Találatok: 66
95
PDF és átirat egyszerű szöveg formátumban a beágyazás alatt!
A második világháború teljes története
17. kötet
r •
Páncélosok
Harckocsik a második világháborúban
Szalay Könyvek
A sorozat kötetei megrendelhetők a készlet erejéig:
A sorozat hivatalos honlapja:
írta:
Dr. Számvéber Norbert
Lektorálta:
Dr. Bonhardt Attila-
Az illusztrációkat szakmailag ellenőrizte:
Pánczél Mátyás
Szerkesztette:
Duzs Mária
Nagy Emese
Nagy Mária
Sorozat-borítóterv:
Nagy Emese
A kötetben szereplő illusztrációk között találhatók eredeti színes fényképek, illetve digitálisan felújított és utólagosan színezett – eredetileg fekete-fehér – felvételek. A stilizált színezés szakemberek bevonásával történt, mindazonáltal a használt színárnyalatok érthető okokból nem tükrözhetik maximálisan a valóságot.
Képszínezés:
Duzs Mária
Nagy Emese
Nagy Mária
Szántó Gábor
Térkép:
Szántó Gábor
A könyv kiadói felelőse:
Géczi Zoltán
Projektfelelősök:
Kelemen József
Tóth Veronika
Szabó Zsolt
Fotók:
© AKG-images
© Deutsches Wehrkundearchiv (DWA)
© Hadtörténeti Intézet és Múzeum (21. old.)
© National Museum of Contemporary History, Szlovénia
© Red Dot/Corbis International
© Ullstein Bild (13., 26., 74., 76-77. old.)
Külön köszönet:
Library of Congress
U. S. National Archives and Records Administration
© Pannon-Literatúra Kft.
Kiadja: Pannon-Literatúra Kft.
5310 Kisújszállás, Pf. 108
Tel.: 59-322-555
Fax: 59-321-444
A kiadásért felel a Pannon-Literatúra Kft.
ügyvezető igazgatója
A kiadás éve: 2010
Sorozat ISBN 978 963 251 134 4
ISBN 978 963 251 184 9
Nyomta és kötötte: Neografia Martin, Szlovákia
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ TELJES TÖRTÉNETE
17. kötet
PÁNCÉLOSOK
Harckocsik a második világháborúban
Az első világháború nyugat-európai frontján, 1914-1915 fordulóján az arcvonalak megmerevedtek. A gyalogsági rohamok a védők géppuskáinak és gyorstüzelő ágyúinak tüzében sorra összeomlottak. A csapatok mélyen lépcsőzött lövészárok- és akadályrendszereket létesítettek – ezek áttörésére viszont új támadófegyverre volt szükség.
Modern harci szekerek
A korábbi évszázadokban a gyalogság sorainak megbontására főként harci szekereket, harci elefántokat, tehát a
gyalogosnál gyorsabb, izomerővel mozgatott íjász-tüzelőállásokat vagy éppen páncélos lovasságot alkalmaztak. Fölényük azonban csak átmeneti volt, mert idővel kidolgozták elhárításuk vagy semlegesítésük módszereit.
A védelmi géppuskatűz fölénye már az 1904-1905. évi
orosz-japán háborúban kiderült. A belső égésű motor és a lánctalp feltalálása új távlatokat nyitott a katonai járművek tervezése előtt, a lehetőséget azonban sokáig mégsem
Más nemzetek fiai hasonló ötleteikkel ugyancsak süket fülekre találtak.
Kerekes páncélgépkocsikat és páncélozott tehergépkocsikat a legtöbb katonai hatalom már a világégés előtt és alatt is gyártott, illetve alkalmazott. Elsőként az olaszok vetettek be géppuskával felszerelt Bianchi páncélgépkocsikat az 1911-1912. évi olasz-török háborúban.
Ezek azonban korlátozott terepjáró képességük miatt a nyugati front lövészárkoktól szabdalt, drótakadályokkal behálózott csatamezőin nem váltak be.
használták ki. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztériuma például 1911-ben, később pedig a német katonai vezetés is kísérleti jármű építése nélkül utasította el Günther Burstyn osztrák főhadnagy amerikai lánctalpas traktorra alapozott, forgótornyos harckocsitervét, arra hivatkozva, hogy az használhatatlan.
V Brit Mark V harckocsik oszlopa a nyugati fronton. A fotón jól megfigyelhető a német lövészárkok leküzdését elősegítő kezdetleges szerkezet.
A britek már 1914 végén levonták a következtetéseket a nyugati fronton lezajlott vérfürdőkből. Winston Churchill, az Admiralitás első lordja 1915 februárjában lét
rehozta a flotta szakemberivel a Landships Committeet (Szárazföldi Hajó Bizottság), amelynek feladata egy lövészárkot áthidalni képes jármű kifejlesztése volt. Több
1918 tavaszán megjelent a britek könnyebb „lovassági” harckocsija, a Whippet. Feladata a nehezebb harckocsik által elért áttörés sikerének kibontakoztatása lett volna,
de bonyolult szerkezete miatt nem vált be, és mindössze 200 darabot építettek belőle. Ezzel együtt a britek a háborúban összesen 2818 páncélost gyártottak.
fejlesztési lépcső után, 1915-ben ez a testület alkotta meg a Mark I harckocsit (fedőnevén: tank), amelynek lövegek- kel és géppuskákkal felszerelt „hímnemű”, és csak géppuskákkal rendelkező „nőnemű” változata is volt.
Ezekből először 1916. szeptember 15-én, a somme-i csatában vetettek be 32 darabot a gyalogság támogatására. Az alkalmatlan terep ellenére a páncélosok helyi sikert értek el. A fejlesztés folyamán Mark II—IX típusjellel további nyolc változat készült (köztük tüzérségi és csapatszállító is). A legtöbbet a Mark IV változatból építettek meg, összesen 420 „nőnemű” és 595 „hímnemű” páncélost.
1917. november 20-án Cambrai-nál már három harckocsidandár kilenc zászlóaljának összesen 378 (főleg Mark IV) tankja söpörte el meglepetésszerűen a német drótakadályokat és géppuskafészkeket a gyalogság útjá- ból. A támadás hosszadalmas tüzérségi tűz nélkül is kilenc kilométer mély betörést ért el.
A Amerikai kézben lévő FT-17harckocsi nyitott búvóny ílásokkat, Verdun körzetében, 1918-ban. A páncélos tornyát 180fokkal elfordították.
A Francia FT-17 harckocsik oszlopa várakozik a további parancsra.
A britekkel párhuzamosan fejlesztő franciák a harckocsikban a gyalogság számára nagy segítséget nyújtó kísérő tűzerőt láttak, amely főként a géppuskafészkek ellen vethető be hatásosan. Ezt tükrözi a francia harckocsi fegyvernem kezdeti „rohamtüzérség” elnevezése is. A Saint-Chamond nehézharckocsikat első ízben
1917. április 16-án vetették be (500 helyett csupán 16- ot). A harcjárművek rossz terepjáró képességük miatt súlyos kudarcot vallottak. A Schneider harckocsi, amelyből 1917 májusáig összesen 300 példányt építettek meg, szintén nem vált be.
A francia nehézharckocsik kudarca vezetett a mindössze hattonnás Renault FT-17 könnyűharckocsik előtérbe helyezéséhez. E típus a világon elsőként már 360 fokban elforduló toronnyal rendelkezett, és gyorsan elterjedt a csapatok között. A francia hadiipar a világháború alatt összesen 800 nehéz- és 3700 könnyűharckocsit állított elő. 1916-tól már vontatott páncéltörő löveget is gyártottak.
Az amerikai csapatok 1917-től a nehézharckocsik terén brit, a könnyűek terén francia típussal harcoltak.
A németek sokáig nem ismerték fel igazán az új fegyvernem jelentőségét. Noha a német hadvezetés már a brit harckocsik első bevetése után szorgalmazta a saját típusok kifejlesztését és gyártását, titkon bíztak csapataik páncélelhárító képességében.
A németek a tankok ellen ágyúkat, acélmagvas puskalőszert, gránátvetőket, lángszórókat és kötegelt kézigránátokat alkalmaztak. 1916 decemberétől minden harcképtelenné tett harckocsi után 500 márka jutalom járt a katonáknak. A német tüzérség harmada mindig a támadó páncélosok ellen harcolt: például Theodor Krüger tizedes lövegével 1917. november 30-án 16 páncélost lőtt ki. 1918. március végén a csapatok új páncélelhárító kézifegyvert kaptak: ez volt a 13 mm-es tankpuska, amely 250 méteres távolságból akár a 25 mm-es páncélt is átütötte.
1917. május 14-én bemutatták az A7V Sturmpanzerwagen névre keresztelt német rohamharckocsit. A hadügyminisztérium novemberben 100 példányt rendelt a típusból, de a háború végéig mindössze húsz darab készült el. Az A7V
1918. március 21-én, St. Quentinnél esett át a tűzkeresztségen. >
1918. április 24-én Villers-Bretonneux-nél lezajlott a történelem első páncélos-összecsapása 13 A7V, valamint 13 Mark IV és hét Whippet között. A támadó németek egy páncélost veszítettek, csapataikat visszaverték. Brit oldalon egy Mark IV-et és egy Whippetet lőttek ki.
Az antanthatalmak 1918. július 18-án megindított ellentámadásakor 600 harckocsit vetettek be a gyalogság, a tüzérség és az alacsonyan támadó repülőgépek oldalán (a támadásban mesterségesen fejlesztett ködöt is alkalmaztak). A kapcsolatot zászlójelekkel, jelzőrakétákkal és postagalambokkal tartották.
1918. augusztus 8-án Amiens-nél a repülőgépekkel támogatott 462 antantharckocsi meglepetésszerűen tört rá a német 2. hadsereg állásaira. A németek pánikszerűen menekültek, ez lett a császári haderő fekete napja. Ha folytatódott volna a háború, az antanthatalmak 1919-re időzített offenzívájukban már több mint 8000 harckocsi bevetését tervezték.
Bár nem a harckocsik döntötték el a háború végső kimenetelét, az új fegyvernem jelentősen hozzájárult az egyes hadműveletek sikeréhez. Az első világháború lövészárok- rendszerei között megszületett a terepen is manőverező páncélozott tűzerő – ez pedig nemcsak az elkövetkező háborúkat, de magát a történelmet is jelentősen befolyásolta.
A hadvezérek már az ókorban keresték annak lehe- tőségét, hogy harcosaikat minél gyorsabban, lehetőleg annak fegyvereitől védve, az ellenség közelébe juttassák hadrendjük megbontása céljából. Erre harci szekereket, harci elefántokat, ostromtornyokat alkalmaztak, melyek egyben mozgó lőállásul is szolgáltak a saját íjászok számára.
V Francia csapatok által zsákmányolt német A 7 V rohamharckocsi.
A Wehrmacht számára létkérdés volt a gyors győzelem, és ezzel egy újabb kétfrontos háború
elkerülése. A németek a lengyel hadjáratban a gyakorlatban is kipróbálták páncélosaik alkalmazásának korábban kidolgozott elveit.
t
KT, , i , , . j. ,. páncélosok ellen készült.
Nemet harcvezetesi paradigmák
A német hadvezetés a páncélosokat meglepetésszerű, tömeges alkalmazásra szánta. Az arcvonalon súlypontot képeztek belőlük, és a külön hadtestekben összpontosított
páncélos- és könnyűhadosztályokkal összetartó irányokban mértek csapást. Céljuk az ellenség csoportosításainak feldarabolása, bekerítése és egyenkénti megsemmisítése volt. Lehetőség szerint a legkisebb ellenállás irányába támadtak, és az ellenség vezetési pontjainak, valamint utánpótlási vonalainak átvágására törekedtek. Ennek egyik legfontosabb előfeltétele a légi fölény kivívása volt: ha a páncélosok erősebb ellenállásba ütköztek, igénybe vehették a Luftwaffe Ju 87 zuhanóbombázóinak támogatását, amelyek repülő tüzérségként segítették harcukat.
A németek 1938 novemberéig öt páncélos- és négy köny- nyűhadosztályba, két önálló páncélosdandárba, valamint két páncélososztályba szervezték a rendelkezésükre álló
harckocsikat. Csehszlovákia 1939. márciusi feldarabolása után a helyben zsákmányolt, kiváló minőségű típusokat a rádiók cseréjét követően Pz’. 35(t) és Pz. 38(t) néven
csapatszolgálatba állították, valamint gyártásuk is tovább folytatódott.
A hadosztályok vezetésére önálló gépkocsizó hadtestparancsnokságokat állítottak fel. A parancsnokok csapataikat az arcvonal közeléből, mozgó vezetési pontokról irányították, főként rádió segítségével. így reagálhattak a gyors változásokra, a váratlan fordulatokra, és a harcoló páncélosok nem voltak kiszolgáltatva egy elnyúlt és lomha parancsnoki láncnak. Minden szinten a feladatközpontú vezetési felfogás érvényesült, amely a lényegi célok meghatározása mellett önálló mozgásteret adott a harcoló parancsnokoknak.
A lengyel hadvezetés a páncélosokat nem önálló csapásmérő erőként kezelte, hanem a gyalogság és a lovasság támogatására rendelte. Mozgósítás után a 123 darab 7TP könnyűharckocsiból kettő, a rendelkezésre álló 50 darab R-35-ből és három Hotchkiss H-35-ből pedig egy zászlóaljat állítottak fel. Rendelkeztek hattonnás Vickers páncélosokkal is, amelyek a 10. gépesített lovasdandár és a Varsó páncélgép- kocsi-dandár századait erősítették. Az elavult, első világháborús eredetű Renault FT-17 páncélosokat (102 darabot) három századba szervezték. A fentieken kívül összesen 574 darab kisharckocsi (TKF, TKS, TK-3), valamint száz Wz29 és Wz34 páncélgépkocsi volt a lengyel haderő szolgálatában.
Páncéloslexikon
Kisharckocsi:forgótorony nélküli, lánctalpon mozgó, sokszor nem zárható küzdőterű páncélozott harcjármű, amelyet eredetileg a gyalogság nehézfegyvereinek (géppuska, gránátvető, páncéltörő puska, kisebb űrméretű páncéltörő ágyú) önjáróvá tételére fejlesztettek ki.
V Német páncélosok vasúti rakodása.
V Panzer IV harckocsik erdei terepen. A fehér keresztes felségjel túlfeltűnő volt, ezért később lecserélték a hasábkeresztre.
Felvonultatott erők
A „Fehér eset” fedőnevű terv keretében 1939. szeptember 1-jén Kelet-Poroszországból három páncélos-, a német határon át három páncélos- és három könnyű-, szlovák területről pedig egy páncélos- és egy könnyűhadosztály indult meg Lengyelország ellen, összesen 2859 páncélossal. Ezek közül 1026 Pz.I csak géppuskákkal rendelkezett, a felvonultatott 1151 darab Pz.II-nek pedig csupán 2 cm-es gépágyúja volt, mely nem képviselt komolyabb fenyegetést a páncélozott célpontok ellen. A löveges harckocsikat 164 Pz. 35(t), 57 Pz. 38(t), 87 Pz. III és 197 darab Pz. IV képviselte. Az előbbi három típus elsősorban harckocsik leküzdésére tervezett, 3,7 cm-es ágyúval volt felszerelve, míg a Pz. IV-eket 7,5 cm-es lövegűkkel arra szánták, hogy a többi harckocsinak tűztámogatást adjanak.
A lengyelek a Visztulától nyugatra vették fel a harcot, hogy ipari körzeteiket védjék. A német páncélosok nagy tempóban törtek előre, de sok helyen határozott ellenállásba.ütköztek. A Kempf páncéloshadosztály már az első napon, egy Miawától északra végrehajtott, erődítések elleni támadáskor 164 páncélosából 72-t veszített el. Valótlan legenda, hogy a lengyel lovasság szálfegyverekkel támadta volna a német páncélosokat. A lovasság lovon mozgott, de talpon harcolt gyalogsági fegyverekkel és 37 mm-es páncéltörő ágyúkkal. A 19. és a 21. ulánusezred például szeptember 1-jén 24 órán keresztül tartóztatta fel a német 4. páncéloshadosztályt Klobuck körzetében, és több harcjárművét is kilőtte.
A lengyel könnyűpáncélosok a legtöbb német típussal szemben képesek voltak felvenni a harcot. A Lódz hadsereget támogató 2. könnyűharckocsi-zászlóalj 7TP tankjai például szeptember 4-én összesen 21 páncélost, 16 páncélgépkocsit és két önjáró gyalogsági ágyút lőttek ki, tíz saját harckocsi elvesztése mellett.
A német páncélosok intő kudarcot is elszenvedtek, amely felhívta a figyelmet a városi harcászat problémáira. A 4. páncéloshadosztály szeptember 9-én megpróbálta saját
erejéből elfoglalni Varsót, de kísérletük katasztrófába torkollott: a beépített területen vívott ütközetben 120 páncélosból 63-at veszítettek el, amelyek fele meg is semmisült.
A hadjárat legnagyobb páncéloscsatájára szeptember 18- án, Tomaszów Lubelski körzetében került sor. Itt mintegy 80 lengyel TI<S és TI<-3, valamint 7TP harckocsi ütközött meg a 2. páncélos- és a 4. könnyűhadosztály részeivel. A lengyel harckocsik célja a gyűrűből való kitörés volt, de megfelelő mennyiségű lőszer és üzemanyag hiányában kudarcot vallottak.
A páncélosokkal rendelkező német hadtestek a tábori hadseregek keretében önálló hadműveleti feladattal, szoros légi támogatással, 100-150 km-re a gyaloghadosztályok előtt kettős átkarolásokra törekedtek, és megakadályozták a védők megkapaszkodását. Erős ellenállás esetén a főirányban egy gyaloghadosztályt egy páncélosezred is támogatott.
V Német katonák egy szovjet BT-7 tornyában álló harckocsizóvdl beszélgetnek, a háttérben menekülő lengyel civilek.
Egy lengyel páncélos ász
Román E. Őrlik tisztjelölt a 71. páncéloscsoportban szolgált egy 2 cm-es gépágyúval felszerelt TKS kisharckocsi parancsnokaként. Szeptember 14-én Brochów körzetében a 4. páncéloshadosztály három harckocsiját lőtte ki, majd négy nappal később Pociecha mellett az 1. könnyühadosztály három Panzer 35(t) harckocsijával végzett. Szeptember 19-én Őrlik újabb hét, ebből hat Panzer 35(t), német páncélost lőtt ki Sierakównál. Ezután két TKS-sel áttört Varsó felé, ahol szeptember 28-áig harcolt. Őrlik túlélte a háborút, később építészként dolgozott, és 1982-ben hunyt el.
Az 1939 őszén lefolytatott offenzívában a német haderő összesen 674 harckocsit veszített, amelyek közül 236 javíthatatlannak bizonyult; zömüket a tüzérség vagy a lengyel 3,7 cm-es páncéltörő ágyúk semmisítették meg. A lengyelek vesztesége 755 páncélosra rúgott, ebből 350 semmisült meg harcban; sokat a németek 3,7 cm-es páncéltörő ágyúi lőttek ki.
A lengyel offenzívába a Vörös Hadsereg páncélosai is bekapcsolódtak. A felvonultatott haditechnikai arzenálon belül bevetésre került 1764 darab BT, 1675 darab T-26, 203 darab T-28, 97 darab T-37 vagy T-38 páncélos és 380 páncélgépkocsi. A spanyolországi tapasztalatok miatt ezek csupán a gyalogságot támogatták. A szovjetek a lengyelországi harcokban 42, technikai okokból 429 harckocsit veszítettek. Ez az arány világosan megmutatja a Vörös Hadsereg páncélos erőinek elégtelen műszaki állapotát.
Páncéloslexikon
. Páncélgépkocsi: két-, három- vagy négytengelyes, gumiabroncson futó páncélozott harcjármű, amelynek alapvető rendeltetése a harcászati felderítés. Fegyverzete az egy-két géppuskától a kis űrméretű gépágyúkon keresztül a 3,7-7,5 cm-es ágyúkig terjedt.
< Német páncélos katonák egy elhagyott lengyel 7TP könnyüharckocsit vizsgálnak.
Az erdős, tavakkal tarkított, nehéz terepen a szovjet páncélosok főleg a gyalogságot támogatták. A finn védők felkészületlenek voltak, de gyorsan megtanulták, hogyan harcoljanak ellenük.
A Vörös Hadsereg 1939. november 30-án összesen mintegy 2000 páncélossal kezdte meg a háborút. Ezzel szemben a finn csapatok alig 60 elavult páncélost tudtak felvonultatni: egy zászlóaljuk és két századuk francia eredetű Renault FT-17 harckocsikkal, továbbá két századuk brit hattonnás Vickers harckocsikkal volt felszerelve.
Találékony finnek, rugalmatlan oroszok
A finnek korábban még nem harcoltak páncélosok ellen, de a konfliktus kitörésekor rendelkeztek páncélelhárító fegyverekkel. A háború alatt egyaránt alkalmaztak 3,7 cm-es svéd eredetű, valamint 2,5 cm-es francia ágyúkat, illetve elvétve akadtak 2 cm-es dán lövegeik is, miként az ellenségtől zsákmányolt 4,5 cm-es páncéltörő ágyúkat is a szovjetek ellen fordították. Gyorsan kifejlesztették a páncélosok elleni közelharc eszközeit: a Molotov- koktélként elhíresült gyújtópalackból több mint 540 ezret készítettek, és beváltak a Kasapanosnak nevezett, nyeles kézigránátra kötegelt töltetek is. Általában a gyújtópalackokkal a kezelőket vakították el, a kötegelt töltetet pedig a páncélos tetejére vagy motorjára helyezték. A finnek a fenti fegyverek mellett páncéltörő puskákat és aknákat is használtak.
A szovjet harckocsikat szétaprózva vetették be; gyakran teljesen önálló, de korlátozott célú támadásokat hajtottak végre 20-50 páncélosból álló csoportokban. A nehéz terep miatt főleg az erdei utak mentén tevékenykedhettek, mivel a fákkal sűrűn benőtt terület nem kedvezett a páncélos hadviselésnek. A finn sítalpas vadászok a lassú szovjet oszlopokat sokszor bekerítették; ha a gyalogságot elűzték, a rádióval nem rendelkező, rosszul irányított harckocsikat közelharcban már semlegesíteni tudták a gyújtópalackok, a töltetek és a páncéltörő fegyverek segítségével. A finn 5. hadosztály 1939 decemberében például egyetlen hét leforgása alatt megsemmisített Summa körzetében a lövészhadosztályokat támogató harckocsik közül 52 darabot (ebből 20 T-28 volt).
í
fl.2
A Harcképtelen szovjet BT-S könny üharckocsi egy finn erdőben.
A szovjetek a többtornyos SzMK és T-100, valamint az egy tornyos KV-1 kísérleti nehézpáncélosokat háborús körülmények között is ki akarták próbálni. December 19-én az SzMK és a T-100 azt a feladatot kapta, hogy öt T-28-cal közösen támogassa a szovjet csapatok betörését a Summa környéki megerődített állásokba. A harckocsik végrehajtották az áttörést, ám az élen haladó SzMK aknarobbanás következtében mozgásképtelenné vált. A lebénult nehézpáncélos 1940. február 26-áig állt a finn állások között, majd a szovjetek elvontatták.
„…az oroszok ismét elővigyázatlan taktikájukat alkalmazták, és zárt alakzatokban támadtak, alapos tüzérségi előkészítés nélkül. Különösen harckocsizó egységeik becsülték le ellenállásunkat, és a harckocsik gyakran gyalogsági támogatás nélkül hajtottak át vonalainkon. Előfordult, hogy egy nap alatt harminc harckocsit semmisítettünk meg”
Mannerheim marsall, a finn főparancsnok a szovjetek elbizakodottságáról
> Finn járőr egy elhagyott szovjet T-26 harckocsit vizsgál.
^4
Páncéloslexikon
Nehézharckocsi: egy vagy több forgótoronnyal ellátott, 4-15,2 cm-es löveggel és géppuskákkal rendelkező, lánctalpon mozgó, zárható küzdőterű páncélozott harcjármű, amelynek feladata a megerődített ellenséges védelmi állások áttörése.
A szovjetek a háború során mintegy 6000 páncélost vetettek be, és összesen 3543 harckocsit veszítettek. A Karéliai- földszoroson elpusztult 3179 páncélos közül 1275 műszaki okokból esett ki, 955-öt a finnek ágyúval, 383-at aknákkal, 436-ot pedig közelharcban tettek harcképtelenné.
A NYUGATI OFFENZÍVA PÁNCÉLOSAI
A A németek az 1940-es nyugati hadjáratban számos csehszlovák
A nyugati hadjárat során a francia és a brit páncélosok mennyiségi, illetve részben minőségi szempontból is fölényt birtokoltak, de a németek a rádió segítségével fölébük kerekedtek.
Páncélosok alkotják a támadóéket
A Benelux államok és Franciaország elleni „Sárga terv” elfogadott változata Erich von Manstein altábornagy ötlete volt.
A páncélosok feladata ismét az összpontosított erőkkel végrehajtott gyors támadás volt, amelyekkel a szemben álló csoportosításokat elszigetelhették egymástól és az utánpótlásuktól, majd egyenként számolhatták fel őket. A páncélos erőknek a Lengyelországban is kivívott harcászati sikerek után immár hadműveleti jelentőségű sikert kellett elérniük a szövetséges csapatok gyors és teljes kettévágásával. Az előretöréskor a nyitott szárnyakat a légierő fedezte, a szétmorzsolt ellenállás felszámolása
eredetű Pz. 38(t) harckocsit is alkalmaztak.
pedig a lassabban beérkező gyaloghadosztályokra várt. Különösen nagy jelentősége volt a meglepetésnek, harcászati és hadműveleti szinten egyaránt.
A támadás súlypontján az A Hadseregcsoport hét páncéloshadosztályát vetették be a nehezen járható Arden- neken keresztül. Három hadtest négy páncélos- és két gépkocsizó gyaloghadosztályából létrehozták a hadsereg méretű Kleist páncéloscsoportot, amelyet május 17-étől a Hoth, majd a Guderian páncéloscsoport követett. Eme hadjáratban a németek gyalogságuk támogatására már bevetettek két tucat StuG. III rohamlöveget is, amelyek négy önálló ütegben tevékenykedtek. >
A B Hadseregcsoport három páncéloshadosztálya a semleges Hollandia és Belgium lerohanásával észak felé csalta a francia és brit főerőket. Május 10-én Hollandiában és Belgiumban a légierő 7. repülőhadosztályának ejtőernyős csapatai által elfoglalt hidakon keresztül a német páncélosok gyorsan átkeltek a vízi akadályokon.
