Skip to content

Buvár zsebkönyvek – Egzotikus hüllők

Találatok: 47

35

JANISCH-KŐNIG


Egzotikus hüllők

BÚVÁR ZSEBKÖNYVEK

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

ÍRTA JANISCH MIKLÓS

RAJZOLTA KÖNIG FRIGYES

A BORÍTÓT URAI ERIKA TERVEZTE

©JANISCH MIKLÓS, 1987

©KŐNIG FRIGYES, 1987

Könyvecskénk címében az „egzotikus” jelző szó szerint idegent, külföldit jelent. A Búvár Zsebkönyvek egyre növekvő sorozatában eddig csak a hazai és a környező országok hüllőiről olvashattunk, és néhány egzotikus fajról a Különös állatok c. könyvben. Most olyan csúszómászókkal ismerkedhetünk meg a színes képeket és a szöveget tanulmányozva, amelyek távoli tájakat, idegen földrésze­ket népesítenek be. Ugyanis a színben és formában oly gazdag hül­lők egész Földünkön megtalálhatók, kivéve a fagyos, északi és déli földrészek zónáit. Nagy elterjedési körüket talán éppen a könnyen változó s így jól alkalmazkodó testhőmérsékletük teszi lehetővé.

Változó testhőmérsékletüknek három oka is van: egyrészt törzs­fejlődésük folyamán náluk még nem fejlődött ki a hőszabályozási központ. Másrészt keringési rendszerük motorja – még a 4 reke- szes szívű krokodiloknál is – az oxigénben dús artériás és a szén­dioxidban gazdag, elhasznált vénás vért keverten keringteti. Ezért a hüllők oxidációs anyagcsere-folyamatai lassúbbak. Végezetül a hüllőknek nincsenek hőszigetelő berendezéseik: hiányoznak a bőr alatti zsírpárnák rétegei, és köztakarójukon hiába keresünk olyan jól szigetelő, laza szerkezetű függelékeket, mint a madarak tollai vagy az emlősök szőrbundáját.

Színruhájuk és színfoltozatuk tarkasága révén sokszor bámu­latosan beleolvadnak környezetükbe, olyannyira, hogy a gyanút­lan kiránduló csak az utolsó pillanatban vagy már későn veszi ész­re az előtte rejtőzködő hüllőt. A mérges kígyók ilyen esetekben nemegyszer halált vagy legalábbis súlyos tünetekkel párosuló ma­rásokat osztogatnak.

A hüllők osztályának 4 rendjéből változatos csokorra valót mu­tatunk be: a felemás gyíkot, a kaméleonokat, a végtag nélküli kí­gyókat, a robusztus krokodilokat és a teknősöket.

3

  1. Felemás- v. hidas gyík (Sphenodon punctatus). Ma már csak Úi- Zéland kisebb szigetein él. A maorik tuatarának – tüskéshátú- nak – hívják a fésűs háti taraja miatt. Egyedüli fennmaradt faj­ként képviseli a felemásgyíkok rendjét (Rhynchocephalia), meit rokonsága már évmilliókkal előbb kipusztult. Élő kövületként emlegetik. Anatómiai felépítése hídként köti össze a kétéltűekkel és az őshüllőkkel, sőt még a madarakkal is. Bordái, minta mada­raké: Y alakú horognyúlványokkal kapcsolódnak egymáshoz. Ha­si bordái is kialakultak, akárcsak a krokodiloknak. Dobhártyája nincs, viszont nagy, melegbarna szemén kívül fejtetői szeme is van. Hímje 65 cm-re is megnő, de igen lassan, mert még 50 éves kora után is növekedik. Nősténye kisebb, és tüsketaraja hiányzik. Csak 20 éves korban válik ivaréretté. Decemberben maga ásta költő­üregébe rakja le 9-12 fehér héjú tojását. Ezekből csak 12—14 hó­nap múlva bújnak ki a kicsinyei. Nappal alszik, és napnyugta után, 10-15 °C-on a legaktívabb. Rovarokat, gilisztákat, csigákat fo­gyaszt, de madárfiókákat is zsákmányol. A hidasgyíkot a benn­szülöttek és a betelepített sertések igen megritkították. Ezért ke­rült a kiemelten védett fajok listájára.
  2. Tengeri gyík v. tengeri leguán (Amblyrhynchus cristatus). Ezer km-re Ecuador partjaitól, a vulkanikus Galápagos-szigeteken él ez az erős, zömök, gyíkszabású tengeri hüllő, nemzetségének egyet­len képviselője. Hossza a 140 cm-t, súlya a 12 kg-ot is eléri. A sö­tét parti lávaköveken kisebb-nagyobb csoportokban napozik. Min­dig a víz közelében tartózkodik, mert legfőbb tápláléka a tenger aljzatát elborító növényzet. Megijesztve mégsem a vízbe menekül, hanem a parti sziklákon iparkodik háborgatójától minél távolabb­ra kerülni. Szaporodása még nem teljesen kikutatott. Tekinteté­ből és egész megjelenéséből az őshüllők világa tükröződik. Acélos, szürkészöld színe az életkorával és a vetítéseitől függően változik, meg a bibircspikkelyzetére települő zöld, kék és barna tengeri al­gáktól.

4

  1. Csodagekkó (Teratoscincus scincus). A gekkók lábujjain – az élőhelyüktől függően – különféle bőrfüggelékek: lemezkék, le­benykék alakultak ki a karmuk mellett. A 20 cm-re megnövő cso- dagekkónál, minthogy az ázsiai homoksivatagok lakója, „homoki úszóhártyák”, vagyis apró, tarajszerű pikkelyszegélyek fejlődtek ki. így a laza homokon is könnyen utoléri az éjszaka mozgó fürge rovarokat. Nagy segítségére van még ebben függőlegesen metszett szembogara, mely kitágulva a gyenge fényben is jó látást tesz lehe­tővé, Érdekes, hogy csalogató cirpelő hangot is tud adni izmos far­ka megnagyobbodott pikkelyeivel. Ha váratlan látogató lepi meg, kobaltkék, barna sávos hátát felpúposítja, hogy nagyobbat mutas­son: így szeretné elijeszteni háborgatóját.
  2. Madagaszkárt pávaszemes gekkó (Phelsuma quadriocellata). Alig 12 cm hosszú ez a karcsú, üde lombzöld gekkócska. Ujjhegyei tapadóléces korongban végződnek. Ezeknek meg hegyes karmai­nak segítségével pillanatok alatt ágról ágra szökellve, a szomszédos fára átugorva eltűnik, ha valamely szemfüles lomblakó sikló a fo­gát feni rá. Rovarélelmét a melegen tűző napfényben nyüzsgő Ízelt­lábúak közül válogatja. Zöld villanásként veti magát a kiszemelt áldozatára, mely nagyra tátott szájában hamar eltűnik. Nősténye fehér, borsószemnyi tojásait kettesével ragasztja a farepedések zugaiba.
  3. Tokee (Gekko gecko). Délkelet-ázsiai elterjedésű ez az erős gek- kófaj. 35 cm-es izmos teste vaskos karmokkal felfegyverzett ta­padólemezes ujjaival a sima falakon, akár a terrárium üvegfalán is ügyesen mozog fel- vagy lefelé. Éjszakai faj és igen bátor jószág. Ha valaki feléje közeledik, nem ijed meg, hanem hatalmas száját nagyra tátja, s ha kell, akár harapással is védekezik. Fogságban könnyen és jól szaporítható. Méretének megfelelően a nagyobb rovarokat, tücsköket, sáskákat is könnyűszerrel lenyeli.

6

  1. Levélfarkú gekkó (Phyllurus cornutus). 30 cm-es hosszával Ausztrália legtermetesebb gekkója. A délvidéki őserdők lakója. Fán élő faj. Legszembetűnőbb rajta a levél vagy néha gitár alakú farokkiképződése. Ez egyrészt tartalék zsíranyagok tárolója, más­részt megtévesztésre is szolgál. Gyakorlatlan támadója az első pil­lanatban nem is veszi észre, hogy melyik végén hordja leendő zsák­mánya a fejét. S ez a tétovázó pillanatnyi késlekedés már elég ar­ra, hogy a levélfarkú a fakéreg repedései vagy az odú szájadékán át elmenekülhessen. Mert ha szorongatott helyzetéből csak egy fa- rokhossznyi utat nyer, nehéz dolga van a siklónak, ha el akarja kapni.
  2. Ékszergekkó (Diplodactylus elderi). Ausztrália óriási kiterjedé­sű pusztaságain gyakran elburjánzik egy tüskés növény, a Triodia, amelyet „sündisznó”-nak becéznek. Nagy, bokornyi csomói alkal­mas búvóhelyei az ékszergekkónak is. De számos rovarfaj is ezek árnyéka alá menekül, s ezzel egyszersmind a gekkónak is igen vál­tozatos étrendet biztosít. Persze az ékszergekkónak az élete sem olyan túlzottan nyugodt, mert számos kígyó is azoknak a „sündisznóknak” az árnyékában talál menedéket a tűző napsuga­rak elől.
  3. Zsírfarkú fagekkó (Oedura robusta). Dél-Ausztrália lankás, fákkal borított vidékein él. Testhossza mindössze 18 cm. Ha moz­dulatlanul lapul a fakéreg repedéseiben, jó szem kell ahhoz, hogy észrevegyük. A fakérgek zugaiban rejtőző rovarokra vadászik, és fölös tápanyagait a „zsírfarkában” raktározza a szűkebb hetekre- hónapokra. Zsírpárnáktól erősen feldagadó farka sokszor a tes­tének kétharmadát is meghaladja, de fürgeségében mindez nem akadályozza. Esős, szűkös időszakok alatt ez a farki „éléskamrája” alaposan kiürül, és karcsúra lefogy. Alakoskodó, csendes életük csak a párválasztás idején válik élénkebbé, amikor a hímek egy- egy nőstény megszerzéséért alaposan megkergetik egymást.

