Skip to content

Dr. Számvéber Norbert – Páncélosok (Könyv – Kereshető PDF)

Találatok: 7

95

PDF és átirat egyszerű szöveg formátumban a beágyazás alatt!

A második világháború teljes története

17. kötet

r •

Páncélosok

Harckocsik a második világháborúban

Szalay Könyvek

A sorozat kötetei megrendelhetők a készlet erejéig:

www. szalay ko ny vek. h u

A sorozat hivatalos honlapja:

www.masodikvilaghaboru.hu

írta:

Dr. Számvéber Norbert

Lektorálta:

Dr. Bonhardt Attila-

Az illusztrációkat szakmailag ellenőrizte:

Pánczél Mátyás

Szerkesztette:

Duzs Mária

Nagy Emese

Nagy Mária

Sorozat-borítóterv:

Nagy Emese

A kötetben szereplő illusztrációk között találhatók eredeti színes fény­képek, illetve digitálisan felújított és utólagosan színezett – eredetileg fekete-fehér – felvételek. A stilizált színezés szakemberek bevonásával történt, mindazonáltal a használt színárnyalatok érthető okokból nem tükrözhetik maximálisan a valóságot.

Képszínezés:

Duzs Mária

Nagy Emese

Nagy Mária

Szántó Gábor

Térkép:

Szántó Gábor

A könyv kiadói felelőse:

Géczi Zoltán

Projektfelelősök:

Kelemen József

Tóth Veronika

Szabó Zsolt

Fotók:

© AKG-images

© Deutsches Wehrkundearchiv (DWA)

© Hadtörténeti Intézet és Múzeum (21. old.)

© National Museum of Contemporary History, Szlovénia

© Red Dot/Corbis International

© Ullstein Bild (13., 26., 74., 76-77. old.)

Külön köszönet:

Library of Congress

U. S. National Archives and Records Administration

© Pannon-Literatúra Kft.

Kiadja: Pannon-Literatúra Kft.

5310 Kisújszállás, Pf. 108

Tel.: 59-322-555

Fax: 59-321-444

www.pannon-literatura.hu

A kiadásért felel a Pannon-Literatúra Kft.

ügyvezető igazgatója

A kiadás éve: 2010

Sorozat ISBN 978 963 251 134 4

ISBN 978 963 251 184 9

Nyomta és kötötte: Neografia Martin, Szlovákia

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ TELJES TÖRTÉNETE

17. kötet

PÁNCÉLOSOK

Harckocsik a második világháborúban

ÚJ HARCESZKÖZ SZÜLETIK

Az első világháború nyugat-európai frontján, 1914-1915 fordulóján az arcvonalak megmere­vedtek. A gyalogsági rohamok a védők géppuskáinak és gyorstüzelő ágyúinak tüzében sorra összeomlottak. A csapatok mélyen lépcsőzött lövészárok- és akadályrendszereket létesítettek – ezek áttörésére viszont új támadófegyverre volt szükség.

Modern harci szekerek

A korábbi évszázadokban a gyalogság sorainak megbon­tására főként harci szekereket, harci elefántokat, tehát a

gyalogosnál gyorsabb, izomerővel mozgatott íjász-tüze­lőállásokat vagy éppen páncélos lovasságot alkalmaztak. Fölényük azonban csak átmeneti volt, mert idővel kidol­gozták elhárításuk vagy semlegesítésük módszereit.

A védelmi géppuskatűz fölénye már az 1904-1905. évi

orosz-japán háborúban kiderült. A belső égésű motor és a lánctalp feltalálása új távlatokat nyitott a katonai jármű­vek tervezése előtt, a lehetőséget azonban sokáig mégsem

Más nemzetek fiai hasonló ötleteikkel ugyancsak süket fülekre találtak.

Kerekes páncélgépkocsikat és páncélozott tehergépko­csikat a legtöbb katonai hatalom már a világégés előtt és alatt is gyártott, illetve alkalmazott. Elsőként az olaszok vetettek be géppuskával felszerelt Bianchi páncélgépko­csikat az 1911-1912. évi olasz-török háborúban.

Ezek azonban korlátozott terepjáró képességük miatt a nyugati front lövészárkoktól szabdalt, drótakadályokkal behálózott csatamezőin nem váltak be.

használták ki. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügy­minisztériuma például 1911-ben, később pedig a német katonai vezetés is kísérleti jármű építése nélkül utasította el Günther Burstyn osztrák főhadnagy amerikai lánctal­pas traktorra alapozott, forgótornyos harckocsitervét, arra hivatkozva, hogy az használhatatlan.

V Brit Mark V harckocsik oszlopa a nyu­gati fronton. A fotón jól megfigyelhető a német lövészárkok leküzdését elősegítő kezdetleges szerkezet.

A brit válasz

A britek már 1914 végén levonták a következtetéseket a nyugati fronton lezajlott vérfürdőkből. Winston Chur­chill, az Admiralitás első lordja 1915 februárjában lét­

rehozta a flotta szakemberivel a Landships Committeet (Szárazföldi Hajó Bizottság), amelynek feladata egy lö­vészárkot áthidalni képes jármű kifejlesztése volt. Több

1918 tavaszán megjelent a britek könnyebb „lovassági” harckocsija, a Whippet. Feladata a nehezebb harckocsik által elért áttörés sikerének kibontakoztatása lett volna,

de bonyolult szerkezete miatt nem vált be, és mindössze 200 darabot építettek belőle. Ezzel együtt a britek a hábo­rúban összesen 2818 páncélost gyártottak.

fejlesztési lépcső után, 1915-ben ez a testület alkotta meg a Mark I harckocsit (fedőnevén: tank), amelynek lövegek- kel és géppuskákkal felszerelt „hímnemű”, és csak géppus­kákkal rendelkező „nőnemű” változata is volt.

Ezekből először 1916. szeptember 15-én, a somme-i csa­tában vetettek be 32 darabot a gyalogság támogatására. Az alkalmatlan terep ellenére a páncélosok helyi sikert ér­tek el. A fejlesztés folyamán Mark II—IX típusjellel továb­bi nyolc változat készült (köztük tüzérségi és csapatszál­lító is). A legtöbbet a Mark IV változatból építettek meg, összesen 420 „nőnemű” és 595 „hímnemű” páncélost.

1917. november 20-án Cambrai-nál már három harc­kocsidandár kilenc zászlóaljának összesen 378 (főleg Mark IV) tankja söpörte el meglepetésszerűen a német drótakadályokat és géppuskafészkeket a gyalogság útjá- ból. A támadás hosszadalmas tüzérségi tűz nélkül is ki­lenc kilométer mély betörést ért el.

A Amerikai kézben lévő FT-17harckocsi nyitott búvóny ílásokkat, Verdun körzetében, 1918-ban. A páncélos tornyát 180fokkal elfor­dították.

A Francia FT-17 harckocsik oszlopa várakozik a további parancsra.

Francia megoldások

A britekkel párhuzamosan fejlesztő franciák a harc­kocsikban a gyalogság számára nagy segítséget nyújtó kísérő tűzerőt láttak, amely főként a géppuskafészkek ellen vethető be hatásosan. Ezt tükrözi a francia harc­kocsi fegyvernem kezdeti „rohamtüzérség” elnevezé­se is. A Saint-Chamond nehézharckocsikat első ízben

1917. április 16-án vetették be (500 helyett csupán 16- ot). A harcjárművek rossz terepjáró képességük mi­att súlyos kudarcot vallottak. A Schneider harckocsi, amelyből 1917 májusáig összesen 300 példányt építet­tek meg, szintén nem vált be.

A francia nehézharckocsik kudarca vezetett a mind­össze hattonnás Renault FT-17 könnyűharckocsik előtérbe helyezéséhez. E típus a világon elsőként már 360 fokban elforduló toronnyal rendelkezett, és gyorsan elterjedt a csapatok között. A francia hadi­ipar a világháború alatt összesen 800 nehéz- és 3700 könnyűharckocsit állított elő. 1916-tól már vontatott páncéltörő löveget is gyártottak.

Az amerikai csapatok 1917-től a nehézharckocsik te­rén brit, a könnyűek terén francia típussal harcoltak.

Habozó németek

A németek sokáig nem ismerték fel igazán az új fegyvernem jelentőségét. Noha a német hadvezetés már a brit harcko­csik első bevetése után szorgalmazta a saját típusok kifej­lesztését és gyártását, titkon bíztak csapataik páncélelhárító képességében.

A németek a tankok ellen ágyúkat, acélmagvas puskalő­szert, gránátvetőket, lángszórókat és kötegelt kézigránáto­kat alkalmaztak. 1916 decemberétől minden harcképtelen­né tett harckocsi után 500 márka jutalom járt a katonáknak. A német tüzérség harmada mindig a támadó páncélosok el­len harcolt: például Theodor Krüger tizedes lövegével 1917. november 30-án 16 páncélost lőtt ki. 1918. március végén a csapatok új páncélelhárító kézifegyvert kaptak: ez volt a 13 mm-es tankpuska, amely 250 méteres távolságból akár a 25 mm-es páncélt is átütötte.

1917. május 14-én bemutatták az A7V Sturmpanzerwagen névre keresztelt német rohamharckocsit. A hadügyminisz­térium novemberben 100 példányt rendelt a típusból, de a háború végéig mindössze húsz darab készült el. Az A7V

1918. március 21-én, St. Quentinnél esett át a tűzkereszt­ségen. >

Az első tankcsaták

1918. április 24-én Villers-Bretonneux-nél lezajlott a tör­ténelem első páncélos-összecsapása 13 A7V, valamint 13 Mark IV és hét Whippet között. A támadó németek egy páncélost veszítettek, csapataikat visszaverték. Brit olda­lon egy Mark IV-et és egy Whippetet lőttek ki.

Az antanthatalmak 1918. július 18-án megindított ellen­támadásakor 600 harckocsit vetettek be a gyalogság, a tüzérség és az alacsonyan támadó repülőgépek oldalán (a támadásban mesterségesen fejlesztett ködöt is alkal­maztak). A kapcsolatot zászlójelekkel, jelzőrakétákkal és postagalambokkal tartották.

1918. augusztus 8-án Amiens-nél a repülőgépekkel tá­mogatott 462 antantharckocsi meglepetésszerűen tört rá a német 2. hadsereg állásaira. A németek pánikszerűen menekültek, ez lett a császári haderő fekete napja. Ha folytatódott volna a háború, az antanthatalmak 1919-re időzített offenzívájukban már több mint 8000 harckocsi bevetését tervezték.

Bár nem a harckocsik döntötték el a háború végső kime­netelét, az új fegyvernem jelentősen hozzájárult az egyes hadműveletek sikeréhez. Az első világháború lövészárok- rendszerei között megszületett a terepen is manőverező páncélozott tűzerő – ez pedig nemcsak az elkövetkező háborúkat, de magát a történelmet is jelentősen befolyá­solta.

A hadvezérek már az ókorban keresték annak lehe- tőségét, hogy harcosaikat minél gyorsabban, lehe­tőleg annak fegyvereitől védve, az ellenség közelébe juttassák hadrendjük megbontása céljából. Erre harci szekereket, harci elefántokat, ostromtornyo­kat alkalmaztak, melyek egyben mozgó lőállásul is szolgáltak a saját íjászok számára.

V Francia csapatok által zsákmányolt német A 7 V rohamharckocsi.

A LENGYEL HADJÁRAT

A Wehrmacht számára létkérdés volt a gyors győzelem, és ezzel egy újabb kétfrontos háború

elkerülése. A németek a lengyel hadjáratban a gyakorlatban is kipróbálták páncélosaik alkal­mazásának korábban kidolgozott elveit.

t

KT, , i , , . j. ,. páncélosok ellen készült.

Nemet harcvezetesi paradigmák

A német hadvezetés a páncélosokat meglepetésszerű, tö­meges alkalmazásra szánta. Az arcvonalon súlypontot ké­peztek belőlük, és a külön hadtestekben összpontosított

páncélos- és könnyűhadosztályokkal összetartó irányok­ban mértek csapást. Céljuk az ellenség csoportosításainak feldarabolása, bekerítése és egyenkénti megsemmisítése volt. Lehetőség szerint a legkisebb ellenállás irányába tá­madtak, és az ellenség vezetési pontjainak, valamint után­pótlási vonalainak átvágására törekedtek. Ennek egyik legfontosabb előfeltétele a légi fölény kivívása volt: ha a páncélosok erősebb ellenállásba ütköztek, igénybe vehet­ték a Luftwaffe Ju 87 zuhanóbombázóinak támogatását, amelyek repülő tüzérségként segítették harcukat.

A németek 1938 novemberéig öt páncélos- és négy köny- nyűhadosztályba, két önálló páncélosdandárba, valamint két páncélososztályba szervezték a rendelkezésükre álló

harckocsikat. Csehszlovákia 1939. márciusi feldarabolá­sa után a helyben zsákmányolt, kiváló minőségű típuso­kat a rádiók cseréjét követően Pz’. 35(t) és Pz. 38(t) néven

csapatszolgálatba állították, valamint gyártásuk is tovább folytatódott.

A hadosztályok vezetésére önálló gépkocsizó hadtestpa­rancsnokságokat állítottak fel. A parancsnokok csapa­taikat az arcvonal közeléből, mozgó vezetési pontokról irányították, főként rádió segítségével. így reagálhattak a gyors változásokra, a váratlan fordulatokra, és a har­coló páncélosok nem voltak kiszolgáltatva egy elnyúlt és lomha parancsnoki láncnak. Minden szinten a feladat­központú vezetési felfogás érvényesült, amely a lényegi célok meghatározása mellett önálló mozgásteret adott a harcoló parancsnokoknak.

Lengyel harcászati elvek

A lengyel hadvezetés a páncélosokat nem önálló csapásmérő erőként kezelte, hanem a gyalogság és a lovasság támogatására rendelte. Mozgósítás után a 123 darab 7TP könnyűharckocsiból kettő, a rendel­kezésre álló 50 darab R-35-ből és három Hotchkiss H-35-ből pedig egy zászlóaljat állítottak fel. Rendel­keztek hattonnás Vickers páncélosokkal is, amelyek a 10. gépesített lovasdandár és a Varsó páncélgép- kocsi-dandár századait erősítették. Az elavult, első világháborús eredetű Renault FT-17 páncélosokat (102 darabot) három századba szervezték. A fenti­eken kívül összesen 574 darab kisharckocsi (TKF, TKS, TK-3), valamint száz Wz29 és Wz34 páncél­gépkocsi volt a lengyel haderő szolgálatában.

Páncéloslexikon

Kisharckocsi:forgótorony nélküli, lánctalpon moz­gó, sokszor nem zárható küzdőterű páncélozott harcjármű, amelyet eredetileg a gyalogság nehéz­fegyvereinek (géppuska, gránátvető, páncéltörő puska, kisebb űrméretű páncéltörő ágyú) önjáró­vá tételére fejlesztettek ki.

V Német páncélosok vasúti rakodása.

V Panzer IV harckocsik erdei terepen. A fehér keresztes felségjel túlfel­tűnő volt, ezért később lecserélték a hasábkeresztre.

Felvonultatott erők

A „Fehér eset” fedőnevű terv keretében 1939. szeptember 1-jén Kelet-Poroszországból három páncélos-, a német hatá­ron át három páncélos- és három könnyű-, szlovák területről pedig egy páncélos- és egy könnyűhadosztály indult meg Len­gyelország ellen, összesen 2859 páncélossal. Ezek közül 1026 Pz.I csak géppuskákkal rendelkezett, a felvonultatott 1151 da­rab Pz.II-nek pedig csupán 2 cm-es gépágyúja volt, mely nem képviselt komolyabb fenyegetést a páncélozott célpontok ellen. A löveges harckocsikat 164 Pz. 35(t), 57 Pz. 38(t), 87 Pz. III és 197 darab Pz. IV képviselte. Az előbbi három típus elsősorban harckocsik leküzdésére tervezett, 3,7 cm-es ágyúval volt fel­szerelve, míg a Pz. IV-eket 7,5 cm-es lövegűkkel arra szánták, hogy a többi harckocsinak tűztámogatást adjanak.

A lengyelek a Visztulától nyugatra vették fel a harcot, hogy ipari körzeteiket védjék. A német páncélosok nagy tempóban törtek előre, de sok helyen határozott ellenál­lásba.ütköztek. A Kempf páncéloshadosztály már az első napon, egy Miawától északra végrehajtott, erődítések el­leni támadáskor 164 páncélosából 72-t veszített el. Valótlan legenda, hogy a lengyel lovasság szálfegyverek­kel támadta volna a német páncélosokat. A lovasság lo­von mozgott, de talpon harcolt gyalogsági fegyverekkel és 37 mm-es páncéltörő ágyúkkal. A 19. és a 21. ulánusezred például szeptember 1-jén 24 órán keresztül tartóztatta fel a német 4. páncéloshadosztályt Klobuck körzetében, és több harcjárművét is kilőtte.

A lengyel könnyűpáncélosok a legtöbb német típussal szemben képesek voltak felvenni a harcot. A Lódz hadse­reget támogató 2. könnyűharckocsi-zászlóalj 7TP tankjai például szeptember 4-én összesen 21 páncélost, 16 pán­célgépkocsit és két önjáró gyalogsági ágyút lőttek ki, tíz saját harckocsi elvesztése mellett.

A német páncélosok intő kudarcot is elszenvedtek, amely felhívta a figyelmet a városi harcászat problémáira. A 4. páncéloshadosztály szeptember 9-én megpróbálta saját

erejéből elfoglalni Varsót, de kísérletük katasztrófába torkollott: a beépített területen vívott ütközetben 120 páncélosból 63-at veszítettek el, amelyek fele meg is sem­misült.

A hadjárat legnagyobb páncéloscsatájára szeptember 18- án, Tomaszów Lubelski körzetében került sor. Itt mintegy 80 lengyel TI<S és TI<-3, valamint 7TP harckocsi ütkö­zött meg a 2. páncélos- és a 4. könnyűhadosztály részeivel. A lengyel harckocsik célja a gyűrűből való kitörés volt, de megfelelő mennyiségű lőszer és üzemanyag hiányában kudarcot vallottak.

A páncélosokkal rendelkező német hadtestek a tábori hadseregek keretében önálló hadműveleti feladattal, szo­ros légi támogatással, 100-150 km-re a gyaloghadosztá­lyok előtt kettős átkarolásokra törekedtek, és megakadá­lyozták a védők megkapaszkodását. Erős ellenállás esetén a főirányban egy gyaloghadosztályt egy páncélosezred is támogatott.

V Német katonák egy szovjet BT-7 tornyában álló harckocsizóvdl beszélgetnek, a háttérben menekülő lengyel civilek.

Egy lengyel páncélos ász

Román E. Őrlik tisztjelölt a 71. páncéloscsoportban szolgált egy 2 cm-es gépágyúval felszerelt TKS kisharckocsi parancsnokaként. Szeptember 14-én Brochów körzetében a 4. páncéloshadosztály há­rom harckocsiját lőtte ki, majd négy nappal később Pociecha mellett az 1. könnyühadosztály három Panzer 35(t) harckocsijával végzett. Szep­tember 19-én Őrlik újabb hét, ebből hat Panzer 35(t), német páncélost lőtt ki Sierakównál. Ezután két TKS-sel áttört Varsó felé, ahol szeptem­ber 28-áig harcolt. Őrlik túlélte a háborút, később építészként dolgo­zott, és 1982-ben hunyt el.

Roncsok a csatamezén

Az 1939 őszén lefolytatott offenzívában a német haderő összesen 674 harckocsit veszített, amelyek közül 236 javíthatat­lannak bizonyult; zömüket a tüzérség vagy a lengyel 3,7 cm-es páncéltörő ágyúk semmisítették meg. A lengyelek vesztesége 755 páncélosra rúgott, eb­ből 350 semmisült meg harcban; sokat a németek 3,7 cm-es páncéltörő ágyúi lőttek ki.

A lengyel offenzívába a Vörös Had­sereg páncélosai is bekapcsolódtak. A felvonultatott haditechnikai arze­nálon belül bevetésre került 1764 da­rab BT, 1675 darab T-26, 203 darab T-28, 97 darab T-37 vagy T-38 pán­célos és 380 páncélgépkocsi. A spa­nyolországi tapasztalatok miatt ezek csupán a gyalogságot támogatták. A szovjetek a lengyelországi harcokban 42, technikai okokból 429 harckocsit veszítettek. Ez az arány világosan meg­mutatja a Vörös Hadsereg páncélos erőinek elégtelen műszaki állapotát.

Páncéloslexikon

. Páncélgépkocsi: két-, három- vagy négytengelyes, gumiabroncson futó páncélozott harcjármű, amelynek alapvető rendeltetése a harcászati felderítés. Fegyverzete az egy-két géppuskától a kis űrméretű gép­ágyúkon keresztül a 3,7-7,5 cm-es ágyúkig terjedt.

< Német páncélos katonák egy elhagyott len­gyel 7TP könnyüharckocsit vizsgálnak.

A FINN-SZOVJET

TÉLI HÁBORÚ

Az erdős, tavakkal tarkított, nehéz terepen a szovjet páncélosok főleg a gyalogságot támogatták. A finn védők felkészületlenek voltak, de gyorsan megtanulták, hogyan harcoljanak ellenük.

Kiegyenlítetlen erőviszonyok

A Vörös Hadsereg 1939. november 30-án összesen mintegy 2000 páncélossal kezdte meg a háborút. Ezzel szemben a finn csapatok alig 60 elavult páncélost tudtak felvonultatni: egy zászlóaljuk és két századuk francia ere­detű Renault FT-17 harckocsikkal, továbbá két századuk brit hattonnás Vickers harckocsikkal volt felszerelve.

Találékony finnek, rugalmatlan oroszok

A finnek korábban még nem harcoltak páncélosok ellen, de a konfliktus kitörésekor rendelkeztek páncélelhárító fegyverekkel. A háború alatt egyaránt alkalmaztak 3,7 cm-es svéd eredetű, valamint 2,5 cm-es francia ágyúkat, illetve elvétve akadtak 2 cm-es dán lövegeik is, miként az ellenségtől zsákmányolt 4,5 cm-es páncéltörő ágyú­kat is a szovjetek ellen fordították. Gyorsan kifejlesztet­ték a páncélosok elleni közelharc eszközeit: a Molotov- koktélként elhíresült gyújtópalackból több mint 540 ezret készítettek, és beváltak a Kasapanosnak nevezett, nyeles kézigránátra kötegelt töltetek is. Általában a gyújtópalac­kokkal a kezelőket vakították el, a kötegelt töltetet pedig a páncélos tetejére vagy motorjára helyezték. A finnek a fenti fegyverek mellett páncéltörő puskákat és aknákat is használtak.

A szovjet harckocsikat szétaprózva vetették be; gyakran teljesen önálló, de korlátozott célú támadásokat hajtot­tak végre 20-50 páncélosból álló csoportokban. A nehéz terep miatt főleg az erdei utak mentén tevékenykedhet­tek, mivel a fákkal sűrűn benőtt terület nem kedvezett a páncélos hadviselésnek. A finn sítalpas vadászok a lassú szovjet oszlopokat sokszor bekerítették; ha a gyalogsá­got elűzték, a rádióval nem rendelkező, rosszul irányított harckocsikat közelharcban már semlegesíteni tudták a gyújtópalackok, a töltetek és a páncéltörő fegyverek se­gítségével. A finn 5. hadosztály 1939 decemberében pél­dául egyetlen hét leforgása alatt megsemmisített Summa körzetében a lövészhadosztályokat támogató harckocsik közül 52 darabot (ebből 20 T-28 volt).

í

fl.2

A Harcképtelen szovjet BT-S könny üharckocsi egy finn erdőben.

Óriások kudarca

A szovjetek a többtornyos SzMK és T-100, valamint az egy tornyos KV-1 kísérleti nehézpáncélosokat háborús körülmények között is ki akarták próbálni. December 19-én az SzMK és a T-100 azt a feladatot kapta, hogy öt T-28-cal közösen támogassa a szovjet csapatok betöré­sét a Summa környéki megerődített állásokba. A harcko­csik végrehajtották az áttörést, ám az élen haladó SzMK aknarobbanás következtében mozgásképtelenné vált. A lebénult nehézpáncélos 1940. február 26-áig állt a finn állások között, majd a szovjetek elvontatták.

„…az oroszok ismét elővigyázatlan taktikájukat al­kalmazták, és zárt alakzatokban támadtak, alapos tüzérségi előkészítés nélkül. Különösen harckocsizó egységeik becsülték le ellenállásunkat, és a harckocsik gyakran gyalogsági támogatás nélkül hajtottak át vonalainkon. Előfordult, hogy egy nap alatt harminc harckocsit semmisítettünk meg”

Mannerheim marsall, a finn főparancsnok a szovjetek elbizakodottságáról

> Finn járőr egy elhagyott szovjet T-26 harc­kocsit vizsgál.

^4

Páncéloslexikon

Nehézharckocsi: egy vagy több forgóto­ronnyal ellátott, 4-15,2 cm-es löveggel és géppuskákkal rendelkező, lánctalpon mozgó, zárható küzdőterű páncélozott harcjármű, amelynek feladata a megerő­dített ellenséges védelmi állások áttörése.

Veszteségek

A szovjetek a háború során mintegy 6000 páncélost vetettek be, és összesen 3543 harckocsit veszítettek. A Karéliai- földszoroson elpusztult 3179 páncélos közül 1275 műszaki okokból esett ki, 955-öt a finnek ágyúval, 383-at aknákkal, 436-ot pedig közelharcban tettek harc­képtelenné.

A NYUGATI OFFENZÍVA PÁNCÉLOSAI

A A németek az 1940-es nyugati hadjáratban számos csehszlovák

A nyugati hadjárat során a francia és a brit páncélosok mennyiségi, illetve részben minőségi szempontból is fölényt birto­koltak, de a németek a rádió segítségével fölébük kerekedtek.

Páncélosok alkotják a támadóéket

A Benelux államok és Franciaország elleni „Sárga terv” el­fogadott változata Erich von Manstein altábornagy ötlete volt.

A páncélosok feladata ismét az összpontosított erőkkel végrehajtott gyors támadás volt, amelyekkel a szemben álló csoportosításokat elszigetelhették egymástól és az utánpótlásuktól, majd egyenként számolhatták fel őket. A páncélos erőknek a Lengyelországban is kivívott har­cászati sikerek után immár hadműveleti jelentőségű si­kert kellett elérniük a szövetséges csapatok gyors és tel­jes kettévágásával. Az előretöréskor a nyitott szárnyakat a légierő fedezte, a szétmorzsolt ellenállás felszámolása

eredetű Pz. 38(t) harckocsit is alkalmaztak.

pedig a lassabban beérkező gyaloghadosztályokra várt. Különösen nagy jelentősége volt a meglepetésnek, har­cászati és hadműveleti szinten egyaránt.

A támadás súlypontján az A Hadseregcsoport hét pán­céloshadosztályát vetették be a nehezen járható Arden- neken keresztül. Három hadtest négy páncélos- és két gépkocsizó gyaloghadosztályából létrehozták a hadsereg méretű Kleist páncéloscsoportot, amelyet május 17-étől a Hoth, majd a Guderian páncéloscsoport követett. Eme hadjáratban a németek gyalogságuk támogatására már bevetettek két tucat StuG. III rohamlöveget is, amelyek négy önálló ütegben tevékenykedtek. >

Támadás!

