Skip to content

Fekete István – Ballagó idő (PDF – Átirat)

Cover

Találatok: 654

594

Cover

Fekete István

BALLAGÓ IDŐ

ÉLETRAJZI REGÉNY

© Fekete István jogutódai, 1970, 2010
© Móra Könyvkiadó, 2000, 2010

00001.jpeg
1950 ÓTA CSALÁDTAG
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének tagja

Puha lám­pa­fény, fenyő­il­lat, a kará­csony­fán fehér és ezüst sza­lon­cuk­rok; szi­var­füst… és beteg vagyok. Beteg­sé­gem nem lehet túl­zot­tan halá­los, mert ha a „nagyok” kimen­nek a szo­bá­ból, fel­ál­lok a kis rácsos ágy­ban, és a kará­csony­fá­ban gyö­nyör­kö­döm.

Pista bácsi – aki apám­nak test­vére – az előbb bejött, két kilőtt pat­ront hozott nekem, és meg­mu­tatta a lőtt nyu­lat. Aztán fel s alá sétált a szo­bá­ban, s azt mondta:

– Te is vadász leszel!

Ennek örü­lök, bár fáj a hasam, mert ola­jos káposz­tát ettem sír­ásó bácsi­ék­nál, akik a temető mel­lett lak­nak, de a „ren­des” nevü­ket nem tudom. Az ola­jos káposzta nagyon ízlett, és nem értem, miért lesz rosszul az ember, azaz a gye­rek vala­mi­től, ami annyira ízlik.

Nagy­mama Mar­gi­tot szidja, akit Kréd­li­nek is hív­nak, mert Krédli tes­tes sváb lány, és ha egye­dül vagyunk, több­nyire néme­tül beszél. Egy kicsit cso­dál­ko­zom néha, mert mintha érte­ném. Ilyen­kor azt mon­dom: ja – mire Mar­git össze­csó­kol, és azt sze­re­tem.

Most hat­van-ennyi­hány év messze­sé­gé­ből nem emlék­szem évekre, és nem tudom, hány éves lehe­tek, de Mar­git néha kar­jára vesz, s akkor is a kar­ján tar­tott, ami­kor az ola­jos káposz­tát a számba adta.

Mar­git – úgy érzem – sze­ret engem, ezért néha nagy, kemény mel­lére haj­tom fejem, mert Mar­git ilyen­kor újra meg­csó­kol, és úgy magá­hoz szo­rít, hogy szinte fáj, de nem szó­lok, mert ebben a puha öle­lés­ben vala­mi­féle mámo­ros sze­re­tet van.

Sok­szor elha­tá­roz­tam már meg­kér­dezni egy dok­tort, milyen messze, hány éves korig emlé­kez­het vissza az ember, de tekintve, hogy néha ölben is tar­tot­tak… nem, nem mon­dok szá­mot, mert amit leírok, az éle­te­met, még a két­ke­dés és a talál­ga­tás árnyé­ká­val sem aka­rom elho­má­lyo­sí­tani, azaz nem sze­ret­nék – akár téve­dés­ből is – hazudni, hiszen abban a kor­ban nincs is hazug­ság, és talán még csak homá­lyos mesék van­nak, ame­lyek az ébredő érte­lem hité­ben két­ség­te­le­nül iga­zak.

Kava­rog tehát a gyom­rom, de én a két kilőtt pat­ront sza­gol­ga­tom, ame­lyek­nek fur­csa, kalan­dos, de nagyon jó „kilőtt pat­ron”-szaga van, ami hatá­ro­zot­tan csök­kenti gyom­rom hány­ko­ló­dá­sát. Őszin­tén szólva: nem is tudom, hol kez­dő­dik a gyo­mor, és hol kez­dő­dik a has, mert a fájás le-fel mász­kál ben­nem, mint „Orbán lölke”… Saj­nos, ma már nem kér­dez­he­tem meg sen­ki­től, hogy Orbán lelke hol és miért járt-kelt ért­he­tet­le­nül és marad­ha­tat­la­nul, de a cél­ta­la­nul vagy – mond­juk – a fog­fá­jás­tól össze­vissza tén­fergő emberre mond­ták, hogy „egész éjjel mász­kált ez a Jan­csi, mint Orbán lölke”.

De most jut eszembe, hogy a káposz­tán nem a szo­ká­sos nap­ra­for­gó­olaj volt, hanem tök­mag­olaj, és én nem is attól let­tem rosszul, hanem a káposz­tá­tól, hiszen a kel­le­mes, kissé dió­ízű tök­mag­ola­jat min­dig sze­ret­tem.

És a tör­té­neti hűség ked­vé­ért meg­em­lí­tem azt is, hogy az akkori Göl­lé­ben a nap­ra­for­gót nem is ismerte senki, mert ennek neve „virág­szár” volt, s a magja, mely­ből ola­jat ütöt­tek, „virág­mag”. És a virág­szár­ból – azon­kí­vül, hogy tüze­lő­nek is jó volt – nagyon ren­des kerí­té­sek készül­tek; első­sor­ban a házak elé ülte­tett virá­gok körül, a kis abla­kok alatt.

Erre hatá­ro­zot­tan emlék­szem, mert egy­szer – jóval későb­ben – neki­re­pül­tem egy ilyen kerí­tés­nek, amely per­sze besza­kadt, és a szét­tört kerí­tés csonk­jai tető­től tal­pig, jó mélyen végig­vo­na­laz­tak.

Ma sem tudom, mitől vadult meg az a tehén. Talán nem akart biká­hoz menni, talán darázs bújt a fülébe, vagy csak úgy rájött a bolondja, de egy­szer csak fel­csapta a far­kát, és vág­tatni kez­dett, mire Böske néni, aki haj­totta, elvi­sí­totta magát, mond­ván, hogy:

– Fog­ják meg!… Fog­ják meg!…

Talán hét-nyolc éves lehet­tem ekkor, és tekintve, hogy az utcán más nem volt, csak én, úgy érez­tem, ezt a fel­szó­lí­tást vissza­uta­sí­tani nem lehet. Elkap­tam tehát a meg­va­dult jószág far­kát, hogy majd meg­ál­lí­tom, de abban a pil­la­nat­ban rádöb­ben­tem, hogy egy moz­donyt a csor­nai állo­má­son könnyeb­ben meg­ál­lít­hat­tam volna, mint ezt a sze­líd­nek mon­dott szar­vas­mar­hát.

Egyet­len vágyam maradt tehát: a tehén­től meg­sza­ba­dulni, azaz a far­kát elen­gedni. Azóta tudom, hogy ha vala­mit nagyon kíván az ember, a kíván­sá­got előbb ala­po­san meg kell gon­dol­nia, mert a tehén abban a pil­la­nat­ban kissé oldalt for­dult, a farka a mar­kom­ból kicsú­szott, én pedig – mint a hul­ló­csil­lag – neki­re­pül­tem Dere­sék „virág­szár” kerí­té­sé­nek, sőt azt áttörve, félig mez­te­le­nül az ablak alatt nyúl­tam el, mint a béka.

(Itt áll­junk meg egy szóra, hadd néz­zek szembe a kri­ti­kus olva­só­val, aki talán a „félig mez­te­len” meg­ál­la­pí­tást írói túl­zás­nak tart­hatná… és álla­pod­junk meg abban, hogy ebben a könyv­ben sem túl­zás, sem nagyot­mon­dás nem fog elő­for­dulni. Gyó­nás ez a könyv, emlé­keim fel­tisz­tult sze­re­tete, és sze­re­tete szü­lő­föl­dem­nek, min­den embe­ré­nek, akik emlé­ke­im­ben, amíg én élek, vagy még azon túl is – írá­sa­im­ban –, „örökké” élnek.)

Tehát igenis, félig mez­te­le­nül, bár akkor még nem tud­tam, hogy „nem a ruha teszi az embert”. Egy­szó­val ruhá­za­tom nem­csak azon a napon, de egész nyá­ron egy rövid ujjú tri­kó­ból, egy madzag­ból és egy több­szö­rö­sen meg­fe­ne­kelt nad­rág­ból állott.

– Hát nad­rág­tartó? – kér­dez­hetné a ked­ves Olvasó. – Abban az idő­ben nem volt nad­rág­tartó?

De „volt”, ked­ves Olvasó, több­nyire isme­ret­len helyen, mert ezek a régi-régi „hózent­rá­ge­rok” csak napo­kig bír­ták ki a szol­gá­lat fára­dal­mait, mert a tar­tó­gom­bok egy-két napon belül lesza­kad­tak és eltűn­tek.

– Lehe­tet­len – mondta nagy­anyám, aki­vel egy fél­re­eső kis szo­bá­ban bol­dog szö­vet­ség­ben éltünk. – Lehe­tet­len! Reg­gel varr­tam fel két gom­bot olyan nyüst­tel, hogy egy bor­jút is rá lehe­tett volna akasz­tani. Megint elgom­boz­tad?

– Igen… – val­lot­tam be kicsit későb­ben – mert Berta Jan­csi csalt…

– Mért nem Péter­rel ját­szol? Péter okos és jó fiú.

– Nem lehe­tett, nagy­mama, mert Péter­nek csak egy gombja volt, és azt is nekem adta köl­csön. Azzal is tar­to­zom még – tet­tem hozzá bána­to­san.

Áll­junk meg azon­ban egy pil­la­natra, hiszen az ese­mé­nyek­kel még csak ott tar­tunk, hogy neki­es­tem Dere­sék „virág­szár” kerí­té­sé­nek, s azt áttörve, elnyúl­tam a kis ablak alatt. Az ütő­dés nem fájt, de a szét­tört „virág­szár” kerí­tés végig­vo­na­la­zott a sar­kam­tól a fejem búb­jáig, és ami­kor fel­áll­tam, a nad­rá­gom elin­dult lefelé, mert a nagy feszí­tés­től a gom­bok is szét­ug­rál­tak.

– Szent­sé­ges atyám! – csapta össze kezét Deres néni, aki kijött a nagy zuha­násra. – Gyere, majd meg­mos­dat­lak.

Mos­da­tás után még egy kis fake­re­tes tük­röt is hozott a kony­hába, hogy néz­zem meg magam. Bár ez csak rész­le­tek­ben volt lehet­sé­ges, mert a tükör kicsi volt. Így is ele­get lát­tam… Aztán kézbe vet­tem a nad­rág­tar­tót…

– Adok majd gatya­ma­dza­got – követte Deres néni tekin­te­tem –, aztán eredj haza. A mes­ter úr nem­rég ment erre kocsin az ispán­nal…

Egy­szerre kide­rült az ég, és nem is fájt már sem­mim. Apám nincs ott­hon, s a töb­bit majd eliga­zítja nagy­anyám!

Most veszem csak észre, hogy ez a „virág­szár” milyen messze elő­re­csa­lo­ga­tott emlé­ke­im­ben, hiszen ez a tehé­neset már hét-nyolc éves korom­ban tör­tént, éle­tem folyá­sá­ban pedig leg­fel­jebb két-három éves korom­nál tar­tok. Hiszen még alig múlt el kará­csony, Pista bácsi teg­nap uta­zott el, és már újra nagy­ma­má­nál alszom, mert már nem vagyok beteg.

Sze­re­tek nagy­anyám­mal aludni, mert cso­dá­la­tos mesé­ket tud, ame­lye­ket mind igaz­nak érzek, bár soha­sem jutunk a végére, mert köz­ben elal­szom. Édes­anyá­mék­kal pedig nem sze­re­tek aludni, mert apám leg­fel­jebb egy-két mesét enge­dé­lyez.

– Hagyd anyád aludni, kisfiam. Egész nap dol­go­zott, és most már fáradt…

Ilyen­kor mér­ges vagyok, és elha­tá­ro­zom, hogy csak azért sem alszom… és igenis betyár leszek – és két perc múlva már alszom. Reg­gel pedig már nem emlék­szem sem­mire.

De a követ­kező est valami hasonló gon­do­lata, ese­mé­nye, tár­gya, hangja olyan tisz­tán emlé­ke­ze­tembe hozza a teg­na­pot, a hang, a kép, a tör­té­net hason­ló­sága, hogy szinte össze­ke­ve­re­dik a jelen­nel, anél­kül azon­ban, hogy az idő, kör­nye­zet, a jelen való­sá­gát zavarná.

Emlé­ke­im­nek ezek a cso­dá­la­tos tulaj­don­sá­gai ma is meg­van­nak (alig hat­van-ennyi­hány év múlt el azóta), és ahogy vissza­em­lé­ke­zé­seim írom, az emlé­kek, a kör­nye­zet, a táj, az embe­rek, álla­tok, bará­tok, nevek, idő­já­rás, meleg és hideg, puha, meleg por mezít­lá­bam alatt, a kemény, hideg jég a csiz­mám alatt, var­jú­ká­ro­gás, kutya­uga­tás, sze­kér­zör­gés vagy szán­kó­csen­gők gyön­gyöző csi­lin­ge­lése az utak felett – mind-mind újra meg­szó­lal­nak, és tol­lam alatt pon­to­san akkor jelent­kez­nek, ami­kor „jele­né­sük” másod­perce elér­ke­zett.

Abban az idő­ben per­sze még nem gon­dol­tam arra, hogy bizo­nyos dol­gok szinte múl­ha­tat­la­nul vésőd­nek emlé­ke­ze­tembe, míg máso­kat – talán a hasz­na­ve­he­tet­le­ne­ket – nyom­ta­la­nul elhordja a múló idő.

Ahogy mind­eze­ket leírom, és gon­do­la­taim lágy csa­pon­gá­sát figye­lem, immár Mar­git jele­nik meg előt­tem, amint átme­gyünk az utcán. Majd­nem sötét van már, de a tél elmúlt. A falu utcá­já­nak homá­lyos völ­gyé­ben nem látok embert.

Távo­labb egy kutya ugat, és a leve­gő­ben puha, kissé keser­nyés füstje száll a nyers akác­fá­nak.

Úgy érzem, hogy Mar­git mon­dani akar vala­mit, de nem szól, csak meg­si­mo­gatja hátam, mintha tétova gon­do­la­ta­imra vála­szolna, és érzem, vilá­go­san érzem, hogy erről az esté­ről beszélni nem sza­bad. De ezt a gon­do­la­tot kimon­dani, této­vázva bár, de nem aka­rom. Talán nem is merem? Nem mintha fél­nék Mar­git­tól. Nem félek, de sze­re­tem Mar­gi­tot, egész­sé­ges szap­pan- és test­sza­gát, ringó, nagy, kemény mel­leit, és most már sok­szor arra gon­do­lok, hogy valami kimond­ha­tat­lan ősi testi ösz­tö­nös vágy len­gette ben­nem fej­let­len szár­nyait. Ilyen­kor az egész­sé­ges, szép sváb lányt talán az anya­ság ősi vágya haj­totta, hogy még szo­ro­sab­ban magá­hoz ölel­jen.

Pap bácsi­ék­hoz megyünk át, aki szem­ben lakik velünk a túlsó olda­lon, s a sza­kács­né­juk, egy öreg sváb asszony, egy falu­ból való Mar­git­tal.

Meg­ál­lunk az udva­ron; Mar­git meg­si­mo­gatja az arcom, és hosszan beles­ke­lő­dik az abla­kon. Ennek a resz­kető simo­ga­tás­nak jósá­gát és kéré­sét, hogy legyek csend­ben, mélyen és tisz­tán érez­tem.

Csend. Az ablak párás. A ház­ban mintha alud­ná­nak még az árnyé­kok is. Mar­git alig hall­ha­tóan meg­kop­pintja az abla­kot, s mire az ajtó­hoz érünk, az ajtó kinyí­lik már, mint a lehe­let.

– Gyer­tek!

Az öreg­asszony szó nél­kül átvett a lány­tól, és leült velem a tűz­hely mellé, s az egyik szek­rény mögül egy sudár szép legény lépett elő, és úgy érez­tem, Mar­git­tal nagyon örül­nek egy­más­nak, bár egy szót sem szól­tak, csak fog­ták egy­más kezét.

Aztán eltűn­tek a nagy­szek­rény mögött.

Fél­tem, pedig „amúgy” nem fél­tem én az ördög­től sem. Tisz­tán és vilá­go­san Mar­gi­tot fél­tet­tem vala­mi­től, és az ajtóra néz­tem, s az ajtóra is mutat­tam, mert hal­lot­tam a sötét, hosszú folyo­só­ról, hogy könnyű lép­tek köze­led­nek.

Erre az öreg­asszony fel­állt, és cso­dá­la­tos gyor­san átadott Mar­git­nak a szek­rény mögött. Aztán zörögni kez­dett a tűz­he­lyen.

Az ajtó kinyílt, de nem jött be senki, csak beszólt egy női hang, hogy: „Lehet tálalni…” – aztán újra bete­vő­dött az ajtó.

Ami­kor az ajtó kinyílt, Mar­git, aki az ölé­ben tar­tott, lazán a számra tette a kezét, ami­ből meg­ér­tet­tem, hogy beszélni most nem sza­bad, de ezt vala­hogy meg­érez­tem abból is, hogy a sub­lót­szagú rékli alatt úgy dobo­gott a Mar­git szíve, mintha vala­hol az utcán lovak men­tek volna.

De aztán később, ami­kor már haza­felé men­tünk, az utcán csak sötét­ség volt lovak nél­kül; és mivel nagyon együtt érez­tem Mar­git­tal, fel­sza­ba­dul­tam én is, és átölelve a lány nya­kát, rövi­den azt mond­tam, hogy: „A ven­dég­lőbe!”

Mar­git neve­tett, és azt mondta, hogy az a szoba, ahova én kíván­koz­tam, nem „ven­déglő”, hanem ebédlő, az, ahol a kará­csonyfa van…

Ezután már nem kér­dez­tem sem­mit, és nagyon cso­dál­koz­tam, hogy Mar­git mégis a „ven­dég­lőbe” vitt – azaz az ebéd­lőbe –, amit én azért kever­tem össze a ven­dég­lő­vel, mert mel­lette volt a ven­dég­szoba. És csak jóval később értet­tem meg, hogy a „ven­déglő”, azaz kocsma a falu­ban van vala­hol, ahol a legé­nyek bort isz­nak, és vere­ked­nek is néha, és ha már nem fér­nek a bőrükbe, elő­ke­rül­nek a bics­kák.

(Bizony, Gölle, de álta­lá­ban az egész megye híres volt bics­ká­já­ról, és azt hiszem, hogy azok­kal, aki­ket Somogy­ban a nyári búcsúk leszá­moló bor­gő­zé­ben segí­tet­tek át a más­vi­lágra negyed­szá­zad alatt, betelne velük egy kisebb temető.

Mind­ezek­nek a vér­csa­poló, nem­zet­ség­rontó, harag­ból, vir­tus­ból vagy egy­sze­rűen részeg­ség­ből szár­mazó gyil­kos­sá­gok­nak az 1914-es világ­há­ború vetett véget.

„Csak előre, ros­seb!” – zen­gett a dal még sokáig, de egyre csen­de­seb­ben, mert Vol­hí­ni­á­tól Fland­ri­áig és Buka­rest­től a Monte Tom­báig, sőt fran­cia föl­dön is ömlött a magyar vér, később már csak csor­gott, aztán 1919-ben elapadt vég­le­ge­sen, de a sebe­sül­tek és nyo­mo­ré­kok már nem akar­tak bics­kázni, csak élni még egy keve­set…)

Ezen az estén nagy­ma­má­val egye­dül marad­tunk, mert szü­leim elmen­tek vala­hova. Azon az estén a kony­há­ban vacso­ráz­tunk, mert nagy­anyám azt mondta, hogy Mar­git­nak is kell pihenő, és csak egy kis sült krump­lit eszünk vaj­jal, ami nagyon egész­sé­ges.

Mar­git vacsora után ren­det csi­nált a kony­há­ban, és varr­ni­va­lót vett elő. A tűz­he­lyen las­san ros­ka­do­zott a parázs. Később beszél­getni kezd­tek, ami engem nem nagyon érde­kelt, aztán már nem is hal­lot­tam őket, mert a kémény­ben voní­tott a szél, én pedig a kará­csonyra gon­dol­tam, ami nagyon gyor­san elmúlt; Pista bácsi is eszembe jutott, és a gon­do­la­tok­kal játszva, önkén­te­le­nül fel­idéz­tem magam­nak az emlé­ke­ket. (Úgy érzem ma is, hogy ami­kor írok, a gon­do­la­tok­kal és emlé­kek­kel ját­szom, de már újra annak a kony­há­nak hat­van év előtti sült­krumpli-szagú lég­kö­ré­ben, amely úgy vesz körül, mint az újra­éledt múlt és való­ság.)

Sok­szor gon­dol­tam azóta is arra, hogy talán én már akkor elkezd­tem írni, csak éppen nem írtam le a gon­do­la­to­kat, ame­lye­ket játszva idéz­tem fel magam­nak.

Akkor is lát­tam, és ma is látom pél­dául, amint anyám tartja a lám­pát magasra, ide-oda vilá­gítva a külső folyosó falára, illetve a szö­gön lógó nyúlra, amit Pista bátyám „vet­kőz­tet” nagy szak­ér­te­lem­mel. Én nagy­anyám kezét fogom, és beval­lom, semmi saj­nál­ko­zás nincs ben­nem a nyúl halá­lát ille­tően, hiszen a bunda oly tüne­mé­nyes gyor­sa­ság­gal jött le tulaj­do­no­sá­ról, hogy az nem is fáj­ha­tott…

Nagy­bá­tyám kése a szó szo­ros értel­mé­ben „borot­va­éles” volt, és csa­lá­dunk­ban – nem is tudom, miért – szinte hagyo­má­nyos volt a kés­tisz­te­let. A zseb­kés­nek, vadász­kés­nek, kerti kés­nek min­dig ragyogó tisz­tá­nak és borot­va­éles­nek kel­lett len­nie.

Ha nem ilyen volt, az nem volt „kés”, csak „bugyli”, „béka­nyúzó” vagy „kusz­tora”.

– Öcsém – mondta Pista bátyám apám­nak mind­járt érke­zése után –, hoz­tam neked egy bics­kát. Stá­jer­ban csi­nál­ták, de a penge „solin­geni”. Borot­vál­koz­hatsz is vele…

De Pista bátyám nem­csak kést hozott, hanem éle­sí­tőt is. Ez pedig nem volt kő vagy acél kés­éle­sítő, hanem vala­mi­féle „smirgli”, azaz „dörzs­pa­pír”, szó­val vászon­pa­pírra kent bevo­nat, ami a leg­fi­no­mabb barna kvarc­por volt. A kvarc­port álta­lá­ban fehér­nek kép­zeli az ember, de ez barna volt.

Apám néha reg­ge­len­ként bajusz­kö­tő­vel fel­kan­tá­rozva, ide-oda vil­lanva fente a papí­ron vala­me­lyik késün­ket, mert azt tar­totta, hogy nem­csak ruhá­já­ról, láb­be­li­jé­ről, de bics­ká­já­ról is meg­lát­szik, ki a „ren­des” ember.

És nem is tudom, hogy van ez, ezt a kés­sze­re­te­tet és tisz­te­le­tet én is örö­köl­tem, bár kisebb mér­ték­ben, és min­den­esetre meg­van a véle­mé­nyem arról a vadász­ról, aki rozs­dás, pisz­kos, lötyögő „kusz­to­rát” vesz elő ebéd­nél… és bele­vág ezzel a mocs­kos szer­szám­mal a kenyérbe.

Hogy ekkor hány éves lehet­tem, megint csak nem tudom, de azt később is, min­dig érez­tem – ami­kor a vadá­szat és az ölés fogal­mát tisz­tán szét­vá­lasz­tot­tam –, hogy a szé­pen lőtt vad alig érez több fáj­dal­mat, mint a nyúl, ami­kor már szögre akaszt­ják. Pedig a csir­kék, jér­cék öle­sét nem tud­tam nézni, disz­nó­ölés­kor a ván­kos alá dug­tam a fejem, és a vágó­hídra sosem vol­tam kíván­csi. A magam szúrt, ütött vagy vágott fáj­dal­ma­i­val pedig alig vagy sem­mit sem törőd­tem.

És – ter­mé­sze­te­sen – egé­szen más nyúl volt a Hús­véti Nyúl is, amely körül tavasz volt, ibo­lya és a tava­szi ker­tek zsen­dülő, föld­szagú virág­il­lata; és mind­ezek­nek nem is volt semmi közük a szögre akasz­tott nyúl­hoz, ame­lyet Pista bátyám szinte per­cek alatt vet­kőz­te­tett le. A kará­csony táján lőtt nyúl vad­nyúl volt, a hús­véti pedig sze­líd, olyan ked­ves házi­ál­lat­féle.

Úgy érzem min­dig, hogy ezek az emlé­kek, kibon­ta­kozó értel­mem első emlé­kei egy kicsit min­dig tudat­alat­tiak vol­tak, álom­sze­rűek és össze­füg­gés­te­le­nek, mert hús­vét után mind­járt nyár vége van, a falon piros már a sző­lő­le­vél, nagy­anyám ölé­ben fek­szem valami fél­álom­ban, és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan bol­dog szo­mo­rú­ság van a szí­vem­ben, mert szól az őszi­bo­gár, az ég már csil­la­gos, és az ősz­szagú kert léleg­zete össze­ke­ve­re­dik az erdei szalma meleg, nyári illa­tá­val.

Most vissza­gon­dolva ezekre az estékre, bizony alig lehet­tem több három-négy éves­nél, hiszen idő­sebb gye­re­ket nem szok­tak már ölbe venni, és nem is emlé­kez­het­nék szinte lát­vány­sze­rűen nagy­anyám vér­te­len, fehér kezére, kinyúj­tott muta­tó­uj­jára, amint a sötétbe mutatva kíséri a kis tücsök őszi muzsi­ká­ját.

– Hal­lod, kisfiam? Krii-krii… ezt mondja az őszi­bo­gár. Krii… krii… bizony, ősz van, azt mondja.

Hat­van­hat­szor szó­lalt meg azóta az őszi­bo­gár, és vala­hány­szor meg­szó­lal: ott fek­szem min­dig nagy­anyám ölé­ben, látom fehér arcát, és hal­lom hang­ját, amely min­dig együtt szólt az elmúlt esz­ten­dők eset­ten múló, avar­szagú emlé­ke­i­vel: krii… krii…

Aztán meg­szó­lalt a harang – a temp­lom közel volt hoz­zánk –, s ilyen­kor a kis muzsi­ku­sok mintha elhall­gat­tak volna. Nagy­anyám össze­kul­csolt két kezébe fogta keze­i­met, s a harang­szó rin­ga­tá­sát már csak álmom­ban hal­lot­tam és elmú­ló­ban…

Ilyen homá­lyos, nagyon távoli emlék még egy kis cinke – most már tudom: kék­cinke volt – és az a nap­su­ga­ras őszi dél­előtt, ami­kor a vad­szőlő piros leve­lei közül kibújt egy kék tollú kis madár, egé­szen közel az arcom­hoz, és én meg akar­tam simo­gatni. A kis cinke nem repült el, de für­gén kibújt simo­ga­tá­som elől, és két kis fekete szeme mintha neve­tett volna.

De ekkor az udvar végén, az istál­ló­ból kitó­dul­tak a mar­hák. Az öre­gek komo­lyan bólo­gatva, a fia­ta­lok pedig kele­kó­tyán ugrán­dozva rohan­tak a vályú­hoz inni.

Ha erre gon­do­lok, min­dig mintha nyár lenne, mert a kút mel­lett a barack­fán, a zöld leve­lek között sár­gul már a barack, a ribiz­li­bok­ro­kon piro­sak már a kis für­tök, és mintha a kert virá­ga­i­nak lenne méh­don­gá­sos, viasz­szagú, meleg, édes illa­tuk.

A kerti út mel­lett két­ol­dalt ribizli- és egres­bok­rok van­nak, de ami­kor nagy­anyám látja, nem sza­bad róluk ennem, mert elron­ta­nám a gyom­rom. És az alma­fá­ról lehul­lott apró almá­ból sem sza­bad ennem, mert attól is meg­fáj­dul a hasam, sőt bele is hal­ha­tok.

Ezen elgon­dol­ko­dom, mert egy­szer egye­dül is kiszök­tem a kertbe, és ettem almát, ribiz­lit és egrest is, de nem ron­tot­tam el a gyom­rom. Ezen erő­sen újra elgon­dol­kod­tam – és úgy érez­tem, nagy­ma­má­nak nem kell min­den sza­vát elhin­nem, de ezt nem sza­bad elmon­da­nom, mert akkor talán meg­ha­ra­gudna, és talán még sírna is…

Ezek az emlé­keim azon­ban szag­ga­tot­tak, és az ese­mé­nyek erő­sen héza­go­san tűn­nek fel.

Nagy­mama ablaka Compó bácsi kert­jére néz, s ami­kor ez a kert eszembe jut: vagy krumpli van a kert­ben, vagy hó. Néha cin­két is látni a bok­ro­kon, ame­lyek Compó bácsi méhese előtt van­nak, de leg­több­ször sötét van, ami­kor boszor­ká­nyok röp­köd­nek a falu felett, vagy bag­lyok vere­ked­nek kísér­te­tek­kel a temp­lom tete­jén.

Saj­nos, azóta már kemé­nyek és iga­zak let­tek ezek a mesék, mert tudom már, hogy a kísér­te­tek van­nak, és miért ne lehet­né­nek? Ha élet­te­len tár­gyak üze­ne­te­ket küld­het­nek a hold­ból és foto­gráfi­á­kat, hát ezek mel­lett egy régi­módi, pláne rokon kísér­tet szóra sem érde­mes – és ezek egy­ál­ta­lán nem zajon­ga­nak, inkább csen­de­sek és álom­sze­rűek. A temp­lom tete­jén pedig láng­bag­lyok vagy más néven gyöngy­bag­lyok vere­ked­tek nagyon is élet­tel­jes sze­relmi vetél­ke­dés­ben.

A temp­lom nincs messze tőlünk, és nap­pal is meg­lát­hat­nánk, hány óra van a torony­órán, de a torony­óra nem jár. Espe­res bácsi – akit a falu­ban Őspö­rös­nek mon­da­nak – néha meg­csi­nál­tatja az órát, ami­kor az járni kezd, sőt üt is, de ez csak addig tart, amíg a ván­dor­órás el nem tűnik a csor­nai út jege­nyéi között, amely­nek végén még a „gőzös” jár, azaz a vonat, illetve a vasút…

(Ez a „gőzös” egy­szer nagyon eszembe jutott tizenöt-tizen­hat évvel később, ami­kor az Őspö­rös bácsi már régen nem élt, és háború volt a világ­ban. A 4-es hon­vé­dek jöt­tek ekkor segí­teni nekünk, a 19-esek­nek, és azt éne­kel­ték:

Befű­töt­ték a gőz­bi­kát, áll a menet­szá­zad,
nyújt­sad csókra, kis­an­gya­lom, pici piros szá­dat…

A 4-es hon­vé­dek nyu­godt, hazai színe, búcsúi bátor­sá­got öntött a vékony nyakú önkén­tes káp­lár szí­vébe, és úgy érez­tem, men­nék velük, lako­da­lomba, teme­tésre vagy akár meg­halni izzadt, véres közös­sé­gükbe, hiszen test­vé­rebb test­vé­rek­nek érez­tem őket, mint a vér sze­rinti test­vé­re­i­met.)

Én akkor még 1903-ban nem lát­tam „gőzöst”, azaz vona­tot, mégis ez jutott eszembe, s annak az idő­nek sze­líd naiv­sága és mese­beli elkép­ze­lé­sei a hábo­rú­ról.

A ván­dor­órá­sok, bics­ka­árus bos­nyá­kok, istó­ri­á­sok, rongy­sze­dők és stá­jer „tiká­szok” régen eltűn­tek már, de abban az idő­ben a búcsún kívül ezek jelen­tet­ték a falu egész szen­zá­ci­ó­ját.

Külö­nö­sen a „tiká­szok” vol­tak ked­ve­sek, akik óriás „tyú­kász­ko­csi­val” érkez­tek, és rend­kí­vül lassú tem­pó­ban men­tek végig a falun, miköz­ben az „üzlet­ve­zető” egy jó teno­ris­tá­nak meg­fe­lelő hang­ter­je­de­lem­mel, időn­ként „ááá­uszi-báá­á­uszi” elnyúj­tott kiál­tás­sal hívta fel a házi­asszo­nyo­kat tojás- és baromfi­el­adásra, ami­ért azon­nal és elég ren­de­sen meg is fizet­tek.

A „tiká­szo­kat” – de az egyéb komé­di­á­so­kat és köszö­rű­sö­ket is – ter­mé­sze­te­sen a falu egész kalan­do­sabb ifjú­sága is követte, mert ez az adás­vé­tel nem min­dig ment végbe bizo­nyos lát­vá­nyos­ság nél­kül. Ha pél­dául Julis néni vagy Treszka néni meg­pró­bált az eladó tojá­sok közé záp­to­jást csem­pészni, a „tikász” – aki­nek stá­jer kalapja mel­lett lengő kakas­tol­lak libeg­tek – csak meg­kop­pin­totta a tojást, és úgy nézett Juli nénire vagy Treszka nénire, mint a sze­líd mes­ter a tanoncra, aztán a záp­to­jást a kerék­kül­lő­höz vágta.

– Nahát – cso­dál­ko­zott Juli néni –, ezt iga­zán nem gon­dol­tam volna!

– Én se! – neve­tett a „tikász” a záp­to­jás­bűz fel­hő­jé­ben, és nem lett a dolog­ból semmi harag, sőt a kísérő ifjú­ság zajo­san örven­de­zett, külö­nö­sen akkor, ha a záp­to­jás nem­csak szét­tört, hanem való­ság­gal rob­bant, szét­lőve ret­tentő büdös és sárga tar­tal­mát, és nem kímélt sen­kit.

Ilyen­kor aztán – külö­nö­sen ha valami kényes és nyel­ves menyecske ruhája is kapott a lövet­ből – nagyon szép nyelv­pár­bajt lehe­tett hal­lani, ros­se­bek­kel és egyéb fekete nya­va­lyák­kal etetve Juli nénit, „tikászt” és az egész halandó vilá­got. Az ilyes­mi­ből aztán évekre, sőt élet­hosszig­lan való harag követ­kez­he­tett, amit aztán örö­köl­tek az utó­dok is, akik már régen elfe­lej­tet­ték, hogy tulaj­don­kép­pen miért is harag­sza­nak.

Bizony, Göl­lé­ben nagyon tud­tak hara­got tar­tani, amely­nek csak egy-egy nagy sze­re­lem vagy nagy tra­gé­dia vetett véget, de addig néha hosszú időre meg­ke­se­rí­tette egész csa­lá­dok­nak amúgy sem könnyű éle­tét.

Saj­ná­lom, hogy így meg­sza­ladt a tol­lam, hiszen még csak talán három-négy éves lehe­tek, ami­kor sem­mi­féle harag nem érde­kel, mert – és ezért hálás vagyok a sors­nak – nem tudok hara­got tar­tani. Itt nincs azon­ban szó aka­rás­ról vagy elha­tá­ro­zás­ról, és nem lehet szó jel­lem­ről vagy büszke meg­bo­csá­tás­ról, de ilyen­nek szü­let­tem, és egy­sze­rűen nem tudok hara­got tar­tani; ami per­sze nem érdem, hanem abból a lát­ha­tat­lan világ­ból, a szü­le­té­sem előtti messze évszá­za­dok­ból, a sok­féle ősök­től magam­mal hozott való­ság.

Most döb­be­nek azon­ban rá ismét, hogy hiszen talán három-négy éves vagyok, és írá­som­nak egy­ál­ta­lán nem hasz­nált ez az elő­re­ug­rán­do­zás.

Igen. Nem lehe­tek több, leg­fel­jebb négy­éves, és már látni kez­dem a Vilá­got.

Látni kez­dem a csa­lá­dot, a cse­lé­de­ket, a ház kör­nyé­két, a házat kívül és belül, a ker­tet, a szé­rűt, az istál­lót, Pista bácsit, a kocsist és tehe­nest, Compó bácsit, a szom­széd méhészt és ková­csot és Deres Erzsit – iste­nem, vajon él-e még? –, aki­nek később, a kerí­tés nyí­lá­sán átsut­togva fel­aján­lot­tam, hogy legyen a sze­re­tőm… amit Erzsi egé­szen ter­mé­sze­tes­nek talált, bár éppen úgy nem tudta ennek a szó­nak a jelen­tő­sé­gét és értel­mét, akár­csak én.

És ebben marad­tunk. Soha töb­bet nem beszél­get­tünk róla. Én nem men­tem át a kerí­té­sen, ő nem jött át ker­tünkbe, bár ami­kor érett nálunk a mogyoró, pár sze­met min­dig adtam Erzsi­nek, aki bele­pi­rult lova­gi­as­sá­gom eme magas bizo­nyí­tá­sába.

De hát végre „sze­re­tők” vol­tunk…

És erre az időre esik házunk vég­le­ges fel­fe­de­zése is. Hálát adok a sors­nak és szü­le­im­nek, hogy magamra hagy­tak, és nem akar­tak min­den­áron és állan­dóan nevelni; bár erre az időre esik egy-két ala­pos elfe­ne­ke­lé­sem is, amit meg­döb­benve tapasz­tal­tam, de bele­tö­rőd­tem, mert úgy hal­lot­tam, hogy ez bele­tar­to­zik a gyer­mek éle­tébe.

Első bot­lá­som apám író­asz­ta­lá­nak fel­fe­de­zé­sé­vel tör­tént.

Ez – az éle­tem első író­asz­tala – Puska bácsi, a hely­beli asz­ta­los­mes­ter mun­kája volt. Dió­fá­ból! Nagy- és kisfi­ó­kok­kal, esz­ter­gá­lyo­zott lábak­kal, ragyo­góan poli­tú­rozva és olyan élénk­zöld posz­tó­val az író­la­pon, hogy bár­mely tehén azon­nal meg­nyalta volna.

Egye­dül vol­tam a szo­bá­ban, így fel­fe­dező tény­ke­dé­sem­nek nem volt aka­dá­lya más, csak az – és ez mélyen elke­se­rí­tett –, hogy min­den fiók zárva volt. Kulcs sehol. Ros­seb egye meg! – mond­tam, és ebben nem talál­tam semmi külö­nö­set, mert ez Göl­lé­ben alig volt több, mint ami­kor valaki azt mondta: „Jó napot kívá­nok!” Csak a hang­súly volt más…

Ezek után elő­re­rán­tot­tam a cso­dá­la­tos ón tin­ta­tar­tót, ame­lyen egy szét­tárt szár­nyú sas is tar­tóz­ko­dott. Ez a rán­tás hara­gos volt és bátor, sőt ered­mé­nyes, mert a tin­ta­tartó meg­akadt a posztó szé­lén, és egyik oldalra fekete, a másikra piros tin­tát lottyan­tott…

Meg­hűlt ben­nem a vér, és zseb­ken­dőm­mel akar­tam fel­itatni azt a pocsék tin­tát, ami­nek a vége az lett, hogy a feke­tét átvit­tem a pirosra, a piro­sat a feke­tére, mind­ket­tőt a zseb­ken­dőmre, sőt a nad­rá­gomra is…

– Mit csi­nál­tál?! – kér­dezte apám az ered­mény szem­lé­lé­sé­ben, akit a nagy dör­gö­lés­ben nem hal­lot­tam bejönni. – Mit csi­nál­tál?!

Lehaj­tot­tam a fejem, s ami­kor apám kiment a szo­bá­ból, arra gon­dol­tam, hogy vagy egy nagy fej­szé­vel, vagy pus­ká­val jön vissza, de hát téved­tem.

Apám kiment a kertbe, vágott egy mogyo­ró­vesszőt, ami­hez képest a kés, a bárd vagy a lőfegy­ver csak kis­miska, mert ezek a szer­szá­mok egy­szerre végez­tek volna velem, míg a mogyo­ró­vessző… hát erről nem is lehet beszélni…

A kés, a bárd, a puska csak egy­szer szúr, vág vagy lő, de az a tava­lyi mogyo­ró­vessző – egy­szerre szúrt, vágott és lőtt, becs­lé­sem sze­rint leg­alább tizen­öt­ször, ami­kor egy sze­líd kéz meg­fogta apám kezét, aki már túl­zot­tan kezdte magát bele­lo­valni a vere­ke­désbe.

– Árpád! Elég volt… az ablak nyitva van…

Apám ellö­kött magá­tól.

– Nézze meg az író­asz­talt!

– Látom. Kapos­ban lehet ilyen zöld posz­tót venni…

– Hát én nem bánom, szí­vem, de aztán lássa, mi lesz ebből a kölök­ből… nem lesz ebből semmi. Tálal­tak?

Ezt jó volt hal­lani – bár a pálca nyo­mai égtek, mintha csa­lánba ültem volna. (A csa­lánt egy l-lel írtam, és most tana­ko­dom, hogy nem ket­tő­vel írják-e. Ez most az emlé­kek hatása alatt van, mert Göl­lé­ben azt mond­ták, hogy „csol­lány”, és nem írták sehogy, mert Göl­lé­ben nem leve­lez­tek, de vál­tót sem írtak alá… Én is szán­dé­ko­san írtam: „kölök”, mert Göl­lé­ben így mond­ták, sőt a kör­nyé­kén is, ahol a gólya „góla” volt, a folyó „foló”, a helyes az „heles”.)

– Tálal­tunk – mondta anyám, terel­getve ben­nün­ket a béké­sebb mezők felé.

Az asz­tal­nál már ott állt nagy­anyám, és egy pil­lan­tás­sal fel­mérte a hely­ze­tet – talán hal­lotta is a már­tír unoka ordí­tá­sát –, és azt mondta:

– Homoki volt itt, kisfiam, hogy ígér­tél köl­csön egy zsá­kot… Kiad­tuk neki…

– Oko­san, édes­anyám. Homoki meg­bíz­ható, okos és ren­des ember… ami­lyen a maga uno­ká­já­ból soha nem lesz…

– A sánta mol­nár is meg­küldte a lisz­tet. Azt üzente, már elszá­mol­ta­tok.

– Igen – mondta apám gal­lérja mögé tűrve az asz­tal­ken­dőt, és észre sem vet­tük, hogy nagy­anyám hogy terel­geti a gon­do­la­to­kat béké­sebb tájak felé.

– A kocsis csiz­má­ját is meg­hoz­ták. Úgy látom, ren­des munka.

(Ez a kocsis Gör­bic Pista bácsi volt, későbbi okta­tóm és bará­tom, de nem azért emlék­szem meg most róla – ennek is eljön az ideje –, hanem azért, mert Pista bácsi­nak volt egy ugyan­csak Pista nevű fia, aki nem­rég üzent nekem több mint fél évszá­zad messze­sé­gé­ből. Vala­ki­vel Pécs kör­nyé­kén egy-két leve­let vál­tot­tunk tógaz­da­sági kér­dé­sek­ről – köny­vet is írtam róla –, s az egyik levél­ben a kiseb­bik Gör­bic Pista üzent nekem, hogy ha arra vetőd­nék, bol­do­gan látna ven­dé­gül, akár hóna­pokra is, mert nem felej­tette el ő sem gyer­mek­sé­günk szép nap­jait Göl­lé­ben. És ha meg­érné azt az örö­met, hogy meg­lá­to­gat­nám, vigyek hor­gász­fel­sze­re­lést is… mert neki remek helyei van­nak, ahol hem­zseg a hal.)

– Erős csizma – terel­gette tovább nagy­anyám a gon­do­la­to­kat –, amel­lett szép is.

– Jó mes­ter­em­ber az öreg csiz­ma­dia. Ilye­nek már nem­igen szü­let­nek. Emlék­szik, édes­anyám, a dom­bó­vári csiz­ma­di­ára, a Békásra?

– Én ne emlé­kez­nék? – mondta nagy­mama. – Ivott ugyan az öreg, mint a kefe­kötő, de ami kike­rült a keze alól, az remekbe volt szabva. Édes­apád – Isten nyug­tassa – szóba sem állt más csiz­ma­di­á­val. Csak ráné­zett egy cipőre vagy csiz­mára, már tudta, hogy azt Békás készí­tette. Egy­szer, úgy emlék­szem, mintha ma tör­tént volna… – És nagy­mama elkez­dett emlé­kezni ked­ves, puha hang­ján, és mintha emlé­ke­i­ből a békes­ség sze­líd galamb­jai száll­tak volna az asz­tal fölött, feledve és feled­tetve a kár­té­kony uno­kát, a csú­nya nagy, piros-fekete fol­to­kat a cso­dá­la­tos zöld író­asz­tal­la­pon és a lát­ha­tat­lan vona­lo­zást egyet­len uno­kája fene­kén.

És az ebéd olyan szent békes­ségbe tor­kol­lott, mintha az unoka – az a lókötő – valami cso­dá­la­tos ima­köny­vet írt volna fekete és piros tin­tá­val… Hol­ott még írni sem tudott.

– Kérj bocsá­na­tot! – sut­togta nagy­anyám, és még a lábamra is lépett, mert tudta, hogy ez a leg­na­gyobb dolog, amit drága uno­ká­já­tól kíván­hat. És ez az a ret­te­ne­tes érzés, amely még ma is elfog, a nyil­vá­nos és magá­nyos – sze­ren­csére nagyon ritka – sze­rep­lé­sek­nél, ami­kor még dadogni is alig tudok; és ez az a ször­nyű érzés, ami később szinte gye­rek­tra­gé­di­ákba vitt, mert amíg egyes taná­rok előtt a jeles­nél is jele­sebb vol­tam, más taná­rok előtt – az osz­tály kegyet­len haho­tája köz­ben – vagy meg sem szó­lal­tam, vagy olyan fele­le­te­ket adtam, ame­lye­ket – nem is az én han­go­mon – mintha valaki más mon­dott volna helyet­tem.

De egy­előre ott tar­tunk, hogy – miu­tán nagy­anyám talpra állí­tott – csak oda­tán­to­rog­tam apám elé, aki kemény és egye­nes ember volt, de szin­tén nem értette meg akkor még egyet­len gyer­me­két, és várta a bocsá­nat­ké­rést, de ehe­lyett csak rázott a sírás, és végül oda­rogy­tam a tér­dére. Ettől a várat­lan össze­tö­rés­től aztán szinte meg­ijed­tek vala­mennyien.

Anyám fel­állt, ellökte maga elől a tányért, és bement a szo­bába, nagy­anyám csak ült, én pedig tér­del­tem apám előtt, aki simo­gatta a feje­met. Aztán talpra állí­tott, és sze­lí­den képen legyin­tett.

– Miféle katona lesz belő­led? Eredj, mosa­kodj meg és feküdj le.

Ez volt az első lecke, ame­lyet sok-sok lecke köve­tett, sok fáj­dal­mas lecke egész éle­tem­ben, ame­lyek­kel azon­ban – a velem szü­le­tett, szinte ket­tős Énnel szem­ben – tel­je­sen tehe­tet­len vol­tam. De egy élet szám­ve­tése után is csak azt mond­ha­tom, hogy a pil­la­nat­nyi­lag ural­kodó Énnel szem­ben az a másik nem tehe­tett sem­mit, amíg csak várat­la­nul el nem érke­zett az ő ideje. De akkor aztán kor­lát­la­nul és meg­vál­toz­ha­tat­la­nul ural­ko­dott.

Bebo­tor­kálva tehát nagy­anya szo­bá­jába, lefe­küd­tem, és álomba sír­tam magam, amely­ből azon­ban olyan gond­ta­la­nul ébred­tem, mint az élet­vi­dám szöcske.

Körül­nézve lát­tam, hogy nagy­anyám alszik az ágyon – nekem egy kis sez­lo­nom volt, ame­lyet abban az idő­ben dívány­nak nevez­tek –, szó­val nagy­anyám aludt az ágyán, s köz­ben azt mondta, hogy: „phü… phü… phü…” – ami hatá­ro­zot­tan jókedvre derí­tett, sőt elha­tá­roz­tam, hogy szer­zek egy nád­szá­lat – de talán a hosszú szal­ma­szál is meg­fe­lelne –, s ilyen­kor meg­csik­lan­doz­hat­nám nagy­anya haris­nyás tal­pát…

Ezzel a gon­do­lat­tal ját­szot­tam egy kicsit, aztán kinéz­tem a temp­lom­to­ronyra, mert szinte meg­érez­tem, hogy ott most valami tör­té­nik. Hát tör­tént is. Egy nagy madár haj­szolta a galam­bo­kat a torony körül, és szinte meg­érez­tem a tra­gé­diát, mert a galam­bok ész­ve­szejtve nyi­lall­tak a rabló elől.

Ez az életre-halálra való haj­sza már per­cek óta folyt, és úgy érez­tem már, hogy a nagy izga­lom­ban a szí­vem nem is belül, de kint dobol már az ablak­desz­kán. És azt sem vet­tem észre, hogy apám csen­de­sen bejött, és mögü­lem nézi a kegyet­len haj­szát.

– Héja – mondta csen­de­sen –, figyeld meg a vadá­szat káp­rá­za­tos ügyes­sé­gét. Nem repül gyor­sab­ban, mint a galam­bok, csak a pedzés pil­la­na­tá­ban. Kime­gyek a pus­ká­ért, hátha erre for­dul­nak… De nézd a haj­szát! Egyet majd kisze­mel a cso­port­ból, azt el is vágja a töb­bi­től, és a magá­nyos galamb a csa­pat nél­kül elveszti a fejét.

Ezt már az ajtó­ból mondta apám, és sza­ladt a pus­ká­ért.

Ekkor már nagy­anyám is fel­ült az ágyon, és – hallva, hogy itt vadá­szat készül – befogta a fülét.

És min­den úgy tör­tént, ahogy apám meg­jó­solta. A héja szem­mel alig követ­hető vil­la­nás­sal a galam­bok közé vágott, s a követ­kező pil­la­nat­ban már egy magá­nyos, fehér galam­bot üldö­zött éppen felénk.

De ekkor már apám mögöt­tem állt, a pus­kát félig kidugva az abla­kon.

– Húzódj kicsit jobbra – sut­togta reked­ten, és én szinte öntu­dat­la­nul enge­del­mes­ked­tem, mert sze­mem a küz­dő­kön volt. A héja ekkor mintha emel­ke­dett volna, aztán mint a vil­lám, vágott rá a galambra.

Hul­lott a fehér toll, és a sze­gény kis galamb talán gerinc­tö­röt­ten, min­den­esetre fél­hol­tan esett Compó bácsiék kert­jébe. A héja pedig lelas­sítva, tel­je­sen nyu­god­tan szállt ver­gődő áldo­za­tára.

Ekkor szó­lalt meg a puska akkora dör­re­nés­sel, hogy majd szét­ve­tette a szo­bát. Nagy­mama pol­cán a kis Szent Antal-szo­bor csi­lin­gelve verő­dött neki az üveg virág­tar­tó­nak, de még a képek is meg­rez­zen­tek a falon.

Szinte meg­si­ket­ül­tem! De nagy­ma­mát se lát­tam még ilyen mér­ges­nek. Öreg szeme elsö­té­tült az ókula mögött, de alig jutott szó­hoz a fel­há­bo­ro­dás­tól!

– Hát… fiam… fel­nőtt ember vagy – mondta reked­ten –, de ilyen meg­gon­do­lat­lan­sá­got… szo­bá­ban…

– Pedig eléggé kidug­tam a csö­vet – mondta apám olyan bűn­bá­nat­tal, hogy szinte saj­nál­tam.

De aztán már nem tana­kod­tam. Ide dur­ra­nás, oda dur­ra­nás, mint a szél, rohan­tam ki a ház­ból, át a kerí­té­sen, reccs: a nad­rág… de pár perc múlva hoz­tam a héját is meg a galam­bot is.

Apám a „gang” végén állt.

– Galam­bász héja – mondta. – Kár, hogy csak Pes­ten van ember, aki álla­tok kitö­mé­sé­vel fog­lal­ko­zik. Kitö­met­ném! – És talán meg is dicsért volna, hogy gyor­sab­ban hoz­tam el a zsák­mányt, mint egy jól kép­zett vizsla, de… – For­dulj meg! Na! – komo­rult el. – Egy galamb, egy héja meg egy nad­rág… Anyád majd örül neki… Te nem tudsz sem­mit kár nél­kül csi­nálni…

Az az érzé­sem, hogy ezzel a héja­ka­land­dal jócs­kán elő­re­ug­rot­tam növe­ke­dé­sem s az ese­mé­nyek idő­rend­jé­ben, de a gon­do­la­tok önké­nye­sen jön­nek elő a múlt ódon pad­lá­sá­ról, és nem tudok nekik paran­csolni.

Most pél­dául egy vas­kos reve­ren­dás pap jele­nik meg előt­tem, aki sípot adott a mar­komba.

– Fúj­jad, Pisti!

Puska Géza volt a pap, göl­lei gye­rek az Úr göl­lei kert­jé­ben…

Hát én fúj­tam. A síp­ban egy kis golyó ugrán­do­zott, s ettől a síp úgy tril­lá­zott, mint egy őrült pacsirta.

– Job­ban!

Hát ezen ne múl­jék! – gon­dol­tam, s a síp­szó­tól már a szen­tek is meg­va­dul­tak volna, ami­kor kivá­gó­dott a szoba ajtaja, s a kert­ben öspö­rös bácsi állt álom­tól dagadt sze­mek­kel.

– Mi ez?! – ordí­tott.

– Ugye, mond­tam… Pisti – fari­ze­us­ko­dott a káp­lán.

Én pedig csak áll­tam, mert nem értet­tem az egé­szet.

– Kifelé! – muta­tott az ajtóra öspö­rös bácsi, és hatá­ro­zot­tan rám nézett. (Itt meg­jegy­zem, hogy szán­dé­ko­san nem írok „espe­res”-t, mert Seidl Károlyt senki sem mondta soha espe­res­nek, hát akkor én minek finom­kod­jak?) – Kifelé!

Hát én szed­tem is a lábam, és bár öspö­rös bácsi nem for­dult felém, kissé oldalt húzód­tam, mert fel­dúlt­sá­gá­ban arra is szá­mít­hat­tam, hogy eset­leg fené­ken bil­lent.

És csak hosszú évek múlva tud­tam meg, hogy mi volt az oka öspö­rös bácsi mér­ték­te­len fel­dúlt­sá­gá­nak.

Puska Géza falu­beli gye­rek volt. Sok pro­tek­ci­ó­zás után került Göl­lébe káp­lán­nak, de ennek dacára sem volt haj­landó Etelka néni­nek behó­dolni, aki rokona és ház­ve­ze­tő­nője volt öspö­rös bácsi­nak. Etelka néni pedig addig duru­zsolta a bácsi fülébe az új káp­lán bűnös kénye­lem­sze­re­te­tét és dél­utáni alvá­sait (ami nem ren­des dolog egy ilyen erő­tel­jes fia­tal­em­ber­nél), amíg a pap bácsi, meg­unva az Etelka néni pisz­ká­ló­dá­sait, hogy béke legyen, hát egyik ebéd­nél céloz­ga­tott a tunya­ság, pél­dául a feles­le­ges dél­utáni alvás eset­le­ges erkölcs­rontó hatá­sára… Ezzel aztán azt hitte, hogy vége is van a dolog­nak, elment ebéd után – aludni.

Puska Géza kicsit kole­ri­kus ember volt, de lenyelte a figyel­mez­te­tést, és aludt tovább dél­utá­non­ként, amíg egy­szer csak Etelka néni is nem figyel­mez­tette, aki azon­ban szin­tén aludt dél­utá­non­ként… De ez már mér­ték­te­le­nül fel­há­bo­rí­totta a káp­lánt, és ele­inte úgy állt bosszút, hogy vásá­rolt egy sípot, és bre­vi­á­ri­u­mo­zás köz­ben meg-meg­fújta, aztán gyor­san zsebre vágta.

Etti néni első jó álmá­ból fel­ri­asztva, dühö­sen és kopog­ta­tás nél­kül nyi­tott ajtót a káp­lánra, mond­ván, hogy:

– Micsoda új divat ez a sípo­lás, káp­lán úr?!

– Mi? – nézett a káp­lán az idős hölgyre. – Micsoda? Talán fut­kos­sak a falu­beli gye­re­kek után, ha az ablak alatt sípol­nak?…

Etti néni meg­hök­kent, a káp­lán pedig kegyet­le­nül foly­tatta:

– Ezen­kí­vül pedig jelen­tést teszek az Aulá­ban, hogy a „sze­mély­zet” csak betör a szo­bámba kopog­ta­tás nél­kül, ami­kor eset­leg mez­te­le­nül is áll­hat­tam volna. Tes­sék a szo­bát elhagyni!

Hogy azután ezt az ese­tet Etti néni hogyan tálalta öspö­rös bácsi­nak, azt nem lehet tudni, de az öregúr elő­ször csú­nyán lekapta Etti nénit, iga­zat adva a káp­lán­nak, másod­szor pedig vala­hol mélyen gya­na­kodni kez­dett, mert a sípo­lá­sok időn­ként meg­is­mét­lőd­tek, de olyan kegyet­len közel, hogy az öreg pap nyo­mozni kez­dett. És – bár álom­ból ugrott fel – a meg­le­pe­tés majd­nem töké­le­te­sen sike­rült, mert a töké­le­tes az lett volna, ha a káp­lán sípol, és nem én.

A továb­bi­akra nem emlék­szem. Puska Géza hama­ro­san elke­rült Göl­lé­ből, és Sze­me­rey bácsi jött helyébe káp­lán­nak, aki azért lett neve­ze­tes ember a falu­ban, mert ő hozta az első „beszé­lő­gé­pet”. Ami­ről később azt is mond­ták, hogy „fono­gráf”, de ez – vég­ered­mény­ben – nem szá­mít.

Az szá­mít, hogy egy szép napon – késő tavasz volt, úgy emlék­szem – litá­nia után Sze­me­rey bácsi kitette az ablakba a beszé­lő­gé­pet. És ez a cso­da­ma­sina – akár hiszed, ked­ves Olvasó, akár nem – való­ban beszélt. Azaz dalolt. Ret­te­ne­tes kap­pan­han­gon ugyan, de eléne­kelte a Sze­ret­nék szán­tani című nép­dalt, majd utána a Him­nuszt, ami­kor az embe­rek levet­ték a kalap­ju­kat, a lányok pedig majd betör­ték a kerí­tést… de vég­ered­mény­ben min­denki arra gon­dolt, hogy alig­ha­nem az új káp­lán has­be­szélő… de azért – úgy lát­szik – ügyes ember.

– Káp­lán úr! Káp­lán úr! – kia­bál­ták a lányok. – A Him­nuszt!

– Ne bolon­dul­ja­tok! – kiál­tott egy öre­gebb ember. – Azt nem sza­bad min­den szíre-szóra…

Erre a káp­lán fel­emelte a kezét, egy­szerre csend lett, de ekkor már az ablak alatt volt fél Gölle. Én is.

– Most egy éne­kesnő követ­ke­zik – mondta a káp­lán. Saj­nos, a nevét már elfe­lej­tet­tem. A hang­ját azon­ban nem. Én ugyan sok visí­tást hal­lot­tam már akkor is éle­tem­ben – az se volt utolsó visí­tás, ami­kor egy pat­kány a macska elől mene­kül­vén, Mar­git szok­nyája alatt kere­sett mene­dé­ket… –, de ilyen visí­tást még én sem hal­lot­tam.

– Jól kiadja! – mondta egy idő­sebb ember.

– Csuda, elhi­he­ti­tek, csuda! – mondta egy másik.

– Hunc­fut­ság! – mondta egy har­ma­dik. – Valaki el van búj­tatva a káp­lán szo­bá­já­ban…

– Ne beszélj mar­ha­sá­go­kat, Jóska! Ilyen hang nincs is a vilá­gon…

– Nono! Káp­lán úr, káp­lán úr! Meg lehetne közel­ről is nézni ezt a masi­nát?

– Per­sze! Ket­ten bejö­het­nek. Az egyik maga lesz, Jóska bácsi.

Jóska bácsi körül­né­zett.

– Gyüssz, Lőrinc?

– Hát möhe­tök, Jóska, de ha valami baj lösz…

– Mi a ménkű löhetne? De ha ez a káp­lán valami bolon­dot csi­nál belő­lünk, én ujant mon­dok, hogy a föcs­kék kikő­töz­nek az eresz alúl…

Ekkor egy kis csend lett, amíg a két öreg is meg­je­lent a beszé­lő­gép két olda­lán.

– Hát csak jól figyel­je­nek – mondta a káp­lán, és egy cso­ko­lá­dé­színű üres hen­gert csúsz­ta­tott a meg­fe­lelő helyre. Az utcán halá­los csend.

– Valami Edi­son nevű ember találta ki Ame­ri­ká­ban…

– Azoktú min­den kite­lik – mondta valaki, nem is gon­dolva, hogy ret­te­ne­tes pró­fé­ciát mon­dott ki.

És újra meg­szó­lalt a Him­nusz, és újra végig­bor­zon­gott a töme­gen a magyar him­nusz könyörgő, majd­nem lemondó szár­nya­lása, s a két öreg dehogyis nézte a masi­nát. Csak áll­tak, mint kinn az utcán az embe­rek, nem szo­mo­rúan és nem vidá­man, és szí­vük mélyén ott boron­gott talán a magyar sors szót­la­nul, név­te­le­nül a jövendő évek sötét­sé­gébe ful­ladva, mintha a beszé­lő­gép Him­nusza után min­denki azt érezte volna egy-két pil­la­na­tig, hogy a múl­tat talán meg­bűn­hődte ez a nép, de a jöven­dőt még min­dig nem.

De aztán vidám kato­na­banda csat­to­gott ki a töl­csér­ből, s a lányok lába csár­dá­so­san kez­dett mozogni a fene tudja, hány szok­nya alatt, mire a káp­lán elhall­gat­tatta a beszé­lő­ma­si­nát, nehogy Gya­lán­ban vagy Zimány­ban azt beszél­jék a népek, hogy Göl­lé­ben olyan káp­lán van, aki a rózsa­fü­zér helyett … az ablak­ból tán­col­tatja a férj­hez menen­dő­ket, ami, ugye, még­is­csak csúf­ság.

Sze­me­rey káp­lán bácsit akkor még nem ismer­tem, s ez nagyon saj­ná­la­tos volt, mert akkor beme­het­tem volna meg­nézni ezt a csu­dá­la­tos gépet, és nekem biz­to­san meg­mu­tatta volna, hol van a kis­ör­dög elbúj­tatva.

Este mond­tam is apám­nak, aki mint mes­ter, azaz fő- és kán­tor­ta­nító még­is­csak jára­to­sabb az ilyen zenei dol­gok­ban, hogy mit lát­tam, és mit hal­lot­tam (mert apám akkor dél­után ispán bácsi­ék­nál volt hiva­ta­lo­san elfog­lalva, azaz: tarok­ko­zott), hogy én alig­ha­nem meg­ta­lál­nám, hogy hol van elbúj­tatva a kis ember…

Mire apám azt mondta, hogy sza­már vagyok, és az a gép maga a hala­dás, a tudo­mány és a tech­nika; ő már régen olva­sott róla. Ha pedig nagyon kétel­ke­dem, hát csü­tör­tö­kön este ott lehe­tek az isko­lá­ban, ahol az új káp­lán bemu­tatja a beszé­lő­gé­pet, ami­nek külön­ben fono­gráf a neve. Sőt nem­csak bemu­tatja, de egy jóhangú legény bele is éne­kel a töl­csérbe, a gép fel­ve­szi a nótát, és vissza is énekli.

Erre aztán elhall­gat­tam, de egy­ál­ta­lán nem hit­tem, mert sok­kal való­szí­nűbb volt, hogy a káp­lán és apám – össze­be­szél­tek… Külön­ben is meg­kér­dem majd öspö­rös bácsit, akit rend­kí­vül sze­ret­tem, mert azt mondta, hogy én tulaj­don­kép­pen az ő fia vagyok. S a gólya való­szí­nű­leg téve­dés­ből helye­zett el a mes­ter­porta kémé­nyén. Öspö­rös bácsi külön­ben is szép piros övet viselt a dere­kán, amit a papok cin­gu­lus­nak mon­da­nak, de ennek nincs semmi értelme. Ezen­kí­vül öspö­rös bácsi, akit én „pap bácsi­nak” tisz­tel­tem, nem­csak pap, de katona is volt, és tábori pap is, amit a bosz­niai csa­ták­ban szer­zett szép medá­liái bizo­nyí­tot­tak. És ez való­ság, mert ami­kor öspö­rös bácsi Héví­zen für­dő­zött, Etti néni a gyö­nyörű érme­ket meg is mutatta.

Ebben az idő­ben tudom már, hogy mennyi idős vagyok: mert min­den­áron isko­lába akar­tam menni, de apám azt mondta, hogy ez nagyon dicsé­re­tes szán­dék, de nem lehet, mert még ötéves sem vagyok…

Most már job­ban emlék­szem az ese­mé­nyekre, és az évsza­kokra is, ame­lyek­ben az ese­mé­nyek egy­más után követ­kez­tek, sőt úgy gon­do­lok rájuk, mint egy kerí­tésre, ahol a lécek között bizo­nyos távol­ságra úgy követ­kez­nek a piros betűs ünnep­na­pok, mint a lécek között a földbe ásott tar­tó­osz­lo­pok.

Tudom pél­dául, hogy a most követ­kező ese­mé­nyek már ősszel tör­tén­tek, sőt kora télen, mert eze­ket az ese­mé­nye­ket most már évsza­kok fog­ják össze.

Értel­mem emlé­ke­i­ben most már egyre sűrűbb és tar­tó­sabb az a kerí­tés, amely­nek léc­ka­róin az emlé­kek köcsög­jei szá­rad­nak, ame­lyek­ben – ha le-leve­szek egyet-egyet – a múlt beszá­radt lek­várja illa­to­zik vagy büdö­sö­dik, asze­rint, hogy szí­ve­sen szag­lá­szom-e az ese­mé­nyek befőtt aro­má­ját, vagy bosszú­san, eset­leg utá­lat­tal, és úgy sza­gol­ga­tom a régi lek­várt, mint a három­he­tes dög­lött halat.

Most már enyém az udvar, az istálló, a lovak, a tehe­nek, a kert – sőt ker­tek –, ahova átmászni nem sza­bad ugyan, de gyö­nyö­rű­ség, ame­lyet azon­ban, mint min­den gyö­nyört, meg kell fizetni. A mogyo­ró­pálca most már ismert jószág, mert tege­zem néha, mond­ván: „Hogy az a hét­féle ros­seb nem tudott elrágni bimbó korod­ban!…” Az átok azon­ban nem hasz­nál, mert ker­tünk­ben öt-hat meg­mász­ható, vas­tag mogyo­rófa van, ame­lyek­nek éves haj­tá­sa­i­ból éven­ként egy-két tuca­tot eltesz­nek isko­lai hasz­ná­latra is.

Ne feled­kez­zünk meg azon­ban a beígért csü­tör­tök­ről, amely végül is meg­ér­ke­zett. Dél­után azt mondja apám, hogy ha aka­rom, meg­hív­ha­tom Puska Pétert meg Berta Jan­csit is, nehogy azt mond­ják, hogy a mes­ter fia kivé­tel.

Este­felé bevit­tük a nagy­lám­pát is, sőt Gör­bic Pista bácsi – a kocsi­sunk – meg is gyúj­totta, mert az iskola előtt már cso­por­tok­ban áll­tak az embe­rek. De nem­so­kára meg­ér­ke­zett Sze­me­rey káp­lán bácsi az öspö­rös bácsi­val és kocsi­suk­kal, aki a masi­nát hozta, míg a nagy trom­bi­ta­forma töl­csér a káp­lán hóna alatt volt. Jött apám is, és meg­telt az iskola. Ezen az első bemu­ta­tá­son, úgy emlék­szem, asszony­féle nem volt, míg későb­ben több volt a lány­féle, mint a férfi. Mi Jan­csi­val a sarok­ban szo­rong­tunk, de az első pad­ban, és lököd­tük egy­mást, mert őszin­tén vár­tuk, hogy most aztán kide­rül a tur­pis­ság.

Az új káp­lán nagyon nyu­godt­nak lát­szott, de ez nem ren­dí­tette meg a hitet­le­ne­ket.

– Maga onnan lesse, sógor – hal­lot­tam a sut­to­gást –, én mög majd innen.

A káp­lán fel­ment a dobo­góra, s a tanító asz­ta­lán össze­rakta a gépet.

– Tudom, hogy van olyan, aki valami hun­cut­sá­got gon­dol a beszé­lő­gép mögött, de hát nincs ebben sem hamis­ság, sem sem­mi­féle csoda – mondta a káp­lán. – Annyi az egész, hogy ha valaki bele­éne­kel ebbe a töl­csérbe, ez fel­ve­szi a nóta rez­gé­seit, és bele­írja ebbe a kis hen­gerbe. Ha aztán egy másik tű végig­sza­lad az első tű nyo­mán, az, mintha betű­ket olvasna, fel­ve­szi az első tű rez­gé­seit, és vissza­mondja a beszé­det, vagy vissza­da­lolja a han­go­kat. Ennyi az egész.

– Pihent fejű embör löhet­ött, aki kita­lálta… – mondta valaki.

– Hát nagy dolog, az már igaz – mondta a káp­lán –, de hát akkor most hall­gas­sunk egy kis cigány­mu­zsi­kát. Remé­lem nem gon­dolja senki, hogy egy egész cigány­banda elfér ebben a kis ska­tu­lá­ban.

A káp­lán fel­húzta a szer­ke­ze­tet, mint egy órát. A gép elő­ször kicsit krá­ko­gott, kicsit ser­ce­gett, de aztán… hát aztán: meg­bű­völve néz­tük a forgó hen­gert, mert ez már iga­zán csoda volt, hogy egy kis elő­kö­szö­rü­lés után meg­telt az isko­la­szoba (mert terem­nek sehogy se volt nevez­hető) a hegedű, a kis­bőgő, a kla­ri­nét cso­dá­la­tos, soha nem hal­lott bána­tos zen­gé­sé­vel. (Énne­kem ez volt az első olyan cigány­mu­zsika, ahol egész banda ját­szott, mert búcsú­kor ugyan néha egy-egy cigány vető­dött a faluba, ami bizony sze­rény muzsika volt.)

És cse­kély beve­zető után a hege­dűk szinte pana­szo­san sír­tak fel, hogy:

Nincs a pusz­tán rózsa­bo­kor, kis­an­gya­lom,
nem hoz­hat­tam virá­got…

Mintha a pad­hoz szö­gez­tek volna; mintha meg­állt volna a szí­vem. Az arcom der­medtre húzó­dott, sze­me­met elfu­totta a könny, és most már hit­tem. Hit­tem a cso­dá­ban, a muzsi­ká­ban, káp­lán bácsi­ban, a kis doboz­ban és a nagy töl­csér­ben, és egy­ál­ta­lán nem cso­dál­koz­tam volna, ha egy kis ember ugrik ki a töl­csér­ből, és azt mondja:

– Ugye, szép volt… pedig csak én vol­tam ide­benn.

De hát nem tör­tént semmi.

Egy sóhaj­tás nem hal­lat­szott.

És a hatá­son még a káp­lán is meg­in­dult, mert szó­ra­ko­zot­tan bab­rált a gépen, s később reked­ten azt mondta:

– Nehéz dolog az igazi hit, és még az Embert is fejbe kell előbb verni vele… de az igazi bizo­nyí­tás csak most követ­ke­zik. Jöj­jön ki az a legény, aki vál­lal­ko­zik, hogy bele­éne­kel. Nem isme­rem még a göl­le­i­e­ket… mind…

Fel­állt erre a pad­ban egy szép szál barna legény, és meg­állt a gép előtt. (Saj­nos a nevét én is elfe­lej­tet­tem.)

– Úgy – mondta a káp­lán. – Az a távol­ság jó. Éne­kel­het amit akar, és emelje fel a kezét, ha a nótá­nak vége.

A káp­lán új hen­gert csúsz­ta­tott a gépbe.

– Ha intek, akkor kezd­heti. De min­dig ott marad­jon, ahol most áll, és ne for­dul­jon se jobbra, se balra.

