Skip to content

Dr. Adrian N. Ionescu – Sportmasszázs (PDF Átirat)

Találatok: 4

260

Prof. dr. Adrián N. lonescu

SPORTMASSZÁZS

A masszázs technikai eljárásai, módszerei, hatásai és sportbeli alkalmazása

2. kiadás

•port

Budapest, 1976

A könyv eredeti címe román nyelven: Masajul (Procedee technice, metode, efecte, aplicatii in sport)

A román kiadó: Editura Stadion, Bukarest, 1970

Fordította

ÓVÁRY-ÓSS JÓZSEF

Lektorálta

BODNÁR LÁSZLÓ

A fedelet ZSOLDOS VERA tervezte

© Prof. dr. Adrián N. lonescu, 1974 ©Hungárián translation Óváry-Óss József, 1974


TARTALOM

Előszó 9

  1.          fejezet

A masszázs 13

A masszázs legfőbb formái 13

A masszázs rövid története 18

A masszázs alkalmazása a sportban 26

  1.       fejezet

A masszázs technikája 30

  1.                    A masszázs alapfogásai 31
  1.                                                         Enyhe és ritmikus simítás 31
  2.                                                      Dörzsölés 36
  3.                                                    Gyúrás 39
  4.                                                    Könnyed, ritmikus ütögetés és vágás 41
  5.                                                        Vibráció 45
  1.                    A masszázs kisegítő, kiegészítő eljárásai 47
  1.                                                         Szitálás és mángorlás 47
  2.                                                      Nyomás 48
  3.                                                    Húzás és feszítés 50
  4.                                                    Kirázás 52
  5.                                                        Egyéb masszázseljárások 53
  1.       fejezet

A részleges és általános masszázs módszerei 54

  1.                   Részleges masszázs 55
  1.                                                         Az egyes törzstájékok masszázsa 55
  1.                                                                     Hátmasszázs 55
  2.                                                                     A mellkas masszázsa 63
  3.                                                                     A has masszázsa 66
  1.                                                      Az alsó végtagok masszázsa 71
  1.                                                                     A fartájék masszázsa 72
  2.                                                     A comb hátulsó részének masszázsa 75
  3.                                                     A lábszár hátulsó oldalának masszázsa 79
  4.                                                     A lábfej masszázsa 86
  5.                                                     A lábszárak elülső részének masszázsa 88
  6.                                                     A térd masszázsa 90
  7.                                                     A comb elülső felszínének masszázsa 90
  1.                       A felső végtagok masszázsa 96
  1.                                                     Az ujjak masszázsa 97
  2.                                                     A kéz masszázsa 100
  3.                                                     Az alkar masszázsa 102
  4.                                                     A felkar masszázsa 106
  5.                                                     A váll masszázsa 110
  1.   Általános masszázs 112
  1.     fejezet

A szövetek és szervek masszázsa 116

  1.    A szövetek masszázsa 117
  1.                                           A bőr masszírozása 117
  2.                         A kötőszövet masszázsa 120
  3.                       A mozgásszervek masszázsa 122
  1.                                                     Az izmok masszázsa 122
  2.                                                     Az ízületek masszázsa 124
  3.                                                     A csonthártya masszázsa 125
  1.                        Az érrendszer masszázsa 125
  2.                                         A perifériás idegek masszázsa 127
  1.    A mélyen fekvő szervek masszázsa 130
  1.                                           A fej masszázsa 130
  2.                                        A nyak masszázsa 136
  1.                                                     Az elülső nyaktájék masszázsa 137
  2.                                                      A hátulsó nyaktájék masszázsa 138
  1.                       A mellüreg masszázsa 141
  2.                        A hasüreg masszázsa 144
  3.         fejezet

önmasszázs 147

  1.    Technikai és módszertani kérdések 148
  2.     Az alsó végtagok önmasszázsa 150
  3.     A törzs önmasszázsa 167
  4.    A felső végtagok önmasszázsa 167
  5.     A tarkó önmasszázsa 171
  1.      fejezet

A masszázs hatása a szervezetre 173

  1.    A bőrre kifetjett hatások 176
  2.     A masszázs hatásai a kötőszövetre 179
  3.    A masszázs hatásai a mozgásszervek elemeire 181
  4.    A masszázs hatásai a vér- és nyirokkeringésre 186
  5.     A masszázs hatásai az idegrendszerre 188
  6.     A masszázs hatása a mélyen fekvő szövetekre és szer­

vekre 191

  1.     Az általános masszázs hatásai 192
  1.       fejezet

A sportmasszázs általános alapjai 194

A sportmasszázs elméleti alapjai 195

A sportmasszázs technikája és módszerei 200

A sportmasszázs megszervezésének alapjai 207

  1.       fejezet

A masszázs sportbeli alkalmazásai 212

  1. Masszázs az edzés időszakában, az átmeneti időszakban és pihenés idején 213
  1.                                              Edzés és masszázs 213
  2.                                           Átmeneti időszak, pihenés és masszázs 216
  1.    Masszázs a felkészülés és a versenyek időszakában 217

I. Versenyek előtti masszázs 218

  1. Masszázs két verseny vagy összetett versenyek külön­böző szakaszai között 221
  2.                                         Helyreállító masszázs versenyek után 222
  1.     Masszázs a különböző sportágakban 223
  1.                                              Masszázs az erősportokban 224
  2.                                           Masszázs és állóképesség 225
  3.                          Masszázs a gyorsasági sportágakban 227
  4.                                         Masszázs az ügyességi számokban 228
  1.    Masszázs a tornában, a sportjátékokban, a különböző sport­

ágakban és a turizmusban 230

I. Masszázs a tonában 230

  1.                                           Masszázs a sportjátékokban 231
  2.                                         Masszázs a különböző sportágakban 232
  3.                                         Masszázs a turizmusban 235
  1.            fejezet

A masszázs higiénikus és gyógyászati alkalmazása a sportban 236

  1.    Higiénikus masszázs 237

I. Higiénikus masszázs, a testedzés segédtényezője 237

II. önmasszázs és a fáradtság megelőzése 238

  1.     Gyógymasszázs 243

I. A felületes lágyrészek sérülései 245

 


II. Izom- és ínsérülések 246

  1.                                           Csontsérülések 246
  2.                                           Az ízületek sérülései 248
  3.                                                A perifériás idegek sérülései 251
  4.                                          Funkcionális zavarok 252
  5.                          A kóros fáradtságérzés formái 253
  1.      fejezet

A masszázs gyakorlati alkalmazásának feltételei és szabályai 255

  1.     Helyiség és bútorzat 255
  2.     A gyúró felkészítése és adottságai 259
  3.      Higiénés szabályok 260
  4.     Metodikai szabályok 262
  5.      Segédeszközök 264
  6.      Segédmódszerek 266
  7.     Bevezető gyakorlatok masszőrök számára 273

I. Ujjgyakorlatok 273

II. Alkar- és könyökgyakorlatok 277

  1.     A masszázs ellenjavallatai 278

Irodalom 283

 


ELŐSZÓ

Ha csupán egyetlen röpke pillantást vetünk is a hazánkban a legutóbbi 25 esztendőben kibontakozott sporttevékeny­ségre, megállapíthatjuk, hogy kiemelkedő eredményeket ér­tünk el.

A sport minden ágazata kiteljesedett, folyamatos fejlő­désen ment át, és ennek a következménye volt, hogy a né­pesség egyre nagyobb és szélesebb köreit vonhattuk be a különböző sportágakba és a turisztikába.

Pártunk és kormányunk intézkedései következtében szá­mos stadiont, játékteret és sportpályát, sportcsarnokot, úszó­medencét és más sportlétesítményt építettünk. Ezeket egyre nagyobb mértékben látogatják a fiatalok és a dolgozó em­berek, akik arra törekednek, hogy fejlesszék egészségüket és erejüket.

A sportolók felkészülésének lehetőségei hazánkban folya­matosan javulnak, és szilárd bázist teremtenek ahhoz, hogy a jövőben még nagyobb teljesítményeket érhessünk el a sportban.

A sportolókról való gondoskodás egyik módja a masszázs, ami a sportolás egyik legfontosabb feltétele.

A masszázs a legrégebbi idők óta ismeretes az emberiség előtt; kivétel nélkül minden nép alkalmazta, mert ismerte az értékét; különösen értették azok a népek, amelyek elér­keztek a kultúra és a civilizáció magasabb lépcsőfokaira.

A sportágak fejlődésével egyenes arányban nőtt a masszázs jelentősége is. Eljött az ideje annak, hogy a masszázs elfog­lalja méltó helyét, és hogy értékesítsük a masszázs élettani és gyógyító-megelőző hatását.

A masszázs hatásosan segíti a sportolók edzését, a jobb eredmények elérését.

A masszázs fontossága egyre növekszik. Alkalmazzák a különböző versenyek előtt, mivel hozzászoktatja a szerveze­tet a legnagyobb erőkifejtéshez, és ajánlják az edzések vagy a versenyek után, mivel segít a sportolóknak abban, hogy visszanyerjék energiájukat, testi-lelki képességeiket.

A masszázs rendkívüli értékét jelzi, hogy egyaránt alkal­mazhatja minden sportoló, bármilyen csoportba tartozzék is: fiatalok és idősebbek, kezdők és haladók, mert hozzájá­rul az egészség fenntartásához és a szervezet működőképes­ségének javításához. De a masszázs megelőzi a fáradtság­érzés kialakulását is, és megszüntet egyes működészavarokat.

Az utóbbi években ezen a területen számos újítás lénye­gesen hozzájárult a masszázs elméleti megalapozásához, és a sportbeli alkalmazás technikai-metodikai megjavításá­hoz is.

Ebben a műben arra törekedtünk, hogy világosan bemu­tassuk a masszázs különböző eljárásait és osztályozzuk kü­lönböző formáit hatásuk és hasznosságuk szerint. Egy sereg sajátos hatású új technikai eljárást is tárgyalunk, de ismer­tetjük a régi klasszikus eljárásokat is.

Ezeket az eljárásokat bizonyos kritériumok szerint osztá­lyoztuk, amely kritériumok megfelelnek a szövetek és a szervek alaki-működési természetének, jellegének vagy az emberi test masszázsnak kitett tájékainak és szelvényeinek.

Igyekeztünk tudományosan megmagyarázni azokat a ha­tásokat, amelyeket a masszázs fejt ki a szervezetre, és mel­lőztük az elavult, téves koncepciókat, értelmezéseket.

A szakkifejezéseket nagy gonddal és alapos megfontolás után választottuk ki, hogy valóságosan tükrözzék a gyakor­latot.

Munkánk legfontosabb erényének tekintjük, hogy sikerült pontosan meghatároznunk a sportmasszázs különböző for­máit, amelyek az egyes sportágak sajátosságainak megfele­lően differenciálódtak, és hogy összhangba hoztuk őket a sportolók felkészülési terveivel és a versenyre való felkészü­léssel.

Megtartottuk a klasszikus értelmezéseket, amelyek örök értékek, és összhangba hoztuk velük a tudomány és a tech­nika sportbéli alkalmazásának legújabb elgondolásait.

Bizonyos elavult technikai eljárásokat elhagytunk a mo­dern masszázs érdekében, mert ez utóbbi tudományos szem­


pontból megalapozottabb. Ezt a megállapításunkat megerő­sítik a kísérleti eredmények és a sportpályák eredményei is.

Ma már a sportmasszázs új koncepciójáról, és annak kü­lön román módszeréről beszélhetünk.

Óvakodnunk kell a masszázs hatásainak értékelésében a túlzásoktól. Ezért hangsúlyozzuk már a kezdet kezdetén, hogy bármilyen jól végezzék is a masszázst, az nem helyette­sítheti a sportolást, a testgyakorlást és az aktív sportoló egészségének és kondíciójának megóvásához szükséges egyéb eljárásokat sem.

Könyvünkben megismertetjük a sportmasszázs techniká­ját, módszereit, és hatását a szervezetre a különböző fajtájú és fokú fizikai megterhelésekkel kapcsolatban. Szeretnénk segíteni a masszázs elterjedését a sportolók hatalmas táborá­ban, minden sportágban és kategóriában, hogy ezzel is hoz­zájáruljunk a masszázs helyes alkalmazásához. A nagy telje­sítményekre törekvő sportolók számára pedig hatásos és könnyen alkalmazható módszert akarunk bemutatni, amely segíti őket fizikai állapotuk megerősítésében, működőképes­ségük és teljesítményeik emelésében, edzéseredményeik meg­tartásában, tudásuk és formájuk állandósításában, a nagyobb teljesítmények elérésében.

Felhívjuk az olvasók figyelmét arra, hogy a masszázst nem lehet csak könyvből megtanulni; ezért tanuljuk meg a gyakorlatban is alkalmazni.

PROF. DR. ADRIAN N. IONESCU


 

 


  1.        FEJEZET

A MASSZÁZS

A masszázs a szervezet lágyrészeinek módszeres átdolgozása a kéz erejével vagy mechanikus eszközökkel, élettani vagy gyógyító, megelőző célzattal.

A kéz által végzett masszázs végrehajtásmódja szerint megkülönböztetünk műveleteket (kezelést) és manipuláció­kat vagy eljárásokat, amelyek specifikus mozgások együtte­sévé állnak össze: a kéz simító mozgásokat végez a test fe­lületén; nyomja, szorítja, csavarja a lágyrészeket, könnye­dén és ritmusosan ütögeti az izmos részeket, kirázza a test szelvényeit, és más, ezektől eltérő mozgásokat végez, ame­lyeket a későbbiek során ismertetünk.

A masszázs legfőbb formái

A kézi masszázs a legrégibb, legjobban elterjedt és leghatá­sosabb mozgásforma, amellyel átdolgozzuk a szervezet lágy­részeit. Az emberi kéz a mozgás alkalmazásának és tökéle­tes végzésének számtalan változatát ismeri. Hála a csontok és ízületek csodálatos felépítésének, a hihetetlenül érzékeny és hajlékony neuromuszkuláris (ideg — izom) rendszernek, a puha és ruganyos, véredényekben, idegekben gazdag szö­veteknek, a meleg és mozgékony, érzékeny és ügyes emberi kéz hosszas gyakorlás után a masszázs végzésének legérté­kesebb és leghatásosabb eszközévé válik.

A gépi masszázst vagy a kéz által hajtott, vagy más ener­giaforrásból táplálkozó, főleg elektromos készülékekkel vagy eszközökkel végzik. A masszázsnak ez a formája a XX. század első felében, a technikai civilizáció lelkesítő lég­körében hihetetlen mértékű fejlődésnek indult. Sorra jelen­tek meg a masszázs célját szolgáló különböző gépek és me­chanikus eszközök, zseniális és bonyolult találmányok, ame­lyek azonban minden zsenialitásuk és bonyolultságuk elle­nére sem tudták teljes mértékben helyettesíteni az emberi kezet: a gyakorlatban meglehetősen költségesek voltak és nehéz volt kezelni őket. Ezenkívül óriási termek kellettek hozzájuk, és szakemberek légióját is megkívánták. Ma már csak kivételes esetekben használunk egészen egyszerű, az önmasszázs céljait szolgáló készülékeket és elektromos meg­hajtású vibrátorokat.

