Hits: 118
552
Table of Contents
Az elveszett jelkép
Dan Brown
e-konyvtar.com (2012)
Megkerül, ami elveszett…
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét. Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is. Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, vllámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen- miként azt Robert Langdon felfedezi- nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt…
Tartalom
- Prológus
- Első fejezet
- Második fejezet
- Harmadik fejezet
- Negyedik fejezet
- Ötödik fejezet
- Hatodik fejezet
- Hetedik fejezet
- Nyolcadik fejezet
- Kilencedik fejezet
- Tízedik fejezet
- Tizenegyedik fejezet
- Tizenkettedik fejezet
- Tizenharmadik fejezet
- Tizennegyedik fejezet
- Tizenötödik fejezet
- Tizenhatodik fejezet
- Tizenhetedik fejezet
- Tizennyolcadik fejezet
- Tizenkilencedik fejezet
- Huszadik fejezet
- Huszonegyedik fejezet
- Huszonkettedik fejezet
- Huszonharmadik fejezet
- Huszonnegyedik fejezet
- Huszonötödik fejezet
- Huszonhatodik fejezet
- Huszonhetedik fejezet
- Huszonnyolcadik fejezet
- Huszonkilencedik fejezet
- Harmincadik fejezet
- Harmincegyedik fejezet
- Harminckettedik fejezet
- Harminharmadik fejezet
- Harmincnegyedik fejezet
- Harmincötödik fejezet
- Harminchatodik fejezet
- Harminchetedik fejezet
- Harmincnyolcadik fejezet
- Harminckilencedik fejezet
- Negyvenedik fejezet
- Negyvenegyedik fejezet
- Negyvenkettedik fejezet
- Negyvenharmadik fejezet
- Negyvennegyedik fejezet
- Negyvenötödik fejezet
- Negyvenhatodik fejezet
- Negyvenhetedik fejezet
- Negyvennyolcadik fejezet
- Negyvenkilencedik fejezet
- Ötvenedik fejezet
- Ötvenegyedik fejezet
- Ötvenkettedik fejezet
- Ötvenharmadik fejezet
- Ötvennegyedik fejezet
- Ötvenötödik fejezet
- Ötvenhatodik fejezet
- Ötvenhetedik fejezet
- Ötvennyolcadik fejezet
- Ötvenkilencedik fejezet
- Hatvanadik fejezet
- Hatvanegyedik fejezet
- Hatvankettedik fejezet
- Hatvanharmadik fejezet
- Hatvannegyedik fejezet
- Hatvanötödik fejezet
- Hatvanhatodik fejezet
- Hatvanhetedik fejezet
- Hatvannyolcadik fejezet
- Hatvankilencedik fejezet
- Hetvenedik fejezet
- Hetvennegyedik fejezet
- Hetvenkettedik fejezet
- Hetvenharmadik fejezet
- Hetvennegyedik fejezet
- Hetvenötödik fejezet
- Hetvenhatodik fejezet
- Hetvenhetedik fejezet
- Hetvennyolcadik fejezet
- Hetvenkilencedik fejezet
- Nyolcvanadik fejezet
- Nyolcvanegyedik fejezet
- Nyolcvankettedik fejezet
- Nyolcvanharmadik fejezet
- Nyolcvannegyedik fejezet
- Nyolcvanötödik fejezet
- Nyolcvanhatodik fejezet
- Nyolcvanhetedik fejezet
- Nyolcvannyolcadik fejezet
- Nyolcvankilencedik fejezet
- Kilencvenedik fejezet
- Kilencvenegyedik fejezet
- Kilencvenkettedik fejezet
- Kilencvenharmadik fejezet
- Kilencvennegyedik fejezet
- Kilencvenötödik fejezet
- Kilencvenhatodik fejezet
- Kilencvenhetedik fejezet
- Kilencvennyolcadik fejezet
- Kilencvenkilencedik fejezet
- Századik fejezet
- Százegyedik fejezet
- Százkettedik fejezet
- Százharmadik fejezet
- Száznegyedik fejezet
- Százötödik fejezet
- Százhatodik fejezet
- Százhetedik fejezet
- Száznyolcadik fejezet
- Százkilencedik fejezet
- Száztizedik fejezet
- Száztizenegyedik fejezet
- Száztizenkettedik fejezet
- Száztizenharmadik fejezet
- Száztizennegyedik fejezet
- Száztizenötödik fejezet
- Száztizenhatodik fejezet
- Száztizenhetedik fejezet
- Száztizennyolcadik fejezet
- Száztizenkilencedik fejezet
- Százhuszadik fejezet
- Százhuszonegyedik fejezet
- Százhuszonkettedik fejezet
- Százhuszonharmadik fejezet
- Százhuszonnegyedik fejezet
- Százhuszonötödik fejezet
- Százhuszonhatodik fejezet
- Százhuszonhetedik fejezet
- Százhuszonnyolcadik fejezet
- Százhuszonkilencedik fejezet
- Százharmincadik fejezet
- Százharmincegyedik fejezet
- Százharminckettedik fejezet
- Százharmincharmadik fejezet
- Epilógus
Dan Brown
Az elveszett jelkép
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Dan Brown: The Lost Symbol
Doubleday, New York, 2009
Fordította: Bori Erzsébet
Lektorálta: Láng Benedek
Borítóterv: Kozári Imre
Tördelte: Malum Stúdió
Corporight © 2009 by Dan Brown
Hungarian translation © Bori Erzsébet, 2009
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2009
Kiadja a GABO Könyvkiadó
1054 Budapest, Vadász u. 29.
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
ISBN 978-963-689-331-6
Blythe-nak
Ez a könyv fikció. A nevek, szereplők, vállalatok, szervezetek, helyek és események vgy a szerző képzeleténel szüleményei, vagy írói szabadsággal vannak kezelve. A valóságos, akár élő, akár holt személyekkel vagy tényleges eseményekkel való megegyezés a véletlen műve.
Köszönetnyílvánítás
Hálával tartozom három kedves barátomnak, akikkel nagyszerű volt együtt dölgozni: szerkesztőmnek, Jason Kaufmannak; az ügynökömnek, Heide Lange-nek és a tanácsadómnak Michael Rudellnek. Továbbá szeretném kifejezni köszönetemet a Dubleday Kiadónak, szerte a világban, és természetesen az olvasóimnak.
ez a regény nem születhetett volna meg annak a sok-sok embernek a nagylelkű támogatása nélkül, akik megosztották velem tudásukat és szakértelműket. A legmélyebb elismeréssel adózom mindnyájuknak.
Tények:
1991-ben elzártak egy iratot a CIA igazgatójának széfjében. Ma is ott van. A rejtjeles szöveg egy ősi kapura és egy ismeretlen föld alatti helyre tartalmaz utalásokat. Az iratban szerepel ez a kifejezés: „itt van elrejtve valahol”.
A regényben megnevezett valamennyi szervezet létezik, közöttük a szabadköművesek, a Láthatatlan Kollégium, a Biztonsági hivatal és az SMSC.
A regényben említett szertartások, tudományok, műtárgyak és műemlékek mind valóságosak.
A Templom háza
20 óra 33 perc
A halálban a hogyan a titok.
Az idők kezdetétől fogva a halálban mindig a hogyan volt a titok. A harmincnégy éves beavatott lenézett a tenyerében tartott koponyára. A koponya üreges volt, mint egy edény, vérvörös borral töltve.
Idd ki, mondta magának. Nincs mitől félned.
A hagyomány szerint a vérpadra küldött középkori eretnekek szertartásos öltözékében indult el az úton; bő ing nyílása felfedte a mellkasa halvány bőrét, bal nadrágszára a térdéig, jobb ruhaujja a könyökéig feltűrve. Nyaka körül hurok – a „vontatókötél”, ahogy a testvérek nevezik. Ma este azonban, a tanúságot tévő testvérek módjára, már mesternek öltözött.
A testvérek gyülekezete kört formált körülötte: valamennyien teljes díszben, báránybőr kötényt, övet és fehér kesztyűt viseltek. Nyakukban az ünnepi ékszerek, melyek drágakövei, mint kísérteties szemek ragyogtak a félhomályban. Sokan közülük magas állást töltöttek be az életben, ám a beavatott tudta, hogy világi rangjuk mit sem jelent e falak között. itt minden ember egyenlő; felesküdött testvérek ők, akiket misztikus kötelék fűz össze.
Ahogy végighordozta a tekintetét a gyülekezeten, a beavatott azon tűnődött, képzelné-e valaki a külvilágból, hogy ez a válogatott társaság egy bizonyos helyen találkozik… hát még ezen a helyen! A terem úgy festett, mint egy ókori szentély.
Ám az igazság még ennél is különösebb volt.
Mindössze néhány sarokra vagyok a Fehér Háztól.
Ez a monumentális épület az Északnyugati Tizenhatodik utca 1733-as szám alatt található Washingtonban, és egy kereszténység előtti templom hű mása – Mausolus király templomáé, az eredeti mauzóleumé… ahová halála után kerül az ember. A főbejáraton kívül ét tizenhét tonnás szfinx őrzi a bronzkaput. Odabent szertartástermek, fogadócsarnokok labirintusa, lezárt boltívek, könyvtárak és egy lefalazott üreg, amely két ember földi maradványait rejti. A beavatottak elmondták, hogy az épület minden helysége titkokat őriz, de ő tudta, hogy egyetlen szoba sem őriz súlyosabb titkokat, mint az a hatalmas terem, amelyben most térdel a koponyában a kezében.
A Templom terem.
Alaprajza szabályos négyzet. Lenyűgözők a méretei. A mennyezet több mint harminc méter magasságban ásít, és zöld gránit monolit oszlopok támasztják alá. Körben sötét orosz diófából faragott ülések, disznóbőrrel bevonva. A nyugati falat tíz méter magas trón uralja, szemben vele rejtett orgona. A falakon ősi szimbólumok kavalkádja… egyiptomi, héber, asztronómiai, alkímiai és ki tudja, még milyen ismeretlen jelképek.
A templom termet ma este gyertyák pontosan elrendezett sora világítja meg. Halvány fényüket csak egy sápadt holdsugár támogatja a nagy tetőablakon át, kiemelve a terem legbámulatosabb tárgyát – a belga feketemárvány-tömből kifaragott és fényesre csiszoltóriási oltárt, amely a négyszögletes helység közepén emelkedik.
A halálban a hogyan a titok, emlékeztette magát a beavatott.
– Itt az idő – súgta egy hang.
A beavatott felemelte a tekintetét az előtte álló, fehér köntösű, méltóságteljes alakra. A legfőbb főmester. Az ötvenes éveinek végén járó férfi egy amerikai ikon, robosztus alkatú és mérhetetlenül gazdag. Egykor sötét haja már ezüstbe fordult, híres arcvonásai a hatalom köreiben töltött életről és sziporkázó szelleméről tanúskodtak.
– Tedd le az esküt – mondta a főmester, a hangja puha, mint a hulló hó. – Fejezd be utadat.
A beavatott útja, mint minden ilyen utazás, az első fokon kezdődött. Akkor éjjel egy ehhez hasonló szertartás keretében a főmester egy bársonycsukjával elvakította, és csupasz mellkasához tartva a rituális kardot felszólította: – Becsületedre fogadod, hogy nem haszonlesésből vagy más méltatlan indokokból vezettetve, hanem önként és szabadon jelentkezel beavatásra ezen testvériség titkaiba és előjogaiba?
– Fogadom – hazudta a beavatott.
– Akkor hadd legyen ez a lelkiismeret fullánkja – figyelmeztette a főmester -, és sújtson azonnali halál, ha valaha elárulod a rád bízott titkokat.
Akkor nem érzett félelmet. Sosem fogják megtudni, mi a valódi szándékom.
Ma este azonban fenyegető komorságot érzékelt a Templom teremben, és elgondolkodott a borzalmas fenyegetéseken, amelyeket útja során kapott: szörnyű következményekre számítson, ha valaha is felfedi az ősi titkokat, amelyeknek birtokába fog jutni. Fültől fülig elvágott torok… tövestül kitépett nyelv… kiszaggatott és tűzre vetett belek… szétszóratva a szélrózsa minden irányába… kitépett és az erdő vadjai elé vetett szív…
– Testvér – mondta a szürke szemű mester, a beavatott vállára téve a bal kezét –, tedd le az utolsó esküt.
A beavatott, megacélozva magát útja e végső lépéséhez és meghajtva izmos felsőtestét, figyelmét a tenyerében tartott koponyára irányította. A bíborvörös bor szinte feketének tűnt a gyertyák gyér fényében. Néma csend borult a teremre, s érezte, hogy minden tekintet rámered; várták, hogy letegye az utolsó esküt, és csatlakozzon az elit soraihoz.
Ma este, gondolta, olyasmi esik meg e falak között, amire nem volt még példa a testvériség történetében. Egyszer sem, évszázadok óta.
Tudta, hogy ez lesz a szikra… és elképzelhetetlen hatalmat nyer általa. Feltöltődve energiával, vett egy mély lélegzetet, és mondani kezdte a szavakat, amelyeket megszámlálhatatlanul sok ember ismételt már előtte különböző országokban.
– Váljék ez a bor, amit most megiszom, halálos méreggé… ha valaha is tudatosan vagy akarattal megszegem ezt az esküt.
Szavai visszhangzottak a tágas térben.
Aztán minden elcsendesedett.
A beavatott biztos kézzel szájához emelte a koponyát, érezte, ahogy a száraz csonthoz ér az ajka. Lehunyta szemét, maga felé döntötte, és hosszú, nagy kortyokban itta a bort. Amikor az utolsó csepp is elfogyott, letette a koponyát.
Egy pillanatig úgy rémlett neki, mintha összepréselődne a tüdeje, és a szíve hevesen dörömbölni kezdett. Istenem, tudják! De a rossz érzés, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant.
Kellemes melegség áradt szét a testében. A beavatott feloldódott, befelé mosolyogva föltekintett a szürke szemű, gyanútlan férfira, aki volt olyan jó bolond, hogy felvette őt a testvériség legtitkosabb soraiba.
Hamarosan elveszítesz mindent, ami drága volt számodra.
A turistákkal tömött Otis lift az Eiffel-torony déli lábán kapaszkodott fölfelé. A zsúfolt felvonóban egy vasalt öltönyös, szigorú üzletember lenézett a mellette álló fiúra: – Sápadtnak tűnsz, fiam. Odalent kellett volna maradnod.
– Jól vagyok… – válaszolta a gyerek a szorongásával küzdve. – A következő szinten kiszállok.
Nem kapok levegőt.
A férfi közelebb hajolt: – Azt hittem, már túl vagy ezen. – Gyöngéden megsimogatta a fiú arcát.
A gyerek szégyenkezett, amiért csalódást okoz az apjának, de már alig bírta elviselni a zúgást a fülében. Nem kapok levegőt. Ki kell jutnom ebből a dobozból!
A liftkezelő mondott valami megnyugtatót a felvonó olajozottan működő dugattyúiról és acélszerkezetéről. Mélyen alattuk Párizs utcái, amerre a szem ellátott.
Mindjárt ott vagyunk, biztatta magát a fiú nyakát nyújtogatva a közeledő platform felé. Tarts ki!
A lift meredeken tartott a felső kilátóterasz felé, az akna szűkülni kezdett, masszív támfalai keskeny, függőleges alagúttá húzódtak össze.
– Papa, nem hiszem, hogy…
Hirtelen éles reccsenés hallatszott a fejük felett. A liftszekrény megrázkódott és az oldalára dőlt. Elvásott kábelek csapkodtak tekergő kígyókként körülöttük. A gyerek az apja keze után nyúlt.
– Papa!
Egy rémületes pillanatig összefonódott a tekintetük.
Aztán kiszakadt a felvonó alja.
Robert Langdon félig éber álmából riadva pattant föl a puha bőrülésről. Egyedül volt egy Falcon 2000EX hatalmas kabinjában, amelyet meg-megdobott a turbulencia. Hátul egyenletesen zúgott a két Pratt & Whitney hajtómű.
– Mr. Langdon – reccsent meg az intercom a feje fölött –, hamarosan megérkezünk.
Langdon kiegyenesedett ültében és visszacsúsztatta jegyzeteit a válltáskába. A szabadkőművesek szimbolikáját tanulmányozta, amikor elkalandoztak a gondolatai. Azért merült fel benne halott apjának a képe, gyanította Langdon, mert megzavarta a ma reggeli váratlan meghívás régi mentorától, Peter Solomontól.
A másik ember, akinek nem akartam csalódást okozni.
Az ötvennyolc éves filantróp, történész és tudós csaknem harminc évvel ezelőtt vette a szárnyai alá Langdont, több tekintetben is betöltve az apja halálával keletkezett űrt. Noha Solomon befolyásos és igen gazdag családból származott, Langdon alázatot és szeretetet látott meleg, szürke szemében.
Már lenyugodott a nap, de Langdon még ki tudta venni a világ legmagasabb obeliszkjének karcsú sziluettjét, amely úgy hasított bele a horizontba, akár egy ősi gnómón tornya. A közel 170 méter magas, márvánnyal borított obeliszk a nemzet szívét jelölte. Az utcák mértani szabályossággal, sugár alakban terjeszkedtek a toronytól kifelé.
Washington még innen, a levegőből is már-már misztikus hatalmat sugárzott.
Langdon szerette ezt a várost, és ahogy a gép földet ért, a várakozás növekvő izgalma vett rajta erőt. A repülő egy magánterminál elé gurult valahol az irdatlan kiterjedésű Dulles nemzetközi repülőtéren, és megállt.
Langdon összeszedte a holmiját, elköszönt a pilótáktól és kilépett a luxuskabinból az odagördülő lépcsőre. Felszabadítónak érezte a hideg januári levegőt.
Lélegezz, Robert, mondta magának, hálásan fogadva a tágas, nyílt teret.
Fehér ködréteg ült a kifutó fölött, olyan érzést keltett benne, amikor lelépett a betonra, mintha mocsárba merülne.
– Hahó! Hahó! – kiáltozta egy csilingelő brit akcentus a leszállópálya végéből. – Langdon professzor?
Langdon egy jelvényes, középkorú nőt látott, aki mappával integetve boldogan sietett elé. Göndör szőke fürtjei kikandikáltak a divatos kötött sapka alól.
– Isten hozta Washingtonban, uram!
Langdon rámosolygott: – Köszönöm.
– Pam vagyok az utasszolgálattól. – A nő már-már idegesítő vehemenciával beszélt. – Jöjjön velem, odavezetem az autójához.
Langdon követte a terminál felé, amely körül fényes magángépek sorakoztak. Taxiállomás a híres és gazdag embereknek.
– A világért sem szeretnék tolakodni – mondta a nő bátortalanul –, de ugye maga az a Robert Langdon, aki a szimbólumokról és a vallásról ír könyveket?
Langdon tétovázott, majd bólintott.
– Gondoltam! – ragyogott fel a nő. – Olvastuk a könyvklubunkban azt a kötetét a szent nőiségről és az egyházról. Milyen jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a bokorból?
Langdon mosolygott. – Nem a botrány kedvéért írtam.
A nő megérezhette, hogy Langdonnak nincs kedve a könyvéről eszmét cserélni. – Elnézést. Csak locsogok itt. Gondolhattam volna, hogy unja már, ha felismerik… de végül is maga tehet róla. – Tréfálkozva Langdon öltözékére mutatott. – Elárulja az egyenruhája.
Az egyenruhám? Langdon végignézett az öltözetén. A szokásos sötétszürke garbója, a Harris tweedzakója és a szattyánbőr félcipője volt rajta… mindig ezt viselte az egyetemen, az előadó körútjain, a fotózásokon és társasági eseményeken.
A nő nevetett. – A garbója nem valami divatos. Mennyivel jobban festene nyakkendőben!
Azt már nem, gondolta Langdon. Nyakba vetett hurok.
Langdonnak heti hat napon át kötelező volt nyakkendőt kötnie, amíg a Phillips Exeter Akadémiára járt, és dacára az igazgató romantikus állításainak, miszerint a kravátli őse az a selyem fascalia volt, amelyet a római orátorok viseltek, hogy melegen tartsák a hangszálaikat Langdon tudta, hogy a kravátli szó a kegyetlen horvát zsoldosok elnevezéséből – a croatból – ered; ők kötöttek kendőt a nyakukba, mielőtt harcba indultak. Manapság a modern hivatali harcosok csomózzák a nyakukba ezt az ősi harci díszt, hogy megfélemlítsék az ellenfelet az értekezletek csataterein.
– Köszönöm a jó tanácsot – mondta Langdon vidoran. – Ígérem, fontolóra veszem.
Szerencsére ekkor egy sötét öltönyös, hivatalos külsejű férfi szállt ki a terminál mellett parkoló áramvonalas Lincolnból, és fölemelte az ujját.
– Mr. Langdon? Charles vagyok a Beltway Limousine-tól. – Kinyitotta az utastér ajtaját. – Jó estét, uram. Isten hozta Washingtonban.
Langdon borravalót adott Pamnek a szolgálataiért, és beszállt a plüssel kárpitozott kocsiba. A sofőr felhívta figyelmét a hőmérséklet-szabályozóra, a palackozott vízre és egy kosárka meleg muffinra. Másodperceken belül már egy magán bekötőúton száguldottak. Hát így él a világ másik fele.
Miközben a vezető a kocsit a Windsock Drive-ra kormányozta, megnézte a fuvarlevelet, és lebonyolított egy gyors hívást.
– Itt a Beltway Limousine – mondta profi hatékonysággal.
– Arra kértek, hogy jelentsem, ha leszállt az utasom. – Szünetet tartott. – Igen, uram. A vendége, Mr. Langdon megérkezett, és este hétre ott leszek vele a Capitolium épületénél. Szolgálatára, uram – azzal letette.
Langdon mosolygott magában. Szál nem marad elvarratlan. Peter Solomon híres volt arról, hogy ügyel a részletekre, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy olajozottan működtesse jelentékeny birodalmát. Azért segít az a néhány milliárd dollár a bankban.
Langdon elhelyezkedett a plüssülésen, s ahogy elmaradt mögöttük a repülőtér zaja, lehunyta a szemét. A Capitolium félórára van innen, és jól jött, hogy ez alatt egyedül lehet és rendezheti a gondolatait. Olyan gyorsan történt minden, hogy Langdon csak most kezdte el komolyan törni a fejét az előtte álló hihetetlen estén.
Megérkezés teljes titokban, gondolta, derülve a kilátásokon.
A Capitolium épületétől jó tizenöt kilométernyire egy magányos figura már alig várta Robert Langdon érkezését.
Az ember, aki Malakhnak nevezte magát, borotvált fejéhez nyomta a tű hegyét, és felsóhajtott a gyönyörtől, amikor az éles tárgy beleszaladt a húsába. Az elektromos eszköz halk zümmögése hipnotikus hatással volt rá – akárcsak a tű, amely mélyen a bőr alá hatolva bejutatta a festéket.
Mestermű vagyok…
A tetoválásnak sosem a szépség volt a célja. Hanem a változás. A Krisztus előtti 2. évezred megszabdalt bőrű núbiai papjaitól az ókori Róma Küblé-kultuszának tetovált oltárszolgáin át a modern maorik moko sebhelyéig az emberek mindig azért tetováltatták magukat, hogy részleges áldozatként felajánlják testüket, és kiállva a felékesítés fizikai kínját, valaki mássá váljanak általa.
Hiába a levitákhoz intézett hírhedt figyelmeztetés, amely megtiltotta a test hasogatását, a tetoválás beavatási rítus lett, amelyen milliók esnek át korunkban – a jólfésült kamaszoktól a keménydrogosokon át a kertvárosi háziasszonyokig.
A bőr tetoválásának aktusa felér egy hatalomátvételi nyilatkozattal, amely azt közli a világgal: ura vagyok a saját testemnek. A fizikai átalakulásból eredő hatalom mámorító érzése milliókat tett a testet megváltoztató praktikák megszállottjává, legyen az plasztikai műtét, piercing, testépítés, akár szteroidokkal… de a bulimia és a nem megváltoztatása is beleillik a sorba. Az emberi szellem uralomra vágyik saját porhüvelye felett.
Malakh nagyapjának órája egyet ütött, amire felkapta a fejét. Este fél hét. Letéve az eszközöket Kiryu selyemköntösbe bújtatta mezítelen, majd’ két méter magas testét, és kilépett a hallba. A nagy, zegzugos udvarház levegőjét átjárta a tetoválófesték és a viaszgyertyák füstjének nehéz szaga, amelyekkel a tűket sterilizálta. A toronmagas fiatalember végigment a folyosón, ahol felbecsülhetetlen értékű műtárgyak sorakoztak – egy Piranesi-metszet, egy Savonarola-szék, egy ezüst Burgarini-olajlámpás.
Kipillantott a padlótól plafonig érő ablakon, és a híres panorámát látta a távolban. A Capitolium kupolája ünnepélyesen ragyogtatta hatalmát a sötét téli égbolttal a háttérben.
Ott rejtőzik, gondolta. Ott van elrejtve valahol.
Kevesen tudták, hogy létezik… és még kevesebben ismerték szörnyű hatalmát, vagy azt a zseniális módszert, amellyel elrejtették. Mind a mai napig ez a legnagyobb elhallgatott titka ennek az országnak. A kevesek, akik ismerték az igazságot, jelképek, legendák, allegóriák fátylába burkolták.
De most ajtót nyitottak nekem, gondolta Malakh.
Három hete, az Amerika legbefolyásosabb embereinek szeme előtt lezajlott sötét szertartáson Malakh felemelkedett a harmincharmadik fokra, a világ ma létező legősibb testvériségének legmagasabb rangjára. Ennek dacára a testvérek még nem mondtak neki semmit. Nem is fognak, ezt jól tudta. Ez nem így működött Megvoltak a körökön belüli körök… a testvériségeken belüli testvériségek. Malakh akár évekig is várhat, s talán sosem tudja meg a végső igazságot.
Szerencsére nem kellett elnyernie a bizalmukat, hogy megosszák vele legmélyebb titkukat.
A beavatásom elérte célját.
Most feltöltődve attól, aminek elébe nézett a hálószoba felé sietett. Az egész házban a Lux AEterna szólt a hangszórókból Verdi Requiemjének egy ritkaságnak számító felvételén, egy kasztrált énekes hátborzongató előadásában – emlékeztetőként egy előző életre Malakh egy távirányítóval megszólaltatta a mennydörgő Dies Iraet. Aztán az üstdobok és kvintpárhuzamok hangjától kísérve felsietett a márványlépcsőn; lobogott a selyemköntös, ahogy izmos lábait kapkodta.
Futás közben hangos tiltakozással kordult meg üres gyomra. Malakh már két napja böjtölt, csak vizet ivott ezzel az ősi módszerrel készítve fel a testét. Hajnalra kielégül az éhséged, emlékeztette magát. És megenyhül a fájdalmad is. Malakh tisztelettel lépett be a hálószoba szentélyébe, bezárta maga után az ajtót. Az öltöző felé menet megállt: mágnesként vonzotta magához az óriást aranyozott tükör. Nem tudván ellenállni, megfordult és szembenézett a tükörképével. Lassan, mintha értékes ajándékot csomagolna ki, szétnyitotta a köntöst, hogy feltárja meztelen testét. A látvány ámulattal töltötte el.
Mestermű vagyok.
Erőteljes teste simára volt borotválva. Először a lábfejét szemlélte meg, amelyre egy sólyom láb pikkelyeit és karmait tetoválták. Följebb, az izmos lábszárakat faragott oszlopokká változtatta a tetoválás – a bal lábon spirál is, a jobbon függőleges csíkozással. Boáz és Jákin. Az alhas és az ágyék díszes boltívet formált fölötte kétfejű főnix díszelgett az erős mellkason… mind a két fej profilban ábrázolva úgy, hogy a szemeket Malakh mellbimbói alkották. Vállát nyakát, arcát és borotvált fejét teljesen beborította az ősi jelképek és pecsétek bonyolult mintázata.
Mestermű vagyok… egy születő ikon.
Tizennyolc órával azelőtt egy földi halandó meztelenül látta Malakhot.
– Magasságos isten, mintegy démon! – kiáltott fel félelmében. – Ha annak látsz – felelte Malakh, megértve, hogy a régieknek ugyanazt jelentették az angyalok és démonok: felcserélhető archetípusokat. Két szélsőséget, ami csak nézőpont kérdése: az őrangyalod, aki legyőzi az ellenségedet a csatában, az ellenséged szemében öldöklő démon.
Malakh most leszegte a fejét, hogy a koponyatetőre is vethessen egy pillantást. A koronaszerű glórián belül sápadtan világított a tetoválatlan bőr kicsiny köre. Ez a gondosan őrzött folt volt az egyetlen érintetlen, szűzi bőr Malakh testén. Ez a szent hely türelmesen várt… és ma este oda is kép kerül. Noha Malakh még nem birtokolta azt, amihez a mestermű befejezéséhez szüksége volt, tudta, hogy közel a perc.
E gondolattól fellelkesülve már érezte is a benne növekvő erőt. Összehúzta magán a köntöst, az ablakhoz ment és újra kitekintett az előtte elterülő misztikus városra, Ott van elrejtve valahol.
Ismét az előtte álló feladatra összpontosítva Malakh az öltözőasztalhoz lépett, és gondosan elfedte a lapozó krémmel az arcán, a koponyáján és a nyakán látható tetoválásokat. Majd felöltötte a különleges ruházatot és magához vette mindazt, amit aggályosan előkészített a mai estére. Amikor végzett, leellenőrizte magát a tükörben. Elégedetten simított végig puha tenyerével a koponyáján, és elmosolyodott.
Ott van valahol gondolta. És ma este egy ember a segítségemre lesz, hogy megtaláljam.
Miközben elhagyta a házat, felkészült arra az eseményre, amely hamarosan megrengeti az Egyesült Államok Capitoliumának épületét. Elképzelhetetlenül messzire ment azért, hogy minden részletet elrendezzen ma estére.
És most végre az utolsó gyalog is belép a játszmába.
Robert Langdon szorgalmasan tanulmányozta a jegyzeteit, amikor a kocsi kerekei halk surrogása hangmagasságot változtatott. Langdon kitekintett az ablakon, és meglepetten konstatálta, hol járnak.
Már a Memorial Bridge?
Letette a jegyzeteit, és kinézett a Potomac nyugodt vizére. Vastag köd ült a folyó tükrén. A találóan elnevezett Foggy Bottom, a „ködös lapály” különös helynek tűnt egy nemzet fővárosának megépítésére. Az Újvilág megannyi pontja közül az alapító atyák éppen ezt a mocsaras folyópartot választották ki arra, hogy lefektessék egy utópikus társadalom alapját.
Langdon balra pillantott, túl a Tidal-medencén, a Jefferson-emlékmű kecsesen lekerekített sziluettjére – Amerika Pantheonja, ahogy sokan nevezik. Pontosan velük szemben emelkedett szigorú komorsággal a Lincoln-emlékmű, amelynek éles derékszögei az ókori Athén Parthenonjára emlékeztettek. Még távolabb Langdon a város középponti műtárgyát láthatta – ugyanazt az oszloppiramist, ami a repülőgépről is a szemébe tűnt. Ennek az építészeti ihletője sokkal, de sokkal régebbi volt, mint a rómaiak vagy a görögök.
Amerika egyiptomi obeliszkje.
A Washington-emlékmű kivilágított monolit oszlopa egyenesen tört a magasba, úgy fúródva az égbe, akár egy fenséges hajóárboc. Langdon korlátozott és torzított nézőpontjából úgy tetszett, mintha nem is a földből nőne ki az az obeliszk… mint-ha viharos tengeren hánykolódna a felhős ég hátterében, Langdon is úgy érezte magát, mintha kiszakították volna a földből. Ez a washingtoni utazás teljesen váratlanul érte. Reggel még egy nyugodt otthonülős vasárnap tervével ébredtem… és most csak pár percnyire vagyok az Amerikai Egyesült Államok Capitoliumától.
Hajnali háromnegyed ötkor Langdon belevetette magát a medence vizébe, azzal kezdve a napot, amivel szokta: ötven hosszal a Harvard néptelen uszodájában. A fizikuma már nem volt olyan, mint egyetemista korában, amikor az amerikai bajnokságban vízilabdázott, de megőrizte karcsúságát és hajlékonyságát, ami elég szép teljesítmény egy negyvenes férfitól. A legfőbb különbség az volt, hogy ez újabban sokkal nagyobb erőfeszítésébe került.
Amikor hat óra tájt hazaért, kezdetét vette a reggeli szertartás a kézzel őrölt Sumatra kávéval, amelynek egzotikus illata betöltötte a konyhát. Ekkor azonban meglepetve fedezte föl, hogy világít a piros lámpa az üzenetrögzítőjén. Ki telefonál vasárnap reggel hatkor? Megnyomta a gombot és meghallgatta az üzenetet.
„Jó reggelt, Langdon professzor, szörnyen röstellem, hogy ilyen korán hívom.” Az udvarias hang érezhetően bizonytalan volt, enyhe déli akcentussal. „Anthony Jelbart vagyok, Peter Solomon asszisztense. Mr. Solomon szerint ön korán kelő… nemrég megpróbálta önt személyesen is elérni. Ha megkapja ezt az üzenetet, megtenné, hogy azonnal hívja Petert? Valószínűleg tudja az új privát számát, ha mégsem, akkor 202-329-5746.”
Langdont egyszerre aggodalom fogta el öreg barátjáért. Peter Solomon makulátlanul lovagias és jól nevelt volt, egyáltalán nem az a típus, aki vasárnap hajnalban telefonál, hacsak nincs nagy baj.
Langdon félbehagyta a kávé készítést és besietett a dolgozószobájába, hogy visszahívja.
Remélem, jól van.
Peter Solomon a barátja és a mentora volt, s noha csak tízenkét évvel idősebb Langdonnál, apafigura is, amióta a Princeton Egyetemen megismerte. Langdonnak másodévesként meg kellett jelennie az ismert fiatal történész és filantróp esti vendégelőadásán. Solomon magával ragadó szenvedéllyel beszélt, olyan káprázatos szemiotikai és archetípus-történeti víziót ismertetve, amely egy életre megalapozta érdeklődését a szimbólumok iránt. Ám nem Peter Solomon intellektusa, hanem a szelíd szürke szemében csillogó alázat volt az, ami felbátorította Langdont, hogy köszönő levelet írjon neki. Az ifjú másodéves álmában sem gondolta volna, hogy Peter Solomon, Amerika egyik leggazdagabb embere és legizgalmasabb fiatal gondolkodója válaszol neki. De Solomon válaszolt. És ez egy gyönyörű barátság kezdete lett.
Peter Solomon, a neves tudós, akinek szerény modora meghazudtolta előkelő származását, a dúsgazdag Solomon-dinasztia tagja volt, amelynek nevét épületeken és egyetemeken olvashatjuk szerte az országban. Mint a Rothschildoké Európában, úgy forrt össze Amerikában a Solomonok neve a nagysággal és a sikerrel. Peter fiatalon örökölte meg a stafétabotot apja halála után, és ötvennyolc éves korára már több befolyásos pozíciót birtokolt Jelenleg a Smithsonian Intézetet vezette. Langdon időnként azzal ugratta Petert, hogy mégis van egy folt a pedigréjén, hiszen egy másodrangú egyetemen, a Yale-en szerezte a diplomáját.
Ahogy Langdon belépett a dolgozószobájába, meglepődött, mert látta, hogy egy fax is érkezett Petertől.
Peter Solomon
Smithsonian Intézet titkársága
Jó reggelt, Róbert!
Azonnal beszélnem kell veled, Kérlek, hívj fel még ma reggel, amilyen gyorsan csak lehet.
202-329-5746
Peter
Langdon már tárcsázta is a számot, s míg várta, hogy kicsengjen, letelepedett faragon tölgyfa íróasztalához.
– Peter Solomon irodája – szólalt meg az asszisztens ismerős hangja. – Anthony vagyok, parancsoljon!
– Itt Robert Langdon. Nemrég üzenetet hagyott nekem…
– Igen, Langdon professzor! – A fiatalember hangján meg-könnyebbülés érződött. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan visszahívott. Mr. Solomon nagyon szeretne beszélni önnel. Megmondom neki, hogy vonalban van. Tudná tartani?
– Persze.
Amíg várakozott, Peter nevére pillantott a Smithsonian faxán, és elmosolyodott Nem sok lógós van a Solomon klánban, Péter családfája bővelkedett gazdag iparmágnásokban, befolyásos politikusokban, de kiemelkedő tudósok is akadtak köztük, némelyikük a londoni Royal Society tagja volt. Solomon egyetlen élő rokona, a húga, Katherine a jelek szerint a kutatói vénát örökölte: elismert alakja volt a noetika elnevezésű új tudományágnak.
Nekem ez hottentottául van, gondolta Langdon, derűsen idézve fel Katherine sikertelen próbálkozását. Egy tavalyi estélyen a bátyja házában el akarta magyarázni neki, mivel foglalkozik a noetika. Langdon végighallgatta, majd így válaszolt: – Hát ez inkább hangzik mágiának, mint tudománynak.
Katherine rákacsintott. – Közelebb jár az igazsághoz, mint hinné, Robert.
Solomon asszisztense tért vissza a telefonhoz.
– Sajnálom, Mr. Solomon éppen egy konferenciahívást próbál befejezni. Kissé kaotikus itt a helyzet ma reggel.
– Semmi baj, majd később újra jelentkezem.
– Azt kérte, mondjam el, miért keresi önt. Mondhatom?
– Hát persze.
Az asszisztens vett egy nagy levegőt.
– Mint azt bizonyára tudja, professzor, a Smithsonian vezetősége minden évben rendez egy privát gálaestet itt, Washingtonban legnagylelkűbb támogatóink számára. Az ország kulturális elitje szokott eljönni.
Langdon tudta, hogy az ő bankszámláján túl kevés nulla van ahhoz, hogysem tagja lehessen a kulturális elitnek, de felmerült benne, hogy Solomon talán mégis meg akarja hívni.
– Szokás szerint idén is – folytatta az asszisztens – elhangzik a vacsora előtt egy bevezető előadás. Nagy szerencsénkre sikerült megszereznünk helyszínnek a Nemzeti Szoborcsamokot.
A legszebb terem egész Washingtonban, gondolta Langdon, felidézve azt a politikai előadást, amelyet a drámai hatású, félköríves teremben volt alkalma meghallgatni. Nehéz is lett volna elfelejteni a szabályos félkörben elrendezett ötszáz összecsukható széket, és a falak mentén a harmincnyolc életnagyságú szobrot abban a helyiségben, amely eredetileg a nemzet képviselőházának üléstermeként szolgált.
– Problémánk adódott – mondta a fiatalember -, mert megbetegedett a szónokunk. A hölgy csak az imént tájékoztatott minket, hogy nem tudja vállalni a szereplést. – Zavartan elhallgatott. – Ez azt jelenti, hogy égető szükségünk van egy beugró szónokra. És Mr. Solomon azt reméli, hogy ön hajlandó lesz fontolóra venni a helyettesítést.
Langdon úgy ugrott fel, mint akit bolha csípett,
– Én? – Erre a legkevésbé sem számított. – Meggyőződésem, hogy Peter sokkal jobb helyettest is találhat.
– Mr. Solomon önre gondolt először, professzor. Ön túl szerény. Az intézetünk vendégei nagy örömmel hallgatnák meg önt, és Mr. Solomon úgy véli, hogy megtarthatná ugyanazt az előadást, amit a Bookspan televíziós csatornán mondott el néhány éve. Így nem kellene külön felkészülnie. Azt mondta, hogy a főváros építészetének szimbolikájáról beszélt… ez tökéletesen illene a hely szelleméhez.
Langdon ezt korántsem vette olyan biztosra.
– Ha jól rémlik, annak az előadásnak több köze volt az épület szabadkőműves történelméhez, mint…
– Pontosan! Mint tudja, Mr. Solomon maga is szabad-kőműves, ahogy számos tudós barátja is, akik szintén jelen lesznek. Biztos vagyok abban, hogy szívesen hallanának erről a témáról.
Elismerem, nem esne nehezemre. Langdon minden előadásának megőrizte a jegyzeteit.
– Azt hiszem, ezen még gondolkodnom kell. Mikor lesz az esemény?
Az asszisztens megköszörülte a torkát, ami a zavaráról árulkodott.
– Nos, uram, valójában ma este.
Langdon hangosan felnevetett.
– Ma este?
– Azért olyan zűrös itt ma reggel. A Smithsonian roppant kényes helyzetben van… – Az asszisztens egyre gyorsabban beszélt. – Mr. Solomon magángépet küldene önért Bostonba. A repülőút csak egy óra, akár még éjfél előtt otthon lehetne. Ismeri a privát terminált a bostoni Logan repülőtéren?
– Igen – vallotta be Langdon vonakodva. Nem csoda, hogy Peter mindenre talál megoldást.
– Nagyszerű! Ott tudna lenni a gépnél mondjuk… öt óra-kor?
– Nem sok választást hagyott nekem, igaz? – nevetett Langdon.
– Én csak szeretném, ha Mr. Solomon elégedett lenne, uram.
Péter mindig is tudott hatni az emberekre. Langdon töprengett egy percig, de nem talált kiutat.
– Rendben van. Mondja meg neki, hogy vállalom.
– Csodálatos! – kiáltott fel az asszisztens és őszintén megkönnyebbültnek tűnt a hangja. Megadta a gép számát és minden más információt.
Visszatérve félbehagyott előkészületeihez Langdon tett még néhány szem kávét a darálóba. Ma reggel szükségem van egy kis extra koffeinre, gondolta. Hosszú napnak nézek elébe.
Az Egyesült Államok Capitoliumának épülete fenségesen trónol megemelt platóján – amelyet a várostervező Pierre L’Enfant emlékműért kiáltó piedesztálként jellemzett -, National Mall keleti végében. A Capitolium hatalmas tömbje több mint 228 méter hosszú és 106 méter széles. Alapterülete 64 ezer négyzetméter és 541 helységet foglal magában. Neoklasszicista stílusban épült, amely az antikvitást tekintette követendő példának; a római eszményekből merítettek ihletet Amerika alapítói, amikor lefektették az új köztársaság jogrendjét és kultúrájának alapjait.
A Capitolium épületébe érkező turisták számára felállított új ellenőrző pont a nemrégiben befejezett föld alatti látogatóközpont mélyén található, egy hatalmas üvegtető alatt, amely a Capitolium kupoláját tükrözi. Az újonnan felvett biztonsági őr, Alfonso Nunez alaposan végigmérte a látogatót, aki most a pulthoz közeledett. A kopaszra borotvált férfi eddig az előtérben őgyelgett, majd befejezte a telefonhívást, és belépett az épületbe. A jobb karja fel volt kötve, enyhén bicegett. Kopott tengerészzubbonyt viselt, ami Nunez számára a kopaszsággal párosítva a katonaságra utalt. Az amerikai hadseregben szolgáló katonák gyakori látogatók voltak Washingtonban.
– Jó estét, uram – köszöntötte a biztonsági szabályzatot követve, mely szerint szóval kellett tartani az egyedül érkező férfiakat.
– Helló – mondta a látogató körültekintve a csaknem néptelen csarnokon. – Csendes esténk van.
– NFC kupanap – válaszolta Nunez. – Mindenki a Redskinst nézi. – Legszívesebben maga is ezt tette volna, de ez még csak az első hónapja volt új állásában, és ő húzta a rövidebbet. – Kérem, tegye a tálcára a fémtárgyakat.
Miközben a látogató fél kézzel ügyetlenkedve kiürítette a hosszú kabát zsebeit, Nunez végig szemmel tartotta. Az emberek ösztönösen kedveznek a sérülteknek és a fogyatékosoknak, de Nunezt arra képezték ki, hogy elfojtsa magában ezt az ösztönt.
Kivárta, amíg a látogató előszedi a zsebéből a szokásos dolgokat: aprópénz, kulcsok és két mobiltelefon.
– Rándulás? – kérdezte Nunez s férfi felkötött karjára pillantva, amely vastagon be volt tekerve elasztikus Ace kötéssel.
A kopasz bólintott.
– Elcsúsztam a jégen. Egy hete. Még pokolian fáj.
– Sajnálattal hallom. Kérem, menjen keresztül a kapun.
A látogató átsántikált a detektoron, mire a gép tiltakozva jelezni kezdett.
A látogató a homlokát ráncolta.
– Na, ettől féltem. Van egy gyűrűm a kötés alatt. De annyira megdagadt az ujjam, hogy nem lehetett lehúzni, ezért az orvosok azt is betekerték.
– Nem gond. – válaszolta Nunez. – Van varázspálcám.
Nunez végigfutatta a kézi fémdetektort a látogató bekötött kezén. Ahogy várható volt, csak a férfi sérült gyűrűsujján jelzett egy nagy dudornál, Nunez nem sajnálta az időt, hogy a férfi karjának és ujjának minden centiméterét ellenőrizze. Tudta, hogy a főnöke valószínűleg figyeli a zártláncú kamerarendszeren keresztül, és ő nem akarta elveszíteni az állását. Jobb az óvatosság. Elővigyázatosan becsúsztatta a „varázspálcát” a férfi kötése alá.
A látogató összerándult a fájdalomtól.
– Sajnálom.
– Semmi baj – mondta a férfi. – Manapság nem lehet eléggé óvatos az ember.
– Ez nem így van. – Nuneznek tetszett a fickó. Ami különös mód sokat számított errefelé. Az emberi ösztön volt Amerika első védvonala a terrorizmussal szemben. Bizonyított tény, hogy a megérzés pontosabb detektora a veszélynek, mint a világ bármilyen elektromos kütyüje – a félelem adománya, ahogy az egyik biztonsági tankönyvük fogalmazott.
Ez esetben Nunez ösztönei nem érzékeltek semmit, ami félelmet keltett volna benne. Az egyetlen furcsaság, ami feltűnt neki, most, hogy ennyire közel hajolt hozzá, hogy ez a keménykötésűnek tűnő pasas mintha valamilyen önbarnítót vagy alapozót kent volna az arcára. Ott egye meg a fene. Mindenki utálja ezt a téli sápadtságot.
– Rendben van – mondta Nunez befejezve az ellenőrzést és félretéve a detektort.
– Köszönöm. – A férfi elkezdte összeszedni a dolgait a tálcáról.
Nunez ekkor vette észre, hogy a kötésből kikandikáló két ujján tetoválást visel; a mutatóujja hegyén egy koronát, a hüvelykujja hegyén egy csillagot. Úgy tűnik, ma már mindenki tetováltat, gondolta Nunez, noha az ujjbegyek túlságosan érzékeny pontok lehettek az ilyesmihez.
– Nem fájtak azok a tetkók?
A férfi az ujjhegyeire pillantott és elnevette magát.
– Nem annyira, mint hiszi.
– Szerencséje van – mondta Nunez. – Nekem nagyon fájt. Egy sellőt tetováltattam a hátamra a kiképzőtáborban.
– Egy sellőt? – nevetett a kopasz férfi.
– Igen – válaszolta Nunez szégyenlősen. – A szokásos ifjúkori botlás.
– Ismerem – mondta a kopasz. – Én is botlottam egy nagyot fiatalkoromban. És azóta minden reggel vele ébredek.
Mindketten nevettek, aztán a férfi besétált.
Gyerekjáték, gondolta Malakh, ahogy elhaladt Nunez előtt és beszállt a liftbe, ami fölvitte a Capitolium épületébe. A bejutás könnyebb volt, mint várta. Görnyedt testtartása és kipárnázott hasa leplezte a valódi fizikumát, az alapozó az arcán és a kezén pedig elrejtette a testét borító tetoválásokat. Az igazi lelemény azonban a kötés volt, amely alatt egy nagy erejű tárgyat sikerült becsempésznie az épületbe.
Ajándék az egyetlen embernek a földkerekségen, aki segíthet megtalálnom azt, amit keresek.
A világ legnagyobb és a legmodernebb technikával felszerelt múzeuma egyben a világ egyik legjobban őrzött titka is. Több műtárgy van benne, mint az Ermitázsban, a Vatikáni Múzeumban és a New York-i Metropolitanben… együttvéve. Páratlan gyűjteménye dacára mindezidáig csak kevesek léphettek be a szigorúan őrzött falak közé.
Washington mellett, a Silver Hill Road 4210 alatt áll a múzeum hatalmas, szabálytalan alakú tömbje, amely öt egymáshoz kapcsolódó szárnyból áll – az egyes szárnyak alapterülete nagyobb egy futballpályánál. A metálkék külső mit sem árul el a különleges belsőről – az 55 ezer négyzetméteren elterülő idegen világról, amelyben „halálzóna”, „vizes szárny” és nagyjából húsz kilométernyi tárló van.
Ma este Katherine Solomon nyugtalanító érzésekkel eltelve állította le fehér Volvóját az épület biztonsági főkapuja előtt.
Az őr rámosolygott.
– Látom, nem futballrajongó, Ms. Solomon. – Lejjebb vette a hangerőt a Redskins meccsét bevezető programról.
Katherine kierőlködött egy feszült mosolyt.
– Vasárnap este van.
– Hát persze. A megbeszélése.
– Megjött már? – kérdezte Katherine szorongva.
Az őr megnézte a papírjait.
– Még nem jelentkezett be.
– Korán érkeztem. – Katherine barátságosan intett, majd a parkolóban továbbhajtott a kanyargós úton a szokásos helyéig. Miközben összeszedte a holmiját, egy gyors pillantást vetett a tükörbe – több volt ebben a szokás hatalma, mint a hiúság.
Katherine Solomon örökölte mediterrán ősei kreol bőrét, amely még ötvenévesen is őrizte olajbarna simaságát. Alig használt sminket és sűrű, fekete haját szabadon leeresztve viselte. Ugyanolyan szürke szeme volt, mint a bátyjának, Peternek, ő is nagypolgári eleganciát sugárzott.
Olyanok vagytok, mint az ikrek, mondták nekik sokan.
Az apja Katherine hétéves korában halt meg rákban, és csak nagyon kevés emléke volt róla. Nyolc évvel idősebb fivére is mindössze tizenöt éves volt az apjuk halálakor, és sokkal korábban indult el a Solomon család pátriárkájává válás útján, mint bárki gondolta volna. Az viszont megfelelt a várakozásoknak, hogy Peter a család nevéhez illő méltósággal és erővel nőtt fel a szerephez. A mai napig is úgy vigyázott Katherine-re, mintha még mindig gyerekek volnának.
Fivére időnkénti noszogatása dacára Katherine soha nem ment férjhez, pedig kérőkben nem volt hiány. A tudományt választotta élete társául, és a munkája több kielégülést és izgalmat nyújtott neki, mint amennyit egy mégoly remek férfitól remélhetett volna. Katherine nem bánta meg a döntését.
Tudományterülete – a noetika – gyakorlatilag ismeretlen volt, amikor belevágott, ám az utóbbi években sikerült új utakat nyitni az emberi gondolkodás megértése terén.
Tényleg megrázóan sok kiaknázatlan képességünk van.
Katherine-t a noetikáról szóló két könyve szakértővé tette ezen a feltáratlan területen, ám legújabb felfedezései már azzal kecsegtettek, hogy ha előáll velük, az egész világ a neotikáról fog beszélni.
Ma este azonban a legkevésbé sem a tudomány járt az eszében. A nap folyamán roppant nyugtalanító információkat kapott a bátyjáról. Még mindig nem tudom elhinni, hogy igaz. Egész délután másra sem tudott gondolni.
Eleredt az eső, könnyű cseppek kopogtak a szélvédőn. Katherine gyorsan magához vette a holmiját, hogy fedél alá siessen. Éppen ki akart szállni a kocsiból, amikor megszólalt a mobilja.
Megnézte ki a hívó és vett egy nagy levegőt.
Azután a füle mögé igazította a haját és beleszólt a telefonba.
Tíz kilométernyire onnét Malakh a füléhez szorította a mobiltelefonnal gyorsan haladt a Capitolium épületének folyosóin. Türelmesen várta, hogy kicsengjen a hívás.
Végre megszólalt egy női hang.
– Igen?
– Megint találkoznunk kell – mondta Malakh.
Hosszú szünet állt be.
– Minden rendben?
– Új információim vannak – felelte Malakh.
– Hallgatom.
A férfi mélyet sóhajtott.
– Arról, ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban…
– Igen?
– Meg lehetne találni.
Katherine Solomon megdöbbent.
– Azt akarja mondani, hogy… valóban létezik?
Malakh mosolygott magában.
– Néha egy évszázadokon át fennmaradó legenda… nem véletlenül marad fenn.
– Nem mehetnénk ennél közelebb? – Robert Langdont váratlanul szorongás fogta el, amikor a sofőr leparkolt a First Streeten, négyszáz méterre a Capitolium épületétől.
– Sajnos nem – válaszolta a sofőr. – Az új belbiztonsági törvény. Nem engednek többé járműveket a fontos középületek közelébe. Sajnálom, uram.
Langdon megnézte az óráját, és rémülten látta, hogy már 18.50 van. Egy építkezés miatt csak lassan tudtak haladni a National Mallen, és neki tíz perc múlva kezdődik az előadása.
– Változik az idő – mondta a sofőr, és kiszállt, hogy ajtót nyisson Langdonnak. – Most már sietnie kell. – Langdon elővette a tárcáját, borravalót akart adni, de a férfi elhárította. – A vendéglátója bőkezűen kipótolta a viteldíjat.
Jellemző Peterre, gondolta Langdon, miközben összeszedte a dolgait.
– Oké, köszönöm a fuvart.
Már hullani kezdtek az első esőcseppek, amikor Langdon felért a kecsesen ívelő sétaút tetejére, ahonnét leereszkedhetett az új, föld alatti látogatóközpont bejáratához.
A Capitolium látogatóközpontjának megépítése költséges és vitatott projekt volt. Disneylanddel vetekvő föld alatti városként jellemezték, amelynek 46 ezer négyzetméterre rúgó területe kiállításoknak, éttermeknek és gyűléstermeknek ad otthont.
Langdon alig várta, hogy ott legyen, de nem gondolta volna, hogy ilyen sokat kell gyalogolnia. Bármelyik pillanatban leszakadhatott az ég, ezért futásnak eredt, de félcipőben nem sokra ment a nedves betonon. Előadáshoz öltöztem, nem négyszáz méteres lejtőn száguldáshoz az esőben!
Levegő után kapkodva és zihálva érkezett le. Benyomult a forgóajtón, megállt egy percre az előtérben, hogy lélegzethez jusson és leverje magáról a vizet. Csak ezután mérte föl a szeme elé táruló új építményt.
Oké, le vagyok nyűgözve.
A Capitolium látogató központja egyáltalán nem az volt, mint amire számított. Mivel a föld alatt volt, Langdon nem szívesen haladt át rajta. Egy gyerekkori balesetből kifolyólag a kút mélyén töltött egy egész éjszakát, és azóta jóformán megbénította a szorongás a zárt terektől. De ez a föld alatti építmény valahogy… levegős volt. Könnyed. Tágas.
A hatalmas üvegmennyezet a rengeteg ablakszemmel izgalmas fényhatásokat produkált, ahogy tompa derengésbe vonta a gyöngyház színű belső teret.
Rendes körülmények között Langdon egy órát is eltöltött volna itt, hogy megcsodálja az építészeti szépségeket, de mivel most csak öt perce volt a jelenéséig, leszegett fejjel sietett keresztül a csarnokon az ellenőrző pont és a liftek felé. Nyugalom, intette magát. Peter tudja, hogy úton vagyok. Nem kezdik el nélkülem az eseményt.
Az ellenőrző pontnál egy fiatal latin biztonsági őr társalgott vele, közben Langdon kiürítette a zsebeit és lecsatolta „muzeális” karóráját.
– Miki egér? – kérdezte az őr. A hangja elárulta, hogy derül a dolgon.
Langdon bólintott; hozzá volt szokva a megjegyzésekhez. A gyűjtőknek szánt Miki egeres órát a szüleitől kapta ajándékba, a kilencedik születésnapjára.
– Arra emlékeztet, hogy lassítsak és ne vegyem olyan komolyan az életet.
– Nem hiszem, hogy működik – mondta az őr mosolyogva. – Úgy látom, hogy ön komolyan siet.
Langdon is mosolygott, és odaadta a válltáskáját átvilágításra.
– Merre találom a szoborcsarnokot?
A biztonsági őr a liftek felé mutatott.
– Csak kövesse a jeleket.
– Köszönöm. – Langdon levette a táskát a futószalagról, és elsietett.
A fölfelé tartó liftben vett egy nagy levegőt, megpróbálta rendezni a gondolatait. Az esőverte üvegtetőn át föltekintett a hegyként magasló Capitolium megvilágított kupolájára. A párálló sötétségben, magasan a tető felett, csaknem száz méternyire a földtől, a kupolát megkoronázó Szabadság-szobor kísérteties őrszemként állt a vártán. Langdon a sors iróniájának könyvelte el, hogy a munkások, akik a csaknem hat méter magas bronzszobor minden egyes darabját a helyére vonszolták, rabszolgák voltak – olyan titka ez a Capitoliumnak, amelyről a legritkábban tesznek említést a középiskolai történelemórákon.
Valójában az egész épület a bizarr titkok kincsesháza; köztük van a „gyilkos kád”, amely Henry Wilson alelnök tüdőgyulladásos haláláért felelős; egy állandóan vérfoltos lépcső, amelyen elképesztő számú látogató esett el, és egy lezárt alagsori helyiség, ahol a munkások 1930-ban megtalálták John Alexander Logan tábornok kitömött lovát.
Ám egyetlen legenda sem volt olyan tartós, mint a tizenhárom szellemé, akik állítólag az épületben kísértettek. A várostervező Pierre L’Enfant szellemét gyakran vélték látni a termekben bolyongva, hogy végre megkapja a fizetségét, ami immár kétszáz éve késik. A Capitolium kupolájáról az építkezés során lezuhant munkás szelleme a folyosókon tűnt fel egy szerszámos kocsival. És persze a leghíresebb jelenés, amelyet a Capitolium alagsorában véltek számtalanszor látni – egy fekete macska, amely a szűk átjárók és kamrák útvesztőjében lopakodott.
Langdon kilépett a liftből, és újra megnézte az óráját. Három perc. Elindult a széles folyosón a szoborcsarnokot mutató jelet követve, és közben átismételte magában az előadás kezdő szavait. El kellett ismernie, hogy Peter asszisztensének igaza volt; a téma tökéletesen illik egy olyan eseményhez, amelyet egy nevezetes szabadkőműves szervez Washingtonban.
Nyílt titok, hogy a városnak gazdag szabadkőműves története van. Ennek az épületnek az alapkövét is szabadkőműves szertartás keretében tette le maga George Washington. A főváros gondolata és terve szabadkőműves mesterek – George Washington, Ben Franklin és Pierre L’Enfant – elméjében született meg, akik szabadkőműves építészettel, képzőművészettel és jelképekkel ékesítették.
Az emberek persze mindenféle eszelős dolgot képzelnek bele azokba a szimbólumokba.
Számos összeesküvéselmélet-gyártó állította azt, hogy a szabadkőműves alapító atyák hatalmas titkokat rejtettek el Washington-szerte, és már az utcák elrendezése is szimbolikus üzeneteket hordoz. Langdont ez nem érintette meg különösen. A szabadkőművesekről összehordott téves információk olyannyira közkeletűek voltak, hogy még a felkészült harvardi diákok is meglepően furcsán gondolkodtak a testvériségről.
Tavaly egy gólya rontott be tágra nyílt szemmel Langdon előadótermébe egy internetről kinyomtatott ívet lobogtatva. Washington utcatérképe volt, amelyen egyes kiemelt utcák különböző formákat alkottak – sátánista ötszögeket, egy szabadkőműves iránytűt és szögmérőt, Baphomet fejét -, bizonyságául annak, hogy a várost megtervező szabadkőművesek valamiféle sötét, rejtélyes összeesküvésnek voltak a részesei.
– Érdekes – mondta Langdon -, de nem túl meggyőző. Ha elég sok egymást metsző vonalat húzunk egy térképen, óhatatlanul ilyesféle formákat fognak alkotni.
– De ez nem lehet puszta véletlen! – kiáltott fel a fiú.
Langdon türelmesen megmutatta a hallgatónak, hogy hajszálra ugyanilyen alakzatokhoz lehet eljutni Detroit utcatérképén is.
A fiú csalódottnak tűnt.
– Ne keseredjen el – vigasztalta Langdon. – Washingtonnak tényleg van néhány hihetetlen titka… csak egyik sincs rajta ezen az utcatérképen.
A fiatalember felkapta a fejét.
– Titkok? Mint például?
– Minden tavasszal tartok egy okkult jelképek című kurzust. Ott sok szó esik Washingtonról. Meg kéne hallgatnia.
– Okkult jelképek! – A gólya megint izgalomba jött. – Tehát mégis vannak ördögi szimbólumok Washingtonban!
Langdon mosolygott.
– Sajnálom, de az okkult szó, dacára a sátánimádat hozzá kötött és légből kapott képzeteinek, tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy rejtett vagy homályos. A vallási elnyomás korszakaiban a doktrínákkal szembemenő tudást elrejtve vagy homályban kellett tartani, mert az önmagát fenyegetve érző egyház mindenre, ami „okkult” volt, rásütötte az ördögi bélyeget, és az előítélet máig megmaradt.
– Ó! – A diák elkedvetlenedett.
A Harvard Sanders előadója egy tágas, régi terem volt, recsegő fapadokkal. Tavasszal azonban Langdon kiszúrta a gólyát. Az első sorban ült, ötszáz másik diák között szorongva.
– Jó reggelt mindenkinek – kiáltotta el magát Langdon a széles katedráról. Bekapcsolta a diavetítőt, és egy kép jelent meg mögötte. – Ha már elhelyezkedtek, hányan ismerik föl a képen látható épületet?
– A Capitolium! – zúgta egyszerre több tucat hang. – Washington!
– Helyes. Abban a kupolában 255 tonna vas van. Páratlan építészeti bravúr volt ez az 1850-es években.
– Bődületes! – kiáltott közbe valaki.
A professzor a szemét forgatta, nem bánta volna, ha betiltják ezt a szót.
– Oké, és hányan jártak már önök közül Washingtonban?
A kezek csak szórványosan emelkedtek a magasba.
– Ilyen kevesen? – Langdon meglepődést színlelt. – És hányan voltak már Rómában, Párizsban, Madridban vagy Londonban?
Szinte mindenki feltette a kezét.
A papírforma. Az amerikai főiskolások afféle beavatási szertartása volt a nyári Eurorail jegy, mielőtt szembesültek volna az élet zord realitásaival.
– Úgy tűnik, sokkal többen jártak Európában, mint a saját fővárosukban. Mit gondolnak, miért van ez így?
– Európában nincs alkoholfogyasztási korhatár! – szólt be valaki hátulról.
Langdon mosolygott.
– Mintha az itteni bárkit is meggátolt volna az ivásban.
Nevetés.
Ez volt az első tanítási nap a húsvéti szünet után, és a szokásosnál is tovább tartott, amíg a diákok elhelyezkedtek a recsegő padsorokban. Langdon szerette ezt a termet, mert a mocorgásukból mindig tudta, hogy mennyire sikerült lekötnie a diákok figyelmét.
– Komolyra fordítva a szót – folytatta -, Washingtonban van a világ néhány legszebb építészeti, képzőművészeti alkotása és szimbóluma. Miért utaztak a tengerentúlra, mielőtt felkeresték volna a saját fővárosukat?
– Az antik cuccok menőbbek – jegyezte meg valaki.
– Felteszem – igyekezett tisztázni Langdon -, hogy az antik cuccokon kastélyokat, síremlékeket, templomokat és más hasonlókat ért.
Bólogattak.
– Oké. És mi van akkor, ha azt mondom, hogy Washingtonban is megtalálható mindez? Kastélyok, síremlékek, piramisok, templomok… minden.
Csillapodott a padok recsegtetése.
– Barátaim – mondta Langdon lehalkított hangon és a katedra elejére állt -, a következő órában fel fogják fedezni, hogy nemzetünk bővelkedik a történelmünkben „elrejtett” titkokban. És pontosan úgy, mint Európában, a legnagyobb titkokat úgy rejtették el, hogy kiszúrják a szemünket.
Néma csönd telepedett a padsorokra.
Megvagytok.
Langdon tompította a világítást és a második diaképet vetítette a falra.
– Ki tudja megmondani, mit csinál itt George Washington?
A híres festmény George Washingtont ábrázolta teljes szabadkőműves öltözetben, egy furcsa kinézetű tárgy előtt állva – óriási faállvány, amelynek kötél- és csigarendszere egy nagy kőtömböt tart -, jól öltözött nézők csoportjában.
– Fölemeli azt a nagy kőtömböt? – kockáztatta meg valaki.
Langdon nem szólt; jobban szerette volna, ha valamelyik diák javítja ki a hibás választ.
– Szerintem – jelentkezett egy másik hallgató -, Washington nem fölemeli, hanem leengedi azt a követ. Szabadkőműves ruhában van. Láttam már képeket arról, ahogy a szabadkőművesek leteszik az alapkövet. A szertartáson mindig ilyen szerkezettel engedik le az első követ.
– Kitűnő – mondta Langdon. – A festmény országunk atyját ábrázolja, amint egy állvány és egy csiga segítségével 1793. szeptember 18-án, tizenegy óra ötven és fél egy között leteszi a Capitolium épületének alapkövét. – Langdon szünetet tartott, a hallgatóságot pásztázta a tekintetével. – Meg tudja mondani valaki, mi volt a jelentősége a dátumnak és az időpontnak?
Csend.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy három híres szabadkőműves, George Washington, Benjámin Franklin és Pierre L’Enfant, Washington első építésze választotta ki ezt az időpontot?
Még mindig csend.
– Pedig egyszerű. Az alapkövet többek között azért tették le éppen az adott napon és órában, mert a szerencsét hozó Caput Draconis a Szűz jegyében állt.
A diákok furcsálkodva néztek össze.
– Várjunk csak – mondta valaki. – Ez valami… asztrológia?
– Igen. Noha nem ugyanaz az asztrológia, amire ma gondolunk.
Egy kéz emelkedett a magasba.
– Ezt úgy értsük, hogy az alapító atyák hittek az asztrológiában?
Langdon elvigyorodott.
– Mit szólnának ahhoz, ha azt állítanám, hogy Washingtonban több asztrológiai jel található, mint a világ bármely más városában? Zodiákusok, csillagábrák, pontos asztrológiai vizsgálat alapján lefektetett sarokkövek… Alkotmányunk írásba foglalóinak több mint a fele szabadkőműves volt. Ezek a férfiak szentül hitték, hogy a csillagok szabják meg a sorsunkat, és nagy figyelemmel voltak a csillagok állására, amikor megszerkesztették új világukat.
– De miért érdekes ez az egész? Nem lehet, hogy csak véletlenül tették le akkor a Capitolium alapkövét, amikor a Caput Draconis a Szűzben állt?
– Sűrűn megeső véletlen lenne, tekintve hogy az úgynevezett föderális háromszöget alkotó három épület, a Capitolium, a Fehér Ház és a Washington-emlékmű alapkövét különböző években, de apróra kiszámítva pontosan ugyanabban a csillagállásban fektették le.
Langdon tekintete egy egész teremnyi elkerekedett szempárral találkozott. Többen is lehajtották a fejüket, hogy jegyzeteljenek.
Hátul fölemelkedett egy kéz.
– Miért tettek így?
A professzor nevetett.
– Erre egy egész szemeszterre való anyag lenne a válasz. Ha kíváncsiak rá, vegyék fel a miszticizmus tantárgyamat. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy érzelmileg felkészültek lennének a válasz befogadására.
– Mit mond? – kiáltotta valaki. – Próbálja ki!
Langdon úgy tett, mintha fontolóra venné, aztán megrázta a fejét, hogy felpiszkálja a diákokat.
– Sajnálom, de nem tehetem. Önök között gólyák is vannak. Félek, hogy csak megzavarnám a fejüket.
– Mondja el! – kiabálták mindenfelől.
Langdon rántott egyet a vállán.
– Talán jelentkezniük kéne szabadkőművesnek vagy az Eastern Star rendbe, hogy tiszta forrásból kapják meg a választ.
– Nem vennének fel – vitatkozott az egyik ifjonc. – A szabadkőművesség egy szupertitkos társaság!
– Szupertitkos? Tényleg? – Langdonnak eszébe jutott a nagy szabadkőműves gyűrű, amit a barátja, Peter Solomon büszkén viselt a jobb kezén. – Akkor miért hordanak a szabadkőművesek jól felismerhető gyűrűket meg nyakkendőtűket? Miért jelzik egyértelműen a szabadkőművesek épületeit? Miért hozzák nyilvánosságra az újságban a gyűléseiket? – Langdon mosolyogva nézett végig az elképedt arcokon. – Barátaim, a szabadkőművesség nem titkos társaság… hanem egy társaság, amelynek titkai vannak.
– Az ugyanaz – mormolta valaki.
– Valóban? – kérdezte Langdon – Titkos társaságnak tekinti-e a Coca-Colát?
– Természetesen nem – válaszolta a diák.
– Nos, tegyük fel, hogy kopogtatna a cég székházában, és elkérné a klasszikus kóla receptjét.
– Nem adnák oda.
– Úgy van. Ahhoz, hogy megismerje a Coca-Cola féltett titkát, be kellene lépnie a céghez, hosszú éveken át ott dolgoznia, bizonyítania a megbízhatóságát, mire megosztanák önnel ezt az információt. De akkor titoktartást kellene fogadnia.
– Tehát azt mondja, hogy a szabadkőművesség olyan, mint egy vállalat?
– Csak annyiban, amennyiben szigorú hierarchiára épül, és nagyon komolyan veszi a titoktartást.
– Az én nagybátyám szabadkőműves – kottyantotta ki egy lány. – De a nénikém utálja az egészet, mert a férje nem beszél róla. Azt mondja a nénikém, hogy a szabadkőművesség egyfajta különös vallás.
– Közkeletű tévedés.
– Nem vallás?
– Végezzük el a lakmusz próbát – javasolta Langdon. – Ki látogatja önök közül Witherspoon professzor összehasonlító vallástörténeti óráit?
Többen is felemelték a kezüket.
– Helyes. Akkor mondják meg, mi a három előfeltétele annak, hogy egy ideológiát vallásnak tekintsünk!
– Bizonyosság, hit, térítés – sorolta egy lány.
– Úgy van – helyeselt Langdon. – A vallások bizonyosra veszik a megváltást, hisznek egy meghatározott teológiában és megtérítik a nem hívőket. – Langdon szünetet tartott. – A szabadkőművesek azonban egyiket sem teszik a háromból. Nem ígérnek megváltást, nincs teológiájuk és nem akarnak minket megtéríteni. Ami azt illeti, a szabadkőműves páholyokban tiltják a vallási vitákat.
– Akkor a szabadkőművesek vallásellenesek?
– Épp ellenkezőleg. A szabadkőművessé válás egyik előfeltétele, hogy hinned kell egy magasabb hatalomban. A szabadkőművesek spiritualitása és a tételes vallás közti különbség abban áll, hogy a kőművesek nem erőltetik ennek a magasabb hatalomnak a pontosabb meghatározását vagy megnevezését. Miközben a teológiák meghatározott néven nevezik a legmagasabb hatalmat, mint Isten, Allah, Buddha vagy Jézus, a szabadkőművesek olyan általános fogalmakat használnak, mint „legfelső lény” vagy a „világegyetem nagy építésze”. Ez teszi lehetővé a különböző hitű szabadkőművesek egyesülését.
– Ez kissé ködösen hangzik – vetette fel valaki.
– De mondhatjuk azt is, hogy üdítően nyitottnak – ajánlott más megközelítést Langdon. – Korunkban, amikor a különböző kultúrák azért gyilkolják egymást, hogy melyikük istenképe az igazi, hasznosabbnak tűnhet a tolerancia és a nyitottság szabadkőműves hagyománya. – Langdon fel-alá járkált a katedrán. – Ráadásul a szabadkőművesség nyitva áll minden etnikum, bőrszín és hitvallás előtt, és olyan spirituális testvériséget kínál fel, amely semmilyen módon nem diszkriminál.
– Még hogy nem diszkriminál? – pattant fel az egyetemi nőszövetség egyik tagja. – Hány nőt fogadtak be a szabadkőművesek, Langdon professzor?
Langdon megadóan tárta szét a tenyerét.
– Jogos. A szabadkőművességnek megvannak a gyökerei, s ezek hagyományosan az európai kőművescéhek, amelyek értelemszerűen férfiszervezetek voltak. Évszázadokkal ezelőtt, egyesek szerint 1703-ban alapítottak egy női társaságot Eastern Star néven. Több mint egymillió tagja van a Kelet csillaga rendnek.
– Ezzel együtt – mondta a lány -, a szabadkőművesség egy nagyhatalmú szervezet, amelyből a nők ki vannak zárva.
Langdon nem volt annyira biztos abban, hogy a szabadkőműveseknek manapság is olyan nagy hatalmuk van, és nem is óhajtott ebbe belemenni; a modern szabadkőművesség megítélése olyan szélsőségek között mozgott, mint az ártalmatlan vénemberek gyülekezete, akik szeretnek jelmezt ölteni… és a földalatti hatalmi központ, amely a világot uralja. Az igazság kétségkívül a kettő között lehet valahol.
– Langdon professzor – jelentkezett egy göndör hajú fiatalember a hátsó sorból -, ha a szabadkőművesség nem titkos társaság, nem vállalat és nem vallás, akkor mi?
– Nos, ha egy szabadkőművest kérdezne, ő valószínűleg a következő definíciót ajánlaná: a szabadkőművesség erkölcsi rendszer, amelyet allegóriákba burkolnak és jelképekkel szemléltetnek.
– Ez nagyon úgy hangzik, mint egy párás szekta körülírása.
– Párásat mondott?
– Igen! – állt fel a srác. – Hallottam róla, miket művelnek azokban a titkos épületekben! Ijesztő gyertyafényes szertartások koporsókkal, kötélhurkokkal és koponyából ivott borral. Ez tényleg pára!
Langdon végignézett a termen.
– Van még más is, aki párásnak érzi?
– Igen! – zúgta a sokadalom.
Langdon szomorú sóhajt hallatott.
– Milyen kár! Ha ez önöknek pára, akkor bizonyára nem akarnak csatlakozni az én szektámhoz.
Csend lett a teremben.
A nőszövetség tagja feszengve kérdezte meg: – Ön szektatag?
Langdon bólintott, és összeesküvőként suttogóra fogta.
– Ne mondják el senkinek, de Rá napisten pogány ünnepén letérdelek egy ősi kínzóeszköz lábához, és rituálisan magamhoz veszem a hús és a vér szimbólumait.
Az osztály dermedten figyelt. Langdon vállat vont.
– Ha valakit mégis érdekel a dolog, jöjjön el vasárnap a Harvard kápolnájába, térdeljen le a kereszt előtt és vegyen részt a szentáldozásban.
Még mindig néma csönd. Langdon kacsintott egyet.
– Nyissák meg az elméjüket, barátaim! Mindannyian félünk attól, amit nem ismerünk.
Egy óra ütése visszhangzott a Capitolium folyosóin.
Hét óra.
Robert Langdon most már futott. Ez drámai antré lesz. Áthaladt az összekötő folyosón, és meglátva a Nemzeti Szoborcsarnok bejáratát, egyenesen arrafelé irányozta a lépteit.
Az ajtó előtt könnyed léptekre lassított és mélyeket lélegzett. Begombolta a zakóját, kissé fölszegte az állát, és éppen az utolsó óraütésre fordult be a finisbe.
Showtime.
Robert Langdon professzor bemasírozott a Nemzeti Szoborcsarnokba, fölemelte a tekintetét és melegen mosolygott. Egy pillanattal később lehervadt a mosoly az ajkáról. Megtorpantak a léptei.
Valami itt nagyon, de nagyon nincs rendben.
Katherine Solomon sietve vágott át a parkolón a hideg esőben. Arra gondolt, bárcsak melegebb ruhát vett volna fel farmernadrág és kasmírpulóver helyett. Az épület főbejáratához közeledve egyre hangosabb lett az óriási klímaberendezések zúgása. De Katherine alig hallotta; még mindig az iménti telefonhívás szavai csengtek a fülében.
Ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban… meg lehetne találni.
Ezt szinte lehetetlennek tartotta. Sok megbeszélnivalójuk volt még a hívóval, és abban maradtak, hogy ma este sort kerítenek rá.
A főkapu előtt Katherine ugyanazt az izgalmat érezte, mint mindig, valahányszor belépett ebbe az irdatlan nagy épületbe. Senki sem tudja, hogy itt van.
A kaputáblán ez állt:
SMITHSONIAN MUSEUM SUPPORT CENTER
(SMSC)
Erre a háttérintézményre azért volt szükség, mert hiába volt a Smithsoniannek egy tucat nagy múzeuma a National Mallen, a hatalmas gyűjteménynek egyszerre mindössze a két százalékát lehetett kiállítani. A maradék kilencvennyolc százalékot pedig tárolni kellett valahol. És az a valahol… itt volt.
Ezek után nem meglepő, hogy az épület megdöbbentően sokféle műtárgyat őrzött – óriás Buddhákat, kézzel másolt kódexeket, mérgezett nyílvesszőket Új-Guineából, drágakövekkel kirakott markolatú késeket, egy bálnacsontból készült kajakot… Hasonlóképp észbontóak voltak az épület természeti kincsei: pleszioszaurusz csontvázak, egy felbecsülhetetlen értékű meteoritgyűjtemény, egy óriás tintahal, sőt egy elefántkoponya-kollekció, amelyet egy afrikai szafariról hozott haza Teddy Roosevelt.
De a Smithsonian titkára, Peter Solomon nem ezek miatt hozta el a húgát az SMSC-be három évvel ezelőtt. Nem a tudományos kincsek megőrzését várta el a testvérétől, hanem azok létrehozását. Katherine pontosan ezzel foglalkozott.
Mélyen bent az épületben, a legtávolabbi sötét zugban rejtőzött egy kis tudományos laboratórium, amelynek nem volt párja a világon. Itt érte el nemrégiben Katherine azokat a tudományos áttöréseket a noetika területén, amelyek valamennyi diszciplínára kihatással vannak – a fizikától a történelmen és a filozófián át a vallásig. Hamarosan minden megváltozik, gondolta Katherine.
Amikor belépett az előcsarnokba, az asztalnál ülő biztonsági őr gyorsan kikapcsolta a rádiót és lekapta a fülhallgatót a fejéről.
– Ms. Solomon! – mosolygott Katherine-re.
– Redskins?
Az őr elvörösödött, és bűntudatosan válaszolta: – Előzetes.
Katherine is elmosolyodott.
– Nem árulom el. – A detektoros kapuhoz ment, és kiürítette a zsebeit. Amikor lehúzta a csuklójáról az arany Cartier órát, megérintette a jól ismert szomorúság. Az anyja ajándéka volt Katherine huszonegyedik születésnapjára. Csaknem tíz év telt el azóta, hogy az anyja szörnyű halált halt… Katherine karjai között szenvedett ki.
– Hát, Ms. Solomon – súgta oda az őr évődve -, azt elárulja-e valaha, hogy miket művel ott hátul?
Katherine ránézett.
– Majd ha itt lesz az ideje, Kyle. Nem ma este.
– Ugyan már! – erősködött a biztonsági őr. – Egy titkos labor… egy titkos múzeumban? Valami nagy számra készülhet.
De még mekkorára, gondolta Katherine, miközben magához vette a holmijait. Igazság szerint Katherine tudománya annyira progresszív volt, hogy már nem is emlékeztetett tudományra.
Robert Langdon dermedten állt a Nemzeti Szoborcsarnok ajtajában, és az elé táruló jelenetet bámulta. A terem pontosan úgy festett, ahogy az emlékezetében élt – szabályos félkörívet alkotott egy görög amfiteátrum stílusában. A kecsesen ívelt és olasz gipszstukkóval díszített homokkő falakat színes márványoszlopok tagolták – közöttük állt Amerika harmincnyolc híres emberének életnagyságú szobra, a fekete-fehér márványpadlón.
Ugyanezt látta Langdon, amikor eljött ide meghallgatni egy előadást.
Egy dolgot kivéve.
Ma este üres volt a terem.
Nem voltak székek. Nem volt közönség. És nyoma sem volt Peter Solomonnak. Csak egy maroknyi turista lézengett céltalanul, ügyet sem vetve Langdon belépésére. Lehet, hogy Peter a Rotundára gondolt? Elnézett a déli folyosón a Rotunda felé, de arra is csak bóklászó turistákat látott.
Az óra ütései elhaltak. Langdon immár hivatalosan is késésben volt.
Visszasietett a hallba, és keresett egy idegenvezetőt. – Elnézést, ma este lesz a Smithsonian szervezésében egy előadás. Hol tartják?
Az idegenvezető bizonytalannak tűnt.
– Nem is tudom, uram. Mikor kéne kezdődnie?
– Most!
A férfi a fejét rázta.
– Nem tudok semmilyen Smithsonian-előadásról ma estére… legalábbis itt.
Langdon megzavarodva tért vissza a terembe, és körülnézett. Ez valami tréfa lesz Solomontól? Langdon nem feltételezett ilyet róla. Elővette a mobiltelefonját és a reggel kapott faxot, majd hívta Pétert.
Eltartott néhány másodpercig, amíg a készülék jelet fogott a hatalmas épületben, de végül kicsengett a hívása.
A már ismerős déli akcentus válaszolt rá.
– Peter Solomon irodája. Anthony vagyok. Parancsoljon.
– Anthony! – sóhajtott fel Langdon megkönnyebbülten. – De jó, hogy még bent van. Robert Langdon vagyok. Úgy tűnik, valami keveredés támadt az előadás körül. Áttették volna egy másik terembe?
– Nem hiszem, uram. Mindjárt utánanézek. – Az asszisztens hallgatott egy ideig. – Személyesen egyeztetett Mr. Solomonnal?
Langdon nem értette.
– Nem! Én önnel egyeztettem, Anthony. Ma reggel!
– Igen, emlékszem. – Megint csend lett a vonalban. – Ön kissé elővigyázatlanul járt el, nem gondolja, professzor?
Langdon kezdett rosszat sejteni.
– Tessék?
– Vegyük át újra – mondta a férfi. – Kapott egy faxot, amelyben azt kérték, hogy hívjon fel egy számot, és ön megtette. Egy vadidegennel beszélt, aki Peter Solomon asszisztensének nevezte magát. Ezután önként felszállt egy magángépre, Washingtonba repült, és beült egy várakozó kocsiba. Így történt?
Langdon jeges borzongást érzett.
– Mi az ördög akar ez lenni? Hol van Peter?
– Attól tartok, hogy Peter Solomonnak fogalma sincs arról, hogy ön ma Washingtonban van. – A déli akcentus eltűnt, a hang elmélyült és mézesmázos suttogásra váltott. – És azért van itt, Mr. Langdon, mert én azt akartam, hogy itt legyen.
A füléhez szorítva a mobiltelefonját Robert Langdon körbe-körbe járt a szoborcsarnokban.
– Ki az ördög maga?
A férfi hideg selyemhangon suttogott.
– Nem kell megijedni, professzor. Jó okból hívtam ide.
– Hívott?! – Langdon úgy érezte magát, mint a ketrecbe zárt állat. – Ez inkább nevezhető emberrablásnak!
– Aligha. – A férfi hangja hátborzongatóan derűs volt. – Ha bántani akartam volna, már a limuzinban megölethetem. – Megvárta, amíg Langdon felfogja a hallottakat. – Nemes szándék vezérel, erről biztosíthatom. Csupán egy meghívást szeretnék átadni önnek.
Köszönöm, nem. Az elmúlt évek európai kalandjai nem kívánt hírnevet szereztek Langdonnak, és azóta mágnesként vonzotta a sültbolondokat, de ez a mostani túlment minden határon.
– Nézze, én nem tudom, mi ez az egész, de most leteszem…
– Nem volna okos dolog – mondta a férfi. – Igen szűk játéktere van, ha meg akarja menteni Peter Solomon lelkét.
Langdon felhördült.
– Mit mond?
– Biztos vagyok abban, hogy jól hallotta.
A hangsúlytól, amellyel az idegen kimondta Peter nevét, Langdonban megfagyott a vér.
– Mit tud Peterről?
– Már a legrejtettebb titkait is. Mr. Solomon a vendégem, és nagyon marasztaló házigazda tudok lenni.
Ez nem lehet igaz.
– Nem hiszem el, hogy fogva tartja Petert.
– Az ő privát telefonjáról beszélek. Ez már feltűnhetett volna.
– Hívom a rendőrséget.
– Nincs rá szükség – mondta a férfi. – Mindjárt ott lesznek önnél.
Miket beszél ez az eszelős? Langdon határozott hangra váltott.
– Ha Peter önnél van, akkor adja át neki a telefont.
– Lehetetlen. Mr. Solomon sajnálatos csapdába esett. – A férfi szünetet tartott. – Az Arafban van.
– Hol? – Langdon olyan erősen szorította a telefont, hogy elzsibbadtak az ujjai.
– Mármint az Araf? Hamistagan? Az a hely, amelynek Dante a legendás Pokol utáni részt szentelte?
A férfi vallási és irodalmi utalásai megerősítették Langdonnak azt a gyanúját, hogy őrülttel van dolga. Langdon jól ismerte ezt a művet; senki nem menekülhetett meg a Phillips Exeter Akadémián Dante olvasásától.
– Azt állítja, hogy Peter Solomon… a purgatóriumban van?
– Maguk, keresztények ezt a durva szót használják rá, de valóban, Mr. Solomon a köztes helyen van.
Langdonnak nyugtalanító gondolata támadt.
– Azt akarja mondani, hogy Peter… meghalt?
– Nem, nem egészen.
– Nem egészen? – üvöltött fel Langdon, s a szavai élesen visszhangoztak a csarnokban. Egy család megütközve bámult rá. Langdon elfordult és halkabbra fogta. – A halál általában elég határozott dolog.