A kb. 25 cm hosszú és 5-6 cm átmé­rőjű hen­ger halk kar­mo­lá­szás­sal meg­in­dult, a káp­lán intett, s a legény elkez­dett dalolni. A nótára már nem emlék­szem, de arra igen, hogy az abla­kok bele­re­meg­tek a dalba. Apám mosoly­gott, és vala­mit súgott öspö­rös bácsi­nak, aki szin­tén derű­sen bólin­tott. Később meg­tud­tam, hogy apám azt mondta:

– Ebből aztán lehetne jó kán­tor.

A dal még szállt pár per­cig, aztán elhall­ga­tott, a káp­lán pedig meg­ál­lí­totta a gépet.

– Kész – mondta.

– Aztán most mi lösz? – hal­lat­szott a padok közül.

– Most másik tűt teszek a hen­ger ele­jére, és a gép elda­lolja azt a szép dalt, amit most hal­lot­tak.

– Hiszi a pici! – hal­lat­szott a sorok közül, mire neve­tett az egész terem.

A káp­lán azon­ban, úgy lát­szik, fel­is­merte a köz­be­szó­lót, aki vala­me­lyik isko­la­széki tag volt, hát talál­ko­zott vele.

– Jóska bácsi, tudja, mit mon­dott Jézus Tamás­nak, ami­kor kétel­ke­dett a cso­dá­ban?

Jóska bácsi erő­sen elpi­rult.

– Régön vót má, káp­lán úr…

– Azt mondta, hogy: „Tamás ne légy hitet­len, hanem légy hívő…” Most pedig én mon­dom, hogy: „József, ne légy hitet­len, hanem légy hívő…”

A gép elin­dult. Talán nem is léleg­zett senki… mert egy kis kar­coló zörej után fel­csen­dült a nóta, erő­sen, éle­sen és fel­is­mer­he­tően az éneklő legény éles tenor­ján. Simán és végig ért­he­tően.

És ami utána követ­ke­zett, éle­tem leg­na­gyobb csendje volt, s utána csat­ta­nóan kitört a lárma. Min­denki zsi­bon­gott, min­denki beszélt, hado­ná­szott, magya­rá­zott, az éne­kes legény vál­lát vere­get­ték, aztán elcsen­de­sed­tek az embe­rek. A cso­dá­ból való­ság lett! Lát­ták, hal­lot­ták, és volt már, aki azt mondta:

– Hát per­sze! Nem olyan nagy dolog az egész, csak az a kár, hogy nem magyar ember találta föl…

Ez az ese­mény vala­mi­kor nyár végén volt, mert ami­kor kitó­dul­tak az isko­lá­ból, szólt már egy őszi­bo­gár, a Kács­alja felett csá­léra állt a Gön­cöl­sze­kér, és túl, messze a Cönde felett akkor kelt fel a hold.

Jan­csi elment haza, apám még beszél­ge­tett az embe­rek­kel, és én sem men­tem a lakásba, hanem leül­tem a külső tor­ná­cos folyosó lép­cső­jére. Hall­gat­tam az estét, néz­tem az eget, tele­szív­tam magam a széna, a szal­ma­ka­zal, a kert nyár végi léleg­ze­té­vel, és elfe­led­tem a beszé­lő­gé­pet, a gépi cso­dát, mert mintha az igazi csoda a szí­vem­ben lett volna, az alma- és bürök­szagú kert­ben, a Kács­alja kis patak­já­nak tük­ré­ben, ahol elfért az egész csil­la­gos ég, és a fecs­kék üres fész­ké­ben az istálló geren­dá­ján, ahon­nét elván­do­rol­tak a fecs­kék, és majd vissza­ván­do­rol­nak a fészekbe, mintha a nem­ze­dé­ke­ket az élet és a sze­re­tet hor­dozta volna a messze­ség és ván­dor­lás lát­ha­tat­lan útjain.

Mind­eze­ken elgon­dol­koz­tam, alig érintve a kéz­zel­fog­ható dol­go­kat, mint a fény és az árnyék, amely ragyo­gásba és árnyékba borítja az egész falut egy pil­la­nat alatt, ha felhő mögé ér a nap, vagy kisza­lad az ég kék vég­te­len­sé­gére.

Lenéz­tem az udvar végébe, ahol alig lehe­tett látni a kaz­lak lomha hátát, és egy­ál­ta­lán nem lehe­tett látni a kerí­tés öreg desz­káit, ame­lyek jól fel vol­tak sze­gezve tavaly is, és mégis leszed­ték a cigá­nyok, ami­kor a gabo­nát akar­ták ellopni a pad­lás­ról.

Olyan négy-ötéves­forma lehet­tem, és össze­hű­töt­tem magam vala­hol, még­pe­dig ren­de­sen, mert az éjsza­ká­kat végig­kö­hög­tem, és nem hagy­tam sem éjjel, sem nap­pal elaludni nagy­anyá­mat. Végül pedig apá­mék bevit­tek az ebéd­lőbe, ahol „ked­vére köhög­het ez a lókötő”, ami­ből aztán az a csoda követ­ke­zett, hogy azon az éjje­len már egy­ál­ta­lán nem köhög­tem, vagy csak keve­set, és azt is a pap­lan alatt végez­tem el, hogy csak azért sem fogok köhögni…

Egy­szó­val: hol a pap­lan alatt köhé­csel­tem, hol hall­gat­tam, hogy apá­mék alsza­nak-e, mert az ajtót azért később, ami­kor azt hit­ték, már elalud­tam, szép csen­de­sen kinyi­tot­ták. Aztán csend­ben elalud­tam én is, de jóval később, ami­kor a tor­kom­ban mintha megint apró kis han­gyák kezd­tek volna mász­kálni, fel­éb­red­tem, és a pap­lan alatt hal­kan kikö­hög­tem magam. De elaludni nem tud­tam.

Ezt azon­ban nem bán­tam, mert ilyen­kor cso­dás kis tör­té­ne­te­ket értem meg, mert már nagy vol­tam, és szép sárga csiz­mám volt sar­kan­tyú­val.

És mivel a ló is ott ter­mett, szinte abban a pil­la­nat­ban nye­regbe ugrot­tam, magam elé emelve a kis Kovács Ilo­nát is. „Gyű, gyű, Fokos!” – szinte repül­tünk a csor­nai úton, bár hogy hova akar­tam Ilo­nát elra­bolni, azt még ma sem tudom…

Vilá­gos, tiszta álom volt ez, hogy – ami­kor fel­éb­red­tem – még a lódo­bo­gást is hal­lot­tam.

Ezen aztán elgon­dol­koz­tam, és gon­dol­ko­zás köz­ben meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy saj­nos, álom volt az egész; de akkor mi a fene az a dobo­gás? Talán a szí­vem?

Nem! A szí­vem ugyan elég ren­de­sen kala­pált, de sok­kal gyor­sab­ban, mint a távoli dön­gés, ami azt mondta:

– Damm… damm… – Aztán csend. Aztán megint: – Damm… damm… – Utána hal­lom, amint apám csen­de­sen meg­szó­lal:

– Annus!

– Hal­lom én is – szó­lalt meg anyám –, mi lehet?

Ekkor elhall­gat­tak mind a ket­ten; később hal­lom, hogy apám fel­kel.

– Mit akar? – kér­dezte anyám, és hal­lom, hogy ijed­ten fel­ült az ágyá­ban. – Nem enge­dem, hogy kimen­jen…

– Csak hall­ga­tó­dzom – mondta apám –, legyen nyu­godt…

Papucsba bújt, hosszú­ka­bá­tot kanya­rin­tott magára – ame­lyet abban az idő­ben über­cí­her­nek nevez­tek a magya­rok. Hal­lot­tam, ami­kor leakasz­totta a pus­kát, csen­de­sen nyi­kor­gott a folyo­só­ajtó, aztán csend…

A töb­bit már csak apám elbe­szé­lé­sé­ből tudom:

„Már egy hete készül­tem ezt a nye­kergő folyo­só­aj­tót meg­ola­jozni, de min­dig köz­be­jött valami, és elfe­lej­tet­tem. Ha az ajtó nem nye­ke­reg, talán min­den más­ként tör­tént volna, talán job­ban, talán rosszab­bul. Nagy sze­ren­csém volt, hogy – ami­ről már tud­tam – már este esett egy kis hó, s ami­kor kimen­tem is, még szál­lin­gó­zott. Min­den­esetre ha nincs hó, sokáig kel­lett volna vár­nom, amíg sze­mem meg­szokja a sötét­sé­get, de a kis hó is elég volt, hogy elég jól lás­sak, és meg­lás­sam azt, hogy a ház végé­ből a disz­nó­ólak mel­lett két ember sur­ran a szal­ma­kaz­lak felé. És ami­kor elin­dul­tam a disz­nóól kifu­tó­já­nak zsin­dely­te­te­jén, egy zsin­dely pat­tanva eltö­rött, egy ember újra elsza­ladt, a másik kettő nyo­má­ban, de hal­lot­tam, ami­kor az egyik vissza­szólt: »…a malom­nál!« Ekkor tűnt elő a negye­dik ember, de ebben a pil­la­nat­ban hal­kan zör­gött egy kocsi a szal­ma­kaz­lak mögött, azt hit­tem, túl a kerí­té­sen…

Rög­tön azt gon­dol­tam, hogy a negye­dik nem érhette el a kocsit, hát amennyire lehe­tett, siet­tem, hogy a kocsi nyo­mait meg­lát­has­sam, s azt is, merre tűnt el ez a negye­dik ember.

Most már szinte sza­lad­tam, csak akkor áll­tam meg cso­dál­kozva, ami­kor a desz­ka­ke­rí­tés­hez értem. Két osz­lop között a deszka föl­dig le volt szedve, és a kocsi eddig benn állt az udva­ron, a szal­ma­kaz­lak mel­lett.

Ekkor már vilá­go­san tud­tam, hogy miről van szó. A pad­lás­ajtó dupla vasa­lá­sá­val és két­sze­res lakat­zá­rá­val nem tud­tak meg­bir­kózni, hát lét­rá­ról kibon­tot­ták a hátsó pad­lás­ab­lak mel­lett a falat, s ennek tompa zuho­gá­sára ébred­tünk fel. (Ezek tehát tud­ták, hogy a búza a pad­lá­son eladásra már fel van zsá­kolva.)

De hova lett a negye­dik ember?

A fel­hők ekkor már mintha rit­kulni kezd­tek volna, és a negye­dik ember nyo­mát is meg­ta­lál­tam túl a kerí­té­sen, a fris­sen esett hóban.

Jól szá­mí­tot­tam! Ez az ember a ker­tek alatt sza­ladt a malom felé; hát utána én is, és cso­dál­koz­tam, hogy ami­kor a cse­léd­há­zak­hoz értem, a nyo­mok nem men­tek tovább, hanem befor­dul­tak a trá­gya­te­le­pek közé.

Engem nem csapsz be! – gon­dol­tam. Meg­hal­lotta, hogy valaki jön utána, hát befu­tott a trá­gya­te­le­pek közé, ahol a trá­gya mele­gé­ben azon­nal elol­vadt a kis hó és vele a nyom is… Meg­áll­tam, s ekkor a puha nagy csend­ben valami keser­ves jaj­ga­tást hal­lot­tam, amire tel­je­sen elvesz­tet­tem a fejem, mert arra gon­dol­tam, hogy talán a férj nincs ott­hon, és ez a gaz­em­ber az asszonyt gyötri. Letet­tem a pus­kát a földre – mert a szűk helyen nem tud­tam volna vele mit csi­nálni –, és oda­sur­ran­tam az egyet­len vilá­gos ablak­hoz, ahon­nét a keser­ves jaj­ga­tás hal­lat­szott, majd a vas­tag fal­be­vá­gás mélyén az ajtó­hoz akar­tam menni, ami­kor irtó­za­tos ütést kap­tam az arcomba a sötét­ség­ből.

De olyan sötét volt, hogy csak talá­lomra kap­tam el az ember nya­kát, és min­den erőm­mel az ajtó­hoz vág­tam, de olyan erő­vel, hogy az ajtó besza­kadt. A hara­mia hanyatt esett, én pedig rá… és tovább csé­pel­tem.

A szo­bá­ban három asszony is visí­tott, köz­tük a bába is, mert a jaj­ga­tás, amit előbb hal­lot­tam, a vajúdó asszony jaj­ga­tása volt; ami­kor végre bero­hant egy legény bal­tá­val, aztán egy másik, aztán a har­ma­dik… ami­kor végre fel­kel­het­tem az ember­ről…

– Mes­tör úr?!

– Én vagyok, Jan­csi! Ezt az embert kötöz­zé­tek meg, de a nya­kára is egyet, hogy meg ne lép­hes­sen!

Hát kivert a verej­ték, mond­ha­tom, de az asszo­nyok is elhall­gat­tak, mert a szülő asszony úgy meg­ijedt, hogy azon­nal meg­szülte a gye­re­két.”

Ami­kor apám elment, áttal­pal­tam anyám­hoz, és bebúj­tam mel­léje. Anyám átölelt, aztán csend lett, csak anyám sut­to­gott néha, mert imád­ko­zott.

Nagy, nehéz óra volt ez, amíg végre beszé­det hal­lot­tunk. Itt is, ott is kis istál­ló­lám­pák indul­tak el házunk felé. Az utcán egyre több lett az ember, s az elsza­po­ro­dott kis fények gyű­rű­jé­ben ott állt az az ember, de úgy meg­kö­tözve, hogy egy bika sem szag­gat­hatta volna el a sok köte­let.

Aztán elve­zet­ték a köz­ség­háza felé, és lovas futár ment Igalba a csend­őrö­kért.

Más­nap aztán hal­lot­tuk, hogy a betö­rőt egy jól lela­ka­tol­ható istál­lóba zár­ták be, ahon­nét sem­mi­kép­pen el nem szök­he­tett. Hát nem is szö­kött, de az istál­ló­ban volt egy kis­borjú, azt reg­gelre agyon­rug­dosta.

Anyám aztán teát csi­nált; nagy­mama is fel­kelt, és apám­nak el kel­lett mon­dani szó­ról szóra és ezer kér­dés között az egész éjsza­kai kirán­du­lást.

Végül én is kér­dez­het­tem:

– Nem félt, édes­apám?

– Mitől fél­tem volna? Ott volt a puska!

Anyám a fejé­hez kapott.

– De Árpád, hiszen már három napja kivet­tem a pat­ro­no­kat, nehogy a gye­rek hoz­zá­nyúl­jon a pus­ká­hoz… Ott van­nak az én éjje­li­szek­rény-fió­kom­ban…

Ez az éjszaka aztán elmúlt az idő sod­rá­ban, bár nekem sok­szor eszembe jutott, mert ebben az idő­ben – három-öt éves korom­ban – nagy­anyám „meséi” egé­szen szé­lesre tár­ták nagyon éhes „iro­dalmi” érdek­lő­dé­sem. Mivel pedig déd­apám ins­pek­tor volt Tol­ná­ban a her­cegi ura­da­lom­ban, nagy­anyám ren­ge­te­get tudott a betyá­rok­ról. (Somogy és Tolna híres volt abban az idő­ben óri­ási össze­függő erde­i­ről és betyár­ja­i­ról, akik úgy hoz­zá­tar­toz­tak a kor éle­té­hez, mint a „megye­háza”.) A sze­gény­sé­get nem bán­tot­ták, az ura­dal­mak pedig – ha eszük volt – úgy fizet­ték az évi kom­men­ciót, kenyér­ben, sza­lon­ná­ban, bor­ban, mint cse­lé­de­ik­nek. De ezek­ben az ura­dal­mak­ban nem is tűnt el egyet­len bárány sem. Ha azon­ban valami oszt­rák vagy cseh ins­pek­tor vette át a gaz­da­sá­got, mond­ván, hogy majd ő ren­det csi­nál ebben a „Schwei­ne­rei”-ben, ott eltűnt egy-egy egész falka birka, egy-egy pár jó ló, eset­leg a leg­szebb szi­laj­ö­kör-négyes­fo­gat, s ha ez sem hasz­nált: fel­re­pült a „vörös kakas” egy-egy bir­ka­akolra, szé­na­ka­zalra, hogy leégett a fél puszta, és nagyon-nagyon rit­kán fog­ták el a tet­test vagy tet­te­se­ket, aki­ket min­den sze­gény ember, tehát majd­nem min­den magyar ember búj­ta­tott és segí­tett.

Szó­val abban az idő­ben ezek a meg­tör­tént mesék pótol­ták a későbbi Ander­sen és Grimm meséit, ame­lyek azon­ban – talán – csak ki let­tek kissé szí­nezve, de a lényeg való­ság volt.

Déd­apám egy­szer Dom­bó­várra ment vásárra, s elvitte nagy­anyá­mat is, mert valami kis köd­mönt akart a kis­lány­nak venni, aki tizen­két-tizen­há­rom éves volt akkor. Hogy déd­apá­mék Ozo­rán, Pin­ce­he­lyen vagy másik her­cegi bir­to­kon lak­tak-e, arra már nem emlék­szem, mert nagy­anyám min­den „meséje” ezek körül a faluk körül tör­tént meg:

„Elad­ták tehát, ami elad­ni­való, és meg­vet­ték, ami vásá­rol­ni­való volt, és jól meg­késve indul­tak haza­felé, ami­kor már söté­te­dett, és elkez­dett esni a sze­mer­kélő őszi eső.

– Nagyon sötét lesz, tekin­te­tes uram – mondta a kocsis –, pláne az erdő­ben.

– Hagyd a lovakra, Tóni – mondta apám –, a lovak vala­mennyire lát­nak; meg ki is tapo­gat­ják az utat.

– Úgy gon­do­lom én is – mondta a kocsis, aztán több szó nem esett, csak a kocsi pat­to­gott hal­kan, és a lovak cup­pog­tak a mély sár­ban.

És sehol egy csil­lag, sehol az ég, és sehol a föld.

– Most for­du­lunk az erdőbe – szó­lalt meg jó idő múlva a kocsis, de apám nem vála­szolt. Talán alszik – gon­dol­tam, de később mégis azt mondta:

– Most már érzem én is… ha nem esne az eső, már előbb is meg­érez­tem volna a cser­sza­got.

Az eső akkor már elállt, de a fel­hők nagyon leszáll­hat­tak, mert szinte harapni lehe­tett volna a sötét­sé­get, olyan vas­tag volt.

Aztán csak dülön­gélt a kocsi vég­te­le­nül. A lovak néha meg­áll­tak egy-egy szussza­násra, s a kocsis nem is nógatta őket. Pihen­nek, hát pihen­nek. Nehéz út volt ez nagyon, és én úgy érez­tem, mintha vala­mi­kor régen kez­dő­dött volna, de nem lesz soha vége. Az uta­sok félig alva gub­basz­tot­tak, talán meleg szo­bára gon­dolva, de talán alud­tak is, ami­kor – úgy éjfél körül – a kocsi zök­kenve meg­állt.

– Alig­ha­nem vala­kik van­nak a lovak előtt – szólt hátra a kocsis.

– Majd meg­mond­ják, hogy mit akar­nak – dör­mö­gött apám, aki úgy lát­szott, nem ijedt meg, de énne­kem még a szí­vem verése is meg­állt, aztán meg olyan dobo­gás­sal indult meg, mintha kinn ver­gő­dött volna a leve­gő­ben.

Áll­tunk csak, de nem tör­tént semmi, csak a sár cup­po­gott körü­löt­tünk mintha vala­kik körül­áll­ták volna a kocsit. Aztán der­med­ten lát­tam, hagy tűzkő szik­rá­zik, pipa­szag is úsz­kált a leve­gő­ben, míg végre fel­lob­bant a láng, és ha lett volna han­gom, talán rémül­ten fel­si­kol­tok, mert egy magas legény állt majd­nem mel­let­tem. Szeme, mint a parázs, a szája össze­zárva, s ami­kor engem meg­lá­tott, kese­rűen elmo­so­lyo­dott.

– Jó estét, tekin­te­tes uram!

– Adjon isten, Ferkó! Jól meg­ijesz­tet­té­tek a kis­lányt.

– Mást vár­tunk, tekin­te­tes uram… a kis­lány meg ne fél­jen… Pali, – szólt hátra –, eredj a Bözsi­hez, hogy hoz­zon pár almát ennek a szép lány­nak.

– Kit vár­ta­tok, Ferkó? – kér­dezte apám, s meg­fogta az ember kezét, aki a vilá­gos­sá­got tar­totta, s a láng­nál rágyúj­tott pipá­jára.

– Kit gon­dol a tekin­te­tes úr?

Nekem még min­dig vaco­gott a fogam, csak akkor csu­kó­dott össze a szám, ami­kor apám nyu­gal­mát lát­tam.

– A kövér svá­bot?

– Azt! Merre ment ki a vásár­ból?

– Nem tudom, Ferkó, de azt hal­lot­tam, hogy egyik ember­nek Für­ge­det mondta, a másik­nak Inár­csot. De lehet, hogy a har­ma­dik­nak megint mást mon­dott. A vásá­ron egy pár nagyon jó lovat vett, és eze­ket a sarog­lyá­hoz kötöt­ték. De azt hal­lot­tam, ami­kor a szent­pé­teri kasz­nár­ral bir­kák­ról beszél­get­tek.

– Nem buta ember a sváb – vil­lant meg a betyár szeme –, de azért egy­szer csak lesz vele pár sza­vam!

– Jó lenne, Ferkó – mondta apám –, ha egy kicsit elhú­zód­ná­tok valami csön­des helyre. Kihir­det­ték a sta­tá­ri­u­mot…

– Hát az mi?

– Az az, Ferkó, hogy egy bir­ká­ért is fel­akasz­ta­nak. Sok a sze­gény­le­gény, Ferkó, és csú­nya dol­gok tör­tén­tek. Döb­rö­kö­zön is, Csib­rá­kon is… más­hol is. Véres dol­gok…

– Nekünk nem véres a kezünk, tekin­te­tes uram!

– Tudom, Ferkó. Kár is lenne! Azt hiszed, én sze­re­tem az oszt­rák »finán­cot«? De mégis azt mon­dom; egy-két hóna­pig ne hal­las­sa­tok maga­tok­ról. Az erdő nagy, a kerü­lők hall­gat­nak, a zsan­dár oda nem megy utá­na­tok, és – mon­dom – elcsi­tul­nak majd a dol­gok. A cse­léd­ség nem beszél róla­tok…

– Aztán fog­tak el már vala­kit?

– Azt beszé­lik: Kapós­ban is akasz­tot­tak, Igal­ban is. És ez így igaz, Ferkó! A Fes­te­tics szám­adó­ját úgy meg­ver­ték, hogy nyo­mo­rék marad egész éle­té­ben. De nem val­lott. Még az ando­csi bará­to­kat is szuttyon­gat­ták, amíg a veszp­rémi püs­pök patá­liát nem csa­pott.

A betyár elgon­dol­ko­dott. A szeme feke­tén vil­lo­gott, de aztán hall­ga­tó­dzott és elmo­so­lyo­dott.

– Na, gyün már az én asszo­nyom is; pedig hát mi sem esküd­tünk meg, csak egy­más­nak. De majd csak fogok valami kóduló bará­tot, hogy nyug­sága legyen ennek a szö­gény asszony­nak.

Ekkor egy másik vilá­gos­ság köze­le­dett, s a vilá­gos­ság­ban egy nagyon szép menyecske.

Egy kis kosár gyö­nyörű almát hozott. Az új kosa­rat az ölembe tette.

– Fogadja el, kis­asszony­kám, én adom, ennek az embör­nek a fele­sége. Elfo­gad­hatja, ez nem lopott jószág… Aztán tudja… majd lesz az én uram is valaki… de nem futó­be­tyár…

– Köszö­nöm – mond­tam, és fél­tem­ben ásí­tot­tam.

Végül a betyár uta­sí­totta az egyik fák­lyás embert, hogy pár száz lépést men­jen előt­tünk, és vilá­gít­son, mert olyan rész követ­ke­zik, ahol a víz elhordta az utat, és könnyen baj lehetne.

– Meg­csó­kol­ha­tom a kis­lányt? – kér­dezte ekkor a menyecske, s mivel apám neve­tett, átölelt, és olyan mele­gen meg­csó­kolt két­fe­lől, hogy ma is érzem.

Aztán eljárt az idő, bár nehe­zen és las­san. A negy­ven­nyolc utáni idők keser­ve­sen von­szol­ták magu­kat, s egyik nap nálunk is kido­bol­ták a falu­ban, hogy akasz­tás lesz. Három sze­gény­le­gényt fog­tak el, akik bir­kát lop­tak, és hol­nap akaszt­ják fel őket a köz­ség­háza előtti téren.

A kony­há­ban a lányok sír­tak, apám pedig ezt mondta anyám­nak:

– Hol­nap Dom­bó­várra megyünk!

Anyám apámra nézett, és nem szólt sem­mit, mert arca olyan volt, hogy jobb volt nem szólni hozzá. És tudom, ha kény­sze­rí­tet­ték volna, inkább ott­hagyja az állá­sát nyug­díj és min­den nél­kül, mint hogy azon a gyöt­rel­mes aljas­sá­gon részt vegyen.

De ha a férfiak undo­rod­tak is, és csak a kény­szer vitt oda néhány embert, az asszo­nyo­kat haj­totta a kíván­csi­ság, meg az a remény is – nem tudni, hon­nan eredt el a hír –, hogy hátha kegyel­met kap­nak… volt már ilyes­mire példa.

Én – őszin­tén szólva – sok­kal fia­ta­labb vol­tam, mint hogy ezt az egész ször­nyű­sé­get fel­fog­hat­tam volna, hát az asszony- és leány­cse­lé­dek­kel elmen­tem én is, azzal a szent eskü­vés­sel, hogy még anyám­nak sem áru­lok el sem­mit. De még így is elkés­tünk, mert mire oda­ér­tünk, ket­ten már csen­de­sen lóg­tak, és nem is moz­dul­tak, csak a fejük volt fél­re­bil­lenve.

Mivel azon­ban sok asszony állt előt­tem, akik­től nem lát­tam sem­mit, elő­re­fu­ra­kod­tam a szok­nyák között, de ami­kor kiér­tem a kör pere­mére, azt hit­tem, meg­áll a szí­vem.

Az a szép szál barna legény állt ott har­ma­dik­nak, aki­től az almá­kat kap­tam azon a nehéz éjsza­kán, mikor az erdőn meg­ál­lí­tot­tak ben­nün­ket.

A csá­szár embere akkor törte el a pál­cát, és a háta mögé dobta.

– Isten­nél a kegye­lem!

És ekkor olyan csend lett, ami­lyen csend nincs is a vilá­gon. Nem­csak ott a téren, de az egész falu­ban. Min­den szem azon a legé­nyen volt, aki sápadt, kemény arc­cal most körül­né­zett, mintha keresne vala­kit, s ekkor meg­szó­lalt a bíró:

– Van valami kíván­sá­god?

A legény szeme most raj­tam állt meg égő vil­la­nás­sal, hogy majd­nem össze­rogy­tam.

– Van! – kiál­tott, de ez a hang szinte nem is volt emberi. – Azt a kis­lányt vigyék haza! – kiál­tott, és rám muta­tott. – Ne lás­son engem… úgy…

Ekkor fel­sír­tak az asszo­nyok, és kézen fogva haza­ve­zet­tek.”

Ültem kis dívá­nyo­mon, mert nagy­anyám elhall­ga­tott, és olyan mélyen belém ült ez a „mese”, hogy per­ce­kig szólni sem tud­tam. Nagy­anyám is hall­ga­tott, mintha ezt a döb­be­ne­tes, régi emlé­ket újra átélte volna, én pedig – nincs mit szé­gyellni rajta – könnye­i­met töröl­get­tem.

Aztán elhal­vá­nyult ez a mese is, mint a töb­biek, és én is már majd­nem iga­zat adtam azok­nak a bácsik­nak és nénik­nek, akik a felét sem hit­ték el ezek­nek a főleg pász­to­rok­ból lett betyá­rok­nak cse­le­ke­de­te­i­ről, ame­lyek néha olyan lehe­tet­le­nül rej­tel­me­sek vol­tak, mint az a világ, ami már soha nem jön többé vissza.

De én lát­tam még ilyen csim­bókba font hajú öreg pász­to­ro­kat, akik annyira a múlt­ban éltek, hogy még a fel­nőt­tek­kel is alig áll­tak szóba, és lát­tam még öreg „facér”-t, aki a leg­va­dabb és leg­ha­ra­pó­sabb, elő­ször látott kutyát csak ráné­zés­sel is fenékre ültette. És a kutya csak ült elfor­dí­tott fej­jel, mert nem tudott az öreg facér sze­mébe nézni, aztán csak elkul­lo­gott, mint akit meg­ver­tek.

És 1908-han vagy 1910-ben is elő­for­dult még Göl­lé­ben is, hogy Bíró-Pali Sán­do­rék két gyö­nyörű, drága fia­tal lovát úgy kive­zet­ték az istál­ló­ból – ami a ház­zal össze volt építve –, hogy soha senki nem tudott róla töb­bet. Per­sze éjjel vit­ték el a lova­kat, ami­kor leg­mé­lyeb­ben alusz­nak az embe­rek; de nem vak­kant egyet­len kutya, a dobo­gásra nem ébredt fel senki, mert a lovak lába rongyba volt kötve, és más­nap­tól kezdve moz­gó­sítva lett a kör­nyék min­den csend­őre, és a sür­göny­dró­tok össze­kö­töt­ték az egész megyét, a vásá­ro­kat, cső­szö­ket, éjje­li­őrö­ket, és a két gyö­nyörű, három-négy éves (ha jól emlék­szem) csi­kó­nak úgy nyoma veszett, mintha köddé vál­tak volna, pedig tűvé tet­ték értük nem­csak Somogy, de a szom­széd vár­me­gyé­ket is. Lehet ugyan – hal­lott már ilyes­mit az ember – hogy talán később mégis kide­rült valami, de ami­kor én utol­jára talál­koz­tam Sán­dor­ral – Isten nyu­gosz­talja! –, talán huszonöt évvel a lovak eltű­nése után, még nem tudott a lovak­ról sem­mit.

Ne ugor­junk azon­ban az idő­ben olyan nagyot, hiszen az emberi emlé­ke­zet úgyis csak bot­la­do­zik a régi ese­mé­nyek között, mint a teme­tő­ben, ahol kidől­tek már a régi keresz­tek, elpor­lad­tak a régi évszá­mok, talán már az utó­dok is, és csak a sóhajtó, ködös múlt borong a régi nagy fáj­dal­mak helyén, ahol azóta már egyéb se tör­tént – csak újra és újra temet­tek.

Marad­junk tehát úgy körül­be­lül 1905 körül, ami­kor Göl­lé­ben Seidl Károly, a volt kato­na­pap az espe­res, apám a mes­ter – ami­ért engem nem is ismer­tek talán neve­men, mert egy­sze­rűen csak „Mes­ter­pista” vol­tam, s talán oda se hall­gat­tam volna, ha valaki ren­des neve­men szó­lít. A káp­lán Sze­me­rey bácsi volt ekkor, aki a „beszé­lő­gép” cso­dá­ját behozta a faluba, Árvay Ferenc bácsi – a sze­gedi pap­ri­ka­mol­nár fia – volt a tiszt­tartó, Rup­pert bácsi a szám­adó ispán, Baka bácsi az ispán, Eöry Géza volt az „ifiúr”, a „praxi”, azaz a segéd­tiszt, aki – mint min­den segéd­tiszt (magam­ról tudom) – ebben a minő­ség­ben követi el leg­na­gyobb bak­lö­vé­seit, ame­lyekre nem sze­ret vissza­em­lé­kezni, és nagyon nem sze­reti azt sem, ha valaki erre emlé­kez­teti.

Jó példa erre a jósá­gos dr. Varga Kál­mán, a deb­re­ceni Gaz­da­sági Aka­dé­mia igaz­ga­tója, aki – ami­kor beirat­ko­zás­kor bevit­tem hozzá az inde­xem alá­íratni – jól meg­nézte nevem és szü­le­tési helyem, és aztán moso­lyogva azt mondta:

– He! Hát megy-e még a göl­lei bocs­kor Attala felé?

És ettől kezdve engem, az isme­ret­len kato­nát (az aka­dé­miát mint katona-hall­gató végez­tem Deb­re­cen­ben és Óvá­ron) nagy sze­re­te­tébe foga­dott, s úgy­szól­ván a „köté­nyé­ben tar­tott”, hogy szinte semmi bajom nem lehe­tett. Csak azt nem tud­tam hosszú ideig, hogy miért.

Pél­dá­nak csak egy ese­tet mon­dok el, ami min­den­nél job­ban bizo­nyítja kivé­te­les sze­re­te­tét.

Első évben kémi­á­ból vizs­gázva, Széll pro­fesszor úr olyan simán elbuk­ta­tott, hogy semmi bána­tot nem érez­tem, mert magam is elbuk­tat­tam volna maga­mat.

Másod­év­ben aztán újra neki­ru­gasz­kod­tam a vizs­gá­nak, mond­ván, hogy a „vak csibe is talál sze­met”, ami­kor azon­ban meg­döb­benve lát­tam, hogy a pro­fesszor úr szo­bá­já­ban ott ül Varga Kál­mán igaz­gató is, aki a vizs­gá­kat sok­szor meg­hall­gatta, de a taná­rok dol­gába nem­igen szólt bele.

Nem mond­ha­tom, hogy az igaz­gató jelen­léte külö­nö­seb­ben lel­ke­sí­tett volna, mert sok­féle, de ért­he­tet­len segít­sége után nagyon szé­gyell­tem kínos nyög­dé­cse­lé­sem Széll pro­fesszor úr kér­dé­se­ire, aki végül is lemon­dóan ingatva fejét, el akart kül­deni újabb pót­vizs­gára, ami­kor Varga Kál­mán meg­szó­lalt:

– Adjon még egy pót­kér­dést, pro­fesszor úr, hátha sike­rül az… őrmes­ter úrnak… (Mint emlí­tet­tem már, az aka­dé­miát ún. katona-hall­ga­tó­ként végez­tem. A tan­dí­jat őrmes­teri fize­té­sem­ből nyög­tem ki, mert szü­le­im­nek a kis nyug­díj­ból erre nem tel­lett volna.)

A pro­fesszor úr tűnő­dött egy kicsit, úgy lát­tam, bosszús is volt, mert az igaz­gató nem szo­kott a vizs­gákba bele­szólni.

– Kérem! – mondta kicsit bosszú­san. – Hát beszél­jen a hall­gató úr vala­mit az atom­el­mé­let­ről.

Ez aztán vég­leg elke­se­rí­tett, hiszen az 1920-as évek­ben az atom­el­mé­let­ről még a pro­fesszo­rok sem tud­tak sokat, de ez nem is volt szak­kér­dés. Vilá­gos lett azon­ban, hogy Széll tanár úr most már csak azért is el akar buk­tatni. De azt is érez­tem, hogy az igaz­gató az atom­el­mé­le­tet egy­ál­ta­lán nem minő­sí­tette sem pót­kér­dés­nek, sem szak­kér­dés­nek, és az elő­adá­sok­ban alig érin­tett témá­ban csak az öreg Széll pro­fesszor úr szu­ve­rén aka­dé­kos­ko­dá­sát látta.

Most már azon­ban én sem marad­tam szót­lan, hanem valami ködös, keser­ves, homá­lyos meg­ha­tá­ro­zá­sok­kal tűz­delt nyög­dé­cse­lésbe kezd­tem, mire Széll pro­fesszor úr néha bólin­tott, több­nyire azon­ban kedé­lye­sen rázta a fejét, néha az igaz­ga­tóra nézett, mintha helyes­lést várt volna…

De nem ez tör­tént. Varga Kál­mán igaz­gató úr komo­lyan, szinte uta­sí­tás­sze­rűen, sőt egy kis nyo­ma­ték­kal azt mondta:

– Elég! Men­jen, fiam, de előbb köszönje meg a pro­fesszor úrnak, hogy áten­gedte…

Ma sem tudom, hogy talál­tam meg a kilin­cset, és nagyon értel­met­le­nül hogy szé­de­leg­tem ki a szo­bá­ból, de még a por­tásra is úgy néz­tem, mint egy rejt­vényre. Már nem lel­ke­sí­tett, hogy a nehéz vizs­gán átmen­tem, csak a kér­dés döröm­bölt ben­nem: Miért?! Miért?!

Ami­kor azon­ban a másod­éven is simán átmen­tem, és az aka­dé­miát bizo­nyos okok­ból Óvá­ron akar­tam elvé­gezni, a har­mad­évre oda irat­koz­tam be. Úgy érez­tem azon­ban, hogy dr. Varga Kál­mán­tól el kell külön is búcsúz­nom; részint mert úgy illik, részint pedig talán meg­ol­dó­dik külö­nös és állandó párt­fo­gá­sá­nak kér­dése…

De nem oldó­dott meg.

Hosszan fogta a kezem, meleg, okos szeme tele volt jóság­gal, és azt mondta:

– Igaza van, fiam. Pró­bálja meg másutt is! Óvár­nak jobb híre van. Meg is érdemli, csak egyet ne felejt­sen el: hogy az elmé­leti tudás gya­kor­lat nél­kül semmi. Sőt! Jó gya­kor­lati tudás­sal meg lehet élni, de csak elmé­leti tudás­sal: nem!

Még min­dig fogta a kezem.

– És… és jus­son majd Göl­lé­ben eszébe, hogy a meg­ázott rep­cét soha, de soha nem sza­bad meg­for­gatni!…

Sokáig nem tud­tam meg­emész­teni ezt a fur­csa útra­va­lót, végül is oda lyu­kad­tam ki, hogy nem kell min­den­ben hátsó gon­do­la­tot vagy külön­le­ges tit­ko­kat keresni. Nem kell meg­for­gatni a rep­cét – hát nem kell meg­for­gatni! Ezt min­den béres tudja.

Kará­csony­kor azon­ban eszembe jutott, ami­kor sza­bad­sá­gon jó bará­to­mék­nál vadász­tunk, aki­nek apja, Kug­ler bácsi vezető kasz­nár volt a leg­na­gyobb pia­rista ura­da­lom­ban, és apám­nak leg­ked­ve­sebb barátja.

Eszembe jutott Varga Kál­mán intelme a rep­cé­vel kap­cso­lat­ban, és elmond­tam házi­gaz­dám­nak, aki neve­tett.

– Hát nem tudja?

– Mit?

– Varga Kál­mán nálunk volt „ifiúr”, azaz „praxi”, szó­val segéd­tiszt, még­pe­dig Göl­lé­ben, 1890 körül, s ott az előtte való nap ara­tott, de jól meg­ázott és rend­ben fekvő rep­cét az intéző tudta nél­kül meg­for­gat­tatta. Ez dél­felé tör­tént, ami­kor a repce már csont­szá­raz volt.

– Na és? – mond­tam gya­nút­la­nul.

– Jósá­gos isten! És maga még ebben az évben okle­ve­let kap? Ször­nyű­ség! Az ilyen ren­den fekvő, már meg­szá­radt rep­cére még ránézni sem sza­bad, mert úgy pereg a magja, mint a csép­lő­gép­ben… Varga Kál­mán pedig meg­for­gat­tatta, mert nem volt közel­ben még egy csősz sem, aki figyel­mez­tette volna. Mert ezt min­den béres­gye­rek tudja, csak Kál­mán nem tudta, aki „okle­ve­les gazda” volt, és maga, aki az idén okle­ve­let kap, és rásza­ba­dít­ják erre a jósá­gos földre…

Egy­szó­val negy­ven kataszt­rá­lis hold repce ter­mése tisz­tára elve­szett, mert ami mag a becők­ben maradt, azt már elcsé­pelni sem volt érde­mes.

Abban az idő­ben Kemény Pali bácsi volt Göl­lé­ben a tiszt­tartó, aki Varga Kál­mánt a sárga föl­dig lehordta, Kál­mán pedig azon­nal fel­mon­dott.

Más­nap aztán az öreg tiszt­tartó maga elé ren­delte Varga Kál­mánt, és azt mondta:

– Én a maga fel­mon­dá­sát, fiam, nem veszem tudo­má­sul. Más is köve­tett el hibát, és csak tanult rajta. Mert kérni és kér­dezni nem szé­gyen, de osto­ba­sá­got csi­nálni és kárt, hát az szé­gyen. Elme­het!

– Elme­gyek, tiszt­tartó úr, de vég­leg. Fel­mon­dá­som a köz­pontba már elküld­tem. Köszö­nöm a jósá­gát, de én tudni aka­rok min­dent, elmé­le­ti­leg és gya­kor­lat­ban is, és taní­tani aka­rom elmé­let­ben és gya­kor­lat­ban a jövő gaz­dáit, hogy hasonló drága tan­dí­jat ne fizes­se­nek.

Régi-régi, ifjú­kori emléke volt ez az én jósá­gos igaz­ga­tóm­nak, aki ben­nem nem­csak a göl­lei embert látta, hanem ifjú­sá­gát is, s az én göl­lei mivol­tom ragyog­tatta fel a fia­tal­ság régi szép múlt­ját, meg ha ki is per­gett az a repce, ami azután egye­temre vitte, kül­földre, tanul­mány­utakra, gya­kor­lati meg­fi­gye­lé­sekre, végül az aka­dé­mia igaz­ga­tói kated­rá­jára, amely­ről maga­sabb, vilá­go­sabb, értel­me­sebb elő­adá­so­kat sen­ki­től soha nem hal­lot­tam.

Ez a kité­rés ott kez­dő­dött, ami­kor a deb­re­ceni aka­dé­mia igaz­ga­tója azt kér­dezte: „Hát megy-e még a göl­lei bocs­kor Attala felé?”

Beval­lom, erre csak igye­kez­tem moso­lyogni, elég értel­mes képet vágni, és egy kis cin­kos­sá­got is mutatni, mert vég­ered­mény­ben és pon­to­san ma sem tudom, mi tör­tént ezen neve­ze­tes bocs­kor körül. Az bizo­nyos, hogy erre a gúnyos kér­désre sok­szor rán­tot­tak bics­kát a göl­lei legé­nyek, tehát a falu­nak valami csúf­sá­got kel­lett elvi­sel­nie, hogy ez a szó­lás­mon­dás meg­szü­le­tett.

Egyik magya­rá­zat az volt, hogy az atta­lai sógor meg­lá­to­gatta a göl­lei sógort, aki­nek vado­natúj bocs­kora a pit­var­ban várta az ara­tást. De hát hiába várta, mert a sógo­rok ret­ten­tően sze­ret­ték egy­mást, s ez okból ret­tentő sokat ittak, végül pedig az atta­lai sógor a göl­lei sógor vado­natúj bocs­ko­rá­ban távo­zott, míg az elhor­dott magáét a göl­lei pit­var­ban hagyta, pon­to­san ott, ahol a sógor új bocs­kora pom­pá­zott.

Hogy kijó­za­nod­ván a göl­lei sógor miket mon­dott, azt én sem­mi­kép­pen nem ismé­tel­he­tem, mert részint finom ember­nek tar­tom magam, részint pedig az ádáz lek­tor úgyis kihúzná. Annyi azon­ban bizo­nyos, hogy Kati néni sze­rint a „föcs­kék kiköl­töz­tek az eresz alól”, és a göl­lei sógor nem ment töb­bet Atta­lába. (Mert bics­kázni ott is tud­nak.) És az atta­lai sógor sem jött töb­bet Göl­lébe, mert részint meg­sér­tő­dött, hogy a sógor mit gon­dolt ki róla, részint pedig azért, mert a göl­lei sógor meg­es­kü­dött, hogy kihe­réli, s ezt sem­mi­kép­pen nem sze­rette volna, meg amúgy sem vette volna szí­vére, hogy a sógor a kaposi bör­tönbe kerül­jön…

Hát így indult el „a göl­lei bocs­kor Attala felé”.

Most látom, hogy még­is­csak elka­pott az emlé­ke­zés szele, és elő­re­szá­gul­dott velem több mint fél évszá­za­dot, hiszen emlé­keim sor­rend­jé­ben még csak – való­szí­nű­leg – 1905-1906-nál tar­tok, ahol az ese­mé­nyek útján egy újabb és még ala­po­sabb elfe­ne­ke­lés jelzi ifjú­sá­gom tövi­ses zök­ke­nőit.

Pedig nem is én zök­ken­tem, hanem a kocsi, de… tart­sunk csak sor­ren­det idő­ben és cse­lek­mé­nyek­ben.

Az egész ese­mény egy bugy­li­bics­ká­val kez­dő­dik… és a végén majd kide­rül, hogy mivel vég­ző­dik.

A bugy­li­bicska a bics­kák leg­sze­ré­nyebb vál­faja. Nyele fa, acélja jobb­fajta bádog, és ára kerek három kraj­cár. Meg­sza­bott ára van, mint álta­lá­ban a köz­napi, de nem utolsó szer­szá­mok­nak. Becsu­kás­kor nem csat­ta­nik, de hát mitől csat­tanna? Rugója nincs, de feles­le­ges is lenne, mert hir­te­len becsu­kó­dás­kor elvágná az ember, azaz a gye­rek kezét.

Egy­szó­val a piros nyelű bugy­li­bicska a leg­szebb emlé­keim közé tar­to­zik, bár sűrűn elve­szett, azon­ban pót­lása csak három kraj­cárba került. A bugy­li­bicska tulaj­don­sá­gai közé tar­to­zott, hogy – mivel acélja valódi bádog volt – sűrűn kel­lett éle­sí­teni, ami leg­több­ször a temp­lom mel­lett tör­tént meg, a nagy­ke­reszt kőpár­ká­nyán, ami egy­út­tal a lel­kes ifjú­ság talál­ko­zó­he­lye is volt. A kőpár­ká­nyon mély kopá­sok jelez­ték, hogy már az apák is itt éle­sí­tet­ték ifjú­sá­guk bics­káit, tehát egy szót se szól­hat­tak, hogy gyer­me­keik ezen szép és gya­kor­lati szo­ká­sa­i­kat követ­ték.

Mielőtt azon­ban erről írnék, ki kell egy kicsit tér­nem, mert valami misz­ti­kus dolog­ról van szó, ami­hez még csak tanú­kat sem hív­ha­tok, mert egye­dül vol­tam, és már alko­nyo­dott, ami­kor vala­mit farag­tam, és bics­kám meg­döb­bentő élet­len­nek bizo­nyult.

Ki kell köszö­rülni – gon­dol­tam, és már nyar­gal­tam is a kőke­reszt felé, mikor közel érve azt lát­tam, hogy valaki, valami asszony­féle fenn tér­del a pár­ká­nyon, sőt – tér­den csúsz­kálva – időn­ként meg­áll, és kis idő múlva megint elin­dul.

Mi a fenét csi­nál ez az asszony? – tor­pan­tam meg, de aztán csak elin­dul­tam, mert én „ide­va­lósi” vagyok, az asszony pedig ide­gen. A bics­kám – a vak is látja – élet­len, és egész éjsza­kára nem hagy­ha­tom ilyen álla­pot­ban.

És köze­led­tem a kereszt­hez, illetve a négy­szög­letű, elég szé­les pár­kány­hoz, ame­lyen az asszony­ság a tér­den való mászás­ban meg-meg­állt, és ilyen­kor – ekkor már hal­lot­tam mor­mo­lá­sát – vala­kire bor­zal­mas átko­kat mon­dott, ame­lye­ket nem ismé­tel­he­tek, de a fino­mab­bak olya­nok vol­tak, hogy: „Az a hét­féle kolera rágja meg a szí­vét…” „Hogy a tetűk egyék meg a haját…” „Hogy vakul­jon meg mind a két sze­mére…” stb. Szó­val a derék asszony­ság már csak a szaga és nyel­ve­zete után is cigány lehe­tett, mert kimon­dot­tan sátor- és rőzse­tűz­szagú volt, és azt gon­dol­tam, hogy ami­kor az innenső pár­kányt elhagyja, én azért köszö­rül­he­tek. És ha tovább­megy, megint köszö­rül­he­tek…

Szó­val köszö­rül­tem kis bugy­li­bics­kám, s ami­kor az asszony – sze­gény, úgy lát­szik beteg, meg bánata is van – köze­le­dett, sze­ré­nyen fél­re­áll­tam, várva, hogy elhagyja az én pár­ká­nyo­mat, ami­hez egé­szen közel áll­tam, szó­val az a sze­gény asszony, aki éppen itt helyezte el átkait… úgy pofon vágott, hogy majd hanyatt estem. Sőt még foly­tatni is akarta, ami­kor – szinte magam is meg­ijed­tem magam­tól – a nyi­tott bics­ká­val neki­ug­rot­tam, és ha el nem lök magá­tól, bele is vágok.

Sze­ren­csére egy kocsi jött az alko­nyat­ban, han­gos beszéd, s az asszony fel­kapta bugy­rát, amit a pár­kány mel­lett nem is lát­tam, és futva távo­zott.

Én pedig csak áll­tam, a bicska a kéz­ben, és olyan düh rázott, hogy alig kap­tam léleg­ze­tet.

Sok­kal, de sok­kal későb­ben meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy ez valami kole­ri­kus roham, féke­vesz­tett ide­geim játéka lehe­tett, ami aztán sze­ren­csére több­ször nem tör­tént meg, mintha ezek az esze­ve­szett kitö­ré­sek – a nagyon komoly inte­lem és fáj­da­lom hatá­sára – elmúl­tak volna. De fék­te­len és azon­nal vég­re­haj­tott elha­tá­ro­zá­som még egy­szer – csak egy­szer – elka­pott.

Talán hat­éves lehet­tem, ami­kor már nem a ked­ves és nyu­godt „Krédli” volt nálunk a kony­hán, hanem vala­mi­lyen Mari, aki min­dig rossz­kedvű volt, külö­nö­sen akkor, ha „Réce-Mari­nak” csú­fol­ták.

Én pedig nem sze­ret­tem ezt a lányt, mert soha egy jó szava nem volt hoz­zám, és min­den lehe­tő­sé­get fel­hasz­nált bosszan­tá­somra. Ha szü­leim nem hal­lot­ták, és kér­tem vala­mit, mintha nem is szól­tam volna; és ha senki nem hal­lotta, olya­no­kat mon­dott, hogy majd elszé­dül­tem. Néha fél­tem tőle.

És elő­for­dult egy alka­lom­mal, hogy ez a Mari egy nagy por­ce­lán tálba valami cukor­nak lát­szó fehér habot hozott befelé a kamra felől, és egy pil­la­natra inge­relve elém tar­totta.

– Ne! Cukor­hab! Tor­tá­nak való…

De ezt nem is tudta végig­mon­dani, már bele­kap­tam, és nem a cukor, hanem a vas­tag lúg­kő­ol­dat már a szám­ban volt.

Per­sze kiköp­tem, rohan­tam vízért szá­mat kimosni, de napo­kig nem tud­tam nyelni, csak reked­ten muto­gat­tam, leves­fé­lét csak egy hét múlva tud­tam enni, de nem árul­tam el Réce-Marit, hogy ő kínálta a lúg­kő­ol­da­tot:

– Ne! Cukor­hab!

Ha nem így mondja, talán hozzá sem nyúl­tam volna, bár erre nem mer­nék meg­es­küdni. És mire a dok­tor bácsi kikú­rált, már Réce-Mari nem volt sehol, mert Szil­ben örö­költ vala­mit, ami lehet, hogy csak men­de­monda volt, de az bizo­nyos, hogy valami rab­lási kísér­let­ben részes volt, és be is csuk­ták.

Azután három nap elmúlt min­den ese­mény nél­kül, míg a negye­dik napon meg­ér­kez­tek az ún. „hon­véd­lo­vak”, ame­lye­ket a huszá­rok­nál lehe­tett igé­nyelni, per­sze nem min­den pro­tek­ció nél­kül. A pécsi huszá­rok egyik kapi­tá­nya apám­nak isko­la­társa volt, így – meg­fe­lelő garan­cia mel­lett per­sze – bevo­nul­tak a „hon­véd­lo­vak” Gör­bic Pista bácsi, a kocsi­sunk és egy mokány kis huszár őrmes­ter fel­ügye­lete alatt az istál­lónkba.

A lovak való­ban szé­pek vol­tak. Csupa izom tes­tük mintha bronz­ból lett volna öntve, és a nevük: Emb­rió és Fokos. Buta két név – gon­dol­tam, de apám meg­ma­gya­rázta, hogy a huszá­rok­nál ren­ge­teg ló van ábécé sor­rend­ben elne­vezve, tehát – való­szí­nű­leg – Emb­rió az E betűs lovak végé­ről, a Fokos pedig az F betűs lovak ele­jé­ről való. Így kerül­tek egy­más mellé.

Hát ezt én osto­ba­ság­nak tar­tot­tam, mert az „isme­rős” lovak­nak ren­des, azaz értel­mes nevük volt. Olyan, hogy „Sár­mány” meg „Föcske” meg „Rigó” meg „Böske” meg „Bogár”; de hogy „Emb­rió”?! Mond­tam is apám­nak, hogy valami szép nevet kel­lene leg­alább Emb­ri­ó­nak adni, mert így nincs semmi értelme.

– Nem lehet – mondta apám –, mert ha vissza­ke­rül a huszá­rok­hoz, nem hall­gat a régi nevére, és a huszá­rok nem kuko­ri­cáz­nak, hanem a sze­gény Emb­riót ala­po­san elnad­rá­gol­ják.

Ezt pedig nem akar­tam, tehát maradt az Emb­rió: Emb­rió, ked­ves lovam, bará­tom, sőt mes­te­rem, aki­nek – meg­csalva Fokost – annyi cuk­rot lop­tam, hogy apám a bolti könyv ellen­őr­zése köz­ben gya­na­kodva, majd­nem ellen­sé­ge­sen csó­válta fejét.

– Mi a fenére kel­lett ez a sok cukor? – kér­dezte édes­anyá­mat, aki éppen úgy utálta a jele­ne­te­ket, mint én, mire anyám a befő­zé­sekre hivat­ko­zott… alig­ha­nem sejtve, hogy egyet­len fia részes a cukor vészes meg­fo­gyat­ko­zá­sá­ban.

Latol­gatva az ese­mé­nye­ket, ebben az idő­ben már alig­ha­nem isko­lás vagyok, de lehe­tet­len emlé­ke­zé­seim kalan­do­zá­sát idő­rendbe szed­nem. Most jut eszembe az is, hogy ez a „bolti könyv” egyéb jele­ne­tek­nek is lett a szü­lő­anyja.

Pár évig ugyanis – ezt csak hal­lo­más­ból tudom – nem nagy­anyám­nál lak­tam, hanem szü­leim háló­szo­bá­já­ban, ahon­nét egy­szer csak – min­den előz­mény nél­kül – nagy­anyám­hoz köl­töz­tet­tek, amit nagy­anyám­mal együtt hatá­ro­zott lel­ke­se­dés­sel üdvö­zöl­tünk.

Beval­lom őszin­tén, nagy­mama nél­kül el sem kép­zel­het­tem magam, ami – ezt csak a fel­nőt­tek tud­ták – nem is lett volna lehet­sé­ges.

Kis szo­bája maga volt a csend és békes­ség, csend és sza­bad­ság. Nagy­anyám ugyanis soha nem nevelt, és soha­sem vert a fene­kemre. Min­denre tudott mesét, amely­ben a rossz gye­re­ke­ket leg­alábbis „vizes kötél­lel” ver­ték meg, sőt az is elő­for­dult, hogy a csa­vargó gye­re­ket a komé­di­á­sok ellop­ták, fél dió­hé­jat kötöt­tek a sze­me­ire, ami még nem lett volna baj, de a dió­héj alatt nagy pók volt, ami a kisfiút (lány­ról soha nem volt szó) meg­va­kí­totta. A kisfiú ezután már nem is talált haza, hanem vásá­rok­ban ott állt a bejá­rat mel­lett, és kezét kinyújtva, sírva kére­ge­tett…

Per­sze nagy­anyám­nak vol­tak sze­lí­debb meséi is, ahol a jó fiú állan­dóan cuk­rot kapott és kará­csonyra valódi pus­kát, mert egye­bet sem csi­nált, mint új ruhá­jára vigyá­zott, hall­ga­tott, ami­kor a fel­nőt­tek beszél­tek, a bácsik­nak és nénik­nek min­dig szé­pen köszönt, sőt meg is haj­totta magát, amit én hatá­ro­zot­tan nevet­sé­ges­nek talál­tam. Az új ruhát egy­sze­rűen utál­tam, mert szinte von­zotta a kocsi­ke­nő­csöt és a lek­vár­fé­lé­ket, nem is beszélve a kerí­tés­szö­gek­ről.

Egy­szó­val úgy lát­szott, nagy­anyám­mal való véd- és dac­szö­vet­sé­günk állan­dó­sult, mert egy „szép reg­ge­len” – ahogy mon­dani szo­kás – titok­za­tos lótás-futás kez­dő­dött, ami­ben nagy­mama is részt vett, szi­go­rúan meg­hagyva, hogy marad­jak ágy­ban, amíg vissza nem jön.

Hát – ágy­ban marad­tam a kis szo­bá­ban, ahova két lép­csőn lehe­tett lelépni, mert házunk vala­mi­kor klast­rom volt vagy efféle, s ebben a szo­bá­ban a konyha-frá­ter lakott.

Mind­ezek eszembe jutot­tak a vára­ko­zás­ban, ami­kor is végül nagy­mama vissza­jött, és ragyogó arc­cal jelen­tette, hogy kis test­vé­rem érke­zett az éjjel.

– Hal­lod? – nyi­totta ki az ajtót, ahon­nét kamil­la­szag érke­zett, és valami keser­ves nye­ker­gés is hal­lat­szott, mert nagy­mama sze­rint kis test­vé­re­met, aki eddig angyal volt, most a sze­lek bánt­ják, azért sír.

Ezek után aztán vala­hány­szor kamil­la­szag szi­vár­gott be a szo­bába – hat­szor az idők járá­sá­ban –, már tud­tam, miről van szó, bár két kis test­vé­rem, akik utá­nam követ­kez­tek, és elő­ző­leg angya­lok vol­tak, nem sokáig tar­tóz­kod­tak ezen a pocsék föl­dön, mert hama­ro­san vissza­men­tek angyal­nak, s ezen elha­tá­ro­zá­sukba nem is szól­ha­tott bele senki.

A csa­lád tehát – ezt későb­ben gon­dol­tam így – való­ban gyö­ke­ret vert a göl­lei föld­ben, az öröm és a gyász, az élet és az idő gyö­ke­rét, ami addig él, amíg azok is élnek, akik az emlé­ke­zés és sze­re­tet gyer­tyá­ját gyújt­ják meg éven­ként egy­szer a teme­tő­ben.

Kicsit most megint előre kell ugra­nom az össze­tar­tozó gon­do­la­tok egy­sé­gé­ért s az emlé­kek folya­ma­tos­sá­gá­ért.

Két kis test­vé­rem sírja körül négy szép fenyőfa őrkö­dött, s ami­kor min­den­szen­tek nap­ján kimen­tünk a teme­tőbe, engem sem­mi­féle bánat nem gyö­tört, csak ha édes­anyámra néz­tem, aki­nek sze­mé­ben, ami­kor össze­tette a kezét, és a két kis fej­fára nézett, olyan sötét messze­ség volt, ami­lyen messze­ség nincs is ezen a vilá­gon.

De az én szí­ve­met sem­mi­féle bánat nem bán­totta, tudva, hogy Anti öcsém­nek és Erzsike húgom­nak mennyei jó dolga van – ezt nagy­anyám is meg­erő­sí­tette – vala­hol maga­san a fel­hők fölött, és később édes­anyám keze is úgy moto­zott a síro­kon a virá­gok között, mintha kis test­vé­reim még élné­nek, s a taka­ró­i­kat simo­gatná.

Ami­kor azon­ban szü­leim eltá­voz­tak a teme­tő­ből, én még kinn marad­tam vidám csősz­ként a négy fenyőfa mel­lett, és fogad­tam bará­taim láto­ga­tá­sát, akik a min­den­szen­tek kivi­lá­gí­tott ünne­pét – akár­csak én – nem­csak sze­re­tet­tel, de bizo­nyos kalan­dos vidám­ság­gal is kezel­ték.

Nem, a mi ifjú szí­vün­ket nem bán­totta a múlt, nem bán­totta a múló gyász hamuja és per­nyéje, mi sze­rető vidám­ság­gal gon­dol­tunk azokra, akik nem­csak vol­tak, de emlé­ke­ink­ben élnek, amíg mi élünk. Tud­juk, hogy egy­szer mi is ide kerü­lünk, de az az idő olyan belát­ha­tat­lan, vidám messze­ség­ben van, hogy szinte nincs is, tehát kár lenne rá gon­dolni, sőt – beval­lom – még arra sem gon­dol­tunk, hogy „kár lenne rá gon­dolni”.

Köz­ben leszállt az alkony, és talán meg is lepő­dött, hogy tulaj­don­kép­pen nem tudott alkony lenni. A kis fenyő és a fenyő­ből font koszo­rúk itt-ott meg­per­zse­lőd­tek a gyer­tyák láng­já­tól, s ettől az emlé­kek szo­mo­rú­sága még job­ban meg­hát­rált, és kará­cso­nyi emlé­kek kezd­tek len­ge­dezni a teme­tő­vi­rá­gok halódó illata felett.

Csak egy volt a baj!

A gyer­tyák fogy­tán-fogy­tak, pedig még csak éppen hogy az alkony kez­dett botor­kálni a sírok között. A dél­utáni litá­nia zso­lozs­má­i­nak halk zson­gása mintha még most is simo­gatta volna a jel­te­len öreg síro­kat és kidőlt keresz­te­ket, ame­lyek mintha elmú­lá­suk­ban is töb­bet mond­tak volna, mint a friss sírok nyers földje és az új keresz­tek vásári fes­ték­szaga.

De a gyer­tyák fogy­tak. Fogy­tán-fogy­tak. A húsz darab­ból alig égett már öt, és kebel­ba­rá­tom, Bíró Bandi kímé­let­le­nül meg is mondta:

– Na, Pista, fer­tály­óra múlva elme­hetsz, „ahol a part sza­kad…”, nekem még van öt új gyer­tyám…

Mon­da­nom sem kell, egy pil­la­na­tig úgy érez­tem, hogy Ban­dit pofon vágom – mert a gyer­tyá­kat még meg is mutatta –, de aztán anyám jutott eszembe, régi és min­dig új szo­mo­rú­sága, ha a „kicsik”-ről beszélt, hát nem bán­tot­tam Ban­dit, csak mond­tam vala­mit, ami sehogy sem illett kegyes han­gu­la­tom­hoz és a hely­hez, ahol kis test­vé­reim alusz­nak.

Köz­ben meg­jegy­zem még, hogy mint min­den­ki­nek, nekem is volt „csúf­ne­vem”, és Ban­di­nak is, de az ünnepre való tekin­tet­tel ren­des nevün­kön mond­tunk egy­más­nak egyet s mást, ami­vel nehéz lesz majd hús­vét­kor a gyón­ta­tó­szék­ben elő­ruk­kolni.

Bandi neve „Akumpa” volt, mert a klum­pát, azaz fapa­pu­csot nem tudta fia­tal korá­ban kimon­dani; az enyém pedig „Pakedli”, mert bará­taim rend­kí­vül mulat­sá­gos­nak tar­tot­ták, hogy a tojás­tar­tót, a kis por­ce­lán kely­het, ami­ből lágy tojást eszik az ember, nagy­anyám­tól tanulva paked­li­nek emlí­tet­tem. Nagy­anyám egyéb­ként is a füg­gönyt „fir­hang­nak”, a tűz­pisz­ká­lót „sir­ha­kli”-nak, a „WC”-t „rete­rát”-nak, a folyo­sót „gang”-nak s az evő­esz­közt „esz­ceig”-nek mondta, pedig néme­tül alig beszélt.

Ban­dit tehát elküld­tem „vala­hova” a mamá­já­val kap­cso­lat­ban, aztán hátat for­dí­tot­tam neki, majd elin­dul­tam a teme­tő­kapu felé, mert cso­dá­la­tos gon­do­la­tom támadt, egy való­sá­gos kolum­bu­szi gon­do­lat, amely már eddig is eszembe jut­ha­tott volna.

Kifor­dul­tam a kapun, egy­vág­tá­ban men­tem, azaz futot­tam hazáig, és tudva, hogy szü­leim nin­cse­nek ott­hon, egye­nest a kony­hába men­tem, és a bolti könyv­vel átro­han­tam Puska bácsi­ék­hoz a boltba, mond­ván:

– Puska bácsi, kérem, tes­sék adni két cso­mag kará­csony­fa­gyer­tyát! Tes­sék a könyvbe beírni…

Puska bácsi a fiát, Lajost uta­sí­totta – ünnep lévén – a gyer­tyák azon­nali kiadá­sára, és én újabb húsz perc múlva meg­gyújt­hat­tam a gyer­tyá­kat kis test­vé­reim közös sír­hal­mán.

A nagy kivi­lá­gí­tásra meg is jelent Bandi, és elis­me­ré­sét fejezte ki, ami­ért azon­nal szí­vembe fogad­tam, hiszen velem ünne­pelt, ami­kor a harag elosz­lik, mint a nyári pára.

Pedig Bandi nem volt meg­bo­csátó lélek, ami akkor derült ki – talán huszonöt évvel később –, ami­kor közös bará­tun­kat, „Peták”-ot – a ren­des nevére már nem emlék­szem – egy pofo­nért szó nél­kül agyon­lőtte. Én akkor már régen kaposi lakos vol­tam, és úgy mond­ták el a ször­nyű hírt, hogy Peták a temető mel­lett szán­tott, ami­kor Bandi oda­ment, és valami régebbi sér­té­sért fele­lős­ségre vonta. Petá­kot álta­lá­ban ren­des, csen­des, jó gye­rek­nek ismerte min­denki, de Bandi valami olyas­mit mon­dott neki, ami­ért egy ret­te­ne­tes pofont kapott. Bandi majd­nem fel­for­dult a pofon­tól – azt hiszem, sok­kal gyen­gébb lehe­tett Peták­nál –, min­den­esetre elsár­gult a csú­fos meg­aláz­ta­tás­tól és pofon­tól, de nem szólt sem­mit. Vissza­ült a kocsira, ahon­nét leszállt a mon­da­ni­va­ló­kat meg­mon­dani, haza­haj­tott, meg­töl­tötte pus­ká­ját, vissza­haj­tott a sér­tés szín­he­lyére, és Petá­kot, a falu­beli bará­tot, fia­tal házast ott a szán­tó­föl­dön szó nél­kül agyon­lőtte.

Hogy hány évet kapott érte, nem tudom, de ismerve apját és any­ját is, bát­ran mond­ha­tom, hogy Bandi anyja ter­mé­sze­tét örö­költe; de test­al­ka­tát is. Az asszony volt egy kicsit hor­gas orrú, barna arcú, ala­csony, török­ta­tár típus, míg az apa inkább nyu­godt, magas testű, szőke baj­szú, ger­mán vagy szláv jel­legű ember volt.

És hogy Bandi anyja ter­mé­sze­tét örö­költe, onnét tudom, hogy lát­tam, ami­kor a kis asszony – dél volt, és úran­gya­lára kon­dult meg a harang, ami­kor Bíró bácsi belé­pett a szo­bába, tehát ideje sem volt a kala­pot letenni –, igen, Bíró néni úgy levágta a hatal­mas ember fejé­ről a kala­pot, hogy az az ágy alá gurult. Meg­jegy­zem, az ütést félig-med­dig pofon­nak is lehe­tett volna minő­sí­teni.

S a hatal­mas ember csak állt, nagy csiz­mák­ban, szűk gatyá­ban, azt sem tudva, miért ver­ték le a fejé­ről a kala­pot.

– Na, na… már mögin… az ördög bújt beléd?…

Hát ezt az ördö­göt örö­költe – úgy lát­szik – Bandi is, aki egy­ál­ta­lán nem viselte a pofont úgy, mint apja, hanem oda­ment sze­gény Peták­hoz közel; és hogy mon­dott-e vala­mit, azt nem lehet tudni, de sze­gény ked­ves bará­to­mat szó nél­kül agyon­lőtte.

Ott fek­szik sze­gény Peták kis test­vé­re­im­től nem messze, hiszen az egész temető nem nagy, és nem tudom, Bandi, ha halot­tak nap­ján kimegy a teme­tőbe, gon­dol-e arra, ami­kor velem gyúj­totta a kis gyer­tyá­kat, és imád­ko­zik-e Petá­kért, akit ő kül­dött örök szem­re­há­nyás­nak és keser­ves, le nem róható szám­adás­nak a hol­tak közé.

Vagy talán Bandi sem él már?

De hát ez sok­kal későb­ben tör­tént.

Egy­előre ott tar­tunk, hogy őriz­zük a lobogó gyer­tyá­kat Anti és Bözsi kis test­vé­reim sze­líd álmai felett, és – sze­ren­csére – nem gon­do­lunk a jöven­dőre.

(Szán­dé­ko­san írtam, hogy „test­vé­reim”, mert abban az idő­ben ez a szó, hogy „húgom” és „nővé­rem”, Göl­lé­ben isme­ret­len foga­lom, sőt isme­ret­len szó volt. Ha valaki test­vé­ré­ről beszélt, azt mondta, hogy: „Öten vagyunk test­vé­rek. Két bátyám van és két lány­öcsém vagy két kisebb lány­test­vé­rem.”

Végül azt sem tudom, hogy Bíró Bandi bará­tom, az „Akumpa” nincs-e már szin­tén kint a teme­tő­ben – a bör­tön nem hosszab­bítja meg az ember éle­tét –, és nem fize­tett-e már éle­té­ben meg az ember­va­dá­sza­tért.) A min­den­szen­tek ünnepe aztán elment az idők ország­út­ján, és suhogó, vizes, hideg őszi vagy tél eleji napok jár­tak, ami­kor vacsora után békés csend­ben ját­szot­tam (nem tudom, hány éves lehet­tem ebben az idő­ben, mert ez a kor tel­je­sen szá­mo­lat­la­nul és név­te­le­nül keve­re­dik össze­vissza emlé­ke­im­ben), ami­kor apám a bolti köny­vet olvas­gatva – nem ellen­őr­zés volt ez, és nem szá­mon­ké­rés, csak inkább össze­ha­son­lí­tás a tava­lyi hóna­pok­kal ugyan­eb­ben az idő­ben – azt mondja:

– Két cso­mag kará­csony­fa­gyer­tya. Novem­ber ele­jén?…

És anyámra néz.

– Nem tudom… Talán már előre meg­vet­tük?…

És én vörös let­tem, mint a rák, pedig apám még rám sem nézett, hanem elő­re­la­po­zott.

– Itt van decem­ber­ben is a négy cso­mag kará­csony­fa­gyer­tya… Hívd be Mar­gi­tot – nézett rám apám, de a szeme meg­állt raj­tam gya­na­kodva… sőt már nem is gya­na­kodva…

Bejött Mar­git.

– Tudsz erről a két cso­mag kará­csony­fa­gyer­tyá­ról? Hoz­tál novem­ber ele­jén akár­mi­lyen gyer­tyát?

– Én is kér­dez­tem Lajost, azt mondta, nem emlék­szik már rá…

Tehát Mar­git is men­teni akarta, ami még ment­hető, de apám­nak nem kel­lett már semmi magya­rá­zat.

Rám nézett és intett.

– Gyere utá­nam!

Anyám eltolta maga elől a tányért, mert nem bírta elvi­selni a kemény bün­te­tés gon­do­la­tát, én pedig men­tem apám után, mint a bárány a vágó­hídra. (Bará­taim sok­szor mesél­ték, hogy ők elsza­lad­tak a verés elől; vagy elbúj­tak a pad­lá­son. Ezt én nem tehet­tem, és ziva­ta­ros ifjú­sá­gom­ban, de későb­ben sem és soha nem mond­tam apám­nak, hogy nem! És paran­csot soha-soha nem tagad­tam meg. Az elő­for­dul­ha­tott, hogy a rám bízott dol­got elfe­lej­tet­tem, elő­for­dul­ha­tott az is, hogy hagy­tam-halasz­tot­tam a dol­got, de meg­ta­gadni? – nem, ez lehe­tet­len lett volna!)

