A TAPOLCAI GYÓGYBARLANG ÉS ROMKERT

DIE HEILGROTTE UND DÉR RUINENGARTEN VON TAPOLCA

TAPOLCA, 1989

A Tapolcai Gyógybarlang Baráti Köre kiadványa

Ein Verlag des Freundschhaftlichen Kreises dér Heilgrotte von Tapolca írták: »

Verfasser:

Gyógybarlang: Heilgrotte:

Dr. HORVÁTH TIBOR

Romkert:

Ruinengarten: Dr. TÖRÖCSIK ZOLTÁN

Lektor:

Dr. SÁGI KÁROLY

Fotók:

FotÓS:

BORBÁS JÁNOS

Felelős kiadó; Dr. Horváth Tibor

Készült 5000 példányban 4,5 A/5 ív terjedelemben ISBN: 963 04 0131 2 89-2832 Pécsi Szikra Nyomda

Felelős vezető Farkas Gálx>r igazgató

TISZTELT OLVASÓ!

Rendhagyó módon szerkesztett könyvet tart kezében.

Régészet, ásatás, Tapolca múltja, múzeum; tüdőgyógyászat, gyógy- barlang, asztmás betegek kezelése, kórház.

Mindez egy kiadványban. A szerzőire jellemzően tudományos igénnyel, közérthetően, publikusan.

‘ Ásatás és gyógybarlang hogy kerülhet közös nevezőre? Természete­sen nem azzal, hogy mindkettő a föld felszíne alatt van. Tapolca város jövő tervezése teremt kapcsolatot az életünket egyreinkább befolyásoló sokaknak egzisztenciát teremtő idegenforgalommal, gyógyturizmussal.

Az idegenforgalommal foglalkozók jól ismerik a tapolcaiak terveit. Külföldi tőke segítségével gyógyszállót kívánunk építeni, hozzá fejlett infrastruktúrát. Az idegenforgalom fogadására történő felkészülés mai állapotáról nyújt információt e könyv, ezért ajánlom minden Tapolcát szerető, sorsát segítő olvasó figyelmébe.

Baski Sándor

tanácselnök

A MÚLT ÉS EMLÉKEI

Tapolca gazdag, sokszínű és változatos múlttal rendelkezik. A település tulajdonképpeni történelmi magjában, az állandó hőmér­sékletű Malom-tó és Kistó felett emelkedő Templom-dombon évek óta folyó régészeti ásatások bizonyítják itt az ember folyamatos jelenlétét ^z /. e. V évezredtől egészen napjainkig. Ebben nemcsak a kiapadhatat- lannak tűnő források által táplált melegvízű tó, s a hadászati szempont­ból mindenkoron jól védhető domb játszott szerepet, hanem egyéb, a lakóhelyet kereső ember számára rendkívül előnyös települési ténye­zők is. A domb alatt futottak össze – talán már a réz- és bronzkor óta – a Balaton-felvidék legfontosabb útvonalai. A környék szinte kínálta az építkezésekhez szükséges fa- és kőanyagot, az agyagot és meszet. A földművelés szempontjából ugyan szűkös, gyengén termő köves talajt feledtették a közeli Szentgyörgy-hegy mediterrán tájat idéző, napsüté­ses lankái, amelyek kiváló lehetőséget adtak a szőlő- és gyümölcster­mesztésre. Ez utóbbi egyébként a rómaiak idejétől egészen napjain­kig meghatározó szerepet játszott városunk életében, fejlődésében.

Arról se feledkezzünk azonban meg, hogy az első, már földműve­lést, állattenyésztést, szövés-fonást és fazekasmesterséget is ismerő embert, a neolitikum (újkőkor) emberét elsősorban a vadban gazdag erdők, s a Balaton ekkor még szinte a Templom-domb lábáig felnyúló lápos, halban és csíkban gazdag öble csábította itt letelepülésre, valamikor az i. e. V. évezred környékén. Nyomairól a mai Plébániakert­ben ásatások során előkerült tárgyi emlékek árulkodnak. Elsősorban azok a nagyméretű, gondosan megmunkált, ma már kiegészített-res- taurált élelemtároló edények, amelyek a Városi Múzeum régészeti kiállításában tekinthetők meg.

A Városi Múzeum épületét a Templom-dombon találjuk. Mai formájában 7573-ban építették, eredetileg kántor-tanítói lakás és iskola volt. A Városi Tanács az épületet 7.9Z9-50-ban felújíttatta, s /952-ben itt szerveződött meg a környék iskolatörténeti emlékeit gyűjtő és feldolgozó Pedagógiai Gyűjtemény. Tevékenységi köre hamarosan kiterjedt a régészet, néprajz, helytörténet és képzőművészet kutatására is, muzeális törzsanyaga pedig – elsősorban a templom-dombi régészeti ásatásoknak köszönhetően – szinte napról-napra gazdagodott. 1987. július 7-jén táj-(területi) múzeumi rangot kapott, melynek gyűjtőterülete az egész Tapolcai-medence. Régészeti kiállításán kívül a múzeum helyet ad az iskolatörténet emlékeinek is. „Séta egy régi iskolában” c. kiállításában általános és helyi iskolatörténeti anyagot mutatunk be. Külön vitrin hívja itt fel a-figyelmet arra, hogy ebben az iskolában tanult egykor városunk nagy szülötte, a magyar felvilágosodás korának kiemelkedő költője, Batsányi János (1763-1845) is. A szomszédos, eredetileg is tantermül szolgáló helyiségben egy korahű, századeleji iskolai tantermet mutatunk be. Az épület pincéje sem maradt kihasználatlanul: itt kapott helyet a tapolcai születésű szobrászművész, Marton László háromszoros Munkácsy-dí- jas, Kiváló Művész 30 gipsztervből álló kiállítása.

A réz-, bronz- és vaskor emlékeit elsősorban a város környékéről (Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Poszdomb, stb. ismerjük, s a Templom­domb majd csak a rómaiak korában (i. sz. I-IV. század) kap ismét központi szerepet. Augustus császár (i. e. 27-i. sz. 14) légiói Agrippa és a későbbi császár, Tiberius vezetésével z. e. 77-ben hódítják meg az ekkor pannon törzsek által lakott Dunántúlt. Pannónia provincia megszervezése után itt is uralkodóvá válik a római mintájú gazdálko­dás. Ennek letéteményesei az itáliaiak és a szolgálatukat letöltött katonák (veteránok) voltak, akik földbirtokaikon ún. villagazdaságo­kat hoztak létre, s itt rabszolgákon kívül szabadokkal is dolgoztattak. A birtokközpontban foglaltak helyet a lakóépületek, közelükben gazda­sági épületekkel, s alattuk gyakran kerttel. Hasonló birtokközpontnak adhatott ekkor helyet a tapolcai Templom-domb is. Az ásatások során feltárt római lakóépületek alapfalainak maradványait ma konzervált állapotban a templom-dombi Romkertben tekinthetjük meg.

A Romkert 1988. májusában létesült. Előzménye az a négyéves szisztematikus régészeti kutatómunka volt, amelyet anyagilag és erkölcsileg is egyaránt a Tapolcai Városi Tanács és a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat támogatott. Az ásatások nyomán ismét napvilágot látott, a város régmúltját is idéző falakat konzerváltuk, egyrészüket pedig helyreállítottuk, korahű állapotban rekonstruáltuk. A Romkert ünnepélyes megnyitása alkalmából Marton László szobrászművész Tapolcának ajándékozta Múltunk c. bronzba öntött köztéri alkotását, amelyet a helyszínen egy római kori villaépület alapfalán állíthattunk fel.

Az ásatási szelvények vastag, fekete égésrétegének alapján feltéte­lezhetjük, hogy a római kori birtokközpont épületeinek egyrészét tűzvész – pontosabban tűzvészek – pusztíthatták el. S itt elsősorban a Kárpát-medence „barbár” népeinek arra az óriási támadására gondol­hatunk; amelyet i. sz. 260 körül indítottak a provincia ellen. Ezt támasztja alá az a nagy éremlelet is, amely a közeli Szentgyörgy-hegyen a múlt század 70-es éveiben került napvilágra. A több száz darabból álló lelet időben utolsó darabjait Gallienus császár (i. sz. 253-268) idejében verték, s ekkor rejthette földbe azt a közelgő támadás elől egykori tulajdonosa.

Egyébként a későrómai kor (i. sz. III-IV. század) templom-dombi birtokközpontjához tartozó település nyomait is megtaláltuk a szom­szédos Plébániakertben, a temető csontvázas sírjai pedig a mai Csányi 4 László utcában kerültek elő. Az egyik kelet-nyugati tájolású, élére állított tetőfedő téglákkal (tegulákkal) kibélelt sírban női váz nyugo­dott. A nyak körül kék üvegpaszta gyöngyökből álló gyöngysor, a bal csuklón bronzszálakból sodort karperec, a jobb vállnál pedig egy barnára festett agyagpohár feküdt. A csontokat vastag mészhabarcs réteg fedte. A sírt mellékletei az i. sz. IV. század első felére datálják, a leírt rítus – a sír tájolása, a száj közelében elhelyezett pohár, a tetem mésszel való leöntése – alapján pedig korai keresztény (ókeresztény) temetkezésre gondolhatunk. A Csányi utcai későrómai temető fölött húzódó, összefüggő égésréteg már a barbár népek IV. századi (i. sz. 374 körüli) pusztításával, esetleg a római birodalomnak is véget vető népvándorláskor keleti népeinek első támadásaival hozható kapcso­latba.

Megjegyezzük, hogy Tapolca római kori elődjét, az Aquincumot (Óbudát) Itáliával összekötő legrövidebb út mentén fekvő települést Finály Gábor, a századforduló tudós tanár-régésze, Caesariana-Na\ azonosítja.

A népvándorlás korának, a hunok, keleti gótok., langobardok és avarok uralmának időszakából tárgyi emlékek ezeddig nem kerültek elő a város területéről, de jól ismertek ezek közvetlen környékünkről. Itt is említsük meg azt a jelentős régészeti ásatást, amely az avarok uralma idején (i. sz. VI. -VIII. század) itt kialakult sajátos kultúra, az ún.

Kesztbely-kultúra lesencetomaji nagykiterjedésű temetőjét hivatott napjainkban feltárni.

A honfoglaló magyarok a IX-X. század fordulóján,.900-ban szállják meg a Dunántúlt. Környékükön a Vérbulcsú-, más nevén Izid-nemzet- ség telepedett meg. Tapolca területén ekkor valószínű szláv népessé­get találtak, a település neve ugyanis szláv – közelebbről: pannóniai szlovén – eredetű. Jelentése „hévíz, meleg víz”; a település tehát a melegvizű patakról, illetve tóról kaphatta egykoron nevét. Legrégebbi írott formájában (Topulza) III. Béla király egy 1182-84-ben kelt oklevelében fordul elő. Ettől az időtől kezdve már az írott történelem dokumentumaiból is rekonstruálható többé-kevésbé városunk múltja.

Egy 7272-ben kelt oklevélből megtudhatjuk, hogy II. Endre király 1217. évi szentföldi hadjáratát megelőzően Tapolcát már közeli 4 hívének, Turul ispánnak adományozta. Turul a Templom-dombon alakította ki földesúri magángazdaságának (prédium) központját: itt magánkegyúri templomot és közelében lakóhelyül kúriát építtet. Ennek a román ízlésben épített templomnak a déli falát máig megőrizte a Templom-domb kellős közepén emelkedő róm. kát. plébániatemplom.

Az ásatások során derült fény arra, hogy a XIII. századi, Boldogságos Szűzről elnevezett templomnak már elődje is állott itt a korábbi, XI-XII. századokban: ugyanis a XIII. századi falak alatt is Árpád-kori temetkezéseket találtunk. Elegendő kutatások híján azonban ma még nem tudjuk megmondani, hogy fából, avagy maradandó anyagból: kőből épült-e ez a templom? Mindenesetre a tapolcai templom – legalábbis a XIII. századtól kezdődően – jelentőségét tekintve messze kiemelkedett a környék templomai közül: 1280-ban a veszprémi püspök „egyházmegyéje legszebb és legünne­pélyesebb templomának” nevezi. 7290-ben Turul leszármazottja, vagy közeli rokona, Tapolcai Lőrinc ispán a kegyura. A XI-XV. századfordulóján a templomot új kegyura, a városlődi karthauzi szerzet bővíti ki, már gótikus ízlésben. Ekkor épül a szabályos nyolcszög három oldalával záródó, boltozott szentély, a hozzá északról csatlakozó sekresty ével. (Ez utóbbit a későbbi átalakítások során elbontották). A XV. század első évtizedeiben készültek a templom külső falát díszítő freskók. A déli – mint írtuk, XIII. századi eredetű – falon, a korabeli bejárat mellett Szent Kristóf alakját festették meg, vállán a gyermek Jéztissal. A szentély külső, keleti zárófalát borította a Jézus születése” freskó. A róm. kát. plébánia tulajdonát restaurálás után a Városi Múzeumban állí­tottuk ki.

A XVI. században utoljára 7550-ben értesülünk a tapolcai templomról: esperese ekkor Antal, oltárospapja pedig Benedek. A török hódítás másfél évszázadának idején a templom léte – kisebb-nagyobb megszakításokkal – folyamatos, de a pusztításokat nyilván nem kerülhette el. Nagyobb renoválására 7670-ben kerül sor. Ekkor készülhe­
tett a korabarokk ízlésében u. a kőből faragott keresztelőmedence, is, amely ma a templom szentélyében látható. A XVIII, században – 1756-57-ben – Padányi Bíró Márton veszprémi püspök anyagi támogatásával kibővülhet a templom hajója és tornya; ez utóbbira óra kerül, glóbuszát aranyozzák. A templom déli oldalán, a gesztenyésben áll ma az ugyancsak 7757-ben készített Szentháromság szobor, amely egykor a város főterét díszítette.

Bár a késői barokk átalakítások után még a XIX. században, sőt, e század elején-közepén is jelentős*áltozásokon esett át a róm. kát. plébániatemplom épülete, egy kori román és gótikus elemeit híven megőrizte.

A templomhoz észak felől az 1872-ben épített, Paulai Szent Vincéről nevezett irgalmas nővérek zárdájának épülete csatlakozik. 7957-től 7977-ig              János

Gimnázium működött itt, ma pedig az épület emeleti részén a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat Bauxitbányászati Gyűjteményének kiállítótermei találhatók.

AX/V. században jelentős változások színtere Tapolca: ekkor indul meg az a sem korábban, sem későbben nem tapasztalt gazdasági-társa- í dalmi fejlődés, amely Tapolcát mintegy két évszázadra a Balaton-felvi- dék és a történelmi Zala megye egyik legjelentősebb központjává teszi.