– Meg vagyok döbbenve, professzor. Azt vártam, hogy ön ennél jobban érti az élet és a halál misztériumát. Van egy világ a kettő között, és Peter Solomon ott időzik ebben a pillanatban. Vagy visszatér az ön világába, vagy tovább megy a következőbe… ez már az ön tetteitől függ.
Langdon megpróbálta feldolgozni a hallottakat.
– Mit óhajt tőlem?
– Egyszerű. Önnek hozzáférése van valami ősi dologhoz. És ma este meg fogja osztani velem.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél.
– Nincs? Úgy tesz, mintha nem ismerné az önre bízott ősi titkokat.
Langdon ezt hallva mélységesen nekikeseredett, mert már sejteni vélte, miről van szó. Senkinek sem beszélt az évekkel ezelőtti párizsi élményeiről, de a Grál megszállottjai mohón követték a sajtóhíradásokat, és egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Langdon titkos információk birtokába jutott a Szent Grálról… talán még a helyét is tudja.
– Nézze – mondta Langdon -, ha a Szent Grál érdekli, biztosíthatom, hogy én semmivel nem tudok többet…
– Ne sértegessen, Mr. Langdon! – csattant fel a férfi. – Alábecsüli az intelligenciámat, ha azt képzeli, hogy érdekelnek afféle csacskaságok, mint a Szent Grál, vagy a szánalmas viták a történelem különböző verzióiról. Engem hidegen hagy az érvelés a hit szemantikájáról. Ezekre a kérdésekre csak a halál adhat választ.
A professzort megzavarták az éles szavak.
– Akkor mi az ördögöt akar?
A férfi hosszan hallgatott.
– Talán tudja, hogy létezik ebben a városban egy ősi kapu.
Egy ősi kapu?
– És ma este, professzor, ön ezt ki fogja nyitni nekem. Megtiszteltetésnek kéne vennie, hogy önt kerestem meg ezzel… ez egy sorsdöntő meghívás. Ön a kiválasztott.
Ennek meg elment az esze.
– Sajnálom, de rosszul választott – felelte. – Semmit nem tudok semmilyen ősi kapuról.
– Nem érti, professzor. Nem én voltam az, aki önt kiválasztotta… hanem Peter Solomon.
– Micsoda? – hüledezett Langdon.
– Mr. Solomon elmondta, hogyan találhatom meg a kaput, és azt is bevallotta, hogy csak egy ember van a földön, aki ki tudja nyitni. És azt állította, hogy ön az az ember.
– Ha Peter ezt mondta, akkor tévedett… vagy hazudott.
– Nem hiszem. Kényes helyzetben volt, amikor vallomást tett, és hajlottam rá, hogy higgyek neki.
Langdont elöntötte a harag.
– Figyelmeztetem, ha kárt tesz Peterben…
– Ezzel már elkésett – mondta a férfi derűsen. – Már elvettem azt, amire Peter Solomontól szükségem volt. De az ő érdekében azt ajánlom, hogy ön is adja meg azt, amit öntől akarok. Fontos az időtényező… mindkettejüknek. Ajánlom, hogy találja meg és nyissa ki azt a kaput. Peter majd mutatja az utat.
Peter?
– Mintha azt mondta volna, hogy Peter a purgatóriumban van.
– Mint fenn, úgy lenn – válaszolta a férfi.
Langdont kezdte kilelni a hideg. Ez a különös válasz egy ősi hermetikus mondás volt, amely azt a hitet tükrözte, hogy fizikai kapcsolat van a menny és a föld között. Mint fenn, úgy lenn. Langdon nézte a hatalmas termet, és azon tűnődött, hogyan csúsztak ki a dolgok az ellenőrzése alól.
– Nézze, nem tudom, hogyan találjak meg valami ősi kaput. Hívom a rendőrséget.
– Még mindig nem dereng semmi? Miért ön a kiválasztott?
– Nem tudom – mondta Langdon.
– Majd megtudja – kacagott a férfi. – Most már bármelyik pillanatban.
A vonal megszakadt.
Langdon hosszú másodpercekig állt dermedten, próbálta megemészteni a történteket.
Hirtelen nem ideillő hangot hallott a távolból.
A Rotundából jött.
Valaki sikoltott.
Robert Langdon sokszor járt már életében a Capitolium Rotundájában, de még soha nem közelítette meg rohanva. Az északi bejáraton túl egy turistacsoportot látott gyülekezni a terem közepén. Egy kisfiú sikított, a szülei igyekeztek megnyugtatni. A többiek körülöttük álltak, és a biztonsági őrök mindent megtettek a rend helyreállításáért.
– A kötése alól húzta ki – mondta valaki feldúltan -, és egyszerűen itt hagyta!
Langdon közelebb érve már vethetett egy pillantást a felfordulás okozójára. A Capitolium padlóján heverő tárgy valóban furcsa volt, de semmiképp sem kellett volna sikoltozni a láttán.
Langdon sokszor látott már ilyet. Több tucat volt belőlük a Harvard művészeti karán – életnagyságú műanyag modellek, amelyeket a festők és a szobrászok használnak, hogy minél pontosabban adhassák vissza az emberi test részleteit; ezúttal nem az arcét, hanem a kézét. Valaki itt hagyta egy próbabábu kezét a Rotundában?
A manökenkezeken, ahogy egyesek nevezték őket, mozgatható ujjak voltak, hogy a művész a kívánt pozícióba rendezhesse a kezet; az alsóéves hallgatóknak persze a fölfelé mutató középső ujj volt a kedvenc pózuk. Ennek a kéznek itt azonban a mutató- és a hüvelykujja irányult a mennyezet felé.
Még közelebb lépve Langdon már azt is látta, hogy ez nem a megszokott mintakéz. Először is, nem volt sima a műanyag borítás. Inkább foltos és kissé ráncos is, ami valami másra emlékeztetett…
Igazi bőrre.
Megtorpant.
Most már látta a vért is.
Te jó ég!
A csuklóból levágott kezet egy tüskés fatalpra szúrták fel, hogy egyenesen álljon. Langdont émelygés fogta el. Elakadó lélegzettel közelebb óvakodott, és felfedezte, hogy a mutató- és a hüvelykujj begyén apró tetoválások vannak. Ám nem a tetoválások ragadták meg Langdon figyelmét, hanem az ismerős aranygyűrű a negyedik ujjon.
Nem.
Langdon megtántorodott. Forogni kezdett körülötte a világ, ahogy Peter Solomon levágott kezét nézte.
Miért nem veszi fel Peter? Katherine Solomon tűnődve kapcsolta ki a mobiltelefonját. Hol lehet?
Három éve mindig Peter Solomon érkezett elsőnek a vasárnap este hét órai megbeszélésükre. Afféle családi szertartás volt ez az új hét kezdetén, részben kapcsolattartás, részben Peter tájékozódása a Katherine laborjában folyó munkáról.
Sosem késik, gondolta Katherine, és mindig felveszi a telefont. A helyzetet tovább rontotta, hogy még azt sem tudta, mit fog mondani a bátyjának, amikor végre befut. Hogyan kérdezzek rá arra, ami ma a tudomásomra jutott?
Katherine léptei ütemesen dobogtak a betonfolyosón, amely gerincoszlopként húzódott végig az épületen. Ez az utcának nevezett folyosó kötötte össze az öt nagy raktárszárnyat. A tizenkét méter magasan lévő keringető rendszer narancssárga csövei együtt dobogtak az épület szívével – ezek vitték szét a több ezer köbméter szűrt levegőt.
Rendes körülmények között Katherine-re megnyugtatóan hatottak a ház lélegzésének hangjai a laborig tartó négyszáz méteres gyaloglás közben. Ma este azonban idegtépő volt a pulzálás. Amit ma a bátyjáról megtudott, az mindenkit felzaklatott volna, de mivel Peter volt az egyetlen élő rokona a világon, különösen bántotta, hogy a fivére titkolódzott előtte.
Amennyire tudta, eddig csak egyszer tartott vissza titkot… egy csodálatos titkot, amely éppen ezen a folyosón rejtőzött. Három évvel ezelőtt Peter végigvezette Katherine-t az „utcán”, büszkén mutatva meg neki az SMSC néhány igazán különleges kincsét – az ALH-84001 Mars-meteoritot, Ülő Bika kézírásos piktogramokkal teli naplóját, és a viasszal lezárt tégelyeket, amelyek a Charles Darwin által gyűjtött eredeti példányokat tartalmazták.
Közben elhaladtak egy nehéz ajtó előtt, amelynek kis ablakán át Katherine elképedt az eléje kerülő látványtól.
– Mi az ott?
A bátyja nevetve ment tovább.
– Az a hármas szárny. Vizes szárnynak is nevezik. Elég furcsa, nem igaz?
Inkább ijesztő.
Katherine sietett beérni a fivérét. Olyan volt ez az épület, akár egy másik bolygó.
– Amit igazából meg akarok mutatni neked, az az ötös szárnyban van – mondta a bátyja. Tovább vezette Katherine-t a látszólag végtelenbe vesző folyosón. – Ezt most építettük fel a Természettudományi Múzeum alagsorából származó műtárgyaknak. A tervek szerint öt év múlva kerül át ide a gyűjtemény; ami azt jelenti, hogy az ötös szárny pillanatnyilag üresen áll.
Katherine nagyot nézett.
– Üresen? Akkor miért nézzük meg?
Ismerős huncut fény villant bátyja szürke szemében.
– Az az ötletem támadt, hogy mivel most úgysem kell senkinek, használhatnád te.
– Én?
– Igen. Úgy gondoltam, hogy jó hasznát vennéd egy laboratóriumnak… lenne egy helyed, ahol a gyakorlatban is kipróbálhatnád az elméleti kísérleteidet, amelyekkel az utóbbi években foglalkozol.
Katherine döbbenten meredt a fivérére.
– De Peter, azok elméleti kísérletek! A gyakorlati megvalósításuk szinte lehetetlen.
– Semmi sem lehetetlen, Katherine, és ezt az épületet épp neked találták ki. Az SMSC nem csak egy múzeumi raktár… ez a világ egyik legjobban felszerelt tudományos kutatóhelye. Rendszeresen mintákat veszünk a gyűjtemény tárgyaiból, és a legfejlettebb technológiával vizsgáljuk meg őket, ami csak pénzért elérhető. Itt a rendelkezésedre áll minden eszköz, amire szükséged lehet.
– Peter, ezekhez a kísérletekhez olyan technológia kellene…
– Ami itt megvan. – Peter szélesen mosolygott. – A laboratórium készen áll.
Katherine megtorpant.
Bátyja a folyosó vége felé mutatott.
– Most odamegyünk és megnézzük.
Katherine alig bírt megszólalni.
– Te… te építettél nekem egy labort?
– Ez a dolgom. A Smithsoniant azért alapították, hogy elősegítse a tudomány haladását. Titkárként komolyan kell vennem ezt a feladatot. Hiszek abban, hogy az általad javasolt kísérletek eddig még járatlan utakat nyitnak meg a tudomány előtt. – Peter megállt és Katherine szemébe nézett. – Most nem az számít, hogy a húgom vagy, ettől függetlenül éreztem kötelességemnek, hogy támogassam ezt a kutatást. Ragyogóak az elgondolásaid. A világ megérdemli, hogy lássa, hová vezetnek.
– Péter, én lehet, hogy nem is…
– Jól van, nyugodj meg… a saját pénzem van benne, és most senki sem használja az ötös szárnyat. Ha végeztél a kísérleteiddel, majd kiköltözöl. Mellesleg az ötös szárnynak van néhány sajátossága, amely ideális lesz a munkádhoz.
Katherine el sem tudta képzelni, mivel szolgálhatja ez az óriási, üres épület a kutatásait, de érezte, hogy hamarosan meg fogja tudni. Egy acélajtó előtt álltak, amelyen ott virított nagybetűkkel:
ÖTÖS SZÁRNY
Fivére behelyezte beléptető kártyáját a nyílásba, mire a billentyűk kivilágosodtak. Már rátette az ujját, hogy beüsse a kódot, de mintha meggondolná magát, felvont szemöldökkel nézett Katherine-re, mint gyerekkorában, ha valamilyen csibészségre készült.
– Biztos, hogy készen állsz rá?
Katherine bólintott. Peter mindig szeretett színészkedni.
– Állj félre. – Peter beütötte a kódot.
Az acélajtó hangos sziszegéssel tárult fel.
A küszöbön túl csak az egyiptomi sötétség… az ásító űr. Valahonnét tompa nyögés vert visszhangot. Katherine-t hűvös légáramlat csapta meg odabentről. Mintha a Grand Canyonba bámulna éjszaka.
– Képzelj magad elé egy üres hangárt, amely egy Airbus flottára vár – mondta a bátyja. – Nagyjából ennek felel meg.
Katherine azon kapta magát, hogy hátralép.
– Maga a szárny túl nagy ahhoz, hogy befűtsük, de a te laborod egy majdnem kocka alakú, hőszigetelt, salaktéglából készült szoba, és a szárny legvégében van, hogy a lehető legjobban elkülöníthető legyen.
Katherine megpróbálta elképzelni. Doboz a dobozban. Erőltette a szemét, hogy kivegyen valamit a sötétségben, de az túl sűrű volt.
– Milyen messze van?
– Eléggé… bőven elférne itt egy futballpálya. Szólnom kellett volna előre, hogy ez a séta kissé ijesztő lesz. Áthatolhatatlan a sötétség.
Katherine a sarokban tapogatott.
– Nincs itt egy villanykapcsoló?
– Az ötös szárnyba még nem vezették be az áramot.
– Akkor hogy fog itt labor működni?
Peter rákacsintott.
– Hidrogén tüzelőanyag-cellával.
Katherine-nek leesett az álla.
– Ugye csak viccelsz?
– Egy kisebb városnak elegendő környezetbarát energiát termel. A laborod teljes rádiófrekvenciás működése független az épület többi részétől. Ráadásul minden szárny belső terét fénynek ellenálló membránok zárják, hogy az itt őrzött műtárgyak védve legyenek a napsugárzástól. Lényegében ez a szárny is egy elzárt, a környezeti energiáktól védett terület.
Katherine kezdte már érteni, mi a vonzereje az ötös szárnynak. Mivel munkája nagyrészt korábban ismeretlen energiamezők mérésére irányult, kísérleteit olyan környezetben kellett elvégeznie, amely mentes minden kívülről jövő sugárzástól vagy az úgynevezett fehér zajtól. Ebbe az olyan finom interferenciák is beleértendők, mint a közelben tartózkodó emberek gondolatkibocsátása. Ez okból alkalmatlan lenne egy egyetemi campus vagy kórházi labor, az SMSC még üres szárnyánál viszont keresve sem lehetne jobb helyet találni.
– Menjünk hátra, és nézzünk körül. – A bátyja vigyorogva merült bele a sűrű sötétségbe. – Te csak gyere utánam.
Katherine tétovázott a küszöbön. Majdnem száz méter teljes sötétségben? Szeretett volna zseblámpát kérni, de fivére már eltűnt a fekete űrben.
– Peter! – szólt utána.
– Vesd bele magad – válaszolt vissza Peter távolodó hangja. – Megtalálod az utat, bízz bennem!
Remélem, ez csak tréfa. Katherine dobogó szívvel, a sötétséget kémlelve néhány lépést tett a küszöbtől. Semmit sem látok! Váratlanul felzúgott és becsapódott mögötte az acélajtó, s ő ott állt csapdába esve a koromsötétben. Egy parányi fényfolt sem volt sehol.
– Peter!
Csönd.
Megtalálod az utat, bízz bennem!
Katherine vakon óvakodott előre. Még a saját kezét sem látta, amikor az arca elé emelte. Továbbment, de másodpercek alatt elvesztette a tájékozódási képességét. Merre menjek?
Ennek már három éve.
Most, amikor Katherine megérkezett ugyanahhoz a nehéz vasajtóhoz, ráébredt, milyen messzire jutott az első este óta. A Kockának becézett labor lett az otthona, szentély az ötös szárny mélyében. Pontosan, ahogy a bátyja jósolta, megtalálta az utat a sötétségen át, akkor este, és azóta mindennap – hála egy zseniálisan egyszerű iránymutató rendszernek, amelynek a felfedezését Katherine-re bízta a bátyja.
Még ennél is fontosabb, hogy Peter másik jóslata is valóra vált: Katherine kísérletei elképesztő eredményekre vezettek, különösen az utóbbi hat hónapban, és ezek az áttörések teljes paradigmaváltást ígértek a gondolkodásban. Katherine és fivére megegyezett, hogy teljes titokban tartják az eredményeket, amíg maradéktalanul nem tisztázzák a következményeket. Egy szép napon azonban, nem is olyan sokára, Katherine a nyilvánosság elé fog állni az emberi történelem néhány legforradalmibb tudományos felfedezésével.
Egy titkos labor egy titkos múzeumban, gondolta, becsúsztatva a beléptető kártyát az ötös szárny ajtajába. A billentyűzet kivilágosodott, és Katherine beütötte a PIN-kódját.
Sziszegve kinyílt az acélajtó.
A már ismerős tompa nyögés kíséretében megérkezett a hűvös fuvallat. Katherine-nek, mint mindig, most is felgyorsult a szívverése.
A legkülönösebb ingajárat a földön.
Katherine Solomon megnézte az óráját, és belépett a fekete űrbe. Ma este azonban egy nyugtalanító gondolat is követte. Hol van Peter?
A capiutoliumi rendőrség vezetője, Trent Anderson több mint egy évtizede látta el az épületegyüttes biztonsági felügyeletét. Testes, széles vállú férfi volt élesen metszett vonásokkal és rövidre nyírt vörös hajjal, mely külső katonás tekintélyt kölcsönzött neki. Látható oldalfegyvert hordott, mintegy figyelmeztetésként annak, aki elég bolond lenne ahhoz, hogy megkérdőjelezze ezt a tekintélyt.
Anderson saját kis hadseregének koordinálásával töltötte ideje java részét, a Capitolium alagsorában felszerelt high-tech megfigyelő állomáson. Innen ellenőrizte a monitorok előtt ülő, a számítógépeket és a telefonközpontot kezelő technikusokat, és irányította a parancsnoksága alá tartozó biztonsági személyzetet.
A mai este szokatlanul csendes volt, ami megelégedéssel töltötte el Andersont. Azt remélte, hogy elcsíphet valamennyit a Redskins meccséből az irodája lapostévéjén. Éppen elkezdődött a mérkőzés, amikor megszólalt az intercomja.
– Parancsnok!
Anderson felnyögött, és a képernyőre szegezve a tekintetét megnyomta a gombot.
– Igen.
– Helyzet van a Rotundában. Már küldtem oda rendőröket, de azt hiszem, ezt önnek is látnia kéne.
– Rendben. – Anderson átment a biztonsági terembe, amely tele volt monitorokkal. – Mi történt?
A technikus egy digitális videoklippet nézett az egyik monitoron.
– Rotunda, a keleti karzat kamerája. Húsz másodperccel ezelőtt. – Lejátszotta a klipet.
Anderson a technikus válla mögül figyelt.
A Rotunda csaknem néptelen volt, mindössze néhány turista lézengett benne. Anderson gyakorlott szeme azonnal megtalálta azt a személyt, aki egyedül volt és gyorsabban mozgott, mint a többiek. Borotvált fej. Katonai zubbony. Sebesült kar, felkötve. Enyhén biceg. Görnyedt testtartás. Mobiltelefonon beszél.
A kopasz férfi léptei élesen visszhangzottak a hangsávon, ám ekkor hirtelen a Rotunda közepére érve megállt, befejezte a telefonálást, aztán letérdelt, mintha meg akarná kötni a cipőfűzőjét. Ám ehelyett kihúzott valamit a kötésből, és letette a kijárat felé.
Anderson különös formájú tárgyat fürkészte, amit a férfi hátrahagyott. Mi a fene az? Olyan húsz centi magas lehetett és függőlegesen állt. Anderson hunyorogva közelebb hajolt a képernyőhöz. Nem lehet az, aminek látszik.
Miközben a kopasz férfi kisietett a keleti csarnok felé, egy kisfiú hangja szólalt meg a közelben: – Anyu, az a bácsi elejtett valamit. – A gyerek elindult a tárgy felé, de hirtelen megállt. Hosszúra nyúlt, dermedt szünet után rámutatott, és fülsüketítően visítani kezdett.
A parancsnok azonnal az ajtóhoz rohant, és közben utasításokat üvöltözött. – Riadó minden ellenőrző pontnak! Találják meg azt a kopasz férfit a kötéssel és tartóztassák le! MOST!
Kirontva a biztonsági központból hármasával szedte a lépcsőfokokat. A biztonsági felvételen látszott, hogy a felkötött karú kopasz férfi a keleti csarnokon át hagyta el a Rotundát. Az épületből kivezető legrövidebb út a kelet-nyugati folyosó volt, közvetlenül előtte.
Megelőzhetem.
A lépcső tetejére érve Anderson befordult a sarkon, és szétnézett a csendes folyosón. Egy idősebb párt látott a túlsó végén, kéz a kézben haladva. A közelében egy kék blézert viselő szőke turista útikönyvvel a kezében tanulmányozta a mozaikberakásos mennyezetet.
– Elnézést, uram! – kiáltott oda neki Anderson futtában. – Nem látott egy kopasz férfit felkötött karral?
A férfi zavart arckifejezéssel nézett föl a könyvből.
– Egy kopasz férfit kötéssel! – ismételte meg Anderson határozottabban. – Nem látta?
A turista habozott és idegesen pillantgatott a folyosó másik, keleti vége felé.
– De… igen – mondta végül. – Azt hiszem, az előbb futott el mellettem… ahhoz a lépcsőhöz, ott – mutatott végig a folyosón.
Anderson előkapta a rádiót és beleüvöltött: – Minden ellenőrző pontnak! A gyanúsított a délkeleti kijárat felé tart. Mindenki oda!
Eltette a rádiót, kirántotta az oldalfegyverét, és rohanni kezdett a kijárat felé.
Harminc másodperccel később, a Capitolium keleti oldalának egyik csendes kijáratán át az erős testfelépítésű szőke férfi kék zakóban kilépett a szabadba. Mosolyogva szívta be a nyirkos esti levegőt.
Átváltozás.
Annyira könnyű volt.
Alig egy perccel ezelőtt még bicegve hagyta el a Rotundát egy katonai kabátban. Egy sötét alkóvban megszabadult tőle, és napvilágra került az alatta viselt kék zakó. Mielőtt elhagyta volna a kabátot, kivett a zsebéből egy szőke parókát, és a fejére tette. Aztán felegyenesedett, elővette a karcsú Washington útikönyvet a zakó zsebéből, és elegáns léptekkel kivonult a falmélyedésből.
Átalakulás. Ez az erősségem.
Miközben Malakh a várakozó limuzin felé tartott, teljes, 196 centiméteres magasságában kihúzta magát, vállát hátrafeszítette. Mélyeket lélegzett, megtöltve tüdejét levegővel. Érezte, ahogy a mellkasára tetovált főnix kiterjeszti szárnyait.
Ha ismernék a hatalmam, gondolta, körbehordozva tekintetét a városon. Ma este teljessé válik az átváltozásom.
Malakh mesterien játszotta ki lapjait a Capitolium épületében, betartva az ősi etikett minden szabályát. A meghívó immár átadva. Ha Langdon még mindig nem fogta fel, milyen szerepe lesz ma este, hamarosan megérti.
A Capitolium Rotundája – akárcsak a Szent Péter-bazilika – Robert Langdont mindig meglepetésként érte. Az eszével tudta, a terem akkora, hogy kényelmesen elférne benne a New York-i Szabadság-szobor, ennek ellenére a Rotunda mindig nagyobbnak és magasztosabbnak tűnt a vártnál, mintha szellemek volnának a levegőben. Ma este azonban csak a káosz uralta.
A Capitolium rendőrsége lezárta a Rotundát és megpróbálta elterelni a felzaklatott turistákat a kéztől. A kisfiú még mindig sírt. Vaku villant – az egyik látogató lefotózta a kezet, mire a biztonsági őrök közrefogták, elvették a fényképezőgépét, és kiterelték. Langdon úgy érezte, mintha transzban lenne, úgy mozgott a kavarodásban, ahogy a tömegben közelebb óvakodott a kézhez.
Peter Solomon levágott jobb keze egy fatalpra volt szúrva, teljesen függőlegesen állt rajta. A hatottak sebe nem vérzik… ami azt jelenti, hogy Peter életben van. Langdon nem tudta, hogy fellélegezzen vagy émelyegjen. Peter élt, amikor levágták a kezét? Gombócot érzett a torkában. Arra gondolt, hányszor nyújtotta felé drága barátja ezt a kezet, hogy parolázzanak vagy megöleljék egymást.
Hosszú másodpercekre kiürült az agya, mint egy behangolatlan tévé, amiből csak a zúgás hallatszik. Az első tiszta kép, amely áthatolt a ködön, teljességgel váratlan volt.
Egy korona… és egy csillag.
Langdon leguggolva bámulta Peter hüvelyk- és mutatóujjának hegyét. Tetoválások? Hihetetlen, de ez a szörnyeteg, aki ezt tette, parányi szimbólumokat tetovált Peter ujjbegyeire.
A hüvelykre egy koronát. A mutatóujjra egy csillagot.
Az nem lehet. A két jelképet egy pillanat alatt azonosította Langdon agya, s ez csak fokozta a borzalmas jelenet nem e világi jellegét. Ezek a szimbólumok sokszor tűntek fel együtt a történelemben, és mindig ugyanott – egy kéz ujjbegyein. Ez volt a régi világ egyik legvágyottabb és legtitkosabb ikonja.
A Rejtelmek keze.
Az ikon ma már csak ritkán látható, de a történelem során nagy erejű tettre hívást jelképezett. Langdon erőltette az agyát, hogy felfogja a szeme elé táruló groteszk tárgyat. Valaki a Rejtelmek kezét formálta meg Peter kezéből? Ez elképzelhetetlen volt. Hagyományosan kőbe vagy fába vésték, máskor lerajzolták ezt az ikont. Langdon még sohasem hallott olyat, hogy élő emberi testrésszel jelenítették meg a Rejtelmek kezét. Még a gondolata is visszataszító volt.
– Uram! – szólalt meg egy őr Langdon háta mögött. – Legyen szíves hátralépni.
Langdonhoz alig jutott el a felszólítás. Más tetoválások is vannak. Noha nem látta a három ujj hegyét, udta, hogy azok is magukon viselik a saját jelüket. Ez volt a tradíció. Összesen öt szimbólum. Az évezredek során soha nem változtak a Rejtelmek kezének ujjbegyein a jelképek… sem a kéz ironikus jelentése.
A kéz egy meghívó.
Langdon hátán végigfutott a hideg, ahogy felidézte annak a férfinak a szavait, aki idehozta. Professzor, ma este megkapja élete sorsdöntő meghívását. Az ősi időkben a Rejtelmek keze valójában a földkerekség legvágyottabb meghívását közvetítette. Megkapni ezt az ikont szent felhívást jelentett egy elit csoporthoz való csatlakozásra – arról a csoportról azt tartották, hogy minden idők titkos tudásának őrzői. A meghívás nemcsak nagy megtiszteltetés volt, hanem azt is jelentette, hogy egy mester érdemesnek tart e tudás birtoklására. A mester kezét nyújtja a beavatottnak.
– Uram – mondta ismét az őr, és határozottan megfogta Langdon vállát. – Azonnal lépjen hátra!
– Tudom, mit jelent ez – nyögte ki Langdon. – Segíthetek önöknek.
– Azonnal! – mondta az őr.
– A barátom bajban van. Tennünk kell…
Langdon érezte, hogy egy erős marok felrántja és elvezeti a kéztől. És ő hagyta… túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy tiltakozzon.
Az imént formális meghívást kézbesítettek neki. Valaki felszólította Langdont, hogy nyissa ki a misztikus kaput, amely ősi rejtelmeket és a titkos tudást őrzi.
De ez őrültség.
Egy eszelős téveszméje.
Malakh limuzinja kelet felé távolodott a Capitoliumtól az Independence sugárúton. Egy fiatal pár a járdáról megpróbált belesni a hátsó ablak sötétített üvegén, azt remélve, hogy valamilyen hírességet láthat.
Elöl ülök, gondolta Malakh mosolyogva magában.
Szerette a hatalom érzését, amelyet abból merített, hogy egyedül utazott egy ilyen nagy kocsiban. A másik öt kocsija közül egyik sem nyújtotta azt, amire ma este szüksége volt – az elkülönülés biztosítékát. De ez igen. A limuzinok egyfajta hallgatólagos védettséget élveztek ebben a városban. Követségek négy keréken. A Capitol Hill körzetében dolgozó rendőrök sosem lehettek biztosak abban, milyen magas állású személyt rángatnak ki tévedésből a limuzinjából, ezért inkább nem kockáztattak.
Ahogy Malakh Marylandbe menet áthajtott az Anacostia folyón érezte, mint kerül egyre közelebb Katherine-hez, mintha a sors gravitációjának engedne. Egy másik feladatot is el kell végeznem ma este… amire nem készültem. Tegnap éjjel, amikor Peter Solomon elmondta az utolsó titkát, Malakh értesült annak a titkos labornak a létéről, ahol Katherine Solomon csodákat művelt – és felismerte, hogy ezek a megdöbbentő felfedezések megváltoztatnák a világot, ha kitudódnának.
A munkája le fogja leplezni a dolgok igazi természetét.
A földkerekség „legragyogóbb elméi” évszázadokon át nem akartak foglalkozni az ősi tudással, ostoba babonaságnak gúnyolták, felvértezték magukat önelégült szkepticizmussal és káprázatos új technikai eszközökkel, amelyek csak egyre távolabb vitték őket az igazságtól. Valamennyi nemzedék forradalmi eredményei tévedésként azonosította a következő nemzedék technikai tudása. Így ment ez évszázadokon át. Minél többet tanult az ember, annál tisztábban látta, hogy mi mindent nem tud még.
Az emberiség évezredek óta bolyong a sötétben… de most, miként azt megjósolták, megérett az idő a változásra. Az emberiség eddig vakon botladozott át a történelmén, de most keresztúthoz ért. Régesrég megírták már ezt az ősi próféciákban, az első kalendáriumokban, de még a csillagokban is. Kitűzve az időpont, az esemény küszöbön áll. És a tudás fényes robbanása fogja megelőzni… az igazság villáma megvilágítja a sötétséget és utolsó esélyt ad az emberiségnek arra, hogy hátat fordítson a szakadéknak és a bölcsesség útjára lépjen.
Azért jöttem, hogy elhomályosítsam a fényt, gondolta Malakh. Ez a hivatásom.
A sors hozta össze Peter és Katherine Solomonnal. Amint Katherine Solomon az SMSC-ben felfedezett, az veszélyezteti az új gondolkodás áttörését, egy új reneszánsz kezdetét. Ha Katherine felismerései nyilvánosságra kerülnek, arra ösztönözhetnék az emberiséget, hogy újra felfedezze azt a tudást, amit elveszített, s minden képzeletet felülmúló hatalomhoz jutna általa.
Katherine sorsa, hogy meggyújtsa a fáklyát.
Az enyém az, hogy kioltsam.
A teljes sötétségben Katherine Solomon kitapogatta a labor külső ajtaját. Megtaszította az ólomkeretes ajtószárnyat és belépett a kis előtérbe. Az út ebben a fekete űrben mindössze másfél percig tartott, mégis vadul vert a szíve. Három év alatt már igazán megszokhattam volna. Katherine mindig fellélegzett, amikor kiszabadult az ötös szárny éjszakájából és belépett ebbe a tiszta világos térbe.
A Kocka nagy, ablaktalan doboz volt. A belső falak és a mennyezet minden négyzetcentiméterét titánburkolatú ólomszálak sűrű szövetével borították be, ami egy betonbunkerben felépített óriási ketrec benyomását keltette. Áttetsző plexiüveg tagolta különböző funkcionális részekre – laboratórium, vezérlőterem, gépház, fürdőszoba és egy kis könyvtár.
Katherine fürge léptekkel a főlaborba sietett. A fényárban úszó és steril munkaterületen a legnagyobb tudású mérőműszerek csillogtak: két párba állított elektro-enkefalográf, egy femtoszekundumos frekvenciafésű, egy magneto-optikai csapda és kvantumhatározatlanságon alapuló elektronikus zaj REG-ek, egyszerűbb nevükön véletlenesemény generátorok.
Bár a noetika a legfejlettebb technika alkalmazásával dolgozott, maguk a felfedezések szinte misztikusak voltak. A mágia és a mítosz anyaga vált valósággá, ahogy áradni kezdtek a megrázó új adatok, amelyek mind a noetika alapeszméjét támasztották alá – az emberi gondolkodás kiaknázatlan képességeiről.
Az általános tézis egyszerű volt: Még csak a felszínén tapogatózunk mentális és spirituális erőinknek.
A kaliforniai Noetikai Tudományok Intézetében (IONS) vagy a Princeton egyetem anomáliakutató laborjában (PEAR) folyó kísérletek egyértelműen bizonyították, hogy az emberi gondolkodás, megfelelően fókuszálva anyagi erővé válhat, amely képes hatást gyakorolni és változást elérni fizikai tömegen. Ezek a kísérletek nem „kanálhajlító” szalontrükkök voltak, hanem szigorúan ellenőrzött vizsgálatok, amelyek egyöntetűen produkálták ugyanazt az eredményt: a gondolataink valójában interakcióba lépnek az anyagi világgal, akár tudjuk ezt, akár nem, változást idézve elő egészen a szubatomi szintig.
A szellem uralma az anyag felett.
2001-ben, a szeptember 11-ei borzalmas eseményeket követő órákban kvantumugrás történt a noetika tudományterületén. Négy kutató felfedezte, hogy amikor a megrettent világ egy emberként összpontosított erre a tragédiára és egy emberként osztozott a gyászban, a harminchét véletlenesemény-generátor kimenő adatai szerte a földgolyón hirtelen és mérhetően változtak kevésbé véletlenszerűvé. Ez az elmék millióit egyesítő közös élmény valamiképp hatást gyakorolt a gépek randomizáló működésére, szervezettebbé tette a kimenő adatokat és rendet vitt a káoszba.
A sokkoló felfedezés, úgy tűnik, párhuzamba állítható a kozmikus tudat ősi, spirituális hitével. A kozmikus tudat nem más, mint az emberi akaratok hatalmas összeolvadása, amely tényleges interakcióba tud lépni a fizikai anyaggal. Újabban a tömeges meditáció és ima tanulmányozása hozott hasonló eredményeket a véletlenesemény-generátorokban, tovább erősítve azt az állítást, hogy az emberi tudat, ahogy a noetikus szerző Lynne McTaggart leírta, a test határain kívüli szubsztancia… magasan szervezett energia, amely képes megváltoztatni az anyagi világot. Katherine-t lenyűgözte McTaggart könyve, a The Intention Experiment és a hozzá kapcsolódó weboldalon – a theintentionexperiment.com-on – folyó globális méretű kísérlet annak feltárására, hogyan lehet hatással az emberi akarat a világra. S volt még néhány más progresszív szöveg is, ami felkeltette Katherine érdeklődését.
Erről az alapról lendültek el Katherine Solomon kutatásai, igazolva, hogy a fókuszált gondolat szó szerint hatással lehet bármire – a növények növekedési ütemére, a halraj úszásirányára az akváriumban, a sejtosztódás módjára a Petri-csészében, az egymástól független automatizált rendszerek szinkronizációjára, a saját testünk kémiai reakcióira. Még egy újonnan formálódó szilárd test kristályszerkezetét is módosíthatja az elme; Katherine gyönyörű szimmetriájú jégkristályokat hozott létre azzal, hogy szerető gondolatokat küldött egy megfagyóban lévő pohár víz felé. Hihetetlen, de ugyanez fordítva is igaznak bizonyult: amikor negatív, szennyező gondolatokat küldött a víznek, a jégkristályok kaotikus, töredezett formákban fagytak meg.
Az emberi gondolkodás a szó szoros értelmében átalakíthatja az anyagi világot.
Ahogy Katherine kísérletei mind merészebbek lettek, úgy kapta az egyre elképesztőbb eredményeket. A laborban végzett munkája bizonyította, hogy a kétely árnyéka sem férhet hozzá: az „elme uralma az anyag felett” tézise nem csak valami önsegítő New Age-mantra. Az elme képes megváltoztatni az anyag állapotát, és ami még fontosabb, hatalmában áll arra ösztökélni az anyagi világot, hogy egy bizonyos irányba haladjon.
Urai vagyunk saját világegyetemünknek.
Katherine szubatomi szinten kimutatta, hogy maguk a részecskék is létrejöhetnek és megsemmisülhetnek pusztán az ő megfigyelői szándékából. Bizonyos értelemben az a vágya, hogy lásson egy részecskét… abban a részecskében ölt testet. Heisenberg már évtizedekkel ezelőtt utalt erre a lehetőségre, és most a noetika alapelvévé vált. Lynne McTaggart ezt úgy fogalmazta meg, hogy valamiképpen az élő tudat az a hatás, ami valaminek a lehetőségét azzá a valamivé teszi; világegyetemünk megteremtésének leglényegesebb alkotóeleme a tudat, amely észleli.
Katherine munkájának legmegdöbbentőbb vonatkozása mégis az a felismerés volt, hogy az elme képessége az anyagi világ megváltoztatására gyakorlással kiterjeszthető. Az akarat tanult képesség. A meditációhoz hasonlóan a gondolat igazi erejének kiaknázása gyakorlatot igényelt. És ami még fontos… egyesek jobb képességekkel születtek, mint a többség. A történelem folyamán ők voltak azon kevesek, akik igazi mesterekké váltak.
Íme, a hiányzó láncszem a modem tudomány és az ősi miszticizmus között.
Katherine ezt Petertől, a fivérétől tudta, és most, hogy visszatértek őrá a gondolatai, már komolyan aggódni kezdett. A labor könyvtárához ment, és benézett. Semmi.
A könyvtár egy kis olvasóterem volt – két Morris szék, egy faasztal, két állólámpa és egy mahagónipolcokkal borított fal, ahol mintegy ötszáz kötet sorakozott. Katherine és Peter itt búvárkodtak kedvenc szövegeikben, mindent elolvasták, a részecskefizikától a régi misztikus irodalomig. A gyűjteményük idővel eklektikus ötvözetévé vált a réginek és az újnak… a legmodernebbnek és a történelminek. Katherine legtöbb könyve olyan címeket viselt, mint Kvantumtudat; Az új fizika és A neurológia alapelvei. Fivére inkább régi, ezoterikus műveket olvasott, mint A Kübalion, a Zóhár, a ragyogás könyve, A táncoló Wu Li mesterek vagy a British Múzeum sumér tábláinak fordítása.
– Tudományos jövőnk kulcsa – mondogatta – a múltunkban van elrejtve.
A történelem, a természettudomány és a miszticizmus tanulmányozásával töltött pályája során Peter volt az első, aki arra bátorította Katherine-t, hogy egészítse ki az egyetemi tananyagot a korai hermetikus filozófia megismerésével. Katherine mindössze tizenkilenc éves volt, amikor Peter felkeltette az érdeklődését a modern tudomány és az ősi miszticizmus kapcsolata iránt.
– Mondd csak, Kate – kérdezte egyszer a Yale-en töltött második évben, amikor Katherine hazament vakációra -, mit tanítanak manapság elméleti fizikából?
Katherine a családi könyvtárban volt a bátyjával, és felolvasta neki a kötelező irodalom listáját.
– Lenyűgöző – válaszolta a fivére. – Einstein, Bohr, Hawking; a modern kor géniuszai. Nem olvasol valami régebbit is?
Katherine a fejét vakarta.
– Olyasmire gondolsz, mint… Newton?
Peter mosolygott.
– Még régebbire. – Huszonhét évesen Peter Solomon már nevet szerzett magának a tudományos életben, és a két testvér egyre inkább élvezte az intellektuális vetélkedést.
Régebbi, mint Newton? Katherine-nek olyan múltba veszett nevek jártak a fejében, mint Ptolemaiosz, Püthagorász és Hermész Triszmegisztosz. Ki olvasna ma ilyeneket?
A bátyja végigfuttatta az ujját egy hosszú polcnyi régi bőrkötésű könyvön és poros köteten.
– A régiek tudományossága káprázatos… a modern fizika még csak most kezdi megérteni őket.
– Peter – mondta Katherine -, már beszéltél nekem arról, hogy az egyiptomiak jóval Newton előtt ismerték az emelőt és a csigát, meg hogy a régi alkimisták munkássága vetekszik a modern kémiával. Csakhogy a mai fizika olyan fogalmakkal dolgozik, amelyekről a régiek nem is álmodtak.
– Mint például?
– Hát… mondjuk az összefonódottság elmélete. – Szubatomi szinten nemrég sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, hogy minden anyagban kölcsönös kapcsolatok vannak… összefonódás egyetlen, egységes szövevénnyé… az univerzum egysége… – Azt akarod mondani, hogy a régiek megvitatták egymással az összefonódottság elméletét?
– Szó szerint! – Peter kisöpörte a homlokából hosszú, fekete haját. – Az összefonódottság döntő eleme volt az ősi hittételeknek. Olyan régi nevek ezek, mint maga a történelem… Dharmakája, Tao, Brahma. Voltaképpen az ember legrégebbi spirituális útkeresése a saját összefonódottságának, a minden dolgokkal való kölcsönös kapcsolatának a megértésére irányult. Mindig is eggyé akart válni a világegyetemmel… elérni a megbékélés, a kiengesztelődés, a „ki-egy-ezés” állapotát. – Peter felvonta a szemöldökét. – Zsidók és keresztények mind a mai napig törekszenek erre a kiegyezésre … noha a legtöbben már elfeledték, hogy valójában a ki-egy-ezést keresik.
Katherine sóhajtott, feledve, hogy mennyire nehéz vitába szállni a történelem alapos ismerőjével.
– Oké, de te általánosságokban fogalmazol. Én speciálisan a fizikáról beszélek.
– Akkor legyél specifikus. – A fivére átható tekintettel nézett rá.
– Jó, akkor vegyünk valami olyan egyszerűt, mint a polaritás… a szubatomi világ pozitív-negatív egyensúlya. A régiek nyilvánvalóan nem ismerték…
– Várj! – rántott elő a bátyja egy nagy poros kötetet, amit hangos csattanással dobott le Katherine elé az asztalra. – A modern polaritás nem más, mint a dualitás világa, amiről Krisna beszél itt, a Bhagavad-Gítában, több mint kétezer évvel ezelőtt. De van itt még vagy egy tucat könyv, köztük a Kübalion, amelyben bináris rendszerekről és a természet ellentétes erőiről van szó.
Katherine kételkedett ebben.
– Oké, de ha mi a modern felfedezésekről beszélünk a részecskefizikában… például Heisenberg határozatlansági relációjáról…
– Akkor azt itt kell megnéznünk – mondta Peter végigsétálva a polc előtt, és kihúzott egy újabb kötetet. – A hinduk Upanisádok néven ismert szent, védikus irataiban. – Rádobta a nehéz kötetet az előzőre. – Heisenberg és Schrödinger tanulmányozták ezt a szöveget, és azt állították, hogy segített nekik bizonyos elméletek megfogalmazásában.
A bemutató még hosszú percekig folytatódott, és az asztalon mind magasabban tornyosultak a könyvkupacok. Végül Katherine megadóan széttárta a karját.
– Rendben van! Sikerült bizonyítanod, amit akartál, de én a modern elméleti fizikát szeretném tanulmányozni. A jövő tudományát! Erősen kétlem, hogy Krisnának vagy Vjászának túl sok mondanivalója lett volna a húrelméletről és a többdimenziós kozmológiai modellekről.
– Igazad van. – A bátyja elhallgatott, de mosoly bujkált a szája sarkában. – De ha már a húrelméletet említetted… – megint odament a könyvespolchoz -, akkor erre a kötetre is gondolhattál. – Kihúzott egy monumentális könyvet, és lecsapta az asztalra. – Az arámi eredeti 13. századi fordítása.
– Húrelmélet a 13. században? – Katherine ezt nem volt hajlandó bevenni. – Na, ne szórakozz!
A húrelmélet vagy szuperhúrelmélet egy vadonatúj kozmológiai modell volt. A legutóbbi idők tudományos megállapításaira alapozva azt vetette fel, hogy a többdimenziós világegyetem nem három… hanem tíz dimenzióból áll, amelyek rezgő húrokként lépnek kapcsolatba egymással, a rezonáló hegedűhúrokhoz hasonlóan.
Katherine figyelte, ahogy a bátyja felüti a könyvet, végigfut a díszes nyomású tartalomjegyzéken, majd odalapoz valahová a kötet elejére.
– Ezt olvasd! – És egy kifakult szövegoldalra mutatott, ahol ábrák is voltak.
Katherine kötelességtudóan tanulmányozni kezdte. Az ódivatú fordítással nehezen boldogult, de legnagyobb meglepetésére a szöveg és a rajzok világosan körvonalazták pontosan ugyanazt a világegyetemet, amelyet a modern szuperhúrelmélet beharangozott – a rezonáló húrok tízdimenziós világegyetemét. Ahogy tovább olvasott, hirtelen eltátotta a száját.
– Istenem, hiszen ez még azt is leírja, hogyan fonódik össze és működik egyként hat dimenzió a tízből! – Katherine rémülten hőkölt hátra. – Mi ez a könyv?
A bátyja vigyorgott.
– Valami, amit remélem, elolvasol egy napon. – Odalapozott a címoldalra, ahol ez állt a gyönyörű könyvtáblán: Zóhár, a ragyogás könyve.
Noha Katherine még soha nem olvasta a Zóhárt, tudta, hogy a korai zsidó miszticizmus alapművének tartják, s egykor olyan nagy hatalmat tulajdonítottak neki, hogy csak a legtudósabb rabbik tekinthettek bele.
Katherine a könyvet bámulta.
– Azt mondod, a korai misztikusok tudták, hogy a világegyetemnek tíz dimenziója van?
– De még mennyire! – Peter visszalapozott a tíz egymásba fonódó kört ábrázoló illusztrációhoz, a szefiróthoz. – A megfogalmazás érthető módon ezoterikus, de ez akkor is fejlett fizika.
Katherine nem tudta, mit válaszoljon erre.
– De… akkor miért nem foglalkoznak vele sokkal többen?
A bátyja mosolygott.
– Majd fognak.
– Nem értem.
– Katherine, csodálatos korban születtünk. Közeleg a változás. Az emberi lények ott toporognak egy új kor küszöbén, s onnan fordítják vissza tekintetüket a természetre és a régi időkre… visszatérnek azokhoz az eszmékhez, amelyekről a Zóhár és a világ más ősi szövegei írtak. A hatalmas igazságnak megvan a maga gravitációja, és végül visszarántja magához az embereket. Eljön a nap, amikor a modern tudomány komolyan elkezdi tanulmányozni a régiek bölcsességét… az lesz az a nap, amelyen az emberiség elkezd válaszokat találni a nagy kérdésekre, amelyeket még nem tudott megoldani.
Aznap este Katherine beleásta magát a fivére régi szövegeibe, és gyorsan ráébredt, hogy Peternek igaza van. A régiek hatalmas tudást birtokoltak. A mai tudomány nem annyira felfedezéseket tesz, mint inkább újrafelfedezéseket. Úgy tűnt, hogy az emberiség egyszer már megértette a világegyetem igazi természetét. .. de hagyta elveszni… majd elfeledte ezt a tudást.
A modern fizika segíthet visszaemlékezni! Ez a kutatás vált Katherine élethivatásává – az élenjáró ismeretek felhasználása arra, hogy újra felfedezze a régiek elfeledett tudását. Nem csak a tudós felfedezői izgalma motiválta. Munkálkodása mélyén az a meggyőződés rejtőzött, hogy a világnak szüksége van erre a tudásra… ma inkább, mint valaha.
Katherine észrevette, hogy a labor végében a bátyja fehér köpenye az övé mellett lóg a fogason. Ösztönösen nyúlt a mobiljáért, hogy megnézze az üzeneteit. Semmi. Az idegen szavai visszhangoztak az emlékezetében. Ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban… meg lehet találni. Néha egy évszázadokon át fennmaradó legenda… nem véletlenül maradt fenn.
– Nem – mondta ki Katherine hangosan. – Ez nem létezhet a valóságban.
Néha a legenda… tényleg csak legenda.
Trent Anderson biztonsági főnök visszarohant a Capitolium kupolacsarnokába, dúlt-fúlt az emberei kudarca miatt. Az egyik őr csak az imént találta meg a kötést és a katonai kabátot egy alkóvban, a keleti csarnok közelében.
Az az átkozott pasas csak úgy kisétált innen!
Anderson már utasítást adott az épületen kívüli kamerák felvételeinek ellenőrzésére, de mire bármit is kiderítenek, a fickónak bottal üthetik a nyomát.
Amikor most belépett a Rotundába, hogy felmérje a kárt, láthatta, hogy az embereinek, miként azt elvárta tőlük, sikerült úrrá lenniük a helyzeten. A Rotunda mind a négy bejárata le volt zárva a legkevesebb gyanúra okot adó módszerrel – egy bársonyfüggöny, az ajtóban egy elnézést kérő őr és egy tábla, miszerint a terem Takarítás miatt átmenetileg zárva. A tízegynéhány tanút egy csoportba terelték a keleti falnál, majd az őrök begyűjtötték a mobiltelefonokat és fényképezőgépeket; Andersonnak már csak az hiányzott volna, hogy valaki a mobiljáról felvételeket küldjön a CNN-nek.
Az egyik tanú, egy magas, sötét hajú férfi tweedzakóban, megpróbált kilépni a csoportból, hogy a parancsnokkal beszéljen. Máris heves vitába bonyolódott az őrökkel.
– Mindjárt beszélek vele – szólt oda Anderson az embereinek. – Addig is, mindenkit tartsanak ott a nagy előcsarnokban.
Anderson most a kéz felé fordította a figyelmét, amely felkiáltójelként állt a terem közepén. Az isten szent szerelmére! Tizenöt év biztonsági munkája során a Capitolium épületében látott már egyet, s mást. De ilyet még nem.
Jöhetnének már a törvényszékiek, hogy ezt eltávolítsák a körzetemből.
Anderson közelebb lépett, s felfedezte, hogy a véres kezet a csuklónál fogva egy fatalpra szúrták fel, hogy egyenesen álljon. Fa és bőr, gondolta. Nem érzékelik a fémdetektorok. Az egyedüli fém egy nagy aranygyűrű, amelyről Anderson feltételezte, hogy fémdetektorral nézték meg, vagy a gyanúsított egyszerűen lehúzta a halott ujjáról, mintha az övé volna.
Anderson lekuporodott, hogy jobban megvizsgálhassa a kezet. Hatvan körüli férfira következtetett belőle. A díszes pecsétgyűrűn egy kétfejű madár és a 33-as szám volt. Anderson-nak ez nem mondott semmit. Ekkor ötlöttek a szemébe az apró tetoválások a hüvelyk- és a mutatóujj hegyén.
Kész elmebaj.
– Parancsnok! – sietett oda az egyik őr egy telefonnal hadonászva. – Önt keresik személyesen. A biztonsági központ telefonkezelője kapcsolta át.
Anderson úgy nézett rá, mint egy bolondra.
– Nem látja, hogy most nem érek rá? – hörögte.
Az őr elsápadt. Letakarta a mobilt a tenyerével, és suttogva mondta: – A CIA keresi.
Anderson majd’ hanyatt esett. A CIA már tud róla?
– A Biztonsági Hivatal.
Anderson megdermedt. A francba. Feszengve nézett a telefonra az őr kezében.
Washington hírszerző ügynökségeinek óceánjában a CIA biztonsági hivatala, az OS egyfajta Bermuda-háromszög volt… egy rejtélyes és vészterhes hely, amelyet lehetőség szerint elkerült az, aki tudott róla. Az önpusztító mandátummal ellátott OS-t egyetlen különös célra hozta létre a CIA – hogy önmaga után kémkedjen. Az OS nagyhatalmú belügyi szervként monitorozta a CIA valamennyi alkalmazottját: az alapok hűtlen kezelésére, a titkok kiárusítására, bizalmas technológiák eltulajdonítására és törvénytelen kihallgatási módszerekre, kínzásra utaló jeleket kerestek, többek közt.
Akik Amerika kémjei után kémkednek.
Korlátlan felhatalmazással nyomozhattak minden nemzetbiztonságot érintő ügyben, ami azt jelentette, hogy az OS-nek erős és hosszú keze volt. Anderson elképzelni sem tudta, miért érdekelheti őket a Capitoliumban történt incidens, és egyáltalán hogyan szerezhettek ilyen gyorsan tudomást róla. Persze azt beszélték, hogy a hivatalnak mindenhol van szeme. Amennyire Anderson tudta, közvetlenül hozzáférhetnek az Egyesült Államok Capitoliumának biztonsági felvételeihez. Ez az eset semmilyen értelemben nem tartozott az OS hatáskörébe, de a hívás időzítése Andersen szerint nem véletlenül esett egybe a levágott kéz megtalálásával.
– Parancsnok? – Az őr úgy tartotta a telefont, mint egy forró krumplit. – Fogadnia kellene a hívást. – Elhallgatott, és némán mozgó szájjal formálta meg a két szótagot: – SA-TO.
Anderson gyanakodva nézett az őrre. Ez csak vicc lehet. Érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Sato személyesen foglalkozik az üggyel?
A Biztonsági Hivatal legfőbb hadura – Inoue Sato – élő legenda volt hírszerzői körökben. Egy japán internáló táborban született a kaliforniai Manzanarban, Pearl Harbor után; egy megedződött túlélő, aki soha nem felejtette el a háború borzalmait és a hiányos katonai hírszerzés katasztrofális következményeit. Most, hogy az Egyesült Államok egyik legtitkosabb és leghatalmasabb nemzetbiztonsági posztjára került, Sato bizonyságát adta annak, hogy tántoríthatatlan hazafi s egyben félelmetes ellenfele annak, aki szemben áll vele. Ritkán lehetett látni, de széles körben rettegték a nevét. Az OS igazgatója leviatánként cirkált a központi hírszerzés mélyvizében, aki csak a prédáért bukkan a felszínre.
Anderson csupán egyszer találkozott Satóval, de olyan emlékeket őrzött arról a hideg, fekete szempárról, hogy áldotta a sorsát, amiért csupán telefonon kell érintkeznie vele.
Anderson végre átvette a telefont és beleszólt.
– Sato igazgató – mondta a legbarátságosabb hangon -, itt Anderson parancsnok. Hogyan…
– Van egy ember az ön épületében, akivel haladéktalanul beszélnem kell – vágott közbe az OS igazgatója csikorgó krétára emlékeztetető, jellegzetes hangon. Egy gégerákműtétnek köszönhette ezt a félelmetes hangot, egy visszataszító sebhellyel együtt, ami a nyakán éktelenkedett. – Azonnal találja meg nekem.
Ennyi az egész? Keressek meg valakit? Andersonban egyszerre feltámadt a remény, hogy mégiscsak merő véletlen a hívás időzítése.
– Kiről van szó?
– Robert Langdonnak hívják. Úgy vélem, hogy e pillanatban is az épületben van.
Langdon? A név ismerősnek tűnt, de nem tudta, hova tenni. Közben azon tűnődött, hogy Sato tudhat-e a kézről.
– Jelenleg a Rotundában vagyok – mondta Anderson -, de itt is van egy csapat turista… várjon, kérem. – Leengedte a telefont és odaszólt a csoportnak: – Van itt egy bizonyos Langdon?
Rövid hallgatás után megszólalt egy mély hang: – Igen. Én vagyok Robert Langdon.
Sato mindent tud. Anderson a nyakát nyújtogatva próbálta kitalálni, hogy melyikük lehet az a csoportból.
Ugyanaz a férfi volt, aki korábban megpróbált kiválni a többiek közül. Feldúltnak tűnt… és valahogy ismerősnek.
Anderson újra a szájához emelte a telefont.
– Igen, itt van Mr. Langdon.
– Adja át neki a kagylót! – rendelkezett Sato. Anderson fellélegzett. Jobb, ha vele beszél, mint ha velem.
– Tartsa, kérem. – Odaintette Langdont.
Ahogy a férfi közelebb ért, Anderson egyszerre rájött, miért csengett ismerősen a neve. Most olvastam egy cikket erről a pasasról. Mi a fenét keres ez itt?
Langdon 183 centis magassága és atlétikus termete dacára Anderson nem látta benne azt a hideg, kemény alkatot, amit attól az embertől várt, aki túlélt egy robbanást a Vatikánban és egy embervadászatot Párizsban. Ez a pasas kicsúszott a francia rendőrség kezéből… félcipőben? Anderson szemében inkább olyan figurának tűnt, aki valamelyik egyetem könyvtárában Dosztojevszkijt olvas.
– Mr. Langdon? – ment elébe Anderson. – Anderson parancsnok vagyok, az itteni biztonsági főnök. Telefonon keresik.
– Engem? – Langdon kék szeme szorongást és bizonytalanságot tükrözött.
Anderson felé nyújtotta a telefont.
– A CIA Biztonsági Hivatala.
– Sosem hallottam róla.
Anderson vészjóslóan mosolygott.
– Ők viszont hallottak önről, uram.
Langdon átvette a telefont.
– Tessék.
– Robert Langdon? – Sato igazgató fület sértő hangján úgy üvöltött, hogy még Anderson is hallotta.
– Tessék – mondta Langdon.
Anderson közelebb lépett, hogy hallja, mit mond Sato.
– Inoue Sato igazgató vagyok, Mr. Langdon. Jelenleg egy válsághelyzetet próbálok megoldani, és úgy vélem, hogy segíthet az információival.
Langdonban remény ébredt.
– Peter Solomonról van szó? Tudja, hol van?
Peter Solomon? Anderson semmit sem értett.
– Professzor – válaszolta Sato -, pillanatnyilag én teszek fel kérdéseket.
– Peter Solomon nagyon komoly bajban van! – kiáltotta Langdon. – Valami őrült…
– Egy pillanat – hallgattatta el Sato Langdont.
Anderson összerezzent. Hibás lépés. Félbeszakítani egy CIA nagyfőnök kérdéseit olyan hiba, amit csak egy civil követ el. Okosabbnak képzeltem ezt a Langdont.
– Jól figyeljen! – mondta Sato. – Miközben mi itt beszélünk, a nemzet egy válsághelyzettel néz szembe. Azt a tanácsot kaptam, hogy az ön birtokában lévő információk segítségemre lehetnek a válság elhárításában. És most újra megkérdezem. Milyen információi vannak?
Langdon tanácstalannak tűnt.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Engem az érdekel, hogy megtaláljam Petert és…
– Fogalma sincs? – csattant fel Sato.
Anderson látta, hogy Langdont elönti a harag. A professzor agresszívebb hangnemre váltott.
– Nem, uram. Halvány gőzöm sincs.
Anderson összerándult. Nem jó. Nagyon nem jó. Robert Langdon most igen súlyos hibát követett el Sato igazgatóval szemben.
Anderson hitetlenkedve konstatálta, hogy mindennek vége. Legnagyobb döbbenetére ekkor Sato igazgató tűnt fel teljes életnagyságban a Rotunda túlsó végében, és gyors léptekkel közeledett Langdon mögött. Sato az épületben van! Anderson visszatartotta a lélegzetét, és felkészült a legrosszabbra. Langdonnak fogalma sincs…
Az igazgató sötét alakja egyre közeledett; miközben még mindig a füléhez tartotta a telefont, fekete szeme lézersugárként fúródott Langdon hátába.
Langdon a parancsnok telefonját szorongatva tehetetlen dühöt érzett, amiért az OS igazgató zaklatja.
– Sajnálom, uram – mondta Langdon élesen -, de nem tudok olvasni a gondolataiban. Nem tudom, mit akar tőlem.
– Hogy mit akarok öntől? – recsegett az OS igazgatójának fülsértő hangja a telefonba, olyan érdes és hörgő volt, mintha egy haldokló tüdőbajos beszélne.
Langdon közben érezte, hogy valaki rácsap a vállára. Sarkon fordult, és… egyenesen egy apró termetű japán nő arcába bámult. Foltos bőr, gyérülő haj, dohánytól sárga fogak, egy ijesztő fehér heg – amely vízszintesen szelte át a nyakát – és felbőszült arckifejezés. A nő egy mobiltelefont szorított a füléhez, s miközben mozgott az ajka, Langdon a már ismert, reszelős hangot hallotta a saját telefonjából.
– Hogy mit akarok öntől, professzor? – A nő komótosan összecsukta a telefont és villámló tekintettel meredt Langdon-ra. – Először is azt, hogy ne szólítson uramnak.
Langdon bénultan állt.
– Elnézését kérem, asszonyom. Annyira rossz volt a vonal…
– Semmi baja nem volt a vonalnak, professzor – mondta a nő. – És tudnia kell, hogy rettenetesen rosszul tűröm a mellébeszélést.
Inoue Sato igazgató nemének félelmetes példánya volt – női viharmadár, aki alig volt 150 centi. Csontsovány test, leharcolt vonásokkal és egy vitiligo nevű bőrbajjal, amitől sömörfoltos, rücskös gránittömbnek tűnt az arca. Kék nadrágkosztümje zsákként lógott aszott testén, nyitott nyakú blúza semmit nem rejtett el a csúnya hegből. Munkatársai megfigyelése szerint Sato csak annyival áldozott a hiúság oltárán, hogy időnként kitépkedte feltűnő bajuszát.
Inoue Sato már egy évtizede vezette a CIA biztonsági hivatalát. Szélsőségesen magas IQ-ja hátborzongatóan pontos megérzésekkel párosulva kellő önbizalmat adott neki ahhoz, hogy rettegéssel töltsön el mindenkit, aki nem volt képes a lehetetlennel határosra. Még a rosszindulatú gégerák halálos diagnózisa sem tudta eltántorítani hivatásától. A harc egy hónapi küzdelembe, a hangképző szervei felének és a testsúlya egyharmadának elvesztésébe került, de utána úgy tért vissza az irodába, mintha mi sem történt volna. Inoue Sato elpusztíthatatlannak tűnt.
Robert Langdon gyanította, hogy nem ő volt az egyetlen, aki férfinak vélte Satót a telefonban, de az igazgató még mindig tüzes villámokat szórt rá fekete szeméből.
– Még egyszer elnézést, asszonyom – mondta határozottan Langdon. – Közben próbálom összeszedni magam… egy illető csalt ide ma este Washingtonba. – Kivette a faxot a zakója zsebéből. – Ezt kaptam tőle ma reggel. Felírtam a repülőgép lajstromszámát, amit értem küldött, ha felhívná az FAA-t, talán vissza lehetne keresni…
Sato kis keze előrelendült, és elragadta a papírt Langdontól. Bele sem nézve a zsebébe gyűrte.
– Professzor, én vezetem ezt a nyomozást, és amíg nem mondja el nekem, amit tudni akarok, addig én kérdezek.
Sato most a parancsnok elé pattant.
– Anderson parancsnok – mondta, és szorosan a férfi elé állva méregette apró fekete szemével -, közölné végre, mi az ördög folyik itt? Az őr a keleti kapunál azt állította, hogy egy emberi kezet találtak a padlón. Igaz ez?
Anderson félreállt, hogy láthatóvá váljon a szóban forgó tárgy a terem közepén.
– Igen, asszonyom, néhány perccel ezelőtt.
A nő úgy nézett a kézre, mintha csak egy rossz helyre tett ruhadarab lenne.
– És mégsem tett róla említést a telefonban?
– Én… én azt hittem, hogy tudja.
– Ne hazudjon nekem.
Anderson nem állta a tekintetét, de a hangja magabiztos maradt.
– Asszonyom, kézben tartjuk a helyzetet.
– Azt erősen kétlem – felelte Sato, ugyanolyan magabiztosan.
– Már úton vannak a törvényszéki orvosszakértők és a helyszínelők. Akárki tette, hagyhatott ujjlenyomatokat.
Satón látszott, hogy nincs meggyőzve.
– Ha valaki elég okos ahhoz, hogy átsétáljon az ellenőrző pontjukon egy emberi kézzel, annak valószínűleg ahhoz is van elég esze, hogy ne hagyjon ujjlenyomatokat.
– Ez lehetséges, de én vezetem a nyomozást.
– Én pedig most felmentem önt a felelősség alól. Átveszem az ügyet.
Anderson megdermedt.
– Tudtommal ez nem az OS hatásköre, vagy igen?
– Teljes mértékben. Ez nemzetbiztonsági ügy.
Peter keze? – tűnődött Langdon, aki egyfajta kábulatban követte a szóváltást. Nemzetbiztonsági ügy? Langdon már sejtette, hogy az ő legfőbb célja, hogy Petert megtalálja, nem egyezik Satóéval. Az OS igazgatója valami egészen más dolog miatt van itt.
Anderson is értetlenkedett.
– Nemzetbiztonsági ügy? A legteljesebb tisztelettel, asszonyom…
– Legjobb tudomásom szerint – szakította félbe a nő -, én vagyok a rangidős. Azt ajánlom, tegye, amit mondok, mégpedig kérdezősködés nélkül.
Anderson bólintott és nyelt egy nagyot.
– De nem kellene legalább levennünk az ujjlenyomatokat, hogy biztosan tudjuk, ez Peter Solomon keze?
– Én biztosan tudom – mondta Langdon, átérezve a kijelentés minden borzalmát. – Felismerem a gyűrűjét… és a kezét is. – Szünetet tartott. – A tetoválások viszont újak. Nemrég készíthette őket valaki.
– Hogyan? – Sato most látszott először elbizonytalanodni a megérkezése óta. – A kéz tetoválva van?
Langdon bólintott.
– A hüvelykujjon egy korona. A mutatóujjon egy csillag.
Sato szemüveget vett elő, és cápaként körözve közelebb ment a kézhez.
– Bár a másik három ujj nem látható – folytatta Langdon -, meggyőződésem, hogy azoknak a hegyén is van tetoválás.
Satót kíváncsivá tette ez a közlés és Andersonhoz fordult: – Parancsnok, megnézné nekünk a három ujjat, kérem?
Anderson leguggolt a kéz mellé, vigyázva, hogy ne érjen hozzá. Kis híján a padlóra fektette az arcát, úgy vizsgálta meg a behajlított ujjak hegyét.
– Igaza van, asszonyom. Mindegyik ujjon van tetoválás, de azt nem tudom kivenni, mik azok…
– Egy nap, egy lámpás és egy kulcs – mondta halkan Langdon.
Sato szembefordult vele, és fürkészve méregette apró szemével.
– Honnan tudja ilyen pontosan?
Langdon állta a tekintetét.
– Az emberi kéz az ilyen módon megjelölt ujjbegyekkel egy nagyon régi ikon. A Rejtelmek kezének nevezik.
Anderson felpattant.
– Ennek a dolognak neve van?
Langdon bólintott.
– Ez a régi világ egyik legtitkosabb ikonja.
Sato hátravetette a fejét.
– Ezek után megkérdezhetem, hogy mi az ördögöt keres itt a Capitolium kellős közepén?
Langdon azt kívánta, bár felébredne ebből a rémálomból.
– A hagyomány szerint meghívást közvetít, asszonyom.
– Meghívást… hová? – kérdezte az igazgató.
Langdon a szimbólumokat nézte a barátja levágott kezén.
– A Rejtelmek keze évszázadokon át egy misztikus felhívást közölt. Alapvetően a titkos tudás birtokbavételére hívta meg a címzettet… a rejtett bölcsességére, amelyet csak a kiválasztott kevesek ismertek.
Sato összefonta vékony karját, és Langdonra meresztette éjfekete szemét.
– És még azt állítja, professzor, hogy fogalma sincs, miért van itt? Eddig elég jól teljesítette a feladatát.
Katherine Solomon belebújt a fehér köpenybe, és megkezdte szokásos érkezési szertartását – a „köreit”, ahogy a bátyja nevezte.
Az alvó csecsemőt ellenőrző aggodalmas szülőként bekukkantott a gépházba. A hidrogén tüzelőanyag-cella megbízhatóan működött, a tartalék tartályok biztonságosan sorakoztak állványukon.
Katherine, folytatva útját, az előtéren át bement az adattároló helyiségbe. Mint mindig, a két redundáns holografikus biztonsági adatmentő egység halkan zümmögött temperált házában. A teljes kutatásom, gondolta, belesve a nyolc centi vastag, ütésálló üvegen. A holografikus adattároló egységek, szemben a hűtőszekrény méretű elődeikkel, inkább keskeny sztereoberendezésnek tűntek posztamenseiken.
A labor két holografikus meghajtója szinkronban működött, és párhuzamosan tárolta az adatokat – redundáns biztonsági másolatokként őrizték Katherine munkáját. A legtöbb adatmentési eljárás külső, más helyszínen történő tárolást is megkövetelt, földrengés, tűz vagy lopás esetére, de Katherine és fivére egyetértett abban, hogy a titoktartás a legfontosabb; amint az adatok kikerülnek az épületből egy külső szerverre, már nem lehetnének nyugodtak afelől, hogy nem férnek hozzájuk illetéktelenek.
Katherine a megbízható működéssel elégedetten indult vissza, de az előtérben a labor felé tartva váratlan látvány ötlött a szemébe. Mi az ördög az? Tompa derengés jelezte, hogy valaki bekapcsolta a berendezéseket. Katherine rohant, hogy megnézze, mi történt, és meglepődve látta, hogy a vezérlőterem plexiüveg fala mögül fény árad ki.
Itt van! Katherine szinte repülve szelte át a labort, és felrántotta a vezérlőterem ajtaját.
– Peter! – kiáltotta.
A terminál előtt ülő molett nő ijedten ugrott fel.
– Te jó ég, Katherine, halálra rémítesz!
Trish Dunne – az egyetlen ember a földön, aki beléphetett ide – Katherine metarendszer-elemzője volt, és csak ritkán dolgozott a hétvégén. A huszonhat éves, vörös hajú lány adatmodellező zseni volt, titoktartási nyilatkozatot is aláírattak vele, amikor a KGB-t is erősen érdeklő, bizalmas adatokkal dolgozott.
Ma este is az adatokat elemezte a vezérlőterem plazmakijelző falán – egy hatalmas lapos képernyőn, ami úgy festett, mintha valamilyen NASA-küldetés berendezése volna.
– Bocsáss meg – mondta Trish. – Nem tudtam, hogy már itt vagy. Szerettem volna végezni ezzel, mielőtt beértek a bátyáddal.
– Beszéltél vele? Késik, és nem veszi fel a telefont.
Trish megrázta a fejét.
– Fogadok, hogy még mindig nem boldogul az új iPhone-nal, amit adtál neki.
Katherine értékelte Trish humorát, és ha már itt volt, támadt egy jó ötlete.
– Igazából örülök, hogy bejöttél ma este. Segíthetnél nekem valamiben, ha nem bánod.
– Bármi legyen is az, biztos veri a futballt.
Katherine vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon.
– Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de hallottam ma egy hihetetlen történetet…
Trish Dunne nem tudta, milyen történetet hallhatott Katherine Solomon, de azt látta, hogy nagyon felzaklatta. A főnökasszony általában nyugodt, szürke szeme most telve volt szorongással, és amióta belépett a szobába, háromszor igazította a füle mögé a haját – Trish ezt az idegesség biztos jelének ismerte. Nagyszerű tudós. Csapnivaló pókerjátékos.
– Nekem ez úgy hangzik – mondta a Katherine -, mintha fikció lenne… egy régi legenda. És mégis… – Elhallgatott, és megint a fülé mögé igazított egy hajtincset.
– És mégis?
Katherine sóhajtott.
– És mégis… mert egy hitelt érdemlő forrástól ma azt hallottam, hogy a legenda igaz.
– Értem…
Hová akar kilyukadni?
– Meg akartam beszélni a bátyámmal, de most eszembe jutott, hogy hátha te segíthetsz tisztázni a dolgot, mielőtt elmondom neki. Azt szeretném tudni, hogy igazolták-e valaha ezt a legendát a történelem folyamán.
– A teljes történelemre érted?
Katherine bólintott.
– Bárhol a világon, bármely nyelven, bármikor a történelemben.
Különös kérés, gondolta Trish, de azért teljesíthető. Tíz évvel ezelőtt ez még megoldhatatlan feladat lett volna. Ma azonban, a világhálónak és a világ nagy könyvtári, múzeumi gyűjteményeinek előrehaladt digitalizációjának köszönhetően Katherine célja elérhető egy viszonylag egyszerű keresőt használva, számos fordítómodullal és néhány jól megválasztott kulcsszóval.
– Nem gond – mondta Trish.
A labor sok könyve tartalmazott idézeteket ősi nyelven írt szövegekből, és Trisht gyakran kérték arra, hogy írjon speciális, fordítómodulokkal kiegészített optikai karakterfelismerő programokat, OCR-eket, amelyek mai angollá alakítják az obskúrus nyelveket. Nagy valószínűséggel ő volt a világon az egyetlen metarendszer-szakértő, aki ilyen OCR-eket készített ófríz, maek vagy akkád nyelvhez.
A modulok segíthetnek, de a hatékony keresés titka a megfelelő kulcsszó megadása. Legyen egyedi, de nem túlságosan korlátozó.
Katherine egy lépéssel Trish előtt járva már le is firkantott néhány lehetséges kulcsszót egy darab papírra. Kiegészítette még néhánnyal, aztán gondolkozott egy darabig, majd folytatta a listát.
– Oké – mondta végül, átadva Trishnek a papírt.
Thrish átfutotta a listát, és elkerekedett a szeme. Milyen őrült legenda után nyomozhat Katherine?
– Minden kifejezésre rákeressek? – Az egyik szót még csak nem is ismerte. Angolul van egyáltalán? – Tényleg azt hiszed, hogy ezek mind megtalálhatók lesznek egy bizonyos helyen? Szó szerint?
– Szeretnék egy próbát tenni.
Trish azt mondta volna rá, hogy lehetetlen, de ez a szó itt be volt tiltva. Katherine veszélyes hozzáállásnak ítélte meg egy olyan szakterületen, amelyen tévesnek tartott elgondolások gyakran alakultak át bizonyított igazsággá. Trish Dunne komolyan kételkedett abban, hogy ez a kulcsszókeresés beleillik a fönti kategóriába.
– Mennyi időbe telik? – kérdezte Katherine.
– Néhány perc elindítani a keresést. Innentől úgy tizenöt perc, mire a kereső mindent átvizsgál.
– Ilyen gyorsan megy? – örült meg Katherine.
Trish bólintott. A hagyományos keresőknek gyakran egy egész napba telt átbogarászni a teljes világhálót, találni néhány dokumentumot, kutakodni a tartalmukban és hozzáadni a kereshető adatbázisukhoz. De Trish nem ilyen fajta keresőt tervezett.
– Írok egy delegátor nevű programot – magyarázta Trish. – Nem igazán kóser, de gyors. Lényegében úgy működik, hogy más emberek keresőit állítja rá a te munkádra. A legtöbb adatbázisnak, legyen az könyvtáré, múzeumé, egyetemé vagy kormányszervé, van saját, beépített keresőfunkciója. Ezért én olyat írok, ami megtalálja ezeket a keresőket, megadja nekik a kulcsszavaidat, és azt mondja nekik, hogy keressenek. így több ezer keresőmotor teljesítményével dolgozhatunk.
Katherine-nek tetszett a dolog.
– Párhuzamos adatfeldolgozás.
Egyfajta metarendszer.
– Szólok, ha találtam valamit.
– Köszönöm, Trish. – Katherine megveregette a lány hátát, és elindult az ajtó felé. – A könyvtárban leszek.
Trish nekiült a program megírásának. Egy ilyen kereső megírása alantas munka volt a szakértelmének, de Trish Dunne ezt nem bánta. Bármit megtett volna Katherine Solomonért.
Trish néha el sem akarta hinni, milyen jó helyre hozta a szerencséje.
Hosszú utat tettél meg kislány.
Alig egy éve Trish megvált metarendszer-elemzői állásától a high-tech ipar számos inkubátorházának egyikében. A szabadidejében programozói különmunkákat vállalt és egy blogot is indított Jövőbeli alkalmazások a számítógépes metarendszer-elemzésben címmel – bár nem hitte, hogy valaki is olvassa. Aztán egy este megszólalt a telefon.
– Trish Dunne? – kérdezte egy udvarias női hang.
– Igen. Ki beszél?
– Katherine Solomon vagyok.
Trish attól félt, hogy ott helyben összeesik. Katherine Solomon?
– Most olvastam a könyvét, A noetika tudománya: modern átjáró az ősi bölcsességhez. A blogomban is írtam róla.
– Igen, tudom – válaszolta elegánsan a nő. – Ezért telefonálok.
Hát persze, jött rá Trish, hülyén érezte magát. Még a legnagyobb tudósok is rákeresnek magukra a Google-ban.
– Érdekel a blogja – mondta Katherine. – Nem tudtam, hogy a metarendszer-modellezésben már ilyen messzire jutottak.
– Igen, asszonyom – nyögte ki Trish villámsújtottan. – Az adatmodellezés forradalmi technológia, ígéretes alkalmazásokkal.
A két nő még hosszan csevegett Trish munkájáról, megvitatták a nagyméretű adathalmazmozgás elemzésének, modellezésének és előrejelzésének tapasztalatait.
– A könyve persze meghaladja az én tudományomat – mondta Trish -, de azt megértettem belőle, hogy vannak átfedések az én metarendszer-elemző munkámmal.
– Azt írja a blogjában, hogy a metarendszer modellezése átalakíthatja a noetika tudományát, ha jól értettem.
– Igen. Valóban úgy gondolom, hogy a metarendszerek igazi tudománnyá tehetik a noetikát.
– Igazi tudománnyá? – Katherine hangja kissé érdessé vált. – Szemben azzal…
A francba, ezt nem kellett volna mondanom.
– Tulajdonképpen ezt arra értettem, hogy a noetika némileg… ezoterikus.
Katherine nevetett.
– Nyugi, csak vicceltem. Tudom, hogy értette.
Nem lep meg, gondolta Trish. Még a kaliforniai Noetikai Tudományok Intézete is rejtett értelmű, titokzatos nyelven írta le a szakterületet, úgy határozva meg saját tudományos vizsgálata tárgyát, mint az emberiség „közvetlen és azonnali hozzáférését ahhoz a tudáshoz, ami a normál érzékeléssel és értelemmel megszerezhető tudáson túl van”.
A noetika szó, nézett utána Trish, eredete az ógörög nousz, ami nagyjából belső tudást vagy intuitív megismerést jelent.
– Érdekel a metarendszerekkel végzett munkája – mondta Katherine -, és szeretném tudni, hogyan kapcsolódhat ahhoz a projekthez, amin most dolgozom. Volna kedve találkozni velem? Szükségem van a tudására.
Katherine Solomonnak szüksége van a tudásomra? Ez olyan volt, mintha Marija Sarapova kért volna tőle tenisztippeket.
Másnap egy fehér Volvo állt meg Trish háza előtt, és egy vonzó, nádszál karcsú nő szállt ki belőle kék farmerban. Trish minden önbizalma a porba hullt. Remek, nyögött fel. Okos, gazdag és vékony… és ezek után még higgyem el, hogy isten jóságos? De Katherine közvetlen modora azonnal eloszlatta minden kínos érzését.
A két nő kiült a tágas hátsó teraszra, amely egy tekintélyes birtokra nézett.
– Csodálatos a háza – mondta Katherine.
– Köszönöm. Szerencsém volt a főiskolán, mert írtam néhány szoftvert, amire jogdíjat kaptam.
– A metarendszerekhez?
– A metarendszerek elődjéhez. 9/11 után a kormány hatalmas adathalmazokat vont ellenőrzés alá. Civil e-maileket, mobiltelefonokat, faxokat, szövegeket, weboldalakat… a terroristák kommunikációjához köthető kulcsszavakra vadásztak. En meg írtam egy szoftvert, amivel egy második módon is kezelhették az adathalmazt… egy pótlólagos hírszerző potenciálhoz jutottak hozzá. – Trish elmosolyodott. – Lényegében mérni tudták a szoftveremmel Amerika hőmérsékletét.
– Tessék?
Trish nevetett.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Arra gondolok, hogy mérhetővé tettem az ország érzelmi állapotát. Ha úgy tetszik, egyfajta kozmikustudat-barométert szolgáltattam. – Majd Trish elmagyarázta, hogyan lehet az országos kommunikáció adathalmazának felhasználásával érzékelni a nemzet hangulatát, arra alapozva, hogy mekkora bizonyos kulcsszavak és érzelmi indikátorok előfordulási gyakorisága az adathalmazban. Boldogabb időkben boldogabb szavakat használunk, stresszes időkben meg épp ellenkezőleg. Például egy terrortámadás esetén a kormány mérni tudja az adathalmazon Amerika pszichés változását, ezúttal jobb tanácsokat adhat az elnöknek az esemény érzelmi hatását illetően.
– Lenyűgöző – mondta Katherine az állát simogatva. – Tehát lényegében úgy vizsgál egy individuumokból álló népességet, mint… egyetlen organizmust.
– Pontosan. Egy metarendszert. A részei összességével meghatározott egyetlen entitást. Az emberi test például egyedi sejtek millióiból áll, ahol minden egyes sejtnek különböző tulajdonságai és különböző céljai vannak, de mégis egyetlen entitásként működik.
Katherine lelkesen bólogatott.
– Mint egy együtt mozgó madárraj vagy halraj. Mi ezt konvergenciának vagy összefonódottságnak nevezzük.
Thrish érezte, hogy híres vendége már kezdi látni a meta-rendszer-programozás lehetőségeit a noetika területén.
– A szoftvert – magyarázta Trish – arra terveztem, hogy javítsa a kormányszervek értékelő munkáját és reakcióját a súlyos válsághelyzetekre… mint a járványok, nemzeti katasztrófák, a terrorizmus és hasonlók. – Trish szünetet tartott. – Persze mindig megvan az a lehetőség, hogy más irányokban is alkalmazzák… esetleg pillanatfelvétel készítésére a nemzet mentális állapotáról, egy választás kimenetelének előrejelzésére vagy annak felmérésére, hogy merre indul el a részvénypiac…
– Hatásos eszköznek tűnik.
Trish a nagy házra mutatott.
– A kormány is így gondolta.
Katherine tekintete találkozott az övével.
– Trish, kérdezhetek valamit a munkája erkölcsi vonatkozásairól?
– Hogy érti?
– Arra célzok, hogy írt egy szoftvert, amivel könnyen vissza lehet élni. Akiknek ez a birtokában van, olyan értékes információkhoz férhetnek hozzá, amikhez mások nem. Egy percig sem tétovázott, amikor létrehozta?
Trishnek a szeme se rebbent.
– Egy percig sem. Az én szoftverem semmiben sem tér el… mondjuk egy repülőgép-szimulátor programtól. Néhány felhasználó azt fogja gyakorolni vele, hogyan vihet segítséget az elmaradott országoknak. Mások pedig azt, hogyan vezessenek bele utasszállító gépeket felhőkarcolókba. A tudás eszköz, és mint minden eszköznek, a felhasználó kezében dől el a hatása.
Katherine hátradőlt, úgy látszott, elégedett a válasszal.
– Hadd tegyek fel egy hipotetikus kérdést.
Trish egyszerre úgy érezte, hogy a beszélgetésük átmegy állásinterjúba.
Katherine lehajolt, és felcsippentett egy apró homokszemet, odamutatta Trishnek.
– Az jutott eszembe – mondta -, hogy a metarendszereivel lényegében kiszámíthatja egy egész homokos tengerpart súlyát… egyszerre csak egy szemet mérve meg.
– Igen, alapjában véve igaza van.
– Mint tudja, ennek a kis homokszemnek tömege van. Nagyon parányi tömege, de azért tömege.
Trish bólintott.
– És mivel ennek a homokszemnek tömege van, gravitációja is van. Ez is csekély ugyan, de akkor is tömegvonzás.
– Igen.
– Nos – folytatta Katherine -, ha billiókat veszünk ezekből a homokszemekből és hagyjuk, hogy vonzzák egymást, amíg meg nem formálódik belőlük… teszem azt a Hold, akkor az egyesített tömegvonzásuk már elég nagy lesz ahhoz, hogy egész óceánokat hozzanak mozgásba, és árapályt idézzenek elő a Földön.
Trishnek sejtelme sem volt, hová akar kilyukadni, de tetszett neki, amit hallott.
Állítsunk fel egy hipotézist – folytatta Katherine. – Mi volna, ha azt mondanám, hogy egy gondolatnak… bármilyen apró ötletnek, ami megformálódik a fejében… tényleges tömege van? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy gondolat valóságosan létező dolog, mérhető entitás tömeggel? Parányi tömeggel persze, de tömeggel. Mi következne ebből?
– Elméletileg? Nos, a nyilvánvaló következmény… ha egy gondolatnak tömege van, akkor tömegvonzása is van, és magához tud vonzani dolgokat.
Katherine mosolygott.
– Jól látja. Most lépjünk eggyel tovább. Mi történik, ha sok ember kezd el összpontosítani ugyanarra a gondolatra? Annak a gondolatnak valamennyi megjelenése összeadódik, egymásba olvad, és a gondolatok összegzett tömege nőni kezd. Tehát nő a tömegvonzása is.
– Oké.
– Ami azt jelenti, hogy… ha elég sok ember kezd el ugyanarra a dologra gondolni, akkor érzékelhetővé válik annak a gondolatnak a gravitációs ereje… és tényleges erőt fog kifejteni. – Katherine kacsintott. – Amelynek mérhető hatása lehet az anyagi világra.
Inoue Sato igazgató összefont karral állva, szkeptikusan méregette Langdont, miközben a szavait emésztette.
– Azt mondja, hogy ki akar nyittatni önnel egy ősi kaput? Mit kezdhetek én ezzel, professzor?
Langdon lemondóan rántotta meg a vállát. Megint rosszul érezte magát és próbált nem odanézni a barátja levágott kezére.
– Pontosan ezt mondta nekem… egy ősi kapu, ami itt van elrejtve valahol… ebben az épületben. Azt válaszoltam neki, hogy én nem tudok semmiféle kapuról.
– Akkor miből gondolja azt, hogy ön az, aki megtalálhatja?