A bün­te­tés a „sötét szo­bá­ban” tör­tént, amely a ház­ban egye­dül volt bolt­haj­tá­sos, éspe­dig azért, mert laká­sunk azelőtt a bará­toké volt, akik itt őriz­ték tűz­ve­szély ellen is min­den oldal­ról körül­fa­la­zott szent köny­ve­i­ket, min­den érté­kü­ket, pén­zü­ket, arany kegy­tár­gya­i­kat, ira­ta­i­kat, és azt hiszem, ez a hely volt az, ahol a noví­ci­u­sok meg­kap­ták a „botot”, amint én a pál­cát.

Mind­ezen tények azon­ban egy­ál­ta­lán nem vigasz­tal­tak, és úgy érez­tem, rövi­de­sen úgyis meg­ha­lok.

Apám letette az asz­talra a gyer­tyát, és fel­nyúlt a szek­rény tete­jére a pál­cá­ért, s én már előre sír­tam:

– Édes­apám!…

– Nézz a sze­membe – mondta apám és maga felé for­dí­tott –, nézz rám, és mondd meg a tiszta igaz­sá­got! Hova kel­let­tek azok a gyer­tyák?

Apám árnyéka ret­te­ne­tes nagyra nőtt a falon, de én azt a ször­nyű árnyé­kot is csak könnye­i­men keresz­tül lát­tam.

– Nem vála­szolsz? – És kemé­nyen maga felé for­dí­tott. – Nekem nem vála­szolsz?

S akkor fel­sza­kadt belő­lem a tör­delt sut­to­gás:

– Édes­apám… min­den­szen­tek­kor… a kicsik sír­jára…

Csend lett; félel­me­tes és távoli nagy csend, s ekkor már nem bán­tam volna azt sem, ha apám meg­ver, azt sem, ha agyonüt.

De nem hal­lat­szott semmi, csak a pálca kop­pant a szek­rény tete­jén, s apám kiment a szo­bá­ból.

Süket csend kez­dett sut­togni körü­löt­tem. A szoba falai mér­he­tet­len messze tágul­tak, nem értet­tem sem­mit, de érez­tem min­dent. Apá­mat, anyá­mat, köz­tük kis test­vé­reim sír­ját s a sut­togó, csil­la­gos őszi estét ott künn a novem­beri teme­tő­ben. A szí­nes kis kará­cso­nyi gyer­tyák lobogva égnek, nem hiány­zik belő­lük egy sem, s úgy érzem, nem lob­ban­nak el soha…

Ez a nap és ez az est mélyen a szí­vemre feküdt, s tűnődő gon­do­la­ta­im­ban, jó és rossz napok­ban távo­lodva, de a kis gyer­tyács­kák fel-fel­lob­ban­nak még sok­szor ma is, és azt hiszem, az igazi, az emlék­te­len sötét­ség soha nem teheti rájuk kezét, mert tudom, hogy vilá­gos­ság és fény nél­kül nincs emlé­ke­zet, és nincs idő, s az emberi szel­lem­nek nincs hal­ha­tat­lan sze­re­tete és mél­tó­sága.

Sokáig ültem akkor este a ven­dég­szo­bá­ban, és – vala­hogy ven­dég­nek érez­tem magam is. Mintha valami vélt bűn árnyé­ká­ban kép­zel­tem volna eddig magam, de a homály szét­osz­lott, apám is meg­ér­tette a bűn­nek lát­szó sze­re­te­tet; és ha mégis maradt volna köz­tünk valami, ami elin­té­zet­len, azt az éjszaka, a magány s álmaim majd elin­té­zik.

Nagy csend volt az egész ház­ban, mintha a külön­féle tor­zsal­kodó aka­rat és gon­do­la­tok mind elül­tek volna, mintha a rossz­ról kide­rült volna, hogy jó, a pál­cá­ról ott a szek­rény tete­jén, hogy csak esz­köz, amellyel néha a szé­ke­ket és taka­ró­kat is porol­ják… és én tulaj­don­kép­pen… nem is vagyok olyan meg­gon­do­lat­lan, ámbár – ugye? – most a „nagyok” olyan csend­ben van­nak, hogy talán kisur­ran­hat­nék a külső folyo­sóra, ahol már nem jár senki, s egy kis cuk­rot „sze­rez­het­nék” Péter­nek, egy kis man­du­lát és mazso­lát is… Mert a kamra, amit magya­rul „spájz”-nak hív­nak, a külső folyo­só­ról nyí­lik.

A ház­ban csend, a kony­há­ban Mari vagy Kati moso­ga­tott, mert locso­gott a víz, és egy-egy tányér koc­cant a dézsá­ban. A folyosó üres, a külső ajtó nyitva… s az alig pár perc­cel előbb érzett vad és mély félel­met már kiszo­rí­totta belő­lem az új feszült­ség, hogy amíg a kam­rá­ban vagyok, kijön valaki, és rám zárja az ajtót…

De őran­gya­lom velem volt, és – úgy lát­szik – meg­őr­zött a meg­le­pe­tés­től, mert nem jött ki senki a kam­rába, melyet nagy­mama spájz­nak neve­zett, zse­bem pedig dagadt a man­du­lá­tól, mazso­lá­tól és koc­ka­cu­kor­tól!

Pár perc múlva már nagy­mama szo­bá­já­ban vol­tam. A szoba üres, ágyam meg­vetve, a lámpa kissé lesró­folva, ami hosszabb meg­be­szé­lést jelen­tett apá­mék háló­já­ban; én pedig külön­féle izgal­mak után, ame­lyekre már alig emlé­kez­tem, előbb végig­cser­kész­tem a külön­féle dug­he­lye­ket, ahova nagy­mama saját és uno­kája későbbi élve­ze­tére némely cuk­ro­kat eldug­do­sott és elfe­lej­tett. Én ezt a fele­dé­keny­sé­get alja­sul kihasz­nál­tam, mert ha nagy­anyám nem találta a saját élve­ze­tére szánt cuk­rot, s engem kér­de­zett…

– Teg­nap meg­ette, nagy­mama – mond­tam, és szinte magam is elhit­tem, olyan meg­győ­zően hazud­tam.

– Lehet, kisfiam, bizony sze­gény öreg­anyád már nagyon fele­dé­keny…

Ilyen­kor ret­tentő aljas­nak érez­tem magam, ez valódi és komoly meg­bá­nás volt, ami azon­ban egy­ál­ta­lán nem zavart abban, hogy más­nap vagy har­mad­nap ismét végig­cser­késszem az isme­rős helye­ket.

De most nem talál­tam sem­mit, így kény­te­len vol­tam Péter mazso­lá­já­hoz nyúlni, és ha már meg­kezd­tem, meg is ettem a cukor­ral és mazso­lá­val együtt a man­du­lát is.

Ez erő­sen meg is nyug­ta­tott, mert nem kel­lett fél­nem, hogy vet­kő­zés köz­ben man­dula és koc­ka­cu­kor potyog a pad­lóra, mire nagy­anyám nem szól, csak a fejét csó­válja, s ami­kor azt hiszi, hogy alszom, magá­ban beszél, és azt mondja:

– Jaj, ez a gye­rek, ez a gye­rek! Mi lesz ebből, ha így kezdi?…

Más­nap pedig vala­mire fel­éb­red­tem. Nem moz­dul­tam, de sze­mem ébe­ren nyílt látásra, és úgy érez­tem, valami tör­tént a külső világ­ban, valami tör­tént Compó bácsi kert­jé­ben, ahova kis szo­bánk ablaka nyílt.

Tűnődve néz­tem a vilá­gos abla­kot, amely vilá­go­sabb volt, mint más­kor, pedig nem is sütött a nap.

A harang­szó lágyabb volt, a falu csen­de­sebb, és Compó bácsi kovács­mű­he­lyé­ben olyan messze pen­gett az üllő és kala­pács, mintha becsuk­ták volna a műhely ajta­ját, ami pedig – az éjsza­kát kivéve – min­dig tárva és nyitva volt.

– Hó – szó­lalt meg valami ben­nem, valami olyan tudás, ami nem e világi volt. – Hó! – mond­ták az angyal­kák, akik fehér cse­rép­kály­há­in­kat díszí­tet­ték, ámbár csak fejük, mosolygó ked­ves arcuk és kis szár­nyuk volt, ame­lyek mind­járt a nya­kuk­ból nőt­tek ki.

Erre nem szí­ve­sen gon­dol­tam, mert egy­szer – hosszas tana­ko­dás után, mintha érez­tem volna, hogy ez nem jó téma – meg­kér­dez­tem nagy­anyá­mat, hogy… izé… ha az angyal­kák­nak csak szár­nyuk és fejük van, hogy men­nek ki pisilni…

Nagy­anyám úgy ült fel az ágy­ban, mintha nem egy, de több kígyó mászott volna háló­inge alá, és olyan harag­gal okta­tott ki az angya­lok szel­le­mi­sége, hoz­zá­fér­he­tet­len tisz­ta­sága és eleve örökre tisz­tá­nak terem­tett, test­te­len mivolta felől, hogy ezt soha nem felej­tem el, és ettől fogva az ilyen égi dol­gok fir­ta­tá­sá­ról örökre lemond­tam.

– Majd… külön­ben a káp­lán bácsit figyel­mez­te­tem – mondta nagy­anyám –, hogy ala­po­san magya­rázza meg eze­ket a dol­go­kat… és verje beléd, mert más­képp nem lesz ember belő­led.

És itt végre nyu­god­tan állok meg írás köz­ben, mert tudom, hogy körül­be­lül ötéves vagyok; bár nem töl­töm be a hatot, és már isko­lába megyek jövőre, ami kitün­te­tés, és alig várom, hogy szép tás­kám legyen, ami a kis vászon­ta­risz­nyák között fel­tű­nést és tisz­te­le­tet fog kel­teni.

Ter­mé­sze­te­sen min­dig új cipő és új ruha… majd meg­mon­dom a bor­bély bácsi­nak, hogy nekem közé­pen elvá­lasz­tott fri­zu­rát csi­nál­jon, és… és… azt hiszem, órám is lesz…

És azt hiszem, Puska Péter lesz a bará­tom – apám is nagyon ked­veli –, és mel­lette ter­mé­sze­te­sen barát­nőm is lesz, ahogy ez már szo­kás…

Ezek a szok­nyás kis palán­ták koro­mat meg­ha­ladó módon érde­kel­tek – bár ma is meg­ha­tó­dot­tan gon­do­lok rá, hogy tiszta, sze­mér­mes kis gyer­mek­sé­gük­ben, de máris néha anyás komoly­sá­guk­ban és nagyoló szor­gal­muk­ban való­ban tiszta és sze­líd kis asszony virá­gok vol­tak.

Nem ugrom azon­ban az idő­ben előre, örü­lök a végre meg­ta­lált ötéves tám­pont­nak, és inkább vissza­né­zek, úton követve a nyári kis mezít­lá­ba­kat és a bár rit­kán hor­dott, mégis örökké csempe sarkú, sza­kadt fűzős, kopott orrú cipő­ket.

Egy­előre azon­ban marad­junk csak az ágy­ban, azaz dívá­nyon, abban a ked­ves, kicsit álmos, de derűs ébre­désű való­ság­ban, hogy esett a hó – látom már az ablak­sa­rok­ban is –, ami szán­kó­zást ígér részint a temp­lom­dom­bon, részint tiszt­tar­tóék kertje végé­ben, a Kács alatt.

Min­dig sze­ret­tem a havat, a szál­longó tisz­ta­sá­got, a havas erdők csend­jét, a havas pusz­ták ködös, magá­nyos messze­sé­gét, a szán­kó­csengő elhul­laj­tott csi­lin­ge­lé­sét a nyár­fás uta­kon és a mezők messze haj­lá­sain; a vidám­sá­got a kis csen­gők kaca­gá­sá­ban, a meg­ér­ke­zés egy-két ked­ves pen­dü­lé­sé­ben, ami­kor a ven­dég már össze­ölel­ke­zett a gaz­dá­val, aki uta­sí­totta saját embe­rét a ven­dég kocsis mara­dék­ta­lan ven­dég­lá­tá­sára.

De sze­ret­tem a havat a nagy erdők néma­sá­gá­ban is, ahol csak a nyo­mok árul­kod­tak szar­vasra, rókára, disz­nóra, bár lehet, hogy a kis cin­kék is mond­tak vala­mit halk cip­pan­tá­sa­ik­ban, de hát ki ért­heti meg eze­ket a kis fényes szemű mada­ra­kat?

És jól­esik hal­lani, ha ívelve kacag a nagy zöld­har­kály, és a var­jak ven­dég­váró káro­gá­sát is, amely csak telt beggyel ilyen erő­tel­jes és hetyke; de min­dig szo­morú let­tem, ha reg­gel Pista bácsi, kocsi­sunk és első osz­tá­lyú bará­tom, azzal jött be, hogy meg­ette a fene a szán­kós utat, fér­ge­se­dik a hó, eszi a lottyant déli szél, és utá­lat az egész külső világ, ha job­ban meg­nézi az ember…

Mert igaz ugyan, hogy a hó sok mun­ká­val, elta­ka­rí­tás­sal jár, sok behor­dott piszok­kal a lakásba, szán­kók elő­hú­zo­ga­tá­sá­val, majd ismét elra­ká­sá­val, utak kila­pá­to­lá­sá­val és ete­tő­he­lyek meg­tisz­tí­tá­sá­val, hiszen hóra nem lehet kiszórni a baromfi­ele­sé­get, sem a mos­lé­kot a disz­nók­nak, amíg mind a kifu­tók, mind a vályúk nin­cse­nek kise­perve.

De ami­kor mind­ezek­kel már vég­zett az ember, azaz Pista bácsi, és bejött a kony­hába, amit már a folyo­só­ról behangzó, dobogó hóle­rá­zás is jelen­tett, nagy­mama für­gén kiszállt az ágy­ból, és kiszólt Mar­git­nak a kony­hába rövi­den:

– Mari, Pista bácsira legyen gon­dod!

– Igenis, téns­asszony. Jó reg­gelt kívá­nok!

– Jó reg­gelt! – tette be nagy­mama az ajtót, és egy­ál­ta­lán nem ellen­őrizte Marit, aki derék, szép somogy­szili sváb lány volt, de úgy beszélt magya­rul, mint Arany János vagy a bíró bácsi a falu­ban, aki­nek egyéb­ként a neve is Bíró volt, s ez idő­ben köz­ségi bíró, de leg­alább annyira magyar, mint a nagy költő.

Mari tehát meg­ven­dé­gelte Pista bácsit, aki ilyen­kor helyet fog­lalt a nagy ládán, az ablak­nál, amely a min­den­kori cse­lé­dek tulaj­dona volt – amíg nálunk szol­gál­tak –, s a láda­kul­csot alsó­szok­nyá­juk zse­bé­ben hord­ták, de ott is – madza­gon…

Ilyen­kor egy ideig nem men­tem ki a kony­hába (hadd legyen ideje Pista bácsi­nak több pohárka szil­vó­rium elfo­gyasz­tá­sára is), mert ilyen­kor Pista bácsi­nak ragyo­gott a szeme, derűs, ember­sé­ges, min­den „ígé­retre” képes lehe­tő­sé­gek pöfög­tek a krump­li­főző kon­dér­ban, de egyéb­ként is mára ígérte új szán­kóm elké­szí­té­sét, ame­lyet készü­lése ide­jén egy­szer sem lát­hat­tam.

– Várt leány várat nyer! – biz­ta­tott min­den alka­lom­mal kegye­sen, ha a szán­kót sür­get­tem, és néha már majd­nem meg­bil­lent hitem a szán­kó­ban, ha ennek készü­lé­sét apám is nem iga­zolta volna. De ha apám meg­ígérte, ebben kétel­kedni egy­sze­rűen lehe­tet­len­ség volt. Ter­mé­sze­te­sen – és saj­nos – vonat­ko­zott ez más, fenye­gető ígé­re­tekre is.

De ne kever­jük össze a dol­go­kat! Egy­előre még csak a dívány sar­ká­ban ülök, az angya­los kis fehér kályha ölelő mele­gé­ben, és ígér­ge­tem sze­mem­nek a hó kalan­dos fehér­sé­gét, amely vas­ta­gon borítja a temp­lom­dom­bot is, és ez a fon­tos. Szép lát­vány per­sze már Compó bácsi kertje is, amely­nek fáin, bok­rain és kóró­szá­lain kis cin­kék kere­sik a reg­ge­lit, mert mind az éhsé­get, mind a meg­ta­lált éle­lem örö­mét kis kiál­tá­sok­kal nyug­táz­zák, sőt az előbb már meg­szó­lalt egy varjú is.

– Kár… kaár! – mondta az előbb, s ezt én olyan­nak érez­tem, mintha egy öreg, fekete ruhás pap a kajla minist­rán­so­kat figyel­mez­tette volna a feles­le­ges vidám­ság haszon­ta­lan­sá­gára.

– Fel­kel­he­tek, nagy­mama?

Nagy­mama ijed­ten nézett rám ima­könyve szent­jei közül, mert a ravasz unoka ilyen nagy­mérvű jól­ne­velt­sége semmi, de semmi jót nem ígért.

Fel­emelte muta­tó­uj­ját, csendre intve, amíg imád­sá­gát be nem fejezi, amit én ille­del­mes, majd­nem áhí­ta­tos bólin­tás­sal vet­tem tudo­má­sul, biz­to­sítva egy­út­tal nagy­anyát bizo­nyos együtt­ér­zés­ről, majd­nem áhí­tat­ról is, amely nagy­ma­mai imá­i­ból meg­tölti az egész szo­bát.

– Mit akarsz? – kér­dezte reá­li­san, és ez erő­sen zavarta áhí­tatra beál­lí­tott maga­vi­se­le­tem.

– Meg­kér­dez­he­tem Pista bácsit, hogy kész-e a szánkó?

Nagy­mama levette szem­üve­gét, mert távo­labbra szem­üveg nél­kül job­ban látott, és hunyo­rogva ugyan, de úgy meg­né­zett, hogy még a lábam is bizse­regni kez­dett ettől a nézés­től. Ez a nézés nem tar­to­zott az unoka udva­ri­as­sá­gá­tól ellá­gyult nézé­sek közé. Ez a nézés kicsit fel­há­bo­ro­dott volt és vissza­uta­sító…

– Hát ide hall­gass, fiam! Mit gon­dol­nál te arról az ember­ről, aki Kapos­ból Göl­lébe akar jönni, és Zimány után – a leg­kö­ze­lebbi falu után – nem jön Göl­lébe, hanem elmegy elő­ször Gya­lánba, onnét Batába, onnét Csor­nába, aztán Atta­lába, aztán Nakba, és csak aztán jönne Göl­lébe más­fél napi járás után, hol­ott Zimány­ból egy óra alatt is ide­ért volna?

– Hát… – dadog­tam, mintha nem értet­tem volna.

– Hát, fiam, az az ember vagy bolond, vagy zsi­vány! Ugye?

– Nagy­mama!… – És majd­nem könnyeim potyog­tak az alá­za­tos­ság­tól.

– Ne vágj közbe, amíg öreg­anyád beszél! És jegyezd meg magad­nak, hogy én nagyon sze­ret­lek téged, de ha nem leszel őszinte, hazu­do­zol (az utóbbi idő­ben több­ször ész­re­vet­tem), és ostoba cél­zá­sok­kal akarsz engem vezetni, hát nem vagy az én fiam, vissza­me­hetsz apád­hoz és anyád­hoz… mert én már nem sze­ret­lek téged!

De ezt már sírva mondta, hát elsír­tam magam én is, mert úgy érez­tem, ez volt eddigi éle­tem­nek leg­al­ja­sabb cse­le­ke­dete, hát nagy­anyámra borul­tam, és miu­tán sze­lídre, bűn­bá­natra és meg­bo­csá­tásra sír­do­gál­tuk magun­kat, egy­szerre puhán elin­té­zett­nek érez­tük az ügyet, és soha nagy­anyám­nak töb­bet nem hazud­tam, és még csak gon­do­lat­ban sem akar­tam fél­re­ve­zetni.

És micsoda áldás volt ez a tiszta, jó érzés, hogy volt valaki, aki­nek elmond­hat­tam leg­tit­ko­sabb gon­do­la­ta­i­mat is, az ablak­tö­ré­sek­től zseb­órám elvesz­té­séig, hiszen – egy kis pré­di­ká­ció után – biz­tos lehet­tem a meg­bo­csá­tás­ban és a fel­men­tés­ben.

Nagy­anyám aztán meg­tö­rölte sze­mét, utána az enyé­met is, össze­ne­vet­tünk a közös titok közös­sé­gé­ben. Aztán azt mondta:

– Mondd meg Pis­tá­nak – jó is, ha kimégy, mert Mari már a har­ma­dik poha­rat is kiön­tötte –, mondd meg, vegye elő a szán­kót, hogy kipró­bál­hasd az udva­ron, és ha jó a hó, men­jen el Puska Péte­rért – az jó és okos gye­rek –, hogy én híva­tom. Aztán kime­het­tek a temp­lom­dombra vagy akár a Kács alá is.

– Nagy­mama!

– Nem kell csó­kol­gat­nod! Te fiú vagy, s csak arra kér­lek, mielőtt vala­mit csi­nál­nál, gon­dolj öreg­anyádra…

Erre már megint majd­nem elsír­tuk magun­kat, de nagy­mama most már hamar lerázta ezt a gyen­ge­sé­get.

Papucsba bújt, kinyi­totta szek­ré­nye ajta­ját, és egy fényes ötko­ro­nást dugott a kezembe.

– Add Pista bácsi­nak, ami­kor senki nem látja, és mondd meg neki, hogy erről a pénz­ről senki nem tud, és – én paran­cso­lom! – ne is tud­jon. Ha apád majd ad neki vala­mit – biz­to­san ad –, erről a pénz­ről szó ne essék. Na – legyin­tett képen –, te Rin­aldo Rin­al­dini, eredj szán­kázni!

Pista bácsi még ott ült Mari ládá­ján, bár han­gu­la­tá­ban óri­á­sit vál­to­zott a meg­szo­kott­hoz képest, és ami­kor kimen­tem, nagyon olyan vol­tam én is, aki szin­tén három kupi­cá­val ivott, nem ugyan a pálin­ká­ból, de valami még erő­sebb és mámo­rí­tóbb folya­dék­ból… Kezem a zse­bem­ben szo­ron­gatta az ötko­ro­nást, ami nem volt kis pénz 1905-ben, de nem volt kicsi az az öntu­dat sem, ami­vel Pista bácsit fel­szó­lí­tot­tam, hogy men­jünk az istál­lóba.

(Most jut eszembe, hogy apá­mék ezen a napon Baka bácsi­ék­kal Kaposba men­tek, s ez a tény nagyon egy­sze­rűvé tette az egész napot, hiszen sötét este lesz, mire meg­jön­nek. És most még alig múlott reg­geli nyolc óra…)

Men­tünk tehát az istál­lóba. Én elöl egy béke­beli ötko­ro­nás öntu­dat­tal, s mögöt­tem Pista bácsi, akit majd ez a béke­beli ötko­ro­nás tesz mámo­rossá, azaz még mámo­ro­sabbá, mert most látom csak, hogy Mari nem szá­molta a poha­ra­kat, és Pista bácsi sem szá­molta.

De azért nem lett semmi baj.

Az istálló kel­le­me­sen meleg, s a keleti nap ragyo­gása vilá­gí­totta az alom­szal­mát, és az egész istál­lón végig­len­gett a gon­do­zott­ság és lucer­na­széna illata.

Vica, az anya­ki­rálynő kérődzve, de jóin­du­lat­tal nézett meg ben­nün­ket, bár akkor még nem tudta, hogy Fáni neve­zetű üsző­gyer­meke, „aki” mel­lette feküdt, az elkö­vet­ke­zendő idők­ben való­sá­gos király­női koro­nát nyer, azaz ország-világ­nak kihir­det­te­tik, hogy Fekete Árpád „göl­lei kis­gazda” Fáni nevű tehene az első a Magyar Korona alá eső terü­le­te­ken, ide szá­mítva Erdélyt és Mod­rus-Fiu­mét is.

De Vica és Fáni ezen dicső­sé­gére iga­zán nem gon­dol­hat­tam akkor, ezer­ki­lenc­száz­öt­ben vagy hat­ban, ami­kor Pista bácsi kiment az istál­ló­ból, és én nem tar­tot­tam illen­dő­nek utána lesel­kedni, hogy hol dug­dosta eddig a szán­kót, ame­lyet – nagy elfog­lalt­sága mel­lett is – nekem készí­tett.

Aha! – gon­dol­tam kicsit később, mert lép­tek hal­lat­szot­tak a szé­na­pad­lás­ról. – Tehát ott volt eldugva a szánkó! De úgy lát­szik, nem is egy, mert Pista bácsi, ha már bele­fo­gott, meg­csi­nálta a régi törött, ala­csony szán­kó­mat is, és egyi­ket a másik után a pad­lás­ról leeresz­tette a kerék­já­szolba.

Azt hiszem, szik­rá­zott a sze­mem a gyö­nyö­rű­ség­től, ami­kor a két szán­kót egy­más mellé állí­tot­tam az istálló jár­dá­ján, de csil­lo­gott a szeme Pista bácsi­nak is – bár Mari jóvol­tá­ból csil­lo­gott már előbb is –, ami­kor az ötko­ro­nást átnyúj­tot­tam azzal, hogy ezt a nagy­mama küldi, mert fáradt a szán­kó­val, de erről az ötko­ro­nás­ról soha nem sza­bad tudni sen­ki­nek.

Ezt nagyon komo­lyan mond­tam, mint ahogy a nagy­mama mondta nekem is, és Pista bácsi keze már esküre len­dült, mint katona korá­ban, de aztán mégis meg­gon­dolta magát, és kezét paro­lára nyúj­totta.

És ezt a kéz­fo­gást sose felej­tem el, mert ez volt éle­tem első férfias paro­lája. Be is tar­tot­tuk mind a ket­ten, ahogy férfi­ak­hoz illik, amit a többi eskü­ről – hiva­ta­lokra, kor­má­nyokra, csá­szá­rokra és kirá­lyokra és kor­mány­za­tokra… – aligha mer­nék elmon­dani.

A kéz­fo­gás után szinte kime­le­ged­tem, hát leve­tet­tem vado­natúj téli­ka­bá­tom, s átnyúj­tot­tam Pista bácsi­nak, aki tudta már az eljá­rást. Szé­pen össze­haj­to­gatta a téli­ka­bá­tot, és betette a zabos ládába, mert a téli­ka­bát­nak ott volt a helye.

Ma is sok­szor gon­do­lok rá, hogy nem ez volt-e az oka, ez a kis­ka­bá­tos téli edzés, hogy én soha sem­mi­féle fer­tő­zést és jár­vá­nyos beteg­sé­get meg nem kap­tam, pedig húgaim tob­zód­tak a vör­heny­ben, dif­té­ri­á­ban, külön­féle ragá­lyok­ban, s engem még csak el sem külö­ní­tet­tek, mert Wachs­mann bácsi azt mondta: „Jobb, ha Pisti is átesik rajta.” Hát nem estem át, mert meg sem kap­tam. Elkü­lö­ní­teni pedig egy­sze­rűen nem lehe­tett.

De nem­csak ez a kemény, nagy­ka­bát­ta­lan téli edzés, hanem a nyári für­dő­zés, a Kács­alja kiön­té­sé­nek fekete iszap­já­ban való napon­kénti és órá­kon át való dél­előtti és dél­utáni „dago­nyá­zás” és való­szí­nű­leg a radio­ak­tív lan­gyos iszap hatása volt, hogy engem és baráti körö­met ezek a gyer­mek­be­teg­sé­gek nem fog­tak meg – majd­nem kivé­tel nél­kül –, és nem emlék­szem, hogy szép­re­mé­nyű fiú- és lány­paj­tá­sa­im­ból valaki is – aka­ra­tán kívül – kiment volna a teme­tőbe.

Vissza­térve a téli­ka­bátra, még csak annyit, hogy téli­ka­bá­to­mat, sőt téli­ka­bát­ja­i­mat – ame­lye­ket per­sze kinőt­tem anél­kül, hogy hasz­nál­tam volna – ifjabb Gör­bic Pista örö­költe kitűnő álla­pot­ban, aki bizo­nyára nem felej­tette el eze­ket a kabá­to­kat, hiszen nem­rég hívott meg vala­hova Bara­nyába hor­gászni, ahol tárt karo­kat, sőt kitűnő – tit­kos – hor­gász­he­lye­ket tart fenn szá­momra.

Pista bácsi tehát össze­kö­tötte a két szán­kót, és kinyi­totta az istál­ló­aj­tót, mond­ván, hogy mozog­jak, mert ha a tehe­nek meg­fáz­nak, „jobb lett volna egy­ál­ta­lán nem szü­let­nünk”…

Ehhez a figyel­mez­te­tés­hez iga­zodva rán­tot­tam ki a havas, fagyos udvarra a szán­kó­kat, és egy trapp­ban érkez­tem Péter­ék­hez, hogy gye­rünk a temp­lom­dombra.

Péter egy köcsög­ből nézett rám – mert éppen tejet ivott –, de úgy lát­tam a sze­mén, hogy eleve hely­te­le­níti a temp­lom­dom­bot.

– A tiszt­tar­tó­domb jobb – nyalta meg a szája szé­lét – ten­nap az Ödön meg a töb­biek simára kiszán­káz­ták. A temp­lom­dom­bon Deres Laci volt csak meg a Berta Jan­csi.

– Bánom is én! – sür­get­tem. – Nekem mind­egy…

Ekkor jött be Treszka néni, aki min­dig olyan szo­mo­rú­forma volt, s ezért saj­nál­tam, bár akkor még nem tud­tam, miért saj­ná­lom.

– Vigyáz­zon Péterre, Pis­tika… hogy ki ne izzad­jon… – mondta csak úgy mel­les­leg, de azért meg­ma­radt ben­nem a kér­dés, hogy miért kell nekem Péterre vigyáz­nom. De aztán eszembe jutott, hogy apám és nagy­anyám is éppen így engem szo­kott Péter gond­ja­iba aján­lani.

– Péter, vigyázz erre a vihe­derre…

– Igen, mes­ter úr…

Péter ezt komo­lyan mondta, és ha valami egé­szen két­ség­be­ejtő lépésre szán­tam magam, vigyá­zott is.

– Mög­mon­dom a mes­tör úrnak…

Ez a fel­ügye­let sok komoly követ­kez­mény­től men­tett meg, mert elké­pesz­tően vak­merő és meg­gon­do­lat­lan vol­tam, amire csak egy pél­dát hozok fel, hogy sza­lon­nát akar­tam pirí­tani a „poly­vás­gunyhó”-ban, ami leg­alábbis őrült­ség. A sza­lonna már a zse­bem­ben volt. És a gyufa is.

A poly­vás­gunyhó a szal­ma­ka­zal alá épült – talán elég, ha ennyit mon­dok…

Péter akkor elsá­padt, mert böl­csen látta láng­ban a fél falut; kiütötte kezem­ből a gyu­fát, és elsza­ladt vele.

– Most mög­mond­lak a mes­tör úrnak!

Erre két­ség­be­es­tem, és vár­tam a kivég­zést, mintha már láng­ban állna az istálló is…

Ekkor már olyan féle­lem gyö­tört, hogy a fogam is össze­ver­tem, de csak nem jött az apám, csak nem jött… de jött Péter… később… egye­dül…

Szó nél­kül leült. Komo­lyan, mint egy öreg. Hagyott még egy dara­big kín­lódni, aztán – csak úgy mel­les­leg – azt mondta:

– Nincs itt­hon a mes­tör úr. Csak öreg­anyád­dal beszél­tem… és én most elmö­gyök.

– Iga­zad van, Péter… én meg fel­kö­töm magam az istál­ló­ban… a szer­szám­tartó fogasra…

Ezen Péter elgon­dol­ko­dott, és később azt mondta:

– Mön­jünk a Kács alá!

És követ­tem Pétert, mint rab az íté­let-vég­re­haj­tó­ját. De kivég­zés azért nem lett.

A patak­par­ton le kel­lett tér­del­nem, és meg­es­küdni, hogy soha töb­bet hasonló szán­dék­kal gyu­fát nem veszek a kezembe; utána Péter az egész doboz gyu­fát, úgy ahogy volt, a vízbe dobta.

Ekkor végre meg­könnyeb­bül­tem, pláne ami­kor a doboz meg­telt víz­zel, és elme­rült.

Nevet­tünk, bár sok­kal, nagyon sok­kal később gon­dol­tam ennek a talán hét-nyolc éves kis paraszt­gye­rek­nek hal­lat­lan és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, szinte szer­tar­tá­sos böl­cses­sé­gére.

Bizony öreg volt a lélek Péter­ben, mert a tes­tet las­san-las­san már elhagyni készült…

De hát ki gon­dolt volna akkor még erre? Talán csak az örökké szo­morú, sze­gény anyja gon­dolt erre, mert akkor már elte­mette Péter apját, később Jós­kát, a báty­ját és végül Pétert is.

Mindez azon­ban akkor még az idő jöven­dő­jé­ben volt, ami­kor a két szán­kó­val meg­je­len­tünk a tiszt­tar­tó­kert sövé­nye mögött, ahol már nyüzs­gött a ser­dü­let­len fia­tal­ság, per­sze kizá­ró­lag fiúk, mert lányok erre a sportra nem is vál­lal­koz­tak.

Az én vado­nat szán­kó­mat azon­nal leszól­ták, mond­ván: „Hogyha ezen a gólya­lábú micso­dán ki nem töröd a nya­kad, akkor már nagyobb bajod nem is löhet…”

Igen, ami­kor elő­ször meg­lát­tam az új szán­kót, egy kicsit én is magas­lot­tam a „lábait”, azaz az „eplény”-ét, de Pista bácsi mes­ter­mű­vét dehogy mer­tem volna leszólni, ami­kor nekem is tet­szett. De így, ráülve a jéggé csi­szolt, erős lej­tőn bizal­mat­la­nul indul­tam neki én is.

Az indu­lás azon­ban szép volt. Rohant a szánkó, mint a szél, és már moso­lyog­tam magam­ban, hogy nincs ezzel a szán­kó­val semmi baj, ami­kor – észre sem vet­tem – úgy kiment aló­lam az a betyár „alkot­mány”, hogy majd a nya­kam tör­tem ki.

– Majd hoz­zá­szo­kol… – vigasz­talt valaki.

– Nehéz lesz ehhöz a gém­lábú micso­dá­hoz hoz­zá­szokni… – mondta más, de én konok vol­tam, és neki­men­tem a lej­tő­nek másod­szor is… sőt har­mad­szor is… olyan esé­se­ket művelve, hogy már nem­csak a nad­rág-, de a kabát­gomb­jaim is elma­rad­tak a hason való érke­zé­sek­ben.

Később már ordí­tott a vidám és kár­ör­vendő gye­rek­had:

– Vigyá­á­ázz! Gyün a góla… Lacit már elti­porta…

Igen, az a frá­nya kis szán való­ban gyor­sabb, sok­kal gyor­sabb volt, mint vetély­tár­sa­imé, és ami­kor nem buk­tam fel vele, messze túl­vitt azon a hatá­ron, amed­dig vetély­tár­saim elmen­tek; csak az volt a baj, hogy a leme­ne­te­lek­ből csak kettő sike­rült.

Ami­kor azon­ban nyol­cad­szor is nad­rá­gon érkez­tem a völgybe, és ráadá­sul még a fejem is ala­po­san meg­ütöt­tem, úgy gon­dol­tam, hogy pihe­nek…

Péter, aki eddig az én régi kis szá­nom­mal szó­ra­ko­zott, oda­jött hoz­zám. Rög­tön elkér­tem:

– Nem adnád oda egy-két leme­ne­telre azt a kis szán­kót? Meg­pró­bál­nám…

– Te meg addig add ide az újat…

– Péter, én oda­ad­nám, de anyád agyon­csap, ha valami bajod lesz.

– Csak egy­szer!

– Itt van, Péter, nekem jó lesz a régi is…

És Péter lement vele. Egy­szer, két­szer… sok­szor. Úgy ment az a szán, mint vihar­ban a fale­vél. Repült…

– Látod, milyen mafla vagy! – ked­ves­ked­tek bará­taim. – Péter, az ért hozzá, te meg több­nyire hason csúsz­kál­tál…

– Hát azt azért nem lehet mon­dani – vélte vala­me­lyik bará­tom –, mert vala­gon is szo­kott…

Már majd­nem vere­ke­dés lett a dolog­ból, ami­kor Péter fel­ér­ke­zett, és most már elvet­tem tőle az új szán­kót, és vissza­ad­tam a régit.

– Hát majd én is – mond­tam, mire leállt az egész for­ga­lom, hogy majd a „Mes­ter­pista” meg­mu­tatja…

Meg is mutat­tam egy olyan zuha­nás­ban, amely­ben még buk­fenc is volt, hogy alig tud­tam fel­kelni, és a fejem­ben mintha valami lötyö­gött volna. Csak nehe­zen tápász­kod­tam fel, és a fáj­da­lom mel­lett még irtó­za­tos harag is tom­bolt ben­nem.

– Haza­me­gyek! – mond­tam.

– A szán­kót majd haza­vi­szem – mondta Péter –, ha itt hagy­nád…

– Nem hagyom! Kösd ide, ehhez a másik­hoz…

Péter szo­mo­rúan oda­kö­tötte, de egy szót sem szólt. Csak nézte a töb­bi­e­ket, akik szin­tén nem szól­tak, de érez­tem lenéző meg­ve­té­sü­ket. Mintha ott sem let­tem volna.

Dögöl­je­tek meg! – gon­dol­tam, de ez Péterre nem vonat­ko­zott.

– Eredj le az enyé­men – mondta egyik is, másik is, de Péter nem fogadta el.

– Majd aztán – mondta, és én tud­tam, hogy majd aztán, ha én elmen­tem.

Hát el is men­tem! Össze­kö­töt­tem a két szán­kót, és elin­dul­tam haza­felé. A két szánkó össze­vissza csa­lin­ká­zott mögöt­tem. Hol össze­akad­tak, hol szét­vál­tak, s ami­kor kissé lecsil­la­podva meg­áll­tam, nem a fárad­sá­got érez­tem, nem az össze­ütött-vert testi mivol­to­mat, hanem valami keser­ves, fáj­dal­mas, foj­to­ga­tós, mély szé­gyent…

De azért von­szol­tam magam s az ide-oda lődörgő két szán­kót. A meleg verej­ték meg­hűlt már hom­lo­ko­mon és a háta­mon is. Szí­vem sem zaka­tolt már, csak ólom­ne­héz fárad­ság kapasz­ko­dott a vál­lamra, ami csak akkor múlt el, ami­kor nem haza vitt a lábam, hanem befor­dul­tam Péte­rék kertje felé.

Valami szét­om­lott ben­nem, és valami egyre erő­seb­ben, egyre vilá­go­sab­ban emelte fel fejét gon­do­la­taim közül. Egy pil­la­natra ugyan apám alakja is mintha fel­tűnt volna, mint elha­tá­ro­zá­som bírója, de ebben a pil­la­nat­ban nem szá­mí­tott semmi, mert – s ezen később is sok­szor cso­dál­koz­tam – a jó és rossz elkép­ze­lé­se­i­met egy­for­mán és majd­nem min­dig min­den latol­ga­tás és meg­fon­to­lás nél­kül vál­tot­tam valóra. Nem fél­tem a követ­kez­mé­nyek­től soha, mert csak a pil­la­na­tot és per­ce­ket érez­tem, előre az órá­kat és napo­kat soha.

Ten­ni­va­lóm most már egye­nes volt és vilá­gos.

Csak Péter anyja legyen ott­hon – remény­ked­tem, és nem­hi­ába, mert a tiszta és erős remé­nyek be szok­tak tel­je­sedni. Péter anyja akkor jött ki a pit­varra, ami­kor a két szán­kót szét­akasz­tot­tam.

– Jaj, Pis­tika, hol hagyta Pétört?

– Mind­járt itt lesz, Treszka néni… – És elébe vezet­tem a gólya­lábú új szán­kót. – Én elő­r­együt­tem, mert a töb­biek előtt nem akar­tam oda­adni neki ezt a szán­kót, amit nagy­mama neki csi­nál­ta­tott… igen, neki – bizony­gat­tam, mert Treszka néni hitet­len­kedve csó­válta fejét. – Péter jó bará­tom, és apám is job­ban sze­reti, ha vele vagyok, mint a töb­bi­ek­kel… és nekem már van szán­kóm, de Péter­nek nincs…

– Itt­hon van a mes­tör úr?

– Kapos­ban van­nak, Treszka néni… de söté­te­désre itt­hon lesz­nek…

– Istenöm, istenöm – húzo­gatta Treszka néni a mar­kába nyo­mott madza­got –, nem lesz ebbűl valami baj?

Ezen a kilá­tá­son kicsit meg­döb­ben­tem magam is, de nagy­ma­mára gon­dol­tam, a reg­gel kötött szö­vet­ségre, és a hosszú idő is hoz valami meg­ol­dást, hiszen az este még olyan messze van…

Ezzel aztán el is indul­tam haza­felé, mert Treszka néni még min­dig csak állt a pit­var­ban, a kony­ha­ajtó előtt, és olyan gya­nak­vás­sal nézte a szán­kót, ami­nek madzag­ját a kezé­ben tar­totta, mint egy rejt­vényt, ami­ből Péter­nek valami baja lehet; hiszen ekkor már köz­tu­do­mású volt a falu­ban, hogy: „A Mes­tör­pista? Még a szeme se áll jól!”

Ezt a mon­dást, amíg haza­é­rünk a szán­kó­val, talán jobb, ha meg­ma­gya­rá­zom, hogy később ne legyen rá gon­dom, mert a hozzá tar­tozó ese­mény egy-két évvel később tör­tént.

Vasár­nap dél­után volt. Arra már nem emlék­szem, kinek a tár­sa­sá­gá­ban „ron­tot­tuk a leve­gőt” a dél­utáni utcán, de arra igen, hogy három lány ment előt­tünk az Alszeg felé, erő­sen riszálva a ren­ge­teg szok­nyát és egyéb riszál­ni­va­ló­kat.

Eddig még nincs is semmi baj.

A baj ott kez­dő­dött, hogy abban a pil­la­nat­ban meg­lát­tam egy elég göm­bö­lyű tég­la­da­ra­bot, amely ide-oda kap­kodó gon­do­la­ta­i­mat a kug­li­zás lehe­tő­sé­gé­vel kötötte össze. A kug­li­go­lyó – ha nem is egé­szen göm­bö­lyű – adva van, a babák szinte kínál­ják magu­kat a mil­lió szok­nya alatt lépe­gető lábak­ban. A talá­lat majd­nem biz­tos… és már gurult is a golyó a mit sem sejtő lábak irá­nyá­ban, ami­kor – s erre még ma is a régi ijedt­ség­gel gon­do­lok – valami kiálló gyö­kérbe ütkö­zött. A golyó irányt vál­toz­tatva nagyot ugrott, s a lányok feje felett átre­pülve, szív­bé­nító csö­röm­pö­lés­sel törte össze Puska bácsiék bolt­já­nak „tükör­ab­la­kát”; az egyet­len tükör­ab­la­kot, ami a falu­ban volt, ami egy­út­tal – egy kis jóin­du­lat­tal – kira­kat­nak is szá­mí­tott.

Meg­der­med­tem, amíg tár­saim úgy elpá­ro­log­tak mel­lő­lem, mint a füst… én pedig valami hideg erő­től hajtva men­tem az ablak felé, mint a gyil­kos, aki még egy­szer látni akarja áldo­za­tát.

S ekkor az ablak rom­jai alatt meg­állva hal­lot­tam, ami­kor azt mondta valaki Puska bácsiék belső szo­bá­já­ban, ahol ven­dé­gek boroz­gat­tak, és tud­ták már a tet­test:

– A Mes­tör­pista… – mondta egy mély hang – annak még a szöme se áll jól…

Ezzel már haza is érkez­tünk. Én meg a régi szánkó, ame­lyet kint hagy­tam a külső „gang”-on, és gon­do­san lever­tem havas cipő­met, mert előre biz­to­sí­tani akar­tam a kellő fogad­ta­tást.

– Hal­lot­tam, jól lever­ted a havat a cipőd­ről – foga­dott nagy­mama. – Látod, ezt sze­re­tem, mert gon­dolsz azokra is, akik nem jóked­vük­ből taka­rí­ta­nak.

– Min­dig meg­te­szem, nagy­mama… Ezután is… – És egy kis sóhaj­tás­sal leül­tem az angya­los fehér kályha mellé, és érez­tem nagy­mama tekin­te­tét még a füle­men is.

– Meg­ütöt­ted magad? Látom, a nad­rá­god… és a kabá­tod zsebje is… szo­kat­lan az új szánkó?

– Igen, nagy­mama… nem jó az új szánkó! A régi most jobb, mint az új, mert Pista bácsi meg­csi­nálta azt is…

– Neem? Pista bácsi azt mondta: nagyon örül­tél neki.

– Akkor még nem tud­tam, hogy nagyon magas… és rövid is…

– Fene ezt a Pis­tát! Min­dig kita­lál vala­mit… Gyere köze­lebb… mi van a feje­den? Ott hátul…

– Hátul? – nyúl­tam hátra, és való­ban hátul a feje­men egy jó nagy, kissé véres daga­nat volt.

– Szent atyám! – sut­togta nagy­mama. – Talán… Nem szé­dülsz?

– Kicsit…

– Össze­vá­ga­tom azt a büdös szán­kót! Nagy mafla ez a Pista is! Hogy ilyen szán­kót csi­nál… meg olyan szán­kót csi­nál… per­sze az ötko­ro­nást eltette?

– Nem a szánkó a hibás, nagy­mama, csak nekem nagyon rövid. Már ott is szé­dül­tem… de Péter, aki kisebb, tíz­szer is lement rajta, és egy­szer sem dűlt fel… mert Péter kisebb, neki jó…

– Hát adtad volna neki azt a nyo­mo­rult szán­kót! Nincs neked szí­ved? Azt mond­tad, hogy a régi szán­kót is meg­csi­nálta Pista, és neked az a jó. Jobb, mint az új. Nem gon­dolsz te arra, hogy Péte­rék milyen sze­gé­nyek… és apja sincs… csak az a derék jó édes­anyja?

– Nem mer­tem, nagy­mama… de ha sza­bad…

– Per­sze hogy sza­bad. Meg­mon­dod, hogy én adtam…

– Majd ebéd után, nagy­mama. Most egy kicsit lefek­szem.

– Oko­san! De vet­kőzz is le! A ruhá­dat pedig átné­zem… a fejedre meg boro­ga­tást teszek…

– Akkor nem tudok aludni…

Nagy­anyám ezt már nem is hal­lotta, mert kiment a kony­hába a boro­ga­tást meg­csi­nálni, s mire vissza­jött, már félig-med­dig alud­tam. Így a vizes ruhát a tar­kóm alá tette, s mire a vizes ruha átme­le­ge­dett, már alud­tam is.

A harang­szóra azon­ban fel­éb­red­tem, bár egy kicsit ütő­dött álla­pot­ban. Az esé­sek helyei kényel­met­le­nül jelent­kez­tek, nem­csak hátul, a feje­men, de könyö­kö­mön is, a tér­den is, a bokán is. Az egész „frek­ven­cia” – mon­daná Gör­bic Pista bácsi, aki a test­ré­szek­ről, de az emberi gyü­le­ke­ze­tek­ről, ha sokan vol­tak, vagy több test­rész­ről volt szó, azt mondta: „Ott volt az egész frek­ven­cia” vagy: „Fájt az egész frek­ven­cia” vagy búcsú­ban: „Részeg volt az egész frek­ven­cia…”

Ebéd­hez tehát egé­szen meg­la­zult álla­pot­ban men­tem, és nagy­mama előtt nem is tit­kol­tam, hogy a székre csak fél fenék­kel merek ülni.

– Jól eles­het­tél – mondta nagy­anyám egyes szám­ban, hol­ott egész dél­előtt egye­bet sem csi­nál­tam, mint az esé­sek külön­böző figu­ráit mutat­tam be lel­kes és kár­ör­vendő baráti köröm­nek, és ha – mond­juk – össze­sen hússzor men­tem le a tiszt­tar­tó­domb­ról, abból, meg­la­zult emlé­ke­ze­tem sze­rint, leg­fel­jebb két­szer érkez­tem le magas épí­tésű szán­kó­mon, míg tizen­nyolc­szor hason, háton és fené­ken érkez­tem a meg­va­dult szánkó után, amely önál­ló­sí­totta magát, és min­dig messzebb ment, mint elő­kelő és két szán­kó­val ren­del­kező gaz­dája.

Arra azon­ban jól­esett gon­dol­nom, hogy Péter, akit csú­nyán és szánkó nél­kül hagy­tam a Kács alatt, milyen szo­mo­rúan érke­zett haza, és milyen bol­dog lett a magas épí­tésű szán­kó­val, amit Treszka néni átadott neki.

Ez a gon­do­lat némi­leg el is osz­latta a tes­tem külön­féle részein jelent­kező kel­le­met­len húzó­dá­sok és zúzó­dá­sok érzé­keny­sé­gét, ami­kor lépé­sek hal­lat­szot­tak az ablak alatt, és Péter jelent meg az udva­ron a gém­lábú szán­kó­val, olyan bizony­ta­lan arc­ki­fe­je­zés­sel, mint aki nem tudja, hogy egyet­len barátja hihe­tet­len és kele­kó­tya visel­ke­dé­sé­nek mi lesz a vége.

Péter per­sze tudta, hogy apám nincs ott­hon, ami lénye­ge­sen egy­sze­rű­sí­tette a szán­kó­ügyet, de arra még álmá­ban sem gon­dol­ha­tott, hogy kiváló barát­já­nak milyen sze­ren­cséje volt az egész ügy tisz­tes­sé­ges, sőt nagy­mama sze­rint jószívű és dicsé­rendő elin­té­zé­sé­ben.

Bará­tom hossza­san verte lábá­ról a havat, és arra gon­dol­tam, hogy okos fejé­ben hogyan szá­gul­doz­nak a gon­do­la­tok barátja értel­met­len visel­ke­dése és az egész szán­kó­ügy ért­he­tet­len mivolta körül.

– Gyere be, Péter! – kiál­totta nagy­mama, mert a folyo­só­ajtó, ahol Péter sze­ré­nyen kopog­ta­tott, elég messze volt az asz­tal­tól, és bará­tom fol­tos kis csiz­mái – ame­lyek azon­ban pat­kolva vol­tak vas­pat­kók­kal – olyan tanács­ta­la­nul kopog­tak az asz­tal felé, hogy szinte saj­nál­tam, és vár­tam, hogy nagy­anyám egye­nesbe terelje Péter és az eme­le­tes szánkó sor­sát.

Nagy­mama sze­rette Pétert, csak azt nem értet­tem, miért beszél úgy róla, hogy „sze­gény Péter” meg az a „jó eszű, ked­ves, okos Péter, sze­gény”…

– …csér­tes­sék a… – mondta Péter, mire nagy­mama azt mondta:

– Mind­örökké, fiam! Hozz Péter­nek szé­ket – nézett rám nagy­mama, mire én egy nád­fo­natú szé­ket hoz­tam ki az ebéd­lő­ből, mert a pil­la­nat ünne­pé­lyes­nek ígér­ke­zett.

Meg kell azon­ban előbb magya­ráz­nom hat­van év messze­sé­gé­ből, hogy mit jelen­tett a… csér­tes­sék…, mert az akkori köszön­tés­ből csak ennyit értett az ember, bár tudta min­denki, miről van szó. Tehát a gye­rek­féle és asszony­nép álta­lá­ban „Dicsér­tes­sék a Jézus Krisz­tus”-sal köszönt, míg a férfi­nép „Jó napot kívá­nok”-kal, „Jó napot adjon isten”-nel. De az öre­gebb férfiak – négy-öt volt ilyen több­nyire a hét­köz­napi kis­mi­sé­ken is – szin­tén „dicsér­tes­sék”-kel köszön­tek. Ezek a hosszú hajú, fehér fejű öre­gek – akik­nek korát nem tudta senki, ők maguk se – mintha nem is az akkori falu­hoz tar­toz­tak volna. Nem­igen beszél­tek még egy­más­sal sem. És más falu­be­lit alig szó­lí­tot­tak meg; a maguk zsu­go­rodó emlék­vi­lá­gá­ban éltek, ami már nem ehhez a falu­hoz tar­to­zott.

Jól emlék­szem, hogy ami­kor a mi szé­rűn­kön kez­dett csat­togni a „motor”, hoz­zánk is bebal­la­gott egy ilyen öreg, és meg­állt a masi­ná­tól úgy húsz lépésre. Kezét fehér fejé­hez érin­tette – ami a tisz­te­let­adás jele volt min­denki felé –, aztán csak állt, és szeme, hunyorgó szürke szeme pil­lan­tás nél­kül nézte a gépet talán egy per­cig, aztán kezét újra a hom­lo­ká­hoz érin­tette, és kibal­la­gott az udvar­ból.

Senki nem szólt az öreg­hez, és nagyon saj­nál­tam, hogy apám nem volt ott, mert biz­to­san leül­tette volna.

Lát­tam ugyanis nyá­ron, a temp­lom előtt, hogy meg­szó­lí­totta egyi­ket-mási­kat:

– Hogy van, Péter bácsi?

– Hát csak úgy öre­ge­sen, mes­tör uram…

– Ízlik még a pipa?

Az öreg sze­mé­ben valami derű­féle vil­lant fel.

– Hát talán már egyéb se, mes­tör uram…

– Isten vele, Péter bácsi!

– Isten­nek aján­lom, mes­tör uram…

És elbal­la­gott az öreg­em­ber az öreg csiz­mák­ban az Alszeg­nek vagy a Főszeg­nek vagy a Gát­szeg felé. Akkor nem tud­tam volna meg­ma­gya­rázni, mit érzek, ami­kor a köd­mön­szagú öre­gek mel­lett áll­tam, de azt tudom, hogy ha vélet­le­nül az utcán talál­koz­tam velük, min­dig köszön­tem nekik, és jó volt köszön­nöm nekik, mert ami­kor sze­mük egy pil­la­natra meg­állt raj­tam, úgy érez­tem, egy kicsit hoz­zá­juk köt a köszön­tés.

Most már tudom, hogy az Idő von­zott felé­jük, az az Idő, ami­kor én még nem éltem: a régi Gölle, ami­kor talán még ezek az öre­gek sem éltek, és régi embe­rek régi öröme-bánata járt eze­ken az utcá­kon, ame­lyek­nek embe­rei elmúl­tak, akik­nek már nevük sincs, sem az anya­könyv­ben, sem a teme­tő­ben…

Mindez per­sze csak most jutott eszembe, mert a betűk itt a papí­ron szé­pen egy­más mellé áll­tak, hogy szó, gon­do­lat és tör­té­net legyen belő­lük.

Most ott tar­tunk, hogy bará­tom, Péter a nagy meg­tisz­tel­te­tés­től s a finom szék­től még nagyobb zavarba esvén, úgy ült le, hogy csak fél fene­két helyezte el a szé­ken, másik része a leve­gő­ben volt, amit másik lábá­val támasz­tott alá.

Nagy­mama egy pil­la­na­tig pis­logva nézte Péter inga­tag álla­po­tát, aztán sze­lí­den meg­szó­lalt, nehogy bará­tom zavarba jöj­jön, mert nagy­mama, amint talán már emlí­tet­tem, sze­rette Pétert. És nyil­ván sej­tette már az igaz­sá­got.

– Péter fiam, ülj egész fene­ked­del a székre, mert még fel­bil­len alat­tad, aztán mondd meg: mi a fené­nek hoz­tad vissza a szán­kót?…

És ekkor cso­dál­tam meg újra – nem tudom már, hányad­szor – Péter ragyogó esze járá­sát és talp­ra­esett­sé­gét. Arcán ugyan egy pil­la­na­tig átci­ká­zott valami zavar­féle, de ez csak egy vil­la­nás volt, amely­nek nyo­má­ban már okos nyu­ga­lom ren­dez­ke­dett.

– Meg akar­tam köszönni az öreg tekin­te­tes asszony­nak is a szán­kót… de azért is jöt­tem, hogy Pis­tá­val ebéd után kime­he­tünk-e a temp­lom dombra szán­kázni. Édes­anyám is köszöni, és jó egész­sé­get kíván a tekin­te­tes asszony­nak. Pis­tára pedig vigyá­zok…

Hát ez aztán sima ügy lett!

Egy sza­vam sem volt kéz­nél, amit hasonló várat­lan pil­la­na­tok­ban később – a gim­ná­zi­um­ban – szo­mo­rúan tapasz­tal­tam; ami­kor egy han­gos szó vagy vissza­kér­dés szinte némává tett és döb­be­ne­te­sen üressé, s ebből az üres­ség­ből szinte követ­ke­ze­te­sen emel­ke­dett ki a sze­kunda fenye­gető árnyéka.

De Péter sem itt, sem ott egy pil­la­na­tig sem esett zavarba.

– Per­sze hogy elme­het­tek, fiam – mondta nagy­mama olyan han­gon, ami­ben benne volt Péter okos meg­bíz­ha­tó­sága, ame­lyet még fel­nőt­tek­kel szem­ben is rit­kán mon­dott ki nagy­anyám. – Ha haza­felé mégy, majd gyere be, Péter, Pista ugyan eléggé össze­verte magát már dél­előtt is…

– Pista hosszabb, mint én – magya­rázta Péter –, és hama­rább kibil­len az egye­nes­ből. Én meg kisebb vagyok, hát könnyeb­ben rajta mara­dok.

– Milyen iga­zad van, Péter! – mondta nagy­mama cso­dál­kozva, de aztán Mari­ért kiál­tott, hogy szed­heti az asz­talt, ami egy­út­tal a mi elbo­csá­tá­sun­kat is jelen­tette.

Men­tünk tehát a temp­lom­dombra, ami közel volt a házunk­hoz, és hall­gat­tunk egy dara­big, ami­kor Péter meg­állt.

– Hát… vala­hogy csak kimász­tam a csap­dá­ból, de itt üssön meg a ménkű, ha értem az egé­szet!

Fel­húz­tam a vál­lam, mint akit már nem érde­kel­nek a rej­té­lyek, de ez a váll­rán­dí­tás figyel­mez­te­tett az egész dél­előttre és első­sor­ban arra, hogy az irigy­ség sem­mire sem jó, leg­fel­jebb arra, hogy most nincs két szán­kóm, de lehetne…

A Rossz kez­dett megint fur­kálni ben­nem, az irigy­ség muto­gatta sárga, rossz szagú, odvas fogait, s már majd­nem mond­tam vala­mit, meg­rágva Péter okos­sá­gát és dédel­getve a magam hit­vány­sá­gát, ami­kor az ala­cso­nyan szálló fel­hők alatt üdén kez­dett pen­geni az üllő Compó bácsi füs­tös és szu­rok­szagú műhe­lyé­ben.

Ez a vidám pen­gés aztán elhall­ga­tott, de amit eddig szólt hoz­zám, az vilá­gos volt, ami­nek azon­nal enge­del­mes­ked­tem.

– Gyere, Péter, Compó bácsit vala­mire meg aka­rom kérni…

– Meg­vár­lak.

– Nem! Gyere te is!

Péter talán más­kor kitért volna a hívás elől, vagy egy­sze­rűen és min­den nyo­ma­ték nél­kül meg­ta­gadta volna, de Péter előtt olyan két­ség­te­len volt min­den szó és cse­le­ke­det – ami­vel még a fel­nőt­tek között is rit­kán talál­ko­zik az ember –, mintha kis bará­tom fejé­ben vil­la­mos szá­mo­ló­gép lett volna, ami pil­la­na­tok alatt kidobja a téved­he­tet­len biz­tos ered­ményt, ami abban az eset­ben egyet­len elfo­gad­ható tény és jár­ható út.

Péter tehát szó nél­kül köve­tett, és még csak azt sem kér­dezte: miért? De figyelt.

– Jó napot, Compó bácsi!

– Adjon isten, Csi­csa! (Ez a Csi­csa tulaj­don­kép­pen az Ist­ván, azaz Pista barát­kozó-ked­ves­kedő for­mája volt.) Hát melyi­kő­tö­ket pat­kol­jam meg?

– Egyi­kün­ket sem, Compó bácsi, csak azt akar­tuk meg­kér­dezni, hogy meg­van-e még a vas ábécé.

– Per­sze! Már jó har­minc éve.

– Hát akkor, Compó bácsi, legyen szí­ves, égesse bele Péter új szán­kó­jába az ülésre, hogy P. P., szó­val Puska Péter.

Péter elpi­rult; talán az öröm­től, talán a fur­csa gon­do­lat­tól, és talán meg­érezte, hogy ezzel a két betű­vel magam ellen véde­ke­zem, hogy gon­do­la­taim között az irigy­ség sző­rös her­nyója pusz­tul­jon el, de vég­le­ge­sen, amely azt sug­dosta foly­ton-foly­vást, hogy két szán­kóm is lehetne, az egyik vado­natúj, a másik pedig rok­kant régi… és ehe­lyett csak egy szán­kóm van, az is már javí­tott.

De a tűz­pi­ros „bil­log” sis­te­regve mélyedt már az ülő­desz­kába, két­szer egy­más után, s két szép, egy­forma nagy P betű­vel Compó bácsi mintha az ármány­kodó irigy­ség kusza vágyait is kiégette volna gon­do­la­taim közül.

Ezután már szinte sza­lad­tunk a temp­lom­dombra, ame­lyen tíz-tizenöt sors­társ között kiemel­kedve sis­te­reg­tünk lefelé, hogy ami­korra bees­te­le­dett, szinte egy jég volt a temp­lom­domb hátulja, ame­lyet hat-nyolc év múlva már csak „ród­li­pá­lyá­nak” nevez­tem volna.

Igen, vall­juk be, hogy ami­kor Kapos­várra kerül­tünk – apám nyug­díjba, én pedig ele­mibe, majd gim­ná­zi­umba –, szó­tá­ram­ból tel­je­sen hiány­zott a „ródli” szó és annak értelme is.

Tél volt akkor is, és egyik isme­rős fiú (mert bará­taim mind Göl­lé­ben marad­tak) azt kér­dezte, hogy ród­liz­tam-e az Iszá­kon, és hány­szor szok­tam lemenni.

Meg­hök­ken­tem, mert sem azt nem tud­tam, mi az Iszák, sem azt, hogy mi a ródli.

– Egy­szer – mond­tam bizony­ta­la­nul, mire az isme­rős fiú meg­állt.

– Hát azért nem érde­mes az Iszákra elmenni – mondta, de iga­zam van, mert ő is hal­lotta, hogy ott fel­nőt­tek, per­sze lányok és asszo­nyok is, két-három sze­mé­lyes szán­kók­kal néha való­ság­gal elgá­zol­ják a kis ród­li­kat.

– Aha! – gon­dol­tam. – A ródli tehát valami úri szán­kó­féle, s a fel­nőt­tek is ród­liz­nak, azaz szán­kóz­nak, ami meg­vető és humo­ros gon­do­la­to­kat ébresz­tett ben­nem. Mert azt elkép­zelni, hogy apám és, mond­juk, öspö­rös bácsi kivo­nul­tak volna szán­kózni vagy akár ród­lizni a temp­lom­dombra vagy a tiszt­tar­tó­kert végébe… Nem! Ezt még elkép­zelni sem lehe­tett… Ilyesmi egy­sze­rűen nem volt lehet­sé­ges, mint ahogy nem volt lehet­sé­ges, hogy a temp­lom fej­te­tőre, azaz keresztre áll­jon, és Bandi bácsi, a dékány, azaz sek­res­tyés (ezt is csak később tud­tam meg, hogy a „dékány” magya­rul sek­res­tyést jelent) kézen járva és lábain tartva hozza be a bort és a vizet az oltár­hoz.

De ami­kor aztán kép­ze­le­tem vég­leg elra­ga­dott, és nagy­ma­mát kép­zel­tem el Etti néni­vel akár ród­lizni, akár szán­kázni a gye­re­kek között a tiszt­tar­tó­dom­bon vagy a temp­lom­dom­bon, a kép­ze­let annyira elra­ga­dott, hogy a ful­dokló neve­tés­től neki­dől­tem a Búza­piac sar­kán Ring úrék szép eme­le­tes házá­nak cső­csa­tor­ná­já­hoz, és nem tud­tam isme­rő­söm­nek vála­szolni, aki mér­ge­sen és szó nél­kül fakép­nél hagyott.

Ennek a városi élet­nek torz lehe­tő­sé­gei azon­ban akkor még nem vol­tak sehol. Az alkonyra est, az estre éjszaka, aztán haj­nal, nap­pal és újra alkony követ­ke­zett.

Per­sze ezek­nek a nap­sza­kok­nak még külön­féle jel­zői is vol­tak, hogy a pir­ka­dás las­san sza­kadt fel, vagy fel­hő­sen kez­dő­dött a haj­nal. A reg­gel hir­te­len lett vilá­gos, vagy „ojjan gon­dú­kodó” vót. A nap­pal tüzes és fel­hőt­len vót, vagy olyan se ide, se oda; a dél­után csön­des, de amúgy szép, és szé­na­szá­ro­ga­tásra vagy akár -hor­dásra is alkal­mas; az alko­nyat „csön­de­sen gyütt be a falu­végön”, vagy bolon­dos föl­hő­ket rán­ci­gált az égre, s az est csil­la­gos, mint a fia­tal cigány­asszony kesz­ke­nője, amire szép és nyu­go­dal­mas, ámbár hold­vi­lá­gos éjszaka követ­ke­zik, ami­kor szá­mí­tani lehet a kutyák rohan­gá­lá­sára, sőt néha ide­gen ván­dorló kutya is átsza­ladt a falun, ami mér­he­tet­le­nül fel­há­bo­rítja a min­dig irigy ház­tu­laj­do­nos kutyá­kat.

E tekin­tet­ben csak Bodri nevű kutyánk volt kivé­tel, „aki” soha­sem a ház előtt ugatta meg a járó­ke­lő­ket, hanem a szé­rű­ben tar­tott őrsé­get, ami­óta a pad­lásra akar­tak betörni ille­ték­te­len egyé­nek, akik azon­ban talán már alko­nyat­tal ízes fala­to­kat dob­tak be a kerí­té­sen át kutyánk­nak, amit Bodri nem uta­sí­tott vissza, de aludt is a betö­rés éjsza­ká­ján, mint a bunda. Még csak nem is vak­kan­tott, és még más­nap is csak szé­del­gett, és a kazal mögé bújt – való­szí­nű­leg szé­gye­né­ben és bána­tá­ban.

Azóta Bodri a szé­rű­ben tart őrsé­get vagy a kert alsó végé­ben, és ha éjszaka néha fel­éb­red­tem – ami elég rit­kán esett meg –, onnét hal­lat­szott kutyánk egy­hangú, sem­mit nem jelentő, de őrködő uga­tása.

Ebben az idő­ben azon­ban a tél még jól tar­totta magát, és elég sötét volt már, ami­kor szét­fosz­lott a gyer­mek­se­reg, ami leg­föl­jebb tíz-tizen­két apa­szo­mo­rító süvöl­vény­ből áll­ha­tott. Én még marad­tam volna – mert a vég­ső­kig tel­he­tet­len vol­tam az élve­ze­tek­ben –, de Péter köhögni kez­dett… s ez a köhö­gés min­den más gon­do­la­tot fél­re­tolva a szí­vemre tette hideg kezét.

– Sötét van már – mondta tapin­ta­to­san Péter, mire én azon­nal haza­felé for­dí­tot­tam a szánkó madzag­ját, mond­ván, hogy fázom én is. Ez ugyan igaz volt, de egy kis fázás engem nem ijesz­tett meg, hiszen a göl­lei tele­ket mind téli­ka­bát nél­kül élvez­tem végig, de még csak nem is köhög­tem. Téli­ka­bát­ja­i­mat azután ifjú Gör­bic Pista örö­költe, ugyanaz a Gör­bic Pista, aki – tudom hogy már emlí­tet­tem – nem­rég üzent nekem Pécs mel­lől, olvasva írá­sa­i­mat s a halász­mes­ter­képző szá­mára írt tan­köny­ve­met, hogy min­dig szí­ve­sen lát ven­dé­gül, mert ott a kör­nyé­ken nagy halas­ta­vak van­nak, ahon­nét ára­dás­kor kiszök­nek az iva­dé­kok a kör­nyék­beli kis folyókba, tehát men­jek hor­gászni, nem­csak a zsák­má­nyért, de el is beszél­get­het­nénk a régi jó idők­ről, ami­kor még éltek az öre­gek, és tele vol­tak panasszal, mert még álmuk­ban sem jut­ha­tott eszükbe, hogy mi az igazi sze­gény­ség, mi az igazi rossz, mi a foj­to­ga­tóan és könnye­sen sötét – háború.

Szü­leim – úgy lát­szik (és sze­ren­csére) – jól elidőz­tek Kapos­ban, mert még nem érkez­tek meg, így semmi aka­dá­lya nem volt, hogy a kony­há­ban a nyi­tott tűz­hely­aj­tó­nál mele­gít­sem fel fagyos mivol­to­mat, és nagy­mama enge­dé­lyé­vel ugyan­ott meg is vacso­ráz­hat­tam.

A terí­tett, meleg vacsora ugyanis nálunk nem volt szo­kás­ban, sőt az ideje sem volt meg­ha­tá­rozva. Apám és anyám tejes­ká­vét ittak több­nyire, és valami kevés hideg húst, vajat, saj­tot ettek, mi pedig nagy­ma­má­val amit akar­tunk, és ahol akar­tuk. A folyo­són terí­tett asz­tal volt álta­lá­ban, de apám után, aki orvosi ren­de­letre olyan uzsonna-vacso­rát evett, ezt szok­tuk meg mi is, és min­denki vacso­rá­zott, ami­kor akart, ami­kor haza­ér­ke­zett, vagy éppen meg­éhe­zett, de min­dig koráb­ban az álta­lá­ban meg­szo­kott, lám­pa­gyúj­tás utáni vacso­ra­idő­nél.

És – ter­mé­sze­te­sen – korán kelt az egész ház. Apám már haj­na­lok haj­na­lán ott volt az álla­tok ete­té­sé­nél, ami­kor Gör­bic Pista bácsi­val meg­be­szél­ték a napi teen­dő­ket is. Pista bácsi jókor fel­hozta a tejet is, aztán elin­dult a nap a sor­ren­den levő mun­kák igé­nye sze­rint.

Pista bácsi abban az idő­ben több­ször ott aludt az istál­ló­ban, mert „valaki” vagy „vala­kik” nem­csak álla­to­kat haj­tot­tak el, de – már nem emlék­szem pon­to­san – két vagy három helyen meg­öl­ték a gaz­dát is, illetve azt, aki az istál­ló­ban aludt.

Fel volt zúdulva az egész kör­nyék, sőt ki is dobol­ták, hogy akik az istál­ló­ban alsza­nak, tart­sa­nak maguk­nál vala­mi­féle fegy­vert, ne kös­sék meg a kutyá­kat, és ne alud­ja­nak a fülü­kön, s ha hal­la­nak vala­mit, sies­se­nek a szom­széd segít­sé­gére.

Végre aztán Váron­gon elfog­ták a tet­test, s ezt az ese­tet pon­to­san tudom, mert Baka bácsi­nak, apám jó barát­já­nak, a várongi ispán­nak kocsi­sá­tól hal­lot­tam, aki a gyil­kost agyon is lőtte.

Meg­jegy­zem, ez a kocsis – vala­mi­lyen Pali bácsi – igény­te­len, savó­szemű, vékony emberke volt, aki a cse­léd­lá­dán ülve a kony­há­ban, olyan nyu­god­tan, szinte unal­ma­san mondta el az ese­tet, hogy akár el is alhat­tunk volna mel­lette:

„Hát – és legyin­tett, mintha a teg­napi idő­já­rás­ról beszélne – az úgy volt, hogy az ispány úr oda­adta a pus­ká­ját, hogy ha valaki okve­tet­len­kedne, hát csak dur­rant­sak bele.