Az emberi test lágyrészei, amelyeket masszázzsal át kell dolgozni, anatómiai elhelyezkedésük sorrendjében, a felület felől a mély felé haladva, a következők: a testet borító védő rétegek, a felhám (a bőr és a nyálkahártyák), a bőralatti rétegek (kötőszövet és zsír), izmok, inak, fasciák (bőnye, izomburok), véredények, környéki idegek és a mélyben el­helyezkedő szövetek és szervek.

Az emberi testben felszínesen elhelyezkedő lágyrészek átdolgozását — amelyek legérzékenyebbek a masszírozó emberi kéz vagy a mechanikus eszközök közvetlen behatá­sára — szomatikus vagy környéki masszázsnak nevezzük. Az emberi test belső üregeiben levő szövetek és szervek át­dolgozását, amelyekre az emberi kéz vagy a mechanikus eszközök csak közvetve hatnak, szervmasszázsnak vagy mélymasszázsnak nevezzük.

Ha tempósan, lassan dolgozzuk át az emberi test perife­rikus lágyrészeit, általános szomatikus masszázst végzünk; ha az emberi testnek csak bizonyos lágyrészeit dolgozzuk át gyorsabb ütemben, vagy ha kezünk csak egy bizonyos szö­vetet vagy szervet dolgoz át, részleges masszázsról beszé­lünk.

Az általános masszázs az emberi test felületes szövetei­nek teljes mértékű átdolgozásából állhat; ezt nevezzük ki­terjedt szomatikus masszázsnak; de a tevékenységünk csu­pán lágyrészekben gazdagabb területekre is szorítkozhat; ezt nevezzük korlátozott szomatikus masszázsnak.

A részleges masszázs lehet tájéki, szelvényi vagy helyi.

Tájéki (regionális) a masszázs, ha a test egy bizonyos jól körülhatárolt és fontosabb részét dolgozzuk át, mondjuk a hátat, a mellkast, a hasat, az arcot stb.

Szelvényi a masszázs, ha bizonyos jól megkülönböztetett anatómiai tájékokat, főleg végtagokat dolgozunk át: a vál­lat, a kart, az alkart, a kezeket, tehát az egész felső végtagot vagy a csípőket, a combokat, a lábszárakat, a lábakat, az alsó végtagokat.

Helyi (lokális) masszázs esetén, a bőr alatti részek kis te­rületeit, szöveteit, az izomcsoportokat, ízületeket, ujjakat stb. dolgozzuk át.

Az alkalmazott technika és az elért hatás szerint a masz- százs eljárásainak különböző szerepe és neve van. Beszélhe­tünk alapfogásokról, amelyek nem hiányozhatnak az álta­lános masszázs gyakorlatából, és beszélhetünk másodlagos vagy kiegészítő fogásokról, amelyeket főként tájéki és helyi masszázs közben alkalmazunk. Beszélhetünk bevezető masz- százsfogásokról, amelyeknek az a szerepük, hogy felkészít­sék a szervezetet; alapfogásokról, amelyek által elérjük a kívánt hatásokat, és végül befejező masszázsfogásokról, amelyeknek az a feladatuk, hogy a masszáló eljárások be­fejeztével elernyesszék és megnyugtassák a szervezetet.

Vannak a masszázsnak olyan formái, amelyeknek varián­sait főleg a test perifériás részein alkalmazzuk; ezek a ­zös masszázsformák, amelyek változtatás nélkül felhasznál­ják az összes ismert alap- és kisegítő fogásokat. Vannak különleges masszázsformák, amelyek technikailag külön­böznek más eljárásoktól, és amelyeket metodikai szempont­ból alkalmaznak a szervezet sajátosságai és szükségletei sze­rint. Ilyen különleges alkalmazásformák az arcmasszázs (kozmetikai célból), a bizonyos szöveteken ritkán alkalma­zott masszázsformák, mint a csonthártya masszázsa vagy a mélyen fekvő szervekre ható masszázs (reflexmasszázs).

A masszázs végzését megkönnyítő eszközök és módszerek alkalmazása szerint beszélhetünk nedves bőrön végzett masszázsról. Ehhez különböző oldatokat, szappanos vizet stb. használunk, valamint olajokat, kenőcsöket és kréme­ket. A száraz bőrön végzett masszázshoz különböző síkos porokat: zsírkőport, keményítőport stb. használunk, vagy nem használunk semmit.

A masszázsban rendszerint alkalmazott kenőcsöket, folya­dékokat és porokat keverhetjük bizonyos farmakodinamiás (gyógyhatású) tulajdonságokkal rendelkező kémiai szerek­kel, amelyek a bőr mélyebb rétegeibe hatolva, ott megfelelő terápiás (gyógyító) hatást fejtenek ki.

Ezzel kapcsolatban beszélhetünk egyszerű masszázsról, amelyet élettani és higiénés célból alkalmaznak; és alkal- mázott masszázsról, amelyhez más szereket és módszereket is alkalmazunk, de mindig gyógyító célzattal.

Ezt a masszázsformát asszociált masszázsnak is nevezzük. Az ilyen asszociált masszázs formáit leginkább a gyógytor­nában alkalmazzák, mégpedig vagy a gyógytorna előtt, vagy az ízület kimozgatása után végzett gyakorlatok után, ami­kor alaposan átdolgozzuk az egyes izomcsoportokat és izom- kötegeket. összekapcsolhatjuk a masszázst egyéb gyógy­módokkal is; például a neuromotoros rendszer edzésével, légzőgyakorlatokkal, a szívre, az érrendszerre vagy a hasi szervekre ható gyakorlatokkal stb.

A legfontosabb az asszociált masszázs szerepe a balneo­terápia és a fizikoterápia keretében, amikor a masszázs, a hidroterápia, termoterápia és elektroterápia együttesen hat. Később (a X. fejezetben) részletesen foglalkozunk a nedves ledörzsöléssel, víz alatti masszázzsal és zuhanymasszázzsal, amelyhez még hozzávesszük a meleg alkalmazását és az elektromos masszázst is.

A masszázst általában szakképzett gyúró végzi, aki meg­határozott sorrendben dolgozza át a test tájékait és szelvé­nyeit. Bizonyos esetekben a masszázst két gyúró is végez­heti, akik egyszerre és szimmetrikusan egyidejűleg masszí­rozzák a jobb és bal testfélt vagy a páros testszelvényeket. Az utóbbi esetben a két gyúrónak azonos ritmusban kell dolgoznia, azonos céllal, vagyis ugyanazokat a műveleteket végzik azonos intenzitással és technikával.

Olyan esetekben, amikor a masszázst képtelen egyetlen szakképzett gyúró vagy abban járatos személy elvégezni, a masszázst önmasszázzsal helyettesíthetjük. Nyomatékosan felhívjuk a figyelmet arra, hogy az önmasszázs alkalmazá­sának rendkívül sok és szinte felmérhetetlen előnye van: bármilyen testhelyzetben, bárhol és bármikor elvégezhető, pontosan adagolható. Az önmasszázs intenzitását és tarta­mát az adott helyzet szerint tehát az érzékenységtől és a céltól függően kell megválasztani. Kétségtelen, hogy az ön­masszázsnak vannak hátrányai is, nevezetesen az, hogy nem alkalmazható tökéletesen azonos módon valamennyi test­részen, és bizonyos erőkifejtést kíván meg attól, aki az ön­masszázst végzi.

A masszázs szervezetre gyakorolt hatásai a közvetlen,­leg mechanikus behatással magyarázhatók, és ezek a hatá­sok főleg akkor érvényesülnek, amikor a masszázs a test

 


felületes rétegeire hat. Pl. masszírozzuk és eddzük a bőrt, hogy hajlékony és rugalmas legyen. Az így végzett masz- százs a bőrt és a bőr alatti szöveteket felpuhítja és rugal­massá teszi, és így serkenti a vérkeringést és a nyirokkerin­gést a periférikus vér-, illetve nyirokerekben.

Mindezek ellenére a masszázs legfontosabb hatásai két­ségtelenül közvetett hatások, amelyeket a masszázs a vér­keringés és az idegrendszer útján mint reflexhatásokat vált ki.

A masszázst és önmasszázst végezhetjük élettani hatások kiváltása céljából, azért, hogy kedvezően befolyásoljuk a szövetek fizikai tulajdonságait, hogy serkentsük a legfonto­sabb szervek működését — főleg a vér visszafolyását a vissz- erekben és hajszálerekben —, vagy a nyirokkeringést a nyirokerekben.

Élettani hatásai miatt a masszázs az egyik legfontosabb eszköz a sportolók egészségének megóvására.

Megelőző célzattal is alkalmazhatjuk, hogy megőrizzük egészségünket, szervezetünk ellenállóképességét erősítsük, és hogy kifejlesszük szervezetünk ellenállóképességét a fá­radtsággal szemben.

A masszázs mindkét formáját alkalmazhatjuk gyógyító célzattal is, bizonyos funkcionális károsodások és zavarok komplex kezelésének egyik tényezőjeként, vagy azért, hogy betegség vagy sérülések után segítsük a szervezetet a rege­nerálódásban, erőinek visszaszerzésében.

A különböző masszázsformák szervezetre gyakorolt hatá­sát részletesebben a következő fejezetek egyikében fogjuk elemezni.

2 Sportmasszázs

17


A masszázs rövid története

A masszázst minden időben, minden nép ismerte. Ennek el­lenére a masszázs szó egészen újkeletű, és eredete az idők homályába vész.*

A román nyelvbe a masszázs szót a francia orvosi nyelv közvetítette, amely a román tudományos irodalomban a múlt század közepétől a jelen század közepéig uralkodó nyelv volt. A népnyelv őriz azonban a hagyományos masszázs vég­zésének technikai leírásaira egy egész sereg olyan szót, ame­lyek ma már csak a tájnyelvekben használatosak. Ezek a sza­vak azonban azokat az eljárásokat jelölik, mint a masszázs szó eredeti jelentései és hatásai. Különösen a dörzsölések for­mái terjedtek el, amelyeket vagy csak egyszerűen kézzel vé­geznek, vagy különböző gyógyszereket is bedolgoznak a bőr­be. Ügy látszik, hogy a masszázs volt az egyik legelső és leg­egyszerűbb módszer, amelyet az emberiség a fájdalmak eny­hítésére alkalmazott. Gyengéden megsimogatni a fájdalmas testrészt, vagy a szenvedő ember forró homlokát, megkísé­relni kiűzni a testből a gonoszt, a dolgok kezdetén csupán egyszerű kézmozdulat volt, amelynek azonban áldásos szub­jektív hatását mindenki érezte.

Egyes népek a masszázsnak mágikus hatást tulajdonítot­tak. Tudjuk, hogy bizonyos régi népeknél a masszázs kéz­mozdulatait rituális szavak és gesztusok kíséretében végez­ték, közben a ráolvasás érthetetlen formuláit mormolták, más népeknél pedig a varázslók vagy a beavatottak hasz­nálták.

Nincsenek biztos adataink arról, hogy kik voltak az elsők, akik a masszázst gyógyító célzattal alkalmazták. Arról vi-

♦ Ez a szó, hogy masszázs, úgyszólván minden modern nyelvben szerepel, és ilyenformán egyetemes terminus technicusnak tekinthető. Bár a köznapi beszédben a szó csak a múlt század elején terjedt el, még­is mindenütt kiszorította az eredeti elnevezést.

Így például Franciaországban a másságé szó a Dictionnaire des Sciences Médicales (Orvostudományi szótár) c. 1913-ban megjelent mű­ben, Lepage „Történelmi kutatások a kínai gyógyászatról” címszó alatt fordult elő első ízben.

Feltételezik, hogy a szó maga a görög massein — dörzsölni szóból származik. Savary francia tudós szerint a szó az arab eredetű mass— nyomni igéből ered (lásd: „Lettres sur l’Egypte” — Írások Egyiptomról).

Más szerzők szerint a szó a héber mases szóból ered, amelynek je­lentése megfelel a fentieknek.

szont pontos értesüléseink vannak, hogy a kínaiaknál, in­diaiknál, egyiptomiaknál és más ókori népeknél, amelyek a kultúra és civilizáció magas fokára jutottak el, a masszázs igen elterjedt volt és sűrűn használták. Olyan másfajta gyó­gyító eljárásokkal kapcsolták össze, amelyekről tapasztalat­ból tudták, hogy hasznosak. Ilyen pl. a meleg borogatás helyi alkalmazása, a bedörzsölés, a végtagok passzív kimozgatá­sa stb.

Az ősi Egyiptom öt évezredes történelméből — amelyből számtalan, papirusztekercsre írt feljegyzés, más felirat, fest­mény és egyéb képzőművészeti alkotás maradt ránk — tud­juk, hogy a masszázst azért végezték, hogy kezeljék és meg­gyógyítsák a test sebeit, illetve betegségeit (1. ábra).

A hagyományos kínai gyógyítás kezdetei ősrégiek. Sok bi­zonyíték van viszont arra, hogy a kínaiak már háromezer évvel ezelőtt alkalmazták a masszázst.

Az orvospapok kasztja sűrűn használta a vérkeringés és a test egyéb nedvei keringésének előmozdítására, az ideg­rendszer serkentésére vagy megnyugtatására, bizonyos mű­ködésbeli rendellenességek megszüntetésére és krónikus be­tegségek befolyásolására.

A kínaiak a masszázst a szervezet passzív és aktív mozga­tásával egybekötve gyakorolták. Ezeket a mozdulatokat és a masszázs eljárásait egyszerűen és lassan, de határozottan hajtották végre.

A régi Indiában a masszázst a nép bizonyos meghatározott egészségügyi jellegű vagy rituális eljárásokkal kapcsolatban alkalmazta. így is tanították. A régi hinduk illatos olajok­kal dörzsölték be testüket, és utána megfürödtek a szent­nek tartott folyók és tavak vizében.

Az indusok által művelt masszázs simogatásokból, nyomo- gatásokból és gyúrásból állt, vagyis simogatták, nyomkod­ták és gyúrták a test lágyrészeit, kezdték az arcon, folytat­ták a törzsön, utoljára hagyták a végtagokat. A művelete­ket a végtagokon gyors ütemben, a széli részek felé végez­ték, mintha ki akarták volna nyomkodni a gonoszt a testből.

Kelet más ősi népei, az asszírok, babilóniaiak, médek és perzsák a masszázst gyógykezelésként művelték, főleg a há­borúkban megsebesült harcosok kezelésére.

