a kurzusunkkal: tehát kéttized balra.

– Ideje felmerülnünk – mondja az Öreg teli szájjal. – Idő?

– Hat óra ötvenöt! – kiáltja be a főkormányos a központból.

Az Öreg felemelkedik, még mindig rág, majd a falatot egy nagy korty teával öblíti le a torkán, aztán három lépést tesz a folyosóig.

– Tíz perc múlva felmerülünk. Jegyezze még fel: hat órakor a torpedókat utántöltöttük. Hat óra ötvenötkor vízibomba-detonációkat hallottunk körülbelül kettőszázharminc fokról.

Azután visszajön, és újra beveszi magát a sarokba.

Hacker jelenik meg zihálva. Levegőért kapkod, mielőtt még meg tud szólalni. Atyaisten, hogy néz ki! Szabályosan patakzik róla a víz. Alig áll a lábán, de jelent:

– Négy torpedócső utántöltve. A farcső…

De az Öreg nem hagyja, hogy tovább dadogjon, a szavába vág:

– Rendben van, Hacker, én is tudom, hogy még nem lehet hozzáférni!

Hacker szögletes hátraarccal próbálkozik, de elveszti az egyensúlyát. Épp el tudja még kapni a polc csücskét.

– Ezek a fiúk! – mondja az Öreg. – Ezek a nagyszerű fiúk! – Aztán így folytatja: – Istenem, milyen más érzés újra torpedókkal a csőben!

Tudom, legszívesebben megtámadná azt a rombolót, amelyik gyötört bennünket. Szívesen feltenne mindent egy lapra. De úgy látszik, mást forgat a fejében.

Eltökélten feláll, három gombot begombol a mellényén, erősebben a fejébe húzza sapkáját, aztán elindul a központ felé.

Ekkor megjelenik a főtechnikus, és jelenti, hogy hátul fedélzeti eszközökkel kijavították a károkat. Fedélzeti eszközökkel – vagyis ideiglenesen.

Az Öreg után mászom a központba.

A hídőrség már felkészült. A másodtechnikus ül a mélységi kormányosok mögött. Gyorsan emelkedünk: mindjárt periszkópmélységen leszünk.

Az Öreg nem vesztegeti a szót, felmászik a toronyba. A periszkóp motorja felzümmög. Kattan, megakad: szinte eláll a lélegzetem, míg csak az Öreg hangosan, élesen azt nem kiáltja: – Felmerülni!

A nyomáskiegyenlítés úgy ér, mint egy ökölcsapás. Ordítani és nyelni szeretnék egyszerre – de csak állok ott, mint mindenki. Tüdőm pumpál és pumpál – szivattyúzza a drága, friss tengeri levegőt, amely csak úgy árad befelé. Fentről a parancsnok hangja hallatszik: – Mindkét dízel…!

Hátul a dízelfenékben préslég áramlik a hengerekbe. A dugattyúk megmozdulnak. Most a gyújtást! A dízelek pöfögni kezdenek. A hajó keményen rázkódik, mint egy traktor. A szivattyúk zümmögnek, a szellőztetőkből friss levegő járja át az egész hajót. Ebben a zajban nyújtóznak csak ki igazán az idegeink! Valóságos gyógyfürdő!

A hídőrség nyomában felmászom én is.

Atyaisten! A láthatár fölött lángokban áll az ég.

– Ez lehetett a harmadik gőzös! – ordítja a parancsnok. Az ég sötétjén, a vörösség fölött, fekete felhő úszik: füst, amely mint egy óriás giliszta tekereg fel a zenitre.

Arrafelé tartunk. Az előtőke és a tat tisztán felismerhető, de a hajó középrészét sehol sem látni.

A szél felénk hozza az égő fűtőolaj fojtó szagát.

– Megtörte a gerincét – vakkantja a parancsnok.

Nagy sebességre kapcsoltat, és korrigálja az irányt. Orrunk most éppen az égés felé mutat.

A füstfelhőt alulról megvilágító lángok lobognak, most már a füstön át az egyes lángnyelvek is kivehetők.

Néha az egész hatalmas füstfelhő belseje sárgán megráng, egyes lángcsóvák úgy csapnak fel a magasba, mint a világítólövedékek. Most pedig valódi, rózsaszín és vérvörös jelzőrakéták is szállnak a füstgomoly fölött. Tükörképük az égő hajó és a mi hajónk közé vetül a fekete vízre.

Egyetlenegy árboc rajzolódik ki sötéten a tűz előterében. Úgy emelkedik az égre, mint egy esküre emelt ujj.

A szél most lenyomja a füstöt. Mintha a hajó álcázni szeretné pusztulását, és füstbe burkolózna. Most már csak a tat sötét tömbje mered fel. Kicsit felénk hajolhatott: amikor a szél elviszi a füstöt, felismerem a ferde fedélzetet, néhány felépítményt és egy csonkot, amely valamikor rakodófa lehetett.

– Nem kell már ennek kegyelemlövés! – a parancsnok hangja nyers, kicsit rekedt. Szavai rekedtes gurgulázásba fulladnak, mintha részegen nevetne.

De nem fordíttatja el a hajót. Épp ellenkezőleg: még közelebb megyünk a lángoló pokolhoz.

Látom, hogy a tanker tatja körül a vízről is lángnyelvek nyaldosnak fölfelé. Ég a víz! A kiömlött fűtőolaj!

– Talán még meglátjuk, mi volt a neve! – mondja a parancsnok.

Pattogás, recsegés, mintha rőzsetűz égne, meg éles hangú sziszegés és fújás. A tenger sárga az égő tattól és vörös a lángoló olajtól.

A mi hajónkon is elömlik ez a vörös fény. A tűz lobogásában minden egyes rostélylyuk megkülönböztethető.

Elfordítom a fejem: minden arcot eltorzít a lángolás. Torz, vörös maszkok.

Most valami felrobban odaát. Aztán a fülemet hegyezem: csak nem rekedt kiáltozás? Lehetnek még emberek a fedélzeten? Csak nem hadonászó karokat láttam az imént? Távcsővel nézem, de semmi egyebet nem látok, mint lángokat és füstöt. Butaság, a lángok bömbölésén nem hatol át emberi hang.

Most mit csinál az Öreg? Néha kormányparancsot ad. Tudom: orral kell fordulnunk, nem szabad az oldalunk körvonalát mutatni a lángok hátterében.

– Nagyon figyeljenek! – mondja az Öreg. – Mindjárt elsüllyed!

Alig hallom, mit mond. Úgy állunk ott, mint aki gyökeret eresztett: őrültek, gonosztevők, akik a lángoló pokolban gyönyörködnek.

Mennyi lehet a távolság? Nyolcszáz méter?

Elrágcsálódok a gondolaton: nagy hajó. Legkevesebb hány ember dolgozhatott rajta? És mennyivel végzett a robbanás? Hússzal? Harminccal? Az angol gőzösökön most bizonyára csak annyi ember van, amennyi feltétlenül muszáj. Lehet, hogy az őrség sem hármas, csak kettes felállású. De tíz tengerész, nyolc gépész, aztán rádiós, tisztek, stewardok – ennyi legalább kell egy ekkora hajóra. Vajon felvette az egyik romboló az embereket? De hisz ahhoz meg kellett volna állnia – megkockáztatja ezt egy angol hajó, amikor közvetlen közelében U-Boot portyázik?

Odaát egy köteg világos piros tűzsugár lövell fel: szikrát köpköd a még mindig úszó tat. Aztán felszáll egy vészjelző rakéta.

Atyaúristen az égben: odaát túlélők vannak! Ebben a tüzes pokolban!

– Biztosan magától oldódott ki. Nincs már ott senki. Nem létezik! – mondja az Öreg megszokott hangján.

Megint a távcsővel szemlélgetem a lángokat. Igen! Egészen biztos: azok ott emberek! A taton összegyűlő emberek. Egy másodpercre tisztán látom őket a lángok előterében. Most beugrálnak a vízbe! Csak ketten-hárman maradnak odafent. Valaki felrepül: tisztán látom, mint egy kicsavarodott kirakatbaba a sárgásvörös fényben.

A főkormányos felordít:

– Ott is vannak! – és a vízre mutat a lángoló tankhajó előtt. Feljebb rántom a távcsövet – tutaj, rajta két ember.

Fél percig nézem őket – meg sem mozdulnak. Biztosan halottak.

De amott! Azok a fekete púpok – úszók!

A második őrtiszt is őket kezdi figyelni a távcsövével. De ekkor az Öreg kitör: – Figyelni! A kutyaúristenit, figyeljenek már hátrafelé!

Nem kiáltást hallok a lángok robaján át? Az egyik úszó egy pillanatra felemeli a karját. A többi hét – nem, tíz ember csak úszó labdákként sodródik.

Egy pillanatig, amíg a szél leszorítja a zsíros füstöt, szem elől tévesztem az úszókat. De aztán megint ott vannak. Kétség nem fér hozzá: a hajónk felé tartanak. Mögöttük terjed a lángoló olaj.

Oldalról a parancsnokra sandítok.

– Átkozottul rizikós – morogja, és tudom, mire érti: túl közel sodródtunk a lángokhoz. Forróvá vált a helyzet.

Az Öreg két-három percig egy szót sem szól. Felemeli a távcsövet, leereszti: szemmel láthatólag küzd a döntésért. Aztán károgó mellékzöngével, rekedtes hangon azt kiáltja le, hogy a két dízel hátramenetben fusson.

Most biztosan nagy szemeket meresztenek a dízelfenéken: ilyen sem volt még, hogy rükvercben haladjunk. Nem túl kellemes: nincs lendületünk, vészmerülést most nem tudnánk csinálni.

A lángoló olaj sebesebben terjed, mint amilyen gyorsan azok az emberek úsznak. Nincs esélyük. Az égő víz elszívja előlük az oxigént. Aki így hal meg, annak elfogy az oxigénje, vízbe fullad, és még el is ég. Mindezt egyszerre.

Milyen szerencse, hogy a pattogásban és a lángok bömbölésében meg a robbanások zajában nem hallatszanak a segélykiáltások.

A második őrtiszt vörösen megvilágított arcára kiül az iszonyat.

– Nem értem – mondja az Öreg tompa hangon –, nem értem, miért nem szedték fel őket…

Én sem értem. Mennyi ideje már! Vagy eleinte talán tartani akarták a hajót? Lehet, hogy a találat után még működtek a gépek, még úszott a hajó egypár mérföldet? Talán megpróbálták eloltani a tüzet, és abban reménykedtek, hogy megmenekülhetnek a víz alatti ellenségtől? A hideg ráz, ha elgondolom, mi mindent átélt ennek a hajónak a legénysége.

– Hát most már nem tudjuk meg a nevét! – mondja az Öreg, szándéka szerint gunyorosan.

Összeszorul a torkom. Eszembe jut az az ember, akit repülőtámadás után egy hatalmas olajtócsából halásztunk ki. Hogyan hányt, hogyan rángatózott heves görcsökben! Hogyan nyöszörgött a mólón… A lángoló fűtőolaj kiégette a szemét. Szerencséje volt, hogy az egyik matróz tűzoltótömlővel jött, és olyan erős sugárral mosta le róla az olajat, hogy a víz összevissza hempergette a köveken, mint egy sötét, alaktalan csomagot.

A gőzös tatja hirtelen felágaskodik, mintha valami alulról fölfelé tolná, valósággal kinő a vízből. Egy darabig ott áll, mint szikla a lángtengerben, aztán két-három tompa robbanás kíséretében vonítva elmerül. A tenger másodpercek alatt összezárul a merülés helyén, beszívta az óriási hajót, mintha sohasem létezett volna. Már az úszókat sem látni.

Most lent a hajó hasában hallani a süllyedés énekét, ezt a borzalmas nyögést, recsegést és pattogást, aztán a kazán robbanását, a válaszfalak kitöredezését. Milyen mély itt az óceán? Ötezer méter? Négyezer biztosan megvan.

A parancsnok elfordíttatja a hajót.

– Itt már nincs tennivalónk!

A hídőrök, mint mindig, moccanatlanul állnak, szemüknél a távcsővel.

Ekkor elöl, az orr vonalában, a láthatáron vöröses fény jelenik meg, olyan, mint a távoli nagyvárosok fölött éjszakánként. És most délnyugaton szinte a zenitig emelkedik a vörös izzás.

– Főkormányos, írja fel: „Kétszázharminc fokon tűz fényét észleljük”, és az időt is – parancsolja az Öreg. – Más hajók is szorgoskodnak… megnézzük, kinek a fényreklámja az ott… – morogja felém, aztán a lángolás felé fordíttatja a hajó orrát.

Mi folyik itt? Addig támadunk, amíg üres tartályokkal el nem akadunk valahol? Nem volt még elég? Az Öreg valószínűleg el szeretne ejteni egy rombolót. Bosszúért liheg, revánsot akar venni rajtuk. A főtechnikus eltűnik a hídról.

– Úgy – mondja az Öreg. – Most már tényleg el kellene küldeni azt a távmondatot! Főkormányos! Papírt, ceruzát kérek! Jobb lesz, ha az egészet elölről kezdjük. Kifecseghetjük már magunkat!…

Arra gondol, hogy most már nem kell az angolok beméréseitől tartanunk: a tommyk eléggé észrevehették, hogy itt működünk. Most már nem működtetik a bemérő állomásaikat, így hát rádiózhatunk, amennyit kedvünk tartja.

– Na, tehát írja: „A romboló vízibombákkal üldöz – mondhatnánk, a szokásos módon – számos meghibásodás.” Nem fontos tudni nekik, hogy mik, ha kíváncsiak rá, utánanézhetnek a hadinaplóban. Tehát csak így egyszerűen: számos meghibásodás. Úgyis csak az érdekli őket, mit ejtettünk el. Tehát… főkormányos, egyszerűsítsünk! hagyjuk el a meghibásodásokat, maradjon csak ennyi: „Vízibombázás. Öt célzott lövés. Négy találat. Nyolcezer BRT-s személyszállító és ötezer-ötszáz BRT-s teherhajó. Süllyedésüket egyértelműen hallottuk. Nyolcezer BRT-s tankhajó. Süllyedését megfigyeltük. UA.”

Személyszállító, diktálta az Öreg. Talán csapatszállítóvá építették át? El sem merem képzelni, mi történhet egy ilyen hajón, ha torpedótalálat éri… A Bar Royal-beli részeg handabandázás: „Az ellenséget kell megsemmisíteni, nemcsak a hajóját!”

Lentről jelentik, hogy a rádiós angol hajók S. O. S. jeleit vette.

– Úgy, úgy – mondja az Öreg.

Egy szó sem esik többet.

Hét harminckor egyik saját hajónk jelentését vesszük: „Három hajót elsüllyesztettünk. Valószínűleg egy negyediket is. Támadáskor négy óra vízibombázás. Konvojt csoportokra és egyesekre szétugrasztottuk. Kontaktus megszakadt. SW-irányban követem őket. – UZ.”

*

A láthatár fölötti derengést nézem, amelyet át- meg átjár néha valami világosabb lobbanás.

Fejemben őrült tempóban egymást kergetik a képek. Túl gyorsan villannak fel. Semmi értelme az egésznek, nincs történet, ráadásul egy csomó átúszás: robbanások felhői kimerevítve, mozdulnak, lezuhannak, velük együtt palánkdeszkák, vasdarabok, fekete olajfüst, az egész égboltot egyetlen fekete masszává mocskoló. Lángok ropogása. És a vízen terjedő olajtűz – az előtte úszó fekete púpokkal.

Most kezd igazából dolgozni bennem, mit is művelünk a torpedókkal. Csak egy kis ujjmozdulat az elsütő billentyűvel! Verdesek a szempillámmal, hogy elhessentsem a szörnyű képeket, de egyre-másra megjelenik előttem a lángoló tenger, benne az életükért úszó emberek.

Mit érezhet az Öreg, amikor elképzeli az általa elsüllyesztett hajók gyülekezetét? És azt a seregnyi embert, akik ezeken a hajókon felrobbantak vagy vízbe fulladtak: megsültek, darabokra szakadtak, széttépődtek, elégtek, füstbe fulladtak, felrobbantak! Vagy félig megsülve, félig füstbe fulladva vízbe fúltak! Majdnem kétszázezer tonna: egy közepes kikötőnyi hajó egyedül az Öreg számláján.

Egy idő múlva lentről jelentik, hogy távmondatok érkeztek: Kupschnak ugyanazzal a konvojjal van kontaktusa, Stackmann egy hatezer tonnást eltalált.

Kezdenek elsodorni a kimerültség hullámai. Nem támaszkodhatom a mellvédre vagy a céloptikára – különben álltomban alszom el. Karom alig bírja emelni a távcsövet. Koponyámban tompa űr – és most még a belemben is görcsös tekergés jelentkezik. Mereven lemászom.

Franz főgépmester nincs az OF-helyiségben. Mióta begolyózott, nem mutatkozott. Pedig most szabadőrsége lenne. Valószínűleg elő sem merészkedik többé a gépteremből.

Amikor kilépek a H-fülkéből, a második őrtiszt már ott áll. Neki is sürgős. Jó ég, hogy néz ki! Megöregedett törpearc, torz és ráncos. Megsötétedtek a borostái? Teljesen hülyén bámulom, míg csak rá nem jövök: tévedés, nem a szakálla sötétebb, hanem az arca holtsápadt. Ezért látszik a borosta sötétebbnek. Kávét kér az asztalügyeletestől.

– Limonádét inkább, ha lehet – szólok közbe.

Az asztalügyeletes mérgesen megáll. A második őrtiszt a heverő sarkába dől, és ott is marad. Egy szava sincs többé.

Mindkettőnkre ráfér egy jó adag alvás. Minek akkor a kávé?

– Limonádét, ha mondom – döntöm el. – Nekem is! Kicsit nyújtózkodom, csak úgy próbaképpen, akkor

megjelenik az Öreg, és azt mondja:

– Csak pár falást gyorsan!

Az asztalügyeletes meghozza a kanna limonádét és a két bögrét.

– Erős kávét kérek, és pár szendvicset, de sebesen! – mondja az Öreg.

Az asztalos gyorsan visszajön, a szakács biztosan már előre elkészítette a szendvicseket.

Az Öreg rág, megáll, megint rág. Maga elé mered. A csend nyomasztóvá válik.

– Megint három hajónak kampec – mondja, de hangjában nem érzek diadalt. Inkább zord és keserű.

– Meg nekünk is, kis híján – kottyantom közbe.

– Lárifári! – szól az Öreg, és lyukacsosra bámulja a levegőt. Rág, rág, aztán így szól: – Jó kis koporsót cipelünk itt magunkkal, mint csiga a házát.

Mintha még boldoggá is tenné ezt a banális kép: – Pont mint egy csiga – ismétli, és fáradt vigyorral bólogat maga elé.

Tehát ennyi volt: az ellenség – pár árnyék a láthatár mögött. A torpedók kilövése – még meg se rándult a hajó. A tűzvarázs – győzelmi örömtüzünk. Most már semmi se vág össze: eleinte a vadászláz – a támadás, aztán a vízibombák, az órákon át tartó kínzatás, még az első vízibomba-robbanások előtt a süllyedések zaja – aztán felmerülés után az égő hajó! A harmadik áldozat! Négy torpedó célba talál – mégis milyen nyomott a hangulat!

Az Öreg mintha transzból ébredne. Felkel, egész felsőtestével előrehajol, és kikiabál a folyosóra:

– Kérdés: idő?

– Hét óra ötven.

– Főkormányos!

A szólított azonnal megjelenik a központból.

– Elérjük még? – kérdi az Öreg.

– Nehezen – feleli a főkormányos –, hacsak… – Megakad, aztán újrakezdi: – Hacsak nem változtatják meg a fő irányukat.

– Amire nemigen számíthatunk…

Az Öreg bemegy a főkormányos nyomában a központba.

– Huszonkét óra ötvenháromkor merültünk le, mondjuk, huszonhárom órakor. Most hét ötven van, tehát jó nyolc órát vesztettünk. Mennyivel megy a konvoj? Mehet úgy nyolc tengeri mérfölddel – vagyis hatvannégyet haladt előre, persze csak durván számolva. Ha rohamtempóban megyünk, akkor is több mint négy órára volna szükségünk, hogy elérjük. De az üzemanyag! Túl hosszú az út rohamtempóval – ráadásul közben ők is tovább haladnak.

Mégsem tér el az eddigi iránytól az Öreg.

A főtechnikus megjelenik a központban. Egy szót sem szól, de egész lényével egyetlen kérdést sugároz: Mikor fordulunk vissza?

Halálosan kimerült vagyok, mégsem tudok aludni. Mintha teletömtek volna Pervitinnel. Ébren tart az izgalom. A törzsőrmesteri szoba üres. Az orrtérből zaj szűrődik be. Ott szerény győzelemünnepet ülnek. Benyitok. A félhomályban látom, hogy körben ülnek a már lejjebb került padlódeszkákon. Vontatott énekszó hallatszik:

„Ha jön egy hájas, dagadt, férjezett,

vagy bármiféle nőszemély az erdőn,

akkor először megnézzük,

aztán jól megkeféljük,

hogy csak úgy visszhangoznak

a hegyek!”

A befejezést elhúzzák, így egészen korálszerűnek hangzik. Könnyen üvöltöznek; semmit sem láttak, a nyomorultak.

A főkormányos van őrségben. A tűz lángjai elhalványodtak, de még láthatók. A hullámzás megerősödött. A főkormányos hirtelen felkiált: – Ott emberek sodródnak! – Jobb karjával előremutat a sötét vízre. Aztán lefelé jelenti, mit látott. Az Öreg másodpercek alatt a hídon terem. Emberekkel megrakott tutaj sodródik felénk.

– Megafont kérek – szól le az Öreg, majd: – Jobban közelítsük meg őket! – Mélyen kihajol, és beleordít a szócsőbe: – What’s the name of your ship?

– Artúr Allee! – kiáltják amazok buzgón, mintha a válaszért cserébe segédkezet remélnének.

– Jó, ha tudjuk – dörmögi az Öreg.

Az egyik hajótörött bele akar kapaszkodni a hajónkba, de már felgyorsítottunk. Egy darabig a tutaj és a hajó között lebeg – aztán elereszti a hajót, és beesik a farvizünkbe. Fogsorok – csak fogsorokat látok, még szemeket sem.

Vajon megtalálja őket még valaki?

Még negyedórát sem haladunk, a fakó derengésben furcsa fénypontocskák jelennek meg a víz tetején, mint a szentjánosbogarak. Közelebb érve látjuk, hogy zseblámpácskák. Újabb hajótöröttek. A mentőmellényekben lógnak. Látom, amint fel-felemelik a karjukat. Talán fel akarják hívni a figyelmet magukra? Valószínűleg kiabálnak is, de ebből semmit sem hallani, mert a szél a másik irányba viszi el a hangot.

Az Öreg kormányparancsokat ad, hogy ne kerüljünk túlságosan közel az úszókhoz. De ahhoz azért elég közel megyünk, hogy párat felemeljen, majd ledobjon az orrhullámunk. Hadonásznak, vagy fenyegetően rázzák az öklüket, tehetetlenül, még egyszer utoljára ránk, az ellenségre, akik otthagyjuk őket a tenger prédájául?

Valamennyien megdermedve állunk ott. Hat férfi, összeszorult szíve mélyén mindegyikünk tudja, hogy akármelyik lubickoló helyében ő is ott lehetne. Mi lesz ezekkel? A süllyedő hajóról megmenekültek. De van-e reményük? Milyen hideg decemberben az Atlanti-óceán? Elér idáig a Golf-áramlat? Mennyi ideje sodródhatnak? Szinte hihetetlen: hiszen a konvoj hátsó biztosításának már órákkal ezelőtt át kellett volna haladnia a szerencsétlenség színterén.

Az Öreg moccanatlan áll. Egy tengerész, aki nem segítheti meg bajba jutott társait, mert a BdU parancsban tiltotta ezt meg. Egyetlen kivétel: a lelőtt repülősök – tőlük talán még meg lehet tudni valamit. Úgy látszik, a repülősöket arannyal mérik.

Még mindig látom a lámpácskák lidércfényét.

– Bal oldal ötös! – parancsolja az Öreg. – Tengerészek voltak. Valószínűleg egy korvettről.

A második őrtiszt is feljön.

– Mint egy vulkánkitörés – mondja, a tüzet nézi. A lámpácskák eltűntek.

Villám vonaglik át a füstön. Kis idő múlva mennydörgésként gördül át egy detonáció a víz fölött. Aztán még egy. A parancstovábbító felfelé jelenti: – Hidrofon a hídnak: kettőszázhatvan fokon vízibombázás!

A konvojban elszabadulhatott a pokol. A szél égő olaj szagát hozza: a halál bűze.

Sápadt hajnali derengés a láthatáron. A lángok lassan elhalványulnak. Ólmos fáradtság nyom le. Megint az O-helyiségben vagyok, amikor jelentik: – Előttünk égő hajó!

– Meglőtték – mondja az Öreg. – Szárnyazott. Na, ezt megnézzük magunknak!

Az Öreg szeméhez emeli a távcsövet, és a bőrkesztyű takarásából mondja a főkormányosnak:

– Előzzük meg. Nem tud valami gyorsan haladni. Olyan öt mérföldet gondolok.

Aztán kormányparancs következik:

– Kéttizedet balra!

A füstfelhő gyorsan növekszik, aztán jobbra tolódik. Most már látnunk kellene az árbocokat és a felépítményeket is, de a füst mindent eltakar.

Öt perc múlva az Öreg lemerülést rendel el, és periszkópmélységet kér: tizennégy métert.

Kis idő múlva leszól a toronyból:

– Nehogy kitörjön. – Most elkanyarodik. – Na, várjunk csak, visszajön. Várjuk ki. Két árboca van, négy rakodónyílása, egész csinos bárka – körülbelül nyolcezres… hátul mélyen bemerül. Hátul ég. De középen is égnie kellett.

Hirtelen felfortyan:

– Főtechnikus, figyeljen! Elfordul!

Valószínűleg egy pillanatra víz alá merülhetett a periszkóp, és a parancsnok nem látott semmit.

A főtechnikus elhúzza az arcát. Most pontosan vonalban kell kormányoznia, hogy a parancsnok lehetőleg periszkópmozgatás nélkül is elboldoguljon. A főtechnikus behúzza, majd a Papenberg irányába előretolja a fejét.

Kormánymanőverek. Hirtelen a kapitány rohamtempót parancsol. Érezhetően megugrik a hajó.

– Hihetetlen! – morog az Öreg.

Hallom, amint fölöttem az első őrtiszt jelenti: a csövek készen állnak. Most a periszkóp oldalmérései befutnak a toronyban lévő előretartás-számolóba. Ebből pedig egyenesen a torpedókba táplálják be az adatokat.

Az első őrtiszt rég kibiztosította az elsütőszerkezetet. Fent a toronyban várja az Öreg tűzparancsát.

Hát sohasem lesz vége? Minden fejre állt bennem. Álmodom? Lázas vagyok? Tényleg az Öreg hangját hallom? Torkolatfedők? Tényleg azt hallottam: „Torkolatfedőket kinyitni!”?

Pislogok, megborzongok. Felnyújtom a fejemet, körülnézek. A főtechnikus mellettem áll – tisztán látom. A Feltámadott Jézus vonalban kormányoz. Az Öreg feladta a leckét: periszkópos támadás egy szárnyazottra. Az Öreg egyszerűen telhetetlen. Na… már megint az ő hangja: – Egyes cső, figyelem! – két másodperces szünet, aztán: – Egyes cső, tűz! Kettes cső, felkészül!

Mintha ébren álmodnék. Hallom a tompa robbanást, majd egy sokkal hangosabbat.

A parancsnok hangja mintha messziről érkezne: – Megállítottuk!

Aztán, félig-meddig önkívületben, ezt hallom: – Úgy látszik, süllyed!

Még egy hajó! Vajon ez is a mi számlánkat gazdagítja? Egyre sűrűsödik agyamban a köd. Térdem meglágyul. Csak le ne essek a lábamról! Markolom a térképasztalt, lassan a hátsó ajtó felé botorkálok. Mintha kilométeres messzeségben lenne az ágyam.

Miféle zajra riadtam fel?

Az U-helyiségben nyugalom honol. Álomittasan, nagy üggyel-bajjal kepesztek fel a priccsemről. Inkább tántorgok, mint megyek. Úgy tapogatok be a központba, mint egy vak. Fájnak a tagjaim, mintha a koporsóból keltem volna ki.

A központban nagy élet zajlik. A Süket Willi meg a Bibliakutató tevékenykednek. Még mindig nem tudom, mi történt. Összeestem? Kikattantam? Mintha hirtelen elhomályosult volna az érzékelésem, mintha hirtelen fátyol borult volna a világra. Most vajon ébren vagyok vagy álmodom?

Pillantásom a hadinaplóra esik. Nyitva hever a pulton. Dec. 12.: igen, ennyi lehet. Egy hónap, és már el is felejtettük a karácsonyt. Már nem is érzékelem az évszakokat. Minden összefolyik. Olvasom:

Dec. 12. 9.00: Meglőtt tanker. Kis sebességgel halad, 5 teng. mérf. Kurzusa kb. 120 fok. Elébe vágunk a lőelem-meghatározáshoz.

10.00: Víz alatti támadáshoz lemerültem. Gőzös felénk tart, lőtávolság nagyon kicsi.

10.25: Torpedót kilőjük. Középen talál. Erős üzemanyag-robbanás követi a detonációt. Nagy füst és tűz. Az égen óriási füstfelhő. Erős fény. Gőzös beljebb merül, de továbbhalad. Legénysége még részben a fedélzeten. Három löveg a hátsó felépítményen. Füst és hőség miatt használhatatlanok. Nem látok mentőcsónakokat.

Arról nem volt szó, hogy a gőzös fel van fegyverezve! Mikor írhatta ezt? Mennyi lehet most az idő?

10.45: Csavarzörejek. Előrefelé távolodnak.

10.52: Újabb támadás. Várni veszélyes. Árulkodó fény. Találat a hátulsó árbocnál. Újabb erős tűz. Gőzös megáll. Hátul mélyebbre merül. A belövés helyén fedélzeti fal kitört. A vízen gyorsan terjed az égő anyag. Hátrálnom kell gépekkel.

11.10 és 11.12: Robbanás a fedélzeten. Levegőbe repülő darabok: benzineshordók vagy muníció. A tankhajó megáll.

11.40: Csavarzörej. Turbina. Rombolóra gyanakszom. A periszkóp semmit sem mutat.

11.55: Felmerülök. Nem fúvatok ki. Romboló a roncs mellett horgonyoz.

Erről nem is tudok. De a második torpedó? Teljesen összezavarodom: de hiszen az asztalnál ültem! Hogy kerültem a fülkémbe? Tovább olvasom:

11.57: Vészmerülés. Osonómenet. Tovább távolodunk.

12.10: Felmerültem. Itt maradok, és figyelem, merül-e a tanker. Akkumulátorokat feltöltöttem. Romboló árboccsúcsa éjszaka időnként kibukkan a láthatár fölé a roncs közelében.

13.24 – 14.50: Várok. A gőzös nem süllyed. A tűz lassan kialszik.

15.30: Még egyszer odamegyek, és kegyelemlövést adok le a tankerre. A hátsó felépítményei előtt törte ketté a torpedó. A két részt a futóhíd köd össze. Totálkáros. Az előhajó oldalra billent, a vízbe ér. Mentőcsónakok üresen sodródnak. Romboló elhajózott. 16.40: Közelebb megyünk, gépfegyverrel léglyukakat ütünk az orrba és a tatba.

20.00: Visszafelé indulunk. Más hajók még tartják a kapcsolatot. Távmondatot küldtünk: „8000 BRT-s meglőtt tankert elsüllyesztettünk. Visszaindulunk – UA.”

23. 00: Távmondat érkezett: „UX-től: Két nagy teherhajó 00.31. Max-Rot-négyszögben. Keleti főkurzus. 10 teng. mérf. Egy órája kontaktust elvesztettem. Üldözésükre indulok. Szél: É-ÉNy 7, hullámzás 5, 1027 emelkedik. Időjárás miatt fegyverhasználat egyelőre korlátozott.”

Tehát három torpedót pazaroltak erre a teknőre! Teljesen szabályszerű periszkópos támadás. Aztán még a gépfegyver… Tényleg, hallottam a ropogását. De mikor kapcsolt ki az agyam?

Ránézek a papírra: ez a legutolsó bejegyzés is az Öregtől származik. Lassan kezdek félni tőle. Még erre is volt ereje: éjszaka hadinaplót írni. Hallottam, amint ezt mondta: „De most aztán irány hazafelé!” Majd negyvenöt fokra fordíttatta a hajót. Minderre emlékszem. Északkeletre indultunk, világosan hallottam.

Nehezen igazodom el: a dízelek is furcsán rotyognak, szokatlanul döcögősen. Ja persze, ez a takarékmenet!

Takarékmenet! Ha jól értettem, amit a főtechnikus mondott, bármennyire erőlteti is, hiába agyalja ki a legrövidebb útvonalat, St. Nazaire-ig semmiképp sem lesz elég a kakaónk.

A főkormányos nagy térképet bontott ki, amelyen a partvonalak is rajta vannak. Csodálkozom, milyen messzire elsodródtunk délre. Az Öreget – úgy látom – nemigen nyomasztják az üzemanyag-problémák. Vagy talán igazán hisz a főtechnikus titkos tartalékaiban, amelyek szükség esetén kirántanak a bajból?

Az Öreg fülkéje előtt be van húzva a zöld függöny. Az Öreg alszik. Akaratlanul is lábujjhegyre emelkedem: csak halkan, halkan! Jobbra és balra ki kell támasztanom, annyira fáj minden tagom.

Az O-szobában is behúztak minden függönyt. Még sohasem volt ilyen: a hálókocsiban minden hely foglalt. Úgy érzem magam, mint egy éjszakai kalauz munka közben.

Csupa alvó – ezek szerint a főkormányos van őrségben. A harmadik őrség – tehát nyolc óra elmúlt.

Megállt az órám.

A főtörzsőrmesteri helyiségben is csend van. Franz dízel-főgépész fülkéje üres: hat óra óta a második gépőrség van szolgálatban. Az Öreg nem szólt többet az esetéről. Vajon ennyivel megúszta – vagy lesz haditörvényszéki folytatás?

Az orrtér ajtaján nem szűrődik át zaj. Ott elöl is húzza a lóbőrt az egész szabadőrség.

Alvóhajó vagyunk. Senki nincs, akivel egy szót válthatnék. Felkuporodok a térképládára, magam elé bámulok, és átengedem magam a rettenetesen örvénylő vízióknak: a gumicsónakos kezehagyott; az égő olajfolt előtt, a fekete vízen úszó sötét buckák; a szentjánosfények; a magasba nyúló karok.

Azelőtt alig láttam halottat. Swobodát, persze. Kétszer láttam kitört nyakú embert: egyszer Oberlungwitzban a birkózót, a görög-római körzeti bajnokságon. Az egész teremben hallották a reccsenést. Aztán a hegymászót, aki a Höfats-lejtőn csúszott le, a Grasbergen, nem volt megállása. Amikor ráemeltük a parasztszekérre, a feje ide-oda himbálódzott, tartás nélkül, mint egy marionettbabáé. Aztán láttam még a tanárnőt, aki Gerstrubenben éjszaka belecsúszott a pöcegödörbe – és még csak tizennégy éves voltam, amikor azt a kisfiút láttam, aki Colditzban hevert az úttesten, furcsán kicsavarodva a déli verőfényben, mert elütötte egy teherautó.

Ellátmányozás

Herrmann rádiós emelt hangon jelenti: – A rádiós tisztnek!

A „hétköznapi” távmondatokat a rádiós altiszt fejti meg dekóderkészülékével, aztán a tiszta szöveget felírja a távmondatnaplóba, amelyet a parancsnok kétóránként köteles megnézni.

Herrmann ezt a távmondatot is átküldte a dekóderen, de értelmetlen betűzagyvalékot kapott. Csak az első szavak jelentek meg értelmesen: „Tiszti távmondat.” Tehát a rádiós tiszten a sor. Ez nálunk a második őrtiszt.

Mintha meghallotta volna a jelentést, a második őrtiszt már kászálódik is kifelé kócosan a fülkéjéből. Fontoskodó képet vág, és az asztalra készíti a dekóderét. A mai nap kulcsbeállítását a parancsnoktól kapja meg – vízben oldódó papíron!

Rádiós tiszt! Már csak ez hiányzott! Már megint kitaláltak valami szupernagyszerűt, hiperravaszt, ultratitkost!

– Reméljük, nem vacakol vele soká! – így az Öreg.

A legelső szó, amelyet a második őrtiszt kihámoz: „Parancsnok!” Ez pedig nem egyebet jelent, mint hogy végig kell nyomatnia ugyan a teljes szöveget a készülékén, de még ekkor sem lesz semmi értelme. Tehát a hír háromszorosan kódolt. A második őrtiszt után a parancsnoknak is el kell végeznie még egyszer a munkát, mert a harmadik beállítás kulcsát csak ő ismeri.

Jelentőségteljes pillantásokat váltunk: ez bizony szokatlan. Ilyen még nem volt. Mi lehet az a nagy titok? Az Öreg a kulcsgéppel együtt eltűnik a fülkéjében. Hívatja az első őrtisztet. Ketten percekig papírokkal matatnak. Feszültség a levegőben. Az Öreg végül felbukkan, de egy büdös szót sem szól.

– Érdekes – morogja végül. Semmi több, pedig láthatja, hogy valamennyien a szavát lessük. Csak percek múltán hajlandó megszólalni: – Új kikötőbe kell befutnunk.

Hangja nem annyira közömbös, amennyire szeretné, hogy az legyen. Valami nem stimmel ezzel az új kikötővel.

– Igen? – kérdi a főtechnikus, csak úgy mellékesen: neki aztán édes mindegy, hol kell ellátnia a hajót.

– La Spezia – dünnyögi az Öreg.

– Tessék? – szalad ki a főtechnikus száján.

– Ahogy mondom: La Spezia! Nem tudtam, főtechnikus, hogy újabban nagyothall.

A parancsnok feltápászkodik, bevonul a fülkéjébe, és eltűnik a függöny mögött. Hallani, hogy a szekrényében rámol.

Szemem előtt megjelenik az Európa-térkép. Kisiskolás koromban felülmúlhatatlanul tudtam Európát rajzolni, minden szögletével, minden csücskével. La Spezia: Olaszország!

Ajándéknak nem rossz! Összeszorul a gyomrom. Mélyet üt a félelem: csak pillogok, tátogok, levegőért kapkodva, mint a partra vetett hal.

A második őrtiszt csak makogni tud:

– La Spezia! De hiszen ez azt jelenti…

– Pontosan, a Földközi-tenger! – vágja rá nyersen a főtechnikus. – Ezek szerint a Földközi-tengerre vezényelnek bennünket! – A főtechnikus nyel. Fel-alá ugrál az ádámcsutkája. – Tehát: irány Gibraltár!

– Gibraltár… – mondja a második őrtiszt, és tátott szájjal néz rám.

– Dzsebel al-Tarik!

– Micsoda?

– Gibraltár arab neve: Dzsebel al-Tarik: Tarik vezér hegye.

Gibraltár: majmok lakta szirt. Nagytotál: majommama kismajommal a karján, vicsorgó fogsorok. Brit koronagyarmat. Herkules oszlopai. A népek hídja Európa és Afrika között. Egy film: „A gibraltári komp” – a kapitány egyik felesége fehér és Európában él, a másik afrikai fekete. Afrika, olé! Tanger! Tenger – Tanger. A gibraltári konvojok! A fél angol flotta Gibraltárnál nyüzsög. Fejemben megakadt a tű a lemezen: gib-ral-tár-gipsz-ol-tárgipsz-ol-tár…

Hát ez az Öreget sem tette boldoggá. Nem hiszem, hogy különösebben érdekelné a Földközi-tenger. És az a szakadt olasz kikötő sem. A Führer parancsol – mi követjük! – És viseljük a következményeket… „A Führer parancsol – mi követjük (el a hülyeségeket).” Ez volt egy citromos láda tetejébe égetve, felakasztva a központban.

Na, most már tudom, mit gondoljak a múlt heti rádiós híradásokról. Észak-Afrika. Súlyos harcok Tobruknál. Az angolok előretörése nyugat felé a part mentén. A Földközi-tengeren valószínűleg csak úgy hemzsegnek az angol konvojos teherhajók meg csatahajók. És most az U-Bootok takarítsanak?

Elképzelem a Gibraltári-szoros vízi útját a mindenféle felderítő, bemérő- és egyéb eszközökkel, őrjáratok sűrű kordonjaival, hálókkal, aknákkal és egyéb nyalánkságokkal.

Még túlságosan friss a fejbe verés ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Csak az agyam legmélyén világít egyre erősebben egy kifejezés: DOKKRA ÉRETT! A sok meghibásodás után persze hogy javításra érett ez a szegény teknő. Miféle marhaság ez már megint? Legalább az Öreg beszélne értelmesen!

– Üzemanyag, üzemanyag – csak ennyit hallok a központból. Aztán még egyszer: Üzemanyag. Egyszer az Öreg, egyszer a főkormányos szájából.

Aztán ezt hallom: – Kilencven fokra megyünk!

Kilencven fok? Sima keleti kurzus? Most már végképp semmit sem értek.

Amikor az Öreg visszajön a központból, asztalhoz ül, mindenki azt várja, hogy a főtechnikus előáll a legfontosabb kérdéssel: „Honnan vesszük az üzemanyagot?”

De a főtechnikus szája beragadt.

Az Öreg jó öt percen át csak a szakállát vakargatja. Aztán azt dörmögi: – Ellátmányozás Vigóban!

Vigo… Vigo…Vigo! Hát ez már megint mi a rosseb? Vigo – hiszen az Spanyolországban van! Vagy Portugáliában. Hol a nyavalyában van Vigo?

A főtechnikus olyan szorosan préseli egymásra az ajkait, hogy az arcán lyukak keletkeznek. Az összes hozzáfűznivalója ennyi: – Mhm.

– Csak figyelmes a vezetés – csúfondároskodik a parancsnok –, mindenre gondol. Elsősorban az ön gondjaira. Kettőszázötven tengeri mérfölddel kevesebb… Körülbelül. Lehet, hogy megússzuk vitorlázás nélkül. Na, főtechnikus, ehhez mit szól?

A naptár december 14-et mutat: ezen a napon kellett volna visszaérnünk. Most először franciázás helyett spanyolozni, aztán meg olaszozni fogunk… Micsoda internacionalizmus! Kasztanyettával várnak majd nagynémet trottyos-zene helyett, és százesztendős sherryvel a dobozos sör helyett.

Spanyollovas, spanyol légy… mi spanyol még?

– Mindent a legjobban elrendeztek – így az Öreg. – Ne nézzen már úgy, főtechnikus! Annyi üzemanyagot kapunk, amennyit csak akarunk, és angolnákat is. Meg persze élelmiszert. Úgyszólván teljesen szabályos, mindenre kiterjedő ellátmányozásban lesz részünk! Mintha otthon lennénk!

Honnan tudja ezt a sok mindent, kérdem magamban. Ehhez azért kurta volt az a táv-titok-mondat.

– Szív, mire vágyhatol még? – kérdi a főtechnikus.

Az Öreg megvető pillantást vet rá.

Az jut eszembe, hogy a főtechnikusnak ez lett volna az utolsó útja. Mégis, mit akarnak: ez már a tizenkettedik. És a második hajója. Manapság nincsenek sokan, akik tizenkét utat túléltek volna. Talán most még utoljára megkínálják a vastagjából? Nevezzük csak nevén a gyereket: itt a nagyszerű alkalom a beledöglésre, úgyszólván egy perccel kapuzárás előtt.

Összeszedem magam, és átmászom az ajtónyíláson.

A legénységnek még fogalma sincs, mit forraltak ki ellene. Na, fognak majd csodálkozni! St. Nazaire és fúvószene helyett valami makaróni kikötő és előtte még egy nagy adag kaka.

De mégiscsak neszét vették, hogy valami lóg a levegőben. Hirtelen mindenki arca feszültté, kíváncsivá válik. Hiszen a távmondat utáni lapítás csak azt jelentheti, hogy fontos hírt kapott a hajó. A bekövetkezett kormánymozdulatokat pedig rögtön észrevették a dörzsöltebbek. Ez már nem a hazai kikötő felé vezető út.

Néma csönd lesz, amikor belépek. Kérdő pillantások szegeződnek rám. Ám amíg az Öreg nem jelenti be hivatalosan, nem árulkodhatok.

Az Öreg még nem fűzött semmilyen megjegyzést az új útirányhoz, de elsötétült képe éppen elegendő válasz. Egyáltalán: sikerrel járhat a földközi-tengeri áttörés? És ha igen – hogyan tovább? A Fölközi-tenger fölött az ellenség légi ellenőrzése összehasonlíthatatlanul erősebb, mint az Atlanti-óceánon, hiszen ott a sok szárazföldi bázis körös-körül. Képesek leszünk ott napközben támadni? Ha jók a fényviszonyok és megfelelő a szög, azt mondják, az U-Boot árnyát repülőről még hatvan méter mélységben is meg lehet látni.

– Már egy órája kurzust változtattunk – szólal meg Turbo félhangosan, kérdő hangsúllyal, amikor hátulról jövet áthalad a központon.

– Okos fiú, mindent észrevesz – gúnyolódik Hacker –, tenyészteni kéne!

Menettempó. Az embereket eszi a fene a kíváncsiságtól. Az Öreg még mindig hallgat.

Amikor íróeszközért megyek az U-helyiségbe, ezt hallom: – Furcsa egy kurzus…

– Hát, lehet, hogy magasabb helyen a naplementét akarják megcsodáltatni velünk a Vizcayai-öbölben.

– Dugni egy jót Nazaire-ben… olyan igazából kimulatni magad… ezt is megette a fene, úgy látom, éppen most esik kútba az egész.

Hallgatás.

Ekkor meghallom a hangosbeszélőben a szokott kattanást. Végre! A parancsnok!

– Figyeljenek ide: új befutókikötőbe rendeltek bennünket. La Speziába. Ez Olaszországban van. Útközben ellátmányt veszünk fel Vigóban. Ez Spanyolországban van.

Kommentár nincs, magyarázat nincs, szépítés nincs – egy büdös szó sem. A parancsnok még ennyit mond:

– Vége.

Már ki is kapcsolta a hangosbeszélőt.

A szabadőrség altisztjei döbbenten merednek egymásra. A villanygépész Rademacher úgy nézi a vajas kenyerét, mintha valaki a kezébe nyomta volna. Frenssen szólal meg elsőnek:

– Ó, te szent szar!

– A büdös életbe! – ez a következő vélemény.

Lassan mindenki előtt világossá válik, hogy ez mit is jelent: nincs visszatérés a második hazájukká vált támaszpontra. Semmi integetés a snájdig behajózáskor, hogy a keményített kötényű, virágcsokorral várakozó karbolosoknak meg a híradós macáknak legyen min szájat tátani. És valószínű, hogy a karácsonyi szabadságnak is lőttek.

– De hiszen Spanyolország semleges!…

– Ugyan már… mások is ezt csinálják!

– A francba! – mondja Dunlop, és még kétszer megtoldja: – a francba, a jó büdös francba!

– Na ja – mondja kissé letörten Ario. És biztosan arra gondol, amire mindenki, csak kimondani nem merik: hogyan jutunk el élve a makarónikhoz?!

– Gibraltár? Mi abban olyan borzasztó? – érdeklődik félénken a Bibliakutató.

– Aki hülyének született, hülye is marad – válaszolja valaki az egyik függőágyból. Az egyik alsó priccsről pedig ezt dünnyögi egy másik hang:

– Ez él, Schillernek meg meg kellett halnia!

– Gőzöd nincs a földrajzról, mi, te nyomoronc! Éppen hiányoztál, amikor Gibraltárt tanultátok! Ha nem tudnád, olyan szűk az a hely, mint a szűz lány pinája. Vazelinnal kell bekennünk a bárkát, ha át akarunk csúszni.

Egy ideig mindenki elhallgat, ámuldoznak.

– Néha tényleg így van – erősíti meg Hägen.

– Micsoda?

– Hát hogy beszorulsz a pinába, és nem tudod kihúzni. Volt egy kollégám, azzal megtörtént. Úgy beszorult, mint a satuba.

– Na ne beszélj!

– Ha mondom!

– És mi lett a vége?

– Csak a doktor tudott rajta segíteni… Adott a hölgynek egy injekciót…

Turbo, aki büszke arra, hogy sokat ad a pontosságra, nem elégszik meg ennyivel.

– És hogy hívta a doktort, ha benne volt a hölgyben?

Gibraltár mintha veszíteni látszanék jelentőségéből és félelmetességéből.

– Fogalmam sincs. Talán kiabált.

– Persze, vagy megvárta, amíg leesik a hó!

A központban a parancsnokkal találkozunk.

– Kis változatosság – próbálkozom.

– Csak vidáman! – mondja morcosan. Felém fordul, és alaposan szemügyre vesz. Mint mindig, hideg pipájának szopókáját rágcsálja közben. Egy darabig úgy állunk egymással szemben, mint két szobor, aztán az Öreg invitáló kézmozdulatot tesz. Letelepedem mellé a térképládára.

– Valószínűleg azzal indokolhatják, hogy az utánpótlás útvonalait akarják biztosítani. Afrikában nagy tűz van, és nekünk kellene a tűzoltót játszani. Fura egy ötlet: U-Bootokkal a Földközi-tengerre… Pedig már így is kevesen vagyunk az Atlanti-óceánban…

Rövid csönd, aztán folytatja:

– Jól elkapta a gépszíj a főtechnikust… éppen most, amikor a felesége… a napokban szül. Olyan szépen megkártyáztuk már a szabadságát meg minden… Még azt is számítottuk, hogy ez hosszú portya lesz… de hogy ekkora, azt persze nem. Még lakásuk sincs. Az utolsó előtti út idején teljesen kibombázták őket. Rendsburgban laknak, a feleség szüleinél. A főtechnikus aggódik, hogy nem lesz minden rendben. Érthető. Az asszonnyal valami nem stimmel, egyszer már majdnem ráment. Akkor a gyerek halt meg.

Első alkalommal kerül szóba valakinek a magánélete. Miért meséli most ezt nekem az Öreg? Nem szokott ő ilyesmiről beszélni.

Vacsora után egy órával megtudom. Az Öreg hadinaplóírás közben észreveszi, hogy épp elmenőben vagyok mellette, utánam szól: – Várjon egy pillanatot – és ülőhellyel kínál. – Magát meg a főtechnikust ki akarom tenni Vigóban. Elvégre a főtechnikusnak ezzel az úttal tényleg be kellett volna fejezni – teljesen hivatalosan.

– De…

– Ne hősködjön. Még gondolkodom a távmondaton. Valahogyan át kell jutniuk Spanyolországon… akár cigánynak öltözve.

– De…

– Nincs de. Egy ember, egyedül… az nehezen menne. Végiggondoltam. Vannak embereink, azok majd átviszik magukat.

Gondolatok kavarognak a fejemben. Most hagyjuk el a hajót? Hogy nézne az ki? Átvágni Spanyolországon? Hogyan képzeli az Öreg?

A központban a főtechnikussal találkozom.

– Tudja már? Az Öreg ki akar tenni kettőnket Vigóban.

– Micsoda?

– Partra kellene szállnunk Vigóban. Magának meg nekem.

– Hogyhogy?

A főtechnikus beszívja az ajkát. Látom rajta, hogy pörög az agya. Nem kell megjátszania magát, hiszen mindent tudok. Végül tárgyilagosan csak ennyit mond: – Kíváncsi vagyok, hogyan boldogul majd az Öreg a Birkaorral, éppen most!

Elhallgat. Csak nehezen értem meg, hogy a Birkaorr – a másodtechnikus volna.

A zászlós! Legalább a zászlóst magunkkal vihetnénk, gondolom.

Második napra elült a riadalom. Már csak négynapi menet választ el a spanyol parttól. Az emberek sokkal hamarabb beletörődtek a helyzetbe, mint gondoltam volna. Fekhelyemről újra a megszokott beszélgetéseket hallom:

– Legutóbb akkora malacom volt! Savenaytól Párizsig egy híradós macával utaztam, tök egyedül a fülkében! Az volt még csak valami! Nem is kell mozognod – mozgat a vonat föl-le! A váltóknál majdnem kirepültem a hölgyből… hahaha!

És két perc múlva:

– Hát, autóban, ott nem megy… semmi hely! Nem nekem találták ki. Akkor már inkább kuporodjon rá az első ülésre, én meg kintről, állva!… Hátulról!

A függönyrésen át látom, hogy az emlékezés valósággal átszellemültté teszi Frenssen arcát: – Egyszer esett… Az egérke száraz maradt az eresz alatt, én meg persze tiszta víz – lyukas volt az eresz. De legalább mindjárt meg is moshattam a lőcsöt utána.

– Mezítlábasan voltál?

– Hát persze. Az egérke tudja, mikor kell vigyáznia!

Később még ezt hallom: – …szert tett valami barátnőre. Az már három éve férjhez ment, és most úgy élnek, hármasban!

– Nocsak.

– Hát akkor az nem valami finom lelkű ember!

– Miért kellene finom lelkűnek lennie?

*

A Gibraltár-parancs harmadik napján, röviddel dél előtt, a főkormányos őrségének vége felé sodródó tárgyat jelentenek. A parancsnok mögött felmászom. A főkormányos mondja az irányt: – Jobb negyvenöt fok!

Még körülbelül ezer méterre van a tárgy. A parancsnok arrafelé irányítja a hajót. Nem mentőcsónak – ahhoz túlságosan lapos. A tenger alig hullámzik. Mintha felénk sodródna az a valami.

– Sárga jelzés: tutaj!

Már én is látom a tutajt, oldalán hordók, amúgy üres. Vagy ütközőgombok?

– Emberek lógnak rajta! – mondja a főkormányos a távcsöve alól.

– Valóban!

Az Öreg korrigálja az irányt. Orrunk most egyenesen a tutaj felé néz.

– Senki sem mozdul!

Belebámulok a távcsőbe. Az úszó tárgy egyre nagyobb lesz. Már hallani a sirályrikoltást.

A parancsnok leküldi a két őrszemet a hídról.

– Főkormányos, vegye át a szektoraikat! Ez a látvány nem ezeknek való – dörmögi maga elé.

Az Öreg most bal oldalra kormányoztat. Elnyújtott bal kanyarral érkezünk oda. Orrhullámunk felemeli a holttesteket, akik körben a tutajról lógnak a vízbe. Bólogatni kezdenek, mint a felhúzható próbabábuk.

Öt halott – mind odakötözve a tutajhoz. De vajon miért nem a tutajon? Miért a biztosítókötelekről csüngnek körben? Az éles szél! A vízben kerestek menedéket a hideg szél elől?

