Skip to content

Buvár Zsebkönyvek – Égitestek

Találatok: 44

34

CSABA GYÖRGY, GÁBOR


Égitestek

BÚVÁR ZSEBKÖNYVEK

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

KL ÁBRÁKAT TARACSÁK GÁBOR KÉSZÍTETTE

A BORÍTÓT URAI ERIKA TERVEZTE

© CSABA GYÖRGY, GÁBOR 1989

Mindnyájan ismerjük azt a különös, titokzatos érzést, amely az égitestek szemlélőjét elfogja akkor is, ha jól ismeri az eget, s el tud igazodni a csillagképek között. Ezer évekkel ezelőtt élt őseink is figyelték az égitesteket: gyönyörködtek a Hold ezüst sarlójának alakváltozásaiban, a csillagok méltóságteljes moz­gásában. Nem tudhatták, valójában mik az égitestek: istenek­nek hitték őket, s jósolni próbáltak mozgásukból. (Ennek ma­radványa, a csillagjóslás babonája ma is él.)

Őseinknek fontos célja volt a csillagászati megfigyelésekkel. Fölfedezték, hogy a csillagok és a Nap járásából le lehet olvasni az időt és a fő égtájak irányát. Akkoriban főként a papok fog­lalkoztak csillagászattal. Az ő feladatuk volt a csillagistenek tiszteletének megfelelő formáiról gondoskodni, és számon tar­tani az időt: az órákat, a napokat és az éveket. Ez korántsem volt könnyű; a csillagász-papoknak jól kellett ismerniük a csil­lagokat, járatosnak kellett lenniük bizonyos egyszerű szögmérő műszerek használatában és a matematikában.

Azóta a csillagászok megismerték azokat a fizikai törvénye­ket, amelyek az égitestek mozgását meghatározzák, és ma már előre ki tudják számítani, melyik égitest mikor, hol fog látszani. Fölfedezték azokat a módszereket, amelyekkel megmérhetjük az égitestek távolságát. Megállapították, miből vannak és ho­gyan „működnek” a csillagok, sőt elméletben végig tudják követni fejlődésüket – ami azért is nagy dolog, mert egy átlagos csillag több mint tízmilliárd évig ragyoghat. Napjainkban – új műszerek, a számítógépek és az űrkutatás segítségével – a csilla­gászat oly gyors fejlődésnek indult, hogy e tudományág „forra­dalmáról” is beszélhetünk.

3

  1. tábla

1. A Naprendszer. Naprendszernek a Nap és a körülötte ke­ringő égitestek együttesét nevezzük. A Nap tömegvonzásával maga körül – nagyjából közös síkban – keringésre késztet szá­mos apróbb testet: nagybolygókat, kisbolygókat, meteoroido- kat, üstökösöket, kozmikus porszemcséket. A nagybolygók kö­rül pedig kisebb testek, holdak keringhetnek. Naprendszerünk égitestjeinek keringési (és forgási) iránya általában azonos.

A Naprendszer tulajdonképpen az a térrész, ahol a Nap vonzóereje erősebb, mint a Naprendszer közelében található többi csillagé. Ez a tartomány nagyjából 20 billió km-nyire terjed Napunktól, vagyis a Nap-Föld távolságnak több mint százharmincezerszereséig!

Hogy fogalmat alkothassunk a méretarányokról, képzele­tünkben erősen kicsinyítsük le világunkat. Legyen e modellben a Föld egy 13 cm átmérőjű labda! Tőle 4 méterre egy dió ke­ring: a Hold. A Nap másfél km-re van a labda-Földtől; a hoz­zánk legközelebbi állócsillag pedig több mint 400 ezer km-re!

A rajzot, sajnos, lehetetlen úgy elkészíteni, hogy a méretará­nyokat is jól szemléltesse. Ha a Földet 1 mm átmérőjű körrel ábrázoltuk volna, akkor a lapon nem fért volna el még a Föld pályája sem.

A bolygók pályája a körhöz eléggé hasonló, de kissé elnyúl- tabb görbe: ellipszis. A Nap nem a pályaellipszisek középpont­jában, hanem az ún. gyújtópontjában van (Kepler I. törvénye). A bolygók a pályájukon haladva hol közelebb, hol távolabb járnak a Naptól. Napközeiben sebességük nagyobb, naptávol­ban kisebb. Kepler II. törvénye ezt így fogalmazza meg: a Napot a bolygóval összekötő szakasz (vezérsugár) egyenlő idők alatt egyenlő területű síkidomokat súrol. Ezek a törvények ér­vényesek minden naprendszerbeli égitest mozgására, bár az égitestek pályáját az összes többi égitest tömegvonzása – ha kismértékben is – ugyancsak befolyásolja. Ezeket az ún. pertur­bációkat elég nehéz a pályaszámításokban figyelembe venni.

4

II. tábla

  1. A Nap. A Naprendszer központi égitestének átmérője mint­egy 1390000 km, a Föld átmérőjének 109-szerese. Tömege 2 • 1030 kg, tehát anyagából – ha kémiai összetétele olyan len­ne, mint Földünké – majdnem 332 000 Földet lehetne gyúrni! A Nap, mint színképe elárulja, nagyrészt hidrogénből áll, de anyagának 8-10%-a hélium, és kis mennyiségben minden ké­miai elem előfordul benne. Napunk felszíni hőmérséklete mint­egy 5800 K; legbelsejében azonban 15-20 millió K-es hőmér­séklet uralkodik. Itt hidrogénatommagokból héliummagok épül­nek föl; ezt a folyamatot magfúziónak nevezzük. A magfúzió hatalmas energiamennyiséget termel, innen származik a Nap ál­tal kisugárzott energia. Napunk teljesítménye kb. 3,9 • 1023 kW! A Nap anyaga, magas hőmérséklete következtében, elektromo­san vezető, ún. plazma állapotú, benne erős mágneses terek keletkeznek. Ezeknek nagy a szerepük a közismert napfoltok kialakulásában. A napfoltok azért sötétebbek a felszín többi területénél, mert néhány száz fokkal hidegebbek.

Ha a Nap nem sugározna energiát, akkor a Föld – ha létezne egyáltalán – fagyos és élettelen világ volna. Minden élőlényt a Nap energiája tart életben, és a légkörzés, a tengeráramlások, viharok is tőle kapják a hajtóerőt. A kőolaj, földgáz, szén is voltaképpen rég elpusztult élőlények által elraktározott nap­energiát rejt.

Holdunk, sokkal közelebb lévén a Földhöz, mint a Nap, kisebb mérete ellenére éppen el tudja takarni előlünk a Napot. Ez a napfogyatkozás (2). Napfogyatkozás csakis újhold idején lehetséges, hiszen a Hold csak ekkor járhat a Földről nézve a Nap irányában. Részleges napfogyatkozáskor a Hold a nap­korongnak csak egy részét takarja el a megfigyelő elől, teljes napfogyatkozáskor az egészet. Ez utóbbi a Föld adott helyéről nézve igen ritka jelenség: hazánk területéről a történelmi idők óta még nem volt látható. Legközelebb 1999. aug. 11-én dél­előtt fog bekövetkezni, ne feledjük el megfigyelni!

6

Ül. tábla

A Nap a hozzánk legközelebbi csillag: távolsága „mindössze” kb. 150 millió km. Szabad szemmel nézve is elég nagy kiterjedé­sű korongnak látszik. A Nap az egyetlen csillag, amelyet alapo­san tanulmányozni lehet. Nagy fényessége lehetővé teszi, hogy színképét igen részletesen elemezzük. Ebből ismerhetjük meg anyagának kémiai összetételét, hőmérsékletét és sok más fizikai tulajdonságát. A színképnek nemcsak a látható tartományát, hanem az ultraibolya-, az infravörös- vagy akár a röntgentarto­mányát is megvizsgálhatjuk. E sugárzásokat ugyan a Föld lég­köre nagyrészt elnyeli, de a légkör fölött, mesterséges holdakra, űrállomásokra telepített műszerekkel akadálytalanul tanulmá­nyozhatjuk őket.

Nagyon érdekes képekhez jutunk, ha a felvétel készítésekor a Nap elektromágneses sugárzásának csak egy szűk hullám­hossztartományát (pl. a hidrogén egyik színképvonalának fé­nyét) használjuk fel. Az ilyen képek a spektroheliogramok. A Nap légkörének eltérő mélységeiben más-más a hőmérsék­let, ezért különböző színű fény indul ki onnan – a módszerrel tehát a naplégkör különböző rétegeiről kaphatunk fényképe­ket. E képek érdekes részleteket is mutatnak, pl. aktív vidéke­ket, ahol különféle napfelszíni jelenségeket figyelhetünk meg: napfoltokat, napfáklyákat, protuberanciákat (ezek néhány száz­ezer km hosszú gázoszlopok a Nap világító rétegei fölött), nap­kitöréseket. Ilyen felvétel az 1. kép.

Azt a gázréteget nevezzük napfelszínnek, ahonnan a legtöbb látható fény érkezik hozzánk (fotoszféra). Efölött forró, de ritka, halvány fényű gázrétegek következnek, ezek alkotják a Nap „légkör”-ét. A naplégkör külső részét napkoronának (2) nevezzük. Ez olyan nagy kiterjedésű, hogy a Földig is elérhet. Fényét régebben csak teljes napfogyatkozáskor lehetett vizsgál­ni; ma speciális műszerekkel bármikor lefényképezhető.