Május 13-ától a Sedannál átkelő Kleist páncéloscsoport és a Dinant-nál partot váltó XV. hadtest egy sarlóvágással kettévágta a szövetséges csoportosítást, és áttört a tengerig. Az átkeléskor tapasztalt késedelem miatt a németek a páncéloshadosztály-beli fegyvernemek lépcsőzetes bevetése helyett áttértek a vegyes (páncélos-, lövész-, tüzér-, páncélvadász- és utászalakulatokból szervezett) harccsoportokra.
Május 20-án a német harckocsik már a La Manche csatornánál álltak. Előretörésüket segítette, hogy a páncéloshadosztályok 150-200 km-re elegendő üzemanyagot és kilencnapi élelmet vittek magukkal, és szükség esetén légi úton is elláthatták őket.
A gépesített hadviselés fokozottan függött az utánpótlástól, főként az üzemanyag, a lőszer és a karbantartás tekintetében. Ezek nélkül a harckocsik mozgás- és harcképtelenné váltak. Az utánszállítást vasúton, majd tehergépkocsi-oszlopokkal oldották meg a vételezőhelyekig. A kiosztott készletek utolsó 10 százalékát csak külön parancsra lehetett felhasználni, a karbantartó alakulatokat pedig mélyen lépcsőzték. Franciaországban igencsak hasznosnak bizonyult a jól kiépített benzinkúthálózat is.
Páncéloslexikon
Rohamlöveg: harckocsialvázra épített, forgótorony nélküli, zárt küzdőterű, kazamata-rendszerű beépített löveggel ellátott harcjármű vastagabb homlokpáncélzattal, elsősorban az általános gyalogság közvetlen tűztámogatására.
X •
V Panzer III D harckocsik gyakorlaton.
A németek a lengyel hadjárat után könnyűhadosztályaikat páncélos- naaosztaiyokká szervezték át. így már tíz ilyen seregtesttel rendelkeztek, amelyek 1940. május 10-én 523 Pz. I, 955 Pz. II, 349 Pz. III, 278 Pz. IV, 106 Pz. 35(t) és 228 Pz. 38(t) harckocsit számláltak. Komoly támogatást jelentett számukra, hogy a Luftwaffe összekötő tisztjei a páncélosokkal együtt haladva, a frontvonalból irányították a légi csapásokat.
A hollandok alig 40 darab Landsverk típusú, a belgák 270 (főleg T13 és
TI5) páncélossal rendelkeztek, amelyeket gya
logságuk támogatására alkalmaztak. A brit
expedíciós erők hét gépesített lovas- és egy
páncélosdandárjának 310 harckocsija volt a
kontinensen (zömmel A10 és A13 „cirkáló”, va
lamint 70 darab Matilda). A brit 1. páncéloshadosztály 1940. május végén újabb 330 harckocsival gyarapodott.
A francia csapatok összesen 4111 harckocsit tudtak bevetni, ebből 3254 volt az északkeleti arcvonalon. A lovashadtest három, igen mozgékony, könnyű gépesített hadosztályában egyenként 94 Hotchkiss és 96 Somua S-35 „lovassági” harckocsi, valamint 107 páncélgépkocsi, a négy újonnan szervezett „vértes” páncéloshadosztályban pedig 58-69 Char B és 90-90 Hotchkiss volt. A gyalogságot összesen 1700 darab R-35, FT-17, AMR, AMC és FCM-36 harckocsi támogatta, önálló századokba és zászlóaljakba szervezve.
16 f
A Német csapatok elhagyottfrancia R-35 harckocsi mellett menetelnek.
A háború első nagyobb páncélosütközete május 12-én és 13-án a belgiumi Hannut-nál zajlott le Hoepner tábornok 3. és 4. páncéloshadosztálya, valamint Prioux tábornok 2. és 3. könnyű gépesített hadosztálya között. A franciáknak 239 Hotchkiss, 176 Somua és 147 páncélgépkocsi (ebből 90 Panhard, 2,5 cm-es löveggel) állt rendelkezésükre. A németek 73 Pz. Ill-at, 52 Pz. IV-et, valamint 498 Pz. I-et és II-1 vetettek be.
Az első napon a franciák diadalmaskodtak, bár a Luftwaffe zuhanóbombázói számos páncélosukat harcképtelenné tették. Másnap a németek súlypontot képeztek, és áttörtek a hosszan elnyújtott francia védelmen. A felek vesztesége francia oldalon 105, német oldalon 160 harckocsi volt.
Május 15-én Flavionnál 90 francia H-39, 65 Char B és tucatnyi R-35, valamint 120 német (ebből 30 Pz. III és IV, a többi könnyű) harckocsi ütközött meg. A franciák vesztesége 134 páncélost tett ki, a németeké elhanyagolható volt.
A Német Pz. 38(t) páncélosok oszlopa várakozik a müút szélén.
A fedezetlen szárnyak miatt aggódó Hitler később elfogadta az A Hadseregcsoport javaslatát, és május 17-én Montcornet-nál, majd 24-én Dunkerque, Boulogne és Calais kikötői előtt megállította páncélosait. Ez lehetőséget teremtett a szövetséges csapatok elszállítására. Érdemes megemlíteni, hogy május 25-én a 3. páncélosezred két Panzer IV harckocsija Boulogne kikötőjében tüzet nyitott a francia Chacal rombolóra, amely a kikötő kijáratánál elsüllyedt.
Június 5-étől a Wehrmacht megindult Franciaország középső és déli területei ellen, és hat hét leforgása alatt győzelmet aratott. A szövetségesek összes páncélosa megsemmisült vagy német hadizsákmány lett, miközben a támadó erők oldalán májusban 649, júniusban 190 páncélos semmisült meg.
A Közeli kép egy német Pz. 38(t) könnyüharckocsiról.
Páncéloslexikon
Közepes harckocsi (cirkáló harckocsi): egy vagy több forgótoronnyal ellátott, 3,7-7,6 cm-es löveggel és géppuskákkal rendelkező, lánctalpon mozgó, zárható küzdőterű. páncélozott harcjármű, amelynek főfeladata a harc megvívása az ellenség élőereje, tüzérsége és páncélosai ellen.
Billotte százados hőstette
A Char B típus talán leghíresebb bevetése 1940. május 16- án Stonne község mellett történt. Pierre Billotte százados, a francia 41/1. harckocsiszázad parancsnoka Eure nevű Char B harckocsijával egyedül indult meg a falu ellen, és behatolt Stonne-ba. Az út két oldalán a német 8. páncélosezred egyik százada vonult fel ellene. A Char B a németek mind a 13 harckocsiját szétlőtte, majd megsemmisített még két páncéltörő ágyút. Az Eure eközben összesen 140 találatot kapott, de egyetlen német lövedék sem ütötte át páncélzatát.
•1
Döntő körülménynek bizonyult, hogy a francia harckocsik négyötödében nem volt megbízhatóan működő rádió, így nem tudtak egymással kommunikálni, képtelenek voltak tevékenységüket ösz- szehangolni. Emellett a francia páncélosok parancsnokai egyben a fegyverzetet is kezelték, ami megosztotta figyelmüket. A rádióval vezetett német páncélosok szakasz-, század- és osztálykötelékben vették fel a harcot a szövetséges harckocsikkal, amelyek a csata kirobbanásával már magukra maradtak. Noha bátran küzdöttek, a németek kimanőverezhették, majd oldalról vagy hátulról kilőhet- ték a nagyobb tűzerejű és jobban páncélozott francia harckocsikat is. A csekélyebb rombolóerővel rendelkező Pz. I és II típus csak távolabbról biztosította löveggel felszerelt társait. Ha lehetett, inkább elkerülték a közvetlen összecsapásokat.
A harcok során a légierőn kívül a légvédelmi tüzérség is komoly támogatást nyújtott a páncélosoknak. Május 17-én, Montcornet- nál De Gaulle ezredes 4. vértes páncéloshadosztálya 200, május 21-én, Arras-nál két brit és egy francia hadosztály 88 brit (ebből 16 Matilda) és 60 francia páncélossal lendült támadásba. A németek főként a Luftwaffe zuhanóbombázóinak és a harccsoportokba beosztott, 8,8 cm-es légvédelmi lövegek segítségével verték vissza őket, amelyekről bebizonyosodott, hogy a földi páncélozott célpontok ellen is kiemelkedő eredményekkel alkalmazhatók. A szövetségesek Arras-nál például 43 páncélost veszítettek.
Páncéloslexikon
Páncélososztály: több századból álló, zászlóalj méretű páncélosalakulat a német szárazföldi haderőben, majd 1942-től a Waffen-SS-ben is. Állományába a háború utolsó két évében a harckocsikon kívül szükség esetén vadászpáncélosokat és ro- hamlövegeket is beosztottak.
i
f 18
Nyilvánvaló volt, hogy a német közepes harckocsikat erősebb fegyverzettel kell ellátni, a géppuskákkal felszerelt Pz. I, illetve a 2 cm-es gépágyúval ellátott Pz. II típus pedig a jövőben már nem alkalmazható az első vonalban vívott harcokban.
A Egy megsérült német Panzer III páncélos harckocsiszállító utánfutón.
A hadjárat tanulsága: a megnövelt tűzerő igénye
A francia hadjárat egyrészt igazolta a német harcászati doktrínákat, másrészt ráirányította a figyelmet bizonyos technikai hiányosságokra. A 3,7 cm- es páncéltörő és harckocsiágyúk a legtöbb francia és brit típus ellen (pl. Char B, S-35, Matilda) használhatatlannak bizonyultak. Ellenben a Pz. IV rövid csövű, 7,5 cm-es lövege, valamint a 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk hatékonyan harcoltak ellenük.
A brit kézben lévő Egyiptom védte kelet felől a Szuezi-csatornát és a Perzsa-öböl olaj mezőit. A Földközi-tenger partján egyetlen inűút vezetett a Nílus völgyéből Tripoliig: az úttól délre fekvő, még járható terep a páncélosharcászat mennyországa volt, ám a kikötőkre alapozott utánpótlási rendszer számára maga a pokol.
Tétova olasz támadás
Olaszország 1940 nyarán az egyiptomi offenzíva érdekében támaszpontokat létesített a líbiai határ mentén. Az olasz csapatok itt kezdetben csupán néhány CV-35 kisharckocsival rendelkeztek, de hamarosan
•1
megérkeztek az Ml 1/39 és M13/40 páncélosok is. A CV-35 (más néven L3/35) kisharckocsi csupán egy forgótorony nélküli, gyenge páncélzatú mozgó géppuskaállás volt kétfős személyzettel, amely 1940- re teljességgel elavult.
Az Ml 1/39 korlátozottan irányozható 3,7 cm-es lö- vege csupán a könnyűharckocsik ellen volt hatásos, a páncéltest gyártásakor pedig hegesztés helyett szegecselést alkalmaztak, amely gyengébb védettséget eredményezett. Ezeket a páncélosokat kezdetben
rádiók nélkül alkalmazták, így nem tudtak kommu
nikálni. Az M13/40 4,7 cm-es ágyúja megegyezett az olasz csapatoknál rendszeresített páncéltörő ágyúval, páncélátütő képessége 500 m-ig 43 mm volt. A fegyvert forgótoronyba szerelték, ami megkönnyítette
irányzását. A harctéri alkalmazás terén gondot jelentett, hogy a beérkezett mintegy 120 közepes páncélost harccsoportokba osztva a gyalogság támogatására alkalmazták, noha a gyalogsággal való együttműködést korábban nem gyakorolták.
Szeptember 13-án a 10. olasz hadsereg hat gyaloghadosztállyal és nyolc harckocsizászlóaljban összesen
580 kis- és közepes harckocsival megindult Egyiptom ellen. Három nap és 80 km előretörés után, ér
demi brit ellenállás nélkül elfoglalták Szídi Barránit. Ezután a település körül megálltak, és megerősített táborokat építettek, hogy bevárják az utánpótlást. O’Connor tábornok ekkor látta elérkezettnek a pilla
natot az ellentámadás megindítására. December 9-én Iránytű fedőnéven támadást indított az olasz táborok
szétzúzására, amelyben összesen 175 könnyű-, 73 cirkáló és 50 gyalogsági harckocsit vonultatott fel.
p •
A brit páncélosok jellemzői
A britek Vickers Mark VI könnyűharckocsijai csak géppuskákkal rendelkeztek, igen gyenge páncélzatukat kiváló mozgékonyságuk ellensúlyozta. A közepesnek minősülő cirkáló (Cruiser) harckocsik gyorsak voltak, páncélvédettségük is jelentősebb, de még mindig nem elegendő. A gyalogsági Matilda II harckocsikat jelentős páncélzat védte, de kis sebességgel mozogtak.
A cirkáló és gyalogsági harckocsik tűzereje egyaránt elégtelen volt. Főfegyverzetük a gyalogságnál is rendszerben lévő kétfontos (4 cm-es) páncéltörő ágyú volt, amely megfelelő lőszerrel 457 m-ig 54 mm-es páncéllemezt ütött át. A löveghez azonban nem rendszeresítettek repeszgránátot, így a legtöbb brit harckocsi nem tudott hatékonyan harcolni az élőerő, a páncélozatlan célok és a tábori erődítések ellen; ám a gyenge páncélzatú olasz harckocsik számára igen veszélyes ellenfelek voltak.
Az ekkor érvényes brit páncélosharcászat szerint a könnyűharckocsik felderítették a terepet és biztosították a menetet, a gyalogsági harckocsik a gyalogságot támogatva frontálisan rohamoztak, a cirkáló harckocsik pedig a lovassághoz hasonlatos módon betörtek az ütött résbe, vagy mélyen átkarolták az ellenség szárnyait. A brit páncélosok azonban hajlamosak voltak egyedül megvívni a harcot, elegendő gyalogsági és tüzérségi támogatás bevárása nélkül.
A második világháború hadszínterei közül talán Észak-Afrikában érvényesülhetett leginkább a tűzerőt, mozgékonyságot és védettséget egyesítő harckocsi-hadviselés. A kizárólag páncélosok közötti összecsapások itt sokkal gyakoribbak voltak, mint Európa harcmezőin.
V Olasz Ml3/40 harckocsik menetben. Egy részük homokzsákokat kapott a védelem növelése érdekében.
V Olasz harckocsizok beszélgetnek egy M13/40 páncéloson üldögélve. Jellegzetes fejvédőjükhöz hasonlót a Magyar Királyi Honvédségben is rendszeresítettek.
Az olasz 2. harckocsizászlóalj a líbiai gyalogsággal együtt a Maletti harccsoportban, a Nibeiwa melletti táborban állomásozott. A brit 7. harckocsiezred 48 Matilda harckocsija december 9-én hajnalban, meglepetésszerűen támadott, velük szemben összesen 70 olasz páncélos sorakozott fel. Huszonhárom Mll/39-et még el sem értek a kezelők, amikor a Matildák lecsaptak rájuk, és megsemmisítették őket. A brit páncélosok mintegy öt óra leforgása alatt teljesen szétverték a meglepett olaszokat. A Matildák 78 mm-es homlokpáncélzata ellen a gyenge olasz lövegek tehetetlenek voltak, gránátjaik nem tudták átütni az ellenséges harcjárművek páncélzatát. Az olasz harckocsik gyors pusztulásával a gyalogság támogatás
nélkül maradt, és megadta magát. Az olasz csapatok többi tábora is hasonló sorsra jutott, és a britek megindultak Líbia felé. Az olaszok Bardiába vonultak vissza, amelyet a britek – 22 Matildával az élen – 1941. január 6-án elfoglaltak.
Mackay tábornok, a part mentén támadó ausztrál 6. hadosztály parancsnoka szerint minden Matilda annyit ért, mint egy-egy gyalogzászlóalj, utalva ezzel az olasz fegyverek számára szinte sebezhetetlen gyalogsági harckocsik magas értékére. A 7. páncéloshadosztály ezután átkarolta Tobrukot, majd az ausztrál gyalogsággal, 16 Matildával január 22-én bevette a fontos kikötővárost.
Két nappal később, január 24-én reggel a brit 4. páncélosdandár 50 cirkáló és 95 könnyűharckocsija Mekilinél összecsapott az újonnan bevetett olasz különleges páncélosdandár 57 M13/40 harckocsijával. A britek először csak a géppuskás könnyüharckocsikat küldték előre, amelyek közül az olasz harckocsik hatot kilőttek. A visszavonulók támogatást kértek, de a cirkáló harckocsik csak lassan értek a helyszínre. Amikor megérkeztek, az olaszok kilőttek újabb két brit páncélost, ám saját veszteségük is kilenc páncélosra nőtt, ezért inkább visszavonultak.
Az összecsapás után a brit 7. páncéloshadosztály Caunters csoportja 33 óra alatt 270 km-t tett meg a sivatagon keresztül. A kötelék február 5-én elérte Beda Fommot, és ezzel elvágta a Bengázi felől visszavonuló olasz csapatok útját.
A különleges páncélosdandár február 5-7. között több támadást is indított a települést szorongató britek ellen, de a 4. páncélosdandár 22 cirkáló és 45 könnyűharckocsija rendre visszaverte a kis csoportokban, rádiós harcvezetés nélkül próbálkozó mintegy száz olasz páncélost. A britek, kihasználva a terep nyújtotta lehetőségeket, a cirkáló harckocsikat olyan tüzelőállásokba helyezték el, ahonnan csak a tornyuk látszott ki, a páncéltest pedig fedésben maradhatott. így a nemzetközösségi csapatok mindössze három, az olaszok viszont 60 kilőtt páncélost veszítettek, további 40-et pedig feladtak. A harckocsik pusztulását látva az olasz gyalogság nagy tömegekben adta meg magát, mivel önerőből nem tudtak védekezni a brit harckocsikkal szemben.
A nemzetközösségi csapatok február 7-én elérték el-Ageilát, de további előrenyomulásukat Churchill miniszterelnök táviratban leállította. A kisebb létszámú, de mozgékonyabb brit egységek erősebb páncélosaik segítségével legyőzték a csekélyebb tűzerejű, határozatlan olasz csapatokat. Az olaszok teljes vesztesége két hónap alatt 380 páncélos volt, így a csapatok már nem rendelkeztek megfelelő harckocsi-támogatással tá
madó hadmozdulatok végrehajtásához. A németek már 1940 szeptemberében felajánlották Mussolininak két páncéloshadosztályuk Afrikába vezénylését. Hitler végül 1941 januárjában, az olasz összeomlás megakadályozása érdekében egy „zárókötelék” Észak-Afrikába küldése mellett döntött, amely az Afrika Korps (Afrika Hadtest) nevet kapta.
< Hitler és Mussolini az észak-afrikai helyzetet vitatja meg.
w
Észak-Afrikában a páncélosok sikere főként a kikötőkbe érkező utánpótlás mennyiségén és a hajózási útvonalak biztosításán múlt. Rommel tábornok rugalmas harcvezetése gyors tengelyhatalmi győzelmeket hozott, ám az utánpótlás akadozása határt szabott lehetőségeinek. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a sivatagi hadjáratot hosszú távon ez a körülmény fogja döntő mértékben befolyásolni.
A sivatagi páncélos-hadviselés nehézségei
Az észak-afrikai parti sávban természetes akadályok nem korlátozták a harckocsik mozgását, csak a megerődített állások és az aknazárak állíthatták meg őket. A harc az utánpótlási útvonalak és az ellátó támpontok birtoklásáért folyt. Minden kezdeményezésnek előfeltétele volt a légi fölény, és a szemben álló felek egymás páncélosait tekintették fő ellenfelüknek. Aki ütközet után a harcteret ellenőrizte, az megjavíthatta a saját, illetve megsemmisíthette az ellenség megsérült páncélosait, számottevő előnyt szerezve.
A Megérkeztek az első német páncélosok Afrikába. A jobb oldali oszlop főleg Panzer IV harckocsikból áll.
Komoly gondokat jelentett, hogy a homok korlátozta a látótávolságot és eltömítette a motorok szűrőjét, a felkavarodó por pedig lehetetlenné tette a rejtett megközelítést. A felvonuló hadoszlopokat messziről felfedezhették az ellenséges repülőgépek pilótái vagy a felderítők, ezért nagy szerepe lett a megtévesztésnek (harckocsiutánzatoknak, homokot felkavaró eszközöknek), valamint a rádiófelderítésnek. A sivatagi hőségben a pontos célzás sem volt könnyű a lövegkezelők számára, mert a melegben felszálló levegő optikai csalódást okozott, befolyásolva a lövegek irányzását.
z
i
24
A németek 1940 februárjától az 5. könnyű-, majd a 15. páncéloshadosztályt küldték – részben légi úton – Észak-Afrikába Rommel altábornagy Afrika Hadtestével. Rommel az 1940. évi nyugati hadjáratban a 7. páncéloshadosztály élén már számos merész előretörést hajtott végre.
Az olaszok is igyekeztek felkészülni, ezért már koráb-
bán Líbiába küldték 132. Ariete páncéloshadosztályukat, amely 46 darab M13/40 és 117 darab CV-35 páncélosból állt.
V Rommel tábornok egy olasz harckocsin állva, távcső vön szemléli a harcászati helyzetet.
út ellenőrzése miatt a harcok gyújtópontja lett: a németolasz erők minden áron el akarták foglalni, a britek pedig felmenteni.
Rommel március 31-étől német-olasz erőivel a sivatagon keresztül átkarolta és április 11-én bekerítette Tobrukot, majd a brit csapatokat visszaszorította Egyiptomba. Noha a britek több páncélossal rendelkeztek, azok egy része zsákmányolt Ml3/40 volt, és zömük műszaki gondokkal küszködött.
Az ausztrál 9. hadosztály a 3. harckocsidandár 15 köny- nyű-, 26 cirkáló és négy Matilda harckocsijával együtt tovább védte Tobrukot. A város a kikötő és a part menti
„A fedezékeket futóárok kötötte össze, melynek töréspontjain géppuskafészkeket, páncéltörőágyú- és aknavetőállásokat építettek ki. Éppúgy, mint a harckocsi-elhárító árkokat, a mintegy két és fél méter mély futóárkokat is deszka és vékony földréteg borította, de bármelyik tetszőleges ponton könnyűszerrel felnyithatók voltak. Az erődítményeket erős drótakadályok vették körül, és közöttük is drótakadályok húzódtak”
Rommel tábornok a tobruki állásrendszerről
A sivatagi körülmények közepette is létfontosságú volt a páncélosokat kezelő személyzet feladatmegosztása. Hasonló technikai jellemzők esetén az a harckocsi volt előnyben, amelynek parancsnoka csak a harcvezetésre, a célok megjelölésére és a kapcsolattartásra tudott összpontosítani, a fő fegyverzetet pedig legalább ketten kezelték (irányzó, töltő). így a rádiót és a homlokgéppuskát külön katonára bízhatták, a járművezetőnek csak vezetnie kellett, követve a parancsnok utasításait. Az igazán hatékony személyzet öt főből állt, ebből hárman a toronyban harcoltak.
Ilyen harckocsikkal főleg a németek rendelkeztek. A brit cirkáló és gyalogsági harckocsik tornyában a kis átmérő miatt leginkább csak két fő fért el, ráadásul a németek gégemikrofonja és belső kommunikációs rendszere megkönnyítette a páncéloson belüli párbeszédet, akár harc közben is.
•1
V Német 8,8 cm-es légvédelmi ágyú földi célokra tüzel. A nagy kezdősebességéi páncélgránát igen hatásos volt a korabeli harckocsik ellen.
&
A német csapatok Afrikában is feladatközpontú harcvezetést alkalmaztak, amely egyre hatékonyabban kamatoztatta a jól képzett tisztikar kezdeményezőképességét. A britek is kiváló kiképzést kaptak, ám harcvezetési felfogásuk sokkal inkább parancsorientált s emiatt kevésbé rugalmas volt. A páncélosok a sivatagban sokszor önállóan is összecsaptak, ám igazán a harckocsikból, páncéltörő ágyúkból, tábori és légvédelmi tüzérségből, műszaki csapatokból és gépesített (páncélozott járműveken szállított) gyalogságból álló vegyes harccsoportok váltak be.
Harckocsik helyett páncéltörő ágyúk
A német-olasz erők a támadó brit harckocsik ellen főleg páncéltörő ágyúkkal harcoltak. A britek ezt sokáig észre sem vették, és veszteségeiket a német harckocsiknak tulajdonították. A rejtve elhelyezett 4,7 cm-es olasz, 3,7 cm-es és 5 cm-es német páncéltörő, valamint a német 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk tartóztatták fel a támadó páncélosokat. Az 5 cm-es volfrámmagvas páncélgránát 450 m-ről, a 8,8 cm-es páncélgránát 1800 m-ről is átütötte a Matildák páncélzatát, a kisebb harckocsikkal szemben pedig még ennél is hatékonyabbnak bizonyult. Az olaszok is kaptak a 8,8 cm-es Fiákból, de tehergépkocsira szerelt saját 9 cm-es légvédelmi ágyúkat is használtak.
A brit felderítés megtévesztése végett élethű utánzatokat készítettek telefonpóznákból, amelyek valódi légvédelmi fegyvereknek tűntek.
A páncéltörő tűzben keletkezett veszteségek rendszerint összezavarták a brit harckocsikat, ezután a német és olasz páncélosok igyekeztek átkarolni, majd oldalba támadni őket. Saját támadáskor a német páncélos harccsoportokba 5 cm-es páncéltörő és 8,8 cm-es légvédelmi ágyúkat is beosztottak – utóbbiak sokkal messzebbről lőtték ki a brit harckocsikat, mint a német páncélosok lövegei.
A tüzérségre és az utászokra különösen nagy szükség volt az aknazárak áttörésénél, valamint az erődített településekért vívott harcokban. A gyalogság nélkülözhetetlen volt a páncélosok által elfoglalt terület megtartásában, a létfontosságú felderítés javát pedig mindkét oldalon gyors páncélgépkocsik végezték. Ezt felismerve az olaszok 1941 őszére jelentősen javították az együttműködést páncélosaik, gyalogságuk, tábori tüzérségük és páncéltörő ágyúik között. A hadosztályokon belül német mintára összfegyvernemi harccsoportokat szerveztek.
A sivatagban elszenvedett veszteségek szempontjából fontos körülmény volt, hogy a német karbantartó alakulatok sok páncélost elvontattak a harcmezőről, és rövid idő alatt megjavították őket. Ugyanakkor a britek sokszor a döntetlenül végződő összecsapás után is visszavonultak, hogy biztonságosan letáborozzanak éjszakára, és a megsérült harckocsikat hátrahagyták – ezeket a németolasz csapatok felrobbantották vagy elvontatták.
A Német páncélgránátosok egy Panzer 111 harckocsi motorterén utaznak. A sivatagi hadviselésben a mozgékonyság volt a legfontosabb. w
A Német Panzer /// páncélos pihenőben. Az álcázott harcjármű mellett a kezelőszemélyzet sátrai láthatók.