Turul ispán utódairól, a Tapolcai-családról nem hallunk már ekkor: Nagy Lajos király ide 7346-ban hospeseket telepít, tapolcai birtokát pedig már a következő évben, 7347-ben a leveldi (városlődi) kart­hauzi szerzeteseknek ajándékozza. Az 737<8-ban kelt adománylevél­ben Tapolcát már mezővárosként (oppidum) említi, s az alábbiak ismeretében ez korántsem meglepő.

Immáron évszázados heti piacain, majd vásárain a környék mező­gazdasági és kézművesipari termékei cserélték gazdát. Az előnyös útvonalaknak köszönhetően, nyilván megfordultak itt a külföld keres­kedői is. Tapolca esetleges vámhely, mi több, harmincadhely volta ma még vitatott kérdés. Az viszont tény, hogy a XV. század közepétől királyi sókamra működött itt, s ezzel egyidőben lett a királyi kamarahaszna (lucrum camerae) beszedésének egyik központja is. A veszprémi egyházmegye zalai főesperességének egyik vicariátusa, esperesi székhelye korábban is Tapolca volt már. A kerület esperesé­nek, Balázsnak nevét 1317-ből ismerjük, tíz év múlva pedig Pálról, Turultapolca – a Templom-dombot övező közvetlen település – papjáról olvashatunk okleveleinkben. Ugyancsak a veszprémi egyház­megye egyik tizedet (dézsmát) beszedő központja is Tapolca lett („ Cultellus Thápolczakees”). A mezőváros plébániai iskolájának majd

egy tucat tanulóját ismerjük név szerint is az 1383 és 1491 közötti időszakból: ők aztán a külföldi egyetemeken – Bécsben, Páduában – folytatták tanulmányaikat. Tapolca a XIV. százcici harmincas éveitől kezdődően a nemesi vármegye közgyűléseinek („generális congrega- tio”) egyik székhelye, ahol „királyi meghagyásból és tekintéllyel” gyakran maga a nádor bíráskodik. Nem véletlen tehát, hogy itt önállósodik a történelmi Zala megye Zala folyótól keletre eső területének központjaként a tapolcai sedria (sedes judiciaria = törvényszéki hely) is. Az elmondottak után talán korántsem meglepő, hogy az „igazi város’ („civitas”) nélküli késő középkori Zalában legalábbis regionális alközponttá (ún. kisvárossá) nőhette ki magát Tapolca. Ebben jelentős szerepet játszhatott nyilván a földesúr-birto- kos karthauzi szerzetesrend is, amely ugyancsak a Templom-dombot 4 választotta itt kialakítandó birtokának központjául. Először udvarhá­zat (curiát) építenek ide, majd – a XV. század második felében – egy falakkal és védművekkel is megerősített kastélyt, korabeli nevén castellumot.

Ezt megelőzően azonban a század közepén fontos események színhelye volt a tapolcai Templom-dob is. 1439-ben, első Habsburg- házi királyunk, Albert halála után zűrzavaros időszak köszönt az országra. Albert özvegye, Erzsébet születendő fiának – a későbbi V László királynak – kívánta biztosítani a trónt, a magyar rendek viszont a lengyel Ulászlót kívánták királynak. Elkerülhetetlenné vált a belvi- szály, s ebbe közvetlen környékünk is bekapcsolódott. Miközben Zala megye főispánjai, a keszthelyi Gersei Petők Ulászló, majd Hunyadi János híveinek soraiba álltak, addig a Tapolcán birtokos karthauziak, s nagyhatalmú priorjuk, Szilveszter következetesen megmaradt Erzsé­bet pártján. így aztán a két „szomszédvár” összeütközése – fennmaradt okleveleink szerint is – hamarosan bekövetkezett. A prior a tapolcai Boldogságos Szűz templomát erőddé építi ki, majd innen felfegyver­zett zsoldosaival támadást indít Keszthely ellen. Itt a Szent Márton plébániatemplomot, a keszthelyi ferencesek Boldogságos Szűzről nevezett kolostorát és a Szent Miklós templomot kifosztják és lerom­bolják, a Petők kúriáját pedig felégetik, s környékbeli birtokaikat feldúlják, kirabolják.

Természetszerűleg a válasz sem késett sokáig: a Gersei Petők
szövetségeseikkel porig rombolják a karthauziak tapolcai templomá­nak erődjét, Nos, e templomerőd észak-déli irányú, majd kelet felé kanyarodó körítőfalának maradványai konzervált állapotban ma is megtekinthetők a templom-dombi Romkertben.

A belviszályok elcsendesülésével, nem kis „huza-vona” után ugyan, de végül is a Gersei Petők kártérítésével a karthauziak helyreállíthatják a megrongált tapolcai templomot. Ekkor azonban már nem ezt erősítik meg, hanem – ahogy fentebb is írtuk – ennek közelében lévő udvarházukat építik ki falakkal és védművekkel is körülvett várkastél­lyá (castellummá). Az észak-déli tengelyű, olasz mintára tervezett, szabályos téglalap alaprajzú, négy sarkán védművekkel erődített kastély udvarára észak felől lehetett bejutni. Itt a kapu az északkeleti köralaprajzú kapuvédtomyot, s a jelenleg feltárás alatt lévő, így kellően még nem tisztázott északnyugati védművet összekötő cortina (védőfal) közepén lehetett. Az északkeleti kapuvédőtoronyból délnek kifutó védőfalat a korábbi templomerőd körítőfalának felhasználá­sával építették fel. E keleti védőfal végét köralaprajzú bástya, vagy saroktorony zárta le, amelyből a várkastély déli védőfala is kiindult. Ma e falvonulat alapjaira épül fel a Városi Múzeum – egykori kántortanítói lakás és iskola – épületének északi fala.

A karthauziak fentebb leírt kastélya egészen aXVZ. század közepéig fennállott, s majd csak a mohácsi csata (7526) után győztes török támadásainak esik áldozatul. 1552-ben és 7553-ban ugyan még arról olvashatunk, hogy a karthauzi földesúr és a mezőváros lakói a várkastélyt és templomot is felhasználva itt egypalánkvárat építenek ki, de Veszprém 1552-es, majd Vázsony 7553-as eleste után hamaro­san elveszik ez a tapolcai palánkvár is. Nagy valószínűség szerint éppen az 7554-es, Csobánc várát ugyan eredménytelenül ostromló, de itt sikerrel járó török invázió eredményeként. A tapolcai megerősí­tett birtokközpont elvesztése is hozzájárult ahhoz, hogy László, a lövöldi (városlődi) kolostorukat ugyanebben az évben elvesztő kart­hauzi szerzetesek priorja a rend javait a veszprémi püspöknek adja bérbe, maguk a szerzetesek pedig ingóságaikkal – véglegesen – elhagyják az országot.

A leírtakkal egyidőben Tapolca – a Balaton-felvidék sorsában is osztozva – kétfelé (töröknek és magyarnak is) adózó „oppidum” lett.

Lakossága elbujdosik és szétszóródik, de a települést véglegesen el nem hagyja; a korabeli rovásadó összeírások („dicalis conscriptio”) adatai legalábbis ezt tanúsítják.

Konkrét adatunk nincs arról, hogy a török által elpusztított tapolcai erődöt a XVII. század közepéig újraemelték volna. Csak 7656-ban értesülünk arról, hogy itt – nyilván, a korábbi erősség maradványainak felhasználásával – egy újabb várkastély áll, amelynek védelmére Széchenyi György veszprémi püspök „szabad legényeket” (hajdúkat) telepít Tapolcára. A XV. századi alapokon felújuló tapolcai várkastély- korabeli forrásainkban „kastél” – védelmi rendszere tovább bővült a XVII. században: ásatásaink eredményeként került elő az a 9,5 m szélességű, 6 m hosszú és 3 m mély , farkasverem”, amely a XVII. századi erődítmény kapuvédmüvének legfontosabb, a templom­dombi Romkertnek pedig kétségtelenül leglátványosabb része.

A XVII. század közepétől tehát Tapolca a már korábban püspöki székhellyé lett Sümeg várának tartozéka lesz, erődített kastélya pedig a püspök magánföldesúri vára, amelynek fő feladata a Sümeg ellen irányuló török támadások feltartóztatása. A tapolcai kastély védelmére letelepített „szabad legények” is a mindenkori sümegi „prefectus” (várkapitány és tiszttartó) vezénylése alá tartoznak.

A zsoldban és fizetésben nem, csupán bizonyos kiváltságokban részesülő tapolcai hajdúságot gyakori prédálásai, rablóhadjáratai révén hamarosan nemcsak a közvetlen környék, de a Dél-Dunántúl, a Duna-Tisza köze és Bácska is hamarosan megtanulta félni. 7669-ben például a tolna megyei Dorog község rác telepítésű falvát támadták meg, az egerszegi hajdúkkal szövetkezve. Itt – írja a korabeli szemtanú -14 gazdát megöltek, ötöt súlyosan megsebesítettek, 14 házat – a bennük lévő ingóságokkal és bölcsőbéli csecsemőkkel együtt – felgyújtottak, 300 marhát pedig magukkal hajtottak. Az 7670-es években hasonló portyát indítottak a vigiti rácok és a kalocsai érsek Monostor nevű falva ellen, majd a pécsváradi apát birtokaihoz tartozó Zombort támadták meg. Az 1680-as évek elején Mohácsot, majd ismét a pécsváradi apát birtokait sarcolták. Ugyancsak ez idő tájt 2-300 sümegi és tapolcai hajdú összefogva Bak falu népét rabolta ki.

Közben természetesen, a tapolcai hajdúk vérük hullatásával védték a hasonló török portyák ellen városukat, s igyekeztek feltartóztatni a

Sümeg ellen irányuló töröktámadásokat. 7664-ben és 767&-ban komoly török támadás éri mind a kastélyt, mind a települést. Ezekkel szinte egyidőben Evlia Cselebi török utazó könyve „nagyon erős palánkának” nevezi Tapolcát.

A kedvezőnek korántsem nevezhető XVII. századi viszonyok ellen­ére állandóan növekszik Tapolca lakossága. Nem kétséges, hogy ebben döntő szerepet játszott maga a várkastély, a település erődített jellege, ugyanakkor Széchenyi György püspök nemcsak a környékbeli falvak lakosságára, de az otthontalan-hazátlan kóbor elemekre is nagy vonzerőt gyakorló – fentebb már említett – 7656-os szabadalomlevele is. Míg 765&-ban Tapolcán 41 szabad hajdút, 7 ökrös és 21 gyalogjob- bágyot írhattak össze, addig a század 70-es éveiben már közel 200 „gazda” nevét őrizte meg számunkra egy töredékes összeírás.

4 Az egyre gyarapodó népesség, a hajdúkatonaság, a szőlőművelő jobbágyság szükségleteinek ellátására, nem kevésbé a várkastély védelmi és építőmunkáihoz mesteremberekre volt szükség: ezt bizonyítják az ekkor megjelenő céhek. Elsőként – nem véletlenül: a szőlőművelés itteni primátusát is alátámasztandó – a bognárok és kádárok céhéről hallunk, amely 7667-ben kapta meg privilégiumát. 7676-ban alakult meg a vegyes céh, a szabók 76#2-ben, a csapók 769^-ban, a vargák 7629-ben, a csizmadiák pedig 7700-ban nyertek privilégiumot.

S itt térjünk vissza a XVII. századi templom-dombi várkastélyra. A török kiűzését követően (1686) megszűnésének körülményei ma még kellően nem tisztázottak. Az biztos, hogy a Rákóczi-szabadság- harcban (7 703-1711) még szerepet játszott, hisz Béri Balogh Ádám 1707. márciusában – az osztrákok Csobánc alatti szégyenletes vereségét is közvetlenül követően – egyik levelében arról is hírt ad, hogy egyik főhadnagya a harcok során éppen Tapolcán esett el. Egyféle régészeti bizonyítékként szolgálhat az is, hogy a XVII. századi várkastély „farkasvermét” hosszú időre eltüntető töltelékföld eltávolí­tása során – a nagyszámú XVII. századi kerámiatöredék mellett – itt két Rákóczi-érmére is rábukkanhattunk. Az elmondottakat egyébként alátámasztják Rotarides Sámuel és Bél Mátyás korabeli írásai is.

A Rákóczi-szabadságharc itteni eseményei, s az erőd pusztulása után a farkasvermel betemették, a kastély falainak köveit pedig kibányászta

és elhordta a XVIII. század elején újratelepülő Tapolca lakossága. Ezzel egyidőben megindult – a kelet-európai feudalizmus viszonyai­nak is megfelelően – az előző évszázad szabad legényeinek”, s az újonnan letelepülőknek betörése a mindennapi termelőmunkába. A település lakosságát ekkor döntő többségben – az egyházi földesúrral, a veszprémi püspökkel 7723-ban kötött szerződés (contractus) alapján – az ún. kontraktualista parasztok alkották, akiknek a XVIII. század folyamán többé-kevésbé sikerült megőrizniük szabados álla­potukat. E lakosság korántsem volt homogén: maga a parasztság is jól elkülöníthető rétegekre tagolódik, s belőlük töltődnek fel a virágzás­nak induló, ugyancsak differenciált céhek. A lakossági „hierarchia” tetején a paraszti életmód körülményei között élő kisnemeseket, alján pedig a föld s ház nélküli zselléreket találjuk. E tekintetben tehát a 4 XVIII. századi Tapolca „oppidum” (mezőváros) alig különbözne a környékbeli jobbágyfalvaktól, viszont – ugyanúgy, mint az előző évszázadokban, s végső soron ugyanazon potenciális lehetőségek alapján – továbbra is itt bonyolódik le a környék árucseréje, s mint említettük, nagy lendülettel indul fejlődésnek a céhes kézműipar, később pedig majd, a XIX. században – elsősorban a bortermeléssel összefüggésben – a kereskedelem. Mindezt azonban már a város újkori történelme tárgyalja.

VÁROS A FÖLD ALA TT

Bél Mátyás így ír 1731 táján a tapolcai forrásokról: „Kénes vizű forrás bugyog itt fel, de a vize nem oly meleg, hogy’ tűzzel való melegítés nélkül fürdésre megfelelő volna. De így is igen sokan, főleg szegé­nyebbek jönnek oda és meg is gyógyulnak. Nagyon gazdag érben bugyog fel, bőven ad vizet a lakosságnak, épp ezért kőkerítéssel zárták ‘körül, hogy a barmok szennyétől megvédve, embernek szolgáljanak fürdőül.”

Ma már tudjuk, hogy a tapolcai források vize nem kénes, de a kristálytiszta karsztvíz és a gyógyhatású melegvíz ma is a város legféltettebb kincsei közé tartozik.