8

IV. tábla

  1. A Merkúr. A Naphoz legközelebb keringő nagybolygó. Közepes naptávolsága 57,9 millió km, keringési ideje 88 nap. Átmérője 4880 km. A Nap közelsége miatt a felszín napsütötte részén a kőzetek mintegy 600 K-re melegszenek, a sötét oldalon pedig 100 K-re hűlhetnek. A bolygó tengelyforgási ideje 59 nap.

E bolygót nehéz megfigyelni, mert közel lévén a Naphoz, a Föld­ről nézve mindig a Nap irányához közel jár, ahol az égbolt fényes. (Legfeljebb 28°-nyira távolodik el a Naptól.) Távcsővel nem tudunk rajta felszíni részleteket kimutatni. Annyit láthatunk csupán, hogy a Merkúr, akárcsak a Hold, fázisokat mutat: egyszer vékony sarló­nak, majd félkörnek, azután meg teljes korongnak látszik.

Űrszondák közeli felvételei szerint a Merkúrt sötét, vulkáninak látszó kőzetek borítják, s e felszínt rengeteg kráter tagolja. Légköre nincs, hold sem kering körülötte. Az 1. képet is űrszonda készítette a Merkúrról.

  1. A Vénusz. Hogy miért a szerelem istennőjéről nevezték el, azt min­denki megérti, ha csak egyszer is megpillantja ezüstösen fénylő szépségében a hajnali vagy az alkonyi égen. E bolygó a Naptól 108 millió km-re van, keringési ideje 225 nap; átmérője 12100 km. Tengelye körül 243 nap alatt fordul meg egyszer. Holdja nincs.

Ez a bolygó is csak a Nap közelében (tőle legföljebb 47°-nyira távolodva) járhat az égen. Ezért vagy hajnalban látható – ha a Napnál nyugatabbra jár s előtte kél vagy keleti kitérésben alkonyaikor figyelhető meg. Ezért nevezi a magyar nép Est­hajnalcsillagnak (tévesen, hiszen a Vénusz nem csillag, hanem bolygó).

Á Vénusz felszíne nem látható, mert vastag légkörében össze­függő felhőtakaró lebeg, eltakarva a felszínt. Csak radarszon­dákkal és a felszínre leszálló szondákkal sikerült kikutatni. Ma már ismerjük a Vénusz térképét; tudjuk, hogy a felszínen mint­egy 720 K a hőmérséklet, a légköri nyomás a földinek 90-szere- se; a légkör főleg szén-dioxid-ból áll.

10

V. tábla.

1. A Föld. Földünk, amit a régiek az egész Világegyetem köze­pének véltek, csak egy parányi porszem a hatalmas Univerzum­ban. Az űrhajósok elragadtatott szavakkal emlékeznek meg ar­ról a látványról, amit a Föld a világűrből nézve nyújt, s aminek nagy szerűségét 1. képünk csak részben képes visszaadni. (A szárazföldek a képen barnásnak tűnnek, a tengerek kéknek, feketének; a felhőalakzatok fehérek.)

A Föld a Naptól mintegy 149,6 millió km-re kering; keringési ideje 1 év, azaz kb. 365,24 nap. Tömege 6 • 1024 kg. Egy holdja van. A Föld alakja nem egészen szabályos; átmérője az Egyen­lítőnél 12757 km, a sarkok közt mérve csak 12714 km. Szilárd kérge átlagosan néhányszor tíz km vastag, a kérgen belül forró, képlékeny kőzetanyag van. Felszíne fölött vastag légkör talál­ható, ennek 78%-a nitrogén, de van benne 21% oxigén is; a maradék 1% különböző gázok (argon, szén-dioxid stb.) keveré­ke. A légkört a Föld nehézségi erőtere tartja a Föld körül, ezért sűrűsége fölfelé egyre csökken, míg végül beleolvad a bolygókö­zi ritka közegbe.

A légkör nemcsak azért fontos a földi élet szempontjából, mert oxigén nélkül nem lehetséges állati és emberi élet (legföl­jebb baktériumok tudják nélkülözni az oxigént), hanem mert a légkör sok káros kozmikus hatástól megvéd bennünket. így a világűrből érkező sugárzások egy részét elnyeli (más részét a Föld mágneses tere teszi ártalmatlanná, eltérítve eredeti irányá­tól); a bolygóközi térből a légkörbejutó meteorkövek is nagy­részt megsemmisülnek, mielőtt elérhetnék a felszínt.

A Föld egy nap alatt fordul meg a tengelye körül, ez okozza a nappalok és éjszakák váltakozását. A forgástengely a keringé­si síkkal kb. 66,5°-os szöget zár be, s keringés közben önmagá­val párhuzamos marad. Ezért az év egyik felében a Föld északi, a másik felében pedig a déli féltekéjére érkeznek kedvezőbb szögben a Nap sugarai. Ez az oka az évszakok váltakozásának.

12

VI. tábla

1. A Hold. A hozzánk legközelebbi égitest, tőlünk mindössze 384 ezer km-re van. A Föld körüli keringési ideje 27,32 nap, és ugyan­annyi idő alatt fordul meg egyszer a tengelye körül is. Ezért a Földről mindig ugyanazt az oldalát láthatjuk. (1. képünket űrszondáról készítették, ezen a Hold „túlsó” oldalának egy része is látható.) A Hold átmérője 3476 km. Miközben kering, a Naphoz és a Föld­höz képest folyton változtatja a helyzetét, ezért a felénk néző oldalá­ból a Nap hol többet, hol kevesebbet tud megvilágítani. Ha pl. a Hold éppen a Föld és a Nap közé kerül, akkor a Nap a felénk néző oldalából semmit sem világít meg, tehát nem látjuk (újhold van). Ilyenkor néha előfordul, hogy a Hold részben vagy teljesen eltakaija a Napot, ez a napfogyatkozás.

A Hold felszínén szabad szemmel is láthatók bizonyos részletek: sötétebb és világosabb foltok. A sötéteket holdtengereknek nevez­zük, bár nincs bennük víz: ezek viszonylag sima síkságok, talajuk sötét vulkáni kőzet. A Hold világosabb tájai, ha távcsővel vizsgáljuk őket, kráterekkel sűrűn borított területeknek bizonyulnak. E kráte­rek még a Naprendszer kialakulása idején, azaz 4-5 milliárd évvel ezelőtt keletkeztek: kisebb-nagyobb testek becsapódása hozta létre őket. A legnagyobb testek – kisbolygók – becsapódásakor keletkez­tek a holdtengerek.

A Hold az egyetlen olyan égitest, amelyet embert szállító űrhajó­val már elértek. Eddig 12 kutató hagyta lába nyomát a Holdon!

Képzeljük el, hogy a Hold és a Nap közrefogja a Földet! Ilyenkor van holdtölte. Némelyik holdtölte idején azonban megtörténik, hogy a Hold éppen a Föld árnyékán halad át. (Azért nem minden hónapban, mert a Hold és a Föld keringési síkja nem esik ponto­san egybe, ezért a foldámyék a legtöbbször nem „találja el” a Holdat.) Ekkor a Hold egy része, esetleg az egész, elsötétedik. Ez a holdfogyatkozás (2). A holdfogyatkozás feltűnő, érdekes és szép jelenség, évente két-három alkalommal fordul elő, de nem tudjuk mindegyiket megfigyelni, mert hiszen a fogyatkozás néhány órányi ideje alatt a Hold nem mindig tartózkodik látóhatárunk felett.

14

VII. tábla

1. Hold-részlet. A csillagászat történetében az itáliai Galileo Galilei (1564-1642) használt elsőként távcsövet. Műszere kis teljesítményű volt, de azért a Hold felszínének sok alakzatát meg lehetett vele látni. Akkoriban – az ógörög Arisztotelész nyomán – az volt az elfogadott nézet, hogy az égitestek gömb alakúak, felszínük sima. Galilei a Hold megfigyelésével megcá­folta ezt. Fölfedezte a holdkrátereket; árnyékuk hosszából be­csülte meg a holdbéli hegyek magasságát. A sötét holdi síkságo­kat „holdtengereknek” nevezte el, bár tudta, hogy nem tartal­mazhatnak vizet. Azt írta: „Nyilvánvaló, hogy a Hold sötét részei síkságok… felszínén nincs szárazföld és tenger.”

A modernebb műszerekkel a Hold felszínét egyre pontosab­ban sikerült megismernünk és föltérképeznünk. Legújabban az űrkutatás segít ebben: a Holdra leszállt űreszközök az égitest egyes körzeteiben szinte centiméterről centiméterre fölkutatták a felszínt, lefényképezték számunkra nem látható túlsó oldalát is. (1. képünket is űrhajósok készítették.)

A Holdon nemcsak tengerek és kráterek észlelhetők, hanem hegyláncok, szakadékok, sugaras szerkezetű fénylő vonalak stb. is. Sok kráter közepén központi csúcs látható, néhol láva­folyásra emlékeztető alakzatok fedezhetők fel; mindez arra utal, hogy a Holdon is volt vulkáni aktivitás.

Amikor 1957-ben felbocsátották az első mesterséges holdat, nyilvánvalóvá lett: idegen égitestek, köztük a Hold meglátoga­tása már csak rövid idő kérdése. 1969. július 21-én lépett először ember a Holdra, Neil Armstrong amerikai űrhajós. Az űrhajó­sok és az automata holdszondák munkájuk során műszereket telepítettek a Hold felszínére (2), holdközeteket gyűjtöttek és hoztak magukkal a Földre. E minták elemzése többek között lehetővé tette, hogy a Naprendszer koráról és keletkezésének módjáról többet megtudjunk.