A zsidók kultikus szent könyvei egy egész sereg egészség­ügyi rendszabályt írtak elő a hívők számára, külön utalás­sal a masszázs alkalmazására.

 


1. ábra

2. ábra

 


Először az ókori görögök és rómaiak alkalmazták a masz- százst mint a testedzés fontos módszerét.

A görögök felhasználták a masszázst arra, hogy a külön­böző kategóriájú atlétákat fizikailag felkészítsék a verse­nyekre. A masszázs kötelező volt a versenyek előtt és után is, és az volt a célja, hogy megelőzze, illetve leküzdje az izmok fáradtságát.

Ennek a masszázsnak a művelői voltak az „aliptes”-ek; a masszázs végzésének megkönnyítésére különböző kenete­ket és finomra őrölt porokat használtak.

A görög atléták az önmasszázst is ismerték. A korabeli rajzok, feliratok és vésetek testüket bedörzsölő fiatalokat ábrázolnak, amint kénetekkel vagy porokkal végzik az ön­masszázst. A keneteket, illetve a port később egy fából, csontból vagy fémből készült egyenes vagy meggörbített eszközzel távolították el a testről. Ennek az eszköznek a ne­ve „strigil” volt (2. ábra).

Lentim Herodikosz (i. e. 482—347) híres tornász és orvos volt. Joggal tekinthetjük őt az orvosi torna és masszázs aty­jának. Betegeinek meghatározott fizikai gyakorlatokat és masszázseljárásokat írt elő, amelyek hozzájárultak a test megerősödéséhez és a betegek gyógyulásához.

Hippokratész (i. e. 460—377), az ókor legnagyobb orvosa, Herodikosztól tanulta a masszázs és a torna módszereit. Le­írta e módszerek hatásait és javallatait. Ezek az írások a masszázs élettani hatásának mélységes megértéséről tanús­kodnak.

A masszázs, mondja Hippokratész, erőssé tehet egy addig gyenge ízületet, vagy mozgásképessé tehet egy olyan ízületet, amely már megmerevedett; erőteljesen alkalmazva, a masz- százs tónust ad a szöveteknek, ha viszont mérsékelt erővel alkalmazzuk, felpuhítja őket.

Miután a rómaiak meghódították Görögországot, a görög kultúra elterjedt az egész római birodalomban, és főleg Ró­mában lett hihetetlen mértékben népszerű. A görög orvosok és tornászok, akiket hadifoglyokként hurcoltak Rómába, vagy akiket a hatalom és dicsőség vonzott a világ akkori fővárosába, magukkal vitték a torna és a masszázs gyakor­lásának szokásait.

A görög testedzés módszereit Rómában nem fogadták va­lami kedvezően, mert a rómaiak jobban szerették a harci gyakorlatokat. Ennek ellenére a rabszolgák által végzett masszázs nagyon rövid idő alatt általánosan elterjedt szo­kássá vált a gazdag rómaiak és az állam vezetőinek meg­szokott életrendjében.

Rómában és az impérium nagy városaiban a masszázst főleg a termákban (melegfürdők) vagy közfürdőkben űzték. A rengeteg közfürdő mind el volt látva az akkori technikai civilizáció minden elképzelhető eszközével; valóságos épí­tészeti műremekek voltak a maguk nemében. Az egészség­ügyi masszázst reggel és este végezték; reggel azzal a cél­lal, hogy felkészítsék a testet a napi fáradalmakra, este pe­dig azért, hogy felkészítsék a pihenésre.

Celsius a legnagyobb római orvosok egyike, a reumás be­tegek kezelésére és háborús sérültek gyógyítására masszázst rendelt betegeinek.

Galenus (i. sz. 131—201), a görög származású orvos, test­gyakorlatok előtt és után rendelte a masszázst. Leírta a masszázs főbb formáit: a dörzsölést, a simogatást, a nyom­kodást, a csavarást, az ütögetést, és megkülönböztette mind­egyik formában a mozdulatok intenzitását, a végrehajtás erőteljes, mérsékelt vagy enyhe voltát, tartam szerint pedig a hosszú, közepes és rövid ideig tartó masszázst.

Oribasius, aki szintén görög származású orvos volt, és Julianus császár nevelője, büszkén nevezte magát a gladiá­torok orvosának. Enciklopédikus jellegű munkájában egy sereg gyógyszer és kezelési módszer között megemlíti a gyó­gyító célzattal végzett testgyakorlatokat és a masszázst. Ori­basius azt ajánlotta a sportolóknak, hogy ne csak az edzések idején végezzenek masszázst, hanem a versengések előtt és után is. Azt írja, hogy ha az atléta minden átmenet nélkül egyszerre vált át erőteljes és gyorsan végzett mozdulatokra, azzal a veszéllyel játszik, hogy megszakad, vagy hogy vala­melyik testrésze kimozdul a helyéből. Ennek a veszélynek a megelőzésére fel kell készítenie a testét, mégpedig mérték­letesen végrehajtott dörzsölésekkel. Oribasiustól sok techni­kai leírás és a masszázs alkalmazásának olyan szabályai ma­radtak ránk, amelyek ma is érvényesek.

A nyugat-római császárság bukása és felosztása után a a római birodalom keleti fele még hosszú időn keresztül megőrizte a testedzés hagyományos módszereit, de sem a testgyakorlatok, sem a masszázs nem érte el az addigi ered­ményeket az ezután következő időkben.

A középkor hosszú századai alatt elhanyagolták a test gondozását, és a test gyakorlása és a masszázs tudása ha­nyatlásnak indult. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a nép megőrizte a masszázs gyakorlásának hagyományait, ame­lyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek.

Mialatt Európa a hűbériség sötétségében fuldoklott, az arab világ virágzásnak indult, és sorban meghódította Ázsiát, Észak-Afrikát, Hispániát és Franciaország déli hatá­raihoz érkezett. A háborús viharok csillapultával és a hódí­tások befejeztével az arabok fokozott buzgalommal láttak hozzá a tudomány és a művészetek műveléséhez.

Avicenna (i. sz. 980—1037), a nagy arab orvos és tudós, fi­lozófiai és orvosi műveivel vált híressé a középkor világá­ban. Alapvető munkájában, az „Orvosi törvények könyvé”- ben összefoglalta az emberiség addigi összes orvosi ismere­teit. Ezeket az ismereteket rövid és rendkívül tömör mon­datokba foglalta, úgy, hogy azok valóságos filozófiai sark­igazságok vagy törvénycikkelyek lettek. E munka első ré­szében pontosan leírja a masszázst és a hidroterápiával és dietetikával összekapcsolt masszázsformákat.

A reneszánsz újból megteremtette a kapcsolatot az ókor tudományával és orvostudományával. Ennek következtében ismét ráirányult a figyelem a testi egészség megőrzésének igazi módszereire, a testedzés különböző fajtáira.

A testkultusz gondolatának egyik leghitelesebb képviselő­je a reneszánsz korában Hyeronimus Mercuridlis (i. sz. 1530—1606), aki „De arte gymnastica” c. 1569-ben Velencé­ben kinyomtatott művében leírja, hogyan kell alkalmazni a testgyakorlatokat, a fürdőket a masszázzsal együtt, és arra is rámutat, hogy az élet különböző körülményei között mi­lyen haszna van.

A modern időkben a masszázs az orvostudomány, a test­edzés és a sport ismereteivel együtt indult fejlődésnek. Vég­zésének technikája egyre tökéletesült, és alkalmazása gyor­san terjedt az európai országokban, Svédországban, Francia­országban, Angliában, Németországban és Oroszországban. Ezekben az országokban a masszázst már nemcsak az orvo­sok, hanem a testnevelők is alkalmazzák.

Svédországban Pehr Henrik Ling (i. sz. 1776—1839) terem­tette meg a masszázs és a modem torna tudományos alap­jait. Tanítványai tökéletesítették a svéd masszázs techniká­ját, és megsokszorozták alkalmazásmódjait. Ezek az egész világon elterjedtek.

Gustaj Zander (i. sz. 1835—1920) egy sereg készüléket szer­kesztett, amelyek a mechanikus masszázs céljait szolgálták. Ezek lettek az ún. „medico-mechanikai gépi torna” alapjai.

A svéd masszázsiskolának sok követője akadt. Módszerei­nek elterjesztésében és ismertté tételében főleg a követke­zők tűntek ki: Franciaországban — Velpeau, Dag- ron, Stapfer és mások; Angliában — Ménnél, Cyriax; Hollandiában — Mezger; Németországban — von Mosengeil, Höffdinger, Neumann. Oroszországba a svéd származású De Roon, Berling és Pauli vitték be a svéd masszázsról szóló ismereteket.

A XIX. században és a XX. század elején több tankönyv, kézikönyv és könyv jelent meg a masszázsról. Elvégezték az első kísérleteket is azzal a céllal, hogy tudományosan megalapozzák a masszázs hatásait, és előírják a különböző masszázsmódszerek javallatait az egészséges és a beteg em­ber számára.

Fejlődött a sportmasszázs is. Igazolták a masszázs jelen­tőségét a balesetek megelőzésében és a baleseti sérülések és rendellenességek kezelésében, a heveny és idült fáradtság leküzdésében, a szervezet felkészítésében a nagy sporttelje­sítményekre, és végül a sportteljesítmények után a test erői­nek visszanyerésében.

A román nép régóta ismerte és alkalmazta a masszázst az egészség megőrzésére és megerősítésére, a szervezet ellen­állóképességének növelésére, a fáradtság leküzdésére és bi­zonyos betegségek kezelésére, ugyanúgy, mint bizonyos fi­zikai hiányosságok, esetleg balesetek elhárítására.

Falvainkban és városainkban mindig voltak és ma is van­nak olyan személyek, akik a tapasztalati masszázst ismerik és alkalmazzák úgy, ahogy a hagyomány révén tudása át­öröklődött. A masszázst vagy egymagában, vagy más mód­szerekkel kombinálva alkalmazzák a szenvedések enyhíté­sére. A technikai haladás és az orvosi ismeretek elterjedé­sének hatása alatt ez a tudás progresszív módon egyre szé­lesedik, némely esetben pedig a modem masszázs foglalja el a helyét.

Az orvosi masszázs nálunk a múlt század második felében indult fejlődésnek. Adataink szerint az első orvosok, akik a masszázst bevezették a klinikai gyakorlatba, ortopéd orvo­sok, sebészek, baleseti sebészek és reumatológusok voltak. Később más szakemberek is alkalmazni kezdték. A két vi­lágháború alatt és után a sebesültek és hadirokkantak egészségének és erejének helyreállítására alkalmazták.

Romániában először két doktori értekezés foglalkozott a masszázzsal. Mindkettőt a bukaresti egyetem orvosi fakul­tására adták be. Az első munka címe — R. P. Manga írta 1885-ben — „A masszázs története és műveletei, élettani ha­tása és bizonyos betegségek kezelése masszázs által”. Az ér­tekezés a technikai leíráson kívül, érdekes történelmi adato­kat és megfigyeléseket tartalmaz a masszázs alkalmazásáról a reumás betegségek, idült ízületi és idegbántalmak kezelé­sében.

A másik értekezést N. Halmagiu írta 1889-ben „A masz- százs és a masszázzsal kezelt mozgáskorlátozottság bizonyos csonttörések esetében” címen. A történeti részben nagyon ér­dekes részleteket találhatunk arról, hogyan vezették be Ro­mániában a masszázst az orvosi gyakorlatba. Elég hosszú szünet után jelent meg egy újabb, a masszázzsal foglalkozó munka: 1930-ban, dr. E. T. Petrescu tollából „Orvosi torna” címen. Ebben a munkában több olyan elemet találtunk, ame­lyek a svéd masszázsra emlékeztetnek.

1933-ban jelent meg román nyelven M. de Frumerie fran­cia orvos munkája „Gyakorlati és elméleti, általános és rész­leges masszázs — A kisegítő egészségügyi személyzet számá­ra”; a munkát Theodora Athanasiu dolgozta át.

Erdélyben a masszázs főleg Marius Sturza professzor te­vékenysége következtében terjedt el a szanatóriumokban és az üdülő- és gyógyhelyeken.

A masszázsnak igazi román iskolája kezdett kialakulni a bukaresti Testnevelési Főiskola tanszékein, főként az orvosi torna tanszékén, ahol a masszázst olyan kiváló szakember adja elő, mint dr. Ion Lascar professzor. Dr. Valentian Ros- ca, a tanszék tanársegédje, 1930-ban az egyetemi hallgatók részére összeállított egy könyvet „A masszázs és az orvosi torna alapelemei” címmel.

Dr. Adrián lonescu 1940-ben szerkesztette a „Masszázs” című munkát a testnevelés nemzeti akadémiájának hallgatói számára.

A masszázs alkalmazása a sportban

A sporttevékenység hatalmas terület a masszázs számára, amelyben érvényesülhetnek igazi élettani értékei.

A masszázs rendkívüli fontosságát az aktív sportolók szá­mára már ősidők óta ismerik. Elegendő csupán a régi gö­rögökre és rómaiakra hivatkoznunk, akiknél fénykorát élte; ennek ellenére nem ismerünk olyan időszakot, amikor ál­dásos hatását annyira értékelték volna a sportolók, — sport­vezetők, az orvosok, az edzők és a sportszervezők, mint nap­jainkban. Maguk a sportolók is tudják, mennyire fontos a masszázs a versenyekre való felkészítésük szempontjából, annyira, hogy ha történetesen nincs a helyszínen szakkép­zett masszőr, akkor egymást masszírozzák, vagy az önmasz- százst alkalmazzák.

A sportban elért eredmények, különösen pedig a világra­szóló nagy teljesítmények előfeltétele nemcsak a veleszüle­tett testi adottság és annak módszeres kifejlesztése az edzé­sek által, hanem emellett még számos más tényező és felté­tel együttes és egyidejű hatásának is érvényesülnie kell; ezek nem hiányozhatnak a sportolók életéből. E tényezők közé soroljuk a masszázst is.

A masszázs rendkívül fontos abból a szempontból, hogy a szervezet alkalmas legyen az edzéssel járó fáradalmak és rendkívüli erőfeszítések elviselésére, hogy ellenálljon a meg­próbáltatásoknak. A masszázs segíti a sportolókat abban, hogy szervezetük minden erőtartalékát mozgósítani tudják, a maximumra fejlesszék fizikai adottságaikat, hogy kifej­lesszék és megőrizzék „testi kondíciójukat” és sportformá­jukat.

A masszázs a test gondozásának egyszerű és természetes formája, amikor a szervezet nagy fizikai erőfeszítéseknek, és ami ezzel együttjár: nagy lelki feszültségnek van alávetve. Nemcsak az edzések idején hasznos, hanem a teljesítmény­re törekvés, a versengések idején is, a pihenés időszakaiban, amikor a szervezet energetikai potenciálja regenerálódik. Ugyancsak fontos eszköze és módszere a gyógykezelésnek is, ha a szervezetnek bizonyos működésbeli zavarai, esetleg sé­rülései vannak.