A hideg és a félelem… vajon mennyi ideig lehet elviselni? Meddig termel hőt a test a jeges, szívet megmarkoló bénulás ellenében? Mikorra erőtlenednek el a kezek?

Egyikük magasabbra emelkedik a vízből, mint a többiek. Végtelen hajlongásba kezd.

– Nincs név a tutajon – mondja az Öreg.

Az egyik halott tengerész felpuffadt teste hanyatt fekszik a vízben. Arccsontjaki már egy csipetnyi hús sincs. A sirályok minden lágy szövetet leszedtek róla. Koponyacsontján is csak egy kis, fekete hajas skalpot hagytak.

Ezek nem emberek már, inkább kísértetek a szellemvasútról, borzadályos kimérák – akármik, csak nem emberek. Szemük helyén lyukak. Egyiküknek a kulcscsontja is kilóg. Nincs rajtuk egy grammnyi hús sem, mégis síkosnak, nyálkásnak látszanak. Az ingükre és az úszómellényük maradványaira is zöld penész rakódott.

– Ezeknek már későn jöttünk – mondja az Öreg. Rekedt hangon osztogatja kormány- és gépparancsait: – Csak el innen, minél gyorsabban – morogja.

A sirályok gonosz rikoltozással fölöttünk köröznek. Bár volna egy jó sörétes puskám, most leszedném őket.

A tutaj elsodródik hátrafelé – a kipufogógázok elhalványítják, feloldják körvonalait.

– Gőzhajósok voltak!

De jó, hogy az Öreg megszólalt.

– Régimódi parafa mellényük volt. A hadihajókon már nem ilyent használnak.

Aztán egy idő után azt morogja:

– Rossz ómen! – és kormányparancsot ad ki. Aztán még tíz percet vár, mire visszahívja az őrszemeket.

Én bizony nem tudom feldolgozni ezt a látványt. A félelem a mellkasomba fészkelte magát. Nem is érzem már jól magam itt fent – lemászom. Tíz perc sem telik el, jön a parancsnok is. Látja, hogy ott gubbasztok a térképládán, s megszólít: – A sirályok… szinte mindig ugyanaz. Egyszer találtunk két mentőcsónakot. Azokban is mindenki halott volt – valószínűleg megfagytak. Nekik sem volt szemük!

Vajon mennyi ideje sodródnak már a tutajjal? Nem merem megkérdezni az Öreget.

– A legjobb az – mondja az Öreg –, ha tankhajót találunk el. Az egy csapásra felrobban. Nincs vele gond. A nyersolajszállítókkal sajnos már nem ez a helyzet.

Nem sokat láthattak az őrszemek a vízen úszó tárgyból, valahogy mégis elterjedt a hír a hajón. Az emberek félszeggé váltak. Azokból a durvaságokból sem jut ki most, amellyel általában az igazi érzelmeiket palástolják. Néha azt gondolhatná az ember, hogy különlegesen érzéketlen társaság gyülekezett itt össze, akiket egyáltalán nem érdekel embertársaik sorsa. De a gyanús csend, a feszültség másról árulkodik.

Vigót nem lesz könnyű megközelíteni. Napok óta nem tájolhattunk rendesen. Mindig párás volt az ég. Se nap, se csillagok. Hirtelen fájó sóvárgás fog el a szárazföld után. Milyen lehet most? Késő ősz van már – kis híján tél. Itt a hajón csak a napok rövidülésén vesszük észre, hogy kifelé megyünk az esztendőből. Gyerekkorunkban ilyen tájban raktuk a krumpliszártüzeket. De nem! A krumpliszártüzek ideje rég elmúlt. Nem működik az időérzékem. De azért megjelenik előttem a kukacként tekergő, tejfehér füst, amely a nedves föld fölé kúszik. A szár nem ég rendesen. Csak akkor lobban fel a láng, ha feltámad a szél. A krumplit a forró hamuba tettük… Türelmetlenül próbálgattuk hegyes botjainkkal: megsült-e már. A fekete, felpattanó héj. Az első harapás a sárga, lisztes krumpliba! Be kellett szívni az ajkunkat, olyan forró volt. A füst íze! A füstszag, amely még napokig a ruhánkban maradt! Minden zsebünk tele gesztenyével! Sárgás ujjak a dióhéjtól! A kis fehér agyak, amelyek csak akkor ehetők, ha lehámozzuk róluk a sárgás hártyát, különben keserű marad.

Még a főkormányos nyelvét is megoldotta a feszültség.

– Miket ki nem találnak!… És ha már ott vagyunk, hogyan találjuk meg a megfelelő hajót… éjszaka? Hiszen nemcsak egy teknő lesz ott kikötve!

Kriechbaum nem titkolja, hogy elég kacifántos ötletnek tartja ezt a vigói vételezést.

Az Öreg megjelenik, és a tengeri térkép fölé hajol:

– Majd kiókumláljuk. Szigeti csúcspontok alapján kell bekormányoznunk. Hogy is hívják az öböl előtti szigetet?

– Cies szigete! – feleli a főkormányos.

– Itt, hatvankilenc egész háromnál jelző tűznek kéne égnie. De persze most biztosan mindent kioltottak. Jó húzós lesz!

– Az öböl vízmélysége körülbelül harminc méter!

– A déli kijáratot is körbe kéne szimatolnunk.

Reggel hat óra.

A toronynyílás sötét köre ide-oda billeg. Néhány csillag is bele-beleúszik. Felmászom szorosan a kormánykezelő mellett, aki a torony első oldalánál, közvetlen a falhoz szorulva ül a műszerei között.

– Egy ember a hídra?

– Igenis – szól vissza a második őrtiszt.

Bal kézzel a toronynyílás fényes kallantyújába kapaszkodom, jobbal a periszkópaknából kiálló vasrúdba, aztán egészen kihúzódzkodom a nyílásból. A szél hidegen csap arcon. Sok permetet hordoz, megborzongok tőle. Szinte kényszeresen körbevizsgálódom a horizonton: nyugaton még sűrű a sötétség, de keleten már fényesedik az éjszaka. A horizontról fellebeg egy leheletnyi zöldes fény, szétfolyik, és a láthatár egyre nagyobb darabjain választja szét a fénytől az árnyékot.

Úgy haladunk a pirkadaton át, mint egy kísértethajó. A merülő tartály alatti víz locsogása mintha messziről hallatszana. Az orrhullámot alig hallani; a víz fölött köd lebeg, lassan szétfolyik: mintha füstölne a víz. A ködön át hideg, hangtalan szél áramlik.

A második őrtiszt a toronynyílás felé fordítja arcát:

– A parancsnoknak: Virrad! – Aztán még egyet kiált: – A főkormányosnak: csillagot lehet lőni!

A felhőépületek lángra lobbannak. Nemsokára az egész keleti égbolt lángokban áll. Ametisztszínű fény buggyan át a láthatár pereme mögül, szétfolyik. Parázs és lángok. Közötte lila hasú felhők, mint a sötét füst. Az égbolton kiteljesedik a zűrzavar. A tenger felizzik. Átvágunk a vörösségen. A mi hajónk orra is ezt a színt hordozza.

A főkormányos őrsége alatt megint bepárásodik a levegő. A főkormányos aggódó képet vág. Partközelben vagyunk, ráadásul nem tudjuk pontosan, hol. Még az idő is párás – egy navigátor számára valóságos lidércnyomás. Tájolni pedig muszáj, így hát az Öreg – jöjjön, aminek jönnie kell – közelebb kormányoztat a part vonalához.

A hídon most az első őrtiszt. Valamennyien kinézzük a szemünket a tejlevesen át. Ekkor valami kibontakozik a bánatos szürkeségből, gyorsan alakot ölt: egy halászhajó, amely keresztezi a kurzusunkat.

– Megkérdezhetnénk tőle, hol vagyunk – dörmög az Öreg. – Első őrtiszt, ugye, tud spanyolul?

– Igenis, Herr Kaleun!

Az első őrtiszt igen lassan jön rá, hogy csak tréfa volt.

– Nem mondom, rendesen meglepődne, ha hirtelen ráordítanánk a ködből!

Lassan szél támad, elvékonyítja, majd feltépi a ködtakarót, és egyszerre közvetlenül az orrunk előtt – ott magasodik a sziklás part.

– Azannyát! – csusszan ki az Öregből. – Gépek állj! Állj! Túl közel jöttünk.

– Reméljük, nem sétálgat odafent senki – motyogja az Öreg. – Nem igazán sétaidő ez.

Orrhullámunk összeszottyad. A hirtelen támadt csendben a lélegzetem is eláll. A híd imbolyog. Az Öreg már le sem veszi a távcsövet a szeme elől. A főkormányos is feszülten vizsgálja a partot.

– Remek, főkormányos! – mondja végül az Öreg. – Ez pontosan az a hely, ahová igyekeztünk, csak egy kicsit közel jöttünk. Na, akkor most odalopakodunk a bejárathoz, és először is megfigyeljük, milyen a forgalom. Mindkét gép kis sebességgel előre! Harminc fokra megyünk!

A kormányos nyugtázza a parancsokat.

– Vízmélység? – kérdi a parancsnok.

Az első őrtiszt a toronynyílás fölé hajolva megismétli a kérdést.

– Nyolcvan méter! – válaszolják alulról.

– Folyamatosan mérjék!

Megint ködfoszlányok úsznak elénk.

– Nem is olyan rossz – véli a parancsnok. – Olyan ez, mint az álcaköpeny. Figyeljenek csak, nehogy beleszaladjunk valamibe!

A tervezettnél jó két órával korábban értünk ide.

– Talán az lesz a legjobb – kezdi az Öreg –, ha bemegyünk az északi bejáraton… víz alatt… és talán… kifelé is ugyanott. Éjszaka ellátmányozunk, és hajnalban, úgy négy óra körül elhúzzuk a csíkot. Főkormányos, huszonkét órakor szeretnék felmenni a hajóra… Hat óra… elég kell legyen, ugye?… Egy kicsit majd csipkedjük magunkat az átvételkor!

Nincs tűz, nincs bemérés, nincs irányítóbója. Semmi! A legócskább koszos falusi kikötőbe is révkalauzok viszik ki-be a gőzösöket. Még a naprakész, módosított térképpel rendelkező hajók fedélzetén, szép időben is ott a révkalauz. Nekünk semmi.

A pára megint felemelkedik.

– Se nem egész, se nem fél… Várjunk inkább szürkületig! – mondja az Öreg.

Lemegyek a hídról.

Az Öreg hamarosan merülést rendel el, periszkópmélységet.

A villanymotorokkal lassan egészen a kikötő bejáratához csempésszük magunkat.

Az Öreg a toronyban ül a periszkóp nyergében, sapkaellenzője hátrafordítva, mint a motorkerékpározás hőskorában.

– Miféle zaj ez? – kérdezi sürgetően.

Valamennyien a fülünket hegyezzük. Mind halljuk a magas, egyenletes zúgást s alatta a tompa ütéseket.

– Fogalmam sincs! – feleli a főkormányos.

– Furcsa!

Az Öreg beindítja a periszkóp motorját, aztán le is állítja. Tehát éppen csak kidugja a spárgát a felszínre.

– Hidrofonnak: mit mér százhúsz fokon?

– Kis dízelgép! – válaszolja Herrmann.

– Valami kikötői bárka – hangzik odafentről. – Most megint egy… és még egy… és amott is jön egy teknő… mintha közgyűlést tartanának… de ez… hoppá!

Kis szünet, aztán: – Már megint elromlottak a látási viszonyok. Alig látni valamit!… Találnunk kell egy gőzöst, amelyikre ráakaszkodhatunk.

– Negyven méter! – jelenti a visszhangos mélységmérőnél ülő matróz.

– Mi lenne, ha itt lehorgonyoznánk? – kérdi az Öreg.

A főkormányos hallgat. Láthatólag nem veszi komolyan a kérdést.

Horgony? A reménynek eme jelképét bizony mi is magunkkal cipeljük, mint bármelyik gőzhajó. De vajon használtuk-e már valaha…?

A parancsnok felszólítja az első őrtisztet, hogy váltsa fel a periszkópnál, aztán nehézkesen lemászik.

– Két óra múlva besötétedik. Így vagy úgy, de akkor bemegyünk!

– És hogyan tovább? – kockáztatom meg a kérdést.

– Pontosan terv szerint! – feleli az Öreg, és úgy pattintja azt a „p” hangot, hogy abban benne van a véleménye a szervezésről.

Végül azonban mégiscsak elmagyarázza:

– A titkos iratok között vannak olyan utasítások, amelyek épp az ilyen esetekre szólnak. Távmondattal teljesen új befutóidőt kaptunk. Vigóban pedig az ügynökeink beszerzik a szükséges dolgokat – vagy már be is szerezték őket.

– Remek – morogja a főtechnikus.

– Az bizony!

– Fel kellene merülnünk – jelenti a főkormányos.

– Nahát akkor! – mondja az Öreg, és feláll.

Kékesszürke az alkony. A szél a part felől fúj. Szárazföld szagát hozza. Úgy szimatolom, mint egy kutya, kis szippantásokkal, rendszerezve a szagokat: romlott hal, hajtóműolaj, rozsda, égett gumi, szurok – de fölötte vagy még inkább közötte: földillat, porillat, falevélillat.

A dízelek beugranak. A parancsnok szemmel láthatóan elhatározta, lesz, ami lesz, nekiindulunk.

Felvillan néhány helyzetjelző lámpa. Pirosak, zöldek. Aztán egy fehér – magasabban, mint a többi, ez lesz az árboccsúcs.

A második őrtiszt hajót jelez, amely balról keresztezi utunkat.

Az Öreg beigazítja a távcsövét, egy ideig mozdulatlanul figyel, aztán lassíttat.

– No, például ez… ez nem is néz ki olyan rosszul… Egészen biztos, hogy be akar menni… Nahát, aki mer… az nyer… szépen előreengedjük… afféle part menti pöfögő, de a testesebb fajtából… jó sok füstöt csinál… nyilván használt nemezcsizmákat tüzel el… bár sötétebb lenne egy kicsit!

Az Öreg nem fúvatott ki egészen. Alig emelkedünk ki a vízből. Ha oldalról néznek, aligha gondolnak U-hajónak.

Az Öreg a közeledő hajó zöld, jobb oldali helyzetjelzőjéhez igazíttatja az orrt. Ha a gőzös felől nézzük, a mögöttünk lévő partszegély vonala a torony fölé ér. Régi szabály: mindig ügyeljünk a háttérre!

Az Öreg lassan jobbra kormányoztat. Így a hálóeltartó alatt tartjuk a zöld lámpát, míg csak meg nem pillantjuk a gőzös tatlámpáját is. Most gyorsítunk egy kicsit: éppen a gőzös farvizén utazunk. Érzem a szagát.

– Pfuj, az ördög vigye el – mondja az Öreg. – Csak figyeljünk, nehogy nekünk szaladjon valaki! Itt biztosan vannak kompok meg hasonló teknők!

Szünet nélkül kutat a távcsövével. Jobboldalt hirtelen árnyék bukkan fel. Nem tudunk már kitérni! Olyan közel surranunk el, hogy még egy, a fedélzeten dohányzó férfi cigarettájának parazsát is látjuk. Ha nézegetett, megláthatott bennünket: füst fedte, furcsa árnyat.

Három-négy nagy árnyék tűnik fel előttünk. Jönnek? Mennek? Mi ez az egész?

– Micsoda tolongás – dörmögi az Öreg a távcső alól. Fények – tatlámpások – távol robajlás.

– Mintha horgonyoznának – hallom hirtelen a főkormányos hangját.

– Talán már beértünk, és a belső kikötőmedencében vagyunk?

– Nagyon úgy néz ki!

A távolban most egész lámpasor izzik fel. A láthatár fölött feszül ki, két-három helyen megtörik: ott lehet a móló, amelynél a hajók horgonyoznak. A lámpasor árnyékait a hajótestek okozzák.

Most már jobb oldalon is gőzösök sorakoznak. Nehéz megállapítani, merrefelé állnak. Ha valamennyien egy irányban horgonyoztak volna le, akkor más volna a helyzet. De itt az egyik a tatját fordítja felénk – a másik az orrát.

El sem tudom képzelni, hogyan akarja kiszimatolni az Öreg, melyik a mi ellátó hajónk. Egy német gőzös lesz az, a Weser.

– Idő?

– Huszonegy óra harminc!

– Fantasztikusan jól jöttünk!

Két kormányparancs következik, gyors egymásutánban. Úgy látszik, alattomos áramlások vannak itt. A kormányosnak mindjárt rengeteg dolga akad.

A francba! A francba! Legalább a fényszórót használhatnánk! Szar ügy ez így: mintha egy idegen lakásban kellene eligazodni lámpa nélkül.

Gőzös aztán van itt elég! Hadihajók is akadnak közöttük. Ez itt jobbra például ágyúnaszád vagy kisebb romboló.

Az Öreg leállíttatja a gépeket. Egy darabig csorgunk még. Az orr jobbra húzódik.

– Keressük már ki a mi bárkánkat! – hallom az Öreg hangját.

Aztán újabb gépparancsok, kormányparancsok, újabb gépparancsok, aztán egy sorozat sebes kormányparancs: szlalomozunk a nagy árnyékok között.

A gépeknek és a kormányosnak szóló parancsok egymást érik.

– Megbolondulok! – morogja a második őrtiszt.

– Ebből semmi sem lesz! – duzzog az Öreg.

– Nini, ott egy villamos! – mondja a második őrtiszt. Mit beszél ez? Villamos? Ott – kék villámlás: tényleg villamos! Bizonyítékképpen a fölső vezetékből most is csihol pár szikrát az áramszedőjével.

Előttünk hatalmas, sötét tömeg. Két-három gőzös körvonala, félig-meddig fedik egymást.

– Ott jeleznek! – jelenti a főkormányos.

– Hol?

Meregetem a szememet. A sötétben, a nagy árnyék közepén apró fénypont villan fel.

Az Öreg némán figyel. A cigarettaparázs kihuny, felizzik, újra kialszik.

– A jel! – mondja az Öreg, és fellélegez.

Hitetlenkedve meresztem a szememet a felvillanó-kihunyó apró fénypontra. De hiszen az ott egy pici rúdlámpa!

– Mit képzelnek ezek rólunk? – csusszan ki belőlem.

– Ha nagyobb lenne, feltűnne – feleli az Öreg.

Lassan közelebb nyomulunk a sötét tömeghez, amely végül három hajó árnyékára bomlik szét. Három, szorosan egymás mellé horgonyzott hajó. A fénypont a középsőn villog. Az árnyékok egyre inkább széthúzódnak. Megyünk a középső hajóhoz. Helyzete százhúsz, majd száz. Felnövekszik, mindent elzáró fallá alakul. Az Öreg lassít. Hirtelen német hangokat hallok:

– Figyelj! Ütközőket ide! Gyorsan, gyorsan!

– Figyelj, el ne vágódj, te!

– Ide még egy ütközőt!

A bal oldali merülőbunkerünk és a meredeken felszökő hajófal közötti sötét vízsáv egyre keskenyebb lesz. Lassan kitörik a nyakunk, ha a fentről a korláton át lehajoló embereket látni akarjuk.

Fedélzetmesterünk a felső fedélzeten. Félhangos szidalmakkal hajkurássza az embereit. Fentről leereszkednek az ütközők.

– Legalább gyorsan kapcsolnak! – így az Öreg.

– Talán gyakorlatuk van benne? Vagy mi vagyunk itt az elsők?

Az Öreg nem válaszol.

A reflektorok fényénél az egyik szomszédos hajóra árut rakodnak kis teherbárkákról. Iszonyúan lármáznak. Fémcsövek csörömpölnek, csattognak.

– Jól jön ez a kis lárma – mondja az Öreg.

A kerek ökörszemablakokból kiszűrődő fénynél több, úgy látszik, nem jut nekünk.

Tompa csapódás.

– Kíváncsi vagyok, hogyan mászunk fel!

Már eresztik is lefelé a hágcsót. Rögtön a parancsnok után mászhatok fel. Uramisten – de elmerevedtem! Nem vagyok edzésben! Fentről kezek nyúlnak értem. Lábam alatt vaslemez. Valaki a jobb kezem markolássza: – Isten hozta, Herr Kapitänleutnant!

– Nem… én nem… kérem… ő a parancsnok!

A szalon bejáratában elvakítva megállunk. Habfehér asztalterítők, két csokor virág, tükörfényes, polírozott faborítású falak, az ökörszemablakok előtt gazdagon redőzött függönyök, süppedős szőnyeg… Mintha álmodnék. Szobanövények nagy edényekben a földön, kisebbekben aranyláncon a mennyezetről. Atyaisten! Párnázott bútorok, az asztalon egy tál szőlő.

Gyomrom összeszorul: mindjárt pukkanást hallunk, és szertefoszlik az álom.

Az idegen kapitány arcába bámulok, mintha földöntúli jelenség lenne: hófehér szakáll, tonzúra – fehér haj koszorúzta napbarnított kopaszság, nyakkendő, fehér gallér.

A kezemet újra elkapják. Tekintélyes zengésű hang, mintha a távolból hallanám. Újabb zűrzavar. Az Öreg igazán magára húzhatott volna valami egyebet a csavargópulóvere helyett! Na végre, egymásra találtak. De hát honnan is tudhatná a Weser kapitánya, hogy a mi Öregünk az a rongyokba csomagolt, szakadt alak. Biztosan elpirultam. De aztán az Öreg és a Weser-kapitány hamar összebarátkoznak: egymás kezét rázogatják, vigyorognak, összevissza fecsegnek.

Kényelmes fotelokba ültetnek bennünket. Felvonul a Weser vezérkara. Atyaisten, milyen elegánsak! Újabb kézszorongatás. Újabb vigyorgások. Az Öreg igazán a nyakába akaszthatta volna legalább az érdemrendjét!

A kapitány egyszerűen elolvad az előzékenységtől. Igazi képeskönyv-kapitány: ráncos, ravaszkás ember, nagy, vöröses fülekkel. Annyira a kedvünkben akar járni, amennyire csak lehetséges. A fedélzeti sütöde már hajnal óta teljes gőzzel dolgozik. Van minden: kalács, friss kenyér, ami kell. Összefut a nyál a számban: hagyja abba, az ég szerelmére, hagyja már abba!

– Karácsonyi kuglóf is van, meg persze friss zsömle – folytatja a kapitány.

A főtechnikus leírása jut eszembe, az ínyencek álmodozása: friss zsömle, olvadó vaj, forró kakaó!

A kapitány, mint a dzsinnek fejedelme, tovább sorolja: – Friss kolbász, frissen vágott disznóból főtt hús, sütni való kolbász. Mindenféle gyümölcs, még ananász is. Narancs, amennyi kell. Friss füge, szőlő, mandula…

Atyaúristen az égben! A Paradicsomba kerültünk! Évek óta nem is láttam narancsot vagy ananászt, friss fügét még sohasem ettem.

A kapitány élvezi néma ámulatunkat. Bűvészmozdulatot tesz az asztal felé – s íme! Alig egy perc, és már hozzák is a hatalmas tálakat, kolbásszal, sonkával megrakva.

Szemem-szám eltátva. Az Öreg is csak bámul. Feltápászkodik a fotelból, mintha a látványt sem bírná már elviselni: – No, hadd nézzem, hogyan haladnak!

– Nagyon jól haladnak!

– Minden a legjobban halad!

– Jobban nem is mehetne! – biztosítják egyszerre három oldalról, egymás szavába vágva, alkarjánál markolják, és nyomják vissza a fotelba.

Az Öreg zavartan ül, dadog:

– Az első őrtisztet… és a fő technikust… a második őrtiszt…

Máris talpon vagyok.

– A második őrtiszt és a másodtechnikus egyelőre maradjanak a fedélzeten!

– Mindenki megfürödhet! – rikkantja még utánam a „képeskönyv-kapitány”. – Két menetben! Mindent előkészítettünk!

Amikor visszaérek a meglepő fényességbe, az Öreg még mindig zavartan vigyorog. Fészkelődik a fotelban, mintha nem hinne a hirtelen jólétnek.

A kapitány érdeklődik, hogyan sikerült a portya. Az Öreg tekereg zavarában.

– Hát igen. Elég rendes kutyaszorítóba kerültünk. El sem hinné az ember, mi mindent kibír egy ilyen hajó!

A kapitány bólogat, mintha ebből a pár mondatból is igen sok mindenre tudna következtetni.

Sört hoznak a hosszú asztalra. Brémai sört. Aztán német gabonapálinkát, francia Martellt, spanyol konyakot, spanyol vörösbort.

Kopognak. Mi jöhet még? Két ballonkabátos, puhakalapos figura lép be, szemük ide-oda cikkan, mintha valami körözött bűnözőt keresnének. Mintha a bűnügyi rendőrség alkalmazottjai lennének.

– Seewald úr, a tengerészeti attasé helyettese – hallom.

A másik pofa amolyan ügynökféle. Mögöttük igyekszik befelé az első őrtiszt és a főtechnikus. A szalon megtelik.

Harsányan dübörög a szívem. Most mindjárt elválik, hogy számomra és a főtechnikus számára véget ér-e az utazás, vagy megyünk mi is Gibraltárba.

Új fotelokat vonszolnak oda. Az Öreg már lapozza a papírokat, amelyeket a hosszabbik fickó formális meghajlás kíséretében átnyújtott neki.

Perceken át csak papírzörgést hallani, meg a szél üvöltését.

Az Öreg pillantását most a főtechnikusra irányítja a papírok fölött, és így szól:

– Elutasították, főtechnikus… a vezetés elutasította!

Nem merek ránézni a főtechnikusra. Száguldoznak bennem a gondolatok: Ez nekem is szól! Hát akkor nem, hát akkor nem! Jó így is. Valószínűleg így is jó.

Vigyort kényszerítek a képemre.

Az Öreg sem hagyhatja ott a hajót. Senki sem hagyhatja ott. Az Öreg a főtechnikus nélkül meg van lőve. Minden a legnagyobb rendben. Félelem? Az Öregnek biztosan sikerül! Persze jelentkezik az ellendrukker is: a hajó dokkra érett. Az a sok meghibásodás – mindent csak „fedélzeti eszközökkel” javítottak meg – nem jön össze. Hát hogyan is legyen!

Vigo, Spanyolország. Egyelőre Spanyolország. Éjfél fele járhat az idő. Csak most kezdem felfogni, mit jelent a hír. Jó képet kell vágni hozzá. Jó képet a rossz bolthoz.

Lehet, hogy csak azért vagyok úgy elkeseredve, mert vakon bíztam az Öreg tervének sikerében? Természetesen meg voltam győződve, hogy kettőnk számára Vigóban véget ér az út. Persze ezt most nehéz bevallani.

Az Öreg nagyon rosszul emészti meg a kapott hírt. Láthatjuk rajta. Ez a két olajozott, pitizésre és kézdörzsölgetésre idomított hernyó olyan hátborzongató mellékízt ad ennek az éjszakai jelenetnek, hogy hidegrázást kap, aki látja. Nagyon szembeötlő kontrasztokkal dolgozik a rendező! A méltóságteljes kapitány meg ez a két titkos ügynök, a két alkoholista akasztófavirág!

De hát mi magunk hogy festünk? – kérdem csöndben, és elnézem az Öreget, mintha először látnám. Én még csak felöltöztem valahogy, sószegélyes szürke bőrnadrágomba, félig-meddig tiszta pulóverembe, de az Öreg – mint akit egy éjjeli menedékhelyről ugrasztottak ki. Szakálla és üstöke kusza, összeragadt. A fedélzeten megszoktuk már félig elrohadt pulóverét, de itt, a makulátlan, finom környezetben, a fényár kellős közepén még engem is zavar ez a szétesőfélben lévő rongy. Már csak a V-kivágása ép. Jobb oldalán a bordák alatt akkora lyuk éktelenkedik rajta, mint maga a nyakkivágás. Hozzá még a kutyarágta ing, a vénséges sapka, a lötyögős nadrág…

Most látom csak, mennyire lerobbant az Öreg: sápadt, beesett a szeme. Hát még a főtechnikus! Nem kellene maszkíroznia magát, ha Mefisztót alakítaná. Az utóbbi napok igencsak megviselték. Ez a tizenharmadik út egy kicsit sok volt ennek az embernek, aki bőven megharcolta már a maga harcát.

Az Öreg nagy gonddal tart távolságot a két civiltől. Savanyúuborka-képet vág, visszautasítja, ha cigarettával kínálják. Alig hajlandó válaszolni a kérdéseikre.

Hallom, hogy a Weser a háború kitörésekor itt internáltatta magát. Azóta afféle úszó raktárként szolgál, mindig újra feltöltik üzemanyaggal és torpedókkal. Persze titokban – a spanyol semlegesség látszatának szigorú megőrzésével.

Elnézegetem a két akasztófavirág körözőlevélre illő ábrázatát. A nagyobbik: dörzsölt, alattomos; összenőtt szemöldökű, alacsony homlokú figura, pomádés választékkal, Menjou-bajuszka a felső ajka fölött, barkója a fülcimpája alá ér. Sokat hadonász a levegőben, csak hogy kicsusszanjon a mandzsettája az aranyozott mandzsettagombokkal. A másik lenőtt fülcimpájú, ragyás képű, vásári komédiás tekintetű alak – mindkettejükről száz méterről lesír ügynöki foglalkozása, bár egyikük a tengerészeti attasé helyettesének mondja magát.

Fél füllel elkapok néhány mondatfoszlányt. Aha, még ez is? Hogy a leveleinket sem szabad feladnunk! Túl nagy a kockázat! Az akció titkos! Semmi nem szivároghat ki. Még csak azt sem szabad tudnunk, hol is van Vigo.

A két akasztófavirág kellemkedéséből is eljut hozzám valami:

– No, egyet a becsület kedvéért, Herr Kapitänleutnant!

– Nem találkozunk mostanában, egészségére, Herr Kapitänleutnant!

– Biztosan nagyon érdekes volt a portya, Herr Kapitänleutnant!

Rosszul ismerném az Öreget, ha most egy morcos „Aha!”-on kívül még valamivel megörvendeztetné őket.

Még amikor egyenesen nekiszegezik a kérdést, hogy sikeres volt-e az út, akkor sem válaszol rendesen. Hosszan szemlélgeti őket, előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán, amikor már jó idegesek ettől a méregetéstől, ennyit mond: – Igen!

Észreveszem, hogy egész idő alatt rágódik. Képzelem, min. Önkéntelenül is a kezére téved a tekintetem. Tördeli őket rendesen, mint mindig, ha valami nyomasztja. Int a fejével, feláll.

– Kicsit megjáratom a lábamat – mondja a társaságnak.

A meleg szalonból a hideg szélbe érve szinte elakad a lélegzetem. Olajszagot érzek: folyik már a tankjainkba! Az Öreg hatalmas léptekkel azonnal hátrafelé tart. Alig tudok vele lépést tartani. A fedélzet végén hirtelen megfordul, és a korlátnak támaszkodik. Egy mentőcsónak orra és valami megmagyarázhatatlan funkciójú vasszerkezet fekete rácsai között látom Vigo fényeit: sárga fényeket, pár piros lámpát, fehér lámpákat. Két fényes lámpasor fölfelé összetart: bizonyára egy utca, amely a kikötőből egyenesen a hegyre visz.

A mólónál teljesen kivilágított romboló horgonyoz. Egy teherhajóra reflektorok fényében rakodnak: látni, hogyan hajladoznak a rakodófák.

Lentről egy kerek nyílás válik világossá: a torpedó átvételi nyílás. A konyhanyílás is nyitva áll. Hangokat hallok: – Hát én igazán nem vagyok semmi jónak elrontója!

– Jaj, ne hablatyolj már annyit, nyomás, markold meg!

Nem vitás, ez a Berlini volt.

A Weser hasából halk énekszó hallatszik: „Aztán jó kis ordítással megyünk egy másik szeszfőzdébe, aztán harsány énekszóval egy második vendéglőbe!”

A csillogó fények, a parti lámpák körüli rózsaszín holdudvarok felizgatnak. Úgy érzem, a fehér lámpa girlandok a kamatyolás fertője fölött világítanak. Ágyszag libben az orromba, nehéz illat: azáleavirág, meleg, tejes bőr, édeskés púder, szardellás, fűszeres pinaszag, Eau de Javel, ondószag.

Kiáltások töredékei, fél vezényszavak, fémes döndülések hallatszanak fel hozzánk.

– Jó kis vircsaft – mondja az Öreg.

Érzem: nem tetszik neki a helyzet.

– A halászhajón láttak bennünket – mondja végül. – És aztán ez a rengeteg ember itt! Ki tudja, mind megbízható-e. Olyan könnyű innen a túlpartra fényjeleket adni!

Gondolkodik.

– Mindenesetre korábban indulunk. Nem a tervezett időben. És a régi úton megyünk, nem a déli átjárón, ahogy ajánlják. Csak egy kicsit mélyebb lenne a víz a tőke alatt!

Odaát kék villámok szikráznak, mint a rövidzárlat: villamos. Most már a csattogását is hallom, a szél idehozza. Aztán autóduda hangját, más hajók tompa kondulásait. Aztán mély csend.

– Honnan van ezeknek torpedójuk? – kérdem az Öreget.

– A többiek leadják itt. Akinek visszafelé még megvannak az angolnái, ellátogatnak ide. Úgyszólván ők a szállítók. Ezért jó a hátsó kijárat is. És a fölösleges üzemanyagot is leadják.

– És ez működik? Ugye, nem mi vagyunk az elsők?

– Hát ez az… – válaszolja. – Három hajót láttak el itt. Kettő elpusztult.

– Hol?

– Éppen ez az, amit nem tudni. Nagyon is elképzelhető, hogy a déli kapunál már vár minket a tommyk ügyeletes rombolója… Aggasztó!… Ez az egész nem az én ízlésem szerint való! Inkább valami filmbe!

Lentről korálszerű ének száll:

„Örüljetek az életnek, fiúk! Ómamát kaszával borotválják, De hiába! Beszappanozva sem volt…” Na, itt megint nem juthat szóhoz a szellemiség, mondom magamban, hiába, nincs itt az első őrtiszt. Most azonban felismerem, amit fújnak: a régi szocialista induló, kicsit megváltoztatott szöveggel:

„Fel, vörösök, proletárok,

Vegyél a boltban bagót!

Lopj fát a parkból, barátom,

Szenet a vasútról faszolj!”

Látom egy távoli reflektor halvány fényében, hogy az Öregnek fülig ér a szája. Még figyel egy darabig, de aztán folytatja: – Ezek nem elég óvatosak!… Nem tiszta a dolog!

Hirtelen belém villan, hogy a benti asztalon heverő spanyol gyufásdobozt már láttam valahol.

– Ezt a spanyol gyufát – kezdem – láttam már!

Az Öreg szemlátomást nem figyel rám. Megint rákezdek:

– Ilyen gyufaskatulyát, amilyen ott bent az asztalon hever, már láttam…

– Igen? – kérdezi az Öreg.

– Bizony! La Baule-ban, a Royal asztalán. Merten első őrtisztjéé volt.

– Ezek szerint Merten is megfordult már itt? Érdekes!

– A gyufásdoboz aztán egyszerre eltűnt. Ráadásul senki nem ismerte el, hogy az övé lett volna.

– Érdekes – mondja megint az Öreg. – Ez az egész nem tetszik nekem!

Az Öreg még mindig ugyanott töpreng a korlátnál. Szótlanul álldogálok mellette. Hamarosan felbukkan egy tömör árny: a Weser kapitánya! Az Öreg szokásos medvetáncát járja, és azt mondja:

– Még sohasem voltam Spanyolországban!

A Weser-kapitány nem valami pergő nyelvű beszédművész. Kellemesen tempós, északnémet színezetű beszéde, mély hangja van:

– Van itt egy Flettner-kormányunk, ugyanattól a Flettnertől származik, aki a rotoros hajót feltalálta. A rotor végül is nem vált be, de a kormány igen! Szinte helyben meg tudunk fordulni! Ilyen szűk kikötőben nagy dolog!

Micsoda mókus! Képes a speciális kormányberendezéseiről előadást tartani.

Tompa csattanás hallatszik, az Öreg nyugtalankodni kezd. Felbukkan az első őrtiszt.

– Nézzen utána, hogy az ütközők és a kötelek rendben vannak-e! – parancsolja neki az Öreg.

Szél támad.

A Weser kapitánya megkérdezi az Öreget, nem akar-e fürdeni.

– Inkább nem – dörmögi az Öreg.

Jön egy ember, jelenti, hogy a szalonban tálalva van.

– Hát akkor kóstoljuk meg! – szól az Öreg, és elindul a Weser-kapitány mögött.

A szalonba lépve a vakító fény szinte megbénít. A két akasztófavirág már legurított pár pohárkával: arcuk kivörösödött, szemük bágyadtabb, mint éjfélkor volt.

Lopva a karórámra pillantok: két óra harminc. Lesz vagy öt óra, mire elindulhatunk.

A két civil most a jópofa fickót játssza. Az Öregnek el kell tűrnie, hogy a nagyobbik a vállát csapkodja és a képébe bömböljön: – Heil és Sieg és zsíros zsákmányt!

Szinte összeroskadok szégyenemben.

Szerencsére nem a lajtorján kell visszamásznunk. Lépcsőn megyünk lefelé. Milyen jó, hogy mindent elsötétítettek! Az egyik alacsonyabban fekvő fedélzetről palló vezet a hídig. Fél kézzel a céloptikába kapaszkodom, leereszkedem a híd horpadásába. Hát visszajöttem a hajóra! Szinte már megkedveltem. Tenyeremet laposan a mellvéd hűvös, nedves lapjára teszem. A fémlap megremeg: beindultak a dízelek.

Köteleket bevonni! Fentről kiáltások harsannak.

Az Öregnek gondja van rá, hogy gyorsan eloldalogjunk. Már alig látni az integető alakokat a Weseren.

Egy gőzös bal oldali lámpája mellett haladunk el. Egész közel van. Az Öreg a jelzőreflektort kéri. Vajon mit akarhat?

Ő maga jelez. A gőzösön válaszként kézi reflektor villan fel.

– B…u…e…n…v…i…a…j…e – olvassa le az Öreg. Most ő válaszol: – G…r…a…c…i…a…s!

– Hja, az idegen nyelvek! – mondja aztán, és még hozzáfűzi: – Ez most nyilván látott minket. Így talán valami udvarias tommyknak vagy hasonlóknak vél. Nem is ment rosszul, ugye?

Százhetven fok a kurzus: szinte egyenesen délnek tartunk.

A vigói vendéglátás felélénkítette az embereket.

– Egész jó volt, de azért nőket is szerezhettek volna! – hallom máris az U-helyiségből.

– Ja, egy olyan gyorspartit. Jó is lett volna! De hát az ilyesmire nem gondol a csapatellátó!

– Mit vigyorogsz olyan hülyén?

– Elképzeltem, mi történt volna, ha egy másik hajó oldalánál kötünk ki!

A „gibraltáros” távmondat utáni elkeseredettség elszállt. Olyan jó a hangulat, mintha mindenki rég a Földközi-tengerről álmodozott volna.

Később Frenssen és Zeitler a különféle pozíciók előnyeit és hátrányait tárgyalják meg, teljes tárgyilagossággal és szakértelemmel.

– Te, néha az ember teljesen behülyül – mondja végül Frenssen. – Volt egyszer egy lédi, a pusztában, azt ferdén raktam le a domboldalra. Na, az volt még a munka, hegynek fölfelé… Míg aztán meg nem jött az eszem, és el nem forgattam a hölgyet száznyolcvan fokkal.

Frenssen mindkét kezével lapátoló mozdulatokat tesz, hogy szemléltesse a helyzetet.

A következő napon az altiszti helyiségben méla csend honol. Mindenki tudja már, hogy ami most jön, az nem gyerekjáték.

Az Öreg délben rukkol elő a tervével. Akadozva beszél, mintha ott helyben születnének meg benne a terv részletei, mintha nem ezen molyolt volna már napok óta, nem mérlegelt volna, és nem kezdett volna mindent többször is elölről.

– Sötétben, víz felett közelítünk – kezdi. – Olyan közel megyünk, amennyire csak lehet. Mindenféle kerülgetnivaló lesz ott… És aztán egyszerűen lemerülünk és átsodródunk.

Micsoda? – kérdezném, de nem merem, még egy érdeklődő szempillantást sem kockáztatok, inkább eljátszom a tájékozottat. Persze, átsodródunk. Ez a divat manapság.

Az Öreg elhallgat. A levegőbe mered, elgondolkodik, mintha most aztán jó alaposan tájékoztatott volna bennünket a várható dolgokról.

A második őrtiszt arcán nincs olyan jó álcázó berendezés, mint az enyémen. Úgy pislog, mintha tikje lenne.

Az Öreg azonban csak hátrahajtja a fejét, mint a borbélynál. Két-három perc után azért elárul valamit a mennyezet finom erezetű faborításának: – A Gibraltári-szoros vízi útján ugyanis két áramlat mozog. Az Atlanti-óceánból befelé a Földközi-tengerbe egy felszíni áramlat, és egy alsó, amely a tengerből jön kifelé az óceán irányába. Rendes nyomás van mögötte.

Az Öreg előretolja az alsó ajkát, és beszopja az archúsát. Lesüti a szemét, és újra elhallgat.

– Hét tengeri mérföldes áramlat – vet elénk újból egy morzsát: rágódjunk rajta.

Ekkor leesik a tantusz. Az átsodródáson most nem a szokásos föl-le mozgást érti az Öreg, hanem ezúttal vízszintesen kell elképzelni!

Kolumbusz tojása! Remek ötlet!

Egyszerűbben nem is lehetne! Lemerülünk, aztán az áramlattal besodortatjuk magunkat. Csendes megoldás, ráadásul üzemanyag-takarékos.

A játékszabályok szerint most nekünk is unott pofát kell vágnunk. Nehogy már kimutassuk meglepődésünket! Nehogy megránduljon a szemünk! Nehogy – ne adj’ isten – bólogatni kezdjünk!

Az Öreg megint előrebiggyeszti az alsó ajkát, és elgondolkodva bólogat. A főtechnikus a szája bal szögletével megkockáztat egy ferde mosolyt.

Az Öreg észreveszi, sóhajt, ismét borbélypozícióba helyezkedik, aztán hirtelen meglepően szolgálati hangon ezt kérdezi:

– Nos, főtechnikus, minden világos?

– Igenis, Herr Kaleun! – válaszolja a főtechnikus, és úgy bólogat, mintha mindjárt szétvetné a buzgóság.

Izgalmas pont: most kell az Öregnek az ellendrukker, a kételkedő. A főtechnikus szívesen eljátssza. Csak ennyit tesz ugyan: – Hm, hm…

De ezzel már érzékelteti, hogy megvannak a maga kis kifogásai. A parancsnokon kívül valamennyien az ajkán csüggünk, ám ő csak félrefordítja a fejét, és néz, mint rigó a giliszták lyukánál. Eszébe sem jut, hogy részletezze a kifogásait – elég, hogy létezésükről hírt adott. Egyelőre ennyi is elég. Dörzsölt, vén róka ez. Kivár. Az Öregtől tanulta.

Jó öt percet áldozunk e némajátékra. Aztán mégis az Öreg un rá elsőnek: – Nos, főtechnikus? – kérdezi.

A főtechnikus azonban remekül játssza a szerepét. Egészen aprókat ingatja a fejét, majd tökéletesen száraz hangon ezt ereszti el: – Remek ötlet, Herr Kaleun! Igazán kiváló gondolat!

Le a kalappal! Ezt a hidegfejű kutyát! Pedig az utolsó rohamoknál már azt hittem: vége, becsavarodik.

De az Öreg is jól adja: egyáltalán nem reagál. Úgy figyeli a főtechnikusát, alulról, a szeme sarkából, mintha pszichiátriai megfigyelést végezne rajta. Bal szemöldökét kissé megemelintve ad számot a páciens állapota feletti aggodalmairól. Kamaradarab.

A főtechnikus úgy tesz, mintha egyáltalán nem érzékelné az Öreg pszichiáterpillantását. Nagyszerűen eljátszott egykedvűséggel felhúzza a jobb lábát, álla alatt összekulcsolja a kezét, és egyetlen arcvonása sem rezzen; alkalmanként végigfuttatja tekintetét a faborítás erezetén.

Amikor már-már túlszaladna a várakoztatás az illendőség keretein, megjelenik az asztalügyeletes: ebben a darabban még a statiszták is kiválók, és amikor a némajáték befulladással fenyeget, továbbgördítik a cselekményt.

Most a leves van soron. Kanalazunk, rágunk, hallgatunk.

Az éjszaka közepén felkeltenek.

– Elértük Lisszabont! – mondja Böckstiegel matróz.

Beugrom a sportcipőmbe, és egy szál ingben felmászom. Szemem csak lassan szokja a sötétet. Mintha a parancsnok is itt lenne. Semmi egyebet nem látok, mint némi halovány fénypontot a láthatár fölött. Nyeldesni kezdek. Elég ez a kis fény és a hír, hogy „Lisszabon magasságában vagyunk”, és már szorul is a torkom.

A fülkémbe visszamászva hallgatom, mit beszélnek a leváltott őrség tagjai:

– Lisszabon? De hiszen az egy igazi nagyváros!

– Miért nem sötétítették el?

– Semlegesek, te hülye állat!

– Nincsenek bombázások, nincsenek repülőtámadások, biztosan van nekik mit zabálni… már el sem tudom képzelni, hogy ilyen is létezik!

– Biztos van egy rakás fényreklámjuk, azért ilyen világos fölöttük az ég!

– Nem is tudom már, milyen az, zöld meg piros, kikapcsol meg be! Te jószagú!

Félálomban hallom, hogy még mindig beszélgetnek: – Tiszta sor, hogy ez az út kettőnek számít. Hiszen vételeztünk közben. Mindegy, hogy Franciaországban vagy Spanyolországban, nem?

– Az ómaminak add ezt be!

– Jól átráznak bennünket! – a Süket Willi panaszos hangja ez, miközben hasra fordul a priccsén. – Szar az egész! Csak velünk lehet ezt megcsinálni!

Az Öreg, úgy látom, ráér reggeli után; most felvilágosítást fogok kérni tőle:

– Ezt az erős áramlást befelé a Földközi-tengerbe, ezt nem értem. Honnan jön az a sok víz?

Rákészülök a várakozásra: tudom, hogy az Öreg nem tud hidegen elrajtolni. Először is félrebillenti a fejét és összevonja a szemöldökét. Látni rajta, hogy most fut neki a válaszadásnak.

– Nos hát, a viszonyok elég furcsák errefelé.

Szünet. A szabályok szerint most erősen rá kell néznem a szájára, valósággal úgy kell kinéznem belőle a szavakat.

– Nos, azt már tudja, hogy a Földközi-tenger nemcsak kifelé, hanem befelé is mozgat áramlatokat. Két, egymás fölötti áramlat: fönt be, lent ki. Ennek pedig ez az oka: a Földközi-tengerbe szinte alig esik valamennyi esővíz. Napsütés azonban van rengeteg – ilyenkor aztán sok víz párolog el. A só persze nem párolog el, így a sótartalom megemelkedik. A víz pedig annál súlyosabb, minél több só van benne feloldva. Eddig világos és logikus, ugye?

– Eddig igen!

Most pedig hezitálni kezd az Öreg. Hideg pipáját szopogatja, és úgy tesz, mintha már ki is merítette volna a témát. Csak amikor felállok, akkor folytatja: – A sós lötty lesüllyed, ebből lesz a földközi-tengeri mélyáramlat, amely egyre mélyebbre törekszik, ezért a vízi úton át kifolyik a tenger medencéjéből, és az Atlanti-óceánban köt ki, körülbelül ezerméteres mélységben – itt talál olyan fajsúlyú vizet, mint amilyen ő maga. Odafönt pedig a kiegyenlítés folyik: az Atlanti-óceán kevéssé sós vize folyik be a Földközi-tengerbe, és pótolja az elpárolgott veszteséget.

– Mi pedig épp ezt az okos szabályozást fogjuk meglovagolni! Besurranunk a pótvízzel, azzal a kevéssé sóssal, igaz?

– Nincs más mód…

A parancsnok pluszban engem is kiállít őrségbe.

– Veszélyes ez a partközelség!

Fél óra sem múlik el, máris felordít a jobb hátsó őrszem: – Repülő hetven fokról!

A második őrtiszt hátrafordul, szeme követi az őr kinyújtott kezét.

Máris a toronynyílásban vagyok. Mialatt esem lefelé, hallom a riadókiáltást, és rögtön rá a csengőt is. A főtechnikus egyetlen ugrással veti át magát a válaszfalnyíláson.

Megrántják a gyorslégtelenítőket, feltekerik a pirosfehér jelzésű kézi kerekeket.

Fentről a második őrtiszt hangja:

– Elárasztás!

A mélységi manométer mutatója olyan lassan moccan el, mintha szívós ellenállást kellene legyőznie.

– Minden ember előre! – parancsolja a főtechnikus. Az emberek inkább előreesnek, mint szaladnak, a központon át.

A parancsnok a térképládára kuporodott. Csak meggörbült hátát látom. Elsőként ő mozdul meg, bal karjával csap egyet, mint egy elégedetlen karmester, jobb kezét nadrágzsebébe mélyeszti: – Semmi! Egyelőre víz alatt maradunk!

A második őrtisztet megdicséri:

– Jól van, második őrség!

Aztán hozzám fordul:

– Kezdetnek nem rossz! Haladós lesz ez, ha így megy tovább!

A térképasztalnál véletlenül szabad egy hely. Most alaposabban szemügyre vehetem Gibraltárt. Az afrikai partoktól a brit dokkokig körülbelül hét mérföld. Az angol földközi-tengeri flotta egyedül ezekben a dokkokban tud javíttatni. És egyedül ezekbe a dokkokba futhatnak be a sérült kereskedelmi hajók is. Ha valamit, akkor ezeket megvédik az angolok.

Hét mérföld parttól partig – ezen a szűk folyosón kell átcsusszannunk.

Herkules oszlopai: északon Gibraltár sziklája, Saturnus hegye, délen pedig, Spanyol Marokkó partjainál a ceutai Avila szirtje. Valószínűleg a déli fal mellett kell majd végigóvakodnunk.

De valóban előnyös-e ez a megoldás? A tommyk bizonyára maguk is úgy gondolják, hogy ha német hajó járna erre, az nem a hadikikötőjük mellett fog elfurikázni – tehát a másik oldalt a megfelelő védelemmel látták el. Persze az Öregnek már biztosan rég kész a terve, kíváncsi vagyok, mit sütött ki.

A második őrtiszt jelenik meg, mellettem a térképpultra hajol.

– A legelragadóbb éghajlati viszonyok találkozási pontja. A mediterrán világ lágy szépsége találkozik itt az atlanti vidék erejével és tágasságával.

Csak nézek rá.

– Ez áll a tengerészeti kézikönyvben! – mondja, és a szögmérővel vacakol.

– Hét mérföld. Na igen, helyünk, az lesz!

– Mélység? – kérdem.

– Kilencszáznyolcvan méter körül – mondja. – Úgy hiszem, elég lesz!

A főtechnikus is csatlakozik hozzánk.

– Megtámadtunk egyszer falkában egy gibraltári konvojt. Azt hiszem, aki megmaradt, igen örült, amikor meglátta ezeket a sziklákat. Húsz gőzössel indult a konvoj. Nyolcan értek ide belőle. Errefelé volt, talán egy kicsit nyugatabbra.

A térképen látható világítótornyoknak idegen hangzású nevük van. Az egyiket Zem Zemnek hívják.

Egy óra múlva felmerülünk. Alig kezdődött meg az első őrtiszt őrsége, már borzolja is a riadócsengő az idegrendszeremet.

– Hirtelen bukkant fel a madár – zihálja Zeitler. – Nem ismertem fel a típusát!

– Lehet, hogy felplankoltak bennünket – mondja a parancsnok. – Egyelőre lent maradunk!

Az Öreg már nem is hagyja el a központot. Láthatóan nyugtalan. Alig rakja le magát a térképládára, fel is pattan. Hozzá vackorba harapott képet vág.

– Azt hiszem, ezek már a külső biztosításhoz tartoznak. Fél óra múlva felmászik a toronyba, és felmerülést rendel el.

Még tíz percet sem haladunk, megint visong a riadócsengő. Most már nem tépkedi az idegeimet, de még mindig összerezzenek tőle.

– Ha ez így folytatódik, egész nap ugrálhatunk fel és le!

Az Öreg még mindig a fapofát adja, de pontosan ismeri a feladat nehézségét. Nagyon kedvezőtlenek az áttörés feltételei. Sokáig volt rossz idő, most már inkább csak kis hullámok borzolják a felszínt. Ebben az időben a repülőgépek akkor is ki tudnak szúrni, ha nincs hold.

És ha az angolok nem is zárhatják le az egész vízi utat U-Boot-hálókkal, de az biztos, hogy minden, ami úszni képes, őrködik. Valószínűleg rég tudják már, hogy mire készül a vezetésünk. Elvégre az ő titkosszolgálatuk, az működik!

A szoroson átsodortatjuk magunkat – na jó. Meggyőzően hangzik, de ez a terv mindössze annyi előnnyel jár, hogy az ellenség hallgatódzói nem tudnak kifülelni bennünket – de az asdic ellen ez a módszer se véd meg.

Észreveszem, amint a központos tisztes előszedi priccse mögül a búvármentőt. Szemmel láthatóan kínosan érinti, hogy rajtakaptam. Szinte sértődött képpel hajítja vissza. Úgy tesz, mintha csak véletlenül került volna a kezébe.

Pilgrim jön szemben, háta mögé rejti a kezét. Alig hiszek a szememnek: ő is a búvármentőjét hurcolássza! Hát ezeknek már nem férne be a zabszem… Milyen furcsa az emberek reakciója: elöl a lordok úgy tesznek, mintha vacsorázni készülnénk, ezek meg előszedik a búvármentőket.

Észreveszem, hogy a központon keresztben kifeszített kötélen lógó banánfürtök már sárgulnak. Hogy megörülnek majd La Speziában a banánnak meg a sok narancsnak! Baglyot Athénba – déligyümölcsöt Olaszországba. Meg a rengeteg vörösbor, amit a Weser emberei pakoltak! Az Öreg szentségelt rendesen, amikor észrevette, de azért kidobatni nem volt szíve.

Na, nézzük csak, milyen a helyzet odafent! Alig dugom ki a fejemet, már elő is bukkan a ködből egy halászhajó.

– Átkozottul közel volt! Biztosan észrevett! Na, ilyen már volt, mondom magamban.

Az Öreg fújtat. Egy darabig nem is szól. Aztán ezt mondja:

– Biztosan spanyolok voltak.

Legalábbis reméljük, egészítem ki magamban.

– Hát, megváltoztatni már úgysem tudjuk!