16

Vili, tábla

  1. A Mars. 227,8 millió km távolságban kering a Nap körül, és egy teljes keringéséhez 1 év 322 napra van szüksége. A bolygó egyenlítői átmérője 6787 km, tömege 6,44-1023 kg, tehát Föl­dünknél jóval kisebb. Két hold kering körülötte, ezek egészen kicsiny, szabálytalan alakú testek, a Földről alig lehet őket észrevenni.

Szabad szemmel a Mars feltűnően vöröses fényű csillagnak látszik. Távcsővel vizsgálva kiderül, hogy nem csillag, mert nem pontszerű a képe. Felülete így is vöröses, rajta halvány részlete­ket lehet kivenni. Azon a pólusán pl. ahol éppen tél van, fehér „hósapka” látható. A vörös színt a talaj vas-oxid-tartalma okozza, a hósapka pedig vastag dérszerű lerakódásból áll.

A Mars éghajlata meglehetősen zord. Nyáron az egyenlítőjén délben + 10°C-ig is emelkedhet a hőmérséklet, ugyanott éjjel — 70°C-ig süllyedhet. A Marsnak van légköre, de ritka, a felszí­nen a nyomás talán századrésze a földi légnyomásnak. A légkör főként szén-dioxidból áll, de tartalmaz nagyon kevés oxigént és vízgőzt is. Ezért elképzelhetőnek látszott, hogy e bolygón talán van valamilyen élet. A Marsra leszállt űrszondák vizsgálatai azonban ezt a föltevést nem erősítették meg.

A Mars föltérképezése földi megfigyelésekkel nem sikerült. Megpróbálták ugyan a rajta fellelhető bizonytalan részleteket térképre rajzolni, és megfigyelésükből meghatározták a bolygó tengelyforgási idejét (24 óra 37 perc); de a Mars térképe nagyon hozzávetőleges volt. Amikor űrszondáink – elsőként a Mari- ner-4 1965-ben – közeli képeket közvetítettek róla, kiderült: a bolygót kráterek borítják, bár nem oly sűrűn, mint a Merkúrt vagy a Holdat (2). Akadnak a Marson kanyargós, folyóvölgy­höz hasonló alakzatok, síkságok, vulkáni kúpok stb. Gyakran megfigyeltek a Marson porviharokat is. Mindezek alapján el­képzelhető, hogy valaha e bolygón sűrűbb volt a légkör, s a felszínen szabad, folyékony víz is lehetett.

18

1

2

IX. tábla

1. A Jupiter. A Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars egymáshoz fizikai szempontból igen hasonló, ún. Föld-típusú bolygók. A Naptól még távolabb keringő társaik tőlük teljesen eltérő jellegűek: sűrűségük sokkal kisebb a Föld-tipusú bolygókénál, méretük viszont sokszorta nagyobb; sok holdjuk, gyűrűrend­szerük van; légkörük igen vastag, sűrű és főként hidrogénből áll. Ezek az óriásbolygók, legjellegzetesebb példányuk a Nap­rendszer óriása, a Jupiter.

Már Galilei észlelte, hogy a Jupiter átmérője elég nagy, s legalább négy holdja van. E négy legfényesebb holdat ma Gali- lei-féle holdaknak nevezzük. 1982-ig azonban már 16 Jupiter- holdat ismertünk meg, közülük 12-t még az űrszondák ottjárta előtt, földi észlelésekkel találtak. Az űrszondák nemcsak 4 új holdat fedeztek föl, hanem a Júpiter halvány gyürűrendszerét is. Ezt azóta földi műszerek is lefényképezték.

A Jupiter átlagosan 777,8 millió km-re kering a Nap körül, keringési ideje 11 év 315 nap. Tömege 2-1027 kg; alakja a gömbtől erősen eltér, a gyors tengelyforgás miatt deformáló­dik. Sarki átmérője 134000 km, egyenlítői átmérője 143 000 km. Tengely forgási ideje az egyenlítőn 9 óra 50 perc, a sarkok felé közeledve egyre hosszabb.

A Jupiter vastag, sűrű légkörében – amely főként hidrogén­ből áll, némi héliummal, ammóniával, metánnal – az egyenlítő­vel párhuzamos felhősávok találhatók. Ezeket viszonylag kis távcsővel bárki megláthatja. A sávok világos és sötét tartomá­nyai közt örvények keletkeznek, s maguk a sávok is gyorsan változtatják alakjukat. A légkörben 580 km/óra sebességű áramlások is előfordulnak!

A Jupiter légkörének talán legérdekesebb alakzatát, a Vörös Foltot (2) 1878-ban fedezték föl. Sokáig nem sejtették, valójá­ban mi lehet e képződmény. A Voyager-szondák felvételein jól látható, hogy nagy kiterjedésű (40 ezer km hosszú, 10 ezer km széles) gázörvényről van szó.

20

X. tábla

  1. Az Io. A Jupiter Galilei-féle holdjainak egyike. Kb. 424 ezer km sugarú pályán kering a Jupiter körül, keringési ideje 1,77 nap. Átmérője 3640 km, tehát nagyobb, mint a mi Holdunk. Na­gyon érdekes, hogy ez a hold a Naprendszer vulkánikusán legtevékenyebb égitestje. Felszínét működő vulkánok, hasadé- kok borítják, amelyekből főként kén és kénvegyületek törnek elő. A kirepülő anyag néha 200-250 km magasra is feljut, mielőtt visszaesne a hold felszínére; sőt, egy kis része nem is esik vissza, hanem az Io pályája mentén eloszolva ritka anyaggyürűt alkot. Az Io jellegzetes sárgásbarna színét a felszínt borító kén okozza. Érdekes kérdés, hogyan lehetséges ilyen kis égitesten ekkora vulkáni tevékenység. Honnan származik az ehhez szük­séges energia? Valószínű, hogy a Jupiter és a nagy Jupiter- holdak tömegvonzása által keltett ún. árapály-erők szolgáltat­ják a vulkánossághoz az energiát, nem engedve az Io belsejében forrongó anyagot kihűlni.
  2. A Callisto egy másik Galilei-hold. Sokkal jobban hasonlít a mi Holdunkra, mint társa. Felszínét kráterek szabdalják, ame­lyek éppúgy, mint a Holdon, becsapódásos eredetűek. A fel­színt valószínűleg vastag jég borítja. A Callisto átmérője kb. 4840 km, pályasugara mintegy 1884 ezer km, keringési ideje 16,7 nap.

Több észlelő már régen fölvetette, hogy a Jupiternek halvány gyűrűje van. 1979-ben a Voyager-1 űrszonda végre lefényképez­te e gyűrű egy részletét. (3.) A Voyager-2 még részletesebben vizsgálta a gyűrűt, s megállapította, hogy az négy részből áll. A legbelső a bolygó felszínétől (71400 km pályasugártól) 120000 km-ig tart, a legkülső 126800-tól 128 500 km-ig. Földi észlelésekkel később ötödik, kb. 400 000 km sugarú gyűrűt is fölfedeztek. A gyűrűk fényessége, alakja, sűrűsége gyorsan változik, föltehetőleg a bolygó mágneses terével való kölcsönhatás következ­tében. A legtöbb Jupiter-hold a gyűrűk övezetein kívül kering.

22

1

2

3

L

XI. tábla

  1. A Szaturnusz. A Naprendszer hatodik bolygója. A Naptól átlagosan 1428,5 millió km távolságban kering, s egy keringése 29 év 167 napig tart. Mérete kisebb, mint a Jupiteré, de a Földnél majdnem tízszer nagyobb: átmérője kb. 120000 km. Tengelyforgása gyors, forgási periódusa 10 óra 39 perc. A gyors forgás miatt a bolygó alakja lapult, sarki átmérője csak 109 ezer km. A Naprendszer második legnagyobb bolygójának átlagos sűrű­sége mindössze 0,7 g/cm3! Nem tudjuk, van-e szilárd magja. A légkör anyaga a Jupiteréhez hasonló: hidrogén és hélium, ammóniával és metánnal; befelé haladva egyre nő a sűrűsége és nyomása, míg talán cseppfolyós halmazállapotba kerül. Ha van szilárd magja, ez legbelül foglal helyet, s csak kisméretű lehet. Mivel a bolygó igen messze van a Naptól, felszíne (ponto­sabban a felhőzet teteje, amit mérni lehet) kb. 120 K hőmérsék­letű. A légkör tetején fagyott ammónia- és metánkristályok rétege úszik, emiatt a Jupiteréhez hasonló felhősávok csak homályosabban vehetők ki.

Már Galileinek feltűnt, hogy a Szaturnusz körül valami „nincs rendben”. De hogy mi, azt műszere tökéletlensége miatt nem tudta megállapítani. 1659-ben egy jobb távcsövekkel dol­gozó holland csillagász, Chr. Huygens fedezte föl valójában a Szaturnusz gyürürendszerét. A későbbi megfigyelők észrevették, hogy a gyűrű nem egybefüggő, hanem koncentrikus algyűrűkre tagolódik. Az űrszondás észlelésekig 3 algyűrűt tartottak szá­mon. Ezek között a Szaturnusz holdjainak gravitációs zavaró hatása következtében rések vannak. A Voyager-szondák felvé­telein a gyűrű több ezer gyűrücskére bomlik. (2.) Ezeket nagyon sok kicsiny, talán cm nagyságrendű jégdarab és kő alkotja, amelyek legföljebb néhány km vastag rétegben, nagyjából a bolygó egyenlítősíkjában keringenek a Szaturnusz körül, és távolról nézve gyűrűnek látszanak.