•1
A sivatag páncélosai: a tengelyhatalmi erők
1942 májusáig a németek Afrikában főleg L/42, majd L/60 kaliberhosszúságú, 5 cm-es ágyúval felszerelt Pz. III harckocsikkal harcoltak. A Pz. II ekkor már csupán felderítésre és biztosításra volt alkalmas. A Pz. IV L/43 hosszú csövű, 7,5 cm-es ágyúval ellátott változata 1942 májusától jelent meg, de csak kis mennyiségben. Zsákmányolt brit páncélosokból a németek 1942 februárjában felállították az Afrika páncélososztályt. A 605. páncélvadászosztály 1941 márciusától 27, Pz. I alvázra szerelt, 4,7 cm-es csehszlovák páncéltörő ágyúval harcolt, amelynek gránátja 1000 méteren még átütötte a 41 mm-es páncélt. 1942 júliusától 66 Marder III páncélvadász is érkezett.
Az olaszok a CV-35-ök egy részét lángszóróssá alakították át a gyalogság támogatására. 1942 januárjában megérkezett az első 16 Semovente rohamtarack, amelynek 7,5 cm-es lövege 900 m-ig 50 mm-es páncélt ütött át. Ezek főleg a harckocsikat támogatták. Az M14/41 közepes harckocsi 1941-től jelent meg; ez a típus gyakorlatilag egy erősebb motorral és bal oldali búvónyílással szerelt M13/40 volt.-Elégtelen tűzerején és páncélvédettségén, valamint műszaki megbízhatatlanságán nem sikerült javítani. Az olaszok gyengébb páncélosaikat homokzsákokkal is védték, hogy csökkentsék a becsapódó lövedékek energiáját. A németek ugyanezen célból inkább kiegészítő páncéllemezt hegesztettek fel, vagy lánctalptagokat erősítettek páncélosaikra. A britek ritkán, de szintén éltek e lehetőségekkel; ám súlymegtakarítás miatt a Valentiné III oldalpáncélzatát még csökkentették is (60-ról 50 mm-re). A páncélosok ellen kiváló olasz 9 cm-es légvédelmi ágyú harcértékét csökkentette, hogy főleg gyenge terepjáró tehergépkocsikra szerelték őket. A löveg és az M14/41 harckocsi alvázának felhasználásával 1941-ben 48 Semovente 90/53 páncélvadászt építettek, de nyitott küzdőtérrel. Ezek fele harcolt is Észak-Afrikában.
A Német Panzer IV harckocsi páncélos utászok állásán halad keresztül Tobruk körzetében. Az állásokat sokszor sziklás talajból kellett kivájni.
Páncéloslexikon
Páncélvadász: forgótorony nélküli, harckocsi alvázán kialakított, könnyen páncélozott, általában nem zárható küzdőterű, 4,7-9 cm-es önjáró páncéltörő ágyú, amelyet a védelem mélységében, lesállásból alkalmaztak az áttört ellenséges páncélosok leküzdésére.
A sivatag páncélosai: a nemzetközösségi erők
A britek az új Crusader harckocsijukat 1941 júniusában
Az amerikai közepes harckocsik tömeges megérkezésétől,
vetették be először. Gyorsabb volt, mint cirkáló elődei,
1942 nyarától már csak felderítésre alkalmazták.
de 40 mm-re növelt homlokpáncélzata továbbra is kevés
Noha az első Grant harckocsik is megérkeztek 1941 őszén,
védelmet nyújtott. Tüzereje a változatlanul hagyott két- fontos löveg miatt gyenge maradt. A Valentiné gyalogsági harckocsi ugyanezen év őszén került a csapatokhoz. Kétfős tornya miatt a kétfontos ágyút a parancsnoknak kellett töltenie.
Az 1941 őszén érkezett amerikai M3 Stuart könnyűharckocsik nem váltak be a tengelyhatalmi páncélosok ellen. A 3,7 cm-es löveg 457 m-ig mindössze 36 mm-es, különleges lőszerrel 61 mm-es páncélt ütött át. Fő előnye az volt, hogy repeszgránátot is tüzelt. A harckocsi tornya szűknek, páncélzata vékonynak, hatótávolsága kevésnek bizonyult.
csak 1942 májusától vetették be őket a brit 1. és 7. páncéloshadosztályban. A testbe szerelt 7,5 cm-es löveg irá- nyozhatósága korlátozott volt ugyan, ám repeszgránátja a tengelycsapatok élőerejére és páncéltörő ágyúira nagy veszélyt jelentett. Páncélgránátja 650 m-ig a német Pz. III és IV harckocsik ellen is hatékony volt, a toronyba épített 3,7 cm-es páncéltörő ágyú pedig megegyezett a Stuartéval. A cirkáló feladatkörben alkalmazott harckocsi kellően mozgékony volt. Páncélzata kielégítő védelmet nyújtott a hatfős személyzetnek, de a britek alacsonyabb toronnyal kérték, benne elegendő hellyel a rádió számára. >
Brit együttműködési nehézségek
A brit páncéloshadosztályok 1942 tavaszától már csak
egy páncélosdandárból, egy gépkocsizó gyalogdandárból, két tábori, egy páncéltörő és egy légvédelmi tüzérezredből, egy páncélgépkocsi-ezredből, valamint műszaki, híradós és egyéb alakulatokból álltak.
A hadosztályon belüli dandárcsoportok (a tüzérséggel és műszaki csapatokkal megerősített dandárok)
a kiképzési hiányosságok és az egyes fegyvernemek együttműködési hibái miatt nem váltak be. így a harc- kocsiezredek sokszor nem kaptak kellő tüzérségi támogatást a páncéltörő ágyúk elleni harcukhoz, és túl széles arcvonalon támadtak. A gyalogságot önálló harckocsidandárok támogatták, egyenként 147 gyalogsági harckocsival
A korlátozott befogadóképességű líbiai kikötők miatt a tengelycsapatok utánpótlása ritkán érte el a megkívánt mennyiséget. A tengeri és légi fölény birtokában a britek utánszállítása viszont folyamatos és bőséges volt. További előnyt jelentett számukra, hogy a Vörös-tenger felől nyitva állt egy biztonságos „hátsó ajtó” is.
i
V Német katonák megvizsgálnak egy kilőtt és kiégett brit Matilda II harckocsit.
Harcoló felek | Bevetett páncélosok 1941. november 18-án | Végleges veszteség | Arány |
Németek | 260 | 220 | 85% |
Olaszok | 154 | 120 | 78% |
Összesen | 414 | 340 | 82% |
Britek | 648 | 570 | 88% |
A német-olasz erők 1941 tavaszán nem tudták birtokba venni Tobrukot. A britek 1941 májusában „Rövidség”, júniusban pedig „Csatabárd” fedőnéven indítottak sikertelen felmentő támadást a kikötőváros felé. Június 15-17. között a németek 12, a britek viszont 94 (ebből 65 Matilda, 16 új Crusader) harckocsit veszítettek, és visszavonultak a bekerítés elől. A 33/1. légvédelmi tüzérosztály 8,8 cm-es ágyúival 79 páncéloskilövést jelentett. A brit csapatok csak ekkor figyeltek fel rá, hogy a németek légvédelmi ágyúi milyen hatékonyak páncélosaik ellen (pedig erről a hírszerzésük már 1940-ben is tudott).
Az Afrika Korpsból és az olasz csapatokból augusztus 15-én Afrika páncéloscsoport lett, az 5. könnyühadosztályból pedig 21. páncéloshadosztály.
A britek november 18-án „Keresztes lovag” fedőnéven újabb felmentési kísérletbe fogtak Tobruk irányában, ezúttal 724 (köztük 170 amerikai Stuart) harckocsival, 390 német és olasz páncélos ellenében. A novem- bér 23-án, „holtak vasárnapján” megvívott ütközetben mindkét fél súlyos áldozatokat hozott: az Afrika páncéloscsoport 160-ból 70, a britek 500-ból 430 harckocsit vesztettek. Ennek következtében december 8-án Rommel utánpótlás hiányában kénytelen volt felhagyni Tobruk ostromával és kiüríteni Kirenaikát. i
Februárban a német-olasz erők visszafoglalták Kirenaikát, majd Gazaláig szorították vissza a 8. hadsereget. Itt mindkét fél beásta magát. A felek páncélosvesztesége az 1941. november-1942. február közötti időszakban igen jelentős volt.
Május 26-án Rommel „Theseus” néven indított hadműveletet, 330 német és 230 olasz páncélossal. A briteknek 850 harckocsijuk volt az arcvonalban, köztük 167 amerikai Grant. Új hatfontos (5,7 cm-es) brit páncéltörő ágyúk is érkeztek, amelyek teljesítménye meghaladta a német 5 cm-esét. A német-olasz erők délről megkerülték a Gazala- vonalat, majd június 21-én bevették Tobrukot – ám a várakozásokkal szemben mindössze kétezer tonna üzemanyagot zsákmányoltak.
A 8. brit hadsereg július 7-éig 480 km-t hátrált kelet felé az Álam Halfa-el-Alamein-vonalra. Június végén az Afrika páncéloshadsereg elérte a britek megerődített állásait Álaméin körzetében, de nem tudta áttörni.
A britek a beérkező erősítéseket szinte menetből vetették be a frontvonalban. Jó példa erre a 22. páncélosdandár, amelyet július 22-én anélkül küldtek harcba, hogy 150 Valentiné harckocsiját felkészítették volna az egyiptomi terepre, a rádiókat pedig összehangolták volna. Nem csoda, hogy négy óra alatt 110 páncélosukat veszítették el aknák, páncéltörő tűz és német páncélos-ellen- lökések miatt.
A német csapatok május 25. és július 24. között 1388 brit harckocsi kilövését jelentették, ebből 762-t az 5. és a 8. páncélosezred, 187-et pedig a 43/III. légvédelmi tüzérosztály.
Rommel augusztus 30-án erőivel az Álam Halfa-gerinc irányában, dél felől akarta átkarolni a 8. brit hadsereg védelmét. Az új parancsnok, Montgomery tábornok két páncéloshadosztállyal és gyalogsággal a szeptember 7-éig folyó harcokban megvédte e fontos magaslatokat. A szárnytámadások és az üzemanyaghiány miatt a tengelycsapatok visszavonultak, s ekkor végleg elveszítették a kezdeményezést. Elégtelen üzemanyag-utánpótlásuk miatt mozgóharc helyett aknazárak mögötti, beásott védelemre kellett berendezkedniük. A német és olasz páncélosok tartalékban álltak, felkészülve a betörő brit harckocsik fogadására.
> Kilőtt német Panzer III harckocsi a sivatagban. A löveg alatt, a homlok-
Rommel hiányosságai
Az Afrika Korps legendás parancsnoka nem használta ki a haderönemi együttműködést (pl. nem vetett be a levegőből ejtőernyős csapatokat), és erőit rendszerint szétszórta az arcvonalon. Nem tudott együttműködni saját ellátó szakembereivel és az olasz tábornokokkal sem. Kiváló páncélos harcász volt (amilyen viszont sok akadt a német páncélos tisztek között), ám hadászati-hadműveleti képességek nélkül. Legendáját főként az angolszászok alkották meg amit a német propaganda ügyesen kihasznált.
páncél közepe táján látható a gránát ütötte bemeneti nyílás.
í32
Megjelennek a páncélvadász-repülőgépek
A brit légierő 1942. június 2-án vetette be először két 4 cm-es gépágyúval (csövenként 15 lőszerrel) felfegyverzett Hurricane IID páncélvadász-repülőgépeit. A 6. repülőszázad három repülőgépe két bevetésben három harckocsit, illetve néhány teher- és tartálygépkocsit lőtt ki Bir-Hakeim körzetében. Az alakulat gépeit hamarosan csak „repülő konzervnyitókként” emlegették. El- Alameinnél 842 bevetés alatt egyebek mellett 39 harckocsi kilövését jelentették, saját veszteségük 11 pilóta volt.
A 3 cm-es gépágyúval felszerelt német Hs 129 páncélvadász-repülőgépek november 17-én repültek először bevetést Észak- Afrikában, Bir el-Abd körzetében.
Három repülőgép két, német és olasz hadifoglyokat kísérő brit páncéljárművet lőtt ki. így a foglyok kiszabadultak. Aznap a gépek még öt harckocsit és néhány tartálygépkocsit is kilőttek. Afrikában összesen két német páncélvadász-repülőszázad harcolt.
/
1942 őszére a tengelyhatalmak harapófogóba kerültek. A német és olasz csapatok Afrikában is elveszítették a
hadászati kezdeményezést, akadozó utánpótlással várták a szövetségesek támadását kelet és nyugat felől. Harcászati szinten azonban a német páncélosok továbbra is
komoly ellenfelek maradtak.
Montgomery tábornok 8. hadserege 1942 októberére jelentős fölénybe került. Négy páncéloshadosztálya és számos önálló alakulata összesen 1440 harckocsival, tartalékban pedig további ezer harckocsival rendelkezett. A britek a korszerű páncélosok terén kb. hatszoros fölényt élveztek, emellett a létszám- és a légi fölény is az övék volt. Ezért Montgomery terve a frontális támadásra és az ellenség anyagcsatában való felmorzsolására épült. 1942. október 23-án este a tüzérség és a légierő alapos előkészítése után a műszaki csapatok által támogatott Skorpió aknataposó harckocsik átjárókat nyitottak az aknazárakon. Ezután a harckocsikkal támogatott gyalogság megrohamozta a német-olasz állásokat. A britek lassan haladtak, veszteségeik egyre növekedtek.
November 2-án az új szakaszt hétórás légitámadás vezette be, amely szétverte az Afrika páncéloshadsereg távbeszélő hálózatát.
PÁNCÉLOS-ERŐVISZONYOK EL-ALAMEINNÉL, 1942. OKTÓBER 23. | |
Britek | 1440 (ebből 252 új Sherman és 200 Grant) |
Németek | 264 (ebből 86 hosszú csövű Pz. III és 30 Pz. IV) |
Olaszok | 346 (ebből 278 M14/41 és 48 Semovente rohamlöveg) |
A rohamozó gyalogság mögött az 1. és a 8. páncéloshadosztály és a 9. harckocsidandár 477 páncélosa lendült támadásba. A német 8. páncélosezred kb. 60 brit páncélost lőtt ki, de estére már csak nyolc bevethető harckocsija maradt, és parancsnoka is elesett.
November 4-én a brit harckocsik végre rést találtak a tengelycsapatok védelmén, mire Rommel elrendelte a visszavonulást. A britek a csatában összesen 500 páncélost veszítettek, de közülük csak 150 semmisült meg. Rommelnak november 9-ére már csupán 11 német és 10 olasz harckocsija maradt bevethető. A 8. hadsereg csak tessék-lássék módon üldözte a visszavonuló Afrika páncéloshadsereg roncsait, ám a vadászbombázók folyamatosan támadták őket.
V Olasz harckocsik (vélhetően M14/41-esek) támadáshoz gyülekeznek. Védelmüket homokzsákokkal növelték.
*
A Amerikai M3 közepes harckocsi Tunéziában. A harckocsitestbe épí
tett 7,5 cm-es löveg zsákutcának bizonyult.
A leghatékonyabbak az amerikai közepes M3 Grant és az újonnan érkezett M4 Sherman harckocsik voltak. Ezek már egyesítették magukban a megfelelő tűzerőt, a mozgékonyságot és a páncélvédettséget. A páncéloshadosztályok tüzérsége összesen 90 amerikai M7 Priest önjáró, 10,5 cm-es tarackkal is rendelkezett, amelyeket a Grant alvázára építettek. Ezek végezték a harckocsik tűztámogatását. A németek ekkor még önjáró tarackokat sehol sem alkalmaztak.
Az Afrika páncéloshadsereg két német és két olasz páncéloshadosztálya a beásott gyalogság állásai mögött, tartalékban állomásozott. A védelem 86 darab 8,8 cm-es légvédelmi és 68 zsákmányolt szovjet 7,62 cm- es páncéltörő ágyúval is rendelkezett, amelyek bármelyik brit páncélost kilőhették.
Páncélosok alkalmazása az amerikai hadseregben
Miközben a 8. brit hadsereg 1942 novemberében súlyos vereséget mért a tengelycsapatokra el-Alameinnél, és megkezdte visszaszorításukat nyugat felé, amerikai és brit csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában. Az amerikaiaknak így módjuk nyílt arra, hogy a gyakorlatban is kipróbálják újonnan fejlesztett harckocsizó csapataikat.
Az amerikai erők a páncélosokat gépesített lovasságként kezelték, így nem az ellenséges harckocsik ellen szánták őket, hanem a gyalogság áttörésének kihasználására. A páncélosok elleni harc a gyalogságnál is rendszeresített, vontatott 3,7 és 5,7 cm-es páncéltörő ágyúk, illetve az önjáró 7,5 és 7,6 cm-es páncélvadászok feladata volt. A 7,5 cm-est M3 néven féllánctalpas, a 7,6 cm-est M10 néven harckocsialvázra szerelték. Utóbbiakból a hadosztályok támogatására számos önálló zászlóaljat állítottak fel.
< Német páncélos katona egy Panzer III harckocsin állva szomját oltja. A sivatagban a víz- és az üzemanyag-utánpótlás egyaránt létfontosságú volt.
A német-olasz erők a szövetségesek 1942. november 8-án megindult algériai és marokkói partraszállása után harapófogóba kerültek. Rommel december folyamán a megmaradt erőivel Tunézia felé vonult vissza. December 2-án mindössze 54 német és 42 olasz páncélosa volt bevethető állapotban, mikor erősítést kapott: megérkeztek a német 10. páncéloshadosztály, a 190. páncélososztály, valamint az 501., majd az 504. nehézpáncélos-osztály részei.
A Tunéziába hajón és repülőgépen érkező német erősítésből megalakult az 5. páncéloshadsereg Von Arnim vezérezredes parancsnoksága alatt. Ennek 10. páncéloshadosztálya néhány Tigerrel megerősítve december 11-én Medzsez el- Babnál megállította a nyugat felől Tunisz felé nyomuló brit és amerikai csapatokat.
Amerikai kudarc a Kaszerine-hágónál
1943. február 14-én a németek megtámadták az amerikai II. hadtest 1. páncéloshadosztályának fedezetlen szárnyait. Az 5. páncéloshadsereg két harccsoportja 212 harckocsival a Faidrhágónál, Rommel pedig az Afrika Hadtest két német és az olasz Centauro páncéloshadosztály részeivel – 53 német és 17 olasz harckocsival – Gafszánál nyomult előre. Az amerikai hadosztály tapasztalatlan erőit (202 közepes és 92 könnyüharckocsit) négy harccsoportban szétaprózva alkalmazták. A németek ezekből többet bekerítettek, február 19-én elfoglalták Kaszerinét, és behatoltak a hágóba.
A támadást végül a brit 26. harckocsidandár állította meg Thalánál február 22-én. A németek itt 19 darab 7,5 cm-es löveggel ellátott, továbbfejlesztett Crusader Mk VI harckocsit is kilőttek. Az amerikaiak vesztesége összesen 235 harckocsi volt (ebből mintegy 80 M4 Sherman). A németek 22 páncélost veszítettek, ezután a délkelet felől támadó 8. brit hadsereg miatt visszavonultak Tunisz védelmére.
A Tunéziába szorult erőket az 1. olasz hadsereggel együtt 1943. február 23- án az Afrika hadseregcsoportban vonták össze. A német páncélosok elkeserítő helyzetük ellenére is megőrizték harci szellemüket, például a 10. páncéloshadosztály utolsó hét Pz. IV harckocsija március végén egyetlen nap alatt 68 brit páncélost lőtt ki. A német-olasz csapatok végül május 12-én tették le a fegyvert.
> Amerikai kézbe került német Tiger nehézharckocsi Tunéziában. Afrikában kevés Tigert vetettek he, de azok hatékonyan harcoltak.
A Churchill Mk III harckocsit a brit 1. páncéloshadosztály alárendeltségében vetették be először Afrikában, 1942. október 27-én el-Alameinnél. November 3-áig a hatból egy páncélos kiégett, maguk öt harckocsit és három páncéltörő ágyút lőttek ki.
Az 501. nehézpáncélos-osztály első Tigereit 1942. november 23-án rakodták ki. Az osztály összesen 20 nehézpáncélossal és 25 Pz. III N harckocsival rendelkezett. Az 504. nehézpáncélos-osztály 1943 márciusában 11 Tigerrel és 19 Pz. III-mal érkezett.
A német nehézharckocsikat nem összpontosítva, hanem kisebb, rögtönzött páncélozott harccsoportokban alkalmazták. 1943. május 12-én a megmaradt 14 Tiger zömét maguk a kezelők semmisítették meg. A két osztály az észak-afrikai harcokban több mint 300 páncélost lőtt ki, ami jól példázza a német Tiger fölényét a nyílt terepen vívott harcokban.
i f
NÉMET HARCKOCSIK ÉSZAK-AFRIKÁBAN | |||
Típus | 1942. december 2-án rendelkezésre állt | Beérkező erősítés 1943. áprilisig | Összesen |
Pz.II | 4 | 28 | 32 |
Pz. III (5 és 7,5 cm) | 46 | 203 | 249 |
Pz. IV | 14 | 60 | 74 |
Tiger | – | 31 | 31 |
Összesen | 64 | 322 | 386 |
A Wehrmacht páncéloscsoportjai létszámhátrányban, egyértelmű hadászati cél nélkül, késedelmes súlypontáthelyezésekkel, széttartó irányokban támadtak a Szovjetunió ellen. Ellenfelük hatalmas területen védekezett nagy elszántsággal, és a kierőszakolt katlancsatákat is keményen végigharcolták – kitartásuknak köszönhetően a gyorsan kivívható győzelem esélye a németek számára 1941 végére elszállt.
Felkészülés a modern hadviselésre
1940 júniusától Sztálin személyes utasítására, a németek nyugat-európai sikerei láttán, nyolc új gépesített hadtest felállítása kezdődött meg. Ezek egyenként két harckocsihadosztályt és egy gépkocsizó lövészhadosztályt kaptak. Két önálló harckocsihadosztály is megalakult.
1941 februárjában 21 újabb gépesített hadtest felállítását rendelték el. Ezek egyenként 1031 harckocsiból (ebből 546 T-34 és KV), 268 páncélgépkocsiból, valamint 358 lövegből és aknavetőből álltak volna, de a korszerű T-34 és KV típusból nem volt elegendő. A hadtestek átlagos páncélosfeltöltöttsége 50 százalék körül mozgott, máshol csupán 6-25 százalék között váltakozott. Hiány mutatkozott páncéltörő és légvédelmi lövegekből is, ráadásul a teljes páncélosmennyiségből csak mintegy 6400 harckocsi volt teljesen bevethető.
A szovjet „mély hadművelet” elmélete szerint a „rohamlépcső” – harckocsikkal és tüzérséggel megerősített – csapásmérő erőinek feladata a harcászati mélység áttörése volt. A „sikerkifejlesztő lépcső” gépesített vagy lovashadtest(ek)- ből álló gyorscsoportját az áttörés után vetették be, amely az ellenség arcvonalán ütött résen keresztül támadva kiszélesítette az áttörést, majd az ellenség hátába került.
V Német páncélososzlop a Szovjetunióban. Az élen egy
Panzer II, mögötte két Panzer IV harckocsi halad.
A németek a Szovjetunió elleni offenzívához 20 páncéloshadosztályban és néhány önálló alakulatban összesen 3398 harckocsit vontak össze. A német páncéloshadosztályok egyenként 154-278 harckocsit vethettek be. További 11 rohamlövegosztályban és öt rohamlövegüteg- ben 250 StuG. III állt készenlétben.
A páncélos- és gépkocsizó gyaloghadosztályokat továbbra is külön hadtestek vezették, több hadtestet páncéloscsoportokban vontak össze. Az Észak Hadseregcsoport a 4., a Közép Hadseregcsoport a 2. és 3., a Dél Hadseregcsoport pedig az 1. páncéloscsoporttal rendelkezett. Északon három, középen öt, illetve négy, délen öt páncéloshadosztály állt készen, kettő hadászati tartalékban volt. így a páncélossúlypont 1941. június 22-én az arcvonal középső részére esett.
A német támadás megindulásakor a 29 szovjet gépesített hadtestből hat a Nyugati, nyolc a Délnyugati Front állományában volt. Az északi szárnyon további négy, délen pedig két ilyen hadtest állomásozott. Az Északnyugati, a Nyugati és a Délnyugati Front még június 22-én este parancsot kapott, hogy az eredeti terveknek megfelelően a hadműveleteket helyezzék át német területre. Emiatt június 23-25. között a szovjet gépesített hadtestek rosszul szervezett ellencsapásokat indítottak.
A Elhagyott szovjet BA-10 páncélgépkocsi. A harcjármű fegyverzetét egy harckocsitoronyba épített 4,5 cm-es ágyú és két 7,62 mm- es géppuska alkotta.
AZ OFFENZÍVÁBAN BEVETETT FŐBB TÍPUSOK ÉS SZÁMUK | ||
Német | típus | szám |
Pz.I | 281 | |
Pz. II | 743 | |
Pz. 38(t) | 157 | |
Pz. III l | 979 | |
Pz. IV | 444 | |
Pz. IV parancsnoki | 143 | |
Orosz | típus | szám |
KV | 625 | |
T-34 | 1225 | |
T-28 | 500 | |
BT | 6000 | |
T-26 | 11000 | |
T-37, T-38, T-40 | 4222 | |
Páncélgépkocsik | 4819 |
f
V Német Panzer // könnyüharc- kocsi személyzete ebédel a fronton.
A Délnyugati Front Luck, Brodi és Rovno körzetében június 23-án öt gépesített hadtest összevonása után ellencsapást mért Kleist vezérezredes
1. páncéloscsoportjának szárnyaira, amely 22-én 794 harckocsival rendelkezett. így június 29-éig a térségben zajlott le a keleti front első nagyobb páncélosütközete, amelyben a felek mintegy 4000 harckocsija csapott össze.
A németek itt kerültek először harcérintkezésbe a T-34 és a I<V típussal, amelyekből a Délnyugati Front összesen 761 darabbal rendelkezett. Az új páncélosok megjelenése nagyon kellemetlen meglepetésként érte a németeket: csapataik 3,7 és 5 cm-es páncéltörő ágyúi nem tudták őket leküzdeni. A szétaprózva bevetett T-34 és KV harckocsikat a németek végül a Franciaországban is alkalmazott rugalmas harcvezetésükkel, a 8,8 cm-es légvédelmi lövegekkel és a Ju 87 zuhanóbombázókkal semmisítették meg. A Délnyugati Front július 6-áig a pótlással együtt 4381 harckocsit veszített.