– Nyilvánvalóan őrült. – Azt mondta, hogy Peter mutatja az utat. Langdon lenézett Peter fölfelé mutató ujjára és újra csak elborzadt barátja fogvatartójának szadista szójátékán. Peter majd mutatja az utat. Langdon korábban már követte tekintetével a mutatóujját, amely a kupolára irányult. Egy kapu? Odafent? Őrültség.
– Az az ember, aki felhívott – mondta Langdon Satónak – … ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ide jövök ma este a Capitoliumba, tehát aki közölte önnel, hogy itt vagyok, az lesz a maguk embere. Javaslom, hogy…
– Hogy honnan kaptam az információt, az nem a maga dolga – szakította félbe Sato éles hangon. – Pillanatnyilag az elsődleges célom, hogy együttműködjek ezzel az emberrel, és arra következtetek, hogy csak ön adhatja meg neki azt, amit akar.
– Nekem pedig az az elsődleges célom, hogy megtaláljam a barátomat! – vágott vissza Langdon mérgesen.
Sato mélyet sóhajtott, kimutatva, mennyire próbára teszik a türelmét.
– Ha meg akarjuk találni Mr. Solomont, egyetlen lehetőségünk van, professzor… együttműködni azzal a személlyel, aki tudja, hogy hol van. – Sato megnézte az óráját. – Kevés az időnk. Biztosíthatom, hogy feltétlenül szükséges gyorsan teljesíteni annak az embernek a követeléseit.
– Hogyan? – kérdezte Langdon hitetlenkedve. – Azzal, hogy azonosítunk és kinyitunk egy ősi kaput? Nincs ilyen kapu, igazgató asszony. Ez a fickó elmeháborodott.
Sato közelebb lépett és megállt Langdon orra előtt.
– Hadd hívjam fel a figyelmét valamire! Az az elmeháborodott a mai napon az orránál fogva vezetett két okos embert. – Egyenesen Langdonra nézett, majd Andersonra pillantott. – Az én szakmámban megtanulja az ember, milyen kevés választja el az őrültet és a lángelmét. Jobban tennénk, ha mutatnánk egy kis tiszteletet az illető iránt.
– Levágta egy ember kezét!
– Erről beszélek. Ez aligha lehet egy céltalan vagy bizonytalan személy tette. Még fontosabb, professzor, hogy ez az ember meg van győződve arról, hogy ön segíteni tud neki. Ezért hozta önt Washingtonba… és ennek nyomós oka lehet.
– Azt mondta, egyetlen okból gondolja, hogy én ki tudom nyitni ezt a bizonyos kaput: mert Peter ezt állította neki – ellenkezett Langdon.
– És miért mondott volna ilyet Peter Solomon, ha egyszer nem igaz?
– Biztos vagyok abban, hogy Peter nem mondott ilyet. De ha mondta is, csak kényszer hatása alatt tehette. Össze volt zavarodva. .. vagy félt.
– Igen. Ezt nevezik kínvallatásnak, és meglehetősen hatásos. Még egy érv amellett, hogy Mr. Solomon az igazat mondta. – Sato úgy beszélt, mintha személyes tapasztalatai volnának a módszerről. – Megmagyarázta, miért hiszi azt Peter Solomon, hogy csakis ön tudja kinyitni a kaput?
Langdon megrázta a fejét.
– Professzor, önök arról híresek Peter Solomonnal, hogy azonos az érdeklődési körük… titkok, történelmi ezotéria, miszticizmus és társaik. Peter sohasem tett említést önnek beszélgetéseik során egy Washingtonban található titkos kapuról?
Langdon alig tudta elhinni, hogy ilyen kérdést tesz fel neki a CIA egy magas beosztású vezetője.
– Soha. Peterrel gyakran tárgyaltunk ezoterikus témákról, de higgye el, elmeorvoshoz küldtem volna, ha valaha is egy elrejtett ősi kapuról beszél nekem. Kivált egy olyanról, ami az Ősi misztériumokhoz vezet.
A nő felkapta a fejét.
– Hogy mondja? Az az ember pontosan megnevezte önnek, hogy hová vezet ez a kapu?
– Igen, pedig nem volt rá szükség. – Langdon a kézre mutatott. – A Rejtelmek keze formális meghívás arra, hogy haladjunk át egy misztikus kapun és vegyük birtokba a titkos ősi tudást… az Ősi misztériumok néven ismert hatalmas bölcsességet… avagy a régi idők elveszett bölcsességét.
– Tehát ön hallott már arról a titokról, ami a férfi szerint itt van elrejtve?
– Nagyon sok történész hallott már róla.
– Akkor hogyan jelentheti ki azt, hogy a kapu nem létezik?
– Már megbocsásson, asszonyom, mindannyian hallottunk az örök fiatalság kútjáról és az édenkertről, de ez még nem jelenti azt, hogy léteznek.
A kérdezz-feleleket Anderson rádióadóvevője zavarta meg.
– Parancsnok! – szólt bele egy hang. Anderson lekapta a rádiót az övéről.
– Anderson beszél.
– Uram, befejeztük a terület átkutatását. Nem találtunk senkit, akire ráillik a személyleírás. Várjuk a további parancsot, uram.
Anderson gyors pillantást vetett Satóra, legorombítást várt, de Sato igazgató közömbösnek tűnt. Anderson eltávolodva Langdontól és Satótól halkan beszélt az adóvevőbe.
Sato Langdonnak szentelte minden figyelmét.
– Azt állítja tehát, hogy az illető szerint Washingtonban elrejtett titok… fantazmagória?
Langdon bólintott.
– Egy nagyon régi mítosz. Az Ősi misztériumok titka még a kereszténység előtti elképzelés. Több ezer éves.
– És még mindig él?
– Mint megannyi valószerűtlen hiedelem. – Langdon gyakran emlékeztette a hallgatóit arra, hogy a legtöbb modern vallás tartalmaz olyan történeteket, amelyek nem állják ki a tudományosság próbáját: kezdve azzal, hogy Mózes szétválasztotta a Vörös-tengert… egészen odáig, hogy Joseph Smith varázsszemüveggel fordította le a mormonok könyvét az aranytáblákról, amelyek New York északi részében voltak elásva. Egy elképzelés széles körű elfogadottsága nem bizonyítja azt, hogy igaz is.
– Értem. És pontosan mik ezek az… Ősi misztériumok?
Langdon sóhajtott. Van néhány szabad hete?
– Röviden, az Ősi misztériumok a titkos tudás összessége, amit hosszú idő alatt gyűjtöttek egybe. Ennek a tudásnak az egyik izgalmas vonatkozása, hogy állítólag olyan hatalmas képességekhez juttatja a birtoklóit, amelyek az emberi elmében szunnyadnak. A tudás birtokában megvilágosodott adeptusok vagy mesterek fogadalmat tettek, hogy titokban tartják a profán tömeg előtt, mert a beavatatlanok számára túlságosan erős és veszélyes lenne.
– Milyen értelemben?
– Az információt ugyanazon okból tartották titokban, amiért mi eldugjuk a gyufát a gyerekek elől. Jó kezekben a tűz világosságot teremt… de rossz kezekbe kerülve roppant pusztítóvá válhat.
Sato most levette a szemüvegét, és úgy tanulmányozta Langdont.
– Professzor, hisz ön abban, hogy létezhet ilyen jelentőségű információ?
Langdon nem tudta, mit is válaszoljon. Az Ősi misztériumokat mindig a legnagyobb paradoxonnak tartotta tudományos pályáján. Láthatólag a világon minden misztikus hagyomány azon eszme körül forgott, hogy létezik olyan titkos tudomány, amely misztikus, már-már isteni hatalmat ad az embernek: a tarot és a Ji king a jövőbelátás képességét adja; az alkímia a halhatatlanságot a mesés bölcsek köve révén; a wicca nagy erejű varázsigékkel vértezi fel azt, aki magas fokon űzi. A lista hosszan folytatható.
Langdon tudósként nem tagadhatta e hagyományok történelmi múltját – rengeteg dokumentum, használati és műtárgy tanúskodott arról, hogy a régiek hatalmas tudással rendelkeztek, amelyet allegóriákban, mítoszokban, szimbólumokban fejtettek ki, hogy csak az igazán beavatottak értsék. Ám realista és kételkedő elmeként Langdon nem hagyta meggyőzni magát.
– Mondjuk úgy, hogy szkeptikus vagyok – válaszolta Sató-nak. – Soha semmit nem láttam még a való világban, ami arra utalna, hogy az Ősi misztériumok több mint legenda… visszatérő mitológiai toposz. Nekem úgy tűnik, hogy ha az emberek valóban csodálatos képességeket birtokolhatnának, arra lenne bizonyíték. Ám eddig még nem produkált a történelem emberfeletti hatalommal rendelkező embert.
Sato felvonta a szemöldökét.
– Ez nem teljesen igaz.
Langdon habozott, mert ráébredt, hogy a vallásos emberek szemében igenis van példája az istenembernek, Jézus, hogy mást ne mondjunk.
– Az igazat megvallva számos tanult ember hisz ennek a hatalmat adó bölcsességnek a létezésében, de engem még nem sikerült meggyőzni.
– Peter Solomon is köztük van? – kérdezte Sato a kézre pillantva.
Langdon nem tudta rászánni magát, hogy kövesse a pillantását.
– Peter olyan családból származik, amely mindig is szenvedélyesen érdeklődött az ősi, misztikus dolgok iránt.
– Ezt vegyem igennek? – erősködött Sato.
– Biztosíthatom, hogy még ha Peter hisz is az Ősi misztériumokban, azt nem gondolja, hogy valamilyen Washingtonban elrejtett ajtó vezet hozzájuk. Ismeri a jelképek metaforikus nyelvét, ami nyilván nem mondható el a fogvatartójáról.
Sato bólintott.
– Tehát ön úgy gondolja, hogy ez a kapu csak szókép, egy metafora.
– Hát persze – mondta Langdon. – Elméletileg. Méghozzá igen közkeletű metafora… egy misztikus kapu, amelyen át kell haladni a megvilágosodáshoz. A kapuk és ajtók elterjedt jelképei az átváltoztató beavatási rítusoknak. Egy kézzelfogható ajtót keresni olyan, mintha a mennyek kapuját próbálnánk a valóságban megtalálni.
Úgy tűnt, hogy Sato egy pillanatra fontolóra veszi a dolgot.
– De nekem az a benyomásom, hogy Mr. Solomon fogvatartója egy igazi kaput akar kinyittatni önnel.
Langdon fújt egyet.
– Elkövette ugyanazt a hibát, mint oly sok fanatikus… valóságnak vett egy metaforát. – Hasonlóképp küszködtek hiába a régi alkimisták, hogy ólomból aranyat csináljanak, nem ismerte fel, hogy az ólom arannyá változtatása nem más, mint az emberben rejlő lehetőségek metaforája… végy egy tompa, tudatlan elmét, és teremts belőle fényeset és csiszoltat.
Sato a kézre mutatott.
– Ha ez az ember azt akarja, hogy találjon meg neki valamilyen kaput, akkor miért nem közli egyszerűen, hogy mit akar? Mire ez a színház? Minek küldött önnek egy tetovált kezet?
Langdon is feltette már magának ugyanezt a kérdést, és a választ meglehetősen nyugtalanítónak érezte.
– Nos, úgy tűnik, hogy az emberünk, amellett, hogy zavart elméjű, igen jól képzett. Ez a kéz bizonyítja, hogy jártas a misztériumokban és a titkos kódokban. Hogy e terem történelméről már ne is beszéljünk.
– Nem értem.
– Minden, amit ma este tett, tökéletes összhangban van az ősi szabályokkal. Hagyományosan a Rejtelmek keze szent meghívás, ennélfogva egy megszentelt helyen kell átadni.
Sato szeme összeszűkült.
– De ez itt az Egyesült Államok Capitoliumának kupolacsarnoka, professzor, nem pedig az ősi misztikus titkoknak szentelt templom.
– Ami azt illeti, asszonyom – válaszolta Langdon -, számos történészt ismerek, aki nem értene egyet önnel.
Ugyanabban a pillanatban, Trish Dunne a város másik végében a derengő fényű plazmakijelző fal előtt ült a Kockában. Befejezte a kereső felkészítését, és beírta azt az öt kulcsszót, amit Katherine megadott neki.
Semmi nem sül ki belőle.
Igen csekély bizakodással indította el a keresőt, valójában egy világraszóló Go Fish játszmába kezdve. A megadott kifejezések immár szédítő sebességgel vettettek össze a legkülönbözőbb szövegekkel szerte a világban… a teljes egyezést keresve.
Trish akaratlanul is azon tűnődött, mi lehet ez az egész, holott mára már elfogadta, hogy Solomonékkal dolgozni azt jelenti: soha nem láthatod át az egész történetet.
Robert Langdon lopva szorongó pillantást vetett a karórájára: 19.58. Miki egér vigyorgó képe sem tudta felvidítani. Meg kell találnom Petert. Csak vesztegetjük itt az időt.
Sato az imént félrevonult telefonálni, de már visszatért Langdonhoz.
– Feltartom valamiben, professzor?
– Nem, asszonyom – válaszolta Langdon, közben visszahúzta a ruha ujját az órára. – Csak nagyon aggódom Peterért.
– Megértem, de higgye el, a legjobb, amit Peterért tehet, hogy segít nekem megérteni a fogvatartója gondolkodásmódját.
Langdon ebben korántsem volt olyan biztos, de sejtette, hogy addig úgysem mehet sehová, amíg az OS igazgatója meg nem kapja azt az információt, amit akar.
– Az előbb arra utalt, hogy a Rotunda valamiképpen szent hely az Ősi misztériumok vonatkozásában.
– Igen, asszonyom.
– Magyarázza ezt meg.
Langdon tudta, hogy nagy gonddal kell megválogatnia a szavait. Sok szemeszteren át adott már elő Washington rejtélyes szimbolikájáról, és csaknem kimeríthetetlen listája volt a misztikus utalásokról pusztán ennek az egy épületnek a kapcsán is.
Amerikának van egy titkos múltja.
Valahányszor Langdon Amerika szimbolikájáról adott elő, a hallgatók döbbenten értesültek arról, hogy a nemzet alapító atyjának igazi szándékai köszönő viszonyban sem voltak azzal, amit ma megannyi politikus állított.
Az Amerikának szánt sors feledésbe merült.
Az alapító atyák eleinte Rómának nevezték az általuk tervezett fővárost. A folyóját Tiberisnek. Klasszikus fővárost emeltek panteonokkal és templomokkal, amelyeket a történelem nagy isteneinek és istennőinek – mint Apolló, Minerva, Venus, Helios, Vulcanus, Jupiter – szenteltek. A központban, mint annyi más nagy antik városéban, örök emléket állítottak az ókoriaknak – egy egyiptomi obeliszket. Ez az oszloppiramis, ami nagyobb, mint a kairói vagy az alexandriai, 555 láb, azaz majdnem 170 méter magas, több mint harminc szintje van, és annak a félisten alapító atyának állít emléket és mond köszönetet, akiről a főváros a mai nevét kapta.
Washington.
Most, évszázadokkal később, dacára egyház és állam szétválasztásának, ez az állami fenntartású kupolacsarnok tele van ősi vallásos szimbólumokkal. Több mint egy tucat különféle isten van itt – több mint az eredeti Pantheonban, Rómában. Persze a római Pantheon 609-ben keresztény templom lett… de ez a panteon sosem tért át; igazi történetének emlékei máig közszemlére vannak téve.
– Mint bizonyára tudja – mondta Langdon -, Róma egyik legtiszteltebb misztikus szentélyének mintájára épült. A Vesta-temploméra.
– Mint a Vesta-szüzek? – Sato kételkedni látszott abban, hogy az Egyesült Államok Capitoliumának bármi köze lehet Róma lángjának szűz őrzőihez.
– A római Vesta-templom – folytatta Langdon – kör alaprajzú volt, a padlón egy tátongó lyukkal, amelyen át a megvilágosodás szent lángját vigyázta a szüzek rendje, az volt a feladatuk, hogy ne engedjék a tüzet kialudni.
Sato megrántotta a vállát.
– A Rotunda is kör alaprajzú, de nem látok semmilyen lyukat a padlón.
– Nem, már nem, de évekig egy nagy nyílás volt a terem közepén, pontosan ott, ahol most Peter keze van. – Langdon a padlóra mutatott. – Ha jobban megnézi, még láthatja a nyomait annak a korlátnak, amely védte az embereket, nehogy beleessenek.
– Micsoda? – hüledezett Sato a padlót vizsgálva. – Sosem hallottam róla.
– Úgy tűnik, hogy igazat mond. – Anderson a körben elhelyezkedő vascsonkokra mutatott, amelyek az egykori rácsokat jelezték. – Láttam már ezeket, de fogalmam sem volt, minek vannak itt.
Nem vagy egyedül, gondolta Langdon, elképzelve a több ezer embert, köztük híres törvényhozókat, akik nap, mint nap áthaladtak a Rotunda közepén, s nem is sejtették, hogy anno lezuhantak volna a Capitolium kriptájába – a Rotunda alatti szintre.
– A lyukat a padlón – mondta Langdon – végül befedték, de az erre járók, ha lenéztek, egy jó ideig láthatták az alant lobogó tüzet.
Satót mintha darázs csípte volna meg.
– Tüzet? Az Egyesült Államok Capitoliumában?
– Nevezzük inkább nagy fáklyának… egy örökláng, amely a közvetlenül az alattunk lévő kriptában égett. A lyukon át vált láthatóvá, hogy modern Vesta-templommá tegye ezt a termet.
Az épületnek még saját Vesta-szüze is volt, a kripta őrének nevezett szövetségi alkalmazott, aki ötven éven át eredményesen őrizte a lángot, amíg a politika felül nem írta az eredeti elképzelést.
Anderson és Sato egyformán meglepettnek tűnt.
Manapság már csak az egy szinttel lejjebb, a kripta padlójába ágyazott négyágú csillag, az iránytű emlékeztet az egykor itt égő lángra – Amerika örök lángjának szimbólumára, mely valaha fényt vetett az Újvilág mind a négy sarkába.
– Ezek szerint, professzor – tette fel a kérdést Sato -, ön úgy véli, hogy az az ember, aki itt hagyta Peter kezét, tudta mindezt?
– Egyértelműen. És ennél sokkal többet is. Ez a csarnok bővelkedik olyan szimbólumokban, amelyek az Ősi misztériumokba vetett hitet tükrözik.
– A titkos bölcsesség – mondta Sato jól érzékelhető gúnnyal. – A tudás, már-már isteni hatalmat ad az embernek?
– Igen, asszonyom.
– Ez nehezen egyeztethető össze országunk keresztény hitével.
– Ez csak a látszat. Az embernek ezt az istenné való átváltozását apoteózisnak nevezik. Akár hiszi, akár nem, az ember megistenülésének témája a Rotunda szimbolikájának vezérmotívuma.
– Apoteózis? – Andersonon látszott, hogy megrendítő felismerésre jutott.
– Igen. – Anderson itt dolgozik. Tudja. – Az apoteózis szó szerint isteni átváltozást jelent… az ember megistenülését. Az ógörög apo, válni valamivé és theosz, isten összetétele.
Anderson nem tért magához.
– Az apoteózis istenné válást jelent? Nem tudtam.
– Mit hagytam ki? – kérdezte Sato.
– Asszonyom – válaszolta Langdon -, az épület legnagyobb festményének az a címe, hogy Washington apoteózisa. Jól felismerhetően George Washingtont ábrázolja, amint istenné alakul át.
Sato még mindig kételkedett.
– Soha nem láttam effélét.
– Én pedig biztos vagyok abban, hogy már látta – emelte föl Langdon a mutatóujját. – Pontosan ott van a feje fölött.
A Washington apoteózisát – a 433 négyzetméteres freskót a Rotunda kupolamennyezetének közepén – 1865-ben fejezte be Constantino Brumidi.
A Capitolium Michelangelójaként ismert Brumidi, aki ugyanolyan joggal nevezheti magát a Rotunda festőjének, mint Michelangelo a Sixtus-kápolnáénak, a csarnok legértékesebb „vásznára” festette remekét – a mennyezetre. A nagy olasz pályatárshoz hasonlóan Brumidi is készített néhány szép munkát a Vatikánban, ám 1852-ben kivándorolt Amerikába, elhagyva Isten legnagyobb templomát egy új szentély, az Egyesült Államok Capitoliuma kedvéért, ahol most művészetének legjava látható – a Brumidi-folyosó trompe-l’oeil festményeitől az alelnök szobájának mennyezeti frízéig. Ám mégis a Rotunda kupoláját ékesítő hatalmas freskót tekinti a legtöbb művészettörténész Brumidi főművének.
Robert Langdon fölnézett a mennyezet óriási falfestményére. Rendszerint élvezte a diákok megütközését a kép bizarr motívumain, de most csak azt a lidérces álmot szerette volna megérteni, amelyből nem találta a kiutat.
Sato igazgató csípőre tett kézzel állt mellette, a freskót fürkészte a magasban. Langdon érezte, hogy ugyanúgy reagál, mint sokan mások, amikor először nézik meg alaposabban az ország szívében látható festményt. A legteljesebb zavarral.
Nem vagy egyedül, gondolta Langdon. A legtöbb ember annál furcsábbnak találta ezt a képet, minél tovább nézte.
– Az ott George Washington a középen – mondta Langdon felmutatva a kupolába. – Amint látja, ünnepi díszruhát visel, tizenhárom nőalak van körülötte és egy felhőn emelkedik a halandók feje fölé. Ez az apoteózis… a megistenülés pillanata.
Sato és Anderson hallgatott.
– A közelben – folytatta Langdon – furcsa, anakronisztikus figurák sora: ókori istenek adják át a magas rendű tudást az alapító atyáknak. Minerva technikai felfedezésekre ihleti nagy feltalálóinkat, Ben Franklint, Robert Fultont, Samuel Morse-t. – Langdon egyenként megmutatta őket. – Amott Vulcanus segédkezik egy gőzgép megépítésében; mellette pedig Neptunus az óceán alatti távvezeték lefektetésében. Az ott Ceres, a gabonaistennő a McCormick aratógépen ül, amely forradalmasította a mezőgazdaságot és a világ vezető élelmiszertermelőjévé tette országunkat. A festmény nyíltan ábrázolja, hogy az alapító atyák az istenektől kapták a tudást. – Langdon Satóra nézett. – A tudás hatalom, és a jó tudással az ember csodákra képes, már-már isteni vállalkozásokra.
Sato tekintete is visszatért Langdonra, s a nyakát dörzsölve mondta: – Egy telefonkábel lefektetésének nem sok köze van a megistenüléshez.
– Egy modern ember szemében talán nem – válaszolta Langdon. – De ha George Washington tudta, hogy olyan fajjá válhatunk, amely birtokolja a képességet, hogy beszéljen egymással az óceánon át, hangsebességgel repüljön és a Holdra lépjen, akkor azt kellett feltételeznie, hogy istenekké válunk, akik csodákra képesek. – Langdon szünetet tartott. – Arthur C. Clarke szavaival szólva, a nagy technikai vívmányok nem különböztethetők meg a mágiától.
Sato csücsörített, láthatóan a gondolataiba merült. Lenézett a kézre, aztán követte tekintetével az egyenesen a kupolára mutató, kinyújtott ujj által adott irányt.
– Professzor, azt mondta önnek, hogy Peter mutatni fogja az utat. Jól emlékszem?
– Igen, asszonyom, de…
– Parancsnok – fordult el Sato Langdontól -, meg tudnánk nézni közelebbről is azt a képet?
Anderson bólintott.
– Van egy palló fent, a kupolán belül.
Langdon fölnézett a közvetlenül a festmény alatt látható kicsiny korlátra, és megfagyott benne a vér.
– Semmi szükség rá, hogy felmenjünk oda. – Egyszer már kipróbálta egy amerikai szenátor és a felesége vendégeként, és csaknem elájult a szédítő magasságtól.
– Semmi szükség? – kérdezte Sato. – Professzor, egy olyan emberrel van dolgunk, aki szerint van ebben a csarnokban egy kapu, amelyen átjutva istenné válhat. És itt van egy mennyezeti freskó, amely egy ember megistenülését jelképezi. Van továbbá egy kéz, amely egyenesen arra a festményre mutat. Minden arra utal, hogy nagyon is fel kell oda mennünk.
– Nem sokan tudják – szólt közbe Anderson föltekintve -, de van egy hatszögletű kazetta a kupolában, úgy tárul fel, mint egy kapu, és át lehet nézni rajta…
– Várjon egy pillanatot – mondta Langdon -, mert elfelejti a lényeget. Az az ember egy metaforikus kaput keres… egy olyan kaput, ami nem létezik. Amikor azt mondta, hogy Peter megmutatja az utat, azt képletesen kell érteni. A kéz a fölfelé irányuló mutatóujjal és a kiterjesztett hüvelykujjal az Ősi misztériumok jól ismert szimbóluma, és gyakran tűnik fel az antik művészetekben. Ugyanez a gesztus jelenik meg Leonardo da Vinci három híres, kódolt remekén, Az utolsó vacsora, a Háromkirályok imádása és a Keresztelő Szent János című képén. Ez a gesztus az ember misztikus kapcsolatát jelképezi Istennel. – Mint fenn, úgy lenn. Az őrült különös szavai lassan mintha értelmet nyernének.
– Még nem találkoztam vele – mondta Sato.
Akkor kapcsolj a sportcsatornára, gondolta Langdon, akit mindig mulattatott, ahogy a profi sportolók az ég felé mutatva adnak hálát istennek egy gól vagy hazafutás után. Eltűnődött, vajon hányan tudják, hogy egy kereszténység előtti misztikus hagyomány folytatói, amikor az égnek tulajdonítják azt a magasabb erőt, amelynek révén egy röpke pillanatra csodatévő istenné változtak.
– Ha ez segít – mondta Langdon -, nem Peteré az első ilyen kéz, amely megjelent a kupolacsarnokban.
Sato úgy nézett rá, mint egy eszelősre.
– Tessék?!
Langdon a nő BlackBerryjére mutatott.
– Írja be a Google-ba azt, hogy George Washington Zeus.
Sato kételkedni látszott, de megtette. Anderson közelebb nyomult, és a nő háta mögül feszülten figyelt. Langdon közben folytatta a magyarázatot.
– A Rotundát egykor George Washington mezítelen felsőtestű, hatalmas szobra uralta… ez is istenként ábrázolta. Ugyanabban a pózban ült, mint Zeusz a Pantheonban, csupasz mellkassal, bal kezében karddal, fölemelt jobbján kinyújtott hüvelyk- és mutatóujjal.
Sato megtalálhatta az interneten a képet, mert a BlackBerryt leső Anderson arcán tisztán látszott a döbbenet.
– Várjon, az ott George Washington?
– Igen – felelte Langdon. – Zeuszként ábrázolva.
– Nézze a kezét! – mondta Anderson a nyakát nyújtogatva Sato válla fölött. – A jobb keze ugyanolyan tartásban van, mint Mr. Solomon keze.
Ahogy mondtam, gondolta Langdon, nem Peteré az első ilyen kéz, amely megjelent ebben a csarnokban. Amikor Horatio Greenough szobrát a félmeztelen Washingtonról leleplezték a Ro-tundában, az a tréfa járta, hogy Washington azért nyújtja olyan kétségbeesetten a kezét az ég felé, hogy néhány ruhadarabot kérjen. Amerika vallási eszményeinek megváltozásával azonban a tréfás bírálat heves ellenkezésbe csapott át, s a szobrot a keleti parkba száműzték. Jelenleg a Smithsonian egyik intézményében, az Amerikai Történelem Nemzeti Múzeumában lelt otthonra, s akik ott látják, nem is sejtik, hogy ez az egyik utolsó, csökevényes szál ahhoz a korhoz, midőn a nemzet atyja istenként vigyázta az Egyesült Államok Capitoliumát… akárcsak Zeusz a Pantheont.
Sato egy számot ütött be a BlackBerrybe, kihasználva az alkalmas pillanatot, hogy kapcsolatba lépjen az embereivel.
– Találtak valamit? – Türelmesen hallgatta a választ. – Értem… – Előbb Langdonra, majd Peter kezére nézett. – Ez biztos? – Ismét megvárta a választ. – Rendben, köszönöm.
Sato Langdonhoz fordulva így szólt: – Az embereim végeztek némi kutatást, és megerősítik mindazt, amit ön elmondott, az úgynevezett Rejtelmek kezének létezését, a csillag, a nap, a kulcs, a korona és a lámpás képét az öt ujjbegyen, és azt is, hogy ez a kéz ősi meghívást közvetít a titkos tudás átvételére.
– Örömmel hallom – mondta Langdon.
– Ne örüljön – jött a kurta válasz. – Úgy tűnik, zsákutcában vagyunk, úgyhogy ideje elmondania azt is, amiről eddig nem beszélt.
– Asszonyom?
Sato közelebb lépett.
– Egy helyben toporgunk, professzor. Semmi olyat nem mondott eddig, amit mi ne tudtunk volna kideríteni. Ezért újra megkérdem: miért hozták ide ma este? Mi teszi önt olyan különlegessé? Mi az, amit egyedül csak ön tud?
– Ezt egyszer már lejátszottuk – vágott vissza dühösen Langdon. – Fogalmam sincs, miből gondolja az az ember, hogy bármit is tudok!
Langdon kísértést érzett, hogy megkérdezze, mégis honnan az ördögből tudta Sato, hogy ő a Capitoliumban van ma este, csak hát ezt is lejátszották már. Sato nem beszél.
– Ha tudnám a következő lépést – mondta Langdon -, akkor elmondanám. De nem tudom. A hagyomány szerint a Rejtelmek kezét a tanító nyújtja a tanítványnak. Majd röviddel ezután utasítások sorozata érkezik… elirányítás egy templomba, a mester neve, aki tanítani fogja… bármi! De az a fickó csak öt tetoválást hagyott nekünk! Aligha… – Langdonnak hirtelen elállt a szava.
Sato rámeredt.
– Mi az?
Langdon tekintete visszatért a kézhez. Öt tetoválás. Most jött rá, hogy nem egészen igaz, amit mondott.
– Professzor! – sürgette Sato.
Langdon közelebb óvakodott a szörnyű tárgyhoz. Peter fogja megmutatni az utat.
– Korábban felmerült bennem, hogy az az ember beletehetett valamit Peter összezárt tenyerébe… egy térképet vagy levelet, valamilyen iránymutatást.
– Nem tett – mondta Anderson. – Láthatja, hogy a három ujj nem zárul szorosan.
– Igaza van – bólintott Langdon. – De én arra gondoltam, hogy… – Langdon leguggolt és megpróbált belesni az ujjak alá, Peter tenyerének nem látható részébe – …hogy talán nem papírra van írva.
– Hanem tetoválva? – kérdezte Anderson.
Langdon bólintott.
– Lát valamit a tenyerén? – kérdezte Sato.
Langdon még közelebb araszolt, hogy bekukucskálhasson a lazán zárt ujjak résén.
– Ebből a szögből lehetetlen. Nem…
– Az ég szerelmére! – indult el felé Sato. – Nyissa már ki azt a kezet!
– Asszonyom – állt elé Anderson -, tényleg meg kellene várnunk a törvényszékieket, mielőtt…
– Válaszokat akarok! – jelentette ki Sato a parancsnokot félretolva. Elhessegette, Langdont az útból, és lekuporodott.
Langdon fölállt és hitetlenkedve figyelte, ahogy Sato kivesz egy tollat a zsebéből, és óvatosan becsúsztatja a három összezárt ujj alá. Aztán egyenként kihajtogatta őket, míg végül láthatóvá nem vált a nyitott tenyér.
Föltekintett Langdonra, és halvány mosoly játszott az ajka körül.
– Megint igaza volt, professzor!
Katherine Solomon föl-alá járkált a könyvtárban, s a laborköpeny ujját felhúzva megnézte az óráját. Nem az a nő volt, aki hozzászokott a várakozáshoz, és most úgy érezte, mintha a világon minden őt váratná. Várta Trish keresőgépének eredményeit, várta a fivére jelentkezését és várta, hogy visszahívja az az ember, aki előidézte ezt az egész nyugtalanító helyzetet.
Bárcsak ne mondta volna el nekem! – gondolta. Rendes körülmények között Katherine csak rendkívül elővigyázatosan létesített új kapcsolatokat, s noha ma délután találkozott életében először ezzel az emberrel, a férfi percek alatt elnyerte a bizalmát. Tökéletesen.
Akkor futott be az első hívása, amikor Katherine átadta magát a szokásos vasárnap délutáni tudományos folyóirat-olvasás élvezetének.
– Ms. Solomon? – szólt bele egy feltűnően könnyed hang a telefonba. – Dr. Christopher Abaddon vagyok. Reméltem, hogy válthatok önnel néhány szót a bátyjáról.
– Elnézést, milyen nevet mondott? – kérdezett rá Katherine. És honnan szerezte meg a privát mobilszámom?
– Dr. Christopher Abaddon.
Katherine-nek nem volt ismerős a név.
A férfi megköszörülte a torkát, mintha egyszerre kínosnak érezné a szituációt.
– Bocsásson meg, Ms. Solomon. Abban a hiszemben voltam, hogy a bátyja beszélt önnek rólam. Az orvosa vagyok. A „vészhelyzetben értesítendő” rovatban az ön számát adta meg.
Katherine megrémült. Vészhelyzet?
– Valami baj van?
– Nem… nem hiszem – válaszolta a férfi. – A fivére nem jelent meg a ma délelőtti rendelésen és egyik számán sem sikerült elérnem. Eddig egyetlen vizitet sem hagyott ki értesítés nélkül, ezért kissé aggódom. Haboztam, hogy telefonáljak-e…
– Nem, nem erről van szó. Hálás vagyok a lelkiismeretességéért. – Katherine még mindig nem tudta hova tenni az orvos nevét. – Tegnap délelőtt óta nem beszéltem a bátyámmal, de valószínű, elfelejtette bekapcsolni a mobilját. – Katherine nemrég adott neki egy új iPhone-t, de Peter azóta sem vette a fáradságot, hogy kitanulja, hogyan működik.
– Azt mondja, hogy az orvosa? – kérdezte Katherine. Peternek van valamilyen betegsége, amit eltitkolt?
Súlyos csend a vonalban.
– Rettenetesen sajnálom, a jelek szerint komoly szakmai hibát követtem el azzal, hogy felhívtam önt. A fivére azt mondta, hogy ön tud a vizitekről, de már látom, hogy nem így áll a dolog.
A bátyám hazudott az orvosának? Katherine egyre jobban aggódott.
– Beteg?
– Sajnálom, Ms. Solomon, de az orvos-beteg bizalmi viszony kizárja, hogy tájékoztassam a fivére állapotáról, sőt már azzal is túl sokat mondtam, hogy a betegem. Most leteszem, de ha ma még beszél vele, kérem, mondja meg neki, hogy hívjon fel, mert tudni szeretném, hogy jól van-e.
– Várjon! – kérte Katherine. – Árulja el, kérem, hogy mi baja van Peternek!
Dr. Abaddon fújt egyet, hallhatóan bántotta a hiba, amit elkövetett.
– Ms. Solomon, tudom, hogy aggódik, és teljesen megértem. A bátyja bizonyára jól van. Tegnap volt nálam.
– Tegnap? És mára megint időpontot kapott? Ez súlyosnak hangzik.
A férfi sóhajtott.
– Azt javaslom, várjunk még egy kicsit…
– Most rögtön odamegyek a rendelőjébe – mondta Katherine már az ajtó felé tartva. – Hol van?
Csend.
– Dr. Christopher Abaddon? – kérdezte Katherine. – Magam is utánanézhetek a címjegyzékben, de egyszerűbb, ha megmondja. Mindenképpen oda megyek.
Az orvos habozott.
– Ha találkozom önnel, Ms. Solomon, megtenné nekem azt a szívességet, hogy nem szól a bátyjának, amíg alkalmam nem lesz személyesen megmagyarázni neki a félreértést?
– Rendben.
– Köszönöm. A Kalorama Heightson van a rendelőm. – Megadta a címet.
Húsz perc múlva Katherine Solomon már a Kalorama Heights elegáns utcáin hajtott. A fivére egyik száma sem válaszolt. Nem aggodalmaskodott túlságosan Peter hogyléte miatt, de az, hogy titokban orvoshoz jár… felzaklatta.
Amikor Katherine végre megtalálta a címet, zavartan bámulta az épületet. Ez egy orvosi rendelő?
A fényűző udvarházat buja kert vette körül és kovácsoltvas kerítés védte biztonsági kamerákkal. Amikor lelassított, hogy ellenőrizze a címet, az egyik kamera felé fordult, és kinyílt a kapu. Katherine bizonytalan érzésekkel eltelve hajtott be és parkolt le egy hat autóra tervezett garázs és egy hosszú limuzin mellett.
Miféle orvos lehet ez?
Alighogy kiszállt a kocsiból, kinyílt az udvarház ajtaja, és egy elegáns figura állt a küszöbén. Jóképű, feltűnően magas volt, fiatalabb, mint Katherine várta. Viszont egy idősebb ember kifinomultsága és csiszoltsága áradt belőle. Makulátlan öltözéke sötét öltönyből, nyakkendőből állt, dús szőke haja rendezett volt.
– Ms. Solomon, dr. Christopher Abaddon vagyok – mondta suttogó hangon. Amikor kezet fogtak, Katherine simának és ápoltnak érezte a bőrét.
– Katherine Solomon – mutatkozott be, és próbálta nem megbámulni a férfi bőrét, ami szokatlanul sima és bronzszínű volt. Sminkeli magát?
Katherine növekvő nyugtalansággal lépett be a ház gyönyörűen berendezett előcsarnokába. Halk klasszikus zene szólt a háttérben, és olyan illat terjengett, mintha tömjént égettek volna.
– Szép – mondta -, bár én rendelőre számítottam.
– Szerencsés vagyok, hogy az otthonomban dolgozhatok. – A férfi egy szalonba vezette, ahol tűz pattogott a kandallóban. – Helyezze magát kényelembe. Készítettem teát. Máris behozom, és beszélgethetünk. – Elindult a konyha felé, és eltűnt szem elől.
Katherine Solomon nem ült le. A női megérzés erős ösztöne, amire megtanult hallgatni, arra intette, hogy legyen résen, s volt valami a helyben, amitől lúdbőrzött a háta. Nem látott semmit, ami akár a legtávolabbról is orvosi rendelőre emlékeztette volna. Az antik stílusú szalon falain klasszikus művek lógtak, főként különös mitológiai témájú festmények. Megállt egy nagy vászon előtt, amely a három gráciát ábrázolta, mezítelen testük feltűnően élénk színekkel tüntetett.
– Az egy eredeti Michael Parkes-olajkép. – Dr. Abaddon váratlanul tűnt fel Katherine mellett egy tálcán gőzölgő teával. – Mi lenne, ha leülnénk ide a tűzhöz? – Átvezette Katherine-t a szalonon, és hellyel kínálta. – Nincs miért nyugtalankodnia.
– Nem vagyok nyugtalan – felelte Katherine túlságosan is gyorsan.
A férfi bátorító mosolyt küldött felé.
– Nekem az a munkám, hogy tudjam, mikor nyugtalanok az emberek.
– Tessék?
– Gyakorló pszichiáter vagyok, Ms. Solomon. Ez a foglalkozásom. A bátyja már csaknem egy éve jár hozzám. A terapeutája vagyok.
Katherine elámult. A bátyám terápiára jár?
– A páciensek sokszor döntenek úgy, hogy nem szólnak senkinek – mondta a férfi. – Én elkövettem azt a hibát, hogy felhívtam önt, mentségemre szóljon, hogy a bátyja félrevezetett.
– Fogalmam sem volt róla.
– Elnézést, hogy felzaklattam – mentegetőzött a férfi zavartan. – Láttam, hogy az arcomat nézi, nos, igen, sminkelem magam. – Végigsimított a bőrén. – Van egy dermatológiai problémám, amit nem szeretnék közszemlére tenni. Rendszerint a feleségem viszi fel az alapozót, de ha ő nincs itt, akkor kénytelen vagyok a saját ügyetlen kezemre hagyatkozni.
Katherine bólintott. Túlságos zavarban volt ahhoz, hogy szólni tudjon.
– Ez a szép frizura pedig… – utalt a férfi a dús, szőke hajra – …paróka. A betegségem a hajhagymákat is elérte, és minden szál hajam kihullott. – Rántott egyet a vállán. – Attól tartok, hogy a hiúság bűnébe estem.
– Ahogy én a gorombaságéba – mondta Katherine.
– Szó sincs róla – mosolygott lefegyverzően dr. Abaddon.
– Kezdjük elölről? Talán egy kis teával?
Leültek a tűzhöz, és Abaddon kitöltötte a teát.
– Az ön fivére szoktatott rá, hogy teát szolgáljak fel a kezeléseken. Azt mondta, hogy a Solomonok mindig is teát ittak.
– Családi hagyomány – mondta Katherine. – Feketén kérem.
Teájukat kortyolgatva csevegtek még néhány percig, de Katherine türelmetlenül várta, hogy információkat kapjon a bátyjáról.
– Miért jött el önhöz a fivérem? – kérdezte. És miért nem szólt erről nekem? Az igazat megvallva Peternek kijutott a tragédiákból élete során… fiatalon elveszítette az apját, öt évre rá eltemette egyetlen fiát, majd az anyját is. De mindig megtalálta a módját, hogy megbirkózzon a csapásokkal.
Dr. Abaddon belekortyolt a teába.
– Azért jött hozzám a fivére, mert megbízik bennem. A kapcsolatunk szorosabb, mint a szokásos orvos-beteg viszony. – Egy bekeretezett iratra mutatott a kandalló mellett. Diplomának tűnt, de jobban megnézve Katherine észrevette a kétfejű főnixet.
– Ön szabadkőműves?
A legmagasabb fokú, persze.
– Peter és én bizonyos értelemben testvérek vagyunk.
– Valami jelentőset kellett tennie, ha felavatták a harmincharmadik fokra.
– Nem feltétlenül – válaszolta a férfi. – Sok pénzt adományoztam a családi vagyonból szabadkőműves karitatív célokra.
Katherine most már értette, miért bízott meg a bátyja ebben a fiatal orvosban. Vagyonos családból származó szabadkőműves, aki vonzódik a filantrópiához és az ókori mitológiához. Dr. Abaddonnak több közös vonása volt a fivérével, mint kezdetben hitte volna.
– Amikor azt kérdeztem, miért jött el önhöz a bátyám – folytatta Katherine -, nem úgy értettem, hogy miért épp önt választotta. Azt szerettem volna tudni, hogy miért volt szüksége pszichiáterre.
Dr. Abbandon mosolygott.
– Igen, tudom. Próbáltam udvariasan kikerülni a választ. Erről tényleg nem beszélhetek önnek. – Szünetet tartott. – Noha meg kell mondanom, zavar, hogy a fivére elhallgatta ön előtt, tekintve, hogy a dolog szorosan kapcsolódik az ön kutatásaihoz.
– A kutatásaimhoz? – Katherine-t teljesen váratlanul érte a közlés. A bátyám beszélt a kutatásaimról?
– A fivére nemrégiben szakvéleményt kért tőlem a laborban elért forradalmi eredmények pszichológiai hatásáról.
Katherine kis híján félrenyelte a teát.
– Valóban? Ez nagyon… meglep – nyögte ki. Mégis mit képzel Péter? Beszámolt ennek a lélekhurkásznak a munkámról? A biztonsági protokolljuk része volt, hogy nem mondják el senkinek, min dolgozik Katherine. Ráadásul ez a titoktartási fogadalom a bátyja ötlete volt.
– Bizonyára tisztában van azzal, Ms. Solomon, hogy a fivérét erősen aggasztotta, mi történik, ha az ön kutatási eredményei nyilvánosságra kerülnek. Egy jelentős filozófiai váltás lehetőségével számolt a világban… és azért jött el hozzám, hogy megvitassuk a várható következményeket… pszichológiai nézőpontból.
– Értem – mondta Katherine, s enyhén megremegett a teáscsésze a kezében.
– Nagy kihívásokkal nézett szembe. Mi történik az emberrel, ha végül feltárulnak az élet nagy misztériumai? Mi történik, ha a hittel kapcsolatos vélekedések hirtelen bizonyított tényékké válnak? Vagy kiderül róluk, hogy csak hiedelmek? Fogalmazhatunk úgy is, hogy vannak bizonyos kérdések, amelyeket jobb megválaszolatlanul hagyni.
Katherine nem hitt a fülének, de igyekezett kordában tartani az érzéseit.
– Remélem, nem bánja, dr. Abaddon, de inkább nem beszélnék a munkám részleteiről. Egyelőre nem aktuális a nyilvánosság elé állnom az eredményekkel. Belátható ideig a felfedezéseim jobb helyen vannak a laborban.
– Érdekes… – dőlt hátra Abaddon a székében, eltöprengve valamin. – Mindenesetre én azt kértem a fivérétől, hogy jöjjön el ma is, mert tegnap egyfajta összeomlást élt át. Ha ilyesmi történik, jobban szeretem, ha a páciensek…
– Összeomlást? – Katherine-nek felgyorsult a szívverése. – Idegösszeomlásra gondol? – Elképzelni sem tudta, hogy a bátyja bármi miatt összeroppanjon.
Abbandon kedvesen hajolt közelebb.
– Kérem, látom, hogy megijesztettem. Sajnálom. Tekintettel a kínos helyzetre, érthetően gondolhatja úgy, hogy joga van válaszokat kapni.
– Akár van jogom, akár nincs – mondta Katherine -, már csak a fivérem és én vagyunk életben a családból. Senki sem ismeri őt nálam jobban, ezért ha elmondaná nekem, mi az ördög történt, talán a segítségére lehetnék. Ugyanarra törekszünk: ami Peternek a legjobb.
Dr. Abaddon hosszú hallgatásba merült, aztán lassan bólogatni kezdett, mintha Katherine meggyőzte volna. Végül megszólalt.
– Csak a rend kedvéért, Ms. Solomon, ha úgy döntök, hogy megosztom önnel ezt az információt, azt csak azért teszem, mert azt gondolom, hogy a megérzéseire támaszkodva több segítséget adhatok a fivérének.
– Természetesen.
Abaddon előrehajolt, a térdére támasztva a könyökét.
– Ms. Solomon, amióta csak ismerem a fivérét, érzékelem, hogy súlyos lelkiismereti harc dúl benne. Soha nem erőltettem ezt a témát, mivel nem ezért keresett fel. Ám tegnap, számos okból, végül is rákérdeztem. – Abaddon Katherine szemébe nézett. – A fivére megnyílt nekem, egészen váratlanul és drámai módon. Olyan dolgokat mondott el, amelyekre nem számítottam… beleértve mindazt, ami az édesanyjuk halálának éjszakáján történt.
Karácsonyeste… szinte pontosan tíz évvel ezelőtt. A karjaimban halt meg.
– Elmondta nekem, hogy az anyját egy rablási kísérlet közben gyilkolták meg. Egy férfi betört a házukba, valamiért, amiről azt hitte, hogy ott rejtegetik.
– Így volt.
Abaddon fürkészve nézett rá.
– Azt mondta a fivére, hogy agyonlőtte azt az embert.
– Igen.
Abaddon az állát dörzsölgette.
– Vissza tud emlékezni, mit keresett a behatoló, amikor betört a házukba?
Katherine hiába igyekezett tíz éven át kitörölni az emléket.
– Igen, nagyon határozott követelése volt. Sajnos egyikünk sem tudta, miről beszél. Azóta sem értjük, mit akarhatott.
– Nos, a fivére értette.
– Hogyan? – ugrott fel Katherine.
– Legalábbis annak alapján, amit tegnap elmesélt nekem, Peter pontosan tudta, mit keresett a behatoló. De a fivére semmiképp sem akarta odaadni neki, ezért tett úgy, mintha nem értené.
– Ez képtelenség! Honnan tudhatta volna Peter, mit akar az az ember? A követelésének nem volt semmi értelme!
– Érdekes. – Dr. Abaddon elhallgatott, és lejegyzett valamit. – Mint említettem, Peter elmondta nekem, hogy ő tudta. A fivére úgy véli, hogy ha együttműködött volna a behatolóval, talán ma is élne az anyjuk. Ez a döntés a bűntudatának forrása.
Katherine a fejét rázta.
– Ez őrültség…
Abaddonon látszott, hogy aggasztja valami.
– Ms. Solomon, nagyon hasznos volt ez az eszmecsere. Azt igazolja, amitől féltem. A fivére valóságérzéke nem működik tökéletesen. Be kell vallanom, hogy éppen erre gyanakodtam. Ezért kértem meg, hogy jöjjön el ma is. Az ilyen téveszmés epizódok nem ritkák, ha traumatikus emlékekhez kapcsolódnak.
Katherine megint megrázta a fejét.
– Peternek a legkevésbé sincsenek téveszméi, dr. Abaddon.
– Ezzel még egyet is értenék, ha…
– Ha?
– Ha a támadás elbeszélése nemcsak a kezdete, apró részlete lett volna… egy hosszú és messzire ható mesének, amit megosztott velem.
Katherine előrehajolt.
– Mit mondott önnek Peter?
Abaddon szomorúan mosolygott.
– Ms. Solomon, hadd kérdezzek valamit. Beszélt önnek valaha is a fivére arról, hogy hite szerint mit rejtettek el itt, Washingtonban? Vagy arról a szerepről, amelyet hite szerint egy nagy kincs… az elfeledett ősi bölcsesség megőrzésében játszik?
Katherine-nek leesett az álla.
– Mi az ördögről beszél maga?
Dr. Abaddon nagyot sóhajtott.
– Amit most el fogok mondani önnek, az várhatóan sokkolni fogja, Katherine. – Elhallgatott, Katherine tekintetét kereste a szemével. – De mérhetetlenül sokat segítene, ha megosztaná velem, amit ezzel kapcsolatban tudhat. – Katherine csészéjéért nyúlt. – Kér még teát?
Még egy tetoválás.
Langdon szorongva hajolt le barátja nyitott tenyeréhez, hogy megvizsgálja a hét kis szimbólumot, amit eddig elrejtettek a behajlított, élettelen ujjak.
– Számoknak nézem őket – szólt Langdon meglepetten. – De nem tudom, mi akar ez lenni.
– Az első egy római szám – mondta Anderson.
– Nos, én nem így gondolom – javította ki Langdon. – Nem létezik olyan római szám, hogy IIIX. Ezt VII formában kellene írni.
– És mi van a többivel? – kérdezte Sato.
– Nem tudom. Úgy tűnik, mintha nyolc-nyolc-öt lenne arab számokkal.
– Arab? – kérdezte Anderson. – Nekem ezek rendes számoknak tűnnek.
– A rendes számok az arab számok. – Langdon már annyira megszokta, hogy ezt mindig tisztáznia kell a hallgatóknak, hogy külön előadással készült a korai közel-keleti kultúrák tudományos eredményeinek bemutatására, amelyek egyike éppen a modern számrendszer; ez fejlettebb volt a római számoknál, mert jelölni tudta a helyi értéket, és bevezette a nulla számjegyet. Langdon persze mindig azzal zárta ezt az előadását, hogy felhívta a diákok figyelmét egy szóra, amelyet szintén az arab kultúrának köszönhet az emberiség: al-kuhl, azaz alkohol, a harvardi gólyák kedvenc itala.
Langdon tanácstalanul bámulta a tetoválást.
– Még abban sem vagyok biztos, hogy az ott nyolc-nyolc-öt. Az egyenesekből álló jelek meglehetősen szokatlanok. Lehet, hogy nem is számok.
– Akkor meg mik? – kérdezte Sato.
– Nem tudom. Az egész tetoválás valahogy… rúnaszerű.
– Az mit jelent? – érdeklődött Sato.
– A rúnaírás kizárólag egyenes vonalakat használ. Az egyes betűket rúnának nevezik, a leggyakrabban kőre írták őket. Azért, mert a görbe vonalakat sokkal nehezebb bevésni.
– Ha ezek rúnák – mondta Sato -, akkor mit jelentenek?
Langdon megrázta a fejét. Az ő ismeretei csak a legkezdetlegesebb rúna ábécére – a 13. századi teuton futhark írásra – terjedtek ki, és ez nem futhark volt.
– Hogy őszinte legyek, még abban sem vagyok biztos, hogy ezek rúnák. Meg kell kérdeznie egy szakértőt. Több tucat különböző rúnaváltozat létezik… Hálsinge, Man-szigeti a pontozott stungnar…
– Peter Solomon szabadkőműves, ugye?
Langdon meghökkent.
– Igen, de mi köze ennek ehhez? – Kiegyenesedett, az apró termetű nő fölé tornyosult.
– Mondja meg ön. Az imént említette, hogy a rúnákat kőbe vésték, és tudomásom szerint az eredeti szabadkőművesek szó szerint kőművesek voltak. Ez csak azért jutott eszembe, mert amikor arra kértem az irodámat, hogy keressenek kapcsolatot a Rejtelmek keze és Peter Solomon között, egy bizonyos eredményt kaptak. – Sato hatásszünetet tartott, mintha alá akarná húzni a felfedezés jelentőségét. – A szabadkőművességet.
Langdon fújt egyet, legyűrve a kísértést, hogy ugyanazt mondja Satónak, mint amit a hallgatóknak szokott: a Google nem a kutatás szinonimája. A széles körben használt, az egész világra kiterjedő kulcsszavas keresés korában az a benyomás keletkezhet, hogy minden mindennel összefügg. A világ egyetlen nagy, összefonódott információ, amely napról napra sűrűbb lesz.
Végül a türelmes hangvételnél maradt.
– Nem vagyok meglepve, hogy a kutatásuk a szabadkőművességet adta ki. A szabadkőművesség meglehetősen nyilvánvaló kapocs Peter Solomon és bármely ezoterikus téma között.
– Igen – mondta Sato -, ami újabb ok arra, hogy én viszont meg legyek lepve, amiért ma este ön egyszer sem említette a szabadkőműveseket. Jóllehet a titkos tudásról beszélt, amelyet a megvilágosodott kevesek őriznek. Ez pedig a szabadkőművességre utal, nem igaz?
– Valóban… meg a rózsakeresztesekre, a kabbalistákra, az Alumbradosra és még számtalan ezoterikus körre.
– De Peter Solomon szabadkőműves, méghozzá igen magas rangú. Úgy tűnik, hogy sokaknak jutnak eszébe a szabadkőművesek, ha titkokról esik szó. Isten bűnömül ne vegye, de a szabadkőművesek szeretnek titkolózni.
Langdon kiérezte a bizalmatlanságot a hangjából, és nem kívánt osztozni benne. – Ha a szabadkőművesekről akar megtudni valamit, akkor jobban jár, ha egy szabadkőműveshez fordul.
– Én viszont szívesebben fordulnék olyasvalakihez – felelte Sato -, akiben megbízom.
Langdon tudatlannak, egyszersmind sértőnek találta a megjegyzést.
– Csak a rend kedvéért, asszonyom, az egész szabadkőműves filozófia az erényre és az erkölcsi integritásra épül. A szabadkőművesek a legmegbízhatóbb emberek, akikkel szerencséje lehet találkozni.
– Meggyőző bizonyítékaim vannak az ellenkezőjére.
Langdon percről percre kevésbé kedvelte Sato igazgatót.
Évekig foglalkozott a szabadkőművesség metaforikus ikonográfiában és jelképekben gazdag hagyományával, és tudta, hogy a szabadkőművesekre mindig is a legméltánytalanabb rosszindulattal és félreértéssel tekintettek a világban. Rendszeresen vádolták meg őket mindenfélével – a sátánimádástól az egyetlen világkormány megalakítására szőtt összeesküvésig -, és az a stratégia, hogy sohasem válaszolnak a bírálatokra, csak még könnyebb prédává tette a szabadkőműveseket.
– Ettől függetlenül – mondta Sato – megint holtpontra jutottunk, Mr. Langdon. Az az érzésem, hogy vagy figyelmen kívül hagyott, vagy… elhallgat előlem valamit. Az emberünk azt állította, hogy önt Peter Solomon választotta ki. – Hideg tekintettel fürkészte a professzort. – Azt hiszem, jobb lenne áttenni ezt a beszélgetést a CIA-központba. Ott talán több szerencsével járunk.
Sato fenyegetése alig jutott el Langdonhoz. A nő az imént mondott valamit, ami szöget ütött a fejébe. Peter Solomon választotta ki. Ez a félmondat a szabadkőművesek emlegetésével párosulva különös hatást tett Langdonra. Lenézett a szabadkőművesek gyűrűjére Peter ujján. Az a gyűrű Peter egyik legféltettebb kincse volt – a Solomon család öröksége, a kétfejű főnix szimbólumával, amely a szabadkőművesek bölcsességének legrejtélyesebb ikonja. Ahogy az arany megcsillant a fényben, váratlanul egy emléket idézett fel Langdonban.
Peter fogvatartójának kísérteties suttogását vélte hallani a fülében: Még mindig nem dereng semmi? Miért ön a kiválasztott?
Most, e villámsújtotta pillanatban, Langdon gondolatai hirtelen összerendeződtek, felszállt a köd.
Egyszerre kristálytisztán értette, hogy mi a célja az ittlétének.
Tizenöt kilométernyire onnan, a Suitland Parkway egyik sávján délnek tartó Malakh jól felismerhető, rezgő hangot hallott a mellette lévő ülésről. Peter Solomon iPhone-ja volt az, amely ma már többször is hasznosnak bizonyult. A hívót azonosítandó egy hosszú, fekete hajú, vonzó középkorú asszony képe jelent meg a kijelzőn.
Bejövő hívás – Katherine Solomon
Malakh elmosolyodott, de nem válaszolt a hívásra. A sors úgyis hozzád vezet.
Ma délután egyetlen okból csalta a házába Katherine Solomont – hogy meggyőződjön arról, van-e használható információja a számára… esetleg egy családi titok, amely segíthet megtalálni azt, amit keres. Ám egyértelműen kiderült, hogy a fivére semmit sem mondott el Katherine-nek arról a titokról, amelyet éveken át őrzött.
Malakh valamit mégis megtudott Katherine-től. Valamit, amiért érdemes volt néhány órával meghosszabbítania a nő életét. Katherine megerősítette, hogy a kutatásainak minden eredménye egyetlen helyen található, biztonságosan elzárva a laborban.
Meg kell semmisítenem.
Katherine kutatása arra irányult, hogy új kaput nyisson a megismerésnek, és amint az az ajtó akárcsak résnyire is megnyílik, követői lesznek. Csak idő kérdése, hogy minden megváltozzon. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. A világnak meg kell maradnia ugyanebben az állapotban… a tudatlanság sötétjében.
Az iPhone csipogott, jelezve hogy Katherine üzenetet hagyott a hangpostán. Malakh lehallgatta.
– Peter, megint én vagyok. – Katherine hangja aggodalomról árulkodott. – Hol vagy? Nem tudom kiverni a fejemből a dr. Abaddonnal folytatott beszélgetést… és aggódom érted. Minden rendben? Hívj fel, kérlek. A laborban vagyok.
Az üzenet véget ért.
Malakh mosolygott. Katherine-nek nem a fivéréért kellene aggódnia, hanem saját magáért. Rátért a Suitland Parkwayről a Silver Hill Roadra. Nem egészen másfél kilométer megtétele után jobb felől, a fák közt megbújva, kibontakoztak a sötétségből az SMSC bizonytalan körvonalai. Az egész épületegyüttest magas drótkerítés vette körül.
A biztonságos épület? Malakh vihogott magában. Ismerek valakit, aki ajtót fog nyitni nekem.
A felismerés hullámként csapott át Langdon felett.
Tudom, miért vagyok itt.
A Rotunda közepén állva erős késztetést érzett arra, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön… Peter kezétől, a fénylő aranygyűrűtől, Sato és Anderson gyanakvó tekintetétől. Ehelyett csak állt dermedten és még erősebben szorította magához a vállára vetett oldaltáskát. Ki kell jutnom innen.
Összeszorult a gyomra, ahogy visszaidézte azt a jelenetet, amely évekkel korábban játszódott le egy hideg cambridge-i reggelen. Hajnali hat óra volt, és Langdon belépett az előadóterembe, ahogy mindig is tette a Harvard uszodájában történt rituális megmerülés után. A krétapor és a gőzfűtés ismerős illata fogadta, amint átlépte a küszöböt. Elindult az íróasztala felé, de félúton megtorpant.
Várt rá valaki – egy sasorrú, szürke szemű, elegáns úriember.
– Peter? – bámult rá Langdon döbbenten.
Peter Solomon mosolya fehér fényt gyújtott a félhomályos teremben.
– Jó reggelt, Robert. Meglepi, hogy itt lát? – Lágy volt a hangja, de érződött belőle az erő.
Langdon hozzásietett, és megrázta a barátja kezét. – Mit keres egy Yale-beli kékvérű a vörös campuson hajnalban?
– Titkos akció az ellenséges vonalak mögött – felelte Solomon nevetve. Langdon derekára mutatott. – Az úszásnak megvan az eredménye. Jó formában van.
– Csak azért dolgozom, hogy maga még öregebbnek érezze magát – ugratta Langdon. – Örülök, hogy látom, Peter. Mi szél hozta erre?
– Rövid hivatalos út – válaszolta a férfi, körülnézve az üres teremben. – Elnézést, hogy csak így magára török, Robert, de mindössze néhány percem van. Kérnem kell magától valamit… személyesen. Egy szívességet.
Ez az első eset. Langdon kíváncsi volt, mit adhat egy egyszerű tanár egy olyan embernek, akinek mindene megvan.
– Bármit – válaszolta boldogan, amiért alkalma van tenni valamit a barátjáért, akitől olyan sokat kapott, különösen akkor, amikor Peter nagyszerű életét tragédiák árnyékolták be.
Solomon lehalkította a hangját.
– Abban a reményben fordulok magához, hogy megtesz nekem valamit.
Langdon a szemét forgatta.
– Remélem, nem Herculesről van szó. – Langdon egyszer elvállalta, hogy gondoskodik Solomon nyolcvan kilós masztiffjáról, Herculesről, amíg a barátja távol van. A Langdon házában időző ebnek nyilván hiányzott a rágcsálható bőrjátéka, de sikerült helyette pótlékot találnia a dolgozószobában – egy eredeti pergamen, kézzel írott Bibliát az 1600-as évekből. A „rossz kutya” túl enyhe kifejezés lenne rá.
– Tudja, még mindig keresem, mivel kárpótolhatnám – mondta Solomon zavart mosollyal.
– Felejtse el. Örülök, hogy Hercules rákapott a vallásra.
Solomon nevetett, de valahogy szórakozottnak tűnt.
– Robert, azért fordulok magához, mert szeretném, ha rajta tartaná a szemét valamin, ami meglehetősen értékes nekem. Régebbi örökség, de nem szívesen tartanám továbbra is odahaza vagy az irodámban.
Langdonnak abban a pillanatban kellemetlen érzése támadt. Ami Peter Solomon szemében „meglehetősen értékes”, az nyilván egy egész vagyont ér.
– Miért nem helyezi el letéti széfben?
Hát nem a te családod a részvényese az amerikai bankok felének?
– Ahhoz papírokat kell kitölteni és banki alkalmazottakat bevonni. Jobban megbízom egy barátban. És tudom, hogy maga tud titkot tartani. – Solomon a zsebébe nyúlt és elővett egy kis csomagot, amit átnyújtott Langdonnak.
A teátrális bevezetés után Langdon valami érdekesebbet várt volna. A nagyjából kocka alakú, hét-nyolc centis dobozkát barna csomagolópapír fedte és zsineggel kötötték át. A méretéhez képest elég nehéz volt, Langdon azt gyanította, hogy kő vagy fém lehet benne. Ez volna az? Forgatta a csomagot a kezében, és ekkor vette észre, hogy az egyik oldalán a zsineget díszes viaszpecsét rögzíti, mint egy régi pátenst. A pecsét kétfejű főnixet mintázott a 33-as számmal a mellén – ez volt a szabadkőművesség legmagasabb fokának hagyományos szimbóluma.
– De Peter – mondta Langdon elvigyorodva -, maga egy szabadkőműves páholy főmestere, nem a pápa. A gyűrűjével pecsételi le a csomagokat?
Solomon az aranygyűrűjére pillantott, és ő is elnevette magát.
– Ezt a csomagot nem én pecsételtem le, Robert, hanem a dédapám. Csaknem száz évvel ezelőtt.
Langdon felkapta a fejét.
– Micsoda?
Solomon odanyújtotta a gyűrűsujját.
– Ez a szabadkőműves gyűrű még az övé volt. Aztán a nagyapámé, majd az apámé… és végül az enyém lett.
Langdon a csomagra nézett.
– A dédapja pecsételte le egy évszázada, és azóta senki sem nyitotta ki?
– Úgy van.
– De… de miért nem?
Solomon mosolygott.
– Mert még nem jött el az ideje.
Langdon rámeredt.
– Minek az ideje?
– Robert, tudom, hogy furcsán hangzik, de minél kevesebbet tud, annál jobb. Csak tegye el a csomagot valami biztos helyre, és kérem, ne mondja el senkinek, hogy magára bíztam.
Langdon a mentora tekintetét fürkészte, hátha csak tréfál. Solomon szerette a nagyjeleneteket, és Langdon azon tűnődött, vajon ezt is csak túljátssza-e.
– Peter, biztos nem azért sejteti velem, hogy valami ősi szabadkőműves titkot bízott rám, mert így akar kíváncsivá tenni és rábírni a csatlakozásra?
– A szabadkőművesek nem toboroznak tagokat, Robert, ezt maga is tudja. Egyébként pedig már közölte velem, hogy nem óhajt belépni.
Ez igaz volt. Langdon mélyen tisztelte a szabadkőműves filozófiát és szimbolikát, de sosem gondolt arra, hogy a felavatását kérje; a rend titoktartási esküje megakadályozta volna, hogy a szabadkőművességről vitatkozzon a hallgatóival. Ugyanilyen okból tagadta meg Szókratész, hogy formálisan részt vegyen az eleusziszi misztériumokban.
Mivel immáron Langdon lett az őrzője a rejtélyes kis doboznak a szabadkőművesek pecsétjével, nem állta meg, hogy fel ne tegyen egy logikus kérdést: – Miért nem bízza ezt valamelyik szabadkőműves testvérére?
– Legyen elég annyi, hogy valami azt súgja, nagyobb biztonságban lesz a testvériségen kívül. És kérem, ne hagyja magát megcsalni a doboz méretétől. Ha az apám jól tudta, akkor rendkívüli hatalma van annak, amit tartalmaz. – Peter hallgatott egy sort. – Egyfajta talizmán.
Tényleg talizmánt mondott? A talizmán a meghatározás szerint egy mágikus erővel rendelkező tárgy. Hagyományosan szerencsehozónak, a gonosz szellemek távoltartására vagy ősi rítusok segédeszközeként használták.
– Peter, tud róla, hogy a talizmánok még a középkorban kimentek a divatból?
Peter türelmesen barátja vállára tette a kezét.
– Tudom, hogy kissé nevetségesnek tűnik ez az egész, Robert. Régóta ismerem magát, és tudósként a kételkedés az egyik legfőbb erénye. És egyben a legnagyobb gyengesége is. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, nem az az ember, akit arra kérhetnék, hogy higgyen… de arra igen, hogy bízzon. Tehát most azt kérem, hogy bízzon a szavamban, amikor azt mondom, hogy ez egy nagy erejű talizmán. Azt mondták róla, hogy olyan hatalommal vértezi föl a birtoklóját, amely képessé teszi arra, hogy rendet teremtsen a káoszból.
Langdon csak bámult. A „rend a káoszból” eszméje az egyik nagy szabadkőműves axióma volt. Ordo ab chao. Ennek ellenére, az az állítás, hogy egy talizmán bármilyen hatalmat tudna közvetíteni, teljes képtelenség volt. Hogy a káoszból való rendteremtésről már ne is beszéljünk.
– Ez a talizmán – folytatta Solomon – veszélyes lenne rossz kezekbe kerülve, és sajnos okom van azt hinni, hogy befolyásos emberek el akarják lopni tőlem. – Langdon több komolyságot látott a szemében, mint eddig bármikor. – Szeretném, ha biztos helyen tudhatnám magánál egy ideig.
Aznap este Langdon egyedül ült a konyhaasztalnál a csomaggal, és azon törte a fejét, vajon mi lehet benne. Végül Peter hírhedt bogarasságának tudta be a dolgot, egyszerűen betette a csomagot a könyvtára fali széfjébe, és idővel meg is feledkezett róla.
Egészen… ma reggelig.
A telefonhívás attól az embertől, aki délies akcentussal beszélt.
– Jaj, professzor, majdnem elfelejtettem! – mondta az asszisztens, miután ismertette Langdonnal a washingtoni útja részleteit. – Volna még valami, amit Mr. Solomon kér.
– Igen? – kérdezte Langdon, miközben már azon az előadáson járt az esze, amelyet az imént vállalt el.
– Mr. Solomon hagyott itt önnek egy feljegyzést. – Az ember akadozva olvasta, mintha Peter kézírását próbálná kibetűzni. – Legyen szíves… megkérni Robertet, hogy… hozza el azt a… kis, lepecsételt csomagot, amelyet… évekkel ezelőtt átadtam neki. – A férfi szünetet tartott. – Tudja, hogy miről van szó?
Langdon meglepve emlékezett vissza a kis dobozra, amely egész idő alatt ott lapult a széfjében.
– Igen, hogyne. Tudom, mire gondolt Peter.
– És el tudja hozni?
– Persze. Mondja meg Peternek, hogy viszem.
– Nagyszerű. – Az asszisztens hangján megkönnyebbülés érződött. – Sok sikert az esti előadásához! És jó utat.
Mielőtt elindult volna otthonról, Langdon kötelességtudóan előkotorta a csomagot a széf hátuljából és betette a válltáskájába.
És most itt állt az Egyesült Államok Capitoliumában, s csak egy valamiben volt biztos. Peter Solomon elborzadna, ha tudná, hogy Langdon milyen rútul cserbenhagyta.
Istenem, Katherine-nek igaza volt. Mint mindig.
Trish Dunne ámultan nézte a keresőgép eredményeit, amelyek ott sorjáztak előtte a plazmakijelző falon. Ő még abban is kételkedett, hogy egyáltalán kapnak találatot, de máris több mint egy tucat érkezett. És a keresés még nem ért véget.
Az egyik találat különösen ígéretesnek tűnt.
Trish megfordult, és átkiabált a könyvtárba: – Katherine! Azt hiszem, ezt látnod kéne!
Trish évekkel ezelőtt futtatott le utoljára ilyen keresést, és most lenyűgözték az eredmények. Annak idején ez a keresés zsákutcába vezetett volna. Most azonban úgy tűnt, hogy a digitalizált és a neten kereshetővé tett anyag átlépte azt a kritikus mennyiséget, ahonnét már gyakorlatilag bármi megtalálható. Hihetetlen, de az egyik kulcsszóról Trish még csak nem is hallott eddig… és arra is kapott találatot.
Katherine berontott a vezérlőterembe.
– Mit találtál?
– Íme, a jelentkezők – mutatott Trish a plazmakijelző falra. – Ezek olyan dokumentumok, amelyekben valamennyi kulcsszavad szerepel, pontosan abban a formában, ahogyan megadtad.
Katherine a füle mögé igazította a haját és olvasni kezdte a találatokat.
– Mielőtt túlságosan izgalomba jönnél – tette hozzá Trish -, biztosíthatlak, hogy a dokumentumok többsége nem az lesz, amit keresel. Hanem az, amit fekete lyuknak nevezünk. Nézd meg a fájlméreteket. Óriásiak. Több millió e-mail tömörítve, sokkötetes enciklopédiák teljes anyaga, üzenőfalak, amelyek már évek óta működnek, és hasonlók. Méretüknél és szerteágazó tartalmuknál fogva ezek a fájlok oly sok potenciális kulcsszót tartalmaznak, hogy mágnesként vonzzák a keresőket.
Katherine rámutatott az egyik tételre a lista elején.
– És mit szólsz ahhoz?
Trish mosolygott. Katherine egy lépéssel megint előtte járt, kiszúrva az egyetlen kisméretű fájlt a listában.
– Jó szemed van. Igen, eddig valóban az az egy ígéretes jelöltünk van. Annyira kicsi, hogy nem lehet hosszabb egy-két oldalnál.
– Nyisd meg. – Katherine-nek feszült volt a hangja.
Trish nehezen tudta elképzelni, hogy egy egyoldalas dokumentum Katherine valamennyi kulcsszavát tartalmazza. Ám amikor rákattintott, és megnyílt a dokumentum, az összes keresőkifejezés ott volt… kristálytisztán és azonnal észrevehetően a szövegben.
Katherine közelebb lépett, a plazmakijelző falára tapasztotta tekintetét.
– Ez a dokumentum… kivonatolt?
Trish bólintott.
– Isten hozott a digitalizált szövegek világában.
Az automatikus kivonatolás a dokumentumok digitalizálásának elterjedésekor vált bevett gyakorlattá. A művelet során egy szerver lehetővé tette a felhasználónak a keresést a teljes szövegben, de mindig csak egy kis töredékét mutatta meg – mint egy film előzetese -, abban viszont ott voltak kiemelve a keresett kifejezések. A szöveg java részének elhagyásával a szerver elkerülte a szerzői jogok megsértését, és kimondatlanul is azt az üzenetet küldte az érdeklődőnek: Nálam megvan az információ, amit keresel, de ha akarod a többit is, akkor meg kell vásárolnod tőlem.
– Amint látod – mondta Trish legörgetve az erősen megcsonkított oldal aljáig -, ez a dokumentum valamennyi kulcsszavadat tartalmazza.
Katherine némán bámulta a szövegkivonatot.
Trish adott neki egy percet, aztán visszaugrott az oldal tetejére. Katherine keresőkifejezései csupa nagybetűvel és aláhúzással kiemelve jelentek meg egy szövegtöredék kíséretében – mindössze két szó a kulcskifejezés előtt és után.
Trish elgondolni sem tudta, miről szólhat ez a dokumentum. Egyáltalán, mi a jó franc az a szimbolon?
Katherine izgatottan nyomult közelebb a képernyőhöz.
– Honnan van ez a dokumentum? Ki írta? Trish már éppen ezen dolgozott.
– Adj egy másodpercet. Megpróbálom megtalálni a forrást.
– Tudnom kell, ki írta ezt – ismételte Katherine feszült hangon. – Látnom kell a többit is.
– Azon vagyok – felelte Trish, megütközve Katherine türelmetlenségén.
Furcsa módon a fájl helyeként nem egy hagyományos webcím szerepelt, hanem egy numerikus IP-cím.
– Nem tudom visszafejteni az IP-címet – mondta Trish. – Nem rendel hozzá domain nevet. Várj. – Megnyitott egy ablakot a terminálján. – Elindítok egy nyomkövető programot.
Trish beütötte a megfelelő utasításokat, hogy pingeljen meg minden címet a vezérlőterem számítógépe és a dokumentumot tároló gép között.
– Elindítottam – közölte, miután megnyomta az Enter billentyűt.
A program rendkívül gyors volt, szinte azonnal hálózati eszközök hosszú listáját írta ki a képernyőre. Trish görgette a routerek és switchek listáját. Ezek az eszközök kötötték össze az ő gépét a…
Mi a fene! A program leállt, mielőtt elérte volna a dokumentumot tároló szervert. A pingelés valamilyen okból beleütközött egy hálózati eszközbe, ami nem visszadobta, hanem épp ellenkezőleg: elnyelte.
– Úgy tűnik, hogy blokkolták a nyomkövető programomat – mondta Trish. Lehetséges ez egyáltalán?
– Futtasd újra.
Trish elindította még egyszer, ugyanazzal az eredménnyel.
– Semmi. Zsákutca. Olyan, mintha ennek a dokumentumnak a szervere megtalálhatatlan lenne. – Megnézte a zsákutcát megelőző néhány címet. – De annyit mondhatok, hogy itt van valahol Washington körzetében.
– Viccelsz.
– Tiszta sor – mondta Trish. – Ezek a programok földrajzilag egy spirál mentén haladnak, ami azt jelenti, hogy az első eredmények mindig közeliek. Mellesleg az egyik keresőkifejezésed is a Washington volt.
– És mi van a „who is” kereséssel? – próbálkozott Katherine. – Abból nem lehetne megtudni, hogy kié a domain?
Némileg kezdetleges módszer, de nem rossz ötlet. Trish lefuttatott egy keresést az IP-címre a „who is” adatbázisban, azt remélve, hogy a kódoló számok megfeleltethetők egy létező domain névvel. A kudarc okozta frusztráció mellett immár a kíváncsiság is hajtotta. Kié ez a dokumentum? A „who is” eredménye gyorsan jött: nem volt találat, és Trish megadóan tárta szét a kezét.
– Olyan, mintha ez az IP-cím nem létezne. Nem tudok semmilyen információhoz jutni róla.
– Pedig létezik az az IP Éppen most találtunk egy dokumentumot, amit ott tárolnak!
Igaz. Csakhogy akárkié is az a dokumentum, láthatóan nem akarja felfedni a kilétét.
– Nem tudom, mit mondjak. A nyomkövetés nem igazán az én szakterületem. Tanácstalan vagyok. Hacsak nem akarsz bevonni valakit, aki ért a hackeléshez.
– Ismersz olyan valakit?
Trish megfordult és a főnökére meredt.
– Katherine, csak vicceltem. Ez tényleg nem jó ötlet.
– De van ilyen? – Katherine megnézte az óráját.
– Nos, igen. Technikailag nem egy nagy ügy.
– Kit ismersz?
– Hackerre gondolsz? – Trish idegesen nevetett. – A pasik fele a régi munkahelyemen.
– Van köztük olyan, akiben megbízol?
Ezt komolyan gondolja? De Trish látta, hogy Katherine már nem is lehetne komolyabb.
– Mondjuk, hogy igen – válaszolta gyorsan. – Egy olyat ismerek, akit megkereshetnénk. Ő volt az IT biztonsági szakértőnk… igazi számítógépguru. Járni akart velem, ami nem jött össze, de jó arc, és megbízom benne. Ráadásul szabadúszó.
– Számíthatunk a diszkréciójára?
– Elvégre hacker. Muszáj annak lennie. A munkájával jár. De abban biztos vagyok, hogy már azért is legalább ezer dolcsit kér, hogy egyáltalán…
– Hívd fel. ígérd neki a dupláját, ha gyors lesz.
Trish maga sem tudta, mi kelt benne kínosabb érzést: az, hogy segít Katherine Solomonnak felbérelni egy hackert… vagy hogy felhív egy olyan pasit, aki valószínű, még mindig nem tudja elhinni, hogy egy duci, vörös hajú metarendszer-elemző visszautasította a közeledését.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Használd a könyvtári telefont – mondta Katherine. – Azon le van tiltva a hívószámkijelzés. És persze ne említsd a nevemet.
– Rendben. – Trish elindult az ajtó felé, de megállt, mert meghallotta Katherine iPhone-jának csipogását. Ha van egy kis szerencséje, a bejövő szöveges üzenet olyan információt tartalmaz, amely felmenti a háta közepére kívánt feladat alól. Megvárta, amíg Katherine kihalássza a telefont a köpenye zsebéből és megnézi a kijelzőt.
Katherine Solomont elöntötte a megkönnyebbülés, amikor meglátta az üzenetküldő nevét.
Végre.
– SMS jött a bátyámtól – mondta Trishre pillantva.
Trish reménykedni kezdett.
– Akkor talán megkérdezhetnénk őt is erről az egészről… mielőtt felhívnánk egy hackert.
Katherine a dokumentum kivonatára nézett a plazmakijelző falon, és dr. Abaddon hangját vélte hallani. Ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban… meg lehetne találni. Katherine-nek már fogalma sem volt, mit is higgyen, és ez a dokumentum információkat tartalmazott azokról a délibábos gondolatokról, amelyeknek Peter a megszállottja lett.
Katherine megrázta a fejét.
– Tudni akarom, ki írta ezt és hol található. Intézd el a hívást.
Trish homlokráncolva indult az ajtó felé.
Akár értelmezni tudja ez a dokumentum annak a rejtélyét, amiről a fivére dr. Abaddonnak beszélt, akár nem, egy dolog legalább megoldódott a mai napon. A bátyja végre megtanulta, hogyan lehet SMS-t küldeni a Katherine-től kapott iPhone-on.
– És értesítsd a sajtót – szólt Katherine Trish után. – A nagy Peter Solomon elküldte élete első szöveges üzenetét.
Az utca túloldalán, szemben az SMSC-vel Malakh a leparkolt limuzin mellett állt, kinyújtóztatva a lábát és várva a telefonhívást, amelynek befutását biztosra vette. Elállt az eső, és a téli holdfény lassan áttört a felhőkön. Ugyanennek a holdnak a fénye ragyogott be Malakhra három hónappal ezelőtt, a Templom háza tetőablakán át, a beavatása során. Ma másnak látom a világot.
Várakozás közben ismét megkordult a gyomra. A kétnapos böjt, bár kellemetlen, de sorsdöntő része a felkészülésnek. így jártak el a régiek. Hamarosan minden fizikai nehézség lényegtelenné válik.
Az esti hidegben ácsorogva nevetnie kellett, amikor meglátta, hová vetődött a sors iróniájából: éppen egy kis templom elé. Egy fogászati rendelő és egy kisáruház között megbújva apró szentély állt.
Az Úr dicsőségének háza.
Malakh az ablakot nézte, ahol az egyházi doktrína néhány tételét tették közszemlére:
Hisszük, hogy Jézus Krisztus a Szentlélektől fogant, Szűz Máriától született, és egy személyben ember és isten.
Malakh mosolygott. Igen, Jézus valóban mind a kettő – ember és Isten -, de a szűztől való születés nem előfeltétele az istenségnek. Ez nem így működik.
Az esti csendben megszólalt egy mobiltelefon, megugrasztva a pulzusát. Ezúttal a saját telefonja csengett – egy olcsó, eldobható készülék, amit tegnap vett. A hívásazonosító szerint az kereste, akinek a jelentkezésére várt.
Helyi hívás, humorizált Malakh a Silver Hill Road túloldalára pillantva, ahol egy háztető cikcakkos vonalai rajzolódtak ki a sápadt holdfényben a fák koronája felett. Malakh kihajtotta a telefont.
– Itt dr. Abaddon – szólt bele, elmélyítve a hangját.
– Katherine vagyok – mondta egy női hang. – Végre hírt kaptam a bátyámról.
– Ez megnyugtató. Hogy érzi magát?
– Éppen úton van hozzám a laborba – válaszolta Katherine. – Azt javasolta, hogy ön is csatlakozzon hozzánk.
– Tessék? – Malakh habozást színlelt. – Az ön laborjában?
– Úgy látszik, maradéktalanul megbízik önben. Még soha senkit nem hívott ide.
– Feltételezem, hogy úgy véli, ez a látogatás elősegíti a megbeszélésünket, de én akkor is behatolónak érzem magam.
– Ha a bátyám azt mondja, hogy ön szívesen látott vendég itt, akkor én is azt mondom. Egyébként azt üzente, hogy nagyon sok mondanivalója van számunkra, én pedig szeretnék a dolgok végére járni.
– Nos, akkor rendben. És hol van pontosan az a labor?
– A Smithsonian Központjában. Tudja, hol van?
– Nem – mondta Malakh, s közben az épületet nézte a parkolóból. – De éppen kocsiban ülök, és van navigációs rendszerem. Mi a cím?
– Silver Hill Road 4210.
– Tartaná, kérem? Máris beírom. – Malakh várt tíz másodpercig, majd azt mondta: – Jó hírem van, úgy néz ki, közelebb vagyok, mint gondoltam. A GPS szerint mindössze tíz percre.
– Remek. Odaszólok a biztonságiaknak, hogy engedjék át.
– Köszönöm.
– Viszlát, hamarosan.
Malakh zsebre vágta az eldobható telefont és átnézett az SMSC épületére. Udvariatlanság volt, hogy meghívtam magamat? Mosolyogva vette elő Peter Solomon iPhone-ját, hogy újra megcsodálja a szöveges üzenetet, amelyet néhány perccel korábban Katherine-nek küldött.
Üzeneteidet vettem. Minden rendben. Zűrös nap. Elfelejtettem elmenni dr. Abaddonhoz. Bocs, hogy nem mondtam korábban. Hosszú mese. Indulok a laborba. Ha eléred, hívd oda dr. Abaddont is. Teljesen megbízom benne, és sok mondanivalóm van nektek. Peter
Nem lepődött meg, amikor Peter iPhone-ja csipogott egyet, jelezvén, hogy megérkezett Katherine válasza.
peter, grat az sms-hez! orulok, h jol vagy. elértem dr a-t. jon a laborba, varlak! k
Solomon telefonjával a kezében Malakh lekuporodott, és betuszkolta az iPhone-t az első kerék és a járdaszegély közé. A telefon jó szolgálatokat tett ma – de itt az ideje eltüntetni. Beült a volán mögé, elindította a kocsit és addig gurult előre, amíg meg nem hallotta az éles reccsenést a kerekek alatt.
Aztán újra leparkolt és átnézett az SMSC körvonalaira a túloldalon. Tíz perc. Peter Solomon hatalmas raktárépülete több mint harmincmillió kincset őriz, de Malakh csak a két legértékesebb elpusztítására érkezett ide ma este.
Katherine Solomon kutatásainak eredménye volt az egyik.
A másik Katherine Solomon maga.
– Langdon professzor?- szólt rá Sato. – Mintha kísértetet látna. Jól van?
Langdon megigazította a táska vállszíját és rátette a kezét, hátha így jobban elrejtheti a kocka alakú csomagot, amit magával hozott. Hamuszürkévé vált az arca.
– Én… én csak aggódom Peterért.
Sato félrebillentett fejjel, szúrós szemmel méregette.
Langdonban egyszerre az a szörnyű gyanú támadt, hogy Sato ma esti jelenléte talán összefügg azzal a kis csomaggal, amelyet Peter Solomon a gondjaira bízott. Még figyelmeztette is Langdont: Befolyásos emberek el akarják lopni tőlem. Veszélyes lenne, rossz kezekbe kerülve. Langdon elképzelni sem tudta, miért akarna megszerezni a CIA egy talizmános dobozt… vagy hogy mi ez a talizmán egyáltalán. Ordo ab chao?
