Találatok: 853

Fekete István

BALLAGÓ IDŐ

ÉLETRAJZI REGÉNY

1950 ÓTA CSALÁDTAG
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének tagja

Puha lámpafény, fenyőillat, a karácsonyfán fehér és ezüst szaloncukrok; szivarfüst… és beteg vagyok. Betegségem nem lehet túlzottan halálos, mert ha a „nagyok” kimennek a szobából, felállok a kis rácsos ágyban, és a karácsonyfában gyönyörködöm.

Pista bácsi – aki apámnak testvére – az előbb bejött, két kilőtt patront hozott nekem, és megmutatta a lőtt nyulat. Aztán fel s alá sétált a szobában, s azt mondta:

– Te is vadász leszel!

Ennek örülök, bár fáj a hasam, mert olajos káposztát ettem sírásó bácsiéknál, akik a temető mellett laknak, de a „rendes” nevüket nem tudom. Az olajos káposzta nagyon ízlett, és nem értem, miért lesz rosszul az ember, azaz a gyerek valamitől, ami annyira ízlik.

Nagymama Margitot szidja, akit Krédlinek is hívnak, mert Krédli testes sváb lány, és ha egyedül vagyunk, többnyire németül beszél. Egy kicsit csodálkozom néha, mert mintha érteném. Ilyenkor azt mondom: ja – mire Margit összecsókol, és azt szeretem.

Most hatvan-ennyihány év messzeségéből nem emlékszem évekre, és nem tudom, hány éves lehetek, de Margit néha karjára vesz, s akkor is a karján tartott, amikor az olajos káposztát a számba adta.

Margit – úgy érzem – szeret engem, ezért néha nagy, kemény mellére hajtom fejem, mert Margit ilyenkor újra megcsókol, és úgy magához szorít, hogy szinte fáj, de nem szólok, mert ebben a puha ölelésben valamiféle mámoros szeretet van.

Sokszor elhatároztam már megkérdezni egy doktort, milyen messze, hány éves korig emlékezhet vissza az ember, de tekintve, hogy néha ölben is tartottak… nem, nem mondok számot, mert amit leírok, az életemet, még a kétkedés és a találgatás árnyékával sem akarom elhomályosítani, azaz nem szeretnék – akár tévedésből is – hazudni, hiszen abban a korban nincs is hazugság, és talán még csak homályos mesék vannak, amelyek az ébredő értelem hitében kétségtelenül igazak.

Kavarog tehát a gyomrom, de én a két kilőtt patront szagolgatom, amelyeknek furcsa, kalandos, de nagyon jó „kilőtt patron”-szaga van, ami határozottan csökkenti gyomrom hánykolódását. Őszintén szólva: nem is tudom, hol kezdődik a gyomor, és hol kezdődik a has, mert a fájás le-fel mászkál bennem, mint „Orbán lölke”… Sajnos, ma már nem kérdezhetem meg senkitől, hogy Orbán lelke hol és miért járt-kelt érthetetlenül és maradhatatlanul, de a céltalanul vagy – mondjuk – a fogfájástól összevissza ténfergő emberre mondták, hogy „egész éjjel mászkált ez a Jancsi, mint Orbán lölke”.

De most jut eszembe, hogy a káposztán nem a szokásos napraforgóolaj volt, hanem tökmagolaj, és én nem is attól lettem rosszul, hanem a káposztától, hiszen a kellemes, kissé dióízű tökmagolajat mindig szerettem.

És a történeti hűség kedvéért megemlítem azt is, hogy az akkori Göllében a napraforgót nem is ismerte senki, mert ennek neve „virágszár” volt, s a magja, melyből olajat ütöttek, „virágmag”. És a virágszárból – azonkívül, hogy tüzelőnek is jó volt – nagyon rendes kerítések készültek; elsősorban a házak elé ültetett virágok körül, a kis ablakok alatt.

Erre határozottan emlékszem, mert egyszer – jóval későbben – nekirepültem egy ilyen kerítésnek, amely persze beszakadt, és a széttört kerítés csonkjai tetőtől talpig, jó mélyen végigvonalaztak.

Ma sem tudom, mitől vadult meg az a tehén. Talán nem akart bikához menni, talán darázs bújt a fülébe, vagy csak úgy rájött a bolondja, de egyszer csak felcsapta a farkát, és vágtatni kezdett, mire Böske néni, aki hajtotta, elvisította magát, mondván, hogy:

– Fogják meg!… Fogják meg!…

Talán hét-nyolc éves lehettem ekkor, és tekintve, hogy az utcán más nem volt, csak én, úgy éreztem, ezt a felszólítást visszautasítani nem lehet. Elkaptam tehát a megvadult jószág farkát, hogy majd megállítom, de abban a pillanatban rádöbbentem, hogy egy mozdonyt a csornai állomáson könnyebben megállíthattam volna, mint ezt a szelídnek mondott szarvasmarhát.

Egyetlen vágyam maradt tehát: a tehéntől megszabadulni, azaz a farkát elengedni. Azóta tudom, hogy ha valamit nagyon kíván az ember, a kívánságot előbb alaposan meg kell gondolnia, mert a tehén abban a pillanatban kissé oldalt fordult, a farka a markomból kicsúszott, én pedig – mint a hullócsillag – nekirepültem Deresék „virágszár” kerítésének, sőt azt áttörve, félig meztelenül az ablak alatt nyúltam el, mint a béka.

(Itt álljunk meg egy szóra, hadd nézzek szembe a kritikus olvasóval, aki talán a „félig meztelen” megállapítást írói túlzásnak tarthatná… és állapodjunk meg abban, hogy ebben a könyvben sem túlzás, sem nagyotmondás nem fog előfordulni. Gyónás ez a könyv, emlékeim feltisztult szeretete, és szeretete szülőföldemnek, minden emberének, akik emlékeimben, amíg én élek, vagy még azon túl is – írásaimban –, „örökké” élnek.)

Tehát igenis, félig meztelenül, bár akkor még nem tudtam, hogy „nem a ruha teszi az embert”. Egyszóval ruházatom nemcsak azon a napon, de egész nyáron egy rövid ujjú trikóból, egy madzagból és egy többszörösen megfenekelt nadrágból állott.

– Hát nadrágtartó? – kérdezhetné a kedves Olvasó. – Abban az időben nem volt nadrágtartó?

De „volt”, kedves Olvasó, többnyire ismeretlen helyen, mert ezek a régi-régi „hózentrágerok” csak napokig bírták ki a szolgálat fáradalmait, mert a tartógombok egy-két napon belül leszakadtak és eltűntek.

– Lehetetlen – mondta nagyanyám, akivel egy félreeső kis szobában boldog szövetségben éltünk. – Lehetetlen! Reggel varrtam fel két gombot olyan nyüsttel, hogy egy borjút is rá lehetett volna akasztani. Megint elgomboztad?

– Igen… – vallottam be kicsit későbben – mert Berta Jancsi csalt…

– Mért nem Péterrel játszol? Péter okos és jó fiú.

– Nem lehetett, nagymama, mert Péternek csak egy gombja volt, és azt is nekem adta kölcsön. Azzal is tartozom még – tettem hozzá bánatosan.

Álljunk meg azonban egy pillanatra, hiszen az eseményekkel még csak ott tartunk, hogy nekiestem Deresék „virágszár” kerítésének, s azt áttörve, elnyúltam a kis ablak alatt. Az ütődés nem fájt, de a széttört „virágszár” kerítés végigvonalazott a sarkamtól a fejem búbjáig, és amikor felálltam, a nadrágom elindult lefelé, mert a nagy feszítéstől a gombok is szétugráltak.

– Szentséges atyám! – csapta össze kezét Deres néni, aki kijött a nagy zuhanásra. – Gyere, majd megmosdatlak.

Mosdatás után még egy kis fakeretes tükröt is hozott a konyhába, hogy nézzem meg magam. Bár ez csak részletekben volt lehetséges, mert a tükör kicsi volt. Így is eleget láttam… Aztán kézbe vettem a nadrágtartót…

– Adok majd gatyamadzagot – követte Deres néni tekintetem –, aztán eredj haza. A mester úr nemrég ment erre kocsin az ispánnal…

Egyszerre kiderült az ég, és nem is fájt már semmim. Apám nincs otthon, s a többit majd eligazítja nagyanyám!

Most veszem csak észre, hogy ez a „virágszár” milyen messze előrecsalogatott emlékeimben, hiszen ez a tehéneset már hét-nyolc éves koromban történt, életem folyásában pedig legfeljebb két-három éves koromnál tartok. Hiszen még alig múlt el karácsony, Pista bácsi tegnap utazott el, és már újra nagymamánál alszom, mert már nem vagyok beteg.

Szeretek nagyanyámmal aludni, mert csodálatos meséket tud, amelyeket mind igaznak érzek, bár sohasem jutunk a végére, mert közben elalszom. Édesanyámékkal pedig nem szeretek aludni, mert apám legfeljebb egy-két mesét engedélyez.

– Hagyd anyád aludni, kisfiam. Egész nap dolgozott, és most már fáradt…

Ilyenkor mérges vagyok, és elhatározom, hogy csak azért sem alszom… és igenis betyár leszek – és két perc múlva már alszom. Reggel pedig már nem emlékszem semmire.

De a következő est valami hasonló gondolata, eseménye, tárgya, hangja olyan tisztán emlékezetembe hozza a tegnapot, a hang, a kép, a történet hasonlósága, hogy szinte összekeveredik a jelennel, anélkül azonban, hogy az idő, környezet, a jelen valóságát zavarná.

Emlékeimnek ezek a csodálatos tulajdonságai ma is megvannak (alig hatvan-ennyihány év múlt el azóta), és ahogy visszaemlékezéseim írom, az emlékek, a környezet, a táj, az emberek, állatok, barátok, nevek, időjárás, meleg és hideg, puha, meleg por mezítlábam alatt, a kemény, hideg jég a csizmám alatt, varjúkárogás, kutyaugatás, szekérzörgés vagy szánkócsengők gyöngyöző csilingelése az utak felett – mind-mind újra megszólalnak, és tollam alatt pontosan akkor jelentkeznek, amikor „jelenésük” másodperce elérkezett.

Abban az időben persze még nem gondoltam arra, hogy bizonyos dolgok szinte múlhatatlanul vésődnek emlékezetembe, míg másokat – talán a hasznavehetetleneket – nyomtalanul elhordja a múló idő.

Ahogy mindezeket leírom, és gondolataim lágy csapongását figyelem, immár Margit jelenik meg előttem, amint átmegyünk az utcán. Majdnem sötét van már, de a tél elmúlt. A falu utcájának homályos völgyében nem látok embert.

Távolabb egy kutya ugat, és a levegőben puha, kissé kesernyés füstje száll a nyers akácfának.

Úgy érzem, hogy Margit mondani akar valamit, de nem szól, csak megsimogatja hátam, mintha tétova gondolataimra válaszolna, és érzem, világosan érzem, hogy erről az estéről beszélni nem szabad. De ezt a gondolatot kimondani, tétovázva bár, de nem akarom. Talán nem is merem? Nem mintha félnék Margittól. Nem félek, de szeretem Margitot, egészséges szappan- és testszagát, ringó, nagy, kemény melleit, és most már sokszor arra gondolok, hogy valami kimondhatatlan ősi testi ösztönös vágy lengette bennem fejletlen szárnyait. Ilyenkor az egészséges, szép sváb lányt talán az anyaság ősi vágya hajtotta, hogy még szorosabban magához öleljen.

Pap bácsiékhoz megyünk át, aki szemben lakik velünk a túlsó oldalon, s a szakácsnéjuk, egy öreg sváb asszony, egy faluból való Margittal.

Megállunk az udvaron; Margit megsimogatja az arcom, és hosszan beleskelődik az ablakon. Ennek a reszkető simogatásnak jóságát és kérését, hogy legyek csendben, mélyen és tisztán éreztem.

Csend. Az ablak párás. A házban mintha aludnának még az árnyékok is. Margit alig hallhatóan megkoppintja az ablakot, s mire az ajtóhoz érünk, az ajtó kinyílik már, mint a lehelet.

– Gyertek!

Az öregasszony szó nélkül átvett a lánytól, és leült velem a tűzhely mellé, s az egyik szekrény mögül egy sudár szép legény lépett elő, és úgy éreztem, Margittal nagyon örülnek egymásnak, bár egy szót sem szóltak, csak fogták egymás kezét.

Aztán eltűntek a nagyszekrény mögött.

Féltem, pedig „amúgy” nem féltem én az ördögtől sem. Tisztán és világosan Margitot féltettem valamitől, és az ajtóra néztem, s az ajtóra is mutattam, mert hallottam a sötét, hosszú folyosóról, hogy könnyű léptek közelednek.

Erre az öregasszony felállt, és csodálatos gyorsan átadott Margitnak a szekrény mögött. Aztán zörögni kezdett a tűzhelyen.

Az ajtó kinyílt, de nem jött be senki, csak beszólt egy női hang, hogy: „Lehet tálalni…” – aztán újra betevődött az ajtó.

Amikor az ajtó kinyílt, Margit, aki az ölében tartott, lazán a számra tette a kezét, amiből megértettem, hogy beszélni most nem szabad, de ezt valahogy megéreztem abból is, hogy a sublótszagú rékli alatt úgy dobogott a Margit szíve, mintha valahol az utcán lovak mentek volna.

De aztán később, amikor már hazafelé mentünk, az utcán csak sötétség volt lovak nélkül; és mivel nagyon együtt éreztem Margittal, felszabadultam én is, és átölelve a lány nyakát, röviden azt mondtam, hogy: „A vendéglőbe!”

Margit nevetett, és azt mondta, hogy az a szoba, ahova én kívánkoztam, nem „vendéglő”, hanem ebédlő, az, ahol a karácsonyfa van…

Ezután már nem kérdeztem semmit, és nagyon csodálkoztam, hogy Margit mégis a „vendéglőbe” vitt – azaz az ebédlőbe –, amit én azért kevertem össze a vendéglővel, mert mellette volt a vendégszoba. És csak jóval később értettem meg, hogy a „vendéglő”, azaz kocsma a faluban van valahol, ahol a legények bort isznak, és verekednek is néha, és ha már nem férnek a bőrükbe, előkerülnek a bicskák.

(Bizony, Gölle, de általában az egész megye híres volt bicskájáról, és azt hiszem, hogy azokkal, akiket Somogyban a nyári búcsúk leszámoló borgőzében segítettek át a másvilágra negyedszázad alatt, betelne velük egy kisebb temető.

Mindezeknek a vércsapoló, nemzetségrontó, haragból, virtusból vagy egyszerűen részegségből származó gyilkosságoknak az 1914-es világháború vetett véget.

„Csak előre, rosseb!” – zengett a dal még sokáig, de egyre csendesebben, mert Volhíniától Flandriáig és Bukaresttől a Monte Tombáig, sőt francia földön is ömlött a magyar vér, később már csak csorgott, aztán 1919-ben elapadt véglegesen, de a sebesültek és nyomorékok már nem akartak bicskázni, csak élni még egy keveset…)

Ezen az estén nagymamával egyedül maradtunk, mert szüleim elmentek valahova. Azon az estén a konyhában vacsoráztunk, mert nagyanyám azt mondta, hogy Margitnak is kell pihenő, és csak egy kis sült krumplit eszünk vajjal, ami nagyon egészséges.

Margit vacsora után rendet csinált a konyhában, és varrnivalót vett elő. A tűzhelyen lassan roskadozott a parázs. Később beszélgetni kezdtek, ami engem nem nagyon érdekelt, aztán már nem is hallottam őket, mert a kéményben vonított a szél, én pedig a karácsonyra gondoltam, ami nagyon gyorsan elmúlt; Pista bácsi is eszembe jutott, és a gondolatokkal játszva, önkéntelenül felidéztem magamnak az emlékeket. (Úgy érzem ma is, hogy amikor írok, a gondolatokkal és emlékekkel játszom, de már újra annak a konyhának hatvan év előtti sültkrumpli-szagú légkörében, amely úgy vesz körül, mint az újraéledt múlt és valóság.)

Sokszor gondoltam azóta is arra, hogy talán én már akkor elkezdtem írni, csak éppen nem írtam le a gondolatokat, amelyeket játszva idéztem fel magamnak.

Akkor is láttam, és ma is látom például, amint anyám tartja a lámpát magasra, ide-oda világítva a külső folyosó falára, illetve a szögön lógó nyúlra, amit Pista bátyám „vetkőztet” nagy szakértelemmel. Én nagyanyám kezét fogom, és bevallom, semmi sajnálkozás nincs bennem a nyúl halálát illetően, hiszen a bunda oly tüneményes gyorsasággal jött le tulajdonosáról, hogy az nem is fájhatott…

Nagybátyám kése a szó szoros értelmében „borotvaéles” volt, és családunkban – nem is tudom, miért – szinte hagyományos volt a késtisztelet. A zsebkésnek, vadászkésnek, kerti késnek mindig ragyogó tisztának és borotvaélesnek kellett lennie.

Ha nem ilyen volt, az nem volt „kés”, csak „bugyli”, „békanyúzó” vagy „kusztora”.

– Öcsém – mondta Pista bátyám apámnak mindjárt érkezése után –, hoztam neked egy bicskát. Stájerban csinálták, de a penge „solingeni”. Borotválkozhatsz is vele…

De Pista bátyám nemcsak kést hozott, hanem élesítőt is. Ez pedig nem volt kő vagy acél késélesítő, hanem valamiféle „smirgli”, azaz „dörzspapír”, szóval vászonpapírra kent bevonat, ami a legfinomabb barna kvarcpor volt. A kvarcport általában fehérnek képzeli az ember, de ez barna volt.

Apám néha reggelenként bajuszkötővel felkantározva, ide-oda villanva fente a papíron valamelyik késünket, mert azt tartotta, hogy nemcsak ruhájáról, lábbelijéről, de bicskájáról is meglátszik, ki a „rendes” ember.

És nem is tudom, hogy van ez, ezt a késszeretetet és tiszteletet én is örököltem, bár kisebb mértékben, és mindenesetre megvan a véleményem arról a vadászról, aki rozsdás, piszkos, lötyögő „kusztorát” vesz elő ebédnél… és belevág ezzel a mocskos szerszámmal a kenyérbe.

Hogy ekkor hány éves lehettem, megint csak nem tudom, de azt később is, mindig éreztem – amikor a vadászat és az ölés fogalmát tisztán szétválasztottam –, hogy a szépen lőtt vad alig érez több fájdalmat, mint a nyúl, amikor már szögre akasztják. Pedig a csirkék, jércék ölesét nem tudtam nézni, disznóöléskor a vánkos alá dugtam a fejem, és a vágóhídra sosem voltam kíváncsi. A magam szúrt, ütött vagy vágott fájdalmaival pedig alig vagy semmit sem törődtem.

És – természetesen – egészen más nyúl volt a Húsvéti Nyúl is, amely körül tavasz volt, ibolya és a tavaszi kertek zsendülő, földszagú virágillata; és mindezeknek nem is volt semmi közük a szögre akasztott nyúlhoz, amelyet Pista bátyám szinte percek alatt vetkőztetett le. A karácsony táján lőtt nyúl vadnyúl volt, a húsvéti pedig szelíd, olyan kedves háziállatféle.

Úgy érzem mindig, hogy ezek az emlékek, kibontakozó értelmem első emlékei egy kicsit mindig tudatalattiak voltak, álomszerűek és összefüggéstelenek, mert húsvét után mindjárt nyár vége van, a falon piros már a szőlőlevél, nagyanyám ölében fekszem valami félálomban, és megmagyarázhatatlan boldog szomorúság van a szívemben, mert szól az őszibogár, az ég már csillagos, és az őszszagú kert lélegzete összekeveredik az erdei szalma meleg, nyári illatával.

Most visszagondolva ezekre az estékre, bizony alig lehettem több három-négy évesnél, hiszen idősebb gyereket nem szoktak már ölbe venni, és nem is emlékezhetnék szinte látványszerűen nagyanyám vértelen, fehér kezére, kinyújtott mutatóujjára, amint a sötétbe mutatva kíséri a kis tücsök őszi muzsikáját.

– Hallod, kisfiam? Krii-krii… ezt mondja az őszibogár. Krii… krii… bizony, ősz van, azt mondja.

Hatvanhatszor szólalt meg azóta az őszibogár, és valahányszor megszólal: ott fekszem mindig nagyanyám ölében, látom fehér arcát, és hallom hangját, amely mindig együtt szólt az elmúlt esztendők esetten múló, avarszagú emlékeivel: krii… krii…

Aztán megszólalt a harang – a templom közel volt hozzánk –, s ilyenkor a kis muzsikusok mintha elhallgattak volna. Nagyanyám összekulcsolt két kezébe fogta kezeimet, s a harangszó ringatását már csak álmomban hallottam és elmúlóban…

Ilyen homályos, nagyon távoli emlék még egy kis cinke – most már tudom: kékcinke volt – és az a napsugaras őszi délelőtt, amikor a vadszőlő piros levelei közül kibújt egy kék tollú kis madár, egészen közel az arcomhoz, és én meg akartam simogatni. A kis cinke nem repült el, de fürgén kibújt simogatásom elől, és két kis fekete szeme mintha nevetett volna.

De ekkor az udvar végén, az istállóból kitódultak a marhák. Az öregek komolyan bólogatva, a fiatalok pedig kelekótyán ugrándozva rohantak a vályúhoz inni.

Ha erre gondolok, mindig mintha nyár lenne, mert a kút mellett a barackfán, a zöld levelek között sárgul már a barack, a ribizlibokrokon pirosak már a kis fürtök, és mintha a kert virágainak lenne méhdongásos, viaszszagú, meleg, édes illatuk.

A kerti út mellett kétoldalt ribizli- és egresbokrok vannak, de amikor nagyanyám látja, nem szabad róluk ennem, mert elrontanám a gyomrom. És az almafáról lehullott apró almából sem szabad ennem, mert attól is megfájdul a hasam, sőt bele is halhatok.

Ezen elgondolkodom, mert egyszer egyedül is kiszöktem a kertbe, és ettem almát, ribizlit és egrest is, de nem rontottam el a gyomrom. Ezen erősen újra elgondolkodtam – és úgy éreztem, nagymamának nem kell minden szavát elhinnem, de ezt nem szabad elmondanom, mert akkor talán megharagudna, és talán még sírna is…

Ezek az emlékeim azonban szaggatottak, és az események erősen hézagosan tűnnek fel.

Nagymama ablaka Compó bácsi kertjére néz, s amikor ez a kert eszembe jut: vagy krumpli van a kertben, vagy hó. Néha cinkét is látni a bokrokon, amelyek Compó bácsi méhese előtt vannak, de legtöbbször sötét van, amikor boszorkányok röpködnek a falu felett, vagy baglyok verekednek kísértetekkel a templom tetején.

Sajnos, azóta már kemények és igazak lettek ezek a mesék, mert tudom már, hogy a kísértetek vannak, és miért ne lehetnének? Ha élettelen tárgyak üzeneteket küldhetnek a holdból és fotográfiákat, hát ezek mellett egy régimódi, pláne rokon kísértet szóra sem érdemes – és ezek egyáltalán nem zajonganak, inkább csendesek és álomszerűek. A templom tetején pedig lángbaglyok vagy más néven gyöngybaglyok verekedtek nagyon is életteljes szerelmi vetélkedésben.

A templom nincs messze tőlünk, és nappal is megláthatnánk, hány óra van a toronyórán, de a toronyóra nem jár. Esperes bácsi – akit a faluban Őspörösnek mondanak – néha megcsináltatja az órát, amikor az járni kezd, sőt üt is, de ez csak addig tart, amíg a vándorórás el nem tűnik a csornai út jegenyéi között, amelynek végén még a „gőzös” jár, azaz a vonat, illetve a vasút…

(Ez a „gőzös” egyszer nagyon eszembe jutott tizenöt-tizenhat évvel később, amikor az Őspörös bácsi már régen nem élt, és háború volt a világban. A 4-es honvédek jöttek ekkor segíteni nekünk, a 19-eseknek, és azt énekelték:

Befűtötték a gőzbikát, áll a menetszázad,
nyújtsad csókra, kisangyalom, pici piros szádat…

A 4-es honvédek nyugodt, hazai színe, búcsúi bátorságot öntött a vékony nyakú önkéntes káplár szívébe, és úgy éreztem, mennék velük, lakodalomba, temetésre vagy akár meghalni izzadt, véres közösségükbe, hiszen testvérebb testvéreknek éreztem őket, mint a vér szerinti testvéreimet.)

Én akkor még 1903-ban nem láttam „gőzöst”, azaz vonatot, mégis ez jutott eszembe, s annak az időnek szelíd naivsága és mesebeli elképzelései a háborúról.

A vándorórások, bicskaárus bosnyákok, istóriások, rongyszedők és stájer „tikászok” régen eltűntek már, de abban az időben a búcsún kívül ezek jelentették a falu egész szenzációját.

Különösen a „tikászok” voltak kedvesek, akik óriás „tyúkászkocsival” érkeztek, és rendkívül lassú tempóban mentek végig a falun, miközben az „üzletvezető” egy jó tenoristának megfelelő hangterjedelemmel, időnként „áááuszi-báááuszi” elnyújtott kiáltással hívta fel a háziasszonyokat tojás- és baromfieladásra, amiért azonnal és elég rendesen meg is fizettek.

A „tikászokat” – de az egyéb komédiásokat és köszörűsöket is – természetesen a falu egész kalandosabb ifjúsága is követte, mert ez az adásvétel nem mindig ment végbe bizonyos látványosság nélkül. Ha például Julis néni vagy Treszka néni megpróbált az eladó tojások közé záptojást csempészni, a „tikász” – akinek stájer kalapja mellett lengő kakastollak libegtek – csak megkoppintotta a tojást, és úgy nézett Juli nénire vagy Treszka nénire, mint a szelíd mester a tanoncra, aztán a záptojást a kerékküllőhöz vágta.

– Nahát – csodálkozott Juli néni –, ezt igazán nem gondoltam volna!

– Én se! – nevetett a „tikász” a záptojásbűz felhőjében, és nem lett a dologból semmi harag, sőt a kísérő ifjúság zajosan örvendezett, különösen akkor, ha a záptojás nemcsak széttört, hanem valósággal robbant, szétlőve rettentő büdös és sárga tartalmát, és nem kímélt senkit.

Ilyenkor aztán – különösen ha valami kényes és nyelves menyecske ruhája is kapott a lövetből – nagyon szép nyelvpárbajt lehetett hallani, rossebekkel és egyéb fekete nyavalyákkal etetve Juli nénit, „tikászt” és az egész halandó világot. Az ilyesmiből aztán évekre, sőt élethossziglan való harag következhetett, amit aztán örököltek az utódok is, akik már régen elfelejtették, hogy tulajdonképpen miért is haragszanak.

Bizony, Göllében nagyon tudtak haragot tartani, amelynek csak egy-egy nagy szerelem vagy nagy tragédia vetett véget, de addig néha hosszú időre megkeserítette egész családoknak amúgy sem könnyű életét.

Sajnálom, hogy így megszaladt a tollam, hiszen még csak talán három-négy éves lehetek, amikor semmiféle harag nem érdekel, mert – és ezért hálás vagyok a sorsnak – nem tudok haragot tartani. Itt nincs azonban szó akarásról vagy elhatározásról, és nem lehet szó jellemről vagy büszke megbocsátásról, de ilyennek születtem, és egyszerűen nem tudok haragot tartani; ami persze nem érdem, hanem abból a láthatatlan világból, a születésem előtti messze évszázadokból, a sokféle ősöktől magammal hozott valóság.

Most döbbenek azonban rá ismét, hogy hiszen talán három-négy éves vagyok, és írásomnak egyáltalán nem használt ez az előreugrándozás.

Igen. Nem lehetek több, legfeljebb négyéves, és már látni kezdem a Világot.

Látni kezdem a családot, a cselédeket, a ház környékét, a házat kívül és belül, a kertet, a szérűt, az istállót, Pista bácsit, a kocsist és tehenest, Compó bácsit, a szomszéd méhészt és kovácsot és Deres Erzsit – istenem, vajon él-e még? –, akinek később, a kerítés nyílásán átsuttogva felajánlottam, hogy legyen a szeretőm… amit Erzsi egészen természetesnek talált, bár éppen úgy nem tudta ennek a szónak a jelentőségét és értelmét, akárcsak én.

És ebben maradtunk. Soha többet nem beszélgettünk róla. Én nem mentem át a kerítésen, ő nem jött át kertünkbe, bár amikor érett nálunk a mogyoró, pár szemet mindig adtam Erzsinek, aki belepirult lovagiasságom eme magas bizonyításába.

De hát végre „szeretők” voltunk…

És erre az időre esik házunk végleges felfedezése is. Hálát adok a sorsnak és szüleimnek, hogy magamra hagytak, és nem akartak mindenáron és állandóan nevelni; bár erre az időre esik egy-két alapos elfenekelésem is, amit megdöbbenve tapasztaltam, de beletörődtem, mert úgy hallottam, hogy ez beletartozik a gyermek életébe.

Első botlásom apám íróasztalának felfedezésével történt.

Ez – az életem első íróasztala – Puska bácsi, a helybeli asztalosmester munkája volt. Diófából! Nagy- és kisfiókokkal, esztergályozott lábakkal, ragyogóan politúrozva és olyan élénkzöld posztóval az írólapon, hogy bármely tehén azonnal megnyalta volna.

Egyedül voltam a szobában, így felfedező ténykedésemnek nem volt akadálya más, csak az – és ez mélyen elkeserített –, hogy minden fiók zárva volt. Kulcs sehol. Rosseb egye meg! – mondtam, és ebben nem találtam semmi különöset, mert ez Göllében alig volt több, mint amikor valaki azt mondta: „Jó napot kívánok!” Csak a hangsúly volt más…

Ezek után előrerántottam a csodálatos ón tintatartót, amelyen egy széttárt szárnyú sas is tartózkodott. Ez a rántás haragos volt és bátor, sőt eredményes, mert a tintatartó megakadt a posztó szélén, és egyik oldalra fekete, a másikra piros tintát lottyantott…

Meghűlt bennem a vér, és zsebkendőmmel akartam felitatni azt a pocsék tintát, aminek a vége az lett, hogy a feketét átvittem a pirosra, a pirosat a feketére, mindkettőt a zsebkendőmre, sőt a nadrágomra is…

– Mit csináltál?! – kérdezte apám az eredmény szemlélésében, akit a nagy dörgölésben nem hallottam bejönni. – Mit csináltál?!

Lehajtottam a fejem, s amikor apám kiment a szobából, arra gondoltam, hogy vagy egy nagy fejszével, vagy puskával jön vissza, de hát tévedtem.

Apám kiment a kertbe, vágott egy mogyoróvesszőt, amihez képest a kés, a bárd vagy a lőfegyver csak kismiska, mert ezek a szerszámok egyszerre végeztek volna velem, míg a mogyoróvessző… hát erről nem is lehet beszélni…

A kés, a bárd, a puska csak egyszer szúr, vág vagy lő, de az a tavalyi mogyoróvessző – egyszerre szúrt, vágott és lőtt, becslésem szerint legalább tizenötször, amikor egy szelíd kéz megfogta apám kezét, aki már túlzottan kezdte magát belelovalni a verekedésbe.

– Árpád! Elég volt… az ablak nyitva van…

Apám ellökött magától.

– Nézze meg az íróasztalt!

– Látom. Kaposban lehet ilyen zöld posztót venni…

– Hát én nem bánom, szívem, de aztán lássa, mi lesz ebből a kölökből… nem lesz ebből semmi. Tálaltak?

Ezt jó volt hallani – bár a pálca nyomai égtek, mintha csalánba ültem volna. (A csalánt egy l-lel írtam, és most tanakodom, hogy nem kettővel írják-e. Ez most az emlékek hatása alatt van, mert Göllében azt mondták, hogy „csollány”, és nem írták sehogy, mert Göllében nem leveleztek, de váltót sem írtak alá… Én is szándékosan írtam: „kölök”, mert Göllében így mondták, sőt a környékén is, ahol a gólya „góla” volt, a folyó „foló”, a helyes az „heles”.)

– Tálaltunk – mondta anyám, terelgetve bennünket a békésebb mezők felé.

Az asztalnál már ott állt nagyanyám, és egy pillantással felmérte a helyzetet – talán hallotta is a mártír unoka ordítását –, és azt mondta:

– Homoki volt itt, kisfiam, hogy ígértél kölcsön egy zsákot… Kiadtuk neki…

– Okosan, édesanyám. Homoki megbízható, okos és rendes ember… amilyen a maga unokájából soha nem lesz…

– A sánta molnár is megküldte a lisztet. Azt üzente, már elszámoltatok.

– Igen – mondta apám gallérja mögé tűrve az asztalkendőt, és észre sem vettük, hogy nagyanyám hogy terelgeti a gondolatokat békésebb tájak felé.

– A kocsis csizmáját is meghozták. Úgy látom, rendes munka.

(Ez a kocsis Görbic Pista bácsi volt, későbbi oktatóm és barátom, de nem azért emlékszem meg most róla – ennek is eljön az ideje –, hanem azért, mert Pista bácsinak volt egy ugyancsak Pista nevű fia, aki nemrég üzent nekem több mint fél évszázad messzeségéből. Valakivel Pécs környékén egy-két levelet váltottunk tógazdasági kérdésekről – könyvet is írtam róla –, s az egyik levélben a kisebbik Görbic Pista üzent nekem, hogy ha arra vetődnék, boldogan látna vendégül, akár hónapokra is, mert nem felejtette el ő sem gyermekségünk szép napjait Göllében. És ha megérné azt az örömet, hogy meglátogatnám, vigyek horgászfelszerelést is… mert neki remek helyei vannak, ahol hemzseg a hal.)

– Erős csizma – terelgette tovább nagyanyám a gondolatokat –, amellett szép is.

– Jó mesterember az öreg csizmadia. Ilyenek már nemigen születnek. Emlékszik, édesanyám, a dombóvári csizmadiára, a Békásra?

– Én ne emlékeznék? – mondta nagymama. – Ivott ugyan az öreg, mint a kefekötő, de ami kikerült a keze alól, az remekbe volt szabva. Édesapád – Isten nyugtassa – szóba sem állt más csizmadiával. Csak ránézett egy cipőre vagy csizmára, már tudta, hogy azt Békás készítette. Egyszer, úgy emlékszem, mintha ma történt volna… – És nagymama elkezdett emlékezni kedves, puha hangján, és mintha emlékeiből a békesség szelíd galambjai szálltak volna az asztal fölött, feledve és feledtetve a kártékony unokát, a csúnya nagy, piros-fekete foltokat a csodálatos zöld íróasztallapon és a láthatatlan vonalozást egyetlen unokája fenekén.

És az ebéd olyan szent békességbe torkollott, mintha az unoka – az a lókötő – valami csodálatos imakönyvet írt volna fekete és piros tintával… Holott még írni sem tudott.

– Kérj bocsánatot! – suttogta nagyanyám, és még a lábamra is lépett, mert tudta, hogy ez a legnagyobb dolog, amit drága unokájától kívánhat. És ez az a rettenetes érzés, amely még ma is elfog, a nyilvános és magányos – szerencsére nagyon ritka – szerepléseknél, amikor még dadogni is alig tudok; és ez az a szörnyű érzés, ami később szinte gyerektragédiákba vitt, mert amíg egyes tanárok előtt a jelesnél is jelesebb voltam, más tanárok előtt – az osztály kegyetlen hahotája közben – vagy meg sem szólaltam, vagy olyan feleleteket adtam, amelyeket – nem is az én hangomon – mintha valaki más mondott volna helyettem.

De egyelőre ott tartunk, hogy – miután nagyanyám talpra állított – csak odatántorogtam apám elé, aki kemény és egyenes ember volt, de szintén nem értette meg akkor még egyetlen gyermekét, és várta a bocsánatkérést, de ehelyett csak rázott a sírás, és végül odarogytam a térdére. Ettől a váratlan összetöréstől aztán szinte megijedtek valamennyien.

Anyám felállt, ellökte maga elől a tányért, és bement a szobába, nagyanyám csak ült, én pedig térdeltem apám előtt, aki simogatta a fejemet. Aztán talpra állított, és szelíden képen legyintett.

– Miféle katona lesz belőled? Eredj, mosakodj meg és feküdj le.

Ez volt az első lecke, amelyet sok-sok lecke követett, sok fájdalmas lecke egész életemben, amelyekkel azonban – a velem született, szinte kettős Énnel szemben – teljesen tehetetlen voltam. De egy élet számvetése után is csak azt mondhatom, hogy a pillanatnyilag uralkodó Énnel szemben az a másik nem tehetett semmit, amíg csak váratlanul el nem érkezett az ő ideje. De akkor aztán korlátlanul és megváltozhatatlanul uralkodott.

Bebotorkálva tehát nagyanya szobájába, lefeküdtem, és álomba sírtam magam, amelyből azonban olyan gondtalanul ébredtem, mint az életvidám szöcske.

Körülnézve láttam, hogy nagyanyám alszik az ágyon – nekem egy kis sezlonom volt, amelyet abban az időben díványnak neveztek –, szóval nagyanyám aludt az ágyán, s közben azt mondta, hogy: „phü… phü… phü…” – ami határozottan jókedvre derített, sőt elhatároztam, hogy szerzek egy nádszálat – de talán a hosszú szalmaszál is megfelelne –, s ilyenkor megcsiklandozhatnám nagyanya harisnyás talpát…

Ezzel a gondolattal játszottam egy kicsit, aztán kinéztem a templomtoronyra, mert szinte megéreztem, hogy ott most valami történik. Hát történt is. Egy nagy madár hajszolta a galambokat a torony körül, és szinte megéreztem a tragédiát, mert a galambok észveszejtve nyilalltak a rabló elől.

Ez az életre-halálra való hajsza már percek óta folyt, és úgy éreztem már, hogy a nagy izgalomban a szívem nem is belül, de kint dobol már az ablakdeszkán. És azt sem vettem észre, hogy apám csendesen bejött, és mögülem nézi a kegyetlen hajszát.

– Héja – mondta csendesen –, figyeld meg a vadászat káprázatos ügyességét. Nem repül gyorsabban, mint a galambok, csak a pedzés pillanatában. Kimegyek a puskáért, hátha erre fordulnak… De nézd a hajszát! Egyet majd kiszemel a csoportból, azt el is vágja a többitől, és a magányos galamb a csapat nélkül elveszti a fejét.

Ezt már az ajtóból mondta apám, és szaladt a puskáért.

Ekkor már nagyanyám is felült az ágyon, és – hallva, hogy itt vadászat készül – befogta a fülét.

És minden úgy történt, ahogy apám megjósolta. A héja szemmel alig követhető villanással a galambok közé vágott, s a következő pillanatban már egy magányos, fehér galambot üldözött éppen felénk.

De ekkor már apám mögöttem állt, a puskát félig kidugva az ablakon.

– Húzódj kicsit jobbra – suttogta rekedten, és én szinte öntudatlanul engedelmeskedtem, mert szemem a küzdőkön volt. A héja ekkor mintha emelkedett volna, aztán mint a villám, vágott rá a galambra.

Hullott a fehér toll, és a szegény kis galamb talán gerinctörötten, mindenesetre félholtan esett Compó bácsiék kertjébe. A héja pedig lelassítva, teljesen nyugodtan szállt vergődő áldozatára.

Ekkor szólalt meg a puska akkora dörrenéssel, hogy majd szétvetette a szobát. Nagymama polcán a kis Szent Antal-szobor csilingelve verődött neki az üveg virágtartónak, de még a képek is megrezzentek a falon.

Szinte megsiketültem! De nagymamát se láttam még ilyen mérgesnek. Öreg szeme elsötétült az ókula mögött, de alig jutott szóhoz a felháborodástól!

– Hát… fiam… felnőtt ember vagy – mondta rekedten –, de ilyen meggondolatlanságot… szobában…

– Pedig eléggé kidugtam a csövet – mondta apám olyan bűnbánattal, hogy szinte sajnáltam.

De aztán már nem tanakodtam. Ide durranás, oda durranás, mint a szél, rohantam ki a házból, át a kerítésen, reccs: a nadrág… de pár perc múlva hoztam a héját is meg a galambot is.

Apám a „gang” végén állt.

– Galambász héja – mondta. – Kár, hogy csak Pesten van ember, aki állatok kitömésével foglalkozik. Kitömetném! – És talán meg is dicsért volna, hogy gyorsabban hoztam el a zsákmányt, mint egy jól képzett vizsla, de… – Fordulj meg! Na! – komorult el. – Egy galamb, egy héja meg egy nadrág… Anyád majd örül neki… Te nem tudsz semmit kár nélkül csinálni…

Az az érzésem, hogy ezzel a héjakalanddal jócskán előreugrottam növekedésem s az események időrendjében, de a gondolatok önkényesen jönnek elő a múlt ódon padlásáról, és nem tudok nekik parancsolni.

Most például egy vaskos reverendás pap jelenik meg előttem, aki sípot adott a markomba.

– Fújjad, Pisti!

Puska Géza volt a pap, göllei gyerek az Úr göllei kertjében…

Hát én fújtam. A sípban egy kis golyó ugrándozott, s ettől a síp úgy trillázott, mint egy őrült pacsirta.

– Jobban!

Hát ezen ne múljék! – gondoltam, s a sípszótól már a szentek is megvadultak volna, amikor kivágódott a szoba ajtaja, s a kertben öspörös bácsi állt álomtól dagadt szemekkel.

– Mi ez?! – ordított.

– Ugye, mondtam… Pisti – farizeuskodott a káplán.

Én pedig csak álltam, mert nem értettem az egészet.

– Kifelé! – mutatott az ajtóra öspörös bácsi, és határozottan rám nézett. (Itt megjegyzem, hogy szándékosan nem írok „esperes”-t, mert Seidl Károlyt senki sem mondta soha esperesnek, hát akkor én minek finomkodjak?) – Kifelé!

Hát én szedtem is a lábam, és bár öspörös bácsi nem fordult felém, kissé oldalt húzódtam, mert feldúltságában arra is számíthattam, hogy esetleg fenéken billent.

És csak hosszú évek múlva tudtam meg, hogy mi volt az oka öspörös bácsi mértéktelen feldúltságának.

Puska Géza falubeli gyerek volt. Sok protekciózás után került Göllébe káplánnak, de ennek dacára sem volt hajlandó Etelka néninek behódolni, aki rokona és házvezetőnője volt öspörös bácsinak. Etelka néni pedig addig duruzsolta a bácsi fülébe az új káplán bűnös kényelemszeretetét és délutáni alvásait (ami nem rendes dolog egy ilyen erőteljes fiatalembernél), amíg a pap bácsi, megunva az Etelka néni piszkálódásait, hogy béke legyen, hát egyik ebédnél célozgatott a tunyaság, például a felesleges délutáni alvás esetleges erkölcsrontó hatására… Ezzel aztán azt hitte, hogy vége is van a dolognak, elment ebéd után – aludni.

Puska Géza kicsit kolerikus ember volt, de lenyelte a figyelmeztetést, és aludt tovább délutánonként, amíg egyszer csak Etelka néni is nem figyelmeztette, aki azonban szintén aludt délutánonként… De ez már mértéktelenül felháborította a káplánt, és eleinte úgy állt bosszút, hogy vásárolt egy sípot, és breviáriumozás közben meg-megfújta, aztán gyorsan zsebre vágta.

Etti néni első jó álmából felriasztva, dühösen és kopogtatás nélkül nyitott ajtót a káplánra, mondván, hogy:

– Micsoda új divat ez a sípolás, káplán úr?!

– Mi? – nézett a káplán az idős hölgyre. – Micsoda? Talán futkossak a falubeli gyerekek után, ha az ablak alatt sípolnak?…

Etti néni meghökkent, a káplán pedig kegyetlenül folytatta:

– Ezenkívül pedig jelentést teszek az Aulában, hogy a „személyzet” csak betör a szobámba kopogtatás nélkül, amikor esetleg meztelenül is állhattam volna. Tessék a szobát elhagyni!

Hogy azután ezt az esetet Etti néni hogyan tálalta öspörös bácsinak, azt nem lehet tudni, de az öregúr először csúnyán lekapta Etti nénit, igazat adva a káplánnak, másodszor pedig valahol mélyen gyanakodni kezdett, mert a sípolások időnként megismétlődtek, de olyan kegyetlen közel, hogy az öreg pap nyomozni kezdett. És – bár álomból ugrott fel – a meglepetés majdnem tökéletesen sikerült, mert a tökéletes az lett volna, ha a káplán sípol, és nem én.

A továbbiakra nem emlékszem. Puska Géza hamarosan elkerült Gölléből, és Szemerey bácsi jött helyébe káplánnak, aki azért lett nevezetes ember a faluban, mert ő hozta az első „beszélőgépet”. Amiről később azt is mondták, hogy „fonográf”, de ez – végeredményben – nem számít.

Az számít, hogy egy szép napon – késő tavasz volt, úgy emlékszem – litánia után Szemerey bácsi kitette az ablakba a beszélőgépet. És ez a csodamasina – akár hiszed, kedves Olvasó, akár nem – valóban beszélt. Azaz dalolt. Rettenetes kappanhangon ugyan, de elénekelte a Szeretnék szántani című népdalt, majd utána a Himnuszt, amikor az emberek levették a kalapjukat, a lányok pedig majd betörték a kerítést… de végeredményben mindenki arra gondolt, hogy alighanem az új káplán hasbeszélő… de azért – úgy látszik – ügyes ember.

– Káplán úr! Káplán úr! – kiabálták a lányok. – A Himnuszt!

– Ne bolonduljatok! – kiáltott egy öregebb ember. – Azt nem szabad minden szíre-szóra…

Erre a káplán felemelte a kezét, egyszerre csend lett, de ekkor már az ablak alatt volt fél Gölle. Én is.

– Most egy énekesnő következik – mondta a káplán. Sajnos, a nevét már elfelejtettem. A hangját azonban nem. Én ugyan sok visítást hallottam már akkor is életemben – az se volt utolsó visítás, amikor egy patkány a macska elől menekülvén, Margit szoknyája alatt keresett menedéket… –, de ilyen visítást még én sem hallottam.

– Jól kiadja! – mondta egy idősebb ember.

– Csuda, elhihetitek, csuda! – mondta egy másik.

– Huncfutság! – mondta egy harmadik. – Valaki el van bújtatva a káplán szobájában…

– Ne beszélj marhaságokat, Jóska! Ilyen hang nincs is a világon…

– Nono! Káplán úr, káplán úr! Meg lehetne közelről is nézni ezt a masinát?

– Persze! Ketten bejöhetnek. Az egyik maga lesz, Jóska bácsi.

Jóska bácsi körülnézett.

– Gyüssz, Lőrinc?

– Hát möhetök, Jóska, de ha valami baj lösz…

– Mi a ménkű löhetne? De ha ez a káplán valami bolondot csinál belőlünk, én ujant mondok, hogy a föcskék kikőtöznek az eresz alúl…

Ekkor egy kis csend lett, amíg a két öreg is megjelent a beszélőgép két oldalán.

– Hát csak jól figyeljenek – mondta a káplán, és egy csokoládészínű üres hengert csúsztatott a megfelelő helyre. Az utcán halálos csend.

– Valami Edison nevű ember találta ki Amerikában…

– Azoktú minden kitelik – mondta valaki, nem is gondolva, hogy rettenetes próféciát mondott ki.

És újra megszólalt a Himnusz, és újra végigborzongott a tömegen a magyar himnusz könyörgő, majdnem lemondó szárnyalása, s a két öreg dehogyis nézte a masinát. Csak álltak, mint kinn az utcán az emberek, nem szomorúan és nem vidáman, és szívük mélyén ott borongott talán a magyar sors szótlanul, névtelenül a jövendő évek sötétségébe fulladva, mintha a beszélőgép Himnusza után mindenki azt érezte volna egy-két pillanatig, hogy a múltat talán megbűnhődte ez a nép, de a jövendőt még mindig nem.

De aztán vidám katonabanda csattogott ki a tölcsérből, s a lányok lába csárdásosan kezdett mozogni a fene tudja, hány szoknya alatt, mire a káplán elhallgattatta a beszélőmasinát, nehogy Gyalánban vagy Zimányban azt beszéljék a népek, hogy Göllében olyan káplán van, aki a rózsafüzér helyett … az ablakból táncoltatja a férjhez menendőket, ami, ugye, mégiscsak csúfság.

Szemerey káplán bácsit akkor még nem ismertem, s ez nagyon sajnálatos volt, mert akkor bemehettem volna megnézni ezt a csudálatos gépet, és nekem biztosan megmutatta volna, hol van a kisördög elbújtatva.

Este mondtam is apámnak, aki mint mester, azaz fő- és kántortanító mégiscsak járatosabb az ilyen zenei dolgokban, hogy mit láttam, és mit hallottam (mert apám akkor délután ispán bácsiéknál volt hivatalosan elfoglalva, azaz: tarokkozott), hogy én alighanem megtalálnám, hogy hol van elbújtatva a kis ember…

Mire apám azt mondta, hogy szamár vagyok, és az a gép maga a haladás, a tudomány és a technika; ő már régen olvasott róla. Ha pedig nagyon kételkedem, hát csütörtökön este ott lehetek az iskolában, ahol az új káplán bemutatja a beszélőgépet, aminek különben fonográf a neve. Sőt nemcsak bemutatja, de egy jóhangú legény bele is énekel a tölcsérbe, a gép felveszi a nótát, és vissza is énekli.

Erre aztán elhallgattam, de egyáltalán nem hittem, mert sokkal valószínűbb volt, hogy a káplán és apám – összebeszéltek… Különben is megkérdem majd öspörös bácsit, akit rendkívül szerettem, mert azt mondta, hogy én tulajdonképpen az ő fia vagyok. S a gólya valószínűleg tévedésből helyezett el a mesterporta kéményén. Öspörös bácsi különben is szép piros övet viselt a derekán, amit a papok cingulusnak mondanak, de ennek nincs semmi értelme. Ezenkívül öspörös bácsi, akit én „pap bácsinak” tiszteltem, nemcsak pap, de katona is volt, és tábori pap is, amit a boszniai csatákban szerzett szép medáliái bizonyítottak. És ez valóság, mert amikor öspörös bácsi Hévízen fürdőzött, Etti néni a gyönyörű érmeket meg is mutatta.

Ebben az időben tudom már, hogy mennyi idős vagyok: mert mindenáron iskolába akartam menni, de apám azt mondta, hogy ez nagyon dicséretes szándék, de nem lehet, mert még ötéves sem vagyok…

Most már jobban emlékszem az eseményekre, és az évszakokra is, amelyekben az események egymás után következtek, sőt úgy gondolok rájuk, mint egy kerítésre, ahol a lécek között bizonyos távolságra úgy következnek a piros betűs ünnepnapok, mint a lécek között a földbe ásott tartóoszlopok.

Tudom például, hogy a most következő események már ősszel történtek, sőt kora télen, mert ezeket az eseményeket most már évszakok fogják össze.

Értelmem emlékeiben most már egyre sűrűbb és tartósabb az a kerítés, amelynek léckaróin az emlékek köcsögjei száradnak, amelyekben – ha le-leveszek egyet-egyet – a múlt beszáradt lekvárja illatozik vagy büdösödik, aszerint, hogy szívesen szaglászom-e az események befőtt aromáját, vagy bosszúsan, esetleg utálattal, és úgy szagolgatom a régi lekvárt, mint a háromhetes döglött halat.

Most már enyém az udvar, az istálló, a lovak, a tehenek, a kert – sőt kertek –, ahova átmászni nem szabad ugyan, de gyönyörűség, amelyet azonban, mint minden gyönyört, meg kell fizetni. A mogyorópálca most már ismert jószág, mert tegezem néha, mondván: „Hogy az a hétféle rosseb nem tudott elrágni bimbó korodban!…” Az átok azonban nem használ, mert kertünkben öt-hat megmászható, vastag mogyorófa van, amelyeknek éves hajtásaiból évenként egy-két tucatot eltesznek iskolai használatra is.

Ne feledkezzünk meg azonban a beígért csütörtökről, amely végül is megérkezett. Délután azt mondja apám, hogy ha akarom, meghívhatom Puska Pétert meg Berta Jancsit is, nehogy azt mondják, hogy a mester fia kivétel.

Estefelé bevittük a nagylámpát is, sőt Görbic Pista bácsi – a kocsisunk – meg is gyújtotta, mert az iskola előtt már csoportokban álltak az emberek. De nemsokára megérkezett Szemerey káplán bácsi az öspörös bácsival és kocsisukkal, aki a masinát hozta, míg a nagy trombitaforma tölcsér a káplán hóna alatt volt. Jött apám is, és megtelt az iskola. Ezen az első bemutatáson, úgy emlékszem, asszonyféle nem volt, míg későbben több volt a lányféle, mint a férfi. Mi Jancsival a sarokban szorongtunk, de az első padban, és löködtük egymást, mert őszintén vártuk, hogy most aztán kiderül a turpisság.

Az új káplán nagyon nyugodtnak látszott, de ez nem rendítette meg a hitetleneket.

– Maga onnan lesse, sógor – hallottam a suttogást –, én mög majd innen.

A káplán felment a dobogóra, s a tanító asztalán összerakta a gépet.

– Tudom, hogy van olyan, aki valami huncutságot gondol a beszélőgép mögött, de hát nincs ebben sem hamisság, sem semmiféle csoda – mondta a káplán. – Annyi az egész, hogy ha valaki beleénekel ebbe a tölcsérbe, ez felveszi a nóta rezgéseit, és beleírja ebbe a kis hengerbe. Ha aztán egy másik tű végigszalad az első tű nyomán, az, mintha betűket olvasna, felveszi az első tű rezgéseit, és visszamondja a beszédet, vagy visszadalolja a hangokat. Ennyi az egész.

– Pihent fejű embör löhetött, aki kitalálta… – mondta valaki.

– Hát nagy dolog, az már igaz – mondta a káplán –, de hát akkor most hallgassunk egy kis cigánymuzsikát. Remélem nem gondolja senki, hogy egy egész cigánybanda elfér ebben a kis skatulában.

A káplán felhúzta a szerkezetet, mint egy órát. A gép először kicsit krákogott, kicsit sercegett, de aztán… hát aztán: megbűvölve néztük a forgó hengert, mert ez már igazán csoda volt, hogy egy kis előköszörülés után megtelt az iskolaszoba (mert teremnek sehogy se volt nevezhető) a hegedű, a kisbőgő, a klarinét csodálatos, soha nem hallott bánatos zengésével. (Énnekem ez volt az első olyan cigánymuzsika, ahol egész banda játszott, mert búcsúkor ugyan néha egy-egy cigány vetődött a faluba, ami bizony szerény muzsika volt.)

És csekély bevezető után a hegedűk szinte panaszosan sírtak fel, hogy:

Nincs a pusztán rózsabokor, kisangyalom,
nem hozhattam virágot…

Mintha a padhoz szögeztek volna; mintha megállt volna a szívem. Az arcom dermedtre húzódott, szememet elfutotta a könny, és most már hittem. Hittem a csodában, a muzsikában, káplán bácsiban, a kis dobozban és a nagy tölcsérben, és egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha egy kis ember ugrik ki a tölcsérből, és azt mondja:

– Ugye, szép volt… pedig csak én voltam idebenn.

De hát nem történt semmi.

Egy sóhajtás nem hallatszott.

És a hatáson még a káplán is megindult, mert szórakozottan babrált a gépen, s később rekedten azt mondta:

– Nehéz dolog az igazi hit, és még az Embert is fejbe kell előbb verni vele… de az igazi bizonyítás csak most következik. Jöjjön ki az a legény, aki vállalkozik, hogy beleénekel. Nem ismerem még a gölleieket… mind…

Felállt erre a padban egy szép szál barna legény, és megállt a gép előtt. (Sajnos a nevét én is elfelejtettem.)

– Úgy – mondta a káplán. – Az a távolság jó. Énekelhet amit akar, és emelje fel a kezét, ha a nótának vége.

A káplán új hengert csúsztatott a gépbe.

– Ha intek, akkor kezdheti. De mindig ott maradjon, ahol most áll, és ne forduljon se jobbra, se balra.

A kb. 25 cm hosszú és 5-6 cm átmérőjű henger halk karmolászással megindult, a káplán intett, s a legény elkezdett dalolni. A nótára már nem emlékszem, de arra igen, hogy az ablakok beleremegtek a dalba. Apám mosolygott, és valamit súgott öspörös bácsinak, aki szintén derűsen bólintott. Később megtudtam, hogy apám azt mondta:

– Ebből aztán lehetne jó kántor.

A dal még szállt pár percig, aztán elhallgatott, a káplán pedig megállította a gépet.

– Kész – mondta.

– Aztán most mi lösz? – hallatszott a padok közül.

– Most másik tűt teszek a henger elejére, és a gép eldalolja azt a szép dalt, amit most hallottak.

– Hiszi a pici! – hallatszott a sorok közül, mire nevetett az egész terem.

A káplán azonban, úgy látszik, felismerte a közbeszólót, aki valamelyik iskolaszéki tag volt, hát találkozott vele.

– Jóska bácsi, tudja, mit mondott Jézus Tamásnak, amikor kételkedett a csodában?

Jóska bácsi erősen elpirult.

– Régön vót má, káplán úr…

– Azt mondta, hogy: „Tamás ne légy hitetlen, hanem légy hívő…” Most pedig én mondom, hogy: „József, ne légy hitetlen, hanem légy hívő…”

A gép elindult. Talán nem is lélegzett senki… mert egy kis karcoló zörej után felcsendült a nóta, erősen, élesen és felismerhetően az éneklő legény éles tenorján. Simán és végig érthetően.

És ami utána következett, életem legnagyobb csendje volt, s utána csattanóan kitört a lárma. Mindenki zsibongott, mindenki beszélt, hadonászott, magyarázott, az énekes legény vállát veregették, aztán elcsendesedtek az emberek. A csodából valóság lett! Látták, hallották, és volt már, aki azt mondta:

– Hát persze! Nem olyan nagy dolog az egész, csak az a kár, hogy nem magyar ember találta föl…

Ez az esemény valamikor nyár végén volt, mert amikor kitódultak az iskolából, szólt már egy őszibogár, a Kácsalja felett csáléra állt a Göncölszekér, és túl, messze a Cönde felett akkor kelt fel a hold.

Jancsi elment haza, apám még beszélgetett az emberekkel, és én sem mentem a lakásba, hanem leültem a külső tornácos folyosó lépcsőjére. Hallgattam az estét, néztem az eget, teleszívtam magam a széna, a szalmakazal, a kert nyár végi lélegzetével, és elfeledtem a beszélőgépet, a gépi csodát, mert mintha az igazi csoda a szívemben lett volna, az alma- és bürökszagú kertben, a Kácsalja kis patakjának tükrében, ahol elfért az egész csillagos ég, és a fecskék üres fészkében az istálló gerendáján, ahonnét elvándoroltak a fecskék, és majd visszavándorolnak a fészekbe, mintha a nemzedékeket az élet és a szeretet hordozta volna a messzeség és vándorlás láthatatlan útjain.

Mindezeken elgondolkoztam, alig érintve a kézzelfogható dolgokat, mint a fény és az árnyék, amely ragyogásba és árnyékba borítja az egész falut egy pillanat alatt, ha felhő mögé ér a nap, vagy kiszalad az ég kék végtelenségére.

Lenéztem az udvar végébe, ahol alig lehetett látni a kazlak lomha hátát, és egyáltalán nem lehetett látni a kerítés öreg deszkáit, amelyek jól fel voltak szegezve tavaly is, és mégis leszedték a cigányok, amikor a gabonát akarták ellopni a padlásról.

Olyan négy-ötévesforma lehettem, és összehűtöttem magam valahol, mégpedig rendesen, mert az éjszakákat végigköhögtem, és nem hagytam sem éjjel, sem nappal elaludni nagyanyámat. Végül pedig apámék bevittek az ebédlőbe, ahol „kedvére köhöghet ez a lókötő”, amiből aztán az a csoda következett, hogy azon az éjjelen már egyáltalán nem köhögtem, vagy csak keveset, és azt is a paplan alatt végeztem el, hogy csak azért sem fogok köhögni…

Egyszóval: hol a paplan alatt köhécseltem, hol hallgattam, hogy apámék alszanak-e, mert az ajtót azért később, amikor azt hitték, már elaludtam, szép csendesen kinyitották. Aztán csendben elaludtam én is, de jóval később, amikor a torkomban mintha megint apró kis hangyák kezdtek volna mászkálni, felébredtem, és a paplan alatt halkan kiköhögtem magam. De elaludni nem tudtam.

Ezt azonban nem bántam, mert ilyenkor csodás kis történeteket értem meg, mert már nagy voltam, és szép sárga csizmám volt sarkantyúval.

És mivel a ló is ott termett, szinte abban a pillanatban nyeregbe ugrottam, magam elé emelve a kis Kovács Ilonát is. „Gyű, gyű, Fokos!” – szinte repültünk a csornai úton, bár hogy hova akartam Ilonát elrabolni, azt még ma sem tudom…

Világos, tiszta álom volt ez, hogy – amikor felébredtem – még a lódobogást is hallottam.

Ezen aztán elgondolkoztam, és gondolkozás közben megállapítottam, hogy sajnos, álom volt az egész; de akkor mi a fene az a dobogás? Talán a szívem?

Nem! A szívem ugyan elég rendesen kalapált, de sokkal gyorsabban, mint a távoli döngés, ami azt mondta:

– Damm… damm… – Aztán csend. Aztán megint: – Damm… damm… – Utána hallom, amint apám csendesen megszólal:

– Annus!

– Hallom én is – szólalt meg anyám –, mi lehet?

Ekkor elhallgattak mind a ketten; később hallom, hogy apám felkel.

– Mit akar? – kérdezte anyám, és hallom, hogy ijedten felült az ágyában. – Nem engedem, hogy kimenjen…

– Csak hallgatódzom – mondta apám –, legyen nyugodt…

Papucsba bújt, hosszúkabátot kanyarintott magára – amelyet abban az időben übercíhernek neveztek a magyarok. Hallottam, amikor leakasztotta a puskát, csendesen nyikorgott a folyosóajtó, aztán csend…

A többit már csak apám elbeszéléséből tudom:

„Már egy hete készültem ezt a nyekergő folyosóajtót megolajozni, de mindig közbejött valami, és elfelejtettem. Ha az ajtó nem nyekereg, talán minden másként történt volna, talán jobban, talán rosszabbul. Nagy szerencsém volt, hogy – amiről már tudtam – már este esett egy kis hó, s amikor kimentem is, még szállingózott. Mindenesetre ha nincs hó, sokáig kellett volna várnom, amíg szemem megszokja a sötétséget, de a kis hó is elég volt, hogy elég jól lássak, és meglássam azt, hogy a ház végéből a disznóólak mellett két ember surran a szalmakazlak felé. És amikor elindultam a disznóól kifutójának zsindelytetején, egy zsindely pattanva eltörött, egy ember újra elszaladt, a másik kettő nyomában, de hallottam, amikor az egyik visszaszólt: »…a malomnál!« Ekkor tűnt elő a negyedik ember, de ebben a pillanatban halkan zörgött egy kocsi a szalmakazlak mögött, azt hittem, túl a kerítésen…

Rögtön azt gondoltam, hogy a negyedik nem érhette el a kocsit, hát amennyire lehetett, siettem, hogy a kocsi nyomait megláthassam, s azt is, merre tűnt el ez a negyedik ember.

Most már szinte szaladtam, csak akkor álltam meg csodálkozva, amikor a deszkakerítéshez értem. Két oszlop között a deszka földig le volt szedve, és a kocsi eddig benn állt az udvaron, a szalmakazlak mellett.

Ekkor már világosan tudtam, hogy miről van szó. A padlásajtó dupla vasalásával és kétszeres lakatzárával nem tudtak megbirkózni, hát létráról kibontották a hátsó padlásablak mellett a falat, s ennek tompa zuhogására ébredtünk fel. (Ezek tehát tudták, hogy a búza a padláson eladásra már fel van zsákolva.)

De hova lett a negyedik ember?

A felhők ekkor már mintha ritkulni kezdtek volna, és a negyedik ember nyomát is megtaláltam túl a kerítésen, a frissen esett hóban.

Jól számítottam! Ez az ember a kertek alatt szaladt a malom felé; hát utána én is, és csodálkoztam, hogy amikor a cselédházakhoz értem, a nyomok nem mentek tovább, hanem befordultak a trágyatelepek közé.

Engem nem csapsz be! – gondoltam. Meghallotta, hogy valaki jön utána, hát befutott a trágyatelepek közé, ahol a trágya melegében azonnal elolvadt a kis hó és vele a nyom is… Megálltam, s ekkor a puha nagy csendben valami keserves jajgatást hallottam, amire teljesen elvesztettem a fejem, mert arra gondoltam, hogy talán a férj nincs otthon, és ez a gazember az asszonyt gyötri. Letettem a puskát a földre – mert a szűk helyen nem tudtam volna vele mit csinálni –, és odasurrantam az egyetlen világos ablakhoz, ahonnét a keserves jajgatás hallatszott, majd a vastag falbevágás mélyén az ajtóhoz akartam menni, amikor irtózatos ütést kaptam az arcomba a sötétségből.

De olyan sötét volt, hogy csak találomra kaptam el az ember nyakát, és minden erőmmel az ajtóhoz vágtam, de olyan erővel, hogy az ajtó beszakadt. A haramia hanyatt esett, én pedig rá… és tovább csépeltem.

A szobában három asszony is visított, köztük a bába is, mert a jajgatás, amit előbb hallottam, a vajúdó asszony jajgatása volt; amikor végre berohant egy legény baltával, aztán egy másik, aztán a harmadik… amikor végre felkelhettem az emberről…

– Mestör úr?!

– Én vagyok, Jancsi! Ezt az embert kötözzétek meg, de a nyakára is egyet, hogy meg ne léphessen!

Hát kivert a verejték, mondhatom, de az asszonyok is elhallgattak, mert a szülő asszony úgy megijedt, hogy azonnal megszülte a gyerekét.”

Amikor apám elment, áttalpaltam anyámhoz, és bebújtam melléje. Anyám átölelt, aztán csend lett, csak anyám suttogott néha, mert imádkozott.

Nagy, nehéz óra volt ez, amíg végre beszédet hallottunk. Itt is, ott is kis istállólámpák indultak el házunk felé. Az utcán egyre több lett az ember, s az elszaporodott kis fények gyűrűjében ott állt az az ember, de úgy megkötözve, hogy egy bika sem szaggathatta volna el a sok kötelet.

Aztán elvezették a községháza felé, és lovas futár ment Igalba a csendőrökért.

Másnap aztán hallottuk, hogy a betörőt egy jól lelakatolható istállóba zárták be, ahonnét semmiképpen el nem szökhetett. Hát nem is szökött, de az istállóban volt egy kisborjú, azt reggelre agyonrugdosta.

Anyám aztán teát csinált; nagymama is felkelt, és apámnak el kellett mondani szóról szóra és ezer kérdés között az egész éjszakai kirándulást.

Végül én is kérdezhettem:

– Nem félt, édesapám?

– Mitől féltem volna? Ott volt a puska!

Anyám a fejéhez kapott.

– De Árpád, hiszen már három napja kivettem a patronokat, nehogy a gyerek hozzányúljon a puskához… Ott vannak az én éjjeliszekrény-fiókomban…

Ez az éjszaka aztán elmúlt az idő sodrában, bár nekem sokszor eszembe jutott, mert ebben az időben – három-öt éves koromban – nagyanyám „meséi” egészen szélesre tárták nagyon éhes „irodalmi” érdeklődésem. Mivel pedig dédapám inspektor volt Tolnában a hercegi uradalomban, nagyanyám rengeteget tudott a betyárokról. (Somogy és Tolna híres volt abban az időben óriási összefüggő erdeiről és betyárjairól, akik úgy hozzátartoztak a kor életéhez, mint a „megyeháza”.) A szegénységet nem bántották, az uradalmak pedig – ha eszük volt – úgy fizették az évi kommenciót, kenyérben, szalonnában, borban, mint cselédeiknek. De ezekben az uradalmakban nem is tűnt el egyetlen bárány sem. Ha azonban valami osztrák vagy cseh inspektor vette át a gazdaságot, mondván, hogy majd ő rendet csinál ebben a „Schweinerei”-ben, ott eltűnt egy-egy egész falka birka, egy-egy pár jó ló, esetleg a legszebb szilajökör-négyesfogat, s ha ez sem használt: felrepült a „vörös kakas” egy-egy birkaakolra, szénakazalra, hogy leégett a fél puszta, és nagyon-nagyon ritkán fogták el a tettest vagy tetteseket, akiket minden szegény ember, tehát majdnem minden magyar ember bújtatott és segített.

Szóval abban az időben ezek a megtörtént mesék pótolták a későbbi Andersen és Grimm meséit, amelyek azonban – talán – csak ki lettek kissé színezve, de a lényeg valóság volt.

Dédapám egyszer Dombóvárra ment vásárra, s elvitte nagyanyámat is, mert valami kis ködmönt akart a kislánynak venni, aki tizenkét-tizenhárom éves volt akkor. Hogy dédapámék Ozorán, Pincehelyen vagy másik hercegi birtokon laktak-e, arra már nem emlékszem, mert nagyanyám minden „meséje” ezek körül a faluk körül történt meg:

„Eladták tehát, ami eladnivaló, és megvették, ami vásárolnivaló volt, és jól megkésve indultak hazafelé, amikor már sötétedett, és elkezdett esni a szemerkélő őszi eső.