Bele én! – mond­tam, de hát még álmom­ban sem jutott eszembe, hogy a pus­kára szük­ség löhet…

Szó­val Nakon vol­tunk az ispány úrral vala­mi­lyen üggyel, ámbár most sem tudom, miért, mert az ispány úr nem mondta, én meg nem kér­döz­tem. Késő dél­után volt már, mire haza­ér­tünk, mert hiszen tud­ják, annál pocs­ékabb út alig hiszem, hogy van a vár­me­gyé­ben; már úgy értem, hogy Somogy­ban, mert az az út már Tol­ná­hoz tar­to­zik – ami meg is lát­szik rajta…

Söté­te­dett már, ami­kor beve­zet­tem a lova­kat, ami­kor látom ám, hogy ott ül a fejő­szé­ken egy kis ember, aki fel­állt, jóes­tét mon­dott, meg azt is, hogy az ispán úrnál volt már, és meg­kérte, hogy itt alhas­son, mert mink nem vol­tunk ott­hon.

Mon­dom neki, hogy hát akkor tűlem ugyan meg­al­ha­tik a kerék­já­szol­ban, még egy pok­ró­cot is adha­tok, ámbár az istálló ölég meleg.

Iga­zán mon­dom: neköm eszömbe se jutott, hogy olyas­mikre gon­d­ú­jak, amik Gya­lá­ban meg más­hun is meg­es­tek…

Aszon­gya az embör, ami­kor elvac­kol­tunk, hogy mért nem fújom el a mécsöst, kár az ola­jat paza­rulni…

Mon­dom neki:

– For­dul­jon a fal­nak, embör­ba­rá­tom, ha bántja a vilá­gos­ság, mert nálunk ez így szo­kás, de az öreg kanca is lecsi­kóz­ha­tik min­den órá­ban, s akkor én nem kap­ko­dok a gyu­fá­ért, mint Ber­nát a mén­kű­höz.

– No, nem baj – mondja az embör –, iszön igaza van, ha itt ez a rönd… – Aztán én bizony hama­ro­san elalud­tam; de később olyan hideg álmok gyüt­tek rám, hogy félig-med­dig már föl is ébred­tem, de nem egé­szen, csak akkor, ami­kor valami vas kop­pant a vason. De akkor mintha valaki azt mondta vóna, hogy jó lesz a szö­mö­met nem kinyi­tani egé­szen, hát csak hunyo­rogva látom ám, hogy ez a kis egy­szál­bélű ganyé, egyik kezé­ben egy hosszú nyelű kala­pács, a másik­ban az ezüst zseb­órám… úgy néz rám, mint a héja a csi­bére… hogy a hideg kez­dett fut­kozni ben­nem. Én feküd­tem, az meg állt. Hát ami fel­ug­róm, szét­veri a fejem… hát nem nyi­tot­tam ki job­ban a szö­möm. Aztán leakasz­totta még a job­bik pok­ró­cot, fejébe csapta az új kucs­má­mat, elfújta a mécset, alig hal­lot­tam, ami­kor kinyi­totta az istál­ló­aj­tót, és szép rön­dö­sen be is tötte.

De akkor már tal­pon vol­tam! Kivet­tem a zabos ládá­ból a pus­kát, ami meg vót tőtve, aztán – csak úgy mez­tén­láb utána, mint a macska.

Volt egy kis hold­vi­lág, hát látom ám, hogy az embör a kapu­val baj­ló­dik, ami écc­a­kára be van laka­tolva. Hát akkor már tud­tam, ez már az én mada­ram… csak még azt nem tud­tam, hogyan.

Lűni nem lűhe­tek… mer hátul­ról lűném meg, akkor meg becsuk­nak, hát futni kezd­tem, az embör meg mászni föl a kapura. De a kala­pács már alig­ha­nem a tarisz­nyá­já­ban vót, mert csak a pok­róc vót a vál­lán, és ami­kor fel­ért a kerí­tés tete­jére, hát nem rám lűtt?! Csak úgy bun­gott a goló a hátam mögött…

Azanyád! – gon­dol­tam, aztán én is lűt­tem, mire az embör lefor­dult a kapu tete­jé­ről… de a léc közé szo­rult lábá­nál fogva leló­gott a kapu­ról.

Akkor aztán egy­szerre ébren volt az egész puszta.

Elő­ször az ispán úr jött ki papucs­ban, de csak úgy gatyá­ban, aztán a többi embö­rök is.

– Hát így vót! – fejezte be a kocsis a tör­tén­te­ket, de azt már úgy kel­lett kihúzni belőle, hogy az a ván­dorló volt a kere­sett több­szö­rös gyil­kos, mert három óra is volt nála, eddigi áldo­za­tai órája. – De beszélni már nem beszélt, iszen az agy­ve­le­jét löhe­tett látni. Az öreg sörét ott vágta fejbe, hát nem valami szépöt muta­tott…

Dél lett, mire kiér­tek a csön­dérök, de az embör már akkor az utó­ját rúgta. A csön­dérök föl­ir­kál­ták: hogy vót, mint vót, elvit­ték az órá­kat, amit majd az özve­gyek meg­kap­nak. Meg a pisz­tolt is. Aztán azt mond­ták, hogy az embört még mög­nézi a dok­tor is, aztán ássunk neki göd­röt a teme­tő­árok­ban, mert tiszt­ös­sé­ges embö­rök közt ennek a gya­lá­za­tos­nak semmi keres­ni­va­lója nincs.”

Apám később egy üveg dör­gi­csei riz­lin­get adott a kocsis­nak, aki moso­lyogva köszönte. „Iszen nem szó­gál­tam mög” – mond­ván, de aztán ami­kor meg­kós­tolta, hoz­zá­tette még, hogy ilyen borért, illetve ilyen bor­tól meg­ló­dulva még a csön­dérökre is rálű­dözne az embör…

Azok­ban a napok­ban már csak a temp­lom­dombra jár­tunk szán­kázni, de nem sokáig, mert olva­dozni kez­dett a hó, és csupa lucsok lett az egész világ. Reg­ge­len­ként az egész ker­tek­al­ját meg­ülte a köd, a kis cin­kék némán kutat­tak a kert fáin valami enni való féreg után, és vala­hol a köd­ben egy szarka cser­re­gett, egy másik szar­ká­nak mondva vala­mit, de az a másik szarka olyan messze volt, hogy cser­re­gé­sét alig lehe­tett hal­lani.

Péter sem jött el, mert ilyen nagy köd­ben erő­seb­ben köhö­gött, és nem sze­ret­tem Treszka nénit sem hal­lani, amint tett-vett a kony­há­ban, és fia köhö­gé­sét hallva – mintha ott sem let­tem volna – azt sut­togta: istenöm… istenöm…

Úgy emlék­szem, hogy ekkor már a belső szoba mintha üres lett volna, tehát való­szí­nű­leg már Péter bátyja, Jóska sem élt, de azután mintha az utána követ­kező nyá­ron Jóska még kint üldö­gélt volna a pit­var ere­sze alatt, s egy zöld leve­les ággal a legye­ket haj­totta.

Ez a Jóska akkor olyan tizen­hat-tizen­hét éves forma legényke volt, magas hom­lokú, szép arcú legényke, aki soha nem neve­tett, csak nézett maga elé, arca, mint a régi csont, és szeme min­dig úgy csil­lo­gott, mintha mélyén valami lán­golt volna.

Jóska ekkor már nem szá­mí­tott közi­bénk, de a legé­nyek közé sem, és ha vala­me­lyik szom­széd lány vagy menyecske egy-egy pohár fris­sen fejt tejet hozott Jós­ká­nak, hogy: „Idd meg, Jóska, meleg még, most fej­tem…” – hát efö­lött nem tré­fál­ko­zott senki, ami nem maradt volna el, ha Jóska egész­sé­ges.

Igen, Péte­rék háza körül min­dig valami lesel­kedő csen­des­ség járt, valami remegő vára­ko­zás, mintha félel­me­tes ven­dé­get vár­tak volna, aki beígérte már magát, csak jöve­te­lé­nek ide­jét nem tudta senki, talán még maga a ven­dég sem.

Ott is hagy­tam hama­ro­san Pétert, mond­ván, hogy körül­né­zek a Kács alatt.

– Nem hagyod itt a téli­ka­bá­tot? – kér­dezte Péter, mire én elmond­tam, hogy nagy­ma­má­nak ígér­tem meg a téli­ka­bát vise­lé­sét, és meg is esküd­tem rá.

– Akkor muszáj! – mondta Péter, én pedig elin­dul­tam kert­jü­kön át a Kács alá, bár hogy miért volt ez olyan fon­tos, való­szí­nű­leg akkor sem tud­tam.

S ami­kor a tiszt­tar­tóék kertje mögött kiér­tem a dombra, már majd­nem vissza­for­dul­tam, mert olyan elke­se­rí­tően lucs­kos, párás volt az egész Kács­alja. A szán­ká­zás helye csupa sár, a halott gyep csupa víz, a völgy­ben a kis patak fölött gőzöl­gött a föld, mint egy óriás, ködös mosó­kony­há­ban.

De ha már kijöt­tem, hát – csak azért is! Tél­utó járta már akkor, s a köd felett a tavasz ígé­rete. Ami­kor már majd­nem a nádas­hoz értem, mégis örül­tem, mert a rét szé­lén, a nádas mel­lett csa­pongva ját­szott a leve­gő­ben két bébic­ma­dár. Per­sze akkor még nem tud­tam, hogy a csa­pongó madár hiva­ta­lo­san bíbic nevet visel, mert nálunk „bébic” volt a neve, és nem gon­dol­nám, hogy a két­féle név jajongó mada­ra­i­mat nagyon érde­kelte volna.

Sokáig néz­tem a két bíbic szé­dü­le­tes repü­lő­mu­tat­vá­nyait, sőt egy szür­ke­var­júét is, aki irigy és komisz madár, és kikezd még az öly­vek­kel is, mert az a ter­mé­szete, és bele­köt még a békés gólyába is, nem is beszélve az öly­vek­ről, ame­lyek pedig a nagyobb raga­dozó mada­rak között van­nak elköny­velve.

Ekkor már las­san fel­emel­ke­dett a köd, amely­ben látni lehe­tett a nap fény­te­len medá­li­á­ját, de látni lehe­tett egy fecs­ke­szár­nyú, elég nagy raga­dozó mada­rat is, amint – utazó repü­lés­ben – a köd alatt szár­nyalt észak felé. Több se kel­lett a két szür­ké­nek!

Káár-káár… kar­ara! – káro­gás­sal csap­tak az elő­kelő ide­genre, aki pár pil­la­na­tig tűrte őket, de aztán egy moz­du­lat­tal torony­ma­gasra vil­lant, s a követ­kező pil­la­nat­ban úgy elcsapta az egyik szür­két, hogy az per­regve zuhant a zsom­bé­kos rét­aljba.

Kááár-káá­á­árr! – rikol­tott szinte a másik, követve a leesett baj­tár­sat, talán fele­sé­get vagy fér­jet, míg a fecs­ke­szár­nyú, nagy raga­dozó egy cso­dá­la­tos len­dü­lés­sel újra meg­fe­lelő magas­ságba emel­ke­dett, és – mintha mi sem tör­tént volna – uta­zott észak felé.

Ekkor azt gon­dol­tam, hogy talán azért nem fér­tem a bőrömbe oda­haza, hogy ezt a cso­dá­la­tos mutat­ványt lát­has­sam…

A táj ekkor üres maradt; csak a köd gőzöl­gött, és emel­ke­dett még maga­sabbra. Látni lehe­tett most már a Potyondi-malom kör­nyé­két, és a zsom­bé­kok közül hal­lat­szott az egyik varjú rövid és mély hangú káro­gása.

Ez a varjú aztán fel­szállt a leve­gőbe, káro­gott, mintha tár­sát hívta volna, lebe­gett egy helyen, és újra leszállt körül­be­lül oda, ahova társa, való­szí­nű­leg a párja leesett.

Meg kel­lene nézni – gon­dol­tam, s amit én abban az idő­ben elgon­dol­tam, azt meg is cse­le­ked­tem.

A téli­ka­bát ekkor tel­je­sen fölös­le­gessé vált, hát szé­pen leve­tet­tem, össze is haj­tot­tam ber­zen­kedő lel­ki­is­me­re­tem meg­nyug­ta­tá­sára, azután gya­ko­rolni kezd­tem a későbbi idők­ben távol­ug­rás­nak neve­zett spor­tot, ami ele­inte tel­jes győ­ze­lem­mel kecseg­te­tett.

Egyik zsom­bék­ról a másikra, mert köz­bül olyan tér­dig érő víz lát­szott, bár hogy a víz alatt milyen mély a híná­ros iszap, azt pon­to­san nem lehe­tett tudni.

Ami­kor már egész közel­jár­tam a hely­hez, ahol a sebe­sült varjú lees­he­tett, a másik szürke most engem ijeszt­ge­tett, olyan suhogó zuha­nás­sal a fejem felett, hogy szinte félel­me­tes volt.

– Ráá… rááá… rár­árá! – har­so­gott felet­tem, de most már nem bán­tam, akár­mit csi­nál, mert meg­lát­tam a másik var­jút, amint szét­tárt szár­nyak­kal hanyatt feküdt egy zsom­bék mel­lett a híná­ros vízen.

Ez meg­hök­ken­tett, bár a varjú alig volt öt-hat lépésre. Köz­bül azon­ban csak egy kis­fejű zsom­bék volt, amire neki­sza­la­dás­sal át tud­tam volna ugrani… de így… min­den támasz­ték nél­kül… lehet… lehet… – gon­dol­tam – de egy­ál­ta­lán nem biz­tos.

Köz­ben a másik varjú olyan patá­liát csa­pott felet­tem, hogy már nem bír­tam a feszült­sé­get. Nem mond­tam azon­ban – mint nagy­mama mesé­i­ben a királyfi vagy a rab­ló­ve­zér –, hogy „egy éle­tem, egy halá­lom”, ami pedig talán több erőt adott volna, mert min­den erőm­mel elrúg­tam ugyan magam a zsom­bék­ról, de fél méter­rel a cél előtt, mint a béka, hasal­tam bele a fekete, kavargó mocsár­lébe.

Ekkor azon­ban már arány­lag nyu­godt vol­tam, mert kezem­ben volt a varjú, és ennél vize­sebb és sáro­sabb sem­mi­kép­pen nem lehet­tem. Kimász­tam tehát a lek­vár­ból téli­ka­bá­to­mért, és szé­les, isza­pos csa­pat hagyva magam után, lohol­tam haza­felé.

Igen, csak „felé”, mert apám ugyan nem volt ott­hon, de ilyen álla­pot­ban haza sem­mi­kép­pen nem mehet­tem, mert ked­ves, sze­líd anyám is elő­vette volna a sep­rű­nye­let.

Gon­do­la­ta­i­mat azon­ban a loho­lás egy­ál­ta­lán nem zavarta, mert mire a ker­tek alá értem, vilá­go­san tud­tam, hogy sehova nem mehe­tek, mint kizá­ró­lag Puska bácsiék asz­ta­los­mű­he­lyébe, ahol annyit ron­tot­tam a leve­gőt, hogy már szinte csa­lád­tag vol­tam. Ter­mé­sze­te­sen nem kopor­sót akar­tam csi­nál­tatni nagyon lehű­tött tes­tem szá­mára, hanem meg akar­tam szá­radni, mert így télen ott min­dig pokol­me­leg volt a kis dob­kályha.

A műhelybe látat­la­nul beér­kez­tem a ker­ten át, és sze­ren­csére csak Ödön volt jelen, aki majd halálra nevette magát, de aztán levet­kőz­te­tett, s én – ruhá­im­mal együtt – úgy gőzö­lög­tem a pirosra izzott dob­kályha mel­lett, mint egy agyon­haj­tott fiá­kerló télen, ha nem takar­ják le pok­róc­cal.

A var­jút is meg­szá­ro­gat­tuk. Kide­rült, hogy a sólyom a nya­kát törte el, és egy jó óra múlva már én is elmond­hat­tam volna, hogy „vígan dudál a por­tu­gál”, ha… igen, ha kap­kodó öltöz­kö­dé­sem­ben neki nem esem a dob­kály­há­nak, oda­pör­kölve hom­lo­kom­ból egy fél­te­nyér­nyi dara­bot…

Kegyet­le­nül fájt ez az égés, és ragyo­góan szá­radt ruhám, téli­ka­bá­tom most már a tel­jes érdek­te­len­ségbe süllyedt.

– Mit mon­dok apám­nak?

Ödön azt taná­csolta, mond­jam meg az iga­zat, hogy fát rak­tam a kis kály­hára, meg­csúsz­tam és neki­es­tem. De előbb men­jek el a pap­kis­asszony­hoz, aki­nek még lili­om­olaja is van, ami min­den­féle égésre a leg­jobb orvos­ság.

Igen, ez okos tanács­nak lát­szott, már csak azért is, mert Etti néni híres volt házi pati­ká­já­ról, ame­lyet még dok­tor bácsi is igénybe vett néha, mond­ván a beteg­nek: „Nem írok fel sem­mit, kérd meg a pap­kis­asszonyt, adjon abból a pipi­tér­fő­zet­ből. Azzal boro­gasd a kezed, és rend­be­jön.” Etti néni pedig nem zárta el pati­ká­ját senki elől, és min­denki bízott benne, még apám is, ami pedig nagy szó. Apám sokat baj­ló­dott a tor­ká­val, és az Etti néni szá­rí­tott virá­ga­i­ból és füve­i­ből készí­tett főzet min­dig hasz­nára vált.

Ide taná­csolt tehát Ödön, aki okos legény és remek mes­ter­em­ber volt, de szűk is lett neki Gölle kis határa, tehát fogta magát és meny­asszo­nyát, és kiván­do­rol­tak Ame­ri­kába. Okos cse­le­ke­det volt ez min­den­kép­pen, bár Ödön nem járt gim­ná­zi­umba, és nem tudta a latin köz­mon­dást, hogy: „Ubi bene, ibi pat­ria” – azaz „ahol jó: ott a haza”.

Ödön kivá­lóan értette a szak­má­ját. Jó fel­fo­gású, első­rendű mes­ter lett belőle Ame­ri­ká­ban, ahol önál­ló­sí­totta magát, s olyan vagyont szer­zett, amellyel Göl­lé­ben egyet­len „nad­rá­gos” ember sem dicse­ked­he­tett.

Mind­eze­ket per­sze akkor még nem tudta senki, még maga Ödön sem, de én meg­fo­gad­tam taná­csát, és kellő alá­zat­tal kopog­tat­tam be a plé­bá­ni­ára, úgy is, mint távoli rokon gye­rek, és úgy is, mint kár­val­lott sebe­sült.

És Etti néni nem is této­vá­zott. Per­sze ő is biz­to­sí­tott, hogy „apád agyon­ver”, de aztán lili­om­olaj­jal bekente a sebet, átkö­tötte a fejem, lel­kemre kötve, hogy ne nyúl­jak hozzá.

Dehogy nyúl­tam! Igye­kez­tem eltűnni nagy­mama kis szo­bá­já­ban, ahol – leg­alábbis egy időre – magányba vonul­ha­tott az ember, azaz a gye­rek, és nagy­anyám az első ije­de­lem után min­dig bölcs tanáccsal is szol­gált a kibú­vót ille­tő­leg… hoz­zá­téve per­sze, hogy „iga­zán nem érdem­led meg, hogy itt dug­dos­sa­lak és men­te­ges­se­lek, hiszen apád úgyis meg­tudja”…

Min­dig így is volt, viszont nagy­mama jelen­léte min­dig mér­séklő hatás­sal volt apám bün­te­tési szán­dé­ka­ira. Most is. Sze­ren­csére a téli­ka­bá­tom nem vett részt a korai für­dő­ben, ruhám pedig meg­szá­radt, és alig mond­tam el nagy­ma­mám­nak a var­jú­e­se­tet, a kály­há­nak esést és Etti néni gyógy­ke­ze­lé­sét, máris meg­ér­ke­zett apám, aki a „jó reg­gelt, édes­anyám” után figyel­me­sen meg­nézte első­szü­lött gyer­meke lera­gasz­tott hom­lo­kát.

– Hát te?

– Kicsit neki­es­tem Puska bácsi­ék­nál a műhely­ben (ame­lyet Puska bácsi követ­ke­ze­te­sen „méhel”-nek mon­dott) a kis kály­há­nak…

– Per­sze vere­ked­te­tek…

– Nem vere­ked­tünk, édes­apám. Ezt a mada­rat akar­tam meg­szá­rí­tani, mert a vízbe esett.

– Csak úgy a vízbe esett? Talán guta­ütést kapott a leve­gő­ben… ez a var­jak­nál sűrűn elő­for­dul…

Ez a mon­dat így leírva talán humo­ro­san hang­zik, de apám hang­já­ban vilá­gos két­ke­dés volt. De benne volt az a fenye­gető hang­hor­do­zás is, hogy rövid és őszinte magya­rá­za­tot vár, helye­seb­ben paran­csol.

– Nem, édes­apám! A két szür­ke­varjú ott röp­kö­dött a malom­gát nádas része fölött, ami­kor meg­je­lent egy elég sötét, de egé­szen fecs­ke­szár­nyú, nagy madár, amit én for­mája, repü­lése után raga­dozó madár­nak gon­dol­tam.

– Aztán? (Ebben az egy szó­ban már kibé­kü­lés, sőt érdek­lő­dés volt…)

– Aztán a var­jak nagy káro­gás­sal rácsap­tak erre a madárra, aki eddig nem is törő­dött velük, mert úgy repült, mintha sie­tett volna vala­hova.

– Aztán?

– Aztán az a madár torony­ma­gasra fel­vá­gó­dott, és táma­dá­sá­ban szinte látni sem nagyon lehe­tett… de az egyik szür­két úgy elcsapta, mint a kug­li­go­lyó a babát. Úgy lát­tam, a varjú már dög­löt­ten esett le, párja nagy káro­gása köz­ben, az a madár pedig – mintha semmi sem tör­tént volna – repült tovább a zsidó temető irá­nyá­ban. Ödön azt mondta, hogy a var­jú­nak a nyaka volt eltörve.

Apám egy kis gon­dol­ko­dás s a varjú tüze­tes meg­vizs­gá­lása után egé­szen békés lett, sőt meg­fe­led­kezve bera­gasz­tott hom­lo­kom­ról, azt mondta:

– Elhi­szem. Most már elhi­szem, mert amit mond­tál, az a ter­mé­szet rajz­könyv­ben sincs leírva értel­me­seb­ben. Mek­kora volt az a madár?

– Hát… véko­nyabb, mint a kányák. (Göl­lé­ben a var­jút kányá­nak mond­ták.) De kes­ke­nyebb és hosszabb szár­nyú… De ami­kor lecsa­pott, a szár­nyait alig lehe­tett látni, úgy magá­hoz rán­totta; úgy lát­szott, mint hogyha a varjú egye­ne­sen alája repült volna…

Apám szeme csil­lo­gott. Hom­lo­kom­ról és több­szö­rö­sen bün­te­tett elő­éle­tem­ről is mintha tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett volna.

– Ván­dor­só­lyom volt! Olyan vilá­go­san mond­tad el, hogy értel­me­seb­ben már nem is lehe­tett volna. Ritka szép raga­dozó madár. Ha a var­jak nem okve­tet­len­ked­tek volna, észre sem veszi őket, mert való­szí­nű­leg ván­dor­lás­ban volt. Sze­ret­tem volna látni… de – és egy­szerre másra terelte a szót – a tűz mel­lett vigyáz magára az ember…

Aztán nagy­anyám­hoz for­dult.

– Ebéd­del ne vár­ja­nak, édes­anyám, ha elma­rad­nék. Ezt a Sztojka Gyu­rit val­lat­ják a csend­őrök, s a jegyző üzent, hogy men­jek el a köz­ség házára, hátha tudok vala­mit. Mi a fenét tud­nék?…

Az tör­tént ugyanis, hogy a hely­béli hitel­szö­vet­ke­zet, amely­nek apám is tagja volt, egy éjje­len „kira­bol­ták”.

– Ejnye, ejnye – mond­ták az embe­rek, akik­nek pén­zük volt a szö­vet­ke­zet kasszá­já­ban, de inkább moso­lyog­tak hozzá, mert a kis kasszá­ban a pénz­tá­ros szem­üve­gén kívül nem volt egy árva fitying sem, hiszen a motor és cséplő meg­vá­sár­lá­sára kel­lett min­den fil­lér. És Sztojka Gyu­ri­nak nem is lett volna semmi baja, ha két deci pálin­ká­val keve­seb­bet iszik, és nem mondja jó han­go­san, hogy: „Sze­ret­ném én látni azt a pén­zes­lá­dát, amit egy fer­tály­óra alatt ki nem nyi­tok, mint egy bugyo­gót!”

Gyu­ri­nak azon­ban nagyobb volt a szája és bátor­sága a kel­le­té­nél, így került csend­őr­kézre. De val­lani nem val­lott sem­mit, s azt sem tudta bizo­nyí­tani, hogy hol volt azo­kon a bizo­nyos éjsza­ká­kon, ami­kor nem­csak a göl­lei, de egy­pár kör­nyék­beli falu kasszáit is meg­fúr­ták. Rábi­zo­nyí­tani azon­ban sem­mit nem lehe­tett, mert Gyuri nem val­lott. Csak mosoly­gott a csend­őrök kér­dé­sein, sőt meg­ígérte, hogy ha a bilin­csek­ből sza­ba­dul, kite­keri a nya­ku­kat.

Gyuri azon­ban nem­csak osto­bán bátor volt, hanem ala­po­san részeg is, aki csak neve­tett, ami­kor meg­bi­lin­csel­ték, és később dühön­geni kez­dett.

Apám min­den­esetre ott­hagyta a val­la­tást, miu­tán kije­len­tette, hogy azok­ban a napok­ban sem Gyu­rit, sem gya­nús körül­ményt nem látott, egyéb­ként pedig nálunk harang­szóra tálal­nak, és nem sze­reti a hideg levest.

Az ő szá­mára tehát a kassza­ügy befe­je­ző­dött, de nem feje­ző­dött be sem Gyuri, sem a csend­őrök szá­mára.

A csend­őrök­nek Gyu­rit Igalba kel­lett kísérni, a járási szék­helyre, ahol nem­csak csend­őr­őrs, de bíró­sá­gok, sőt bör­tön is volt. Igal előtt az utat akkor kövez­ték, amit azért fon­tos előre tudni, mert a továb­bi­ak­ban a kőtörő mun­ká­sok is sze­rep­lőkké, sőt fősze­rep­lőkké vál­nak.

A csend­őrök és Gyuri kato­nás lép­tek­kel halad­tak az épülő úton, ami­kor Gyuri sze­rint az egyik csendőr pofon vágta – ami alig hihető, hiszen a csend­őrök a háta mögött men­tek –, majd val­lo­má­sát később oda módo­sí­totta, hogy ugyanaz a csendőr meg­rúgta. Elég az hozzá, hogy a részeg fogoly egy­sze­rűen és min­den beve­ze­tés nél­kül – meg­va­dult. Az egyik csendőr vál­lá­ról irtó­za­tos ere­jé­vel való­ság­gal letépte a pus­kát, s a csend­őrt leütötte, hogy az elte­rült, és már elkapta a másik pus­ká­ját is, aki azon­ban Gyu­ri­hoz hasonló erejű legény lehe­tett, mert ennek kezé­ből nem lehe­tett kicsa­varni a fegy­vert, de földre zuhan­tak, s az életre-halálra menő harc foly­ta­tó­dott, amíg az ordí­to­zásra a kőtörő mun­ká­sok oda nem érkez­tek.

Ezzel aztán egy­szerre vége lett a harc­nak. A hosszú nyelű kőtörő kala­pács ret­te­ne­tes fegy­ver lehet bár­ki­nek a kezé­ben, aki ért hozzá, és ezt a fogoly keser­ve­sen tapasz­talta. A csendőr is kór­házba került, de Gyuri is, aki a mun­ká­sok egyi­két is súlyo­san meg­se­be­sí­tette, mire a kőtörő baj­tár­sak Gyu­rit olyan ala­po­san össze­ver­ték, hogy épkéz­láb ember soha nem lett belőle.

Nem tudom már, hogy Sztojka Gyuri göl­lei szü­le­tésű volt-e, mert a falu­vé­gen, a sánta mol­nár mal­má­tól nem messze volt egy cigány­te­le­pü­lés, akik­kel álta­lá­ban nem volt semmi baj. Néha töb­ben, néha keve­seb­ben lak­tak a víz­parti kis ház­ban, ame­lyet egyik oldal­ról az agyag­bá­nya, másik oldal­ról a Kács patak hatá­rolt, és a ház mögött volt a zsidó temető. Göl­lé­ben egy-két zsidó csa­lád lakott, és néha vál­toz­tak is, ha nem ment az üzlet, vagy jobb lehe­tő­sé­ge­ket talál­tak a kör­nyék­beli fal­vak­ban. Ezek a jövő-menő zsidó csa­lá­dok rend­kí­vül sze­gé­nyek vol­tak, mint ahogy – kész­pénz­ben – sze­gény volt a falu is; ezen­kí­vül a falu köze­pén ott volt Puska Lajos vegyes­ke­res­ke­dése, ami – a rokoni és baráti kap­cso­la­tokra való tekin­tet­tel – rend­kí­vül erős ver­seny­tár­sat jelen­tett. Emlé­ke­im­ben bön­gészve ez a zsidó temető tel­je­sen ese­mény­te­le­nül állt, mert zsidó teme­tésre nem emlék­szem, mégis meg­bor­zon­gok, ha rágon­do­lok, mert ennél elha­gyot­tabb, sivá­rabb és szo­mo­rúbb teme­tőt én nem lát­tam éle­tem­ben. Nem tudom, kinek jutott eszébe a cigá­nyok lakó­he­lyét itt kije­lölni, bár az is lehet­sé­ges, hogy ez az ablak­ta­lan „épü­let” – melyet „ház”-nak aligha lehetne mon­dani – már régeb­ben ott volt, mint a temető.

A rend­kí­vül szennyes „ház”-ban állandó lakó csak egy öreg cigány házas­pár volt, de az átutazó rokon­ság­gal és isme­rő­sök­kel láto­gatva, a lakók hol keve­seb­ben, hol töb­ben vol­tak.

Ha a kis ház zsú­pos tete­jén és alján nagyobb füst tódult ki a meg­szo­kott­nál, úgy ven­dég­ségre, közeli búcsúra vagy vályog­ren­de­lésre lehe­tett gon­dolni, ame­lyet az öre­gek ket­ten nem tud­tak volna elvé­gezni. A munka befe­je­zé­sét pedig óri­ási ricsaj jelen­tette, mert a kere­se­tet azon­nal pálin­kába fek­tet­ték.

Egy idő­ben egy kis szürke sza­már is a cigá­nyok kenye­rét ette, s erre nem­csak azért emlék­szem, mert ked­ves és sze­líd kis jószág volt – bár a lovag­lás ellen erő­sen til­ta­ko­zott –, hanem azért is, mert meg­halt az öreg cigány­asszony, aki­nek éne­kes búcsúz­ta­tója talán bán­totta a kis sza­már fülét, mert tűrte ugyan egy dara­big, amíg tűr­hette, de akkor aztán olyan ellen­or­dí­tást művelt, hogy a szer­tar­tás majd­nem köz­bot­rányba ful­ladt. Rész­le­tekre már nem emlék­szem, de arra meg­es­kü­szöm, hogy a teme­tés­hez szük­sé­ges komor maga­tar­tást egye­dül talán csak a halott kép­vi­selte.

Az idő­sebb cigány­nem­ze­dék asszony­tag­jai erő­sen visong­tak ugyan, de a férfiak komo­rak vol­tak, mert még köz­ben is ittak, amíg az ifjabb nem­ze­dék a kis sza­ma­rat haj­szolta.

Én – baráti köröm­mel kissé távo­labb állva – csak a „beszé­lő­gé­pes” Sze­me­rey káp­lán bácsin cso­dál­koz­tam, aki­nek szeme sem reb­bent meg a moz­gal­mas kava­ro­dás­ban, de még job­ban cso­dál­koz­tam még aznap este­felé, ami­kor a káp­lán bácsi az öspö­rös bácsi­nak elmondta a teme­tés rész­le­teit, és úgy nevet­tek mind­ket­ten, hogy majd­nem lees­tek a szék­ről. Öspö­rös bácsi még a comb­jait is csap­kodta. (Meg kell jegyez­nem, hogy én azt a teme­tési beszá­mo­lót a szom­széd szo­bá­ból hall­gat­tam végig, s utána tapin­ta­to­san távoz­tam is, mert hátha meg­ha­ra­gud­tak volna, ha tud­ják, hogy eze­ket a nem egé­szen papi meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat titok­ban végig­hall­gat­tam.)

Egyéb­ként – hogy a cigány­té­má­nál marad­junk – a „mi” cigá­nya­ink­kal a falu­ban nem volt semmi komo­lyabb baj. Az öreg házas­pár után más csa­lá­dok is meg­te­le­ped­tek a „cigány­ház”-ban, akik néha dol­goz­tak a vályog­ve­té­sen kívül is. Pél­dául „kuko­ri­ca­fosz­tás”-ban – amit Arany János olyan cso­dá­la­to­san éne­kel meg a Ten­geri-hán­tásban – min­dig meg­je­lent egy-két cigány­le­gény is, de ez inkább kicsit ünnep­szerű, pár pohár bor­ral szí­ne­sí­tett tár­sas munka volt. Egyéb­ként meg­ma­rad­tak a vályog­ve­tés­nél, amit néha kére­ge­tés­sel egé­szí­tet­tek ki. A hege­dű­höz nem értet­tek. Búcsú­kor per­sze berúg­tak, sőt néha vere­ked­tek is, de – mivel bics­ká­hoz nem nyúl­tak – egy kis vere­ke­dés a búcsú nap­ján iga­zán meg­en­ged­hető kilen­gés.

A búcsú­ról s a cigá­nyok­ról jut eszembe az egyik búcsú, ami arról volt neve­ze­tes, hogy egy nagyon jó arcú muzsi­kus cigány is meg­je­lent házunk­nál, akire talán nem is emlé­kez­nék, ha nem akkor lát­tam volna elő­ször „valódi” cigányt, aki­nek egyet­len vas­tag ágba font haja a tér­dét verte. Ezen­kí­vül pedig nem­csak kitű­nően muzsi­kált (ezt apám álla­pí­totta meg, aki maga is hege­dült), de tudta az összes akkor diva­tos Frá­ter-nótá­kat, sőt olyan nagyon régi magyar nótá­kat, ame­lyek talán elvesz­tek azóta.

Ami­kor aztán ez a ked­ves muzsi­kus enge­délyt kért, hogy egy-két nagyon öreg cigány­dalt is eléne­kel­hes­sen, én úgy érez­tem, öt-hat éves korom­ban, hogy a búcsú akkor lett való­ban ünnep azon a ragyogó nyár végi dél­utá­non.

De úgy érezte apám is, mintha a ven­dé­gek akkor let­tek volna csak igazi Ven­dé­gekké, mert szűk lett egy­szerre a szoba, ragyo­góra nyíl­tak a sze­mek és a szí­vek, és apám uta­sí­totta Gör­bic Pista bácsit, hogy „hozza magát rendbe”, s a másik szo­bá­ból a szé­ke­ket hordja ki a kertbe, a malomkő asz­tal mellé, a mogyo­ró­fák alá. Pista bácsi huszá­ro­san össze­vágta bokáit, és sza­lu­tálva ismé­telte meg a paran­csot, amire apám kissé össze­húzta a sze­mét, azután elmo­so­lyogta magát, mint aki iga­zat ad Pista bácsi­nak, hogy egy­szer van egy évben búcsú a falu­ban… ami­kor a gazda köte­les moso­lyogni egy kis kilen­gésre, egy kis örömre ebben a keser­ves világ­ban…

Később apám a pin­ce­kul­csot is Pista bácsi mar­kába nyomta, ami­kor Pista bácsi már a kulccsal tisz­tel­gett, mint huszár korá­ban, de ennél töb­bet aztán nem enge­dett meg magá­nak későb­ben sem, ami­kor pedig már gyer­tyák égtek a malomkő asz­ta­lon, és a ribiz­li­bok­rok között kigyúj­tot­ták kis lám­pá­i­kat a szent­já­nos­bo­gár­kák is.

De szállt a dal puhán, hal­kan, hogy talán az utcára sem hal­lat­szott ki, de fel­szállt a csil­la­gos égig, a Kács alá, a szé­rűk homá­lyába és az idők messze­sé­gébe is, hiszen ha meg­ál­lok az írás­ban, és kicsit messze, mélyen magamba hall­ga­tó­dzom, talán hat­van év ködös messze­sé­gé­ből hal­lom még ma is:

Cse­re­bo­gár, sárga cse­re­bo­gár,
nem kér­dem én tőled: mikor lesz nyár…
Azt sem kér­dem, sokáig élek-e.
Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-e…

A göl­lei búcsú Ist­ván király nap­jára esett, s most már kez­dek eliga­zodni azok­ban az idők­ben, mert ez után a búcsú után kerül­tem isko­lába saját kíván­sá­gomra, pedig még hat­éves sem vol­tam.

Éle­tem­ben két nagy sza­már­sá­got követ­tem el. Ez az önkén­tes beirat­ko­zás volt az egyik, és ami­kor 1917-ben önként jelent­kez­tem kato­ná­nak – volt a másik.

De addig még sok víz folyik le nem­csak a Dunán és más neve­ze­te­sebb folyó­kon, hanem még a Kács alatt is, ahol valami titok­za­tos béké­ben nőtt magasra a lósós­ka­szár, és még a nagyon bölcs kis réti­ba­goly sem tud­hatta, hogy a követ­kező évti­zed dög­vészt és hábo­rút hoz a világra, üsz­kös szen­ve­dést és gyó­gyít­ha­tat­lan sebe­ket, ami­kor kis falum szép legé­nyei szét­szórva a vilá­gon, ide­gen föld­ben hajt­ják örök álomra szo­morú magyar fejü­ket.

Per­sze sírás-rívás akkor is volt, saját házunk­ban is, ami nem kis bána­tot jelen­tett, mert apám kije­len­tette, hogy még csak öt és fél éves vagyok, és a ren­de­let elő­írja a betöl­tött hat évet.

– Péter is megy isko­lába, Ernő is, Laci is, sőt Ilona is, hát csak én nem mehe­tek?…

És könnyeim tócsá­já­ban borul­tam az asz­talra, mert tud­tam, hogy apá­mat sem­mi­lyen könnyek nem indít­ják meg. Sze­ren­csére öspö­rös bácsi jött át vala­mi­ért, és meg­tu­da­kolva bána­tom okát, azt mondta apám­nak:

– Hát írjá­tok be ezt a sza­ma­rat, ha min­den­áron egy egész, szép sza­bad évet akar eldobni éle­té­ből… Majd meg­bánja még, mint a kutya, ame­lyik kilen­cet köly­ke­zik…

Öspö­rös bácsi valami isko­la­széki elnök is volt egy­út­tal, és aján­lata elől már apám sem tért ki.

– Öltözz fel ren­de­sen – mondta –, de aztán azt nem aka­rom hal­lani, hogy meg­un­tad az isko­lát… mert akkor baj lesz!

Rohan­tam öltözni – mintha búcsú lett volna vagy valami nagy ünnep. Cipőt pucol­tam, „arany­gom­bos” ten­ge­rész­ru­hát öltöt­tem, és egy­ál­ta­lán nem értet­tem, hogy a ház­ban senki sem törő­dött ret­te­ne­tes izgal­mam­mal. Apám nyu­god­tan reg­ge­li­zett. Nagy­mama a szek­rény­ben rakos­ga­tott, és meg­hök­kenve nézett rám, ami­kor meg­kér­dez­tem, hogy ne vegyem-e fel új téli­ka­bá­tom…

– Augusz­tus­ban? – nézett rám a szem­üvege fölött, és hűvös kezét a hom­lo­komra tette. – Pedig nincs is lázad…

Végül is apám befe­jezte reg­ge­li­jét, és kézen fogott, ami külö­nö­sen ünne­pé­lyessé tette bevo­nu­lá­sun­kat az isko­lá­nak kiseb­bik ter­mébe, ahol az első és máso­dik osz­tály volt elhe­lyezve. A két tan­te­rem­nek ilyen­tájt hatá­ro­zot­tan mosó­kony­ha­szaga volt, mert a tég­lás tan­ter­me­ket nyár végén lúg­kö­ves forró víz­zel kel­lett fel­sú­rolni, nem­csak a tisz­ta­ság, de a bol­hák miatt is, ame­lyek a zavar­ta­lan nyári por­ban rend­kí­vül elsza­po­rod­tak.

Ebben a kiseb­bik tan­te­rem­ben János bácsi ural­ko­dott – Gans­ler János bácsi –, a segéd­ta­nító, aki most is ott ült a dobo­gón, de már egye­dül volt, mert vég­zett azok­kal az asszo­nyok­kal, akik elhoz­ták gyer­me­ke­i­ket beíratni az elsőbe.

– János­kám – tolt előre apám –, János­kám, írd be ezt a gye­re­ket, mert min­den­áron elsős akar lenni…

– Nem lehet! Tudod, hogy nem lehet – kese­rí­tette Gans­ler bácsi szí­ve­met –, a ren­de­let vilá­gos…

– Vilá­gos, nem vilá­gos, az öspö­rös úr akarja, és vál­lalja a fele­lős­sé­get. Én meg unom már, hogy a gye­rek ott bőg­jön a nya­ka­mon.

– Az más – mondta János bácsi. – Akkor lehet. Állj ide elém, Pista!

Oda­áll­tam.

– Mi a neved?

– Hát János bácsi nem tudja?

– Első­sor­ban én nem vagyok most János bácsi, hanem „tanító úr”. Ismét­lem tehát, hogy mondd meg a neved…

– Pista – rebeg­tem, miköz­ben apám ott­ha­gyott ben­nün­ket.

– A tel­jes neved mondd!

– Fekete Pista – kese­red­tem el. – Fekete Ist­ván…

– Így már jó. Szü­let­tél?

– Igen…

– Úgy értem: mikor szü­let­tél? Év, hónap, nap…

– 1900. január 25-én reg­gel fél három­kor.

– Na látod! Jól felel­tél. Nem vagy te azért olyan nagyon buta… Elme­hetsz. Hét­főn reg­gel fél nyolc óra­kor itt jelent­ke­zel, ebben a szo­bá­ban.

– Igen.

– Hát akkor elme­hetsz.

Této­váz­tam kicsit, aztán meg­for­dul­tam, és elin­dul­tam az ajtó felé.

– Hóhó! „Ökör gyütt a kend­tek házába?” Hát köszönni nem tudsz? Aki ide belép vagy kilép, az úgy köszön, hogy: „Dicsér­tes­sék a Jézus Krisz­tus…” Han­go­san, értel­me­sen.

– Dicsér­tes­sék a Jézus Krisz­tus! – mond­tam, de már nem érez­tem maga­mon a szép ruhát, és más­nak érez­tem ezt az egész isko­la­ügyet. János bácsi sosem beszélt így velem, s miköz­ben haza­felé ban­du­kol­tam, olyas­féle érzé­sem volt, mint ami­kor vala­mit elkö­vet­tem, amit még szá­mon kér tőlem majd valaki…

Ez az aggá­lyos­ko­dá­som azon­ban soha nem tar­tott sokáig, és most is meg­könnyeb­bül­tem, ha arra gon­dol­tam, hogy az isko­lába járás szinte belát­ha­tat­lan messze­ség­ben, majd­nem két hét múlva kez­dő­dik. Külön­ben is ott lesz Péter, Ernő, Deres Laci… és a lányok között Kovács Treszka, sőt Ilona is… szó­val a kács­al­jai együt­tes majd­nem tel­jes lét­szám­ban.

Mire levet­kőz­tem, már szinte el is felej­tet­tem az egész isko­la­ügyet, mert ami­lyen nagyon meg tud­tam kívánni vala­mit, amint elér­tem – már el is felej­tet­tem. És ami­kor a hét­köz­napi agyon­nyú­zott nyári ruhám­ban tel­je­sen cél­ta­la­nul és mezít­láb elin­dul­tam a kertbe, már úgy néz­tem az iskola ajta­jára, mintha vala­hol a messze-messze­ség­ben köze­ledne az a perc, ami­kor én azon az ajtón belé­pek.

Elő­ször leül­tem a malomkő asz­tal mel­letti padra, mert olyan tűnődő lett vala­hogy ez a dél­előtt, és sze­mem a szék­lá­bak nyo­mait szedte össze, ame­lye­ken az embe­rek ültek az emlé­ke­ze­tes búcsú éjsza­ká­ján.

Ott állt az a szép szál cigány… a gyer­tyák lángja kava­ro­dott egyet-egyet, pedig nem is moz­dult a levegő; anyám szeme könnyes volt, és…

Cse­re­bo­gár, sárga cse­re­bo­gár…

Csak ültem, mintha nem is lett volna mögöt­tem az ijesztő beirat­ko­zás, és alig tudott elmúlni belő­lem ez a drága, szo­morú láto­más.

Aztán csak úgy talá­lomra neki­in­dul­tam az utcá­nak. Amit most más­nak lát­tam, mint más­kor. Teg­nap volt pár csepp eső – még a port sem verte el –, mégis olyan kimos­dot­tak­nak lát­szot­tak a házak, olyan közel jött a falu­vég, és tiszta lett a torony­óra is, mintha messze­lá­tón néz­tem volna.

A levegő most kez­dett fel­me­le­gedni, és én této­vá­zás nél­kül for­dul­tam be a gya­láni útra, bár erre semmi külö­nö­sebb dol­gom nem volt. Arra gon­dol­tam talán, hogy elme­gyek a gya­láni áro­kig, ame­lyen kis gya­log­híd visz keresz­tül, amire ha ráfe­küdt az ember, a desz­kák között leles­ke­lődve lát­hatta a kis halak játé­kos ficán­ko­lá­sát, amit csak a desz­kák árnyé­ká­ban lát­ha­tott. De – mon­dom – ezek a futó gon­do­la­tok tel­je­sen cél­ta­la­nok vol­tak, s amint az úton megyek, és mada­rakra les­ke­lődve fel-fel­né­zek az akác­fák fölé, meg­áll­tam egy-egy pil­la­natra, mintha vala­mire vár­tam volna.

Ezzel a vára­ko­zás­sal kap­cso­lat­ban el kell mon­da­nom vala­mit – talán már koráb­ban céloz­tam is rá, hogy majd elmon­dom –, ami való­ság, amit ép ésszel és ép fül­lel hal­lot­tam, de egy­pár bará­tom­nak később elmondva, leg­jobb eset­ben érde­kes hal­lu­ci­ná­ci­ó­nak tar­tot­ták, vagy vál­lu­kat vono­gat­ták, és talán csak azért nem mond­ták, hogy: „Be vol­tál rúgva” – mert ami­kor hal­lot­tam azt a cso­dás és titok­za­tos zen­gést, mind­össze négy-öt éves lehet­tem.

Nagy­anyám­mal – elég rit­kán – a falu­ban is sétál­tunk, ami azon­ban min­dig azt jelen­tette, hogy elto­tyog­tunk a gya­láni úton a Kis­ré­tig, ami apám kaszá­lója volt. Ez az út – majd­nem a temp­lom­mal szem­ben – Deres Kál­mánék és Esküd­ték háza és kertje között veze­tett ki a falu­ból a szán­tó­föl­dek közé. Az út mel­lett egy dara­big öreg akác­fák vol­tak, de már elvi­rág­zot­tak. Nem tudom már azt sem, hogy vasár­nap volt-e vagy hét­köz­nap, de nagyon csen­des, alko­nyodó idő volt, és mi szót­la­nul bal­lag­tunk, majd­nem min­dig árnyék­ban.

Egy­szer csak meg­áll­tam.

– Nagy­mama! Mi az?

– Micsoda?

– Az a muzsika?

Néz­tem fel az alko­nyi égre, mert távol­ról, olyan torony­ma­gas­ság­ban orgona- vagy har­mó­ni­um­szerű, lágy, zsongó muzsika köze­le­dett lengő hul­lám­zás­sal, de alatta mintha valami sut­togó súr­ló­dás is hal­lat­szott volna.

Nagy­anyám rám nézett, elen­gedte a kezem; fel­né­zett a leve­gőbe.

– Ott! Ott! – mutat­tam fel az ég felé. – Mintha elmenne felet­tünk…

Nagy­anyám döb­ben­ten nézett rám, újra hall­ga­tó­dzott, aztán szinte ijed­ten azt mondta:

– Nem sza­bad hazudni, kisfiam…

– De nagy­mama, én hal­lom! Én hal­lom! Ott! – mutat­tam az akác­fák fölé. – Ott… most már elmegy… most már nem hal­lom annyira…

Az egész égi muzsika talán egy vagy két per­cig tart­ha­tott, amíg – távo­lo­dó­ban – las­san egyre hal­kab­ban, de újra és újra hal­lot­tam.

És mond­hat akárki akár­mit! Nem volt lázam, és nem kép­ze­lőd­tem! Ma is meg­es­kü­szöm rá. És miért akar­nám akár magam, akár azo­kat becsapni, akik majd elol­vas­sák ezt az írást? Jól körül­írva talán úgy tud­nám érzé­kel­tetni ezt a zenét, mintha orgona, hárfa, har­mó­nium, hegedű egy­szerre szólna vég­te­len finom, lengő, cso­dás akkor­dok­ban erő­södő, majd elhal­kuló, köze­ledő és távo­lodó, hal­kan zengő, har­mo­ni­kázó hul­lám­zás­sal.

Sok­szor eszembe jutott éle­tem­ben ez a cso­dás muzsika, és letet­tem már róla, hogy kielé­gítő magya­rá­za­tot kap­jak, de nagyon a szí­vem­hez nőtt Arany János Ten­geri-hán­tás c. köl­te­mé­nyé­nek utolsó vers­szaka, ami engem és a magá­nyos pász­to­ro­kat iga­zol. Ez a vers­szak így szól:

Lohad a tűz; a legé­nyek subába –
össze­bú­nak a leá­nyok csu­hába;
maga­san a leve­gő­ben
repül egy nagy lepedő fenn:
azon ülve muzsi­kál­nak,
furu­lyál­nak, eltű­nő­ben.

A nagy költő még magya­rá­zat­tal is szol­gál ehhez az utolsó vers­szak­hoz: „Mező­kön háló embe­rek sok­szor vél­nek maga­san a lég­ben felet­tök áthú­zódó kísér­te­tes zenét hal­lani; a (démoni) zené­szek valami nagy, kite­rült pony­ván repül­nek tova.”

Arany János nagy költő, de emel­lett abszo­lút reá­lis ember is volt, aki nem akar­hatta, hogy ezért a vers­sza­kért boszor­kány­pert akassza­nak a nya­kába. Meg vagyok győ­ződve, hogy ha a sze­rin­tem leg­ma­gya­rabb magyar köl­tő­nek fogalma lett volna a tech­nika mai cso­dá­i­ról, a szput­nyik­ról, a tele­ví­zi­ó­ról, a műhold­ról stb. stb. stb., sem­mi­kép­pen nem írta volna magya­rá­zat­kép­pen, hogy: „mező­kön háló embe­rek sok­szor vél­nek… kísér­te­tes zenét hal­lani”, mert ha az ember képes Toki­ó­ból San Fran­cis­cóba muzsi­kálni, hát a ter­mé­szet is képes lehet bizo­nyos fizi­kai körül­mé­nyek között „szfé­ri­kus” zenét elő­ál­lí­tani.

Ebben nincs semmi ter­mé­szet­fö­lötti, és ennek a szfé­ri­kus zené­nek való­sá­gára meg­es­kü­szöm magam is, bár csak egy­szer hal­lot­tam. És alig hiszem azt is, hogy az erdőt-mezőt járó, sok­szor kint alvó embe­rek között egye­dül vagyok, aki ezt a cso­dá­la­tos és feled­he­tet­len muzsi­kát hal­lotta.

A másik ilyen titok­za­tos ügyet már azon a nyá­ron hal­lot­tam, bár a jelen­ség­nek nem én vol­tam a látója, hanem – ha jól emlék­szem – az öreg Cser­tóka Bandi bácsi, aki egy vasár­nap este­felé beko­pog­ta­tott apám­hoz, aki valami leve­let írt az ebéd­lő­ben.

Bandi bácsi már fehér fejű öreg­em­ber volt, aki talán még nem is volt nálunk – erre nem emlék­szem –, de apám min­den­esetre az öre­gek­nek kijáró ven­dég­sze­re­tet­tel fogadta. Bort hoza­tott, és szi­var­ral kínálta, ami ellen Bandi bácsi sze­mér­me­sen til­ta­ko­zott.

– Iga­zán nem érdöm­löm mög… egész lako­dal­mat csap mes­tör uram, pedig csak kér­dözni gyüt­tem vala­mit…

Én a másik szo­bá­ban fülel­tem, s azt gon­do­lom, apám nem is tudta, hogy ott vagyok.

– Akár­mi­ért jött, Bandi bácsi, a ven­dég az ven­dég! Maga meg ritka ven­dég…

– Hát az igaz: én nem zava­rok hiá­ba­való dógo­kért. De lát­tam vala­mit, amit hiszök is, nem is, pedig magam lát­tam… (…iga­zán jól­esik ez a szi­var… az én pipám­hoz képest…) szó­val: az erdőn vótam, aztán mire a jágert mög­tan­á­tam, már est­e­lö­dött, aztán mire a Potyondi-malom­hoz értem, már jócs­kán sötét vót, ámbár látni még vala­me­lyest löhet­ött. Aztán – mon­dom magam­ban – kör­ösz­tül­vá­gok a náda­son, ha egyit sáros is lösz a csiz­mám. Úgy is lött. Aztán ott a sásos szé­lin, ott, akár elhi­szi, mes­tör uram, akár nem; mög­lát­tam a „lúd­vércöt”!

– Milyen volt, Bandi bácsi?

– Tudja, mes­tör uram, nem ulyan­nak gon­dútam. Csak ulyan kis pis­logó kékös lán­gocska, ami ide-oda fut­ká­ro­zott. Mon­dom magam­ban: mög­néz­lek, kutya… de nem engedte magát. Ha feléje cup­pog­tam a sár­ban: eltán­cult felű­lem, ha meg vissza­felé pró­bál­koz­tam, gyütt utá­nam… aztán mikor a szá­ra­zabb­hoz értem, csak ellob­bant, aztán nem vót sehun…

– Hát jól látta, Bandi bácsi. Lúd­vérc volt, azaz lidérc­láng, ahogy a tudó­sok isme­rik…

– Isme­rik?

– Már régen. De vala­mi­kor – amíg Magyar­or­szá­gon le nem csa­pol­ták a ren­ge­teg vizet, lápot, nádast – min­den halász ismerte, min­den csí­kász, pákász, min­den rét­járó ember. Nin­csen abban semmi babo­na­ság. Ha bele­süllyedt volna a csiz­mája, ami­kor kihúzta, ugye, büdös­sé­get érzett? Maguk azt mond­ják, hogy „sár­szaga” van…

– Hát ez igaz…

– Az a büdös­ség, Bandi bácsi – gáz. Azért büdös, mert a sár­ban a víz alatt rot­had a sok bele­süllyedt nád, sás, szél­hordta fale­vél, dög­lött hal, béka, kígyó, miegy­más, s a rot­ha­dás­ból gáz szü­le­tik, amit éppen úgy nem lehet látni, mint a leve­gőt. A lám­pá­ban sem a pet­ró­leum ég, és hát látta a mi moto­run­kat?

– Már hogyne lát­tam volna! Iszen miná­lunk is az csé­pűt…

– Hát azt a motort se a ben­zin haj­totta, hanem a gáz, ami a ben­zin­ből kirob­ba­nik; a pus­ka­go­lyót sem a pus­ka­por löki ki, hanem a gáz, ami a meg­gyul­ladt pus­ka­por­ból szü­le­tik.

– Ez igaz, mes­tör uram, de hát a lúd­vércöt ki gyújtja meg?

– Bandi bácsi, hal­lott már arról, hogy a ned­ve­sen össze­ra­kott szé­na­ka­zal kigyul­lad?

– Lát­tam is, mes­tör úr.

– Hát ki vagy mi gyúj­totta meg?

– Senki! Beme­le­gö­dött…

– Hát lássa, Bandi bácsi, gyufa kell a lám­pá­hoz, hogy meg­gyul­lad­jon, szikra a motor­hoz, hogy a ben­zin meg­gyul­lad­jon, és gáz legyen belőle, kapszli a pus­ka­por­hoz, hogy a pus­ka­por föl­rob­ban­jon, és lassú, lap­pangó égés a szé­na­ka­zal­hoz, hogy egy­szer csak lángra lob­ban­jon. Ilyen lassú fel­me­le­ge­désre gyul­lad meg az a gáz is, az a büdös gáz, amit jól ismer a rét­járó ember, de nem a gázra gon­dol, hanem arra, hogy a sár büdös.

– Ezt most már értőm, mes­tör uram, de – csa­pott a tér­dére Cser­tóka Bandi bácsi – futott előt­tem, aztán mög gyütt utá­nam, mes­tör uram! Isten engöm úgy seg­éj­jön!

– Per­sze hogy elfelé libe­gett, mert maga nyomta a leve­gőt feléje. Aztán meg ami­kor elfelé ment, szinte húzta maga után, mert az a kis láng nagyon érzé­keny, és maga után elfelé kavar­gott a levegő is. Aztán ami­kor a szá­raz part­hoz ért, egy­szerre elaludt, mert ott már nem volt gáz, ami égjen.

Bandi bácsi sokáig hall­ga­tott; nem lát­hat­tam a másik szo­bá­ban, de mintha elaludt szi­var­ját mor­zsol­gatta volna, aztán rá is gyúj­tott, míg apám bort töl­tött.

– Isten éltesse, Bandi bácsi! – koc­can­tak a poha­rak.

– Mög magát is, ked­ves csa­lád­já­val együtt!

Aztán más­ról beszél­get­tek. Hogy vere­ke­dés volt a kocs­má­ban, Esküd­ték tehene ket­tőt bor­ja­dzott, Varga kocs­má­ros újra­cse­re­pez­teti a kocsma tete­jét, valami „palá­val”… és a pap­kis­asszony megint össze­rúgta a pat­kót a káp­lán­nal, mert nem adta oda a beszé­lő­gé­pet, ami­kor a pap­kisasz­zony kérte.

Aztán Bandi bácsi elbú­csú­zott. Szé­pen meg­kö­szönte a szí­ves ven­dég­lá­tást, és paro­lá­zás köz­ben, búcsú­zóul még azt mondta:

– Szó­val ha az embör job­ban mög­gon­dolja… még­is­csak lúd­vércöt lát­tam…

– Az bizo­nyos, Bandi bácsi – mondta apám, én pedig ott ültem a sötét­ben és két­sé­gek között, hogy hát most aztán: van lúd­vérc, vagy nincs lúd­vérc?… Amit néme­lyek „lidérc”-nek mon­da­nak, mert nem érte­nek hozzá.

Saj­nos, ilyen libegő, tán­torgó, embert kísérő vagy előle mene­külő, néha szinte repülő lidérc­lán­got én nem lát­tam, de vol­tak bará­taim a Nagy­be­rek mel­lől, akik meg­es­küd­tek rá, és a berki cső­szök mint egé­szen közön­sé­ges jelen­ség­ről beszél­tek. Ami­kor pedig az isko­lá­ban is jóval későb­ben „elő­ad­ták” mint közön­sé­ges ter­mé­szeti tüne­ményt, gázok­kal, rot­ha­dás­sal és öngyú­lás­sal kap­cso­lat­ban, ez a tüne­mény a továb­bi­ak­ban már egy­ál­ta­lán nem érde­kelt sem a fizi­ká­val, sem a kémi­á­val kap­cso­lat­ban.

A repülő lidérc­láng tehát nem túl­sá­go­san érde­kelt, de annál job­ban érde­kel­tek a repü­lés valódi művé­szei – a mada­rak! Ezek a ked­ves, szép, néha titok­za­tos, de min­dig vonzó szár­nya­sok már ott van­nak az értel­mem nyi­la­dozó és meg­örö­kítő első pala­táb­láin is. Nem hagy­tak el soha, és érdek­lő­dé­sem az első pil­la­na­tok óta csak foko­zó­dott.

Az első madár­ról már írtam: egy kis kék­cinke volt, emlé­keim leg­ré­gibbje talán, amint a fali lugas vad­sző­lő­in­dái és már piro­sodó leve­lei között buj­kált, és én iga­zán csak meg akar­tam simo­gatni. A kis madár – mada­ra­ink között egyike a leg­ki­seb­bek­nek – mintha meg­érezte volna ezt, mert egy ideig nem repült el, csak bújócs­ká­zott kezem elől a lugas szö­ve­vé­nye között, és kis fekete szeme szinte neve­tett.

Per­sze a vere­bet – mind­két faj­tát – már ismer­tem, mert házi­ve­réb ren­ge­teg volt a falu­ban, és elég sok mezei veréb – mit Göl­lé­ben „bori veréb”-nek hív­tak – a sző­lő­he­gyen. Házi­ve­re­bet néha kap­tam isme­rő­se­im­től, külö­nö­sen télen, ami­kor ros­tá­val akár tucat­szám lehe­tett össze­fogni. (Éspe­dig nem úgy, hogy a ros­tát a föl­dön fel­pec­kel­jük, alája ocsút vagy más ele­sé­get szó­runk, és a pec­ket a búvó­he­lyünkre vezető hosszú madzag­gal elránt­juk. A rosta lecsa­pó­dik, s az alatta kosz­toló veréb­nép fogva van.

Télen a veréb­fo­gás­nak ennél sok­kal egy­sze­rűbb módja is van. A vere­bek télen a szal­ma­kaz­lak egyik vagy másik végébe jár­nak éjsza­kai szál­lásra. Ott befúr­ják magu­kat a szalma közé, és min­den­féle hó, jég­eső, havas eső, de a hideg ellen is védve van­nak, sőt az éjsza­kai raga­do­zók – bag­lyok, görény, menyét, her­me­lin stb. – is a leg­rit­kább eset­ben érhe­tik el őket.

Csak az Ember!

És milyen egy­sze­rűen!

A kb. egy méter átmé­rőjű, nagy ros­tát a fenék­rész össze­kötő drót­jai alá dugott akár fa-, akár vas­vil­lá­val – mint egy nagy reket­tet – két kézbe vesszük, és a ros­tát a mély peremű résszel a kazal­vég leg­ma­ga­sabb pont­jára helyez­zük, ami­lyen magasra a vil­la­nyél engedi. Ezután a ros­tát las­san húz­zuk lefelé. Ha olyan helyre ér, ahol alatta a szalma közt veréb van, az bele­re­pül a rosta alá, és – fogva van. Így végig­pász­tázva este­felé, ami­kor a vere­bek már elbúj­tak, a kazal mind­két végét és több kaz­lat végig­ta­po­gatva, akár tizenöt-húsz vere­bet is fog­ha­tunk egy-egy este.)

Téli vere­be­i­met aztán – amint meg­csor­dul­tak az ere­szek – sza­ba­don enged­tem, de ha újra elmor­dult az idő, azt hiszem, vere­beim vissza­sír­ták a rab­sá­got. Mert min­dig akad­tak néhá­nyan, ame­lyek annyira meg­sze­lí­dül­tek – sőt elszem­te­le­ned­tek –, hogy ebéd után nem hagy­tak szu­nyó­kálni. Mon­da­nom sem kell, hogy mada­ra­im­nak nem volt sem­mi­féle kalit­ká­juk, és pár neki­re­pü­lés után az ablak­üve­get is res­pek­tál­ták. Sze­gény nagy­anyám ele­get taka­rí­tott utá­nuk, de mit meg nem tett volna cso­dá­la­tos uno­ká­já­ért? Külö­nö­sen emlék­szem egy Csűri nevű kan verébre, „aki” úgy elszem­te­le­ne­dett, hogy ha elalud­tam, a fülem néha véresre csípte. Csűri néha még nyá­ron is oda­re­pült az ablak­pár­kányra, de be nem jött a szo­bába, az pedig bizo­nyos, hogy Csűri nagy álta­lá­nos­ság­ban tisz­tá­ban volt a dol­gok­kal, mert a szoba és lég­köre elvesz­tette vesze­del­mes jel­le­gét, és az ember sem volt vesze­de­lem, bár sze­gény Csűri ebben alig­ha­nem téve­dett.

Ebben az idő­ben mintha kiszá­radt és meg­fonnyadt volna az egész világ. Augusz­tus máso­dik felé­ben járt már az idő, ami­kor nem volt már egé­szen nyár – néha köd ülte meg a Kács­alja tek­nő­jét –, az árok­ban alig foly­do­gált a víz, és őszi­e­sen messze hang­zott a var­jú­ká­ro­gás és a szar­kák cser­re­gése.

Olyan idő volt ez, amely­ben tel­je­sen elfe­lej­tet­tem isko­lába beíra­tott, szinte meg­bé­lyeg­zett egyé­ni­sé­gem, s ha eszembe is jutott ez az elha­mar­ko­dott való­ság, leráz­tam magam­ról, mint a kutya a vizet, hiszen majd­nem három hét van még odáig…

Azt azon­ban vilá­go­san és egyre job­ban érez­tem, hogy – talán – egy évet még vár­hat­tam volna, bár ekkor Ilona és Péter s Jan­csi jutott az eszembe, tehát… nem! Nem vár­hat­tam! Ezt mondta a reg­geli köd a ker­tek alatt, a pirosló almák a fán, a mák­szár­ból készült ciga­retta, ami úgy fel­marta a nyel­vem, hogy meleg ételt egy­ál­ta­lán nem tud­tam enni, és azt mondta az az egy-két bil­ling lopott szőlő is, ami olyan sava­nyú volt, hogy ha a kutya fene­kére cse­peg­tet­ték volna, hát üvöltve rohant volna ki a világ­ból. Bocsá­na­tot kérek, ezt nem én mon­dom, hanem Deres Kál­mán, aki pedig komoly egyé­ni­ség volt, ami azon­ban egy­ál­ta­lán nem védte meg attól az akná­tól, ame­lyet való­szí­nű­leg egy olasz Deres Kál­mán lőtt ki, még­pe­dig pon­to­san, mert az akna a magyar Deres Kál­mánt dara­bokra tépte.

De hát ki gon­dol­ha­tott akkor – ha józan esze volt egy­ál­ta­lán – hábo­rúra vagy akár­mi­lyen hasonló ször­nyű­ségre, tehát a bevo­nuló újon­cok min­den aggo­da­lom nél­kül éne­kel­het­ték, hogy:

A gya­láni kikö­tő­ben áll egy hadi­hajó…

ami nem­csak nóta volt, de még mesé­nek is elkép­zel­he­tet­len, hiszen a gya­láni árok más­fél méter szé­les volt, és tér­dig érő vizé­ben még „fürödni” sem volt érde­mes.

És ki gon­dolta volna, hogy vala­mi­kor ezek­ről a „dol­gok­ról”, ezek­ről a drága és bor­zon­ga­tóan szép emlé­kek­ről én vala­mi­kor a szig­li­geti Alko­tó­ház­ban írok majd, amely akkor még Ester­házy-kas­tély volt, és elkép­zel­he­tet­le­nül nem „alko­tó­ház”, ahol kicsit szo­morú öröm­mel húzom az emlé­ke­zés gereb­lyé­jét, hogy össze­ko­tor­jam a múlt bána­tá­nak és örö­mé­nek virá­gos, de her­vadó és szo­mo­rúan illa­tos szé­ná­ját?

A gya­láni árok a göl­lei sző­lők alatt folyik el, és eszembe jut róla, hogy egy­szer Jan­csi­val és Péter­rel kinn vol­tunk Péte­rék sző­lő­jé­ben, ame­lyet én nem tudom, miért hív­tak sző­lő­nek, hiszen talán két tőke volt rajta össze­sen, az is elva­dulva, egy kis kunyhó és egy almafa, ame­lyen szép, fehér bőrű almák kel­let­ték magu­kat.

– Egye­tek! – muta­tott Péter az alma­fára her­cegi moz­du­lat­tal, és mi nem is kéret­tük magun­kat.

Ettünk. Azaz hogy őszinte legyek, de régi kis bará­tom emlé­két se sért­sem meg: rág­tunk. Rág­tuk a szép almát, amely meg­rág­ha­tat­lan volt. És ízet­len, akár a tök. Nyers tököt ugyan én nem ettem, de ilyen lehe­tett. Min­den­esetre rosszabb, mint a mar­ha­répa, mert azt már ettem…

Én keser­ve­sen meg is ettem a felét, mert Péter érzé­keny gye­rek volt, és nem akar­tam meg­bán­tani, de Berta Jan­csi kiköpte az egé­szet, föld­höz vágta a csut­kát, és kije­len­tette, hogy ehhez képest az úri­tök édes­gyö­kér.

– Igaz – mondta Péter kicsit bána­to­san –, de hát nincs másik… és szőlő sincs azon a két öreg tőkén…

– De van a „tis­lér­ékén”!

Ezt nem szí­ve­sen hal­lot­tam, mert „tis­lérék” Puska bácsiék vol­tak, azaz asz­ta­lo­sék, akik­kel apám nagyon jóban volt, és én nem­kü­lön­ben a kisebb gye­re­kek­kel: Ernő­vel, Laci­val, de még Ödön­nel is, aki pedig akkor már legény­nek szá­mí­tott.

Puska bácsi­ék­nak nagyon szép sző­lő­jük volt, ren­des kis prés­ház­zal és min­den­nel, ami­nek a sző­lő­höz kel­lett tar­toz­nia; és Puska bácsi min­den­nek meg­adta a mód­ját. Nem saj­nálta a mun­kát, akár böl­cső­ről, akár kopor­só­ról, akár pedig sző­lő­ről volt szó. A már emlí­tett és remekbe készült író­asz­tal is Puska bácsi mun­kája volt, amely­nek spe­nót­színű posz­tó­ját piros és fekete tin­tá­val egy­szerre öntöt­tem le, s ami­ért apám emlé­ke­ze­tes módon kipo­rolta a nad­rá­go­mat. De ez már régen volt… Tavaly? Talán még régeb­ben, de az idő­vel, sőt az Idő­vel – mert ezt a szót, ezt az áldott és édes, de ször­nyű fogal­mat sze­rin­tem min­dig nagy­be­tű­vel kel­lene írni –, tehát az Idő­vel soha nem vol­tam tisz­tá­ban, sem akkor, sem későb­ben, sem ma. Némely idő­nek még a másod­per­cei is égő vagy jeges osz­lop­ként marad­tak meg éle­tem kalen­dá­ri­u­má­ban, míg mások, embe­rek és ese­mé­nyek, fáj­dal­mak és örö­mök nyom­ta­la­nul múl­tak el az Idő hány­tor­gá­sá­ban; bár van­nak emlé­keim, ame­lyek mintha halot­tak len­né­nek, de egy-egy ese­mény, szél­só­haj­tás vagy távoli kocsi­zör­gés, harang­szó vagy a kovács­mű­hely üllő­jé­nek pen­gése, távoli kiál­tás vagy csó­ka­rik­kan­tás ködös magas­ság­ban, olyan tisz­tán hozza elém vala­me­lyik ked­ves vagy szo­morú emlé­ke­met, mintha az Idő meg sem moc­cant volna azóta.

Most is látom apá­mat és Puska bácsit a taka­ros kis prés­ház előtt beszél­getni, és tel­je­sen helyén­va­ló­nak látom, hogy apám­mal „komám­ura­moz­zák” egy­mást, baráti beszél­ge­tés­ben, míg más­kor, hiva­tás köz­ben Puska bácsi is mes­ter uram volt, és apám is, mert a főta­ní­tót is mes­ter-ura­moz­ták, és Puska bácsit is, és csak a segéd­ta­nító volt „tanító” úr.