A masszázs az egyik leghatásosabb egészségügyi tényező a sportolók megszokott napirendjében.

A masszázs áldásos hatásai a mindennapi gyakorlatban igazolódnak; mégpedig minden alkalommal és minden eset­ben, amikor szükség van rá, és amikor helyesen alkalmaz­zák.

A masszázst nem szabad mindig és minden körülmények között ugyanolyan módon felhasználni. Leggyakrabban a motorikus és szervi funkciók serkentő tényezője, bár sok esetben a megnyugtató és elernyesztő hatása áll előtérben.

Egyes masszázsműveletek megakadályozzák és leküzdik a fáradtságot, és ugyanakkor hozzájárulnak a testi és lelki energiák gyors regenerálódásához.

A masszázst mindeddig igen egyoldalúan alkalmazták, mert főleg közvetlen és azonnali hatást akartak elérni, és mellőzték azokat a módszereket, amelyek hatása tar- tósabb.

A sportmasszázs technikáját és módszereit szigorúan meg­határozza a sportág jellege, amelyben a masszázst alkalmaz­zák, és meghatározza a sporttevékenység formája is. Külön­böznek az alkalmazott masszázsformák a testedzés külön­böző ágazataiban, a sportjátékokban, a turisztikában stb.; és az alkalmazott forma aszerint módosul, hogy mi áll előtér­ben: az erőkifejtés-e, az ellenállás, a sebesség vagy a próba­tételre való alkalmasság.

Állandóan szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy lé­tezik a sportmasszázsnak egy bizonyos alapformája, az ed- zőmasszázs, amelyet rendszeresen alkalmaznak a megfelelő időszakban, és amely lényegesen különbözik a fizikai kondí­ciót fenntartó masszázstól, amely a pihenőidőszak tehertéte­le, vagy a sportoló erőnlétét fenntartó masszázstól, amely a versenyidőszak specifikus állapotát állandósítja.

A teljesítményre törekvés érdekében nagy versenyek előtt előkészítő masszázst, illetve erőkifejtésre felkészítő masz- százst alkalmazunk. Ismétlődő és nagy megterhelésekkel já­ró próbatételek és komplex versenyek különböző fázisai köz­ben alkalmazzuk a rekondicionáló masszázst. Hosszan tartó és nagy erőkifejtéssel járó sporttevékenység után a szervezet fáradtságát és az erőkifejtés által a szervezetben keltett eset­leges működészavarokat a funkcióképesség regenerálására szolgáló masszázzsal küszöböljük ki. A nagy teljesítmények­re törekvő sportoló napi foglalatosságai közé feltétlenül be kell iktatni egy rövid egészségügyi masszázst, reggel vagy este, fürdéssel és zuhanyozással egybekötve. Ezt az egészség­ügyi célzatú masszázst az önmasszázs is helyettesítheti.

A gyógy masszázst, illetve helyreállító masszázst orvosi ren­deletre alkalmazzák a sérülések és működészavarok komp­lex kezelésének és a funkcióképesség visszaszerzésének ke­retében, a klinikai gyógyulás után, a visszaesés leküzdésére.

A masszázst mindig az egyénhez kell alkalmazni; ezt a szigorú, általános érvényű szabályt a gyakorlatban szem előtt kell tartani, és az alkalmazott masszázsformákat min­denkor a sportoló egyéni szükségletei szerint kell végezni.

A sportmasszázs technikái és módjai hosszas és fáradsá­gos kísérletezés és tapasztalat eredményei. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy eljussunk az elméleti masszázs­ismeretek mai szintjéhez, hogy helyesen határozhassunk meg minden masszázsformát, amelyet a sportban alkalma­zunk. Ezek a masszázsformák lényegesen különböznek egy­mástól. Mindig azt a formát kell választanunk, amely a leg­jobban megfelel a sportoló konkrét célkitűzéseinek és sport­ban kifejtett tevékenységének.

Az általunk alkalmazott és ajánlott masszázsformák lé­nyegét először a Sport c. szaklap 1949. évi 9., 10., 11., 12. számában „Masszázs a különböző sportokban’’ és „önmasz- százs” c. cikkeinkben fejtettük ki. Ezekben a cikkekben kör­vonalaztuk először az általunk ajánlott sportmasszázs rend­szerét. Már első megszövegezésünkben is négy nagy csoport­ra osztottuk az ajánlott formákat:

  1.           Az edzések során alkalmazott masszázs.
  2.       Kimagasló teljesít menyek re és verse­nyekre felkészítő masszázs.
  3.              Az átmeneti időszakban alkalmazott vagy fenn­tartó masszázs.
  4.                Megelőző és gyógyító masszázs.

A Testkultúra és Sport Kiadó 1950-ben jelentette meg a „Masszázs a sportban” c. művet. A könyv hat fejezetre osz­lik. Ebben a hat fejezetben foglaljuk össze a masszázsra és önmasszázsra vonatkozó általános tudnivalókat, a masszázs technikájának leírását, alkalmazását az emberi test tájékai­ra és szelvényeire, a masszázsnak a sporttevékenységben ki­fejtett hatásait, az egyes masszázsformák javallatait, a mód­szerre vonatkozó előírásokat és ellenjavallatokat.

A masszázsra vonatkozó elméleti és technikai-módszertani tudásanyagot a bukaresti Testnevelési Intézet, az ország ösz- szes testneveléssel foglalkozó fakultásainak növendékeivel, a különböző sportágazatok edzőivel és a testneveléssel foglal­kozó orvosokkal tanfolyamokon ismertették meg. Ezenkí­vül több szakkönyv is közölt ilyen irányú ismereteket (lásd a bibliográfiát).

Egy másik hasonló témájú mű 1963-ban a bukaresti Di­daktikai és Pedagógiai Kiadónál jelent meg. „A masszázs al­kalmazása a sportban” c. könyv két részből áll: az első a masszázs elméleti alapjait, technikáját és kiviteli módjait tárgyalja, míg a második rész a masszázsnak a sportban való alkalmazásával foglalkozik.

Az „önmasszázs” c. munka első kiadása 1962-ben jelent meg a „Testkultúrái Egyesülés Kiadó”-nál. Ez a munka fő­ként azoknak a sportolóknak készült, akik különösen jól megértik az önmasszázs módszereit, és a legeltérőbb körül­mények között is képesek alkalmazni azokat. Mivel sok ma­gánszemély is meg akart ismerkedni az önmasszázs módsze­reivel — mert alkalmazni akarta őket —, a könyvet másod­szorra is kiadták 1966-ban. A második kiadás bizonyos mó­dosításokat és kiegészítéseket is tartalmazott.

A szerző az évek során megszakítás nélkül arra törekedett, hogy még jobban kidolgozza a masszázs technikai és mód­szertani ismereteit, hogy még bővebben kifejtse a masszázs jelentőségét, mindezt széles körben ismertté tegye, nemcsak a sportolók, hanem az érdeklődők előtt is.

A masszázst viszont csak kis mértékben lehet könyvből megtanulni, mert itt is érvényes a közmondás, hogy gyakor­lat teszi a mestert; de a masszázs értékei azonnal megmu­tatkoznak, ha helyesen alkalmazzák, mert az ember saját magán észleli áldásos hatásait. A helyesen alkalmazott ön­masszázs előnyeit azonnal érzi az ember. Tartós eredményt azonban csak úgy érhetünk el, ha huzamos időn át rendsze­resen alkalmazzuk, és szem előtt tartjuk az egyén szükség­leteit is.

A masszázs megtanulására és nagy mesterségbeli tudás­sal való végrehajtására, kielégítő eredmények elérésére nemcsak az orvosok és a hivatalos masszőrök képesek, ha­nem az orvosok, tanárok, az edzők, sportolók és nem spor­tolók egyaránt.

  1.          FEJEZET

A MASSZÁZS TECHNIKÁJA

A masszázs alapeljárásául szolgáló mozdulatok elsősorban különbözőségükkel és komplex voltukkal keltik fel a figyel­met. Ez azért van, mert az egyes masszőrök nem elégszenek meg azzal, hogy ismételgessék a klaszikus fogásokat, hanem kombinálják, módosítják is azokat, s egyszersmind megkí­sérlik, hogy új eljárásokat találjanak ki. Ezeket a mozdula­tokat kezdetben elég nehéz követni és egymástól megkülön­böztetni. De ha összehasonlítjuk a rendszeresen ismételt kö­zös elemeket, már könnyen azonosíthatjuk és besorolhatjuk őket különböző mozgáskategóriákba.

A masszázs egyes fogásait aszerint nevezték el, hogy mi­lyen mozgást végzünk, és hogy azok milyen hatást fejtenek ki a szövetekre.

Romániában a masszázs közben végzett különböző moz­dulatoknak először francia elnevezését használtuk, de idő­vel szófordítások és más helyettesítések által kialakíthat­tunk egy sajátos román terminológiát.[1]

A szervezetre gyakorolt hatások tekintetbevételével a masszázsfogásokat kezdettől fogva két nagy csoportra bon­tottuk: elsődleges vagy alapfogások, és másodlagos vagy ki­segítő fogások, amelyek arra szolgálnak, hogy kiegészítsék az elsődleges fogásokat.

  1.             A masszázs alapfogásai

A masszázsban alkalmazott fogások közül azokat nevezzük elsődleges vagy alapfogásoknak, amelyek szabály szerint nem hiányozhatnak a masszázs fontosabb alkalmazásformái közül. A maguk helyén ezeket az eljárásokat a következő öt csoportra osztjuk:

  1. A test felületén alkalmazott simítás vagy simogatás (eflörázs);
  2.   dörzsölés;
  3. a szövetek gyúrása, csavarása, nyomkodása (petri- százs):
  4.   Az izmok enyhe és ritmikus ütögetése;
  5.   vibráció.
  1.   Enyhe és ritmikus simítás

A masszázs elsődleges fogásai a test felületén kézzel végzett enyhe és ritmikus simítások, simogatások. Ezek a simogató mozgások sokban hasonlítanak a gyöngéd, érzelmes simoga- táshoz, a valóságban azonban nem állnak másból, mint a test kisebb vagy nagyobb felületén kézzel végzett nyomás­ból és húzásból, amelyeket bizonyos erővel végzünk, jól meg­határozott célzattal és a szükség szerinti ritmusban. Ezeknek a műveleteknek a technikája meglehetősen egyszerű. A simí­tást a kéz tenyéri vagy háti oldalával, vagy zárt tenyérrel, vagy kézháttal, zárt vagy szétterpesztett ujjakkal és tenyérrel végezzük.

Egy kézzel kisebb, két kézzel nagyobb felületen tudjuk végezni a simítást. A végtagokon úgy végezzük a simításo­kat, hogy két kézzel körbefogjuk a végtagot, ha a végtag körfogata elég nagy, és egymás fölé tesszük a két kezet, ha a végtag körfogata kicsi. A két kéz vagy egyidőben, vagy felváltva végzi a mozgásokat („kéz kéz után”).

Nagyon kicsi és görbe felületeket ujjainkkal simítunk, mégpedig úgy, hogy hüvelykujjunk és a többi ujj közé fog­juk a simítandó területet. Kiterjedt, nagy testfelületeket, mint amilyen a hát, teljes tenyérrel simítunk, szükség sze­rint tenyérrel és szétterpesztett újakkal.

Ami simítás közben a testfelületre gyakorolt nyomást il­leti, ha csak a bőrre akarunk hatni, enyhe felületes simí­tást végzünk. Ha ellenben a bőr alatti szövetekre akarunk hatni, a simítást nagyobb nyomással végezzük, szükség sze­rint úgy, hogy két kezünket egymás fölé tesszük, vagyis két kézzel egyszerre simítunk. A még mélyebben fekvő szöve­tek simítására még erőteljesebb nyomást gyakorolunk a kéztővel, a tenyér élével, esetleg éppenséggel ökölbe szorított kézzel.

A kéztővel vagy ökölbe szorított kézzel végzett simítások sokkal mélyrehatóbbak, mint a tenyérrel és ujjakkal végzett simítások.

A behajlított ujjak bütykeivel, zárt ököllel végzett simí­tás sokkal mélyrehatóbb, különösen a vastagabb lágyrészek felett. Ezt a fogást az önmasszázs során is gyakran alkal­mazzák.

Hosszú simító masszázs során a masszázst úgy végezzük, hogy a tenyér előrehaladásával párhuzamosan egyre növel­jük a nyomást, hogy körülbelül a masszálandó felület köze­pén érjük el a nyomásmaximumot, innen kezdve pedig csök­kentjük a nyomást, hogy az a végén legyen a legkisebb. Masszírozhatunk azonban úgy is, hogy az egész masszíro­zott felületet mindvégig egyenletes nyomással simítjuk.

Simítás közben mindig a masszírozott terület természeté­hez és sajátosságaihoz alkalmazkodunk, és mindig a szük­ségnek megfelelő módon fejtjük ki a nyomást.

Ha az idegeket és a bőrben levő véredényeket akarjuk be­folyásolni, kis nyomással simítjuk az illető részt; a bőr alat­ti rétegek szöveti vérkeringésének befolyásolására közepes intenzitású nyomást alkalmazunk; míg a mélyen fekvő szö­vetek vérkeringésének javítására és főleg az izmok átdolgo­zására erőteljes kézmozdulatokkal simítunk.

A nyirokerekben áramló nyirok mozgását lassú, de elég­gé erőteljes nyomással serkenthetjük. De hogy ne akadá­lyozzuk az artériás keringést, amelynek iránya, mint jól tud­juk, éppen ellentétes a mi simogató mozgásunkkal, a si­mításokat szaggatottan kell végezni. Ezt úgy kell érteni, hogy mialatt végrehajtjuk a simítást, a nyomást ritmikusan és egyenlő távolságokban megszakítjuk (intermittáló nyo­más).

A simításokat, főleg az erőteljesen végzett mozgásokat, vibrációval társíthatjuk. A vibráció rendkívüli módon meg­növeli a simítás lazító hatását.

A simítás irányát a felületes vérkeringés határozza meg,

 


illetve ha vénákról van szó, a vér visszaáramlása a kapillá­ris ereken és a vénákon át, valamint a nyirok áramlása a sejt közötti térben és a nyirokerekben.

A végtagokon a simításokat a disztális végétől, vagyis a végtag végétől annak töve felé végezzük. A törzsön a simí­tás a szív felé áramlás irányát követi, ahhoz igazodik; a nyakon és a tarkón a fej felől a vállak és a lapockák felé vé­gezzük a simító mozgásokat.

