Dr. Horváth Tibor, Dr. Törőcsik Zoltán – A tapolcai gyógybarlang és romkert

A TAPOLCAI GYÓGYBARLANG ÉS ROMKERT

DIE HEILGROTTE UND DÉR RUINENGARTEN VON TAPOLCA

TAPOLCA, 1989

A Tapolcai Gyógybarlang Baráti Köre kiadványa

Ein Verlag des Freundschhaftlichen Kreises dér Heilgrotte von Tapolca írták: »

Verfasser:

Gyógybarlang: Heilgrotte:

Dr. HORVÁTH TIBOR

Romkert:

Ruinengarten: Dr. TÖRÖCSIK ZOLTÁN

Lektor:

Dr. SÁGI KÁROLY

Fotók:

FotÓS:

BORBÁS JÁNOS

Felelős kiadó; Dr. Horváth Tibor

Készült 5000 példányban 4,5 A/5 ív terjedelemben ISBN: 963 04 0131 2 89-2832 Pécsi Szikra Nyomda

Felelős vezető Farkas Gálx>r igazgató

TISZTELT OLVASÓ!

Rendhagyó módon szerkesztett könyvet tart kezében.

Régészet, ásatás, Tapolca múltja, múzeum; tüdőgyógyászat, gyógy- barlang, asztmás betegek kezelése, kórház.

Mindez egy kiadványban. A szerzőire jellemzően tudományos igénnyel, közérthetően, publikusan.

‘ Ásatás és gyógybarlang hogy kerülhet közös nevezőre? Természete­sen nem azzal, hogy mindkettő a föld felszíne alatt van. Tapolca város jövő tervezése teremt kapcsolatot az életünket egyreinkább befolyásoló sokaknak egzisztenciát teremtő idegenforgalommal, gyógyturizmussal.

Az idegenforgalommal foglalkozók jól ismerik a tapolcaiak terveit. Külföldi tőke segítségével gyógyszállót kívánunk építeni, hozzá fejlett infrastruktúrát. Az idegenforgalom fogadására történő felkészülés mai állapotáról nyújt információt e könyv, ezért ajánlom minden Tapolcát szerető, sorsát segítő olvasó figyelmébe.

Baski Sándor

tanácselnök

A MÚLT ÉS EMLÉKEI

Tapolca gazdag, sokszínű és változatos múlttal rendelkezik. A település tulajdonképpeni történelmi magjában, az állandó hőmér­sékletű Malom-tó és Kistó felett emelkedő Templom-dombon évek óta folyó régészeti ásatások bizonyítják itt az ember folyamatos jelenlétét ^z /. e. V évezredtől egészen napjainkig. Ebben nemcsak a kiapadhatat- lannak tűnő források által táplált melegvízű tó, s a hadászati szempont­ból mindenkoron jól védhető domb játszott szerepet, hanem egyéb, a lakóhelyet kereső ember számára rendkívül előnyös települési ténye­zők is. A domb alatt futottak össze – talán már a réz- és bronzkor óta – a Balaton-felvidék legfontosabb útvonalai. A környék szinte kínálta az építkezésekhez szükséges fa- és kőanyagot, az agyagot és meszet. A földművelés szempontjából ugyan szűkös, gyengén termő köves talajt feledtették a közeli Szentgyörgy-hegy mediterrán tájat idéző, napsüté­ses lankái, amelyek kiváló lehetőséget adtak a szőlő- és gyümölcster­mesztésre. Ez utóbbi egyébként a rómaiak idejétől egészen napjain­kig meghatározó szerepet játszott városunk életében, fejlődésében.

Arról se feledkezzünk azonban meg, hogy az első, már földműve­lést, állattenyésztést, szövés-fonást és fazekasmesterséget is ismerő embert, a neolitikum (újkőkor) emberét elsősorban a vadban gazdag erdők, s a Balaton ekkor még szinte a Templom-domb lábáig felnyúló lápos, halban és csíkban gazdag öble csábította itt letelepülésre, valamikor az i. e. V. évezred környékén. Nyomairól a mai Plébániakert­ben ásatások során előkerült tárgyi emlékek árulkodnak. Elsősorban azok a nagyméretű, gondosan megmunkált, ma már kiegészített-res- taurált élelemtároló edények, amelyek a Városi Múzeum régészeti kiállításában tekinthetők meg.

A Városi Múzeum épületét a Templom-dombon találjuk. Mai formájában 7573-ban építették, eredetileg kántor-tanítói lakás és iskola volt. A Városi Tanács az épületet 7.9Z9-50-ban felújíttatta, s /952-ben itt szerveződött meg a környék iskolatörténeti emlékeit gyűjtő és feldolgozó Pedagógiai Gyűjtemény. Tevékenységi köre hamarosan kiterjedt a régészet, néprajz, helytörténet és képzőművészet kutatására is, muzeális törzsanyaga pedig – elsősorban a templom-dombi régészeti ásatásoknak köszönhetően – szinte napról-napra gazdagodott. 1987. július 7-jén táj-(területi) múzeumi rangot kapott, melynek gyűjtőterülete az egész Tapolcai-medence. Régészeti kiállításán kívül a múzeum helyet ad az iskolatörténet emlékeinek is. „Séta egy régi iskolában” c. kiállításában általános és helyi iskolatörténeti anyagot mutatunk be. Külön vitrin hívja itt fel a-figyelmet arra, hogy ebben az iskolában tanult egykor városunk nagy szülötte, a magyar felvilágosodás korának kiemelkedő költője, Batsányi János (1763-1845) is. A szomszédos, eredetileg is tantermül szolgáló helyiségben egy korahű, századeleji iskolai tantermet mutatunk be. Az épület pincéje sem maradt kihasználatlanul: itt kapott helyet a tapolcai születésű szobrászművész, Marton László háromszoros Munkácsy-dí- jas, Kiváló Művész 30 gipsztervből álló kiállítása.

A réz-, bronz- és vaskor emlékeit elsősorban a város környékéről (Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Poszdomb, stb. ismerjük, s a Templom­domb majd csak a rómaiak korában (i. sz. I-IV. század) kap ismét központi szerepet. Augustus császár (i. e. 27-i. sz. 14) légiói Agrippa és a későbbi császár, Tiberius vezetésével z. e. 77-ben hódítják meg az ekkor pannon törzsek által lakott Dunántúlt. Pannónia provincia megszervezése után itt is uralkodóvá válik a római mintájú gazdálko­dás. Ennek letéteményesei az itáliaiak és a szolgálatukat letöltött katonák (veteránok) voltak, akik földbirtokaikon ún. villagazdaságo­kat hoztak létre, s itt rabszolgákon kívül szabadokkal is dolgoztattak. A birtokközpontban foglaltak helyet a lakóépületek, közelükben gazda­sági épületekkel, s alattuk gyakran kerttel. Hasonló birtokközpontnak adhatott ekkor helyet a tapolcai Templom-domb is. Az ásatások során feltárt római lakóépületek alapfalainak maradványait ma konzervált állapotban a templom-dombi Romkertben tekinthetjük meg.