Vissza­térve azon­ban Péter­hez, Jan­csi­hoz és a sző­lő­höz, Jan­csi még ácsor­gott egy kicsit, mert mi nem biz­tat­tuk, és Jan­csi lelep­le­zés ese­tén nem mond­hatta azt, hogy „Pista bíz­ta­tott, mög Pétör is…” – hát még ácsor­gott egy kicsit.

– Vala­me­lyi­kő­tök gyü­hetne… vigyázni, amíg szö­döm…

– Nincs ott ilyen­kor senki – mondta Péter –, az egész högyön nincs senki.

– Hát ha fél­tök, magam is mög­szö­döm…

Csönd volt egy dara­big, amíg Jan­csi eltűnt a domb­haj­lás mögött, aztán csak a szar­kák cser­reg­tek arra­felé, és egy ölyv vij­jo­gott lát­ha­tat­lan magas­ság­ban.

Péter a tal­pá­ban pisz­kált valami tüs­két, ami elő­for­dul, hiszen mez­tén­láb vol­tunk mind a hár­man, és leszünk is még egy dara­big. Én: amíg el nem kez­dő­dik az iskola. Péte­rék pedig, amíg meg nem fagy az itató-vályúk­ban a víz.

Péter tehát vég­zett a tüs­ké­vel, rákö­pött, és benyá­lazta a tüske helyét, és azt mondta:

– Nem gyün vissza…

– Ki? – néz­tem rá.

– Jan­csi!

– Mér’?

– Nem tudom. Csak úgy gon­du­lom… Majd ott­hon azt hazudja, hogy Pus­káék sző­lő­jé­ben dógoz­tak vala­kik.

– Mi a fenét dógoz­ná­nak ilyen­kor?

– Majd kita­lál vala­mit.

Aztán csak feküd­tünk a sely­mes fűben. Bogár­nép szállt körü­löt­tünk ide-oda, méhek jár­tak a tőkék között, egy-két nagy lóda­rázs is elzú­gott felet­tünk, egy kis szél is járt a fák felett és a tőkék között, és mindez olyan ked­ves, lágy és az érő szőlő és a sok­féle vad­vi­rág illa­tá­val zsengő zson­gássá érett össze, mint a nagyon távoli és nagyon régen hal­lott orgo­na­szó.

Feküd­tünk a sely­mes, illa­tos fűben, mintha időt­len lenne a világ, és a tér csak akkora, amek­ko­rát mi érzünk magunk körül. De ez a tér nem volt moz­du­lat­lan és egy­for­mán nagy vagy kicsi. Ez a tér tágult és szű­kült, mint a léleg­zet, és már majd­nem elalud­tunk, ami­kor megint súr­ló­dott a kemény fű, és mi meg se moc­can­tunk, mert azt hit­tük, Jan­csi jött vissza. Még a sze­mün­ket sem nyi­tot­tuk ki.

– Hát ti?

Fel­ül­tünk, szinte vezény­szóra.

Egy rödös­ga­tyás öreg­em­ber állt mel­let­tünk.

(Talán nem árt, ha meg­ma­gya­rá­zom, hogy szü­lő­fa­lum­ban álta­lá­ban rödös­ga­tyá­ban vagy szűk­ga­tyá­ban jár­tak az embe­rek, de újab­ban „pan­talló”-ban is. A két­féle gatyát asszo­nyok fon­ták, orsóz­ták, készí­tet­ték elő, hogy Deres bácsi szö­vő­szé­kére kerül­jön. A vász­nat aztán fehé­rí­tet­ték, patak­víz­zel öntözve a napon, ami­ből aztán két­ágú, „nagy­rág”-szerű szűk­ga­tya vagy szok­nya­szerű, újko­rá­ban hófe­hér, ráncba sze­dett, magya­rul „plisszí­ro­zott” gatya lett. Ez álta­lá­ban ünnepi vise­let volt, és nagyon szép vise­let. Pörge kalap, hófe­hér ing, fekete mel­lény és ragyo­góan fényes fekete csizma. Ez a rödös­ga­tya, ha meg­ko­pott, szin­tén hét­köz­napi lett, de a szűk­ga­tyát a csizma fölött meg is kötve csak mun­kára hord­ták. Nagyon cso­dál­ko­zom, hogy ünnepi vise­let­nek csiz­má­val, pityke-gom­bos mel­lénnyel és pörge kalap­pal nem vet­ték még elő a göl­lei legé­nyek… pedig ennél szebb és ősibb vise­le­tet el sem lehet kép­zelni.)

Szó­val egy rödös­ga­tyás öreg­em­ber állt mel­let­tünk, egy kicsit felet­tünk is, mert domb­ol­da­lon feküd­tünk, s ő felül­ről jött.

– Hát ti?

– Almá­ért gyüt­tünk, de nem érett még… Dicsér­tes­sék a Jézus Krisz­tus! – mondta Péter.

– Mind­örökké! – eny­hült kicsit a hosszú hajú, őszes, szi­kár öreg­em­ber, aki az előz­mé­nyek után csakis a hegy­csősz lehe­tett. – Te a Jóska fia vagy? – nézett Péterre.

– Az… De édö­sa­pám nem él már…

– Tudom. Hát ez? – nézett rám, s úgy érez­tem, a hideg, szú­rós szürke sze­mek szinte fel­bon­col­nak.

– Ez mög a Mes­tör­pista…

– Aha! – mondta, és meg­állt a szeme raj­tam, és úgy érez­tem, hogy kívül és belül így még nem vet­kőz­tet­tek le éle­tem­ben. – Sze­re­ti­tek a szent­ivá­nyi ómát?

Péter elmo­so­lyo­dott, s én úgy érez­tem, hogy most sze­re­tem ezt az öreg­em­bert. Nem, nem a szent­ivá­nyi almá­ért, hanem mert most a szürke sze­mek szinte mele­gen áll­tak raj­tam, és az volt az érzé­sem, hogy sze­ret­ném fehér haját meg­si­mo­gatni.

– Apád dörék embör – for­dult most egé­szen hoz­zám. – Búcsú­kor min­dig kapok tűle egy üveg bort. Üveg­ös­tül… ámbá­tor neki nincs sző­leje… Csak úgy barát­ság­bul…

Az idő köz­ben fül­ledtre mele­ge­dett.

– Ez a Berta gye­rök vele­tek vót?

– Miért? – vágott közbe Péter, mielőtt szól­hat­tam volna.

– Futott haza­felé!

– Miért futott? – kér­dez­tem.

– Hát azért, fiam, mert… innen nem látni, de alig­ha­nem nagy idő készül. Nem hall­já­tok?

De ekkor már hal­lot­tuk azt a mély hör­gést, ami még távol volt ugyan, de a követ­kező dör­gés után követ­kez­tetve lóha­lál­ban köze­le­dett. Péter fel­ug­rott.

– Gyere, Pista, nekem nem sza­bad meg­ázni, mert akkor meg­fá­zom. Jóska is így fázott mög… Isten vele, Péter bácsi!

– Hát csak ipar­kod­ja­tok! – intett az öreg hegy­csősz, és mi neki­sza­lad­tunk az útnak és idő­nek, mert ekkor már úgy lát­szott, egyi­ket sem lehet kike­rülni. Nem eről­tet­tük a futást, de moz­gott alat­tunk az út, s ami­kor a dűlő­út­ról ráfor­dul­tunk a főútra, ami szin­tén dűlőút volt, csak jár­tabb és egye­ne­sebb – mert az osz­toz­ko­dás­nál vala­mi­kor régen már szin­tén vol­tak gaz­da­gab­bak és sze­gé­nyeb­bek, élet­re­va­lób­bak és eleset­teb­bek. Péte­rék, úgy lát­szik, már akkor is sze­gé­nyeb­bek vol­tak, mert nekik már csak az északi dűlő­ben, a vad­vi­rá­gos, agya­gos büs­süi részen jutott pár négy­szögöl szőlő, ami inkább bogán­csot ter­mett és „kökö­nyét”, mert Göl­lé­ben a kökényt hív­ták kökö­nyé­nek. Én sok­szor gon­dol­koz­tam azon az igaz­ság­ta­lan elosz­tá­son már akkor is, és össze­füg­gést keres­tem a sze­gény­ség és a beteg­ség között, mert Péter­nek – ha nem is volt semmi baja… – min­dig vigyázni kel­lett magára; apja is tüdő­baj­ban halt meg, és a min­dig beteg Jóska sem lát­szott hosszú éle­tű­nek, aki majd sze­rez ugyan pár négy­szögöl föl­det, ami már szinte kije­lölt­nek lát­szott a – teme­tő­ben.

Mind­eze­ket akkor, hat­éves korom­ban – nem is tud­tam volna kife­jezni, pláne leírni – tisz­tán és vilá­go­san érez­tem. Érez­tem tehát, ami­ket itt leír­tam, de érez­tem mást is, ami­kor ráfor­dul­tunk a főútra.

Nyo­masztó, foj­tott léleg­zetű félel­met érez­tem, mert Csorna felől – ahol már a „gőzös” járt – jeges sze­gé­lyű, vas­tag fekete fel­hők tor­lód­tak az égre, és mögöt­tük mélyen, félel­me­te­sen hör­gött valami íté­let­idő.

– Ne siess, Pista! – állt meg Péter egy pil­la­natra. – Talán azért hama­rább ott­hon leszünk…

Egy pil­lan­tást vetet­tünk a fel­hőre, és Péter éppen olyan jól tudta, mint én, hogy sze­ren­cse lesz, ha az utolsó háza­kat elér­jük.

– Ha keresz­tül­vág­nánk a teme­tő­nek? – nézett rám Péter fut­tá­ban, és én nem is vála­szol­tam, csak átug­rot­tam az árkot, és irány a temető. Én futot­tam elöl, de ha hát­ra­né­zek, biz­to­san meg­áll­tam volna, mert Péter már alig kap­kodta a léleg­ze­tet, és arca, mint a gyolcs, ami­kor végre bees­tünk a teme­tő­ben a kápol­nába.

Péter neki­tá­masz­ko­dott a fal­nak. Kezét mel­lére szo­rí­totta, és zihálva, keser­ve­sen léleg­zett. Vala­mit mon­dani akart, de lein­tet­tem.

– Majd később beszél­hetsz. Előbb szedd össze magad!

– Úgyis… csak­hogy itt vagyunk! H… h… h… Oda nézz!

A teme­tő­kapu felől nagyon ala­cso­nyan jött a felhő, de nagyon gyor­san, és ugrált már a jég a gyö­pön, mint a pat­to­ga­tott kuko­rica, aztán már felet­tünk volt, és úgy csé­pelte a kis kápolna tete­jét, hogy azt hit­tük, ránk sza­kad. Péter mon­dott vala­mit, de nem értet­tem, mert csak több gép­puska csi­nál ilyen lár­mát, s köz­ben még a zsin­dely­da­ra­bok is pat­tog­tak a föl­dön. A temető szé­les útja fehér volt már, de a jég még egyre esett, s egy-egy ala­cso­nyabb fel­hő­ből újra és újra végig­sis­ter­gett a teme­tőn a jég és cso­dál­kozva lát­tuk, hogy Főszeg leko­pasz­tó­dik. (Göl­lé­ben ugyanis három utca volt: Alszeg, Főszeg, Gát­szeg, és a Gát­szeg tol­da­léka volt az „Ürge­vá­ros”.) Főszegbe a kápol­na­domb­ról ekkor már belát­tunk, mert a sis­tergő, szinte recsegő jég nyo­mán a fákon nem maradt egyet­len levél.

Péter resz­ke­tett, és – talán szim­pá­ti­á­ból – én is resz­ketni kezd­tem, mert hideg lett egy­szerre (azt csak évek múlva tanul­tam meg, hogy „az olva­dás hőel­vo­nás­sal jár”), s a hideg­től össze­ver­tük a fogun­kat.

Ekkor már nagyon fáz­tunk, mert szinte téli hideg lett egy­szerre, és mi a nagy futás után izzad­tak vol­tunk, mint az agyon­haj­szolt lovak. Maga­mat nem fél­tet­tem. Nagyon sokáig nem tud­tam magamra vigyázni vagy maga­mért félni, de edzett vol­tam és ellen­álló, mint a bocs­kor­szíj. A téli­ka­bá­tom, mint emlí­tet­tem több­ször is, álta­lá­ban nem hord­tam, s azt – alig hasz­nált álla­pot­ban – ifjabb Gör­bic Pista avagy más sze­gény gye­rek kapta meg, és hal­lot­tam apá­mé­kat, amint a téli­ka­bát-vásár­lást latol­gat­ták a téli bevá­sár­lá­sok meg­be­szé­lése köz­ben. Ezt – ren­de­sen – anyám kezdte:

– Ennek a gye­rek­nek is kel­lene téli­ka­bát… mert mégis… ugye…

– Per­sze! – mondta apám. – Kido­bott pénz.

– Igaz, de mégis… ha kocsin megyünk vala­hová…

– Ne is mondja! Ha muszáj, hát muszáj, én is tudom. Hát beírok rá húsz koro­nát.

Igen, nyu­god­tan mond­ha­tom, talán fur­csa jel­ző­vel illetve egész­ségi álla­po­to­mat, hogy – már csak dok­tori szem­pont­ból is – „két­ség­be­ej­tően” egész­sé­ges vol­tam. És ezt apám egész­sé­ges gon­dol­ko­dá­sá­nak köszön­het­tem.

– Hagyni kell a gye­re­ket! – hal­lot­tam sok­szor vélet­le­nül, ha vala­me­lyik ablak­mé­lye­dés­ben, a föl­dig érő füg­göny mögött olvas­gat­tam, és nem tud­ták, hogy ott vagyok. – Fussa ki magát! Min­ket se pátyul­gat­tak, de nem is ért rá édes­anyám, hiszen öten vol­tunk fiú­test­vé­rek. Estünk-kel­tünk, vere­ked­tünk szá­ra­zon és vízen, és embe­rek let­tünk mind az öten.

– Akár­mi­jét kitör­heti… – mondta anyám.

– Ne fél­jen, angya­lom, a nya­kát nem töri ki. A többi meg: ebcsont beforr, behe­ged. Ha majd nagyon fáj, meg­ta­nul vigyázni.

Így aztán későb­ben is áldott sza­bad éle­tem volt. Csak vasár­napi ruhámra kel­lett vigyázni, a bőrömre soha.

Nálunk álta­lá­ban korán kelt az egész ház, de korán is feküdt. Apám nagyon szé­pen gaz­dál­ko­dott a „kán­tor­föl­de­ken”, és ezek a föl­dek a leg­ki­tű­nőbb somo­gyi föl­dek vol­tak. A három hóna­pos nyári vaká­ció pedig tanu­ló­nak és taní­tó­nak egy­aránt való­ban tel­jes és igazi sza­bad­ság volt, amit apám a gaz­dál­ko­dás­nak is szen­tel­he­tett. Az amúgy is kitűnő föl­dek nagyon meg­fi­zet­ték a jó mun­kát, mert az állat­ál­lo­mány ele­gendő trá­gyá­val gaz­da­gí­totta eze­ket a föl­de­ket. Apám gaz­dál­ko­dá­sá­nak a föld volt az alapja, de a célja az állat­te­nyész­tés, és ebben el is érte a leg­ma­ga­sabb fokot, amit a sok ezer hol­das ura­dal­mak közül is csak keve­sen értek el.

1906-ban az Orszá­gos Tenyész­ál­lat­vá­sá­ron és -kiál­lí­tá­son a nagy­ura­dal­mak előtt is Fáni nevű tehe­nünk vitte el az első díjat s az arany okle­vél­lel együtt járó ezer, azaz egy­ezer koro­nát.

Még a Somogy Vár­me­gye című kapos­vári újság is meg­írta Somogy „dicső­sé­gét”, hogy az egész ország­ban egy „göl­lei kis­gazda” nyerte Fáni nevű tehe­né­vel az első díjat.

– Szé­gyel­lik ezek az újság­írók talán, hogy tanító vagyok? – hábor­gott apám. – Micsoda osto­ba­ság ez?! Tanító vagyok, de a föld a fize­té­sem, azért kap­tam, hogy gaz­dál­kod­jam. Hát én gaz­dál­ko­dom is!

És ami­kor negy­ven év múlva újra Göl­lé­ben jár­tam, és meg­lá­to­gat­tam Homoki bácsit is, az ablakra muta­tott.

– Bizony, Pis­tika, ezön az abla­kon kopog­ta­tott sok­szor a mes­tör úr, hogy: „Atyámfia! Zabba mön­nek a lovak…”

Sok­szor még sötét haj­nal volt, de mi már elfá­rad­tunk a mezőn, ami­kor ébre­de­zett a falu.

Ne kezd­jünk azon­ban gaz­dál­kodni, hiszen csak janu­ár­ban leszek hat­éves, és még arra sem alkal­mas, hogy a kányá­kat elza­var­jam a vetés­ről. De hát nem is vol­tam én csősz vagy tyúk­pász­tor, kányát pedig, valódi kányát nem lát­tam én egy dara­bot sem, mert Göl­lé­ben a var­ja­kat hív­ták kányá­nak. Kálo­mista varjú és pápista varjú, azaz szür­ke­varjú és vetési varjú azon­ban akadt elég, de ezek is inkább csi­maszt, ege­ret és egyéb csú­szó-mászó fér­get pusz­tí­tot­tak, és nem a csir­ké­ket. Feke­te­var­jú­ról, ami­nek ez a ter­mé­szet­rajzi neve, és ritka madár, nem is hal­lot­tam.

Az a nagyobb raga­dozó madár, amely a baromfit hordta, lehe­tett kar­valy, héja, eset­leg igazi kánya is, de semmi esetre sem vetési varjú, és csak rit­kább eset­ben szür­ke­varjú, amely néha való­ban rákap a kis­li­bákra és csi­békre.

Most látom csak, hogy megint elka­nya­rod­tam kiváló egyé­ni­sé­gem ifjú­ko­rá­tól, pedig ez érde­kes téma, néha szí­nes és moz­gal­mas, és sok sze­re­tet­tel írom újra, mezí­te­len tal­pam alatt érezve a tiszt­tar­tóék kertje mel­lett a Kács alá vezető gya­log­utat, ahon­nét a domb­ról egyet­len pil­lan­tás­sal meg lehe­tett olvasni, hány gye­rek teke­reg az árok­par­ton, a nádas mel­lett vagy a mocso­lák között.

„Mocsola”! Sehol ezt a szót azóta sem hal­lot­tam, csak Göl­lé­ben. Kisebb álló­vi­zet jelen­tett, akár ter­mé­sze­te­set, akár mes­ter­sé­ge­set. A mes­ter­sé­ges mocso­lák egy­sze­rűen ken­der­áz­ta­tók vol­tak; három-öt volt talán belő­lük, és fene­ket­len mély­sé­gük elérte az egy métert, terü­le­tük pedig a 15-20 négy­zet­mé­tert. Volt aztán egy ter­mé­sze­tes mocsola is, a „kere­kes mocsola”, ami Berta Jan­csi sze­rint fene­ket­len volt. Volt a fenét! Egy­szer télen – máso­di­kos vagy har­ma­di­kos vol­tam – ott csúsz­kál­tunk ver­sengve, hogy ki tud egyet­len csú­szás­sal a kere­kes mocsola köze­péig elcsúszni, ami­kor végre irgal­mat­lan neki­ro­ha­nás után elcsúsz­tam ugyan a köze­péig, de dicső­sé­gem alatt – reccs! – besza­kadt a jég, s én hón­al­jig sza­kad­tam a jég alatt levő fekete lek­várba, amely­nek azon­ban kita­pint­ható feneke is volt… de ez kevés volt vigasz­ta­lás­nak.

Mire haza­ér­tem – negyed­óra alatt meg­futva a fél­órás utat –, csont­ke­ményre fagyott raj­tam min­den, de hatá­ro­zot­tan mele­gem volt, és az sem hűtötte le jeges mivol­tom, hogy nagy­anyám „Jézus, Mária, apád agyon­ver!” kiál­tás­sal foga­dott.

Nem bizony! Mert apá­mék más­fél órája szán­káz­tak Gya­lánba, s az ottani mes­te­rék­től este nyolc-kilenc óra előtt úgy­sem eresz­tik el őket.

És más­nap reg­gelre – ó, áldott nagy­anya! – kimosva, meg­szá­rítva, kiva­salva ott volt a ruhám a szé­ken, és én csak hosszas önbiz­ta­tás után sut­tog­tam el a bocsá­nat­ké­rést és a köszö­ne­tet.

– Jaj, kisfiam, nem vagy te nor­má­lis…

– Ez alig­ha­nem igaz, nagy­mama – rebeg­tem, mert nem tud­tam, mi az, hogy nor­má­lis –, de hát más­sal is meg­esik…

– Kire ütöt­tél? Kire ütöt­tél? Apád iga­zán jó gye­rek volt…

Ezt már tud­tam; bár azt is tud­tam, hogy apám és Pista bátyám Pécsen diá­kos­kodva kar­bid­gáz­zal kísér­le­tez­tek, még­pe­dig úgy, hogy két vagy három mar­ha­hó­lya­got kar­bid­gáz­zal meg­töl­töt­tek, aztán egy ártat­lan macs­kára kan­tá­roz­ták, és kieresz­tet­ték a szé­kes­egy­ház tor­nyá­nak abla­kán. A gáz­zal telt hólya­gok szé­pen száll­tak a magas­ság­ban, míg alat­tuk az ártat­lan macska ékte­len nyá­vo­gás­sal szállt a leve­gő­ben. Apám­nak ugyan nem lett semmi baja, mert Pista bátyám vál­lalta az egé­szet, de követ­kező évben Bony­hádra kel­lett beirat­koz­nia, ami semmi bánat­tal nem járt, mert köz­tu­do­mású volt, hogy ott a gim­ná­zium ala­pí­tása óta még nem bukott meg senki.

A gon­do­la­tok zabo­lát­lan gyep­lői, lám, hogy elra­gad­tak a kápol­ná­ból, pedig a kalan­dos gyer­mek­ség útja ott tor­pant meg, bele­ke­ve­redve az emlé­ke­zet időt­len szö­ve­vé­nyébe. Péter a fal mel­lett kupo­rog, resz­ket, és a foga hall­ha­tóan kocog, pedig rajta ing és egy kis mel­lény is van, míg az én egész ruhá­zati fel­sze­re­lé­sem: rövid­nad­rág madzag­gal meg­kötve, hogy le ne essen, és egy keresztbe csí­kos, rövid ujjú trikó. Ehhez mér­ten vaco­gok én is, pedig a vihar már messze Atád felé robog, a sírok felett süt a nap, s az úton, a sírok között lapá­tolni lehet a jeget. Sze­ren­cse még, hogy nem ara­tás előtt ette ide a fene ezt a bolond, de rövid jég­ve­rést, mert ebben az idő­ben már nem sok kárt tehe­tett. Leg­több helyen már el is csé­pel­tek, a csé­pe­let­len pár asz­ta­got a szél már meg­bon­tani nem tudta. A határ­ban már csak egy-két darabka zab lehe­tett vágat­lan, ahol valami kés­lel­tette az ara­tást.

– Fázom… – mondta Péter, és egy­szerre én is fázni kezd­tem; külö­nö­sen attól a gon­do­lat­tól, hogy bará­tom agyon­hűti magát.

– Fus­sunk – taná­csol­tam –, akkor kime­leg­szünk!

Hát… futot­tunk, bár ez a futás egy dara­big csak arra volt jó, hogy még job­ban fáz­zunk, de mire Péter­ék­hez értünk, vala­me­lyest mégis kime­le­ged­tünk.

– Jézus, Mária! – jaj­ga­tott Péter anyja, lerán­gatva Péter­ről inget, mel­lényt. – Jézus, Mária! Hun a nya­va­lá­ban vóta­tok?!

– A teme­tő­ben – mondta Péter, miköz­ben a duny­hát magára húzta –, de előbb a sző­lő­ben…

Sze­gény Treszka néni elsár­gult a „temető” hal­la­tára, bár a szőlő a teme­tőt kissé eny­hí­tette.

– Mi a nya­va­lyát keres­te­tek a sző­lő­ben, iszen nincs azon a két árva tőkén egy szem szőlő sem, de ha lenne, sem lenne érett…

– Ómát öttünk – mondta Péter –, Pétör bácsi meg tiszt­öl­teti édes­anyá­mat.

Meg­döb­ben­tem, mert Péter álta­lá­ban nem volt hazu­dós, bár érez­tem, hogy Péter bácsi vil­lám­há­rí­tó­nak, azaz harag­csil­la­pí­tó­nak lett köz­be­vetve.

– Szí­jas öre­gem­bör – kapta el a hor­got Treszka néni. – Pedig nagy betyár volt az öreg. A vár­me­gye bör­tö­nét úgy ismerte, mint a maga házát, ahová már nem mögy haza.

– Miért? – kér­dez­tem.

– Azért, Pis­tika, mert a fiá­val össze­ütöt­ték a lőcsöt. Kihordta mín­dön kis kacat­ját a högyre a pin­cébe, aztán ott tanyá­zik a kis szo­bá­ban. Maga süt-főz, de ünne­pen a lánya is visz neki ezt-azt. Elő­ször még azt se akarta elfo­gadni. Jól él az öreg. Bora van, több, mint amit mög tudna inni, aztán tőröz az öreg, meg hur­koz is. Per­sze télön… Még a csön­dérök is meg­lá­to­gat­ják hébe-hóba. Elbo­roz­gat­nak vele, elbe­szél­get­nek, aztán ha a csön­dérök valami ujanra sze­ret­nék terelni az öre­get, ami után ippen kutat­nak, hát Pétör bácsi csak nevet… és legyint. Mire a csön­dérök is nevet­nek… De azt mond­ják, min­dön­féle „jár­kélő” embö­rök is mög­pi­hen­nek nála. Pétör bácsi sokat tud… de hall­gatni is nagyon tud. Az embö­rök aztán rög­gelre már nin­cse­nek sehun, de ott marad utá­nuk egy-egy sunka, kóbász mög dohány is. Mon­dom, jól él az öreg. Dóga semmi. De csősz­nek a leg­jobb a vilá­gon. Mióta Pétör bácsi ural­ko­dik a hegyön, hát egy fürt szőlő el nem veszett. Lám, a Skan­dera gyer­ököt is úgy meg­verte pár szöm ómá­ért, hogy három napig nem tudott székre ülni.

(Ez a Skan­dera Kál­mán való­szí­nű­leg valami „török­ha­gyás” volt, azaz az embe­rek török ere­detre gya­na­kod­tak, és azt hiszem, iga­zuk is volt. Skan­dera bácsi azon­ban sze­líd, csen­des ember volt, és állan­dóan a szö­vő­szék előtt ült, mert az volt a mes­ter­sége. Kál­mán azon­ban annyira szé­gyellte ezt a fel­te­vést, hogy ami­kor „török-magyar” csa­tá­kat vív­tunk, inkább nem ját­szott, de nem volt haj­landó a törö­kök olda­lán har­colni.)

Sze­ren­csére azon­ban Treszka néni kenye­ret sütött haj­nal­ban, és a meleg kemence mel­lett hama­ro­san meg­szá­rad­tam. Péter köz­ben szé­pen elaludt, és én meg­nyu­godva távoz­tam, annál is inkább, mert meg­kon­dult a harang, és ez (ha jól járt Bandi bácsi – a „dékány” – órája) körül­be­lül delet jelen­tett.

Mivel azon­ban már tel­je­sen szá­raz vol­tam, és külö­nö­sebb ese­mény nem ter­helte elég tág lel­ki­is­me­re­te­met, rohan­tam haza­felé, hogy ami­kor Bandi bácsi egy valódi haran­go­zói kon­dí­tás­sal befe­jezte az úran­gya­lát, már nagy­mama szo­bá­já­ban vol­tam.

– Hol jár­tál, kisfiam? – kér­dezte nagy­mama, mire én vázol­tam a sző­lői kirán­du­lá­sun­kat, amely­ről azon­ban „már a vihar előtt itt­hon vol­tunk”…

– Hát ez nagy sze­ren­cse – mondta nagy­mama –, nem is tud­tam elkép­zelni, mi lett volna vele­tek, ha elkap a jég…

Ezek után még biz­to­sí­tot­tam nagy­ma­mát, hogy vigyá­zok én Péterre, és már be is szólt valaki a kony­há­ról, hogy tálalva van.

Ebben a pil­la­nat­ban olyan éhes let­tem, mint egy éhes far­kas, és két­szer kér­tem a leves­ből… ami a jelen­levő höl­gye­ket meg­elé­ge­dés­sel töl­tötte el. Álta­lá­ban nem rajong­tam a leve­se­kért, kivéve a „gulást” – amit ter­mé­sze­te­sen ipszi­lon nél­kül mond­tak Göl­lé­ben.

Köz­ben meg­tud­tam azt is, hogy apám Igal­ban van „tár­gya­lá­son”, ami ben­nem min­dig valami félel­me­tes aktust jelen­tett. Pedig csak annyi volt az egész, hogy apá­mat fel­je­len­tet­ték a szol­ga­bí­ró­sá­gon, hogy egy legényt a temp­lom­ban a kóru­son fel­po­fo­zott.

Ennek a legény­nek a nevére nem emlék­szem, és nem is volt valami pofoz­ko­dás, ami több rész­let­ből áll. Egyet­len pofon­ról volt csak szó, igaz, valami nagy len­dü­letű pofon­ról, mert a legény majd­nem legu­rult a lép­csőn, és nem is jött vissza a kórusra.

Apám ter­mé­sze­te­sen nem jókedv­ből vagy valami hatalmi kilen­gés­ből pofoz­ko­dott. Az isko­lá­ban is kemény fegyel­met tar­tott, és pál­cá­val torolt meg min­den nagyobb ren­det­len­sé­get, de soha pofon nem ütött sen­kit. Engem se. Tehát: nagy dolog­nak kel­lett lenni, hogy apám így kijöj­jön a sod­rá­ból, és ez az is volt. A hetyke legényke ugyanis, nem gon­dolva, hogy apám orgo­ná­lás köz­ben is szét­néz­het, hatal­ma­sat köpött vagy – ahogy Göl­lé­ben mond­ták – pökött le a kórus­ból az egyik hara­go­suk­nak, egy öreg­asszony­nak az ima­köny­vébe.

Ezután fél percre meg­akadt az orgo­ná­lás, elhang­zott a csat­ta­nás, s utána szép lágyan újra meg­szó­lalt az orgona.

Mintha nem is tör­tént volna semmi.

De a büszke apa nem hagyta annyi­ban a dol­got, hanem fel­je­len­tette apá­mat. Ennek az ügy­nek tár­gya­lá­sára ment apám Igalba, ahol a főbíró annak rendje és módja sze­rint el is ítélte, azaz meg­bün­tette 10, azaz tíz koro­nára. Apám meg­kér­dezte a főszol­ga­bí­rót, hogy ő nagyon szí­ve­sen ad még tíz koro­nát, ha a legényt még egy­szer, hiva­ta­lo­san is pofon vág­hatja; ezt az aján­la­tot azon­ban Trom­bi­tás főbíró úr vissza­uta­sí­totta, mond­ván, hogy nagy kár volt a köp­ködő legényt csak egy pofon­nal rend­re­u­ta­sí­tani, mert ő – már­mint a főbíró – akár öt pofo­nért is csak tíz koro­nát szá­mí­tott volna.

Apám aztán vala­mi­kor négy óra körül érke­zett meg és ebé­delt, mert a hiva­ta­los utat min­den­féle bevá­sár­lás­sal kötötte össze. A meg­ér­ke­zésre ter­mé­sze­te­sen én is meg­je­len­tem, mert apám – szinte köte­les­ség­sze­rűen – beszá­molt az igali útról. Per­sze nem a pofon körüli tár­gya­lás­sal kezdte, mert ez volt a cse­mege, hanem azon, hogy két, úgy­ne­ve­zett hon­véd­lo­vun­kat dicsérje. A huszá­rok ugyanis a feles­le­ges lova­i­kat kiad­ták meg­bíz­ható gaz­da­sá­gokba, amíg szük­sé­gük nem volt a kato­nák­nak rájuk. A pécsi huszár­ez­red parancs­noka a gim­ná­zi­um­ban isko­la­társa volt apám­nak, így a leg­jobb lova­kat kapta. Hát men­tek is ezek a lovak, mint a szél­vész.

– Oda­felé én haj­tot­tam – hal­lot­tam, ami­kor belép­tem, és jó gye­rek­hez mél­tóan siet­tem kezet csó­kolni –, de meg­un­tam a dicső­sé­get – foly­tatta apám –, és haza­felé már átad­tam a gyep­lőt Pis­tá­nak. Nem cso­dá­lom, hogy néha a kar­ját fáj­lalja, olyan kemény szája van ennek a két sár­kány­nak, hogy azzal az erő­vel egy vas­ke­rí­tést is elhúz­ná­nak.

Apám ekkor meg­állt az elő­adás­ban, és rám nézett, aztán anyámra.

– A gye­rek­kel nem volt semmi baj?

– Nem, dehogy…

– Itt­hon volt egész dél­előtt – mondta komo­lyan nagy­anyám, mire apám bólin­tott.

– Na látod! Tudsz te ren­des gye­rek is lenni…

A dicsé­retbe bokáig bele­pi­rul­tam, és zava­rom­ban egyik lábam tal­pá­val a mási­kat kezd­tem simo­gatni.

– Jó lesz, ha meg­szo­kod most már a cipő­vi­se­lést, mert az isko­lába nem jár­hatsz mezít­láb.

– Mér? – kese­red­tem el. – Min­denki úgy jár…

– Azért, mert én úgy paran­cso­lom!… Aztán – for­dult apám újra nagy­anyám­hoz és anyám­hoz –, aztán azt mondja a főbíró: „Mes­ter uram, mi az ára ennek a két sár­gá­nak?” Mon­dom: „Nem az enyé­mek, főbíró uram…”

„Hát ki a fenéé?”

„A huszá­roké… régi isko­la­tár­sam és jó bará­tom az ezred­pa­rancs­nok.”

„Szó­val pro­tek­ció! – neve­tett a főbíró. – Kár, hogy nem tud­tam előbb, még én is adtam volna egy pofont annak a paraszt­kö­lyök­nek.”

„Nem rossz gye­rek ez a Laj­csi – mon­dom a főbí­ró­nak –, inkább az apját kéne föl­po­fozni, aki ostoba majom­sze­re­te­té­vel tel­je­sen elron­totta már ezt a tulaj­don­kép­pen nem is rossz­in­du­latú gye­re­ket. Nagyon meg­adja majd az árát… de akkor már késő lesz.”

Ami­kor apám eze­ket mondta, senki sem gon­dolta, hogy ez a jós­lat évek múlva ugyan, de az egyik szom­széd falu­ban szó­ról szóra betel­je­se­dett, bár las­san aztán kievic­kél­tek belőle. Ott is régen meg­öz­ve­gyült az apa; las­san min­den elha­tá­ro­zást áten­ge­dett fiá­nak, és végül: „Úgyis a tied lesz min­den – hát min­den föld­jét ráíratta. – Gaz­dál­kodj, fiam, én meg majd csak uri­zá­lok. Kijá­rok a sző­lőbe… meg a menyecs­kék­hez… Ha tanács kell, itt vagyok…”

Nem is volt egy ideig semmi baj. A fiú szót foga­dott apjá­nak, csak­úgy, mint eddig. Gaz­dál­kod­tak szé­pen, oko­san, úgy, ahogy apja tudta és akarta. A fia­tal­asszony azon­ban kez­dett nem férni a bőrébe, de még tür­tőz­tette magát, csak apró cél­zá­so­kat tett, hogy az „öreg” bizony elférne a hátsó kis­szo­bá­ban is. „Mi meg talán nem­so­kára hár­man is leszünk…”

A fiú ezt a hírt elmondta apjá­nak is, és az öreg szó nél­kül hát­ra­köl­tö­zött a külön­be­já­ratú kis­szo­bába. Ámbár a szeme meg­szű­kült, és kissé hunyo­rogva nézte a dol­go­kat. Keve­seb­bet is beszélt ebben az idő­ben, de nem is volt kivel beszél­nie. A fiú a mezőn dol­go­zott, a fia­tal­asszony pedig elke­rülte, bár szo­bá­ját tes­sék-lás­sék kita­ka­rí­totta.

Az öreg azon­ban ren­des ember volt, és egy­szer csen­de­sen azt mondta menyé­nek, hogy a három­na­pos port leg­alább az asz­tal­ról letö­röl­hetné.

– A dógá­tul alig­ha­nem ráér maga is! – csat­tant fel a menyecske. – Annak paran­csul­gas­son, aki­nek fizet! – És bevágta az ajtót, hogy majd az ablak­üve­gek potyog­tak ki; aztán kisza­ladt a mezőre, és urá­nak elmon­dott „min­dent” …azt is, ami nem volt igaz, és már ezzel az első alka­lom­mal sike­rült a fiút apja ellen for­dí­ta­nia.

De az öreg nem szólt a dolog­ról, és egy­előre nem szólt a fiú sem. De akkor éjjel a fia­ta­lok nem alud­tak reg­ge­lig, mert az asszony reg­ge­lig rágta az ura fülét.

– Jó van, na! Öreg ember. Rá kell hagyni, majd beszé­lek a fejé­vel…

– Csak a szád jár­ta­tod! Ha a bocs­ko­rát törüli belém, te azt is elné­zed. Mitül félsz? Egy szava sem lehet! Tied itt min­den…

A fiú ezen elgon­dol­ko­dott.

De nem szólt sem­mit, és az öreg sem szólt sem­mit, kemény, szí­jas, kevés beszédű ember volt mind a kettő.

Az asszony egy dara­big békén volt, de ami­kor az apa érdek­lő­dött a fiú­nál, hogy hát: „Mikor lösz­tök hár­man?” – az csak a vál­lát húzo­gatta.

– A fene job­ban tudja! Mari alig­ha­nem téve­dött…

Az öreg hosszan nézte a fiát, de nem szólt sem­mit. Kiment a sző­lőbe, és a bor­tól kért taná­csot. A bor pedig nem jó tanács­adó…

Az asszony utána lesel­ke­dett, és este már újsá­golta urá­nak:

– Apád „mögin” a sző­lőbe járt… már az utcán is utána néz­tek…

A fiú nem szólt sem­mit, de unta már, hogy fele­sége rontja a leve­gőt.

– A magá­é­ban járt! – vágta el a további híre­ket, de az asszony hátat for­dí­tott, és nem szólt töb­bet egy szót sem. Reg­gel pedig kisírt szem­mel csak tén­fer­gett. Ez bosszan­totta a fiút, azért apjá­val kemé­nyeb­ben beszélt, ahogy soha nem szo­kott.

– Hal­lom, hogy megint a sző­lő­ben járt; nem tudom, mit szól­nak majd a népek…

Az öreg meg­állt a ló csu­ta­ko­lá­sá­ban.

– Mögint? Kará­csony előtt vol­tam kinn utol­jára… – És nézte fiát, aki zavarba jött, és ettől fel­dü­hö­dött.

– Tudja, hogy ezek az asszo­nyok min­dig locsog­nak…

– Tudom. Édösa­nyád más­féle vót…

– Min­dönki ollan, amil­len…

Az öreg erre nem vála­szolt, de más­nap újra kiment a sző­lőbe. Még sötét­tel, ami­kor aludt az egész falu. Pok­ró­co­kat vitt magá­val, nagy bugy­rot meg kis­ván­kost is. És a szo­bá­ját bezárta.

– Egész nap kuj­tor­gott vala­hun… – fogadta urát aznap az asszony, de az nem szólt sem­mit. A harag tor­ló­dott, for­tyo­gott benne, de most már leg­alább annyira az asszony, mint apja ellen. Alig evett, szó nél­kül lefe­küdt, és már korán fel­kelt, de az apja ajtaja zárva volt, s ami­kor zör­ge­tett, nem vála­szolt senki. És annyit már látni lehe­tett, hogy az ágy üres.

Ezen a fiú elgon­dol­ko­dott, de a munka is szó­lí­totta, hát gon­dolta, majd estére haza­gyün, aztán beszél a fejé­vel; az ekét, boro­nát fel­dobta a kocsira, és reg­geli nél­kül kiment a föl­dekre.

Az asszony leste. Nem tudta, mi a teendő, de ami­kor kivi­lá­go­so­dott, jó reg­ge­lit pakolt az urá­nak, egy kis pálin­kát is, és elment ura után. De az öreg­em­ber szo­bá­jába ő is bené­zett, és ő is látta az üres ágyat.

Annál jobb! – gon­dolta, de a követ­kez­mé­nyekre alig gon­dol­ha­tott.

Fél óra múlva kocsi állt meg az udvar­ban, két ember­rel az ülés­desz­kán.

– Meg­áll­nak a lovak, Jan­csi?

– Akár a cüvek.

– Hát akkor gyere!

És a két férfi kihor­dott a ház­ból, kony­há­ból, kam­rá­ból egy emberre való ágyat, ágy­ne­műt, ruhát, taka­rót, főző­edényt, kisasz­talt, szé­ket, az öreg­nek min­den ruhá­ját, son­kát, sza­lon­nát, kenye­ret, pus­kát, tarisz­nyát, téli hol­mit és min­dent, ami még eszükbe jutott, lepok­ró­coz­ták az egé­szet, és még a kaput is nyitva hagy­ták, ami­kor kiro­bog­tak az udvar­ból.

A szom­szé­dok nem lát­tak sem­mit, s ami­kor a fia­tal­asszony haza­ér­ke­zett, majd­nem elájult. Az ajtó nyitva, az egyik ágy szét­dúlva, és hiány­zik ez is, az is… ágy­nemű is, kenyér is, sonka is, lábo­sok is, egy szék is… min­den…

Átro­hant a szom­szédba, hogy mit tud­nak, de ott csak egy öreg­asszony pir­gálta a babot, és annyit látott, hogy egy kocsi ment ki az udvar­ból.

– Én bizony, lányom, nem­igen néz­tem, mi van rajta. Az ipad ült a Jóska mel­lett, és a kocsi a szőlő felé for­dult a högy­nek…

Az asszony rohant újra az urá­hoz, aki elsár­gult a hírre, és csak annyit mon­dott:

– Hát amit főz­tél, most meg­ehe­töd!

– Én? – visí­tott az asszony. – Ééén?

– Te! – És az ostor­ral vágta az asszonyt, mint a rossz lovat. És elmondta min­den­nek, aztán fel­pa­ran­csolta a kocsira, és az asszony már nem mert ellent­mon­dani, mert az ura arca sárga és ijesztő volt. És rohan­tak egy­vág­tá­ban hazáig, hogy majd elma­radt a kocsi hátulja. A fiú becsukta a kaput, bekö­tötte a lova­kat, szé­nát is vetett elé­jük – mert mér bün­tesse a két jó lovat?… –, aztán bement a házba, ahol az asszony sár­gán és ijed­ten feküdt az ágyon.

– Most én elmö­gyök a jegy­ző­ségre, tégy röndbe min­dönt, és fogd be a szád, mert kutya világ lösz…

Az asszony már majd­nem kicsat­tant, de meg­látva ura arcát, sóhajtva fel­kelt, az ura pedig bevágta az ajtót, hogy az ablak­üve­gek is bele­rez­dül­tek, és végig­do­bogva a pit­va­ron, eltűnt a bezárt kapu mögött.

Hogy aztán mi tör­tént a jegy­ző­sé­gen, nem lehet tudni, mert a jegyző nem beszélt, a fiú nem beszélt, az öreg Amb­rus meg éppen nem beszélt. A falu­ban csak talál­gat­ták, hogy így lehe­tett, meg úgy lehe­tett, de biz­to­sat nem tudott senki. A pletyka kavar­gott egy dara­big, aztán elült az is, várat­la­nul, mint a böjti for­gó­szél, és mivel a továb­bi­ak­ban sem tör­tént semmi, elhall­gat­tak még a vén­asszo­nyok is, mert való­ban nem tör­tént semmi.

A fia­tal­asszony meg­pró­bálta ugyan tovább keverni a dol­go­kat, de az ura csú­nyán elverte, s ami­kor az asszony haza­fu­tott, hát ott­hon sem talált mene­dé­ket. Az anyja csak hüm­mö­gött, hogy hát ez bizony nagy szé­gyen… Az apja kere­ken meg­mondta, ha még egy­szer jár­tatja a szá­ját, haza ne jöj­jön, mert leüti a dere­kát.

Hát sír­do­gált még egy dara­big, de mivel senki nem vigasz­talta, hát szé­pen haza­ment. Rendbe tette a házat, jó ebé­det főzött, de sem ő, sem ura nem hoz­ták elő a dol­got soha töb­bet.

A férj most már nem kért, hanem paran­csolt, és az asszony ijed­ten enge­del­mes­ke­dett.

– Apám szo­bá­ját tedd rendbe – mondta egy­szer, s az asszony nem­csak enge­del­mes­ke­dett, de még az ágyat is ren­de­sen, új ágy­ne­mű­vel meg­ve­tette. A fiú látta ezt, és örökké komor arca mintha elsi­mult volna. És ettől kezdve megint egy ágy­ban alud­tak.

Az asszony azon­ban most már nem tak­ti­ká­zott, nem mondta feles­le­ge­sen, hogy „úgy vagyok”, hanem szé­pen és min­den lotyo­gás nél­kül meg­szülte a fiút.

És ez nagy for­du­ló­pont lett éle­tük­ben.

A férj Férfi lett, és a fele­ség Anya.

A gye­rek pedig Péter és Amb­rus.

És a keresz­telő után a férj kiment a sző­lőbe apját haza­hívni. Meg­aláz­ko­dott apja előtt, s az öreg látta, hogy a hívás őszinte, de nem ment haza.

– Ha kita­va­szo­dik, majd mutas­sá­tok meg az uno­kám… de a faluba én már csak dohá­nyért mögyök… Harag nincs, és ez nekem ölég! A sző­lőt, pin­cét, kis­há­zat rend­ben tar­tom, hiszen a tie­tek ez is…

– Hát ha majd mégis mög­gon­dolja magát… édö­sa­pám…

– Akkor majd szó­lok…

Ami­kor tehát engem beírat­tak az „isko­lába”, ez az eset még a jövő­ben volt, de engem akkor sem érde­kelt volna, mert én más­sal vol­tam elfog­lalva: a cipő­ben járás­sal, olyan­kor, ami­kor más­kor még eszembe sem jutott a cipő: augusz­tus­ban.

Reg­ge­len­ként tehát bána­to­san és undor­ral néz­tem kín­zó­imra, de fel­vet­tem a két ferde sarkú hol­mit, mert apám­mal nem lehe­tett kuko­ri­cázni.

Egy­szer ugyanis Kaposba ment valami hiva­ta­los ügy­ben, és ami­kor a kocsi kiro­bo­gott a kapun, azon­nal lerúg­tam cipő­i­met, és a kor­tár­sak­kal azon­nal elkezd­tük a „vár­ba­du­gós” neve­zetű lab­da­já­té­kot, mert csü­tör­tök volt, ami­kor nem volt taní­tás.

Reme­kül mulat­tunk.

Én éppen Gör­bic Pis­tát dob­tam fené­ken a kemény töl­tött­gumi-lab­dá­val, amit Pista ordítva nyug­tá­zott, ami­kor szél­se­be­sen for­dult be a hintó a kapun, mert apám valami okmányt itt­hon felej­tett, és ezért már amúgy is nagyon bosszús volt.

– Gyere be! – intett, resz­kető „mez­tén­lá­ba­imra” nézve, és nem is az okmányt kereste, hanem elő­ször anyám­nak, nagy­anyám­nak mondta meg a magáét, aztán az ezen célra szol­gáló mogyo­ró­pál­cá­val ret­te­ne­te­sen elfe­ne­kelt, mond­ván: – Hát ha neked nem hasz­nál a szép szó…

Úgy ordí­tot­tam, mint egy sakál, bár sakált csak képen lát­tam, de ezt nagy­anyám mondta, aki szin­tén csak képen látta a neve­ze­tes és – állí­tó­lag – nagyon ordító vad­ál­la­tot.

Apám ezek után meg­ke­reste az okmányt, bevágta az ajtót, és elro­bo­gott Kaposba.

Nagy­anyám rend­kí­vül mér­ges volt „Árpád túl­ka­pá­sa­i­ért” és „ha meg­jön, majd meg­mon­dom neki a maga­mét… Így nem lehet gye­re­ket nevelni…”

Jézus, Mária – gon­dol­tam –, mi lesz ebből?

Hát semmi sem lett.

– Meg­jöt­tél, kisfiam? – simo­gatta meg apám fejét nagy­mama, ami­kor meg­ér­ke­zett. – Nem volt baj a lovak­kal?

Rólam szó sem esett.

Anyám elé pedig apám egy zacskó cukor­kát tett.

– Magára is gon­dol­tam, szí­vem…

Rám nem gon­dolt senki, pedig csak fél fenék­kel ültem a szé­ken, és sze­gény, haj­dan sza­bad mezít­lá­baim egy ferde sarkú fűzős cipő kalo­dá­já­ban emlé­kez­tek a vidám nyári sza­bad­ságra.

Ezek után – csak azért is! –, mielőtt nagy­anyám­mal lefe­küd­tünk volna, egy kis mezít­lá­bas ugrán­do­zást művel­tem a szo­bá­ban a haj­dani szép sza­bad idők emlé­kére. Per­sze a padló hit­vány után­zata volt csak a sza­bad­sá­gos, bőr­szerű gya­log­utak­nak, a Kács­alja messze­sé­gé­nek, a fűszá­lak simo­ga­tá­sá­nak, a szá­radó széna halódó-fonnyadt virág- és mező­il­la­tá­nak. Mindez az illat, a messze­ség, a Cönde szar­ka­fész­kes akác­fái, a Potyondi-malom, a sánta mol­nár malma, a Palán­kos, a gya­láni árok, a Pusz­ta­temp­lom, a nádas és a Malom­fej, az Ürge­vá­ros és a gya­láni út, a Szent­pé­teri-erdő… mind­ezek bizony már csak álma­im­ban jár­tak vissza, mint a táguló érte­lem és gyer­mek­sé­gem siratni való emlé­kei.

De ne sír­junk még – ennek is eljön az ideje… –, mert még nem ültem be az isko­la­pad testi és lelki kalo­dá­jába, amely­nek az volt a hiva­tása, hogy emberré legyek, de nem tudom, hogy nem vesz­tet­tem-e el azt, amit el kel­lett veszí­te­nem a réven, hogy meg­nyer­hes­sem a vámon…

Az isko­lát már taka­rí­tot­ták, azaz forró, lúgos víz­zel mos­ták fel a tég­lá­ból készült pad­lót, nem is egy­szer, mert annyi volt a két tan­te­rem­ben a bolha, hogy ha nyá­ron meg­áll­tam, a lábam szára egy-két perc alatt befe­ke­te­dett. És senki se gon­dolja, hogy ez a „befe­ke­te­dett” valami írói túl­zás vagy fel­na­gyí­tott gyer­mek­kori emlék.

(Nem tar­to­zik ide, mégis ide tar­to­zik egy sok­kal köze­lebbi emlé­kem, bakó­cai segéd­tiszt korom­ból. Csé­pel­tünk, és Nagym­átá­ról Fel­ső­pusz­tára húzat­tuk a gépe­ket, ami­kor is a segéd­tiszt­nek semmi dolga. Átvágva az erdőn, hama­rabb érkez­tem a csép­lés helyére, mint a gépek, hát tén­fe­reg­tem az asz­ta­gok között, majd gya­nút­la­nul bemen­tem az akolba, amely­ről – erről nem tud­tam – pár nap­pal előbb adtak el három­száz sül­dőt.

Ren­des, szép nagy akol volt, keményre tapo­sott alom­mal, és én csak per­cek múlva vet­tem észre, hogy szép, fehér nad­rá­gom, azaz nyári pan­tal­lóm a cipő­től fel­felé egyre feke­tébb lesz… Mi a fene ez? – porol­tam le a nad­rá­got, ami­kor a ked­ves, öreg mag­tá­ros beki­ál­tott:

– Ifiúr, ifiúr, az iste­nért, gyűj­jön ki, mer mög­ö­szik a bóhák!

De már akkor hiába ugrál­tam. A száz­ezer bolha – hogy keve­set mond­jak – egy­ne­gyede már a bőrö­mön kor­zó­zott, a többi pedig kívül a ruhá­mon. Sze­ren­csére a csép­lő­gép lány- és asszony­népe együtt jött a masi­ná­val, így azon­nal levet­kőz­het­tem a mag­tár mögött, rázo­gatva ruhá­i­mat, melyek­hez azon­ban a bol­hák erő­sen ragasz­kod­tak.

A mag­tár sar­ká­nál ekkor meg­je­lent egy java­ko­ra­beli fehér­nép, azaz asszony, akit Sven­c­ner bácsi, az öreg mag­tá­ros kül­dött segít­sé­gül, s aki­nek a sze­mé­ben ezer ördög buj­kált. Össze­rakta ruhá­i­mat, odább vitte vagy húsz lépés­sel, aztán vissza­jött.

– A gatyát is!

– Hát… – ret­ten­tem meg.

– Csak vesse le bát­ran, ifiúr… lát­tam én már „ujant” …kirá­zom, aztán idet­ö­szöm az ablakba. Oda má nem mön­nek föl a bóhák…

Így is tör­tént, de amire a gép meg­ér­ke­zett, már féreg­te­le­nítve vol­tam, sőt fel is öltöz­het­tem.)

Gye­rünk azon­ban vissza az isko­lába, ahol szá­radt már a forró lúg­gal két­szer fel­mo­sott tég­la­padló, és ami­kor ennek a szaga is elment, már csak a fonnyadt fale­vél és szá­radó virág illata maradt a tan­te­rem­ben, az exa­men, a vizsga elmúlt dísze­i­nek lélegző emlé­kei.

Nekem már régeb­ben tet­szett az a szó, hogy: exa­men. Olyan fur­csa, jó íze volt, mintha meg­érez­tem volna, hogy ebből az egész isko­lás­di­ból ez az egyet­len szó, ami ér vala­mit.

Előre meg­mond­ha­tom, hogy én nem sze­ret­tem az isko­lát. Nem sze­ret­tem semmi kor­lá­tot, semmi előre kicir­kal­ma­zott utat vagy ten­ni­va­lót és sem­mi­féle paran­csot. Nem sze­ret­tem az új cipőt, az új ruhát, a beosz­tott időt és elő­írt ten­ni­va­lót. És később is – bár majd­nem esz­mé­let­le­nül sze­ret­tem olvasni – elég volt azt mon­dani: „Ez neked való könyv… ezt el kell olvas­nod…” – hát mér­get lehe­tett rá venni, hogy az a könyv hete­kig feküd­he­tett az éjje­li­szek­ré­nye­men; kezembe sem vet­tem. Nem tudom, hogy neve­zik az ilyes­mit tudo­má­nyos nyel­ven, és azt hiszem, csak az elme­or­vo­sok tud­ná­nak talán rá vála­szolni, főleg azok, akik maguk sem nor­má­li­sak…

Több­ször hal­lot­tam valami fur­csa kilen­gé­sem után, hogy apám csen­de­sen azt mondta anyám­nak:

– Hát én nem tudom, szí­vem, de sok­szor azt gon­do­lom, ez a gye­rek nem nor­má­lis…

De most veszem észre, hiába tak­ti­ká­zom el az időt és papírt külön­féle mel­lék­utak­kal és témák­kal, az idő nem hagyja magát, és hozza, hozza a pil­la­na­tot, ami­kor át kell tör­nöm az ide­gen­ke­dés, a tömeg­től való féle­lem, a száz gye­rek­szem derű­sen int­ri­kus vizs­gá­ló­dá­sát, ami­kor a „Mes­ter­pista” átlépi az iskola, a tan­te­rem küszö­bét.

Igen, én, aki meg­mász­tam a leg­na­gyobb nyár­fát, a leg­tüs­ké­sebb akác­fát, estem lóról és kocsi­ról, szán­kó­ról és kút­ke­rék­ről… én, aki kony­ha­kés­sel rohan­tam egy cigány­le­gény után, aki leverte a fecs­ke­fész­ket, aki­től a leg­ha­ra­pó­sabb kutyák is behú­zott farok­kal vonul­tak a kerí­tés mögé, én, én még tíz­éves korom­ban is csak szi­gorú parancsra, fél­sze­gen és dadogva men­tem akár az isme­rős ven­dé­ge­ket is üdvö­zölni.

De eljött az idő, és el kel­lett indulni.

– Na, kisfiam – mondta nagy­anyám –, most már elin­dul­hatsz. Tele van már a tan­te­rem…

Jézus, Mária! – gon­dol­tam. – Én ütő­dött tinó! Miért nem men­tem be, ami­kor még nem volt bent senki?!

De ezen most már segí­teni nem lehe­tett.

– Na menj, kisfiam, Isten nevé­ben…

Ezt nagy­mama mondta, aki meg­érezte az unoka ver­gő­dé­sét, de erre már szinte nem is volt szük­ség, mert egy nevető, baju­szos ember tette a vál­lamra kezét, és egy­szerre vilá­gos és könnyű lett min­den. Ez az ember a külső folyo­só­ról nyíló kis lakás­ban lakott, de eddig nem sok dol­gom volt vele, nyá­ron nem is lakott nálunk, de ilyen­kor, szep­tem­ber­ben meg­jött, ami­kor elkez­dő­dött az iskola.

Ez az ember Gans­ler bácsi volt, a segéd­ta­nító, aki az iskola egyik felét, az első és máso­dik osz­tályt taní­totta.

Gans­ler bácsi az éjjel érke­zett meg – gya­log – Csor­ná­ból, és most az elmúlt vaká­ció pihent, friss vidám­sá­gá­val terelt az első és máso­dik osz­tály kisebb tan­terme felé.

– Te leszel az én leg­jobb diá­kom – eny­hí­tette a lég­kört Gans­ler bácsi. – Remé­lem, te leszel – vere­gette a vál­lam, és ezt nem felej­tet­tem soha, akkor sem, ami­kor nyolc-kilenc év múlva bort, süte­ményt és olvas­ni­va­lót vit­tem szinte napon­ként az új kaposi szín­ház szín­pa­dára Gans­ler bácsi­nak, ahol a világ és az idők egyik leg­na­gyobb tra­gé­di­á­já­nak egy kis jele­ne­tét ját­szot­ták – meg­lepő élet­hű­ség­gel – 1914-ben a sebe­sült és hal­dokló kato­nák…

Úris­ten! Ki gon­dol­ha­tott akkor ott, a tan­te­rem és a béke ajta­já­ban erre a ször­nyű­ségre?

A tanító bácsi benyi­tott a tan­te­rembe, és én szinte meg­me­re­vedve áll­tam mel­lette, mert úgy érez­tem, hogy még az isme­rős arcok is isme­ret­le­nek let­tek, kíván­csiak, vára­ko­zóak, ijed­tek, és taszí­tot­tak és von­zot­tak egy­szerre, és kihúz­ták magam alól maga­mat. És vára­kozó, nagy csend lett egy­szerre.

A tanító bácsi az első pad felé terelt.

– Itt ülsz, fiam, Péter mel­lett. Húzód­ja­tok össze egy kicsit.

Beül­tem hát Péter mellé, és egy­szerre vilá­gos és könnyű lett min­den. Bát­ran néz­tem körül, mintha a sző­lő­he­gyen let­tünk volna vagy a Kács alatt. Elrak­tam kis hol­mi­mat, és bal karom­mal meg­lök­tem bará­tom, aki vissza­adta a moz­du­la­tot, mond­ván ezzel, hogy nincs semmi baj, a töb­bit majd meg­lát­juk…

És ezzel 1905. szep­tem­ber 1-én Göl­lé­ben elkez­dő­dött az iskola, amely kisebb-nagyobb kiha­gyá­sok­kal 1926 júli­u­sá­ban Magyar­óvá­ron, a Gaz­da­sági Aka­dé­mián ért véget.

Per­sze köz­ben még volt egy kis béke, egy kis háború, egy kis ez, egy kis az, amire mindre nem gon­dol­hat­tam, mert Péter a fülembe súgta:

– Dél­után ürgét önte­nek a lege­lőn… és Jan­csi teg­nap Pus­ká­ék­nál bele ült egy nagy szögbe. Látod, hogy ül? Csak az egyik fer­tá­lyán…

Nem sokat fog­lal­koz­hat­tam azon­ban Jan­csi ülő­ké­jé­vel, annak is egyik fer­tá­lyá­val, ami fél volt tulaj­don­kép­pen, mert a tanító bácsi fel­ment a dobo­góra, ame­lyik való­ban dobo­gott, leült a szal­má­ból font ülő­kéjű szé­ken, egy könyvbe beírt vala­mit, aztán helyére tette a toll­szá­rat, és sze­líd, ked­ves-mosoly­gós arcá­val végig­né­zett az osz­tá­lyon. És én ezt a pil­la­na­tot, ezt az arcot nem felej­tem el soha, mert ez az arc mosoly­gós maradt mind­vé­gig, amíg csak ismer­tem, öreg­sé­gé­ben is, beteg­sé­gé­ben is, akkor is, ami­kor sebe­sül­ten feküdt, és akkor is, ami­kor 1938-ban utol­jára talál­koz­tam vele és Esküdt Bar­csá­val (Göl­lé­ben a Bor­csát mond­ták Bar­csá­nak) a kaposi állo­má­son.

Dr. Kovács Ist­ván című fil­mem for­ga­tó­köny­vét írtam akkor, és a lako­dalmi jele­net rész­le­te­ire volt szük­sé­gem, ame­lye­ket már elfe­lej­tet­tem. Írtam hát Bar­csá­nak, és talál­ko­zót kér­tem a kaposi állo­má­son. És ezen a talál­ko­zón meg­je­lent Gans­ler tanító bácsi is, öre­gen, haj­lot­tan, de még min­dig azzal a min­dent előre meg­bo­csátó, sze­líd mosollyal, ame­lyet akkor lát­tam utol­jára…

Ennek a film­nek egyes ver­ses fel­kö­szön­tőit – a lako­dalmi jele­net­nél – Bar­csá­tól kér­tem el, s a göl­le­iek sokan beko­csi­káz­tak Dom­bó­várra a fil­met meg­nézni, hiszen félig-med­dig a film lako­dal­má­ban is ott­hon érez­ték magu­kat.

Bar­csa is ott volt, és lel­ke­sen szá­molt be a látot­tak­ról és Gölle büsz­ke­sé­gé­ről.

Ezután már csak egy­szer vol­tam szü­lő­fa­lum­ban, és akkor is Bar­csá­nál száll­tam meg, aki özve­gyen már és nagyon bete­gen, de nagy sze­re­tet­tel látott ven­dé­gül.

Két éjszaka alud­tam ott az első szo­bá­ban, és az első éjje­len nyug­ta­lan álom­ból fel­éb­redve döb­ben­tem rá, hogy hiszen ezt a szo­bát én jól isme­rem, hiszen ez Bence Rozi néni háza, és ez a szoba volt az, ahol Bence Ferkó Bar­csá­val lako­dal­mát tar­totta.

A hold­vi­lág deren­gése mintha meg­ele­ve­nedne min­den arcon. Hiszen Bence Ferkó tartja lako­dal­mát, és Bar­csa járja a meny­asszony­tán­cot egy hét­éves, csiz­más kisfi­ú­val, s ez a kisfiú én vagyok…

A tánc rövid, csak pár for­duló, aztán a sudár szép meny­asszony fel­kapja a kisfiút, jobb­ról-bal­ról meg­csó­kolja, s a legényke egy új, ezüst ötko­ro­nást dob a roz­ma­ring­gal körül­font tányérra, ame­lyet az egyik vőfély tart a kezé­ben…

– Negy­ven éve – sut­tog­tam, mintha csak úgy gon­dol­nám –, iste­nem, negy­ven éve! Ferkó csont­jai valami tömeg­sír­ban por­la­nak… Rozi néni a teme­tő­ben, és Bar­csa – talán nem is tudja – halá­los beteg. Rák…

Nem beszél róla, de döb­ben­ten komoly… tehát mégis tudja… Kemény és tisz­ta­fejű, akár­csak Lajos, aki Nagy­atádi Szabó Ist­ván minisz­ter tit­kára lett, talán jobb, mint a főis­ko­lás, dok­to­rált tit­ká­rok, de elcsú­szott a nők körüli hínár­ban és a hiva­tali hun­cut­sá­gok par­kett­jén, ami síko­sabb, mint a göl­lei jég a Potyondi-malom­nál…

Der­med­ten fek­szem a kemény ágyon, és a régi Göl­lére gon­do­lok. Nem is a régi­ekre talán, az embe­rekre, hanem a – teme­tőre, mert sok­szor bizony csak ott békél­tek meg a göl­le­iek. Hogy mi volt az oka ennek, nem tudom, nem is kér­dem, nem is kuta­tom. Remé­lem, és aka­rom hinni, hogy ez ma nincs így. De ami­kor Göl­lé­ben jár­tam, majd har­minc éve, bizony még így volt, s én szo­mo­rúan hall­gat­tam a pana­szo­kat – mert min­denki másra panasz­ko­dott, de mélyen és őszin­tén önma­gába nem nézett senki.

Ezek most már csak fel­buk­kanó gon­do­la­tok, de akkor bódul­tan feküd­tem az ágyon, amely egy­kor talán Rozi néni és később Bar­csa nász­ágya volt; az elmúlt idők és elmúlt embe­rek jár­tak körü­löt­tem egy álom­vi­lág­ban, ahol még sze­ret­ték egy­mást a göl­le­iek.

Sokáig nem tud­tam elaludni. A hold egyre emel­ke­dett, s a fény­su­gár a túlsó sarok­ban járt, ahova a kis cipő­i­met tet­tem vala­mi­kor, mert ott­hon nem enged­ték levetni: kora tavasz volt még, de ami­kor már min­den ren­des gye­rek mezít­láb jár.

Rozi néni aztán biz­to­sí­tott, hogy a cipők­nek nem lesz semmi bajuk, de harang­szó előtt vigyem el őket, mert neki fél tizen­ket­tő­kor dolga van a falu­ban.

Azt csak később tud­tam meg, hogy Rozi néni­nek a vilá­gon semmi dolga nem volt a falu­ban, csak azt akarta, hogy délre ott­hon legyek… ami meg is tör­tént, mert nem lévén óránk, már tizen­egy óra­kor jelent­kez­tem a cipő­kért.

De a hold­su­gár már elhagyta az öreg ajtó sar­kát is, és nem muta­tott már semmi emlé­ket.

És más­nap este­felé meg­ér­ke­zett Esküdt Lajos is a kis­lá­nyá­val, és újra egé­szen ott­hon let­tem Göl­lé­ben, a régi jóban és rossz­ban, öröm­ben és bánat­ban, dicsek­vés­ben és panasz­ban.

Lajos úgy ölelt meg, mint régi bará­tot, és a kis­lány úgy csó­kolt meg, mint egy elve­szett rokont, aki – mint a tékozló fiú – vissza­tért, sze­re­te­té­vel, örö­mé­vel, bána­tá­val, hogy elmond­jon min­dent, meg­hall­gas­son min­dent, gyónó legyen és gyón­tató, fel­ol­dozó és fel­ol­do­zandó, aki tisz­tán látja más bűneit, de a magáét is.

Hova is mehet­tünk volna más­nap elő­ször, mint a teme­tőbe? Az isme­rő­sök egy része ide­jött már pihenni, hát ide­jöt­tünk ki mi is néma talál­ko­zóra, elgon­dolt imád­ságra s elte­me­tett emlé­ke­ket fel­tá­masz­tani azok­ból, akik vol­tak, s akik vol­tunk, s akik leszünk.

De a kápol­ná­nál meg­döb­ben­tem. Ennyire elment volna az idő? A kis fenyők test­vé­reim sír­já­nál, ame­lyek csú­csát elér­tem vala­mi­kor, 8-10 méter magas fenyő­fák, a keresz­tek­nek s az egy­be­han­tolt két sír­nak nyoma sincs, s elgon­dolt imád­sá­gom csak a fenyők hal­lot­ták és susog­ták tovább.

Sok ilyen jel­te­len sír van a göl­lei teme­tő­ben – és min­den teme­tő­ben szerte a vilá­gon –, jel­te­le­nül is jelezve, hogy az élők­höz az élők tar­toz­nak, s a halot­tak­hoz a – hol­tak. Az emlé­ke­ken kívül nem köti össze őket semmi, s ezek az emlé­kek csak addig emlé­kez­tet­nek, amíg van valaki, aki emlé­ke­zik.

Lám, ami­kor a kál­vá­riát csi­nál­ták, és fel kel­lett hányni a föl­det, hogy a kál­vá­ri­á­nak dombja is legyen, csak cson­tok jöt­tek elő a föld­ből és egy-két rozs­dás szög (az is szét­por­lott ujja­ink között), és majd elfe­lej­tet­tem, egy fekete selyem­kendő, ame­lyen elfa­kul­tak már az élet piros rózsái. Valódi selyem lehe­tett, hogy ilyen sokáig épen meg­ma­radt a halál föld­jé­ben, és való­diak vol­tak a kissé sár­gás, de kemény cson­tok is, ame­lye­ket mi hord­tunk el, gye­re­kek, miköz­ben valaki egy ilyen csont­tal úgy kupán vágott, hogy majd fel­for­dul­tam. Ter­mé­sze­te­sen nálam is volt ember­csont, s a továb­bi­ak­ban szép vere­ke­dés kez­dő­dött, ami­ből a halott göl­le­iek meg­tud­hat­ták, hogy ide tisz­tes­ség, oda kegye­let – a vere­ke­dés élő szel­leme nem veszett még ki a göl­lei fia­tal­ság­ból… Az össze­gyűj­tött cson­to­kat aztán újra elte­met­ték – úgy emlék­szem, a sír­ásó volt a kegye­le­tes ese­mény egyet­len részt­ve­vője, pap, kán­tor és rokon­ság egy sze­mély­ben, ami a kegye­le­tes aktus haté­kony­sá­gá­ból – azt hiszem – nem vont le sem­mit.

Én azon­ban még aznap éjjel újra kike­rül­tem a teme­tőbe – per­sze csak álmom­ban, miköz­ben a vere­kedő cson­tok tulaj­do­no­sai szá­mon kér­ték a kegye­let­sér­tést, sőt a csont­ja­ik­kal való vere­ke­dést is, úgy álta­lá­ban.

Min­den úgy volt, mint nap­pal. Sor­ban áll­tunk, mint a kato­nák. Jobb­ról mel­let­tem Deres Kál­mán, bal­ról Puska Péter, aztán Berta Jan­csi, Skan­dera Kál­mán – a „török­ha­gyás” –, sőt Matula is, aki­nek ren­des nevére nem emlék­szem, és még valami tízen. Sza­bá­lyos kihall­ga­tás volt, mint a kaszár­nyá­ban, ame­lyet egy két­mé­te­res főcsont­váz tar­tott, mögötte a csont­váz napos tiszt­tel és a csont­váz írnok­kal.

Vala­mennyien a cson­tok­kal való vere­ke­dé­sért vol­tunk kihall­ga­tásra ren­delve, és miu­tán az illető beval­lotta bűnét, hogy a cson­tok­kal vere­ke­dett, a csont­váz szá­zad­pa­rancs­nok olyan pofont kent le, hogy csak úgy zör­gött… Ret­te­ne­te­sen fél­tem, és ami­kor a parancs­nok elém ért, és fel­emelte kezét a nagy­mé­retű pofonra, akko­rát ordí­tot­tam, hogy sze­gény nagy­anyám és lakó­tár­sam majd kiesett az ágy­ból.

És más­nap – pedig szép, nyári nap volt – nem mehet­tem ki a teme­tőbe, mert nagy­anyám sze­rint álmom­ban még „frászt” kapok, ami­ről csak később tud­tam meg, hogy azon a szép magyar pesti nyel­ven – pofont jelent.

Ezek jutot­tak eszembe – fél perc alatt átélve min­dent –, aztán leszáll­tunk a kocsi­ról, tisz­te­le­tün­ket tenni ott, ahol illik, de álta­lá­ban az egész teme­tő­nek, hisz egy elte­me­tett részünk, külö­nö­sen Lajos­nak, ott volt az időt­len teme­tő­ben.