A B Hadseregcsoport három páncéloshadosztálya a sem­leges Hollandia és Belgium lerohanásával észak felé csal­ta a francia és brit főerőket. Május 10-én Hollandiában és Belgiumban a légierő 7. repülőhadosztályának ejtőernyős csapatai által elfoglalt hidakon keresztül a német páncé­losok gyorsan átkeltek a vízi akadályokon.

Május 13-ától a Sedannál átkelő Kleist páncéloscsoport és a Dinant-nál partot váltó XV. hadtest egy sarlóvágással kettévágta a szövetséges csoportosítást, és áttört a tenge­rig. Az átkeléskor tapasztalt késedelem miatt a németek a páncéloshadosztály-beli fegyvernemek lépcsőzetes beve­tése helyett áttértek a vegyes (páncélos-, lövész-, tüzér-, páncélvadász- és utászalakulatokból szervezett) harccso­portokra.

Május 20-án a német harckocsik már a La Manche csa­tornánál álltak. Előretörésüket segítette, hogy a páncé­loshadosztályok 150-200 km-re elegendő üzemanyagot és kilencnapi élelmet vittek magukkal, és szükség esetén légi úton is elláthatták őket.

A gépesített hadviselés fokozottan függött az utánpót­lástól, főként az üzemanyag, a lőszer és a karbantartás tekintetében. Ezek nélkül a harckocsik mozgás- és harc­képtelenné váltak. Az utánszállítást vasúton, majd teher­gépkocsi-oszlopokkal oldották meg a vételezőhelyekig. A kiosztott készletek utolsó 10 százalékát csak külön parancsra lehetett felhasználni, a karbantartó alakulato­kat pedig mélyen lépcsőzték. Franciaországban igencsak hasznosnak bizonyult a jól kiépített benzinkúthálózat is.

Páncéloslexikon

Rohamlöveg: harckocsialvázra épített, forgótorony nél­küli, zárt küzdőterű, kazamata-rendszerű beépített löveggel ellátott harcjármű vastagabb homlokpán­célzattal, elsősorban az általános gyalogság közvetlen tűztámogatására.

X •

V Panzer III D harckocsik gyakorlaton.

Szemben álló erők

A németek a lengyel hadjárat után könnyűhadosztályaikat páncélos- naaosztaiyokká szervezték át. így már tíz ilyen seregtesttel rendelkeztek, amelyek 1940. május 10-én 523 Pz. I, 955 Pz. II, 349 Pz. III, 278 Pz. IV, 106 Pz. 35(t) és 228 Pz. 38(t) harckocsit szám­láltak. Komoly támogatást jelentett számukra, hogy a Luftwaffe összekötő tisztjei a páncélo­sokkal együtt haladva, a frontvonalból irányítot­ták a légi csapásokat.

A hollandok alig 40 darab Landsverk típusú, a belgák 270 (főleg T13 és

TI5) páncélossal rendelkeztek, amelyeket gya­

logságuk támogatására alkalmaztak. A brit

expedíciós erők hét gépesített lovas- és egy

páncélosdandárjának 310 harckocsija volt a

kontinensen (zömmel A10 és A13 „cirkáló”, va­

lamint 70 darab Matilda). A brit 1. páncéloshad­osztály 1940. május végén újabb 330 harckocsi­val gyarapodott.

A francia csapatok összesen 4111 harckocsit tudtak bevetni, ebből 3254 volt az északkeleti arcvonalon. A lovashadtest három, igen mozgékony, könnyű gépesített had­osztályában egyenként 94 Hotchkiss és 96 Somua S-35 „lovassági” harckocsi, valamint 107 páncél­gépkocsi, a négy újonnan szervezett „vértes” pán­céloshadosztályban pedig 58-69 Char B és 90-90 Hotchkiss volt. A gyalogságot összesen 1700 da­rab R-35, FT-17, AMR, AMC és FCM-36 harc­kocsi támogatta, önálló századokba és zászlóal­jakba szervezve.

16 f

A Német csapatok elhagyottfrancia R-35 harckocsi mellett mene­telnek.

Koncentrált ütközetek

A háború első nagyobb páncélosütközete május 12-én és 13-án a belgiumi Hannut-nál zajlott le Hoepner tábornok 3. és 4. páncéloshadosztálya, valamint Prioux tábornok 2. és 3. könnyű gépesített hadosztálya között. A franciáknak 239 Hotchkiss, 176 Somua és 147 páncélgépkocsi (ebből 90 Panhard, 2,5 cm-es löveggel) állt rendelkezésükre. A németek 73 Pz. Ill-at, 52 Pz. IV-et, valamint 498 Pz. I-et és II-1 vetettek be.

Az első napon a franciák diadalmaskodtak, bár a Luftwaffe zuhanóbombázói számos páncélosukat harcképtelenné tették. Másnap a németek súlypontot képeztek, és áttörtek a hosszan elnyújtott francia védelmen. A felek vesztesége francia oldalon 105, német oldalon 160 harckocsi volt.

Május 15-én Flavionnál 90 francia H-39, 65 Char B és tucatnyi R-35, valamint 120 német (ebből 30 Pz. III és IV, a többi könnyű) harckocsi ütközött meg. A franciák vesztesége 134 páncélost tett ki, a németeké elhanyagol­ható volt.

A Német Pz. 38(t) páncélosok oszlopa várakozik a müút szélén.

A fedezetlen szárnyak miatt aggódó Hitler később elfo­gadta az A Hadseregcsoport javaslatát, és május 17-én Montcornet-nál, majd 24-én Dunkerque, Boulogne és Calais kikötői előtt megállította páncélosait. Ez lehetősé­get teremtett a szövetséges csapatok elszállítására. Érde­mes megemlíteni, hogy május 25-én a 3. páncélosezred két Panzer IV harckocsija Boulogne kikötőjében tüzet nyitott a francia Chacal rombolóra, amely a kikötő kijá­ratánál elsüllyedt.

Június 5-étől a Wehrmacht megindult Franciaország középső és déli területei ellen, és hat hét leforgása alatt győzelmet aratott. A szövetségesek összes páncélosa megsemmisült vagy német hadizsákmány lett, miközben a támadó erők oldalán májusban 649, júniusban 190 pán­célos semmisült meg.

A Közeli kép egy német Pz. 38(t) könnyüharckocsiról.

Páncéloslexikon

Közepes harckocsi (cirkáló harckocsi): egy vagy több for­gótoronnyal ellátott, 3,7-7,6 cm-es löveggel és géppus­kákkal rendelkező, lánctalpon mozgó, zárható küzdőte­rű. páncélozott harcjármű, amelynek főfeladata a harc megvívása az ellenség élőereje, tüzérsége és páncélosai ellen.

Billotte százados hőstette

A Char B típus talán leghíresebb bevetése 1940. május 16- án Stonne község mellett történt. Pierre Billotte százados, a francia 41/1. harckocsiszázad parancsnoka Eure nevű Char B harckocsijával egyedül indult meg a falu ellen, és behatolt Stonne-ba. Az út két oldalán a német 8. páncélosezred egyik százada vonult fel ellene. A Char B a németek mind a 13 harckocsiját szétlőtte, majd megsemmisített még két páncél­törő ágyút. Az Eure eközben összesen 140 találatot kapott, de egyetlen német lövedék sem ütötte át páncélzatát.

•1

A német sikerek oka

Döntő körülménynek bizonyult, hogy a francia harckocsik négy­ötödében nem volt megbízhatóan működő rádió, így nem tudtak egymással kommunikálni, képtelenek voltak tevékenységüket ösz- szehangolni. Emellett a francia páncélosok parancsnokai egyben a fegyverzetet is kezelték, ami megosztotta figyelmüket. A rádióval vezetett német páncélosok szakasz-, század- és osztálykötelékben vették fel a harcot a szövetséges harckocsikkal, amelyek a csata ki­robbanásával már magukra maradtak. Noha bátran küzdöttek, a németek kimanőverezhették, majd oldalról vagy hátulról kilőhet- ték a nagyobb tűzerejű és jobban páncélozott francia harckocsikat is. A csekélyebb rombolóerővel rendelkező Pz. I és II típus csak távolabbról biztosította löveggel felszerelt társait. Ha lehetett, in­kább elkerülték a közvetlen összecsapásokat.

A harcok során a légierőn kívül a légvédelmi tüzérség is komoly támogatást nyújtott a páncélosoknak. Május 17-én, Montcornet- nál De Gaulle ezredes 4. vértes páncéloshadosztálya 200, május 21-én, Arras-nál két brit és egy francia hadosztály 88 brit (ebből 16 Matilda) és 60 francia páncélossal lendült támadásba. A né­metek főként a Luftwaffe zuhanóbombázóinak és a harccsopor­tokba beosztott, 8,8 cm-es légvédelmi lövegek segítségével verték vissza őket, amelyekről bebizonyosodott, hogy a földi páncélozott célpontok ellen is kiemelkedő eredményekkel alkalmazhatók. A szövetségesek Arras-nál például 43 páncélost veszítettek.

Páncéloslexikon

Páncélososztály: több századból álló, zászlóalj méretű páncé­losalakulat a német szárazföldi haderőben, majd 1942-től a Waffen-SS-ben is. Állományába a háború utolsó két évében a harckocsikon kívül szükség esetén vadászpáncélosokat és ro- hamlövegeket is beosztottak.

i

f 18

Nyilvánvaló volt, hogy a német közepes harcko­csikat erősebb fegyverzettel kell ellátni, a géppus­kákkal felszerelt Pz. I, illetve a 2 cm-es gépágyúval ellátott Pz. II típus pedig a jövőben már nem alkal­mazható az első vonalban vívott harcokban.

A Egy megsérült német Panzer III páncélos harckocsiszállító utánfutón.

A hadjárat tanulsága: a megnövelt tűzerő igénye

A francia hadjárat egyrészt igazolta a német har­cászati doktrínákat, másrészt ráirányította a figyel­met bizonyos technikai hiányosságokra. A 3,7 cm- es páncéltörő és harckocsiágyúk a legtöbb francia és brit típus ellen (pl. Char B, S-35, Matilda) hasz­nálhatatlannak bizonyultak. Ellenben a Pz. IV rö­vid csövű, 7,5 cm-es lövege, valamint a 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk hatékonyan harcoltak ellenük.

PÁNCÉLOSOK ÉSZAK-AFRIKÁBAN

A brit kézben lévő Egyiptom védte kelet felől a Szuezi-csatornát és a Perzsa-öböl olaj mezőit. A Földközi-tenger partján egyetlen inűút vezetett a Nílus völgyéből Tripoliig: az úttól délre fekvő, még járható terep a páncélosharcászat mennyországa volt, ám a kikötőkre alapozott utánpótlási rendszer számára maga a pokol.

Tétova olasz támadás

Olaszország 1940 nyarán az egyiptomi offenzíva ér­dekében támaszpontokat létesített a líbiai határ men­tén. Az olasz csapatok itt kezdetben csupán néhány CV-35 kisharckocsival rendelkeztek, de hamarosan

•1

megérkeztek az Ml 1/39 és M13/40 páncélosok is. A CV-35 (más néven L3/35) kisharckocsi csupán egy forgótorony nélküli, gyenge páncélzatú mozgó géppuskaállás volt kétfős személyzettel, amely 1940- re teljességgel elavult.

Az Ml 1/39 korlátozottan irányozható 3,7 cm-es lö- vege csupán a könnyűharckocsik ellen volt hatásos, a páncéltest gyártásakor pedig hegesztés helyett sze­gecselést alkalmaztak, amely gyengébb védettséget eredményezett. Ezeket a páncélosokat kezdetben

rádiók nélkül alkalmazták, így nem tudtak kommu­

nikálni. Az M13/40 4,7 cm-es ágyúja megegyezett az olasz csapatoknál rendszeresített páncéltörő ágyúval, páncélátütő képessége 500 m-ig 43 mm volt. A fegy­vert forgótoronyba szerelték, ami megkönnyítette

irányzását. A harctéri alkalmazás terén gondot jelen­tett, hogy a beérkezett mintegy 120 közepes páncélost harccsoportokba osztva a gyalogság támogatására al­kalmazták, noha a gyalogsággal való együttműködést korábban nem gyakorolták.

Szeptember 13-án a 10. olasz hadsereg hat gyalog­hadosztállyal és nyolc harckocsizászlóaljban összesen

580 kis- és közepes harckocsival megindult Egyip­tom ellen. Három nap és 80 km előretörés után, ér­

demi brit ellenállás nélkül elfoglalták Szídi Barránit. Ezután a település körül megálltak, és megerősített táborokat építettek, hogy bevárják az utánpótlást. O’Connor tábornok ekkor látta elérkezettnek a pilla­

natot az ellentámadás megindítására. December 9-én Iránytű fedőnéven támadást indított az olasz táborok

szétzúzására, amelyben összesen 175 könnyű-, 73 cirkáló és 50 gyalogsági harckocsit vonultatott fel.

p •

A brit páncélosok jellemzői

A britek Vickers Mark VI könnyűharckocsijai csak géppus­kákkal rendelkeztek, igen gyenge páncélzatukat kiváló moz­gékonyságuk ellensúlyozta. A közepesnek minősülő cirká­ló (Cruiser) harckocsik gyorsak voltak, páncélvédettségük is jelentősebb, de még mindig nem elegendő. A gyalogsági Matilda II harckocsikat jelentős páncélzat védte, de kis se­bességgel mozogtak.

A cirkáló és gyalogsági harckocsik tűzereje egyaránt elégte­len volt. Főfegyverzetük a gyalogságnál is rendszerben lévő kétfontos (4 cm-es) páncéltörő ágyú volt, amely megfelelő lő­szerrel 457 m-ig 54 mm-es páncéllemezt ütött át. A löveghez azonban nem rendszeresítettek repeszgránátot, így a legtöbb brit harckocsi nem tudott hatékonyan harcolni az élőerő, a páncélozatlan célok és a tábori erődítések ellen; ám a gyenge páncélzatú olasz harckocsik számára igen veszélyes ellenfelek voltak.

Az ekkor érvényes brit páncélosharcászat szerint a könnyű­harckocsik felderítették a terepet és biztosították a menetet, a gyalogsági harckocsik a gyalogságot támogatva frontálisan rohamoztak, a cirkáló harckocsik pedig a lovassághoz hason­latos módon betörtek az ütött résbe, vagy mélyen átkarolták az ellenség szárnyait. A brit páncélosok azonban hajlamosak voltak egyedül megvívni a harcot, elegendő gyalogsági és tü­zérségi támogatás bevárása nélkül.

A második világháború hadszínterei közül ta­lán Észak-Afrikában érvényesülhetett legin­kább a tűzerőt, mozgékonyságot és védettséget egyesítő harckocsi-hadviselés. A kizárólag pán­célosok közötti összecsapások itt sokkal gyako­ribbak voltak, mint Európa harcmezőin.

V Olasz Ml3/40 harckocsik menetben. Egy részük homokzsákokat kapott a védelem növelése érdekében.

V Olasz harckocsizok beszélgetnek egy M13/40 páncéloson üldögélve. Jellegzetes fejvédőjükhöz hasonlót a Magyar Királyi Honvédségben is rendszeresítettek.

Az első rajtaütés

Az olasz 2. harckocsizászlóalj a líbiai gyalogsággal együtt a Maletti harccsoportban, a Nibeiwa melletti táborban állomásozott. A brit 7. harckocsiezred 48 Matilda harc­kocsija december 9-én hajnalban, meglepetésszerűen támadott, velük szemben összesen 70 olasz páncélos so­rakozott fel. Huszonhárom Mll/39-et még el sem értek a kezelők, amikor a Matildák lecsaptak rájuk, és meg­semmisítették őket. A brit páncélosok mintegy öt óra leforgása alatt teljesen szétverték a meglepett olaszokat. A Matildák 78 mm-es homlokpáncélzata ellen a gyenge olasz lövegek tehetetlenek voltak, gránátjaik nem tudták átütni az ellenséges harcjárművek páncélzatát. Az olasz harckocsik gyors pusztulásával a gyalogság támogatás

nélkül maradt, és megadta magát. Az olasz csapatok töb­bi tábora is hasonló sorsra jutott, és a britek megindultak Líbia felé. Az olaszok Bardiába vonultak vissza, amelyet a britek – 22 Matildával az élen – 1941. január 6-án el­foglaltak.

Mackay tábornok, a part mentén támadó ausztrál 6. had­osztály parancsnoka szerint minden Matilda annyit ért, mint egy-egy gyalogzászlóalj, utalva ezzel az olasz fegy­verek számára szinte sebezhetetlen gyalogsági harckocsik magas értékére. A 7. páncéloshadosztály ezután átkarolta Tobrukot, majd az ausztrál gyalogsággal, 16 Matildával január 22-én bevette a fontos kikötővárost.

További brit győzelmek

Két nappal később, január 24-én reggel a brit 4. páncélosdandár 50 cir­káló és 95 könnyűharckocsija Mekilinél összecsapott az újonnan beve­tett olasz különleges páncélosdandár 57 M13/40 harckocsijával. A bri­tek először csak a géppuskás könnyüharckocsikat küldték előre, amelyek közül az olasz harckocsik hatot kilőttek. A visszavonulók támogatást kértek, de a cirkáló harckocsik csak lassan értek a helyszínre. Amikor megérkeztek, az olaszok kilőttek újabb két brit páncélost, ám saját vesz­teségük is kilenc páncélosra nőtt, ezért inkább visszavonultak.

Az összecsapás után a brit 7. páncéloshadosztály Caunters csoportja 33 óra alatt 270 km-t tett meg a sivatagon keresztül. A kötelék február 5-én elérte Beda Fommot, és ezzel elvágta a Bengázi felől visszavonuló olasz csapatok útját.

A különleges páncélosdandár február 5-7. között több támadást is in­dított a települést szorongató britek ellen, de a 4. páncélosdandár 22 cirkáló és 45 könnyűharckocsija rendre visszaverte a kis csoportokban, rádiós harcvezetés nélkül próbálkozó mintegy száz olasz páncélost. A britek, kihasználva a terep nyújtotta lehetőségeket, a cirkáló harcko­csikat olyan tüzelőállásokba helyezték el, ahonnan csak a tornyuk lát­szott ki, a páncéltest pedig fedésben maradhatott. így a nemzetközös­ségi csapatok mindössze három, az olaszok viszont 60 kilőtt páncélost veszítettek, további 40-et pedig feladtak. A harckocsik pusztulását látva az olasz gyalogság nagy tömegekben adta meg magát, mivel önerőből nem tudtak védekezni a brit harckocsikkal szemben.

Berlin segítő kezet nyújt

A nemzetközösségi csapatok február 7-én elérték el-Ageilát, de továb­bi előrenyomulásukat Churchill miniszterelnök táviratban leállította. A kisebb létszámú, de mozgékonyabb brit egységek erősebb páncélosaik segítségével legyőzték a csekélyebb tűzerejű, határozatlan olasz csapato­kat. Az olaszok teljes vesztesége két hónap alatt 380 páncélos volt, így a csapatok már nem rendelkeztek megfelelő harckocsi-támogatással tá­

madó hadmozdulatok végrehajtásához. A németek már 1940 szeptemberében felajánlották Mussolininak két páncé­loshadosztályuk Afrikába vezénylését. Hitler végül 1941 januárjában, az olasz összeomlás megakadályozása érdeké­ben egy „zárókötelék” Észak-Afrikába küldése mellett döntött, amely az Afri­ka Korps (Afrika Hadtest) nevet kapta.

< Hitler és Mussolini az észak-afrikai hely­zetet vitatja meg.

w

Észak-Afrikában a páncélosok sikere főként a kikötőkbe ér­kező utánpótlás mennyiségén és a hajózási útvonalak biz­tosításán múlt. Rommel tábornok rugalmas harcvezetése gyors tengelyhatalmi győzelmeket hozott, ám az utánpótlás akadozása határt szabott lehetőségeinek. Már ekkor nyil­vánvaló volt, hogy a sivatagi hadjáratot hosszú távon ez a körülmény fogja döntő mértékben befolyásolni.

A sivatagi páncélos-hadviselés nehézségei

Az észak-afrikai parti sávban természetes akadályok nem korlátozták a harckocsik mozgását, csak a megerődített ál­lások és az aknazárak állíthatták meg őket. A harc az után­pótlási útvonalak és az ellátó támpontok birtoklásáért folyt. Minden kezdeményezésnek előfeltétele volt a légi fölény, és a szemben álló felek egymás páncélosait tekintették fő ellenfelüknek. Aki ütközet után a harcteret ellenőrizte, az megjavíthatta a saját, illetve megsemmisíthette az ellenség megsérült páncélosait, számottevő előnyt szerezve.

A Megérkeztek az első német páncélosok Afrikába. A jobb oldali oszlop főleg Panzer IV harckocsikból áll.

Komoly gondokat jelentett, hogy a homok korlátozta a látó­távolságot és eltömítette a motorok szűrőjét, a felkavarodó por pedig lehetetlenné tette a rejtett megközelítést. A felvo­nuló hadoszlopokat messziről felfedezhették az ellenséges repülőgépek pilótái vagy a felderítők, ezért nagy szerepe lett a megtévesztésnek (harckocsiutánzatoknak, homokot felka­varó eszközöknek), valamint a rádiófelderítésnek. A sivatagi hőségben a pontos célzás sem volt könnyű a lövegkezelők számára, mert a melegben felszálló levegő optikai csalódást okozott, befolyásolva a lövegek irányzását.

z

i

24

A „páncélosinga” kileng

A németek 1940 februárjától az 5. könnyű-, majd a 15. pán­céloshadosztályt küldték – részben légi úton – Észak-Afri­kába Rommel altábornagy Afrika Hadtestével. Rommel az 1940. évi nyugati hadjáratban a 7. páncéloshadosztály élén már számos merész előretörést hajtott végre.

Az olaszok is igyekeztek felkészülni, ezért már koráb-

bán Líbiába küldték 132. Ariete páncéloshadosztályukat, amely 46 darab M13/40 és 117 darab CV-35 páncélosból állt.

V Rommel tábornok egy olasz harckocsin állva, távcső vön szemléli a harcászati helyzetet.

út ellenőrzése miatt a harcok gyújtópontja lett: a német­olasz erők minden áron el akarták foglalni, a britek pedig felmenteni.

Rommel március 31-étől német-olasz erőivel a sivatagon keresztül átkarolta és április 11-én bekerítette Tobrukot, majd a brit csapatokat visszaszorította Egyiptomba. Noha a britek több páncélossal rendelkeztek, azok egy része zsákmányolt Ml3/40 volt, és zömük műszaki gon­dokkal küszködött.

Az ausztrál 9. hadosztály a 3. harckocsidandár 15 köny- nyű-, 26 cirkáló és négy Matilda harckocsijával együtt tovább védte Tobrukot. A város a kikötő és a part menti

„A fedezékeket futóárok kötötte össze, melynek tö­réspontjain géppuskafészkeket, páncéltörőágyú- és aknavetőállásokat építettek ki. Éppúgy, mint a harckocsi-elhárító árkokat, a mintegy két és fél méter mély futóárkokat is deszka és vékony föld­réteg borította, de bármelyik tetszőleges ponton könnyűszerrel felnyithatók voltak. Az erődítmé­nyeket erős drótakadályok vették körül, és közöttük is drótakadályok húzódtak”

Rommel tábornok a tobruki állásrendszerről

A sivatagi körülmények közepette is létfontosságú volt a páncélosokat kezelő személyzet feladatmegosztása. Hasonló technikai jellemzők esetén az a harckocsi volt előnyben, amelynek parancsnoka csak a harcvezetés­re, a célok megjelölésére és a kapcsolattartásra tudott összpontosítani, a fő fegyverzetet pedig legalább ketten kezelték (irányzó, töltő). így a rádiót és a homlokgép­puskát külön katonára bízhatták, a járművezetőnek csak vezetnie kellett, követve a parancsnok utasításait. Az igazán hatékony személyzet öt főből állt, ebből hár­man a toronyban harcoltak.

Ilyen harckocsikkal főleg a németek rendelkeztek. A brit cirkáló és gyalogsági harckocsik tornyában a kis átmé­rő miatt leginkább csak két fő fért el, ráadásul a néme­tek gégemikrofonja és belső kommunikációs rendszere megkönnyítette a páncéloson belüli párbeszédet, akár harc közben is.

•1

V Német 8,8 cm-es légvédelmi ágyú földi célokra tüzel. A nagy kezdősebességéi páncélgránát igen hatásos volt a korabeli harckocsik ellen.

&

A német csapatok Afrikában is feladatközpontú harcve­zetést alkalmaztak, amely egyre hatékonyabban kama­toztatta a jól képzett tisztikar kezdeményezőképességét. A britek is kiváló kiképzést kaptak, ám harcvezetési fel­fogásuk sokkal inkább parancsorientált s emiatt kevésbé rugalmas volt. A páncélosok a sivatagban sokszor önál­lóan is összecsaptak, ám igazán a harckocsikból, páncél­törő ágyúkból, tábori és légvédelmi tüzérségből, műszaki csapatokból és gépesített (páncélozott járműveken szállí­tott) gyalogságból álló vegyes harccsoportok váltak be.

Harckocsik helyett páncéltörő ágyúk

A német-olasz erők a támadó brit harckocsik ellen fő­leg páncéltörő ágyúkkal harcoltak. A britek ezt sokáig észre sem vették, és veszteségeiket a német harckocsik­nak tulajdonították. A rejtve elhelyezett 4,7 cm-es olasz, 3,7 cm-es és 5 cm-es német páncéltörő, valamint a né­met 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk tartóztatták fel a támadó páncélosokat. Az 5 cm-es volfrámmagvas páncélgránát 450 m-ről, a 8,8 cm-es páncélgránát 1800 m-ről is átütöt­te a Matildák páncélzatát, a kisebb harckocsikkal szem­ben pedig még ennél is hatékonyabbnak bizonyult. Az olaszok is kaptak a 8,8 cm-es Fiákból, de tehergépkocsira szerelt saját 9 cm-es légvédelmi ágyúkat is használtak.

A brit felderítés megtévesztése végett élethű utánzatokat készítettek telefonpóznákból, amelyek valódi légvédelmi fegyvereknek tűntek.

A páncéltörő tűzben keletkezett veszteségek rendszerint összezavarták a brit harckocsikat, ezután a német és olasz páncélosok igyekeztek átkarolni, majd oldalba támadni őket. Saját támadáskor a német páncélos harccsoportok­ba 5 cm-es páncéltörő és 8,8 cm-es légvédelmi ágyúkat is beosztottak – utóbbiak sokkal messzebbről lőtték ki a brit harckocsikat, mint a német páncélosok lövegei.

A tüzérségre és az utászokra különösen nagy szükség volt az aknazárak áttörésénél, valamint az erődített települé­sekért vívott harcokban. A gyalogság nélkülözhetetlen volt a páncélosok által elfoglalt terület megtartásában, a létfontosságú felderítés javát pedig mindkét oldalon gyors páncélgépkocsik végezték. Ezt felismerve az ola­szok 1941 őszére jelentősen javították az együttműködést páncélosaik, gyalogságuk, tábori tüzérségük és páncéltö­rő ágyúik között. A hadosztályokon belül német mintára összfegyvernemi harccsoportokat szerveztek.

A sivatagban elszenvedett veszteségek szempontjából fontos körülmény volt, hogy a német karbantartó alaku­latok sok páncélost elvontattak a harcmezőről, és rövid idő alatt megjavították őket. Ugyanakkor a britek sokszor a döntetlenül végződő összecsapás után is visszavonul­tak, hogy biztonságosan letáborozzanak éjszakára, és a megsérült harckocsikat hátrahagyták – ezeket a német­olasz csapatok felrobbantották vagy elvontatták.