Most újra eszembe jut a spanyol gyufásdoboz. Hiszen tudtam én ezt már rég, csak magamnak sem vallottam be: ezt a – szenvedélyes-piros alapon rikító sárga – sugárzó napot ábrázoló gyufásdobozt Simone krokodilbőr retiküljében láttam. Egyszer valami fénykép után kotorászott a táskában, és amikor a doboz kihullt, túl gyorsan kapott utána. Miért ne lett volna szabad meglátnom? Franke hajójának első őrtisztje gyakran járt a szülei kávéházában, ő ajándékozta neki… ja, nem, ottfelejtette… vagy nem is, ő könyörögte el tőle… Máris gyökeret vert a régi bizalmatlanság: Simone és a maquis! Talán mégsem volt őszinte? Minden bizonykodása ellenére sem? Az örökös kérdezősködése: – Quand est-ce que vous partez?… Vers quel heure?

– Kérdezd meg a barátaidat. Nekik jobban a fejükben van a menetrend, mint nekem.

Erre a zokogási rohamok, szánalmas nyöszörgés, aztán a hirtelen dühkitörések: – Szemét, szemét… tu és méchant… méchant… méchant!

Elmosódott smink, orrszívogatás. A megtestesült nyomorúság.

De vajon Simone miért nem kapott olyan csinos kis feketére lakkozott játék koporsót, mint a barátnői? Simone-nak miért nem hozott ilyet a posta? Csak megjátszotta a szánalmas szempilla-rezegtetést? Ennyire nem színészkedhet jól senki. Vagy mégis?

Előttem van a széles, alacsony ágy, a felfeslett ágyterítő bombasztikus rózsamintája, a csavart rojtok. Érzem Simone bőrének száraz illatát. Simone nem izzad. Mennyire szereti azt a kecses, feszes testét, milyen öntudatosan mozog…

Ülök a kávéházuk közepén, és nem merek ránézni. De amikor kiszolgálja a vendégeket, és menyétfürgeséggel kerülgeti az asztalkákat, akkor követem a tekintetemmel. Az arénában a matadorok mozognak ilyen könnyed kecsesen. A székek állása határozza meg mozgásirányát, de állandóan variálja is. Úgy tér ki a székek elől, mint matador a bika szarvai elől: elbillenti a csípőjét, vagy behúzza a hasát. A fehér pincérkendőt úgy kezeli mint cápát. Megfigyelem, hogy sohasem ütközik bele egyik székbe se, nem megy nekik, nem is súrolja őket. És a mosolya! Úgy szórja szét, mint az aprópénzt. Egyre-másra a szemembe villan pulóverének ibolyaszíne. Hiába próbálok az újságba temetkezni, és nem észrevenni a hussanó ibolyaszínt. Honnan vehette ezt a rafinált színösszeállítást: az ibolyaszín pulóvert és a szürke nadrágot – ezt az ibolyaszínt egyáltalán, amely se nem kékes, se nem vöröses –, mint egy Braque-kép részlete? Hozzá arcának okkerszíne, haja feketéje… Ördögi találmány ez az angóra pulóver!

Sok vendég van a presszóban. A strandról jönnek: szomjasak. A felszolgálónő nem elég fürge. Szórakozva figyelem, amint Simone jöttében-mentében összeszalad a felszolgálónővel a kasszánál, és leteremti. Titokban, mint egy alamuszin fenyegető macska.

Kint úgy csillámlik a hőség, mint egy olvadt üvegfolyam. Nem akaródzik még elindulni. Szeretem a padló és az asztallapok márványának hűvösét, amely felszivárog a zakó ujján át, ha az asztallapra fektetem a karomat. Persze még magamnak is csak annyit vallok be, hogy a hőség miatt halogatom az indulást, de tudom, hogy igazából Simone közelében akarok maradni. Egyszerre ott ül az asztalnál, és köt. Most citromsárgát, töretlen, erőteljes citromsárgát. A megkezdett darab az ölében, a pamutgombolyag mellette a földön. A szürke, az ibolyaszín – most meg ez a sárga! Megkérdezi: szép-e. Még hogy szép-e? Csoda! A létező leggyönyörűbb sárga! És alatta a kék-fehér kockás padlólap, és mögötte a dióbarnára festett szekrény…

Még a fülembe cseng: – Óvatosnak kell lennünk!

– Ugyan, mindig csak óvatoskodni!

– Neked kell vigyázni, és nekem is kell vigyázni!

– Miért, ki tilthatna meg nekünk bármit?

– Te vagy buta! Ők sok mindet megtehetnek, megtiltás nélkül!

– Engem ez nem érdekel!

– De mi túlélni akarjuk!

– Ugyan már, senki sem éli túl!

– De mi!

Savenayban leszed a vonatról, autót kerített, ki tudja, honnan, nem enged szóhoz jutni, mert tudja, hogy ordítoznék; repeszt, mint az őrült, megkérdezi: – Félsz? Ha jön tábori csendőr, gázt adok, ezek úgysem találnak sosem!

Hallom a kifutás előtti reggelen: – Si tu ne megfortulsz maintenant nem és felállsz… je te pousse avec mon cul dehors… a seggemel, compris?

Égő cigarettájával szőrszálakat pörköl a jobb lábam szárán: – Olyan jó illat van neki, mint kis cochon!

Szőrmeövet kerít valahonnan, a végét előrecsücsörített ajka fölé szorítja bajusznak, megkeresi a tükröt, szinte feldől a nevetéstől. Aztán az ágyterítőből tépked magának gyapjúdarabokat, orrába-fülébe tömködi őket. És németül próbálkozik:

– Állok rendelkefélésére, én egészségtelen… je suis d’accord… egészen igen örülög hosszá… vele… neki… hogy is mondják?… Én tudna lenni szép kis kannibál… j’ai envie d’étre elcsábít. Et toi. Jeu du voyage? Ez van mi? Utcajáték! Így mondják: Utasjáték. Uta-zós-játék. Ez a ti hülye nyelv! Te vagy egy baklegény. Baglegény. Deux g? Bagglegény?… Agglegény? Te vagy mocsok. Te vagy disznó, igen? Te vagy túl nagyon buta kell szeretni. Neked kell itt simogatni. Ezen helyen. Ez vakarás! Én vagyok csiklandós. Az én kedves mellem. Mókás kis imitáció mell. Gyerünk, nyomni! Mókás szőr melledre. Furcsa ember.

Szinte kiszakad az oldala, úgy nevet.

– De hiszem te hízol meg! Hiszem leszel… mondom! Hájas leszel, mint disznó… na, most énekelem neked valami:

„Monsieur de Chevreuse ayant declaré que tous les cocus devraient étre noyés

Madame de Chevreuse lui a fait demander

S’il était bien sur de savoir nager!”

Mindezt csak eljátszotta? Mindez csak komédia volt? Mata Hari La Baule-ban?

Még a kifutás napjának reggele: Simone keskeny vállal, mozdulatlanul ül az asztalnál, könnyben úszó szemmel néz rám, szájában félig megrágott mézeszsömle-falat.

– No, egyél már!

Engedelmesen rágni kezd. A könnyek leperegnek az arcán. Egy csepp az orrán lóg. Zavaros. Alaposan megnézem. Biztosan a só miatt. Sós könnyű.

– No, hát egyél már, légy jó kislány!

Szorosan tarkón fogom, mint egy nyulat, kézfejjel felsimítom a haját.

– Gyere, egyél, ne aggódj már annyit!

A pulóver. Jó, hogy van ez a nagy ruhadarab. Legalább tudok miről beszélni:

– Milyen jó, hogy befejezted az „izlandert”, biztosan szükség lesz rá. Odakint már jó hideg lehet!

Simone belemegy a témába. Felszívja az orrát: – C’est fantastique… a pamut… igen. Már ilyen kicsi csak van – és széttárt mutató- és hüvelykujja közt mutatja, mennyi maradt a fonalból. – Mérne pas pour quatre sous! Mit ti mondtok pulóverhez tengerészetben? Mint a hűség? Hű vagy pulóverrel?

Simone sóhajt, visszatartja a levegőt, könnyek között nevet. Tudja jól, hogy nem meggyet magozni megyünk. Őt nem lehet altatni, mint az otthoni nőket. Ezek itt mindig tudják, ha elmarad egy hajó. Hogy feltűnő? Árulkodó jel? De hiszen száz legális lehetőség volt arra, hogy észrevegyék: például nem érkeztek vissza a törzsvendég lordok. A szállások francia takarítónői is pontosan tudták, mikor fut ki egy-egy hajó, tapasztalataik pedig megtanították őket, hogy mikorra várható vissza. És ráadásul mindenütt sokat fecsegnek az emberek. De mégis, de mégis…

Melegség árad szét bennem: nem, nem csaphatott így be! Te szemét! Így senki sem tud színészkedni! Összeszorul a torkom.

Az öreg breton óra hat harmincat mutat. Tíz percet siet. Haladék. Tíz perc múlva itt a sofőr. Simone a zubbonyomon matat: – Itt van egy folt, oh, cochon!

Nem éri fel ésszel, hogy így megyek a fedélzetre.

– Miért, mégis mit képzelsz? Nem kéjutazás lesz ez! Megjegyeztem minden szavát: – Megyek én is siliphez!

– Nem, nem jöhetsz! Ezenkívül le is van zárva!

– Átjutok, majd szerzem ápolónő-igazolvány. Akarom látni, amikor futtok ki!

– Kérlek szépen, ne! Rossz vége lehet. Meg hát tudod is, mikor indulunk. A strandról is láthatsz, fél órával később.

– Persze, kicsi, mint gyufát!

Már megint a gyufa. A vörös-sárga doboz megjelenik előttem.

Simone végigsimítja tenyerével az új pulóvert. Olyan kicsire összehúzta magát, hogy alig ér az államig. Már a magas talpú tengerészcsizma is rajtam van.

– Miért ilyen nagy csizmád?

– Ki van bélelve, parafa talpa van, és ezenkívül… – egy pillanatra megállok, de a szeme és a mosolya erőt ad a folytatáshoz – azért ilyen nagy, hogy könnyen le lehessen rúgni a víz alatt!

Gyorsan elkapom a fejét, ujjaimat a hajába túrom.

– Na, ne bánts már!

– A táskád? Hol a táskád? Láttad, hogy mindent bele elpakolta? Amit összekötözte, azt csak kint szabad kinyitni, igen? Ígérd meg!

– Megígérem!

– És hordod a pulóver?

– Mihelyt kiérünk, mindennap ez lesz rajtam. És este ebben fogok aludni, és itthon érzem magam benne!

De jó, hogy már tárgyilagossá váltunk.

– Törülköző kell?

– Nem, lesz a fedélzeten. És a fele szappant is itt hagyom. Lesz sósvíz-szappanunk.

Az órára nézek. A kocsi már öt perce vár. Még fel kell szednünk a főtechnikust is. Arra gondolok: bár már vége lenne! Most már csak pár lépés: a csípőig érő kerítés… terpentinillat árad a fenyőkből… még egyszer visszafordulok… becsapom a kaput. Vége. Kész. Fini.

Pompázatos alkony veszi kezdetét. Jobb oldalon az ég izzó vörös girlandokat feszít ki. A vörös szín aztán észrevétlen halványodni kezd, végül eltűnik. Ahol eddig a pompás girlandok lógtak, ott most egy piszkosszürke felhőlánc úszik az acélkék égi háttér előtt, egyujjnyival a láthatár pereme fölött.

*

Gyorsan sötétedik. Az utolsó fénysugarak is belefulladnak farvizünkbe.

– Na, Kriechbaum, mit érez? – kérdi a parancsnok.

– Jót! – vágja rá azonnal a főkormányos. De nem volt ez egy kicsit erőltetett?

Fél óra múlva a kapitány leküld a hídról. A három őrszemet is lezavarja. A főkormányossal kettesben maradnak odakint. Ezek szerint egészen közel értünk a gyanított biztonsági gyűrűkhöz.

Hallom, hogy átkapcsolják a tengelyeket a villanymotorokra. A dízelek brummogása elhallgat. Most víz felett megyünk a villanymotorokkal – ilyen se volt még.

– Idő? – kérdez le a parancsnok.

– Húsz óra harminc – jelenti a kormányos.

A központban maradok. A villanymotorok olyan halkan futnak, hogy a torony alól minden szót hallok, amit a parancsnok vált a főkormányossal.

– Hiszen ezek… hiszen ezek idegyűjtötték a fél ellenséges flottát! Vagy mindenki Tangerba igyekszik, a játékkaszinókba? Fogja csak, Kriechbaum… remélem, nem szaladunk bele senkibe.

A főtechnikus jelenik meg mellettem, ő is felfelé mered.

– Piszok nehéz lesz! – mondja.

Az Öregnek most kizárólag a pozíciójelzők alapján kell megállapítania az ellenséges hajókról, hogy milyen irányban haladnak, és sorban minden őrszemnek a keskeny sziluettet mutatva, egymás után átverni őket. Átkozottul nehéz lehet kitalálni, hogy az a fény éppen ehhez vagy amahhoz a bárkához tartozik-e, hogy éppen horgonyoz-e a hajó, vagy száztíz fokon távolodik – netán hetvenen közeledik.

A kormányosnak is iszonyatosan oda kell figyelnie. Fojtott hangon jelent. Az Öreg hangja azonban jókedvűnek tűnik. Hiába: most van elemében.

– Mennyi rendes ember, mind szépen kivilágították magukat, ahogy illik! Na, Kriechbaum, mit csinál a hajója? Jön?

Mintha kört írnánk le a hajóval. Jobban oda kellene figyelnem a kormányparancsokra, és felélesztenem a fantáziámat.

– Huh! Ez szoros volt!

A parancsnok hallgat egy darabig. Szóval ő sem boldog. Az izgalom a torkomba emelte a szívemet.

– Úgy van, kedves, szaladj szépen tovább! – hallom végre az Öreg hangját. – Átkozott sokadalom! Na persze, ők csinálhatják, ami csak tetszik nekik!… Hoppá, ki jön itt?… Balra kilencven fokra!

Nem adnám sokért, ha most felmehetnék a hídra.

– Főkormányos, figyelje azt a keresztezőt ott! Igen, azt ott! Jelentse, ha irányt változtat!

A parancsnok hirtelen a villanymotorokat is leállíttatja. Hegyezem a fülem. A főtechnikus szuszog. Mi az? Már megint mi történt?

Nagyon hangosan csapkodják a hullámok a merülőbunkereket – mintha nedves rongyokat csapdosnának hozzájuk. A hajó ide-oda imbolyog. Kérdőn nézek a főtechnikusra, de nem kapok választ. Az arcát is csak sejthetem, mert a központban is kikapcsoltak minden fényt.

Hallom, amint a főtechnikus izgalmában kétszer is lábat vált.

– Csjumm, csjumm – mondogatják a hullámok, amelyek most oldalba kapják a hajót.

Kész megváltás, amikor az Öreg beindíttatja a bal oldali gépet. Jó tíz percig így haladunk – mintha lábujjhegyen lopakodnánk.

– Na, ez megvolt! – sóhajt fel az Öreg.

A főtechnikus kifújja a levegőt.

Most a jobb oldali gép is beindulhat. Vajon már átcsusszantunk a biztosításon? Vagy a tommyk többszörös védőláncot feszítettek ki? Az Öreg azt mondta: – Gerendazárt nem állíthatnak fel az áramlatok miatt.

Egyáltalán: hol vagyunk? Megnézhetem a térképet? Nem, most nincs rá idő.

– Na, Kriechbaum, izgalmas, mi?

Az Öreg egyáltalán nem feszélyezi magát. Mély, erős hangja egy cseppet sem halkult el.

– Helyes! És mit csinál a keresztfutónk?

Sajnos a főkormányos szavát már nem értem. Az izgatottság valószínűleg megfosztotta a hangjától. Suttogva válaszol az Öreg kérdéseire.

Az Öreg korrigálja az irányt:

– Még egy kicsit közelebb! Egész jó lesz! Nem számítanak ránk, mi? Csak figyeljen, amott az a teknő maradjon jól látható közelségben! Naaaa?

Jó öt percen át mindössze két kormányparancs érkezik fentről.

– Tíz perc múlva lemerülünk!

– Nekem jó – dünnyögi a főtechnikus.

De egyelőre a főtechnikus az Öreg bejelentése ellenére sem tágít a helyéről. Meg akarja mutatni, mennyire biztos a dolgában? A hajó mindenesetre remekül ki van egyensúlyozva. A főtechnikus nagyon alaposan átvizsgált minden olyan berendezést, ami hozzá tartozik. A központos tisztesnek még köhögni sem maradt ideje.

– …na, hát ki beszél erről… így jó… na, eredj már!

Az Öreg hangja mintha egy makacskodó gyereket győzködne.

– Na, lássuk akkor! – lódul meg hirtelen a főtechnikus, és eltűnik.

Az eszembe villan: gyorsan a klotyóra! Lehet, hogy sokáig nem lesz rá mód.

Szerencsém van: a H ajtó szabad.

A klotyón mintha egy gép gyomrában ülne az ember. A csővezetékek eszméletlen zűrzavarát itt nem fedték el furnérlappal. A szűk falak között alig lehet mozdulni. És hogy a helyszűke még fokozódjon, a fedélzetmester a különféle vödrök és rongyok közé még benyomorított egy csomó, a Weserről származó konzervet is. Hirtelen istentelen bezártsági pánik fog el. Elképzelem, hogy hiba csúszik be merüléskor, felrobban az akkumulátor, és ez a súlyos vasajtó a maga erős reteszeivel kinyithatatlanná válik – a robbanás elhajlítja. Látom magam, amint kétségbeesetten rázom az ajtót: senki sem hallja.

Na, csak nyugalom, csigavér, intem magamat.

Odafigyelek, hangsúlyozottan lassan húzom fel a gatyámat. Na, ezzel megvolnánk! Jól is néznénk ki!

Aztán a kezem valahogy mégiscsak gyorsabban pumpálja üresre a tritont, mint amit megengednék neki. Gyorsan kinyitni! Kifelé! Úristen! Mély lélegzetet!

Félelem? Ez most félelem volt, vagy csak klausztrofóbia? Mindenesetre kutyafüle sem volt ahhoz a félelemhez képest, amelyet vasárnaponként, a végtelen kollégiumi folyosókon éreztem, amikor a legtöbben hazautaztak, s az egész óriási épületben alig maradt ember! Ott késsel estek az ember torkának hátulról, fojtogató kezek ragadták meg hirtelen… Lépések mögöttem a folyosón! Az üldözők! Hideg borzongás a háton! Rettegés a tarkóban. Az a rémületes internátusi időszak. Az éjszaka közepén felriadtam. Combjaim között ragacsos valamit éreztem: elvérzek! Töksötét volt. Ott feküdtem, meredten a rémülettől, hogy végem van, ha csak egyet is mozdulok.

Gibraltár

Őrségváltás ideje. Nagy a tolongás, mert a második őrség emberei már itt vannak, és most még a harmadik őrség is megjelenik. A Berlini nem éri fel ésszel, hogy még mindig nem merülünk.

– Na persze, az Öreg! Mindig az egészet akarja. Egyszerűen átvágja őket a palánkon!

A feszültségben megoldódnak a nyelvek. Hárman-négyen is egyszerre beszélnek: – Ember, ez aztán valami!

– Na, hogy haladunk?

– Semmi gond!

Zeitler fésülködik.

– Hozd rendbe magad szépen – mondja neki a Berlini. – Úgy hallottam, a tommyk között jó sok buzi van.

A toronynyílás alatt állok, esőkalap a fejemen, jobb kezem már a létrán, fölfele nézek: – Egy ember a hídra?

A parancsnok ordítása a válasz: – RIADÓ!

A főkormányos száguld le a létrán. Csizmája mellettem csattan a járólapon. Fentről hevesen dagadó zúgás.

A parancsnok! Hol a parancsnok?

Kérdésre nyitnám a számat, ekkor félelmetes detonáció kényszerít térdre. Úristen, a dobhártyám! A térképládának tántorodom. Valaki felkiált: – A parancsnok! A parancsnok!

Másvalaki pedig ezt üvölti: – Tüzérségi találat!

Hatalmas vízár csap be fentről. A fény kialszik. Elkábulok. A félelem verdeső madara a mellemre ül.

A hajó megbillen. Ekkor mint súlyos zsák, lezuhan a parancsnok. Fájdalmában csak nyögni tud: – Eltalálták a hajót! Közvetlen a torony mellett!

A zseblámpa fényében látom, hogy messzire hátrahajol, mintha hidat akarna csinálni, kezét a veséje tájára szorítja.

– Ellőtték a gépágyút! Majdnem engem is leszakított! Valahol a sötétben, a központ másik felén élesen sikoltozik valaki, mint egy nő.

– Darázs volt, rárepülésben.

Érzem, hogy a hajó gyorsan süllyed. Darázs? Darázs? Micsoda? Darázs éjszaka? Akkor mégsem tüzérség? Ilyen nincs!

Felgyullad egy vészkijelző.

– Befúvatás! – ordítja a parancsnok. – Befúvatás, azonnal felmerülünk! – teszi hozzá lihegve. – Búvármentőket előkészíteni!

Elakad a lélegzetem. A hátsó ajtónyílásban zavarodott arcok bukkannak fel. Aztán hirtelen minden arc megdermed.

A parancsnok nyög. Zihál.

Orrnehezek vagyunk! Túlságosan orrnehezek! Eltűnt a gépágyú! Hogyan tűnhet el egy gépágyú?

– Találat a torony mellett! – sziszegi az Öreg újra. Aztán hangosabban: – Mi van? A hétszentségit! Mikor kapok jelentéseket?

Válaszképpen összevissza kiabálás hallatszik:

– Vízbetörés a dízelfenéken!

– Vízbetörés a villanygépteremben!

Négyszer-ötször elhangzik a gyűlöletes „vízbetörés” szó a nagy hangzavarban, de a többit elnyomja a tartályokba áramló préslég sziszegése.

Végre megrezzen a mélységi manométer mutatója, aztán lassan visszafelé indul: emelkedünk!

A parancsnok már a torony alatt áll:

– Gyerünk, főtechnikus! Gyerünk kifelé, föl! Nincs periszkópozás, egyedül én megyek a hídra! Mindent készenlétben tartani!

Jeges rémület szorítja el a torkom: nincs nálam a búvármentőm! Két-három lépést támolygok hátrafelé, széttaszigálok két embert, akik meg sem akarnak moccanni, aztán benyúlok a priccsem lábvégéhez. Hál’ istennek, ott az a vacak! Fellélegzem.

A préslég csak sziszeg és sziszeg. A központban hatalmas kuszaság. Az első ajtónyílás mellé húzódom, hogy ne legyek útban.

– Torony a felszínen! Nyílás szabad! – jelenti a főtechnikus. Az Öreg már a toronyban van. Felemeli a nyílásfedelet, és már jönnek is a parancsok: – Mindkét dízel teljes gőzzel előre! Élesen jobbra! Száznyolcvan fok! – Hangja éles, kemény.

Kiszállni? Úszni? A sűrített levegős flaskát tapogatom, meg az úszómellény csatjait. A dízelek! Ez a zaj! Meddig járunk vajon szerencsével? Félhangosan számolom a másodperceket a hátsó ajtónyílásból áradó éktelen lármában.

Mit tervez az Öreg? Száznyolcvan fok, déli kurzus! Tehát egyenesen az afrikai partok felé tartunk!

Valaki felordít: – Bal oldali dízel meghibásodott!

Ezek szerint az őrjítő zajt egyetlen gép okozza!

Hirtelen vakító villanás rántja a toronynyíláshoz a tekintetemet.

– Világítógránátok! – vakkantja mellettem a főtechnikus.

Ettől a dízeltől megbolondulok. Be akarom fogni a fülemet, hogy elfojtsam valamennyire a hengerekben zajló robbanások lármáját. De még jobb, ha kitátom a számat, mint az ágyú mellett a tűzmester, mindjárt megint robban!

– A villanymotor tér feneke erősen ereszti a vizet!

Még sohasem úsztam búvármentőben. Még próbaképpen sem. Az őrszemek! Vajon milyen mesze vannak a legközelebbiek? Túl sötét is van! Ha úszunk, senki sem lát meg bennünket. És az áramlat? Nagy nyomás van mögötte! Az Öreg maga mondta. A nyomás szétszór majd bennünket. Ha úsznunk kell, végünk. Hogyan is volt: a felszíni áramlás kivisz a Földközi-tengerből. Vagyis be az Atlanti-óceánba. Ott aztán senki sem talál meg. Hülyeség. Pont fordítva: a Földközi-tengerbe sodródunk. A fölső áramlás… az alsó áramlás. Számoljunk! Számoljunk csak tovább! A sirályok! A vágócsőrűek! A zseléfejű cimborák! A fehér, tar koponyák, a ragacsos slejmmel!

Háromszáznyolcvanig számolok el, amikor a parancsnok felordít: – RIADÓ!

Feltépik a szellőztetőket. Ezúttal másodpercek alatt orrnehézzé válik a hajó.

A parancsnok lejön a létrán: bal láb, jobb láb, mint rendesen. De a hangja megváltozott: – Világítógránáttal lőnek a disznók – minden gomblyukból az jön!

Na, és most mi lesz? Hát nem szállunk ki? Mit tervez az Öreg? Alig megvilágított arcából semmit sem lehet kiolvasni. Lehunyta a szemét, orrgyökénél vastag ráncok jelentek meg. Mintha nem is hallaná a hátulról érkező jelentéseket.

Az orrnehéz állapot a központ falának présel. Ha hátranyúlok, érzem a fal hűvös lakkozását. Rosszul érzem? Nem gyorsabban merülünk a szokásosnál? Hiszen úgy zuhanunk lefelé, mint egy kő!

Elszabadul a pokol. Emberek támolyognak be a központba, elcsúsznak, elesnek. Valaki fejjel a hasamba esik. Felsegítem, de nem ismerem meg. Nem hallottam volna a nagy zűrzavarban, hogy „Mindenki előre” parancs volt?

A mutató! Még mindig forog! Harminc méterre volt beállítva! Harmincon vagyunk: rég lassulnia kellene a mutatónak. Mereven nézem: ekkor kékes füst tódul hátulról a központba.

A főtechnikus feje hátrarándul. Egy másodperc töredékében megpillantom rémült tekintetét.

A mutató! Túlságosan gyorsan forog!

A főtechnikus kormányparancsot ad. A régi nóta: kormánymozgással kell megtartani a hajót. Nyomást kell adni a mélységi kormányokra. A villanymotorok? Rohamtempót futnak? Nem hallom a szokásos méhrajzümmögést. Egyáltalán: járnak a villanymotorok?

Ez az átkozott surrogás és szörcsögés minden egyéb hangot elnyel. Vajon ki nyöszörög? Nem látom a félhomályban.

– Első mélységi kormány stabil! – jelenti a mélységi kormányos, hátra sem fordulva.

A főtechnikus a mélységi manométerre irányítja zseblámpájának pászmáját. A füstben is látom, hogy a mutató gyorsan áthalad az ötvenesen, a hatvanason. Amikor a hetvenesre ér, a parancsnok befúvatást rendel el.

Rángatózó idegeimnek valóságos jótétemény ez a sziszegő sűrítettlevegő-hang. Hála istennek: végre emelkedni fogunk!

Egy darabig azonban még lefelé halad a mutató. Mindig így van ez, egészen addig, amíg csak el nem indulunk fölfelé, tovább pörög. Mindig eltart egy darabig.

De most…de most… most már meg kell állnia! Pislogok. Aztán erőnek erejével megállítom verdeső szempillámat, rámeredek a manométerkijelzőre. A mutató tovább nyomakszik. Nyolcvan, kilencven.

Nem elég a préslégpalackok tartalma, hogy felemelje a hajót?

– Hajót nem lehet megtartani – suttogja a főtechnikus.

Micsoda? Nem lehet megtartani? Nem lehet megtartani? A vízbetörések! Túlságosan elnehezedtünk volna? Most odaleszünk?

Még mindig az ajtó mellett ülök összegörnyedve.

Milyen mélységben préselődik össze az acélszivar? Mikor szakad be a fal az abroncsok között?

A mutató százhúsznál is egyre tovább halad. Már nem merek ránézni. Felállok, imbolyogva keresek kapaszkodót. A nyomás! Eszembe jut, amit a főtechnikus magyarázott: a nagyobb mélységben a víz nyomása miatt kisebb lesz a hajó térfogata. Emiatt nagyobb lesz a viszonylagos súlya az általa kiszorított vízéhez képest. Tehát egyre inkább összenyomódunk, ezáltal egyre nehezebbek és nehezebbek leszünk, és már nincs felhajtóerő, csak a szabadesés, a gyorsulás…

– Egyszázkilencven! – jelenti a főtechnikus. – Kettőszáz… kettőszáztíz…

Kettőszáztíz! – visszhangzik dübörögve a koponyámban. És még mindig zuhanunk!

Eláll a lélegzetem. Mindjárt a reccsenés, a szakadás, aztán a zöld áradat befelé.

Először vajon hol?

A víznek kicsi a feje, mondja bennem egy hang.

Az egész hajó nyög és pattog. Éles csattanás, mintha pisztolyt sütöttek volna el. Aztán valami magas, ciripelő énekszó, amely csontot és velőt átjár.

Egyre hangosabb – mintha egy nagy fordulaton működő, pokoli körfűrész énekelne.

Újabb éles csattanás, még több pattogás, nyöszörgés.

– Átmentünk a kettőszázhatvanon! – kiáltja egy idegen hang. Lábaim szétcsúsznak. Éppen el tudom még kapni a légi célzókészülék tartókötelét. A vékony drótkötél alaposan belevág a tenyerembe.

Hát ilyen ez!

A mutató mindjárt eléri a kettőszázhetvenet! Újabb ostorpattintás. Aha, már értem: lepattognak a szegecsek. Szegecselve és hegesztve. De ezt a nyomást sem a szegecsek, sem a varratok nem bírják!

A csőcsonkok! A rohadék külső csőcsatlakozások!

Egy hang zsolozsmázik: – Ne fordítsd el a te szemeidet és a te orcádat… – a Bibliakutató? Egyáltalán: miféle tülekedés van a központban? Ki mindenki gyűlt itt össze?

Hirtelen kemény csapás dönt le a lábamról. Előregurulok a padlólapokon, egy bőrzubbonyos testben megtámaszkodom végre. Az első ajtónyílásból sokhangú üvöltés harsan – szinte válaszképpen a hátsó helyiségekből hallatszó sikoltozásra. A járólapok nagy csörömpöléssel-csattogással újra meg újra felemelkednek. Hosszas üvegcsilingelés, mintha egy karácsonyfa dőlt volna fel. Most egy nagy ütés, amely mély hangon visszhangzik – aztán még egy! Most pedig éles csikorgás, mintha a testemet fűrészelnék. A hajó őrült lengésben van. Egy sorozat tompa odacsapódás, mintha sóderen gurulnánk. Kintről valami nyöszörgő, ősi erejű üvöltés hallatszik, majd tébolyult rikoltás, még két dübörgő csapás – aztán hirtelen vége. Csak a magas, fütyülő énekszó marad.

– Megérkeztünk! – szólal meg egy tiszta hang, messziről, mintha ajtókon átjönne. A parancsnok.

A hátamon fekszem, megpróbálom súlyos csizmákba bújtatott lábamat magam alá hajlítani; valahogy feltápászkodom, megbotlok, elcsúszom, térdre esek. Torkomban ott lapul egy sikoly. Még éppen el tudom nyomni.

Fényt! Miért nincs fény? A vészvilágítás! Hát senki sem kapcsolja be a vészvilágítást?

Víz bugyborékol. Ez a fenékvíz volna? A kinti víz sosem bugyborékol így.

Megpróbálom szétválogatni és lokalizálni a zajokat: kiáltozás, suttogás, mormolás, a pánik magas fejhangjai, s az Őreg kérdése:

– Hol maradnak a jelentések? – Majd parancsoló hangsúllyal: – Tisztességes jelentéseket kérek!

Végre: fény. Félig-meddig fény. Mit akar itt ez a sok ember? Pislogok, összehúzom a szememet, megpróbálok így átnézni a félhomályon: szófoszlányokat és kiáltozást észlelek. A leghangosabban hátul vannak. Atyaisten, mi történhetett ott?

Néha az Öreg arcát figyelem, néha a főtechnikusét. Jelentések törmelékeit csipegetem fel. Néha egy egész mondatot, néha csak egy foszlányt. Rémülettől tágra nyílt szemű emberek botorkálnak mellettem hátrafelé. Az egyik nekem jön, majdnem fellök.

Egy lapát homok – hol hallottam ezt? Persze: az Öreg!

– Egy lapát homokot dobtak a tőke alá!

Megpróbálom megérteni: fent sötét volt. Nem koromfekete, de a hold sem világított. Ilyen kevés fényben nem fedezhettek fel a repülők. Éjszakai repülőbombák – ilyen nincs! Talán tüzérségi találat volt? Hajóról? A partról? De hát az Öreg azt ordította: „Darázs!” És az a dübörgés, közvetlenül a robbanás előtt?

A főtechnikus pattan oda, parancsokat vakkant.

És aztán? „Megérkeztünk!” Sódermező… a nyomóköpeny… olyan védtelenek vagyunk, mint egy tojás! Ezek az őrült csikorgások! Villamos a kanyarban – hát persze: teljes kakaóval beleszaladtunk az aljkőzetbe. Hová máshová? Mindkét villanymotor teljes gőzzel előre, az orr lefelé! Hogy nem szakadtunk szét ezer darabra?! A mélység pattanásig feszíti az acélt! És az odacsapódás… a levágódás… a becsapódás…

Három-négy ember még mindig a padlón fekszik. Az Öreg sötét tömege a torony alján áll, keze a létrán.

A parancsszavak összevisszáján át tisztán hallom a Bibliakutató zsolozsmázását:

„Dicső, dicső leszen,

amikor bűneinktől megtisztulva

bevonulunk a Paradicsomba…”

De nem jut tovább. Felvillan egy zseblámpa. A központos úgy vágja szájba a Bibliakutatót, hogy csont reccsen, mintha a metszőfoga betörött volna. A füstön át is látom, amint ömlik a vér a szájából. Szeme csodálkozva mered ki.

A legkisebb mozdulat is nagy fáradságomba kerül. Valahová egyszerre verhettem be a jobb vállamat és mindkét sípcsontomat. Mintha vízen kellene átgázolnom, amikor nehézkesen megmozdulok.

Képzeletemben megjelenik a gibraltári vízi út keresztmetszeti képe: jobbra az afrikai part, a fenék tektonikus rétegei a közép felé lejtenek – az afrikai part és a legmélyebb pont között félúton a mi apró acélszivarunk.

Az Öreg, ez a veszett kutya a jobbik esze ellenére is azt gondolta, hogy az angolok nem figyelnek? Hát nem tudta, hogy milyen erős elhárítással számolhatunk? Csak ott áll, fején az ócska sapkája, keze a létrán.

Az első őrtiszt szája nyitva. Arca egyetlen iszonyodó kérdés.

Hol a főtechnikus? A főtechnikus eltűnt.

A fülelő jelenti: – A hidrofon meghibásodott!

A két mélységi kormányos úgy gubbaszt a helyén, mintha lenne még hová kormányozni.

Egyszerre megvilágosodik az agyam: az Öreg sekélyebb vízbe vitte a léket kapott hajót! A déli kurzus! A hirtelen irányváltással az Öreg az életünket mentette meg. Chapeau! Mindent egy lapra tett fel, és teljes gőzzel elindíttatta a dízeleket! Ha csak pár másodpercet késik, nem értünk volna már el idáig!

Egy csapat a központos körül szorgoskodik lihegve. Az éles füttyszó egyszerre elakad. De mi ez? A magas, erőltetett énekhang helyett most valami ilyesmit hallok: – Vicsivicsivics…

Kiélesítem a hallásomat: hajócsavar hangja. Kétség kizárva: ez hajócsavar. Közeledik.

Mindenki megdermed a csavarzaj hallatán, mintha varázspálcával érintettek volna meg bennünket. Most megfogtak! A killerek! Most fölöttünk vannak. Most kinyuvasztanak bennünket.

Felhúzott vállam közül, szemem sarkából kipislogok a megdermedt emberekre. Az Öreg az alsó ajkát rágcsálja. Hátul és elöl is biztosan hallották a csavart. Mintha elvágták volna a hangzavart.

Under the gun! Nézz szembe a pisztoly csövével! Mikor görbül meg a ravaszon az ujj?

Senki se mozdul, senki se pislant. Mint a sóbálványok.

– Vicsivicsivicsivics…

Miért nem halkul ez a rohadék vicsizés? Hiszen egyetlen nyavalyás csavar nyiszog, változatlanul. Mindig ugyanaz a magasra srófolt nyiszitálás, amely úgy fűrészeli az idegeimet, mintha szabadon lógnának. Ez a teknő lassú menetben hajózik. Különben nem hallanánk a csapkodást is. Kis turbinás gép, nem hallani a hengerek löketét.

De hát nem állhat egy helyben felettünk, járó csavarral! Ennyi idő után már el kellett volna távolodnia! Istenem, mi ez már megint?

Nem látom az Öreg arcát. Előre kéne mennem hozzá, de nem merek. Csak semmi mozgás! Izmokat megfeszíteni, levegőt visszatartani!

Az Öreg éppen dörmög valamit basszus hangján:

– Tiszteletkör. Tiszteletköröket tesznek!

Akkor megértem: fölöttünk a hajócska olyan szűk köröket tesz, amilyeneket csak tud – pontosan fölöttünk. Éles kormánnyal. Tölcsért csinál. És mi vagyunk a tölcsér csövének alsó nyílásában.

Hajszálpontosan tudják, hol vagyunk. Pontosan bemértek.

A vicsizés nem hangosodik és nem halkul. Valaki a fogát csikorgatja mellettem, más fojtottan sóhajtozik.

Tiszteletkörök! Az Öreg beletalált! Arra várnak, hogy felemelkedjünk. Bizonyítékok kellenek nekik, darabkák, olaj, pár húscafat.

De miért nem dobálják a bombáikat a disznók?

– Vicsivicsivics…

A fülembe jut egy szó: olajszivárgás. Atyaúristen, olajszivárgás! Szivárványszínű, csillogó képek jelennek meg előttem, változékonyak, amilyeneket az olaj a vízre szokott festeni, afféle szecessziós növényminta, marhahólyagpapír, izlandi moha.

Le szeretném csillapítani rettegésemet. Ez az erőteljes áramlás a segítségünkre jöhet. Széthúzza és elsodorja a csillogó olajuszályt.

De hát mit számít? A tommyk ismerik az áramlás lélektanát – elvégre itthon vannak a cimborák. Beszámítják az áramlatot, be bizony! Nem a falvédőről másztak le! Az ördög tudja, mennyi olaj szivárog a tartályokból. De ha sok olaj szivárog fel, az jelenthet jót is. Minél több, annál jobb, mert akkor a tommyk belenyugszanak, hogy kinyiffantottak bennünket. Vajon melyik bunkert szakíthatták föl?

Megint minden összezavarodik bennem. Látom, amint az őrzők a fekete vízen fényszórókkal kutatják az olajat, az meg bugyog és felkanyarog, és szétterül, mint egy uszály. Az uszály közepén, mint egy kis víz alatti olajforrás, még mindig bugyog és emelkedik. Egyre több fehér tapogatódzó fényszóróujj, vörös jelzőrakéták, világítógránátok. És minden oldalról özönlenek a vicsorgó orrhullámú hajók, minden löveget az olajforrásra irányítva.

Félhangosan azt mondom, csak úgy magamban: – Szar! Ó, istenverte, átkozott szar!

A vicsivics olyan hangos, hogy senki nem hall meg. A szívem a torkom legtetején dobog. Fejbőröm megfagyott. Koponyám széthasadni készül.

Várunk.

Nem valami kaparászást hallottam a külső falon? Vagy már hallucinálok is?

Várunk. Várunk. Várunk.

Eddig nem tudtam, mit jelent ez a szó: fegyvertelenül. Nincs egy kalapács, amivel ütni, egy csavarkulcs, amivel tekerni tudnék.

Odafent a vicsivics nem akar elhalkulni. Érthetetlen! Hogyhogy nem hallunk bemérést? Asdicot?

Talán nincs asdicjuk? Ki kellene tisztítanom a gondolataimat. Talán valami horpadásban feküdt el a hajó? Olyan anyagban, hogy nem jelez benne az asdic? Nem homokra estünk, az egyszer biztos. A sivítás, rikoltozás végigkarmolt szikláktól eredt.

A parancsnok jól hallható lélegzetet vesz. Aztán azt morogja:

– Hihetetlen! Ebben a sötétségben! Rárepüléssel!

Az Öreget a repülőgép foglalkoztatja.

Odafent biztosan nincs fedélzeti asdic. Röhej: minek is kellene nekik? Nélküle is halálpontosan tudják, hány méteren fekszünk. Egy egyszerű visszhangos mélységmérő is megteszi. Sőt! Valójában a térkép is elég. Egyetlen keresztbemérés után pontosan megmondják, hol vagyunk.

Mit dörmög a parancsnok?

Mindenki hallja a központban:

– Figyelmes emberek. Tiszteletköröket tesznek a kedvünkért!

Az Öreg gúnyos szavai megteszik a magukét. Az emberek felemelik a tekintetüket. Lassan visszatér az élet a központba. Lapítva, lábujjhegyen ketten is elindulnak elölről hátra.

Hökkenten nézem az Öreget: mindkét kezét belefúrta a szőrmemellény zsebébe, jobb lábát a létra fokára tette. A zseblámpafényben bárki láthatja, hogy az Öreg megőrizte lezserségét. Sőt, még valami leereszkedő vállvonogatást is produkál.

Valahol szerszámok csörömpölnek.

– Csendet! – sziszeg a parancsnok. A fenékben kotyog a víz. Már biztosan jó ideje kotyog, csak nem tűnt föl. Ekkor eszembe jut: de hiszen egy helyben állunk. Hogyan kotyoghat a fenékvíz? A francba, úgy látszik, a járólapok alatt emelkedőben a víz.

Az Öreg tovább játssza a laza hős szerepét:

– Jó emberek, tesznek értünk valamit. Mi mást kívánhatunk még?

Ekkor a „vicsivics” elhalkul. Egyértelműen. Úgy tűnik, távolodik a kishajó. A parancsnok ide-oda forgatja a fejét, hogy jobban befogja fülével a zajokat. Már szinte fellélegeznék, de akkor a régi hangerővel visszatér a nyikorgás.

– Érdekes! – dörmögi az Öreg, és a főtechnikus felé hajtja a fejét. Kettőjük sutyorgásából a következőket veszem ki:

– Nem tartott meg… olajszivárgás… igen… Az Öreg suttogva kérdi a főkormányostól: – Mennyi ideje körhintáznak már?

– Teljes tíz perce, Herr Kaleun! – suttogja vissza Kriechbaum. De nem mozdul közben. Csak a feje fordul pár fokot a parancsnok irányába.

– Egészségükre! – mondja az Öreg.

Most veszem csak észre, eltűnt a másodtechnikus. Biztosan hátrament: ott gyalázatos dolgok történhettek. De elöl is: az egyik katasztrófajelentés a másikat éri. Nem is figyeltem mindegyikre. Milyen szerencse, hogy két mérnök is van a hajón! Máskülönben nemigen fordul elő ilyesmi. Szerencse! Mekkora szerencse! Lezúdulunk, erre a Jóistenke alánk szór egy lapát homokot. És akkor még: két mérnök a fedélzeten! Ilyen malacot!

Az Öreg elhúzza a száját:

– Merre van a másodtechnikus?

– A villanymotoroknál, Herr Kaleun!

– Azonnal ellenőrizze az akkumulátorokat!

Mintha mindenütt egyszerre ütne be a krach. Megint a fülembe vág az az éles fütyülés, amelyet pedig már egész idő alatt hallhattam volna. Mégiscsak a dízelfenékből jön! A vízbetörések! A farnehéz állapot! Eleinte orral hulltunk lefelé, de mostanra érezhetően farnehézzé vált a hajó. Tehát: hátul emelkedik a víz. De miért nem trimmelik előre? Normális esetben most szivattyúzni kellene. De a főszivattyú elromlott, ezenkívül nem is valószínű, hogy működőképes lenne a hatalmas külső nyomás alatt. Kettőszáznyolcvan méter! Ilyen mélyen nem volt még hajó! Biztosan nem erre a mélységre szerkesztették a pumpáinkat.

Az Öreg hangja már nem suttogó, amikor megkérdezi a főtechnikustól: – Mennyi víz tört be? Melyik merülőtartály sérült meg? Melyikeket nem lehet behívásra használni? Ki tudjuk szivattyúzni a vizet a hajón kívülre?

Csak úgy záporoznak a kérdései:

– Mi van a főszivattyúval? Össze lehet tákolni valahogy? Ha tisztességesen kifúvatjuk az összes megmaradt merülő tartályt és – bunkert, tudunk elég felhajtóerőt produkálni?

Pokoli bűz terjeng. Akkumulátorsav-gőz. Tehát valahány akkumulátorcella is tönkrement. Ezek nagyon érzékenyek. Robbanás is volt, becsapódás is… Az akkucelláktól függ a meghajtásunk. Ha ezek tönkrementek…

– Gyerünk már! – hallom a főtechnikus hangját.

– Gyorsan, gyorsan! – Ez meg a fedélzetmester.

– Furcsa – suttogja a parancsnok a manométer felé fordulva. Biztosan azt furcsállja, hogy még mindig nem történik semmi, hogy odafent még mindig csak tétlenkednek. Most félig megfordul, és nekem suttogja:

– Így jött, ráfordult, kicsit lassított… Teljesen tisztán!

Nem látom, a kezével milyen mozdulatokat tesz. Az Öreg teljesen összezavar. Neki már csak az a repülőgép létezik.

– Lehet, hogy két bomba volt. Nem láttam pontosan.

A levegőben kékes gőzfelhők úszkálnak. Egyre nehezebben veszem a levegőt. Gázszag van. Két ember felemeli az O-helyiség padlólapját az I. sz. akku fölött. A vészvilágítás fényében is látom, egyikük jobb kezében kék lakmuszpapír van, a ballal pedig mérő rudat ereszt le. Felhúzza a botot, és benedvesíti a lakmuszt. Úgy bámulom őket, mint ministránsokat a templomi szertartáson.

A főtechnikus remegő hangon parancsolja:

– Mésztejet rá! Aztán állapítsák meg, hány akku töltése folyt ki!

Tehát az akkumulátorok alatt savtartalmú a víz. Egy csomó akkucella elrepedt, kénsavtartalmuk kifolyt, és a tengervízzel egyesülve klórgázt fejlesztett. Ez a klórgáz az, ami olyan elviselhetetlenül bűzlik. Az Öreg túl magasra licitált, és most itt a büntetés. Az Öreg? Mit tehet erről az Öreg? Az az őrült kernéveli banda, a törzs urai – nekik tartozunk köszönettel. Az ő lelkükön fogunk száradni!

Lelkükön? Ezek és a lélek?! Lelkiismeretet nem ismernek, nekik nem jelentünk többet egy puszta számnál. Ha végünk: áthúzzák a számot. Ennyi. A gyár új hajót épít. A személyi állomány tartalékából meg majd szereznek embereket.

Ködön át látom a főtechnikust. Az inge csuromvíz. Köldökig nyitva. Haja kócosan lóg az arcába. Bal arcán karcolás fut végig.

A másodtechnikus érkezik hátulról. Suttogásából azt veszem ki, hogy a villanymotortérben még mindig emelkedik a víz szintje, aztán már csak töredékeket:

– …a dízeltér is ereszt… erősen ereszt… az egyes torpedócella elárasztó szelepe az ötös cső alatt megrepedt… a hűtővízvezetékek… a villanymotortér… a léghűtőben megrepedt a hűtőcső…

Abbahagyja, hogy lélegzetet vegyen. Csizmacsoszogás.

– Csendet! – sziszegi azonnal az Öreg. Na persze, a szentségit, majdnem elfelejtettük, hogy még itt köröz felettünk a kishajó.

Úgy tűnik, némely vízbetörés elég titokzatos. A másodtechnikus nem tudja megfejteni, hol hatolhat be a víz. Pedig most is emelkedik a központ padlója alatt. Tisztán hallani, amint bugyog és gurgulázik.

Az Öreg megkérdezi:

– És az olajszivárgás? Melyik tartályt találták el?

A főtechnikus eltűnik hátul. Gyorsan visszatér, és lihegve jelenti az Öregnek:

– A légtelenítő vezetékéből először olaj jött, de aztán víz.

– Furcsa – jegyzi meg az Öreg.

Ez, úgy tűnik, váratlan fejlemény. Megtudom, hogy a légtelenítő vezeték a dízelek közelében van. Ha az ottani bunker sérült volna meg, sokkal nagyobb nyomással kellett volna kitörnie a víznek, mint ahogyan tette. A parancsnok és a főtechnikus találgatnak: a bunker félig volt. Hogyan jöhet akkor ilyen gyenge sugár belőle? A rendes üzemanyagtartályokon kívül még két merülő bunker is olajjal volt tele, még a Weserről.

– Hol vannak ennek az üzemanyagtartálynak külső fedélzeti átvezetései a nyomóköpenyen át? Hol vannak a légtelenítők és a feltöltő csonkok? – kérdi az Öreg. Nyilván abban reménykedik, hogy csak a légtelenítőt találták el, maga a bunker nem sérült meg.

A központos csuromvizesen jelenti, hogy egy vezeték szelepe szétment. Megjavította. Ezért volt tehát annyi víz a központ fenekén!

Egyszerre csak felfigyelek a csendre: abbamaradt a vicsizés. Vajon csel ez? Megálltak a cimborák – vagy fellélegezhetünk? Vagy valami újabb trükkel próbálkozik az a nyavalyás kis dög?

Hegyezem a fülem – semmi vicsivics.

– Befejezték a műszakot – morogja az Öreg. Aztán: – De mégsem láthatott meg bennünket, nem létezik, hogy meglátott volna bennünket.

A tiszteletkörtevő már el is tűnt az Öreg tudatából. Nincs zaj – nincs hajó. Gondolatai már megint a repülőgép körül keringenek:

– …lehetetlen. Ebben a felhőzetben, ebben a sötétben… Teljesen ki van zárva! Túl hirtelen termett ott. Egyenesen ránk repült.

Még valami olyasmit dörmög, hogy:

– …nem szabad távmondatot küldeni… gonosz egy dolog… átkozottul fontos…

Értem már: közölni akarja a többiekkel, hogy az angolok kitaláltak valamit. Már rég az a szóbeszéd járja, hogy van a tommyknak valami új, apró elektromos bemérőszerkezetük, ami egy cockpitben is elfér. Mi vagyunk – sajnos – az élő példa, hogy igaz a szóbeszéd. Minket kaptak el vele elsőnek. Hogyha pedig ezzel a szerkezettel be tudnak mérni a repülőről, hogyha már sötét éjszaka sem tudunk elbújni, akkor vége a dalnak. Sisakot le, imához!

Az Öreg figyelmeztetni akarja a többieket! De nem vagyunk olyan állapotban, hogy rádiózhatnánk.

A központban akkora a felfordulás, hogy inkább elhúzódom az O-helyiségbe. De itt sincs szabad hely. Mindent elborítanak a tervrajzok és vázlatok, az asztalt, még a főtechnikus fekhelyét is.

Az abroncsaink egyszerűen nem viselhették el azt az őrült odanyekkenést. Sőt! A robbanást sem. Az acéltest bizonyos mértékig rugalmas, de a gyűrű alakú abroncsok nem.

A lámpa körül valami kering: a legyünk! Hát ezt is túlélte! Képes rá, és valamennyiünket túlél.

Mennyi az idő? Rémülten veszem észre, hogy eltűnt az órám. Rossz ómen! A főtechnikus karórájára lesek: tizenkét óra pár perc. Épp elmúlt éjfél.

Megjelenik a parancsnok, kérdő pillantásokkal ostromolja a főtechnikust. Az valamit válaszol, amiből csak ennyit veszek ki:

– …fedélzeti eszközökkel nem javítható meg.

Könyörgöm, akkor milyen eszközökkel? Hívjunk gyorsan egy hajógyári munkást? Vagy kéressük ide magukat az építőket?

Közvetlen az asztalunk előtt meg a folyosón minden padlólapot felszedtek. Két ember dolgozik az I. sz. akkun odalent. A központból adogatják nekik a kábeleket és a szerszámokat.

– A nyomorult szar! – hallom lentről. – Az istenverte takony!

Mintha messziről hallanám.

Egyszerre Pilgrim jelenik meg a nyílásban. Könnyezik. Erősen köhög, és mert nem látja, hogy a főtechnikus az O-helyiségben van, a központ felé jelent: – Összesen huszonnégy cella folyt ki!

Huszonnégy – mennyiből? Ez már végzetes vagy még elviselhető?

A főtechnikus feltápászkodik, és megparancsolja Pilgrimnek meg a társának, hogy vegyék fel a búvármentőt. A központból két barna zacskó érkezik. Továbbadom őket.

Mialatt ezek ketten még a búvármentőkkel foglalatoskodnak, a főtechnikus maga is lebújik a lyukba az asztalunk előtt. Pár pillanat múlva köhögve felkígyózik, sietve kiszed egy tervrajzot a szekrényéből, ráteríti a többi tervrajzra, és belemélyed. Egyenként átikszel huszonnégy darab cellát.

– Semmiképp sem elegendők az áthidaló sínek – mondja, miközben fel sem emeli arcát a tervrajzról. Értem. A rossz cellákat nem lehet csak úgy egyszerűen kiszedni és a szemétdombra hajítani. A főtechnikus megpróbálja áthidalni őket, hogy a maradék cellákból működőképes akkumulátort fabrikáljon.

Úgy látszik, nagyon nehezen találja a jó cellákat összekötő legrövidebb utakat. A főtechnikus homlokát újra elönti a veríték. Vonalakat rajzol, majd áthúzza őket. Pár másodpercenként megszívja az orrát.

A Parkett-táncos nagy vödör ide-oda löttyenő klórmésszel egyensúlyoz át a helyiségen. A kénsavat ezzel kellene semlegesíteni, hogy a gyilkos klórgáz képződés abbamaradjon. Hallom, amint a Parkett-táncos kinyitja a vécé ajtaját. Ott van a permetezőcső nyílása, amely a fenékbe vezeti a klórmeszet.

– Gyerünk már, ember! Az utolsó pillanatban! – mondja a főtechnikus, aztán lassan felemelkedik. Még mindig kezében a tervrajzzal az egyes számú akku bejárata fölé hajol, és félhangos utasításokat osztogat lefelé. Pilgrim válaszait nem hallom. Mintha a főtechnikus a levegőbe beszélne. Utána azonban sajátos hangok jönnek a süllyesztőből, mintha nyögne és sóhajtozna valaki.