Kis test­vé­reim négy szép fenyője sut­to­gott mel­let­tünk – talán meg­ért­jük majd vala­mi­kor, mit mond­tak –, aztán az öspö­rös bácsi sír­já­nál áll­tunk meg; Lajos unot­tan, én pedig fel­há­bo­ro­dot­tan.

Hát ennyire halot­tak a Halot­tak?

Vagy: ez az igazi demok­rá­cia?

Egy szét­hul­ló­ban levő, vala­mi­kor cement­tel össze­ra­gasz­tott tég­la­ha­lom az egész? Itt jutott eszembe a régi, bölcs köz­mon­dás, hogy bizony: „A kidőlt kereszt­nek senki sem köszön.”

Milyen igaz­ság, és talán jól is van ez így.

Nem tudom, de engem gyöt­rel­me­sen meg­ro­han­tak a régi emlé­kek; a pap bácsi jelent meg előt­tem, min­dig vidá­man s min­dig paraszti böl­cses­ség­gel vilá­gítva meg a dol­go­kat s az ese­mé­nye­ket.

Pap bácsit nem hozta ki a sod­rá­ból sem élet, sem halál, sem gép, sem ember, sem a rokon és rigo­lyás ház­ve­ze­tőnő, sem Bandi bácsi, a „dékány”, de még apám sem, ha beszá­molt a göl­lei búcsú meg­bics­ká­zott sebe­sült­je­i­ről, eset­leg halot­ta­i­ról. Seidl Károly nyu­godt, kemény ember volt, kato­na­pap, aki három medá­liát is hozott a bosz­niai okku­pá­ci­ó­ból, ami­kor nem­csak gyón­ta­tott, és elte­mette a halot­ta­kat – meg­áldva magyart és „vad rácot” egy­aránt –, de ha kel­lett, pus­ká­zott is, mert „mi a fenét csi­nál­jon az ember, ami­kor a baj­tár­sak vere­ked­nek, a rácok meg lűnek, mint a jég­eső?”…

Szó­val kato­na­pap volt, akit a temp­lom­ban rava­ta­loz­tak fel, és kopor­só­já­nál a vár­me­gye haj­dúja állt őrt kivont kard­dal, bár azt hiszem, pap bácsi kopor­só­já­ról nem is akart ellopni senki sem­mit.

Pap bácsi léte és emléke annyira élő volt, hogy én el tud­tam kép­zelni, hogy a kopor­só­ban nincs is senki… s ha én vissza­me­gyek a plé­bá­ni­ára eset­leg – hal­lot­tam már ilyent –, öspö­rös bácsi fogad, hogy:

– Na, amice: hogy ityeg a fityeg, és mit csi­nál a házi­sár­kány?

Ez a házi­sár­kány Etti néni volt, ház­ve­ze­tő­nője, aki három vén­asszonyra való plety­kát kevert és öt házi­asszonyra való dunsz­tost tett el éle­té­ben, és pap bácsi átlag negyed­éven­ként mon­dott fel neki, ami­ről mind­ket­ten tud­ták, hogy nem kell komo­lyan venni.

Mindez eszembe jutott pap bácsi sír­já­nál, ami nem jelen­tett volna bána­tot, ha tisz­tes­sé­ge­sen rend­ben tar­tott sírt talá­lok, akkor sem, és talán keve­sebb emlék jutott volna eszembe, ha leg­alább a keresztje rend­ben lett volna.

Lajost azon­ban az öreg pap sírja alig érde­kelte, pedig ha jól emlék­szem, sokat minist­rált neki, s ebből saj­nál­kozva lát­tam, hogy a falu teme­tő­kul­tu­sza nagyon egyéni, sőt hiá­nyos, és szó sze­rint értik azt, hogy:

A kidőlt kereszt­nek senki sem köszön.

Vagy talán jobb is ez így?

Nem tud­nék sem mel­lette, sem ellene érvelni, hiszen sem a bánat, sem az öröm nem tart örökké, és ha így van, talán így is kell len­nie…

Külön­ben sem beszél­he­tek senki rová­sára, hiszen kis test­vé­reim sírja is egyenlő a föld­del, és ha csak a négy szép fenyő nem, bizony nem imád­ko­zik felet­tük senki.

Mindez átsza­ladt gon­do­la­taim kap­kodó, kusza szö­ve­vé­nyén, amely­nek alap­tó­nusa még­is­csak az volt, hogy én ezt a föl­det élő­i­vel és halot­ta­i­val együtt még­is­csak és mind­ha­lá­lig sze­re­tem.

– Most hova megyünk, Lajos?

Lajos fel­tette a kalap­ját.

– A sző­lőbe!

Igen, a Sző­lőbe! Ez a szó lob­bant fel emlé­ke­im­ben, ami­kor Esküdt Lajos­sal men­tünk – együtt utol­jára – a régen látott sző­lőbe; tele let­tünk a sza­bad­ság, majd­nem a zabo­lát­lan­ság érzé­sé­vel, az emlé­kek máju­sá­val, a régi tüzek fel­lob­ba­ná­sá­val és a magá­nyos­ság két­sze­mé­lyes pász­tor­tü­zé­vel. De még be sem értünk a mezei útról, már ott les­ke­lőd­tek az emlé­kek. A kökény-, gala­go­nya-, vad­meggy- és isza­lag­bok­rok között meg­is­mer­tem azt a helyet, ahol kőris­bo­ga­ra­kat szed­tünk vala­mi­kor, mert azt hal­lot­tuk, hogy a dok­tor bácsi meg­ve­szi pati­kája szá­mára. Hát nem vette meg, és bár sze­lí­den, de taná­csolta, hogy men­jünk a fész­kes fenébe. Ez azon­ban nem kese­rí­tett volna el ben­nün­ket, de a kőris­bo­gár maró anya­gá­tól – ame­lyet hólyag­hú­zó­ként említ a gyógy­szer­tan – úgy fel­hó­lya­go­so­dott a kezünk szára, hogy reg­ge­lig vaka­ródz­tam, pedig nagy­mama még be is boro­gatta.

Ez volt az első emlék.

De amint befor­dul­tunk a sző­lők közé, már ott volt a máso­dik emlék: egy ember. A kocsi las­san bal­la­gott, csak a kül­lők beszél­get­tek a szil­va­fák­kal, ami­kor ez az ember moso­lyogva elin­dult felénk, és nézé­sé­ben lát­ható volt, hogy isme­rő­sök vagyunk ugyan, de nem ismert meg ben­nün­ket. Leg­alábbis engem nem. Milyen isme­rős – gon­dol­tam én is, s eszembe jutott, hogy a göl­lei embert Buda­pest for­ga­ta­gá­ban is éppen úgy meg­is­mer­ném, mint ő engem, s arcára lenne írva, ahogy rám néz:

– A fene egye meg, milyen isme­rős!…

Sze­mély sze­rint per­sze egyi­künk sem tudná, ki a másik, de hogy valami baráti, rokoni érzés és emlék­gon­do­lat buj­kálna ben­nünk, az bizo­nyos.

Sose gon­dol­kod­tam azon, hogy mi ennek az oka, de most azt hiszem, hogy – ha sza­bad így kife­jezni magam – a bel­te­nyész­tés. Göl­lé­ben egy kicsit rokon min­denki, és ha ötszáz éves anya­köny­vek len­né­nek, azt hiszem, ezt a rokon­sá­got ki is lehetne mutatni. Per­sze nem koma­ságra gon­do­lok, hanem valódi vér­ro­kon­ságra. Talán azért tud­tak egy­más közt olyan jóízűen vesze­kedni és hara­got tar­tani a göl­le­iek?

A kocsi meg­állt, az ember meg­állt, elmo­so­lyo­dott, mert meg­is­merte Lajost.

– Aggyon isten! – paro­láz­tak.

– Hát ez kicsoda? – muta­tott rám Lajos moso­lyogva.

Az ember már az én keze­met szo­ron­gatta.

– Ne mondd mög, Lajos! Mög ne mondd!… Szent­sé­gömre, isme­rőm… de kicsoda? Hát kicsoda… pedig…

– Ne törd a fejed, Imre!

– Ne mondd mög, Lajos, mög ne mondd!

Nézett engem, nézte a föl­det, Lajosra nézett.

– Hát ha meg­ölsz, sem tudom, pedig isme­rem, isme­rem!

– A Mes­ter­pista!

– Hej, hogy az a jóis­ten… – És majd­nem leölelt a kocsi­ról. – Hát hogy van a mes­tör úr?

Kis csend futott közénk, aztán szét­te­rült, és a hall­ga­tás hideg csend­jébe bele­hul­lott a szó:

– Meg­halt…

Az ember – már elfe­led­tem a nevét – mind­két kezé­vel meg­fogta ekkor az enyé­met, s egyik kezé­vel meg­si­mo­gatta.

– Isten nyu­gosz­talja!

Fog­tuk egy­más kezét, amíg átfu­tott a tájon s a szí­vün­kön s könnyes sze­mün­kön az emlé­ke­zés.

Aztán már nem talál­koz­tunk isme­rős­sel. Elmen­tünk Puska bácsiék zsa­lu­gá­te­res kis prés­háza mel­lett, s itt újra meg­ro­han­tak a régi szü­re­tek emlé­kei. Ernő­vel és Laci­val már régen ott ron­tot­tuk a leve­gőt, ami­kor apá­mék meg­ér­kez­tek. Meg­kós­tol­ták a „mézes fehért”, az „otel­lót” meg a „cse­me­ger­iz­lin­get”, aztán szét­szó­ród­tunk a sző­lő­ben. Apám és Puska bácsi a diófa alatt latol­gat­ták a ter­més­ered­mény lehe­tő­sé­geit, aztán áttér­tek a falu ese­mé­nye­ire. Nán­dorra, aki a ten­ge­ré­szek­nél szol­gál Pól­á­ban – ámbár a fene tudja, hol mász­kál­nak most a nagy­vi­lág­ban –; a búza árára, ami arra mutat, hogy talán – amennyi eszük van – még háború is lehet­sé­ges; a gya­láni gyil­kos­ságra, ami­ről sosem tudó­dott ki, ki a gyil­kos, ámbár a sze­gény meg­gyil­kolt legény apja meg­es­kü­dött, hogy előtte való éjjel álmá­ban egy ezüst­tollú madár szállt az istálló kon­tyára, s a madár szár­nya éppen olyan ezüst­ből volt, mint pár nap múlva fia kopor­só­ján az ezüst­pa­pír.

A szü­reti dél­után azután hamar elmúlt, ami­kor haza­felé rin­gott velünk a hintó, a sötétbe hullt tőkék között már szól­tak az őszi tücs­kök, a magyar ősz bána­tos kis hege­dű­sei, és Igal felé az égen már elin­dult az útján a Gön­cöl­sze­kér.

– Hát itt vagyunk – mondta Lajos, és én egy­szerre meg­is­mer­tem a „pin­cét”, ami ugyan pince is volt, de felette zsúp­fe­dél, mint egy kis házon, de mi nem men­tünk be, mert augusz­tusi lan­gyos este ígér­ke­zett. Egy pet­ren­cét szét­te­rí­tet­tünk, Lajos pok­ró­co­kat hozott ki, üveg­ben bort, aztán tüzet rak­tunk, és hall­gat­tuk az estét, amely mienk volt, mint emlé­ke­ink, mienk, egye­dül a vilá­gon.

Hátunk mögött érez­tük a teme­tőt és a falut, magunk­ban érez­tük az egész Göl­lét, és tele lett a szí­vünk a csil­la­gos esté­vel, a múlt­tal, ami sok szo­mo­rú­sá­got hozott és kevés örö­met; azok­kal, akik élnek, de azok­kal is, akik már elmen­tek, de itt, az ősz eleji esté­ben talán hall­gat­nak ben­nün­ket, mert akik vol­tunk, azok leszünk is, és végül csak emlék azok­nak, aki­ket sze­re­tünk, s akik emlé­ke­ink­ben és bot­lá­sa­ink­ban is csak majd sze­ret­nek ben­nün­ket.

Pat­to­gott a rőzse­tűz, s a tűz­ből ránk nézett a múlt. Amíg ezzel végez­tünk, egy­más szá­já­ból kap­kod­tuk ki a szót, de ami­kor a múltra való emlé­ke­zés fogyo­ga­tott, Lajos vette át a szót, amit nem is bán­tam, mert én inkább amúgy is a tücs­kö­ket hall­gat­tam, amíg Lajos elmondta három-négy­sze­res, több éves kál­vá­ri­á­ját.

De arról soha­sem feled­ke­zett meg, hogy a poha­ram tele legyen.

– Te, Lajos, miféle bor ez?

– Noha.

– Kár. Kár, hogy nem hoz­tunk szó­da­vi­zet. Ettől csak szom­ja­sabb lesz az ember, és olyan gyo­mor­égést kapok, hogy falra mászom.

– Van, aki sze­reti.

– Hát… tisz­te­lem a gusz­tu­sát. Vala­mi­kor más­féle borok terem­tek itt.

– Meg­ette őket a filo­xéra meg a pero­nosz­póra. Drága a per­me­te­ző­anyag, és néha nem is kapni. A nohát meg nem bántja… Aztán tudod: nem vere­ked­nek már a göl­lei legé­nyek…

– Azt elhi­szem. Hány hősi halottja volt Göl­lé­nek, hány sebe­sültje? Hány nyo­mo­rékja?

– Har­minc körül…

– Hát talán ezért is nem vere­ked­nek, Lajos. Aztán sze­lí­dül­tek az erköl­csök is, töb­bet gon­dol­ko­dik a fej, és fárad­tab­ban lük­tet a szív…

– Lehet – mondta Lajos, aztán poha­rát az enyém­hez ütötte. – Hát ezt a poha­rat azok­nak az emlé­kére, aki­ket sze­ret­tünk, és akik már nin­cse­nek.

Hall­gat­tunk. A tűzbe néz­tünk, mintha valami láto­mást vár­tunk volna, de a lán­gok nem mutat­tak sem­mit, csak a sötét­ség lett nagyobb arra Gya­lán felé; a szőlő aljá­ban csen­de­sen dis­ku­rált a patak, a csil­la­gos ég kifé­nye­se­dett, s a sző­lő­le­ve­lek hal­kan sut­tog­tak, mintha a tőkék árnyé­ká­val beszél­get­tek volna, ame­lyek talán töb­bet tud­nak, mint az embe­rek.

Talán az öre­gek sut­tog­tak a sző­lő­le­ve­lek nyel­vén? Mert szél nem volt, a leve­lek mégis beszél­get­tek halk sut­to­gás­sal.

Talán az öreg bíró jött ki meg­hall­gatni, mit beszél­nek a gye­re­kek? Talán az ő botja kop­pant néha, ha karó­hoz ütő­dött? Nevére sem emlék­szem már, és Lajos is elfe­lej­tette. Ott lakott tiszt­tar­tóék mel­lett, s szé­pen pödört, nagy barna baju­sza volt…

Vagy talán öspö­rös bácsi reve­ren­dája susog a sötét­ség­ben, mint a többi szok­nya? Ámbár mit keresne az öreg pap a sző­lő­ben, amely­nek ter­mé­sé­ből sosem ivott (és ezt nagyon oko­san tette, hiszen Őszöd­ről vette a bort, vagy kapta a Bala­ton mel­lől vagy pláne Dör­gi­csé­ről, és ezek mel­lett a göl­lei bort még emlí­teni sem sza­bad, ame­lyet – a rossz nyel­vek sze­rint – még a misé­ben sem lett volna sza­bad hasz­nálni).

Lehet az is, hogy Puska bácsi jár hosszú szárú pipá­já­val a sötét­ség­ben, és talán most hoz­ták neki a szűz­do­hányt, ame­lyet finánc nem látott, és talán már csak ezért is sok­kal zama­to­sabb és ízle­te­sebb…

Vagy talán Kis Jan­csi bácsi boto­log a sötét­ben, Gölle hiva­tá­sos kol­dusa és a búcsú­já­rók elő­éne­kese, aki­nek ünnepi somfa bot­ján réz­ke­reszt volt a disz, mert ezzel vezette a búcsú­já­ró­kat Andocsra? Még mintha a hang­ját is hal­la­nám, amint magas fej­hangja úgy szál­lon­gott a poros utak felett, mintha a temp­lomi zász­ló­kat is ez a hang len­gette volna.

Vagy talán Wachs­mann bácsi, a „Por­jankó” megy beteg­hez ezen az éji órán, mert az öreg dok­tor­nak talán a nevét sem tud­ták a falu­ban, és úgy­sem mon­dott mást, mint hogy a pipa­csu­to­rát kivéve a szá­já­ból, azt mondta:

– Kh-kh… majd fel­írok egy kis port… – És volt, aki meg­gyó­gyult, volt, aki nem gyó­gyult meg. De ezzel így van­nak más dok­to­rok és más bete­gek is.

Én csak arra emlék­szem, hogy egy­szer az öreg dok­tor bácsi­ért ret­te­ne­tes elfe­nek­lés­ben része­sül­tem, pedig iga­zán nem volt nagyobb bűnöm, mint hogy az iskola előtti jár­dán én is csúsz­kál­tam, mint a töb­biek. Szó­val ártat­lan vol­tam, és nem is vol­tam ott, ami­kor az öreg dok­tor, beteg­hez menet, a kicsúsz­kált helyet válasz­totta gya­log­já­ró­nak. Mért mász­kál az öreg dok­tor ilyen síkos, jeges helyen, ahe­lyett, hogy szé­pen a fal mel­lett menne, és bot­tal a kezé­ben, és nem hosszú szárú pipá­val a szá­já­ban?

Mert mi lett a vége? Az lett a vége, hogy dok­tor bácsi elha­salt, a pipa­csu­tora eltö­rött, és fel­szúrta a tor­kát, hogy majd­nem bele­halt.

Mind-mind ezek az öreg árnyak ott jár­nak talán a sötét­ben, a tőkék között, és Lajos köz­ben beszél, beszél, és mondja, mondja tra­gé­di­á­ját, ami­kor bele­ke­ve­re­dett valami álta­lá­nos, nagy disz­nó­ságba, valami kül­földi ökör­szál­lí­tásba, ami­ben benne volt Beth­len is, a minisz­ter­el­nök. Nagy­atádi Szabó is, a föld­mű­ve­lés­ügyi minisz­ter és még sokan, akik a „kis­ha­lak” felett kicsúsz­tak a háló­ból, mielőtt bezá­rult volna a bör­tön­ajtó…

Sze­gény jó Lajos – gon­dol­tam –, ha tud­nád, hogy mennyire unom az egé­szet! Hiszen engem nem kell meg­győz­nöd ártat­lan­sá­god­ról, a „nagy­ha­lak” disz­nó­sá­ga­i­ról, a városi élet lelki kőszén­sza­gá­ról… a nyo­mor nyo­mo­rú­sá­gá­ról, a hata­lom hatal­má­ról, a parag­ra­fu­sok kacs­ka­rin­gó­i­ról, nem, Lajos, én elhi­szem a te igaz­sá­god… de utá­lom az egész hiva­ta­los fog­ház­té­mát, mert én nem, én nem ezért jöt­tem ide…

Nincs szí­vem meg­ál­lí­tani a panasz­nak, a lebuk­ta­tott­ság­nak ezt az ára­da­tát, de meg­pró­bál­ko­zom meg­ál­lí­tani.

Fel­eme­lem a kezem, mintha fon­tos kér­dé­sem lenne, s Lajos meg is áll, de lát­szik, hogy ez nehe­zére esik, és egy kicsit meg is van sértve.

– Te Lajos, nincs itt vala­hol kút?

– Kút? – néz rám, mintha most esett volna ki az abla­kon. – Mi a fené­nek neked a kút? Van itt bor… és…

– Tudom, Lajos, de ettől még szom­ja­sabb leszek, kótya­gos, és három napig sem jövök rendbe. Ha meg­mon­dod, hol van, oda­ta­lá­lok magam is…

– Nincs kút.

– A mennykő csapja meg – mér­ge­lő­döm –, hoz­hat­tunk volna szó­dát!

– Nem szól­tál… iga­zán nem saj­nál­tam volna… és – szó­val ott hagy­tam abba…

Vége! – gon­do­lom. – Máris ég a gyom­rom, de orvos­ság nincs, víz nincs, szé­dü­lök, és Lajos – mintha ott sem len­nék – beszél, beszél, panasz­ko­dik a sötét­ség­nek, az idő­nek, a múlt­nak… és én hall­ga­tom, hall­ga­tom, amíg csak mel­lém nem fek­szik a min­dent elsi­mító, puha szár­nyú álom…

Most látom csak, mennyire túl­fu­tot­tam az időn, hiszen még csak elsős isko­lás vagyok, aztán máso­di­kos, és Lajos még az öreg mes­ter elé jár negye­dikbe, mert két évvel idő­sebb nálam.

Igen, máso­di­kos vagyok. A kis csiz­mám har­mo­ni­kája lyu­kas, ott tér­de­lek a sarok­ban, és a jelek sze­rint maga­vi­se­le­temre gon­dolva kará­csonyra már aligha kapok új csiz­mát… mert nem érdem­lem meg. Mel­let­tem tér­del Kón Laci, akit Kohn­nak kell írni, bár ennek semmi értelme nincs. Kón Laci már csak azért is bará­tom, mert együtt tanu­lunk néme­tül, hogy a tűz vesse fel azt is, aki kita­lálta! Lacit egyéb­ként bámu­lom, mert min­dent tud, amit a fel­adott német lec­ké­ből tudni lehet, s őt sem­mi­féle kér­dés soha­sem éri várat­la­nul. Velem bizony baj van, mert min­den várat­lan vagy ijesztő kér­dés azon­nal lehúzza tor­lódó gon­do­la­taim előtt a zsi­li­pet vagy redőnyt, ahogy tet­szik. Ezzel egy­ide­jű­leg köd borul a tájra, gon­do­la­ta­imra, s a gon­do­la­tok tanács­ta­lan ver­gő­dé­sé­től szí­vem is oda­dobja a gyep­lőt, és akár­hogy tud­tam ezelőtt pár perc­cel, már nem tudok sem­mit, s a kese­rű­ség könnye­i­től nem is látok sem­mit.

De ha meg­nyug­szom, azon­nal eszembe jut min­den, és bár­mely kér­désre, bár­mely tárgy­ból szín­je­lesre felel­nék. És saj­nos, senki sem vette észre: ha a féle­lem – ami nem is féle­lem volt, hanem túl érzé­keny ide­geim meg­va­du­lása – rácsa­pott a leg­tisz­tább való­ságra, a leg­job­ban tudott lec­kére, amit két­szer is fel­mond­tam nagy­ma­má­nak, a fogal­mak egy­szerre meg­va­dul­tak, egy­másra tor­lód­tak, s az értel­memre szálló fel­vert por­ban talán arra sem tud­tam volna vála­szolni, ki vagyok.

És mennyi baj lett ebből később is!

Ne ugor­juk azon­ban át az ese­mé­nye­ket és az időt se.

Ott tér­de­lünk Kón Laci­val a sarok­ban, és én majd szét­rob­ba­nok a lenyelt neve­tés­től, mert Laci moz­gatni tudja füleit, s én már előre rémül­ten teker­gek, hogy a kirob­banó neve­tést egy köhö­gési roham­ban vezes­sem le, miköz­ben Laci – az átko­zott – olyan komoly pofá­val moz­gatja füleit, hogy ennek csak rossz vége lehet.

De nem lett rossz vége, mert kopog­tat­tak az ajtón, és belé­pett a tan­te­rembe öspö­rös bácsi. Erre min­denki fel­állt – mi is a sarok­ban, de köz­ben Laci csak az egyik fülét moz­gatta meg, és belő­lem, mint rosszul­lét­nél a hányás, kitört a neve­tés.

Min­denki oda­né­zett, és én most már rémül­ten, de nevet­tem, nevet­tem…

Öspö­rös bácsi pedig elin­dult felénk.

– Aha – mondta –, amice, mitől van ilyen jó ked­ved? Mi nevetni való van azon, hogy egy öreg pap bejön a tan­te­rembe? – És sze­lí­den meg fogta a fülem. Erre ész­hez tér­tem, de nem vála­szol­tam. Most már a tanító bácsi bele­avat­ko­zott.

– Nem érted a kér­dést? Vagy talán átmen­jek a mes­ter úrért?

Atya­is­ten! – gon­dol­tam, és erre össze­szed­tem magam, bár aljas áru­lás­nak tar­tot­tam a val­lo­mást.

– A Laci… a Laci moz­gatni tudja a fülét…

Öspö­rös bácsi sze­mé­ben ezer ördög buj­kált.

– Egy­szerre mind a ket­tőt?

– Úgy is. De külön is…

Most már derült az osz­tály.

– Állj ide, Laci!

És Laci – az átko­zott – oda­állt öspö­rös bácsi elé, és olyan komoly volt, mint egy három­pa­pos teme­tés.

– Na! Hát moz­gasd, de mind a ket­tőt!

Laci fülei elő­ször óva­to­san, de aztán jól lát­ha­tóan haj­lon­gani kezd­tek.

Derült az osz­tály, és pap bácsi is neve­tett.

– Akasz­tófa! Most a balt… most a job­bat!

És a fülek önál­lóan mozog­tak, s a gye­rek­se­reg tom­bolt.

– Kitűnő! – kiál­totta öspö­rös bácsi. – Fül­moz­ga­tás­ból kitűnő! És most men­je­tek a helye­tekre! A tanító úr meg­en­gedi…

Helyünkre men­tünk, de a derült lég­kör a zsidó fiú jóvol­tá­ból és öspö­rös bácsi vidám hoz­zá­já­ru­lá­sá­val meg­ma­radt, amíg – nem, nem csen­get­tek, mert a göl­lei isko­lá­ban nem volt csengő –, amíg apám négy osz­tá­lya ki nem tódult a folyo­sóra. Ekkor öspö­rös bácsi is elbú­csú­zott, mond­ván, hogy Laci okos gye­rek, de mivel csak a füleit tudja moz­gatni, csak marad­jon való­sá­gos tisz­te­let­beli sza­már­nak.

És ezzel vége is volt a… nem, nem az órá­nak vagy az elő­adás­nak, hanem vége volt az isko­lá­nak… azaz min­denki haza­me­he­tett.

Úgy emlék­szem, az elő­adá­sok nyolc órá­tól tizen­egyig tar­tot­tak, bár erre meg­es­küdni sem­mi­kép­pen nem mer­nék. És úgy emlék­szem: szép magyar szep­tem­ber volt akkor, ami­kor már kint legel­tet­ték a jószá­got, és estén­ként már fel­lob­ban­tak a pász­tor­tü­zek.

A fecs­kék már jó egy hete elmen­tek, elő­ző­leg azon­ban óri­ási csi­vi­te­lés­sel a temp­lom tor­nyán és tete­jén beszél­ték meg az uta­zás rend­jét, bár az is lehet, hogy kapi­tá­nyo­kat válasz­tot­tak, régi uta­so­kat, akik tud­ták a járást a ten­ger felett. (Azóta már tud­juk, hogy a fecs­kék és a gólyák sok­kal oko­sab­bak, sem­hogy a Föld­közi-ten­ger szé­les meden­cé­jén vág­ná­nak keresz­tül, ahol késői kelésű fia­ta­lok nem bír­nák az utat, és a ten­gerbe vesz­né­nek, hanem – a gólyák­kal együtt – szé­pen meg­ke­rü­lik a Föld­közi-ten­gert, és a nyu­gat-euró­pai fecs­kék és gólyák Gib­ral­tár­nál, a kelet-euró­pa­iak pedig a Bosz­po­rusz­nál repül­nek Afri­kába telelni.

Saj­nos, a fecs­kék és gólyák szo­mo­rúan és ijesz­tően meg­fo­gyat­koz­tak Euró­pá­ban – per­sze Magyar­or­szá­gon is –, ami­nek oka nem kár­té­te­lük, hanem az ember esz­te­len és a jövő­vel nem törődő fecske- és gólya­pusz­tí­tása volt, sőt rovar­pusz­tí­tása is, és talán eljön az idő, ami­kor majd szí­ve­sen vissza­te­le­pí­te­nék eze­ket a mada­ra­kat, de nem lesz hon­nét, mert ezek a mada­rak csak azért men­tek Afri­kába, hogy a hide­get, a telet hagy­ják itt, de nálunk fész­kel­tek és sza­po­rod­tak.)

Igen, akkor még – ezelőtt ötven évvel – talán több száz­mil­lió fecske pusz­tí­totta a több száz­mil­li­árd kár­té­kony rovart az épü­le­tek körül, de az istál­lók­ban is, s a magyar ember olyan szí­ve­sen látta a fecs­ké­ket, mint saját ven­dé­geit, az épü­le­tek körül, de az istál­lók­ban is, ame­lyek kizá­ró­lag a legye­ket s más káros repülő rova­ro­kat pusz­tí­tot­ták, ame­lyek nem hagy­ták pihenni a jószá­got, és a beteg­sé­ge­ket is ter­jesz­tet­ték.

A magyar ember ezek­ben az elma­radt­nak mon­dott idők­ben saját ven­dé­ge­i­nek tekin­tette a háza körül fész­kelő fecs­ké­ket és a kémé­nyen vagy az elszá­radt akác­fán fész­kelő gólyá­kat, és még a leg­vá­sot­tabb gye­rek­nek se jutott eszébe eze­ket bán­tani.

Petőfi, a sza­bad­ság, a magyar­ság és a ven­dég­sze­re­tet nagy köl­tője is borongva néz az elszálló ván­do­rok után, ame­lyek a magyar nép mada­rai vol­tak.

Üres már a fecs­ke­fé­szek
itt az esz­ter­héj alatt,
üres már a gólya­fé­szek
tete­jé­ben a kémény­nek…
Ván­dor népe ott halad.

Ott a messze­ség homá­lyin,
ott az égnek maga­sán.
Látom még, mint kis fel­hő­ket,
vagy már nem is látom őket?
Csak úgy kép­ze­lem talán.

És ha már a mada­rak­nál tar­tunk, hadd említ­sem meg egy másik ked­ves és hasz­nos mada­rát a magyar­ság­nak, amely még a fecs­kék­nél is job­ban pusz­tu­ló­ban van, a für­jet.

Kicsi nekem ez a csűr,
Kire­pü­lök, mind a fűr
madár…

– dalolja a szé­kely legény.

Ennek a nagyon hasz­nos, rovar­pusz­tító kis tyúk­fé­lé­nek a sorsa, azt hiszem, már be is tel­je­se­dett. De ehhez a pusz­tu­lás­hoz a vadá­szok­nak majd­nem semmi közük nincs. Ezek a kis mada­rak – ame­lyek szin­tén elván­do­rol­nak nyár végén – már nem kerül­get­ték a Föld­közi-ten­gert, hanem neki­vág­tak. (Már azok, ame­lyek dalos lelkű tali­á­nok hálóit és tőreit elke­rül­ték.) Neki­vág­tak, és át is repül­ték a kis szí­vük­nek és szár­nya­ik­nak túl­sá­gos nagy vizet, de átérve Afri­kába, már fél­ha­lott­ként hul­lot­tak a parti homokra, és már moz­dulni sem vol­tak képe­sek. Fél óra múlva per­sze kipi­hen­ten repül­tek volna tovább, de ez a fél óra elég volt az arab és egyéb népek szor­gal­mas tag­ja­i­nak, hogy a für­jek száz­ez­reit seper­jék össze napon­ként, mint a sze­me­tet, ame­lyet azon­ban jó fran­cia pén­zért érté­ke­sí­tet­tek, és a kis mada­rak száz­ez­rei utaz­tak napon­ként a gyors­já­ratú hajók jég­kam­rá­i­ban a pári­zsi nagy­vá­sár­csar­nokba.

Mivel azon­ban ez a könyv nem a fecs­kék és für­jek, hanem az én ziva­ta­ros ifjú­sá­gom tör­té­nete, öröme és bánata akar lenni, hagy­juk a sze­gény madár­ká­kat sor­sukra, ame­lyet már el nem kerül­het­nek.

De akkor még nem vol­tak gond­jaik sem a fecs­kék­nek, sem nekem, mert dél­utánra – szo­kás sze­rint – tel­je­sen cél­ta­lan kóbor­lás volt elő­írva, amely­ről soha előre nem lehe­tett tudni: hol ér véget, és milyen kalan­do­kat tar­to­gat az a pár óra, amely­nek vége már az estébe ért.

Most vissza­gon­dolva áldom szü­leim emlé­két, hogy ezekbe a csa­var­gá­sokba – ame­lyek­nek sza­bad­ság­í­zét ma is érzem – soha nem szól­tak bele, és csak a vad­haj­tá­so­kat nye­se­get­ték nagyobb idő­kö­zök­ben, ha betelt a pohár, és szer­te­len gyer­me­kü­ket egye­nesbe kel­lett iga­zí­tani.

A baj­tár­sakra már nem emlék­szem, akik ezen a dél­utá­non velem szel­lőz­tet­ték ki maguk­ból az iskola papír-, fa-, tégla- és gye­rek­szagú lég­kö­rét. Elő­ször a Kács alatt, de aztán a sánta mónár kotyogó malma mel­lett átvág­tunk a Palán­kos felé, ahol vala­me­lyik Sztojka cse­mete legel­tette a két, szinte csont­váz­szerű cigány­lo­vat.

Hogy ezek a sze­gény lovak miből éltek, ma sem tudom, és most már nem is fogom meg­tudni, de az bizo­nyos, hogy ha ezek­ből a lovak­ból egyet kitö­met­tek volna az utó­kor szá­mára, hát ma senki sem hinné el, hogy ezek a csont­vá­zak egy­ál­ta­lán éltek vala­mi­kor. Mert még nyá­ron csak legel­het­tek imitt-amott a kocsik fel­vert porá­val takart árok­parti füvek­ből, de télen az egy-két köteg szé­nán felül leg­fel­jebb a cigány­putri szal­ma­te­te­jét rágo­gat­ták.

Mielőtt azon­ban a Palán­kosba értünk volna, a cigány­ház mögött a zsidó temető mel­lett kel­lett elmen­nünk, ahol az érzé­ke­nyebb lelkű cse­me­ték szé­pen „dicsér­tek”, mint a temető mel­lett álta­lá­ban és a való­ság­ban érin­tet­le­nül min­den­féle val­lási külön­bö­ző­ség­től.

Kala­pot per­sze senki sem emelt, mert ebben a nyár végi idő­ben egyi­künk sem hor­dott sem sap­kát, sem kala­pot. De a hol­tak tisz­te­lete álta­lá­nos volt, s az öreg göl­le­iek sze­rint ez az „emböri tiszt­ös­ség­hez tar­to­zott”. (Nem tudom, az 1940-44. évi zsi­dó­ül­dö­zés ide­jén tör­tént-e Göl­lé­ből elhur­co­lás, de a göl­le­i­ek­nek sok rossz tulaj­don­sá­guk mel­lett kiváló és mélyen emberi tulaj­don­sá­gaik is vol­tak. Pél­dául a sze­gé­nyek, az elha­gyot­tak s az üldö­zöt­tek min­den körül­mé­nyek között is vak­merő és „csak azért is” való párt­fo­gása. Annyit min­den­esetre tudok, már nem is emlék­szem kitől, hogy a sze­gény öreg Wachs­mann lányok­nak – a dok­tor bácsi lánya­i­nak –, akik var­ro­ga­tás­sal és nap­számba járás­sal tar­tot­ták fenn magu­kat, nem lett semmi bajuk. Remé­lem, más zsi­dó­kat sem hur­col­tak el.)

Nem tudom, és eszembe sem jutott meg­kér­dezni, hogy tár­sa­imra milyen hatás­sal volt a zsidó temető, de álta­lá­ban elcsen­de­sed­tünk mel­lette, és én olyan szo­rongó saj­nál­ko­zás­sal néz­tem a gaz­ten­gerbe ful­ladó sír­kö­ve­ket, mintha valami közöm lett volna hoz­zá­juk. Talán soha és sehol nem érez­tem az emberi végső magá­nyos­ság és egye­dül­va­ló­ság ilyen mély­sé­ges, szo­rongó elha­gya­tott­sá­gát, mint ott, bár ezt az álla­po­tot magam­nak meg­ma­gya­rázni nem is pró­bál­tam.

Túl a zsidó teme­tőn vala­me­lyik Sztojka gye­rek két lovat legel­te­tett, és lát­ha­tó­lag nem örült jöve­te­lünk­nek, ami­ből arra lehe­tett követ­kez­tetni, hogy a csa­lád egyes tag­jai eset­leg éle­lem­szerző kör­úton van­nak, nem a falu­ban, hanem vala­me­lyik kuko­ri­cás­ban. Ezt azon­ban ter­mé­sze­tes­nek talál­tuk.

És ez a gon­do­lat szinte sza­baddá tett ben­nün­ket – „iszen más is lop” –, azon­nal kiala­kí­tot­tuk részint a kuko­ri­ca­szedő, részint a tűz­rakó bri­gá­do­kat (mon­da­nák ma), s a cigány­gye­rek Laj­csi azon­nal meg­mondta, hogy melyik kuko­ri­cás­ban érett, illetve enni való már a kuko­rica, de ezzel jelezte is, hogy most már ő is a falu­si­ak­hoz, már­mint hoz­zánk tar­to­zik.

Szép, lan­gyos ősz eleji dél­után volt, ami­kor ket­ten eltűn­tek a jel­zett kuko­ri­cás­ban. Laj­csi elment fáért az árok­partra, a fűz­fá­ról szá­raz ága­kat törni, ket­ten pedig kivág­tuk a gyep­tég­lá­kat, hogy a tűz­hely olyan legyen, ami­lyen­nek len­nie kell.

Aztán fel­ka­nya­ro­dott a kis tűz­hely­ről az ősi pász­tor­tűz füstje, kicsit pat­to­gott a szá­raz fűz­faág, meg­jöt­tek a kuko­ri­ca­sze­dők, s ami­kor a füs­tös lán­gok kezd­tek parázsba omlani, Laj­csi első­nek tar­totta a nyársra fűzött kuko­ri­ca­fe­jet – és nem „csö­vet”, amint másutt mond­ják – a parázs fölé, és ezt nagyon ter­mé­sze­tes­nek is talál­tuk, mert Laj­csi vég­ered­mény­ben itt­hon volt, s mi, falu­siak, csak olyan ven­dég­fé­lék lehet­tünk.

Végül is min­den­ki­nek meg­sült a kuko­ri­cája, és fél óra múlva jól­lakva nyúl­tunk el a parázs mel­lett, olyan kor­mos száj­jal és baju­szok­kal, mintha félig sült néger gye­re­ke­ket ettünk volna.

A nap ekkor már hosszú árnyé­ko­kat vetett a Kis­rétre, és alig vet­tük észre, ami­kor a cigány szü­lők is egy­szer csak ott men­tek el mel­let­tünk, szi­go­rúan és ránk se nézve, mintha mi vit­tük volna a fél zsák tejes kuko­ri­cát más föld­jé­ről, és ők let­tek volna a falu leg­tisz­tes­sé­ge­sebb pol­gá­rai.

A cigány apa vala­mit oda­ve­tett vado­nat cigány bará­tunk­nak, válaszra nem is várva, és a fia kis idő múlva ugyan­ilyen sze­mély­te­le­nül, de a paran­cso­lás hang­sú­lyá­val azt mondta:

– Pista, for­dítsd ki a Rucát a kuko­ri­cá­ból… haza­haj­tom a lova­kat.

És én szé­pen fel­kel­tem paj­tá­saim mel­lől, nem is gon­dolva arra, hogy ennek a suhanc­nak miért enge­del­mes­ke­dem. Én! Én, aki meg­gon­dol­tam, hogy a szü­lői, taní­tói és bár­mi­féle paran­csot tel­je­sít­sem.

A Ruca neve­zetű ló ugyanis félig már benn állt az egyik kuko­ri­cá­ban, nagyon oko­san gon­dolva, hogy a tejes kuko­rica jobb is, táp­lá­lóbb is, mint a béka­rok­kás part menti fű.

– Nee, Ruca! – hes­se­get­tem a lónak alig nevez­hető bőr­ege­ret, de a szürke ló, úgy lát­szik, nem­csak egyik sze­mére volt vak, de süket is mind­két fülére. – Nee… az anyád! – lép­tem köze­lebb egy fűz­fa­vessző­vel, mire a ló hát­ra­né­zett azzal a rossz­in­du­latú másik sze­mé­vel, s ami­kor kicsit köze­lebb lép­tem, csú­nyán fel­rú­gott.

A cigány­gye­rek röhö­gött… de aztán elhall­ga­tott, mert három paj­tá­som­ból kitört a baj­társi szel­lem:

– Mért nem szól­tál, ha tud­tad, hogy a ló rugós?!

– Mért nem vigyáz az a marha?

– Még te jár­ta­tod a pofád, te büdös cigány?!

És erre az alig tizen­két-tizen­négy éves cigány­gye­rek elő­vette a kését.

– Aka­rod a hasadba?

A gye­re­kek meg­döb­ben­tek. Göl­lé­ben a kés­sel fenye­ge­tőzni min­dig komoly dolog volt… de a meg­döb­be­nést azon­nal fel­vál­totta a bics­kázó, vere­kedő szel­lem, még­pe­dig olyan for­du­lat­tal, amire alig lehe­tett szá­mí­tani. Az egyik gye­rek kirán­tott a tűz­ből egy égő végű zsa­rát­no­kot, és tel­jes erő­vel a cigány­gye­rek arcába vágta.

Ezzel aztán vége is lett a csa­tá­nak.

Az ellen­fél kezé­ből kiesett a kés, a tár­sa­ság fel­ug­rált, a Sztojka gye­rek elro­hant a cigány­ház felé, apjá­ért ordítva, mi pedig rémül­ten men­tünk neki az árok­nak, hasig a víz­ben gázolva, és kimászva a túlsó par­ton, eltűn­tünk a túl­ol­dali kuko­ri­cás­ban.

Eddig tehát „rend­ben” lett volna a dolog, de én már alig tud­tam menni. Az a szürke csont­váz csú­nyán tér­den rúgott – még napo­kig sán­tí­tot­tam –, de az árok­par­ton a fiá­ban meg­sér­tett apa ordítva kere­sett ben­nün­ket, és ez szár­nya­kat adott sán­ti­káló mivol­tom­nak is.

És alko­nyo­dott már, ami­kor besur­ran­tam nagy­mama szo­bá­jába, ahol a szo­ká­sos „Jézus, Mária, hogy nézel ki…” foga­dott.

– Bele­es­tem az árokba… a tér­de­met is meg­ütöt­tem…

– Mutasd! Jézus, Mária!

De ami­kor oda­néz­tem, majd­nem én is azt mond­tam, hogy „Jézus. Mária”, mert tér­dem meg­kelt, mint a fánk, s a hatal­mas daga­nat­ból helyen­ként szi­vár­gott a vér, a széle pedig kékes­szür­ké­ben ját­szott. Én ugyan nem lát­tam a magas fűben, de való­szí­nű­leg pat­ko­lat­lan volt az a gebe, mert ha még patkó is van rajta… Sze­ren­csére apá­mék nem vol­tak ott­hon, ágy­ban vacso­ráz­tam, de még nem alud­tam, ami­kor szü­leim meg­ér­kez­tek, és nagy­anyám beszá­molt a dél­után­ról, hogy min­den rend­ben van. Pus­káék küld­tek egy pint mus­tot, az öreg Cser­tóka Mari aligha éri meg a reg­gelt, és „Pisti meg­ütötte” a tér­dét.

– Ebcsont behe­ged – mondta apám a leg­cse­ké­lyebb rész­vét nél­kül –, hát alud­jon jól, édes­anyám!

Ez a jókí­ván­ság azon­ban aligha fogott nagy­anyá­mon, mert éjjel három­szor is fel­kelt, hogy tér­de­men a boro­ga­tást meg­újítsa.

– Ezt hát jól meg­csi­nál­tad – szu­szo­gott nagy­mama. – Ezzel a láb­bal nem lehet jár­kálni.

– Meg­gyó­gyul ez reg­gelre, nagy­mama – vigasz­tal­tam.

– Gyó­gyul a fenét! Csak az a sze­ren­cse, hogy hol­nap csü­tör­tök van… Ágy­ban maradsz!

Csak ezt ne mondta volna! Ért már az élet­ben azóta is egy-két vesz­te­ség, de egy sem volt nagyobb, mint egy-egy elvesz­tett csü­tör­tök. Erő­sen sajgó tér­dem már alig érde­kelt, de a hol­napi csü­tör­tök! Ami­kor nincs iskola, azaz elő­adás, és én mehet­tem volna:

  1. a Kács alá;
  2. a Kisrétre, ahol állítólag új forrás fakadt;
  3. Deres Laciékhoz, mert ott már régen voltam, és Laci azt hiheti, hogy haragszom;
  4. pap bácsiéknál alighanem megérett a körte;
  5. és megfoghattam volna azt a galambot is, amiért Ödön húsz krajcárt ígért.

Itt az 5. pont­nál áll­junk meg egy pil­la­natra, mert ennek előz­mé­nyei van­nak. Sőt az időt is ellen­őrizni kell, mert nem sze­ret­ném, ha eze­ket a val­lo­má­so­kat bárki a fan­tá­zia szü­le­mé­nye­i­nek tar­taná.

Fel­öt­lött ben­nem a gon­do­lat, hogy ez a galamb­üz­let már jóval későb­ben, talán negye­di­kes korom­ban tör­tént, és meg­nyug­tat az a tudat, hogy min­dent meg­te­szek írá­som való­sá­gos tisz­ta­sá­gá­ért.

Pad­lá­sun­kon külö­nö­sen a gabo­na­gar­ma­dák körül és között pati­kai rend és tisz­ta­ság ural­ko­dott, így azok­hoz nem lehe­tett hoz­zá­nyúlni, hogy a hiányt észre ne lehe­tett volna venni. Az a hiány per­sze nem szá­mí­tott, amit a vere­bek és a galam­bok okoz­tak. A vere­bek télen a szé­rű­ben, a kaz­lak­ban és nyá­ron a fész­kek­ben tanyáz­tak, a galam­bok pedig az iskola pad­lá­sán, ahol néha 50-60 pár galamb is fész­kelt, s ame­lyek­ből – már­mint a fia­ta­lok­ból – cso­dás töl­tött­ga­lamb-ebé­de­ket ettünk.

Az iskola és házunk tűz­fa­lát talán 8-10 méter tér­köz válasz­totta el egy­más­tól, mind­két tűz­fa­lon szel­lő­ző­nyí­lá­sok­kal, de úgy emlék­szem, a mi tűz­fa­lun­kon egy nagyobb, az isko­láén pedig két kisebb szel­lő­ző­nyí­lás volt, ami egy­út­tal a galam­bok ki-bejá­rá­sára is szol­gált.

A pad­lás szel­lő­ző­nyí­lá­sán több­nyire beakaszt­ható drót­rács védte a gabo­nát a galam­bok­tól. Ter­mé­sze­te­sen ha a drót­rá­csot levette valaki, a galam­bok azon­nal meg­ta­lál­ták az ingyen­kosz­tot, és ha nagyobb kárt nem is tet­tek, a mér­ta­nian pon­tos fél­pi­ra­mi­so­kat össze­mász­kál­ták és -pisz­kí­tot­ták.

Talán emlí­tet­tem is már, hogy a tőrö­zés fogalma egy­ál­ta­lán nem volt isme­ret­len előt­tem, hiszen apám éppen engem fogott meg egy kuko­ri­ca­szár-rakás­ban, ahol a tőrt les­tem, amely­ben már egy fogoly ver­gő­dött.

De ez a galamb­ügy­let egé­szen simá­nak lát­szott, és úgy emlék­szem, két galam­bot már le is szál­lí­tot­tam Ödön­nek, à tizenöt kraj­cár. A húsz kraj­cár csak egy bizo­nyos búbos galam­bért járt volna. De ha nem a búbos megy bele a tőrbe, akkor is kapok tizenöt kraj­cárt… és kap­tam is.

Egy­szó­val az ügy­let foly­ta­tása csá­bí­tó­nak lát­szott, bár ha kitu­dó­dik, ter­je­del­mes és ala­pos elfe­ne­ke­lés­nek néz­he­tek elébe. De a tizenöt, sőt sze­ren­csés eset­ben húsz kraj­cár sem kutya – és ennyi pén­zért bizo­nyos vál­lal­ko­zói koc­ká­za­tot is el kell viselni.

Az ablak­rá­csot tehát úgy iga­zí­tot­tam, hogy ne egé­szen zárja el az abla­kot, és alul­ról ne is lás­sák, hogy nincs ott, és fel­ál­lí­tot­tam a tőrt. A kisebb nyí­lást egy ideig kerül­get­ték a galam­bok, de aztán meg­szok­ták, és rövi­de­sen meg is fogott a tőr egy vörös tubát… (A házi­ga­lamb neve Göl­lé­ben tuba is volt, s a kis­ga­lambé: tubica. Bár a sze­rel­mes legény a mát­ká­ját is tubám­nak, tubi­cám­nak becézte.) Ödön ezért a kial­ku­dott tizenöt kraj­cárt ki is fizette. A követ­kező galamb egy kis fekete galamb volt, de ennek hiá­nyát apám ész­re­ve­hette, és – ami­ről per­sze én nem tud­tam – erő­sen gya­na­kodni kez­dett. Elkül­dött tehát vala­mi­ért a pos­tára, és nyo­mozni kez­dett a lehe­tő­sé­gek között, tehát első útja a pad­lásra veze­tett… Tovább azután nem is kel­lett nyo­moz­nia, mert – amint talán húsz év múlva nevetve elme­sélte – a kis búbos ott ver­gő­dött a tőr­ben…

A pos­tai meg­bí­za­tást köz­ben elin­téz­tem, és siet­tem haza, mert már ebéd­idő volt. Ebéd után apám – amint fel­kelt az asz­tal­tól – átment öspö­rös bácsi­hoz bort fej­teni. Leg­alábbis ezt mondta. Tehát: sza­bad a vásár! A bor­fej­tés nem megy gyor­san, ezért vár­tam egy kicsit, s csak azután tén­fe­reg­tem ki a külső folyo­sóra s onnét – egy alkal­mas pil­la­nat­ban – fel a pad­lásra.

A hiúz sem megy áldo­za­tára kisebb nesszel, mint én – ter­mé­sze­te­sen mezít­láb vol­tam –, de már a pad­lás köze­pén győ­ze­del­mes mosollyal jutal­maz­tam magam, mert a lószőr hurok­ban ott ver­gő­dött a cso­dá­la­tos búbos galamb.

– Nonono… kis tubám, nyug­hass már… nem esz­lek meg – vigasz­tal­tam a kis búbost, és ami­kor fel­áll­tam, a vas­tag kémény mel­lől a leg­ha­lá­lo­sabb csend­ben elő­lé­pett apám…

– Ereszd el a galam­bot! – mondta valami fur­csa han­gon, és ami­kor a galamb kire­pült, a lép­cső felé intett. – Oda­lent várj meg!

És nem jött utá­nam, amit nem is bán­tam, mert még min­dig ful­do­kol­tam az ijed­ség­től. Lemen­tem. Szí­vem olyan zaka­to­lást művelt, mintha éle­tem végéig akarta volna meg­őrizni ezt a félel­me­tes rit­must, hol­ott ha tud­tam volna, hogy apám – látva elfe­hé­re­dé­sem – majd­nem hasonló érzé­sek­kel küz­dött, s elha­tá­rozta, hogy leg­kö­ze­lebb az öreg Wachs­mann-nal meg­vizs­gál­tatja szí­ve­met, mert nem ren­des dolog az, ha egy nyolc­éves gye­rek egy kis ijed­ség­től ilyen halottra sápad.

Végül is rendbe jött a dolog. Apám még vacso­rá­nál sem nézett rám, de ez kibír­ható volt; Ödön­nek nem lett búbos galambja, s az öreg dok­tor egy hét múlva meg­hall­gatta a szí­ve­met, ami­kor kije­len­tette, hogy úgy ver, mint egy egész­sé­ges csi­kóé – de az ide­geim olyan érzé­ke­nyek, hogy a pók­háló hoz­zá­juk képest hajó­húzó drót­kö­tél.

És ezért ma is áldom az öreg dok­tort, mert ezután, ha apám bün­te­tés­ből a „sötét szo­bába” uta­sí­tott, meg­fe­lelő mennyi­ségű pál­cák elvi­se­lé­sére, anyám­nak vagy nagy­anyám­nak csak apám nevét kel­lett mon­dani:

– Árpád!… – És biz­tos lehet­tem, hogy érde­men alul leszek elfe­ne­kelve.

Köz­ben úgy érzem, mintha már apám elé jár­nék az isko­lába. Talán negye­di­kes vagyok? Nem tudom, de arra emlék­szem, hogy erre az időre esik, ami­kor apám néhány módo­sabb gaz­dá­val együtt a hitel­szö­vet­ke­ze­tet meg­ala­pí­totta. És ez min­den­kép­pen okos és hasz­nos cse­le­ke­det volt. Az öreg doh- és roz­ma­ring­szagú sub­lótfi­ó­kok meg­szűn­tek bank és pénz­tár lenni, s az öreg éne­kes ima­köny­vek immá­ron csak egy-két Kos­suth-ban­kót rej­te­get­tek, hol­ott akkor már feles­le­ges volt rej­te­getni.

A szö­vet­ke­zet­nek első és nagyobb tőke­be­fek­te­tése egy csép­lő­gar­ni­túra volt, azaz együtt a motor és a mun­ka­gép, amely napon­ként talán száz ember mun­ká­jára való gabo­nát csé­pelt, ros­tált és sze­lelt ki, külön­vá­lo­gatva nem­csak az első-, másod- és har­mad­rendű gabo­nát, de még a szal­mát, töre­ket és a poly­vát is.

A masina tehát meg­ér­ke­zett Csor­nába, Attala-Csoma állo­másra, vas­úton, és onnan fel­vi­rá­go­zott lovak hoz­ták haza gépé­szes­tül, min­de­nes­tül.

Az öre­gek csak csó­vál­ták a fejü­ket.

– Isten­kí­sér­tés ez, higgyé­tek el – mondta az öreg Antal –, majd meg­lát­já­tok…

– Isten­kí­sér­tés az, ami­kor maga a Szűz Máriát rán­gatja le az égbül, úgy károm­ko­dik – mondta a fele­sége.

– Az emböri dolog – verte ki a pipát az öreg –, de ezt a masi­nát maga az ördög találta ki… Aztán ez a szú­nyog­forma masi­niszta for­gattya?

– Nem köll ehhez erő, Antal bácsi! Ben­zin hajtja mög olaj…

– Ami a lám­pába van?

– Olyasmi, csak erő­sebb!

– No, láttyá­tok! Igalba egy lám­pátú égött le az egész major. Pedig az az ura­ságé vót… hát csak ne nagyon ugrál­ja­tok a masi­ná­tok­kal! Kifo­lik az az izé… mög­gyul­lad, aztán leég a fél falu.

– Melyik fele, Antal bácsi? Ez a fele, amöl­lik­ben a maga háza van?

A hall­ga­tó­ság neve­tett, az öreg Antal meg fel­kelt az akác­rönk­ről, amely háza előtt a padot helyet­te­sí­tette, aztán pipa­szár­ral meg­fe­nye­gette a fia­ta­lo­kat.

– Hát majd mög­lás­sá­tok! – mondta, fenye­ge­tően bil­le­getve a pipa­szár­ral. – Majd mög­lás­sá­tok! – Aztán befor­dult háza pit­va­rába, mert nem volt kíván­csi az első göl­lei csép­lő­gépre, ami új volt, és a parasz­toké volt.

Antal bácsi az öre­gebb gene­rá­ci­ó­hoz tar­to­zott, de nem a leg­öre­gebb­hez. A leg­öre­geb­be­ket az a négy-öt öreg­em­ber kép­vi­selte – már emlí­tet­tem őket –, akik még a hét­köz­napi reg­geli misé­ken is ott vol­tak, de mintha nem is tar­toz­tak volna a falu­hoz. Nem aka­rom ezzel azt mon­dani, hogy ide­ge­nek vol­tak, vagy más falu­hoz tar­toz­tak, hanem azt, hogy még egy­más­sal is rit­kán beszél­get­tek. Egy volt, aki­nek haja ősi pász­to­ro­san csim­bókba volt fonva – ezt rit­káb­ban lát­tam –, de a töb­bi­nek vál­lát verte ősz haja, és néme­lyik­ben görbe fésű is volt.

Komoly, majd­nem komor öre­gek vol­tak ezek, aki­ket min­denki köszön­tött a falu­ban, ter­mé­sze­te­sen én is, mert úgy érez­tem, öre­geb­bek ezek az embe­rek, mint a falu, és mögöt­tük a tudás­nak, látás­nak, tapasz­ta­lat­nak kevés öröm­nek és sok szo­mo­rú­ság­nak ideje van múl­ha­tat­la­nul, amíg csak el nem tűn­nek az úton arra a sző­lők felé, ahol – útköz­ben – a temető van.

Ha apám talál­ko­zott velük mise után, min­dig meg­ál­lí­totta őket, paro­láz­tak, és ilyen­kor apám is hason­lí­tott az öre­gek­hez, mert vala­mennyi arcán valami rej­tett sze­re­tet neve­tett.

– Hogy van, Péter bácsi? Hal­lom, a leg­ki­sebb unoka, a Mari is elm­át­ká­so­dott…

– Úgy is van, mes­tör uram. Hát ha az idő elgyün… fész­köt rak a madár is. Jobb lött vóna talán, ha itt­hon marad… de hát így vót rön­dülve.

– Az én ono­ká­mat is Nakra vit­ték – szólt közbe a másik öreg –, de nem lött belüle semmi baj… Jó népek azok is!

A har­ma­dik öreg csak hall­ga­tott. Ennek volt haj­lí­tott fésű fehér hajá­ban. Kala­pot nem hor­dott, csak télen néha kucs­mát. Pász­tor volt vala­mi­kor az ura­da­lom­ban, de ami­kor vége lett a job­bágy­vi­lág­nak, szü­lei is föl­det kap­tak. Hiszen akkor még job­bágy volt az egész falu. Azokra az időkre talán ez az öreg­em­ber emlék­szik, de nem beszél róla. Ami­kor apám­tól elkö­szönt, kezét össze­for­dí­tott ujjak­kal a hom­lo­ká­hoz emelte, és fejét kicsit meg­haj­totta.

– Isten­nek aján­lom, mes­tör uram!

De kezét kéz­fo­gásra nem nyúj­totta.

Ez volt a leg­szebb öreg­em­ber, akit éle­tem­ben lát­tam, és később sok­szor gon­dol­tam arra, hogy őse­ink is ilye­nek lehet­tek Verec­ké­nél Árpád­dal, Hunyad­nál Hunya­di­val, Mohács­nál Bélá­val, Bécs alatt Mátyás­sal, 1848-ban Gör­gey­vel, csak arra nem gon­dol­tam, hogy utolsó férfi­uno­kája majd Gor­li­cé­nél hajtja bús magyar fejét örök álomra a Monar­chi­á­ért, amely­ről nem tudta, hogy micsoda, ami nem adott neki soha sem­mit, s ezért a sem­mi­ért az éle­tét köve­telte.

Ezek per­sze sok­kal későbbi gon­do­la­tok, de akkor ott, hét-nyolc éves fej­jel ilyes­mit érez­tem. Sze­ret­tem eze­ket az öre­ge­ket, mér­he­tet­le­nül tisz­tel­tem és társ­ta­lan magá­nyos­sá­guk­ban saj­nál­tam őket, mert alig tar­toz­tak vala­hova, és örökre elme­nő­ben vol­tak.

Ezt a fésűs fejű öre­get (úgy érzem, nagy­be­tű­vel kel­lene írnom) egy­szer lát­tam udva­run­kon is, és ekkor – kivé­te­le­sen – saj­nál­tam, hogy nem volt ott apám, aki biz­to­san bort hozott volna ki, és meg­ven­dé­gelte volna.

Aznap reg­gel húzat­ták hoz­zánk a masi­nát csé­pelni, és már javá­ban cset­te­gett a motor, ami­kor lassú lép­tek­kel, de min­den lát­ható kíván­csi­ság nél­kül bebal­la­gott udva­runkba ez a fésűs fejű öreg, és kezét a fejé­hez emelte, üdvö­zölve ezzel min­den­kit, talán a gépet is.

Nem ment oda sen­ki­hez, nem kér­de­zett sem­mit, a gép­hez sem ment közel, csak állt, talán öt per­cig, aztán bólin­tott, mintha azt mondta volna: „Hát ilyen is van!”

Aztán kezét újra fel­emelte, s ahogy jött, min­den kér­dés és szó nél­kül kiment az udvar­ból. De amíg ott állt, úgy érez­tem: hal­kab­ban cset­te­gett még a motor is, keve­seb­bet visong­tak a lányok, és még a városi masi­niszta is fon­tos­kodva meg­ola­jozta a motort, jelezve az öreg­nek, hogy a motor az ő parancs­nok­sága alá tar­to­zik.

De a szé­rű­ben egy­for­mán szállt a por, a gépész későb­ben reg­ge­lire füttyö­gette a gépet, s ami­kor fél órára csend szállt a kaz­lak közé és a kert végébe, úgy érez­tem, hogy a Kács­alja felől jön az iskola, s a ker­tek alatt úgy szállt a por, mint a köd, ame­lyet nem­so­kára meg­hoz majd az Ősz.

Ilyen­kor már kint legelt a jószág a mező­kön, néhol két-három csa­ládé is össze­te­relve, s a pász­to­rok min­de­nütt magam­korú gye­re­kek vol­tak. Köz­tük vol­tam ter­mé­sze­te­sen én is, határ­ta­lan von­zal­mat érezve min­den munka vagy kül­de­tés iránt, amit – nem paran­csol­tak. Sőt! Kérni kel­lett!

– Kime­he­tek Pis­tá­val legel­tetni?

Ez a Pista Gör­bic Pista volt, Gör­bic Pista bácsi – tehe­ne­sünk, kocsi­sunk, egy­szó­val min­de­ne­sünk – fia, hasonló korú, méretű, főleg haj­lamú férfiú, aki­nek szán­dé­kai álta­lá­ban cso­dá­la­to­san meg­egyez­tek az enyém­mel. Ezt úgy is lehet érteni, hogy mind­ket­ten olt­ha­tat­lan vágyat érez­tünk min­den iránt, ami szi­go­rúan tiltva volt.

Így aztán fél óra múlva már a Kis­ré­ten vol­tunk, négy-öt mar­há­val, ha ugyan nem csat­la­ko­zott hoz­zánk vala­me­lyik iskola- és sors­társ, ami hatá­ro­zot­tan élén­kí­tette a legel­te­tést.

Talán nem kell mon­da­nom, hogy a mar­hák nél­kü­lünk is legel­tek volna a jó lucer­na­tar­ló­ban, leg­fel­jebb arra kel­lett vigyázni, hogy ne vala­me­lyik szom­széd kuko­ri­cá­ban akar­ják pótolni a lege­lés­ben hiányzó fehérje- és kemé­nyí­tő­szük­ség­le­tü­ket…

A Kis­rét nevű lucer­na­föl­dün­ket két olda­lán elég mély árok hatá­rolta, amely­ben nem volt víz, de annál több bokor, ame­lyek kivá­lóan alkal­ma­sak vol­tak a bodza­pi­pák és egyéb til­tott dol­gok elrej­té­sére. Ter­mé­sze­te­sen ott rak­tunk tüzet is, de ezt senki sem nevezte pász­tor­tűz­nek. A pász-tor­tűz­ről csak később érte­sül­tem vala­me­lyik köl­tőnk tála­lá­sá­ban.

Ter­mé­sze­te­sen a tűz­nél néha sza­lon­nát is sütöt­tünk, ami­kor is a sza­lonna meg­sült ugyan, de olyan kor­mos volt, hogy a szánk kör­nyéke olyan­nak lát­szott, mintha kis kémény­sep­rő­ket ettünk volna. Ilyen jót oda­haza soha nem ettem. Ter­mé­sze­te­sen a vékony, ropo­gós füs­tölt sza­lon­nát nem sza­bad fehér kenyér­rel enni, mert a sza­lonna igazi ízét csak a barna rozs­ke­nyér adja meg. Nálunk soha nem volt fehér kenyér, és hiába kuta­tok emlé­ke­ze­tem­ben, nem tudom, hogy a falu­ban ettem-e. Kuko­ri­ca­ke­nye­ret ettem, de ezt az isko­lá­ban cse­rél­tem béres­gye­re­kek­től.

Egy­szó­val a mar­hák táp­lál­koz­tak a lucer­na­tar­lón, mi az árok­ban, ahol kis pad­ká­kat vág­tunk ki ülő­ké­nek, és való­sá­gos fel­nőtt pász­to­rok­nak érez­tük magun­kat. A rétek nyár végi illata végig­hen­ter­gett az árkon, a szí­vün­kön, a gon­do­la­ta­in­kon, nya­kig ültünk a sza­bad­sá­gos világ határ­ta­lan bol­dog­sá­gá­ban, csak éppen nevet nem tud­tunk adni ennek a bol­dog­ság­nak.

De talál­koz­tam én itt más­féle bol­dog­ság­gal is egyik tava­szon, az öreg tölgy alatt, ami egyet­len tölgy volt messze vidé­ken. Talán határ­fá­nak hagy­ták meg Gölle és Gya­lán között? Nem tudom, de arról volt neve­ze­tes, hogy ez alatt a tölgy alatt lehe­tett találni tavasszal leg­elő­ször ibo­lyát. Per­sze nem olyan hosszú szárú, hal­vány­kék, szag­ta­lan erdei ibo­lyát, amit némely helyen kaszálni lehet, ami­ért soha le sem hajol­tam, hanem rövid szárú, sötét­kék, kis­vi­rágú ibo­lyát, amely­nek illa­tá­val egy­szerre tele lesz a szoba.

Ezt az öreg töl­gyet s alatta az ibo­lyát szá­mon tar­tot­tam, s tavasszal – alig ment el a hó – már kimen­tem, hogy az első ibo­lyá­val nagy­anyám­nak, lakó­tár­sam­nak és sok zava­ros ügyeim elin­té­ző­jé­nek ked­ves­ked­jem.

És mit látok egyik tava­szon?

A fa alatt, a mi fánk alatt… valaki szedi az ibo­lyát.

Azanyád!

Torony­iránt men­tem a fa felé, pedig mehet­tem volna szá­raz úton is… és bokáig cup­pog­tam a sár­ban, és…

– Mit csi­nálsz itt?! – mond­tam mér­ge­sen, de ez a kon­tyos kis piros szok­nyás paraszt­lány meg se for­dult.

– Nem látod? – mondta olyan sze­lí­den, hogy eré­lye­sen magam felé for­dí­tot­tam, és ibo­lya­tartó jobb kezét eré­lye­sen meg­szo­rí­tot­tam.

– Ez a mi föl­dünk!

A kis­lány hét-nyolc éves lehe­tett, akár­csak én, rám nézett, és szeme sar­ká­ban gyűlni kezd­tek a könnyek.

Én meg fog­tam a kezét, fog­tam, és hiába szo­rí­tot­tam, a barna kis gyer­mek­kéz­ből hul­lani kezd­tek az ibo­lyák a földre… és arcán lepe­reg­tek a könnyek kis szája szeg­le­tébe.

– Ne sírj! Iga­zán ne sírj! – kér­tem. – És szedj, amennyit akarsz…

Leha­jol­tam, és elkezd­tem föl­szedni a lehul­lott kis virá­go­kat, és ami­kor mind össze­szed­tem, a kezébe nyom­tam.

– Itt van…

A kék szemű kis­lány már kicsit mosoly­gott, bár szeme sar­ká­ban még ott ültek a könny­csep­pek.

Aztán zse­bébe nyúlt, ken­der­fo­na­lat vett elő, s a kis csok­rot szé­pen ösze­sze­kö­tötte. Aztán csak áll­tunk. Szeme nagyra nyílt, komoly és nevető volt egy­szerre, felém for­dult, közel hajolt, és a kis csok­rot a kezembe tette.

– Neked adom…

Így volt, s ettől kezdve ország-világ, azaz az egész iskola tudta, hogy Ilona az én „sze­re­tőm”; de ez a szó tiszta volt, mint az oltár­gyer­tya.

Aztán múl­tak az évek, s egy­szer csak hal­lot­tam, hogy Ilona férj­hez ment, és jó idő múlva: hogy meg­halt.

Lehet, ám ezek csak földi sza­vak, ame­lyek sosem tud­nak meg­bir­kózni a sze­re­tet örök­ké­va­ló­sá­gá­val.

De ne hagy­juk fele­désbe Gör­bic Pis­tá­é­kal sem, akik­kel eszem a sza­lon­nát irtó­za­tos étvággyal, és észre sem vet­tük, hogy egy ember állt meg a magas-par­ton, csak ami­kor a földre dobta nehéz tás­ká­ját.

– Jól megyek Gya­lán felé, gye­re­kek?

– Jól – ret­ten­tünk meg, mert a váro­si­a­san öltö­zött ember elég ron­gyos volt, s az egyik szeme olyan kan­csal, hogy szé­dülni lehe­tett tőle.

– Nem segí­tene vala­me­lyi­kő­tök? Csak a gya­láni falu­vé­gig elvinni ezt a tás­kát… nem saj­nál­nék egy koro­nát.

Össze­néz­tünk. A kan­csal ember sehogy se tet­szett egyi­künk­nek sem, de az egy korona olyan fénnyel csa­lo­ga­tott min­ket, mint a fel­kelő nap szép ígé­rete.

– A hídig elvi­szem – mondta vala­me­lyik gye­rek, talán Bíró Bandi, erre már pon­to­san nem emlék­szem –, de a híd kes­keny, ott nem merem átvinni. De ott is van már a falu vége…

– Jó lesz, kis bará­tom, nagyon jó lesz! A hídig elvi­szed, s ott meg­ka­pod, ami jár.

A töb­bit már csak bará­tunk elbe­szé­lé­sé­ből tud­juk.

– …hát szó­val vit­tem azt a dög kuffert, majd a vál­lam sza­kadt le, de az embör csak noszo­ga­tott.

Aszon­gya: Mögfi­ze­tem, hát mozogj!

Szó­val egé­szen más­kép­pen beszélt, mint itt.

Aszon­gya: Mikor én ilyen suhanc vótam, a házat is elvit­tem vóna! – Vitte vóna ám az ángya tér­gyit – gon­dútam, de nem nagyon szó­tam, mert már alig vót lélög­ze­töm… Mire a hídhó értünk, fót rólam a víz. Iszen lát­hat­já­tok, még most is csupa latyak vagyok…

Akkor let­ö­szöm a kuffert, mon­dom: Itt a híd.

Aszon­gya: Miféle híd?

Mon­dom: Ezön én már nem tudom átvinni. Mög is mond­tam… Iszen lát­hatja, milyen kes­köny.

Aszon­gya az embör: Akkor elmö­hetsz!

Mon­dom: Hát a korona?!

Aszon­gya: Itt a korona! – azzal úgy pofon vágott, hogy majd főfor­dútam.

– Gaz­em­ber vót ez az embör – mondta egyik paj­tás –, a szöme se állt jól.

– Nem vót nálad bicsak? – mondta vala­me­lyik paj­tás. – Én hasba szúr­tam vóna!

– Szúr­tad vóna ám az anyád… – És nevezte azt a test­részt, ame­lyet úri dámák és paraszti nők is hátul hor­da­nak. Ez irány­ban tehát már abban az idő­ben is egyen­lő­ség volt, bár a mére­tek külön­bö­zők… még ma is…

Ezek után mi is letor­kol­tuk a köz­be­szó­lót, hogy ne jár­tassa a szá­ját, hanem men­jen kuko­ri­cát lopni, mert ő a soros. Aztán meg­vizs­gál­tuk Bandi arcát, amely­nek bal felén most már erő­sen lát­szott annak az ember­nek a keze nyoma.