– Nagyon sötét lesz, tekintetes uram – mondta a kocsis –, pláne az erdőben.

– Hagyd a lovakra, Tóni – mondta apám –, a lovak valamennyire látnak; meg ki is tapogatják az utat.

– Úgy gondolom én is – mondta a kocsis, aztán több szó nem esett, csak a kocsi pattogott halkan, és a lovak cuppogtak a mély sárban.

És sehol egy csillag, sehol az ég, és sehol a föld.

– Most fordulunk az erdőbe – szólalt meg jó idő múlva a kocsis, de apám nem válaszolt. Talán alszik – gondoltam, de később mégis azt mondta:

– Most már érzem én is… ha nem esne az eső, már előbb is megéreztem volna a cserszagot.

Az eső akkor már elállt, de a felhők nagyon leszállhattak, mert szinte harapni lehetett volna a sötétséget, olyan vastag volt.

Aztán csak dülöngélt a kocsi végtelenül. A lovak néha megálltak egy-egy szusszanásra, s a kocsis nem is nógatta őket. Pihennek, hát pihennek. Nehéz út volt ez nagyon, és én úgy éreztem, mintha valamikor régen kezdődött volna, de nem lesz soha vége. Az utasok félig alva gubbasztottak, talán meleg szobára gondolva, de talán aludtak is, amikor – úgy éjfél körül – a kocsi zökkenve megállt.

– Alighanem valakik vannak a lovak előtt – szólt hátra a kocsis.

– Majd megmondják, hogy mit akarnak – dörmögött apám, aki úgy látszott, nem ijedt meg, de énnekem még a szívem verése is megállt, aztán meg olyan dobogással indult meg, mintha kinn vergődött volna a levegőben.

Álltunk csak, de nem történt semmi, csak a sár cuppogott körülöttünk mintha valakik körülállták volna a kocsit. Aztán dermedten láttam, hagy tűzkő szikrázik, pipaszag is úszkált a levegőben, míg végre fellobbant a láng, és ha lett volna hangom, talán rémülten felsikoltok, mert egy magas legény állt majdnem mellettem. Szeme, mint a parázs, a szája összezárva, s amikor engem meglátott, keserűen elmosolyodott.

– Jó estét, tekintetes uram!

– Adjon isten, Ferkó! Jól megijesztettétek a kislányt.

– Mást vártunk, tekintetes uram… a kislány meg ne féljen… Pali, – szólt hátra –, eredj a Bözsihez, hogy hozzon pár almát ennek a szép lánynak.

– Kit vártatok, Ferkó? – kérdezte apám, s megfogta az ember kezét, aki a világosságot tartotta, s a lángnál rágyújtott pipájára.

– Kit gondol a tekintetes úr?

Nekem még mindig vacogott a fogam, csak akkor csukódott össze a szám, amikor apám nyugalmát láttam.

– A kövér svábot?

– Azt! Merre ment ki a vásárból?

– Nem tudom, Ferkó, de azt hallottam, hogy egyik embernek Fürgedet mondta, a másiknak Inárcsot. De lehet, hogy a harmadiknak megint mást mondott. A vásáron egy pár nagyon jó lovat vett, és ezeket a saroglyához kötötték. De azt hallottam, amikor a szentpéteri kasznárral birkákról beszélgettek.

– Nem buta ember a sváb – villant meg a betyár szeme –, de azért egyszer csak lesz vele pár szavam!

– Jó lenne, Ferkó – mondta apám –, ha egy kicsit elhúzódnátok valami csöndes helyre. Kihirdették a statáriumot…

– Hát az mi?

– Az az, Ferkó, hogy egy birkáért is felakasztanak. Sok a szegénylegény, Ferkó, és csúnya dolgok történtek. Döbröközön is, Csibrákon is… máshol is. Véres dolgok…

– Nekünk nem véres a kezünk, tekintetes uram!

– Tudom, Ferkó. Kár is lenne! Azt hiszed, én szeretem az osztrák »fináncot«? De mégis azt mondom; egy-két hónapig ne hallassatok magatokról. Az erdő nagy, a kerülők hallgatnak, a zsandár oda nem megy utánatok, és – mondom – elcsitulnak majd a dolgok. A cselédség nem beszél rólatok…

– Aztán fogtak el már valakit?

– Azt beszélik: Kapósban is akasztottak, Igalban is. És ez így igaz, Ferkó! A Festetics számadóját úgy megverték, hogy nyomorék marad egész életében. De nem vallott. Még az andocsi barátokat is szuttyongatták, amíg a veszprémi püspök patáliát nem csapott.

A betyár elgondolkodott. A szeme feketén villogott, de aztán hallgatódzott és elmosolyodott.

– Na, gyün már az én asszonyom is; pedig hát mi sem esküdtünk meg, csak egymásnak. De majd csak fogok valami kóduló barátot, hogy nyugsága legyen ennek a szögény asszonynak.

Ekkor egy másik világosság közeledett, s a világosságban egy nagyon szép menyecske.

Egy kis kosár gyönyörű almát hozott. Az új kosarat az ölembe tette.

– Fogadja el, kisasszonykám, én adom, ennek az embörnek a felesége. Elfogadhatja, ez nem lopott jószág… Aztán tudja… majd lesz az én uram is valaki… de nem futóbetyár…

– Köszönöm – mondtam, és féltemben ásítottam.

Végül a betyár utasította az egyik fáklyás embert, hogy pár száz lépést menjen előttünk, és világítson, mert olyan rész következik, ahol a víz elhordta az utat, és könnyen baj lehetne.

– Megcsókolhatom a kislányt? – kérdezte ekkor a menyecske, s mivel apám nevetett, átölelt, és olyan melegen megcsókolt kétfelől, hogy ma is érzem.

Aztán eljárt az idő, bár nehezen és lassan. A negyvennyolc utáni idők keservesen vonszolták magukat, s egyik nap nálunk is kidobolták a faluban, hogy akasztás lesz. Három szegénylegényt fogtak el, akik birkát loptak, és holnap akasztják fel őket a községháza előtti téren.

A konyhában a lányok sírtak, apám pedig ezt mondta anyámnak:

– Holnap Dombóvárra megyünk!

Anyám apámra nézett, és nem szólt semmit, mert arca olyan volt, hogy jobb volt nem szólni hozzá. És tudom, ha kényszerítették volna, inkább otthagyja az állását nyugdíj és minden nélkül, mint hogy azon a gyötrelmes aljasságon részt vegyen.

De ha a férfiak undorodtak is, és csak a kényszer vitt oda néhány embert, az asszonyokat hajtotta a kíváncsiság, meg az a remény is – nem tudni, honnan eredt el a hír –, hogy hátha kegyelmet kapnak… volt már ilyesmire példa.

Én – őszintén szólva – sokkal fiatalabb voltam, mint hogy ezt az egész szörnyűséget felfoghattam volna, hát az asszony- és leánycselédekkel elmentem én is, azzal a szent esküvéssel, hogy még anyámnak sem árulok el semmit. De még így is elkéstünk, mert mire odaértünk, ketten már csendesen lógtak, és nem is mozdultak, csak a fejük volt félrebillenve.

Mivel azonban sok asszony állt előttem, akiktől nem láttam semmit, előrefurakodtam a szoknyák között, de amikor kiértem a kör peremére, azt hittem, megáll a szívem.

Az a szép szál barna legény állt ott harmadiknak, akitől az almákat kaptam azon a nehéz éjszakán, mikor az erdőn megállítottak bennünket.

A császár embere akkor törte el a pálcát, és a háta mögé dobta.

– Istennél a kegyelem!

És ekkor olyan csend lett, amilyen csend nincs is a világon. Nemcsak ott a téren, de az egész faluban. Minden szem azon a legényen volt, aki sápadt, kemény arccal most körülnézett, mintha keresne valakit, s ekkor megszólalt a bíró:

– Van valami kívánságod?

A legény szeme most rajtam állt meg égő villanással, hogy majdnem összerogytam.

– Van! – kiáltott, de ez a hang szinte nem is volt emberi. – Azt a kislányt vigyék haza! – kiáltott, és rám mutatott. – Ne lásson engem… úgy…

Ekkor felsírtak az asszonyok, és kézen fogva hazavezettek.”

Ültem kis díványomon, mert nagyanyám elhallgatott, és olyan mélyen belém ült ez a „mese”, hogy percekig szólni sem tudtam. Nagyanyám is hallgatott, mintha ezt a döbbenetes, régi emléket újra átélte volna, én pedig – nincs mit szégyellni rajta – könnyeimet törölgettem.

Aztán elhalványult ez a mese is, mint a többiek, és én is már majdnem igazat adtam azoknak a bácsiknak és néniknek, akik a felét sem hitték el ezeknek a főleg pásztorokból lett betyároknak cselekedeteiről, amelyek néha olyan lehetetlenül rejtelmesek voltak, mint az a világ, ami már soha nem jön többé vissza.

De én láttam még ilyen csimbókba font hajú öreg pásztorokat, akik annyira a múltban éltek, hogy még a felnőttekkel is alig álltak szóba, és láttam még öreg „facér”-t, aki a legvadabb és legharapósabb, először látott kutyát csak ránézéssel is fenékre ültette. És a kutya csak ült elfordított fejjel, mert nem tudott az öreg facér szemébe nézni, aztán csak elkullogott, mint akit megvertek.

És 1908-han vagy 1910-ben is előfordult még Göllében is, hogy Bíró-Pali Sándorék két gyönyörű, drága fiatal lovát úgy kivezették az istállóból – ami a házzal össze volt építve –, hogy soha senki nem tudott róla többet. Persze éjjel vitték el a lovakat, amikor legmélyebben alusznak az emberek; de nem vakkant egyetlen kutya, a dobogásra nem ébredt fel senki, mert a lovak lába rongyba volt kötve, és másnaptól kezdve mozgósítva lett a környék minden csendőre, és a sürgönydrótok összekötötték az egész megyét, a vásárokat, csőszöket, éjjeliőröket, és a két gyönyörű, három-négy éves (ha jól emlékszem) csikónak úgy nyoma veszett, mintha köddé váltak volna, pedig tűvé tették értük nemcsak Somogy, de a szomszéd vármegyéket is. Lehet ugyan – hallott már ilyesmit az ember – hogy talán később mégis kiderült valami, de amikor én utoljára találkoztam Sándorral – Isten nyugosztalja! –, talán huszonöt évvel a lovak eltűnése után, még nem tudott a lovakról semmit.

Ne ugorjunk azonban az időben olyan nagyot, hiszen az emberi emlékezet úgyis csak botladozik a régi események között, mint a temetőben, ahol kidőltek már a régi keresztek, elporladtak a régi évszámok, talán már az utódok is, és csak a sóhajtó, ködös múlt borong a régi nagy fájdalmak helyén, ahol azóta már egyéb se történt – csak újra és újra temettek.

Maradjunk tehát úgy körülbelül 1905 körül, amikor Göllében Seidl Károly, a volt katonapap az esperes, apám a mester – amiért engem nem is ismertek talán nevemen, mert egyszerűen csak „Mesterpista” voltam, s talán oda se hallgattam volna, ha valaki rendes nevemen szólít. A káplán Szemerey bácsi volt ekkor, aki a „beszélőgép” csodáját behozta a faluba, Árvay Ferenc bácsi – a szegedi paprikamolnár fia – volt a tiszttartó, Ruppert bácsi a számadó ispán, Baka bácsi az ispán, Eöry Géza volt az „ifiúr”, a „praxi”, azaz a segédtiszt, aki – mint minden segédtiszt (magamról tudom) – ebben a minőségben követi el legnagyobb baklövéseit, amelyekre nem szeret visszaemlékezni, és nagyon nem szereti azt sem, ha valaki erre emlékezteti.

Jó példa erre a jóságos dr. Varga Kálmán, a debreceni Gazdasági Akadémia igazgatója, aki – amikor beiratkozáskor bevittem hozzá az indexem aláíratni – jól megnézte nevem és születési helyem, és aztán mosolyogva azt mondta:

– He! Hát megy-e még a göllei bocskor Attala felé?

És ettől kezdve engem, az ismeretlen katonát (az akadémiát mint katona-hallgató végeztem Debrecenben és Óváron) nagy szeretetébe fogadott, s úgyszólván a „kötényében tartott”, hogy szinte semmi bajom nem lehetett. Csak azt nem tudtam hosszú ideig, hogy miért.

Példának csak egy esetet mondok el, ami mindennél jobban bizonyítja kivételes szeretetét.

Első évben kémiából vizsgázva, Széll professzor úr olyan simán elbuktatott, hogy semmi bánatot nem éreztem, mert magam is elbuktattam volna magamat.

Másodévben aztán újra nekirugaszkodtam a vizsgának, mondván, hogy a „vak csibe is talál szemet”, amikor azonban megdöbbenve láttam, hogy a professzor úr szobájában ott ül Varga Kálmán igazgató is, aki a vizsgákat sokszor meghallgatta, de a tanárok dolgába nemigen szólt bele.

Nem mondhatom, hogy az igazgató jelenléte különösebben lelkesített volna, mert sokféle, de érthetetlen segítsége után nagyon szégyelltem kínos nyögdécselésem Széll professzor úr kérdéseire, aki végül is lemondóan ingatva fejét, el akart küldeni újabb pótvizsgára, amikor Varga Kálmán megszólalt:

– Adjon még egy pótkérdést, professzor úr, hátha sikerül az… őrmester úrnak… (Mint említettem már, az akadémiát ún. katona-hallgatóként végeztem. A tandíjat őrmesteri fizetésemből nyögtem ki, mert szüleimnek a kis nyugdíjból erre nem tellett volna.)

A professzor úr tűnődött egy kicsit, úgy láttam, bosszús is volt, mert az igazgató nem szokott a vizsgákba beleszólni.

– Kérem! – mondta kicsit bosszúsan. – Hát beszéljen a hallgató úr valamit az atomelméletről.

Ez aztán végleg elkeserített, hiszen az 1920-as években az atomelméletről még a professzorok sem tudtak sokat, de ez nem is volt szakkérdés. Világos lett azonban, hogy Széll tanár úr most már csak azért is el akar buktatni. De azt is éreztem, hogy az igazgató az atomelméletet egyáltalán nem minősítette sem pótkérdésnek, sem szakkérdésnek, és az előadásokban alig érintett témában csak az öreg Széll professzor úr szuverén akadékoskodását látta.

Most már azonban én sem maradtam szótlan, hanem valami ködös, keserves, homályos meghatározásokkal tűzdelt nyögdécselésbe kezdtem, mire Széll professzor úr néha bólintott, többnyire azonban kedélyesen rázta a fejét, néha az igazgatóra nézett, mintha helyeslést várt volna…

De nem ez történt. Varga Kálmán igazgató úr komolyan, szinte utasításszerűen, sőt egy kis nyomatékkal azt mondta:

– Elég! Menjen, fiam, de előbb köszönje meg a professzor úrnak, hogy átengedte…

Ma sem tudom, hogy találtam meg a kilincset, és nagyon értelmetlenül hogy szédelegtem ki a szobából, de még a portásra is úgy néztem, mint egy rejtvényre. Már nem lelkesített, hogy a nehéz vizsgán átmentem, csak a kérdés dörömbölt bennem: Miért?! Miért?!

Amikor azonban a másodéven is simán átmentem, és az akadémiát bizonyos okokból Óváron akartam elvégezni, a harmadévre oda iratkoztam be. Úgy éreztem azonban, hogy dr. Varga Kálmántól el kell külön is búcsúznom; részint mert úgy illik, részint pedig talán megoldódik különös és állandó pártfogásának kérdése…

De nem oldódott meg.

Hosszan fogta a kezem, meleg, okos szeme tele volt jósággal, és azt mondta:

– Igaza van, fiam. Próbálja meg másutt is! Óvárnak jobb híre van. Meg is érdemli, csak egyet ne felejtsen el: hogy az elméleti tudás gyakorlat nélkül semmi. Sőt! Jó gyakorlati tudással meg lehet élni, de csak elméleti tudással: nem!

Még mindig fogta a kezem.

– És… és jusson majd Göllében eszébe, hogy a megázott repcét soha, de soha nem szabad megforgatni!…

Sokáig nem tudtam megemészteni ezt a furcsa útravalót, végül is oda lyukadtam ki, hogy nem kell mindenben hátsó gondolatot vagy különleges titkokat keresni. Nem kell megforgatni a repcét – hát nem kell megforgatni! Ezt minden béres tudja.

Karácsonykor azonban eszembe jutott, amikor szabadságon jó barátoméknál vadásztunk, akinek apja, Kugler bácsi vezető kasznár volt a legnagyobb piarista uradalomban, és apámnak legkedvesebb barátja.

Eszembe jutott Varga Kálmán intelme a repcével kapcsolatban, és elmondtam házigazdámnak, aki nevetett.

– Hát nem tudja?

– Mit?

– Varga Kálmán nálunk volt „ifiúr”, azaz „praxi”, szóval segédtiszt, mégpedig Göllében, 1890 körül, s ott az előtte való nap aratott, de jól megázott és rendben fekvő repcét az intéző tudta nélkül megforgattatta. Ez délfelé történt, amikor a repce már csontszáraz volt.

– Na és? – mondtam gyanútlanul.

– Jóságos isten! És maga még ebben az évben oklevelet kap? Szörnyűség! Az ilyen renden fekvő, már megszáradt repcére még ránézni sem szabad, mert úgy pereg a magja, mint a cséplőgépben… Varga Kálmán pedig megforgattatta, mert nem volt közelben még egy csősz sem, aki figyelmeztette volna. Mert ezt minden béresgyerek tudja, csak Kálmán nem tudta, aki „okleveles gazda” volt, és maga, aki az idén oklevelet kap, és rászabadítják erre a jóságos földre…

Egyszóval negyven katasztrális hold repce termése tisztára elveszett, mert ami mag a becőkben maradt, azt már elcsépelni sem volt érdemes.

Abban az időben Kemény Pali bácsi volt Göllében a tiszttartó, aki Varga Kálmánt a sárga földig lehordta, Kálmán pedig azonnal felmondott.

Másnap aztán az öreg tiszttartó maga elé rendelte Varga Kálmánt, és azt mondta:

– Én a maga felmondását, fiam, nem veszem tudomásul. Más is követett el hibát, és csak tanult rajta. Mert kérni és kérdezni nem szégyen, de ostobaságot csinálni és kárt, hát az szégyen. Elmehet!

– Elmegyek, tiszttartó úr, de végleg. Felmondásom a központba már elküldtem. Köszönöm a jóságát, de én tudni akarok mindent, elméletileg és gyakorlatban is, és tanítani akarom elméletben és gyakorlatban a jövő gazdáit, hogy hasonló drága tandíjat ne fizessenek.

Régi-régi, ifjúkori emléke volt ez az én jóságos igazgatómnak, aki bennem nemcsak a göllei embert látta, hanem ifjúságát is, s az én göllei mivoltom ragyogtatta fel a fiatalság régi szép múltját, meg ha ki is pergett az a repce, ami azután egyetemre vitte, külföldre, tanulmányutakra, gyakorlati megfigyelésekre, végül az akadémia igazgatói katedrájára, amelyről magasabb, világosabb, értelmesebb előadásokat senkitől soha nem hallottam.

Ez a kitérés ott kezdődött, amikor a debreceni akadémia igazgatója azt kérdezte: „Hát megy-e még a göllei bocskor Attala felé?”

Bevallom, erre csak igyekeztem mosolyogni, elég értelmes képet vágni, és egy kis cinkosságot is mutatni, mert végeredményben és pontosan ma sem tudom, mi történt ezen nevezetes bocskor körül. Az bizonyos, hogy erre a gúnyos kérdésre sokszor rántottak bicskát a göllei legények, tehát a falunak valami csúfságot kellett elviselnie, hogy ez a szólásmondás megszületett.

Egyik magyarázat az volt, hogy az attalai sógor meglátogatta a göllei sógort, akinek vadonatúj bocskora a pitvarban várta az aratást. De hát hiába várta, mert a sógorok rettentően szerették egymást, s ez okból rettentő sokat ittak, végül pedig az attalai sógor a göllei sógor vadonatúj bocskorában távozott, míg az elhordott magáét a göllei pitvarban hagyta, pontosan ott, ahol a sógor új bocskora pompázott.

Hogy kijózanodván a göllei sógor miket mondott, azt én semmiképpen nem ismételhetem, mert részint finom embernek tartom magam, részint pedig az ádáz lektor úgyis kihúzná. Annyi azonban bizonyos, hogy Kati néni szerint a „föcskék kiköltöztek az eresz alól”, és a göllei sógor nem ment többet Attalába. (Mert bicskázni ott is tudnak.) És az attalai sógor sem jött többet Göllébe, mert részint megsértődött, hogy a sógor mit gondolt ki róla, részint pedig azért, mert a göllei sógor megesküdött, hogy kiheréli, s ezt semmiképpen nem szerette volna, meg amúgy sem vette volna szívére, hogy a sógor a kaposi börtönbe kerüljön…

Hát így indult el „a göllei bocskor Attala felé”.

Most látom, hogy mégiscsak elkapott az emlékezés szele, és előreszáguldott velem több mint fél évszázadot, hiszen emlékeim sorrendjében még csak – valószínűleg – 1905-1906-nál tartok, ahol az események útján egy újabb és még alaposabb elfenekelés jelzi ifjúságom tövises zökkenőit.

Pedig nem is én zökkentem, hanem a kocsi, de… tartsunk csak sorrendet időben és cselekményekben.

Az egész esemény egy bugylibicskával kezdődik… és a végén majd kiderül, hogy mivel végződik.

A bugylibicska a bicskák legszerényebb válfaja. Nyele fa, acélja jobbfajta bádog, és ára kerek három krajcár. Megszabott ára van, mint általában a köznapi, de nem utolsó szerszámoknak. Becsukáskor nem csattanik, de hát mitől csattanna? Rugója nincs, de felesleges is lenne, mert hirtelen becsukódáskor elvágná az ember, azaz a gyerek kezét.

Egyszóval a piros nyelű bugylibicska a legszebb emlékeim közé tartozik, bár sűrűn elveszett, azonban pótlása csak három krajcárba került. A bugylibicska tulajdonságai közé tartozott, hogy – mivel acélja valódi bádog volt – sűrűn kellett élesíteni, ami legtöbbször a templom mellett történt meg, a nagykereszt kőpárkányán, ami egyúttal a lelkes ifjúság találkozóhelye is volt. A kőpárkányon mély kopások jelezték, hogy már az apák is itt élesítették ifjúságuk bicskáit, tehát egy szót se szólhattak, hogy gyermekeik ezen szép és gyakorlati szokásaikat követték.

Mielőtt azonban erről írnék, ki kell egy kicsit térnem, mert valami misztikus dologról van szó, amihez még csak tanúkat sem hívhatok, mert egyedül voltam, és már alkonyodott, amikor valamit faragtam, és bicskám megdöbbentő életlennek bizonyult.

Ki kell köszörülni – gondoltam, és már nyargaltam is a kőkereszt felé, mikor közel érve azt láttam, hogy valaki, valami asszonyféle fenn térdel a párkányon, sőt – térden csúszkálva – időnként megáll, és kis idő múlva megint elindul.

Mi a fenét csinál ez az asszony? – torpantam meg, de aztán csak elindultam, mert én „idevalósi” vagyok, az asszony pedig idegen. A bicskám – a vak is látja – életlen, és egész éjszakára nem hagyhatom ilyen állapotban.

És közeledtem a kereszthez, illetve a négyszögletű, elég széles párkányhoz, amelyen az asszonyság a térden való mászásban meg-megállt, és ilyenkor – ekkor már hallottam mormolását – valakire borzalmas átkokat mondott, amelyeket nem ismételhetek, de a finomabbak olyanok voltak, hogy: „Az a hétféle kolera rágja meg a szívét…” „Hogy a tetűk egyék meg a haját…” „Hogy vakuljon meg mind a két szemére…” stb. Szóval a derék asszonyság már csak a szaga és nyelvezete után is cigány lehetett, mert kimondottan sátor- és rőzsetűzszagú volt, és azt gondoltam, hogy amikor az innenső párkányt elhagyja, én azért köszörülhetek. És ha továbbmegy, megint köszörülhetek…

Szóval köszörültem kis bugylibicskám, s amikor az asszony – szegény, úgy látszik beteg, meg bánata is van – közeledett, szerényen félreálltam, várva, hogy elhagyja az én párkányomat, amihez egészen közel álltam, szóval az a szegény asszony, aki éppen itt helyezte el átkait… úgy pofon vágott, hogy majd hanyatt estem. Sőt még folytatni is akarta, amikor – szinte magam is megijedtem magamtól – a nyitott bicskával nekiugrottam, és ha el nem lök magától, bele is vágok.

Szerencsére egy kocsi jött az alkonyatban, hangos beszéd, s az asszony felkapta bugyrát, amit a párkány mellett nem is láttam, és futva távozott.

Én pedig csak álltam, a bicska a kézben, és olyan düh rázott, hogy alig kaptam lélegzetet.

Sokkal, de sokkal későbben megállapítottam, hogy ez valami kolerikus roham, fékevesztett idegeim játéka lehetett, ami aztán szerencsére többször nem történt meg, mintha ezek az eszeveszett kitörések – a nagyon komoly intelem és fájdalom hatására – elmúltak volna. De féktelen és azonnal végrehajtott elhatározásom még egyszer – csak egyszer – elkapott.

Talán hatéves lehettem, amikor már nem a kedves és nyugodt „Krédli” volt nálunk a konyhán, hanem valamilyen Mari, aki mindig rosszkedvű volt, különösen akkor, ha „Réce-Marinak” csúfolták.

Én pedig nem szerettem ezt a lányt, mert soha egy jó szava nem volt hozzám, és minden lehetőséget felhasznált bosszantásomra. Ha szüleim nem hallották, és kértem valamit, mintha nem is szóltam volna; és ha senki nem hallotta, olyanokat mondott, hogy majd elszédültem. Néha féltem tőle.

És előfordult egy alkalommal, hogy ez a Mari egy nagy porcelán tálba valami cukornak látszó fehér habot hozott befelé a kamra felől, és egy pillanatra ingerelve elém tartotta.

– Ne! Cukorhab! Tortának való…

De ezt nem is tudta végigmondani, már belekaptam, és nem a cukor, hanem a vastag lúgkőoldat már a számban volt.

Persze kiköptem, rohantam vízért számat kimosni, de napokig nem tudtam nyelni, csak rekedten mutogattam, levesfélét csak egy hét múlva tudtam enni, de nem árultam el Réce-Marit, hogy ő kínálta a lúgkőoldatot:

– Ne! Cukorhab!

Ha nem így mondja, talán hozzá sem nyúltam volna, bár erre nem mernék megesküdni. És mire a doktor bácsi kikúrált, már Réce-Mari nem volt sehol, mert Szilben örökölt valamit, ami lehet, hogy csak mendemonda volt, de az bizonyos, hogy valami rablási kísérletben részes volt, és be is csukták.

Azután három nap elmúlt minden esemény nélkül, míg a negyedik napon megérkeztek az ún. „honvédlovak”, amelyeket a huszároknál lehetett igényelni, persze nem minden protekció nélkül. A pécsi huszárok egyik kapitánya apámnak iskolatársa volt, így – megfelelő garancia mellett persze – bevonultak a „honvédlovak” Görbic Pista bácsi, a kocsisunk és egy mokány kis huszár őrmester felügyelete alatt az istállónkba.

A lovak valóban szépek voltak. Csupa izom testük mintha bronzból lett volna öntve, és a nevük: Embrió és Fokos. Buta két név – gondoltam, de apám megmagyarázta, hogy a huszároknál rengeteg ló van ábécé sorrendben elnevezve, tehát – valószínűleg – Embrió az E betűs lovak végéről, a Fokos pedig az F betűs lovak elejéről való. Így kerültek egymás mellé.

Hát ezt én ostobaságnak tartottam, mert az „ismerős” lovaknak rendes, azaz értelmes nevük volt. Olyan, hogy „Sármány” meg „Föcske” meg „Rigó” meg „Böske” meg „Bogár”; de hogy „Embrió”?! Mondtam is apámnak, hogy valami szép nevet kellene legalább Embriónak adni, mert így nincs semmi értelme.

– Nem lehet – mondta apám –, mert ha visszakerül a huszárokhoz, nem hallgat a régi nevére, és a huszárok nem kukoricáznak, hanem a szegény Embriót alaposan elnadrágolják.

Ezt pedig nem akartam, tehát maradt az Embrió: Embrió, kedves lovam, barátom, sőt mesterem, akinek – megcsalva Fokost – annyi cukrot loptam, hogy apám a bolti könyv ellenőrzése közben gyanakodva, majdnem ellenségesen csóválta fejét.

– Mi a fenére kellett ez a sok cukor? – kérdezte édesanyámat, aki éppen úgy utálta a jeleneteket, mint én, mire anyám a befőzésekre hivatkozott… alighanem sejtve, hogy egyetlen fia részes a cukor vészes megfogyatkozásában.

Latolgatva az eseményeket, ebben az időben már alighanem iskolás vagyok, de lehetetlen emlékezéseim kalandozását időrendbe szednem. Most jut eszembe az is, hogy ez a „bolti könyv” egyéb jeleneteknek is lett a szülőanyja.

Pár évig ugyanis – ezt csak hallomásból tudom – nem nagyanyámnál laktam, hanem szüleim hálószobájában, ahonnét egyszer csak – minden előzmény nélkül – nagyanyámhoz költöztettek, amit nagyanyámmal együtt határozott lelkesedéssel üdvözöltünk.

Bevallom őszintén, nagymama nélkül el sem képzelhettem magam, ami – ezt csak a felnőttek tudták – nem is lett volna lehetséges.

Kis szobája maga volt a csend és békesség, csend és szabadság. Nagyanyám ugyanis soha nem nevelt, és sohasem vert a fenekemre. Mindenre tudott mesét, amelyben a rossz gyerekeket legalábbis „vizes kötéllel” verték meg, sőt az is előfordult, hogy a csavargó gyereket a komédiások ellopták, fél dióhéjat kötöttek a szemeire, ami még nem lett volna baj, de a dióhéj alatt nagy pók volt, ami a kisfiút (lányról soha nem volt szó) megvakította. A kisfiú ezután már nem is talált haza, hanem vásárokban ott állt a bejárat mellett, és kezét kinyújtva, sírva kéregetett…

Persze nagyanyámnak voltak szelídebb meséi is, ahol a jó fiú állandóan cukrot kapott és karácsonyra valódi puskát, mert egyebet sem csinált, mint új ruhájára vigyázott, hallgatott, amikor a felnőttek beszéltek, a bácsiknak és néniknek mindig szépen köszönt, sőt meg is hajtotta magát, amit én határozottan nevetségesnek találtam. Az új ruhát egyszerűen utáltam, mert szinte vonzotta a kocsikenőcsöt és a lekvárféléket, nem is beszélve a kerítésszögekről.

Egyszóval úgy látszott, nagyanyámmal való véd- és dacszövetségünk állandósult, mert egy „szép reggelen” – ahogy mondani szokás – titokzatos lótás-futás kezdődött, amiben nagymama is részt vett, szigorúan meghagyva, hogy maradjak ágyban, amíg vissza nem jön.

Hát – ágyban maradtam a kis szobában, ahova két lépcsőn lehetett lelépni, mert házunk valamikor klastrom volt vagy efféle, s ebben a szobában a konyha-fráter lakott.

Mindezek eszembe jutottak a várakozásban, amikor is végül nagymama visszajött, és ragyogó arccal jelentette, hogy kis testvérem érkezett az éjjel.

– Hallod? – nyitotta ki az ajtót, ahonnét kamillaszag érkezett, és valami keserves nyekergés is hallatszott, mert nagymama szerint kis testvéremet, aki eddig angyal volt, most a szelek bántják, azért sír.

Ezek után aztán valahányszor kamillaszag szivárgott be a szobába – hatszor az idők járásában –, már tudtam, miről van szó, bár két kis testvérem, akik utánam következtek, és előzőleg angyalok voltak, nem sokáig tartózkodtak ezen a pocsék földön, mert hamarosan visszamentek angyalnak, s ezen elhatározásukba nem is szólhatott bele senki.

A család tehát – ezt későbben gondoltam így – valóban gyökeret vert a göllei földben, az öröm és a gyász, az élet és az idő gyökerét, ami addig él, amíg azok is élnek, akik az emlékezés és szeretet gyertyáját gyújtják meg évenként egyszer a temetőben.

Kicsit most megint előre kell ugranom az összetartozó gondolatok egységéért s az emlékek folyamatosságáért.

Két kis testvérem sírja körül négy szép fenyőfa őrködött, s amikor mindenszentek napján kimentünk a temetőbe, engem semmiféle bánat nem gyötört, csak ha édesanyámra néztem, akinek szemében, amikor összetette a kezét, és a két kis fejfára nézett, olyan sötét messzeség volt, amilyen messzeség nincs is ezen a világon.

De az én szívemet semmiféle bánat nem bántotta, tudva, hogy Anti öcsémnek és Erzsike húgomnak mennyei jó dolga van – ezt nagyanyám is megerősítette – valahol magasan a felhők fölött, és később édesanyám keze is úgy motozott a sírokon a virágok között, mintha kis testvéreim még élnének, s a takaróikat simogatná.

Amikor azonban szüleim eltávoztak a temetőből, én még kinn maradtam vidám csőszként a négy fenyőfa mellett, és fogadtam barátaim látogatását, akik a mindenszentek kivilágított ünnepét – akárcsak én – nemcsak szeretettel, de bizonyos kalandos vidámsággal is kezelték.

Nem, a mi ifjú szívünket nem bántotta a múlt, nem bántotta a múló gyász hamuja és pernyéje, mi szerető vidámsággal gondoltunk azokra, akik nemcsak voltak, de emlékeinkben élnek, amíg mi élünk. Tudjuk, hogy egyszer mi is ide kerülünk, de az az idő olyan beláthatatlan, vidám messzeségben van, hogy szinte nincs is, tehát kár lenne rá gondolni, sőt – bevallom – még arra sem gondoltunk, hogy „kár lenne rá gondolni”.

Közben leszállt az alkony, és talán meg is lepődött, hogy tulajdonképpen nem tudott alkony lenni. A kis fenyő és a fenyőből font koszorúk itt-ott megperzselődtek a gyertyák lángjától, s ettől az emlékek szomorúsága még jobban meghátrált, és karácsonyi emlékek kezdtek lengedezni a temetővirágok halódó illata felett.

Csak egy volt a baj!

A gyertyák fogytán-fogytak, pedig még csak éppen hogy az alkony kezdett botorkálni a sírok között. A délutáni litánia zsolozsmáinak halk zsongása mintha még most is simogatta volna a jeltelen öreg sírokat és kidőlt kereszteket, amelyek mintha elmúlásukban is többet mondtak volna, mint a friss sírok nyers földje és az új keresztek vásári festékszaga.

De a gyertyák fogytak. Fogytán-fogytak. A húsz darabból alig égett már öt, és kebelbarátom, Bíró Bandi kíméletlenül meg is mondta:

– Na, Pista, fertályóra múlva elmehetsz, „ahol a part szakad…”, nekem még van öt új gyertyám…

Mondanom sem kell, egy pillanatig úgy éreztem, hogy Bandit pofon vágom – mert a gyertyákat még meg is mutatta –, de aztán anyám jutott eszembe, régi és mindig új szomorúsága, ha a „kicsik”-ről beszélt, hát nem bántottam Bandit, csak mondtam valamit, ami sehogy sem illett kegyes hangulatomhoz és a helyhez, ahol kis testvéreim alusznak.

Közben megjegyzem még, hogy mint mindenkinek, nekem is volt „csúfnevem”, és Bandinak is, de az ünnepre való tekintettel rendes nevünkön mondtunk egymásnak egyet s mást, amivel nehéz lesz majd húsvétkor a gyóntatószékben előrukkolni.

Bandi neve „Akumpa” volt, mert a klumpát, azaz fapapucsot nem tudta fiatal korában kimondani; az enyém pedig „Pakedli”, mert barátaim rendkívül mulatságosnak tartották, hogy a tojástartót, a kis porcelán kelyhet, amiből lágy tojást eszik az ember, nagyanyámtól tanulva pakedlinek említettem. Nagyanyám egyébként is a függönyt „firhangnak”, a tűzpiszkálót „sirhakli”-nak, a „WC”-t „reterát”-nak, a folyosót „gang”-nak s az evőeszközt „eszceig”-nek mondta, pedig németül alig beszélt.

Bandit tehát elküldtem „valahova” a mamájával kapcsolatban, aztán hátat fordítottam neki, majd elindultam a temetőkapu felé, mert csodálatos gondolatom támadt, egy valóságos kolumbuszi gondolat, amely már eddig is eszembe juthatott volna.

Kifordultam a kapun, egyvágtában mentem, azaz futottam hazáig, és tudva, hogy szüleim nincsenek otthon, egyenest a konyhába mentem, és a bolti könyvvel átrohantam Puska bácsiékhoz a boltba, mondván:

– Puska bácsi, kérem, tessék adni két csomag karácsonyfagyertyát! Tessék a könyvbe beírni…

Puska bácsi a fiát, Lajost utasította – ünnep lévén – a gyertyák azonnali kiadására, és én újabb húsz perc múlva meggyújthattam a gyertyákat kis testvéreim közös sírhalmán.

A nagy kivilágításra meg is jelent Bandi, és elismerését fejezte ki, amiért azonnal szívembe fogadtam, hiszen velem ünnepelt, amikor a harag eloszlik, mint a nyári pára.

Pedig Bandi nem volt megbocsátó lélek, ami akkor derült ki – talán huszonöt évvel később –, amikor közös barátunkat, „Peták”-ot – a rendes nevére már nem emlékszem – egy pofonért szó nélkül agyonlőtte. Én akkor már régen kaposi lakos voltam, és úgy mondták el a szörnyű hírt, hogy Peták a temető mellett szántott, amikor Bandi odament, és valami régebbi sértésért felelősségre vonta. Petákot általában rendes, csendes, jó gyereknek ismerte mindenki, de Bandi valami olyasmit mondott neki, amiért egy rettenetes pofont kapott. Bandi majdnem felfordult a pofontól – azt hiszem, sokkal gyengébb lehetett Petáknál –, mindenesetre elsárgult a csúfos megaláztatástól és pofontól, de nem szólt semmit. Visszaült a kocsira, ahonnét leszállt a mondanivalókat megmondani, hazahajtott, megtöltötte puskáját, visszahajtott a sértés színhelyére, és Petákot, a falubeli barátot, fiatal házast ott a szántóföldön szó nélkül agyonlőtte.

Hogy hány évet kapott érte, nem tudom, de ismerve apját és anyját is, bátran mondhatom, hogy Bandi anyja természetét örökölte; de testalkatát is. Az asszony volt egy kicsit horgas orrú, barna arcú, alacsony, töröktatár típus, míg az apa inkább nyugodt, magas testű, szőke bajszú, germán vagy szláv jellegű ember volt.

És hogy Bandi anyja természetét örökölte, onnét tudom, hogy láttam, amikor a kis asszony – dél volt, és úrangyalára kondult meg a harang, amikor Bíró bácsi belépett a szobába, tehát ideje sem volt a kalapot letenni –, igen, Bíró néni úgy levágta a hatalmas ember fejéről a kalapot, hogy az az ágy alá gurult. Megjegyzem, az ütést félig-meddig pofonnak is lehetett volna minősíteni.

S a hatalmas ember csak állt, nagy csizmákban, szűk gatyában, azt sem tudva, miért verték le a fejéről a kalapot.

– Na, na… már mögin… az ördög bújt beléd?…

Hát ezt az ördögöt örökölte – úgy látszik – Bandi is, aki egyáltalán nem viselte a pofont úgy, mint apja, hanem odament szegény Petákhoz közel; és hogy mondott-e valamit, azt nem lehet tudni, de szegény kedves barátomat szó nélkül agyonlőtte.

Ott fekszik szegény Peták kis testvéreimtől nem messze, hiszen az egész temető nem nagy, és nem tudom, Bandi, ha halottak napján kimegy a temetőbe, gondol-e arra, amikor velem gyújtotta a kis gyertyákat, és imádkozik-e Petákért, akit ő küldött örök szemrehányásnak és keserves, le nem róható számadásnak a holtak közé.

Vagy talán Bandi sem él már?

De hát ez sokkal későbben történt.

Egyelőre ott tartunk, hogy őrizzük a lobogó gyertyákat Anti és Bözsi kis testvéreim szelíd álmai felett, és – szerencsére – nem gondolunk a jövendőre.

(Szándékosan írtam, hogy „testvéreim”, mert abban az időben ez a szó, hogy „húgom” és „nővérem”, Göllében ismeretlen fogalom, sőt ismeretlen szó volt. Ha valaki testvéréről beszélt, azt mondta, hogy: „Öten vagyunk testvérek. Két bátyám van és két lányöcsém vagy két kisebb lánytestvérem.”

Végül azt sem tudom, hogy Bíró Bandi barátom, az „Akumpa” nincs-e már szintén kint a temetőben – a börtön nem hosszabbítja meg az ember életét –, és nem fizetett-e már életében meg az embervadászatért.) A mindenszentek ünnepe aztán elment az idők országútján, és suhogó, vizes, hideg őszi vagy tél eleji napok jártak, amikor vacsora után békés csendben játszottam (nem tudom, hány éves lehettem ebben az időben, mert ez a kor teljesen számolatlanul és névtelenül keveredik összevissza emlékeimben), amikor apám a bolti könyvet olvasgatva – nem ellenőrzés volt ez, és nem számonkérés, csak inkább összehasonlítás a tavalyi hónapokkal ugyanebben az időben – azt mondja:

– Két csomag karácsonyfagyertya. November elején?…

És anyámra néz.

– Nem tudom… Talán már előre megvettük?…

És én vörös lettem, mint a rák, pedig apám még rám sem nézett, hanem előrelapozott.

– Itt van decemberben is a négy csomag karácsonyfagyertya… Hívd be Margitot – nézett rám apám, de a szeme megállt rajtam gyanakodva… sőt már nem is gyanakodva…

Bejött Margit.

– Tudsz erről a két csomag karácsonyfagyertyáról? Hoztál november elején akármilyen gyertyát?

– Én is kérdeztem Lajost, azt mondta, nem emlékszik már rá…

Tehát Margit is menteni akarta, ami még menthető, de apámnak nem kellett már semmi magyarázat.

Rám nézett és intett.

– Gyere utánam!

Anyám eltolta maga elől a tányért, mert nem bírta elviselni a kemény büntetés gondolatát, én pedig mentem apám után, mint a bárány a vágóhídra. (Barátaim sokszor mesélték, hogy ők elszaladtak a verés elől; vagy elbújtak a padláson. Ezt én nem tehettem, és zivataros ifjúságomban, de későbben sem és soha nem mondtam apámnak, hogy nem! És parancsot soha-soha nem tagadtam meg. Az előfordulhatott, hogy a rám bízott dolgot elfelejtettem, előfordulhatott az is, hogy hagytam-halasztottam a dolgot, de megtagadni? – nem, ez lehetetlen lett volna!)

A büntetés a „sötét szobában” történt, amely a házban egyedül volt bolthajtásos, éspedig azért, mert lakásunk azelőtt a barátoké volt, akik itt őrizték tűzveszély ellen is minden oldalról körülfalazott szent könyveiket, minden értéküket, pénzüket, arany kegytárgyaikat, irataikat, és azt hiszem, ez a hely volt az, ahol a novíciusok megkapták a „botot”, amint én a pálcát.

Mindezen tények azonban egyáltalán nem vigasztaltak, és úgy éreztem, rövidesen úgyis meghalok.

Apám letette az asztalra a gyertyát, és felnyúlt a szekrény tetejére a pálcáért, s én már előre sírtam:

– Édesapám!…

– Nézz a szemembe – mondta apám és maga felé fordított –, nézz rám, és mondd meg a tiszta igazságot! Hova kellettek azok a gyertyák?

Apám árnyéka rettenetes nagyra nőtt a falon, de én azt a szörnyű árnyékot is csak könnyeimen keresztül láttam.

– Nem válaszolsz? – És keményen maga felé fordított. – Nekem nem válaszolsz?

S akkor felszakadt belőlem a tördelt suttogás:

– Édesapám… mindenszentekkor… a kicsik sírjára…

Csend lett; félelmetes és távoli nagy csend, s ekkor már nem bántam volna azt sem, ha apám megver, azt sem, ha agyonüt.

De nem hallatszott semmi, csak a pálca koppant a szekrény tetején, s apám kiment a szobából.

Süket csend kezdett suttogni körülöttem. A szoba falai mérhetetlen messze tágultak, nem értettem semmit, de éreztem mindent. Apámat, anyámat, köztük kis testvéreim sírját s a suttogó, csillagos őszi estét ott künn a novemberi temetőben. A színes kis karácsonyi gyertyák lobogva égnek, nem hiányzik belőlük egy sem, s úgy érzem, nem lobbannak el soha…

Ez a nap és ez az est mélyen a szívemre feküdt, s tűnődő gondolataimban, jó és rossz napokban távolodva, de a kis gyertyácskák fel-fellobbannak még sokszor ma is, és azt hiszem, az igazi, az emléktelen sötétség soha nem teheti rájuk kezét, mert tudom, hogy világosság és fény nélkül nincs emlékezet, és nincs idő, s az emberi szellemnek nincs halhatatlan szeretete és méltósága.

Sokáig ültem akkor este a vendégszobában, és – valahogy vendégnek éreztem magam is. Mintha valami vélt bűn árnyékában képzeltem volna eddig magam, de a homály szétoszlott, apám is megértette a bűnnek látszó szeretetet; és ha mégis maradt volna köztünk valami, ami elintézetlen, azt az éjszaka, a magány s álmaim majd elintézik.

Nagy csend volt az egész házban, mintha a különféle torzsalkodó akarat és gondolatok mind elültek volna, mintha a rosszról kiderült volna, hogy jó, a pálcáról ott a szekrény tetején, hogy csak eszköz, amellyel néha a székeket és takarókat is porolják… és én tulajdonképpen… nem is vagyok olyan meggondolatlan, ámbár – ugye? – most a „nagyok” olyan csendben vannak, hogy talán kisurranhatnék a külső folyosóra, ahol már nem jár senki, s egy kis cukrot „szerezhetnék” Péternek, egy kis mandulát és mazsolát is… Mert a kamra, amit magyarul „spájz”-nak hívnak, a külső folyosóról nyílik.

A házban csend, a konyhában Mari vagy Kati mosogatott, mert locsogott a víz, és egy-egy tányér koccant a dézsában. A folyosó üres, a külső ajtó nyitva… s az alig pár perccel előbb érzett vad és mély félelmet már kiszorította belőlem az új feszültség, hogy amíg a kamrában vagyok, kijön valaki, és rám zárja az ajtót…

De őrangyalom velem volt, és – úgy látszik – megőrzött a meglepetéstől, mert nem jött ki senki a kamrába, melyet nagymama spájznak nevezett, zsebem pedig dagadt a mandulától, mazsolától és kockacukortól!

Pár perc múlva már nagymama szobájában voltam. A szoba üres, ágyam megvetve, a lámpa kissé lesrófolva, ami hosszabb megbeszélést jelentett apámék hálójában; én pedig különféle izgalmak után, amelyekre már alig emlékeztem, előbb végigcserkésztem a különféle dughelyeket, ahova nagymama saját és unokája későbbi élvezetére némely cukrokat eldugdosott és elfelejtett. Én ezt a feledékenységet aljasul kihasználtam, mert ha nagyanyám nem találta a saját élvezetére szánt cukrot, s engem kérdezett…

– Tegnap megette, nagymama – mondtam, és szinte magam is elhittem, olyan meggyőzően hazudtam.

– Lehet, kisfiam, bizony szegény öreganyád már nagyon feledékeny…

Ilyenkor rettentő aljasnak éreztem magam, ez valódi és komoly megbánás volt, ami azonban egyáltalán nem zavart abban, hogy másnap vagy harmadnap ismét végigcserkésszem az ismerős helyeket.

De most nem találtam semmit, így kénytelen voltam Péter mazsolájához nyúlni, és ha már megkezdtem, meg is ettem a cukorral és mazsolával együtt a mandulát is.

Ez erősen meg is nyugtatott, mert nem kellett félnem, hogy vetkőzés közben mandula és kockacukor potyog a padlóra, mire nagyanyám nem szól, csak a fejét csóválja, s amikor azt hiszi, hogy alszom, magában beszél, és azt mondja:

– Jaj, ez a gyerek, ez a gyerek! Mi lesz ebből, ha így kezdi?…

Másnap pedig valamire felébredtem. Nem mozdultam, de szemem éberen nyílt látásra, és úgy éreztem, valami történt a külső világban, valami történt Compó bácsi kertjében, ahova kis szobánk ablaka nyílt.

Tűnődve néztem a világos ablakot, amely világosabb volt, mint máskor, pedig nem is sütött a nap.

A harangszó lágyabb volt, a falu csendesebb, és Compó bácsi kovácsműhelyében olyan messze pengett az üllő és kalapács, mintha becsukták volna a műhely ajtaját, ami pedig – az éjszakát kivéve – mindig tárva és nyitva volt.

– Hó – szólalt meg valami bennem, valami olyan tudás, ami nem e világi volt. – Hó! – mondták az angyalkák, akik fehér cserépkályháinkat díszítették, ámbár csak fejük, mosolygó kedves arcuk és kis szárnyuk volt, amelyek mindjárt a nyakukból nőttek ki.

Erre nem szívesen gondoltam, mert egyszer – hosszas tanakodás után, mintha éreztem volna, hogy ez nem jó téma – megkérdeztem nagyanyámat, hogy… izé… ha az angyalkáknak csak szárnyuk és fejük van, hogy mennek ki pisilni…

Nagyanyám úgy ült fel az ágyban, mintha nem egy, de több kígyó mászott volna hálóinge alá, és olyan haraggal oktatott ki az angyalok szellemisége, hozzáférhetetlen tisztasága és eleve örökre tisztának teremtett, testtelen mivolta felől, hogy ezt soha nem felejtem el, és ettől fogva az ilyen égi dolgok firtatásáról örökre lemondtam.

– Majd… különben a káplán bácsit figyelmeztetem – mondta nagyanyám –, hogy alaposan magyarázza meg ezeket a dolgokat… és verje beléd, mert másképp nem lesz ember belőled.

És itt végre nyugodtan állok meg írás közben, mert tudom, hogy körülbelül ötéves vagyok; bár nem töltöm be a hatot, és már iskolába megyek jövőre, ami kitüntetés, és alig várom, hogy szép táskám legyen, ami a kis vászontarisznyák között feltűnést és tiszteletet fog kelteni.

Természetesen mindig új cipő és új ruha… majd megmondom a borbély bácsinak, hogy nekem középen elválasztott frizurát csináljon, és… és… azt hiszem, órám is lesz…

És azt hiszem, Puska Péter lesz a barátom – apám is nagyon kedveli –, és mellette természetesen barátnőm is lesz, ahogy ez már szokás…

Ezek a szoknyás kis palánták koromat meghaladó módon érdekeltek – bár ma is meghatódottan gondolok rá, hogy tiszta, szemérmes kis gyermekségükben, de máris néha anyás komolyságukban és nagyoló szorgalmukban valóban tiszta és szelíd kis asszony virágok voltak.

Nem ugrom azonban az időben előre, örülök a végre megtalált ötéves támpontnak, és inkább visszanézek, úton követve a nyári kis mezítlábakat és a bár ritkán hordott, mégis örökké csempe sarkú, szakadt fűzős, kopott orrú cipőket.

Egyelőre azonban maradjunk csak az ágyban, azaz díványon, abban a kedves, kicsit álmos, de derűs ébredésű valóságban, hogy esett a hó – látom már az ablaksarokban is –, ami szánkózást ígér részint a templomdombon, részint tiszttartóék kertje végében, a Kács alatt.

Mindig szerettem a havat, a szállongó tisztaságot, a havas erdők csendjét, a havas puszták ködös, magányos messzeségét, a szánkócsengő elhullajtott csilingelését a nyárfás utakon és a mezők messze hajlásain; a vidámságot a kis csengők kacagásában, a megérkezés egy-két kedves pendülésében, amikor a vendég már összeölelkezett a gazdával, aki utasította saját emberét a vendég kocsis maradéktalan vendéglátására.

De szerettem a havat a nagy erdők némaságában is, ahol csak a nyomok árulkodtak szarvasra, rókára, disznóra, bár lehet, hogy a kis cinkék is mondtak valamit halk cippantásaikban, de hát ki értheti meg ezeket a kis fényes szemű madarakat?

És jólesik hallani, ha ívelve kacag a nagy zöldharkály, és a varjak vendégváró károgását is, amely csak telt beggyel ilyen erőteljes és hetyke; de mindig szomorú lettem, ha reggel Pista bácsi, kocsisunk és első osztályú barátom, azzal jött be, hogy megette a fene a szánkós utat, férgesedik a hó, eszi a lottyant déli szél, és utálat az egész külső világ, ha jobban megnézi az ember…

Mert igaz ugyan, hogy a hó sok munkával, eltakarítással jár, sok behordott piszokkal a lakásba, szánkók előhúzogatásával, majd ismét elrakásával, utak kilapátolásával és etetőhelyek megtisztításával, hiszen hóra nem lehet kiszórni a baromfieleséget, sem a moslékot a disznóknak, amíg mind a kifutók, mind a vályúk nincsenek kiseperve.

De amikor mindezekkel már végzett az ember, azaz Pista bácsi, és bejött a konyhába, amit már a folyosóról behangzó, dobogó hólerázás is jelentett, nagymama fürgén kiszállt az ágyból, és kiszólt Margitnak a konyhába röviden:

– Mari, Pista bácsira legyen gondod!

– Igenis, ténsasszony. Jó reggelt kívánok!

– Jó reggelt! – tette be nagymama az ajtót, és egyáltalán nem ellenőrizte Marit, aki derék, szép somogyszili sváb lány volt, de úgy beszélt magyarul, mint Arany János vagy a bíró bácsi a faluban, akinek egyébként a neve is Bíró volt, s ez időben községi bíró, de legalább annyira magyar, mint a nagy költő.

Mari tehát megvendégelte Pista bácsit, aki ilyenkor helyet foglalt a nagy ládán, az ablaknál, amely a mindenkori cselédek tulajdona volt – amíg nálunk szolgáltak –, s a ládakulcsot alsószoknyájuk zsebében hordták, de ott is – madzagon…

Ilyenkor egy ideig nem mentem ki a konyhába (hadd legyen ideje Pista bácsinak több pohárka szilvórium elfogyasztására is), mert ilyenkor Pista bácsinak ragyogott a szeme, derűs, emberséges, minden „ígéretre” képes lehetőségek pöfögtek a krumplifőző kondérban, de egyébként is mára ígérte új szánkóm elkészítését, amelyet készülése idején egyszer sem láthattam.

– Várt leány várat nyer! – biztatott minden alkalommal kegyesen, ha a szánkót sürgettem, és néha már majdnem megbillent hitem a szánkóban, ha ennek készülését apám is nem igazolta volna. De ha apám megígérte, ebben kételkedni egyszerűen lehetetlenség volt. Természetesen – és sajnos – vonatkozott ez más, fenyegető ígéretekre is.

De ne keverjük össze a dolgokat! Egyelőre még csak a dívány sarkában ülök, az angyalos kis fehér kályha ölelő melegében, és ígérgetem szememnek a hó kalandos fehérségét, amely vastagon borítja a templomdombot is, és ez a fontos. Szép látvány persze már Compó bácsi kertje is, amelynek fáin, bokrain és kórószálain kis cinkék keresik a reggelit, mert mind az éhséget, mind a megtalált élelem örömét kis kiáltásokkal nyugtázzák, sőt az előbb már megszólalt egy varjú is.

– Kár… kaár! – mondta az előbb, s ezt én olyannak éreztem, mintha egy öreg, fekete ruhás pap a kajla ministránsokat figyelmeztette volna a felesleges vidámság haszontalanságára.

– Felkelhetek, nagymama?

Nagymama ijedten nézett rám imakönyve szentjei közül, mert a ravasz unoka ilyen nagymérvű jólneveltsége semmi, de semmi jót nem ígért.

Felemelte mutatóujját, csendre intve, amíg imádságát be nem fejezi, amit én illedelmes, majdnem áhítatos bólintással vettem tudomásul, biztosítva egyúttal nagyanyát bizonyos együttérzésről, majdnem áhítatról is, amely nagymamai imáiból megtölti az egész szobát.

– Mit akarsz? – kérdezte reálisan, és ez erősen zavarta áhítatra beállított magaviseletem.

– Megkérdezhetem Pista bácsit, hogy kész-e a szánkó?

Nagymama levette szemüvegét, mert távolabbra szemüveg nélkül jobban látott, és hunyorogva ugyan, de úgy megnézett, hogy még a lábam is bizseregni kezdett ettől a nézéstől. Ez a nézés nem tartozott az unoka udvariasságától ellágyult nézések közé. Ez a nézés kicsit felháborodott volt és visszautasító…

– Hát ide hallgass, fiam! Mit gondolnál te arról az emberről, aki Kaposból Göllébe akar jönni, és Zimány után – a legközelebbi falu után – nem jön Göllébe, hanem elmegy először Gyalánba, onnét Batába, onnét Csornába, aztán Attalába, aztán Nakba, és csak aztán jönne Göllébe másfél napi járás után, holott Zimányból egy óra alatt is ideért volna?

– Hát… – dadogtam, mintha nem értettem volna.

– Hát, fiam, az az ember vagy bolond, vagy zsivány! Ugye?

– Nagymama!… – És majdnem könnyeim potyogtak az alázatosságtól.

– Ne vágj közbe, amíg öreganyád beszél! És jegyezd meg magadnak, hogy én nagyon szeretlek téged, de ha nem leszel őszinte, hazudozol (az utóbbi időben többször észrevettem), és ostoba célzásokkal akarsz engem vezetni, hát nem vagy az én fiam, visszamehetsz apádhoz és anyádhoz… mert én már nem szeretlek téged!

De ezt már sírva mondta, hát elsírtam magam én is, mert úgy éreztem, ez volt eddigi életemnek legaljasabb cselekedete, hát nagyanyámra borultam, és miután szelídre, bűnbánatra és megbocsátásra sírdogáltuk magunkat, egyszerre puhán elintézettnek éreztük az ügyet, és soha nagyanyámnak többet nem hazudtam, és még csak gondolatban sem akartam félrevezetni.

És micsoda áldás volt ez a tiszta, jó érzés, hogy volt valaki, akinek elmondhattam legtitkosabb gondolataimat is, az ablaktörésektől zsebórám elvesztéséig, hiszen – egy kis prédikáció után – biztos lehettem a megbocsátásban és a felmentésben.

Nagyanyám aztán megtörölte szemét, utána az enyémet is, összenevettünk a közös titok közösségében. Aztán azt mondta:

– Mondd meg Pistának – jó is, ha kimégy, mert Mari már a harmadik poharat is kiöntötte –, mondd meg, vegye elő a szánkót, hogy kipróbálhasd az udvaron, és ha jó a hó, menjen el Puska Péterért – az jó és okos gyerek –, hogy én hívatom. Aztán kimehettek a templomdombra vagy akár a Kács alá is.

– Nagymama!

– Nem kell csókolgatnod! Te fiú vagy, s csak arra kérlek, mielőtt valamit csinálnál, gondolj öreganyádra…

Erre már megint majdnem elsírtuk magunkat, de nagymama most már hamar lerázta ezt a gyengeséget.

Papucsba bújt, kinyitotta szekrénye ajtaját, és egy fényes ötkoronást dugott a kezembe.

– Add Pista bácsinak, amikor senki nem látja, és mondd meg neki, hogy erről a pénzről senki nem tud, és – én parancsolom! – ne is tudjon. Ha apád majd ad neki valamit – biztosan ad –, erről a pénzről szó ne essék. Na – legyintett képen –, te Rinaldo Rinaldini, eredj szánkázni!

Pista bácsi még ott ült Mari ládáján, bár hangulatában óriásit változott a megszokotthoz képest, és amikor kimentem, nagyon olyan voltam én is, aki szintén három kupicával ivott, nem ugyan a pálinkából, de valami még erősebb és mámorítóbb folyadékból… Kezem a zsebemben szorongatta az ötkoronást, ami nem volt kis pénz 1905-ben, de nem volt kicsi az az öntudat sem, amivel Pista bácsit felszólítottam, hogy menjünk az istállóba.

(Most jut eszembe, hogy apámék ezen a napon Baka bácsiékkal Kaposba mentek, s ez a tény nagyon egyszerűvé tette az egész napot, hiszen sötét este lesz, mire megjönnek. És most még alig múlott reggeli nyolc óra…)

Mentünk tehát az istállóba. Én elöl egy békebeli ötkoronás öntudattal, s mögöttem Pista bácsi, akit majd ez a békebeli ötkoronás tesz mámorossá, azaz még mámorosabbá, mert most látom csak, hogy Mari nem számolta a poharakat, és Pista bácsi sem számolta.

De azért nem lett semmi baj.

Az istálló kellemesen meleg, s a keleti nap ragyogása világította az alomszalmát, és az egész istállón végiglengett a gondozottság és lucernaszéna illata.

Vica, az anyakirálynő kérődzve, de jóindulattal nézett meg bennünket, bár akkor még nem tudta, hogy Fáni nevezetű üszőgyermeke, „aki” mellette feküdt, az elkövetkezendő időkben valóságos királynői koronát nyer, azaz ország-világnak kihirdettetik, hogy Fekete Árpád „göllei kisgazda” Fáni nevű tehene az első a Magyar Korona alá eső területeken, ide számítva Erdélyt és Modrus-Fiumét is.

De Vica és Fáni ezen dicsőségére igazán nem gondolhattam akkor, ezerkilencszázötben vagy hatban, amikor Pista bácsi kiment az istállóból, és én nem tartottam illendőnek utána leselkedni, hogy hol dugdosta eddig a szánkót, amelyet – nagy elfoglaltsága mellett is – nekem készített.

Aha! – gondoltam kicsit később, mert léptek hallatszottak a szénapadlásról. – Tehát ott volt eldugva a szánkó! De úgy látszik, nem is egy, mert Pista bácsi, ha már belefogott, megcsinálta a régi törött, alacsony szánkómat is, és egyiket a másik után a padlásról leeresztette a kerékjászolba.

Azt hiszem, szikrázott a szemem a gyönyörűségtől, amikor a két szánkót egymás mellé állítottam az istálló járdáján, de csillogott a szeme Pista bácsinak is – bár Mari jóvoltából csillogott már előbb is –, amikor az ötkoronást átnyújtottam azzal, hogy ezt a nagymama küldi, mert fáradt a szánkóval, de erről az ötkoronásról soha nem szabad tudni senkinek.

Ezt nagyon komolyan mondtam, mint ahogy a nagymama mondta nekem is, és Pista bácsi keze már esküre lendült, mint katona korában, de aztán mégis meggondolta magát, és kezét parolára nyújtotta.

És ezt a kézfogást sose felejtem el, mert ez volt életem első férfias parolája. Be is tartottuk mind a ketten, ahogy férfiakhoz illik, amit a többi esküről – hivatalokra, kormányokra, császárokra és királyokra és kormányzatokra… – aligha mernék elmondani.

A kézfogás után szinte kimelegedtem, hát levetettem vadonatúj télikabátom, s átnyújtottam Pista bácsinak, aki tudta már az eljárást. Szépen összehajtogatta a télikabátot, és betette a zabos ládába, mert a télikabátnak ott volt a helye.

Ma is sokszor gondolok rá, hogy nem ez volt-e az oka, ez a kiskabátos téli edzés, hogy én soha semmiféle fertőzést és járványos betegséget meg nem kaptam, pedig húgaim tobzódtak a vörhenyben, diftériában, különféle ragályokban, s engem még csak el sem különítettek, mert Wachsmann bácsi azt mondta: „Jobb, ha Pisti is átesik rajta.” Hát nem estem át, mert meg sem kaptam. Elkülöníteni pedig egyszerűen nem lehetett.

De nemcsak ez a kemény, nagykabáttalan téli edzés, hanem a nyári fürdőzés, a Kácsalja kiöntésének fekete iszapjában való naponkénti és órákon át való délelőtti és délutáni „dagonyázás” és valószínűleg a radioaktív langyos iszap hatása volt, hogy engem és baráti körömet ezek a gyermekbetegségek nem fogtak meg – majdnem kivétel nélkül –, és nem emlékszem, hogy szépreményű fiú- és lánypajtásaimból valaki is – akaratán kívül – kiment volna a temetőbe.

Visszatérve a télikabátra, még csak annyit, hogy télikabátomat, sőt télikabátjaimat – amelyeket persze kinőttem anélkül, hogy használtam volna – ifjabb Görbic Pista örökölte kitűnő állapotban, aki bizonyára nem felejtette el ezeket a kabátokat, hiszen nemrég hívott meg valahova Baranyába horgászni, ahol tárt karokat, sőt kitűnő – titkos – horgászhelyeket tart fenn számomra.

Pista bácsi tehát összekötötte a két szánkót, és kinyitotta az istállóajtót, mondván, hogy mozogjak, mert ha a tehenek megfáznak, „jobb lett volna egyáltalán nem születnünk”…

Ehhez a figyelmeztetéshez igazodva rántottam ki a havas, fagyos udvarra a szánkókat, és egy trappban érkeztem Péterékhez, hogy gyerünk a templomdombra.

Péter egy köcsögből nézett rám – mert éppen tejet ivott –, de úgy láttam a szemén, hogy eleve helyteleníti a templomdombot.

– A tiszttartódomb jobb – nyalta meg a szája szélét – tennap az Ödön meg a többiek simára kiszánkázták. A templomdombon Deres Laci volt csak meg a Berta Jancsi.

– Bánom is én! – sürgettem. – Nekem mindegy…

Ekkor jött be Treszka néni, aki mindig olyan szomorúforma volt, s ezért sajnáltam, bár akkor még nem tudtam, miért sajnálom.

– Vigyázzon Péterre, Pistika… hogy ki ne izzadjon… – mondta csak úgy mellesleg, de azért megmaradt bennem a kérdés, hogy miért kell nekem Péterre vigyáznom. De aztán eszembe jutott, hogy apám és nagyanyám is éppen így engem szokott Péter gondjaiba ajánlani.

– Péter, vigyázz erre a vihederre…

– Igen, mester úr…

Péter ezt komolyan mondta, és ha valami egészen kétségbeejtő lépésre szántam magam, vigyázott is.

– Mögmondom a mestör úrnak…

Ez a felügyelet sok komoly következménytől mentett meg, mert elképesztően vakmerő és meggondolatlan voltam, amire csak egy példát hozok fel, hogy szalonnát akartam pirítani a „polyvásgunyhó”-ban, ami legalábbis őrültség. A szalonna már a zsebemben volt. És a gyufa is.

A polyvásgunyhó a szalmakazal alá épült – talán elég, ha ennyit mondok…

Péter akkor elsápadt, mert bölcsen látta lángban a fél falut; kiütötte kezemből a gyufát, és elszaladt vele.

– Most mögmondlak a mestör úrnak!

Erre kétségbeestem, és vártam a kivégzést, mintha már lángban állna az istálló is…

Ekkor már olyan félelem gyötört, hogy a fogam is összevertem, de csak nem jött az apám, csak nem jött… de jött Péter… később… egyedül…

Szó nélkül leült. Komolyan, mint egy öreg. Hagyott még egy darabig kínlódni, aztán – csak úgy mellesleg – azt mondta:

– Nincs itthon a mestör úr. Csak öreganyáddal beszéltem… és én most elmögyök.

– Igazad van, Péter… én meg felkötöm magam az istállóban… a szerszámtartó fogasra…

Ezen Péter elgondolkodott, és később azt mondta:

– Mönjünk a Kács alá!

És követtem Pétert, mint rab az ítélet-végrehajtóját. De kivégzés azért nem lett.

A patakparton le kellett térdelnem, és megesküdni, hogy soha többet hasonló szándékkal gyufát nem veszek a kezembe; utána Péter az egész doboz gyufát, úgy ahogy volt, a vízbe dobta.

Ekkor végre megkönnyebbültem, pláne amikor a doboz megtelt vízzel, és elmerült.

Nevettünk, bár sokkal, nagyon sokkal később gondoltam ennek a talán hét-nyolc éves kis parasztgyereknek hallatlan és megmagyarázhatatlan, szinte szertartásos bölcsességére.

Bizony öreg volt a lélek Péterben, mert a testet lassan-lassan már elhagyni készült…

De hát ki gondolt volna akkor még erre? Talán csak az örökké szomorú, szegény anyja gondolt erre, mert akkor már eltemette Péter apját, később Jóskát, a bátyját és végül Pétert is.

Mindez azonban akkor még az idő jövendőjében volt, amikor a két szánkóval megjelentünk a tiszttartókert sövénye mögött, ahol már nyüzsgött a serdületlen fiatalság, persze kizárólag fiúk, mert lányok erre a sportra nem is vállalkoztak.

Az én vadonat szánkómat azonnal leszólták, mondván: „Hogyha ezen a gólyalábú micsodán ki nem töröd a nyakad, akkor már nagyobb bajod nem is löhet…”

Igen, amikor először megláttam az új szánkót, egy kicsit én is magaslottam a „lábait”, azaz az „eplény”-ét, de Pista bácsi mesterművét dehogy mertem volna leszólni, amikor nekem is tetszett. De így, ráülve a jéggé csiszolt, erős lejtőn bizalmatlanul indultam neki én is.