A parancsnok fennhangon kenyeret és vajat kér. Mindjárt megüt a guta: kenyeret és vajat kér! Most! Az hétszentség, hogy nem éhes. A fehér kenyér és a vaj jelentése: ennyire rendben mennek a dolgok. Ha a parancsnokotok éhezik, hát eszik. És aki eszik, az biztosan nincs kétségbeesve.

Az asztalügyeletes közeleg: dupla karéj kenyeret hoz, kést, és különös kanyargások meg tekergések közepette odaadja a parancsnoknak. Hol a fenében találta meg a kenyeret ebben a kavarodásban?

– A felét? – kérdi a parancsnok.

– Köszönöm, nem! – válaszolom.

Az Öreg arcán amolyan vigyorféle ül. Hátradől, és bemutatót tart rágásból. Úgy mozog az alsó állkapcsa, mintha kérődzne.

Két ember pipiskedik el a nyitott padlólemezek mögött, meglátják a parancsnokot, amint falatozik. Már terjed is a hajón a hír – pont, ahogy az Öreg akarta.

Lentről felemelkedik a kis Zörner, leveszi az orrcsipeszét. Arcán és meztelen felsőtestén folyik a víz. Amikor megpillantja az Öreget, tátva marad a szája.

Franz dízelfőgépész oson be, kezében zseblámpa. Bizonyára a főtechnikust keresi. Mindkét karja vastagon, feketén olajos, egészen a válláig. A főtechnikus a lyuk fölött szétvetett lábbal előrelép egyet, a főgépész felé. Nem értem, Franz mit jelent lihegve a főtechnikusnak, mert közben Pilgrim is bugyborékoló kiáltásokat hallat odalent. De annyit elcsípek, hogy hátul a víz még mindig emelkedik. A főtechnikus Franzcal együtt a központba siet. De már másodpercek múlva visszatér, és visszamászik az akkumulátortérbe.

Az Öreg eltolja magától a kést és a kenyeret: vége az előadásnak.

A főtechnikus ideges hangja élesen csattan a mélyben: – A francba, mi van? Halló, Zörner, miért nincs világítás? – A francba – morog valaki.

Úgy tűnik, elkelne még valaki odalent. Megpillantok egy kézilámpát a helyiség sarkában, megpróbálom: ég! A lámpát az övembe tűzve lemászom.

Már zsörtöl is tovább a főtechnikus:

– Na, mi lesz? Jön az a világítás vagy nem jön?

Megjelenek alant, mint fényhozó, mint maga az Atyaúristen, glóriával. A főtechnikus szó nélkül tudomásul veszi a helyzetet. Mintha alulról akarnék autót javítani, félig oldalt a sínen mozgó szerelőlapra fekszem az alagút mennyezete alatt. Milyen jó kis hely ez itt! A főtechnikus úr csak ne keltsen bennünk nagy reményeket: ha a villanymotor lefullad, bármit vakaródzunk is itt, minden hiába. Ennyit már én is megértettem. Milyen furcsa, hogy a főtechnikus egy szót sem szól. Látom magam mellett a jobb lábát – mint egy halotté. Még jó, hogy hallom akadozó lélegzetét. Utasításokat ad, hogyan tartsam a lámpát, s a fényben látom, amint ujjai összekarmosodnak, legyezőként szétválnak, újra behajlanak.

Némán ráolvasok: csináld csak ügyesen tovább! Ne kapkodj már olyan idegesen! Tisztán dolgozz, ne csapd össze! Elvégre az irhánkról van szó!

Egyszerre mintha távolról látnám magunkat, ezerszer látott képen: olajjal-kosszal összekent hősök, vízszintes helyzetben robotoló filmbéli bányászok, homlokukon kövér verítékcseppekkel.

Most még a szabad kezemre is szükség van: ezt itt meg kell húznom. Igen, megvan! Lassan, nehogy lecsússzon a kulcs! A francba, már le is csúszott! Na, még egyszer! És ha azt hiszed, a tiéd már az arany Esthajnalcsillag, majd a körmödre koppintanak: ez az Úr napja!

Legalább megmozdulhatnék! Kúszóvájat. Ugyanaz a nóta. Csak mi itt nem fúróval dolgozunk, hanem csavarkulccsal, fogóval és átkötő sínekkel. A levegő már alig fogyasztható. Csak nehogy a főtechnikus összezuhanjon! Szájában keresztben fogja a csavarkulcsot, mint indián a tőrét. Most jó három méterrel tovább kúszik. Utána mászom, és alaposan beverem mindkét térdemet.

El sem tudtam volna képzelni eddig, hogy az akkumulátortér a padlólapok alatt, ahol álló nap szaladgálunk, ilyen nagy lehet. Akkumulátoron én mindig valami kisebb méretű holmit képzeltem. Ez itt az autó akkumulátorának gigászi változata. Vajon mi használható még belőle? Ha egy zokniban több már a lyuk, mint az anyag, akkor megszűnik zokni lenni, és a szemétre kerül. Lehet, hogy már ez is a szemétre való. Szemétté változtatták ezek az átkozott rohadékok az egész hajót!

Levegőt! Az isten szerelmére, küldjetek már egy kis levegőt! A mellemet szorító acélabroncsok lassan kipréselik belőlem az erő maradékát.

Egy arc néz le. Kedvem támad belekapni. Nem ismerem fel, mert száznyolcvan fokkal el van fordulva hozzám képest. Fejen állva nehéz ráismerni az arcokra. Furcsa.

A főtechnikus jelt ad. Ki kell innen szabadulnunk. Fentről segítő kezek nyúlnak értünk. Lihegek – csak ki és be a levegőt. Ki és be.

– Jó kis kaka, mi? – kérdezi valaki. Alig hallom a kérdést, mintha nyomás volna a fülemben. Még egy egyszerű igent sem bírok kinyögni: nincs hozzá szuflám. Kapkodom és kapkodom a levegőt. Szerencse, hogy a főtechnikus ágyán maradt egy kis hely a tervrajzok között. Hallom, hogy két óra. Még csak kettő?

A főtechnikus jelenti az Öregnek, hogy drót kellene. Az áthidaló sínek az akkunak még az egyik felére sem voltak elegendők.

Most hirtelen úgy alakul a helyzet, hogy nem a felmerülés válik a legégetőbb problémánkká, hanem egy darab drót. A főtechnikus megadta a jelszót: „Drót kellene” – a második őrtiszt is segédkezik a drót utáni hajszában.

Szépen csillogó torpedók a csövekben, az orrtérben és a felső fedélzeti helyiségben, darabja huszonötezer márka – de sehol egy darab drót. Öt márka értékű, öreg drótra volna szükségünk. Gránátunk is van elegendő – de drót nincs. Röhej: a hülye ágyúhoz rengeteg lövedék van – robbanjon, perzseljen! Az ám, de maga az ágyú még mélyebben hever, mint mi magunk – ott van, ahol igazából nekünk kellene lennünk, ha az Öreg meg nem kockáztatja azt a nagy ugrást dél felé. Tíz ágyútöltetet tíz méter drótért! Micsoda üzlet!

A fedélzetmester eltűnt az orrtérben. Ördög tudja, honnan akar ott drótot szerezni. És ha a fedélzetmester nem talál drótot minden kutakodása ellenére sem, és a második őrtiszt sem, és a központos tisztes sem – akkor mi van?

Olyanokat hallok, hogy „elektromos vezetékeket kiszedni… összefonni”. Hát ebből semmi sem lesz. Egy bizonyos átmérőt azért meg kell haladnia annak a drótnak. Ezért kell összefonni őket? És vajon mennyi ideig tart ez a barkácsolás?

Egyre inkább érezhető a farnehéz állapot. A hátsó torpedócső állítólag már kétharmad részben víz alatt áll. Ha pedig a villanymotortér elázik, akár abba is hagyhatunk mindenfajta keresgélést.

Hányadika is van? A naptár eltűnt a falról. Eltűnt, akár a karórám: „Kurta időt mértek ki itt a földön…”

Pár percig bírom még a O-helyiségben, aztán újra a központba tornázom a nyitott padlólapokon át. A kitekeredett tartástól minden tagom fáj. Lapockáim között szúr, egész hátamban végig húzó fájdalmat érzek. A fenekem is fáj.

A barográf a folyosón hever, a periszkópakna mellett. Lesöpörték a helyéről. Két üveglapja széttörött. A tűje, mint egy hajcsat, visszahajolt. A papírtekercsen fel-le szántogató jel egyetlen nagy lefelé vonalba és egy kövér pacába torkollt. Kísértést érzek, hogy leszedjem a papírt az orsójáról, és eltegyem emlékbe. Ha egyszer kikerülök innen, bekereteztethetem, és kiakasztathatom a falra. Igazi dokumentarista grafika! Végzetünket rajzolta le, amikor feljegyezte a lefelé száguldó, szakadozott vonalat: hitelképességünk fogyásának grafikonját.

A parancsnok és a főtechnikus sutyorognak. Most Johann főgépész érkezik hátulról. Bevonják a központost – sőt még Franz főgépész is újra beleszólhat. Az egész műszaki vezetés összegyűlt a központban – csak a másodtechnikus nem, mert ő a villanymotortérben van. Hátul, úgy hallottam, módszeresen és szívósan dolgoznak. Haladnak is. Az akkumulátorok gondját a főtechnikus a két villanymotoros tisztesre bízta. Vajon elboldogulnak vele?

A csoport feloszlik. Csak a parancsnok és Isenberg marad a központban. A parancsnok elterpeszkedik a térképládán. A központon átbotorkáló emberek láthatják, hogy úgy ül itt, nyugodtan, bőrdzsekijébe csomagolva, mindkét kezét mélyen a zsebébe süllyesztve, mint aki megbízik a szakembereiben.

Jön Pilgrim, és jelenti, hogy drótot szeretne keresni elöl.

– Helyes! – mondja az Öreg. Hát persze, drótot! Találunk drótot, ha a seggünkből kell is előhúznunk!

Ekkor felbukkan a fedélzetmester, boldog, üdvözült képpel, mint kisgyerek a karácsonyfa alatt. Olajmaszatos karján pár méternyi öreg, vastag drótot hoz.

– Na tessék! – mondja az Öreg. – Legalább már ennyi van!

A Legelső átcsattog a vízen, amely a központ hátsó részén már a padlólapok fölé emelkedett, átmászik az ajtónyíláson az U-helyiségbe. Ott van a padlólapok alatt a II. sz. akkumulátor.

– Remek! – hallom hátulról a főtechnikus kiáltását.

A fedélzetmester visszajön, és olyan képet vág, mintha legalábbis Amerikát fedezte volna fel. Együgyű lélek! Hát nem tudja, hogy ezzel a pár méter dróttal még nem oldódtak meg a gondjaink?

– Tovább keresni! – parancsolja az Öreg a Legelsőnek. Aztán vagy tíz percig hallgat, mert nincs nézője a színielőadásának.

– Csak nehogy keresőkötelekkel jöjjenek! – mondja végre.

Keresőkötelekkel? Azonnal a breton kagylóhalászok jutnak eszembe, akik valósággal felgereblyézik a homokba fúródott kagylókat a homokból. De hát mi nem fúródtunk a homokba. Sziklán fekszünk.

Akkor viszont a „keresőkötél” nem a megfelelő eszköz a megtalálásunkra – ha ugyan keresőkötélen egyazon dolgot értünk.

Megint felbukkan a főtechnikus.

– Hogy halad? – kérdi a parancsnok.

– Megyeget. Még három cella, Herr Kaleun.

– És hátul? – sürgeti az Öreg.

– Elmegy! – feleli a főtechnikus. Vagyis: eléggé odavagyunk.

Lerogyok a tiszti helyiség bőrkanapéjára. Behunyt szemmel megpróbálom elképzelni a helyzetünket. Amikor leestünk, az Öreg befúvatást rendelt el. Csak úgy vaktában, befúvatást. De ez mit sem használt, mert már annyi víz volt a hajóban, hogy a merülőbunkerek vizének eltávolítása nem egyenlíthette ki. Lefelé zúgtunk még akkor is, amikor már mindent telefújtak levegővel. Ebből viszont az következik, hogy még most, amikor a fenéken heverünk, még most is ott kéne lenni a befújt levegőnek a merülőbunkerekben. Ez a levegő álló helyzetben is felemelhetne bennünket – ha sikerülne csökkentenünk a hajó súlyát. Tehát olyanok vagyunk, mint a felszállásra kész léghajó, amely a sok ballaszt miatt nem bír elemelkedni. A léghajó kosarából ki kellene dobálni a homokzsákokat, hogy felemelkedhessünk. Világos. De ennek az elméletnek csak akkor van gyakorlati értéke, ha a merülő bunkerek légtelenítői szorosan zárnak. Ha viszont nem így van, vagyis a légtelenítők eresztenek, akkor már nincs levegő a merülőbunkerekben, és akkor akár az összes préslégpalackunk tartalmát is beléjük nyomhatjuk, az sem segít semmit.

A statikus módszeren kívül létezik még egy dinamikus is a hajó fel-le mozgatására. Ha mennek a gépek, és mindkét mélységi kormány felfelé van beállítva, akkor a lehúzó erők ellenében is ferdén föl lehet hozni a hajót. Mint egy repülőgépet a levegőben. Ez azonban csak akkor működik, ha kicsi a lefelé irányuló erő. A mi esetünkben kizárt dolog, hogy működjön. Túl nehezek vagyunk, és azt sem tudjuk, vajon az akkuk töltése elég erőt ad-e akár három-négy percnyi hajócsavar-forgatáshoz. Vajon a főtechnikusnak van-e sejtése az akkuk munkabírásáról jelenlegi állapotukban?

Teljesen a léghajóelvre kell hagyatkoznunk. Tehát: a behatolt vizet ki kell ebrudalni a hajóból. Ki a hajóból! Bármi áron: ki vele a hajóból!

Aztán fel! Aztán fel, át a fedélzeten, és úszni!

A filmjeimet a nyakamba aggathatom. Van egy vízálló táskám. A viharos találkozás képei beleférnek – ha semmi másnak, de ezeknek meg kell maradniuk. Ilyen képeket még soha, senki nem csinált.

Az a rohadt áramlás. Csak az ne volna!

Egy lapát homok a tőke alá! Hihetetlen, az utolsó pillanatban! Kétségkívül csoda történt!

Az Öreg az alsó ajkát rágja. Most a főtechnikus vette át a parancsnokságot, ő gondolkodik és irányít. Minden az ő döntéseitől függ. Hogy bírja! Még egy pillanatot sem pihent.

Mostanra minden vízbetörést eltömeszeltek, csak pár helyen maradtak enyhén nedvedző sebek a hajó acéltestében. De a már bent lévő víz? Fogalmam sincs, mennyi lehet. Egy liter víz egykilónyi túlsúlyt jelent. Egész testemben érzem ezt a súlyt – nehéz, nehéz, irgalmatlanul nehéz. Úgy fekszünk itt a fenéken, mintha idenőttünk volna.

– Jó kis szarszag van! – állapítja meg a Süket Willi.

– Nyisd ki az ablakot! – gúnyolja Frenssen.

Hátulról olyan süvítés hallatszik, mint amikor a gőzt engedik ki valami gépből. Teljesen átjár a rémület – a szentségit, mi ez már megint? Most úgy hangzik, mintha egy erős sugár vasra lövellne. Még mindig nem lehet hátramenni?

Vajon mit akarhat az Öreg? Miről gondolkodik, amikor így maga elé mered? Talán fel akar merülni, és egy ideig az afrikai partok irányában hajózva lassan a felszínre vinni a hajót? Valószínűleg ezt forgathatja a fejében, mert még sötétben el akar indulni. Ha éppen csak azt tervezné, hogy felbukkanunk és elhagyjuk a hajót, akkor nem lenne fontos neki, hogy a hátsók hamar befejezzék a munkát. De egyfolytában arról kérdezősködik.

Túlságosan rizikós lehet a sötétben úszkálás. Az áramlás egy szempillantás alatt széthordana bennünket. Vajon észrevennének-e bennünket akkor a tommyk? Nekünk ugyanis nincsenek lámpácskák a mentőmellényünkre erősítve. Még csak vörös jelzőfényünk sincs. Egyáltalán – erre a speciális esetre semmiféle felszereléssel nem rendelkezünk.

Az Öreg kiadósakat hallgat. Megkérdezni nem lehet. Nyilvánvaló: először el kell választani a hajót a talajtól, meg kell szabadulnunk a ballaszttól. És ha az sikerül? Hogyan tovább?

Ebben a pillanatban az Öreg jelenik meg az O-helyiségben.

– Most biztosan megkapja a kitüntetését – hallom. – Valami szép csilingelőt, mondjuk, Viktória-keresztet vagy hasonlót.

Teljesen hülyén bámulok.

– Megszolgálta! Kifogástalan munkát végzett! Nem tehet róla, hogy egészen nem krepáltunk meg és még itt motoszkálunk.

Megjelenik előttem a kép: Gibraltár, alacsony barakk. Egy egész hordányi repülős, a legkülönbözőbb rangokkal, pezsgőspohárral a kézben ünnepli az ellenséges U-Boot elsüllyesztését, amit részben megfigyeltek, részben a tengerészet is megerősített.

– A testet öltött, puszta félelem! – mondja az Öreg, és az új központos legény meggörnyedt hátára mutat. Szarkazmusa úgy ér, mint egy enyhítő borogatás: Jöjjetek hozzám mind, megfáradtak és megszomorítottak, nálam vigaszra találtok!

A főkormányos áll a folyosón, jelent:

– Megrepedt a periszkóp feje – olyan hangsúllyal mondja ezt, mintha valami lényegtelen apróságról lenne szó, mondjuk, hogy kilyukadt a cipőtalpa. – A légi célzókészülék is tönkrement!

Hátul lehet a legrosszabb a helyzet. Elgondolkodom, vajon a bomba robbanása miért éppen hátul végzett ilyen pusztító munkát. Az egyes akkuban és a központban keletkezett károk érthetők. De semmiképp nem értem, miért tört minden darabokra a hátsó részben. Talán csak nem mégis két bomba volt? Nem dupla dörrenésnek hangzott? Nem kérdezhetem meg az Öreget.

Most a főtechnikus érkezik hátulról, és jelentést tesz az Öregnek. Inkább elzihált, mint elmondott szavaiból azt veszem ki, hogy szinte minden külső csatlakozás vizet eresztett. Az elektromos berendezés mindenestül tönkrement, ennek következtében a tűzvezető készülék is. Valószínűleg a csapágyak is kaphattak belőle. Ez pedig nem egyebet jelent, mint hogy át fognak forrósodni, ha sikerül is megforgatni a tengelyeket.

Teljes a hibaleltár, amit a főtechnikus felsorol. Nemcsak a főszivattyú, hanem az összes többi szivattyú is meghibásodott. A hűtővízszivattyú is. Az első trimmelőtartály megsérült. A bal oldali dízel alapdúcai valami csoda folytán épen maradtak ugyan, de a jobb oldaliéi elnyíródtak. A sűrítők leszakadtak a talapzatukról. Az első mélységi kormányt alig lehet megmozdítani. Valószínűleg akkor roncsolódott, amikor végigkaristoltuk az alapkőzetet. A tájoló mindenestül tönkrement. Mind a mágneses, mind a pörgettyűs, meg az összes rokonságuk.

A sebességmérő és az elhajlásmérő kiszakadt a tokjából; valószínűleg mindkettő használhatatlan. A rádiókészüléket is elkapta, még a géptávíró is gajra ment.

– Nincs még veszve Bábel – dörmög az Öreg.

A főtechnikus szaporán pislog, mintha nem látna tisztán. Hogy is van ez rendesen? Ha keresztre feszítenek, akkor sem jut eszembe. De hogy nincs benne Bábel, annyi biztos.

Hirtelen valami új zajt hallok. Hegyezem a fülemet: semmi kétség, ez odakintről jön: magas, hullámzó ének tompa locskolással. Visszajöttek! Elakad a lélegzetem, mintha kikapcsolták volna. Az Öreg ugyanabban a pillanatban hallotta meg a zajt, mint én. Nyitott szájjal, ráncolt homlokkal hallgatózik. A zajok felerősödnek. Turbinás gépek! Biztosan mindjárt az asdic-bemérés is megkezdődik! Mindenki megdermed, guggoltában, álltában vagy éppen térden; akár egy panoptikum. Csak nagy nehezen ismerem fel a körülöttem elhelyezkedő sötét alakokat: a periszkóp mellett balra – az biztosan a főkormányos. Bal vállát mindig egy kicsit felhúzza – erről ismerni meg. A mélységi kormányállás mellett az a púposra görbített hát a főtechnikusé. Mellette balra a második őrtiszt lehet. A periszkópakna alatt közvetlenül a központos tisztes áll.

Újra összeszorul a mellkasom, a torkom. Nyelek, nyelek, aztán levegőért kapkodok, mint a fuldokló. Pulzusom úgy dobog, mint egy kihangosított metronóm. Talán mindenütt hallható. Most aztán ránk hűtik a bőrt! Keresőkötéllel? Asdickal? Talán nem volt bomba a tiszteletkörtevő fedélzetén, de semmi baj, megjött a váltás. Minden izmom megfeszítem, egészen megkeményedem. Nehogy eláruljam magam!

Na, mi lesz? Csaknem halkul a csavarzörej? Tévednék?

Semmi kétség: a zörej halkul.

– Távolodik – mondja az Öreg. – Romboló volt. Errefelé csak úgy hemzsegnek a hajók! Mindent itt tereltek össze!

Ezzel az Öreg azt akarja mondani, hogy a romboló csak véletlenül tévedt erre. Nagy kő gördül le a szívemről.

Nyelvemen vastag lepedék képződött. Már csak egy nagy, undorító, ráncos húsdarabnak érzem a számban.

Legalább rádiózhatnánk! De ebből a mélységből akkor sem tehetnénk meg, ha a rádiónk nem döglött volna be. Otthon senki sem fogja megtudni, hogyan végeztük. „Elesett az ellenséggel vívott harc során” – a szokásos jelentés megy majd a családnak. Tragédiánk titok marad – hacsak az angol Admiralitás nem mondatja el a calais-i adón, hogyan kaptak el bennünket.

Nagyon finoman csinálják újabban: pontos adatokat közölnek, hogy a családtagok hitelt adjanak nekik: nevek, születési adatok, a parancsnok sapkamérete. Nálunk pedig, a törzsnél? Még a szokásos háromcsillagos jelentéssel is várnak – így szokás ez a Dönitz-szabadcsapatnál. Hiszen mindenkinek ezer oka lehet arra, hogy éppen ne adjon életjelt. Először felszólítják őket helyzet meghatározásra egyszer, kétszer… a régi nóta.

Újra felbukkan a főtechnikus. Kinyitja a polcát, keresgél az összetekert tervrajzok között, megtalálja, amit keresett, és szétteríti az asztalon. Segítek neki: könyvekkel nyomtatom le a tervrajz sarkait: a hajó hosszanti keresztmetszete. A vezetékeket mint vörös vénákat és fekete artériákat rajzolták bele.

Nem tudom, mit nyomoz a főtechnikus. Hosszú perceken át nem szól egy szót sem, csak nekikeseredve töri a fejét.

Felbukkan a másodtechnikus is, kócosan, lihegve. A főtechnikus mellé hajol, a tervrajzok fölé. Ajka vértelen. Ő sem szólal meg. Tiszta némafilm.

Most minden a két mérnök ötleteitől függ. Sorsunkat hányják-vetik meg, ha tanácsot ülnek. Lapítok, nehogy megzavarjam őket. A főtechnikus a tervrajz egyik pontjára bök a ceruzájával, és bólint hozzá.

Úgy látszik, mintha a főtechnikusnak eszébe jutott volna egy módszer, amellyel kiakolbólíthatja a vizet a hajóból. Vajon hogy akar a hatalmas nyomás ellenében dolgozni?

A főtörzsőrmesteri szobában egy megkezdett vajas-kolbászos kenyérre esik a pillantásom. A Weser kenyere, jó vastag szelet, vastagon megkenve, vastag kolbásszal: undorít benne az a félholdas harapásnyom. Biztosan épp enni kezdett valaki, amikor lőttek nekünk. Kész csoda, hogy nem csusszant le az asztalról, amikor lehulltunk.

Egyre nehezebben kapok levegőt. Vajon miért nem ereszt még utána a főtechnikus? Nyomorult helyzet, hogy ennyire függünk a levegőtől. Csak rövid időre tartsam vissza a lélegzetemet, máris ketyegni kezdenek a fülemben a másodpercek, sőt a fulladó érzés is megjelenik a gégémben. Gyönyörű friss fehér kenyerünk van, és jobbnál jobb kaják a fedélzeten – pedig egyedül csak friss levegőre lenne szükségünk.

Kettőszáznyolcvan méter. Mennyi a súlya a hajóra nehezedő vízoszlopnak? De hiszen tudtam. Hiszen bevéstem a számokat. De elmosódott a bevésődés. Az agyam akadozik. Nem tudok rendesen gondolkodni, amíg ez a pocsék nyomás a tarkómban üldögél.

Ismét megjelenik a főtechnikus. Minden gondolatomat összeszedem: a főtechnikust fogom figyelemmel kísérni.

Arcán egyre több a ránc. Szénfekete pupilláin fénypontok. Szája fekete odú. Ebben a fakó fényben olyan az arca, mintha befelé homorulna, mint egy negatív relief. Gemma – vagy kámea? Hogy is volt, várjunk csak: a kámeák kiemelkednek – akkor a főtechnikus gemmára hasonlít. Az Öreg és a főtechnikus e terv fölé hajolnak.

– Kézzel a szabályozótartályba – hallom. Aha, a behatolt víz! Kézzel a szabályozótartályba? Van ilyen? Ezek ketten mindenesetre bólogatnak.

– Aztán a szabályozótartályból a segédszivattyúval és présléggel ki a hajóból…

A főtechnikus hangja jól hallhatóan reszket. Ahogy itt profilból elnézem, félelem költözik belém. Isten csodája, hogy még tartja magát. Hiszen már ez előtt a szar előtt is tisztára kész volt. Aki tucatnyi vízibombázást tudhat maga mögött, az egyszer s mindenkorra kikészül. Ezért is kellett volna már leváltani. Csak még ezt az utolsó utat!

Hát megkapta! Kövér verejték gyöngyözik a homlokán. Csak a mosódeszkaszerűen hullámos ráncok miatt nem tudnak legördülni. Ha elfordítja a fejét, látom, hogy az egész arca vastagon vizes.

– …botrány… elkerülhetetlen… nem lehet!… Hármas merülő tartály…

Megértem, hogy a főtechnikus csak akkor meri megkísérelni a hajó elemelését, amikor már mindent rendbe hoztak, amit csak lehetett. Úgy veszem ki, hogy csak egyszer próbálkozhat.

– Először… hajót… vízszintes tőkére! – hallom az Öreg hangját. Bizony, az az átkozott far nehéz állapot! De úgy látszik, az átszivattyúzásról már nem esik több szó. Akkor meg hogyan?

– …vizet hátulról vödrönként előreadogatni – mondja a parancsnok. Láncban adogatni?, visszhangzik bennem a kérdés. Lánc, lánc, eszterlánc… Láncos kutya, láncaikat veszíthetik… Láncban adogassuk? Vödrökkel? Az Öregre bámulok, és várom, hogy érthetőbben fejezze ki magát. – Mint a tűzoltóknál – hallom még; tehát komolyan gondolta.

Az U-szobán és a konyhán át feláll az emberlánc, amelynek én is láncszeme vagyok. Szorosan az ajtónyílás mellett a helyem. Az ajtóból kinyújtanak egy olyan vödörfélét, amiben az asztalszolgálatos mosogatni szokott. Fogom a félig teli vödröt, és átlendítem a másik oldalamra – itt a központos fogadja. Hallom, amint a periszkóp magasságában kibuggyantja a központ aljára.

Ez az éles, csattanó loccsanás – undorító.

Elölről egyre több vödör és csöbör érkezik, amelyeket hátra kell adogatni. Mindjárt nagy zűrzavar támad. A főtechnikus parancsokat sziszeg – az ide-oda járó vödrök rendje helyreáll.

Ügyelek, nehogy rám ömöljön a mocskos lötty. Most már olajozottan megy a dolog. Bejárattuk a derekunkat. Ha nem megy a szivattyú, sebaj, majd vödörrel kimerjük! Ha víz megy a hajóba, ki kell meregetni, éppúgy, mint a régi szép időkben, a hajózás hőskorában.

A központosnak már nem kell körülnéznie. Ő az utolsó ember, nyugodtan leöntheti az egészet a padlólapra. Gyors pillantással megállapítom, hogy az U-helyiség padlója már nedves. De hiszen itt van a padlódeszkák alatt a második számú akkumulátor. Nem történhet vele valami baj? Mindjárt meg is nyugtatom magam: ugyan, hiszen a főtechnikus a közelben van, majd ő ügyel rá.

Tévednék? Vagy tényleg máris billentünk volna egy kicsit a vízszintes felé?

A központban már bokáig ér a víz.

Mennyi lehet az idő? Legalább négy óra. A karórám. Kár! Persze a bőrszíj mondta be az unalmast. Modern vacak: csak ragasztva volt, nem varrva. De maga az óra, az jó volt. Tízéves volt már, és egyszer sem kellett javíttatnom.

– Vigyázz! – sziszeg Zeitler. Figyelnem kell. Már be sem hajlítom a karomat. Ha Zeitler rendesen nyújtja a vödröt, egy csomó energiát megtakarítok ezzel. Zeitlernek nehezebb dolga van: neki kell átemelni az ajtónyíláson a súlyos edényeket. Ezért is vág olyan dühödt képet. Minden emeléshez mindkét kezére szüksége van. Én csak a jobb karomat használom. Már észre sem veszem, amint felkapja a vödröt, és lendületes mozdulattal átemeli a következőnek, aki leszedi.

– Mikor kezd világosodni? – kérdi az Öreg a főkormányostól. Az a táblázataiban lapozgat, és azt feleli: – A hajnali szürkület kezdete hét óra harminc.

Vagyis már csak nagyon rövid időnk maradt!

Lehet, hogy már későbbre is jár, mint négy óra. Ha hamarosan nem sikerül, akkor le kell mondanunk a kísérletezésről egy időre. Akkor azok odafent még egy teljes napig gyönyörű napsütésben keresgélhetnek bennünket.

– Szünet – suttogják szájról szájra. – Szünet! Szünet! Szünet!

Ha az Öreg tényleg meg akarja kísérteni a szerencséjét, és a maradék pár akkucellával kikötőbe jutni, akkor sötétségre van szüksége. Persze csak ha sikerül a felmerülési kísérlet. Nem jutottunk még el a legszűkebb átjáróig.

„Fekvőhelyünktől” a partig jókora utat kellene még megtenni. Tehát, ha netán sikerülne, akkor is nagyon rövid az időnk. Vajon elég lesz a cellákban megmaradt kakaó, hogy meghajtsa a villanymotorokat? És ha nincs rendben a tengely, akkor egyáltalán minek barkácsoljuk itt az akkukat? A főtechnikus nem a légből kapta az aggályait.

Atyaisten, hogy néznek ki az emberek! Arcuk zöld meg sárga. Szemük körül fekete karikák. Szemhéjuk kivörösödött. A féloldalas megvilágításban minden elveszti a színét. Frenssent mintha fából faragták volna. Csak húsos ajka a fekete állszakáll közepén, csak az színes. A verítékcseppek úgy fénylenek az arcán, mint a flitter.

Jön a főtechnikus, és jelenti, hogy a villanymotorokat már nem fenyegeti veszély. Nagy kő gördül le a szívemről: megmaradtak a villanymotorok. A főtechnikus azonban még több vizet akar kimeríttetni a tattorpedótérből.

– Helyes! – mondja erre a parancsnok már a rendes hangján. – Akkor tovább!

Amikor Zeitler első kannáját átveszem, mindjárt megérzem, mennyire elfáradt minden tagom. Nagyon nehezen veszem fel a tempót.

Fojtogató, szorító érzés – nincs már levegő a hajóban. De egyvalami biztos: egyre egyenesebben állunk.

A parancsnok végigbotorkál a hajón, és mindenkit végigkérdez: – Minden rendben?

– Igenis, Herr Kaleun!

– Igenis, Herr Kaleun!

Már bele tudnék feküdni a mocsoklébe itt alattam – már az is mindegy volna. Számolom a vödröket. Amikor épp az „ötven”-hez érek, elhangzik hátulról: – Elég a merítésből!

Istennek mondjunk hálát, síppal, dobbal, nádi hegedűvel! El kell még vennem Zeitlertől négy-öt teli csöbröt, de az üresek már nem vándorolnak vissza, a központos előrenyújtja őket.

Most aztán gyorsan ki a nedves göncökből. Az U-helyiségben elég nagy a zűrzavar, mert mindenki száraz ruhát szeretne. Megtalálom az izlandi pulóvert, szerencsére a bőrnadrágot is… fantasztikus érzés! Száraz ruhák! És most be a tengerészcsizmákba! Frenssen a bordáim közé könyököl, Pilgrim a jobb lábam tapossa össze, de végül sikerrel járok: úgy gázolok előre a központ felé a nagy csizmákban, mint egy vagány utcagyerek. Csak a tiszti kaszinóban nyújthatom ki végre a lábamat.

Ekkor azt hallom: – Oxigén!

Aztán szájról szájra adják tovább a parancsot: – Kálipatronokat felvenni. Minden szabad ember másszon be a kojéjába!

A második őrtiszt elképedve néz rám. Újabb parancs: – Mindenki ügyeljen a másikra, nehogy alvás közben kiessen a szopóka a szájukból!

– Rég nem volt erre szükség – morogja a szomszéd helyiségben a fedélzetmester.

Kálipatronok! Hát akkor már minden világos! Akkor még sokáig eltart. Akkor még nem láthatjuk meg a hajnalpírt. A második őrtiszt egy szót sem szól, a gödröcskéi is eltűntek. Nem nagyon lehet ínyére ez a fejlemény. Óráján látom, hogy öt óra van.

Hátracsoszogok, megint átplaccsogok a központ vizén, megnézem magamnak a központban lévők savanyú képét. Elszállt a reményünk, hogy még hajnal előtt megkísérelhetjük a kitörést. Ha kálipatronnal lélegzünk, akkor ez azt jelenti: a következő órákban még nem leszünk képesek felemelkedni. Vagyis: ki kell várni, míg újra besötétedik. Vagyis: egész nap a fenéken kuksolunk. Atyaúristen! A gépészeknek lesz elég idejük, hogy megjavítsanak minden megjavíthatót. Most már nem kell kapkodniuk.

A priccs fejvégéről előszedem a kálipatront, ezt a négyszögletű bádogdobozt, amely körülbelül kétszer akkora, mint egy cigarettásdoboz.

A többi U-szoba-lakó már becsavarozta a lélegzőcsövet, és foga közé kapta a snorkelt, a gumiszopókát. Csak Zeitler elégedetlenkedik még szabad szájjal: – A szentségit, elegem van!

Pilgrimnek és Kleinschmidtnek már kilóg a szájából a fekete cső. Én is felteszem az orrcsipeszt, közben feltűnik, mennyire reszket a kezem. Óvatosan veszem az első szippantást a csövön át. Még sohasem próbáltam. Kíváncsi vagyok, milyen. Kilégzéskor csörög a szopóka szelepe. Ez így nem jó – talán túl erősen lihegtem bele. Tehát: lassabban, nyugodtabban lélegzem be és ki. Az ormányon át szívott levegőnek förtelmes gumiíze van. Remélem, idővel elmegy.

A doboz is nyom. Úgy fekszik a gyomromon, mint egy mozgóárus doboza. Jó egy kiló a súlya. Töltőanyaga állítólag leköti a szén-dioxidot a kilélegzett levegőből, legalább annyira, hogy a belélegzett levegő nem tartalmaz belőle többet négy százaléknál. Négy százaléknál több már veszélyes. Simán belefulladhatunk abba, amit saját magunk lélegzünk ki! „Ha kémiás lesz, akkor pszichológiás is lesz!” – mondta annak idején a főtechnikus. És milyen igaza volt!

Vajon meddig elég az oxigén? A VII C típus állítólag három napot tölthet víz alatt. Tehát elvileg háromszor huszonnégy órányi oxigén van a palackokban – és el ne feledkezzünk a félórányi plusztartalékról a búvármentők acélhengereiben.

Jól megnézem Zeitlert, ő a tükörképem: vizes, borzas haj, a homlokon egymást érő verítékcseppek, kimeredő, tágra nyílt, lila karikás szemek. Alatta a bozontos, összeragadt szakállból kinyúlik a szürke ormány – rohadt egy maszkabál.

Ezek a manószakállak! Mennyi ideje is vagyunk már idekint? Számoljunk csak: hét-nyolc hete? Vagy talán már kilenc-tíz hete?

Simone villan elém. Úgy látom, mintha mozivásznon hadonászna, mosolyogna, simítaná le válláról a pántokat. Pislantok egyet – a kép eltűnik.

Nézzük csak, mi van a központban, mondom magamban, és átmászom az ajtónyíláson. Átkozott mozgóárustálca! Most Simone hirtelen megjelenik a csöveken, állványokon és manométereken. Látom a vezetékeket, a zárószelepek kézikerekeit, és mögöttük ugyanakkor Simone-t is: mellét, combját, szőrzetét, nedves, félig nyitott száját. Hasára fordul, és felhúzza a lábát. Hátranyúl a bokájához, és „bölcsőt” csinál. Előre-hátra gördülő testére csíkos árnyékot vet a roló. Zebrabölcső. Behunyom a szemem. Most ő van fölül. Melle kereken felém lóg: nagy barna udvarok a rózsás csúcsok körül.

Kurta filmkivágások: Simone a szürkészöld parti növényzetben, hasát és mellét sötét, nedves homok panírozza. Simone hátrahajtott fejjel, hosszan elnyúló nyakkal: Simone arc nélküli, rángó teste.

Ekkor mintha ráfényképeztek volna a filmre, egy ormányos arc tolakszik elém. Megrémülök: ez a második őrtiszt! Engem néz! Biztosan mondani akar valamit. Ügyetlenül halássza ki a gumiszopókát a szájából, csepeg róla a nyál.

– Fegyverhasználat tilos, robbanásveszély! – mondja orrhangon, felhúzza a szemöldökét…

Persze, az akkumulátorsavból fejlődött gáz!

A második őrtiszt újra bekapja a szopókát. Rám kacsint a bal szemével, mielőtt újra az ágyára kuporodik. Még csak annyit sem mondhatok neki:

– A marha vicceivel!…

Viszont szippantok egy jó mélyet, hogy csak úgy zörög a kálipatron. Veszett egy fickó, ez a mi Bébitisztünk. Szemlátomást nem hagyja magát megnyuvasztani. Ezt ugyan nem intézitek el. Ezt sem, és minket, többieket sem. Még pislogunk, még termeli a könnyet a szemünk, még automatikusan olajozódnak az ízületeink, még átfolyik az áram az agyunkon. A vegetatív rendszer: a csodák csodája. A gépek megálltak, de a testünk, az dolgozik, mint mindig, mintha mi sem történt volna, oda se kell figyelnünk. Színes információs táblák jelennek meg a szemem előtt, rajtuk kis csapategységek, amelyek savat fröccsentenek a gyomorba, őrjáratoznak szervezet szerte, kiválasztanak…

Az élet csodája! Be sem bírod csukni a szád a nagy csodálatban. Például a hócsigák, amelyek igen bonyolult polcrendszert növesztenek be a házukba. Ilyen porcelánkeménységű valamit hogyan is növeszthet valaki csak úgy? Már rég meg akartam kérdezni valami tudóst. És azok a puha fejű gombák hogyan törik át a kemény aszfaltot? Legalábbis a mi kapubejáratunkban ezt tették. És a piócák? Hogyan tudják a bőrömön át magukba pumpálni sűrű véremet?

Mint a részeg, bizonytalanul tapogatódzom előre a szekrényfalak mentén, tapintom az Öreg függönyét, aztán újra a faborítást. Akadálytalanul jutok be az O-helyiségbe. A padlólapokat visszahajtották. Valószínűleg megmentettek valamit az akkumulátorból. Egy parányi szakasz villanymotoros kéjutazásra még elvisz bennünket.

A tiszti helyiségben ég a lámpa. Ha csak ezt az egyetlen égőt gyújtanánk meg, örökké éghetne, hiszen egy egész hét alatt nem fogyaszt annyi áramot, mint a hajócsavar egyetlen fordulata. Az örök világosság – kétszáznyolcvan méter mélységben!

Valaki takarított. Legalábbis valamennyire. A képek – üveg nélkül – visszakerültek a falra. A könyvek félig-meddig rendbe rakva sorakoznak a polcon. Az első őrtiszt, úgy tűnik, a helyén fekszik. Legalábbis be van húzva a függönye. A második őrtiszt összecsuklott a főtechnikus fekhelyének bal sarkában – szeme csukva. Jobban tenné, ha rendesen elnyújtózna, ahelyett hogy itt zsákként elfoglalja a főtechnikusi fülke egyik sarkát. Pedig olyan alaposan bevette magát oda, mintha soha nem akarna kijönni.

Igencsak csodálkozom: ilyen béke, nyugalom, mint ami most van, még sohasem volt itt! Nincs forgalom, nincs őrségváltás. Képek, könyvek! Meghitt lámpafény, csak egy üveggyöngy rojtos, zöld ernyős lámpa kéne még, váza az asztalra, virág – no, nem bánom, legyen művirág –, alá rojtos asztalterítő, s már kész is a tisztaszoba. Szépen erezett fa, fekete bőrheverő. Itt semmi sem látszik a roncsolt hajótestből, vezetékből, fehér hajólakkból. Azért a bőrheverő fölé nem ártana még egy hímzett falvédő vagy egy égetett fatábla: „Kicsi, de az enyém” – vagy hasonló felirattal.

A második őrtiszt megzavarja a képet. Vagy inkább a maszkja. A snorkel elrontja az idillt.

Micsoda csend van! Mintha a legénység nem is volna már a hajón, csak mi ketten, a második őrtiszt meg én.

Nehogy túlságosan is beleéljem magam, megmagyarázom magamnak, hogy odakint körülöttünk áthatolhatatlan, fekete sötétség uralkodik. Sűrített sötétség. Ezt a sötétséget még csak el tudom képzelni, de a nyomást, ezt az iszonyú sötét nyomást, amelytől csak az ütött-kopott acélhüvely véd, azt nem. Nem szerelt fel minket erre a természet, nincs uszonyunk, nincs kopoltyúnk, nincs nyomáskiegyenlítő rendszerünk…

A második őrtiszt lehorgasztja a fejét. Sikerült kirekesztenie tudatából a világot. A Bébitisztet, ezt a mi kerti törpénket nem izgatják gondok. Hogyan képes épp most aludni? Vagy megadta magát a sorsnak, mint a legtöbb ember? Vagy talán az Öreg kisugározta, kétes értékű biztonság ringatta így el? Vagy a vak bizalom a főtechnikus képességeiben, a javítócsapat rátermettségében? Vagy egyszerűen – ez a fegyelem? Alvást parancsoltak – akkor alszunk?

Néha-néha röffent egyet, vagy félrenyeli a nyálát. Mégsem ébred fel, hanem tovább cumizik a szopókán, mint kismalac a koca emlőin. Szopákolásából, cummantásaiból úgy látom, elmenekült a jelenből, vissza a csecsemőkorba, az anyja mellére. Bizony, irigylem, amint csecsemőálmát alussza.

Elfoglaltságot kell találnom a gondolataimnak. Építőkockákként szedegetem össze az emlékeimet: otthon a tőzegvágás melletti nagy jegenyefenyő. Hatalmas, villám hasította törzse, fenyegetőző karokként magasba meredő csonka ágai – ezt a képet nagyon élesre tudom állítani. Ettől a stabil ponttól már el tudok indulni: a sápadtszürkés, lilásba hajló színű út, a két erdeifenyő alul barnás ibolya, fent lazacrózsaszín törzse, az erdei tisztás, az ősszel őzszínt öltő, sötét mocsárlyukak mellett bozontosán növő fűcsomók.

Építőkockát építőkockára rakok. Amikor kész az épület, pár darabka újra kiesne belőle. Tartanám, de már mindenütt meglazult, szétpereg az egész, mint öreg, idő ette mozaik.

Lehet, hogy nem voltam elég körültekintő az összerakás során. Talán nemcsak vizuális élményeket, hanem a többi érzékszervet is segítségül kellene hívni: szagokat, ízeket, bőrérzékelést felidézni.

Türelmesen elölről kezdem. Először a tőzegvágáshoz vezető út melletti hatalmas mogyoróbokrot támasztom fel. Valami meglepően nagy szemű fajta. Hüvelykujjam körmével feltúrom, eltávolítom a mogyorót egyharmad részéig borító kapucnit. Aztán felkapok egy terméskő szakócát – rengeteg ilyen van itt, ebben az őskorszakból itt maradt völgyben –, és óvatosan lefékezett ütéssel, nehogy a belseje is szétlapuljon, széttöröm a héjat. Először kettépattintom a szemfogammal, és nyelvemmel kitapogatom a fényes, nedves felületeket. Aztán ide-oda tologatom a számban, mielőtt zápfogaim között finom péppé őrlöm. A pépet most előretolom a metszőfogaim elé, és csak most kezdem igazából kóstolgatni az ízét. Nincs túl erős íze. Még a tejénél is lágyabb, de azért intenzív. Semmihez sem hasonlítható. És milyen kellemes az állaga! Először a felpattintás, aztán a darabolás, majd a szétrágás: a darabkák ellenállása a daráló fogakkal szemben.

És persze el kell csípni a megfelelő pillanatot, amikor a zsákmány már érett, de a mókusok még nem takarították be az orrod előtt!

*

Hány órája pihenünk már idelent? Éjfél felé járhatott, amikor lezúdultunk ide. A mi időszámításunk szerint, persze. De ez nem felel meg ennek a hosszúsági körnek, ráadásul még egyórás eltérésünk is van, hiszen a német nyári időszámítás szerint élünk. Na, de most akkor hozzá kell adnom, vagy levonni? Fogalmam sincs. Már egy ilyen egyszerű feladattal sem tudok megbirkózni. Teljesen kizökkentem a kerékvágásból… Fedélzeti időszámításunk szerint hét óra lehet. A hajnali felmerülés lehetősége rég elúszott. Most már csak egy marad: megvárni, míg fent újra besötétedik.

Az angol szakácsok már biztosan felszolgálták a sonkatojással reggelit; mérhetetlen mennyiségű sonkát és tojást osztottak szét: a szokásos flottamenüt.

Éhség? Brrr! Ne is gondoljunk kajára!

Csak azért sugallta az Öreg, hogy még hajnal előtt megpróbálkozunk a felmerüléssel, hogy tartsa bennünk a lelket. Időpontot nagy bölcsen nem határozott meg. Optimistává tett bennünket? Kiszúrta vele a szemünket! Csak hogy kitartsunk, ez volt a hátsó szándéka.

Tehát egy teljes nap idelent! De lehet, hogy még hosszabb időt kell itt töltenünk – lehet, hogy snorkellal a szánkban több mint egy napot, atyaisten!

Félig alva is hallom, hogy a második őrtiszt a torkát köszörüli. Felevickélek az álom felszínére. Szétpattan a felszín. Pislogok. Koponyámban ólom, szemöldökcsontom alatt fájdalom, s hátul, a tarkómban még hevesebb fájdalom. Ez az istenverte ormány! A priccs másik végén heverő ormányos állat még mindig a második őrtiszt.

Jó volna tudni, milyen késő lehet. Dél már biztosan van. Nem volt az az óra rossz holmi. Svájcban készült, 75 márkába került. Kétszer veszett már el, de mindig visszatalált hozzám. Mindkét alkalommal a csodával határos módon. Jó lenne tudni, merre kószál most. Az biztos, hogy senki el nem lopta.

Még mindig ez a nagy csend! Bármennyire hegyezem is a fülemet: semmi. Segédgépek sem zümmögnek – halotti csend. A kálipatron úgy nehezedik a hasamra, mint egy kényelmetlen melegítőpalack.

Egy ideig görcsösen próbálom emlékezetembe idézni, miféle kémiai folyamatok zajlanak le, amikor a kálium megköti a szén-dioxidot és hő szabadul fel. De nem sikerül. Egyáltalán – a kémiához mindig hülye voltam. Nem érdekelt. Fel is adom. Majd egyszer talán – máskor – tisztességesen elmagyaráztatom magamnak a főtechnikussal.

Néha átmegy egy-egy könyékig olajos kezű ember a helyiségen. Vajon hátul még mindig olyan kupleráj van? Nem javult a helyzet, mialatt aludtam? Támadt új remény? Nem lehet kérdezősködni. Mindenütt csak titokzatoskodnak.

De azt vajon honnan tudom, hogy a tájoló újra működik? Az egész miskulancia. A nagy kompasz meg a kicsik is. Talán félálomban, fél füllel csíptem el egy mondat töredékét? A mélységi kormány csak korlátozottan működtethető, nehezen mozdul. De ez már akkor is köztudott volt, amikor eldurmoltam.

Mi lehet a vízzel? A főtechnikusnak volt valami terve. De vajon hisz-e még a megvalósíthatóságában? Nahát, kellett nekem elaludni: most nem vagyok már naprakész. Még azt sem tudom, mennyi ideig húztam a lóbőrt.

Egyszer a parancsnok hangját hallottam:

– Mihelyt besötétedik, fel kell merülnünk!

Így van – a parancsnok volt! Most is hallom: „Fel kell merülnünk!”

Mennyit kell még várni a sötétedésig? „Besötétedés” – ennyivel be kell érnem! Szégyen, gyalázat, hogy nincs meg az órám!

Súlyos szerszámokkal megrakodva, óvatos léptekkel igyekszik át valaki a központon. Szégyellem magam a tétlenségem miatt. Nem vigasztal, hogy sem a második őrtiszt, sem egyik tengerész sem csinál semmit, hogy alvást parancsoltak nekünk. Mi jártunk rosszabbul: kuporoghatunk, heverészhetünk, tétlenül bámészkodhatunk, hallucinációink lehetnek. Bár én is nekigyürkőzhetnék valaminek!

Ez a rohadt szopókázás! Túl sok nyál gyűlik össze a számban. Az előbb még pergamenszáraz volt a nyelvem – most meg ez a túltermelés. Hiába, a nyálmirigyek sem szokták meg ezt az életmódot!

Most aztán lefekszel, mondom magamnak, mint egy különösen makacs gyereknek. Feküdj le, hiszen mindjárt kinyúlsz!

Elnyúlni a kojéban? Aludni? De hiszen azt nem lehet – nem lehet, ha az Öreg szüntelenül a helyén van, ha a gépészek kirobotolják a belüket!

„Minden halálnak megvan a maga oka!” – szász tájszólásban hangzik el a mondat; kétszer-háromszor is átvillan a fejemen. Látom a bánatos hullakocsisofőrt, amint bölcsen bólogat maga elé, és a kormánykerék fölött kibámul az utcára. Úton vagyunk egy mecklenburgi falu felé. A sofőr erre a bölcsességre jutott hosszú pályáján. Swobodáért megyünk, aki belefulladt a falu tavacskájába. Swoboda, egyetemi csoporttársam, szünidei aratómunkás volt, húszéves. A mecklenburgi atyafiak a legnagyobb hőségben is üvegben eltett zsíros disznóhúst és krumplit tettek elénk. Még mustár sem volt hozzá. Volt ellenben milliónyi szúnyog. Swoboda egyik este eltűnt. Csak másnap reggel akadtam rá a csónakkal: spenótzöld vízinövények között, olyan helyen, ahol a víz még két méter mély sem volt. Lábujjhegyen állva még levegőt is kaphatott volna.

Swoboda olyan tartásban halt meg, mint a zsugorsírok lakói, és teljesen fehér volt. Amikor megpillantottam élénkvörös haját a sok zöld között, háromszor akkorát kiáltottam, mint amekkorát akartam: – Hé, hahó, ide!

Swoboda halálának oka vízbe fulladás volt. De nem tudta senki, jó úszó létére miért fulladt vízbe.

Itt viszont nem lenne kétséges a halál oka: oxigénhiány.

Nem hiszem, hogy sokáig elég lenne az oxigénünk. Elhalálozásunknak tehát lenne egy közvetett és egy közvetlen oka: a repülőbomba az első, az oxigénhiány a második kategóriába tartozna. Pár alvó már most úgy néz ki, mint aki nem akar többé felébredni. Békésen lógatják szájukból az ormányt. Vannak, akik már amúgy is hanyatt fekve alszanak; nekik csak a kezüket kellene összekulcsolni.

Na, már megint itt van: a félelem, amely a lapockáim közül emelkedik a torkom felé, aztán felemeli a mellkasomat, és úgy elterpeszkedik benne, hogy egész testemet kitölti. Még a farkamban is érzem a félelmet. Tudom, hogy az akasztottaknak gyakran feláll. Vagy talán az másvalamitől lehet?

Langemarck! Tőle részegedtünk meg. A Langemarck-ünnepélyre egy Binding-szöveget kellett megtanulnom, és az aulában előadni. Hogyan is szólt? Ha koncentrálok, talán még elő tudom hívni:

„Ekkor megtörtént a Semmihez Sem Hasonlítható – az éjszakai támadásban – a számtalan roham egyikében – az ezerkilencszáztizennégyes esztendő egyik késő októberi napján, az ellenség sűrű zuhogó tüzében, a csata vad, vörös agátfényétől megvilágítva fiatal férfiak seregei ugrottak talpra, szinte egy emberként, a barázdákból vagy a földről, végső elszánással, hirtelen rohamra indultak, zúgó dallal ajkukon, további dalolókat ragadva magukkal, a biztos halálba.”

Na, ezt előadom egyszer az első őrtisztnek! Elnyámmoghat rajta: itt a tiszta német szellemiség.

Fejemben csak úgy hemzsegnek a hazafias versezetek:

„Csak néma jajgatás,

fájdalmas sikoly

hagyta el a fémajkakat.

Golyó ütötte át ércét,

s a seb a holtakat siratta…”

„…és bemeríti a fejét,

és nem ereszti el,

míg a lovag meg nem fúl

a forró pürében…”

Milyen szerencse, hogy ennyi baromságot belénk vertek, most könnyen felidézem őket.

„Ő mentett meg minket, övé a trón, értünk halt meg, szerelmünk a díja…”

Megpróbálok a sok összevissza sor között rendet teremteni. Hiába. Elúsznak előlem a sorok. És most ráadásul megszólal bennem egy hang: „Efezusiak, Filippiek, Kolosszeiek, Habakuk…”

A vízi hulla Swoboda nem volt felemelő látvány. Mi legalább rendes ruhában vagyunk. Bőroverall. Swoboda haja lángvörös volt, bőre fehér.