Sato közelebb lépett, le nem véve róla fekete szemét.
– Csak nem megvilágosodás érte?
Langdon érezte, hogy elönti a veríték.
– Nem, nem egészen.
– Mi jár az eszében?
– Én csak… – Langdon tétovázott, fogalma sem volt, mit mondjon. Nem állt szándékában elárulni, mi rejtőzik a táskájában, ám ha Sato beviszi a CIA-központba, szinte biztosan átkutatják a belépéskor. – Valójában… – próbált rögtönözni – …van egy ötletem a Peter tenyerén látható számokkal kapcsolatban.
Sato arckifejezése nem árult el semmit.
– Igen? – Anderson felé fordult, aki épp az imént üdvözölte a végre-valahára befutott helyszínelőket.
Langdon nyelt egy nagyot, és leguggolt a kéz mellé, azon törte a fejét, mivel is állhatna elő. Tanár vagy, Robert. Improvizálj! Vetett egy utolsó pillantást a hét kis szimbólumra, hátha eszébe jut valami.
Semmi. Teljes csőd.
Miközben lelki szemei előtt leperegtek az agyában tárolt jelképek, csak egyetlen lehetőségre bukkant. Ugyanarra, ami legelőször merült fel benne, de annyira valószínűtlennek tűnt, hogy akkor elvetette. Most azonban muszáj volt időt nyernie.
– Nos – kezdte -, egy szimbólumkutató első szabálya, hogy rossz nyomon jár a jelképek és kódok megfejtésekor, ha több szimbolikus nyelvet alkalmazva kezd hozzá a jelképek értelmezéséhez. Amikor például azt mondtam, hogy ez a szöveg római és arab, az hibás elemzés volt, mert több szimbólumrendszert használtam. Ugyanez igaz a rómaira és a rúnaírásra is.
Sato összefonta a karját és felhúzta a szemöldökét, mintha azt mondaná: folytassa.
– Általában a kommunikáció egy nyelven zajlik, nem több nyelven, ezért a szimbólumkutató első dolga egy szöveggel, hogy megtalálja azt az egyetlen, összefüggő jelképrendszert, amely az egész szövegre alkalmazható.
– És lát itt ilyen egységes rendszert?
– Nos, igen… és nem. – Langdont az elforgatható, szimmetrikus ambigrammákkal szerzett tapasztalat megtanította arra, hogy a jelképeket néha több nézőpontból is lehet értelmezni. Ebben az esetben valóban látott arra módot, hogy egyetlen nyelvben helyezze el mind a hét jelet. – Ha kissé változtatunk a kézen, összefüggő nyelvhez jutunk. – Ez a változtatás, amelynek a végrehajtására készült, hátborzongatóan emlékeztetett arra, amit Peter fogvatartója ajánlott, amikor az ősi hermetikus mondást idézte. Mint fenn, úgy lenn.
Langdon megborzongott, amikor meg kellett fognia a fatalpat, amelyen Peter keze állt. Óvatosan megfordította úgy, hogy Peter ujjai immár lefelé mutattak. A tenyerébe írt szimbólumok abban a pillanatban átváltoztak.
– Ebből a szögből nézve – mondta Langdon -, az X-I-I-I létező római szám lesz: tizenhárom. Ráadásul a többi betű is elhelyezhető a római ábécében: SBB. – Langdon azt várta, hogy elemzésére csak vállvonogatás lesz a válasz, de Andersonnak azon nyomban megváltozott az arckifejezése.
– SBB? – kiáltott fel a parancsnok.
Sato Andersonhoz fordult: – Ha nem tévedek, ez egy ismerős számozási rendszer itt, a Capitolium épületében.
Anderson elsápadt.
– Igen.
Sato vészjóslóan elmosolyodva intett Andersonnak.
– Parancsnok, kövessen, kérem. Négyszemközt akarok beszélni önnel.
Sato igazgató hallótávolságon kívülre távozott Anderson parancsnokkal, és Langdon egyedül maradt a tanácstalanságával. Mi az ördög folyik itt? És mi lehet az az SBB XIII?
Anderson parancsnok azon tűnődött, mi jöhet még ezek után ma este. A kéz az SBB tizenháromra mutat? Elképesztette, hogy egy kívülálló egyáltalán hallhatott az SBB-ről… hogy az SBB tizenháromról már ne is beszéljünk. Peter Solomon ujjai, úgy tűnik, nem fölfelé mutatnak, mint eleinte hitték… hanem éppen az ellenkező irányba.
Sato igazgató egy csendes zugba terelte Andersont, Thomas Jefferson bronzszobra mellett.
– Parancsnok – mondta neki -, bízom benne, hogy pontosan tudja, hol van az SBB tizenhárom.
– Természetesen.
– Tudja, mi van bent?
– Nem, meg kell nézni. Úgy emlékszem, hogy évtizedek óta nem használják.
– Hát, most majd kinyitja.
Anderson nem vette jónéven, ha mások mondták meg, mit csináljon a saját épületében.
– Asszonyom, ez nem olyan egyszerű. Először ellenőriznem kell a helyiségjegyzéket. Mint tudja, az alsóbb szinteken főleg privát irodák és tárolók vannak, és a biztonsági protokoll megköveteli…
– Ki fogja nyitni nekem az SBB tizenhármat – mondta Sato -, vagy hívom az OS-t, és iderendelek egy csapatot egy faltörő kossal.
Anderson előbb csak bámult rá, aztán fogta a rádióját és beleszólt: – Itt Anderson. Kell valaki, aki kinyitja az SBB-t. Öt percen belül legyen nálam.
A hang a rádióban zavarról árulkodott.
– Parancsnok, megerősíti, hogy az SBB-t mondta?
– Úgy van. Az SBB-t. Azonnal kerítsen valakit! És kell egy zseblámpa is.
Eltette a rádiót. Andersonnak felgyorsult a pulzusa, amikor Sato közelebb lépett hozzá és lehalkította a hangját.
– Parancsnok, kevés az időnk – suttogta. – Azt akarom, hogy vigyen le minket az SBB tizenháromba, amilyen gyorsan csak lehet.
– Igen, asszonyom.
– És még valamit kérek öntől.
Azon kívül, hogy betörjek valahová? Anderson nem volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzon, de nem felejtette el, hogy Sato perceken belül megérkezett, amikor megtalálták a kezet a Rotundában, és most ezt használja fel arra, hogy belépést követeljen a Capitolium privát helyiségeibe. Az OS főnöke olyannyira előtte járt az eseményeknek, hogy gyakorlatilag maga idézte elő őket.
Sato a professzorra mutatott a csarnok közepén.
– Ott az a táska Langdon vállán.
Anderson odanézett.
– Mi van vele?
– Feltételezem, hogy a biztonsági kapunál átvilágították a táskát, amikor Langdon belépett az épületbe.
– Természetesen. Minden csomagot átvilágítunk.
– Látni akarom a felvételt. Tudnom kell, mi van a táskájában.
Anderson a táskát bámulta, amely egész este ott lógott Langdon vállán.
– De… nem lenne egyszerűbb megkérdezni tőle?
– Mi az, ami nem volt érthető a parancsban?
Anderson ismét elővette a rádiót és tolmácsolta a kérést. Sato megadta Andersonnak a BlackBerryje címét, hogy arra küldjék át e-mailben a felvétel digitális másolatát, amint megtalálták. Anderson vonakodva egyezett bele.
A helyszínelők át akarták venni a levágott kezet a Capitolium rendőrségétől, de Sato elrendelte, hogy egyenesen az ő embereihez vigyék Langley-be. Anderson már nem látta értelmét tiltakozni. Átment rajta a kis japán gőzhenger.
– A gyűrű nálam marad – szólt a helyszínelők után Sato.
A csapat vezetője láthatóan vitába akart szállni a döntéssel, de aztán jobbnak látta hallgatni. Lehúzta a gyűrűt Peter ujjáról, betette egy steril gyűjtőtasakba, és átadta Satónak. A nő eltette a blézere zsebébe, majd Langdonhoz fordult.
– Indulunk, professzor. Hozza a holmiját!
– Hová megyünk? – érdeklődött Langdon.
– Csak kövesse Mr. Andersont.
Igen, gondolta Anderson, méghozzá szorosan. Az SBB egy olyan része volt a Capitoliumnak, ahová nem sokan jutottak be. Eléréséhez át kellett haladni a kripta alatti kis szobák és szűk átjárók szerteágazó labirintusán. Ábrahám Lincoln legkisebb fia, Tad egyszer eltévedt odalent, és kis híján ott pusztult. Anderson erősen gyanította, hogy ha Sato eléri a célját, Robert Langdonra is hasonló sors vár.
Mark Zoubianis IT biztonsági szakértő mindig is büszke volt arra, hogy egyszerre több feladattal tud foglalkozni. Pillanatnyilag a heverőjén ült a televízió távirányítójával, egy vezeték nélküli telefonnal, egy laptoppal, egy PDA-val és egy nagy tál sajtos puffanccsal. Fél szemmel a Redskins elnémított mécsesét figyelte, a másikkal a laptopot, miközben rajta volt a Bluetooth headset, és egy nővel beszélt, akiről több mint egy éve nem hallott.
Ki más hívna késő este, meccs közben, mint Trish Dunne?
Volt kolléganője ismét bizonyította szociális alkalmatlanságát: épp a Redskins-meccs idejét találta legmegfelelőbbnek arra, hogy cseverésszen és szívességet kérjen tőle. Rövid felvezetés után a régi szép időkről és Mark pótolhatatlan humoráról Trish rátért a tárgyra: megpróbált azonosítani egy IP-címet, ami valószínűleg egy védett szerveré valahol Washington körzetében. A szerveren van egy rövid szöveges dokumentum, és ahhoz szeretne hozzáférni… vagy legalább némi információt szerezni arról, hogy kié a dokumentum.
A megfelelő emberhez fordultál, csak rosszkor, közölte vele a férfi. Trish ekkor elárasztotta hízelgésekkel a szakértelmét illetően, amelyek jórészt igazak voltak, és Zoubianis kisvártatva azon kapta magát, hogy egy furcsa felépítésű IP-címet ír be a laptopjába.
Zoubianisnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a címre, hogy azonnal rossz érzése támadjon.
– Trish, nem tetszik nekem ez az IP. Olyan protokollt használ, ami nyilvánosan még nem elérhető. Valószínűleg kormányzati hírszerzőké vagy a katonaságé.
– A katonaságé? – nevetett Trish. – Higgy nekem, most szedtem le egy kivonatolt dokumentumot arról a szerverről, és az nagyon nem volt katonai.
Zoubianis lehívta a terminálablakot, és megpróbálkozott egy nyomkövető programmal.
– Azt mondod, hogy nálad behalt a nyomkövető?
– Igen. Kétszer is. Elakadt egy ponton.
– Az enyém is. – Zoubianis elindított egy diagnosztikai programot. – És mitől olyan érdekes ez az IP?
– Futtattam egy delegátort, ami talált egy keresőt ezen az IP-n, és kiadott egy kivonatolt dokumentumot. Szívesen fizetnék érte, de nem tudom, kié az IP, vagy hogyan juthatnék hozzá.
Zoubianis homlokráncolva nézte a monitort.
– Biztos vagy benne? Futtatom a diagnosztikát, és ez a tűzfal kódolás… elég komolynak tűnik.
– Ezért kapsz olyan sok lóvét.
Zoubianis fontolóra vette a dolgot. Trish az imént egész vagyont kínált a melóért.
– Még egy kérdés, Trish. Miért olyan fontos ez neked?
Trish hallgatott egy darabig.
– Egy barátomnak teszek szívességet vele.
– Nagyon jó barát lehet.
– Valójában barátnő.
Zoubianis vihogott, de tartotta a száját. Tudtam.
– Nézd – mondta Trish türelmetlenül -, elég jó vagy ahhoz, hogy meghackeld ezt az IP-t? Igen vagy nem?
– Igen, elég jó vagyok. És igen, tudom, hogy sokat perkálsz érte.
– Mennyi időbe telik?
– Nem sokba – válaszolta a férfi, miközben már verte a billentyűket. – Kábé tíz perc alatt bejutok egy gépbe a hálózatukon. Ha már benn vagyok és tudom, mit keressek, visszahívlak.
– Örök hálám. Amúgy jól vagy?
Még kérdi?
– Trish, az ég szerelmére, felhívsz este, meccs közben és cseverészni szeretnél? Akarod, hogy meghackeljem ezt az IP-t, vagy nem?
– Kösz, Mark. Tényleg hálás vagyok. Várom, hogy visszahívj.
– Tizenöt perc. – Zoubianis letette a telefont, magához ragadta a rágcsálnivalót és felhangosította a tévét.
Nők.
Hová visznek ezek?
Langdon sietve tartott lefelé a Capitolium bugyraiba, és érezte, ahogy minden lépéssel gyorsul a szívverése. A nyugati csarnokon át hagyták el a Rotundát, lementek egy márványlépcsőn, majd egy széles ajtón áthaladva visszakanyarodtak a közvetlenül a Rotunda alatti híres terembe.
A Capitolium kriptája.
Itt nehezebb volt a levegő, és Langdont már szenvedett a klausztrofóbiától. A kripta alacsony mennyezete és gyér megvilágítása még inkább kiemelte a fejük fölött húzódó, óriási kőpadlót alátámasztó negyven dór oszlop robusztus testét. Nyugalom, Robert.
– Erre – mondta Anderson, balra vette az irányt a tágas, kör alakú helyiségben.
Szerencsére ebben a kriptában nem voltak halottak. Szobrok álltak benne, a Capitolium makettje és egy alacsony emelvény a fából ácsolt ravatal számára: erre helyezték a koporsót az állami temetéseknél. Gyorsan vágtak át a termen, egy pillantást sem vetve a négyágú márvány iránytűre a padló közepén, ahol egykor az örökmécs égett.
Anderson megszaporázta a lépteit; Sato a BlackBerryjét vizslatta menet közben. Langdon azt hallotta, hogy a Capitolium minden sarkában van térerő, hogy ne legyen fennakadás abban a napi sokszáz kormányzati hívásban, amelyet innen indítanak vagy itt fogadnak.
Átlósan átszelve a kriptát a kis csapat egy félhomályos előtérbe jutott, ahonnét kanyargós folyosókon folytatta szövevényes útját. Az alagútszerű folyosókról azonosító számmal ellátott ajtók sokasága nyílt. Langdon leolvasta az ajtók számát.
S154… S153… S152…
Halvány fogalma sem volt, mi lehet az ajtók mögött, de legalább egy dolog tisztázódott végre: a tetoválás jelentése Peter Solomon tenyerében. Az SBB XIII egy ajtó száma lehet, valahol a Capitolium épületének mélyén.
– Mik ezek az ajtók? – érdeklődött Langdon, erősen az oldalához szorítva a válltáskát, s azon töprengve, vajon mi köze lehet Solomon kis csomagjának az SBB XIII jelzésű ajtóhoz.
– Irodák és raktárak – mondta Anderson. – Magánirodák és raktárak – ismételte meg nyomatékkal, Satóra pillantva.
Sato le nem vette a szemét a BlackBerryről.
– Kicsinek tűnnek – jegyezte meg Langdon.
– A legtöbb valóban csak szűk odú, de egyik-másik Washington legkeresettebb ingatlanai közé számít. Ez volt az eredeti Capitolium szíve, a régi szenátus két szinttel fölöttünk ülésezett.
– És az SBB tizenhárom? – kérdezte Langdon. – Az kinek az irodája?
– Senkié. Az SBB magán raktárterület, és meg kell mondanom, csodálkozom…
– Anderson parancsnok – szakította félbe Sato, anélkül hogy felpillantott volna a készülékéből -, egyszerűen csak vigyen oda minket.
Anderson összeszorította a száját és némán mutatta tovább az utat a raktárlabirintusban. Csaknem mindegyik falon nyilak mutatták az irányt, azonosítva az egyes hivatali tömböket a folyosók hálózatában.
S142-S152…
ST1 – ST70…
Hl – H166 és HT1 – HT67…
Langdon erősen kételkedett abban, hogy képes lenne egyedül kitalálni innen. Kész útvesztő. Csak annyit sikerült kikövetkeztetnie, hogy a számok előtti S vagy H attól függ, hogy a szenátus vagy a ház épületszárnyában vannak-e. Az ST és a HT pedig azt jelölhette, amit Anderson teraszszintnek nevezett.
Egyelőre nyoma sincs SBB-nek.
Végül megérkeztek egy acél biztonsági ajtó elé, amelyhez kártyaleolvasó tartozott.
SB szint
Langdon érezte, hogy most már közel járhatnak. Anderson elővette a beléptető kártyáját, de tétovázott, láthatóan nem volt ínyére Sato követelése.
– Parancsnok! – sürgette Sato. – Nem állhatunk itt egész éjszaka.
Anderson vonakodva helyezte be a kártyáját. Kinyílt az acélajtó, és beléphettek az előtérbe. A nehéz kapu bezárult mögöttük.
Langdon maga sem tudta, mire számított, de semmi esetre sem arra a látványra, ami eléje tárult. Egy lépcső vezetett lefelé.
– Még lejjebb? – torpant meg. – Hiszen az már a kripta szintje alatt van!
– Igen – mondta Anderson. – Az SB annyit tesz, Senate Basement. Szenátusi alagsor.
Langdon felnyögött. Remek.
A biztonsági őr a reflektorok fényét látta meg először az SMSC épülete felé kanyargó, fákkal szegélyezett bekötőúton. Kötelességtudóan lejjebb vette a hangerőt a hordozható tévén, és belökte a rágcsálnivalót a pult alá. A legrosszabbkor. A Redskins most fejezi be a kezdő támadást, és nem akarta elmulasztani.
Ahogy a kocsi közelebb ért, az őr ellenőrizte a bejegyzett nevet.
Dr. Christopher Abaddon.
Katherine Solomon az imént értesítette a biztonságiakat, hogy hamarosan vendége érkezik. Az őrnek fogalma sem volt, miféle doktor lehet, de akármilyen is, átkozottul jól csinálhatja, ha egy hosszú, fekete limuzin szállítja. Az áramvonalas jármű megállt az őrhely előtti sorompónál, és a sofőr hangtalanul leeresztette a sötétített ablaküveget.
– Jó estét – mondta, megbökve sofőrsapkáját. Erős testfelépítésű férfi volt, borotvált fejjel. Ő is a futballmeccset hallgatta a rádión. – Dr. Christopher Abaddont viszem Ms. Katherine Solomonhoz.
Az őr bólintott.
– Kérem az iratokat.
A sofőr meglepettnek tűnt.
– Elnézést, de nem szólt ide Ms. Solomon?
Az őr ismét bólintott, vettett egy lopott pillantást a televízióra.
– De mindenképp ellenőriznem kell a látogató személyazonosságát, és be is kell vezetnem a nevét a naplóba. Sajnálom, ez a szabály. Látnom kell a doktor igazolványát.
– Hogyne. – A sofőr hátrafordult az ülésen, és fojtott hangon beszólt a kisablakon. Közben az őr megint odapillantott a meccsre. A Redskins sikeresen kitört, és az őr azt remélte, végezni tud a limóval a következő akcióig.
A sofőr visszafordult és kinyújtott egy igazolványt, amelyet nyilván az imént vett át hátulról.
Az őr gyorsan beszkennelte a rendszerbe. A washingtoni vezetői engedélyen egy bizonyos Christopher Abaddon szerepelt, címe Kalorama Heights. A fotó egy jóképű szőke urat ábrázolt kék zakóban, nyakkendővel és szatén díszzsebkendővel. Ki vesz díszzsebkendőt egy igazolványképhez?
A lehalkított tévéből üdvrivalgás hallatszott, és az őr épp időben kapta oda a fejét, hogy lássa az ujjával az égre mutatva táncoló Redskins-játékost.
– Ezt lekéstem – morogta, miközben visszafordult az ablakhoz. – Oké – mondta, átadva a jogosítványt a sofőrnek. – Mehetnek.
Ahogy a limuzin elhúzott mellette, már fordult is vissza a tévéhez, hátha megismétlik.
Miközben Malakh a limuzint vezette a kanyargós bekötőúton, akaratlanul is mosolygott. Peter Solomon titkos múzeumába nem volt nehéz bejutni. Még élvezetesebbé tette a dolgot, hogy ma már másodszor tört be Solomon magánterületére huszonnégy órán belül. Tegnap este hasonló látogatást tett Solomon otthonában.
Noha Peter Solomonnak pompás vidéki birtoka volt Potomacben, a városban tartózkodva penthouse lakosztályában töltötte ideje java részét, az exkluzív Dorchester Armsban. Az épület, mint a dúsgazdagok lakta helyek többsége, valóságos erőd volt. Magas falak. Őrzött kapuk. Vendéglisták. Védett, föld alatti parkoló.
Malakh ugyanezzel a limuzinnal állt meg az épület őrházánál. Lekapta a sofőrsapkát kopasz fejéről és bejelentette: – Dr. Christopher Abaddont hozom. Mr. Peter Solomon meghívott vendége. – Malakh úgy ejtette ki a neveket, mintha a yorki herceget jelentené be.
Az őr ellenőrizte a naplót, majd Abaddon igazolványát is.
– Igen, látom, hogy Mr. Solomon várja dr. Abaddont. – Megnyomott egy gombot, és a kapu kinyílt. – Mr. Solomon a penthouse lakosztályban van. Mondja meg az utasának, hogy az utolsó lift jobbra. Az egyenesen fölviszi.
– Köszönöm. – Malakh megbillentette a sapkáját és behajtott. A garázsban keringett, kereste a biztonsági kamerákat. Egyet se látott. Az itt lakók nyilván nem olyan népek, akik kocsikat törnek fel, és azt sem szerethetik, ha megfigyelik őket.
Malakh leparkolt egy sötét sarokban a felvonók közelében, leengedte az elválasztót a sofőrülés és az utastér között, és átmászott a limuzin hátuljába. Ott megszabadult a sapkától, és feltette a szőke parókát. Megigazította a zakóját és a nyakkendőjét, s megnézte a tükörben, hogy nem kenődött-e el az alapozó. Malakh semmilyen kockázatot nem akart vállalni. Ma este nem.
Túl sokáig vártam erre.
Másodpercekkel később beszállt a magánliftbe. Némán és olajozottan suhant vele fölfelé. Amikor kinyílt az ajtó, egy elegáns hallban találta magát. A házigazda már várta.
– Isten hozta, dr. Abaddon.
Malakh belenézett a férfi híres szürke szemébe, és érezte, hogy meglódul a szíve.
– Mr. Solomon, hálás vagyok, hogy fogadott.
– Kérem, szólítson csak Peternek. – A két férfi kezet fogott.
Miközben Malakh megszorította az idősebb férfi kezét – ugyanazt a kezet, amely valamikor fegyvert szegezett a mellének -, és meglátta az ujján a szabadkőműves aranygyűrűt, suttogó hangot hallott a távoli múltból. Ha meghúzza azt a ravaszt, örökké üldözni fogom.
– Jöjjön be, kérem – mondta Solomon, és bevezette a vendéget egy fényűző nappaliba, amelynek hatalmas ablakaiból Washington lenyűgöző panorámáját lehetett látni.
– Jól érzem a teafű illatát? – kérdezte Malakh belépve.
Solomon láthatóan értékelte a szimatát.
– A szüleim mindig teával fogadták a vendégeket. És én folytatom ezt a hagyományt. – A kandalló elé készített teáskészlethez tessékelte. – Tejszín, cukor?
– Feketén kérem.
Solomonnak ez is a tetszésére szolgált.
– Lám, egy purista. – Mindkettejüknek töltött egy csésze fekete teát. – Azt mondta, hogy egy kényes természetű dolgot szeretne megbeszélni velem, kizárólag négyszemközt.
– Igen, és köszönöm, hogy áldoz rám az idejéből.
– Szabadkőműves testvérek vagyunk. Kötelék fűz össze minket. Mondja el, miben segíthetek.
– Először is szeretnék köszönetet mondani a harmincharmadik fok megtiszteltetéséért, amelyben néhány hónapja részesültem. Nagyon sokat jelent nekem.
– Örülök, de tudnia kell, hogy nem egyedül én hoztam a döntést. A legfőbb tanács szavazta meg.
– Természetesen. – Malakh gyanította, hogy Peter Solomon ellene szavazott, ám a szabadkőművességen belül is érvényes, hogy a pénz hatalom. Miután Malakh elérte a harminckettedik fokot a saját páholyában, csak egy hónapot várt azzal, hogy több millió dollárt adományozzon jótékony célra a szabadkőműves nagypáholy nevében. A nagylelkű felajánlás, miként azt Malakh várta, elegendő hatást gyakorolt ahhoz, hogy gyorsan felavassák az elit harmincharmadik fokra.
Az ősrégi szóbeszéd ellenére – „minden feltárul a harmincharmadik fokon” – Malakh eddig még nem tudott meg semmi újat, ami segítette volna célja elérésében. Nem mintha számított volna rá. A szabadkőművesek belső körén belül is voltak kisebb körök… ahová Malakh még évekig nem kerül be, ha egyáltalán bekerül valaha. De a felavatás is megtette a magáét. Valami példátlan dolog történt ott a Templom teremben, és ez hatalmat adott neki mindnyájuk felett. Többé már nem a ti szabályaitok szerint játszom.
– Tudnia kell – mondta Malakh a teáját szürcsölve -, hogy ön és én már találkoztunk sok évvel ezelőtt.
Solomon meglepődött.
– Valóban? Nem emlékszem.
– Jó ideje már annak.
És nem is Christopher Abaddon az igazi nevem.
– Sajnálom. A memóriám már nem a régi. Emlékeztetne rá, hogy történt?
Malakh ekkor mosolygott rá utoljára arra az emberre, akit mindenkinél jobban gyűlölt a világon.
– Sajnálatos, hogy nem emlékszik.
Malakh egyetlen gyors mozdulattal előrántott egy kis eszközt a zsebéből, előrenyújtotta, és megcélozta vele Solomon mellkasát. Kék fény villant, a sokkoló hangos sistergéssel és heves fájdalmat okozva egymillió voltos áramütést mért Peter Solomonra. A férfi szeme felakadt, és erőtlenül rogyott a székbe. Malakh fölé tornyosulva úgy nyáladzott, akár az oroszlán a sebzett préda láttán.
Solomon kétségbeesetten tátogott levegőért.
Rángatózott a teste, alig bírt megszólalni.
– Miért… miért? – nyögte ki végül.
– Mit gondol, miért? – kérdezett vissza Malakh.
Solomon őszintén tanácstalannak tűnt.
– Pénz… pénzt akar?
Pénzt? Malakh nevetett és ivott egy korty teát.
– Dollármilliókat adtam a szabadkőműveseknek. Nincs szükségem pénzre.
Én a tudásért jöttem, ő meg pénzt kínál.
– Akkor hát… mit akar?
– Ön birtokában van egy titoknak. Ma este meg fogja osztani velem.
Solomon küszködött, hogy fel tudja emelni a fejét és Malakh szemébe nézhessen.
– Nem… nem értem.
– Elég a hazugságból! – kiáltotta Malakh a megbénított férfi elé ugorva. – Tudom, mi rejtőzik itt Washingtonban.
Solomon szürke szeme kitisztult.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél.
Malakh ivott még egy kortyot a teából és letette a csészét.
– Ugyanezeket a szavakat használta tíz évvel ezelőtt is, az anyja halálának éjszakáján.
Solomonnak elkerekedett a szeme.
– Maga…?
– Nem kellett volna meghalnia. Ha megkapom, amit kérek…
Az idősebb férfi arcát a borzadály maszkjává torzította a felismerés… és a hitetlenség.
– Figyelmeztettem – mondta Malakh. – Ha meghúzza a ravaszt, örökké üldözni fogom.
– De hiszen…
Malakh előrelendült, és újra Solomonra támadt a sokkolóval. Ismét felvillant a kék fény, és az áldozat immár teljesen megbénult.
Malakh visszatette a Tasert a zsebébe, és nyugodtan kiitta a teáját. Ezután megtörölte a száját a monogramos damasztszalvétával és lenézett az áldozatára.
– Mehetünk?
Solomon teste mozdulatlan volt, de a szeme élt, és szinte égetett a pillantása.
Malakh lehajolt hozzá és a fülébe súgta: – Elviszem egy helyre, ahol csak az igazság marad életben.
Többet nem mondott; fogta a monogramos szalvétát, és beletömte Solomon szájába. Aztán széles vállára dobta a magatehetetlen embert, és elindult vele a magánlifthez. Kifelé menet felkapta Solomon iPhone-ját és kulcsait a hall asztaláról.
Ma este elmondod nekem minden titkodat, gondolta Malakh. Köztük azt is, hogy miért hagytál ott holtan sok évvel ezelőtt.
SB szint.
A szenátus alagsora.
A klausztrofóbiával küzdő Robert Langdonnak minden újabb lépésnél elszorult a torka. Minél mélyebbre ereszkedtek az eredeti épületben, annál nehezebbé vált a levegő, szellőzésnek pedig nyoma sem volt. A lenti falakat a kő és a sárga tégla szabálytalan párosításával húzták fel.
Sato igazgató a BlackBerry gombjait nyomogatta menet közben. Langdon gyanakvást érzékelt a nő fegyelmezett viselkedésében, és ez a rossz érzése egyre csak erősödött. Sato még mindig nem árulta el, honnan vette, hogy Langdon itt tartózkodik ma este. Nemzetbiztonsági ügy? Nehezen tudta elképzelni, hogy bármilyen kapcsolat legyen az ősi misztika és a nemzetbiztonság között. Egyáltalán, ezt az egész helyzetet nehezen tudta felfogni.
Peter Solomon rám bízott egy talizmánt… egy téveszmés őrült csalással rávett, hogy elhozzam ide a Capitoliumba, és azt akarja, hogy nyissak ki a segítségével egy ősi kaput… feltehetően az SBB XIII-as számú helyiségben.
Nem éppen világos képlet.
Miközben lefelé ereszkedtek, Langdon megpróbálta kiűzni a fejéből Peter tetovált kezének borzalmas látványát, amelyet azért vágtak le, hogy a Rejtelmek kezévé változtassák. A hátborzongató emlékképet Peter hangja kísérte: Az Ősi misztériumok, Robert, számtalan mítoszt teremtettek… de ez még nem jelenti azt, hogy az egész merő fikció.
A miszticizmus történetét és jelképeit tanulmányozó pályája során Langdon folyamatosan küzdött azzal az intellektuális kihívással, amelyet az Ősi misztériumok és megistenülést ígérő hatalmuk képviselt.
Való igaz, a történetírás cáfolhatatlan bizonyítékokat adott arra, hogy a korokon átívelő titkos tudás az óegyiptomi misztikus iskolákból származott. Ez a tudás később alámerült, és csak a reneszánsz Európában bukkant fel újra, ahol számos beszámoló szerint tudósok egy elit csoportja őrizte az óvilág legfőbb tudományos intézményének, a londoni Royal Society-nek a falai között – ők viselték a rejtélyes Láthatatlan Kollégium nevet.
Ez a titkos „kollégium” hamarosan a földkerekség legfelvilágosultabb elméinek agytrösztje lett; olyan nevek fémjelezték, mint Isaac Newton, Francis Bacon, Robert Boyle, sőt Benjámin Franklin. A későbbi „taglista” sem kevésbé imponáló: Einstein, Hawking, Bohr és Celsius. Ezek a nagy koponyák kvantumugrással forradalmasították a tudományt, egyesek szerint annak az ősi bölcsességnek köszönhetően, amelyben a Láthatatlan kollégium berkein belül részesedtek. Langdon kételkedett ennek az igazságában, noha ahhoz kétség sem fért, hogy rendkívüli mennyiségű „misztikus munka” folyt ama falak között.
Isaac Newton titkos iratait 1936-ban fedezték fel, elképesztette a világot, mert kiderült, hogy Newton lankadatlan szenvedéllyel tanulmányozta az ősi alkímiát és misztikus bölcseletet. Volt köztük egy Robert Boyle-nak szóló, kézzel írt magánlevél, amelyben „teljes titoktartást” kért Boyle-tól annak a misztikus tudásnak a tekintetében, amelyben részesült. „Ha közreadnánk – írta Newton -, hatalmas kárt okozna a világnak.”
A különös figyelmeztetés értelmezését a mai napig vitatják.
– Professzor – szólalt meg váratlanul Sato, fölpillantva a BlackBerryjéből -, annak ellenére, hogy végig azt állította, nem tudja, miért van itt ma este, talán adhatna valamilyen magyarázatot Peter Solomon gyűrűjére.
– Megkísérelhetem – mondta Langdon, miközben rendezte gondolatait.
Az igazgató elővette a gyűjtőtasakot, és átnyújtotta Langdonnak.
– Meséljen a gyűrűn látható szimbólumokról.
Miközben az elhagyatott folyosókon haladtak, Langdon megvizsgálta az ismerős gyűrűt. A pecsétjén egy kétfejű főnix, mellén a 33-as számmal tart egy Ordo ab Chao feliratú szalagot.
– A kétfejű főnix a 33-as számmal a legmagasabb szabadkőműves fok jelképe. – Ilyen fényes rang voltaképpen csak a skót rítuson belül létezik. Csakhogy a szabadkőműves rítusok és fokok bonyolult rendszert alkottak, amelyet Langdon nem óhajtott ma este részletezni Satónak. – Lényegében a harmincharmadik fok kivételes megtiszteltetés, amelyet a jelentős teljesítményt felmutató szabadkőművesek szűk elitjének tartanak fenn. Az összes többi fok elérhető a megelőző fok sikeres teljesítésével, míg a harmincharmadik fokra emelkedés szabályozott. Csak meghívottak nyerhetik el.
– Ön tehát tisztában volt azzal, hogy Peter Solomon ennek az elit belső körnek a tagja?
– Természetesen. A tagság aligha titkos.
– És ő viseli a legmagasabb rangot?
– Jelenleg igen. Peter a harmincharmadik fok legfőbb tanácsának feje, amely a skót rítus vezető testülete Amerikában. – Langdon mindig örömmel kereste fel a központjukat, a Templom házát, ezt a klasszikus építészeti remeket, amelynek jelképekben gazdag ornamentikája a skóciai Rosslyn-kápolnáéval vetekszik.
– Professzor, észrevette azt a bevésést a gyűrűn? Az van ráírva: „Minden feltárul a harmincharmadik fokon.”
Langdon bólintott.
– Ez közkeletű motívum a szabadkőművesek tanításaiban.
– Feltételezem, azt jelenti, hogy ha egy szabadkőművest felavatnak a legmagasabb, azaz a harmincharmadik fokra, akkor feltárul előtte valami különleges.
– Igen, így szól a tanítás, de ez valószínűleg nem felel meg a valóságnak. Gyakoriak az olyan összeesküvés-elméletek, amelyek szerint ezen a legmagasabb fokon belül is csak a kiválasztott kevesek ismerhetik meg a nagy, misztikus titkot. De én úgy vélem, hogy az igazság ennél prózaibb.
Peter Solomon sokszor tett tréfás utalást a szabadkőművesek becses titkának létezésére, ám Langdon élt a gyanúperrel, hogy ez csak a mézesmadzag, amellyel a barátja rá szeretné venni a belépésre. Sajnos, a ma esti eseményeket a legkevésbé sem lehetett tréfára venni, és az sem volt vicces, ahogy Peter megkérte Langdont a lepecsételt csomag megőrzésére, amely most ott lapult a válltáskájában.
Langdon elkeseredett pillantást vetett a Peter aranygyűrűjét tartalmazó nejlontasakra.
– Igazgató asszony – kérdezte -, nem baj, ha ezt magamnál tartom?
Sato felkapta a fejét.
– Minek?
– Peter nagy becsben tartja, és még ma este szeretném visszajuttatni neki.
A nő szkeptikusnak tűnt.
– Reméljük, hogy lesz rá módja.
– Köszönöm – tette zsebre Langdon a gyűrűt.
– Még egy kérdés – mondta Sato, miközben egyre beljebb hatoltak az útvesztőbe. – Amikor az embereim utánanéztek a harmincharmadik fok és a kapu összefüggéseinek a szabadkőművességben, találatok százait kapták egy piramisra.
– Ez nem lep meg – válaszolta Langdon. – Az egyiptomi piramisok építői a modern kőművesek előfutárai, és a piramis, más egyiptomi motívumokkal együtt, igen elterjedt a szabadkőművesek szimbolikájában.
– És mit szimbolizál?
– A piramis lényegében a megvilágosodást jelképezi. Emblematikus jelképe a régiek számára az ember azon képességének, hogy elszakadjon a földtől és felemelkedjen az égbe, az arany nap felé, végeredményben a megvilágosodás legmagasabb forrása felé.
Sato várakozóan nézett rá.
– Ennyi az egész?
Ennyi az egész?! Langdon a történelem legelegánsabb szimbólumát írta le az imént! Az építményt, amelyen keresztül az ember fölemelheti magát az istenek birodalmába.
– Az embereim szerint – mondta Sato – ma este egy sokkal lényegesebb összefüggésről van szó. Közölték velem, hogy létezik egy népszerű legenda egy bizonyos piramisról, itt, Washingtonban… egy piramisról, amely elsősorban a szabadkőművesekhez és az Ősi misztériumokhoz kötődik.
Langdon már tudta, mire céloz Sato, és megpróbálta gyorsan orvosolni a bajt, mielőtt még több időt vesztegetnének rá.
– Ismerem a legendát, igazgató asszony, de az csak fantazmagória. A szabadkőművesek piramisa Washington legrégebbi mítosza, és valószínűleg az Amerikai Egyesült Államok Nagy Pecsétjén látható piramisra vezethető vissza.
– Miért nem említette ezt eddig?
Langdon vállat vont.
– Mert nincs semmi alapja. Mint mondtam, csak egy mítosz. Egy a sok közül, amely a szabadkőműveseket övezi.
– Csakhogy ez a bizonyos mítosz közvetlenül kapcsolódik az Ősi misztériumokhoz, nem igaz?
– Valóban, ahogy még annyi másik is. Az Ősi misztériumok számtalan legendának adtak alapot a történelem során… legendáknak a hatalmas tudás olyan titkos őrzőiről, mint a templomosok, a rózsakeresztesek, az illuminátusok, a spanyol Alumbrados és még sorolhatnánk. Ezek mind az Ősi misztériumokhoz kötődnek… a szabadkőművesek piramisa csak egy példa a sok közül.
– Értem – mondta Sato. – És hogyan is szól pontosan ez a legenda?
Langdon egy kis ideig fontolgatta a választ.
– Nos, nem vagyok szakértője az összeesküvés-elméleteknek, de a mitológiának igen, és a legtöbb beszámoló valami ilyesmit ír: az Ősi misztériumokat, a régi idők elfeledett bölcsességét időtlen idők óta tartják az emberiség legnagyobb kincsének, és mint minden kincset, ezt is erősen védelmezni kell. A felvilágosult bölcsek, akik felismerték e tudás igazi hatalmát, megtanultak félni rettenetes következményeitől. Tudták, ha ez a titkos tudás beavatatlanok kezébe kerül, annak az eredménye pusztító lesz, hiszen beszéltünk már arról, hogy a nagy erejű eszközök egyaránt felhasználhatók jó és rossz célokra. Ezért aztán az Ősi misztériumok, és a fentiekből következően az egész emberiség megvédésére e tudás első letéteményesei titkos testvériségeket alakítottak. E testvériségeken belül csak a beavatottakkal osztották meg tudásukat, így hagyományozva azt át egyik bölcsről a másikra. Sokan hisznek abban, hogy visszavezethetjük és megtalálhatjuk a történelmi nyomait azoknak, akik részesültek a misztériumokban… a varázslók, mágusok és gyógyítók történeteiben.
– És a szabadkőműves piramis? – kérdezte Sato. – Hogy jön ez össze?
– Nos – folytatta Langdon, és gyorsított, hogy tartani tudja a lépést -, itt találkozik mítosz és történelem. Egyes beszámolók szerint a 16. századra szinte valamennyi ilyen titkos testvériség megszűnt létezni Európában, legtöbben a megerősödő vallási üldöztetésnek estek áldozatul. Állítólag a szabadkőművesség maradt csak fenn az Ősi misztériumok utolsó őrzőjeként. Érthetően féltek attól, hogy az ő testvériségük is az elődök sorsára jut, és ezzel örökre elvész az Ősi misztériumok tudása.
– És a piramis? – erősködött Sato. Langdon most akart rátérni.
– A szabadkőműves piramis legendája igen egyszerű. Azt állítja, hogy a kőművesek, átérezve a felelősségüket e fontos tudás megőrzésében a következő nemzedékek számára, úgy határoztak, hogy egy erődítménybe rejtik. – Langdon igyekezeten összeszedni az emlékezetéből a sztori részleteit. – Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez csak mítosz, de állítólag a szabadkőművesek áthozták a titkos bölcsességet az Óvilágból az Újvilágba… ide, Amerikába, arra a földre, amelyről azt remélték, hogy megőrzi szabadságát a vallás zsarnoki uralmától. És építettek itt egy áthatolhatatlan erődöt… egy rejtett piramist, amely az Ősi misztériumokat van hivatva védelmezni, míg el nem jön az idő, amikor az emberiség készen áll arra, hogy bánni tudjon a tudásban rejlő roppant hatalommal. A mítosz szerint a szabadkőművesek egy tündöklő, színarany pillérfejjel koronázták meg piramisukat, amely a benne őrzött kincset szimbolizálja… azt, hogy az ősi bölcsesség olyan hatalommal képes felruházni az embert, amely az emberi lehetőségek határáig emeli. Az apoteózisig.
– Szép történet – mondta Sato.
– Valóban az. A szabadkőművesek mindenféle eszelős legendáknak estek áldozatául.
– Ön nyilván nem hiszi, hogy létezik ilyen piramis.
– Természetesen nem – válaszolta Langdon. – Semmilyen bizonyíték nem utal arra, hogy szabadkőműves alapító atyáink bármilyen piramist építettek volna Amerikában, kivált nem Washingtonban. Meglehetősen nehéz eldugni egy piramist, hát még egy olyan nagyot, amely a régi korok minden elfeledett tudását őrzi.
A legendák, amennyire Langdon vissza bírt emlékezni, sosem fejtették ki pontosan, mi található a szabadkőműves piramis belsejében – ősi szövegek, okkult iratok, tudományos felfedezések vagy valami még misztikusabb? -, de azt igen, hogy ezt az értékes információt olyan zseniálisan kódolták, hogy csak a legfelvilágosultabb elmék férhessenek hozzá.
– Ez a történet – folytatta Langdon – abba a kategóriába tartozik, amelyet mi, szimbólumkutatók archetipikus hibridnek nevezünk. Vagyis klasszikus legendák ötvözete, amely oly sok elemet kölcsönzött a populáris mitológiából, hogy csakis kitalált konstrukció lehet, és semmi esetre sem történelmi tény.
Amikor Langdon az archetipikus hibrideket tanította a diákjainak, a tündérmesét hozta fel példának, amelyet nemzedékek sora adott tovább és színezett ki más történetekből kölcsönzött elemekkel, hogy végül homogenizált tanmesévé, erkölcsi példázattá váljon ugyanazokkal az ikonikus elemekkel vagy toposzokkal: ártatlan szüzek, szép, szőke hercegek, áthatolhatatlan erődök és hatalmas varázslók. A tündérmeséken keresztül plántálódik el gyermekeink elméjében a jó és a gonosz eredendő küzdelme, mely ellentétes erőket olyan figurák képviselik, mint Merlin és Morgan le Fay, Szent György és a sárkány, Dávid és Góliát, Hófehérke és a gonosz mostoha, hovatovább Luke Skywalker és Darth Vader.
Sato a fejét vakarta. Most Anderson nyomában haladva befordultak egy sarkon, és egy rövid lépcsősor állt előttük.
– Erre válaszoljon! – mondta Sato. – Ha nem tévedek, a piramist egykor misztikus kapunak tekintették, amelyen át a halott fáraó fölemelkedik az istenekhez. Jól tudom?
– Igen.
Sato megtorpant, megragadta Langdon karját, és olyan arckifejezéssel meredt rá, amely egyszerre tükrözött meglepetést és hitetlenkedést.
– Peter Solomon fogvatartója ugye azt mondta önnek, hogy egy rejtett kaput kell megtalálnia? Meg sem fordult a fejében, hogy a szabadkőművesek legendás piramisáról beszél?
– Az ég szerelmére, a szabadkőműves piramis csak tündérmese! Színtiszta fantazmagória.
Sato még közelebb lépett hozzá, s Langdon dohány szagát érezte a leheletében.
– Értem az álláspontját, professzor, de a nyomozás érdekében nem hanyagolható el a párhuzam. Egy titkos tudáshoz vezető kapu? Az én fülemnek ez nagyon úgy hangzik, mint amiről Peter Solomon fogvatartója azt állítja, hogy egyedül csak ön tudja kinyitni.
– Nos, bajosan hiszem…
– Nem az a lényeg, hogy ön mit hisz. Attól függetlenül, hogy ön mit hisz, el kell fogadnia, hogy az az ember viszont valóságnak hiszi a szabadkőműves piramist.
– Az az ember eszelős! Ezzel az erővel azt is hiheti, hogy az SBB tizenhárom a bejárata egy hatalmas föld alatti piramisnak, amelyben a régiek elveszett tudományát őrzik!
Sato meg sem rezzent, csak a szeme szikrázott.
– Az a válság, amellyel ma este szembenézek, nem egy tündérmese, professzor. Nagyon is valóságos, erről biztosíthatom.
Hideg csend ereszkedett közéjük.
– Asszonyom! – szólalt meg végül Anderson egy biztonsági ajtóra mutatva, úgy három méterrel előttük. – Mindjárt ott vagyunk, már amennyiben tovább megyünk.
Sato nagy sokára elengedte Langdon tekintetét, és intett Andersonnak, hogy mehetnek.
A parancsnok nyomában áthaladtak a biztonsági ajtón, amely egy szűk átjáróba vezetett. Langdon balra nézett, aztán jobbra. Ugye ez csak vicc?
A leghosszabb folyosón állt, amelyet valaha is látott.
Trish Dunne az ismerős adrenalinlöketet érezte, amikor maga mögött hagyva a ragyogóan kivilágított Kockát, belemerült a fekete ürességbe. Az SMSC bejárati kapujától most szóltak oda, hogy Katherine vendége, dr. Abaddon megérkezett, és el kell kísérni az ötös szárnyba. Trish felajánlotta, leginkább kíváncsiságból, hogy majd ő ide vezeti. Katherine nagyon keveset mondott a látogatójukról, és Trisht izgatta, hogy ki lehet az az ember, akiben Peter Solomon ennyire megbízik; Solomonék még soha senkit nem hívtak a Kockába. Ez volt az első eset.
Remélem, jól tűri majd az átkelést, gondolta Trish a sűrű sötétségben haladva. Az hiányzott neki a legkevésbé, hogy Katherine VIP vendége pánikba essen, amikor kiderül, milyen út vezet a laborba. Először a legrosszabb.
Trish egy éve járt itt először. Elfogadta Katherine állásajánlatát, aláírt egy titoktartási szerződést, aztán Katherine társaságában eljött az SMSC-be, hogy megnézze a labort. A két nő végigsétált a hosszú „utcán” és megérkezett az Ötös szárny feliratú vasajtóhoz. Noha Katherine megpróbálta őt felkészíteni, kitérve a labor távoli elhelyezkedésére, Trish nem tudta, mi vár rá, amikor sziszegve megnyílt az ajtó.
Az űr.
Katherine átlépte a küszöböt, tett néhány lépést az egyiptomi sötétségben, majd intett Trishnek, hogy kövesse.
– Bízz bennem! Nem fogsz eltévedni.
Trish elképzelte magát, amint egy stadion méretű, koromsötét térben bolyong, és már a puszta gondolattól kiverte a veríték.
– Van egy irányító rendszerünk, amely mutatja az utat – mutatott le Katherine a padlóra. – Nem valami hi-tech.
Trish hunyorogva bámulta a sötétben a cementpadlót. Eltartott egy másodpercig, mire felfedezte a keskeny futószőnyeget, nyílegyenesen feküdt a padlón. A szőnyeg országútként veszett bele a sötétségbe.
– Próbálj a talpaddal látni – mondta Katherine, azzal megfordult és előreindult. – Csak gyere mindig utánam.
Miután Katherine eltűnt a szeme elől, Trish legyűrte a félelmét és utánament. Ez őrület! Alig tett meg néhány lépést a szőnyegen, amikor bezárult mögötte az ötös szárny ajtaja, s egy parányi fény sem maradt. Trish vadul dobogó szívvel arra összpontosította minden figyelmét, hogy ne veszítse el a szőnyeget a lába alól. Alig néhány lépést sikerült csak megtennie a puha felületen, amikor érezte, hogy a jobb lába a merev betonra tévedt. Megrémülve ösztönösen balra igazodott, amíg mind a két lába vissza nem került a szőnyegre.
Katherine hangja vált ki előtte a feketeségből, de a szavait csaknem teljesen elnyelte az üresség élettelen akusztikája.
– Elképesztő az emberi test – mondta. – Ha megfosztod az érzékelés egyik lehetőségétől, szinte azonnal helyébe lép egy másik érzék. Pillanatnyilag a talpadban lévő idegek a szó szoros értelmében áthangolják magukat, hogy érzékenyebbek legyenek.
Az jó, gondolta Trish, ismét igazítva a léptein.
Túl hosszúnak tűnő utat tettek meg szótlanul.
– Mennyire van még? – kérdezte végül Trish.
– Úgy félúton járhatunk – hallatszott most még messzebbről Katherine hangja.
Trish gyorsított és mindent megtett, hogy fegyelmezze magát, de úgy érezte, mintha el akarná nyelni a határtalan sötétség. Nemhogy az orromig, de egy milliméterre sem látok.
– Katherine! Honnan tudod, hol kell megállni?
– Te is azonnal tudni fogod – felelte Katherine.
Ennek már egy éve, és ma este Trish újra ott volt ebben az űrben, az ellenkező irányba tartva, ki az előcsarnokba, hogy találkozzon a főnöke vendégével. A szőnyeg textúrájában érzett hirtelen változás arra intette, hogy már csak három méterre van a kijárattól. A figyelmeztető sáv, ahogy Peter Solomon, a lelkes baseballrajongó nevezte. Trish megtorpant, elővette a beléptető kártyáját, és addig tapogatta maga előtt a falat a sötétben, amíg meg nem találta a nyílást, amibe belecsúsztathatta.
Sziszegve feltárult az ajtó.
Trish pislogott az SMSC folyosójának boldogító fényében. Sikerült… megint.
A néptelen folyosókon haladva Trish azon kapta magát, hogy a különös szövegkivonaton jár az esze, amelyet egy védett hálózaton találtak. Ősi kapu? Titkos föld alatti hely? Azon tűnődött, vajon ki tudja-e deríteni Mark Zoubianis, hol található az a titokzatos dokumentum.
A vezérlőteremben Katherine a plazmakijelző fal derengő fényében tanulmányozta a felfedezett dokumentumot. Már azonosította benne saját keresőkifejezéseit és egyre bizonyosabban érezte, hogy a szöveg ugyanarról a hihetetlen legendaról szól, amelyet a bátyja nyilvánvalóan megosztott dr. Abaddonnal.
…egy titkos föld alatti helyre, ahol…
…itt valahol Washingtonban, a koordináták…
…feltárult egy ősi kapu, amely elvezetett…
…vigyázat, a piramis veszélyeket rejt…
…megfejtendő a bevésett szimbolon. amely felfedi…
Látnom kell a teljes szöveget, gondolta Katherine. Egy pillanatig nézte még a szavakat, aztán kikapcsolta a plazmakijelző falat. Katherine sosem hagyta feleslegesen működni az energiazabáló képernyőt, hogy ne pazarolja az üzemanyagcella folyékony hidrogénkészletét.
Figyelte, ahogy lassan elenyésznek a kulcsszavai, beleomolva egy pici fehér pontba, amely még a fal közepén reszketett egy ideig, mielőtt végleg kihunyt.
Megfordult és visszaindult az irodájába. Dr. Abaddon bármelyik percben megérkezhetett, és szerette volna barátságosan fogadni.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta Anderson, végigvezetve Langdont és Satót egy látszólag soha véget nem érő folyosón, amely a Capitolium keleti szárnyának teljes hosszát átszelte. – Lincoln idején ez az átjáró még földpadlós volt, teli patkányokkal.
Langdon hálás volt, amiért kikövezték a padlót; nem rajongott a patkányokért. Folytatták útjukat; lépteik kísérteties, szabálytalan visszhangot vertek a hosszú folyosón. Ajtók sora előtt haladtak el, némelyik zárva volt, mások résnyire nyitva. Ezen a szinten a helyiségek legtöbbje használaton kívülinek tűnt. Langdon észrevette, hogy az ajtószámok most csökkenő sorrendben követik egymást és hamarosan elfogynak.
SB4… SB3… SB2… SB1…
Elmentek egy jeltelen ajtó előtt, de Anderson hirtelen megállt, amikor a számok ismét növekedni kezdtek. HB1… HB2…
– Elnézést – mondta a parancsnok. – Eltévesztettem. Szinte soha nem jövök le ide.
A csapat visszaindult, és néhány méter megtétele után elértek egy öreg vasajtót, amelyet Langdon most a folyosó közepeként azonosított – a meridiánvonalként, amely kettéosztotta a szenátus (S) és a ház (H) alagsorát. Mint kiderült, ezen az ajtón is volt jelzés, de annyira megkopott, hogy szinte észrevehetetlenné vált.
SBB
– Itt vagyunk – mondta Anderson. – Mindjárt hozzák a kulcsokat.
Sato homlokráncolva nézte meg az óráját. Langdon az SBB jelzést méregette az ajtón, aztán Anderson-hoz fordult.
– Miért tartozik ez a rész a szenátushoz, holott pontosan középen van?
Anderson értetlenül nézett rá.
– Mire gondol?
– Itt az áll, hogy SBB. Kezdődhetne H-val is, nem igaz?
Anderson a fejét rázta.
– Az SBB-ben az S nem a szenátust jelenti, hanem…
– Parancsnok! – hallatszott egy őr hangja a távolból. Ügetve tartott feléjük a folyosón, a kulccsal a kezében. – Elnézést uram, beletelt pár percbe. Nem találtuk meg az SBB eredeti kulcsát. Ez egy tartalék kulcs.
– Nincs meg az eredeti? – kérdezte Anderson megütközve.
– Valószínűleg elveszett – válaszolta az őr kifulladva a futástól. – Ezer éve nem akart ide lejönni senki.
Anderson elvette tőle a kulcsot.
– Az SBB tizenháromhoz nincs pótkulcs?
– Elnézést, de eddig nem találtunk kulcsot az SBB egyetlen helyiségéhez sem. MacDonald foglalkozik vele. – Az őr elővette a rádióját, és beleszólt: – Bob? A parancsnokkal vagyok. Tudsz már valamit az SBB tizenhárom kulcsáról?
Az őr rádiója megreccsent, majd valaki válaszolt: – Igen. De nagyon furcsa. Nem látok adatot azóta, hogy számítógépre vittük az anyagot, de az utolsó bejegyzés szerint az SBB minden raktárát kiürítették, és több mint húsz éve üresen áll. Használaton kívüli helyiségekként vannak jelölve. – A hang szünetet tartott. – Mind, kivéve az SBB tizenhárom.
Anderson kiragadta az őr kezéből a rádiót.
– Itt a parancsnok. Azt mondja, hogy mind, kivéve az SBB tizenhármat?
– Igen, uram. Van a naplóban egy kézzel írt bejegyzés, mely szerint az SBB tizenhárom privát helyiség. Régi lehet, de maga az építész írta be és szignálta.
Langdon tudta, hogy az „építész” nem a Capitoliumot tervező embert jelenti, hanem azt, aki működteti. Hasonló a házgondnokhoz, hiszen a Capitolium építésze felelős mindenért, a karbantartástól a renoválásig a biztonságtól a személyzet alkalmazásáig és az irodák kiosztásáig.
– Az a legfurcsább – mondta a hang a rádióban -, hogy az építész bejegyzése szerint ezt a „magánterületet” Peter Solomonnak tartották fenn.
Langdon, Sato és Anderson megdöbbenve meredt egymásra.
– Arra tippelek, uram – folytatta a hang -, hogy az SBB és azon belül az SBB tizenhárom kulcsai Mr. Solomonnál lehetnek.
Langdon nem hitt a fülének. Peternek különbejáratú helyisége volt a Capitolium alagsorában? Mindig tudta, hogy Peter Solomonnak vannak titkai, de ez még Langdont is meglepte.
– Oké – mondta Anderson, de hangján hallható volt, hogy nem örül. – Mi kifejezetten az SBB tizenháromba szeretnénk bejutni, ezért keressék tovább a pótkulcsot.
– Igen, uram. Dolgozunk azon a digitális képen is, amit kért…
– Köszönöm – szakította félbe Anderson, és azonnal megnyomta a gombot, hogy elnémítsa a beszélőt. – Ez legyen az első. A képet Sato igazgató BlackBerryjére küldjék, amint megvan.
– Értettem, uram.
Anderson visszaadta az őrnek a telefont ő eltette, és egy alaprajz fotókópiáját nyújtotta oda a főnökének.
– Uram, az SBB szürkével van jelölve és tettünk egy keresztet az SBB tizenháromra, hogy könnyebb legyen megtalálni. Meglehetősen kis terület.
Anderson megköszönte, majd az alaprajznak szentelte a figyelmét, az őr pedig elkocogott. Langdon is belepillantott, és döbbenten látta, milyen sok helyiségből álló, különös labirintus húzódik az Egyesült Államok Capitoliuma alatt.
Anderson tanulmányozta kis ideig az alaprajzot, bólintott, aztán a zsebébe gyűrte. A kulccsal a kezében az SBB jelzésű ajtó elé állt, de tétovázott, mintha nem tudná eldönteni, hogy kinyissa-e. Langdon hasonlóképpen érzett: fogalma sem volt, mi van az ajtó mögött, de annyi biztos, hogy akármit rejteget ott Solomon, azt titokban akarta tartani. Nagy titokban.
Sato megköszörülte a torkát, és Anderson vette az üzenetet. Nagyot fújt, belehelyezte a kulcsot a zárba és megpróbálta elfordítani. A kulcs meg se mozdult. A másodperc törtrészéig Langdont elfogta a remény, hogy rossz kulcsot kaptak. De a második kísérletre mégis elfordult, és Anderson belökte az ajtót.
Ahogy a nehéz ajtó csikorogva feltárult, nyirkos levegő áradt ki a folyosóra.
Langdon belesett a sötétségbe, de nem látott semmit.
– Professzor – mondta Anderson Langdonra pillantva, miközben vakon tapogatott a villanykapcsoló után. – A kérdésére válaszolva: az S az SBB-ben nem a szenátust jelenti. Hanem a sub rövidítése.
– Sub? – kérdezett vissza Langdon értetlenkedve.
Anderson bólintott, és felkattintotta az ajtón belül a kapcsolót. Egyetlen villanykörte világította meg az ijesztően meredek lépcsőt, amely lefelé vezetett a koromsötétbe.
– Az SBB a Capitolium alagsora alatti szint.
Mark Zoubianis IT biztonsági szakértő egyre mélyebbre süppedt a heverőn, ahogy az információkat nézte a laptop monitorán.
Mi a franc ez az IP-cím?
Jól bevált hacker módszerei mind csődöt mondtak, amikor megpróbált betörni a dokumentumot tartalmazó szerverbe vagy megfejteni Trish IP-címének rejtélyét. Eltelt tíz perc, és Zoubianis programja még mindig hiába ostromolta a hálózati tűzfalakat. Nem úgy néz ki, hogy be tud hatolni. Nem csoda, hogy ilyen sokat fizetnek. Már arra készült, hogy feladja, és más módszerrel próbálkozik, amikor megszólalt a telefonja.
Trish, az ég szerelmére, nem arról volt szó, hogy én hívlak? Elnémította a meccset és felvette a telefont.
– Igen?
– Mark Zoubianis? – kérdezte egy férfi. – Washington, Kingston Drive 357?
Zoubianis fojtott hangú beszélgetést hallott a háttérben. Telefonmarketing meccs idején? Megőrültek ezek?
– Hadd találjam ki, nyertem egy hetet Anguillában?
– Nem – válaszolta a hang a humor legcsekélyebb jele nélkül. – Itt a CIA IT biztonsági szolgálata beszél. Tudni szeretnénk, miért akart betörni egy titkosított adatbázisba.
Három szinttel a Capitolium pincéi felett, a látogatóközpont tágas terében Nunez, a biztonsági őr bezárta a főbejáratot, ahogy minden este, amikor ő volt szolgálatban. Miközben átvágott a széles márványpadlón, a katonai kabátos férfira gondolt a tetoválásokkal.
Én engedtem be. Nunez nem tudta, hogy holnap is lesz-e még állása.
A felvonó felé tartva váratlanul dörömbölést hallott az ajtón kívülről. Megfordult, és egy idősebb afroamerikai férfit látott odakint a főbejárat előtt, aki a tenyerével verte az üveget és mutogatott, hogy engedje be.
Nunez megrázta a fejét, és az órájára mutatott.
A férfi tovább dörömbölt, aztán belépett a fénybe. Makulátlan kék öltönyt viselt, szürkülő haja kurtára nyírva. Nunez kis híján infarktust kapott. Te jó ég! Még ekkora távolságból is felismerte. Visszasietett a bejárathoz, és kinyitotta az ajtót.
– Elnézést, uram. Fáradjon be, kérem.
Warren Bellamy – a Capitolium építésze – belépett, és egy udvarias biccentéssel köszönetet mondott Nuneznek. A sudár termetű és ruganyos Bellamy testtartása és átható tekintete olyan ember önbizalmát árasztotta, aki kézben tartja maga körül a dolgokat. Az utóbbi huszonöt évben ő volt a Capitolium épületigazgatója.
– Segíthetek, uram? – kérdezte Nunez.
– Igen, köszönöm. – Bellamy tökéletesen artikulált. Észak-keleti, borostyánligás diákként annyira pontos volt a dikciója, hogy már-már britnek hangzott. – Most értesültem, hogy történt itt egy incidens ma este. – Látszott, hogy komolyan aggasztja a dolog.
– Igen, uram. Az…
– Hol van Anderson parancsnok?
– Odalent van Sato igazgatóval a CIA Biztonsági Hivatalától.
Bellamy nagyot nézett.
– Itt van a CIA?
– Igen, uram. Sato igazgató szinte rögtön az eset után megérkezett.
– Miért? – követelt magyarázatot Bellamy.
Nunez vállat vont. Mintha én tudhatnám!
Bellamy egyenesen a liftek felé indult.
– Hol vannak?
– Most mentek le az alsó szintekre. – Nunez Bellamy után sietett.
A férfi nyugtalanul fordult hátra.
– Lent vannak? Miért?
– Nem igazán tudom… most hallottam a rádión.
Bellamy meggyorsította a lépteit.
– Azonnal vigyen oda!
– Igen, uram.
Miközben a két férfi áthaladt az óriási csarnokon, Nunez egy nagy aranygyűrűt pillantott meg Bellamy ujján. Az őr elővette a rádióját.
– Szólok a parancsnoknak, hogy megyünk.
– Ne! – Bellamy szeme vészjóslón villant. – Jobban szeretnék bejelentés nélkül érkezni.
Nunez nagy hibákat követett el aznap este, de az lenne az utolsó, hogy elmulasztja értesíteni Anderson parancsnokot az építész ittlétéről.
– Uram? – mondta kínosan feszengve. – Azt hiszem, Anderson parancsnoknak tudnia…
– Tisztában van azzal, hogy Anderson parancsnok az én alkalmazottam? – kérdezte Bellamy.
Nunez bólintott.
– Akkor úgy vélem, elvárná öntől, hogy engedelmeskedjen az utasításomnak.
Trish Dunne belépett az SMSC előcsarnokába, és igencsak meglepődött. Az ott várakozó vendég a legkevésbé sem tűnt a megszokott flanellinges, könyvmoly doktornak – az antropológia, az oceanográfia, a geológia és más tudományok doktorának -, akik az intézményt látogatták. Épp ellenkezőleg. Dr. Abaddonnak jól szabott öltönyével csaknem arisztokratikus külseje volt. Magas, széles vállú, napbarnított arcú, tökéletesen nyírt frizurával, ami azt a benyomást keltette Trishben, hogy inkább fényűzéshez szokott, mint laboratóriumi munkához.
– Dr. Abaddon, ha nem tévedek – szólította meg Trish a kezét nyújtva.
A férfi bizonytalannak tűnt, de széles tenyerével viszonozta a kézszorítást.
– Elnézést, ön kicsoda?
– Trish Dunne vagyok. Katherine asszisztense – válaszolta. – Ő kért meg, hogy kísérjem önt a laborba.
– Ó, értem – mosolyodott el a férfi. – Örvendek a szerencsének, Trish. És elnézést a meghökkenésemért. Az volt a benyomásom, hogy Katherine egyedül van itt ma este. – Maga elé mutatott. – De az öné vagyok. Vezessen.
Bár a férfi gyorsan összeszedte magát, Trish észrevette a csalódottságot a szemében. Sejtette már, miért titkolta el eddig Katherine dr. Abaddon létezését. Bimbózó románc? Katherine sosem beszélt a magánéletéről, de a látogatója vonzó és jó külsejű. Fiatalabb Katherine-nél, de láthatóan a gazdag és befolyásos emberek közül való. Akármit képzelt is dr. Abaddon a ma esti találkozóról, Trish jelenléte nyilván nem szerepelt a terveiben.
Az előcsarnok biztonsági ellenőrzőpontjánál ülő egy szál őr gyorsan lekapta a fejhallgatóját, amelyből a Redskins mécsesének zaja szűrődött ki. Alávetette dr. Abaddont az itteni rutineljárásnak, a fémdetektorral és az ideiglenes belépővel együtt.
– Ki vezet? – érdeklődött nyájasan dr. Abaddon, miközben kivett a zsebéből egy mobiltelefont, néhány kulcsot és egy öngyújtót.
– A Skinsek hárommal. Izgalmas meccs – válaszolta az őr, nem titkolva, hogy szeretne már visszatérni a mérkőzéshez.
– Mr. Solomon hamarosan megérkezik – mondta az őrnek Trish. – Utánunk küldené a laborba, ha megjött?
– Úgy lesz. – Az őr hálásan rákacsintott. – Kösz a figyelmeztetést. Úgy teszek majd, mintha dolgoznék.
Trish nemcsak az őr kedvéért említette meg Peter Solomon érkezését, hanem azért is, hogy emlékeztesse dr. Abaddont, nem egyedül Trish zavarja meg a ma esti édeskettest Katherine-nel.
– És honnan ismeri Katherine-t? – kérdezte Trish a titokzatos látogatóra pillantva.
Dr. Abaddon kacagott.
– Ó, ez egy hosszú történet. Egyszer együtt dolgoztunk valamin.
Értem én, gondolta Trish. Semmi közöm hozzá.
– Fantasztikus ez az épület – mondta Abaddon körülnézve, ahogy elindultak a hosszú folyosón. – Még sohasem jártam itt.
Könnyed hangvétele minden lépéssel szívélyesebbnek tűnt, és Trish észrevette, hogy valóban mindenre odafigyel. A folyosó erős megvilágításában úgy látta, mintha nem természetes volna a napbarnított szín az arcán. Fura. Miközben a néptelen „utcán” haladtak, Trish röviden összefoglalta a vendégnek az SMSC rendeltetését és működését, beszélt az egyes szárnyakról és azok gyűjteményeiről.
Dr. Abaddonra nagy hatást tettek a hallottak.
– Ez a hely a felbecsülhetetlen értékű tárgyak kincsesházának tűnik. Azt várná az ember, hogy minden sarkon őrök állnak.
– Nincs rá szükség – felelte Trish a mennyezeten sorakozó halszemoptikákra mutatva. – Automatizált biztonsági rendszerünk van. Ennek a folyosónak, amely az egész épület gerince, minden pontját napi huszonnégy órában kamerák figyelik. Egyetlen helyiségbe sem lehet bejutni innen beléptető kártya és PIN-kód nélkül.
– Hatékony rendszer.
– Le kéne kopognom, de itt még nem történt lopás. Meg aztán ez nem is olyan múzeum, amelyet érdemes volna kirabolni… a feketepiacon kicsi a kereslet kihalt növényekre, inuit kenura vagy óriástintahal-csontvázra.
Dr. Abaddon nevetett.
– Igaza lehet.
– Itt leginkább a rágcsálók és a rovarok veszélyesek a biztonságra. – Trish elmagyarázta, hogy védekezésül az SMSC minden hulladékát lefagyasztják, van továbbá egy „halálzónának” nevezett építészeti megoldás is, egy barátságtalan rekesz a dupla falak között, amely védőburokként veszi körül az egész épületet.
– Hihetetlen – mondta Abaddon. – De hol van Katherine és Péter laborja?
– Az ötös szárnyban – válaszolta Trish. – Ennek a folyosónak a legvégén.
Abaddon hirtelen megállt és hátraugrott, egy kis ablak elé.
– A mindenit! Mi akar az ott lenni?
Trish nevetett.
– Az a hármas szárny. Vizesblokknak is nevezzük.
– Vizes? – kérdezte Abaddon az üveghez nyomva az arcát.
– Több mint tizenegy hektó folyékony etanol van ott. Emlékszik arra az óriástintahal-csontvázra, amiről az előbb beszéltem?
– Az ott a tintahal? – Az elképedt Dr. Abaddon egy pillanatra elfordult az ablaktól. – Hiszen ez hatalmas!
– Nőstény óriáskalmár – mondta Trish. – Több mint tizenkét méter hosszú.
Dr. Abaddon a jelek szerint el volt ragadtatva a gigászi lénytől, szinte odatapadt az ablakra. Egy pillanatra ez a felnőtt férfi kisfiúra emlékeztette Trisht, aki egy állatkereskedés kirakata előtt vágyakozva nézeget egy kölyökkutyát. Ugyanilyen vágyakozva bámult befelé dr. Abaddon az ablakon.
– Jól van, jól van – mondta végül Trish nevetve, és behelyezte a kártyáját a leolvasóba, beütötte a PIN-kódját. – Jöjjön! Megmutatom a tintahalat.
Amint Malakh belépett a gyéren megvilágított hármas szárnyba, azonnal a biztonsági kamerákat kereste a falon. Katherine duci kis asszisztense az itt őrzött példányokról kotyogott valamit. Malakh oda sem figyelt. A legkevésbé sem érdekelték az óriás tintahalak. Egyedül azért érdekelte ez a sötét, elhagyatott helyiség, hogy megoldjon egy váratlanul felmerült problémát.
A Capitolium pincéibe vezető falépcső olyan meredek és szűk volt, amilyet Langdon még soha nem látott. Érezte, hogy a lélegzete felgyorsul és elszorul a tüdeje. Hideg és nyirkos volt odalent a levegő, óhatatlanul felidézve Langdonban egy hasonló lépcső képét, amely a Vatikán Necropolisába vitte le néhány évvel ezelőtt. A holtak városába.
Anderson haladt elöl, hogy mutatssa az utat a zseblámpájával. Utána Langdon, szorosan mögötte Sato, aki időnként a hátát böködte kis kezével. Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok. Langdon mélyeket lélegzett, próbált nem figyelni arra, milyen szűk falak közé szorult. Épp hogy elfért köztük a válla, az oldaltáskája már a falat súrolta.
– Fönt kéne hagynia a táskáját – mondta Sato a háta mögül.
– Jó lesz így – válaszolta Langdon, akinek esze ágában sem volt megválni tőle. Maga elé képzelte Peter kis csomagját, de arról sejtelme sem volt, mi köze lehet bármihez is itt, a Capitolium gyomrában.
– Már csak néhány lépés – mondta Anderson. – Mindjárt ott leszünk.
A csapat most már sötétben haladt lefelé: az egy szál villanykörte fénye nem hatolt le idáig. Amikor Langdon lelépett az utolsó fokról, érezte, hogy földes padló van a talpa alatt. Utazás a Föld középpontja felé. Sato is földet ért mögötte.
Anderson fölemelte a zseblámpát, hogy körbevilágítson. Az alagsor alatti szint nem emlékeztetett pincére: csak egy nagyon szűk folyosó volt, ami a lépcsőre merőlegesen haladt. Anderson balra, majd jobbra irányította a fényt, és Langdon most láthatta, hogy az átjáró hossza mindössze tizenöt méter lehet, és kétoldalt kis faajtók szegélyezik. Az ajtók olyan szorosan voltak egymás mellett, hogy a mögöttük lévő helyiség nem lehetett szélesebb három méternél.
Az Acme raktárrendszer találkozása Domatilla katakombáival, gondolta Langdon, amíg Anderson az alaprajzon próbált eligazodni. A legalsó szintet jelző kis szakaszon egy x mutatta az SBB XIII helyét. Langdonnak akaratlanul is feltűnt, hogy ennek a résznek az alaprajza egy tizennégy sírhelyes mauzóleuménak felel meg – hét-hét falfülke egymással szemben, csak az egyik sír helyét itt a lépcső foglalta el, amelyen az imént ereszkedtek le. Összesen tizenhárom.
Sejtette, hogy Amerika „tizenhármak” összeesküvés-elméletének hívei örömtüzeket gyújtanának, ha megtudnák, hogy pontosan tizenhárom pincerekesz van az Egyesült Államok Capitoliuma alatt. Egyesek ugyanis gyanúsnak találták, hogy a Nagy Pecséten tizenhárom csillag, tizenhárom nyíl, tizenhárom piramislépcső, tizenhárom pajzsmező, az olajágon tizenhárom levél és tizenhárom olajbogyó látható, és pontosan tizenhárom betűből áll az annuit coeptis és az e pluribus unum felirat is, és így tovább.
– Elhagyatottnak tűnik – jegyezte meg Anderson, egyenesen az előttük lévő rekeszre irányítva a zseblámpát. A nehéz faajtó tárva-nyitva állt. A fénynyaláb egy szűk – mintegy három méter széles és kilenc méter mély – kőkamrát világított meg, amely egy zsákutcába torkolló folyosóra emlékeztetett. A kamra nem tartalmazott mást, mint egy pár öreg, beszakadt faládát és összegyűrt csomagolópapírt.
Anderson lámpájának fénye most az ajtó réztáblájára esett. A táblán a zöld patinaréteg alatt még olvasható volt a számozás:
SBB IV
– SBB négy – mondta Anderson.
– De melyik az SBB tizenhárom? – tette fel a kérdést Sato, halvány párafelhőt eregetve leheletével a pince hidegében.
Anderson a folyosó déli végébe világított: – Arra.
Langdon borzongva nézett végig az átjárón, s érezte, hogy a hideg ellenére is enyhén megizzadt.
Ahogy az ajtók sora között haladtak, valamennyi helyiség ugyanazt a képet mutatta: nyitott ajtók, láthatólag rég használaton kívüli kamrák. A sor végére érve Anderson jobb felé fordult és fölemelte a zseblámpát, hogy bevilágítson az SBB XIII számot viselő pincehelyiségbe. A fény azonban egy nehéz faajtóba ütközött.
A többivel ellentétben az SBB XIII ajtaja csukva volt.
Ez az utolsó ajtó pontosan úgy nézett ki, mint a többi – nehéz sarokvasak, fémkilincs és egy patinás réztábla. A táblára írt hét karakter megegyezett a Péter tenyerén látott tetoválásokkal.
SBB XIII
Könyörgök, legyen zárva az az ajtó!, rimánkodott magában Langdon.
Sato habozás nélkül adta ki az utasítást.
– Próbálja kinyitni!
A parancsnoknak láthatóan nem akaródzott, de azért megragadta a vaskilincset, és lenyomta. A kilincs nem engedett. A zseblámpa fénye egy ódon zárszerkezetre és egy kulcslyukra vetült.
– Próbálja meg a kulccsal! – rendelkezett Sato.
Anderson elővette a fönti bejárat kulcsát, de az nem illett bele a zárba.
– Jól ítélem meg – kérdezte Sato maró gúnnyal -, hogy a biztonsági szolgálat vészhelyzet esetén nem tudna az épület minden részébe bejutni?
Anderson fújt egyet és visszafordult Satohoz.
– Asszonyom, az embereim már keresik a pótkulcsot, de…
– Lője szét a zárat – közölte a nő a fémlemezre mutatva.
Langdonnak elakadt a lélegzete.
Anderson krákogott, majd kényszeredetten azt mondta: – Asszonyom, még várom a híreket a pótkulcsról. Nem szeretnék így behatolni…
– Hát börtönbe kerülni szeretne-e, amiért akadályozza a CIA nyomozását?
Anderson nem akart hinni a fülének. Hosszas tipródás után vonakodva átadta Satonak a zseblámpát, és a pisztolyáért nyúlt.
– Várjon! – mondta Langdon, nem nézhette tovább tétlenül. – Gondoljuk végig. Peter inkább levágatta a jobb kezét, mintsem elárulja, hogy mi rejtőzik az ajtó mögött. Biztosak abban, hogy ezt kell tennünk? Ennek az ajtónak a kinyitásával lényegében teljesítenénk egy terrorista követeléseit.
– Vissza akarja kapni Peter Solomont? – kérdezte Sato.
– Természetesen, de…
– Akkor azt ajánlom, hogy tegye pontosan azt, amit a fogva-tartója kért.
– Mármint nyissak ki egy ősi kaput? Azt hiszi, hogy ez az a kapu?
Sato Langdon arcába világított a lámpával.
– Professzor, fogalmam sincs, mi a fene ez. Tőlem lehet pincerekesz is, vagy titkos bejárat egy ősi piramishoz, de mindenképp ki akarom nyitni. Világos?
Langdon hunyorgott a fényben, végül bólintott. Sato leeresztette a zseblámpát, és az ajtó antik zárlemezére irányozta.
– Rajta, parancsnok!
Anderson még mindig vonakodva, nagyon lassan elővette a fegyverét, és a legteljesebb tanácstalansággal bámult rá.
– Jaj, az ég szerelmére! – Sato apró keze előrelendült és magához ragadta a pisztolyt. Aztán a parancsnok üres tenyerébe nyomta a zseblámpát. – Világítson! – A profik magabiztosságával egy pillanatig sem habozott, kibiztosította a fegyvert és megcélozta a zárat.
– Várjon! – üvöltött fel Langdon, de már elkésett. A fegyver háromszor dördült.
Langdon úgy érezte, hogy beszakad a dobhártyája. Megőrült ez a nő? A lövések fülsiketítőek voltak a szűk térben.
Anderson is megrendültnek tűnt, enyhén remegett a keze, ahogy a golyó szaggatta fémlemezre irányította a fényt.
A zárszerkezet viharverten festett, körülötte a fa szétforgácsolódott. De a zár engedett, és az ajtó most résnyire nyitva állt.
Sato az előretartott pisztoly csövével lökte be az ajtót. Mögötte koromsötétség.
Langdon hiába meresztette a szemét, semmit sem látott. Mi lehet ez a szag? Furcsa, ismeretlen bűz áradt a helyiségből.
Anderson az ajtóban állva a padlóra irányozta a fényt és végigpásztázott vele a csupasz földön. Ez a pince is olyan volt, mint a többi – hosszú, szűk rekesz. Az oldalfalak durva kövei egy régi börtöncella érzetét keltették. De ez a szag…
– Nincs itt semmi – mondta Anderson, tovább mozgatva a fényt a padlón. Végül elérte a helyiség végét, és most az ajtóval szemközti falat kezdte el pásztázni.
– Istenem! – kiáltott fel Anderson. Mindannyian meglátták, és hátrahőköltek.
Langdon hitetlenkedve bámult befelé a kőkamra legmélyébe. Legnagyobb rémületére valami visszabámult rá.
– Magasságos isten! – Az SBB XIII küszöbén Anderson egy lépést hátrált, a lámpával ügyetlenkedett.
Langdon is visszakozott, ahogy Sato is, aki most először látszott felindultnak az este folyamán.
Sato megcélozta a hátsó falat a pisztollyal, és intett Andersonnak, hogy világítson oda. Anderson fölemelte a lámpát. A fény szinte minden erejét elvesztette, mire elérte a hátsó falat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megvilágítson egy halvány, kísérteties arcot, amely élettelen szemüregekkel meredt rájuk.
Egy emberi koponya.
A koponya a kamra hátsó falához támaszkodó, rozoga asztalon állt. Mellette két keresztbetett emberi lábszárcsont és más egyéb tárgyak sora, amelyeket úgy rendeztek el gondosan az asztalon, akár egy oltáron – volt ott egy antik homokóra, egy kristálypalack, egy gyertya, két tálka világos színű porral és egy ív papír. Az asztal mellett, a falnak támasztva egy félelmetes, hosszú kasza, amelynek meghajló pengéje azonnal megidézte gazdáját, a kaszás halált.
Sato belépett a helyiségbe.
– Nos… úgy tűnik, Peter Solomon több titkot őriz, mint hittem.
Anderson bólintott és az igazgató után óvakodott.
– Csontvázakat a szekrényében. – Fölemelve a lámpát végigpásztázott vele a kamra többi részén. Üres volt. – Mi ez a szag? – kérdezte elfintorítva az orrát.
– Kén – válaszolta Langdon a parancsnok háta mögül. – Kell lennie két tálkának azon az asztalon. A jobb oldaliban só van. A másikban kén.
Sato elképedten sarkon fordult.
– Honnan a pokolból tudja ezeket?
– Onnan, asszonyom, hogy ez a kamra pontosan úgy fest, mint sok társa szerte a világban.
Egy szinttel fölöttük Nunez, a Capitolium biztonsági őre a Capitolium építésze, Warren Bellamy kíséretében haladt azon a hosszú folyosón, amely az egész keleti alagsort átszelte. Nunez esküdni mert volna, hogy három pisztolylövést hallott odalentről. Lehetetlen.
– Nyitva a pincébe vezető ajtó – mondta Bellamy végigtekintve a folyosón, a messzeségben látni lehetett a félig nyitott ajtót.
Micsoda éjszaka, gondolta Nunez. Soha nem megy le oda senki.
– Most már jó lenne tudni, mi folyik itt – mondta, és a rádióért nyúlt.
– Menjen vissza és folytassa a munkáját! – állította meg Bellamy. – Innen már egyedül is boldogulok.
Nunez idegesen toporgott.
– Biztos benne?
Warren Bellamy megtorpant, és Nunez vállára tette a kezét.
– Fiam, én huszonöt éve itt dolgozom. Azt hiszem, ismerem a járást.
Malakh látott már kísérteties helyeket életében, de nem sok vetekedhetett a hármas szárny másvilági atmoszférájával. A vizesblokk. A hatalmas terem úgy festett, mintha egy őrült tudós elfoglalt volna egy Wal-Mart áruházat és a legkülönbözőbb formájú és méretű példányokkal rakott volna tele minden polcot és gondolát. A sötétkamraként megvilágított helyiséget vörhenyes derengésbe vonta a biztonsági fény, amely a polcok alól szűrődött fölfelé, kiemelve a homályból az etanollal töltött tárolóedényeket. Émelyítő volt a tartósítószerek orvosságszaga.
– Ebben a szárnyban több mint húszezer példány van – mondta a duci lány. – Halak, rágcsálók, emlősök, hüllők.
– Remélem, mind halott – jegyezte meg Malakh eljátszva, hogy ideges lett.
A lány kacagott.
– Igen, persze. Nagyon is halottak. Bevallom, már vagy fél éve itt dolgoztam, amikor először be mertem ide jönni.
Malakh meg tudta érteni. Amerre nézett, mindenütt már nem létező életformákat látott a lezárt edényekben – szalamandrákat, medúzákat, patkányokat, bogarakat, madarakat és még sok egyebet, amiről azt sem tudta, hogy micsoda. És ha a gyűjtemény önmagában még nem lett volna elég ijesztő, a fényérzékeny példányokat védő vörös biztonsági fény derengése olyan érzést keltett a látogatóban, mintha egy óriási akváriumban állna, ahol élettelen lények gyűltek össze, és most leskelődnek az árnyékból.
– Ez egy maradványhal – mondta a lány egy nagy plexiüveg tartályra mutatva, amelyben a világ legrondább hala volt látható. – Sokáig azt hitték, hogy kihaltak a dinoszauruszokkal együtt, de ezt Afrika partjainál fogták ki néhány éve és a Smithsoniannek adományozták.
Jó nektek, gondolta Malakh, alig figyelve. Azzal volt elfoglalva, hogy biztonsági kamerákat keresett a falakon. Csak egyet látott – a bejárati ajtóra irányult, ami nem csoda, hiszen valószínűleg máshol nem is lehet bejönni.
– És itt van, amit annyira látni akart… – mondta a nő, odavezette a vendéget egy hatalmas tartályhoz, amelyet az ablakon át nézegetett. – A leghosszabb példányunk. – Széttárta a karját, akár egy vetélkedőműsor háziasszonya, amikor bemutatja az új autót. – Az architeuthis, avagy óriáskalmár.
A tintahal akváriuma mintha egy sor üveg telefonfülkéből állt volna, amelyeket az oldalukra fektetve egymáshoz hegesztettek. A hosszú, tiszta plexiüveg koporsóban egy kórosan halovány és amorf test lebegett. Malakh megbámulta a dudoros, hólyagszerű fejet a kosárlabda méretű szemmel.
– Ehhez képest már-már szépnek látszik a maradványhal.
– Várjon, amíg kivilágítom önnek.
Trish hátrahajtotta a tartály hosszú fedelét. Etanolszag áradt belőle. A lány benyúlt a tartályba, és felkattintott egy kapcsolót közvetlenül a folyadékszint felett. Kigyulladt egy fluoreszkáló lámpafüzér a tartály alján: az óriáskalmár immár teljes pompájában ragyogott – a kolosszális fej egy rothadó csápokból és borotvaéles szívókorongokból álló testhez csatlakozott.