8

  1. Lepkeagáma (Leiolepis belliana). Hátsó-India déli tájain él ez a pompás színezetű, 50 cm-es nagy gyikszabású hüllőfaj. Függőle­ges járattal induló rejtekét maga ássa, és ezekben a lyukakban él a párjával együtt. Ha sikerülne ilyen ragyogó színekben tündöklő hímet foglyul ejtenünk, bordáit szétfeszítve kiszélesítené testét, hogy tűzpiros oldalaival riogasson. Fakóbb és kisebb nősténye ilyesmire kevéssé mozgékony bordái miatt nem képes. Minden ízeltlábú, még a nagyobb termetű rovar és bogár is kedvenc cse­megéje. Nem veti meg a hímporos szárnyú lepkéket sem. 10-12 fehér héjú tojását laza talajba ásott költőüregébe rakja le, és a nap­fény melegére bízza.
  2. Kurtafarkú gyík (Trachysaurus rugosus). Az északi partvidékek kivételével egész Ausztrália bozótos-füves területein rábukkanha­tunk erre a köpcös gyíkfajra. Első pillantásra kissé zavarba ejt megjelenésével, mert mindkét testvégét vaskos fejnek vélhetjük. Szokatlanul lomha, állandóan álmosnak tetsző állatunk csak a fél­homályban, vadászat közben válik némiképpen mozgékonyabbá. De még mintha táplálkozni is lusta lenne. Pedig széles, kurta farka a fölös tápanyagok tartalékolásáról tanúskodik. Elevenszülő, és a kígyókhoz hasonlóan, bőrét csaknem egészben vedli le. Fogságban könnyen tartható.
  3. Tüskésfarkú gyík (Uromastyx acanthinurus). Észak-Afrika és Délnyugat-Ázsia nagy homokkősivatagjainak lakója. A bennszü­löttek röviden csak ,,dabb”-nak hívják. Termete a 60 cm-t is meg­haladhatja. Éles és kemény faroktüskéi könnyen felvérzik a gya­korlatlan gyűjtő kezét, mert elfogásakor erőteljes farokcsapások­kal védekezik. Harapása is fájdalmas, és amit egyszer megfogott, nemigen engedi cl. Elsősorban növényevő, de különösen a növen­dék korúak szívesen elfogják a sivatagban élő rovarokat is. Fog­ságban csak kevés terraristának sikerül hosszabb ideig tartani. Akadnak rőtes színű példányai is. Tojásainak száma 20 is lehet.

10

  1. King gallérosgyíkja (Chlamydosaurus kingii). Facsoportokkal, bokrokkal tarkított füves térségeken él Északkelet-Ausztráliában és Új-Guineában. Teljes hossza a 80 cm-t is elérheti, ebből 55 cm karcsú farkára esik. Nyaka két oldalán jól fejlett gallérját a torok­tájról sugaras elrendezésű porcos lécek támasztják, és ezeket iz­galmi állapotban ernyőként szétfeszíti. Nemcsak riasztásra jó ez a hatalmas gallér, hanem „élő radarként” összegyűjti és felerősíti ve­le a távolabbi hangokat is. Leginkább fákon tanyázik, de táplál­kozni gyakran lejár a füves talajra. Ha közben ember vagy állat meglepi, körgallérját szétnyitva nagy száját kitátja, és fogait a kö­zeledőre vicsorítja. Majd két lábra állva sebesen eliramodik, hogy a legközelebbi fa lombkoronájában elrejtőzhessen.
  2. Tobzosfarkú gyík (Cordylus cataphractus). 18 cm hosszú ez a dél-afrikai gyíkfaj. Testét és különösen a farkát igen erős, durva hegyes pikkelysorok borítják, ezért „érett” fenyőtobozra emlékez­tet. Sziklafüves lejtőkön él. Szereti a száraz meleget, vaskos pik­kelypáncélzata ugyanis jól védi a párologtatással járó kiszáradás­tól. Esők után persze hosszasan iszik, így bőven pótolja a hiányzó nedvességet. Földi lyukakban, sziklarepedésekben él, ahonnét na­gyon bajos előcibálni. Legfeljebb csak érdes farka marad a kezünk­ben.
  3. Gila (Heloderma suspectum). Nagyobb rokonával, a mexikói viperagyíkkal (H. horridum) Földünk egyetlen mérgesgyík-nem- zetségét képviseli az U SA délnyugati államaiban. 60 cm hosszú, vaskos testét mintha rózsaszín és indigókék gyöngyökkel hímez­ték volna ki. Érdekes, hogy méregmirigyei az alsó állkapocsban helyezkednek el, és a toxin a méregfogak 5 oldalsó barázdáján jut az apró zsákmányállatokba. Marása emberre is veszélyes, de nem halálos. Augusztusban homokba ásott üregbe tojja 3—4 tojását. Éjszakai állat. Vadászata közben elfog minden rovart, gilisztát, békát, és megdézsmálja a földön fészkelő madárotthonokat is.

12

  1. Homloklebenyes baziliszkusz (Basiliscus plumifrons). Közép- Amerika vízparti galériaerdeiben él, a fák lombkoronái között. Bár 70 cm hosszú, karcsú hüllő, észrevenni mégsem könnyű, mert a testét finom, lombzöld, apró pikkelyek fedik, és még kobaltkék foltok is tarkázzák. így aztán a lombozat ablakain betűző napfény­foltok között nagyszerűen belevész a környezetébe. Nőstényének nincs homloklebenye, tarkósisakja és taraja is csökevényes. Ked­venc csemegéi a lombszöcskék és kabócák, de minden más egyéb ízeltlábút is bekebelez. Ha rejtett helyről sikerül megfigyelnünk va­dászatát, megbámulhatjuk, amint a kiszemelt hegedülő szöcskéjét – akár többméteres ugrással – nagyra tátott szájjal elkapja.
  2. Tüskés békagyík (Phrynosoma cornutum). Délkelet-USA és Mexikó magasfelföldi napsütötte, homokos tájain él ez a testfel­építésében a varangyokra és gyíkokra emlékeztető, zömök kis hül­lő. Ha megfogjuk, nem ellenkezik, csak amint kézbe vettük, ijesz- tésül orrán és szemén vércseppeket hullat. Ha vigasztalón nagy fe­ji tüskekoszorúját simogatjuk, több centire vért lövell ki. Nyelve a szájpadhoz fekszik, és nem tudja kiölteni. Csakis lassú mozgású rovarokat képes elfogni. Elevenszülő: 10-12 fiat hozegy-egy nyár elején a világra. Nappali állat, napszálltakor homokba ásva alusz- sza át az éjszakát. Veszély közeledtekor pillanatok alatt a homok­ba ássa be magát. Rovarokon él.
  3. Moloch v. bogáncshátú gyík (Moloch horridus). Megjelenése még furcsább, mint az előbbi távoli rokonáé. Délnyugat-Ausztrá- lia nagy kiterjedésű homoksivatagjainak a lakója. Ő is hangyákon és rovarokon él, de néha növényi táplálékot is fogyaszt. Lomha, de ha kell, futni is tud. Nagyon érdekesen ássa költőgödröcskéjét a tojásai számára: egyszerre használja egyoldali lábait. Hossza csu­pán 22 cm. Olyan ártalmatlan jószág, hogy még a tüskésen fejlő­dött pikkelypajzsai sem szúrnak, ha ügyesen vesszük a kezünkbe.

14

  1. Pusztai varánusz (Varanus griseus). 1,5 m-es hosszával mir a nagy varánuszok egyike. Marokkótól egészen Pakisztánig nyílik az elterjedési területe. Igazi életterei a száraz és meleg füves-homo­kos és köves pusztaságok. Ha váratlanul meglepik, izmos farka se­gítségével akár az ember mellére vagy arcába ugrik. Hatalmas, dur­va karmaival nehezen gyógyuló sebeket ejthet. A rovaroktól kezd­ve a skorpiókig jól táguló torka révén elnyel minden kisemlőst és földön fészkelő madarat, madártojást. Húsát a pusztai beduinok ízletesnek tartják. Ötéves korában válik ivaréretté. Viszonylag kis méretű 15-20 tojását a homokba rejti, és a nap melegére bízza.
  2. Szalagos varánusz (Varanus salvator). 2,8 m-re is megnő, így a komodói sárkánygyík után hosszméretben ez a faj a „második he­lyezett’’. Az Indokínai-félsziget és a hátsó-indiai szigetek óriás­gyíkja. Termeténél fogva nagyobb állatokat is legyűr és bekebelez. A kisemlösöket, gyíkokat, madarakat, de a rovarokat sem veti meg. Mindig a víz közelében, nagyobb fák ágai közt tölti a nap­palt. Itt lesi a zsákmányát, és ha megzavarják, vízbe veti magát, hiszen kiváló úszó is. A bennszülöttek nem kedvelik, mert a ba­romfiakat fosztogatja. Sikerült már fogságban is szaporítani. A szingálok „kabaragoyá”-nak hívják.
  3. Komodói sárkánygyík v. páncélos varánusz (Varanus komodoen- sis). Földünk legtermetesebb ma élő gyíkszabású pikkelyes hüllője. A hím hossza eléri a 3 m-t, és a súlya 100 kg körüli. A nősténye egyharmadával kisebb. AKis-Szunda-szigeteken:Komodón,Rint- ján, Floresen és Padáron él. Ezt a hatalmas hüllőt a herpetológia csak 1912-ben fedezte fel. Hallása gyenge, de szaglási központja, az ún. Jacobson-szerve fejlett. Ennek révén az elpusztult szarvast vagy vaddisznót már több száz méterről megérzi és felkeresi. Mo­hón tépi szét nagy cafatokra, melyek nagyra táguló torkán keresz­tül könnyen lejutnak az erősen tágulékony gyomrába. Élete még nem tökéletesen kikutatott. Kiemelten védett.

16

  1. Fischer kaméleonja (Chamaeleo fischeri). Kelet-afrikai elterjedé­si! faj. 50 cm-re is megnő, így a nagy termetű kaméleonok egyike. Orrán vaskos, durva bibircspikkelyekkel fedett és előreálló orr­nyúlványt visel, amelyet belül egy csontlemez merevít. Tojásrakó faj. Erdős vidékeken él, hiszen falakó. Hegyvidéken akár 3000 m tengerszint fölé is felhatol. Egész nap aktív, mert nagy termetéhez képest sok táplálékra van szüksége. A höingadozást viszonylag jól tűri: így a hőmérséklet 28 °C-ról éjjelre lehűlhet akár 10 °C-ra is. Erős, 20 cm-re is kiölthető nyelvével nemcsak nagyobb termetű szöcske-, sáska-, tücsök- és kabócafajokat kaphat el, hanem meg­ragad vele kisebb méretű gyíkokat is. Több alfaja ismeretes. Fog­ságban viszonylag jól tartható.
  2. Szalagos kaméleon (Chamaeleo laterális). Az előző fajnak csu­pán a felére nő meg ez a madagaszkári kaméleon. Szárazabb er­dők, facsoportok a kedvenc tartózkodási helyei. Nevét az oldalán futó barnával szegett fehér szalagcsíkról kapta. A szájszélét borító pajzsok is ragyogó fehérek, úgy tetszik, mintha nevettében a fog­sorát mutogatná. Nyugodt, zavartalan állapotban üde lombzöld, így aztán jó szem kell ahhoz, hogy a lombozatban észrevegyük. Pöndör farka sötéten gyűrűzött. A lombkoronák közt mozgó ro­varvilág nyújt számára terített asztalt.
  3. Parson nagy kaméleonja (Chamaeleo parsoni). 50 cm-t is elérő, nagy termetű kaméleon. Madagaszkár keleti felében, nedves er­dőkben él. Melegkedvelő, rovarevő faj, de a nagyméretű ízeltlá­búakon kívül az újszülött kisemlősöket is elfogja, és valószínű, hogy a madárfészkekből a frissen kikelt fiókákat is zsákmányul ejti. Könnyűszerrel megteheti, mert bunkósan megvastagodott nyelvvége nemcsak tapadós, hanem két ujjszerű nyúlvánnyal is rendelkezik. Fogságban könnyen tartható faj, mert nem válogatós jószág.