Simone-hoz menekülök e csúf víziók elől. Némán kimondom a nevét. Egyszer, kétszer, sokszor – de a hatás elmarad. Akárhogyan bámulom is várakozva a szemközti falat, Simone csak úgy tűnik elő, mint egy elmosódott, régi fényképen.

Simone helyett egyszerre Charlotte jelenik meg. Hatalmas töklámpás mellei. Hogyan lengette őket, súlyosan, amikor négykézláb állt.

Charlotte körvonalait alulról áradva újabb képek oszlatják szét. A berlini Inge. A törzs titkárnője. A pályaudvar parancsnoksága által kiutalt szoba. Afféle berlini „szoba” – szinte terem méretű. Ne gyújtsunk lámpát: nincs sötétítőfüggöny. Kitapogatom Ingét. Ott fekszik, szélesre tárt lábbal. Belezuhanok.

– Az istenért, abba ne hagyd, folytasd! Csak abba ne hagyd! Igen, így és így!

Inge zokogástól nedves arca. Nyelve az arcomon. Csepegő ajka. Nyálfonalak, csatakos szeméremszőrzete. Kezem hátán érzem vizes, duzzadt szeméremajkait. Egész teste beleremeg, mintha kocsonyás anyagból lenne. Combjainak szorítása. Hun lovaglás. Felágaskodik, támolyog, fulladozik – az illat, amely bőrének pórusaiból előtör.

És ez itt? A képes újság szerkesztőségi titkárnője. Hajcsigák áradata! Annak biztosan műmelle volt. Gumiból. Különben miért ne vetkőzött volna le soha? Beszélhettem, kérlelhettem: nem és nem. Pedig bukott rám, mint az álom. Először mindig az a hülye felvezetés… Kérsz enni? Pár falatot? És mindig a két gyertya. De aztán csak ledőlt végül, és a sok tökörészés után megkezdődhetett az érdemi munka.

A kellős közepén légiriadó. Kartonpapírral kellett befoltoznom az ablakot. A finom úriember hálája.

Mint szétpattanó gázbuborékok, mondatok bukkannak fel az agyamban: „Te meg az a borzasztó vitalitásod! Apád haldoklik, te meg mindig min jártatod az eszed?!”

A turbános Brigitte: „J’aime Rambran… parce qu’il a son style!” Percek kellettek, mire megértettem, hogy Rembrandtról beszél.

És a koszos nyakú magdeburgi a szeplős orrával! A hamutartóban halmozódnak a használt kotonok. Iszonyú trehány a penzió takarítószemélyzete! El is megy az étvágyam. Erre már nyafog: „Na, mi az? Megvárod, amíg leesik a hó? Na, mi lesz? Helyezkedj már tüzelőállásba!” Aztán később meg: „Na, csak ne kapkodj – nem gondolod, hogy hagyom magam szétbombázni?”

A vonatban felcsípett szőkeség, akit magamban csak Cickós Lilinek neveztem. Már a nevét sem tudom annak a Mocsokfalvának, ahol vendégfogadóról penzióra jártunk szállást keresve. Mindenütt bizalmatlan pillantások, aztán az elutasító fejrázás: „Sajnos, minden szobánk foglalt!” Tudtam, hogy sokáig már nem bírom: éreztem a nedvességet a combjaim között. Az automatikus kenés. Iszonyú, ahogyan ez az egész működik. Szállásod még nincs, de a kenés már beindul. A házak mögött csak mezők és rétek. Nincs egy darab bokor vagy egy kis liget, ahova bevehetnénk magunkat. Még most is összeugrik tőle a combizmom, ha eszembe jut, hogyan próbálkoztunk házról házra: „Volna egy szabad szobájuk?”, míg aztán a falu szinte legutolsó házában mégiscsak találtunk egy szobát. Rá a kulcsot, le a ruhát – az első numerán már túl is voltunk, de hát volt időnk, teljes huszonnégy óránk.

Aztán mint gyorsan forgó körhintán, látom a hatalmas, lógó mellű félkurvát. Amikor megkérdeztem, miért nem fogad el pénzt, azt felelte: „Csapatellátás!” A szokásos toszogatástól nem jött lendületbe: fölé kellett helyezkedni, mint a fekvőtámasznál, aztán durr bele!, mint a mennykő, egyenesen felülről! Így szerette.

Tejüveg ablakot látok, a három közül a legalsót egy fehérre lakkozott ajtón. Túloldalról egy arc nyomódik rá: az elzavart, négykézláb gubbasztó férj, aki azt hitte, így láthatatlan. „Na, nézd csak, nézd csak meg – a mocskos kukucs úr!”

Aztán a mesemondó: felhúzott térddel kucorgott rajtam, s közben egyfolytában járt a szája. Úgy mondta a meséket, mintha nem is tudna arról, mit tesz közben az alfele. Nem szerette, ha megmozdulok. A meséktől kislányossá vált. Hol szedhettem fel?

A két meztelen kurva az ocsmány párizsi szállodaszobában, jaj, ezeket inkább ne! Simone-ra koncentrálok, hogy valahogy elűzzem a képüket. Nem sikerül: helyette egyre élesebben látom, amint az egyik kurva a bidénél mosakszik, közvetlen felette az ernyő nélküli lámpával. Petyhüdt, sárgás bőr. A másik sem jobb. Magán tartotta a harisnyáját meg a mocskos, elcsavarodott harisnya tartót. Most ideges hadrikálás közepette koszlott bevásárlószatyrából félig nyúzott, apró nyulat halász ki. Újságpapír fecnik ragadnak rá szürkén, nedvesen. A nyaka félig el van vágva. Sötétvörös, alvadt vér koszorúzza a vágás helyét. A másik kurva még mindig a bidénél, a fal felé fordulva, mindkét kezével nagy pancsolást csapva mosakszik, időnként hátra-hátrafordul a kékesfehér nyúldög irányába, és éles rikkantásokat hallat. A nyulas odatartja a kis testet. A zsákmány fölött érzett boldogságtól vihogás, dadogás tör rá. A nyúlásnak vörös a szeméremszőrzete. Mindjárt mellette, a felső combjára tenyér nagyságú darab újságpapír ragadt a nyúl csomagolásából. Hasa és lottyadt melle egyszerre rázkódik a nevetéstől.

Ugyanúgy hányinger fog el, mint akkor. Kálipatronom azonnal csörögni kezd. Figyelnem kell az egyenletes légzésre. Figyelni! És csak a légzésre gondolni. Tisztességes légzést kérek!

Ha nem mozdulnánk, de még a kis ujjunkat sem moccantanánk, oxigén-felhasználásunk szinte a nullára esne vissza. Teljes mozdulatlanságban, még a pillánkkal sem verdesve a légzésre szánt gáz mennyisége bizonyára hosszabb időre elég, mint amennyire tervezték.

Hátulról néha tompa dörrenések hallatszanak. Mindannyiszor felrezzenek: a víz az ötszörösére erősíti a hangokat! A fiúk bizonyára minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ne zajongjanak. De hát hogyan is dolgoznának hangtalanul a súlyos szerszámokkal!

Ha arra gondolok, milyen pokoli zaj volt a dokkban – és hogy most milyen halkan kell tevékenykedni az óriási, súlyos csavarkulcsokkal, nehogy a tommykat a nyakunkra hozzák!

Azt mondják, a túl mélyről túlságosan gyorsan felröppenő búvárok a saját tüdővérükben fulladnak meg. Ez mindig olyan hihetetlen volt számomra: a saját vérében megfulladni… Micsoda összefüggések! Mélységi mámor – ilyen is van. Állítólag olyan érzés, mint amikor valakit elkábítanak. Elveszti a józanságát az ember.

Az első őrtiszt ellenőrző körútról érkezik vissza. Időről időre meg kell néznie, hogy minden alvó az ormányból lélegzik-e. Szőke haja csapzottan tapad a homlokára.

Arcából szinte csak a pofacsontját látom – szeme beesett, árnyékba húzódott.

Rég nem láttam a főtechnikust sem. Nem szeretnék a bőrében lenni. Túl sok az, ami szegényre egyszerre rázúdul. Csak kibírja!

Az Öreg jelenik meg halkan osonva. Amikor két méterre van az asztaltól, hátulról megint csattanás hallatszik. Az Öreg arca fájdalmasan elfintorodik.

Rajta nincs kálipatron.

– Na, hogy van? – kérdezi, mintha nem tudná, hogy az ormánnyal nem tudok beszélni. Válaszképpen kissé megemelem a vállamat, majd újra leejtem. Az Öreg egy gyors pillantást vet még a főtörzsőrmesteri szobába, aztán eltűnik.

Egyszerre észreveszem, hogy a második őrtiszt kiejtette szájából a kálipatron szopókáját. Vajon mennyi ideje lélegez már snorkel nélkül? Talán én is elszundítottam egy pillanatra? Megrázom a második őrtiszt vállát, de ezzel csak egy brummantást csalok ki belőle. Csak amikor erőteljesebben megrázom, akkor riad fel és mered rémülten a képembe, mintha én lennék a vízi szörny. Másodpercekig tart, míg magához tér annyira, hogy helyreigazítsa a szopókát, és buzgón, mintha be akarná bizonyítani, milyen jól tudja használni, lélegezni kezdjen a patronból. Rögtön el is alszik újra.

Soha nem fogom megérteni, hogyan csinálja. Még ha csak eljátszaná, hogy alszik… de nem, tényleg elalélt. Már csak az hiányzik, hogy horkoljon is! El sem tudom szakítani ernyedt, sápadt arcáról a tekintetemet. Irigylem a Bébitisztet? Vagy csak sajnálom, hogy még kézmozdulatokkal sem tudok beszélgetni senkivel?

Nem bírom ki tovább a fekvést. Elzsibbadok. Gyerünk fel a központba.

A rádióssufniban még mindig dolgoznak – a két tisztes erős égőt csavart be, és kálipatron nélkül dolgozik. Úgy látszik, nem tudják megcsinálni a távmondat-köpködőnket. Órásnak való munka! Biztosan semmihez sincs pótalkatrész. „Fedélzeti eszközökkel nem lehet…” – mondja Herrmann újra meg újra. Mintha ugyan lenne más lehetőség.

Egyre hidegebb van. Hiába: testmeleget nemigen párologtatunk itt, fűteni meg nem lehet. Vajon odakint milyen hideg van?

Gipszoltár, jut eszembe, Gibraltár, gipszoltár.

Hál’ istennek, a főtechnikus érkezik hátulról. Ugyanolyan hajlékonyan mozog, mint mindig. Vajon győzött? Az Öreg feléje fordul, és azt mondja:

– Nos?

Bármennyire hegyezem is a fülemet, csak annyit hallok, hogy minden vízbetörés leállt.

A sápadt parancsnoki arcon elégedettségnek semmi jele.

– Besötétedés előtt semmiképpen nem merülhetünk fel!

Az Öregnek erre az érvére csak bólogatni tudok. Legszívesebben közbevakkantanám: – És akkor majd fel tudunk?

Attól félek, mindketten inkább bizakodnak, mintsem biztosan tudnak valamit.

Az az ember, aki ebben a pillanatban ment át hátulról előre a központon át, biztosan hallotta, mit mondott az Öreg. Nem lepődnék meg, ha a „felmerülés” igét az Öreg csak az ő füleinek szánta volna. Hogy most elöl elmesélhesse: „Az Öreg az imént épp a felmerülésről beszélt!”

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy az Öreg bizakodásában mennyi a színészet és mennyi a valódi hit. Ha úgy érzi, nem figyelik, mindenesetre éveket öregszik: barázdás, petyhüdt arc, dagadt, vörös, félig leeresztett szemhéjak. Egész teste rezignációt fejez ki. De most egyenesen tartja magát: karját keresztbe fonja a mellén, egyenesen, mereven ül, mintha modellt ülne. Még csak azt sem látni, lélegzik-e. Beszőhetnék a pókok, olyan mozdulatlan.

Teljesen ösztönösen bekuporodom az első ajtónyílásba.

Hirtelen az Öreg arca jelenik meg fölöttem. Mondott valamit? Biztosan teljesen zavarodottnak látszom, amint felszedelőzködöm, mert az Öreg nyugtatólag azt mondja:

– Na, na, na… – Aztán fejmozdulattal invitál hátrafelé. – Meg kell mutatni magunkat hátul is.

Kihalászom a gumiszopókát, lenyelem a nyálamat, és veszek egy korty levegőt szájon át. Szó nélkül követem az Öreget. Most látom csak, hogy valaki ül a térképládán: Turbo az. Olyan mélyen csüng a feje a mellére, mintha eltört volna a gerince. Most pedig szembejön valaki: Isenberg, a központos tisztes. Imbolyog a kimerültségtől, mint a részeg. Bal kezében hosszú fémléceket tart, meg elektromos vezetékeket, jobb kezében egy nagy csőfogót, ezt le is nyújtja valakinek, aki a padlón fekve dolgozik.

Az Öreg megáll az elárvult mélységi kormány magasságában, és szemléli a vészterhes jelenetet. A központos még nem vett észre bennünket. De amikor csizmám vizes paccsogása elárul, felegyenesedik, megpróbál vigyázzba állni, szája kinyílik, majd újra becsukódik.

– Na, Isenberg? – kérdi a parancsnok.

Isenberg nagyot nyel, de nem bír megszólalni.

Az Öreg tesz felé egy lépést, jobb kezét – csak egy másodpercre – a vállára teszi. De bármilyen kurta is ez az érintés, a Süket Willi szinte kivirul tőle. Csak most vágja ketté arcát szokásos behízelgő vigyora. Az Öreg bólint kettőt-hármat, aztán szokott nehézkes módján továbbindul.

Tudom, hogy most a központos sokatmondó pillantásokat vált embereivel a hátunk mögött: hja, az Öreg! Neki még mindig sikerült!

Az U-helyiségben még fel vannak szedve a padlólapok. Tehát folyik még a munka a második akkumulátorban. Vagy már megint dolgoznak rajta. Egy izzadságtól és olajtól csíkos arc bukkan fel, mint színházi süllyesztőből. Szélesre nyírt szakálláról ismerem fel Pilgrimet, a villanymotorgépészt. Újabb némajáték: Pilgrim és az Öreg két-három másodpercen át pillantásokat váltanak egymással. Aztán Pilgrim is szélesen elvigyorodik. Az Öreg csak emelkedő hangsúlyú „Naaa?” kérdését teszi fel. Aztán bólint, és Pilgrim buzgón visszabólogat. Ő is megkönnyebbült.

Hátrafelé nehéz eljutni: a szorgos Pilgrim megpróbálja úgy támasztani a padlólapokat, hogy megvethessük rajtuk a lábunkat.

– Ugyan, hagyja – mondja az Öreg, és mint egy hegymászó, hasát egy fülke rácsának támasztva, a keskeny állóléceken egyensúlyozza magát hátrafelé. Én inkább elfogadom Pilgrim segítségét.

A konyhaajtó nyitva áll. A konyha már rendben van.

– Remek – dünnyögi az Öreg.

De ez várható is volt. A következő ajtó, a dízeltéri, szintén nyitva. Általában nagy erővel lehet csak kinyitni, rángatni kell a szívóerő ellenében, amikor a dízelek a hajóból szívják a levegőt. De hajónk dübörgő szíve megállt.

A gyenge kézilámpafényhez hamar hozzászokik a szem. Istenem, mi van itt! A járórostélyokat felszedték. A sima padlólapokat is. Csak most látom át igazából, milyen mélyre leérnek a dízelmotorok. Az alapoknál gépalkatrészek hatalmas zűrzavara: olajkádak, szerszámok, tömítések. Ez nem gépterem – inkább kibelező műhely. Mindenről a fekete kenőolaj, a gépek vére csepeg. Minden vízszintes felületen undorító tócsába gyűlik az olaj. Tisztítógyapjú kupacai hevernek szerteszét. Mindenfelé rongyok, koszos csomagolóanyag, elgörbült csövek, azbesztlapok, zsíros csapszegek, csavaranyák.

Suttogás, egy szerszám megcsörren.

Johann az Öreggel susmutol, de közben óriási csavarkulcsával folytatja, amit eddig csinált. El sem tudtam képzelni, hogy ekkora szerszám is van a hajón. Johann kimérten, pontosan mozog, nem reszket a keze, nem nyúl mellé.

– Léktámgerendák tartanak! – hallom.

Ez a „gerenda” szó mindig felbosszant. Fa a sok acél között? Gerendazár – ilyen van a tengerészeti szókincsben. De mit keresne itt egyébként a gerenda? A víznek nincsenek gerendái – gerenda, gerenda – gerenda a szemében.

Ekkor hirtelen észreveszem a gerendákat. Négyszögletes fadarabok, úgy 12 X 12 cm-es alapú hasábok. Úgy vannak beékelve, mint bányában a bányafák. Ugyanaz a módszer. Egyszerű ácsmunka a sok acél meg vas között! De hol voltak eddig a gerendák? Sehol nem láttam őket.

El sem tudom képzelni, mitől ilyen nyugodt Johann. Elfeledkezik róla, hogy kétszáznyolcvan méter mélységben vagyunk, hogy mindjárt kifogy az oxigénünk? Az Öreg ide-oda néz. Leguggol, majd letérdel, hogy közelebbről láthassák az emberek, akik odalent dolgoznak a padló alatti barlangban, olyan pózokban, amelyek egy fakírnak is becsületére válnának. Nem sok mindent mond, inkább csak brummog egy kicsit, és hallatja elhúzott „Naaa?” kérdését.

Mégis, a szűk lyukakból kitekintő, olajjal összekent arcok mintha a csodatévőt látnák. Valószínűleg határtalanul hisznek az Öregben, aki úgyis kiviszi őket ebből a kutyaszorítóból.

Olyan hangsúlyozottan lassú mozdulatokkal mászik át az Öreg a gépalkatrészeken, mintha fázisokra osztaná a mozgásfolyamatot.

A jobb oldali dízel hátsó végénél két-három ember tűnik fel a zseblámpák fényében, akik görnyedt testhelyzetben nagy tömítéseket vagdosnak.

– Na, milyen a helyzet? – kérdi az Öreg, hangjában olyan melegséggel, mintha feleségek és gyermekek iránt érdeklődött volna.

Támaszkodó karja és teste háromszögén át a főtechnikust is megpillantom.

– …tucatjával szakadtak szét a bordák! – hallom a suttogását. – …sehol sem illeszkedik pontosan!

Arcát most éles fénnyel világítja meg egy lámpa. Zöldes karikák a szeme alatt. Sötét szeme szinte lázasan izzik, arcába mély árkok vésődtek. Mintha az éjszaka tíz évet öregedett volna.

Testét nem látom. Csak élesen megvilágított arcát.

Megrettenek, amikor a szakállas, sápadt Holofernes arc megszólal:

– Kipukkasztotta a hűtővízvezetékeket is, méghozzá elég alaposan! Forrasztani… a jobb oldali dízelt, Herr Kaleun… valószínűleg… teljesen elromlik… fedélzeti eszközökkel nem… különben… nem egyensúlyozható… a tengelycsapágy…

Valamit, úgy hallom, csak súlyos pörölycsapásokkal tudnának helyrehozni. De a főtechnikus és a parancsnok egyetértenek abban, hogy súlyos pörölycsapások itt szóba sem jöhetnek.

Megint lentről hallatszik egy hang: – Na, hála Istennek… ez megvolna… félig-meddig… rohadt órásmunka, tökölődés…

Az Öreg dörmög:

– Na, hát ez remek – megy ez! – És hozzám fordulva olyan hangosan suttog, hogy mindenki hallja körülöttünk „a parancsnok bizalmas megjegyzését”: – Milyen szerencse, ha jól képzett szakemberek vannak a fedélzeten!

A villanymotortértől nem rettenek meg kevésbé, mint az imént a dízelfenéktől. Ez már nem a mi hűvös, steril elektromos műhelyünk, amelyben a gépalkatrészeket elfedte az acélkupola. Minden borítást leemeltek, minden padlólapot felszedtek, minden zsiger szem előtt. Itt is zsíros rongyok, fadarabok, szerszámok. Ékek, kábelek, kézilámpák, egy drótháló. És még mindig víz van odalent. Van ebben valami obszcén. Mintha egy megerőszakolást néznénk. Rademacher villanymotorgépész hason fekszik. Nyakán kiduzzadnak az erek az erőfeszítéstől: hatalmas csavarkulccsal éppen anyákat húz meg az alapban.

Rademacher megpróbál feltápászkodni – az Öreg a vállánál fogja visszanyomja. Bólint, tarkójára tolja a sapkáját. Rademacher vigyorog.

Észreveszek egy órát: tizenkettő lesz mindjárt! Akkor azért mégiscsak aludtam egyet-egyet. Mindjárt ebédidő. Hogyan élte túl az óra a detonációt!? Pillantásom egy üres üvegre esik. Iszonyú szomjas vagyok! De honnan szerzek innivalót? Mikor ittam utoljára? Éhes nem vagyok. Behorpadt már a hasam – de akkor sem vagyok éhes. Ellenben pokolian szomjas.

Van itt egy üveg – félig tele. De nem vagyok olyan őrült, hogy eligyam Rademacher elől az almalevét.

Az Öreg áll, mint a gerenda, és elmélkedik, tekintetét a tat-torpedócső padlózárára szegezi. Talán máris összegez?

Végre eszébe jut, hogy én is itt vagyok, felém fordul, és azt mondja: – Na, nézzük akkor megint…

Tehát még egyszer átvergődünk a szánni valók, az elátkozottak, a vigaszra szorulók népes csapatán! Merthogy a színjátékot csak ismétléssel együtt fogják eléggé megjegyezni.

Most azonban az Öreg úgy tesz, mintha semmi észrevenni való nem volna a hajón, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ide-oda egy-két bólintás, és már vissza is értünk a központba. Az Öreg a térképasztalhoz lép.

Az orrtér ajtaját a lehető leghalkabban nyitom ki. A szokásos félhomály. Egyetlen gyenge égő. Jó egy percbe kerül, mire nagyjából ki tudom venni, mi a helyzet: mindenki a priccseken és a függőágyakban húzza a lóbőrt. Még a padlón is szorosan egymás mellett heverő embereket látok: mint a csavargók, akik egymást melegítik a híd alatt.

Soha ennyi embert nem láttam még ide bezsúfolva. Hirtelen megvilágosodásom támad: hiszen most nemcsak a szabadőrség, hanem a voltaképpeni őrség tagjai is itt vannak – kétszeresen is foglalt tehát a helyiség.

Valószínűleg senki sem venné észre, ha a főtechnikus leállítaná az oxigéncsapot. Szép békésen tovább aludnának, átszundikálnák magukat a túlvilágra ormányostul, kálipatronostul… Aludj, kicsim, aludjál… Elszunnyadt a népért és a Führerért…

Ott nem mozog valaki? Hacker az, a torpedóműszerész tisztes, aki óvatosan lépdel át a testeken, mintha egy meghatározott valakit keresne. Itt Hackernak kell ügyelnie, nehogy valaki kiejtse szájából a kálipatron szopókáját.

Tapogatom lábammal a szilárd talajt. Testek között kell befúrnom a padlóig. Még egy talpalatnyi hely sincs itt. Ki kell tapogatnom, hová tudom beszorítani a lábamat a testek közé, mint egy éket, és figyelnem kell, nehogy beakadjak valamelyik ormányba, mint egy hurokba.

A narancs egészen elöl, a padlózáraknál lesz. Végre megtalálok egy ládát, majd egy gyümölcsöt is kitapintok. Méregetem a kezemmel: szép nagy. Nyelek. De már nem bírok várni: ahogy éppen állok, lábammal a testek között, karok között, lábak között, ormányok között, kihalászom a szopókát a számból, és fogammal belevájok a gyümölcs héjába. Vastag: a húsát csak a második harapással érem el. Szívogatva, csámcsogva nyelem a levét. Jó csomó lefolyik a szám szélén, lecsepeg az alvókra. Ó, micsoda gyönyörűség! Ó, ez maga a csoda! Már rég eszembe juthatott volna.

Bal lábamnál mozog valaki. Egy kéz markol a vádlimba. Megrettenek, mintha polip csimpaszkodott volna belém. Ebben a fényben még csak azt sem látom, ki az. Valami szörnyű, ormányos lemúr néz szembe velem: amint lentről felemelkedik, egyszerűen halálra rémülök tőle. Még mindig nem ismerem meg: vagy Schwalle, vagy Dufte az. Azt dadogom: – Marha jó ez a narancs!

De nem érkezik válasz.

Hacker még mindig tévelyeg, a közelembe ér, kihalássza a szopókáját, és azt mondja: – Nem valami jó az akusztika.

Zseblámpám fényében látom, hogy a nyál hosszú fonalakban csüng az állán. Elvakítva hunyja be a szemét.

– Ó, bocsánat!

– A szakácsot keresem – suttogja Hacker.

Az ajtó melletti sötét sarokba mutatok:

– Ott kell lennie valahol.

Hacker még két emberen átegyensúlyoz, aztán lehajol, és félhangosan megszólal:

– Gyerünk, Katter, ébresztő! Az emberek hátul inni akarnak!

A tiszti étkezdében semmi sem változott. A második őrtiszt még mindig a sarokban alszik. Elveszek egyet a szétrongyolódott újságok közül, kényszerítem magam az olvasásra:

„Gaston de Vernon mostanában gyakran megfordult John White-nál, egyre szorosabban kapcsolta össze őket közös titkuk. Cinta Morenát viszont egyik útján sem látta, amikor a városban járt. Ez meg is felelt neki így…”

Szememmel letapogatom a sorokat. A megszokott tempóban haladok balról jobbra, és minden szótagot, minden egyes betűt letapogatok a szememmel, de gondolataim elkalandoznak. Hibás kapcsolások jönnek létre az agyamban. Olyan mondatokat látok, amelyek nincsenek is idenyomtatva: Mi történik az elsüllyedt hajókkal? Egy szép napon visszatér az Atlanti-óceán összes elsüllyedt hajója moszat és alga között? A tengervíz konzerválja a fickókat, és mint spirituszban, itt dekkolnak tízezer évekig? Netán egyszer megtalálják a módját, hogy kiemeljék az elsüllyedt hajókat? Hogy nézünk majd ki, ha kinyitják ezeket a hajókat?

Tulajdonképpen nagyon békés kép kell hogy fogadja a feltárókat. Más hajókban biztosan nem ilyen jó a helyzet. Biztosan egymást taposták agyon, vagy a dízelek szétrobbant darabjai között úszkálnak felfúvódva. Mi vagyunk a nagy kivétel. Mi szárazon halunk a vízben.

Konzervjeink még ehetők lesznek. Ha nincs oxigén, nincs rozsdásodás sem. Ezenkívül amúgy is „a legjobban eltartható U-Boot-minőség”. Biztosan megéri majd kiemelni bennünket – egy csomó értékes holmi van a fedélzeten. De a banán, az ananász és a narancs – annak bizony vége lesz már addigra.

És vajon mi magunk? Mennyire oszlanak a hullák oxigén hiányában? Mi lesz az ötven, vizelettel teli hólyagból, mi lesz a beleinkben emésztődő vagdalt húsból és a krumplisalátából, ha kifogy az oxigén? Vajon leállnak az erjedési folyamatok is? Olyan szárazak, véznák lesznek a tengeralattjárós hullák, mint a szárított hal, vagy mint a püspökök, akiket Palermo fölött, a Piana degli Albanesiben lehet megtekinteni? Az oltárképek alatt hevertek üvegkoporsókban, brokátban, üveggyöngyökkel és igazgyöngyökkel díszítve: ocsmányak voltak, ámde tartósak.

A nagy különbség: a püspököket kibelezték. De mégis bűzlöttek ám, mint a szárított hal, az üveglapon át, amikor pár napon át egyfolytában esett.

Nyelek, szorosabban fogom ajkaimmal a szopókát, és tovább olvasok:

„Sokkal erősebben, mint amikor Cintába volt szerelmes, mindig megjelent szeme előtt a szőke Fränze Mallentin. Egyszer White-éknál találkozott egy csinos szőke nővel, egy New York-i orvos fiatal özvegyével.”

Ekkor eszembe jut a fedélzeti légy. Látom az évek múlva kiemelt hajót, zöld algával rojtosan benőve, mindenütt vastag tömegben lógnak le róla a kagylók. Feltörik a toronynyílást, mire százmilliónyi dagadt légy röppen ki. Nagytotál százezernyi Patyomkin páncélos csontról, amelyek átbuggyannak a nyílás peremén. Varként fedi az ötven holttestet a lapostetűk milliárdja.

Maradjunk tárgyilagosak, mondom magamban. Mennyi ideig élhetnek a lapostetűk levegő nélkül? Biztosan nagyon kevés is elég nekik, és biztos, hogy jó darabig eléldegélnek még, amikor mi már nem leszünk.

– Gyerünk, olvass tovább! – biztatom magamat.

„Egyáltalán nem hasonlított Fränze Mallentinra, de neki mégis úgy tűnt – ezért tetszett meg neki Ellen Hunter. Ő is tetszett a nőnek, és White a feleségével egy kicsit eljátszotta a kerítőt…”

Egyszerre felvidít a smonca abszurditása. Hangosan fel tudnék nevetni, ha így ormányosan ez lehetséges lenne. Leeresztem a füzetet, és félhangosan versikéket mormolok magamban:

„Feuerbach Anselm, szegény festőlegény

Képeket csinált, míg élt.

Hónától távol halt szegény,

Mert nem kapott elég pénzt…”

A bárgyú rímecskék átsegítenek a gondokon, ezt már megfigyeltem. Rengeteg olyan versike volt, amelyekkel elborzasztottuk a felnőtteket:

„Dugta, nyomta, nem bírta, a markában tartotta,

Mérgében a szobát ötször körberohanta,

Dugta, nyomta, nem bírta: túl kicsi volt a lyuk…

Gallérgombja az inggomblyukba mindig beszorult.”

És az Augusztás-versike, akinek… ha nem akarta is, muszáj volt… De erre már nem tudok visszaemlékezni, még ha tamtatammal próbálkozom, sem.

– Szürkület! – hallom a központból. De bennem már minden összekavarodott: nem tudom, hogy hajnali vagy esti szürkület van-e.

Suttogó hangok közelednek. Megjelenik az Öreg, majd a főtechnikus.

A főtechnikus beszámol az Öregnek. Mintha új erőre kapott volna. Mint egy bokszoló, aki újra meg újra felfújja a pofazacskóját, pedig az előző menetben már majdnem a padlóra került. Rejtély, hogyan csinálja. Hiszen sem ő, sem a másodtechnikus, sem az embereik nem pihentek egy szemernyit sem. Most afféle köztes mérleget készítenek az Öreggel. Hallom, hogy a légsűrítőket faékekkel szorítják meg. Azokat a hüvelykujj vastagságú csavarokat, amelyekkel a talapzatukra voltak erősítve, a légnyomás simán elnyírta. Pedig sok múlik a sűrítőkön: ezek állítják majd elő a merülő tartály kihívásához a sűrített levegőt. – A két periszkóp gyakorlatilag gajra ment. Ezekkel egyelőre nincs mit tenni. Túlságosan bonyolultak…

Látom, hogy a főtechnikus tekintete valami átszellemült reménykedéssel telik meg jelentés közben.

Talán megsokasodtak az esélyeink? Nem figyelek már. Csak annyit szeretnék tudni, hogy a főtechnikus biztos-e abban, hogy a vizet ki tudja nyomatni és a hajót elemelni a fenékről. Mit érdekel a periszkóp! Minden óhajom egy kívánságba sűrűsödik: el akarom érni a víz felszínét! Az ég tudja, mikor jön el ez a pillanat. Egyelőre fel kellene jutni. Semmi másról ne is essék szó!

De nem hallok semmit szivattyúzásról vagy kipumpálásról. Mit számít akkor a többi eredmény? Mi a nyavalyát kezdjünk az aggregátorainkkal meg a gépeinkkel, ha nem bírunk elszakadni a fenéktől?

Hirtelen zajt hallok. Lassan közeledik a zaj – félreismerhetetlen: csavarzörej. Egyre hangosabb.

– Minden oldalról csavarzörej! – hallom a jelentést.

Mi az, hogy „minden oldalról”? Talán egy egész konvoj közlekedik fölöttünk? Egyetlen mély brummogássá olvad össze a sok csavarhang. Teljesen követhetően hallatszik a dagadó-apadó lapátolás és csapkodás, amely néha máshonnan szól, aztán elveszti a ritmust is, zúgássá alakul, benne felhangzik az éles vicsivics. Az Öreg úgy pislog fölfelé, mint főbérlő, aki fölött lármáz a neveletlen lakó.

Gyámoltalanul nézek körül. Fölösleges vagyok itt. Csak annyit tehetek, hogy még mélyebbre ásom magam a fekhely sarkába. Érzem minden csontomat: mint akit kerékbe törtek és nyársra húztak. A vödöremelgetéstől van, valami izomlázféleség.

Az Öreg nyugodtan tovább brummog azon a mély, telt hangján. Először megrémülök, de aztán megértem: ebben a zajban nyugodtan beszélhetünk hangosan is. Nem hallhatnak meg. Az Öreg reszelős, dörmögő hangja olyan, mint a gyógyír.

– De nagy a forgalom! – mondja. Olyan hidegvérűnek mutatkozik, mint mindig. De engem már nem csap be: láttam, amint titokban két kézzel a hátát masszírozta, és nyögött hozzá. Biztosan nagyon megütötte magát, amikor leesett. Mégis éppen csak negyedórára feküdt le, azóta egyfolytában talpon van.

A főtechnikus nem viseli olyan jól a fenti zajongást, mint az Öreg. Neki bizony torkán akad a szó, amikor tompa dübörgés elkezdődik fent, pillantása pedig ide-oda repdes. Senki sem szólal meg. Némajáték.

Most legalább a csavarzaj abbamarad. Az Öreg belebámul a képembe, és olyan elégedetten bólint, mintha a kedvemért – egyes-egyedül az én kedvemért – ő halkította volna le a zajokat.

A főtechnikus sietősét kortyint az almaléből, aztán megint eltűnik. Már-már legyűröm elfogódottságomat, hogy egyenesen az Öregnek szegezzem a kérdést: mi a helyzet? De ekkor fájdalmasan eltorzult arccal feláll, és eltűnik hátul.

Tudatom feloldódik. Álom fog körül – vagy valami kábulat?

Tizenhét óra van, amikor magamhoz térek. Isenberg karórájáról tudom. Túlságosan könnyen lépem át az álom és ébrenlét határát. Félálomban tompa robbanásokat hallok. De ahelyett, hogy igyekeznék felébredni, inkább az álom burkát húzom össze minél szorosabban magam körül. De a robbanások zaja ezen is áthatol. Szemem még csukva, kezdek jobban odafigyelni. A detonációk zaja: mint a messzi zivatar elvonuló mennydörgése. Kétség nem fér hozzá: ezek vízibombák. Ijesztgetnek? Vagy a tommyk elkaptak egy másik hajót is? De hisz odafent még fényes nappal van. Napvilágnál senki sem kísérelne meg áttörést. Hát akkor meg mi? Manőver? Gyakorlat?

Tovább élesítem a fülemet, megpróbálom kifigyelni, melyik irányból érkeznek a robbanások. Sok irányból, ha nem tévedek. Talán kisebb egységek gyakorolják épp a bekerítést. Most megint csend van. Kihajolok a fülkéből, s a központ irányába meredek.

A fülelő csavarzörejeket jelent, egyszerre többet is, különböző irányokból. Hogyhogy – hiszen a hidrofon gajra ment… Bár, emlékszem rá, egyszer már láttam az Öreget, fején a fülhallgatóval, amikor elnyomakodtam mellette. Tehát működik a hidrofonunk. Tudjuk fogadni az ellenség akusztikai ingereit. Nem tudom, örüljek-e ennek.

Az olajszivárgás! Az áramlatok biztosan úgy elkeverték, hogy odafent nem tudják már megtalálni a forrását. Reméljük, csak egyszer buggyant ki nagyobb mennyiségű olaj, aztán kész. Az olaj, szerencsére, nem marad fenn mindörökre, mint a parafa. Emulziót képez, eloszlik. Viszkozitás – vajon ez az? Végre megint egy szó, amin elrágódhatok.

– Valószínűleg nagyon jó a helyzetünk – mondja az Öreg a központban. Bizony, örüljünk, aminek lehet, most például annak, hogy a sziklák között nem tudnak bemérni bennünket.

– Az Isten verjen meg engem! Beleőrülök, ha ez még sokáig így megy! – nyög fel hirtelen Zeitler. Ez a parancs ellenére van: Zeitlernek ormánnyal a szájában kussolnia kellene. Remélem, az Öreg nem hallotta meg.

Csak nehogy megmozduljak, csak semmi meggondolatlanság, mondom magamban. Csak heveréssz tovább, minden mozdulat drága oxigént emészt fel. Minden pislantás a lélegzetünkből vesz el egy kicsit.

Zeitler bal karja kilóg a fülkéből. Karóráján a hatoson áll a nagymutató: tizennyolc óra. Micsoda, még csak? Nem jó jel, hogy elveszett az órám. Valószínűleg egyszerűen leesett a karomról. Lehet, hogy valahol a fenékben tiktakol. Elvégre vízálló – waterproof, antimagnetic, shockprotected, stainless, Swiss made.

Az orrcsipesz annyira szorít, hogy egy pillanatra le kell vennem.

Jézus, segíts, micsoda bűz van itt! Az akkumulátorból fejlődő gáz! Most már ürülék- és vizeletszag is csatlakozik a bűzökhöz – olyan erősen, mintha egyenesen itt ürített volna valaki. Talán valamelyik alvó záróizmai mondták fel a szolgálatot? Vagy idetették a hugyosvödröt?

Pisálni – mindjárt érzem is hólyagomban a nyomást. Összeszorítom a combomat. Kicsit enyhül a vizelési inger, de már a belek tekergése is beindult, és az bezzeg nem akar abbamaradni. De hiszen alig ettem valamit! Kis konzervkolbászt a Weser kenyerével, semmi egyebet! Most azonban – sajnos – hatalmas fortyogás folyik bennem. Mi lesz akkor, ha az orrtér sok lakójának is beindul a belezete? Hiszen az emésztési funkciókat nem lehet felfüggeszteni. Már most elviselhetetlen a szarszag. És most nem lehet kinyomatni sűrített levegővel. A „triton” ebben a mélységben használhatatlan.

Inkább megint vissza az orrcsíptetőt, és a szopókával lélegzem a zörgős patronból. Biztosan kibírom még egy darabig. Csak szépen elfekszem, ellazítom a hasizmaimat, és mindenfélére gondolok – csak szarásra-hugyozásra nem. A breszti kupiban – ott is iszonyú büdös volt: veríték, parfüm, ondó, húgy és fertőtlenítő. A Rue d’Aboukir! Ha befutott egy-egy nagyobb hajó, a kurvák fel sem keltek az egyes numerák között. Nem ám bidézés, fel a bugyogót, udvarlás, le a bugyogót: a húshengerekben nap mint nap öttucatnyi különféle farok dugattyúzott up and down. Látom magam előtt a meredek utcát: a ragyaverte falmaradványokat, a magasba döfő, elszenesedett gerendákat. Minden második házat kibombáztak. És ami áll, abból is elmenekültek a lakók. Az ablakok deszkazsalugátereit úgy halmozták egymásra, mintha barikádot akartak volna építeni belőlük. A romok és a szemét között gyalogösvény vezet.

Az utca mélyén kettős sorban állnak meredt farokkal, a szanitéc szobájánál – a szani előtt mindenkinek el kell vonulni. A dagadt orvosírnok tisztes időről időre kiordít: – Jöhet a következő öt! És rendesen melegíts be! Öt percnél tovább senki sem maradhat fent!

Hülye röhécselés. A kékzubbonyosok fél keze a nadrágzsebben – a farkukat vagy a heréjüket fogják –, a másikban cigarettát tartanak. Idegesen füstölnek.

Micsoda kalyiba! Minden szürke és koszlott benne. Csak a dokiszoba fehér. Zsíros olajfesték – sárgásan ráncosodó. Ondó és veríték szaga. Itt nincs „bár”. Innen a legprimitívebb álcázás is hiányzik.

A madám valami fafaragású trónuson ül, egy kis undorító dögöt tart a két hatalmas csöcse közti vágásban.

– Mint egy zsíros valag – mondja az egyik katona. – Oda szívesen belekamatyolnák!

A banya jelét adja némettudásának: – Allons, idő nincs. Tyerünk, tyerünk, nix masina kaputt!

Bal kezének ujjai eközben a jobb alkarján zongoráznak. Olyanok az ujjai, mint hatalmas, kövér kukacok. Liheg, rendesen szivattyúzza a levegőt, sietősen belekortyint a sörébe, aztán párnás kezével letörli a habot – de csak vigyázva, nehogy elmázolja a rúzst. A trónus fölött festett kakas tarkállik, és ez a felirat: „Quand ce coq chantera, credit on donnera.”

Foltos fal, áthallatszik a matrac nyiszorgása.

Éles, lihegő hang: – Gyere, édes, rakd ide a pénzt!

Hogy megdöbbentem, amikor németül szólalt meg az a lány!

– Ne bámulj már ilyen bambán. Fais vite. Nahát, leshetsz, ugyanis elzászi vagyok. Na, neeem! Azt hiszed, azt akarom, hogy kirúgjanak? Na, rakd csak szépen ide. Előre kell itt fizetni, szívecském. Talán félted a pénzecskédet?… Na, tudod, ha már túl vagy rajta, akkor nem fizetsz ilyen jól… Na, gyerünk már. Ne sajnáld az édes kis Lillytől. Nincs még egy ötvenesed? Na, hadd lássuk!… Gyere, no, mutatok pár szép képet is…

A mellettünk lévő szobából pedig: – Na, édeske, gyere mán, hiszen tisztára picike vagy!

– Hát itt minden lány elzászi?

– Mi az, ma az óvodások kaptak kimenőt? Csupa kis mákvirág! Na, tartsd csak fenn a nadrágod. És igyekezz!

A heverő lábrészénél viaszosvászon a cipőknek. A cipőt ugyanis nem kell levenni: tiszta időpocsékolás.

– Nahát, ettől aztán hamar megszabadultál. Igazi gyorstüzelő vagy!

Hallom, amint a paraván mögött az éjjeliedénybe pisil. Gátlástalanul.

Halvány combja, csatakos szeméremszőrzete, beteges, púderes arca, sárga fogai – az egyik feketén rothad –, pálinkaszagú lehelete, vérvörösre mázolt ajkai. A bidé melletti papírkosárban tekergőző halvány rózsaszín, használt kotonok.

A folyosón egy tengerész szitkozódik: – Vissza a pénzt… túl sok sört… sör után nem áll fel! Lent valaki az injekció ellen tiltakozik.

– Akkor zsoldkönyvet sem kapsz!

– De miért, hát nem mezítlábasan csináltam!

– Pofa be. Mindenkinek jár.

– Ti meg ingyenkörre jártok fel, mi?

– Na, te csak vigyázz, ember!

– Nyasgem!

Micsoda egy munka! Álló nap ezt a sárga lutyát injekciózza a farkakba!

– Na, már meg is van. Itt a zsoldkönyved. Kettős biztonság. Gumikabát és injekció is. A haditengerészetnél rendnek kell lenni!

Hólyagomban már kínzóvá válik a nyomás. Nem állított a fedélzetmester pár vödröt a központba, klórmeszes dobozzal együtt? Feltápászkodom, bebotorkálok a központba.

A fény egy kicsit erősebb, már meg lehet különböztetni az egyes tárgyakat. A nyomógombos kormányművek gombjai még mindig drótjaikon fityegnek. Egy gumitömlőből zavaros víz bugyog megállás nélkül. Vajon honnan? És miért nem zárja el senki? Izzókörték, tengerészcsizmák, egy konzervdoboz és két búvármentő úszkál a pocsolyában. Placcsogó lépteim alatt üveg csikorog. Sötétben mintha szebb lett volna a látvány.

Na, végre meglátom a vödröket is: be vannak szorítva a gépalkatrészek közé.

Úristen, micsoda megkönnyebbülés! Úgy habzik, mintha szappant ittam volna. Mindjárt megnyugszik a hasam is – talán a hólyag összeesésével több hely jut a beleknek? Hála istennek – igazán nem szeretnék ide kuporodni.

Na, és most hová tovább? A térképláda – jó lenne egyszer megint a térképládára ülni. Az Öreg, úgy látom, a fülkéjében van. Lábam körül két-három ember munkálkodik.

Mégiscsak két bomba volt! Másképp elképzelhetetlen. A dízeleket is teljesen tönkrevágta. Hogyan akarják hátul megjavítani?! Johann ugyan ura volt hátul a helyzetnek, de én nem tudok úrrá lenni a kétségeimen. Saját vigaszomra azt hozom fel, hogy végül is gépek nélkül is fel tudnánk merülni. Azt a dízelt, amelyet most még javítgatnak, már úgysem tudják megjavítani – hát nincs is szükség rá. Akárcsak a kompaszra. És ahhoz, hogy a felszínre kerüljünk, csak meg kéne szabadulnunk e kettőtől.

És ha véletlenül fel is keveredünk – ott mit kezdünk a dízelekkel? Az angol hajók között – dízellel? Még egyszer nem tudjuk eladni ugyanazt a műsort! És a villanymotorok? Lehet, hogy összetákolják valahogyan az akkumulátort, de nem hinném, hogy több kakaó volna benne, mint amennyitől kétszer-háromszor körbefordul a csavar. De persze mégis: lehet, hogy pont ez a három csavarmozdulat menti meg az életünket, ha a hajó meg tud könnyebbülni.

Bárcsak hangosan is beszélhetnék, hallhatnám a saját hangomat. Ez a csönd torokszorító. Itt eddig még mindig zümmögött vagy kalapált valami gép. De most gépek jelenlétének semmi jelét nem hallom. Elhallgatott a pulzus. Körös-körül holt anyag. Vas, acél, festék. Meredt ócskavas. Acélkoporsó.

Hirtelen rododendron szagát érzem. Játszadozni kezdek a szóval, ronda dendront mondok, szótagolok: ro-dodend-ron. Felidézem az írásképét, groteszk, vastagított betűkkel, és elgondolkodom, hogy helyes-e benne az a három d betű. Betűről betűre tapogatom végig a szót.

Nyugodtan megúszhattam volna ezt az utat. Nem vitás. De én, én menni akartam. Az Öreggel. Véget vetni a lődörgésnek.

És most – most az Öreg is a kalapja mellé tűzheti a tudományát, itt a gibraltári vízi út alján.

Ha a gibraltári sziklát el akarom képzelni, agyam afféle régimódi kukucskáló doboz képét vetíti elém: málnaszörpszín égbolt alatt türkizkék körvonalakkal áll a szikla a tengerben, lábánál a hajók nem modern rombolók, hanem koggék, mint a Bunte Kuh, a híres kalóz-vadászhajó a középkorban. Minden barnára mázolt hajó oldalából szappanbuborékok jönnek ki: a tizennégy fontos ágyúk éppen tüzelnek.

Le kell vennem az orrcsipeszt. Alig viselhető a penetráns bűz. Szájon át lélegzem, és közben, hogy a hányingert leküzdjem, különféle kellemes illatokat idézek fel: ibolyát, gyöngyvirágot, zellert, metélőhagymát, túrót, erdei gombát, petrezselymet, kakukkfüvet.

És mintha bátorságpróbát tennék, átváltok a kellemetlen szagokra: a herakleum magja – ezt különösen utálom.

Átható tigrisketrecszaga van. Forrázott liba – pfuj! Az ázott, kihúzgált toll szagának emlékére összerázkódom.

Most olyan illatokat érzek, amelyekről hirtelenjében nem is tudom, micsodák. Törhetem a fejem, hová tegyem őket. Például ez az éles, édeskés szag alaposan gondolkodóba ejt. Na, megvan! A tengerimalacok! A gyerekszobában. Látom már a bútorokat, az akváriumokat az ablakok előtt. Meg a csigákat, amelyek belül kúsztak az akváriumok falán, hogy lelegeljék az üvegről a lerakódott algaféléket.

Arra is képes vagyok, hogy a képzeletbeli szagokkal átbillenjek a tapintás világába: ha régi bársony illatát idézem, ujjhegyemen érzem a kelme tapintását, még lúdbőrös is leszek tőle. Ha a vattacukor szagát hívom elő a múltból, már a gondolattól is összehúzódik a fejbőröm, hogy esetleg hozzá kell érnem.

Megjelenik a főtechnikus. Lihegve ereszkedik mellém a térképládára, nem mozdul. Most összecsücsörített ajkai között szívja be a levegőt. Az fütyülő hangot ad – a főtechnikus megijed a saját maga keltette zajtól.

Kihalászom a szopókát a számból: – Van még szőlőcukrom.

A főtechnikus egy rándulással visszatér a valóságba.

– Nem, köszönöm, de egy korty almalé jólesne.

Buzgón feltápászkodom, átmászom a válaszfal nyílásának küszöbén, a polcon az üveg után nyúlkálok. A főtechnikus elveszi, két kézzel markolja meg, mert a fogához verődik az üveg. Nagyokat nyel. Kis erecske csordogál lefelé, belevész a szakállába. Még csak le sem törli.

Meg kéne kérdezni, mi a helyzet. Bár inkább mégsem, Ahogy ez az ember kinéz, még itt őrül meg nekem.

Az U-szobában bal felől nyitva vannak a fülkék függönyei, pedig ott fekszenek, meredten, mintegy felravatalozva, Zeitler, a zászlós, a Berlini meg Wichmann. Csak az ormányok nem illenek a képbe.

A gépészek priccsei üresek. Tehát a dízeles tisztesek és a villanymotorosok még mindig hátul vannak. Elnyúlok a legközelebbi alsó fekhelyen.

Megjelenik az első őrtiszt. Aggályos hivatalnokképpel ellenőrzi, hogy mindenkinek szépen a szájában van-e a szopóka. Amint utánanézek, érzem, hogy elborít az álom köde.

Amikor magamhoz térek, Frenssent pillantom meg. Szívbe markoló látványt nyújt, amint a teljes kimerültség állapotában ül az asztalnál. Frenssennek nincs patronja. Persze, a gépeknél dolgozó embereket csak akadályoznák a kálipatronok. Megmozdulok, közben zajt csaphatok, mert Frenssen lassan idenéz. Mintha nem is ismerne meg. Gerince, úgy látszik, nem bírja már hordozni felsőteste súlyát. Feltámaszkodhatna az asztalra, de két karja tehetetlenül lóg a térde között. Válla előrecsügged, mintha ízületek helyett csak laza zsinórok tartanák, mint egy rossz marionett babát. Úgy látszik, mintha rá kettőzött erővel hatna a gravitáció. Szája nyitva. Szeme üvegszem. Megrémülök tőle: Úristen, ez mindjárt elájul! És hogyan viselhetik a többiek a kemény robotot ott hátul, ha ez a bivaly is így kiakadt tőle?! Elgyengült, mint az őszi légy.

Nyomorultnak, kizsigereltnek érzem magam. Milyen szívesen mondanám Frenssennek: „Utánanézek, hol találok teát.” De ezzel az ormánnyal nem lehet beszélni. Frenssen, mint aki kővé meredt. Viaszbaba a panoptikumban. Mostanában nagyot alakítunk ebben a műfajban.

A tea! A központban lesz a kanna. Láttam, amikor a központban jártam.

Nagy nehezen kikászálódom a kojéból. Frenssen pillantása alig moccan. A központban még mindig a járólapok szintje fölé emelkedik a víz. Tehát a legrohadtabb problémát nem oldották meg. Tartogatja magának a főtechnikus – csemegének. Hiszen neki megvan a terve! De az elárasztott központ képe, a placcsogás a csizmával – egyszerűen elönt az iszony.

Magam elé motyogom: teljesen hiába! Úgyis hiába. Kár a fáradságért. Persze, most egyenesben vagyunk, a villanymotoroknak nem történhet már baja. A vízbetöréseket is megállították. De az irdatlan víztömeg súlya a fenékhez szegez bennünket. És ha hamarosan meg nem szabadulunk a túlsúlytól, akkor kampó. Kifogy az oxigén.

A tea! Körbepillantok, de nem látom a kannát. Azt viszont tudom, hol az almalé. Átbotorkálok a központon, az almalés polcig. Kiveszek egy üveget, kupakját lepattintom egy zsanéron, és odaviszem Frenssennek. Atyavilág – percekbe telik, mire felfogja, hogy neki hoztam. A hálás kutyatekintetet meg is tarthatja magának – én nem az Öreg vagyok.

Ülök, és képeket idézek fel. Melleket! Különféle formájú ciciket, különféle bimbókkal: vastag kihegyesedőket, nagyokat, mint a cilinderpraliné; hosszúkás, meredő bimbójú, bébicumi formájúakat. Barna, égővörös, rózsaszín mellbimbók. Nagy dudák és apró dombocskák, szájba kívánkozók, szopogatni valók. És köröttük a bimbóudvarok: barnás, nagy korongok; kicsiny, alig kiemelkedő, szinte libabőrös gyűrűk. Aztán a köldökök. Befelé húzódó, völgyárnyékba búvó, gomblaposságú köldökök, meg kapucnisan kiálló köldökök. Inge nyomógombja, Charlotte köldökmélyedése. Aztán teljes hasak: izmosak, keskenyek, Cranach-képekhez hasonlóan kidomborodók. Lukrécia-hasak, lágy, meleg, nagy felületű, fehér, barna hasak – sőt egy fekete is, ibolyaszín árnyalattal a köldök körül.

És most? Jöjjenek a szeméremajkak, a nedves, duzzadt, rózsaszín húsvirágok, körülöttük nedvességtől sötét, bozontos szőr. Tágra táruló barlangok, összeszorított, függőleges hasadékok, félig nyíló szívószájak. Japán csodavirágként kibomló hússzirmok, rózsás, hullámzó pereműek, sötét, szemmel nem követhető mélységű szívótölcsérek, kézfej nagyságúak. Hatalmas, duzzadt picsák és kis csibepuncik, tipp-topp szabású bukszák és stramm izomzatú harapófogó-pinák, meg petyhüdten lágyak. Pinák egymás fölött és egymás mellett, pinák egymás alatt. Pinatár. Pinamintakönyv. Variatio delectat. Már hangokat is hallok, halk cuppogást, mint amikor csigákat veszünk le üveglapról.

Elég, elég! Pislogok, hogy elriasszam végre a pinaképeket – de mindig visszajönnek. Hullámzó, vonagló, életteli és hervatag vöröses virágok barna meg vörös szőrzetben. Ellenméregre van szükségem!

Glückstadt jut eszembe. Ez jó, ez segít: azonnal felbugyog bennem a keserűség. A számtalan megaláztatás! Glückstadt:{43} már maga a név is cinikus gúny. Barakkok, laktanyák, újra barakkok. Először a munkaszolgálat, aztán a tengerészeti kiképzés. Glückstadt a legrosszabb volt mind között. Nomen est omen – rossz vicc! Az emlékek töredékei úszkálnak és összekeverednek, mint amikor két ellenirányú áramlat összevegyül.