A lány azt kezdte el mesélni, hogyan tud legyőzni az óriáskalmár egy ámbráscetet.
Malakh csak üres hablatynak hallotta a szavait. Itt volt az idő.
Trish Dunne-nak mindig volt egy kis rossz érzése a hármas szárnyban, de a mostani hideg borzongás valahogy más. Ez most valami zsigeri.
Megpróbált nem törődni vele, de az érzés egyre erősebb lett, és a gyomrába markolt. Noha Trish nem tudta azonosítani a szorongás forrását, a teste mégis arra ösztökélte, hogy minél előbb húzzon innen.
– Hát, ez volt a tintahal – mondta a tartályba nyúlva, és lekapcsolta a világítást. – Most már ideje lenne elindulnunk Katherine-hez…
Ekkor egy széles tenyér tapadt a szájára, hátranyomva a fejét. Ugyanabban a pillanatban egy erős kar fonta körül a testét és szorította egy kőkemény mellkasnak. Trisht egy töredék másodpercre megbénította a sokk.
Amit páni rémület követett.
A férfi a melle körül tapogatott a beléptető kártyát keresve; amikor a kezébe akadt, keményen megrántotta. A zsinór mélyen belevágott Trish nyakába, mielőtt elszakadt. A beléptető kártya a földre esett a lábuknál. Trish küszködött, próbált kiszabadulni, de nem tudta felvenni a versenyt a férfi méreteivel és erejével. Sikítani akart, de a kéz szorosan tapadt a szájára. A férfi lehajolt a füléhez és azt súgta: – Ha elveszem a kezem a szájáról, nem fog sikítani, világos?
Trish hevesen bólogatott, a légszomj szinte égette a tüdejét. Nem kapok levegőt!
Az idegen elvette a tenyerét a szájáról, és Trish zihálva próbált levegőhöz jutni.
– Engedjen el! – könyörgött elfulladva. – Mi a fenét akar?
– Mondja meg a PIN-kódját! – követelte a férfi.
Trish tehetetlennek érezte magát. Katherine! Segítség! Ki ez az emberi!
– A biztonságiak látnak mindent – mondta, de nagyon is tisztában volt azzal, hogy kívül vannak a kamerák látókörén. És amúgy sem figyel senki.
– A PIN-kódot – ismételte a férfi. – A kártyájához tartozó PIN-kódot.
Jeges félelem markolt Trishbe. Hirtelen megpördült és kiszabadítva az egyik karját a férfi szemébe kapott. A körmei végigszántották az idegen arcát. Négy sötét árok nyílt meg a bőrén, ahol megkarmolta. De ekkor rájött, hogy nem a vére serkent ki. Alapozóval kendőzte el az arcát, és Trish körmei nyomán most láthatóvá váltak az alatta rejtőző tetoválások.
Ki ez a szörnyeteg?!
A látszólag emberfeletti erejű férfi egyszerűen felkapta a lányt és kiterítette a tintahal nyitott tartályának pereme felett, arccal az etanol fölé; a szer az orrát marta.
– Mi a PIN-kódja? – ismételte a férfi.
Trishnek égett a szeme és nem látott semmit, csak a tintahal sápadt testét a folyadékban.
– Mondja meg! – követelte az idegen, lejjebb nyomva Trish fejét.
Most már a torka is égett.
– Nulla-nyolc-nulla-négy! – szakadt ki belőle egy lélegzetre. – Engedjen el! Nulla-nyolc-nulla-négy!
– Ha hazudik… – mondta a férfi, annyira lenyomva Trish fejét, hogy a haja már belelógott az etanolba.
– Nem hazudok! – ordította két köhögés között. – Augusztus negyedike! A születésnapom.
– Köszönöm, Trish.
Két erős kéz markolta meg a fejét és nyomta lefelé ellenállhatatlanul, belemerítve arcát a tartályba. Égő fájdalom mart a szemébe. A férfi még mélyebbre nyomta, már az egész feje az etanolban volt. Trish érezte, hogy az arca találkozik a tintahal húsos fejével.
Minden maradék erejét összeszedve kaszált a lábával, próbálta hátravetni a testét, hogy kiemelhesse a fejét a tartályból. De a vasmarok nem engedte.
Levegőhöz kell jutnom!
Minden igyekezetével azon volt, hogy csukva tartsa a szemét és a száját. Égett a tüdeje. Ne! Nem! De végül Trish légző-reflexe bizonyult erősebbnek.
Kinyílt a szája és kitágultak a tüdőlebenyek, hogy beszívják az oxigént, amelyre a teste sóvárgott. Az etanol lángoló hullámban árasztotta el a száját. Ahogy a vegyszer a torkán át elérte a tüdejét, Trish olyan fájdalmat érzett, amelyről el sem tudta hinni, hogy létezik. Hál’ istennek csak néhány pillanatig tartott, aztán minden elsötétült.
Malakh a tartály mellett állt, igyekezett lelassítani a légzését, s közben felmérte a kárt.
A nő teste élettelenül lógott a tartály peremén, az arca még mindig az etanolba merülve. A látvány azt az egyetlen nőt idézte elé, akit korábban megölt.
Isabel Solomont.
Rég volt. Egy másik életben.
Malakh végignézett a nő elernyedt testén. Megragadta a dús csípőt, és fölrántva a lábát előretolta, amíg a test át nem billent a tartály peremén. Trish Dunne teste fejjel előre alámerült az etanolban. A folyadék felszíne fokozatosan megnyugodott, a nő mozdulatlanul, kiterülve lebegett a hatalmas tengeri állat fölött. Ahogy a ruhái átáztak és elnehezültek, úgy süllyedt egyre mélyebbre a sötétben. Trish Dunne teste végül az óriáskalmár tetején landolt.
Malakh megtörölte a kezét, és visszatéve a plexiüveg fedelet lezárta a tartályt.
A vizesblokk új példánnyal gyarapodott.
Felvette Trish mágneskártyáját a padlóról, és zsebre vágta. 0804.
Amikor Malakh meglátta Trisht az előcsarnokban, nem várt nehézségként könyvelte el. Aztán rájött, hogy a beléptető kártyája és a jelszava csak megkönnyíti a dolgát. Ha Katherine adattároló helyisége tényleg olyan biztonságos, mint ahogy Peter állította, akkor külön problémát jelenthet rávenni Katherine-t, hogy nyissa ki neki. Most már saját kulcsom van. Malakh elégedetten konstatálta, hogy nem kell vesződnie Katherine megnyerésével.
Miközben fölegyenesedett, meglátta tükörképét az üvegen és felfedezte, hogy tönkrement a sminkje. De ez nem számított többé. Mire Katherine-ben összeállna a kép, már úgyis késő lesz.
– Ez egy szabadkőműves szoba? – kérdezte Sato elfordulva a koponyától, és Langdont fürkészte a sötétben. Langdon higgadtan bólintott.
– Elmélkedő szoba vagy sötétkamra a neve. E zord, sivár helyiségek arra szolgálnak, hogy a szabadkőműves elgondolkozzon saját halandóságán. A halál elkerülhetetlenségéről elmélkedve más nézőpontból tekinthet az élet mulandóságára.
Sato körülnézett a hátborzongató helyiségben; látszott, hogy nincs meggyőzve.
– Akkor ez egyfajta meditációs szoba?
– Lényegében igen. Ezek a kamrák mindig ugyanazokat a szimbólumokat tartalmazzák: koponya és lábszárcsont, kasza, homokóra, kén, só, üres papír, gyertya és így tovább. A halál jelképei arra indítják a szabadkőművest, hogy végiggondolja, miként válhat jobb emberré, amíg a földi életben időzik.
– Olyan, mint egy halálszentély – mondta Anderson.
Találó hasonlat.
– A jelképekről tanuló diákok többségének is ez az első reakciója. – Langdon gyakran adta fel kötelező olvasmánynak Bresniak könyvét a szabadkőművesség szimbólumairól, amelyben szép fotók is voltak a sötétkamráról.
– És a diákjai – kérdezte Sato – nem találják ijesztőnek, hogy a szabadkőművesek koponyák és kaszák felett meditálnak?
– Ez semmivel sem morbidabb, mint az, hogy a keresztények egy keresztre fölszegezett ember lábánál imádkoznak, vagy a hinduk egy Ganésa nevű, négykarú elefánt előtt hódolnak. Egy kultúra szimbólumainak félreértése gyakran táptalaja az előítéleteknek.
Sato elfordult Langdontól, nyilvánvalóan nem volt hangulata előadást hallgatni. Elindult az asztal felé. Anderson megpróbált neki világítani a zseblámpával, de annak láthatóan gyengült a fényereje. A parancsnok megütögette, hogy nagyobb teljesítményre bírja.
Ahogy mind a hárman beljebb nyomultak a szűk helyiségbe, a kénes szag egyre jobban irritálta Langdon orrát. A pince nyirkos volt, és a párás levegő aktiválta a ként a tálkában. Sato megállt az asztal előtt, végignézett a koponyán és társain. Anderson mellé lépett, és igyekezett megvilágítani az asztalt a zseblámpa egyre halványuló fényével.
Sato egyenként megvizsgálta a tárgyakat, aztán csípőre tette a kezét, és felsóhajtott.
– Mi ez a sok szemét?
Langdon tudta, hogy a kamrában látható tárgyakat gondosan válogatták össze és rendezték el.
– Az átalakulás szimbólumai – mondta, és a jól ismert rossz érzéssel, amelyet a zárt terek keltettek benne, közelebb lépett az asztalhoz. – A halálfej, avagy caput mortuum az ember halál utáni bomlásának végső stádiumát jelképezi; arra emlékeztet, hogy egy szép napon mindannyian megválunk földi porhüvelyünktől. A kén és a só alkímiai katalizátorok, amelyek megkönnyítik az átalakulást. A homokóra az idő átváltoztató hatalmát képviseli. – A meggyújtatlan gyertyára mutatott. – Ez a gyertya pedig a mindent megtisztító ősi tüzet és az ember felébredését a tudatlanság álmából… átalakulását a megvilágosodás által.
– És az? – kérdezte Sato a sarokba mutatva.
Anderson oda irányította a gyengülő fényt, ahol az óriási kasza támaszkodott a sötét falnak.
– Az nem a halál szimbóluma, ahogy sokan hiszik – válaszolta Langdon. – A kasza valójában a természet átalakító gondoskodásának a jelképe… a természet ajándékainak learatásáé.
Sato és Anderson hallgatásba merült, nyilvánvalóan a bizarr látványt próbálták befogadni.
Langdon viszont minél előbb ki akart jutni innen.
– Megértem, hogy ez a kamra szokatlannak tűnhet – mondta nekik -, de nincs itt semmi különös látnivaló. A legtöbb szabadkőműves páholy rendelkezik ugyanilyen szobával.
– De ez itt nem egy szabadkőműves páholy! – jelentette ki Anderson. – Ez itt az Egyesült Államok Capitoliuma, és nagyon szeretném tudni, mit keres egy ilyen kamra az én épületemben!
– Néha a szabadkőművesek berendeznek egy ilyen szobát a munkahelyükön vagy az otthonukban, ahová elvonulhatnak meditálni. Nincs ebben semmi különös. – Langdon tudta, hogy egy bostoni szívsebész épp ilyen kamrát alakított ki a rendelőjében, hogy a műtétek előtt eltöprengjen a halandóságon.
Satot láthatóan zavarta valami.
– Azt akarja mondani, hogy Peter Solomon lejár ide, hogy a halálról elmélkedjen?
– Ezt nem tudhatom – vallotta be Langdon. – Talán az épületben dolgozó szabadkőműves testvéreinek rendezte be ezt a kamrát, hogy legyen egy spirituális szentély, ahová visszavonulhatnak az anyagi világ káoszából… ahol a törvényhozók eltöprenghetnek az embertársaik sorsát befolyásoló döntések meghozatala előtt.
– Szép elképzelés – mondta Sato gúnyosan -, de van egy olyan érzésem, hogy az amerikaiak nem lelkesednének az olyan vezetőkért, akik kaszák és koponyák előtt imádkoznak.
És ezt rosszul tennék, gondolta Langdon, elképzelve milyen más lenne a világ, ha több vezető szánna arra időt, hogy a halál véglegességén tűnődjön, mielőtt háborút indít.
Sato az ajkát csücsörítve nézett körül a félhomályos kamrában.
– Lennie kell itt még valaminek az emberi csontokon és vegyszeres csészéken kívül, professzor. Valaki mindent megtett azért, hogy önt a cambridge-i otthonából idehozza, ebbe a szobába.
Langdon ösztönösen az oldalához szorította a válltáskáját, de azt még mindig nem tudta, mi köze lehet ennek a kamrának a táskában lévő csomaghoz.
– Sajnálom, asszonyom, de én nem látok itt semmi érdekeset. – Langdon azt remélte, végre azzal kezdenek el foglalkozni, hogy megtalálják Petert.
Anderson zseblámpája hunyorgott, mire Sato a türelmét elvesztve, indulatosan támadt rá.
– Az ég szerelmére, mitől olyan nehéz azt tenni, amit kérek? – A zsebébe nyúlt és előkapott egy öngyújtót. Az asztalon álló gyertyához tartotta a lángot és meggyújtotta. A kanóc sistergett, de aztán engedelmesen tüzet fogott, kísérteties fénybe vonva a szűk teret. Hosszú árnyékok táncoltak a kőfalakon.
Ahogy a láng erőre kapott, váratlan látvány bontakozott ki előttük.
– Azt nézzék! – kiáltott fel Anderson.
A gyertyafényben egy halvány graffiti tűnt fel – a kamra hátsó falára rótt hét nagybetű.
VITRIOL
– Furcsa szóválasztás – jegyezte meg Sato, ahogy a gyertyafény rávetette a koponya ijesztő árnyékát a betűkre.
– Valójában ez egy akronima – mondta Langdon. – Ezt írják a legtöbb kamra hátsó falára, mivel ez a szabadkőművesek meditációs mantrájának a betűszava. Visita interiora terrat, rectificando invenies occultum lapidem.
Sato már-már elismerően nézett rá.
– Azaz?
– Keresd fel a föld méhét, és átalakulva megtalálod a rejtett követ.
Sato szeme összeszűkült.
– Van ennek a rejtett kőnek bármilyen köze a rejtett piramishoz?
Langdon vállat vont, nem kívánva megerősíteni a kapcsolatot.
– Akik szívesen képzelegnek Washingtonban elrejtett piramisokról, azok nyilván azt válaszolnák erre, hogy az occultum lapidum a kőpiramisra utal. Mások meg azt mondanák, hogy a bölcsek kövére… arra a szubsztanciára, amely az alkimisták hite szerint örök életet ad nekik vagy arannyá változtatja az ólmot. Megint másoknak ez a szentek szentjét jelenti, a jeruzsálemi templom szívében rejtőző kőkamrát. És vannak, akik keresztény utalásnak mondanák Szent Péter, „a szikla” titkos tanításaira. Minden ezoterikus hagyomány a maga módján értelmezi a „követ”, de az occultum lapidum valamennyi értelmezésben a hatalom és a megvilágosodás forrása. Anderson megköszörülte a torkát.
– Lehetséges, hogy Solomon hazudott annak a pasasnak? Talán azt mondta neki, hogy van valami idelent… miközben nincs itt semmi.
Langdonban is felmerült már ez a lehetőség. Ekkor a gyertyaláng váratlanul megrebbent, mintha huzat támadt volna. Egy pillanatra elhalványult, de aztán erőre kapott és ismét felfénylett.
– Furcsa – mondta Anderson. – Remélem, nem csukták be odafönt az ajtót. – Kiment a kamrából a sötét folyosóra. – Hahó!
Langdon alig vette észre, hogy távozott. Hirtelen felfigyelt valamire a hátsó falon. Mi történt?
– Látta ezt? – kérdezte Sato, aki szintén rémülten meredt a falra.
Langdon bólintott, és érezte, hogy felgyorsul a szívverése. De mit láttam?
Egy pillanattal ezelőtt valamilyen ismeretlen erő hatására, mintha megreszketett volna a hátsó fal. Anderson visszajött.
– Nincs ott senki. – Ahogy belépett, a fal újra megremegett. – Mi az ördög! – kiáltott fel a parancsnok hátraugorva.
Mindhárman elnémultak egy másodpercre, le nem véve tekintetüket a hátsó falról. Langdon érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, amikor ráébredt, mivel állnak szemben. Habozva előrenyújtotta a kezét, amíg az ujjai el nem érték a kamra hátsó falát.
– Az ott nem fal… – mondta.
A feszülten figyelő Anderson és Sato is közelebb lépett.
– Hanem egy vászon – fejezte be Langdon.
– Meglebbent – mondta gyorsan Sato.
Méghozzá igen különös módon. Langdon most alaposabban vizsgálta meg az anyagot. A vásznon azért tört meg olyan furcsán a gyertya fénye, mert a kamrából kifelé lebbent… túl a hátsó fal síkján.
Langdon nagyon finoman hátrafelé tolta a vásznat kinyújtott ujjaival. És rémülten kapta vissza a kezét. Az ott egy nyílás!
– Húzza félre! – rendelkezett Sato.
Langdonnak majd’ kiugrott a szíve. Megragadta az anyag szélét és lassan félrevonta. Hitetlenkedve meredt a mögötte feltáruló látványra. Te jó isten!
Sato és Anderson döbbent csendben állt, a hátsó falon feltáruló nyílást nézve.
Végül Sato szólalt meg először.
– Úgy tűnik, hogy megtaláltuk a piramisunkat.
Robert Langdon a nyílást bámulta a kamra hátsó falán. A drapéria mögött szabályos négyzet alakú lyuk tátongott a falban. Vagy egy méteres lehetett és úgy jöhetett létre, hogy valaki kiszedett néhány sor téglát a falból. Langdon a sötétségbe nézve egy pillanatig azt hitte, hogy a szomszéd helyiségbe nyílik.
De már látta, hogy nem.
Legfeljebb egy métert nyúlt be a falba, s ott véget ért. A kezdetleges üreg mérete Langdont múzeumi falfülkékre emlékeztette, amelyekbe rendszerint szobrokat állítanak. A hasonlóságot erősítette, hogy ebben a falmélyedésben is volt egy kisebb tárgy.
Alig több mint húsz centi magas, tömör gránitból kifaragva. Finomra csiszolt felszínének négy lapja ragyogott a gyertyafényben.
Langdonnak fogalma sem volt, mit keres ez itt. Egy kőpiramis?
– A meglepetéséből ítélve – szólalt meg Sato önelégült hangon – azt kell feltételeznem, hogy ez a tárgy már nem illik bele a sötétkamrába.
Langdon bólintott.
– Akkor talán újra kellene értékelnie azt az állítását, hogy a Washingtonban elrejtett szabadkőműves piramis csak legenda. – A nő hangja kárörömről árulkodott.
– Igazgató asszony – felelte Langdon habozás nélkül -, ez a kis piramis nem a szabadkőművesek piramisa.
– Akkor hát merő véletlen, hogy egy piramist találtunk elrejtve a Capitolium egy titkos kamrájában, amelyet egy szabadkőműves vezető tart fenn?
Langdon megdörzsölte a szemét és megpróbált világosan gondolkodni.
– Asszonyom, ez a piramis semmilyen tekintetben nem felel meg a mítosznak. A szabadkőműves piramisról azt írják, hogy hatalmas, és színaranyból van a csúcsa.
Langdon ráadásul azt is tudta, hogy a kis piramis – a lapos tetejével – még csak nem is igazi piramis. Csúcs nélkül ez egy egészen más szimbólum. Befejezetlen piramis a neve, és jelképes emlékeztető arra, hogy az ember felemelkedése önmaga képességeinek teljes birtokba vételéig valójában egy folyamat. Noha csak kevesen vannak tisztában vele, de ez a világon a legelterjedtebb szimbólum. Több mint húszmilliárd nyomtatott példánya van forgalomban. A befejezetlen piramis ékeskedik minden egydolláros bankjegyen, mintha türelmesen várná, hogy ráhelyezzék a ragyogó pillérfejet, amely most fölötte lebeg arra figyelmeztetve, hogy Amerika még nem teljesítette be hivatását, van még tennivalója – úgy az országnak, mint az egyéneknek.
– Hozza ide – mondta Sato Andersonnak a piramisra mutatva -, szeretném jobban megnézni. – És tiszteletlenül félretolva a koponyát meg a lábszárcsontokat, már helyet is csinált neki az asztalon.
Langdon kezdte úgy érezni magát, mintha közönséges sírrablók lennének, akik megszentségtelenítik valakinek az oltárát.
Anderson kikerülte Langdont és benyúlva az üregbe a tenyere közé vette a piramist. De mivel ebből a szögből csak nehezen tudta fölemelni, előbb maga felé húzta, majd hangos csattanással letette az asztalra, s félreállt, hogy helyet adjon Satonak.
Az igazgató közelebb vitte a gyertyát és tanulmányozni kezdte a piramis sima felszínét. Lassan végighúzta rajta apró ujjait, előbb a tetejét vizsgálva meg, aztán a négy oldalát. Miután körbetapogatta, látható csalódottsággal vonta fel a szemöldökét.
– Professzor, nem azt mondta, hogy a szabadkőműves piramist egy titkos információ védelmére építették?
– Így szól a legenda.
– Akkor hát elméletileg… ha Peter fogva tartója azt hiszi, hogy ez a szabadkőműves piramis, akkor azt is hinnie kell, hogy értékes információt tartalmaz.
Langdon ingerülten bólintott.
– Igen, de még ha megtalálta is azt az információt, valószínűleg nem tudja elolvasni. A legenda szerint a piramis titka rejtjelezve van… és csak az arra érdemesek fejthetik meg.
– Tessék?
Langdon növekvő türelmetlensége dacára is igyekezett higgadtan válaszolni.
– A mitológiai kincset mindig csak azok találhatják meg, akik kiállják a próbát. Bizonyára ismeri a kard legendáját, amelyet csak Arthur király tudott kirántani a kőből, mert ő spirituálisán készen állt a kard adta hatalom birtokbavételére. A szabadkőműves piramis ugyanezen az elképzelésen alapul.
Ez esetben az információ a kincs, amelyet kódolt nyelven, a múltba veszett szavak misztikus nyelvén írtak, és csak az arra érdemesek tudják elolvasni.
Halvány mosoly bujkált Sato szája sarkában.
– Ez magyarázatot adhat arra, hogy miért hozták önt ide ma este.
– Parancsol?
Sato száznyolcvan fokkal elfordította a piramist. A negyedik oldalt most megvilágította a gyertya fénye. Robert Langdon megrendülve nézte.
– Úgy tűnik – mondta Sato a legteljesebb lelki nyugalommal -, hogy valaki érdemesnek tartja önt.
Mi tart ilyen sokáig Trishnek?
Katherine Solomon újra megnézte az óráját. Elfelejtette figyelmeztetni dr. Abaddont a labor megközelítésének sajátosságára, de azt nem hitte, hogy a sötétség ennyire lelassíthatja őket. Már itt kellene lenniük.
Katherine a kijárathoz ment, és ahogy kinyitotta az ólomborítású ajtót, a sötétséget pásztázta. Hallgatózott egy pillanatig, de semmit sem hallott.
– Trish! – kiáltotta, de hangját elnyelte az űr. Csönd.
Tanácstalanul csukta be az ajtót, és elővette a mobilját, hogy odaszóljon az előcsarnokba.
– Itt Katherine. Ott van Trish?
– Nincs, asszonyom – válaszolta a biztonsági őr. – Mintegy tíz perce indultak el a vendégével.
– Igen? Azt hiszem, hogy még az ötös szárnyig sem jutottak el.
– Várjon, mindjárt ellenőrzöm. – Katherine hallotta, ahogy az őr ujjai kopognak a számítógép billentyűzetén. – Igaza van. Ms. Dunne beléptető kártyájának a regisztrációját nézve még nem nyitotta ki vele az ötös szárnyat. Nyolc perccel ezelőtt használta utoljára… a hármas szárnyban. Azt hiszem, egy kis tárlatvezetést nyújt a vendégének.
Katherine a homlokát ráncolta. Nyilván erről van szó. Kissé furcsállotta a dolgot, de legalább tudta, hogy Trish nem fog sokáig időzni a hármas szárnyban. Szörnyű szag van ott.
– Köszönöm. A bátyám megérkezett már?
– Nem, asszonyom, még nem.
– Köszönöm.
Ahogy Katherine befejezte a hívást, váratlanul megborzongott. A rossz érzés elgondolkodtatta, de csak egy pillanatig. Pontosan ugyanezt érezte, amikor ma délután dr. Abaddon házába lépett. Akkor zavarba ejtően cserbenhagyta a női megérzése. Milyen kár.
Semmiség, mondta magának Katherine.
Robert Langdon a kőpiramist tanulmányozta. Ez lehetetlen.
– Egy rejtjelezett ősi nyelv – mondta Sato. – Ráillik ez a leírás?
A piramis eddig nem látható oldalára egy tizenhat karakterből álló sorozatot véstek nagy gonddal a sima felszínbe.
A Langdon mellett álló Anderson eltátotta a száját, osztozva Langdon megrendültségében. A biztonsági főnök olyan arcot vágott, mintha egy földönkívüli klaviatúra jelent volna meg előtte.
– Professzor! – nógatta Sato. – Ugye el tudja olvasni?
Langdon megfordult.
– Miből gondolja?
– Abból, hogy idehozták önt, professzor. Ön a kiválasztott. Ez a bevésés valamilyen kódnak tűnik, és tekintettel az ön hírnevére, nyilvánvaló számomra, hogy éppen ennek a megfejtése miatt volt szükség önre.
Langdon kénytelen volt elismerni, hogy római és párizsi élményei után jó páran fordultak hozzá azzal, hogy segítsen megfejteni a történelem néhány megoldatlan rejtvényét – a phaisztoszi korongot, Edward Elgar „Dorabella titkosírását” vagy a titokzatos Voynich-kéziratot.
Sato végigfuttatta az ujját a véseten.
– Meg tudja mondani, mit jelentenek ezek az ikonok?
Azok nem ikonok, gondolta Langdon. Hanem szimbólumok. Azonnal felismerte a nyelvet – egy titkosírás volt a 17. századból. Langdon nagyon jól tudta, hogyan kell megfejteni.
– Asszonyom – mondta habozva -, ez a piramis Peter magántulajdona.
– Magán vagy sem, ha önt valóban e miatt hozták ide Washingtonba, akkor nincs sok választása. Azt akarom, hogy olvassa el nekem.
Sato BlackBerryje hangosan csipogott, előrántotta a zsebéből, és hosszan tanulmányozta a bejövő üzenetet. Langdon elképedt, hogy a Capitolium belső, vezeték nélküli hálózata ilyen mélyen a föld alatt is működik.
Sato felnyögött, és összevont szemöldökkel különös pillantást vetett Langdonra.
– Anderson parancsnok! – mondta közben a férfihoz fordulva. – Válthatnánk egy szót négyszemközt? – Az igazgató intett Andersonnak, hogy kövesse, s mindketten eltűntek a folyosó koromsötétjében, egyedül hagyva Langdont Peter sötétkamrájának reszkető gyertyafényében.
Anderson parancsnok azon tűnődött, mikor ér már véget ez az éjszaka. Egy levágott kéz a Rotundámban? Halálszentély az alagsoromban? Krikszkrakszok egy kőpiramison? A Redskins meccse mindinkább veszített jelentőségéből.
Kilépve Sato nyomában az átjáró sötétjébe Anderson felkattintotta a zseblámpát. Gyenge volt a fénye, de több a semminél. Sato pár métert előreterelte a folyosón, Langdon látótávolságán kívül.
– Ezt nézze meg! – suttogta Sato, miközben átadta Andersonnak a BlackBerryt.
Anderson hunyorogva nézte a kijelzőt. Egy fekete-fehér kép volt rajta Langdon átvilágított táskájáról, amelyet Anderson utasítására átküldték Satónak. Mint minden röntgenfelvételen, itt is a legvilágosabb folt jelentette a legnagyobb sűrűséget. Langdon táskájában volt egy tárgy, ami kitűnt a többi közül. Szélsőségesen tömörnek kellett lennie, mert úgy tündökölt az egyéb holmik szürke masszájában, akár egy drágakő. Az alakja eltéveszthetetlen volt.
Es ez nála volt egész este? Anderson meglepetten nézett Satóra.
– Miért nem szólt erről Langdon?
– Átkozottul jó kérdés – suttogta Sato.
– Az az alakzat… nem lehet véletlen.
– Nem – felelte Sato dühösen. – De mennyire hogy nem!
Halk motozás vonta magára Anderson figyelmét. Ijedten világított oda a folyosó sötétjében. A gyengülő fénynyaláb csak egy üres átjárót mutatott, nyitott ajtók sorával.
– Hahó! – kiáltotta Anderson. – Van ott valaki? Csend.
Sato, aki nyilván nem hallott semmit, furcsálkodva nézett rá.
Anderson hallgatózott egy darabig, aztán feladta. Ideje volna kikerülni innen.
A gyertyafényes kamrában magára maradt Langdon végighúzta az ujját a piramisba vésett jelek éles peremén. Kíváncsi volt, hogy mit mond az üzenet, de nem szándékozott megsérteni Peter Solomon magántitkait. Épp elég volt, amit eddig tettünk. És egyáltalán, mit akarhat az az eszelős ettől a kis piramistól?
– Van itt egy kis gond, professzor – szólalt meg Sato hangosan a háta mögött. – Az imént kaptam egy információt, és kezd elegem lenni a hazugságaiból.
Langdon megfordult, és szembetalálta magát a beviharzó OS-igazgatóval, aki a BlackBerryvel a kezében, villámló tekintettel nézett rá. A megdöbbent Langdon Andersontól remélt segítséget, de az ajtóban őrt álló parancsnok arckifejezése nem sok jót ígért. Sato megállt Langdon előtt és szabályosan az arcába nyomta a BlackBerryt.
Langdon riadtan pillantott a kijelzőre, amin egy fordított fekete-fehér fotó látszott, egy felvétel kísérteties negatívja. A mindenféle tárgy között volt egy, amely kiragyogott az összevisszaságból. A kép ferdeszögben állt és életlen volt, de ahhoz nem férhetett kétség, hogy a fényes tárgy egy kis, csúcsos piramis.
Egy kis piramis? Langdon Satora nézett.
– Mi ez?
A kérdés csak tovább tüzelte Sato haragját.
– Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Langdon is kijött a béketűrésből.
– Nem teszek úgy! Soha életemben nem láttam még ezt!
– Hazudik! – csattant fel Sato; éles hangja belehasított a párás levegőbe. – Egész este ott volt a táskájában!
– Én… – Langdonnak elakadt a szava. Tekintete lassan a táskára vándorolt a vállán. Aztán visszatért a BlackBerryhez.
Édes istenem… a csomag. Még jobban megnézte a képet. És most már felismerte. Egy elmosódó kockaalak, s benne egy piramis. Az elképedt Langdon rájött, hogy a saját átvilágított táskáját látja… s benne Peter rejtélyes csomagját. A kocka egy doboz. .. amely egy kis piramist rejt.
Langdon kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem talált szavakat. Érezte, hogy elakad a lélegzete, mert váratlanul új felismerés érte.
Egyszerű. Tiszta. Lehengerlő.
Istenem. Rápillantott a csonkolt kőpiramisra az asztalon. Lapos tetején a kis négyzet, az üres lap, amely szimbolikusan az utolsó, hiányzó darabra várt… arra a darabra, ami befejezetlen piramisból igazi piramissá fogja átalakítani.
Langdon most már tudta, hogy a nála lévő kis piramis egyáltalán nem egy piramis. Hanem a pillérfej. A zárókő. Abban a pillanatban értette meg, miért ő az egyetlen, aki meg tudja oldani a piramis misztériumát.
Nálam van az utolsó darab.
És az egy… talizmán.
Amikor Peter azt mondta Langdonnak, hogy a csomagban egy talizmán van, Langdon nevetett. Most rájött, hogy a barátja igazat mondott. Az a kis pillérfej talizmán, bár nem a varázstalizmánok fajtájából való… hanem egy sokkal régebbi fajtából. Jóval azelőtt, hogy a talizmán mágikus értelmet nyert, volt egy másik jelentése is – a kiteljesítés. A görög teleszma szóból ered, ami teljeset jelent, így a talizmán olyan tárgyat vagy eszmét jelölt, amely kiegészítve teljessé tesz egy másikat. A záróelem.
A pillérfej a szimbólumok nyelvén az a végső talizmán, amely átváltoztatja a befejezetlen piramist a beteljesült tökéletesség szimbólumává.
Abból a világosságból, amellyel a pillérfej ragyogott a felvételen, Langdon arra következtetett, hogy fémből van… valami nagy anyagsűrűségű fémből. Hogy színarany-e, vagy sem, azt nem tudhatta, és mindenképpen el akarta kerülni, hogy bebeszéljen magának bármit is. Ez a piramis túl kicsi. A kódot túl könnyű megfejteni. És egyáltalán… ez csak egy legenda, az ég szerelmére!
Sato őt figyelte.
– Okos ember létére hozott néhány ostoba döntést ma este. Hazudni egy hírszerzőnek, professzor? Szándékosan akadályozni a CIA nyomozását?
– Meg tudom magyarázni, ha lehetőséget ad rá.
– Majd a CIA-központban megmagyarázza. Mivelhogy ezennel letartóztatom.
Langdon megdermedt.
– Ezt nem mondhatja komolyan.
– Halálosan komolyan mondom. Világossá tettem ön előtt, hogy nagy tétek forognak kockán ma este, ön mégis megtagadta az együttműködést. Melegen ajánlom, hogy kezdjen el gondolkozni annak a piramisszövegnek a megfejtésén, mert mire megérkezünk a CIA-központba… – Sato fogta a BlackBerryt, közeli felvételt készített vele a kőpiramisba vésett jelekről -, az elemzőim már javában dolgozni fognak rajta.
Langdon tiltakozni akart, de Sato már Andersonhoz fordult, aki még mindig az ajtóban állt.
– Parancsnok – mondta -, vegye el a táskát Langdontól, és tegye bele a kőpiramist. Én őrizetbe veszem Langdont. Megkaphatnám a fegyverét?
Anderson megkövült arccal lépett be a kamrába, s közben kivette a pisztolyt a vállára szíjazott tokból. Átadta Satonak, aki azonnal Langdonra fogta.
Langdon úgy érezte, mintha csak álmodná az egészet. Ez nem lehet igaz.
Anderson most hozzá lépett, elvette a táskáját, az asztalhoz ment vele és letette a székre. Elhúzta a cipzárt, kinyitotta a táskát, majd besüllyesztette a nehéz kőpiramist Langdon jegyzetei és a kis csomag mellé.
Hirtelen mozgás zaja ütötte meg a fülüket a folyosóról. Egy férfi sötét körvonala tűnt fel az ajtónyílásban, berontott a kamrába, és hátulról kapta el Andersont. A parancsnoknak nem volt ideje megfordulni, egyensúlyát vesztve előredőlt, feje nekiütközött a falüreg szélének. Végigzuhant az asztalon, a tárgyak a levegőbe repültek. A homokóra összetört a padlón. A gyertya a földre esett, de nem aludt ki.
Sato kapkodta a fejét a káoszban, célozni próbált, de az idegen felkapott egy lábszárcsontot és a nő vállára sújtott vele. Sato felkiáltott fájdalmában, elesett és kiejtette kezéből a fegyvert. A férfi elrúgta, aztán Langdonhoz fordult. Magas, vékony, elegáns afroamerikai volt, és Langdon még soha életében nem látta.
– Fogja a piramist! – utasította a férfi. – Kövessen!
A hatalmat sugárzó fekete férfi végigvezette Langdont a Capitolium föld alatti útvesztőjén. Az elegáns idegen nemcsak hogy kiismerte magát minden mellékfolyosón és átjáróban, de volt egy kulcscsomója is, amely bármilyen ajtót kinyitott, ami az útjukat állta.
Langdon most éppen egy ismeretlen lépcsőn igyekezett utána. Az oldaltáska szíja mélyen bevágott a vállába. A kőpiramis olyan nehéz volt, hogy Langdon attól félt, elszakad a bőrszíj.
Az utóbbi néhány perc megcsúfolt minden logikát, s Langdon azon kapta magát, hogy egy ideje már csak az ösztönei mozgatják. Zsigereiben érezte, hogy megbízhat ebben az idegenben. Nem csupán őt mentette meg a letartóztatástól, hanem Peter Solomon tulajdonának védelmében is veszélyes akciót vállalt. Bármi legyen is az a piramis. Noha nem ismerhette a férfi szándékait, az is elég sokat mondott Langdonnak, hogy észrevette az ujján megcsillanó szabadkőműves aranygyűrűt – kétfejű főnix, mellén a 33-as számmal. Ez az ember és Peter Solomon több lehetett, mint bizalmas barát. Testvérek voltak a szabadkőművesség legmagasabb fokán.
Langdon tehát követte. A lépcső után újabb folyosóra fordultak be, majd átmentek egy jeltelen ajtón, amely egy kiszolgáló helyiségbe vezetett. Takarítószeres dobozok és szemeteszsákok között lavíroztak, aztán a következő ajtón túl Langdon teljességgel váratlan helyszínen találta magát: egy bársonyszékes vetítőterem-szerűségben. Az idős férfi a fal mellett vezette Langdont a főbejárathoz, ahonnét egy tágas, kivilágított előtérbe jutottak. Langdon ráismert a látogatóközpontra, amelyen át korábban az épületbe érkezett.
Sajnos a Capitolium egyik rendőre is ott tartózkodott.
Amikor szembekerültek vele, mindhárom férfi megállt és egymásra meredt. Langdon arra a fiatal latin biztonsági őrre ismert benne, aki átvilágította a táskáját.
– Nunez rendőr, egy szót se – mondta a fekete férfi. – Kövessen.
Az őrön látszott a zavar, de vita nélkül engedelmeskedett. Ki ez a pasas?
A három ember a látogatóközpont délkeleti sarka felé vette az irányt, s egy kis előtérbe érkezett, ahol narancssárga oszloptorlaszok állták útjukat. Az ajtókat ragasztószalaggal zárták le, hogy a por ne juthasson be a látogatóközpontba. A férfi leszakította a ragasztószalagot és keresni kezdte a megfelelő kulcsot a karikán. Közben az őrhöz fordult.
– Barátunk, Anderson parancsnok lent van az alagsorban. Lehet, hogy megsérült. Meg kéne néznie.
– Igen, uram. – Nunezen látszott, hogy semmit sem ért és meg van rémülve.
– És ami a legfontosabb: nem látott minket. – A férfi megtalálta a kulcsot, levette a karikáról, és elfordította vele a nehéz reteszzárat. Kinyitotta a vasajtót, aztán az őr kezébe nyomta a kulcsot. – Zárja be utánunk és tegye vissza a ragasztószalagot. Vágja zsebre a kulcsot és ne szóljon semmit. Senkinek, Beleértve a parancsnokot. Világos, Nunez rendőr?
Az őr úgy bámult a kulcsra, mintha egy drágakövet bíztak volna rá.
– Igen, uram.
A férfi belépett az ajtón, Langdon pedig követte. Az őr bezárta utánuk, és Langdon hallotta, ahogy a ragasztószalaggal ügyködik.
– Langdon professzor – mondta a férfi, miközben gyors léptekkel haladtak egy szemmel láthatóan készülőfélben levő modern folyosón -, Warren Bellamy vagyok. Peter Solomon jó barátja.
Langdon elképedve meredt a tiszteletet parancsoló férfira. Warren Bellamy? Még soha nem találkozott a Capitolium építészével, de természetesen ismerte a nevét.
– Peter igen nagyra tartja önt – mondta Bellamy -, és sajnálom, hogy ilyen szörnyű körülmények között kell találkoznunk.
– Peter rettenetes bajban van. A keze…
– Tudom – mondta gyászos hangon Bellamy. – És ez még nem minden, attól félek.
Végére értek a kivilágított szakasznak, ahol a folyosó hirtelen balra kanyarodott. Akárhová vezetett is, innentől koromsötétségbe borult.
– Várjon! – szólt oda Bellamy, és eltűnt egy kapcsolószobában, ahonnét narancssárga kábelköteg kígyózott kifelé, beleveszve a folyosó sötétjébe. Langdon megállt. Bellamy megtalálta a kapcsolót, amely áramot vezetett a kábelekbe, és egyszerre kivilágosodott az út előttük.
Langdon csak lesett.
Washington alatt titkos átjárók és föld alatti alagutak rejtőznek. Az előttük futó folyosó a Vatikánt és az Angyalvárat összekötő alagútra emlékeztette Langdont. Hosszú. Sötét. Szűk.
Ám míg a passetto ősi volt, ez az átjáró modern és befejezetlen. Építési alagút volt, amelynek két falsíkja párhuzamosan futott a végtelenbe. A megvilágítást a fémkosárba süllyesztett ipari lámpák adták; erőtlen fényük csak még inkább kiemelte az alagút valószínűtlen hosszúságát.
Bellamy már indult is előre.
– Kövessen. És nézzen a lába elé.
Langdon azon kapta magát, hogy felveszi a lépést Bellamy-val, s közben arra gondolt, vajon a Föld mely pontján fognak kilyukadni.
Ugyanabban a pillanatban Malakh elhagyta a hármas szárnyat és gyors léptekkel haladt az SMSC néptelen gerincfolyosóján az ötös szárny felé. A markába szorította Trish beléptető kártyáját s halkan suttogta: – Nulla-nyolc-nulla-négy.
De valami más is járt az eszében. Az imént sürgős üzenetet kapott a capitoliumi kapcsolatától. Az összekötőm nem várt nehézségekbe ütközött. A hírek ennek ellenére biztatóak voltak: immár Robert Langdonnál van mind a piramis, mind a pillérfej. Dacára a váratlan fordulatnak, ahogyan ez bekövetkezett, a fontos alkotóelemek lassan a helyükre kerülnek. Mintha csak maga a végzet irányítaná a ma esti eseményeket, hogy elősegítse Malakh győzelmét.
Langdonnak szaporáznia kellett, ha lépést akart tartani Warren Bellamy-val, aki szó nélkül haladt előre a hosszú alagútban. A Capitolium építésze mindez ideig arra látszott összpontosítani, hogy minél nagyobb legyen a távolság Sato és a kőpiramis között, nem sokat törődve azzal, hogy megmagyarázza Langdonnak, mi folyik itt. Pedig Langdonban egyre nőtt a riadalom, hogy hová eszkalálódtak az események ma este.
A CIA? A Capitolium építésze? Két harmincharmadik fokú szabadkőműves?
Most Langdon mobiljának éles csengése hasított bele a csöndbe. Kivette a zakójából és habozva szólt bele: – Igen?
A már ismerős, kísérteties suttogást hallotta: – Professzor, hallom, hogy váratlan társasága akadt.
Langdonban megfagyott a vér.
– Hol van Peter? – kérdezte. A szűk alagút falai visszaverték a szavakat. Warren Bellamy hátranézett és aggodalmasan intett Langdonnak, hogy ne maradjon le.
– Ne féljen – mondta a hang. – Mint már említettem, Peter biztonságban van valahol.
– Levágta a kezét, az ég szerelmére! Orvosra van szüksége!
– Papra van szüksége – válaszolta a férfi. – De ön megmentheti. Ha azt teszi, amire utasítom, Peter életben marad. A szavamat adom rá.
– Nekem semmit sem ér egy őrült szava!
– Őrült? Professzor, önnek igazán értékelnie kéne azt a tiszteletet, amellyel ma este a régi szabályokat követem. A Rejtelmek keze vezette el önt egy kapuhoz… a piramishoz, amely az ősi bölcsesség feltárását ígéri. Tudom, hogy önnél van.
– Maga azt hiszi, hogy ez a szabadkőművesek piramisa?! – kérdezte Langdon indulatosan. – Ez csak egy kődarab.
Egy darabig csend volt a vonalban.
– Mr. Langdon, túl okos ahhoz, hogy a hülyét játssza. Nagyon is jól tudja, mit talált meg ma este. Egy kőpiramist… amelyet Washington szívében rejtett el… egy nagyhatalmú szabadkőműves.
– Maga egy mítoszt kerget! Bármit mondott is önnek Peter, azt csak félelmében mondta. A szabadkőműves piramis legendája merő fikció. A szabadkőművesek soha nem építettek semmilyen piramist a titkos tudás védelmére. De ha mégis, ez a piramis túl kicsi ahhoz, amit maga képzel róla.
A férfi kuncogott.
– Látom, Peter nem sokat mondott el önnek. Akárhogy is, Mr. Langdon, akár elfogadja, akár nem, hogy mi van a birtokában, azt fogja tenni, amit mondok. Tisztában vagyok azzal, hogy az önnél lévő piramisban van egy bevésett kód. Meg fogja fejteni nekem azt a titkosírást. Aztán, de csakis aztán, visszaadom önnek Peter Solomont.
– Bármit is hisz arról a bevésett szövegről – mondta Langdon -, azok nem az Ősi misztériumok.
– Hát persze hogy nem – válaszolta a hang. – A misztériumok túl hatalmasak ahhoz, semhogy elférnének egy kis kőpiramis oldalán.
A válasz váratlanul érte Langdont.
– De ha ez a véset nem az Ősi misztériumok, akkor ez a piramis nem a szabadkőművesek piramisa. A legendában egyértelműen az áll, hogy a szabadkőműves piramis az Ősi misztériumok védelmére épült.
A férfi hangneme most leereszkedővé vált.
– Mr. Langdon, a szabadkőműves piramis valóban az Ősi misztériumok védelmére épült, de van egy csavar a dologban, amit a jelek szerint még nem ismert fel. Peter soha nem említette önnek? A szabadkőműves piramis hatalma nem abban áll, hogy feltárja magukat a misztériumokat… hanem abban, hogy megadja a helyet, ahová a misztériumokat rejtették.
Langdon hátrahőkölt.
– Fejtse meg a bevésést – folytatta a hang -, és abból meg fogja tudni az emberiség legnagyobb kincsének lelőhelyét. – A férfi nevetett. – Péter nem magát a kincset bízta önre, professzor.
Langdon megdermedt, s nem tudott továbbmenni.
– Várjon! Azt akarja mondani, hogy a piramis… egy térkép?
Most már Bellamy is megtorpant, s rémült arckifejezéssel fordult hátra. Kétség nem fért ahhoz, hogy a hívó az elevenjére tapintott. A piramis egy térkép.
– Ezt a térképet – suttogta a hang -, vagy piramist vagy kaput, nevezze, ahogy akarja… nagyon régen hozták létre azért, hogy az Ősi misztériumok lelőhelye ne merülhessen feledésbe. .. hogy sohase vesszen el a történelem számára.
– Egy tizenhat karakteres négyzetrács bajosan lehet térkép.
– A látszat néha csal, professzor. De akárhogy is, ön az egyetlen, akinek hatalmában áll megfejteni azt az írást.
– Téved – vágott vissza Langdon maga elé képzelve az egyszerű rejtjelet. – Ezt a bevésést bárki meg tudja fejteni.
– Azt gyanítom, hogy több van abban a piramisban, mint ami szemmel látható. Mindegy, hiszen a pillérfej is az ön birtokában van.
Langdon lelki szemei előtt megjelent a kis zárókő. Rend a káoszból? Nem tudta már maga sem, hogy mit higgyen, de minden lépéssel súlyosabbnak érezte a kőpiramist a táskájában.
Malakh a füléhez szorította a telefont, élvezettel hallgatva Langdon izgalomtól elfúló hangját a vonalban.
– Most fejezzük be, más dolgom is van, ahogy önnek is, professzor. Hívjon, amint megfejtette a térképet. Együtt fogunk elmenni a rejtekhelyre, és megejtjük a cserét. Peter élete… a régi idők minden bölcsességéért.
– Nem teszek semmit – jelentette ki Langdon -, amíg nem kapok arra bizonyítékot, hogy Peter életben van.
– Azt ajánlom, ne tegye próbára a türelmemet. Ön csak egy nagyon kis csavar egy hatalmas gépezetben. Ha nem engedelmeskedik, vagy megpróbál rám találni, Peter meghal. Erre esküszöm.
– Minden arra vall, hogy Peter már halott.
– Nagyon is életben van, professzor, és égető szüksége van az ön segítségére.
– Mit keres valójában? – kiáltotta bele Langdon a telefonba. Malakh csak némi szünet után szólalt meg újra.
– Sok ember hajszolta már az Ősi misztériumokat, vagy kételkedett a hatalmukban. Ma éjjel bizonyítani fogom az Ősi misztériumok létezését.
Langdon elnémult.
– Azt ajánlom, hogy azonnal fogjon hozzá a térkép megfejtéséhez – tette hozzá Malakh. – Még ma szükségem van erre az információra.
– Még ma?! Hiszen már elmúlt kilenc óra!
Úgy van. Tempus fugit.
Jonas Faukman New York-i szerkesztő már lekattintotta a villanyt manhattani irodájában, amikor megszólalt a telefon. Esze ágában sem volt felvenni ebben az órában… amíg rá nem pillantott a hívásazonosítóra a kijelzőn. Ez csak jó hír lehet, gondolta és fölemelte a kagylót.
– Mi vagyunk még a kiadód? – kérdezte Faukman, félig-meddig komolyan.
– Jonas! – Robert Langdon hangja szorongást árult el. – Hála az égnek, hogy még bent vagy. Szükségem van a segítségedre.
Faukman megörült.
– Tehát van valamid a számomra, Robert.
Végre!
– Nem. Információra van szükségem. Tavaly összehoztalak egy Katherine Solomon nevű tudóssal, Peter Solomon húgával. Emlékszel?
Faukman csalódott volt. Nincs anyag.
– Kiadót keresett egy noetikai tudományos könyvre. Rémlik már?
Faukman a szemét forgatta.
– Persze. Emlékszem. Örök hála azért az összehozásért. Nemcsak azt nem engedte meg, hogy elolvassam a kutatási eredményeit, de publikálni sem akart semmit, egy bizonyos, misztikus időpont eljöveteléig.
– Jonas, jól figyelj, mert nincs sok időm. Katherine telefonszáma kellene. Most rögtön. Megvan neked?
– Figyelmeztetlek… ez kissé kétségbeesett lépésnek tűnik. Csinos nő, mi tagadás, de azzal nem fogsz célt érni nála, hogy…
– Ez nem vicc, Jonas, most rögtön kell az a szám.
– Rendben… tartsd egy kicsit. – Faukman és Langdon elég régóta voltak már közeli barátságban ahhoz, hogy Faukman tudja, mikor beszél komolyan Langdon.
Jonas bepötyögte Katherine nevét egy ablakba, és elindította a keresést a kiadó szerverén.
– Nézem már – szólt bele a telefonba. – És ha elfogadsz egy jó tanácsot, lehetőleg ne a Harvard uszodájából hívd fel. Az olyan, mintha egy elmegyógyintézetből beszélnél.
– Nem vagyok az uszodában. Egy alagútban vagyok az Egyesült Államok Capitoliuma alatt.
Faukman kiérezte Langdon hangjából, hogy most nem tréfál. Mi a fene van ezzel a pasassal?
– Robert, miért nem maradsz inkább otthon, hogy írj? – A számítógép közben jelzett. – Oké, megvan… mondom. Úgy látszik, csak a mobilszáma van meg.
– Jó lesz.
Faukman megadta neki a számot.
– Kösz, Jonas – mondta Langdon, és őszintén hálás volt a hangja. – Az adósod vagyok.
– Valóban adós vagy nekem egy kézirattal, Robert. Van már valami sejtésed arról, hogy mikor…
A vonal megszakadt.
Faukman a fejét ingatva bámulta a telefont. Mennyivel könnyebb lenne a könyvkiadás, ha nem volnának szerzők.
Katherine Solomon igencsak elképedt, amikor ránézett a hívásazonosítóra. Arra számított, hogy Trish keresi valami magyarázattal, hogy hol marad ilyen sokáig Christopher Abaddonnal. De a bejövő hívás nem Trishtől érkezett. Távolról sem.
Katherine-nek szégyenlős mosoly ült ki az arcára. Hogy lehet ilyen mozgalmas ez a mai estei Kihajtotta a telefonját.
– Hadd találjam ki – szólt bele évődve. – Könyvmoly agglegény egyedülálló noetikust keres?
– Katherine! – szólalt meg Robert Langdon mély hangja. – Hála istennek, hogy jól van!
– Miért ne lennék jól? – kérdezte Katherine értetlenkedve. – Hacsak azért nem, mert egyszer sem hívott fel Peter tavaly nyári partija után.
– Történt valami ma este. Figyeljen jól, kérem. – Általában nyugodt volt a hangja, de most kapkodva, szaggatottan beszélt. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom… de Peter komoly bajban van.
Katherine arcáról lehervadt a mosoly.
– Miről beszél?
– Petert… – Langdon hebegett, mintha a megfelelő szót keresné. – Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, de… elfogták. Azt nem tudom igazán, hogy ki vagy hogyan, de…
– Elfogták?! – követelt magyarázatot Katherine. – Egészen megrémít, Robert. Hol van?
– Fogságban tartják. – Langdon hangja reszelős volt a felindultságtól. – Valamikor ma történhetett, de lehet, hogy már tegnap.
– Ez elég különös – mondta Katherine haragosan. – A bátyám jól van. Negyed órája kommunikáltam vele telefonon!
– Kommunikált vele? – kérdezte Langdon megdöbbenve.
– Igen! Azt írta, hogy úton van a laborba.
– Tehát SMS-t küldött… – Langdon hangosan gondolkozott. – De a hangját nem hallotta?
– Nem, de…
– Figyeljen rám. Azt az SMS-t nem a bátyja küldte. Valaki másnál van Peter telefonja. Az az ember veszélyes. Akárki legyen is, ő csalt engem ma este Washingtonba.
– Ide csalták? Egy szót sem értek abból, amit mond!
– Tudom. Ne haragudjon. – Langdon összefüggéstelennek tűnt, ami máskor nem volt rá jellemző. – Katherine, attól tartok, hogy veszélyben van.
Katherine Solomon biztos volt abban, hogy Langdon soha nem tréfálna ilyesmivel, de mindez nagyon úgy hangzott, mintha elment volna az esze.
– Jól vagyok – közölte vele. – Elzárva egy védett épületben.
– Megtenné, hogy felolvassa nekem Peter üzenetét? Kérem.
A megzavarodott Katherine előhívta az SMS-t, és felolvasta Langdonnak, de végigfutott rajta a hideg, amikor odaért az utolsó, dr. Abaddonra vonatkozó részhez.
– Ha eléred, hívd oda dr. Abaddont is. Teljesen megbízom benne…
– Te jó ég! – Langdon hangja megremegett a félelemtől. – És maga odahívta azt az embert?
– Igen! Az asszisztensem nemrég ment ki elé az előcsarnokba. Most már bármelyik pillanatban…
– Katherine, tűnjön el onnan! – üvöltötte Langdon. – Meneküljön!
Az SMSC másik végében, a biztonsági teremben megszólalt egy telefon, elnyomva a Redskins-meccs zaját. Az őr bosszúsan vette le újra a fejhallgatót. – Előtér – mondta. – Kyle beszél.
– Kyle, itt Katherine Solomon! – A nő hangja szorongásról árulkodott, kapkodva szedte a levegőt.
– Asszonyom, még nem érkezett meg a fivére…
– Hol van Trish? – kérdezte a nő. – Látja őt valamelyik monitoron?
Az őr székestől megpördült, hogy ránézzen a képernyőkre.
– Nem ért még vissza a Kockába?
– Nem! – kiáltotta Katherine rémülten.
Az őr csak most jött rá, hogy Katherine Solomon úgy zihál, mintha rohanna. Mi a franc folyik ott?
Megragadta az irányítókart és gyorsan pásztázni kezdte a digitális videofelvételeket.
– Oké, várjon egy kicsit, visszakeresem… Megvan Trish, most hagyja el a vendégével az előcsarnokot… mennek… előbbre ugrok… megvan, a vizesblokknál állnak… Trish kinyitja az ajtót a beléptető kártyájával… mindketten bemennek a vizesblokkba… ugrok… oké, itt jönnek ki a vizesblokkból egy perccel ezelőtt… elindulnak… – Az őr felkapta a fejét, és megállította a felvételt. – Várjon egy pillanatig. Ez nagyon furcsa.
– Mi?
– Egyedül az úr jött ki a vizesblokkból.
– Trish bent maradt?
– Igen, úgy néz ki. Most a vendégét figyelem… egyedül van a folyosón.
– Hol van Trish? – kérdezte Katherine már-már hisztérikusan.
– Őt nem látom a felvételen – válaszolta az őr, és már neki is aggodalom lopózott a hangjába. Újra megnézte a képet, és észrevette, hogy a férfi zakójának mintha nedves lenne az ujja… egészen a könyökéig. Mi a francot csinálhatott ez a vizesblokkban? Az őr figyelte, ahogy a férfi célirányosan halad a főfolyosón az ötös szárny felé, a kezében egy… beléptető kártyának látszó tárggyal.
Az őr úgy érezte, hogy feláll a szőr a hátán.
– Ms. Solomon, itt valami nagyon nagy baj van.
A mai este az „elsők” estéje volt Katherine Solomon számára. Soha nem használt még mobilt az üres térben. És rohanva sem menekült még ezen a szőnyegen. Most azonban a füléhez szorítva egy mobiltelefont vakon rohant előre a végeérhetetlen szőnyegen. Valahányszor megérezte, hogy lecsúszik az egyik lába, gyorsan igazított és rohant tovább a sűrű sötétségben.
– Hol van most? – kérdezte Katherine elfulladva.
– Nézem – válaszolta az őr. – Előreugrok… oké, itt megy a folyosón… az ötös szárny felé…
Katherine rákapcsolt; remélte, hogy eléri a kijáratot, mielőtt csapdába esne idebent.
– Mennyi idő, amíg ideér az ötös szárny bejáratához?
Az őrnek elakadt a szava.
– Asszonyom, félreértett. Én a rögzített felvételeket nézem vissza. Ez már lejátszódott. – Elhallgatott egy pillanatra. – Várjon, máris ellenőrzöm a belépési regisztrációkat. – Rövid szünet után így szólt: – Asszonyom, Ms. Dunne beléptető kártyájával úgy egy perce léptek be az ötös szárnyba.
Katherine lefékezett, de még csúszott egy darabig a semmi közepén.
– Már kinyitotta az ötös szárnyat? – suttogta a telefonba. Az őr vadul verte a billentyűket.
– Igen, úgy látom, hogy belépett… kilencven másodperccel ezelőtt.
Katherine egész testében megmerevedett. Elakadt a lélegzete. Hirtelen életre kelt körülötte a sötétség. Itt van bent velem.
Katherine egy pillanat alatt rájött, hogy az egész térben az egyetlen fényforrás a mobiltelefonja, amely megvilágítja az arcélét.
– Küldjön segítséget – suttogta az őrnek. – A vizesblokkba is, Trishnek. – Azzal gyorsan összecsukta a telefont, kioltva a fényét.
Abszolút sötétség vette körül.
Mozdulatlanul állt és olyan nyugodtan lélegzett, ahogy csak tudott. Néhány másodperc múlva az etanol bűzét érezte maga előtt. A szag erősebb lett. Érezte, hogy valaki ott áll, alig egy méterre tőle a szőnyegen. Katherine olyan hangosnak hitte szívének kalapálását a csendben, hogy attól félt, árulója lesz. Hangtalanul kilépett a cipőjéből és balra araszolt, le a szőnyegről. Hideg volt a cementpadló a talpa alatt. Még egyet lépett, hogy eltávolodjon a szőnyegtől. Az egyik cipője kicsúszott a kezéből.
Mintha pisztolylövés dördült volna a csendben.
Egy-két méterről ruhasuhogást hallott közeledni a sötétből. Katherine egy pillanattal elkésett: egy erős kar nyúlt utána a semmiben tapogatózva, s két vadul hadonászó kéz próbálta megragadni. Katherine megpördült, de már satuba fogták a fehér köpenyét, s annál fogva rántották vissza.
Katherine hátrafeszítette a karját, kisiklott a köpenyből, és megszabadult. Azon nyomban belevetette magát a sötétségbe. Fogalma sem volt, merre van a kijárat, csak rohant előre vakon és süketen a végtelen fekete űrben.
Noha ebben az épületben található sokak szerint a világ leggyönyörűbb terme, a washingtoni Kongresszusi Könyvtár nem annyira a lélegzetelállító szépségéről, mint inkább hatalmas gyűjteményéről híres. Több mint nyolcszáz kilométernyi polcával – amely elérne Washingtontól Bostonig – joggal viseli a földkerekség legnagyobb könyvtára címet. S tovább gyarapodik – több mint tízezer tétellel, naponta.
A Thomas Jefferson tudományos és filozófiai magángyűjteményéből kinőtt könyvtár eleven jelképe annak, hogy Amerika elkötelezte magát a tudás terjesztése mellett. Ez volt az egyik első épület Washingtonban, ahová bevezették a villanyt, hogy a szó szoros értelmében jelzőtűzként világítson az Újvilág sötétjében.
Ahogy a nevében áll, a könyvtárat a kongresszus szolgálatára hozták létre, amelynek nagytiszteletű tagjai az út túloldalán, a Capitoliumban dolgoztak. Ezt a régi kapcsolatot a könyvtár és a Capitolium között mostanság azzal erősítették meg, hogy ténylegessé tették, egy hosszú alagúttal kötve össze a két épületet a Függetlenség sugárút, az Independence Avenue alatt.
Robert Langdon ma este ebben a félhomályos alagútban, az építési területen keresztül követte Warren Bellamyt, s közben megpróbálta kordában tartani Katherine-ért érzett, egyre súlyosabb aggodalmait. Az az eszelős ott van a laborjában? Langdon inkább bele sem gondolt, hogy miért ment oda. Amikor rátelefonált, hogy figyelmeztesse, a beszélgetés végén pontosan elmondta Katherine-nek, hol találkozzanak. Meddig tart még ez a hosszú alagút? Megfájdult a feje az egymást kergető gondolatok rohamától: Katherine, Peter, a szabadkőművesek, Bellamy, piramisok, ősi prófécia… és egy térkép.
Langdon elhessegette őket, és inkább felgyorsította a lépteit. Bellamy magyarázatot ígért.
Amikor a két férfi végre elérte az alagút kijáratát, Bellamy szárnyas ajtókon át vezette tovább Langdont, még mindig az építési területen. Mivel a félkész ajtókat nem tudták bezárni maguk mögött, Bellamy improvizált: felragadott egy alumíniumlétrát a szerszámok közül, és azzal támasztotta ki az ajtót. Még egy fémvödröt is állított a tetejébe. Ha valaki kinyitja az ajtót, a vödör hangos csattanással a földre esik.
Ez lenne a riasztórendszerünk? Langdon fölnézett a vödörre és szívből remélte, hogy Bellamynak ennél kidolgozottabb tervei is vannak ma estére. Annyira gyorsan történt minden, hogy Langdon még csak most kezdte feldolgozni Bellamy közbelépését. A CIA szökevénye vagyok.
Egy kanyar után a két férfi nekivágott egy széles lépcsőnek, amelyet narancssárga oszlopokkal zártak el. Fölfelé menet Langdon még nehezebbnek érezte a válltáskát.
– A kőpiramis… – mondta – .. még mindig nem értem…
– Ne itt – szakította félbe Bellamy. – Majd a világosban megvizsgáljuk. Tudok egy biztos helyet.
Langdon kételkedett abban, hogy létezik ilyen hely olyasvalaki számára, aki rátámadt a CIA Biztonsági Hivatalának igazgatójára.
A lépcső tetejére érve egy olasz márvánnyal, stukkóval és aranyfüsttel díszített előcsarnokban találták magukat. Bellamy most kelet felé folytatta útját; a boltíves átjárón keresztül egy még pompásabb csarnokba vezetve be Langdont.
A könyvtár központi előcsarnoka még ebben a zárás utáni, tompított megvilágításban is egy fényűző európai palota klasszikus fenségét idézte. Huszonhárom méter magasságban a fejük felett színes ólomüveg tetőablakok, amelyben az üvegszemek kazettáit ritkaságként alumíniummal vonták be – azzal a fémmel, amit egy időben értékesebbnek tartottak az aranynál. A mennyezet alatt kecses oszloppárok támasztották alá a második szint galériáját, ahová pazar lépcsősor vitt kétfelől; a két korlátpilléren óriás bronz nőalak állt, magasba emelve a felvilágosodás fáklyáját.
A felvilágosodás e témájának visszatükrözésére, ugyanakkor a reneszánsz építészet stílusának megőrzésére tettek bizarr kísérletet a lépcsőkorlátba faragott domborművek, amelyek puttókként ábrázolták a modern tudósokat. Egy villanyszerelő angyal telefonnal? Egy entomológus kerub a rovaraival? Langdon azon tűnődött, vajon mit szólt volna ehhez Bernini.
– Majd odaát beszélünk – mondta Bellamy elvezetve Langdont a golyóálló üveg tárlók előtt, amelyekben a könyvtár két legértékesebb kötetét állították ki: a kézírásos mainzi, úgynevezett Óriás Bibliát az 1450-es évekből és az Amerikában őrzött Gutenberg-bibliát, amelynek pergamenre nyomtatott változatából mindössze három teljes példány maradt fenn az egész világon. A könyvritkaságok feletti hat boltívbe festette bele stílszerűen John White Alexander A könyv születése című sorozatát.
Bellamy egyenesen egy míves szárnyas ajtó felé tartott a keleti folyosó hátsó falának közepén. Langdon tudta, melyik terem van az ajtó mögött, és kissé furcsának találta egy beszélgetés helyszínéül. A helyzet iróniáját csak fokozták a Csendet kérünk táblák, ráadásul azt a termet aligha lehetett biztos helynek nevezni. A könyvtár kereszt alakú alaprajzának kellős közepén található nagyolvasó volt az épület szíve. Ide rejtőzni olyan, mintha betörnénk egy székesegyházba, és ott az oltárt választanánk rejtekhelynek.
Bellamy mindennek dacára kinyitotta az ajtót, és belépve a sötét helyiségbe a villanykapcsoló után tapogatott. Amikor rátalált és felkattintotta, Amerika egyik legnagyobb építészeti remeke bontakozott ki a homályból.
A híres olvasóterem igazi gyönyörűség volt az érzékek számára. A hatalmas nyolcszögletű csarnok közepe felett ötven méter magasan feszült a kupola; a nyolc oldalfalat csokoládébarna tennessee-i, krémszínű sienai és algériai vörös márvány díszítette. A nyolc szögből érkező megvilágítás nem vetett árnyékot, olyan hatást keltve, mintha maga a csarnok ragyogna.
– Egyesek szerint ez a legcsodálatosabb terem Washingtonban – mondta Bellamy, közben beterelte Langdont.
Talán az egész világon, gondolta Langdon, ahogy átlépte a küszöböt. A tekintete, mint mindig, most is felfelé irányult először, ahol a kupola alatt arabeszk rajzolatú kazettás mennyezet futott körívben a felső karzatig, amelynek balusztrádjáról tizenhat bronzportré tekintett alá a csarnokra. Alattuk boltíves „páholysor” képezte az alsó galériát. A földszinten három koncentrikus kört alkottak a politúros tölgyfaasztalok, a könyvtárosok középső – és a terem alaprajzát tükrözve nyolcszögletű pultja körül.
Langdon figyelme visszatért Bellamyra, aki most szélesre tárta a nagyolvasó szárnyas ajtaját.
– Azt hittem, elrejtőzünk – mondta Langdon zavartan.
– Ha bárki belép az épületbe – válaszolta Bellamy -, hallani akarom, honnan jön.
– De itt azonnal ránk találnak.
– Nem számít, hová rejtőzünk, úgyis megtalálnak. De ha sarokba szorítanának minket ebben az épületben, majd örülni fog, hogy éppen ezt a termet választottam.
Langdonnak sejtelme sem volt, hogy miért örülne ennek, de Bellamy láthatóan nem kívánt vitát nyitni erről. Elindult a nagyolvasó közepe felé, ott kiválasztott egy asztalt két székkel és felkattintotta az olvasólámpát. Aztán Langdon oldal táskájára mutatott.
– Jól van, professzor, akkor nézzük meg közelebbről.
Langdon félt, hogy összekaristolja a politúrozott asztallapot a gránittömbbel, ezért táskástól tette fel az asztalra, elhúzta a cipzárt és megmutatta a piramist. Warren Bellamy ráirányította az olvasólámpa fényt és alaposan megvizsgálta. Végigfuttatta az ujját a szokatlan bevésésen.
– Gondolom, felismeri a nyelvet – mondta.
– Természetesen – felelte Langdon a tizenhat szimbólumot nézve.
A szabadkőműves titkosírásként ismert behelyettesítő kódot gyakran használták az egymás közötti kommunikációban a korai szabadkőműves testvérek. De már régóta nem alkalmazzák a módszert, azon egyszerű okból, hogy túl könnyű feltörni. Langdon szimbólumtani szemináriumának legtöbb felső évfolyamos hallgatója öt percen belül meg tudott fejteni egy ilyen titkosírást. Langdonnak, papírral, ceruzával, egy perc sem kellett hozzá.
Az évszázados rejtjelnek ez a hírhedt feltörhetősége több ellentmondást is hordozott. Először is képtelenné tette azt az állítást, hogy Langdon az egyetlen ember, aki képes megfejteni. Másodszor, Satónak az a közlése, hogy egy szabadkőműves titkosírás nemzetbiztonsági ügy, annak felelt meg, mintha azt mondaná, hogy az atomcsapásmérő kódokat egy Kinder-meglepetés rejtjelezővel titkosítottak. Ez a piramis egy térkép? Ami a régi idők eltemetett tudásához vezet?
– Robert – kérdezte Bellamy gondterhelten -, elmondta önnek Sato igazgató, hogy miért érdekli őt ez az egész?
Langdon a fejét rázta.
– Konkrétan nem. Csak azt ismételgette, hogy ez nemzetbiztonsági ügy. Feltételezem, hogy hazudott.
– Talán – mondta Bellamy a tarkóját masszírozva. Úgy tűnt, mintha vívódna. – De van itt egy sokkal súlyosabb gond is. – Langdon szemébe nézett. – Lehetséges, hogy Sato igazgató rájött, miben rejlik a piramis igazi hatalma.
Irgalmatlan volt a Katherine-t körülölelő sötétség.
Elveszítve a szőnyeget, mint biztos pontot, már csak vakon tapogatózott a semmibe markolva előrenyújtott kezével, és egyre mélyebbre merült a fekete űrbe.
Nem érezte már az etanol bűzét, megállt és hallgatózott. Mozdulatlanul fülelt, azt kívánva, bár ne dörömbölne olyan hangosan a szíve. A nehéz léptek a háta mögött szintén megálltak. Leráztam volna? Katherine lehunyta a szemét és megpróbálta betájolni magát. Milyen irányban futottam? Merre lehet az ajtó? Reménytelen vállalkozás volt. Annyit forgolódott, hogy bármerre lehetett a kijárat.
A félelem, olvasta valamikor, stimuláló hatású is lehet, élesíti az agy gondolkodási képességét. Hát most nem így érezte; csak pánik és zavarodottság hatotta át az elméjét. Még ha meg is találnám az ajtót, nem tudnék kimenni. A beléptető kártyája ott maradt a fehér köpeny zsebében. Egyetlen esélyének azt látta, hogy ő a tű a szénakazalban – aprócska pont egy 2800 négyzetméternyi területen. Az ösztönei futásra késztették volna, de analitikus elméje megtalálta az egyetlen logikus lépést – meg se mozdulni. Maradj nyugton. Ne csapj zajt. A biztonsági őr már úton van, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból a támadója etanolszagot áraszt. Ha közeledik, tudni fogom.
Miközben moccanatlanul állt, az járt a fejében, amit Langdon mondott. Elkapták Pétert. Érezte, hogy kiveri a hideg veríték, és az izzadságcseppek megindulnak lefelé a karján… a mobiltelefon felé, amit még mindig a markában szorongatott. Ez is veszélyforrás volt, amit elmulasztott számításba venni. Ha megszólal a telefon, elárulja a helyzetét, és ki sem kapcsolhatja anélkül, hogy ne világítana a kijelző.
Tedd le a telefont… és távolodj el tőle.
De elkésett. Jobb felől megérezte az etanol erősödő bűzét. Katherine próbálta megőrizni a nyugalmát, legyőzni magában a menekülés ösztönét. Lassan, óvatosan tett egy lépést balra. Ám a támadó nyilvánvalóan másra sem várt, mint erre a halk ruhasuhogásra. Katherine hallotta, hogy előreveti magát, az etanol szaga az orrába csapott, és egy erős kéz belemarkolt a vállába. Pánikszerűen tépte ki magát. A matematikai valószínűség csődöt mondott, Katherine vakon futásnak eredt. Balra fordult, ismét belemerülve a fekete ürességbe.
A fal a semmiből termett előtte.
Katherine nekiütközött és elakadt a lélegzete. Fájdalom hasított a karjába és a vállába, de sikerült talpon maradnia. Mindenfelől hallani vélte a visszhangot. Tudja, hol vagyok. Legyűrve a fájdalmat elfordította a fejét, és belebámult a sötét térbe: érezte, hogy a férfi visszabámul rá.
Változtass helyzetet! Most!
Még mindig kapkodva szedte a levegőt, de azért elindult a fal mellett, bal kezével megérintve a kidomborodó acélszegecseket. Maradj a fal mellett. Osonj el mellette, nehogy sarokba szorítson. A jobb kezében még mindig ott volt a mobiltelefon, amelyet hajítófegyverként használhat, ha úgy adódik.
Katherine a legkevésbé sem volt felkészülve a hangra, amit meghallott – a ruhasuhogás zajára közvetlenül előtte… a fallal szemben. Megdermedt és visszafojtotta a lélegzetét. Hogyan érhetett már ide a falhoz? A zajt enyhe légáram és etanolszag kísérte. A fal mentén közeledik felérni
Katherine jó néhány lépést hátrált. Aztán hangtalanul száznyolcvan fokos fordulatot tett és gyorsan elindult a fal mentén az ellenkező irányba. Úgy öt métert haladhatott, amikor bekövetkezett a lehetetlen. Ismét ruhasusogást hallott maga előtt, a falhoz közeledve. Majd jött a légáramlat és az etanolszag. Katherine Solomont megbénította a rémület.
Istenem, mindenütt ott van!
A félmeztelen Malakh belebámult a sötétségbe. Az ethanol a ruhaujján megnehezítette a dolgát, ezért aztán erényt kovácsolt a szükségből: levette a zakóját és az ingét, hogy csalinak használva szorítsa sarokba a prédáját. Jobbra hajította a zakót, és hallotta, ahogy Katherine megáll és irányt változtat. Most az inget hajította el bal felé, megint megállítva Katherine-t. Hatékonyan szorította a nőt a falnak, kijelölve azokat a pontokat, amelyeken túl nem merészkedhet.
Aztán várt, feszülten hallgatózva a csendben. Most már csak egy irányba mozoghat… egyenesen felém. De Malakh még mindig nem hallott semmit. Katherine-t vagy megbénította a félelem, vagy úgy döntött, hogy meg se moccan, hanem kivárja, amíg megérkezik a segítség az ötös szárnyba. így is, úgy is elveszett. Egyhamar senki sem fog bejutni az ötös szárnyba – arról Malakh gondoskodott. Kezdetleges, de hatásos módszerrel tönkretette a zárat. Miután Trish beléptető kártyájával kinyitotta az ajtót, egy pénzérmét dugott be jó mélyen a nyílásba, hogy utána senki ne használhassa a kártyáját, csak ha leszereli a zárat és a leolvasót.
Egyedül vagyunk, Katherine… épp annyi időre, amennyi szükséges.
Malakh némán araszolt előre, feszülten fülelve a csendben. Katherine Solomon ma este meghal a bátyja múzeumának sötétjében. Költői vég. Malakh már alig várta, hogy közölhesse Katherine halálhírét a fivérével. Régóta vágyott bosszúja fog beteljesedni az öregember szenvedésének láttán.
Váratlanul, Malakh legnagyobb meglepetésére, halványan derengő fényt észlelt a sötétségben, és rögtön tudta, hogy Katherine végzetes hibát követett el. Segítségért próbál telefonálni? A kijelző kivilágosodott; a fény úgy derékmagasságban, jelzőtűzként ragyogott a hatalmas fekete óceánban. Malakh arra készült, hogy megvárja, amíg Katherine mozdul, de erre már nem volt szükség.
Malakh mozgásba lendült, rohant a fény felé, amit el kellett érnie, mielőtt Katherine befejezi a segélyhívást. Másodpercek alatt ott termett, s két karját kitárva a mobiltelefon sugárzó fényfoltja körül vetette magát előre, hogy elkapja Katherine-t.
Az ujjai a kemény falba ütközve hátrafeszültek, csaknem a töréspontig. Az ujjakat Malakh feje követte, amely egy acélgerendával találkozott. Felüvöltött kínjában és összerogyott a fal mellett. Átkozódva tápászkodott fel derékmagasságig, addig a tartóbordáig, amelyre a nagyeszű Katherine gondosan rátette a mobiltelefonját.
Katherine megint rohant, ezúttal nem törődve a ritmikus zajjal, amit a kezével ütött az ötös szárny falán egyenletes távolságra elhelyezkedő szegecseken. Fuss! Ha végig követi a falat az ötös szárnyban, akkor előbb vagy utóbb meg kell érkeznie a kijárathoz.
Hol az ördögben van már az az őr?!
A szegecsek egyenlő távolságban követték egymást, ahogy szaladt bal kezével a falat érintve, a jobb kezét védekezésül előrenyújtva. Mikor érem már el a sarkot? Az oldalfal sehogy sem akart véget érni, de aztán egyszer csak megtört a szegecsek ritmusa. Bal keze az ürességben kaszált egy ideig, aztán újrakezdődtek a szegecsek. Katherine lefékezett és hátrált néhány lépést, és a sima fémtáblát tapogatta. Itt miért hiányoznak a szegecsek?
Hallotta, hogy támadója hangos léptekkel jön utána, szintén a falat tapogatva. De egy másik zaj volt az, ami igazán megrémítette Katherine-t – valahol a távolban a biztonsági őr kopácsolt zseblámpájával az ajtón.
Nem tud bejönni?
A gondolat rettegéssel töltötte el, viszont a kopácsolás hangjának iránya – átlósan jobbról – azonnal eligazította Katherine-t. Most már tudta, hol van az ötös szárnyon belül. A térérzékelés visszatérése nem várt felismeréshez vezette. Tudta már, mit jelent ez a szegecsek nélküli fémlemez a falon.
Minden szárnynak volt egy rakodóterülete – egy óriási, elmozdítható fallal – a túlméretezett tárgyak be- vagy elszállítására. Az ajtó akkora volt, mint egy repülőtéri hangáré, és Katherine a legvadabb álmaiban sem gondolt arra, hogy neki azt valaha is ki kellene nyitnia. Pillanatnyilag azonban ez volt az egyetlen reménye.
Működik egyáltalán?
Katherine vakon tapogatott a sötétben, amíg meg nem találta a nagy fémkilincset. Megragadta és teljes súlyával ránehezedve megpróbálta kinyitni az ajtót. Az meg se moccant. Újra megpróbálkozott. Semmi.
Hallotta, hogy a támadó most már egyre gyorsabban közeledik, a Katherine keltette zajtól ösztökélve. Zárva az ajtó! Pánikba esve csúsztatta végig mindkét tenyerét az ajtó lapján, valami zárat vagy reteszt keresve. Egyszerre egy függőleges rúd akadt a kezébe. Követte a kezével a padlóig, leguggolt, és rájött, hogy a cementbe vágott lyukba illeszkedik a vége. Biztonsági reteszzár! Katherine fölállt, megmarkolta a rudat és a lábával is rásegítve addig húzta, amíg ki nem emelkedett a lyukból. Mindjárt ideér!
Újra kitapogatta a fogantyút és beleadva minden erejét, húzni kezdte. A masszív fémtábla mintha meg sem mozdult volna, mégis nyílnia kellett egy kis résnek, mert a Hold ezüst fénye szüremlett be az ötös szárnyba. Katherine tovább próbálkozott; a fénysáv szélesebb lett. Na még egy kicsit! Még egyszer meghúzta, érezve, hogy a támadó talán már csak egy méternyire van.
Katherine a fénysávhoz ugrott, és oldalvást bepréselte karcsú testét a szűk résbe. Egy kéz bontakozott ki a sötétségből, utánakapott és vissza akarta rántani. Katherine átnyomakodott a résen, miközben egy vastag, csupasz kar nyúlt utána, amelyet számsorokkal tetováltak tele. A borzalmas kar úgy tekergett, mint egy mérges kígyó.
Katherine elrúgta magát, és leszánkázott az ötös szárny hosszú külső falán. Az SMSC egész épületét szegélyező kavicságyon landolt, s ahogy futásnak eredt, a kövek szétszakították a harisnyáját, de ő ezzel mit sem törődve rohant a főbejárat felé. Sötét volt az este, de az ötös szárny koromsötét éjszakájában kitágult pupillájával tökéletesen látott – mintha csak fényes nappal lett volna. A háta mögött megcsikordult a nehéz rakodóajtó, és hallotta, hogy hangos léptek dobognak a háta mögött, az épület fala mentén. A léptek elképesztően gyorsak voltak.
Lehetetlen, hogy előbb érjek oda a főbejárathoz! Katherine tudta, hogy a VoIvója közelebb parkol, de még az is túl messze van. Nem sikerülhet.
Ám ekkor ráébredt, hogy van még egy utolsó kártyája, amit kijátszhat.
Az ötös szárny sarkához közeledve hallotta a léptekből, hogy a férfi mindjárt utoléri. Most vagy soha. És ahelyett hogy befordult volna a sarkon, Katherine hirtelen éles kanyart vett balra, el az épülettől, ki a fűre. S a szemét szorosan lecsukva, a kezét az arcára borítva, vakon rohant előre a pázsiton.
Az ötös szárny körüli mozgásérzékelő biztonsági lámpák kigyulladtak és nappallá varázsolták az éjszakát. Katherine fájdalmas üvöltést hallott a háta mögül, ahogy a reflektorfény belevilágított a támadó szemének óriásira tágult pupillájába. Azt is hallotta, hogy tántorogva botladozik a köveken.
Katherine nem nyitotta ki a szemét, a tágas gyepre bízta magát. Amikor úgy érezte, hogy már eléggé eltávolodott az épülettől és a fényektől, kilesett a szempillái alól, belőtte az irányt és vadul rohanni kezdett a sötétben.
A Volvo kulcsai ott voltak, ahol mindig, a műszerfalon. Kifulladva fogta meg remegő ujjaival, és indított. A motor életre kelt, a lámpák kigyulladtak, és hátborzongató látvány tárult fel a fényükben.
Egy förtelmes alak rohant felé.
A reflektorok egy kopasz és félmeztelen állatot világítottak meg, a bőrét tetovált számsorok, jelképek és szövegek borították. Üvöltve futott bele a fénybe, fölemelt kezével eltakarva a szemét, akár egy barlanglakó, aki először látja a napot. Katherine megragadta a sebességváltót, de a lény már mellette volt, betörte könyökével az oldalablakot, üvegszilánkokat zúdítva Katherine ölébe.
Egy számokkal tetovált erős kar nyúlt be az ablakon, vaksin tapogatva Katherine nyaka után. Hátramenetbe váltott, de a támadó elkapta a torkát, és elképesztő erővel szorította. Katherine kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy kiszabaduljon a markából és egyszerre azon kapta magát, hogy a lény arcába bámul. Három sötét csík, mintha körmök szántották volna, húzódott végig a bőrén, felfedve a tetoválásokat az alapozófesték alatt. Vad kegyetlenség lángolt a szemében.
– Tíz évvel ezelőtt kellett volna végeznem veled – hörögte. – Azon az éjszakán, amikor megöltem az anyádat.
Ahogy Katherine felfogta a szavak jelentését, szörnyű emlékek rohanták meg: látta már ezt a vadállati tekintetet. Ő az. Felsikoltott volna, ha a kéz nem szorítja satuként a torkát.
Beletaposott a gázba, és ahogy a kocsi megugrott, magával vonszolva a lényt, az csaknem eltörte Katherine nyakát. A Volvo oldalra billent a két sávot elválasztó ferde padkán, és Katherine érezte, hogy a nyaka mindjárt megadja magát a férfi súlyának. Ekkor két ág húzta meg a kocsi oldalát, becsapódott az oldalablakon, és Katherine már nem érezte a súlyt.
Az autó keresztülhajtott az örökzöldeken, s elérte a felső parkolót, ahol Katherine fékezett. Mögötte a félmeztelen férfi feltápászkodott és a távolodó reflektorok után bámult. Félelmetes nyugalommal emelte fenyegetésre számokkal teleírt karját, egyenesen Katherine-re mutatott.
Katherine-ben megfagyott a vér a rettegéstől és a gyűlölettől, miközben elfordította a kormányt és gázt adott. Pillanatokkal később már a Silver Hill Roadon száguldott.
Az események hatása alatt Nunez, a Capitolium biztonsági őre nem látott más lehetőséget, mint segíteni a Capitolium építésze és Robert Langdon menekülését. Most azonban, az alagsori bázisra visszatérve azzal szembesült, hogy gyülekeznek a viharfelhők a feje fölött.
Trent Anderson parancsnok jeges borogatást szorított a fejére, miközben egy másik rendőr Sato sérüléseit látta el. Mindketten a biztonsági kamerák monitorai előtt álltak és a korábbi felvételeket nézték vissza, hogy megtalálják Langdont és Bellamyt.
– Ellenőrizzenek minden folyosót és kijáratot! – rendelkezett Sato. – Tudni akarom, hová mentek!
Nunezt a rosszullét kerülgette. Tudta, hogy csak percek kérdése, megtalálják a megfelelő felvételt, és kiderül az igazság. Én segítettem nekik elmenekülni. A helyzeten csak rontott egy négyfős CIA akciócsapat érkezése; ezek most a közelben ácsorogtak, várva, hogy Langdon és Bellamy után vessék magukat. A fickók semmiben sem hasonlítottak a Capitolium rendőreire. Ezek kőkemény katonák voltak… fekete kommandós ruhában, éjjellátó készülékekkel, sci-fibe illő lőfegyverekkel.