A Romkert 1988. májusában létesült. Előzménye az a négyéves szisztematikus régészeti kutatómunka volt, amelyet anyagilag és erkölcsileg is egyaránt a Tapolcai Városi Tanács és a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat támogatott. Az ásatások nyomán ismét napvilágot látott, a város régmúltját is idéző falakat konzerváltuk, egyrészüket pedig helyreállítottuk, korahű állapotban rekonstruáltuk. A Romkert ünnepélyes megnyitása alkalmából Marton László szobrászművész Tapolcának ajándékozta Múltunk c. bronzba öntött köztéri alkotását, amelyet a helyszínen egy római kori villaépület alapfalán állíthattunk fel.

Az ásatási szelvények vastag, fekete égésrétegének alapján feltéte­lezhetjük, hogy a római kori birtokközpont épületeinek egyrészét tűzvész – pontosabban tűzvészek – pusztíthatták el. S itt elsősorban a Kárpát-medence „barbár” népeinek arra az óriási támadására gondol­hatunk; amelyet i. sz. 260 körül indítottak a provincia ellen. Ezt támasztja alá az a nagy éremlelet is, amely a közeli Szentgyörgy-hegyen a múlt század 70-es éveiben került napvilágra. A több száz darabból álló lelet időben utolsó darabjait Gallienus császár (i. sz. 253-268) idejében verték, s ekkor rejthette földbe azt a közelgő támadás elől egykori tulajdonosa.

Egyébként a későrómai kor (i. sz. III-IV. század) templom-dombi birtokközpontjához tartozó település nyomait is megtaláltuk a szom­szédos Plébániakertben, a temető csontvázas sírjai pedig a mai Csányi 4 László utcában kerültek elő. Az egyik kelet-nyugati tájolású, élére állított tetőfedő téglákkal (tegulákkal) kibélelt sírban női váz nyugo­dott. A nyak körül kék üvegpaszta gyöngyökből álló gyöngysor, a bal csuklón bronzszálakból sodort karperec, a jobb vállnál pedig egy barnára festett agyagpohár feküdt. A csontokat vastag mészhabarcs réteg fedte. A sírt mellékletei az i. sz. IV. század első felére datálják, a leírt rítus – a sír tájolása, a száj közelében elhelyezett pohár, a tetem mésszel való leöntése – alapján pedig korai keresztény (ókeresztény) temetkezésre gondolhatunk. A Csányi utcai későrómai temető fölött húzódó, összefüggő égésréteg már a barbár népek IV. századi (i. sz. 374 körüli) pusztításával, esetleg a római birodalomnak is véget vető népvándorláskor keleti népeinek első támadásaival hozható kapcso­latba.

Megjegyezzük, hogy Tapolca római kori elődjét, az Aquincumot (Óbudát) Itáliával összekötő legrövidebb út mentén fekvő települést Finály Gábor, a századforduló tudós tanár-régésze, Caesariana-Na\ azonosítja.

A népvándorlás korának, a hunok, keleti gótok., langobardok és avarok uralmának időszakából tárgyi emlékek ezeddig nem kerültek elő a város területéről, de jól ismertek ezek közvetlen környékünkről. Itt is említsük meg azt a jelentős régészeti ásatást, amely az avarok uralma idején (i. sz. VI. -VIII. század) itt kialakult sajátos kultúra, az ún.

Kesztbely-kultúra lesencetomaji nagykiterjedésű temetőjét hivatott napjainkban feltárni.

A honfoglaló magyarok a IX-X. század fordulóján,.900-ban szállják meg a Dunántúlt. Környékükön a Vérbulcsú-, más nevén Izid-nemzet- ség telepedett meg. Tapolca területén ekkor valószínű szláv népessé­get találtak, a település neve ugyanis szláv – közelebbről: pannóniai szlovén – eredetű. Jelentése „hévíz, meleg víz”; a település tehát a melegvizű patakról, illetve tóról kaphatta egykoron nevét. Legrégebbi írott formájában (Topulza) III. Béla király egy 1182-84-ben kelt oklevelében fordul elő. Ettől az időtől kezdve már az írott történelem dokumentumaiból is rekonstruálható többé-kevésbé városunk múltja.

Egy 7272-ben kelt oklevélből megtudhatjuk, hogy II. Endre király 1217. évi szentföldi hadjáratát megelőzően Tapolcát már közeli 4 hívének, Turul ispánnak adományozta. Turul a Templom-dombon alakította ki földesúri magángazdaságának (prédium) központját: itt magánkegyúri templomot és közelében lakóhelyül kúriát építtet. Ennek a román ízlésben épített templomnak a déli falát máig megőrizte a Templom-domb kellős közepén emelkedő róm. kát. plébániatemplom.

Az ásatások során derült fény arra, hogy a XIII. századi, Boldogságos Szűzről elnevezett templomnak már elődje is állott itt a korábbi, XI-XII. századokban: ugyanis a XIII. századi falak alatt is Árpád-kori temetkezéseket találtunk. Elegendő kutatások híján azonban ma még nem tudjuk megmondani, hogy fából, avagy maradandó anyagból: kőből épült-e ez a templom? Mindenesetre a tapolcai templom – legalábbis a XIII. századtól kezdődően – jelentőségét tekintve messze kiemelkedett a környék templomai közül: 1280-ban a veszprémi püspök „egyházmegyéje legszebb és legünne­pélyesebb templomának” nevezi. 7290-ben Turul leszármazottja, vagy közeli rokona, Tapolcai Lőrinc ispán a kegyura. A XI-XV. századfordulóján a templomot új kegyura, a városlődi karthauzi szerzet bővíti ki, már gótikus ízlésben. Ekkor épül a szabályos nyolcszög három oldalával záródó, boltozott szentély, a hozzá északról csatlakozó sekresty ével. (Ez utóbbit a későbbi átalakítások során elbontották). A XV. század első évtizedeiben készültek a templom külső falát díszítő freskók. A déli – mint írtuk, XIII. századi eredetű – falon, a korabeli bejárat mellett Szent Kristóf alakját festették meg, vállán a gyermek Jéztissal. A szentély külső, keleti zárófalát borította a Jézus születése” freskó. A róm. kát. plébánia tulajdonát restaurálás után a Városi Múzeumban állí­tottuk ki.