A Német páncélgránátosok egy Panzer 111 harckocsi motorterén utaznak. A sivatagi hadviselésben a mozgékonyság volt a legfonto­sabb. w

A Német Panzer /// páncélos pihenőben. Az álcázott harcjármű mellett a kezelőszemélyzet sátrai láthatók.

•1

A sivatag páncélosai: a tengelyhatalmi erők

1942 májusáig a németek Afrikában főleg L/42, majd L/60 kaliberhosszúságú, 5 cm-es ágyúval felszerelt Pz. III harc­kocsikkal harcoltak. A Pz. II ekkor már csupán felderítésre és biztosításra volt alkalmas. A Pz. IV L/43 hosszú csövű, 7,5 cm-es ágyúval ellátott változata 1942 májusától jelent meg, de csak kis mennyiségben. Zsákmányolt brit pán­célosokból a németek 1942 februárjában felállították az Afrika páncélososztályt. A 605. páncélvadászosztály 1941 márciusától 27, Pz. I alvázra szerelt, 4,7 cm-es csehszlovák páncéltörő ágyúval harcolt, amelynek gránátja 1000 méte­ren még átütötte a 41 mm-es páncélt. 1942 júliusától 66 Marder III páncélvadász is érkezett.

Az olaszok a CV-35-ök egy részét lángszóróssá alakítot­ták át a gyalogság támogatására. 1942 januárjában meg­érkezett az első 16 Semovente rohamtarack, amelynek 7,5 cm-es lövege 900 m-ig 50 mm-es páncélt ütött át. Ezek főleg a harckocsikat támogatták. Az M14/41 köze­pes harckocsi 1941-től jelent meg; ez a típus gyakorlatilag egy erősebb motorral és bal oldali búvónyílással szerelt M13/40 volt.-Elégtelen tűzerején és páncélvédettségén, valamint műszaki megbízhatatlanságán nem sikerült ja­vítani. Az olaszok gyengébb páncélosaikat homokzsá­kokkal is védték, hogy csökkentsék a becsapódó lövedékek energiáját. A németek ugyanezen célból inkább kiegészítő páncéllemezt hegesztettek fel, vagy lánctalptagokat erő­sítettek páncélosaikra. A britek ritkán, de szintén éltek e lehetőségekkel; ám súlymegtakarítás miatt a Valentiné III oldalpáncélzatát még csökkentették is (60-ról 50 mm-re). A páncélosok ellen kiváló olasz 9 cm-es légvédelmi ágyú harcértékét csökkentette, hogy főleg gyenge terepjáró te­hergépkocsikra szerelték őket. A löveg és az M14/41 harc­kocsi alvázának felhasználásával 1941-ben 48 Semovente 90/53 páncélvadászt építettek, de nyitott küzdőtérrel. Ezek fele harcolt is Észak-Afrikában.

A Német Panzer IV harckocsi páncélos utászok állásán halad keresztül Tobruk körzetében. Az állásokat sokszor sziklás talaj­ból kellett kivájni.

Páncéloslexikon

Páncélvadász: forgótorony nélküli, harckocsi alvá­zán kialakított, könnyen páncélozott, általában nem zárható küzdőterű, 4,7-9 cm-es önjáró pán­céltörő ágyú, amelyet a védelem mélységében, lesál­lásból alkalmaztak az áttört ellenséges páncélosok leküzdésére.

A sivatag páncélosai: a nemzetközösségi erők

A britek az új Crusader harckocsijukat 1941 júniusában

Az amerikai közepes harckocsik tömeges megérkezésétől,

vetették be először. Gyorsabb volt, mint cirkáló elődei,

1942 nyarától már csak felderítésre alkalmazták.

de 40 mm-re növelt homlokpáncélzata továbbra is kevés

Noha az első Grant harckocsik is megérkeztek 1941 őszén,

védelmet nyújtott. Tüzereje a változatlanul hagyott két- fontos löveg miatt gyenge maradt. A Valentiné gyalogsági harckocsi ugyanezen év őszén került a csapatokhoz. Két­fős tornya miatt a kétfontos ágyút a parancsnoknak kellett töltenie.

Az 1941 őszén érkezett amerikai M3 Stuart könnyűharc­kocsik nem váltak be a tengelyhatalmi páncélosok ellen. A 3,7 cm-es löveg 457 m-ig mindössze 36 mm-es, különle­ges lőszerrel 61 mm-es páncélt ütött át. Fő előnye az volt, hogy repeszgránátot is tüzelt. A harckocsi tornya szűknek, páncélzata vékonynak, hatótávolsága kevésnek bizonyult.

csak 1942 májusától vetették be őket a brit 1. és 7. pán­céloshadosztályban. A testbe szerelt 7,5 cm-es löveg irá- nyozhatósága korlátozott volt ugyan, ám repeszgránátja a tengelycsapatok élőerejére és páncéltörő ágyúira nagy veszélyt jelentett. Páncélgránátja 650 m-ig a német Pz. III és IV harckocsik ellen is hatékony volt, a toronyba épített 3,7 cm-es páncéltörő ágyú pedig megegyezett a Stuarté­val. A cirkáló feladatkörben alkalmazott harckocsi kellően mozgékony volt. Páncélzata kielégítő védelmet nyújtott a hatfős személyzetnek, de a britek alacsonyabb toronnyal kérték, benne elegendő hellyel a rádió számára. >

Brit együttműködési nehézségek

A brit páncéloshadosztályok 1942 tavaszától már csak

egy páncélosdandárból, egy gépkocsizó gyalogdan­dárból, két tábori, egy páncéltörő és egy légvédelmi tüzérezredből, egy páncélgépkocsi-ezredből, vala­mint műszaki, híradós és egyéb alakulatokból álltak.

A hadosztályon belüli dandárcsoportok (a tüzérség­gel és műszaki csapatokkal megerősített dandárok)

a kiképzési hiányosságok és az egyes fegyvernemek együttműködési hibái miatt nem váltak be. így a harc- kocsiezredek sokszor nem kaptak kellő tüzérségi tá­mogatást a páncéltörő ágyúk elleni harcukhoz, és túl széles arcvonalon támadtak. A gyalogságot önálló harckocsidandárok támogatták, egyenként 147 gya­logsági harckocsival

A korlátozott befogadóképességű líbiai kikötők miatt a tengelycsapatok utánpótlása ritkán érte el a megkívánt mennyiséget. A tengeri és légi fölény birtokában a bri­tek utánszállítása viszont folyamatos és bőséges volt. További előnyt jelentett számukra, hogy a Vörös-tenger felől nyitva állt egy biztonságos „hátsó ajtó” is.

i

V Német katonák megvizsgálnak egy kilőtt és kiégett brit Matilda II harckocsit.

Harcoló felek

Bevetett páncélosok 1941. november 18-án

Végleges veszteség

Arány

Németek

260

220

85%

Olaszok

154

120

78%

Összesen

414

340

82%

Britek

648

570

88%

Küzdelem Tobruk térségéért

A német-olasz erők 1941 tavaszán nem tudták birtokba venni Tobrukot. A britek 1941 májusában „Rövidség”, júniusban pedig „Csa­tabárd” fedőnéven indítottak sikertelen felmentő támadást a kikötővá­ros felé. Június 15-17. között a németek 12, a britek viszont 94 (ebből 65 Matilda, 16 új Crusader) harckocsit veszítettek, és visszavonultak a bekerítés elől. A 33/1. légvédelmi tüzérosztály 8,8 cm-es ágyúival 79 páncéloskilövést jelentett. A brit csapatok csak ekkor figyeltek fel rá, hogy a németek légvédelmi ágyúi milyen hatékonyak páncélosaik ellen (pedig erről a hírszerzésük már 1940-ben is tudott).

Az Afrika Korpsból és az olasz csapatokból augusztus 15-én Afrika páncéloscsoport lett, az 5. könnyühadosztályból pedig 21. páncélos­hadosztály.

A britek november 18-án „Keresztes lovag” fedőnéven újabb felmenté­si kísérletbe fogtak Tobruk irányában, ezúttal 724 (köztük 170 amerikai Stuart) harckocsival, 390 német és olasz páncélos ellenében. A novem- bér 23-án, „holtak vasárnapján” megvívott ütközetben mindkét fél sú­lyos áldozatokat hozott: az Afrika páncéloscsoport 160-ból 70, a bri­tek 500-ból 430 harckocsit vesztettek. Ennek következtében december 8-án Rommel utánpótlás hiányában kénytelen volt felhagyni Tobruk ostromával és kiüríteni Kirenaikát. i

I’obruk bevétele

Februárban a német-olasz erők visszafoglalták Kirenaikát, majd Gazaláig szorították vissza a 8. hadsereget. Itt mindkét fél beásta ma­gát. A felek páncélosvesztesége az 1941. november-1942. február kö­zötti időszakban igen jelentős volt.

Május 26-án Rommel „Theseus” néven indított hadműveletet, 330 német és 230 olasz páncélossal. A briteknek 850 harckocsijuk volt az arcvonalban, köztük 167 amerikai Grant. Új hatfontos (5,7 cm-es) brit páncéltörő ágyúk is érkeztek, amelyek teljesítménye meghaladta a német 5 cm-esét. A német-olasz erők délről megkerülték a Gazala- vonalat, majd június 21-én bevették Tobrukot – ám a várakozásokkal szemben mindössze kétezer tonna üzemanyagot zsákmányoltak.

A 8. brit hadsereg július 7-éig 480 km-t hátrált kelet felé az Álam Halfa-el-Alamein-vonalra. Június végén az Af­rika páncéloshadsereg elérte a britek megerődített állá­sait Álaméin körzetében, de nem tudta áttörni.

A britek a beérkező erősítéseket szinte menetből vetet­ték be a frontvonalban. Jó példa erre a 22. páncélosdan­dár, amelyet július 22-én anélkül küldtek harcba, hogy 150 Valentiné harckocsiját felkészítették volna az egyip­tomi terepre, a rádiókat pedig összehangolták volna. Nem csoda, hogy négy óra alatt 110 páncélosukat veszí­tették el aknák, páncéltörő tűz és német páncélos-ellen- lökések miatt.

A német csapatok május 25. és július 24. között 1388 brit harckocsi kilövését jelentették, ebből 762-t az 5. és a 8. páncélosezred, 187-et pedig a 43/III. légvédelmi tüzér­osztály.

Rommel augusztus 30-án erőivel az Álam Halfa-gerinc irányában, dél felől akarta átkarolni a 8. brit hadsereg védelmét. Az új parancsnok, Montgomery tábornok két páncéloshadosztállyal és gyalogsággal a szeptember 7-éig folyó harcokban megvédte e fontos magaslatokat. A szárnytámadások és az üzemanyaghiány miatt a ten­gelycsapatok visszavonultak, s ekkor végleg elveszítették a kezdeményezést. Elégtelen üzemanyag-utánpótlásuk miatt mozgóharc helyett aknazárak mögötti, beásott védelemre kellett berendezkedniük. A német és olasz páncélosok tartalékban álltak, felkészülve a betörő brit harckocsik fogadására.

> Kilőtt német Panzer III harckocsi a sivatagban. A löveg alatt, a homlok-

Rommel hiányosságai

Az Afrika Korps legendás parancsnoka nem használta ki a haderönemi együttműködést (pl. nem vetett be a levegőből ejtőernyős csapatokat), és erőit rendszerint szétszórta az arcvonalon. Nem tudott együttműködni sa­ját ellátó szakembereivel és az olasz tábornokokkal sem. Kiváló páncélos harcász volt (amilyen viszont sok akadt a német páncélos tisztek között), ám hadászati-hadműveleti képességek nélkül. Legendáját főként az angol­szászok alkották meg amit a német propaganda ügyesen kihasznált.

páncél közepe táján látható a gránát ütötte bemeneti nyílás.

í32

Megjelennek a páncélvadász-repülőgépek

A brit légierő 1942. június 2-án vetette be először két 4 cm-es gépágyúval (csövenként 15 lőszerrel) felfegyver­zett Hurricane IID páncélvadász-repülőgépeit. A 6. re­pülőszázad három repülőgépe két bevetésben három harckocsit, illetve néhány teher- és tartálygépkocsit lőtt ki Bir-Hakeim körzetében. Az alakulat gépeit hamaro­san csak „repülő konzervnyitókként” emlegették. El- Alameinnél 842 bevetés alatt egyebek mellett 39 harcko­csi kilövését jelentették, saját veszteségük 11 pilóta volt.

A 3 cm-es gépágyúval felszerelt német Hs 129 páncélvadász-repülőgépek novem­ber 17-én repültek először bevetést Észak- Afrikában, Bir el-Abd körzetében.

Három repülőgép két, német és olasz hadifoglyokat kísérő brit páncéljárművet lőtt ki. így a foglyok kisza­badultak. Aznap a gépek még öt harckocsit és néhány tartálygépkocsit is kilőttek. Afrikában összesen két né­met páncélvadász-repülőszázad harcolt.

Változó erőviszonyok

/

1942 őszére a tengelyhatalmak harapófogóba kerültek. A német és olasz csapatok Afrikában is elveszítették a

hadászati kezdeményezést, akadozó utánpótlással vár­ták a szövetségesek támadását kelet és nyugat felől. Har­cászati szinten azonban a német páncélosok továbbra is

komoly ellenfelek maradtak.

Anyagcsata el-Alameinncl

Montgomery tábornok 8. hadserege 1942 októberére jelentős fölénybe került. Négy páncéloshadosztálya és számos önálló alakulata összesen 1440 harckocsival, tar­talékban pedig további ezer harckocsival rendelkezett. A britek a korszerű páncélosok terén kb. hatszoros fö­lényt élveztek, emellett a létszám- és a légi fölény is az övék volt. Ezért Montgomery terve a frontális támadásra és az ellenség anyagcsatában való felmorzsolására épült. 1942. október 23-án este a tüzérség és a légierő alapos előkészítése után a műszaki csapatok által támogatott Skorpió aknataposó harckocsik átjárókat nyitottak az aknazárakon. Ezután a harckocsikkal támogatott gya­logság megrohamozta a német-olasz állásokat. A britek lassan haladtak, veszteségeik egyre növekedtek.

November 2-án az új szakaszt hétórás légitámadás ve­zette be, amely szétverte az Afrika páncéloshadsereg távbeszélő hálózatát.

PÁNCÉLOS-ERŐVISZONYOK EL-ALAMEINNÉL, 1942. OKTÓBER 23.

Britek

1440 (ebből 252 új Sherman és 200

Grant)

Németek

264 (ebből 86 hosszú csövű Pz. III és 30 Pz. IV)

Olaszok

346 (ebből 278 M14/41 és 48 Semovente rohamlöveg)

A rohamozó gyalogság mögött az 1. és a 8. páncéloshad­osztály és a 9. harckocsidandár 477 páncélosa lendült tá­madásba. A német 8. páncélosezred kb. 60 brit páncélost lőtt ki, de estére már csak nyolc bevethető harckocsija maradt, és parancsnoka is elesett.

November 4-én a brit harckocsik végre rést találtak a tengelycsapatok védelmén, mire Rommel elrendelte a visszavonulást. A britek a csatában összesen 500 pán­célost veszítettek, de közülük csak 150 semmisült meg. Rommelnak november 9-ére már csupán 11 német és 10 olasz harckocsija maradt bevethető. A 8. hadsereg csak tessék-lássék módon üldözte a visszavonuló Afrika páncéloshadsereg roncsait, ám a vadászbombázók folya­matosan támadták őket.

V Olasz harckocsik (vélhetően M14/41-esek) támadáshoz gyülekeznek. Védelmüket homok­zsákokkal növelték.

*

A Amerikai M3 közepes harckocsi Tunéziában. A harckocsitestbe épí­

tett 7,5 cm-es löveg zsákutcának bizonyult.

Shermanek és légvédelmi ágyúk

A leghatékonyabbak az amerikai közepes M3 Grant és az újonnan érkezett M4 Sherman harckocsik voltak. Ezek már egyesítették magukban a megfelelő tűzerőt, a mozgékonyságot és a páncélvédettséget. A páncélos­hadosztályok tüzérsége összesen 90 amerikai M7 Priest önjáró, 10,5 cm-es tarackkal is rendelkezett, amelyeket a Grant alvázára építettek. Ezek végezték a harckocsik tűztámogatását. A németek ekkor még önjáró taracko­kat sehol sem alkalmaztak.

Az Afrika páncéloshadsereg két német és két olasz páncéloshadosztálya a beásott gyalogság állásai mö­gött, tartalékban állomásozott. A védelem 86 darab 8,8 cm-es légvédelmi és 68 zsákmányolt szovjet 7,62 cm- es páncéltörő ágyúval is rendelkezett, amelyek bárme­lyik brit páncélost kilőhették.

Páncélosok alkalmazása az amerikai hadseregben

Miközben a 8. brit hadsereg 1942 novemberében súlyos vere­séget mért a tengelycsapatokra el-Alameinnél, és megkezdte visszaszorításukat nyugat felé, amerikai és brit csapatok száll­tak partra Marokkóban és Algériában. Az amerikaiaknak így módjuk nyílt arra, hogy a gyakorlatban is kipróbálják újon­nan fejlesztett harckocsizó csapataikat.

Az amerikai erők a páncélosokat gépesített lovasságként kezelték, így nem az ellenséges harckocsik ellen szán­ták őket, hanem a gyalogság áttörésének kihasználására. A páncélosok elleni harc a gyalogságnál is rendszeresített, vontatott 3,7 és 5,7 cm-es páncéltörő ágyúk, illetve az ön­járó 7,5 és 7,6 cm-es páncélvadászok feladata volt. A 7,5 cm-est M3 néven féllánctalpas, a 7,6 cm-est M10 né­ven harckocsialvázra szerelték. Utóbbiakból a hadosztá­lyok támogatására számos önálló zászlóaljat állítottak fel.

< Német páncélos katona egy Panzer III harc­kocsin állva szomját oltja. A sivatagban a víz- és az üzemanyag-utánpótlás egyaránt létfontossá­gú volt.

Vissza Tunéziába!

A német-olasz erők a szövetségesek 1942. november 8-án megindult algériai és ma­rokkói partraszállása után harapófogóba kerültek. Rommel december folyamán a megmaradt erőivel Tunézia felé vonult vissza. December 2-án mindössze 54 né­met és 42 olasz páncélosa volt bevethető állapotban, mikor erősítést kapott: meg­érkeztek a német 10. páncéloshadosztály, a 190. páncélososztály, valamint az 501., majd az 504. nehézpáncélos-osztály ré­szei.

A Tunéziába hajón és repülőgépen ér­kező német erősítésből megalakult az 5. páncéloshadsereg Von Arnim vezérez­redes parancsnoksága alatt. Ennek 10. páncéloshadosztálya néhány Tigerrel megerősítve december 11-én Medzsez el- Babnál megállította a nyugat felől Tunisz felé nyomuló brit és amerikai csapatokat.

Amerikai kudarc a Kaszerine-hágónál

1943. február 14-én a németek megtámadták az amerikai II. hadtest 1. páncéloshadosztályának fedezetlen szárnyait. Az 5. páncéloshadsereg két harccsoportja 212 harckocsival a Faidrhágónál, Rommel pedig az Afrika Hadtest két német és az olasz Centauro páncéloshadosztály részeivel – 53 né­met és 17 olasz harckocsival – Gafszánál nyomult előre. Az amerikai hadosztály tapasztalatlan erőit (202 közepes és 92 könnyüharckocsit) négy harccsoportban szétaprózva al­kalmazták. A németek ezekből többet bekerítettek, február 19-én elfoglalták Kaszerinét, és behatoltak a hágóba.

A támadást végül a brit 26. harckocsidandár állította meg Thalánál február 22-én. A németek itt 19 darab 7,5 cm-es löveggel ellátott, továbbfejlesztett Crusader Mk VI harc­kocsit is kilőttek. Az amerikaiak vesztesége összesen 235 harckocsi volt (ebből mintegy 80 M4 Sherman). A németek 22 páncélost veszítettek, ezután a délkelet felől támadó 8. brit hadsereg miatt visszavonultak Tunisz védelmére.

A Tunéziába szorult erőket az 1. olasz hadsereggel együtt 1943. február 23- án az Afrika hadseregcsoportban vonták össze. A német páncélosok elkeserítő helyzetük ellenére is meg­őrizték harci szellemüket, például a 10. páncéloshadosztály utolsó hét Pz. IV harckocsija március végén egyet­len nap alatt 68 brit páncélost lőtt ki. A német-olasz csapatok végül május 12-én tették le a fegyvert.

> Amerikai kézbe került német Tiger nehézharckocsi Tunéziában. Afrikában ke­vés Tigert vetettek he, de azok hatékonyan harcoltak.

Nehézpáncélosok Afrikában

A Churchill Mk III harckocsit a brit 1. páncéloshad­osztály alárendeltségében vetették be először Afriká­ban, 1942. október 27-én el-Alameinnél. November 3-áig a hatból egy páncélos kiégett, maguk öt harcko­csit és három páncéltörő ágyút lőttek ki.

Az 501. nehézpáncélos-osztály első Tigereit 1942. no­vember 23-án rakodták ki. Az osztály összesen 20 ne­hézpáncélossal és 25 Pz. III N harckocsival rendelke­zett. Az 504. nehézpáncélos-osztály 1943 márciusában 11 Tigerrel és 19 Pz. III-mal érkezett.

A német nehézharckocsikat nem összpontosítva, ha­nem kisebb, rögtönzött páncélozott harccsoportokban alkalmazták. 1943. május 12-én a megmaradt 14 Tiger zömét maguk a kezelők semmisítették meg. A két osz­tály az észak-afrikai harcokban több mint 300 páncé­lost lőtt ki, ami jól példázza a német Tiger fölényét a nyílt terepen vívott harcokban.

i f

NÉMET HARCKOCSIK ÉSZAK-AFRIKÁBAN

Típus

1942. december 2-án rendelkezésre állt

Beérkező erősítés 1943. áprilisig

Összesen

Pz.II

4

28

32

Pz. III (5 és 7,5 cm)

46

203

249

Pz. IV

14

60

74

Tiger

31

31

Összesen

64

322

386

A KELETI OFFENZÍVA PÁNCÉLOSAI

A Wehrmacht páncéloscsoportjai létszámhátrányban, egyértelmű hadászati cél nélkül, kése­delmes súlypontáthelyezésekkel, széttartó irányokban támadtak a Szovjetunió ellen. Ellenfe­lük hatalmas területen védekezett nagy elszántsággal, és a kierőszakolt katlancsatákat is ke­ményen végigharcolták – kitartásuknak köszönhetően a gyorsan kivívható győzelem esélye a németek számára 1941 végére elszállt.

Felkészülés a modern hadviselésre

1940 júniusától Sztálin személyes utasítására, a németek nyu­gat-európai sikerei láttán, nyolc új gépesített hadtest felállítá­sa kezdődött meg. Ezek egyenként két harckocsihadosztályt és egy gépkocsizó lövészhadosztályt kaptak. Két önálló harc­kocsihadosztály is megalakult.

1941 februárjában 21 újabb gépesített hadtest felállítását ren­delték el. Ezek egyenként 1031 harckocsiból (ebből 546 T-34 és KV), 268 páncélgépkocsiból, valamint 358 lövegből és aknave­tőből álltak volna, de a korszerű T-34 és KV típusból nem volt elegendő. A hadtestek átlagos páncélosfeltöltöttsége 50 száza­lék körül mozgott, máshol csupán 6-25 százalék között válta­kozott. Hiány mutatkozott páncéltörő és légvédelmi lövegekből is, ráadásul a teljes páncélosmennyiségből csak mintegy 6400 harckocsi volt teljesen bevethető.

A szovjet „mély hadművelet” elmélete szerint a „rohamlépcső” – harckocsikkal és tüzérséggel megerősített – csapásmérő erőinek feladata a harcászati mélység áttörése volt. A „sikerkifej­lesztő lépcső” gépesített vagy lovashadtest(ek)- ből álló gyorscsoportját az áttörés után ve­tették be, amely az ellenség arcvonalán ütött résen keresztül támadva kiszélesítette az áttö­rést, majd az ellenség hátába került.

V Német páncélososzlop a Szovjetunióban. Az élen egy

Panzer II, mögötte két Panzer IV harckocsi halad.

A Wehrmacht felvonul

A németek a Szovjetunió elleni offenzívához 20 páncé­loshadosztályban és néhány önálló alakulatban összesen 3398 harckocsit vontak össze. A német páncéloshadosz­tályok egyenként 154-278 harckocsit vethettek be. To­vábbi 11 rohamlövegosztályban és öt rohamlövegüteg- ben 250 StuG. III állt készenlétben.

A páncélos- és gépkocsizó gyaloghadosztályokat to­vábbra is külön hadtestek vezették, több hadtestet páncéloscsoportokban vontak össze. Az Észak Hadse­regcsoport a 4., a Közép Hadseregcsoport a 2. és 3., a Dél Hadseregcsoport pedig az 1. páncéloscsoporttal rendel­kezett. Északon három, középen öt, illetve négy, délen öt páncéloshadosztály állt készen, kettő hadászati tartalék­ban volt. így a páncélossúlypont 1941. június 22-én az arcvonal középső részére esett.

Megindul az offenzíva

A német támadás megindulásakor a 29 szovjet gépesített hadtestből hat a Nyugati, nyolc a Délnyugati Front állo­mányában volt. Az északi szárnyon további négy, délen pedig két ilyen hadtest állomásozott. Az Északnyugati, a Nyugati és a Délnyugati Front még június 22-én este pa­rancsot kapott, hogy az eredeti terveknek megfelelően a hadműveleteket helyezzék át német területre. Emiatt jú­nius 23-25. között a szovjet gépesített hadtestek rosszul szervezett ellencsapásokat indítottak.

A Elhagyott szovjet BA-10 páncélgépkocsi. A harcjármű fegyver­zetét egy harckocsitoronyba épített 4,5 cm-es ágyú és két 7,62 mm- es géppuska alkotta.

AZ OFFENZÍVÁBAN BEVETETT FŐBB TÍPUSOK ÉS SZÁMUK

Német

típus

szám

Pz.I

281

Pz. II

743

Pz. 38(t)

157

Pz. III l

979

Pz. IV

444

Pz. IV parancsnoki

143

Orosz

típus

szám

KV

625

T-34

1225

T-28

500

BT

6000

T-26

11000

T-37, T-38, T-40

4222

Páncélgépkocsik

4819

f

V Német Panzer // könnyüharc- kocsi személyzete ebédel a fronton.

Kellemetlen találkozások

A Délnyugati Front Luck, Brodi és Rovno körze­tében június 23-án öt gépesített hadtest összevo­nása után ellencsapást mért Kleist vezérezredes

1. páncéloscsoportjának szárnyaira, amely 22-én 794 harckocsival rendelkezett. így június 29-éig a térségben zajlott le a keleti front első nagyobb páncélosütközete, amelyben a felek mintegy 4000 harckocsija csapott össze.

A németek itt kerültek először harcérintkezésbe a T-34 és a I<V típussal, amelyekből a Délnyuga­ti Front összesen 761 darabbal rendelkezett. Az új páncélosok megjelenése nagyon kellemetlen megle­petésként érte a németeket: csapataik 3,7 és 5 cm-es páncéltörő ágyúi nem tudták őket leküzdeni. A szét­aprózva bevetett T-34 és KV harckocsikat a néme­tek végül a Franciaországban is alkalmazott rugalmas harcvezetésükkel, a 8,8 cm-es légvédelmi lövegekkel és a Ju 87 zuhanóbombázókkal semmisítették meg. A Délnyugati Front július 6-áig a pótlással együtt 4381 harckocsit veszített.