Az indulás azonban szép volt. Rohant a szánkó, mint a szél, és már mosolyogtam magamban, hogy nincs ezzel a szánkóval semmi baj, amikor – észre sem vettem – úgy kiment alólam az a betyár „alkotmány”, hogy majd a nyakam törtem ki.

– Majd hozzászokol… – vigasztalt valaki.

– Nehéz lesz ehhöz a gémlábú micsodához hozzászokni… – mondta más, de én konok voltam, és nekimentem a lejtőnek másodszor is… sőt harmadszor is… olyan eséseket művelve, hogy már nemcsak a nadrág-, de a kabátgombjaim is elmaradtak a hason való érkezésekben.

Később már ordított a vidám és kárörvendő gyerekhad:

– Vigyááázz! Gyün a góla… Lacit már eltiporta…

Igen, az a fránya kis szán valóban gyorsabb, sokkal gyorsabb volt, mint vetélytársaimé, és amikor nem buktam fel vele, messze túlvitt azon a határon, ameddig vetélytársaim elmentek; csak az volt a baj, hogy a lemenetelekből csak kettő sikerült.

Amikor azonban nyolcadszor is nadrágon érkeztem a völgybe, és ráadásul még a fejem is alaposan megütöttem, úgy gondoltam, hogy pihenek…

Péter, aki eddig az én régi kis szánommal szórakozott, odajött hozzám. Rögtön elkértem:

– Nem adnád oda egy-két lemenetelre azt a kis szánkót? Megpróbálnám…

– Te meg addig add ide az újat…

– Péter, én odaadnám, de anyád agyoncsap, ha valami bajod lesz.

– Csak egyszer!

– Itt van, Péter, nekem jó lesz a régi is…

És Péter lement vele. Egyszer, kétszer… sokszor. Úgy ment az a szán, mint viharban a falevél. Repült…

– Látod, milyen mafla vagy! – kedveskedtek barátaim. – Péter, az ért hozzá, te meg többnyire hason csúszkáltál…

– Hát azt azért nem lehet mondani – vélte valamelyik barátom –, mert valagon is szokott…

Már majdnem verekedés lett a dologból, amikor Péter felérkezett, és most már elvettem tőle az új szánkót, és visszaadtam a régit.

– Hát majd én is – mondtam, mire leállt az egész forgalom, hogy majd a „Mesterpista” megmutatja…

Meg is mutattam egy olyan zuhanásban, amelyben még bukfenc is volt, hogy alig tudtam felkelni, és a fejemben mintha valami lötyögött volna. Csak nehezen tápászkodtam fel, és a fájdalom mellett még irtózatos harag is tombolt bennem.

– Hazamegyek! – mondtam.

– A szánkót majd hazaviszem – mondta Péter –, ha itt hagynád…

– Nem hagyom! Kösd ide, ehhez a másikhoz…

Péter szomorúan odakötötte, de egy szót sem szólt. Csak nézte a többieket, akik szintén nem szóltak, de éreztem lenéző megvetésüket. Mintha ott sem lettem volna.

Dögöljetek meg! – gondoltam, de ez Péterre nem vonatkozott.

– Eredj le az enyémen – mondta egyik is, másik is, de Péter nem fogadta el.

– Majd aztán – mondta, és én tudtam, hogy majd aztán, ha én elmentem.

Hát el is mentem! Összekötöttem a két szánkót, és elindultam hazafelé. A két szánkó összevissza csalinkázott mögöttem. Hol összeakadtak, hol szétváltak, s amikor kissé lecsillapodva megálltam, nem a fáradságot éreztem, nem az összeütött-vert testi mivoltomat, hanem valami keserves, fájdalmas, fojtogatós, mély szégyent…

De azért vonszoltam magam s az ide-oda lődörgő két szánkót. A meleg verejték meghűlt már homlokomon és a hátamon is. Szívem sem zakatolt már, csak ólomnehéz fáradság kapaszkodott a vállamra, ami csak akkor múlt el, amikor nem haza vitt a lábam, hanem befordultam Péterék kertje felé.

Valami szétomlott bennem, és valami egyre erősebben, egyre világosabban emelte fel fejét gondolataim közül. Egy pillanatra ugyan apám alakja is mintha feltűnt volna, mint elhatározásom bírója, de ebben a pillanatban nem számított semmi, mert – s ezen később is sokszor csodálkoztam – a jó és rossz elképzeléseimet egyformán és majdnem mindig minden latolgatás és megfontolás nélkül váltottam valóra. Nem féltem a következményektől soha, mert csak a pillanatot és perceket éreztem, előre az órákat és napokat soha.

Tennivalóm most már egyenes volt és világos.

Csak Péter anyja legyen otthon – reménykedtem, és nemhiába, mert a tiszta és erős remények be szoktak teljesedni. Péter anyja akkor jött ki a pitvarra, amikor a két szánkót szétakasztottam.

– Jaj, Pistika, hol hagyta Pétört?

– Mindjárt itt lesz, Treszka néni… – És elébe vezettem a gólyalábú új szánkót. – Én előregyüttem, mert a többiek előtt nem akartam odaadni neki ezt a szánkót, amit nagymama neki csináltatott… igen, neki – bizonygattam, mert Treszka néni hitetlenkedve csóválta fejét. – Péter jó barátom, és apám is jobban szereti, ha vele vagyok, mint a többiekkel… és nekem már van szánkóm, de Péternek nincs…

– Itthon van a mestör úr?

– Kaposban vannak, Treszka néni… de sötétedésre itthon lesznek…

– Istenöm, istenöm – húzogatta Treszka néni a markába nyomott madzagot –, nem lesz ebbűl valami baj?

Ezen a kilátáson kicsit megdöbbentem magam is, de nagymamára gondoltam, a reggel kötött szövetségre, és a hosszú idő is hoz valami megoldást, hiszen az este még olyan messze van…

Ezzel aztán el is indultam hazafelé, mert Treszka néni még mindig csak állt a pitvarban, a konyhaajtó előtt, és olyan gyanakvással nézte a szánkót, aminek madzagját a kezében tartotta, mint egy rejtvényt, amiből Péternek valami baja lehet; hiszen ekkor már köztudomású volt a faluban, hogy: „A Mestörpista? Még a szeme se áll jól!”

Ezt a mondást, amíg hazaérünk a szánkóval, talán jobb, ha megmagyarázom, hogy később ne legyen rá gondom, mert a hozzá tartozó esemény egy-két évvel később történt.

Vasárnap délután volt. Arra már nem emlékszem, kinek a társaságában „rontottuk a levegőt” a délutáni utcán, de arra igen, hogy három lány ment előttünk az Alszeg felé, erősen riszálva a rengeteg szoknyát és egyéb riszálnivalókat.

Eddig még nincs is semmi baj.

A baj ott kezdődött, hogy abban a pillanatban megláttam egy elég gömbölyű tégladarabot, amely ide-oda kapkodó gondolataimat a kuglizás lehetőségével kötötte össze. A kugligolyó – ha nem is egészen gömbölyű – adva van, a babák szinte kínálják magukat a millió szoknya alatt lépegető lábakban. A találat majdnem biztos… és már gurult is a golyó a mit sem sejtő lábak irányában, amikor – s erre még ma is a régi ijedtséggel gondolok – valami kiálló gyökérbe ütközött. A golyó irányt változtatva nagyot ugrott, s a lányok feje felett átrepülve, szívbénító csörömpöléssel törte össze Puska bácsiék boltjának „tükörablakát”; az egyetlen tükörablakot, ami a faluban volt, ami egyúttal – egy kis jóindulattal – kirakatnak is számított.

Megdermedtem, amíg társaim úgy elpárologtak mellőlem, mint a füst… én pedig valami hideg erőtől hajtva mentem az ablak felé, mint a gyilkos, aki még egyszer látni akarja áldozatát.

S ekkor az ablak romjai alatt megállva hallottam, amikor azt mondta valaki Puska bácsiék belső szobájában, ahol vendégek borozgattak, és tudták már a tettest:

– A Mestörpista… – mondta egy mély hang – annak még a szöme se áll jól…

Ezzel már haza is érkeztünk. Én meg a régi szánkó, amelyet kint hagytam a külső „gang”-on, és gondosan levertem havas cipőmet, mert előre biztosítani akartam a kellő fogadtatást.

– Hallottam, jól leverted a havat a cipődről – fogadott nagymama. – Látod, ezt szeretem, mert gondolsz azokra is, akik nem jókedvükből takarítanak.

– Mindig megteszem, nagymama… Ezután is… – És egy kis sóhajtással leültem az angyalos fehér kályha mellé, és éreztem nagymama tekintetét még a fülemen is.

– Megütötted magad? Látom, a nadrágod… és a kabátod zsebje is… szokatlan az új szánkó?

– Igen, nagymama… nem jó az új szánkó! A régi most jobb, mint az új, mert Pista bácsi megcsinálta azt is…

– Neem? Pista bácsi azt mondta: nagyon örültél neki.

– Akkor még nem tudtam, hogy nagyon magas… és rövid is…

– Fene ezt a Pistát! Mindig kitalál valamit… Gyere közelebb… mi van a fejeden? Ott hátul…

– Hátul? – nyúltam hátra, és valóban hátul a fejemen egy jó nagy, kissé véres daganat volt.

– Szent atyám! – suttogta nagymama. – Talán… Nem szédülsz?

– Kicsit…

– Összevágatom azt a büdös szánkót! Nagy mafla ez a Pista is! Hogy ilyen szánkót csinál… meg olyan szánkót csinál… persze az ötkoronást eltette?

– Nem a szánkó a hibás, nagymama, csak nekem nagyon rövid. Már ott is szédültem… de Péter, aki kisebb, tízszer is lement rajta, és egyszer sem dűlt fel… mert Péter kisebb, neki jó…

– Hát adtad volna neki azt a nyomorult szánkót! Nincs neked szíved? Azt mondtad, hogy a régi szánkót is megcsinálta Pista, és neked az a jó. Jobb, mint az új. Nem gondolsz te arra, hogy Péterék milyen szegények… és apja sincs… csak az a derék jó édesanyja?

– Nem mertem, nagymama… de ha szabad…

– Persze hogy szabad. Megmondod, hogy én adtam…

– Majd ebéd után, nagymama. Most egy kicsit lefekszem.

– Okosan! De vetkőzz is le! A ruhádat pedig átnézem… a fejedre meg borogatást teszek…

– Akkor nem tudok aludni…

Nagyanyám ezt már nem is hallotta, mert kiment a konyhába a borogatást megcsinálni, s mire visszajött, már félig-meddig aludtam. Így a vizes ruhát a tarkóm alá tette, s mire a vizes ruha átmelegedett, már aludtam is.

A harangszóra azonban felébredtem, bár egy kicsit ütődött állapotban. Az esések helyei kényelmetlenül jelentkeztek, nemcsak hátul, a fejemen, de könyökömön is, a térden is, a bokán is. Az egész „frekvencia” – mondaná Görbic Pista bácsi, aki a testrészekről, de az emberi gyülekezetekről, ha sokan voltak, vagy több testrészről volt szó, azt mondta: „Ott volt az egész frekvencia” vagy: „Fájt az egész frekvencia” vagy búcsúban: „Részeg volt az egész frekvencia…”

Ebédhez tehát egészen meglazult állapotban mentem, és nagymama előtt nem is titkoltam, hogy a székre csak fél fenékkel merek ülni.

– Jól eleshettél – mondta nagyanyám egyes számban, holott egész délelőtt egyebet sem csináltam, mint az esések különböző figuráit mutattam be lelkes és kárörvendő baráti körömnek, és ha – mondjuk – összesen hússzor mentem le a tiszttartódombról, abból, meglazult emlékezetem szerint, legfeljebb kétszer érkeztem le magas építésű szánkómon, míg tizennyolcszor hason, háton és fenéken érkeztem a megvadult szánkó után, amely önállósította magát, és mindig messzebb ment, mint előkelő és két szánkóval rendelkező gazdája.

Arra azonban jólesett gondolnom, hogy Péter, akit csúnyán és szánkó nélkül hagytam a Kács alatt, milyen szomorúan érkezett haza, és milyen boldog lett a magas építésű szánkóval, amit Treszka néni átadott neki.

Ez a gondolat némileg el is oszlatta a testem különféle részein jelentkező kellemetlen húzódások és zúzódások érzékenységét, amikor lépések hallatszottak az ablak alatt, és Péter jelent meg az udvaron a gémlábú szánkóval, olyan bizonytalan arckifejezéssel, mint aki nem tudja, hogy egyetlen barátja hihetetlen és kelekótya viselkedésének mi lesz a vége.

Péter persze tudta, hogy apám nincs otthon, ami lényegesen egyszerűsítette a szánkóügyet, de arra még álmában sem gondolhatott, hogy kiváló barátjának milyen szerencséje volt az egész ügy tisztességes, sőt nagymama szerint jószívű és dicsérendő elintézésében.

Barátom hosszasan verte lábáról a havat, és arra gondoltam, hogy okos fejében hogyan száguldoznak a gondolatok barátja értelmetlen viselkedése és az egész szánkóügy érthetetlen mivolta körül.

– Gyere be, Péter! – kiáltotta nagymama, mert a folyosóajtó, ahol Péter szerényen kopogtatott, elég messze volt az asztaltól, és barátom foltos kis csizmái – amelyek azonban patkolva voltak vaspatkókkal – olyan tanácstalanul kopogtak az asztal felé, hogy szinte sajnáltam, és vártam, hogy nagyanyám egyenesbe terelje Péter és az emeletes szánkó sorsát.

Nagymama szerette Pétert, csak azt nem értettem, miért beszél úgy róla, hogy „szegény Péter” meg az a „jó eszű, kedves, okos Péter, szegény”…

– …csértessék a… – mondta Péter, mire nagymama azt mondta:

– Mindörökké, fiam! Hozz Péternek széket – nézett rám nagymama, mire én egy nádfonatú széket hoztam ki az ebédlőből, mert a pillanat ünnepélyesnek ígérkezett.

Meg kell azonban előbb magyaráznom hatvan év messzeségéből, hogy mit jelentett a… csértessék…, mert az akkori köszöntésből csak ennyit értett az ember, bár tudta mindenki, miről van szó. Tehát a gyerekféle és asszonynép általában „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal köszönt, míg a férfinép „Jó napot kívánok”-kal, „Jó napot adjon isten”-nel. De az öregebb férfiak – négy-öt volt ilyen többnyire a hétköznapi kismiséken is – szintén „dicsértessék”-kel köszöntek. Ezek a hosszú hajú, fehér fejű öregek – akiknek korát nem tudta senki, ők maguk se – mintha nem is az akkori faluhoz tartoztak volna. Nemigen beszéltek még egymással sem. És más falubelit alig szólítottak meg; a maguk zsugorodó emlékvilágában éltek, ami már nem ehhez a faluhoz tartozott.

Jól emlékszem, hogy amikor a mi szérűnkön kezdett csattogni a „motor”, hozzánk is beballagott egy ilyen öreg, és megállt a masinától úgy húsz lépésre. Kezét fehér fejéhez érintette – ami a tiszteletadás jele volt mindenki felé –, aztán csak állt, és szeme, hunyorgó szürke szeme pillantás nélkül nézte a gépet talán egy percig, aztán kezét újra a homlokához érintette, és kiballagott az udvarból.

Senki nem szólt az öreghez, és nagyon sajnáltam, hogy apám nem volt ott, mert biztosan leültette volna.

Láttam ugyanis nyáron, a templom előtt, hogy megszólította egyiket-másikat:

– Hogy van, Péter bácsi?

– Hát csak úgy öregesen, mestör uram…

– Ízlik még a pipa?

Az öreg szemében valami derűféle villant fel.

– Hát talán már egyéb se, mestör uram…

– Isten vele, Péter bácsi!

– Istennek ajánlom, mestör uram…

És elballagott az öregember az öreg csizmákban az Alszegnek vagy a Főszegnek vagy a Gátszeg felé. Akkor nem tudtam volna megmagyarázni, mit érzek, amikor a ködmönszagú öregek mellett álltam, de azt tudom, hogy ha véletlenül az utcán találkoztam velük, mindig köszöntem nekik, és jó volt köszönnöm nekik, mert amikor szemük egy pillanatra megállt rajtam, úgy éreztem, egy kicsit hozzájuk köt a köszöntés.

Most már tudom, hogy az Idő vonzott feléjük, az az Idő, amikor én még nem éltem: a régi Gölle, amikor talán még ezek az öregek sem éltek, és régi emberek régi öröme-bánata járt ezeken az utcákon, amelyeknek emberei elmúltak, akiknek már nevük sincs, sem az anyakönyvben, sem a temetőben…

Mindez persze csak most jutott eszembe, mert a betűk itt a papíron szépen egymás mellé álltak, hogy szó, gondolat és történet legyen belőlük.

Most ott tartunk, hogy barátom, Péter a nagy megtiszteltetéstől s a finom széktől még nagyobb zavarba esvén, úgy ült le, hogy csak fél fenekét helyezte el a széken, másik része a levegőben volt, amit másik lábával támasztott alá.

Nagymama egy pillanatig pislogva nézte Péter ingatag állapotát, aztán szelíden megszólalt, nehogy barátom zavarba jöjjön, mert nagymama, amint talán már említettem, szerette Pétert. És nyilván sejtette már az igazságot.

– Péter fiam, ülj egész fenekeddel a székre, mert még felbillen alattad, aztán mondd meg: mi a fenének hoztad vissza a szánkót?…

És ekkor csodáltam meg újra – nem tudom már, hányadszor – Péter ragyogó esze járását és talpraesettségét. Arcán ugyan egy pillanatig átcikázott valami zavarféle, de ez csak egy villanás volt, amelynek nyomában már okos nyugalom rendezkedett.

– Meg akartam köszönni az öreg tekintetes asszonynak is a szánkót… de azért is jöttem, hogy Pistával ebéd után kimehetünk-e a templom dombra szánkázni. Édesanyám is köszöni, és jó egészséget kíván a tekintetes asszonynak. Pistára pedig vigyázok…

Hát ez aztán sima ügy lett!

Egy szavam sem volt kéznél, amit hasonló váratlan pillanatokban később – a gimnáziumban – szomorúan tapasztaltam; amikor egy hangos szó vagy visszakérdés szinte némává tett és döbbenetesen üressé, s ebből az ürességből szinte következetesen emelkedett ki a szekunda fenyegető árnyéka.

De Péter sem itt, sem ott egy pillanatig sem esett zavarba.

– Persze hogy elmehettek, fiam – mondta nagymama olyan hangon, amiben benne volt Péter okos megbízhatósága, amelyet még felnőttekkel szemben is ritkán mondott ki nagyanyám. – Ha hazafelé mégy, majd gyere be, Péter, Pista ugyan eléggé összeverte magát már délelőtt is…

– Pista hosszabb, mint én – magyarázta Péter –, és hamarább kibillen az egyenesből. Én meg kisebb vagyok, hát könnyebben rajta maradok.

– Milyen igazad van, Péter! – mondta nagymama csodálkozva, de aztán Mariért kiáltott, hogy szedheti az asztalt, ami egyúttal a mi elbocsátásunkat is jelentette.

Mentünk tehát a templomdombra, ami közel volt a házunkhoz, és hallgattunk egy darabig, amikor Péter megállt.

– Hát… valahogy csak kimásztam a csapdából, de itt üssön meg a ménkű, ha értem az egészet!

Felhúztam a vállam, mint akit már nem érdekelnek a rejtélyek, de ez a vállrándítás figyelmeztetett az egész délelőttre és elsősorban arra, hogy az irigység semmire sem jó, legfeljebb arra, hogy most nincs két szánkóm, de lehetne…

A Rossz kezdett megint furkálni bennem, az irigység mutogatta sárga, rossz szagú, odvas fogait, s már majdnem mondtam valamit, megrágva Péter okosságát és dédelgetve a magam hitványságát, amikor az alacsonyan szálló felhők alatt üdén kezdett pengeni az üllő Compó bácsi füstös és szurokszagú műhelyében.

Ez a vidám pengés aztán elhallgatott, de amit eddig szólt hozzám, az világos volt, aminek azonnal engedelmeskedtem.

– Gyere, Péter, Compó bácsit valamire meg akarom kérni…

– Megvárlak.

– Nem! Gyere te is!

Péter talán máskor kitért volna a hívás elől, vagy egyszerűen és minden nyomaték nélkül megtagadta volna, de Péter előtt olyan kétségtelen volt minden szó és cselekedet – amivel még a felnőttek között is ritkán találkozik az ember –, mintha kis barátom fejében villamos számológép lett volna, ami pillanatok alatt kidobja a tévedhetetlen biztos eredményt, ami abban az esetben egyetlen elfogadható tény és járható út.

Péter tehát szó nélkül követett, és még csak azt sem kérdezte: miért? De figyelt.

– Jó napot, Compó bácsi!

– Adjon isten, Csicsa! (Ez a Csicsa tulajdonképpen az István, azaz Pista barátkozó-kedveskedő formája volt.) Hát melyikőtöket patkoljam meg?

– Egyikünket sem, Compó bácsi, csak azt akartuk megkérdezni, hogy megvan-e még a vas ábécé.

– Persze! Már jó harminc éve.

– Hát akkor, Compó bácsi, legyen szíves, égesse bele Péter új szánkójába az ülésre, hogy P. P., szóval Puska Péter.

Péter elpirult; talán az örömtől, talán a furcsa gondolattól, és talán megérezte, hogy ezzel a két betűvel magam ellen védekezem, hogy gondolataim között az irigység szőrös hernyója pusztuljon el, de véglegesen, amely azt sugdosta folyton-folyvást, hogy két szánkóm is lehetne, az egyik vadonatúj, a másik pedig rokkant régi… és ehelyett csak egy szánkóm van, az is már javított.

De a tűzpiros „billog” sisteregve mélyedt már az ülődeszkába, kétszer egymás után, s két szép, egyforma nagy P betűvel Compó bácsi mintha az ármánykodó irigység kusza vágyait is kiégette volna gondolataim közül.

Ezután már szinte szaladtunk a templomdombra, amelyen tíz-tizenöt sorstárs között kiemelkedve sisteregtünk lefelé, hogy amikorra beesteledett, szinte egy jég volt a templomdomb hátulja, amelyet hat-nyolc év múlva már csak „ródlipályának” neveztem volna.

Igen, valljuk be, hogy amikor Kaposvárra kerültünk – apám nyugdíjba, én pedig elemibe, majd gimnáziumba –, szótáramból teljesen hiányzott a „ródli” szó és annak értelme is.

Tél volt akkor is, és egyik ismerős fiú (mert barátaim mind Göllében maradtak) azt kérdezte, hogy ródliztam-e az Iszákon, és hányszor szoktam lemenni.

Meghökkentem, mert sem azt nem tudtam, mi az Iszák, sem azt, hogy mi a ródli.

– Egyszer – mondtam bizonytalanul, mire az ismerős fiú megállt.

– Hát azért nem érdemes az Iszákra elmenni – mondta, de igazam van, mert ő is hallotta, hogy ott felnőttek, persze lányok és asszonyok is, két-három személyes szánkókkal néha valósággal elgázolják a kis ródlikat.

– Aha! – gondoltam. – A ródli tehát valami úri szánkóféle, s a felnőttek is ródliznak, azaz szánkóznak, ami megvető és humoros gondolatokat ébresztett bennem. Mert azt elképzelni, hogy apám és, mondjuk, öspörös bácsi kivonultak volna szánkózni vagy akár ródlizni a templomdombra vagy a tiszttartókert végébe… Nem! Ezt még elképzelni sem lehetett… Ilyesmi egyszerűen nem volt lehetséges, mint ahogy nem volt lehetséges, hogy a templom fejtetőre, azaz keresztre álljon, és Bandi bácsi, a dékány, azaz sekrestyés (ezt is csak később tudtam meg, hogy a „dékány” magyarul sekrestyést jelent) kézen járva és lábain tartva hozza be a bort és a vizet az oltárhoz.

De amikor aztán képzeletem végleg elragadott, és nagymamát képzeltem el Etti nénivel akár ródlizni, akár szánkázni a gyerekek között a tiszttartódombon vagy a templomdombon, a képzelet annyira elragadott, hogy a fuldokló nevetéstől nekidőltem a Búzapiac sarkán Ring úrék szép emeletes házának csőcsatornájához, és nem tudtam ismerősömnek válaszolni, aki mérgesen és szó nélkül faképnél hagyott.

Ennek a városi életnek torz lehetőségei azonban akkor még nem voltak sehol. Az alkonyra est, az estre éjszaka, aztán hajnal, nappal és újra alkony következett.

Persze ezeknek a napszakoknak még különféle jelzői is voltak, hogy a pirkadás lassan szakadt fel, vagy felhősen kezdődött a hajnal. A reggel hirtelen lett világos, vagy „ojjan gondúkodó” vót. A nappal tüzes és felhőtlen vót, vagy olyan se ide, se oda; a délután csöndes, de amúgy szép, és szénaszárogatásra vagy akár -hordásra is alkalmas; az alkonyat „csöndesen gyütt be a faluvégön”, vagy bolondos fölhőket ráncigált az égre, s az est csillagos, mint a fiatal cigányasszony keszkenője, amire szép és nyugodalmas, ámbár holdvilágos éjszaka következik, amikor számítani lehet a kutyák rohangálására, sőt néha idegen vándorló kutya is átszaladt a falun, ami mérhetetlenül felháborítja a mindig irigy háztulajdonos kutyákat.

E tekintetben csak Bodri nevű kutyánk volt kivétel, „aki” sohasem a ház előtt ugatta meg a járókelőket, hanem a szérűben tartott őrséget, amióta a padlásra akartak betörni illetéktelen egyének, akik azonban talán már alkonyattal ízes falatokat dobtak be a kerítésen át kutyánknak, amit Bodri nem utasított vissza, de aludt is a betörés éjszakáján, mint a bunda. Még csak nem is vakkantott, és még másnap is csak szédelgett, és a kazal mögé bújt – valószínűleg szégyenében és bánatában.

Azóta Bodri a szérűben tart őrséget vagy a kert alsó végében, és ha éjszaka néha felébredtem – ami elég ritkán esett meg –, onnét hallatszott kutyánk egyhangú, semmit nem jelentő, de őrködő ugatása.

Ebben az időben azonban a tél még jól tartotta magát, és elég sötét volt már, amikor szétfoszlott a gyermeksereg, ami legföljebb tíz-tizenkét apaszomorító süvölvényből állhatott. Én még maradtam volna – mert a végsőkig telhetetlen voltam az élvezetekben –, de Péter köhögni kezdett… s ez a köhögés minden más gondolatot félretolva a szívemre tette hideg kezét.

– Sötét van már – mondta tapintatosan Péter, mire én azonnal hazafelé fordítottam a szánkó madzagját, mondván, hogy fázom én is. Ez ugyan igaz volt, de egy kis fázás engem nem ijesztett meg, hiszen a göllei teleket mind télikabát nélkül élveztem végig, de még csak nem is köhögtem. Télikabátjaimat azután ifjú Görbic Pista örökölte, ugyanaz a Görbic Pista, aki – tudom hogy már említettem – nemrég üzent nekem Pécs mellől, olvasva írásaimat s a halászmesterképző számára írt tankönyvemet, hogy mindig szívesen lát vendégül, mert ott a környéken nagy halastavak vannak, ahonnét áradáskor kiszöknek az ivadékok a környékbeli kis folyókba, tehát menjek horgászni, nemcsak a zsákmányért, de el is beszélgethetnénk a régi jó időkről, amikor még éltek az öregek, és tele voltak panasszal, mert még álmukban sem juthatott eszükbe, hogy mi az igazi szegénység, mi az igazi rossz, mi a fojtogatóan és könnyesen sötét – háború.

Szüleim – úgy látszik (és szerencsére) – jól elidőztek Kaposban, mert még nem érkeztek meg, így semmi akadálya nem volt, hogy a konyhában a nyitott tűzhelyajtónál melegítsem fel fagyos mivoltomat, és nagymama engedélyével ugyanott meg is vacsorázhattam.

A terített, meleg vacsora ugyanis nálunk nem volt szokásban, sőt az ideje sem volt meghatározva. Apám és anyám tejeskávét ittak többnyire, és valami kevés hideg húst, vajat, sajtot ettek, mi pedig nagymamával amit akartunk, és ahol akartuk. A folyosón terített asztal volt általában, de apám után, aki orvosi rendeletre olyan uzsonna-vacsorát evett, ezt szoktuk meg mi is, és mindenki vacsorázott, amikor akart, amikor hazaérkezett, vagy éppen megéhezett, de mindig korábban az általában megszokott, lámpagyújtás utáni vacsoraidőnél.

És – természetesen – korán kelt az egész ház. Apám már hajnalok hajnalán ott volt az állatok etetésénél, amikor Görbic Pista bácsival megbeszélték a napi teendőket is. Pista bácsi jókor felhozta a tejet is, aztán elindult a nap a sorrenden levő munkák igénye szerint.

Pista bácsi abban az időben többször ott aludt az istállóban, mert „valaki” vagy „valakik” nemcsak állatokat hajtottak el, de – már nem emlékszem pontosan – két vagy három helyen megölték a gazdát is, illetve azt, aki az istállóban aludt.

Fel volt zúdulva az egész környék, sőt ki is dobolták, hogy akik az istállóban alszanak, tartsanak maguknál valamiféle fegyvert, ne kössék meg a kutyákat, és ne aludjanak a fülükön, s ha hallanak valamit, siessenek a szomszéd segítségére.

Végre aztán Várongon elfogták a tettest, s ezt az esetet pontosan tudom, mert Baka bácsinak, apám jó barátjának, a várongi ispánnak kocsisától hallottam, aki a gyilkost agyon is lőtte.

Megjegyzem, ez a kocsis – valamilyen Pali bácsi – igénytelen, savószemű, vékony emberke volt, aki a cselédládán ülve a konyhában, olyan nyugodtan, szinte unalmasan mondta el az esetet, hogy akár el is alhattunk volna mellette:

„Hát – és legyintett, mintha a tegnapi időjárásról beszélne – az úgy volt, hogy az ispány úr odaadta a puskáját, hogy ha valaki okvetetlenkedne, hát csak durrantsak bele.

Bele én! – mondtam, de hát még álmomban sem jutott eszembe, hogy a puskára szükség löhet…

Szóval Nakon voltunk az ispány úrral valamilyen üggyel, ámbár most sem tudom, miért, mert az ispány úr nem mondta, én meg nem kérdöztem. Késő délután volt már, mire hazaértünk, mert hiszen tudják, annál pocsékabb út alig hiszem, hogy van a vármegyében; már úgy értem, hogy Somogyban, mert az az út már Tolnához tartozik – ami meg is látszik rajta…

Sötétedett már, amikor bevezettem a lovakat, amikor látom ám, hogy ott ül a fejőszéken egy kis ember, aki felállt, jóestét mondott, meg azt is, hogy az ispán úrnál volt már, és megkérte, hogy itt alhasson, mert mink nem voltunk otthon.

Mondom neki, hogy hát akkor tűlem ugyan megalhatik a kerékjászolban, még egy pokrócot is adhatok, ámbár az istálló ölég meleg.

Igazán mondom: neköm eszömbe se jutott, hogy olyasmikre gondújak, amik Gyalában meg máshun is megestek…

Aszongya az embör, amikor elvackoltunk, hogy mért nem fújom el a mécsöst, kár az olajat pazarulni…

Mondom neki:

– Forduljon a falnak, embörbarátom, ha bántja a világosság, mert nálunk ez így szokás, de az öreg kanca is lecsikózhatik minden órában, s akkor én nem kapkodok a gyufáért, mint Bernát a ménkűhöz.

– No, nem baj – mondja az embör –, iszön igaza van, ha itt ez a rönd… – Aztán én bizony hamarosan elaludtam; de később olyan hideg álmok gyüttek rám, hogy félig-meddig már föl is ébredtem, de nem egészen, csak akkor, amikor valami vas koppant a vason. De akkor mintha valaki azt mondta vóna, hogy jó lesz a szömömet nem kinyitani egészen, hát csak hunyorogva látom ám, hogy ez a kis egyszálbélű ganyé, egyik kezében egy hosszú nyelű kalapács, a másikban az ezüst zsebórám… úgy néz rám, mint a héja a csibére… hogy a hideg kezdett futkozni bennem. Én feküdtem, az meg állt. Hát ami felugróm, szétveri a fejem… hát nem nyitottam ki jobban a szömöm. Aztán leakasztotta még a jobbik pokrócot, fejébe csapta az új kucsmámat, elfújta a mécset, alig hallottam, amikor kinyitotta az istállóajtót, és szép röndösen be is tötte.

De akkor már talpon voltam! Kivettem a zabos ládából a puskát, ami meg vót tőtve, aztán – csak úgy mezténláb utána, mint a macska.

Volt egy kis holdvilág, hát látom ám, hogy az embör a kapuval bajlódik, ami éccakára be van lakatolva. Hát akkor már tudtam, ez már az én madaram… csak még azt nem tudtam, hogyan.

Lűni nem lűhetek… mer hátulról lűném meg, akkor meg becsuknak, hát futni kezdtem, az embör meg mászni föl a kapura. De a kalapács már alighanem a tarisznyájában vót, mert csak a pokróc vót a vállán, és amikor felért a kerítés tetejére, hát nem rám lűtt?! Csak úgy bungott a goló a hátam mögött…

Azanyád! – gondoltam, aztán én is lűttem, mire az embör lefordult a kapu tetejéről… de a léc közé szorult lábánál fogva lelógott a kapuról.

Akkor aztán egyszerre ébren volt az egész puszta.

Először az ispán úr jött ki papucsban, de csak úgy gatyában, aztán a többi embörök is.

– Hát így vót! – fejezte be a kocsis a történteket, de azt már úgy kellett kihúzni belőle, hogy az a vándorló volt a keresett többszörös gyilkos, mert három óra is volt nála, eddigi áldozatai órája. – De beszélni már nem beszélt, iszen az agyvelejét löhetett látni. Az öreg sörét ott vágta fejbe, hát nem valami szépöt mutatott…

Dél lett, mire kiértek a csöndérök, de az embör már akkor az utóját rúgta. A csöndérök fölirkálták: hogy vót, mint vót, elvitték az órákat, amit majd az özvegyek megkapnak. Meg a pisztolt is. Aztán azt mondták, hogy az embört még mögnézi a doktor is, aztán ássunk neki gödröt a temetőárokban, mert tisztösséges embörök közt ennek a gyalázatosnak semmi keresnivalója nincs.”

Apám később egy üveg dörgicsei rizlinget adott a kocsisnak, aki mosolyogva köszönte. „Iszen nem szógáltam mög” – mondván, de aztán amikor megkóstolta, hozzátette még, hogy ilyen borért, illetve ilyen bortól meglódulva még a csöndérökre is rálűdözne az embör…

Azokban a napokban már csak a templomdombra jártunk szánkázni, de nem sokáig, mert olvadozni kezdett a hó, és csupa lucsok lett az egész világ. Reggelenként az egész kertekalját megülte a köd, a kis cinkék némán kutattak a kert fáin valami enni való féreg után, és valahol a ködben egy szarka cserregett, egy másik szarkának mondva valamit, de az a másik szarka olyan messze volt, hogy cserregését alig lehetett hallani.

Péter sem jött el, mert ilyen nagy ködben erősebben köhögött, és nem szerettem Treszka nénit sem hallani, amint tett-vett a konyhában, és fia köhögését hallva – mintha ott sem lettem volna – azt suttogta: istenöm… istenöm…

Úgy emlékszem, hogy ekkor már a belső szoba mintha üres lett volna, tehát valószínűleg már Péter bátyja, Jóska sem élt, de azután mintha az utána következő nyáron Jóska még kint üldögélt volna a pitvar eresze alatt, s egy zöld leveles ággal a legyeket hajtotta.

Ez a Jóska akkor olyan tizenhat-tizenhét éves forma legényke volt, magas homlokú, szép arcú legényke, aki soha nem nevetett, csak nézett maga elé, arca, mint a régi csont, és szeme mindig úgy csillogott, mintha mélyén valami lángolt volna.

Jóska ekkor már nem számított közibénk, de a legények közé sem, és ha valamelyik szomszéd lány vagy menyecske egy-egy pohár frissen fejt tejet hozott Jóskának, hogy: „Idd meg, Jóska, meleg még, most fejtem…” – hát efölött nem tréfálkozott senki, ami nem maradt volna el, ha Jóska egészséges.

Igen, Péterék háza körül mindig valami leselkedő csendesség járt, valami remegő várakozás, mintha félelmetes vendéget vártak volna, aki beígérte már magát, csak jövetelének idejét nem tudta senki, talán még maga a vendég sem.

Ott is hagytam hamarosan Pétert, mondván, hogy körülnézek a Kács alatt.

– Nem hagyod itt a télikabátot? – kérdezte Péter, mire én elmondtam, hogy nagymamának ígértem meg a télikabát viselését, és meg is esküdtem rá.

– Akkor muszáj! – mondta Péter, én pedig elindultam kertjükön át a Kács alá, bár hogy miért volt ez olyan fontos, valószínűleg akkor sem tudtam.

S amikor a tiszttartóék kertje mögött kiértem a dombra, már majdnem visszafordultam, mert olyan elkeserítően lucskos, párás volt az egész Kácsalja. A szánkázás helye csupa sár, a halott gyep csupa víz, a völgyben a kis patak fölött gőzölgött a föld, mint egy óriás, ködös mosókonyhában.

De ha már kijöttem, hát – csak azért is! Télutó járta már akkor, s a köd felett a tavasz ígérete. Amikor már majdnem a nádashoz értem, mégis örültem, mert a rét szélén, a nádas mellett csapongva játszott a levegőben két bébicmadár. Persze akkor még nem tudtam, hogy a csapongó madár hivatalosan bíbic nevet visel, mert nálunk „bébic” volt a neve, és nem gondolnám, hogy a kétféle név jajongó madaraimat nagyon érdekelte volna.

Sokáig néztem a két bíbic szédületes repülőmutatványait, sőt egy szürkevarjúét is, aki irigy és komisz madár, és kikezd még az ölyvekkel is, mert az a természete, és beleköt még a békés gólyába is, nem is beszélve az ölyvekről, amelyek pedig a nagyobb ragadozó madarak között vannak elkönyvelve.

Ekkor már lassan felemelkedett a köd, amelyben látni lehetett a nap fénytelen medáliáját, de látni lehetett egy fecskeszárnyú, elég nagy ragadozó madarat is, amint – utazó repülésben – a köd alatt szárnyalt észak felé. Több se kellett a két szürkének!

Káár-káár… karara! – károgással csaptak az előkelő idegenre, aki pár pillanatig tűrte őket, de aztán egy mozdulattal toronymagasra villant, s a következő pillanatban úgy elcsapta az egyik szürkét, hogy az perregve zuhant a zsombékos rétaljba.

Kááár-káááárr! – rikoltott szinte a másik, követve a leesett bajtársat, talán feleséget vagy férjet, míg a fecskeszárnyú, nagy ragadozó egy csodálatos lendüléssel újra megfelelő magasságba emelkedett, és – mintha mi sem történt volna – utazott észak felé.

Ekkor azt gondoltam, hogy talán azért nem fértem a bőrömbe odahaza, hogy ezt a csodálatos mutatványt láthassam…

A táj ekkor üres maradt; csak a köd gőzölgött, és emelkedett még magasabbra. Látni lehetett most már a Potyondi-malom környékét, és a zsombékok közül hallatszott az egyik varjú rövid és mély hangú károgása.

Ez a varjú aztán felszállt a levegőbe, károgott, mintha társát hívta volna, lebegett egy helyen, és újra leszállt körülbelül oda, ahova társa, valószínűleg a párja leesett.

Meg kellene nézni – gondoltam, s amit én abban az időben elgondoltam, azt meg is cselekedtem.

A télikabát ekkor teljesen fölöslegessé vált, hát szépen levetettem, össze is hajtottam berzenkedő lelkiismeretem megnyugtatására, azután gyakorolni kezdtem a későbbi időkben távolugrásnak nevezett sportot, ami eleinte teljes győzelemmel kecsegtetett.

Egyik zsombékról a másikra, mert közbül olyan térdig érő víz látszott, bár hogy a víz alatt milyen mély a hínáros iszap, azt pontosan nem lehetett tudni.

Amikor már egész közeljártam a helyhez, ahol a sebesült varjú leeshetett, a másik szürke most engem ijesztgetett, olyan suhogó zuhanással a fejem felett, hogy szinte félelmetes volt.

– Ráá… rááá… rárárá! – harsogott felettem, de most már nem bántam, akármit csinál, mert megláttam a másik varjút, amint széttárt szárnyakkal hanyatt feküdt egy zsombék mellett a hínáros vízen.

Ez meghökkentett, bár a varjú alig volt öt-hat lépésre. Közbül azonban csak egy kisfejű zsombék volt, amire nekiszaladással át tudtam volna ugrani… de így… minden támaszték nélkül… lehet… lehet… – gondoltam – de egyáltalán nem biztos.

Közben a másik varjú olyan patáliát csapott felettem, hogy már nem bírtam a feszültséget. Nem mondtam azonban – mint nagymama meséiben a királyfi vagy a rablóvezér –, hogy „egy életem, egy halálom”, ami pedig talán több erőt adott volna, mert minden erőmmel elrúgtam ugyan magam a zsombékról, de fél méterrel a cél előtt, mint a béka, hasaltam bele a fekete, kavargó mocsárlébe.

Ekkor azonban már aránylag nyugodt voltam, mert kezemben volt a varjú, és ennél vizesebb és sárosabb semmiképpen nem lehettem. Kimásztam tehát a lekvárból télikabátomért, és széles, iszapos csapat hagyva magam után, loholtam hazafelé.

Igen, csak „felé”, mert apám ugyan nem volt otthon, de ilyen állapotban haza semmiképpen nem mehettem, mert kedves, szelíd anyám is elővette volna a seprűnyelet.

Gondolataimat azonban a loholás egyáltalán nem zavarta, mert mire a kertek alá értem, világosan tudtam, hogy sehova nem mehetek, mint kizárólag Puska bácsiék asztalosműhelyébe, ahol annyit rontottam a levegőt, hogy már szinte családtag voltam. Természetesen nem koporsót akartam csináltatni nagyon lehűtött testem számára, hanem meg akartam száradni, mert így télen ott mindig pokolmeleg volt a kis dobkályha.

A műhelybe látatlanul beérkeztem a kerten át, és szerencsére csak Ödön volt jelen, aki majd halálra nevette magát, de aztán levetkőztetett, s én – ruháimmal együtt – úgy gőzölögtem a pirosra izzott dobkályha mellett, mint egy agyonhajtott fiákerló télen, ha nem takarják le pokróccal.

A varjút is megszárogattuk. Kiderült, hogy a sólyom a nyakát törte el, és egy jó óra múlva már én is elmondhattam volna, hogy „vígan dudál a portugál”, ha… igen, ha kapkodó öltözködésemben neki nem esem a dobkályhának, odapörkölve homlokomból egy féltenyérnyi darabot…

Kegyetlenül fájt ez az égés, és ragyogóan száradt ruhám, télikabátom most már a teljes érdektelenségbe süllyedt.

– Mit mondok apámnak?

Ödön azt tanácsolta, mondjam meg az igazat, hogy fát raktam a kis kályhára, megcsúsztam és nekiestem. De előbb menjek el a papkisasszonyhoz, akinek még liliomolaja is van, ami mindenféle égésre a legjobb orvosság.

Igen, ez okos tanácsnak látszott, már csak azért is, mert Etti néni híres volt házi patikájáról, amelyet még doktor bácsi is igénybe vett néha, mondván a betegnek: „Nem írok fel semmit, kérd meg a papkisasszonyt, adjon abból a pipitérfőzetből. Azzal borogasd a kezed, és rendbejön.” Etti néni pedig nem zárta el patikáját senki elől, és mindenki bízott benne, még apám is, ami pedig nagy szó. Apám sokat bajlódott a torkával, és az Etti néni szárított virágaiból és füveiből készített főzet mindig hasznára vált.

Ide tanácsolt tehát Ödön, aki okos legény és remek mesterember volt, de szűk is lett neki Gölle kis határa, tehát fogta magát és menyasszonyát, és kivándoroltak Amerikába. Okos cselekedet volt ez mindenképpen, bár Ödön nem járt gimnáziumba, és nem tudta a latin közmondást, hogy: „Ubi bene, ibi patria” – azaz „ahol jó: ott a haza”.

Ödön kiválóan értette a szakmáját. Jó felfogású, elsőrendű mester lett belőle Amerikában, ahol önállósította magát, s olyan vagyont szerzett, amellyel Göllében egyetlen „nadrágos” ember sem dicsekedhetett.

Mindezeket persze akkor még nem tudta senki, még maga Ödön sem, de én megfogadtam tanácsát, és kellő alázattal kopogtattam be a plébániára, úgy is, mint távoli rokon gyerek, és úgy is, mint kárvallott sebesült.

És Etti néni nem is tétovázott. Persze ő is biztosított, hogy „apád agyonver”, de aztán liliomolajjal bekente a sebet, átkötötte a fejem, lelkemre kötve, hogy ne nyúljak hozzá.

Dehogy nyúltam! Igyekeztem eltűnni nagymama kis szobájában, ahol – legalábbis egy időre – magányba vonulhatott az ember, azaz a gyerek, és nagyanyám az első ijedelem után mindig bölcs tanáccsal is szolgált a kibúvót illetőleg… hozzátéve persze, hogy „igazán nem érdemled meg, hogy itt dugdossalak és mentegesselek, hiszen apád úgyis megtudja”…

Mindig így is volt, viszont nagymama jelenléte mindig mérséklő hatással volt apám büntetési szándékaira. Most is. Szerencsére a télikabátom nem vett részt a korai fürdőben, ruhám pedig megszáradt, és alig mondtam el nagymamámnak a varjúesetet, a kályhának esést és Etti néni gyógykezelését, máris megérkezett apám, aki a „jó reggelt, édesanyám” után figyelmesen megnézte elsőszülött gyermeke leragasztott homlokát.

– Hát te?

– Kicsit nekiestem Puska bácsiéknál a műhelyben (amelyet Puska bácsi következetesen „méhel”-nek mondott) a kis kályhának…

– Persze verekedtetek…

– Nem verekedtünk, édesapám. Ezt a madarat akartam megszárítani, mert a vízbe esett.

– Csak úgy a vízbe esett? Talán gutaütést kapott a levegőben… ez a varjaknál sűrűn előfordul…

Ez a mondat így leírva talán humorosan hangzik, de apám hangjában világos kétkedés volt. De benne volt az a fenyegető hanghordozás is, hogy rövid és őszinte magyarázatot vár, helyesebben parancsol.

– Nem, édesapám! A két szürkevarjú ott röpködött a malomgát nádas része fölött, amikor megjelent egy elég sötét, de egészen fecskeszárnyú, nagy madár, amit én formája, repülése után ragadozó madárnak gondoltam.

– Aztán? (Ebben az egy szóban már kibékülés, sőt érdeklődés volt…)

– Aztán a varjak nagy károgással rácsaptak erre a madárra, aki eddig nem is törődött velük, mert úgy repült, mintha sietett volna valahova.

– Aztán?

– Aztán az a madár toronymagasra felvágódott, és támadásában szinte látni sem nagyon lehetett… de az egyik szürkét úgy elcsapta, mint a kugligolyó a babát. Úgy láttam, a varjú már döglötten esett le, párja nagy károgása közben, az a madár pedig – mintha semmi sem történt volna – repült tovább a zsidó temető irányában. Ödön azt mondta, hogy a varjúnak a nyaka volt eltörve.

Apám egy kis gondolkodás s a varjú tüzetes megvizsgálása után egészen békés lett, sőt megfeledkezve beragasztott homlokomról, azt mondta:

– Elhiszem. Most már elhiszem, mert amit mondtál, az a természet rajzkönyvben sincs leírva értelmesebben. Mekkora volt az a madár?

– Hát… vékonyabb, mint a kányák. (Göllében a varjút kányának mondták.) De keskenyebb és hosszabb szárnyú… De amikor lecsapott, a szárnyait alig lehetett látni, úgy magához rántotta; úgy látszott, mint hogyha a varjú egyenesen alája repült volna…

Apám szeme csillogott. Homlokomról és többszörösen büntetett előéletemről is mintha teljesen megfeledkezett volna.

– Vándorsólyom volt! Olyan világosan mondtad el, hogy értelmesebben már nem is lehetett volna. Ritka szép ragadozó madár. Ha a varjak nem okvetetlenkedtek volna, észre sem veszi őket, mert valószínűleg vándorlásban volt. Szerettem volna látni… de – és egyszerre másra terelte a szót – a tűz mellett vigyáz magára az ember…

Aztán nagyanyámhoz fordult.

– Ebéddel ne várjanak, édesanyám, ha elmaradnék. Ezt a Sztojka Gyurit vallatják a csendőrök, s a jegyző üzent, hogy menjek el a község házára, hátha tudok valamit. Mi a fenét tudnék?…

Az történt ugyanis, hogy a helybéli hitelszövetkezet, amelynek apám is tagja volt, egy éjjelen „kirabolták”.

– Ejnye, ejnye – mondták az emberek, akiknek pénzük volt a szövetkezet kasszájában, de inkább mosolyogtak hozzá, mert a kis kasszában a pénztáros szemüvegén kívül nem volt egy árva fitying sem, hiszen a motor és cséplő megvásárlására kellett minden fillér. És Sztojka Gyurinak nem is lett volna semmi baja, ha két deci pálinkával kevesebbet iszik, és nem mondja jó hangosan, hogy: „Szeretném én látni azt a pénzesládát, amit egy fertályóra alatt ki nem nyitok, mint egy bugyogót!”

Gyurinak azonban nagyobb volt a szája és bátorsága a kelleténél, így került csendőrkézre. De vallani nem vallott semmit, s azt sem tudta bizonyítani, hogy hol volt azokon a bizonyos éjszakákon, amikor nemcsak a göllei, de egypár környékbeli falu kasszáit is megfúrták. Rábizonyítani azonban semmit nem lehetett, mert Gyuri nem vallott. Csak mosolygott a csendőrök kérdésein, sőt megígérte, hogy ha a bilincsekből szabadul, kitekeri a nyakukat.

Gyuri azonban nemcsak ostobán bátor volt, hanem alaposan részeg is, aki csak nevetett, amikor megbilincselték, és később dühöngeni kezdett.

Apám mindenesetre otthagyta a vallatást, miután kijelentette, hogy azokban a napokban sem Gyurit, sem gyanús körülményt nem látott, egyébként pedig nálunk harangszóra tálalnak, és nem szereti a hideg levest.

Az ő számára tehát a kasszaügy befejeződött, de nem fejeződött be sem Gyuri, sem a csendőrök számára.

A csendőröknek Gyurit Igalba kellett kísérni, a járási székhelyre, ahol nemcsak csendőrőrs, de bíróságok, sőt börtön is volt. Igal előtt az utat akkor kövezték, amit azért fontos előre tudni, mert a továbbiakban a kőtörő munkások is szereplőkké, sőt főszereplőkké válnak.

A csendőrök és Gyuri katonás léptekkel haladtak az épülő úton, amikor Gyuri szerint az egyik csendőr pofon vágta – ami alig hihető, hiszen a csendőrök a háta mögött mentek –, majd vallomását később oda módosította, hogy ugyanaz a csendőr megrúgta. Elég az hozzá, hogy a részeg fogoly egyszerűen és minden bevezetés nélkül – megvadult. Az egyik csendőr válláról irtózatos erejével valósággal letépte a puskát, s a csendőrt leütötte, hogy az elterült, és már elkapta a másik puskáját is, aki azonban Gyurihoz hasonló erejű legény lehetett, mert ennek kezéből nem lehetett kicsavarni a fegyvert, de földre zuhantak, s az életre-halálra menő harc folytatódott, amíg az ordítozásra a kőtörő munkások oda nem érkeztek.

Ezzel aztán egyszerre vége lett a harcnak. A hosszú nyelű kőtörő kalapács rettenetes fegyver lehet bárkinek a kezében, aki ért hozzá, és ezt a fogoly keservesen tapasztalta. A csendőr is kórházba került, de Gyuri is, aki a munkások egyikét is súlyosan megsebesítette, mire a kőtörő bajtársak Gyurit olyan alaposan összeverték, hogy épkézláb ember soha nem lett belőle.

Nem tudom már, hogy Sztojka Gyuri göllei születésű volt-e, mert a faluvégen, a sánta molnár malmától nem messze volt egy cigánytelepülés, akikkel általában nem volt semmi baj. Néha többen, néha kevesebben laktak a vízparti kis házban, amelyet egyik oldalról az agyagbánya, másik oldalról a Kács patak határolt, és a ház mögött volt a zsidó temető. Göllében egy-két zsidó család lakott, és néha változtak is, ha nem ment az üzlet, vagy jobb lehetőségeket találtak a környékbeli falvakban. Ezek a jövő-menő zsidó családok rendkívül szegények voltak, mint ahogy – készpénzben – szegény volt a falu is; ezenkívül a falu közepén ott volt Puska Lajos vegyeskereskedése, ami – a rokoni és baráti kapcsolatokra való tekintettel – rendkívül erős versenytársat jelentett. Emlékeimben böngészve ez a zsidó temető teljesen eseménytelenül állt, mert zsidó temetésre nem emlékszem, mégis megborzongok, ha rágondolok, mert ennél elhagyottabb, sivárabb és szomorúbb temetőt én nem láttam életemben. Nem tudom, kinek jutott eszébe a cigányok lakóhelyét itt kijelölni, bár az is lehetséges, hogy ez az ablaktalan „épület” – melyet „ház”-nak aligha lehetne mondani – már régebben ott volt, mint a temető.

A rendkívül szennyes „ház”-ban állandó lakó csak egy öreg cigány házaspár volt, de az átutazó rokonsággal és ismerősökkel látogatva, a lakók hol kevesebben, hol többen voltak.

Ha a kis ház zsúpos tetején és alján nagyobb füst tódult ki a megszokottnál, úgy vendégségre, közeli búcsúra vagy vályogrendelésre lehetett gondolni, amelyet az öregek ketten nem tudtak volna elvégezni. A munka befejezését pedig óriási ricsaj jelentette, mert a keresetet azonnal pálinkába fektették.

Egy időben egy kis szürke szamár is a cigányok kenyerét ette, s erre nemcsak azért emlékszem, mert kedves és szelíd kis jószág volt – bár a lovaglás ellen erősen tiltakozott –, hanem azért is, mert meghalt az öreg cigányasszony, akinek énekes búcsúztatója talán bántotta a kis szamár fülét, mert tűrte ugyan egy darabig, amíg tűrhette, de akkor aztán olyan ellenordítást művelt, hogy a szertartás majdnem közbotrányba fulladt. Részletekre már nem emlékszem, de arra megesküszöm, hogy a temetéshez szükséges komor magatartást egyedül talán csak a halott képviselte.

Az idősebb cigánynemzedék asszonytagjai erősen visongtak ugyan, de a férfiak komorak voltak, mert még közben is ittak, amíg az ifjabb nemzedék a kis szamarat hajszolta.

Én – baráti körömmel kissé távolabb állva – csak a „beszélőgépes” Szemerey káplán bácsin csodálkoztam, akinek szeme sem rebbent meg a mozgalmas kavarodásban, de még jobban csodálkoztam még aznap estefelé, amikor a káplán bácsi az öspörös bácsinak elmondta a temetés részleteit, és úgy nevettek mindketten, hogy majdnem leestek a székről. Öspörös bácsi még a combjait is csapkodta. (Meg kell jegyeznem, hogy én azt a temetési beszámolót a szomszéd szobából hallgattam végig, s utána tapintatosan távoztam is, mert hátha megharagudtak volna, ha tudják, hogy ezeket a nem egészen papi megnyilatkozásokat titokban végighallgattam.)

Egyébként – hogy a cigánytémánál maradjunk – a „mi” cigányainkkal a faluban nem volt semmi komolyabb baj. Az öreg házaspár után más családok is megtelepedtek a „cigányház”-ban, akik néha dolgoztak a vályogvetésen kívül is. Például „kukoricafosztás”-ban – amit Arany János olyan csodálatosan énekel meg a Tengeri-hántásban – mindig megjelent egy-két cigánylegény is, de ez inkább kicsit ünnepszerű, pár pohár borral színesített társas munka volt. Egyébként megmaradtak a vályogvetésnél, amit néha kéregetéssel egészítettek ki. A hegedűhöz nem értettek. Búcsúkor persze berúgtak, sőt néha verekedtek is, de – mivel bicskához nem nyúltak – egy kis verekedés a búcsú napján igazán megengedhető kilengés.

A búcsúról s a cigányokról jut eszembe az egyik búcsú, ami arról volt nevezetes, hogy egy nagyon jó arcú muzsikus cigány is megjelent házunknál, akire talán nem is emlékeznék, ha nem akkor láttam volna először „valódi” cigányt, akinek egyetlen vastag ágba font haja a térdét verte. Ezenkívül pedig nemcsak kitűnően muzsikált (ezt apám állapította meg, aki maga is hegedült), de tudta az összes akkor divatos Fráter-nótákat, sőt olyan nagyon régi magyar nótákat, amelyek talán elvesztek azóta.

Amikor aztán ez a kedves muzsikus engedélyt kért, hogy egy-két nagyon öreg cigánydalt is elénekelhessen, én úgy éreztem, öt-hat éves koromban, hogy a búcsú akkor lett valóban ünnep azon a ragyogó nyár végi délutánon.

De úgy érezte apám is, mintha a vendégek akkor lettek volna csak igazi Vendégekké, mert szűk lett egyszerre a szoba, ragyogóra nyíltak a szemek és a szívek, és apám utasította Görbic Pista bácsit, hogy „hozza magát rendbe”, s a másik szobából a székeket hordja ki a kertbe, a malomkő asztal mellé, a mogyorófák alá. Pista bácsi huszárosan összevágta bokáit, és szalutálva ismételte meg a parancsot, amire apám kissé összehúzta a szemét, azután elmosolyogta magát, mint aki igazat ad Pista bácsinak, hogy egyszer van egy évben búcsú a faluban… amikor a gazda köteles mosolyogni egy kis kilengésre, egy kis örömre ebben a keserves világban…

Később apám a pincekulcsot is Pista bácsi markába nyomta, amikor Pista bácsi már a kulccsal tisztelgett, mint huszár korában, de ennél többet aztán nem engedett meg magának későbben sem, amikor pedig már gyertyák égtek a malomkő asztalon, és a ribizlibokrok között kigyújtották kis lámpáikat a szentjánosbogárkák is.

De szállt a dal puhán, halkan, hogy talán az utcára sem hallatszott ki, de felszállt a csillagos égig, a Kács alá, a szérűk homályába és az idők messzeségébe is, hiszen ha megállok az írásban, és kicsit messze, mélyen magamba hallgatódzom, talán hatvan év ködös messzeségéből hallom még ma is:

Cserebogár, sárga cserebogár,
nem kérdem én tőled: mikor lesz nyár…
Azt sem kérdem, sokáig élek-e.
Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-e…

A göllei búcsú István király napjára esett, s most már kezdek eligazodni azokban az időkben, mert ez után a búcsú után kerültem iskolába saját kívánságomra, pedig még hatéves sem voltam.

Életemben két nagy szamárságot követtem el. Ez az önkéntes beiratkozás volt az egyik, és amikor 1917-ben önként jelentkeztem katonának – volt a másik.

De addig még sok víz folyik le nemcsak a Dunán és más nevezetesebb folyókon, hanem még a Kács alatt is, ahol valami titokzatos békében nőtt magasra a lósóskaszár, és még a nagyon bölcs kis rétibagoly sem tudhatta, hogy a következő évtized dögvészt és háborút hoz a világra, üszkös szenvedést és gyógyíthatatlan sebeket, amikor kis falum szép legényei szétszórva a világon, idegen földben hajtják örök álomra szomorú magyar fejüket.

Persze sírás-rívás akkor is volt, saját házunkban is, ami nem kis bánatot jelentett, mert apám kijelentette, hogy még csak öt és fél éves vagyok, és a rendelet előírja a betöltött hat évet.

– Péter is megy iskolába, Ernő is, Laci is, sőt Ilona is, hát csak én nem mehetek?…

És könnyeim tócsájában borultam az asztalra, mert tudtam, hogy apámat semmilyen könnyek nem indítják meg. Szerencsére öspörös bácsi jött át valamiért, és megtudakolva bánatom okát, azt mondta apámnak:

– Hát írjátok be ezt a szamarat, ha mindenáron egy egész, szép szabad évet akar eldobni életéből… Majd megbánja még, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezik…

Öspörös bácsi valami iskolaszéki elnök is volt egyúttal, és ajánlata elől már apám sem tért ki.

– Öltözz fel rendesen – mondta –, de aztán azt nem akarom hallani, hogy meguntad az iskolát… mert akkor baj lesz!

Rohantam öltözni – mintha búcsú lett volna vagy valami nagy ünnep. Cipőt pucoltam, „aranygombos” tengerészruhát öltöttem, és egyáltalán nem értettem, hogy a házban senki sem törődött rettenetes izgalmammal. Apám nyugodtan reggelizett. Nagymama a szekrényben rakosgatott, és meghökkenve nézett rám, amikor megkérdeztem, hogy ne vegyem-e fel új télikabátom…

– Augusztusban? – nézett rám a szemüvege fölött, és hűvös kezét a homlokomra tette. – Pedig nincs is lázad…

Végül is apám befejezte reggelijét, és kézen fogott, ami különösen ünnepélyessé tette bevonulásunkat az iskolának kisebbik termébe, ahol az első és második osztály volt elhelyezve. A két tanteremnek ilyentájt határozottan mosókonyhaszaga volt, mert a téglás tantermeket nyár végén lúgköves forró vízzel kellett felsúrolni, nemcsak a tisztaság, de a bolhák miatt is, amelyek a zavartalan nyári porban rendkívül elszaporodtak.

Ebben a kisebbik tanteremben János bácsi uralkodott – Gansler János bácsi –, a segédtanító, aki most is ott ült a dobogón, de már egyedül volt, mert végzett azokkal az asszonyokkal, akik elhozták gyermekeiket beíratni az elsőbe.

– Jánoskám – tolt előre apám –, Jánoskám, írd be ezt a gyereket, mert mindenáron elsős akar lenni…

– Nem lehet! Tudod, hogy nem lehet – keserítette Gansler bácsi szívemet –, a rendelet világos…

– Világos, nem világos, az öspörös úr akarja, és vállalja a felelősséget. Én meg unom már, hogy a gyerek ott bőgjön a nyakamon.

– Az más – mondta János bácsi. – Akkor lehet. Állj ide elém, Pista!

Odaálltam.

– Mi a neved?

– Hát János bácsi nem tudja?

– Elsősorban én nem vagyok most János bácsi, hanem „tanító úr”. Ismétlem tehát, hogy mondd meg a neved…

– Pista – rebegtem, miközben apám otthagyott bennünket.

– A teljes neved mondd!

– Fekete Pista – keseredtem el. – Fekete István…

– Így már jó. Születtél?

– Igen…

– Úgy értem: mikor születtél? Év, hónap, nap…

– 1900. január 25-én reggel fél háromkor.

– Na látod! Jól feleltél. Nem vagy te azért olyan nagyon buta… Elmehetsz. Hétfőn reggel fél nyolc órakor itt jelentkezel, ebben a szobában.

– Igen.

– Hát akkor elmehetsz.

Tétováztam kicsit, aztán megfordultam, és elindultam az ajtó felé.

– Hóhó! „Ökör gyütt a kendtek házába?” Hát köszönni nem tudsz? Aki ide belép vagy kilép, az úgy köszön, hogy: „Dicsértessék a Jézus Krisztus…” Hangosan, értelmesen.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondtam, de már nem éreztem magamon a szép ruhát, és másnak éreztem ezt az egész iskolaügyet. János bácsi sosem beszélt így velem, s miközben hazafelé bandukoltam, olyasféle érzésem volt, mint amikor valamit elkövettem, amit még számon kér tőlem majd valaki…

Ez az aggályoskodásom azonban soha nem tartott sokáig, és most is megkönnyebbültem, ha arra gondoltam, hogy az iskolába járás szinte beláthatatlan messzeségben, majdnem két hét múlva kezdődik. Különben is ott lesz Péter, Ernő, Deres Laci… és a lányok között Kovács Treszka, sőt Ilona is… szóval a kácsaljai együttes majdnem teljes létszámban.

Mire levetkőztem, már szinte el is felejtettem az egész iskolaügyet, mert amilyen nagyon meg tudtam kívánni valamit, amint elértem – már el is felejtettem. És amikor a hétköznapi agyonnyúzott nyári ruhámban teljesen céltalanul és mezítláb elindultam a kertbe, már úgy néztem az iskola ajtajára, mintha valahol a messze-messzeségben közeledne az a perc, amikor én azon az ajtón belépek.

Először leültem a malomkő asztal melletti padra, mert olyan tűnődő lett valahogy ez a délelőtt, és szemem a széklábak nyomait szedte össze, amelyeken az emberek ültek az emlékezetes búcsú éjszakáján.

Ott állt az a szép szál cigány… a gyertyák lángja kavarodott egyet-egyet, pedig nem is mozdult a levegő; anyám szeme könnyes volt, és…

Cserebogár, sárga cserebogár…

Csak ültem, mintha nem is lett volna mögöttem az ijesztő beiratkozás, és alig tudott elmúlni belőlem ez a drága, szomorú látomás.

Aztán csak úgy találomra nekiindultam az utcának. Amit most másnak láttam, mint máskor. Tegnap volt pár csepp eső – még a port sem verte el –, mégis olyan kimosdottaknak látszottak a házak, olyan közel jött a faluvég, és tiszta lett a toronyóra is, mintha messzelátón néztem volna.

A levegő most kezdett felmelegedni, és én tétovázás nélkül fordultam be a gyaláni útra, bár erre semmi különösebb dolgom nem volt. Arra gondoltam talán, hogy elmegyek a gyaláni árokig, amelyen kis gyaloghíd visz keresztül, amire ha ráfeküdt az ember, a deszkák között leleskelődve láthatta a kis halak játékos ficánkolását, amit csak a deszkák árnyékában láthatott. De – mondom – ezek a futó gondolatok teljesen céltalanok voltak, s amint az úton megyek, és madarakra leskelődve fel-felnézek az akácfák fölé, megálltam egy-egy pillanatra, mintha valamire vártam volna.

Ezzel a várakozással kapcsolatban el kell mondanom valamit – talán már korábban céloztam is rá, hogy majd elmondom –, ami valóság, amit ép ésszel és ép füllel hallottam, de egypár barátomnak később elmondva, legjobb esetben érdekes hallucinációnak tartották, vagy vállukat vonogatták, és talán csak azért nem mondták, hogy: „Be voltál rúgva” – mert amikor hallottam azt a csodás és titokzatos zengést, mindössze négy-öt éves lehettem.

Nagyanyámmal – elég ritkán – a faluban is sétáltunk, ami azonban mindig azt jelentette, hogy eltotyogtunk a gyaláni úton a Kisrétig, ami apám kaszálója volt. Ez az út – majdnem a templommal szemben – Deres Kálmánék és Esküdték háza és kertje között vezetett ki a faluból a szántóföldek közé. Az út mellett egy darabig öreg akácfák voltak, de már elvirágzottak. Nem tudom már azt sem, hogy vasárnap volt-e vagy hétköznap, de nagyon csendes, alkonyodó idő volt, és mi szótlanul ballagtunk, majdnem mindig árnyékban.

Egyszer csak megálltam.

– Nagymama! Mi az?

– Micsoda?

– Az a muzsika?

Néztem fel az alkonyi égre, mert távolról, olyan toronymagasságban orgona- vagy harmóniumszerű, lágy, zsongó muzsika közeledett lengő hullámzással, de alatta mintha valami suttogó súrlódás is hallatszott volna.

Nagyanyám rám nézett, elengedte a kezem; felnézett a levegőbe.

– Ott! Ott! – mutattam fel az ég felé. – Mintha elmenne felettünk…

Nagyanyám döbbenten nézett rám, újra hallgatódzott, aztán szinte ijedten azt mondta:

– Nem szabad hazudni, kisfiam…

– De nagymama, én hallom! Én hallom! Ott! – mutattam az akácfák fölé. – Ott… most már elmegy… most már nem hallom annyira…

Az egész égi muzsika talán egy vagy két percig tarthatott, amíg – távolodóban – lassan egyre halkabban, de újra és újra hallottam.

És mondhat akárki akármit! Nem volt lázam, és nem képzelődtem! Ma is megesküszöm rá. És miért akarnám akár magam, akár azokat becsapni, akik majd elolvassák ezt az írást? Jól körülírva talán úgy tudnám érzékeltetni ezt a zenét, mintha orgona, hárfa, harmónium, hegedű egyszerre szólna végtelen finom, lengő, csodás akkordokban erősödő, majd elhalkuló, közeledő és távolodó, halkan zengő, harmonikázó hullámzással.

Sokszor eszembe jutott életemben ez a csodás muzsika, és letettem már róla, hogy kielégítő magyarázatot kapjak, de nagyon a szívemhez nőtt Arany János Tengeri-hántás c. költeményének utolsó versszaka, ami engem és a magányos pásztorokat igazol. Ez a versszak így szól:

Lohad a tűz; a legények subába –
összebúnak a leányok csuhába;
magasan a levegőben
repül egy nagy lepedő fenn:
azon ülve muzsikálnak,
furulyálnak, eltűnőben.