A Wehrmacht végleges páncélosvesztesége az 1941. június-júliusi, határ menti nagy páncélosütközetek idején 92 Pz. I, 97 Pz. II, 153 Pz. III, 96 Pz. IV, 140 Pz. 38(t), 17 parancsnoki páncélos és 21 rohamlöveg volt.
Harcászati sikerek, hadászati kudarcok
Július 19-én Hitler kiadta utasítását, miszerint Moszkva irányába csupán a gyaloghadosztályok folytassák a támadást. Augusztus közepén a Közép Hadseregcsoport két páncéloscsoportját a szárnyakon harcoló másik két hadseregcsoport megerősítésére vezényelték, délen Kijev és a harkovi iparvidék, északon Leningrád elfoglalása céljából.
Ezzel a német páncélossúlypont megszűnt. Augusztus 26-án a Wehrmacht főparancsnoksága memorandumban közölte Hitlerrel, hogy a Szovjetunió elleni hadjáratot nem lehet 1941-ben befejezni – így a gyors lefolyású hadjárat terve megbukott.
Az új T-34 és KV harckocsik mind tűzerő, mind páncélvédettség terén fölényben voltak valamennyi német típussal szemben. Előnyüket jól példázza az 1. harckocsihadosztály állományába tartozó Zinovij Kolobanov főhadnagy esete, aki 864-es toronyszámú KV-l-esével 1941. augusztus 19- én, Leningrád délkeleti körzetében 22 német harckocsit semmisített meg. Az élvonalbeli szovjet haditechnika fölényét azonban megtörte a gyenge harcvezetés: a kiképzés hiányosságai, a kevés híradóeszköz és a tapasztalatlanság miatt a parancsnokok a páncélosokat mozgóharcban alig tudták irányítani. A gépesített hadtesteket így a németek 1941. július közepéig nagyrészt szétverték.
A szovjet csapatok 1941 második felében igen súlyos veszteségeket szenvedtek, de a megsemmisült harckocsik jelentős része üzemanyag- és lőszerhiány, vagy műszaki hiba miatt veszett oda.
Ezeket a páncélosokat a személyzet egyszerűen a sorsára hagyta. Ezt példázza a 10. harckocsihadosztály esete is, amely 56 darab I<V nehézpáncélost veszített el, de ezek közül csak 11-et lőttek ki a németek, miközben 34 darabot saját kezelői hagytak hátra.
A német közepes harckocsik parancsnokának kizárólag a harcvezetés volt a feladata, és sokkal jobb minőségű optikai eszközök álltak rendelkezésére, amelyek precízebb célzást tettek lehetővé számára. Ezzel szemben a szovjet harckocsiparancsnok egyben irányzó is volt, és nem volt rádiója. Ez német vezetési fölényt biztosított az erősebb fegyverzetű és jobban páncélozott, de harc közben félvak szovjet harckocsikkal szemben. Továbbá a német páncélosszakaszok 1941-1943 között öt harckocsiból álltak, a szovjetekéi viszont csak háromból – ez a helyi összecsapásokban német erőfölényt biztosíthatott.
Szeptember 14-én Kij évtől keletre az 1. páncéloscsoport kapcsolatot létesített a 2. páncéloscsoporttal, ezzel a Délnyugati Front bekerítésbe került. Szeptember 26- án befejeződött a kijevi katlan felszámolása. A kijevi német győzelem alapján Hitler arra számított, hogy a Barbarossa-terv céljait (Leningrád, Moszkva és a Kaukázus bevételét) a késedelem ellenére még a tél beállta előtt sikerül megvalósítani. A német csapatok ezért
ismét három különböző irányban indítottak támadást:
Rosztov, Moszkva és Leningrád felé.
A Közép Hadseregcsoport csapatait jelentősen megerősítették a Moszkva elleni támadásra, amely a Tájfun fe
A Egy Panzer III harckocsit bevetésre készít fel a személyzete.
dőnevet kapta. Szmolenszktől északra gyülekezett Hoth
vezérezredes 3. páncéloscsoportja, Roszlavl körzetében pedig Hoepner vezérezredes 4. páncéloscsoportja készült fel a támadásra. Páncélosállományuk mintegy 1700 harckocsiból és rohamlövegből állt. A támadás október 2-án indult meg a szovjet főváros ellen. Október 5-én az 1. és a 2. páncéloscsoportot páncéloshadsereggé nevezték át.
Moszkva védelmére szeptember végén három front készült fel. A Nyugati Front, a Tartalék Front és a Brjanszki Front együttes ereje 990 (ebből 167 nehéz és közepes, 823 könnyű) harckocsit tett ki.
V A Wehrmacht két arca: balra egy várakozó páncélososzlop (elöl egy Panzer III), jobbra pedig egy fogatolt ellátóoszlop szekerei láthatók.
Harctéri jelentés
„Reggeltől a 11/II. páncélososztály a Seckendorf harccsoporttal közösen a jobb oldali menetvonalon nyomult előre. Eközben mindkét kötelék az orosz
2. harckocsihadosztály megújuló támadásait verte vissza. Sajnálatos módon az 52 tonnás [KV-2 – a szerző megj.] nehézharckocsik csaknem sebezhetetlennek bizonyultak a 10,5 cm-es ágyú találataival szemben. A 15 cm-es ágyú találatai is eredménytelenek voltak és lepattantak. Ennek ellenére néhány Pz.Kpfw. IVfolytonos támadásaival a nap folyamán sikerült bizonyos mennyiségű harckocsit megsemmisíteni. […]Időközben egy szovjet nehézharckocsi elzárta a Raus harccsoport utánpótlási útvonalát, ezért az összeköttetés e harccsoporttal egész délután és az éjszaka folyamán megszakadt. A harckocsi leküzdésére egy 8,8 cm-es légvédelmi üteget küldtek, amely csak a hetedik lövéssel tudta az 52 tonnás harckocsit megsemmisíteni”
A 6. páncéloshadosztály 11. páncélosezredének hadinaplója, 1941. június 25.
V Német StuG. III rohamlöveg téli terepen (a kép valószínűleg 1943-1944-ben készült).
Október 7-én leesett az első hó a keleti fronton. A kiadós eső és a sáros időszak rendkívül lelassította a német of- fenzíva ütemét. A 2. páncéloshadsereg október 29-én elérte Tulát, de elfoglalni nem tudta a települést. Ezzel a Wehrmacht dél felől 160 km-re megközelítette Moszkvát, de előrenyomulása elakadt. Októberben a németek 337 harckocsit és rohamlöveget veszítettek.
November 15-én véget ért a sáros időszak. Délen az 1. páncéloshadsereg III. páncéloshadtestével november
21-én elfoglalta Rosztovot, ám a szovjetek nyolc nap múlva visszafoglalták. A 4. páncéloscsoport élén haladó erők november 28-án hídfőt létesítettek a Moszkva- Volga-csatornán. A német 2. páncéloshadosztály felderítő páncélgépkocsijai ekkor már alig 20 km-re álltak a Kremltől. A szovjet 1. csapásmérő hadsereg azonban másnap visszaűzte őket a csatorna túlsó partjára.
A német csapatok novemberben a keleti hadszíntéren 382 harckocsit és rohamlöveget veszítettek. A megmaradt 2480 páncélos motorja sokszor befagyott, a kenőanyag megdermedt, és a rádiók használhatatlanná váltak. A német utánpótlási rendszer és ezzel a Moszkva elleni támadás is összeomlott. A főváros védelme a szovjeteknek december 5-éig 2785 harckocsijukba került.
A szovjet Vörös Hadseregnek 1941 végére nem maradt jelentősebb páncélos ereje, így az 1941-1942 telén elrendelt ellentámadások során a gyalogság támogatására bevetett önálló harckocsi-alakulatok hadműveleti szintű sikereket nem érhettek el.
1941. november vegére a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása jelentős hadászati tartalékokat vont ösz- sze a szovjet főváros térségében, amellyel ellentámadást tervezett a Wehrmacht erőinek visszaverésére, és ezzel vissza kívánta szerezni a hadászati kezdeményezést. A moszkvai ellentámadáshoz felsorakozott szovjet erők három harckocsihadosztályt és 24 önálló harckocsidandárt kaptak. A csapatok a támadás kezdetén 770 harckocsival rendelkeztek, így Moszkva térségében összpontosult a Vörös Hadsereg bevethető páncélosainak 40 százaléka. Ezzel szemben a német Közép Hadseregcsoport 1941. december elején 1170 harckocsit és rohamlöveget számlált.
December 5-én Konyev vezérezredes Kalinyini Frontjának három hadserege megindította támadását a Közép Hadseregcsoport ellen. Von Bock tábornagy ezért a 3. és a 4. páncéloscsoportot utasította, hogy állítsák le támadásaikat a moszkvai külvárosok ellen, és vonuljanak vissza a kijelölt védővonalba. Másnap a Nyugati Front csapatai is megkezdték támadásukat. A német páncéloshadosztályok megmaradt harckocsijai a visszavonuló gyalogoskötelékek hátát fedezték.
December 20-án Guderian 2. páncéloscsoportja a szovjetek nyomása miatt kénytelen volt feladni korábbi állásait, és visszavonulni a Mcenszk-Belev terepszakaszra. Ekkorra már a Közép és az Észak Hadseregcsoport állománya is kimerült.
V Panzer IIl és német páncélgránátosok az orosz télben. A harckocsi tornyán elöl a rendszeresített német hadilobogó látható, amely a repülőgépek számára azonosításul szolgált.
A németek csak decemberben 375 harckocsit és roham- löveget veszítettek a teljes keleti arcvonalon, ezen kívül nagy mennyiségű páncélos szorult változatos javításokra.
December 25-éig a szovjetek felszámolták a Moszkvától északnyugatra kialakult német arcvonal-kiszögellést, s elhárították a szovjet fővárost közvetlenül fenyegető veszélyt. Ugyanezen a napon újabb, a német páncéloscsapatok számára katasztrófával felérő esemény történt: Guderian vezérezredest, a fegyvernem egyik atyját Hitler leváltotta parancsnoki beosztásából, miután az arcvonal helyzetének megítélésekor összekülönbözött Von Kluge tábornaggyal, a Közép Hadseregcsoport főparancsnokával.
Január 7-én a Vörös Hadsereg moszkvai ellentámadása véget ért. A szovjet csapatok a németeket 100-250 kilométerre vetették vissza Moszkvától, veszteségük ezalatt 429 harckocsi volt.
A Szovjet T-34 harckocsik támogatják a hómezőn rohamozó lövészeket. A hó a német és szovjet fél mozgékonyságát egyaránt korlátozta, de a T-34 széles lánctalpaival jobban boldogult.
Harctéri jelentés
„Összecsapásai során a 4. páncéloshadosztály gyakran ütközött orosz nehézharckocsikba. Először csupán kevés jármű bukkant fel. Ezeket összpontosított tüzérségi tűzzel el lehetett űzni vagy meg lehetett kerülni. Különösen szerencsés esetekben néhány ilyen harckocsit a tüzérség közvetlenül megfigyelt tüzével megsemmisítettünk.
Az oroszok először Orjol elfoglalása [1941. október
3.] után vetették be nehézharckocsijaikat tömegesen. Néhány találkozás alkalmával nagyon heves páncélosütközet alakult ki, mert az orosz harckocsikat többé tüzérségi tűzzel nem lehetett elűzni. A keleti hadjárat során első alkalommal e harcokban éreztük az orosz 26 tonnás [T-34] és 32 tonnás [KV-2] harckocsik abszolút fölényét a mi Pz.Kpfw. Ili és IV típusainkkal szemben. Az orosz harckocsik szokás szerint félkört alkotnak, és 7,62 cm-es ágyúikkal 1000 méteres távolságból nyitnak tüzet páncélosainkra. Ezáltal rendkívüli átütő erőt és jó találati pontosságot érnek el.”
Willibald von Langerman und Erlenkamp vezérőrnagy beszámolója 1941 őszén
45
Az 1941-es évben a német szárazföldi haderő alaposan megtépázódott a keleti fronton vívott harcokban. Tel
jes páncélosállománya 1942 elejére 2177 páncélosra olvadt, amelybe az előző év júliusa óta utánpótlásként kapott 994 harcjármű is beletartozott. 1942. január elején a páncéloshadosztályok már átlagosan csak 20 harcképes harckocsival rendelkeztek. A harcjárművek számát nemcsak a szovjet csapatok tüze apasztotta, hanem a karbantartási szünetek hiánya miatt bekövetkezett műszaki elhasználódás is.
A szovjet csapatok 1941-ben összesen 20 500 harckocsit veszítettek. Ezek oroszlánrésze a könnyüpáncélo- sok közül került ki (17 300 darab), mivel ezekből volt a legtöbb a német támadás kezdetén.
Általános támadás elégtelen erőkkel
Sztálin a Moszkva körül elért sikert és a Vörös Hadsereg lehetőségeit erősen túlértékelve általános támadást akart végrehajtani az egész arcvonalon, holott 1942. január 1-jén a szovjeteknek összesen csak 7700 páncélosuk volt (ebből is 6300 könnyűharckocsi).
Január 8-án a Kalinyini Front és a Nyugati Front megindította Rzsev-Vjazma irányú általános támadását. A hadművelet április 20-án ért véget: a szovjet csapatok 80-250 kilométernyire vetették vissza a német Közép Hadseregcsoportot, de nem sikerült sem bekeríteniük, sem megsemmisíteniük az ellenséget, miközben a Kalinyini és a Nyugati Front 957 harckocsit veszített.
Harctéri jelentés
„A 10 darab T-34 harckocsival támogatott orosz gyalogság elkövetkező, minden oldalról megindított támadása a gyalogzászlóaljat és a kiszállt páncéloskezelőket visszavonulásra kényszerítette észak felé. Az utolsó bevethető Pz.Kpfw. III Döring törzsőrmester parancsnoksága alatt egy találat következtében ugyancsak odaveszett.
Megjegyzendő, hogy Steup hadnagy Pz.Kpfw. Ill-a a falu főutcája mentén haladó T-34-et egyszer mintegy 200, majd négyszer 20 m-ről 5 cm-es páncélgránáttal eltalálta, megfigyelhető hatás nélkül. Január 11-15. között összesen kilenc harckocsink veszett oda végleg. A kezelők közül csak 10-en érték el Buninót sebesülés nélkül?
Részlet a 3. páncéloshadosztály egyik páncélosszázadának 1942. januári jelentéséből
Szervezeti és anyagi problémák
A Vörös Hadsereg 1942 elején még nem rendelkezett hadműveleti feladatok végrehajtására alkalmas harckocsi- vagy gépesített magasabb egységekkel. Az alkalmazott lovashadtestek és önálló harckocsidandárok nem birtokolták azt az önállóságot és csapásmérő erőt, amely garantálta volna, hogy a harcászati sikereket hadműveleti szintű eredményekké fejleszthetik. így a frontok hadműveletei rendszerint befejezetlenek maradtak. Ezzel szemben a németek nem hadszervezési problémák, hanem az elégtelen mennyiségű páncélos erő miatt nem tudtak hatékony ellencsapásokat mérni az ellenségre: szárazföldi haderejük a keleti hadművelet kezdetétől 1942. március 20-áig 3319 harckocsit és 173 rohamlöveget veszített.
i
46
< Elhagyott szovjet KV-1 nehézharckocsi. A torony mögött látható hordókban vélhetően tartalék üzemanyag volt.
Páncéloslexikon
Könnyűharckocsi: forgótoronnyal elátott, 2-4,5 cm-es gépágyúval vagy harckocsi- löveggel és géppuskával felszerelt, lánctalpon mozgó, zárható küzdőterű harcjármű. Fegyverzete, védettsége 1939-re már nem tette alkalmassá a klasszikus harckocsifeladatok végrehajtására. 1940-től fő feladata a felderítés lett.
a Szovjet 1-34-es harckocsioszlop a visszajoglalt Harkovban.
Német támadás a déli szárnyon
A meggyengült Wehrmacht 1942 nyarán már csak egy hadászati irányban tudott támadni. A déli szárnyon megindított német offen- zíva során a szovjetek haditechnikai előnye csökkent, de bevethető páncélostartalékaik növekedtek. A Wehrmacht páncéloscsapatait továbbfejlesztett típusokkal erősítették meg, amelyek jobb eséllyel szánhattak szembe a szovjet harckocsikkal.
Páncéloslexikon
Páncélvadász: a németek által bevezetett, harckocsialvázra szerelt, általában merev, felül és hátul nyitott felépítményben elhelyezett 4,7-9 cm-es páncéltörő löveg. A kezelőket csak S-13 mm-es mellvéd védte a gyalogsági lövedékektől és a repeszektől. Célja a páncélelhárítás mozgékonyabbá tétele.
Adolf Hitler 1942. március 15-én magabiztosan jelentette ki, hogy a Vörös Hadsereget 1942 nyarán végleg megsemmisítik. A tervek szerint a német és a velük szövetséges csapatok támadásának súlypontja az arcvonal déli részén lesz, ahol először előretörnek a kaukázusi kőolajmezőkig, majd elérik az iráni határt.
A szovjet Délnyugati Front 1942 márciusában Harkov visszafoglalását kapta feladatul. A kijelölt erők között volt két harckocsihadtest, tíz harckocsidandár és egy harckocsizászlóalj, összesen 929 (részben angol eredetű Mk II Matilda és Mk III Valentiné) harckocsival. Harkov körzetében a németek is terveztek egy korlátozott célú hadműveletet Fridericus fedőnéven. A szovjetek május 12-én megindított támadása miatt a már összevont német 1. páncéloshadseregből és a 17. hadseregből álló Kleist seregcsoport május 17-én Szlavjanszk és Kramatorszk térségéből ellencsapást indított északnyugati irányban. A szovjeteket május 23-án bekerítették, és a rákövetkező hat napban a németek felszámolták a csapdába esett ellenséges erőket. A szovjetek 652 páncélosuk végleges elveszítését rögzítették. A németek 1249 kilőtt vagy zsákmányolt harckocsit jelentettek, eltúlozva az amúgy is igen súlyos szovjet veszteségeket.
i
Német haditechnikai fejlesztések
A keleti hadszíntéren 1942 elején jelent meg az első 5 cm-es hosszú csövű (L/60) löveggel felszerelt Pz. IIIJ, amely már 400 méteres távolságig fel tudta venni a küzdelmet a szovjet T-34 és I<V harckocsikkal is. A hosszú csövű L/43 ágyúval felszerelt Pz. IV F2 és G harckocsik 1942 tavaszától a I<V típusokat is ki tudták lőni 1200 méterről. A Blau hadművelet elején a németek 170 ilyen Pz. IV-gyel rendelkeztek.
A hatékonyabb páncélelhárítás érdekében a StuG. Ili rohamlövegeket 1942 márciusától hosszú csövű 7,5 cm-es ágyúkkal szerelték fel, és súlyponti páncéltörő tartalékként alkalmazták őket. 1942. június 18-án a keleti fronton 18 osztályban 166 bevethető rohamlöveg volt. A rohamlövegosztályok ezután hatásosan támogatták a német gyalogságot támadásban és védelemben egyaránt.
A Pz. II és 38(t) alvázra szerelt, 7,5 cm-es vagy 7,62
A A Marder páncélvadászokat korszerűtlenné vált, de megbízható könnyüharckocsik alvázára szerkesztették.
V 1942 tavaszától a németek tüzéréje megnőtt: a StuG. Hl rohamlöveg
cm-es lövegű Marder páncélvadászok első szállítmányai 1942 tavaszán érkeztek meg a csapatokhoz. A zsákmányolt szovjet 7,62 cm-es löveggel akár 1800 m-ig is hatékonyan harcoltak a KV harckocsik ellen.
A Marder páncélvadászok főleg lesállásból harcoltak. Ez azt jelentette, hogy a támadó páncélosok várható irányában álcázott tüzelőállásokat jelöltek ki,
(balra) és a Marder IID páncélvadász (jobbra) hosszú csövű ágyújával a szovjet harckocsik veszélyes ellenfelévé vált.
ahonnan meglepetésszerűen nyitottak tüzet, majd két-három lövés után állást váltottak. így nagyobb eséllyel kerülhették el a válaszul érkező páncélgránátokat.
A németek nehéz „áttörő harckocsi” terve 1937 elejéig nyúlik vissza, de 1941 nyaráig nem látták szükségét ilyen harcjárműtípusnak. A korszerű szovjet T-34 és KV harckocsik ellensúlyozására azonban szükség volt a félbemaradt fejlesztések befejezésére. A munkával egyszerre több német céget is megbíztak. A gyártás egyszerűsítése végett merőleges páncéllemezeket alkalmaztak, amelyek vastagságát az erőteljes orosz harckocsiágyúk miatt 80-100 milliméterre növelték. Felmerült, hogy a páncélos 7,5 cm-es szűkülő csövű löveget kap, de mivel ez esetben nagy lett volna a hiánycikknek számító volfrámfelhasz- nálás, végül a harckocsit a bevált 8,8 cm-es légvédelmi ágyúból kifejlesztett főfegyverzettel szerelték fel.
Az eredeti elképzelés szerint minden német páncéloshadosztály kapott volna egy saját Tiger-századot. Ezt azonban elvetették, és az új nehézpáncélost – mint kiemelt jelentőségű, súlyponti fegyvert – főleg zászlóalj méretű önálló osztályokban alkalmazták.
Az első négy Tiger 1942. augusztus 29-én érkezett meg az 502. nehézpáncélos-osztály egyik szakaszával Leningrád körzetébe. A támogató Panzer Ill-ak bevárása nélkül küldték őket bevetésre, amelyben két páncélos műszaki
okok miatt harcképtelenné vált. Szeptember 16-án a páncélosok L/56 hosszú csövű, 8,8 cm-es lövegének hatalmas tűzereje bevált, de a változatos műszaki meghibásodások megnehezítették a Tigerek harctéri alkalmazását.
A Tiger E változatának bevetésével a németek kerültek minőségi fölénybe. A szovjetek így 1942 második felében rákényszerültek, hogy korszerűsítsék harckocsitípusaikat, vagyis növeljék a T-34 és a I<V harckocsik páncélvédettségét és tűzerejét, javítsák a kezelőszemélyzet vizuális lehetőségeit (például parancsnoki kupola felszerelésével).
Páncéloslexikon
Lövészpáncélos: fél- vagy teljesen lánctalpas, általában felül nyitott páncélozott harcjármű, amely a harckocsikkal való együttműködésre kiképzett, megfelelően felszerelt gyalogság egy raját (8-10főt) szállítja a páncélozott harccsoport harcrendjében. A gyalogság a járműről és arról leszállva is harcolhatott. A járműre mint fegyverhordozóra aknavetőt, páncéltörő ágyút, légvédelmi nehézgéppuskát és gépágyút, lángszórót szerelhettek.
i
> Az Sd.Kfz. 250/10 könnyű lövészpáncélosokat leginkább a páncélos-felderítöosztályok alkalmazták. A képen a Grossdeutschland gépkocsizó gyalog-, majd páncélgránátos hadosztály harcjárművel láthatók.
t
Páncélozott rohamcsapatok Sztálingrád ostrománál
Sztálin felismerte a nevét viselő iparváros jelentőségét, és négy védőövből álló védelmi vonal kiépítésére utasította a Sztálingrádi Frontot. Az ezekben tanúsított szívós ellenállás lelassította a 6. német hadsereg támadását. A csapatok egy hónap alatt csupán 60-80 km-t tudtak
•1
megtenni, így a XIV. páncéloshadtest 16. páncéloshadosztályának ékei csak augusztus 23-án érték el a Volgát a várostól északra.
A 6. hadsereg támogatására rendelt 4. páncéloshadsereg részei szeptember 10-én felzárkóztak Sztálingrád déli szélére, és három nappal később a németek megkezdték a harcot az erődítménnyé tett nagyváros területén. A csapatok 500 harckocsival és rohamlöveggel rendelkeztek, amelyek a gyalogságot 10-15 páncélosból álló csoportokban támogatták. November 11-én a német csapatok a Barikádok gyárnál egy keskeny sávban kijutottak a Volgához – ekkorra a város területének csupán egytize- de maradt szovjet kézen.
V Az Sd.Kfz. 251 közepes lövészpáncélos 1941 -tői a páncélgránátosoknál alapharcjármű lett. Mivel nem tudtak elegendőt legyártani a típusból, a német páncéloshadosztályokban általában csak egy zászlóaljat szereltek fel velük teljesen.
A német páncéloscsapatok már a lengyel hadjárat során szembesültek a városi harcászat problémáival, amelyek fokozottan kiütköztek Sztálingrádban. A 24. páncéloshadosztály tapasztalatai szerint a kevésbé beépített területen a harckocsikból, lövészpáncélosokon szállított páncélgránátosokból, önjáró páncéltörő ágyúkból, utászokból és tüzérségből álló páncélozott rohamcsoportok kiválóan beváltak. A hadosztály 24. páncélosezrede október 31-éig 169 darab T-34, 60 darab T-60, 31 darab I<V-1, tucatnyi T-70 és egy KV-2 harckocsi megsemmisítését jelentette a 104 harckocsira rúgó saját veszteség mellett.
A szovjet harckocsizok problémái
A Vörös Hadsereg páncélosok terén meglévő technikai fölénye 1942 tavaszától olvadni kezdett. 1942 szeptemberéig a páncélgránátok az eltalált T-34 harckocsik 46 százalékának ütötték át a páncélzatát, de a sztálingrádi csatában már 55 százalékos arányt rögzítettek. Emellett a korszerű német harckocsik tűzgyorsasága felülmúlta az orosz páncélosokét: amíg a T-34 egyet lőtt, a Pz. IV típus három lövést adott le. Másrészt a dízelüzemű motor rendkívül hangos volt, zaját messziről meghallotta az ellenség, ráadásul előmelegítést igényelt.
A szovjet egységek parancsnokai továbbra sem tudták összpontosítva alkalmazni erőiket. A harckocsizókat a parancsok betű szerinti végrehajtására képezték ki,
Szovjet KV-2 nehézharckocsi. A IS,2 cm-es löveggel felszerelt harcjármű inkább önjáró tüzérségi eszköz volt, mintsem valódi harckocsi.
nem cselekedhettek a folyamatosan változó helyzetnek megfelelően. A páncélosokban rádió a háború eme szakaszában csak szakaszparancsnoki szinttől felfelé volt, ezért a kiadott utasításokat harc közben már nem lehetett módosítani. A harckocsik nem alkalmazkodhattak a folyton változó harctéri viszonyokhoz, hanem a szakaszparancsnoki páncélost követték – ha a németek a rádiós harckocsikat kilőtték, a vezetés nélkül maradt alegységet már könnyebb volt felőrölni.