A XVI. században utoljára 7550-ben értesülünk a tapolcai templomról: esperese ekkor Antal, oltárospapja pedig Benedek. A török hódítás másfél évszázadának idején a templom léte – kisebb-nagyobb megszakításokkal – folyamatos, de a pusztításokat nyilván nem kerülhette el. Nagyobb renoválására 7670-ben kerül sor. Ekkor készülhe­
tett a korabarokk ízlésében u. a kőből faragott keresztelőmedence, is, amely ma a templom szentélyében látható. A XVIII, században – 1756-57-ben – Padányi Bíró Márton veszprémi püspök anyagi támogatásával kibővülhet a templom hajója és tornya; ez utóbbira óra kerül, glóbuszát aranyozzák. A templom déli oldalán, a gesztenyésben áll ma az ugyancsak 7757-ben készített Szentháromság szobor, amely egykor a város főterét díszítette.

Bár a késői barokk átalakítások után még a XIX. században, sőt, e század elején-közepén is jelentős*áltozásokon esett át a róm. kát. plébániatemplom épülete, egy kori román és gótikus elemeit híven megőrizte.

A templomhoz észak felől az 1872-ben épített, Paulai Szent Vincéről nevezett irgalmas nővérek zárdájának épülete csatlakozik. 7957-től 7977-ig              János

Gimnázium működött itt, ma pedig az épület emeleti részén a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat Bauxitbányászati Gyűjteményének kiállítótermei találhatók.

AX/V. században jelentős változások színtere Tapolca: ekkor indul meg az a sem korábban, sem későbben nem tapasztalt gazdasági-társa- í dalmi fejlődés, amely Tapolcát mintegy két évszázadra a Balaton-felvi- dék és a történelmi Zala megye egyik legjelentősebb központjává teszi.

Turul ispán utódairól, a Tapolcai-családról nem hallunk már ekkor: Nagy Lajos király ide 7346-ban hospeseket telepít, tapolcai birtokát pedig már a következő évben, 7347-ben a leveldi (városlődi) kart­hauzi szerzeteseknek ajándékozza. Az 737<8-ban kelt adománylevél­ben Tapolcát már mezővárosként (oppidum) említi, s az alábbiak ismeretében ez korántsem meglepő.

Immáron évszázados heti piacain, majd vásárain a környék mező­gazdasági és kézművesipari termékei cserélték gazdát. Az előnyös útvonalaknak köszönhetően, nyilván megfordultak itt a külföld keres­kedői is. Tapolca esetleges vámhely, mi több, harmincadhely volta ma még vitatott kérdés. Az viszont tény, hogy a XV. század közepétől királyi sókamra működött itt, s ezzel egyidőben lett a királyi kamarahaszna (lucrum camerae) beszedésének egyik központja is. A veszprémi egyházmegye zalai főesperességének egyik vicariátusa, esperesi székhelye korábban is Tapolca volt már. A kerület esperesé­nek, Balázsnak nevét 1317-ből ismerjük, tíz év múlva pedig Pálról, Turultapolca – a Templom-dombot övező közvetlen település – papjáról olvashatunk okleveleinkben. Ugyancsak a veszprémi egyház­megye egyik tizedet (dézsmát) beszedő központja is Tapolca lett („ Cultellus Thápolczakees”). A mezőváros plébániai iskolájának majd

egy tucat tanulóját ismerjük név szerint is az 1383 és 1491 közötti időszakból: ők aztán a külföldi egyetemeken – Bécsben, Páduában – folytatták tanulmányaikat. Tapolca a XIV. százcici harmincas éveitől kezdődően a nemesi vármegye közgyűléseinek („generális congrega- tio”) egyik székhelye, ahol „királyi meghagyásból és tekintéllyel” gyakran maga a nádor bíráskodik. Nem véletlen tehát, hogy itt önállósodik a történelmi Zala megye Zala folyótól keletre eső területének központjaként a tapolcai sedria (sedes judiciaria = törvényszéki hely) is. Az elmondottak után talán korántsem meglepő, hogy az „igazi város’ („civitas”) nélküli késő középkori Zalában legalábbis regionális alközponttá (ún. kisvárossá) nőhette ki magát Tapolca. Ebben jelentős szerepet játszhatott nyilván a földesúr-birto- kos karthauzi szerzetesrend is, amely ugyancsak a Templom-dombot 4 választotta itt kialakítandó birtokának központjául. Először udvarhá­zat (curiát) építenek ide, majd – a XV. század második felében – egy falakkal és védművekkel is megerősített kastélyt, korabeli nevén castellumot.

Ezt megelőzően azonban a század közepén fontos események színhelye volt a tapolcai Templom-dob is. 1439-ben, első Habsburg- házi királyunk, Albert halála után zűrzavaros időszak köszönt az országra. Albert özvegye, Erzsébet születendő fiának – a későbbi V László királynak – kívánta biztosítani a trónt, a magyar rendek viszont a lengyel Ulászlót kívánták királynak. Elkerülhetetlenné vált a belvi- szály, s ebbe közvetlen környékünk is bekapcsolódott. Miközben Zala megye főispánjai, a keszthelyi Gersei Petők Ulászló, majd Hunyadi János híveinek soraiba álltak, addig a Tapolcán birtokos karthauziak, s nagyhatalmú priorjuk, Szilveszter következetesen megmaradt Erzsé­bet pártján. így aztán a két „szomszédvár” összeütközése – fennmaradt okleveleink szerint is – hamarosan bekövetkezett. A prior a tapolcai Boldogságos Szűz templomát erőddé építi ki, majd innen felfegyver­zett zsoldosaival támadást indít Keszthely ellen. Itt a Szent Márton plébániatemplomot, a keszthelyi ferencesek Boldogságos Szűzről nevezett kolostorát és a Szent Miklós templomot kifosztják és lerom­bolják, a Petők kúriáját pedig felégetik, s környékbeli birtokaikat feldúlják, kirabolják.

Természetszerűleg a válasz sem késett sokáig: a Gersei Petők
szövetségeseikkel porig rombolják a karthauziak tapolcai templomá­nak erődjét, Nos, e templomerőd észak-déli irányú, majd kelet felé kanyarodó körítőfalának maradványai konzervált állapotban ma is megtekinthetők a templom-dombi Romkertben.