A nagy költő még magyarázattal is szolgál ehhez az utolsó versszakhoz: „Mezőkön háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettök áthúzódó kísértetes zenét hallani; a (démoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.”

Arany János nagy költő, de emellett abszolút reális ember is volt, aki nem akarhatta, hogy ezért a versszakért boszorkánypert akasszanak a nyakába. Meg vagyok győződve, hogy ha a szerintem legmagyarabb magyar költőnek fogalma lett volna a technika mai csodáiról, a szputnyikról, a televízióról, a műholdról stb. stb. stb., semmiképpen nem írta volna magyarázatképpen, hogy: „mezőkön háló emberek sokszor vélnek… kísértetes zenét hallani”, mert ha az ember képes Tokióból San Franciscóba muzsikálni, hát a természet is képes lehet bizonyos fizikai körülmények között „szférikus” zenét előállítani.

Ebben nincs semmi természetfölötti, és ennek a szférikus zenének valóságára megesküszöm magam is, bár csak egyszer hallottam. És alig hiszem azt is, hogy az erdőt-mezőt járó, sokszor kint alvó emberek között egyedül vagyok, aki ezt a csodálatos és feledhetetlen muzsikát hallotta.

A másik ilyen titokzatos ügyet már azon a nyáron hallottam, bár a jelenségnek nem én voltam a látója, hanem – ha jól emlékszem – az öreg Csertóka Bandi bácsi, aki egy vasárnap estefelé bekopogtatott apámhoz, aki valami levelet írt az ebédlőben.

Bandi bácsi már fehér fejű öregember volt, aki talán még nem is volt nálunk – erre nem emlékszem –, de apám mindenesetre az öregeknek kijáró vendégszeretettel fogadta. Bort hozatott, és szivarral kínálta, ami ellen Bandi bácsi szemérmesen tiltakozott.

– Igazán nem érdömlöm mög… egész lakodalmat csap mestör uram, pedig csak kérdözni gyüttem valamit…

Én a másik szobában füleltem, s azt gondolom, apám nem is tudta, hogy ott vagyok.

– Akármiért jött, Bandi bácsi, a vendég az vendég! Maga meg ritka vendég…

– Hát az igaz: én nem zavarok hiábavaló dógokért. De láttam valamit, amit hiszök is, nem is, pedig magam láttam… (…igazán jólesik ez a szivar… az én pipámhoz képest…) szóval: az erdőn vótam, aztán mire a jágert mögtanátam, már estelödött, aztán mire a Potyondi-malomhoz értem, már jócskán sötét vót, ámbár látni még valamelyest löhetött. Aztán – mondom magamban – körösztülvágok a nádason, ha egyit sáros is lösz a csizmám. Úgy is lött. Aztán ott a sásos szélin, ott, akár elhiszi, mestör uram, akár nem; mögláttam a „lúdvércöt”!

– Milyen volt, Bandi bácsi?

– Tudja, mestör uram, nem ulyannak gondútam. Csak ulyan kis pislogó kékös lángocska, ami ide-oda futkározott. Mondom magamban: mögnézlek, kutya… de nem engedte magát. Ha feléje cuppogtam a sárban: eltáncult felűlem, ha meg visszafelé próbálkoztam, gyütt utánam… aztán mikor a szárazabbhoz értem, csak ellobbant, aztán nem vót sehun…

– Hát jól látta, Bandi bácsi. Lúdvérc volt, azaz lidércláng, ahogy a tudósok ismerik…

– Ismerik?

– Már régen. De valamikor – amíg Magyarországon le nem csapolták a rengeteg vizet, lápot, nádast – minden halász ismerte, minden csíkász, pákász, minden rétjáró ember. Nincsen abban semmi babonaság. Ha belesüllyedt volna a csizmája, amikor kihúzta, ugye, büdösséget érzett? Maguk azt mondják, hogy „sárszaga” van…

– Hát ez igaz…

– Az a büdösség, Bandi bácsi – gáz. Azért büdös, mert a sárban a víz alatt rothad a sok belesüllyedt nád, sás, szélhordta falevél, döglött hal, béka, kígyó, miegymás, s a rothadásból gáz születik, amit éppen úgy nem lehet látni, mint a levegőt. A lámpában sem a petróleum ég, és hát látta a mi motorunkat?

– Már hogyne láttam volna! Iszen minálunk is az csépűt…

– Hát azt a motort se a benzin hajtotta, hanem a gáz, ami a benzinből kirobbanik; a puskagolyót sem a puskapor löki ki, hanem a gáz, ami a meggyulladt puskaporból születik.

– Ez igaz, mestör uram, de hát a lúdvércöt ki gyújtja meg?

– Bandi bácsi, hallott már arról, hogy a nedvesen összerakott szénakazal kigyullad?

– Láttam is, mestör úr.

– Hát ki vagy mi gyújtotta meg?

– Senki! Bemelegödött…

– Hát lássa, Bandi bácsi, gyufa kell a lámpához, hogy meggyulladjon, szikra a motorhoz, hogy a benzin meggyulladjon, és gáz legyen belőle, kapszli a puskaporhoz, hogy a puskapor fölrobbanjon, és lassú, lappangó égés a szénakazalhoz, hogy egyszer csak lángra lobbanjon. Ilyen lassú felmelegedésre gyullad meg az a gáz is, az a büdös gáz, amit jól ismer a rétjáró ember, de nem a gázra gondol, hanem arra, hogy a sár büdös.

– Ezt most már értőm, mestör uram, de – csapott a térdére Csertóka Bandi bácsi – futott előttem, aztán mög gyütt utánam, mestör uram! Isten engöm úgy segéjjön!

– Persze hogy elfelé libegett, mert maga nyomta a levegőt feléje. Aztán meg amikor elfelé ment, szinte húzta maga után, mert az a kis láng nagyon érzékeny, és maga után elfelé kavargott a levegő is. Aztán amikor a száraz parthoz ért, egyszerre elaludt, mert ott már nem volt gáz, ami égjen.

Bandi bácsi sokáig hallgatott; nem láthattam a másik szobában, de mintha elaludt szivarját morzsolgatta volna, aztán rá is gyújtott, míg apám bort töltött.

– Isten éltesse, Bandi bácsi! – koccantak a poharak.

– Mög magát is, kedves családjával együtt!

Aztán másról beszélgettek. Hogy verekedés volt a kocsmában, Esküdték tehene kettőt borjadzott, Varga kocsmáros újracserepezteti a kocsma tetejét, valami „palával”… és a papkisasszony megint összerúgta a patkót a káplánnal, mert nem adta oda a beszélőgépet, amikor a papkisaszzony kérte.

Aztán Bandi bácsi elbúcsúzott. Szépen megköszönte a szíves vendéglátást, és parolázás közben, búcsúzóul még azt mondta:

– Szóval ha az embör jobban möggondolja… mégiscsak lúdvércöt láttam…

– Az bizonyos, Bandi bácsi – mondta apám, én pedig ott ültem a sötétben és kétségek között, hogy hát most aztán: van lúdvérc, vagy nincs lúdvérc?… Amit némelyek „lidérc”-nek mondanak, mert nem értenek hozzá.

Sajnos, ilyen libegő, tántorgó, embert kísérő vagy előle menekülő, néha szinte repülő lidérclángot én nem láttam, de voltak barátaim a Nagyberek mellől, akik megesküdtek rá, és a berki csőszök mint egészen közönséges jelenségről beszéltek. Amikor pedig az iskolában is jóval későbben „előadták” mint közönséges természeti tüneményt, gázokkal, rothadással és öngyúlással kapcsolatban, ez a tünemény a továbbiakban már egyáltalán nem érdekelt sem a fizikával, sem a kémiával kapcsolatban.

A repülő lidércláng tehát nem túlságosan érdekelt, de annál jobban érdekeltek a repülés valódi művészei – a madarak! Ezek a kedves, szép, néha titokzatos, de mindig vonzó szárnyasok már ott vannak az értelmem nyiladozó és megörökítő első palatábláin is. Nem hagytak el soha, és érdeklődésem az első pillanatok óta csak fokozódott.

Az első madárról már írtam: egy kis kékcinke volt, emlékeim legrégibbje talán, amint a fali lugas vadszőlőindái és már pirosodó levelei között bujkált, és én igazán csak meg akartam simogatni. A kis madár – madaraink között egyike a legkisebbeknek – mintha megérezte volna ezt, mert egy ideig nem repült el, csak bújócskázott kezem elől a lugas szövevénye között, és kis fekete szeme szinte nevetett.

Persze a verebet – mindkét fajtát – már ismertem, mert háziveréb rengeteg volt a faluban, és elég sok mezei veréb – mit Göllében „bori veréb”-nek hívtak – a szőlőhegyen. Háziverebet néha kaptam ismerőseimtől, különösen télen, amikor rostával akár tucatszám lehetett összefogni. (Éspedig nem úgy, hogy a rostát a földön felpeckeljük, alája ocsút vagy más eleséget szórunk, és a pecket a búvóhelyünkre vezető hosszú madzaggal elrántjuk. A rosta lecsapódik, s az alatta kosztoló verébnép fogva van.

Télen a verébfogásnak ennél sokkal egyszerűbb módja is van. A verebek télen a szalmakazlak egyik vagy másik végébe járnak éjszakai szállásra. Ott befúrják magukat a szalma közé, és mindenféle hó, jégeső, havas eső, de a hideg ellen is védve vannak, sőt az éjszakai ragadozók – baglyok, görény, menyét, hermelin stb. – is a legritkább esetben érhetik el őket.

Csak az Ember!

És milyen egyszerűen!

A kb. egy méter átmérőjű, nagy rostát a fenékrész összekötő drótjai alá dugott akár fa-, akár vasvillával – mint egy nagy rekettet – két kézbe vesszük, és a rostát a mély peremű résszel a kazalvég legmagasabb pontjára helyezzük, amilyen magasra a villanyél engedi. Ezután a rostát lassan húzzuk lefelé. Ha olyan helyre ér, ahol alatta a szalma közt veréb van, az belerepül a rosta alá, és – fogva van. Így végigpásztázva estefelé, amikor a verebek már elbújtak, a kazal mindkét végét és több kazlat végigtapogatva, akár tizenöt-húsz verebet is foghatunk egy-egy este.)

Téli verebeimet aztán – amint megcsordultak az ereszek – szabadon engedtem, de ha újra elmordult az idő, azt hiszem, verebeim visszasírták a rabságot. Mert mindig akadtak néhányan, amelyek annyira megszelídültek – sőt elszemtelenedtek –, hogy ebéd után nem hagytak szunyókálni. Mondanom sem kell, hogy madaraimnak nem volt semmiféle kalitkájuk, és pár nekirepülés után az ablaküveget is respektálták. Szegény nagyanyám eleget takarított utánuk, de mit meg nem tett volna csodálatos unokájáért? Különösen emlékszem egy Csűri nevű kan verébre, „aki” úgy elszemtelenedett, hogy ha elaludtam, a fülem néha véresre csípte. Csűri néha még nyáron is odarepült az ablakpárkányra, de be nem jött a szobába, az pedig bizonyos, hogy Csűri nagy általánosságban tisztában volt a dolgokkal, mert a szoba és légköre elvesztette veszedelmes jellegét, és az ember sem volt veszedelem, bár szegény Csűri ebben alighanem tévedett.

Ebben az időben mintha kiszáradt és megfonnyadt volna az egész világ. Augusztus második felében járt már az idő, amikor nem volt már egészen nyár – néha köd ülte meg a Kácsalja teknőjét –, az árokban alig folydogált a víz, és ősziesen messze hangzott a varjúkárogás és a szarkák cserregése.

Olyan idő volt ez, amelyben teljesen elfelejtettem iskolába beíratott, szinte megbélyegzett egyéniségem, s ha eszembe is jutott ez az elhamarkodott valóság, leráztam magamról, mint a kutya a vizet, hiszen majdnem három hét van még odáig…

Azt azonban világosan és egyre jobban éreztem, hogy – talán – egy évet még várhattam volna, bár ekkor Ilona és Péter s Jancsi jutott az eszembe, tehát… nem! Nem várhattam! Ezt mondta a reggeli köd a kertek alatt, a pirosló almák a fán, a mákszárból készült cigaretta, ami úgy felmarta a nyelvem, hogy meleg ételt egyáltalán nem tudtam enni, és azt mondta az az egy-két billing lopott szőlő is, ami olyan savanyú volt, hogy ha a kutya fenekére csepegtették volna, hát üvöltve rohant volna ki a világból. Bocsánatot kérek, ezt nem én mondom, hanem Deres Kálmán, aki pedig komoly egyéniség volt, ami azonban egyáltalán nem védte meg attól az aknától, amelyet valószínűleg egy olasz Deres Kálmán lőtt ki, mégpedig pontosan, mert az akna a magyar Deres Kálmánt darabokra tépte.

De hát ki gondolhatott akkor – ha józan esze volt egyáltalán – háborúra vagy akármilyen hasonló szörnyűségre, tehát a bevonuló újoncok minden aggodalom nélkül énekelhették, hogy:

A gyaláni kikötőben áll egy hadihajó…

ami nemcsak nóta volt, de még mesének is elképzelhetetlen, hiszen a gyaláni árok másfél méter széles volt, és térdig érő vizében még „fürödni” sem volt érdemes.

És ki gondolta volna, hogy valamikor ezekről a „dolgokról”, ezekről a drága és borzongatóan szép emlékekről én valamikor a szigligeti Alkotóházban írok majd, amely akkor még Esterházy-kastély volt, és elképzelhetetlenül nem „alkotóház”, ahol kicsit szomorú örömmel húzom az emlékezés gereblyéjét, hogy összekotorjam a múlt bánatának és örömének virágos, de hervadó és szomorúan illatos szénáját?

A gyaláni árok a göllei szőlők alatt folyik el, és eszembe jut róla, hogy egyszer Jancsival és Péterrel kinn voltunk Péterék szőlőjében, amelyet én nem tudom, miért hívtak szőlőnek, hiszen talán két tőke volt rajta összesen, az is elvadulva, egy kis kunyhó és egy almafa, amelyen szép, fehér bőrű almák kellették magukat.

– Egyetek! – mutatott Péter az almafára hercegi mozdulattal, és mi nem is kérettük magunkat.

Ettünk. Azaz hogy őszinte legyek, de régi kis barátom emlékét se sértsem meg: rágtunk. Rágtuk a szép almát, amely megrághatatlan volt. És ízetlen, akár a tök. Nyers tököt ugyan én nem ettem, de ilyen lehetett. Mindenesetre rosszabb, mint a marharépa, mert azt már ettem…

Én keservesen meg is ettem a felét, mert Péter érzékeny gyerek volt, és nem akartam megbántani, de Berta Jancsi kiköpte az egészet, földhöz vágta a csutkát, és kijelentette, hogy ehhez képest az úritök édesgyökér.

– Igaz – mondta Péter kicsit bánatosan –, de hát nincs másik… és szőlő sincs azon a két öreg tőkén…

– De van a „tislérékén”!

Ezt nem szívesen hallottam, mert „tislérék” Puska bácsiék voltak, azaz asztalosék, akikkel apám nagyon jóban volt, és én nemkülönben a kisebb gyerekekkel: Ernővel, Lacival, de még Ödönnel is, aki pedig akkor már legénynek számított.

Puska bácsiéknak nagyon szép szőlőjük volt, rendes kis présházzal és mindennel, aminek a szőlőhöz kellett tartoznia; és Puska bácsi mindennek megadta a módját. Nem sajnálta a munkát, akár bölcsőről, akár koporsóról, akár pedig szőlőről volt szó. A már említett és remekbe készült íróasztal is Puska bácsi munkája volt, amelynek spenótszínű posztóját piros és fekete tintával egyszerre öntöttem le, s amiért apám emlékezetes módon kiporolta a nadrágomat. De ez már régen volt… Tavaly? Talán még régebben, de az idővel, sőt az Idővel – mert ezt a szót, ezt az áldott és édes, de szörnyű fogalmat szerintem mindig nagybetűvel kellene írni –, tehát az Idővel soha nem voltam tisztában, sem akkor, sem későbben, sem ma. Némely időnek még a másodpercei is égő vagy jeges oszlopként maradtak meg életem kalendáriumában, míg mások, emberek és események, fájdalmak és örömök nyomtalanul múltak el az Idő hánytorgásában; bár vannak emlékeim, amelyek mintha halottak lennének, de egy-egy esemény, szélsóhajtás vagy távoli kocsizörgés, harangszó vagy a kovácsműhely üllőjének pengése, távoli kiáltás vagy csókarikkantás ködös magasságban, olyan tisztán hozza elém valamelyik kedves vagy szomorú emlékemet, mintha az Idő meg sem moccant volna azóta.

Most is látom apámat és Puska bácsit a takaros kis présház előtt beszélgetni, és teljesen helyénvalónak látom, hogy apámmal „komámuramozzák” egymást, baráti beszélgetésben, míg máskor, hivatás közben Puska bácsi is mester uram volt, és apám is, mert a főtanítót is mester-uramozták, és Puska bácsit is, és csak a segédtanító volt „tanító” úr.

Visszatérve azonban Péterhez, Jancsihoz és a szőlőhöz, Jancsi még ácsorgott egy kicsit, mert mi nem biztattuk, és Jancsi leleplezés esetén nem mondhatta azt, hogy „Pista bíztatott, mög Pétör is…” – hát még ácsorgott egy kicsit.

– Valamelyikőtök gyühetne… vigyázni, amíg szödöm…

– Nincs ott ilyenkor senki – mondta Péter –, az egész högyön nincs senki.

– Hát ha féltök, magam is mögszödöm…

Csönd volt egy darabig, amíg Jancsi eltűnt a dombhajlás mögött, aztán csak a szarkák cserregtek arrafelé, és egy ölyv vijjogott láthatatlan magasságban.

Péter a talpában piszkált valami tüskét, ami előfordul, hiszen mezténláb voltunk mind a hárman, és leszünk is még egy darabig. Én: amíg el nem kezdődik az iskola. Péterék pedig, amíg meg nem fagy az itató-vályúkban a víz.

Péter tehát végzett a tüskével, ráköpött, és benyálazta a tüske helyét, és azt mondta:

– Nem gyün vissza…

– Ki? – néztem rá.

– Jancsi!

– Mér’?

– Nem tudom. Csak úgy gondulom… Majd otthon azt hazudja, hogy Puskáék szőlőjében dógoztak valakik.

– Mi a fenét dógoznának ilyenkor?

– Majd kitalál valamit.

Aztán csak feküdtünk a selymes fűben. Bogárnép szállt körülöttünk ide-oda, méhek jártak a tőkék között, egy-két nagy lódarázs is elzúgott felettünk, egy kis szél is járt a fák felett és a tőkék között, és mindez olyan kedves, lágy és az érő szőlő és a sokféle vadvirág illatával zsengő zsongássá érett össze, mint a nagyon távoli és nagyon régen hallott orgonaszó.

Feküdtünk a selymes, illatos fűben, mintha időtlen lenne a világ, és a tér csak akkora, amekkorát mi érzünk magunk körül. De ez a tér nem volt mozdulatlan és egyformán nagy vagy kicsi. Ez a tér tágult és szűkült, mint a lélegzet, és már majdnem elaludtunk, amikor megint súrlódott a kemény fű, és mi meg se moccantunk, mert azt hittük, Jancsi jött vissza. Még a szemünket sem nyitottuk ki.

– Hát ti?

Felültünk, szinte vezényszóra.

Egy rödösgatyás öregember állt mellettünk.

(Talán nem árt, ha megmagyarázom, hogy szülőfalumban általában rödösgatyában vagy szűkgatyában jártak az emberek, de újabban „pantalló”-ban is. A kétféle gatyát asszonyok fonták, orsózták, készítették elő, hogy Deres bácsi szövőszékére kerüljön. A vásznat aztán fehérítették, patakvízzel öntözve a napon, amiből aztán kétágú, „nagyrág”-szerű szűkgatya vagy szoknyaszerű, újkorában hófehér, ráncba szedett, magyarul „plisszírozott” gatya lett. Ez általában ünnepi viselet volt, és nagyon szép viselet. Pörge kalap, hófehér ing, fekete mellény és ragyogóan fényes fekete csizma. Ez a rödösgatya, ha megkopott, szintén hétköznapi lett, de a szűkgatyát a csizma fölött meg is kötve csak munkára hordták. Nagyon csodálkozom, hogy ünnepi viseletnek csizmával, pityke-gombos mellénnyel és pörge kalappal nem vették még elő a göllei legények… pedig ennél szebb és ősibb viseletet el sem lehet képzelni.)

Szóval egy rödösgatyás öregember állt mellettünk, egy kicsit felettünk is, mert domboldalon feküdtünk, s ő felülről jött.

– Hát ti?

– Almáért gyüttünk, de nem érett még… Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondta Péter.

– Mindörökké! – enyhült kicsit a hosszú hajú, őszes, szikár öregember, aki az előzmények után csakis a hegycsősz lehetett. – Te a Jóska fia vagy? – nézett Péterre.

– Az… De édösapám nem él már…

– Tudom. Hát ez? – nézett rám, s úgy éreztem, a hideg, szúrós szürke szemek szinte felboncolnak.

– Ez mög a Mestörpista…

– Aha! – mondta, és megállt a szeme rajtam, és úgy éreztem, hogy kívül és belül így még nem vetkőztettek le életemben. – Szeretitek a szentiványi ómát?

Péter elmosolyodott, s én úgy éreztem, hogy most szeretem ezt az öregembert. Nem, nem a szentiványi almáért, hanem mert most a szürke szemek szinte melegen álltak rajtam, és az volt az érzésem, hogy szeretném fehér haját megsimogatni.

– Apád dörék embör – fordult most egészen hozzám. – Búcsúkor mindig kapok tűle egy üveg bort. Üvegöstül… ámbátor neki nincs szőleje… Csak úgy barátságbul…

Az idő közben fülledtre melegedett.

– Ez a Berta gyerök veletek vót?

– Miért? – vágott közbe Péter, mielőtt szólhattam volna.

– Futott hazafelé!

– Miért futott? – kérdeztem.

– Hát azért, fiam, mert… innen nem látni, de alighanem nagy idő készül. Nem halljátok?

De ekkor már hallottuk azt a mély hörgést, ami még távol volt ugyan, de a következő dörgés után következtetve lóhalálban közeledett. Péter felugrott.

– Gyere, Pista, nekem nem szabad megázni, mert akkor megfázom. Jóska is így fázott mög… Isten vele, Péter bácsi!

– Hát csak iparkodjatok! – intett az öreg hegycsősz, és mi nekiszaladtunk az útnak és időnek, mert ekkor már úgy látszott, egyiket sem lehet kikerülni. Nem erőltettük a futást, de mozgott alattunk az út, s amikor a dűlőútról ráfordultunk a főútra, ami szintén dűlőút volt, csak jártabb és egyenesebb – mert az osztozkodásnál valamikor régen már szintén voltak gazdagabbak és szegényebbek, életrevalóbbak és elesettebbek. Péterék, úgy látszik, már akkor is szegényebbek voltak, mert nekik már csak az északi dűlőben, a vadvirágos, agyagos büssüi részen jutott pár négyszögöl szőlő, ami inkább bogáncsot termett és „kökönyét”, mert Göllében a kökényt hívták kökönyének. Én sokszor gondolkoztam azon az igazságtalan elosztáson már akkor is, és összefüggést kerestem a szegénység és a betegség között, mert Péternek – ha nem is volt semmi baja… – mindig vigyázni kellett magára; apja is tüdőbajban halt meg, és a mindig beteg Jóska sem látszott hosszú életűnek, aki majd szerez ugyan pár négyszögöl földet, ami már szinte kijelöltnek látszott a – temetőben.

Mindezeket akkor, hatéves koromban – nem is tudtam volna kifejezni, pláne leírni – tisztán és világosan éreztem. Éreztem tehát, amiket itt leírtam, de éreztem mást is, amikor ráfordultunk a főútra.

Nyomasztó, fojtott lélegzetű félelmet éreztem, mert Csorna felől – ahol már a „gőzös” járt – jeges szegélyű, vastag fekete felhők torlódtak az égre, és mögöttük mélyen, félelmetesen hörgött valami ítéletidő.

– Ne siess, Pista! – állt meg Péter egy pillanatra. – Talán azért hamarább otthon leszünk…

Egy pillantást vetettünk a felhőre, és Péter éppen olyan jól tudta, mint én, hogy szerencse lesz, ha az utolsó házakat elérjük.

– Ha keresztülvágnánk a temetőnek? – nézett rám Péter futtában, és én nem is válaszoltam, csak átugrottam az árkot, és irány a temető. Én futottam elöl, de ha hátranézek, biztosan megálltam volna, mert Péter már alig kapkodta a lélegzetet, és arca, mint a gyolcs, amikor végre beestünk a temetőben a kápolnába.

Péter nekitámaszkodott a falnak. Kezét mellére szorította, és zihálva, keservesen lélegzett. Valamit mondani akart, de leintettem.

– Majd később beszélhetsz. Előbb szedd össze magad!

– Úgyis… csakhogy itt vagyunk! H… h… h… Oda nézz!

A temetőkapu felől nagyon alacsonyan jött a felhő, de nagyon gyorsan, és ugrált már a jég a gyöpön, mint a pattogatott kukorica, aztán már felettünk volt, és úgy csépelte a kis kápolna tetejét, hogy azt hittük, ránk szakad. Péter mondott valamit, de nem értettem, mert csak több géppuska csinál ilyen lármát, s közben még a zsindelydarabok is pattogtak a földön. A temető széles útja fehér volt már, de a jég még egyre esett, s egy-egy alacsonyabb felhőből újra és újra végigsistergett a temetőn a jég és csodálkozva láttuk, hogy Főszeg lekopasztódik. (Göllében ugyanis három utca volt: Alszeg, Főszeg, Gátszeg, és a Gátszeg toldaléka volt az „Ürgeváros”.) Főszegbe a kápolnadombról ekkor már beláttunk, mert a sistergő, szinte recsegő jég nyomán a fákon nem maradt egyetlen levél.

Péter reszketett, és – talán szimpátiából – én is reszketni kezdtem, mert hideg lett egyszerre (azt csak évek múlva tanultam meg, hogy „az olvadás hőelvonással jár”), s a hidegtől összevertük a fogunkat.

Ekkor már nagyon fáztunk, mert szinte téli hideg lett egyszerre, és mi a nagy futás után izzadtak voltunk, mint az agyonhajszolt lovak. Magamat nem féltettem. Nagyon sokáig nem tudtam magamra vigyázni vagy magamért félni, de edzett voltam és ellenálló, mint a bocskorszíj. A télikabátom, mint említettem többször is, általában nem hordtam, s azt – alig használt állapotban – ifjabb Görbic Pista avagy más szegény gyerek kapta meg, és hallottam apámékat, amint a télikabát-vásárlást latolgatták a téli bevásárlások megbeszélése közben. Ezt – rendesen – anyám kezdte:

– Ennek a gyereknek is kellene télikabát… mert mégis… ugye…

– Persze! – mondta apám. – Kidobott pénz.

– Igaz, de mégis… ha kocsin megyünk valahová…

– Ne is mondja! Ha muszáj, hát muszáj, én is tudom. Hát beírok rá húsz koronát.

Igen, nyugodtan mondhatom, talán furcsa jelzővel illetve egészségi állapotomat, hogy – már csak doktori szempontból is – „kétségbeejtően” egészséges voltam. És ezt apám egészséges gondolkodásának köszönhettem.

– Hagyni kell a gyereket! – hallottam sokszor véletlenül, ha valamelyik ablakmélyedésben, a földig érő függöny mögött olvasgattam, és nem tudták, hogy ott vagyok. – Fussa ki magát! Minket se pátyulgattak, de nem is ért rá édesanyám, hiszen öten voltunk fiútestvérek. Estünk-keltünk, verekedtünk szárazon és vízen, és emberek lettünk mind az öten.

– Akármijét kitörheti… – mondta anyám.

– Ne féljen, angyalom, a nyakát nem töri ki. A többi meg: ebcsont beforr, beheged. Ha majd nagyon fáj, megtanul vigyázni.

Így aztán későbben is áldott szabad életem volt. Csak vasárnapi ruhámra kellett vigyázni, a bőrömre soha.

Nálunk általában korán kelt az egész ház, de korán is feküdt. Apám nagyon szépen gazdálkodott a „kántorföldeken”, és ezek a földek a legkitűnőbb somogyi földek voltak. A három hónapos nyári vakáció pedig tanulónak és tanítónak egyaránt valóban teljes és igazi szabadság volt, amit apám a gazdálkodásnak is szentelhetett. Az amúgy is kitűnő földek nagyon megfizették a jó munkát, mert az állatállomány elegendő trágyával gazdagította ezeket a földeket. Apám gazdálkodásának a föld volt az alapja, de a célja az állattenyésztés, és ebben el is érte a legmagasabb fokot, amit a sok ezer holdas uradalmak közül is csak kevesen értek el.

1906-ban az Országos Tenyészállatvásáron és -kiállításon a nagyuradalmak előtt is Fáni nevű tehenünk vitte el az első díjat s az arany oklevéllel együtt járó ezer, azaz egyezer koronát.

Még a Somogy Vármegye című kaposvári újság is megírta Somogy „dicsőségét”, hogy az egész országban egy „göllei kisgazda” nyerte Fáni nevű tehenével az első díjat.

– Szégyellik ezek az újságírók talán, hogy tanító vagyok? – háborgott apám. – Micsoda ostobaság ez?! Tanító vagyok, de a föld a fizetésem, azért kaptam, hogy gazdálkodjam. Hát én gazdálkodom is!

És amikor negyven év múlva újra Göllében jártam, és meglátogattam Homoki bácsit is, az ablakra mutatott.

– Bizony, Pistika, ezön az ablakon kopogtatott sokszor a mestör úr, hogy: „Atyámfia! Zabba mönnek a lovak…”

Sokszor még sötét hajnal volt, de mi már elfáradtunk a mezőn, amikor ébredezett a falu.

Ne kezdjünk azonban gazdálkodni, hiszen csak januárban leszek hatéves, és még arra sem alkalmas, hogy a kányákat elzavarjam a vetésről. De hát nem is voltam én csősz vagy tyúkpásztor, kányát pedig, valódi kányát nem láttam én egy darabot sem, mert Göllében a varjakat hívták kányának. Kálomista varjú és pápista varjú, azaz szürkevarjú és vetési varjú azonban akadt elég, de ezek is inkább csimaszt, egeret és egyéb csúszó-mászó férget pusztítottak, és nem a csirkéket. Feketevarjúról, aminek ez a természetrajzi neve, és ritka madár, nem is hallottam.

Az a nagyobb ragadozó madár, amely a baromfit hordta, lehetett karvaly, héja, esetleg igazi kánya is, de semmi esetre sem vetési varjú, és csak ritkább esetben szürkevarjú, amely néha valóban rákap a kislibákra és csibékre.

Most látom csak, hogy megint elkanyarodtam kiváló egyéniségem ifjúkorától, pedig ez érdekes téma, néha színes és mozgalmas, és sok szeretettel írom újra, mezítelen talpam alatt érezve a tiszttartóék kertje mellett a Kács alá vezető gyalogutat, ahonnét a dombról egyetlen pillantással meg lehetett olvasni, hány gyerek tekereg az árokparton, a nádas mellett vagy a mocsolák között.

„Mocsola”! Sehol ezt a szót azóta sem hallottam, csak Göllében. Kisebb állóvizet jelentett, akár természeteset, akár mesterségeset. A mesterséges mocsolák egyszerűen kenderáztatók voltak; három-öt volt talán belőlük, és feneketlen mélységük elérte az egy métert, területük pedig a 15-20 négyzetmétert. Volt aztán egy természetes mocsola is, a „kerekes mocsola”, ami Berta Jancsi szerint feneketlen volt. Volt a fenét! Egyszer télen – másodikos vagy harmadikos voltam – ott csúszkáltunk versengve, hogy ki tud egyetlen csúszással a kerekes mocsola közepéig elcsúszni, amikor végre irgalmatlan nekirohanás után elcsúsztam ugyan a közepéig, de dicsőségem alatt – reccs! – beszakadt a jég, s én hónaljig szakadtam a jég alatt levő fekete lekvárba, amelynek azonban kitapintható feneke is volt… de ez kevés volt vigasztalásnak.

Mire hazaértem – negyedóra alatt megfutva a félórás utat –, csontkeményre fagyott rajtam minden, de határozottan melegem volt, és az sem hűtötte le jeges mivoltom, hogy nagyanyám „Jézus, Mária, apád agyonver!” kiáltással fogadott.

Nem bizony! Mert apámék másfél órája szánkáztak Gyalánba, s az ottani mesteréktől este nyolc-kilenc óra előtt úgysem eresztik el őket.

És másnap reggelre – ó, áldott nagyanya! – kimosva, megszárítva, kivasalva ott volt a ruhám a széken, és én csak hosszas önbiztatás után suttogtam el a bocsánatkérést és a köszönetet.

– Jaj, kisfiam, nem vagy te normális…

– Ez alighanem igaz, nagymama – rebegtem, mert nem tudtam, mi az, hogy normális –, de hát mással is megesik…

– Kire ütöttél? Kire ütöttél? Apád igazán jó gyerek volt…

Ezt már tudtam; bár azt is tudtam, hogy apám és Pista bátyám Pécsen diákoskodva karbidgázzal kísérleteztek, mégpedig úgy, hogy két vagy három marhahólyagot karbidgázzal megtöltöttek, aztán egy ártatlan macskára kantározták, és kieresztették a székesegyház tornyának ablakán. A gázzal telt hólyagok szépen szálltak a magasságban, míg alattuk az ártatlan macska éktelen nyávogással szállt a levegőben. Apámnak ugyan nem lett semmi baja, mert Pista bátyám vállalta az egészet, de következő évben Bonyhádra kellett beiratkoznia, ami semmi bánattal nem járt, mert köztudomású volt, hogy ott a gimnázium alapítása óta még nem bukott meg senki.

A gondolatok zabolátlan gyeplői, lám, hogy elragadtak a kápolnából, pedig a kalandos gyermekség útja ott torpant meg, belekeveredve az emlékezet időtlen szövevényébe. Péter a fal mellett kuporog, reszket, és a foga hallhatóan kocog, pedig rajta ing és egy kis mellény is van, míg az én egész ruházati felszerelésem: rövidnadrág madzaggal megkötve, hogy le ne essen, és egy keresztbe csíkos, rövid ujjú trikó. Ehhez mérten vacogok én is, pedig a vihar már messze Atád felé robog, a sírok felett süt a nap, s az úton, a sírok között lapátolni lehet a jeget. Szerencse még, hogy nem aratás előtt ette ide a fene ezt a bolond, de rövid jégverést, mert ebben az időben már nem sok kárt tehetett. Legtöbb helyen már el is csépeltek, a csépeletlen pár asztagot a szél már megbontani nem tudta. A határban már csak egy-két darabka zab lehetett vágatlan, ahol valami késleltette az aratást.

– Fázom… – mondta Péter, és egyszerre én is fázni kezdtem; különösen attól a gondolattól, hogy barátom agyonhűti magát.

– Fussunk – tanácsoltam –, akkor kimelegszünk!

Hát… futottunk, bár ez a futás egy darabig csak arra volt jó, hogy még jobban fázzunk, de mire Péterékhez értünk, valamelyest mégis kimelegedtünk.

– Jézus, Mária! – jajgatott Péter anyja, lerángatva Péterről inget, mellényt. – Jézus, Mária! Hun a nyavalában vótatok?!

– A temetőben – mondta Péter, miközben a dunyhát magára húzta –, de előbb a szőlőben…

Szegény Treszka néni elsárgult a „temető” hallatára, bár a szőlő a temetőt kissé enyhítette.

– Mi a nyavalyát kerestetek a szőlőben, iszen nincs azon a két árva tőkén egy szem szőlő sem, de ha lenne, sem lenne érett…

– Ómát öttünk – mondta Péter –, Pétör bácsi meg tisztölteti édesanyámat.

Megdöbbentem, mert Péter általában nem volt hazudós, bár éreztem, hogy Péter bácsi villámhárítónak, azaz haragcsillapítónak lett közbevetve.

– Szíjas öregembör – kapta el a horgot Treszka néni. – Pedig nagy betyár volt az öreg. A vármegye börtönét úgy ismerte, mint a maga házát, ahová már nem mögy haza.

– Miért? – kérdeztem.

– Azért, Pistika, mert a fiával összeütötték a lőcsöt. Kihordta míndön kis kacatját a högyre a pincébe, aztán ott tanyázik a kis szobában. Maga süt-főz, de ünnepen a lánya is visz neki ezt-azt. Először még azt se akarta elfogadni. Jól él az öreg. Bora van, több, mint amit mög tudna inni, aztán tőröz az öreg, meg hurkoz is. Persze télön… Még a csöndérök is meglátogatják hébe-hóba. Elborozgatnak vele, elbeszélgetnek, aztán ha a csöndérök valami ujanra szeretnék terelni az öreget, ami után ippen kutatnak, hát Pétör bácsi csak nevet… és legyint. Mire a csöndérök is nevetnek… De azt mondják, mindönféle „járkélő” embörök is mögpihennek nála. Pétör bácsi sokat tud… de hallgatni is nagyon tud. Az embörök aztán röggelre már nincsenek sehun, de ott marad utánuk egy-egy sunka, kóbász mög dohány is. Mondom, jól él az öreg. Dóga semmi. De csősznek a legjobb a világon. Mióta Pétör bácsi uralkodik a hegyön, hát egy fürt szőlő el nem veszett. Lám, a Skandera gyerököt is úgy megverte pár szöm ómáért, hogy három napig nem tudott székre ülni.

(Ez a Skandera Kálmán valószínűleg valami „törökhagyás” volt, azaz az emberek török eredetre gyanakodtak, és azt hiszem, igazuk is volt. Skandera bácsi azonban szelíd, csendes ember volt, és állandóan a szövőszék előtt ült, mert az volt a mestersége. Kálmán azonban annyira szégyellte ezt a feltevést, hogy amikor „török-magyar” csatákat vívtunk, inkább nem játszott, de nem volt hajlandó a törökök oldalán harcolni.)

Szerencsére azonban Treszka néni kenyeret sütött hajnalban, és a meleg kemence mellett hamarosan megszáradtam. Péter közben szépen elaludt, és én megnyugodva távoztam, annál is inkább, mert megkondult a harang, és ez (ha jól járt Bandi bácsi – a „dékány” – órája) körülbelül delet jelentett.

Mivel azonban már teljesen száraz voltam, és különösebb esemény nem terhelte elég tág lelkiismeretemet, rohantam hazafelé, hogy amikor Bandi bácsi egy valódi harangozói kondítással befejezte az úrangyalát, már nagymama szobájában voltam.

– Hol jártál, kisfiam? – kérdezte nagymama, mire én vázoltam a szőlői kirándulásunkat, amelyről azonban „már a vihar előtt itthon voltunk”…

– Hát ez nagy szerencse – mondta nagymama –, nem is tudtam elképzelni, mi lett volna veletek, ha elkap a jég…

Ezek után még biztosítottam nagymamát, hogy vigyázok én Péterre, és már be is szólt valaki a konyháról, hogy tálalva van.

Ebben a pillanatban olyan éhes lettem, mint egy éhes farkas, és kétszer kértem a levesből… ami a jelenlevő hölgyeket megelégedéssel töltötte el. Általában nem rajongtam a levesekért, kivéve a „gulást” – amit természetesen ipszilon nélkül mondtak Göllében.

Közben megtudtam azt is, hogy apám Igalban van „tárgyaláson”, ami bennem mindig valami félelmetes aktust jelentett. Pedig csak annyi volt az egész, hogy apámat feljelentették a szolgabíróságon, hogy egy legényt a templomban a kóruson felpofozott.

Ennek a legénynek a nevére nem emlékszem, és nem is volt valami pofozkodás, ami több részletből áll. Egyetlen pofonról volt csak szó, igaz, valami nagy lendületű pofonról, mert a legény majdnem legurult a lépcsőn, és nem is jött vissza a kórusra.

Apám természetesen nem jókedvből vagy valami hatalmi kilengésből pofozkodott. Az iskolában is kemény fegyelmet tartott, és pálcával torolt meg minden nagyobb rendetlenséget, de soha pofon nem ütött senkit. Engem se. Tehát: nagy dolognak kellett lenni, hogy apám így kijöjjön a sodrából, és ez az is volt. A hetyke legényke ugyanis, nem gondolva, hogy apám orgonálás közben is szétnézhet, hatalmasat köpött vagy – ahogy Göllében mondták – pökött le a kórusból az egyik haragosuknak, egy öregasszonynak az imakönyvébe.

Ezután fél percre megakadt az orgonálás, elhangzott a csattanás, s utána szép lágyan újra megszólalt az orgona.

Mintha nem is történt volna semmi.

De a büszke apa nem hagyta annyiban a dolgot, hanem feljelentette apámat. Ennek az ügynek tárgyalására ment apám Igalba, ahol a főbíró annak rendje és módja szerint el is ítélte, azaz megbüntette 10, azaz tíz koronára. Apám megkérdezte a főszolgabírót, hogy ő nagyon szívesen ad még tíz koronát, ha a legényt még egyszer, hivatalosan is pofon vághatja; ezt az ajánlatot azonban Trombitás főbíró úr visszautasította, mondván, hogy nagy kár volt a köpködő legényt csak egy pofonnal rendreutasítani, mert ő – mármint a főbíró – akár öt pofonért is csak tíz koronát számított volna.

Apám aztán valamikor négy óra körül érkezett meg és ebédelt, mert a hivatalos utat mindenféle bevásárlással kötötte össze. A megérkezésre természetesen én is megjelentem, mert apám – szinte kötelességszerűen – beszámolt az igali útról. Persze nem a pofon körüli tárgyalással kezdte, mert ez volt a csemege, hanem azon, hogy két, úgynevezett honvédlovunkat dicsérje. A huszárok ugyanis a felesleges lovaikat kiadták megbízható gazdaságokba, amíg szükségük nem volt a katonáknak rájuk. A pécsi huszárezred parancsnoka a gimnáziumban iskolatársa volt apámnak, így a legjobb lovakat kapta. Hát mentek is ezek a lovak, mint a szélvész.

– Odafelé én hajtottam – hallottam, amikor beléptem, és jó gyerekhez méltóan siettem kezet csókolni –, de meguntam a dicsőséget – folytatta apám –, és hazafelé már átadtam a gyeplőt Pistának. Nem csodálom, hogy néha a karját fájlalja, olyan kemény szája van ennek a két sárkánynak, hogy azzal az erővel egy vaskerítést is elhúznának.

Apám ekkor megállt az előadásban, és rám nézett, aztán anyámra.

– A gyerekkel nem volt semmi baj?

– Nem, dehogy…

– Itthon volt egész délelőtt – mondta komolyan nagyanyám, mire apám bólintott.

– Na látod! Tudsz te rendes gyerek is lenni…

A dicséretbe bokáig belepirultam, és zavaromban egyik lábam talpával a másikat kezdtem simogatni.

– Jó lesz, ha megszokod most már a cipőviselést, mert az iskolába nem járhatsz mezítláb.

– Mér? – keseredtem el. – Mindenki úgy jár…

– Azért, mert én úgy parancsolom!… Aztán – fordult apám újra nagyanyámhoz és anyámhoz –, aztán azt mondja a főbíró: „Mester uram, mi az ára ennek a két sárgának?” Mondom: „Nem az enyémek, főbíró uram…”

„Hát ki a fenéé?”

„A huszároké… régi iskolatársam és jó barátom az ezredparancsnok.”

„Szóval protekció! – nevetett a főbíró. – Kár, hogy nem tudtam előbb, még én is adtam volna egy pofont annak a parasztkölyöknek.”

„Nem rossz gyerek ez a Lajcsi – mondom a főbírónak –, inkább az apját kéne fölpofozni, aki ostoba majomszeretetével teljesen elrontotta már ezt a tulajdonképpen nem is rosszindulatú gyereket. Nagyon megadja majd az árát… de akkor már késő lesz.”

Amikor apám ezeket mondta, senki sem gondolta, hogy ez a jóslat évek múlva ugyan, de az egyik szomszéd faluban szóról szóra beteljesedett, bár lassan aztán kievickéltek belőle. Ott is régen megözvegyült az apa; lassan minden elhatározást átengedett fiának, és végül: „Úgyis a tied lesz minden – hát minden földjét ráíratta. – Gazdálkodj, fiam, én meg majd csak urizálok. Kijárok a szőlőbe… meg a menyecskékhez… Ha tanács kell, itt vagyok…”

Nem is volt egy ideig semmi baj. A fiú szót fogadott apjának, csakúgy, mint eddig. Gazdálkodtak szépen, okosan, úgy, ahogy apja tudta és akarta. A fiatalasszony azonban kezdett nem férni a bőrébe, de még türtőztette magát, csak apró célzásokat tett, hogy az „öreg” bizony elférne a hátsó kisszobában is. „Mi meg talán nemsokára hárman is leszünk…”

A fiú ezt a hírt elmondta apjának is, és az öreg szó nélkül hátraköltözött a különbejáratú kisszobába. Ámbár a szeme megszűkült, és kissé hunyorogva nézte a dolgokat. Kevesebbet is beszélt ebben az időben, de nem is volt kivel beszélnie. A fiú a mezőn dolgozott, a fiatalasszony pedig elkerülte, bár szobáját tessék-lássék kitakarította.

Az öreg azonban rendes ember volt, és egyszer csendesen azt mondta menyének, hogy a háromnapos port legalább az asztalról letörölhetné.

– A dógátul alighanem ráér maga is! – csattant fel a menyecske. – Annak parancsulgasson, akinek fizet! – És bevágta az ajtót, hogy majd az ablaküvegek potyogtak ki; aztán kiszaladt a mezőre, és urának elmondott „mindent” …azt is, ami nem volt igaz, és már ezzel az első alkalommal sikerült a fiút apja ellen fordítania.

De az öreg nem szólt a dologról, és egyelőre nem szólt a fiú sem. De akkor éjjel a fiatalok nem aludtak reggelig, mert az asszony reggelig rágta az ura fülét.

– Jó van, na! Öreg ember. Rá kell hagyni, majd beszélek a fejével…

– Csak a szád jártatod! Ha a bocskorát törüli belém, te azt is elnézed. Mitül félsz? Egy szava sem lehet! Tied itt minden…

A fiú ezen elgondolkodott.

De nem szólt semmit, és az öreg sem szólt semmit, kemény, szíjas, kevés beszédű ember volt mind a kettő.

Az asszony egy darabig békén volt, de amikor az apa érdeklődött a fiúnál, hogy hát: „Mikor lösztök hárman?” – az csak a vállát húzogatta.

– A fene jobban tudja! Mari alighanem tévedött…

Az öreg hosszan nézte a fiát, de nem szólt semmit. Kiment a szőlőbe, és a bortól kért tanácsot. A bor pedig nem jó tanácsadó…

Az asszony utána leselkedett, és este már újságolta urának:

– Apád „mögin” a szőlőbe járt… már az utcán is utána néztek…

A fiú nem szólt semmit, de unta már, hogy felesége rontja a levegőt.

– A magáéban járt! – vágta el a további híreket, de az asszony hátat fordított, és nem szólt többet egy szót sem. Reggel pedig kisírt szemmel csak ténfergett. Ez bosszantotta a fiút, azért apjával keményebben beszélt, ahogy soha nem szokott.

– Hallom, hogy megint a szőlőben járt; nem tudom, mit szólnak majd a népek…

Az öreg megállt a ló csutakolásában.

– Mögint? Karácsony előtt voltam kinn utoljára… – És nézte fiát, aki zavarba jött, és ettől feldühödött.

– Tudja, hogy ezek az asszonyok mindig locsognak…

– Tudom. Édösanyád másféle vót…

– Mindönki ollan, amillen…

Az öreg erre nem válaszolt, de másnap újra kiment a szőlőbe. Még sötéttel, amikor aludt az egész falu. Pokrócokat vitt magával, nagy bugyrot meg kisvánkost is. És a szobáját bezárta.

– Egész nap kujtorgott valahun… – fogadta urát aznap az asszony, de az nem szólt semmit. A harag torlódott, fortyogott benne, de most már legalább annyira az asszony, mint apja ellen. Alig evett, szó nélkül lefeküdt, és már korán felkelt, de az apja ajtaja zárva volt, s amikor zörgetett, nem válaszolt senki. És annyit már látni lehetett, hogy az ágy üres.

Ezen a fiú elgondolkodott, de a munka is szólította, hát gondolta, majd estére hazagyün, aztán beszél a fejével; az ekét, boronát feldobta a kocsira, és reggeli nélkül kiment a földekre.

Az asszony leste. Nem tudta, mi a teendő, de amikor kivilágosodott, jó reggelit pakolt az urának, egy kis pálinkát is, és elment ura után. De az öregember szobájába ő is benézett, és ő is látta az üres ágyat.

Annál jobb! – gondolta, de a következményekre alig gondolhatott.

Fél óra múlva kocsi állt meg az udvarban, két emberrel az ülésdeszkán.

– Megállnak a lovak, Jancsi?

– Akár a cüvek.

– Hát akkor gyere!

És a két férfi kihordott a házból, konyhából, kamrából egy emberre való ágyat, ágyneműt, ruhát, takarót, főzőedényt, kisasztalt, széket, az öregnek minden ruháját, sonkát, szalonnát, kenyeret, puskát, tarisznyát, téli holmit és mindent, ami még eszükbe jutott, lepokrócozták az egészet, és még a kaput is nyitva hagyták, amikor kirobogtak az udvarból.

A szomszédok nem láttak semmit, s amikor a fiatalasszony hazaérkezett, majdnem elájult. Az ajtó nyitva, az egyik ágy szétdúlva, és hiányzik ez is, az is… ágynemű is, kenyér is, sonka is, lábosok is, egy szék is… minden…

Átrohant a szomszédba, hogy mit tudnak, de ott csak egy öregasszony pirgálta a babot, és annyit látott, hogy egy kocsi ment ki az udvarból.

– Én bizony, lányom, nemigen néztem, mi van rajta. Az ipad ült a Jóska mellett, és a kocsi a szőlő felé fordult a högynek…

Az asszony rohant újra az urához, aki elsárgult a hírre, és csak annyit mondott:

– Hát amit főztél, most megehetöd!

– Én? – visított az asszony. – Ééén?

– Te! – És az ostorral vágta az asszonyt, mint a rossz lovat. És elmondta mindennek, aztán felparancsolta a kocsira, és az asszony már nem mert ellentmondani, mert az ura arca sárga és ijesztő volt. És rohantak egyvágtában hazáig, hogy majd elmaradt a kocsi hátulja. A fiú becsukta a kaput, bekötötte a lovakat, szénát is vetett eléjük – mert mér büntesse a két jó lovat?… –, aztán bement a házba, ahol az asszony sárgán és ijedten feküdt az ágyon.

– Most én elmögyök a jegyzőségre, tégy röndbe mindönt, és fogd be a szád, mert kutya világ lösz…

Az asszony már majdnem kicsattant, de meglátva ura arcát, sóhajtva felkelt, az ura pedig bevágta az ajtót, hogy az ablaküvegek is belerezdültek, és végigdobogva a pitvaron, eltűnt a bezárt kapu mögött.

Hogy aztán mi történt a jegyzőségen, nem lehet tudni, mert a jegyző nem beszélt, a fiú nem beszélt, az öreg Ambrus meg éppen nem beszélt. A faluban csak találgatták, hogy így lehetett, meg úgy lehetett, de biztosat nem tudott senki. A pletyka kavargott egy darabig, aztán elült az is, váratlanul, mint a böjti forgószél, és mivel a továbbiakban sem történt semmi, elhallgattak még a vénasszonyok is, mert valóban nem történt semmi.

A fiatalasszony megpróbálta ugyan tovább keverni a dolgokat, de az ura csúnyán elverte, s amikor az asszony hazafutott, hát otthon sem talált menedéket. Az anyja csak hümmögött, hogy hát ez bizony nagy szégyen… Az apja kereken megmondta, ha még egyszer jártatja a száját, haza ne jöjjön, mert leüti a derekát.

Hát sírdogált még egy darabig, de mivel senki nem vigasztalta, hát szépen hazament. Rendbe tette a házat, jó ebédet főzött, de sem ő, sem ura nem hozták elő a dolgot soha többet.

A férj most már nem kért, hanem parancsolt, és az asszony ijedten engedelmeskedett.

– Apám szobáját tedd rendbe – mondta egyszer, s az asszony nemcsak engedelmeskedett, de még az ágyat is rendesen, új ágyneművel megvetette. A fiú látta ezt, és örökké komor arca mintha elsimult volna. És ettől kezdve megint egy ágyban aludtak.

Az asszony azonban most már nem taktikázott, nem mondta feleslegesen, hogy „úgy vagyok”, hanem szépen és minden lotyogás nélkül megszülte a fiút.

És ez nagy fordulópont lett életükben.

A férj Férfi lett, és a feleség Anya.

A gyerek pedig Péter és Ambrus.

És a keresztelő után a férj kiment a szőlőbe apját hazahívni. Megalázkodott apja előtt, s az öreg látta, hogy a hívás őszinte, de nem ment haza.

– Ha kitavaszodik, majd mutassátok meg az unokám… de a faluba én már csak dohányért mögyök… Harag nincs, és ez nekem ölég! A szőlőt, pincét, kisházat rendben tartom, hiszen a tietek ez is…

– Hát ha majd mégis möggondolja magát… édösapám…

– Akkor majd szólok…

Amikor tehát engem beírattak az „iskolába”, ez az eset még a jövőben volt, de engem akkor sem érdekelt volna, mert én mással voltam elfoglalva: a cipőben járással, olyankor, amikor máskor még eszembe sem jutott a cipő: augusztusban.

Reggelenként tehát bánatosan és undorral néztem kínzóimra, de felvettem a két ferde sarkú holmit, mert apámmal nem lehetett kukoricázni.

Egyszer ugyanis Kaposba ment valami hivatalos ügyben, és amikor a kocsi kirobogott a kapun, azonnal lerúgtam cipőimet, és a kortársakkal azonnal elkezdtük a „várbadugós” nevezetű labdajátékot, mert csütörtök volt, amikor nem volt tanítás.

Remekül mulattunk.

Én éppen Görbic Pistát dobtam fenéken a kemény töltöttgumi-labdával, amit Pista ordítva nyugtázott, amikor szélsebesen fordult be a hintó a kapun, mert apám valami okmányt itthon felejtett, és ezért már amúgy is nagyon bosszús volt.

– Gyere be! – intett, reszkető „mezténlábaimra” nézve, és nem is az okmányt kereste, hanem először anyámnak, nagyanyámnak mondta meg a magáét, aztán az ezen célra szolgáló mogyorópálcával rettenetesen elfenekelt, mondván: – Hát ha neked nem használ a szép szó…

Úgy ordítottam, mint egy sakál, bár sakált csak képen láttam, de ezt nagyanyám mondta, aki szintén csak képen látta a nevezetes és – állítólag – nagyon ordító vadállatot.

Apám ezek után megkereste az okmányt, bevágta az ajtót, és elrobogott Kaposba.

Nagyanyám rendkívül mérges volt „Árpád túlkapásaiért” és „ha megjön, majd megmondom neki a magamét… Így nem lehet gyereket nevelni…”

Jézus, Mária – gondoltam –, mi lesz ebből?

Hát semmi sem lett.

– Megjöttél, kisfiam? – simogatta meg apám fejét nagymama, amikor megérkezett. – Nem volt baj a lovakkal?

Rólam szó sem esett.

Anyám elé pedig apám egy zacskó cukorkát tett.

– Magára is gondoltam, szívem…

Rám nem gondolt senki, pedig csak fél fenékkel ültem a széken, és szegény, hajdan szabad mezítlábaim egy ferde sarkú fűzős cipő kalodájában emlékeztek a vidám nyári szabadságra.

Ezek után – csak azért is! –, mielőtt nagyanyámmal lefeküdtünk volna, egy kis mezítlábas ugrándozást műveltem a szobában a hajdani szép szabad idők emlékére. Persze a padló hitvány utánzata volt csak a szabadságos, bőrszerű gyalogutaknak, a Kácsalja messzeségének, a fűszálak simogatásának, a száradó széna halódó-fonnyadt virág- és mezőillatának. Mindez az illat, a messzeség, a Cönde szarkafészkes akácfái, a Potyondi-malom, a sánta molnár malma, a Palánkos, a gyaláni árok, a Pusztatemplom, a nádas és a Malomfej, az Ürgeváros és a gyaláni út, a Szentpéteri-erdő… mindezek bizony már csak álmaimban jártak vissza, mint a táguló értelem és gyermekségem siratni való emlékei.

De ne sírjunk még – ennek is eljön az ideje… –, mert még nem ültem be az iskolapad testi és lelki kalodájába, amelynek az volt a hivatása, hogy emberré legyek, de nem tudom, hogy nem vesztettem-e el azt, amit el kellett veszítenem a réven, hogy megnyerhessem a vámon…

Az iskolát már takarították, azaz forró, lúgos vízzel mosták fel a téglából készült padlót, nem is egyszer, mert annyi volt a két tanteremben a bolha, hogy ha nyáron megálltam, a lábam szára egy-két perc alatt befeketedett. És senki se gondolja, hogy ez a „befeketedett” valami írói túlzás vagy felnagyított gyermekkori emlék.

(Nem tartozik ide, mégis ide tartozik egy sokkal közelebbi emlékem, bakócai segédtiszt koromból. Csépeltünk, és Nagymátáról Felsőpusztára húzattuk a gépeket, amikor is a segédtisztnek semmi dolga. Átvágva az erdőn, hamarabb érkeztem a cséplés helyére, mint a gépek, hát ténferegtem az asztagok között, majd gyanútlanul bementem az akolba, amelyről – erről nem tudtam – pár nappal előbb adtak el háromszáz süldőt.

Rendes, szép nagy akol volt, keményre taposott alommal, és én csak percek múlva vettem észre, hogy szép, fehér nadrágom, azaz nyári pantallóm a cipőtől felfelé egyre feketébb lesz… Mi a fene ez? – poroltam le a nadrágot, amikor a kedves, öreg magtáros bekiáltott:

– Ifiúr, ifiúr, az istenért, gyűjjön ki, mer mögöszik a bóhák!

De már akkor hiába ugráltam. A százezer bolha – hogy keveset mondjak – egynegyede már a bőrömön korzózott, a többi pedig kívül a ruhámon. Szerencsére a cséplőgép lány- és asszonynépe együtt jött a masinával, így azonnal levetkőzhettem a magtár mögött, rázogatva ruháimat, melyekhez azonban a bolhák erősen ragaszkodtak.

A magtár sarkánál ekkor megjelent egy javakorabeli fehérnép, azaz asszony, akit Svencner bácsi, az öreg magtáros küldött segítségül, s akinek a szemében ezer ördög bujkált. Összerakta ruháimat, odább vitte vagy húsz lépéssel, aztán visszajött.

– A gatyát is!

– Hát… – rettentem meg.

– Csak vesse le bátran, ifiúr… láttam én már „ujant” …kirázom, aztán idetöszöm az ablakba. Oda má nem mönnek föl a bóhák…

Így is történt, de amire a gép megérkezett, már féregtelenítve voltam, sőt fel is öltözhettem.)

Gyerünk azonban vissza az iskolába, ahol száradt már a forró lúggal kétszer felmosott téglapadló, és amikor ennek a szaga is elment, már csak a fonnyadt falevél és száradó virág illata maradt a tanteremben, az examen, a vizsga elmúlt díszeinek lélegző emlékei.

Nekem már régebben tetszett az a szó, hogy: examen. Olyan furcsa, jó íze volt, mintha megéreztem volna, hogy ebből az egész iskolásdiból ez az egyetlen szó, ami ér valamit.

Előre megmondhatom, hogy én nem szerettem az iskolát. Nem szerettem semmi korlátot, semmi előre kicirkalmazott utat vagy tennivalót és semmiféle parancsot. Nem szerettem az új cipőt, az új ruhát, a beosztott időt és előírt tennivalót. És később is – bár majdnem eszméletlenül szerettem olvasni – elég volt azt mondani: „Ez neked való könyv… ezt el kell olvasnod…” – hát mérget lehetett rá venni, hogy az a könyv hetekig feküdhetett az éjjeliszekrényemen; kezembe sem vettem. Nem tudom, hogy nevezik az ilyesmit tudományos nyelven, és azt hiszem, csak az elmeorvosok tudnának talán rá válaszolni, főleg azok, akik maguk sem normálisak…

Többször hallottam valami furcsa kilengésem után, hogy apám csendesen azt mondta anyámnak:

– Hát én nem tudom, szívem, de sokszor azt gondolom, ez a gyerek nem normális…

De most veszem észre, hiába taktikázom el az időt és papírt különféle mellékutakkal és témákkal, az idő nem hagyja magát, és hozza, hozza a pillanatot, amikor át kell törnöm az idegenkedés, a tömegtől való félelem, a száz gyerekszem derűsen intrikus vizsgálódását, amikor a „Mesterpista” átlépi az iskola, a tanterem küszöbét.

Igen, én, aki megmásztam a legnagyobb nyárfát, a legtüskésebb akácfát, estem lóról és kocsiról, szánkóról és kútkerékről… én, aki konyhakéssel rohantam egy cigánylegény után, aki leverte a fecskefészket, akitől a legharapósabb kutyák is behúzott farokkal vonultak a kerítés mögé, én, én még tízéves koromban is csak szigorú parancsra, félszegen és dadogva mentem akár az ismerős vendégeket is üdvözölni.

De eljött az idő, és el kellett indulni.

– Na, kisfiam – mondta nagyanyám –, most már elindulhatsz. Tele van már a tanterem…

Jézus, Mária! – gondoltam. – Én ütődött tinó! Miért nem mentem be, amikor még nem volt bent senki?!

De ezen most már segíteni nem lehetett.

– Na menj, kisfiam, Isten nevében…

Ezt nagymama mondta, aki megérezte az unoka vergődését, de erre már szinte nem is volt szükség, mert egy nevető, bajuszos ember tette a vállamra kezét, és egyszerre világos és könnyű lett minden. Ez az ember a külső folyosóról nyíló kis lakásban lakott, de eddig nem sok dolgom volt vele, nyáron nem is lakott nálunk, de ilyenkor, szeptemberben megjött, amikor elkezdődött az iskola.

Ez az ember Gansler bácsi volt, a segédtanító, aki az iskola egyik felét, az első és második osztályt tanította.

Gansler bácsi az éjjel érkezett meg – gyalog – Csornából, és most az elmúlt vakáció pihent, friss vidámságával terelt az első és második osztály kisebb tanterme felé.

– Te leszel az én legjobb diákom – enyhítette a légkört Gansler bácsi. – Remélem, te leszel – veregette a vállam, és ezt nem felejtettem soha, akkor sem, amikor nyolc-kilenc év múlva bort, süteményt és olvasnivalót vittem szinte naponként az új kaposi színház színpadára Gansler bácsinak, ahol a világ és az idők egyik legnagyobb tragédiájának egy kis jelenetét játszották – meglepő élethűséggel – 1914-ben a sebesült és haldokló katonák…

Úristen! Ki gondolhatott akkor ott, a tanterem és a béke ajtajában erre a szörnyűségre?

A tanító bácsi benyitott a tanterembe, és én szinte megmerevedve álltam mellette, mert úgy éreztem, hogy még az ismerős arcok is ismeretlenek lettek, kíváncsiak, várakozóak, ijedtek, és taszítottak és vonzottak egyszerre, és kihúzták magam alól magamat. És várakozó, nagy csend lett egyszerre.

A tanító bácsi az első pad felé terelt.

– Itt ülsz, fiam, Péter mellett. Húzódjatok össze egy kicsit.

Beültem hát Péter mellé, és egyszerre világos és könnyű lett minden. Bátran néztem körül, mintha a szőlőhegyen lettünk volna vagy a Kács alatt. Elraktam kis holmimat, és bal karommal meglöktem barátom, aki visszaadta a mozdulatot, mondván ezzel, hogy nincs semmi baj, a többit majd meglátjuk…

És ezzel 1905. szeptember 1-én Göllében elkezdődött az iskola, amely kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1926 júliusában Magyaróváron, a Gazdasági Akadémián ért véget.

Persze közben még volt egy kis béke, egy kis háború, egy kis ez, egy kis az, amire mindre nem gondolhattam, mert Péter a fülembe súgta:

– Délután ürgét öntenek a legelőn… és Jancsi tegnap Puskáéknál bele ült egy nagy szögbe. Látod, hogy ül? Csak az egyik fertályán…

Nem sokat foglalkozhattam azonban Jancsi ülőkéjével, annak is egyik fertályával, ami fél volt tulajdonképpen, mert a tanító bácsi felment a dobogóra, amelyik valóban dobogott, leült a szalmából font ülőkéjű széken, egy könyvbe beírt valamit, aztán helyére tette a tollszárat, és szelíd, kedves-mosolygós arcával végignézett az osztályon. És én ezt a pillanatot, ezt az arcot nem felejtem el soha, mert ez az arc mosolygós maradt mindvégig, amíg csak ismertem, öregségében is, betegségében is, akkor is, amikor sebesülten feküdt, és akkor is, amikor 1938-ban utoljára találkoztam vele és Esküdt Barcsával (Göllében a Borcsát mondták Barcsának) a kaposi állomáson.

Dr. Kovács István című filmem forgatókönyvét írtam akkor, és a lakodalmi jelenet részleteire volt szükségem, amelyeket már elfelejtettem. Írtam hát Barcsának, és találkozót kértem a kaposi állomáson. És ezen a találkozón megjelent Gansler tanító bácsi is, öregen, hajlottan, de még mindig azzal a mindent előre megbocsátó, szelíd mosollyal, amelyet akkor láttam utoljára…

Ennek a filmnek egyes verses felköszöntőit – a lakodalmi jelenetnél – Barcsától kértem el, s a gölleiek sokan bekocsikáztak Dombóvárra a filmet megnézni, hiszen félig-meddig a film lakodalmában is otthon érezték magukat.

Barcsa is ott volt, és lelkesen számolt be a látottakról és Gölle büszkeségéről.

Ezután már csak egyszer voltam szülőfalumban, és akkor is Barcsánál szálltam meg, aki özvegyen már és nagyon betegen, de nagy szeretettel látott vendégül.

Két éjszaka aludtam ott az első szobában, és az első éjjelen nyugtalan álomból felébredve döbbentem rá, hogy hiszen ezt a szobát én jól ismerem, hiszen ez Bence Rozi néni háza, és ez a szoba volt az, ahol Bence Ferkó Barcsával lakodalmát tartotta.

A holdvilág derengése mintha megelevenedne minden arcon. Hiszen Bence Ferkó tartja lakodalmát, és Barcsa járja a menyasszonytáncot egy hétéves, csizmás kisfiúval, s ez a kisfiú én vagyok…

A tánc rövid, csak pár forduló, aztán a sudár szép menyasszony felkapja a kisfiút, jobbról-balról megcsókolja, s a legényke egy új, ezüst ötkoronást dob a rozmaringgal körülfont tányérra, amelyet az egyik vőfély tart a kezében…

– Negyven éve – suttogtam, mintha csak úgy gondolnám –, istenem, negyven éve! Ferkó csontjai valami tömegsírban porlanak… Rozi néni a temetőben, és Barcsa – talán nem is tudja – halálos beteg. Rák…

Nem beszél róla, de döbbenten komoly… tehát mégis tudja… Kemény és tisztafejű, akárcsak Lajos, aki Nagyatádi Szabó István miniszter titkára lett, talán jobb, mint a főiskolás, doktorált titkárok, de elcsúszott a nők körüli hínárban és a hivatali huncutságok parkettjén, ami síkosabb, mint a göllei jég a Potyondi-malomnál…

Dermedten fekszem a kemény ágyon, és a régi Göllére gondolok. Nem is a régiekre talán, az emberekre, hanem a – temetőre, mert sokszor bizony csak ott békéltek meg a gölleiek. Hogy mi volt az oka ennek, nem tudom, nem is kérdem, nem is kutatom. Remélem, és akarom hinni, hogy ez ma nincs így. De amikor Göllében jártam, majd harminc éve, bizony még így volt, s én szomorúan hallgattam a panaszokat – mert mindenki másra panaszkodott, de mélyen és őszintén önmagába nem nézett senki.

Ezek most már csak felbukkanó gondolatok, de akkor bódultan feküdtem az ágyon, amely egykor talán Rozi néni és később Barcsa nászágya volt; az elmúlt idők és elmúlt emberek jártak körülöttem egy álomvilágban, ahol még szerették egymást a gölleiek.

Sokáig nem tudtam elaludni. A hold egyre emelkedett, s a fénysugár a túlsó sarokban járt, ahova a kis cipőimet tettem valamikor, mert otthon nem engedték levetni: kora tavasz volt még, de amikor már minden rendes gyerek mezítláb jár.

Rozi néni aztán biztosított, hogy a cipőknek nem lesz semmi bajuk, de harangszó előtt vigyem el őket, mert neki fél tizenkettőkor dolga van a faluban.

Azt csak később tudtam meg, hogy Rozi néninek a világon semmi dolga nem volt a faluban, csak azt akarta, hogy délre otthon legyek… ami meg is történt, mert nem lévén óránk, már tizenegy órakor jelentkeztem a cipőkért.

De a holdsugár már elhagyta az öreg ajtó sarkát is, és nem mutatott már semmi emléket.