Nunez attól félt, hogy hányni fog. De elszánta magát, intett Andersonnak.
– Válthatnánk egy szót, parancsnok?
Anderson kiment Nunez után az előtérbe.
– Mi történt?
– Parancsnok, nagy hibát követtem el – mondta az őr verejtékezve. – Sajnálom, és benyújtom a lemondásom.
Két másodperc múlva úgyis ki leszek rúgva.
– Mit mond?
Nunez nagyot nyelt.
– Nemrég találkoztam Langdonnal és Bellamy építésszel a látogatóközpontban, és láttam, hogy elhagyják az épületet.
– Micsoda?! – üvöltött fel Anderson. – Miért nem szólt előbb?
– Az építész azt mondta, hogy hallgassak.
– Maga nekem dolgozik, a fenébe is! – Anderson hangja visszhangzott a folyosón. – Bellamy a falhoz verte a fejemet!
Nunez odaadta a parancsnoknak a kulcsot, amit az építésztől kapott.
– Mi ez? – követelt magyarázatot Anderson.
– Az Independence sugárút alatti új alagút kulcsa. Bellamy építészé volt. Arra menekültek el.
Anderson némán meredt a kulcsra.
Sato kidugta a fejét az ajtón, és fürkészve nézett rájuk.
– Mi folyik itt?
Nunez érezte, hogy minden vér kifut az arcából. Andersonnak még mindig a kezében volt a kulcs, Sato is tisztán látta.
Ahogy a félelmetes kis nő megindult feléjük, Nunez rögtönözni próbált, hogy megvédje a parancsnokát.
– Találtam a földön egy kulcsot a pincében. Éppen azt kérdeztem Anderson parancsnoktól, tudja-e, hogy hova való.
Sato odaért, és a kulcsra nézett.
– És tudja?
Nunez Andersonra pillantott, aki nyilván a lehetőségeket mérlegelte, mielőtt megszólalt volna. Végül megrázta a fejét.
– Így kapásból nem. Ellenőriznem kell a…
– Ne fárassza magát – mondta Sato. – Ez a kulcs nyitja a látogatóközpontból kivezető alagutat.
– Valóban? – kérdezte Anderson. – Honnan tudja?
– Most találtuk meg a felvételt. Nunez rendőr segített Langdon-nak és Bellamy-nak elmenekülni, aztán bezárta utánuk az alagút bejáratát. Azt a kulcsot Bellamy adta Nuneznek.
Anderson villámló tekintettel Nunezhez fordult: – Igaz ez?
Az őr élénken bólogatott, hogy megfeleljen a szerepének.
– Sajnálom, uram. Az építész azt mondta, hogy ne szóljak senkinek.
– Nem érdekel, mit mondott az építész! – dörgött Anderson. – Elvárom, hogy…
– Fogja be, Trent! – vágott közbe Sato. – Mindketten hazudnak. A jelenetüket tartogassák a kihallgatásra. – Kiragadta a kulcsot Anderson kezéből. – Végeztem önnel.
Robert Langdon letette a telefont, növekvő nyugtalanságot érzett. Miért nem veszi fel Katherine? Azt ígérte, hogy azonnal hívni fogja, amint szerencsésen kijutott a laborból és elindult a találkozóhelyre. De Katherine nem telefonált.
Bellamy Langdon mellett ült az olvasótermi asztalnál. Ő is megpróbált beszélni valakivel, aki állítólag menedéket tud nyújtani nekik – egy biztos helyet, ahol elrejtőzhetnek. Sajnos ez az illető sem vette fel, ezért Bellamy sürgős üzenetet hagyott neki, hogy haladéktalanul hívja Langdon mobilszámát.
– Majd még próbálkozom – mondta az építész Langdon-nak -, de pillanatnyilag magunkra vagyunk utalva. És meg kell egyeznünk a piramist illető tervben.
A piramis. Langdon számára eltűnt a nagyolvasó nyújtotta impozáns háttér, és arra korlátozódott az egész világ, ami ott állt közvetlenül előtte – egy kőpiramis, egy lepecsételt csomag a pillérfejjel és egy elegáns afroamerikai férfi, aki kilépett a sötétségből, és kimentette a CIA karmai közül.
Langdon elvárt volna némi józan észt a Capitolium építészétől, de úgy tűnt, hogy Warren Bellamy semmivel sem racionálisabb elme, mint az az őrült, aki azt állította, hogy Peter a purgatóriumban van. Bellamy ragaszkodott ahhoz, hogy ez a kőpiramis a legendák szabadkőműves piramisa. Egy régi térkép? Amely elvezet a hatalmas tudáshoz?
– Mr. Bellamy – mondta Langdon udvariasan -, azt az elképzelést, hogy létezik valamiféle ősi bölcsesség, amely mérhetetlen hatalmat ad az embernek… én egyszerűen nem tudom komolyan venni.
Bellamy egyszerre tűnt csalódottnak és gondterheltnek, s Langdon kínosan érezte magát a kételyei miatt.
– Igen, professzor, sejtettem, hogy így gondolja, és talán nem is kéne meglepődnöm. Ön végül is kívülálló. Vannak bizonyos szabadkőműves realitások, amelyekre ön mítoszként tekint, mert nincs beavatva és felkészülve a megértésükre.
Most viszont Langdon úgy érezte, hogy lekezelően bánnak vele. Odüsszeusz legénységének sem voltam a tagja, mégis tudom, hogy a Küklopsz csak mítosz.
– Mr. Bellamy, még ha igaz is a legenda… ez a piramis akkor sem lehet a szabadkőművesek piramisa.
– Nem? – Bellamy végighúzta az ujját a kőbe vésett jeleken. – Nekem meg úgy tűnik, hogy tökéletesen illik rá a leírás. Egy kőpiramis ragyogó, fém pillérfejjel, ami Sato felvétele szerint ott van abban a csomagban, amelyet Peter önre bízott. – Bellamy fölemelte a kis kocka alakú csomagot.
– Ez a kőpiramis még a harminc centit sem éri el – ellenkezett Langdon. – A történet minden változatában, amellyel csak találkoztam, a szabadkőműves piramis hatalmas.
Bellamy mintha számított volna erre az ellenvetésre.
– Mint tudja, a legenda piramisa olyan magasra ért, hogy Isten lenyúlva megérinthette.
– Úgy van.
– Értem a dilemmáját, professzor, de úgy az Ősi misztériumok, mint a szabadkőműves filozófia a mindannyiunkban ott rejlő isten lehetőségét ünnepli. Szimbolikusan szólva azt mondhatjuk, hogy amit a megvilágosodott ember elérhet… azt éri el Isten.
Langdon úgy vélte, hogy ez csak játék a szavakkal.
– Ez a Bibliával is egybehangzik – folytatta Bellamy. – Ha elfogadjuk, amit a Genezis mond, hogy „Isten az embert az ő képére” teremtette, akkor azt is el kell fogadnunk, ami ebből következik… hogy az ember a teremtése szerint nem alsóbbrendű Istennél. Ahogy Lukács mondja: „Isten országa tibenne-tek van.”
– Sajnálom, de én nem ismerek olyan keresztényt, aki Istennel egyenlőnek tekinti magát.
– Persze hogy nem – felelte Bellamy most már keményebb hangon. – Mivel a legtöbb keresztény kétkulacsos. Szeretik büszkén kijelenteni, hogy hisznek a Szentírásban, közben meg nem vesznek tudomást azokról a részekről, amelyekben túl nehéz vagy kényelmetlen volna hinni.
Langdon nem válaszolt.
– Akárhogy is – mondta Bellamy -, a szabadkőműves piramisnak az a régi leírása, miszerint olyan magas, hogy Isten megérintheti… állandó félreértésekhez vezetett a méreteit illetően. Ezért állítják azt az önhöz hasonló tudósok, hogy a piramis csak legenda, és senki sem kutat utána.
Langdon a kőpiramisra nézett.
– Elnézést, ha felbosszantottam – mondta. – A magam részéről mindig is legendának tartottam a szabadkőműves piramist.
– Az sem tűnik logikusnak, hogy egy kőművesek készítette térképet kőbe véstek? A történelem során mindig kőbe vésték a legfontosabb iránymutatásokat… gondoljon a kőtáblákra, amit Isten adott Mózesnek a tízparancsolattal, hogy az vezérelje az életünket.
– Értem én, de mindenütt úgy hivatkoztak rá, mint a szabadkőműves piramis legendájára. A legenda azt jelenti, hogy csak mítosz.
– Igen, legenda. – Bellamy csöndesen nevetett. – Attól félek, ön ugyanabban a kórban szenved, mint Mózes.
– Hogyan?
Úgy tűnt, mintha Bellamy jót mulatna magában, miközben megfordult ültében és fölnézett a felső karzatra, ahonnét tizenhat bronzalak tekintett le rájuk.
– Látja Mózest?
Langdon is fölnézett a könyvtár híres Mózes-szobrára.
– Igen.
– Szarvai vannak.
– Tudok róla.
– És azt is tudja, hogy miért vannak szarvai?
Mint a legtöbb tanár, Langdon sem szerette, ha kioktatják. Az itteni Mózesnek ugyanabból az okból voltak szarvai, mint több ezer más keresztény Mózes-ábrázolásnak – Mózes II. könyvének, az Exodusnak egy félrefordítása miatt. Az eredeti héber szöveg azt írta a Sinai-hegyről a kőtáblákkal lejövő Mózesről, hogy „az ő orcájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott vala”, de amikor a római katolikus egyház elkészíttette a Biblia hivatalos latin fordítását, a fordító a héber cjaran szót összetévesztette a szarv jelentésű qeren szóval, és azt írta, hogy „szarvak nőttek az arcán”. Ezután a művészek, a szemrehányástól félve, amiért eltérnek a Szentírástól, szarvakkal ábrázolták Mózest.
– Egyszerű hiba volt – folytatta Langdon. – Szent Jeromos félrefordítása, 400 körűiről.
Bellamy elismerően nézett rá.
– Pontosan. Egy félrefordítás. A következménye pedig… hogy szegény Mózest örök időkre idétlenné tette.
Langdonnak tetszett az „idétlen” jelző. Gyerekkorában megriadt Michelangelo diabolikus szarvas Mózese láttán, amely a római San Pietro in Vincoli bazilika legnagyobb kincse.
– A szarvas Mózest említettem – vette vissza a szót Bellamy -, hogy szemléltessem, hogyan változtathatja meg egyetlen félreértett szó a történelmet.
Nekem zenélsz, Beethovennek?, gondolta Langdon, aki alaposan megtanulta ezt a leckét néhány éve Párizsban. SanGreal: Szent Grál. SangReal: királyi vér.
– A szabadkőműves piramis esetében – folytatta Bellamy – az emberek egy „legendáról” hallottak suttogni. És ez az elképzelés megragadt a fejekben. A szabadkőműves piramis legendája úgy hangzott, mint egy mítosz. De a legenda szó itt valami másra utalt. Félreértelmezték. Hasonlóan a talizmán szóhoz. – Az építész elmosolyodott. – A nyelv igen alkalmas eszköz az igazság elrejtésére.
– Ez így van, de sajnos nem tudom követni.
– Robert, a szabadkőműves piramis egy térkép. És mint minden térképhez, tartozik hozzá egy jelmagyarázat, más szóval legenda. Egy kulcs, amely megmondja, hogyan kell olvasni.
– Bellamy a magasba emelte a kocka alakú csomagot. – Érti már? Ez a pillérfej a legenda a piramishoz. A kulcs, amely megmondja, hogyan kell elolvasni a földkerekség leghatalmasabb műtárgyát… egy térképet, amely feltárja az emberiség legfőbb kincsének, a régi idők elveszett tudásának a lelőhelyét.
Langdon elnémult.
– Ezennel elismerem – mondta Bellamy -, hogy az ön óriási szabadkőműves piramisa nem más, mint ez… a szerény kis kő, ám az arany pillérfejjel együtt már olyan magasra nyúlik, hogy Isten megérinthesse. Olyan magasra, hogy egy megvilágosodott ember elérhesse és megérinthesse. Jó időre csend telepedett közéjük.
Langdont váratlanul izgalom fogta el, ahogy lenézett a piramisra, immár új fényben látva azt. Tekintete a szabadkőműves rejtjelen állapodott meg.
– De ez a kód itt… annyira…
– Egyszerű?
Langdon bólintott.
– Majdnem mindenki meg tudná fejteni.
Bellamy mosolygott és papírt, ceruzát tett Langdon elé.
– Akkor volna szíves felvilágosítani minket?
Langdon feszengve olvasta a jeleket, s a körülményeket is mérlegelve úgy ítélte meg, hogy ezzel csak kis mértékben él vissza Peter bizalmával. Ráadásul bármi áll is ott, azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy valamilyen rejtekhelyet tárna fel… s az a gondolat már egyenesen nevetséges, hogy a történelem legnagyobb kincsének a lelőhelyét.
Langdon fogta a ceruzát, és az állához ütögetve tanulmányozta a titkosírást. A kód annyira egyszerű volt, hogy jóformán papír, ceruza sem kellett a megfejtéséhez. De semmiképp nem akart hibázni, ezért leírta a papírra a szabadkőműves kódok közismert megfejtési kulcsát. Négy rácsból állt, közülük kettő pontozott. Ezekbe kellett beírni a betűket ábécé sorrendben, így az ábécé minden egyes betűje egy bizonyos formájú alakzatba került. A titkosírásban ez az alakzat helyettesítette a betűt.
A séma már-már gyermeteg volt.
Langdon még egyszer ellenőrizte a leírtakat. Megbizonyosodva arról, hogy helyes, most a piramis szimbólumaira fordította a figyelmét. A megfejtéshez nem kellett mást tennie, mint megtalálni a megfelelő alakzatot a sifrében, és leírni a kutricában lévő betűt.
A piramis első jelképe úgy festett, mint egy lefelé mutató nyíl vagy egy kehely. Langdon gyorsan megtalálta a kehely alakú rubrikát a sifrében. A bal oldali alsó rácsban volt, és az S betűt tartalmazta.
Langdon leírta az S-et.
A piramis következő szimbóluma egy pontozott négyzet volt, amelynek hiányzott a jobb oldala. A sifrében ennek az O betű felelt meg.
A harmadik jel egy egyszerű négyzet, amely az E betűt zárta magába a rács közepén.
Langdon ezt is leírta.
SOE…
Így folytatta egyre gyorsabban, amíg el nem fogytak a jelek. Megnézve a kész megfejtést, tanácstalanul sóhajtott fel. Hát ez nem kelt heuréka érzést.
Bellamy arcán halvány mosoly játszott.
– Mint tudja, professzor, az Ősi misztériumok csak az igazán megvilágosodottak előtt tárulnak fel.
– Igen – mondta Langdon homlokráncolva.
Ezek szerint én nem tartozom közéjük.
A virginiai Langley-ben, a CIA-központ egyik alagsori irodájában ugyanez a tizenhat karakteres szabadkőműves rejtjel világított egy nagy felbontású monitoron. Nola Kay, az OS vezető elemzője egyedül ült a számítógép előtt és a képet tanulmányozta, amelyet e-mailen küldött át neki tíz perce a főnöke, Inoue Sato igazgató.
Ez valami vicc akar lenni? Nola természetesen tudta, hogy nem az; Sato igazgatónak nem volt humorérzéke és a ma esti események amúgy sem adtak okot a tréfálkozásra. Nola széles körű jogosítványai a CIA mindenhová elérő biztonsági hivatalán belül betekintést engedtek neki a hatalom elzárt köreibe. De amit az utóbbi huszonnégy órában tapasztalt, az örökre megváltoztatta a nagyhatalmú emberek titkairól kialakult képét.
– Igen, igazgató asszony – mondta Nola a vállgödrébe szorítva a telefont, miközben Satóval beszélt. – A bevésés valóban a szabadkőműves titkosírás. De a megfejtés értelmetlen. Véletlenszerű betűk négyzetrácsának tűnik. – Nola rápillantott a desifrírozott szövegre.
– Jelentenie kell valamit – erősködött Sato.
– Csak akkor, ha van egy második szintű titkosítás is, amire még nem jöttem rá.
– Tippje sincs? – kérdezte Sato.
– Ez egy négyzetes mátrix, amin lefuttathatom a szokásos próbákat… Vigenére, rejtjelező rács, trellis kód és így tovább. De nem ígérhetek semmit, különösen, ha ez egy véletlen átkulcsolás.
– Tegyen meg mindent. És gyorsan. Mi a helyzet a röntgenfelvétellel?
Nola átpördült a székkel egy másik terminál elé, ahol egy átvilágított táska képe volt látható a monitoron. Sato arról a tárgyról kért információt, ami egy kis piramisnak tűnt egy kocka alakú dobozban. Rendes körülmények között az apró tárgy nem lehetett volna nemzetbiztonsági ügy, hacsak nem tartalmazott dúsított plutóniumot. Ez nem tartalmazott. Viszont egy majdnem ugyanolyan különleges anyagból készült.
– A képelemzés határozott eredményt adott – mondta Nola. – Tizenkilenc egész három tized gramm per köbcentiméter. Színtiszta arany. Nagyon, nagyon értékes.
– Van még valami?
– Igen, van. A sűrűségvizsgálat apró szabálytalanságokat észlelt az aranypiramis felszínén. Kiderült, hogy az aranyba szöveget véstek.
– Igen? – kérdezte Sato reménykedő hangon. – És mi van ráírva?
– Azt még nem tudom megmondani. A bevésés rettenetesen halvány. Próbálom javítani a kép élességét, de a röntgenkép felbontása nem valami nagy.
– Oké, próbálkozzon tovább. Hívjon, ha talált valamit.
– Igen, asszonyom.
– És Nola… – Sato hangja sokat sejtetővé vált. – Mint minden, ami az utóbbi huszonnégy órában a tudomására jutott, a kőpiramis és az arany zárókő képe is szigorúan titkos. Senkinek sem beszélhet róla. Közvetlenül nekem jelentsen. Tudni akarom, hogy minden világos-e.
– Természetesen, asszonyom.
– Helyes. Rendszeresen tájékoztasson. – Azzal Sato letette.
Nola megdörzsölte a szemét és tompán bámulta a képernyőket. Több mint harminchat órája nem aludt, és átkozottul biztos volt abban, hogy addig nem is fog, amíg meg nem oldódik ez a válság.
Bármi legyen is a vége.
Ezalatt a Capitolium látogató központjában négy fekete ruhás kommandós állt az alagút bejáratánál, türelmetlenül pásztázva a gyéren megvilágított aknát, mint a pórázra fogott vadászebek.
Sato, aki eddig telefonált, odalépett hozzájuk.
– Uraim – mondta az építész kulcsával a kezében -, világosak az akció részletei?
– Igen – felelte a csapatot vezető ügynök. – Két célpontunk van. Az első egy kőpiramis vesétekkel, megközelítőleg harminc centiméter magas. A második egy kisebb, kocka alakú csomag, megközelítőleg öt centiméter magas. Mindkettőt Róobert Langdon válltáskájában látták utoljára.
– Helyes – mondta Sato. – Ezt a két tárgyat kell gyorsan és sértetlenül megszerezni. Van még kérdés?
– Az erő alkalmazásának paraméterei?
Satonak még mindig sajgott a válla, ahol Bellamy rásújtott a lábszárcsonttal.
– Ahogy már mondtam, kulcsfontosságú, hogy ezeket a tárgyakat megszerezzék.
– Értettem. – A négy ember megfordult és belevetette magát az alagút sötétjébe.
Sato cigarettára gyújtott, és addig nézett utánuk, amíg el nem tűntek a szeme elől.
Katherine Solomon mindig megfontoltan vezetett, de most több mint száznegyvennel hajszolta a Volvót, ahogy vakon fölhajtott a Suitland Parkwayre. Másfél kilométeren át le sem vette remegő lábát a gázról, s csak azután kezdett csillapodni a pánikrohama. Most jött rá arra, hogy a leküzdhetetlen reszketést már nem csupán a félelme okozza. Megfagyok.
A téli éjszaka hideg levegője bevágott a törött ablakon és sarki szélként söpört végig a testén. Harisnyás lába elgémberedett; benyúlt az utasülés alá, és kihalászta a tartalék cipőt. Ahogy a fejét elfordította, fájdalom nyilallt a nyakába, ahol a vasmarok megszorította.
Az ablakot bezúzó férfi semmiben sem emlékeztetett arra a szőke úriemberre, akit Katherine dr. Christopher Abaddonként ismert. Eltűnt a dús haj, a sima, napbarnított bőr. A borotvált koponya, a csupasz mellkas és az arcán elkenődött alapozófesték leleplezte a tetoválások ijesztő szövedékét.
Katherine újra hallani vélte a hangját a törött ablakon bevágó szél süvítésében. Tíz évvel ezelőtt kellett volna végeznem veled… Azon az éjszakán, amikor megöltem az anyádat.
Katherine beleborzongott a bizonyosságba. O volt az. Sosem felejtette el azt a vad kegyetlenséget a tekintetében. Sem a bátyja egyetlen pisztolylövésének a hangját, amely végzett ezzel az emberrel, aki a magas platóról a befagyott folyó jegére zuhant, elmerült a jégtáblák között, és nem bukkant fel többé. A nyomozók hetekig kutattak a holttest után, de nem találták meg, s végül arra jutottak, hogy kisodorta az áramlás a Chesapeake-öbölből.
Tévedtek, ehhez most már kétség sem fért. Életben van.
És visszatért.
Katherine-t megrendítették a feltoluló emlékek. Csaknem pontosan tíz éve történt. Karácsony napja volt. Katherine, Péter és az anyjuk – az egész család – a tágas potomaci kőházban gyűlt össze; a félhektárnyi erdős birtokot saját folyó szelte át.
Ahogy az már lenni szokott, anyjuk a konyhában szorgoskodott, örült a vakációnak, hogy ismét főzhet a két gyerekre. Isabel Solomon még hetvenöt évesen is lelkes szakács volt, és aznap este a rostonsült vadhús, a pasztinákmártás és a fokhagymás tört krumpli ínycsiklandozó illata töltötte be a házat. Amíg anyjuk az ünnepi lakomát készítette, Katherine és a bátyja az üvegházban ejtőzött, Katherine szenvedélyének legújabb tárgyáról, a noetika tudományáról társalogva. A modern részecskefizikát és az ősi miszticizmust nem várt módon ötvöző noetika nagy erővel ragadta meg Katherine képzeletét.
A fizika találkozása a filozófiával.
Katherine elmesélte Peternek, milyen kísérleteket álmodott meg, és látta a bátyja szemében, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését. Katherine-nek különös örömére szolgált, hogy pozitív gondolatokat tudott ébreszteni benne, mivel ez a karácsony fájdalmas emlékeztető volt egy szörnyű tragédiára.
Peter fia, Zachary.
Katherine unokaöccsének a huszonegyedik születésnapja volt az utolsó. A család több rémségen ment keresztül, és úgy tűnt, hogy Peter csak most kezd újra megtanulni nevetni a tragédia óta.
Zachary későn érő típus volt, érzékeny és esetlen, lázadó és dühös kamasz. Hiába kapott meg mindent szerető környezetétől, a fiú mindenáron el akart szakadni a „Solomon-körtől”. Az előkészítőből kirúgták, vadul bulizott a celeb haverjaival, és a szülei minden jó szándékú próbálkozását visszaverte.
Peternek majd’ megszakadt a szíve.
Nem sokkal Zachary huszonegyedik születésnapja előtt Katherine az anyja és a fivére vitáját hallgatta arról, hogy megkaphatja-e most Zachary az örökségét, vagy várjanak addig, amíg benő a feje lágya. A Solomon örökség – a család évszázados hagyománya szerint – szédületesen értékes vagyonrész volt, amely a huszonegyedik születésnapján szállt minden Solomon gyerekre. A család úgy vélte, hogy hasznosabb az életük elején örökölni, mint a végén. Ráadásul a lelkes ifjú utódok kezébe helyezett vagyon jelentős szerepet játszott a dinasztia folyamatos gyarapodásában.
Ez esetben viszont Katherine anyja úgy érvelt, hogy veszélyes volna sok pénzt adni Peter zűrös fiának. Peter nem értett egyet vele.
– A Solomon örökség – mondta a bátyja – olyan családi hagyomány, amelyet nem volna szabad megtörni. Még az sem lehetetlen, hogy Zachary felelősségteljesebben gondolkodna, ha megkapná.
A bátyja sajnos tévedett.
Abban a pillanatban, ahogy Zachary megkapta a pénzt, szakított a családjával és úgy tűnt el a házból, hogy semmit nem vitt magával a holmijából. Csak hónapok múlva hallatott magáról a bulvársajtóban: Az örökösfiú nagy lábon él Európában.
A pletykalapok élvezettel tálalták Zachary kicsapongásait. A jachtokon rendezett vad partikon és a diszkókban merevrészegen készült fotók mélyen elkeserítették Solomonékat, de a huszonéves fiú élete tragédiába torkollt, amikor a lapok arról számoltak be, hogy Zacharyt kokainnal fogták el a határon: Török börtönben a Solomon örökös.
A börtön, mint megtudták, a hírhedt Soganlik, Isztambul tartomány Kartal nevű ázsiai körzetében. Peter Solomon a fia életét féltve Törökországba repült, hogy hazahozza. Ám üres kézzel érkezett vissza, még arra sem kapott engedélyt, hogy meglátogassa Zacharyt. Az egyetlen jó hír az volt, hogy Solomon befolyásos kapcsolatai az amerikai külügyminisztériumban már dolgoztak azon, hogy a fiú a lehető leggyorsabban kiszabaduljon.
Két nap múlva azonban Peter borzalmas nemzetközi hívást kapott. Másnap reggel ezt harsogták a szalagcímek: A Solomon fiút meggyilkolták a börtönben.
A börtönfotók rettenetesek voltak, és a sajtó még a zártkörű temetési szertartás után is hosszan csámcsogott rajtuk. A felesége sohasem tudta megbocsátani Peternek, hogy nem tudta kiszabadítani Zacharyt, és fél év múlva felbomlott a házasságuk. Peter azóta egyedül élt.
Évekkel később Katherine, Peter és az anyjuk, Isabel csöndes karácsonyra készülődött. A fájdalom még elevenen élt a családban, de hál’ istennek enyhült valamit az idő múlásával. A konyhából az edényzörgés meghitt zajai szűrődtek ki, ahogy anyjuk a hagyományos ünnepi menüt készítette. Peter és Katherine a melegházban sült brie sajtot eszegetve oldott beszélgetésbe merült.
Ekkor hallották meg a teljességgel váratlan hangot.
– Üdv, Solomonék – szólalt meg a hang a hátuk mögül.
Katherine és a bátyja ijedten fordult meg és egy nagydarab, izmos alakot láttak belépni az üvegházba. Fekete símaszkot viselt; csak a szeme látszott ki, amely ádáz kegyetlenségről árulkodott.
Peter azonnal talpra ugrott.
– Ki maga? És hogy jutott be ide?
– Megismerkedtem a kisfiúkkal, Zacharyval a börtönben. Ő mondta el, hol tartják a kulcsot. – Az idegen állati vigyorral a képén egy öreg kulcsot mutatott fel. – Közvetlenül azelőtt, hogy agyonütöttem.
Peternek leesett az álla a döbbenettől.
Az idegen ekkor pisztolyt rántott, és Peter mellének szegezte.
– Leülni!
Peter visszahanyatlott a székbe.
Miközben a férfi föl-alá járkált, Katherine dermedten nézte. A szeme a maszk mögött úgy villogott, mint egy ragadozóé.
– Hé! – üvöltött fel Peter, mintha az anyjukat akarná figyelmeztetni a konyhában. – Akárki is maga, vigye, amit akar és tűnjön el innen!
A férfi megint Peter mellkasának szegezte a fegyvert.
– És mit gondol, mit akarok?
– Csak mondja meg, hogy mennyit – válaszolta Solomon. – Nem tartunk pénzt a házban, de…
A szörnyeteg nevetett.
– Ne sértegessen. Nem a pénz miatt jöttem. Hanem azért, hogy átvegyem Zachary másik örökségét. – Elvigyorodott. – Mesélt nekem a piramisról.
Piramis? Kérdezte magában Katherine zavarodott félelmében. Milyen piramis? Bátyja meg se rezzent.
– Nem tudom, miről beszél.
– Ne játssza nekem a hülyét! Zachary elmondta, hogy mit tart a dolgozószoba széfjében. Azt akarom. Most!
– Bármit mondott is magának Zachary, félrebeszélt – jelentette ki Peter. – Fogalmam sincs, mit akar.
– Nincs? – A betörő megfordult, és most Katherine arcát vette célba a fegyverrel. – Még mindig nincs?
Peter szemében félelem tükröződött.
– Hinnie kell nekem! Nem tudom, miről beszél!
– Ne merjen nekem még egyszer hazudni – mondta a férfi, még mindig Katherine-re célozva -, mert esküszöm, hogy megölöm. – Elmosolyodott. – Abból, amit Zachary elmondott, a kishúga drágább lehet magának, mint minden…
– Mi folyik itt?! – kiáltotta Katherine anyja bemasírozva az üvegházba, Peter Browning Citori vadászpuskájával a kezében, amelyet egyenesen a betörő mellének szegezett. A férfi sarkon fordulva feléje lendült, és a hetvenöt éves asszony nem vesztegette az időt. Fülsiketítő dörrenéssel kilőtte a söréteket. A behatoló hátratántorodott, és vadul kaszálva a fegyverével lövöldözni kezdett, minden irányba. Amikor nekizuhant az ajtónak, betört az üveg, ő pedig elejtette a pisztolyt estében.
Peter azonnal ugrott, hogy megkaparintsa. Katherine a földre esett, Mrs. Solomon odarohant és letérdelt mellé.
– Istenem, megsebesültél?
Katherine csak a fejét rázta, nem tudott megszólalni a sokktól. A törött üvegajtón kívül a símaszkos férfi feltápászkodott és elrohant a fák felé, az oldalát fogva futás közben. Peter Solomon visszanézett, hogy nem esett-e baja az anyjának és a húgának, s amikor látta, hogy jól vannak, pisztollyal a kézben a betörő után szaladt.
Az anyja reszketve szorította meg Katherine kezét.
– Hála az égnek, hogy nem esett bajod. – Aztán hirtelen eltolta magától a lányát. – Katherine, hiszen te vérzel! Minden véres! Megsebesültél!
Katherine is látta a vért. Rengeteg vért. Mindent elborított. De nem érzett fájdalmat.
Az anyja kapkodva kereste a sebet Katherine testén.
– Hol sebesültél meg?
– Mama, nem tudom, nem érzek semmit!
De Katherine ekkor felfedezte, honnan jön a vér, és végigfutott rajta a borzongás.
– Anya, nem én… – oda mutatott az anyja fehér szaténblúzára. Csak egy kis lyuk volt rajta, de ömlött belőle a vér. Az anyja végignézett magán, az arcán zavar és értetlenség tükröződött. Aztán megrándult és összeesett, mintha csak akkor nyilallt volna belé a fájdalom.
– Katherine? – Nyugodt volt a hangja, de mintha egyszerre nehezedett volna rá hetvenöt évének minden súlya. – Hívd a mentőket, kérlek.
Katherine a hallba rohant a telefonhoz, és segítséget hívott. Mire visszaért az üvegházba, az anyja már mozdulatlanul feküdt egy vértócsában. Odafutott, lekuporodott mellé és a karjába vette.
Katherine-nek fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, amikor lövést hallott az erdő felől. Végül befutott Peter, és vad tekintettel, fegyverrel a kézben berontott a melegház ajtaján. Amikor meglátta a zokogó Katherine-t anyjuk élettelen testével a karjai között, eltorzult az arca a kíntól. Az üvegházban visszhangzó üvöltést Katherine Solomon soha nem fogja elfelejteni.
Malakh úgy érezte, hogy tetovált hátában mindjárt megpattannak az izmok, ahogy ereje megfeszítésével vágtatott visszafelé az épület mentén az ötös szárny nyitott rakodófalához.
Be kell jutnom a laborba.
Katherine menekülése váratlanul érte… és problémát jelentett. Nemcsak azt tudta, hogy hol lakik de már a valódi személyazonosságát is ismerte… és tudta, hogy ő tört be a házukba tíz évvel ezelőtt.
Malakh sem felejtette el azt az estét. Már csak karnyújtásnyira volt a piramis, de a sors közbeavatkozott. Nem álltam még készen. De most már igen. Erősebb lett. Befolyásosabb. Elképzelhetetlen nehézséget vállalt azért, hogy előkészítse a visszatérését, és minden idegszálával azt akarta, hogy ma este végre beteljesítse sorsát. Bizonyos volt abban, hogy mielőtt még véget érne ez az éjszaka, a haldokló Katherine Solomon szemébe nézhet.
Miközben Malakh elérte a rakodóajtót, azzal nyugtatta meg magát, hogy Katherine valójában nem menekült meg; csak elodázta az elkerülhetetlent. Benyomakodott az ajtórésen, és magabiztosan haladt a sötétben, amíg meg nem érezte a talpa alatt a szőnyeget. Akkor jobbra fordult, és elindult a Kocka felé.
Az ötös szárny bejárati ajtaja felől érkező zaj egy pillanatra megállította; Malakh azt gyanította, hogy az őr most próbálja eltávolítani az érmét, amit bedugott a kártyaleolvasóba, hogy használhatatlanná tegye.
Amikor Malakh odaért a Kocka bejáratához, behelyezte a leolvasóba Trish kártyáját. A billentyűzet kivilágosodott. Beütötte Trish PIN-kódját, és bement. A Kocka fényárban úszott, és ahogy beljebb nyomult a steril térben, elképedten bámulta meg a műszerek és berendezések sokaságát. Malakh nem volt technikai analfabéta; saját háza alagsorában maga is folytatott kutatásokat, amelyek tegnap este végül sikerre vezettek.
Az Igazság.
Peter Solomon egyedülálló – két világ közti – csapdába ejtése feltárta előtte a férfi minden titkát. Belelátok a lelkébe. Malakh olyan titkokat tudott meg, amilyenekre számított, és olyanokat is, amelyekre nem, köztük a Katherine laborját és a megdöbbentő felfedezéseit illető dolgokat. A tudomány már a közelében jár, ismerte fel Malakh. És nem fogom hagyni, hogy megvilágítsa az utat az érdemtelenek előtt.
Katherine itteni munkája azzal kezdődött, hogy a modern tudomány felhasználásával keresett választ a régi filozófiai kérdésekre. Hallja valaki az imáinkat? Van élet a halál után? Van az embernek lelke? Hihetetlen, de Katherine megtalálta a választ mindezekre a kérdésekre, és másokra is. Tudományosan. Bizonyíthatóan. A módszerei kikezdhetetlenek. Kísérleti eredményei még a legnagyobb kételkedőket is meggyőznék. Ha ezt az információt nyilvánosságra hozzák és ismertté válik, alapvető változást fog előidézni az emberek tudatában. Ráfognak találni a helyes útra. Malakh ma esti utolsó feladata, a saját átalakulása előtt, hogy ezt lehetetlenné tegye.
Bejárva a labort megtalálta az adattároló helyiséget, amelyről Peter beszélt neki. Belesett a vastag üvegfalon a két holografikus tárolóra. Pontosan olyan, amilyennek elmondta. Malakh nehezen tudta elképzelni, hogy ezek a kis dobozok megváltoztathatják az emberi fejlődés menetét, pedig az Igazság mindig is a legerősebb katalizátor volt.
Le nem véve tekintetét a holografikus tárolókról, Malakh behelyezte Trish kártyáját az ajtón lévő leolvasóba. Legnagyobb meglepetésére a billentyűzet mégsem világosodott ki. A Trish iránti bizalom nyilvánvalóan nem terjedt ki az ide való belépésre. Malakh most azzal a beléptető kártyával próbálkozott, amelyet Katherine fehér köpenyének zsebében talált. Ennek behelyezésekor végre életre kelt a billentyűzet.
Most kezdődtek a problémák. Nem ismerem Katherine PIN-kódját. Beütötte Trishét, de az nem működött. Az állát vakarva hátralépett és a nyolc centi vastag plexiüveg ajtót kezdte el vizsgálgatni. Tudta, hogy még baltával sem tudná betörni, hogy hozzáférjen a meghajtókhoz, amelyeket meg akart semmisíteni.
Malakh azonban erre a nehézségre is felkészült.
A tápközpontban, pontosan, ahogy Peter leírta neki, ott volt az állvány a fémhengerek sorával, amelyek nagy oxigénpalackokra emlékeztettek. A palackokon az LH betűk, a 2-es szám és a robbanékony anyag nemzetközi jele. Az egyik henger a labor hidrogén tüzelőanyag-cellájához csatlakozott.
Malakh ezt békén hagyta, és az egyik tartalék palackot emelte rá arra a kézi targoncára, amely ott állt a tartóoszlopok mellett. Kitolta a tápellátó szobából, át a laboron az adatszoba plexiüveg ajtajához. Noha itt elég közel volt a célhoz, a biztonság kedvéért megkereste a vastag plexiüveg gyenge pontját – a kis rést a padló és a keret között.
A küszöbön óvatosan az oldalára fektette a tárolóedényt, és becsúsztatta a hajlékony gumicsövet az ajtó alatt. Egy pillanat alatt eltávolította a biztonsági pecséteket, így szabaddá vált a hengerszelep, amelyet lassan, finoman megnyitott. A plexiüvegen át is látta, ahogy a tiszta folyadék kicsordul az adattároló helyiség padlójára. Malakh megvárta, amíg tócsába gyűlik és gőzölögve szétterül a padlón. A hidrogén csak hidegen őrzi meg folyékony halmazállapotát, ha felmelegszik, forrásnak indul. A keletkező gáz gyúlékonyabb, mint a folyadék.
Lásd a Hindenburg léghajót.
Malakh besietett a laborba, és magához vette a hevítőmécseshez való üzemanyagot – egy sűrű, viszkózus, erősen gyúlékony, de nem robbanó olajat – tartalmazó kannát. Visszatérve a plexiajtóhoz elégedetten látta, hogy a hengerből még mindig szivárog a folyékony hidrogén, és a gőzölgő tócsa már az egész adattároló helyiség padlóján szétterült, körülfolyva az emelvényeket, amelyeken a holografikus tárolók állnak. Fehér pára szállt fel a gőzölgő tócsából, ahogy a folyékony hidrogén fokozatosan gázzá alakult át… betöltve a kis teret.
Malakh fölemelte a hevítőmécses olaját tartalmazó edényt és jó adagot löttyintett belőle a hidrogén tárolóhengerére, a csőre és a keskeny résen át az ajtó alá is. Ezután óvatosan kihátrált a laborból, folyamatos olajcsíkot húzva maga előtt a padlón.
A Washington segélyhívásait fogadó operátornak szokatlanul sok dolga akadt ma este. Meccs, sör és telihold, gondolta, miközben egy újabb hívás futott be a monitorára, ezúttal egy benzinkúti fizetős telefonról a Suitland Parkwayn, Anacostiá-ban. Valószínűleg autóbaleset.
– Kilenc-tizenegy – szólt bele. – Miben segíthetünk?
– Az imént megtámadtak a Smithsonian Intézet központjában – hadarta egy pánikról árulkodó női hang. – Kérem, értesítse a rendőrséget! Silver Hill Road 4210!
– Rendben, nyugodjon meg – mondta az operátor. – Azt kell tennie…
– Azt kell tennie, hogy rendőröket küld egy házba a Kalorama Heightsra, mert azt hiszem, hogy ott tartják fogva a bátyámat!
Az operátor sóhajtott. Telihold.
– Azt próbálom önnek elmondani – magyarázta Bellamy Langdonnak -, hogy ez a piramis több mint ami szemmel látható.
Alighanem így van. Langdonnak el kellett ismernie, hogy a kinyitott táskában látható kőpiramis most már sokkal rejtélyesebbnek tűnik. A szabadkőműves titkosírás megfejtése egy értelmetlennek tetsző betűnégyzetet eredményezett.
Káosz.
Langdon hosszan vizsgálta a négyzetrácsot, próbálva valamilyen jelentést tulajdonítani a betűsoroknak – elrejtett szavakat, anagrammákat, bármiféle nyomravezetőt keresett, de nem talált semmit.
– A szabadkőművesek kódja – folytatta Bellamy – a hagyomány szerint több fátyol alatt őrzi titkait. Valahányszor félrehúzunk egy függönyt, egy másikat találunk mögötte. Megfejtette ezeket a betűket, azonban nem mondanak semmit, amíg le nem hántja a következő réteget. Ennek a módját természetesen csak azok ismerik, akik a pillérfejet birtokolják. Azt gyanítom, hogy a pillérfejen vagy zárókövön is van bevésés, és az adja meg a piramis megfejtésének kulcsát.
Langdon a kocka alakú csomagra pillantott az asztalon. Abból, amit Bellamy most elmondott, megértette, hogy a pillérfej és a piramis „megosztott sifre” – részekre bontott kód. A modern kriptológusok rendszeresen használják, bár a módszert még az ókori görögök találták fel. Amikor egy titkos információt akartak rögzíteni, bevésték egy agyagtáblába, majd darabokra törték a táblát, és a töredékeket más-más helyen őrizték. A titok csak akkor vált hozzáférhetővé, ha minden rész egy helyre került. Az ilyen agyagtáblák elnevezéséből, a szimbolonból ered a modern szimbólum szó.
– Robert – mondta Bellamy -, ezt a piramist és a zárókövét nemzedékeken át külön tartották, így biztosítva a titok megőrzését. – Ma este azonban – tette hozzá gyászos hangon – veszélyesen közel kerültek egymáshoz a részek. Bizonyára nem kell mondanom… de nekünk az a kötelességünk, hogy meggátoljuk a piramis összeállítását.
Langdon úgy érezte, hogy Bellamy némiképp túldramatizálja a dolgot. Miről beszél? A pillérjeiről és a piramisról… vagy egy detonátorról és az atombombáról? Még mindig nem tudta maradéktalanul elfogadni Bellamy állításait, de ennek alig volt jelentősége.
– Még ha valóban ez is a szabadkőműves piramis és a bevésés tényleg felfedi az ősi tudás lelőhelyét, hogyan rendelkezhet ez a tudás akkora hatalommal, amelyet tulajdonítanak neki?
– Peter mindig is mondta, hogy önt nehéz meggyőzni… egy tudós, aki bizonyítékot kér spekulációk helyett.
– Azt akarja mondani, hogy ön tényleg hisz ebben? – kérdezte Langdon türelmét vesztve. – A legnagyobb tisztelettel… ön modern, tanult ember. Hogyan hihet ilyesmiben?
Bellamy elnéző pillantást vetett rá.
– A szabadkőműves munka megtanított mélyen tisztelni azt, ami túllép az emberi értelmen. Megtanított arra, hogy soha ne zárjam el az elmém egy gondolat elől, pusztán azért, mert csodának tűnik.
Az SMSC épületének külső őre lóhalálában rohant a kavicságyon. Az imént hívta a belső biztonsági őr, hogy az ötös szárny beléptető rendszerét megrongálták, és a jelzőfény szerint kinyitották a szárny rakodófalát. Mi a fene folyik itt?
A rakodórámpához érve megbizonyosodott arról, hogy az ajtó valóban résnyire nyitva van. Furcsa, gondolta. Ezt csak belülről lehet kinyitni. Leakasztotta a zseblámpát az övéről és bevilágított az ötös szárny sűrű sötétségébe. Semmi. Nem vágyott belépni az ismeretlenbe, ezért csak a küszöbig ment, bedugta a lámpát az ajtónyíláson, előbb balra irányította, aztán…
Egy erős marok ragadta meg a csuklóját, és berántotta a feketeségbe. Az őr érezte, hogy megragadja egy láthatatlan erő. És az etanol szagát. Elejtette a zseblámpát, és mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, egy kőkemény ököl sújtott a szegycsontjára. A cementpadlón vonaglott és nyöszörgött kínjában, s csak annyit látott, hogy egy nagy, fekete alak ellép mellőle.
Az őr, levegő után kapkodva, az oldalán feküdt. Nem messze tőle valamilyen fémkannát világított meg az elejtett zseblámpa fénye. A kanna a címkéje alapján a hevítőmécsesbe való tüzelőanyagot tartalmazott.
Öngyújtó lobbant fel, és a narancssárga láng egy valószerűtlen, nem is emberi látomást világított meg. Jézus ereje! Az őrnek alig maradt ideje értelmezni a látványt, mert a csupasz mellű jelenés letérdelt, és a padlóhoz érintette a lángot.
Abban a pillanatban tűzcsík futott végig az ajtó közeléből valahová a messzeségbe. Mire az összezavarodott őr visszanézett, a lény már kisiklott a rakodófal résén az éjszakába.
Az őrnek sikerült felülnie, és a fájdalomtól összerándulva követte tekintetével a tűz szalagját. Mi a fene ez? A láng túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy igazán veszélyes legyen, de most valami sokkalta félelmetesebbet látott. A tűz már nem csak a sötét űrt világította meg. Meg sem állt a fekete falig, ahol egy masszív salaktégla építmény bontakozott ki a fényében. Az őrnek nem volt engedélye belépnie az ötös szárnyba, de azt nagyon jól tudta, mi lehet az az építmény.
A Kocka.
Katherine Solomon laborja.
A láng egyenes vonalban futott a labor bejáratáig. Az őr feltápászkodott. Nem volt kétsége afelől, hogy az olajcsík a labor ajtaján túl is folytatódik… és hamarosan tüzet fog okozni odabent. De amikor megfordult, hogy segítségért szaladjon, váratlan légáramlat zúgott el mellette.
Egy röpke pillanatig az egész ötös szárny fényárban úszott.
Az őr azt már nem látta, ahogy a hidrogén tűzgömbje az ég felé törve átszakítja az ötös szárny tetejét, és sokszorosára dagad a levegőben. Nem látta azt sem, hogy titánszövetdarabok, elektronikus berendezések roncsai és a holografikus tárolók olvadt szilíciumának cseppjei hullanak az égből.
Katherine Solomon észak felé hajtott, amikor hirtelen fényvillanást látott a visszapillantó tükörben. Hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt, megijesztve Katherine-t.
Tűzijáték? A Redskins műsort ad a félidőben?
Inkább az utat figyelte, miközben arra a segélyhívásra gondolt, amelyet nemrég bonyolított le egy néptelen benzin-kútról.
Végül sikerült meggyőznie a 911 operátorát, hogy rendőröket küldjön az SMSC-hez megkeresni a tetovált behatolót és, rimánkodott Katherine, az asszisztensét, Trisht. Arra is nyomatékosan kérte az operátort, hogy kutassák át dr. Abaddon Kalorama Heights-i házát, ahol fogva tarthatják Pétert.
Sajnos Robert Langdon mobilszámát nem tudta megszerezni, mert az titkos, közölte vele a tudakozó. így most, nem látván más lehetőséget, a Kongresszusi Könyvtár felé tartott, mert Langdon azt mondta neki, hogy oda készül.
Dr. Abaddon valódi kilétének borzalmas felfedezése mindent megváltoztatott. Katherine már nem tudta, miben higgyen. Csak abban volt biztos, hogy ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt megölte az anyját és az unokaöccsét, most foglyul ejtette a bátyját, őt pedig meg akarta gyilkolni. Ki ez az őrült? És mit akar? Az egyedüli válasz, amelyet ismert, értelmetlennek tűnt. Egy piramis? Hasonlóképp érthetetlen volt az is, mit keresett a laborban ma este. Ha el akarta intézni Katherine-t, miért nem tette délután, tanúk nélkül, amikor a házában járt? Miért bajlódott az SMS elküldésével, és miért vállalta a laborba való behatolás kockázatát?
Ekkor a tükörben látott tűzijáték váratlanul ijesztő méreteket öltött, a kezdeti felvillanást hihetetlen látvány követte: izzó narancssárga tűzgolyóvá vált a fák fölött. Te jó ég, mi lehet az?! A tűzgömb nyomában fekete füst sötét felhője… és a Redskins pályája nem is arra van. Katherine mit sem értve találgatta, milyen üzem lehet ott a fákon túl… valahol délkeletre az úttól.
Aztán villámcsapásként sújtott le rá a felismerés.
Warren Bellamy idegesen nyomkodta a gombokat a telefonján, megint azt az illetőt kereste, aki segíthetne nekik, akárki legyen is az.
Langdon figyelte, de Peteren járt az esze, arra próbált rájönni, hogyan találhatná meg. Fejtse meg a bevésést, utasította Peter fogvatartója, és abból meg fogja tudni az emberiség legnagyobb kincsének lelőhelyét… Együtt fogunk elmenni a rejtekhelyre és megejtjük a cserét.
Bellamy a homlokát ráncolva tette el a telefont. Még mindig nem vette föl senki.
– Van itt valami, amit nem értek – mondta Langdon. – Még ha el is tudnám fogadni, hogy létezik ez a titkos tudás… és hogy ez a piramis valamilyen módon egy föld alatti helyre utal… mit keressek? Egy széfet? Vagy bunkert?
Bellamy egy jó darabig hallgatott. Aztán kényszeredetten sóhajtott, és lassan beszélni kezdett.
– Robert, mindannak alapján, amit az évek során hallottam, a piramis egy csigalépcső lejáratához vezet.
– Csigalépcsői
– Igen. Egy lépcsőhöz, ami levezet a föld alá… több száz méter mélységbe. – Langdon nem akart hinni a fülének. Közelebb hajolt. – Azt beszélték, hogy az ősi tudás odalent van elrejtve.
Robert Langdon fölállt és járkálni kezdett. Egy csigalépcső, ami több száz méter mélyen a föld alá vezet… Washingtonban.
– És még soha senki nem látta ezt a lépcsőt?
– Állítólag egy óriási kő takarja el a lejáratot.
Langdon sóhajtott. Az óriási kővel takart sír képzete Jézus sírjának bibliai leírásából ered. Ez volt az archetípusa a sok hasonló elképzelésnek.
– Warren, ön valóban hisz ennek a föld alatti misztikus lépcsőnek a létezésében?
– A saját szememmel még sosem láttam, de néhány idősebb szabadkőműves esküszik arra, hogy létezik. Épp az egyiküket próbáltam hívni az imént.
Langdon továbbra is föl-alá járkált, s maga sem tudta, mit felelhetne erre.
– Robert, nehéz lépésre kényszerít ezzel a piramissal kapcsolatban. – Warren Bellamy tekintete megkeményedett az olvasólámpa meleg fényében. – Nem erőszakolhatom magára, hogy higgyen abban, amiben nem akar hinni. De remélem, azzal tisztában van, hogy mi a kötelessége Péterrel szemben.
Igen, kötelességem segíteni rajta, gondolta Langdon.
– Nem kell hinnie abban a hatalomban, amelyet ez a piramis rejthet. Abban sem kell hinnie, hogy hová vezet az a lépcső. De azt elvárom öntől, hogy erkölcsi kötelességének tekintse a titok védelmét… bármi legyen is az. – Bellamy a kis kocka alakú csomagra mutatott. – Péter azért bízta önre a pillérfejet, mert hitt abban, hogy ön engedelmeskedni fog az óhajának, és megőrzi a titkot. Most pontosan ezt kell tennie, még ha ehhez fel kell is áldozni Peter életét.
Langdon megtorpant, és sarkon fordult.
– Mit beszél?
Bellamy ülve maradt, arckifejezése elszántságot tükrözött.
– Ő sem akarna mást. El kell feledkeznie Peterről. Neki már vége. Peter teljesítette a kötelességét, mindent megtett, ami tőle telt, a piramis védelmében. Most már a mi dolgunk gondoskodni arról, hogy Peter erőfeszítései ne menjenek veszendőbe.
– Nem hiszem el, hogy így beszél! – csattant fel Langdon indulatosan. – Még ha igaz is mindaz, amit erről a piramisról állít, Peter az ön szabadkőműves testvére. Felesküdött, hogy mindennél, még a hazájánál is előbbre való a védelme.
– Nem, Robert. Egy szabadkőművesnek a testvére tényleg előbbre való mindennél… egy dolgot kivéve. És ez a testvériségünk nagy titka, amelyet meg kell őriznünk az emberiség számára. Akár elhiszem, akár nem, hogy ennek az eltemetett tudásnak olyan hatalma van, amilyet a történelem sejtet, esküt tettem, hogy megvédem az érdemtelenektől. És nem adnám át senkinek… még Peter Solomon életéért cserébe sem.
– Sok szabadkőművest ismerek – mondta Langdon dühösen -, köztük igen magas rangúakat, és átkozottul biztos vagyok abban, hogy ezek az emberek nem arra esküdtek, hogy feláldozzák az életüket egy kőpiramisért. És abban is átkozottul biztos vagyok, hogy nem hisznek semmiféle titkos lépcsőben, amely levezet a föld mélyében elrejtett kincshez.
– A körökön belül is vannak körök, Robert. Nem mindenki tud mindent.
Langdon fújt egyet, megpróbált úrrá lenni az indulatain. Ő is hallotta a szóbeszédet a szabadkőművességen belüli elit körökről. A dolgok mostani állásában viszont nem számított, hogy igaz-e a szóbeszéd.
– Warren, ha ez a piramis és a pillérfej valóban feltárja a szabadkőművesek legnagyobb titkát, akkor Peter miért vont be engem? Én még csak tag sem vagyok… nemhogy valamilyen belső kör kivételezettje.
– Tudom, és az a gyanúm, hogy éppen ezért választotta önt Peter. Ezt a piramist korábban is meg akarták már szerezni, köztük olyanok, akik tisztátalan szándékkal beszivárogtak a testvériségbe. Peter okosan döntött, hogy kívülállóra bízta a megőrzését.
– Ön tudta, hogy nálam van a pillérfej? – kérdezte Langdon.
– Nem. És ha Peter elmondta valakinek, az csak egyetlen ember lehet.
Bellamy megint elővette a telefonját, és megnyomta az újrahívó gombot.
– Akit eddig nem sikerült elérnem. – Ismét a hangposta jelentkezett, mire letette. – Nos, Robert, úgy tűnik, hogy pillanatnyilag magunkra vagyunk utalva. És döntést kell hoznunk.
Langdon megnézte a Miki egeres óráját. 21.42.
– Tudja, hogy Peter fogvatartója azt várja, hogy még ma este megfejtsem és elmondjam neki a piramis titkát?
Bellamy összevonta a szemöldökét.
– A történelem során nagy emberek hoztak súlyos személyes áldozatokat áz Ősi misztériumok megvédelmezéséért. Önnek és nekem is ugyanezt kell tennünk. – Bellamy felállt. – Tovább kell mennünk. Sato előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy hol vagyunk.
– És mi lesz Katherine-nel? – kérdezte Langdon, mert nem akart elmenni nélküle. – Nem tudom elérni, és ő sem hív vissza.
– Nyilvánvalóan történt vele valami.
– De nem hagyhatjuk itt csak úgy!
– Felejtse el Katherine-t! – Bellamy hangja parancsolóvá vált. – Felejtse el Petert! Felejtsen el mindenkit! Hát nem érti, Robert, hogy olyan feladatot bíztak önre, amely fontosabb mindnyájunknál… önnél, Peternél, Katherine-nél, nálam? – Farkasszemet nézett Langdonnal. – Biztonságos helyet kell keresnünk, hogy elrejtsük a piramist és a pillérfejet…
Ekkor fémes csattanás hallatszott a nagy előcsarnok felől. Bellamy megfordult, a tekintete félelmet tükrözött.
– Ez gyors volt.
Langdon is az ajtó felé fordult. A zajt nyilván a fémvödör okozta, amelyet Bellamy a létra tetejére állított az alagút kijáratában. Utolértek minket.
Aztán, teljesen váratlanul, újra felhangzott a csattanás.
És újra.
És újra.
A Kongresszusi Könyvtár előtti padon alvó hajléktalan szemét dörzsölve bámulta az elé táruló különös jelenetet.
Egy fehér Volvo felugratott a járdára, áthajtott a néptelen gyalogjárón és a könyvtár főbejáratánál állt meg. Egy vonzó, sötét hajú nő ugrott ki belőle, szorongva körültekintett, és amint meglátta a hajléktalant, odakiáltott: – Van egy telefonja?
Hölgyem, még bal cipőm sincs.
A nő is rájöhetett, hogy rossz lóra tett, mert futva megindult a lépcsőn a könyvtár kapujához. A lépcső tetején megragadta a kilincset, majd sorra végigpróbálta mind a három ajtót.
Zárva van a könyvtár, hölgyem.
De a nőt ez láthatólag nem érdekelte. Megmarkolta az egyik nehéz, karika alakú fogantyút, hátrahúzta, majd hangos csattanással nekivágta az ajtónak. Aztán még egyszer. És újra. És újra.
Hűha, gondolta a hajléktalan, nagyon kellhet neki az a könyv.
Amikor Katherine Solomon látta, hogy megnyílik előtte a könyvtár nehéz bronzkapuja, átszakadt benne minden érzelmi gát. Az a rengeteg félelem és zavar, ami aznap este felgyűlt benne, most egyszerre kitört.
A könyvtár ajtajában álló alak Warren Bellamy volt, a fivére barátja és bizalmasa. De a Bellamy mögött, az árnyékban álló férfi látványa tette igazán boldoggá Katherine-t. Az érzés láthatóan kölcsönös volt. Robert Langdon szemében látszott, hogy mekkora kő esik le a szívéről, amikor Katherine berohan az ajtón… egyenesen Langdon karjaiba.
Miközben Katherine átadta magát egy régi barát vigasztaló ölelésének, Bellamy bezárta a kaput. Katherine hallotta, ahogy kattan a súlyos zár, és végre biztonságban érezte magát. Váratlanul eleredtek a könnyei, de visszafojtotta őket.
Langdon magához szorította.
– Az a fontos – suttogta -, hogy jól van.
Mert te megmentettél, szerette volna mondani Katherine. Elpusztította a laboromat… az egész munkámat. Évek kutatása ment tönkre. Mindent el akart mondani Langdonnak, de még lélegezni is alig tudott.
– Meg fogjuk találni Péetert. – Langdon mély hangja rezonált Katherine testében, és ezt most megnyugtatónak találta. – ígérem.
Tudom, ki tettel – akarta kiáltani Katherine. Ugyanez az ember ölte meg az anyámat és az unokaöcsémet! De még mielőtt magyarázatba foghatott volna, váratlan hang verte fel a könyvtár csendjét.
A csattanás az előtérbe vezető lépcső felől jött – mintha egy nagy fémtárgy esett volna a kövezetre. Katherine érezte, hogy Langdon izmai azonnal megmerevednek.
Bellamy ijesztő arckifejezéssel lépett előre.
– Indulás! Most rögtön!
A mit sem értő Katherine követte az építészt és Langdont, akik keresztülvágtattak a nagy előcsarnokon a fényárban úszó könyvtár híres olvasóterme felé. Bellamy gyorsan bezárta maguk után a dupla ajtót, előbb a külső, majd a belső szárnyat.
Katherine kábán lépkedett a férfiak nyomában, majd Bellamy a terem közepe felé terelte őket. Az egyik asztalon egy bőrtáska állt az olvasólámpa fénykörében. A táska mellett egy kis kocka alakú csomag, amelyet Bellamy felkapott és betett a táskába egy másik tárgy mellé.
Katherine megtorpant. Egy piramis?
Noha még sohasem látta ezt a kőpiramist a bevésett betűkkel, érezte, hogy egész testében megrázza a felismerés. A zsigerei tudták az igazságot. Katherine Solomon látta maga előtt azt a tárgyat, amely megkeserítette az életét. A piramis.
Bellamy behúzta a cipzárt és Langdon kezébe nyomta a táskát.
– Ne veszítse szem elől!
Hirtelen robbanás reszkettette meg a terem külső ajtaját. Üvegcsörömpölés zaja követte.
– Erre! – fordult meg Bellamy ijedten, és a középső kör felé intett, ahol nyolc könyvtárosi pult fogta közre a magas kabinetszekrényt. Beterelte őket a pult mögé, és a kabinetszekrény nyílására mutatott. – Oda be!
– Oda?! – lázongott Langdon. – Ott azonnal ránk találnak!
– Bízzon bennem – mondta Bellamy. – Ez nem az, aminek hiszi.
Malakh észak felé száguldott limuzinjával, a Kalorama Heights felé tartva. A robbanás Katherine laborjában nagyobb volt, mint várta és örülhetett, hogy ki tudta menteni az irháját. Viszont a robbanást követő káosz nagyban megkönnyítette a menekülését; ellenállás nélkül jutott ki a kapun az őr mellett, aki azzal volt elfoglalva, hogy a telefonba üvöltözött.
Le kell térnem az útról, gondolta. Ha Katherine még nem telefonált a rendőrségnek, a robbanás úgyis felkelti a figyelmüket. És egy limuzint vezető félmeztelen férfit nem lesz nehéz kiszúrni.
Az éveken át tartó felkészülés után Malakh alig tudta elhinni, hogy végül eljött az ő ideje. Hosszú, fáradságos menetelés volt eljutni eddig a pillanatig. Ami évekkel ezelőtt, nyomorúságosan indult… az ma este dicsőséges véget ér.
Azon az éjszakán, amikor elkezdődött, még nem Malakh volt a neve. Egyáltalán nem volt neve. A 37-es számú fogoly. Mint a legtöbb rab a brutális Soganlik börtönben, Isztambul külterületén, a 37-es számú fogoly is drog miatt ült.
Feküdt a priccsén egy betoncellában, éhesen és fázva a sötétben, azon tűnődve, vajon mennyi ideig tartják benn. Új cellatársa, aki alig huszonnégy órája érkezett, aludt a fölötte lévő priccsen. A börtönigazgató, egy dagadt alkoholista, aki utálta a munkáját, és ezt a foglyokon verte le, lekapcsolta a villanyt éjszakára.
Tíz óra lehetett, amikor a 37-es fogoly beszélgetés hangjaira lett figyelmes a szellőzőaknán át. Az első hang eltéveszthetet-len volt – a börtönigazgató éles, ingerült hangja, mert nyilván nem vette jó néven, hogy felébreszti egy késő esti látogató.
– Igen, igen, értem, hogy messziről jött – mondta -, de az első hónapban nincs látogatás. Állami rendelet. Nincs kivétel.
A másik hang, egy kifinomult emberé, lágy volt és csupa fájdalom.
– Jól van a fiam?
– Drogfüggő.
– Jól bánnak vele?
– Elég jól – válaszolta az igazgató. – Ez nem szálloda. Feszült csend.
– Tud arról, hogy az amerikai külügyminisztérium kérni fogja a kiadatást?
– Igen, igen, mindig kérik. Megadjuk, noha az adminisztráció beletelik néhány hétbe… akár egy hónapba… attól függ.
– Mitől?
– Hát – mondta az igazgató -, kevés az emberünk. – Szünetet tartott. – Persze néha az érdekelt felek, mint ön is, adományoznak valamit a börtön alkalmazottai javára, ami segíthet felgyorsítani az ügymenetet.
A látogató nem felelt.
– Mr. Solomon – folytatta az igazgató kissé lehalkítva a hangját -, egy olyan embernek, mint ön, akinek a pénz nem jelent akadályt, mindig vannak lehetőségei. Ismerek egy-két embert a kormányban. Ha mi ketten együttműködünk, akkor a fia akár már… holnap kijuthat innen úgy, hogy minden vádat elejtenek. Még otthon sem kell bíróság elé állnia.
A válasz nem késett.
– Félretéve az ajánlata jogi következményeit, nem vagyok hajlandó arra tanítani a fiamat, hogy a pénz mindent megold, vagy arra, hogy az életben meg lehet úszni a felelősségre vonást, még ilyen súlyos ügyben is.
– Itt akarja őt hagyni?
– Beszélni akarok vele. Most rögtön.
– Mint mondtam, vannak szabályaink. Nem érintkezhet a fiával… hacsak nem tárgyaljuk meg az azonnali szabadon bocsátásának a részleteit.
Hideg csend ereszkedett közéjük.
– A külügyminisztérium kapcsolatba fog lépni önnel. Vigyázzon Zacharyra. Elvárom, hogy egy héten belül már egy repülőgépen legyen, útban hazafelé.
Az ajtó becsapódott.
A 37-es fogoly nem akart hinni a fülének. Milyen apa hagyja itt a fiát egy ilyen lepratelepen, csak azért, hogy megleckéztesse? Péter Solomon még azt az ajánlatot is visszautasította, hogy töröljék Zachary priuszát.
Még ugyanazon az éjjelen, álmatlanul forgolódva a prics-csén, a 37-es fogoly kitalálta, hogyan szabadulhatna. Ha egy rabot csak a pénz választ el a szabadságtól, akkor a 37-es máris szabadnak tudhatta magát. Péter Solomon ugyan nem hajlandó fizetni, de a bulvárlapokból mindenki tudhatja, hogy a fia, Zachary is tele van pénzzel. Másnap a 37-es négyszemközt beszélt az igazgatóval és felvázolt előtte egy tervet – egy merész ötletet, amely mindkettőjüket hozzájuttatná ahhoz, amit akarnak.
– Zachary Solomonnak a terv szerint meg kell halnia – magyarázta a 37-es fogoly. – De utána mindketten azonnal eltűnünk. Maga visszavonul egy görög szigetre. Többé látnia sem kell ezt a helyet.
Némi egyezkedés után a két férfi kezet rázott.
Zachary Solomon hamarosan halott lesz, gondolta a 37-es, és előre mosolygott rajta, hogy milyen könnyű is az egész.
Két nappal később a külügyminisztérium tudatta a Solomon családdal a rettenetes hírt. A börtön felvételein láthatták a fiú brutálisan összevert testét, ahogy élettelenül hevert a cella padlóján. A fejét beszakították egy vasrúddal, teste az emberileg elképzelhető határán túlmenően összeverve és eltorzítva. Úgy tűnt, hogy megkínozták, végül megölték. Az első számú gyanúsított maga a börtönigazgató volt, aki eltűnt, valószínű, a meggyilkolt fiú minden pénzével. Zachary papírokat írt alá, amelyek értelmében átutalta hatalmas vagyonát egy magánszámlára. A számlát halála után azonnal kiürítették. A pénznek nyoma sem maradt.
Peter Solomon Törökországba repült egy magángépen és hazavitte a fia koporsóját, amelyet a családi sírboltban temettek el. A börtönigazgatót sohasem találták meg. A 37-es fogoly tudta, hogy nem is fogják. A török kövér teste most a Márvány-tenger mélyén fekszik, a kék úszórákok martalékául, amelyek átvándorolnak a Boszporuszon. Zachary Solomon hatalmas vagyona egy lenyomozhatatlan név nélküli számlán landolt. A 37-es fogoly ismét szabad ember volt – szabad ember hatalmas vagyonnal.
A görög szigetvilág olyan volt, akár a mennyország. A fény. A víz. A nők.
Nem volt semmi, amit pénzért ne lehetett volna megkapni – új személyazonosság, új útlevelek, új remény. Görög nevet választott – Andros Dareios; az androsz harcost, a dareiosz pedig gazdagot jelent. A sötét éjszakák a börtönben félelemmel töltötték el, és Andros megfogadta, hogy sohasem kerül vissza. Leborotválta loncsos haját, és örökre végzett a kábszeres világgal. Új életet kezdett – eladdig nem is álmodott érzéki élvezeteket fedezett föl. Egyedül vitorlázni a tintakék Égei-tengeren ért annyit, mint a heroin; leszopogatni a szaftos bárányszuflakit egyenesen a nyársról volt olyan jó, mint az Ecstasy, és leugrani a míkonoszi sziklaszirtek magasából a tajtékos tengerbe legalább annyira feldobta, mint a kokain. Újjászülettem.
Andros vett magának egy tágas villát Szírosz szigetén, és beilleszkedett Posszidónia városának jobb társaságába. Az új közösség tagjai nemcsak gazdagok, de kulturáltak és fizikailag is jó formában voltak. A szomszédai egyaránt büszkék voltak a testükre és a szellemükre, ami ragályosnak bizonyult. A jövevény hamarosan azon kapta magát, hogy kocog a tengerparton, barnára sütteti sápadt bőrét és könyveket olvas. Andros elolvasta Homérosz Odüsszeiáját és megragadták a képzeletét a nagy erejű „bronzemberek”, akik ezeken a szigeteken csatáztak. Másnap elkezdett súlyt emelni és elképedve látta, milyen gyorsan vastagodik a mellkasa és a karja. Idővel fölfedezte, hogy a nőknek megakad rajta a szemük, és a bámulatuk isteni érzés volt. Még erősebb akart lenni. És lett is. A jelentős mennyiségű szteroiddal és a feketepiacon beszerzett növekedési hormonnal kombinált súlyemelés olyanná formálta Androst, amelyről sohasem hitte, hogy elérheti – a férfinem tökéletes példányává. Magasabb és izmosabb lett, széles vállal és erős lábbal. A bőre makulátlanul napbarnított.
Most már mindenki megbámulta.
Bekövetkezett az is, amire figyelmeztették: a szteroidok és hormonok nemcsak a testét változtatták meg, hanem a hangját is – innen jött az a puha, kísérteties suttogás, ami csak még rejtélyesebbé tette. A lágy, titokzatos hang, a hibátlan új test, a gazdagsága és az, hogy nem volt hajlandó a múltjáról beszélni, elbűvölte a nőket. Készségesen adták oda magukat, és ő mindet kielégítette – a szigeten fotózott divatmodellektől a vakációzó amerikai diáklányokon és az unatkozó feleségeken át egészen az alkalmankénti fiatalemberekig. Nem tudtak betelni vele. Mestermű vagyok.
Ahogy teltek az évek, Andros szexuális kalandozásainak izgalma szép lassan megkopott. A sziget pazar konyhája is valahogy ízét vesztette, a könyvek már nem kötötték le, de még a villájából élvezett csodás naplementék varázsa is elenyészett. Hogy lehetséges ez? Még csak a húszas évei derekán járt, de már öregnek érezte magát. Mit tartogat még az élet? Mesterművé formálta a testét; kiművelte és táplálta szellemét; az édenkertben volt az otthona és bárki szerelmét megkaphatta, akiét csak akarta.
Es mégis, hihetetlen módon ugyanolyan üresnek érezte magát, mint abban a török börtönben. Mi hiányzik az életemből?
Hónapokkal később talált rá a válaszra. Andros egyedül ült a villájában éjszaka és szórakozottan kapcsolgatott a csatornák között, amikor ráakadt egy műsorra a szabadkőművesek titkairól. Felületes munka volt, több kérdést vetett fel, mint ahányat megválaszolt, Andros mégis azon kapta magát, hogy a szabadkőművességet övező titkok sokasága lázba hozza. A narrátor egyik legendát mesélte a másik után.
A szabadkőművesek és az új világrend…
Az Amerikai Egyesült Államok szabadkőműves Nagy Pecsétje…
A P2 szabadkőműves páholy…
A szabadkőművesek eltemetett titkai…
A szabadkőműves piramis…
Andros felkapta a fejét. Piramis. A narrátor belekezdett egy rejtélyes kőpiramis történetébe, amelynek titkosírásos vésetei a rejtett bölcsesség és az elképzelhetetlen hatalom ígéretét hordozzák. A sztori, látszólag megmagyarázhatatlanul, távoli emléket ébresztett benne… egy elmosódott képet a sötét időkből. Andros felidézte, mit hallott Zachary Solomon az apjától egy rejtélyes piramisról.
Lehetséges volna? Andros erőltette az emlékezetét.
Amikor véget ért a műsor, kilépett a teraszra, hadd tisztítsa meg a fejét a hűvös levegő. Most már a részletek is visszatértek, és úgy érezte, mégiscsak lehet valami igazság a legendában. Márpedig ha ez így van, akkor Zachary Solomonnak – noha már régóta halott – még mindig van számára valamije.
Mit veszíthetek?
Három héttel később, gondosan kitervelt időzítéssel, Andros ott állt a téli hidegben Solomonék potomaci birtokának melegháza előtt. Az üvegen át Peter Solomont látta csevegni és nevetgélni a húgával, Katherine-nel. Úgy tűnik, nem esett nehezükre elfelejteni Zacharyt, gondolta.
Mielőtt az arcára húzta volna a símaszkot, Andros szippantott egy kis kokaint. Évek óta először. Érezte, ahogy kisöpri belőle a félelmet. Előhúzta a fegyverét, egy régi kulccsal kinyitotta az ajtót, és belépett.
– Üdv, Solomonék.
Sajnos az az este nem úgy alakult, ahogyan Andros eltervezte. Nemhogy a piramist nem szerezte meg, amiért jött, de megpörkölték söréttel, és menekülnie kellett a hóborította gyepen át az erdő sűrűjébe. Legnagyobb meglepetésére Peter Solomon pisztollyal a kézben üldözőbe vette. Andros berohant a fák közé, és egy meredély szélén vezető ösvényen futott tovább. Mélyen alatta egy vízesés dübörgését hallotta a csípős téli szélben. Megkerült egy tölgyfa rönköt és egy elágazásnál balra fordult. Másodpercekkel később csúszva fékezett a jeges ösvényen, épp hogy elkerülve a biztos halált. Istenem!
Tőle alig egy lépésre az ösvény véget ért, s a sziklafal meredeken szakadt le a jeges folyóba. A másik oldalán azt véste valaki ügyetlen gyerekkézzel a kőbe:
Zach hídja
A szakadékon túl az ösvény folytatódott. De hol a híd? A kokain már nem hatott. Csapdába estem! Andros páni félelemben fordult sarkon, hogy visszafelé keressen menekülő utat, de szembetalálta magát Peter Solomonnal, aki lihegve loholt a nyomában a pisztollyal.
Andros a fegyverre nézett és hátrált egy lépést. A meredély a háta mögött legalább tizenöt méter magasan volt a jég borította folyó felett. A vízesés hideg párája a csontjáig megborzongatta.
– Zach hídja már rég elkorhadt – mondta Solomon zihálva. – Ő volt az egyetlen, aki ilyen messzire elmerészkedett. – Solomon feltűnően biztos kézzel tartotta a fegyvert. – Miért ölte meg a fiamat?
– Egy senki volt – válaszolta Andros. – Drogos. Csak szívességet tettem neki.
Solomon közelebb lépett, egyenesen Andros mellének szegezte a pisztolyt.
– Talán most én is tehetek egy hasonló szívességet. – Meglepően elszánt volt a hangja. – Agyonverte a fiamat. Hogy tehet ilyet egy ember?
– Az emberek bármire képesek, ha sarokba szorítják őket.
– Megölte a fiamat!
– Nem – válaszolta Andros felpaprikázva. – A fiát maga ölte meg. Milyen ember hagyja a fiát egy börtönben, amikor módja van kiszabadítani! Maga ölte meg a fiát! Nem én.
– Nem tud semmit! – Solomon üvöltött, a hangja tele fájdalommal.
Tévedsz, gondolta Andros. Mindent tudok.
Peter Solomon a pisztolyt előre tartva még közelebb jött; már csak öt méterre volt. Androsnak égett az oldala és tudta, hogy erősen vérzik. A meleg végigáradt a gyomrán. Átnézett a válla fölött, le a mélységbe. Aztán visszafordult Solomonhoz.
– Tudom, hogy nem az a fajta ember, aki hidegvérrel öl. Solomon rezzenetlenül közeledett.
– Figyelmeztetem – mondta Andros -, ha meghúzza azt a ravaszt, örökké üldözni fogom.
– Már megtette. – Azzal Solomon tüzelt.
Ahogy a Kalorama Heights felé száguldott a limuzinnal, Malakh eltűnődött a csodás eseményeken, amelyek megmentették a biztos haláltól annak a jeges meredélynek a szélén. Akkor örökre átalakult. A lövés csak egy pillanatig visszhangzott, a hatása mégis évtizedeket tett meg nem történtté. Egykor napbarnított és tökéletes testét attól az éjszakától fogva sebhelyek borítják… sebhelyek, amelyeket most új személyazonosságának tetovált jelképei rejtenek el.
Malakh vagyok.
Végig ez volt a sorsom.
Átment a tűzön, hamuvá vált, hogy újra megszülessen… hogy még egyszer átalakuljon. Ma este megteszi az utolsó lépést ezen a hosszú és magasztos úton.
A pótkulcs becenevű, minimális járulékos kárt okozó robbanóanyagot kifejezetten ajtók áttörésére fejlesztették ki a különleges erők. Az elsősorban ciklonitot és plasztifikáló adalékként dietil-hexilt tartalmazó anyag lényegében egy papírvékony C-4-lapka, amit be lehet dugni az ajtórésbe. A könyvtári olvasóterem ajtajánál remekül bevált.
Az akciót vezető Turner Simkins ügynök átlépett az ajtóroncson, és körbepásztázott a hatalmas, nyolcszögletű teremben, hogy észlel-e valahol mozgást. Semmi.
– Világítást kikapcsolni – rendelkezett.
Az egyik ügynök megtalálta a fali kapcsolótáblát, és áram-talanított, a nagyolvasó sötétbe borult. Mind a négyen egy emberként tették fel az éjjellátó szemüveget. Mozdulatlanul állva fürkészték a termet, amely most zöldesen derengő árnyképekben jelent meg előttük.
Így sem észleltek változást.
Senki sem moccant a sötétben.
A szökevények valószínűleg fegyvertelenek, de azért a behatoló kommandósok előreszegezték a fegyvereiket, amelyek fenyegető lézerfénypászmákat vetítettek a sötétségbe. A férfiak mindenhová bevilágítottak, végigmentek a keresővel a padlón, a falakon, a galériákon. Gyakran a lézerfényű fegyver puszta látványa egy sötét helyiségben is elegendő volt ahhoz, hogy a szökevény megadja magát.
Ma este azonban nem ez a helyzet.
Még mindig semmi mozgás.
Simkins ügynök fölemelte a kezét, szétküldve a csapatot. A négy ember hangtalanul indult el a szélrózsa minden irányába. Lassan haladva az asztalok között Simkins állított valamit a szemüvegén, működésbe hozva a CIA arzenáljának legújabb segédeszközét. Hőkamera persze már évek óta létezik, de a miniatürizálás előrehaladtával, az érzékenység növelésével és az integrációval lehetővé vált a látásnövelő eszközök új generációjának kifejlesztése, amely már-már az emberfelettivel határos látóképességgel ruházta fel a kommandósokat.
Látunk a sötétben. Átlátunk a falakon. És most már… belelátunk a múltba.
A hőkamera már olyan csekély hőmérséklet-különbséget is észlelni tudott, amellyel nemcsak egy ember tartózkodási helyét állapíthatta meg, hanem azt is, hogy hol tartózkodott korábban. Ez a „múltba látó” képesség sokszor bizonyult hatékony eszköznek. Ma este is. Simkins ügynök hőjelet észlelt az egyik olvasóasztalnál. Az éjjellátó szemüveg két széket mutatott, amelyek vörhenyes színe arra utalt, hogy ezek melegebbek, mint a terem többi széke. Az olvasólámpa narancsszínben derengett. Nyilvánvaló, hogy két ember ült ennél az asztalnál, már csak az a kérdés, hogy merre mentek innen.
A központi pultnál találta meg a választ, ahol a nagy kabinetszekrény emelkedett. A pulton egy bíborszín kéznyom tűnt elő kísértetiesen.
Simkins ügynök előreszegezett fegyverrel közeledett a nyolcszögletű kabinethez, a lézerfényben vizsgálgatva a felszínét. Végül felfedezte a nyílást. Tényleg hagyják magukat sarokba szorítani egy szekrényben? Az ügynök ellenőrizte a peremet és újabb kéznyomot pillantott meg. Nyilván valaki a keretbe kapaszkodott, miközben bebújt a nyíláson. Nem volt már miért óvatoskodni.
– Hőjelzés! – kiáltotta Simkins a kabinetre mutatva. – Felfejlődni!
Két oldalról körülvették a szekrényt.
Simkins megindult a nyílás felé. Már három méter távolságból is látta, hogy valamilyen fényforrás van odabent.
– Fény a kabinetben! – kiáltotta abban a reményben, hogy a hangja is elég lesz ahhoz, hogy Mr. Bellamy és Mr. Langdon felemelt kézzel előbújjon.
Nem történt semmi.
Nem baj, akkor majd lépünk mi.
Amikor Simkins megközelítette a nyílást, váratlan, zörgő hangot hallott bentről. Valamilyen gép. Megállt, és töprengett, mi működhet ilyen zajjal abban a szűk térben. Abban a pillanatban, ahogy odaért a nyíláshoz, kialudt a fény.
Köszönöm, igazította meg az éjjellátó készüléket, előny nálunk.
Belesett és nem várt látvány tárult fel előtte. Amit kabinetszekrénynek vélt, az inkább egy lépcsősor fölé emelt mennyezet volt. A lépcsők levezettek egy másik helyiségbe. Az ügynök előretartott fegyverrel indult el lefelé; a gép zúgása minden lépéssel hangosabb lett.
Mi a fene lehet itt?
Az olvasóterem alatt egy kis gépházszerűség volt. Jól azonosította a zajt, bár azt nem tudta, hogy Bellamy és Langdon indította-e el a gépet, vagy eleve folyamatosan működik. De ennek nem is volt jelentősége. A szökevények beszédes hőjeleket hagytak maguk után a helyiség egyetlen kijáratán, egy nehéz vasajtón, amelynek kódbillentyűzetén tisztán látszott négy ujjlenyomat. Az ajtókeret körül narancsszínű fénysáv jelezte, hogy a túloldalon felkapcsolták a világítást.
– Ajtót berobbantani! – mondta Simkins. – Erre menekültek.
Mindössze nyolc másodpercbe tellett, hogy a résbe helyezzék, és felrobbantsák a „pótkulcsot”. Amikor eloszlott a füst, különös világ tárult az ügynökök elé.
A Kongresszusi Könyvtár polcfolyómétereit pontosabb volna folyókilométereknek nevezni; a raktárak többnyire a föld alatt húzódnak. A könyvespolcok hosszú sorai a végtelen olyan optikai illúzióját keltették, amelyet tükrökkel lehet elérni.
Egy táblán ez volt olvasható:
klimatizált környezet
Kérjük az ajtót becsukni
Simkins átnyomakodott a beszakított ajtón és megcsapta a hideg levegő. Akaratlanul is elmosolyodott. Még ez is a mi kezünkre játszik. A hűtött helyiségben a hőjelek felértek egy napkitöréssel; még az éjjellátó szemüvegekben is látszott az amorf vörös folt egy korláton, amelyet Bellamy vagy Langdon megfoghatott, amikor elfutott mellette.
– Elfuthattok – suttogta az ügynök -, de elrejtőzni nem tudtok.
Ahogy Simkins és az emberei benyomultak a polcok labirintusába, kiderült, a terep annyira kedvező számukra, hogy még a szemüvegekre sincs szükségük. Normál körülmények között ez az útvesztő remek rejtekhely lehetett volna, de a Kongresszusi Könyvtár energiatakarékosságból mozgásérzékelő lámpákat használt, amelyek most úgy világították ki a menekülők útvonalát, mint egy kifutópályát. A távolban egy keskeny fénysáv mozgott folyamatosan előre.
A férfiak lekapták a fejükről az éjjellátó készüléket és hosszú, gyakorlott léptekkel a menekülők után vetették magukat, ide-oda cikázva a látszólag végeérhetetlen polcsorok között. Simkins hamarosan fényeket látott villódzni maga előtt a sötétben. Közeledünk. Beleerősített, és már a lépteket kísérő zihálást is hallotta. Aztán megpillantotta a célszemélyt.
– Látom! – üvöltötte.
A magas, vékony Warren Bellamy a jelek szerint lemaradt. Az elegánsan öltözött fekete férfi légszomjjal küszködve botladozott a polcok között. Kár a gőzért, öreg.
– Álljon meg, Mr. Bellamy! – kiáltotta Simkins.
Bellamy tovább futott, éles kanyarokat véve a sorok végén. Minden fordulónál újabb lámpák gyulladtak ki a feje felett.
Amikor a csapat már csak húsz méterre volt tőle, ismét felszólították, hogy álljon meg de Bellamy nem engedelmeskedett.
– Szedjétek le! – parancsolta Simkins.
A nem halálos fegyverrel rendelkező kommandós célzott és lőtt. A lövedék végigsüvített a polcok közötti folyosón, és Bel-lamyt lábon találta a vattacukornak becézett anyag, ami egyáltalán nem volt édes. A katonaság számára találta fel a Sandia National Laboratories mint nem halálos ártalmatlanná tevő eszközt, amely nyúlós, ragacsos poliuretán szálat lőtt ki. A becsapódáskor a szál megkeményedett, merev műanyagszövedéket képezve a szökevény térdén. Ez hasonló hatással volt a futó célpontra, mintha seprűnyelet dugnánk a biciklikerék küllői közé: a mozgásban lévő láb megdermed, és az ember arccal a földre zuhan. Bellamy még vagy három métert csúszott egy sötét folyosón, mielőtt mozdulatlanná merevedett; a feje fölött kigyúlt a lámpák sora.
– Átveszem Bellamyt! – kiáltotta Simkins. – Ti menjetek Langdon után! Nem sokkal előbbre járhat… – Az ügynök hirtelén elhallgatott, mert rájött, hogy Bellamy előtt koromsötétek a polcsorok. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem futott előtte. Egyedül volt?
– Hol van? – üvöltött rá az ügynök. Bellamynak vérzett az ajka az esés miatt.
– Kicsoda?
Simkins ügynök fölemelte a lábát, és Bellamy tisztaselyem nyakkendőjére helyezte a bakancsa talpát. Aztán lehajolva kissé ránehezedett.
– Higgyen nekem, Mr. Bellamy, velem nem érdemes ezt a játékot játszani.
Robert Langdon hullának érezte magát.
Kiterítve feküdt, a mellén keresztbetett kézzel a totális sötétségben, beszorulva a lehető legzártabb térbe. Noha Katherine hasonló testhelyzetben feküdt a fejénél, Langdon nem láthatta. Szorosan csukva tartotta a szemét, nehogy véletlenül megpillantson valamit ijesztő környezetéből.