A belviszályok elcsendesülésével, nem kis „huza-vona” után ugyan, de végül is a Gersei Petők kártérítésével a karthauziak helyreállíthatják a megrongált tapolcai templomot. Ekkor azonban már nem ezt erősítik meg, hanem – ahogy fentebb is írtuk – ennek közelében lévő udvarházukat építik ki falakkal és védművekkel is körülvett várkastél­lyá (castellummá). Az észak-déli tengelyű, olasz mintára tervezett, szabályos téglalap alaprajzú, négy sarkán védművekkel erődített kastély udvarára észak felől lehetett bejutni. Itt a kapu az északkeleti köralaprajzú kapuvédtomyot, s a jelenleg feltárás alatt lévő, így kellően még nem tisztázott északnyugati védművet összekötő cortina (védőfal) közepén lehetett. Az északkeleti kapuvédőtoronyból délnek kifutó védőfalat a korábbi templomerőd körítőfalának felhasználá­sával építették fel. E keleti védőfal végét köralaprajzú bástya, vagy saroktorony zárta le, amelyből a várkastély déli védőfala is kiindult. Ma e falvonulat alapjaira épül fel a Városi Múzeum – egykori kántortanítói lakás és iskola – épületének északi fala.

A karthauziak fentebb leírt kastélya egészen aXVZ. század közepéig fennállott, s majd csak a mohácsi csata (7526) után győztes török támadásainak esik áldozatul. 1552-ben és 7553-ban ugyan még arról olvashatunk, hogy a karthauzi földesúr és a mezőváros lakói a várkastélyt és templomot is felhasználva itt egypalánkvárat építenek ki, de Veszprém 1552-es, majd Vázsony 7553-as eleste után hamaro­san elveszik ez a tapolcai palánkvár is. Nagy valószínűség szerint éppen az 7554-es, Csobánc várát ugyan eredménytelenül ostromló, de itt sikerrel járó török invázió eredményeként. A tapolcai megerősí­tett birtokközpont elvesztése is hozzájárult ahhoz, hogy László, a lövöldi (városlődi) kolostorukat ugyanebben az évben elvesztő kart­hauzi szerzetesek priorja a rend javait a veszprémi püspöknek adja bérbe, maguk a szerzetesek pedig ingóságaikkal – véglegesen – elhagyják az országot.

A leírtakkal egyidőben Tapolca – a Balaton-felvidék sorsában is osztozva – kétfelé (töröknek és magyarnak is) adózó „oppidum” lett.

Lakossága elbujdosik és szétszóródik, de a települést véglegesen el nem hagyja; a korabeli rovásadó összeírások („dicalis conscriptio”) adatai legalábbis ezt tanúsítják.

Konkrét adatunk nincs arról, hogy a török által elpusztított tapolcai erődöt a XVII. század közepéig újraemelték volna. Csak 7656-ban értesülünk arról, hogy itt – nyilván, a korábbi erősség maradványainak felhasználásával – egy újabb várkastély áll, amelynek védelmére Széchenyi György veszprémi püspök „szabad legényeket” (hajdúkat) telepít Tapolcára. A XV. századi alapokon felújuló tapolcai várkastély- korabeli forrásainkban „kastél” – védelmi rendszere tovább bővült a XVII. században: ásatásaink eredményeként került elő az a 9,5 m szélességű, 6 m hosszú és 3 m mély , farkasverem”, amely a XVII. századi erődítmény kapuvédmüvének legfontosabb, a templom­dombi Romkertnek pedig kétségtelenül leglátványosabb része.

A XVII. század közepétől tehát Tapolca a már korábban püspöki székhellyé lett Sümeg várának tartozéka lesz, erődített kastélya pedig a püspök magánföldesúri vára, amelynek fő feladata a Sümeg ellen irányuló török támadások feltartóztatása. A tapolcai kastély védelmére letelepített „szabad legények” is a mindenkori sümegi „prefectus” (várkapitány és tiszttartó) vezénylése alá tartoznak.

A zsoldban és fizetésben nem, csupán bizonyos kiváltságokban részesülő tapolcai hajdúságot gyakori prédálásai, rablóhadjáratai révén hamarosan nemcsak a közvetlen környék, de a Dél-Dunántúl, a Duna-Tisza köze és Bácska is hamarosan megtanulta félni. 7669-ben például a tolna megyei Dorog község rác telepítésű falvát támadták meg, az egerszegi hajdúkkal szövetkezve. Itt – írja a korabeli szemtanú -14 gazdát megöltek, ötöt súlyosan megsebesítettek, 14 házat – a bennük lévő ingóságokkal és bölcsőbéli csecsemőkkel együtt – felgyújtottak, 300 marhát pedig magukkal hajtottak. Az 7670-es években hasonló portyát indítottak a vigiti rácok és a kalocsai érsek Monostor nevű falva ellen, majd a pécsváradi apát birtokaihoz tartozó Zombort támadták meg. Az 1680-as évek elején Mohácsot, majd ismét a pécsváradi apát birtokait sarcolták. Ugyancsak ez idő tájt 2-300 sümegi és tapolcai hajdú összefogva Bak falu népét rabolta ki.

Közben természetesen, a tapolcai hajdúk vérük hullatásával védték a hasonló török portyák ellen városukat, s igyekeztek feltartóztatni a

Sümeg ellen irányuló töröktámadásokat. 7664-ben és 767&-ban komoly török támadás éri mind a kastélyt, mind a települést. Ezekkel szinte egyidőben Evlia Cselebi török utazó könyve „nagyon erős palánkának” nevezi Tapolcát.

A kedvezőnek korántsem nevezhető XVII. századi viszonyok ellen­ére állandóan növekszik Tapolca lakossága. Nem kétséges, hogy ebben döntő szerepet játszott maga a várkastély, a település erődített jellege, ugyanakkor Széchenyi György püspök nemcsak a környékbeli falvak lakosságára, de az otthontalan-hazátlan kóbor elemekre is nagy vonzerőt gyakorló – fentebb már említett – 7656-os szabadalomlevele is. Míg 765&-ban Tapolcán 41 szabad hajdút, 7 ökrös és 21 gyalogjob- bágyot írhattak össze, addig a század 70-es éveiben már közel 200 „gazda” nevét őrizte meg számunkra egy töredékes összeírás.

4 Az egyre gyarapodó népesség, a hajdúkatonaság, a szőlőművelő jobbágyság szükségleteinek ellátására, nem kevésbé a várkastély védelmi és építőmunkáihoz mesteremberekre volt szükség: ezt bizonyítják az ekkor megjelenő céhek. Elsőként – nem véletlenül: a szőlőművelés itteni primátusát is alátámasztandó – a bognárok és kádárok céhéről hallunk, amely 7667-ben kapta meg privilégiumát. 7676-ban alakult meg a vegyes céh, a szabók 76#2-ben, a csapók 769^-ban, a vargák 7629-ben, a csizmadiák pedig 7700-ban nyertek privilégiumot.