A XX. század elején fedezték fel a Tavasbarlangot, a város idegenfor­galmának fő vonzerejét. A közelmúlt nagy felismerése, hogy’ a kórház alatti barlangrendszer levegője gyógyító hatású.

Talán soha nem volt olyan aktuális Rousseau mondása, „vissza a természethez” mint napjainkban, melyekre jellemzővé vált az ökoló­giai egyensúly felbomlása, idült betegségek népbetegséggé válása, a hagyományos orvoslás kudarca, a gazdasági hanyatlás. Mindezek okai annak, hogy az idegenforgalom, ezen belül a gyógyidegenforgalom az érdeklődés középpontjába került.

Tapolca városa jelentős – ez ideig csak részben kihasznált – lehetőségekkel rendelkezik a hagyományos és gyógyturizmus vonat­kozásában. Magyarország leglátogatottabb vidékén, számos turista – csalogató látványosságával és csodálatos gyógyhatást mutató különle­ges természeti adottságaival minden esélye adott arra, hogy rövidesen Európa keresett gyógyhelyei között emlegessék.

E kiadvány a gyógyulást, felüdülést, pihenést, kikapcsolódást kereső idelátogatók számára kíván áttekinthető, könnyen kezelhető útmutatót adni, megkönnyítendő tájékozódásukat a gyógykúrák során
és szabadidejükben, a városon belül és kívül, a föld alatt és felett, jelenben, múltban, jövőben egyaránt.

Tapolca városa Nyugat-Magvarországon, a Balaton északi partján, a Bakony délnyugati lejtőjén fekszik, csodálatos természeti környezet­ben, változatos kúp, vagy koporsó formájú bazalthegyek övezte medence közepén.

A Tapolcai medence, vagy ahogy’ szívesen nevezik az útikönyvek: „tapolcai forgószínpad”, hangulatos környezetet biztosít a városnak. Az erdőkkel, mezőkkel, szántókkal tagolt síkságot, melyen szigetsze­rűen elszórva bújnak meg a sok néprajzi, történelmi és kultúrhistóriai látnivalót kínáló kedves kis falvak, mintegy védelmezőén veszik körbe a szelíd, lankás tanúhegyek. Nevük onnan ered, hogy ezek a bazalt sapkás hegyek „tanúsítják” az egykori térszín magasságát. Az egykori ‘ Pannon tenger vizéből lerakodott mészkő térszínre szétfolyó vulkáni lávából képződött bazalt takaró ugyanis megvédte ezeket a részeket a szél és a víz koptató munkájától. ASzigligetet, Hegyesdet, és Csobáncot várromok koronázzák, tanúi a történelem viharainak.

A medencéből tekintve körbe számos geológiai különlegesség tűnik fel rajtuk: bazaltzsákok és bazaltorgonák, tengert alkotó kőren­getegek, hatalmas sziklafalak. Ahol a bazaltot agyag borítja, szőlőtőkék milliói jelzik a környék alapvető mezőgazdasági profilját, mely mindmáig meghatározza a vidék kultúráját, szokásait, mindennapi életét is.

A hegyeket koszorúzó, völgyeket kitöltő erdők nemcsak a faipar számára nyújtanak alapanyagot, de otthont adnak a gazdag színes vadállománynak is, mely a környéket a nagyvadas vadászat egyik hazai fellegvárává teszi.

Igen színes a terület flórája. Az egyes régiókra jellemző mediterrán, illetve szubalpin mikroklíma az ezen az éghajlaton unikumszámba menő növények megtelepedését, elterjedését és tömeges túlélését tette lehetővé.

A környezetvédelem figyelme a vidék számos tájegységére kiterjed, a Szentgyörgy-begy és a Badacsony, melyeken a legtöbb geológiai, növény- és állattani érdekesség található, önálló tájvédelmi körzetek.

A földtörténet harmadkorában ezt a területet az úgynevezett Pannon-tenger borította. Brack – vizeiből ülepedett le a mintegy 300
méter vastag mészkőréteg, mely sok fossziliát tartalmaz s jellemző őscsigályáról, „cerithiumos” mészkőnek is nevezik. A harmadkor utolsó szakaszában élénk vulkanikus tevékenység folyt itt, a mélyebb dolomitréteg előtüremkedései hozták létre a. Káli és Tapolcai meden­céket övező hegyeket. Ezzel egyidőben a táblaszerű mészkőben hatalmas repedések keletkeztek. Ezeken a repedéseken az áramló vizek, kémiai és fizikai hatások útján, kiterjedt barlangrendszert alakítottak ki. Az eredetileg feltehetően összefüggő rendszerben az idők során beszakadások, beomlások történtek, részekre tagolván azt. A barlangok formavilága is azt mutatja, hogy’ kialakításukban hévizek is szerepet játszottak. Hogy valaha ezek a felszínre törtek, s az ide – települő lakosság ismerte őket, bizonyítja a város neve is.

1902-ben Tóth Pál pékmester a Kisfaludy utca 6. sz. alatti telkén kútásásra adott megbízást Németh Ferenc mesternek. A továbbiakról így tudósít a Tapolczai Lapok 1903 február 17-i cikkében: „Már 14 méter mélyre lementek, midőn robbantás után észrevették a munká­sok, hogy a kút gödrének délnyugati oldalán egy nyílás támadt, amelyen keresztül egy ember összekuporodva átbújhat. A kíváncsiság csakhamar rábírt néhány vállalkozó szellemű embert, hogy’ betekint­senek a nyílásba. Nagy’ meglepetéssel tapasztalták, hogy a szűk nyílás csakhamar egy szélesebb folyosóvá lesz, mely másfél métertől négy-öt méter magasságúvá is válik.”

Az alkalmi kutatók ezt követően bejárták az így felfedezett barlang hozzáférhető termeit. Az üregekben, a törmeléktorlaszok között több kisebb tavat találtak. A kúttól mintegy’ 50 méternyire a sziklában kisebb-nagyobb nyílásokat láttak, melyek további üregek létére utal­tak.

A felfedezésről Redl Gusztáv polgáriskolai igazgató értesítette a Földtani Intézetet, mely Lóczy Lajost, a világhírű geológust bízta meg a barlang tudományos igényű felkutatásával, ő nevezte el a barlangot Tavas-barlangnak.

A lelkes tapolcai polgárok a ritka természeti kincs idegenforgalmi hasznosítása érdekében 1910-ben megalakították a Barlangtársula­tot. Keszler Aladár neves tapolcai építőmester – amellett, hogy az első használható térképet készítette a barlangról – alkalmas lejáratot épített, bár ennek végleges formája csak az 50-es években alakult ki.

Az első világháború idején a barlangot elhanyagolták, világítása tönkrement, s csak 1923-ban nyitották meg újra a látogatók előtt. Idegenforgalmi vonzerejét fokozandó 1928-ban új világítást kapott.

1925-ben Nagykanizsán erős földrengés volt. Ennek hatására Tapol­cán pánik tört ki, a lakosság követelte a képviselőtestülettől, hogy vizsgáltassa felül a barlangokra épült város helyzetét. Erre Kadic Ottokárt, a neves barlangkutatót kérték fel, aki Kessler Huherttel együtt elvégezte a szakértői vizsgálatot. Ennek köszönhetjük újabb barlang részek feltárását, valamint az időközben megtalált Kórház-barlang feltérképezését.

Az 1936-os év dokumentumaiban két érdekes adatot találunk a barlangra vonatkozóan. Egyrészt Tóth Pál pékmester leánya pert indított Németh Ferenc kútásó ellen a felfedezés elsőbbségéért.

4 Másrészt megállapították, hogy a barlangi víztükör szintje mintegy 40 cm-t csökkent 1902-höz képest.

A csónakázó szakasz 1938-ban alakult ki, a törmelékzátonyok kitakarításával és egy 25 méteres mesterséges folyosó létrehozásával, így egy körülbelül 250 méter hosszú, köralakú járat jött létre, melynek 0,5-5 méter mély, kristálytiszta, a lámpák fényében zöldesen csillogó vizében, a romantikus, kanyargós, falain nagy formagazdagságot felvonultató folyosókon át a csónakút felejthetetlen élményt nyújtott. A víz alatt, a fenéken és az oldalfalon látható nyílások nyilvánvalóvá tették, hogy a barlang egy alsóbb szinten folytatódik. 1950-től több egyesület könnyűbúvárai hosszú víz alatti járatokat fedeztek fel, ezekkel együtt az összes ismert járathossz csaknem 2 km.

A barlang vize legkevesebb 19 °C, lényegesen magasabb, mint a karsztvizeké általában. Ez is bizonyítja, hogy a karsztvíz itt hévízzel keveredik. A víz a Malom-tónál tört a felszínre, táplálva a városköz­pont szépségét, hangulatát alapvető módon meghatározó tavacskát, innen a Tapolca-patak szállította a Balatonba. A 80-as évek elejéig a barlang forrásainak vízhozama mintegy 22 000 liter/perc volt. A környékbeli bányák vízmentesítő kényszerének hatására a forrás elapadt, a csónakázás lehetősége megszűnt, s a Malom-tó vízszintjé­nek biztosítása is mesterséges megoldást igényelt. A helyzet a bányá­szati tevékenység befejeztével, várhatóan a 90-es évek elejére rende­ződik.

A barlang jelenlegi látogatható hossza 340 méter, hőmérséklete 18-19 °C, a magas páratartalommal együtt a tartózkodás benne rendkívül kellemes.

Bejáratát jelenlegi formájában az ötvenes években alakították ki, előtte R. Kiss Lenke modern vonalú díszkútjával. A szépen kiépített fogadóteremből 74 lépcső vezet le a mintegy 20 méter hosszú, 6-8 méter magas I.óczy terembe. Jobb kéz felől lámpa világítja meg azt a kutat, melyből a felfedezők bejutottak a barlangba. Egyébként az első pihenőnél kis márványtábla örökíti meg a felfedező Németh Ferenc emlékét. Bal kéz felé, egy sziklanyíláson át egy mintegy 50 méter hosszú, helyenként termekké szélesedő folyosóra jut a látogató. A termek legnagyobbikát a város nagy szülöttéről, Batsányi János költőről nevezték el. Az északi oldalon nyílik a körfolyosó, mely ‘ korábban csónakázásra alkalmas volt. Padlózatán több nyitott szifon­ban látjuk megcsillani az alsó termeket megtöltő vizet.

A tapolcai barlangrendszer magasabban fekvő szintjein látványos cseppkövesedés, vagy kristályos felrakodások alig láthatóak. De a falakon, a mennyezeteken csodálatos nyomait látjuk a karsztosodás­nak, az áramló, örvénylő víz évmilliós munkájának, félgömb alakú fülkék, odvak, hatalmas gömbüstök, kőcsipkék formájában. A mélyebb és a jelenleg is víz alatt lévő üregekben gyönyörű kalcit- és aragonit- kristályos képződmények láthatók, több helyütt találhatók jelentős kiterjedésű cseppkőfolyások, szalmacseppkövek. A városban és kör­nyező falvakban több borsókövet őriznek családok, s a környék valamely, nem egy esetben azóta még meg sem talált barlangjából származtatják őket.

Igen érdekes és színes a barlang élővilága. Eddig mintegy 22 fajta ízeltlábút, 4-5 mohafajt sikerült elkülöníteni. Legjellemzőbb élőlénye, a közismert „fürge cselle”, ez a kedves, villámgyors kis halacska.

A Tavas-barlangot 1989-ben a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat vette át üzemeltetésre. Jóllehet, a korábbi években a barlang átlagban évi 150000 látogatót vonzott, forgalma a csónakázási lehetőség megszű­nésével erősen visszaesett. Megfelelő gondoskodás hiányában a barlang és felépítményeinek állaga meglehetősen leromlott. így a bánya a barlangot felújítja, reprezentatív világítással látja el. Kialakítás alatt áll a kimélyített, sétára alkalmassá tett folyosókon egy, a Balaton
élővilágát bemutató állandó kiállítás, de felkészülnek arra is, hogy a víz visszatértével a csónakázás lehetőségét visszaállítsák.

A városban és környékén, kutak, épületalapok ásásakor számos helyen bukkantak barlangot sejtető üregekre. Ezeket általában betöm­ték, becementezték. Legnagyobb és legismertebb közülük az idő közben különleges jelentőségre szert tett Kórházbarlang.

A valamikori összefüggő rendszer ismert rései között az átjárhatósá­got csupán a szájhagyomány tanúsítja, eddig ezeket feltárni nem sikerült. A kutatások a Bauxit Barlangkutató Csoport lelkes tagjainak jóvoltából folynak.

1925-ben a városi kórház egyik pavilonjának alapozása során a Tavas-barlangnál 4 méterrel magasabb talpszintű, így eleve száraz, tágas barlangra bukkantak. hz épület statikai biztonsága a későbbiek­ben szükségessé tette a 13-15 méter mélyen lévő üreg biztosítását. A 30-as évek háborús készülődései közepette célszerűnek tűnt a barlang egyidejű teljes feltárása, a meddő kőzettől való megtisztítása, világítás­sal ellátása, benne emberi tartózkodásra alkalmas terek kialakítása, hogy óvóhelynek alkalmas legyen. A munkálatokat dr. Kessler Hubert, a neves mérnök-barlangász irányításával 1937-38-ban végezték el.

Időközben a környék lakossága körében elterjedt az a vélemény, hogy a barlangok levegője gyógyítja az idült légúti betegségeket. Asztmások, idült hörghurutban szenvedők keresték fel a barlangokat, levitték szamárköhögős gyermekeiket. Utóbbiak csodálatos gyógyu­lása felett érzett hálájukat többen fejezték ki a Tavas-barlang falára erősített márványtáblával. Ezek sajnos elvesztek.

A II. világháborúban a barlangok a város számára óvóhelyként szolgáltak. A lakosság elsősorban a Tavas-barlangba húzódott, míg a Kórház-barlang a kórház betegeinek védelmét biztosította. így mód nyílott arra, hogy a barlangi levegő gyógyhatásához fűződő legendák valóságtartalmát orvosok is ellenőrizhessék. A lent tevékenykedő szakemberek megállapították, hogy az akkori gyógyszer-ínség elle­nére a légúti betegségben szenvedők állapota lényegesen javult a kényszerű barlangi tartózkodás alatt.