18

  1. Zöld leguán (Iguana iguana). Idehaza is tartják és sokan szeret­nék nevelni ezt a szép nagy gyíkszabású hüllőt. Öreg példányai a két métert is megközelítik. Közép- és Dél-Amerika, az Antillák és Trinidad az elterjedési területe. Kuba szigetén gyakori. Kedveli a vízparti erdőségeket. Melegkedvelő: 24 és 30 °C között érzi jól ma­gát. Mintegy 80 %-ban növényevő, de különösen a növendék korú­ak sok rovart, madárfiókát, sőt egereket is esznek. Megdézsmálják a tojásos madárfészket is. Jól kúszik, úszik, és egyik fáról a másikra nagyokat ugrik. Éppen ezért nem is olyan könnyű elfogni kifejlő­dött példányait. Fogságba ejtve éles karmaival véresre karmolja a rabul ejtőjét, és farkával csípős ostorcsapásokat mér támadójára. Védett faj!
  2. Chuckwalla (Sauromalus obesus). Csukkvallának v. kukkvallá- nak is ejtik. Mintegy 45 cm hosszú. Kelet-Kalifomiában, Dél-Ne- vadában és Utah államokban honos. Otthona a meleg, száraz ho­mokkősivatag. Jól bírja a 35-38 °C-ot is. Növényeket és gyümölcs­féléket fogyaszt. A beköszöntő telet kotoréka mélyén, sziklarepe­désekben vészeli át, életműködéseit a minimálisra csökkentve. Ember közeledtével is ilyen sziklarésekbe, lyukakba menekül, és annyira felfújja laza pikkelyes bőrét, hogy alig lehet a rejtekéből előcibálni. Tojásrakó faj.
  3. Sivatagi tüskésleguán (Sceloporus magister). Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati felében honos. 30 cm hosszúra nő meg. Sivataglakó faj, a talajba maga ásta kotorékban él. A kiszá­radástól vastag, tüskés pikkelyruhája védi meg. Ha esővíztócsához jut, mohón és hosszan iszik, így pótolja többhetes kényszerű szom- jazását. Tojásrakó faj, de egy-egy alkalommal csupán 2-3 tojást rak. A hímet már messziről felismerhetjük élénksárga oldalfolt­jairól és kékes hátpikkelyeiről. A nősténye kisebb, és fakóbb pik­kelyruhát visel.

20

  1. Vörösfarkú boa (Boa constrictor ortoni). A törzsalaknak ez a feltűnően díszes alfaja Dél-Amerika nyugati részében: Peru, Bo­lívia és Chile hármas határtalálkozója körüli területen honos. No­ha a folyók menti őserdők lakója, vízhez csak inni kúszik le. Für­deni legfeljebb a vedlés előtti napokban szokott, hogy elszaruso- dott „ingét” felpuhítsa. Az óriáskígyókra jellemzően nála is meg­találhatók a hátsó végtagok csökevényes csontjai, melyek a kloáka két oldalán egy-egy árpaszemnyi karomban végződnek. Eleven­szülő. Az újszülött kis kígyók 40-50 cm-esek, és apróemlősöket, kisebb madarakat zsákmányolnak. A felnőtt példányok – melyek a 4-5 m-t is elérhetik – már nyúlméretű aranynyulat (agutit), pákát, galambot és lakott helyek körül estefelé a fákra felgaly- lyazott baromfi közül is el-elfognak párat. Ez utóbbi miatt nem kedvelik a bennszülöttek. A húsát megeszik.
  2. Anakonda (Eunectes murinus). A brazilok sucurijunak (ejtsd: szukurizsu v. szukurihu) hívják. Elterjedése az Amazonas óriási vízrendszerével esik egybe. Földünk ma élő leghosszabbra megnö­vő óriás vízi kígyófaja. A leghosszabb megmért példánya 11,28 m volt! Bár az ilyen hatalmas – több mint 50 éves – egyedei ma már egyre ritkábban kerülnek mérőszalag alá. Leggyakrabban a vízben tartózkodik, és ott vadászik. Pihenni, napozni a parti sá- sosban a homokos partra vagy sziklára, esetleg a víz fölé hajló öreg fa ágvillájára kúszik fel. Itt emészt, vagy lesben fekszik a víz­hez inni járó vizidisznókra, majmokra. Csak kivételes esetekben támad emberre vagy vízparton játszó gyerekre.
  3. Sárga v. kis anakonda (Eunectes notaeus). Jóval kisebb két má­zsás rokonánál, hiszen alig nő meg 3,5 m-re. Dél-Amerika déli ál­lamaiban: Bolíviában és Argentínában honos. Védett faj. Igazi ví­zikígyó, legkedvesebb tápláléka a hal. Halakon kívül a patkányo­kat, tengerimalacot fogyasztják szívesen. Fogságban igen szelíden viselkednek. Jól tenyészthetők.

22

  1. Kockás v. recés piton (Python reticulatus). A ma élő legtermete­sebb szárazföldi óriás kígyófaj, mértek már 10,06 m-es példányát is. Több eset bizonyítja, hogy ember is áldozatául esett. Elterjedési területe a Maláj-félsziget és a hátsó-indiai szigetvilág. Nem csupán méretével, de fémesen csillogó fekete-sárga recézettel díszített pik­kelyruhájával is lenyűgöző ez az elővigyázatot parancsoló hatal­mas kígyófaj. Egyaránt elfog termetesebb emlősöket és madarakat, de találtak már gyomrában 2 és fél m-es szalagos varánuszt is, amely vele egy élettérben él. Tojásrakó, mint ahogy általában a pitonfajok. Érdekes, hogy tojásain „kotlik”, mint a madarak. Egyszerre 70-nél is többet rakhat. A tojások halmát körülgyűrűzi és őrzi azokat.
  2. Szalagos tigriskígyó (Python molurus bivittatus). Dél-Kínától a Maláj-félszigeten át a Hátsó-Indiai-óceán nagy szigetein honos. Az elő-indiai törzsalakjától abban különbözik, hogy világosabb pikkelyzetén a szabálytalan barna foltjait fekete szalag kerete­zi, innét ered az elnevezése. Hossza elérheti a 6 m-t is. Nyúlmé- retű emlősökön él. Fogságban tartott példányai között sok a ha­rapós, ezért pl. cirkuszi mutatványokra a szelídebb elő-indiai rokonát használják. Tojásain éppen úgy kotlik, mint előbbi hatal­mas rokona. A sérült vagy bepenészesedett tojásokat az alomból orrával elkülöníti: féltőn így vigyáz a többire.
  3. Asszala v. sziklapiton (Python sebae). A Szaharától délre, a tró­pusi Afrika óriáskígyója – 7,62 m-eset is fogtak már. Persze az ilyen hosszú, öreg egyedei egyre ritkábban kerülnek kézre. „Bál- ványkígyó”-nak is tartják a guineai partokon, ahol egy szekta pap­jai imádják és gondozzák apró templomaikban. Ma már – bár­mennyire nagy elterjedésű ez a szép rajzolatú pitonfaj – csak rit­kán akad össze vele az afrikai kutató. Ha keményen védekező assza- lával hoz össze a jó szerencsénk, befogásának maradandó fognyo­mait egész életünkön át viselhetjük a bőrünkön. Tojásrakó faj.

24

  1. Szivárványos boa (Epicrates cenchris). A simaajkú karcsú­boák nemzetségének a legragyogóbb képviselője. Az óriáskígyókra általában jellemző markáns ajakgödröcskék, amelyek a zsákmány testhőjének érzékelésére szolgálnak, e fajnál alig kivehetőek. 2 m-es csillogó rézvörös testét díszítő kékesfekete karikafoltjai a nap­fényben pompás szivárványszínekben tündökölnek. Hazája: Dél- Amerika, Costa Ricától Észak kelet-Argentínáig és Paraguay. Táp­láléka a patkány méretű kisemlősök közül kerül ki. Mivel szívesen és sokat tartózkodik a fák ágai között, a faodvakból nemegyszer a denevéreket is zsákmányul ejti.
  2. Kutyafejű boa (Corallus caninus). Peru, Bolívia, Guayána és Brazíliának az Amazonastól északra eső erdős tájain honos ez a lombzöld, 2 m hosszú és csaknem mindig soványnak tűnő kígyó­faj. Ugyanis két oldalról kissé lapított törzséből a fehér csillagfoltos gerincéi élesen előtűnik. Hasi oldala, mély ajakgödrökkel szabdalt arcorra és ajakpajzsai szép sárga színűek. Pöndörödő farkával kú­szás közben jól tud kapaszkodni az ágakon, ahonnét csak ritkán jön le a talajra. Ilyenkor szomját oltani vagy fürdés végett keresi fel a vizet. Főképpen madarakra és emlősökre vadászik. Ezeket sok­szor a fáról lógva kapja el, és az ágak között nyeli le. Kevés számú kicsinyét elevenen hozza a világra, melyek azonnal megkezdik ön­álló életüket.
  3. Homoki boa (Eryx jaculus). Rokonságát egyetlen fajként képvi­seli Európában a Balkán-félszigeten, Görögországban. Megtalál­ható még Kis- és Délnyugat-Ázsia meg Északkelet-Afrika ho­moksivatagjaiban. Ez az óriáskígyók törpéje alig nő meg 80 cm-re. Hátsó lábcsontjai nála is megtalálhatóak, mint óriás rokonainál. A homokpuszták és sivatagok lakója. Napkelte után felélénkül, és elfogja az apróbb rágcsálókat, kisebb termetű gyíkokat, de a csigá­kat is elfogyasztja. Veszély esetén tompa arcorrával homokba ássa magát. A hőség elől is a homok alá menekül. Májusban párosodik.