A Wehrmacht végleges páncélosvesztesége az 1941. jú­nius-júliusi, határ menti nagy páncélosütközetek ide­jén 92 Pz. I, 97 Pz. II, 153 Pz. III, 96 Pz. IV, 140 Pz. 38(t), 17 parancsnoki páncélos és 21 rohamlöveg volt.

Harcászati sikerek, hadászati kudarcok

Július 19-én Hitler kiadta utasítását, miszerint Moszk­va irányába csupán a gyaloghadosztályok folytassák a tá­madást. Augusztus közepén a Közép Hadseregcsoport két páncéloscsoportját a szárnyakon harcoló másik két hadsereg­csoport megerősítésére vezényelték, délen Kijev és a harkovi iparvidék, északon Leningrád elfoglalása céljából.

Ezzel a német páncélossúlypont megszűnt. Augusztus 26-án a Wehrmacht főparancsnoksága memorandumban közölte Hit­lerrel, hogy a Szovjetunió elleni hadjáratot nem lehet 1941-ben befejezni – így a gyors lefolyású hadjárat terve megbukott.

Technikai és emberi tényezők

Az új T-34 és KV harckocsik mind tűzerő, mind páncélvé­dettség terén fölényben voltak valamennyi német típussal szemben. Előnyüket jól példázza az 1. harckocsihadosztály állományába tartozó Zinovij Kolobanov főhadnagy esete, aki 864-es toronyszámú KV-l-esével 1941. augusztus 19- én, Leningrád délkeleti körzetében 22 német harckocsit semmisített meg. Az élvonalbeli szovjet haditechnika fö­lényét azonban megtörte a gyenge harcvezetés: a kiképzés hiányosságai, a kevés híradóeszköz és a tapasztalatlanság miatt a parancsnokok a páncélosokat mozgóharcban alig tudták irányítani. A gépesített hadtesteket így a németek 1941. július közepéig nagyrészt szétverték.

A szovjet csapatok 1941 második felében igen súlyos veszteségeket szenvedtek, de a megsemmisült harckocsik jelentős része üzemanyag- és lőszerhiány, vagy műszaki hiba miatt veszett oda.

Ezeket a páncélosokat a személyzet egyszerűen a sorsára hagyta. Ezt példázza a 10. harckocsihadosztály esete is, amely 56 darab I<V nehézpáncélost veszített el, de ezek közül csak 11-et lőttek ki a németek, miközben 34 dara­bot saját kezelői hagytak hátra.

A német közepes harckocsik parancsnokának kizárólag a harcvezetés volt a feladata, és sokkal jobb minőségű optikai eszközök álltak rendelkezésére, amelyek precí­zebb célzást tettek lehetővé számára. Ezzel szemben a szovjet harckocsiparancsnok egyben irányzó is volt, és nem volt rádiója. Ez német vezetési fölényt biztosított az erősebb fegyverzetű és jobban páncélozott, de harc közben félvak szovjet harckocsikkal szemben. Továbbá a német páncélosszakaszok 1941-1943 között öt harcko­csiból álltak, a szovjetekéi viszont csak háromból – ez a helyi összecsapásokban német erőfölényt biztosíthatott.

Szeptember 14-én Kij évtől keletre az 1. páncéloscsoport kapcsolatot létesített a 2. páncéloscsoporttal, ezzel a Délnyugati Front bekerítésbe került. Szeptember 26- án befejeződött a kijevi katlan felszámolása. A kijevi német győzelem alapján Hitler arra számított, hogy a Barbarossa-terv céljait (Leningrád, Moszkva és a Kau­kázus bevételét) a késedelem ellenére még a tél beáll­ta előtt sikerül megvalósítani. A német csapatok ezért

ismét három különböző irányban indítottak támadást:

Rosztov, Moszkva és Leningrád felé.

A Közép Hadseregcsoport csapatait jelentősen megerő­sítették a Moszkva elleni támadásra, amely a Tájfun fe­

A Egy Panzer III harckocsit bevetésre készít fel a személyzete.

dőnevet kapta. Szmolenszktől északra gyülekezett Hoth

vezérezredes 3. páncéloscsoportja, Roszlavl körzetében pedig Hoepner vezérezredes 4. páncéloscsoportja ké­szült fel a támadásra. Páncélosállományuk mintegy 1700 harckocsiból és rohamlövegből állt. A támadás október 2-án indult meg a szovjet főváros ellen. Október 5-én az 1. és a 2. páncéloscsoportot páncéloshadsereggé nevez­ték át.

Moszkva védelmére szeptember végén három front készült fel. A Nyugati Front, a Tartalék Front és a Brjanszki Front együttes ereje 990 (ebből 167 nehéz és közepes, 823 könnyű) harckocsit tett ki.

V A Wehrmacht két arca: balra egy várakozó páncélososzlop (elöl egy Panzer III), jobbra pedig egy foga­tolt ellátóoszlop szekerei láthatók.

Harctéri jelentés

„Reggeltől a 11/II. páncélososztály a Seckendorf harccsoporttal közösen a jobb oldali menetvona­lon nyomult előre. Eközben mindkét kötelék az orosz

2. harckocsihadosztály megújuló támadásait verte vissza. Sajnálatos módon az 52 tonnás [KV-2 – a szer­ző megj.] nehézharckocsik csaknem sebezhetetlennek bizonyultak a 10,5 cm-es ágyú találataival szemben. A 15 cm-es ágyú találatai is eredménytelenek voltak és lepattantak. Ennek ellenére néhány Pz.Kpfw. IVfoly­tonos támadásaival a nap folyamán sikerült bizonyos mennyiségű harckocsit megsemmisíteni. […]Időközben egy szovjet nehézharckocsi elzárta a Raus harccsoport utánpótlási útvonalát, ezért az összeköttetés e harccso­porttal egész délután és az éjszaka folyamán megsza­kadt. A harckocsi leküzdésére egy 8,8 cm-es légvédelmi üteget küldtek, amely csak a hetedik lövéssel tudta az 52 tonnás harckocsit megsemmisíteni”

A 6. páncéloshadosztály 11. páncélosezredének hadinaplója, 1941. június 25.

V Német StuG. III rohamlöveg téli terepen (a kép valószínűleg 1943-1944-ben készült).

Az első hó

Október 7-én leesett az első hó a keleti fronton. A kiadós eső és a sáros idő­szak rendkívül lelassította a német of- fenzíva ütemét. A 2. páncéloshadsereg október 29-én elérte Tulát, de elfog­lalni nem tudta a települést. Ezzel a Wehrmacht dél felől 160 km-re meg­közelítette Moszkvát, de előrenyomu­lása elakadt. Októberben a németek 337 harckocsit és rohamlöveget veszí­tettek.

November 15-én véget ért a sáros idő­szak. Délen az 1. páncéloshadsereg III. páncéloshadtestével november

21-én elfoglalta Rosztovot, ám a szovjetek nyolc nap múlva visszafoglalták. A 4. páncéloscsoport élén hala­dó erők november 28-án hídfőt létesítettek a Moszkva- Volga-csatornán. A német 2. páncéloshadosztály felde­rítő páncélgépkocsijai ekkor már alig 20 km-re álltak a Kremltől. A szovjet 1. csapásmérő hadsereg azonban másnap visszaűzte őket a csatorna túlsó partjára.

A német csapatok novemberben a keleti hadszíntéren 382 harckocsit és rohamlöveget veszítettek. A megma­radt 2480 páncélos motorja sokszor befagyott, a kenő­anyag megdermedt, és a rádiók használhatatlanná váltak. A német utánpótlási rendszer és ezzel a Moszkva elleni támadás is összeomlott. A főváros védelme a szovjetek­nek december 5-éig 2785 harckocsijukba került.

Ellencsapás Moszkvánál

A szovjet Vörös Hadseregnek 1941 végére nem maradt jelentősebb páncélos ereje, így az 1941-1942 telén el­rendelt ellentámadások során a gyalogság támogatására bevetett önálló harckocsi-alakulatok hadműveleti szin­tű sikereket nem érhettek el.

1941. november vegére a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása jelentős hadászati tartalékokat vont ösz- sze a szovjet főváros térségében, amellyel ellentáma­dást tervezett a Wehrmacht erőinek visszaverésére, és ezzel vissza kívánta szerezni a hadászati kezdemé­nyezést. A moszkvai ellentámadáshoz felsorakozott szovjet erők három harckocsihadosztályt és 24 önálló harckocsidandárt kaptak. A csapatok a támadás kezde­tén 770 harckocsival rendelkeztek, így Moszkva térsé­gében összpontosult a Vörös Hadsereg bevethető pán­célosainak 40 százaléka. Ezzel szemben a német Közép Hadseregcsoport 1941. december elején 1170 harckocsit és rohamlöveget számlált.

December 5-én Konyev vezérezredes Kalinyini Frontjá­nak három hadserege megindította támadását a Közép Hadseregcsoport ellen. Von Bock tábornagy ezért a 3. és a 4. páncéloscsoportot utasította, hogy állítsák le támadá­saikat a moszkvai külvárosok ellen, és vonuljanak vissza a kijelölt védővonalba. Másnap a Nyugati Front csapatai is megkezdték támadásukat. A német páncéloshadosztá­lyok megmaradt harckocsijai a visszavonuló gyalogoskö­telékek hátát fedezték.

December 20-án Guderian 2. páncéloscsoportja a szov­jetek nyomása miatt kénytelen volt feladni korábbi állá­sait, és visszavonulni a Mcenszk-Belev terepszakaszra. Ekkorra már a Közép és az Észak Hadseregcsoport állo­mánya is kimerült.

V Panzer IIl és német páncélgránátosok az orosz télben. A harcko­csi tornyán elöl a rendszeresített német hadilobogó látható, amely a repülőgépek számára azonosításul szolgált.

A németek csak decemberben 375 harckocsit és roham- löveget veszítettek a teljes keleti arcvonalon, ezen kívül nagy mennyiségű páncélos szorult változatos javítá­sokra.

December 25-éig a szovjetek felszámolták a Moszkvától északnyugatra kialakult német arcvonal-kiszögellést, s el­hárították a szovjet fővárost közvetlenül fenyegető veszélyt. Ugyanezen a napon újabb, a német páncéloscsapatok szá­mára katasztrófával felérő esemény történt: Guderian ve­zérezredest, a fegyvernem egyik atyját Hitler leváltotta pa­rancsnoki beosztásából, miután az arcvonal helyzetének megítélésekor összekülönbözött Von Kluge tábornaggyal, a Közép Hadseregcsoport főparancsnokával.

Január 7-én a Vörös Hadsereg moszkvai ellentámadása véget ért. A szovjet csapatok a németeket 100-250 kilo­méterre vetették vissza Moszkvától, veszteségük ezalatt 429 harckocsi volt.

A Szovjet T-34 harckocsik támogatják a hómezőn rohamozó lövé­szeket. A hó a német és szovjet fél mozgékonyságát egyaránt korlá­tozta, de a T-34 széles lánctalpaival jobban boldogult.

Harctéri jelentés

„Összecsapásai során a 4. páncéloshadosztály gyak­ran ütközött orosz nehézharckocsikba. Először csupán kevés jármű bukkant fel. Ezeket összpontosított tüzér­ségi tűzzel el lehetett űzni vagy meg lehetett kerülni. Különösen szerencsés esetekben néhány ilyen harcko­csit a tüzérség közvetlenül megfigyelt tüzével megsem­misítettünk.

Az oroszok először Orjol elfoglalása [1941. október

3.] után vetették be nehézharckocsijaikat tömege­sen. Néhány találkozás alkalmával nagyon heves páncélosütközet alakult ki, mert az orosz harckocsi­kat többé tüzérségi tűzzel nem lehetett elűzni. A keleti hadjárat során első alkalommal e harcokban éreztük az orosz 26 tonnás [T-34] és 32 tonnás [KV-2] harc­kocsik abszolút fölényét a mi Pz.Kpfw. Ili és IV típu­sainkkal szemben. Az orosz harckocsik szokás szerint félkört alkotnak, és 7,62 cm-es ágyúikkal 1000 méteres távolságból nyitnak tüzet páncélosainkra. Ezáltal rend­kívüli átütő erőt és jó találati pontosságot érnek el.”

Willibald von Langerman und Erlenkamp vezérőrnagy beszámolója 1941 őszén

45

Bénító veszteségek

Az 1941-es évben a német szárazföldi haderő alaposan megtépázódott a keleti fronton vívott harcokban. Tel­

jes páncélosállománya 1942 elejére 2177 páncélosra ol­vadt, amelybe az előző év júliusa óta utánpótlásként ka­pott 994 harcjármű is beletartozott. 1942. január elején a páncéloshadosztályok már átlagosan csak 20 harcké­pes harckocsival rendelkeztek. A harcjárművek számát nemcsak a szovjet csapatok tüze apasztotta, hanem a karbantartási szünetek hiánya miatt bekövetkezett mű­szaki elhasználódás is.

A szovjet csapatok 1941-ben összesen 20 500 harcko­csit veszítettek. Ezek oroszlánrésze a könnyüpáncélo- sok közül került ki (17 300 darab), mivel ezekből volt a legtöbb a német támadás kezdetén.

Általános támadás elégtelen erőkkel

Sztálin a Moszkva körül elért sikert és a Vörös Hadse­reg lehetőségeit erősen túlértékelve általános támadást akart végrehajtani az egész arcvonalon, holott 1942. ja­nuár 1-jén a szovjeteknek összesen csak 7700 páncélo­suk volt (ebből is 6300 könnyűharckocsi).

Január 8-án a Kalinyini Front és a Nyugati Front meg­indította Rzsev-Vjazma irányú általános támadását. A hadművelet április 20-án ért véget: a szovjet csapatok 80-250 kilométernyire vetették vissza a német Közép Hadseregcsoportot, de nem sikerült sem bekeríteni­ük, sem megsemmisíteniük az ellenséget, miközben a Kalinyini és a Nyugati Front 957 harckocsit veszített.

Harctéri jelentés

„A 10 darab T-34 harckocsival támogatott orosz gyalogság elkövetkező, minden oldalról megindított támadása a gyalogzászlóaljat és a kiszállt páncélos­kezelőket visszavonulásra kényszerítette észak felé. Az utolsó bevethető Pz.Kpfw. III Döring törzsőrmes­ter parancsnoksága alatt egy találat következtében ugyancsak odaveszett.

Megjegyzendő, hogy Steup hadnagy Pz.Kpfw. Ill-a a falu főutcája mentén haladó T-34-et egyszer mintegy 200, majd négyszer 20 m-ről 5 cm-es páncélgránáttal eltalálta, megfigyelhető hatás nélkül. Január 11-15. között összesen kilenc harckocsink veszett oda végleg. A kezelők közül csak 10-en érték el Buninót sebesülés nélkül?

Részlet a 3. páncéloshadosztály egyik páncélosszázadának 1942. januári jelentéséből

Szervezeti és anyagi problémák

A Vörös Hadsereg 1942 elején még nem rendelkezett hadműveleti feladatok végrehajtására alkalmas harc­kocsi- vagy gépesített magasabb egységekkel. Az al­kalmazott lovashadtestek és önálló harckocsidandárok nem birtokolták azt az önállóságot és csapásmérő erőt, amely garantálta volna, hogy a harcászati sikereket hadműveleti szintű eredményekké fejleszthetik. így a frontok hadműveletei rendszerint befejezetlenek ma­radtak. Ezzel szemben a németek nem hadszervezési problémák, hanem az elégtelen mennyiségű páncélos erő miatt nem tudtak hatékony ellencsapásokat mérni az ellenségre: szárazföldi haderejük a keleti hadművelet kezdetétől 1942. március 20-áig 3319 harckocsit és 173 rohamlöveget veszített.

i

46

< Elhagyott szovjet KV-1 nehézharckocsi. A torony mögött látható hordókban vélhetően tartalék üzem­anyag volt.

Páncéloslexikon

Könnyűharckocsi: forgótoronnyal elátott, 2-4,5 cm-es gépágyúval vagy harckocsi- löveggel és géppuskával felszerelt, lánctalpon mozgó, zárható küzdőterű harcjármű. Fegy­verzete, védettsége 1939-re már nem tette alkalmassá a klasszikus harckocsifeladatok végrehajtására. 1940-től fő feladata a felde­rítés lett.

a Szovjet 1-34-es harckocsioszlop a visszajoglalt Harkovban.

Német támadás a déli szárnyon

A meggyengült Wehrmacht 1942 nyarán már csak egy hadászati irányban tudott támadni. A déli szárnyon megindított német offen- zíva során a szovjetek haditechnikai előnye csökkent, de bevethető páncélostartalékaik növekedtek. A Wehrmacht páncéloscsapatait továbbfejlesztett típusokkal erősítették meg, amelyek jobb eséllyel szánhattak szembe a szovjet harckocsikkal.

Páncéloslexikon

Páncélvadász: a németek által bevezetett, harckocsialvázra szerelt, általában merev, felül és hátul nyitott felépítményben elhe­lyezett 4,7-9 cm-es páncéltörő löveg. A ke­zelőket csak S-13 mm-es mellvéd védte a gyalogsági lövedékektől és a repeszektől. Célja a páncélelhárítás mozgékonyabbá tétele.

A harkovi ütközet

Adolf Hitler 1942. március 15-én magabiztosan jelentette ki, hogy a Vörös Hadsereget 1942 nyarán végleg megsemmisítik. A tervek sze­rint a német és a velük szövetséges csapatok támadásának súlypont­ja az arcvonal déli részén lesz, ahol először előretörnek a kaukázusi kőolajmezőkig, majd elérik az iráni határt.

A szovjet Délnyugati Front 1942 márciusában Harkov visszafoglalá­sát kapta feladatul. A kijelölt erők között volt két harckocsihadtest, tíz harckocsidandár és egy harckocsizászlóalj, összesen 929 (rész­ben angol eredetű Mk II Matilda és Mk III Valentiné) harckocsival. Harkov körzetében a németek is terveztek egy korlátozott célú had­műveletet Fridericus fedőnéven. A szovjetek május 12-én megindí­tott támadása miatt a már összevont német 1. páncéloshadseregből és a 17. hadseregből álló Kleist seregcsoport május 17-én Szlavjanszk és Kramatorszk térségéből ellencsapást indított északnyugati irány­ban. A szovjeteket május 23-án bekerítették, és a rákövetkező hat napban a németek felszámolták a csapdába esett ellenséges erőket. A szovjetek 652 páncélosuk végleges elveszítését rögzítették. A né­metek 1249 kilőtt vagy zsákmányolt harckocsit jelentettek, eltúlozva az amúgy is igen súlyos szovjet veszteségeket.

i

Német haditechnikai fejlesztések

A keleti hadszíntéren 1942 elején jelent meg az első 5 cm-es hosszú csövű (L/60) löveggel felszerelt Pz. IIIJ, amely már 400 méteres távolságig fel tudta ven­ni a küzdelmet a szovjet T-34 és I<V harckocsikkal is. A hosszú csövű L/43 ágyúval felszerelt Pz. IV F2 és G harckocsik 1942 tavaszától a I<V típusokat is ki tudták lőni 1200 méterről. A Blau hadművelet elején a németek 170 ilyen Pz. IV-gyel rendelkeztek.

A hatékonyabb páncélelhárítás érdekében a StuG. Ili rohamlövegeket 1942 márciusától hosszú csövű 7,5 cm-es ágyúkkal szerelték fel, és súlyponti pán­céltörő tartalékként alkalmazták őket. 1942. június 18-án a keleti fronton 18 osztályban 166 bevethető rohamlöveg volt. A rohamlövegosztályok ezután ha­tásosan támogatták a német gyalogságot támadás­ban és védelemben egyaránt.

A Pz. II és 38(t) alvázra szerelt, 7,5 cm-es vagy 7,62

A A Marder páncélvadászokat korszerűtlenné vált, de megbízható könnyüharckocsik alvázára szerkesztették.

V 1942 tavaszától a németek tüzéréje megnőtt: a StuG. Hl rohamlöveg

cm-es lövegű Marder páncélvadászok első szállít­mányai 1942 tavaszán érkeztek meg a csapatokhoz. A zsákmányolt szovjet 7,62 cm-es löveggel akár 1800 m-ig is hatékonyan harcoltak a KV harckocsik ellen.

A Marder páncélvadászok főleg lesállásból harcol­tak. Ez azt jelentette, hogy a támadó páncélosok vár­ható irányában álcázott tüzelőállásokat jelöltek ki,

(balra) és a Marder IID páncélvadász (jobbra) hosszú csövű ágyújával a szovjet harckocsik veszélyes ellenfelévé vált.

ahonnan meglepetésszerűen nyitottak tüzet, majd két-három lövés után állást váltottak. így nagyobb eséllyel kerülhették el a válaszul érkező páncélgrá­nátokat.

Megjelennek a Tigerek

A németek nehéz „áttörő harckocsi” terve 1937 elejéig nyúlik vissza, de 1941 nyaráig nem látták szükségét ilyen harcjárműtípusnak. A korszerű szovjet T-34 és KV harc­kocsik ellensúlyozására azonban szükség volt a félbema­radt fejlesztések befejezésére. A munkával egyszerre több német céget is megbíztak. A gyártás egyszerűsítése végett merőleges páncéllemezeket alkalmaztak, ame­lyek vastagságát az erőteljes orosz harckocsiágyúk miatt 80-100 milliméterre növelték. Felmerült, hogy a páncélos 7,5 cm-es szűkülő csövű löveget kap, de mivel ez esetben nagy lett volna a hiánycikknek számító volfrámfelhasz- nálás, végül a harckocsit a bevált 8,8 cm-es légvédelmi ágyúból kifejlesztett főfegyverzettel szerelték fel.

Az eredeti elképzelés szerint minden német páncélos­hadosztály kapott volna egy saját Tiger-századot. Ezt azonban elvetették, és az új nehézpáncélost – mint ki­emelt jelentőségű, súlyponti fegyvert – főleg zászlóalj méretű önálló osztályokban alkalmazták.

Az első négy Tiger 1942. augusztus 29-én érkezett meg az 502. nehézpáncélos-osztály egyik szakaszával Leningrád körzetébe. A támogató Panzer Ill-ak bevárása nélkül küldték őket bevetésre, amelyben két páncélos műszaki

okok miatt harcképtelenné vált. Szeptember 16-án a pán­célosok L/56 hosszú csövű, 8,8 cm-es lövegének hatalmas tűzereje bevált, de a változatos műszaki meghibásodások megnehezítették a Tigerek harctéri alkalmazását.

A Tiger E változatának bevetésével a németek kerültek minőségi fölénybe. A szovjetek így 1942 második felében rákényszerültek, hogy korszerűsítsék harckocsitípusaikat, vagyis növeljék a T-34 és a I<V harckocsik páncélvédett­ségét és tűzerejét, javítsák a kezelőszemélyzet vizuális lehetőségeit (például parancsnoki kupola felszerelésével).

Páncéloslexikon

Lövészpáncélos: fél- vagy teljesen lánctalpas, általában felül nyitott páncélozott harcjármű, amely a harckocsik­kal való együttműködésre kiképzett, megfelelően felsze­relt gyalogság egy raját (8-10főt) szállítja a páncélozott harccsoport harcrendjében. A gyalogság a járműről és arról leszállva is harcolhatott. A járműre mint fegyver­hordozóra aknavetőt, páncéltörő ágyút, légvédelmi ne­hézgéppuskát és gépágyút, lángszórót szerelhettek.

i

> Az Sd.Kfz. 250/10 könnyű lövészpáncélo­sokat leginkább a páncélos-felderítöosztályok alkalmazták. A képen a Grossdeutschland gép­kocsizó gyalog-, majd páncélgránátos hadosz­tály harcjárművel láthatók.

t

Páncélozott rohamcsapatok Sztálingrád ostrománál

Sztálin felismerte a nevét viselő iparvá­ros jelentőségét, és négy védőövből álló védelmi vonal kiépítésére utasította a Sztálingrádi Frontot. Az ezekben tanúsí­tott szívós ellenállás lelassította a 6. né­met hadsereg támadását. A csapatok egy hónap alatt csupán 60-80 km-t tudtak

•1

megtenni, így a XIV. páncéloshadtest 16. páncéloshad­osztályának ékei csak augusztus 23-án érték el a Volgát a várostól északra.

A 6. hadsereg támogatására rendelt 4. páncéloshadsereg részei szeptember 10-én felzárkóztak Sztálingrád déli szélére, és három nappal később a németek megkezd­ték a harcot az erődítménnyé tett nagyváros területén. A csapatok 500 harckocsival és rohamlöveggel rendel­keztek, amelyek a gyalogságot 10-15 páncélosból álló csoportokban támogatták. November 11-én a német csa­patok a Barikádok gyárnál egy keskeny sávban kijutottak a Volgához – ekkorra a város területének csupán egytize- de maradt szovjet kézen.

V Az Sd.Kfz. 251 közepes lövészpáncélos 1941 -tői a páncélgráná­tosoknál alapharcjármű lett. Mivel nem tudtak elegendőt legyár­tani a típusból, a német páncéloshadosztályokban általában csak egy zászlóaljat szereltek fel velük teljesen.

A német páncéloscsapatok már a lengyel hadjárat során szembesültek a városi harcászat problémáival, amelyek fokozottan kiütköztek Sztálingrádban. A 24. páncélos­hadosztály tapasztalatai szerint a kevésbé beépített terü­leten a harckocsikból, lövészpáncélosokon szállított pán­célgránátosokból, önjáró páncéltörő ágyúkból, utászokból és tüzérségből álló páncélozott rohamcsoportok kiválóan beváltak. A hadosztály 24. páncélosezrede október 31-éig 169 darab T-34, 60 darab T-60, 31 darab I<V-1, tucatnyi T-70 és egy KV-2 harckocsi megsemmisítését jelentette a 104 harckocsira rúgó saját veszteség mellett.

A szovjet harckocsizok problémái

A Vörös Hadsereg páncélosok terén meglévő technikai fölénye 1942 tavaszától olvadni kezdett. 1942 szeptem­beréig a páncélgránátok az eltalált T-34 harckocsik 46 százalékának ütötték át a páncélzatát, de a sztálingrádi csatában már 55 százalékos arányt rögzítettek. Emellett a korszerű német harckocsik tűzgyorsasága felülmúlta az orosz páncélosokét: amíg a T-34 egyet lőtt, a Pz. IV típus három lövést adott le. Másrészt a dízelüzemű mo­tor rendkívül hangos volt, zaját messziről meghallotta az ellenség, ráadásul előmelegítést igényelt.

A szovjet egységek parancsnokai továbbra sem tudták összpontosítva alkalmazni erőiket. A harckocsizókat a parancsok betű szerinti végrehajtására képezték ki,

Szovjet KV-2 nehézharckocsi. A IS,2 cm-es löveggel felszerelt harcjármű inkább önjáró tüzérségi eszköz volt, mintsem valódi harckocsi.

nem cselekedhettek a folyamatosan változó helyzetnek megfelelően. A páncélosokban rádió a háború eme sza­kaszában csak szakaszparancsnoki szinttől felfelé volt, ezért a kiadott utasításokat harc közben már nem le­hetett módosítani. A harckocsik nem alkalmazkodhat­tak a folyton változó harctéri viszonyokhoz, hanem a szakaszparancsnoki páncélost követték – ha a németek a rádiós harckocsikat kilőtték, a vezetés nélkül maradt alegységet már könnyebb volt felőrölni.