És másnap estefelé megérkezett Esküdt Lajos is a kislányával, és újra egészen otthon lettem Göllében, a régi jóban és rosszban, örömben és bánatban, dicsekvésben és panaszban.

Lajos úgy ölelt meg, mint régi barátot, és a kislány úgy csókolt meg, mint egy elveszett rokont, aki – mint a tékozló fiú – visszatért, szeretetével, örömével, bánatával, hogy elmondjon mindent, meghallgasson mindent, gyónó legyen és gyóntató, feloldozó és feloldozandó, aki tisztán látja más bűneit, de a magáét is.

Hova is mehettünk volna másnap először, mint a temetőbe? Az ismerősök egy része idejött már pihenni, hát idejöttünk ki mi is néma találkozóra, elgondolt imádságra s eltemetett emlékeket feltámasztani azokból, akik voltak, s akik voltunk, s akik leszünk.

De a kápolnánál megdöbbentem. Ennyire elment volna az idő? A kis fenyők testvéreim sírjánál, amelyek csúcsát elértem valamikor, 8-10 méter magas fenyőfák, a kereszteknek s az egybehantolt két sírnak nyoma sincs, s elgondolt imádságom csak a fenyők hallották és susogták tovább.

Sok ilyen jeltelen sír van a göllei temetőben – és minden temetőben szerte a világon –, jeltelenül is jelezve, hogy az élőkhöz az élők tartoznak, s a halottakhoz a – holtak. Az emlékeken kívül nem köti össze őket semmi, s ezek az emlékek csak addig emlékeztetnek, amíg van valaki, aki emlékezik.

Lám, amikor a kálváriát csinálták, és fel kellett hányni a földet, hogy a kálváriának dombja is legyen, csak csontok jöttek elő a földből és egy-két rozsdás szög (az is szétporlott ujjaink között), és majd elfelejtettem, egy fekete selyemkendő, amelyen elfakultak már az élet piros rózsái. Valódi selyem lehetett, hogy ilyen sokáig épen megmaradt a halál földjében, és valódiak voltak a kissé sárgás, de kemény csontok is, amelyeket mi hordtunk el, gyerekek, miközben valaki egy ilyen csonttal úgy kupán vágott, hogy majd felfordultam. Természetesen nálam is volt embercsont, s a továbbiakban szép verekedés kezdődött, amiből a halott gölleiek megtudhatták, hogy ide tisztesség, oda kegyelet – a verekedés élő szelleme nem veszett még ki a göllei fiatalságból… Az összegyűjtött csontokat aztán újra eltemették – úgy emlékszem, a sírásó volt a kegyeletes esemény egyetlen résztvevője, pap, kántor és rokonság egy személyben, ami a kegyeletes aktus hatékonyságából – azt hiszem – nem vont le semmit.

Én azonban még aznap éjjel újra kikerültem a temetőbe – persze csak álmomban, miközben a verekedő csontok tulajdonosai számon kérték a kegyeletsértést, sőt a csontjaikkal való verekedést is, úgy általában.

Minden úgy volt, mint nappal. Sorban álltunk, mint a katonák. Jobbról mellettem Deres Kálmán, balról Puska Péter, aztán Berta Jancsi, Skandera Kálmán – a „törökhagyás” –, sőt Matula is, akinek rendes nevére nem emlékszem, és még valami tízen. Szabályos kihallgatás volt, mint a kaszárnyában, amelyet egy kétméteres főcsontváz tartott, mögötte a csontváz napos tiszttel és a csontváz írnokkal.

Valamennyien a csontokkal való verekedésért voltunk kihallgatásra rendelve, és miután az illető bevallotta bűnét, hogy a csontokkal verekedett, a csontváz századparancsnok olyan pofont kent le, hogy csak úgy zörgött… Rettenetesen féltem, és amikor a parancsnok elém ért, és felemelte kezét a nagyméretű pofonra, akkorát ordítottam, hogy szegény nagyanyám és lakótársam majd kiesett az ágyból.

És másnap – pedig szép, nyári nap volt – nem mehettem ki a temetőbe, mert nagyanyám szerint álmomban még „frászt” kapok, amiről csak később tudtam meg, hogy azon a szép magyar pesti nyelven – pofont jelent.

Ezek jutottak eszembe – fél perc alatt átélve mindent –, aztán leszálltunk a kocsiról, tiszteletünket tenni ott, ahol illik, de általában az egész temetőnek, hisz egy eltemetett részünk, különösen Lajosnak, ott volt az időtlen temetőben.

Kis testvéreim négy szép fenyője suttogott mellettünk – talán megértjük majd valamikor, mit mondtak –, aztán az öspörös bácsi sírjánál álltunk meg; Lajos unottan, én pedig felháborodottan.

Hát ennyire halottak a Halottak?

Vagy: ez az igazi demokrácia?

Egy széthullóban levő, valamikor cementtel összeragasztott téglahalom az egész? Itt jutott eszembe a régi, bölcs közmondás, hogy bizony: „A kidőlt keresztnek senki sem köszön.”

Milyen igazság, és talán jól is van ez így.

Nem tudom, de engem gyötrelmesen megrohantak a régi emlékek; a pap bácsi jelent meg előttem, mindig vidáman s mindig paraszti bölcsességgel világítva meg a dolgokat s az eseményeket.

Pap bácsit nem hozta ki a sodrából sem élet, sem halál, sem gép, sem ember, sem a rokon és rigolyás házvezetőnő, sem Bandi bácsi, a „dékány”, de még apám sem, ha beszámolt a göllei búcsú megbicskázott sebesültjeiről, esetleg halottairól. Seidl Károly nyugodt, kemény ember volt, katonapap, aki három medáliát is hozott a boszniai okkupációból, amikor nemcsak gyóntatott, és eltemette a halottakat – megáldva magyart és „vad rácot” egyaránt –, de ha kellett, puskázott is, mert „mi a fenét csináljon az ember, amikor a bajtársak verekednek, a rácok meg lűnek, mint a jégeső?”…

Szóval katonapap volt, akit a templomban ravataloztak fel, és koporsójánál a vármegye hajdúja állt őrt kivont karddal, bár azt hiszem, pap bácsi koporsójáról nem is akart ellopni senki semmit.

Pap bácsi léte és emléke annyira élő volt, hogy én el tudtam képzelni, hogy a koporsóban nincs is senki… s ha én visszamegyek a plébániára esetleg – hallottam már ilyent –, öspörös bácsi fogad, hogy:

– Na, amice: hogy ityeg a fityeg, és mit csinál a házisárkány?

Ez a házisárkány Etti néni volt, házvezetőnője, aki három vénasszonyra való pletykát kevert és öt háziasszonyra való dunsztost tett el életében, és pap bácsi átlag negyedévenként mondott fel neki, amiről mindketten tudták, hogy nem kell komolyan venni.

Mindez eszembe jutott pap bácsi sírjánál, ami nem jelentett volna bánatot, ha tisztességesen rendben tartott sírt találok, akkor sem, és talán kevesebb emlék jutott volna eszembe, ha legalább a keresztje rendben lett volna.

Lajost azonban az öreg pap sírja alig érdekelte, pedig ha jól emlékszem, sokat ministrált neki, s ebből sajnálkozva láttam, hogy a falu temetőkultusza nagyon egyéni, sőt hiányos, és szó szerint értik azt, hogy:

A kidőlt keresztnek senki sem köszön.

Vagy talán jobb is ez így?

Nem tudnék sem mellette, sem ellene érvelni, hiszen sem a bánat, sem az öröm nem tart örökké, és ha így van, talán így is kell lennie…

Különben sem beszélhetek senki rovására, hiszen kis testvéreim sírja is egyenlő a földdel, és ha csak a négy szép fenyő nem, bizony nem imádkozik felettük senki.

Mindez átszaladt gondolataim kapkodó, kusza szövevényén, amelynek alaptónusa mégiscsak az volt, hogy én ezt a földet élőivel és halottaival együtt mégiscsak és mindhalálig szeretem.

– Most hova megyünk, Lajos?

Lajos feltette a kalapját.

– A szőlőbe!

Igen, a Szőlőbe! Ez a szó lobbant fel emlékeimben, amikor Esküdt Lajossal mentünk – együtt utoljára – a régen látott szőlőbe; tele lettünk a szabadság, majdnem a zabolátlanság érzésével, az emlékek májusával, a régi tüzek fellobbanásával és a magányosság kétszemélyes pásztortüzével. De még be sem értünk a mezei útról, már ott leskelődtek az emlékek. A kökény-, galagonya-, vadmeggy- és iszalagbokrok között megismertem azt a helyet, ahol kőrisbogarakat szedtünk valamikor, mert azt hallottuk, hogy a doktor bácsi megveszi patikája számára. Hát nem vette meg, és bár szelíden, de tanácsolta, hogy menjünk a fészkes fenébe. Ez azonban nem keserített volna el bennünket, de a kőrisbogár maró anyagától – amelyet hólyaghúzóként említ a gyógyszertan – úgy felhólyagosodott a kezünk szára, hogy reggelig vakarództam, pedig nagymama még be is borogatta.

Ez volt az első emlék.

De amint befordultunk a szőlők közé, már ott volt a második emlék: egy ember. A kocsi lassan ballagott, csak a küllők beszélgettek a szilvafákkal, amikor ez az ember mosolyogva elindult felénk, és nézésében látható volt, hogy ismerősök vagyunk ugyan, de nem ismert meg bennünket. Legalábbis engem nem. Milyen ismerős – gondoltam én is, s eszembe jutott, hogy a göllei embert Budapest forgatagában is éppen úgy megismerném, mint ő engem, s arcára lenne írva, ahogy rám néz:

– A fene egye meg, milyen ismerős!…

Személy szerint persze egyikünk sem tudná, ki a másik, de hogy valami baráti, rokoni érzés és emlékgondolat bujkálna bennünk, az bizonyos.

Sose gondolkodtam azon, hogy mi ennek az oka, de most azt hiszem, hogy – ha szabad így kifejezni magam – a beltenyésztés. Göllében egy kicsit rokon mindenki, és ha ötszáz éves anyakönyvek lennének, azt hiszem, ezt a rokonságot ki is lehetne mutatni. Persze nem komaságra gondolok, hanem valódi vérrokonságra. Talán azért tudtak egymás közt olyan jóízűen veszekedni és haragot tartani a gölleiek?

A kocsi megállt, az ember megállt, elmosolyodott, mert megismerte Lajost.

– Aggyon isten! – paroláztak.

– Hát ez kicsoda? – mutatott rám Lajos mosolyogva.

Az ember már az én kezemet szorongatta.

– Ne mondd mög, Lajos! Mög ne mondd!… Szentségömre, ismerőm… de kicsoda? Hát kicsoda… pedig…

– Ne törd a fejed, Imre!

– Ne mondd mög, Lajos, mög ne mondd!

Nézett engem, nézte a földet, Lajosra nézett.

– Hát ha megölsz, sem tudom, pedig ismerem, ismerem!

– A Mesterpista!

– Hej, hogy az a jóisten… – És majdnem leölelt a kocsiról. – Hát hogy van a mestör úr?

Kis csend futott közénk, aztán szétterült, és a hallgatás hideg csendjébe belehullott a szó:

– Meghalt…

Az ember – már elfeledtem a nevét – mindkét kezével megfogta ekkor az enyémet, s egyik kezével megsimogatta.

– Isten nyugosztalja!

Fogtuk egymás kezét, amíg átfutott a tájon s a szívünkön s könnyes szemünkön az emlékezés.

Aztán már nem találkoztunk ismerőssel. Elmentünk Puska bácsiék zsalugáteres kis présháza mellett, s itt újra megrohantak a régi szüretek emlékei. Ernővel és Lacival már régen ott rontottuk a levegőt, amikor apámék megérkeztek. Megkóstolták a „mézes fehért”, az „otellót” meg a „csemegerizlinget”, aztán szétszóródtunk a szőlőben. Apám és Puska bácsi a diófa alatt latolgatták a terméseredmény lehetőségeit, aztán áttértek a falu eseményeire. Nándorra, aki a tengerészeknél szolgál Pólában – ámbár a fene tudja, hol mászkálnak most a nagyvilágban –; a búza árára, ami arra mutat, hogy talán – amennyi eszük van – még háború is lehetséges; a gyaláni gyilkosságra, amiről sosem tudódott ki, ki a gyilkos, ámbár a szegény meggyilkolt legény apja megesküdött, hogy előtte való éjjel álmában egy ezüsttollú madár szállt az istálló kontyára, s a madár szárnya éppen olyan ezüstből volt, mint pár nap múlva fia koporsóján az ezüstpapír.

A szüreti délután azután hamar elmúlt, amikor hazafelé ringott velünk a hintó, a sötétbe hullt tőkék között már szóltak az őszi tücskök, a magyar ősz bánatos kis hegedűsei, és Igal felé az égen már elindult az útján a Göncölszekér.

– Hát itt vagyunk – mondta Lajos, és én egyszerre megismertem a „pincét”, ami ugyan pince is volt, de felette zsúpfedél, mint egy kis házon, de mi nem mentünk be, mert augusztusi langyos este ígérkezett. Egy petrencét szétterítettünk, Lajos pokrócokat hozott ki, üvegben bort, aztán tüzet raktunk, és hallgattuk az estét, amely mienk volt, mint emlékeink, mienk, egyedül a világon.

Hátunk mögött éreztük a temetőt és a falut, magunkban éreztük az egész Göllét, és tele lett a szívünk a csillagos estével, a múlttal, ami sok szomorúságot hozott és kevés örömet; azokkal, akik élnek, de azokkal is, akik már elmentek, de itt, az ősz eleji estében talán hallgatnak bennünket, mert akik voltunk, azok leszünk is, és végül csak emlék azoknak, akiket szeretünk, s akik emlékeinkben és botlásainkban is csak majd szeretnek bennünket.

Pattogott a rőzsetűz, s a tűzből ránk nézett a múlt. Amíg ezzel végeztünk, egymás szájából kapkodtuk ki a szót, de amikor a múltra való emlékezés fogyogatott, Lajos vette át a szót, amit nem is bántam, mert én inkább amúgy is a tücsköket hallgattam, amíg Lajos elmondta három-négyszeres, több éves kálváriáját.

De arról sohasem feledkezett meg, hogy a poharam tele legyen.

– Te, Lajos, miféle bor ez?

– Noha.

– Kár. Kár, hogy nem hoztunk szódavizet. Ettől csak szomjasabb lesz az ember, és olyan gyomorégést kapok, hogy falra mászom.

– Van, aki szereti.

– Hát… tisztelem a gusztusát. Valamikor másféle borok teremtek itt.

– Megette őket a filoxéra meg a peronoszpóra. Drága a permetezőanyag, és néha nem is kapni. A nohát meg nem bántja… Aztán tudod: nem verekednek már a göllei legények…

– Azt elhiszem. Hány hősi halottja volt Göllének, hány sebesültje? Hány nyomorékja?

– Harminc körül…

– Hát talán ezért is nem verekednek, Lajos. Aztán szelídültek az erkölcsök is, többet gondolkodik a fej, és fáradtabban lüktet a szív…

– Lehet – mondta Lajos, aztán poharát az enyémhez ütötte. – Hát ezt a poharat azoknak az emlékére, akiket szerettünk, és akik már nincsenek.

Hallgattunk. A tűzbe néztünk, mintha valami látomást vártunk volna, de a lángok nem mutattak semmit, csak a sötétség lett nagyobb arra Gyalán felé; a szőlő aljában csendesen diskurált a patak, a csillagos ég kifényesedett, s a szőlőlevelek halkan suttogtak, mintha a tőkék árnyékával beszélgettek volna, amelyek talán többet tudnak, mint az emberek.

Talán az öregek suttogtak a szőlőlevelek nyelvén? Mert szél nem volt, a levelek mégis beszélgettek halk suttogással.

Talán az öreg bíró jött ki meghallgatni, mit beszélnek a gyerekek? Talán az ő botja koppant néha, ha karóhoz ütődött? Nevére sem emlékszem már, és Lajos is elfelejtette. Ott lakott tiszttartóék mellett, s szépen pödört, nagy barna bajusza volt…

Vagy talán öspörös bácsi reverendája susog a sötétségben, mint a többi szoknya? Ámbár mit keresne az öreg pap a szőlőben, amelynek terméséből sosem ivott (és ezt nagyon okosan tette, hiszen Őszödről vette a bort, vagy kapta a Balaton mellől vagy pláne Dörgicséről, és ezek mellett a göllei bort még említeni sem szabad, amelyet – a rossz nyelvek szerint – még a misében sem lett volna szabad használni).

Lehet az is, hogy Puska bácsi jár hosszú szárú pipájával a sötétségben, és talán most hozták neki a szűzdohányt, amelyet finánc nem látott, és talán már csak ezért is sokkal zamatosabb és ízletesebb…

Vagy talán Kis Jancsi bácsi botolog a sötétben, Gölle hivatásos koldusa és a búcsújárók előénekese, akinek ünnepi somfa botján rézkereszt volt a disz, mert ezzel vezette a búcsújárókat Andocsra? Még mintha a hangját is hallanám, amint magas fejhangja úgy szállongott a poros utak felett, mintha a templomi zászlókat is ez a hang lengette volna.

Vagy talán Wachsmann bácsi, a „Porjankó” megy beteghez ezen az éji órán, mert az öreg doktornak talán a nevét sem tudták a faluban, és úgysem mondott mást, mint hogy a pipacsutorát kivéve a szájából, azt mondta:

– Kh-kh… majd felírok egy kis port… – És volt, aki meggyógyult, volt, aki nem gyógyult meg. De ezzel így vannak más doktorok és más betegek is.

Én csak arra emlékszem, hogy egyszer az öreg doktor bácsiért rettenetes elfeneklésben részesültem, pedig igazán nem volt nagyobb bűnöm, mint hogy az iskola előtti járdán én is csúszkáltam, mint a többiek. Szóval ártatlan voltam, és nem is voltam ott, amikor az öreg doktor, beteghez menet, a kicsúszkált helyet választotta gyalogjárónak. Mért mászkál az öreg doktor ilyen síkos, jeges helyen, ahelyett, hogy szépen a fal mellett menne, és bottal a kezében, és nem hosszú szárú pipával a szájában?

Mert mi lett a vége? Az lett a vége, hogy doktor bácsi elhasalt, a pipacsutora eltörött, és felszúrta a torkát, hogy majdnem belehalt.

Mind-mind ezek az öreg árnyak ott járnak talán a sötétben, a tőkék között, és Lajos közben beszél, beszél, és mondja, mondja tragédiáját, amikor belekeveredett valami általános, nagy disznóságba, valami külföldi ökörszállításba, amiben benne volt Bethlen is, a miniszterelnök. Nagyatádi Szabó is, a földművelésügyi miniszter és még sokan, akik a „kishalak” felett kicsúsztak a hálóból, mielőtt bezárult volna a börtönajtó…

Szegény jó Lajos – gondoltam –, ha tudnád, hogy mennyire unom az egészet! Hiszen engem nem kell meggyőznöd ártatlanságodról, a „nagyhalak” disznóságairól, a városi élet lelki kőszénszagáról… a nyomor nyomorúságáról, a hatalom hatalmáról, a paragrafusok kacskaringóiról, nem, Lajos, én elhiszem a te igazságod… de utálom az egész hivatalos fogháztémát, mert én nem, én nem ezért jöttem ide…

Nincs szívem megállítani a panasznak, a lebuktatottságnak ezt az áradatát, de megpróbálkozom megállítani.

Felemelem a kezem, mintha fontos kérdésem lenne, s Lajos meg is áll, de látszik, hogy ez nehezére esik, és egy kicsit meg is van sértve.

– Te Lajos, nincs itt valahol kút?

– Kút? – néz rám, mintha most esett volna ki az ablakon. – Mi a fenének neked a kút? Van itt bor… és…

– Tudom, Lajos, de ettől még szomjasabb leszek, kótyagos, és három napig sem jövök rendbe. Ha megmondod, hol van, odatalálok magam is…

– Nincs kút.

– A mennykő csapja meg – mérgelődöm –, hozhattunk volna szódát!

– Nem szóltál… igazán nem sajnáltam volna… és – szóval ott hagytam abba…

Vége! – gondolom. – Máris ég a gyomrom, de orvosság nincs, víz nincs, szédülök, és Lajos – mintha ott sem lennék – beszél, beszél, panaszkodik a sötétségnek, az időnek, a múltnak… és én hallgatom, hallgatom, amíg csak mellém nem fekszik a mindent elsimító, puha szárnyú álom…

Most látom csak, mennyire túlfutottam az időn, hiszen még csak elsős iskolás vagyok, aztán másodikos, és Lajos még az öreg mester elé jár negyedikbe, mert két évvel idősebb nálam.

Igen, másodikos vagyok. A kis csizmám harmonikája lyukas, ott térdelek a sarokban, és a jelek szerint magaviseletemre gondolva karácsonyra már aligha kapok új csizmát… mert nem érdemlem meg. Mellettem térdel Kón Laci, akit Kohnnak kell írni, bár ennek semmi értelme nincs. Kón Laci már csak azért is barátom, mert együtt tanulunk németül, hogy a tűz vesse fel azt is, aki kitalálta! Lacit egyébként bámulom, mert mindent tud, amit a feladott német leckéből tudni lehet, s őt semmiféle kérdés sohasem éri váratlanul. Velem bizony baj van, mert minden váratlan vagy ijesztő kérdés azonnal lehúzza torlódó gondolataim előtt a zsilipet vagy redőnyt, ahogy tetszik. Ezzel egyidejűleg köd borul a tájra, gondolataimra, s a gondolatok tanácstalan vergődésétől szívem is odadobja a gyeplőt, és akárhogy tudtam ezelőtt pár perccel, már nem tudok semmit, s a keserűség könnyeitől nem is látok semmit.

De ha megnyugszom, azonnal eszembe jut minden, és bármely kérdésre, bármely tárgyból színjelesre felelnék. És sajnos, senki sem vette észre: ha a félelem – ami nem is félelem volt, hanem túl érzékeny idegeim megvadulása – rácsapott a legtisztább valóságra, a legjobban tudott leckére, amit kétszer is felmondtam nagymamának, a fogalmak egyszerre megvadultak, egymásra torlódtak, s az értelmemre szálló felvert porban talán arra sem tudtam volna válaszolni, ki vagyok.

És mennyi baj lett ebből később is!

Ne ugorjuk azonban át az eseményeket és az időt se.

Ott térdelünk Kón Lacival a sarokban, és én majd szétrobbanok a lenyelt nevetéstől, mert Laci mozgatni tudja füleit, s én már előre rémülten tekergek, hogy a kirobbanó nevetést egy köhögési rohamban vezessem le, miközben Laci – az átkozott – olyan komoly pofával mozgatja füleit, hogy ennek csak rossz vége lehet.

De nem lett rossz vége, mert kopogtattak az ajtón, és belépett a tanterembe öspörös bácsi. Erre mindenki felállt – mi is a sarokban, de közben Laci csak az egyik fülét mozgatta meg, és belőlem, mint rosszullétnél a hányás, kitört a nevetés.

Mindenki odanézett, és én most már rémülten, de nevettem, nevettem…

Öspörös bácsi pedig elindult felénk.

– Aha – mondta –, amice, mitől van ilyen jó kedved? Mi nevetni való van azon, hogy egy öreg pap bejön a tanterembe? – És szelíden meg fogta a fülem. Erre észhez tértem, de nem válaszoltam. Most már a tanító bácsi beleavatkozott.

– Nem érted a kérdést? Vagy talán átmenjek a mester úrért?

Atyaisten! – gondoltam, és erre összeszedtem magam, bár aljas árulásnak tartottam a vallomást.

– A Laci… a Laci mozgatni tudja a fülét…

Öspörös bácsi szemében ezer ördög bujkált.

– Egyszerre mind a kettőt?

– Úgy is. De külön is…

Most már derült az osztály.

– Állj ide, Laci!

És Laci – az átkozott – odaállt öspörös bácsi elé, és olyan komoly volt, mint egy hárompapos temetés.

– Na! Hát mozgasd, de mind a kettőt!

Laci fülei először óvatosan, de aztán jól láthatóan hajlongani kezdtek.

Derült az osztály, és pap bácsi is nevetett.

– Akasztófa! Most a balt… most a jobbat!

És a fülek önállóan mozogtak, s a gyereksereg tombolt.

– Kitűnő! – kiáltotta öspörös bácsi. – Fülmozgatásból kitűnő! És most menjetek a helyetekre! A tanító úr megengedi…

Helyünkre mentünk, de a derült légkör a zsidó fiú jóvoltából és öspörös bácsi vidám hozzájárulásával megmaradt, amíg – nem, nem csengettek, mert a göllei iskolában nem volt csengő –, amíg apám négy osztálya ki nem tódult a folyosóra. Ekkor öspörös bácsi is elbúcsúzott, mondván, hogy Laci okos gyerek, de mivel csak a füleit tudja mozgatni, csak maradjon valóságos tiszteletbeli szamárnak.

És ezzel vége is volt a… nem, nem az órának vagy az előadásnak, hanem vége volt az iskolának… azaz mindenki hazamehetett.

Úgy emlékszem, az előadások nyolc órától tizenegyig tartottak, bár erre megesküdni semmiképpen nem mernék. És úgy emlékszem: szép magyar szeptember volt akkor, amikor már kint legeltették a jószágot, és esténként már fellobbantak a pásztortüzek.

A fecskék már jó egy hete elmentek, előzőleg azonban óriási csiviteléssel a templom tornyán és tetején beszélték meg az utazás rendjét, bár az is lehet, hogy kapitányokat választottak, régi utasokat, akik tudták a járást a tenger felett. (Azóta már tudjuk, hogy a fecskék és a gólyák sokkal okosabbak, semhogy a Földközi-tenger széles medencéjén vágnának keresztül, ahol késői kelésű fiatalok nem bírnák az utat, és a tengerbe vesznének, hanem – a gólyákkal együtt – szépen megkerülik a Földközi-tengert, és a nyugat-európai fecskék és gólyák Gibraltárnál, a kelet-európaiak pedig a Boszporusznál repülnek Afrikába telelni.

Sajnos, a fecskék és gólyák szomorúan és ijesztően megfogyatkoztak Európában – persze Magyarországon is –, aminek oka nem kártételük, hanem az ember esztelen és a jövővel nem törődő fecske- és gólyapusztítása volt, sőt rovarpusztítása is, és talán eljön az idő, amikor majd szívesen visszatelepítenék ezeket a madarakat, de nem lesz honnét, mert ezek a madarak csak azért mentek Afrikába, hogy a hideget, a telet hagyják itt, de nálunk fészkeltek és szaporodtak.)

Igen, akkor még – ezelőtt ötven évvel – talán több százmillió fecske pusztította a több százmilliárd kártékony rovart az épületek körül, de az istállókban is, s a magyar ember olyan szívesen látta a fecskéket, mint saját vendégeit, az épületek körül, de az istállókban is, amelyek kizárólag a legyeket s más káros repülő rovarokat pusztították, amelyek nem hagyták pihenni a jószágot, és a betegségeket is terjesztették.

A magyar ember ezekben az elmaradtnak mondott időkben saját vendégeinek tekintette a háza körül fészkelő fecskéket és a kéményen vagy az elszáradt akácfán fészkelő gólyákat, és még a legvásottabb gyereknek se jutott eszébe ezeket bántani.

Petőfi, a szabadság, a magyarság és a vendégszeretet nagy költője is borongva néz az elszálló vándorok után, amelyek a magyar nép madarai voltak.

Üres már a fecskefészek
itt az eszterhéj alatt,
üres már a gólyafészek
tetejében a kéménynek…
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

És ha már a madaraknál tartunk, hadd említsem meg egy másik kedves és hasznos madarát a magyarságnak, amely még a fecskéknél is jobban pusztulóban van, a fürjet.

Kicsi nekem ez a csűr,
Kirepülök, mind a fűr
madár…

– dalolja a székely legény.

Ennek a nagyon hasznos, rovarpusztító kis tyúkfélének a sorsa, azt hiszem, már be is teljesedett. De ehhez a pusztuláshoz a vadászoknak majdnem semmi közük nincs. Ezek a kis madarak – amelyek szintén elvándorolnak nyár végén – már nem kerülgették a Földközi-tengert, hanem nekivágtak. (Már azok, amelyek dalos lelkű taliánok hálóit és tőreit elkerülték.) Nekivágtak, és át is repülték a kis szívüknek és szárnyaiknak túlságos nagy vizet, de átérve Afrikába, már félhalottként hullottak a parti homokra, és már mozdulni sem voltak képesek. Fél óra múlva persze kipihenten repültek volna tovább, de ez a fél óra elég volt az arab és egyéb népek szorgalmas tagjainak, hogy a fürjek százezreit seperjék össze naponként, mint a szemetet, amelyet azonban jó francia pénzért értékesítettek, és a kis madarak százezrei utaztak naponként a gyorsjáratú hajók jégkamráiban a párizsi nagyvásárcsarnokba.

Mivel azonban ez a könyv nem a fecskék és fürjek, hanem az én zivataros ifjúságom története, öröme és bánata akar lenni, hagyjuk a szegény madárkákat sorsukra, amelyet már el nem kerülhetnek.

De akkor még nem voltak gondjaik sem a fecskéknek, sem nekem, mert délutánra – szokás szerint – teljesen céltalan kóborlás volt előírva, amelyről soha előre nem lehetett tudni: hol ér véget, és milyen kalandokat tartogat az a pár óra, amelynek vége már az estébe ért.

Most visszagondolva áldom szüleim emlékét, hogy ezekbe a csavargásokba – amelyeknek szabadságízét ma is érzem – soha nem szóltak bele, és csak a vadhajtásokat nyesegették nagyobb időközökben, ha betelt a pohár, és szertelen gyermeküket egyenesbe kellett igazítani.

A bajtársakra már nem emlékszem, akik ezen a délutánon velem szellőztették ki magukból az iskola papír-, fa-, tégla- és gyerekszagú légkörét. Először a Kács alatt, de aztán a sánta mónár kotyogó malma mellett átvágtunk a Palánkos felé, ahol valamelyik Sztojka csemete legeltette a két, szinte csontvázszerű cigánylovat.

Hogy ezek a szegény lovak miből éltek, ma sem tudom, és most már nem is fogom megtudni, de az bizonyos, hogy ha ezekből a lovakból egyet kitömettek volna az utókor számára, hát ma senki sem hinné el, hogy ezek a csontvázak egyáltalán éltek valamikor. Mert még nyáron csak legelhettek imitt-amott a kocsik felvert porával takart árokparti füvekből, de télen az egy-két köteg szénán felül legfeljebb a cigányputri szalmatetejét rágogatták.

Mielőtt azonban a Palánkosba értünk volna, a cigányház mögött a zsidó temető mellett kellett elmennünk, ahol az érzékenyebb lelkű csemeték szépen „dicsértek”, mint a temető mellett általában és a valóságban érintetlenül mindenféle vallási különbözőségtől.

Kalapot persze senki sem emelt, mert ebben a nyár végi időben egyikünk sem hordott sem sapkát, sem kalapot. De a holtak tisztelete általános volt, s az öreg gölleiek szerint ez az „emböri tisztösséghez tartozott”. (Nem tudom, az 1940-44. évi zsidóüldözés idején történt-e Gölléből elhurcolás, de a gölleieknek sok rossz tulajdonságuk mellett kiváló és mélyen emberi tulajdonságaik is voltak. Például a szegények, az elhagyottak s az üldözöttek minden körülmények között is vakmerő és „csak azért is” való pártfogása. Annyit mindenesetre tudok, már nem is emlékszem kitől, hogy a szegény öreg Wachsmann lányoknak – a doktor bácsi lányainak –, akik varrogatással és napszámba járással tartották fenn magukat, nem lett semmi bajuk. Remélem, más zsidókat sem hurcoltak el.)

Nem tudom, és eszembe sem jutott megkérdezni, hogy társaimra milyen hatással volt a zsidó temető, de általában elcsendesedtünk mellette, és én olyan szorongó sajnálkozással néztem a gaztengerbe fulladó sírköveket, mintha valami közöm lett volna hozzájuk. Talán soha és sehol nem éreztem az emberi végső magányosság és egyedülvalóság ilyen mélységes, szorongó elhagyatottságát, mint ott, bár ezt az állapotot magamnak megmagyarázni nem is próbáltam.

Túl a zsidó temetőn valamelyik Sztojka gyerek két lovat legeltetett, és láthatólag nem örült jövetelünknek, amiből arra lehetett következtetni, hogy a család egyes tagjai esetleg élelemszerző körúton vannak, nem a faluban, hanem valamelyik kukoricásban. Ezt azonban természetesnek találtuk.

És ez a gondolat szinte szabaddá tett bennünket – „iszen más is lop” –, azonnal kialakítottuk részint a kukoricaszedő, részint a tűzrakó brigádokat (mondanák ma), s a cigánygyerek Lajcsi azonnal megmondta, hogy melyik kukoricásban érett, illetve enni való már a kukorica, de ezzel jelezte is, hogy most már ő is a falusiakhoz, mármint hozzánk tartozik.

Szép, langyos ősz eleji délután volt, amikor ketten eltűntek a jelzett kukoricásban. Lajcsi elment fáért az árokpartra, a fűzfáról száraz ágakat törni, ketten pedig kivágtuk a gyeptéglákat, hogy a tűzhely olyan legyen, amilyennek lennie kell.

Aztán felkanyarodott a kis tűzhelyről az ősi pásztortűz füstje, kicsit pattogott a száraz fűzfaág, megjöttek a kukoricaszedők, s amikor a füstös lángok kezdtek parázsba omlani, Lajcsi elsőnek tartotta a nyársra fűzött kukoricafejet – és nem „csövet”, amint másutt mondják – a parázs fölé, és ezt nagyon természetesnek is találtuk, mert Lajcsi végeredményben itthon volt, s mi, falusiak, csak olyan vendégfélék lehettünk.

Végül is mindenkinek megsült a kukoricája, és fél óra múlva jóllakva nyúltunk el a parázs mellett, olyan kormos szájjal és bajuszokkal, mintha félig sült néger gyerekeket ettünk volna.

A nap ekkor már hosszú árnyékokat vetett a Kisrétre, és alig vettük észre, amikor a cigány szülők is egyszer csak ott mentek el mellettünk, szigorúan és ránk se nézve, mintha mi vittük volna a fél zsák tejes kukoricát más földjéről, és ők lettek volna a falu legtisztességesebb polgárai.

A cigány apa valamit odavetett vadonat cigány barátunknak, válaszra nem is várva, és a fia kis idő múlva ugyanilyen személytelenül, de a parancsolás hangsúlyával azt mondta:

– Pista, fordítsd ki a Rucát a kukoricából… hazahajtom a lovakat.

És én szépen felkeltem pajtásaim mellől, nem is gondolva arra, hogy ennek a suhancnak miért engedelmeskedem. Én! Én, aki meggondoltam, hogy a szülői, tanítói és bármiféle parancsot teljesítsem.

A Ruca nevezetű ló ugyanis félig már benn állt az egyik kukoricában, nagyon okosan gondolva, hogy a tejes kukorica jobb is, táplálóbb is, mint a békarokkás part menti fű.

– Nee, Ruca! – hessegettem a lónak alig nevezhető bőregeret, de a szürke ló, úgy látszik, nemcsak egyik szemére volt vak, de süket is mindkét fülére. – Nee… az anyád! – léptem közelebb egy fűzfavesszővel, mire a ló hátranézett azzal a rosszindulatú másik szemével, s amikor kicsit közelebb léptem, csúnyán felrúgott.

A cigánygyerek röhögött… de aztán elhallgatott, mert három pajtásomból kitört a bajtársi szellem:

– Mért nem szóltál, ha tudtad, hogy a ló rugós?!

– Mért nem vigyáz az a marha?

– Még te jártatod a pofád, te büdös cigány?!

És erre az alig tizenkét-tizennégy éves cigánygyerek elővette a kését.

– Akarod a hasadba?

A gyerekek megdöbbentek. Göllében a késsel fenyegetőzni mindig komoly dolog volt… de a megdöbbenést azonnal felváltotta a bicskázó, verekedő szellem, mégpedig olyan fordulattal, amire alig lehetett számítani. Az egyik gyerek kirántott a tűzből egy égő végű zsarátnokot, és teljes erővel a cigánygyerek arcába vágta.

Ezzel aztán vége is lett a csatának.

Az ellenfél kezéből kiesett a kés, a társaság felugrált, a Sztojka gyerek elrohant a cigányház felé, apjáért ordítva, mi pedig rémülten mentünk neki az ároknak, hasig a vízben gázolva, és kimászva a túlsó parton, eltűntünk a túloldali kukoricásban.

Eddig tehát „rendben” lett volna a dolog, de én már alig tudtam menni. Az a szürke csontváz csúnyán térden rúgott – még napokig sántítottam –, de az árokparton a fiában megsértett apa ordítva keresett bennünket, és ez szárnyakat adott sántikáló mivoltomnak is.

És alkonyodott már, amikor besurrantam nagymama szobájába, ahol a szokásos „Jézus, Mária, hogy nézel ki…” fogadott.

– Beleestem az árokba… a térdemet is megütöttem…

– Mutasd! Jézus, Mária!

De amikor odanéztem, majdnem én is azt mondtam, hogy „Jézus. Mária”, mert térdem megkelt, mint a fánk, s a hatalmas daganatból helyenként szivárgott a vér, a széle pedig kékesszürkében játszott. Én ugyan nem láttam a magas fűben, de valószínűleg patkolatlan volt az a gebe, mert ha még patkó is van rajta… Szerencsére apámék nem voltak otthon, ágyban vacsoráztam, de még nem aludtam, amikor szüleim megérkeztek, és nagyanyám beszámolt a délutánról, hogy minden rendben van. Puskáék küldtek egy pint mustot, az öreg Csertóka Mari aligha éri meg a reggelt, és „Pisti megütötte” a térdét.

– Ebcsont beheged – mondta apám a legcsekélyebb részvét nélkül –, hát aludjon jól, édesanyám!

Ez a jókívánság azonban aligha fogott nagyanyámon, mert éjjel háromszor is felkelt, hogy térdemen a borogatást megújítsa.

– Ezt hát jól megcsináltad – szuszogott nagymama. – Ezzel a lábbal nem lehet járkálni.

– Meggyógyul ez reggelre, nagymama – vigasztaltam.

– Gyógyul a fenét! Csak az a szerencse, hogy holnap csütörtök van… Ágyban maradsz!

Csak ezt ne mondta volna! Ért már az életben azóta is egy-két veszteség, de egy sem volt nagyobb, mint egy-egy elvesztett csütörtök. Erősen sajgó térdem már alig érdekelt, de a holnapi csütörtök! Amikor nincs iskola, azaz előadás, és én mehettem volna:

a Kács alá;
a Kisrétre, ahol állítólag új forrás fakadt;
Deres Laciékhoz, mert ott már régen voltam, és Laci azt hiheti, hogy haragszom;
pap bácsiéknál alighanem megérett a körte;
és megfoghattam volna azt a galambot is, amiért Ödön húsz krajcárt ígért.

Itt az 5. pontnál álljunk meg egy pillanatra, mert ennek előzményei vannak. Sőt az időt is ellenőrizni kell, mert nem szeretném, ha ezeket a vallomásokat bárki a fantázia szüleményeinek tartaná.

Felötlött bennem a gondolat, hogy ez a galambüzlet már jóval későbben, talán negyedikes koromban történt, és megnyugtat az a tudat, hogy mindent megteszek írásom valóságos tisztaságáért.

Padlásunkon különösen a gabonagarmadák körül és között patikai rend és tisztaság uralkodott, így azokhoz nem lehetett hozzányúlni, hogy a hiányt észre ne lehetett volna venni. Az a hiány persze nem számított, amit a verebek és a galambok okoztak. A verebek télen a szérűben, a kazlakban és nyáron a fészkekben tanyáztak, a galambok pedig az iskola padlásán, ahol néha 50-60 pár galamb is fészkelt, s amelyekből – mármint a fiatalokból – csodás töltöttgalamb-ebédeket ettünk.

Az iskola és házunk tűzfalát talán 8-10 méter térköz választotta el egymástól, mindkét tűzfalon szellőzőnyílásokkal, de úgy emlékszem, a mi tűzfalunkon egy nagyobb, az iskoláén pedig két kisebb szellőzőnyílás volt, ami egyúttal a galambok ki-bejárására is szolgált.

A padlás szellőzőnyílásán többnyire beakasztható drótrács védte a gabonát a galamboktól. Természetesen ha a drótrácsot levette valaki, a galambok azonnal megtalálták az ingyenkosztot, és ha nagyobb kárt nem is tettek, a mértanian pontos félpiramisokat összemászkálták és -piszkították.

Talán említettem is már, hogy a tőrözés fogalma egyáltalán nem volt ismeretlen előttem, hiszen apám éppen engem fogott meg egy kukoricaszár-rakásban, ahol a tőrt lestem, amelyben már egy fogoly vergődött.

De ez a galambügylet egészen simának látszott, és úgy emlékszem, két galambot már le is szállítottam Ödönnek, à tizenöt krajcár. A húsz krajcár csak egy bizonyos búbos galambért járt volna. De ha nem a búbos megy bele a tőrbe, akkor is kapok tizenöt krajcárt… és kaptam is.

Egyszóval az ügylet folytatása csábítónak látszott, bár ha kitudódik, terjedelmes és alapos elfenekelésnek nézhetek elébe. De a tizenöt, sőt szerencsés esetben húsz krajcár sem kutya – és ennyi pénzért bizonyos vállalkozói kockázatot is el kell viselni.

Az ablakrácsot tehát úgy igazítottam, hogy ne egészen zárja el az ablakot, és alulról ne is lássák, hogy nincs ott, és felállítottam a tőrt. A kisebb nyílást egy ideig kerülgették a galambok, de aztán megszokták, és rövidesen meg is fogott a tőr egy vörös tubát… (A házigalamb neve Göllében tuba is volt, s a kisgalambé: tubica. Bár a szerelmes legény a mátkáját is tubámnak, tubicámnak becézte.) Ödön ezért a kialkudott tizenöt krajcárt ki is fizette. A következő galamb egy kis fekete galamb volt, de ennek hiányát apám észrevehette, és – amiről persze én nem tudtam – erősen gyanakodni kezdett. Elküldött tehát valamiért a postára, és nyomozni kezdett a lehetőségek között, tehát első útja a padlásra vezetett… Tovább azután nem is kellett nyomoznia, mert – amint talán húsz év múlva nevetve elmesélte – a kis búbos ott vergődött a tőrben…

A postai megbízatást közben elintéztem, és siettem haza, mert már ebédidő volt. Ebéd után apám – amint felkelt az asztaltól – átment öspörös bácsihoz bort fejteni. Legalábbis ezt mondta. Tehát: szabad a vásár! A borfejtés nem megy gyorsan, ezért vártam egy kicsit, s csak azután ténferegtem ki a külső folyosóra s onnét – egy alkalmas pillanatban – fel a padlásra.

A hiúz sem megy áldozatára kisebb nesszel, mint én – természetesen mezítláb voltam –, de már a padlás közepén győzedelmes mosollyal jutalmaztam magam, mert a lószőr hurokban ott vergődött a csodálatos búbos galamb.

– Nonono… kis tubám, nyughass már… nem eszlek meg – vigasztaltam a kis búbost, és amikor felálltam, a vastag kémény mellől a leghalálosabb csendben előlépett apám…

– Ereszd el a galambot! – mondta valami furcsa hangon, és amikor a galamb kirepült, a lépcső felé intett. – Odalent várj meg!

És nem jött utánam, amit nem is bántam, mert még mindig fuldokoltam az ijedségtől. Lementem. Szívem olyan zakatolást művelt, mintha életem végéig akarta volna megőrizni ezt a félelmetes ritmust, holott ha tudtam volna, hogy apám – látva elfehéredésem – majdnem hasonló érzésekkel küzdött, s elhatározta, hogy legközelebb az öreg Wachsmann-nal megvizsgáltatja szívemet, mert nem rendes dolog az, ha egy nyolcéves gyerek egy kis ijedségtől ilyen halottra sápad.

Végül is rendbe jött a dolog. Apám még vacsoránál sem nézett rám, de ez kibírható volt; Ödönnek nem lett búbos galambja, s az öreg doktor egy hét múlva meghallgatta a szívemet, amikor kijelentette, hogy úgy ver, mint egy egészséges csikóé – de az idegeim olyan érzékenyek, hogy a pókháló hozzájuk képest hajóhúzó drótkötél.

És ezért ma is áldom az öreg doktort, mert ezután, ha apám büntetésből a „sötét szobába” utasított, megfelelő mennyiségű pálcák elviselésére, anyámnak vagy nagyanyámnak csak apám nevét kellett mondani:

– Árpád!… – És biztos lehettem, hogy érdemen alul leszek elfenekelve.

Közben úgy érzem, mintha már apám elé járnék az iskolába. Talán negyedikes vagyok? Nem tudom, de arra emlékszem, hogy erre az időre esik, amikor apám néhány módosabb gazdával együtt a hitelszövetkezetet megalapította. És ez mindenképpen okos és hasznos cselekedet volt. Az öreg doh- és rozmaringszagú sublótfiókok megszűntek bank és pénztár lenni, s az öreg énekes imakönyvek immáron csak egy-két Kossuth-bankót rejtegettek, holott akkor már felesleges volt rejtegetni.

A szövetkezetnek első és nagyobb tőkebefektetése egy cséplőgarnitúra volt, azaz együtt a motor és a munkagép, amely naponként talán száz ember munkájára való gabonát csépelt, rostált és szelelt ki, különválogatva nemcsak az első-, másod- és harmadrendű gabonát, de még a szalmát, töreket és a polyvát is.

A masina tehát megérkezett Csornába, Attala-Csoma állomásra, vasúton, és onnan felvirágozott lovak hozták haza gépészestül, mindenestül.

Az öregek csak csóválták a fejüket.

– Istenkísértés ez, higgyétek el – mondta az öreg Antal –, majd meglátjátok…

– Istenkísértés az, amikor maga a Szűz Máriát rángatja le az égbül, úgy káromkodik – mondta a felesége.

– Az emböri dolog – verte ki a pipát az öreg –, de ezt a masinát maga az ördög találta ki… Aztán ez a szúnyogforma masiniszta forgattya?

– Nem köll ehhez erő, Antal bácsi! Benzin hajtja mög olaj…

– Ami a lámpába van?

– Olyasmi, csak erősebb!

– No, láttyátok! Igalba egy lámpátú égött le az egész major. Pedig az az uraságé vót… hát csak ne nagyon ugráljatok a masinátokkal! Kifolik az az izé… möggyullad, aztán leég a fél falu.

– Melyik fele, Antal bácsi? Ez a fele, amöllikben a maga háza van?

A hallgatóság nevetett, az öreg Antal meg felkelt az akácrönkről, amely háza előtt a padot helyettesítette, aztán pipaszárral megfenyegette a fiatalokat.

– Hát majd möglássátok! – mondta, fenyegetően billegetve a pipaszárral. – Majd möglássátok! – Aztán befordult háza pitvarába, mert nem volt kíváncsi az első göllei cséplőgépre, ami új volt, és a parasztoké volt.

Antal bácsi az öregebb generációhoz tartozott, de nem a legöregebbhez. A legöregebbeket az a négy-öt öregember képviselte – már említettem őket –, akik még a hétköznapi reggeli miséken is ott voltak, de mintha nem is tartoztak volna a faluhoz. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy idegenek voltak, vagy más faluhoz tartoztak, hanem azt, hogy még egymással is ritkán beszélgettek. Egy volt, akinek haja ősi pásztorosan csimbókba volt fonva – ezt ritkábban láttam –, de a többinek vállát verte ősz haja, és némelyikben görbe fésű is volt.

Komoly, majdnem komor öregek voltak ezek, akiket mindenki köszöntött a faluban, természetesen én is, mert úgy éreztem, öregebbek ezek az emberek, mint a falu, és mögöttük a tudásnak, látásnak, tapasztalatnak kevés örömnek és sok szomorúságnak ideje van múlhatatlanul, amíg csak el nem tűnnek az úton arra a szőlők felé, ahol – útközben – a temető van.

Ha apám találkozott velük mise után, mindig megállította őket, paroláztak, és ilyenkor apám is hasonlított az öregekhez, mert valamennyi arcán valami rejtett szeretet nevetett.

– Hogy van, Péter bácsi? Hallom, a legkisebb unoka, a Mari is elmátkásodott…

– Úgy is van, mestör uram. Hát ha az idő elgyün… fészköt rak a madár is. Jobb lött vóna talán, ha itthon marad… de hát így vót röndülve.

– Az én onokámat is Nakra vitték – szólt közbe a másik öreg –, de nem lött belüle semmi baj… Jó népek azok is!

A harmadik öreg csak hallgatott. Ennek volt hajlított fésű fehér hajában. Kalapot nem hordott, csak télen néha kucsmát. Pásztor volt valamikor az uradalomban, de amikor vége lett a jobbágyvilágnak, szülei is földet kaptak. Hiszen akkor még jobbágy volt az egész falu. Azokra az időkre talán ez az öregember emlékszik, de nem beszél róla. Amikor apámtól elköszönt, kezét összefordított ujjakkal a homlokához emelte, és fejét kicsit meghajtotta.

– Istennek ajánlom, mestör uram!

De kezét kézfogásra nem nyújtotta.

Ez volt a legszebb öregember, akit életemben láttam, és később sokszor gondoltam arra, hogy őseink is ilyenek lehettek Vereckénél Árpáddal, Hunyadnál Hunyadival, Mohácsnál Bélával, Bécs alatt Mátyással, 1848-ban Görgeyvel, csak arra nem gondoltam, hogy utolsó férfiunokája majd Gorlicénél hajtja bús magyar fejét örök álomra a Monarchiáért, amelyről nem tudta, hogy micsoda, ami nem adott neki soha semmit, s ezért a semmiért az életét követelte.

Ezek persze sokkal későbbi gondolatok, de akkor ott, hét-nyolc éves fejjel ilyesmit éreztem. Szerettem ezeket az öregeket, mérhetetlenül tiszteltem és társtalan magányosságukban sajnáltam őket, mert alig tartoztak valahova, és örökre elmenőben voltak.

Ezt a fésűs fejű öreget (úgy érzem, nagybetűvel kellene írnom) egyszer láttam udvarunkon is, és ekkor – kivételesen – sajnáltam, hogy nem volt ott apám, aki biztosan bort hozott volna ki, és megvendégelte volna.

Aznap reggel húzatták hozzánk a masinát csépelni, és már javában csettegett a motor, amikor lassú léptekkel, de minden látható kíváncsiság nélkül beballagott udvarunkba ez a fésűs fejű öreg, és kezét a fejéhez emelte, üdvözölve ezzel mindenkit, talán a gépet is.

Nem ment oda senkihez, nem kérdezett semmit, a géphez sem ment közel, csak állt, talán öt percig, aztán bólintott, mintha azt mondta volna: „Hát ilyen is van!”

Aztán kezét újra felemelte, s ahogy jött, minden kérdés és szó nélkül kiment az udvarból. De amíg ott állt, úgy éreztem: halkabban csettegett még a motor is, kevesebbet visongtak a lányok, és még a városi masiniszta is fontoskodva megolajozta a motort, jelezve az öregnek, hogy a motor az ő parancsnoksága alá tartozik.

De a szérűben egyformán szállt a por, a gépész későbben reggelire füttyögette a gépet, s amikor fél órára csend szállt a kazlak közé és a kert végébe, úgy éreztem, hogy a Kácsalja felől jön az iskola, s a kertek alatt úgy szállt a por, mint a köd, amelyet nemsokára meghoz majd az Ősz.

Ilyenkor már kint legelt a jószág a mezőkön, néhol két-három családé is összeterelve, s a pásztorok mindenütt magamkorú gyerekek voltak. Köztük voltam természetesen én is, határtalan vonzalmat érezve minden munka vagy küldetés iránt, amit – nem parancsoltak. Sőt! Kérni kellett!

– Kimehetek Pistával legeltetni?

Ez a Pista Görbic Pista volt, Görbic Pista bácsi – tehenesünk, kocsisunk, egyszóval mindenesünk – fia, hasonló korú, méretű, főleg hajlamú férfiú, akinek szándékai általában csodálatosan megegyeztek az enyémmel. Ezt úgy is lehet érteni, hogy mindketten olthatatlan vágyat éreztünk minden iránt, ami szigorúan tiltva volt.

Így aztán fél óra múlva már a Kisréten voltunk, négy-öt marhával, ha ugyan nem csatlakozott hozzánk valamelyik iskola- és sorstárs, ami határozottan élénkítette a legeltetést.

Talán nem kell mondanom, hogy a marhák nélkülünk is legeltek volna a jó lucernatarlóban, legfeljebb arra kellett vigyázni, hogy ne valamelyik szomszéd kukoricában akarják pótolni a legelésben hiányzó fehérje- és keményítőszükségletüket…

A Kisrét nevű lucernaföldünket két oldalán elég mély árok határolta, amelyben nem volt víz, de annál több bokor, amelyek kiválóan alkalmasak voltak a bodzapipák és egyéb tiltott dolgok elrejtésére. Természetesen ott raktunk tüzet is, de ezt senki sem nevezte pásztortűznek. A pász-tortűzről csak később értesültem valamelyik költőnk tálalásában.

Természetesen a tűznél néha szalonnát is sütöttünk, amikor is a szalonna megsült ugyan, de olyan kormos volt, hogy a szánk környéke olyannak látszott, mintha kis kéményseprőket ettünk volna. Ilyen jót odahaza soha nem ettem. Természetesen a vékony, ropogós füstölt szalonnát nem szabad fehér kenyérrel enni, mert a szalonna igazi ízét csak a barna rozskenyér adja meg. Nálunk soha nem volt fehér kenyér, és hiába kutatok emlékezetemben, nem tudom, hogy a faluban ettem-e. Kukoricakenyeret ettem, de ezt az iskolában cseréltem béresgyerekektől.

Egyszóval a marhák táplálkoztak a lucernatarlón, mi az árokban, ahol kis padkákat vágtunk ki ülőkének, és valóságos felnőtt pásztoroknak éreztük magunkat. A rétek nyár végi illata végighentergett az árkon, a szívünkön, a gondolatainkon, nyakig ültünk a szabadságos világ határtalan boldogságában, csak éppen nevet nem tudtunk adni ennek a boldogságnak.

De találkoztam én itt másféle boldogsággal is egyik tavaszon, az öreg tölgy alatt, ami egyetlen tölgy volt messze vidéken. Talán határfának hagyták meg Gölle és Gyalán között? Nem tudom, de arról volt nevezetes, hogy ez alatt a tölgy alatt lehetett találni tavasszal legelőször ibolyát. Persze nem olyan hosszú szárú, halványkék, szagtalan erdei ibolyát, amit némely helyen kaszálni lehet, amiért soha le sem hajoltam, hanem rövid szárú, sötétkék, kisvirágú ibolyát, amelynek illatával egyszerre tele lesz a szoba.

Ezt az öreg tölgyet s alatta az ibolyát számon tartottam, s tavasszal – alig ment el a hó – már kimentem, hogy az első ibolyával nagyanyámnak, lakótársamnak és sok zavaros ügyeim elintézőjének kedveskedjem.

És mit látok egyik tavaszon?

A fa alatt, a mi fánk alatt… valaki szedi az ibolyát.

Azanyád!

Toronyiránt mentem a fa felé, pedig mehettem volna száraz úton is… és bokáig cuppogtam a sárban, és…

– Mit csinálsz itt?! – mondtam mérgesen, de ez a kontyos kis piros szoknyás parasztlány meg se fordult.

– Nem látod? – mondta olyan szelíden, hogy erélyesen magam felé fordítottam, és ibolyatartó jobb kezét erélyesen megszorítottam.

– Ez a mi földünk!

A kislány hét-nyolc éves lehetett, akárcsak én, rám nézett, és szeme sarkában gyűlni kezdtek a könnyek.

Én meg fogtam a kezét, fogtam, és hiába szorítottam, a barna kis gyermekkézből hullani kezdtek az ibolyák a földre… és arcán leperegtek a könnyek kis szája szegletébe.

– Ne sírj! Igazán ne sírj! – kértem. – És szedj, amennyit akarsz…

Lehajoltam, és elkezdtem fölszedni a lehullott kis virágokat, és amikor mind összeszedtem, a kezébe nyomtam.

– Itt van…

A kék szemű kislány már kicsit mosolygott, bár szeme sarkában még ott ültek a könnycseppek.

Aztán zsebébe nyúlt, kenderfonalat vett elő, s a kis csokrot szépen öszeszekötötte. Aztán csak álltunk. Szeme nagyra nyílt, komoly és nevető volt egyszerre, felém fordult, közel hajolt, és a kis csokrot a kezembe tette.

– Neked adom…

Így volt, s ettől kezdve ország-világ, azaz az egész iskola tudta, hogy Ilona az én „szeretőm”; de ez a szó tiszta volt, mint az oltárgyertya.

Aztán múltak az évek, s egyszer csak hallottam, hogy Ilona férjhez ment, és jó idő múlva: hogy meghalt.

Lehet, ám ezek csak földi szavak, amelyek sosem tudnak megbirkózni a szeretet örökkévalóságával.

De ne hagyjuk feledésbe Görbic Pistáékal sem, akikkel eszem a szalonnát irtózatos étvággyal, és észre sem vettük, hogy egy ember állt meg a magas-parton, csak amikor a földre dobta nehéz táskáját.

– Jól megyek Gyalán felé, gyerekek?

– Jól – rettentünk meg, mert a városiasan öltözött ember elég rongyos volt, s az egyik szeme olyan kancsal, hogy szédülni lehetett tőle.

– Nem segítene valamelyikőtök? Csak a gyaláni faluvégig elvinni ezt a táskát… nem sajnálnék egy koronát.

Összenéztünk. A kancsal ember sehogy se tetszett egyikünknek sem, de az egy korona olyan fénnyel csalogatott minket, mint a felkelő nap szép ígérete.

– A hídig elviszem – mondta valamelyik gyerek, talán Bíró Bandi, erre már pontosan nem emlékszem –, de a híd keskeny, ott nem merem átvinni. De ott is van már a falu vége…

– Jó lesz, kis barátom, nagyon jó lesz! A hídig elviszed, s ott megkapod, ami jár.

A többit már csak barátunk elbeszéléséből tudjuk.

– …hát szóval vittem azt a dög kuffert, majd a vállam szakadt le, de az embör csak noszogatott.

Aszongya: Mögfizetem, hát mozogj!

Szóval egészen másképpen beszélt, mint itt.

Aszongya: Mikor én ilyen suhanc vótam, a házat is elvittem vóna! – Vitte vóna ám az ángya térgyit – gondútam, de nem nagyon szótam, mert már alig vót lélögzetöm… Mire a hídhó értünk, fót rólam a víz. Iszen láthatjátok, még most is csupa latyak vagyok…

Akkor letöszöm a kuffert, mondom: Itt a híd.

Aszongya: Miféle híd?

Mondom: Ezön én már nem tudom átvinni. Mög is mondtam… Iszen láthatja, milyen kesköny.

Aszongya az embör: Akkor elmöhetsz!

Mondom: Hát a korona?!

Aszongya: Itt a korona! – azzal úgy pofon vágott, hogy majd főfordútam.

– Gazember vót ez az embör – mondta egyik pajtás –, a szöme se állt jól.

– Nem vót nálad bicsak? – mondta valamelyik pajtás. – Én hasba szúrtam vóna!

– Szúrtad vóna ám az anyád… – És nevezte azt a testrészt, amelyet úri dámák és paraszti nők is hátul hordanak. Ez irányban tehát már abban az időben is egyenlőség volt, bár a méretek különbözők… még ma is…

Ezek után mi is letorkoltuk a közbeszólót, hogy ne jártassa a száját, hanem menjen kukoricát lopni, mert ő a soros. Aztán megvizsgáltuk Bandi arcát, amelynek bal felén most már erősen látszott annak az embernek a keze nyoma.

– Ha nagy lennék, megölném – mondta Bandi, és mi nevettünk, pedig Bandi később bebizonyította, hogy egy kis emberöléstől nem riad vissza…

Ezzel azonban már eltelt fele délelőtt, ami nem tíz órát jelentett, mint később a városban, hanem csak kilencet, mert nálunk nyáron a hajnal három órakor, a reggel öt órakor s a délelőtt nyolc órakor kezdődött úgy nagy általánosságban, bár ezt nem tartotta számon senki.

A göllei parasztember általában és nagyon csekély kivétellel rendkívül szorgalmas, jó eszű, tiszta és meglepően intelligens volt, de ezeket a kiváló tulajdonságokat súlyosan befolyásolta az öröklött haragtartás, az igazi szeretet alacsony színvonala és sokszor az értelmetlen irigység. Nagyon remélem, hogy ezeket a rossz tulajdonságokat elseperte a göllei határ közös birtoklása, a közös munka, közös eredmény egyenlősége és a közössé lett kultúra.

Egyikünk tehát elment kukoricát lopni, mi pedig a sáncárok fenekén megraktuk a tüzet, óvakodva a füstölő, nyers ágaktól, mert a füst esetleg a csőszt is odacsalogatta volna. Aztán összetereltük a szétszóródott marhákat, hogy ne akkor legyen velük dolgunk, amikor megsült már a kukorica.

Kellemes, napos, de már csak langyos délelőtt volt, mire megjött a kukorica, és készen lettek a nyársak is. Ekkor már alig volt lángja a tűznek, és nemsokára fülig kormosan és maszatosan elmondhattuk, hogy jóllaktunk. Vizünk is volt egy pintes üvegben, az árok falának egy kis üregében, és nemsokára elmondhattuk volna, hogy mégiscsak szép ez a világ, amikor Bandi – aki felállt, hogy a vizes üveget helyre tegye – lekapta a fejét, és suttogva mondta:

– A csöndérök…

– Megláttak? – suttogtam.

– Itt is vannak…

Bizony ott is voltak már, bár csak az egyik jött a partra, és látott meg bennünket.

– Mit csináltok, gyerekek?

– A marhákat legeltetjük – mondtam én, és felálltam, mert a tanító bácsi azt mondta, hogy felnőttekkel csak állva beszélhet az ember, azaz a gyerek. De amikor felálltam, megijedtem, mert a másik csendőr mellett ott állt az az ember, aki Bandit pofon vágta.

– Nem ismeritek ezt az embert?

– Nem ismerhetnek, őrmester úr…

Közben a többi gyerek is felállt, és Bandit elfutotta a méreg.

– Dehonnem ismerjük! – mondta Bandi mérgesen. – A hídig cipeltette velem a kufferját, aztán mikor kértem a koronát, amit ígért, úgy pofon vágott, hogy még most is csönög a fülem…

A csendőr levette válláról a karabélyt, ráfogta az emberre, és a másik csendőrnek azt mondta:

– Vasald meg!

– De kérem!

Többet nem mondhatott, mert a másik csendőr irtózatosan pofon vágta, aztán megláncolta az ember kezeit.

Az őrmester vállára dobta a puskát.

– Milyen kuffer volt, fiam?

– Ölég nagy kuffer… majd a kezem húzta ki!

– Jól van, fiam! – S a megvasalt emberhez fordult. – Melyik zsebedben van az aprópénzed?

– A hátsóban.

Az őrmester kivette a jelzett zsebből a pénzt.

– Gyere ide, fiam!

Nem tagadom, hogy Bandit rettentően irigyeltük, mert a csendőr egy valóságos koronát nyomott a markába.

– Megszolgáltad, fiam!… Aztán semmi megugrási szándék, Palinka úr! Előre! Nagyon remélem, megtaláljuk a kuffert, Palinka úr… mert ha nem… de erre gondolni se merjen… Palinka úr! Előre! – taszította meg az embert a csendőr, és elindultak vissza Gyalán felé.

Ezek után újra elővettük a maradék kukoricát, de Bandi alig evett velünk. A korona a markában volt, és azt nézegette.

Azon a nyáron azonban még történt valami, ami mintha az öregeket igazolta volna, akik féltek a géptől, és féltek mindentől, ami más volt, mint eddig az ő lassan lejáró életükben.

A faluvégen, az Alszegen csattogott a motor, és búgott a cséplőgép, amikor beesteledett már, és a gépet a masiniszta le is állította.

A gép azonban – bár egyre lassult – még nem állt meg teljesen, amikor egyik legény odalépett, megfogta a még mozgó szíjat, hogy lerántsa a kerékről… S ekkor megtörtént a baj.

A mozgó kerék a szíj alá kapta Cser Imre kezét, egyet fordított rajta, és fejjel a másik kerékhez vágta…

Olyan hirtelen és váratlanul történt a baj, hogy még csak egy rémült kiáltás sem hallatszott, és szegény Imre fejéből patakzott a vér, és feküdt a földön, látszólag halálra váltan.

Azután már sikoltozhattak a lányok, és szótlanul elfehéredhettek az emberek, a szörnyűségen nem segített már semmi. Sem az apa szótlan és mérhetetlen fájdalma, sem az anya eszelős jajgatása, sem a doktor, sem semmi a világon. Cser Imre ifjú házas meghalt huszonöt éves korában, szép legény, jó gyerek, apámnak egyik kedves, régi tanítványa.

Hát igazuk lenne a rosszlátó öregeknek, akik féltek a géptől? És igazuk lenne azoknak, akik megjósolták, hogy nem lesz jó eltérni a régi nyomtatástól és szeleléstől?

– Szamárság! – mondta öspörös bácsi temetés után, és mondta doktor bácsi temetés előtt, és mondta apám temetés előtt is és után is és a szövetkezet gyűlésén is az embereknek, akik persze hogy igazat adtak neki, bár nem lehetett tudni, hogy a babonás korban született szívükben mit gondoltak.

És utolsó helyen verte már a gabonát az új gép valamikor augusztus végén, amikor olyan jégeső szakadt a falura, s utána olyan eső, hogy kiöntött az árok a Kács alatt, a Potyondi-malmot majd elvitte a víz, a ludak az utcán úszkáltak, és még a klumpa is elmerült, már akinek volt klumpája.

Ez volt az utolsó nyár vége Göllében, és amit a felnőttek rejtjeles beszélgetéséből megértettem: ez volt az utolsó nyaram szülőfalumban, amit – éjjel néha felébredve döbbentem rá – mindennél jobban szerettem. Hiszen szerettem én barátaimat, szerettem a házat, ahol születtem, padlásának homályában az elődök kimustrált bútorait, edényeit, kofferjait, ládáit, érthetetlen régi konyhaeszközeit, a nagy, bőrrel bevont utazóládát, amely – most a családi levelezést őrizte –, a törött kardot, kovás puskát, a dróttal bevont, kéthasú, óriás szódavízgyártó üveget, barátkordát, rongyos, de sarkantyús csizmákat s még a múlt ezerféle latin, német, magyar könyveit rejtegette; szerettem én minden élő embert, élettelennek látszó holmit, Kácsaljával, Cöndével, a Potyondi-malommal együtt, sokszor külön-külön is, de ha mélyen magamba néztem, szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezte ki, egyetlen régi-régi szó, amiben minden élők és holtak benne voltak, s ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentő szó mondta ki, hogy Gölle!

Sokszor próbáltam a majdnem mindig érthetetlen falunevet is megfejteni, mert voltak a környékünkön érthető falunevek is. Például: Attala – ami lánynév; Csorna – ami egy betegség neve; Berki – ahol nyilván nagy berek lehetett valamikor… De a többség: Zimány, Gyalán, Orci, Nak, Pula, Taszár és még sok más számunkra már éppen olyan érthetetlen volt, mint Gölle.

Esténként a tűnődő sötétségben sokszor próbáltam megfejteni ezt a szót, hogy Gölle; végül is egy kis mesét szőttem körülötte, hogy amikor a jobbágyvilág megszületett, talán a papokra akarták rásózni az akkor csupa erdő, csupa posvány területet pár jobbággyal együtt, s amikor a papok csendesen tiltakoztak, a király embere – más föld nem lévén – rájuk mordult:

– Más nincs! Tisztelendő testvérek, hát most nyögjétek ki: Köll-e vagy nem? Köll-e?

És az is lehetséges, tűnődtem tovább nagymama díványán – mert a „rekamié” szót a környéken nem ismerte senki –, az is lehetséges, hogy valami félsüket fráter vagy vénasszony hallgatódzott, s amikor a hallgatódzásból visszaérkezett, nem sokat tudott mondani.

– Nagyon csöndesen vótak odabent – mondta a fráter vagy a vénasszony –, csak annyit hallottam, majdnem kiáltott a király embere, hogv: „Gölle… Gölle!”

– Gölle? – morgott valaki. – Az talán a neve ennek a csupa erdő, csupa nádas helynek?

Egyszóval a török kivonulása után a papok kapták meg Göllét, mert a király embere előtt a papoknak, a papok előtt pedig a jobbágynak szava sem lehetett.

De mindez bizony nagyon régen történhetett, és most már nagyon sajnálom, hogy egy-két évig még nem maradtunk Göllében, mert nagyon-nagyon szerettem a betűket, akár szépen gördülő versek, akár mesék, akár rokoni levelek s akár Verne Gyula úr összes művei voltak – amelyből csak A tizenöt éves kapitány volt meg a családi könyvtárban. Szerencsére azonban megvoltak Petőfi Sándor összes költeményei is, amelynek már mottója is nagyon tetszett; bár akkor sokáig törtem a fejem, hogy mi a fészkes fene lehet az a „mottó”.

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.