Harctéri jelentés
„10 KV és három T-34 harckocsit vizsgáltunk meg a harctéren a lövedékek hatása szempontjából. A KV és T-34-ek zömét a 7,62 és 7,5 cm-es ürméret egyértelműen átütötte. Különösen sok átütés volt a torony homlokpáncélján és az alvázak oldalán. A jármüvek zöme kiégett. Ezen kívül a kilőtt jármüveken nagyrészt a futóművet és a fegyverzetet érte találat?
A 22. páncéloshadosztály 1942. májusi jelentéséből
V Kilőtt, még füstölő szovjet KV-1 nehézharckocsi. Az 1942 tavaszától megjelent új német harckocsi- és páncéltörő ágyúk a típust már nagyobb távolságból is megsemmisíthették.
< Zsákmányolt T-34 harckocsi a Gross- deutschland hadosztálynál (a páncélosra nagyméretű hasábkereszteket festettek a baráti tűz elkerülése érdekében).
1941-1942 folyamán Anglia és az Egyesült Államok komoly támogatást nyújtott a Vörös Hadseregnek. A több mint 3800 harckocsi a legnehezebb időkben érkezett. Különösen hasznosak voltak a páncélozott szállító harcjárművek, mert a szovjetek ilyeneket nem gyártottak. 1942- ben mindössze minden 22 harckocsira jutott egyetlen példány. Emiatt a gépkocsizó lövészeket – főleg amerikai – tehergépkocsikkal szállították. Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a katonák egyszerűen felkapaszkodtak a páncélosokra.
Típus | Gyártó | Tömeg (t) | Max. páncélzat (mm) | Főfegyverzet | Sebesség (km/h) | Hatótávolság úton (km) |
Pz. III J | • Németország | 21,6 | 50 | 1×5 cm L/60 löveg | 40 | 155 |
Pz. IV G | 23,6 | 50 | 1×7,5 cm L/43 löveg | 42 | 210 | |
StuG. III F | 21,6 | 50 | 1×7,5 cm L/43 vagy L/48 löveg | 40 | 140 | |
Marder II | 10,8 | 35 | 1×7,5 cm L/46 löveg vagy 1×7,62 cm L/51 löveg | 40 | 190 | |
T-34 | * Szovjetunió | 26,3 | 45 | 1×7,62 cm L/30 vagy L/41 löveg | 5^ | 455 |
KV-1 | 43,5 | 75 | 1×7,62 cm L/41 löveg | 35 | 335 | |
KV-2 | 52 | 75 | 1×15,2 cm L/24 löveg | 35 | 220 | |
T-35 | 45 | 30 | 1×7,62 cm löveg 2×4,5 cm löveg | 30 | 150 | |
T-60 | 5,5 | 20 | 1×2 cm gépágyú | 44 | 450 | |
Mk III Valentiné | Nagy-Britannia | 16 | 65 | 1×4 cm L/52 löveg | 26 | 112 |
M3 Lee | USA | 28 | 76 | 1×3,7 cm L/56 löv. és 1×7,5 cm L/31 löveg | 40 | 193 |
M3 Stuart | 13 | 38 | 1×3,7 cm L/56 löveg | 58 | 120 |
1942 novemberétől 1943 júliusáig a németek a keleti fronton is fokozatosan elveszítették a hadászati kezdeményezést. A kurszki csatában megpróbálták ezt visszaszerezni, de kudarcot vallottak. A német páncéloscsapatok azonban közel sem szenvedtek végzetes veszteségeket 1943 nyarán: a háború végéig ellenlökések és ellencsapások sorozatát indították, hogy fedezzék a fokozatos visszavonulást.
V 7,6 cm-es löveggel felszerelt szovjet T-34 harckocsik rohama kísérő lövészgyalogsággal
•i
1943 nyarán. A kurszki csatában a T-34-esek mellett még számos könnyüharckocsi is harcolt.
A kurszki csatában 1943. július 5-én reggeltől 10-én estig a német 4. páncéloshadsereg XXXXVIII. páncéloshadteste és II. SS-páncélos- hadteste a mélyen tagolt, számos páncélelhárító támponttal megerősített szovjet védelem áttörésével küszködve, mintegy 45 kilométernyi észak-északnyugati előrenyomulás után, Prohorovkától nyugatra kb. 35-40 km széles arcvonalon „zsákszerűén” beékelődött a szovjet Voronyezsi Front védelmébe.
A szovjet Voronyezsi Front haditanácsa július 10-én Sztálin és a vezérkar jóváhagyása alapján elhatározta, hogy július 12-én hajnalban öt hadsereggel hatalmas csapást mér a német 4. páncéloshadseregre. Az ellencsapásban P. A. Rotmisztrov altábornagy 5. gárda-harckocsihadse- rege játszotta a főszerepet 501 T-34, 261 T-60 és T-70, 31 Churchill III és néhány KV-1 harckocsival, valamint 37 SZU-76 és SZU-122 önjáró löveggel.
Július 11-én este a II. SS-páncéloshadtest három hadosztálya is megkapta másnapi feladatait. A Totenkopf SS páncélgránátos hadosztály
nak a Pszjol folyón foglalt hídfőből északkelet felé el kellett érnie a Prohorovka-Kartasevka útvonalat. Középen az LSSAH SS páncélgránátos hadosztály folytatta a támadást Prohorovka birtokbavételére, miköz-
SEREGTEST | Panzer II | Panzer III | PanzerIV | Tiger E | Marder | T-34 | StuG. III | Összesen |
LSSAH SS pcgr. ho. | 4 | 5 | 47 | 4 | 20 | — | 10 | 90 |
DR SS pcgr. ho. | — | 34 | 18 | 1 | 12 | 8 | 27 | 100 |
T SS pcgr. ho. | t | 54 | 30 | 10 | 11 | — | 21 | 126 |
Összesen: | 4 | 93 | 95 | 15 | 43 | 8 | 58 | 316 |
1943. július 11-én este a II. SS-páncéloshadtest a parancsnoki harckocsikat nem számítva 316 páncélost tudott bevetni (ld. táblázat). Július 12-én estig körülbelül 800-900 szovjet és német páncélos csapott össze Prohorovka nyugati és délnyugati körzetében (amint az a táblázatból is kitűnik, a II. SS- páncéloshadtest ekkor egyetlen Panther harckocsival vagy Ferdinand páncélvadásszal sem rendelkezett). A szovjet harckocsizok határozott parancsot kaptak arra, hogy a lehető legnagyobb sebességgel rohamozva, minél hamarabb zárkózzanak fel az ellenség harcrendjére, és kényszerítsék közelharcra a páncélosokat – ám kisebb távolságból a német gránátok hatásfoka is megnőtt.
1943. július 12-én 8 óra 30 perckor megindultak az 5. gárda-harckocsihadsereg hadtestei. A szovjet páncélosok a magányos ligetek és cserjések takarásában, csoportokban mozogva nyomultak előre. A II. SS-páncéloshadtest erői egymás után ütköztek támadó szovjet harckocsi-csoportosításokba, és ezzel kezdetét vette a második világháború legnagyobb páncélosütközete.
A II. SS-páncéloshadtest hadinaplójának bejegyzései szerint a felhős égbolt alatt kibontakozó ütközet nem kizárólag páncélosok között folyt. Több esetben támogatták a szovjet harckocsidandárokat lövészalakulatok, és a német páncélosok is gyakran támaszkodtak a páncélgránátos gyalogságra. A tábori és páncéltörő tüzérség, valamint a légierő mindkét ^oldalon teljes erőkifejtéssel harcolt. A II. SS-páncéloshadtest 19 óra 50 perckor leadott jelentése szerint az eredeti arcvonal a hadtest birtokában maradt, az ütközet azonban nem ért véget a sötétség beálltával: a Totenkopf SS páncél^ránátos hadosztály 22 óra 45 perckor jelentette, hogy páncélosai elérték a Beregovoje-JCartasevka-vonalat. A csata első napja tehát német támadással ért véget.
Másnap reggel 7 órától a II. SS-páncéloshadtest egész arcvonalát kisebb-nagyobb szovjet támadások érték. Az SS-hadtest hadinaplója szerint a 12-én tapasztaltaktól eltérően a kisebb mennyiségben bevetett szovjet páncélosok már csak távolabbról, tüzűkkel támogatták a lövészrohamokat, hogy elkerüljék az előző nap elszenvedett súlyos veszteségeket. Az ádáz ütközetben egyik fél sem tudta kierőszakolni az áttörést: kétnapi szakadatlan harc után a II. SS- páncéloshadtest 13-án este lényegében ugyanazon a vonalon állt, mint 11-én.
A Citadella-hadművelet leállítása
Az 5. gárda-harckocsihadsereg a pro- horovkai ütközet két napja után összesen 377 páncélost veszített (ezek mind javíthatatlanná váltak), miközben a II. SS-páncéloshadtestnek mintegy 89 harckocsija és rohamlövege sérült meg (egykorú források szerint mindössze három páncélos vált javíthatatlanná). A szovjetek még 14-én is tartottak a németek további előretörésétől, de Hitler a szövetségesek szicíliai partraszállása miatt július 13-án leállította a műveletet. A kezdeményezés végleg a szovjetek kezébe került, és kezdetét vette a Wehrmacht lassú visszavonulása nyugat felé.
V Egy szovjet nehéz önjáró tüzérüteg katonái ISZll-152 harcjármüvük előtt. Ez a típus páncélosok ellen és tüztámogatásra egyaránt alkalmas volt.
Az SS-csapatok által jelentett páncéloskilövések a prohorovkai ütközetben:
Időpont | l.SS pcgr. ho. | 2. SS pcgr. ho. | 3. SS pcgr. ho. | Összesen |
1943. július 12. | 186 | 30 | 61 | 277 |
1943. július 13. | 28 | 75 | 41 | 144 |
Összesen: | 214 | 105 | 102 | 421 |
Szovjet harceljárás 1942-1945 között Az adott időszakban a szovjet harckocsi- és gépesített csapatok harcászata és hadműveleti tevékenysége az úgynevezett „mély hadművelet” elméletén alapult: ha áttörték az ellenség harcászati mélységét, harcba vetették a harckocsizó és gépesített erőket. Az ellenség védelmének hadműveleti mélységében a harckocsihadseregek, illetve a gyorsan mozgó hadtestek esetében úgynevezett előrevetett osztagokat alkalmaztak, amelyek 20-50 km mélységben üldözték a visszavonuló ellenséges csapatokat, megkerülték az erősebb ellenállási csomópontokat, fontos objektumokat vettek birtokba.
1943 végétől a szovjet harckocsizó csapatok alapharckocsija a T-34 lett. Az 1942 októberétől szervezett áttörő gárda nehézharckocsi-ezredek egyenként 21 KV nehézharckocsiját 1944 februárjától fokozatosan felváltották az ISZ-1, majd a jóval nagyobb mennyiségben gyártott ISZ-2 nehézharckocsik. Az ISZ-l-et 1944 februárjában, az ISZ-2-t pedig 1944 áprilisában vetették be először.
A szovjet harckocsik és a gyalogság jelentős tüztámogatást kapott az önjáró tüzéralakulatoktól is. 1943 augusztusában megjelent a kiváló páncéltörő képességű SZU-85 típus, megkezdődött a SZU-100 páncélos gyártása, a SZU-152-t pedig a legtöbb alakulatnál szeptembertől az ISZ harckocsialvázra épített ISZU-152 önjáró lövegekre cserélték le. 1943 decemberében a csapatok megkapták az első ISZU- 122 önjáró lövegeket (a típusjelölés jelzett száma az önjáró löveg űrméretére utalt). A német harckocsik és rohamlövegek legnagyobb ellenfele a 10 cm-es ágyúval felszerelt SZU-10 és a 15,2 cm-es ágyútarackkal ellátott ISZU-152 volt – ezek a Tiger B nehézharckocsikkal is felvehették a harcot, akár nagyobb távolságról is.
Német páncélosharcászat 1942-1945 között
A német páncéloscsapatok harcászata 1943 elejétől jelentősen átalakult. A páncélos- és páncélgránátos hadosztályok meglévő páncélozott harcjárműveiket a nagyobb ütőerő, a jobb vezethetőség és a kölcsönös tűztá- mogatás érdekében igyekeztek összpontosítva alkalmazni.
A páncélosok harca alapvetően a rádión összehangolt mozgásra és tűzre épült, nagy hangsúly helyeződött a kölcsönös tűztámogatásra. Páncélo- zatlan célokra 800 méter távolságig géppuskákkal menetből is hatásosan tüzeltek.
A páncélozott harccsoportok által elért sikereket a páncélvadászosztá- lyok rohamlövegei és vadászpáncélosai által is támogatott páncélgránátos gyalogság szélesítette ki. A páncélos-felderítőosztályok alapfeladata nem elsősorban a harc volt, hanem az ellenség elhelyezkedésének, erejének és szándékainak felfedése.
A német harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele a kielégítő légi támogatás volt. Az áttört páncélosok ellen bevetett német Ju 87G és Hs 129 repülőgépek jelentős pusztítást vittek végbe: a Vaskereszt lovagkeresztjével kitüntetett 76 német csatarepülő pilóta összesen több mint 4350 igazolt páncéloskilövést ért el, döntő többségében a keleti fronton!
A német páncéloscsapatok akkor harcolhattak a szovjet hadianyagfölény ellen a leghatásosabban, ha gyors ellenlökéseket indítottak, és a már megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakat szétzúzva beletámadniuk. Az ekkor kialakuló harcban jobban érvényesülhetett a német páncélos tűzfölénye, a jobb optikai technika és a németek rugalmasabb, feladatorientált harcvezetési felfogása.
A Szovjet ISZ-2 nehézharckocsi agyárban. A háttérben a típus alvázára szerkesztett ISZU-1S2 önjáró löveg építés alatt álló példányai láthatók.
< Kilőtt Ferdinand nehéz páncélvadász a keleti fronton. A 8,8 cm-es löveg csövét is találat érte.
A kurszki csatában mutatkozott be a 8,8 cm-es, L/71 űrmé- rethosszú páncéltörő löveggel felszerelt Ferdinand nehéz páncélvadász. A legyártott 90 Ferdinandból 83 állt rendelkezésre 1943. július 4-én a 656. nehéz páncélvadász-ezred állományában. Az ezred 653. nehéz páncélvadász-osztálya egymagában 320 szovjet páncélos kilövését jelentette július 5-27. között, miközben a teljes állomány 32 nehéz páncélvadászt veszített: Az alakulat december 16-áig tovább harcolt a keleti front déli szárnyán, július 5. és november 28. között összesen 654 szovjet páncélos és 610 löveg megsemmisítését jelentette.
> Német Tiger B nehézharckocsi 1944 őszén. Torony száma alapján az 503. nehézpáncélos-osztály 3. századának parancsnoki páncélosa. A képen a vasúti szállításra használatos, keskenyebb lánctalp látható a harckocsin.
Kínos premier: a Tiger B keleti bemutatkozása
A német Tiger B (nem hivatalos nevén Királytigris) nehézharckocsi a Tiger E döntött páncélzatú változataként került kifejlesztésre. A típus első keleti hadszíntéri bevetésére 1944 augusztusában került sor, a 16. páncéloshadosztály alárendeltségében harcoló 501. nehézpáncélos-osztály volt az első alakulat, amelyet 45 Tiger B nehézharckocsival keletre vezényeltek. Az augusztus 12-ei támadásban csak nyolc páncélos vett részt, amelyek közül a szovjet 56. gárda-harckocsidandár kiválóan álcázott T-34/85 páncélosai aznap hármat megsemmisítettek, és a toronyban tárolt lőszer robbanása következtében a Tiger B-k kiégtek (emiatt haladéktalanul megtiltották a lőszer toronyban való tárolását).
Másnap reggel az 501. nehézpáncélos-osztály Oglendov körzetében biztosító Tiger B nehézharckocsijait megtámadta a 71. gárda-nehézharckocsiezred három ISZ-2- ese. A két típus első összecsapásában négy német Királytigris megsemmisült, kettő megsérült, egy pedig a szovjetek zsákmánya lett.
A kezdeti rossz tapasztalatokat a németek kiértékelték, és a háború végső felvonásában már jóval hatékonyabban alkalmazták a típust a keleti fronton.
A németek már 1942 őszén kísérleteztek egy infravörös éjjellátó eszközzel, amely 400 m-ig tette lehetővé a megfigyelést és a tüzvezetést a próbák során felhasznált Marder II páncélvadász kezelőszemélyzete számára. Az éjjellátó eszközökkel felszerelt páncélozott harcjárművek alkalmazásának szükségszerűsége 1944 nyarára vált nyilvánvalóvá, amikor a nyugati fronton a szövetséges légi uralom miatt nappal, tiszta idő esetén szinte lehetetlen
A németek ezért kifejlesztették az úgynevezett Sperber („Karvaly”) rendszert, amely a hatékonyabb német éjszakai gépesített hadviselést lett volna hivatva előmozdítani. Egy Sperber-kötelék elvileg FG 1250 infravörös éjjellátó készülékkel felszerelt Panther harckocsikból, továbbá minden – öt harckocsiból álló – szakaszban egy Sd.Kfz. 251/20 infravörös fényszórót hordozó „Uhu” harcjárműből, valamint egy páncélgránátos századból állt. A páncélgránátosok Vampir elnevezésű éjszakai célzóberendezéssel ellátott Sturmgewehr 44 gépkarabélyokat és ugyancsak éjszakai irányzókkal ellátott géppuskákat kaptak volna. A Wehrmacht 1945-ben összesen öt ilyen köteléket tervezett felállítani.
A fallingbosteli kiképző tanfolyamnak kiutalt éjjellátó Pantherek a Clausewitz páncéloshadosztály keretében a nyugati fronton harcoltak, ezeken kívül az összes éjjellátó eszközzel felszerelt német harckocsi a keleti fronton került bevetésre. A 6/3. páncélosszázad először Magyarországon használta éjjellátó Panthereit, de mivel a szovjet páncélosok éjszaka nem támadtak, az eszközöket Bécsbe
volt a páncélozott harccsoportok mozgatása és hatékony küldték.
1940 nyarára a német haderő inváziót tervezett Nagy-Britannia ellen, az angolok pedig kizárólag egy hasonló művelettel térhettek vissza a hadszíntérre. A harckocsik ily módon történő
alkalmazása azonban rengeteg kérdést vetett fel…
r •
Német búvárpáncélosok Anglia ellen
Franciaország 1940. júniusi legyőzése után a németek hozzáfogtak a Nagy-Britannia elleni invázió előkészítéséhez. A hadművelet megkövetelte a páncélosok bevetését, ezért kivitelezhetőségének elemi feltétele volt a különleges harckocsik birtoklása, amelyek képesek részt venni a partraszálló műveletekben. Miután ilyen harckocsikkal 1940-ben a Wehrmacht nem rendelkezett, négy páncélososztályt vízi átkelésre készítettek fel. A páncélososztályok egyenként három könnyűpáncélos századból álltak; egy századba négy Pz. II, 12 Pz. III és négy Pz. IV harckocsit szerveztek.
A Pz. Il-ket úszóképessé tették, a nehezebb Pz. III-as és IV-es típus esetében azonban erre műszaki okokból nem kínálkozott lehetőség. Ezeknél a típusoknál a búvónyílásokat, a lövegpajzsot, a géppuskagömbcsuklót, a kémlelőnyílásokat és a motor levegőbeáramló nyílásait hézagmentesen, vízálló anyaggal lezárták. A toronykoszorút gumigyűrűvel szigetelték. A kezelőszemélyzet és a motor egy gé- gecsövön keresztül jutott friss levegőhöz, amelyet egy bója tartott a vízfelszín felett. így a páncélosokat vízfelszín alatti, legfeljebb 15 m mélyen történő átkelésre alkalmas búvárharckocsikká alakították, amelyeket a brit partok előtt rámpával rendelkező hajókról engedtek volna a vízbe, majd a tengerfenéken gázoltak volna ki a fövenyre.
Miután az Anglia elleni partraszállást törölték, a meglévő búvárharckocsikat októberben a 3. és a 18. páncéloshadosztály között osztották szét. A harcjármüveket 1941 tavaszán Prága mellett stabil légzőcső felszerelésével folyamátkelésre alakították át, és a 18. páncéloshadosztály használta is őket a Szovjetunió ellen 1941 nyarán a Búgon való átkeléskor.
i
60
A Kilőtt vagy elhagyott Churchill harckocsik a dieppe-i parton. A típus nyugat-európai bemutatkozása katasztrofális vereség volt.
Churchill harckocsik a f rancia partokon
1942. augusztus 19-én hajnalban a tenger felől új brit gyártmányú Churchill Mark III gyalogsági nehézharckocsik támadták meg a franciaországi Dieppe-nél állomásozó német csapatokat. Az Évforduló-hadművelet volt a típus első éles bevetése, amelynek célja a német pattvédelem erejének felmérése volt.
A Churchill nehézpáncélosokat a kanadai 14. Calgary ezred katonái kezelték. A harckocsiknak a kanadai 2. gyaloghadosztály erőit kellett támogatniuk a Dieppe elleni támadásukkor, amelyhez az ezred mind az 58 Churchill Mark III harckocsiját igénybe vették (ugyanakkor 28 páncélos készenléti tartalékként a partraszállító hajók fedélzetén maradt).
A tervek szerint négy hullámban akarták partra tenni a harckocsikat, és az első hullámban három „Oké” lángszórós változatot is bevetettek. Az egyik Churchill túl korán gördült le a partraszállító hajóról, és elsüllyedt, a másodiknak a lánctalpát lőtték szét, a harmadik pedig felrobbant, amikor egy német lövedék eltalálta a lángszóró olajtartályát.
További három Churchill mozgásképtelenné vált, így az első hullámból csak három harckocsi jutott ki a part menti sétányra. A második hullám 12 páncélosából később négy tudott hozzájuk csatlakozni, a 16 páncélosból álló harmadikból pedig nyolc, de ezek közül egy később elakadt a part tetején húzódó alacsony falon.
Nagyjából a partot ért nehézharckocsik fele indult meg a német 302. gyaloghadosztály 571. gyalogezredének védelme ellen, a Churchillek elsősorban az épületeket lőtték – a támadás azonban elakadt. 9 óra körül kiadták a visszavonulási parancsot, így a Calgary ezred negyedik hullámát már partra sem tették.
A még mozgásképes nehézpáncélosok ekkor visszatértek a partra, de kimenekítésük teljes kudarcba fulladt. Az ezred 13 halottat, négy sebesültet, 157 hadifoglyot és 30 Churchill nehézpáncélost veszített.
A Dieppe környékén maradt angol nehézpáncélosok közül mindössze kettőn látszott egyértelműen, hogy 3,7 vagy 5 cm-es páncéltörő ágyú lövedéke ütötte át a páncélzatát. Sok harckocsit közelharcban gyújtottak fel, a lánctalpak sebezhetősége pedig nyilvánvaló volt. A német szakértői értékelés a következő végkövetkeztetést fogalmazta meg: „az angol Churchill harckocsi jelenlegi formájában köny- nyen leküzdhető”.
V A brit Churchill nehézharckocsi védettsége megfelelő, de tíízere- je lehetséges német ellenfeleivel összehasonlítva gyenge volt.
Észak-Afrika elfoglalása után az angolszász szövetségesek Olaszország felé fordultak. Először
Szicíliában, majd az olasz offenzíva során ütköztek meg ismét a szemben álló felek páncélosai
– az angol és amerikai csapatok pedig igyekeztek alaposan felkészülni az erőpróbára.
Az észak-afrikai harcok számos tapasztalattal szolgáltak a szövetségesek számára is. A jelentésekből kiderült, hogy a páncélosok közötti összecsapás leggyakrabban 500 méternél kisebb távolságból zajlott le. Ennek fő oka az volt, hogy a németek főleg Pz. III harckocsikkal rendelkeztek, amelyeknek 5 cm-es lövegűkkel szemből a hatásos találathoz legalább 750 m-re meg kellett közelíteniük a szövetséges M3 Grant/Lee és M4 harckocsikat. A sokkal kisebb számban jelen lévő német 7,5 cm-es és 8,8 cm-es harckocsiágyúk nagyobb hatásos lőtávolsága miatt azonban többször előfordult, hogy német páncélosok 1000 méternél is távolabbról lőttek ki szövetséges harckocsikat.
Az M3 Grant/Lee típussal kapcsolatban komoly probléma merült fel a harctéri alkalmazás során. A típust 1940 júliusában, a franciaországi tapasztalatok hatására kezdték megtervezni. Fontos elvárás volt, hogy a harcjármű hatékony repeszgránátot is tüzeljen, amelyhez nagyobb űrméretű, 7,5 cm-es ágyúra volt szükség. Csakhogy az amerikai mérnököknek még nem volt tapasztalatuk olyan harckocsitorony tervezésében, amely egy ekkora löveget befogadhatna.
A Az amerikai M3 harckocsi
•1
kat az észak-afrikai tapasztalatok miatt az európai harcokban az M4 páncélos különböző változatai váltották fel.
A hazai és brit megrendelések miatt az idő sürgette őket, így a francia Char B1 mintájára a nagyobb löveget kazamatás rendszerben a harckocsi testébe, a vezetőtől jobbra építették be. A forgótoronyba egy 3,7 cm-es ágyú került.
A páncéltestbe épített löveggel nem lehetett 360 fokban tüzelni, és nemkülönben hátrányt jelentett, amikor a harckocsi lejtő mögött, fedezékben foglalt tüzelőállást. Ugyanis ha használni akarta ezt a lövegét is, feljebb kellett gördülnie, de így sokkal nagyobb célfelületet nyújtott. A forgótoronyba szerelt löveggel viszont zavartalanul lehetett lőni akkor is, ha a páncéltest teljes egészében fedezékben volt. Ezek a körülmények jelentősen csökkentették a kazamatás löveggel rendelkező típus harcértékét. Mivel a harckocsiknál a körkörösen vezethető lövegtűz képessége, valamint a fedezékek kihasználhatósága is nagyon fontos szempont, a kazamatás löveg nem vált be, így a tervezők ezt amerikai harckocsikon nem alkalmazták többé.
Az afrikai tapasztalatok alapján az amerikai csapatok átszervezték páncélos erőiket (a britek nemkülönben így tettek). Az amerikai páncéloshadosztályokat 1943-ban kettő kivé; telével „könnyű” hadrendre állították át. Az alapharckocsi az M4 különféle változata lett, egy hadosztály 186 M4-gyel és 100 M5 változattal rendelkezett. A harckocsizászlóalj főerejét három közepes és egy könnyűharckocsi-század alkotta, a századok 17-17 harckocsit kaptak.
Az amerikaiak hat különleges, éjszakai harcra szánt harckocsizászlóaljat is felállítottak, amelyekbe fényszóróval ellátott M3 Grant/Lee harckocsik kerültek (ezek az egységek nem kerültek bevetésre).