Az ötvenes évek végén jutottak el Tapolcára hírek arról, hogy Európában, sőt Magyarországon is egyes barlangok klímáját ered­ménnyel hasznosítják idült légúti betegségek kezelésében. Ezekre az
információkra és a lakosság konkrét tapasztalataira támaszkodva a városi kórház szakemberei kísérleti kezeléseket kezdtek a Tavas-bar­langban, igen jó eredménnyel, holott a jelentős idegenforgalom a gyógyászat szempontjából igen hátrányos helyzetet teremtett. Éppen ezért merült fel a gondolat, hogy’ a kórház alatti, a háború óta kihasználatlan barlangot alakítsák ki a gyógyászat céljaira.

A terv realizálására a 70-es évek elején került sor, a város, a kórház, a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat és az Alumíniumipari Tröszt össze­fogásával, az egészségügyi kormányzat beleegyezésével és erkölcsi támogatásával. A támogatók köréhez később csatlakoztak más vállala­tok, szervezetek is, így elsősorban a Vegyipari Dolgozók Szakszerve­zete.

t A barlang biztonsági berendezéseit, világítását felújították, személy­felvonóval, telefonnal és telemetrikus műszerekkel kötötték össze a felette lévő kórházi osztállyal, ahol kórtermeket, vizsgáló-, kezelőhe­lyiségeket, tornatermet, fizikoterápiás részleget alakítottak ki. A bar­langot felszerelték kényelmi berendezésekkel, a kiszolgáló részleget diagnosztikus és terápiás műszerekkel. A szakmai felügyelet és gyógyító tevékenység biztosítására önálló szakszemélyzetet szervez­tek.

A barlang és a kórház szoros területi egysége Európa-szerte egyedülálló lehetőséget nyújtott arra, hogy az előnyös klimatikus környezetet megtöltsék gyógyászati tartalommal, s ehhez biztosítsák a biztonságos és kellemes szanatóriumi, gyógyhelyi környezet feltéte­leit.

Jelenleg mintegy 2000 m2 alapterületű, 4000 m3 légterű barlang áll a gyógyászat rendelkezésére, melynek 3 kijárata (egy felvonó, egy’ lépcső és egy lejtakna) nyílik a kórház területére. A felvonóval érkező látogató rövid, kiépített folyosón át kőből épített oszlopokkal biztosí­tott tágas előtérbe ér, melyből a barlang legnagyobb központi termébe léphet tovább. Ebből három tágas terem nyílik, meh’ek kényelmes fekvőhelyekkel berendezve szolgálják a betegek pihené­sét. Romantikus, rövid folyosón át a korábbi években betonnal beépített térbe érünk, ahol sürgősségi ellátást biztosító, fűthető helyiség és tornaterem került kialakításra. Utóbbihoz csatlakozik egy újabb, fektetőként szolgáló hosszúkás terem, mely elsősorban a

gyógytorna, autogén tréning gyakorlására szolgál. A barlang innentől éles szögben kanyarodva, mintegy gyűrűt alkot, s a látogató kisebb termeken és szűk folyosókon átsétálva az előtérbe jut vissza. A barlang ezen hátsó ívében számos II. világháborús falmaradvány található. Ide nyílik a lejtakna, melyen a barlang szellőzését biztosító légáram húz be. Ezen a szakaszon 2-3, ember által járható nyílás vezet hosszabb-rö- videbb elágazó járatokba. Ezek egyelőre csak képzett barlangászok szármára jelentenek járható terepet. Minden szempontból a legizgal­masabb egy 1985 novemberében Piedl Endre által felfedezett, mint­egy 300 m hosszan feltárt szakasz, mely barlanggenetikai, geológiai érdekességén túl (melegvíz genetikai szerepére utaló kristályos felrakodások, cseppkőképződmények) a gyógyászati tér bővítésének t lehetőségét nyújtja.

A Kórház-barlang turisták számára nem látogatható, csoportok látogatására kúraszünetben, kísérővel a főorvos, vagy megbízottja adhat engedélyt.

A barlang igen bonyolult mikroklimatikus rendszere számos olyan tényezővel bír, melynek biológiai hatás tulajdonítható. A barlang levegője rendkívül tiszta, hiányoznak belőle azok a fizikai, kémiai és biológiai szennyeződések, melyek ezen gyulladásos és allergiás kórképekben fontos oki szerephez juthatnak. Az üreget fedő kőzetré­teg kiszűri az ártalmas meteorológiai változások egy részét is. Általá­ban jellemző a rendkívüli stabilitás mely az impresszionáló, stressz­mentes környezettel együtt fontos gyógytényező ezekben az ún. pszihoszomatikus kórképekben. Gyógyászati szempontból talán a leglényegesebb tényező a magas páratartalmat alkotó, speciális fiziko- kémiai tulajdonságokkal bíró elektro-aeroszol, mely a barlangot hatalmas, természetes inhalációs teremmé avatja, s mely a légutak öntisztulását, jobb átjárhatóságát biztosítja. Ebben a csodálatos termé­szetes környezetben ráadásul lényegesen jobb hatásfokkal működtet­hetők a nem gyógyszeres rehabilitációs eljárások, mint a hagyomá­nyos kórházi körülmények között.

A betegek fogadását, elhelyezését, szakmai ellátását 24 ágyas, szanatóriumi szinten berendezett, a légzőszervi diagnosztika és a légzésrehabilitáció technikájával felszerelt osztály szolgál, mely az általános profilú városi kórház része.

Az elmúlt másfél évtizedben sokezer asztmás, hörghurutos, magas­vérnyomásos beteg keresett és talált itt megkönnyebülést. A klímaterá­piás keretben végzett komplex légzésrehabilitáció hatására tartósan javult állapotuk, lényegesen csökkent gyógyszer-, táppénz- és hospita- lizációs igénnyel. A meggyőző gyógyeredményekre tekintettel a Magyar Egészségügyi Minisztérium a barlangot 1981-ben gyógybar- langgá minősítette.

Az utóbbi években a gvógybarlang tevékenységi körének meghatá­rozó részévé vált a gyermekasztma gondozása, rehabilitációja. Évente több száz gyermek keresi fel a várost, speciális programú gyógytábo- rokban tanulva a betegség elleni harc fortélyait.

A barlanghoz társuló egészségügyi intézmény hazai és nemzetközi szakmai respektusa igen jó, barlangklimatológia és klímaterápia terén 4 a tudományos kutatómunkában és a gyakorlati gyógyító tevékenység­ben egyaránt élen jár. De nő az érdeklődés a rászoruló betegek körében is, olyannyira, hogy’ a világ minden tájáról megnyilvánuló kereslet messze meghaladja a kórházi osztály keretei által nyújtott lehetőségeket. A már a felújított Gabriella Szálló mellett több panzió (ASPA, Artemisz, Villám) képes arra, hogy a kommersz idegenforga­lom mellett a gyógyturizmus által támasztott speciális igényeket is kielégítse.

A város infrastruktúrája fejlődik, vendéglátóipara, szolgáltatásainak, kulturális és szórakoztató intézményeinek és rendezvényeinek a köre bővül. A gazdag természeti környezet nemcsak a dinamikus iparoso­dás és városiasodás ellenére friss és tiszta levegőt biztosítja, hanem számos alkalmat nyújt kulturált, egészséges és szórakoztató időtöltés­re.

ABalaton Európa egyik legnépszerűbb fürdőhelye, a nyári szezonban a vízi-, télen a jégsportok széles választékával. ABakony a vadászathoz, túrázáshoz, hegymászáshoz, barlangászaihoz, sárkányrepüléshez nyújt igen alkalmas terepet. Jelentős hagyományai és lehetőségei vannak a a környéken a különböző lovassportoknak. A történelmi borvidék nemcsak világszerte méltán híres borait kínálja, de számos népszokással, rendezvénnyel, ünneppel színesíti az itt pihenő prog­ramját. A távolabbi környék várai, történelmi emlékekben gazdag települései nagyszerű lehetőséget kínálnak hosszabb kirándulásokra,
túrákra. Mindemellett Tapolca közlekedési csomópont, bármely irányból, bármilyen járművel könnyen megközelíthető, be van kap­csolva a nemzetközi telefon és telex hálózatba.

Tapolca vidéke ma is népszerű idegenforgalmi célpont. A város rendelkezik két csodálatos természeti adottsággal, mely fokozhatja vonzerejét. Gyógybarlangja, egyedülálló adottságaival és szolgáltatása­ival immár világhírűnek mondható. Kincsetérő gyógyvize egyelőre jórészt kihasználatlanul nyugszik a föld mélyén. Ezek, megfelelő szakmai, infrastrukturális háttérrel egy7 Európa-bíru gyógyhely alapjait képezhetik.

A Városi Múzeum épülete Gebáude des Stádtischen Museums

Részlet a Városi Múzeum régészeti kiállításából

Teil dér archaologischen Ausstellung des Stádtischen Museums

A koraneolitikus tapolcai hombár Das frühneolitische tapolcaer Vorratsgefáss

A plébániatemplom gótikus szentélye Gotische Apsis aus dér Pfarrkirche

Zsigmond király Szent József képében a tapolcai freskón König Siegmund in dér Gestalt St. Josefs auf deni Freskó in Tapolca

A XVII. századi kastély kapuvédmúve

Verteidigungsanlage an dem Tor in dem Burgkastell aus dem 17. Jh.

Manón László „Múltunk” szobra a Romkertben

Die Statue „Unsere Vergangenheit” von László Marton im Ruinengarten

A tapolcai szabócéh korsója 1796-ból

Krug von dér tapolcaer Schneiderzumft aus dem Jahre 1796

Főutca részlet a posta épületével Ein Teil von dér I laupstraEe mit dér Post

Batsányi János költő szobra a iMalom-ló partján Die Statue des Dichters, János Batsányi am Mühlteichufer

A Tavas-barlang bejárata R. Kiss Igénké térplasztikájával Eingang zűr Teichhöhle. Eine Plastik von Lenke R. Kiss

A kórház főbejárata, az alapító dr. Deák Jenő emlékművével Hospitalshaupteingang mit dem Denkmal des Stifters, dr. Jenő Deák.

Barlangrészlet

Höhlenteil

Barlangrészlet

Höhlenteil

Kúrázó betegek a gyógybarlángban Kurkranken in dér Heilgrotte

Állandó orvosi felügy elet biztosított a kúra során Wáhrend dér Kur ist stándige árztliche Aufsicht

Séta a barlangban Ein Spaziergang in dér Höhle

Az egészségnevelő, felvilágosító előadás is része a kúrának

Dér zűr Gesundheit erziehende und aufklárende Vortrag ist auch ein Teil dér Heilkur

Gyógytorna Heilgymnastik

Jut idő a szórakozásra is Es gibt Zeit auch sich zu unterhalten

A kúrát fizioterápia egészíti ki Die Kur wird mit Physiotherapie komplettiert

ASPA panzió

Pansion .ASPA”

<

4

Villám lovaspanzió

Reiterpension „Villám”

Gabriella Szálló

Hotel Gabriella

Artemisz vadászpanzió

Jágerpension „Artemis”

A várostérkép magyarázata

1. Vasútállomás Eisenbahnstation
2.   Tanácsháza

Rathaus

3. Autóbuszályaudvar Busstation
4. Bauxit Étterem Restaurant ..Bauxit”
5.   Posta

Póstamt

6. Balaton Étterem Restaurant ..Balaton”
7. Skála Áruház Kaufhaus ..Skála”
8. Idegenforgalmi iroda Reisebüro
9.   Országos Takarékpénztár

Spárbank

10. Magyar Hitelbank Kreditbank
11. Budapest Bank Bankanstalt Budapest
12.   Malomló

Mühlenteich

13.   Gabriella Szálló

Hotel Gabriella

14.   Bauxit Múzeum

Museum f. Bauxitlx*rgbau

15. Katolikus templom Katholische Kirche

16 Romkert

Ruinengarten

17.   Múzeum

Stadt museum

18. Tavasbarlang Étterem Restaurant „Tavasbarlang”
19. ASPA panzió Pension .ASPA”
20. Tavasbarlang Höhlenteich
21. Rendőrség Polizei
22. Gyógyszertár Apotheke
23. Kórház és gyógy barlang Hospital und Heilgrotte
24. Református templom Reform ierte Kirche
25.    Autószerviz

Autoservice

26. Artemisz vadászpanzió Jágerpension .Artemis”
27. Villám lovaspanzió Reiterpension ..Villám”
28.    Benzinkút

Tankstelle

VEREHRTER LESER!

Sie’ haltén ein Bucb in dér Hand, dér unregelmdföigerweise zusammengestellt wurde.

Archeologie, Grabung, die Vergangenbeit von Tapolca, Museum, Lungenbeilkunde, Heilgrotte, Behandlung von Atemwegkranken, Krankenbaus.

Alles in einer Ausgabe. Wie werden Grabung und Heilgrotte auf gleichen Nennen gebracbt?

Natürlich nicbt deswegen weil beide sich unter dér Erde befinden. Die Pláne von dér Zukunft Tapolca sind mit dér Frage verbunden, und beeinflufien die Verhindung, und scbaffenfür viele Existenz, mit Fremdenverkehr und Heilturismus. Die sich mit Fremdenverkehr Beschaftigten kennen die Pláne von Tapolca. Mit Hilfe von auslandi- scben Kapital möcbten wir ein Kurbotel aufbauen, mit kompletter Infrastruktur. Von Vorbereitungen auf den Empfang des Fremden- verkebrs gibt dieses Bucb eine Information. Deswegen empfeble icb jedem Leser, dér Tapolca liebt, und übersein Schicksaal bebilflich sein will – dieses Bucb.

Sándor Baski

Vorsitzende des Rates

TAPOLCAS ANDENKEN AN DIE VERGANGENHEIT

Tapolca hat eine reiche und vielseitige -Vergangenheit. Dér eigent- liche Kern von dér Siedlung mit seinem temperierten Müblenteicb und Kleinteich darüber mit dem sich erhebenden Kircbenbilgel beweisen die seit Jahren laufenden Ausgrabungen, dass hier schon seit 5 Jabrtausend v. Cbr. bis in die heutige Zeit Menschen lebten. Es ‘ spielten nicht nur die unversiegbaren Warmwasser-Qellen eine wichtige Rolle, sondern auch dér von strategischer Seite aus gesehen gut zu verteidigender Hügel und für Neu ansiedler vorteilhafte Faktorén. Hier unterhalb des Hügels liefen wahrscheinlich schon in dér Kupfer und Bronzezeit – die wichtigsten Strassen des Balaton- Oberlandes zusammen. Die Umgebung bietete allé zum Bauen wichtigen Rohstoffe, wie Holz, Steine, Lehm und Kaik direkt an. Dér aus landwirtschaftlicher Sicht gesehen nicht gut tragende magere steinige Bódén liess dieses durch sein mediterranisch ahnliches Kiima, die sonnigen Hangé des nahe gelegen St. György-Berg vergessen, wo gute Vorassetzungen zum Wein und Obst Anbau vorhanden waren. Letzteres spielte schon seit dér Römerzeit bis in die heutige Zeit bei dér Entwicklung unsere Stadt eine wichtige wirts- chaftliche Rolle.