– Ha nagy len­nék, meg­öl­ném – mondta Bandi, és mi nevet­tünk, pedig Bandi később bebi­zo­nyí­totta, hogy egy kis ember­ölés­től nem riad vissza…

Ezzel azon­ban már eltelt fele dél­előtt, ami nem tíz órát jelen­tett, mint később a város­ban, hanem csak kilen­cet, mert nálunk nyá­ron a haj­nal három óra­kor, a reg­gel öt óra­kor s a dél­előtt nyolc óra­kor kez­dő­dött úgy nagy álta­lá­nos­ság­ban, bár ezt nem tar­totta szá­mon senki.

A göl­lei paraszt­em­ber álta­lá­ban és nagyon cse­kély kivé­tel­lel rend­kí­vül szor­gal­mas, jó eszű, tiszta és meg­le­pően intel­li­gens volt, de eze­ket a kiváló tulaj­don­sá­go­kat súlyo­san befo­lyá­solta az örök­lött harag­tar­tás, az igazi sze­re­tet ala­csony szín­vo­nala és sok­szor az értel­met­len irigy­ség. Nagyon remé­lem, hogy eze­ket a rossz tulaj­don­sá­go­kat else­perte a göl­lei határ közös bir­tok­lása, a közös munka, közös ered­mény egyen­lő­sége és a közössé lett kul­túra.

Egyi­künk tehát elment kuko­ri­cát lopni, mi pedig a sánc­árok fene­kén meg­rak­tuk a tüzet, óva­kodva a füs­tölő, nyers ágak­tól, mert a füst eset­leg a csőszt is oda­csa­lo­gatta volna. Aztán össze­te­rel­tük a szét­szó­ró­dott mar­há­kat, hogy ne akkor legyen velük dol­gunk, ami­kor meg­sült már a kuko­rica.

Kel­le­mes, napos, de már csak lan­gyos dél­előtt volt, mire meg­jött a kuko­rica, és készen let­tek a nyár­sak is. Ekkor már alig volt lángja a tűz­nek, és nem­so­kára fülig kor­mo­san és masza­to­san elmond­hat­tuk, hogy jól­lak­tunk. Vizünk is volt egy pin­tes üveg­ben, az árok falá­nak egy kis üre­gé­ben, és nem­so­kára elmond­hat­tuk volna, hogy még­is­csak szép ez a világ, ami­kor Bandi – aki fel­állt, hogy a vizes üve­get helyre tegye – lekapta a fejét, és sut­togva mondta:

– A csön­dérök…

– Meg­lát­tak? – sut­tog­tam.

– Itt is van­nak…

Bizony ott is vol­tak már, bár csak az egyik jött a partra, és látott meg ben­nün­ket.

– Mit csi­nál­tok, gye­re­kek?

– A mar­há­kat legel­tet­jük – mond­tam én, és fel­áll­tam, mert a tanító bácsi azt mondta, hogy fel­nőt­tek­kel csak állva beszél­het az ember, azaz a gye­rek. De ami­kor fel­áll­tam, meg­ijed­tem, mert a másik csendőr mel­lett ott állt az az ember, aki Ban­dit pofon vágta.

– Nem isme­ri­tek ezt az embert?

– Nem ismer­het­nek, őrmes­ter úr…

Köz­ben a többi gye­rek is fel­állt, és Ban­dit elfu­totta a méreg.

– Dehon­nem ismer­jük! – mondta Bandi mér­ge­sen. – A hídig cipel­tette velem a kuffer­ját, aztán mikor kér­tem a koro­nát, amit ígért, úgy pofon vágott, hogy még most is csö­nög a fülem…

A csendőr levette vál­lá­ról a kara­bélyt, ráfogta az emberre, és a másik csend­őr­nek azt mondta:

– Vasald meg!

– De kérem!

Töb­bet nem mond­ha­tott, mert a másik csendőr irtó­za­to­san pofon vágta, aztán meg­lán­colta az ember kezeit.

Az őrmes­ter vál­lára dobta a pus­kát.

– Milyen kuffer volt, fiam?

– Ölég nagy kuffer… majd a kezem húzta ki!

– Jól van, fiam! – S a meg­va­salt ember­hez for­dult. – Melyik zse­bed­ben van az apró­pén­zed?

– A hát­só­ban.

Az őrmes­ter kivette a jel­zett zseb­ből a pénzt.

– Gyere ide, fiam!

Nem taga­dom, hogy Ban­dit ret­ten­tően iri­gyel­tük, mert a csendőr egy való­sá­gos koro­nát nyo­mott a mar­kába.

– Meg­szol­gál­tad, fiam!… Aztán semmi meg­ug­rási szán­dék, Palinka úr! Előre! Nagyon remé­lem, meg­ta­lál­juk a kuffert, Palinka úr… mert ha nem… de erre gon­dolni se mer­jen… Palinka úr! Előre! – taszí­totta meg az embert a csendőr, és elin­dul­tak vissza Gya­lán felé.

Ezek után újra elő­vet­tük a mara­dék kuko­ri­cát, de Bandi alig evett velünk. A korona a mar­ká­ban volt, és azt néze­gette.

Azon a nyá­ron azon­ban még tör­tént valami, ami mintha az öre­ge­ket iga­zolta volna, akik fél­tek a gép­től, és fél­tek min­den­től, ami más volt, mint eddig az ő las­san lejáró éle­tük­ben.

A falu­vé­gen, az Alsze­gen csat­to­gott a motor, és búgott a csép­lő­gép, ami­kor bees­te­le­dett már, és a gépet a masi­niszta le is állí­totta.

A gép azon­ban – bár egyre las­sult – még nem állt meg tel­je­sen, ami­kor egyik legény oda­lé­pett, meg­fogta a még mozgó szí­jat, hogy lerántsa a kerék­ről… S ekkor meg­tör­tént a baj.

A mozgó kerék a szíj alá kapta Cser Imre kezét, egyet for­dí­tott rajta, és fej­jel a másik kerék­hez vágta…

Olyan hir­te­len és várat­la­nul tör­tént a baj, hogy még csak egy rémült kiál­tás sem hal­lat­szott, és sze­gény Imre fejé­ből patak­zott a vér, és feküdt a föl­dön, lát­szó­lag halálra vál­tan.

Azután már sikol­toz­hat­tak a lányok, és szót­la­nul elfe­hé­red­het­tek az embe­rek, a ször­nyű­sé­gen nem segí­tett már semmi. Sem az apa szót­lan és mér­he­tet­len fáj­dalma, sem az anya esze­lős jaj­ga­tása, sem a dok­tor, sem semmi a vilá­gon. Cser Imre ifjú házas meg­halt huszonöt éves korá­ban, szép legény, jó gye­rek, apám­nak egyik ked­ves, régi tanít­vá­nya.

Hát iga­zuk lenne a rossz­látó öre­gek­nek, akik fél­tek a gép­től? És iga­zuk lenne azok­nak, akik meg­jó­sol­ták, hogy nem lesz jó eltérni a régi nyom­ta­tás­tól és sze­le­lés­től?

– Sza­már­ság! – mondta öspö­rös bácsi teme­tés után, és mondta dok­tor bácsi teme­tés előtt, és mondta apám teme­tés előtt is és után is és a szö­vet­ke­zet gyű­lé­sén is az embe­rek­nek, akik per­sze hogy iga­zat adtak neki, bár nem lehe­tett tudni, hogy a babo­nás kor­ban szü­le­tett szí­vük­ben mit gon­dol­tak.

És utolsó helyen verte már a gabo­nát az új gép vala­mi­kor augusz­tus végén, ami­kor olyan jég­eső sza­kadt a falura, s utána olyan eső, hogy kiön­tött az árok a Kács alatt, a Potyondi-mal­mot majd elvitte a víz, a ludak az utcán úsz­kál­tak, és még a klumpa is elme­rült, már aki­nek volt klum­pája.

Ez volt az utolsó nyár vége Göl­lé­ben, és amit a fel­nőt­tek rejt­je­les beszél­ge­té­sé­ből meg­ér­tet­tem: ez volt az utolsó nya­ram szü­lő­fa­lum­ban, amit – éjjel néha fel­éb­redve döb­ben­tem rá – min­den­nél job­ban sze­ret­tem. Hiszen sze­ret­tem én bará­ta­i­mat, sze­ret­tem a házat, ahol szü­let­tem, pad­lá­sá­nak homá­lyá­ban az elő­dök kimust­rált búto­rait, edé­nyeit, koffer­jait, ládáit, ért­he­tet­len régi kony­ha­esz­kö­zeit, a nagy, bőr­rel bevont uta­zó­lá­dát, amely – most a csa­ládi leve­le­zést őrizte –, a törött kar­dot, kovás pus­kát, a drót­tal bevont, két­hasú, óriás szó­da­víz­gyártó üve­get, barát­kor­dát, ron­gyos, de sar­kan­tyús csiz­má­kat s még a múlt ezer­féle latin, német, magyar köny­veit rej­te­gette; sze­ret­tem én min­den élő embert, élet­te­len­nek lát­szó hol­mit, Kács­al­já­val, Cön­dé­vel, a Potyondi-malom­mal együtt, sok­szor külön-külön is, de ha mélyen magamba néz­tem, sze­re­te­tem határ­ta­lan hatá­rát egyet­len szó fejezte ki, egyet­len régi-régi szó, ami­ben min­den élők és hol­tak benne vol­tak, s ez az ért­he­tet­len, de nekem min­dent jelentő szó mondta ki, hogy Gölle!

Sok­szor pró­bál­tam a majd­nem min­dig ért­he­tet­len falu­ne­vet is meg­fej­teni, mert vol­tak a kör­nyé­kün­kön ért­hető falu­ne­vek is. Pél­dául: Attala – ami lány­név; Csorna – ami egy beteg­ség neve; Berki – ahol nyil­ván nagy berek lehe­tett vala­mi­kor… De a több­ség: Zimány, Gya­lán, Orci, Nak, Pula, Taszár és még sok más szá­munkra már éppen olyan ért­he­tet­len volt, mint Gölle.

Estén­ként a tűnődő sötét­ség­ben sok­szor pró­bál­tam meg­fej­teni ezt a szót, hogy Gölle; végül is egy kis mesét szőt­tem körü­lötte, hogy ami­kor a job­bágy­vi­lág meg­szü­le­tett, talán a papokra akar­ták rásózni az akkor csupa erdő, csupa pos­vány terü­le­tet pár job­bággyal együtt, s ami­kor a papok csen­de­sen til­ta­koz­tak, a király embere – más föld nem lévén – rájuk mor­dult:

– Más nincs! Tisz­te­lendő test­vé­rek, hát most nyög­jé­tek ki: Köll-e vagy nem? Köll-e?

És az is lehet­sé­ges, tűnőd­tem tovább nagy­mama dívá­nyán – mert a „reka­mié” szót a kör­nyé­ken nem ismerte senki –, az is lehet­sé­ges, hogy valami fél­sü­ket frá­ter vagy vén­asszony hall­ga­tó­dzott, s ami­kor a hall­ga­tó­dzás­ból vissza­ér­ke­zett, nem sokat tudott mon­dani.

– Nagyon csön­de­sen vótak oda­bent – mondta a frá­ter vagy a vén­asszony –, csak annyit hal­lot­tam, majd­nem kiál­tott a király embere, hogv: „Gölle… Gölle!”

– Gölle? – mor­gott valaki. – Az talán a neve ennek a csupa erdő, csupa nádas hely­nek?

Egy­szó­val a török kivo­nu­lása után a papok kap­ták meg Göl­lét, mert a király embere előtt a papok­nak, a papok előtt pedig a job­bágy­nak szava sem lehe­tett.

De mindez bizony nagyon régen tör­tén­he­tett, és most már nagyon saj­ná­lom, hogy egy-két évig még nem marad­tunk Göl­lé­ben, mert nagyon-nagyon sze­ret­tem a betű­ket, akár szé­pen gör­dülő ver­sek, akár mesék, akár rokoni leve­lek s akár Verne Gyula úr összes művei vol­tak – amely­ből csak A tizenöt éves kapi­tány volt meg a csa­ládi könyv­tár­ban. Sze­ren­csére azon­ban meg­vol­tak Petőfi Sán­dor összes köl­te­mé­nyei is, amely­nek már mot­tója is nagyon tet­szett; bár akkor sokáig tör­tem a fejem, hogy mi a fész­kes fene lehet az a „mottó”.

Sza­bad­ság, sze­re­lem!
E kettő kell nekem.

Nekem is! – gon­dol­tam, és már csak a „mottó”-ért is bele­sze­ret­tem ebbe a Petőfibe, bár elgon­dol­koz­tam azon, hogy mért fogadta el Tün­dér­or­szág király­sá­gát, ha már e földi élet­ben arra biz­tatta a népe­ket, hogy „akasszá­tok fel a kirá­lyo­kat!”

Viszont ha Iluska ukmuk­fukk királyné lett, mit tehe­tett a sze­gény költő? Fanya­logva bár, de elfo­gadta a király­sá­got. Per­sze csak Iluska ked­vé­ért, aki egy­sze­rűen rápa­ran­csolt a köl­tőre, hogy:

– Jan­csi, király leszel! Punk­tum!

Vol­tak azután a csa­lád bir­to­ká­ban bizo­nyos német ajkú folyó­ira­tok, ame­lyek­nek csak a képeit értet­tem, bár egy idő­ben úgy lát­szott, hogy mégis meg­ta­nu­lok majd néme­tül.

A barack­fák akkor már elvi­rág­zot­tak, ami­kor – egyik este – apám meg­állt az újság­for­ga­tás­ban, és azt mondta:

– Ezt meg lehetne pró­bálni… a gye­rek­kel…

Aggódva néz­tem fel, mert ezek a pró­bál­ga­tá­sok nem jelen­tet­tek eddig semmi jót.

– Mit? – kér­dezte anyám, de hang­já­ban már ellen­ke­zés volt, mert végül is neki kel­lett a fel­hő­ket elosz­latni nyolc­éves fejem fölül, és kimen­teni a csőd­ből, amibe az atyai pró­bál­ko­zá­sok taszí­tot­tak.

Apám kisi­mí­totta az újsá­got, és meg­kö­szö­rülte a tor­kát.

– Graz kör­nyéki csa­lád szí­ve­sen adná cse­rébe egy évre nyolc­éves fiát magyar csa­lád­hoz, hasonló korú fiú­ért. Aján­la­to­kat kérünk „Nyelv­ta­nu­lás” jel­igére a szer­kesz­tő­ségbe.

Elpi­rul­tam, mert mind­ket­ten rám néz­tek, és ez a hir­de­tés nem is hang­zott olyan bor­zasz­tóan. Uta­zás… meg min­den…

– Na?

Anyám simí­tott egyet köté­nyén.

– Azt hiszem…

– Ebben a kor­ban ragad a nyelv, mint a kutyára a boj­tor­ján – mondta apám –, és nagy dolog lenne… mégis…

– Az igaz – této­vá­zott anyám, és hoz­zám for­dult: – lenne ked­ved?

– Igen… – rebeg­tem egy kis fenn­tar­tás­sal.

– Oko­san! – lobog­tatta apám az újsá­got. – Sze­re­tem, hogy érzed, milyen fon­tos a nyelv…

Erre már nem mond­tam sem­mit, mert csa­pongó gon­do­la­taim között váro­sok jelen­tek meg, ide­gen tájak, havas tetejű hegyek, bőr­nad­rá­gos gye­re­kek, de a nyelv… a tanu­lás… nem. Erről szó sem volt, hiszen úgyis ragad rám, mint a boj­tor­ján…

Ezzel is alud­tam el, és álmod­tam aztán cso­dá­la­tos váro­sok­ról, hegyek­ről, ame­lyek­nek lej­tő­jén úgy legel­tek a tehe­nek, mint a cso­ko­ládé rek­lám­pa­pír­ján; még az a mennykő nagy sas is ott volt sze­líd lebe­gés­sel, mintha a kis­bor­jú­kat őrizte volna.

Nagy­anyám csak haj­nal­ban érte­sült jeles uno­kája sors­for­du­lá­sá­ról, és leg­szebb álmom­ból azzal ébresz­tett, hogy:

– Guten Mor­gen, mein Kind!

– Mi? – néz­tem rá bam­bán, mert – majd­nem elfe­lej­tet­tem – az álom­beli oszt­rák gye­re­kek is mind magya­rul beszél­tek, de ez fel sem tűnt…

Az azon­ban fel­tűnt, hogy oda vol­tak készítve cipőim.

– Vasár­nap van, nagy­mama? – néz­tem a cipőkre.

– Nem jár­hatsz mezít­láb – mondta öreg­anyám. – Aki Lin­dent­halba megy, nem jár­hat mezít­láb… ott senki sem jár mezít­láb…

Ezen elgon­dol­koz­tam; ez a Lin­dent­hal azon­ban olyan szé­pen hang­zott, hogy fel­húz­tam a cipő­ket, és elha­tá­roz­tam, hogy az oda­való ifjú­sá­got fel­vi­lá­go­sí­tom a mezít­láb járás cso­dá­la­tos elő­nye­i­ről. A cipő­ket pedig Deres Laci­ék­nál úgyis leve­tem.

Laci kissé cso­dál­kozva nézett rám, amint a pit­va­ron végig­ko­pog­tam.

– Lin­dent­halba megyek – mond­tam sze­ré­nyen.

– Cipő­ben? Fel­töri a lábad…

– Vona­ton! Auszt­ri­ába… De nem most. Most leve­tem. Tedd be a kam­rába.

Laci enyhe tisz­te­let­tel tette el cipő­i­met, ame­lyek eset­leg velem jön­nek Auszt­ri­ába, aztán nem törőd­tünk töb­bet az egész üggyel, mert a Cön­débe men­tünk, ahol két ígé­re­tes gili­ce­fé­szek volt, és gom­bázni is lehe­tett.

A hír azon­ban elter­jedt a falu­ban, Kuka Juli révén, aki bizal­masa volt nagy­anyám­nak, és kissé nagyot is hal­lott.

– Min­dön­kálba mögy ez a Pisti – adta tovább a hírt –, valami svá­bok­hoz, ném­ö­tül tanulni…

Azt azon­ban már nem tudta meg­mon­dani, hogy hol van ez a fur­csa köz­ség, de min­den­esetre – Topon­áron túl…

Más­nap apám vado­natúj irkát tett elém.

– Írni is meg kell tanul­nod néme­tül; ezen­túl min­den­nap leírsz egy oldalt… játék az egész… és este bemu­ta­tod…

Kez­dett az ügy nem tet­szeni, de meg­tet­tem, mert köze­le­dett már a vizsga, ami­kor úgyis félre lehet dobni min­den­féle irkafir­kát.

Apám köz­ben élénk leve­le­zést foly­ta­tott jövendő pót­szü­le­im­mel, s abban álla­pod­tak meg, hogy augusz­tus­ban lehoz­zák Han­sot, és visz­nek engem; de ekkor már az egész ház néme­tül beszélt…

Lin­dent­hal iránti lel­ke­se­dé­sem pedig „furt und furt” csök­kent. Bará­taim saj­nál­koz­tak is raj­tam, és a Kács alatt, für­dés köz­ben meg­ta­nács­koz­ták, hogy aki az oszt­rá­kok­hoz megy, az haza­áruló, aki hűt­len lett „Kos­suth apánk­hoz”…

Ezt a sér­tést ter­mé­sze­te­sen ter­je­del­mes vere­ke­dés követte, ami nem sokat segí­tett meg­té­pá­zott nem­zeti önér­ze­te­men.

Az idő pedig bal­la­gott. Engem Han­si­nak csú­fol­tak ellen­sé­geim, s ami­kor estén­ként egye­dül marad­tam a kert­ben, a nyár­szagú alma­fák alatt, rádöb­ben­tem, hogy én tulaj­don­kép­pen: búcsú­zom. Búcsú­zom a kert­től, a bolt­haj­tá­sos öreg szo­bá­tól, Bod­ri­tól, a malom­gát­tól, a gabo­ná­val meg­ra­kott kocsik­tól, a kenyér­szagú kévék­től, mert nagy­anyám azt mondta, hogy ott nincs ara­tás, és nincs csép­lés… ott csak hegyek van­nak és min­dig szé­pen öltö­zött kisfiúk.

Kódis nép­ség lehet – gon­dol­tam –, csak azt nem tudom, hogy mi a fené­ből öltöz­nek, ha nincs búzá­juk…

És álomba sír­tam magam.

És ezután már úgy köze­le­dett felém az isme­ret­len Lin­dent­hal és az is meret­len Hans, mintha összes hegyét hozta volna magá­val, de most mai tehe­nek és sasok nél­kül… hide­gen és kopá­ran.

Mit tegyek, mit tegyek? – keres­tem az utat. Sirat­tam a tájat, a pata­kot a poros utcát, a nádast, a cser­szagú erdőt… min­dent, de nem talál­ván kibú­vót, és nem vet­tem észre, hogy köz­ben – meg­ta­lál­tam a Hazá­mat.

Egy reg­gel aztán beütött a mennykő, és nyo­má­ban azon­nal kisü­tött a nap.

– Sür­göny! – hal­lat­szott kívül­ről, de aztán kide­rült, hogy nem halt megy senki, csu­pán Han­sot vit­ték kór­házba tífusszal, és ebben az évben már alig jöhet.

Elaludt az egész ügy.

Így volt. Aztán megint csak muto­ga­tott az idő, össze­folyt, és mintha már a követ­kező nyár­ban len­nénk, ami­kor elfo­gyott a szal­mánk, ami; apám úgy szo­kott meg­ol­dani, hogy Árva tiszt­tartó bácsi­tól enge­délyt kért, hogy a Szent­pé­teri-erdő­ből tavaly lehul­lott leve­lest gyűjt­hes­sen alom­nak a mar­hák alá. Ez a Szent­pé­teri-erdő a régi erdők mara­déka volt Csupa öreg tölgy- meg cserfa az ura­dalmi föl­dek között, és még csak őrizni sem kel­lett, mert úgy­sem járt oda senki, s az öreg fák­ból lopni sem lehe­tett.

Nekünk azon­ban jó volt, mert némely helyén deré­kig ért a szél­től össze­se­pert tölgy- meg cser­le­vél, csak fel kel­lett kosa­razni. Sze­ret­tem ezt a mara­dék öreg erdőt, mert vissz­han­gos csend­jé­ben csak egy-egy madár szólt néha, s a mohá­val süp­pedő kere­kek olyan csön­de­sen beszél­get­tek mintha tud­ták volna, hogy az öreg fák csend­jét nem illik meg­za­varni.

– Dél­után az erdőbe megyünk! – mondta apám ebéd köz­ben. – Szólj majd annak a lókötő bará­tod­nak, talán tud­tok is vala­mit segí­teni, de leg­alább nem ront­já­tok itt­hon a leve­gőt…

– Igen! – „rebeg­tem”, már ezzel is jelezve, hogy kiváló visel­ke­dé­sünk­ben nem lesz hiba. – Majd mi hord­juk a leve­le­ket.

– Arra gon­dol­tam én is – bólin­tott apám, míg nagy­anyám azzal a két­ség­be­esett gon­do­lat­tal állt elő, hogy húz­zak cipőt – nyá­ron a mezít­láb járás ter­mé­sze­te­sen meg volt engedve –, mert az erdő­ben csupa tüske min­den…

– Hagyja, mama – mondta apám –, aki a „mama” szót csak akkor hasz­nálta, ha nagy­anyá­val nem értett egyet. – Ha húz cipőt, jó, ha nem húz, az is jó…

Szü­ret! – gon­dol­tam, és össze­csapva az ebé­det, kimen­tem Gör­bic Pista bácsi­hoz, ahol ott volt már jeles bará­tom, ifjabb G. Ist­ván is. Hama­ro­san pony­vát dobott még a hosszú kocsira, hogy a leve­les ki ne hull­jon, aztán kive­zette a két sár­kányt, a hon­véd­lo­va­kat, és befo­gott.

Mi Pis­tá­val már elhe­lyez­ked­tünk hátul a kocsi­fe­né­ken, ami­kor apám kijött.

– Majd én haj­tok – mondta apám Pista bácsi­nak –, ele­get vesződsz ezek­kel a sár­ká­nyok­kal. – És elin­dult a kocsi, egy­előre csak lépés­ben, mert sose lehe­tett tudni, nem jön-e valaki az utcai gya­log­já­rón, aki nem lát­hatta a kizú­duló kocsit.

Kiérve azon­ban az utcára, a kocsi meg­ló­dult, mint az autó, ha tel­jes gázt kap.

(Akkor ter­mé­sze­te­sen még nem volt autó talán az egész Dunán­tú­lon, és nem volt autóút sem. Az első autót 1910-12-ben lát­tam Kapos­vá­ron, utcánk­ban, a Rózsa utcá­ban, amely azóta talán már négy­szer vál­toz­ta­tott nevet, jelezve a vál­tozó poli­ti­kai irány­za­to­kat és embe­re­ket. Ahol is Izsá­kék­nak volt egy piros kocsi­juk, valami Kapos­várra beván­do­rolt alföldi föld­bir­to­kos­nak.

Ez a kis fakül­lős kerekű autó szé­dü­le­tes – kb. 10 km-es – sebes­ség­gel „szá­gul­dott” utcánk enyhe lej­tő­jén lefelé, de olyan lár­má­val, kerep­lés­sel, zör­gés­sel, mintha a követ­kező pil­la­nat­ban fel akarna rob­banni, vagy szét akarna esni. De nem tör­tént semmi baj, pedig a gye­rek­se­reg ott sza­ladt mel­lette, élvezve a duda, sőt jel­ző­kürt más­vi­lági fel­bő­dü­lé­seit.)

De ami­kor azon a neve­ze­tes napon elin­dul­tunk a Szent­pé­teri-erdőbe, auto­mo­bil talán még Pes­ten sem volt, így meg kel­lett elé­ged­nünk a két remek ló és a kocsi sebes­sé­gé­vel, ami az előbb emlí­tett autó sebes­sé­gé­nek leg­alább a két­sze­rese volt.

Mi Pis­tá­val a fenék­desz­ká­kon élvez­tük ezt a cso­dá­la­tos uta­zást, és össze­ne­vet­tünk néha, mert a beszé­det a nagy zör­gés­ben úgy­sem értet­tük volna meg, ezen­kí­vül elha­rap­hat­tuk volna a nyel­vün­ket.

Jól benne vol­tunk már a csor­nai útban, ami­kor Pista – micsoda ész, cso­dál­koz­tam! – azt találta ki, hogy össze­bújva fejünkre húzta a nagy­vé­kát, amely alól nem lát­tunk ugyan ki, de a kocsi csik­lan­dozó ráz­kó­dá­sát még köz­vet­le­neb­bül érez­tük.

Remek talál­mány volt! Elis­me­rés­képp – szű­ken a kosár alatt – átölel­tem bará­tom nya­kát, és majd meg­csó­kol­tuk egy­mást a kosár fél­ho­má­lyá­ban és csik­lan­dozó zör­gé­sé­ben – ami­kor ret­te­ne­tes dolog tör­tént…

A kocsi kifu­tott aló­lunk! Mi pedig ott hem­pe­reg­tünk a nagy­ko­sár­ral a por­ban, s ami­kor magunk­hoz tér­tünk:

– Áll­ja­nak meg! Áll­ja­nak meg! – hiába ordí­toz­tunk már, mert a kocsi messze zör­gött, és a zör­gés­ben nem is hall­hat­ták meg két­ség­be­esett ordí­to­zá­sunk.

Ha nincs a fejün­kön az a ronda nagy­ko­sár, per­sze ész­re­vet­tük volna, hogy a desz­kák, ha cen­ti­mé­te­ren­ként is, las­san hát­ra­felé ráz­nak ben­nün­ket, de abban a remek fél­ho­mály­ban ki a fene gon­dol­ha­tott erre?

Én szí­ve­sen elbőg­tem volna magam, ha egye­dül vagyok, de tekin­tély is van a vilá­gon, bár arra nem gon­dol­hat­tam, hogy ez a kér­dés derék bará­tom agyá­ban is meg­for­dult. Ezt onnét sej­tet­tem, hogy Pista egy rend­kí­vül cél­irá­nyos köpés­sel segí­tett magán, mond­ván:

– Az a rako­csá­nyi rák-ros­seb ögye mög! – Aztán hoz­zá­tette még: – Tudok egy utat! Átvá­gunk a kuko­ri­cán, és mire a kocsi ott lösz, mi is ott löszünk…

A kuko­rica már majd méter magas volt, és hamar elfá­rad­tunk, mert azt a fene nagy vékát a szűk sorok között cipelni nehéz volt. Ha egy­más mel­lett mehe­tünk, még futot­tunk is volna, de így, egy­más után csak bak­tatni lehe­tett.

A dél­utáni meleg­ben csor­gott rólunk a víz, és bele­tel­lett majd fél óra, amíg az erdő­höz értünk. Ekkor már folyt rólunk az izzad­ság, s a szúró-legyek való­sá­gos lako­dal­mat tar­tot­tak felet­tünk, de főleg raj­tunk. Csíp­tek, mint a vesze­de­lem.

Az erdő cso­dás volt, árnyé­kos és csen­des, mint az öreg temp­lo­mok alko­nyat­tal. Csak a vas­tag leve­les sások mezít­lá­bunk alatt, és ami­kor Pista azon kez­dett tana­kodni, hogy merre lehet a betyá­rok tanyája, a hideg fut­ko­sott a háta­mon.

– Ki mondta, hogy itt tanyáz­nak?

– Min­dönki tudja…

Erre eleresz­tet­tem a kosár fülét, és Pista meg­ijedt, mert tudta ugyan, hogy én min­dent elhi­szek, és ije­dős vagyok, de azt is tudta, hogy az ijed­ség végül is valami bolond harag­ban lob­ban ki, és akkor nyi­fára verem még a nálam egy fej­jel nagyobb gye­re­ket is. Ő pedig pon­to­san akkora volt, mint én…

– Ámbá­tor lehet, hogy csak ujan kita­lá­lás az egész… Édö­sa­pám! – ordí­tott nagyot. – Édö­sa­pá­áám!…

Hall­ga­tóz­tunk, de csak egy mátyás kiál­tott vissza, és egy har­kály kopog­tatta az öreg fák hor­padt mell­ka­sát.

Mert itt csak öreg fák vol­tak, egy­más­tól 15-20 méterre, mégis árnyé­kos volt a cser­szagú csend, mert az óriás koro­nák össze­ér­tek, és a har­kály kopog­ta­tása és a mátyás­ma­dár kiál­tása messze hal­lat­szott ugyan, mégis hamar elhalt az árnyé­kok óriás sát­rá­ban.

Áll­tunk. Az izzad­ság hidegre hűlt már raj­tunk, ami­kor Pista kita­lálta, hogy leg­jobb lesz, ha kime­gyünk a csor­nai útra, mert csak arra jöhet­nek, és lehet, hogy még nem is értek ide.

– Nagyot rövi­dí­tet­tünk ám! – vigasz­talt rend­kí­vül opti­mista bará­tom. – Az is lehet, hogy meg­örű­nek, ha egy­szer csak kiug­runk az erdő­bül.

Nem mon­dom, hogy nem esett jól ez a vigasz­ta­lás, bár én tud­tam, hogy apám nagyon harag­szik, mert fogalma sincs, „hova a fész­kes fenébe lett ez a két csir­ke­fogó”… Ez a biz­ta­tás tehát, hogy „kiug­runk az erdő­bül”, nem nyug­ta­tott meg túl­sá­go­san.

De azért men­tünk arra­felé, ahol az erdő szé­lét sej­tet­tük. Vit­tük azt a marha nagy vékát, ami üre­sen is nehéz volt, sőt néha már a föl­dön húz­tuk.

– Ott a széle! – rik­kan­tott Pista bará­tom, aki­nek áldott ide­gei vol­tak, és ami­kor végre holt­fá­rad­tan kibúj­tunk az erdő­ből, kide­rült, hogy nem csak az erdő sarka volt ott, de a kocsi is, és apám hideg kék szeme úgy állt raj­tunk, mint a vég­zet ostor­csa­pása.

Ezt az ostor­csa­pást egyéb­ként szó sze­rint is lehe­tett már érteni, mert apám kiemelte az ostor­nye­let a tar­tó­já­ból, és elin­dult felénk…

És ekkor csoda tör­tént.

Az erdő­sar­kon túl kibuk­kant Kis Jan­csi bácsi, keresz­tes bot­já­val, mögötte a poros, fáradt búcsú­já­rók: húsz-har­minc asszony, egy-két öreg­em­ber és elöl Jan­csi bácsi, az elő­éne­kes, majd fáradt nyár­végi zen­gé­sé­vel fel­hang­zott a régi-régi szép ének:

Bol­dog­asszony anyánk,
régi nagy pat­ró­nánk…

És jöt­tek a búcsú­sok, és áll­tunk az út mel­lett, és mögöt­tünk a néma, de vissz­han­gos öreg erdő, és levette a kalap­ját apám, aztán Pista bácsi is. Mi nem vet­tünk le sem­mit, mert egyi­künk­nek sem volt kalapja.

Az erdő­ben vissz­han­gozva keren­gett az ének, és ami­kor a búcsú­sok már elmen­tek mel­let­tünk, apám hóna alá vette az ostort, fel­tette kalap­ját, és a kocsi felé intett.

– Ülje­tek fel – mondta csen­de­sen.

És ekkor más lett a kocsi, a lovak, Pista bácsi… még a kere­kek is más­ként kat­tog­tak a mohás ava­ron, és vala­hol egy mátyás­ma­dár kia­bált, de mintha hívott volna ben­nün­ket.

Pista bácsi ledobta az ist­rán­got, az a két nagy­vérű, gye­henna ló állt mint a cövek, még a far­kuk­kal is mér­sé­kel­ten csap­kod­tak, ha bögöly szált a hátukra. Egyes helye­ken, ahol a szél össze­hordta, szinte méter vas­tag volt az avar. A nagy­ko­sár majd­nem per­cen­ként telt meg. Mi ifjabb Gör­bic Pis­tá­val futó­lé­pés­ben vit­tük a kosa­rat a kocsi­hoz (pedig köz­ben egy tüske is ment a tal­pamba, amit majd oda­haza nagy­mama fog kihúzni), és egy kis óra alatt púpo­san tele lett a kocsi fale­vél­lel, pedig köz­ben még le is tapos­tuk.

– Lát­já­tok – okta­tott végül ben­nün­ket apám –, ha nem jön­nek a búcsú­sok, csú­nyán elrak­ta­lak volna ben­ne­te­ket, s ez elha­mar­ko­dott bün­te­tés lett volna. Hir­te­len harag­jára sose hall­gas­son az ember! Csak azt nem értem, mi a fené­nek száll­ta­tok ki. És minek kel­lett a kosár?

– Édes­apám – magya­ráz­tam –, mink nem száll­tunk ki, hanem kies­tünk.

– És a kosár?

– Az úgy volt, mes­tör úr, kérőm – magya­rázta Pista –, hogy mink Pis­ti­ká­val a kosár alá búj­tunk, és nem sokat lát­tunk, és azt se vet­tük észre hogy a fenék­desz­ká­kon hát­ra­felé ráz­kód­tunk… aztán egy­szer csak: puff… már a por­ban hen­te­reg­tünk.

– Te süsü – neve­tett most már a két apa –, hát mért nem kia­bál­ta­tok?

– Kia­bál­tunk mi – magya­ráz­tam most már én is –, de mire össze­szed­tük magun­kat, a kocsi már messze járt, aztán zör­gött is…

– Ugye, mond­tam, mes­tör úr, hogy valami kiál­to­zást hal­lot­tam? – mondta az öreg Gör­bic.

– Iga­zad volt, Pista, jobb füled van. Na – nézett ránk vidá­man apám –, ülje­tek fel, most majd nem estek ki. Meg a leve­lesre is vigyáz­hat­tok, hogy ki ne ráz­kód­jék.

Hát haza­felé az út való­ban rin­ga­tóan finom volt, nem is beszélve a tölgy- és cser­le­ve­lek cso­dá­la­tos erdő­sza­gá­ról, s arról se, hogy este nagy­mama tizen­két kul­lan­csot sze­dett ki külön­féle, többé-kevésbé diszk­rét test­ré­sze­im­ből…

Ilyen leve­les alom­ért aztán még két­szer men­tünk el a Szent­pé­teri-erdőbe de nem búj­tunk többé a nagy­véka alá, kita­nulva az alat­to­mos zör­gést s a fenék­desz­kák hát­ra­szál­lító ravasz­sá­gát. De négy­szer már nem kel­lett menni, mert meg­ér­ke­zett hoz­zánk is – már másod­szor vagy har­mad­szor – a Masina, azaz a csép­lő­gép moto­ros­tul, gépé­szes­tül, egész sze­mély­ze­té­vel.

És egy óra múlva némi kis aka­do­zott elő­kö­hö­gés után – csett-csett-csett – cset­tegni kez­dett a motor, egyen­le­te­sen búgni a cséplő, és a masi­niszta csak ola­jos sap­ká­ját len­gette meg a leve­gő­ben, hogy: lehet etetni.

– Mmmm… mmu­aaa… uaaaa… – nyelte a csép­lő­gép a kévé­ket, éspe­dig elég nehe­zen nyelte, mert sok eső esett a nyá­ron, és a két­mé­te­res rozs­ké­vék alig fér­tek le a masina tel­he­tet­len tor­kán.

– Hát szalma, az lesz – mondta apám –, de a töb­bit a mázsa mondja meg…

– Nem lesz hiba, mes­ter úr – mondta a gépész –, látom a zsák­rul. Elég zsá­kot lát­tam már meg­telni, hát ezek a zsá­kok nagyon hamar tel­nek, pedig ezek nem a kis paraszt­zsá­kok, ezek ura­dalmi zsá­kok.

Ez a meg­ál­la­pí­tás per­sze nem azt jelen­tette, hogy a zsá­kok az ura­da­lom­ból vol­tak, hanem azt, hogy a mi zsák­ja­ink bolti szok­vány-nagy­sá­gúak vol­tak, míg a paraszt­zsá­kok hely­ben készül­tek, eset­leg más falusi takács műhe­lyé­ben, akik­nek gon­dolni kel­lett arra is, hogy a zsá­kok nem­csak tar­tó­sak, de meg­fe­lelő nagy­sá­gúak legye­nek, mert más dolog az, hogy a kes­keny lét­rájú paraszt­pad­lá­son vagy az ura­da­lom szé­les lép­cső­jén viszik fel vál­lon a pad­lásra a gabo­nát.

Igen, fize­tett a rozs, mint a köles, ami nem­csak azt jelen­tette, hogy a göl­lei – álta­lá­ban a somo­gyi – föl­dek ter­mé­ke­nyek, de azt is, hogy az istál­ló­trá­gya meg­fe­lelő minő­ségű és mennyi­ségű volt. Hiszen azért men­tünk – a szalma fogy­tán – még erdei leve­les alom­ért is, hogy a trá­gya­te­lep növe­ked­jen.

Úgy emlék­szem, ebben az idő­ben láto­gat­tuk meg Baka bácsi­é­kat is Váron­gon, ami nem­csak a neve után, de a való­ság­ban is sváb köz­ség volt, bár ez ben­nün­ket egy­ál­ta­lán nem érde­kelt. Apám valami bika­ügy­ben járt Baka bácsi­nál, hát elvitt engem is, hogy ne ront­sam ott­hon a leve­gőt, azaz szem előtt legyek. Baka bácsi­ék­nál akkor még fiú nem volt, csak három lány, akik nem túl­sá­go­san érde­kel­tek, mert egy­részt nekem már volt „sze­re­tőm”, más­részt a lányo­kat meg én nem érde­kel­tem, mert – egy-két tar­tal­mas meg­jegy­zé­sem után – kije­len­tet­ték, hogy „sült paraszt” vagyok, ami­ben, azt hiszem, iga­zuk is volt, csak a „sül­tet” nem értet­tem. Álta­lá­ban apám­mal ket­tes­ben utazni nem volt min­dig gyö­nyö­rű­ség, mert részint szám­tan­ból vizs­gáz­ta­tott (min­dig gyenge olda­lam volt!), részint kér­dé­se­ket adott fel. Pél­dául: hol „lép” a Duna magyar földre, és hol hagyja el?

Aztán a vissz­hang kelet­ke­zé­sé­ről érdek­lő­dött, a hang sebes­sé­gé­ről, ami ugyan nem volt még isko­lai tárgy, de tud­nom kel­lett, mert eze­ket egy­szer könnyel­műen meg­kér­dez­tem, azóta… ezek­kel a kér­dé­sek­kel is szá­mol­nom kel­lett.

Aztán elhall­gat­tunk. Apám bóbis­kolni kez­dett, én pedig néz­tem az út men­tét, a tájat, a ván­dorló fel­hő­ket, egy-két távoli temp­lom­tor­nyot, a szálló mada­ra­kat, ame­lyek­ről – már a repü­lé­sük­ről is – tud­tam, mi a nevük, hol fész­kel­nek, és káro­sak-e vagy hasz­no­sak.

És ilyen­kor épí­tet­tem Ilo­ná­nak házat, utcára hat ablak­kal, ame­lyek­nek zsa­lu­gá­tere zöldre volt festve, és Ilona ilyen kora reg­gel még bent aludt rózsa­szín pap­lan alatt, való­szí­nű­leg rólam álmo­dott, tehát sem­mi­kép­pen nem lehe­tett fel­éb­resz­teni.

Várong egyéb­ként – Göl­lé­hez képest – rideg, fát­lan sváb falu volt, és nem is bán­tam már, hogy meg­ér­kez­tünk Baka bácsi­ék­hoz, ahol kide­rült, hogy a csa­lád nincs ott­hon, ami úgy lát­szott, sem nekünk, sem Baka bácsi­nak nem oko­zott szív­fáj­dal­mat.

Én – miu­tán apám azt mondta, hogy rám semmi szük­ség – végig­csa­va­rog­tam az udvart, a majort, az istál­ló­kat, sőt meg­néz­tem a halas­ta­vat is, ami tele volt béká­val és béka­len­csé­vel, de halat nem lát­tam egy dara­bot sem.

Beszél­tem a kocsis­sal is, aki azt a gyil­kost agyon­lőtte, sőt meg­mu­tatta a kaput is, ahol az az ember át akart mászni, de ő lelőtte. Olyan vidá­man beszélt róla, mintha nyúl­va­dá­szat­ról lett volna szó.

A táj egyéb­ként elég sivár volt, bár dél­után a sző­lő­ben ezt a meg­jegy­zést kellő tisz­te­let­tel vissza­von­tam. Mert a szőlő nem­csak nagy volt – úgy emlék­szem, ötven hold­nál is több –, de rend­kí­vüli gon­dos­ság­gal és szak­sze­rű­ség­gel volt meg­mű­velve. Nekem azon­ban leg­job­ban a vihar­ágyú tet­szett, bár elő­ször csa­ló­dott vol­tam. Mert: miféle ágyú az, ami­nek nincs kereke, nincs csöve, és nincs lófar­kas csá­kójú tüzér­sége, hanem csak egy öreg vin­cel­lér áll mel­lette, aki azt mondja, hogy a vihar­ágyú nem ér egy pipa­do­hányt, mert három vagy négy év előtt, ami­kor a másik intéző volt itt, és jött a jég nagy szél­lel, pocsékká tette a sző­lőt, pedig talán két tucat lövést is lead­tak.

– Szólt az ágyú – mesélte –, de az a ronda nagy felhő úgy meg­állt felet­tünk, mintha az éghez ragasz­totta volna valaki…

– Aztán? – kér­tem a rész­le­te­ket.

– Aztán? Aztán nem lett semmi. A felhő csak szállt lefelé, mintha valaki nyomta volna, s ami­kor már olyan színe volt, mint a rot­hadt pacal­nak, hát elen­gedte a jeget, és negyed­óra alatt leszü­re­telt.

Köz­ben alko­nyo­dott. És cso­dál­koz­tam, hogy még nem indu­lunk haza, mert apám nem sze­re­tett alko­nyat­tal, pláne sötét­ség­ben járni. Fél­tette a nagy­vérű lova­kat. Mégis sötét lett, mire elin­dul­tunk, mert még egy kis vacso­rát is meg kel­lett enni, ami­kor Baka bácsi – vélet­le­nül-e vagy csak úgy meg­szo­kás­ból? – félig töl­tötte vizes­po­ha­ra­mat a nehéz dör­gi­csei bor­ral. Én pedig – lesz, ami lesz –, mielőtt még apám ész­re­vette volna, úgy meg­it­tam, mintha való­ban víz lett volna.

Mi taga­dás: nem esett jól. Még meg is bor­zong­tam egy kicsit, de ez az érzés hamar elmúlt, és helyet adott valami nagy nyu­ga­lom­nak és biz­ton­ság­nak. Sze­ret­ném én látni azt a zsi­ványt, aki min­ket meg­tá­mad, akár­mi­lyen sötét is lesz! Ott a puska! Apám ugyan nem ilyen cél­lal hozta magá­val a pus­kát, hanem azért, mert nagy­apá­nak var­jú­tol­lat ígért pipa­tisz­tí­tó­nak. De ez most már mind­egy. Gör­bic Pista bácsi meg­gyúj­totta a gyer­tyá­kat a kocsi­lám­pá­ban, s a vas­tag üveg való­ban ele­gendő vilá­gos­sá­got szórt két­ol­dalt a kocsi mellé, hogy árokba ne men­jünk. A gyer­tyák azon­ban tíz­per­cen­ként elalud­tak, mire apám szidta a bol­tost, aki­nél a gyer­tyá­kat vette, de Pista bácsi azt mondta, ő job­ban sze­reti, ha nem ég a gyer­tya, mert a szeme meg­szokja a sötét­sé­get, job­ban lát, mint gyer­tya­fény­nél, és job­ban lát­nak a lovak is.

– Hát én nem bánom – egye­zett bele apám is a sötét­ségbe –, de ha föl­dön­tesz, „olyat” mon­dok…

De nem kel­lett apám­nak „olyat” mon­dani, mert szép csen­de­sen, de az emberi gya­log­lás­nál sok­kal gyor­sab­ban men­tünk haza­felé. Elhagy­tuk már Nakot, s vala­hol, ha jól emlék­szem, Inám körül jár­hat­tunk, és bóbis­kol­tunk a hin­tó­ban, ami­kor Pista bácsi meg­szó­lalt:

– Vala­hun tűz van!

– Állj meg! Csak nem nálunk?

– Nem – mondta Gör­bic Pista bácsi –, inkább Fonó… de Gya­lán is löhet…

– A „hár­ma­s­te­tejű akol” – mond­tam én, mert a sötét­ben is betá­jol­tam magam, és majd­nem biz­tos vol­tam ebben az érzés­ben.

– Ha az lenne – mondta Pista bácsi –, köze­lebb lát­szana. Talán Csorna?

– Csorna… job­ban balra lenne – mond­tam én, bár nem szok­tam a fel­nőt­tek­kel vitat­kozni, de hát a dör­gi­csei bor „okos” ital.

– Csorna lesz az… – hal­lot­tam messzi­ről Pista bácsi hang­ját.

– Csor­nai tűz nem lát­szana ennyire ide – vitat­koz­tam tovább, és nem gon­dol­tam arra, hogy ez a fölé­nyes biz­ton­ság kizá­ró­lag a suttyom­ban elfo­gyasz­tott dör­gi­cse­i­nek volt köszön­hető.

És úgy lát­szott, mintha a két pom­pás kato­naló is segí­teni akart volna a kér­dés eldön­té­sé­ben, mert min­den biz­ta­tás nél­kül neki­ló­dul­tak, ámbár ekkor már fel­jött a hold, és az is vilá­gí­tott vala­me­lyest.

Nakot is hama­ro­san elhagy­tuk, s ami­kor Inám mel­lett is eltrap­pol­tunk apám meg­szó­lalt:

– Alig­ha­nem a gye­rek­nek van igaza…

– Most má úgy látom én is – mondta Pista bácsi, s ami­kor egy kis emel­ke­dőre értünk, újra meg­szó­lalt: – Most már biz­tos, hogy a „hár­ma­s­te­tejű akol”. Mi a fene éghet ott, iszen nincs azok­nak már régen egy szál szal­má­juk sem… Pedig ez a tűz a szé­rű­ben van…

Más­nap aztán kide­rült, hogy egy szé­na­ka­zal lob­bant fel magá­tól, mer; egy kicsit korán rak­ták kazalba.

– Jó szeme van a gye­rek­nek – mondta apám más­nap nagy­ma­má­nak ami­kor azt hitte, már alszom. – Pokolm­esszi­ről meg­mondta, hogy a tűz a „hár­ma­s­te­tejű akol­nál” van.

Sze­ren­csére sötét­ben szok­tak nagy­ma­má­val beszél­getni, így nem lehe­tett látni, hogy még a háló­ing alatt is piru­lok apám dicsé­re­té­től.

Úgy emlék­szem, erre a nyárra esik bol­do­gult Vilma néném eltá­vo­lí­tása is, ami­ről nem szí­ve­sen írok, mert a Csend című kis írá­som­ban már írtam róla, de meg kell emlí­te­nem, mert be aka­rom bizo­nyí­tani, hogy édes­anyá­mat min­den­ki­nél job­ban sze­ret­tem, és – ahogy mon­dani szo­kás – ölni tud­tam volna érte.

Hosszú-hosszú idő­nek kel­lett még ezután eltelni, beteg­sé­gek­nek és egyéb csa­pá­sok­nak, amíg Vilma néni meg­bo­csá­totta apám­nak, hogy elvette anyá­mat, és édes­anyám­nak, hogy hoz­zá­ment apám­hoz, fittyet hányva nagy­né­ném min­den áron való fele­ség­szerző törek­vé­se­i­nek.

Azért a pár ezer forin­tért – hal­lot­tam egy­szer vala­ki­ről –, „mert meg­etet­ték vele a vak csi­bét, a sze­ren­csét­len­nel”… (Régi babona volt ugyanis, hogy ha a legénnyel a lányos ház­nál akár csak félig vak csi­bét etet­nek meg, akár sülve, akár rántva, a legény íté­lő­ké­pes­sége meg­va­kul, s a kér­dé­ses leány­zót cso­dá­la­tos szép­nek látja, és – ter­mé­sze­te­sen – el is veszi.)

Az előz­mé­nyek ugyanis tel­je­sen anyám mel­lett szól­nak, és apám dicsé­ré­tes kiál­lása mel­lett, ami­kor – elég sok komisz­ság után – nagy­anyám­nak is és Vilma néni­nek is fel­mon­dott.

Nagy­apám halála után ugyanis apám csa­ládja tel­je­sen a csőd szé­lére jutott és szét­hul­lott. Ekkor apám magá­hoz vette nagy­anyá­mat és Vilma nénit, nem­kü­lön­ben a még isko­lás Géza öccsét is. Másik három nagy­bá­tyám ugyanis mere­ven elzár­kó­zott Vilma néni elől, Vilma néni pedig kitar­tott nagy­mama mel­lett, mert „nagyon sze­rette any­ját”, bár azt hiszem, inkább diri­gá­lási és ural­ko­dási szen­ve­dé­lyét elé­gí­tette ki nagy­mama mel­lett.

Anyám meg­je­le­nése azon­ban hamar tisz­tázta a hely­ze­tet, leszál­lítva nagy­ma­mát is és Vilma nénit is a „ven­dég­sze­re­tet” tisz­telt, de csak a ven­dég­jog nagyon tisz­tes és véges alap­za­tára.

Apám ter­mé­sze­te­sen tudta, hogy ez be fog követ­kezni, és azt hiszem, várta is, hogy mint fiú és test­vér, de első­sor­ban mint férj asszo­nyát az őt meg­il­lető helyre és grá­dicsra állítsa.

Tehát Vilma néni­nek menni kel­lett. Géza bácsit valami inté­zetbe tet­ték, nagy­mama pedig fel­ment Zol­tán bácsi­hoz Pestre, mert Vilma néni „kido­bása” miatt halá­lo­san meg volt sértve.

Ezek a ziva­ta­ros napok azon­ban hama­ro­san elmúl­tak édes­anyám körül, annál is inkább, mert min­den­nél sür­gő­sebb dolga is akadt, még­pe­dig az, hogy kiváló és rend­kí­vül nagy­hangú fiú­gyer­me­két, azaz engem a világ­ra­hoz­zon. Be kell val­la­nom, hogy édes­anyám­nak elég baja volt velem, ami már azzal kez­dő­dött, hogy burok­ban szü­let­tem. A bába per­sze hama­ro­san meg­sza­ba­dí­tott ettől a feles­le­ges köpö­nyeg­től, amit én ékte­len ordí­tás­sal nyug­táz­tam, apám pedig egy arany tíz­ko­ro­nás­sal, amit én további üvöl­tés­sel vet­tem tudo­má­sul.

– A sze­lek bánt­ják sze­gény­két – mondta „gólya néni”, s azóta is, ha kamil­la­sza­got érzek, azon­nal ez a töré­keny kis asszony­ság jut eszembe, mert utá­nam még hat­szor jelent meg, hat­szor árasztva kamil­la­il­la­tát, amit két eset­ben saj­nos szo­morú töm­jén­szag köve­tett.

Szó­val így kez­dőd­tem, mert saj­nos, angyal koro­mat tel­je­sen elfe­lej­tet­tem, ami hatá­ro­zot­tan kár, mert arról a fényes­sé­ges szép idő­ről lehetne ám cso­dá­la­tos regényt, útle­írást, talán még szín­da­ra­bot is írni.

Saj­nos, akkor még szín­da­ra­bot több­féle okból nem írtam, ellen­ben min­den törek­vé­sem a növe­ke­désre for­dí­tot­tam, nem­kü­lön­ben ennek az egy­ál­ta­lán nem angyali világ­nak meg­is­me­ré­sére.

Szép és fel­fe­de­zé­sek­ben zsú­folt kor­szak volt ez, pláne ami­kor – sér­tő­dé­sét és Vilma nénit is magára hagyva – nagy­mama is meg­je­lent, és a „kiváló” és „leg­jobb” és „leg­rosszabb” unoka körüli gon­dot tel­je­sen magá­nak köve­telte. Nem is gon­do­lom, hogy ez ellen bárki is til­ta­ko­zott volna.

A kis szoba, úgy emlék­szem, 1907-ig vagy 1908-ig volt nagy­ma­má­val közös tanyánk, mert 1909-ben apám nyug­dí­jaz­tatta magát, és állást vál­lalt Kapos­vá­ron, tekin­tet­tel gyer­me­kei töme­ges isko­láz­ta­tá­sára.

Ne gázol­junk azon­ban cél­ta­lan időt­len­ség­gel az ese­mé­nyek sze­líd for­ga­ta­gába, bár erre a for­ga­tagra a sze­líd jelző talán nem is egé­szen kife­jező, és főleg ne mulasszunk el bizo­nyos tör­té­nelmi vissza­pil­lan­tást vetni a terepre, amely szín­he­lye lesz ziva­ta­ros ifjú­sá­gom­nak, mint ahogy szín­he­lye volt bizo­nyos egy­házi sze­mé­lyek viselt dol­ga­i­nak is.

Házunk ugyanis a pia­rista rend tulaj­dona volt talán száz éve, de hogy azelőtt kié volt, arról nem tudott senki, igaz, nem is érde­kelt sen­kit. Apám előtt az „öreg mes­ter” lakott a ház­ban, s csak annyit tud­tam meg róla, hogy még apám­nál is szi­go­rúbb volt, és hogy egyet­len fia egye­temi tanár vagy valami nagy jogász lett Pes­ten. Apám sem tudott róla sokat, mert – ha jól emlék­szem – nem is talál­koz­tak.

Mindez azon­ban nem fon­tos. Fon­tos az, hogy nagy­mama szo­bája az a szoba lett, ami azelőtt a konyha-frá­teré volt, s amibe, ma sem tudom, miért, két lép­csőn kel­lett a kony­há­ból lemenni. Ez a fur­csa belépő aztán több­rend­beli ala­pos elha­sa­lást jelen­tett, ami­kor elgon­dol­kodva, sőt néha rohanva érke­zett az ember… Mind­ezen fur­csa­sá­gok­tól elte­kintve nagy­szerű kis szoba volt ez, mintha csak ránk szab­ták volna; vas­tag falak­kal és vas­tag ajtó­val. A hosszanti fal és az angya­los cse­rép­kályha mel­lett volt az én sez­lo­nom, ami­nek azon­ban abban az idő­ben dívány volt a neve. A dívány végé­ben nagy­mama szek­ré­nye volt, azon túl, de már keresztbe, a szoba végén volt nagy­mama ágya, egy karos­szék és felette egy kis polc, ame­lyen rózsa­fü­zér, ima­könyv, Szent Antal-szo­bor (nagy­apám ugyanis szin­tén Antal volt, bár nem szent…), virág­váza, nap­tár és még orvos­sá­gok is vol­tak meg­le­he­tős zsú­folt­ság­ban, ami­nek az volt a kel­le­mes követ­kez­mé­nye, hogy csak egy tár­gyat kel­lett vélet­le­nül meg­tolni, ez a lökés lánc­re­ak­ciót szült, és vala­me­lyik szo­bor vagy váza okvet­le­nül egy rosszul sike­rült fejes­sel fejezte be töré­keny éle­tét.

A polc után (ame­lyet nagy­mama „ste­lá­zsi”-nak neve­zett) jött a vas­rá­csos ablak, alatta kis asz­tal­ká­val, ame­lyen később az ábécé rej­tel­me­ibe, a hit­tan isteni dol­ga­iba, sőt a kis­ded tör­té­ne­lem mesé­ibe „nyer­tem bete­kin­tést”.

Az asz­tal után még a falon levő közép­kori kín­zó­szer­szám­nak is tekint­hető vas­fo­gast kell meg­em­lí­te­nem, amely ren­dít­he­tet­le­nül volt a falba ágyazva, és bár­mely kövér embert a lesza­ka­dás veszé­lye nél­kül rá lehe­tett volna akasz­tani. Nagy­mama sze­rint a bará­tok ázott csu­háit szá­ro­gat­ták rajta, nem­kü­lön­ben az uta­zó­bun­dá­kat és a láb­zsá­ko­kat is.

Meleg, csen­des, jó kis szoba volt ez, amely­nek ablaka Compó bácsi, a kovács­mes­ter nagy kert­jére nézett, ahol Compó bácsi­nak a méhese is volt. Nyár vége felé, ami­kor szól­tak már kis őszi­bo­ga­rak – krii-krii –, min­dig meg­vár­tam, amíg Compó bácsi a méhes előtt a padon üldö­gélve pipára gyúj­tott. Ilyen­kor látni lehe­tett egy-egy fel­vil­la­násra Compó bácsi arcát is, hiszen csak erre vár­tam, hogy oda­ki­ált­has­sam:

– Jó éjsza­kát, Compó bácsi!

– Jó éjsza­kát, kisfiam! – szólt vissza az öreg mes­ter, s ezzel a nap­nak vége volt.

Az ablak között nagy­mama néha orvos­sá­gos üve­ge­ket tar­tott, én pedig télen a vere­be­i­met. A vere­be­ket idő­sebb bará­ta­im­tól vet­tem néha egy-két kraj­cá­rért, néha azon­ban fül­csí­pé­sért, amit úgy kell érteni, hogy vala­mely meg­fo­gott kan veréb­bel egy­szer vagy két­szer meg­en­ged­tem csípni a füle­met.

A vere­be­ket azután per­sze sza­ba­don enged­tem, de emlék­szem egy öreg kan verébre, amely egé­szen meg­ba­rát­ko­zott a szo­bá­val, és a jólét­től már majd­nem poca­kot eresz­tett. Ami­kor tavasszal sze­ret­tem volna, hogy men­jen már csa­lá­dot ala­pí­tani, még napo­kig les­ke­lő­dött az ablak előtt, hogy mikor jöhetne be. Ez a veréb annyira meg­szokta a játé­kot, hogy ebéd után nem hagyott aludni, és csak akkor telt be a mér­ték, ami­kor nagy­mama fülét is ala­po­san meg­csípte. De aztán jött a tavasz, a sze­re­lem, s az én veréb bará­tom végül is elment a nagy lét­számú veréb­ha­dat tovább sza­po­rí­tani.

S amint növe­ked­tem, ez a kis szoba nem­csak mint pihenő-, alvó- és tanu­ló­szoba sze­re­pelt, hanem mint mene­dék­hely is, amíg az atyai harag vil­lá­mai ki nem tob­zód­ták magu­kat.

Jöt­tek a nehéz lép­tek a kony­hán keresz­tül, egy kop­pa­nás, és már nyílt is az ajtó.

– Nincs itt az a lókötő?!

– Mért kere­sed, kisfiam? (Azt már meg is mond­tam nagy­ma­má­nak, hogy egy ilyen nagy baju­szú embert nem lehet „kisfiam”-nak nevezni.)

– Elvitte a hara­pó­fo­gót.

– Majd elő­adja, kisfiam…

– Mond­ha­tom, hogy cso­dá­lom mama türel­mét…

(Itt megint áll­junk meg egy pil­la­natra, és ves­sünk egy pil­lan­tást az ágy alatt tar­tóz­kodó „lókötő” gon­do­la­tai közé.)

Baj van! – gon­dol­tam, mert apám csak fel­he­vült, azaz mér­ges pil­la­na­ta­i­ban mondta, hogy „mama”. A nor­má­lis meg­szó­lí­tás „édes­anyám” volt, és valami örö­möt jel­zett – bár rit­kán – az „édes jó anyám”.

Apám tehát elvi­har­zott jó gyer­me­két tovább keresni, bár az is lehet­sé­ges, hogy meg­látta lábam az ágy alatt, de nem akart cir­kuszt csi­nálni, azaz engem elverni, a mama ide­ge­ire való tekin­tet­tel.

Ami pedig a hara­pó­fo­gót illeti, alig­ha­nem oda­ad­tam Jan­csi­nak vagy Péter­nek vagy Laci­nak vagy… csak az a föl­sé­ges Úris­ten tudja, kinek, mert ada­kozó hevü­le­tem néha nem ismert határt.

– A mes­tör úr kimönt a mezőre… – jelen­tette Mar­git, azaz Krédli, nem tudom én, hánya­dik sváb lány, aki erre a névre hall­ga­tott, de mind szö­vet­sé­ge­sem volt, mert nem­csak sze­ret­tek, de meg is csó­kol­tak néha, ami férfias mivol­tom­nak rend­kí­vül jól­esett.

– …kocsi­val men­tek – tette még hozzá Mar­git, jelezve, hogy apám hosszabb tar­tóz­ko­dásra ment el, mert – ter­mé­sze­te­sen – az összes Mar­gi­tok anyá­san sze­ret­tek engem, amit nem­csak érzés­ben, de aján­dék cuk­ra­im­ból is viszo­noz­tam.

Szü­ret! – gon­dol­tam, és már meg is feled­kez­tem volna a hara­pó­fo­gó­ról, ha nagy­anyám nem figyel­mez­tet:

– Addig nem mész sehova, amíg azt az átko­zott hara­pó­fo­gót elő nem adod!

Azt, hogy elő­adod, Göl­lé­ben csak nagy­anyám mondta, mert a paraszt­há­zak­nál azt mond­ták volna, hogy: addig nem mész sehova, amíg azt az átko­zott fogót meg nem kere­sed, ide nem hozod, meg nem kerül stb.

– Alig­ha­nem Jan­csi­nak adtam… de az is lehet, hogy a pad­lá­son felej­tet­tem.

– Mi a fené­nek kel­lett neked a pad­lá­son fogó? Mar­git, menj fel ezzel a gye­rek­kel a pad­lásra, és keres­sé­tek meg a fogót…

Hajaj – gon­dol­tam –, ha nagy­mama úgy beszél rólam, hogy ez a gye­rek, akkor már komo­lyan baj van. De nem kel­lett fel­men­nem a pad­lásra, mert eszembe jutott, hogy a fogó a rolet­tá­ban van. Per­sze erre a tényre min­den nor­má­lis ember meg­kérdi: mit keres a fogó az ablak­re­dőny­ben?

Sem­mit! A fogót még az este ott­fe­lej­tet­tem az ablak­desz­kán – a folyo­són –, és reg­gel, mielőtt fel­húz­tam volna, érde­kelt, fel­vi­szi-e a fogót. Hát szé­pen fel­vitte, mire meg­nyu­god­tam és elfe­lej­tet­tem.

Ezek után a vászon­ro­lót leeresz­tet­tem, mire a fogó idő előtt kiesett, és haj­szál híján majd­nem kitörte az abla­kot…

Ijed­sé­gem azon­ban éppen olyan hamar ellob­bant, mint ahogy jött. A fogót úgy adtam át nagy­ma­má­nak, mint egy indián gye­rek az első skal­pot az öreg­any­já­nak, aztán fel­men­tem a pad­lásra, mert iga­zán meg­nyu­godni csak ott tud­tam. Ott szinte kies­tem a létező való­sá­gos világ­ból, ha bele­ül­tem déd­anyám három­lábú (a hiányzó negye­dik lábát három tégla helyet­te­sí­tette), hatal­mas karos­szé­kébe, s elnéz­tem az elő­dök, sőt az itt lakó pap elő­dök kimust­rált szer­szá­mait, ruháit, láb­be­li­jeit, edé­nyeit, képeit, egér­fo­góit, zsí­ros­bö­dön­jeit, virág­cse­re­peit, föve­geit, csiz­ma­hú­zóit… és foly­tat­hat­nám még egy egész olda­lon át, de nem foly­ta­tom, csak azzal, hogy a böl­cső­től a kopor­sóig meg­ta­lál­ható volt itt min­den, és vala­hány­szor rágon­do­lok, fáj a szí­vem eze­kért a kaca­to­kért, ame­lye­ket össze kel­lett volna gyűj­teni, és valami múze­um­nak átadni örö­kös meg­őr­zésre.

Nem vol­tam ott, ami­kor szü­leim össze­pa­kol­tak, és eljöt­tek Göl­lé­ből, de való­színű, hogy apám egy kéz­le­gyin­tés­sel elin­tézte a pad­lás ócs­ka­sá­gait, mint ahogy előd­jei is ugyan­ezt tet­ték, s ezért gyü­lem­lett fel a sok ismert és isme­ret­len ren­del­te­tésű holmi, ami már csak egy meg­szál­lott muzeo­ló­gus­nak jelen­tett volna érté­ket és talán tudo­má­nyos cse­me­gét.

A pad­lá­son ter­mé­sze­te­sen ege­rek, macs­kák, dene­vé­rek és néha egy-egy bagoly­csa­lád jelen­tet­ték az élő­vi­lá­got, nem­kü­lön­ben a mes­ter­ge­ren­dá­ban dol­gozó szúk, álmos szú­nyo­gok, pókok és pár öngyil­kos légy, mert előbb-utóbb bele­re­pül­tek a sző­rös lábú halász háló­jába. A pad­lás – miként a ház is – L alakú volt, mind­két végén egy-egy elég nagy ablak­kal, illetve ablak­nyí­lás­sal, amelybe vas­ke­re­tes drót­há­lót lehe­tett bele­tenni. Lehe­tett addig, amíg vala­me­lyik túl ren­des kocsis vagy szol­gáló be nem zárta mind­két kijá­ra­tot, s apám – a szag után – dög­löt­ten talált egy egész fészek bagolyfi­ó­kát. A szü­lők ugyanis a zava­rásra még kire­pül­tek vala­me­lyik nyí­lá­son, de vissza már nem tud­tak menni, mert a drót­háló elzárta mind­két ablak­nyí­lást.

Ezek­ből egyik az iskola tűz­fa­lára nézett, a másik pedig az L hosszabb szá­rá­nak végén – a disz­nó­ólak felett – az istál­lók felé. Ez az ablak volt az, ame­lyen, fal­bon­tás­sal kibő­vítve, a fel­zsá­kolt gabo­nát akar­ták ellopni, s ez az az ablak, ame­lyet aztán már soha­sem zár­tak el, mert az udvart Bodri neve­zetű fél­ber­nát­he­gyi kutyánk őrizte.

A pad­lásra nekem fel­menni – egy ideig – tilos volt, mert „ez a meg­gon­do­lat­lan kölyök majd­nem a nya­kát törte”. Mon­da­nom sem kell, hogy a szó­ban forgó kölyök én vol­tam…

Mert mi tör­tént?

Kezd­jük talán az ele­jén! Az tör­tént, hogy a szel­lő­ző­lyuk alatti disz­nó­ólak­ban rend­kí­vül elsza­po­rod­tak a pat­ká­nyok, hol­ott azelőtt – nagy­mama sze­rint – soha ilyen ronda fér­get látni nem lehe­tett. A fal mel­lett köz­vet­le­nül az ólak fél­te­tős kifu­tója volt, egy­út­tal ete­tő­he­lye is. Ott lehe­tett a leg­több pat­kányt látni, mert köz­ben erő­sen elsza­po­rod­tak, és mér­he­tet­le­nül el is szem­te­le­ned­tek. A kiál­lí­tott csap­dák ele­inte egy-egy gya­nút­lan sül­dő­pél­dányt ugyan meg­fog­tak, de később már rá sem néz­tek a csap­dára, de lehet, hogy moso­lyog­tak is…

Ekkor apám más irtási módot talált ki.

Egy kis kilen­ces fló­bert­tal a pad­lás­ab­lak­ból kezdte lőni az elbi­za­ko­dott pat­kány­tár­sa­sá­got, ame­lyen való­sá­gos pánik tört ki, mert a kis puska ellen nem volt véde­lem. Ami­kor aztán apám agyon­lőtte a csa­pat­ve­zért, egy majd­nem macska nagy­ságú hímet, a pat­ká­nyok már csak kizá­ró­lag éjjel mozog­tak, és elő­for­dult, hogy a hízó fene­kén a vas­tag, érzé­ket­len sza­lon­na­ré­tegbe egész nagy lyu­kat fúr­tak. Végül aztán érke­zett egy ván­dor pat­kány­irtó két sze­líd görénnyel, ame­lyek aztán ren­det csi­nál­tak. A disz­nó­kat egy időre kihaj­tot­tuk az ólak­ból, a két görény elkez­dett vadászni és gyil­kolni…

Nem aka­rok szá­mok­kal dobá­lódzni, de erő­sen száz felett volt a meg­ölt pat­ká­nyok száma, ame­lye­ket azután a kert­ben elás­tak. Nem emlék­szem már, apám mit fize­tett a göré­nyes ember­nek, de arra emlék­szem, hogy nehe­zen egyez­tek meg, de az ered­mény után még fel is emelte a pat­ká­nyos-, job­ban mondva a göré­nyes­mes­ter fize­té­sét, és olyan vacso­rát tálal­tak neki – per­sze dör­gi­cse­i­vel meg­ala­pozva –, hogy az még egy ráadás pat­ká­nyo­zást is tar­tott.

Ez a vadá­szat azon­ban már tel­je­sen ered­mény­te­len volt.

– A mara­dék elván­do­rolt – mondta a mes­ter –, ez elő­for­dult már, mert a pat­kány egy orosz­lán­tól sem fél, de az ilyen vadász­gö­rény­től irtó­zik. Lehet, hogy lete­le­ped­nek majd újra vala­mi­kor, de egy-két évig nyug­ság lesz, az bizo­nyos.

Kicsit elő­re­sza­lad­tam a tör­té­net­ben, hiszen meg kell még magya­ráz­nom jó atyám ezen mon­dá­sát, hogy „ez a meg­gon­do­lat­lan kölyök majd­nem a nya­kát törte”.

Amint talán már emlí­tet­tem, a pad­lás­lép­cső – vas­tag, szög­le­tes tölgy­ge­ren­dák­ból – a tűz­fal mel­lett veze­tett fel a pad­lásra, de a lép­cső feletti üreg­nek egy kis pár­ká­nya is volt, hogy a fal­hoz, azaz az ablak­nyí­lás­hoz oda­me­hes­sen az ember. Ez a pár­kány talán fél méter szé­les volt, amire kényel­me­sen rá lehe­tett állni, ha valaki le akart nézni a disz­nók kifu­tó­jába, eset­leg pat­ká­nyo­zási szán­dék­kal.