24

XII. tábla

  1. Az Uránusz. Szintén óriásbolygó, a Naptól 2873,2 millió km közepes távolságnyira; keringési ideje 84 év és 8 nap. Átmérője 5200 km. Szabad szemmel tiszta időben, földközelben még éppen észrevehető, de a halvány csillagok százaitól csak távcső­vel lehet megkülönböztetni. 1781-ben fedezte föl W. Herschel. A Voyager-2 űrszonda 1986-ban vizsgálta közelről, s megálla­pította, hogy tengelyforgási ideje 17 óra 14 perc; a légkör az óriásbolygókéhoz hasonló összetételű, benne valószínűleg me­tánból álló felhők lebegnek. (1/a) A légkör tetejének hőmérsék­lete kb. 60 K. Rég ismeretes, hogy a bolygó forgástengelye a keringési síkkal csak 8°-os szöget zár be, s a forgásirány „fordí­tott”. Holdjai szintén fordított irányban keringenek az Egyenlí­tő síkjában.
  2. A Neptunusz. A Naprendszer nyolcadik bolygója. Közepes naptávolsága 4501,5 millió km, keringési ideje 164 év 282 nap. Egyenlítői átmérője mintegy 50 000 km. Tengelyforgási ideje 18,2 óra. Légköre a többi óriásbolygóéhoz hasonló, bár a Naptól való igen nagy távolsága miatt valószínűleg még hidegebb, mint az Uránuszé. A bolygó szabad szemmel már nem látható meg; az Uránusz mozgásának szabálytalanságaiból elméletben „fedezte föl” U. J. Leverrier, majd az általa megadott helyen Gallé német csillagász találta meg 1846-ban. A Neptunusznak ma két holdjá­ról tudunk. Föltételezik, hogy gyűrűrendszere is van.
  3. A Plútó. A Naprendszer legkülső bolygója. Nem tartozik az óriásbolygók közé. 5908,1 miihó km közepes naptávolsága és kicsiny (kb. 3000 km) átmérője miatt igen halvány égitest, na­gyon keveset tudunk róla, hiszen a legnagyobb távcsövek sem látnak a felszínén részleteket. Keringési ideje 248 év 157 nap, tehát fölfedezése (1930) óta pályájának csak kis részét futotta be. E pálya erősen lapult ellipszis, ezért a Plútó időnként a Neptunu­szon belülre kerül (1979 és 1999 közt isi). Egy holdja van.

26

XIII. tábla

  1. A Dione. A Szaturnusz bonyolult holdrendszeréből 1982-ig 23 kisebb-nagyobb holdat fedeztek föl. Ezek közül 17-et teljesen biztosan megtaláltak, és a Voyager-szondák felvételeinek elemzé­se még további hat hold létezését valószínűsítette. A legnagyobb Szatumusz-hold a Titán, amelynek 5150 km az átmérője; légköre és vastag felhőtakarója van; hőmérséklete kb. 95 K; légkörének leglényegesebb összetevője a nitrogén. A holdak sorában a Dione nagyság szerint a negyedik. Látványa erősen emlékeztet a mi Holdunkéra, de több Jupiter- és Szatumusz-holdéra is, mert felszínén sok – valószínűleg becsapódásos eredetű – kráter látha­tó, továbbá kanyargós völgyek, fénylő vonalak. A Dione átmé­rője 1122 km, közepes pályasugara 377 ezer km, keringési ideje 2,7 nap. Anyagának nagy része (bizonyára a többi Szatumusz- holdé is) valószínűleg jég. A Szatumusz-holdak közül 9 nagy (legalább 200 km átmérőjű, gömb vagy ahhoz közeli alakú), a többi kicsi, szabálytalan alakú, ún. törmelékhold.
  2. A Miranda. Az Uránusznak szintén bonyulult hold- és gyűrű­rendszere van. A gyűrürendszert 1977-ben fedezték föl, amikor a bolygó elfedett egy halvány csillagot; lefényképeznie azonban csak a Voyager-2 szondának sikerült. (2/a). A Voyager-expedí- ció előtt az Uránusznak öt holdját ismertük; a szonda még tízet talált, amelyek persze kicsinyek. Minden Uránusz-hold igen ér­dekes. Az Umbriel felszíne nagyon sötét, talán mert – a többi holdhoz hasonlóan – az Uránusz sugárzási övezetében kering, és az erős részecskesugárzás a felszínt borító metánjégben olyan kémiai változásokat okoz, hogy sötét színű szén-hidrogének ke­letkeznek. A Miranda a legbelső Uránusz-hold, 131 ezer km sugarú pályán 1,4 nap alatt kerüli meg a bolygót. Átmérője kb. 500 km. Felszíne, amelyről a Voyager igen részletes képeket készített, nagyon érdekes, mert erősen tagolt, s egymás közelé­ben, egymástól teljesen eltérő szerkezetű részletek találhatók. E felszín kialakulására egyelőre nincs elfogadott magyarázat.

28

XIV. tábla

  1. Kisbolygó. A Naprendszer szerkezetével foglalkozó csillagászok­nak már vagy kétszáz éve föltűnt, hogy a Mars és a Jupiter pályája közt „túl nagy” a távolság. Kutatni kezdték, nincs-e fölfedezetlen bolygó ezen a területen. 1801. január 1-jén G. Piazzi megtalálta az általa Ceresnek elnevezett bolygócskát. Ez 413,8 millió km közepes távolságban 4 év 221 nap alatt kerüli meg a Napot, átmérője kb. 760 km. A további kutatás hamarosan több, hasonló pályán mozgó bolygócskát talált. Jelenleg mintegy 2000 ilyen, ún. kisboly­gót tartanak nyilván, de jóval többről van tudomásunk, és nyilván nagyon sokukat még nem ismerjük. A legnagyobb kisbolygó a Ceres; a Földet néha nagyon megközelítő Hermész átmérője csu­pán kb. 900 méter, de a kisbolygóövezetben ennél kisebb méretű testek is jócskán akadnak. Nem mindegyikük pályája fekszik a nagybolygók pályasíkjában, s a kisbolygópályák gyakran sokkal elnyúltabbak, mint azt a nagybolygóknál megszoktuk.

A csillagászati fényképek készítésekor a Föld forgása miatt a távcsövet lassan mozgatni kell, különben a képen a csillagok elmozdulnának. A pontosan beszabályozott távcsőóramű a csilla­gok elmozdulását kiegyenlíti, a kapott képen a csillagnyomok pontszerűek. Ha olyan égitest kerül a felvételre, amely a csillagok­hoz képest mozog, ennek nyoma nem pont, hanem csík lesz. (Lásd képünk.) Ez azonnal föltűnik a lemez átvizsgálásakor. Ha ugyan­azt az égitestet több fotón is megtalálják, akkor a nyomokból kiszámítható a kisbolygó pályája.

  1. Meteorit. A Nap körül keringő1 apró égitestek közül egy-egy a Föld légkörébe juthat. Ha elég nagy, akkor a légburkon áthatolva lejuthat a földfelszínre. Az ilyen, égből hullott kövek a meteoritok. Hasonlóak a kisbolygókhoz (bár méretük nagyon csekély), de a légkörön áthaladva felületük nagyon megváltozik: megolvad, megég, így ha megtaláljuk, már nem emlékeztet eredeti alakjára. Anyaguk így is megvizsgálható: a Földön jól ismert kémiai elemek fordulnak elő bennük.

30

2

XV. tábla

  1. Meteornyom. Augusztusi éjszakákon sok hullócsillag tűnik föl. A legtöbb ember csak nyáron tölt hosszabb időt éjjel a szabadban, ezért a többi évszak „hullócsillag”-ait csak kevesen ismerik. Ez az elnevezés egyébként helytelen, hiszen e jelenségnek semmi köze a csillagokhoz. Helyesebb, ha jó magyar szó híján meteornak, me­teorjelenségnek nevezzük. Egy fényes meteor egy kb. grammnyi kövecske, amely a bolygóközi térből véletlenül légkörünkbe jut, ott lefékeződik, mozgási energiája hővé alakul. Ez a hő fölizzítja magát a meteort, s fénykibocsátásra gerjeszti a levegő részecskéit, ahol a meteor elhalad. Ha több gramm a tömege, akkor nappal is látható fényes tűzgömbként jelenik meg; nagyon ritkán akad többtonnás is, amelynek részei lejuthatnak a földfelszínre. Az általános elképzeléssel ellentétben a meteoritok nem forrón, ha­nem langyosan vagy hidegen érnek földet. A meteorkövek a Nap­rendszer terében nem egyenletesen oszlanak el, hanem bizonyos pályák mentén keringenek, s csak akkor válnak számunkra ismert­té, ha keresztezik a földpályát. A Föld az évnek egy bizonyos rövid szakaszán tartózkodik a metszéspont közelében, ezért csak ekkor érkeznek légkörünkbe e raj meteorjai. Egy meteorraj tagjai egy­mással nagyjából párhuzamos pályán haladnak, de a légkörben fölvillanva s közben hozzánk közeledve széttartónak látszó csíkot húznak az égbolton. Ezek visszafelé meghosszabbítva kis területen metszik egymást, mintha a meteorok innen sugároznának szét. E terület a raj radiánsa. A rajok a nevüket arról a csillagképről kapják, ahová radiánsuk esik.
  2. Meteoritkráter. A Naprendszer keletkezése idején a nagyboly­gók és holdjaik felületére kisbolygók csapódtak, így jöttek létre a ma is látható kráterek. A Földön a víz és a szél munkája, az erózió (és más hatások) rég eltüntették ezeket az ősi nyomokat. Ma már csak a legfiatalabb, néhány millió éves becsapódási kráterek van­nak meg. Egy ilyen meteoritkrátert ábrázol műholdról készült 2. képünk.