Nekem is! – gondoltam, és már csak a „mottó”-ért is beleszerettem ebbe a Petőfibe, bár elgondolkoztam azon, hogy mért fogadta el Tündérország királyságát, ha már e földi életben arra biztatta a népeket, hogy „akasszátok fel a királyokat!”

Viszont ha Iluska ukmukfukk királyné lett, mit tehetett a szegény költő? Fanyalogva bár, de elfogadta a királyságot. Persze csak Iluska kedvéért, aki egyszerűen ráparancsolt a költőre, hogy:

– Jancsi, király leszel! Punktum!

Voltak azután a család birtokában bizonyos német ajkú folyóiratok, amelyeknek csak a képeit értettem, bár egy időben úgy látszott, hogy mégis megtanulok majd németül.

A barackfák akkor már elvirágzottak, amikor – egyik este – apám megállt az újságforgatásban, és azt mondta:

– Ezt meg lehetne próbálni… a gyerekkel…

Aggódva néztem fel, mert ezek a próbálgatások nem jelentettek eddig semmi jót.

– Mit? – kérdezte anyám, de hangjában már ellenkezés volt, mert végül is neki kellett a felhőket eloszlatni nyolcéves fejem fölül, és kimenteni a csődből, amibe az atyai próbálkozások taszítottak.

Apám kisimította az újságot, és megköszörülte a torkát.

– Graz környéki család szívesen adná cserébe egy évre nyolcéves fiát magyar családhoz, hasonló korú fiúért. Ajánlatokat kérünk „Nyelvtanulás” jeligére a szerkesztőségbe.

Elpirultam, mert mindketten rám néztek, és ez a hirdetés nem is hangzott olyan borzasztóan. Utazás… meg minden…

– Na?

Anyám simított egyet kötényén.

– Azt hiszem…

– Ebben a korban ragad a nyelv, mint a kutyára a bojtorján – mondta apám –, és nagy dolog lenne… mégis…

– Az igaz – tétovázott anyám, és hozzám fordult: – lenne kedved?

– Igen… – rebegtem egy kis fenntartással.

– Okosan! – lobogtatta apám az újságot. – Szeretem, hogy érzed, milyen fontos a nyelv…

Erre már nem mondtam semmit, mert csapongó gondolataim között városok jelentek meg, idegen tájak, havas tetejű hegyek, bőrnadrágos gyerekek, de a nyelv… a tanulás… nem. Erről szó sem volt, hiszen úgyis ragad rám, mint a bojtorján…

Ezzel is aludtam el, és álmodtam aztán csodálatos városokról, hegyekről, amelyeknek lejtőjén úgy legeltek a tehenek, mint a csokoládé reklámpapírján; még az a mennykő nagy sas is ott volt szelíd lebegéssel, mintha a kisborjúkat őrizte volna.

Nagyanyám csak hajnalban értesült jeles unokája sorsfordulásáról, és legszebb álmomból azzal ébresztett, hogy:

– Guten Morgen, mein Kind!

– Mi? – néztem rá bambán, mert – majdnem elfelejtettem – az álombeli osztrák gyerekek is mind magyarul beszéltek, de ez fel sem tűnt…

Az azonban feltűnt, hogy oda voltak készítve cipőim.

– Vasárnap van, nagymama? – néztem a cipőkre.

– Nem járhatsz mezítláb – mondta öreganyám. – Aki Lindenthalba megy, nem járhat mezítláb… ott senki sem jár mezítláb…

Ezen elgondolkoztam; ez a Lindenthal azonban olyan szépen hangzott, hogy felhúztam a cipőket, és elhatároztam, hogy az odavaló ifjúságot felvilágosítom a mezítláb járás csodálatos előnyeiről. A cipőket pedig Deres Laciéknál úgyis levetem.

Laci kissé csodálkozva nézett rám, amint a pitvaron végigkopogtam.

– Lindenthalba megyek – mondtam szerényen.

– Cipőben? Feltöri a lábad…

– Vonaton! Ausztriába… De nem most. Most levetem. Tedd be a kamrába.

Laci enyhe tisztelettel tette el cipőimet, amelyek esetleg velem jönnek Ausztriába, aztán nem törődtünk többet az egész üggyel, mert a Cöndébe mentünk, ahol két ígéretes gilicefészek volt, és gombázni is lehetett.

A hír azonban elterjedt a faluban, Kuka Juli révén, aki bizalmasa volt nagyanyámnak, és kissé nagyot is hallott.

– Mindönkálba mögy ez a Pisti – adta tovább a hírt –, valami svábokhoz, némötül tanulni…

Azt azonban már nem tudta megmondani, hogy hol van ez a furcsa község, de mindenesetre – Toponáron túl…

Másnap apám vadonatúj irkát tett elém.

– Írni is meg kell tanulnod németül; ezentúl mindennap leírsz egy oldalt… játék az egész… és este bemutatod…

Kezdett az ügy nem tetszeni, de megtettem, mert közeledett már a vizsga, amikor úgyis félre lehet dobni mindenféle irkafirkát.

Apám közben élénk levelezést folytatott jövendő pótszüleimmel, s abban állapodtak meg, hogy augusztusban lehozzák Hansot, és visznek engem; de ekkor már az egész ház németül beszélt…

Lindenthal iránti lelkesedésem pedig „furt und furt” csökkent. Barátaim sajnálkoztak is rajtam, és a Kács alatt, fürdés közben megtanácskozták, hogy aki az osztrákokhoz megy, az hazaáruló, aki hűtlen lett „Kossuth apánkhoz”…

Ezt a sértést természetesen terjedelmes verekedés követte, ami nem sokat segített megtépázott nemzeti önérzetemen.

Az idő pedig ballagott. Engem Hansinak csúfoltak ellenségeim, s amikor esténként egyedül maradtam a kertben, a nyárszagú almafák alatt, rádöbbentem, hogy én tulajdonképpen: búcsúzom. Búcsúzom a kerttől, a bolthajtásos öreg szobától, Bodritól, a malomgáttól, a gabonával megrakott kocsiktól, a kenyérszagú kévéktől, mert nagyanyám azt mondta, hogy ott nincs aratás, és nincs cséplés… ott csak hegyek vannak és mindig szépen öltözött kisfiúk.

Kódis népség lehet – gondoltam –, csak azt nem tudom, hogy mi a fenéből öltöznek, ha nincs búzájuk…

És álomba sírtam magam.

És ezután már úgy közeledett felém az ismeretlen Lindenthal és az is meretlen Hans, mintha összes hegyét hozta volna magával, de most mai tehenek és sasok nélkül… hidegen és kopáran.

Mit tegyek, mit tegyek? – kerestem az utat. Sirattam a tájat, a patakot a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt… mindent, de nem találván kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben – megtaláltam a Hazámat.

Egy reggel aztán beütött a mennykő, és nyomában azonnal kisütött a nap.

– Sürgöny! – hallatszott kívülről, de aztán kiderült, hogy nem halt megy senki, csupán Hansot vitték kórházba tífusszal, és ebben az évben már alig jöhet.

Elaludt az egész ügy.

Így volt. Aztán megint csak mutogatott az idő, összefolyt, és mintha már a következő nyárban lennénk, amikor elfogyott a szalmánk, ami; apám úgy szokott megoldani, hogy Árva tiszttartó bácsitól engedélyt kért, hogy a Szentpéteri-erdőből tavaly lehullott levelest gyűjthessen alomnak a marhák alá. Ez a Szentpéteri-erdő a régi erdők maradéka volt Csupa öreg tölgy- meg cserfa az uradalmi földek között, és még csak őrizni sem kellett, mert úgysem járt oda senki, s az öreg fákból lopni sem lehetett.

Nekünk azonban jó volt, mert némely helyén derékig ért a széltől összesepert tölgy- meg cserlevél, csak fel kellett kosarazni. Szerettem ezt a maradék öreg erdőt, mert visszhangos csendjében csak egy-egy madár szólt néha, s a mohával süppedő kerekek olyan csöndesen beszélgettek mintha tudták volna, hogy az öreg fák csendjét nem illik megzavarni.

– Délután az erdőbe megyünk! – mondta apám ebéd közben. – Szólj majd annak a lókötő barátodnak, talán tudtok is valamit segíteni, de legalább nem rontjátok itthon a levegőt…

– Igen! – „rebegtem”, már ezzel is jelezve, hogy kiváló viselkedésünkben nem lesz hiba. – Majd mi hordjuk a leveleket.

– Arra gondoltam én is – bólintott apám, míg nagyanyám azzal a kétségbeesett gondolattal állt elő, hogy húzzak cipőt – nyáron a mezítláb járás természetesen meg volt engedve –, mert az erdőben csupa tüske minden…

– Hagyja, mama – mondta apám –, aki a „mama” szót csak akkor használta, ha nagyanyával nem értett egyet. – Ha húz cipőt, jó, ha nem húz, az is jó…

Szüret! – gondoltam, és összecsapva az ebédet, kimentem Görbic Pista bácsihoz, ahol ott volt már jeles barátom, ifjabb G. István is. Hamarosan ponyvát dobott még a hosszú kocsira, hogy a leveles ki ne hulljon, aztán kivezette a két sárkányt, a honvédlovakat, és befogott.

Mi Pistával már elhelyezkedtünk hátul a kocsifenéken, amikor apám kijött.

– Majd én hajtok – mondta apám Pista bácsinak –, eleget vesződsz ezekkel a sárkányokkal. – És elindult a kocsi, egyelőre csak lépésben, mert sose lehetett tudni, nem jön-e valaki az utcai gyalogjárón, aki nem láthatta a kizúduló kocsit.

Kiérve azonban az utcára, a kocsi meglódult, mint az autó, ha teljes gázt kap.

(Akkor természetesen még nem volt autó talán az egész Dunántúlon, és nem volt autóút sem. Az első autót 1910-12-ben láttam Kaposváron, utcánkban, a Rózsa utcában, amely azóta talán már négyszer változtatott nevet, jelezve a változó politikai irányzatokat és embereket. Ahol is Izsákéknak volt egy piros kocsijuk, valami Kaposvárra bevándorolt alföldi földbirtokosnak.

Ez a kis faküllős kerekű autó szédületes – kb. 10 km-es – sebességgel „száguldott” utcánk enyhe lejtőjén lefelé, de olyan lármával, kerepléssel, zörgéssel, mintha a következő pillanatban fel akarna robbanni, vagy szét akarna esni. De nem történt semmi baj, pedig a gyereksereg ott szaladt mellette, élvezve a duda, sőt jelzőkürt másvilági felbődüléseit.)

De amikor azon a nevezetes napon elindultunk a Szentpéteri-erdőbe, automobil talán még Pesten sem volt, így meg kellett elégednünk a két remek ló és a kocsi sebességével, ami az előbb említett autó sebességének legalább a kétszerese volt.

Mi Pistával a fenékdeszkákon élveztük ezt a csodálatos utazást, és összenevettünk néha, mert a beszédet a nagy zörgésben úgysem értettük volna meg, ezenkívül elharaphattuk volna a nyelvünket.

Jól benne voltunk már a csornai útban, amikor Pista – micsoda ész, csodálkoztam! – azt találta ki, hogy összebújva fejünkre húzta a nagyvékát, amely alól nem láttunk ugyan ki, de a kocsi csiklandozó rázkódását még közvetlenebbül éreztük.

Remek találmány volt! Elismerésképp – szűken a kosár alatt – átöleltem barátom nyakát, és majd megcsókoltuk egymást a kosár félhomályában és csiklandozó zörgésében – amikor rettenetes dolog történt…

A kocsi kifutott alólunk! Mi pedig ott hemperegtünk a nagykosárral a porban, s amikor magunkhoz tértünk:

– Álljanak meg! Álljanak meg! – hiába ordítoztunk már, mert a kocsi messze zörgött, és a zörgésben nem is hallhatták meg kétségbeesett ordítozásunk.

Ha nincs a fejünkön az a ronda nagykosár, persze észrevettük volna, hogy a deszkák, ha centiméterenként is, lassan hátrafelé ráznak bennünket, de abban a remek félhomályban ki a fene gondolhatott erre?

Én szívesen elbőgtem volna magam, ha egyedül vagyok, de tekintély is van a világon, bár arra nem gondolhattam, hogy ez a kérdés derék barátom agyában is megfordult. Ezt onnét sejtettem, hogy Pista egy rendkívül célirányos köpéssel segített magán, mondván:

– Az a rakocsányi rák-rosseb ögye mög! – Aztán hozzátette még: – Tudok egy utat! Átvágunk a kukoricán, és mire a kocsi ott lösz, mi is ott löszünk…

A kukorica már majd méter magas volt, és hamar elfáradtunk, mert azt a fene nagy vékát a szűk sorok között cipelni nehéz volt. Ha egymás mellett mehetünk, még futottunk is volna, de így, egymás után csak baktatni lehetett.

A délutáni melegben csorgott rólunk a víz, és beletellett majd fél óra, amíg az erdőhöz értünk. Ekkor már folyt rólunk az izzadság, s a szúró-legyek valóságos lakodalmat tartottak felettünk, de főleg rajtunk. Csíptek, mint a veszedelem.

Az erdő csodás volt, árnyékos és csendes, mint az öreg templomok alkonyattal. Csak a vastag leveles sások mezítlábunk alatt, és amikor Pista azon kezdett tanakodni, hogy merre lehet a betyárok tanyája, a hideg futkosott a hátamon.

– Ki mondta, hogy itt tanyáznak?

– Mindönki tudja…

Erre eleresztettem a kosár fülét, és Pista megijedt, mert tudta ugyan, hogy én mindent elhiszek, és ijedős vagyok, de azt is tudta, hogy az ijedség végül is valami bolond haragban lobban ki, és akkor nyifára verem még a nálam egy fejjel nagyobb gyereket is. Ő pedig pontosan akkora volt, mint én…

– Ámbátor lehet, hogy csak ujan kitalálás az egész… Édösapám! – ordított nagyot. – Édösapááám!…

Hallgatóztunk, de csak egy mátyás kiáltott vissza, és egy harkály kopogtatta az öreg fák horpadt mellkasát.

Mert itt csak öreg fák voltak, egymástól 15-20 méterre, mégis árnyékos volt a cserszagú csend, mert az óriás koronák összeértek, és a harkály kopogtatása és a mátyásmadár kiáltása messze hallatszott ugyan, mégis hamar elhalt az árnyékok óriás sátrában.

Álltunk. Az izzadság hidegre hűlt már rajtunk, amikor Pista kitalálta, hogy legjobb lesz, ha kimegyünk a csornai útra, mert csak arra jöhetnek, és lehet, hogy még nem is értek ide.

– Nagyot rövidítettünk ám! – vigasztalt rendkívül optimista barátom. – Az is lehet, hogy megörűnek, ha egyszer csak kiugrunk az erdőbül.

Nem mondom, hogy nem esett jól ez a vigasztalás, bár én tudtam, hogy apám nagyon haragszik, mert fogalma sincs, „hova a fészkes fenébe lett ez a két csirkefogó”… Ez a biztatás tehát, hogy „kiugrunk az erdőbül”, nem nyugtatott meg túlságosan.

De azért mentünk arrafelé, ahol az erdő szélét sejtettük. Vittük azt a marha nagy vékát, ami üresen is nehéz volt, sőt néha már a földön húztuk.

– Ott a széle! – rikkantott Pista barátom, akinek áldott idegei voltak, és amikor végre holtfáradtan kibújtunk az erdőből, kiderült, hogy nem csak az erdő sarka volt ott, de a kocsi is, és apám hideg kék szeme úgy állt rajtunk, mint a végzet ostorcsapása.

Ezt az ostorcsapást egyébként szó szerint is lehetett már érteni, mert apám kiemelte az ostornyelet a tartójából, és elindult felénk…

És ekkor csoda történt.

Az erdősarkon túl kibukkant Kis Jancsi bácsi, keresztes botjával, mögötte a poros, fáradt búcsújárók: húsz-harminc asszony, egy-két öregember és elöl Jancsi bácsi, az előénekes, majd fáradt nyárvégi zengésével felhangzott a régi-régi szép ének:

Boldogasszony anyánk,
régi nagy patrónánk…

És jöttek a búcsúsok, és álltunk az út mellett, és mögöttünk a néma, de visszhangos öreg erdő, és levette a kalapját apám, aztán Pista bácsi is. Mi nem vettünk le semmit, mert egyikünknek sem volt kalapja.

Az erdőben visszhangozva kerengett az ének, és amikor a búcsúsok már elmentek mellettünk, apám hóna alá vette az ostort, feltette kalapját, és a kocsi felé intett.

– Üljetek fel – mondta csendesen.

És ekkor más lett a kocsi, a lovak, Pista bácsi… még a kerekek is másként kattogtak a mohás avaron, és valahol egy mátyásmadár kiabált, de mintha hívott volna bennünket.

Pista bácsi ledobta az istrángot, az a két nagyvérű, gyehenna ló állt mint a cövek, még a farkukkal is mérsékelten csapkodtak, ha bögöly szált a hátukra. Egyes helyeken, ahol a szél összehordta, szinte méter vastag volt az avar. A nagykosár majdnem percenként telt meg. Mi ifjabb Görbic Pistával futólépésben vittük a kosarat a kocsihoz (pedig közben egy tüske is ment a talpamba, amit majd odahaza nagymama fog kihúzni), és egy kis óra alatt púposan tele lett a kocsi falevéllel, pedig közben még le is tapostuk.

– Látjátok – oktatott végül bennünket apám –, ha nem jönnek a búcsúsok, csúnyán elraktalak volna benneteket, s ez elhamarkodott büntetés lett volna. Hirtelen haragjára sose hallgasson az ember! Csak azt nem értem, mi a fenének szálltatok ki. És minek kellett a kosár?

– Édesapám – magyaráztam –, mink nem szálltunk ki, hanem kiestünk.

– És a kosár?

– Az úgy volt, mestör úr, kérőm – magyarázta Pista –, hogy mink Pistikával a kosár alá bújtunk, és nem sokat láttunk, és azt se vettük észre hogy a fenékdeszkákon hátrafelé rázkódtunk… aztán egyszer csak: puff… már a porban henteregtünk.

– Te süsü – nevetett most már a két apa –, hát mért nem kiabáltatok?

– Kiabáltunk mi – magyaráztam most már én is –, de mire összeszedtük magunkat, a kocsi már messze járt, aztán zörgött is…

– Ugye, mondtam, mestör úr, hogy valami kiáltozást hallottam? – mondta az öreg Görbic.

– Igazad volt, Pista, jobb füled van. Na – nézett ránk vidáman apám –, üljetek fel, most majd nem estek ki. Meg a levelesre is vigyázhattok, hogy ki ne rázkódjék.

Hát hazafelé az út valóban ringatóan finom volt, nem is beszélve a tölgy- és cserlevelek csodálatos erdőszagáról, s arról se, hogy este nagymama tizenkét kullancsot szedett ki különféle, többé-kevésbé diszkrét testrészeimből…

Ilyen leveles alomért aztán még kétszer mentünk el a Szentpéteri-erdőbe de nem bújtunk többé a nagyvéka alá, kitanulva az alattomos zörgést s a fenékdeszkák hátraszállító ravaszságát. De négyszer már nem kellett menni, mert megérkezett hozzánk is – már másodszor vagy harmadszor – a Masina, azaz a cséplőgép motorostul, gépészestül, egész személyzetével.

És egy óra múlva némi kis akadozott előköhögés után – csett-csett-csett – csettegni kezdett a motor, egyenletesen búgni a cséplő, és a masiniszta csak olajos sapkáját lengette meg a levegőben, hogy: lehet etetni.

– Mmmm… mmuaaa… uaaaa… – nyelte a cséplőgép a kévéket, éspedig elég nehezen nyelte, mert sok eső esett a nyáron, és a kétméteres rozskévék alig fértek le a masina telhetetlen torkán.

– Hát szalma, az lesz – mondta apám –, de a többit a mázsa mondja meg…

– Nem lesz hiba, mester úr – mondta a gépész –, látom a zsákrul. Elég zsákot láttam már megtelni, hát ezek a zsákok nagyon hamar telnek, pedig ezek nem a kis parasztzsákok, ezek uradalmi zsákok.

Ez a megállapítás persze nem azt jelentette, hogy a zsákok az uradalomból voltak, hanem azt, hogy a mi zsákjaink bolti szokvány-nagyságúak voltak, míg a parasztzsákok helyben készültek, esetleg más falusi takács műhelyében, akiknek gondolni kellett arra is, hogy a zsákok nemcsak tartósak, de megfelelő nagyságúak legyenek, mert más dolog az, hogy a keskeny létrájú parasztpadláson vagy az uradalom széles lépcsőjén viszik fel vállon a padlásra a gabonát.

Igen, fizetett a rozs, mint a köles, ami nemcsak azt jelentette, hogy a göllei – általában a somogyi – földek termékenyek, de azt is, hogy az istállótrágya megfelelő minőségű és mennyiségű volt. Hiszen azért mentünk – a szalma fogytán – még erdei leveles alomért is, hogy a trágyatelep növekedjen.

Úgy emlékszem, ebben az időben látogattuk meg Baka bácsiékat is Várongon, ami nemcsak a neve után, de a valóságban is sváb község volt, bár ez bennünket egyáltalán nem érdekelt. Apám valami bikaügyben járt Baka bácsinál, hát elvitt engem is, hogy ne rontsam otthon a levegőt, azaz szem előtt legyek. Baka bácsiéknál akkor még fiú nem volt, csak három lány, akik nem túlságosan érdekeltek, mert egyrészt nekem már volt „szeretőm”, másrészt a lányokat meg én nem érdekeltem, mert – egy-két tartalmas megjegyzésem után – kijelentették, hogy „sült paraszt” vagyok, amiben, azt hiszem, igazuk is volt, csak a „sültet” nem értettem. Általában apámmal kettesben utazni nem volt mindig gyönyörűség, mert részint számtanból vizsgáztatott (mindig gyenge oldalam volt!), részint kérdéseket adott fel. Például: hol „lép” a Duna magyar földre, és hol hagyja el?

Aztán a visszhang keletkezéséről érdeklődött, a hang sebességéről, ami ugyan nem volt még iskolai tárgy, de tudnom kellett, mert ezeket egyszer könnyelműen megkérdeztem, azóta… ezekkel a kérdésekkel is számolnom kellett.

Aztán elhallgattunk. Apám bóbiskolni kezdett, én pedig néztem az út mentét, a tájat, a vándorló felhőket, egy-két távoli templomtornyot, a szálló madarakat, amelyekről – már a repülésükről is – tudtam, mi a nevük, hol fészkelnek, és károsak-e vagy hasznosak.

És ilyenkor építettem Ilonának házat, utcára hat ablakkal, amelyeknek zsalugátere zöldre volt festve, és Ilona ilyen kora reggel még bent aludt rózsaszín paplan alatt, valószínűleg rólam álmodott, tehát semmiképpen nem lehetett felébreszteni.

Várong egyébként – Gölléhez képest – rideg, fátlan sváb falu volt, és nem is bántam már, hogy megérkeztünk Baka bácsiékhoz, ahol kiderült, hogy a család nincs otthon, ami úgy látszott, sem nekünk, sem Baka bácsinak nem okozott szívfájdalmat.

Én – miután apám azt mondta, hogy rám semmi szükség – végigcsavarogtam az udvart, a majort, az istállókat, sőt megnéztem a halastavat is, ami tele volt békával és békalencsével, de halat nem láttam egy darabot sem.

Beszéltem a kocsissal is, aki azt a gyilkost agyonlőtte, sőt megmutatta a kaput is, ahol az az ember át akart mászni, de ő lelőtte. Olyan vidáman beszélt róla, mintha nyúlvadászatról lett volna szó.

A táj egyébként elég sivár volt, bár délután a szőlőben ezt a megjegyzést kellő tisztelettel visszavontam. Mert a szőlő nemcsak nagy volt – úgy emlékszem, ötven holdnál is több –, de rendkívüli gondossággal és szakszerűséggel volt megművelve. Nekem azonban legjobban a viharágyú tetszett, bár először csalódott voltam. Mert: miféle ágyú az, aminek nincs kereke, nincs csöve, és nincs lófarkas csákójú tüzérsége, hanem csak egy öreg vincellér áll mellette, aki azt mondja, hogy a viharágyú nem ér egy pipadohányt, mert három vagy négy év előtt, amikor a másik intéző volt itt, és jött a jég nagy széllel, pocsékká tette a szőlőt, pedig talán két tucat lövést is leadtak.

– Szólt az ágyú – mesélte –, de az a ronda nagy felhő úgy megállt felettünk, mintha az éghez ragasztotta volna valaki…

– Aztán? – kértem a részleteket.

– Aztán? Aztán nem lett semmi. A felhő csak szállt lefelé, mintha valaki nyomta volna, s amikor már olyan színe volt, mint a rothadt pacalnak, hát elengedte a jeget, és negyedóra alatt leszüretelt.

Közben alkonyodott. És csodálkoztam, hogy még nem indulunk haza, mert apám nem szeretett alkonyattal, pláne sötétségben járni. Féltette a nagyvérű lovakat. Mégis sötét lett, mire elindultunk, mert még egy kis vacsorát is meg kellett enni, amikor Baka bácsi – véletlenül-e vagy csak úgy megszokásból? – félig töltötte vizespoharamat a nehéz dörgicsei borral. Én pedig – lesz, ami lesz –, mielőtt még apám észrevette volna, úgy megittam, mintha valóban víz lett volna.

Mi tagadás: nem esett jól. Még meg is borzongtam egy kicsit, de ez az érzés hamar elmúlt, és helyet adott valami nagy nyugalomnak és biztonságnak. Szeretném én látni azt a zsiványt, aki minket megtámad, akármilyen sötét is lesz! Ott a puska! Apám ugyan nem ilyen céllal hozta magával a puskát, hanem azért, mert nagyapának varjútollat ígért pipatisztítónak. De ez most már mindegy. Görbic Pista bácsi meggyújtotta a gyertyákat a kocsilámpában, s a vastag üveg valóban elegendő világosságot szórt kétoldalt a kocsi mellé, hogy árokba ne menjünk. A gyertyák azonban tízpercenként elaludtak, mire apám szidta a boltost, akinél a gyertyákat vette, de Pista bácsi azt mondta, ő jobban szereti, ha nem ég a gyertya, mert a szeme megszokja a sötétséget, jobban lát, mint gyertyafénynél, és jobban látnak a lovak is.

– Hát én nem bánom – egyezett bele apám is a sötétségbe –, de ha földöntesz, „olyat” mondok…

De nem kellett apámnak „olyat” mondani, mert szép csendesen, de az emberi gyaloglásnál sokkal gyorsabban mentünk hazafelé. Elhagytuk már Nakot, s valahol, ha jól emlékszem, Inám körül járhattunk, és bóbiskoltunk a hintóban, amikor Pista bácsi megszólalt:

– Valahun tűz van!

– Állj meg! Csak nem nálunk?

– Nem – mondta Görbic Pista bácsi –, inkább Fonó… de Gyalán is löhet…

– A „hármastetejű akol” – mondtam én, mert a sötétben is betájoltam magam, és majdnem biztos voltam ebben az érzésben.

– Ha az lenne – mondta Pista bácsi –, közelebb látszana. Talán Csorna?

– Csorna… jobban balra lenne – mondtam én, bár nem szoktam a felnőttekkel vitatkozni, de hát a dörgicsei bor „okos” ital.

– Csorna lesz az… – hallottam messziről Pista bácsi hangját.

– Csornai tűz nem látszana ennyire ide – vitatkoztam tovább, és nem gondoltam arra, hogy ez a fölényes biztonság kizárólag a suttyomban elfogyasztott dörgicseinek volt köszönhető.

És úgy látszott, mintha a két pompás katonaló is segíteni akart volna a kérdés eldöntésében, mert minden biztatás nélkül nekilódultak, ámbár ekkor már feljött a hold, és az is világított valamelyest.

Nakot is hamarosan elhagytuk, s amikor Inám mellett is eltrappoltunk apám megszólalt:

– Alighanem a gyereknek van igaza…

– Most má úgy látom én is – mondta Pista bácsi, s amikor egy kis emelkedőre értünk, újra megszólalt: – Most már biztos, hogy a „hármastetejű akol”. Mi a fene éghet ott, iszen nincs azoknak már régen egy szál szalmájuk sem… Pedig ez a tűz a szérűben van…

Másnap aztán kiderült, hogy egy szénakazal lobbant fel magától, mer; egy kicsit korán rakták kazalba.

– Jó szeme van a gyereknek – mondta apám másnap nagymamának amikor azt hitte, már alszom. – Pokolmessziről megmondta, hogy a tűz a „hármastetejű akolnál” van.

Szerencsére sötétben szoktak nagymamával beszélgetni, így nem lehetett látni, hogy még a hálóing alatt is pirulok apám dicséretétől.

Úgy emlékszem, erre a nyárra esik boldogult Vilma néném eltávolítása is, amiről nem szívesen írok, mert a Csend című kis írásomban már írtam róla, de meg kell említenem, mert be akarom bizonyítani, hogy édesanyámat mindenkinél jobban szerettem, és – ahogy mondani szokás – ölni tudtam volna érte.

Hosszú-hosszú időnek kellett még ezután eltelni, betegségeknek és egyéb csapásoknak, amíg Vilma néni megbocsátotta apámnak, hogy elvette anyámat, és édesanyámnak, hogy hozzáment apámhoz, fittyet hányva nagynéném minden áron való feleségszerző törekvéseinek.

Azért a pár ezer forintért – hallottam egyszer valakiről –, „mert megetették vele a vak csibét, a szerencsétlennel”… (Régi babona volt ugyanis, hogy ha a legénnyel a lányos háznál akár csak félig vak csibét etetnek meg, akár sülve, akár rántva, a legény ítélőképessége megvakul, s a kérdéses leányzót csodálatos szépnek látja, és – természetesen – el is veszi.)

Az előzmények ugyanis teljesen anyám mellett szólnak, és apám dicsérétes kiállása mellett, amikor – elég sok komiszság után – nagyanyámnak is és Vilma néninek is felmondott.

Nagyapám halála után ugyanis apám családja teljesen a csőd szélére jutott és széthullott. Ekkor apám magához vette nagyanyámat és Vilma nénit, nemkülönben a még iskolás Géza öccsét is. Másik három nagybátyám ugyanis mereven elzárkózott Vilma néni elől, Vilma néni pedig kitartott nagymama mellett, mert „nagyon szerette anyját”, bár azt hiszem, inkább dirigálási és uralkodási szenvedélyét elégítette ki nagymama mellett.

Anyám megjelenése azonban hamar tisztázta a helyzetet, leszállítva nagymamát is és Vilma nénit is a „vendégszeretet” tisztelt, de csak a vendégjog nagyon tisztes és véges alapzatára.

Apám természetesen tudta, hogy ez be fog következni, és azt hiszem, várta is, hogy mint fiú és testvér, de elsősorban mint férj asszonyát az őt megillető helyre és grádicsra állítsa.

Tehát Vilma néninek menni kellett. Géza bácsit valami intézetbe tették, nagymama pedig felment Zoltán bácsihoz Pestre, mert Vilma néni „kidobása” miatt halálosan meg volt sértve.

Ezek a zivataros napok azonban hamarosan elmúltak édesanyám körül, annál is inkább, mert mindennél sürgősebb dolga is akadt, mégpedig az, hogy kiváló és rendkívül nagyhangú fiúgyermekét, azaz engem a világrahozzon. Be kell vallanom, hogy édesanyámnak elég baja volt velem, ami már azzal kezdődött, hogy burokban születtem. A bába persze hamarosan megszabadított ettől a felesleges köpönyegtől, amit én éktelen ordítással nyugtáztam, apám pedig egy arany tízkoronással, amit én további üvöltéssel vettem tudomásul.

– A szelek bántják szegénykét – mondta „gólya néni”, s azóta is, ha kamillaszagot érzek, azonnal ez a törékeny kis asszonyság jut eszembe, mert utánam még hatszor jelent meg, hatszor árasztva kamillaillatát, amit két esetben sajnos szomorú tömjénszag követett.

Szóval így kezdődtem, mert sajnos, angyal koromat teljesen elfelejtettem, ami határozottan kár, mert arról a fényességes szép időről lehetne ám csodálatos regényt, útleírást, talán még színdarabot is írni.

Sajnos, akkor még színdarabot többféle okból nem írtam, ellenben minden törekvésem a növekedésre fordítottam, nemkülönben ennek az egyáltalán nem angyali világnak megismerésére.

Szép és felfedezésekben zsúfolt korszak volt ez, pláne amikor – sértődését és Vilma nénit is magára hagyva – nagymama is megjelent, és a „kiváló” és „legjobb” és „legrosszabb” unoka körüli gondot teljesen magának követelte. Nem is gondolom, hogy ez ellen bárki is tiltakozott volna.

A kis szoba, úgy emlékszem, 1907-ig vagy 1908-ig volt nagymamával közös tanyánk, mert 1909-ben apám nyugdíjaztatta magát, és állást vállalt Kaposváron, tekintettel gyermekei tömeges iskoláztatására.

Ne gázoljunk azonban céltalan időtlenséggel az események szelíd forgatagába, bár erre a forgatagra a szelíd jelző talán nem is egészen kifejező, és főleg ne mulasszunk el bizonyos történelmi visszapillantást vetni a terepre, amely színhelye lesz zivataros ifjúságomnak, mint ahogy színhelye volt bizonyos egyházi személyek viselt dolgainak is.

Házunk ugyanis a piarista rend tulajdona volt talán száz éve, de hogy azelőtt kié volt, arról nem tudott senki, igaz, nem is érdekelt senkit. Apám előtt az „öreg mester” lakott a házban, s csak annyit tudtam meg róla, hogy még apámnál is szigorúbb volt, és hogy egyetlen fia egyetemi tanár vagy valami nagy jogász lett Pesten. Apám sem tudott róla sokat, mert – ha jól emlékszem – nem is találkoztak.

Mindez azonban nem fontos. Fontos az, hogy nagymama szobája az a szoba lett, ami azelőtt a konyha-fráteré volt, s amibe, ma sem tudom, miért, két lépcsőn kellett a konyhából lemenni. Ez a furcsa belépő aztán többrendbeli alapos elhasalást jelentett, amikor elgondolkodva, sőt néha rohanva érkezett az ember… Mindezen furcsaságoktól eltekintve nagyszerű kis szoba volt ez, mintha csak ránk szabták volna; vastag falakkal és vastag ajtóval. A hosszanti fal és az angyalos cserépkályha mellett volt az én sezlonom, aminek azonban abban az időben dívány volt a neve. A dívány végében nagymama szekrénye volt, azon túl, de már keresztbe, a szoba végén volt nagymama ágya, egy karosszék és felette egy kis polc, amelyen rózsafüzér, imakönyv, Szent Antal-szobor (nagyapám ugyanis szintén Antal volt, bár nem szent…), virágváza, naptár és még orvosságok is voltak meglehetős zsúfoltságban, aminek az volt a kellemes következménye, hogy csak egy tárgyat kellett véletlenül megtolni, ez a lökés láncreakciót szült, és valamelyik szobor vagy váza okvetlenül egy rosszul sikerült fejessel fejezte be törékeny életét.

A polc után (amelyet nagymama „stelázsi”-nak nevezett) jött a vasrácsos ablak, alatta kis asztalkával, amelyen később az ábécé rejtelmeibe, a hittan isteni dolgaiba, sőt a kisded történelem meséibe „nyertem betekintést”.

Az asztal után még a falon levő középkori kínzószerszámnak is tekinthető vasfogast kell megemlítenem, amely rendíthetetlenül volt a falba ágyazva, és bármely kövér embert a leszakadás veszélye nélkül rá lehetett volna akasztani. Nagymama szerint a barátok ázott csuháit szárogatták rajta, nemkülönben az utazóbundákat és a lábzsákokat is.

Meleg, csendes, jó kis szoba volt ez, amelynek ablaka Compó bácsi, a kovácsmester nagy kertjére nézett, ahol Compó bácsinak a méhese is volt. Nyár vége felé, amikor szóltak már kis őszibogarak – krii-krii –, mindig megvártam, amíg Compó bácsi a méhes előtt a padon üldögélve pipára gyújtott. Ilyenkor látni lehetett egy-egy felvillanásra Compó bácsi arcát is, hiszen csak erre vártam, hogy odakiálthassam:

– Jó éjszakát, Compó bácsi!

– Jó éjszakát, kisfiam! – szólt vissza az öreg mester, s ezzel a napnak vége volt.

Az ablak között nagymama néha orvosságos üvegeket tartott, én pedig télen a verebeimet. A verebeket idősebb barátaimtól vettem néha egy-két krajcárért, néha azonban fülcsípésért, amit úgy kell érteni, hogy valamely megfogott kan verébbel egyszer vagy kétszer megengedtem csípni a fülemet.

A verebeket azután persze szabadon engedtem, de emlékszem egy öreg kan verébre, amely egészen megbarátkozott a szobával, és a jóléttől már majdnem pocakot eresztett. Amikor tavasszal szerettem volna, hogy menjen már családot alapítani, még napokig leskelődött az ablak előtt, hogy mikor jöhetne be. Ez a veréb annyira megszokta a játékot, hogy ebéd után nem hagyott aludni, és csak akkor telt be a mérték, amikor nagymama fülét is alaposan megcsípte. De aztán jött a tavasz, a szerelem, s az én veréb barátom végül is elment a nagy létszámú verébhadat tovább szaporítani.

S amint növekedtem, ez a kis szoba nemcsak mint pihenő-, alvó- és tanulószoba szerepelt, hanem mint menedékhely is, amíg az atyai harag villámai ki nem tobzódták magukat.

Jöttek a nehéz léptek a konyhán keresztül, egy koppanás, és már nyílt is az ajtó.

– Nincs itt az a lókötő?!

– Mért keresed, kisfiam? (Azt már meg is mondtam nagymamának, hogy egy ilyen nagy bajuszú embert nem lehet „kisfiam”-nak nevezni.)

– Elvitte a harapófogót.

– Majd előadja, kisfiam…

– Mondhatom, hogy csodálom mama türelmét…

(Itt megint álljunk meg egy pillanatra, és vessünk egy pillantást az ágy alatt tartózkodó „lókötő” gondolatai közé.)

Baj van! – gondoltam, mert apám csak felhevült, azaz mérges pillanataiban mondta, hogy „mama”. A normális megszólítás „édesanyám” volt, és valami örömöt jelzett – bár ritkán – az „édes jó anyám”.

Apám tehát elviharzott jó gyermekét tovább keresni, bár az is lehetséges, hogy meglátta lábam az ágy alatt, de nem akart cirkuszt csinálni, azaz engem elverni, a mama idegeire való tekintettel.

Ami pedig a harapófogót illeti, alighanem odaadtam Jancsinak vagy Péternek vagy Lacinak vagy… csak az a fölséges Úristen tudja, kinek, mert adakozó hevületem néha nem ismert határt.

– A mestör úr kimönt a mezőre… – jelentette Margit, azaz Krédli, nem tudom én, hányadik sváb lány, aki erre a névre hallgatott, de mind szövetségesem volt, mert nemcsak szerettek, de meg is csókoltak néha, ami férfias mivoltomnak rendkívül jólesett.

– …kocsival mentek – tette még hozzá Margit, jelezve, hogy apám hosszabb tartózkodásra ment el, mert – természetesen – az összes Margitok anyásan szerettek engem, amit nemcsak érzésben, de ajándék cukraimból is viszonoztam.

Szüret! – gondoltam, és már meg is feledkeztem volna a harapófogóról, ha nagyanyám nem figyelmeztet:

– Addig nem mész sehova, amíg azt az átkozott harapófogót elő nem adod!

Azt, hogy előadod, Göllében csak nagyanyám mondta, mert a parasztházaknál azt mondták volna, hogy: addig nem mész sehova, amíg azt az átkozott fogót meg nem keresed, ide nem hozod, meg nem kerül stb.

– Alighanem Jancsinak adtam… de az is lehet, hogy a padláson felejtettem.

– Mi a fenének kellett neked a padláson fogó? Margit, menj fel ezzel a gyerekkel a padlásra, és keressétek meg a fogót…

Hajaj – gondoltam –, ha nagymama úgy beszél rólam, hogy ez a gyerek, akkor már komolyan baj van. De nem kellett felmennem a padlásra, mert eszembe jutott, hogy a fogó a rolettában van. Persze erre a tényre minden normális ember megkérdi: mit keres a fogó az ablakredőnyben?

Semmit! A fogót még az este ottfelejtettem az ablakdeszkán – a folyosón –, és reggel, mielőtt felhúztam volna, érdekelt, felviszi-e a fogót. Hát szépen felvitte, mire megnyugodtam és elfelejtettem.

Ezek után a vászonrolót leeresztettem, mire a fogó idő előtt kiesett, és hajszál híján majdnem kitörte az ablakot…

Ijedségem azonban éppen olyan hamar ellobbant, mint ahogy jött. A fogót úgy adtam át nagymamának, mint egy indián gyerek az első skalpot az öreganyjának, aztán felmentem a padlásra, mert igazán megnyugodni csak ott tudtam. Ott szinte kiestem a létező valóságos világból, ha beleültem dédanyám háromlábú (a hiányzó negyedik lábát három tégla helyettesítette), hatalmas karosszékébe, s elnéztem az elődök, sőt az itt lakó pap elődök kimustrált szerszámait, ruháit, lábbelijeit, edényeit, képeit, egérfogóit, zsírosbödönjeit, virágcserepeit, fövegeit, csizmahúzóit… és folytathatnám még egy egész oldalon át, de nem folytatom, csak azzal, hogy a bölcsőtől a koporsóig megtalálható volt itt minden, és valahányszor rágondolok, fáj a szívem ezekért a kacatokért, amelyeket össze kellett volna gyűjteni, és valami múzeumnak átadni örökös megőrzésre.

Nem voltam ott, amikor szüleim összepakoltak, és eljöttek Gölléből, de valószínű, hogy apám egy kézlegyintéssel elintézte a padlás ócskaságait, mint ahogy elődjei is ugyanezt tették, s ezért gyülemlett fel a sok ismert és ismeretlen rendeltetésű holmi, ami már csak egy megszállott muzeológusnak jelentett volna értéket és talán tudományos csemegét.

A padláson természetesen egerek, macskák, denevérek és néha egy-egy bagolycsalád jelentették az élővilágot, nemkülönben a mestergerendában dolgozó szúk, álmos szúnyogok, pókok és pár öngyilkos légy, mert előbb-utóbb belerepültek a szőrös lábú halász hálójába. A padlás – miként a ház is – L alakú volt, mindkét végén egy-egy elég nagy ablakkal, illetve ablaknyílással, amelybe vaskeretes dróthálót lehetett beletenni. Lehetett addig, amíg valamelyik túl rendes kocsis vagy szolgáló be nem zárta mindkét kijáratot, s apám – a szag után – döglötten talált egy egész fészek bagolyfiókát. A szülők ugyanis a zavarásra még kirepültek valamelyik nyíláson, de vissza már nem tudtak menni, mert a drótháló elzárta mindkét ablaknyílást.

Ezekből egyik az iskola tűzfalára nézett, a másik pedig az L hosszabb szárának végén – a disznóólak felett – az istállók felé. Ez az ablak volt az, amelyen, falbontással kibővítve, a felzsákolt gabonát akarták ellopni, s ez az az ablak, amelyet aztán már sohasem zártak el, mert az udvart Bodri nevezetű félbernáthegyi kutyánk őrizte.

A padlásra nekem felmenni – egy ideig – tilos volt, mert „ez a meggondolatlan kölyök majdnem a nyakát törte”. Mondanom sem kell, hogy a szóban forgó kölyök én voltam…

Mert mi történt?

Kezdjük talán az elején! Az történt, hogy a szellőzőlyuk alatti disznóólakban rendkívül elszaporodtak a patkányok, holott azelőtt – nagymama szerint – soha ilyen ronda férget látni nem lehetett. A fal mellett közvetlenül az ólak féltetős kifutója volt, egyúttal etetőhelye is. Ott lehetett a legtöbb patkányt látni, mert közben erősen elszaporodtak, és mérhetetlenül el is szemtelenedtek. A kiállított csapdák eleinte egy-egy gyanútlan süldőpéldányt ugyan megfogtak, de később már rá sem néztek a csapdára, de lehet, hogy mosolyogtak is…

Ekkor apám más irtási módot talált ki.

Egy kis kilences flóberttal a padlásablakból kezdte lőni az elbizakodott patkánytársaságot, amelyen valóságos pánik tört ki, mert a kis puska ellen nem volt védelem. Amikor aztán apám agyonlőtte a csapatvezért, egy majdnem macska nagyságú hímet, a patkányok már csak kizárólag éjjel mozogtak, és előfordult, hogy a hízó fenekén a vastag, érzéketlen szalonnarétegbe egész nagy lyukat fúrtak. Végül aztán érkezett egy vándor patkányirtó két szelíd görénnyel, amelyek aztán rendet csináltak. A disznókat egy időre kihajtottuk az ólakból, a két görény elkezdett vadászni és gyilkolni…

Nem akarok számokkal dobálódzni, de erősen száz felett volt a megölt patkányok száma, amelyeket azután a kertben elástak. Nem emlékszem már, apám mit fizetett a görényes embernek, de arra emlékszem, hogy nehezen egyeztek meg, de az eredmény után még fel is emelte a patkányos-, jobban mondva a görényesmester fizetését, és olyan vacsorát tálaltak neki – persze dörgicseivel megalapozva –, hogy az még egy ráadás patkányozást is tartott.

Ez a vadászat azonban már teljesen eredménytelen volt.

– A maradék elvándorolt – mondta a mester –, ez előfordult már, mert a patkány egy oroszlántól sem fél, de az ilyen vadászgörénytől irtózik. Lehet, hogy letelepednek majd újra valamikor, de egy-két évig nyugság lesz, az bizonyos.

Kicsit előreszaladtam a történetben, hiszen meg kell még magyaráznom jó atyám ezen mondását, hogy „ez a meggondolatlan kölyök majdnem a nyakát törte”.

Amint talán már említettem, a padláslépcső – vastag, szögletes tölgygerendákból – a tűzfal mellett vezetett fel a padlásra, de a lépcső feletti üregnek egy kis párkánya is volt, hogy a falhoz, azaz az ablaknyíláshoz odamehessen az ember. Ez a párkány talán fél méter széles volt, amire kényelmesen rá lehetett állni, ha valaki le akart nézni a disznók kifutójába, esetleg patkányozási szándékkal.

Azon az emlékezetes napon, de még a patkányirtó mester megjelenése előtt, apám nem volt otthon – szerencsére! –, így vadászhajlamaim kielégítésének nem volt semmi akadálya. A patron – kis bádogdobozban – ott volt az ablakban; flóberttal tudtam bánni, így amikor valamiért felmentem a padlásra, és az ablakon kinézve egész patkánycsordát pillantottam meg a vályúban, elkapott a vadászláz, és kissé remegő kézzel ugyan, de jól megcélozva, a patkányok közé durrantottam.

A sörétes patron nyomán három-négy patkány is hánykolódott a vályúban, én pedig, elfeledve hátam mögött az üreget, hátraléptem – a levegőbe, és a kb. két és fél méter magasságból lezuhantam a lépcsőkre. Fenékre!

Rettenetesen megütöttem magam, és pár percig sem kiáltani, sem megmozdulni nem tudtam. Ez az esés, amikor a test egész súlyának ütését a gerinc kapja, és ez az ütés sokszor halálos lehet, vagy különféle bénaságokat stb. vonhat maga után: hiszen a durva lökés egész erejét az agy alapja kapja.

Hogy meddig feküdtem ott, nem tudom. Egyelőre még nyöszörögni sem tudtam, és csak talán negyedóra múlva próbáltam meg felkelni. Kivánszorogtam a folyosóra, ingadozva és kótyagosan, és kis díványomon darvadozva, csak egy jó óra múlva jutott eszembe a flóbert, ami valószínűleg ott feküdt a lépcsőn, és a vadászat eredményét is meg kellett néznem a vályúban.

Hát a kis puskának nem esett baja; egy patkány döglötten nyúlt el a vályúban, egy másik pedig ide-oda vonszolta magát a vályúk között. Ezt átadtam Nóra nevű kutyánknak további kezelésre.

(Erről a Nóra nevű kutyánkról meg kell említenem, hogy egyetlen kutya volt az életemben ismert kutyák között, amelyik a felpattanó nyulat – hacsak nem volt nagy előnye – feltétlenül elfogta. Villámgyorsan tudott a legnagyobb sebességre kapcsolni, és a nyulat a zegzugolás, a futás irányának derékba tört változtatása sem tudta megmenteni.

Megmentette azonban Nóra érzékeny füle, talán idegzete, mert amint a nyúl elkezdett keservesen sírni – máá-máák-máááá –, azonnal eleresztette, és már nem is ment utána, de farkcsóválva jött vissza a dicséretet zsebre vágni… mert a simogatás azért nem maradt el, és amit mondtam, úgysem értette.

– Hát, Nóra kutyám, tenálad gyávább, hitványabb kuvasz nem szaladgál az egész megyében… – De közben magamhoz öleltem, és Nóra nyöszörgött a boldogságtól.)

Nóra tehát elvitte a patkányt elásni, én pedig – eltüntetve a vadászat összes nyomait – feküdtem még egy kicsit nagymama szobájában, aki ezen a napon valami asszonyi ügyet tárgyalt meg anyámmal a hálószobában, mert annak mindkét ajtaja be volt téve.

Így aztán csak Margit látta bevánszorgásom, de azt is, hogy közben összeszedtem magam, és most már nem nagymama szobájába mentem, hanem a „sötét szobába”, amely a penitencia és a magábaszállás helye volt. Említettem, hogy ez a szoba bolthajtásos volt, vastagabb falú, erősebb ajtajú, mint a többi, és – nem tudom, miért – ebbe a szobába két lépcsőn lehetett le-, illetve belépni.

Apám ezt úgy magyarázta, hogy a „rend”, amíg a barátoké volt a ház, ebben a szobában őrizte értékeit, de főleg okmányait, mert a boltozott szoba nem szakad be, ha a ház le is ég.

Ebben a szobában mindig csend volt, mintha távolabb lett volna a külső világtól, mint amennyire volt; mindig az árnyék és a homály volt az úr, amit még csak fokozott a falak festésének sötét tónusa és anyám bordó szalongarnítúrája.

Mintha ez a szoba a gyónás, a penitencia, a bánat és az idő megőrzésének, a múlt felidézésének szobája lett volna. Én mindig úgy éreztem: ebben a szobában csendben kell lenni, és még sírni is csak hang nélkül és csak magának sírhat az ember. Apám ide járt magának hegedülgetni, anyám sírni, ha egy-egy kisgyermeke kiment a temetőbe; én Nick Cartert és Nobodit olvasni, amikor ez a jeles írásmű – kb. 1908-ban – a „kultúrát kezdte terjeszteni” még olyan rendes és csak saját kultúrával rendelkező helyen is, mint Gölle.

Ne legyünk azonban igazságtalanok. Volt nekünk saját termésű kultúránk is, pl. Sobri Jóska (talán Sobryt kellett volna írnom?), Csejte vár asszonya, más néven Báthori Erzsébet, a „dánosi vérnász” és még sok, amelyeknek nemes veretű címét elfelejtettem. Ezeknek a műveknek szabott áruk volt: 10 krajcár, azaz 20 fillér. Volt még egy nagyobb méretű ilyen könyvem is, amiben nemcsak vér folyt, de erőszakos szerelem is, s ami úgy felizgatott, hogy majd kiugrottam az ablakon. Ami egyébként lehetetlen lett volna, mert ablakainkat szögletesre kovácsolt és bevehetetlen vasrács védte, kivéve nagyanyámét, ahol csak négy gömbölyű vaspálca védett bennünket a betöréses gyilkosság ellen. De nem védett meg engem a kíváncsiság ördögének incselkedéseitől, hogy vajon ki tudnám-e dugni a fejem a vaspálcák között. Ügyes fiú voltam, mert a kísérlet sikerült. Kidugtam! Körülnéztem, és mivel semmi érdekeset nem láttam, vissza akartam fejem húzni, de ez – mi a fene van ezzel a fejjel? – nem sikerült. Próbáltam így, próbáltam úgy: nem és nem!

– Nagymama! Nagymamaaa! – bődültem el, mire gyorsan kinyílt az ajtó, és rémülten ismertem fel a gyors, erős léptekben apám járását.

– Mit csináltál megint?!

– Kidugtam a fejem…

– Hát ha kidugtad, húzd is vissza! – És: puff, az ajtó. Apám elment.

– Édesapám! Édesapááám! – ordítottam. – Nem tudom visszahúzni… Jaaaj… Jaaaj…

Erre megint hallottam a nehéz, erélyes lépteket, a felrántott és becsapott ajtót, s ami ezután történt, egyenesen megdöbbentő volt, mert nem a beszorult fejemmel történt, hanem szabad és teljesen védtelen fenekemmel.

– Huhu! – ordítottam, és szőr ide, bőr oda, úgy kirántottam a fejem, hogy tulajdonképpen észre sem vettem, apám pedig hóna alá vágva az életmentő mogyorópálcát (saját termés), becsapva az ajtót, mérgesen távozott, a további büntetést szőr- és bőrmentesített fejemre bízva.

Ezzel az ablakkal volt még egy másik esetem is, ami már sokkal komolyabb volt, mert felrúgva a lámpát, nagyanyám szobáját, illetve a házat majdnem felgyújtottam.

Ez az eset mégis a „népies irodalom”-ra, illetve Kuka Julira vezethető vissza.

Mert mi történt?

Az történt, hogy egy szép, csendes nyári estén nagymama szobájában, a nyitott ablak alatti kis asztalon éppen Csejte vár asszonyáról olvastam, szinte reszketve a történtektől, mert a hetedik csodaszép szüzet éppen akkor ölelte magához a fürdőkád végében a „vasszűz” (ebben a történetben a bestia Báthori Erzsébeten kívül minden nő szűz volt…), akinek a karjaiból acélkések nyíltak ki, s a vér csak úgy locsogott a fürdőkádban… amikor valami mély, torokhangú hörgés szólalt meg a Compó bácsi kertjéből, de a sötét ablakban, ami teljesen elvegyült a szegény szűz halálhörgésében… én pedig rettentőt ordítottam az ijedségtől, felrúgtam az asztalt, a lámpa darabokban a földön, és a petróleum égni kezdett…

Szerencsére apám a konyhában éppen valami megbeszélést tartott Görbic Pista bácsival, és ugyancsak szerencsére nagymama a hálószobában édesanyámmal értekezett, tehát idejük sem volt megijedni, és apám, Margit, azaz Krédli és Pista bácsi már el is oltották a tüzet, ami már az ágyat nyaldosta.

Ezek után apám törvényt ült, és a sok ide-oda lotyogás mellett kiderült, hogy a szegény és valószínűleg őrült Báthori Erzsébetnek semmi köze az eseményekhez. Csupán annyi történt, hogy nagymama hírhozója, Kuka Juli jelentkezett a szokásos esti kihallgatásra a falubeli pletykákkal és egyéb hírekkel. Kuka Juli ugyanis nem volt süketnéma, mert hallani jól hallott, csak a beszéde volt valami félelmes torokhang, ami engem, aki éppen kéjgyilkossággal voltam elfoglalva, halálra rémített. Szegény Juli néni azelőtt, Vilma néni uralkodása idején, nagyon fontos személy volt a háztartásban, mert Vilma néni élt-halt a pletykákért, amelyeket Juli néni szállított. De amikor édesanyám megunta a trónbitorlókat, apám közreműködésével Kuka Julit nemcsak hogy mellőzte, de egyenesen kitiltotta a házból. Amikor azonban nagyanyám visszajött, úgy látszik, értesítette Julit a régi hivatal külső elfoglalhatóságáról, azaz Compó bácsi kertjéből az ablakon keresztül – persze esti sötétben.

Én persze egy pillanatig sem haragudtam a szegény hibás lányra, bár ő nem nézett többet rám, míg aztán egy-két év múlva mi is kibékültünk. A csornai állomásra vittünk vendégeket, vagy talán apámék utaztak el, már nem emlékszem, de hazafelé Pista bácsi mellé ültem – szokás szerint, hogy megbeszéljük a dolgokat… –, amikor megláttuk, hogy előttünk egy asszony ballag, meghajolva a nagy batyu súlya alatt.

– Ki lehet az? – tűnődött Pista bácsi, én pedig nem szóltam, bár tudtam, hogy kicsoda.

Hanem amikor melléje értünk, megérintettem Pista bácsi kezét, amelyben a gyeplőt tartotta.

– Megálljunk! Üljön fel, Juli néni – intettem a hátsó ülések felé –, hazavisszük. – Juli néni rám nézett, s az elnagyolt, csúnya arcon valami örömféle ragyogott fel, ami nemcsak a csomagtól való megszabadulást jelentette, de azért félénken, tagadólag rázta a fejét, s mintha olyasmit mondott volna, hogy nem nehéz…

– Ültesse fel. Pistika, mert ez a két dög szétrúgja a hintót – mérgelődött Pista bácsi.

Én tehát leugrottam, a nagy bugyrot kivettem az öreglány kezéből, és a visszaülésre tettem, Juli nénit pedig valósággal erőszakkal ültettem a kényelmes hátsó ülésre, aztán az utolsó pillanatban magam is felugrottam. S a kocsi abban a pillanatban nekilódult a nyárfás délutánnak.

Csak a küllők pattogtak.

Később ránéztem Juli nénire, és megdöbbentem. A szegény, félig néma öreglány holt arca meg-megrándult, és két szeme könnyben úszott…

Ekkor áttettem a kezem meghajlott vállán.

– Juli néni!

A kocsi alig pattogott a poros úton, a lovak zablája zörrent csak néha, a nyárfákról vércsék néztek bennünket, s én titokban megtörültem a szemem… bár nem lehetett tudni, hogy miért, hiszen boldog voltam.

De – úgy emlékszem – ebben az időben már többször esett szó, hogy házat veszünk Kaposban; azonban magáról a költözködésről alig hallottam valamit, és reménykedtem, hogy ebből nem is lesz semmi.

Közben – azon a nyáron – megint bent voltam nagyapáméknál két hétre „művelődni”, bár ez a folyamat rendkívül magányos volt, és egészében nem volt más, mint végtelen vágyódás az otthon után. A házban, ahol nagyszüleim laktak, volt ugyan még három lakás, de gyerek nem volt, s így csak magányosan ténferegtem az udvaron vagy utcánkban, amely akkor még a Rózsa utca nevet viselte. Csendes és rendes kis utca volt ez, melynek egyik oldalát félig a katonakórház foglalta el, ahol – persze a kerítésen kívül – sokat sétáltam, mert nagy fák voltak előtte az utcán és kertjében is, ahol nemcsak betegek sétálgattak, de madarak is röpködtek. Gyenge kis szórakozás volt ez, de mégis múlt vele az idő, s én mindig úgy képzeltem, majd csak feltűnik az utca végén Fokos nevű lovunk hóka feje, s akkor már rendben lesz minden.

Egyszer aztán történt valami, ami figyelmemet egy négyablakos, rendes házra terelte. Ez a ház az utca jobb oldalán a második volt, s amely emlékezetemben maradt, mert egy kora délelőtt, amint az utca másik oldalán sétáltam, egy visítozó nő rohant ki az utcára, akinek a feje fölött lángok csaptak fel, s a haja sercegve és füstölögve égett. A tüzet a járókelők eloltották, s a nőt visszavitték a házba, ahonnét kijött, de aztán nem történt semmi. Nem jöttek mentők, hiszen a mentők valahol messze a tűzoltószertárban székeltek, és telefon még nem volt sehol – azaz csak hivatalos helyeken –, és orvosra nem is volt szükség, mert az orvos helyben volt, abban a rendes házban, amelyet akkor a betegsegélyző rendelője bérelt.

A lángoló fejű nőről kiderült, hogy spirituszlángon melegítette a hajsütő vasat, és ettől gyulladt meg a haja, és talán egy év múlva kiderült, hogy az a ház már nem a betegsegélyző rendelője; hanem a mi házunk, mert – nagyszüleimre való tekintettel is – apám megvette.

– Az öregekhez is jobb, ha közel leszünk – mondta apám. – Sajnos, csak két év múlva költözhetünk be, de nem is tudom, mikor jön ki a nyugdíjazásom.

Dermedten hallgattam ezeket a híreket a hálószobából, mert én az ebédlő ablakmélyedésében, a függöny mögött ültem eddig, Andersen-mesébe süllyedve, de a hallottak után mélységes elkeseredésben.

Voltak azonban más jelek is. A honvédlovak akkor már bevonultak ezredükhöz, és két szép saját lovunk volt, amelyeket – úgy hírlett – apám el akar adni.

Akarja a fenét! – gondoltam. – Én csak tudnék róla…

Aztán egy szép napon, ahogy mondani szokás: beütött a mennykő.

Úgy emlékszem, talán negyedikes lehettem, amikor egy tétlen, tervtelen délutánon a kapuban álldogáltam, s azon tanakodtam, hogy az Alszegre menjek-e vagy a Gátszegbe, ahol a malom mellett legeltettek barátaim, és valószínűleg kukoricát sütöttek, amikor egy reverenda és egy nagy, csíkos esernyő gyalogoltak gondolataim közé.

– Itthon vagytok, kisfiam?

– Itthon… – És kényszeredetten nyitottam ajtót a sovány kis papnak, aki cúgos cipőt hordott, és derékig poros volt.

Szegény kis káplán – gondoltam –, nem kapott kocsit… de milyen sovány… biztosan éhes is…

– Megvannak még a lovaitok?

Alig tudtam dadogni.

– A kocsi is?

Majdnem sírva fakadtam. Ez hát becsapott! És én még sajnálkoztam… én ökör!

Kiderült, hogy a szomszéd falu új plébánosa. Ez plébános? – háborogtam. – Ez a nyeszlett szúnyog? Azokkal a poros cúgos cipőkkel? Á, úgysincs ennek pénze… – nyugtattam meg magam, és cukorral felszerelve osontam be az istállóba, ahol már csak a lovak voltak, az útra készülő fecskék és a tétova legyek halódó dongása.

Leültem a zabosládára, és vártam valamire, ami mindig volt, és mindig lesz… vártam a szomorúságra. Most már tudtam, hogy jön, mert hallottam, hogy nyílt a ház ajtaja, és hozzák az emberek. Valahonnét előkerült Pista bácsi is, és kemény nemtörődömséggel kivezette a lovakat.

A kis pap körülszárnyalta őket, mint egy pápista varjú, apám valami nagy számot mondott, mire a pap a földet döfködte azzal a kofaesernyővel.

– A kocsival és a szerszámmal együtt?… Könyörgöm…

– A kocsival és a szerszámmal együtt.

– Mikor vehetem át őket?

– Azonnal.

– Akkor menjünk be, könyörgöm…

Csak szédelegtem. Még hogy ő könyörög…

Az öreg Pista úgy állt Rigó mellett, mint a gutaütött, azt mondta:

– Na! – És szerszámozni kezdte a lovakat.

Én csak elfordultam, és úgy éreztem: elkanyarodik az út, elmegy az otthon, nem jöhetek vissza többé soha, ha a városban rám mordulnak mérges emberek. Szemem homályos lett, és minden távoli; valami múlófélben volt, és mintha valami elkezdődött volna. De ami múlt, az nem múlik el, és ami elkezdődött, mintha mindig lett volna…

– Majd szép ruhád lesz – vigasztalt nagyanyám –, okos kisfiúk közé kerülsz, emeletes iskolába…

Hogy dűlne össze!… – kívántam meggondolatlanul, és kivánszorogtam a nyár végi kertbe, ahol esteledett már, s a kaporszagú csendben csak a kis tücskök pengették citerájukat, olyan szomorú végtelenséggel, aminél nagyobb szomorúság nincs is a világon.

– Krii-krii – mondták egyre-egyre, és mást nem is mondtak. Mert nincs is más. S én nem értettem, csak éreztem, hogy valahonnét magammal viszek mindent – valahova. Honnét? Hova? Nem tudom…

Néztem a csillagokat, s a csillagok néztek engem. Az árnyékok már elsüllyedtek, és magasan valahol vándormadarak kiáltottak.

Ezek is mennek – gondoltam –, vagy jönnek, mint a nyár, amely akkor kezd jönni, amikor elment?

Nem válaszolt senki, én pedig nem tudtam válaszolni magamnak. Csak a kis tücskök szóltak egyhangúan, bánatosan, végtelenül, mintha erre a kérdésre nem is lenne felelet, mert senki sem tudja: mikor indult el, és senki sem tudja, amikor megérkezik. De hát miért kell elmenni?… – vergődött a szívem gondolataim között, amelyek megsimogatták a kertet, a házat, az öreg kályhát, a vén kutat, az istálló ajtaját s a lovak meleg, régi dobbanásait. – Miért?

És ekkor rádőltem a hűvös malomkő asztalra, sírva kérdve szomorú magamtól, hogy amiben minden elmúlt szépség és jóság benne lesz: hol van hát az utolsó otthon, ahonnét már soha nem kell elmenni?

Ezután már csak búcsúztam, mintha vége lett volna valaminek, és mintha vége lett volna mindennek. Mezítlábaimra néztem… ezek is a cipő örökös rabságába kerülnek… kertünkre, ami nekünk már nem virágzik, és nem terem többet; a dombra, amelyen a kitaposott gyalogút a Kács alá vezetett; a toronyra, ami mereven és elutasítóan áll, mintha semmi közöm sem lenne többet a hajnali harangszóhoz; Compó bácsi kertjére, amelyet majd felszív és beépít az Idő emberi házzal és emberi nyavalyákkal; az utcára, amelyen majd elmegyünk, és soha-soha nem jövünk vissza.

Tele lett a szemem könnyel s szájam a könnyek különös savanykás ízével, mert odaperegtek szám szögletébe, és ez az íz tétova gondolataim kiterelte a temetőbe, az árva kis sírokhoz, a szőlőbe, ahol Péterék almafáján nincs már semmi, a padlásra, ahol barátaim voltak, és tudtak mindent, sokkal, nagyon sokkal többet, mint én, de ha kérdeztem, soha nem árulják el a szomorúság titkait s a szomorúság orvosságát.

Elmennek a lovak, elmennek a kutyák, a porban fürdőző verebek s a fecskék az istálló fészkeiből, elmegy az éjszakai kutyaugatás, a baglyok huhogása a templomtetőn; a toronyban most már nekem örökre némák maradnak a harangok, a tücskök az őszi estében, a szánkócsilingelés téli havas utakon. Elmegy az iskola, amelyet most már egyszerre nagyon szerettem, a galambok a padlásról, a cinkék az őszi almafákról, a zsidócsillag az alkonyi égről, a kanászkürtszó a reggelekből s a Göncölszekér a nagy göllei égről…

Elmegy a Kisrét, elmegy a Palánkos, elmegy a Potyondi-malom, de a sánta molnár malma is, elmegy az öreg doktor, Wachsmann bácsi, talán ki abba a borzongató temetőbe; elmegy Vinkó Borcsa néni és Bence Rozi néni… elmennek a vasárnapok és a hétköznapok, Deresék a szomszédból, Puska bácsiék a műhelyből, Strancingerék a tejcsarnokból, Weiss bácsi, a postamester a postáról, elmennek a Puska gyerekek, Berta Jancsi, Péter, Laci, Jóska, Pali, mind-mind elmennek, végül elmegy a falu poros, sáros utcáival – volt vagy három –, és vágyaimat és álmaimat és az utca porában apró lábnyomaimat betemeti majd a szél.

És az Időt is betemeti majd a szél, s a szelet újra az Idő, mert a szél az Idő utcaseprője, pedig benne van az Időben, amely mindig volt, van és lesz, talán akkor is, amikor már nem számolja senki, és csak szél üvölt, vagy hallgat valamiben, amit – amíg volt – Időnek neveztek az emberek.

Igen, aznap összedőlt minden. S az alkonyodó sötétségben nagyanyám kis szobájában egyedül üldögéltem a homályban, mert az „öregek”-nek most már állandóan volt valami megbeszélnivalójuk, amihez az én jelenlétem teljesen szükségtelen volt.

– Eredj játszani – mondta édesanyám.

– Olvasgass, kisfiam – mondta nagymama.

– Vedd elő a számtankönyvet – mondta apám, de én mintha nem is hallottam volna, céltalanul ténferegtem a kertben, nem mentem a Kács alá, a Cönde olyan messze volt, hogy úgysem értem volna már oda… és barátaim is elhúzódtak, és Péter meg is mondta, hogy:

– Te már olyan nagyon úriforma, kaposi lettél…

Erre én mondtam valamit Péter mamájával kapcsolatban, amire azonban ő csak legyintett.

– Azt hiszed, ha az anyámat szidod, akkor itt maradtok?

Otthagytam Pétert, mert igaza volt, mert a gondolataim mögött már új gondolatok építették a terveket, hogy azért… mégis… ugye… majd szép ruhában, csupa kitűnő bizonyítvánnyal, csupa úrigyerekek között… Hiába, be kellett magamnak vallanom, hogy az mégiscsak más…

Dehogy lett más… de hogy lett más!