Ami a simító mozgások sebességét illeti, annak kissé meg kell haladnia a vénákban visszafolyó vér áramlásának se­bességét. Azt, hogy a mozdulatok sebessége megfelelő-e, úgy állapíthatjuk meg, ha megfigyeljük az alkalmazott si­mítás módját, nyomását és sebességét az alkar hajlító olda­lán. Ez főleg sovány személyeken figyelhető meg, akiknek vénái felületesen haladnak, kiemelkednek a bőrből, és jól láthatók. Simító mozgásuk hatására a vérerekben a vér áramlása a folyás irányában meggyorsul, és minden egyes simító mozgásnál jól látható az erek hullámzása és az is. hogyan ürülnek ki a visszerek. Ezzel a módszerrel kitűnően érzékeltethetjük, hogy a masszázs milyen hathatós módon befolyásolja a vénás visszafolyást a felületi véredények­ben.

A simításnak kitett felület nagysága lehetőség szerint iga­zodjék az egyes testszelvényekhez, az anatómiailag jól elha­tárolt testrészekhez, mint pl. mondjuk az alkar és a kar, a lábszár és a comb. Alkalmazhatunk azonban hosszú és na­gyon hosszú mozgásokat is, pl. az egész háton, a fartájéktól fel a tarkóig, vagy az egész alsó végtagon. Közepes hosszú­ságú mozgásokat is alkalmazhatunk, pl. a végtagok egyes részein, a mellkason, a hason, és alkalmazhatunk rövid és nagyon rövid simításokat az egyes ízületeken vagy ujjakon.

Ilyenkor a hosszú simításokat lassabban végezzük, és ki­sebb nyomással, a rövid simítások viszont felgyorsulnak: élénkebb ritmusban és kissé nagyobb nyomással végezzük őket.

A rostosán elfajult szövettömörüléseket és göböket na­gyon rövid és nagyon erős nyomással simítjuk, ha azt akar­juk, hogy szétválasszuk őket, és a beszűrődéseket eloszlas­suk a mélyen fekvő szövetekben.

A fentiekből kitűnik, hogy a keringés befolyásolására végzett simító mozgások ritmusát a véredények és nyirok­edények telítődésének és kiürülésének ideje határozza meg.

A simító mozgásokat általában egyenes vonalban végez­zük a végtagok hosszában, az izomcsoportok és erek lefutá­sa mentén, de végezhetjük őket harántirányban, keresztben is, vagy körkörösen, esetleg spirálisan vagy zegzugos vonal­ban, ahol az anatómiai képlet alakja vagy a szövetek szer­kezete maga határozza meg a simítás irányát, formáját és a mozgások kiterjedését.

A simításnak és simogatásnak előbb leírt mozgásait cso­portosítva, közös néven effleurage-nak nevezzük[2]

A simítás elsődleges és legfontosabb hatása feltétlenül az, hogy felgyorsítja a vér áramlását a kapillárisokban és a felületes vénákban, és hogy ugyanúgy meggyorsítja a nyi­rok áramlását is az intercelluláris (sejtek közötti) térben és a nyirokutakban. A keringés meggyorsításának ez a hatása elsősorban a simító mozgások közvetlen mechanikus befo­lyásának tulajdonítható, mert ezek a mozgások valósággal előrelökik, előrenyomják a testnedveket a normális áramlás irányában, és ennek következtében következetesen és gyor­sabb ritmusban töltik meg és ürítik ki a masszázsnak alá­vetett vér- és nyirokedényeket.

De a simító mozgások elsősorban a reflexes úton befolyá­solják a vér- és nyirokkeringést. A simító mozgások hatást fejtenek ki a környéki idegrendszerre, és közvetlenül befo­lyásolják a keringés — vérkeringés és nyirokkeringés — idegi mechanizmusát, amelyek viszont az egész szervezet­ben szabályozzák a keringést. A keringésben végbemenő fontos változások ilyenformán teljes egészükben a masszázs­nak tulajdoníthatók. Azt is nagyon fontos tudni, hogy a ke­ringésben végbement változások tartósak, és még akkor is fennállnak, amikor a simítás mechanikus hatása és a simí­tó mozgások által keltett nyomástöbblet már régen meg­szűnt. A tartós helyi véredény tágulásnak ezt a formáját ne­vezzük hiperémiának (vérbőség).

A simító mozgások azonban közvetlenül befolyásolják a többi perifériás ideget is, így az érző idegeket, a mozgató idegeket és a sejtekben folyó anyagcserét szabályozó idege­ket is.

 


A lassan és ritmikusan végrehajtott hosszú és enyhe si­mító mozgások, amelyeket még vibrációval is társítottunk, csökkenthetik az idegingerlékenységet, a fájdalmat, és csök­kenthetik az izomfeszülést a simításnak kitett tájékokon és szelvényekben. A simításra mint a masszázs bevezető mű­veletére éppen e nyugtató hatások miatt van szükség.

Mielőtt más, hatásosabb fogásokat alkalmaznánk, a simí­tások révén elérjük, hogy a szervezet a továbbiakban kész­séggel alkalmazkodik az új behatásokhoz, és jobban tűri a masszázs még hatásosabb módszereit is.

Az ingerküszöb csökkentésével egyidőben észrevehető mó­don enyhül a lelki feszültség is, amelyet néha a masszázs kezdetekor szoktunk észlelni érzékeny személyeken vagy olyanokon, akiken még nem végeztek masszázst, de légió­ként félénk vagy megrémült gyermekeken.

Ezek a hatások még szembetűnőbb módon mutatkoznak meg a bőr funkcióiban és a bőr alatti szövetek viselkedésé­ben. Ennek tudható be, hogy a simítást a bőrfelület, általá­ban a felület specifikus masszázsfogásának tartjuk.

A simítás serkenti a keringést és a táplálkozást szolgáló idegek funkcióit, így aktív módon növeli az anyagcserét, fő­leg pedig a bőr és a felületes szövetek sokoldalú funkciói­nak élénkítését idézi elő.

Az erőteljesebb és behatóbb simító mozgásokat kézzel vé­gezzük valamelyik testrész vagy testtájék felületén, de olyan módon, hogy egyidejűleg erős nyomás alá kerülnek a mély­bei; fekvő izomcsoportok közötti rések is, ahol a vér- és nyi­rokerek, edények, visszerek, valamint az idegtörzsek halad­nak. Ez befolyásolja a keringést a mélyebben fekvő szöve­tekben, és az alkalmazás helyén serkenti a szövetek és szer­vek működését is. Ilyenformán az izmokhoz az időegység alatt sokkal több oxigénben gazdag vér jut el (ez a vér sok tápláló anyagot tartalmaz), ugyanakkor pedig gyorsabban és tökéletesebben megszabadulnak a mérgező salakanyagoktól; ennek következtében a simítások csökkentik a fáradtságér­zést, és helyreállítják a szövetek eredeti funkcióit.

A lassan, ritmikusan és mélyrehatóan végzett simítások lazító hatást gyakorolnak az izomzatra.

Az erőteljesen végrehajtott rövid simító masszázsfogások ingerük az idegrendszert, és ugyanakkor serkentik az egész szervezetet.


A sportolók a masszázs simító mozgásait bemelegítésre alkalmazzák versenyek előtt testük felkészítésére, versenyek után pedig a szervezet ellazítására, a helyi fáradtságérzés le­küzdésére.

  1.     Dörzsölés

A dörzsölés a simítás után a legrégibb és leggyakrabban al­kalmazott masszázsfogás.

Ha a simítás fő célja az, hogy specifikus hatást gyakorol­jon a bőrre és a felületesen fekvő szövetekre, a dörzsölés célja az, hogy a bőr alatti szöveteket befolyásolja.

A dörzsölés lényege abban áll, hogy a bőrt és a bőr alatti lágy szövetrészeket hozzányomjuk a mélyen fekvő szöve­tekhez vagy egy csonthoz, vagy pedig abból, hogy kimozdít­juk őket helyzetükből, körben vagy vonalasán, amennyire a szövetek rugalmassága ezt megengedi. A szövetek kimoz­dításának azonban sohasem szabad meghaladnia a normál határértékeket, nehogy a nyomás megsértse a finom és csak kevéssé ellenálló szöveteket.

Egy pillanatig se gondoljunk arra, hogy a dörzsölés egy­értelmű azzal, hogy súroljuk, „keféljük” a bőrt; legjobb, ha nem is használjuk ezt a szót, mert a masszázs fogalma ellen­kezik azzal, hogy dörzsöljük a bőrt vagy a szöveteket. Ez túl brutális volna. Az így értelmezett dörzsölést csak kis felüle­teken végezzük az ujjak tenyéri felszínével vagy ujjbeggyel. Nagyon kis testfelületen dolgozunk három ujjunkkal: muta­tó-, középső- és gyűrűsujjunkkal. Ha nagyobb felületet vá­lasztottunk, a dörzsölést a tenyér élével végezzük, tenyér­éllel vagy kéztővel, vagy ökölbe zárt kézzel. Igen nagy terü­leteket mindkét tenyérrel, szétterpesztett ujjakkal dörzsö­lünk.

Az érzékeny részeket a tenyér izmaival dörzsöljük: a hü­velykpárna (thenar) vagy a kisujjpárna (hypothenar) izmai­val. A lágyrészekben gazdagabb és kevésbé érzékeny test­részeket kézháttal vagy a£ ujjak bütykeivel, ökölbe zárt kézzel dörzsöljük.

A test kisebb felületein egy kézzel dolgozunk, nagyobb testfelületeken viszont mind a két kezet egyszerre használ­juk. Ha két kézzel egyszerre dolgozunk, a dörzsölést azonos időben és szimmetrikusan kell végeznünk koncentrikus vagy excentrikus mozgásokkal.

 


Ha nem akarunk elfáradni, váltogassuk a két kezet, és azt a kezünket, amellyel nem dolgozunk, lazítsuk el.

Az alkalmazott nyomást illetőleg a dörzsölést lehet felüle­tes, közepes vagy mély. Attól függően, hogy milyen mély­ségbe akarunk hatni, ujjaink vagy kezünk az átdolgozott testrésszel 30 vagy 70—80°-os szöget zárjanak be.

A körmozgásokat előbb egy irányban, majd ellenkező irányban végezhetjük. A kezeknek mindig ugyanolyan moz­gásokat kell végrehajtaniuk, különösen ha szimmetrikus testrészeket dörzsölünk.

A lágyrészekben szegény és kevésbé rugalmas testrésze­ken, mint pl. az ízületek környékén, az inak mentén, az iz­mok és csontok közötti részeken lineárisan dörzsölünk, vagy­is a mozgások rövidek és ritmikusak legyenek (oda-vissza, oda-vissza). A bőrredőket és szöveteket „harapófogóba” fog­juk (a hüvelykujj és többi ujj által alkotott „harapófogó” közé), vagy pedig a két tenyér éle közé.

A háton, a gerinc két oldalán ritmikus és élénk hullám­vonalú dörzsölést vagy cikcakkos dörzsölést végezhetünk, főleg leszálló irányban, vagyis a tarkótól a fartájék felé.

Ha jó adaptációs érzékkel rendelkezünk, a dörzsölést bár­melyik testrészen egyaránt alkalmazhatjuk, a testszelvény átmérője és a szövetek rugalmasságától függően. Az egy he­lyen elvégzett néhány mozgás után kezünket átcsúsztatjuk az eddig dörzsölt terület közvetlen szomszédságába, és folya­matosan, módszeresen átdolgozzuk az egész végtagot vagy körülírt területét. Az ugráló mozgás tilos; nem lehet innen oda, onnan ide ugrálni, minthogy a végzett mozgás és a dör­zsölés hatása között nem lesz közvetlen kapcsolat.

A dörzsölés közben kifejtett nyomás pillanatonként vál­tozhat; megítélésünk és szükség szerint bármelyik pillanat­ban nagyobb vagy kisebb erővel végezhetjük a mozgást. De egyetlen mozdulatunk sem lehet túlhajtott, nehogy megsért­sük a bőrt vagy az átmozgatott szöveteket.

Ha még erőteljesebb hatást akarunk gyakorolni a mélyen fekvő szövetekre, a mozgás közben gyakorolt nyomást erő­sítjük, csökkentjük az ujjak és a kezek szögét az átdolgozott bőrfelülethez, vagy egyik kezünket a másikra téve dörzsö­lünk. ♦

A dörzsölő mozgások nyomása és kiterjedése kezdetben kisebb mértékű, rövid ideig tartó. A nyomást és a művelet kiterjedését szükség szerint bármikor megnövelhetjük. He­lyesen tesszük, ha a dörzsölés erőteljességét a bőr és a szö­vetek érzékenységéhez igazítjuk, vagyis az érzékenyebb tá­jékokat sokkal enyhébben, a kevésbé érzékenyeket pedig erőteljesebben dolgozzuk át.

Előnyös, ha a törzs részeit fekvő helyzetben dörzsöljük. A végtagokat jobban átdolgozhatjuk, ha az éppen masszí­rozott végtagrészt valamilyen kemény felületre helyezve alá­támasztjuk.

A dörzsölés végrehajtásához nincs szükségünk olyan anyagokra, amelyek a bőrt sikamlóssá teszik. Egyes esetek­ben azonban, amikor az a célunk, hogy a dörzsölés a mé­lyebben fekvő szövetekre hasson, az orvosok bizonyos anya­gokat ajánlanak a dörzsölés elvégzéséhez.

A dörzsölés hatásai részben mechanikus ingerekkel meg­magyarázhatók; a hatások nagy része reflexes úton érvé­nyesül. Mechanikus úton megmozgathatjuk a lágy szövete­ket, ezzel növekszik a megmozgatott lágyrészek rugalmassá­ga. Reflexes úton viszont meggyorsítja a helyi keringést, serkenti az anyagcsere-folyamatokat, és a bőr meleg lesz és kivörösödik.

Ha lassan és sokáig végezzük, a dörzsölés csökkenti a he­lyi érzékenységet, felpuhítja a kemény és merev izmokat, és csökkenti az általános idegfeszültséget. A gyors és élénk ritmusban végzett rövid, de hatásos mozgások erőteljesen serkentik a környéki és a központi idegrendszer működését.

A dörzsölést gyakran rendelik a sérülésekből és műtétek­ből származó hegek kezelésére, a gyógyító folyamatok meg­gyorsítására, minthogy a helyi anyagcsere meggyorsulásá­val a sérült szövetek is gyorsabban regenerálódnak. Az eré­lyes mozgások felpuhítják a kötőszöveti összenövéseket, fel­szabadítják a lenövéseket, eltávolítják a beszűrődéseket és elősegítik a gyulladásos termékek felszívódását, és azokat a keringésbe juttatva eltávolítják, és így elősegítik a szöve­tek regenerációját.