Szűkös volt a tér körülötte.
Nagyon szűkös.
Hatvan másodperccel ezelőtt, amikor berobbantották az olvasóterem ajtaját, Langdon és Katherine Bellamyt követve bebújt egy kabinetszekrénybe, lement egy lépcsőn, és váratlan helyen találta magát.
Langdon azonnal tudta, hogy hol vannak. A könyvek keringető rendszere! Egy kis repülőtér csomagkiadójára emlékeztető helyiségbe több szállítószalag futott be különböző irányokból. Mivel a Kongresszusi Könyvtár három külön épületből állt, az olvasóterembe kért könyveket gyakran nagy távolságból kellett odaszállítania a föld alatti alagutakat behálózó futószalag-rendszernek.
Bellamy azonnal átvágott a helyiségen, egy acélajtó előtt behelyezte a beléptető kártyáját a leolvasóba, leütött néhány billentyűt, és belökte az ajtót. Sötét volt mögötte, de ahogy kinyílt az ajtó, mozgásérzékelő lámpák sora villant fel.
Amikor Langdon meglátta, mi van az ajtón túl, rögtön tudta, hogy ezen a helyen csak nagyon kevés embernek volt alkalma megfordulni. A Kongresszusi Könyvtár raktára. Bellamy terve biztatónak tűnt. Lehet-e jobb búvóhely egy hatalmas labirintusnál?
Bellamy azonban nem vezette be őket a polcok közé. Egy könyvvel kitámasztotta az ajtót, majd szembefordult velük.
– Azt reméltem, hogy több dolgot is elmagyarázhatok önnek, de nincs rá idő. – Átadta Langdonnak a beléptető kártyáját. – Még szüksége lesz rá.
– Ön nem jön velünk? – kérdezte Langdon. Bellamy megrázta a fejét.
– Nem sikerülhet, csak ha szétválunk. A legfontosabb, hogy a piramis és a pillérfej biztonságban legyen.
Langdon nem látott innen más kivezető utat, csak a lépcsőt, ami visszavisz az olvasóterembe.
– De mi hová megyünk?
– Én becsalom őket a raktárba, minél mélyebbre – mondta Bellamy. – Csak ennyit tudok tenni a menekülésükért.
Mielőtt Langdon megkérdezhette volna, hogy ők merre menjenek Katherine-nel, Bellamy rátett egy nagy könyves ládát a futószalagra.
– Feküdjenek a szalagra – mondta. – Ne lógassák ki a kezüket.
Langdon csak bámult. Ezt nem gondolhatja komolyan! A futószalag egy rövid szakasz megtétele után eltűnt egy sötét lyukban a falban. A nyílás elég nagynak tűnt ahhoz, hogy átférjen rajta egy könyves láda, de annál több nemigen. Langdon vágyakozva nézte a raktár polcsorait.
– Felejtse el – mondta Bellamy. – A mozgásérzékelő lámpák miatt ott lehetetlen elbújni.
– Hőjelzés! – kiáltotta egy hang odafent. – Felfejlődni!
Katherine nyilván eleget hallott ahhoz, hogy megértse. Felkapaszkodott a futószalagra, fejével a nyílás felé, s keresztbetette a kezét a mellén, mint egy múmia a szarkofágban.
Langdon csak állt dermedten.
– Robert – sürgette Bellamy -, ha nem teszi meg értem, tegye meg Peterért.
A fönti hangok most már közelebbről hallatszottak.
Langdon, mintha álomban mozogna, odalépett a szállítószalaghoz. Rátette a válltáskáját és utánamászott, Katherine lábához fektetve a fejét. Hidegnek érezte a kemény gumiszalagot a háta alatt. Fölnézett a mennyezetre, mint egy kórházi beteg, aki arra vár, hogy fejjel előre betolják az MRI-gépbe.
– Tartsa bekapcsolva a telefonját – mondta Bellamy. – Valaki hamarosan hívni fogja… és segítséget ajánl. Bízzon benne.
Hívni fog valaki? Langdon tudta, hogy Bellamy többször is sikertelenül próbált elérni valakit, akinek üzenetet hagyott. Csak néhány másodperce történt, miközben a csigalépcsőn siettek lefelé, hogy újra próbálkozott, s most végre válaszolt is valaki, akivel fojtott hangon néhány szót váltott, majd letette.
– Menjenek végig a szalaggal – mondta Bellamy. – Gyorsan ugorjanak le, mielőtt visszafordul. Használja a kártyámat a kijutáshoz.
– Hová ki? – követelt választ Langdon.
De Bellamy már a kapcsolókaroknál volt. A különböző irányokba tartó futószalagok mozgásba lendültek. Langdon érezte, hogy megremeg alatta a szerkezet, és a feje fölött elindul a mennyezet.
Istenem, segíts!
A falban lévő nyíláshoz közeledve utoljára még visszanézett és azt látta, hogy Bellamy berohan a könyvespolcok közé, és az ajtó bezárul utána. Egy pillanattal később Langdont magába nyelte a könyvtár sötétje… miközben egy ugráló vörös lézerpont tartott lefelé a lépcsőn.
A Preferred Security alulfizetett biztonsági őre még egyszer ellenőrizte a Kalorama Heights-i címet a híváslistáján. Ez lenne az? A kapuval elzárt kocsibejáró a környék egyik legnagyobb és legbékésebb birtoka volt, ezért tűnt olyan furcsának, hogy ezzel kapcsolatban érkezett segélyhívás a 911-re.
Ahogy az a megerősítetlen riasztásoknál szokás, a 911 kapcsolatba lépett a helyi riasztórendszert üzemeltető céggel, mielőtt értesítette volna a rendőröket. A nő gyakran vélte úgy, hogy cégük mottója – „Az önök első védvonala” – nyugodtan lehetne ez is: „Téves riasztások, rossz viccek, elveszett macskák, lökött szomszédok bejelentései.”
Ma este is úgy érkezett ki a megadott címre, hogy nem közölték, mi volt a hívás oka. Ezért a pénzért. Nem volt más dolga, mint bekapcsolni a kocsi tetején a sárga lámpát, bejutni a birtokra és jelenteni, ha bármi szokatlant észlel. Rendszerint valami ártalmatlan dolog szólaltatta meg a ház riasztóját, amit ki tudott kapcsolni a saját kulcsaival. Ez a ház azonban néma volt. Nem szólt a riasztó. Az utcáról nézve minden csendes és sötét.
Az őr megnyomta a kaputelefont, de nem felelt senki. Beütötte a felülíró kódot, ami kinyitotta a kaput, és behajthatott rajta. Járatta a motort, és nem kapcsolta ki a kocsi tetején forgó sárga lámpát sem, amíg elsétált a bejárati ajtóig és becsengetett. Semmi. Bentről nem észlelt sem fényt, sem mozgást.
Kényszeredetten követte az ilyenkor kötelező eljárást: bekapcsolva a zseblámpát körútra indult a ház körül, hogy ellenőrizze, nem látni-e betörés nyomát az ajtókon és ablakokon. Alig fordult be a sarkon, egy hosszú, fekete limuzin hajtott el a ház előtt, csak egy pillanatra lassítva, mielőtt a sofőr újra gázt adott.
Kíváncsi szomszédok.
A nő lassan körbejárta és alaposan szemügyre vette a házat, de nem látott semmi rendellenest. Az épület nagyobb volt, mint gondolta, és mire a hátsó kertig ért, már reszketett a hidegtől. Nyilván nincs itthon senki.
– Központ? – szólt bele a rádióba. – A Kalorama Heights-i riasztásra jöttem ki. Nincsenek itthon. Nem látok problémát. Körbejártam a házat, nincs jele behatolásnak. Téves riasztás.
– Vettem – válaszolta az operátor. – További jó éjszakát.
A nő visszaakasztotta a rádiót az övére és megszaporázta a lépteit, alig várta, hogy beülhessen a meleg kocsiba. Útközben azonban észrevett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. Egy apró, kék fénypöttyöt a ház mögött.
Odament, hogy megnézze, honnan jön – egy alacsony szellőzőablakon át szűrődött ki, nyilván a ház alagsorából. Az üveget elsötétítették, belülről kenhették be valamilyen festékkel. Talán sötétkamra van ott? Az apró kék fényfolt csak azért vált láthatóvá, mert egy kis helyen lepereghetett a festék. A nő megkopogtatta az ablakot, hátha odalent dolgozik valaki.
– Hahó! – kiáltott be.
Semmi válasz, de ahogy az üveget kopogtatta, még egy helyen levált a festék, s így már jobban beláthatott. Lehajolt, és az üveghez nyomva az arcát fürkészni kezdte az alagsort. Abban a pillanatban azt kívánta, bár ne tette volna.
Jézusom, ez meg mi?
Az ablak előtt guggolva elborzadva meredt a szeme elé táruló látványra. Végül remegő kézzel a rádiójáért nyúlt. Nem akadt a kezébe.
Egy sokkolóból két elektromos ütést mértek a tarkójára, és égő fájdalom járta át a testét. Az izmai görcsbe merevedtek, előrebukott és még a szemét sem tudta becsukni, amikor arccal a hideg földre esett.
Nem ma este történt először, hogy Warren Bellamynak bekötötték a szemét. Mint valamennyi szabadkőműves testvére, ő is megkapta a szertartásos fekete szemkötőt, amikor felavatták egy magasabb fokra. Akkor azonban bizalmas barátok között volt. Ma este nem. A férfiak keményen megkötözték, zsákot húztak a fejére, és kivezették a könyvraktárból.
Az ügynökök fizikai fenyegetéssel akarták rábírni Bellamyt, hogy árulja el Robert Langdon hollétét. Bellamy tudta, hogy öregedő teste úgysem bír ki sokat, ezért gyorsan előállt a hazugságával.
– Langdon ide már nem jött velem! – közölte levegő után kapkodva. – Azt mondtam neki, hogy menjen fel a galériára és rejtőzzön el Mózes szobra mögött, de azt nem tudom, hogy most hol van! – A történet a jelek szerint meggyőző volt, mert két ügynök azonnal futásnak eredt. A másik kettő némán tovább terelte Bellamyt a polcok között.
Az volt az egyedüli vigasza, hogy Langdont és Katherine-t biztonságos távolságban tudta a piramissal. Langdon hamarosan hívást kap egy embertől, aki menedéket fog nyújtani neki. Bízzon benne! Az az ember, akinek Bellamy telefonált, sokat tudott a szabadkőműves piramisról és titkairól – tudta, hol van az a rejtett csigalépcső, amely levezet a föld alá, az ősi bölcsesség évszázados rejtekhelyére. Bellamynak végre sikerült őt elérnie, miközben elhagyták az olvasótermet, és meg volt győződve arról, hogy az ember a rövid közlésből is mindent értett.
Most, ahogy a teljes sötétségben haladt, maga elé képzelte a kőpiramist és az arany pillérfejet Langdon táskájában. Sok éve már annak, hogy ez a két tárgy egy fedél alatt volt.
Bellamy sohasem fogja elfelejteni azt a szomorú estét. Az elsőt azok közül, amelyek Peterre várták. Bellamyt meghívták Solomonék potomad birtokára, ahol Zachary Solomon huszonegyedik születésnapját ünnepelték. Zachary, noha lázadó gyerek volt, mégiscsak Solomon, ami azt jelentette, hogy aznap este, a családi hagyományt követve megkapja az örökségét. Bellamy Peter egyik legkedvesebb barátja és bizalmas szabadkőműves testvére volt, ezért őt kérték fel tanúnak. De Bellamynak nem csak a pénz átadásán kellett tanúskodnia. Sokkal több forgott kockán azon az estén, mint a vagyon.
Bellamy korán érkezett, és Peter dolgozószobájában várakozott, ahogy kérték. A pazar régi helyiség a bőr, a fafűtés és teafű illatát őrizte. Nem sok idő múlva Peter bevezette a fiát, Zacharyt. Amikor a hórihorgas kamasz meglátta Bellamyt, fölvonta a szemöldökét.
– Mit keres itt?
– Én vagyok a tanú – magyarázta Bellamy. – Boldog születésnapot, Zachary!
A fiú motyogott valamit, és elfordult.
– Ülj le, Zach – mondta Peter.
Zachary leült az apja hatalmas- íróasztalával szembeállított egyetlen székre. Solomon bereteszelte a dolgozószoba ajtaját. Bellamy oldalt foglalt helyet.
Solomon komoly hangon szólította meg Zacharyt.
– Tudod-e, hogy miért vagy itt?
– Sejtem – felelte Zachary.
Solomon mélyet sóhajtott.
– Tudom, hogy jó ideje nem beszéltünk már egymással, Zach. Mindent megtettem, hogy jó apád legyek és hogy felkészítselek erre a pillanatra.
Zachary nem szólt egy szót sem.
– Mint tudod, minden Solomon gyerek, ha eléri a nagykorúságot, megkapja az örökségét… egy részt a Solomon-vagyonból, ami a hagyományozó szándéka szerint pénzmag… mag, amelyet el kell vetni, gondoskodni a fejlődéséről, hogy az emberiség hasznára legyen.
Solomon a fali széfhez ment, kinyitotta és kivett belőle egy nagy fekete mappát.
– Fiam, ez a mappa tartalmazza mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy törvényesen a nevedre kerüljön a pénzbeli örökséged. – Letette az asztalra. – A cél az, hogy ennek a pénznek a segítségével felépíts magadnak egy hasznos, termékeny, virágzó és filantróp életformát.
Zachary a mappa után nyúlt.
– Kösz.
– Várj! – mondta az apja, a mappára téve a kezét. – Van még valami, amit el kell magyaráznom.
Zachary megvető tekintettel visszasüppedt a székbe.
– A Solomon-örökségnek olyan vonatkozásai is vannak, amelyekről még nem tudsz. – Az apja most egyenesen Zachary szemébe nézett. – Te elsőszülött vagy, Zachary, ami azt jelenti, hogy módodban áll választani.
A huszonéves fiú kihúzta magát, és kíváncsian figyelt.
– Ez a választás meghatározhatja a jövődet, ezért nyomatékosan kérlek, hogy alaposan mérlegeld.
– Milyen választás?
Az apja nagyot sóhajtott.
– Választás a gazdagság és a bölcsesség között.
Zachary üres tekintettel bámult rá.
– Gazdagság, vagy bölcsesség? Nem értem.
Solomon fölállt, visszament a széfhez és kivett belőle egy nehéz kőpiramist, amelybe szabadkőműves szimbólumokat véstek. Letette az asztalra a mappa mellé.
– Ez a piramis nagyon régen készült, és nemzedékek óta a mi családunk őrzi.
– Egy piramis? – Zachary nem tűnt különösebben izgatottnak.
– Fiam, ez a piramis egy térkép… amely az emberiség egyik legnagyobb, eltemetett kincsének lelőhelyét rejti. Ez a térkép arra szolgál, hogy egy napon újra felfedezzék ezt a kincset. – Peter hangját büszkeség dagasztotta. – És ma este, a hagyományt követve, átadhatom neked… bizonyos feltételek mellett.
Zachary gyanakodva méregette a piramist.
– Mi az a kincs?
Bellamy sejtette, hogy Peter nem ezt az érzéketlen kérdést várta. De megőrizte méltóságteljes nyugalmát.
– Zachary, nehéz megmagyarázni háttérismeretek nélkül. De ez a kincs lényegében… valami olyasmi, amit Ősi misztériumoknak nevezünk.
Zachary nevetett, nyilván azt hitte, hogy az apja tréfál. Bellamy látta, hogy Peter szemébe mélabú költözik.
– Nagyon bonyolult ezt elmondani, Zach. Hagyományosan, amikor egy Solomon betölti a huszonegyedik évét, elindul a magasabb képzettség megszerzésének útján…
– Megmondtam! – csattant fel Zachary. – Nem megyek főiskolára!
– Én nem a főiskoláról beszélek – folytatta apja még mindig halk és nyugodt hangon. – Én a szabadkőműves testvériségről beszélek. A felkészülésről az emberi tudás örök misztériumainak befogadására. Ha olyan terveid volnának, hogy csatlakozol a soraikhoz, akkor lassan megszereznéd az ahhoz szükséges ismereteket, hogy felfoghasd a ma esti döntés jelentőségét.
Zachary a szemét forgatta.
– Kímélj meg egy újabb szabadkőműves kiselőadástól. Tudom, hogy én vagyok az első Solomon, aki nem akar belépni. Na és akkor? Nem vagy képes megérteni? Nincs kedvem jelmezbe öltözni egy rakás vénember között.
Az apja hosszan hallgatott, és Bellamy észrevette, hogy Peter még mindig fiatalos szeme körül már megjelentek a finom ráncok.
– De, megértem – mondta végül Peter. – Változnak az idők. Megértem, hogy a szabadkőművesség furcsának, sőt talán unalmasnak tűnhet a számodra. De azt akarom, hogy tudd, az ajtó mindig nyitva áll előtted, ha meggondolod magad.
– Addig álljál vívóállásban – morogta Zachary.
– Ebből elég! – kiáltotta Peter felpattanva. – Látom, hogy nem könnyen birkózol meg az élettel, Zachary, de nem én vagyok az egyedüli kalauzod. Jó emberek várnak rád, akik boldogan fogadnának maguk közé a szabadkőműves körben, és ráébresztenének igazi képességeidre.
Zachary vihogva fordult oda Bellamyhoz: – Tehát ezért van itt, Mr. Bellamy? Hogy falkában támadjanak rám?
Bellamy nem válaszolt, csak tiszteletteljes pillantást vetett Peter Solomonra – mintegy emlékeztetve Zacharyt, hogy ki a rangidős a szobában.
Zachary visszafordult az apjához.
– Zach – mondta Peter -, ez így nem vezet sehová… ezért csak egyet közlök veled. Akár megérted, milyen felelősséggel jár a ma esti döntésed, akár nem, családi kötelességem felkínálni neked. – A piramisra mutatott. – Ennek a piramisnak az őrzése kivételes előjog. Nyomatékosan kérlek, hogy gondolkozz ezen a lehetőségen néhány napig, mielőtt döntesz.
– Lehetőségen? – kérdezett vissza Zachary. – Hogy őrizgessek egy darab követ?
– Nagy misztériumok vannak ezen a világon, Zach – mondta Peter sóhajtva. – A legvadabb képzeletedet is meghaladó titkok. Ez a piramis ilyen titkokat véd. És ami még fontosabb, eljön majd az idő, valószínűleg még a te életedben, amikor végre fény derül a piramis titkára. Az lesz az emberi átalakulás nagy pillanata… és te esélyt kapsz arra, hogy szereped legyen abban a pillanatban. Szeretném, ha komolyan elgondolkoznál ezen. A gazdagság hétköznapi, a bölcsesség ritka. – Előbb a mappára, majd a piramisra mutatott. – Nagyon kérlek, tartsd eszedben, hogy a gazdagság bölcsesség nélkül gyakran katasztrófához vezet.
Zachary úgy nézett az apjára, mintha azt hinné, elment az esze.
– Hiába beszélsz, apa, majd bolond lennék lemondani az örökségemről ezért – mondta a piramisra bökve.
Peter összefonta maga előtt a karját.
– Ha úgy döntesz, hogy elfogadod a felelősséget, megőrzöm neked a pénzt és a piramist, amíg sikeresen be nem fejeződik a képzésed a szabadkőműveseknél. Ez évekbe telik, de olyan érettségre teszel szert, amellyel már átveheted a pénzt és a piramist. Gazdagság és bölcsesség. Hatalmas kombináció.
Zachary megelégelte.
– Jézusom, apa! Te aztán soha nem adod fel! Nem érted, hogy teszek a szabadkőművesekre, a kőpiramisokra meg az ősi bölcsességre? – Felkapta az asztalról a fekete mappát és hadonászni kezdett vele az apja orra előtt. – Ez itt az én örökségem! Ugyanaz, amit az előttem járó Solomonok is megkaptak! Nem hiszem el, hogy ki akarsz forgatni az örökségemből egy ilyen kincses térképről szóló ócska mesével! – A hóna alá csapta a mappát, és elviharzott Bellamy mellett a tornácra kivezető ajtóhoz.
– Zachary, várj! – Az apja utána rohant, de Zachary nem fordult hátra. – Bármit teszel, soha nem beszélhetsz a piramisról, amit az imént láttál! – Peter Solomonnak rekedté vált a hangja. – Senkinek! Soha!
De Zachary a füle botját sem mozgatta, beleveszett a sötétségbe.
Peter Solomon szürke szeme tele volt fájdalommal, amikor visszament az íróasztalához és lerogyott a bőrszékbe. Hosszú hallgatás után kényszeredett mosollyal nézett Bellamyra.
– Hát, ez jól ment.
Bellamy sóhajtott, osztozva a barátja fájdalmában.
– Peter, nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de… megbízol benne?
Solomon üres tekintettel meredt a semmibe.
– Úgy értem… – erősködött Bellamy -, tényleg nem fog beszélni a piramisról?
Solomon arca kifejezéstelen maradt.
– Igazán nem tudom, mit mondjak, Warren. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ismerem a fiamat.
Bellamy felállt, és lassan járkálni kezdett fel-alá az asztal előtt.
– Peter, teljesítetted a családi kötelességedet, de most, tekintettel a történtekre, úgy gondolom, hogy elővigyázatosságból óvintézkedéseket kell tennünk. Én visszaadom neked a pillérfejet, te pedig új rejtekhelyet keresel neki. Mostantól valaki másnak kellene őriznie.
– Miért? – kérdezte Solomon.
– Ha Zachary bárkinek is beszél a piramisról… és elmondja, hogy én is jelen voltam…
– Zachary nem is tud a pillérfejről, és túl éretlen ahhoz, hogy felfogja a piramis igazi jelentőségét. Nem kell máshová vinnünk. Én visszateszem a piramist a széfbe. Te meg ott hagyod a pillérfejet, ahol eddig is tartottad. Marad minden a régiben.
Hat évvel később, karácsony napján, amikor a család épp hogy elkezdte feldolgozni Zachary halálát, az a behemót ember betört a Solomon-birtokra és azt állította, hogy ő ölte meg Zacharyt a börtönben. A behatoló a piramisért jött, de csak Isabel Solomon életét vitte el.
Néhány nap múlva Peter a dolgozószobájába kérette Bellamyt. Bezárta az ajtót, kivette a széfből a piramist és odaállította kettejük közé az asztalra.
– Hallgatnom kellett volna rád.
Bellamy tudta, hogy Petert gyötri a bűntudat.
– Az sem segített volna. Solomon kimerülten fújt egyet.
– Elhoztad a pillérfejet?
Bellamy kivett egy kis, kocka alakú dobozt a zsebéből. A színehagyott barna papír duplán volt átkötve és viasszal lepecsételve a Solomonok gyűrűjével. Bellamy letette a csomagot az asztalra, abban a tudatban, hogy a szabadkőműves piramis két fele aznap este közelebb került egymáshoz a kelleténél.
– Keress valakit, aki vigyáz rá. De ne mondd el, hogy ki az.
Solomon bólintott.
– És tudok egy helyet, ahol elrejtheted a piramist – folytatta Bellamy. A Capitolium épületének pincéjére gondolt. – Nincs annál biztonságosabb hely egész Washingtonban.
Bellamy most felidézte, hogy Solomonnak azonnal megtetszett az ötlet, mert szimbolikusan találónak tűnt a nemzet jelképes szívében rejteni el a piramist. Mennyire rávall ez Solomonra, gondolta Bellamy. Még válsághelyzetben is idealista marad.
Most, tíz évvel később, ahogy bekötött szemmel átkísérték a Kongresszusi Könyvtáron, tudta, hogy a ma esti válság még messze nem ért véget. S már azt is tudta, kinek adta át megőrzésre Solomon a pillérfejet… és imádkozott, hogy Robert Langdon fel tudjon nőni a feladathoz.
A Második utca alatt vagyok.
Langdon szorosan csukva tartotta a szemét, miközben a szállítószalag átzakatolt a sötétségen a könyvtár John Adams nevét viselő épülete felé. Mindent megtett, hogy ne gondoljon arra a sok tonna földre a feje felett és a szűk járatra, amelyben utazott. Jó néhány méter távolságból hallotta Katherine lélegzését, de a nő eddig még nem szólalt meg.
Sokkos állapotban van. Langdon nagyon nem szívesen beszélt volna neki a bátyja levágott kezéről. El kell mondanod, Robert. Tudnia kell róla.
– Katherine? – szólalt meg végül Langdon anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Jól van?
Egy reszkető, testetlen hang válaszolt valahonnan elölről.
– Róbert, az a piramis… Peteré, igaz?
– Igen – felelte Langdon.
Hosszú csönd állt be.
– Azt hiszem… azért a piramisért ölték meg az anyámat.
Langdon pontosan tudta, hogy Isabel Solomont tíz évvel ezelőtt meggyilkolták, de nem ismerte a részleteket, és Peter sohasem említette neki a piramist.
– Miről beszél?
Katherine érzelmektől elfúló hangon idézte fel annak az estének a borzalmas eseményeit, amikor a tetovált férfi betört a birtokukra.
– Nagyon régen volt, de sosem felejtem el, hogy egy piramist követelt. Azt mondta, hogy a börtönben hallott a piramisról az unokaöcsémtől, Zacharytól… Közvetlenül azelőtt, hogy megölte.
Langdon hitetlenkedve hallgatta. A Solomon család tragédiája minden képzeletet felülmúlt. Katherine folytatta, elmesélve Langdonnak, hogy mostanáig azt hitte, a behatoló meghalt azon az estén… de ma újra felbukkant, Peter pszichiáterének adta ki magát, és a házába csalta Katherine-t.
– Nagyon személyes dolgokat tudott a bátyámról, az anyám haláláról, sőt még a munkámról is – mesélte Katherine szorongva. – Olyan dolgokat, amiket csak Petertől hallhatott. És én megbíztam benne… így tudott bejutni a Smithsonian Központjába. – Katherine vett egy nagy levegőt, és elmondta Langdonnak, szinte bizonyos abban, hogy ez az ember ma este megsemmisítette a laborját.
Langdon mélységes megrendüléssel hallgatta. Hosszú másodpercekig némán feküdtek a mozgó szállítószalagon. Langdon tudta, hogy neki is el kell mondania Katherine-nek a további rettenetes híreket. Lassan fogott bele, és a lehető legtapintatosabban számolt be arról, hogyan bízott rá Peter egy kis csomagot, hogyan csalták ma este a csomaggal együtt Washingtonba, és végül hogyan találták meg a fivére kezét a Capitolium kupolacsarnokában.
Katherine nem reagált.
Langdon tudta, hogy mennyire fel van dúlva, szerette volna megérinteni, hogy vigaszt nyújtson, de a testhelyzetük ezt lehetetlenné tette.
– Peter életben van – suttogta. – És ki fogjuk szabadítani. -Langdon megpróbált reményt önteni Katherine-be. – A fogva-tartója megígérte nekem, hogy élve adja vissza a fivérét… ha megfejtem neki a piramist.
Katherine még mindig nem szólalt meg.
Langdon tovább beszélt. Beszámolt a kőpiramisról, a szabadkőműves titkosírásról, a lepecsételt csomagban lévő pillérfejről, és persze Bellamy azon állításairól, hogy ez a piramis nem más, mint a legendák szabadkőműves piramisa… egy térkép, amely megmutatja egy hosszú csigalépcső rejtekhelyét, amely levisz a föld mélyébe… ahol réges-régen valamilyen misztikus kincset temettek el Washingtonban.
Katherine megszólalt, de kifejezéstelen volt a hangja.
– Robert, nyissa ki a szemét.
Nyissam ki a szemem! Langdon a legkevésbé sem vágyott a szűk falak látványára.
– Robert! – kiáltotta most már türelmetlenül. – Nyissa ki a szemét! Megérkeztünk!
Langdon szeme abban a pillanatban pattant fel, ahogy a teste áthaladt egy ahhoz hasonló nyíláson, amellyel kezdetét vette az utazás. Katherine már lekászálódott a futószalagról. Leemelte a táskát is, miközben Langdon átvetve a lábát leugrott a köves padlóra, mielőtt még a futószalag, leírva egy kanyart a sarokban, visszaindult volna oda, ahonnét jött. A helyiség nem sokban tért el attól, ami a másik épületben, az olvasóterem alatt volt. Egy kis táblán ez állt: Adams épület, 3-as szállító.
Langdon úgy érezte magát, mintha egy föld alatti szülőcsatornából emelkedne ki. Újjászületés. Azonnal Katherine-hez fordult.
– Jól van?
A nő szeme vörös volt, láthatóan sírt, de fegyelmezett elszántsággal bólintott. Felkapta Langdon táskáját, és egyetlen szó nélkül odavitte egy asztalhoz a helyiségben. Meggyújtotta a csiptetős halogénlámpát, kicipzárazta a táskát, és belenézett.
A gránitpiramis szinte zord látványt nyújtott a tiszta halogénfényben. Katherine végighúzta az ujját a szabadkőműves rejtjeleken és Langdon látta, hogy heves érzelmek dúlnak benne. Lassan elővette a táskából a kocka alakú csomagot is. A fény felé tartva vizsgálgatta.
– Amint látja – mondta Langdon halkan -, a viaszt Peter szabadkőműves-gyűrűjével pecsételték le. Azt állította, hogy ez a pecsét több mint egy évszázada került a csomagra.
Katherine nem szólt semmit.
– Amikor a bátyja rám bízta a csomagot – folytatta Langdon -, azt mondta, hogy olyan hatalmat ad nekem, amellyel rendet teremthetek a káoszból. Nem nagyon tudom, mit értett ez alatt, de feltételezem, hogy a pillérfej valami fontosat mutat meg, mert Peter rettegett attól, hogy rossz kezekbe kerül. Mr. Bellamy ugyanezt mondta, azt kérte, hogy rejtsem el a piramist és ne engedjem, hogy bárki kibontsa a csomagot.
Katherine most Langdon felé fordult és indulatosan azt kérdezte: – Bellamy azt mondta magának, hogy ne nyissa ki a csomagot?
– Igen. A leghatározottabban.
Katherine nem akart hinni a fülének.
– De nem azt mondta, hogy ez a pillérfej az egyetlen módja a piramis megfejtésének?
– De, valószínű, hogy így van.
Katherine most már fölemelte a hangját.
– Magától pedig pontosan azt kérték, hogy fejtse meg a piramist. Ez az egyetlen módja Peter kiszabadulásának, igaz?
Langdon bólintott.
– Robert, akkor miért nem bontjuk ki a csomagot, és fejtjük meg most rögtön?
Langdon nem tudta, mit feleljen erre.
– Katherine, nekem ugyanez volt az első reakcióm, de Bellamy azt mondta, hogy a piramis titkának megőrzése mindennél előbbre való… még a bátyja életénél is.
Katherine finom vonásai megkeményedtek és ideges kézzel a füle mögé igazította a haját. Elszánt volt a hangja.
– Ezért a kőpiramisért, bármi legyen is, veszítettem el az egész családomat. Először az unokaöcsémet, Zacharyt, aztán az anyámat és most a fivéremet. És nézzünk szembe az igazsággal, Robert, ha maga nem hív föl ma este, hogy figyelmeztessen…
Langdon érezte, hogy csapdába esett Katherine logikája és Bellamy határozott felszólítása között.
– Jóllehet tudós vagyok – folytatta Katherine -, de egy ismert szabadkőműves család tagja is. Higgyen nekem, hallottam az összes legendát a szabadkőműves piramisról meg a nagy kincs ígéretéről, amely felvilágosítja az emberiséget. Az igazat megvallva nehezen tudom elképzelni, hogy ilyesmi létezik. De ha mégis… akkor talán itt az ideje, hogy felfedezzük. – Katherine becsúsztatta az ujját a csomag öreg zsinórja alá.
Langdon odaugrott.
– Katherine, ne! Várjon!
Katherine várt, de nem húzta ki az ujját a zsineg alól.
– Robert, nem fogom hagyni, hogy a bátyám meghaljon ezért. Akármit mondjon is a pillérfej… bármilyen elveszett kincshez mutatja is az utat… ezek a titkok ma este lelepleződnek.
Azzal Katherine erősen megrántotta a zsinórt, és feltörte a viaszpecsétet.
Egy csendes környéken, a washingtoni követségi negyedtől nyugatra van egy középkorias, fallal körülvett kert, amelyben a rózsákat állítólag 12. századi tövekről nevelték. A kert nyári lakja – az Árnyas ház – elegáns építmény a George Washington saját bányájából származó kövekkel kirakott, kanyargós kerti ösvények között.
Ma este egy fiatalember verte fel a kert csöndjét, aki kiáltozva szaladt át a faajtón.
– Hahó! – szólt be a szemét meregetve a sötétbe. – Bent van, uram?
Gyenge, alig hallható hang válaszolt neki.
– A kerti lakban vagyok… csak kijöttem egyet levegőzni.
A fiatalember egy kőpadon ülve talált rá a takaróba burkolt, aszott vénemberre. A hajlott hátú, kicsi öregúrnak olyan arca volt, akár egy manónak. Az évek meggörnyesztették, megfosztották a látásától, de lelkében erős maradt.
A fiatalember levegő után kapkodva mondta: – Most… jött egy hívás… a barátjától… Warren Bellamytól.
– Ó! – kapta fel a fejét az öreg. – Mit akar?
– Azt nem mondta, de úgy tűnt, hogy nagyon sürgős neki. Üzenetet hagyott a hangpostáján, amit rögtön le kéne hallgatnia.
– Ennyi az egész?
– Nem. – A fiatalember szünetet tartott. – Még azt is mondta, hogy tegyek fel önnek egy kérdést. Egy nagyon különös kérdést. Azt mondta, hogy azonnal kéri a választ.
Az öreg közelebb hajolt.
– Mi a kérdés?
Ahogy a fiatalember elismételte Warren Bellamy kérdését, még a holdfényben is látható volt, hogy az öregember arca halálra sápad. Abban a pillanatban ledobta magáról a takarót, és nagy nehezen talpra vergődött.
– Segítsen bemennem! Gyorsan!
Elég volt a titkokból, gondolta Katherine Solomon.
A viaszpecsét, amely nemzedékeken át érintetlen maradt, most darabokban hevert előtte az asztalon. Már a barna csomagolópapírt is lehámozta fivére féltve őrzött kincséről. A mellette álló Langdonon látszott, hogy kínosan érzi magát.
Egy szürke kőből készült kis doboz került elő a papírból. Csiszolt gránitkockára emlékeztetett: nem volt rajta zsanér, sem zár, ahol ki lehetett volna nyitni. Mint egy kínai varázsdoboz, gondolta Katherine.
– Úgy tűnik, mintha egyeden tömb lenne – mondta Katherine, végighúzva az ujját a széleken. – Biztos benne, hogy a röntgenkép üregesnek mutatta? És benne volt a pillérfej?
– Igen – felelte Langdon közelebb lépve Katherine-hez, hogy ő is megvizsgálja a rejtélyes tárgyat. Körbe-körbe forgatva keresték a nyitját.
– Megvan! – mondta Katherine, ahogy az ujja hegyével rátalált egy rejtett résre a fedőlap egyik élén. Letette a dobozt az asztalra, és óvatosan alácsúsztatva a körmét, felpattintotta a fedelet. Olyan könnyedén nyílt ki, akár egy míves ékszerdoboz.
Amikor fölemelkedett a fedél, mindketten hangosan hüledeztek az ámulattól. Ragyogni látszott a doboz belseje, már-már földöntúli fényt árasztva. Katherine még sohasem látott ilyen méretű aranytömböt, és eltartott egy másodpercig, mire rájött, hogy a nemesfém egyszerűen csak az asztali lámpa fényét tükrözi vissza.
– Látványos – suttogta. Hiába volt egy évszázadon át elzárva egy sötét kőkockában, a pillérfej mit sem veszített ragyogásából. Az arany ellenáll az entrópia törvényének; többek között ezért tulajdonítottak neki a régiek varázserőt. Katherine érezte, hogy felgyorsul a szívverése, ahogy előrehajolva felfedezett egy apró aranypontot.
– Belevéstek valamit.
Langdon még közelebb lépett, már összeért a válluk. Kék szeme felcsillant a kíváncsiságtól. Elmagyarázta Katherine-nek, hogyan alkalmazták az ókori görögök a szimbolont – részekre törve a titkosítandó szöveget -, és ennek megfelelően hogyan fejthető meg a piramis a tőle hosszú ideig külön őrzött pillérfej segítségével. Állítólag ez a bevésett szöveg, akármi áll is benne, rendet teremt ebből a káoszból.
Katherine a fény felé tartotta a kis dobozt és a pillérfejet vizsgálgatta.
Akármilyen kicsik voltak is a bevésett jelek, tökéletesen látszottak: rövid szöveget alkottak a piramis egyik oldallapján. Katherine elolvasta a hat egyszerű szót.
Aztán újra elolvasta.
– Nem! – kiáltott fel. – Az nem lehet!
Az út másik oldalán Sato igazgató szedte a lábát a hosszú gyalogjárón, amely a Capitolium épületétől az Első utcai találkozópontig vezetett. Az akciócsoport jelentése elfogadhatatlan volt. Nincs meg Langdon. Nincs meg a piramis. Nincs meg a pillérfej. Bellamyt őrizetbe vették, de nem mondott igazat. Legalábbis eddig nem. Majd én szóra bírom.
Sato hátrapillantott a válla fölött Washington legújabb látványosságára – a Capitolium látogatóközpontja fölé magasodó kupolájára. A kivilágított kupola csak nyomatékosította mindannak a jelentőségét, ami ma este kockán forgott. Veszélyes időket élünk.
Satonak megszólalt a telefonja, és megkönnyebbülten látta a kijelzőn, hogy a biztonsági elemzője keresi.
– Nola – szólt bele Sato -, mit derített ki?
Nola Kaye beszámolt a rossz hírekről. A pillérfej röntgenképe túl gyenge, nem olvasható, és a képélesítő szűrők sem segítettek.
A francba. Sato az ajkába harapott.
– És mi van a tizenhat betűs négyzetráccsal?
– Még dolgozom rajta – mondta Nola -, de eddig nem találtam olyan második szintű titkosítást, ami működne. A számítógéppel újrarendeztettem a betűket a négyzetben, hogy kiadnak-e valami értelmeset, de több mint húszmilliárd a lehetőségek száma.
– Folytassa! És szóljon, ha van valami – fejezte be a beszélgetést mogorván Sato. Elpárolgott az a reménye, hogy a röntgenfelvétel alapján is megfejthetik a piramist. Szükségem van arra a piramisra és a pillérfejre… és gyorsan, mert kifutok az időből.
Sato épp akkor érkezett meg az Első utcához, amikor egy elsötétített üvegű fekete Escalade terepjáró, áthajtva a sárgán, lefékezett előtte a találkozási ponton. Egy ügynök szállt ki belőle.
– Van már hír Langdonról? – kérdezte Sato.
– Jók az esélyek – válaszolta a férfi szárazon. – Most kaptam jelentést. A könyvtár minden kijáratát körülzárták. Még légi támogatást is kapunk. Megküldjük könnygázzal, és úgysem lesz hová menekülnie.
– Hát Bellamy?
– Megbilincselve a hátsó ülésen.
Helyes. Satónak még mindig sajgott a válla. Az ügynök átadott neki egy műanyag tasakot mobiltelefonnal, kulcsokkal és egy tárcával.
– Bellamy ingóságai.
– Más nincs?
– Nincs, asszonyom. A piramis és a csomag még mindig Langdonnál lehet.
– Oké – mondta Sato -, Bellamy sokkal többet tudhat, mint amennyit elmondott. Személyesen akarom kihallgatni.
– Igen, asszonyom. Akkor Langley?
Sato vett egy nagy levegőt és egy darabig fel-alá járkált a kocsi mellett. Az amerikai állampolgárok kihallgatását szigorú protokoll szabályozta, és Bellamyt a törvény értelmében Langley-ben kellett volna kikérdezni tanúkkal, ügyvédekkel, videóra rögzítve a vallomását.
– Nem Langley – mondta Sato, valami közelebbi és intimebb helyen törve a fejét.
Az ügynök nem szólt semmit, türelmesen várta Sato parancsát.
Sato cigarettára gyújtott, nagyot slukkolt és Bellamy holmiját nézegette a műanyag tasakban. A kulcskarikán felfedezett egy elektronikus kütyüt, amelyen négy betű állt: USBG. Sato tudta, hogy melyik állami intézményről van szó. Az épület nemcsak közel van ide, de ebben az időpontban meglehetősen elhagyatott is.
Mosolyogva vágta zsebre. Tökéletes.
Amikor közölte az ügynökkel, hogy hová akarja vinni Bellamyt, azt várta, hogy a férfi majd meglepődik, de az csak bólintott, és kinyitotta előtte az utasülés ajtaját. Hideg tekintete nem árult el semmit.
Langdon az Adams épület alagsorában állt, hitetlenkedve bámulta az arany pillérfej oldalába vésett szavakat. Ez minden?
A mellette álló Katherine a fény felé tartotta a zárókövet és a fejét ingatta.
– Kell lennie itt még valaminek – erősködött. – Ezt védelmezte volna a bátyám annyi éven át? – kérdezte csalódott hangon.
Langdonnak el kellett ismernie, hogy teljesen tanácstalan. Péter és Bellamy szerint ennek a pillérfejnek a segítségével kellene megfejteni a kőpiramist. Állításaik fényében Langdon valami megvilágító erejű szövegre számított. Ez pedig nyilvánvaló és haszontalan. Még egyszer elolvasta a zárókő egyik oldalára finom betűkkel bevésett hat szót.
A titok
A Renden belül
rejlik
A titok A Renden belül rejlik?
Első pillantásra a szöveg csak a nyilvánvalót mondta ki – hogy a piramison lévő betűk rendezetlenek, és a titok úgy fejthető meg, ha a helyes sorrendbe állítják őket. Ezzel az értelmezéssel azonban nem csak az volt a gond, hogy a nyilvánvalót mondta ki.
– A rend és előtte a névelő is nagybetűs – jegyezte meg Langdon.
Katherine bólintott.
– Észrevettem.
A titok A Renden belül rejlik. Langdon csak egyetlen logikus magyarázatot talált.
– A Rend bizonyára a szabadkőművesek rendjére utal.
– Egyetértek – mondta Katherine -, de ezzel még nem vagyunk kisegítve.
Langdon kénytelen volt elismerni, hogy igaza van. Végül is a szabadkőműves piramis egész története a szabadkőműves renden belül elrejtett titok körül forog.
– Robert, nem azt mondta magának a bátyám, hogy ez a pillérfej hatalmat ad arra, hogy rendet lásson ott, ahol mások csak a káoszt látják?
Langdonban forrt a tehetetlen düh. Ma este már másodszor érezte magát alkalmatlannak.
Miután Malakh elintézte a nem várt látogatót – a Preferred Security biztonsági őrét -, pótolta az ablakon a festékhiányt, amely lehetővé tette, hogy a nő megpillantsa a szent helyet, ahol a munkáját végezte.
Aztán maga mögött hagyva az alagsor lágyan derengő, kékes fényét fölment egy lépcsőn, és egy rejtekajtón át belépett a nappaliba. Kis ideig csodálattal időzött a három gráciát ábrázoló festmény előtt, fogadva be otthona ismerős hangjait és illatait.
Hamarosan elhagyom örökre. Malakh tudta, hogy a mai este után már nem térhet vissza erre a helyre. A mai este után, gondolta mosolyogva, nem lesz már szükségem erre a helyre.
Azon tűnődött, vajon Robert Langdon megértette-e már a piramis igazi hatalmát… vagy annak a szerepnek a jelentőségét, amelyre a sors kiválasztotta. Langdon hívása még várat magára, gondolta Malakh miután még egyszer ellenőrizte az üzeneteit az eldobható telefonon. Már 22.02 volt. Kevesebb mint két órája van.
Malakh fölment az itáliai márvány fürdőszobába, és megnyitotta a gőzzuhanyt, hogy a kabin bemelegedjen. Módszeresen megszabadult a ruháitól, alig várva, hogy hozzákezdhessen a rituális tisztálkodáshoz.
Megivott két pohár vizet, hogy megnyugtassa korgó gyomrát. Aztán a magas tükör elé lépett és mezítelen testét tanulmányozta. A két napja tartó böjt kihangsúlyozta az izomzatát, és Malakh akaratlanul is csodálattal adózott annak, amivé vált. Hajnalra még ennél is több leszek.
– Ki kell jutnunk innen – mondta Langdon Katherine-nek.
– Csak idő kérdése, hogy rájöjjenek, hol vagyunk. – Remélte, hogy Bellamynak sikerült elmenekülnie.
Katherine még mindig az arany pillérfejet nézegette, mintha nem akarná elhinni, hogy ennyire semmitmondó a felirat. Kivette a zárókövet a dobozából, minden oldalról megvizsgálta, majd visszatette.
A titok A Renden belül rejlik, gondolta Langdon, ez aztán nagy segítség.
Azon tűnődött, hogy Petert talán félretájékoztatták a doboz tartalmáról. Ez a piramis és a pillérfej még jóval Peter születése előtt készült, és Peter csak azt tette, amit az ősei mondtak neki, megőrizte a titkot, amely valószínűleg ugyanolyan rejtély volt számára, mint most Langdonnak és Katherine-nek.
Mire számítottam? Minél többet tudott meg ma este a szabadkőműves piramis legendájáról, annál értelmetlenebbnek tűnt az egész. Egy rejtett csigalépcsőt keresek, amit letakartak egy hatalmas kővel? Valami azt súgta Langdonnak, hogy csak árnyakat kerget. Ezzel együtt a piramis megfejtése tűnt a legjobb esélynek Peter megmentésére.
– Robert, mond magának valamit az 1514-es évszám?
Ezerötszáztizennégy? Katherine kérdése légből kapottnak tűnt. Langdon vállat vont.
– Nem. Miért?
Katherine a kezébe nyomta a kőkockát.
– Nézze! A doboz dátumozva van. Tartsa a fénybe!
Langdon leült az asztalhoz, és a lámpa alatt tanulmányozni kezdte a kocka alakú dobozt. Katherine a vállára tette puha kezét és előrehajolva megmutatta az apró betűs szöveget, amit a doboz egyik külső oldalának alján fedezett fel.
– 1514 AD – olvasta el a szöveget.
Az 1514-es számhoz nem férhetett kétség, de az azt követő A és D betű furcsán stilizált volt.
– Talán ez a dátum – mondta Katherine egyszerre feltámadó reménnyel – a hiányzó láncszem, amit keresünk? Ez a dátumozott kocka olyan, mint egy szabadkőműves alapkő, tehát lehetséges, hogy egy valóságos alapkőre utal. Egy épület 1514-ben lerakott alapkövére.
Langdon alig figyelt arra, amit mondott.
Az ezerötszáztizennégy AD nem egy dátum.
Az
szimbólum, amelyet a középkori művészet minden szakértője felismerne, nem más, mint egy szignó – aláírás helyett használt jel. Régi filozófusok, művészek és írók sokasága jegyezte a munkáit a neve helyett ilyen egyedi monogrammal vagy szimbólummal. A módszer nemcsak egy rejtélyes vonással gazdagította a művet, hanem az alkotót is megvédte az esetleges üldöztetéstől, ami az uralkodó dogmák megsértőire várt.
Ebben az esetben az AD nem a latin Anno Domini rövidítése volt, hanem egy német név szignója.
Egyszerre minden a helyére került. Langdon egy pillanat leforgása alatt rájött, hogyan kell megfejteni a piramist.
– Katherine, megtalálta! – mondta, és szedelőzködni kezdett. – Minden megvan, amire szükségünk lehet. Menjünk! Majd útközben megmagyarázom.
Katherine meglepődött.
– Tehát az 1514 AD dátum mégis mond magának valamit? Langdon rákacsintott és elindult az ajtó felé.
– Az AD nem egy dátumot jelöl, Katherine. Hanem egy személyt.
A követségi negyedtől nyugatra ismét csend lett a fallal körülkerített, 12. századi rózsákkal beültetett kertben és az Árnyas háznak nevezett nyári lakban. Az út másik végén a hajlott hátú öreg a fiatalember támogatásával vágott keresztül a tágas gyepen.
Megengedi, hogy vezessem?
Rendes körülmények között a vak öregember visszautasította a segítséget, és inkább az emlékezetére hagyatkozva közlekedett menedékházának falain belül. Ma este azonban láthatóan sürgős volt neki, hogy fedél alá érjen és visszahívja Warren Bellamyt.
– Köszönöm – mondta az öreg, amikor beléptek a házba, ahol a dolgozószobája volt. – Innen már egyedül is eltalálok.
– Uram, boldogan itt maradok, hogy segítsek…
– Ma este már nem lesz rá szükség – válaszolta az öreg elengedve a segítője karját, és csoszogva nekivágott a sötétségnek. – Jó éjszakát!
A fiatalember elhagyta az épületet és visszasétált a pázsiton át a birtokon lévő szerény hajlékába. Mire belépett a lakásba, már alig bírt a kíváncsiságával. Az öreget láthatóan felzaklatta Mr. Bellamy kérdése… pedig az a kérdés felettébb különösnek, csaknem érthetetlennek tűnt.
Hát senki sem segít az özvegy fián?
A legelrugaszkodottabb fantáziával sem tudta megtippelni, vajon mit jelenthet. A számítógéphez ment és beírta a keresőbe az egész mondatot.
Legnagyobb meglepetésére tömegével sorjáztak a találatok. Bámulattal olvasta a magyarázatokat. Úgy tűnt, hogy nem Warren Bellamy volt az első ember a világtörténelemben, aki feltette ezt a különös kérdést. Ugyanezeket a szavakat használta évszázadokkal ezelőtt… Salamon király egy meggyilkolt barátját gyászolva. A kérdést állítólag ma is használják a szabadkőművesek mint egyfajta rejtjelezett segélykiáltást. Warren Bellamy tehát egy segélyhívást intézett egy szabadkőműves társához.
Albrecht Dürer?
Katherine próbálta összeállítani a képet, miközben gyors léptekkel haladtak Langdonnal az Adams épület alagsorán át. Az AD tehát Albrecht Dürer szignója? A híres 16. századi német festő és metszetkészítő a fivére egyik legkedvesebb művésze volt, és Katherine ismerte is valamelyest a munkáit. De még így sem tudta elképzelni, hogyan segíthet nekik Dürer ebben az esetben. Hogy mást ne mondjak, már több mint négyszáz éve halott.
– Dürer szimbolikusan tökéletes választás – mondta Langdon, miközben követte a kijáratot jelző, megvilágított nyilakat. – Az egyik legnagyobb reneszánsz elme… művész, filozófus, alkimista és az Ősi misztériumok élethossziglani tanulmányozója… Ma már senki sem érti teljességükben azokat az üzeneteket, amelyeket a műveiben elrejtett.
– Lehetséges – válaszolta Katherine -, de hogyan magyarázza meg az 1514 Albrecht Dürer a piramis megfejtésének módját?
Bezárt ajtóhoz értek, de Bellamy beléptető kártyájával Langdon ki tudta nyitni.
– Az 1514-es szám – mondta Langdon, miközben egy lépcsőn siettek fölfelé – Dürer életművének egy nagyon különleges darabjára utal. – Egy hatalmas folyosóhoz érkeztek. Langdon körülnézett, majd balra mutatott. – Erre. – Gyorsan haladtak előre. – Albrecht Dürer elrejtette a befejezés évét jelölő 1514-es számot ebben a rejtélyes művében, a Melankóliában, vagy a rajzon általa feltüntetett régies írásmóddal a Melencolia I-ben. Ezt széles körben tekintik az észak-európai reneszánsz nagy hatású művének.
Peter egyszer megmutatta Katherine-nek a Melankóliát egy misztikáról szóló régi könyvben, de a nő nem emlékezett semmiféle elrejtett számra.
– Mint azt bizonyára tudja – folytatta Langdon izgalomról árulkodó hangon -, a Melankólia az ember küzdelmét ábrázolja az Ősi misztériumok megértéséért. A Melankólia szimbolikája annyira összetett, hogy ahhoz képest Leonardo da Vinci munkái nyilvánvalónak mondhatók.
Katherine megtorpant és Langdonra nézett.
– Robert, a Melankólia itt van Washingtonban. A Nemzeti Galériában.
– Igen – mosolygott Langdon -, és valami azt súgja nekem, hogy ez nem véletlen. A galéria ilyenkor zárva van, de ismerem a kurátort és…
– Felejtse el, Robert, tudom, mi történik, ha beteszi a lábát egy múzeumba. – Katherine egy közeli alkóv felé vette az irányt, ahol egy asztal állt számítógéppel.
Langdon boldogtalan ábrázattal követte.
– Válasszuk a könnyebb megoldást. – Úgy tűnt, hogy Langdon professzornak, a műértőnek erkölcsi dilemmát okoz az internetet használni, amikor ilyen közel van az eredeti. Katherine az asztalhoz lépett és elindította a gépet. Amikor betöltődtek a programok, új problémával találta szemben magát. – Nem látok böngészőikont.
– Ez a könyvtár belső hálózatára van kötve. – Langdon rámutatott egy ikonra az asztalon. – Próbálja meg azt.
Katherine rákattintott a Digitális gyűjtemények jelzetű ikonra. A számítógép új ablakot nyitott meg, és Langdon ismét ikont választott: Nyomatgyűjtemény. Az újabb oldalon felugrott egy keresőablak.
– Írja be, hogy Albrecht Dürer.
Katherine beírta a nevet és elindította a keresést. Másodperceken belül a képernyő megtelt miniatűrökkel. Valamennyi kép hasonló stílust mutatott: bonyolult rajzolatú, fekete-fehér metszeteket. Dürer nyilvánvalóan több tucat hasonló metszetet készített.
Katherine átfutotta a betűrendben sorakozó címeket.
Ádám és Éva
Az Apokalipszis négy lovasa
Krisztus elárultatása
Nagy Passió
Utolsó vacsora
A sok bibliai címet látva Katherine-nek eszébe jutott, hogy Dürer a kereszténység misztikus ágának volt híve, amelyben a kora kereszténység találkozott az alkímiával, az asztrológiával és a tudománnyal.
Tudomány…
Lelki szemei előtt megjelent a lángokban álló labor képe. Egyelőre felmérni sem tudta a hosszú távú következményeket, de egy pillanatra az asszisztense, Trish jutott az eszébe. Remélem, kijutott.
Langdon Dürer Utolsó vacsora-verziójáról magyarázott valamit, de Katherine alig figyelt oda. Most fedezte fel a Melencolia I linkjét.
Rákattintott, és az új oldalon megjelentek az általános információk.
Melencolia I, 1514
Albrecht Dürer
(metszet, bordázott papíron)
Rosenwald gyűjtemény
Nemzeti Galéria
Washington
Amikor lejjebb görgetett, teljes szépségében feltűnt a Dürer-remek nagy felbontású digitális képe.
Katherine lenyűgözve nézte; már elfelejtette, hogy mennyire különös rajz ez.
Langdon megértően mosolygott.
– Mondtam, hogy rejtjelezve van.
A Melankólia főalakja egy merengő figura volt, óriási szárnyakkal, aki egy kőépület előtt ül és össze nem illő tárgyak bizarr gyűjteménye veszi körül – egy mérleg, egy sovány eb, ácsszerszámok, egy homokóra, különféle mértani testek, egy harang, egy puttó, egy kés, egy létra…
Katherine halványan emlékezett arra, hogy a bátyja szerint a szárnyas alak az emberi géniusz megfelelője – állát a tenyerébe támasztva mélyen a gondolataiba merül, az arca lehangolt-ságot tükröz, mert nem jutott még el a megvilágosodáshoz. A géniuszt az emberi értelem szimbólumai veszik körül – a matematikára, a filozófiára, a természettudományra, a geometriára és az ácsmesterségre utaló tárgyak -, de mégsem képes felhágni a létrán az igazi megvilágosodásig. Még az emberi géniusznak is gondot okot az Ősi misztériumok megértése.
– Szimbolikusan – mondta Langdon – az ember kudarcra ítélt kísérletét jeleníti meg, hogy az emberi értelmet isteni hatalommá transzformálja. Az alkímia nyelvén az arra való képtelenségünket, hogy arannyá változtassuk az ólmot.
– Nem túl biztató üzenet – jegyezte meg Katherine. – De nekünk hogyan segít? – Sehol sem látta az elrejtett 1514-es számot, amelyről Langdon beszélt.
– Rend a káoszból – mondta Langdon titokban elvigyorodva. – Szó szerint, ahogy a bátyja megígérte. – A zsebébe nyúlva elővett egy papírt a betűkből álló négyzetráccsal, a szabadkőműves titkosírás korábbi megfejtésével. – Ebben a formában ezek a betűsorok értelmetlenek. – Kiterítette a papírt az asztalon.
Katherine megnézte a négyzetrácsot. Tényleg értelmetlen.
– De Dürer majd átalakítja.
– És ezt hogyan fogja megtenni?
– Nyelvi alkímiával. – Langdon a számítógép képernyőjére mutatott. – Nézze meg alaposan! El van rejtve valami ebben a remekműben, ami értelmessé teszi a mi tizenhat betűnket. – Langdon várt. – Látja már? Keresse az 1514-es számot!
Katherine-nek nem volt hangulata tanítványt játszani.
– Robert, nem látok semmit… egy gömb, egy létra, egy kés, egy poliéder, egy mérleg… Feladom.
– Azt nézze! Ott, a háttérben. Az angyal háta mögött, a házfalon. A harang alatt. Dürer bevésett oda egy négyzetet, számokkal teleírva.
Katherine végre meglátta a négyzetet a számokkal, köztük az 1514-gyel.
– Katherine, az a négyzet a kulcs a piramis megfejtéséhez!
A nő meglepett pillantást vetett rá.
– Az nem ám egy akármilyen négyzet – mondta Langdon vigyorogva. – Az ott, Ms. Solomon, egy bűvös négyzet.
Hová a pokolba visznek ezek?
Bellamy még mindig bekötött szemmel ült a hátsó ülésen. Egy rövid időre megálltak valahol a Kongresszusi Könyvtár közelében, aztán haladtak tovább… de csak egy percig. A kocsi most újra megállt, de ismét nem tehettek meg többet egy saroknál.
Bellamy fojtott hangokat hallott.
– Sajnálom… lehetetlen – mondta egy határozott hang.
– Ilyenkor zárva vagyunk.
A kocsit vezető férfi nem kevésbé határozottan válaszolt.
– CIA-nyomozás… nemzetbiztonság…
A szóváltás és az igazolvány meggyőző lehetett, mert az első hang azonnal tónust váltott.
– Igen, hogyne… a szolgálati bejárat… – Kapu csikorgott, valószínűleg egy garázsé, majd ismét megszólalt az első hang.
– Elkísérjem önöket? Hiába vannak bent, nem fognak átjutni…
– Nem kell. Át fogunk jutni.
Ha a biztonsági őr meglepődött is, már elkésett vele. A kocsi mozgásba lendült. Úgy ötven méter megtétele után megálltak. A nehéz ajtó zörögve csukódott be mögöttük.
Csönd.
Bellamy érezte, hogy reszket.
Hangosan kivágódott a hátsó ajtó, és Bellamy vállába éles fájdalom hasított, ahogy valaki megragadta a karját és talpra állította. Szó nélkül lódította előre valami ismeretlen erő egy köves úton. Bellamy furcsa mód földszagot érzett, amit nem tudott mire vélni. Egy másik ember lépteit is kivette, de fogalma sem volt, ki lehet az.
Megálltak egy ajtó előtt, elektronikus pityegés hallatszott, és az ajtó kinyílt. Bellamyt folyosókon terelték, s feltűnt neki, hogy itt mennyivel melegebb és párásabb a levegő. Fedett uszodában vagyunk? Nem, Nem érzett klórszagot. Hanem földét és talán növényekét.
Hol a pokolban vagyunk? Bellamy tudta, hogy csak egy-két háztömbnyire lehetnek a Capitolium épületétől. Ismét megálltak, és újra egy elektromos biztonsági ajtó pityegését hallotta. Ez most sziszegve tárult fel. Amikor ezen is keresztülmentek, az illat már eltéveszthetetlenné vált.
Bellamy most már tudta, hol vannak. Istenem! Gyakran jött el ide, csak persze nem a szolgálati bejáraton át. A csodálatos üvegház csupán háromszáz méterre volt a Capitoliumtól, gyakorlatilag hozzátartozott a Capitolium épületegyütteséhez. Én vezetem ezt a helyet! Bellamy immár arra is rájött, hogy a saját kulcsával jutottak be.
Az erős karok belökték egy ajtón, és végigvezették egy ismerős, kanyargó folyosón. A hely nehéz, párás levegője rendszerint megnyugtató hatással volt rá. Ma este azonban kiverte a víz.
Mit keresünk itt?
Bellamyt hirtelen megállították és lenyomták egy padra. Az izmos férfi levette róla a bilincset, de csak annyi időre, amíg a pad hátához bilincselte.
– Mit akarnak tőlem? – követelt magyarázatot Bellamy hevesen dobogó szívvel.
Válasz helyett távolodó, bakancsos lépteket hallott, és az üvegajtó csukódását. Aztán csend. Süket csend.
Egyszerűen csak itt hagytak? Bellamy még erősebben izzadt, amikor megpróbálta kiszabadítani a kezét. Még a szemkendőt sem vehetem le?
– Segítség! – kiáltotta. – Valaki!
A páni félelem kiáltott belőle, hiszen nagyon jól tudta, hogy senki sem hallja. A Dzsungelnek nevezett helyiség vastag üvegfalai légmentesen zártak, ha becsukták az ajtót.
Itt hagytak a Dzsungelben, gondolta. Nem találnak meg holnap reggelig.
Aztán meghallott valamit.
Csak halk nesz volt, de annál ijesztőbb. Bellamy még csak hasonlót sem hallott soha életében. Valaki lélegzik. Nagyon közel. Nem egyedül ült a padon.
Egy gyufaszál sercent fel váratlanul, annyira közel az arcához, hogy érezte a melegét. Bellamy ösztönösen elhúzódott, de a bilincs megállította.
Aztán, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy kezet érzett az arcán, és valaki levette a szeméről a kendőt.
A gyufa lángja Inoue Sato fekete szemében tükröződött, amikor odatartotta a szájában lógó cigarettához, mindössze néhány centire Bellamy arcától.
A nő őt bámulta az üvegtetőn beszűrődő holdfényben. Úgy tűnt, elégedetten konstatálja, hogy Bellamy fél.
– Nos, Mr. Bellamy – mondta Sato, majd megrázta és eloltotta a gyufát. – Hol kezdjük?
Egy bűvös négyzet. Katherine bólintott, és a négyzetbe írt számokat vizsgálgatta a Dürer-metszeten. A legtöbben azt gondolták volna, hogy Langdonnak elment az esze, de Katherine nagyon gyorsan rájött, hogy igaza van.
A bűvös négyzet elnevezés nem valami misztikus dologra utalt, hanem egyszerű matematikára. Egy négyzetrács, amelyben a számok összege akárhonnan – sorokban, oszlopokban vagy átlósan – olvasva mindig ugyanannyi. Egyiptomi és indiai matematikusok alkották meg mintegy négyezer éve, de vannak, akik a mai napig varázserőt tulajdonítanak neki. Katherine azt olvasta, hogy az indiai hívők még mindig különleges, kubera kólámnak nevezett, háromszor hármas mágikus négyzetet húznak a púdzsa oltárokra. A modern ember számára azonban a bűvös négyzet elsősorban a „játékos matematika” kategóriájába tartozik, egyesek nem szűnnek meg élvezetet találni az újabb és újabb „mágikus” konfigurációk felfedezésében. Szudoku lángelméknek.
Katherine gyorsan megvizsgálta Dürer négyzetét, több sorban és oszlopban is összeadva a számokat.
– Harmincnégy – mondta. – Minden irányban harmincnégy az összeg.
– Úgy van – felelte Langdon. – De azt tudta-e, hogy ez a bűvös négyzet arról híres, hogy Dürer egy látszólag lehetetlen feladatot oldott meg? – Langdon megmutatta Katherine-nek, hogy itt nemcsak a sorok, oszlopok és átlók összege harmincnégy, hanem a négy kvadráns, a négy középső négyzetbe és a négy sarokba írt számok összege is ugyanannyi. – A legelképesztőbb azonban Dürernek az a megoldása, ahogy a 15-ös és a 14-es számot egymás mellé tette az alsó sorban annak az évnek a megjelölésére, amelyben ezt a nagyszerű eredményt elérte.
Katherine ellenőrizte a számokat és elismeréssel adózott a kombinációknak.
Langdon hangja egyre izgatottabb lett.
– A Melankólia abban is páratlan, hogy itt jelent meg először a bűvös négyzet az európai művészetben. Egyes történészek szerint Dürer kódolt nyelven azt juttatta kifejezésre, hogy az Ősi misztériumok kiléptek az egyiptomi misztikus iskolák falai közül, és most már az európai titkos társaságok őrzik. – Langdon szünetet tartott. – És ezzel meg is érkeztünk… ide.
A papírra mutatott, amelyen a kőpiramis megfejtett betűnégyzete állt.
– Gondolom, ismerősnek találja ezt az elrendezést – mondta Langdon.
– Négyszer négyes négyzet.
Langdon ceruzát ragadott és pontosan lemásolta Dürer bűvös négyzetét a papírra, a betűnégyzet mellé. Katherine most már látta, mennyire egyszerű az egész. Langdon ott állt hát ceruzával a kézben és… különös módon, mintha elhagyta volna eddigi lelkesedése, habozni látszott.
– Robert?
Langdon Katherine felé fordult. Az arca mélységes zaklatottságot fejezett ki.
– Biztos, hogy ezt akarjuk? Peter határozottan…
– Robert, ha maga nem akarja megfejteni a feliratot, akkor majd megteszem én. – És kinyújtotta a kezét a ceruzáért.
Langdon tudta, hogy Katherine tántoríthatatlan, ezért megadta magát és újra a piramisra összpontosított. Gondosan összevetette a bűvös négyzetet a piramis betűrácsával, és minden betűhöz hozzárendelt egy számot. Rajzolt egy új négyzetet, és beletette a szabadkőműves titkosírás betűit, de immár abban a sorrendben, ahogy Dürer bűvös négyzete megadta.
Amikor befejezte, mindketten szemrevételezték az eredményt.
Katherine nem értette a dolgot.
– Ez még mindig összevissza van keverve. Langdon sokáig hallgatott.
– Nem, Katherine, ez itt már nincs összekeverve. – Ismét a felfedezés izgalma csillogott a szemében. – Ez itt… latinul van.
Egy hosszú, sötét folyosón egy vak öregember csoszogott, amilyen gyorsan csak bírt, a dolgozószobája felé. Amikor végre megérkezett, lerogyott az íróasztal mellett a székre. Öreg csontjai hálásan fogadták a nyugalmi helyzetet. Az üzenetrögzítő pityegett. Megnyomta a gombot és lehallgatta.
– Itt Warren Bellamy – suttogta fojtott hangon barátja és szabadkőműves testvére. – Attól félek, hogy riasztó híreim vannak…
Katherine Solomon tekintete visszatért a betűnégyzetre és újra megvizsgálta a szöveget. S valóban, egy latin szót hámozott ki belőle, Jeova.
Katherine nem tanult latint, de ez a szó ismerős volt neki a régi héber szövegekből. Jeova. Jehova. Ahogy lejjebb vándorolt a tekintete, úgy olvasva a négyzetben, mint egy könyvben, meglepetten ébredt rá, hogy a piramis teljes szövegét el tudja olvasni.
Jeova Sanctus Unus.
Azonnal tudta, hogy mit jelent. A héber Biblia modern fordításaiban lépten-nyomon felbukkant. A Tórában a zsidók istene több néven is szerepelt – Jeova, Jehova, Jahve, Elohim -, de a római fordítások egyetlen latin kifejezéssel vágtak rendet az elnevezések káoszában: Jeova Sanctus Unus.
– Az egy igaz Isten? – suttogta maga elé Katherine. A jól ismert kifejezésről nehezen tudta elképzelni, hogyan segíthetne a bátyja kiszabadításában. – Ez volna a piramis titkos üzenete? Az egy igaz Isten? Azt hittem, hogy ez egy térkép…
Langdon hasonlóan tanácstalan volt, a szeméből eltűnt az izgalom.
– A megfejtés nyilvánvalóan helyes, de…
– De az az ember, aki fogva tartja a fivéremet, egy helyet akar tudni. – Katherine a fülé mögé igazította a haját. – Nem fogja beérni ezzel a megfejtéssel.
– Katherine – mondta Langdon nehezet sóhajtva -, magam is ettől tartok. Egész este volt egy olyan érzésem, hogy valóságnak veszünk egy sor mítoszt és allegóriát. Talán ez a felirat is egy metaforikus helyszínre utal… azt akarja mondani, hogy az ember nem érheti el képességei teljét, csakis az egy igaz Isten által.
– De ennek nincs semmi értelme! – kiáltott fel Katherine frusztráltan. – A családom nemzedékeken át őrizte ezt a piramist! Az egy igaz Isten? Ez volna a titok?! És ezt nevezi a CIA nemzetbiztonsági kérdésnek? Vagy hazudnak, vagy nagyon el vannak tájolva!
Langdon egyetértően rántotta meg a vállát.
És ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja.
Egy régi könyvekkel telezsúfolt dolgozószobában az öregember az íróasztal fölé görnyedve szorongatta a telefonkagylót reszketeg kezében.
A telefon hosszan kicsöngött.
Végre bizonytalan hangon beleszólt valaki.
– Igen?
Az öreg suttogott.
– Arról értesültem, hogy menedékhelyre van szüksége. A férfi a vonal másik végén mintha megdöbbent volna.
– Ki beszél? Warren Bell…
– Kérem, ne mondjon neveket! – szakította félbe az öreg. – Arról beszéljen, hogy sikerült-e megvédenie a térképet, amelyet önre bíztak?
Döbbent csend.
– Igen… de nem hinném, hogy ez számít. Nem árul el sokat. Ha ez tényleg egy térkép, akkor inkább metaforikus, mintsem…
– Nem, az egy igazi térkép, erről biztosíthatom. És egy nagyon is valóságos helyre mutat. Meg kell védenie! Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos. Önt üldözik, de ha el tudna hozzám jutni anélkül, hogy követnék, nálam menedéket kapna… és válaszokat.
A férfi érzékelhetően habozott.
– Barátom – mondta az öregember, gondosan megválogatva a szavait -, van egy menedékhely Rómában, a Tiberistől északra, amelynek tíz köve a Sínai-hegyről, egy magából a mennyországból való, egy pedig Luke sötét apjának az arcképét viseli. Tudja, hol van ez a hely?
Hosszú csend állt be, aztán a férfi így válaszolt: – Igen, tudom.
Az öreg elmosolyodott. Gondoltam, hogy tudni fogja, professzor.
– Jöjjön egyenesen ide. Vigyázzon, hogy ne kövessék.
Matakh meztelenül állt a forró gőzkabinban. Újra tisztának érezte magát, megszabadult az etanolszag maradékától is. Ahogy az eukaliptusz illatú pára átjárta a bőrét, érezte, hogy a pórusai megnyílnak a melegnek. Aztán elkezdte a szertartást.
Először szőrtelenítőkrémmel kente be tetovált testét és koponyáját, eltávolítva minden szál sörtét. A Heliadák hét szigetének istenei szőrtelenek voltak. Aztán abramelinolajat masszírozott felpuhult és kitágult pórusú bőrébe. Az abramelin a nagy mágus szent olaja. Majd egyetlen határozott mozdulattal balra fordította a csapot, és a víz jéghideg lett. Egy teljes percen át állt a hideg zuhany alatt, amely bezárta a pórusokat, csapdába ejtve bennük a meleget és az energiát. A víz hidege a jeges folyóra emlékeztette, ahol kezdetét vette az átváltozása.
Amikor kilépett a kabinból, reszketett, de néhány pillanat múlva a bezárt hő áthatolt a test rétegein és felmelegítette. Mintha egy kemence égett volna a bensőjében. Meztelenül állt a tükör előtt, az alakját csodálva… talán most látja magát utoljára földi halandóként.
A lábfeje karmos sólyomláb. Két lába – Boáz és Jákin – a bölcsesség ősi oszlopa. Csípője és hasa a misztikus erő boltozata. A boltív alatt a nemi szervekre sorsának szimbólumait tetoválta. Egy másik életben ez a vaskos rúd a testi gyönyörök forrása volt. De ez már a múlté.
Megtisztultam.
Mint Katharoi misztikus eunuch szerzetesei, Malakh is eltávolította a heréit. Immár érdemesebb munkának szenteli testének potenciáját. Az isteneknek nincs nemük. A nemiség emberi tökéletlenségétől és vele a gyarló szexuális vágyaktól is megszabadulva Malakh olyan lett, akár Uranosz, Attisz, Sporus és az Arthur-legenda nagy kasztrált varázslói. Minden spirituális metamorfózist meg kell előznie a testi átváltozásnak. Erre tanítanak a nagy istenek… Ozirisztől és Tammúztól Jézusig, Sivától Buddháig.
Le kell vetnem magamról az emberi formát, amelyben lakozom.
Malakh tekintete egyszerre fölfelé irányult, túl a kétfejű főnixen a mellkasán, túl az arcát ékesítő ősi jelek kavalkádján, egyenesen a koponyatetőre. Előrebiccentette a fejét, hogy egy pillanatra elé táruljon a még üresen várakozó kör. A testnek ez a pontja megszentelt hely volt. A kutacs vagy fontanella, amely még nem zárul össze a születéskor. Az agy oculusa. Noha ez a fizikai kapu néhány hónap alatt becsukódik, szimbolikus pontja marad a külső és a belső világ elveszett kapcsolatának.
Malakh a szűz bőr e megszentelt foltját tanulmányozta, amelyet egy uroborosz – a saját farkába harapó mitológiai kígyó -koronaszerű köre övezett. A csupasz bőr mintha szemként visszanézett volna rá… ígérettől ragyogva.
Robert Langdon hamarosan felfedezi a nagy kincset, amelyre vágyik. Amint Malakh birtokába kerül, betelik a most még üres hely a koponyatetőn, és végre felkészülhet az utolsó átváltozásra.
Malakh átment a hálószobába és kivett az alsó fiókból egy hosszú, fehér selyemszalagot. Mint már annyiszor, most is betekerte vele az ágyékát és az ülepét. Aztán lement a földszintre.
A dolgozószobában a számítógép e-mail érkezését jelezte.
A kapcsolata küldte:
Amit kért, az hamarosan elérhető lesz.
Időben jelentkezem, türelem.
Malakh mosolygott. Eljött az utolsó előkészületek órája.
A CIA-ügynök dühösen tartott lefelé az olvasóterem galériájáról. Bellamy hazudott. Nemhogy a Mózes-szobor körül, de az egész szinten sem talált hőjeleket.
Akkor hol a francban rejtőzhet Langdon?
Az ügynök most visszaindult arra az egyetlen helyre, ahol utoljára fogtak hőjelzést: a könyvtár elosztó helyiségébe. Újra leereszkedett a csigalépcsőn a kabinet belsejében. A mozgó szállítószalagok fülsértően zörögtek. A szobába lépve feltette a hőkamerát és körbepásztázott vele. Semmi. A raktár felé fordulva a berobbantott ajtó még mindig sugárzott, de azon kívül semmit sem észlelt, mígnem…
Mi a fene!
Az ügynök hátrahőkölt, mert a lehető legváratlanabb látvány tárult elé. Mintha két kísértetet látna, két emberi test lenyomata derengett a falon át beérkező futószalagon. Hőjelek.
A ledöbbent ügynök követte tekintetével a jelenést, amely leírt egy kört a helyiségben, majd eltűnt egy szűk lyukban a falon. A szállítószalagon jutottak ki? Ez őrültség.
És nem elég, hogy Robert Langdon a falon át tudott elmenekülni, de az is kiderült, hogy újabb problémájuk akadt. Langdon nem egyedül volt?
Már kapcsolta is be az adóvevőt, hogy jelentést tegyen, de az akciócsoport vezetője megelőzte.
– Mindenkinek! Találtunk egy elhagyott Volvót a könyvtár előtti téren. Katherine Solomon nevén van regisztrálva. Egy szemtanú szerint a nő nemrég érkezett a könyvtárba. Azt gyanítjuk, hogy Robert Langdonnal van. Sato igazgató azt az utasítást adta, hogy azonnal keressük meg mindkettőt.
– Megtaláltam mindkettőjük hőjelét! – kiáltotta az elosztó helyiségben álló ügynök. És ismertette a helyzetet.
– Az ég szerelmére! – mondta a csapatvezető. – Hová a francba vezet az a futószalag?
Az ügynök már áttanulmányozta az eligazító rajzot a táblán.
– Az Adams épületbe – válaszolta. – Egy háztömbnyire innen.
– Riadó! Mindenki az Adams épülethez! MOST!
Menedék. Válaszok.
Ezek a szavak visszhangoztak Langdon elméjében, miközben kirohant Katherine-nel az Adams épület egyik oldalajtaján a hideg téli éjszakába. A titokzatos hívó rejtjelezve adta meg a helyet, de Langdon így is megértette. Katherine meglepő indulattal reagált arra, hogy hová mennek: Tényleg ez a legjobb hely az egy igaz Isten metalálására?
Most már csak az volt a kérdés, hogyan jutnak el oda.
Langdon körülnézett és igyekezett összeszedni magát. Sötét volt, de szerencsére kitisztult az idő. Egy kis udvaron álltak. A messzeségben ijesztően távolinak tűnt a Capitolium kupolája, és Langdon ráébredt, hogy most van először szabad levegőn, amióta órákkal ezelőtt megérkezett a Capitoliumba.
Ennyit az előadásomról.
– Robert, nézze! – Katherine a Jefferson épület körvonalai felé mutogatott. Langdon első reakciója az elképedés volt: most mérte csak fel, milyen messzire vitte őket a föld alatti szállítószalag. A második reakciója viszont a rémület: a Jefferson épület körül hatalmas volt a sürgés-forgás, járművek érkeztek, emberek kiabáltak. Az ott keresőfény?
Langdon megragadta Katherine karját.
– Jöjjön!
Futva indultak északkeletnek az udvaron át, és gyorsan eltűntek szem elől egy elegáns, U alakú épület mögött, amelyben Langdon a Folger Shakespeare Könyvtárra ismert. Ez a sajátos alakú építmény stílszerű álcázásnak tűnt ma este, hiszen itt őrizték Francis Bacon Új Atlantiszának eredeti latin nyelvű kéziratát; az amerikai alapító atyák állítólag erről az utópiáról mintázták meg az ősi bölcsességre alapozott új világot. Langdon ennek ellenére nem állt meg.
Fognunk kell egy taxit.
Megérkeztek a Harmadik utca és az East Capitol sarkára. Gyér volt a forgalom, és Langdon kezdte elveszíteni a reményt, hogy taxit találnak. Most északnak tartottak a Harmadik utcán Katherine-nel, hogy minél messzebbre kerüljenek a Kongresszusi Könyvtártól. Egy egész háztömbnyit tettek már meg, amikor Langdon végre egy taxit látott befordulni a sarkon. Leintette, és a kocsi lefékezett a járda mellett.
Közel-keleti zene szólt a rádióból, és egy fiatal arab sofőr mosolygott rájuk barátságosan.
– Hová menjünk? – kérdezte, amikor az utasok beültek.
– Máris mondom a címet…
– Északnyugat! – szakította félbe Katherine a Harmadik utcára mutatva, a Jefferson épülettel ellenkező irányban. – Hajtson a Union pályaudvar felé, aztán forduljon be balra a Massachusetts sugárúton. Majd szólunk, hol álljon meg.
A taxis vállat vont, felhúzta a vezetőfülkét elválasztó plexiablakot, és visszakapcsolta a zenét.
Katherine szemrehányó pillantást vetett Langdonra, mintha azt mondaná: ne hagyjunk nyomokat. Kimutatott az ablakon, egy fekete helikopterre irányítva Langdon figyelmét, amely alacsonyan körözött a terület felett. Francba! Sato a jelek szerint mindenre elszánta magát, hogy visszaszerezze Solomon piramisát.
Közben a helikopter leszállt a Jefferson és az Adams épület között, Katherine pedig növekvő aggodalommal fordult Langdonhoz.
– Megnézhetném a mobilját?
Langdon átadta a telefont.
– Peter azt mondja, hogy fotografikus memóriája van – mondta Katherine letekerve az ablakot. – Tényleg emlékszik minden telefonszámra, amit valaha hívott?
– Igen, de…
Katherine kidobta a telefont az ablakon. Langdon felpattant az ülésről, de már csak azt látta, hogy a mobil alábucskázik, és ripityára törik mögöttük a kövezeten.
– Ezt miért csinálta?
– Most lekapcsolódtunk a hálózatról – mondta Katherine. Komoly volt a tekintete. – Ez a piramis az egyetlen reményünk, hogy megtaláljuk a bátyámat, és nem hagyom, hogy a CIA elvegye tőlünk.
A volán mögött Omar Amirana dudorászott és bólogatott a zene ütemére. Gyenge volt a mai este, és örült, hogy fuvarja akadt. Éppen a Stanton Parkon hajtott keresztül, amikor a cég diszpécserének ismerős hangja recsegtette meg a rádiót.
– Itt a diszpécser. Minden kocsinak a National Mall körzetében. Most kaptuk a hírt a hatóságoktól, hogy két szökevényt keresnek az Adams épület közelében…
Omar döbbenten hallgatta, ahogy a diszpécser megadja annak a párnak a pontos személyleírását, akik az imént szálltak be a kocsijába. Nyugtalanul nézett bele a visszapillantó tükörbe. Igaz, ami igaz, a magas fickó határozottan ismerősnek tűnt. Csak nem a körözött személyek toplistáján láttam? Omar remegő kézzel nyúlt a mikrofonért.
– Diszpécser? – mondta halkan. – Itt az egy-három-négyes taxi. A két ember, akiről beszélt… itt ül a kocsimban.
A diszpécser közölte vele, hogy mit kell tennie. Omar felhívta a megadott számot. Egy pattogó, katonás hang szólt bele.
– Itt Turner Simkins ügynök, CIA akciócsoport. Kivel beszélek?
– Én… egy taxisofőr vagyok – mondta Omar. – Azt mondták, hogy ezt a számot hívjam a két…
– A szökevények jelenleg is a járművében vannak? Válaszoljon igennel vagy nemmel.
– Igen.
– Hallják ezt a beszélgetést? Igen vagy nem?
– Nem. Az ablak…
– Hová viszi őket?
– Északnyugatnak a Massachusettsen.
– Közelebbi cím?
– Nem mondták.
Az ügynök habozott.
– Van egy bőrtáska a férfi utasnál?
Omar a visszapillantó tükörbe nézett, és elkerekedett a szeme.
– Igen! Csak nem bomba vagy ilyesmi van…
– Figyeljen jól! – mondta az ügynök. – Nincs veszélyben, amennyiben pontosan követi az utasításaimat. Érthető?
– Igen, uram.
– Hogy hívják?
– Omar – válaszolta, és érezte, hogy kiveri a víz.
– Figyeljen, Omar – mondta a férfi nyugodt hangon. – Jól csinálja. Azt szeretném, hogy a lehető leglassabban hajtson, mert meg akarom előzni a csapatommal. Világos?
– Igen, uram.
– Ugye van olyan intercom rendszer a kocsijában, amivel kommunikálni tud az utasaival?
– Igen, uram.
– Helyes. Akkor tegye pontosan azt, amit kérek.
A Dzsungel néven ismert hely Amerika élő múzeumának – a USBG, vagyis a Capitolium épületéhez kapcsolódó botanikus kert – központi pavilonja. Valójában egy esőerdő egy hatalmas üvegházban, terebélyes gumi- és fügefákkal, meg egy futóhíddal a merészebb turisták számára.
Rendes körülmények között Warren Bellamynak felüdülést jelentett a Dzsungel földillata, az üvegtetőn megülő páracsep-peken megcsillanó napfény. Ma este azonban csak a Hold fénye szüremlett be, és ez Bellamyban félelmet keltett. Folyt róla a víz, a bilincs fájdalmasan belevágott a kezébe, és megfeszült tőle a karja.
Sato igazgató fel-alá járkált előtte, és nyugodtan pöfékelt -kész ökoterrorizmus ebben a tudományosan szabályozott környezetben. Az arca már-már démoninak tűnt a füstös-párás holdfényben.
– Nos hát – mondta Sato -, amikor ma este megérkezett a Capitoliumba, és megtudta, hogy én már ott vagyok… ön döntést hozott. Ahelyett hogy bejelentkezett volna nálam, csendben lelopakodott a pincébe, majd nagy kockázatot vállalva megtámadta Anderson parancsnokot és engem is, hogy segítsen Langdonnak elmenekülni a piramissal és a pillérfejjel. – Sato megdörzsölte a vállát. – Figyelemre méltó döntés volt.
És újra így döntenék, gondolta Bellamy.
– Hol van Peter? – kérdezte indulatosan az igazgatótól.
– Honnan tudjam? – mondta Sato.
– Nagyon úgy tűnik, hogy ezen kívül mindent tud! – vágott vissza Bellamy, meg sem próbálta leplezni a gyanúját, hogy valamiképpen Sato állhat az események mögött. – Tudta, hogy oda kell mennie a Capitoliumba. Tudta, hogy hol lesz Robert Langdon. Sőt azt is tudta, hogy Langdon táskájának röntgenfelvételén rajta lesz a pillérfej. Valaki nyilván ellátja bennfentes információkkal.
Sato szárazon felnevetett, és közelebb lépett Bellamyhoz.
– És ezért támadott meg? Azt hiszi, hogy én vagyok az ellenség? Azt hiszi, hogy el akarom lopni a piramisát? – Sato megszívta a cigarettáját és az orrán át fújta ki a füstöt. – Akkor jól figyeljen! Senki sem értheti nálam jobban a titoktartás fontosságát. Önhöz hasonlóan én is hiszek abban, hogy vannak bizonyos információk, amelyeket nem tanácsos szétkürtölni. Ma este azonban olyan erők léptek működésbe, amelyeknek a jelek szerint még nem fogta fel a veszélyét. A férfi, aki elrabolta Peter Solomont, nagy hatalommal rendelkezik… amiről ön nyilván nem tud. Higgyen nekem, ez az ember egy időzített bomba… olyan eseménysort képes elindítani, amely alapjaiban változtathatja meg a világot.