S itt térjünk vissza a XVII. századi templom-dombi várkastélyra. A török kiűzését követően (1686) megszűnésének körülményei ma még kellően nem tisztázottak. Az biztos, hogy a Rákóczi-szabadság- harcban (7 703-1711) még szerepet játszott, hisz Béri Balogh Ádám 1707. márciusában – az osztrákok Csobánc alatti szégyenletes vereségét is közvetlenül követően – egyik levelében arról is hírt ad, hogy egyik főhadnagya a harcok során éppen Tapolcán esett el. Egyféle régészeti bizonyítékként szolgálhat az is, hogy a XVII. századi várkastély „farkasvermét” hosszú időre eltüntető töltelékföld eltávolí­tása során – a nagyszámú XVII. századi kerámiatöredék mellett – itt két Rákóczi-érmére is rábukkanhattunk. Az elmondottakat egyébként alátámasztják Rotarides Sámuel és Bél Mátyás korabeli írásai is.

A Rákóczi-szabadságharc itteni eseményei, s az erőd pusztulása után a farkasvermel betemették, a kastély falainak köveit pedig kibányászta

és elhordta a XVIII. század elején újratelepülő Tapolca lakossága. Ezzel egyidőben megindult – a kelet-európai feudalizmus viszonyai­nak is megfelelően – az előző évszázad szabad legényeinek”, s az újonnan letelepülőknek betörése a mindennapi termelőmunkába. A település lakosságát ekkor döntő többségben – az egyházi földesúrral, a veszprémi püspökkel 7723-ban kötött szerződés (contractus) alapján – az ún. kontraktualista parasztok alkották, akiknek a XVIII. század folyamán többé-kevésbé sikerült megőrizniük szabados álla­potukat. E lakosság korántsem volt homogén: maga a parasztság is jól elkülöníthető rétegekre tagolódik, s belőlük töltődnek fel a virágzás­nak induló, ugyancsak differenciált céhek. A lakossági „hierarchia” tetején a paraszti életmód körülményei között élő kisnemeseket, alján pedig a föld s ház nélküli zselléreket találjuk. E tekintetben tehát a 4 XVIII. századi Tapolca „oppidum” (mezőváros) alig különbözne a környékbeli jobbágyfalvaktól, viszont – ugyanúgy, mint az előző évszázadokban, s végső soron ugyanazon potenciális lehetőségek alapján – továbbra is itt bonyolódik le a környék árucseréje, s mint említettük, nagy lendülettel indul fejlődésnek a céhes kézműipar, később pedig majd, a XIX. században – elsősorban a bortermeléssel összefüggésben – a kereskedelem. Mindezt azonban már a város újkori történelme tárgyalja.

VÁROS A FÖLD ALA TT

Bél Mátyás így ír 1731 táján a tapolcai forrásokról: „Kénes vizű forrás bugyog itt fel, de a vize nem oly meleg, hogy’ tűzzel való melegítés nélkül fürdésre megfelelő volna. De így is igen sokan, főleg szegé­nyebbek jönnek oda és meg is gyógyulnak. Nagyon gazdag érben bugyog fel, bőven ad vizet a lakosságnak, épp ezért kőkerítéssel zárták ‘körül, hogy a barmok szennyétől megvédve, embernek szolgáljanak fürdőül.”

Ma már tudjuk, hogy a tapolcai források vize nem kénes, de a kristálytiszta karsztvíz és a gyógyhatású melegvíz ma is a város legféltettebb kincsei közé tartozik.

A XX. század elején fedezték fel a Tavasbarlangot, a város idegenfor­galmának fő vonzerejét. A közelmúlt nagy felismerése, hogy’ a kórház alatti barlangrendszer levegője gyógyító hatású.

Talán soha nem volt olyan aktuális Rousseau mondása, „vissza a természethez” mint napjainkban, melyekre jellemzővé vált az ökoló­giai egyensúly felbomlása, idült betegségek népbetegséggé válása, a hagyományos orvoslás kudarca, a gazdasági hanyatlás. Mindezek okai annak, hogy az idegenforgalom, ezen belül a gyógyidegenforgalom az érdeklődés középpontjába került.

Tapolca városa jelentős – ez ideig csak részben kihasznált – lehetőségekkel rendelkezik a hagyományos és gyógyturizmus vonat­kozásában. Magyarország leglátogatottabb vidékén, számos turista – csalogató látványosságával és csodálatos gyógyhatást mutató különle­ges természeti adottságaival minden esélye adott arra, hogy rövidesen Európa keresett gyógyhelyei között emlegessék.

E kiadvány a gyógyulást, felüdülést, pihenést, kikapcsolódást kereső idelátogatók számára kíván áttekinthető, könnyen kezelhető útmutatót adni, megkönnyítendő tájékozódásukat a gyógykúrák során
és szabadidejükben, a városon belül és kívül, a föld alatt és felett, jelenben, múltban, jövőben egyaránt.

Tapolca városa Nyugat-Magvarországon, a Balaton északi partján, a Bakony délnyugati lejtőjén fekszik, csodálatos természeti környezet­ben, változatos kúp, vagy koporsó formájú bazalthegyek övezte medence közepén.

A Tapolcai medence, vagy ahogy’ szívesen nevezik az útikönyvek: „tapolcai forgószínpad”, hangulatos környezetet biztosít a városnak. Az erdőkkel, mezőkkel, szántókkal tagolt síkságot, melyen szigetsze­rűen elszórva bújnak meg a sok néprajzi, történelmi és kultúrhistóriai látnivalót kínáló kedves kis falvak, mintegy védelmezőén veszik körbe a szelíd, lankás tanúhegyek. Nevük onnan ered, hogy ezek a bazalt sapkás hegyek „tanúsítják” az egykori térszín magasságát. Az egykori ‘ Pannon tenger vizéből lerakodott mészkő térszínre szétfolyó vulkáni lávából képződött bazalt takaró ugyanis megvédte ezeket a részeket a szél és a víz koptató munkájától. ASzigligetet, Hegyesdet, és Csobáncot várromok koronázzák, tanúi a történelem viharainak.

A medencéből tekintve körbe számos geológiai különlegesség tűnik fel rajtuk: bazaltzsákok és bazaltorgonák, tengert alkotó kőren­getegek, hatalmas sziklafalak. Ahol a bazaltot agyag borítja, szőlőtőkék milliói jelzik a környék alapvető mezőgazdasági profilját, mely mindmáig meghatározza a vidék kultúráját, szokásait, mindennapi életét is.

A hegyeket koszorúzó, völgyeket kitöltő erdők nemcsak a faipar számára nyújtanak alapanyagot, de otthont adnak a gazdag színes vadállománynak is, mely a környéket a nagyvadas vadászat egyik hazai fellegvárává teszi.

Igen színes a terület flórája. Az egyes régiókra jellemző mediterrán, illetve szubalpin mikroklíma az ezen az éghajlaton unikumszámba menő növények megtelepedését, elterjedését és tömeges túlélését tette lehetővé.