32

1^-

XVI. tábla

1. Üstökösök. Messze, a Plútó pályáján túl egyes kutatók sze­rint sok millió üstökös kering, de ezeket picinységük miatt sosem láthatjuk. Előfordul azonban, hogy valami zavaró hatás következtében valamelyikük pályája úgy módosul, hogy az üstökös elindul a Naprendszer belseje felé. Egy ilyen test főként jégből és apró porszemekből áll, amelyek a világűr hidegében keményre össz:efagytak; a Naphoz közelebb jutva azután an­nak sugárzása melegíteni kezdi az üstökösmagot összefogó jeget. Ebből az elpárolgó anyagból lesz az üstökös „feje”, amit kómának nevezünk, s nagyobb üstökösöknél ebből alakul ki a csóva. A magot körülvevő por és gáz részecskéin szétszóródó napfényt, valamint a gáz saját fényét néha szabad szemmel is látni. Nagy üstökösök igen feltűnőek lehetnek, esetleg a nappali égen is; ha pedig éjjel láthatók, csóvájuk az ég nagy részét átívelheti. Régen az emberek, nem tudván, mi ez a jelenség, nagyon féltek az üstököstől: azt hitték, járványokat, háború­kat, katasztrófákat jelez. Pedig még akkor sem történnék na­gyobb baj, ha a Föld összeütközne egy üstökös magjával.

A West-üstököst (1) 1975-ben fedezték föl, 1976-ban szabad szemmel is jól látható volt. Miközben a csillagászok figyelték és fényképezték, az üstökös magja több darabra esett szét. Ez igazolni látszik azt a régi elméletet, amely szerint a meteorrajok voltaképpen rég széthullott üstökösök maradványai.

A történelmi időkben már sokszor észlelt, kb. 76 év keringési idejű Halley-üstökös 1986-os visszatértét az űrkutatás szakem­berei is felkészülve várták. Több űrszondát a Halley-üstökös közeli vizsgálatára küldtek. A szovjet Vega-szondák elég jó minőségű fényképeket készítettek az üstökös magjáról, és ezen kívül is számtalan mérést végeztek a magot körülvevő anyag­ban. Az üstökösmag, mint 2. képünkön látható, szabálytalan alakú, itt-ott fényes foltokkal (e foltok területén párolog el a mag anyaga).

34

XVII. tábla

1. A Tejútrendszer szerkezete. A Naprendszer után most mesz- szebb tekintünk a térbe, hogy megismerjük kissé tágabb kozmi­kus környezetünket is. A Napot körülvevő néhány százmilliárd csiljag egy lencse alakú térrészt tölt ki; ezt a „csillagvárost” nevezzük Tejútrendszernek (idegen szóval Galaxisnak). A Tejút­rendszer közepén valamilyen nagyon sűrű és nagy tömegű, köze­lebbről egyelőre ismeretlen égitest van, amelyről tudjuk; hogy igen nagy energia szabadul föl benne. Ez az energia részben különféle sugárzások (rádió-, röntgensugárzás stb.) formájában távozik belőle, másrészt hidrogénfelhők kiáramlása szállítja el. Galaxisunk magja tehát igen aktív égitest. Közvetlenül nem figyelhető meg, mert csillagközi felhők eltakarják előlünk. Infra­vörös- és rádiófrekvenciás észlelésekkel azonban mégis megfi­gyelhető a centrum környéke, ahol néhány millió naptömegnyi csillag- és gázkoncentrációt találtak. Infravörösre érzékeny mű­szerekkel magáról a magról is sikerült néhány észlelést végezni.

A mag környékétől spirálkarok rendszere indul ki, amelyek között kevés a csillag és a csillagközi anyag. A karokban van a Tejútrendszer anyagának nagy része. A Nap egy spirálkar belső széle közelében helyezkedik el. (Az ábrán piros ponttal jelölve.) A karok néhány ezer fényév vastagságúak, a mag körüli rész átmérője kb. 15 ezer fényév. (A fényév csillagászati távolságegy­ség. 1 fényév = 9,46 • 1012 km.) A Galaxis korongja 75-80 ezer fényév átmérőjű; az egészet gömbszerűen veszi körül a kb. 120 ezer fényév átmérőjű ún. galaktikus haló, amelynek csillagai általában feltehetőleg idősebbek, mint a korongbeliek.

Az egész Tejútrendszer egy síkjára merőleges tengely körül forog. Különböző részeinek szögsebessége azonban nem egyfor­ma, hanem a mag közelében nagyobb, attól távolodva egyre kisebb. A Nap 220 km/s sebességgel kering a centrum körül, és kb. 230 millió év alatt járja egyszer körül. A Galaktika, amely 10-12 milliárd éve létezik, legalább 20 más tejútrendszerrel együtt az ún. lokális galaxishalmazhoz tartozik.

36

XVIII. tábla

1. Tejút-részlet. Derült éjszakán, városi fényektől távol eső megfigyelőhelyről az égre pillantva láthatjuk, hogy a csillagok nem rendszertelenül oszlanak el, hanem egy égi főkör mentén sűrűsödnek. E kör vidékén szabálytalan határvonalú, derengő ezüstös fényfátyol vonul végig, amelyben itt-ott sötét „lyukak” vannak. Ez a Tejút sávja. A régiek nem tudhatták, mi ez, amíg Galilei távcsövével meg nem vizsgálta és föl nem fedezte, hogy a Tejút voltaképpen sokmilliónyi halvány csillag egybemosódó fénye, néhol fénylő csillagközi felhőkkel. Vannak a csillagok közt fényelnyelő felhők is; a Tejút sötét részei ilyen fényelnyelő felhők. Távcsövön keresztül lefényképezve a Tejút egy részletét, a képen megörökíthető az a sok csillagocska, amelyeket szabad szemmel ugyan nem látunk, de amelyek oly sokan vannak, hogy együttes fényük már feltűnő. Az ilyen képeken általában csillagközi felhők is láthatók.

A Tejút csillagainak fölfedezése után azon kezdtek gondol­kodni a csillagászok, hogy ez a sok csillag vajon hogyan helyez­kedik el a térben. W. Herschel – jobb híján – egy feltételezésből indult ki: abból, hogy minden csillag egyforma fényes, és csak azért látjuk őket különböző fényesnek, mert különböző távol­ságban vannak. így a fényesebb csillagok közeliek, s minél halványabbnak tűnnek, annál messzebb vannak. ( Azért kény­szerült e föltevésre, mert akkoriban még nem tudták meghatá­rozni a csillagok távolságát.) Ezután Herschel nagy távcsövével az ég különböző irányaiban csillagszámlálást végzett, és a ka­pott adatokból megpróbálta kideríteni a környező csillagok elhelyezkedésének szabályosságait. Arra a következtetésre ju­tott, hogy e csillagok egy lapos korongban vannak, amelynek közepe a mi Naprendszerünk. E pontatlan kép volt a Tejút­rendszer első modellje. Valójában a Nap mintegy 30 ezer fény­évnyire van a Tejútrendszer közepétől.

38

XIX. tábla

  1. A Betelgeuze foltjai. Amikor Kopernikusz (1473-1543) kimondta, hogy a Föld a Nap körül kering, a korabeli csillagászok egy része nem hitt neki. Azt mondták, ha igaza lenne, akkor a Föld mozgása miatt a csillagok – egy év periódussal – látszólag ingadoznának az égen. (Parallaktikus elmozdulás.) Ezt azonban nem tapasztaljuk, tehát a Föld nem mozoghat. Kopernikusz szerint a csillagok paral­laktikus elmozdulását csak azért nem látjuk, mert a csillagok igen messze vannak. Kortársai ezt sem fogadták el, mert ehhez a csilla­goknak olyan messze kellene lenniük, ami akkor hihetetlennek tűnt. Mégis Kopemikusznak volt igaza. Azóta sok csillag távolságát sikerült megmérni (többek között épp a parallaktikus elmozdulás észlelése útján), és kiderült, hogy a legközelebbi csillag is több mint 4 fényévnyire van a Naprendszertől. Ezért a legnagyobb távcsövek is pontnak mutatják a csillagokat. A legkorszerűbb megfigyelési technika tette csak lehetővé, hogy néhány közeli óriáscsillagról, így a Betelgeuzéról (ez a téli égbolt Orion csillagképének legfényesebb tagja, az a Orionis, tőlünk kb. 470 fényévnyire van) olyan képet készítsünk, amely bizonyos részleteket is mutat a csillagon. Felszínén ugyanis hűvösebb és melegebb foltok vannak, és ezeket, bár nagyon elmosódóan, de sikerült lefényképezni.
  2. A p Pictoris körüli felhő. Ma úgy tudjuk, hogy a Naprendszer egy csillagközi por- és gázfelhő összetömörüléséből jött létre. A nagyjá­ból gömbölyű, forgó felhő a forgás miatt egyre laposabb lett, sűrűsé­ge nőtt; közepén kialakult a Nap, s a körülötte megmaradt anyagból álltak össze a bolygók. Ha ez így történt, és nemcsak a Nap, hanem más csillagok is így keletkeznek, akkor ma is kell lenniük olyan csillagoknak, amelyek körül még ott van a lapos por- és gázkorong, a bolygórendszer őse. Az ilyen korongot a Föld felszínéről nem lehet észlelni, de mesterséges holdon elhelyezett infravörös távcsővel igen. Néhány csillag mellett sikerült is ilyen felhőt kimutatni, így á 2. kép tanúsága szerint a P Pictoris nevű csillagnál is.