Nicht vergessen sollte mán, dass schon hier sich mit Landwirtschaft, Weberei und Töpferei sich befassende Menschen in dér Neolithikum/ Neusteinzeit lebten. In erster Reihe verleiteten zűr Ansiedlung die wildreicben Walder, und dér Balaton mit dér damals bis zum Kircbenbilgel reicbenden flacben sumpfigen Bucbt, ivelcbe reicb an Fischen und Scblammheissem ivar, irgendwann um 5 Jabrtausend v. Cbr., Spuren die auf dem heutigen Gelánde im Pfarrgarten ausgegra- ben wurden verraten ihre Herkunft. In erster Reihe die grossen sorgföltigen bearbeiteten heute schon wiederhergestellten und res-

taurierten Lebensmittelgefásse, welche in Stadtischen Museum im geschichtlichen Teil zu sehen sind.

Das Stadtiscbe Museum befindet sich auf dem Kirchenhügel. In dér heutigen Form wurde es 1813 erbaut, es diente vorher als Kantoréi und Schule. Die Stadtgemeinde erneuerte das Gebáude von 1979-80, und hier organisierte mán 1982 die schulhistori- sche Andenkensammlung dér Umgebung und die Bearbeitung dér Pádagogischen Sammlung. Sein Arbeitskreis erweiterte sich hald aufarcháologische, und ethnographi- sche, ortsgeschichtliche, und bildkünstlerische Erforschungsarbeiten und sein museali- sches frammaterial – verdanken wir aber in erster Reihe den archáologischen Ausgrabungen am Kirchenhügel – die sich von Tag zu Tag vergrösserten. Am 1. Juli 1987 wurde es als régiónál Museum ernannt dérén Sammlungsgebiet sich auf das ganze Tapolcaer Becken erstreckt. Ausser den archaologischen Austellungen gibt das Museum auch Placz für die schulhistorischen Erinnerungen „Spaziergang durch eine Schule” benannte Austellung die über die allgemeine und önliche Schulhistorik berichtet. Besonders auf eine Vitriné möchten wir aufmerksam machen, die über den zu Orts i geborenen ausgezeichneten grossen Dichter dér ungarischen Aufklarungszeit János Batsányi (1763-1845) berichtet, dér auch hier die Schule besuchte. lm Nebenraum dér damals schon als Schulraum diente zeigen wir ein Klassenzimmer getreu dér damaligen Zeit um die Jahrhundertwende. Dér Keller des Gebaudes bleibt ebenfalls nicht unausgenützt. Hier békám eine Ausstellung von 30 Gipsentwürfen des hier gebürtigen, mit dreifacher „Munkácsy Preis” und Hervorragender Künstler dér Ungarischen Volksrepublik” ausgezeichneten Bildhauers László Marton Platz.

Wir kennen in erster Reihe die gesammelten Erinnerungen aus dér Kupfer-, Bronzé-, und Eisenzeit aus dér Umgebung dér Stadt stam- mend (St. György-Berg, Csobánc-Berg, Posz-Hügel usw. dér Kirchen­hügel selbst bekommt erst wieder in dér römischen Zeit (1—4 Jh. n. Chr.) eine Bedeutung. Das derzeit von pannonischen Stammen bewohnte Transdanubien wurde von den Légionén Kaisers Augustus (27 v. Chr. 14 n. Chr) unter dér Leitung Agrippas, und spateren Kaisers Tiberius (11. v. Chr.) erobert. Nach dér Organisation dér Provincz Pannonién wurde auch hier die Wirtschaft nach römischem Muster regierbar.

Dérén Hüter waren Italiener und die ausgedienten Soldaten (Veteránén) die auf ihren Gütern sogenannte Villenwirtschaften errichteten, liessen hier auch ausser Sklaven, auch Freie arbeiten. lm Zentrum des Gutes lagen die Wohnhauser in ihrer Nahe die Wirts- chaftgebaude und oft die dazu gehörenden Garten. Wahrscheinlich stand ein áhnliches Gut damals auf dem neutigen Kirchenhügel Tapolcas. lm Laufe dér Ausgrabungen fand mán die Grundmauerreste
römischer Wohnhauser, die heute im konservierten Zustand im Ruinengarten des Kirchenhügels zu besichtigen sind.

Dér Ruinengarten entstand im Mai 1988. Dem voraus ging eine 4 jahrige systematische archáologische Forschungsarbeit, welche finanziell und moralisch gleichzeitig, vöm Rat dér Stadt Tapolca und vöm Bakonyer-Bauxitbergbau Betrieb unterstützt wurde. Auf Grund dér Ausgrabungen kamen Spuren dér líingstvergangenen Zeit dér Stadt ans Tageslicht, dérén alté iMauern zum Teil restauriert und dem Zeitaker entsprechend rekonstruiert wurden. Zum Anlass dér feierlichen Eröffnung des Ruinengartens schenkte dér Bildhauer László Marton dér Stadt Tapolca ein aus Bronzé gegossenes Kunstwerk unter dem Namen „ Vergangenbeit” – welches wir dórt an einer Grundmauer aus dér römischen zeit stammenden Villa aufstellen konnten.

Die Ausgrabungsausschnitten sind dick auf Grund schwarzverb- rannter Schicht, nehmen wir an, dass dér aus dér Römerzeit stam- mende Besitztum und die dazu gehőrigen Gebáude teilweise einer Feuerbrunst, – genauer durch Feuerbünste – zerstört wurden. Hier in erster Reihe denken wir an den grossen Angriff dér Barbarenvölker des Karpatenbeckens „welche ungefáhr260 n. Cbr. gégén die Provinz geführt wurde. Dieses unterstützt auch dér grosse Münzenfund welcher am nahen St. György-Berg in den 70-es Jahren das letzten Jhs. ans Tageslicht kam. Dér Fund aus mehreren hundert Stücken bestehend, sind die letzt gepragten Stücke aus dér Zeit Kaisers Gallienus (253-268.In. cl. Cbr.) die dér damalige Eigenttümer vor den nahenden Angriffen vergrub.

Übringens dér aus dér spdtrömischen Zeit (3-4. Jb. n. Cbr.) stammende Kirchenhügelbesitz und die dazu gehőrigen Ansiedlungs- spuren fanden wir im benachtbarten Pfarrgarten. Dér Friedbof befindet sich in dér heutigen L. Csányi Str., wo mán Gráber mit Skeletten fand. Mit Ost-West Orientierung auf Kannte gestellte Dachziegel die das Grab auslegten, fand mán ein Frauenskelett. Um den Hals. lag eine aus blauer Galspaste bestehende Perlenkette, am linken Gelenk war ein aus Bronzfaden gedrehter Armreif und neben dér rechten Schulter lag ein braunbemalter Tonbecher. Die Knochen bedeckte eine dicke Kalkmörtelschicht. Die Beigaben des Grabes, die Lage des Grabes, mit cinem zum IVlund nahe gelegenen Becher, die Übergiessung des Leichtnames mit Kaik -dieses zu Grunde liegend, lásst auf einefrühcbristlicbe Bestattung schliessen. Über den spátrömi-
schen Friedhof in dér Csányi Str. entlag ziehende, zusammenhan- gende Brandschicht, wird mit den Angriffen dér Barbarenvölker in 4. Jb. n. Cbr. (um 374) und könnte vielleicht mit dem Untergang des römischen Reichs durch die östlichen Völker dér Volkswanderung- szeit in Zusammenhang gebracht werden.

Wir bemerken, dass Tapolcas Vorfahre dér römischen Zeit, Aquin­cum (Óbuda) und Italien auf kürzestem Wege verband, die am Rande gelegene Ortschaft war wie sie dér wissenschaftliche Lehrer Gábor Finály um die Jahrhundertwende als Caesariana indentifizierte. Aus dér Zeit dér Völkerwanderung, dér Hunnen, dér Ostgoten, dér Langobarden, dér Avarén und dérén Herrschaft kam bisher noch kein auf diese Zeit hinweisender Gegenstand innerhalb des Stadtge- lándes ans Tageslicht, aber gut kennt mán diese aus dér nahen 4 Umgebung. Hier möchten wir noch die bemerkenswerte archáologi- sche Ausstellung erwáhnen die aus dér Avarenherrschaft stammen- den eigenartigen Kultur aus dem (6. 8.Jh.) sogenannte „Kesztbelyer- Kultur” die auf dem Lesencetomajer Friedhof zűr Zeit freigelegt wird.

Um die Wende des 9-10. Jhs. besetzen die ungarischen Landesero- berer Transdanubien im Jahre 900. In dieser Gegend lassen sich die Vérbulcsu- mit anderem Namen genannter Lád-Stamm nieder. In Tapolca lebten wahrscheinlich zu dér Zeit ein slawisches Volk, die Ortsbenennung ist namlich slawisch -náher betrachtet aber panno- nischslowenisch. Ihre Bedeutung,,Z/mzg/efd> Wamwasser” békám alsó die Ortschaft vöm Warniwasser-Bach seinen damaligen Namen. In dér altesten beschriebenen Form hiess sie Topulza, wie aus einer Urkunde aus den Jahren 1182-84 des KönigsBéla d. III. bervorgeht. Von dieser Zeit an können wir die Vergangenheit dér Stadt durch gescbicbtlicbe Dokumente mehr oder weniger rekonstruieren.

Eine aus dem Jahre 1272 stammende Urkunde wissen wir, dass noch vor dem Feldzug das „Heiliege I-and” im Jahre 1217 König Endre d. II. seinem Anhanger und Gutsbesitzer Turul die Stadt Tapolca schenkte. Turul verwandelte den Kirchenhügel in eine selbstandige Landwirtschafts-Zentrále (Predium). Er liess eine Kirche des „Gniidigen Herrn” erbauen und als Wohnung ein Gut errichten (Kűrié). Die nach dem romanischen Stil erbaute Kirche, dérén

Südwand bis heute erhalten blieb, erhebt sich die römisch-katholi- sche Pfarrkirche genau in dér Mitte des Kirchenhügels.

Bei dem Ausgrabungen kam weiter ans Tageslicht, dass die im 13. Jh. erbaute Kirche, weiche „Glückliche Jungfratien Kirche” genannt wurde schon einen Vorfahren hatte im 11—12. Jh., námlich unter den Mauern des 13- Jhs. fand mán Begrábnisse aus dér Árpádenzeit. Aber wegen noch nicht ausreichenden Forschungen können wir noch nicht sagen aus welchem Matéria!, Holz oder dauerhaften Stein diese Kirche erbaut wurde. Auf jeden Fali spielte die Tapolcaer Kirche zumindest am Anfang des 13. Jhs. hinsichtlich eine weit bedeutende Rolle über die umliegenden Kirchen. Dér Veszpré- mer Bischof ernennt sie im Jahre 1280 als „schönste undfeierlichste Kirche im Bistum.” Dér Nachkomme oder nahe Verwandte von Turul Lőrinc Tapolcai ist im Jahre 1920 dér Gutbesitzer und Kirchenherr. Um die Wende des 14-15. Jhs. wird die Kirche durch seinen neuen Kirchenherren den Városlőder Karthauser Orden schon nach gotischem Stil erweitert, Dann baute mán die regelmássige achtekige mit drei Seiten schliessende gewölbte Apsis mit seiner Nördlich hinzugefügten Sakristei. (Letztere wurde bei 4 spateren Umbauten abgerissen) In den ersten Jahrzehnten des 15. Jhs. entstanden die ausseren Wánde dér Kirche mit den schmückenden Fresken. Die Südwand – wie wir schon schrieben – mit dér aus dem 13-Jh. stammenden Wand und dem zeitgenössi- schen Eingang, und neben diesem malte mán die Figur von St. Christoph mit dem Kind Christus auf dér Schulter. Die aussere östliche abschliessende Apsiswand bedeckte ein Freskó über die Geburt Christi. Das römisch-katholische Pfarreigentum wurde nach dér Renvierung im Stadtischen Museum ausgestellt.

Vöm dér Tapolcer Kirche aus dem 16. Jh. hören wir 1550 das letzte mai. Sein Dekán war Antal, sein Pfarrer Benedek. In dér Zeit dér Türkeneroberung 150 Jahre láng existierte die Kirche mit kurzen und lángeren Unterbrechungen, konnte aber offensich- tlich dér Zerstörung nicht entkommen. Grössere Renovierungen fanden 1670 statt. Zu dieser Zeit wurde wahrscheinlich im Frühbarock Stil ein aus Stein gemeisseltes Taujbecken angefertigt, welches heute im Apsis dér Kirche zu sehen ist. Mit dér finanziellen Unterstützung des Bischhofs Márton Biró Padányi von Veszprém konnte das Schiff und dér Turm dér Kirche erweitert werden. Letzteres békám eine Uhr und dér Glóbus wurde vergoidet im Jahre 1756-57. Auf dér Südseite dér Kirche zwischen Kastanienbaumen steht die Statue dér „Dreifaltigkeit”, welche 1757 angefertigt wurde und damals den Hauptplatz dér Stadt zierte.

Obwohl nach Veránderungen im spciten Barock, weitere im 19. Jh., sogar am Anfangund Mitte d. jetztigen Jhs., an dér römisch-katholischen Pfarrkirche durchge- führt wurden, blieben trotzdem die damaligen romanischen und gotischen Elemente erhalten.

An dér nördlichen Seite dér Kirche fügte mán 1872 ein Kloster hinzu, welches nach dem Paulaner St. Vincent benannt den Barmherzigen Schwestem gehörte. Hier funktionierte in dér Zeit von 1951-71 das János Batsányi Gvmnasium. Heute wird im ersten Stock die Sammlung über den Bauxitbergbau dér Bakonyer Bauxithergbauge- sellschaft untergebracht und kann dórt in den Ausstellungsraumen besichtigt werden.

Im 14 Jh. ist Tapolca Schauplatz wesentlicher Veránderungen, dann beginnt eine nicht früher oder spater erfahrene wirtschaftliche
und gesellschaftliche Entwicklung, welche Tapolca zu einem bedeu- tenden Zentrum machte, das über 200 Jahre hinaus andauerte im Balaton-Oberland, und im geschichtlichen Zalabezirk.

Über die Nachkommen des Gutsbesitzers Turul aus dér Familie Tapolcai hören wir um diese Zeit nichts mehr. Dér König Ludwig dér Grosse siedelte hier 1346 „Hospesen” an, seinen Tapolcaer Grundbe- sitz schenkte er schon ein Jahr spáter 1347 den Levelder (Városlőder) Kartbauser Ordesbrüdem. In einem Lehnbrief aus dem Jahre 1378 wird Tapolca als ein Marktflecken erwáhnt, und nachstehendes zu wissen ist dieses nicht überraschend.