26

  1. Virágos sikló (Elaphe moellendorffi). A valódi siklók egyik ele­gáns képviselője. Közép- és Dél-Kína meleg tájain honos, mind a lomb-, mind a bambuszerdőkben megtalálható. Két m hosszú kar­csú testével egyaránt fürgén mozog a talajon és a lombkorona szintjében. Tápláléka is éppen ezért igen változatos, mert fenn az ágak között kifosztogatja a madárfészkeket, odúkat, legyen azok­ban tojás vagy fióka. A talajon pedig a káros rágcsálók után még azok kotorékaiba is bebújik. Egy evésre akár 6-8 egeret is legyűr, s elkapja a fürge, gyors gyíkokat is. Tojásait a humusz és az avar­levelek közé tojja, és a Nap dajkáló melegére bízza, hogy két hónap múlva kikelhessenek a kicsinyei.
  2. Sárga amursikló (Elaphe schrencki). A távol-keleti nagy határ­folyamnak, az Amurnak mind a Szovjetunió, mind a Kína terüle­tére eső nagy vízrendszerének erdős vidékein él. Két méterre meg­nő, és hasonlít a nálunk is honos erdei siklónkra, csak nála az olajsárga pikkelyruháját még a háti oldalán sorakozó fekete gyű­rűk is tarkítják. Otthonosan siklik a cserjéken és a fákon éppúgy, ahogy a változatos erdei talajokon. Tápláléka is ezért olyan ha­sonló az előző fajéhoz, vagyis: kisemlősök, madarak, fiókák és tojások.
  3. Vörösfoltos gabonasikló (Elaphe guttata). Az Amerikai Egye­sült Államok délkeleti államaiban él, sík és dombvidéken, fenyő- és tölgyerdőkben, megművelt gabonaföldeken, akár a települések közelében is. Otthonra talál a kisemlősök, üreginyulak kotorékai­ban vagy a faodvakban egyaránt. Legfőbb tápláléka a mezei ege­rek és pockok fajai közül kerül ki leginkább. Tojásrakó, mint ál­talában az igazi siklók. Az újszülöttek pár napos egérfiókákat, az öregek már kamasz patkányokat is elnyelnek. Ritkán nő meg 1.5 m-re. Ez az igen csinos sikló fogságban is könnyen tartható és szaporítható.

28

  1. Mandarinsikló (Elaphe mandarina). Délnyugat-Kínában ho­nos. Idős példányai elérhetik az 1 m-t. Fekete-sárga tarkasága fel­tűnően csinossá varázsolja. S mégis az erdős-bokros terepen az árnyékfoltok és a napfény ablakréseinek a váltakozása miatt sok­szor csak akkor vesszük észre, ha megmozdul. De akkor már el is tűnik a lombok sátra mögött. Kisebb termeténél fogva az apró­emlősök közül is csak a kisebb méretűeket és a fiatalokat képes elnyelni. Érdemes lenne terráriumi tartását megkísérelni.
  2. Mexikói királysikló (Lampropeltis triangulum). Az USA dél­nyugati államaitól le Mexikón át egészen Yukatánig terül el az elő­fordulási körzete. Ez a siklófaj is csak egy méterig nő meg. Nem mérges, de a színezete és a mintázata miatt sokan összetévesztik a hasonló, de veszélyes korallkígyókkal. (1. a XVIII. táblát). Mexikó területén ugyanis azokból is több faj él. Ezért a turistáknak azt ta­nácsolhatjuk, hogy minden korallpiros tarka kígyót elővigyázatos­ságból mérges kígyónak tekintsenek.
  3. Tojásevő kígyó (Dasypeltis scabra). Arábia, Közép-Kelet- és Dél-Afrika bozótos és erdős vidékein él ez a 75 cm hosszú táplálék­specialista kígyófaj. Ormós pikkelyek alkotta ruhája vagy egyszínű sárgás, vagy szép barna foltsoroktól díszes. Szembogara hasíték alakú, ezért a kirándulók mérges kígyónak vélik. Pedig teljesen ár­talmatlan, és kizárólag madártojásokon él. Csakis a tiszta, még nem embrionálódott tojásokat nyeli el. A nyelés során előbb a tojás hé­ját a nyelőcsövét áttörő csigolyanyúlványokkal, ún. garatfogaival bereszeli, majd összeroppantja. Ezután kiissza a nagy tápértékű fehérjét és a sárgáját, aztán a tojáshéjat visszaköpi. Egy evésre akár 4-5 galamb- vagy gyöngytyúktojást is képes elfogyasztani. Ter­ráriumbán is jól tartható kígyófaj.

30

  1. Rőtfarkú sikló (Gonyosoma oxycephala). A Maláj-félsziget és az indoausztrál szigetvilág mangrove- és bambuszerdeiben él. 2 m-re is megnőhet. Éles haspajzsai és kemény pikkelyzete a kú­szásban igen jól segítik. Tápláléka nagyon változatos, mert békák, gyíkok és apróemlősök fajai közül válogathat, de nem veti meg a madártojást sem. Mint általában sok siklófaj, így ez is frissen be­fogva támadóan harapásokkal védekezik, de nem mérges faj. Ké­sőbb félénkségét elveszíti és gondozóját a terráriuma tisztogatása közben sem támadja meg.
  2. Hamis korallsikló (Erythrolamprus mimus). Hondurastól és Nicaraguától egészen Észak-Peruig nyúlik az elterjedési köre. A tró­pusi erdők lakója. Mindössze 80 cm hosszú. Szintónusa és gyűrűs rajzolata miatt igen hasonlít a valódi korallkígyókra (lásd a XVIIL táblát!). Éppen ezért, ha rátalálnak vagy agyonverik, vagy mesz- szire elkerülik. Apró emlősöket, fiatalabb siklókat és kisebb gyíko­kat zsákmányol. Nem mérges siklófaj.
  3. Brazil hamiskobra (Cyclagras gigas). Brazília, Kelet-Bolívia és Észak-Argentína a hazája ennek az erős, 2 m-nél is hosszabbra nö­vő hamissiklónak. Csillogó olajsárga és fekete rajzolatos pikkely­ruhája szinte negatívja a monoklis kobrának. Nevét is ezért kapta, mert első 8 bordapárját kobra módra képes szétfeszíteni, „paj­zsot” képezve, s ilyenkor tarkója mögött a sárgás alapon a mo­noklis kobrára emlékeztető körrajzolat, a „monoklija” – feketén – jól előtűnik. Legyűr minden elibe kerülő kisemlőst, madarat, bé­kát, sőt még halászik is! Nem mérges sikló. Fogságban teljesen megszelídül, és jól tartható, de a napoztatás és a változatos táp­lálás létfeltétele. Védett faj.

32

  1. Mangrovesikló (Boiga dendrophila). A Maláj-félsziget és az in- doausztrál szigetvilág ún. hátulméregfogas, 2,5 m-es álsiklója. A malájok ulárburongnak hívják. Élete legnagyobb részét a faágak között tölti; ott vadászik és napozik, sőt ott is vedlik. Apróemlőst, madarat, siklót és gyíkokat ejt zsákmányul. Ezeket előbb hátsó helyzetű barázdás méregfogával lemarja, s csak miután a zsák­mányállat elpusztult, nyeli le. Ember közeledtére is támadólag, S alakban begörbíti a nyakát, és zavarója felé kap. Marása em­berre csak kivételesen válhat halálossá – például egyedi érzékeny­ség esetén -, ha nagyobb vénát ér.
  2. Hagymazöld ostorkígyó (Ahaetulla prasina). 1,5 m hosszú, igen karcsú, hátulméregfogas lomblakó álsiklófaj. Kelet-Himalájától az Indokínai-félszigetig és az indoausztrál szigetvilág a hazája. Karcsú megjelenését vékony nyakától jól elkülönülő feje, megnyúlt arcorra és fekvő tégla alakú szembogara még csak fokozza. Kisebb gyíkokat, gekkókat, ritkán madárfiókákat is eszik. Mérgével előbb megöli zsákmányát, aztán kényelmesen elnyeli. A bokrok, cserjék ágait csak kivételesen hagyja el, mert még vízivás céljából is meg­elégszik a levéllemezek öbleiben összegyűlt esővízzel. Marása em­berre nem halálos.
  3. Macskakígyó (Telescopus fallax). Jugoszláviától le Görögor­szágon és a görög szigeteken át Máltán, Kis-Ázsiában és a Kauká­zusban honos. Idős példányai 1 méteresek. Nevét a macskaszerű, metszett szembogara miatt kapta. Erdős-bokros területek, bozó­tos sűrűk, romtanyák, magányos házak és kőrakások zugaiban üti fel tanyáját. Főképpen a reggeli és esti órákban vadászik gyíkokra, kisebb méretű gekkókra és egerekre, gyakran a háztetőkön és az ereszek alján. Egyesek szerint éppen ezért érdemelte ki a „macska” jelzőt. Hátulméregfogas kígyó, de emberre csak kivételesen – ép­pen a barázdás méregfog hátsó helyzete miatt – válhat halálossá. Terráriumbán jól tartható.