40

XX. tábla

  1. A Pleiádok. (M 45). Ha egy csillagközi felhőben megkezdődik a csillagkeletkezés bonyolult folyamata, akkor általában egyszerre sok csillag születik. Ezek természetesen közel vannak egymáshoz. Nin­csenek azonban nyugalomban, hiszen az eredeti felhő anyaga ör­vénylett, mozgott. A születő csillagok tehát forognak és egymáshoz képest mozognak is; ezért bár közel keletkeztek egymáshoz, idővel szétszóródnak a térben. Az ilyen, együtt keletkezett csillagok „társa­ságát” nyílt csillaghalmaznak nevezzük. Sok ilyet találhatunk az égen; talán a legszebb, legfeltűnőbb és legismertebb a Pleiádok. A téli égbolton, a Bika csillagképében található meg. A magyar nép Fiastyúknak nevezi, szabad szemmel 7-8 csillagát láthatjuk, amelyek egy teliholdnyi területen helyezkednek el, s a Göncölszekérhez némi­leg hasonló pici alakzatot rajzolnak ki. Távcsővel itt mintegy 230 csillag látható; hosszabb expozíciójú fényképfelvételen pedig megta­láljuk a fényes csillagok körül annak az anyagnak a maradványát is, amiből a halmaz keletkezett. E szálas szerkezetű porköd jól kivehető az itt látható felvételen. A Fiastyúk csillagai nagyon fiata­lok: alig néhányszor 10 millió évesek.
  2. Az M 13 jelű gömbhalmaz. Egészen más jellegűek a gömbhalma­zok, amelyek többnyire a galaktikus halóban vannak. Ezeknek csillagai oly közel vannnak egymáshoz, hogy a halmaz sosem szóró­dik szét, mert a tömegvonzás együtt tartja őket. Egy-egy gömbhal­mazban általában öreg, 10-12 milliárd éves csillagok tízezrei vannak együtt. A képen az egyik legfényesebb gömbhalmazt, az M 13 jelűt látjuk. Ez a Herkules csillagképben, a tavaszi égen látható; kedvező körülmények között szabad szemmel is megpillanthatjuk kis deren­gő foltját. Színházi látcsővel még könnyebben felfedezzük, nagyobb távcsőben pedig igen látványos: szélén egyes csillagai külön is feltűn­nek, míg közepe felé rengeteg csillagának fénye már egybemosódik. E halmaz tőlünk kb. 22 ezer fényévnyire van.

42

2

XXI. tábla

  1. Az Orion-köd. A téli (de talán az egész) égbolt leglátványosabb csillagképe az Orion. Nagy négyszöge közepén három, egy vonalban álló csillag alkotja az Orion övét. Ez alatt tiszta időben szabad szemmel is kivehető egy elmosódó halvány folt, a Nagy Orion-köd. Távcsővel igen érdekes látványt nyújt, színes csillagászati felvétele­ken még szebb. Itt egy ún. hamis színezésű képet látunk róla, amelyen a különböző színek a felhő különböző fényességének – tulajdonképpen sűrűségének – felelnek meg. Ezen csak a köd legfé­nyesebb része látható; érzékeny műszerekkel halvány foszlányait az egész csillagkép területén ki lehet mutatni. Viszonylag sűrű része 30 fényév, legfényesebb vidéke 5-6 fényév átmérőjű lehet. Tőlünk mint­egy 1000-1500 fényévnyire van. A színképelemzés tanúsága szerint anyagának nagy része hidrogén. Belsejében igen fiatal, legföljebb 15 ezer éves csillagokból álló csillagtársulás van; ezek erős sugárzása készteti fénylésre az Orion-köd anyagát. Kissé távolabb néhány százezer, még távolabb (az Orion öve környékén) néhány millió éves csillagok találhatók, ezek együtt az Orion-asszociációt alkotják. A vidék tehát születő csillagok bölcsője.
  2. A Lófej-köd. A csillagközi anyag csak akkor fénylik, ha benne vagy közelében erősen sugárzó, forró csillagok vannak. Ilyenek hiányában a felhő sötét, jelenlétét csak az árulja el, hogy a mögötte lévő égitestek fényét a sötét köd elnyeli. A sötét felhő alakját akkor lehet a legjobban szemügyre venni, ha mögötte véletlenül világító gázköd van. Ilyen a Lófej-köd, amely szintén az Orion csillagképben van. Az IC 434 jelű világító hidrogénködöt a képen szintén látható C, Orionis csillag sugárzása gerjeszti. Előtte, tőlünk talán 1200 fényév­nyire helyezkedik el az eléggé ismert Lófej-köd, amely nevét jellegze­tes alakjáról kapta. Sötét kontúrja szépen kirajzolódik a fénylő háttéren. Távcsőben, szabad szemmel vizsgálva, nem könnyű meg­találni. Megfelelő színszűrők segítségével készült fényképfelvételek azonban szépen megmutatják.

44

XXII. tábla

  1. A g Ophiuchi körüli köd. A csillagközi felhők anyaga nagy­részt hidrogén, de nem tiszta, hanem egyéb anyagokat is tartal­maz. Ezeknek az anyagoknak az atomjait, molekuláit a közelben lévő forró csillagok sugárzása gerjesztheti, és akkor e részecs­kék bizonyos hullámhosszú, azaz meghatározott színű fényt bocsátanak ki. Hogy milyet, az a gerjesztett részecske fajtájától és a felhő fizikai viszonyaitól függ. A csillagközi felhők külön­böző részei különböző színösszetételű fényt bocsáthatnak ki, s az érzékeny színes fényképeken nagyon látványos képet adnak. De még ennél is érdekesebb a felhők „rádióképe”, amit a kor­szerű műszerek részletdúsan elő tudnak állítani. A csillagközi térben előforduló vegyületek ugyanis többnyire nem a látható, hanem a rádiótartományban sugároznak, így a felhő anyagá­nak bonyolultabb molekuláit a rádiósugárzás vizsgálata árulja el. A csillagközi felhőkben egyébként eddig – meglepő módon – többféle szerves molekulát is kimutattak, így metilamint, etil­alkoholt stb. Ezek a molekulák nem szerves úton keletkeztek, s csak azért tudnak megmaradni a csillagközi tér mostoha kö­rülményei között, mert ott a gázsűrűség igen csekély lévén, a részecskék csak igen ritkán „zavarják” egymást. A képen lát­ható felhő érdekessége, hogy bár fényképe is nagyon szép, a rádióképből, illetve rádiósugárzása elemzéséből kiderült: e fel­hő sok, viszonylag összetett molekulát tartalmaz, csillagok is keletkeznek benne.
  2. A Sas-köd (M 16). E szép csillagközi felhő a Kígyó csillag­képben van. Mintegy 5400 fényév a távolsága, s benne fiatal, forró csillagok halmaza található. Átmérője kb. 70 fényév, leg­sűrűbb belső részéé 25 fényév. Erősen fényelnyelő, sűrű részei és világító területei érdekes rajzolatot mutatnak. A felhőben számos kis gömbszerű sötét felhő is kimutatható, ezek keletkezőben lévő, magfúziós energiatermelést még nem folytató csillagok. Itt szinte a kutatók szeme láttára jönnek létre új és új csillagok.

46

XXIII. tábla

  1. A Lyra gyűrűs köd (M 57). Júliusi, augusztusi éjszakákon maga­san, majdnem a fejünk felett delel a fényes Vega. Ez a paralelogram­ma alakú Lant csillagkép legfényesebb csillaga. A Lant halvány csillagnégyszögének déli oldalán van a – sajnos csak jobb távcsővel megpillantható – Lyra gyűrűs köd. Ez nagyjából gömb alakú gázbu­borék, kisebb távcsőben korongnak, azaz bolygószerűnek tűnik. Ezért az ilyen típusú felhőket „planetáris köd”-nek nevezik. Fényké­pe kimutatja, hogy a felhő közepén igen magas (kb. 100 ezer K) felszíni hőmérsékletű csillag van, amelynek sugárzása nagyrészt a szemmel nem látható ultraibolya-tartományba esik. Gothard Jenő magyar csillagász fedezte föl a múlt század végén. E központi csillag – voltaképpen két, egymáshoz nagyon közel keringő (ún. kettős) csillag – hozta létre a felhőt ún. nóvakitörés alkalmával, legalább 20 ezer évvel ezelőtt. Egy nóvakitörés bonyolult folyamat; a két csillag kölcsönhatása következtében az egyik csillag felszínhez közeli réte­geiben – néha többször is – robbanás történik, és a csillag anyagának egy része szétrepül.
  2. A Rák-köd (M1). Amikor egy csillag belsejében annyira megfo­gyatkozik a hidrogén, hogy a magfúzió akadozni kezd, a csillagban csökken a nyomás, s az égitest kezd összehúzódni. Ettől a belseje még jobban fölmelegszik, újabb magreakciók indulnak meg benne, de idővel ezek üzemanyaga is elfogy. Ezután, ha a csillag tömege legalább 3-szor akkora volt, mint a Napé, további összehúzódással sem tudja helyreállítani az egyensúlyi állapotot. A magreakciók megszűnésekor a csillag hirtelen összeroskad, és annyira felhevül, hogy szinte teljesen szétrobban. Ez a szupernóva-kitörés; ilyenkor a csillag néhány hétig többmilliárdszorosára növeli fényességét. Anyagának nagy része a térben szétszóródik, és benne a robba­nás során nehézelemek atommagjai is kialakulnak. A Bika csillagképben 1054-ben felrobbant szupernóva maradványa a Rák-köd. Belsejében a csillag magjának maradványa, egy ún. neutroncsillag rejtőzik.