Az amerikai páncélvadászelv szerint a saját harckocsiknak Olaszországban sem volt feladatuk az ellenséges páncélosok elleni harc. Ezt a harckocsiknál könnyebb, páncélzatuk miatt azoknál gyorsabb páncélvadászoknak kellett megvalósítaniuk, amelyek erősebb löveget kaptak. A páncélvadászokból felállított zászlóaljak önállóak voltak. Egy részüket 36 darab M10 páncélvadásszal, másokat ugyanennyi gép- vontatású Ml páncéltörő ágyúval szerelték fel. A zászlóaljakat páncélvadászcsoportokban vonták össze, és a hadtestek alárendeltségébe utalták – így a hadosztályok számára szükség esetén felsőbb parancsban biztosíthatták a szükséges páncélvadász-támogatást.
< Az M4 harckocsik az olaszországi harcokban is beváltak, amelyeket a gyors önálló támadások helyett sokkal inkább a gyalogság közvetlen támogatása jellemzett. t
Az új szervezetű amerikai páncéloscsapatok először 1943 júliusában, a szicíliai Gela mellett foglalt hídfő védelmében vívták meg első ütközetüket a megerősített német Hermann Göring páncéloshadosztály ellen. Amerikai részről a 2. páncéloshadosztály, valamint a 70. és a 753. önálló harckocsizászlóalj harcolt a szigeten. A németek 1943. július 10-én összesen 230 páncélossal rendelkeztek Szicíliában, amelyek közt 63 roham- löveg, illetve kilenc rohamtarack is volt.
A gelai hídfőt támadó Hermann Göring páncéloshadosztályt 17 Tiger nehézharckocsin kívül az olasz 131. harckocsiezred R-35 páncélosai is támogatták. Az amerikai 753. harckocsizászlóalj július 11-én négy saját harckocsi elveszítése árán kilőtt három Tigert, amikor az M4-esek, létszámfölényüket és mozgékonyságukat kihasználva, a német nehézpáncélosok oldalába kerülve nyitottak tüzet a célpontokra.
Július 16-áig a harckocsikkal és páncélvadászokkal megerősített amerikai gyalogság a hídfő elleni német páncélostámadást visszaverte. Ebben döntő tényezőnek bizonyult a szövetséges haditengerészet pontos ágyútüze, valamint az, hogy a német és olasz páncélosokat nem összpontosítva vetették be. A németek itt összesen mintegy 44 páncélost (ebből 14 Tigert) veszítettek, majd augusztus 10-12. között 34 harckocsijukat és 44 rohamlövegüket kompokon átszállították az olasz szárazföldre. A még harcképes páncélosok egy része utóvédharcokat vívott. A németek teljes szicíliai páncélosvesztesége 118 harckocsi volt, ezen belül Tiger nehézpáncélosból 16 semmisült meg. A sziget elfoglalásakor az amerikaiak 58, a britek 31, a kanadaiak pedig 20 harckocsit veszítettek, vagyis megközelítőleg annyit, mint a németek.
A Az önálló Meyer páncélosszázad Tigere a Brenner-hágó felé vezető út mentén, 1943. július végén. A századot 1944 márciusában betagolták az 508. nehézpáncélos-osztályba.
V A német 4/1. páncélososztály Pantherei Olaszországban (a jobb oldali egy parancsnoki változat). A kiváló 7,5 cm-es ágyú a hegyek között is bevált, de a harckocsikat inkább kisebb csoportokban vetették he.
1943. szeptember 9-én megindult a szövetséges partraszállás Salerno körzetében. Egyre inkább bizonyítást nyert, hogy a partra szállt erőknek azonnal harckocsitámogatásra van szükségük a műszaki zárak, illetve a megerődített támpontok és a védők ellenlökéseinek leküzdésére. Emiatt az amerikai gyaloghadosztályok mindegyike kapott tartós alárendeltségébe egy-egy harckocsi- és páncélvadász-zászlóaljat.
Az olasz földrajzi adottságok nem kedveztek a páncélosok alkalmazásának. A terep főleg hegyvidéki jellegű, manőverezésre legfeljebb a nyugati és keleti part menti síkságok adtak némi lehetőséget. Emiatt a támadások lassan haladtak, de a veszteségek magasak voltak. Az amerikaiak hamarosan csak az 1. páncéloshadosztályt
alkalmazták itt, a 2.-at átcsoportosították a nyugat-európai invázió előkészületeihez. Az önálló harckocsi- és páncélvadász-zászlóaljak főként a gyaloghadosztályokat támogatták.
A harckocsik és a gyalogság együttműködése a nehéz olasz terepen rendkívül fontos volt, mivel a páncélosok amúgy is korlátozott tájékozódási és megfigyelési lehetőségeit az erősen tagolt terep tovább nehezítette.
Gyakran előfordult, hogy minden gyalogezred kapott egy harckocsi- és/vagy páncélvadászszázadot közvetlen tűztámogatásra. A harckocsik és önjáró páncélvadászok Olaszországban számtalanszor hajtottak végre tábori tüzérségi feladatokat a gyalogsági támadások előkészítésekor, vagy zavarótűz biztosításával.
A normandiai partraszállás és a nyugat-franciaországi harcok döntő jelentőséggel bírtak a háború végkimenetele szempontjából. A páncélos fegyvernem ezen a fronton is kulcsszerepet játszott, és a szemben álló felek a legkorszerűbb, legerősebb harckocsikat vetették be a siker érdekében.
V BnZ Sherman harckocsi kihajózása Normandiában. A mesterséges kikötöket páncélosok kirakodására is alkalmassá tették.
A D-nap páncélosai
Az Overlord-hadművelet tervezésekor már a partraszállás első hullámában számoltak a harckocsik bevetésével. A tervek szerint a páncélosok közvetlen tüztámogatást adnak a parti erődöket rohamozó gyalogságnak, és átjárókat nyitnak a katonákat akadályozó műszaki záron keresztül.
Azonban a páncélosokat partra szállító csónakok kiváló célpontokat nyújtottak a német tüzérségnek. Heves ellenállás esetén ezek a vízi járművek súlyos veszteségeket szenvedhettek, és a rajtuk szállított harckocsikkal együtt süllyeszthették el őket. Ezt csak oly módon lehetett kivédeni, ha a harckocsikat biztonságos távolságban a vízbe eresztik, és önerőből jutnak ki a partra. Az egyik úszóképes páncélos a kettős hajtású {duplex drive vagy DD) M4 harckocsi volt, amely egy leereszthető vászonszoknya és egy hajócsavar segítségével mozoghatott a víz felszínén. Az ötlet az Angliában élő, magyar származású Straussler Miklóstól származott, aki már az 1930-as években foglalkozott egy úszóképes közepes harckocsi tervével, amelynek egyik prototípusát Magyarországon gyártatta le. Az amerikaiak 350 darabot alakítottak át így, a brit partoknál végzett gyakorlatokon azonban több harckocsi és legénysége a vízbe veszett. Ezért alternatívaként felmerült a gázló harckocsik alkalmazása. Ebben az esetben a szigetelt páncéltestű M4-esek két levegőztető csövet kaptak, és a torony tetejéig vízbe merülve, saját lánctalpukon gázolhattak a partra.
Az Omaha-partszakasz
A Normandiába szánt partra szálló amerikai harckocsizászlóaljak egyenként két DD- és egy gázló harckocsi- századból álltak. A tervek szerint az Omaha-parton minden zászlóalj egy-egy gyalogezred-harccsoportot támogat, és a harckocsiknak már öt perccel az első gyalogsági hullám előtt a parton kell lenniük.
1944. június 6-án az Omaha-partszakasz nyugati részébe szánt 741. harckocsizászlóalj két DD-századát a szállító vízi járművek parancsnokának hibájából túl messze, a parttól 4500 m-re tették vízre. A harckocsik közül 27
elsüllyedt, hármat közvetlenül a parton tettek ki, és csak
kettő tudott kijutni a fövényre (utóbbiak voltak az első
amerikai katonák az Omaha-szakaszon). Őket hamaro
san követték a partraszállító járművek, amelyek gázló és tolólapos harckocsikat hoztak. Azonban reggel 6 óra 30 perckor az eredetileg tervezett 56 M4-esből csak öt DD, hat gázló és öt dózer indulhatott harcba. A többi partszakaszon, ahol a szállító hajók közelebb vitték a harckocsi- kát a parthoz, nem voltak ilyen nagyarányú veszteségek.
Az Omaha-part keleti része felé indított 743. harckocsizászlóaljnak nagyobb szerencséje volt. Mivel a többiek sorsát látván inkább nem engedték DD-páncélosaikat a tengerbe, a csónakok sikeresen partra juttattak 32 DD-, hét gázló és három dózer harckocsit.
Az M4-esek tűz alá vették a német géppuska- és lövegál- lásokat. A terep a parti sáv szárazföld felőli részén meglehetősen meredek volt, amely a páncélosok gondjait csak tovább szaporította. A védőkkel vívott harcok a nap végéig eltartottak, majd a kialakított átjárókon keresztül a harckocsik megindulhattak Franciaország belseje felé – ekkorra azonban az Omaha-parton aznap bevetett 112 amerikai páncélosból csak 41 maradt harcképes.
R. W. Thompson a partraszállás során alkalmazott különleges páncélozott harcjár müvekről
V Az úszóképességhez szükséges, összecsukható vászonszoknya jól megfigyelhető ezen az amerikai M4 harckocsin.
Harctéri jelentés
„Ezek a páncélozott harcjármüvek a harc mellett számos különféle feladatot el tudtak látni. A Fascine-ok vaskos vesszönyalábokat hordoztak, amelyekkel áthidalhatták a páncélelhárító árkok vagy töltések jelentette akadályokat […]. Az SBG-k saját hídjukat fektették le maguk elé. A Petardok hatalmas aknavetőkből kilőtt ürméretfeletti mozsárágyú-lövedékek voltak, melyekkel közvetlen közelről vették tűz alá az ellenséges támpontokat; amikor az ellenfél megpillantotta azokat a csöveket, rendszerint állati üvöltéssel próbált kimenekülni a betoncsapdából. A Petardok a maguk módján ugyanolyan halálos eszközök voltak, mint a lángot okádó Crocodile-ok; a bunkerek kémlelőnyílásán kitekintő katonák mindenképpen a halállal néztekfarkasszemet’.’
Német páncéloscsapatok Nyugat-Európában
A szövetségesek nyugat-európai partraszállása ellen a németek jelentős páncélostartalékokat vontak össze Franciaország és Belgium területén. A csapatokat a keleti fronton is életbevágó képességek mellett főleg tömeges ejtőernyős támadás visszaverésére és a várható szövetséges légi fölény miatt éjszakai összfegyvernemi harcra képezték ki. A sötétben vívott harc sokkal jobban begyakorolt együttműködést igényelt a páncélosok és a gyalogság részéről, nem utolsósorban a saját tűz elkerülése miatt. Mivel a páncélosok személyzetének tájékozódási és megfigyelési képessége sötétedés után még korlátozottabb volt, mint nappal, legtöbbször a gyalogság adta meg számukra a célt, illetve védte meg őket az ellenség páncélelhárító fegyverzettel rendelkező járőreitől. 1944. június
5-én kilenc páncélos-, egy páncélgránátos hadosztály és számos önálló pancélososztály állomásozott Franciaországban, de csak kettő (a 21. és a 12. SS) páncéloshadosztály volt elég közel ahhoz, hogy gyorsan beavatkozzék Normandiában – a többi páncélos átcsoportosításához idő kellett. A 21. páncéloshadosztály igen jelentős meny- nyiségű francia eredetű önjáró löveggel, páncélvadásszal, lövészpáncélossal és önjáró rakéta-sorozatvetővel rendelkezett, ám részben német fegyverekkel szerelték fel.
1944. június 10-én a nyugati front német páncélosalakulataiban 39 Pz. III, 758 Pz. IV, 655 Panther, 102 Tiger E harckocsi, 158 StuG. III rohamlöveg és 179 zsákmányolt francia harckocsi volt. Ezen kívül több rohamlövegdan- dár és önálló páncélvadászosztály is bevetésre került, w
A Egy német Panzer IV harckocsi egy úttorlasz előtt biztosítja a visszavonulást 1943 nyarán, a keleti hadszíntéren. A harckocsi löve- ge és orra ellenkező irányba néz a gyors állás váltás érdekében. A típust a nyugat-európai fronton is eredményesen alkalmazták.
A bevetés szabályai
A bozótos, nehéz normandiai terep és a szövetséges légi uralom miatt a német páncélosezredeket és páncélvadászosztályokat zárt kötelékben nem vetették be. Ugyanezen okok miatt a keleti arcvonalon kiválóan bevált páncélozott harccsoportok alkalmazása sem vezetett eredményre, ezért a németek viszonylag gyorsan fel is hagytak vele.
A harckocsikat, rohamlövegeket és vadászpáncélosokat ezután (főleg századkötelékben) a páncélgránátos zászlóaljak támogatására vetették be. így ezek a páncélosok legtöbbször mozgó páncélelhárító tartalékként vagy a német ellenlökések során keveredtek tűzharcba a támadó szövetséges harckocsikkal és páncélvadászokkal. Alkalmazásuk főbb szabályai az alábbiak voltak:
1. A terep a páncélosoknak nem kedvezett, ezért a páncélos erők egyébként oly eredményes összpontosított bevetésétől el kellett térni. A páncélosokat páncél- vadász-kommandókként vagy úgynevezett páncélososztagokként alkalmazták.
2. Ezek a páncélososztagok kevés páncélosból álltak, és közvetlenül a frontvonal mögött állomásoztak. Feladatuk az azonnali ellenlökés és az áttört ellenséges páncélosok semlegesítése volt.
3. A páncélososztagoknak szorosan együtt kellett működniük a páncélgránátosokkal, utóbbiak igazították el a harckocsikat.
4. A váltóállásokat elő kellett készíteni a páncélosok számára úgy, hogy ezek akár lejtő mögötti állásokként is szolgálhassanak (fedezéket nyújtó védőállásként, amelyből az ellenség kis harctávolságból, rajtaütésszerűen leküzdhető).
5. A szövetségesek közelharcra és oldaltámadásra való érzékenységét egy gyors ellenlökéssel ki kellett használni, közvetlenül a tüzérségi tűz beszüntetése után.
6. Az ellenlökés megkezdése után a gránátosok védték a páncélosok szárnyait, és velük együtt harcoltak.
Z
> Amerikai katonák egy kilőtt német Panther harckocsit vizsgálnak. A motortér tetőpáncélzatán az egyik elesett kezelő holtteste látható.
< Amerikai M4 harckocsi a rászerelt tolólappal nyit átjárót a sűrű normandiai növényzeten.
> Amerikai M4 harckocsi 7,6 cm-es lövegű változata. A harckocsi páncéltestén, alul látható a sövények áttörését megkönnyítő vágóéi.
Amerikai igények – német megoldások
Az angolszász szövetségesek páncélosaikat a nyugat-európai hadszíntéren sem alkalmazták hadászati-hadműveleti szinten. A hadseregeken belül úgynevezett típushadtesteket hoztak létre, amelyek önálló harckocsi-alakulatok támogatásával áttörték a német védelmet. A keletkezett résbe bevetették a páncéloshadosztályt, amely kiszélesítette az áttörést, és megindult a védelem hadműveleti mélységében, de csak korlátozott célok elérése érdekében. Amint George C. Marshall tábornagy, az amerikai szárazföldi haderő vezérkarának főnöke visszaemlékezett: „Mi a páncélosainkban térelőnyt biztosító fegyvert láttunk, más szóval azt kívántuk tőlük, hogy kifulladás nélkül, mélyen az ellenség háta mögött elpusztíthassák az ellátásra szolgáló berendezéseket és közlekedési lehetőségeket. Ez nagy szívósságot és csekély üzemanyag-fogyasztást kívánt meg, úgyszintén azt a képességet, hogy nagy távolságokban kitartóan mozogjanak. Noha szerintünk ez volt a tankok legértékesebb használati módja, elkerülhetetlenné vált, hogy páncéloscsatákban is részt i
vegyenek. Ilyen csatákban a mi közepes páncélosaink hátrányban voltak, mikor a német nehézharckocsikkal voltak kénytelenek megütközni.”
A Marshall tábornagy által emlegetett csekély üzemanyag-fogyasztásnak és a nagy távolságoknak ellentmond, hogy az M4 Sherman harckocsi kb. 30 tonnás tömegével és 662 literes üzemanyagtartályával úton 193 km-t tudott megtenni, legfeljebb 40 km/h sebességgel. Ez 3,4 literes fogyasztást jelentett kilométerenként. Ezzel szemben a 45 tonnás német Panther harckocsi, amely páncélvédettség és tűzerő tekintetében igen jelentős fölényben volt az amerikai típussal szemben, 730 literes üzemanyagtankjával úton 200 km-re jutott 55 km/h maximális sebesség mellett. Ez 3,6 literes átlagfogyasztás kilométerenként. A Sherman minden egyes tonnájára 13,3 lóerő jutott, ugyanez az érték a Panthernél 15,5 volt. Ezek szerint a Panther harckocsi nem csupán a német koncepciónak, de az amerikai elveknek is jobban megfelelt, mint az M4 Sherman.
Amerikai harckocsizok gyorstalpalón
Az amerikai védelmi minisztérium a partraszállás előtt csupán havi hétszázalékos harckocsiveszteségre számított. Azonban 1944 júniusa-augusztusa folyamán ez az érték, elérte a 25 százalékot, és ebbe a páncélvadászokat még nem is számolták bele. Az anyagi veszteségek pótlása rendkívül gyorsan, általában 24-48 óra alatt megtörtént, és az amerikai szerelők is nagyszerű munkát végeztek. Jól példázza ezt a 3. páncéloshadosztály európai statisztikája: az alakulatnak összesen 1348 M4 Shermanjét lőtték ki a hadszíntéren, de ebből 700-at később újra harcba tudtak vetni.
faragniuk, holott az egyesült államokbeli kiképző központokban csak a páncélos katonák alapkiképzése 17 hétig tartott. Törvényszerű volt, hogy a gyakorlatilag kiképzetten, semmilyen tapasztalattal nem rendelkező újoncok ismét súlyos veszteségeket szenvedtek. Emiatt az amerikaiaknál az ardenneki német támadás idején már sok M4 Shermanben öt helyett csak három fő (parancsnok, járművezető, irányzó) harcolt, mert a másik két beosztást (töltő és rádiós-géppuskairányzó) egyszerűen nem tudták betölteni. Az anyaországi alapkiképzés időtartamát ezért csökkentették 15 hétre 1945 januárjában.
A kiképzett harckocsizó katonák pótlása azonban már sokkal nehezebb feladat volt, ezért a kiválóan teljesítő javító-karbantartó századokat a pótlás kiképzésébe is bevonták. Sokszor a gyalogsághoz érkezett újoncokból kellett néhány óra, vagy legfeljebb egy nap alatt harckocsizót
Wittmann kétségtelenül a hadtörténet egyik legkiválóbb harckocsiparancsnoka volt, ám leghíresebb haditette, a Villers-Bocage-nál végrehajtott támadás nem feltétlenül úgy zajlott le, mint az széles körben közismert…
A Michael Wittmann volt az egyik legtapasztaltabb és legeredményesebb harckocsiparancsnok a német fegyveres erőknél. Az SS propagandagépezetének nem volt nehéz belőle élő legendát faragnia.
> Wittmann egyik legismertebb propagandafényképe. A legtöbb német páncélos ászhoz hasonlóan ö sem nehézharckocsin kezdte frontszolgálatát. Harcászati képességei kiválóak voltak, vezetési képességei már kevésbé.
Wittmann a keleti hadszíntéren volt igazán elemében, ahol több mint 110 szovjet páncélost és még ennél is több páncéltörő ágyút lőtt ki.
Michael Wittmann SS-Obersturmführer a második világháború híres alakja volt. A főhadnagyi rendfokozatban szolgáló harckocsizót 1944. június 13-án, a normandiai Villers-Bocage-nál végrehajtott fegyverténye tette igazán elismertté – legalábbis haditettének szélesebb nyilvánosság elé tárt leírása.
Az ismert leírások szerint a brit 7. páncéloshadosztály ezen a napon megkerülte az I. SS-páncéloshadtest balszárnyát, majd a 22. páncélosdandár élosztaga Caen felé menet beleütközött a német 101. SS nehézpáncélos- osztály 2. századának Tiger harckocsijaiba. Wittmann, a század parancsnoka saját elhatározásából egyetlen harckocsival azonnal támadást indított, szétverte a brit élosztagot, 10-80 m-es távolságból kilőtt négy Shermant és 15 nehézpáncélost, valamint számos páncélozott szállító járművet, és ezzel megakadályozta a Caent délnyugatról védő német csapatok oldalba támadását. Miután Villers-Bocage területén egy találat következtében harckocsija mozgásképtelenné vált, gyalog átvágta magát a páncélos-tanhadosztály harcálláspontjáig, ahonnan 15 Panzer IV harckocsival tért vissza, és folytatta a harcot’. Haditettéért a Vaskereszt tölgyfalombbal ékített lovagkeresztjéhez megkapta a kardokat is, június 21-ével pedig SS-Hauptsturmführerré (századossá) léptették elő.
A britek aznapi veszteséglistája és a német csapattörténeti források összevetése azonban felülbírálja a fenti képet. A 22. páncélosdandár csoportja aznap 20 Cromwell és négy Sherman Firefly harckocsit, egy tüzérségi megfigyelő Shermant, három Stuart könnyűharckocsit, 28 páncélozott szállító járművet és kilenc páncélgépkocsit veszített Villers-Bocage-nál. Ebből német források szerint 15 Cromwellt és három Sherman Fireflyt nem Wittmann lőtt ki! A századparancsnok kilövési listáján még így is újabb tíz harckocsi és 13 páncélozott szállító jármű szerepel, ám a frontszolgálata során általa igazoltan kilőtt páncélosok száma 138-ról 129-re csökken.
Ugyanakkor Wittmann számos hibát és mulasztást is elkövetett. Nem jelentette elöljáróinak az ellenség mozgásának irányát és erejét; ezt a páncélos-tanhadosztály egyik arra járó őrnagya tette meg személyesen, aki „elkötött” egy brit Cromwell harckocsit. Mivel Wittmann saját, 205-ös toronyszámú Tigere javítás alatt állt, először a 324-es, majd annak elakadása után a 222-es harckocsiba szállt be, és egyetlen páncélossal indult támadásra. így századának erőit megosztotta, és felderítés nélkül indított támadást. Egyetlen harckocsival hatolt be az ellenség által megszállt településre, gyalogsági támogatás nélkül.
Ezután ugyanazon az útvonalon akart visszatérni – egy mellékutcában álló brit 5,7 cm-es páncéltörő ágyú ekkor lőtte mozgásképtelenné a harckocsiját.
Wittmann már nem vett részt a további harcokban, de saját, időközben érvényét vesztett felderítése alapján beküldte Villers-Bocage-ba a 101/1. SS nehézpáncé- los-század Tigereit és a páncélos-tanhadosztály néhány Panzer IV közepes páncélosát. A gyalogsági támogatással nem rendelkező németek a helységharcban összesen hat Tigert és három Panzer IV-et veszítettek. Magát a brit páncélosélosztagot nem Wittmann verte szét, hanem a 101/1. és 2. SS nehézpáncélos-század többi Tigere. Villers-Bocage visszafoglalására csak a német erősítés beérkezte után került sor, újabb helységharc nélkül, mert a britek feladták a települést, és visszavonultak.
Az események főként Wittmann aznapi, Sepp Dietrich SS-tábornoknak tett jelentése nyomán váltak ismertté. Az elmondott fegyvertény ilyenkor szokásos ellenőrzése azért maradt el, mert Dietrich elragadtatottságában rögvest lediktálta a kitüntetési felterjesztést.
V A Villers-Bocage-nál megsemmisített brit páncélososzlop roncsai.
A kitüntetett harckocsizót maga Adolf Hitler kérte meg, hogy a továbbiakban kiképzőként adja át tapasztalatait, és ne vállaljon frontszolgálatot. Wittmann ennek ellenére is visszatért Normandiába, és július 10-én átvette a 101. SS nehézpáncélos-osztály parancsnokságát.
Augusztus 8-án megkezdődött a brit-kanadai 21. hadseregcsoport Totalize-hadművelete, amely a német védelem áttörését és a Falaise irányában való előrenyomulást célozta. A 101. SS nehézpáncélos-osztály 3. századát ugyanezen nap reggelén a 12. SS-páncéloshadosztály Waldmüller harccsoportjának rendelték alá. A 17 Pz. IV által kísért Tiger harckocsik 9 óra körül érték el Cintheaux-t, amelyet biztosítaniuk kellett. Wittmann 7 óra körül a 007-es Tigerben a 101/3. SS nehézpáncélos- század után indult, és 11 óra körül átvette a parancsnokságot Heurich harckocsijai felett is.
A Caen-Falaise út mentén gyülekező szövetséges harckocsik ellen 12 óra 30 percre a 12. SS-páncéloshadosztály egy ellenlökést tervezett. Dél körül szövetséges bombázók jelentek meg a légtérben, ezért a németek – elhagyva a vélelmezett célterületet – megindították a műveletet.
Wittmann azonban nehézpáncélosait nem a Waldmüller harccsoport zömével együtt, északkeleti irányban indította meg, hanem a Caen felé vezető NI58-as út mentén északnyugat felé, mivel a távolban szövetséges páncélosokat azonosított. így a Tiger-harcalakzat szárnyait nem fedezte senki, a harckocsik kiszolgáltatottak voltak egy esetleges támadással szemben, ráadásul az egyébként mellőzhetetlen felderítés sem volt biztosított.
Az elöl haladó öt Tiger Wittmann vezetésével 12 óra 39 perc körül belesétált a brit és kanadai harckocsik lesállásába. A brit 33. páncélosdandár lst Northamptonshire Yeomanry páncélosezrede A századának 3. szakaszában a 12-es toronyszámú Firefly harckocsi északkelet felől 12 óra 40 perc és 12 óra 52 perc között az oldalpáncélzatukra vezetett tűzzel három Tiger E-t lőtt ki mintegy 730- 800 méteres távolságból. A német nehézharckocsikra ugyanekkor keleti irányból is tüzeltek: a kanadai 2. páncélosdandár 27. The Sherbrooke Fusiliers Regiment páncélosezredének Sherman és Sherman Firefly páncélosai a Gaumesnilnél elfoglalt, kiválóan álcázott tüzelőállásaikból két Tigert lőttek ki.
•••
> Wittmann utolsó bevetése
1944. augusztus 8-án.