Nun schon seitjahrhunderten auf Wocbenmarkten undJabrmark- ten wechselten aus dér Gegend Landwirtschaftliche- und Handwerks- Erzeugnisse seinen Besitzer. Den vorteilhaften Strassenrouten ist es 4 zu verdanken, dass hier wahrscheinlich auch auslándische Handelsle- ute vorbeikamen. Es kann möglich sein, dass Tapolca eine Zollstátte oder noch mehr, eine Dreissigstzoll Einnahmestadt war, welches jedoch noch umstritten wird. Aber fest steht, dass sich hier Mitte des 15. Jbs. die königlicbe Salzkammer befand, gleichzeitig war sie auch das Zentrum dér Königlichen Kammeralgewinnung. (lucrum came- rae) Dér zum Veszprémer Bistum gehörende Zalaer Erz dechant dessen Vikariat hatte schon früher in Tapolca ein Dekansitz. Vöm Kirchendistrikt ist uns dér Name Balázs 1317 und zehn Jahre spáter dér Name Pál des Pfarrers von Turultapolca bekannt, vöm Kirchen- hügel und dér umliegenden Ortschaft lesen wir in einer Urkunde. Tapolca wurde innerhalb des Veszprémer Bistums gleichfalls zűr Zehntrecht Einnahme-Zentrale.

(„Cultellus Tbeipolzakees)

Vöm dem Marktflecken dér hier funktionierenden Pfarrscbule kennen wir ein Dutzend Schüler mit Namen, in dér Zeitspanne zwischen 1383-1491, die dann auf auslándischen Universitáten – Wien und Padova – weiter studierten. Zu Beginn dér 30.-er Jahre des 14. Jbs. war Tapolca die Residenz für Versammlungen des Adligen Komitats, (generális congregatio”) wo oft selbst dér Palatin auf königliche Anordnung und Ansehen das Recht aussprach. Es ist deshalb kein Zufall, dass sich hier im östlich gelegenen Teil des Zala Flusses ein selbstándiger Gericbtsbof (sedria, sedes judicaria) in

Tapolca entstand. Nach dem erzáhlten ist auch das nicht überra- schend, dass sich im mittelalterlichen Zala-Bezirk keine „richtige Stadt” (civitas) entstand und so konnte sich Tapolca als eine regionale untergeordnete (sogenannte Kleinstadt) entwickeln. Dabei spielten wahrscheinlich die Karthauser Ordenshrüder eine wichtige Rolle, welche, hier auf dem Kirchenhügel ihren Grundbesitz zum Zentrum machten. Zuerst bauten sie ein Herrenhaus (curia) danach in dér zweiten Halfte des 15. Jbs. bauten sie ein Schloss. verstarkten dieses mit éinem Verteidigungswerk und Mauern, damals genannt castel- lum.

Zuvor aber in dér Mitte des Jahrhunderts war dér Tapolcaer Kirchenhügel Schauplatz nennenswerter Ereignisse. Im Jahre 1439 nach dem Tode unseres ersten König A/öerZ aus dem Hause Habsburg 4 stammend, kamen chaotische Zustánde über das Land. Die Witwe Alberts, Elisabeth wollte den Thron für ihren noch ungeborenen Sohn, dem spáteren Köriig Ladislaus d. V. reservieren, die ungari- schen Stámme jedoch wünschten sich als König den Polnischen Wladyslaw. So waren die inneren Unruhen nicht zu vermeiden und hier schaltete sich auch die nahe Umgebung mit ein. Inzwischen die Gutbesitzer, des Bezirks Zala die Keszthelyer Familie Gersei Pető, Wladyslaw, wurden spáter Anhánger von János Hunyadi, die Tapol­caer Karthauser dagegen mit ihren máchtigen Prior Sylwester blieben weiterhin Anhánger von Elisabeth. Und so kam es zum Zusammens- toss dér beiden benachbarten „Burgen” wie mán aus den erhaltenen Urkunden entnehmen kann. Dér Prior lásst die Kirche dér „Glückli- chen Jungfrau” zűr Festung ausbauen und dann greift er mit seinen bewaffneten Söldnern Keszthely an. Die Pfarrkirche St. Martin, das Keszthelyer Franciskaner Kloster dér „Glücklichen Jungfrau”, sowie die Kirche St. Nicolaus wird ausgeraubt und zerstört, das Gutshaus dér Familie Pető wird gleichfalls in Brandgesteckt und die umliegenden Güter ausgeplündert.

Natürlich liess die Vergeltung nicht lángé auf sich warten. Die Familie Pető mit ihren Verbündeten machten die Festungskirche dér Karthauser in Tapolca dem Erdboden gleich. Nur die Reste dér Umfassungsmauem dér Festungskirche in Richtung nord-südlich
gelegen-spater nach Osten biegend sind heute im konservierten Zustand in Ruinengarten des Kirchenbügels zu besichtigen.

Nach dér Beendigung des Streites, zwar gab es ein hin und her, hat am Ende die Familie Pető den Wiederaufbau dér zerstörten Kirche Tapolcas den Karthausern finanziert. Jedoch zu dieser Zeit verstarkt mán diese nicht, sondern – wie wir schon früher erwahnten – das in dér Náhe gelegene Herrenhaus erweitert und verstarkt mán durch Mauern und Schutzwalle die das Burgschloss (castellum) umfassen.

Das nach italieniscbem Muster geplante Burgschloss mit rechtecki- gen Nord-Süd achsigen Grundriss, dérén 4 Ecken mit einem Verteidi- gungsiverk verstarkt wurden, konnte mán an dér Nordseite irts Innere gelangen. Das Tor dürfte in dér Mitte dér (cortina) Schutz- mauer gewesen sein die den nord-östlichen rundgrundrissingen Torverteisigungsturm und das nord-ivestliche verteidigungswerk zu- sammenhand, obwobl dieses noch nicht genau gekldrt ist. Aus dem nördlichen Torverteidigungsturm zog die Scbutzmauer in südliche Ricbtung die mit dér Verwendung dér ehemaligen Mauern dér Kirchenfestung ausgehaut wurde. Am Ende dér östlichen Schutz- mauer stand eine Bastei mit rundem Grundriss oder ein Eckturm von dem aus die südliche Scbutzmauer des Burgschlosses hegann. Über den Grundwanden steht heute die Nordwand des Stadtischen Muse- ums, welche, früher als Kantorentvobnung und Schule benutzt wurde.

Das oben beschriebene Karthauser Schloss blieb bis in d\e Mitte des 16. Jbs. erhalten, jedoch nach dér Schlacht von Mohács (1526) fiel dieses durch die Angriffe dér gewinnenden Türken. Wir konnten über dieJahre 1552-53 folgendes nachlesen, dass die Karthauser Gutsher- ren und den Bewohnern des Marktflecken mit dér Verwendung des Burgschlosses und dér Kirche eine Plankenhurg errichteten, doch als Veszprém 1552, danach Vázsony 1553 eingenommen wird kann sich auch die Plankenburg Tapolcas nicht mehr lángé haltén. Mit grosser Wahrscheinlichkeit fiel die Plankenburg 1554 als die Türken die Csobáncer Burg nicht erobern konnten. Dér Verlust des Tapolcaer verstárkten Güterzentrums hat mit dazu beigetragen, dass László dér Prior des Karthauser Ordens im gleichem Jahre auch das Lövölder (Városlőd) Kloster verlor, er gibt die Ordensgüter des Bischofs von
Veszprém in Pacht, die Mönche selbst verlassen das Land samt ihrem Habé und Gut für immer.

Zűr gleichen Zeit des Beschriebenen teilt Tapolca das gleiche Schicksal wie die Gegend vöm Oberland des Balatons in zwei Teile geteilt, (für die Türken und Ungaren) wird es ein steuerpflichtiger Őrt, „oppidum”. Die Einwohner versteckten und verstreuten sich, aber die Ortschaft verhessen sie nicht für immer, was die damaligen Steuer-Zusammenschreibungen und dérén Angaben („dicalis cons- criptio”) jedenfalss beweisen.

Genaue Angaben habén wir nicht die beweisen, dass die durch die Türken vernichtete Festung Tapolcas in dér Mitte des 17. Jhs. wieder errichtet wurde. Nur aus dem Jahre 1656wissen wir dass wahrschein- lich aus den Resten dér altén Festung eine neue Schlossburg gebaut wurde, wo György Széchenyi Bischof von Veszprém, „frei Burschen” (Heiducken) zum Schutze dér Burg ansiedelte. Die auf dem Grunde des 15.Jhs. erneuerte Festung Tapolcas-aus damaligen Aufzeichnun- gen entnehmend „kastel” – wurde das Verteidigungswerk im 17. Jh. erweitert.

AlsErfolg unserer Ausgrahungen fanden wir die 9,5 m. hreite, 6. m. lángé und 3 m. tiefe Wolfsgrube, welcbe zűr Festung aus 17. Jh. mit dem wichtigen Verteidigungswerk ohne Zweifel die schönsten Teile des Kirchenhügel Ruinengartens sind.

Von dér Mitte des 17. Jbs. an wird alsó Tapolca zu dér Burg Sümeg angeschlossen, welche ja schon früher Bischofssitz war, sein verksta- tes Schloss des Bischhofs Grundeigentums Burg welche als wichtigste Aufgabe den Angriff dér nahenden Türken auf Sümeg aufzuhalten hatte. Die zűr Verteidigung dér Tapolcaer Festung angesiedelten „Freie Burschen” waren dem Sümeger „prefektus” (Burgkapitan und Verwlater) und seinen Anordnungen unterstellt.

Die Tapolcaer Heiduken lebten nicht vöm Sold oder Bezahlung nur in Ausnahmen, doch durch Raubfeldzüge lernte nicht nur die Gegend sich zu fürchten, sondern auch die Bevölkerung zwischen Donau un Theiss, Süd-Trandanubien und Bácska. 1669 zum Beispiel wurde dér Őrt Dorog ein von Raizen bewohntes Dorf im Bezirk Tolna überfal- len, mit den Verbündeten Egerszeger Heiduken. Ein damaliger Zeuge schrieb, dass dabei 14 Besitzer umkamen, 5 wurden schwer verletzt,
14 Hauser wurden mit dér Einrichtung und den in dér Wiege liegenden Sauglingen verbrannt, 300 Rinder trieben sie mit sich. Áhnliche Überfálle begangen sie 1670 gégén die Vigiter Raizen und dem Őrt Monostor, welches zum Kalocsaer Erzbischhof gehörte, danach Zombor dér zum Abt von Pécsvárad gehörte. Anfang des Jahres 1680 wurden Mohács und wieder die Pécsvárader Güter die zum Abt gehörten brandgeschátzt. Um die gleiche Zeit raubten auch die aus 2-300 Mann bestehenden Sümeger und Tapolcaer Heidukent- ruppé das Dorf Bak und dérén Einwohner aus.

In dér Zwischenzeit verteidigten die Tapolcaer Heiduken mit Blutvergiessen ihre Stadt gégén Áhnliche Überfálle dér Türken und versuchten diese, die auch Sümeg Überfallen wollten aufzuhalten. Im Jahre 1664 und 1678 trafen starke Angriffe dér Türken das Schloss 4wie die bewohnten Gebiete, fást zu dieser Zeit beschrieb dér türkische Reisende Evlia Celebi in seinem Buch die Stadt Tapolca als eine „sebr starke Plankenburg”.

Trotz dér nicht gerade günstigen Verháltnisse im 17. Jh. wáchst die Bevölkerung in Tapolca, ohne Zweifel spielte eine entscheidende Rolle, das Schloss selbst, und die verstárkte Ansiedlung, auch gleich- zeitig übte dér Bischhof György Széchenyi eine Anziehungskraft, nicht nur auf die Einwohnerschaft dér umliegenden Dörfer, sondern auch auf wohn-und heimatlose Elemente aus, dieses wird in einem Befreiungsbrief von 1656erwáhnt. Wáhrend 1658 in Tapolca 41 freie Heiduken, 7 Ochsenbauern und 21 Leibeigene verzeichnet wurden, sind es in den 70-er Jahren des Jahrhunderts schon 200 Landwirte, dérén Namen uns auf einem Rest dér Zusammenschreibungen erhalten blieben.

Das immer schneller wachsende Volk mit den Heiduken Soldaten den weinanbauenden Leibeigenen machte es nötig, zűr eigenen Versorgung, auch zűr Verteidigung des Burgschlosses, zum bauen, Meister anzusiedeln. Das beweisen die damals aufkommenden Zünf- te. Als erstes und das nicht zufállig hören wir mit nicht unterschátzen- der Prioritat des Weinanbaus – von Stellmacher und Böttcher Zünfte ebenfalls, welche 1661 ihr Privileg békámén. 1676 entstand die gemischte Zunft, 1682 die Zunft dér Schneider, 1698 die Zunfit dér
Filzmacher 1699 die Zunft dér Schuhmacher und 1700 békám die Zunft dér Stiefelmacher ihr Privileg.

Und hier kommen wir zurück zum Kirchenhügel und dérén Schlossburg im 17. Jh. Nach dér Vertreibung dér Türken (1686) sind die Verháltnisse noch nicht völlig geklárt. Sicher ist, dass die Festung Tapolca im Rákóczi-Freiheitskampf (1703-11) noch eine Rolle spiel- te, wie von Ádám Béri Balogh aus einem Brief im Marz 1707 hervorgeht, dass ein Hauptmann bei den Kampfen, wo die österrei- cher eine beschamende Niederlage am Fusse des Berges Csobánc erlitten, gerade in Tapolca gefallen ist.

Ein solcher archaologischer Beweis ist auch die nach langer Mühe freigelegte Wolfsgrube des Burgschlosses aus dem 17.Jh. wobei mán f neben einer grösseren Menge keramischer scherben aus dem 17. Jh. auch zwei Rákóczi Münzen fand. Dieses wird Unterstützt durch Beschreibungen aus dieser Zeit von Sámuel Rotarides und Mathias Bél.