34

  1. Zöld mamba (Dendroaspis angusticeps). A trópusi Kelet-Afrika az elterjedési területe ennek a szép lombzöld, igen karcsú és na­gyon veszélyes mambafajnak. A mambák mind elölméregfogas, „eleven rugó”-szerűen gyors kígyófajok. A cserjék és fák lomboza­ta között nehéz észrevenni a mimikriző, rejtő színe miatt. A talajra csak ritkán jön le, mert még vizet is gyakran a levelek és ágak víz­gyűjtő öbleiből, üregeiből fogyaszt. A faágak között éli rejtett éle­tét, ahol madarakra és kisemlősökre vadászik. Még szerencse, hogy a zöld mamba nem olyan támadó természetű, mint alábbi rokonai. Tojásrakó faj.
  2. Jameson mám bája (Dendroaspis jamesoni). A Kongó folyótól keletre, Uganda, Kenya és Tanzánia egyenlítői területeire esik az elterjedési köre. Mint előző rokona, ez is meghaladja a 2 m-t. Ba­rázdás méregfogai a felső állcsont elülső részén helyezkednek el. Bozótos, fás szavanna az élőhelye. Leginkább a cserjék és fák ágai közt bukkanhatunk rá, mert csak apróemlősök után jön le a lomb­koronából, vagy amikor fürdeni és inni óhajt. Természetesen a to­jásait is az avarral borított laza talajra rakja. Marása villanássze­rűen gyors, és ha ellenszérum nincsen a közelben, legtöbbször ha­lálos kimenetelű. A mambák toxinjai között a nyúltagyi mozgató központokra ható neurotoxin van túlsúlyban, mely rövid időn be­lül légzés- és szívbénulást idéz elő.
  3. Fekete mamba (Dendroaspis polylepis). Az Egyenlítőtől délre, Afrika délkeleti országaiban él egészen Namíbia és Botswana észa­ki tájainak bokros-fás, szavannás térségéig. Nevét nem a pikkely- zete színéről kapta, hanem arról, hogy ásítása közben jól látható füstösen feketés nyálkahártyája. 3,4 m-re is megnő. Villámlóan gyors a mozgása és szinte nyilalló a támadása. A fák ágai közül eleven rugóként veti magát a háborgatója nyakába, mar, és már el is tűnik. Találkozni vele és befogni tudni: a legférfiasabb él­mények egyike. Marása halálos.

36

  1. Sokgyűrűs korallkígyó (Micrurus frontális). Délkelet-Brazília, Uruguay, Paraguay és Észak-Argentina erdős területeinek a lakó­ja. Mint valami csillogó színes kis korongokból fűzött nyaklánc, úgy pompázik ez a 80 cm hosszú, veszélyes mérgeskígyó. Barázdás méregfogai elülső helyzetűek. Marásának áldozatai, ha fajspeci­fikus ellenszérumhoz nem juthatnak idejében, mintegy 10%-ban meghalnak. Kisebb méretű gyíkokon és újszülött siklókon él. Éj­szaka vadászik. Tojásrakó faj. Napkelte után rövid ideig napozik, s aztán mohapárna vagy az avarszőnyeg alá húzódik pihenésre. Ilyenkor léphet rá az erdőt járó ember, de marását a csizma vagy az erősebb lábbeli kivédi.
  2. Vörösfejű krait (Bungarus flaviceps). Hátsó-Indiában és a na­gyobb indoausztrál szigeteken honos. Főként az erdős vidékeket kedveli. Piros vagy narancssárga feje és indigókék teste elbűvölő megjelenést kölcsönöz ennek a 2 m-es, elölméregfogas kígyónak. Apróemlősöket, gyíkokat és siklókat zsákmányol. Fogságba ejtve sokáig nem fogad el táplálékot, ezért kezdetben óvatosan kell mesterségesen táplálnunk. Testének keresztmetszete nem olyan háromszögletes, mint az alábbi rokonáé. Tojásrakó faj ez is.
  3. Pama v. gyűrűszalagos krait (Bungarus fasciatus). Dél-Kíná­tól az Indokínai-félszigeten át az indoausztrál szigetvilágig honos ez a 2 m-es, veszélyes mérgeskígyó. Gyűrűszalagjainak tónusa az olajbarnától a kékesfeketéig változhat. Kiálló gerincvonala miatt mindig soványnak tetszik. Az estszürkülettel kezd siklókra, gyí­kokra vadászni. Zsákmányállatai a krait marásától elpusztulva drótkeményre merevednek, így nyelés közben könnyebben és gyorsabban tudja a pama az áldozatára mintegy „ráhúzni” magát. Emberre nézve is veszélyes lehet a marása, ezért az ellenszérum beadása mielőbb szükséges. Tojásokkal szaporodik ő is, mint nem­zetségének valamennyi faja.

38

  1. Ureuszkígyó v. Kleopátra kígyója (Naja hajé). Kapföld kivéte­lével Kelet-Afrika és az Arab-félsziget száraz szavannás területein, de leginkább a folyókat kísérő erdős bozótosok közelében talál­kozhatunk ezzel az 1,8 m hosszú kobrafajjal. Akadnak olajsárga alapon széles dióbarna örvgyűrűs alakjai is. Nevét onnét nyerte, hogy Kleopátra, ó-egyiptomi királynő ezzel a kobrafajjal végez­tette ki a számára nem kívánatos politikusokat és követeket, és a legenda szerint saját életének is egy ilyen kobrával vetett véget. Kairó terein a kígyótáncoltatók kedvenc mérgeskígyója. Marása halálos, az ellenszérum mielőbbi beadása feltétlenül indokolt!
  2. Pápaszemes kobra (Naja naja). Dél-Ázsiában, főként Eíő-Indiá- ban honos, 2 m-es, igen veszélyes kobrafaj. A kobrák képesek az első 8 bordapárjukat szétfeszíteni, Így a fejük mögött egy kiszé­lesedő „pajzsot” képeznek, melynek sötét pikkelyzetén világos sárgás „pápaszem”, vagy alfajánál {Naja naja kaouthiaj „mo­nokli” körrajzolat válik láthatóvá. így a testelejét felemelve számos állatfajt és a félénk embert erős sziszegés közben elriasztja. Főképpen apróemlősökön él. Lerakott tojásain őrködve „kotlik”. Az indiai kígyótáncoltatók megcsodált „kenyérkeresője”. De gaz­dája hiába töri ki elülső helyzetű barázdás méregfogait, mert újra kinőtt „pótfogaival” könnyen halálra marhatja őt vagy a segédke­ző fiát, rokonait. Védett faj.
  3. Királykobra (Ophiophagus hannah). Dél-Ázsiában és az indo- ausztrál nagy szigeteken él egészen Báli szigetéig. 5,5 m-es testével Földünk leghosszabb mérges kígyója. A trópusi erdők és a hegyi esőerdők az igazi hazája. Lehetőleg a vizek közelében él, és ott va­dászik siklókra. Tudományos neve is ezt fejezi ki: kígyóevő. Ha nem talál ártalmatlan fajokat, hát megeszi kisebb fajbéli társait is, vagyis kannibál. 40 tojását avar alá rakja, és őrködve kotlik fö­löttük. Egyetlen méregelvonáskor lefejtek tőle 5,6 ml mérget is! így elhihető, hogy az indiai elefántot is képes elpusztítani. Védett.

40

  1. Taipán (Oxyuranus scutellatus). Északkelet-Ausztrália legve­szedelmesebb elölméregfogas kígyója. Bokros, fás bozótosokkal tarkított, nagy kiterjedésű füves térségek az élettere. Hossza meg­haladja a 3 m-t. Marása ellen sokáig nem volt ellenszérum, min­den megmart ember és állat elpusztult. Ma már kiváló hatású el­lenszérumát gyártják. Kisemlősökkel és madarakkal táplálkozik. Tojásrakó faj. Érdekessége, hogy évenként – mint sok ausztráliai kígyófaj – két ízben, január és március hónapokban rakja le a to­jásait, akár húszat is. A támadékony kicsinyek kikelését a nap melegére bízza.
  2. Vöröshasú „fekete vipera” (Pseudechis porphyriacus). Elterje­dési köre Nyugat-Ausztrália területére esik. így távoli hazája miatt sem téveszthetjük össze a hazai keresztes viperánk fekete színvál­tozatával. Igazi otthona mindig a mocsarak és vizek közelében ta­lálható. Mint a többi és nagyszámú ausztráliai mérges kígyófaj, ez is barázdás elölméregfogas. Marása, ha az ellenszérumos segít­ség késlekedik, gyakran halálos kimenetelű. Tápláléka igen válto­zatos, mert egyaránt zsákmányol a kisemlösök, madarak, hüllők és a kétéltűek közül. Elevenszülő, a fiainak száma 8-tól akár 40 is lehet, s az újszülöttek az öregekhez hasonlóan életveszélyes mará­sokat osztogatnak.
  3. Halálkígyó (Acanthophis antarcticus). Ausztrália déli felén, a végtelenbe nyúló szavannák füves térségein honos. Hossza mind­össze 80 cm. Kisemlősöket, földön fészkelő madarakat és gyíkokat zsákmányol. A nappal legnagyobb részét fűcsomók közötti mélye­désben napozással, pihenéssel tölti. S ha közben valamilyen meg­felelő zsákmányállat közeledik, villámgyors marással elejti, és mohón bekebelezi. Elevenszülő, mint az európai viperáink, s egy- egy tavaszon akár 20 kicsit is fialhat. Ezek az első vedlésük után máris önálló életet élnek. Marásuk legtöbbször halálos, ha ellen­szérum nincsen kéznél.

42

  1. Feketegyűrűs tengerikígyó (Laticauda colubrina). Ausztrália és az indoausztrál szigetvilág trópusi óceánjának parti, litorális öve­zeteiben él. Csak elvétve található Ausztrália déli partjainál. Sze­rencse, hogy erős és gyors hatású mérgét elsősorban a fürge tenge­ri halak zsákmányul ejtésére használja. Erre a gyors hatású mé­regre azért van szüksége, hogy a megmart halzsákmányukat a ten­ger hullámzása ne segíthesse elmenekülni. Legtöbb esetben elkap­ják és többé el sem engedik a kiválasztott zsákmányhalat. A für- dőző emberek és halászok iránt nem viselkedik támadóan. Még begyűjtője felé se harap. Csupán nászidőben agresszív. Száraz­földre csak a szaporítás idején jön ki. Elevenszülő.
  2. Evezősfarkú tengerikígyó (Laticauda laticauda). A Fülöp-szige- teket, Új-Guineát és Ausztráliát övező trópusi óceán vizeiben él. Előszeretettel keresi fel a partokat szegő, mocsarasodé mangrove­erdőket és a korallzátonyokat. Tudományos neve is utal a lapos és széles evezöfarka kiképződésére, amellyel az erős tengeri hullá­mok között is kiválóan boldogul. Elevenszülő. Gyorsan ölő mérge igen drága, és a gyógyszerpiacon keresett méreganyag.
  3. Barna tengerikígyó (Hydrophis elegáns). Az Indiai-óceántól egészen az indoausztrál szigetvilágon át Ausztráliáig nyúlik óriási elterjedési területe. Szívesen felúszik a folyóvizek torkolatainak kevert, ún. brakkvizein át az édesvízi szakaszba, és gyakran tar­tózkodik a korallzátonyok meg a mangroveerdők langyos, mocsa­ras és halakban gazdag, de nehezen megközelíthető vizeiben is. Itt különféle halfajok rajaiból terített asztala van, és a védelme is biztosított. Mint minden valódi tengeri mérges kígyó, ez is elülső barázdás méregfogú és elevenszülő. Vagyis az ivadékok az anya­méh szarvaiban fejlődnek ki, és átlátszó amnion magzatburokban, vagy ha ez felreped, elevenen préselődnek akloákánát anapvilágra.