Elég volt egy göllei kocsit látni a Búzapiacon, ami ugyan Rákóczi tér lett, de azt senki sem mondta. Igaz ugyan, hogy azon a nagy térségen nem volt akkor még színház, nem volt múzeum, nem volt park, járda is alig, és az útburkoló kövek négyszögbe rakott óriási halmain kívül csak egy kis gyep volt, és túl rajta a mázsaház. De az igaz, hogy ha cirkusz jött Kaposvárra, az mindig a Búzapiacon kapott helyet, s ilyenkor nemcsak vasút-, azaz kőszénszag lengett a Búzapiac felett, hanem egészséges lótrágyaszag is, ami – bár nem nemes paripáktól eredt – semmiben sem különbözött a göllei közönséges parasztlovak trágyájának hazai illatától.

De hát még nem tartunk itt!

Egyelőre tanácstalanul ide-oda lengek a múlt és a jövő között, és lassan már úgy érzem, nem tartozom már sem ide, se oda, hanem tétova gondolataim harmadosztályú várótermében ülök, és várok valami bizonytalan vonatra, ami jön ugyan, ezt el lehet hinni, csak azt nem tudom, mikor érkezik meg.

Tekintettel korai beiratkozásomra az első elemibe, apám úgy határozott, hogy végezzem el az ötödik osztályt is. Évet nem vesztek, mert a kezdetnél nyertem egyet, és jobb, ha tudományokban megerősödve kezdem el a gimnáziumot. A családi tanács azonban félig úgy határozott, az ötödik osztályt már Kaposban végzem el… de ezt is még majd meglátjuk…

Ezek az ide-oda tanácskozások, tervek és lehetőségek között lassan szakadoztak a szülőföldhöz kötő szálak, hiszen nem tudhattam, hogy az élet – a születést és halált leszámítva – végül is magunkban van s ugyanaz, mert a változásokat, a jót és rosszat, örömöt és bánatot tragikus emberi mivoltunkra mintha már kimérték volna valahol, valakik, valamikor, és könyörtelenül ehhez igazodik.

Így aztán már oda se billentettem, amikor egyszer apám, megérkezve Kaposvárról, azt mondta, hogy beíratott a Petőfi utcai elemi ötödik osztályába, mert a Honvéd utcában vett ki lakást, és egyelőre nagyszüleimnél fogok lakni.

Az idő azonban minden zökkenés nélkül ment tovább. Jártam – egyelőre Göllében – az ötödik osztályba; apám is tanított, mintha semmi nem történt volna, csak némelyik gyereknek megsimogatta a fejét, néha elgondolkozott, néha hosszabban írt, s ilyenkor valamelyik megbízható gyerek – mondjuk Esküdt Lajos – vigyázott az osztályra.

De azt hiszem, a család majdnem egyformán érezte, hogy idegenek kezdünk lenni a házban, ahol születtem, ahova anyám fiatalasszonyként jött, ahova nagyanyám gyászban s az anyagi romlásból érkezett, ahol apám biztos fészket épített, s ahol immáron négyen voltunk testvérek, amit magamban így írtam: én és a három lány…

1909-et írtunk akkor, s ennek az évnek a karácsonyára nem is emlékszem. Pedig alig hiszem, hogy ne lett volna karácsonyfánk – persze most már elsősorban a kicsinyek kedvéért –, és a karácsony ne lett volna éppen olyan nagy ünnep, mint máskor, de gondolataink egyik fele már az úton járt, amelyet meg kell tenni az új otthon felé. Egyes csomagok már készen voltak, mások előkészületben, és úgy hírlett, hogy apám kora tavasszal már átadhatja az iskolát és mindent, amit át kellett adnia.

És a ház is lassan idegen lett, mintha az utód gondolatai leskelődtek volna a szobákban, mintha más bútorok igényelték volna a nekik való helyeket, ahol még a mi öreg bútoraink álltak. Anyám szeme néha könnyes volt, de arca majdnem mindig szomorú és elgondolkodó, és Görbic Pista bácsi is úgy járt-kelt a megfogyatkozott állatok között, mint a csősz a szőlőhegyen, akinek régen nincs már mit őriznie, és csak megszokásból szidja a varjak fekete nemzetségét, hogy maradtak volna abban a fatornyos hazájukban.

A lovak már régen elmentek; elment Fáni is, az elsődíjas csodatehén. Vica is, a nemzetség egy másik kimagasló tagja, és lassan kihűlt az istálló, mert kiürült teljesen, és csak az éhes pókok leskelődtek a sarkokban, hogy hátha akad valami félnótás légy vagy árva szúnyoghegedűs, aki megrezzenti a szakadozott hálót.

Pista bácsi jött-ment, a villát az egyik sarokból a másikba támasztotta, és elfelejtette a pipát szívni, mire az szépen kialudt, és Pista bácsi szépen – káromkodott.

– Nem jól van ez így, Pistika, de hát iszen ugye, mindennek elgyön az ideje, ugye, de mégis… aztán magának is gimnáziumba köll mönni… mög mindön… de azér ugye, másképpen is löhetett vóna?…

Augusztus vége felé járt az idő, de a kerttel már nem törődött senki. Amit le kell szedni, majd leszedjük, amit el kell tenni, majd eltesszük. Hallgatódzó, elzárkózó, majdnem ellenséges lett a kert, a malomkő asztal olyan rideg-hideg, mintha sose feszült volna rajta fehér abrosz, sose csillant volna a poharakban mézszínű, nemes, kissé fanyar dörgicsei bor, s az augusztusi estében sose szállt volna síró hegedűszó és dal végig a kerten, Szabadiék szérűje felé, amit mindig hallottam, ha a kertben jártam, de emlékeim puha avartemetőjében mintha csak most hallgatott volna el – örökre…

Nem, ez a kert már nem volt az a kert, ezek a bokrok, fák már nem voltak azok a bokrok és fák, de azért amikor egyik almafánkon egyik barátomat találtam almázás közben, kegyetlenül felháborodtam.

– Tik már úgyis elmöntök – röhögött –, ez az óma má nem a tiétök! Nem igaz?

Ettől a szemtelenségtől olyan mérges lettem, hogy még a gyomrom is felkavarodott, de azért kellő gyakorlattal ezen barátomat egymás után háromszor úgy fenéken lőttem csúzlival, hogy elejtette a kalapját, ami tele volt almával, mert a fenekét két kézzel kellett fognia, és még arra is vigyázni, hogy le ne essék a fáról…

(Jóval későbben, már Kaposban, egyik barátom tévedésből ugyan, de szintén combon csúzlizott, hát tudom, hogy ez éktelenül fájdalmas.)

De nem is jött ezután a kertünkbe senki, mert híre ment, hogy a „Mestörpistának” má nagyon fut a lova… de majd visszagyünne még, Bence Rozi néninél tejfölös langallót önni…

Hát ebben bizony igazuk volt. Mert még sokáig, évekig visszamentem volna Göllébe langallót önni, de most már kihez menjek? A temetőben csak régi imádságokat, régi könyveket és bánatot őriznek a fejfák, és az éjszakák sóhajtását talán csak a csend hallja meg, a csend őrzi meg, s csak az érti meg, aki már maga is csendes ember lett, és semmiképp nem beszélhet, de nem is akar beszélni földi dolgokról.

Közben a napok mentek, mendegéltek, elcsendesedett a ház, apám nem beszélt állatairól, hiszen eladott már mindent, anyám nem beszélt a kertről, s azt sem mondta, hogy az őszibarackkompótból jövőre többet kell eltenni.

Ellobbant a karácsony is, nem is emlékszem rá, s arra sem, hogy kaptam-e valamit, és sáros február vége volt már, amikor egyik este apám azt mondja:

– Nincs értelme húzni az időt. Holnap Pista bevisz nagyapádékhoz, s az iskolát ott folytatod. Kicsit messze van, de te jó gyalogló vagy…

– Igen – mondtam, és többet nem is beszéltünk róla.

Én ekkor már túl voltam a búcsúzáson, s amennyire tartott még Gölle, annyira vonzott már Kaposvár – amit nálunk senki nem mondott így, hanem csak Kaposnak, hiszen így is megértette mindenki, hát akkor minek cirkalmazni, hiszen akkor még Szigetvárt is csak Szigetnek és Dombóvárt is csak Dombónak emlegették az emberek.

Annyira túl voltam a búcsúzáson, hogy még csak nem is álmodtam semmit, annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot, hogy nem is lehetett más, mint amilyennek elképzeltem. A kanász éppen akkor tülkölt házunk előtt, ami sohasem volt a miénk, mégis mi lettünk hozzá hűtlenek, de hát ez így volt megírva – mondta nagyanyám –, tehát nem is lehetett másképp.

És semmi izgalom, semmi búcsúzás. Nagymama ugyan megcsókolt: „Vigyázz magadra, kisfiam…” Anyám csak megcsókolt, és meg is ölelt. Apám pedig csak annyit mondott: „Aztán okosan azzal a kevés ésszel!” – és szelíden arcon legyintett.

Pista bácsi ránézett apámra, aki intett, és a kölcsönkért uradalmi lovak tudták a leckét. Mintha semmi sem történt volna, csak egy hintó indult egy kisgyerekkel, hogy a szülői öreg házba soha vissza ne jöjjön, de ezt nem vette észre senki, nem lobogtatott búcsúztatókendőt senki, nem volt megilletődve senki, még én sem, pedig kicsit később és sokkal később is ez a pillanat sokszor és messze néző szemmel simogatta meg emlékező, szomorú szívemet.

A hintó szinte sietett a falu vége felé, de a temetőnél mintha meglassúdott volna, hogy a kis Anti és Bözsi fejfáit – ha csak gondolatban is – megsimogathassam. Aztán jött a falu vége, az Ürgeváros, a dobogó híd a gyaláni árkon… aztán lassan összefolyt minden; a kerekek egyre rövidebbre vágták az utat, és hagyták maguk mögött Zimányt, Orcit, Toponárt, ahonnét, ha jól emlékszem, a vízművek után először – mint érdemleges látnivaló – a cukorgyár kéményei tűntek fel.

A göllei templomtorony is van ilyen magas… – gondoltam, nehogy a városi látnivalók rám feküdjenek, bár az Anna utcai iskoláról el kellett ismernem, hogy „valamivel” nagyobb, mint a göllei, hiszen emeletes is, meg két utcára szól… de hát azért a magamfajta úriember nem ül fenékre egy emeletes iskolától…

Nagyapámék jól érezhető szeretettel fogadtak, de aztán visszaültem a bakra, s a gyeplőt a kezemben tartva vigyáztam a lovakra, amíg Pista bácsi behordta a csomagokat a szobámba. A lovak nyugodtan álltak a Rózsa utca 13. előtt, én látszólag nyugodtan ültem a bakon, pedig a szívem nehéz volt, és gondolataim zűrzavarában ott hánykolódott a tizenhármas szám, az út Göllétől Kaposig, a cukorgyár kéményei s a gondolat, hogy merre is lehet a Petőfi Sándor utca, ahol a Petőfi-iskola van, jövendő iskolám.

Ekkor eszembe jutott, hogy miért nem írja ez a Petőfi ipszilonnal a nevét, eszembe jutott a János vitéz, Puska bácsi műhelye – amit mindenki méhelnek mondott –, eszembe jutott Vinkó Borcsa néni, aki megesküdött, hogy meg fog látogatni, és nem tudom, mi minden jutott volna még eszembe, de kijött Pista bácsi, és férfias pálinkaszagot lehelve, vidáman nyújtotta kezét búcsúzásra, amiből arra következtettem, hogy nagyapám vagy többször megkínálta Pista bácsit, vagy borospohárból alapos adagot adott neki a nemes folyadékból.

– Hát isten megáldja, Pistika, ha nem találkoznánk – nyújtotta kezét parolára –, ámbár hát miér ne találkoznánk? Nem igaz? Hát csak vigyázzon magára… úgy látom, itt úri hele lösz…

Ekkor már a kapuban álltam.

Pista bácsi megfordult a kocsival, magasra tartott ostornyéllel tisztelgett, de nem nézett vissza, én pedig csak álltam a Rózsa utca 13. előtt, amíg a kocsi, azaz a hintó el nem tűnt a Hársfa utca lejtőjében.

Még álltam egy kicsit a kapuban, hogy az érzések és gondolatok hánykolódásában összeszedjem magam, aztán bementem a lakásba, és újra azt mondtam:

– Kezüket csókolom.

Nagyanyám újságot olvasott és felnézett.

– Már köszöntél, fiam… csak nem akarsz, ahányszor kimész vagy bejössz, köszönni?… Ugye?

– Igen – mondtam zavartan, hiszen magam sem tudtam, miért köszöntem; kicsit elhidegült a szívem, s ezt a felesleges rendreutasítást megjegyeztem.

– Gyere, fiam – mondta nagyapám, és vállamra tette a kezét, mintha nagyanyám hideg megjegyzését akarta volna jóvátenni. – Gyere, vigyázz, itt két lépcső van… Jó, csendes kis szoba ez. Itt van minden holmid, itt van az ágyad, szekrény, mindjárt el is rakodhatsz. Ha valami kellene, szólj. Ha sétálni akarsz, kimehetsz az utcára, ezt is mondd meg, de messzebb ne menj…

– Igen, nagyapa! – És arra gondoltam, hogy Göllében ismeretlen megszólítás volt: nagyapa… Ott azt mondták: öregapám, öreganyám… mert – gondolkoztam magamban – Péternek az öreganyja valóban öreg, de sose volt nagy, és egyre kisebb lett…

De – és megálltam rakodás közben – ha itt úgy akarják, hát legyen „nagy”, és ott egye a fene, ezen nem veszünk össze. És haragudtam magamra is, hogy hát miért is kellett újra köszönnöm, de haragudtam nagymamára is, hogy mit piszkálódik…

De az elrakodás megbékített, mert a kis szekrényben jól elfért mindenem, és a szoba is barátságosan hozzám melegedett. Ezt is világosan éreztem, és „ott egye a rosseb!” gondolattal rendreutasításom is a hátam mögé hánytam.

Kis szobám ablaka előtt egy hársfa tartotta az árnyékot, mikor volt még lombja, és szobám csendessége az otthoni „sötét szobára” emlékeztetett. Balról ugyanis nem volt szomszédom, jobbról pedig – amint később megtudtam – selyemhernyókkal foglalkoztak, s ebben az időben a szoba üres volt.

Kész – gondoltam, és jó lett volna kimenni az utcára, de nagymama esetleg ebbe is belekapaszkodik, hát inkább nem megyek. Még rendesebben elraktam mindent, és amikor nagyapám bejött és megnézte, megsimogatta a fejem.

– Rendes gyerek vagy! És – tette hozzá – alighanem jó barátok leszünk… – Megnézte óráját. – Most tizenegy óra van, tizenkettőig sétálhatsz, ha akarsz, de az utcánkból ne menj ki, hogy tudjuk, hol vagy…

– Igen – mondtam, és már indultam is nagyapám után, természetesen kiskabátban, hiszen otthon télen sem hordtam nagykabátot, most pedig már majdnem március volt.

– És a nagykabát? – kérdezte nagyanyám.

– Ilyenkor már nem hordok nagykabátot otthon sem – magyarázkodtam, de nagyanyám felvilágosított, hogy úrigyerekek februárban igenis hordanak nagykabátot, tehát vegyem csak fel azt a kabátot, mert esetleges tüdőgyulladásomért ők nem vállalnak felelősséget.

Kicsit ütődötten álltam a szoba közepén, de aztán lenyeltem a mondanivalóm, és visszamentem a kabátért.

– Nem gombolod be?! – kérdezte nagyanyám megbotránkozva, amikor nagykabátban megjelentem, persze végig nyitva.

– Nem, nagymama, mert kimelegszem, és ha akkor gombolom ki, hát igazán megfázom.

Nagymama erre nem válaszolt. Fordított egy lapot az újságon, és látszólag bosszankodott, amikor nagyapám is megszólalt:

– Nagyanyád jót akart. De ha így szoktad meg, hát csak menj. A harangszót meghallod, délben ebédelünk.

Elköszöntem tehát, s egy félig megnyert csata dicsőségével vonultam ki a Rózsa utcát – ahogy katonáéknál mondták – szemrevételezni.

Mindjárt átmentem a túlsó oldalra, ahol a katonakórház volt, amelyet nemcsak szép vaskerítés, de szép – ha jól emlékszem – platánfák is szegélyeztek, de ezeket a fákat nem ismertem. Nálunk akácfák voltak az utcán, a kertben gyümölcsfák, tiszttartóéknál egy-két fenyőfa, az árokparton fűzfák, a temetőben egy-két hársfa, a szőlőben barack-, szilva-, meggy- és cseresznyefák… de ezek platánfák voltak, s ezt később nagyapámtól tudtam meg.

A kerítésen belül egy-két beteg katona ült a padon, és páran sétálgattak is, köpenyüket csak a vállukra vetve.

A kapuban egy katona vigyázott, puska nélkül, de tölténytáskákkal a hasán, azaz a derékszíján, amit határozottan nevetségesnek tartottam. Puska nélkül minek a patrontáska? Ha lőni kell, rohan a puskáért?

Ezen kicsit el is mosolyodtam, sőt meg is álltam, hogy a két szárnyra nyílt ajtón is benézzek, de ez a nyilván felesleges bámulás már nem tetszett a katonának, mert rám mordult:

– Eredj a fenébe, gyerek! Ez nem cirkusz!

Megsértődve mentem tovább, de gondolatban mondtam valamit a katona bácsinak – göllei szótáramból –, amit ha meghall, talán utánam lőtt volna… és elmosolyodtam: mivel? Talán a patrontáskájával?

És andalogtam tovább, amíg – már majdnem a vaskerítés végén, de belül – egy kisebb épület következett. Két szárnyra nyílt ajtóval, ami megállított, és szívem elfogta valami szomorúságos, hideg borzongás. Pedig csak egy fekete terítővel letakart emelvényt láttam, egy koporsó sarkát, fekete szoknya alatt elnyűtt cipőket és egy asszonyt a válláig, mert a koporsóra volt borulva.

Az asszony válla néha megrázkódott, és sírásba csukló hangon mondott valamit, amit nem értettem.

– Mari… Mari… ne gyötörd magad, ha már így van – mondta egy öreg férfihang, de aztán ez is elcsuklott.

És vállamra, szívemre, gondolataimra valami névtelen szomorúság nehezedett, de semmiképpen sem gondolhattam, hogy húsz év múlva én állok ott az asszony helyén, és némán, meg-megrándulva nézek Divald Kornél főhadnagy, kedves barátom sápadt arcára, fekete párnán a kitüntetéseire: bronz, kis ezüst, kétszer a nagy ezüst vitézségi érmekre és nyakában a Vaskorona-rend aranyló figuráira.

Nemrég jött haza hosszú fogság után, és roncsolt idegeivel nem tudott már élni. Nem is akart! Pedig megpróbálta, de nem ment, és nem ment. Volt egy kis lányismerőse, s akkor este a Turul kávéházban cigány mellett mulattak.

Éjféltájon megsimogatta a lány arcát, és azt mondta:

– Jucika, ne ijedjen meg, én most egy kicsit agyonlövöm magam. Nem tudok és nem is akarok már élni!

Azzal elővette a szolgálati pisztolyát, és szíven lőtte magát…

Azonnal meghalt.

Hát ezt akkor ott semmiképp nem álmodhattam, mégis valami borzongó hidegség szaladt a sarkamig, és szinte eszméletlen, sötét gondolatokkal tántorogtam hazafelé.

A patrontáskás katona most a vállamra tette a kezét.

– Rosszul vagy, fiam?

– Nem, katona bácsi, nem… csak mért halt meg az a katona… ott – mutattam –, abban a házban?

– Azért, kisfiam, mert nem tartotta be szegény a parancsot. Éleslövészet volt, és előbb kiugrott a fedezékből, mint szabad lett volna.

– Szegény – mondtam, és nem a katonára gondoltam, hanem annak az öregasszonynak, az anyának rettenetes fájdalmában megvonagló, esett vállaira.

Nem is tudom, hogy értem haza.

Nagyon csendesen köszöntem, és siettem szobám felé, mert mindenáron egyedül akartam lenni gondolataimmal s azzal a szegény, halott katonával.

Nagyanyám azonban megállított.

– Nálatok nem szoktak köszönni, kisfiam? – S mikor jobban megnézett, szeme egészen közel jött. – Valami bajod van?

Szemem ekkor elfutotta a könny.

– …a katona, ott a halottasházban…

– Miféle katona?

– Előbb kiugrott a fedezékből… szegény, és agyonlőtték… és ott volt az anyja… és csak sírt… és csak sírt…

Nagyanyám felkelt, megtörülte a szemem, és fejem a mellére fogta.

– Látod, kisfiam, a te dédapád, az én édesapám is katona volt, és katonásan nevelte a lányait is. És – amíg nálunk vagy – ezért akarlak én így nevelni téged is, hogy majd az életben is gondolj arra, hogy ami parancs, az parancs. És ha nem teljesíted, magad kerülsz bajba, mint az a szegény katona. Gondolj arra, hogy az a katona már nem tud jóvátenni semmit. Elképzelem szegény anyját.

– Ott volt, nagymama… csak sírt, sírt… néha hangosan.

– Eredj a szobádba, fiacskám, és mosd meg az arcod, nemsokára ebédelünk. Nagyapád is itthon lesz pontosan ebédre. Csak figyeld nagyapádat! Nagyon rendes ember, és azért lettem a felesége. Pedig akkor még egy szót sem tudtam magyarul.

– Hát hogyan tudott, nagymama?

– Csak lengyelül és németül.

– Akkor a nagymama nem magyar?

Nagyanyám most nevetett először, mióta ismertem.

– Dehogynem, fiam! Magyar embernek lettem a felesége, tehát a törvény szerint is magyar lettem. Na, csak eredj! – tette még hozzá. – Ha rendes és jó gyerek leszel, még erről is elbeszélgethetünk.

Bementem hát a szobámba, s most sokkal jobban éreztem magam, mert úgy éreztem, hogy nagyanyám – akit Göllében öreganyámnak mondanék – nem is olyan rossz asszony. Csak – gondoltam hozzá későbben – ki kell tanulmányozni, és úgy tenni, ahogy akarja – amikor látja…

Az ebéd kitűnő volt. Később ezt a megállapítást még javítottam is azzal, hogy ez a nagyanyám – fiatal életem kevés konyháját latba vetve – a legjobban főz, akivel életemben találkoztam. De most, hatvan év múlva elmondhatom azt is, hogy ízletesebb ételekkel és tésztákkal azóta sem találkoztam. Nagyanyám láthatólag megelégedéssel figyelte derekas táplálkozásom.

– Ízlik az én főztöm, fiam?

– Nagymama – mondtam lelkesen –, ilyen jól még nálunk se főznek!

Ebéd után nagymama pihenni küldött.

– Szundikálj egy kicsit – mondta –, ilyenkor mi is lefekszünk, ha nem is alszunk.

– Köszönöm az ebédet – mondtam –, és egészségükre!

– Neked is, fiam!

Ezek után mint egy valóságos „szobaúr” mentem be két lépcsővel lefelé sötét, de nagyon barátságos kis szobámba. Valamit majd olvasgatni fogok – gondoltam, de alig hogy letettem a fejem, már aludtam is. S a szegény halott katonáról még csak nem is álmodtam.

S amikor felébredtem, egyelőre azt sem tudtam, hol vagyok. Szerencsére nagyapámék halkan beszélgettek.

– Azt gondoltam – mondta nagyapám –, úgy csináljuk, ahogy Árpád megírta. Majd elmagyarázom neki az utat, és holnap maga megkeresheti a Petőfi utcát és benne az iskolát is. És holnapután már magától is odatalál. És a Honvéd utcai lakásuk is egészen közel lesz az iskolához. A gyerek nem buta, és nem is gyáva. Álljon meg a maga lábán az ilyen kis dolgokban.

Aztán németre fordították a szót, s a beszélgetés egészen egyoldalú volt. Nagyapám, ahogy hallottam, pipára gyújtott, pöfékelt, és néha ezt mondta:

– Ja!

Ezután nagyanyám ismét beszélt vagy öt percig, mire nagyapám újra csak azt mondta:

– Ja!

Az volt az érzésem, hogy nagyapa gondolatai talán messze járnak valahol, s amikor nagyanyám megpihen, akkor azt mondja: „ja” – jelezve, hogy tökéletesen egyetért nagymamával, de esetleg jelentheti azt is, hogy nagyapa békésen pipál a saját gondolatainak szabadságában, amelyet ez a kellő helyen közbevetett „ja” biztosít.

De ezenfelül volt még egy gondolataim felett átvillanó gondolat: hogy nagyapám nyugodt, tempós lassúságával, hangjában és mozdulataiban is, tetőtől talpig megdönthetetlenül magyar, nagyanyám pedig mindent latra tevő, sokat szenvedett lengyel jövevény – már csak a neve után is: Gronsky.

Ez a gondolatom azonban nem volt szeretet nélküli vagy elítélő, csak annyi volt benne, hogy: ha így van, hát így van…

És csak tűnődtem a félhomályban, mert – ez is tulajdonságaim közé tartozott – nem tudtam a helyzeteket váratlan mozdulattal, megjelenéssel vagy közbeszólással megtörni. És nagyon utáltam a jeleneteket! Ha odahaza apám megvert, nem a fájdalom fájt, hanem a körülöttem és bennem hullámzó harag és „jelenet” kavargása és anyám könnyes arca.

Akkor még nem tudtam, hogy a mások érzelmeinek és gondolatainak megértése ugyan nagy adomány, de kétes értékű adomány, ami legtöbbször a túl érzékeny idegeknek a szenvedő játéka.

– Alszol még, fiam? – szólt be nagyapám.

– Nem, nagyapa, csak úgy gondolkodom.

– Nincs ám még olyan késő, csak ez olyan sötét szoba…

– Szeretem, nagyapa!

– Hát csak azért mondom, hogy ha kedved lenne még egy kicsit sétálni – persze csak itt, az utcában –, hát nyugodtan elmehetsz.

– Elmegyek, nagyapa…

Igen. Kis szobám és a külső világosság között nagy különbség volt.

Akkor még nem tudtam ezt meghatározni, de ma azt mondanám, hogy szobámnak a lakástól eltérő, külön atmoszférája, belső világa volt, amelynek határát a két lépcsőnél öntudatlanul ugyan, de világosan megéreztem.

Külön szaga volt ennek a kis világnak, külön színe és tapintása a bútoroknak, s a két lépcső egy kicsit szelíd barlangjelleget adott a szobának, amit örökké árnyékos volta is segített, hiszen ilyen volt a göllei kis szobánk is.

Én ezt szerettem, de szerettem a Rózsa utca csendjét is, amit nem zavart senki. Gyereket nem is láttam, és tétova lépteim újra csak a katonakórház rendes járdájára vezettek, ahol a nagy fáknak hosszúra nyúlt már az árnyékuk, a padokon egy-két katona cigarettázott, a kapuban nem a délelőtti barátom állt már őrt, és a ravatalozó ajtaja be volt csukva, mint egy rendes pincének a szőlőhegyen.

A fán egy kis madár füttyögetett, s a fák alatt a bokrok saját árnyékukban mintha már álomra készülődtek volna.

Úgy éreztem: a Rózsa utca – amelynek azóta már négy neve is volt, hódolva az idő mulandó nagyságainak – már befogadott. A házak nem néztek rám idegenül és kutatóan, a nagy fák suttogása már ismerősen sóhajtott felettem, a járda – aminek odahaza gyalogjáró a neve – közömbösen hordta lépteimet, s a kapuk és ajtók is befogadtak, mondván:

– Nini, új fiú! Már délelőtt is járt erre, de akkor szomorú volt.

Most tovább mentem, mint délelőtt, s az utolsó ház után, de az utca mindkét oldalán füves, bokros térség következett, ami megállított.

A magasra nőtt fű nem volt ismerős réti fű, a bokrok nem voltak erdei vagy út menti vad bokrok, és a füvek és bokrok tavaszi zsendülésének különös szaga, amit még nem lehetett illatnak mondani, egyetlen szóval válaszolt: temető…

Elhagyott, öreg temető volt a folytatása az utca mindkét oldalának, egészen a Hársfa utcáig, amelyben akkor még alig volt pár ház, s a túlsó oldalát a cukorgyár óriási területének kerítése határolta. Régen elhagyott temető volt ez a föld, mert a sírhalmok már majdnem a földdel egyenlővé roskadtak; egy-két sírkövön – ami nem feküdt a földön – a felírást már nem lehetett elolvasni, de úgy éreztem, ha nincsenek is sírkövek, és még földhalom se mutatja, hogy itt temető volt valamikor, megismertem volna a temetői füvek különös, de nem kellemetlen szagáról, mert ezt a szagot valahogy nem lehetett illatnak mondani.

Aztán – most már az utca másik oldalán – elindultam vissza a ház felé, ahol nagyszüleim laktak, amire még gondolatban sem mondtam, hogy „hazafelé”. Igaz, hogy nagyapámékat szerettem, de a „hazafelé” – az más.

És amire még gondolni sem mertem, éjjeliszekrényemen kis lámpa világított már, ágyam megvetve, ablakom kissé nyitva…

– Köszönd meg! – Mintha apám hangját hallottam volna, de azért dadogtam egy kicsit:

– Köszönöm szépen… a… az ágyat is meg mindent…

– Szívesen, kisfiam – mondta nagyapa. – Az ágyakat úgyis én vetem be reggel, és este én ágyazok be, mert nagyanyádnak nem szabad beteg lábaival hajladozni. Ezért járunk minden évben Teplicbe, Varasdra vagy máshova fürdőbe.

Erről otthon soha nem hallottam, bár azt tudtam, hogy nagyanyámék nyaranta fürdőbe járnak.

De ekkor már az ablakok alatt a szürkület homálya settenkedett az est felé, és kis szobám ilyenkor még barátságosabb lett. Kinyitottam a szekrényajtót, könyveimet, füzeteimet újra elrendeztem, aztán leültem a kis lámpa mellé, lábaim keresztbe rakva, mint egy „őrgróf”, és elővettem legújabb rémregényem, amelynek címe A jégszekrény titka volt, de hogy ki írta, már nem tudom, bár azt hiszem, nem is fontos…

Természetesen ezelőtt fél évszázaddal is volt már nemcsak gyilkos és börtön, de mesterdetektív is, akit ebben a füzetben a „Nagy Harry”-nak hívtak, aki – azt hiszem – a falon is, az emberi koponyákon is átlátott, és természetesen a leghalálosabb revolvercsaták után is életben maradt, az olvasó ifjúság igaz örömére s a kiadó növekvő hasznára…

A lényeg az volt, hogy a nagy nyomozó a huszonegyedik oldalon már átadta a hatóságoknak a gyilkos mészárost, aki híres volt kiváló kolbász- és egyéb töltelékáruiról, amely készítmények csábító zamatukat kizárólag fiatal lányok húsától kapták…

Természetesen ezt a csodálatos nyomdaterméket egy szuszra kiolvasva, borzalmas álmaim hatása alatt nagyon szorgalmasan és hangosan viselkedtem, amire reggel nagyapa megkérdezte, hogy odahaza is kiabáltam-e alvás közben, mert ők nem tudtak aludni, amíg szobám ajtaját be nem csukták.

– Előfordult, nagyapa, de nagyon ritkán.

– Szerencsére – mondta nagyapám enyhe szemrehányással, és kezembe adott egy papírlapot, ami olyan térképféle volt, pirossal jelölve az út, amely a Rózsa utcából a Petőfi utcába, az iskolához vezetett.

– Értem, nagyapa. Rózsa utca, Anna utca, Fő utca, a templomnál befordulok a Zárda utcába, onnét a Petőfi utcába, s annak vége felé ott az iskola.

– Bravó! – mondta nagyapa, amit nem értettem, de mivel megpaskolta arcomat, alighanem valami dicséretféle lehetett.

Szóval ez a nap jól kezdődött. Nagyapám ezek után behozta fényesre pucolt cipőimet, amelyeknek kivételes ragyogása csakis nagyapa munkája lehetett.

– Nagyapa, kérem – mondtam –, a cipőimet én szoktam pucolni.

– Tudom fiam, de én az én szerszámaimhoz – legyen az puska, horgászbot, háló vagy cipőkefe – nem engedek senkit hozzányúlni. Ha cseléd lenne a háznál, annak sem…

– Köszönöm, nagyapa, és nagymamának is a finom kalácsot. Ilyen jó kalácsot én még életemben nem ettem!

(És itt megkérlek, kedves Olvasóm, ezt a dicséretet ne gondold aljas hízelgésnek, mert most, hatvan év múlva is megesküszöm, hogy olyan kalácsot, kifliket, általában „kelt tésztákat” soha többet életemben nem ettem. És ez nem az emlékezet elfogultsága, mert ezt elismerték a család összes, nagyon is kritizálásra hajlamos nő tagjai is!)

– Sietned nem kell – mondta nagyapa –, a kirakatokat majd megnézheted visszafelé. Ha az iskolát megtaláltad, visszafelé jöhetsz az Arany János utcán is, és utána ha befordulsz a Honvéd utcába, az megint csak a Zárda utcába vezet. Onnét pedig már tudod az utat. A Honvéd utcában megnézheted a házat is, ahol majd laktok. Numero 72.

– Igen – mondtam, bár nem értettem világosan az utat, de végeredményben nem olyan fene nagy ez a Kaposvár – és kérdezősködni is lehet. – Kezüket csókolom! – mondtam, és ha már mondtam, meg is akartam cselekedni, de nagyapa leintett.

– Kezet csókoltál, és meg is csókoltál bennünket, amikor jöttél, és kezet csókolhatsz, amikor elmégy tőlünk. Ezenfelül minden csókolódzás felesleges és rossz szokás. Szépen elköszönsz és kész.

– Igen, nagyapa! Kezüket csókolom! – mondtam tehát újra, és „útnak váltam, mint a göllei bocskor Attala felé”.

Nem siettem, mert jól meg akartam jegyezni az utcákat, amelyeken azután megszakításokkal, de jó tizenöt évig jártam.

Az iskola az Anna utcában már alig érdekelt, és a Fő utcára befordulva is inkább a parasztkocsikat néztem, hogy nincs-e közöttük göllei. Sajnos – nem volt. Ezután egy cégtáblán akadt meg a szemem, amely azt mondta, hogy Légár Béla csemegekereskedése. Ez a mi boltosunk volt, tehát kirakata előtt hosszabb ideig szemlélődtem. A csodálatos tábla csokoládék aztán felvetették bennem a kérdést, hogy ha én most bemennék, és vennék két tábla csokoládét, és megmondanám, hogy írják be a mi könyvünkbe…

Hát ez meggondolandó volt!

– Két tábla csokoládé? – mondaná apám. – A Légártól? Maga vette, szívem?

Nem! Ezt nem lehet! Jobb, ha más kirakatokat nézek…

Néztem is! Geisler Nep. János vaskereskedése – mondta a cégtábla, de a kirakatában nem a különféle szögeket, kapákat, sarlókat stb. láttam meg, hanem egy nagyon testhezálló sörétes vadászpuskát. Néztem, néztem, amíg valaki jól a fenekemre nem húzott valami pálcával, s amikor megfordultam, egy inasforma egyén ugrott el hátam mögül, egyenest neki egy kéményseprőnek, aki úgy látszik, látta az előbbi jelenetet, mert egy irtózatos pofont húzott le az előbb még vigyorgó ifjúnak.

– Köszönöm, kéményseprő bácsi! – emeltem meg a sapkám. – Ez a csibész rám vágott a pálcával. Így azonban rendben van.

– Szívesen, fiam – vigyorgott a fekete ember –, én is tartoztam már neki… mert akár hiszed, akár nem, én az apja vagyok ennek a csibésznek… – Azzal mosolyogva intett elmenőben, és fekete arcában még a fogai is nevettek.

Rendes apa! – gondoltam, és megemelve sapkám, eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen nem puskanézőbe jöttem…

A templomhoz érve jobbra fordultam, és hamarosan megtaláltam a Zárda utcát, sőt mindjárt elöl benne a zárdát is.

Jó úton járok – gondoltam magamban, de abban a pillanatban az is eszembe jutott, hogy ezt nem lehetett rólam mindig elmondani… Ezen egy kicsit el is mosolyodtam, de aztán ismét elkomolyodtam, mert egy néni rettentő mérgesen nézett rám, majd a mellette ballagó, savószemű fiatal leányhoz fordult.

– Nem ez volt az? – kérdezte.

A lány a vállát vonogatta, mintha… olyanforma… lenne…

Az asszony elindult felém, én pedig futva a túlsó oldal felé.

– Megállj, csirkefogó! – rikoltotta, én azonban okosabbnak tartottam nem megállni, mert amíg kimagyarázkodom, már fel is pofozott volna.

Ezek után tehát nem a gyalogjárón ballagtam tovább, ahol rosszindulatú és ostoba asszonyok jártak, hanem a kocsiúton, ahol békés és okos lovak néztek rám többnyire jóindulattal. Bolond volt ez az asszony, hogy ostoba gyanúsításra pofozkodni akart? Hát ilyen asszony Göllében nem élt volna meg egy hétig sem, mert már az ura agyonverte volna. És hogy forgott a szeme!

Köptem egy célirányost, s ez a hazai jele a megvetésnek teljesen megnyugtatott. Ekkor értem az elágazáshoz, ahol a jobbra vezető utca táblája azt mondta, hogy: Honvéd utca, a balra vezető pedig, hogy Petőfi Sándor utca.

A jobbra vezető utca jobban tetszett nekem, már csak azért is, mert onnét katonák jöttek hangos kürtszóval, és egyszerre roppanó lépteik úgy hallatszottak, mint amikor lovaink ütemesen rágták a zabot. „Rapp-rapp-rapp” – mondták a léptek, s a vezető tiszt kardján is ugyanilyen ütemben villant a napfény.

Szép volt, bár a katonákon nem látszott semmi öröm, hogy ennek az ütemes roppanásoknak részesei, sőt előidézői lehetnek. Nem mondom azt, hogy fáradtság vagy kedvetlenség lett volna arcukra írva, de közömbösek voltak, az bizonyos. Ekkor történt az a furcsa jelenet is velem, amikor egy bácsi hátulról a vállán hordott létrájával keményen meglökött. Majdnem legurultam a járdáról.

– Piszok kölyök, nem tudsz vigyázni? – És akkor történt velem talán első esetben, hogy a zsebemben kinyitottam a bicskám, mert a derék létrahordó bácsi olyanformán közeledett, hogy a durvaságát még egy pofonnal is tetézni akarja.

De nem történt semmi. Elment mellettem, mintha ott sem lettem volna, mintha nem mondott volna semmit, én pedig még tíz perc múlva is ott álltam, kezem a zsebemben, s kezemben a kés, amelyet szinte önkívületi dühömben annak az embernek arcába vágtam volna.

Ilyesmi Göllében nem történhetett volna meg velem, nemcsak azért, mert „Mestörpista” voltam, hanem azért, mert ilyesmi a falunkban egyáltalán nem történhetett meg. Az megtörténhetett, hogy valamelyik legényen valami gyerektől sérelem történt, s a legény a gyerek apjának mondta meg a gyerek komiszságát, mondván:

– Jóska bácsi, Anti gyerök nagyon csúnyákat mondott édösanyámnak, mert lekergette az almafáról… hát mondom, a maga dóga, hogy ráncba szedje a gyerekét…

– A komisz kölök! Az anyja fajtája! De majd elhúzom a nótáját, nyugodt löhetsz! Megemlögeti, azt tudom…

– Hát csak módjával, Jóska bácsi. Én is komisz gyerök vótam…

– Nem úgy van az, Anti fiam! Mert ne felejtsd el, hogy amit az Anti meg nem tanul, azt az Antal már nem tanulja meg sohasem…

Igen, a falunkban így történt volna, de józan emberről soha nem hallottam, hogy más gyerekét megverte volna. Ott az apja! Annak a kötelessége!…

Hát felejtsük el mi is a „létrás bácsi” egészen különös viselkedését, és gondoljunk arra, hogy az ilyen létrás bácsik azok, akik az erő vagy hatalom láttán azonnal és lelkesen hasra feküsznek, hogy talpat nyalhassanak.

Ezt az igazságot ott még nem tudhattam, de határozottan éreztem, és felkavart érzelmeimben elmerülve alig vettem észre, hogy már jól benne járok a Petőfi Sándor utcában, bár arra már gondoltam, hogy az iskola valahol az utca végén van.

Akkor nem jutott eszembe, de valószínű, hogy a „létrás izgalom” az iskolával kapcsolatos idegenkedést határozottan – csökkentette, sőt annyira elfoglalt, hogy az egyik kerítésen bepillantva, megláttam a felírást a szép nagy iskola homlokzatán. De nem volt bennem helye semmi izgalomnak, mert a kavicsos udvaron egy vadászruhás bácsi egy szép vizslával játszott, azaz labdát dobált a kutyának, amit az szépen apportírozott.

Ezek után – bár én eredetileg csak az iskolát akartam felfedezni – beléptem a kapun azzal a gondolattal, hogy most tanítás lehet, tehát legalkalmasabb idő megnézni a folyosón, hogy hol van az a bizonyos V. osztály, ami nyilván és csakis engem vár.

Belépésem azonban a kutya újabb játéklehetőségnek vette, mert a vadász bácsi hiába kiabálta, hogy: „Fickó, pfuj!” – és hasonlókat, Fickó negédesen riszálva farkát, odahozta a labdát. Fickóval megbarátkozni persze egy pillanat műve volt. Kivettem szájából a labdát, s a vadász bácsi felé gurítottam, ő pedig, Fickó még oda sem ért, már gurította vissza, Fickó pedig csengő csaholással űzte a labdát, amelyet végre elfogott.

Én azután továbbmentem az iskolaépület felé – amelyhez képest a göllei iskola legföljebb ha kunyhónak számított volna –, illendően megemelve sapkám a vadászruhás úriember felé.

– Hová, hová, kisfiam?

Hát ennyire azért nem akartam barátkozni, és bizonyos tartózkodással azt mondtam:

– Az iskolába…

Közben ez a barátkozó bácsi már ott állt előttem, s egyik szemével kissé hunyorogva mosolygott rám.

– De hát most tanítás van…

– Nem akarok bemenni, csak eljöttem megnézni, hol van az V. osztály.

– Gölléből? – nevetett ez a hunyorgó bácsi, és én majd elsüllyedtem.

– Igen!

– Hát akkor itt a kezem: csapj bele, mert én leszek nemcsak a tanítód, de az igazgatód is. Most énekóra van, amit nem én tartok. Hallod, hogy nyivákolnak? Itt, ha egyenest bemész, jobbra az első ajtó. Most már tudod. Majd megmondom a gyerekeknek, hogy új pajtás érkezik. Könyvet s ami kell, itt kapsz. Hát akkor a viszontlátásra! Fickó majd kikísér, de az utcára ne ereszd ki!

– Igenis! Kezét csókolom, igazgató úr…

Lonkai igazgató hunyorgó bal szeme még jobban hunyorogni kezdett.

– Itt mi másként köszönünk. Elég, ha azt mondod: jó napot kívánok!

– Igenis. Jó napot kívánok!

– Viszontlátásra, kisfiam!

És – kezet nyújtott…

Ha emlékezetem nem csal – és nem szokott csalni –, valami meghajlás-félét követtem el zavaromban, miközben ez a kedves igazgató melegen marokra fogta idétlen kis kezem.

Ezek után Fickó körülrohant párszor, amíg a kapuhoz értünk, amit illedelmesen betettem magam mögött, Fickó pedig visszarohant gazdájához, aki már elindult balra, amint később megtudtam, lakása felé.

Ballagtam hát tovább a Petőfi utcán, és nem fordultam vissza, mert úgy gondoltam, hogy ez az utca mégsem lehet végtelen, s ha valahol majd jobbra fordulok, a barátságosabb Honvéd utcába érek. Így is történt. Pár perc múlva jött az Arany János utca, ami nemcsak megfelelő irányba, de egyenest a Honvéd utca végéhez vezetett.

Szüret! – gondoltam, és ballagtam most már hazafelé, hogy nagyszüleimnek a Lonkai igazgató úrral való dicséretes barátkozásról és a szerencsésnek látszó holnapról beszámoljak, sőt talán beszámolhatok arról is, hogy megnéztem jövendő lakásunkat – ha jól emlékszem, a Honvéd utca 72-t.

Nem is volt messze… és a túloldalon még egyszer visszamentem előtte. Hát bizony nem volt grófi épület! Három ablak az utcára… nem is nagyok… ámbár – túlmenve a házon – maga az épület jó messze behúzódott a szomszéd kert mellett, hátra, tehát legalább három-négy szoba lehetett benne.

Majd meglátjuk! – legyintettem gondolatban, de megmondhatom, hogy a ház nem lelkesített, és nem is vártam sok jót tőle. De hát itt lakásunk nem tart őrökké, mert Rózsa utcai házunkba nemsokára beköltözhetünk, s annak környékét is jobban szerettem, vagy talán – az összehasonlítás után – most már megszerettem.

Azután lassan ballagtam, amíg csak a Rózsa utca sarkán be nem fordultam.

Jó is volt hazaérkezni. Most először fogott körül a hazai otthon másának halvány megértése, az utca, a Rózsa utca személyemmel kapcsolatos kivételes volta, az ismerős ecetfák – szégyen, de ma sem tudom tisztességes nevüket –, hársfák, kerítések, kapuk, ablakok, amelyek a házakkal összeálltak már szépen, utcát alkotva, s én úgy fordultam be nagyapámék házába, amely ezen a címen bárkié lehetett volna, mint aki teljes joggal hazaérkezett.

Sütött a nap. A házak között tavasziasan meleg levegő folydogált, valahol búgott egy galamb, s az udvarban, a szomszéd lakó portája előtt egy kis foxi üldögélt félig alva, de azért farkával billentett kettőt, amikor azt mondtam:

– Szervusz, kutya!

A kutya az álmos, de egyébként barátságos farkbillentéssel azt mondta, hogy:

– Szervusz, gyerek, nem ismerlek, és álmos vagyok, de azért – szervusz…

A kutyával tehát rendbe jöttünk annyira, hogy legközelebb már meg is simogathattam, viszont neki is joga van ismerősként viselkedni, és – ha ragaszkodik hozzá – megnyalhatja a kezem, s én viszonzásul, de szelíden meghúzhatom a farkát vagy fülét, amiből esetleg valamilyen játék alakulhat ki.

– Látom, a kutyával barátkoztál. Szegediék foxijával. Hát csak mosd meg a kezed – fogadott nagyanyám, mire én azt mondtam:

– Kezét csókolom, nagymama!

De azt már nem tettem hozzá, hogy ha nagyanyám látta volna odahaza Bodrival való játékunkat, hát ecetben áztatott volna, és benzinnel mosott volna le. Bodri ugyanis néha egész kezemet a szájába fogva rohant velem végig a kerti úton, és olyan műmorgást művelt, hogy nevettemben néha felborultunk mind a ketten, s ilyenkor a hatalmas félbernáthegyi kutya baráti alapon még képen is nyalt…

Megmostam tehát kezem, és beszámoltam viselt dolgaimról, a mérges anyáról, aki valakivel összetévesztett, a létrás bácsiról, aki nem tévesztett össze senkivel, de majdnem az árokba lökött.

– Mindig azt mondják, nagymama: „a művelt város”… Hát, nagymama, Göllében ilyesmi nem történhetik meg senki fiával… pedig ott csak parasztok laknak…

– Lehet, fiam, hogy igazad van, de ne felejtsd el, hogy a tanult műveltségen kívül van születetten vagy tanulatlanul művelt ember is, s ez a született műveltség… és ne felejtsd azt se, kisfiam, hogy minden külső műveltségnek alapja az emberben már benne van, de sok más jó tulajdonság kell hozzá, hogy ez kifejlődhessen.

És amikor már bent voltam a szobámban, csak ezen gondolkoztam, inkább megérezve, mint megértve nagyanyám igazát.

Azután lassan eltelt ez a nap is.

Ebéd után olvasgattam, aludtam is egy keveset, de gondolataim odahaza jártak, bár nem voltak szomorúak. Vidámak se – nem mondom –, de olyan tűnődő s megfoghatatlanul elgondolkodó volt körülöttem minden, mint a nagyon öreg bútorok régies szaga s a padló beszédes reccsenései, ha bizonyos helyen rájuk léptem.

A szomszéd szobában – ami Szegediék selyemhernyós szobája volt, s csak egy fal választott el bennünket – később valami bútortologatás hallatszott, mire nagyapám azt mondta, hogy már készítik elő az asztalokat, amelyeken majd szederfa levelével táplálkozva megnőnek a selyemhernyók, sőt be is gubóznak, s ezekért Szegediék minden évben szép pénzt kapnak.

És későbben, amikor a Szegedi családdal – különösen Szegedi nénivel – nagy barátságba keveredtem, a barátság majdnem kútba esett a szederfa és az eperfa elnevezése körül.

Szegedi bácsi nyugdíjas vasutas volt, valahonnét az Alföldről, és amikor már nagy barátságba keveredtünk, elérkezettnek láttam az időt megmondani, hogy a szeder, az nem eper.

– Hanem mi? – kérdezte Szegedi bácsi az ókula fölött.

– A „szeder”, az fán terem: a szederfán. Feketét, fehéret vagy rózsaszínt… Az eper, az pedig kertben terem, a földön vagy az erdőben. Ez az illatos erdei eper, azaz szamóca. Ebből lett a kerti…

Szegedi bácsi mosolygott.

– Hát tudod, fiam, az ilyesmin a tudósok szoktak vitatkozni, de én nem vitatkozom. Fontos az, hogy megértjük egymást. Nem?

– Igaz, Szegedi bácsi! – S ennek a békés kiegyezésnek eredménye, hogy azóta sem vitatkozom ezen a kérdésen senkivel, tehát nem is tudom, hogy a szeder eper-e, vagy az eper szeder-e… Nem vitatkoztam már csak azért sem, mert később értesültem, hogy Arany Jánoséknál is: „…feketén bólingat az eperfa lombja…”

Hát hogy kezdhettem volna én, kilencéves ürge, Arany Jánossal vitatkozni, amikor Petőfivel sem mertem, bár túlzásnak tartottam, hogy honfitársait arra biztatta, hogy: „Akasszátok föl a királyokat!”

Mi a fenének kellett volna fölakasztani a királyokat, amikor lám, a „nagy úr”, az Idő szépen elhordta őket a történelem szérűjébe, ahonnét a tudósok időnként s a változó gusztusok szerint előveszik őket, koronájukat kifényesíteni vagy régi vérrel tartósítani.

Ezt persze akkor még nem tudtam volna így kifejezni, de így éreztem egy nyáron a göllei iskolában, a pad tetején ülve, ahova nem jött fel az iskola téglás padlójának porában korzózó millió bolha, de talán nem is mert feljönni, mert mellettem ült Jancsi, a későbbi János vitéz, majd Tündérország fejedelme, Iluskával, akiket csak ez a Petrovics tudott a békesség és a szerelem örökké ragyogó trónjára ilyen múlhatatlanul felemelni.

Lám, hova lyukad ki az ember gyereke, ha Szegedi bácsival az eperről és szederről vitatkozik…

Aznap délután, rövid szendergés után nem mentem sehova, de gondolataim végigfutottak a délelőtt eseményein, ide-oda raktam őket, hogy mi lett volna, ha így lett volna, ha a létrás bácsi nem lökött volna olyan gorombán hátba, viszont Lonkai igazgató úr fogadott volna gorombán… Végül is felkeltem – kicsit megmostam az arcom –, és nagyapa biztatására is kimentem egy kicsit szellőzködni a Rózsa utcába, ami ilyenkor is csendes volt, portalan, zajtalan, és szinte feltűnt az embernek, ha egyszerre öt ember volt az utcán, s belőlük legalább egy – katona.

A szomszéd ház előtt egy gyerek ült a gyalogjáró szélén, amelyet itt a városban „járda” néven emlegetnek. Szürke szemű, furcsa volt ez a gyerek, s az arca, ez a gyerekarc olyan nyugodt, olyan öreg, hogy megálltam mellette, mintha megállított volna. Később megszólalt, de olyan öreges fölénnyel, hogy azon gondolkoztam, nem bolond-e ez a gyerek…

Nem, ez a gyerek nem volt bolond, hanem Dégh Gusztika volt, későbbi jó barátom és osztálytársam, akiről hamarosan kiderült, hogy kálomista.

Ma ennek a szónak semmi elriasztó jelentősége nincs, de Göllében abban az időben ez a szó tehertételnek számított, amit az illető neve után feltétlenül megemlítettek.

– Jóravaló ember amúgy – mondták –, de kálomista…

Gölle, ameddig a régi okmányok 1200-1300-ig visszamutatnak, mindig papi birtok volt, tehát katolikus, és az volt a környéke is. A „kálomista”, a „zsidó”, a „lutheránus” mindig valami megbélyegzett, majdnem ellenséges embert jelentett, akivel göllei ember nem barátkozott, nem házasodott, s lehetőleg elkerülték. Ezek az emberek majdnem ellenségnek számítottak, akivel göllei ember – hacsak nem volt muszáj – egyszerűen szóba sem állt, és az, hogy göllei legény protestáns lányt hozzon a faluba, teljes lehetetlenségnek számított. És ha mégis megtörtént volna, hát annak a fiatal párnak a házára hamarosan felszállt volna a „vörös kakas”, ha ugyan egyáltalán beengedték volna a faluba.

Jól emlékszem, egy Szent István-napon – ami a legnagyobb ünnepnek számított Göllében is – Kaposvárra mentünk, s apám mérhetetlen megdöbbenésére valamelyik falu határában egy ember – szántott…

Apám megállíttatta a kocsit, és Görbic Pista bácsit küldte oda megkérdezni azt az embert, hogy megbolondult-e, Szent Istvánkor szántani.

És megdöbbenésünk akkor lett csak haraggá, amikor Pista bácsi azzal az üzenettel jött vissza, hogy:

– „Ide szentistvány, oda szentistvány, nekem ez nem ünnep, mert én nem vagyok pápista…” Ezt üzente az az embör…

És szántott tovább.

De akkor ott a Rózsa utcában, leülve Dégh Gusztika mellé, kikapcsoltam vallási és hazafias érzéseimet, és hamarosan úgy éreztem, hogy Gusztika tulajdonképpen – barátom is lehetne, aki egészen biztosan nem szántana Szent Istvánkor. Ezt a kérdést megválaszolni azonban egyelőre elhalasztottam, és inkább családi körülményeit tisztáztam.

Elsősorban az tudódott ki, hogy Gusztikának nem volt anyja… illetve csak volt, de apja elzavarta…

Guszti tehát árva – gondoltam, és vonzalmam egyre nagyobb lett új barátomat illetőleg, mert az összes családi eseményeket olyan mellékesen mondta el, hogy a csodálkozástól majd a járda melletti árokba fordultam.

Közben a Rózsa utca szerény forgalma bonyolódott körülöttünk, ami – mind a két oldalon – talán húsz embert jelentett összesen, míg a kocsiúton nem járt sem fogat, sem ember.

És hatvan év távlatából csak most jut eszembe, hogy Gusztinak még volt egy rendkívüli tulajdonsága: nem volt kíváncsi semmire. Nem kérdezett vissza. Ha én nem firtattam Gusztika családi, iskolai, baráti és egyéb körülményeit, ő ugyan nem kérdezett semmit, s ilyenkor üres némaságba süllyedtünk.

Ezt a némaságot törte meg nagyapám kemény kiáltása:

– Pisti!

– Mennem kell – rebbentem fel, elindulva nagyapám felé, míg Guszti csak intett, amiben benne volt jövendő barátságunk ígérete is.

Nagyapa nem is válaszolt köszönésemre, s én csak akkor döbbentem rá, hogy a vacsorára való ígéretem, azaz pontosságom idejét csúnyán elmulasztottam. Igen, ez megtörtént, s ennek a mulasztásnak fontosságát és kezdődő következményeit most már világosan éreztem. De a következmények igazságtalanságát is! És a félelem mellett most már – lesz, ami lesz – valami ellenséges harag keserű torlódását is éreztem, ami aztán teljesen kikristályosodott bennem, amikor a leszedett, üres asztalt megláttam.

– Ne tessék haragudni – kezdtem –, megfeledkeztem az időről…

Nem válaszolt senki.

És én csak álltam, nem tudván mit kezdeni magammal, és tanácstalanságomban mintha a padló kezdett volna inogni alattam.

– Lefekhetem?

Csend.

Erre elindultam szobám felé. Csendesen kinyitottam és betettem az ajtót, aztán a sötétben levetkőztem és lefeküdtem, de nehezen melegedtem fel, mert mintha valami lelki koporsóban lettem volna.

Odakint pedig mintha a szavak lassú, önmagát is őrlő malma indult volna el, méghozzá németül. Egy szót se értettem, de mindent éreztem, mert apám neve bukkant fel, anyámé, nagyanyámé, Pista bácsié, aki – ezt tudtam – szálka volt nagymama szemében, Géza bácsié, aki valóban a család „fekete báránya” volt, csak azt nem tudtam, mi köze ehhez ennek a kaposi nagymamának, apám testvéreihez, akiket soha életében nem látott, és nem is fog látni.

Közben hallottam, hogy nagyapám ágyaz, mert nagymama beteg lábaira való tekintettel minden kétkezi és nehezebb munkát magára vállalt. Cselédtartásról pedig – lehet, hogy anyagi szempontból is, de a kis lakásra való tekintettel – szó sem lehetett. Nagyapa tehát ágyazott, nagymama pedig beszélt, beszélt, beszélt… nyugodtan őrölve a szavakat, megállás, zökkenő és hangsúly nélkül. Amire nagyapa egy szóval sem válaszolt. Szépen megágyazott, meggyújtotta a kis éjszakai lámpát, amelyik, nem tudom én, miért, egész éjszaka égett, megtöltötte a pipáját, és vetkőzni kezdett.

Nagymama ekkor már Vilma néninél tartott – most már magyarul –, aki nem kell a kutyának sem, nem is csoda, hogy vénlány maradt… kár volt elkényeztetni, de hát szegény Betti – ez a másik nagyanyám volt – honnan vette volna az ehhez való műveltséget? Csak az a nagy szája van, és egyebet sem tud, csak beszélni, beszélni, beszélni… csak akadjon olyan bolond, aki hallgatja…

– Ilyen bolond mindig akad – fújta ki a füstöt nagyapám, s utána akkora lett a csend, mintha a külső szobában még bútorok sem lettek volna.

A továbbiakra nem emlékszem, csak arra, hogy nagyapám nyitott rám ajtót, de ekkor már világos reggel volt.

– Fél hét van, fiam.

– Igen, nagyapa.

– Nem kell kapkodni, fiam. Hétre felöltözöl, meg is reggelizel, és nyolcra kényelmesen odaérsz az iskolába.

– Igen, nagyapa.

– Aztán értelmesen, okosan és főleg udvariasan viselkedjél.

Ezt nagyanyám mondta.

– Igen!

Utána csend lett, mert ez az „igen” – akkor nem tudtam volna nevet adni ennek az érzésnek – meredek volt, és a felhőkig ért, amelyekről nem lehetett tudni, mi van fölöttük… És erre az „igen”-re nem is lehetett mit válaszolni.

A reggelit nagyapám hozta, és nagyanyám csak annyival járult hozzá, hogy azt mondta:

– Ne szörpölj, és ne csámcsogj!

Erre nem válaszoltam, de nem szörpöltem, és nem csámcsogtam.

Aztán köszöntem, és illedelmesen elindultam az iskolába. Most már ismerős volt az út. Ismerős a flaszter, a járda – egyik szebb magyar szó, mint a másik –, sőt Geisler Nep. János vaskereskedése is, amelynek kirakatában – amelyet kaposi nagyanyám „auslag”-nak mondott – ott volt még a tegnap megcsodált puska is, sőt ott volt még hónapok múlva is, én pedig azon tanakodtam, hogy miért nem veszi meg valaki ezt a gyönyörű vadászszerszámot. Hát nincs pénzük az idevaló vadászoknak? Vagy nem értenek hozzá? Vagy itt nincsenek vadászok? Nálunk a puska majdnem szent szerszám volt, és Pista bátyám talán azért utazott le hozzánk, hogy újabb és újabb puskáit apámmal megcsodáltassa. Legutóbb egy ötlövetű Winchesterrel kápráztatta el a családot, amely nagybátyám szerint úgy lő, mint a mennykő, de ezt be is bizonyította.

Ragyogó késő ősz volt már akkor, és esténként a varjak százezrei szálltak el kertünk fölött, végtelen hosszú menetoszlopokban a Szentpéteri-erdő akkor még meglevő óriás alvó fáira.

És itt mutatta be Pista bácsi, hogy mit tud az új puska. A varjúlánc néhol mintha megszakadt volna, vagy csak elvékonyodott, s ilyenkor Pista bátyám azt mondta:

– Nézzétek!

És ötször szólt az automata puska, és néha öt, néha négy, néha pedig három varjú karikázott le a magasságból.

– Csodálatos! – mondta apám, miközben én összeszedtem a lehullott madarakat. – Holnap varjúlevest eszünk.

A varjúlevest Pista bátyám saját kezűleg készítette el – jobb volt, mint a legjobb tyúkleves –, de a család hölgytagjai azt mondták, hogy: pfuj! – amin én csodálkoztam, bár ez a szó ismeretlen volt göllei szótáramban.

Nagyanyám azután este elmesélte, hogy nagybátyám néha szövetkezve, néha pedig magányosan űzte az orvvadászat izgalmas mesterségét, nagyapám és testvérei saját területén is… aminek az lett a vége, hogy a vadőr Pista bátyámat elfogta, a puskát – ami nagyapámé volt – elkobozta, és a nem tudom már, melyik főbíróságra feljelentette.

Pista bátyám szánkón ment – úgy emlékszem, Ozorára, de ez nem biztos – a tárgyalásra, persze puskával, lőtt egy őzet menet közben, amelyet tárgyalás előtt átnyújtott a főbíró feleségének a konyhán.

Ezek után természetesen a vád és minden következménye alól fel lett mentve.

– Maradt még a hercegnek pár ezer őze – mondta a főbíró, és meghívta Pista bátyámat egy kis őzpörköltre.

Mindez eszembe jutott iskolába menet, de nem siettem, mert az egyik kirakatban egy nagy zsebóra alá oda volt írva, hogy „pontos idő”, és ez az óra még csak negyed nyolcat mutatott. Megnyugodva ballagtam tehát, mert ekkora zsebórát életemben nem láttam, tehát pontosnak kell lennie. Apámnak is volt egy ezüst zsebórája, melynek fedelén Szent György viaskodott a sárkánnyal, de ebből olyant ötöt lehetett volna csinálni.

Ennél az óraemléknél, szégyellem ugyan, de be kell vallanom – talán már említettem is –, hogy volt nekem is egy szép ezüst zsebórám. De erre csak könnybe lábadt szemmel gondolhattam. Nemcsak azért, mert az elveszített óráért apám rettenetesen elfenekelt, hanem azért is, mert nagyon szerettem ezt a szép ezüst zsebórát, és elvesztéséért nemcsak magamat okolhattam.

Akkor is Kaposban voltunk, ahol az öregek tanácsára az órát kitettem nagyanyám varróasztalára, mert „amíg itt van, nem veszhet el” – mondták az öregek, és alkonyodott már, amikor rádöbbentek, hogy ránk sötétedik, ha nem sietünk. Kapkodás összevissza… siess, gyerek, azzal a télikabáttal, a lovak is megfáznak… egyszóval én a zsebórát nem kapcsoltam be a gomblyukba, ahogy szokás, hanem zsebre vágtam. De hogy melyik zsebre – télikabát-, kiskabát- vagy nadrágzsebre –, erre csak a mindentudó Isten válaszolhatott volna, de nem válaszolt, tehát én sem válaszolhattam, amikor megérkezésünkkor apám vidáman azt kérdezte:

– Na, gyerek, mennyi időt mutat az órád?

Sajnos, nem tudtam megmondani, mert – Krisztusa ne legyen annak a büdös órának! – nem volt egyik zsebemben sem.

A többire vessünk fátyolt vagy akármit, ami eltakarja kiporolt hátsó testrészemet, mert apám azonnal kezdte rajtam letörleszteni az órarészletet, amíg anyám – látva, hogy apám nagyon kezdi magát belelovalni a verekedésbe – meg nem fogta apám kezét.

– Árpád… elég!

– Jó – mondta apám, anyám ölébe lökve –, majd aztán maga lássa: mi lesz belőle…

És ez jutott eszembe, amikor öreg katonaként a kis zsoldomból élve diplomát szereztem, és apám megölelt – talán egyszer életemben –, kicsit szégyenlősen, mert férfiemberhez az ilyen ellágyulás semmiképp sem illik: és ez jutott eszembe akkor is, amikor székfoglalómat tartottam a Kisfaludy Társaságban, s utána a nagy taps után mintha apám állt volna mögöttem, könnyes szemmel, amilyennek sose láttam.

– Hát, édes fiam, nagy dolog ez mindenképpen…

– Igen, édesapám…

Egyszóval a bérmálási ezüstórám elveszett, és nem is lett nekem órám talán húsz évig, mert nem is kellett, azután meg, majd nyolcéves katonáskodásom alatt, a kürtszó ébresztett, és a vacsorát is világosan bejelentette.

Ne siessünk azonban az eseményekkel, mert én sem sietek a Petőfibe, ahogy új iskolámat a kortársak nevezték.

A toronyóra akkor verte a fél nyolcat, amikor a Zárda utcába befordultam, de most már nemcsak a villogó szemű asszonynépre figyeltem (sokszor figyelek ma is), de a létrás bácsikra is, mégsem ment simán a dolog, mert egy matrózblúzos „úrifiú” úgy bokán rúgott, hogy ordítani lett volna kedvem.

De nem ordítottam – ellenben sima, de nagyon hatásos gáncsot vetettem az „úrifiú” kinézésű egyénnek, aki olyan zuhanással hasalt el, hogy mindenki megérthette sajnálkozó pillantásom…

– Szegény fiú, hogy elesett! – S azzal irányt vettem a túloldal felé, ahonnét visszanézve megelégedéssel láttam, hogy az ellenfél ádáz gyűlölettel néz utánam, amit én szelíd és meleg mosollyal nyugtáztam.

Ökör! – gondoltam tanítómestereimre. – Tudod te, hogy engem a göllei cigánysoron a Sztojka gyerekek tanítottak gáncsot vetni? Embernyi embert is hasra ejtek vele, nem egy ilyen piócát…

Ez a kellemes győzelem aztán kellő önérzetet biztosított a bevonulásra. Kellemes meglepetés volt Fickó barátom lelkes fogadtatása is.

Az udvaron lézengett ugyan egy-két gyerek, de azt semmiképp sem hihettem, hogy a lépcsőkön levonuló tömeg már fél órája lesett engem, az „új fiút”, és már körül is vettek lelkes üdvözlésükkel.

Nem, erre semmiképpen nem számíthattam. Különösen egy nagyon csúnya, lófejű ifjú üdvözölt meghatottan, hogy még a szeme is elködösödött, amitől csúnya arca egyszerre megszépült.

Természetesen az első padban kaptam helyet, bár ezt a kétes dicsőséget szívesen elengedtem volna…

Hát így kezdődött bevonulásom a tudomány Petőfi Sándorról elnevezett csarnokába, és így folytatódott városi életem, amely egyre hétköznapibb lett, egyre jobban hasonlított a göllei, iskolába járó hétköznapokhoz, amelyek ifjúkori megállapításom szerint is egyformák az egész világon.

És lassan megismertem az egész várost, hogy úgy mondjam, földrajzilag, mert egyébként teljesen megismerni egy várost, azt hiszem, nem is lehet. Első napokban szinte elfeledtem Göllét, az otthont, és úgy látszott, hogy a város zűrzavara alatt él is tűnik majd véglegesen; de nem így történt.

Egy parasztkocsi, egy keskeny karimájú, csúcsos kalap, egy pár ló, csombékba font farokkal, egy rakás, rendesen megriszált, színes szoknya hol itt, hol ott állított meg gondolkozni, emlékezni, hogy lassan az elhagyott szülőföld közelebb jött, mint a város, amelyben laktam, s amelyet – akárcsak a többieket életem során – soha-soha meg nem szerettem. És később – észre sem vettem – falum egyre nőni kezdett, a város pedig zsugorodni. A Petőfi-iskola már majdnem kisebb lett, mint a göllei, a kaposi templom alig valamivel nagyobb, mint az otthoni, Légár Béla fűszer- és csemegeboltja éppen csak megütötte Puskáék boltjának nagyságát, Lonkai igazgató tanító úr éppen úgy elfenekelt egy-egy gyereket, mint apám, és a vasút, az állomás alig lett valamivel terjedelmesebb, mint a csornai, ahol csak egy bakterház volt, de az napról napra nagyobb lett, a kaposi pedig szemlátomást zsugorodott, és a csornai állomáson élénk fantáziámban éppen úgy járkáltak az aranygalléros főnökök, mint a kaposvári Kornis főnök úr, szigorúan és szemüvegesen.

De az álmaimat már nem lehetett így megcsalni! Az álmaim – környezetükben – ragaszkodtak a valósághoz, és ha negyvennyolcas hősként vágtam is a németet pej paripáról a Kács alatt, csak elsírtam magam, ha Ilona jött a hősöket köszönteni, és maszatos kis kezében újra elindult felém az a pár szál ibolya és a kislány puha, meleg hangja:

„Neked adom!”

És nagyapámék otthona is megszokott lett és ellaposodott. Ha nincs az a süllyesztett, különálló kis szoba, talán megszöktem volna, bár ezt csak úgy mondja az ember, azaz a gyerek.