V Normancliáhan két SS nehézpáncélos-osztályt is bevetettek. A képen a 102. SS nehézpáncélos-osztály 211-es toronyszámú Tigere látható menetben, tornya mögött egy 200 literes üzemanyaghordóval. Előtte egy zsákmányolt brit Daimler Dingo páncélgépkocsi halad.
Gyümölcsös
Erdős terület
Gyümölcsös
Waldmüller harccsoport
A kanadai 2. páncélosdandár 27. The Sherbrooke Fusiliers Regiment páncélosezredének Sherman és Sherman Firefly páncélosai
Joe Ekins 12-es toronyszámú Firefly harckocsija
A brit 33. páncélosdandár
1 st Northamptonshire Yeomanry páncélosezrede A század.3.szakasz
Kilőtt Tiger nehézpáncélosok
Wittmann 007-ese 12 óra 48 perc körül felrobbant, és tornya lerepült. A kezelőszemélyzetnek esélye sem volt a menekülésre, valamennyi katona azonnal hősi halált halt. A harcok után készült légi felvételeken látható Tigerek pozíciói alapján e sorok írója úgy véli, hogy a leginkább elfogadott változattól eltérően Wittmann halálát nem a brit 12-es Firefly irányzólövésze, Joe Ekins közlegény okozta, hanem egy ismeretlen kanadai a 27. The Sherbrooke Fusiliers Regimentből. Sajnos a kanadai ezred hadinaplója egy szövetséges bombázásban elpusztult, ezért erre egyértelmű bizonyítékot talán sohasem fogunk találni.
Egy francia helybeli beszámolója alapján sokan úgy vélik, hogy a 007-es Tigerrel egy szövetséges Typhoon vadászbombázó repülőgép motortérbe csapódó rakétája végzett. Ennek ellentmond, hogy a kilőtt 007-ről készített hiteles fényképen a harckocsi lerepült tornyán szinte sértetlen a toronyputtony, amelynek egy motortérbe csapódó rakéta robbanásakor le kellett volna szakadnia, vagy legalábbis erősen összeroncsolódnia.
A fentiek tükrében kijelenthető, hogy Wittmann augusztus 8-án sorozatos hibái és mulasztásai miatt halt hősi halált. Nem kellett volna visszatérnie az arcvonalba, aznap harckocsiba szállnia, beleavatkoznia a Waldmüller harccsoport vezetési láncába, átvennie Heurichtól a parancsnokságot, osztályparancsnok létére gyenge századnyi Tiger élén bevetésre indulnia, legfőképpen pedig rossz irányban, nyílt terepen, előzetes felderítés és támogató gyalogság nélkül, fedezetlen szárnyakkal egy rosszul megválasztott harcalakzat élén előretörnie.
Wittmann kétségtelenül a hadtörténet egyik legkiválóbb harckocsiparancsnoka volt, de mint század-, majd osztályparancsnok Normandiában számos hibát követett el – az utolsó tévedéséért pedig az életével fizetett.
A
A keleti front tapasztalatai alapján a németek a mozgékony páncéltörő tűzerő érdekében a gyengén védett páncélvadászok mellett egyre inkább a vastagabb páncélzattal és zárt küzdőtérrel rendelkező vadászpáncélosok gyártására tértek át. Ezek legsikerültebb darabja a tűzerő, a mozgékonyság és a védettség erényhármasa alapján a Panther harckocsi alvázán kialakított
Jagdpanther (Vadászpárduc) volt. Eredetileg az önálló páncélvadász-alakulatok súlyponti fegyverének szánták, de az egyre nagyobb harckocsihiány miatt végül páncélososztályokban
is alkalmazták.
V Elhagyott német Jagdpanther vadászpáncélos a nyugatifronton. A harcjárművön még látható az álcázásra használt lomhozat.
Az első, Jagdpanther vadászpáncélosokkal felszerelt, Normandiában be is vetett német alakulat a 654. nehézpáncélvadász-osztály 2. százada volt. A kötelék nem teljesen feltöltött állapotban, 13 helyett csak nyolc Jagdpantherrel 1944. június 27-én érkezett meg a tanhadosztályhoz. A század a XXXXVII. páncéloshadtest alárendeltségében főleg brit páncélosok ellen harcolt. Július 17-én végre beérkezett az osztály törzse is a 3. századdal és a 2. század hiányzó vadászpáncélosaival. Az 1. századnak ekkor még mindig nem voltak harcjárművei. Az osztály július 28-án 21 bevethető Jagdpanthert jelentett.
A 654. nehézpáncélvadász-osztály három Jagdpanthe- re 1944. július 30-án összecsapott a brit 6. gárda- harckocsidandár egyik Churchill nehézpáncélosokkal felszerelt századával. Két további Churchill-szá- zad érkezett erősítésként, és a találatokat kapott Jagdpanthereket egy domb mögé való visszavonulásra kényszerítették. Az alig kétperces harcérintkezés után a brit 6. gárda-harckocsidandár 11 Churchill elveszítését és két Jagdpanther zsákmányolását jelentette; a német páncélosoknak a lánctalpuk sérült meg, mozgásképtelenné váltak, és a szorongatott helyzetben lévő kezelőszemélyzet hátrahagyta őket. A német alakulat 1944 augusztusában összesen 17 vadászpáncélost vesztett, de 23 vissza tudott vonulni a Szajnán túlra.
A Jagdpanthert a halogató harcokban az aktívan, ellenlökésekkel és ellentámadásokkal védekező német csapatok eredményesen használták keleten és nyugaton egyaránt. Ám ez sem volt sebezhetetlen harceszköz: a szövetségesek fegyverein kívül la legnagyobb veszélyt a műszaki meghibásodás, az üzemanyaghiány és a vontatókapacitás elégtelensége jelentette, amely a többi páncéloshoz hasonlóan e típusnál is számos önmegsemmisítést tett szükségessé.
Páncéloslexikon
Vadászpáncélos: forgótorony nélküli, harckocsi alvázán kialakított, erősen páncélozott, zárható küzdőterű, rohamlöveghez hasonló harcjármű, hosszú csövű 7,5-12,8 cm-es löveggel. Feladata az ellenséges páncélosok elleni aktív harc és a gyalogság első vonalban való közvetlen támogatása.
1
A Brit Hawker Typhoon vadászbombázók a levegőben. Bár páncélosok ellen is hatásosak voltak, főleg a német utánszállítás gép-
Vadászbombázók a páncélosok ellen
A normandiai harcok ábrázolásánál soha nem maradnak el a szövetséges vadászbombázó repülőgépek német járművek elleni alacsonytámadásairól szóló beszámolók. Az amerikai P-47 Thunderbolt és főleg a brit Hawker Typhoon típusok jelentős tűzerejűknek és rakétáiknak köszönhetően elvileg alkalmasak voltak akár német harckocsik, rohamlövegek és vadászpáncélosok megsemmisítésére is. A csapatok a beosztott összekötő tisztek segítségével a levegőben járőröző vadászbombázókat bármikor hívhatták, ha szükség volt rájuk (a támadó amerikai páncéloshadosztályok nyitott szárnyait rendszerint ezek fedezték a levegőből).
A gyakorlatban azonban közel sem volt egyszerű a pilóták dolga, ahogy a szárnyak alatt rögzített, nem irányított ra
kéták sem voltak olyan hatékony fegyverek, miként azt sok leírás tanúsítja. A britek egy Normandiában zsákmányolt
jármüveit tizedelték.
Panther harckocsin kísérleti lövészetet hajtottak végre
Harctéri jelentés
„…a páncélosharc Normandiában a bozótos és átszeldelt terepen teljesen más, mint nyílt terepen, vagy ahogy a páncélosok bevetésének egyáltalán végbe kell mennie. Normandia bozótos területén különösen a támadás kedvezőtlen.
Az előnyök, amelyekkel a Panzer V (Panther) lövege vagy optikája révén rendelkezik, az inváziós arcvonal bozótos terepén a rövid lőtávolság és a kis látótávolság miatt nem érvényesülnek. Az ellenséges páncéltörő ágyúk és a harckocsik, amelyek a bozótosban és mélyedésekben, a települések szélén jól álcázva állnak, legtöbbször egyáltalán nem vagy csak túl későn, igen kis távolságból észlelhetők: ezáltal az ellenséges páncéltörő ágyúknak és harckocsiknak egész könnyű a Panzer V-öt kilőni és harcképtelenné tenni.
A Panzerkampfwagen V tisztán járműtechnikai, fegyverzettechnikai és gépészeti szempontból- kiválóan bevált, jóllehet nagyon kevés és elégtelen műszaki kiszolgálást lehetett csak vele végrehajtani. Igen kedvezőtlenül hat az éjszaka izzó vagy lángoló kipufogó (befedése feltétlenül szükséges).
Tartalékban álló páncélozott részekkel ellenlökéseket vezetni ismételten nem bizonyult célravezetőnek. Okok: áttekinthetetlen bozótos terep; túlerőben lévő ellenséges tüzérség; gyorsan előrevont, lesállásban, bozót és mélyedés mögött, települések szegélyén álló páncéltörő ágyúk és harckocsik, amelyek az ellenlökést közel engedik, és a páncélozott részeket közvetlen közelről lövik ki. Az ellenséges harckocsik harcmódja: a nyílt terep elkerülése, völgyeken, mélyedéseken, szurdokokon keresztüli settenkedés; álcázott, jó tüzelőállások a települések szélén, a bozótban, lejtők mögött és a szárnyakon; tüzelés távolra, a köd jelentős alkalmazása?
Arnold Jürgensen SS-Sturmbannführer, a 12/1. SS-páncélososztály parancsnokának 1944. augusztus elején kelt jelentéséből
Typhoonokról indított rakétákkal. A mintegy 760-915 méteres magasságból megkezdett támadások során ösz- szesen 64 rakétát lőttek ki, de ezek közül mindössze három találta el a jól látható, mozdulatlan német harckocsit. A rakéták közül egy a motortérbe csapódott, és felgyújtotta áz üzemanyagot, a másik az oldalpáncélzatot átütve a harckocsitestben robbant, a harmadik azonban csak a lövegcsövet találta el.
A rakéták pontatlansága ellenére a szövetséges pilóták tömegesen jelentették a kilőtt német páncélosokat. Például a németek Moratinnél indított ellencsapása során, 1944. augusztus 7-10. között a brit vadászbombázók 140, az amerikaiak 112 kilőtt páncélosról számoltak be.
A németek azonban ugyanekkor, ugyanott csak 177 páncélost vetettek be, amelyből 46 veszett oda – és ebből is csak kilenccel végzett repülőgép.
A brit-kanadai szektorban a szövetséges repülőgépek a német páncélosokra vonatkoztatott veszteségeknek alig hat százalékát okozták, a harcokban mindösszesen kb. 100 német páncélost lőttek ki vadászbombázók. Bevetésük inkább az utánpótlást szállító tehergépkocsik és a felül nyitott lövészpáncélosok ellen volt igen hatékony – szinte sikerült megakadályozniuk a nappali gépjárműforgalmat.
V Amerikai katonák egy elhagyott német Panther harckocsi mellett beszélgetnek. Noha Pantherből sokkal több volt Normandiában, a szövetségesek mégis a kevés Tigertöl tartottak jobban.
Lassan növekvő szövetséges tűzerő
Az M4 Sherman harckocsi 7,5 cm-es lövegű változata már az 1943-as olaszországi harcokban sem bizonyult megfelelőnek a vastagabban páncélozott német harckocsik és vadászpáncélosok ellen. A nagyobb tűzerejű 7,6 cm-es ágyúval felszerelt első M4-változatok már 1944 áprilisában megérkeztek Nagy-Britanniába, de csak 1944. július végén, a Kobra-hadműveletben vetették be őket először. 1944 augusztusában csak két páncéloshadosztály rendelkezett ezzel a típussal, ami a teljes harckocsiállomány 10 százalékát tette ki, és ugyanezen arány az ardenneki csata idején sem volt magasabb 27 százaléknál.
Az európai háború végén már a hadosztályok páncélosállományának több mint fele 7,6 cm-es M4 harckocsikból állt. A két űrméretet vegyesen használták, azonban még a 7,6 cm-es löveg sem volt kellően hatékony a nehezebb ellenséges típusok homlokpáncélzata ellen.
V Az amerikai M26 nehézharckocsit megkésett válaszként vetették he Nyugat-Európában 1945februárjától, de jelentősebb harcokat nem vívott. A típus a koreai háborúban is harcolt (képünkön), immár közepes harckocsiként.
Az M26 Pershing kifejlesztése…
A német Panther és Tiger harckocsik tűzerőfölénye miatt 1943-tól az amerikai csapattisztek követelni kezdték egy hasonló amerikai típus csapatszolgálatba állítását. A mérnökök ekkor felhagytak a meglévő tervek átdolgozásával, és egy teljesen új elképzeléssel álltak elő, amely az M26 Pershing harckocsiban öltött testet. A páncélos légvédelmi ágyúból átalakított, 9 cm-es löveget kapott, amely lövedékének torkolati sebessége ugyan elmaradt a Panther és a Tiger hasonló értékétől, de így is rendkívül jó páncéltörő képességet eredményezett.
George Patton tábornok, az európai hadszíntér legmagasabb rendfokozatú páncélos tisztje azonban nem támogatta a nehézharckocsi rendszeresítését, mert ezzel szerinte kapacitást vontak volna el a sokkal gyorsabb és kisebb fogyasztású M4-től, amelyet a páncéloshadosztályok ideális fegyverének tartott. Meggyőződése szerint az M4-eseknek nem kellett harcba bocsátkozniuk az ellenség páncélosaival, csak ezeket megkerülve előretörni a védelem mélységében.
Az M26 Pershing harckocsik első bevetéseire 1945. február végén került sor. Ekkor 10-10 nehézpáncélost harctéri körülmények között való tesztelés céljából az amerikai 3. és 9. páncéloshadosztályba osztottak be. A 9. páncéloshadosztály egyik harckocsiszázadát 1945. február 27- én Elsdorfban egy M26 is támogatta, amely 900 méterről megsemmisített két Panzer IV-et, és toronytalálattal tett harcképtelenné egy Tigert.
1945. március 7-én, a Remagennél még álló utolsó Rajna- hídig való előretörésnél ott voltak az M26 Pershing harckocsik is: a híd elérésével megbízott harccsoport élén egy M26 Pershing harckocsiszakasz haladt.
Az amerikai nehézharckocsi korszerű és hatékony típusnak bizonyult, de megnövelt páncélvédettsége ellenére sem volt sebezhetetlen a német lövegekkel szemben: 1945 márciusának első hetében a német 93. önálló nehézpáncélvadász-század egyik Nashorn páncélvadásza Kölntől északra, Niehl körzetében 500 méterről kilőtt egy M26-ost.
V Az M4 harckocsit nem páncélosütközetek megnyerésére, hanem inkább „lovassági”feladatokra tervezték.
A Pershinget az amerikai mérnökök már a háború során továbbfejlesztették. 1945 márciusában a 3. páncéloshadosztály javító-karbantartó zászlóaljánál végrehajtották a megnövelt csőhosszúságú, 9 cm-es löveggel ellátott kísérleti M26A1E2 Super Pershing harckocsi lövészetét. A löveg másfél mérföld távolságból hosszában teljesen átlőtt egy célként kitett Jagdpanzer IV vadászpáncélost, ami rendkívüli teljesítménynek számított. 1945 májusában összesen 105 M26 volt Európában, és egy darabot a szovjeteknek is szállítottak. 4
á
törő ágyú volt.
A brit, kanadai és lengyel páncéloscsapatok is főleg M4
Sherman változatokat használtak. A legnagyobb tűzerejű Sherman az angolok által átépített Firefly volt, amely 17 fontos (7,6 cm-es) hosszú csövű ágyút kapott. Az első kísérletek 1943 decemberében zajlottak. Ez a löveg át tudta ütni a legtöbb német típus homlokpáncélzatát 500-800 méter távolságból. Eredetileg minden egyes szakaszba be akartak osztani egy Firefly páncélost (a szakasz négy harckocsiból állt), de ezt az arányt nem sikerült valamennyi alakulatnál biztosítani.
A Firefly változat már a D-napon, 1944. június 6-án bevetésre került. Ez a harckocsi volt sokáig az egyetlen szövetséges harcjármű, amely a siker reményében vehette fel a harcot akár a német Panther és Tiger páncélossal is. Ugyanakkor nem tudtak akkorra mennyiséget csapatszolgálatba állítani a típusból, mint eredetileg tervezték.
A hatékony 17 fontos löveggel felszerelt Challenger harc
kocsit a Cromwell meghosszabbított alvázán alakították ki. A Cromwellnek ezen kívül volt 9,5 cm-es tarackkal, illetve 7,5 cm-es ágyúval felszerelt tűztámogató változata is. A 9,5 cm-es tarackkal rendelkező Centaur IV változatot a brit tengerészgyalogság használta. w
A Egy amerikai páncélvadász-zászlóalj M10 páncélvadásza a normandiai tereppel birkózik.
Pool törzsőrmester, az amerikai páncélos ász
A 3. páncéloshadosztály 32. páncélosezredének I. századában szolgált Lafayette G. Pool törzsőrmester, aki kezelőivel együtt összesen 258 német gépjárművet lőtt ki 83 ütközetnap alatt Franciaországban, Belgiumban és német területen (ezek közül 12 volt harckocsi).
A harcok során Pool három saját páncélost veszített el, harmadik harckocsiját 1944. szeptember 19-én a németországi Stolberg mellett lőtték ki. Ekkor súlyosan megsebesült, és az egyik lábát is elveszítette. A hadszíntéren tanúsított bátorságáért kétszer terjesztették fel a Kongresszusi Becsületrendre, de nem kaphatta meg, mivel a harckocsit kollektív fegyvernek nyilvánították (ettől függetlenül számos kitüntetést kapott). A törzsőrmester a háború után visszatért a seregbe: 1948-tól 1960-ig ismét katonai szolgálatot teljesített. Lafayette G. Pool, az európai hadszíntér veterán harckocsizó tisztje 1990. június 1-jén hunyt el a texasi Killeenben.
A A britek a bevált 17fontos páncéltörő ágyújukat a Sherman harckocsiba is beszerelték. Az így kialakított Firefly-okból elvben szakaszonként egyet rendszeresítettek.
Az amerikai páncélvadászok zömét az olaszországi és nyugat-európai harcokban a 7,6 cm-es lövegű M10 és M18 típus tette ki. Az előbbi még a Shermanre, de az M18 már gyorsabb, torziós felfüggesztést alkalmazó alvázra épült, felül nyitott toronnyal. 1944 szeptemberében megjelent az M36, amely a Pershing harckocsi 9 cm-es ágyúját kapta. A tornyot az MIO-esek vagy az M4A2 és M4A3 harckocsik alvázára szerelték.
Az M36 ugyan sokkal hatékonyabb volt, mint az M10, ám nem volt tökéletes megoldás. A 9 cm-es ágyúja még a korszerűsített lőszerrel sem ütötte át a Panther homlokpáncélzatát 410 m-nél távolabbról. A tömegnövekedés elkerülése miatt a harcjármű tornya nyitott maradt, kiszolgáltatva a kezelőket a tüzérségi tűznek és a német mesterlövészeknek. Az M 10-hez hasonlóan az M36 seM kapott a löveggel pár- huzamosított vagy homlokgéppuskát. A torony végében el- helyezett légvédelmi géppuskának a kezelők kevés hasznát látták, ezért sok páncélosban átszerelték a torony elejére, hogy a gyalogság ellen alkalmazhassák.
A páncélvadászok főleg lesállásból, oldalról támadtak. Csak az amerikai 3. hadsereg páncélvadász-zászlóaljai 686 harckocsi és 239 rohamlöveg kilövését jelentették a nyugat-európai harcokban. Az okozott és elszenvedett veszteség aránya alapján jobban teljesítettek, mint az amerikai harckocsik.
A britek kiváló 17 fontos lövegűk felhasználásával saját páncélvadászokat alakítottak ki: az MIO-ből az Achillest, a Valentiné IX és X harckocsi alvázán pedig az Archert. Utóbbi 900 méteres távolságból képes volt átütni a 90 mm- es páncéllemezt. *
8c
A Tiger nehézpáncélosok alvázának felhasználásával készült konstruk- A a Jagdtiger vadászpáncélos 12,8 cm-es lövege óri- ciók közül a 12,8 cm-es ágyúval felszerelt Jagdtiger vadászpáncélosok ási tűzerőt jelentett, de csekély mozgékonysága miatt kerültek ki utolsóként a csapatokhoz. A típussal összesen két alakula- a harcjármű inkább csak cammogó erőd volt. tót szereltek fel, az önálló 653. és az 512. nehéz páncélvadász-osztályt.
A vadászpáncélos mozgékonysága elégtelen, tűzereje viszont elsöprő volt. Más kérdés, hogy az akár 3500 méterről is megsemmisítő hatású
12,8 cm-es löveget a közép-európai hadszíntéren csak elvétve lehetett 1945. április 10-én még 39 Jagdtiger (Va- teljesen kihasználni. Ugyanakkor ez a löveg volt az egyetlen, német dásztigris) volt a nyugati fronton, ebből páncélosba épített fegyver, amely osztott lőszerrel tüzelt – az egységes 24 bevethető állapotban.
lőszer túl nehéz lett volna még a Jagdtigerben dolgozó két töltőlövész-
nek is. >
Az 1944. december 31-én megindított Nordwind- hadműveletben a XIII. SS-hadtest a 653. nehéz páncél- vadász-osztály rendelkezésre álló három Jagdtigerét, mint „Königstiger” páncélos-harccsoportot, a 17. SS páncélgránátos hadosztály alárendeltségébe utalta. Az osztály 1945. január 4-én az alábbi feladatot kapta: „A 653. nehézpáncélvadász-osztály szemrevételezzen állásokat egy páncéltörő arcvonal kiépítéséhez Moronviller-Fme térségében. Az osztály biztosítsa, hogy január 4-én sötétedéstől a Rimling körzetéből és Grofírederchingtől északra [induló] ellenséges harckocsitámadást szét tudja verni. Gyalogsági fedezetként a 17. SS-utászzászlóalj egy szakasza az osztály alárendeltségébe lép.”
Január 5-én a Jagdtigereket ismét egy zsákmányolt Sherman harckocsi vezette Rimling felé. A vadászpáncélosokat páncélos utászok kísérték. A német páncélosok a település előtti lejtő mögött tüzelőállásokat foglaltak el, ám nem vették észre, hogy az amerikai 776. páncélvadász-zászlóalj egyik M36-osa az oldalukba került. A páncélvadász egyetlen lövést adott le mintegy 820 méterről. A gránát átütötte a 134-es jelzésű Jagdtiger oldalpáncélzatát, és belső robbanást okozott, amely szétvetette a vadászpáncélost. Ez volt az első, dokumentáltan harcban megsemmisített Jagdtiger. Ezután az M36 harcképtelenné tette a zsákmányolt Shermant is, majd az utászokat lőtte repeszgránátokkal. A német harccsoport hamarosan visz- szavonult előnytelen állásából.
A Jagdtigerek jelentős veszteségeket okozhattak a szövetséges páncélosoknak akár 3500-4000 méteres távolságról is, de gyenge mozgékonyságuk miatt nehezen tudtak kitérni a tüzérség vagy a vadászbömbázók válaszcsapásai elől. Sokkal inkább voltak lassan cammogó páncéltörő ágyús bunkerek, mint lendületesen harcoló vadászpáncélosok. Szerepük a harcokban nem volt jelentős, de kezelőik sem kedvelték őket (különösen azok a katonák nem, akik korábban Tiger harckocsikon szolgáltak). A végleges veszteségeknek csupán 25-30 százaléka keletkezett harc közben, a többi harcjárművet sorsára hagyták, vagy saját kezelői robbantották fel őket.
< A Jagdtigerek legtöbbjét saját kezelőik robbantották fel, hogy a páncélos ne kerülhessen épségben a szövetségesek kezére.
8E
A Vörös Hadsereg páncéloscsapatai 1944-re már túlléptek a honvédő háború első szakaszát jellemző, a hatékony harcot ellehetetlenítő problémá- r •
kon. A kezdeti vereségek után sikerült megtörni a Wehrmachtot, német földre szorították vissza az ellenséget, és a berlini ostromművelet végrehajtása már egy korszerű haditechnikával rendelkező, tapasztalt páncélos fegyvernemre hárult.
I
Elkeseredett heiységharcok
A berlini támadó hadművelet végrehajtására a Vörös Hadsereg három frontban összesen 6250 harckocsit és önjáró löveget vont ösz- sze. A Wehrmacht ezzel a hatalmas csoportosítással szemben 1519 harckocsival, vadászpáncélossal és rohamlöveggel rendelkezett.
1945. április 16-án megindult a támadás. Az 1. Belorusz Front parancsnoka, Zsukov marsall, látván a lövészgyalogság küszködését, a védelem harcászati mélységének teljes áttörésére bevetette a későbbre tartogatott két teljes gárda-harckocsihadseregét. Ezek támadása azonban elakadt. A szovjet páncélosok megpróbáltak átgázolni a településeken kialakított védőállásokon, miközben a német páncélelhárító tűzrendszer számos szovjet harckocsit és önjáró löveget megsemmisített: német részjelentések szerint április 16-án 150, 17-én 167, 18-án 157, 19-én pedig 226 szovjet páncélos harcjármű került veszteséglistára. Az áttörést erőltető 1. Belorusz Front négy nap alatt végül 743 harckocsiját és önjáró lövegét, állományának csaknem egynegyedét veszítette el.
Április 21-én a 3. csapásmérő hadsereg, a 47. hadsereg, a 8. gárdahadsereg, valamint az 1. és a 2. gárda-harckocsihadsereg erői behatoltak Berlin elővárosaiba, és ezzel megkezdődött a Harmadik Birodalom központjáért vívott elkeseredett helységharc. A mintegy 92 ezer fős védőseregnek ekkor már alig 50-60 bevethető páncélosa volt. A német főváros védelméhez tartozott a helyhez kötött Berlin páncélosszázad 10 Panther és 12 Panzer IV mozgásképtelen, beásott harckocsival vagy betonalapra helyezett harckocsitoronnyal, illetve egy kísérleti páncélvadászosztály is, amelyben átalakított Sd.Kfz. 301 harcjárműveket használtak. A lánctalpas alvázakra hat darab páncélrémet szereltek, és könnyűpáncélvadászként szándékoztak alkalmazni őket – noha í hatékonyságuk erősen kérdéses volt.
86
A A szovjet ISZ-2 nehézharckocsik is kivették részüket
Berlin ostromából. A képen látható páncélos tornyának
oldalára a légvédelmi nehézgéppuskát málházták fel.
A seelow-i magaslatok’ körzetében állomásozott a Berlin nevű szükségpáncélvonat, amely ot mozgásképtelen, pőrekocsikra rakott Panther harckocsiból állt. A szerelvény a harcokban összesen 56 szovjet páncélost lőtt ki vasúti töltésekről és hidak közeléből.