44

  1. Érdes bozótvipera (Atheris squamiger). A trópusi Nyugat- és Közép-Afrika bokros, fás bozótosaiban honos. 75 cm-re nő meg. Pikkelyeinek gerince – ormózata – igen érdes-durva, és ettől annyira felmerednek a pikkelyek, mint valami kiszáradt fenyőto­bozé. Nevét is ezért kapta. Bokrok, fák, cserjék ágai között él. Kapaszkodó farkával jól biztosítja magát még erősebb szélben is. A talajra ritkán ereszkedik le, legfeljebb vízivás végett és nászidő­ben. Fán élő békák, gyíkok és kisebb termetű emlősök jelentik a táplálékát. Esős évszakonként 20 kicsit is fialhat. Rátalálni, az ágak szövevénye között meglátni nem könnyű. Ezért kevés kígyó­parkban látható. Marása veszélyes.
  2. Orrszarvú vipera (Bitis nasicornis). Közép-Afrika trópusi erdős és szavannás vidékein él ez a rendkívül tarka, nagy viperafaj. Kar­vastag teste 1,3 m-re is megnő. Kedveli a folyók és állóvizek nyir­kos , meleg közelségét. Patkányméretű kisemlősökre és földön fészkelő madarakra vadászik. 15-20, szőnyegmintás kicsinyét – mint pár kivétellel minden viperafaj – elevenen hozza a világra. (Latinul: wo = élek; paro = szülök.) Ezek vedlésük után szét­szélednek, és megkezdik önálló életüket. Változatos tarkaságuk miatt a sok lehullott levél és gizgaz között nehéz észrevenni őket. Az orrszarvú vipera marása halálos kimenetelű, ha nincs kéznél az ellenszéruma.
  3. Gaboni vipera (Bitis gabonica). Közép- és Kelet-Afrika szavan­nás és kisebb erdöfoltokkal borított területein él. Teste 1,8 m hosszú és combvastag. Ezzel a hatalmas méretével Földünk leg­termetesebb viperafaja. 4 cm hosszú, csöves méregfogaival, erősen kidomborodó méregmirigyeivel óvatosságra inti begyűjtőjét. Sze­rencsére viszonylag lomha természetű. 1 kg-os emlősöket is képes elnyelni, s alkalomadtán zsákmányul ejti a földön fészkelő ma­darakat is. Elevenszülő, egy-egy alkalommal 15-20 kicsit is vi­lágra hoz, ezek mindössze 40-45 cm-esek.

46

  1. Lándzsakígyó (Bothrops atrox). Mexikótól délre, a Kis-Antil- lákon át egész Dél-Amerika trópusi tájain honos. Törzse karvas­tag és 1,8 m hosszú. Esőerdőkben és a pampák füves térségein egy­aránt rábukkanhatunk. Egész nemzetségével az ún. gödörkésarcú kígyók közé tartozik. Ebben az arctáji gödröcskében membrános hőérzékélő helyezkedik el. Ennek segítségével, amikor beszagol egy kisemlős kotorékjáratába, megérzi, hogy otthon van-e a „há­zigazda”, és érdemes-e bebújnia érte. Egyébként igen szapora kí­gyófaj, egyszerre akár 40-50 kicsit is fialhat. Marása igen veszé­lyes: Dél-Amerikában legnagyobb mértékben a lándzsakígyó fe­lelős a kígyómarások áldozataiért.
  2. Urutú v. félholdas lándzsakígyó (Bothrops alternatus). Brazília déli felétől Észak-Argentina erdős-bozótos tájaiig előfordul. Tej- csokoládébarna pikkelyköntösét igen mutatós sárga színű orna­mentika díszíti. Kétméteres hosszával már a tekintélyes gödörkés­arcú kígyók közé tartozik. Marása éppen úgy, mint előző rokonáé, sok halálos áldozatot követelt abban az időben, amikor még nem volt ellenszéruma. Ma már kiváló hatású ellenszérumok és kristá­lyos ellenanyagok készülnek valamennyi fajuk ellen. Elevenszülő, a csinos újszülött kis kígyóksok terraristának szerezhetnének örömet.
  3. Néma csörgőkígyó (Lachesis muta). Nicaraguától Trinidadon át Dél-Amerika északi tájain él. A hűvösebb régiók, hegyvidéki és vízparti esőerdők a kedvenc tartózkodási területei. 3,75 m-es hosz- szával és combvastag törzsével Földünk ma élő legnagyobb csö- vesméregfogas mérges kígyója. Nevét onnét kapta, hogy nincs csörgője, farka csupán szarutüskében végződik, s ha vibrálva ráz­za, nem sok hangot ad vele. 4 cm-es méregfoga a csizmát is átüti. Félnek is tőle: ha rátalálnak, inkább elkerülik, vagy agyonlövik. Kígyófarmokon éppen ezért ritka. A Vitai Brazil alapította Bu- tantán Intézetben 1906-1945 között 488, 489 mérges kígyó kö­zül csupán 42 példány volt néma csörgőkígyó, a „bozót mestere”.

48

  1. Texaszi csörgőkígyó (Crotalus atrox). Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati területein honos egészen Mexikóig. Több mint 2 m-re is megnő. A homokkősivatagok és kaktuszokkal be­nőtt pusztaságok lakója. Nemzetségének 87 faja és alfaja közül termeténél fogva ez a második legnagyobb csörgőkígyófaj. Táma- dékonysága miatt félnek tőle, mert az ő számlájára írható a halá­los marások legtöbbje. Viszonylag elég szapora, mert egy fialásra akár 30 kis „csörgőt” is a világra hozhat. Marásával bejuttatott toxinjait a kristályos ellenanyagok vizes oldatával jól lehet közöm­bösíteni, de a bejuttatott emésztő enzimek hatását sokszor csak műtét révén lehet meggyógyítani.
  2. Feketefarkú erdei csörgőkígyó (Crotalus horridus atricaudatus). Elterjedése az USA keleti felére esik. Főként erdőkkel borított kö­zéphegyek az igazi hazája. Izmos, sötét farka végén fekete „csör­gőház” helyezkedik el, amely állandóan szarugyűszűket hoz létre. Ezek a gyűszűk egymásba kapcsolódva sorakoznak, és a farok rá­zásakor – másodpercenként 114-szer verődve össze – 50 m-re el­hallatszó, riasztó csörgő hangot adnak. Ettől a közelében legelő szarvas vagy bölény is elugrik: így mindketten megmenekülnek – az eltiprástól az egyik, az agyonmarástól a másik.
  3. Floridai gyémánt-csörgőkígyó (Crotalus adamantcus). Az USA délkeleti államaiban honos. Több mint 2,8 m-es hosszával és combvastag törzsével igazán imponáló. Méreteinél fogva a legha­talmasabb rattler, azaz csörgő, ahogy ott kint hívják. Ha farok­csörgője 7-8 harangocskából áll, akkor a leghangosabb a csörgé­se, ilyenkor 60 m-re is elhallatszik. Ezzel ijeszti el háborgatóját, legyen az félénk kiránduló vagy nagyobb termetű emlősállat. A hűvösebb idő beálltával lyukakba húzódik, ahonnét benzingőzt befújva űzik ki, és bőrhurkos bottal csípik nyakon. Kisnyulat, hörcsögöt, ürgét és földön mozgó madarat is elkap, és lemarva elnyeli őket.

50

  1. Cserepesteknős (Eretmochelys imbricata). A meleg tengerek la­kója. Hátpáncéljának hossza elérheti a 85 cm-t is, súlya pedig 300 kg körüli. Szarupajzsai a hátsó szélükkel cserépzsindelyként egymásra borulnak. Kizárólag állati táplálékkal él: elfogja a hala­kat, rákokat és a puhatestűeket. Éppen ezért a húsát csak szegé­nyebb partmenti lakók fogyasztják. Elhagyatott száraz, homokos talajú parti szakaszokat keres fel, hogy pingponglabdányi tojá­sait – akár százat is – lerakhassa. A hát- és haspajzsaiból külön­féle dísztárgyakat készítenek.
  2. Levesteknős (Chelonia mydas). A forró égöv tengereiben él. Nagyobb az előző fajnál, mert páncélja a 110 cm-t is túlhaladhatja, és súlya a 450-500 kg-ot is eléri. Az Adria vizét csak eltévedt pél­dányai keresik fel. Tengeri növényekkel — mint a tengerfű (Zoste- ra marina) — él elsősorban, de néha elkapja a halat és rákot is. A húsából készült leves az ínyencek kedvenc étele. De nemcsak a húsát eszik, hanem meglesik a homokszigeteken a tojáslerakását is, és a tojásokkal teli költőgödreit ezerszámra kifosztják. Ezért számuk az utóbbi időben erősen megcsappant.
  3. Bőrteknős (Dermochelys coriacea). A Rák- és a Baktérítők kö­zötti tengerekben él. A 2 m-t is jóval meghaladó páncélhosszával és 600-800 kg-nál is nagyobb súlyával a ma élő teknősfajok leg- hatalmasabbja. A British Museumban őrzik egy 3,4 m hosszú pél­dányát! Páncélja mozaikszerűen elhelyezkedő bőrcsontokból áll, szarulemezei nincsenek. A csigolyái és bordái nem kapcsolódnak szorosan a páncélzatához. Öt hosszanti varratbordázata a hátpaj­zsát gerezdessé teszi. Nőstényei évente rejtett homokos partszaka­szokat keresnek fel tojáslerakás végett. A maga ásta gödörbe száznál is több tojást rak le egy-egy nőstény, míg a hím a partkö­zeiben őrködik. Volt rá eset, hogy 12 férfit, akik a tengerbe visz- szatérő teknőst rabul akarták ejteni, majdnem a vízbe húzott. Mindhárom tengeri teknősfaj kiemelten védett.