Az elválás fájdalmától félig megbuggyant nagybácsik. Egyikük kificamította a kezét, de még így is jelentkezett sportra. Emlékszem, hogyan rohamozta a kötelet fél kézzel, csak hogy ügybuzgalmát bizonyítsa.

„A zsíros kanálhoz” címzett vendéglő a városban! Persze igazából másképp hívták. Esténként ott lapátoltuk magunkba lábas számra a sült krumplit, mert nem laktunk jól a kaszárnyakoszttól. Hármunknak raportra kellett menni, mert a vendéglősnek fülébe jutott, hogy milyen gúnynevet találtunk ki a koszos kócerájára. Három napra megvonták a kimenőnket. Csak csiszoltak, idomítottak bennünket egyfolytában. Jó hangosan ordítani – ez volt a menő. Volt egy mutatványom: kivezényeltem a szakaszt a terepre, eltüntettem őket a talaj mélyedéseiben, hogy skátozhassanak, aztán kommandíroztam tovább hatalmas hangerővel – az üres levegőt. Közmegelégedésre.

Látom magamat, amint erőm végső megfeszítésével ráncigálom a kutter kötélzetét, szinte már leesek az evezőpadról. Az elvadult tisztesek torz arca, akik szinte kötelességüknek érezték, hogy megfingassanak, megszégyenítsenek és megalázzanak minden hozzám hasonló, edzetlen fiút. Emlékszem, hogyan nyírták ki a kis Flemminget. Azt a szegény, szerencsétlen, nyamvadt kis Flemminget, aki a szadista állatok kényére-kedvére ki volt szolgáltatva. Azok a katonaruhába bújt fedélzetmesteri tisztes ördögök! Fel a ruhát, le a ruhát! Fel a munkaruhát, le a munkaruhát! Kimenő-egyenruhát fel, kimenő-egyenruhát le! Sportszerelést fel, sportszerelést le! Öt perc múlva szekrényvizit!

Szegény Flemming egyszerűen sohasem érte utol magát. Olyan lett végül a tekintete, mint a sarokba szorított patkányé. Persze azok a mocskok akkor gerjedtek csak be igazán, amikor észrevették, hogy valaki képtelen a védekezésre. Futólépésben három kör a kaszárnya körül, aztán kúszásban egy kör a kaszárnya körül, száz méter békaügetés. Húsz fekvőtámasz. Huss, huss, fel a gyakorlófalra!

Aztán valamennyiünk számára: a kutterrel belerohanni az iszapba, aztán kiszabadítani onnan a hajót, kipucolni – de nem ám csak a kötélzetet –, órák hosszat kötélen húzni egyenletes ütemben a vízben, amíg le nem mosódott róla az utolsó sárkolonc is.

A szerencsétlen Flemming ezt nem bírta ki – nem is bírhatta ki.

Egyik este nem jelent meg a szemlén.

Megcsonkított holttestét a kikötőben találták meg, oda sodorta a víz az ütközőgombok, az üvegek, az úszó ládadeszkák és az olajtócsák közé.

Gyilkosság történt, nem vitás. Szabályosan a halálba üldözték. Kétségbeesésében vízbe ugrott. Pedig nem volt rossz úszó. Nem festett valami szépen a hullája: bekerült egy gőzös csavarjába. Hamburgba kellett utaznom kihallgatásra. Na, most majd megkapják a magukét, gondoltam magamban. Most minden disznóság kiderül. No de mi történt? A rokonság, a finom hamburgi hajótulajdonosok kínosnak érezték az öngyilkosságot. Tehát a „Szolgálatteljesítés közben szerencsétlenség érte” verzió mellett döntöttek. Népért-führerért-hazáért. Hazafias kötelességteljesítés közben. A kedves rokonság szemlátomást nem akart lemondani a sírnál leadott három díszsortűzről. Tehát elsütögettük a fegyvereinket Flemming sírja fölött: Fegyvert emelj – rézsút fölfele tarts – tűz! Aztán még egyszer. És még egyszer. És még csak vigyorogni sem lehetett.

És azelőtt? Mi volt azelőtt? Keserűen húzódik el a szám, ha arra gondolok, hogyan bóklásztam éjszakánként az üres utcákon, hogy a kimenőt az utolsó másodpercig kihasználjam. Kétségbe voltam esve.

Aztán már Franciaországban: hogyan csavartam ki Obermeier rádiós kezéből a pisztolyát, amikor a rekvirált villa előtti parton főbe akarta lőni magát. Az egész cirkuszt csak azért játszotta el, mert kiderült, hogy a lány, akivel Párizsban járt, félzsidó volt. Ez az elmehunyt Obermeier pedig úgy viselkedett, mint egy ámokfutó, és ezt ordítozta: – Én mint nemzetiszocialista – ide a pisztolyomat, ide a pisztolyomat!

Nem sok hiányzott, hogy ráhagyjam.

Ha behunyom a szememet, gondolataim azonnal keringeni és kavarogni kezdenek. Fénylő feliratok húznak el sebesen, képek suhannak, lametta, óriási üveggolyók bronz árnyalatokban, üvegszálas szárnyak, villámok. Zuhanás, recsegés, lángtenger. Vízen égő olaj. Az olajban megsült testek púpjai gombákként emelkednek ki a vízből. Hadonásznak. Zöldessárga, lobogó fényben arcok sodródnak elém… piros pontok… tengerész S. O. S. lámpácskák.

Öklendezés fojtogat. Számban minden feldagadt, keserű, mint az epe. Nem bírom tovább a snorkelt. Szinte magától kipattan a számból. A nyál hosszú fonalban csepeg az ingemre. Erőlködve figyelem a nyálfonalat. Innom kell egy kortyot. Frenssen biztosan nem veszi rossz néven, ha én is beleiszom az almalébe.

Amint az asztalra nyúlok az üvegért – ott az órám! Vajon ki tehette ide? Megtapogatom: mintha most kaptam volna ajándékba. A másodpercmutató póklába sebesen kocog előre. Jó óra. Most múlt nyolc.

Ezek szerint már csaknem huszonnégy órája vagyunk idelent. A parancsnok sötétben akart felmerülni. Húsz óra: már rég sötétnek kell lennie! Ebben az évszakban. De az ég szerelmére, akkor meg miért kérdezte a parancsnok a főkormányostól, hogy mikor megy le a hold? Csak nem keveredtem ennyire össze?! Nem, alig pár órája kérdezte. De hát nem most volt újhold? Akkor meg nincs holdnyugta. Akkor meg? Már megint ez a zűrzavar: senkit sem kérdezhetek meg, sem az Öreget, sem a főkormányost. Úgy látszik, csak hajnali négy körül lesz igazán töksötét.

Ez viszont még egy éjszakát jelentene. Még egy éjszakát idelent – ezt nem bírjuk ki. Nem elég a levegő. És a kálipatronok?

Nyugtalanság állít talpra. Szinte álomban jutok a tiszti kaszinóig. A főtechnikusi priccsen még üres a helyem. A második őrtiszt eltűnt. Mintha ez a nap legalább száz órából állna.

Félálomban üldögélek a fülke sarkában. Amikor felneszelek, az O-szoba folyosóján az Öreget pillantom meg. Úgy támaszkodik kétoldalt, mintha nagy hullámzásba került felszíni hajón állna. Erőtlenül zöttyen le a főtechnikus priccsére. Szürke és reményvesztett. Nem is lát engem. Pillantása valahol máshol jár. Jó öt percen át meg sem szólal. S aztán ezt dörmögi: – Sajnálom!

Ülök, mint aki kővé dermedt. Valami visszhangozza bennem: „Sajnálom!”

A parancsnok ezzel az egy szavával kioltotta bennem a remény lángját. A félelem repdeső madara újra a szívembe vájja a karmát. Nincs esélyünk! Nem egyebet jelentett ez! Vége az álomnak! Még egy kicsit viselkedünk és színészkedünk – aztán jön a vég. Az egész fontoskodásunk, tevékenykedésünk – csak szemfényvesztés volt! Tudtam, tudtam! Ítéletnapig itt maradunk.

Az Öreg felé fordulok. Arca élettelen, mint egy maszk. Az az érzésem, hogy levehetném ezt a maszkot, de ami alatta van, az olyan, mint az anatómia atlasz-béli arc: vörös hús és fehér idegek, gömbszerű, nagy szemgolyók, sok kékesfehér szín, sokfelé elágazó fehér szálak, finom tömlők, izomkötegek.

Mégiscsak kikészítették a megpróbáltatások? Ennyi volna az egész: „Sajnálom”?! Ezt nem mondhatta komolyan.

Egyetlen millimétert sem moccan arrébb – tekintetét sem tudom elkapni, mert egyfolytában a padlóra mered.

Fejembe az ürességtől való félelem költözött. Nem szabad most begolyóznom, inkább mindent alaposan meg kell figyelnem. Magamra is vigyázni kell, meg az Öreget is szemmel kell tartanom.

Kétségtelen: az Öreg teljesen kinyúlt. Különben nem beszélne így. Biztosan nem volt még végleges ítélet, amit az előbb mondott – éppen csak egy kis rezignáltság. Talán éppen most fordulnak jóra a dolgok hátul, csak éppen az Öreg még nem tud erről. Mit is tehetnék? Megmondhatnám neki, hogy minden a legnagyobb rendben halad? Ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség?

Érzem, amint felbugyog bennem: nem, nem és nem! Az Öreg nem fogja elvenni titkos hitemet, hiszen én biztosan tudom, hogy kimenekülök innen. Velem semmi nem történhet. Én tabu vagyok. És általam az egész hajó védelem alatt áll.

Az Öreg hátulról érkezett. Mit mondhatott neki a főtechnikus? A főtechnikus bizakodó volt, amikor legutóbb láttam. A főtechnikusnak megvolt a terve. Minden olyan ésszerűnek hangzott. A főtechnikus nem robotoltatja csak úgy, eszetlenül az embereit. A főtechnikus nem színjátékos, mint az Öreg! Ő nem lehet az! Nem, még nem mondták ki az utolsó szót. Csak még kínoznak bennünket egy kicsit. Hidegen és melegen átvezetnek…

Újra felüti fejét a kétely. Hiszen órák óta sötét van – és sötétben fel akartunk merülni. Vagyis már rég meg kellett volna próbálkoznunk.

Az Öreg még mindig úgy ül, mintha elszállt volna belőle az élet. Még csak nem is pislog. Ilyennek még sohasem láttam – mi történt vele?

Le akarom rázni a fojtogató szorítást. Próbálok nyelni, lenyelni a félelmet. Hiszen az egész csak színjáték!

Mi botorkál ott?

Kinézek a folyosóra. A főtechnikus. Jobbra-balra a falba kapaszkodik, mint az előbb az Öreg. Megpróbálnék az arcából olvasni – de feje homályban marad. Nem látom tisztán az arcát.

Miért nem jön be a lámpafénybe? Itt már mindenki megbolondult? Miért nem ül ide hozzánk az asztalhoz? Csak nem azt szégyelli, hogy rongyos az inge? Vagy hogy könyékig olajos mindkét karja?

A főtechnikus szája kinyílt. A főtechnikus jelenteni akar. Csak arra vár, hogy az Öreg felpillantson. Most megmozdul a főtechnikus szája, keze kétoldalt elengedi a falat: vigyázzállással akarja nyomatékossá tenni jelentését. De az Öreg feje még mindig lecsügged. Valószínűleg észre sem veszi, hogy a főtechnikus tőle két méterre áll a folyosón.

Már meg akarom taszítani az Öreget, hogy vegye észre magát, de ekkor a főtechnikus megköszörüli a torkát, mire az Öreg idegesen felpillant. A főtechnikus azonnal rákezdi: – Kapitány úrnak jelentem… a villanymotor kész… a betört vizet a szabályozótankokba nyomattuk… sűrített levegővel kinyomatható… kompaszberendezés kész… visszhangos mélységmérő kész…

A főtechnikus hangja elcsuklik. Hangja rekedt. Mintha önmagát visszhangozná, csak ennyit hallok már: – …kész… kész… kész…

– Jól van, főtechnikus, rendben! – dadogja az Öreg. – Most pihenjen egy kicsit!

Felállok nagy imbolyogva, hogy átadjam a főtechnikusnak a helyet, de az tovább dadog: – …még problémák… még néhány… megoldható… – aztán hátrál két lépést, mielőtt hátraarcot csinál. De hiszen mindjárt elvágódik! Ennek már jártányi ereje sincs! El lehetne fújni!

Az Öreg beharapja az alsó ajkát, az asztalra könyököl. Arca ferde grimaszba torzul. Miért nem szólal meg? Miért nem szól legalább egy szót?

Ekkor végre elereszti az alsó ajkát, és inkább kifújja, mint mondja: – Jó emberek… az kell csak… igen, remek emberek!

Mindkét kezével az asztallapra támaszkodik, majd nehezen felnyomja magát. Lassan elnyomakodik az asztal mellett, a folyosón állva feljebb rángatja a nadrágját, aztán egy részeg bizonytalan járásával hátrafelé indul.

Úgy ülök az asztalnál, mintha fejbe vertek volna. Mindkét kezemmel a snorkelt markolászom az ölemben. Félek, hogy csak álmodtam a főtechnikus jelentését. De már nincs itt az Öreg sem. Hová tűnt az Öreg? Az előbb még itt ült… „Sajnálom”, mondta. És akkor „kész… kész… kész”! Hová tűnt mindenki? Már-már felüvöltök, de ekkor hangokat hallok a központból: – …megpróbáljuk! Vajon sikerül-e?… meglátjuk!

– Mikorra készülnek el? – Ez az Öreg hangja. Sürgetőn: – Nem sok idő maradt!

Valóságos tájfun kavarog bennem. Mit keresek még itt? Bedugom a gumiszopókát a számba. Igencsak reszketősen. És rogyadozom is. Alig állok a lábamon. Mintha minden lépéskor rásózna valaki a térdhajlatomra.

A központban az Öreg, a főtechnikus és a főkormányos összedugják a fejüket. Szorosan összebújnak a térképasztalnál.

Gúnyos hang szólal meg bennem: most az időhúzás következik, a darabnak van még egy felvonása. Az összeesküvők csoportja, a tompa hangú sutyorgás – jól adják!

Csak most látom: a központból eltűnt a víz. Száraz lábbal… észre sem vettem. Úgy látszik, időnként kihagyok. Remélem, most legalább az eszemnél vagyok.

Ekkor az Öreg hangját hallom:

– Mi a helyzet odafent, főkormányos?

– Az esti szürkület két órája megkezdődött, Herr Kaleun!

Az Öreg, úgy látszik, teljesen összeszedte magát. A főkormányos pedig kapásból tudta a választ. Ezt aztán nem zavarta össze semmi, ennek helyén van az összes érzékszerve.

A központos tisztes az elárasztás- és szivattyúelosztók között matat a felmosóronggyal. Látom, hogy hegyezi a fülét. Teljes mondatokat úgysem csíphet el, de a számukra lepergő morzsák már önmagukban is vigaszt nyújtanak. Csak azon csodálkozom, hogy még nem estem össze.

– Az egyetlen lehetőség!… Hát jó! – dörmögi az Öreg. Aztán az órájára pillant, és közömbös hangon, mintha valami mellékes dologról lenne szó, azt mondja:

– Tíz perc múlva felmerülünk!

„Felmerülünk! Felmerülünk!” – mint misztikus sugallat, úgy visszhangzik bennem ez a szó. Kiveszem a gumiszopókát, a nyálfonal megszakad, de újra elindul.

„Sajnálom!” és aztán „Felmerülünk!” – és ne bolonduljunk meg!

Visszamegyek az O-helyiségbe. A második őrtiszt még mindig a priccsén fekszik.

– Halló, második őrtiszt! – nem ismerek rá a tulajdon hangomra. Valahol a károgás és a zokogás között recseg.

A második őrtiszt nemigen mozdul.

Még egyet hallózok – ez már egy kicsit jobban hangzik. A második őrtiszt úgy szorítja a gumiszopókát, mint kisbaba a cumisüveget. Szemlátomást védekezik a felébredés ellen. A mi második őrtisztünk nem akar felbukkanni az álom mélységeiből, nem akarja kitenni magát a megőrülés lehetőségének. Jól megmarkolom a karját, és megrázom:

– Gyerünk, fiú, térj már magadhoz!

Egy másodpercre kinyitja a szemét, de újból el akar bújni előlem, visszamenekülni az álomba.

– Tíz perc múlva felmerülünk! – suttogom bele az arcába.

A második őrtiszt bizalmatlanul pillog, de kiveszi a gumiszopókát a szájából.

– Micsoda? – kérdi bizalmatlanul.

– Felmerülünk!

– Kicsoda?… Mi?

– Igen, tíz perc múlva!

– Igaz ez?

– Persze, a parancsnok mondta!

A második őrtiszt nem ugrik fel. Arcán különösebben nem tükröződik az öröm. Éppen csak hátrahajtott fejjel visszadől, egy pillanatra újra lehunyja a szemét – de most mosolyog, és a mosolya olyan, mint azé az emberé, aki véletlenül megtudta, hogy titokban valami nagy-nagy ünnepet készítenek elő a számára.

Visszavonulás

– Felmerüléshez felkészülni!

A parancs az egész hajón végigharsog.

A parancsnok így határoz:

– Az első őrtiszt és a főkormányos utánam jön a hídra!

A központban az első őrtiszt és a főkormányos megkeresi az esőfelszerelését, úgy húzzák fel a nadrágot, mintha erős hullámzásban imbolyogna a hajó, bebújnak a merev gumiköpenyekbe. Arcuk, mint a kirakatbabáké. A főkormányos úgy teszi fel esőkalapját, mintha bemutatót tartana belőle valamely gyakorlaton. A madzagot időtlen időkig kötözi.

Csak most figyelek fel, mit is lélegzünk be: bűzlő gőzt, amely valósággal felhőkben lebeg a hajóban. Savanyú, fojtós. A tüdőmnek sok dolga akad, amíg ki tud szűrni belőle némi oxigént.

Vajon sikerül elemelni a hajót a fenékről? És ha igen – hogyan tovább?

Mintha a fel nem tett kérdésre válaszolna az Öreg, megszólal:

– Búvármentőket előkészíteni!

Ahá, szóval erre megy ki a játék! Felmerülünk, aztán ki a hajóból, úszás! Szóval mégis! Most, a sötétben! Ebben az áramlásban!

A filmjeim! Sietve a fülkémhez botorkálok. Már mindent összekészítettem: a búvármentő mellett ott vannak a filmek, vízmentes csomagolásban, nyakba akaszthatón.

Van valami, amitől sokkal inkább rettegek, mint a sötétség és az áramlat: az ellenség fegyverei. Ha egy korvettről befognak a fényszóróikkal, akárha színpadon állnánk. Aztán egyre több fényszóróujj tapogat utánunk, az ég megtelik világítógránátokkal. A rohadt karácsonyfák! Aztán felugatnak a gyorstüzelők!

De éppen szerencsénk is lehet. Megtörténhetnek a legőrültebb dolgok is: például, hogy nem vesznek észre. De ha nem vesznek észre akkor sem, amikor már lubickolunk – akkor elsodródunk a jó fenébe.

Tengerész-mentőlámpácskák! Nekünk bezzeg nincsenek mentőlámpácskáink. A tommyk felszerelése ilyen szempontból jobb a miénknél. Mi nem rendezkedünk be menekülésre. Más a vezetés felfogása. Nekünk ott a búvármentő – és kész.

Nagyon ügyetlenül öltöm magamra a búvármentőt – hiába, még sohasem próbáltam. Eszembe sem jutott, hogy egyszer majd szükségem lehet rá. Frenssen segít. Próbaképpen bekapom a szopókát. Na, megint egy ormány. Sosem lesz vége? Óvatosan elcsavarom az oxigénpalack csapját – sziszeg. Nos, ez legalább rendben van, jön a levegő. Egyszerre mozgolódás és suttogás vesz körül. A riadalom elapadt.

Most már mindenki bebújt a búvármentőbe, matatnak rajta, úgy tesznek, mintha nagyon elfoglalná őket, pedig csak nem akarnak egymás arcába nézni.

Csak a második őrtiszt néz velem szembe. Nem képes elrejteni az érzéseit, hogy mégse árulja el magát, fintorog.

Most aztán borotvaélen táncolunk. A főtechnikus beveti a sűrített levegőt, és kiderül, hogy a szabályozótartályok kifúvásával és a merülő bunkerek behívásával elegendő felhajtóerőhöz jut-e a hajó. Még nem tudjuk, hogy a merülő bunkerek jól zárnak-e. Csak egyetlenegy kísérletre van lehetőségünk. Nincs második dobásunk.

A parancsnok szilárd hangon mondja:

– Befúvatás!

A központos eltekeri a csapokat. A préslég sziszeg befelé a bunkerekbe. Vajon kinyomja a vizet? Meredten állunk, fülelünk. Mozdul már a hajó?

Meglazítom a térdinamat, hogy a legapróbb moccanást is azonnal megérezzem.

Semmi! Mozdíthatatlanok vagyunk! Súlyosak, mint az ólom!

Még jobban ellazítom a térdemet. A préslég csak sziszeg és sziszeg. Semmi!

Elszálltak a szép reményeink! Minden hiába! Már ki akarom egyenesíteni a lábamat…

De most! Megmoccant a hajó! Olyan csikordulást hallok odakintről, mintha asdic-sugár érte volna. Csikorgás – éles, mint kés a porcelánon –, egészen a csontjaimig hatol – és most megremeg a mélységi nyomásmérő mutatója.

Érezhető rándulással oldódik el a hajó a talajtól. Végigkaristol egy sziklát – megint éktelen csikorgás. Vonítás. Aztán csend.

Torkomban ujjongó kiáltások tolonganak.

Bal kezemmel a torony létrájának aljába kapaszkodom, figyelem a mutatót. Az isten szerelmére… csak másszon reszketve tovább! – próbálom hipnotizálni a tekintetemmel. Három-négy vonalkát valósággal átugrik a mutató.

A hajó lebeg, felfelé emelkedik, mint egy szabad léggömb.

Atyaúristen az égben – elszakadtunk a fenéktől! Könnyebbek vagyunk immár, mint az általunk kiszorított víz! Van felhajtóerőnk!

A parancsnok válla fölött bámulok a manométer mutatójára. A többiek is. Egészen lassan mászik a mutató. A helyiségben nem moccan, nem mukkan senki.

A mutató kínos lassúsággal vánszorog. Szeretném noszogatni, segíteni, mintha a mutató mozgása a hajó mozgására is hatással lenne.

És most? Csak nem állt meg a mutató? Nem emelkedünk tovább? De hiszen ez lehetetlen! Most van felhajtóerőnk. Most fel kell emelkednünk.

– Kétszázötven méter! – szólal meg a főtechnikus, mintha nem tudná mindenki amúgy is.

– Kettőszáztíz!… Kettőszáz!… Egyszázkilencven!

Hát a periszkópos körpanoráma most elmarad, mondom magamban. Mindkét periszkóp kifújt. A parancsnok még csak arról sem tud megbizonyosodni, hogy tiszta-e a levegő. Gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot, és a manométerre koncentrálok. Egyre emelkedünk.

– Százhatvan méter – dörmögi a főtechnikus.

A parancsnok máris a torony alatt áll, pedig a hajó még csak százharminc méteren jár. A percek nyúlnak, mint a gumi.

Mindenki dermedten áll. Még lábat sem merek váltani. Az Öreg ormótlanul fest a szőrmemellényre húzott búvármentőben.

Amikor a mutató elhagyja a hatvanast, a parancsnok elsötétítést rendel el a központban. A két nyitott ajtóból szivárgó halvány fény csak az álló alakok körvonalait mutatja.

Olyan lassan emelkedünk, mint az áramszünet idején kézi erővel mozgatott felvonó. Mégis sikerül lábat váltanom, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja.

Herrmann a hidrofonnál ül. Biztosan rengeteg hajót hall, de csak azt fogja jelenteni, amelyik egészen közel van. Most hallgat. Talán szerencsénk lesz.

– Húsz méter! Tizennyolc méter!

Már most süllyed a Papenbergben a vízoszlop. A parancsnok nehézkesen felmászik.

– Toronynyílás a víz felett! – jelenti a főtechnikus. Nyelek. Könnyek szöknek a szemembe. Vakok, lássatok, mérgezettek, szívjatok friss levegőt!

A hajó mozogni kezd, erre-arra billen. És egy ismerős hang: – Csjumm-csjvumm!

Hullámok csapkodják a hajótestet.

Most minden gyorsan megy, mint mindig. A főtechnikus jelenti: – Hajó a felszínen!

Az Öreg fentről parancsolja:

– Nyomáskiegyenlítés!

Éles csattanás. A toronyfedél kipattan. A nyomáskiegyenlítés még nem fejeződött be egészen. A levegő úgy zuhan be fentről, mintha sűrű tömege lenne. A tüdőm fáj, miközben teleszívom. Aztán elakad a lélegzetem, mintha nem bírna a tüdő a rázúduló oxigénáradattal. Támolygok. A szúró fájdalom térdre kényszerít.

Atyaisten, mi van most odafent? Most jönnek a világítógránátok? Észrevett valamit az Öreg? Miért nem szól?

A hajó egyik oldalról a másikra billen. Hallom az apró hullámok locskolását. A hajó minden hangot felerősít, mint egy gong.

Végre az Öreg basszusát is meghallom:

– Kifúvatásra felkészülni!

Torkomba belefojtom az ujjongást: kifúvatás!

A toronyfedél nyílása sötét marad.

Újabb parancsnok az Öregtől:

– Szellőzőket előkészíteni!

Aztán pedig:

– Dízelfenék maradjon merülés-kész!

A dízelfenék – merülés-kész? Megint itt a félelem. Hát nem a miénk még a felszín? Elvehetik tőlünk az imént kapott szépséges ajándékot?

No de ez a korty levegő az enyém! És ez is! Fekete, nedves éjszakai levegő! Szívom és szívom, majd szétreped a mellkasom.

Megint a hullámok zaja: a „csjumm-csjumm”. Úgy hallgatom, mint a Kyrie eleisont. Keblemre tudnám ölelni a főtechnikust.

Fentről kiáltás hallatszik: – Dízelt felkészíteni! – A kelleténél jóval hangosabban adom tovább a kiáltást: – Dízelt felkészíteni!

A kiáltás szájról szájra terjed egészen a gépekig. Most hátul az ép dízelen kinyitják a kipufogószelepet, a sűrített levegős palackokat, a próbaszelepeket. Megnézik, jutott-e víz a dízelbe, tengelyre kapcsolják a motort.

Készre jelentik a dízelt, és már érkezik is a parancs a hídról:

– Bal oldali dízel félgőzzel előre!

Hallom, beindul a befúvás – aztán végigrezdül a hajón az első szívdobbanás.

Istenem – csak sikerüljön! Az Öreg megint egy lapra tesz fel mindent! Még alig merem felfogni, hogy feljöttünk, hogy megmaradtunk, hogy belélegezzük az éjszakai levegőt – az Öreg meg máris dízelmenetet parancsol. A partvonal felé tart?

A dízel széles sugárban szívja a levegőt a hajóba. Minden ajtó tárva-nyitva, hogy a friss levegő jól átjárhassa a hajó minden szögletét.

Engem is átjár a dízelzaj. Legszívesebben befognám a fülemet. Ez biztosan elhallatszik Afrikáig meg Spanyolországig. Ott fent pedig csak úgy nyüzsögnek az őrszemek! De hát mit is tehetne az Öreg? Nincs más választásunk, nem tudunk lopakodni.

A Bibliakutató pillantása rám rebben.

Bár tudnám, mi a helyzet fent! De csak kormányparancsok érkeznek fentről, azokból meg nem tudok következtetéseket levonni.

Az Öreg a hídra kéreti a főkormányost. Mellettem az első őrtiszt is felfelé mereszti az arcát. Épp a tükörképem: neki a jobb keze van a létra alján, nekem a bal.

Három-négy gyors kormányparancs, majd egy ellenparancs:

– Élesen balra! Tovább kétszázötven fokra!

A kormányos már nem is bírja követni visszajelzésekkel. Beletörik a nyelve, de most fentről nem hordják le.

– Na, na, na – hallom a parancsnok hangját. Az utolsó „na” hosszan elnyújtott. Nem túl nagy az információtartalma, de el tudom képzelni, hogy nem volt veszélytelen a helyzet.

Szorítsuk össze a fogainkat. Kívánjuk, hogy az Öreg most is a jó lehetőséget válassza. Elvégre nagy gyakorlata van az ellenség kijátszásában, abban, hogy az orruk előtt furikázzon, hogy a keskenyebbik fertályát mutogassa nekik, hogy mindig sötét háttér előtt lapuljon – a tengeralatjárós-művészet szabályai szerint.

Az első őrtiszt harákol, aztán nagyra tátott szájon át vesz hatalmas levegőt. Éppenséggel mondhatna is valamit. Ha rajta múlik… a seggébe dughatta volna az előírásait. Az Öreg mindazt előadta, amit nem tanítanak iskolában. Most pedig a következő a feladat: ugyanazon az úton, amelyen villanymotorokkal lopakodtunk oda, bömbölő dízellel kell visszalopakodnunk, feltűnés nélkül. Kudarcot vallottunk, nem sikerült az áttörés a Földközi-tengerbe.

Recsegve szipákolom az orromat; valamennyien megfázhattunk egy kicsit. Bal lábamat a létra aljára teszem, mint egy bárpult lábtartó rúdjára. Az első őrtiszt pontosan lemásolja a mozdulatot a jobb lábával.

A főkormányos már megint túlságosan halk. Mindig csak a felét hallom meg annak, amit jelent: – Tárgy… fokon!… Tárgy… helyzete harminc… közeledik…

– Olyan forgalom van itt, mint a Wannseen – hallom mögöttem a második őrtiszt hangját. No né, a Bébitiszt! Nekem már játszhatja magát, én már láttam a fülke sarkában, hóna alatt a háncskutyával, kikészülve.

Most a második őrtiszt is egészen közel jött. Érzem a lélegzetét.

A központban valóságos népgyűlés van. Érthető, hogy a szabadőrség sem tartózkodik most szívesen a távoli helyiségekben. Aki csak tud, ürügyet talál arra, hogy a torony közelében lehessen. Szerencséjükre a sötétben nem lehet látni őket. A nagy motorzaj ellenére is meghallok egy búvármentő-légzőcsövet, amint sziszegve ereszti a levegőt. És amott még egyet. Ketten már felkészültek a kiszállásra.

Torkomban dobog a szívem. Ha most észrevesznek – mélyre merülni nem tudunk.

Kormányparancsok zavarba ejtő sorozata következik:

– Balra… jobbra… egyenesen… így jó… élesen balra!

Ide-oda kanyargunk, kígyóvonalat írunk le.

Nem érem fel ésszel: még mindig nem vettek észre, még mindig bántatlanul haladunk előre – a tommyk nem riadóztattak eget-földet, nem esett mindenki a nyakunkba, aki csak mozogni tud – pedig valakinek csak meg kellett pillantania bennünket. Mind nem alhatnak! Vagy talán épp a zajos dízel a védelmünk? Az őrhajókon angol hajónak vélnek bennünket? De hát a tommy hajók tornyának egészen már alakja van! Bár… Oldalról más, de elölről, a keskeny nézetből biztosan nem nagy a különbség…

Megint kurta, éles szisszentést hallok egy búvármentő felől. Csak ne kelljen kiszállnunk!

Támaszkodólábam meglazítom, térdből rugózok, mintha ezzel is könnyebbé tudnám tenni a hajót.

És ha megint jön egy repülő?

De az nem rutinjárőrözést tartott! Tudtak rólunk! Pontosan tudták, merre járunk, és pontosan ránk tudtak repülni a meghatározott időpontban. Mára viszont nem jelenthettek bennünket – tehát nem is állnak készenlétben a repülőgépek.

A második őrtiszt megköszörüli a torkát, és csipogó hangon megszólal: – Gondolom, először rendesen kitérünk nyugatra!

Az Öreg már jó öt perce hallgat. Látom magam előtt a térképet: igen, nagy ívben nyugat felé, hogy elkerüljük Vincent-fok forgalmát.

Csak felmehetnék a hídra! Látni. Látni! LÁTNI!

Legalább az ég megértéssel van irántam: megnyílik egy kicsit, pár csillag lenéz ránk. Jobbról balra, balról jobbra dülöngélnek a toronynyílásban. Hogy mi lehet a nevük? A főkormányos biztosan kapásból rávágná.

De a főkormányos odafent van.

– Baloldalt húsz… kétszázhetven fokra megyünk!

Egy perc múltán visszajelez a kormányos:

– Kettőszázhetven fokon vagyunk!

Már megszoktam a dízelmotor lármáját. De amikor a hosszú csönd után feldübörgött, mintha fejbe vágtak volna.

– Kérdés: idő? – kiabál le a parancsnok.

– Huszonegy óra harminc! – kiáltja vissza a kormányos a toronyból.

Tehát körülbelül egy órája vagyunk idefent. Mennyire képes egy dízel?

Még csak azt sem tudom pontosan, milyen fokozatban megy. Ha mind a kettő járna, felismerném a hangról. De egy dízellel nem gyakoroltam a fokozat felismerést. Közben töltjük az akkumulátort. Minden csipetnyi töltésre szükségünk van. Remélhetőleg a maradék cellákban maradt annyi töltés, hogy a következő napokban kitartson. Mert az persze egyértelmű, még ha nem mondjuk is ki: amint virrad, el kell tűnnünk a felszínről. A főtechnikusnak periszkópmélységen kell tartania a hajót. Reménykedjünk.

Végre megint lepottyan pár beszédmorzsa fentről.

– Neeeem, főkormányos, az távolodik. Biztos vagyok benne. Figyelje inkább azt a közeledőt. Jó messze van – de nem tetszik.

Öt perc múlva megszólal a parancsnok:

– Na, mit csinál?

– Kétszázhetven fokon van!

– Helyes!

– Hány mérföldet teszünk meg még a sötétben? – kérdem az első őrtiszttől.

Szusszant:

– Talán húszat.

– Egész jól haladunk.

– Igen, úgy látszik.

Ijedtemben összerezzenek, amikor egy kéz megszorítja a felsőkaromat:

– Na, milyen a helyzet? – kérdi a főtechnikus.

– Majd én is elkapom magát a sötétből! – szalad ki a számon. – Érzésem szerint amúgy nem állunk rosszul.

– Bocsásson meg az úr! – mondja a főtechnikus.

– És maguknál, hátul? – kérdezem most én.

– Ó, köszönöm kérdését: comme çi – comme ça!

– Igazán kimerítő felvilágosítás volt!

– Épp csak levegőt akartam szippantani – magyarázza a főtechnikus, és már el is tűnik hátul.

– Úgy látszik, a makarónik nem szívesen látnak bennünket – hangzik fel hirtelen mögöttem.

Ez biztosan Isenberg volt, a központos. Hát persze: La Spezia! Már eszembe sem jut, hogy eredetileg oda indultunk volna. A szép kék Földközi-tenger. Szegény jó Rommelnak most majd nélkülünk kell megoldania az utánpótlás leszállítását. Végtére is mi az Atlanti-óceánra készültünk. Gondoskodjanak az olaszok a földközi-tengeri konvojokról.

Vajon mi lettünk volna ott az egyetlen hajó? Vagy másoknak is át kellett volna verekedniük magukat?

És ha most sikerült elég nagyot kerülnünk nyugat felé, akkor mi van? Egy napot víz alatt töltünk, periszkópmélységben: rendben van. De lejjebb merülni nem tudunk. Nem bírja ki a hajó. Vajon működik már a rádiónk? Rég nem beszélt senki távmondatokról. Hány tengeri mérföld lehet a legközelebbi francia kikötő? Vagy talán az Öreg vissza akar menni ezzel a ronccsal Vigóba, hogy aztán valamennyien gyalog vágjunk át Spanyolországon? Csapatostul?

És ha elromlik az idő? Hogyan sétahajózunk keresztül a Vizcayai-öblön egy ronccsal? Nappal semmiképp sem menetelhetünk. Hiszen nem tudunk elbújni a repülőgépek elől, ott pedig csak úgy hemzsegnek a darazsak. Éjszaka megyünk, nappal víz alatt lapulunk? Na jó, hosszúak az éjszakák, de vajon beválik?

– Támasz… így jó! – hallom az Öreg hangját.

Eltértünk az iránytól. Egyre délebbre tartunk. Persze, a régi móka: az Öreg azt gondolja, hogy a tommyk azt gondolják… Vagyis gondolhatnák, hogy ha még több hajó is próbálkozik az áttöréssel, akkor biztosan a legrövidebb utat választják. Akkor azok, ha az Atlanti-óceán északi és középső része felől közelednek, nem mennek harminchat fok alá. Tehát nekünk feltétlen a harminchatos alatt kell mozognunk. Egyelőre.

Ha jól látom, akkor újra elértük a Spartel-fok tájékát. Vagy egy kicsit már nyugatabbra vagyunk, de mindenesetre a Spartel-fok magasságában. Most nem rajzolgathat a főkormányos a térképébe. Senki sem helyettesíti, így jókora darab hiányzik majd az úttérképéről.

Észreveszem, hogy mindkét őrtiszt eltűnt. Már én is alig állok a lábamon. Fentről már csak kevés kormányparancs érkezik. Úgy látszik, akadálytalanul átjutottunk az őrzők láncain.

Ha viszont a helyzet már nem annyira rázós, akkor meg kellene kísérelnem…

– Egy ember a hídra? – kérdezek fel.

– Igenis – válaszolja az Öreg fentről.

Alig tudom mozgásra bírni a tagjaimat. Teljesen elgémberedtem a hosszas álldogálásban. Nehézkesen mászom el a kormányos mellett – a Berlini az. Még ki sem érek a mellvéd fölé, a szél már masszírozza az arcomat. Még nyitott számba is betolakodik.

– Naaaa? – kérdi az Öreg.

Egy szót sem tudok kinyögni. Lopva körülnézek: árnyak sehol. Baloldalt fények lánca pislákol: kilenc-tíz szikrányi fény. Mi lehet az? Az afrikai part? Szinte hihetetlen!

Felágaskodom, egy pillantást vetek a mellvéd fölé. Az előhajó halvány holdfényben csillog. Atyaisten, milyen üres a felső fedélzet! A sötétség ellenére is látom, milyen bizarr formát öltöttek a feltépett korlátok. A lövegnek már csak a forgatótalpa áll a helyén. Hogy nézhet ki a torony első része? Biztos teljesen szét van szaggatva.

Az Öreg mellettem áll, és ezt mondja:

– Hatásos, mi?

– Tessék?

– Hatásos, ugye? – aztán motyorgás, amit nem értek, csak szavakat veszek ki belőle: – A Jóistenke… nem hagyja el az ő kis lődörgőit!

Most a főkormányos is hallatja a hangját:

– Pedig én mindig azt hittem, az angolokkal van. Elvégre ők találták fel a whiskyt, nem?

Nem hiszek a fülemnek: itt tréfálkozás folyik, még ha fáradtan is.

Megint elfog a valószerűtlenség érzete: ez már nem a régi föld. Ólomborításon gördülünk egy hideg, kihalt hold felszínén. Rajtunk kívül nincs itt élőlény. Mintha már száz esztendeje itt úsznánk. Nem lehet, hogy mégiscsak kinyiffantunk? A régiek vagyunk még? Ugyanazok? Haladékot kaptunk? Mégis – mi folyik itt?

Hosszú perceken át nem is tudom, ébren vagyok-e vagy álmodom. Érzem, hogy változik minden: mi volt a valóság? Mit meséltem be magamnak? Mit hallucináltam félelmemben? Egyáltalán – mennyi ideig tartott az egész tortúra? És mikor voltam ébren? Mivel töltöttem el azt a sok órát? És a többiek hogyan bírták ki?

Legszívesebben megkérdezném a főkormányost: Mi történt?

Tagjaim löttyedtek, mint hosszú betegség után, de – ereimben hevesen lüktet a vér. Fülemben is hallom a szívdobogást.

Meg kell érintenem a mellvéd fémanyagát, hogy kezem érezze a remegését. Tényleg fut a dízel. Ez nem képzelődés! Sikerült! Elszöktünk előlük!

Újabb fények tűnnek fel. Az Öreg kormányparancsokat osztogat. Ide-oda zegzugolunk, de a fő kurzus a nyugati marad. Csak minél messzebb kerülni innen! Helyet nyerni. Ki a tölcsérből!

– Meddig megyünk még így, főkormányos?

– Még egy jó órát, Herr Kaleun!

Csak állok, és pumpálom a tüdőmet, szép egyenletesen, figyelem a szívverésemet, legeltetem szememet az alig kiemelkedő láthatáron, hallgatom az orrhullám sziszegését. Éppen szemembe kaptam egy kis permetet. Megkóstolom: sós. Tehát az ízlelésem is rendben van. Látok, ízlelek, hallok, szimatolom az éjszakai levegőt. Érzem a hajó mozdulatait. Minden érzékszervem működik: élek!

Hólyagomban heves nyomás jelentkezik. Legszívesebben kilépnék a híd mögött a „télikertbe”, ahogy szoktuk. De most valahogy illetlennek érzem. Még nem jött el az ideje. Talán nem tetszene az Öregnek. Egy darabig még kibírom – biztosan kibírom.

Hátrahajtom a fejemet. Itt-ott látszik csak egypár csillag. A rongyos felhőtakaró alig mozdul, eltakarja a hold sarlóját. Hát itt megyünk át az éjszakán. Újjászülettünk, senki sem tud rólunk. Kernévelben azt hiszik, elsüllyedtünk. A tommyk biztosan jelentették. Elvégre ők rádiózhatnak, amennyit csak akarnak. Csak mi nem. Lehet, hogy kiköphetnénk egy-egy távmondatot, de a tapasztalat azt mutatja: jobb, ha nem ugrándozunk. A legkurtább rádiós jelentést is elcsíphetik, bemérhetnek bennünket.

– Na, szép – morogja az Öreg. – Még egy óra, aztán eltesszük magunkat!

Felemeli a távcsövet, alóla szólal meg:

– Úgy gondolom, felhozhatjuk az őrséget. Mit gondol, főkormányos?

– Én is azt hiszem, Herr Kaleun!

– Második őrség, felkészülni! – szól le a parancsok. – Na? – veti oda nekem.

– Fel sem tudom fogni!

– Mit?

– Hát hogy itt furikázunk az orruk előtt!

– Én sem – mondja szárazon az Öreg. – De jellemző. Amit mindig mondok: nem szabad abbahagyni! Velem ez nem történt volna meg!

– Micsoda?

– Hát hogy most itt furikázunk! Nem szabad abbahagyni! Amíg a parancsnok sapkája fel nem bukkan! Ez a szabály!

A megdöbbenéstől eláll a szavam. Szakmai kritika volt ez, nem több és nem kevesebb! Tehát ha az Öregen múlt volna, már rég kinyiffantottak volna bennünket. Alaposan és visszafordíthatatlanul. Az Öreg rendesen elintézett volna bennünket!

– Dőljön le – javasolja az Öreg. Nehezen forgó nyelvvel adja a jó tanácsot, mint egyik részeg a másiknak. Persze az egyik mindig azt hiszi, hogy csak a másik részeg.

– Még bírom – hősködöm, de amikor meghallom, hogy a második őrség felvonulóban van, mégis lejelentkezem a hídról.

A bűzlő pocsolyák eltűntek. A klórmész is. Normális viszonyokat találok. A szellőzők zümmögnek. Mindenütt rend és tisztaság. És a H ajtó – kisebb csoda! – szabad.

Az U-szobában csend van, minden függöny behúzva. Ahogy vagyok, ruhástul felmászom a kojéba. A búvármentőt el sem pakolom, csak a lábamhoz tolom. De még a kálipatron és az ormány is útban van. Hová tegyem? Legszívesebben kihajítanám! Látni sem akarom többé az alumíniumdobozt. A többiek hová tették a patronjaikat? Aha, felállították a fal mentén. Igen, így jó lesz.

Álmomban robbanásokat hallok. Én magam hatalmas dob vagyok, bádogdob. A dobverők óriási cséphadarók.

Bennem – a dobban – tűzkerekek pörögnek egymással szemben, belül magnézium fehérek, kívülről rózsaszínűek. Most két lövedék talál oldalba. A dob bádogja összerepedezik. Szikrázó golyók ütköznek össze csörömpölve bennem. A csörömpölést dübörgő lárma követi.

– Mi az, mi az? – dadogom, és félrecsapom a függönyömet. Három-négy tompa robbanás zaja.

Lent valaki ül az asztalnál. Most felfelé fordítja az arcát. Megismerem: Kleinschmidt, a dízelgépész tisztes.

– Megszórnak valakit!

– Ó, a kurva életbe!

– Nem nekünk szól. Már egy félórája csinálják.

– Mennyi az idő?

– Tizenegy harminc!

– Micsoda? Hogyhogy?

– Nahát, mondom: tizenegy harminc! Kleinschmidt felfelé fordítja a karját: nézzem meg magam az óráján, ha nem hiszem.

Ekkor jut eszembe, hogy hiszen már nekem is visszakerült az órám. Homlokon tudnám verni magam: te hülye, te tisztára hülye… Összezavarodtam. Kleinschmidten kívül senki sincs itt. Vagy mégis? A szemközti fülkék előtt be vannak húzva a függönyök.

Megszórnak valakit! Akkor világos van. Tizenegy harminc – csak nem éjszaka? Megbízhatatlanná vált az időérzékem. Teljesen megzavarodtam. Mi is van? Csak nem próbál valaki itt nappal átjutni?

Megint egy sorozat robbanás!

– Talán csak ijesztgetés – mondom Kleinschmidtnek. – Nem lenne baj, ha abbahagynák, a végén még tényleg megijedek!

Feltápászkodom, átgördülök a koje rácsán. Indulok a központba. Lássuk, mi van.

A központos átvette a bombaszámláló szerepét, mert a főkormányos alszik.

Hangosan számlál: – Harminchárom, harmincnégy, harmincöt, harminchat-harmincnyolc.

Az utolsó bomba dupla volt.

Az első őrtiszt is a központban van. Fülelő arckifejezéssel kuksol a térképládán. Kurta zsávolykabát van rajta. Honnan szerezte vajon? Ez nem része a korrekt egyenruhás megjelenésnek, ami pedig mindig jellemzi őt. A szakálla is sarjad. A térképpult megvilágításában látni, mennyire beesett a szeme: tiszta halálfej! Épp csak vicsorognia kellene.

– Negyven, negyvenkettő, negyvennégy. Na, legyen már elég!

– Milyen mesze vannak?

– Egy egész sugár – feleli a központos.

– Legalább tizenöt tengeri mérföld – pontosít az első őrtiszt.

– Hálás köszönet!

Elbizonytalanodom attól, hogy a parancsnok nincs a központban. És a főtechnikus? Még mindig a gépeknél van? Vagy végre ő is elaludt? A két mélységi kormányos úgy gubbaszt a nyomógombok előtt, mintha ott aludnának.

Robbanások sorozata olvad össze egyetlen robajlásba.

– Nagyon messze! – hallom meg a parancsnok dörmögő hangját a hátam mögött. Ingben-nadrágban jött ki. Arca lekicsinylően összeszorul. Az Öreg mögött a főkormányost látom. És még a főtechnikus is előkerül.

– A francba! – mondja bele a főtechnikus minden egyes detonációszünetbe, mint egy dacos gyerek: – A francba! A francba!

Csak nem az olajszivárgásunk csalta ide őket? Más hajóról nemigen lehet szó – elvégre fényes nappal van!

– Közelednek – mondja a főkormányos.

Már csak ez hiányzott! Túl hangos a kormánymotor! Ezen a hajón minden túl hangos!

Az Öreg legyint egyet, és azt morogja:

– Hülyeség!

A robbanások zaja úgy marad abba rögtön, mintha az Öreg kézmozdulata intette volna le.

– Biztosan fölös számú vízibombájuk volt! Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megszabaduljanak tőlük!

Mondja, és már el is tűnik.

A tengeri térképre vetett pillantás meggyőz arról, hogy a főkormányos nem hagyta üresen a térképet: befoltozta, amit akkor nem tudott beírni. És egyáltalán nem lepne meg, ha mindez asztronómiai méréseken alapulna, ha lőtt volna még egypár csillagot, mielőtt lejött a hídról.

A térképen minden nagyon egyszerűnek látszik. Tettünk már sokkal bonyolultabb kanyarokat is, mint most ez a fordulás. A Papenbergen látom, hogy húsz méteren vagyunk.

A hidrofonnál Herrmann van szolgálatban. Merev bagolypillantással fogad.

Majdnem jó reggelt kívántam bele az üres arcba – pedig már mindjárt dél van. És Herrmannt amúgy sem szabad zavarni. Fülelnie kell. Két fejhallgatója most négy távcsövet kell pótoljon, két dobhártyája nyolc szemet.

A parancsnok behúzta a függönyét. Lábujjhegyen lopakodom el előtte.

Az O-helyiségben a második őrtiszt durmol. De a főtechnikus nincs a helyén. Ha eddig még tényleg nem aludt, lassan megérik a mosolygóra. Hiszen már tizenkét órával ezelőtt halott ember volt. A főkormányostól tudom, hogy a feleségének körülbelül most jött el az ideje. Jó kis história: az asszonyka egy flensburgi klinikán, ő meg a romos gépei között az Atlanti-óceánban, húsz méter mélységben, az őrület peremén.

Hullafáradt vagyok. Annyi erőm sincs, hogy visszavonszoljam magam a helyemre. Félig öntudatlanul berogyok a főtechnikus ágyának sarkába.

Az asztalszolgálatos ébreszt. Látom, hogy nem először próbálkozik. Éreztem, hogy rázogatnak, de az álom hullámai mindig újra elsodortak. A kajaügyeletes szája az arcom előtt:

– Öt perc múlva tizenkettő, hadnagy úr!

Minden erőmmel összeszorítom a szememet, aztán egy rántással tágra nyitom.

– Igen?

– Öt perc múlva tizenkettő, hadnagy úr!

– Kész az ebéd?

– Igenis, hadnagy úr!

Hallom, a szomszédban a parancsnok a fülelővel beszélget. Olyan reszelős a hangja, mint egy iszákosnak. Most ő is jön.

– Na? – Megint ennyi az egész mondanivalója.

Szeme vörös, szemhéja rángatózik, arca sajtfehér, haja és szakálla sötéten csatakos: biztosan egész fejét a csap alá tartotta.

Végre kinyílik a szája: – Mit eszünk?

– Marhatekercs vöröskáposztával! – feleli az asztalszolgálatos.

A szakács, ez a veszett figura. Valami konzerves virslire számítottam, de nem vasárnapi menüre.

– Hm – mondja az Öreg. Hátradől, és a mennyezetre kacsingat.

– Hol van a főtechnikus? – kérdezem.

– Természetesen az imádott gépeinél. Elaludt guggoltában a dízelek előtt. Az emberei lefektették egy matracra. Hadd aludjon egyelőre.

Jön a három gőzölgő tál. Az Öreg az orra felé legyezgeti az illatot.

Megint három-négy tompa robbanás. Hát már sohasem lesz vége?

A parancsnok elhúzza a száját. Rágja az alsó ajkát. A következő három detonáció után azt mondja:

– Unalmas ez a sok durrogtatás. Mintha máris szilveszter lenne!

– És hol van a másodtechnikus?

A parancsnok ásít. Az ásítással együtt jön a válasza:

– Ő is a gépeknél. Akad ott mindenféle barkácsolnivaló.

Megint nagyot ásít. Jobb kezével laposan ütögeti a száját, ettől rezonál az ásítást kísérő hang.

– Jól kijutott neki a beavatásból. Most legalább tudja, mi minden vár rá – mondja az Öreg, és amikor befejezte az ásítozást, óvatosan kivesz egy falat húst, és fújogatni kezdi, mert forró.

– Csavarzörej megközelítőleg kilencven fokon! – kiáltja a fülelő.

Az Öreg azonnal felpattan, és már ott is terem mellette. Ferdén betámaszkodik a folyosóba, bal karja a hidrofonsufni ajtókeretén.

– Halkul vagy erősödik? – kérdi türelmetlenül.

– Egyenletes! Turbinás gép! Még elég gyenge… erősödik!

Az Öreg leguggol, a fülelő feje olyan közel hajol hozzá, mintha a fülébe akarna súgni valamit. A fülelő most leveszi a fejhallgatót, és úgy fordítja, hogy az egyik kagylót az Öreg, a másikat ő szorítja a füléhez. A fejhallgató kengyele kettőjük fejét úgy köti össze, mint egy zárójel. Semmi sem történik. Egy szó sem hangzik el.

Lassan visszafordítom fejemet az asztalhoz. Hústekercsem fele egy kupac káposzta és egy kupac krumpli között lapul. Milyen hülye látvány! Kés-villa a kezemben – de hát csak nem ehetek most tovább?!

– Eltávolodik! – A fülelő hangja. Nyögés, ízületek recsegése – az Öreg felegyenesedett.

– Legalább evés közben békén hagynának – morogja, miközben átnyomakodik az asztal keskenyebbik oldala mellett.

Alig teszi le magát, már újra jelent a fülelő:

– Csavarzörej egyszázhetven fokon!

– Pedig milyen szépen elhallgatott az imént – mondja a parancsnok szemrehányó hangon. – Na, várjuk ki a végét.

Két-három falatot bekap. Én is folytatom a falatozást. Csak óvatosan, nehogy zajt csapjak az evőeszközzel.

Az Öreg szemlátomást fölösleges szemtelenkedésnek minősíti, hogy a tommyk még a finom marhahús bekebelezése közben is akusztikai ingerekkel háborgatnak bennünket.

– Kihűlt! – mondja undorodva, amikor újabb falatot vesz a szájába. Nekikeseredett pillantással nézegeti még egy darabig a tányért, aztán eltolja magától.

A vízibomba-robbanások és a csavar zörejek mégiscsak kihozzák a sodrából az Öreget. Elképzelhető, hogy a tommykat mégis az olajszivárgásunk csődítette ide. Hát lehet azt tudni, hogy nem húzunk-e esetleg olajnyomot magunk után?

Az első őrtiszt bezzeg mindent felfalt, kését és villáját rendesen, párhuzamosan helyezte a tányérjára. Az első őrtiszt ismeri a finom illemszabályokat. Már kiokította az asztalügyeletest is: „Ha keresztbe rakom, az azt jelenti, hogy még kérek!”

– Leszedhet – mondja a parancsnok, nyújtózkodik, és a központ felé indul. Alig ül le a térképládára, megint hat bomba robban. Mint a távoli mennydörgés.