48

XXIV. tábla

  1. A Magellán-felhők. Századunk elején még senki nem tudta, hogy a Tejútrendszer egyben az egész Világegyetem-e, vagy van még más tejútrendszer is. Ennek eldöntéséhez egyrészt meg kellett határozni Tejútrendszerünk méreteit, másrészt módszert kellett kidolgozni óriási távolságok megmérésére. Ha már tudjuk, mekkora a Tejút­rendszer, és találunk égitesteket, amelyek már „nem fémek bele”, akkor a Tejútrendszer még nem az egész Világegyetem. A Magellán- felhők bizonyos periodikusan változó fényességű csillagainak, az ún. cefeidáknak a vizsgálata szolgáltatta az első módszert nagyon távoli égitestek távolságmérésére. Fölfedezték ugyanis, hogy e csillagok annál fényesebbek, minél hosszabb a fényváltozásuk periódusideje. Ezért bármely cefeida periódusának megméréséből megmondhat­juk, milyen fényes a csillag. Ebből, figyelembe véve azt is, milyen fényesnek látszik, kiszámítható a távolsága. Eszerint a Magellán- felhők tőlünk mintegy 200 ezer fényévnyire vannak. Minthogy a Tejútrendszer átmérője alig feleekkora, e felhők messze túl vannak a Galaktika határain, ún. külső tejútrendszerek (extragalaxisok). Alakjuk szabálytalan, a gravitáció kapcsolja össze őket a Tejútrend­szerrel. Úgy is szokták mondani, ezek (s még néhány kis galaxis) a Tejútrendszer kísérői. (Képünkön a Nagy Magellán-felhő lát­ható.)
  2. Elliptikus galaxis. A második képen is egy távoli tejútrendszer látható, de ez nem szabálytalan alakú. Jobban hasonlít a Tejút­rendszerre, mint a Magellán-felhők, mert alakja elliptikus. Nincse­nek azonban spirálkarai, s nagyon kevés benne a csillagközi anyag. Csillagainak érdekes tulajdonsága, hogy – mondjuk a Nap­hoz képest – alig tartalmaznak nehezebb elemeket, pl. fémeket. Mindez arra utal, hogy az elliptikus galaxisok nagyon idősek. Csillagaik a galaxis közepétől kifelé egyre ritkábban helyezkednek el, ezért az ilyen tejútrendszerek képein középtől kifelé egyre halvá­nyabb részletek vannak. Némelyik elliptikus galaxis körül hal­vány, porból, gázból vagy csillagokból álló héjak fedezhetők fel.

50

XXV. tábla

  1. Az Androméda-köd (M 31). A legjobban ősszel megfigyelhető Androméda csillagkép legérdekesebb részlete; talán a legismertebb galaxis. Tőlünk, mint csillagainak vizsgálata alapján megbecsülhe­tő, mintegy 2,5 millió fényév a távolsága. Szerkezete igen hasonló a mi Tejútrendszerünkéhez, mert fényes magja és spirálkarjai van­nak. Méretei is nagyjából megegyeznek a Tejútrendszer megfelelő méreteivel. Nagy távolsága miatt néhány százmilliárd csillagának egybemosódó fénye alig elegendő ahhoz, hogy szabad szemmel megpillantsuk az égen. Nagy távcsővel készített fényképein ap­róbb galaxisokat találunk a közelében; két elliptikus kísérő-galaxi­sa jól látszik a képen, de további két törpe kísérője is van. Szintén a lokális galaxishalmazhoz tartoznak. Az Androméda-köd spirál­karjai a legnagyobb távcsövek segítségével csillagokra bontva is tanulmányozhatók; ismerünk bennük változócsillagokat, csil­laghalmazokat, csillagközi felhőket – egyszóval minden olyan égitestet, amilyet a Tejútrendszerben is megtalálhatunk (ha elég fényes, hogy meglássuk). Nóvakitöréseket is láttak már benne. Képünkön az Androméda-ködöt ferde rálátásban látjuk, első pillantásra ezért tűnik elnyúlt elliptikus galaxisnak.
  2. A „Sombrero”-galaxis (M 104). Ez a tejútrendszer a Szűz csil­lagképben látható. Az égboltnak e vidékén nagyon sok extra­galaxist lehet fölfedezni, ugyanis itt található a Virgo-galaxis- halmaz, amelynek mintegy 3000 tagja elég fényes ahhoz, hogy lefényképezhessük. Ezek közül kb. százat nagyobb amatőr táv­csővel is észlelhetünk. A Sombrero-galaxis elég fényes, már kisebb távcső is megmutatja. Alakja azért ilyen különös, mert épp élével fordul felénk, így bár spirális galaxis, szerkezete nem vehető ki. A közepén végighúzódó sötét sáv a galaxis fősíkjába tömörülő csillagközi anyag fényelnyelő hatásának következmé­nye. A „Sombrero” átmérője nagyjából 100 ezer fényév; körü­lötte sok gömbhalmaz található.

52

XXVI. tábla

  1. Az M 33 jelű spirálgalaxis. Az őszi égbolt kicsi és jellegtelen Háromszög csillagképének különlegesen szép látványossága. Na­gyon jó látási viszonyok esetén még szabad szemmel is észrevehető, így az Androméda-köd után a második legfeltűnőbb extragalaxis. Szinte pontosan a síkjára merőleges irányból látjuk, ezért spirális karjainak szerkezete nagyon jól tanulmányozható. Átmérője mint­egy 60 ezer fényév, tőlünk kb. 2,4 miihó fényévre van. Legfénye­sebb csillagait a nagy távcsövek külön is megmutatják, csillaghal­mazok és csillagközi felhők is láthatók benne. Színes fényképfelvé­telen még az is kivehető, hogy spirális karjainak csillagai kékebbek, mint a magot nagyjából gömbszimmetrikusán körülvevő csilla­gok; ha a képet számítógéppel módosítják, úgy, hogy a színkü­lönbség erősebb legyen, akkor e kétfajta csillag még jobban külön­választható. Ez a két csillagnépesség (ahogy a csillagászok mond­ják, csillagpopuláció) általában minden tejútrendszerben kimutat­ható, így a mi Tejútrendszerünkben is. A térben gömbszimmetri­kusán elhelyezkedő, vörösebb, ún. II. populációs csillagok valószí­nűleg öregebbek, mint a kékebb, a spirálkarokat alkotó, nehezebb elemeket is tartalmazó I. populációsak.
  2. Az M 51 ikergalaxis. A Göncölszekér rúdja utolsó csillagának közelében van az M 51. Ez voltaképpen két tejútrendszerből álló „ikergalaxis”, amelyeknek közös fősíkjára nagyjából merőlegesen tekintünk, így szerkezetüket is jól megfigyelhetjük. Látható, hogy egy nagyobb spirálgalaxis egyik spirálkarja végén van a másik kisebb, szabálytalan alakú tejútrendszer. Mindkettő tőlünk mint­egy 13 milfió fényév távolságban van, a nagy tejútrendszer átmérő­je kb. 100 ezer fényév. Lehetséges, hogy a nagy galaxis magjának robbanása „dobta ki” a kisebbet, s így jött létre ez a szép szerkezet; de valószínűbb, hogy a két tejútrendszer mozgása során véletlenül került egymás közelébe, s a gravitációs kölcsönhatás következté­ben alakult ki köztük a ma látható anyaghíd.

54

XXVII. tábla

  1. Az M 82 jelű különleges galaxis. Ez a tejútrendszer is egy galaxishalmaz tagja. Szabálytalan alakú, leginkább egy élben látható spirálisra hasonlít – ami nem véletlen, mert ez a galaxis valóban élben látszik. Tőlünk mintegy 10 millió fényévnyire van, érdekessége főleg fényképen fedezhető föl. Magjától ugyanis főleg a hidrogén színképvonalában látható szálas szerkezetű képződmények nyúlnak ki. Ez a magban lejátszódott hatalmas, talán másfél millió éve történt robbanás következménye lehet, amikor is a mag hidrogénfelhőkké oszlott, és anyaga 1000- 1500 km/s sebességgel kilövődött a központi tartományból. A folyamatban öt-hat millió Nap tömegének megfelelő anyag­mennyiség vesz részt, a felhasznált energia pedig akkora, hogy hasonlattal nem is szemléltethető (kb. 2,5 • 1048 joule). Ezenfelül fényt, rádió- és egyéb sugárzásokat is kibocsát; csak infravö­rösben mintegy 10 milliárdszor annyit, mint a Nap! Az M 82 aktivitására különlegesen erős rádiósugárzása hívta föl a kuta­tók figyelmét. Hogy a folyamat energiája honnan származik, hogyan termelődik, arról ma még csak elméletek vannak.
  2. Az M 87 jelű különleges galaxis. A már említett Virgo-gala- xishalmaz központi égiteste. Elliptikus, de csaknem gömb ala­kú, körülötte sok gömbhalmazzal. Az ismert galaxisok közül az egyik legnagyobb tömegű és fényességű: tömege mintegy 800 milliárdszor akkora, mint a Napé. Az M 87 részletesebb vizsgá­latára akkor került sor, amikor fölfedezték, hogy igen erős rádiósugárzása van. Azóta erős röntgensugárzása is ismert. Jó fényképfelvételeken észrevehető, hogy központi vidékéről egy fényes nyúlvány indul kifelé, amelyen három nagy csomó talál­ható. A nyúlvány kb. 4100 fényév hosszú és 400 fényév széles. A kutatók szerint a tejútrendszer magjában mintegy 500 ezer évvel ezelőtt hatalmas kitörés, robbanás játszódott le, s ez lökte ki azt az anyagot, amely a nyúlványt alkotja s ma is kifelé repül.