Harctéri jelentés

„10 KV és három T-34 harckocsit vizsgáltunk meg a harctéren a lövedékek hatása szempontjából. A KV és T-34-ek zömét a 7,62 és 7,5 cm-es ürméret egyér­telműen átütötte. Különösen sok átütés volt a torony homlokpáncélján és az alvázak oldalán. A jármüvek zöme kiégett. Ezen kívül a kilőtt jármüveken nagyrészt a futóművet és a fegyverzetet érte találat?

A 22. páncéloshadosztály 1942. májusi jelentéséből

V Kilőtt, még füstölő szovjet KV-1 nehézharckocsi. Az 1942 tavaszától megjelent új német harckocsi- és páncéltörő ágyúk a típust már nagyobb távolságból is megsemmisíthették.

< Zsákmányolt T-34 harckocsi a Gross- deutschland hadosztálynál (a páncélosra nagy­méretű hasábkereszteket festettek a baráti tűz elkerülése érdekében).

Angolszász segítség

1941-1942 folyamán Anglia és az Egye­sült Államok komoly támogatást nyújtott a Vörös Hadseregnek. A több mint 3800 harckocsi a legnehezebb időkben érke­zett. Különösen hasznosak voltak a pán­célozott szállító harcjárművek, mert a szovjetek ilyeneket nem gyártottak. 1942- ben mindössze minden 22 harckocsira jutott egyetlen példány. Emiatt a gépko­csizó lövészeket – főleg amerikai – teher­gépkocsikkal szállították. Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a katonák egyszerűen felkapaszkodtak a páncélosokra.

Típus

Gyártó

Tömeg (t)

Max. pán­célzat (mm)

Főfegyverzet

Sebesség (km/h)

Hatótávolság úton (km)

Pz. III J

Németország

21,6

50

1×5 cm L/60 löveg

40

155

Pz. IV G

23,6

50

1×7,5 cm L/43 löveg

42

210

StuG. III F

21,6

50

1×7,5 cm L/43 vagy L/48 löveg

40

140

Marder II

10,8

35

1×7,5 cm L/46 löveg vagy 1×7,62 cm L/51 löveg

40

190

T-34

*

Szovjetunió

26,3

45

1×7,62 cm L/30 vagy L/41 löveg

5^

455

KV-1

43,5

75

1×7,62 cm L/41 löveg

35

335

KV-2

52

75

1×15,2 cm L/24 löveg

35

220

T-35

45

30

1×7,62 cm löveg

2×4,5 cm löveg

30

150

T-60

5,5

20

1×2 cm gépágyú

44

450

Mk III

Valentiné

Nagy-Britannia

16

65

1×4 cm L/52 löveg

26

112

M3 Lee

USA

28

76

1×3,7 cm L/56 löv. és 1×7,5 cm L/31 löveg

40

193

M3 Stuart

13

38

1×3,7 cm L/56 löveg

58

120

1942 novemberétől 1943 júliusáig a né­metek a keleti fronton is fokozatosan elveszítették a hadászati kezdeménye­zést. A kurszki csatában megpróbálták ezt visszaszerezni, de kudarcot vallot­tak. A német páncéloscsapatok azonban közel sem szenvedtek végzetes veszte­ségeket 1943 nyarán: a háború végéig ellenlökések és ellencsapások sorozatát indították, hogy fedezzék a fokozatos visszavonulást.

V 7,6 cm-es löveggel felszerelt szovjet T-34 harckocsik rohama kísérő lövészgyalogsággal

•i

1943 nyarán. A kurszki csatában a T-34-esek mellett még számos könnyüharckocsi is harcolt.

A prohorovkai páncélosütközet

A kurszki csatában 1943. július 5-én reggeltől 10-én estig a német 4. páncéloshadsereg XXXXVIII. páncéloshadteste és II. SS-páncélos- hadteste a mélyen tagolt, számos páncélelhárító támponttal megerő­sített szovjet védelem áttörésével küszködve, mintegy 45 kilométernyi észak-északnyugati előrenyomulás után, Prohorovkától nyugatra kb. 35-40 km széles arcvonalon „zsákszerűén” beékelődött a szovjet Voro­nyezsi Front védelmébe.

A szovjet Voronyezsi Front haditanácsa július 10-én Sztálin és a ve­zérkar jóváhagyása alapján elhatározta, hogy július 12-én hajnalban öt hadsereggel hatalmas csapást mér a német 4. páncéloshadseregre. Az ellencsapásban P. A. Rotmisztrov altábornagy 5. gárda-harckocsihadse- rege játszotta a főszerepet 501 T-34, 261 T-60 és T-70, 31 Churchill III és néhány KV-1 harckocsival, valamint 37 SZU-76 és SZU-122 önjáró löveggel.

Július 11-én este a II. SS-páncéloshadtest három hadosztálya is meg­kapta másnapi feladatait. A Totenkopf SS páncélgránátos hadosztály­

nak a Pszjol folyón foglalt hídfőből északkelet felé el kellett érnie a Prohorovka-Kartasevka útvonalat. Középen az LSSAH SS páncélgráná­tos hadosztály folytatta a támadást Prohorovka birtokbavételére, miköz-

SEREGTEST

Panzer II

Panzer III

PanzerIV

Tiger E

Marder

T-34

StuG. III

Összesen

LSSAH

SS pcgr. ho.

4

5

47

4

20

10

90

DR SS pcgr. ho.

34

18

1

12

8

27

100

T SS pcgr. ho.

t

54

30

10

11

21

126

Összesen:

4

93

95

15

43

8

58

316

1943. július 11-én este a II. SS-páncéloshadtest a parancsno­ki harckocsikat nem számítva 316 páncélost tudott bevetni (ld. táblázat). Július 12-én estig körülbelül 800-900 szovjet és német páncélos csapott össze Prohorovka nyugati és délnyu­gati körzetében (amint az a táblázatból is kitűnik, a II. SS- páncéloshadtest ekkor egyetlen Panther harckocsival vagy Ferdinand páncélvadásszal sem rendelkezett). A szovjet harc­kocsizok határozott parancsot kaptak arra, hogy a lehető leg­nagyobb sebességgel rohamozva, minél hamarabb zárkózza­nak fel az ellenség harcrendjére, és kényszerítsék közelharcra a páncélosokat – ám kisebb távolságból a német gránátok ha­tásfoka is megnőtt.

Az összecsapás

1943. július 12-én 8 óra 30 perckor megindultak az 5. gárda-harckocsihadsereg hadtestei. A szovjet páncélosok a magányos ligetek és cserjések taka­rásában, csoportokban mozogva nyomultak előre. A II. SS-páncéloshadtest erői egymás után ütköztek támadó szovjet harckocsi-csoportosításokba, és ez­zel kezdetét vette a második világháború legnagyobb páncélosütközete.

A II. SS-páncéloshadtest hadinaplójának bejegyzé­sei szerint a felhős égbolt alatt kibontakozó ütközet nem kizárólag páncélosok között folyt. Több eset­ben támogatták a szovjet harckocsidandárokat lö­vészalakulatok, és a német páncélosok is gyakran tá­maszkodtak a páncélgránátos gyalogságra. A tábori és páncéltörő tüzérség, valamint a légierő mindkét ^oldalon teljes erőkifejtéssel harcolt. A II. SS-páncé­loshadtest 19 óra 50 perckor leadott jelentése szerint az eredeti arcvonal a hadtest birtokában maradt, az ütközet azonban nem ért véget a sötétség beálltá­val: a Totenkopf SS páncél^ránátos hadosztály 22 óra 45 perckor jelentette, hogy páncélosai elérték a Beregovoje-JCartasevka-vonalat. A csata első napja tehát német támadással ért véget.

Másnap reggel 7 órától a II. SS-páncéloshadtest egész arcvonalát kisebb-nagyobb szovjet támadások érték. Az SS-hadtest hadinaplója szerint a 12-én ta­pasztaltaktól eltérően a kisebb mennyiségben beve­tett szovjet páncélosok már csak távolabbról, tüzűk­kel támogatták a lövészrohamokat, hogy elkerüljék az előző nap elszenvedett súlyos veszteségeket. Az ádáz ütközetben egyik fél sem tudta kierőszakolni az áttörést: kétnapi szakadatlan harc után a II. SS- páncéloshadtest 13-án este lényegében ugyanazon a vonalon állt, mint 11-én.

A Citadella-hadművelet leállítása

Az 5. gárda-harckocsihadsereg a pro- horovkai ütközet két napja után össze­sen 377 páncélost veszített (ezek mind javíthatatlanná váltak), miközben a II. SS-páncéloshadtestnek mintegy 89 harckocsija és rohamlövege sérült meg (egykorú források szerint mindössze három páncélos vált javíthatatlanná). A szovjetek még 14-én is tartottak a né­metek további előretörésétől, de Hitler a szövetségesek szicíliai partraszállása miatt július 13-án leállította a műve­letet. A kezdeményezés végleg a szov­jetek kezébe került, és kezdetét vette a Wehrmacht lassú visszavonulása nyugat felé.

V Egy szovjet nehéz önjáró tüzérüteg katonái ISZll-152 harcjármüvük előtt. Ez a típus páncélosok ellen és tüztámogatásra egyaránt alkalmas volt.

Az SS-csapatok által jelentett páncéloskilövések a prohorovkai ütközetben:

Időpont

l.SS pcgr. ho.

2. SS pcgr. ho.

3. SS pcgr. ho.

Összesen

1943. július 12.

186

30

61

277

1943. július 13.

28

75

41

144

Összesen:

214

105

102

421

Szovjet harceljárás 1942-1945 között Az adott időszakban a szovjet harcko­csi- és gépesített csapatok harcászata és hadműveleti tevékenysége az úgynevezett „mély hadművelet” elméletén alapult: ha áttörték az ellenség harcászati mélységét, harcba vetették a harckocsizó és gépesített erőket. Az ellenség védelmének hadműve­leti mélységében a harckocsihadseregek, illetve a gyorsan mozgó hadtestek eseté­ben úgynevezett előrevetett osztagokat alkalmaztak, amelyek 20-50 km mély­ségben üldözték a visszavonuló ellenséges csapatokat, megkerülték az erősebb ellen­állási csomópontokat, fontos objektumo­kat vettek birtokba.

1943 végétől a szovjet harckocsizó csa­patok alapharckocsija a T-34 lett. Az 1942 októberétől szervezett áttörő gárda nehézharckocsi-ezredek egyenként 21 KV nehézharckocsiját 1944 februárjától foko­zatosan felváltották az ISZ-1, majd a jóval nagyobb mennyiségben gyártott ISZ-2 nehézharckocsik. Az ISZ-l-et 1944 feb­ruárjában, az ISZ-2-t pedig 1944 áprilisá­ban vetették be először.

A szovjet harckocsik és a gyalogság je­lentős tüztámogatást kapott az önjáró tü­zéralakulatoktól is. 1943 augusztusában megjelent a kiváló páncéltörő képességű SZU-85 típus, megkezdődött a SZU-100 páncélos gyártása, a SZU-152-t pedig a legtöbb alakulatnál szeptembertől az ISZ harckocsialvázra épített ISZU-152 önjáró lövegekre cserélték le. 1943 decemberé­ben a csapatok megkapták az első ISZU- 122 önjáró lövegeket (a típusjelölés jelzett száma az önjáró löveg űrméretére utalt). A német harckocsik és rohamlövegek legnagyobb ellenfele a 10 cm-es ágyúval felszerelt SZU-10 és a 15,2 cm-es ágyú­tarackkal ellátott ISZU-152 volt – ezek a Tiger B nehézharckocsikkal is felvehették a harcot, akár nagyobb távolságról is.

Német páncélosharcászat 1942-1945 között

A német páncéloscsapatok harcászata 1943 elejétől jelentősen átalakult. A páncélos- és páncélgránátos hadosztályok meglévő páncélozott harc­járműveiket a nagyobb ütőerő, a jobb vezethetőség és a kölcsönös tűztá- mogatás érdekében igyekeztek összpontosítva alkalmazni.

A páncélosok harca alapvetően a rádión összehangolt mozgásra és tűzre épült, nagy hangsúly helyeződött a kölcsönös tűztámogatásra. Páncélo- zatlan célokra 800 méter távolságig géppuskákkal menetből is hatásosan tüzeltek.

A páncélozott harccsoportok által elért sikereket a páncélvadászosztá- lyok rohamlövegei és vadászpáncélosai által is támogatott páncélgráná­tos gyalogság szélesítette ki. A páncélos-felderítőosztályok alapfeladata nem elsősorban a harc volt, hanem az ellenség elhelyezkedésének, ere­jének és szándékainak felfedése.

A német harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele a kielé­gítő légi támogatás volt. Az áttört páncélosok ellen bevetett német Ju 87G és Hs 129 repülőgépek jelentős pusztítást vittek végbe: a Vaskereszt lovagkeresztjével kitüntetett 76 német csatarepülő pilóta összesen több mint 4350 igazolt páncéloskilövést ért el, döntő többségében a keleti fronton!

A német páncéloscsapatok akkor harcolhattak a szovjet hadianyagfö­lény ellen a leghatásosabban, ha gyors ellenlökéseket indítottak, és a már megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakat szétzúzva beletámadniuk. Az ekkor kialakuló harcban jobban érvényesülhetett a német páncélos tűzfölénye, a jobb optikai technika és a németek rugal­masabb, feladatorientált harcvezetési felfogása.

A Szovjet ISZ-2 nehézharckocsi agyárban. A háttérben a típus alvázára szerkesz­tett ISZU-1S2 önjáró löveg építés alatt álló példányai láthatók.

< Kilőtt Ferdinand nehéz páncélvadász a keleti fronton. A 8,8 cm-es löveg csövét is találat érte.

Ferdinandok a keleti fronton

A kurszki csatában mutatkozott be a 8,8 cm-es, L/71 űrmé- rethosszú páncéltörő löveggel felszerelt Ferdinand nehéz pán­célvadász. A legyártott 90 Ferdinandból 83 állt rendelkezésre 1943. július 4-én a 656. nehéz páncélvadász-ezred állományá­ban. Az ezred 653. nehéz páncélvadász-osztálya egymagában 320 szovjet páncélos kilövését jelentette július 5-27. között, miközben a teljes állomány 32 nehéz páncélvadászt veszített: Az alakulat december 16-áig tovább harcolt a keleti front déli szárnyán, július 5. és november 28. között összesen 654 szov­jet páncélos és 610 löveg megsemmisítését jelentette.

> Német Tiger B nehézharckocsi 1944 őszén. Torony szá­ma alapján az 503. nehézpáncélos-osztály 3. századá­nak parancsnoki páncélosa. A képen a vasúti szállításra használatos, keskenyebb lánctalp látható a harckocsin.

Kínos premier: a Tiger B keleti bemutatkozása

A német Tiger B (nem hivatalos nevén Királytigris) nehéz­harckocsi a Tiger E döntött páncélzatú változataként került kifejlesztésre. A típus első keleti hadszíntéri bevetésére 1944 augusztusában került sor, a 16. páncéloshadosztály alárendelt­ségében harcoló 501. nehézpáncélos-osztály volt az első alaku­lat, amelyet 45 Tiger B nehézharckocsival keletre vezényeltek. Az augusztus 12-ei támadásban csak nyolc páncélos vett részt, amelyek közül a szovjet 56. gárda-harckocsidandár kiválóan álcázott T-34/85 páncélosai aznap hármat megsemmisítet­tek, és a toronyban tárolt lőszer robbanása következtében a Tiger B-k kiégtek (emiatt haladéktalanul megtiltották a lőszer toronyban való tárolását).

Másnap reggel az 501. nehézpáncélos-osztály Oglendov körzetében biztosító Tiger B nehézharckocsijait megtá­madta a 71. gárda-nehézharckocsiezred három ISZ-2- ese. A két típus első összecsapásában négy német Ki­rálytigris megsemmisült, kettő megsérült, egy pedig a szovjetek zsákmánya lett.

A kezdeti rossz tapasztalatokat a németek kiértékelték, és a háború végső felvonásában már jóval hatékonyabban alkalmazták a típust a keleti fronton.

Éjjel is látó Pantherek

A németek már 1942 őszén kísérleteztek egy infravö­rös éjjellátó eszközzel, amely 400 m-ig tette lehetővé a megfigyelést és a tüzvezetést a próbák során felhasznált Marder II páncélvadász kezelőszemélyzete számára. Az éjjellátó eszközökkel felszerelt páncélozott harcjárművek alkalmazásának szükségszerűsége 1944 nyarára vált nyil­vánvalóvá, amikor a nyugati fronton a szövetséges légi uralom miatt nappal, tiszta idő esetén szinte lehetetlen

A németek ezért kifejlesztették az úgynevezett Sperber („Karvaly”) rendszert, amely a hatékonyabb német éjszakai gépesített hadviselést lett volna hivatva előmozdítani. Egy Sperber-kötelék elvileg FG 1250 infravörös éjjellátó készü­lékkel felszerelt Panther harckocsikból, továbbá minden – öt harckocsiból álló – szakaszban egy Sd.Kfz. 251/20 infravörös fényszórót hordozó „Uhu” harcjárműből, va­lamint egy páncélgránátos századból állt. A páncélgrá­nátosok Vampir elnevezésű éjszakai célzóberendezéssel ellátott Sturmgewehr 44 gépkarabélyokat és ugyancsak éjszakai irányzókkal ellátott géppuskákat kaptak volna. A Wehrmacht 1945-ben összesen öt ilyen köteléket ter­vezett felállítani.

A fallingbosteli kiképző tanfolyamnak kiutalt éjjellátó Pantherek a Clausewitz páncéloshadosztály keretében a nyugati fronton harcoltak, ezeken kívül az összes éjjellátó eszközzel felszerelt német harckocsi a keleti fronton ke­rült bevetésre. A 6/3. páncélosszázad először Magyaror­szágon használta éjjellátó Panthereit, de mivel a szovjet páncélosok éjszaka nem támadtak, az eszközöket Bécsbe

volt a páncélozott harccsoportok mozgatása és hatékony küldték.

KÍSÉRLETEK

AZ EURÓPAI FRONTON

1940 nyarára a német haderő inváziót tervezett Nagy-Britannia ellen, az angolok pedig kizá­rólag egy hasonló művelettel térhettek vissza a hadszíntérre. A harckocsik ily módon történő

alkalmazása azonban rengeteg kérdést vetett fel…

r •

Német búvárpáncélosok Anglia ellen

Franciaország 1940. júniusi legyőzése után a németek hozzáfogtak a Nagy-Britannia elleni invázió előké­szítéséhez. A hadművelet megkövetelte a páncélosok bevetését, ezért kivitelezhetőségének elemi feltétele volt a különleges harckocsik birtoklása, amelyek ké­pesek részt venni a partraszálló műveletekben. Miu­tán ilyen harckocsikkal 1940-ben a Wehrmacht nem rendelkezett, négy páncélososztályt vízi átkelésre készítettek fel. A páncélososztályok egyenként há­rom könnyűpáncélos századból álltak; egy századba négy Pz. II, 12 Pz. III és négy Pz. IV harckocsit szer­veztek.

A Pz. Il-ket úszóképessé tették, a nehezebb Pz. III-as és IV-es típus esetében azonban erre mű­szaki okokból nem kínálkozott lehetőség. Ezeknél a típusoknál a búvónyílásokat, a lövegpajzsot, a géppuskagömbcsuklót, a kémlelőnyílásokat és a mo­tor levegőbeáramló nyílásait hézagmentesen, vízálló anyaggal lezárták. A toronykoszorút gumigyűrűvel szigetelték. A kezelőszemélyzet és a motor egy gé- gecsövön keresztül jutott friss levegőhöz, amelyet egy bója tartott a vízfelszín felett. így a páncéloso­kat vízfelszín alatti, legfeljebb 15 m mélyen történő átkelésre alkalmas búvárharckocsikká alakították, amelyeket a brit partok előtt rámpával rendelkező hajókról engedtek volna a vízbe, majd a tengerfené­ken gázoltak volna ki a fövenyre.

Miután az Anglia elleni partraszállást törölték, a meglévő búvárharckocsikat októberben a 3. és a 18. páncéloshadosztály között osztották szét. A harcjár­müveket 1941 tavaszán Prága mellett stabil légzőcső felszerelésével folyamátkelésre alakították át, és a 18. páncéloshadosztály használta is őket a Szovjetunió ellen 1941 nyarán a Búgon való átkeléskor.

i

60

A Kilőtt vagy elhagyott Churchill harckocsik a dieppe-i parton. A típus nyugat-európai bemutatkozása katasztrofális vereség volt.

Churchill harckocsik a f rancia partokon

1942. augusztus 19-én hajnalban a tenger felől új brit gyárt­mányú Churchill Mark III gyalogsági nehézharckocsik tá­madták meg a franciaországi Dieppe-nél állomásozó német csapatokat. Az Évforduló-hadművelet volt a típus első éles bevetése, amelynek célja a német pattvédelem erejének fel­mérése volt.

A Churchill nehézpáncélosokat a kanadai 14. Calgary ezred katonái kezelték. A harckocsiknak a kanadai 2. gyaloghadosz­tály erőit kellett támogatniuk a Dieppe elleni támadásukkor, amelyhez az ezred mind az 58 Churchill Mark III harckocsiját igénybe vették (ugyanakkor 28 páncélos készenléti tartalék­ként a partraszállító hajók fedélzetén maradt).

A tervek szerint négy hullámban akarták partra tenni a harc­kocsikat, és az első hullámban három „Oké” lángszórós válto­zatot is bevetettek. Az egyik Churchill túl korán gördült le a partraszállító hajóról, és elsüllyedt, a másodiknak a lánctalpát lőtték szét, a harmadik pedig felrobbant, amikor egy német lövedék eltalálta a lángszóró olajtartályát.

További három Churchill mozgásképtelenné vált, így az első hullámból csak három harckocsi jutott ki a part menti sétányra. A második hullám 12 páncélosából ké­sőbb négy tudott hozzájuk csatlakozni, a 16 páncélosból álló harmadikból pedig nyolc, de ezek közül egy később elakadt a part tetején húzódó alacsony falon.

Nagyjából a partot ért nehézharckocsik fele indult meg a német 302. gyaloghadosztály 571. gyalogezredének vé­delme ellen, a Churchillek elsősorban az épületeket lőt­ték – a támadás azonban elakadt. 9 óra körül kiadták a visszavonulási parancsot, így a Calgary ezred negyedik hullámát már partra sem tették.

A még mozgásképes nehézpáncélosok ekkor visszatértek a partra, de kimenekítésük teljes kudarcba fulladt. Az ezred 13 halottat, négy sebesültet, 157 hadifoglyot és 30 Churchill nehézpáncélost veszített.

A Dieppe környékén maradt angol nehézpáncélosok kö­zül mindössze kettőn látszott egyértelműen, hogy 3,7 vagy 5 cm-es páncéltörő ágyú lövedéke ütötte át a páncélzatát. Sok harckocsit közelharcban gyújtottak fel, a lánctalpak sebezhetősége pedig nyilvánvaló volt. A német szakértői értékelés a következő végkövetkeztetést fogalmazta meg: „az angol Churchill harckocsi jelenlegi formájában köny- nyen leküzdhető”.

V A brit Churchill nehézharckocsi védettsége megfelelő, de tíízere- je lehetséges német ellenfeleivel összehasonlítva gyenge volt.

PÁNCÉLOSOK ITÁLIÁBAN

Észak-Afrika elfoglalása után az angolszász szövetségesek Olaszország felé fordultak. Először

Szicíliában, majd az olasz offenzíva során ütköztek meg ismét a szemben álló felek páncélosai

– az angol és amerikai csapatok pedig igyekeztek alaposan felkészülni az erőpróbára.

Harctéri tapasztalatok

Az észak-afrikai harcok számos tapasztalattal szolgál­tak a szövetségesek számára is. A jelentésekből kiderült, hogy a páncélosok közötti összecsapás leggyakrabban 500 méternél kisebb távolságból zajlott le. Ennek fő oka az volt, hogy a németek főleg Pz. III harckocsikkal ren­delkeztek, amelyeknek 5 cm-es lövegűkkel szemből a hatásos találathoz legalább 750 m-re meg kellett közelí­teniük a szövetséges M3 Grant/Lee és M4 harckocsikat. A sokkal kisebb számban jelen lévő német 7,5 cm-es és 8,8 cm-es harckocsiágyúk nagyobb hatásos lőtávolsága miatt azonban többször előfordult, hogy német páncé­losok 1000 méternél is távolabbról lőttek ki szövetséges harckocsikat.

Az M3 Grant/Lee típussal kapcsolatban komoly problé­ma merült fel a harctéri alkalmazás során. A típust 1940 júliusában, a franciaországi tapasztalatok hatására kezd­ték megtervezni. Fontos elvárás volt, hogy a harcjármű hatékony repeszgránátot is tüzeljen, amelyhez nagyobb űrméretű, 7,5 cm-es ágyúra volt szükség. Csakhogy az amerikai mérnököknek még nem volt tapasztalatuk olyan harckocsitorony tervezésében, amely egy ekkora löveget befogadhatna.

A Az amerikai M3 harckocsi­

•1

kat az észak-afrikai tapasztala­tok miatt az európai harcokban az M4 páncélos különböző változatai váltották fel.

A hazai és brit megrendelések miatt az idő sürgette őket, így a francia Char B1 mintájára a nagyobb löveget kazamatás rendszerben a harckocsi testébe, a vezetőtől jobbra építették be. A forgótoronyba egy 3,7 cm-es ágyú került.

A páncéltestbe épített löveggel nem lehetett 360 fokban tü­zelni, és nemkülönben hátrányt jelentett, amikor a harcko­csi lejtő mögött, fedezékben foglalt tüzelőállást. Ugyanis ha használni akarta ezt a lövegét is, feljebb kellett gördülnie, de így sokkal nagyobb célfelületet nyújtott. A forgótoronyba szerelt löveggel viszont zavartalanul lehetett lőni akkor is, ha a páncéltest teljes egészében fedezékben volt. Ezek a kö­rülmények jelentősen csökkentették a kazamatás löveggel rendelkező típus harcértékét. Mivel a harckocsiknál a kör­körösen vezethető lövegtűz képessége, valamint a fedezékek kihasználhatósága is nagyon fontos szempont, a kazamatás löveg nem vált be, így a tervezők ezt amerikai harckocsikon nem alkalmazták többé.

Átszervezések

Az afrikai tapasztalatok alapján az amerikai csapatok átszer­vezték páncélos erőiket (a britek nemkülönben így tettek). Az amerikai páncéloshadosztályokat 1943-ban kettő kivé; telével „könnyű” hadrendre állították át. Az alapharckocsi az M4 különféle változata lett, egy hadosztály 186 M4-gyel és 100 M5 változattal rendelkezett. A harckocsizászlóalj fő­erejét három közepes és egy könnyűharckocsi-század alkot­ta, a századok 17-17 harckocsit kaptak.

Az amerikaiak hat különleges, éjszakai harcra szánt harckocsizászlóaljat is felállítottak, amelyekbe fényszóróval ellátott M3 Grant/Lee harckocsik kerültek (ezek az egysé­gek nem kerültek bevetésre).