Az U-helyiség asztala randa látványt nyújt: csak hárman ettek, de azok bezzeg, mint a disznók. A többiek étele zsírba dermedten áll a mocskos tányérok között. Az emberek nyilván túlságosan kikészültek ahhoz, hogy rendet tartsanak. Nem is lenne baj, ha egy kicsit kényelmesebben tudnék felmászni a fülkémbe, de így még a lábamnak is alig van hely az asztalt elborító undormány között.

A villanymotorok zümmögésébe újabb vízibomba-robbanások dördülnek. És végre azt is tudom már, miért olyan halálos a csend minden egyes robbanás után: elhallgatott a rádió, nem dudálja a hülye zenéit. A repülőbomba óta vége. Valami jó is volt a rosszban.

Pár óra alvás, csak ennyi kellene! Micsoda jótétemény: kinyújtózom, összemarkolok a lábujjaimmal, aztán kinyújtom őket. A mi helyzetünkben már az elnyújtózás puszta ténye is áldás. Összeborzadok arra a gondolatra, hogy ha az Öreg nem ennyire keményfejű, már órák óta lubickolnánk. De ez a jéghideg pókerjátékos pontosan tudja, mennyit ér a feneked alatt az úszó valami, akármilyen roncs is.

Tizenhét óra harminckor ébredek. Fura módon harminc fokon áll a kormány. Az Öreg ezek szerint a parthoz akar közelíteni. Ha ezen a kurzuson maradnánk, egyenesen Lisszabonba érnénk.

Mennyi ideje is már, hogy a hídra szólítottak, mert megjelentek Lisszabon fényei?

Valószínűleg a partok mentén hajózhatunk a legbiztonságosabban. Végszükség esetén úszhatunk is, de ahogy én az Öreget ismerem, mindent el fog követni, hogy bent maradhassunk.

Elvégre a hajó teljesen fel van szerelve. A léken kiszivárgott mennyiség ellenére is rengeteg olajunk van, torpedók, amennyi csak kell, élelem bőségesen. Ennyi kincsről egy ilyen Öreg-forma figura nem szívesen mond le!

Ha át akarunk vágni a Vizcayai-öblön, a legjobb elrugaszkodási pont a Finisterre-fok lenne. Vajon meg meri-e kockáztatni az Öreg a nagy ugrást?

– Felmerüléshez felkészülni! – hangzik a központból. Szájról szájra terjed a parancs. Az O-szobában senki se moccan, így én kelek fel, botorkálok az orrtéri ajtónyíláshoz és ordítom be a félhomályba:

– Felmerüléshez felkészülni!

Megkezdődik a szokásos szertartás. A második őrség a soros. Tizennyolc óra – tehát még két órát őrködhetnek.

A központban tülekedés. Megint vakon kell felmerülnünk.

– Torony a felszínen!

– Nyomáskiegyenlítés!

A toronyfedél kipattan. A parancsnok elsőként terem fent. Azonnal beindíttatja a dízelt. A hajó megremeg – és máris dízellel vágtatunk a harmincfokos kurzuson.

A második őrtiszt mögött én is felmászom. Gyorsan körbenézek: egyedül vagyunk a végtelen horizont közepén.

Amikor vacsorázni indulok, áthaladok a központon.

– Ez az új pofa úgy néz ki, mintha orra bukott volna – mondja Dorian. – Mi az, te voltál a fogorvos? – kérdi a központos legényt. Tényleg: a Bibliakutató két metszőfoga hiányzik. A központos legény lapít.

– Megérdemelte! – bátorítja a Berlini. – Túléli, ne félj.

Látom, amint Isenberget elönti a méreg, nehezére esik legyűrni.

– Jaj, ne beszélj már annyi baromságot! – préseli ki nagy nehezen.

Vacsorakor a főtechnikus is felbukkan. Alig merek ránézni, olyan borzasztóan fest.

– Biztos, hogy radarjuk volt – mondja az Öreg a főtechnikusnak.

Radar. A nagy hajókon mindig van radar: hatalmas, matracszerű alkotmány az árbocon. A Bismarck úgy kapta el radar segítségével a Hoodot, hogy még egy árboccsücsök sem látszott belőle. És most úgy látszik, hogy a tommyknak sikerült úgy összezsugorítani a radart, mint a japánoknak a fáikat.

Kíváncsi vagyok, mikor tudja meg Simone. Hiszen az emberei állandóan figyelnek. Az emberei? Sokért nem adnám, ha tudnám: valóban benne van-e a maquis-ban. Már rég vissza kellett volna érnünk. Már Gibraltár előtt is annyi időt töltöttünk odakint, amennyit mostanában egy hajó sem.

Gibraltárról senki nem szól egy szót sem. Még a leghalványabb célzást sem teszi senki – úgy látszik, a fenéken töltött órák tabuvá váltak.

Az emberek is kussban vannak. Gibraltár az arcokba vésődött leginkább. A rettegés ott maradt sokuk arcán. Mindenki tudja: nem tudunk lemerülni. Periszkópmélységnél nagyobb mélységet nem bír ki a hajó. Rengeteg abroncs elszakadt; igazából egy úszó roncs vagyunk. Mindenki szorong a Vizcayai-öböl téli viharai miatt.

Másnap beszélgetésfoszlányokat hallok az U-helyiségből.

– Elég jó kis távolság! – mondja Dorian, amennyire csak képes rá, olyan könnyedén.

– Pont a Vizcayán, ezzel a rommal – veti közbe Kleinschmidt.

– Hány mérföld a legközelebbi támaszpont? – kíváncsiskodik a Süket Willi.

– Hogy érted, hogy a „legközelebbi”?

– Na, nézd már a nagy tengerészt! Csak nem gondolod, hogy St. Nazaire-be megyünk vissza? Nem jártál még hátul? Ezzel a rozsdatemetővel nem ugrálhatunk sokat!

Sodródom: lágyan ringat, elsodor az áramlat, gyorsan pörgök a tengelyem körül. Az örvény nagy erővel húz lefelé. Lent minden ezüstös. Ezüst holdbarlang. Fehér buborékok emelkednek, mint a szénsavas limonádéban. Most felismerem, hogy mindez nem is igazi, csak ezüstpapírból csinált utánzat, a szikrázó zátonyok is ezüstpapírból vannak. Giccses. Na, el innen! – mondom magamnak. Vigyáznom kell, nehogy megvágjam a lábamat, amint elrugaszkodom. Könnyedén, mint egy hal, a felszínre úszom, ezüstös üveggyöngyöket húzok magam után. A felszín éles pukkanással kiszakad. Csapkodok a karjaimmal, levegő után kapkodok, felébredek: valaki a karomat markolja.

Rémület kerít a hatalmába: – Mi történt?

Turbó központos legény kapja el rémült pillantásomat. A hajón csend, se a dízel, se a villanygépek nem mennek.

– Mi van?

A központos fiú arca továbbra is rám mered.

– Mondjon már valamit, mi történt!

– Megálltunk.

– Megálltunk? Micsoda?

Ökölcsapás hangja homokzsákon, aztán cuppanás: a hullámok a merülő bunkert nyaldossák. A hajó lágyan ide-oda billen.

– Jöjjön fel a hídra.

A központos legény igazán tapintatos ember. Kis falatokra tördelte a híreket, és a következő falatot csak akkor dugja a számba, ha az előzőt már megemésztettem.

– A parancsnok is fent van… kéreti, hogy jöjjön fel… ugyanis megállítottunk egy gőzöst.

Mintegy nyomatékképpen rábólint párat, aztán kihátrál, menekülve a kérdések elől.

Megállítottunk egy gőzöst? Megállítottunk… egy gőzöst? Az Öregnek a maradék esze is elment? Megállított egy gőzöst? Mi ez a hülyeség? Új programpont?

Ez a csend! Minden szemközti függöny félrehúzva. Hát egyedül vagyok a hajón? Senkit sem látni. Mindenki elment gőzösöket stoppolni?

Nem tudok uralkodni kezem-lábam fölött. A hajó megbillen, én is eldőlök, jobb lábbal félig már a csizmában. Most a másik oldalra csúszik a padló. Nekivágódom egy kojefülke rácsának. Az ördögbe! Nyomás az ajtónyíláson át.

A központban azért még látok két embert. Felkérdezek: – Egy ember a hídra?

Azonnal érkezik a válasz: – Igenis!

Nedves a szél. Az ég csillagos. Fekete tömegek állnak a sötétben: a parancsnok, a főkormányos, az első őrtiszt. Gyors pillantást vetek a mellvéden át: te jóságos ég, te szentséges… Pontosan a hálóeltartó mögött valami hajómonstrum tornyosul; tetőtől talpig fényesen kivilágítva. Személyszállító. Legalább tizenkétezer bruttóregisztertonnás, akár több is! Csak úgy, itt álldigál! Megállítottuk! A fekete víz ezerszeresen tükrözi vissza a sárga és a fehér fényeket. Törtüveg-csillogás.

– Már egy órája ezzel foglalkozunk – dörmögi az Öreg, de vissza sem fordul közben.

Iszonyú hideg van. Át- meg átjár. A főkormányos a távcsövét nyújtja. Két-három perc múlva ismét az Öreg hangját hallom: – Pontosan ötvenöt perce állítottuk meg.

Az Öreg szeme előtt távcső. A főkormányos félhangosan magyarázni kezdi: – Jeleztük neki…

A parancsnok a szavába vág: – …hogy kap egyet az oldalába, ha rádiózni mer. Nem is hiszem, hogy rádiózott volna. Aztán a nevét kérdeztük, de azzal valami nincs rendben. Reina Victoriát jeleztek át, vagy valami ilyen spanyol nevet. De az első őrtiszt nem találta meg a regiszterben. Valami bűzlik Dániában!

– De hát a díszkivilágítás? – csusszan ki a számon.

– Nem is lehet jobban álcázni valakit, mint hogy kivilágítom, és eljátszom a semlegest!

A főkormányos a torkát köszörüli: – Furcsa! – mondja a távcsövet tartó kesztyűje mögül.

– Az én gusztusom szerint ez már túlmegy a furcsán – mondja a parancsnok. – Bár tudnánk, hogy be van-e jelentve. Már megkérdeztük rádión.

Hát mégiscsak rádiózik az Öreg! A rosseb egye meg. Muszáj volt?

– Vagy nem kaptunk még választ, vagy mégsem egészen jó a rádiónk.

Egyszerűen nem értem. A mi helyzetünkben távmondatokat küldözgetni?! Így simán bemérhetnek bennünket!

Mintha belső kételyeimre adna választ, megszólal az Öreg.

– Biztosra kell mennünk.

Megint csak azt érzem, hogy nincs kapcsolatom a valósággal, hogy ez az óriáshajó nem egyéb, mint agyrém, hogy mindjárt pukkan egyet, és vége, fel lehet lélegezni, nevetni tessék, vége az előadásnak.

– Fél órája tudja, hogy megtorpedózzuk, ha nem küldi át a csónakot – mondja az Öreg.

Az első őrtiszt is távcsövez. Egy szót sem szól. Fejemben üresben teker egy hajócsavar: ez színtiszta őrület, színtiszta őrület. Pont a hálóeltartó fölött ez a dögnagy gőzös! És akkor kalózosdit játszunk egy félroncs tengeralattjáróval! Minden jó szelleme elhagyta az Öreget?

– Ráálltunk a hullámhosszára. Első őrtiszt, szóljon már át angolul: ha tíz perc múlva nincs itt a csónak, lövünk. Főkormányos, mennyi az idő?

– Három óra húsz!

– Három harminckor jelentse az időt.

Csak most látom, hogy Hinrich rádiós is a hídon van. Feltámaszkodik magasan a mellvéd fölé, és kezében a súlyos fényjelző készülékkel jeleket küld a másik hajónak.

– Átkozott mocskos disznóság! – káromkodik a parancsnok, mivel odaátról még egy „megértettem” jelzést sem küldenek. – Hát ez… hát ez már mindennek a teteje!

A jelzőőrnek háromszor kell megismételnie a fényjeleket, mire a gőzös számtalan fényes, kerek ablaka között válasz villan fel. Az első őrtiszt betűről betűre súgja a jelzőőrnek a fénytőrök hosszát, amelyeket most az éjszakai sötétségbe döfnek: Rövid… hosszú… rövidek, hosszúak…

Újra egész örökkévalóságig tart, mire válasz érkezik odaátról. Az Öreg, dacból, nem olvassa az őrrel együtt.

– Nos? – riad rá az első őrtisztre.

– Erőltetik a munkát, ezt üzenték vissza, Herr Kaleun.

– Erőltetik a munkát?! Erőltetik a munkát! Mit jelentsen ez a hülyeség? Először hamis nevet ad meg, aztán ez a zöldség? Hány óra, főkormányos?

– Három óra huszonöt!

– Még egy ilyen pofátlanságot: hamis nevet adnak, süketnek tettetik magukat, meg se moccannak…

A parancsnok egyik lábáról a másikra nehezedik, kezét bőrdzsekijének oldalzsebébe mélyeszti, nyakát behúzza. A vízen villódzó fények előterében jól látom a profilját. Meredten bámulja a gőzöst.

Senki nem mer megszólalni. Csak a hullámok csapdossák a merülő tartályt, s a parancsnok kezd újra káromkodni: – Mi a francot akar jelenteni, hogy erőlteti a munkát?

Lentről a főtechnikus hangja hallatszik:

– Mi történt?

– Ha öt percen belül nincs itt a csónak, odapörkölünk neki – mondja fojtott hangon a parancsnok.

Észreveszem, hogy egyértelműen megerősítést vár a főkormányostól. De a főkormányos nem szól. Néha felemeli a távcsövet, néha leengedi, de ezen kívül nincs egyéb megnyilvánulása. Vánszorognak a percek. A parancsnok hirtelen a főkormányos felé fordul. Az felkapná a távcsövet, de az Öreg már megelőzte: most ki kell mondania, amit gondol.

– Én… én… nem tudom, parancsnok úr. Nem lehet tudni igazán…

– Mit nem lehet tudni? – vág a szavába az Öreg.

– Valami nem stimmel itt – mondja tapogatódzva a főkormányos.

– Éppen ezt gondolom én is! – mondja az Öreg. – Szántszándékkal várakoztatnak! Még a végén a nyakunkra hozzák a rombolókat. Vagy a repülőgépeket.

Az Öreg úgy beszél, mintha önmagát akarná meggyőzni. Aztán ismét a főkormányos akadozó hangja hallatszik: – …még várni.

Látom a gőzös kerek ablakainak fényét, kettős sorban, érzem a nyirkos éjszakai szelet. Hallom, amint a hullámok döndülve vagy placcsanva csapódnak a merülő tartályhoz, néha pedig élesen sziszegnek, mintha forró vaslemezre hideg víz ömlene. Jódszagot érzek a nyirkos szélben. Hajtóolaj szagát is érzem. Minden érzékszervem működik, mégis mintha csak félig lennék magamnál, mintha nem hihetnék az érzékszerveimnek: ez valami rossz varázslat, bűbáj, ámítás, gonosz délibáb.

Ezzel a tönkrement fegyverzettel nem játszhatjuk a rettenthetetlen tengeri haramiát! Az Öregnek elfogyott az ütőkártyája – még szerencse, hogy elfújták a fedélzeti lövegünket. Képes lenne tüzet nyitni, hogy megmozgassa az embereket ezen a kísértethajón.

– Egyes csövet elárasztani!

Ez a mélyhűtött hang! Az Öreg ferdén mögöttem áll. Lapockáim között érzem, hogy milyen türelmetlen. Az őrület zsíros martalékává váltunk. Ez nem támadás – ez céllövölde. Az ellenfél áll. Mi állunk. Távolságunk a lehető legkisebb. Szinte érinti a torpedóvetőcső torkolata a célt.

Két kis hullám kondítja meg gyors egymásutánban a merülőtartályt. Az erős hangtól szinte szét akar pattanni a fejem. Végre megint csend van. Csak szaggatott zihálás hallatszik. Csak nem a főkormányos?

Hirtelen élesen, metszőn szólal meg az Öreg:

– Most már aztán elég! Főkormányos, lát valamit?

– Nem, parancsnok úr – feleli Kriechbaum a távcső alól, ezúttal hangsúlyozottan szabályosan. Másodperces szünet után azonban még hozzáteszi: – De nem tudom…

– Mit nem tud, főkormányos? Lát valamit, vagy nem lát?

A főkormányos a kesztyűjén át válaszol vonakodva:

– Nem látok semmit, Herr Kaleun.

– Akkor meg mit filozofál?

Pár gondolatnyi szünet, a hullámok belelocsognak. Túlságosan is hangosak.

– Na jó! – dönt a parancsok, mint akit hirtelen düh kapott el, és kiadja a parancsot: – Egyes cső! Víz alatti lövésre felkészül!

A parancsok mélyeket lélegez, aztán, mintha valami mellékes dologról beszélne, félhangosan tűzparancsot ad az egyes csőnek.

Jól érzékelhető rándulás: a torpedó elhagyta a csövet.

– Az egyes csőből elektronikus vezérléssel torpedó indult! – érkezik lentről a jelentés.

A főkormányos leereszti a távcsövet. Az első őrtiszt is. Állunk, mint a sóbálvány, szemünk a villogó ablakok sorára mered.

Te jó Isten, mi lesz itt mindjárt! Ez a monstrum hajó! Személyszállító! Biztosan az utolsó szögletéig telizsúfolva emberekkel! Mindjárt elindulnak a mennyország felé. Nem lehet innen elhibázni. A hajó áll, nincs előretartás. A tenger sima. Torpedó beállítás: két méter a vízvonal alatt, a középhajóra célozva. Ideális távolság.

Tágra nyílt szemmel meredek a gőzösre. Képzeletem már előrevetíti az óriási robbanást a csillogó hajókörvonal alatt. Látom, amint felágaskodik, amint szakadozott szélű vasrongyok szállnak az ég felé, és óriás gombafelhő emelkedik fel. Fehér izzás és vörös izzás!

Elakad a lélegzetem. Mikor robban már? A gőzös kivilágított ablaksorai táncolni kezdenek. De ez csak a hosszas, megfeszített bámulás miatt van. Már levegőt sem veszek.

Ekkor valaki jelent, csak foszlányokat hallok belőle: – …torpedó nem fut!

Mi? Micsoda? Akkor mi volt az az imént? De hiszen ez lentről jött, a fülelősufniból! Nem fut a torpedó! Hiszen világosan éreztem a kilökés rándulását! És most?

– Nem csoda – mondja a főkormányos, és mélyet lélegez. A torpedó nem fut. Vagyis nem működik. Hát persze, a repülőbomba! Igen, ez lesz az: a torpedókat is megnyomorította a detonáció lökéshulláma. Nem bírhatta ki egyetlen torpedó sem. Ómen! Figyelmeztetés! És most?

Kettes, hármas, négyes cső?

– Akkor az ötös csővel próbálkozunk! – mondja az Öreg, és már ki is adja a parancsot:

– Tatcsőre kapcsolj!

Gép- és kormányparancsok következnek, megfordítják a hajót, nyugodtan, mint a gyakorlaton.

Ötös cső! Ezek szerint az Öreg nem bízik a többi első csőben sem, de talán a tatcső nem kapott akkorát.

Tehát nem hagyjuk abba. Az Öreg nem hisz a figyelmeztető jelekben. Csak arra figyel fel, ha az orrára koppintanak. A hajó lassan lendületbe jön és elindul. A kivilágított nagy hajó, amely az imént még elöl volt, lassan jobbra tolódik, aztán hátraúszik. Két-három perc múlva pontosan a tat mögött lesz: ez az ötös cső lövőhelyzete.

– Ott vannak!

Összerezzenek. A főkormányos egyenesen a jobb fülembe ordított.

– Hol? – vakkant a parancsnok.

– Ott… az biztosan a csónak! – A főkormányos kinyújtott karral mutat bele a sötétségbe.

Könnyezik a szemem az éjfekete tenger bámulásától. Ott… ott valóban mozog valami tömeg, egy árnyalattal sötétebb a fekete víznél is!

Mindjárt beér a tat és a fényvisszaverődések közé, fényekkel a hátterében mindjárt élesebben kivehetők a körvonalai. Kétség kizárva: ez egy csónak.

– Kutterrel! Ezek megőrültek? – hallom az Öreg hangját. – Kutterrel jönnek ebben a hullámzásban, kivilágítatlanul?

Hökkenten meredek a sötét tömegre. A fénycikkanások előtt hat púpot vélek felfedezni.

– Fedélzetmester! Két emberrel álljon készenlétben a felső fedélzeten! Fényszórót a hídra! – ordítja az Öreg.

A toronyból zavaros hangok szűrődnek fel.

– Na, mi lesz már?

A fényszóró zsinórja tekeredhetett össze. De most a főkormányos is lenyúl, és kiemeli a torony nyílásán a kézi reflektort.

Kötelek vízre csattanását hallom, vagy tévedek?

Hirtelen a fényszóró pászmájában a kutter orra bukkan fel a vízből, valószínűtlenül, mintha mozivászonra vetítenék ki, aztán eltűnik két nagy hullámhát között. Már csak a tatján álló ember feje látszik ki. Karjával védekezik a fényszóró erős fénysugara ellen.

– Fedélzetmester, figyeljen jól! Álljon készenlétben! – üvölti az Öreg.

– Ó, te jóságos ég! – hangzik fel mögöttem.

Összerezzenek: ez a főtechnikus. Ő is feljött a hídra, észre sem vettem.

A kutter megint a magasba emelkedik. Hat embert számolok meg a kormányoson kívül: alaktalan gályarabok.

A Legelső lándzsaszerű csáklyát nyújt át a kutterbe.

Kiabálás, hangzavar. A Legelső káromkodik, és ide-oda szalajtja az embereit a fedélzeten az ütközőgombokkal. Most olyan hang hallatszik, mint amikor a kormány recsegve szilánkokra törik. A kutter kormányosa vadul hadonász a szabad karjával. Ő csapja a legnagyobb lármát.

– Figyelj! – bömböl a Legelső. Aztán újra: – Figyelj! A hétszentségit, ti nyomorult disznók…

A parancsnok egész idő alatt mozdulatlanul áll. Egy szót sem szól.

– Fényszórókat a fedélzetre! Ne vakítsátok az embereket! – ordít a fedélzetmester.

A kutter elsodródik: hamar négy-öt méteres rés tátong közöttünk. Ketten felegyenesedtek a kutterben: a kormányos és még egy ember, akit az előbb nem is vettem észre – akkor viszont nyolcan vannak.

A fedélzetmester időközben erősítést kapott, s amikor a kuttert legközelebb elég közel sodorják a hullámok, ketten is megkísérlik az ugrást a fedélzetünkre. Az első megtántorodik, majdnem elzuhan, de a fedélzetmester elkapja. A második túl rövidet ugrik, térdre esik, de még mielőtt visszazuhanna, egyik emberünk elkapja a nyakánál, mint egy nyulat. Az első belebotlik a lyukba, amit a repülőbomba vágott a fedélzeten. A második is megbotlik, és a célzókészülék talapzatának esik. Jókorát csattan.

– Ez jól beverte a képét – mondja valaki mögöttem. A fedélzetmester káromkodik.

A két bebugyolált figura nehézkesen felmászik a torony oldalán a mászóvasakon. Atyaég, micsoda régimódi parafa mellényük van! Nem csoda, hogy ezekben a micsodákban nem tudnak mozogni.

– Buenos noches! – hallom.

– Mit nyilvánítottak ki épp az urak? – kérdi a főtechnikus.

A híd hirtelen szűknek bizonyul. Érthetetlen beszédhullám önt nyakon. A kisebbik látogató úgy mutogat, mint egy idegbeteg művész mozgatta marionettbábu.

Mélyen arcukba lógó esőkalapjuk miatt nem látni az arcukat. Mellényük a felmászáskor annyira felcsúszott, hogy a második karja, amikor éppen nem mutogat, teljesen eláll a testétől.

– Csak lassabban, lassabban, uraim, downstairs, please! – mondja az Öreg, és fentről lefelé tompító, nyugtató kézjeleket tesz.

– Spanyolok – mondja a főkormányos.

A két, vastagon bebugyolált ember csak nehezen jut át a torony nyílásán, pedig kis termetűek.

A központ félhomályában végre megnézhetem őket. Egyikük, szemlátomást ő a kapitány, kövérkés. Fekete bajuszkája mintha ragasztva lenne. A másik fél fejjel magasabb, sötét bőrű. Úgy nézegetnek körbe, mintha egérutat keresnének. Csak most látom, hogy a kisebbiknek felrepedt a szemöldöke, vérzik, mint egy megütött bokszoló. Három párhuzamos csíkban folyik a vér a járomcsontjára.

– Hát ezek tisztára be vannak dilizve! – mondja Isenberg központos.

Van valami abban, amit mond: én sem láttam még embereket ennyire félni.

Hirtelen megjelenik előttem, mennyire félelmetesek is lehetünk: szemünk villog, arcunk beesett, szakállunk borzas – egy csapat vadember egy rakás gép között. Persze bűzlünk, mint a görény. Legtöbbünkön még ugyanaz a ruházat lóg rongyokban, mint amiben elindultunk. Ezek meg illatos, faburkolata kajütöcskékből érkezhettek. Folyosóikon szőnyegek, plafonjaikon kristálycsillárok. Mint a Weseren.

Talán épp a vacsorától riasztottuk fel őket? Nem, az nem lehet, hiszen már bőven éjszaka van.

– Úgy néznek ránk, mintha kést szegeznénk a torkuknak – mondja Isenberg.

Az Öreg úgy bámulja tátott szájjal a gesztikuláló kis embert, mintha a Marsról pottyant volna ide. Vajon miért nem szólal meg? Körbefogjuk a két hadonászó figurát, és senki sem szól egy szót sem. A kövérkés spanyol mindkét kezével mutogat, és érthetetlen szavakat hadrikál.

Hirtelen őrjöngő düh ragad el: ennek a pergő nyelvűnek szét tudnám harapni a torkát, bele tudnék térdelni a heréjébe!

Nem ismerek magamra: – Te istenverte mocskos disznó! – sziszegem. – Ezt akarjátok megetetni velünk?!

A parancsnok döbbenten néz rám.

– Nem vertek át bennünket!

A spanyol rám mered, tekintetében halálfélelem. Nem tudom, mitől borult el így az agyam. De mégis, már tudom: majdnem hóhérrá tettek bennünket! Egyszerűen nem reagáltak! Órák hosszat várakoztatták az Öreget! Aztán idejöttek ezzel a gyermekded kutterrel… Nem ám motorcsónakkal! Kutterrel, csak úgy bele a vakvilágba, lámpás nélkül…

Most már a spanyolnak is eláll a szava. Egyikünkről a másikra rebben a szeme. És hirtelen dadogni kezd: – Jo emberr, jo emberr!

Nem tudja, kihez forduljon ezzel a groteszk megszólítással, hát körbeforog abban a nevetséges, vastag öltözékében, mint egy táncoló medve, a viaszosvászon táskát a hajópapírokkal még mindig a hóna alatt szorongatja. Most a jobb kezébe kapja, és valamiféle „fel a kezekkel” tartást vesz fel. A táskára szegeződik a tekintetünk.

Az Öreg arca megrándul, szó nélkül a táskáért nyúl. A spanyol azonnal rikácsolni kezd. De az Öreg ridegen a szavába vág: – Your ships name?

– Reina Victoria… Reina Victoria… Reina Victoria! – kiáltja a spanyol.

Hirtelen csend támad. Az Öreg felnéz a papírokból, aztán az első őrtiszthez fordul. – Mondja meg ennek az úrnak, hogy a hajója nem létezik. Tud spanyolul, ugye?

Az első őrtiszt mintha transzból ébredne. Elvörösödik, és az idegen kapitány háta mögött spanyol nyelvű dadogásba kezd. Az elhűlve nézeget körbe, megpróbálja elkapni az első őrtiszt tekintetét. Közben hátat fordít. Mintha villám csapna belém: kicsiny betűkkel ezt olvasom a mellény alján: „South Carolina”. Na, most megfogtunk! – ujjongok fel magamban. Hát mégis! Az Öregnek mégiscsak igaza volt! Amerikaiak – spanyoloknak álcázva!

Megtaszítom az Öreget. Mutatóujjammal az írásra bökök a mentőmellény alján: – Milyen érdekes – itt még South Carolina áll!

A spanyol, mint akit tarantula csípett meg, felpattan, és valóságos szózuhataggal áraszt el.

Most megcsíptünk, vén gazfickó! Abbahagyhatod a spanyol locsogást. Megszólalhatsz angolul!

Az Öreg hökkenten mered a karattyoló emberkére, aztán az első őrtisztre rivall: – Mondja már, mit locsog ez itt összevissza!

– South Carolina… a hajó… tényleg így hívták… azelőtt – dadogja az első őrtiszt. A spanyol valósággal csügg az ajkain, és minden szavához bólogat, mint egy bohóc. – De most… Reina Victoria a neve…. Öt évvel ezelőtt… megvették… az amerikaiaktól.

Az Öreg és a spanyol kapitány úgy nézik egymást, mintha párbajozni készülnének. Egyszerre akkora csend támad, hogy a kondenzvíz csepegését is jól lehet hallani.

A főkormányos a térképpulttól jelenti:

– Így van! Tizennégyezer bruttóregisztertonnás! – A főkormányos kezében a hajókatalógus.

Az Öreg szeme ide-oda vándorol a spanyol és a főkormányos között.

– Tessék? – kérdi végül metsző hangon.

– A függelékben áll, Herr Kaleun – és mivel az Öreg még mindig nem reagál, félhangosan hozzáfűzi: –, a főhadnagy úr nem nézte meg a függeléket.

Az Öreg ökle összeszorul, most az első őrtisztet veszi szemügyre. Szemlátomást küzd, hogy ne veszítse el a higgadtságát. Végre kinyögi: – Magyarázatot kérek!

Az első őrtiszt nehézkesen a főkormányos felé fordul, és a katalógusért nyúl. Két imbolygó lépés után a térképpultba kapaszkodik. Úgy támaszkodik rá, mint egy sebesült.

Az Öreg megrázkódik, mintha végigborzongott volna. Még mielőtt az első őrtiszt szóra nyitná a száját, már újra a spanyolhoz fordul. Arcán zavart vigyor. A spanyol azonnal észreveszi a változást, vadul rázendít újra a hadrikálására.

– South Carolina… American ship… now Reina Victoria… spanish ship!

Ötször-hatszor elismétli. Minden ismétlésre elillan egy darabka rettegés az arcáról.

– Főkormányos, nézze meg a papírokat! – mondja a parancsnok. De még mielőtt lapozgatni kezdene, a spanyol kapitánytól már mindent megtudunk: – Dos mii passageros… por America del Sud… Buenos Ares!

Az Öreg hosszan beszívja a levegőt, aztán kiprüszköli. Egészen összeszottyad közben. Most megveregeti a spanyol vállát. A másik spanyol szeme – az első tiszt lehet – felvillan, mint a karácsonyfaégő. Felváltva szélesre húzódik és összecsücsörödik a szája – ilyen tiket még nem láttam.

Az Öreg – mintha kicserélték volna. Szemlátomást teljesen elfeledkezett az első őrtisztről. Viszont hirtelen idevarázsoltatja a konyakot három pohárkával.

– Egészségünkre; ami jó, az meg nem árt – morogja az Öreg. A spanyol kapitány biztosan afféle pohárköszöntőnek véli, ő sem akar lemaradni. Megint elhadar egy verset a magáéból, aztán felemelt konyakospohárral még ezt is megkockáztatja: – Eilitler! Eilitler! Eilitler!

Az első őrtiszt fehér, mint a gyolcs. Dadogva próbálja fordítani, amit a spanyol most magyaráz: – A kapitány… azt gondolta… angol őrjárat vagyunk. Ezért… ezért húzta… el annyira az időt… Csak amikor észrevette… amikor észrevette, hogy… nem angolok vagyunk, akkor… akkor lett nagy a zűrzavar a hajón. Aztán az első csónak, azt mondja… az első csónak kicsúszott…

A spanyol bólingat, és egyre ismételgeti: – Si… si… si.

– Kicsúszott és elsodródott… elnézését kéri emiatt.

– Elnézést! Ez jó! – mondja az Öreg. – Térden állva mondhat köszönetet nekünk is meg főleg a tommynak, aki tönkretette a torpedóvetőinket. És esetleg azt is megmondhatja neki, hogy az ön áldásos közreműködésével már rég a felhők tetején kellene álldogálniuk hosszú fehér ingben. Ez a két úr, meg a kétezer utasuk! A maga lelkén száradnának – ha ugyan ez jelent magának valamit!

Az első őrtiszt alsó állkapcsa elfacsarodik. Te jó ég, ez kikészült: már az alsó állkapcsán sem tud úrrá lenni.

Amikor a spanyol kapitány és kísérője újra a kutterjukban ülnek, visszafordulva még harsányan hanglemezeket és gyümölcsöt kínálnak. Csak fél óra, és mindent áthoznak: egész modern lemezek! Spanyol zene! Flamenco! Pompás, friss gyümölcs, akármennyi, az egész legénységnek!

– Tűnj már el, vén segg! – ordítja valamelyik emberünk a felső fedélzetről, és szétterpesztett lábbal, mintha spárgát akarna csinálni, taszítja el a spanyol kuttert a merülőtartálytól. A Legelső csáklyával segédkezik. A kötelek belecsobbannak a vízbe. Spanyol szófoszlányok érnek még el, és valami olyasmi, mint „Viszontlátásra”.

– Megvesztél? – üvölti a fedélzetmester.

A spanyolok hamarosan újra sötét tömeggé távolodnak.

– Tiszta hülyék, hogy nem raknak ki lámpát! – mérgelődik a főkormányos. – Húsz méterre megközelítettek már, mire észrevettük őket. Tiszta hülyék!

Az Öreg nem kapkodja el a gépparancsokat. A központban újra összefut az első őrtiszttel.

– Tudja… el tudja képzelni egyáltalán, hogy mennyi híja volt? Hogy hajszálon múlott csak? Mert az én nagyszerű első őrtisztem még egy olyan egyszerű dologra is képtelen, hogy utánanézzen egy hajó nevének a katalógusban? Mondok magának valamit: ez haditörvényszék elé kívánkozik!

A nyomorult, még főbe lövi magát, mondom magamban. De szerencsére csak egyetlen pisztolyunk van, azt is a parancsnok őrzi. Jól el van zárva.

Az U-helyiségben mindenki egyszerre beszél:

– A főkormányos rögtön érezte, hogy szar van a palacsintában!

– Hű, az első őrtiszt… egész varangyot kellett hogy lenyeljen!

– Majdnem beleszánkáztunk valami baromságba!

– Jellemző az Öregre! Durr bele, csak azért is!

– Hú, ezek aztán befostak rendesen!

– És csórók voltak, nem is akármennyire – ekkora dögnagy hajó, és még csak egy motorcsónakjuk sincs!

– Gyerek, gyerek, ekkora nagy mamlasz!

Attól tartok, hogy ez az utóbbi az első őrtiszt lenne. Az Öreg órák múlva megenyhülten a központban:

– Hát, sok minden összejött. Hajszál híján második „Laconia”-eset{44} lett belőle. Ha a torpedó kormányberendezése nem romlik el… de hát ott is minden tönkrement, ami csak tönkremehetett!

Csend. Percek múlva nyögi csak ki az Öreg, pipaszárát rágcsálva:

– Megint csak láthattuk, milyen véletleneken múlik az ember… marhaság.

Az Öreget is megrázhatta az eset, ebben biztos vagyok. Már-már mentegetőzés, amit most mond:

– Azért nem hibáztunk olyan nagyot! Hiszen valóban megvárakoztattak! Tovább vártunk, sokkal tovább, mint amennyit kell. Diliházra érettek a cimborák, ehhez nem fér kétség!

– Hát igen, azt gondolták, az angol járőr tartóztatja fel őket. Németekre nem is gondolhattak itt. Mi is angolul szólítottuk fel őket.

– Hát igen – mondja az Öreg. – Ebből látszik, hogy nem szabad felvágni a nyelvtudásunkkal.

– Na ja, az ilyesmi megesik néha. Összejönnek a dolgok.

Jó öt perc hallgatás, aztán az Öreg így folytatja:

– Azért az sem kellemes, hogy fogalmunk sincs, mit művel az adónk. Lehet, hogy a rádiós kérdésünk el sem jutott hozzájuk. Tönkrevágott berendezések plusz egy tehetetlen első őrtiszt – ez már sok a jóból!

Persze, meg mindnyájunk idegállapota, mondom magamban csendesen. A főkormányosnak lett igaza. Meggondolt fickó. Hideg fejjel gondolkodik. És ha nem tetszik neki, amit az Öreg mond, hát nem ujjong hozzá. Nem hagyja magát megtéveszteni.

Az Öreg komótos pipaszortyogtatása az őrületbe kerget.

– Jó kis cirkusz lett volna belőle! – mondom. Egyszerűen nem bírom visszatartani magamat, fecsegnem kell. – Biztosan kaptunk volna a fejünkre rendesen.

– Semmi sem lett volna – vág az Öreg nyersen a szavamba.

Ehhez aztán nem tudok hozzászólni. Várjuk ki, hogyan gondolja. Biztos van még mondandója. Azonban a szünet csak nyúlik, nyúlik, végül nem bírom ki, megkérdezem: – Hogyan? Nem értem!

– Pedig egyszerű. Tabula rasát kellett volna csinálnunk. Ez az a tipikus eset… – Elakad, aztán félhangosan folytatja: – Nem hagyhattunk volna túlélőket!

Meghökkenek. Mit beszél?

Kérdő pillantásomra tovább folytatja a megkezdett gondolatot:

– Éppolyan jellegzetes helyzet ez, amelyre nincs utasítás. Itt magadnak kell döntened. Úgy hívják az ilyent, hogy döntési szabadság.

Az Öreg a jobb kezében tartott pipával köröket ír le. Erőlködik, keresi a megfelelő szavakat:

– Rádióüzenetet nem küldtek rólunk. Tudták, hogy ellenőrizhetjük – általában. És ha az adójuk be is van éppen kapcsolva, és közvetíti a robbanást – hát aknára futottak. Olyan gyorsan elsüllyedtek, hogy még rádiós segélyhívásra sem maradt idejük – mondjuk. Nem német U-Boot tette – nem tehette! Sajnos, ilyen esetekben semmi sem segít, tabula rasa – ez az egyedüli megoldás, akár tetszik, akár nem.

Megint megszívja a pipáját. Lassan eloldja tekintetét a padlótól, feláll, nyújtózkodik.

– Aki á-t mond, mondjon b-t is – dörmögi még elmenőben, és eltűnik az elülső ajtó irányában.

Megrémülök, ha belegondolok, mit is takar ezúttal a banális mondás. Megjelennek előttem a gépfegyverrel szétszaggatott mentőcsónakok képei. Magasra emelt karokat, vértől vöröslő tengert látok, az arcokon hitetlenkedő iszony. Beleborzongok a szörnyű képekbe. Olyan történetek keringnek az agyamban, amelyek a véremet is megfagyasztják. A Bar Royalban felcsípett mondatfoszlányok: „Csak aki kipurcant, az nem pofázik!”; „És miért csak ők, mi miért nem?”; „Légy nyugodt, a mi valagunkat is feltépik, ha rákerül a sor!”

Összekoccannak a fogaim. Elvesztettem uralmamat a rágóizmaim fölött. Mi lesz még? Mi következik még, amitől majd végérvényesen térdre kényszerülünk?

Zokogás indulna a hasam felől. Összeszorítom az öklömet, karom mereven kinyújtom, állkapcsomat összepréselem, elfojtom a zokogást, míg be nem görcsöl a fél pofám. Felbukkan a főtechnikus.

– Na, na, mi van? – kérdi aggódó hangon.

– Semmi – nyögöm ki –, minden rendben!

A főtechnikus almalés üveget nyújt. Mindkét kezemmel megragadom, nagyot kortyolok, és még azt mondom: – Lefeküdni, semmi mást, csak lefeküdni!

Amikor Dufte azt mondja az orrtérben, hogy: – Vizcaya, már csak ez hiányzott! –, majdnem elverik. Csak most ne idézze fel senki az ördögöt, ne rázza az asztalt, mert kártyavár áll rajta. Ki tudja, mi minden mehet még tönkre ezen az úszó romhalmazon. Az Öregnek megvan rá az oka, hogy ilyen szorosan partközelben tartja. A „Búvármentőket előkészíteni” parancs a levegőben lóg.

Leginkább az ellenséges repülőktől félünk. Ha most elkap egy gép – annyi nekünk. Ezt mindenki tudja. Vészmerüléssel már nem próbálkozhatunk. Hát így változnak az idők: most a rossz időért rimánkodunk – de csak amolyan mérsékelten rosszért. A viharok jobb, ha megkímélnek.

Holnap még rosszabb lesz a helyzet. A part eltávolodik – megkezdődik hosszú menetelésünk a Vizcayai-öblön át. Már csak ezt az egy szakaszt kell megúsznunk légitámadás nélkül. És éppen ezt tartja leginkább szemmel az ellenség. És ha úgy van, ahogyan az Öreg sejti? Ha az angol repülőkön már van olyan berendezés, amelynek segítségével a legsötétebb éjszakában is észlelik a hajóinkat?

Milyen nap is van ma? Egyáltalán, mi az, hogy ma? Ha víz alatt lopakodunk tova, akkor nappal van, ha a felszínen megyünk dízellel, akkor éjszaka. Most tíz óra van, és a víz alatt vagyunk – tehát délelőtt tíz óra van.

De melyik nap? Agyam lázasan dolgozik. Mintha elkábítottak volna. Naptár!! Azt akarom tudni, milyen nap áll rajta. Ezenkívül nem is esik valami kényelmes ülés ezen a hülye ládán. Menjünk csak át az O-helyiségbe! Naptár! Ott van a falon egy naptár!

Rogyadozik a lábam, puha, mint a szar. Térdet ki! Díszlépés, egy-kettő!

A fülelő olyan merev képet vág, mint a dülledt szemű gömbhal az akváriumban.

Az O-szobában felteszem a lábamat az asztalra. Milyen kényelmes így!

Nohát, micsoda dátum van ezen a naptáron! December kilencedike! Hát ezzel alaposan mellélőttünk. Te jó ég! Le azzal a december kilencedikével! Majd elteszem a kis magán-történelemkönyvem számára. Érdekes. Afféle Sedan-nap. A barográflap és a naptárlap: súlyos tartalmakat hordozó dokumentumok. Ingyenbe van, és mégis igencsak szórakoztató! December tizenegy. Le vele! Tizenkettő – akkor volt a nagy bumm. Ezt is eltesszük! December tizenkilenc. A fenéken lapultunk. Huszadika – mi is volt? Huszonegy, huszonkettő – mennyi idő! És ez itt a huszonharmadika. Ma. Kedd. Kösszépen! Ekkor megszólal valaki mellettem:

– Holnap szenteste!

Szép kis ajándék! – Alig tudom visszanyelni a mondatot. Szentimentális gondolatok? Karácsonyi elérzékenyülés? A szeretet ünnepe – a tengeren, egy szétbombázott hajón –, hát, ez most egy kicsit más lesz. Alaposan fel vagyunk szerelve a szeretet ünnepére. A tengerészet megható gondoskodása: az összecsukható karácsonyfa, amit az élelmiszerrel együtt szállítottak a fedélzetre! Vajon hogyan mismásolja el az Öreg az ünnepet? Biztosan egyéb gondja is lesz.

Az Öreg La Rochelle felé szeretne indulni. Bordeaux is szóba jöhet. Bár Bordeaux délebbre fekszik, mint La Rochelle, még sincs közelebb. És La Rochelle jobban tetszik az Öregnek. Mostani tartózkodási helyünktől odáig körülbelül négyszáz tengeri mérföld – négyszáz tengeri mérföld a Vizcayai-öblön át, az még legalább harmincöt óra. De inkább több, hiszen napközben le kell merülnünk. Kell hozzá három nap és három éjszaka. Hosszú lesz, főleg, hogy nem tudjuk, milyen időjárási körülményekkel kell megbirkóznunk, sem azt, hogy a dízel bírja-e végig.

Az Öreget és a főkormányost azonban egyéb gondok is nyomasztják. Csak beszédtöredékek jutnak el hozzám, amikor „manővereznek”: – Kérdés, hogyan jutunk be oda… fogalmam sincs… igen szűk átjáró… biztosan el is van zárva mindenfélével… az öböl előtt igen sekély a víz… aknaveszély…

Mindenütt nyomott a hangulat. Mintha mindenki halkabban közlekedne, mintha attól félnének, hogy bármely hangosabb zaj a nyakunkra hozhatja az ellenséget.

Megfigyelem, hogy a központon áthaladó emberek mind megpróbálnak lopva egy-egy pillantást vetni a térképre. De megkérdezni egyik sem meri, hogy hány kilométert megyünk még a támaszpontig. Senki sem akarja beismerni, mennyire odavan. Pedig mindenkinek ugyanaz jár a fejében: a Vizcayai-öböl – a nagy hajótemető! A legvadabb viharok, a leggonoszabb légi ellenőrzés területe!

Amikor a főkormányos megint a térképpultnál tevékenykedik, egyenesen nekiszegezem a kérdést:

– Hány óra még?

Kétlábú számológépünk ide-oda ingatja a fejét, mint egy jós. Csak egy „Csá!”, amit előszörre kivakkant. Most mindjárt rázendít valamely kedvelt feltételes mondatára, hogy: „Ha így… ha meg úgy, akkor…” Nem. Most diplomatikusabb a főkormányos:

– Hát mit is mondhatnék?

Oldalról sandítok rá, míg tovább nem mondja:

– Legkevesebb hatvanhat órát számolok. Mármint összesen, nemcsak a tiszta menetidő.

Már nem mindenkinek lehet a szemébe nézni. Lesütött, elsikló tekintetek. Egy gépész őrvezető összerezzen, ha csak ráköszönök. Egy másiknak tikkel a bal szeme. Ha meg akar szabadulni tőle, becsippenti a szemhéját, mint egy szállodaportás, és grimaszra húzza a fél arcát. Milyen jó, hogy nincsenek itt tükrök: nem látja, milyen undorító.

Az Öreg – a fő technikussal a sarkában – hol a gépeknél jár, hol az orrtérben, aztán a központban. Az egész hajó állapotát fel akarja mérni. Persze egész pontosan nem lehet megmondani, mi minden ment tönkre. Például az abroncsokat belülről nem látni, mert minden hely be van építve.

– Hát, alaposan tönkrement a hajó! – hallom egyszer, amikor elmennek mellettem.

A főkormányos jelenti, hogy elértük az Ortegal-fok magasságát. Tehát elindulunk át a Vizcayai-öblön.

Az Öreg most az első őrtisztet is bevonja a tanácskozásba, talán csak részvétből, hogy ne érezze annyira megsemmisítve magát. Pontos menetprogramot állítanak össze. Mindenesetre, ha azt akarjuk, hogy a program egésze érvényes legyen, akkor legalább a fő tényezőknek állandóknak kell maradni. Például: a dízel ne essen szét.

Alig teszi le magát az Öreg a tiszti étkezdében, kiszalad a száján:

– A drága keresztény ünnepek…

Aztán elnémul. Látom, hogy szenved, azt is tudom, hol nyomja a cipő.

Köhécseléssel akar szóra bírni. De hát mit mondhatnék? Hogy nincs éppen karácsonyi hangulat a hajón?

– Ó, a jó büdös francba! – káromkodik végül. – Egyszerűen elhalasztjuk az ünnepeket! Nekünk csak akkor lesz karácsony, ha szilárd talajt érzünk a lábunk alatt! Vagy magának fontos az a sok marhaság… felolvasná netán Lukács evangéliumát?

– Nem! – mondom.

Semmi vicces nem jut eszembe.

– Nahát akkor! – örvendezik az Öreg. – Egyszerűen úgy teszünk, mintha még nem lenne karácsony, és kész.

Karácsonyaim. A tizennegyedik óta valahogy mindegyik kudarcra volt ítélve. Voltak szomorú karácsonyok, meg drámai karácsonyok. Csak úgy fröcskölt az érzelem. Volt bömbölés, és volt rendőrség a házban. Aztán a részeg karácsonyok…

Gátat ennek a felbugyogó gondolatáradásnak! Igaza van az Öregnek: nem szabad szabadjára ereszteni az érzelmeket. Mit giccseskedjünk, mit turkáljunk, vájkáljunk a szentimentalizmusban? Hadd menjenek a napok, ahogyan szoktak. Lapítsunk. Ne ünnepeljünk – ó, ne, szó se essen róla!

Az Öreg jól láthatóan feléledt: egy problémával kevesebb! Éppen csak arra volnék kíváncsi, hogyan közli majd az emberekkel az elhalasztás tervét. Hát egyszerűen. Azt mondja: – Közölje ezt a tisztesekkel. Azok majd elterjesztik!

A dízel, úgy látszik, mégsem működik kifogástalanul. Fel-felnyikkan, és ezek a nyikkanások nemigen tetszenek a főtechnikusnak. Semmi komoly – mégis elég nyomasztó.

A főtechnikus a következő órákban ki sem jön már a dízeltérből.

Mióta az emberek tudják, hogy eltávolodtunk a parttól, még csendesebbek. Túlfeszített idegességük abban mutatkozik meg, hogy a legkisebb zajra is összerándulnak. A legrosszabb példával maga a főtechnikus jár elöl. Mindig is úgy figyelt a hajó szokatlanabb zajaira, mint falánk kutya a kekszes doboz csörgésére, de most már valósággal megrémülök tőle. Egyszer, amikor éppen a tiszti kaszinóban üldögéltünk, felpattant, de úgy, hogy a vér is megfagyott az ereimben. Kiguvadt szemmel hallgatózott, aztán elvágtázott, és a központban hét országra szóló botrányt csapott. Elcsukló hangon rikácsolt. Csak töredékek jutottak el hozzánk: – Biztosan elment az esze… a kutya – úristenit… mióta… ilyent… egyre bolondabb… tüntesse el… de azonnal!

Amikor nagy fújtatva visszaroskadt a priccs sarkába, nem mertem tőle megkérdezni, mi volt a botrány kiváltója. Tíz perc múlva kióvakodtam, és a központostól érdeklődtem, csak úgy mellékesen, hogy mi is okozta a ribilliót.

A Bibliakutató tisztítóhomokkal pucolta a késeket. A csiszolás hangja ismeretlen volt a főtechnikusnak.

December huszonnegyedike. Még mindig úszunk – meglehetős utat tettünk már meg, a remény nyamvadt palántája megeredt egy kicsikét. Ami az időjárást illeti, eszement szerencsénk van. Igazi karácsonyi ajándék. A Vizcayai-öböl téli viharai félelmetes hírűek. Mostanában legfeljebb 4-es, 5-ös hullámzással, 3-as szélerősséggel kellett számoljunk. A szélerősség általában egy fokozattal elmarad a hullámverés erejétől. Jobb nem is lehetne. Már majdnem az öböl közepén járunk. A dízel – eddig – kitartott. És – kopogjuk le – nincsenek vérebek a nyomunkon. Egy kicsit derűsebbnek is mutatkozhatnánk.

De nem! Mindenki sivár képpel jár-kel. Az Öreg is szárnyaszegett, és ez megteszi a hatását. Pedig lehet, hogy csak a régi jelszavához tartja magát: „Nyugtával dicsérd a napot!” Az emberek azonban, mihelyt nem bátorítja őket, mély pesszimizmusba zuhannak. Csupa kedélybeteg. Meg kellene próbálnom az orrteret, talán ott jobb a hangulat.

A kimerültségtől és az idegfeszültségtől szinte már ennem sem akaródzik. A főtechnikus sem nyúl semmihez. A többiek is inkább csak bámulják a tányérjukat. Az asztalügyeletes félig teli tányérokat hord vissza, pedig ezt nem szereti, mert nem lehet őket egymásba rakni.

La Pallice – La Rochelle – Schepke háza. Legmarkánsabb idevágó élményeim az iszonytató bolhacsípések. Ilyen mennyiségű és ilyen fájdalmas bolhacsípéssel még sohasem találkoztam. Forró nyári nap volt. Hosszú asztaloknál ültünk, ünnepi lakomán. Vakító fehérben. Gyilkos egy viselet. Jobb karomon hirtelen megéreztem az első csípést. Még inkább viszketésnek éreztem, de később fájdalommá alakult. Folytattam az evést. Aztán jött a jobb oldalam, le az övig. Itt elakadtak – tehát újra fel! A vakarhatnékba kis híján beletébolyodtam.

– Kapitány úr, alázatosan kérek engedélyt visszavonulni!

Kétszer is megjárattam az ádámcsutkámat, rosszullétet szimulálva. Furcsálló tekintetek. Tökmindegy! Le a hacukát, futás a tükör elé. Elakadt a lélegzetem: kéttucatnyi hatalmas duzzanat – akkorák, mint egy-egy márka. Úgy látszik, ez La Rochelle specialitása.

Az orrtér nagyon ramatyul néz ki – ekkora rendetlenség még sohasem volt itt. Úgy látszik, a Legelső már nem mer kitakaríttatni. Eltűntek a vörös drapériás lámpák, megszűnt a bordélyhangulat. A szabadőrség teljes apátiában, kimerülten nyúlik el a padlódeszkákon. Aggastyán gyermekek nevetséges álszakállakkal. Elharapózott a fatalizmus, az önfeladás. Az emberek alig állnak szóba egymással.

Pár óra múlva azonban az egész hajót tipp-topp kitakarítják. A parancsnok csúnyán lehordta a Legelsőt. Karácsonyi takarítás?

– Ne engedjük elhatalmasodni a slamposságot! – mondja nekem a parancsnok.

Igaza van, jól kifundálta: futtatni kell a rutinköröket, nem szabad, hogy felnyíljanak a könnyzsilipek, nem kell itt cirkuszolni, tereljük csak el a hazafelé szállongó gondolatokat. Nem elég a szétrongyolt idegrendszer, még érzelmi hullámzások is?! Na nem, köszönjük, ezt már nem bírná ki senki.

– La Spezia. Épp jó lett volna – mondja hirtelen az Öreg.

Ojjé, már megint a karácsonyon jár az esze?

Valóságos zaba- és piaorgiák. Karácsonyok a flottillánál. A Majestíc Szálló: hosszú fehér terítős asztalok, díszítésül lucfenyő helyett erdeifenyőágak. Mindenki kap egy „színes tálat” – csillag formájúra vágott, bemélyített papundekli tányérkát, rajta mézeskalács, püspökkenyér, praliné és egy csokoládé Mikulás. Aztán kinek-kinek ami a tüdejéből kifér: „Ó, te áldott, ó, te boldog, kegyelemmel teljes karácsony!” Aztán a flottilla főnökének ünnepi beszéde, a szíveinkből induló erős szál és az otthoniak szívéből felénk induló erős szálak… A gondoskodó Führer, az ősi német Szent Éjszaka, a Nagy Német Birodalom és mindenekfelett a Mi Nagy Führerünk! És aztán állva: – Sieg Heil… Heil… Heil!