– Nem értem. – Bellamy fészkelődött a padon, hogy megpróbálja enyhíteni hátrafeszített karja sajgását.
– Nem is kell, hogy értse. Elég, ha engedelmeskedik. Pillanatnyilag abban látom az egyetlen reményt, ha együttműködöm ezzel az emberrel… és megadom neki azt, amit akar. Ez azt jelenti, hogy ön felhívja Mr. Langdont, és közli vele, hogy adja fel magát, a piramissal és a pillérfejjel együtt. Amint Langdon a kezünkben van, megfejti a piramis szövegét, így ezzel az emberünk megkapja a követelt információt.
A csigalépcső helyét, amely az Ősi misztériumokhoz vezet?
– Ezt nem tehetem. Köt a titoktartási esküm.
Sato elvesztette a türelmét.
– Nem érdekel, hogy mire esküdött, simán börtönbe juttatom…
– Azzal fenyegethet, amivel csak akar – mondta elszántan Bellamy. – Nem fogok segíteni önnek.
Sato vett egy nagy levegőt, és hátborzongató suttogásra váltott.
– Mr. Bellamy, fogalma sincs arról, hogy mi történik ma este, igaz?
Feszült csend állt be, amelyet végül Sato telefonjának csörgése tört meg. Azonnal a zsebébe nyúlt, és előrántotta.
– Beszéljen – szólt bele, és figyelmesen hallgatta a hívót. – Hol van most az a taxi? Mennyire? Rendben van. Hozza őket a botanikus kertbe. A szolgálati bejárathoz. És ne kerüljön a szemem elé az átkozott piramis és pillérfej nélkül.
Sato letette, és fölényes mosollyal az arcán visszafordult Bellamyhoz.
– Nos hát… úgy tűnik, hogy már nincs is szükségem a segítségére.
Robert Langdon üres tekintettel meredt a semmibe, túl kimerült volt ahhoz, hogy nagyobb sebességre nógassa a lassan vánszorgó taxist. Mellette Katherine hallgatásba merült, nyilvánvalóan felzaklatta, hogy nem sikerült kideríteniük, mitől olyan különleges a piramis. Újra végiggondolták mindazt, amit a piramisról és a pillérfejről a mai este felzaklató eseményei nyomán megtudtak. És még mindig nem volt halvány sejtelmük sem arról, hogyan tekinthető ez a piramis térképnek, ami bárhová is elvezet.
Jeova Sanctus Unus? A titok A Renden belül rejlik?
Az ismeretlen telefonáló válaszokat ígért, ha el tudnak jutni egy bizonyos helyre. Egy menedékhely Rómában, a Tiberistől északra. Langdon tudta, hogy az alapító atyák „Új Rómája” nem más, mint az a város, amely aztán a Washington nevet kapta történelme elején, de máig őrizte az eredeti álom emlékeit: a Potomac egyik mellékfolyójának Tiber a neve; a szenátorok a Szent Péter-bazilika kupolájának másolata alatt üléseznek; Vulcanus és Minerva még mindig őrzi a Rotunda rég kialudt lángját.
A Langdont és Katherine-t kínzó kérdésekre remélt válaszok már csak néhány kilométernyire voltak tőlük. Északnyugatra a Massachusetts sugárúton. Ahová igyekeztek, az valóban menedékhely volt… a washingtoni Tiber Creektől északra. Langdon szerette volna, ha a sofőr gyorsabban hajt.
Katherine hirtelen felpattant az ülésen, mintha váratlan felismerésre jutott volna.
– Jaj, istenem, Robert! – fordult Langdonhoz elsápadva. Egy pillanatig tétovázott, aztán kimondta: – Rosszfelé megyünk!
– Nem, dehogy! – ellenkezett Langdon. – Északnyugatnak a Massachusetts…
Langdon elakadt. Már elmondta Katherine-nek, hogyan jött rá, hol van az ismeretlen hívó lakhelye. Tíz köve a Sínai-hegyről, egy magából a mennyországból való, egy pedig Luké sötét apjának az arcképét viseli. Csak egyetlen épület van a világon, amelyre ráillik ez a leírás. És a taxi most pontosan abba az irányba tartott.
– Katherine, biztos vagyok benne, hogy jófelé megyünk.
– Nem! – kiáltotta Katherine. – Egyáltalán nem kell odamennünk. Rájöttem a megoldásra. Tudom már, mi ez az egész!
Lángon elképedt.
– Megfejtette?
– Igen! A Freedom Plazára kell mennünk!
Langdon semmit nem értett. Bár a Freedom Plaza itt volt a közelben, nem látta okát, hogy oda menjenek.
– Jeova Sanctus Unus! – mondta Katherine. – A héberek egy igaz istene. A héberek szent szimbóluma a Dávid-csillag, vagy más néven Salamon pecsétje a szabadkőműveseknek is fontos jelképük! – Kihalászott egy egydolláros bankjegyet a zsebéből. – Adja ide a tollát!
A teljesen összezavarodott Langdon kivette a tollat a zakójából.
– Nézze! – Katherine kiterítette a bankjegyet a combján, fogta a tollat és a Nagy Pecsétre mutatott. – Ha ráhelyezzük Salamon pecsétjét az Egyesült Államok Nagy Pecsétjére… – azzal rárajzolta a Dávid-csillagot a piramisra -, akkor ezt kapjuk!
Langdon előbb a bankjegyre nézett, aztán Katherine-re, mintha azt vizslatná, nem bolondult-e meg.
– Nézze meg jobban, Robert! Nem látja, hogy mire mutatok?
Langdon újra megnézte a rajzot.
Mi az ördögöt akar ezzel? Langdon nem először látta ezt a képet. Az összeesküvés-elméletek hívei körében népszerű „bizonyítéka” volt annak, hogy a szabadkőművesek titkos befolyást gyakoroltak a nemzet születésére. Amikor a hatágú csillagot pontosan ráhelyezték az Egyesült Államok Nagy Pecsétjére, a csillag csúcsszöge tökéletesen magába foglalta a szabadkőművesek mindentlátó szemét… és, kísérteties módon, a másik öt ág öt betűre mutatott, amelyek a kőműves jelentésű M-A-S-O-N szót adták ki.
– Katherine, ez csak véletlen egybeesés, de azt még mindig nem értem, hogy mi köze ennek a Freedom Plazához.
– Nézze meg még egyszer! – erősködött Katherine, most már szinte dühösen. – Nem azt nézi, amire mutatok! Azt nézze, ott! Még mindig nem látja?
Egy pillanattal később Langdonnak leesett…
A CIA akciócsoportját vezető Turner Simkins az Adams épület előtt állt a füléhez szorítva a telefont, és feszülten hallgatta a taxi hátsó ülésén folyó beszélgetést. Valami történt. Éppen beszállni készült az embereivel az átalakított Sikorsky UH-60 helikopterbe, hogy megelőzve a szökevényeket északnyugaton felállítsák az útzárat, de most úgy tűnt, hogy megváltozott a helyzet.
Másodpercekkel ezelőtt Katherine Solomon azt kezdte el bizonygatni, hogy rossz irányba mennek. A magyarázata – az egydollárossal meg a Dávid-csillaggal – semmit sem mondott az ügynöknek, de a jelek szerint Robert Langdonnak sem. Legalábbis kezdetben. Most azonban Langdon mintha felfogta volna a jelentését.
– Istenem, igaza van! – kiáltotta Langdon. – Az előbb nem vettem észre!
A következő pillanatban Simkins már azt hallotta, hogy valaki dörömböl az elválasztó ablakon. A sofőr kinyitotta.
– Változott a terv – mondta Katherine a taxisnak. – Vigyen minket a Freedom Piazára.
– Freedom Plaza? – ismételte az idegesnek tűnő sofőr. – Nem északnyugatra a Massachusettsen?
– Nem! – kiáltotta Katherine. – Freedom Plaza! Forduljon balra. Itt! ITT!!!
Simkins ügynök fékcsikorgást hallott, ahogy a kocsi bekanyarodott. Katherine izgatottan beszélt tovább Langdonnak a Nagy Pecsét híres bronzplakettjéről, ami a tér kövezetébe van ágyazva.
– Asszonyom, csak hogy ne legyen tévedés… – szakította félbe a taxis feszült hangon. – A Freedom Piazára megyünk, a Pennsylvania és a Tizenharmadik utca sarkán?
– Igen! – felelte Katherine. – Siessen!
– Nagyon közel van. Két perc.
Simkins mosolygott. Szép munka, Omar. A várakozó helikopterhez indult, és futtában kiáltotta oda az embereinek: – Megvannak! Freedom Plaza! Mozgás!
A Freedom Pláza egy térkép.
A Pennsylvania sugárút és a Tizenharmadik utca kereszteződésében fekvő tér egy hatalmas területén kövekből kirakva látható a washingtoni utcák alaprajza, ahogyan azt Pierre L’Enfant eredetileg eltervezte. A plaza népszerű turistalátványosság, nemcsak azért, mert mulatságos a térképen sétálgatni, hanem a Szabadság tér elnevezést ihlető Martin Luther King miatt is, aki a közeli Willard Hotelben írta meg híres Van egy álmom kezdetű beszéde nagy részét.
Omar Amirana, a washingtoni taxis számtalanszor hozott már turistákat a Freedom Plazára, de a ma esti utasai nyilvánvalóan nem városnézőbe készültek. A CIA üldözi őket? Omar alig fékezett le a járda mellett, a férfi és a nő máris kiugrott.
– Itt várjon! – mondta Omarnak a tweedzakós férfi. – Mindjárt jövünk.
Omar figyelte, ahogy a két alak rohangál a hatalmas szabadtéri alaprajz utcái között, és kiabálva mutogatják egymásnak a térkép geometriáját. Omar lekapta a telefonját a műszerfalról.
– Uram, ott van még?
– Igen, Omar! – ordította egy hang, amit alig lehetett kivenni a vonal másik végének mennydörgésszerű robajában. – Hol vannak most?
– A térképet nézik. Úgy tűnik, keresnek valamit.
– Ne veszítse őket szem elől! – bömbölte az ügynök. – Mindjárt ott vagyok!
Omar immár a tér híres Nagy Pecsétje – a világ egyik legnagyobb bronzplakettje – körül látta a szökevényeket. Egy darabig álltak előtte, aztán délnyugat felé mutogattak. Majd a tweedzakós férfi visszaszaladt a taxihoz. Omar gyorsan letette a mobilt a műszerfalra, és épp akkor ért oda a férfi lihegve.
– Merre van a virginiai Alexandria? – kérdezte.
– Alexandria? – Omar délnyugat felé mutatott, pontosan arra, amerre az előbb a férfi és a nő is.
– Tudtam! – suttogott a férfi alig hallhatóan. Megfordult és odakiáltott a nőnek: – Igaza volt! Alexandria!
A nő most a tér másik oldalára mutatott, a kivilágított Metró táblára.
– A Kék vonal egyenesen oda visz. A King Street állomáson kell kiszállni.
Omar pánikba esett. Jaj, ne!
A férfi visszafordult Omarhoz, és kifizette a fuvart. Pontosabban túlfizette.
– Köszönöm. A többit tartsa meg. – Felkapta a bőrtáskát, és futásnak eredt.
– Várjon! Majd én elviszem önöket! Ismerős vagyok arra!
De már késő volt. A férfi és a nő keresztülvágtatott a téren.
Lementek a lépcsőn és elnyelte őket a földalatti-állomás. Omar felkapta a mobilt.
– Uram! Lementek a földalattiba! Nem tudtam megakadályozni! Alexandriába mennek a Kék vonalon!
– Maradjon ott, ahol van! – üvöltötte az ügynök. – Tizenöt másodperc múlva érkezem!
Omar a férfitól kapott bankjegyekre meredt a tenyerében. A legfelső nyilván az volt, amire rárajzoltak. Egy Dávid-csillag az Egyesült Államok Nagy Pecsétjén. És való igaz, hogy a csillag ágai a mason szót adták ki.
Ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül fülsiketítő zaj reszkettette meg a levegőt, mintha egy tehervonat készülne belerohanni a taxijába. Körülnézett, de az utca üres volt. A zaj erősödött, és hirtelen egy karcsú, fekete helikopter bontakozott ki a sötétségből és ereszkedett alá a térre.
Feketébe öltözött férfiak ugrottak ki belőle. Azonnal rohanni kezdtek a földalatti-megálló felé, de az egyikük Omar kocsijához tartott. Feltépte az utasülés ajtaját. – Omar? Maga az?
Omar meg sem tudott szólalni, csak bólintott.
– Megmondták, hogy hová mennek? – kérdezte az ügynök.
– Alexandria! King Street állomás! – bökte ki Omar. – Én felajánlottam, hogy elviszem őket, de…
– Azt nem mondták, hogy Alexandrián belül hová?
– Nem! A Nagy Pecsétet nézték a téren, aztán Alexandriáról kérdeztek, és ezzel fizettek. – Átadta az ügynöknek az egydolláros bankjegyet a fura rajzzal. Amíg az ügynök az ábrát tanulmányozta, Omarban egyszerre összeállt a kép. Szabadkőművesek! Alexandria! Alexandriában volt Amerika egyik leghíresebb szabadkőműves épülete. – Megvan! – kiáltotta. – A George Washington szabadkőműves emlékmű! Szemben a King Street-i állomással!
– Az lesz az – mondta az ügynök, láthatóan ugyanarra a felismerésre jutva. Közben az emberei visszatértek a földalatti megállójából.
– Elszalasztottuk őket! – ordította az egyik. – Most ment el a Kék vonali metró, és már nincsenek odalent!
Simkins ügynök megnézte az óráját és visszafordult Omar-hoz.
– Mennyi idő alatt ér a földalatti Alexandriába?
– Legalább tíz perc. Lehet, hogy több is.
– Remekül csinálta, Omar. Köszönöm.
– Nincs mit. De mi ez az egész?
Ám Simkins ügynök már a helikopter felé futott, közben kiadva az utasítást.
– King Street állomás! Megelőzzük őket!
Omar elképedten bámult a felemelkedő nagy fekete madár után. Délnek fordult a Pennsylvania sugárút felett, aztán dübörögve beleveszett az éjszakába.
A taxis lába alatt a metrószerelvény egyre gyorsabban távolodott a Freedom Plazától. Robert Langdon és Katherine Solomon kifulladva rogyott le az ülésre. Nem szóltak egy szót sem, némán várták, hogy a szerelvény elvigye őket oda, ahová készültek.
Az emlék mindig ugyanúgy érkezett.
Zuhan… hátrafelé bucskázik a levegőben, és a szakadék mélyén ott a jéggel borított folyó. Fölötte Peter Solomon Andros fegyverének csövére függeszti könyörtelen szürke tekintetét. Zuhanás közben elenyészik a fölső világ, s végül minden eltűnik, ahogy a vízesés párafelhője magába öleli.
Egy pillanatra csupa fehér lesz minden, mint a mennyországban.
Aztán a jégbe csapódik a teste.
Hideg. Feketeség. Fájdalom.
Egy roppant erő dobálja és vágja neki újra meg újra a szikláknak a jeges űrben. A tüdeje szinte szétrobban a légszomjtól, de a mellizmai olyan hevesen húzódnak össze a hidegben, hogy képtelen levegőt venni.
A jég alatt vagyok.
A vízesés közelében a kavargó habok miatt nyilván vékonyabb volt a jégpáncél, és Andros teste átszakította. Most lefelé sodorja az áramlat, és ő csapdába esett az áttetsző jégréteg alatt. Alulról kaparni kezdte a páncélt, hogy kiszabaduljon, de nem tudott erőt kifejteni. A golyó ütötte seb égő fájdalma ugyanúgy megszűnt, mint a sörétek szúrása az oldalában; mindkettőt elsöpörte az egész testét megdermesztő kín.
Az áramlás felgyorsult a folyó kanyarulatában, és megpördítette. Most már az egész szervezete oxigénért sikoltott. Hirtelen ágakba akadt, majd nekiütközött egy vízbe dőlt fatörzsnek. Gondolkozz! Kétségbeesetten megmarkolt egy ágat, s abba kapaszkodva nyomakodott a felszín felé, keresve azt a pontot, ahol az ág átfúrta a jeget. Az ujjai egy kis lyukon át megérezték a vizet. Vadul megrángatta az ágat, hogy kitágítsa a lyukat: egyszer, kétszer, és a nyílás jelentősen szélesebb lett.
Rácsimpaszkodva az ágra hátrahajtotta a fejét és a kis nyíláshoz nyomta a száját. Forrónak érezte a tüdejébe áramló téli levegőt. A gyors oxigénlöket új reményt adott. Lábát alulról fatörzsnek támasztva, minden erejével nekifeszült a hátával és a vállával a jégpáncélnak. A kidőlt fa körül az ágak és a törmelék már meggyengítette a jeget, s amikor izmos lábával elrugaszkodott a fatörzstől, a feje és a válla végre áttörte a páncélt. A téli éjszaka levegője árasztotta el a tüdejét. A teste nagyobbik része még mindig víz alatt volt, de addig küszködött – a lábával tolva, a karjával húzva magát – amíg végül kikecmergett a vízből, és lihegve elterült a jégen.
Andros letépte magáról az átázott símaszkot és zsebre tette, majd visszanézett, hogy látja-e még Peter Solomont. A folyó kanyarulata eltakarta a kilátást. Ismét lüktetni kezdett a seb a mellében. Higgadtan egy kisebb ágat húzott a lyuk fölé a jégen, hogy elrejtse. A lyuk reggelre újra befagy.
Mire Andros bevonszolta magát a fák közé, hullani kezdett a hó. Fogalma sem volt, mennyit futott, mire kikeveredett az erdőből, egy kisebb országút melletti rézsűre. Kórosan kihűlt a teste, és delirált. A hó már sokkal sűrűbben esett, és akkor egy magányos jármű reflektorfényei közeledtek felé a távolból. Andros lázasan integetni kezdett, és a kisteherautó azonnal megállt. Vermonti rendszámtáblája volt. Egy öregember ugrott ki belőle piros kockás ingben.
Andros tántorogva indult el felé, véres mellkasát fogva.
– Egy vadász… meglőtt! Vigyen… egy kórházba!
Az öreg habozás nélkül felsegítette az utasülésbe és magasabbra állította a fűtést.
– Hol van a legközelebbi kórház?
Androsnak fogalma sem volt, de azért dél felé mutatott.
– A következő kijáratnál.
Nem megyünk mi semmilyen kórházba.
A vermonti öregember eltűnését másnap jelentették be, de senki sem tudta, hol veszhetett nyoma Vermont után a hóviharban. És ezt persze senki sem kapcsolta össze azzal a hírrel, amelyről a következő napon adtak hírt az újságok – Isabel Solomon megrázó halálával.
Amikor Andros felébredt, egy olcsó motelszobában találta magát, amelyet bedeszkáztak a téli szezonra. Visszaemlékezett, hogy betört ide és széttépett lepedőkkel bekötözte a sebeit, aztán bemászott egy dohos takaróhegy alá az ágyban. Azt hitte, hogy mindjárt éhen hal.
Kibicegett a fürdőszobába, ahol meglátta a mosdóban a véres sörétszemeket. Halványan rémlett neki, hogy kipiszkálta őket az oldalából. A mocskos tükör előtt kínkeservesen lehámozta magáról a véres kötést, hogy felmérje a kárt. Kemény mell- és hasizmai megakadályozták, hogy a sörétszemek túl mélyre hatoljanak, ám egykor tökéletes testét most elcsúfították a sebek. Peter Solomon egyetlen golyója láthatóan tisztán hatolt át a vállán, véres krátert hagyva maga után.
És ami a legrosszabb: Androsnak nem sikerült megszereznie azt, amiért ilyen messzire eljött. A piramist. Korgott a gyomra, ezért kisántikált az öreg kocsijához, azt remélve, hogy talál valami ételt. A kisteherautón már vastagon állt a hó, és Andros azon tűnődött, vajon mennyit aludhatott a motelban. Hála az égnek, hogy felébredtem. Ételt ugyan nem talált, de a kesztyűtartóban fájdalomcsillapítóra bukkant. Benyelt egy marékkal, és hóval öblítette le. Ennem kell.
Néhány órával később a furgon, amely kihajtott az öreg motel mögül, semmiben nem emlékeztetett arra a járműre, amelyik két nappal korábban beállt ide. A vezetőfülke tetejéről eltűnt a légterelő, a lökhárítóról a matricák és a fülkéből az üléshuzatok. A vermonti rendszámtábla helyére másik került egy öreg műhelykocsiról, ami a motel szemetes konténere mellett parkolt, ahová Andros bedobálta a véres lepedőket, a sörétet és minden más bizonyítékát annak, hogy valaha itt járt.
Nem tett le a piramis megszerzéséről, de átmenetileg el kellett halasztania. Rejtekhelyre, gyógyulásra, de a legsürgetőbben ételre volt szüksége. Az országúton hajtva bekapcsolta az ócska autórádiót. Napok óta nem nézett tévét, nem olvasott újságot, és amikor a helyi állomáson bemondták a híreket, Andros megdöbbent.
„Az FBI nyomozói – mondta a rádió – folytatják a kutatást a fegyveres betörő után, aki két nappal ezelőtt potomaci házában meggyilkolta Isabel Solomont. A feltételezések szerint a gyilkos a folyó jege alá került és az áramlat a tengerbe sodorta.”
Andros megdermedt. Megyilkolta Isabel Solomont? Döbbent csendben vezetett tovább, végighallgatva az egész beszámolót.
Itt volt az ideje, hogy eltűnjön erről a helyről, nagyon, de nagyon messzire.
Az Upper West Side-i lakásból lélegzetelállító kilátás nyílt a Central Parkra. Andros azért választotta ezt, mert az ablaka előtti buja, zöld vadon az Égei-tenger elvesztett panorámájára emlékeztette. Noha tudta, hogy örülnie kéne, amiért életben maradt, nem így érzett. Az ürességtől csak nem tudott szabadulni, és megszállottan őrölte magában a Peter Solomon piramisának ellopására irányuló kudarcba fulladt kísérletet.
Andros hosszú órákat töltött a szabadkőműves piramis legendájának tanulmányozásával, s noha nem volt egyetértés abban, hogy létezik-e valójában, mindenki a mérhetetlen tudás és hatalom ígéretét kapcsolta hozzá. A szabadkőművesek piramisa létezik, gondolta Andros. Megbízható belső információm van róla.
A piramist a sors vezette Andros elé, és tudta, hogy letenni róla ugyanaz lenne, mint nem beváltani a nyertes lottószelvényt. Én vagyok az egyetlen élő, nem szabadkőműves ember, aki tudja, hogy a piramis valóságos… ahogy annak az embernek a személye is, aki őrzi.
Múltak a hónapok, és noha a teste meggyógyult, Andros nem volt többé az a vezérhím, aki Görögországban. Felhagyott a kalandozással, és nem csodálta már magát meztelenül a tükörben. Úgy érezte, az öregedés jelei ütköznek ki testén. Hajdan hibátlan bőre most tele volt sebhelyekkel, ami mélyen elkeserítette. Még mindig szedte a fájdalomcsillapítókat, amelyekre nagy szüksége volt a felgyógyulás során, és úgy érezte, mintha visszazuhanna abba az életformába, ami a Soganlik börtönbe juttatta. Nem érdekelte. A test megköveteli a magáét.
Egy este Greenwich Village-ben vásárolt drogokat egy embertől, akinek hosszú, cikcakkos villám volt a karjára tetoválva. Andros rákérdezett, és a férfi elmondta, hogy a tetoválás alatt egy hosszú sebhely van, amelyet egy autóbalesetben szerzett.
– Nem akartam naponta látni azt a heget, ami az autóbalesetre emlékeztet – tette hozzá a dealer -, ezért tetováltattam rá az erő szimbólumát. Újra ura lettem a saját testemnek.
Aznap éjjel, a drogoktól feldobottan, Andros beesett egy közeli tetoválószalonba és levette az ingét.
– El akarom takarni ezeket a sebhelyeket – mondta. Újra ura akarok lenni a saját testemnek.
– Eltakarni? – vizsgálgatta a mellkasát a tetováló művész. – Mivel?
– Tetoválásokkal.
– Igen, de mit tetováljak rá?
Andros vállat vont, hiszen nem akart semmi mást, mint megszabadulni a múltra emlékeztető csúf jelektől.
– Nem tudom. Döntse el maga.
A művész a fejét csóválta és Andros kezébe nyomott egy füzetet a tetoválás ősi, szent hagyományáról.
– Jöjjön vissza akkor, ha már elolvasta.
Andros kiderítette, hogy a New York-i városi könyvtár gyűjteményében ötvenhárom könyv van a tetoválásról, és néhány hét alatt mindet elolvasta. Újjáéledt benne az olvasás szenvedélye, nem győzte oda-vissza hordani a köteteket a könyvtár és a lakása között, ahol mohón falta őket, ki-kinézegetve közben a Central Parkra.
A tetoválás irodalma különös világba vezette be Androst, amelynek addig a létezéséről sem tudott – a szimbólumok, a miszticizmus, a mitológia és a mágikus művészet világába. Minél többet olvasott, annál tisztábban látta, mennyire vak volt eddig. Elkezdte feljegyezni a gondolatait, a terveit, az álmait. Amikor a könyvtárban már nem találta meg, amire szüksége volt, antikváriusokat bízott meg a ritkaságok felhajtásával, így szerezve be az ezoterikus irodalom kincseit.
De Prcestigiis Dcemonum… Lemegeton… Ars Almadel… Grimorium Verum… Ars Notoria… és így tovább. Elolvasta valamennyit, és egyre bizonyosabb lett abban, hogy a világ még számos kincset tartogat számára. Vannak olyan titkok, amelyek emberi ésszel fel sem érhetők.
Aztán felfedezte egy 20. század eleji misztikus, Aleister Crowley írásait, akit az egyház minden idők leggonoszabb emberének kiáltott ki. A nagy elméktől mindig is rettegtek a szerényebb képességűek. Andros megismerte a rítusok és a ráolvasások hatalmát. Megtudta, hogy a megfelelően kimondott szent szavak kulcsként működnek, amelyek más világokba nyitnak kaput. Az ismerten túl van egy árnyék világegyetem… ahonnét erőt meríthetek. És bár Andros saját hasznára akarta fordítani ezt az erőt, tudta, hogy vannak szabályok és végrehajtandó feladatok.
Aki szentté akar válni, írta Crowley, annak meg kell szentelnie magát.
A megszentelés ősi rítusa egykor általános törvény volt. A régi héberek égőáldozatot mutattak be a Templomban; a maják embereket fejeztek le Chichén Itzá piramisainak tetején; Jézus Krisztus a saját testét ajánlotta fel a kereszten. A régiek még tudták, hogy Isten áldozatot követel. Az áldozat volt az az eredeti szertartás, amelynek révén az ember elnyerhette az istenek kegyét, és megszentelte önmagát.
Sacra – szent.
Sacrificia – áldozás.
Noha az áldozati szertartás már réges-rég a múlté, a hatalma nem veszett el. Egy maroknyi modern misztikus, köztük Aleister Crowley, tovább gyakorolta és tökéletesítette az áldozás művészetét, és ezzel fokozatosan átalakították, magasabb szintre emelték önmagukat. Andros is ilyen átalakulás után sóvárgott. Ám tudta, hogy ehhez át kell kelnie egy veszélyes hídon.
A vér az, ami elválasztja a világosat a sötéttől.
Egy éjjel egy varjú repült be Andros nyitott fürdőszobaablakán, és csapdába esett a lakásban. Andros figyelte, ahogy verdes egy darabig, majd feladja, beletörődve abba, hogy nem tud kimenekülni. Andros már eleget tanult ahhoz, hogy felismerje a jelet. Arra ösztönöz, hogy továbblépjek.
Az egyik kezével megragadva a madarat, megállt a konyhában rögtönzött oltár előtt, és fölemelve az éles kést, hangosan elmondta a betanult ráolvasást.
– Camiach, Eomiahe, Emial, Macbal, Emoii, Zazean… az angyalok legszentebb nevével Assamaian könyvében, ünnepélyesen felszólítalak, hogy légy segítségemre ezen cselekedetemben az egy igaz Isten hatalmából.
Andros most leengedte a kést és átvágta a nagy eret a pánikba esett madár jobb szárnyán. A varjú vérezni kezdett. Miközben figyelte, hogyan gyűlik a vörös folyadék az alátartott fémkehelyben, váratlanul hideg fuvallatot érzett a levegőben. Ennek ellenére folytatta.
– Mindenható Adonai, Arathron, Ashai, Elohim, Elohi, Elion, Asher Eheieh, Shaddai… légy segedelmemre, hogy ennek a vérnek a hatalmával elérjem mindazt, amit kívánok és mindazt, amit kérek.
Aznap éjjel madarakról álmodott… egy óriási főnixről, amely kiemelkedik a tűzből. Másnap reggel olyan energiától duzzadón ébredt, amit nem tapasztalt gyermekkora óta. Lement a parkba futni, gyorsan, még gyorsabban és annál is gyorsabban, mint amit elképzelhetőnek tartott. Amikor már nem tudott tovább futni, fekvőtámaszokat és felüléseket csinált. Rengeteget. És még mindig nem fogyott ki az energiából. Aznap éjjel ismét a főnixről álmodott.
Őszbe borult a Central Park, az állatok élelmet kerestek télire. Andros gyűlölte a hideget, de a gondosan kihelyezett és elrejtett csapdáiból sosem fogytak ki az eleven patkányok és mókusok. Hazavitte őket a hátizsákjában, és egyre bonyolultabb szertartásokon áldozta fel őket.
Emanual, Massiach, Yod, He, Vaud… kérlek, találj engem érdemesnek.
A véráldozatok visszaadták az életerejét. Napról napra fiatalabbnak érezte magát. Éjt nappallá téve olvasott – ősi misztikus szövegeket, középkori verses legendákat, korai filozófusokat -, és minél jobban megismerte a dolgok igaz természetét, annál erősebb lett a meggyőződése, hogy az ember számára minden remény elveszett. Vakon és céltalanul tévelyegnek egy világban, amelyet soha nem fognak megérteni.
Andros maga is ember volt még, de már érezte, ahogy átformálódik valami mássá. Valami nagyobbá. Valami szentté. Erős fizikuma visszatért és kiteljesedett. Végül megértette, mi a valódi feladata. A testem csak porhüvelye a legfőbb értékemnek… az elmémnek.
Andros tudta, hogy igazi képességeit még nem bontakoztatta ki, ezért még mélyebbre ásott. Mi a sorsom? Az ősi szövegek mind a jóról és a rosszról szóltak… és arról, hogy az embernek választania kell közöttük. Én már régen választottam, ismerte el, de nem érzett megbánást. Mi más a rossz, ha nem természeti törvény? A sötétség követi a fényt. A káosz követi a rendet. Az entrópia mindenütt jelen van. Minden felbomlik és elpusztul. A tökéletesen rendezett kristály végül rendezetlen porrá omlik.
Vannak, akik teremtenek… és vannak, akik pusztítanak.
De John Milton Elveszett paradicsomát kellett elolvasnia ahhoz, hogy a sorsa formát öltsön a szeme előtt. Olvasott a bukott angyalról… a harcos démonról, aki megküzdött a fénynyel… a bátor angyalról, kinek neve: Moloch.
Moloch istenként járt a földön. Az angyal neve, mint Andros később megtudta, az ősi nyelvre lefordítva: Malakh.
Legyek hát az.
Mint minden nagy átalakulás, ez is egy áldozattal kezdődött. .. de nem patkányokéval, sem madarakéval. Csak egyetlen igazi áldozat létezik.
Egyszerre megvilágosodása támadt, amelyhez soha még csak hasonlót sem tapasztalt. Tisztán állt előtte a sorsa. Három teljes napon át rajzolt egy hatalmas ív papírra. Amikor befejezte, végre megvolt a minta arról, hogy mivé kell válnia.
A falra akasztotta az életnagyságú vázlatot, és úgy tekintett rá, mintha tükörbe nézne.
Mestermű vagyok.
Másnap elvitte a rajzot a tetoválószalonba. Készen állt.
A George Washington szabadkőműves emléktemplom a Shuter’s Hill tetején emelkedik a virginiai Alexandriában. Három, különböző magasságú és stílusú – alulról fölfelé haladva dór, ión és korinthoszi – építészeti egységből áll, és az ember intellektuális felemelkedését szimbolizálja. Az egyiptomi Alexandria világítótornya, az ókori világ egyik csodájának számító Pharosz ihlette; égbetörő tornyát egy egyiptomi piramis koronázza meg, jelzőtűzszerű záróelemmel a tetején.
A látványos márvány előcsarnokban George Washington hatalmas bronzszobra teljes szabadkőműves öltözetben, a va-kolókanállal, amelyet a Capitolium épületének alapkőletételénél használt. A csarnok fölötti kilenc szint olyan neveket visel, mint Grotto, Kripta vagy a Templomos lovagok kápolnája. Az emléktemplom olyan kincsekkel büszkélkedhet, mint a húszezer kötetes szabadkőműves-könyvtár, a frigyláda gyönyörű másolata és a trónterem kicsinyített mása Salamon király templomából.
Simkins CIA-ügynök megnézte az óráját, miközben a helikopter alacsonyan körözött a Potomac felett. Még hat perc a szerelvény beérkezéséig. Fújt egyet és kinézett az ablakon az impozáns szabadkőműves emléktemplomra. El kellett ismernie, hogy a fenséges torony bármelyik épülettel állná a versenyt a washingtoni National Mallen. Simkins még soha nem járt odabent, és ez ma este sem lesz másképp. Ha minden a terv szerint alakul, Robert Langdon és Katherine Solomon nem fogja elhagyni a földalatti megállóját.
– Arra! – kiáltotta Simkins a pilótának a metróállomásra mutatva az emléktemplommal szemben. A pilóta megdöntötte a helikoptert, és letette a Shuter’s Hill lábánál elterülő füves térségre.
Az arra járók meglepetten nézték, ahogy Simkins és az emberei kipattannak, és lerohannak az állomásra. A lépcsőn fölfelé tartó utasok félreugrottak előlük és a falhoz lapultak, amikor a feketébe öltözött fegyveresek elvágtattak mellettük.
A King Street-i állomás nagyobb volt, mint amire az ügynök számított, mint kiderült, több vonal – a Kék, a Sárga és az Amtrak – is áthaladt rajta. A fali metrótérképen megtalálta a Freedom Plazát és az ide vezető közvetlen viszonylatot.
– Kék vonal, déli peron! – kiáltotta Simkins. – Menjetek le és mindenkit tereljetek ki onnan! – Az emberek elviharzottak.
Simkins a jegypénztárhoz szaladt, igazolta magát.
– Mikor ér ide a következő szerelvény a Metró Centerből? A pénztárosnőn látszott, hogy meg van rémülve.
– Nem tudom pontosan. A Kék vonal tizenegy percenként jár. Nincs percre lebontott menetrend.
– Mikor ment el az utolsó vonat?
– Öt vagy hat perce. Legfeljebb.
Turner gyors fejszámolást végzett. Tökéletes. A következő szerelvény lesz Langdonéké.
A száguldó földalatti kocsijában Katherine Solomon kényelmetlenül fészkelődött a kemény műanyag ülésen. A feje fölötti éles, fluoreszkáló fények bántották a szemét, de küzdött a késztetés ellen, hogy akár csak egy másodpercre is becsukja. Langdon mellette ült a néptelen kocsiban és üres tekintettel bámulta a lábához tett bőrtáskát. A szemhéja elnehezült, mintha a szerelvény ütemes zakatolása révületbe ejtette volna.
Katherine maga elé képzelte Langdon táskájának különös tartalmát. Mit akar a CIA ettől a piramistól? Bellamy azt mondta, hogy Sato talán azért üldözi a piramist, mert tisztában van a hatalmával. De még ha ez a piramis valóban felfedné is az ősi bölcsesség rejtekhelyét, Katherine nehezen tudta elhinni, hogy bármilyen misztikus tudás ígérete számot tarthat a CIA érdeklődésére.
Ám aztán felidézte, hogy mi minden derült már ki a hírszerző ügynökségről: parapszichológiai vagy pszí programok futtatása, ami már határos az ősi mágiával és miszticizmussal. 1995-ben a Stargate-Scannete botrányban lelepleződött az a titkos CIA-technológia, amit távolba látásnak neveztek – egyfajta telepatikus gondolatátvitel, amellyel a „látó” a föld bármely pontján kémkedhetett lelki szemeivel anélkül, hogy fizikailag is jelen lett volna. A módszer természetesen nem új. A misztikusok asztrális kivetítésnek hívják, a jógik testen kívüli élménynek. Sajnálatos módon a megriadt amerikai adófizetők abszurdnak gondolták, így a programot le kellett fújni. Legalábbis nyilvánosan.
Katherine ironikusnak találta, hogy figyelemre méltó kapcsolatokat fedezett fel a CIA bukott programjai és saját noetikai kísérletei között.
Szerette volna felhívni a rendőrséget, hogy megtudja, jutottak-e már valamire Kalorama Heightson, de már sem neki, sem Langdonnak nem volt telefonja, és különben sem lett volna okos dolog a hatóságokhoz fordulniuk – nem tudhatják, milyen messzire ér el Sato keze.
Türelem, Katherine. Perceken belül biztonságos helyen lesznek, egy olyan embernél, aki válaszokat ígért nekik. Katherine erősen remélte, hogy ezek a válaszok segítenek neki megtalálni a bátyját.
– Robert! – suttogta a metróhálózat térképére nézve. – A következő megálló a miénk.
Langdon csak lassan tért magához a bódulatból.
– Igen, köszönöm.
Miközben a szerelvény az állomás felé zötyögött, magához vette a táskáját és bizonytalan pillantást vetett Katherine-re.
– Reméljük, hogy gond nélkül megérkezünk.
Mire Simkins ügynök lerohant az embereihez, azok már kiürítették a földalatti peronját, a csapat pedig szétszóródott a peron teljes hosszán végighúzódó oszlopok mögé bújva. Dübörgést hallottak messze az alagútból, ami egyre hangosabb lett, és Simkinst megcsapta a meleg levegő áramlata.
Nincs menekvés, Mr. Langdon.
Simkins magához szólított két ügynököt a peronra.
– Jelvényeket és fegyvereket előkészíteni. A szerelvény automata, de van egy kalauz, aki az ajtókat nyitja. Keressétek meg.
Most már a vonat lámpái is feltűntek az alagútban, és fékek csikorgása hasított a levegőbe. Ahogy a szerelvény lassítva be-dübörgött az állomásra, Simkins és a két ügynök a pálya fölé hajolva integetni kezdett a jelvényével, és feszülten lestek a vezetőt, hogy jelezzenek neki, még mielőtt kinyitná az ajtókat.
A vonat gyorsan közeledett. A harmadik kocsiban Simkins végre megpillantotta a kalauz döbbent arcát, aki láthatóan arra próbált rájönni, mit akarhat a jelvényével hadonászó három fekete ruhás férfi. Amikor a szerelvény már majdnem megállt, Simkins futásnak eredt.
– CIA! – kiáltotta felmutatva a jelvényét. – NE nyissa ki az ajtókat!
Ahogy a szerelvény lassan elgördült mellette, elindult a kalauz felé, tovább kiabálva.
– Ne nyissa ki az ajtókat! Érti? NE nyissa ki az ajtókat!
A szerelvény végre megállt, az elkerekedett szemű metróvezető pedig hevesen bólogatott.
– Mi történt? – szólt ki az oldalablakon.
– Ne engedje elindulni a vonatot! – mondta Simkins. – És ne nyissa ki az ajtókat!
– Rendben.
– Be tud minket engedni az első kocsiba?
A kalauz bólintott. Félve lépett ki a harmadik kocsiból, és bezárta maga után az ajtót. Odavezette Simkinst és az embereit az első kocsihoz, és kinyitotta nekik.
– Csukja be utánunk – mondta Simkins előhúzva a fegyverét. A három ügynök gyorsan belépett a kivilágított kocsiba. A kalauz bezárta utánuk az ajtót.
Az első kocsiban mindössze négy utas volt – három tizenéves fiú és egy idős asszony -, akik érthető döbbenettel bámulták a három fegyveres férfit. Simkins felmutatta a jelvényét.
– Nyugalom, nincs semmi baj. Maradjanak ülve.
Simkins és az emberei megkezdték a kocsik átvizsgálását elölről hátrafelé haladva a lezárt szerelvényben – „kinyomni a fogkrémet a tubusból”, ahogy a kiképzés során tanulták. Alig volt utas, és a munka felénél tartva még senkit sem láttak, aki akár távolról is emlékeztetett volna Robert Langdon és Katherine Solomon személyleírására. Ennek ellenére Simkins magabiztos maradt. Egy földalatti-szerelvényen sehol sem lehet elrejtőzni. Nincs mosdó, nincs tárolóhelyiség, nincs másik kijárat. Még ha a célszemélyek látták is őket beszállni, és a szerelvény végébe menekültek, onnan már nincs tovább. Az ajtók felfeszítése szinte lehetetlen, de az emberei amúgy is őrzik a peront és az alagút két végét. Türelem.
Mire Simkins odaért az utolsó előtti kocsihoz, mégis elfogta a harctéri idegesség. Itt csak egy szál utas volt – egy kínai. Az ügynökök végigmentek a kocsin. Senki.
– Utolsó kocsi – mondta Simkins fölemelve a fegyverét, miközben mindhárman benyomultak a szerelvény végébe. Az utolsó kocsi elején megtorpantak, és elképedten bámultak egymásra.
Hogy a fenébe? Simkins végigrohant a néptelen kocsin, minden ülés mögé benézve. Felbőszültén fordult vissza az embereihez: – Hová a pokolba tűntek?
Alexandriától tizenhárom kilométernyire északra, Robert Langdon és Katherine Solomon háborítatlanul baktatott egy széles, dérlepte pázsiton.
– Színésznőnek kéne mennie – mondta Langdon, akire nagy hatást tett Katherine gyorsan vágó esze és rögtönző tehetsége.
– Maga sem játszott rosszul – mosolygott a nő.
Langdont kezdetben összezavarta Katherine váratlan szeszélye a taxiban. Látszólag minden átmenet nélkül azt követelte, hogy menjenek a Freedom Plazára, mert a Dávid-csillag és az Egyesült Államok Nagy Pecsétje alapján rájött valamire. Lerajzolta az összeesküvés-elméletek untig ismert képét az egydollárosra, aztán azt akarta, hogy Langdon jobban nézze meg, mire mutat.
Végül Langdonnak csak leesett, hogy Katherine nem a bankjegyen mutat valamit, hanem a sofőrülés hátán: egy kis jelzőlámpát. A lámpát annyira belepte a piszok, hogy eleinte észre sem vette. De amikor előrehajolt, látta, hogy halvány piros fénnyel világít. Még a kopott betűket is el tudta olvasni a lámpa alatt: Intercom.
Langdon elképedve nézett Katherine-re, aki a szemével jelezte, hogy mire figyeljen. A tekintetét követve átlesett az elválasztó ablakon. A taxis mobilja a műszerfalon feküdt kinyitva, bekapcsolva és az intercom hangszórójára irányítva. Langdon egy pillanat alatt megértette Katherine szándékát.
Tudják, hogy a taxiban ülünk… és hallgatnak minket.
Fogalmuk sem volt, mennyi idejük van, mielőtt megállítják és körbeveszik a kocsit, de azt tudták, hogy gyorsan kell cselekedniük. Langdon azonnal beszállt a játékba, mert már felfogta, hogy Katherine nem a piramis miatt akar a Freedom Plazára menni, hanem a nagy metrocsomópont, a Metró Center – miatt, ahonnét hat különböző irányba lehetett utazni.
A Freedom Plazán kiugrottak a taxiból, és Langdon önálló rögtönzésbe kezdett: hamis nyomra terelte az üldözőket az alexandriai szabadkőműves emléktemplommal, majd Katherine-nel lerohantak a metróállomásra, át a Kék vonal peronján a Piros vonalhoz, ahol épp elcsípték az ellenkező irányba tartó szerelvényt.
Hat megállót mentek észak felé, és szépen kiszálltak Ten-leytownban, egy csendes, elegáns környéken. A horizonton azonnal feltűnt az úticéljuk, kilométerekre a legmagasabb épület, nem messze a Massachusetts sugárúttól, előtte hatalmas, gondozott pázsit terült el.
„Lekapcsolódva a hálózatról”, ahogy Katherine mondta nyugodtan lépkedtek a nedves füvön. Tőlük jobbra a középkori stílusú kert, amely ősi rózsabokrairól és az Árnyas ház elnevezésű nyári lakról híres. Elhaladtak a kert mellett, egyenesen a fenséges épület felé, ahová hívták őket. Egy menedékhely Rómában … tíz köve a Sínai-hegyről, egy magából a mennyországból való, egy pedig Luké sötét apjának az arcképét viseli.
– Még sohasem láttam éjszaka – mondta Katherine fölnézve a kivilágított toronyra. – Lenyűgöző.
Langdon egyetértett vele, mert már elfelejtette, mennyire látványos ez a műemlék. A neogótikus építészeti remek a követségi negyedben, az Embassy Row északi végében emelkedett. Langdon évek óta nem járt itt, amióta cikket írt róla egy gyermeklapba, hogy felkeltse az ifjú nemzedék kíváncsiságát a nemzeti örökség eme kincse iránt. A Mózes, a holdkövek és a Csillagok háborúja címet viselő írásból évekig idéztek a turistakiadványok.
A Washington-székesegyház, gondolta Langdon a maga számára is váratlan izgalommal nézve a sok év utáni viszontlátás elé. Létezik-e jobb hely, ahol az egy igaz Istenről kérdezhetünk?
– Ennek a katedrálisnak tényleg a Sínai-hegyről való tíz köve? – fordult hozzá Katherine, miután megbámulta az ikertornyot.
Langdon bólintott.
– A főoltár közelében vannak. A tízparancsolatot szimbolizálják, amelyet Mózes a Sínai-hegyen kapott.
– És holdkő is van?
Egy kő magából a mennyországból.
– Igen. Az egyik színes üvegablaknak Űrablak a neve, és egy holdkődarabot foglaltak bele.
– Oké, de az az utolsó már nem lehet komoly. – Katherine szép arca hitetlenkedést tükrözött. – Egy… Darth Vader-szobor?
Langdon kacagott.
– Luke Skywalker sötét apja? De még mennyire hogy komoly! Vader a nemzeti katedrális egyik legnépszerűbb groteszkje. – A magasba mutatott, a nyugati toronyra. – Most este nehéz kivenni, de tényleg ott van.
– Mégis, mit keres Darth Vader a Washington-székesegyházon?
– Volt egy pályázat gyerekeknek gonosz arcú vízköpők kifa-ragására. Darth nyert.
Megérkeztek a főbejárat nagy lépcsőjéhez. A mély kapubél-letet egy huszonöt méter magas boltív foglalta keretbe, fölső részén gyönyörű rózsaablakkal. Amíg fölfelé mentek, Langdon gondolatai visszatértek a titokzatos hívóhoz. Kérem, ne mondjon neveket… Arról beszéljen, hogy sikerült-e megvédenie a térképet, amelyet önre bíztak? Langdonnak már fájt a válla a kőpiramis súlyától, és alig várta, hogy letehesse. Menedék és válaszok.
A lépcső tetején impozáns szárnyasajtó fogadta őket.
– Kopogjunk be? – kérdezte Katherine.
Langdonnak ugyanez járt a fejében, ám ekkor nyikorogva résnyire nyílt az egyik ajtó.
– Ki van ott? – kérdezte egy gyenge hang. Egy öregember ráncos arca jelent meg az ajtórésben. Papi csuhát viselt és üres volt a tekintete. A szemgolyója opálosan fehér és hályogos.
– Én Robert Langdon vagyok. Katherine Solomon van velem, és menedéket keresünk.
A vak öregember megkönnyebbülten sóhajtott.
– Hála istennek! Már vártam önöket.
Warren Bellamy előtt hirtelen felcsillant a remény. Sato igazgatót épp az imént hívta telefonon a Dzsungelben az egyik ügynök, és a nő azonnal pattogni kezdett.
– Találja meg őket, ha jót akar! – ordította bele a telefonba. – Kifutunk az időből!
Sato befejezte a beszélgetést, és most ismét fel-alá járkált Bellamy előtt.
– Utoljára kérdezem – mondta, és keményen Bellamy szeme közé nézett. – Válaszoljon igennel vagy nemmel. Van fogalma arról, hová mehetett Róbert Langdon?
Bellamynak erről nagyon is jó fogalmai voltak, de csak a fejét rázta.
– Nincs.
Sato még mindig farkasszemet nézett vele.
– Sajnálatos, de a munkámhoz tartozik, hogy tudjam, mikor hazudnak nekem.
Bellamy elfordította a tekintetét.
– Sajnálom, de nem segíthetek.
– Bellamy építész – mondta Sato -, ma este hét után nem sokkal ön egy étteremben vacsorázott a városon kívül, amikor is telefonhívást kapott egy embertől, aki közölte, hogy elrabolta Peter Solomont.
Bellamy hátán végigfutott a hideg. Ismét Satora emelte a tekintetét. Ezt meg honnan tudja?
– Az az ember – folytatta Sato – elmondta önnek, hogy a Capitolium épületébe csalta Robert Langdont és megbízta egy feladattal… mely feladat megoldásához az ön segítségére van szükség. Figyelmeztette önt, hogy ha Langdon kudarcot vall, akkor a barátja, Peter Solomon meg fog halni. Ön pánikba esve megpróbálta felhívni Petert, de nem érte el. Ezután, érthető módon, a Capitoliumba sietett.
Bellamy el sem tudta képzelni, honnan tudhat Sato a telefonhívásról.
Sato szájában még mindig ott füstölgött a cigaretta.
– Elhagyva a Capitoliumot, ön szöveges üzenetet küldött Solomon fogvatartójának, amelyben biztosította arról, hogy Langdon megszerezte a szabadkőműves piramist.
Honnan szerzi ez a nő az információit? – töprengett Bellamy. Hiszen még Langdon sem tudja, hogy SMS-t küldtem. Amikor megérkeztek a Kongresszusi Könyvtárhoz vezető alagúthoz, Bellamy bement a kapcsolószobába, hogy meggyújtsa a lámpákat. Egyedül maradva egy kis időre úgy döntött, hogy üzenetet küld Solomon fogvatartójának, beszámolva neki Satoról, egyben megnyugtatva, hogy nála és Langdonnál van a szabadkőműves piramis, és szándékukban áll együttműködni vele. Ami persze hazugság volt, de Bellamy időt akart nyerni vele, úgy Peternek, mint a piramis biztonságba helyezésének.
– Ki mondta, hogy SMS-t küldtem? – követelt magyarázatot Bellamy.
Sato kitette a padra Bellamy mobilját.
– Nem egy nagy tudomány.
Bellamy most már emlékezett rá, hogy az ügynökök elvették a telefonját és a kulcsait, amikor elfogták.
– Ami pedig a többi bennfentes információt illeti – mondta Sato -, az új nemzetvédelmi törvény feljogosít arra, hogy bárkinek a telefonját lehallgassam, ha biztonsági kockázatot valószínűsítek. Peter Solomon esetében ez volt a helyzet, ezért tegnap este akcióba léptem.
Bellamynak nehezére esett felfognia Sato közlését.
– Azt akarja mondani, hogy lehallgatta Peter Solomon telefonját?
– Igen. Innen tudom, hogy az elrablója felhívta önt az étteremben. Ön ezután megpróbálta elérni Petert a mobilján, és aggódó üzenetet hagyott neki a történtekről.
Bellamy most már kezdte érteni.
– Robert Langdontól is elfogtunk egy hívást, aki a Capitolium épületéből jelentkezett és döbbenten értesült arról, hogy valaki odacsalta. Azonnal megjelentem a Capitoliumban, még ön előtt érkezve, mivel én közelebb voltam. Ami pedig Langdon táskájának röntgenfelvételét illeti… miután rájöttem, hogy Langdon is érintett, megbíztam az embereimet, hogy hallgassanak vissza egy látszólag ártalmatlan kora reggeli hívást, amely Langdontól érkezett Peter Solomon mobiljára. Ebben a beszélgetésben Peter fogvatartója az asszisztensének adta ki magát, és rábeszélte Langdont, hogy vállaljon el egy előadást és hozza magával azt a kis csomagot, amit Peter Solomon bízott rá. Amikor Langdon elhallgatta előlem, hogy nála van a csomag, elkértem a táskája röntgenfelvételét.
Bellamynak alig forgott az agya. El kellett ismernie, hogy Sato mindenre elfogadható magyarázatot adott, valahogy mégsem állt össze a kép.
– De… de azt honnan vette, hogy Peter Solomon nemzetbiztonsági kockázatot jelent?
– Higgye el nekem, Peter Solomon tényleg fenyegeti a nemzetbiztonságot! – vágott vissza Sato. – Ahogyan ön is, Mr. Bellamy.
Bellamy a bilincsről megfeledkezve felpattant, amiért fájdalommal fizetett.
– Mit beszél?
Sato kényszeredetten mosolygott.
– Önök, szabadkőművesek kockázatos játékot űznek. Mert rejtegetnek egy nagyon, nagyon veszélyes titkot.
Most az Ősi misztériumokról beszél?
– Még szerencse, hogy mindig is jól tudtak titkot tartani. Sajnos, újabban gondatlanabbak lettek, és ma este közel jutottunk ahhoz, hogy lelepleződjön a legveszélyesebb titkuk. És ha ezt nem tudjuk megakadályozni, annak katasztrofális következményei lesznek.
Bellamy zavartan bámult rá.
– Ha nem támadott volna meg – mondta Sato -, rájöhetett volna, hogy mi egy oldalon állunk.
Egy oldalon. E szavak hatására egy teljesen képtelennek látszó gondolat vert tanyát Bellamy fejében. Sato az Eastern Star tagja? A Keleti csillag rendje – amelyet gyakran tekintettek a szabadkőművesség nőszervezetének – a jótékonyság, a titkos tudás és a spirituális nyitottság hasonló filozófiáját vallotta. Egy oldalon? Hiszen meg vagyok bilincselve! Lehallgatta Peter telefonját!
– Ön segíteni fog nekem megállítani ezt az embert – mondta Sato megkövült arccal -, mert olyan kataklizmát képes előidézni, amelyből talán sosem fog talpra állni az ország.
– Akkor miért nem őt hallgatja le?
Sato nem akart hinni a fülének.
– Tényleg azt hiszi, hogy nem próbáltam? Solomon mobilja megszűnt jelet adni, mielőtt bemérhettük volna. A másik száma valószínűleg egy eldobható telefonhoz tartozik, amelyet szinte lehetetlen lenyomozni. A magán-repülőgéptársaság szerint Langdon útját Solomon asszisztense rendelte meg Solomon mobiltelefonjáról, Solomon Marquis Jet kártyájára. Nincsenek nyomok. Nem mintha ez számítana. Még ha kiderítjük is, hogy hol tartózkodik, nem vállalhatnám a kockázatot, hogy elkapjam.
– De miért?
– Erről inkább nem beszélnék, ez titkos információ – mondta Sato, aki láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét. – Azt kérem, hogy ebben a tekintetben bízzon a szavamban.
– Nem tehetem!
Sato jeges tekintettel nézett rá. Hirtelen megfordult és elkiáltotta magát.
– Hartmann ügynök! Kérem a táskát!
Bellamy meghallotta az elektronikus ajtó sziszegését, majd egy ügynök sietett be a Dzsungelbe. Egy vékony titántáska volt nála, amelyet letett a földre az OS igazgatója elé.
– Elmehet – mondta Sato.
Az ügynök távozott, és az ajtó sziszegve becsukódott utána. Ismét csend lett.
Sato felemelte a fémtáskát, az ölébe vette, és kipattintotta a zárat. Aztán lassan Bellamyra emelte a tekintetét.
– El akartam kerülni ezt, de kevés az időnk, és ön nem hagyott más választást.
Bellamy a furcsa táskát leste, és szinte megbénította a félelem. Meg akar kínozni? A bilincs megint megfeszült a csuklóján.
– Mi van abban a táskában?
Sato sötéten mosolygott.
– Valami, ami arra fogja késztetni, hogy az én szememmel lássa a dolgokat. Ezt garantálom.
A föld alatti helység, ahol Malakh a szertartást végezte, leleményesen volt álcázva. A háza alagsora, ahová most belépett, teljesen hétköznapinak tűnt – a szokásos pince bojlerral, kapcsolótáblával, farakással és mindenféle limlommal. A látható pince azonban csak egy része volt a föld alatti térnek. Mert egy tekintélyes területet elfalazott titkos tevékenysége számára.
Ez a munkaterület több kis helyiségből állt, s mindnek megvolt a maga külön rendeltetése. Az egyetlen bejárata, egy meredek rámpa, a nappali szobában volt elrejtve, ami csaknem lehetetlenné tette a másik pincerész felfedezését.
Ahogy ma este Malakh leereszkedett a rámpán, a bőrére tetovált jegyek és jelek szinte életre keltek a különleges megvilágítású alagsor kékes derengésében. Az égi fénybe lépve bezárt ajtók előtt haladt el, egyenesen a legnagyobb helyiségbe tartva a folyosó végén.
A szentek szentje, ahogy Malakh szerette nevezni, négy méter oldalhosszúságú, szabályos négyzet volt. A zodiákus tizenkét jegye. A nappal óráinak a száma. A mennyország tizenkét kapuja. A szoba közepén egy kétszer két méteres kőasztal állt. A jelenések hétpecsétes könyve. A Templom hét lépcsője. Az asztal fölött gondosan beállított fényforrás, amely ciklusonként, megszabott sorrendben váltogatta a spektrum színeit; minden ciklus hatórás volt, összhangban a planetáris órák szent táblájával. Janor órája kék. Nasnia órája vörös. Salam órája fehér.
Most Caerra órája van, így a terem puha bíborfényben fürdik. Malakh nem visel mást, csak a selyem ágyékkötőt kasztrált nemi szerve és ülepe körül. Megkezdte az előkészületeket.
Gondosan összeválogatta a füstölőszereket, amelyek meggyújtásával majd megszenteli a levegőt. Kibontotta a szűz selyeminget, amelyet az ágyékkötő helyett fog magára ölteni. És végül megtisztított egy flaska vizet az áldozati ajándék megnedvesítésére. Amikor ezzel megvolt, elhelyezte egy konzolasztalon az előkészített kellékeket.
Egy polchoz lépett, leemelt egy elefántcsont dobozt és a konzolasztalra tette, a többi tárgy mellé. Noha még nem jött el az ideje a felhasználásának, nem állta meg, hogy fel ne nyissa a fedelét, megcsodálva a kincset.
A kés.
Az elefántcsont dobozban, fekete bársonnyal bevont bakján pihenve csillogott az áldozati kés, amelyet Malakh a mai estére tartogatott. 1,6 millió dollárért vásárolta tavaly a közel-keleti régiségek feketepiacán.
A történelem leghíresebb kése.
Ez az elképzelhetetlenül régi és elveszettnek hitt becses penge vasból van, a nyele pedig csont. Számtalan nagyhatalmú személy birtokolta az idők során. Az utóbbi évtizedekben azonban nyoma veszett: egy titkos magángyűjteményben lappangott. Malakh rettenetes erőfeszítéseket tett a megszerzéséért. Azt gyanította, hogy ez a kés évtizedek… talán évszázadok óta nem látott vért. De ma este a penge újra áldozati vért fog ontani, amiért megfenték.
Malakh óvatosan és tisztelettel kiemelte a kést párnázott nyughelyéről, és megtisztított vízbe mártott selyemkendővel kifényesítette a pengét. Az első, kezdetleges New York-i kísérletei óta jelentős gyakorlatra tett szert. A sötét mesterség, amelyet űzött, számos nyelven és számos néven ismert, de hívják bárhogyan is, bonyolult tudomány. Ez az ősi eljárás egykor a hatalom kapuihoz adott kulcsot, de már régen felhagytak vele, az okkultizmus és a mágia árnyékbirodalmába száműzték. Azon keveseket, akik máig gyakorolták ezt a mesterséget, őrülteknek tartották, ám Malakh tudta, amit tudott. Ez a munka nem a szerény képességűeknek való. Az ősi, sötét mesterség, akár a modern tudomány, pontos szabályokat, különleges összetevőket és gondos időzítést követelt.
Ez a mesterség nem korunk szánalmas fekete mágiája, amelyet tudatlanul űznek a kíváncsiak. Ez a mesterség, akár az atomfizika, hatalmas erőket képes felszabadítani. Szigorú a figyelmeztetés: a hozzá nem értő azt kockáztatja, hogy az erő ellene fordul és elpusztítja.
Malakh nem csodálta tovább a szent pengét, hanem egy vastag pergamenívre fordította figyelmét, amely ott feküdt előtte az asztalon. Ezt a pergament maga készítette egy szopósbárány bőréből. Előírás szerint a bárány tiszta volt, még innen az ivarérettségen. A pergamen mellett egy varjú tollából hegyezett írótoll, egy ezüsttálka és három meggyújtott gyertya, egy tömör bronztál körül elrendezve. A tálban sűrű vörös folyadék volt.
Peter Solomon vére.
A vér az örökkévalóság tinktúrája.
Malakh megfogta a tollat, a pergamenre fektette bal tenyerét, és a tollhegyet a vérbe mártva gondosan körülrajzolta a kézfejét. Ezután az öt ujjhegybe beleírta az Ősi misztériumok öt szimbólumát a pergamenen.
A korona… jelképezi a királyt, akivé leszek.
A csillag… jelképezi az eget, ahol elrendelték a sorsomat.
A nap… jelképezi lelkem megvilágosodását.
A lámpás… jelképezi az emberi értelem gyarló fényét.
És a kulcs… jelképezi a hiányzó részt, amely ma este végre a birtokomba kerül.
Malakh miután befejezte a vérrel való írást, fölemelte és megcsodálta művét a három gyertya fényében. Megvárta, amíg megszárad a vér, azután háromszor összehajtotta a pergament. Elmondva egy ősi ráolvasást, Malakh a harmadik gyertyához érintette a pergament, mire az lángra lobbant. Beletette a meggyújtott pergament az ezüsttálkába, és égni hagyta. A szén az állatbőrből porszerű fekete korommá alakult át. Amikor kialudt a láng, Malakh a bronztálban álló vérhez adta a hamut. Aztán összekeverte a varjútollal.
A folyadék sötétebb vörös lett, csaknem fekete.
Két tenyerébe fogta a tálat, a feje fölé emelte, és hálaadásul elmondta a régiek véráldozati imáját. Majd óvatosan egy üvegfiolába töltötte a sötét keveréket, és bedugaszolta. Ez lesz az a tinta, amellyel Malakh a tetoválatlan körbe fog írni a koponyáján, beteljesítve a mesterművet.
A Washington Nemzeti Székesegyház a világ hatodik legnagyobb katedrálisa. Magasabb, mint egy harmincemeletes felhőkarcoló. E neogótikus remeknek több mint 200 színes üvegablaka, 53 harangja, 10 647 orgonasípja van és több mint 3000 hívőt képes befogadni.
Ma este azonban elhagyatott volt a nagy székesegyház.
Colin Galloway tiszteletes – a katedrális esperese – ezerévesnek látszott. Aszott és ráncos volt, egyszerű fekete reverendát viselt és egyetlen szó nélkül, vakon csoszogott előre. Langdon és Katherine is némán követte a több mint száz méter hosszú főhajó középső folyosóján, amely az optikai illúzió kedvéért enyhén balra hajlott, és az ötven állam zászlaja szegélyezte. Amikor elérték a két hajó kereszteződését, az esperes a szentélyrács mögé vezette őket – ez választotta el szimbolikusan a közösségi teret az oltártól.
Tömjénfüst illatát érezték. A sötétséget csak a csúcsíves ablakokról visszatükröződő fény enyhítette. A hatalmas, faragott oltárfal bibliai jeleneteket örökített meg. Galloway esperes vakon is ismerte a járást. Langdon egy pillanatig azt hitte, hogy egyenesen a főoltárhoz mennek, amelybe a Sínai-hegyről származó tíz követ beágyazták, de az öregember végül balra fordult, és bevezette őket egy rejtekajtón, amely a parókiára nyílt.
Végigmentek egy rövid folyosón és egy ajtóhoz érkeztek, amelynek bronztábláján ezt olvasták:
Dr. Colin Galloway tiszteletes
Főesperes
Galloway kinyitotta az ajtót és villanyt gyújtott, nyilvánvalóan a vendégeinek szóló figyelmességként. Beterelte őket és bezárta az ajtót.
A főesperesi iroda kicsi, de elegáns szoba volt magas könyvespolcokkal, íróasztallal, faragott szekrénnyel és saját fürdőszobával. A falakon 16. századi kárpitok és vallásos témájú festmények lógtak. Az öreg esperes a két bőrhuzatú székre mutatott az íróasztallal szemben. Leültek, és Langdon azonnal letette a földre a táskát, boldogan szabadulva meg a vállát húzó súlytól.
Menedék és válaszok, gondolta, elfészkelődve a kényelmes székben.
Az öregember becsoszogott az asztal mögé, és leereszkedett a magas támlájú székre. Hálásan sóhajtott és rájuk emelte üres tekintetű, hályogos szemét. Amikor megszólalt, váratlanul erős és tiszta volt a hangja.
– Tudom, hogy még sohasem találkoztunk, mégis úgy érzem, mintha mindkettejüket ismerném. – Zsebkendőt vett elő és megtörölte a száját. – Langdon professzor, ismerem a munkáit, köztük azt az okos kis cikket, amit a katedrálisunk szimbolikájáról írt. Az ön fivérével pedig, Ms. Solomon, már sok éve szabadkőműves testvérek vagyunk.
– Peter szörnyű bajban van – mondta Katherine.
– Hallottam róla. – Az öregember sóhajtott. – És mindent meg fogok tenni, ami csak tőlem telik, hogy segítsek rajta.
Langdon nem látta szabadkőművesek gyűrűjét az esperes ujján, de tudta, hogy sok szabadkőműves, különösen a klérusból, nem teszi közhírré a tagságát.
A beszélgetés folyamán kiderült, hogy Galloway esperes már tud ezt-azt az esti eseményekből Warren Bellamy telefonüzenete alapján. Miközben Langdon és Katherine elmondták a többit, az öregember egyre nyugtalanabb lett.
– És ez az ember, aki fogva tartja szeretett Peterünket – kérdezte az esperes -, azt akarja, hogy Peter életéért cserébe fejtse meg neki a piramis titkát?
– Igen – válaszolta Langdon. – Azt gondolja, hogy ez egy térkép, ami el fogja őt vezetni az Ősi misztériumok rejtekhelyére.
Az esperes Langdonra emelte rémisztő, opálos szemét.
– A hangjából azt veszem ki, hogy ön nem hisz ezekben a dolgokban.
Langdon nem akarta most ilyesmire vesztegetni az időt.
– Az nem számít, hogy én mit hiszek. Segítenünk kell Peternek. Sajnos, amikor megfejtettük a piramis kódját, nem jutottunk vele sehova.
Az öreg kiegyenesedett ültében.
– Önök megfejtették a piramist?!
Most Katherine vette át a szót, gyorsan elmagyarázva, hogy Bellamy figyelmeztetése és Peter kifejezett kérése ellenére, hogy Langdon ne bontsa ki a csomagot, ő mégis megtette, mert úgy érezte, hogy legfőbb kötelessége a bátyján segíteni. Beszélt az esperesnek az arany pillérfejről, Albrecht Dürer bűvös négyzetéről és a tizenhat betűs szabadkőműves titkosírásról, amely a Jeova Sanctus Unus formulát adta ki.
– Ennyi az egész? – kérdezte az esperes. – Az egy igaz Isten?
– Igen, uram – válaszolta Langdon. – A piramis nyilvánvalóan nem földrajzi, hanem metaforikus értelemben vett térkép.
Az esperes kinyújtotta a kezét.
– Hadd fogjam meg!
Langdon kinyitotta a táskát, kivette belőle a piramist, és óvatosan az asztalra állította, az öregember elé.
Langdon és Katherine figyelte, ahogy a törékeny, öreg kezek végigtapogatják a követ – a bevésett oldalt, a sima talapzatot és a csonkolt tetőlapot. Amikor ezzel végzett, ismét kinyújtotta a kezét.
– A pillérfej?
Langdon elővette a kis kődobozt, letette az asztalra és felnyitotta a fedelét. Aztán, kiemelve a pillérfejet az öregember várakozó tenyerébe helyezte. Az esperes ezt is apróra megvizsgálta, elidőzve a pillérfej szövegén – láthatóan nehezen boldogult a finom vésetű, apró betűk kitapintásával.
– A titok A Renden belül rejlik – sietett a segítségére Langdon. – A rend szó és a névelő nagybetűvel van.
Az öregember arca kifejezéstelen maradt, miközben rátette a pillérfejet a piramis tetejére és érzésből a helyére igazította. Egy darabig hallgatott, úgy tűnt, mintha imádkozna, aztán tiszteletteljesen többször is végigfuttatta tenyerét a befejezett piramison. Majd körbetapogatott az asztalon, megtalálta a kocka alakú dobozt, a kezébe vette és kívül-belül végigvizsgálta az ujjaival.
Amikor ezzel végzett, letette a dobozt, és hátradőlt a székben.
– Akkor most mondják meg – szólította fel őket váratlanul szigorú hangon -, hogy miért jöttek el hozzám?
Langdont készületlenül érte a kérdés.
– Azért jöttünk ide, uram, mert ön hívott. És Mr. Bellamy azt mondta, hogy megbízhatunk önben.
– Miközben őbenne nem bíztak meg?
– Nem értem.
Az esperes egyenesen Langdonra szegezte fehér szemét.
– A pillérfejet tartalmazó csomag le volt pecsételve. Mr. Bellamy azt mondta önöknek, hogy ne nyissák ki, de önök mégis megtették. Pedig Peter Solomon maga is arra kérte, hogy ne bontsa ki a csomagot.
– Uram – avatkozott közbe Katherine -, mi csak a bátyámnak próbáltunk meg segíteni. Az a férfi, aki elrabolta, a megfejtést…
– Megértem – mondta az esperes -, de végül is mit értek el a csomag felnyitásával? Semmit. Peter fogvatartója egy helyet akar, és nem fogja beérni annyival, hogy Jeova Sanctus Unus.
– Ez igaz – helyeselt Langdon -, de sajnos csak ennyi van a piramison. Mint már említettem, a térképet inkább képletesen kell érteni…
– Téved, professzor – mondta az esperes. – A szabadkőműves piramis valóságos térkép. Ön azért nem érti, mert nem fejtette meg. Még a közelébe sem jutott.
Langdon és Katherine döbbenten nézett össze. Az esperes, szinte simogatóan, a piramisra tette mindkét kezét.
– Ez a térkép, akárcsak az Ősi misztériumok, több jelentésréteget rejt. Az igazi titok ismeretlen maradt önök előtt.
– Galloway tiszteletes úr – mondta Langdon -, már aprólékosan átvizsgáltuk a piramist és a zárókövet, de nem találtunk rajta mást.
– A jelenlegi állapotában nem. De a tárgyak változnak.
– Uram?
– Professzor, mint tudja, ennek a piramisnak az ígérete egy csodás átváltoztató erő. A legenda szerint ez a piramis alakot tud váltani… módosítja fizikai formáját, hogy feltárja titkait.
Mint az a híres kő, amely Arthur király kezébe adta az Excaliburt, a szabadkőműves piramis is átváltozik, ha úgy akarja… és feltárja titkát az arra érdemesnek.
Langdon már sejtette, hogy az előrehaladott kor meggyengíthette az öregember mentális képességeit.
– Elnézést, uram, de azt állítja, hogy ez a piramis a szó szoros értelmében fizikai átalakuláson tud átmenni?
– Professzor, ha kinyújtanám a kezemet és átváltoztatnám ezt a piramist itt, a szeme láttára, akkor hinne-e a szemének?
Langdonnak fogalma sem volt, mit feleljen erre.
– Úgy vélem, nem volna más választásom.
– Helyes, akkor máris meg fogom tenni. – Az öreg újra megtörölte a száját. – Hadd emlékeztessem arra, hogy volt idő, amikor még a legragyogóbb elmék is laposnak tartották a Földet. Hiszen ha gömbölyű volna, akkor szétfolyna az óceánok vize. Képzelje csak el, hogyan gúnyolták volna, ha azt állítja, hogy a Föld nem pusztán kerek, hanem létezik egy láthatatlan, misztikus erő, amely mindent megtart a felszínén!
– Azért van különbség – vetette ellen Langdon – a gravitáció és egy olyan képesség között, amely kézrátétellel tárgyakat alakít át.
– Valóban? Nem lehetséges-e, hogy még mindig a sötétség korát éljük, kigúnyolva azokat a „misztikus” erőket, amelyeket nem látunk vagy nem értünk? Ha taníthat minket valamire a történelem, hát arra, hogy azok a különös ideák, amelyeken ma még derülünk, egy szép napon elismert igazságokká válhatnak. Azt állítom, hogy az ujjam érintésével át tudom alakítani ezt a piramist, ön pedig kétségbe vonja az ép eszemet. Többet vártam volna egy történésztől. A történelem bővelkedik nagy elmékben, akik mind ugyanazt állították… nagy elmékben, akik kitartóan hittek abban, hogy az ember olyan misztikus képességeket birtokol, amelyeknek nincs tudatában.
Langdonnak el kellett ismernie, hogy az esperesnek igaza van. A híres hermetikus mondás – Hát nem tudjátok, hogy istenek vagytok? – az Ősi misztériumok egyik pillére volt. Mint fenn, úgy lenn… Az ember Isten képére teremtetett… Apoteózis. Ez a nem szűnő bizonykodás az ember isteni mivoltáról – ennek benne rejtőző képességéről – visszatérő témája volt számtalan hagyomány ősi szövegeinek. Még a Szentírás is ezt kiáltja ki a 82. zsoltárban: Istenek vagytok!
– Professzor – folytatta az öregember – tudom, hogy ön, mint oly sok tanult ember, elakadt két világ között… egyik lábával a spirituális, a másikkal az anyagi világban áll. A szívével hinni szeretne… de az értelme nem engedi. Bölcsen tenné, ha tudósként tanulna a történelem nagy elméitől. – Szünetet tartott és megköszörülte a torkát. – Ha jól emlékszem, minden idők egyik legnagyobb koponyája mondta ezt: „Valóban létezik az, ami számunkra megközelíthetetlen. A természet titkai mögött mindig marad valami finom, érinthetetlen és megmagyarázhatatlan. Ennek az értelmünket meghaladó erőnek a mindenekfeletti tisztelete az én vallásom.”
– Ki mondta ezt? – kérdezte Langdon. – Gandhi?
– Nem – szólt közbe Katherine. – Albert Einstein.
Katherine Solomon mindent elolvasott, amit Einstein valaha írt, és mélyen megérintette a misztikus dolgok iránt tanúsított tisztelete, valamint az a jóslata, hogy egyszer majd a tömegek is így fognak érezni. A jövő vallása – vallotta Einstein – kozmikus vallás lesz. Túllép Istenen, túl a dogmákon és a teológián.
Langdon láthatólag nehezen fogadta be ezt az eszmét. Katherine érzékelte, hogy mennyire frusztrálja Robertet az episzkopális egyház öreg papja, és együtt érzett vele. Végül is válaszokért jöttek ide, de csak egy vak vénembert találtak, aki azt állítja, hogy kézrátétellel át tudja alakítani a tárgyakat. Ám az öreg nem is leplezett lelkesedése a misztika iránt a bátyjára emlékeztette Katherine-t.
– Galloway atya – mondta Katherine -, Peter bajban van. A CIA üldöz minket. És Warren Bellamy azt mondta, hogy ön segíteni fog. Nem tudom, mit mond ez a piramis vagy hová vezet, de ha a megfejtésével kiszabadíthatjuk Petert, akkor azt kell tennünk. Mr. Bellamy inkább feláldozta volna a fivérem életét ezért a piramisért, ami eddig csak szenvedést okozott a családomnak. Bármi legyen is a titka, az ma este lelepleződik.
– Jól mondja – válaszolta az öreg komor hangon. – A mai este véget vet a titoknak. Erről gondoskodtak. – Felsóhajtott. – Ms. Solomon, amikor feltörte a pecsétet azon a dobozon, olyan eseménysort indított el, amely már nem visszafordítható. Ma este olyan erők léptek működésbe, amelyek az önök számára még beláthatatlanok. Nincs visszaút.
Katherine értetlenül meredt a tiszteletesre. Ez az apokaliptikus fenyegetés úgy hangzott, mintha a Jelenések könyvének hét pecsétjéről vagy Pandora szelencéjéről beszélne.
– A legnagyobb tisztelettel, uram – vette át a szót Langdon -, de én nem tudom elképzelni, hogy egy kőpiramis bármit is mozgásba hozhatna.
– Hát persze hogy nem, professzor – emelte rá vak szemét az öreg. – Mert nincs még szeme a látásra.
A Capitolium építésze érezte, hogy már csorog az izzadság a hátán a Dzsungel nehéz, párás levegőjében. A bilincs törte a csuklóját, de semmi másra nem tudott figyelni, csak a baljós titántáskára kettejük között a padon, amelyet Sato épp most nyitott fel.
Ennek a táskának a tartalma, mondta neki Sato, arra fogja késztetni, hogy az én szememmel lássa a dolgokat. Ezt garantálom.
A kis ázsiai nő úgy tartotta a fémtáskát, hogy Bellamy ne láthassa, de ő annyira tudni akarta, mi van benne, hogy meglódult a képzelete. Sato keze a táskában matatott, és Bellamy már azt várta, hogy csillogó, borotvaéles kínzóeszközöket vesz elő.
A táskában hirtelen fény gyúlt, amely egyre erősebb lett, alulról világítva meg Sato arcát. Még mindig ügyködött a kezével, és a fény színt váltott. Néhány másodperc múlva kivette a kezét, fogta az egész táskát, és Bellamy felé fordította, hogy belenézhessen.
Bellamy hunyorgott a fényben, ami valamilyen futurista laptopból áradt; telefonkagyló, két antenna és dupla billentyűzet tartozott hozzá. Az építész kezdeti megkönnyebbülése nagyon gyorsan átadta a helyét a zavarnak.
A képernyőn a CIA lógója és a következő szöveg volt látható:
Biztonságos bejelentkezés
Felhasználónév: Inoue Sato
Titkosítási szint: 5
A bejelentkezési ablak alatt egy folyamatban lévő program ikonja forgott:
Kis türelmet…
Fájl dekódolása…
Bellamy tekintete visszatért Satora, aki farkasszemet nézett vele.
– Nem akartam ezt megmutatni önnek – mondta az igazgató -, de nem hagyott más választást.
A képernyő váltott, és Bellamy látta, ahogy a megnyíló fájl betölti az egész kijelzőt.
Hosszú másodpercekig meredten bámulta a monitort, próbálta kihámozni az értelmét annak, amit lát. Csak lassan fogta fel, és érezte, hogy elsápad. Elborzadva tapadt a képernyőre, egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemét.
– De hiszen ez… lehetetlen! – kiáltotta. – Hogyan lehetséges ez?
Satonak komor volt az arca.
– Mondja meg ön, Mr. Bellamy. Halljuk!
Ahogy a Capitolium építésze nagy nehezen megértette a látottak minden következményét, úgy érezte, hogy egész világa a szakadék szélén imbolyog.
Istenem… rettenetes hibát követtem el!
Galloway esperes elemében volt.
Mint minden földi halandó, ő is tudta, hogy eljön az idő, amikor meg kell válnia porhüvelyétől, de az nem ma este lesz. A szíve erősen és gyorsan vert… és vágott az esze. Tennivalók várnak rám.
Ahogy végigfuttatta eres kezét a piramis sima lapjain, alig tudta elhinni, hogy mit él át. Sosem képzelte, hogy megérheti ezt a pillanatot. A térkép darabjait nemzedékeken keresztül biztos távolságban őrizték egymástól. S most végre egyesültek. Galloway azon tűnődött, vajon itt van-e már az előre megjósolt idő.
Különös módon a sors két nemszabadkőművest választott ki arra, hogy összeállítsa a piramist. Valahogy logikusnak tűnt. A misztériumok kikerülnek a belső körökből… ki a sötétségből… a fényre.
– Professzor – mondta arrafelé fordítva a fejét, ahonnét Langdon lélegzését hallotta. – Elmondta önnek Peter, miért kell vigyáznia a kis csomagra?
– Azt mondta, hogy nagyhatalmú emberek el akarják lopni tőle – válaszolta Langdon.
Az esperes bólintott.
– Igen, Peter nekem is ugyanezt mondta.
– Hogyan? – szólalt meg hirtelen Katherine a balján. – A fivérem beszélt önnek erről a piramisról?
– Természetesen – mondta Galloway. – A fivére sok mindent megbeszélt velem. Egykor én voltam a Templom házának főmestere, és időnként eljött hozzám iránymutatást kérni. Úgy egy évvel ezelőtt erősen felzaklatva érkezett. Pontosan ott ült, ahol most ön, és azt kérdezte tőlem, hiszek-e a természetfölötti megérzésekben.
– Megérzésekben? – ismételte meg Katherine szorongva. – Látomásokra gondol?
– Nem egészen. Ez valami zsigeri dolog volt. Peter egy sötét erő növekvő jelenlétét érezte az életében. Úgy érezte, mintha figyelnék… várnának valamire… méghozzá ártó szándékkal.
– Most már látjuk, hogy igaza volt – mondta Katherine -, tekintve, hogy ugyanaz az ember, aki megölte az anyánkat és Péter fiát, Washingtonba jött és Peter szabadkőműves testvére lett.
– Úgy van – tette hozzá Langdon -, de ez nem magyarázza meg a CIA szerepét.
Az esperesnek erről is volt elképzelése.
– A hatalmasok még több hatalmat akarnak.
– De… a CIA? – hitetlenkedett Langdon. – Misztikus titkokat? Ez nekem nem áll össze.
– Dehogynem – mondta Katherine. – A CIA mindig ráveti magát a technológiai vívmányokra, és mindig is kísérletezett a misztikus tudományokkal… ESP, vagyis extraszenzorális percepció, távolba látás, érzékelés-megvonás, gyógyszerekkel elért módosult tudatállapotok… Ez mind ugyanarról szól. Kitapogatni az emberi elme rejtett képességeit. Ha tanultam valamit Petertől, akkor azt, hogy a tudomány és a miszticizmus között nagyon szoros a kapcsolat, a különbséget csak a megközelítés módja jelenti. Azonosak a céljaik, de mások a módszereik.
– Petertől tudom – mondta Galloway -, hogy az ön szakterülete egyfajta modern misztikus tudomány.
– A noetika – felelte Katherine bólintva. – És azt bizonyítja, hogy az emberben minden képzeletet felülmúló erők lakoznak. – Egy festett üvegablakra mutatott, amely a „fénylő Jézus” jól ismert képét ábrázolta: Krisztusnak fénysugarak áradtak ki a fejéből és a kezéből. – Nemrég egy szuperhűtött, töltéscsatolt eszközzel lefotóztam egy gyógyító kezét munka közben. A fotók nagyon hasonlítottak Jézus képére ezen az üvegablakon… energia áramlott ki a gyógyító ujjbegyeiből.
A tanult elme, gondolta az esperes, elrejtve mosolyát. Mégis, mit gondol, hogyan gyógyított Jézus?
– Tudom – mondta Katherine -, hogy a modern orvostudomány kineveti a gyógyítókat és a sámánokat, de én a saját szememmel láttam. A CCD-kamerám tisztán lefényképezte, ahogy ez az ember energiamezőt bocsát ki az ujjaiból… és szó szerint megváltoztatja a páciense sejtfelépítését. Ha ez nem isteni hatalom, akkor nem tudom, mi az.
Galloway esperes most már nem rejtette el a mosolyát. Katherine-ben ugyanaz a szenvedély lángol, mint a bátyjában.
– Peter egy ízben a korai felfedezőkhöz hasonlította a noetika tudósait, akiket kigúnyoltak, mert hittek a gömbölyű Föld eretnek nézetében. Aztán, szinte egyik napról a másikra, ugyanezek a felfedezők hősök lettek, akik eltüntetik a térkép fehér foltjait és kitágítják az emberek látóhatárát. Peter úgy véli, hogy ön is ezt teszi. Nagyon nagy reményeket fűzött a munkájához. Végül is minden nagy filozófiai váltás a történelemben egyetlen merész ideával kezdődött.
Galloway persze tudta, hogy nem kell ahhoz laboratórium, ha valaki bizonyítékot keres erre a merész új ideára az ember feltáratlan képességeit illetően. Ebben a székesegyházban is voltak gyógyító imaközösségek, amelyek újra meg újra csodás eredményeket értek el, orvosilag dokumentált fizikai változásokat. Nem az volt a kérdés, vajon felruházta-e Isten az embert különleges képességekkel… hanem az, hogy miként szabadíthatók fel ezek az erők.
Az öreg esperes tisztelettel fogta a két keze közé a szabadkőműves piramist és nagyon halkan így szólt: – Barátaim, nem tudom pontosan, hová mutat ez a piramis… de valamit tudok. Van egy nagy, spirituális kincs elrejtve valahol… egy kincs, amely nemzedékeken át türelmesen várakozott a sötétségben. Hiszem, hogy ez egy katalizátor, amelynek világot átalakító hatalma van. – Megérintette az arany pillérfej csúcsát. – És most, hogy ez a piramis kiteljesült… az idő is elközelgett. De miért is ne? A nagy átalakító megvilágosodás ígéretét a kezdetektől megjósolták.
– Atyám – mondta Langdon némiképp kihívó hangon -, mindannyian ismerjük, mit írt János a Jelenések könyvében és mit jelent az apokalipszis, de a