A sportban a dörzsölést serkentő vagy nyugtató célzattal ajánlják versenyek előtt és után. Ugyanúgy használatos a dörzsölés a sérülésből származó hegek kezelésére (sebek, fi­camok, izomrándulás és izomszakadás, sérülések a bőnyé- ben, az inakban és az izomszalagokban, savas vagy véres beszűrődések az ízületekben és az őket környező szövetek­ben).

Hatásait tekintve a dörzsölés az egyik értékes, bizonyos esetekben pedig az egyedül alkalmazható masszázsfogás.

  1. Gyúrás

A masszázs harmadik alapfogása a gyúrás különböző for­máiból áll. A gyúrást úgy végezzük, hogy ujjaink közé vesz- szük az izomredőket és egyéb szövetrészeket hüvelykujjunk és a másik négy ujj közé fogjuk, felemeljük őket alapjuk­ról, amennyire a saját rugalmasságuk megengedi, azután kipréseljük.

A gyúrást végezhetjük egy kézzel vagy mindkét kezünk­kel, hullámzó, ritmikus és kígyózó mozgással. A masszázs technikája a masszírozott felület és a masszázs célja szerint váltakozik.

Lapos és nagy felületeken, például a háton vagy a mellen a gyúrást úgy végezzük, hogy a szöveteket ujjaink és a kéz­tő közé redőbe fogjuk, kiemeljük alapjáról, azután össze­nyomjuk, ujjaink és a kéztő közé nyomva összeszorítjuk a bőrredőt, azután a mélyben fekvő alapjához nyomjuk. Ezt a műveletet ugyanazon a helyen egymás után többször is meg­ismételjük, azután kezünk folyamatosan és lassan, szinte centiméterenként halad tovább a masszírozott területen hosszában és harántirányban.

A végtagok gyúrását a következőképpen végezzük: két kezünkkel mint karkötővel fogjuk a masszírozni szánt vég­tagot ugyanazon a szinten, ha a szelvény túlságosan vastag (mint pl. a combokon); vagy lépcsőzetesen, egyik kezünkkel a másik fölé fogva (mint pl. a felkaron, az alkaron); így min­den izomcsoporton külön végzünk gyúrást. Az izmokat uj­jaink és tenyerünk között összeszorítjuk, majd alapjukhoz nyomjuk; a nyomás ereje minden mozdulat után csökken, mert így az izmok fellazulnak. Közepes és kis nyomást al­kalmazhatunk, ha az átdolgozott izmok kiterjedése és ellen­állása azt kívánja.

Lapos testtájékokon a gyúrást az izmok hosszában végez­zük, a végtagokon pedig tövüktől elindulva, a periféria felé.

Ennek ellenére tartsuk szem előtt azt az aranyszabályt, hogy mozdulataink iránya mindig megegyezzék a vér és a nyirok visszafolyásának irányával.

Nyomáskor a szöveteket mindkét kézzel egyszerre össze­szorítjuk, mint körkörös dörzsöléskor vagy a redők dörzsö­lésekor, vagy pedig a két kézzel felváltva nyomkodjuk a szö­veteket, mint kígyózó dörzsöléskor tesszük.

A vaskos, vagyis sok izmot magában foglaló részeken, mint pl. a combokon, dörzsöléskor egy egész nagy és hosszú izomdarabot fogjunk, illetve szorítsunk ujjaink és kéztönk közé, ezzel mintegy harapófogóba fogjuk, aztán felemeljük alapjáról, majd újból hozzányomjuk a mélyben fekvő alap­hoz, anélkül, hogy kiengednénk kezünkből, vagy hogy el­engednénk tenyerünkkel a bőrt. Miután egy részt így átdol­goztunk, a két kéz lassan-lassan, centiméterenként halad előre az egészen megmasszírozni szánt tájékon vagy szelvé­nyen.

Az izmok egyszerű felemelése alapjukról, minden csava­rás vagy nyomás nélkül, a gyúrás régi változata, amelyet főképpen a háton alkalmazunk.

A hason csak akkor alkalmazunk gyúrást, ha megfelelő zsírszövet van jelen. A gyúrást úgy hajtjuk végre, hogy egy szöveti redőt egyetlen mozdulattal felemelünk és megcsava­runk, vagy úgy, hogy a zsírszövetredőt ujjaink és tenyerünk közé fogva előre és hátra mozgatjuk. A hasi redők gyúrásá­nak mozdulatai hasonlatosak ahhoz a mozgáshoz, amelyet a háziasszony végez, amikor kimossa és kicsavarja a fehér­neműt.

A gyúrás fentebb ismertetett válfajait már nagyon régóta ismerik és alkalmazzák, és azok a masszázsról régebben meg­jelent kézikönyvekben „petrissage” címen szerepelnek.

A petrissage (francia szó; jelentése: gyúrás., csavarás) ha­tása sokkal mélyebbre terjed, mint a masszázs eddig leírt bármelyik változatáé. Ha a simítást a bőrmasszázs sajátos módszerének tekintjük, a dörzsölést pedig a bőr alatti szö­vetek átdolgozásának, a gyúrás a legjobb módszer és eljárás arra, hogy a legalaposabban átmasszírozzuk a mélyen fekvő szöveteket, különösen az izmokat.

Ha az izmot kiemeljük csontos alapjáról, és összeszorít­juk, az így kifejtett mechanikus behatás lényegesen növeli a sejtek működését, és serkenti a mélyen fekvő szövetekben a vérkeringést. A nyomkodás és mechanikus csavarás növeli az izmok rugalmasságát, és fiziológiásán serkenti az izmok többi tulajdonságát, nevezetesen az összehúzódó képességet, az ingerlékenységet és a vezetőképességet. A nyomás és a csavarás összeszorítja a mélyben fekvő vérereket és nyirok­ereket, aktiválja a keringést, elősegíti az anyagcsere-folya­matok lezajlását és fokozza a salakanyagok eltávolítását. A gyúrás által könnyebben távoznak el az izmokból az anyagcseretermékek, és a szövetek is könnyebben eltávo­lítják magukból a lebomlott salakanyagokat, amelyek kü­lönben gyulladást okozhatnának.

A gyúrás fiziológiai hatásai sokkal, de sokkal fontosab­bak, mint a mechanikai hatások. A gyúrás idegi úton ser­kenti az izomműködést, élénkíti a vérkeringést és táplálék­felvételt az egész masszírozott területen.

Az ingerlésre az izomrostok összehúzódással válaszolnak. Az izomkontrakció hullámszerűen terjed ki az egész izomra.

A gyúrás élettani hatása főleg orvosi kezelés során érvé­nyesül, különösképpen akkor, ha kóros folyamatok követ­kezményeképpen az izom petyhüdt, sorvadt, vagy működé­se elégtelen; ez különösen akkor fordul elő, ha az izmok valamilyen elszenvedett sérülés vagy más betegség miatt hosszabb időn keresztül mozdulatlanságra kényszerültek.

A gyúrást nagyon gyakran alkalmazzák sportmasszázs cél­jaira, mert kiváló serkentő hatása révén nagyban hozzájárul az izom motorikus funkcióinak élénkítéséhez, illetve azok helyreállításához. A gyúrás élettani hatásai még feltűnőbbek, ha hosszas terhelés következtében elfáradt izomcsoportokat kezelünk vele.

  1.    Könnyed, ritmikus ütögetés és vágás

A bőrre, illetve lágyrészekre alkalmazott könnyed és rit­mikus ütögetés a masszázs legintenzívebb és legingerlőbb hatású fogása. Az ütögetést a legrégebbi időkben is ismer­ték, és főleg egyes gőzfürdőkben (pl. szauna) alkalmazták, eredetileg vesszőnyalábbal.

Végrehajtásmódja különböző lehet, ütögethetünk ujjak­kal, tenyérrel, ököllel. Forgalomban vannak olyan készülé­kek is, amelyek ritmusos ütögetést végeznek. Vagy a kéz ereje hajtja őket, vagy apró villanymotor. A kézzel végzett ütögetés előnyösebb, mert egyénileg jobban lehet dozírozni, mint a géppel.

Végezhetjük az ütögetést ujjainkkal. Ha helyesen akarjuk végrehajtani, csuklónkat lazán tartjuk, a két tenyér egy­máshoz közel, egymás felé néz, a könyök kissé eláll a test­tői. Az ütögetést a kéztőízületből végezzük. A kissé behajlí­tott és szétterpesztett ujjak közelről, de szaporán hullanak a bőrre. Ütés közben a kisujjpárna és a kisujj kézháti felszíne érintkezik a bőrrel.

Az ujjak ütögetésekor jellegzetes hang keletkezik, hasonló ahhoz, mint amikor vesszőnyalábbal ütögetjük testünket. Ilyen hangot hallunk akkor, ha az ütögetést a kisujj kézháti felszínével végezzük. Ha a kisujj tenyéri felszínével ütöge- tünk, nagy esőcseppek hullásához hasonló hang keletkezik.

Ha a kezelt testrész izomrétege vastagabb, erélyesebb ütögetést alkalmazunk. Ilyenkor a tenyér élével szapora, apró ütéseket végzünk.

Az ütések ereje inkább függ az ujjak és a kezek súlyától, mint az aktív izomösszehúzódástól. A két kéz főleg csukló­ból mozog, és a kezek lágyan, passzívan hullanak az ütöge- tett területre. Ha teljesebbé akarjuk tenni a mozgást, az ujjak behajlítását kombinálhatjuk az alkar forgó mozgá­sával, vagyis tenyerünk felfelé néz, és az ujjak kézháti fel­színével ütögetünk. Ha a mozgást könyökből vagy vállból vé­gezzük, az ütések ereje rendkívüli módon megnövekszik, olyannyira, hogy fájdalmassá válik, a mozgások viszont el­nehezednek, és egyre fárasztóbbak. Vékonyabb izomréteg vagy érzékeny szövetek felett enyhébben ütögetünk; közepes vagy nagyobb erővel ütögetünk nagyobb tömegű izmokat vagy vastag szövetrétegeket.

A nagyon érzékeny testfelületeken, pl. a hason végzett ütögetésre a paskolásnak egy különleges formáját, az érin­tőleges paskolást alkalmazzuk. Itt csak a felületen siklunk tova, anélkül, hogy hatást gyakorolnánk a mélyen fekvő szövetekre. Ez a művelet megkívánja, hogy a masszőr keze nagyon mozgékony és hajlékony legyen.

Mint ahogy feljebb elmondottuk, a paskolást általában nagyon szaporán hajtsuk végre, de bizonyos esetekben eny­hébben és lassabban is végezhetjük, különösen a szívtájé­kon és a fejen.

Az ütögetésnek egy másik formája abból áll, hogy kissé behajlított ujjaink hegyével függőlegesen kopogtatjuk a masszírozott területet. A műveletet csuklóból, két kézzel vé­gezzük egyidejűleg, de végezhetjük felváltva is, a legna­gyobb mozgékonysággal. Technikánkat úgy is módosíthat­juk, hogy csökkentjük az ütögetések számát, és rövid ideig tartó enyhe simítást iktatunk közbe.

Az ütögetésnek előbb említett erélyesebb változatát fő­leg a háton és a mellkason, enyhébb formáját pedig inkább a hason alkalmazzuk.

Erre az ütögetésmódra a szapora ritmus és a rugalmas mozgás jellemző, nem az ütőerő vagy az ütögetés időtar­tama.

A mozgásokat kombinálhatjuk úgy is, hogy az ujjak té­nyén felszínével, vagy az egész tenyérrel ütögetünk. Az ütö­getésnek ezt a formáját élénkítő masszázs céljaira alkalmaz­zuk, főleg a nagy és kevésbé érzékeny felületeken, mint amilyen a hát, a comb és a lábszár hátsó felszíne.

Az ütögetés egy másik formáját vágásnak nevezzük. A vá­gást a kéz kisujj felőli élével, szétterpesztett ujjakkal, kö­nyökből végezzük, megfelelő magasságból ejtve le a kezet az ütögetett testrészre. A mozgás szapora és könnyed.

A két kezet együtt vagy felváltva ejtjük le a kezelt test­részre. Az ütések ereje csak a kéz súlyától és a kezelt felü­lettől való távolságától függ.

Végezhetjük a vágást aktív mozgással is, de ha ez a moz­gás túl erőteljes, fájdalmassá válik. Ha el akarjuk kerülni az ütögetés túlzott hatását, a mozgást közelebbről hajtjuk végre, mintegy simításba átmenve, vagy pedig érintőlege­sen.

Egy másik formája a vágásnak a dögönyözés. Csupán ab­ban különbözik a vágástól, hogy az ujjakat szétterpesztve és a testfelülethez nagyon közel tartjuk. Az ütések rövidek és gyorsan követik egymást. Ha helyesen hajtjuk végre, az ütögetés jellegzetes, éles hangot ad.

A paskolást tenyérrel végezzük úgy, hogy ujjainkat kis­sé behajlítva összezárjuk, tenyerünkkel merítőkanálszerü vagy tapadókorongszerű mélyedést képezve. A paskolás köz­ben jellegzetes hang keletkezik. Attól függően, hogy a mé­lyedést növeljük vagy csökkentjük, több vagy kevesebb leve­gő kerül a kéz és a kezelt testfelület közé, és ezáltal a pas­kolás erőteljesebb vagy enyhébb lesz.

Az ököllel végzett dögönyözés hatása rendkívül erőteljes, éppen ezért ritkábban alkalmazzuk, és akkor is főleg csak a nagyon izmos és kevésbé érzékeny testtájakon. Teljesen zárt ököllel a mozgások sokkal merevebbek. Zárt ököllel csak robusztus testalkatúakon ütögetünk, azoknál is csak össze­függő, nagy testfelületeken. Nagy ritkán a tenyértővel is dögönyözünk. ilyenkor a mozgásban az alkar részt vesz. Ezt a dögönyözésmódot azonban csupán a fartájékon alkalmaz­hatjuk.

Az ütögetés különböző válfajait alkalmazhatjuk közvetle­nül a bőrre, de közvetve, a ruházaton keresztül is, bemele­gítő masszázs céljára.

A fentebb leírt masszázsformák hatása aszerint változik, hogy milyen erővel és milyen ritmusban végeztük az ütö- getést, hogy az egyes ütéseket kezünk mennyire rugalma­san, illetve keményen végezte; változik továbbá a masszázs­nak alávetett szövetek, illetve a bőr érzékenységétől füg­gően.

Magától értetődik, hogy az ütögetés erősen ingerlő hatású. Emiatt csak akkor alkalmazzuk, ha a masszírozott testen elő­zetesen már elvégeztük az előírt masszázsfogásokat, illetve a testet felkészítettük. A hosszasan és ritmusosan végzett egyhangú ütögetés úgy befolyásolja az érzőidegek periferi­kus (környéki) ágainak működését, hogy csökkenti az ideg­ingerlékenységet.