Az amerikai páncélvadászelv szerint a saját harckocsiknak Olaszországban sem volt feladatuk az ellenséges páncélo­sok elleni harc. Ezt a harckocsiknál könnyebb, páncélzatuk miatt azoknál gyorsabb páncélvadászoknak kellett megva­lósítaniuk, amelyek erősebb löveget kaptak. A páncélvadá­szokból felállított zászlóaljak önállóak voltak. Egy részüket 36 darab M10 páncélvadásszal, másokat ugyanennyi gép- vontatású Ml páncéltörő ágyúval szerelték fel. A zászlóal­jakat páncélvadászcsoportokban vonták össze, és a hadtes­tek alárendeltségébe utalták – így a hadosztályok számára szükség esetén felsőbb parancsban biztosíthatták a szüksé­ges páncélvadász-támogatást.

< Az M4 harckocsik az olaszországi harcokban is beváltak, amelye­ket a gyors önálló támadások helyett sokkal inkább a gyalogság köz­vetlen támogatása jellemzett. t

Harcok olasz földön

Az új szervezetű amerikai páncéloscsapatok először 1943 júli­usában, a szicíliai Gela mellett foglalt hídfő védelmében vívták meg első ütközetüket a megerősített német Hermann Göring páncéloshadosztály ellen. Amerikai részről a 2. páncéloshad­osztály, valamint a 70. és a 753. önálló harckocsizászlóalj har­colt a szigeten. A németek 1943. július 10-én összesen 230 páncélossal rendelkeztek Szicíliában, amelyek közt 63 roham- löveg, illetve kilenc rohamtarack is volt.

A gelai hídfőt támadó Hermann Göring páncéloshadosztályt 17 Tiger nehézharckocsin kívül az olasz 131. harckocsiezred R-35 páncélosai is támogatták. Az amerikai 753. harckocsi­zászlóalj július 11-én négy saját harckocsi elveszítése árán kilőtt három Tigert, amikor az M4-esek, létszámfölényüket és mozgékonyságukat kihasználva, a német nehézpáncélosok oldalába kerülve nyitottak tüzet a célpontokra.

Július 16-áig a harckocsikkal és páncélvadászokkal megerősí­tett amerikai gyalogság a hídfő elleni német páncélostámadást visszaverte. Ebben döntő tényezőnek bizonyult a szövetséges haditengerészet pontos ágyútüze, valamint az, hogy a német és olasz páncélosokat nem összpontosítva vetették be. A né­metek itt összesen mintegy 44 páncélost (ebből 14 Tigert) ve­szítettek, majd augusztus 10-12. között 34 harckocsijukat és 44 rohamlövegüket kompokon átszállították az olasz száraz­földre. A még harcképes páncélosok egy része utóvédharco­kat vívott. A németek teljes szicíliai páncélosvesztesége 118 harckocsi volt, ezen belül Tiger nehézpáncélosból 16 semmi­sült meg. A sziget elfoglalásakor az amerikaiak 58, a britek 31, a kanadaiak pedig 20 harckocsit veszítettek, vagyis megköze­lítőleg annyit, mint a németek.

A Az önálló Meyer páncélosszázad Tigere a Brenner-hágó felé vezető út mentén, 1943. július végén. A századot 1944 márciusában betagolták az 508. nehézpáncélos-osztályba.

V A német 4/1. páncélososztály Pantherei Olaszországban (a jobb oldali egy parancsnoki változat). A kiváló 7,5 cm-es ágyú a hegyek között is be­vált, de a harckocsikat inkább kisebb csoportokban vetették he.

Harctéri viszonyok

1943. szeptember 9-én megindult a szövetséges part­raszállás Salerno körzetében. Egyre inkább bizonyítást nyert, hogy a partra szállt erőknek azonnal harckocsi­támogatásra van szükségük a műszaki zárak, illetve a megerődített támpontok és a védők ellenlökéseinek le­küzdésére. Emiatt az amerikai gyaloghadosztályok mind­egyike kapott tartós alárendeltségébe egy-egy harckocsi- és páncélvadász-zászlóaljat.

Az olasz földrajzi adottságok nem kedveztek a páncé­losok alkalmazásának. A terep főleg hegyvidéki jellegű, manőverezésre legfeljebb a nyugati és keleti part men­ti síkságok adtak némi lehetőséget. Emiatt a támadások lassan haladtak, de a veszteségek magasak voltak. Az amerikaiak hamarosan csak az 1. páncéloshadosztályt

alkalmazták itt, a 2.-at átcsoportosították a nyugat-eu­rópai invázió előkészületeihez. Az önálló harckocsi- és páncélvadász-zászlóaljak főként a gyaloghadosztályokat támogatták.

A harckocsik és a gyalogság együttműködése a nehéz olasz terepen rendkívül fontos volt, mivel a páncélosok amúgy is korlátozott tájékozódási és megfigyelési lehető­ségeit az erősen tagolt terep tovább nehezítette.

Gyakran előfordult, hogy minden gyalogezred kapott egy harckocsi- és/vagy páncélvadászszázadot közvetlen tűztámogatásra. A harckocsik és önjáró páncélvadászok Olaszországban számtalanszor hajtottak végre tábori tü­zérségi feladatokat a gyalogsági támadások előkészítése­kor, vagy zavarótűz biztosításával.

PÁNCÉLOSOK NYUGAT-EURÓPÁBAN

A normandiai partraszállás és a nyugat-franciaországi harcok döntő jelentőséggel bírtak a há­ború végkimenetele szempontjából. A páncélos fegyvernem ezen a fronton is kulcsszerepet játszott, és a szemben álló felek a legkorszerűbb, legerősebb harckocsikat vetették be a siker érdekében.

V BnZ Sherman harckocsi kihajózása Normandiában. A mester­séges kikötöket páncélosok kirakodására is alkalmassá tették.

A D-nap páncélosai

Az Overlord-hadművelet tervezésekor már a partraszál­lás első hullámában számoltak a harckocsik bevetésével. A tervek szerint a páncélosok közvetlen tüztámogatást ad­nak a parti erődöket rohamozó gyalogságnak, és átjárókat nyitnak a katonákat akadályozó műszaki záron keresztül.

Azonban a páncélosokat partra szállító csónakok kiváló célpontokat nyújtottak a német tüzérségnek. Heves el­lenállás esetén ezek a vízi járművek súlyos veszteségeket szenvedhettek, és a rajtuk szállított harckocsikkal együtt süllyeszthették el őket. Ezt csak oly módon lehetett kivé­deni, ha a harckocsikat biztonságos távolságban a vízbe eresztik, és önerőből jutnak ki a partra. Az egyik úszóké­pes páncélos a kettős hajtású {duplex drive vagy DD) M4 harckocsi volt, amely egy leereszthető vászonszoknya és egy hajócsavar segítségével mozoghatott a víz felszínén. Az ötlet az Angliában élő, magyar származású Straussler Miklóstól származott, aki már az 1930-as években foglal­kozott egy úszóképes közepes harckocsi tervével, amely­nek egyik prototípusát Magyarországon gyártatta le. Az amerikaiak 350 darabot alakítottak át így, a brit partok­nál végzett gyakorlatokon azonban több harckocsi és le­génysége a vízbe veszett. Ezért alternatívaként felmerült a gázló harckocsik alkalmazása. Ebben az esetben a szigetelt páncéltestű M4-esek két levegőztető csövet kaptak, és a torony tetejéig vízbe merülve, saját lánctalpukon gázol­hattak a partra.

Az Omaha-partszakasz

A Normandiába szánt partra szálló amerikai harckocsi­zászlóaljak egyenként két DD- és egy gázló harckocsi- szá­zadból álltak. A tervek szerint az Omaha-parton minden zászlóalj egy-egy gyalogezred-harccsoportot támogat, és a harckocsiknak már öt perccel az első gyalogsági hullám előtt a parton kell lenniük.

1944. június 6-án az Omaha-partszakasz nyugati részébe szánt 741. harckocsizászlóalj két DD-századát a szállí­tó vízi járművek parancsnokának hibájából túl messze, a parttól 4500 m-re tették vízre. A harckocsik közül 27

elsüllyedt, hármat közvetlenül a parton tettek ki, és csak

kettő tudott kijutni a fövényre (utóbbiak voltak az első

amerikai katonák az Omaha-szakaszon). Őket hamaro­

san követték a partraszállító járművek, amelyek gázló és tolólapos harckocsikat hoztak. Azonban reggel 6 óra 30 perckor az eredetileg tervezett 56 M4-esből csak öt DD, hat gázló és öt dózer indulhatott harcba. A többi partsza­kaszon, ahol a szállító hajók közelebb vitték a harckocsi- kát a parthoz, nem voltak ilyen nagyarányú veszteségek.

Az Omaha-part keleti része felé indított 743. harckocsi­zászlóaljnak nagyobb szerencséje volt. Mivel a többiek sorsát látván inkább nem engedték DD-páncélosaikat a tengerbe, a csónakok sikeresen partra juttattak 32 DD-, hét gázló és három dózer harckocsit.

Az M4-esek tűz alá vették a német géppuska- és lövegál- lásokat. A terep a parti sáv szárazföld felőli részén megle­hetősen meredek volt, amely a páncélosok gondjait csak tovább szaporította. A védőkkel vívott harcok a nap vé­géig eltartottak, majd a kialakított átjárókon keresztül a harckocsik megindulhattak Franciaország belseje felé – ekkorra azonban az Omaha-parton aznap bevetett 112 amerikai páncélosból csak 41 maradt harcképes.

R. W. Thompson a partraszállás során alkalmazott különleges páncélozott harcjár müvekről

V Az úszóképességhez szükséges, összecsukható vászonszoknya jól megfigyelhető ezen az amerikai M4 harckocsin.

Harctéri jelentés

„Ezek a páncélozott harcjármüvek a harc mellett szá­mos különféle feladatot el tudtak látni. A Fascine-ok vaskos vesszönyalábokat hordoztak, amelyekkel áthi­dalhatták a páncélelhárító árkok vagy töltések jelentet­te akadályokat […]. Az SBG-k saját hídjukat fektették le maguk elé. A Petardok hatalmas aknavetőkből kilőtt ürméretfeletti mozsárágyú-lövedékek voltak, melyekkel közvetlen közelről vették tűz alá az ellenséges támpon­tokat; amikor az ellenfél megpillantotta azokat a csöve­ket, rendszerint állati üvöltéssel próbált kimenekülni a betoncsapdából. A Petardok a maguk módján ugyan­olyan halálos eszközök voltak, mint a lángot okádó Crocodile-ok; a bunkerek kémlelőnyílásán kitekintő ka­tonák mindenképpen a halállal néztekfarkasszemet’.’

Német páncéloscsapatok Nyugat-Európában

A szövetségesek nyugat-európai partraszállása ellen a németek jelentős páncélostartalékokat vontak össze Franciaország és Belgium területén. A csapatokat a keleti fronton is életbevágó képességek mellett főleg tömeges ejtőernyős támadás visszaverésére és a várható szövetsé­ges légi fölény miatt éjszakai összfegyvernemi harcra ké­pezték ki. A sötétben vívott harc sokkal jobban begyako­rolt együttműködést igényelt a páncélosok és a gyalogság részéről, nem utolsósorban a saját tűz elkerülése miatt. Mivel a páncélosok személyzetének tájékozódási és meg­figyelési képessége sötétedés után még korlátozottabb volt, mint nappal, legtöbbször a gyalogság adta meg szá­mukra a célt, illetve védte meg őket az ellenség páncél­elhárító fegyverzettel rendelkező járőreitől. 1944. június

5-én kilenc páncélos-, egy páncélgránátos hadosztály és számos önálló pancélososztály állomásozott Franciaor­szágban, de csak kettő (a 21. és a 12. SS) páncéloshad­osztály volt elég közel ahhoz, hogy gyorsan beavatkozzék Normandiában – a többi páncélos átcsoportosításához idő kellett. A 21. páncéloshadosztály igen jelentős meny- nyiségű francia eredetű önjáró löveggel, páncélvadásszal, lövészpáncélossal és önjáró rakéta-sorozatvetővel rendel­kezett, ám részben német fegyverekkel szerelték fel.

1944. június 10-én a nyugati front német páncélosalaku­lataiban 39 Pz. III, 758 Pz. IV, 655 Panther, 102 Tiger E harckocsi, 158 StuG. III rohamlöveg és 179 zsákmányolt francia harckocsi volt. Ezen kívül több rohamlövegdan- dár és önálló páncélvadászosztály is bevetésre került, w

A Egy német Panzer IV harckocsi egy úttorlasz előtt biztosítja a visszavonulást 1943 nyarán, a keleti had­színtéren. A harckocsi löve- ge és orra ellenkező irányba néz a gyors állás váltás érde­kében. A típust a nyugat-eu­rópai fronton is eredménye­sen alkalmazták.

A bevetés szabályai

A bozótos, nehéz normandiai terep és a szövetséges légi uralom miatt a német páncélosezredeket és páncélvadászosztályokat zárt kötelékben nem vetették be. Ugyanezen okok miatt a keleti arcvonalon kiválóan bevált páncélozott harc­csoportok alkalmazása sem vezetett eredményre, ezért a németek viszonylag gyorsan fel is hagytak vele.

A harckocsikat, rohamlövegeket és vadászpáncélosokat ezután (főleg század­kötelékben) a páncélgránátos zászlóaljak támogatására vetették be. így ezek a páncélosok legtöbbször mozgó páncélelhárító tartalékként vagy a német ellen­lökések során keveredtek tűzharcba a támadó szövetséges harckocsikkal és pán­célvadászokkal. Alkalmazásuk főbb szabályai az alábbiak voltak:

1. A terep a páncélosoknak nem kedvezett, ezért a páncélos erők egyébként oly eredményes összpontosított bevetésétől el kellett térni. A páncélosokat páncél- vadász-kommandókként vagy úgynevezett páncélososztagokként alkalmazták.

2. Ezek a páncélososztagok kevés páncélosból álltak, és közvetlenül a frontvonal mögött állomásoztak. Feladatuk az azonnali ellenlökés és az áttört ellenséges páncélosok semlegesítése volt.

3. A páncélososztagoknak szorosan együtt kellett működniük a páncélgránáto­sokkal, utóbbiak igazították el a harckocsikat.

4. A váltóállásokat elő kellett készíteni a páncélosok számára úgy, hogy ezek akár lejtő mögötti állásokként is szolgálhassanak (fedezéket nyújtó védőállás­ként, amelyből az ellenség kis harctávolságból, rajtaütésszerűen leküzdhető).

5. A szövetségesek közelharcra és oldaltámadásra való érzékenységét egy gyors ellenlökéssel ki kellett használni, közvetlenül a tüzérségi tűz beszüntetése után.

6. Az ellenlökés megkezdése után a gránátosok védték a páncélosok szárnyait, és velük együtt harcoltak.

Z

> Amerikai katonák egy kilőtt német Panther harc­kocsit vizsgálnak. A motortér tetőpáncélzatán az egyik el­esett kezelő holtteste látható.

< Amerikai M4 harc­kocsi a rászerelt toló­lappal nyit átjárót a sűrű normandiai nö­vényzeten.

> Amerikai M4 harc­kocsi 7,6 cm-es lövegű változata. A harckocsi páncéltestén, alul lát­ható a sövények áttöré­sét megkönnyítő vágóéi.

Amerikai igények – német megoldások

Az angolszász szövetségesek páncélosaikat a nyugat-eu­rópai hadszíntéren sem alkalmazták hadászati-hadműve­leti szinten. A hadseregeken belül úgynevezett típushad­testeket hoztak létre, amelyek önálló harckocsi-alakulatok támogatásával áttörték a német védelmet. A keletkezett résbe bevetették a páncéloshadosztályt, amely kiszéle­sítette az áttörést, és megindult a védelem hadműveleti mélységében, de csak korlátozott célok elérése érdeké­ben. Amint George C. Marshall tábornagy, az amerikai szárazföldi haderő vezérkarának főnöke visszaemléke­zett: „Mi a páncélosainkban térelőnyt biztosító fegyvert láttunk, más szóval azt kívántuk tőlük, hogy kifulladás nélkül, mélyen az ellenség háta mögött elpusztíthassák az ellátásra szolgáló berendezéseket és közlekedési lehe­tőségeket. Ez nagy szívósságot és csekély üzemanyag-fo­gyasztást kívánt meg, úgyszintén azt a képességet, hogy nagy távolságokban kitartóan mozogjanak. Noha szerin­tünk ez volt a tankok legértékesebb használati módja, elkerülhetetlenné vált, hogy páncéloscsatákban is részt i

vegyenek. Ilyen csatákban a mi közepes páncélosaink hátrányban voltak, mikor a német nehézharckocsikkal voltak kénytelenek megütközni.”

A Marshall tábornagy által emlegetett csekély üzem­anyag-fogyasztásnak és a nagy távolságoknak ellentmond, hogy az M4 Sherman harckocsi kb. 30 tonnás tömegével és 662 literes üzemanyagtartályával úton 193 km-t tudott megtenni, legfeljebb 40 km/h sebességgel. Ez 3,4 literes fogyasztást jelentett kilométerenként. Ezzel szemben a 45 tonnás német Panther harckocsi, amely páncélvédett­ség és tűzerő tekintetében igen jelentős fölényben volt az amerikai típussal szemben, 730 literes üzemanyagtank­jával úton 200 km-re jutott 55 km/h maximális sebesség mellett. Ez 3,6 literes átlagfogyasztás kilométerenként. A Sherman minden egyes tonnájára 13,3 lóerő jutott, ugyanez az érték a Panthernél 15,5 volt. Ezek szerint a Panther harckocsi nem csupán a német koncepciónak, de az amerikai elveknek is jobban megfelelt, mint az M4 Sherman.

Amerikai harckocsizok gyorstalpalón

Az amerikai védelmi minisztérium a partraszállás előtt csupán havi hétszázalékos harckocsiveszteségre számí­tott. Azonban 1944 júniusa-augusztusa folyamán ez az érték, elérte a 25 százalékot, és ebbe a páncélvadászokat még nem is számolták bele. Az anyagi veszteségek pótlása rendkívül gyorsan, általában 24-48 óra alatt megtörtént, és az amerikai szerelők is nagyszerű munkát végeztek. Jól példázza ezt a 3. páncéloshadosztály európai statisztiká­ja: az alakulatnak összesen 1348 M4 Shermanjét lőtték ki a hadszíntéren, de ebből 700-at később újra harcba tud­tak vetni.

faragniuk, holott az egyesült államokbeli kiképző köz­pontokban csak a páncélos katonák alapkiképzése 17 hé­tig tartott. Törvényszerű volt, hogy a gyakorlatilag kikép­zetten, semmilyen tapasztalattal nem rendelkező újoncok ismét súlyos veszteségeket szenvedtek. Emiatt az ame­rikaiaknál az ardenneki német támadás idején már sok M4 Shermanben öt helyett csak három fő (parancsnok, járművezető, irányzó) harcolt, mert a másik két beosztást (töltő és rádiós-géppuskairányzó) egyszerűen nem tudták betölteni. Az anyaországi alapkiképzés időtartamát ezért csökkentették 15 hétre 1945 januárjában.

A kiképzett harckocsizó katonák pótlása azonban már sokkal nehezebb feladat volt, ezért a kiválóan teljesítő ja­vító-karbantartó századokat a pótlás kiképzésébe is be­vonták. Sokszor a gyalogsághoz érkezett újoncokból kel­lett néhány óra, vagy legfeljebb egy nap alatt harckocsizót

Michael Wittmannról másként

Wittmann kétségtelenül a hadtörténet egyik legkiválóbb harckocsiparancsnoka volt, ám leghíresebb haditette, a Villers-Bocage-nál végrehajtott támadás nem feltétle­nül úgy zajlott le, mint az széles körben közismert…

A Michael Wittmann volt az egyik legtapasztaltabb és leg­eredményesebb harckocsiparancsnok a német fegyveres erőknél. Az SS propagandagépezetének nem volt nehéz belőle élő legen­dát faragnia.

> Wittmann egyik legismertebb propagandafényképe. A legtöbb német páncélos ászhoz hasonlóan ö sem nehézharckocsin kezdte frontszolgálatát. Harcászati képességei kiválóak voltak, vezetési képességei már kevésbé.

Wittmann a keleti hadszíntéren volt igazán ele­mében, ahol több mint 110 szovjet páncélost és még ennél is több páncéltörő ágyút lőtt ki.

Villers-Bocage legendája…

Michael Wittmann SS-Obersturmführer a második vi­lágháború híres alakja volt. A főhadnagyi rendfokozatban szolgáló harckocsizót 1944. június 13-án, a normandiai Villers-Bocage-nál végrehajtott fegyverténye tette igazán elismertté – legalábbis haditettének szélesebb nyilvános­ság elé tárt leírása.

Az ismert leírások szerint a brit 7. páncéloshadosztály ezen a napon megkerülte az I. SS-páncéloshadtest bal­szárnyát, majd a 22. páncélosdandár élosztaga Caen felé menet beleütközött a német 101. SS nehézpáncélos- osztály 2. századának Tiger harckocsijaiba. Wittmann, a század parancsnoka saját elhatározásából egyetlen harckocsival azonnal támadást indított, szétverte a brit élosztagot, 10-80 m-es távolságból kilőtt négy Shermant és 15 nehézpáncélost, valamint számos páncélozott szál­lító járművet, és ezzel megakadályozta a Caent délnyu­gatról védő német csapatok oldalba támadását. Miután Villers-Bocage területén egy találat következtében harc­kocsija mozgásképtelenné vált, gyalog átvágta magát a páncélos-tanhadosztály harcálláspontjáig, ahonnan 15 Panzer IV harckocsival tért vissza, és folytatta a harcot’. Haditettéért a Vaskereszt tölgyfalombbal ékített lovagke­resztjéhez megkapta a kardokat is, június 21-ével pedig SS-Hauptsturmführerré (századossá) léptették elő.

…és a valóság

A britek aznapi veszteséglistája és a német csapattörténe­ti források összevetése azonban felülbírálja a fenti képet. A 22. páncélosdandár csoportja aznap 20 Cromwell és négy Sherman Firefly harckocsit, egy tüzérségi megfigye­lő Shermant, három Stuart könnyűharckocsit, 28 pán­célozott szállító járművet és kilenc páncélgépkocsit ve­szített Villers-Bocage-nál. Ebből német források szerint 15 Cromwellt és három Sherman Fireflyt nem Wittmann lőtt ki! A századparancsnok kilövési listáján még így is újabb tíz harckocsi és 13 páncélozott szállító jármű sze­repel, ám a frontszolgálata során általa igazoltan kilőtt páncélosok száma 138-ról 129-re csökken.

Ugyanakkor Wittmann számos hibát és mulasztást is elkövetett. Nem jelentette elöljáróinak az ellenség moz­gásának irányát és erejét; ezt a páncélos-tanhadosztály egyik arra járó őrnagya tette meg személyesen, aki „el­kötött” egy brit Cromwell harckocsit. Mivel Wittmann saját, 205-ös toronyszámú Tigere javítás alatt állt, először a 324-es, majd annak elakadása után a 222-es harckocsi­ba szállt be, és egyetlen páncélossal indult támadásra. így századának erőit megosztotta, és felderítés nélkül indí­tott támadást. Egyetlen harckocsival hatolt be az ellenség által megszállt településre, gyalogsági támogatás nélkül.

Ezután ugyanazon az útvonalon akart visszatérni – egy mellékutcában álló brit 5,7 cm-es páncéltörő ágyú ekkor lőtte mozgásképtelenné a harckocsiját.

Wittmann már nem vett részt a további harcokban, de saját, időközben érvényét vesztett felderítése alapján beküldte Villers-Bocage-ba a 101/1. SS nehézpáncé- los-század Tigereit és a páncélos-tanhadosztály néhány Panzer IV közepes páncélosát. A gyalogsági támogatás­sal nem rendelkező németek a helységharcban összesen hat Tigert és három Panzer IV-et veszítettek. Magát a brit páncélosélosztagot nem Wittmann verte szét, ha­nem a 101/1. és 2. SS nehézpáncélos-század többi Tigere. Villers-Bocage visszafoglalására csak a német erősítés beérkezte után került sor, újabb helységharc nélkül, mert a britek feladták a települést, és visszavonultak.

Az események főként Wittmann aznapi, Sepp Dietrich SS-tábornoknak tett jelentése nyomán váltak ismertté. Az elmondott fegyvertény ilyenkor szokásos ellenőrzése azért maradt el, mert Dietrich elragadtatottságában rög­vest lediktálta a kitüntetési felterjesztést.

V A Villers-Bocage-nál megsemmisített brit páncélososzlop ron­csai.

A páncélos ász halála

A kitüntetett harckocsizót maga Adolf Hitler kérte meg, hogy a továbbiakban kiképzőként adja át tapasztalatait, és ne vállaljon frontszolgálatot. Wittmann ennek ellené­re is visszatért Normandiába, és július 10-én átvette a 101. SS nehézpáncélos-osztály parancsnokságát.

Augusztus 8-án megkezdődött a brit-kanadai 21. had­seregcsoport Totalize-hadművelete, amely a német vé­delem áttörését és a Falaise irányában való előrenyomu­lást célozta. A 101. SS nehézpáncélos-osztály 3. századát ugyanezen nap reggelén a 12. SS-páncéloshadosztály Waldmüller harccsoportjának rendelték alá. A 17 Pz. IV által kísért Tiger harckocsik 9 óra körül érték el Cintheaux-t, amelyet biztosítaniuk kellett. Wittmann 7 óra körül a 007-es Tigerben a 101/3. SS nehézpáncélos- század után indult, és 11 óra körül átvette a parancsnok­ságot Heurich harckocsijai felett is.

A Caen-Falaise út mentén gyülekező szövetséges harc­kocsik ellen 12 óra 30 percre a 12. SS-páncéloshadosztály egy ellenlökést tervezett. Dél körül szövetséges bombá­zók jelentek meg a légtérben, ezért a németek – elhagyva a vélelmezett célterületet – megindították a műveletet.

Wittmann azonban nehézpáncélosait nem a Waldmüller harccsoport zömével együtt, északkeleti irányban indí­totta meg, hanem a Caen felé vezető NI58-as út mentén északnyugat felé, mivel a távolban szövetséges páncélo­sokat azonosított. így a Tiger-harcalakzat szárnyait nem fedezte senki, a harckocsik kiszolgáltatottak voltak egy esetleges támadással szemben, ráadásul az egyébként mellőzhetetlen felderítés sem volt biztosított.

Az elöl haladó öt Tiger Wittmann vezetésével 12 óra 39 perc körül belesétált a brit és kanadai harckocsik lesál­lásába. A brit 33. páncélosdandár lst Northamptonshire Yeomanry páncélosezrede A századának 3. szakaszában a 12-es toronyszámú Firefly harckocsi északkelet felől 12 óra 40 perc és 12 óra 52 perc között az oldalpáncélzatuk­ra vezetett tűzzel három Tiger E-t lőtt ki mintegy 730- 800 méteres távolságból. A német nehézharckocsikra ugyanekkor keleti irányból is tüzeltek: a kanadai 2. pán­célosdandár 27. The Sherbrooke Fusiliers Regiment páncélosezredének Sherman és Sherman Firefly páncélo­sai a Gaumesnilnél elfoglalt, kiválóan álcázott tüzelőállá­saikból két Tigert lőttek ki.

•••

> Wittmann utolsó bevetése

1944. augusztus 8-án.

V Normancliáhan két SS ne­hézpáncélos-osztályt is bevetet­tek. A képen a 102. SS nehéz­páncélos-osztály 211-es torony­számú Tigere látható menetben, tornya mögött egy 200 literes üzemanyaghordóval. Előtte egy zsákmányolt brit Daimler Dingo páncélgépkocsi halad.