Aztán a nagy lerészegedés, a nagy érzelgősség, a hatalmas összerogyás,és az óriási macskajaj másnap, a vonyító nyomorúság…

Egy biztos: megpróbálunk elérni a legközelebbi elérhető támaszpontra. Tehát nem St. Nazaire-be, hanem La Rochelle-be.

Huszonnégy óra múlva La Rochelle-be érünk. Az Öreg pontosan betartatja a szabályokat: negyvennyolc órával a befutás előtt ismertetni kell a helyi bordély szabályzatát. Tulajdonképpen már el is késtünk vele. Igazából ez az első őrtiszt feladata lenne, de az Öreg felmentette alóla. Ez éppen megbocsátásának is lehet a bizonyítéka, mert azért az a szöveg nem egyszerű falat. A második őrtisztre hárul tehát a felemelő feladat, hogy a fedélzeti mikrofonon át közkinccsé tegye. Lukács evangéliuma helyett jöjjön a bordély házirendje. A második őrtiszt igazán megfelelő erre a célra. Hangja elég komoly ahhoz, hogy felolvasson egy flottillaparancsot, mégsem gondolhatja senki, egyetlen percre sem, hogy ne tartaná az egészet kapitális baromságnak.

A központos eredményzászlócskákat fest. Egy 8000 feliratú már elkészült: ez volt az első kövér teknő a konvojból.

Az első őrtiszt a főtechnikussal együtt papírok fölött kotlik: megbízások a hajójavítók számára, olajfelhasználási számvetések, jelentések a kilőtt torpedókról. Nem csodálkoznék, ha újra felkattogna az írógép.

Óránként pillogok a térképre. Mindig elfog a kísértés, hogy a La Rochelle felé mutató ceruzavonalkát egy icipicit meghosszabbítsam.

Minden egyes mérfölddel lazul a félelem szorítása.

Az orrtér félig nyitott ajtaja felől szófoszlányok érkeznek: úgy látszik, az emberekben újra pislákolni kezd az életkedv. A főtörzsőrmesteri szobában valaki már egyenesen az iránt érdeklődik, hogy ki írja ki szabadságra az embereket.

– Még semmi sem ismert – válaszolja a fedélzetmester.

Alig hiszek a fülemnek: még egy teljes éjszakánk van a vízen – és ott már valaki a szabadságán jártatja az eszét.

Az U-térben hallható kérdéseken ezek után már meg sem lepődöm:

– Miféle bordély van La Rochelle-ben?

Pilgrim villanygépész tisztes egyszer megfordult már ezen a támaszponton.

– Hát mit tudom én? – feleli.

– Tőled sem lehet semmi értelmeset kérdezni! – szidja Frenssen.

Milyen szerencse: egy porszemnyi karácsonyi hangulat sincs.

Egy óra tájban felmászom a hídra.

– Körülbelül még másfél óra a kísérettel való találkozási pontig! – jelenti a parancsnoknak a főkormányos.

Ennyire közel járnánk a francia parthoz?

– Korán értünk ide – mondja az Öreg. – Egyelőre csak elnézegetjük, milyen errefelé a forgalom.

– Igenis, Herr Kaleun! – a főkormányos mindössze ennyit fűz a megjegyzéshez.

– Na – fordul most hozzám a parancsnok. – Most már nem annyira sietős, vagy mégis?

Csak fújok egyet. Mit mondhatnék? Hogyan ismétlődnek a jelenetek!

Az éjszakai levegő bársonyos. Vajon csak én képzelem, hogy szárazföldszaga van? Hogy a lehullott őszi lomb illata keveredik belé?

Lehet, hogy már nemsokára megláthatunk egy kis fényt a partról – de nem! La Rochelle nem Lisszabon! Itt elsötétítés van. A francia partok valamennyi világítótornya sötétségbe burkolózik.

– Még egy óra durmolás? – kérdi az Öreg.

– Hát, nem ártana…

Megkérem a főkormányost, ébresszen fel, ha leváltják, aztán én is lemászom az Öreg után.

– Kettes hullámzás, szél alig – ezzel kelt a főkormányos, a karomat rázogatva.

Még a parancsnok előtt a hídon vagyok.

A láthatár tiszta. Keleten már világosodik. Baloldalt elöl az első őrtiszt áll. Épp jelent: – A parancsnoknak: megkezdődött a virradat!

A parancsnok feljön, szótlanul körülnéz.

– Egy darabig még maradunk – mondja. De hamarosan érzem, hogy nyugtalankodni kezd. Emelgeti a fejét, és bizalmatlanul pillantgat az égre. Keleten ujjnyi széles, margarinsárga sáv jelenik meg a láthatár fölött. A sötétség hamar elvékonyodik. Tíz perc eltelik, akkor megszólal a parancsnok:

– Nohát, nagyjából itt volnánk.

A tenger nyugodt. Mint egy tó. A visszhangos mélységmérő üzemel. Lentről egyfolytában mondják a mérési eredményeket: – Harminc méter, huszonnyolc méter…

Aztán már csak húsz méter. És annyi is marad.

– Na, remek! – mondja az Öreg. – Éppen ránk szabták. Na, főkormányos, akkor majd errefelé! De most egyelőre takarodjunk innen – mindjárt világos lesz!

– Merüléshez felkészülni! – Még egy pillantást vetünk a sötét, síkos felületű tengerre, aztán nagy lelki nyugalommal beszállunk.

– Főtechnikus, próbálja meg a hajót szép lágyan a fenékre tenni! Húsz méter – ennyit még elbírunk, igaz?

A puffanás, amikor talajt érünk, nem nagyobb, mint amikor a repülőgép talajt fog.

– No, aludjunk egyet, a Jóistenke rendes ember, vigyáz ránk – mondja az Öreg.

– A felesége pedig szemrevaló idős hölgy – mondja a főtechnikus.

Meglepődöm: no né, magához tért a főtechnikusunk, már működik a csipkelődő szájberendezése!

– Tiens, tiens! – mondja az Öreg. Nocsak, már ez is Franciaországban érzi magát? Meg kellene kérdeznem a főkormányost, hogy jó francia homokon heverészünk-e, vagy ez még nemzetközi talaj itt alattunk.

Tudat alatt már régóta hallom a csiszoló, kapirgáló zajokat. Most még csattanás is hallatszik, tompa, mintha ököllel vasajtóra ütött volna valaki. Aztán még egyszer meg még egyszer. A harmadik ütés hosszan visszhangzik a hajóban, ezt magas hangú fütty követi, aztán visszatér a reszelés és a csiszolás.

– Hihetetlen – mondja az Öreg. – Micsoda erős áramlás!

– És a fenék sem olyan szép sima, mint amilyent szeretnénk – teszi hozzá a főtechnikus.

A döndülések tehát kövektől erednek. Nem szorultunk be. Kicsit gördülünk a fenéken.

– Árasztasson utána, főtechnikus!

– Igenis, Herr Kaleun!

Hallom a szabályozótartályokba áradó víz hangját. Elnehezedünk.

– Nos, most már csak az irány legyen megfelelő! – mondja az Öreg.

A hajóban csend van. Csak a kondenzvíz csipcseppjei hallhatók. A szabadőrség rég a fülkéiben durmol. Mihelyst rendesen kivilágosodik, az Öreg periszkópmélységre akar emelkedni – az tizennégy méter. Nem nyilatkozik arról, hogyan akar tovább hajózni. Aknazártörő és légelhárítás nélkül elég rázós feladat lesz. Nappal lehetetlen – éjszaka igen nehéz.

Amikor épp felemelem a jobb lábamat, hogy átemeljem a hátsó ajtó küszöbén, újra megdöndül valami.

– A rohadt életbe – szitkozódik az Öreg. – Úgy látszik, nem jó irányban fekszünk. Meg kell próbálnunk jobban áramlásirányba fordulni.

Fél füllel befúvatás hangját hallom. Megint egy döndülés, visszhangzik a hajó. Még egy parancs a villanymotoroknak, aztán egypár kormányparancs. Na, megy ez!

Ekkor a fülelő hangja szólal meg:

– Motorzaj háromszáz fokon. Erősödik!

Az Öreg felvonja a szemöldökét, mint egy színész. A központ közepén áll és hallgatózik. A főtechnikus félig az ő takarásában áll. Én sem merek mozdulni.

Most nagyot nyel az Öreg. Tisztán látom, hogyan liftezik föl-le az ádámcsutkája.

– Dugattyús gép! – jelenti a fülelő.

Az Öreg lekuporodik a fülelősufni mellé, felteszi a hallgatót. Kerek háta felénk fordul. A fülelő kidugja fejét a sufnijából.

Az Öreg ezt dörmögi: – Maxi legyen a nevem, ha ez nem egy tengeralattjáró dízelé.

Az Öreg visszaadja a rádiósnak a fejhallgatót. Az két percig fülel. Az Öreg mellette áll: – Na, Hinrich?

– U-Boot-dízel! Holtbiztos!

– Most már csak az a kérdés, hogy német dízel vagy angol… Gyerünk, első őrtiszt, készítse az ES-patront. Felmerülünk, és azonnal kilő egy ES-t. Hol van most?

– Kettőszázhetven fokon.

– Légelhárító ágyúk álljanak készenlétben! Első őrtiszt, közvetlen utánam feljön!

A központot azonnal élet tölti be. Kinyitják a muníciós szekrényt.

A kiskapu előtt lövöldözzünk ES-t? De már talán csak nem a háromegészhetessel?

– Láttam én már lovat éppen a gyógyszertár előtt felfordulni – mondja Frenssen.

– Vén, bárgyú segg – válaszolja erre Pilgrim.

Az Öreg keze már a feljárati létra alsó fokán.

– Minden világos?

– Igenis, Herr Kaleun!

– Felmerülés!

– Befúvatás!

Még a toronynyílás alatt állok, amikor odafent elcsattan az ES-pisztoly. Egyre csak másznak fel az emberek, ezért a lyuk pereme és egy ember vádlija között csak pár színes, fehér és piros csillagot látok. Tarka karácsonyi díszek. Aktuális. Lélegzet-visszafojtva várok.

– Na, remek! – mondja az Öreg. – Jelzésünket fogadták. Menjünk közelebb, első őrtiszt! Nézzük meg a kollégákat!

– Még ilyet! – mondja mögöttem a főtechnikus.

– Egy ember a hídra? – kérdezem.

– Jöhet!

Eltart egy ideig, míg felismerem mellettünk a másik hajót a sötét vízen. Felénk fordul: szinte úszó hordónak látszik.

– Gyerünk, ide azzal a jelzőreflektorral! – követelődzik az Öreg.

– Gyerünk, Zeitler, mutatkozzunk be, ahogy illik!

Zeitler a másik hajó irányába villogtatja az üzenetet.

Odaátról erős fényszóró villan: a „megértettem” jel. Aztán újra a miénk csattog, majd pedig a főkormányos olvassa le, ami odaátról érkezik: „UXW Bremer főhadnagy.”

A fedélzeti tisztes jelzőpozícióban marad. Egész hátával az új szöveget várja.

– Hát ez fantasztikus! – csusszan ki az Öregből. – Ezek biztosan be voltak jelentve, nekünk csak csatlakoznunk kell hozzájuk.

A főkormányos arca ragyog. Nagy kő gördült le a szívéről: neki kellett volna bekormányozni a hajót La Rochelle kikötőjébe.

– Most már csak meg kell várnunk a kísérőit. Kérdezze már meg, hogy hány órára beszélték meg a találkozást.

A fedélzeti tisztes jelez, odaátról másodpercek alatt itt a válasz. Nagyon jó lehet a jelzőőrük: – Nyolc órára!

– Most akkor jelezze át: „Csatlakozunk!” Hadd találgassák, miért nem vagyunk bejelentve. Azon már amúgy is rágódhatnak, hogy miért egy másik flottilla kikötőjébe futunk be – és miért éppen ma.

Az Öreg mindenesetre nem szándékozik felvilágosítást adni.

A jelzésváltás alatt közelebb sodródtunk a másik hajóhoz. Hallótávolságra. Ekkor recsegő hangszóróhangon kérdezik odaátról: – Mi történt a lövegükkel?

Hökkenten meredünk egymásra. Az Öreg is meglepődött. Nekem is időbe telik, mire eszembe jut, hogy azok ott ugyanúgy látnak minket, mint mi őket, és hogy a sziluettünk valószínűleg nem olyan, mint amilyennek lennie kellene.

– Hülye kérdezősködés! – háborog a főkormányos.

Az Öreg a szájához emeli a megafont, és átbömböli: – Hármat találhatnak! – Majd a rendes hangján a főkormányoshoz szól: – Inkább a légelhárító lövegeit tarthatná készenlétben. Ugyanis igen veszedelmesnek látszik errefelé a helyzet!

A főkormányos, mintha egyenesen neki szólt volna a felszólítás, ráförmed az őrszemekre: – Nagyon alaposan figyeljenek!

Hirtelen heves, tompa detonáció dörren át a hajón. Ütést érzek a térdhajlatomban. Felrobbant az akkumulátor? A villanymotor? A dízel? A hétszentségit, mi történt?

Az Öreg leordít a toronynyíláson:

– Jelentést! Hol késnek a jelentések?

De lentről senki sem szól. Az Öreg és a főkormányos kérdő pillantásokat váltanak. Az Öreg most már torkaszakadtából ordít: – Jelentést! De azonnal!

A nyílásban a főtechnikus arca bukkan fel. Ijedten dadogja:

– Semmi… nincs mit jelenteni, Herr Kaleun!

A parancsnok a főtechnikus arcát nézi. Ezek mind megőrültek? Hiszen robbant az előbb, tisztán hallhatóan!

Ekkor felvillan a szomszéd hajó reflektora: – Gyerünk, olvasni!

Három száj egyszerre betűzi az üzenetet:

– Aknára futottunk!

– Gyerünk közelebb!

Akna, akna, akna. Aknamezőn bóklászunk tehát. Ahol egy akna van, akad ott még több is.

A másik hajót veszem célba a távcsövemmel. Semmi sem látszik rajta. A fara egy kicsikét talán lejjebb süllyedt, mintha rosszul fúvatták volna ki. Én mindenesetre másképp képzeltem el az aknatalálatot.

Lassan körbeér az orrunk. Odaátról fényjelek érkeznek.

– Olvasni! – parancsolja az Öreg.

Találattól erős vízbetörések merülésre alkalmatlan

– Egy átkozott elektromos akna. Biztosan repülőről dobták le éjszaka – mondja az Öreg.

– És biztosan nem egyedül volt… – teszi hozzá közömbös képpel a főkormányos.

– Ezen már nem változtathatunk, főkormányos, most már muszáj fent maradnunk, és légelhárító kíséretet adni nekik – feleli az Öreg.

És közben szép lassan sodródni az aknamezőn, mondom magamban.

A főkormányos nem válaszol. Távcsövét a szomszéd hajóra szegezi.

– Ordítsa át, hogy fent maradunk, és légelhárító kíséretet adunk nekik!

A főkormányos a szája elé kapja a suttogócsövet. Odaátról szűkszavú „Köszönöm!” a válasz.

Rugózom lágyan a térdemmel – mi is bármelyik pillanatban megkaphatjuk a magunk kis aknatalálatát.

– Főkormányos, írja fel: Hat óra tizenötkor UXW aknára fut. A rádiós is próbálja meg még egyszer. Talán most szerencsénk lesz. Mondassa be a következőt: „Sürgős. UXW aknára futott. Merülés képtelen. Minden meghibásodott. Azonnali kíséretet kérünk. Találkozóhelyen várunk. UA.”

Most semmi mást nem tudunk tenni, mint várni itt, kitartani; közben lassan kivilágosodik.

– Úgy nézem, elhajlott a tengelyük – mondja az Öreg rekedtes hangon –, mert ha a dízeljeiket érte volna, még továbbmehetnének a villanymotorral és fordítva.

Mögöttünk egyre magasabbra emelkedik a fényesség, ebből látom, hogy megfordított bennünket az áramlás. Most hátul van kelet. A tompa hajnali fényben minden olyan szürke körülöttem, mintha hamuval kenték volna be.

Nem zajonganak a gépek, nem mozog, nem remeg a hajó. Úgy úszunk, mint egy uszadék fa. Fekélynek érzem a félelmet a testemben. Már fél órája érik ez a fekély. A csend! Még a torkomat is alig merem megköszörülni. Legalább a mi dízelünk beindulna újra! Nem adnám sokért, ha meghallhatnám a dízelünk dübörgését.

De hiszen ott bóják vannak! Egész bójasor! Ha ezek mellett elsomfordálnánk… ja, nem lehet. A másik hajó nem tud haladni. Össze vagyunk nőve, mint a sziámi ikrek. Ahová ők sodródnak, mi is oda megyünk.

– Idő?

– Hét óra tíz!

Őröl bennem a félelem. Már nem is nézünk egymásra, mintha a pillantásunk találkozása elindíthatná a végzetet.

Bár sirállyá változhatnék, és elszárnyalhatnék kelet felé!

A partból még semmit sem látni. És füstzászlót sem. Hát mit képzelnek ezek magukban? Miféle szervezés ez? Szar, nem szervezés! Nem rossz a várakozás, ha révkalauzra várunk, de ha közben aknamezőn kell átsodródni, akkor már sokkal kevésbé tetszetős.

– Repülő! Százhúsz fokon!

A jobb oldali hátsó őrszem kiáltása a velőmig hatol. Tekintetünket mintha zsinór rántaná fel a magasba.

– Fedélzeti légelhárítás felkészül! Gyorsan! Magasság?

– Nyolcszáz! Egy Halifax!

Eltakarodom a hídról, munícióért nyúlok, továbbadom felfelé. Már szól a háromegészhetes, mi meg adjuk a lőszert, ami belefér. A rohadékok! Nem vagyunk lendületben. Mi játsszuk a céltáblát. A lövések heves pergésében hatalmas robbanást hallok – aztán hirtelen csend. Mintha elvágták volna a zajt.

Gyorsan felmászom és körülnézek. Hol a másik hajó? Csak az opálszín, sima tengert látom. Baloldalt, kissé ferdén, néhány uszadék lebeg, sötét gubók. A távolból gépes kormányparancsokat hallok.

Orrunk a sötét gubók felé fordul.

Azt mondja a főkormányos:

– Telitalálat. Pont a torony elé!

Mintha önkívületi állapotban lennék. Mintha szürke színszűrőt erősítettek volna a szemem elé. A hajó, amelynek körvonalai az imént még a szemünk előtt rajzolódtak ki, eltűnt. És a repülő? Elment? Egyetlen bombát dobott? Lehetséges ez? Egyetlenegy rárepülés, egyetlenegy bomba, és mindjárt telitalálat?

Visszajönnek, mondom magamban, hordában jönnek vissza. A nagypofájúak! Vadászrepülős védelem? Miért nincsenek itt a vadászrepülőink? A dagadt disznó! A szájtépő! Na, hol vannak a vadászrepülőink, na, ugyan hol?!

A tenger: mintha kifényesítették volna. Semmi mozgás, még egy kis gyűrűzés sem látszik. A láthatár borotvaéles. Hidegen izzó tenger, amott pedig koszos ibolyaszín pasztell, csak kissé följebb világosodik ki. És ahol az imént még a hosszan elnyúló hajó feküdt a vízben, most semmi – csak egy rög, egy zavaró folt a sima higanynak látszó felszínen. Sem vízsugár, sem hullám nem látható, motor se brummog – csend!

Nem értem, miért nem kiált fel senki. Abszurd ez a hangtalanság. Ettől van olyan érzésem, hogy ez az egész nem is valódi. A hajó orra a sodródó rögök felé mozdul. A távcsőben elemeire szakad a nagy göröngy: egyes emberek vehetők ki, úszómellényekben lógó fejek. A fedélzeti légelhárító ágyúk mellett még mindig dermedten állnak az emberek, mint önmaguk emlékművei, kifejezéstelen arcuk arról árulkodik, hogy igazából még fel sem fogták, mi történt. Csak mellkasuk emelkedik-süllyed hevesen.

A felső fedélzeten a Legelső áll öt matrózzal, hogy felhúzzák a hajótörötteket.

– A szentségit! Figyelj! – ordít a Legelső.

Jobboldalt megvörösödik a tenger. Vér a sós vízben. Hová tesszük ezeket a nyomorultakat?

Nem merek odanézni. Inkább az eget szemlélem. Visszajön a darázs! Vissza, ahogy itt állok! Az aknák! A sekély víz! Elárultak és eladtak.

Közvetlenül mögöttem megszólal valaki:

– Na, ezek is másképp képzelték a karácsonyt!

Egy férfi jelenik meg a hídon, kezét a homlokához emelve valami jelentésfélét makog. Bremer az, a másik hajó parancsnoka.

Egész fiatal ember, kamaszképe görcsösen elhúzódik. Bőg, nyeldes és bőg, és szinte megbabonázva mered előre. Összeszorítja ajkát, hogy fogsorának kocogását elállítsa valahogy. Sikertelenül. Egész testében reszket. Csorognak a könnyei.

Az Öreg némán, ridegen nézi. Végre kinyitja a száját: – Menjen le!

Bremer hevesen rázza a fejét.

Az Öreg ekkor mást parancsol. Lekiált:

– Hozzanak a hídra takarókat! – Ordít, mintha hirtelen méregbe gurult volna: – Na, mozgás, mi lesz már!

Az első pokrócot, amit felnyújtanak a toronynyíláson, maga teríti a remegő Bremer hátára. Ez hirtelen dadogni kezd: – Valami megragadott, nem eresztett… csak akkor szabadultam ki, amikor lent odacsapódtunk! Olyan volt, mint egy kígyó! Nem tudunk merülni! Nincs velünk zártörő! Nincs légelhárításunk! A rohadt slamasztika, amibe belekerültünk! Tükörsima a tenger! Egyáltalán nem tetszik. Ez a Halifax! Csak ez az egyetlen bomba volt nála? Nem szoktak egy darabbal sétálgatni a levegőben!

– Éreztem… éreztem, mint egy kígyó, a torkomon… – dadog Bremer.

Az Öreg feléje fordul, aztán úgy nézi, mintha először látná. Lassan sértődötté válik a képe.

Ez az idegen, pokrócba bugyolált figura itt a fedélzeten, mint egy Ku-Klux-Klan-tag! Az a néhány nyomorult hajótörött a felső fedélzeten, s mindehhez a pasztellszínű, selymes tenger! Tiszta maszkajáték. Egyfolytában úgy érzem, hogy át kellene törnöm egy hártyán, hogy a valóságba érkezzek.

Mit beszél a megmentett parancsnok? Becsavarodott volna? Egyébként normálisan viselkedik. Pedig úgy látszik, komolyan gondolja, amit mond. Ahogy itt áll a hídon vacogva, nyomorultul, egy kupacnyi sorsüldözte szerencsétlenség, senki sem gondolná róla, hogy egy tengeralattjáró parancsnoka.

– Vigyázz má’! – ordít rá a háta mögül a központos tisztes, aki pokrócokat emel ki a toronylyukból. Bremer összerezzen. Tényleg rossz helyen áll.

Senki sem ismeri tőlünk, hiszen másik flottillához tartozik.

Az Öreg hangja darabos. Párszor meg kell köszörülni a torkát, mielőtt meg tud szólalni: – Nem merülhetünk le.

Túl sekély a víz, túl erős az áramlás. Így továbbra is az aknák között kóválygunk majd, és várhatjuk, míg visszatérnek a tommyk. Még mindig nincs vadászkíséret. De hiszen a másik hajót jelentették! Most már semmi sem jön össze? Ez a mocsok szar Herrmann!

Lehorgonyozni? Nem kéne inkább szép nyugodtan lehorgonyozni? Tiszta orosz rulett, ahogy mi itt sétálgatunk az aknamezőn.

Behajlítom a térdemet: mindjárt megint robban! És azok ott lent a gépeknél: csak egy vékony acélbőr választja el őket az aknától!

Az Öreg most már nem várhat tovább! El kell döntenie, hogy megvárjuk itt a tommykat, vagy – ahol tágas, ott egyenes – zártörők és aknaszedők nélkül elindulunk.

Az Öreg a szokásos ravaszkás, töprengő képét vette fel. De most már tényleg gépparancsokat és kormányparancsokat osztogat. Lassanként a napba fordul a hajó orra. Gondoltam: durr bele, ami belefér!

De nem, az Öreg egész lassan járatja a dízelt, csak amennyire az áramlás arrébb vinne. Egy szóval: helyben járunk.

Ilyen szép reggel még nem volt a tengeren. Nem tudom, hogy a karácsony hajnalának emelkedett ünnepélyessége vagy a sebesültek látványa a felső fedélzeten, ami a szemembe csalja a könnyeket. Majdnem felzokogok.

Ha az ég gyászba borult volna, talán elviselhetőbb lenne ez a nyomasztó história. De ez az aranyopál derengés, amely most az egész eget, sőt a vizet is elárasztja, olyan kínzó kontrasztot alkot a fedélzeten heverő, átázott tengerészekkel, hogy üvölteni tudnék. Úgy állnak ott lent, mint a birkák, szorosan egymás mellett. Mindegyikük szürke pokrócot terített magára. Az erős keleti ellenfényben már nem lehet őket megkülönböztetni. Sötét tömeggé olvadnak össze. Kettőn még a sapka is rajta van. Az egyik – magas, vékony fickó – talán az első őrtiszt. A másik törzsőrmester. Ő lehet a Legelsőjük. A gépészek persze már nem jutottak ki. Mindig így van. Mindegyikük mezítlábas. Egyikük úgy felgyűrte a nadrág szárát, mintha sekély vízen akart volna átgázolni.

A mi fedélzetmesterünk éppen egy üres tutajt próbál kiszedni két legény segítségével. Hat-hét világossárga gumicsónakot egymásra rakott már a torony mellett.

Úgy látszik, az Öreg nem akar levinni senkit. Szegény ördögök, jobb is nekik itt, ha jönnek az aknák… Lemerülni meg amúgy sem tudunk. Maradjanak, ahol vannak, az lesz a legjobb!

Lassan ideje már, hogy megérkezzen a fogadóbizottság! Ezek nem elégednek meg azzal az egy szál nyamvadt bombával! A Halifax biztosan jelentette már, hogy idelent még egy hajó vár a bombájára. Ez a szar tengerészet! Az egész istenverte disznó bagázs! Biztosan hallották, hogy nagy bumm volt idekint a vízen! Vagy talán már nincs is senki a part közelében? Talán már előőrsök sincsenek? Talán már minden és mindenki a pokolba szánkázott?

Herrmann rádiós, a szanitécünk két tengerész segítségével a sebesülteket látja el a torony alatt. Egyik idősebb pofát csúnyán elkapta. A keze elégett, az arca egyetlen véres massza. Sós víz a nyers húson! Megrázkódom – alig bírok odanézni.

Herrmann úgy betekeri a sérült fejet gézzel, hogy csak a szeme, az orra és a szája marad fedetlenül. Akár egy tuareg. Aztán meggyújt egy cigarettát, és a tuareg szájnyílásába dugja. Az bólintással köszöni meg. Most a többiek is rágyújtanak. Páran nedves ruhájukban felülnek a korlátunk maradványaira.

Az idegen első őrtiszt meg a főtörzsőrmester szüntelen az eget vizsgálják. Embereiket azonban, úgy látszik, nem érdekli már az ég. Páran még a levegőt is kieresztik az úszómellényekből, hogy kényelmesebben üljenek.

A parancsnok tudni akarja, hány embert mentettünk meg. Összeszámolom őket: az előhajón huszonhármat. Négy súlyos sebesült a hátsó fedélzeten fekszik. Tehát huszonhét ember meg a parancsnok – alig több az eredeti létszám felénél.

Milyen sima a tenger! Érintetlen fémfólia. Szellő sem moccan.

A főkormányos felkiált: – Úszó tárgy kétszázhetven fokon!

Úgy rándul arra minden távcső, mintha mágnes vonzaná őket. Valóban – a selymes kékesszürkében valami apró, sötét test úszik. Nem jövök rá, mi lehet. Leeresztem a távcsövet, és pislogok. A főkormányos ujjhegyein egyensúlyozza a távcsövet. Sőt, most felmászik a légi céloptika oszlopán. Bremer hülyén, tátott szájjal bámul a megadott irányba.

Az Öreg megkérdezi a főkormányostól: – Felismeri?

Hangjában türelmetlenség.

– Nem, Herr Kaleun! De ez lehet a süllyedés helye, olyan most az áramlás. Mi jelentősen elterelődtünk a mentési munkálatok alatt.

– Hm! – mondja az Öreg.

Egy-két perc elteltével az Öreg gyorsabb menetet parancsol, a sodródó tárgy felé fordítva a hajóorrt.

Vajon mitől táltosodott meg így az Öreg, hogy egy ládáért vagy egy hordó olajért ilyen veszedelmes mutatványba kezd ezen az elaknásított területen? Ki akarja hívni maga ellen a sorsot? Még mindig nem elég neki? Mindjárt úgyis robbanunk.

Összegörnyedve állok, laza térddel, megfeszülő hasizommal.

Öt perc telik el. A főkormányos, aki egy percre sem ereszti le a távcsövet, szenvtelen hangon megszólal: – Ott valaki úszik!

– Gondoltam! – feleli az Öreg éppolyan hűvösen.

Úszik? A Bremer-hajó süllyedése óta legalább egy óra telt el, ha nem másfél. Kinéztük a szemünket, egyesével és együttesen. De a sima tengeren kívül nem volt ott semmi az égvilágon.

Az Öreg még jobban gyorsít. Most, mindjárt! Szemem a távcső mögött. Közelebb érve már én is látom: egy férfi úszik ott. Tisztán kivehető a leje körvonala a puffadt mentőmellény fölött. Most felemeli egyik karját.

A felső fedélzeten álló emberek mind előretolongnak. A hálóeltartóba kapaszkodnak. Csak nehogy most beessen valaki! Torkomban dörömböl a szívem. Tényleg úszik ott valaki. És a főkormányos, ez az ász, mindjárt érezte, hogy nem valami öreg láda az.

Lemászom a torony oldalán lévő mászóvasakon a felső fedélzetre. Látni akarom az embert, aki most mindjárt befejezheti a lubickolást. Isten gyámolítottja, mondhatnám neki, boruljon a főkormányos nyakába. Egy az ezerhez kötötték maga ellen a fogadásokat. Ilyent csak a jó öreg Kriechbaum tud véghezvinni. Az figyel is, meg az eszét is használja. Ismeri az áramlatot, számára rögtön világos volt: ha valahol úszik valami, akkor éppen ott, a süllyedés helyén.

És most megvan. Mezítláb. Legföljebb tizennyolc éves. Inge-nadrágja vizesen tapad a testére. Csurog belőle a víz. A torony oldalának támaszkodik – de tartja magát a lábán.

Bátorítón feléje biccentek. Szó nélkül. Most biztosan nem kérdezem meg tőle, hogyan sikerült kidolgoznia magát az elsüllyedt hajóból.

Fűtő. Dízeles vagy villanygépes. Valószínűleg ő az egyetlen, aki kijutott a hajó hátuljából. De miért ilyen későn? Mi történt? Ki tudja, mit mesél majd.

Most mégiscsak meg kell szólalnom:

– Hát, jóember, óriási malaca volt, tudja?

A fiú liheg, felszívja az orrában a vizet, és bólogat.

A Legelső jelenik meg takarókkal. Sohasem gondoltam, hogy a Legelső érzelmekre is képes: szinte anyai gondoskodással burkolja be a fiatalembert.

Nohát, ezt nem kellett volna. A fiú ugyanis összecsuklik, felzokog, fogai kocogni kezdenek.

– Adj már egy cigarettát! – rivall rá a Legelső az egyik matrózára. – Gyorsan, gyújtsd már meg! Na, mozogj!

A fedélzetmester óvatosan ülő helyzetbe csúsztatja a fiút a korlát mellett, hátát a torony falának támasztja, és a szájába dugja a cigarettát: – Nesze, itt egy cigi. Na, szippants már belőle!

– Idő?

– Nyolc óra tíz!

És nyolckor kellett volna megjelenni a kísérőknek. Istenem!

A mentőmellény kényelmetlen.

Mekkora szerencséjük van a felső fedélzeten elhelyezett embereknek, hogy nem fúj a szél, hanem kellemes, enyhe az idő. Karácsony van, de hideg, az egyáltalán nincs. Mindjárt a nap is kisüt. De azért mégiscsak cipőt kéne adnunk a vizes emberekre. Nekünk már nem kell a tengerészcsizma. A Legelső amúgy is minden fölös ruhadarabot felhozatott már, mindenekelőtt pulóvereket.

Lemászom lábbelikért.

– Na, most vagy soha! – hülyéskedik valaki. Csak Dorian lehet. – A másik hajó parancsnoka… annak nincs ki mind a négy! Miket hord össze!

Amikor a tiszti kaszinón haladok át, megállok, mint akibe a mennykő csapott: az első őrtiszt az asztalra helyezte az írógépét, és éppen nekilát a kopácsolásnak! Eláll a szavam. Ami sok, az sok! Látványosan sóhajtok egyet, de az első őrtisztet ez nem hatja meg. Kimeresztett mutatóujjaival le-lecsap, sirályszemével függőlegesen mered lefelé. Legszívesebben elvenném előle az írógépet, és beverném vele a fejét. Ehelyett csak ennyit mondok: „Eszehagyott!”, és tovább menetelek előre, hogy aztán ráordítsak az egyik matrózra: – Gyerünk, gyorsan tengerészcsizmákat a fedélzetre, gyorsan, gyorsan!

Mi a rossz nyavalyát gépelhet ez ilyenkor? Talán már a befutási jelentést? Az ég tudja! De az is lehet, hogy Bremer számára ír egy csinos kis átvételi elismervényt, mely szerint őt meg fele legénységét felvettük a hajóra.

Gyorsan megszerveződik a lánc. Gyorsan felérnek a csizmák. Az utolsó párral a kezemben én is felmászom.

A főkormányos felkiált: – A kíséret! – és előremutat.

Valóban, a láthatár pereme fölé füstzászlók emelkednek.

– Elkéstek, uraim! – duzzog az Öreg.

Szorosan a fülem mellett éles, gyors kopogást hallok. Odanézek. Atyaisten, ez nem lehet igaz: Bremer áll mellettem, az idegen parancsnok. És vacog.

Most feljön a nap! Gyorsan feltornázza magát egy mályvaszín, széles felhőpad alól, aztán az ég gyöngyház héjában narancsszínű, óriás igazgyöngyként emelkedik fel. A tenger színjátszó selyem. A közeledő aknazártörő kék körvonalai élesen elütnek a vörös gömbtől. A folyó torkolata fölött barokkos, aranyszegélyű felhők függenek. Galambtollszínük van, finom szürke. Alsó peremük ellapul, és csak egy keskeny, fényes sárga sáv választja el őket a horizonttól. A magasban tört mályvarózsaszín folyik szét az égen, a legmagasabban úszó felhők brokátszegélyt kapnak.

Égő szemmel nézek a gyorsan emelkedő napkorongba. Fülemben megszólal a Bibliakutató kánaáni éneke: „Pompás, pompás, pompás leszen, majd ha bűnöktől megtisztultan, bevonulunk a pálmás Paradicsomba.”

– Kész őrület, hogy összevág minden – mondja az Öreg oldalra, nehogy Bremer meghallhassa. – Egy hajót várnak, egy fut be. Minden rendben van.

Távcsövével szemlélgeti a zártörőt.

– Jó kis bárka, van vagy nyolcezer tonna – mormolja a távcső alatt. – Csak két kis rakodófája van. Honnan szerezhették? Hát ez meg micsoda?

Az utolsó kérdést az Öreg felhúzza és jól elnyújtja. Én is látom már: a zártörő mögött egymás után sorjáznak a hajók.

– Nem túl nagy tisztesség ez, uraim? – beszélget önmagával az Öreg.

Ekkor a zártörőn fény villan fel.

– Üzenet a zártörőről!

– Észrevettem már, második őrtiszt! Gyerünk, elő a reflektorral. Lássuk, mit akarnak!

A reflektor felgyullad, kialszik, megint felgyullad. A második őrtiszt hangosan olvassa:

– Isten hozta!

Az Öreg morgolódik.

– Folytatás is van?

Mit süllyesztettek el?

– Ez magának szól – fordul az Öreg Bremerhez, aki lent áll a híd teknőjében, és hozzánk képest, akik felágaskodunk, egyenesen zsugorítottnak látszik.

Bremer gyámoltalanul pillant fel.

– Hülye fecsegők – mondja a második őrtiszt, szinte undorodó pillantást vetve a zártörőre. – Már csak az hiányzik, hogy boldog ünnepeket is kívánjanak!

– Ugyan, marhaság! – Az Öreg végre döntött. – Egyszerűen magunkra vonatkoztatjuk a kérdést. Gyerünk, nyomassa át: „Három szép gőzöst!”

Kopog a lát jelző, másodpercnyi szünet után már érkezik is a válasz:

Őszintén gratulálunk!

Az Öreg elhúzza az arcát, és alsó ajkába harap.

– Mit gondol, felvilágosítsuk őket? – fordul a főkormányoshoz.

– Egyszerűen vonuljunk be, Herr Kaleun. Időben észreveszik majd, kit is visznek be!

Távcsővel, mondom magamban, már rég kiszúrhattak minket a felső fedélzeten. Elvégre nem szokás így beöltözni a haditengerészetnél. És általában nem tornyosulnak gumicsónakok sem a híd tövében úgy, ahogy a derék Legelső odapakolta őket. Észre kellett venniük, hogy itt történt valami. És hogy bármikor folytatódhat. A tommyk visszajönnek. Nem hagyják annyiban!

Aztán megnyugtatom magam: legalább az aknáktól békénk lesz. És ha repülőgép támad, jelentősen nagyobb tűzerővel találja magát szemben, mint két órával ezelőtt. A zártörőt rendesen megrakták légvédelmi fegyverekkel, és gondolom, a sok kísérőhajónak is megvan a maga fullánkja. Az Öreg azonban mindettől nem nyugszik meg. Még soha nem volt ilyen ideges, mint most. Állandóan a lassan kékké színesülő égre nézeget.

– Ezek aztán tudják, mikor van baj! – mondja a második őrtiszt és a sirályokra mutat, amelyek nagy csapatban repkedik körül a hajót.

A sirályok aranyfényt vesznek a szárnyukra, éles, panaszos rikoltásokat hallatnak. Ha fölénk érnek, kereső mozdulatokkal forgatják ide-oda a fejüket.

Nem hallom már a gép- és kormányparancsokat, amelyeket az Öreg osztogat. Nem látom a közelgő flottát. Csak csodálkozom, milyen bátran füstölögnek a gőzösök: a hajnali ég pasztelljére vastag füstgirlandokat aggatnak. Csak nem magukra akarják vonni a figyelmet ezzel a nagy füstöléssel, hogy ha ellenség bukkan fel, rájuk csapjon le, és minket elfelejtsen?

Most megint mindkét kezem tele van munkával: lefelé adogatom a sportcipőket és a pokrócokat. Közben mégis felfigyelek egy szivattyús hajóra, amelyet közvetlen a jobb oldalunk mellett hagyunk el. Látszik a víz alatti rész sötétvörös festése. A fekete fedélzet falait míniumfoltok tarkítják. Másodpercek múlva, szintén jobb oldalon, valóságos kolosszus emelkedik fel. Kotróhajó, ilyenek folyamatosan dolgoznak itt, hogy kimélyítsék a mélyebb merülésű hajók számára a medret.

Végre távcsőhöz jutok, ki tudok kukkantani az orr elé: a part még csak keskeny vonal. Ott vannak a daruk, aprók, törékenyek, mint a játékszer. Az előttünk pöfögő zártörőn már tisztán ki tudom venni az egyes emberek arcát.

Várnunk kell az előmedencében. A felső fedélzeten előkészítik a köteleket. Nagyon vigyáznak közben a sebesültekre.

A jelzőállásból üzenet érkezik. A főkormányos leolvassa: – Azonnal befúrni!

Látjuk a távcsövön, ahogy fellendül egy híd. A mólón egy csomó ember. Hál’ istennek, nincs fúvószene!

Néhány sirály a kelleténél hangosabban rikácsol a furcsa csendben, miközben a hajó lassan nyomul előre a zsilip mohos falai között. A mólóról kicsi, fenyőgallyakkal díszített virágcsokrokat dobálnak. Senki sem hajol le értük.

Az ismerős ellenséges érzés a mólón állókkal szemben. Tudom, hogy ezzel mindenki így van, aki csak a hídon áll. Olyanok vagyunk, mint az ingerült állatok, amelyek minden hamis gesztusra rosszindulattal válaszolnak.

Éles füttyökkel irányítják a felső fedélzet embereit a kikötés során. A kötelek szépen feltekerve elöl és hátul a helyükön várják jelenésüket, úgyszintén az ütközőkosarak.

Most vékony kötelek repülnek a mólón álló katonák közé, azok kifeszítik ezeket és az utánuk következő vastag merevítő köteleket is. Matrózok sietnek segítségükre, és köteleinket, ahogy illik, vastag vas kikötőbakokra csomózzák. A hajócsavarok felkeverik a koszos vizet, és lassan a mohazöld zsilipfalhoz szorítják a hajót.

– Stop, gépek, stop! Legénység a hátsó fedélzeten sorakozó! – parancsolja az Öreg rekedt hangon.

Azok ott fenn most láthatják feltépett fedélzetünket, a birkaként egymásnak szoruló hajótörötteket, a sebesülteket. Megdöbbent arcokat látok.

Most kidugják a pallót – ferdén fölfelé mutat. Újra össze vagyunk kötve a szárazfölddel.

Még mielőtt fülemmel észlelném a brummogást, már éreztem, mintha a levegővel lélegeztem volna be: repülők!

A tengerről jön a zaj. A horda, amelyre számítottunk! Mindenki felemeli a fejét. A brummogás erősödik, mélyebb, zártabb lesz. Már ugatnak a légvédelmi ágyúk. Ott – a tenger felett – fehér felhőcskék az égen, mint vattapamacsok. Felvillan valami: egy gép hordfelülete! Most sötét pontokat látok: bombázók! Öt, hat. Hét! Egy egész hadsereg!

A négyes légelhárító löveg ratatázását éles sziszegés szakítja meg. A hűtőházak fölött árnyak hussannak el. Mindenki szétspriccel.

Az Öreg rám ordít: – El innen! A bunkerhez! – Hangja elcsuklik.

Már kopognak is a járdán a lövedékek. Kőtörmelék pattog. Vadászok!

Ez nem nekünk szól.

A légvédelmi ütegeket teszik tönkre! Bombázók és vadászok kombinált támadásban!

Itt-ott felreped az út, füstölög a törmelék. Kődarabok furcsán-lassan lebegnek a levegőben.

Még ötven méter a bunker bejárati ajtajáig, amelyet résnyi nyílást hagyva csuktak be. Felugrom, térdhajlatom becsuklik, combomban iszonyú fájdalom. Lábaim inganak, reszketnek, nem tudok parancsolni nekik. Mintha elfelejtettem volna, hogyan kell járni.

Kiáltások. Fehér felhőcskék az égen. Szirénák sivítása. Gépfegyverropogás. A középső légelhárító löveg szapora ugatása. Sortűz becsapódása. A legkülönbözőbb robbanások mosódnak össze egyetlen kakofóniában. Füst, gombafelhők, köztük a repülőgépek szürke teste. Ki a saját vadászunk, ki az idegen? Egy kettős törzsű Lightningot ismerek fel, meg fent a magasban a bombázók dongóraját.

Hallom a könnyű légelhárítás éles vakogását, a gépfegyverek ropogását. A szilánkok fütyülését. Dünnyögést. Éneklő sivítást. Távolabb a nehéz légvédelem komolyabb hangját. Sokféle magasságban.

Előttem groteszk balett zajlik egy őrült koreográfiájára, amelyet a gigantikus U-Boot-bunkerral a háttérben, monumentális, aszfaltozott színpadra terveztek. Elvágódó alakok, cikcakkban ide-oda rohanók, leroskadók, felágaskodók. Sűrűbb és lazább összeállítású tánccsoportok. Hullámmozgás. Az egyik fellöki a karjait, piruettezik, majd tenyerét kinyújtott karral felfele fordítva, mély udvari bókban rogy össze.

Újabb hullámlökés. A láthatatlan ököl ismét térden ver. Elzuhanok az aszfalton, agyam kétségbeesetten keresgéli azt a szót, aminek a csücske az előbb megcsillant: atro… atro… Újabb vonyítás hasít bele megfeszített gondolkodásomba, a légnyomás a földre szorít, egyik gép a másik után suhan el fölöttem. Atrófia. Igen. Ez az.

Egy bombázó a levegőben esik szét. Hordfelület-darabkák szálldosnak a levegőben. A törzs a bunker mögött reccsenve ér földet. A porban és a füstben alig kapok levegőt. Hadonászó karokkal érem el a betonfalat, átpréselődöm az ajtó nyílásán, átzuhanok valakin, aki az ajtóban fekszik, beverem a homlokomat, oldalra gurulok.

Kinyújtózni, csak feküdni! A mocsok. A por a levegőben.

Most tompábban hangzik a lövések recsegése. Végigsimítom a homlokomat, nem lepődöm meg, hogy ragacsosan véres lesz a kezem. Mellettem az ember a hasát fogja és nyög. Amikor szemem megszokja a félhomályt, felismerem: szürke esőruha – a mi hajónkról valaki – Zeitler.

Hátulról valaki a hónom alá nyúl, és megpróbál talpra állítani.

– Köszönöm, majd egyedül…

Állok, támolygok, szemem előtt köd. A mögöttem álló férfi támogat. Most kitisztul a köd, megállok egyedül is. Ekkor rettenetes ütés, szinte beszakad tőle a dobhártyám. Az egész bunker egyetlen titáni, remegő rezonanciadob. Talpam alatt a föld is inog. Az első úszódokk tetejéről, amelyet félig belátok, hatalmas betondarabok gördülnek le, bezuhognak a vízbe, egyenesen rá egy ott úszó hajóra.

És egyszerre fehér fény csap be a bunker tetején szakított lyukon. Fény!

Feltápászkodom.

A lyuk jó háromszor három méteres. Körülötte a tetőről elgörbült vashálóból kipergő betongöröngyök. Még mindig mozog, még mindig potyognak a betondarabok.

A dokkban egyfolytában háborog a víz, csapkodja a falakat. Istenem – hét méter vasbetont átütöttek! Ilyen még nem volt! Kiáltozás, parancsok. Most már a bunkerben is fejetlenül rohangásznak.

A bunkerek teteje eddig minden kaliber ellen biztosnak hírlett.

Honnan a sok gőz?

Kintről még mindig dühöngő lövöldözést és olyan mennydörgést hallok, mintha zivatar lenne.

Óriás porfelhő ereszkedik le. Nyelvemen mintha prém nőtt volna. Nincs levegőm. Csak köhögök, ráz a köhögés. Karomra támasztom a fejemet, a falnak kell dőlnöm.

Levegőt! Csak levegőt! Itt megfulladok! Hatalmas embergomolyagon törtetek át a páncélajtóhoz, két kikötőmunkást oldalra lökök, mert el akarják állni az utamat, aztán átszuszakolom magam a keskeny résen. Odakint feketén gomolyog az olaj – semmi más nem látszik. Biztosan eltalálták az egyik olajtartályt.

De nem: az egész kikötőmedence egyetlen lángfolyó. A nyaldosó lángfelhők közül csak a daruk emelkednek ki érintetlenül. Éles, pergő hangok, egy gőzös elhallgatni nem akaró, fájdalmasan sikoltozó szirénája.

Jobbra nézek, a zsilip felé. Errefelé szabadabb az ég. Feltépett raktártetőket látok, rommá bombázott házakat.

Elgörbült kerítések, drótok, vasdarabok akadnak a lábamba. Majdnem belecsúszom egy kráterba, amit a füsttől nem láttam. Egy sebesült a földről tápászkodik fel, tekintetében a téboly. Most már mindenfelől nyögést és nyöszörgést hallani. A por és a füst alatt bizonyára sok a sebesük.

A hajó! Mi lehet a hajóval?

Egy széllökés fellebbenti a füstfátylat. Magasra görbült síneken mászom át, kikerülök két halottat, míniumvörös vasromok mellett megyek el. Előttem füstölgő kőomladék gördül a vízbe. Atyaisten, ez volt a móló! És a hajó? Hol van a hajónk? Egy darab vas mered ki a vízből, mint egy eke, rajta a hálóeltartó egy darabkája. Egy U-Boot orra! A vízen fahordalék úszkál. Vízen? Hiszen itt minden csupa olaj! És ezek a fekete göröngyök, amelyek benne sodródnak – hiszen ezek emberek! Három – négy – több! Ezek a felszálló buborékok között sodródó fekete göröngyök a mi hajónk emberei. Az Öreg? Hol az Öreg? Miért nem mozdul semmi? Füstzászló szálldos. Mögöttem kiáltás harsan. Katonák és kikötőmunkások széles lánca közeledik. Két teherautó kanyarog vad szlalomban a tölcsérek között, szüntelenül dudálnak.

Ekkor megpillantom a füstben az Öreget. Csurom vér, pulóvere és inge cafatokban. Szeme, amelyet mindig szorosan összehúzott, most tágra nyílik. Szinte egy időben esünk térdre és kuporodunk szembe egymással a szilánkokra vert köveken, öklünkre támaszkodva, mint két szumóbirkózó. Az Öreg szája kinyílik, mintha ordítani készülne. De ami a száján kiömlik, az csak a vér.

Lothar-Günther Buchheim: Das Boot, 1973

Hungarian translation: Farkas Tünde, 1999

Piper Verlag, 1973

Magyar Könyvklub, Budapest, 1999

Felelős kiadó a Magyar Könyvklub igazgatója

Irodalmi vezető: Ambrus Éva

Felelős szerkesztő: Száraz Miklós György

Műszaki vezető: Szilassy János

A borítót tervezte Szabó Árpád

Műszaki szerkesztő Gelányi Mariann

Szedte a Malum Stúdió

ISBN 963 548 938 2 / ISSN 1418 – 0065

Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

{1} Kuláni-kabát: készítőjéről, egy kieli szabóról elnevezett katonai zubbony.

{2} Főtechnikus (Leitender Ingenieur, ném.) – hajógépész-mérnök végzettségű hajótiszt, minden gépészeti megoldások felelőse („főgépész”, ill. „főmérnök” is).

{3} Organisation Todt/ OT (Todt-szervezet, ném.) – a náci Németország építésügyi szervezete (pl. Atlanti-fal építése).

{4} Kaleun: tengeralattjáró-parancsnok, általában sorhajóhadnagyi rangú hajóstiszt (Kapitän-Leutnant összevonása; ném. kapitány-hadnagy).

{5} Tommyk az angolok gúnyneve a németeknél.

{6} BdU (Befehlhaber der U-Boote, ném.) – a tengeralattjárós fegyvernem főparancsnoka: Dönitz tengernagy.

{7} Biztosítják a konvojokat: korvettek, rombolók védőkísérettel veszik körül a főleg teherhajókból, ill. tankhajókból álló nagy hajókaravánokat.

{8} UA,UX,UM,UE… stb. – az egyes tengeralattjárók belső használatú „neve”. A hivatalos név mindig számmal együtt van, Pl. U-100.

{9} FdU (Führer der U-Boote, ném.) – az egyes tengeralattjárós csapatok regionális parancsnoka (Pl. FdU West).

{10} Aranyfácán: náci pártfunkcionárius.

{11} Gröfaz: „der grösste Feldherr aller Zeiten” (ném.) – minden idők legnagyobb hadvezére. Hitlert nevezte így a korabeli propaganda.

{12} „ Végső megoldás (ném. Endlösung). Hitler elképzelései szerint a zsidók, ill. az alsóbbrendű népek kiirtása a „végső megoldás” az „árja” faj világuralma érdekében.

{13} U-Boot (ném.) vagy U-hajó: tengeralattjáró.

{14} Csomó: 1 tengeri mérföld/óra (hajók sebességének mértékegysége).

{15} Tengeri mérföld: 1852 méter.

{16} Brakkvíz (holl.) – az átlagnál kevesebb sót tartalmazó tengervíz (itt az olaj miatt nevezi így a szerző, valójában folyótorkolatokra használják).

{17} Legelső (Nummer Eins) – a legidősebb tengerészeti altiszt; fedélzetmester.

{18} U-helyiség (Unteroffizier-Raum, ném.) – az altisztek szálláshelye.

{19} Angolna: (ném. Aal) – torpedó.

{20} Hitlerjugend (ném.) – náci ifjúsági szervezet neve.

{21} Hidrofon: víz alatti lehallgató készülék. Az ellenséges hajók hajócsavarjának zaját messzebbről meghallotta, mint szemmel látni lehetett volna őket.

{22} Chapeau! (fr.) – Le a kalappal!

{23} RAF (Royal Air Force, ang.) – Angol Királyi Légierő.

{24} Cockpit: (ang.) – pilótafülke.

{25} Gneisenau: német csatahajó neve.

{26} OF-helyiség (Oberfeldwebel-Raum, ném.) – főtörzsőrmesteri szoba.

{27} Kurzus: haladási irány.

{28} Moltke: német tábornagy a 19. sz.-ban. ő szervezte át egységes porosz szellemű hadsereggé a német föderációs sereget.

{29} U-Boot-Waffe: tengeralattjárós fegyvernem.

{30} Up and down: fel és le (ang.).

{31} Da capo: az elejétől, elölről (zenei kifejezés, olasz).

{32} Birodalmi Vadászmester: Göring.

{33} The fishermen: halász. (ang.).

{34} Sunderland: angol hidroplán neve.

{35} Gotenhafen: Gdynia.

{36} Reeperbahn: a hamburgi híres bordély és szórakozó negyed.

{37} AK-menet: rohamsebesség, a leggyorsabb haladási fokozat.

{38} „Spárga”: periszkóp.

{39} ASDIC: az angol allied submarine detection investigation committee – tengeralattjárók felderítésére szolgáló ultrahangjelzős készülék rövidítése.

{40} ES-patron (Erkennungssignal, német): színes jelzőlövedék. „Bemutatkozás” céljából lőtték fel.

{41} Wann-see: Berlin melletti tó, kedvelt kirándulóhely.

{42} Siksze: asszony, nő (jiddis).

{43} Glückstadt: ném. Szerencseváros vagy Boldogságváros.

{44} Laconia-eset: a hajó főként olasz hadifoglyokat szállított, amikor a németek megtorpedózták és elsüllyesztették, majd „falkában” kimentették a túlélőket. Eközben érte amerikai légitámadás az U-Bootokat, ez pedig alkalmat adott Dönitznek az ún. „Laconia-parancs” kiadására, amelyben megtiltotta, hogy az U-Bootok ezentúl bármilyen segítséget nyújtsanak a megtorpedózott hajók legénységének.