Ha mozgató idegvégződéseket ingerelünk, ennek hatására az izomtónus megnövekszik, sőt a miofibrillumok (izomros­tok) helyileg összehúzódnak. Ha csak enyhén ütögetjük őkét, az összehúzódás csak részleges lesz, anélkül, hogy ennek mechanikus következményei volnának. Ha viszont az ütöge­tés erőteljesebb, és egyszerre nagyobb számú izomrostot ér, az összehúzódás erőteljesebb lesz, de még most sem lesz mechanikai következménye.

Az izmokra mért enyhe és ritmusos ütések élénkítik az izmok specifikus élettani tulajdonságait, és növelik az izmok működőképességét.

Ha viszont az ütögetést szaporábban, nagyobb erővel és hosszabb időn át végezzük, ez hat az érmozgató idegekre is, és ennek következtében nagyobb mennyiségű vér áramlik át az ütögetett testrészen. Ennek folyományaképpen az ütö- getett terület felmelegszik, és láthatóan kipirul.

A vérkeringés megélénkülésének a következménye, hogy helyileg a szövetek vérellátása is növekszik.

A fentebb ismertetett okok miatt alkalmazzák a sportban az ütögetést a test felmelegítésére és az élettani folyamatok serkentésére. Főleg a téli sportokban alkalmazzuk az elő­készítő masszázs fenti eljárásait, mint olyanokat, amelyek­nek áldásos hatása közismert.

Minthogy az ütögetés kívánt dózisát az egyéni szükséglet szerint választhatjuk meg, a paskolás és vágás fentebb leírt válfajai igen gyakran használatosak, főleg az önmasszázs-

  1.   Vibráció

A vibráció vagy rezegtetés lényege: ritmusos, rezgő mozgá sok és váltakozó nyomás, amelyeket igen gyors és egyforma ütemben hajtunk végre, vagy két kezünkkel, vagy vibrációs készülékkel. A vibráció nyomán a bőr és a szövetek kismér­tékben (néhány milliméternyire) elmozdulnak, és szapora hullámmozgást végeznek.

A kézi vibrációt vagy az ujjak hegyével, vagy ujjbeggyel végezzük, de végezhetjük kéztővel, egész tenyérrel és nyúj­tott ujjakkal, ökölbe szorított vagy nyitott kézzel. Magá­tól .értetődik, hogy a különböző megoldásokat aszerint al­kalmazzuk, hogy mekkora a kiszemelt terület, milyen a vas­tagsága, mennyire érzékenyek a masszázsnak alávetett szö­vetek, és hogy milyen célból végezzük a masszázst.

A vibrációs mozgások az állandó reszketéshez hasonlíta­nak, a kéz antagonista izmainak gyors összehúzódása révén keletkeznek. Emiatt a kézi vibrációt meglehetősen nehéz végrehajtani, amellett fárasztó is. Előfordul, hogy kivételes képességekkel rendelkező gyúró már első kísérletre könnyen és helyesen hajtja végre ezeket a jellegzetes mozgásokat. A kézi vibráció azonban sohasem lehet tökéletesen ritmusos. mert szinte lehetetlen folyamatosan azonos kitéréseket létre­hozni és azonos nyomást kifejteni, főleg nem lehet hosszú időn át végezni, mert a gyúró karizmaiban kontraktúra fej­lődik ki.

Mindezek ellenére a manuális vibrációt ma is kiterjedten alkalmazzák. A kéz eszményi eszköz vibráció végzésére, mert mindig puha, ’neleg és tökéletesen alkalmazkodik a masszí­rozott testrész alakjához.

Ezzel szemben a mechanikus vibrációs készülékek szapo­rábban, egyenletesen és szabályos ritmusban működnek. Ezek a tulajdonságok korlátlan ideig érvényesülnek. A kis méretű vibrációs készülékek rezgéskitérése és ritmusa min­denkor azonos. A nagy készülékeken a rezgések frekven­ciája és amplitúdója szabályozható.

A vibrációs készülékeknek a testfelülettel érintkező részeit rendkívül erős vászonból készült huzattal látják el, vagy a készüléken föl-leszerelhető, különlegesen kiképzett fém, ke­ménygumi, gumi vagy műanyag rezgőfejeket alkalmaznak. Ezeknek a rezgőfejeknek a felülete különböző lehet. Vagy közvetlenül a bőrt érintve végzik feladatukat, vagy a gyúró kezének közvetítésével.

Ismerünk komplex vibrációs készülékeket is (pl. Zander nagy vibrátora); az utóbbi időben olyan készülékek kerültek forgalomba, amelyek az egész test vibrálására alkalmasak (rezgő asztalok és ágyak).

A vibráció technikája változik attól függően, hogy milyen testrészt kezelünk. Alkalmazhatjuk körülírtan vagy nagyobb testfelületen, rövid, közepes vagy hosszabb ideig. A kéz vagy a készülék egy helyben működik, vagy csak a kívánt irányban mozog.

A vibráció szokásos formája a „vibrációs nyomás”, ame­lyet a test egyetlen pontján vagy egy vonal mentén nagy felületen alkalmazunk. A mozgást vagy egyetlen ujj hegé­vel, vagy három ujjheggyel, mégpedig a mutató-, közép- és gyűrűsujj hegyével hajtjuk végre egy ideg eredésénél, vagy lefutása mentén, egy ín vagy izom tapadása helyén, vala­mely ízület körül vagy egy visszér mentén.

A mindennapi masszázsban a vibrációt a simítás, dörzsö­lés vagy a gyúrás különböző változatával kombinálhatjuk.

A szokásos vibrációknál nagyobb amplitúdójú és erejű vib­rációs mozgások neve: rezegtetés.

A rezegtetéseket is végezhetjük kézzel vagy készülék se­gítségével a legkülönbözőbb testrészeken.

A mellkason végzett rezegtetést előírás szerint a légző­mozgásokkal összhangban végezzük. Belélegzéskor, amikor a mellkasfal passzívan felemelkedik, mindkét kézzel kirezeg- tetjük a hátat, különösen a légzőmozgás végén. Kilégzéskor a két tenyér a mellkas elülső és oldalsó részein végez vibrá­ciós nyomó mozgásokat, különösen a kilégzés végén, hogy azután bekövetkezhessék a pillanatnyi légzésszünet.

A vibráció hatásai mechanikus behatások vagy reflexek útján jönnek létre. A finom, egyenlő mozgások mindig nyug­tató hatásúak. Az ilyen mozgások csökkentik a bőridegek és a felületes szövetek érzékenységét, meleg érzést és az iz­mok elernyedését váltják ki. A nagy amplitúdóval és erő­teljesen végzett vibráció, a fenti hatásokon kívül, fokozza a helyi vérkeringést is.

Ha a vibrációt nagy testfelületeken alkalmazzuk, és simí­tással, dörzsöléssel és gyúrással kötjük össze, a kezelt test­rész elemyed, megnyugszik, és a vér egyenletesen oszlik szét az egész testben.

A vibrációt általában fájdalmas és duzzanattal járó folya­matok kezelésére rendelik, vagy izomösszehúzódásokkal és lelki feszültségekkel járó állapotokban alkalmazzák.

Sportolók általában könnyen elsajátítják a vibráció vég­rehajtásának különböző formáit, és izomfáradtság leküzdé­sére vagy baleseti sérülések kezelésére alkalmazzák.

  1.           A masszázs kisegítő, kiegészítő eljárásai

A gyúrás megszokott mozdulatai, vagyis az elsődleges masz- száló mozdulatok közé, vagy az ütések befejeztével egy egész sereg masszázsformát iktathatunk közbe. Ezeket a formákat nevezzük kisegítő vagy másodlagos gyúrásnak. Szerepük az, hogy kiegészítsék az alapmasszázs hatását, és gazdagítsák a masszázs fegyvertárát. Egyes másodlagos masszázsformák egyenesen következnek az elsődleges formákból, és azokkal gyakran társulnak is. Más ilyen másodlagos masszázsformák­nak viszont megvan a maguk sajátos technikája. Alkalmazá­suk is teljesen független az elsődleges masszázsformáktól, vagyis önálló masszázsformák.

A legfontosabb ilyen kisegítő masszázsformák a követ­kezők :

  1. szitálás és mángorlás;
  2. nyomás;
  3. húzás és feszítés;
  4. kirázás;
  5. egyéb eljárások.
  1.    Szitálás és mángorlás

A másodlagos masszázsformák közül kettő igen fontos: e két masszázsforma a szitálás és a mángorlás.

Mindkét masszázsformát főleg a felső és alsó végtagokon alkalmazzuk azután, hogy a szöveteket erőteljes és hathatós gyúrásnak vetettük alá, és elvégeztük a paskolást és vágást is. A megnyugtató masszázsformák között alkalmazhatjuk mind a kettőt.

A szitálást mindkét kézzel egyszerre végezzük a masszí­rozott testszelvény egyik részétől a másikig. Behajlított uj­jainkkal alulról felfelé átfogjuk a kar vagy az alkar, a comb vagy a fartájék izomzatát, és oldalirányban haladva, alulról fölfelé, felváltva felemeljük az izmokat, majd megnyomkod­juk őket, mintha szitálnánk.

A szitálás végrehajtásmódja és ritmusa élénk és erőtel­jes; a két kéz lassan-lassan halad tova fentről lefelé a masz- szírozott testszelvény hosszában.

Ha jól hajtjuk végre, a szitálás lazító hatással van az iz­mokra; a szitálás hatékonyabbá teszi a szöveteket, és meg­élénkíti a helyi vérkeringést, azonkívül előmozdítja a szöve­tek táplálását. A hatás annál jobb lesz, minél jobban ellazít­ja magát a gyúrásnak alávetett személy.

A mángorlás végrehajtásmódja hasonló a szitáláséhoz. Mindössze az a különbség, hogy szétterpesztett ujjakkal vé­gezzük, és a tenyerek erőteljesebben nyomkodják a szöve­teket, mint szitáláskor. A lágy szövetrészeket két tenyerünk közé fogjuk, különböző szög alatt, és rendkívül élénk ütem­ben minden lehetséges irányban megmángoroljuk.

Szitálással egyenlő hatást gyakorolhatunk a testszelvények körül található lágyszövetekre.

A mángorlás hatása igen hasonlatos a szitáláshoz. A két masszázsfogást különben kombinálhatjuk is egymással.

A sportolók lazító célzattal alkalmazzák a szitálást és a mángorlást, nagy erőkifejtések vagy hosszan tartó izommun­ka után, nagy sportvetélkedések szüneteiben és versenyek után. A szitálás és mángorlás mozdulatait igen jó hatással alkalmazhatjuk önmasszázsként is.

  1.    Nyomás

A test kisebb vagy nagyobb felületeire alkalmazott nyomás formái már nagyon régen ismertek, a legrégebben alkalma­zott masszázsfogások között szerepelnek. De ugyanolyan ha­tással alkalmazzák e masszázsfogásokat a modern masszírozó, eljárások között is, főleg a csonthártya masszírozására. Az általános masszázs keretében a nyomás kiegészíti és fo­kozza a simítás, dörzsölés és gyúrás eljárásait.

 


Ha önálló módszerként alkalmazzuk, a nyomás végrehaj- tásmódját ahhoz kell igazítanunk, hogy milyen kiterjedésű és érzékenységű testfelületet nyomkodunk. Legjellegzetesebb a hát nyomkodása. Ezt az általános masszázs keretében vé­gezzük, a gerinc lefutása mentén. Ez a mozgásforma főleg fiatal, egészséges és hatalmas termetű emberek számára való; gyermekeken és nőkön ellenjavallt.

A nyomás végrehajtásához a masszálandó személyt hasra fektetjük és ujjainkat szétterpesztve, két tenyerünkkel a gerincoszlop mindkét oldalát megnyomkodjuk. Miután egy­szer vagy többször erős nyomást fejtettünk ki ugyanarra a helyre, két tenyerünkkel tovább haladunk, fölfelé vagy le­felé, és ezeket a mozgásokat az egész testfelületen megismé­teljük. A két tenyér lassan-lassan halad tova, vagy egyszer­re, vagy egymást váltogatva. A nyomás legyen határozott, de ne legyen túlzott. Ha erőteljes és mégis gazdaságos nyo­mást akarunk gyakorolni, minden nyomás alkalmával ne­hezedjünk rá két tenyerünkre egész testsúlyunkkal, így ki­nyújtott karunk átviszi testsúlyunkat a testre.

Megnövekszik e masszázsfogás hatása, ha a nyomást re- zegtetéssel kombináljuk. Mozdulatainkat nagy óvatossággal kell végeznünk; az intenzitás nem változhat hirtelen nagy­mértékben. Ha szem előtt tartjuk ezeket a szabályokat, a következmény kellemes érzés lesz. Ha viszont a masszírozott személy kellemetlen érzésekről vagy fájdalomról panaszko­dik, azonnal hagyjuk abba a műveletet.

A csonthártyára gyakorolt nyomás a gyógymasszázs újabb módszerei közé tartozik. A nyomó mozgásokat a test jól meg­határozott pontjain vagy zónáin alkalmazzuk, folyamatosan, vagy megszakításokkal, kisebb vagy nagyobb intenzitással. A nyomást időnként helyi dörzsölés vagy simítás válthatja fel, amelyeket ugyanolyan intenzitással végzünk. Kiegészít­hetjük eljárásunkat a kezek által végzett vibrációval is. A megmutatkozó hatás reflexek útján következik be, és lehet helyi vagy a test mélyebben fekvő szöveteire ható. Ez a hatás a következőkből áll: először az érzékenység küszöb­értéke megemelkedik kissé, és átmeneti vérszegénység alakul ki a szövetekben, az érzékenység egészen az érzéstelenségig fokozódik, majd hosszan tartó helyi vérbőség keletkezik. A lezajló élettani folyamatok végeredményeképpen pedig az izmok másodlagosan ellazulnak, és az egész szervezet meg­nyugszik.

Ahhoz, hogy a fentebbi fiziológiai folyamatok végbemen­jenek, nagyon pontosan kell végrehajtanunk a mozgásokat, és igen körültekintően el kell határolnunk a reflexogén pon­tokat és zónákat. A masszázsnak ezt a formáját csakis szak­orvos írhatja elő, vagy tilthatja meg.

Az idegekre ható nyomás (Cornelius módszere) különleges gyógyító eljárás, amely egyre fokozódó, folyamatos vagy vib­rációs eljárásból áll. Ezt a nyomást bizonyos érzékeny pon­tokra alkalmazzuk, vagy az ideggyökéren, vagy az ideg lefu­tása mentén, vagy az ideg elágazásának helyén. Az ilyen célból végzett masszázsnak gyógyító jellege van, éppen ezért csak szakorvosok előírásai szerint, funkciózavarral járó fáj­dalmas idegbántalmak kezelésére alkalmazható.