Gyümölcsös

Erdős terület

Gyümölcsös

Waldmüller harccsoport

A kanadai 2. páncélosdandár 27. The Sherbrooke Fusiliers Regiment páncélosezredének Sherman és Sherman Firefly páncélosai

Joe Ekins 12-es toronyszámú Firefly harckocsija

A brit 33. páncélosdandár

1 st Northamptonshire Yeomanry páncélosezrede A század.3.szakasz

Kilőtt Tiger nehézpáncélosok

Wittmann 007-ese 12 óra 48 perc körül felrobbant, és tornya lerepült. A kezelősze­mélyzetnek esélye sem volt a menekülésre, valamennyi katona azonnal hősi halált halt. A harcok után készült légi felvételeken látható Tigerek pozíciói alapján e sorok írója úgy véli, hogy a leginkább elfogadott változattól eltérően Wittmann halálát nem a brit 12-es Firefly irányzólövésze, Joe Ekins közlegény okozta, hanem egy ismeretlen kana­dai a 27. The Sherbrooke Fusiliers Regimentből. Sajnos a kanadai ezred hadinaplója egy szövetséges bombázásban elpusztult, ezért erre egyértelmű bizonyítékot talán so­hasem fogunk találni.

Egy francia helybeli beszámolója alapján sokan úgy vélik, hogy a 007-es Tigerrel egy szövetséges Typhoon vadászbombázó repülőgép motortérbe csapódó rakétája végzett. Ennek ellentmond, hogy a kilőtt 007-ről készített hiteles fényképen a harckocsi lerepült tornyán szinte sértetlen a toronyputtony, amelynek egy motortérbe csapódó rakéta robbanásakor le kellett volna szakadnia, vagy legalábbis erősen összeroncsolódnia.

A fentiek tükrében kijelenthető, hogy Wittmann augusztus 8-án sorozatos hibái és mulasztásai miatt halt hősi halált. Nem kellett volna visszatérnie az arcvonalba, az­nap harckocsiba szállnia, beleavatkoznia a Waldmüller harccsoport vezetési láncába, átvennie Heurichtól a parancsnokságot, osztályparancsnok létére gyenge századnyi Tiger élén bevetésre indulnia, legfőképpen pedig rossz irányban, nyílt terepen, előzetes felderítés és támogató gyalogság nélkül, fedezetlen szárnyakkal egy rosszul megválasz­tott harcalakzat élén előretörnie.

Wittmann kétségtelenül a hadtörténet egyik legkiválóbb harckocsiparancsnoka volt, de mint század-, majd osztályparancsnok Normandiában számos hibát követett el – az utolsó tévedéséért pedig az életével fizetett.

A

PÁNCÉLVADÁSZOK NORMANDIÁBAN

A keleti front tapasztalatai alapján a németek a mozgékony páncéltörő tűzerő érdekében a gyengén védett páncélvadászok mellett egyre inkább a vastagabb páncélzattal és zárt küzdő­térrel rendelkező vadászpáncélosok gyártására tértek át. Ezek legsikerültebb darabja a tűzerő, a mozgékonyság és a védettség erényhármasa alapján a Panther harckocsi alvázán kialakított

Jagdpanther (Vadászpárduc) volt. Eredetileg az önálló páncélvadász-alakulatok súlyponti fegyverének szánták, de az egyre nagyobb harckocsihiány miatt végül páncélososztályokban

is alkalmazták.

V Elhagyott német Jagdpanther vadászpáncélos a nyugatifronton. A harcjárművön még látható az álcázásra használt lomhozat.

Jagdpantherek Normandiában

Az első, Jagdpanther vadászpáncélosokkal felsze­relt, Normandiában be is vetett német alakulat a 654. nehézpáncélvadász-osztály 2. százada volt. A kötelék nem teljesen feltöltött állapotban, 13 helyett csak nyolc Jagdpantherrel 1944. június 27-én érkezett meg a tan­hadosztályhoz. A század a XXXXVII. páncéloshadtest alárendeltségében főleg brit páncélosok ellen harcolt. Július 17-én végre beérkezett az osztály törzse is a 3. századdal és a 2. század hiányzó vadászpáncélosa­ival. Az 1. századnak ekkor még mindig nem voltak harcjárművei. Az osztály július 28-án 21 bevethető Jagdpanthert jelentett.

A 654. nehézpáncélvadász-osztály három Jagdpanthe- re 1944. július 30-án összecsapott a brit 6. gárda- harckocsidandár egyik Churchill nehézpáncélosok­kal felszerelt századával. Két további Churchill-szá- zad érkezett erősítésként, és a találatokat kapott Jagdpanthereket egy domb mögé való visszavonulásra kényszerítették. Az alig kétperces harcérintkezés után a brit 6. gárda-harckocsidandár 11 Churchill elveszítését és két Jagdpanther zsákmányolását jelentette; a német páncélosoknak a lánctalpuk sérült meg, mozgásképte­lenné váltak, és a szorongatott helyzetben lévő keze­lőszemélyzet hátrahagyta őket. A német alakulat 1944 augusztusában összesen 17 vadászpáncélost vesztett, de 23 vissza tudott vonulni a Szajnán túlra.

A Jagdpanthert a halogató harcokban az aktívan, ellen­lökésekkel és ellentámadásokkal védekező német csa­patok eredményesen használták keleten és nyugaton egyaránt. Ám ez sem volt sebezhetetlen harceszköz: a szövetségesek fegyverein kívül la legnagyobb veszélyt a műszaki meghibásodás, az üzemanyaghiány és a von­tatókapacitás elégtelensége jelentette, amely a többi páncéloshoz hasonlóan e típusnál is számos önmeg­semmisítést tett szükségessé.

Páncéloslexikon

Vadászpáncélos: forgótorony nélküli, harckocsi al­vázán kialakított, erősen páncélozott, zárható küz­dőterű, rohamlöveghez hasonló harcjármű, hosszú csövű 7,5-12,8 cm-es löveggel. Feladata az ellensé­ges páncélosok elleni aktív harc és a gyalogság első vonalban való közvetlen támogatása.

1

A Brit Hawker Typhoon vadászbombázók a levegőben. Bár pán­célosok ellen is hatásosak voltak, főleg a német utánszállítás gép-

Vadászbombázók a páncélosok ellen

A normandiai harcok ábrázolásánál soha nem marad­nak el a szövetséges vadászbombázó repülőgépek német járművek elleni alacsonytámadásairól szóló beszámolók. Az amerikai P-47 Thunderbolt és főleg a brit Hawker Typhoon típusok jelentős tűzerejűknek és rakétáiknak köszönhetően elvileg alkalmasak voltak akár német harc­kocsik, rohamlövegek és vadászpáncélosok megsemmisí­tésére is. A csapatok a beosztott összekötő tisztek segítsé­gével a levegőben járőröző vadászbombázókat bármikor hívhatták, ha szükség volt rájuk (a támadó amerikai pán­céloshadosztályok nyitott szárnyait rendszerint ezek fe­dezték a levegőből).

A gyakorlatban azonban közel sem volt egyszerű a pilóták dolga, ahogy a szárnyak alatt rögzített, nem irányított ra­

kéták sem voltak olyan hatékony fegyverek, miként azt sok leírás tanúsítja. A britek egy Normandiában zsákmányolt

jármüveit tizedelték.

Panther harckocsin kísérleti lövészetet hajtottak végre

Harctéri jelentés

„…a páncélosharc Normandiában a bozótos és átszeldelt terepen teljesen más, mint nyílt terepen, vagy ahogy a páncélosok bevetésének egyáltalán végbe kell mennie. Normandia bozótos területén különösen a támadás kedvezőtlen.

Az előnyök, amelyekkel a Panzer V (Panther) lövege vagy optikája révén rendelke­zik, az inváziós arcvonal bozótos terepén a rövid lőtávolság és a kis látótávolság miatt nem érvényesülnek. Az ellenséges páncéltörő ágyúk és a harckocsik, amelyek a bozótosban és mélyedésekben, a települések szélén jól álcázva állnak, legtöbb­ször egyáltalán nem vagy csak túl későn, igen kis távolságból észlelhetők: ezáltal az ellenséges páncéltörő ágyúknak és harckocsiknak egész könnyű a Panzer V-öt kilőni és harcképtelenné tenni.

A Panzerkampfwagen V tisztán járműtechnikai, fegyverzettechnikai és gépészeti szempontból- kiválóan bevált, jóllehet nagyon kevés és elégtelen műszaki kiszol­gálást lehetett csak vele végrehajtani. Igen kedvezőtlenül hat az éjszaka izzó vagy lángoló kipufogó (befedése feltétlenül szükséges).

Tartalékban álló páncélozott részekkel ellenlökéseket vezetni ismételten nem bi­zonyult célravezetőnek. Okok: áttekinthetetlen bozótos terep; túlerőben lévő ellen­séges tüzérség; gyorsan előrevont, lesállásban, bozót és mélyedés mögött, telepü­lések szegélyén álló páncéltörő ágyúk és harckocsik, amelyek az ellenlökést közel engedik, és a páncélozott részeket közvetlen közelről lövik ki. Az ellenséges harc­kocsik harcmódja: a nyílt terep elkerülése, völgyeken, mélyedéseken, szurdokokon keresztüli settenkedés; álcázott, jó tüzelőállások a települések szélén, a bozótban, lejtők mögött és a szárnyakon; tüzelés távolra, a köd jelentős alkalmazása?

Arnold Jürgensen SS-Sturmbannführer, a 12/1. SS-páncélososztály parancsnokának 1944. augusztus elején kelt jelentéséből

Typhoonokról indított rakétákkal. A mintegy 760-915 méteres magasságból megkezdett támadások során ösz- szesen 64 rakétát lőttek ki, de ezek közül mindössze há­rom találta el a jól látható, mozdulatlan német harckocsit. A rakéták közül egy a motortérbe csapódott, és felgyúj­totta áz üzemanyagot, a másik az oldalpáncélzatot átütve a harckocsitestben robbant, a harmadik azonban csak a lövegcsövet találta el.

A rakéták pontatlansága ellenére a szövetséges pilóták tö­megesen jelentették a kilőtt német páncélosokat. Például a németek Moratinnél indított ellencsapása során, 1944. augusztus 7-10. között a brit vadászbombázók 140, az amerikaiak 112 kilőtt páncélosról számoltak be.

A németek azonban ugyanekkor, ugyanott csak 177 pán­célost vetettek be, amelyből 46 veszett oda – és ebből is csak kilenccel végzett repülőgép.

A brit-kanadai szektorban a szövetséges repülőgépek a német páncélosokra vonatkoztatott veszteségeknek alig hat százalékát okozták, a harcokban mindösszesen kb. 100 német páncélost lőttek ki vadászbombázók. Beveté­sük inkább az utánpótlást szállító tehergépkocsik és a felül nyitott lövészpáncélosok ellen volt igen hatékony – szinte sikerült megakadályozniuk a nappali gépjárműforgalmat.

V Amerikai katonák egy elhagyott német Panther harckocsi mellett beszélgetnek. Noha Pantherből sokkal több volt Normandiában, a szövetségesek mégis a kevés Tigertöl tartottak jobban.

Lassan növekvő szövetséges tűzerő

Az M4 Sherman harckocsi 7,5 cm-es lövegű változata már az 1943-as olaszországi harcokban sem bizonyult megfelelőnek a vastagabban páncélozott német harcko­csik és vadászpáncélosok ellen. A nagyobb tűzerejű 7,6 cm-es ágyúval felszerelt első M4-változatok már 1944 áprilisában megérkeztek Nagy-Britanniába, de csak 1944. július végén, a Kobra-hadműveletben vetették be őket először. 1944 augusztusában csak két páncé­loshadosztály rendelkezett ezzel a típussal, ami a teljes harckocsiállomány 10 százalékát tette ki, és ugyanezen arány az ardenneki csata idején sem volt magasabb 27 százaléknál.

Az európai háború végén már a hadosztályok páncélos­állományának több mint fele 7,6 cm-es M4 harckocsikból állt. A két űrméretet vegyesen használták, azonban még a 7,6 cm-es löveg sem volt kellően hatékony a nehezebb ellenséges típusok homlokpáncélzata ellen.

V Az amerikai M26 nehézharckocsit megkésett válaszként vetet­ték he Nyugat-Európában 1945februárjától, de jelentősebb harco­kat nem vívott. A típus a koreai háborúban is harcolt (képünkön), immár közepes harckocsiként.

Az M26 Pershing kifejlesztése…

A német Panther és Tiger harckocsik tűzerőfölénye mi­att 1943-tól az amerikai csapattisztek követelni kezdték egy hasonló amerikai típus csapatszolgálatba állítását. A mérnökök ekkor felhagytak a meglévő tervek átdolgo­zásával, és egy teljesen új elképzeléssel álltak elő, amely az M26 Pershing harckocsiban öltött testet. A páncélos légvédelmi ágyúból átalakított, 9 cm-es löveget kapott, amely lövedékének torkolati sebessége ugyan elmaradt a Panther és a Tiger hasonló értékétől, de így is rendkí­vül jó páncéltörő képességet eredményezett.

George Patton tábornok, az európai hadszíntér legma­gasabb rendfokozatú páncélos tisztje azonban nem tá­mogatta a nehézharckocsi rendszeresítését, mert ezzel szerinte kapacitást vontak volna el a sokkal gyorsabb és kisebb fogyasztású M4-től, amelyet a páncéloshadosz­tályok ideális fegyverének tartott. Meggyőződése szerint az M4-eseknek nem kellett harcba bocsátkozniuk az el­lenség páncélosaival, csak ezeket megkerülve előretörni a védelem mélységében.

…és harctéri szereplése

Az M26 Pershing harckocsik első bevetéseire 1945. febru­ár végén került sor. Ekkor 10-10 nehézpáncélost harctéri körülmények között való tesztelés céljából az amerikai 3. és 9. páncéloshadosztályba osztottak be. A 9. páncé­loshadosztály egyik harckocsiszázadát 1945. február 27- én Elsdorfban egy M26 is támogatta, amely 900 méterről megsemmisített két Panzer IV-et, és toronytalálattal tett harcképtelenné egy Tigert.

1945. március 7-én, a Remagennél még álló utolsó Rajna- hídig való előretörésnél ott voltak az M26 Pershing harc­kocsik is: a híd elérésével megbízott harccsoport élén egy M26 Pershing harckocsiszakasz haladt.

Az amerikai nehézharckocsi korszerű és hatékony tí­pusnak bizonyult, de megnövelt páncélvédettsége elle­nére sem volt sebezhetetlen a német lövegekkel szem­ben: 1945 márciusának első hetében a német 93. önálló nehézpáncélvadász-század egyik Nashorn páncélvadásza Kölntől északra, Niehl körzetében 500 méterről kilőtt egy M26-ost.

V Az M4 harckocsit nem páncélosütközetek megnyerésére, ha­nem inkább „lovassági”feladatokra tervezték.

A Pershinget az amerikai mérnökök már a háború során továbbfejlesztették. 1945 márciusában a 3. páncéloshad­osztály javító-karbantartó zászlóaljánál végrehajtották a megnövelt csőhosszúságú, 9 cm-es löveggel ellátott kí­sérleti M26A1E2 Super Pershing harckocsi lövészetét. A löveg másfél mérföld távolságból hosszában teljesen átlőtt egy célként kitett Jagdpanzer IV vadászpáncélost, ami rendkívüli teljesítménynek számított. 1945 májusában összesen 105 M26 volt Euró­pában, és egy darabot a szovjeteknek is szállí­tottak. 4

á

törő ágyú volt.

A brit 17 fontos ágyú

A brit, kanadai és lengyel páncéloscsapatok is főleg M4

Sherman változatokat használtak. A legnagyobb tűzerejű Sherman az angolok által átépített Firefly volt, amely 17 fontos (7,6 cm-es) hosszú csövű ágyút kapott. Az első kí­sérletek 1943 decemberében zajlottak. Ez a löveg át tudta ütni a legtöbb német típus homlokpáncélzatát 500-800 méter távolságból. Eredetileg minden egyes szakaszba be akartak osztani egy Firefly páncélost (a szakasz négy harckocsiból állt), de ezt az arányt nem sikerült vala­mennyi alakulatnál biztosítani.

A Firefly változat már a D-napon, 1944. június 6-án be­vetésre került. Ez a harckocsi volt sokáig az egyetlen szö­vetséges harcjármű, amely a siker reményében vehette fel a harcot akár a német Panther és Tiger páncélossal is. Ugyanakkor nem tudtak akkorra mennyiséget csapatszol­gálatba állítani a típusból, mint eredetileg tervezték.

A hatékony 17 fontos löveggel felszerelt Challenger harc­

kocsit a Cromwell meghosszabbított alvázán alakították ki. A Cromwellnek ezen kívül volt 9,5 cm-es tarackkal, illetve 7,5 cm-es ágyúval felszerelt tűztámogató változata is. A 9,5 cm-es tarackkal rendelkező Centaur IV változa­tot a brit tengerészgyalogság használta. w

A Egy amerikai páncélvadász-zászlóalj M10 pán­célvadásza a normandiai tereppel birkózik.

Pool törzsőrmester, az amerikai páncélos ász

A 3. páncéloshadosztály 32. páncélosezredének I. szá­zadában szolgált Lafayette G. Pool törzsőrmester, aki kezelőivel együtt összesen 258 német gépjárművet lőtt ki 83 ütközetnap alatt Franciaországban, Belgiumban és német területen (ezek közül 12 volt harckocsi).

A harcok során Pool három saját páncélost veszített el, harmadik harckocsiját 1944. szeptember 19-én a németországi Stolberg mellett lőtték ki. Ekkor sú­lyosan megsebesült, és az egyik lábát is elveszítette. A hadszíntéren tanúsított bátorságáért kétszer ter­jesztették fel a Kongresszusi Becsületrendre, de nem kaphatta meg, mivel a harckocsit kollektív fegyvernek nyilvánították (ettől függetlenül számos kitüntetést kapott). A törzsőrmester a háború után visszatért a seregbe: 1948-tól 1960-ig ismét katonai szolgálatot teljesített. Lafayette G. Pool, az európai hadszíntér ve­terán harckocsizó tisztje 1990. június 1-jén hunyt el a texasi Killeenben.

A A britek a bevált 17fontos páncéltörő ágyújukat a Sherman harc­kocsiba is beszerelték. Az így kialakított Firefly-okból elvben szaka­szonként egyet rendszeresítettek.

Új páncélvadászok

Az amerikai páncélvadászok zömét az olaszországi és nyu­gat-európai harcokban a 7,6 cm-es lövegű M10 és M18 tí­pus tette ki. Az előbbi még a Shermanre, de az M18 már gyorsabb, torziós felfüggesztést alkalmazó alvázra épült, felül nyitott toronnyal. 1944 szeptemberében megjelent az M36, amely a Pershing harckocsi 9 cm-es ágyúját kapta. A tornyot az MIO-esek vagy az M4A2 és M4A3 harckocsik alvázára szerelték.

Az M36 ugyan sokkal hatékonyabb volt, mint az M10, ám nem volt tökéletes megoldás. A 9 cm-es ágyúja még a kor­szerűsített lőszerrel sem ütötte át a Panther homlokpáncél­zatát 410 m-nél távolabbról. A tömegnövekedés elkerülése miatt a harcjármű tornya nyitott maradt, kiszolgáltatva a kezelőket a tüzérségi tűznek és a német mesterlövészeknek. Az M 10-hez hasonlóan az M36 seM kapott a löveggel pár- huzamosított vagy homlokgéppuskát. A torony végében el- helyezett légvédelmi géppuskának a kezelők kevés hasznát látták, ezért sok páncélosban átszerelték a torony elejére, hogy a gyalogság ellen alkalmazhassák.

A páncélvadászok főleg lesállásból, oldalról támadtak. Csak az amerikai 3. hadsereg páncélvadász-zászlóaljai 686 harc­kocsi és 239 rohamlöveg kilövését jelentették a nyugat-euró­pai harcokban. Az okozott és elszenvedett veszteség aránya alapján jobban teljesítettek, mint az amerikai harckocsik.

A britek kiváló 17 fontos lövegűk felhasználásával saját páncélvadászokat alakítottak ki: az MIO-ből az Achillest, a Valentiné IX és X harckocsi alvázán pedig az Archert. Utóbbi 900 méteres távolságból képes volt átütni a 90 mm- es páncéllemezt. *

8c

Jagdtigerek a nyugati fronton

A Tiger nehézpáncélosok alvázának felhasználásával készült konstruk- A a Jagdtiger vadászpáncélos 12,8 cm-es lövege óri- ciók közül a 12,8 cm-es ágyúval felszerelt Jagdtiger vadászpáncélosok ási tűzerőt jelentett, de csekély mozgékonysága miatt kerültek ki utolsóként a csapatokhoz. A típussal összesen két alakula- a harcjármű inkább csak cammogó erőd volt. tót szereltek fel, az önálló 653. és az 512. nehéz páncélvadász-osztályt.

A vadászpáncélos mozgékonysága elégtelen, tűzereje viszont elsöprő volt. Más kérdés, hogy az akár 3500 méterről is megsemmisítő hatású

12,8 cm-es löveget a közép-európai hadszíntéren csak elvétve lehetett 1945. április 10-én még 39 Jagdtiger (Va- teljesen kihasználni. Ugyanakkor ez a löveg volt az egyetlen, német dásztigris) volt a nyugati fronton, ebből páncélosba épített fegyver, amely osztott lőszerrel tüzelt – az egységes 24 bevethető állapotban.

lőszer túl nehéz lett volna még a Jagdtigerben dolgozó két töltőlövész-

nek is. >

A Jagdtiger alkalmazása

Az 1944. december 31-én megindított Nordwind- hadműveletben a XIII. SS-hadtest a 653. nehéz páncél- vadász-osztály rendelkezésre álló három Jagdtigerét, mint „Königstiger” páncélos-harccsoportot, a 17. SS pán­célgránátos hadosztály alárendeltségébe utalta. Az osz­tály 1945. január 4-én az alábbi feladatot kapta: „A 653. nehézpáncélvadász-osztály szemrevételezzen állásokat egy páncéltörő arcvonal kiépítéséhez Moronviller-Fme térségében. Az osztály biztosítsa, hogy január 4-én sötéte­déstől a Rimling körzetéből és Grofírederchingtől északra [induló] ellenséges harckocsitámadást szét tudja verni. Gyalogsági fedezetként a 17. SS-utászzászlóalj egy szaka­sza az osztály alárendeltségébe lép.”

Január 5-én a Jagdtigereket ismét egy zsákmányolt Sherman harckocsi vezette Rimling felé. A vadászpáncé­losokat páncélos utászok kísérték. A német páncélosok a település előtti lejtő mögött tüzelőállásokat foglaltak el, ám nem vették észre, hogy az amerikai 776. páncélva­dász-zászlóalj egyik M36-osa az oldalukba került. A pán­célvadász egyetlen lövést adott le mintegy 820 méterről. A gránát átütötte a 134-es jelzésű Jagdtiger oldalpáncél­zatát, és belső robbanást okozott, amely szétvetette a va­dászpáncélost. Ez volt az első, dokumentáltan harcban megsemmisített Jagdtiger. Ezután az M36 harcképtelenné tette a zsákmányolt Shermant is, majd az utászokat lőtte repeszgránátokkal. A német harccsoport hamarosan visz- szavonult előnytelen állásából.

A Jagdtigerek jelentős veszteségeket okozhattak a szövet­séges páncélosoknak akár 3500-4000 méteres távolságról is, de gyenge mozgékonyságuk miatt nehezen tudtak ki­térni a tüzérség vagy a vadászbömbázók válaszcsapásai elől. Sokkal inkább voltak lassan cammogó páncéltörő ágyús bunkerek, mint lendületesen harcoló vadászpáncé­losok. Szerepük a harcokban nem volt jelentős, de keze­lőik sem kedvelték őket (különösen azok a katonák nem, akik korábban Tiger harckocsikon szolgáltak). A végleges veszteségeknek csupán 25-30 százaléka keletkezett harc közben, a többi harcjárművet sorsára hagyták, vagy saját kezelői robbantották fel őket.

< A Jagdtigerek legtöbbjét saját kezelőik robbantották fel, hogy a páncélos ne kerülhessen épségben a szövetségesek kezére.

8E

PÁNCÉLOSOK

BERLIN OSTROMÁBAN

A Vörös Hadsereg páncéloscsapatai 1944-re már túlléptek a honvédő háború első szakaszát jellem­ző, a hatékony harcot ellehetetlenítő problémá- r •

kon. A kezdeti vereségek után sikerült megtörni a Wehrmachtot, német földre szorították vissza az ellenséget, és a berlini ostromművelet végrehajtása már egy korszerű haditechnikával rendelkező, ta­pasztalt páncélos fegyvernemre hárult.

I

Elkeseredett heiységharcok

A berlini támadó hadművelet végrehajtására a Vörös Hadsereg há­rom frontban összesen 6250 harckocsit és önjáró löveget vont ösz- sze. A Wehrmacht ezzel a hatalmas csoportosítással szemben 1519 harckocsival, vadászpáncélossal és rohamlöveggel rendelkezett.

1945. április 16-án megindult a támadás. Az 1. Belorusz Front pa­rancsnoka, Zsukov marsall, látván a lövészgyalogság küszködé­sét, a védelem harcászati mélységének teljes áttörésére bevetette a későbbre tartogatott két teljes gárda-harckocsihadseregét. Ezek támadása azonban elakadt. A szovjet páncélosok megpróbáltak átgázolni a településeken kialakított védőállásokon, miközben a német páncélelhárító tűzrendszer számos szovjet harckocsit és önjáró löveget megsemmisített: német részjelentések szerint április 16-án 150, 17-én 167, 18-án 157, 19-én pedig 226 szovjet páncélos harcjármű került veszteséglistára. Az áttörést erőltető 1. Belorusz Front négy nap alatt végül 743 harckocsiját és önjáró lövegét, állományának csaknem egynegyedét veszítette el.

Április 21-én a 3. csapásmérő hadsereg, a 47. hadsereg, a 8. gár­dahadsereg, valamint az 1. és a 2. gárda-harckocsihadsereg erői behatoltak Berlin elővárosaiba, és ezzel megkezdődött a Har­madik Birodalom központjáért vívott elkeseredett helységharc. A mintegy 92 ezer fős védőseregnek ekkor már alig 50-60 be­vethető páncélosa volt. A német főváros védelméhez tartozott a helyhez kötött Berlin páncélosszázad 10 Panther és 12 Panzer IV mozgásképtelen, beásott harckocsival vagy betonalapra helye­zett harckocsitoronnyal, illetve egy kísérleti páncélvadászosztály is, amelyben átalakított Sd.Kfz. 301 harcjárműveket használ­tak. A lánctalpas alvázakra hat darab páncélrémet szereltek, és könnyűpáncélvadászként szándékoztak alkalmazni őket – noha í hatékonyságuk erősen kérdéses volt.

86

A A szovjet ISZ-2 nehézharckocsik is kivették részüket

Berlin ostromából. A képen látható páncélos tornyának

oldalára a légvédelmi nehézgéppuskát málházták fel.

A seelow-i magaslatok’ körzetében állomá­sozott a Berlin nevű szükségpáncélvonat, amely ot mozgásképtelen, pőrekocsikra ra­kott Panther harckocsiból állt. A szerelvény a harcokban összesen 56 szovjet páncélost lőtt ki vasúti töltésekről és hidak közeléből.

A vonatot később a szovjet tüzérség és a csa-

%

tarepülőgépek súlyosan megrongálták, ezért fel kellett robbantani.