A környezetvédelem figyelme a vidék számos tájegységére kiterjed, a Szentgyörgy-begy és a Badacsony, melyeken a legtöbb geológiai, növény- és állattani érdekesség található, önálló tájvédelmi körzetek.

A földtörténet harmadkorában ezt a területet az úgynevezett Pannon-tenger borította. Brack – vizeiből ülepedett le a mintegy 300
méter vastag mészkőréteg, mely sok fossziliát tartalmaz s jellemző őscsigályáról, „cerithiumos” mészkőnek is nevezik. A harmadkor utolsó szakaszában élénk vulkanikus tevékenység folyt itt, a mélyebb dolomitréteg előtüremkedései hozták létre a. Káli és Tapolcai meden­céket övező hegyeket. Ezzel egyidőben a táblaszerű mészkőben hatalmas repedések keletkeztek. Ezeken a repedéseken az áramló vizek, kémiai és fizikai hatások útján, kiterjedt barlangrendszert alakítottak ki. Az eredetileg feltehetően összefüggő rendszerben az idők során beszakadások, beomlások történtek, részekre tagolván azt. A barlangok formavilága is azt mutatja, hogy’ kialakításukban hévizek is szerepet játszottak. Hogy valaha ezek a felszínre törtek, s az ide – települő lakosság ismerte őket, bizonyítja a város neve is.

1902-ben Tóth Pál pékmester a Kisfaludy utca 6. sz. alatti telkén kútásásra adott megbízást Németh Ferenc mesternek. A továbbiakról így tudósít a Tapolczai Lapok 1903 február 17-i cikkében: „Már 14 méter mélyre lementek, midőn robbantás után észrevették a munká­sok, hogy a kút gödrének délnyugati oldalán egy nyílás támadt, amelyen keresztül egy ember összekuporodva átbújhat. A kíváncsiság csakhamar rábírt néhány vállalkozó szellemű embert, hogy’ betekint­senek a nyílásba. Nagy’ meglepetéssel tapasztalták, hogy a szűk nyílás csakhamar egy szélesebb folyosóvá lesz, mely másfél métertől négy-öt méter magasságúvá is válik.”

Az alkalmi kutatók ezt követően bejárták az így felfedezett barlang hozzáférhető termeit. Az üregekben, a törmeléktorlaszok között több kisebb tavat találtak. A kúttól mintegy’ 50 méternyire a sziklában kisebb-nagyobb nyílásokat láttak, melyek további üregek létére utal­tak.

A felfedezésről Redl Gusztáv polgáriskolai igazgató értesítette a Földtani Intézetet, mely Lóczy Lajost, a világhírű geológust bízta meg a barlang tudományos igényű felkutatásával, ő nevezte el a barlangot Tavas-barlangnak.

A lelkes tapolcai polgárok a ritka természeti kincs idegenforgalmi hasznosítása érdekében 1910-ben megalakították a Barlangtársula­tot. Keszler Aladár neves tapolcai építőmester – amellett, hogy az első használható térképet készítette a barlangról – alkalmas lejáratot épített, bár ennek végleges formája csak az 50-es években alakult ki.

Az első világháború idején a barlangot elhanyagolták, világítása tönkrement, s csak 1923-ban nyitották meg újra a látogatók előtt. Idegenforgalmi vonzerejét fokozandó 1928-ban új világítást kapott.

1925-ben Nagykanizsán erős földrengés volt. Ennek hatására Tapol­cán pánik tört ki, a lakosság követelte a képviselőtestülettől, hogy vizsgáltassa felül a barlangokra épült város helyzetét. Erre Kadic Ottokárt, a neves barlangkutatót kérték fel, aki Kessler Huherttel együtt elvégezte a szakértői vizsgálatot. Ennek köszönhetjük újabb barlang részek feltárását, valamint az időközben megtalált Kórház-barlang feltérképezését.

Az 1936-os év dokumentumaiban két érdekes adatot találunk a barlangra vonatkozóan. Egyrészt Tóth Pál pékmester leánya pert indított Németh Ferenc kútásó ellen a felfedezés elsőbbségéért.

4 Másrészt megállapították, hogy a barlangi víztükör szintje mintegy 40 cm-t csökkent 1902-höz képest.

A csónakázó szakasz 1938-ban alakult ki, a törmelékzátonyok kitakarításával és egy 25 méteres mesterséges folyosó létrehozásával, így egy körülbelül 250 méter hosszú, köralakú járat jött létre, melynek 0,5-5 méter mély, kristálytiszta, a lámpák fényében zöldesen csillogó vizében, a romantikus, kanyargós, falain nagy formagazdagságot felvonultató folyosókon át a csónakút felejthetetlen élményt nyújtott. A víz alatt, a fenéken és az oldalfalon látható nyílások nyilvánvalóvá tették, hogy a barlang egy alsóbb szinten folytatódik. 1950-től több egyesület könnyűbúvárai hosszú víz alatti járatokat fedeztek fel, ezekkel együtt az összes ismert járathossz csaknem 2 km.

A barlang vize legkevesebb 19 °C, lényegesen magasabb, mint a karsztvizeké általában. Ez is bizonyítja, hogy a karsztvíz itt hévízzel keveredik. A víz a Malom-tónál tört a felszínre, táplálva a városköz­pont szépségét, hangulatát alapvető módon meghatározó tavacskát, innen a Tapolca-patak szállította a Balatonba. A 80-as évek elejéig a barlang forrásainak vízhozama mintegy 22 000 liter/perc volt. A környékbeli bányák vízmentesítő kényszerének hatására a forrás elapadt, a csónakázás lehetősége megszűnt, s a Malom-tó vízszintjé­nek biztosítása is mesterséges megoldást igényelt. A helyzet a bányá­szati tevékenység befejeztével, várhatóan a 90-es évek elejére rende­ződik.

A barlang jelenlegi látogatható hossza 340 méter, hőmérséklete 18-19 °C, a magas páratartalommal együtt a tartózkodás benne rendkívül kellemes.

Bejáratát jelenlegi formájában az ötvenes években alakították ki, előtte R. Kiss Lenke modern vonalú díszkútjával. A szépen kiépített fogadóteremből 74 lépcső vezet le a mintegy 20 méter hosszú, 6-8 méter magas I.óczy terembe. Jobb kéz felől lámpa világítja meg azt a kutat, melyből a felfedezők bejutottak a barlangba. Egyébként az első pihenőnél kis márványtábla örökíti meg a felfedező Németh Ferenc emlékét. Bal kéz felé, egy sziklanyíláson át egy mintegy 50 méter hosszú, helyenként termekké szélesedő folyosóra jut a látogató. A termek legnagyobbikát a város nagy szülöttéről, Batsányi János költőről nevezték el. Az északi oldalon nyílik a körfolyosó, mely ‘ korábban csónakázásra alkalmas volt. Padlózatán több nyitott szifon­ban látjuk megcsillani az alsó termeket megtöltő vizet.