Ez a kis szoba egyetlen ablakával az utcára nézett, mégpedig oda, ahol Gusztikával barátságot kötöttünk a járdán, ami állítólag helytelen szó, tehát a gyalogjárón. Barátkozásom ellen nem lehetett egy szót sem szólni, mert ha eljött a vacsora ideje, illedelmesen és úrifiúhoz méltóan jelentkeztem, s a vacsorát – nagyanyám szerint – behánytam, és mint jól nevelt úrifiú, szobámba vonultam, az alacsony ablakba hasalva Gusztival beszélgetni.

És ezek a beszélgetések sohasem derültek ki, mert – a sors különös kegyelméből – szobám ajtaja oly nehezen nyílott, hogy mire végre kinyílt, már a pamlag sarkában ülhettem valami tankönyvvel a kezemben, amin nem lehetett észrevenni, hogy az elhelyezkedés sietségében esetleg fordítva tartottam.

Közben – legalábbis külsőleg – megszoktam az iskolát, az utat, Lonkai igazgató urat, a bajtársakat, a Rózsa utcát, a szomszédokat, a katonakórházat, főleg Gusztikát, aki olyan árva és elhagyatott maradt, mint amikor megismertem, sovány és csontszínű, ami – ezt csak később tudtam meg – annak volt az eredménye, hogy Gusztika ritkán étkezett, akkor is keveset, s ezt már úgy megszokta, hogy nem is panaszkodott. Általában Gusztika soha nem panaszkodott, soha nem csodálkozott, és soha nem fizetett, tehát úr volt a szó valódi értelmében. Azt is csak később tudtam meg, hogy az a nyurga és sokszor rongyos, tizenöt-tizenhat éves gimnazista, aki néha egy szervuszt dob felénk, a bátyja.

Ez úgy derült ki, hogy ez a szemtelen fiú, elmenvén mellettünk, Gusztikát egyszerűen, minden különösebb felindulás nélkül fenéken rúgta.

– Ha reggel még egyszer elfelejtesz felkelteni, szétverem a fejed!

– Ki ez? – ámuldoztam, amikor ez a fiatalember távozott.

– A bátyám – mondta Gusztika kissé büszkén –, ötödikes gimnazista…

– És ez csak úgy megrúg?

– Nagyon erős…

– Hát ide hallgass, Guszti! Ha engem akárki fia megrúgna, hát megbicskáznám…

– Agyonverne… egyszer csak a cipőjét nem pucoltam ki, majd agyonütött…

És ettől kezdve, ha ez a Lajos nevű egyén feltűnt az utca végén, én bementem a lakásba, mert tudtam, hogy ha ez a Lajos velem is kikezd, hát… a bicskámat mindenesetre megélesítettem.

Pár nap múlva azonban mégis baj történt. Nem vettük észre Lajos érkezését, aki megint elkésett az iskolából, és érkezését azzal kezdte, hogy Gusztikát nyakon vágta.

Éreztem, hogy megáll a vér a szívemben.

– Te! Te rongyos (Lajos valóban rongyos volt), ha még egyszer Gusztihoz hozzányúlsz… – És zsebemben kinyitottam a bicskát.

– Mi? – bámult gúnyosan az arcomba. – Akkor mi lesz? – És úgy felütötte az állam, hogy majd a fogaim potyogtak ki… én pedig a markomban szorongatott bicskát az arcába vágtam.

Tudom, hogy ekkor már fehér voltam én is, mint a fal, de valami fékezhetetlen indulat újra szúrásra lendítette a kezem, és Lajos falfehéren és ordítva távozott.

És akkor – csodálkoztam magam is – egyszerre tökéletesen nyugodt lettem. Gusztikát egyszer s mindenkorra megszabadítottam törvényes kínzójától – ezt éreztem –, mert Lajos gyáva megszaladásában ez világosan benne volt.

– Na! – tettem zsebre a göllei búcsúban vásárolt „halas” bicskát. – Eredj be, és mondd meg Lajosnak, hogy nem haragszunk…

Gusztika úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna, aztán fejcsóválva távozott.

Szerencsére a jelenetet nem látta senki, mert ezt szégyelltem volna, estefelé pedig, amikor Guszti bekopogtatott az ablakon, mindjárt kimentem.

Guszti – kivételesen – mosolygott.

– Te! Lajossal valami történt…

(Jézus, Mária – rettentem meg –, csak nem vérzett el?)

– Mi?

A lyuk egészen kicsi a pofáján, és azt mondta: beragasztja flastrommal, és ne beszéljünk róla.

– Én is ezt gondoltam. Tulajdonképpen ha akarod, be is mehetünk, mert az ilyesmiért illik bocsánatot kérni.

– Hát… gyere – húzta fel Guszti a vállát –, a lakás kicsit rendetlen…

Gusztikáék lakása az udvar végén keresztbe álló kis ház volt, s ez a lakás olyan szörnyen hatott rám, hogy szinte megbénultam.

Lajossal szótlanul kezet fogtunk, s ebben a kézfogásban nemcsak bocsánatkérés volt, de fullasztó sajnálkozás is. Hiszen láttam én már rendetlen szobát, elhagyottat is, piszkosat is, hiszen falunkban a legszegényebb béresgyerekek között is voltak barátaim, de ilyen mérhetetlen szennyet, szagot, rendetlenséget, nyomort még csak el sem képzelhettem.

S ezeknek a gyerekeknek az apja aranydiplomás dr. Dégh Jenő törvényszéki bíró volt, aki mindenét elitta, mégpedig úgy, hogy az italnak a legcsekélyebb nyoma sem látszott rajta. Régiesen, de elegánsan öltözködött, inge patyolatfehér, cipője ragyogó, mindig frissen borotválva, és – hivatalán kívül – nem beszélt senkivel. A legszükségesebben kívül fiaival sem. Lezárt szobája – én nem láttam – a fiúk szerint csodálatosan rendes és tiszta, sőt illatos volt, és feleségéről, a fiúk anyjáról senkinek és soha nem beszélt. Gyerekeinek sem. Házbért, tandíjat pontosan fizetett, de – Gusztika szerint – egy-egy kocsmában mindig tartozott. De csak egyben. Amikor már nagyon szorították a fizetésre: egyszerre kifizetett mindent, de abba a kocsmába többet nem ment.

És kezdődött újra minden elölről.

Én csak – kezdettől fogva – azon csodálkoztam, hogy a család szörnyű tragédiáját Lajos olyan hidegen és néha humorosan mesélte el, mintha ezek a dolgok egy idegen állampolgárral valahol Norvégiában történtek volna.

Még nevetett is néha; ilyenkor Guszti is mosolygott és legyintett, mintha azt mondta volna, hogy mindez semmiség… és ne vágjak olyan rémüldöző képet a dologhoz, mert ha van, hát van… Ki tehet róla? Vannak ennél még cifrább dolgok is… És ha én verekedni tudok is, de ezekhez a furcsa és ijesztő ügyekhez én még kisfiú vagyok, és ők hozzám képest: komoly öregek.

És múltak a napok nyomtalanul és jeltelenül. Közel jött hozzám a város, szinte rám telepedett erőszakos nagyságával, színével, szagával, kissé idegenes nyelvével is, de a szülőfalumat el nem nyomhatta, meg nem sérthette, még csak nem is homályosíthatta el sem akkor, sem később, és azóta sem soha. Tudom, hogy Gölle azóta megváltozott formájában, szokásaiban és bizonyára nyelvében is, de az a falum, amelyben én születtem, a nagy béke zsúpos házainak sora, az emberek szíve, a Kácsalja és a Cönde, a templom és a temető meg nem változhattak soha, mert emlékeim lelkében őrzöm őket, s ez a lélek örökkévaló.

S egyszer csak… tavaszutó volt már, mert virágzottak a gesztenyefák, s a verebek éktelen csiripeléssel adták tudtára a világnak szerelmi és házassági eseményeiket, amikor hintónk állt meg a ház előtt és idegen lovak, amelyeket azonban még Görbic Pista bácsi hajtott, úgy emlékszem – utoljára.

Az „öregek” nagy tanácskozásban voltak, és még édesanyám is csak futólag ölelt meg, mert megvették azt a házat, amelyből az égő hajú nő rohant ki régebbi emlékeimben. Ez a ház pedig a Rózsa utca 2. számú ház volt, közvetlen a nagy, emeletes sarokház mellett. Szép, négyablakos, majdnem új ház volt, amelynek szépségét és jóságát az asztalon felhalmozott kék hasú bankók is igazolták. Apám a házvételi szerződéssel – sajnos – a bankókat is elvitte, amelyeket pedig szerettem volna közelebbről megnézni. De hát akkor mivel fizette volna ki a házat?

Megilletődött csend maradt utána, mintha a csendben az a ház észrevételenül és némán most menne át a Fekete család birtokába.

– Nagy dolog ez kislányom – mondta anyámnak nagyapa –, most már van házatok is, mégpedig nem akármilyen. Az a rövid idő, amíg beköltözhettek, hamar elrepül.

Nem is bánnám, ha túl lennénk a hurcolkodáson – mondta anyám. – Nagyrészt be vagyunk már csomagolva, és az se jó, ha az öreg házban már úgy vagyunk, mint valami váróteremben. A mama siratja is… hiszen majd huszonöt évet töltött benne…

– Mit sirat? – ellenségeskedett kaposi nagyanyám. – Itt sem lesz semmi dolga…

Erre nem válaszolt senki, mert nagyapám nem akart beleszólni, anyám nem tudott és nem is akart ellenkezni, én pedig nem mertem megmondani, hogy bizony én is megsirattam… de ehhez a kaposi nagymamának semmi köze!

– Kimegyek a lovakhoz… – mondtam, és már mentem is, dacosan és elszántan, és nem fordultam volna vissza akkor sem, ha parancsolják. De nem szólt senki, mert nagyapám is tudott hallgatni, és anyám is tudott hallgatni, s én az ő fajtájuk vagyok, és én is tudok hallgatni, de ezek a hallgatások sokkal, de sokkal súlyosabbak, mint a legcsattogóbb, legfogcsikorgatóbb ellenkezés.

De én akkor már a bakon ültem Görbic Pista bácsi mellett. Megnyugodtam a belső békétlenség után, szagoltam a jó hazai lószagot, és ha a szúrólégy a kezemet kezdte csípni, azt mondtam magamban: „Csípd, csak csípd, az anyád irgalmát, göllei vagy, neked szabad!”

Később megláttam és hívtam Gusztikát, tehát hátraültünk, mint az urak, de közben meghallgattam Pista bácsi híreit, míg Gusztika csendesen mosolyogva terpeszkedett mögöttünk, mint egy őrgróf.

– Puska Péter gimnáziomba mén – újságolta Pista bácsi. – Potyondiék helött más mónár gyütt, mert az öreg Potyondi malmot örökölt valahol Felső-Somogyban.

Szakadnak a szálak – gondoltam –, szakadnak… Potyondi Géza is elmegy, akinek a lábán, azaz a cipőjén először láttam korcsolyát; szakadnak, hiszen túl fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam: a szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha. Ez a föld túl kicsi és túl nagy ahhoz, hogy az összekötő szálak elszakadhatnának, s ha mégis elszakadnának, akkor az emberi mivolt teng-leng a semmiben, és semmivé válik maga is. De ilyen talán nincs is…

– A Jóska gyerök mög möghalt… de hát szögény, ez vót nöki mögírva… Ámbár tüdőbajos is vót… Csak hát az a szögény annya…

Ezek után Pista bácsi zsebre tette a pipát, mert apám jött sietve, és intett, hogy menjek be én is.

– Gusztikám, be kell mennem, de ha apámék elmentek, majd kijövök, azután elmondok mindent.

– Hát… Jézus nevében… ez is megvan! – mondta apám odabent. – Sose hittem, hogy Kaposban leszek háztulajdonos. Én mindig Pécsre gondoltam. Itt az írás – és zsebére ütött –, most pedig, szívem – fordult anyámhoz –, elmegyünk, és megnézzük azt a házat a Honvéd utcában együtt. Belül is. Ha akarsz, jöhetsz te is – nézett rám apám.

– Persze! – mondtam, s olyan büszkén ültem Pista bácsi mellé a bakra, mint a főispán huszárja. Ezt látta Guszti is, és látta az egész ház. (Szép jelenet volt…)

A jó hintó kellemesen rengett alattunk, és tíz perc múlva már a Honvéd utca 72. előtt voltunk, ha jól emlékszem, s apámék leszálltak.

– Nem nézed meg, gyerek?

– Pista bácsival maradok.

A ház pedig nem tetszett. Három vagy négy kis nyeszlett ablak az utcára, a kapu helyén csak olyan egyszemélyes ajtó, bár fölötte színesüveg-berakás volt. Nem tetszett, na! Mintha megéreztem volna, hogy ebben a házban semmi érdemleges dolog nem történhetik.

Apámék jó sokáig voltak bent, és megnyugodva jöttek ki talán fél óra múlva.

– Na! – mondta apám. – Rövidesen hurcolkodunk!

– Hát nem valami grófi szállás – mosolygott anyám. – De elférünk, és másfél évig kibírjuk, azután úgyis a magunkéba költözünk.

– Mehetünk! – mondta apám; Pista bácsi kézbe vette a gyeplőt, a két ló felvágta a fejét, és úgy robogtunk végig a Honvéd utcán, mintha gróf Esterházy kocsikázott volna a városban, kedves feleségével és a kisgróffal.

És ez a kisgróf – én voltam!

Itt – nem tudom, miért – olyan idő következik, ami mintha kiesne emlékezetemből. A Rózsa utca és a Honvéd utca állandóan összekeveredik a Honvéd térrel, a gyakorlatozó katonákkal, a Petőfi-iskolában történt bizonyítványosztással – amire Adelmann bácsitól, a kertésztől fene nagy rózsacsokrot vittem apám boldogságával, színjeles bizonyítványomért –, a gimnáziumi beiratkozással, és egyáltalán nem emlékszem, mikor váltam meg nagyapáméktól, és mikor lettem én is a Honvéd utca – úgy emlékszem – 72. számú ház lakója.

Lehet, hogy szellemi és fizikai fejlődésem valahogy ködösen összekeveredett, lehet, hogy mindig érzékeny idegállapotomban valami torzulás mutatkozott, mert erre a körülbelül másfél esztendőre úgy emlékszem, mint valami össze nem tartozó, szörnyű álomra, ami talán nem is volt igaz. Mert ebből az időből felbukkannak ugyan rövid életű, világos, vidám vagy szomorú napok, de nem függenek össze. Egyik nap nem tartozik a másikhoz. Torz jelenetekre emlékszem, amelyek nem tartoznak sehová, sem térben, sem időben; rémes álmokra, amelyekben ismeretlen emberek jönnek-mennek ismeretlen tájon, és volt egy idő – még ma is borzongva gondolok rá –, amikor pontosan éjfélkor, messze valahol, valahol a levegőben megkondult a harang, s a kondulás zengve közeledett, egyre erősödött, aztán elhalkult, és a zengés átúszott valami ijesztően szép orgonazúgásba. Erre ébredtem fel. Az orgona csodálatos zengése ekkor már távolodott, s mielőtt végleg elhallgatott volna, a fejem fölött a nagy falióra elkezdte ütni az éjféli tizenkettőt. Vagy már ütötte előbb is?…

Nem tudom, miért, de ezt nem mondtam el senkinek.

Ültem az ágyban, lassan megnyugodtam, ahogy az óraütés elhallgatott, és arra gondoltam, mit jelenthet ez a furcsa éjféli zene, ami két-három hónapig tartott, aztán halkult, és végleg elhallgatott.

Idegállapot! – mondanák az okos emberek. – A fejlődő szervezet beteges vergődése…

De mindez nem mond semmit. Kérdeztem én ezt már bölcs orvosoktól is, akik – nagyon okosan, ez igaz – mosolyogtak, és a növekedés titokzatos, sokszor rendetlen jelenségeiről példákat mondtak, de meg nem magyaráztak semmit.

– A fene jobban tudja – mondta nagyapám, az egyedüli, akinek elmondtam –, majd elnövöd… – És ez volt a legokosabb prognózis, mert részint nem tudta senki, részint pedig el is nőttem. De addig sok víz folyt le a Kapos folyón, ahova horgászni jártunk, és sok könny az én bánatos orcámon, mert nem segített rajtam senki, és nem tudtam magamon segíteni én magam sem.

Közben egész kocsisor jött be Gölléből bútorainkkal, egyéb holmijainkkal, és véglegesen beköltöztünk a Honvéd utcába, ami úgyis csak átmenet volt, és szerencse, hogy egy év alatt át is estünk rajta. Szerencsétlen hely volt ez mindenképpen. Pedig olyan szépen kezdődött!

Megnyitóünnepély a gimnáziumban, szépen bekötött könyvek, amelyek, ha a hónom alatt vagy táskában vittem őket, még a járásom is szabályozták; elegáns vagy legalábbis jól öltözött tanár bácsik, akik azonban az egy Sas tanár urat kivéve inkább voltak tanárok, mint bácsik. Egy-egy fiúval való kivételes bánásmód… egy-egy rosszul sikerült feleletem felett való viccelődése valamelyik tanárnak, amikor pedig igazán készültem, gombóccá gyűrte a feleletet a torkomban, és egyszerűen megnémultam. A végeredmény: szekunda vagy valami nyomorult félszekunda. Magam sem értettem magamat. Különösen a számtan lett végleges ellenségem, mert olyan kérdéseket sem tudtam megoldani, amelyeket pedig, ha magam voltam, fejből felírtam a táblára. Mindezeken felül pedig állandó zavaros és rémes álmokkal küzdve, néha csodálatosan szép, néha pedig borzongatóan fájdalmas orgonazúgást hallva, olyan melódiák zengtek a fülemben, amelyek borzalmasságukban is feledhetetlenül szépek voltak, és – nagyon ritkán és nagyon röviden – néha nappal is újra jelentkeztek.

Mivel azonban általában rendesen viselkedtem, szüleim talán megnyugodtak, hogy majd csak lesz valahogy, és csak akkor döbbentek meg, amikor a félévi bizonyítványban latinból, földrajzból és számtanból megbuktam. Bizonyítvány-kiosztás után tócsát sírtam a zsebkendőmbe, és hazamenve a bizonyítványt beletettem a misekönyv vastagságú Családi levelező című könyvbe, amelynek állandó helye volt a szekrény tetején, a sarkon, és nemcsak szerelmes levelekkel, de különféle szükséges okmányok kiállításával jogi tanácsokkal, sőt végrendeletekkel is foglalkozott. Ebben az időben Lassú Kati nevű kis cselédünk volt, aki – mint mindenki, aki megérdemelte – egy kicsit családtagnak is számított éveken át, de aki, amikor már férjhez ment is, amíg Kaposváron laktunk, mindvégig meglátogatott bennünket.

Kati egyébként minden „nagy” titkomnak őrzője volt, éspedig megbízható őrzője. De Katit ezeknek a titkoknak megőrzéséért nem is vonta soha felelősségre senki, mert olyannak látszott, mintha Kati kívül állna mindenen, nem tudna semmit, tehát nem is lehetett volna felelősségre vonni. De hát nálunk a „buta cseléd”, az „ostoba paraszt”, a „repedt sarkú béreslány” kitételek teljesen ismeretlenek voltak, és ha nem is ült velünk egy asztalnál, minden ételnek, édességnek, sőt a vendégektől kapott cukorkának is olyan részese volt, mint bármely családtag.

Amikor hazaérkeztem, apám még hivatalban volt, anyám nem kérdezett semmit, hiszen nem tudták, hogy az a megalázó, rettenetes okirat három, majdnem jóvátehetetlen szekundát tartalmaz, amelyeket teljesen kijavíthatatlannak és jóvátehetetlennek éreztem, és létezésük úgy feküdt gyomromban, mint egy malomkő.

És lassan esteledett.

Szüleim színházba készültek, és ezt a ritka örömet lehetetlen lett volna ezzel a mocskos bizonyítvánnyal megrontani, tehát vártam, amíg elmentek, aztán bevallottam Katinak, hogy én bizony háromból megbuktam…

– És most akkor mi lesz? – kérdezte Kati.

– Elbujdosom… Megtakarított kis pénzem már a zsebemben van. Kilenc korona húsz krajcár…

– Hideg lesz – mondta Kati tárgyilagosan, mert hiszen kemény tél volt, ezt én is tudtam. – Egy kis szalonnát, kenyeret is bepakoltam a tarisznyádba…

Felöltöztem tehát a téli bujdosásnak megfelelően, a bizonyítványt az asztalra tettem, és Katival illedelmesen kezet fogtam.

– Isten veled, Kati!

– Aztán most hova mégy?

– Úgy gondoltam, a Fácánosban megalszom, ott van egy nagy pajta, aztán hajnalban elindulok Toponárnak. Este már barátomnál leszek Göllében, és másnap reggel Csornában ülök fel a vonatra…

További terveim nem voltak, de homályosan úgy éreztem, hogy máshova nem mehetek már, csak a göllei nagyanyámhoz, aki ebben az időben nagybátyámnál, Pesten tartózkodott.

Ezeket a részleteket azonban nem mondtam el Katinak, hanem ismételten kezet szorítottam, és majdnem elsírtam magam, amikor Kati melegen megölelt és megcsókolt.

– Aztán majd írjál – mondta –, és ne hagyd itt a nyakravalódat.

Kati a sált hívta nyakravalónak, s ebben is igaza volt.

Hónom alá fogtam tehát egy kisvánkost, ami nélkül nem tudtam aludni, nyakamba kanyarítottam a kis vászontarisznyát, és „útnak váltam, mint a göllei bocskor Attala felé”…

Kati csak állt a kapuajtóban, amíg én eltűntem a fordulóban a téglagyárak felé, és könnyezve, némán sirattam meg magamat, megátkozva a várost és mindent, ami a városhoz tartozott.

Nem volt nekem soha ilyen bajom! Hát kellett nekünk ide bejönni?

A két téglagyár között már csak a hold világított, de magamban megállapítottam, hogy nem félek. Mitől félnék? Azt már tudtam – Kálmán király is megmondta –, hogy boszorkányok nincsenek, márpedig egy valódi magyar király, aki nem volt valami jöttment olasz vagy osztrák, bizonyára igazat mondott.

De vannak cigányok! – érvelt bennem a másik, az aggályos Én, aki – legyünk őszinték – ezt a hármas bukást is megjósolta.

Cigányok vannak, de ezek nem kolompárok – vitatkoztam tovább –, a dánosiak pedig lakat alatt ülnek még legalább tizenöt évig… s akkor én már huszonöt éves leszek, erdész és vadász a Szentpéteri-erdőben, és Ilona lesz a feleségem…

Ez a gondolat egyrészt határozottan melegített, másrészt még csak jobban kiemelte fázékony vándor valóságom.

Itt már mély útban mentem, aminek egyik oldalán, a magas parton deres kökénybokrok hallgatództak, a másik, lejtős oldalon pedig ködös sötétségben lapultak a szántók.

Aztán a fácánosi nyári vendéglőhöz értem, amely mögött kisebb gazdasági épületek, kazlak és egy pajta is állott. Ezt a pajtát gondoltam, ahol az éjszakát valahogy majd csak kihúzom, de egyelőre elmentem a ház mellett, s a pajtába hátulról vonultam be.

A pajta belül sötét volt, mint a szurok, és ez nagyon helyénvaló volt, de hátsó részében majd a tetőig ért a széna, ami még jobb búvóhely, mint a szalma, és melegebb is… Hallgatóztam, de a ház felől se kutyaugatás, se semmi zaj… Talán télen nem is laknak itt?…

Ettől kicsit még magányosabban éreztem magam, ha ez az érzésem egyáltalán fokozódhatott.

Lehetőleg csendesen, jó, mély vackot csináltam a szénában, és fejem alá téve a kispárnát, összehúztam magam, és nagyot sóhajtottam.

Majd elalszom – gondoltam –, és mire reggel lesz, már szép melegen süt a nap…

Mi tagadás, fáztam, hiszen tél volt, s ha nem is volt nagy hideg, mindenesetre fagyott, lábam alatt éreztem még a sötét út fagyos göröngyeit.

De ekkor már – sötét keretben – megvilágosodott a pajta nyitott, széles ajtaja, és elképzeltem, akárki jönne az udvar felől, jól megláthatnám. De hát nem jött senki. Az ég egy részén jól látszott a város égre vert világossága, s amikor ehhez a világossághoz hozzászokott a szemem, egy bagoly repült be a pajtába, de olyan nesztelenül, hogy sem repülését, sem leszállását nem hallottam.

Aludni kellene – gondoltam, de ahelyett, hogy elálmosodtam volna, egyre éberebb lettem. Az ajtónyílás is egyre világosabb lett, és oldalvást már egy-két csillagot is lehetett látni.

A széna néhol zizegett, mintha egerek mászkáltak volna rajta, és a tyúkólban riadoztak a tyúkok. Ezek szerint a Fácánosban télen is laknak, és a kutya talán azért nem ugatott, mert a hideg elől beengedték a konyhába.

Rendes emberek – gondoltam –, nem engedik a kutyát kinn fagyoskodni… és valószínűleg engem is behívnának, ha tudnák, hogy itt vagyok. De hát nem tudják… sajnos… és így meg kell várnom a reggelt. Mennyi idő lehet? – tűnődtem. – Nyolc óra? Alighanem hétkor indultam el. Ha nem vesztettem volna el az órám, most tudnám, hogy mennyi idő van… De hát elvesztettem! Szép, lapos ezüstóra volt… Apámnak is ezüstórája van, de az sokkal vastagabb, és hátlapján a sárkányt öli Szent György. Lóhátról… a lándzsa hegyét nem látni, mert az már benne van a sárkány torkában. Az én órámon virágok voltak, de hát elvesztettem… És most nem tudom, hány óra… ámbár hogy hány óra van, akkor sem tudnám, ha nem vesztettem volna el az órám, hiszen töksötét van, amit úgy kell érteni, hogy olyan sötét van, mint amilyen a tökben lehet, amíg fel nem vágják…

De hát hogy is veszhetett el az az óra?

Nem tudom!

Kint megvilágosodott már egészen – felkelt a hold, vagy elmentek a felhők? –, de a pajtában belül ettől a külső világosságtól mintha még sötétebb lett volna.

A bagoly az előbb kirepült, és most jött vissza, de mintha valami lógott volna karmai között. És hallatszott, amint a gerendán tépi a zsákmányt.

Nagyon hasznos madár a bagoly – gondoltam, és megjelent előttem a kép Herman Ottó Madarak káráról és hasznáról című könyvében. Ha jól emlékszem, fülesbagoly volt, és alája írva vastagon, lila tintával: „roda” – ami „ronda” akart lenni, valamelyik húgom szerkesztésében. Ha apám meglátja, biztosan engem fog szidni, esetleg a fülem is megfogja, és nem kér bocsánatot akkor sem, ha kiderül, hogy nem én voltam a tettes.

Bár ez most már teljesen mindegy. Én reggel továbbvándorolok… ha ugyan addig meg nem fagyok. Mert egyre hidegebb kezdett lenni, és most már nem segít az sem, hogy egyre mélyebbre bújok a szénában. A nyakam fázik különösen és harisnyás lábam. Legalább meleg harisnyát húztam volna!

De hát ezen most már segíteni nem lehet. Még jobban belefészkeltem magam a szénába, és ez mintha melegítene egy kicsit.

Egy darabig csend van. A bagoly sem mozdul, s az egerek sem cincognak a széna alatt. Valahol messze megy a vonat, s idehallatszik még a kerekek csattogása is. Eső lesz? – kérdem magamtól, és azon gondolkodom, hogy a vonat zakatolása miért hallatszik jobban eső előtt. Inkább fizikát tanítanának a helyett a rohadt számtan helyett! Annak legalább van valami értelme. De hát számtant tanítanak meg latint… Kivel akarok én latinul beszélni? Senkivel!

Jó, jó! – torkoltam le magam. – De földrajzból is megbuktál…

Ez igaz! De nem is értem az egészet, hiszen odahaza szóról szóra tudtam a „Dunántúli dombos vidék” bevezetését, de valaki rendetlenkedett, Antoni tanár úr – ha jól emlékszem – lehordta az illetőt a sárga földig, s amikor azt mondta nekem, hogy: „Folytasd!” – hát én nem folytattam. Gondolataim szétugrottak, kínosan tekeregtem, aztán elkezdtem elölről, hogy bent maradjak a kerékvágásban, de a tanár úr leintett: „Ezt már hallottuk!”

Az osztály kegyetlenül röhögött…

Szekunda!

Hát így kezdődött, és ez vezetett oda, illetőleg ide, ebbe a hideg pajtába. Talán feltámadt a szél odakint? – gondoltam, mert hideg levegő ömlött be a sötétség hátán arcomba, fülembe, nyakam közé, mintha dér hullott volna. Ez persze nem lehetett, mert az ember nyakán nem képződhet dér, hacsak nem halott, de érezni bizony érezheti, ha a nyak olyan helyen ér a gallérhoz, amelyet a test át nem melegített.

Ilyen és ehhez hasonló fizikai gondolatokba kapaszkodtam, hogy csak múljék az idő, hogy túl legyek ezen az éjszakán, mert már úgy éreztem, ha nincs is éjfél, de már nagyon késő lehet. És mintha a házban beszédet hallottam volna… Igen – gondoltam –, a háziasszonynak eszébe jutott, hogy nem szedte össze a tojásokat, és most fogja a lámpát, és kijön, hogy megkeresse a tojásokat, amiket reggelre elvisz a görény.

Ez a görénygondolat nagy szamárság volt, mert hallottam már olyat, hogy valaki vasvillával akarta agyoncsapni a görényt, de melléje ütött, mire a görény villámgyorsan felszaladt a villanyélen, és az ember arcát összemarta.

Kicsit megborzongtam… Kellett nekem ez a görénymese?! Erről persze rögtön az jutott eszembe – nagyanyám mesélte –, hogy dédapámék esténként tombolát játszottak, ahol papírból való műarany pénzzel fizettek. Ezt valaki kileste az ablakon, s egyszer csak – pár nap múlva – berohan a lakásba három ember baltákkal. Dédapám karját eltörték egy baltacsapással, és felkapva az összes aranypénzt – ami keménypapírból volt egy dobozban –, elmenekültek.

Sose tudódott ki, hogy kik voltak, de dédapám karja sem gyógyult meg haláláig.

De ha görény nincs, lehet kígyó is… Szamár! – vitatkoztam magammal. – Kígyó? Ebben a hidegben? Elment az eszed! Jó, jó, patkány mindenesetre lehet! És patkányharapásban, illetve fertőzésben halt már meg ember…

Ekkor úgy megborzongtam, hogy majd kiugrottam a már megmelegített kis fészkemből, mert kint a háztetőn egy bagoly olyan kétségbeesett sivalkodásba kezdett, hogy a gerincemen mintha ezer vörös hangya mászkált volna. Hogy miért éppen vörös hangya jutott eszembe, ki tudná ezt megmondani?

Szerencsére a bagoly elhallgatott, de – nagyon távolról – vonat közeledett Kaposvár felől. Talán gyorsvonat? Lehet. Jó meleg fülkéiben elnyújtózkodva, kényelmesen ülnek az emberek kiskabátban, sőt olyan is van, aki egy kis résnyire nyitva hagyja az ablakot… Micsoda könnyelműség! Csak ülne az a pasas az én helyemben! – és ekkor elhatároztam, hogy ha télen utazom, soha nem nyitom ki az ablakot…

Aztán a vonat elhallgatott – talán megérkezett az állomásra –, és egyesek a restiben forró teát isznak… És ekkor elhatároztam, majdnem megesküdtem, hogy forró teát iszom – ha majd nagy leszek! –, amikor csak tehetem.

Nagy leszel? – kaparászott bennem egy félméteres kérdőjel. – Nagy leszel? Hát… ha megéred a reggelt… esetleg…

És újra visongani kezdett a bagoly, de elhallgatott, mert erőszakosan becsapódott az ajtó, és valami nagy kulcs fordult meg kétszer a zárban. Aztán csend lett.

Kizártak – gondoltam –, akármi történne velem… amíg azt az ajtót kinyitják… – S ezen elkeseredtem. – De úgy látszik, kutya nincs, vagy ha van is, ilyen hidegben még a kutyát sem hajtják ki a melegből… És én itt vagyok a széna között, bizonyítványom pedig eddig már elolvasták…

Nem! Ha itt fagyok meg, akkor sem megyek haza! – És erőszakosan lecsuktam a szemem, mert meggyőződésem szerint minden halál szemlecsukással kezdődik. Igaz ugyan, hogy utána, ha már meghalt az ember, szeme magától megint kinyílik, de ekkor ezüstpénzt tesznek a szemére, és attól zárva marad.

Ekkor már nagyon fázott a fülem, és a lábam már nem is éreztem. Akkor még nem tudtam, hogy a tisztességes testrészeit nem érzi az ember, s a baj akkor kezdődik, amikor már – érzi! Lábam ugyanis a széna között egyáltalán nem fázott, míg füleim teljesen ki voltak téve a zord időjárás viszontagságainak.

Csak tudnám, hány óra van… mert amint pitymallik, elindulok. Ha gyorsan megyek, még ki is melegszem… Úgy gondoltam, éjfél körül jár az idő, talán hajnalodik is már… És amint kivilágosodik, azonnal indulok, és ha minden jól megy… ebéd körül már otthon, azaz Göllében lehetek. Nem én leszek az első, aki megjárja ezt az utat, amely – ezt biztosan tudom – huszonkét kilométer, azaz ötvennégyezer lépés…

Kár, hogy az ember csak a kezét tudja lehelettel melegíteni, és a fülét nem. Az arcát sem nagyon… De ekkor már az oldalam is fázni kezdett, s a nyakam is, és a szénába már jobban bele nem bújhattam, hiszen lábaim már a földet érték. És ráadásul még feltámadt a szél is, és jeges lehelete elől lehetetlen volt elmenekülni, mert befújt a széles ajtón, és én már fülig befúrtam magam a szénába.

Megfagyok? – borzongott bennem a kérdés, és ezen nagyon elkeseredtem. – De hogyan kezdődik a megfagyás? És hol? Talán a fülén az embernek? Igen, azt hiszem, a fülén… – és megsimogattam elkeseredett füleimet, amelyek éppen olyan érzékenyek voltak, mint máskor – vagy az orrán? – Ezek után orromat tapogattam meg, de az orrom is elég érzékeny volt… bár erősen nedves… Persze! Zsebkendő sehol! Igaza van jó atyámnak, hogy nálam kelekótyább, meggondolatlanabb, rendetlenebb és felelőtlenebb „egyén” nem született még erre a keserves (és hideg) világra.

De mi az, hogy „egyén”?

Ez a szó nyilván az „egy”-ből és az „én”-ből származik, mert még ebben a keserves állapotban is szerettem játszani a szavakkal. Ezért szeretem Sas tanár urat – kedves, szelíd, derűs öregember volt –, aki ismerte még Jókait s a régi nagyokat. Ő mesélte, hogy Pápán azzal játszottak a nagydiákok, hogy egy-egy kirakat előtt – amit abban az időben „auslag”-nak hívtak – versenyeztek a diákok.

Tehát négy-öt fiatalember összeállt, ki is tűztek bizonyos összeget, egy percig nézhették a kirakatot, aztán el kellett fordulni, és aki a legtöbb tárgyat jegyezte meg, az nyert. És mindig Jókai nyert. Ez a verseny egyszer egy órás és ékszerész kirakata előtt történt, ahol keretes fekete posztólapokon voltak sorjában felfüggesztve kis aranykeresztek, érmék, zsuzsuk, bizsuk, régi aranypénzek stb. Persze megint Jókai nyert, mert a három posztólapon kiakasztott tárgyakat nemcsak mind elmondta, de – kívánságra – elmondta keresztbe és hosszában is, úgy, ahogy egymás mellett, alatt vagy fölött következtek.

Hogy azonban Sas tanár úrnak is csodálatos memóriája volt, arra a tanú én vagyok. Zivataros, hol napfényes, hol mennydörgéses középiskolai diákságom alatt végül is a felsőkereskedelmi iskola középső osztályáig vergődtem fel, ahol a francia nyelvből ismét Sas tanár úr puha, meleg és derűs közelébe kerültem, persze meggyőződve arról, hogy a közel hetvenéves öregúr régen elfeledte már gimnáziumi szégyenteljes szereplésemet.

Sas tanár úr azonban nem feledett el, pedig az elmúlt hét év alatt legföljebb csak messziről láthatott, és semmiképp sem figyelhette meg a növekvő gyermek erősen változó arcvonásait. Nevem pedig éppen olyan közönséges volt, mint a Horváth, a Kovács, Szabó családok tucatszám előforduló neve. És az osztályban volt még egy másik Fekete is. És mégis!

Sas tanár úr – áldott legyen emléke! – a padok között járkálva tett fel egy-egy kérdést, és név nélkül csak rámutatott némelyik szorongó ifjúra, aki felállt, s a kérdésre válaszolt. Vagy nem válaszolt. Én például válaszoltam ugyan, de valami szörnyű francia nyelven, amit egyetlen francia sem vallott volna magáénak… mire Sas tanár úr odajött mellém, megsimogatta pattanásos arcom, és kedves szelídséggel azt mondta:

– Étyien… Étyien… te nagyobb szamár vagy, mint ezelőtt hét esztendővel…

Az osztály röhögött, és én… igen, erre pontosan emlékszem, kicsit szégyenkeztem, de nem, nem tudtam haragudni Sas tanár úrra…

Jó volt ez a kis kitérő, mert már írás közben is fáztam annak a sötét pajtának, dermesztő éjszakának emlékeitől.

Talán el is bóbiskoltam a széna között, és arra ébredtem föl, hogy nagyon fázom. Most már nemcsak a fülem, az arcom és a lábam fázott, de egész testemben borzongtam. És mikor lesz még hajnal? Mikor lesz világosság? Időérzékem egyszerre elhagyott, s felőlem éppen úgy lehetett éjfél, mint hajnali három óra.

Elpusztulok – gondoltam, s a szénára hajtva fejem, szép csendesen sírdogáltam.

Valahol messze egy rekedt, öreg kakas kukoríkolt, erre kinyitottam szemem, és még a szívem is megállt az ijedségtől.

A pajta kapuja előtt a holdfényben egy ember állt, aztán megszólalt:

– Pista! Pista fiam!

– Tessék, édesapám!

– Gyere, fiam, hazamegyünk…

És fogta a kezem hazáig, és én csendesen sírdogáltam hazáig.

És erre az éjszakára, apám meleg kezére emlékszem, amíg csak élek! De talán még azon is túl… mert tornyok, várak és paloták összedőlhetnek, de a Szeretet – örök!

Pár nap múlva apám instruktort fogadott Pete Feri személyében, de ez a dolgokon, az én nyomorult idegállapotomon nem változtatott semmit. A leckét megtanultam, felmondtam, és másnap – ha megállítottak a felelésben – gondolataim szétrebbentek, mint a verébcsapat, ha karvaly vág közibéjük. Újrakezdeni nem lehetett, mert az osztály kegyetlenül röhögött volna, és én a padba vánszorogtam, és folytak a könnyeim óra végéig.

De a matematikával még ennyire sem voltam „szerencsés”, és magam is beláttam, hogy ebből a tárgyból engem csak megbuktatni lehet. Meg is buktam rendesen: számtanból, latinból és természetrajzból.

Én! Természetrajzból! Én, aki minden füvet és fát személyesen ismertem, minden madárról távoli röptében is megmondtam, micsoda s a szalmáról, szénáról rátekintésre is megmondtam, hogy búza, rozs, zabnövény volt, amíg élt, és a szénáról is, hogy miképpen virágzott, és körülbelül hol termett.

Ez azonban most már teljesen mindegy. Gyóntam ebben az írásban, és nem fontos, hogy felmentést kapok vagy nem. Amikor hét év múlva hazavittem az érettségi bizonyítványt, apám megölelt, aztán behozott egy paksamétát, amiben összes bizonyítványaim benne voltak.

– Ezek most már a tieid, fiam… – És megölelt és nevetett. – Azt csinálsz velük, amit akarsz.

Nyár volt akkor már, és én besorozott katona.

Az egész paksamétát bedugtam a vaskályhába, meggyújtottam, és néztük, hogy lobbannak el évek keserűségei és örömei. Sok keserűsége és kevés öröme.

De hát ettől a kellemes perctől még messze vagyunk. Nagyon-nagyon messze. Messzebb, mint az út, és távolabb, mint az idő, amely végtelen lassan hozta meg ezt a pillanatot.

Egyelőre ott tartunk, hogy megint hurcolkodunk, mégpedig most már a saját házunkba, a Rózsa utcába. Tele voltam örömmel, hogy a Honvéd utca lidérces emlékei elmaradnak az időben, és a városnak abba a részébe költözünk, amely nagyon sok örömet és nagyon kevés bánatot adott eddig nekünk.

Az új házat – ami csak nekünk volt új, bár legföljebb tízéves lehetett – apám tizennégyezer koronáért vette, és mindenképpen meg lehettünk vele elégedve. Két nagy szoba az utcára, egy kisebb az udvarra, előszoba, konyha és mellékhelyiségek. Nekünk nagymamával a kisebb szoba jutott, apáméknak pedig a három lánnyal az egyik utcai nagy szoba.

A hurcolkodás persze megint csak göllei segédlettel bonyolódott le.

Több kocsi jelentkezett, mint amennyi kellett volna. Talán hoztak is valamit a piacra, és talán az asszonyok is bejöttek a városba vásárolni, s a fuvarpénzt kereken visszautasították.

– Kisülne a szömünk, ha csak egy krajcárt elfogadnánk – mondta valamelyik –, úgyis begyüttünk vóna… de mög mink maradunk még mindig adósok…

Így aztán apám kinyitott pár üveg dörgicsei rizlinget, amit csak nagyon kedves vendégeinek tartogatott, és a vidám fuvarosoktól alig tudtunk megválni.

Vinkó Borcsa néni, aki mindig kimondta, ami a nyelvén volt, meg is mondta anyámnak, hogy:

– Hát, tekintetös asszony, én amondó vagyok, hogy ami bort a mestör úr az emböröknek szánt, adja nekik lestuplizott üvegben. Igyák mög az úton, de hazafelé, mert ezök – ahogy nézőm – itt lösznek még hónap hajnalban is…

Vinkó Borcsa néni nagyon okos asszony volt. Igaz, szerette a férfinépet, de ismerte is. Így aztán az embörök a hónuk alá vágott hétdecis üvegekkel, félrecsapott kalappal úgy indultak neki a göllei útnak, mint egy lakodalmas menet, és mi tagadás, daloltak még az asszonyok is.

Mi pedig kezdtünk helyrerázódni. A kisszobát nagymamával elfoglaltuk, apámék még a hálót s az ebédlőt tették rendbe, és lassan kialakult az Otthon, ami valóban otthonunk volt majd húsz esztendeig.

Az udvar és a kert elég szemetes és rendetlen volt, de tudtam, hogy ez a terület egy hónap alatt zöldellni és virágozni fog, a kerítése kijavítva, és kis faház ajtaja úgy fog záródni, mint egy Wertheim-kassza.

A Honvéd utcát pedig egyszerűen kitöröltem emlékeimből. Vagy talán inkább úgy emlékszem rá, mint valami betegségre, ami volt – ez tagadhatatlan –, de elmúlt végérvényesen.

Ez a ház a mienk volt, ahol nem fizettünk árendát, azaz lakbért; amit benne és körülötte építettünk, ültettünk, javítottunk, az is a mienk volt; a szomszédok érdektelenül jóindulatúak, s az utca, a mi utcánk, a Rózsa utca kétségtelenül szép és csendes utca volt. Mellettünk egy elég nagy, emeletes ház volt, amiben főleg katonatisztek laktak. A földszinten egy agglegény ezredes és egy százados, az emeleten pedig Gruber bácsiék, akik egész Kaposvárnak „Gruber bácsiék” voltak, ezzel mindent meg is mondtam. Egyébként őslakók, és született kaposváriak.

Mellettünk Markóczy tábornokék két gyerekkel, de évek teltek el, amíg ezekkel a szomszédokkal valóban baráti, szomszédi viszonyba kerültünk.

Közben észrevétlenül megjött a nyár. Barátaim szaporodtak, a bukott bizonyítványt apám jól eltette valahová, eszembe sem jutott megkeresni; Dégh Gusztika újabb barátokkal ismertetett össze, és a Rózsa utcába költöztek Mariska néniék is, aki anyámnak volt féltestvére. Náluk is három lány és egy fiú volt, akárcsak nálunk, így baráti köröm még rokonokkal is bővült, ezenkívül egy nagy udvarral is, amelyben fák és bokrok voltak, amelyeknek rejtekhelyein Anti öcsémmel a dohányzásnak és csúzlizásnak is hódolhattunk. Apám nem volt dohányos, de cigaretta, szivar, sőt dohány is mindig volt a háznál, s mérsékelt bagózásom nem is tűnt fel senkinek.

Rózsa utcai honosodásom lassan tökéletesedett, s amikor heti tíz krajcárért tagja lettem a RAC-nak, már szinte őslakosnak számítottam. A RAC a „Rákóczi téri Atlétikai Club” volt, elnöke Simicz – ha jól emlékszem – Béla, aki hetenként tíz krajcárt szedett be a tagoktól, amelyért viszont egy agyonfoltozott ötös futball-labdát „bocsátott rendelkezésünkre”… (Ő mondta így…)

Aki nem fizetett, azt Béla – aki jóval idősebb volt a csapat tagjainál – egyszerűen lepofozta a pályáról, vagy hóna alá vágta a labdát, s amíg össze nem adtuk a hiányzó tagdíjat, nem volt labda.

Egy ilyen alkalommal majdnem rosszul jártam, amikor a tőkepénzes Béla valami tagdíjhátralékért megint hóna alá csapta a labdát, mondván: „amíg Lapci” nem fizet, nincs futball!

A „Lapci” Bene Gyula Lajos volt, hajlott hátú, beesett mellű, hosszú fiú, akinek eleinte a „Lapos” előnevet adták a kollégák, majd a „Lapos” „Lapci”-ra becéződött, ami azonban nem változtatott azon a keserves tényen, hogy Béla már messze járt a futball-labdával.

Ezen én rettenetesen elkeseredtem, és teljes erővel belerúgtam egy rongydarabba, amely az egyik kapufát helyettesítette.

Aztán hang nélkül összeestem, mert a rongydarabbal egy kis söröshordó nagyságú bazaltkődarab volt letakarva, és ebbe rúgtam én bele, mintha tizenegyest rúgnék teljes gőzzel, mégpedig tornacipőben…

És persze sántikáltam egy darabig, de – ami csodálatos – nem törött egyetlen csontom sem. Sokszor gondoltam arra, hogy minden porcikám jó göllei anyag volt, ami néha csodálatos megerőltetéseket bírt ki. Estem én padlásról, kazalról, fáról, robogó kocsiról, lóról, akácfáról, almafáról, nyárfáról, sőt toronyról is, igaz, csak belül és csak kb. egy emeletet.

Ez úgy történt, hogy a nagyharang kötele a kórus felett elszakadt, és egy darabig (aratásban volt a falu, tehát ki a fene ért volna rá harangkötelet javítani?) az emeleti, fél méter széles lépcsőről harangozott Bandi bácsi is, a „dékány”, azaz a sekrestyés, illetve a harangozó. Az aratás már vége felé járt, amikor „dékány” Bandi bácsi (a „rendes” nevét akkor sem tudtam, és persze most sem tudom, de Göllében annyi Puska, Berta, Deres, Cser, Andók család volt, hogy ezeket csak az ún. „csúfnév” után lehetett megkülönböztetni), szóval „dékány” Bandi bácsi a reggeli kismise után azt mondta nekem:

– Pistika, tönne neköm egy kis szívességöt?

– Persze, Bandi bácsi!

– Hogy elhúzná helyettem a déli harangszót… Tuggya, van egy kis zabom, még nincs levágva, hát ha nem muszáj, nem gyünnék haza délben.

– Meglesz, Bandi bácsi! Nagymama órája jól jár…

– Köszönöm, Pistika, tuggya, az embörök nem törődnek az órával, inkább a harangszóhoz igazodnak…

– Pontos leszek, Bandi bácsi.

– Hát köszönöm szépön!

És ebben maradtunk. Nem is szóltam róla senkinek, hiszen nem először húztam el a delet, és öt perccel tizenkettő előtt felballagtam a kórusra és onnét a toronyba, amelynek fél méter széles lépcsőjéről kellett az elszakadt kötelet megfogni és harangozni. Ment is a dolog simán. Senki sem mondhatta, hogy nem Bandi bácsi húzza a harangot, bár vigyázni kellett, különösen a nagy kondításoknál, hogy ki ne billenjen az ember, azaz a gyerek az egyensúlyból, ami veszélyes dolog lett volna, mert a keskeny lépcső mellett – ami már a torony első emeletén volt –, a kórus felett kb. három méter mély üreg ásított.

Nem is volt semmi baj, legalábbis harangozás alatt nem, de amikor a végén egyetlen kondítással meg akartam állítani a harangot, az az öreg kötél megint elszakadt, én pedig – megijedni sem értem rá – egyetlen zuhanással estem a torony mélyére, azaz a kórus tetejére, ahonnét a harangkötelek feljöttek a toronyba.

Nagyon megütöttem magam.

Eleinte meg sem moccantam, de aztán próbálgatni kezdtem kezem és lábam, hogy nem törött-e el valamelyik, de ezek a végtagok már sokat próbált darabok voltak, így már nem is törődtem velük. De mi lesz velem? A templomajtón ugyan rajta van a kulcs, de ki veszi ezt észre, mikor az egész falu kinn dolgozik a határban?…

Hajaj – sóhajtottam –, csak legalább látnék! Mert a torony belseje sötét volt, mint a pince, és csak felülről harmatozott valami gyér világosság, aminek semmi hasznát sem vettem. Ekkor – feledve törődött testi és szabadulást váró lelki állapotom – tapogatni kezdtem, mert a torony fenekének belseje egyáltalán nem volt üres. Sőt! Kezem elsősorban is valami lándzsaféle nyeles vasholmit tapintott ki, amiről azonban megállapítottam, hogy templomi zászló nyele, bár maga a lándzsavég egyáltalán nem volt bádogból. Jól kimunkált, hegyes és éles, valódi lándzsavég volt, és nem holmi felesleges templomi dísz. Nagyon elképzelhető volt, hogy a régi, korántsem szoknyás papok ilyen dárdákkal – „azapád kireleiszumát!” ordítással – rohanták meg az ellenséget.

Szép lehetett! – méláztam a sötétség fenekén, és továbbtapogatódzva, találtam én ott gömbölyű fejű szenteltvízhintőt, szétmállott imakönyveket, sőt egy – valószínűleg – bőrfedelű misekönyvet is, amelyben a pergamen lapokhoz alig lehetett hozzányúlni, mert törtek mint az ostya.

Mindezt azonban úgy kellett kitapogatni, mert – szemem ugyan valamennyire megszokta a sötétséget – látni nem sokat láttam. Végül azután fel is álltam, mert ütődéseim nem látszottak halálosnak.

Ekkor ráakadtam a fal mellé állított templomi zászlókra, egy rozsdás szentségtartóra, sőt – hatalmasat dobbant a szívem – egy kis zacskóra, amelyben jó nagy és jól kitapintható ércpénzek voltak. De papír is… Hogy a pénzek aranypénzek voltak, azt mindenkinek illik tudnia, így tudtam én is, és ezek után igazán kétségtelennek látszott házasságunk Ilonával, akik még nálunk is szegényebbek voltak.

(Sajnos, a papírpénzről később kiderült, hogy Kossuth-bankók, az ércpénzekről pedig, hogy különféle rézkrajcárok voltak, amiket annak idején öspörös bácsi édesanyja – híre szerint erősen utálta az osztrákot – dobált be a templom régiséggyűjtő toronyfenekére.)

Akkor azonban, ott, az alig derengő toronyfenéken, a doh- és penésszagú öreg holmik között minden józan ember, azaz gyerek is beláthatja, másra, mint aranyra, de legalábbis ezüstre gondolni egyáltalán nem lehetett. Szemem egyre jobban szokta a sötétséget, sőt később mintha világosodott volna – mint ahogy világosodott is –, mert eljárt az idő, és a lenyugvó nap jobban besütött valahol fenn, a kb. harmadik emeleten, a zsalugáteros toronyablakon (úgy emlékszem, mintha valamiféle ablak vagy ablakok lettek volna), ott, ahol a harangok voltak. Kellett lenniük, mert onnan jött a világosság és később a teljes sötétség.

Én azt hiszem, a szentek se várják így az estharangszót, és Bandi bácsi felesége menyasszony korában sem várta így Bandi bácsi érkezését, mint én abban az elmállott miseruhaszagú, vastag sötétségben. Nem, azt nem lehet mondani, hogy féltem, de képzeletemben a sötétnél még sötétebb alakok jöttek-mentek, megálltak, mintha rám néztek volna, aztán szétfolytak, újak jöttek hangtalanul, és mégis, a némaságnak is mintha suttogó hangja lett volna, mintha finom, puha selyem repült volna felettem fölfelé, s ez a repülés csak magasan a toronyban némult el.

Végre! Végre! – ez a szó sóhajtott bennem szívszorongató, aztán megkönnyebbülő sóhajtással, mert csikordult a kulcs lenn a templomajtóban, aztán bocskor csoszogott fel a kórusra, a kórusról a toronyba, ahol a toronylépcsőn megállt, és még azt is megvártam, amíg Bandi bácsi a lépcsőn elhelyezte a kis gyertyacsonkot, amit eddig a markában tartott.

– Bandi bácsi! – szóltam fel halkan, hogy meg ne ijedjen. – Bandi bácsi!

– Jézus, Mária! – kiáltott. – Ki az?

– Ki az, ki az? – mérgelődtem. – Hát én vagyok! A Mesterpista… elszakadt az a rohadt kötél…

– Hát tuggya, Pisti… magára is ha rábíz valamit az embör…

Én nem tudom, milyen a gutaütés, de ezen a hálátlanságon majd a guta ütött meg.

– Bandi bácsi! – kiáltottam. – Én maga helyett elvégeztem a harangozást, maga kezembe adja a rohadt kötelet… ami elszakad… majd a nyakam töröm ki, és még maga szid engem? Lesheti, amíg én maga helyett harangozok, és megmondom a pap bácsinak is…

– Hát nézze, Pistika… ami igaz, az igaz… tuggya, ilyenkor összevissza beszél az embör, nem is azt, ami kőne… isze ugye, hál’ istennek nincs semmi baj… ámbár magát má a mocsolában is keresik. A tekintetes asszony sír-rí, a mester úr meg olyan mérges, hogy ilyennek még nem is láttam. A szentöket emlögeti… pedig nem szokta. Szóval elrántom most az úrangyalát, aztán mögyök a lajtergyáért.

Bandi bácsi elég röviden „rántotta el” az úrangyalát, de neki is három lépcsővel feljebb kellett menni, mert rövidebb lett a harangkötél. Én pedig újra ott maradtam a sötétben, mert Bandi bácsi elvitte a kis gyertyacsonkot, mondván:

– Most már jó van mindön! Futok… örűnek otthon magukná is…

Hát hogy otthon és édesanyám örült, meg nagyanyám is, ebben nem kételkedtem. De apám… Pedig – katona voltam már, amikor bevallotta – bizony ő is örült.

– Bár – mondta – azt mindig tudtam, hogy csalánba nem üt a ménkű…

Végre aztán megérkezett a mentőkülönítmény, létrával, kötéllel, és dicsőségesen kimászhattam, porral és pókhálóval fedve, mire Bandi bácsi azt mondta:

– A kirielejszumát, de rondán néz ki! Mög se ismerném, csak a hangjárul…

Hát bizony a toronyfenéken talán három évszázados por volt, s amikor az öreg, foszlott zászlókat tapogattam, onnan is hullott rám bőségesen.

A mentőkülönítmény azonban csak ajtónkig kísért el, ott elmaradt mellőlem, mert a kortársak tudták, hogy a „mestör” nem szereti a felesleges locsogást, és ilyenkor egyáltalán nem barátságos…

Így azután egyedül nyitottam be a folyosóra, és szerényen megálltam az ajtóban… egyrészt: mert vakított a lámpafény, másrészt: mert különféle felkiáltások megállítottak.

– Szentséges atyám! – kiáltott nagymama.

– Szűzanyám… – sóhajtott anyám.

– A Ponciusát ennek a betyár kölöknek! (Göllében abban az időben az ly-t nem beszélték.)

Én pedig csak álltam szerényen, rettenetes porosan, amelyből csak a szemem látszott ki, miközben apám odajött hozzám, bár nem olyan mozdulatokkal, mintha tettlegességgé fajulna a dolog.

Lehajolt, és a lágyékomhoz nyúlt, ahol a nadrágon belül a pénzes zacskó lógott a nadrágszíjamhoz kötve…

– Hát ez?

– Pénz – suttogtam. – Talán arany…

Nagyanyámnak akkorát villant a szeme, hogy pipára lehetett volna tőle gyújtani. Aztán felkelt, és sietve ráfordította a kulcsot a folyosóajtóra.

Apám nevetett.

– Ugyan, édesanyám! A gyerek megtalálta Lujzi néni pénzes zacskóját… Kossuth-bankók vannak benne meg rézkrajcárok. Akkor dobta a torony aljába, amikor dugni kellett a Kossuth-bankót… A krajcárok meg lejártak. – És az asztalra tette a kinyitott zacskót, de előbb elhúzta a terítőt, mert a zacskóról még mindig dőlt a por.

De nagyanyám nem hagyta magát. Lefújta a port, és kiborította a zacskót. És egy kis idő múlva megszólalt:

– Van itt ezüst is! Nem is egy…

Apám jól megnézte a két kis ezüstpénzt.

– Nem sokra mennénk velük. Az egyik magyar ezüsthúszas, a másik pedig azokból a spanyol pénzekből való, amit a papok szőlőjében találtak.

Igen, abban az időben „rigolíroztak” az uradalom szőlőjében, két ásónyom mélyen megforgatták a földet, és ott találtak egy szétmállott bársonyzacskóban egy jó marék ezüstpénzt, mégpedig a tudósok szerint spanyol pénzt. Azt azonban már senki nem tudta megmagyarázni, hogy ez a pénz Spanyolországból hogy került oda. Mert római, osztrák, sőt még magyar régi pénzt is találtak néha szántás közben, de spanyol pénzt?…

Talán valami zsoldos rejtette el az erdőben, akit valahol spanyol ezüsttel fizettek, és nem jött vissza érte, de az is lehet, hogy valami baráté volt, aki megjárta Spanyolországot. Ez is lehet, az is lehet. De apám hamarosan véget vetett a numizmatikának.

– Angyalom – fordult anyám felé –, mosdassák meg ezt a gyereket. Édesanyám – fordult nagyanyám felé –, a két ezüstpénzt tegyék el emlékbe, a többit pedig hagyják a zacskóban, és tegyék a kaminlyukba, ott is van egy ilyen zacskó rézpénz. Ötszáz év múlva az utódom talán pénzt is kap érte. Én átmegyek az öspörös úrhoz, nehogy azt higgye, hogy a gyerek egy lavór aranypénzt hozott el a templomból…

Meg kell jegyeznem, hogy a fent említett Lujzi néni öspörös bácsi anyja volt, nagyon szerette a pénzt, s így maradtak a nyakán a Kossuth-bankók és egyéb rézpénzek a zacskóban, amelyeket aztán, amikor veszélyessé váltak, talán ő maga, de lehet, hogy az öspörös bácsi dobott a torony aljába.

Nagyon visszaszaladtam az időben, iszen már Kaposban vagyunk, s ez az eset régen történt, van talán három-négy éve is… és csak azt akarom bizonyítani, hogy az anyatermészet bőkezűen bánt csontvázam összeállításánál, mert volt az életben még pár olyan esésem, zuhanásom, amelyek után minden normális csontváz széthullott volna. Talán erre célzott apám, amikor nem is egyszer, erős fejcsóválás után azt mondta:

– Nem vagy te, fiam, normális…

De az sem volt normális, amit ebben az időben láttam Kaposban, a Honvéd téren, ahol normális időben nagyon is normális bakák gyakorlatoztak, kiválóan normális tisztek, altisztek, sőt tisztesek vezetése alatt. Vasárnap kivételével majdnem minden hétköznap, amikor nagy általánosságban egy-kétszáz katona, harminc-negyven gyerekféle, talán ugyanannyi nyugdíjas és nyugdíjtalan felnőtt és tizenöt-húsz legelő szarvasmarha tartózkodott ott. A kutyákat nem számoltam ide, amelyek részint szerelmi ügyekben, részint bizonytalan szándékkal jöttek-mentek, verekedtek ezen a talán 2-300 holdnyi területen, amelyet, különösen esők után, szép zöld fű borított.

Ezen a normálisnak, pláne normális ünnepnapnak semmiképpen nem mondható napon ugyanis Kaposvár tizenhatezer lakójából (úgy emlékszem, akkor körülbelül ennyi lakója lehetett a városnak) legalább tizenháromezer kint volt a szép nagy térség szegélyén, míg a szegélyen belül katonák vigyáztak a rendre, de főleg azért, hogy valakinek eszébe ne jusson azt a csodálatos tárgyat közelről megszemlélni, amely – állítólag – még ezen a délutánon röpülni fog. (Ha valaki olyan kaposvári honpolgár olvasná ezt az emlékezést, aki úgy emlékszik, hogy a repülés délelőtt történt – mert esküszöm, hogy megtörtént! –, hát nem vitatkozom, csak megjegyzem, hogy abban az időben Kaposvár lakosai vasárnap délelőtt korra és nemre való tekintet nélkül kizárólag a saját ügyeikkel voltak elfoglalva, s ezt a valódi békebeli szokást nem egy bizonytalan és valószínűtlen repülés, de még egy valóságos vízözönnel egybekötött földrengés sem tudta volna megváltoztatni.)

Egyszóval Kaposvár lakosai rendesen elfogyasztották a rendes vasárnapi ebédet, egy kis izgalommal persze, mert az éretlenebb korú fiatalság, különösen akik férfinak készültek, már alig fértek a bőrükbe.

Nem izgatom azonban tovább a türelmes olvasók fantáziáját, csak annyit mondok, hogy úgy négy-öt óra körül a Honvéd tér legnagyobb része tíz-tizenöt soros emberszegéllyel volt körülvéve, amely izgatottan hullámzott, és csendesen morajlott, kissé hitetlenül, hogy ez a gólyalábú és formájú „izé”, azaz „micsoda”, amit repülőgépnek neveznek, egyáltalán fel fog repülni.

– Jó, jó, hiszen az újságok is írtak már róla, de az újságok híreit már ismerjük…

Úgy négy-öt óra körül ez a morajlás feszültebb lett, teltebb és izgatottabb, mert megjelentek a repülők, és hanyag eleganciával tisztelegtek a tömegnek, amely széles kaput nyitott ezeknek a bátor öngyilkosoknak.

Vezetőjük Blaske főhadnagy volt, jóképű, derűs fiatalember, bár egyesek kifogásolták, hogy miért nem magyar katona repül… persze, megint a csehek! Úgy látszik, Ferenc Jóskának végleg csizmájába szállt az esze…

– Csak csendesebben – csitították a hazafias békétlenkedőket –, az öreg király tudja, mit csinál. Aztán arra is gondolni kell, hátha leesik…

– Van magának szíve? – méltatlankodott egy hölgy, akinek hatalmas kalap volt a fején, s a kalapon gyümölcsdíszek, virágok voltak, sőt egy madár is… kifeszített szárnyakkal. Szép madár volt. Én zöldkányának néztem, mert Somogyban így nevezték a szalakótát…

Ekkor azonban lassan már csendesedett a tömeg, mert Blaske főhadnagy (bánom is én, ha cseh!) egy kis létrán beszállt a gépbe, de előbb repülősisakot húzott a fejére.

– Aha! – mondta valaki. – Szóval számítanak arra is, hogy ha leesik, meg ne üsse a fejét…

– Annyit már tudhatna, barátom – torkolták le a közbeszólót –, hogy odafönt röpülés közben borzasztó cúg van.

De az óriás embergyűrű a tér körül lassan már majdnem elnémult, mert egy szerelő a propellert rántotta meg többször, ami végül is elkezdett forogni. Más szerelők elrántották a féktuskókat, s a motor irtózatos lármával elindította a gépet, amely kissé ide-oda billegve elindult, aztán kezdett fölgyorsulni. A téren ekkor már halálos csend volt. Az a gólyalábú gép már szaladt, a motor dörgött, a gép ugrott már egy-kettőt… és a következő pillanatot soha nem fogom elfelejteni, mert a szárnyas gép simán, szinte észrevétlenül elhagyta a földet!

Mintha a szívem és egész kis emberi valóságom emelkedett volna vele, és ezt érezte a sok ezer ember is, mert a némaságot felváltotta az emberek ámuló sóhajtása, amely után akkora lett a csend, mint amekkora néha csak a szívekben van… És a nagy madár, a földtől saját erejéből elszakadt ember – ki törődött most azzal, hogy cseh vagy hottentotta az az ember? – repült!

És ekkor olyan üdvrivalgás szakadt fel – nem, nem a tüdőkből, hanem a szívekből –, amilyent nem hallott még Kaposvár, és ilyet talán már soha nem is fog hallani.

A gép aztán megkerülte a téglagyár kéményét, és egy kicsit meg is billent. „Leesik, leesik!” – ordítottak egyesek, de aztán elhallgattak, mert a gép szépen egyenesbe fordult, nagy kört csinált a Honvéd tér fölött, aztán simán, bár hatalmas ugrások után, győzelmesen (a mi szívünkben is győzelmesen) megállt a földön.

És – ha emlékezetem nem csal – mindez 1909 vagy 1910 júniusában történt, bár egy év sem ide, sem oda nem számít, hogy a hónapokról ne is beszéljünk. És ebben az időben utazott fel nagymama Pestre, mert időnként egy-két évet Zoltán bácsinál is szokott lenni. Ilyenkor ott volt lánya, Vilma néni is.

Közben ballagott a nyár, és én Kondoray Bélával – a RAC egyik régi tagjával – nagyobb kirándulásokat tettem. Csendes, jó gyerek volt ez a Béla, akit azonban senki sem szólított a keresztnevén, mert a baráti neve Bütyök volt, és Béla ezzel a változtatással, úgy látszik, meg is volt elégedve. Hosszú karú, nagyon erős gyerek volt ez a Bütyök, bár erejét semmiféle verekedésre soha nem használta. Édesapja – ahogy Béla büszkén mondta – I. osztályú gyorsvonati mozdonyvezető volt, aki Kaposvár és Fiume között teljesített szolgálatot, mégpedig a feljebbvalók legnagyobb elismerése és dicsérete közben. Nyári szabadságát Kondoray bácsi a cséplés körüli időkben vette ki, és ezt az időt a nagyobb uradalmak cséplőgépeinek felülvizsgálásával és – ha kellett – rendbehozásával töltötte. Kondoray bácsi maga volt a megtestesült becsület és komoly szakértelem, úgyhogy nagyon rendesen meg is fizették, mert amelyik gőzgépre rámondta, hogy most már rendben van, az rendben is volt. Kondoray bácsi tehát húsz-huszönöt évig minden szabadságát ilyen különmunkában töltötte, és nem is hiába. Az Anna utcában két szép, teljesen egyforma, modern ikerházat építtetett, három-három szobával. Az egyiket bérbe adta, a másikat pedig maguk lakták. Bélának volt még egy Laci nevű bátyja és egy nővére is.

Hát ezzel a Bélával barátkoztam én nagyon össze, és a nagyvakációban sokszor mentünk a Szentpáli-erdőbe rovar- és növénygyűjtési fedőnév alatt egyszerűen csavarogni. Persze a Szentpáli-erdőt nem lehetett összehasonlítani a göllei, illetve kispusztai Öregerdővel, amelyben alig járt fejsze akkor még, és egyetlen fája sem volt száz éven alul. De azért erdő volt ez is, ember alig járt benne. És ha nem is találtunk benne semmit, amit érdemes lenne megemlíteni, mégis megtaláltuk egymást, és minden felesleges szó nélkül egyre jobb barátok lettünk.

Egyszer azonban, csupán az én fantáziám igazolására, mégis találtunk valamit.

Az erdő szélétől nem messze egy nagy, csonka fa állt, talán tölgyfa volt valamikor, amelynek három-négy méteres csonkja állt csak, egyetlen ág nélkül. A fát talán villám vágta agyon, s ahogy eltörött, kb. három-négy méter magasan, nagy és mély odú látszott benne.

– Ilyenben költenek a nagy erdei fülesbaglyok – mondtam Bélának, aki azonnal megnyalta a szája szélét, mint mindig, ha valami érdekes vagy alig hihető dolgot hallott.

– Megnézhetem, ha gondolod – mondta Béla –, ámbár ebbe beleesik az eső, hát nem bolond az a bagoly ilyen helyen költeni…

Megjegyzem, a fa talán egy méter átmérőjű és három-négy méter magas lehetett, és egyetlen ág sem volt rajta.

– Nyugodt lehetsz, ha én mondom – intettem fölényesen, abban a hitben, hogy a fa valóban megmászhatatlan. Csalódtam! Béla levetette a kabátját…

– Ne bolondozz! – féltettem ornitológiai nimbuszom, mert abban ugyan nem kételkedtem, hogy Béla – akár egy gorilla – felmászik, de abban igenis kételkedtem, hogy az odúban egy-két belehullott falevélen és esetleg hangy&aac

Fekete István – Ballagó idő (PDF – Átirat)

Fekete István

BALLAGÓ IDŐ