Néhány Tiger E is harcolt Berlinben a Müncheberg páncéloshadosztályban. Az utolsó Tiger nehézpáncélost csupán néhány száz méterre a Brandenburgi kaputól adták fel kezelői.

Harc a páncélromboló gyalogság ellen

A szovjet harckocsiknak és önjáró lövegeknek a sűrűbben beépített területeken a Panzerfausttal és Panzerschreckkel felszerelt gyalogság ellen fokozott védelemre volt szüksé­gük. Ezt egyrészt a kísérő deszantlövészek tűzereje, más­részt a kezdetleges, de hatásos „kötényezés” biztosította. Utóbbi olyan fémrácsozat felszerelését jelentette, amely a páncéltörő rakéták kumulatív hatású harci fejének ak­tiválódását még a főpáncélzat elérése előtt kiváltotta. Ezt a rácsozatot kezdetben a csapatok javító-karbantartó alegységei rögtönözték sodronyos vaságyakból és egyéb fémhulladékból, de 1945 márciusában már a hátország­ból pótlásként érkező páncélosok egy részére gyárilag is rászerelték.

A „fausztnyikok” ellen, ahogy a szovjetek az ellenséges páncélromboló gyalogságot nevezték, a nehézharckocsik és nehéz önjáró lövegek leghatásosabb fegyvere a 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuska volt. Ezért a harcko­csik zömét 1945 elejétől a lehető leggyorsabban felsze­relték ilyen fegyverekkel (érdekesség, hogy a legtöbb ISZU-152-n már 1944-ben is rajta volt). 1945 márciusá­ban megoldották a fegyver zárt toronyból való távirány- zását is – a berlini harcokban több így felszerelt ISZ-2 is harcolt.

V Egy kísérődnek használt, megsemmisített Panther harckocsi­torony Berlinben.

Szovjet harci alakzat

A városokban a harckocsik által „tisztogatásra” alkalma­zott leggyakoribb harcalakzat az úgynevezett „fenyőfa” volt. Két páncélos lezárt búvónyílásokkal, lépcsőzetesen nyomult előre; a bal oldalon, elöl haladó harckocsi fedez­te az utca jobb oldalát, míg a jobb oldalon, kissé lemarad­va mozgó másik harckocsi pedig a bal oldalát. E két harc­jármű térközében, de bizonyos távolságra lemaradva egy harmadik harckocsi is előrenyomult, amely az alakzat előtt felbukkanó célokra nyitott tüzet. E harmadik pán­célos parancsnoka volt a felelős a célmeghatározásért, valamint – nehézpáncélos esetén – alegysége légvédel­mi nehézgéppuskával való tűztámogatásáért. Azonban a légvédelmi nehézgéppuska sokszor beleakadt a városi villamos- és egyéb elektromos vezetékekbe, ezért több harckocsi személyzete inkább leszerelte a fegyvert.

A szovjetek a harckocsiszázadokat általában egy lövész­szakasszal támogatták, az épületharcokban bevetett kü­lönleges rohamcsoportok állományába pedig sokszor két-három közepes és egy-két nehézpáncélost is beosz­tottak.

A Lengyel T-34/85 harckocsi Berlinben (jól látható a nemzeti jel­kép a torony oldalán). Az 1. lengyel hadsereg jelentős mennyiségű szó vjet páncélost kapott. w

< Az ISZ-2 nehézharckocsi alvázán kialakított önjáró lövegek nagy tűzerővel támogatták a lövészcsapatokat Berlin utcáin is. A képen egy 1SZU-122 látható.

Páncélöklök és páncélrémek

A szovjet nehézharckocsi-alakulatok súlyos árat fizet­tek Berlin bevételéért. Például a 7. gárda-nehézharc- kocsidandár 1945. április 16. és május 2. között 131 ha­lottat és 266 sebesültet veszített: a német páncélosok és tüzérség tüzétől 28 ISZ-2 semmisült meg, 11 pedig Panzerfaust találata következtében égett ki. További 28 nehézharckocsit ugyancsak kilőttek, de ezeket ké­sőbb meg lehetett javítani. A dandár ugyanezen idő alatt egyebek mellett 35 harckocsi és rohamlöveg, 27 tá­bori ágyú, 17 erődítmény megsemmisítését jelentette.

A berlini utcai harcokban egyes források szerint 20 ezer szovjet katona esett el, és a Vörös Hadsereg több mint 800 harckocsit és önjáró löveget veszített. Ebből 62 páncélost az oroszlánként küzdő francia SS-önkénte- sek lőttek ki páncélököllel és páncélrémmel. A szovje­tek összesített páncélosvesztesége (a városhatáron kí­vül és a főváros területén együttesen) 2156 harcjármű volt az ostromműveletben. A szovjetek szerint a pán­célöklökön kívül a számtalan német nehéz légvédelmi ágyú okozta a páncélosveszteségek javát.

A szovjet csapatok a berlini hadműveletben végérvé­nyesen legyőzték a Wehrmachtot, elfoglalták a német fővárost, és felvették a kapcsolatot a nyugati szövetsé­ges csapatokkal.

Harctéri jelentés

1945. 04. 18.

A bukowi úton állásban, várva az orosz harckocsiéket Berlin felé. Tizenkét orosz harckocsi kilövése saját kocsink által. Az osztály 10 kocsija összesen 64 orosz páncélost lőtt ki.

1945. 04. 19.

Az oroszok áttörése a műhely századunkig, bekerítés. Két ott lévő páncélost azonnal kijavítottak. Az első áttörési kí­sérletnél egy páncélost kilőttek. A második áttörési kísér­letnél saját kocsink két orosz harckocsit lőtt ki. A műhely­századdal együtt Berlin irányába átverekedtük magunkat. Berlin előtt további két orosz páncélost lőttünk ki.

1945. 04. 24.

Az oroszok a gyűrűt Berlin körül bezárták. Az osztályunk megmaradt harckocsijait szétosztják Berlinben. Első be­vetésünk Berlinben a Mecklenburgi utcán négy páncélos kilövésével.

1945. 05. 01.

Újabb öt orosz páncélos kilőve a Halensee pályaudvarnál. Ez volt az utolsó páncélos-harcérintkezés, eddig harcko­csink 28 orosz páncélost lőtt ki.

1945. 05. 02.

Kitörési kísérlet Berlinből osztályunk utolsó két harcko­csijával nyugati irányban. A mi kocsinkban Lippert a pa­rancsnok, a másikban a Lovagkeresíttel kitüntetett Schafer a 3. századtól. A súlyos harcok egész nap tartottak a nagy túlerő ellen, nagyon nagy veszteségekkel járművekben, gyalogságban és civilekben a mi oldalunkon, valamint a két harckocsi által igen jelentős veszteségek páncélozott szállító járművekben és gyalogságban az orosz oldalon. A megismételt áttörési kísérletnél Schafer harckocsijában telitalálat (két fő halott, a többi súlyos sebesült). Továb­bi kitörési kísérletek nem lehetségesek. Osztályunk utolsó harckocsijának, a sajátunknak szétrombolása.

Lothar Tiby SS-Sturmmann, az 503/1. SS nehézpáncélos- század egyik Tiger B nehézharckocsi-vezetőjének naplófeljegyzései

89

r

PÁNCÉLOSOK

A CSENDES’OCEANI HADSZÍNTÉRÉN

Japán harckocsicsapatai kivették részüket a csendes-óceáni hódításokból, tűzerejűk nélkü­lözhetetlen volt. A későbbi fejlesztés azonban megrekedt vagy elkésett, így a szövetségesek később nem csak mennyiségi, de minőségi fölénybe is kerültek. Japán páncélosai 1942-től alá­rendelt szerepet játszottak, legtöbbször csak bunkerként beásva várták sorsuk beteljesülését.

Páncélosok Kínában és Mandzsúriában

1937 nyarán a japán birodalmi haderő Mandzsúriából behatolt Kínába. A japán hadosztályokat az 1. és a 2. harckocsizászlóalj 78 közepes 89-es és 41 darab 94- es kisharckocsival támogatta, ezen felül az önálló vegyesdandárnak is volt két harckocsizászlóalja. A gyalogságot és a lovasságot támogató páncélosok csupán gyenge ellenállásba ütköztek, és önállóan is mélyebben nyomulhattak előre.

A Vörös Hadsereg páncélosaival való első konfrontáció azonban kijózanító ta­pasztalatokat eredményezett. A japánok két harckocsi- és két gyalogezrede 1939. július 2-án áttörte a szovjet 9. páncélgépkocsi-dandár védelmét a Halhin- gol folyó menti Bain-cagan hegy mellett. A négynapos ütközetben a japán harc­kocsikat a nagyobb lőtávolságú szovjet 4,5 cm-es harckocsi- és páncéltörő ágyúk

A szovjetekkel szembeni 1939- es kudarc után a japánok hoz­zákezdtek egy saját 4,7 cm-es harckocsiágyú kifejlesztéséhez. A löveg 1942-től az új tornyú 97-es Csi-Ha közepes harcko­csi fő fegyverzete lett, ám ad­digra a típus már korszerűt­lenné vált.

megtizedelték. Japán 42 páncélost veszített, miközben az 1. harckocsicsoport 32 BT harckocsi és 35 páncélgépkocsi kilövését jelentette. A szovjetekkel szembeni kudarc miatt Japán ebben a térségben nem is erőltette tovább a terjeszkedést.

1941 decemberéig a japánok több mint egy tucat új harckocsiezre­det állítottak fel a gyalogság támogatására. A tíz legkorszerűbb gyalog­hadosztályuknak egyenként kilenc 95-ös Ha-Go könnyűharckocsija volt, a gyalogezredek 94-es kisharckocsikat használtak a felderítő lovas-

A Felsorakoztatott japán 95-ös Ha-Go köny- ’ nyüharckocsik, valószínűleg amerikai zsákmány­ként.

V Kilőtt japán 97-es Csi-Ha közepes harckocsi a dzsungelban. A szövetséges páncélosokkal szem­ben a típus harcértéke elégtelennek bizonyult.

<

ság helyett.

A britek, akik csak páncélgépkocsikat állomásoztattak a térségben, a Szingapúr környéki terepen kizárták a harckocsik alkalmazásának le­hetőségét. A japánok másként gondolták, amikor 1941. december 8-án partra szálltak a Maláj-félsziget északi részén. Jamasita tábornok 25. hadserege összesen 211 páncélost vetett be. Az 1. harckocsiezred 40 da­rab 97-es Csi-Ha közepes és egy tucat 95-ös Ha-Go könnyűharckocsival december 11-én áttörte a britek Jitra-vonalát, majd a 6. harckocsiezred 1942. január 7-én Szingapúrtól északra átjutott a Síim folyó védelmén. Szingapúr végül február 15-én esett el, részben a japán harckocsiknak köszönhetően.

A Fülöp-szigeteket elfoglaló japánok a 4. és a 7. harckocsiezredet ve­tették be. A csendes-óceáni térség első páncélosütközete 1941. decem­ber 22-én zajlott le Damortis közelében, amikor a 4. harckocsiezred 95-ös Ha-Go könnyűharckocsijai lesállásból támadtak az amerikai 192. harckocsizászlóalj M3 könnyűharckocsijaira. A Ha-Go páncélosok el­avult, rövid csövű 5,7 cm-es ágyúi azonban nem ütötték át az M3 pán­célzatát. 1

Jóvátehetetlen mulasztások*

Amíg a vereségeikből tanuló szövetségesek páncélosaikat is fejlesztet­ték, Japán ezután nehézipari kapacitását főleg a hadihajók és repülőgé­pek előállítására használta. A felkelő nap országa a háború alatt összesen 5495 páncélost gyártott: ebből 1599 darab 95-ös Ha-Go könnyű-, 530 pedig 97-es Csi-Ha közepes harckocsi volt, valamint készült további 930 darab ennek korszerűsített tornyú, 4,7 cm-es lövegű változatából is. Japán 1942 után a németektől várta a korszerű technológiát. 1943-ban vásároltak egy 5 cm-es és egy 7,5 cm-es lövegű Panzer Ill-at, de mire ezek eljutottak keletre, már korszerűtlennek számítottak. A németek eladtak a szigetországnak egy Panther és egy Tiger harckocsit is, de 1944-ben a szövetségesek tengeri fölénye miatt ezeket már nem tudták leszállítani. w

Naplemente a Távol-Keleten

Az amerikai tengerészgyalogság minden hadosztálya 1944-ig kapott egy saját harckocsizászlóaljat. Kezdetben ezekben 67 darab M3 könnyűharckocsi volt, majd foko­zatosan áttértek az M4 típusra. Az M4A2 változatot azért választották, mert dízel üzemanyaga csereszabatos volt a partraszállító hajókéval.

Az amerikai M4 Sherman harckocsik nagy fenyegetést je­lentettek a japán gyalogságnak, mivel egészen 1944 nya­ráig, az új 4,7 cm-es páncéltörő ágyú jelentősebb elter­jedéséig a császári csapatok nem rendelkeztek megfelelő

X w rX’

közöttük, miközben a tengerészgyalogosok átlagos telje- •* sítményű 3,7 cm-es páncéltörő ágyúi könnyedén kilőtték a japán harckocsikat.

1943 decemberében a Tarawa-korallzátonyon vívott harcokban a japánok csak 95-ös’könnyűharckocsikat ve­tettek be, egy kivételével mindet beásva. Az amerikaiak egymás után semmisítették meg őket, de egyre inkább szükségét látták a lángszórós harckocsiknak is – ugyanis a japán bunkerokat sokszor vasbetonból építették, amit a harckocsiágyúk nem lőttek keresztül. Az Ivó Dzsima elle-

páncélelhárító képességgel. A 95-ös könnyű- és a 97-es közepes harckocsik lövege az M4 Sherman ellen hatás­talan volt, ezért a legtöbb páncélost főleg beásva alkal­mazták, hogy védjék gyengébben páncélozott részeiket. A gyalogságnak megfelelő páncéltörő fegyvere nem volt, ezért a katonák öngyilkosságnak is beillő közeltámadá- sokat hajtottak végre a páncélosok ellen kötegelt kézi­gránátokkal és tapadóaknákkal. Az amerikai harckocsik géppuska- és kartácstüze azonban véres rendet vágott

ni offenzívában az amerikai 3., 4. és 5. tengerészgyalogos harckocsizászlóaljak egyenként 67 M4A2 páncélost kap­tak, amelyek közül kilenc-kilenc lángszórós volt. A japán bunkerok ellen először harckocsiágyú-tüzet és kötegelt kézigránátokat vetettek be, majd következtek a láng­szórós harckocsik. Az igen jelentős, közel 50 százalékos amerikai harckocsiveszteségek döntő többségét nem az ellenséges páncélosok vagy páncéltörő fegyverek, hanem aknák okozták. w

A Amerikai tengerészgyalogosok megsemmisített japán 95-ös Ha- Go könnyüharckocsikat szemlélnek. Az elesett kezelők összeégett holtteste a páncélos körül látható.

> Amerikai tengerészgyalogos pózol a 4. tengerészgyalogos harckocsizászlóalj Killer (Gyilkos) nevű M4A2 harckocsija előtt, 1944 márciusában, Roi-Namur szigetén. Az amerikai harckocsit lécekkel fedték be a japán tapadóaknák ellen, motorterén egy ja­pán 94-es típusú kisharckocsi látható.

„Az ellenség ereje a harckocsikban van. Nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai erők elleni általános küzdel­münk lényege az M3 és M4páncélosok elleni harc”

Usidzsima Micuru tábornok, a 32. hadsereg parancsnoka Okinaván

Harckocsik a Fülöp-szigeteken

A japánok Luzonon állomásoztatták 2. harckocsihad­osztályukat, a szomszédos Leytén pedig két harckocsi­századuk volt. A támadó amerikaiak több mint 500 pán­célossal érkeztek. Leytén a bazookák gyorsan végeztek a japán harckocsikkal. Luzonon Jamasita tábornok az ame­rikaiak 1944. decemberi partraszállása után úgy döntött, hogy a 2. harckocsihadosztály erőit megerődített falvak­hoz osztja szét, azzal a reménnyel, hogy a beásott harc­kocsik lassítani tudják az amerikai előrenyomulást addig, amíg erői zöme észak felé visszavonul. A japán harcko­csik legtöbbje korszerűsített 97-es Csi-Ha volt 4,7 cm- es hosszú csövű ágyúval, ám még ezek is csak az M4A2 oldal- és farpáncélzata ellen voltak veszélyesek. A japán páncélosokat erősen álcázva, váltóállásokat is kijelölve ásták be. A legkisebb csoport kilenc, a legnagyobb 52 harckocsiból állt. A 2. harckocsihadosztályt végül 1945. március 5-éig megsemmisítették, az egység összesen 203 Csi-Ha, 19 Ha-Go harckocsit és két önjáró tarackot ve­szített.

A Fülöp-szigeteki kudarc után a japánok legtöbb páncé­losukat visszavonták az anyaország védelmére. Összesen 2970 harckocsit sorakoztattak fel két hadosztályban, hat dandárban és számos kisebb alakulatban. Az amerikaiak az 1945 novemberére időzített invázióban három saját páncéloshadosztály és több tucat önálló harckocsizászlóalj alkalmazásával számoltak – az atombombák ledobása mindezt azonban már fölöslegessé tette.

PÁNCÉLOSOK HÁBORÚJA

Az 1939 és 1945 között lezajlott fegyveres konfliktus a páncélosok háborúja volt: a hadviselő

felek csaknem mindegyike alkalmazott saját gyártású, vásárolt vagy zsákmányolt páncélozott

harcjármúveket.

A páncélos fegyvernem alkalmazását illetően a második világháború kirobbanásakor már jelentős elméleti tudás állt rendelkezésre, de a harctéri tapasztalatok 1945-re fontos változásokat eredményeztek. A harckocsiról be­bizonyosodott, hogy önmagában még a keleti front ha­talmas síkságain sem lehet a győzelem biztos záloga, ám hiányában már a hegyvidéken sem képzelhető el a haté­kony szárazföldi hadviselés.

A háború kezdetén a különböző feladatok miatt sokféle kis-, könnyű-, közepes és nehézpáncélost alkalmaztak a hadviselő felek.

Ez a feladatrendszer idővel egységesült, és 1943 körül a páncélosokkal szemben megkövetelt legfontosabb képességek (gyorsaság, védettség, tűzerő) optimális egyensúlyát az úgynevezett alapharckocsik teremtették meg. Első képviselőjük a német Panther, majd a szovjet T-34/85 volt. Az alapharckocsik mozgékonysága, pán­célvédelme és tűzereje csaknem minden olyan feladatra (felderítés, szárnybiztosítás, a gyalogság tűztámogatása, páncélosok elleni harc stb.) alkalmassá tette őket, ame­lyek korábban külön osztályok fenntartását igényelték.

V Amerikai tengerészgyalogosok egy M4 Sherman harckocsin. A páncé­lost korábban vízben gázoló partra­szállásra alakították át, és a toronyra lánctalptagokat erősítettek a védelem növelése érdekében.

A harckocsi az evolúciós folyamat eredményeképpen az első világháború és a spanyol polgárháború lassú, harcá­szati tűztámogató járművéből gyorsan mozgó, hadmű­veleti feladatok megoldására is alkalmas, összetett fegy­verrendszerré vált. Hatékonyságának kulcsa azonban a fegyvernemek közötti együttműködés volt, amelynek érdekében a támogató gyalogság, a tüzérség, a műszaki, a légvédelmi és a páncélelhárító csapatok is lehetőség sze­rint a harckocsikhoz hasonlatos, páncéllal védett, lánc­talpakon mozgó járműveket kaptak.

A háború első harmadára a rádió vált a páncélosok harc­vezetésének leghatékonyabb eszközévé. A páncélos­csapatok hadszervezete is átalakult: 1939 táján még csak hadosztály és hadtest méretű egységeket állítottak fel belőlük, ám a háború során már hadsereg nagyságú egységek is létrejöttek, nem említve az önálló alakulato­kat. A páncélos-hadviselés átfogó rendszerré fejlődött, amelyben a siker érdekében a fegyvernemeken túl a had­erőnemek (légierő, haditengerészet) együttműködésére is szükség volt.

A páncélozott harcjárművek haditechnikai szempontból is jelentős fejlődésen mentek keresztül. Mozgékonyabbak lettek, vastagabb és zömmel szögben döntött páncélzatot kaptak, tűzerejűk pedig folyamatosan nőtt. Jellemző pél­da, hogy a német csapatok 1939-ben még főleg 7,92 mm- es és 2 cm-es fő fegyverzetű, apró páncélosokkal vívták ki a győzelmet Lengyelországban, de 1945-ben már a 8,8 cm-es löveggel felszerelt Tiger nehézpáncélosok és Jagdpanther vadászpáncélosok sem tudták megakadá­lyozni vereségüket.

A A német Panther volt a hadtörténelem egyik első alapharckocsi­ja, amely már a legtöbb páncélosfeladatnak megfelelt.

V Német páncélos-tanhadosztály Panther harckocsijai Norman- diában, 1944-ben. A sövények közötti harcban a páncélosok és a gyalogság együttműködése különösen fontos volt.

Ugyanekkor a páncélosok egy szűk körén belül már meg­jelent az éjjellátó képesség, illetve a lövegstabilizálás, amelyek új távlatokat nyitottak alkalmazásuk előtt.

Ezzel párhuzamosan a páncélosok elleni harc eszközei is sokat fejlődtek’. A légierőn belül külön repülőcsapatok szakosodtak a harckocsik semlegesítésére. Elterjedtek a rakétahajtást és a kumulatív hatást együttesen alkal­mazó kézi páncélelhárító fegyverek, amelyek jelentősen csökkentették a gyalogos katona kiszolgáltatottságát a páncélosokkal szemben, különösen beépített területen. Kezdetleges formában ugyan, de megjelent az irányított páncéltörő rakéta is, amely a háborút követő évtizedek­ben lassan háttérbe szorítja majd a páncéltörő ágyúkat.

A fegyvernem fejlődése 1945 után sem állt meg: a Hirosi­ma és Nagaszaki felett felrobbanó atombombák azt jelez­ték, hogy nemcsak a teljes emberi civilizáció, de a páncé­los-hadviselés számára is új korszak vette kezdetét. *

TARTALOM

Új harceszköz születik 4

A lengyel hadjárat 8

A finn-szovjet téli háború 12

A nyugati offenzíva páncélosai 14

Páncélosok Észak-Afrikában 20

A keleti offenzíva páncélosai 38

Kísérletek az európai fronton 60

Páncélosok Itáliában 62

Páncélosok Nyugat-Európában 66

Páncélvadászok Normandiában 76

Páncélosok Berlin ostromában 86

Páncélosok a csendes-óceáni hadszíntéren 90

Páncélosok háborúja 94

IRODALOMJEGYZÉK

Armstrong, Richard N.: RedArmy Tank Commanders. Atglen, 1994. ♦ Chamberlain, Peter – Doyle, Hilary: Encyclopedia of Germán Tanks of World War Two. London, 1999. ♦ Chamberlain, Peter – Ellis, Chris: Tanksofthe World 1915-1945. London, 2002. • Fleischer, Wolfgang: Das letzte Jahrdes deutschen Heeeres 1944-1945. Wölfersheim, 1997. • Fleischer, Wolfgang: Russian Tanks and Armored Vechicles 1917-1945. Atglen, 1999. ♦ Forty, George: The Desert War. H.n. 2002.

• Griffith, Paddy: World War II Desert Tactics. Oxford, 2008. • Guderian, Heinz: Panzer – Marsch’.Aus dem Nachlass des Schöpfers dér deutschen Panzerwaffe. Bearbeitet von Generalmajor a.d. Oskar Munzel. München, 1955. ♦ Güdgin, Peter: Amoured Firepower. The Development of Tank Armament 1939-45. H.n. 1997. • Hahn, Fritz: Waffen und Geheimwaffen des deutschen Heeres 1933-1945. Bánd 1-2. Bonn, 1998 (3. kiadás). ♦ Jarymowycz, Román: Tank Tactics. FrontNormandy to Lorraine. Mechanicsburg, 2009. ♦ Jentz, Ihomas L.: Die deutsche Panzertruppe 1943-1945. Bánd 1. Wölfersheim- Berstadt, 1998. • Jentz, Thomas L.: Die deutsche Panzertruppe 1943-1945. Bánd 2. Wölfersheim-Berstadt, 1999. • Krivosheev, G. F. (Gén. Ed.): Soviet Casualties and Combat Losses in the Twentieth Century. London-Pennsylvania, 1997. • Piekalkiewicz, Janusz: Krieg dér Panzer 1939-1945. Augsburg, 1999. • Rottman, Gordon L. – Takizava, Akira: World War II Japanese Tank Tactics. Oxford, 2008. • Sandars, John: The Sherman Tank in British Service 1942-45. Ox­ford, 1982. • Seelower Höhen 1945. Herausgegeben von Roland G. Foerster. Hamburg-Berlin-Bonn, é.n. (1998) • Stoves, Rolf: Die gepanzerten und motorisierten deutschen Groflverbande (Divisionen und selbstandige Brigádén) 1935-1945. Második kiadás. Wölfersheim-Berstadt, 1994. • Szmirnov, Alekszandr: Tankovüje Aszi. SzSzSzR i Germanii 1941-1945. Moszkva, é.n. • Walker, lan W: írón Hulls, írón Hearts. Mussolinid Elité Armoured Divisions in North Africa. H.n. 2006.

• Yeide, Harry: The TankKillers. A History of Americad World War II Tank Destroyer Force. Philadelphia-Newbury, 2007.

• Zaloga, Steven J.: Tank Battles of the Pacific War 1941-1945. H.n. 1995. ♦ Zaloga, Steven J.: US Armored Divisions. The European Theater of Operations, 1944-1945. Oxford, 2004. • Zaloga, Steven J.: US Armored Units in the North African and Italian Campaigns 1942-45. Oxford, 2006. • Zaloga, Steven J.: Japanese Tanks 1939-45. Oxford, 2007. • Zaloga, Steven: Armored Thunderbolt. The U.S. Army Sherman in World War II. Mechanicsburg, 2008.

Szalay

Könyvek

A 20 kötetes sorozat első tíz része kronológiai sorrendben mutatja be a máso­dik világháború eseményeit. Nem csak a különböző frontokon lezajlott harci eseményeket ismerteti, de a diplomácia, a hadigazdaság, a hírszerzés, valamint a haditechnika világába is betekintést ad. A következő tíz kiadvány a konflik­tusban döntő szerepet játszó alakulatok és fegyvernemek, katonák és ütköze­tek históriáját tárja fel. A gazdagon illusztrált kötetekben a fekete-fehér képek mellett eredeti színes fotográfiák, illetve színezett felvételek is találhatók.

Az első világháborúban bemutatkozott páncélosok 1939-re a szárazföldön ví­vott ütközetek kulcsszereplőivé váltak. A gyorsan mozgó, nagy tűzerővel fel­ruházott, páncéllemezek által védett harckocsik feladata volt a védelmi vona­lak áttörése és a mélységi behatolás megvalósítása, a győzelem legfontosabb feltételeinek megteremtése. A sorozat 17. kötetében bemutatásra kerülnek a korszak meghatározó típusai és harcászati eljárásai, a páncélosok alkalmazá­sának mesterfogásai. A könyv a lengyel hadjárattól egészen a csendes-óceáni hadszíntérig követi nyomon a harckocsik történetét, és híres eseményeket he­lyez merőben új megvilágításba…

www.masodikvilaghaboru.hu

1699 Ft

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!