A tapolcai barlangrendszer magasabban fekvő szintjein látványos cseppkövesedés, vagy kristályos felrakodások alig láthatóak. De a falakon, a mennyezeteken csodálatos nyomait látjuk a karsztosodás­nak, az áramló, örvénylő víz évmilliós munkájának, félgömb alakú fülkék, odvak, hatalmas gömbüstök, kőcsipkék formájában. A mélyebb és a jelenleg is víz alatt lévő üregekben gyönyörű kalcit- és aragonit- kristályos képződmények láthatók, több helyütt találhatók jelentős kiterjedésű cseppkőfolyások, szalmacseppkövek. A városban és kör­nyező falvakban több borsókövet őriznek családok, s a környék valamely, nem egy esetben azóta még meg sem talált barlangjából származtatják őket.

Igen érdekes és színes a barlang élővilága. Eddig mintegy 22 fajta ízeltlábút, 4-5 mohafajt sikerült elkülöníteni. Legjellemzőbb élőlénye, a közismert „fürge cselle”, ez a kedves, villámgyors kis halacska.

A Tavas-barlangot 1989-ben a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat vette át üzemeltetésre. Jóllehet, a korábbi években a barlang átlagban évi 150000 látogatót vonzott, forgalma a csónakázási lehetőség megszű­nésével erősen visszaesett. Megfelelő gondoskodás hiányában a barlang és felépítményeinek állaga meglehetősen leromlott. így a bánya a barlangot felújítja, reprezentatív világítással látja el. Kialakítás alatt áll a kimélyített, sétára alkalmassá tett folyosókon egy, a Balaton
élővilágát bemutató állandó kiállítás, de felkészülnek arra is, hogy a víz visszatértével a csónakázás lehetőségét visszaállítsák.

A városban és környékén, kutak, épületalapok ásásakor számos helyen bukkantak barlangot sejtető üregekre. Ezeket általában betöm­ték, becementezték. Legnagyobb és legismertebb közülük az idő közben különleges jelentőségre szert tett Kórházbarlang.

A valamikori összefüggő rendszer ismert rései között az átjárhatósá­got csupán a szájhagyomány tanúsítja, eddig ezeket feltárni nem sikerült. A kutatások a Bauxit Barlangkutató Csoport lelkes tagjainak jóvoltából folynak.

1925-ben a városi kórház egyik pavilonjának alapozása során a Tavas-barlangnál 4 méterrel magasabb talpszintű, így eleve száraz, tágas barlangra bukkantak. hz épület statikai biztonsága a későbbiek­ben szükségessé tette a 13-15 méter mélyen lévő üreg biztosítását. A 30-as évek háborús készülődései közepette célszerűnek tűnt a barlang egyidejű teljes feltárása, a meddő kőzettől való megtisztítása, világítás­sal ellátása, benne emberi tartózkodásra alkalmas terek kialakítása, hogy óvóhelynek alkalmas legyen. A munkálatokat dr. Kessler Hubert, a neves mérnök-barlangász irányításával 1937-38-ban végezték el.

Időközben a környék lakossága körében elterjedt az a vélemény, hogy a barlangok levegője gyógyítja az idült légúti betegségeket. Asztmások, idült hörghurutban szenvedők keresték fel a barlangokat, levitték szamárköhögős gyermekeiket. Utóbbiak csodálatos gyógyu­lása felett érzett hálájukat többen fejezték ki a Tavas-barlang falára erősített márványtáblával. Ezek sajnos elvesztek.

A II. világháborúban a barlangok a város számára óvóhelyként szolgáltak. A lakosság elsősorban a Tavas-barlangba húzódott, míg a Kórház-barlang a kórház betegeinek védelmét biztosította. így mód nyílott arra, hogy a barlangi levegő gyógyhatásához fűződő legendák valóságtartalmát orvosok is ellenőrizhessék. A lent tevékenykedő szakemberek megállapították, hogy az akkori gyógyszer-ínség elle­nére a légúti betegségben szenvedők állapota lényegesen javult a kényszerű barlangi tartózkodás alatt.

Az ötvenes évek végén jutottak el Tapolcára hírek arról, hogy Európában, sőt Magyarországon is egyes barlangok klímáját ered­ménnyel hasznosítják idült légúti betegségek kezelésében. Ezekre az
információkra és a lakosság konkrét tapasztalataira támaszkodva a városi kórház szakemberei kísérleti kezeléseket kezdtek a Tavas-bar­langban, igen jó eredménnyel, holott a jelentős idegenforgalom a gyógyászat szempontjából igen hátrányos helyzetet teremtett. Éppen ezért merült fel a gondolat, hogy’ a kórház alatti, a háború óta kihasználatlan barlangot alakítsák ki a gyógyászat céljaira.

A terv realizálására a 70-es évek elején került sor, a város, a kórház, a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat és az Alumíniumipari Tröszt össze­fogásával, az egészségügyi kormányzat beleegyezésével és erkölcsi támogatásával. A támogatók köréhez később csatlakoztak más vállala­tok, szervezetek is, így elsősorban a Vegyipari Dolgozók Szakszerve­zete.

t A barlang biztonsági berendezéseit, világítását felújították, személy­felvonóval, telefonnal és telemetrikus műszerekkel kötötték össze a felette lévő kórházi osztállyal, ahol kórtermeket, vizsgáló-, kezelőhe­lyiségeket, tornatermet, fizikoterápiás részleget alakítottak ki. A bar­langot felszerelték kényelmi berendezésekkel, a kiszolgáló részleget diagnosztikus és terápiás műszerekkel. A szakmai felügyelet és gyógyító tevékenység biztosítására önálló szakszemélyzetet szervez­tek.

A barlang és a kórház szoros területi egysége Európa-szerte egyedülálló lehetőséget nyújtott arra, hogy az előnyös klimatikus környezetet megtöltsék gyógyászati tartalommal, s ehhez biztosítsák a biztonságos és kellemes szanatóriumi, gyógyhelyi környezet feltéte­leit.