56

XXVIII. tábla

  1. A Centaurus A. Azokat a tejútrendszereket, amelyek sokkal több energiát bocsátanak ki rádiósugárzás, mint fény formájában, rádiógalaxisoknak nevezzük. Ilyen az előző lapon említett M 82 és M 87 is, de még jellegzetesebb rádiógalaxis a Centaurus A. Ennek optikai képe olyan furcsa, hogy régebben két, éppen össze­ütköző galaxisnak tartották. Távolsága kb. 15 millió fényév. Rádió­távcsővel kimutatható igen érdekes szerkezete: az optikailag látha­tó elliptikus galaxis két oldalán egy-egy rádiósugárzó „szárny” helyezkedik el. Ez a szerkezet mintha arra utalna, hogy a Cen A magjában is robbanás történt, s ez dobta ki szimmetrikusan két irányba a rádiósugárzó hirdogénfelhőket.
  2. A Virgo-halmaz. A tej útrendszerek általában nem egyesével, magányosan járják útjukat a térben, hanem kisebb-nagyobb hal­mazokat alkotnak. Van olyan galaxishalmaz, amelynek csak né­hány tagja van, de akad több ezer tagú is. Ilyen galaxishalmaz a már említett lokális csoport, amelybe a Tejútrendszer is beletarto­zik.

A Szűz és az Oroszlán csillagkép határa irányában van a Virgo- halmaz közepe. Ez talán 42 millió fényévre van tőlünk. A halmaz legfényesebb tagja az M 100 jelű tejútrendszer, de nem sokkal halványabb nála az előző táblán látható M 82 sem. E halmazba tartozik a Sombrero is. A Virgo-halmazt néha lokális szuperhal­maznak is nevezik. Átmérője mintegy 10 millió fényév, bonyolult szerkezete pedig térbeli térképen folrajzolva egy virágra emlékez­tet. Ennek a formának a kialakulása feltehetőleg annak köszönhe­tő, hogy a tejútrendszerek születésének alapanyagát képező hidro­génfelhők nem voltak egyenletes sűrűségűek, és a kezdeti szerkezet nyomai láthatók a halmazon még ma is. Ez a helyzet különben a többi galaxishalmaznál is. A számítógéppel végzett vizsgálatok szerint a legtöbb galaxis és halmaz vonalakba, felületekbe tömörül, amelyeket egymástól nagy üres térrészek választanak el.

58

2

XXIX. tábla

  1. Galaxiscsoport. A galaxisok világában nem ritkaság, hogy két vagy több, egymáshoz közeli galaxis között kölcsönhatás van. Ez megnyilvánulhat abban, hogy tömegvonzásukkal meg­változtatják egymás alakját, szerkezetét, esetleg csillagokból és csillagközi anyagból álló hidakat alakítanak ki egymás között. A képen öt, egymásra kölcsönösen ható – és következésképpen egymáshoz közeli – galaxisból álló csoport látható.

1925 táján fölfedezték, hogy minél távolabb van egy tejút­rendszer, annál erősebben eltolódnak színképében a színképvo­nalak a vörös felé (vöröseltolódás). Ezt azzal magyarázták, hogy a tejútrendszerek távolodnak tőlünk és egymástól, s távo­lodásuk sebessége arányos a távolságukkal. Eszerint két egy­máshoz közeli galaxis vöröseltolódása nagyjából meg kell hogy egyezzék. Márpedig a bemutatott galaxisok egyikének vörösel­tolódása erősen eltér a többiétől, s ez ellentmond az eddig elfogadott elméletnek. Az ellentmondás oka ma még ismeret­len. (Hasonló jelenséget több galaxiscsoportnál is felfedeztek.)

  1. A 3 C 273 jelű kvazár. A kvazárok, azaz csillagszerű rádiófor­rások közül ezt fedezték föl elsőként. Erős rádiósugárzására figyeltek föl, s megkeresték távcsővel készült fényképeken a sugárzás forrását. Ez első pillantásra közönséges csillagnak látszott. Vöröseltolódása azonban meglepően nagynak bizo­nyult, ebből távolságát 1,5 milliárd fényévre becsülték. Ha a becslés helyes, akkor, hogy fénye számunkra látható legyen, nagyon sok energiát kell kisugároznia: kb. egybilliószor annyit, mint a Nap. És ezt nemcsak néhány másodpercig „bírja”, ha­nem amennyire tudjuk, már legalább 100 éve, de valószínűleg még sokkal több idő óta! Energiatermelő részének mérete biz­tosan csupán néhány fényóra vagy legföljebb fénynap. Nem tudjuk, milyen fizikai folyamat eredményezhet ily kis térrészben ilyen hatalmas energiafelszabadulást.

60

NÉVMUTATÓ

(A római szám a színes táblát, az arab szám a képeket ismertető szöveg­oldalt jelöli.)

a Orionis (Betelgeuze) XIX., 40. Androméda-köd (M 31) XXV., 52. Betelgeuze (a Orionis) XIX., 40.

p Pictoris XIX., 40.

Callisto (Jupiter-hold) X., 22.

Centaurus A XXVIII., 58.

Dione (Szaturnusz- hold) XIII., 28.

Elliptikus galaxis XXIV., 50.

Ember a holdon VII., 16.

Fiastyúk (Pleiádok, M 45) XX., 42.

Föld V. 12.

Galaxis-csoport XXIX., 60.

Gömbhalmaz XX., 42.

3 C 273 kvazár XXIX., 60.

Halley-üstökös magja XVI., 34.

Hold VI., 14.

fogyatkozás VI., 14. részlete az űrből VII., 16.

„Hullócsillag” (meteor) XV., 32.

Io (Jupiter-hold) X., 22.

Jupiter IX., 20.

gyűrűje X., 22.

Kisbolygó nyoma fényképen XIV., 30.

Kvazár (3 C 273) XXIX., 60.

Lófej-köd XXI., 44.

Lyra gyűrűs köd (M 57) XXIII., 48.

M 1 (Rák-köd) XXIII., 48.

M 13 (gömbhalmaz) XX., 42.

M 16 (Sas-köd) XXII., 46.

M 31 (Androméda-köd) XXV., 52.

M 33 spirálgalaxis XXVI., 54.

M 45 (Pleiádok) XX., 42.

M 51 ikergalaxis XXVI., 54.

M 57 (Lyra gyűrűs köd) XXIII., 48. M 82 különleges galaxis XXVII., 56. M 87 különleges galaxis XXVII., 56. M 104 (,,Sombrero”-galaxis)

XXV., 52.

Magellán-felhő. nagy XXIV., 50. Mars VIII., 18.

Mars, közelről VIII., 18.

Meteorit XIV., 30.

kráter XV., 32.

Meteomyom („hullócsillag”) XV., 32.

Merkúr IV., 12.

Miranda (Uránusz- hold) XIII., 28.

Molekulafelhö (q Ophiuchi) XXII., 46.

Nagy Magellán-fclhő XXIV., 50.

Nap II., 6.

fogyatkozás II., 6.

kitörés III., 8.

korona III., 8.

rendszerünk szerkezete I., 4.

Neptunusz XII., 26.

Orion-köd XXI., 44.

Pleiádok (Fiastyúk, M 45) XX., 42.

Plútó XII., 26.

q Ophiuchi köde (molekulafelhö) XXII., 46.

Sas-köd (M 16) XXII., 46. „Sombrero”-galaxis (M 104) XXV., 52.

Szaturnusz XI., 24.

gyűrűi XI., 28.

Tejútrendszerünk szerkezete

XVII., 36.

Tejút-részlet XVIII., 38.

Uránusz XII., 30.

gyűrűi XIII., 28.

légköre XII., 26.

Üstökösök XVI., 34.

Vénusz IV., 10.

Virgo-halmaz XXVIII., 58.

Vörös folt a Jupiteren IX., 20.

Rák-köd (M 1) XXIII., 48.

West-üstökös XVI., 34.

HU ISSN 0324-3168

ISBN 963 11 6493 4

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Kossuth Nyomda (890005), Budapest, 1989 Felelős vezető: Bede István vezérigazgató Felelős szerkesztő: Karádi Ilona

Szakmailag ellenőrizte: Taracsák Gábor Műszaki vezető: Szakálos Mihály

Képszerkesztő: Árva Ilona

Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné

Terjedelem: 2,76/A/5/ív. IF 6287

38- Ft

A sorozatban

legutóbb megjelent kötetek:

Tengeri állatok 2. (2. kiadás) Macskák

Vízinövények

Kína kerti virágai Gyomnövények Gombák 2.

Egzotikus hüllők

Állatkerti emlősök (3. kiadás) Madarak (5. kiadás) Szobanövények

Halak (4. kiadás)

Trópusi csigák, kagylók Gyógynövények (2. kiadás) Kutyák 2.

Egzotikus rovarok Kultúrnövények 3.

Különös állatok (2. kiadás) Égitestek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!