52

  1. Csillagos teknős (Geochelone elegáns). Elő-India keleti fele és Sri Lanka a hazája. 25 cm hosszú. A trópusi erdők lakója. Bár­mennyire feltűnően szép is a csonkakúpos, csillagdíszes hátpajzsa, ha mozdulatlan, alig vehető észre, annyira beleolvad élőhelyének növényzetébe. Jobban kedveli a vizet, mint a rokon teknősfajok. Különösen megélénkül az esős évszakban, ekkorra esik ugyanis a párzása és a tojáslerakás ideje. A tojásokból kikelő féldiónyi ki­csinyek igen kedves kis jószágok. Szétszéledve máris önállóan él­nek, mint a szüleik.
  2. Dobozhátú teknős (Terrapene carolina). A Mississippi folyam­tól az Egyesült Államok keleti felében terül el az elterjedési köre. 16 cm hosszú. A gerince fölött tompa él fut végig a hátpáncélján. A hímek szeme korallpiros, a nőstényeké barnásszürke. Igen gya­kori faj. A növényi táplálékon kívül feltűnően sok állati eredetű fe­hérjét is fogyaszt, így csigákat, gilisztákat, de még a partra vetett halakat is jóízűen megeszi. Kerüli az erős napfényt. Az estszürkü­lettel igen felélénkül; ha megzavarják – mint a legtöbb teknős­faj -, fejét és végtagjait teljesen behúzza a páncéljai közé, és ha­rapással is védekezik. 60 évig is elél.
  3. Elefántteknős (Chelonoidis elephantopus). Galápagos-óriástek- nősnek is hívják, mert a Galápagos-szigeteken él, és szinte szigeten­ként ismeretes egy-egy alfaja. Páncéljának hossza 110 cm, a súlya pedig 500 kg-nál is több. A sziget lávaköves bozótosai közt min­denféle zöldet elfogyaszt, legyen az akár szúrós kaktusz is. Nősté­nye októberben rakja le csaknem teniszlabdányi fehér tojásait, melyekből a kicsinyek 6-7 hónap múlva kelnek ki, az időjárástól függően. Kiemelten védett teknősfaj. A British Museum parkjában élt egy Matuzsálem-korú elefántteknős, melyet élő múzeumi leltári „tárgyként” igazgató igazgatótól vett át.

54

  1. Vörösfülű ékszerteknős (Chrysemys scripta elegáns). Az USA keleti felében és Dél-Amerika államaiban honos ez az édesvizek­ben élő és 45 cm-re is megnövő ragadozó ékszerteknős. Hazánk­ban több ezren is tartják, de sajnos sokan helytelen módon: csak hússal, lisztkukaccal, hangyatojással táplálják, s ezért angolkórban sok elpusztul közülük már tenyérnyi korban. Helyes tartási mód­juk: a 28 °C-os víz magassága a teknős hosszával legyen egyező. A vízből kiemelkedő szikla felett 25 W-os égő 7-19 óráig égjen. 15 cm hosszúságig 2 naponként, 20 cm-től hetente 2 ízben, a 30 cm hosszúakat hetenként csak egyszer etessük. Disznó- és marha­hússal sohasem, hanem 10 cm-es csontos, hazai kishalakkal, nyú­zott kecskebékával, egérrel és verébbel. Ezeket vékonyra szeletel­jük, és dobozban mélyhűtőben tárolhatjuk. Etetéskor vízben fel­puhítva a csontos részeket törjük ütögetve össze, és finom szelet­kékre vágva etessük vele kedvenceinket műanyag tálban, május­tól napfény alatt, hogy a D3-vitamin képződését biztosítsuk így. Ritkán vizicsigákkal és vízinövényekkel is kínáljuk meg őket. A hímeknek 6 év után a mellső végtagjukon a karmok hosszúra nőnek, és a farokrépájuk vastag, megnyúlt lesz. A 12 éves nősté­nyek 6-11 tojást tojnak, belőlük nyirkos, 28 °C-os homokban 2 hónap múlva kikelhetnek az 50 filléresnyi kis teknősök.
  2. Harapós alligátorteknős (Chelydra serpentina). Dél-Kanadától egész Ecuador államig nyúlik le az elterjedési területe. Édesvízi ragadozó ez a teknősfaj is. Páncélja 50 cm-ig is megnő, ha nagyobb medencében élhet. Szarupajzsai zsindelyszerűen egymásra boruló- ak. Hasi pajzsa kicsiny, kereszt alakú. Halakat, csigákat, vizima- darakat és emlősöket is zsákmányol.
  3. Lágyhéjú harapósteknős (Trionyx spiniferus). Dél-Kanadától egészen Észak-Mexikóig honos. 45 cm-re is megnőhet. Hátpáncél­ját lágy bőr fedi. Nyaka hosszúra kinyúlik, és gondozóját súlyosan megharaphatja.

56

  1. Mississippi alligátor (Alligátor mississippiensis). Az USA dél­keleti államaiban él. Valamikor 6 m-es óriási példányai is voltak, de ma átlagos hossza csak 3-4 m, mert az öregeket kipusztították. Csukaorrú kajmánnak is hívják, arcorrának széles kiképződése miatt. Kártételeiért erősen üldözték, emiatt számuk annyira meg­fogyott, hogy a védett fajok listájára került. Állatkertek, intézmé­nyek tartják; tojásait 33 °C-os keltetőkben keltetik ki 2 hónap alatt. A kicsinyek szürkésfeketék és citromsárgán harántcsíkozot- tak, s máris harapósak.
  2. Pápaszemes kajmán (Caiman crocodyius). Észak-Amerikától Dél-Amerika szubtrópusi térségéig nyúlik a tenyészterülete. Hosz- sza 2-3 m közé esik. Múlt századi nagy egyedszáma ma már csak adatokból ismert. Sokat közülük élve is befognak intézetek és ter- raristák részére, több helyen pedig a bőripar céljaira farmokon te­nyésztik. 1,5-2 m-es példányait táskák, levéltárcák, cipők készí­tésére használják fel. Nevét a két szeme között ívelő, „pápaszem- nyereg”-re emlékeztető szarulécről kapta.
  3. Nílusi krokodil (Crocodyius niloticus). Afrikai elterjedése a Ní­lus vízrendszerétől a Fokföldig nyúlik, de Afrika egyéb vizeiben is megtalálható, öreg példányainak hossza 6-7 m. Madagaszkári al­faja robusztusabb, hossza a 10 m-t is meghaladhatja. A Níluson hajóval utazók a partok csendesebb szakaszain mindenfelé ott lát­hatták a napozó hatalmas hüllőket. Kitátott szájukban ott szor­goskodtak a „krokodilmadarak” (Vanellus spinosus; Pluvianus aegyptius). Csőrükkel a krokodil nyelvére, ínyére tapadt piócá­kat szedték begyre. Ma már az ilyen idillikus állatképek egyre ritkábbak. Lúdtojásnyi tojásait a parti bozótosban sás- és avarle­vél halma közé rakja, és a kicsinyei kelésén szokatlan gondossággal őrködik. A kikelt 40-50 cm-es ivadékát óvatosan a fogai közé vé­ve, valamilyen biztonságosabb kis öbölbe hordja át, hogy megvéd­je a rokonsága zsákmányra leső mohóságától.

58

  1. Bordás krokodil (Crocodilus porosus). Északkelet-Ausztrália édesvizeiben és a folyótorkolatok ún. brakkvizeiben él. Hatalmas krokodilfaj, 7 és 10 m-es példányai is kézre kerültek. Legfőbb táp­láléka a hal, de elkapja a vízimadarakat és a vízre inni járó emlő­söket, köztük a legelőn tartott háziállatokat is, mint például a ju­hokat és a borjakat. Az így megkárosított farmerek ezért erősen üldözik a krokodilokat. Számuk természetesen mindenfelé egyre csökkenőben van.
  2. Mocsári krokodil (Crocodylus palustris). Elő- és Hátsó-India, valamint a Szunda-szigetek édesvizeiben él. Mérték már 5,8 m-es példányát is. Minden vízben élő állat a zsákmányává válik, de még a vízre járó asszonyok és a parton játszó gyerekek sincsenek tőle biztonságban. Kisebb zsákmányait azonnal elnyeli, míg a nagyob­bakat a víz alatt, parti gyökerek közé rejtve érleli. Az esthomály­ban azután valamely csendesebb szigetre, partszakaszra húzza, és ott darabokra tépve szét elfogyasztja. Mint általában a krokodi­lok, ez is elnyel kisebb-nagyobb őrlőköveket is emésztés céljából.
  3. Gangeszi gaviál (Gavialis gangeticus). Elő-India nagy és mély­vizű folyamaiban, a Gangeszben, az Indusban és a Brahmaputrá- ban él. A hím 7, a nősténye 5 m-re nő meg. Ebből Ima megnyúlt ormányú fejre esik. Elsősorban halakkal táplálkozik, ezért a ha­lászok annyira üldözték és irtották, hogy ma már szinte csak meg­számlált példányai ismertek. Ezért Indiában, Pakisztánban, Ne­pálban és Bangladesben egyaránt kiemelt védelem alatt áll. Lúd- tojásnyi tojásait a nőstény avar közé, több szintben rakja le, s be­lőlük két és fél hónap múlva kelnek ki a kicsinyek. Tűhegyes fo- gacskákkal felfegyverzett állkapcsukkal két nap múlva már apró halakat zsákmányolnak. Ők még természetesen az emésztésük elő­segítése céljából csak apróbb kavicsokat nyelnek el.

60

  1. Bordás krokodil (Crocodilus porosus). Északkelet-Ausztrália édesvizeiben és a folyótorkolatok ún. brakkvizeiben él. Hatalmas krokodilfaj, 7 és 10 m-es példányai is kézre kerültek. Legfőbb táp­láléka a hal, de elkapja a vlzimadarakat és a vízre inni járó emlő­söket, köztük a legelőn tartott háziállatokat is, mint például a ju­hokat és a borjakat. Az így megkárosított farmerek ezért erősen üldözik a krokodilokat. Számuk természetesen mindenfelé egyre csökkenőben van.
  2. Mocsári krokodil (Crocodylus palustris). Elő- és Hátsó-India, valamint a Szunda-szigetek édesvizeiben él. Mérték már 5,8 m-es példányát is. Minden vízben élő állat a zsákmányává válik, de még a vízre járó asszonyok és a parton játszó gyerekek sincsenek tőle biztonságban. Kisebb zsákmányait azonnal elnyeli, míg a nagyob­bakat a víz alatt, parti gyökerek közé rejtve érleli. Az esthomály­ban azután valamely csendesebb szigetre, partszakaszra húzza, és ott darabokra tépve szét elfogyasztja. Mint általában a krokodi­lok, ez is elnyel kisebb-nagyobb őrlőköveket is emésztés céljából.
  3. Gangeszi gaviál (Gavialis gangeticus). Elő-India nagy és mély­vizű folyamaiban, a Gangeszben, az Indusban és a Brahmaputrá- ban él. A hím 7, a nősténye 5 m-re nő meg. Ebből 1 m a megnyúlt ormányú fejre esik. Elsősorban halakkal táplálkozik, ezért a ha­lászok annyira üldözték és irtották, hogy ma már szinte csak meg­számlált példányai ismertek. Ezért Indiában, Pakisztánban, Ne­pálban és Bangladesben egyaránt kiemelt védelem alatt áll. Lúd- tojásnyi tojásait a nőstény avar közé, több szintben rakja le, s be­lőlük két és fél hónap múlva kelnek ki a kicsinyek. Tűhegyes fo- gacskákkal felfegyverzett állkapcsukkal két nap múlva már apró halakat zsákmányolnak. Ők még természetesen az emésztésük elő­segítése céljából csak apróbb kavicsokat nyelnek el.