A nyomásnak ezt a fajtáját sportolókon főleg a háton al­kalmazzák az általános vagy helyi masszázs keretében. Szükség van a nyomásnak fentebb vázolt módjára erőteljes, robusztus sportolók esetében a simítás, dörzsölés és gyúrás hatásának fokozására.

  1.     Húzás és feszítés

A húzás és feszítés olyan masszázsfogások, amelyekkel fő­leg az ízületekre és az ízületek közötti szövetekre akarunk hatni. Ez a masszázsforma összes alkalmazásmódjaival egye­temben a legrégibb idők óta ismeretes. Rendszerint az egy testszelvényen vagy ízületen végzett masszázs után szokták alkalmazni.

A húzás végrehajtásához az ízület felett is, alatta is meg­fogjuk a végtagot, és a masszírozott végtag végénél meg­fogva tengelyirányban nyújtjuk. Egy kézzel vagy mindkét kézzel egyaránt végezhetjük, miután pontosan meghatároz­tuk a húzás legkedvezőbb helyzetét.

A húzás végrehajtásával az a célunk, hogy — természe­tesen fiziológiai határok között — megnyújtsuk az ízületi és az ízület környéki elemeket, és hogy az ízületeken belüli elemeket mentesítsük a belső nyomás alól.

A húzás végrehajtásához csak azután fogjunk hozzá, mi­után jól megmasszíroztuk a kiszemelt ízületet, mert a hatás — az ízület mozgathatóságának növelése és az ízület környé­ki izmok ellazítása — csak ezután mutatkozik meg. Egysze­rű húzó mozgásokat végzünk, és ezeket a mozgásokat a meg­mozgatott testrész könnyed kirázásával kombináljuk, majd módszeresen megkeressük az ízület mozgó részeit. Célunk az, hogy megelőzzük, és ha kialakult, leküzdjük az ízületi izzad- mányt, az ízület környéki szövetekben a kóros duzzanatokat, artózisokat.

Az egész végtagon alkalmazott húzást előszeretettel alkal­mazzuk a masszázs végén, és vagy összekötjük a kirázással, vagy nem. A nyaki gerincoszlopot úgy nyújtjuk meg, hogy a páciens fejét felfelé húzzuk, mégpedig két kézzel a halánté­kot vagy a homlokot és a tarkót fogva.

A törzset úgy nyújtjuk meg, hogy az álló vagy ülő pá­cienst karjánál fogva felemeljük, és energikusan megrázzuk az egész testet. Magától értetődik, hogy ezt a masszázsfor­mát csak olyan gyúró hajthatja végre, akinek testi ereje ele­gendő a művelet végrehajtásához.

A gerinc terápiás céllal végzett nyújtására újabban spe­ciálisan erre a célra készült gépeket használnak (nyújtó­asztal); ezek a készülékek a test egész hosszában, mégpedig hanyatt fekve, vízszintes irányban vagy rézsútosan fejtik ki nyújtó hatásukat.

A húzás-nyújtás műveleteit mindig nagyon vigyázva, óva­tosan kell végrehajtani.

A feszítés olyan aktív vagy passzív mozgások összessége, amelyek kiegészítik egy bizonyos ízület módszeres megmoz­gatását mégpedig úgy, hogy figyelembe veszik az ízület nor­mális mozgathatóságának és stabilitásának viszonyait. He­lyesen végrehajtva, ezek a mozgások azzal a következmény­nyel járnak, hogy a feszítésnek kitett terület helyileg felme­legszik, az ízületek hajlékonyabbak lesznek, funkciójuk pe­dig lényegesen megjavul.

A húzás és a feszítés főleg a balesetet szenvedett sporto­lók masszírozásában alkalmazott igen hasznos eljárás. Az ízületi vagy izomártalmat szenvedett sportolónak, ha gyó­gyulnak tekinthető is, még mindig szüksége van a sérült ízület működőképességének teljes helyreállítására, ezt pedig csakis masszázzsal és mozgásgyakorlatokkal érhetjük el.

Ha azonban ezek az eljárások izomösszehúzódást vagy más hátrányos reakciót váltanak ki, lemondunk róla.

  1.    Kirázás

A rázás vagy kirázás a húzással és a feszítéssel rokon masz- százsforma. Ritmikusan végrehajtott, az egyes végtagrésze­ken, az egész végtagon, vagy az egész testen alkalmazott nagyobb kilengésű mozgásokból áll. Aszerint, hogy milyen testfelületre alkalmazzuk, váltakozik a kirázás technikája is.

A kezek és lábak csont közötti területeinek kirázását a szegmentmasszázs keretében szoktuk alkalmazni, mégpedig a gyúrás helyettesítésére, minthogy a gyúrás ezen a területen egyszerűen nem hajtható végre.

A rázást úgy végezzük, hogy mindkét kezünkkel megfog­juk a páciens kezét vagy lábát úgy, hogy hüvelykujjunk és tenyerünk átfogja a végtag megfelelő területét. Azután há­tulról előre ritmikusan váltakozó mozgást végzünk két ke­zünkkel, mintegy átgyúrva a kéztőcsontok és lábtőcsontok közötti térben levő szöveteket.

A kézen vagy a lábon végzett kirázás mozgásai hasonlí­tanak a szitálás és a mángorlás mozgásaihoz, minthogy két kezünkkel megfogjuk e szelvények széleit, vagy a kirázott kéz kisujját vagy hüvelykujját, vagy pedig a láb öregujját és kisujját. A rázás erőteljes, aktív és élénk, iránya pedig elöl­ről hátra és vissza.

A kezek és a lábak ujjainak kirázását végezhetjük egy kézzel úgy is, hogy tenyerünkbe fogjuk a páciens ujjhegyeit, miközben másik kezünkkel megtámasztjuk a páciens kezét csuklóban vagy a lábát bokában, vagy úgy, hogy mindkét kezünkkel ragadjuk meg ezeket a testszelvényeket. Az ujja- kat elölről hátrafelé mozgatjuk erőteljesen, vagy pedig két tenyerünk között forgó mozgással átsodorjuk.

A felső és alsó végtag egyes részeinek, vagy az egész vég­tagnak kirázását az összes szokásos masszázsfogás alkalma­zása után végezzük. A páciens kezét ujjainál fogva, lábait pedig a sarkoknál fogva megragadjuk, és fentről lefelé ha­ladva erőteljesen kirázzuk. E művelet közben könnyed hú­zást gyakorolunk az illető végtagon hosszirányban.

A kirázás mozdulatainak végrehajtása közben a kirázott végtag izomzatának ellazítottnak kell lennie.

Mint fentebb már volt róla szó, a hasfal kirázását, akár­csak a rezegtetést, a légzőmozgásokhoz kell kapcsolni. A mozdulatot néhányszor megismételjük, majd utána aján­latos rövid pihenőt tartani.

 


Egész testkirázást rendszerint olyan általános masszázs után szoktunk végezni, amellyel azt akartuk elérni, hogy a páciens szervezete felélénküljön. Ezt a masszázsformát azon­ban csakis gyermekeken vagy olyan személyeken szabad vé­gezni, akiket karunkba vagy vállra vehetünk, úgy, hogy törzsük csak kismértékben feszüljön meg.

A kirázás általában pihentető, általános megnyugtató ha­tású, ha gyengéden és óvatosan végezzük; ellenkező hatást érünk el viszont akkor, ha a kirázást élénk ritmusban alkal­mazzuk; a következmény ilyenkor: általános felélénkülés.

  1.   Egyéb masszázseljárások

Az egyéb masszázseljárások csoportjába sorolhatjuk az ösz- szes új masszázsformákat és a régi masszírozó eljárások új variánsait. Ezek közé a különböző fajtájú masszázsok közé tartozik az ún. csipkedés, amelynek végrehajtásakor a bőrt és a felületesen fekvő szöveteket két ujjunkkal csipkedve emeljük fel.

A csipkedést a végtagok izmos területein alkalmazzuk, az izmok felemelését pedig főleg a háttájékon.

A csipkedés helyes elvégzésekor ujjainkkal a bőrt, a bőr alatti szöveteket, esetleg az izmot is redőbe emeljük, enyhén összenyomjuk, amennyire a szövetek rugalmassága engedi, azután a redőt hirtelen elengedve, engedjük visszahullani. A mozgásokat eléggé élénk ritmusban végezzük, lassan ha­ladva a végtagnak lágyrészekben gazdagabb részei felé. Az ilyen módon végrehajtott csipkedés ingerlő hatású.

Erőteljesebb hatású a csipkedés, ha nemcsak a bőrt, ha­nem a bőr alatti szöveteket és izmokat is felemeljük. Főleg a háton alkalmazzák. Egy bőrredőt, bőr alatti szövetet és izmot ujjaink és tenyerünk közé szorítunk meglehetős erő­vel, majd felemeljük, mintha az egészet ki akarnánk tépni a csontos alapról. A mozdulatokat vagy felfelé, vagy lefelé haladva végezzük, megszorítva, felemelve, majd elengedve a redőket. A masszázsnak ezt a formáját régebben, a tapasz­talati masszázs idején, a test felélénkítésére alkalmazták.

  1.              FEJEZET

A RÉSZLEGES ÉS ÁLTALÁNOS MASSZÁZS MÓDSZEREI

Ha módszeresen alkalmazzuk a különböző masszírozó vagy masszázseljárásokat a test lágyrészein, úgy ahogy az előző oldalakon leírtuk, a masszázst a testfelület kisebb vagy na­gyobb részeire terjeszthetjük ki, és ezzel meg is határoztuk, hogy részleges vagy általános masszázst végzünk-e.

A részleges masszázst anatómiai és funkcionális szempont­ból jól elhatárolt testfelületekre alkalmazzuk. Ilyen testfe­lületek a test különböző tájékai és a végtagok egyes részei. Ezek a részek a test szomatikus kültakarójának fő össze­tevői : egy-egy bőrrészlet, izomcsoport, ín vagy ízület.

Az általános masszázs abból áll, hogy sorban átdolgozzuk a testfelület összes lágyrészeit, vagy egy nagyobb darabját, úgy, hogy ezek magukba foglalják a legfontosabb tájékokat és szelvényeket.

A következő oldalon a törzs, az alsó és felső végtag részleges és általános masszázsát ismertetjük részletesen. Ez­után rátérünk majd a tágabb értelemben vett általános masszázs tárgyalására, de közben leírjuk a nagy testfelüle­tekre és testrészekre kiterjedj masszázsformákat is.

Tárgyalásunk során mindig szem előtt tartjuk a legalkal­masabb és leghasznosabb eljárások sorrendjét, a szöveg kö­zé sorolt ábrák révén pedig tisztázni igyekszünk, hogyan kell megválasztani a legkedvezőbb testhelyzetet a páciens és a gyúró számára, majd azt, hogyan kell végeznie a kü­lönböző előírt mozgásokat a gyúrónak, ha a legjobb eredmé­nyek elérésére törekszik.

  1.           Részleges masszázs

A különböző masszázsformák alkalmazásmódja a test egyes tájékainak vagy szelvényeinek alakja és szerkezete, továbbá a kitűzött cél szerint változik és függ attól is, hogy a gyúró milyen tapasztalattal rendelkezik.

A könnyebb érthetőség kedvéért sorrendben ismertetjük az egyes testtájak masszázsának módját, előbb a törzsét, majd az egyes végtagokét.

  1.    Az egyes törzstájékok masszázsa

A törzs egyes részeinek masszázsa abból áll, hogy átdolgoz­zuk a törzs három, egymástól jól megkülönböztethető tájé­kát: a hátat, a mellkast és a hasat. Minthogy mindhárom testrész anatómiai szerkezete már funkciójuk folytán is kü­lönbözik, a három említett testtájat mindig egymástól kü­lönválasztva kell masszírozni.

  1.    Hátmasszázs

A háton alkalmazhatjuk az összes alapfogást és a kisegítő masszázsfogások nagy részét.

A háttájék nagy kiterjedésű, lapos és csaknem sík felü­let, ha figyelmen kívül hagyjuk a gerincoszlop és a lapocka kiemelkedő részeit. A hát bőre vastagabb és kevésbé érzé­keny, nem tartalmaz túl sok kötőszövetet és zsírszövetet, izomzata széles és több rétegű, vérellátása közepes fokú, az erek lefutása különböző irányú.

A páciens, akinek hátát akarjuk masszírozni, hasra fek­szik, és homlokát összekulcsolt két alkarjára vagy henger

alakú vagy lapos és kitömött párnára fekteti. Amikor a fel­ső végtagnak kinyújtva kell feküdnie a test mellett, a pá­ciens hajtsa oldalra a fejét.

A gyúró a páciens mellett áll, vagy támla nélküli széken ül, amelynek magasságát szükség szerint változtathatjuk (3. és 4. ábra).

A hát masszázsát néhány hosszú és lassan végrehajtott simító mozgással kezdjük, alulról felfelé, vagyis a kereszt­csont tájékától a tarkó felé haladva. Alaposan átsimítjuk a lágyéki és a háti felületeket.

Kezdetben mindkét tenyér kinyújtott és szét terpesztett ujjakkal, egymáshoz közel halad felfelé a gerincoszlop men­tén, majd néhány simítás után a két tenyér a gerincoszlop két oldalán kissé eltávolodik egymástól, és az eddig párhu­zamosan simító ujjak szétválnak, rézsútosan, ferdén a hát egész szélességében. Ezután most rövidebb simítások követ­keznek felfelé és oldalfelé, a csípő, az oldalak, a bordák, a lapockák és vállak irányában (5. ábra). Ha végrehajtottuk

 


a szimultán simításokat mindkét kézzel, most a két kézzel felvált­va folytatjuk a simításokat. Mi­alatt egyik kezünk a bőrön halad fölfelé, másik kezünket a bőr érintése nélkül visszük vissza a kiindulóponthoz, és újból azzal simítunk. A simításokat egyre hosszú simító mozgásokat rövid szaporább ritmusban végezzük.

Élénkítő masszázs közben a hosszú simító mozgásokat rövid mozgásokkal váltsuk fel. Ezek a mozgások legyenek még élénkeb- bek és még gyorsabbak, fölfelé simítva, és visszatérve a kiin­dulóponthoz, átfogva így az egész területet. A rövid simítá­sokat végezhetjük két kézzel egyszerre, és felváltva is a terü­let alsó vagy felső pontjáról ki­indulva, de mindig megtartva a fölfelé haladó irányt.

A helyi simításnak ezt a rövid

5. ábra

formáját egymástól jól elhatárolt testfelületeken végezzük, a gerincoszlop egyik vagy másik oldalán, éspedig: főleg a csí­pőkön, a lágyéki részeken, a test két oldalán és a bordákon, a lapockák közötti térben, a lapockákon és a vállakon. A si­mító mozdulatokat végezhetjük egy kézzel vagy kettővel egyszerre egyidőben vagy felváltva, mindig alkalmazkod­va az illető testfelület kiterjedéséhez és görbületéhez (6. ábra).