Jelenleg mintegy 2000 m2 alapterületű, 4000 m3 légterű barlang áll a gyógyászat rendelkezésére, melynek 3 kijárata (egy felvonó, egy’ lépcső és egy lejtakna) nyílik a kórház területére. A felvonóval érkező látogató rövid, kiépített folyosón át kőből épített oszlopokkal biztosí­tott tágas előtérbe ér, melyből a barlang legnagyobb központi termébe léphet tovább. Ebből három tágas terem nyílik, meh’ek kényelmes fekvőhelyekkel berendezve szolgálják a betegek pihené­sét. Romantikus, rövid folyosón át a korábbi években betonnal beépített térbe érünk, ahol sürgősségi ellátást biztosító, fűthető helyiség és tornaterem került kialakításra. Utóbbihoz csatlakozik egy újabb, fektetőként szolgáló hosszúkás terem, mely elsősorban a

gyógytorna, autogén tréning gyakorlására szolgál. A barlang innentől éles szögben kanyarodva, mintegy gyűrűt alkot, s a látogató kisebb termeken és szűk folyosókon átsétálva az előtérbe jut vissza. A barlang ezen hátsó ívében számos II. világháborús falmaradvány található. Ide nyílik a lejtakna, melyen a barlang szellőzését biztosító légáram húz be. Ezen a szakaszon 2-3, ember által járható nyílás vezet hosszabb-rö- videbb elágazó járatokba. Ezek egyelőre csak képzett barlangászok szármára jelentenek járható terepet. Minden szempontból a legizgal­masabb egy 1985 novemberében Piedl Endre által felfedezett, mint­egy 300 m hosszan feltárt szakasz, mely barlanggenetikai, geológiai érdekességén túl (melegvíz genetikai szerepére utaló kristályos felrakodások, cseppkőképződmények) a gyógyászati tér bővítésének t lehetőségét nyújtja.

A Kórház-barlang turisták számára nem látogatható, csoportok látogatására kúraszünetben, kísérővel a főorvos, vagy megbízottja adhat engedélyt.

A barlang igen bonyolult mikroklimatikus rendszere számos olyan tényezővel bír, melynek biológiai hatás tulajdonítható. A barlang levegője rendkívül tiszta, hiányoznak belőle azok a fizikai, kémiai és biológiai szennyeződések, melyek ezen gyulladásos és allergiás kórképekben fontos oki szerephez juthatnak. Az üreget fedő kőzetré­teg kiszűri az ártalmas meteorológiai változások egy részét is. Általá­ban jellemző a rendkívüli stabilitás mely az impresszionáló, stressz­mentes környezettel együtt fontos gyógytényező ezekben az ún. pszihoszomatikus kórképekben. Gyógyászati szempontból talán a leglényegesebb tényező a magas páratartalmat alkotó, speciális fiziko- kémiai tulajdonságokkal bíró elektro-aeroszol, mely a barlangot hatalmas, természetes inhalációs teremmé avatja, s mely a légutak öntisztulását, jobb átjárhatóságát biztosítja. Ebben a csodálatos termé­szetes környezetben ráadásul lényegesen jobb hatásfokkal működtet­hetők a nem gyógyszeres rehabilitációs eljárások, mint a hagyomá­nyos kórházi körülmények között.

A betegek fogadását, elhelyezését, szakmai ellátását 24 ágyas, szanatóriumi szinten berendezett, a légzőszervi diagnosztika és a légzésrehabilitáció technikájával felszerelt osztály szolgál, mely az általános profilú városi kórház része.

Az elmúlt másfél évtizedben sokezer asztmás, hörghurutos, magas­vérnyomásos beteg keresett és talált itt megkönnyebülést. A klímaterá­piás keretben végzett komplex légzésrehabilitáció hatására tartósan javult állapotuk, lényegesen csökkent gyógyszer-, táppénz- és hospita- lizációs igénnyel. A meggyőző gyógyeredményekre tekintettel a Magyar Egészségügyi Minisztérium a barlangot 1981-ben gyógybar- langgá minősítette.

Az utóbbi években a gvógybarlang tevékenységi körének meghatá­rozó részévé vált a gyermekasztma gondozása, rehabilitációja. Évente több száz gyermek keresi fel a várost, speciális programú gyógytábo- rokban tanulva a betegség elleni harc fortélyait.

A barlanghoz társuló egészségügyi intézmény hazai és nemzetközi szakmai respektusa igen jó, barlangklimatológia és klímaterápia terén 4 a tudományos kutatómunkában és a gyakorlati gyógyító tevékenység­ben egyaránt élen jár. De nő az érdeklődés a rászoruló betegek körében is, olyannyira, hogy’ a világ minden tájáról megnyilvánuló kereslet messze meghaladja a kórházi osztály keretei által nyújtott lehetőségeket. A már a felújított Gabriella Szálló mellett több panzió (ASPA, Artemisz, Villám) képes arra, hogy a kommersz idegenforga­lom mellett a gyógyturizmus által támasztott speciális igényeket is kielégítse.

A város infrastruktúrája fejlődik, vendéglátóipara, szolgáltatásainak, kulturális és szórakoztató intézményeinek és rendezvényeinek a köre bővül. A gazdag természeti környezet nemcsak a dinamikus iparoso­dás és városiasodás ellenére friss és tiszta levegőt biztosítja, hanem számos alkalmat nyújt kulturált, egészséges és szórakoztató időtöltés­re.

ABalaton Európa egyik legnépszerűbb fürdőhelye, a nyári szezonban a vízi-, télen a jégsportok széles választékával. ABakony a vadászathoz, túrázáshoz, hegymászáshoz, barlangászaihoz, sárkányrepüléshez nyújt igen alkalmas terepet. Jelentős hagyományai és lehetőségei vannak a a környéken a különböző lovassportoknak. A történelmi borvidék nemcsak világszerte méltán híres borait kínálja, de számos népszokással, rendezvénnyel, ünneppel színesíti az itt pihenő prog­ramját. A távolabbi környék várai, történelmi emlékekben gazdag települései nagyszerű lehetőséget kínálnak hosszabb kirándulásokra,
túrákra. Mindemellett Tapolca közlekedési csomópont, bármely irányból, bármilyen járművel könnyen megközelíthető, be van kap­csolva a nemzetközi telefon és telex hálózatba.

Tapolca vidéke ma is népszerű idegenforgalmi célpont. A város rendelkezik két csodálatos természeti adottsággal, mely fokozhatja vonzerejét. Gyógybarlangja, egyedülálló adottságaival és szolgáltatása­ival immár világhírűnek mondható. Kincsetérő gyógyvize egyelőre jórészt kihasználatlanul nyugszik a föld mélyén. Ezek, megfelelő szakmai, infrastrukturális háttérrel egy7 Európa-bíru gyógyhely alapjait képezhetik.

A Városi Múzeum épülete Gebáude des Stádtischen Museums

Részlet a Városi Múzeum régészeti kiállításából

Teil dér archaologischen Ausstellung des Stádtischen Museums

A koraneolitikus tapolcai hombár Das frühneolitische tapolcaer Vorratsgefáss

A plébániatemplom gótikus szentélye Gotische Apsis aus dér Pfarrkirche