60


NÉVMUTATÓ

(A római szám a színes táblát, az arab szám a képeket ismertető szövegoldalt jelöli.)

alligátor, mississippi XXVIH.,

58

anakonda X., 22

  • sárga v. kis X., 22

baziliszkusz, homloklebenyes Vf., 14

boa, homoki XII., 26

  • kutyafejű XII., 26
  • szivárványos XII., 26
  • vörösfarkú X., 22

chuckwalla IX., 20

csörgőkígyó, feketefarkú erdei XXIV., 50

  • floridai gyémánt- XXIV., 50
  • néma XXIII., 48
  • texaszi XXIV., 50

gaviál, gangeszi XXIX., 60

gekkó, csoda- II., 6

  • ékszer- III., 8
  • levélfarkú III., 8
  • madagaszkári pávaszemes

i r., 6

  • zsírfarkú fa- III., 8

gila V., 12

gyík, bogáncshátú v. moloch

VI., 14

  • felemás v. hidas- (., 4
  • King galléros V., 12
  • komodói sárkány- v. páncélos

varánusz VII., 16

  • kurtafarkú IV., 10
  • tengeri v. tengeri leguán I., 4
  • tobzosfarkú V., 12
  • tüskés béka- VI., 14
  • tüskésfarkú IV., 10

kajmán, pápaszemes XXVIII.,

58

kaméleon, Fischer Vili., 18

  • Parson nagy Vili., 18
  • szalagos VIII., 18

kígyó, barna tengeri XXI., 44

  • evezősfarkú tengeri XXI., 44
  • feketegyűrűs tengeri XXI., 44
  • hagymazöld ostor- XVI., 34
  • halál- XX., 42
  • lándzsa- XXIII., 48
  • macska- XVI., 34
  • sokgyűrűs korall- XVIII., 38
  • szalagos tigris- XI., 24
  • tojásevő XIV., 30
  • Ureusz v. Kleopátra XIX., 40
  • urutú v. félholdas lándzsa-

XXIfl., 48

kobra, brazil hamis- XV., 32

  • király- XIX., 40
  • pápaszemes XIX., 40

krait, gyűrűszalagos v. pama

XVIII., 38

62

  • vörösfejű XVIII., 38 krokodil, bordás XXIX., 60
  • mocsári XXIX., 60
  • nílusi XXVIII., 58

leguán, sivatagi tüskés IX., 20

  • tengeri I., 4
  • zöld IX., 20 lepkeagáma IV., 10

mamba, fekete XVII., 36

  • Jameson XVII., 36
  • zöld XVII., 36

moloch v. bogáncshátú gyík

VI., 14

pama v. gyűrűszalagos krait

XVIII., 38

piton, asszala v. szikla- XI., 24

  • kockás v. recés XI., 24

sikló, hamis korall- XV., 32

  • mandarin- XIV., 30
  • mangrove- XVI., 34
  • mexikói király- XIV., 30
  • rőtfarkú XV., 32
  • sárga amur- XIII., 28
  • virágos XIII., 28
  • vörösfoltos gabona- XIII., 28

taipán XX., 42

teknős, bőr- XXV., 52

  • cserepes- XXV., 52
  • csillagos XXVI., 54
  • dobozhátú XXVI., 54
  • elefánt- XXVI., 54
  • harapós alligátor- XXVII., 56
  • lágyhéjú harapós- XXVII., 56
  • leves- XXV., 52
  • vörösfülű ékszer- XXVII., 56 tokee II., 6

varánusz, páncélos v. komodói sárkánygyík Víí., 16

  • pusztai VII., 16
  • szalagos VII’., 16

vipera, érdes bozót- XXII., 46

  • orrszarvú XXII., 46
  • gaboni XXII., 46
  • vöröshasú fekete XX., 42


NÉVMUTATÓ

(A római szám a színes táblát, az arab szám a képeket ismertető szövegoldalt jelöli.)

alligátor, mississippi XXVIH.,

58

anakonda X., 22

  • sárga v. kis X., 22

baziliszkusz, homloklebenyes VL, 14

boa, homoki XII., 26

  • kutyafejű XII., 26
  • szi vár vány os XII., 26
  • vörösfarkú X., 22

chuckwalla IX., 20 csörgőkígyó, feketefarkú erdei

XXIV., 50

  • floridai gyémánt- XXIV., 50
  • néma XXÍIl., 48
  • texaszi XXIV., 50

gaviál, gangeszi XXfX., 60 gekkó, csoda- II., 6

  • ékszer- III., 8
  • levélfarkú III., 8
  • madagaszkári pávaszemes ír., 6
  • zsírfarkú fa- I’ÍI., 8

gila V., 12

gyík, bogáncshátú v. moloch

VI., 14

  • felemás v. hidas- I., 4
  • Ring galléros V., 12
  • komodói sárkány- v. páncélos varánusz VII., 16
  • kurtafarkú IV., 10
  • tengeri v. tengeri leguán I., 4
  • tobzosfarkú V., 12
  • tüskés béka- VI., 14
  • tüskésfarkú IV., 10

kajmán, pápaszemes XXVIII., 58

kaméleon, Fischer VIII., 18

  • Parson nagy VIII., 18
  • szalagos VIII., 18

kígyó, barna tengeri XXI., 44

  • evezősfarkú tengeri XXI., 44
  • feketegyűrűs tengeri XXI., 44
  • hagymazöld ostor- XVI., 34
  • halál- XX., 42
  • lándzsa- XXIII., 48
  • macska- XVI., 34
  • sokgyűrűs korall- XVIII., 38
  • szalagos tigris- XI., 24
  • tojásevő XIV., 30
  • Ureusz v. Kleopátra XIX., 40
  • urutú v. félholdas lándzsa-

XXIII., 48

kobra, brazil hamis- XV., 32

  • király- XIX., 40
  • pápaszemes XIX., 40

krait, gyűrűszalagos v. pama

XVIÍÍ., 38

62

  • vörösfejű XVIII., 38 krokodil, bordás XXIX., 60
  • mocsári XXIX., 60
  • nílusi XXVirí., 58

leguán, sivatagi tüskés IX., 20

  • tengeri I., 4
  • zöld IX., 20

lepkeagáma IV., 10

mamba, fekete XVII., 36

  • Jameson XVII., 36
  • zöld XVII., 36

moloch v. bogáncshátú gyík

VI., 14

pama v. gyűrűszalagos krait XVIII., 38

piton, asszala v. szikla- XI., 24

  • kockás v. recés XI., 24

sikló, hamis korall- XV., 32

  • mandarin- XIV., 30
  • mangrove- XVI., 34
  • mexikói király- XIV., 30
  • rőtfarkú XV., 32
  • sárga amur- XIII., 28
  • virágos XIII., 28
  • vörösfoltos gabona- XIII., 28

taipán XX., 42

teknős, bőr- XXV., 52

  • cserepes- XXV., 52
  • csillagos XXVI., 54
  • dobozhátú XXVI., 54
  • elefánt- XXVI., 54
  • harapós alligátor- XXVII., 56
  • lágyhéjú harapós- XXVII., 56
  • leves- XXV., 52
  • vörösfülű ékszer- XXV1Í., 56 tokee ff., 6

varánusz, páncélos v. komodói sárkánygyík VII., 16

  • pusztai VII., 16
  • szalagos VII., 16

vipera, érdes bozót- XXII., 46

  • orrszarvú XXII., 46
  • gaboni XXII., 46
  • vöröshasú fekete XX., 42

HU ISSN 0324-3168

ISBN 963 11 5436 X

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Kossuth Nyomda (87.0136), Budapest, 1987

Felelős vezető: Bede István vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Karádi Ilona

Szakmailag ellenőrizte: Dr. Korsós Zoltán

A szöveget gondozta: Makai Judit

Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Árva Ilona

Műszaki szerkesztő: Deák Fcrencné

111 700 példány. Terjedelem: 2,76 (A/5) ív. IF 5943

32,- Ft

A Búvár Zsebkönyvek eddig megjelent kötetei:

Madarak 1. (4. kiadás) Vadvirágok 1. (4. kiadás) Gombák (4. kiadás) Halak (3. kiadás)

Lepkék (4. kiadás) Dísznövények (3. kiadás) Csigák, kagylók (2. kiadás) Fák, bokrok (3. kiadás) Legyek, hangyák, méhek, darazsak (3. kiadás) Vadak (3. kiadás) Ásványok (2. kiadás) Mohák, zuzmók, harasztok (2. kiadás)

Bogarak (3. kiadás) Kövületek

Kutyák (3. kiadás) Kígyók, békák (2. kiadás) Díszmadarak (3. kiadás) Vadvirágok 2. (3. kiadás) Kultúrnövények 1. (2. kiadás) Pókok, skorpiók (3. kiadás) Háziállatok (3. kiadás) Gyümölcsök (3. kiadás) ósáliatok (3. kiadás) Kultúrnövények 2. Felhők (2. kiadás) Állatkerti emlősök (2. kiadás)

Gyógynövények

Tengeri állatok 1. (2. kiadás)

Tengeri állatok 2.

(2. kiadás)

Emberek (2. kiadás) Kaktuszok, pozsgások (2. kiadás)

Fűszernövények (2. kiadás) Különös növények Kisemlősök (2. kiadás) Emberelődök

Trópusi pillangók

Kabócák, bodobácsok Ősnövények

Havasi virágok

Hagymások, gumósok Szitakötők, kérészek, hangyalesők

Madarak 2.

Különös állatok

Egyszervolt állatok

Trópusi orchideák

Lovak

Kína kerti virágai

Macskák

Vízinövények Gombák 2.

Gyomnövények

Egzotikus hüllők

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!