Durch die Ereignisse des Rákóczi Freiheitskampfes und beim Untergang des Burgschlosses wird die Wolfsgrube verschüttet, die Reste dér Burg, dérén Steine verwendet die Bevölkerung zum Wiederaufbau Tapolcas amAnfang des 18. Jhs. Mit dem Einbruch des ost-europáischen Feudalismus beginnt im letzten Jahrhundert die Umwandlung dér „Freihen Burschen” mit den Neusiedlern sich in den táglichen Arbeitsprozess einzugliedern. Die meisten dér Bevöl­kerung die mit dem Veszprémer Bischof 1723 in Vertrag standén (contractus) bildeten eine sogenannte contractuale Bauergemeins- chaft, welcher es gelang auch noch im 18. Jh. einen freien Stand zu haltén. Die Einwohner waren nicht einheitlich, die Bauern teilten sich in Schichten auf und von diesen bildeten sich und blüten die ebenfalls differenzierten Zünfte auf. Die Einwohner bildeten eine „Hierarchie” an dér Spitze sind dér báuerliche Kleinadel und hinten an finden wir die unbemittelten Háusler. In diesem Sinne ist alsó Tapolca im 18. Jh. ein Marktflecken (oppidum).

Sie unterscheidet sich kaum von den umliegenden leibeigenen Dörfern, aber genau wie in den hervorgehendenjahrhunderten ist sie potenziert den Möglichkeiten entsprechend findet hier weiterhin
Warenaustausch statt, und mit grossem Schwung wie wir schon erwahnten entwickelte sich die Handwerkskunst, spáter dann im 19. Jh. in erster Reihe dér mit dér Kelterei zusammenhangender Handel. Dieses gehört aber schon zűr Stadtgeschichte in dér Neuzeit.

STADT UNTER DÉR ERDE

MatthiasBél schrieb um das Jahr 1731 über die Tapolcaer Quellén: „Schwefel-Wasser quellt hier hervor, doch dieses Wasser ist nicht so warm, dass mán ohne es durch Feuer zu erwarmen darin baden kann. Trotzdem kommen viele, besonders Ármere um darin zu baden und werden auch gesund. Aus einer reichen Ader quillt das Wasser hoch, gibt reichlich Wasser für die Bevölkerung, gerade deswegen umgab mán diese mit einem aus Stein gebauten Zaun damit mán sie vor dér verunreinigung durch die Tiere schützt und den Menschen zum baden dient.”

Heute wissen wir, dass das Tapolcaer Quellwasser kein Schwefel enthalt, doch das kristallklare Karstwasser und das heilende Warm- wasser gehört zu den meisst gehüteten Schiitzen dér Stadt.

Anfang des 20. Jhs. entdeckte mán den Grottenteich, dér eine grosse Anziehungskraft im Fremdenverkehr dér Stadt hat. In dér nahen Vergangenheit erkannte mán, dass die Höhlengange die sich unter dem Krankenhaus entlang ziehen, und die Luft dér Höhlen eine heilende Wirkung hat.

Wahrscheinlich war dér Spruch Rousseau ’s nie so aktuell wie heute „Zurück zűr Natúr”, weil heute charakteristisch geworden ist, dass sich das ökologische Gleichgewicht verándert hat, die chronischen Krankheiten wurden zu Volkskrankheiten, die gebrauchlichen Heil- methoden bleiben ohne Erfolg und die Wirtschaft geht zu Grunde. Dieses sind Gründe, dass dér Femdenverkehr und innerhalb dessen dér Heilfremdenverkehr in die Mitte dér Interessen gerückt ist.

Die Stadt Tapolca hat viele Möglichkeiten für die allgemeine Touristik und dér Heiltouristik, die bisher nur zum Teil ausgenutzt wurden. Ungarns viel besuchte Gegend mit ihren vielen Sehenswür- digkeiten und mit ihren besonderen ausgezeichneten natürlichen
und heilenden Fáhigkeiten sind auf jeden Fali Voraussetzungen, dass sie in Kürze als eine gesuchte Heilstátte in Európa erwahnt wird.

Diese Ausgabe möchte für die Besucher die hier Erholung, Entspannung, Heilung und Ruhe suchen, ein Wegweiser sein, dér gut zu überblicken und Auskunft gebend über Heilkuren und Freizeits- planung ausser und innerhalb dér Stadt, über und unter dér Erde, heute wie in dér Vergangenheit und in Zukunft zu gleich.

Die Stadt Tapolca liegt in West-Ungarn, an dér Nordküste des Baláton’s und von dem Bakonyer Hangén südwestlich in dér Mitte eines Beckens, mit einer wunderschönen Naturgegend, umgeben von verschiedenen hügelförmig oder sargförmigen Basalt-Bergspitzen.

Das Tapolcaer Becken, oder wie es oft in Reisebüchern genannt wird, „die Tapolcaer Drehbühne” gibt dér Stadt eine angenehme * Atmosphare.

Die riesenhangigen Berge als Zeugen umfassen schützend, mit ihren Waldern, Wiesen und Áckern unterbrockene Ebene.in denen sich wie Inseln ahnlich verstreut und versteckt, volkstümliche, geschichtliche und kulturhistorische, sehenswürdige lieblich sich anbietende kleine Dörfer befinden. Ihre Namen stammen davon, dass diese basaltmützigen Berge, die damalige Höhe dér Ebene „bezeu- gen”. In dem Wasser, des damaligen Pannon-Meeres abgelagerte Kalksteinschicht, die durch breitlaufende vulkanische Lava gebildete Basaltdecke, schützte diese Teile vor dér Abnutzung durch Wind und Wasser. Die Burgruinen von Szigliget, Hegyesd und Csobánc krönen als Zeugen dér damaligen geschichtlichen Gewittern.

Rund aus dem Becken schauend, bemerken wir viele geologische Besonderheiten auf Ihnen: Basaltsacke und Basaltorgeln, ein Meer bildendes Steingeröll mit riesigen Felsenwánden. Wo Basalt mit Lehm bedeckt ist, millionen Weinstöcke zeigen das grundlegende land- wirtschaftliche Profil dieser Gegend, welche bis heute die Kultur und die Gewohnheiten des taglichen Lebens dér Gegend beeinflussen.

Die von Bergen bekranzten, mit Waldern ausgefüllten Tálern gébén nicht nur für die Holzindustrie genügend Grundmaterial, sondern auch für den reichen und farbigen Wildstand ein zu Hause, wo die Gegend diejagd auf Grosswild eine Hochburg in Ungarn ist.

Die Flóra dieser Gegend ist sehr farbig. Das in einzelnen Régiónén charakteristische mediterráné bzw. subalpinische Mikroklima machte es möglich, dass seltene Pflanzen in reichlicher Zahl wuchsen und sich verbreiteten sowie ihr Überleben ermöglichte.

Dér Naturschutz achtet auf die sich in dér Gegend ausbreitende Landschaft, so steht des St. György Berg, dér Badacsony Berg, welche die meissten seltenen und interessanten geologischen Pflanzen und Tierwelt-Seltenheiten aufweisen, unter eigenem Naturschutz.

Das sogennante Pannonén Meer bedeckte in dér Tertiárzeit dieses Gebiet. Im Brackwasser setzte sich eine ungefahr 300 m. dicke Kalkschicht ab, welche viele Fossilien enthielt und charakteristisch sind die von Urschnecken, auch „cerithiumer” Kalkstein genannt. Im letzten Teil dér Tertiárzeit fanden hier noch lebhafte vulkanische 4 Ausbrüche statt, die hervordringende tiefere Dolomitschicht schuf die das Ázz// und Tapolcaer Becken einschliessenden Berge. Um die gleiche Zeit entstanden auf den Tafel áhnlichen Kalksteinfláchen riesige Risse. In diesem Rissen entstanden durch das strömende Wasser, den chemischen und physikalischen Eindrücken auf diesem Wege ein ausgedehntes Höhlensystem. Das ursprünglich wahrschein- lich angenommene zusammenhángende System wurde wáhrend dér Zeit durch Einbrüche und Verschüttungen in Teile aufgeteilt. Auch die Formwelt dér Höhlen zeigen, dass bei ihrem Entstehen Warmwasser eine Rolle spielte. Das dieses irgendwann auf die Oberfláche quoll und diese sich hier ansiedelnte Bevölkerung schon kannte, beweisst auch dér Name dér Stadt.

Imjahre 1902 gab dér Báckermeister Pál Tóth, dem Meister Ferenc Németh den Auftrag, auf seinem Grundstück in dér Kisfaludy str. Nr. 6. einen Brunnen zu bohren. Von dem Weiteren berichtete das Tapol­caer Blatt, am 17 Feb. 1903 in einem Artikel folgend: ,Als sie sich in einer Tiefe von 14 m. befanden, nach einer Sprengung bemerkten die Arbeiter, dass im Brunnenloch an dér südwestlichen Seite sich eine öffnung befand, durch welche ein Mensch zusammengezogen durch- kriechen konnte. Es dauerte nicht lángé so trieb die Neugier ein Paar Unternehmungslustige die in die Öffnung sehen wollten. Mit grosse Überraschung merkten sie, dass die enge Öffnung bald zu einem
breiten Gang wurde, welche eine Höhe von 1 1/2 m. bis zu 4-5 m. hatte.”

Die zufálligen Forscher durchgangen die hier gefundene Höhle und dérén zugángigen Raume. In den Raumen zwischen Schuttbarri- kaden fanden sie mehrere kleine Seen. Ungefáhr 50 m. vöm Brunnen entfernt sahen sie kleine und grössere Öffnungen die darauf hinwei- sen, dass sich dórt weitere Raume befinden.

Dér Direktor dér Bürgerschule Gustav Reál verstandigte das Institut für Erdkunde, welches den weltberühmten Geologen Lajos Lóczy damit beauftragte die Höhle wissenschaftlich zu erforschen. Er benannte auch die Höhle als See-Grotte.

Die begeisterten Bürger Tapolcas bildeten 1910 eine Höhlenge- sellschaft, zűr Erschliessung des Naturschatzes in Fremdenverkehr. < Dér berühmte Tapolcaer Baumeister Aladár Keszler baute den ersten Abstieg in die Höhle und nebenbei zeichnete er den ersten gebrauch- baren Lageplan dér Höhle, doch in seiner endgültigen Form entstand er in den 50-er Jahren.

In dér Zeit des ersten Weltkrieges vernachlassigte mán die Höhle, die Beleuchtung wurde zerstört und nur 1923 wurde sie wieder für die Besucher eröffnet. Durch die Anziehungskraft im Fremdenver­kehr békám sie 1928 eine neue Beleuchtung.

In Nagykanizsa war 1925 ein starkes Erdbeben. Auf diesem Grund brach in Tapolca Pánik aus, die Einwohner vorderten die Abgeordne- ten-Korporation auf, die Lage dér Stadt zu prüfen, die über den Höhlen gebaut war. So beauftragte mán den berühmten Höhlenfors- cher Ottokár Kadic, dér zusammen mit Habért Kessler die sachvers- tandige Untersuchung vornahm. Dem ist zu verdanken, dass noch neuere Höhlen freigelegt wurden und die schon gefundene Kranken- haushöhle ausgemessen wurde.

In den Dokumenten aus den Jahren 1936 fanden wir zwei interessante Angaben über die Höhlen. Eine, dass die Tochter des Báckenmeisters Pál Tóth einen Prozess gégén den Brunnenbauer Ferenc Németh einleitete um den Vorrang dér Höhlenentdeckung. Zweitens stellte mán fest, dass sich dér Wasserspiegel um 40 cm. verringerte seit 1902.

Dér Teil zum Kahn fahren entstand 1938, mit dér Ausraumung dér
Schuttbank und die künstliche Herstellung eines 25 m. lángén Ganges. So entstand ein ungefáhr 250 m. langer rundförmiger Gang, welcher zwischen 0,5-5 m. tief mit kristallklarem, im Lampenlicht grünlich glanzendes Wasser, die romantischen gebogenen Wande sind reich an Formenbildungen den Gang entlang gab dér Kranweg ein unvergessiiches Erlebniss. Unter dem Wasser auf dem Grund und an den Seitenwanden sind öffnungen zu sehen, dass mán annehmen konnte, dass die Höhle einer unteren Schicht sich fortsetzte. Seit dem Jahre 1950 wurden von mehreren Vereinen mit Tauchern weitere langere Unterwassergange entdeckt, mit diesem zusammen sind es nun schon 2 km.

Die Temperatur des Höhlenwassers betrágt nie weniger als 19 °C, höher als die allgemeine Temperatur des Karstwassers. Dies beweisst auch, dass sich hier das Karstwasser mit Warmwasser vermischt. Das Wasser kam and dem Miihlenteich zűr Oberflache, speiste so mit Schönheit die Stadtmitte und gab dem Teich Stimmung, von hier wurde das Wasser durch den Tapolca-Bach in den Balaton transporti- ert. Am Anfang dér 80-er Jahre brachte die Quelle dér Höhle 22 000 liter Wasser pro Minute hervor. Durch die Wasserentziehungen dér in dér Umgebung liegenden Bergwerke versiegte die Quelle, die Möglichkeit dér Bootsfahrten war beendet, dér Wasserstand des Mühlenteiches bedurfte einer künstlichen Lösung. Mit dér Schliessung dér Bergwerke, Anfang dér 90-er Jahre wird sich die Lage wahrschein- lich andern.

Die zűr Zeit besichtigende Lángé dér Höhle betragt 340 m., die Temperatur betragt 18-19 °C und mit dér hohen Luftfeuchtigkeit zusammen, macht es den dortigen Aufenthalt ausserordentlich ange- nehm.

Den Eingang in seiner jetztigen Form hat mán in den 50-er Jahren errichtet, davor ein modernförmiger Kunstbrunnen von Lenke R. Kiss. Vöm schönen ausgebauten Empfangsraum gelangen wir über 74 Stufen hinunter, in den 20 m. lángén, 6-8 m. hohen Lóczy Raum. Von rechter Hand, durch Lampen erleuchtet wurde dieser Brunnen, von welchen die Entdecker in die Höhle gelangten. Übrigens, an dér ersten Ruhestelle, ist eine kleine Marmortafel angebracht, welche an den Entdecker Ferenc Németh erinnert. Von linker Hand aus, gelangt
dér Besucher durch eine Felsenöffnung in einem 50 m. lángén Gang, dér sich zeitweise zu Raume erweitert. Den grössten dér Raume bennante mán nach dem grossen in Tapolca geborenen Dichter, János Batsányi. An dér Nordseite öffnet sich dér runde Gang, dér vorher für Bootsfahrten geeignet war. Auf den Bódén können wir, durch öffnungen das Wasser schillern sehen, welches die unteren Raume füllt.

In den Tapolcaer höher gelegenen Höhlensystem sehen wir kaum sehenswürdige Tropfversteinerung oder kristallige Ablagerungen. Aber an den Wánden und den Decken kann mán Spuren wunderschö- ner Karstbildungen sehen, die durch die Arbeit des strömenden und reissenden Wasser von Millionen Jahren entstanden, halbkugelför- mige Abteile, Löcher, riesige Késsél in Formen von Steinspitzen. In 4 den tieferen und jetzt noch unter Wasser stehenden Raume kann mán wunderschöne Kalcit und Aragonit-kristallige Gebilde sehen, an mehreren Stellen kann mán von Bedeutung ausgebreitete Tropfstein- fliessungen, Strohtropfsteine finden. In dér Stadt und den umliegen- den Dörfern werden mehrere Erbsensteine in Familien aufbewahrt, welche so sagt mán aus Höhlen stammen, die mán bis heute noch nicht erschlossen hat.