A vonatot később a szovjet tüzérség és a csa-
%
tarepülőgépek súlyosan megrongálták, ezért fel kellett robbantani.
Néhány Tiger E is harcolt Berlinben a Müncheberg páncéloshadosztályban. Az utolsó Tiger nehézpáncélost csupán néhány száz méterre a Brandenburgi kaputól adták fel kezelői.
Harc a páncélromboló gyalogság ellen
A szovjet harckocsiknak és önjáró lövegeknek a sűrűbben beépített területeken a Panzerfausttal és Panzerschreckkel felszerelt gyalogság ellen fokozott védelemre volt szükségük. Ezt egyrészt a kísérő deszantlövészek tűzereje, másrészt a kezdetleges, de hatásos „kötényezés” biztosította. Utóbbi olyan fémrácsozat felszerelését jelentette, amely a páncéltörő rakéták kumulatív hatású harci fejének aktiválódását még a főpáncélzat elérése előtt kiváltotta. Ezt a rácsozatot kezdetben a csapatok javító-karbantartó alegységei rögtönözték sodronyos vaságyakból és egyéb fémhulladékból, de 1945 márciusában már a hátországból pótlásként érkező páncélosok egy részére gyárilag is rászerelték.
A „fausztnyikok” ellen, ahogy a szovjetek az ellenséges páncélromboló gyalogságot nevezték, a nehézharckocsik és nehéz önjáró lövegek leghatásosabb fegyvere a 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuska volt. Ezért a harckocsik zömét 1945 elejétől a lehető leggyorsabban felszerelték ilyen fegyverekkel (érdekesség, hogy a legtöbb ISZU-152-n már 1944-ben is rajta volt). 1945 márciusában megoldották a fegyver zárt toronyból való távirány- zását is – a berlini harcokban több így felszerelt ISZ-2 is harcolt.
V Egy kísérődnek használt, megsemmisített Panther harckocsitorony Berlinben.
A városokban a harckocsik által „tisztogatásra” alkalmazott leggyakoribb harcalakzat az úgynevezett „fenyőfa” volt. Két páncélos lezárt búvónyílásokkal, lépcsőzetesen nyomult előre; a bal oldalon, elöl haladó harckocsi fedezte az utca jobb oldalát, míg a jobb oldalon, kissé lemaradva mozgó másik harckocsi pedig a bal oldalát. E két harcjármű térközében, de bizonyos távolságra lemaradva egy harmadik harckocsi is előrenyomult, amely az alakzat előtt felbukkanó célokra nyitott tüzet. E harmadik páncélos parancsnoka volt a felelős a célmeghatározásért, valamint – nehézpáncélos esetén – alegysége légvédelmi nehézgéppuskával való tűztámogatásáért. Azonban a légvédelmi nehézgéppuska sokszor beleakadt a városi villamos- és egyéb elektromos vezetékekbe, ezért több harckocsi személyzete inkább leszerelte a fegyvert.
A szovjetek a harckocsiszázadokat általában egy lövészszakasszal támogatták, az épületharcokban bevetett különleges rohamcsoportok állományába pedig sokszor két-három közepes és egy-két nehézpáncélost is beosztottak.
A Lengyel T-34/85 harckocsi Berlinben (jól látható a nemzeti jelkép a torony oldalán). Az 1. lengyel hadsereg jelentős mennyiségű szó vjet páncélost kapott. w
< Az ISZ-2 nehézharckocsi alvázán kialakított önjáró lövegek nagy tűzerővel támogatták a lövészcsapatokat Berlin utcáin is. A képen egy 1SZU-122 látható.
A szovjet nehézharckocsi-alakulatok súlyos árat fizettek Berlin bevételéért. Például a 7. gárda-nehézharc- kocsidandár 1945. április 16. és május 2. között 131 halottat és 266 sebesültet veszített: a német páncélosok és tüzérség tüzétől 28 ISZ-2 semmisült meg, 11 pedig Panzerfaust találata következtében égett ki. További 28 nehézharckocsit ugyancsak kilőttek, de ezeket később meg lehetett javítani. A dandár ugyanezen idő alatt egyebek mellett 35 harckocsi és rohamlöveg, 27 tábori ágyú, 17 erődítmény megsemmisítését jelentette.
A berlini utcai harcokban egyes források szerint 20 ezer szovjet katona esett el, és a Vörös Hadsereg több mint 800 harckocsit és önjáró löveget veszített. Ebből 62 páncélost az oroszlánként küzdő francia SS-önkénte- sek lőttek ki páncélököllel és páncélrémmel. A szovjetek összesített páncélosvesztesége (a városhatáron kívül és a főváros területén együttesen) 2156 harcjármű volt az ostromműveletben. A szovjetek szerint a páncélöklökön kívül a számtalan német nehéz légvédelmi ágyú okozta a páncélosveszteségek javát.
A szovjet csapatok a berlini hadműveletben végérvényesen legyőzték a Wehrmachtot, elfoglalták a német fővárost, és felvették a kapcsolatot a nyugati szövetséges csapatokkal.
Harctéri jelentés
1945. 04. 18.
A bukowi úton állásban, várva az orosz harckocsiéket Berlin felé. Tizenkét orosz harckocsi kilövése saját kocsink által. Az osztály 10 kocsija összesen 64 orosz páncélost lőtt ki.
1945. 04. 19.
Az oroszok áttörése a műhely századunkig, bekerítés. Két ott lévő páncélost azonnal kijavítottak. Az első áttörési kísérletnél egy páncélost kilőttek. A második áttörési kísérletnél saját kocsink két orosz harckocsit lőtt ki. A műhelyszázaddal együtt Berlin irányába átverekedtük magunkat. Berlin előtt további két orosz páncélost lőttünk ki.
1945. 04. 24.
Az oroszok a gyűrűt Berlin körül bezárták. Az osztályunk megmaradt harckocsijait szétosztják Berlinben. Első bevetésünk Berlinben a Mecklenburgi utcán négy páncélos kilövésével.
1945. 05. 01.
Újabb öt orosz páncélos kilőve a Halensee pályaudvarnál. Ez volt az utolsó páncélos-harcérintkezés, eddig harckocsink 28 orosz páncélost lőtt ki.
1945. 05. 02.
Kitörési kísérlet Berlinből osztályunk utolsó két harckocsijával nyugati irányban. A mi kocsinkban Lippert a parancsnok, a másikban a Lovagkeresíttel kitüntetett Schafer a 3. századtól. A súlyos harcok egész nap tartottak a nagy túlerő ellen, nagyon nagy veszteségekkel járművekben, gyalogságban és civilekben a mi oldalunkon, valamint a két harckocsi által igen jelentős veszteségek páncélozott szállító járművekben és gyalogságban az orosz oldalon. A megismételt áttörési kísérletnél Schafer harckocsijában telitalálat (két fő halott, a többi súlyos sebesült). További kitörési kísérletek nem lehetségesek. Osztályunk utolsó harckocsijának, a sajátunknak szétrombolása.
Lothar Tiby SS-Sturmmann, az 503/1. SS nehézpáncélos- század egyik Tiger B nehézharckocsi-vezetőjének naplófeljegyzései
89
r
Japán harckocsicsapatai kivették részüket a csendes-óceáni hódításokból, tűzerejűk nélkülözhetetlen volt. A későbbi fejlesztés azonban megrekedt vagy elkésett, így a szövetségesek később nem csak mennyiségi, de minőségi fölénybe is kerültek. Japán páncélosai 1942-től alárendelt szerepet játszottak, legtöbbször csak bunkerként beásva várták sorsuk beteljesülését.
Páncélosok Kínában és Mandzsúriában
1937 nyarán a japán birodalmi haderő Mandzsúriából behatolt Kínába. A japán hadosztályokat az 1. és a 2. harckocsizászlóalj 78 közepes 89-es és 41 darab 94- es kisharckocsival támogatta, ezen felül az önálló vegyesdandárnak is volt két harckocsizászlóalja. A gyalogságot és a lovasságot támogató páncélosok csupán gyenge ellenállásba ütköztek, és önállóan is mélyebben nyomulhattak előre.
A Vörös Hadsereg páncélosaival való első konfrontáció azonban kijózanító tapasztalatokat eredményezett. A japánok két harckocsi- és két gyalogezrede 1939. július 2-án áttörte a szovjet 9. páncélgépkocsi-dandár védelmét a Halhin- gol folyó menti Bain-cagan hegy mellett. A négynapos ütközetben a japán harckocsikat a nagyobb lőtávolságú szovjet 4,5 cm-es harckocsi- és páncéltörő ágyúk
A szovjetekkel szembeni 1939- es kudarc után a japánok hozzákezdtek egy saját 4,7 cm-es harckocsiágyú kifejlesztéséhez. A löveg 1942-től az új tornyú 97-es Csi-Ha közepes harckocsi fő fegyverzete lett, ám addigra a típus már korszerűtlenné vált.
megtizedelték. Japán 42 páncélost veszített, miközben az 1. harckocsicsoport 32 BT harckocsi és 35 páncélgépkocsi kilövését jelentette. A szovjetekkel szembeni kudarc miatt Japán ebben a térségben nem is erőltette tovább a terjeszkedést.
1941 decemberéig a japánok több mint egy tucat új harckocsiezredet állítottak fel a gyalogság támogatására. A tíz legkorszerűbb gyaloghadosztályuknak egyenként kilenc 95-ös Ha-Go könnyűharckocsija volt, a gyalogezredek 94-es kisharckocsikat használtak a felderítő lovas-
A Felsorakoztatott japán 95-ös Ha-Go köny- ’ nyüharckocsik, valószínűleg amerikai zsákmányként.
V Kilőtt japán 97-es Csi-Ha közepes harckocsi a dzsungelban. A szövetséges páncélosokkal szemben a típus harcértéke elégtelennek bizonyult.
<
ság helyett.
A britek, akik csak páncélgépkocsikat állomásoztattak a térségben, a Szingapúr környéki terepen kizárták a harckocsik alkalmazásának lehetőségét. A japánok másként gondolták, amikor 1941. december 8-án partra szálltak a Maláj-félsziget északi részén. Jamasita tábornok 25. hadserege összesen 211 páncélost vetett be. Az 1. harckocsiezred 40 darab 97-es Csi-Ha közepes és egy tucat 95-ös Ha-Go könnyűharckocsival december 11-én áttörte a britek Jitra-vonalát, majd a 6. harckocsiezred 1942. január 7-én Szingapúrtól északra átjutott a Síim folyó védelmén. Szingapúr végül február 15-én esett el, részben a japán harckocsiknak köszönhetően.
A Fülöp-szigeteket elfoglaló japánok a 4. és a 7. harckocsiezredet vetették be. A csendes-óceáni térség első páncélosütközete 1941. december 22-én zajlott le Damortis közelében, amikor a 4. harckocsiezred 95-ös Ha-Go könnyűharckocsijai lesállásból támadtak az amerikai 192. harckocsizászlóalj M3 könnyűharckocsijaira. A Ha-Go páncélosok elavult, rövid csövű 5,7 cm-es ágyúi azonban nem ütötték át az M3 páncélzatát. 1
Amíg a vereségeikből tanuló szövetségesek páncélosaikat is fejlesztették, Japán ezután nehézipari kapacitását főleg a hadihajók és repülőgépek előállítására használta. A felkelő nap országa a háború alatt összesen 5495 páncélost gyártott: ebből 1599 darab 95-ös Ha-Go könnyű-, 530 pedig 97-es Csi-Ha közepes harckocsi volt, valamint készült további 930 darab ennek korszerűsített tornyú, 4,7 cm-es lövegű változatából is. Japán 1942 után a németektől várta a korszerű technológiát. 1943-ban vásároltak egy 5 cm-es és egy 7,5 cm-es lövegű Panzer Ill-at, de mire ezek eljutottak keletre, már korszerűtlennek számítottak. A németek eladtak a szigetországnak egy Panther és egy Tiger harckocsit is, de 1944-ben a szövetségesek tengeri fölénye miatt ezeket már nem tudták leszállítani. w
Az amerikai tengerészgyalogság minden hadosztálya 1944-ig kapott egy saját harckocsizászlóaljat. Kezdetben ezekben 67 darab M3 könnyűharckocsi volt, majd fokozatosan áttértek az M4 típusra. Az M4A2 változatot azért választották, mert dízel üzemanyaga csereszabatos volt a partraszállító hajókéval.
Az amerikai M4 Sherman harckocsik nagy fenyegetést jelentettek a japán gyalogságnak, mivel egészen 1944 nyaráig, az új 4,7 cm-es páncéltörő ágyú jelentősebb elterjedéséig a császári csapatok nem rendelkeztek megfelelő
X w rX’
közöttük, miközben a tengerészgyalogosok átlagos telje- •* sítményű 3,7 cm-es páncéltörő ágyúi könnyedén kilőtték a japán harckocsikat.
1943 decemberében a Tarawa-korallzátonyon vívott harcokban a japánok csak 95-ös’könnyűharckocsikat vetettek be, egy kivételével mindet beásva. Az amerikaiak egymás után semmisítették meg őket, de egyre inkább szükségét látták a lángszórós harckocsiknak is – ugyanis a japán bunkerokat sokszor vasbetonból építették, amit a harckocsiágyúk nem lőttek keresztül. Az Ivó Dzsima elle-
páncélelhárító képességgel. A 95-ös könnyű- és a 97-es közepes harckocsik lövege az M4 Sherman ellen hatástalan volt, ezért a legtöbb páncélost főleg beásva alkalmazták, hogy védjék gyengébben páncélozott részeiket. A gyalogságnak megfelelő páncéltörő fegyvere nem volt, ezért a katonák öngyilkosságnak is beillő közeltámadá- sokat hajtottak végre a páncélosok ellen kötegelt kézigránátokkal és tapadóaknákkal. Az amerikai harckocsik géppuska- és kartácstüze azonban véres rendet vágott
ni offenzívában az amerikai 3., 4. és 5. tengerészgyalogos harckocsizászlóaljak egyenként 67 M4A2 páncélost kaptak, amelyek közül kilenc-kilenc lángszórós volt. A japán bunkerok ellen először harckocsiágyú-tüzet és kötegelt kézigránátokat vetettek be, majd következtek a lángszórós harckocsik. Az igen jelentős, közel 50 százalékos amerikai harckocsiveszteségek döntő többségét nem az ellenséges páncélosok vagy páncéltörő fegyverek, hanem aknák okozták. w
A Amerikai tengerészgyalogosok megsemmisített japán 95-ös Ha- Go könnyüharckocsikat szemlélnek. Az elesett kezelők összeégett holtteste a páncélos körül látható.
> Amerikai tengerészgyalogos pózol a 4. tengerészgyalogos harckocsizászlóalj Killer (Gyilkos) nevű M4A2 harckocsija előtt, 1944 márciusában, Roi-Namur szigetén. Az amerikai harckocsit lécekkel fedték be a japán tapadóaknák ellen, motorterén egy japán 94-es típusú kisharckocsi látható.
„Az ellenség ereje a harckocsikban van. Nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai erők elleni általános küzdelmünk lényege az M3 és M4páncélosok elleni harc”
Usidzsima Micuru tábornok, a 32. hadsereg parancsnoka Okinaván
A japánok Luzonon állomásoztatták 2. harckocsihadosztályukat, a szomszédos Leytén pedig két harckocsiszázaduk volt. A támadó amerikaiak több mint 500 páncélossal érkeztek. Leytén a bazookák gyorsan végeztek a japán harckocsikkal. Luzonon Jamasita tábornok az amerikaiak 1944. decemberi partraszállása után úgy döntött, hogy a 2. harckocsihadosztály erőit megerődített falvakhoz osztja szét, azzal a reménnyel, hogy a beásott harckocsik lassítani tudják az amerikai előrenyomulást addig, amíg erői zöme észak felé visszavonul. A japán harckocsik legtöbbje korszerűsített 97-es Csi-Ha volt 4,7 cm- es hosszú csövű ágyúval, ám még ezek is csak az M4A2 oldal- és farpáncélzata ellen voltak veszélyesek. A japán páncélosokat erősen álcázva, váltóállásokat is kijelölve ásták be. A legkisebb csoport kilenc, a legnagyobb 52 harckocsiból állt. A 2. harckocsihadosztályt végül 1945. március 5-éig megsemmisítették, az egység összesen 203 Csi-Ha, 19 Ha-Go harckocsit és két önjáró tarackot veszített.
A Fülöp-szigeteki kudarc után a japánok legtöbb páncélosukat visszavonták az anyaország védelmére. Összesen 2970 harckocsit sorakoztattak fel két hadosztályban, hat dandárban és számos kisebb alakulatban. Az amerikaiak az 1945 novemberére időzített invázióban három saját páncéloshadosztály és több tucat önálló harckocsizászlóalj alkalmazásával számoltak – az atombombák ledobása mindezt azonban már fölöslegessé tette.
Az 1939 és 1945 között lezajlott fegyveres konfliktus a páncélosok háborúja volt: a hadviselő
felek csaknem mindegyike alkalmazott saját gyártású, vásárolt vagy zsákmányolt páncélozott
A páncélos fegyvernem alkalmazását illetően a második világháború kirobbanásakor már jelentős elméleti tudás állt rendelkezésre, de a harctéri tapasztalatok 1945-re fontos változásokat eredményeztek. A harckocsiról bebizonyosodott, hogy önmagában még a keleti front hatalmas síkságain sem lehet a győzelem biztos záloga, ám hiányában már a hegyvidéken sem képzelhető el a hatékony szárazföldi hadviselés.
A háború kezdetén a különböző feladatok miatt sokféle kis-, könnyű-, közepes és nehézpáncélost alkalmaztak a hadviselő felek.
Ez a feladatrendszer idővel egységesült, és 1943 körül a páncélosokkal szemben megkövetelt legfontosabb képességek (gyorsaság, védettség, tűzerő) optimális egyensúlyát az úgynevezett alapharckocsik teremtették meg. Első képviselőjük a német Panther, majd a szovjet T-34/85 volt. Az alapharckocsik mozgékonysága, páncélvédelme és tűzereje csaknem minden olyan feladatra (felderítés, szárnybiztosítás, a gyalogság tűztámogatása, páncélosok elleni harc stb.) alkalmassá tette őket, amelyek korábban külön osztályok fenntartását igényelték.
V Amerikai tengerészgyalogosok egy M4 Sherman harckocsin. A páncélost korábban vízben gázoló partraszállásra alakították át, és a toronyra lánctalptagokat erősítettek a védelem növelése érdekében.
A harckocsi az evolúciós folyamat eredményeképpen az első világháború és a spanyol polgárháború lassú, harcászati tűztámogató járművéből gyorsan mozgó, hadműveleti feladatok megoldására is alkalmas, összetett fegyverrendszerré vált. Hatékonyságának kulcsa azonban a fegyvernemek közötti együttműködés volt, amelynek érdekében a támogató gyalogság, a tüzérség, a műszaki, a légvédelmi és a páncélelhárító csapatok is lehetőség szerint a harckocsikhoz hasonlatos, páncéllal védett, lánctalpakon mozgó járműveket kaptak.
A háború első harmadára a rádió vált a páncélosok harcvezetésének leghatékonyabb eszközévé. A páncéloscsapatok hadszervezete is átalakult: 1939 táján még csak hadosztály és hadtest méretű egységeket állítottak fel belőlük, ám a háború során már hadsereg nagyságú egységek is létrejöttek, nem említve az önálló alakulatokat. A páncélos-hadviselés átfogó rendszerré fejlődött, amelyben a siker érdekében a fegyvernemeken túl a haderőnemek (légierő, haditengerészet) együttműködésére is szükség volt.
A páncélozott harcjárművek haditechnikai szempontból is jelentős fejlődésen mentek keresztül. Mozgékonyabbak lettek, vastagabb és zömmel szögben döntött páncélzatot kaptak, tűzerejűk pedig folyamatosan nőtt. Jellemző példa, hogy a német csapatok 1939-ben még főleg 7,92 mm- es és 2 cm-es fő fegyverzetű, apró páncélosokkal vívták ki a győzelmet Lengyelországban, de 1945-ben már a 8,8 cm-es löveggel felszerelt Tiger nehézpáncélosok és Jagdpanther vadászpáncélosok sem tudták megakadályozni vereségüket.
A A német Panther volt a hadtörténelem egyik első alapharckocsija, amely már a legtöbb páncélosfeladatnak megfelelt.
V Német páncélos-tanhadosztály Panther harckocsijai Norman- diában, 1944-ben. A sövények közötti harcban a páncélosok és a gyalogság együttműködése különösen fontos volt.
Ugyanekkor a páncélosok egy szűk körén belül már megjelent az éjjellátó képesség, illetve a lövegstabilizálás, amelyek új távlatokat nyitottak alkalmazásuk előtt.
Ezzel párhuzamosan a páncélosok elleni harc eszközei is sokat fejlődtek’. A légierőn belül külön repülőcsapatok szakosodtak a harckocsik semlegesítésére. Elterjedtek a rakétahajtást és a kumulatív hatást együttesen alkalmazó kézi páncélelhárító fegyverek, amelyek jelentősen csökkentették a gyalogos katona kiszolgáltatottságát a páncélosokkal szemben, különösen beépített területen. Kezdetleges formában ugyan, de megjelent az irányított páncéltörő rakéta is, amely a háborút követő évtizedekben lassan háttérbe szorítja majd a páncéltörő ágyúkat.
A fegyvernem fejlődése 1945 után sem állt meg: a Hirosima és Nagaszaki felett felrobbanó atombombák azt jelezték, hogy nemcsak a teljes emberi civilizáció, de a páncélos-hadviselés számára is új korszak vette kezdetét. *
TARTALOM
A finn-szovjet téli háború 12
A nyugati offenzíva páncélosai 14
A keleti offenzíva páncélosai 38
Kísérletek az európai fronton 60
Páncélosok Nyugat-Európában 66
Páncélvadászok Normandiában 76
Páncélosok Berlin ostromában 86
Páncélosok a csendes-óceáni hadszíntéren 90
IRODALOMJEGYZÉK
Armstrong, Richard N.: RedArmy Tank Commanders. Atglen, 1994. ♦ Chamberlain, Peter – Doyle, Hilary: Encyclopedia of Germán Tanks of World War Two. London, 1999. ♦ Chamberlain, Peter – Ellis, Chris: Tanksofthe World 1915-1945. London, 2002. • Fleischer, Wolfgang: Das letzte Jahrdes deutschen Heeeres 1944-1945. Wölfersheim, 1997. • Fleischer, Wolfgang: Russian Tanks and Armored Vechicles 1917-1945. Atglen, 1999. ♦ Forty, George: The Desert War. H.n. 2002.
• Griffith, Paddy: World War II Desert Tactics. Oxford, 2008. • Guderian, Heinz: Panzer – Marsch’.Aus dem Nachlass des Schöpfers dér deutschen Panzerwaffe. Bearbeitet von Generalmajor a.d. Oskar Munzel. München, 1955. ♦ Güdgin, Peter: Amoured Firepower. The Development of Tank Armament 1939-45. H.n. 1997. • Hahn, Fritz: Waffen und Geheimwaffen des deutschen Heeres 1933-1945. Bánd 1-2. Bonn, 1998 (3. kiadás). ♦ Jarymowycz, Román: Tank Tactics. FrontNormandy to Lorraine. Mechanicsburg, 2009. ♦ Jentz, Ihomas L.: Die deutsche Panzertruppe 1943-1945. Bánd 1. Wölfersheim- Berstadt, 1998. • Jentz, Thomas L.: Die deutsche Panzertruppe 1943-1945. Bánd 2. Wölfersheim-Berstadt, 1999. • Krivosheev, G. F. (Gén. Ed.): Soviet Casualties and Combat Losses in the Twentieth Century. London-Pennsylvania, 1997. • Piekalkiewicz, Janusz: Krieg dér Panzer 1939-1945. Augsburg, 1999. • Rottman, Gordon L. – Takizava, Akira: World War II Japanese Tank Tactics. Oxford, 2008. • Sandars, John: The Sherman Tank in British Service 1942-45. Oxford, 1982. • Seelower Höhen 1945. Herausgegeben von Roland G. Foerster. Hamburg-Berlin-Bonn, é.n. (1998) • Stoves, Rolf: Die gepanzerten und motorisierten deutschen Groflverbande (Divisionen und selbstandige Brigádén) 1935-1945. Második kiadás. Wölfersheim-Berstadt, 1994. • Szmirnov, Alekszandr: Tankovüje Aszi. SzSzSzR i Germanii 1941-1945. Moszkva, é.n. • Walker, lan W: írón Hulls, írón Hearts. Mussolinid Elité Armoured Divisions in North Africa. H.n. 2006.
• Yeide, Harry: The TankKillers. A History of Americad World War II Tank Destroyer Force. Philadelphia-Newbury, 2007.
• Zaloga, Steven J.: Tank Battles of the Pacific War 1941-1945. H.n. 1995. ♦ Zaloga, Steven J.: US Armored Divisions. The European Theater of Operations, 1944-1945. Oxford, 2004. • Zaloga, Steven J.: US Armored Units in the North African and Italian Campaigns 1942-45. Oxford, 2006. • Zaloga, Steven J.: Japanese Tanks 1939-45. Oxford, 2007. • Zaloga, Steven: Armored Thunderbolt. The U.S. Army Sherman in World War II. Mechanicsburg, 2008.
A 20 kötetes sorozat első tíz része kronológiai sorrendben mutatja be a második világháború eseményeit. Nem csak a különböző frontokon lezajlott harci eseményeket ismerteti, de a diplomácia, a hadigazdaság, a hírszerzés, valamint a haditechnika világába is betekintést ad. A következő tíz kiadvány a konfliktusban döntő szerepet játszó alakulatok és fegyvernemek, katonák és ütközetek históriáját tárja fel. A gazdagon illusztrált kötetekben a fekete-fehér képek mellett eredeti színes fotográfiák, illetve színezett felvételek is találhatók.
Az első világháborúban bemutatkozott páncélosok 1939-re a szárazföldön vívott ütközetek kulcsszereplőivé váltak. A gyorsan mozgó, nagy tűzerővel felruházott, páncéllemezek által védett harckocsik feladata volt a védelmi vonalak áttörése és a mélységi behatolás megvalósítása, a győzelem legfontosabb feltételeinek megteremtése. A sorozat 17. kötetében bemutatásra kerülnek a korszak meghatározó típusai és harcászati eljárásai, a páncélosok alkalmazásának mesterfogásai. A könyv a lengyel hadjárattól egészen a csendes-óceáni hadszíntérig követi nyomon a harckocsik történetét, és híres eseményeket helyez merőben új megvilágításba…
1699 Ft