Sehr interessant und farbig ist das Leben dér Höhlen. Bisher ist es gelungen 22 Arten von Gelenkfüsslern, 4-5 verschiedene Moosarten abzusondern. Das karakteristischeste Lebewesen ist die allgemein bekannte Elritze, das liebe blitzschnelle Fischchen.

Die Seenhöblen übernahm 1989 dér Bakonyer Bauxitbergbau Betrieb, und unterhált ihn. Es ist gut möglich das in den vergangenen Jahren die Höhle eine Besucherzahl von 150000 im Jahres- durchschnitt hatte, welche aber stark zurück ging ohne die Bootsfahr­ten. Durch nicht genügende Pflege hat sich dér Zustand dér Höhle und dérén Einrichtung sehr verschlechtert. So wird nun dér Bergbau- betrieb die Höhle erneuern und eine reprásentative Beleuchtung einbauen lassen. Im Bau ist ein vertiefter Gang dér zum spazieren geeignet ist, wo mán eine Ausstellung über die Lebewesen im Balaton errichten wird, mán bereitet sich aber auch darauf vor, dass mán die Bootsfahrten wieder aufnehmen kann, sóbald das Wasser zurück kommt.

In dér Stadt und Umgebung bei Brunnen und Hausgrundaus- schachtungen stiess mán auf Höhlen vermutende Raume. Diese hat mán allgemein zugestopft oder vermauert. Die grösste und bekann- teste darunter, ist die inzwischen von besonderer Bedeutung gewor- dene Krankenhaushöhle.

Die Verbindungen dér einzelnen Höhlen mit einander besteht nur aus dem Volksmund, den diese zu finden, oder auszugraben, ist bisher nicht gelungen. Die Forschungen durch die begeisterten Teilnehmer dér Bauxit Höhlenforscber wird fortgeführt.

1925 bei dér Grundaushebung zum Bau eines Pavilons des Sdatischen Krankenhauses fand mán eine ziemlich grosse Höhle, welche 4 m. höheres Bodenniveau, als die Seegrotte hat, und deshalb trocken ist. Aus statischen Gründen machte es spáter nötig den 13-15 < m. tiefen Hohlraum zu sichern. Durch die Kriegsvorbereitungen dér 30-er Jahre, lag es nahe die Höhle ganz auszuheben und vöm Schutt und Steingeröll zu befreien, mit Beleuchtung zu versorgen um so einen Raum herzustellen, wo sich Menschen aufhalten können, um so dsSchutzraum zu dienen. Unter dér Leitung des berühmten Ingenie- urs und Höhlenforschers dr. Hubert Kessler, wurden die Arbeiten 1937-38 durchgeführt.

Mit dér Zeit hat sich unter dér Bevölkerung dér Gegend die Meinung verbreitet, dass die Luft dér Höble für chroniscbe Erkran- kungen dér Luftwege, eine beilende Wirkung bat. Die an Astma sowie chronischen Lufiwegen Erkrankungen Leidenden suchten die Höhle auf, auch ihre an Keuchhusten erkrankten Kinder brachten sie in die Höhle. Durch die wundervolle Heilung dér zu letzt gennanten, brachte mán aus Marmor Tafeln, mit Danksagungen an den Wánden an. Leider sind diese verloren gegangen.

Im II. Weltkrieg dienten die Höhlen dér Bevölkerung als Luftschutz- raume. Die Einwohnerschaft zog sich in erster Reihe in die Seegrotte zurück, die Krankenhaushöhle bot Schutz für die Kranken. So bot sich Gelegenheit, dass die Wirklichkeit dér Legende dérén Heilwirkung dér Höhlenluft auch von Árzten kontrolliert werden konnte. Die in dér Höhle arbeitenden Fachkráfte stellten fest, dass trotz wenig vorhandener Medikamente, dér Zustand dér an Luftwegen Erkrankten wáhrend dem Zwangsaufenthalt in dér Höhle, verbesserte.

Am Ende dér 50-er Jahre gelangten nach Tapolca die Nachrichten, dass in Európa, sogar auch in Ungam das Kiima in einzelnen Höhlen mit Erfolg zűr Behandlung gégén chronische Erkrankungen dér Luftwege angewandt wird. Durch diese Informationen und dér konkreten Erfahrungen dér Bevölkerung gestützt begannen die Fachkráfte des Stadtischen Krankenhauses mit Versuchen dér Be­handlung in dér Seegrotte, mit gutem Erfolg, obwohl dadurch dér Fremdenverkehr in Rückstand geriet. Gerade deshalb kam mán auf den Gedanken, die Höhle unter dem Krankenhaus, die seit dem II. Weltkrieg unbenutzt war, zu Heilzwecken auszubauen.

Zűr Realisierung des Planes, kam es am Anfang dér 70-er Jahre, mit dér Zusammenarbeit dér Stadt, des Krankenhauses, des Bakonyer Bauxitbergbau-Betriebes dem Alumínium Industrie Trust und dér Genehmigung und moralischen Unterstützung des Gesundheitswe- sens. In die Reihe dér Unterstützenden schlossen sich spater noch mehrere Betriebe und Organe an, in erster Reihe die Geiverkscbaft dér Cbemie-Arbeiter.

Die Sicherungseinrichtungen dér Höhle und dérén Beleuchtung wurde erneuert, durch einen Personenaufzug, Telefonleitung und telemetrische Instrumente wurde die Verbindung mit dér oberen Station in Krankenhaus hergestellt, wo mán Krankenzimmer, Unter- suchungsraume, Turnsaal und eine Physikotherapeutische Abteilung einrichtete. Bei dér Einrichtung dér Höhle wurde auf die Bequem- lichkeit Rücksicht genommen, die Behandlungs -Abteilung wurde mit diagnostischen und therapeutischen Instrumenten versehen. Die fachliche Überwachung und Behandlungsarbeiten wurde von selb- standigen Fachpersonal órganisiert.

Die Lage dér Höhle direkt verbunden mit dem Krankenhaus gibt in ganz Európa eine einmalige Möglichkeit dafür, dass in dér vorteilbaf- ten klimatischen Umgebung gefüllt mit heilpraktischen Inhalt, die für eine sichere und angenehme heilende Umgebung eines Sanatoriums garamiért.

Zűr Zeit steht eine Grundflache von 2000 m2 für Heilzwecke zűr Verfügung, dér Luftraum dér Höhle betragt 4000 m3, sie hat 3 Ausgánge (einen Aufzug, ein Treppenhaus und ein Einsteigeschacht) allé drei führen auf das Gebiet des Krankenhauses. Dér mit dem Lift

ankommende Besucher gelangt auf einem kurzen ausgebauten Gang entlang in einem Vorraum dér mit Saulén aus Stein gebaut einen weiten Raum sichert, von welchem mán weiter in dér grössten zentralen Raum gelangt. Von diesem öffnen sich weitere drei grössere Raume, welche mit bequemen Liegen eingerichtet sind und den Patienten als Ruhemöglichkeit dienen. Auf einem romantischen kurzen Gang entlang gelangen wir in einen Raum dér schon vor Jahren mit Beton gemauert war, wo mán für Notfalle eingerichtet ist, dieser Raum ist heizbar und wurde als Turnsaal ausgebaut. Zum letzten schloss sich ein neuer langlicher Raum an, dér als Liegeraum benutzt wird, aber in erster Reihe zűr Heilgymnastik und Autogen- Trainingsübungen dient. Von hier biegt sich die Höhle in einem scharfen Winkel, so gelangt dér Besucher durch kleinere Raume und 4 enge Gangé wieder zurück in den Vorraum, in einem Ring ahnlichen

Rundgang. Im hinteren Bogén dér Höhle sind noch mehrere Wand- reste aus dem II. Weltkrieg zu finden. Hier befindet sich die öffnung des Einsteigschachtes, welche die Lüftung dér Höhle reguliert. Auf diesem Abschnitt führt eine, für 2-3 Personen gángige öffnung zu kurzen und langeren Gangén mit Abzweigungen. Diese bedeuten aber bis jetzt nur für ausgebildete Höhlenforscher ein begehbares Gebiet. Aus jeder Hinsicht gesehen ist die von Endre Piedl 1985 entdeckte Höhle, davon wurde ein 300 m. langer Abschnitt freigelegt, welche aus höhlengenetischen und ausser geologischen Interessen (genetische Funktion des Warmwassers hinweisend auf Kristallabla- gerungen und Tropfsteinbildungen) auch zűr Erweiterung dér Heil- raume Möglichkeit gibt.

Touristen habén in die Krankenhaus-Höble keinen Zutritt, Grup­pén können in den Kurpausen die Höhle besichtigen, in Begleitung mit dér Genehmigung des Chefartztes, oder seinen Stellvertreter.

Die Höhle hat einen sehr komplizierten mikroklimatischen Auf- bau, mit mehreren solchen Eigenschaften, welcher mán biologische Wirkung zuspricht. Die Luft dér Höhle ist ausserordentlich sauber, es fehlen darin diese phvsikalischen, chemischen und biologischen Verunreinigungen, welche eine wichtige Rolle spielen bei dem Entzündungs und allergischen Krankheitsbild. Die steinige Schicht über den Gangén filtert einen Teil dér schadlichen meteoroligschen
Veránderungen. Im Allgemeinen ist die Stabilitat charakteristisch, welche Impressionen, ohne Stress in dér Umgebung, zusammen eine wichtige heilende Wirkung hat, in diesem das sogenannte psychoso- matische Krankheitsbild. Vöm heilenden Standpunkt ausgesehen ist wahrscheinlich die hohe Luftfeuchtigkeit bildende – mit speziellen physischen-chemischen Eigenschaften tragende elektro-aerosolische Luft – welche die riesige Grotte in natürliche inhalations Raume einweiht, welche die Luftwege selbstreinigend einen besseren Durch- gang verschaft. In dieser fantastischen natürlichen Umgebung, noch dazu und mit viel bessere Wirkung wird das Rehabilitationsverfahren, ohne Medikamente angewandt, wie bei den gewöhnlichen Umstán- den im Krankenhaus.

Zűr Aufnahme dér Patienten stehen 24 Betten zűr Verfiigung, wo sie fachlich versorgt und wie in einem Sanatorium untergebracht sind, zűr Luftwegendiagnostik und zűr Luftwegenrehabilitation steht eine technisch gut versorgte Station zűr Verfiigung, welche dem mit allgemeinen profilén Krankenhaus angeschlossen ist.

In den letzten 15 Jahren suchten hier und fandten Tausende an Asthma, Bronchialkatarrh und hohen Blutdruck Erkrankte Linderung. Im Rahmen dér Klimatherapie vorgenommene Komplex Luftwegen­rehabilitation verbesserte sich dér Zustand dér Patienten für lángere Zeit, dadurch verringerte sich wesentlich dér Anspruch auf íMedika- mente, Krankschreibung und Krankenhausaufenthalt. Auf Grund dér überzeugenden Erfolge qualifizierte das Ungarische Ministerium für Gesundheitswesen die Höhle 1981 als Kurhöble.

In den letzten Jahren wurde auch dér Kindesasthma ein Teil dér Tátigkeit dér Kurhöhle zűr Pflege und Rehabilitation. Im Jahre kommen mehrere hundert Kinder in die Stadt um irrt speziellen Programm des Heillagers den kniffigen Kampf gégén die Krankheit zu lemen.

Die zűr Höhle gehörende Gesundheitseinrichtung hat im Inn – wie im Ausland fachlich guten Respekt, im Höhlenklimatologischen und Klimatherapeutischen Bereich so wie in dér Forschungsarbeit und praktizierenden Heilkunde hat sie gleichzeitig eine führende Rolle. Das Interessé in den Reihen dér darauf angewiesenen Kranken wáchst so sehr, auch aus allén Teilen dér Welt kommen Gesuche und
Áusserungen, die weit die Möglichkeiten dér Station überschreiten. Neben dem renovierten Gabriella Hotel, stehen noch mehrere Pansionen (ASPA, Artemisz, Villám) zűr Verfügung die neben dem allgemeinen Fremdenverkehr, auch den Anforderungen zum Kurf- remdenverkehr entsprechen.

Die Infrastruktur dér Stadt entwickelt sich, dér Kreis dér Gastrono- mie dér Dienstleistungen so wie dér kulturellen und Unterhaltungse- inrichtungen erweitern sich. Die Naturreiche Umgebung versichert nicht nur eine frische und saubere Luft, trotz dér dinamischen Entwicklung von Industrie und Stadt, sondern gibt viele Möglichkei­ten zűr kulturellen und unterhaltenden Freizeitgestaltung.

Dér Balaton ist in Európa, eine dér beliebten Badeorte in dér Sommersaison dér Wasser – im Winter dér Eissport mit seinen vielen 4 Möglichkeiten. Das Gebiet im Bakony gibt für’s Jagen, für Ausflüge, zum Bergsteigen, für Höhlenbesuche und Drachenfliegen gute Möglichkeiten. Besondere Gebráuche und Möglichkeiten sind in dér Gegend gegeben für den Pferdesport. Nicht nur in dér geschichtli- chen Weingegend werden weltbekannte ausgezeichnete Weine ange- boten, sondern auch viele mit volkstümlichen Vorstellungen wird dem hier Ruhe suchenden das Programm verschönert. Die in dér weiteren Umgebung liegenden Burgen und Dörfer sind reich an geschihtlicher Vergangenheit und gébén für grössere Ausflüge Gele- genheit. Nebenbei ist Tapolca ein Verkehrsknotenpunkt, gleich aus welcher Richtung, gleich mit welchem Verkehrsmittel kann mán sie gut erreichen, sie ist dem internationalen Telefonnetz und Telex angeschlossen.

Tapolcas Gegend ist heute ein beliebter Zielpunkt des Tourismus. Die Stadt verfügt über zwei wunderbare Naturverandlagungen, welche ihrer Anziehungskraft erhöhen könnte. Die Kurhöhle mit ihre einmaligen Veranlagung und ihrer Dienstleistungen k^nn heute schon von Weltruhm sprechen. Sein wertvolles Heilwasser ruht noch ungenützt in dér Tiefe dér Erde. Dieses könnte mit genügend fachlicher, mit infrastrukturem Hintergrund eine Grundlage für ein hekannter Europaischer Heilort sein.              *