Azon az emlé­ke­ze­tes napon, de még a pat­kány­irtó mes­ter meg­je­le­nése előtt, apám nem volt ott­hon – sze­ren­csére! –, így vadász­haj­la­maim kielé­gí­té­sé­nek nem volt semmi aka­dá­lya. A pat­ron – kis bádog­do­boz­ban – ott volt az ablak­ban; fló­bert­tal tud­tam bánni, így ami­kor vala­mi­ért fel­men­tem a pad­lásra, és az abla­kon kinézve egész pat­kány­csor­dát pil­lan­tot­tam meg a vályú­ban, elka­pott a vadász­láz, és kissé remegő kéz­zel ugyan, de jól meg­cé­lozva, a pat­ká­nyok közé dur­ran­tot­tam.

A söré­tes pat­ron nyo­mán három-négy pat­kány is hány­ko­ló­dott a vályú­ban, én pedig, elfe­ledve hátam mögött az üre­get, hát­ra­lép­tem – a leve­gőbe, és a kb. két és fél méter magas­ság­ból lezu­han­tam a lép­csőkre. Fenékre!

Ret­te­ne­te­sen meg­ütöt­tem magam, és pár per­cig sem kiál­tani, sem meg­moz­dulni nem tud­tam. Ez az esés, ami­kor a test egész súlyá­nak üté­sét a gerinc kapja, és ez az ütés sok­szor halá­los lehet, vagy külön­féle béna­sá­go­kat stb. von­hat maga után: hiszen a durva lökés egész ere­jét az agy alapja kapja.

Hogy med­dig feküd­tem ott, nem tudom. Egy­előre még nyö­szö­rögni sem tud­tam, és csak talán negyed­óra múlva pró­bál­tam meg fel­kelni. Kiván­szo­rog­tam a folyo­sóra, inga­dozva és kótya­go­san, és kis dívá­nyo­mon dar­va­dozva, csak egy jó óra múlva jutott eszembe a fló­bert, ami való­szí­nű­leg ott feküdt a lép­csőn, és a vadá­szat ered­mé­nyét is meg kel­lett néz­nem a vályú­ban.

Hát a kis pus­ká­nak nem esett baja; egy pat­kány dög­löt­ten nyúlt el a vályú­ban, egy másik pedig ide-oda von­szolta magát a vályúk között. Ezt átad­tam Nóra nevű kutyánk­nak további keze­lésre.

(Erről a Nóra nevű kutyánk­ról meg kell emlí­te­nem, hogy egyet­len kutya volt az éle­tem­ben ismert kutyák között, ame­lyik a fel­pat­tanó nyu­lat – hacsak nem volt nagy elő­nye – fel­tét­le­nül elfogta. Vil­lám­gyor­san tudott a leg­na­gyobb sebes­ségre kap­csolni, és a nyu­lat a zeg­zu­go­lás, a futás irá­nyá­nak derékba tört vál­toz­ta­tása sem tudta meg­men­teni.

Meg­men­tette azon­ban Nóra érzé­keny füle, talán ideg­zete, mert amint a nyúl elkez­dett keser­ve­sen sírni – máá-máák-máááá –, azon­nal eleresz­tette, és már nem is ment utána, de fark­csó­válva jött vissza a dicsé­re­tet zsebre vágni… mert a simo­ga­tás azért nem maradt el, és amit mond­tam, úgy­sem értette.

– Hát, Nóra kutyám, tená­lad gyá­vább, hit­vá­nyabb kuvasz nem sza­lad­gál az egész megyé­ben… – De köz­ben magam­hoz ölel­tem, és Nóra nyö­ször­gött a bol­dog­ság­tól.)

Nóra tehát elvitte a pat­kányt elásni, én pedig – eltün­tetve a vadá­szat összes nyo­mait – feküd­tem még egy kicsit nagy­mama szo­bá­já­ban, aki ezen a napon valami asszo­nyi ügyet tár­gyalt meg anyám­mal a háló­szo­bá­ban, mert annak mind­két ajtaja be volt téve.

Így aztán csak Mar­git látta beván­szor­gá­som, de azt is, hogy köz­ben össze­szed­tem magam, és most már nem nagy­mama szo­bá­jába men­tem, hanem a „sötét szo­bába”, amely a peni­ten­cia és a magá­ba­szál­lás helye volt. Emlí­tet­tem, hogy ez a szoba bolt­haj­tá­sos volt, vas­ta­gabb falú, erő­sebb ajtajú, mint a többi, és – nem tudom, miért – ebbe a szo­bába két lép­csőn lehe­tett le-, illetve belépni.

Apám ezt úgy magya­rázta, hogy a „rend”, amíg a bará­toké volt a ház, ebben a szo­bá­ban őrizte érté­keit, de főleg okmá­nyait, mert a bol­to­zott szoba nem sza­kad be, ha a ház le is ég.

Ebben a szo­bá­ban min­dig csend volt, mintha távo­labb lett volna a külső világ­tól, mint amennyire volt; min­dig az árnyék és a homály volt az úr, amit még csak foko­zott a falak fes­té­sé­nek sötét tónusa és anyám bordó sza­lon­gar­ní­tú­rája.

Mintha ez a szoba a gyó­nás, a peni­ten­cia, a bánat és az idő meg­őr­zé­sé­nek, a múlt fel­idé­zé­sé­nek szo­bája lett volna. Én min­dig úgy érez­tem: ebben a szo­bá­ban csend­ben kell lenni, és még sírni is csak hang nél­kül és csak magá­nak sír­hat az ember. Apám ide járt magá­nak hege­dül­getni, anyám sírni, ha egy-egy kis­gyer­meke kiment a teme­tőbe; én Nick Car­tert és Nobo­dit olvasni, ami­kor ez a jeles írásmű – kb. 1908-ban – a „kul­tú­rát kezdte ter­jesz­teni” még olyan ren­des és csak saját kul­tú­rá­val ren­del­kező helyen is, mint Gölle.

Ne legyünk azon­ban igaz­ság­ta­la­nok. Volt nekünk saját ter­mésű kul­tú­ránk is, pl. Sobri Jóska (talán Sobryt kel­lett volna írnom?), Csejte vár asszo­nya, más néven Báthori Erzsé­bet, a „dánosi vér­nász” és még sok, ame­lyek­nek nemes veretű címét elfe­lej­tet­tem. Ezek­nek a művek­nek sza­bott áruk volt: 10 kraj­cár, azaz 20 fil­lér. Volt még egy nagyobb méretű ilyen köny­vem is, ami­ben nem­csak vér folyt, de erő­sza­kos sze­re­lem is, s ami úgy fel­iz­ga­tott, hogy majd kiug­rot­tam az abla­kon. Ami egyéb­ként lehe­tet­len lett volna, mert abla­ka­in­kat szög­le­tesre ková­csolt és beve­he­tet­len vas­rács védte, kivéve nagy­anyá­mét, ahol csak négy göm­bö­lyű vas­pálca védett ben­nün­ket a betö­ré­ses gyil­kos­ság ellen. De nem védett meg engem a kíván­csi­ság ördö­gé­nek incsel­ke­dé­se­i­től, hogy vajon ki tud­nám-e dugni a fejem a vas­pál­cák között. Ügyes fiú vol­tam, mert a kísér­let sike­rült. Kidug­tam! Körül­néz­tem, és mivel semmi érde­ke­set nem lát­tam, vissza akar­tam fejem húzni, de ez – mi a fene van ezzel a fej­jel? – nem sike­rült. Pró­bál­tam így, pró­bál­tam úgy: nem és nem!

– Nagy­mama! Nagy­ma­maaa! – bődül­tem el, mire gyor­san kinyílt az ajtó, és rémül­ten ismer­tem fel a gyors, erős lép­tek­ben apám járá­sát.

– Mit csi­nál­tál megint?!

– Kidug­tam a fejem…

– Hát ha kidug­tad, húzd is vissza! – És: puff, az ajtó. Apám elment.

– Édes­apám! Édes­apá­áám! – ordí­tot­tam. – Nem tudom vissza­húzni… Jaaaj… Jaaaj…

Erre megint hal­lot­tam a nehéz, eré­lyes lép­te­ket, a fel­rán­tott és becsa­pott ajtót, s ami ezután tör­tént, egye­ne­sen meg­döb­bentő volt, mert nem a beszo­rult fejem­mel tör­tént, hanem sza­bad és tel­je­sen véd­te­len fene­kem­mel.

– Huhu! – ordí­tot­tam, és szőr ide, bőr oda, úgy kirán­tot­tam a fejem, hogy tulaj­don­kép­pen észre sem vet­tem, apám pedig hóna alá vágva az élet­mentő mogyo­ró­pál­cát (saját ter­més), becsapva az ajtót, mér­ge­sen távo­zott, a további bün­te­tést szőr- és bőr­men­te­sí­tett fejemre bízva.

Ezzel az ablak­kal volt még egy másik ese­tem is, ami már sok­kal komo­lyabb volt, mert fel­rúgva a lám­pát, nagy­anyám szo­bá­ját, illetve a házat majd­nem fel­gyúj­tot­tam.

Ez az eset mégis a „népies iro­da­lom”-ra, illetve Kuka Julira vezet­hető vissza.

Mert mi tör­tént?

Az tör­tént, hogy egy szép, csen­des nyári estén nagy­mama szo­bá­já­ban, a nyi­tott ablak alatti kis asz­ta­lon éppen Csejte vár asszo­nyá­ról olvas­tam, szinte resz­ketve a tör­tén­tek­től, mert a hete­dik cso­da­szép szü­zet éppen akkor ölelte magá­hoz a für­dő­kád végé­ben a „vas­szűz” (ebben a tör­té­net­ben a bes­tia Báthori Erzsé­be­ten kívül min­den nő szűz volt…), aki­nek a kar­ja­i­ból acél­ké­sek nyíl­tak ki, s a vér csak úgy locso­gott a für­dő­kád­ban… ami­kor valami mély, torok­hangú hör­gés szó­lalt meg a Compó bácsi kert­jé­ből, de a sötét ablak­ban, ami tel­je­sen elve­gyült a sze­gény szűz halál­hör­gé­sé­ben… én pedig ret­ten­tőt ordí­tot­tam az ijed­ség­től, fel­rúg­tam az asz­talt, a lámpa dara­bok­ban a föl­dön, és a pet­ró­leum égni kez­dett…

Sze­ren­csére apám a kony­há­ban éppen valami meg­be­szé­lést tar­tott Gör­bic Pista bácsi­val, és ugyan­csak sze­ren­csére nagy­mama a háló­szo­bá­ban édes­anyám­mal érte­ke­zett, tehát ide­jük sem volt meg­ijedni, és apám, Mar­git, azaz Krédli és Pista bácsi már el is oltot­ták a tüzet, ami már az ágyat nyal­dosta.

Ezek után apám tör­vényt ült, és a sok ide-oda lotyo­gás mel­lett kide­rült, hogy a sze­gény és való­szí­nű­leg őrült Báthori Erzsé­bet­nek semmi köze az ese­mé­nyek­hez. Csu­pán annyi tör­tént, hogy nagy­mama hír­ho­zója, Kuka Juli jelent­ke­zett a szo­ká­sos esti kihall­ga­tásra a falu­beli plety­kák­kal és egyéb hírek­kel. Kuka Juli ugyanis nem volt süket­néma, mert hal­lani jól hal­lott, csak a beszéde volt valami félel­mes torok­hang, ami engem, aki éppen kéj­gyil­kos­ság­gal vol­tam elfog­lalva, halálra rémí­tett. Sze­gény Juli néni azelőtt, Vilma néni ural­ko­dása ide­jén, nagyon fon­tos sze­mély volt a ház­tar­tás­ban, mert Vilma néni élt-halt a plety­ká­kért, ame­lye­ket Juli néni szál­lí­tott. De ami­kor édes­anyám meg­unta a trón­bi­tor­ló­kat, apám köz­re­mű­kö­dé­sé­vel Kuka Julit nem­csak hogy mel­lőzte, de egye­ne­sen kitil­totta a ház­ból. Ami­kor azon­ban nagy­anyám vissza­jött, úgy lát­szik, érte­sí­tette Julit a régi hiva­tal külső elfog­lal­ha­tó­sá­gá­ról, azaz Compó bácsi kert­jé­ből az abla­kon keresz­tül – per­sze esti sötét­ben.

Én per­sze egy pil­la­na­tig sem hara­gud­tam a sze­gény hibás lányra, bár ő nem nézett töb­bet rám, míg aztán egy-két év múlva mi is kibé­kül­tünk. A csor­nai állo­másra vit­tünk ven­dé­ge­ket, vagy talán apá­mék utaz­tak el, már nem emlék­szem, de haza­felé Pista bácsi mellé ültem – szo­kás sze­rint, hogy meg­be­szél­jük a dol­go­kat… –, ami­kor meg­lát­tuk, hogy előt­tünk egy asszony bal­lag, meg­ha­jolva a nagy batyu súlya alatt.

– Ki lehet az? – tűnő­dött Pista bácsi, én pedig nem szól­tam, bár tud­tam, hogy kicsoda.

Hanem ami­kor mel­léje értünk, meg­érin­tet­tem Pista bácsi kezét, amely­ben a gyep­lőt tar­totta.

– Meg­áll­junk! Üljön fel, Juli néni – intet­tem a hátsó ülé­sek felé –, haza­visszük. – Juli néni rám nézett, s az elna­gyolt, csú­nya arcon valami öröm­féle ragyo­gott fel, ami nem­csak a cso­mag­tól való meg­sza­ba­du­lást jelen­tette, de azért félén­ken, taga­dó­lag rázta a fejét, s mintha olyas­mit mon­dott volna, hogy nem nehéz…

– Ültesse fel. Pis­tika, mert ez a két dög szét­rúgja a hin­tót – mér­ge­lő­dött Pista bácsi.

Én tehát leug­rot­tam, a nagy bugy­rot kivet­tem az öreg­lány kezé­ből, és a vissza­ülésre tet­tem, Juli nénit pedig való­ság­gal erő­szak­kal ültet­tem a kényel­mes hátsó ülésre, aztán az utolsó pil­la­nat­ban magam is fel­ug­rot­tam. S a kocsi abban a pil­la­nat­ban neki­ló­dult a nyár­fás dél­után­nak.

Csak a kül­lők pat­tog­tak.

Később ránéz­tem Juli nénire, és meg­döb­ben­tem. A sze­gény, félig néma öreg­lány holt arca meg-meg­rán­dult, és két szeme könny­ben úszott…

Ekkor áttet­tem a kezem meg­haj­lott vál­lán.

– Juli néni!

A kocsi alig pat­to­gott a poros úton, a lovak zab­lája zör­rent csak néha, a nyár­fák­ról vér­csék néz­tek ben­nün­ket, s én titok­ban meg­tö­rül­tem a sze­mem… bár nem lehe­tett tudni, hogy miért, hiszen bol­dog vol­tam.

De – úgy emlék­szem – ebben az idő­ben már több­ször esett szó, hogy házat veszünk Kapos­ban; azon­ban magá­ról a köl­töz­kö­dés­ről alig hal­lot­tam vala­mit, és remény­ked­tem, hogy ebből nem is lesz semmi.

Köz­ben – azon a nyá­ron – megint bent vol­tam nagy­apá­mék­nál két hétre „műve­lődni”, bár ez a folya­mat rend­kí­vül magá­nyos volt, és egé­szé­ben nem volt más, mint vég­te­len vágyó­dás az ott­hon után. A ház­ban, ahol nagy­szü­leim lak­tak, volt ugyan még három lakás, de gye­rek nem volt, s így csak magá­nyo­san tén­fe­reg­tem az udva­ron vagy utcánk­ban, amely akkor még a Rózsa utca nevet viselte. Csen­des és ren­des kis utca volt ez, mely­nek egyik olda­lát félig a kato­na­kór­ház fog­lalta el, ahol – per­sze a kerí­té­sen kívül – sokat sétál­tam, mert nagy fák vol­tak előtte az utcán és kert­jé­ben is, ahol nem­csak bete­gek sétál­gat­tak, de mada­rak is röp­köd­tek. Gyenge kis szó­ra­ko­zás volt ez, de mégis múlt vele az idő, s én min­dig úgy kép­zel­tem, majd csak fel­tű­nik az utca végén Fokos nevű lovunk hóka feje, s akkor már rend­ben lesz min­den.

Egy­szer aztán tör­tént valami, ami figyel­me­met egy négy­ab­la­kos, ren­des házra terelte. Ez a ház az utca jobb olda­lán a máso­dik volt, s amely emlé­ke­ze­tem­ben maradt, mert egy kora dél­előtt, amint az utca másik olda­lán sétál­tam, egy visí­tozó nő rohant ki az utcára, aki­nek a feje fölött lán­gok csap­tak fel, s a haja ser­cegve és füs­tö­lögve égett. A tüzet a járó­ke­lők elol­tot­ták, s a nőt vissza­vit­ték a házba, ahon­nét kijött, de aztán nem tör­tént semmi. Nem jöt­tek men­tők, hiszen a men­tők vala­hol messze a tűz­ol­tó­szer­tár­ban szé­kel­tek, és tele­fon még nem volt sehol – azaz csak hiva­ta­los helye­ken –, és orvosra nem is volt szük­ség, mert az orvos hely­ben volt, abban a ren­des ház­ban, ame­lyet akkor a beteg­se­gélyző ren­de­lője bérelt.

A lán­goló fejű nőről kide­rült, hogy spi­ri­tusz­lán­gon mele­gí­tette a haj­sütő vasat, és ettől gyul­ladt meg a haja, és talán egy év múlva kide­rült, hogy az a ház már nem a beteg­se­gélyző ren­de­lője; hanem a mi házunk, mert – nagy­szü­le­imre való tekin­tet­tel is – apám meg­vette.

– Az öre­gek­hez is jobb, ha közel leszünk – mondta apám. – Saj­nos, csak két év múlva köl­töz­he­tünk be, de nem is tudom, mikor jön ki a nyug­dí­ja­zá­som.

Der­med­ten hall­gat­tam eze­ket a híre­ket a háló­szo­bá­ból, mert én az ebédlő ablak­mé­lye­dé­sé­ben, a füg­göny mögött ültem eddig, Ander­sen-mesébe süllyedve, de a hal­lot­tak után mély­sé­ges elke­se­re­dés­ben.

Vol­tak azon­ban más jelek is. A hon­véd­lo­vak akkor már bevo­nul­tak ezre­dük­höz, és két szép saját lovunk volt, ame­lye­ket – úgy hír­lett – apám el akar adni.

Akarja a fenét! – gon­dol­tam. – Én csak tud­nék róla…

Aztán egy szép napon, ahogy mon­dani szo­kás: beütött a mennykő.

Úgy emlék­szem, talán negye­di­kes lehet­tem, ami­kor egy tét­len, terv­te­len dél­utá­non a kapu­ban áll­do­gál­tam, s azon tana­kod­tam, hogy az Alszegre men­jek-e vagy a Gát­szegbe, ahol a malom mel­lett legel­tet­tek bará­taim, és való­szí­nű­leg kuko­ri­cát sütöt­tek, ami­kor egy reve­renda és egy nagy, csí­kos eser­nyő gya­lo­gol­tak gon­do­la­taim közé.

– Itt­hon vagy­tok, kisfiam?

– Itt­hon… – És kény­sze­re­det­ten nyi­tot­tam ajtót a sovány kis pap­nak, aki cúgos cipőt hor­dott, és deré­kig poros volt.

Sze­gény kis káp­lán – gon­dol­tam –, nem kapott kocsit… de milyen sovány… biz­to­san éhes is…

– Meg­van­nak még a lova­i­tok?

Alig tud­tam dadogni.

– A kocsi is?

Majd­nem sírva fakad­tam. Ez hát becsa­pott! És én még saj­nál­koz­tam… én ökör!

Kide­rült, hogy a szom­széd falu új plé­bá­nosa. Ez plé­bá­nos? – hábo­rog­tam. – Ez a nyesz­lett szú­nyog? Azok­kal a poros cúgos cipők­kel? Á, úgy­sincs ennek pénze… – nyug­tat­tam meg magam, és cukor­ral fel­sze­relve oson­tam be az istál­lóba, ahol már csak a lovak vol­tak, az útra készülő fecs­kék és a tétova legyek halódó don­gása.

Leül­tem a zabos­lá­dára, és vár­tam vala­mire, ami min­dig volt, és min­dig lesz… vár­tam a szo­mo­rú­ságra. Most már tud­tam, hogy jön, mert hal­lot­tam, hogy nyílt a ház ajtaja, és hoz­zák az embe­rek. Vala­hon­nét elő­ke­rült Pista bácsi is, és kemény nem­tö­rő­döm­ség­gel kive­zette a lova­kat.

A kis pap körül­szár­nyalta őket, mint egy pápista varjú, apám valami nagy szá­mot mon­dott, mire a pap a föl­det döf­ködte azzal a kofa­es­er­nyő­vel.

– A kocsi­val és a szer­szám­mal együtt?… Könyör­göm…

– A kocsi­val és a szer­szám­mal együtt.

– Mikor vehe­tem át őket?

– Azon­nal.

– Akkor men­jünk be, könyör­göm…

Csak szé­de­leg­tem. Még hogy ő könyö­rög…

Az öreg Pista úgy állt Rigó mel­lett, mint a guta­ütött, azt mondta:

– Na! – És szer­szá­mozni kezdte a lova­kat.

Én csak elfor­dul­tam, és úgy érez­tem: elka­nya­ro­dik az út, elmegy az ott­hon, nem jöhe­tek vissza többé soha, ha a város­ban rám mor­dul­nak mér­ges embe­rek. Sze­mem homá­lyos lett, és min­den távoli; valami múló­fél­ben volt, és mintha valami elkez­dő­dött volna. De ami múlt, az nem múlik el, és ami elkez­dő­dött, mintha min­dig lett volna…

– Majd szép ruhád lesz – vigasz­talt nagy­anyám –, okos kisfiúk közé kerülsz, eme­le­tes isko­lába…

Hogy dűlne össze!… – kíván­tam meg­gon­do­lat­la­nul, és kiván­szo­rog­tam a nyár végi kertbe, ahol este­le­dett már, s a kapor­szagú csend­ben csak a kis tücs­kök pen­get­ték cite­rá­ju­kat, olyan szo­morú vég­te­len­ség­gel, ami­nél nagyobb szo­mo­rú­ság nincs is a vilá­gon.

– Krii-krii – mond­ták egyre-egyre, és mást nem is mond­tak. Mert nincs is más. S én nem értet­tem, csak érez­tem, hogy vala­hon­nét magam­mal viszek min­dent – vala­hova. Hon­nét? Hova? Nem tudom…

Néz­tem a csil­la­go­kat, s a csil­la­gok néz­tek engem. Az árnyé­kok már elsüllyed­tek, és maga­san vala­hol ván­dor­ma­da­rak kiál­tot­tak.

Ezek is men­nek – gon­dol­tam –, vagy jön­nek, mint a nyár, amely akkor kezd jönni, ami­kor elment?

Nem vála­szolt senki, én pedig nem tud­tam vála­szolni magam­nak. Csak a kis tücs­kök szól­tak egy­han­gúan, bána­to­san, vég­te­le­nül, mintha erre a kér­désre nem is lenne fele­let, mert senki sem tudja: mikor indult el, és senki sem tudja, ami­kor meg­ér­ke­zik. De hát miért kell elmenni?… – ver­gő­dött a szí­vem gon­do­la­taim között, ame­lyek meg­si­mo­gat­ták a ker­tet, a házat, az öreg kály­hát, a vén kutat, az istálló ajta­ját s a lovak meleg, régi dob­ba­ná­sait. – Miért?

És ekkor rádől­tem a hűvös malomkő asz­talra, sírva kérdve szo­morú magam­tól, hogy ami­ben min­den elmúlt szép­ség és jóság benne lesz: hol van hát az utolsó ott­hon, ahon­nét már soha nem kell elmenni?

Ezután már csak búcsúz­tam, mintha vége lett volna vala­mi­nek, és mintha vége lett volna min­den­nek. Mezít­lá­ba­imra néz­tem… ezek is a cipő örö­kös rab­sá­gába kerül­nek… ker­tünkre, ami nekünk már nem virág­zik, és nem terem töb­bet; a dombra, ame­lyen a kita­po­sott gya­logút a Kács alá veze­tett; a toronyra, ami mere­ven és eluta­sí­tóan áll, mintha semmi közöm sem lenne töb­bet a haj­nali harang­szó­hoz; Compó bácsi kert­jére, ame­lyet majd fel­szív és beépít az Idő emberi ház­zal és emberi nya­va­lyák­kal; az utcára, ame­lyen majd elme­gyünk, és soha-soha nem jövünk vissza.

Tele lett a sze­mem könnyel s szá­jam a könnyek külö­nös savany­kás ízé­vel, mert oda­pe­reg­tek szám szög­le­tébe, és ez az íz tétova gon­do­la­taim kite­relte a teme­tőbe, az árva kis sírok­hoz, a sző­lőbe, ahol Péte­rék alma­fá­ján nincs már semmi, a pad­lásra, ahol bará­taim vol­tak, és tud­tak min­dent, sok­kal, nagyon sok­kal töb­bet, mint én, de ha kér­dez­tem, soha nem árul­ják el a szo­mo­rú­ság tit­kait s a szo­mo­rú­ság orvos­sá­gát.

Elmen­nek a lovak, elmen­nek a kutyák, a por­ban für­dőző vere­bek s a fecs­kék az istálló fész­ke­i­ből, elmegy az éjsza­kai kutya­uga­tás, a bag­lyok huho­gása a temp­lom­te­tőn; a torony­ban most már nekem örökre némák marad­nak a haran­gok, a tücs­kök az őszi esté­ben, a szán­kó­csi­lin­ge­lés téli havas uta­kon. Elmegy az iskola, ame­lyet most már egy­szerre nagyon sze­ret­tem, a galam­bok a pad­lás­ról, a cin­kék az őszi alma­fák­ról, a zsi­dó­csil­lag az alko­nyi égről, a kanász­kürt­szó a reg­ge­lek­ből s a Gön­cöl­sze­kér a nagy göl­lei égről…

Elmegy a Kis­rét, elmegy a Palán­kos, elmegy a Potyondi-malom, de a sánta mol­nár malma is, elmegy az öreg dok­tor, Wachs­mann bácsi, talán ki abba a bor­zon­gató teme­tőbe; elmegy Vinkó Bor­csa néni és Bence Rozi néni… elmen­nek a vasár­na­pok és a hét­köz­na­pok, Dere­sék a szom­széd­ból, Puska bácsiék a műhely­ből, Stranc­in­gerék a tej­csar­nok­ból, Weiss bácsi, a pos­ta­mes­ter a pos­tá­ról, elmen­nek a Puska gye­re­kek, Berta Jan­csi, Péter, Laci, Jóska, Pali, mind-mind elmen­nek, végül elmegy a falu poros, sáros utcá­i­val – volt vagy három –, és vágya­i­mat és álma­i­mat és az utca porá­ban apró láb­nyo­ma­i­mat bete­meti majd a szél.

És az Időt is bete­meti majd a szél, s a sze­let újra az Idő, mert a szél az Idő utca­sep­rője, pedig benne van az Idő­ben, amely min­dig volt, van és lesz, talán akkor is, ami­kor már nem szá­molja senki, és csak szél üvölt, vagy hall­gat vala­mi­ben, amit – amíg volt – Idő­nek nevez­tek az embe­rek.

Igen, aznap össze­dőlt min­den. S az alko­nyodó sötét­ség­ben nagy­anyám kis szo­bá­já­ban egye­dül üldö­gél­tem a homály­ban, mert az „öre­gek”-nek most már állan­dóan volt valami meg­be­szél­ni­va­ló­juk, ami­hez az én jelen­lé­tem tel­je­sen szük­ség­te­len volt.

– Eredj ját­szani – mondta édes­anyám.

– Olvas­gass, kisfiam – mondta nagy­mama.

– Vedd elő a szám­tan­köny­vet – mondta apám, de én mintha nem is hal­lot­tam volna, cél­ta­la­nul tén­fe­reg­tem a kert­ben, nem men­tem a Kács alá, a Cönde olyan messze volt, hogy úgy­sem értem volna már oda… és bará­taim is elhú­zód­tak, és Péter meg is mondta, hogy:

– Te már olyan nagyon úri­forma, kaposi let­tél…

Erre én mond­tam vala­mit Péter mamá­já­val kap­cso­lat­ban, amire azon­ban ő csak legyin­tett.

– Azt hiszed, ha az anyá­mat szi­dod, akkor itt marad­tok?

Ott­hagy­tam Pétert, mert igaza volt, mert a gon­do­la­taim mögött már új gon­do­la­tok épí­tet­ték a ter­ve­ket, hogy azért… mégis… ugye… majd szép ruhá­ban, csupa kitűnő bizo­nyít­vánnyal, csupa úrigye­re­kek között… Hiába, be kel­lett magam­nak val­la­nom, hogy az még­is­csak más…

Dehogy lett más… de hogy lett más!

Elég volt egy göl­lei kocsit látni a Búza­pi­a­con, ami ugyan Rákó­czi tér lett, de azt senki sem mondta. Igaz ugyan, hogy azon a nagy tér­sé­gen nem volt akkor még szín­ház, nem volt múzeum, nem volt park, járda is alig, és az útbur­koló kövek négy­szögbe rakott óri­ási hal­main kívül csak egy kis gyep volt, és túl rajta a mázsa­ház. De az igaz, hogy ha cir­kusz jött Kapos­várra, az min­dig a Búza­pi­a­con kapott helyet, s ilyen­kor nem­csak vasút-, azaz kőszén­szag len­gett a Búza­piac felett, hanem egész­sé­ges lótrá­gya­szag is, ami – bár nem nemes pari­pák­tól eredt – sem­mi­ben sem külön­bö­zött a göl­lei közön­sé­ges paraszt­lo­vak trá­gyá­já­nak hazai illa­tá­tól.

De hát még nem tar­tunk itt!

Egy­előre tanács­ta­la­nul ide-oda len­gek a múlt és a jövő között, és las­san már úgy érzem, nem tar­to­zom már sem ide, se oda, hanem tétova gon­do­la­taim har­mad­osz­tá­lyú váró­ter­mé­ben ülök, és várok valami bizony­ta­lan vonatra, ami jön ugyan, ezt el lehet hinni, csak azt nem tudom, mikor érke­zik meg.

Tekin­tet­tel korai beirat­ko­zá­somra az első ele­mibe, apám úgy hatá­ro­zott, hogy végez­zem el az ötö­dik osz­tályt is. Évet nem vesz­tek, mert a kez­det­nél nyer­tem egyet, és jobb, ha tudo­má­nyok­ban meg­erő­södve kez­dem el a gim­ná­zi­u­mot. A csa­ládi tanács azon­ban félig úgy hatá­ro­zott, az ötö­dik osz­tályt már Kapos­ban vég­zem el… de ezt is még majd meg­lát­juk…

Ezek az ide-oda tanács­ko­zá­sok, ter­vek és lehe­tő­sé­gek között las­san sza­ka­doz­tak a szü­lő­föld­höz kötő szá­lak, hiszen nem tud­hat­tam, hogy az élet – a szü­le­tést és halált leszá­mítva – végül is magunk­ban van s ugyanaz, mert a vál­to­zá­so­kat, a jót és rosszat, örö­möt és bána­tot tra­gi­kus emberi mivol­tunkra mintha már kimér­ték volna vala­hol, vala­kik, vala­mi­kor, és könyör­te­le­nül ehhez iga­zo­dik.

Így aztán már oda se bil­len­tet­tem, ami­kor egy­szer apám, meg­ér­kezve Kapos­vár­ról, azt mondta, hogy beíra­tott a Petőfi utcai elemi ötö­dik osz­tá­lyába, mert a Hon­véd utcá­ban vett ki lakást, és egy­előre nagy­szü­le­im­nél fogok lakni.

Az idő azon­ban min­den zök­ke­nés nél­kül ment tovább. Jár­tam – egy­előre Göl­lé­ben – az ötö­dik osz­tályba; apám is taní­tott, mintha semmi nem tör­tént volna, csak néme­lyik gye­rek­nek meg­si­mo­gatta a fejét, néha elgon­dol­ko­zott, néha hosszab­ban írt, s ilyen­kor vala­me­lyik meg­bíz­ható gye­rek – mond­juk Esküdt Lajos – vigyá­zott az osz­tályra.

De azt hiszem, a csa­lád majd­nem egy­for­mán érezte, hogy ide­ge­nek kez­dünk lenni a ház­ban, ahol szü­let­tem, ahova anyám fia­tal­asszony­ként jött, ahova nagy­anyám gyász­ban s az anyagi rom­lás­ból érke­zett, ahol apám biz­tos fész­ket épí­tett, s ahol immá­ron négyen vol­tunk test­vé­rek, amit magam­ban így írtam: én és a három lány…

1909-et írtunk akkor, s ennek az évnek a kará­cso­nyára nem is emlék­szem. Pedig alig hiszem, hogy ne lett volna kará­csony­fánk – per­sze most már első­sor­ban a kicsi­nyek ked­vé­ért –, és a kará­csony ne lett volna éppen olyan nagy ünnep, mint más­kor, de gon­do­la­ta­ink egyik fele már az úton járt, ame­lyet meg kell tenni az új ott­hon felé. Egyes cso­ma­gok már készen vol­tak, mások elő­ké­szü­let­ben, és úgy hír­lett, hogy apám kora tavasszal már átad­hatja az isko­lát és min­dent, amit át kel­lett adnia.

És a ház is las­san ide­gen lett, mintha az utód gon­do­la­tai les­ke­lőd­tek volna a szo­bák­ban, mintha más búto­rok igé­nyel­ték volna a nekik való helye­ket, ahol még a mi öreg búto­ra­ink áll­tak. Anyám szeme néha könnyes volt, de arca majd­nem min­dig szo­morú és elgon­dol­kodó, és Gör­bic Pista bácsi is úgy járt-kelt a meg­fo­gyat­ko­zott álla­tok között, mint a csősz a sző­lő­he­gyen, aki­nek régen nincs már mit őriz­nie, és csak meg­szo­kás­ból szidja a var­jak fekete nem­zet­sé­gét, hogy marad­tak volna abban a fator­nyos hazá­juk­ban.

A lovak már régen elmen­tek; elment Fáni is, az első­dí­jas cso­da­te­hén. Vica is, a nem­zet­ség egy másik kima­gasló tagja, és las­san kihűlt az istálló, mert kiürült tel­je­sen, és csak az éhes pókok les­ke­lőd­tek a sar­kok­ban, hogy hátha akad valami fél­nó­tás légy vagy árva szú­nyog­he­ge­dűs, aki meg­rez­zenti a sza­ka­do­zott hálót.

Pista bácsi jött-ment, a vil­lát az egyik sarok­ból a másikba támasz­totta, és elfe­lej­tette a pipát szívni, mire az szé­pen kialudt, és Pista bácsi szé­pen – károm­ko­dott.

– Nem jól van ez így, Pis­tika, de hát iszen ugye, min­den­nek elgyön az ideje, ugye, de mégis… aztán magá­nak is gim­ná­zi­umba köll mönni… mög min­dön… de azér ugye, más­kép­pen is löhe­tett vóna?…

Augusz­tus vége felé járt az idő, de a kert­tel már nem törő­dött senki. Amit le kell szedni, majd leszed­jük, amit el kell tenni, majd eltesszük. Hall­ga­tó­dzó, elzár­kózó, majd­nem ellen­sé­ges lett a kert, a malomkő asz­tal olyan rideg-hideg, mintha sose feszült volna rajta fehér abrosz, sose csil­lant volna a poha­rak­ban méz­színű, nemes, kissé fanyar dör­gi­csei bor, s az augusz­tusi esté­ben sose szállt volna síró hege­dű­szó és dal végig a ker­ten, Sza­ba­diék szé­rűje felé, amit min­dig hal­lot­tam, ha a kert­ben jár­tam, de emlé­keim puha avar­te­me­tő­jé­ben mintha csak most hall­ga­tott volna el – örökre…

Nem, ez a kert már nem volt az a kert, ezek a bok­rok, fák már nem vol­tak azok a bok­rok és fák, de azért ami­kor egyik alma­fán­kon egyik bará­to­mat talál­tam almá­zás köz­ben, kegyet­le­nül fel­há­bo­rod­tam.

– Tik már úgyis elm­ön­tök – röhö­gött –, ez az óma má nem a tié­tök! Nem igaz?

Ettől a szem­te­len­ség­től olyan mér­ges let­tem, hogy még a gyom­rom is fel­ka­va­ro­dott, de azért kellő gya­kor­lat­tal ezen bará­to­mat egy­más után három­szor úgy fené­ken lőt­tem csúz­li­val, hogy elej­tette a kalap­ját, ami tele volt almá­val, mert a fene­két két kéz­zel kel­lett fog­nia, és még arra is vigyázni, hogy le ne essék a fáról…

(Jóval későb­ben, már Kapos­ban, egyik bará­tom téve­dés­ből ugyan, de szin­tén com­bon csúz­li­zott, hát tudom, hogy ez ékte­le­nül fáj­dal­mas.)

De nem is jött ezután a ker­tünkbe senki, mert híre ment, hogy a „Mes­tör­pis­tá­nak” má nagyon fut a lova… de majd visszagy­ünne még, Bence Rozi néni­nél tej­fö­lös lan­gal­lót önni…

Hát ebben bizony iga­zuk volt. Mert még sokáig, éve­kig vissza­men­tem volna Göl­lébe lan­gal­lót önni, de most már kihez men­jek? A teme­tő­ben csak régi imád­sá­go­kat, régi köny­ve­ket és bána­tot őriz­nek a fej­fák, és az éjsza­kák sóhaj­tá­sát talán csak a csend hallja meg, a csend őrzi meg, s csak az érti meg, aki már maga is csen­des ember lett, és sem­mi­képp nem beszél­het, de nem is akar beszélni földi dol­gok­ról.

Köz­ben a napok men­tek, men­de­gél­tek, elcsen­de­se­dett a ház, apám nem beszélt álla­ta­i­ról, hiszen eladott már min­dent, anyám nem beszélt a kert­ről, s azt sem mondta, hogy az őszi­ba­rack­kom­pót­ból jövőre töb­bet kell eltenni.

Ellob­bant a kará­csony is, nem is emlék­szem rá, s arra sem, hogy kap­tam-e vala­mit, és sáros feb­ruár vége volt már, ami­kor egyik este apám azt mondja:

– Nincs értelme húzni az időt. Hol­nap Pista bevisz nagy­apá­dék­hoz, s az isko­lát ott foly­ta­tod. Kicsit messze van, de te jó gya­logló vagy…

– Igen – mond­tam, és töb­bet nem is beszél­tünk róla.

Én ekkor már túl vol­tam a búcsú­zá­son, s amennyire tar­tott még Gölle, annyira von­zott már Kapos­vár – amit nálunk senki nem mon­dott így, hanem csak Kapos­nak, hiszen így is meg­ér­tette min­denki, hát akkor minek cir­kal­mazni, hiszen akkor még Szi­get­várt is csak Szi­get­nek és Dom­bó­várt is csak Dombó­nak emle­get­ték az embe­rek.

Annyira túl vol­tam a búcsú­zá­son, hogy még csak nem is álmod­tam sem­mit, annyi­szor elkép­zel­tem ezt a pil­la­na­tot, hogy nem is lehe­tett más, mint ami­lyen­nek elkép­zel­tem. A kanász éppen akkor tül­költ házunk előtt, ami soha­sem volt a miénk, mégis mi let­tünk hozzá hűt­le­nek, de hát ez így volt meg­írva – mondta nagy­anyám –, tehát nem is lehe­tett más­képp.

És semmi izga­lom, semmi búcsú­zás. Nagy­mama ugyan meg­csó­kolt: „Vigyázz magadra, kisfiam…” Anyám csak meg­csó­kolt, és meg is ölelt. Apám pedig csak annyit mon­dott: „Aztán oko­san azzal a kevés ésszel!” – és sze­lí­den arcon legyin­tett.

Pista bácsi ráné­zett apámra, aki intett, és a köl­csön­kért ura­dalmi lovak tud­ták a lec­két. Mintha semmi sem tör­tént volna, csak egy hintó indult egy kis­gye­rek­kel, hogy a szü­lői öreg házba soha vissza ne jöj­jön, de ezt nem vette észre senki, nem lobog­ta­tott búcsúz­ta­tó­ken­dőt senki, nem volt meg­il­le­tődve senki, még én sem, pedig kicsit később és sok­kal később is ez a pil­la­nat sok­szor és messze néző szem­mel simo­gatta meg emlé­kező, szo­morú szí­ve­met.

A hintó szinte sie­tett a falu vége felé, de a teme­tő­nél mintha meg­las­sú­dott volna, hogy a kis Anti és Bözsi fej­fáit – ha csak gon­do­lat­ban is – meg­si­mo­gat­has­sam. Aztán jött a falu vége, az Ürge­vá­ros, a dobogó híd a gya­láni árkon… aztán las­san össze­folyt min­den; a kere­kek egyre rövi­debbre vág­ták az utat, és hagy­ták maguk mögött Zimányt, Orcit, Topon­árt, ahon­nét, ha jól emlék­szem, a víz­mű­vek után elő­ször – mint érdem­le­ges lát­ni­való – a cukor­gyár kémé­nyei tűn­tek fel.

A göl­lei temp­lom­to­rony is van ilyen magas… – gon­dol­tam, nehogy a városi lát­ni­va­lók rám feküd­je­nek, bár az Anna utcai isko­lá­ról el kel­lett ismer­nem, hogy „vala­mi­vel” nagyobb, mint a göl­lei, hiszen eme­le­tes is, meg két utcára szól… de hát azért a magam­fajta úri­em­ber nem ül fenékre egy eme­le­tes isko­lá­tól…

Nagy­apá­mék jól érez­hető sze­re­tet­tel fogad­tak, de aztán vissza­ül­tem a bakra, s a gyep­lőt a kezem­ben tartva vigyáz­tam a lovakra, amíg Pista bácsi behordta a cso­ma­go­kat a szo­bámba. A lovak nyu­god­tan áll­tak a Rózsa utca 13. előtt, én lát­szó­lag nyu­god­tan ültem a bakon, pedig a szí­vem nehéz volt, és gon­do­la­taim zűr­za­va­rá­ban ott hány­ko­ló­dott a tizen­hár­mas szám, az út Göl­lé­től Kapo­sig, a cukor­gyár kémé­nyei s a gon­do­lat, hogy merre is lehet a Petőfi Sán­dor utca, ahol a Petőfi-iskola van, jövendő isko­lám.

Ekkor eszembe jutott, hogy miért nem írja ez a Petőfi ipszi­lon­nal a nevét, eszembe jutott a János vitéz, Puska bácsi műhe­lye – amit min­denki méhel­nek mon­dott –, eszembe jutott Vinkó Bor­csa néni, aki meg­es­kü­dött, hogy meg fog láto­gatni, és nem tudom, mi min­den jutott volna még eszembe, de kijött Pista bácsi, és férfias pálin­ka­sza­got lehelve, vidá­man nyúj­totta kezét búcsú­zásra, ami­ből arra követ­kez­tet­tem, hogy nagy­apám vagy több­ször meg­kí­nálta Pista bácsit, vagy boros­po­hár­ból ala­pos ada­got adott neki a nemes folya­dék­ból.

– Hát isten meg­áldja, Pis­tika, ha nem talál­koz­nánk – nyúj­totta kezét paro­lára –, ámbár hát miér ne talál­koz­nánk? Nem igaz? Hát csak vigyáz­zon magára… úgy látom, itt úri hele lösz…

Ekkor már a kapu­ban áll­tam.

Pista bácsi meg­for­dult a kocsi­val, magasra tar­tott ostor­nyél­lel tisz­tel­gett, de nem nézett vissza, én pedig csak áll­tam a Rózsa utca 13. előtt, amíg a kocsi, azaz a hintó el nem tűnt a Hársfa utca lej­tő­jé­ben.

Még áll­tam egy kicsit a kapu­ban, hogy az érzé­sek és gon­do­la­tok hány­ko­ló­dá­sá­ban össze­szed­jem magam, aztán bemen­tem a lakásba, és újra azt mond­tam:

– Kezü­ket csó­ko­lom.

Nagy­anyám újsá­got olva­sott és fel­né­zett.

– Már köszön­tél, fiam… csak nem akarsz, ahány­szor kimész vagy bejössz, köszönni?… Ugye?

– Igen – mond­tam zavar­tan, hiszen magam sem tud­tam, miért köszön­tem; kicsit elhi­de­gült a szí­vem, s ezt a feles­le­ges rend­re­u­ta­sí­tást meg­je­gyez­tem.

– Gyere, fiam – mondta nagy­apám, és vál­lamra tette a kezét, mintha nagy­anyám hideg meg­jegy­zé­sét akarta volna jóvá­tenni. – Gyere, vigyázz, itt két lép­cső van… Jó, csen­des kis szoba ez. Itt van min­den hol­mid, itt van az ágyad, szek­rény, mind­járt el is rakod­hatsz. Ha valami kel­lene, szólj. Ha sétálni akarsz, kime­hetsz az utcára, ezt is mondd meg, de messzebb ne menj…

– Igen, nagy­apa! – És arra gon­dol­tam, hogy Göl­lé­ben isme­ret­len meg­szó­lí­tás volt: nagy­apa… Ott azt mond­ták: öreg­a­pám, öreg­anyám… mert – gon­dol­koz­tam magam­ban – Péter­nek az öreg­anyja való­ban öreg, de sose volt nagy, és egyre kisebb lett…

De – és meg­áll­tam rako­dás köz­ben – ha itt úgy akar­ják, hát legyen „nagy”, és ott egye a fene, ezen nem veszünk össze. És hara­gud­tam magamra is, hogy hát miért is kel­lett újra köszön­nöm, de hara­gud­tam nagy­ma­mára is, hogy mit pisz­ká­ló­dik…

De az elra­ko­dás meg­bé­kí­tett, mert a kis szek­rény­ben jól elfért min­de­nem, és a szoba is barát­sá­go­san hoz­zám mele­ge­dett. Ezt is vilá­go­san érez­tem, és „ott egye a ros­seb!” gon­do­lat­tal rend­re­u­ta­sí­tá­som is a hátam mögé hány­tam.

Kis szo­bám ablaka előtt egy hársfa tar­totta az árnyé­kot, mikor volt még lombja, és szo­bám csen­des­sége az ott­honi „sötét szo­bára” emlé­kez­te­tett. Bal­ról ugyanis nem volt szom­szé­dom, jobb­ról pedig – amint később meg­tud­tam – selyem­her­nyók­kal fog­lal­koz­tak, s ebben az idő­ben a szoba üres volt.

Kész – gon­dol­tam, és jó lett volna kimenni az utcára, de nagy­mama eset­leg ebbe is bele­ka­pasz­ko­dik, hát inkább nem megyek. Még ren­de­seb­ben elrak­tam min­dent, és ami­kor nagy­apám bejött és meg­nézte, meg­si­mo­gatta a fejem.

– Ren­des gye­rek vagy! És – tette hozzá – alig­ha­nem jó bará­tok leszünk… – Meg­nézte órá­ját. – Most tizen­egy óra van, tizen­ket­tőig sétál­hatsz, ha akarsz, de az utcánk­ból ne menj ki, hogy tud­juk, hol vagy…

– Igen – mond­tam, és már indul­tam is nagy­apám után, ter­mé­sze­te­sen kis­ka­bát­ban, hiszen ott­hon télen sem hord­tam nagy­ka­bá­tot, most pedig már majd­nem már­cius volt.

– És a nagy­ka­bát? – kér­dezte nagy­anyám.

– Ilyen­kor már nem hor­dok nagy­ka­bá­tot ott­hon sem – magya­ráz­kod­tam, de nagy­anyám fel­vi­lá­go­sí­tott, hogy úrigye­re­kek feb­ru­ár­ban igenis hor­da­nak nagy­ka­bá­tot, tehát vegyem csak fel azt a kabá­tot, mert eset­le­ges tüdő­gyul­la­dá­so­mért ők nem vál­lal­nak fele­lős­sé­get.

Kicsit ütő­döt­ten áll­tam a szoba köze­pén, de aztán lenyel­tem a mon­da­ni­va­lóm, és vissza­men­tem a kabá­tért.

– Nem gom­bo­lod be?! – kér­dezte nagy­anyám meg­bot­rán­kozva, ami­kor nagy­ka­bát­ban meg­je­len­tem, per­sze végig nyitva.

– Nem, nagy­mama, mert kime­leg­szem, és ha akkor gom­bo­lom ki, hát iga­zán meg­fá­zom.

Nagy­mama erre nem vála­szolt. For­dí­tott egy lapot az újsá­gon, és lát­szó­lag bosszan­ko­dott, ami­kor nagy­apám is meg­szó­lalt:

– Nagy­anyád jót akart. De ha így szok­tad meg, hát csak menj. A harang­szót meg­hal­lod, dél­ben ebé­de­lünk.

Elkö­szön­tem tehát, s egy félig meg­nyert csata dicső­sé­gé­vel vonul­tam ki a Rózsa utcát – ahogy kato­ná­ék­nál mond­ták – szem­re­vé­te­lezni.

Mind­járt átmen­tem a túlsó oldalra, ahol a kato­na­kór­ház volt, ame­lyet nem­csak szép vas­ke­rí­tés, de szép – ha jól emlék­szem – pla­tán­fák is sze­gé­lyez­tek, de eze­ket a fákat nem ismer­tem. Nálunk akác­fák vol­tak az utcán, a kert­ben gyü­mölcs­fák, tiszt­tar­tó­ék­nál egy-két fenyőfa, az árok­par­ton fűz­fák, a teme­tő­ben egy-két hársfa, a sző­lő­ben barack-, szilva-, meggy- és cse­resz­nye­fák… de ezek pla­tán­fák vol­tak, s ezt később nagy­apám­tól tud­tam meg.

A kerí­té­sen belül egy-két beteg katona ült a padon, és páran sétál­gat­tak is, köpe­nyü­ket csak a vál­lukra vetve.

A kapu­ban egy katona vigyá­zott, puska nél­kül, de töl­tény­tás­kák­kal a hasán, azaz a derék­szí­ján, amit hatá­ro­zot­tan nevet­sé­ges­nek tar­tot­tam. Puska nél­kül minek a pat­ron­táska? Ha lőni kell, rohan a pus­ká­ért?

Ezen kicsit el is moso­lyod­tam, sőt meg is áll­tam, hogy a két szárnyra nyílt ajtón is benéz­zek, de ez a nyil­ván feles­le­ges bámu­lás már nem tet­szett a kato­ná­nak, mert rám mor­dult:

– Eredj a fenébe, gye­rek! Ez nem cir­kusz!

Meg­sér­tődve men­tem tovább, de gon­do­lat­ban mond­tam vala­mit a katona bácsi­nak – göl­lei szó­tá­ram­ból –, amit ha meg­hall, talán utá­nam lőtt volna… és elmo­so­lyod­tam: mivel? Talán a pat­ron­tás­ká­já­val?

És anda­log­tam tovább, amíg – már majd­nem a vas­ke­rí­tés végén, de belül – egy kisebb épü­let követ­ke­zett. Két szárnyra nyílt ajtó­val, ami meg­ál­lí­tott, és szí­vem elfogta valami szo­mo­rú­sá­gos, hideg bor­zon­gás. Pedig csak egy fekete terí­tő­vel leta­kart emel­vényt lát­tam, egy koporsó sar­kát, fekete szok­nya alatt elnyűtt cipő­ket és egy asszonyt a vál­láig, mert a kopor­sóra volt borulva.

Az asszony válla néha meg­ráz­kó­dott, és sírásba csukló han­gon mon­dott vala­mit, amit nem értet­tem.

– Mari… Mari… ne gyö­törd magad, ha már így van – mondta egy öreg férfi­hang, de aztán ez is elcsuk­lott.

És vál­lamra, szí­vemre, gon­do­la­ta­imra valami név­te­len szo­mo­rú­ság nehe­ze­dett, de sem­mi­kép­pen sem gon­dol­hat­tam, hogy húsz év múlva én állok ott az asszony helyén, és némán, meg-meg­rán­dulva nézek Divald Kor­nél főhad­nagy, ked­ves bará­tom sápadt arcára, fekete pár­nán a kitün­te­té­se­ire: bronz, kis ezüst, két­szer a nagy ezüst vitéz­ségi érmekre és nya­ká­ban a Vas­ko­rona-rend aranyló figu­rá­ira.

Nem­rég jött haza hosszú fog­ság után, és ron­csolt ide­ge­i­vel nem tudott már élni. Nem is akart! Pedig meg­pró­bálta, de nem ment, és nem ment. Volt egy kis lány­is­me­rőse, s akkor este a Turul kávé­ház­ban cigány mel­lett mulat­tak.

Éjfél­tá­jon meg­si­mo­gatta a lány arcát, és azt mondta:

– Jucika, ne ijed­jen meg, én most egy kicsit agyon­lö­vöm magam. Nem tudok és nem is aka­rok már élni!

Azzal elő­vette a szol­gá­lati pisz­to­lyát, és szí­ven lőtte magát…

Azon­nal meg­halt.

Hát ezt akkor ott sem­mi­képp nem álmod­hat­tam, mégis valami bor­zongó hideg­ség sza­ladt a sar­ka­mig, és szinte esz­mé­let­len, sötét gon­do­la­tok­kal tán­to­rog­tam haza­felé.

A pat­ron­tás­kás katona most a vál­lamra tette a kezét.

– Rosszul vagy, fiam?

– Nem, katona bácsi, nem… csak mért halt meg az a katona… ott – mutat­tam –, abban a ház­ban?

– Azért, kisfiam, mert nem tar­totta be sze­gény a paran­csot. Éles­lö­vé­szet volt, és előbb kiug­rott a fede­zék­ből, mint sza­bad lett volna.

– Sze­gény – mond­tam, és nem a kato­nára gon­dol­tam, hanem annak az öreg­asszony­nak, az anyá­nak ret­te­ne­tes fáj­dal­má­ban meg­vo­nagló, esett vál­la­ira.

Nem is tudom, hogy értem haza.

Nagyon csen­de­sen köszön­tem, és siet­tem szo­bám felé, mert min­den­áron egye­dül akar­tam lenni gon­do­la­ta­im­mal s azzal a sze­gény, halott kato­ná­val.

Nagy­anyám azon­ban meg­ál­lí­tott.

– Nála­tok nem szok­tak köszönni, kisfiam? – S mikor job­ban meg­né­zett, szeme egé­szen közel jött. – Valami bajod van?

Sze­mem ekkor elfu­totta a könny.

– …a katona, ott a halot­tas­ház­ban…

– Miféle katona?

– Előbb kiug­rott a fede­zék­ből… sze­gény, és agyon­lőt­ték… és ott volt az anyja… és csak sírt… és csak sírt…

Nagy­anyám fel­kelt, meg­tö­rülte a sze­mem, és fejem a mel­lére fogta.

– Látod, kisfiam, a te déd­apád, az én édes­apám is katona volt, és kato­ná­san nevelte a lányait is. És – amíg nálunk vagy – ezért akar­lak én így nevelni téged is, hogy majd az élet­ben is gon­dolj arra, hogy ami parancs, az parancs. És ha nem tel­je­sí­ted, magad kerülsz bajba, mint az a sze­gény katona. Gon­dolj arra, hogy az a katona már nem tud jóvá­tenni sem­mit. Elkép­ze­lem sze­gény any­ját.

– Ott volt, nagy­mama… csak sírt, sírt… néha han­go­san.

– Eredj a szo­bádba, fiacs­kám, és mosd meg az arcod, nem­so­kára ebé­de­lünk. Nagy­apád is itt­hon lesz pon­to­san ebédre. Csak figyeld nagy­apá­dat! Nagyon ren­des ember, és azért let­tem a fele­sége. Pedig akkor még egy szót sem tud­tam magya­rul.

– Hát hogyan tudott, nagy­mama?

– Csak len­gye­lül és néme­tül.

– Akkor a nagy­mama nem magyar?

Nagy­anyám most neve­tett elő­ször, mióta ismer­tem.

– Dehogy­nem, fiam! Magyar ember­nek let­tem a fele­sége, tehát a tör­vény sze­rint is magyar let­tem. Na, csak eredj! – tette még hozzá. – Ha ren­des és jó gye­rek leszel, még erről is elbe­szél­get­he­tünk.

Bemen­tem hát a szo­bámba, s most sok­kal job­ban érez­tem magam, mert úgy érez­tem, hogy nagy­anyám – akit Göl­lé­ben öreg­anyám­nak mon­da­nék – nem is olyan rossz asszony. Csak – gon­dol­tam hozzá későb­ben – ki kell tanul­má­nyozni, és úgy tenni, ahogy akarja – ami­kor látja…

Az ebéd kitűnő volt. Később ezt a meg­ál­la­pí­tást még javí­tot­tam is azzal, hogy ez a nagy­anyám – fia­tal éle­tem kevés kony­há­ját latba vetve – a leg­job­ban főz, aki­vel éle­tem­ben talál­koz­tam. De most, hat­van év múlva elmond­ha­tom azt is, hogy ízle­te­sebb éte­lek­kel és tész­ták­kal azóta sem talál­koz­tam. Nagy­anyám lát­ha­tó­lag meg­elé­ge­dés­sel figyelte dere­kas táp­lál­ko­zá­som.

– Ízlik az én főz­töm, fiam?

– Nagy­mama – mond­tam lel­ke­sen –, ilyen jól még nálunk se főz­nek!

Ebéd után nagy­mama pihenni kül­dött.

– Szun­di­kálj egy kicsit – mondta –, ilyen­kor mi is lefek­szünk, ha nem is alszunk.

– Köszö­nöm az ebé­det – mond­tam –, és egész­sé­gükre!

– Neked is, fiam!

Ezek után mint egy való­sá­gos „szo­baúr” men­tem be két lép­cső­vel lefelé sötét, de nagyon barát­sá­gos kis szo­bámba. Vala­mit majd olvas­gatni fogok – gon­dol­tam, de alig hogy letet­tem a fejem, már alud­tam is. S a sze­gény halott kato­ná­ról még csak nem is álmod­tam.

S ami­kor fel­éb­red­tem, egy­előre azt sem tud­tam, hol vagyok. Sze­ren­csére nagy­apá­mék hal­kan beszél­get­tek.

– Azt gon­dol­tam – mondta nagy­apám –, úgy csi­nál­juk, ahogy Árpád meg­írta. Majd elma­gya­rá­zom neki az utat, és hol­nap maga meg­ke­res­heti a Petőfi utcát és benne az isko­lát is. És hol­nap­után már magá­tól is oda­ta­lál. És a Hon­véd utcai laká­suk is egé­szen közel lesz az isko­lá­hoz. A gye­rek nem buta, és nem is gyáva. Áll­jon meg a maga lábán az ilyen kis dol­gok­ban.

Aztán németre for­dí­tot­ták a szót, s a beszél­ge­tés egé­szen egy­ol­dalú volt. Nagy­apám, ahogy hal­lot­tam, pipára gyúj­tott, pöfé­kelt, és néha ezt mondta:

– Ja!

Ezután nagy­anyám ismét beszélt vagy öt per­cig, mire nagy­apám újra csak azt mondta:

– Ja!

Az volt az érzé­sem, hogy nagy­apa gon­do­la­tai talán messze jár­nak vala­hol, s ami­kor nagy­anyám meg­pi­hen, akkor azt mondja: „ja” – jelezve, hogy töké­le­te­sen egyet­ért nagy­ma­má­val, de eset­leg jelent­heti azt is, hogy nagy­apa béké­sen pipál a saját gon­do­la­ta­i­nak sza­bad­sá­gá­ban, ame­lyet ez a kellő helyen köz­be­ve­tett „ja” biz­to­sít.

De ezen­fe­lül volt még egy gon­do­la­taim felett átvil­lanó gon­do­lat: hogy nagy­apám nyu­godt, tem­pós las­sú­sá­gá­val, hang­já­ban és moz­du­la­ta­i­ban is, tető­től tal­pig meg­dönt­he­tet­le­nül magyar, nagy­anyám pedig min­dent latra tevő, sokat szen­ve­dett len­gyel jöve­vény – már csak a neve után is: Gron­sky.

Ez a gon­do­la­tom azon­ban nem volt sze­re­tet nél­küli vagy elítélő, csak annyi volt benne, hogy: ha így van, hát így van…

És csak tűnőd­tem a fél­ho­mály­ban, mert – ez is tulaj­don­sá­gaim közé tar­to­zott – nem tud­tam a hely­ze­te­ket várat­lan moz­du­lat­tal, meg­je­le­nés­sel vagy köz­be­szó­lás­sal meg­törni. És nagyon utál­tam a jele­ne­te­ket! Ha oda­haza apám meg­vert, nem a fáj­da­lom fájt, hanem a körü­löt­tem és ben­nem hul­lámzó harag és „jele­net” kavar­gása és anyám könnyes arca.

Akkor még nem tud­tam, hogy a mások érzel­me­i­nek és gon­do­la­ta­i­nak meg­ér­tése ugyan nagy ado­mány, de kétes értékű ado­mány, ami leg­több­ször a túl érzé­keny ide­gek­nek a szen­vedő játéka.

– Alszol még, fiam? – szólt be nagy­apám.

– Nem, nagy­apa, csak úgy gon­dol­ko­dom.

– Nincs ám még olyan késő, csak ez olyan sötét szoba…

– Sze­re­tem, nagy­apa!

– Hát csak azért mon­dom, hogy ha ked­ved lenne még egy kicsit sétálni – per­sze csak itt, az utcá­ban –, hát nyu­god­tan elme­hetsz.

– Elme­gyek, nagy­apa…

Igen. Kis szo­bám és a külső vilá­gos­ság között nagy különb­ség volt.

Akkor még nem tud­tam ezt meg­ha­tá­rozni, de ma azt mon­da­nám, hogy szo­bám­nak a lakás­tól eltérő, külön atmo­szfé­rája, belső világa volt, amely­nek hatá­rát a két lép­cső­nél öntu­dat­la­nul ugyan, de vilá­go­san meg­érez­tem.

Külön szaga volt ennek a kis világ­nak, külön színe és tapin­tása a búto­rok­nak, s a két lép­cső egy kicsit sze­líd bar­lang­jel­le­get adott a szo­bá­nak, amit örökké árnyé­kos volta is segí­tett, hiszen ilyen volt a göl­lei kis szo­bánk is.

Én ezt sze­ret­tem, de sze­ret­tem a Rózsa utca csend­jét is, amit nem zavart senki. Gye­re­ket nem is lát­tam, és tétova lép­teim újra csak a kato­na­kór­ház ren­des jár­dá­jára vezet­tek, ahol a nagy fák­nak hosszúra nyúlt már az árnyé­kuk, a pado­kon egy-két katona ciga­ret­tá­zott, a kapu­ban nem a dél­előtti bará­tom állt már őrt, és a rava­ta­lozó ajtaja be volt csukva, mint egy ren­des pin­cé­nek a sző­lő­he­gyen.

A fán egy kis madár füttyö­ge­tett, s a fák alatt a bok­rok saját árnyé­kuk­ban mintha már álomra készü­lőd­tek volna.

Úgy érez­tem: a Rózsa utca – amely­nek azóta már négy neve is volt, hódolva az idő mulandó nagy­sá­ga­i­nak – már befo­ga­dott. A házak nem néz­tek rám ide­ge­nül és kuta­tóan, a nagy fák sut­to­gása már isme­rő­sen sóhaj­tott felet­tem, a járda – ami­nek oda­haza gya­log­járó a neve – közöm­bö­sen hordta lép­te­i­met, s a kapuk és ajtók is befo­gad­tak, mond­ván:

– Nini, új fiú! Már dél­előtt is járt erre, de akkor szo­morú volt.

Most tovább men­tem, mint dél­előtt, s az utolsó ház után, de az utca mind­két olda­lán füves, bok­ros tér­ség követ­ke­zett, ami meg­ál­lí­tott.

A magasra nőtt fű nem volt isme­rős réti fű, a bok­rok nem vol­tak erdei vagy út menti vad bok­rok, és a füvek és bok­rok tava­szi zsen­dü­lé­sé­nek külö­nös szaga, amit még nem lehe­tett illat­nak mon­dani, egyet­len szó­val vála­szolt: temető…

Elha­gyott, öreg temető volt a foly­ta­tása az utca mind­két olda­lá­nak, egé­szen a Hársfa utcáig, amely­ben akkor még alig volt pár ház, s a túlsó olda­lát a cukor­gyár óri­ási terü­le­té­nek kerí­tése hatá­rolta. Régen elha­gyott temető volt ez a föld, mert a sír­hal­mok már majd­nem a föld­del egyen­lővé ros­kad­tak; egy-két sír­kö­vön – ami nem feküdt a föl­dön – a fel­írást már nem lehe­tett elol­vasni, de úgy érez­tem, ha nin­cse­nek is sír­kö­vek, és még föld­ha­lom se mutatja, hogy itt temető volt vala­mi­kor, meg­is­mer­tem volna a teme­tői füvek külö­nös, de nem kel­le­met­len sza­gá­ról, mert ezt a sza­got vala­hogy nem lehe­tett illat­nak mon­dani.

Aztán – most már az utca másik olda­lán – elin­dul­tam vissza a ház felé, ahol nagy­szü­leim lak­tak, amire még gon­do­lat­ban sem mond­tam, hogy „haza­felé”. Igaz, hogy nagy­apá­mé­kat sze­ret­tem, de a „haza­felé” – az más.

És amire még gon­dolni sem mer­tem, éjje­li­szek­ré­nye­men kis lámpa vilá­gí­tott már, ágyam meg­vetve, abla­kom kissé nyitva…

– Köszönd meg! – Mintha apám hang­ját hal­lot­tam volna, de azért dadog­tam egy kicsit:

– Köszö­nöm szé­pen… a… az ágyat is meg min­dent…

– Szí­ve­sen, kisfiam – mondta nagy­apa. – Az ágya­kat úgyis én vetem be reg­gel, és este én ágya­zok be, mert nagy­anyád­nak nem sza­bad beteg lába­i­val haj­la­dozni. Ezért járunk min­den évben Tep­licbe, Varas­dra vagy más­hova für­dőbe.

Erről ott­hon soha nem hal­lot­tam, bár azt tud­tam, hogy nagy­anyá­mék nya­ranta für­dőbe jár­nak.

De ekkor már az abla­kok alatt a szür­kü­let homá­lya set­ten­ke­dett az est felé, és kis szo­bám ilyen­kor még barát­sá­go­sabb lett. Kinyi­tot­tam a szek­rény­aj­tót, köny­ve­i­met, füze­te­i­met újra elren­dez­tem, aztán leül­tem a kis lámpa mellé, lábaim keresztbe rakva, mint egy „őrgróf”, és elő­vet­tem leg­újabb rém­re­gé­nyem, amely­nek címe A jég­szek­rény titka volt, de hogy ki írta, már nem tudom, bár azt hiszem, nem is fon­tos…

Ter­mé­sze­te­sen ezelőtt fél évszá­zad­dal is volt már nem­csak gyil­kos és bör­tön, de mes­ter­de­tek­tív is, akit ebben a füzet­ben a „Nagy Harry”-nak hív­tak, aki – azt hiszem – a falon is, az emberi kopo­nyá­kon is átlá­tott, és ter­mé­sze­te­sen a leg­ha­lá­lo­sabb revol­ver­csa­ták után is élet­ben maradt, az olvasó ifjú­ság igaz örö­mére s a kiadó növekvő hasz­nára…

A lényeg az volt, hogy a nagy nyo­mozó a huszon­egye­dik olda­lon már átadta a ható­sá­gok­nak a gyil­kos mészá­rost, aki híres volt kiváló kol­bász- és egyéb töl­te­lék­áru­i­ról, amely készít­mé­nyek csá­bító zama­tu­kat kizá­ró­lag fia­tal lányok húsá­tól kap­ták…

Ter­mé­sze­te­sen ezt a cso­dá­la­tos nyom­da­ter­mé­ket egy szuszra kiol­vasva, bor­zal­mas álmaim hatása alatt nagyon szor­gal­ma­san és han­go­san visel­ked­tem, amire reg­gel nagy­apa meg­kér­dezte, hogy oda­haza is kia­bál­tam-e alvás köz­ben, mert ők nem tud­tak aludni, amíg szo­bám ajta­ját be nem csuk­ták.

– Elő­for­dult, nagy­apa, de nagyon rit­kán.

– Sze­ren­csére – mondta nagy­apám enyhe szem­re­há­nyás­sal, és kezembe adott egy papír­la­pot, ami olyan tér­kép­féle volt, piros­sal jelölve az út, amely a Rózsa utcá­ból a Petőfi utcába, az isko­lá­hoz veze­tett.

– Értem, nagy­apa. Rózsa utca, Anna utca, Fő utca, a temp­lom­nál befor­du­lok a Zárda utcába, onnét a Petőfi utcába, s annak vége felé ott az iskola.

– Bravó! – mondta nagy­apa, amit nem értet­tem, de mivel meg­pas­kolta arco­mat, alig­ha­nem valami dicsé­ret­féle lehe­tett.

Szó­val ez a nap jól kez­dő­dött. Nagy­apám ezek után behozta fényesre pucolt cipő­i­met, ame­lyek­nek kivé­te­les ragyo­gása csakis nagy­apa mun­kája lehe­tett.

– Nagy­apa, kérem – mond­tam –, a cipő­i­met én szok­tam pucolni.

– Tudom fiam, de én az én szer­szá­ma­im­hoz – legyen az puska, hor­gász­bot, háló vagy cipő­kefe – nem enge­dek sen­kit hoz­zá­nyúlni. Ha cse­léd lenne a ház­nál, annak sem…

– Köszö­nöm, nagy­apa, és nagy­ma­má­nak is a finom kalá­csot. Ilyen jó kalá­csot én még éle­tem­ben nem ettem!

(És itt meg­kér­lek, ked­ves Olva­sóm, ezt a dicsé­re­tet ne gon­dold aljas hízel­gés­nek, mert most, hat­van év múlva is meg­es­kü­szöm, hogy olyan kalá­csot, kifli­ket, álta­lá­ban „kelt tész­tá­kat” soha töb­bet éle­tem­ben nem ettem. És ez nem az emlé­ke­zet elfo­gult­sága, mert ezt elis­mer­ték a csa­lád összes, nagyon is kri­ti­zá­lásra haj­la­mos nő tag­jai is!)

– Siet­ned nem kell – mondta nagy­apa –, a kira­ka­to­kat majd meg­néz­he­ted vissza­felé. Ha az isko­lát meg­ta­lál­tad, vissza­felé jöhetsz az Arany János utcán is, és utána ha befor­dulsz a Hon­véd utcába, az megint csak a Zárda utcába vezet. Onnét pedig már tudod az utat. A Hon­véd utcá­ban meg­néz­he­ted a házat is, ahol majd lak­tok. Numero 72.

– Igen – mond­tam, bár nem értet­tem vilá­go­san az utat, de vég­ered­mény­ben nem olyan fene nagy ez a Kapos­vár – és kér­de­zős­ködni is lehet. – Kezü­ket csó­ko­lom! – mond­tam, és ha már mond­tam, meg is akar­tam cse­le­kedni, de nagy­apa lein­tett.

– Kezet csó­kol­tál, és meg is csó­kol­tál ben­nün­ket, ami­kor jöt­tél, és kezet csó­kol­hatsz, ami­kor elm­égy tőlünk. Ezen­fe­lül min­den csó­ko­ló­dzás feles­le­ges és rossz szo­kás. Szé­pen elkö­szönsz és kész.

– Igen, nagy­apa! Kezü­ket csó­ko­lom! – mond­tam tehát újra, és „útnak vál­tam, mint a göl­lei bocs­kor Attala felé”.

Nem siet­tem, mert jól meg akar­tam jegyezni az utcá­kat, ame­lye­ken azután meg­sza­kí­tá­sok­kal, de jó tizenöt évig jár­tam.

Az iskola az Anna utcá­ban már alig érde­kelt, és a Fő utcára befor­dulva is inkább a paraszt­ko­csi­kat néz­tem, hogy nincs-e közöt­tük göl­lei. Saj­nos – nem volt. Ezután egy cég­táb­lán akadt meg a sze­mem, amely azt mondta, hogy Légár Béla cse­me­ge­ke­res­ke­dése. Ez a mi bol­to­sunk volt, tehát kira­kata előtt hosszabb ideig szem­lé­lőd­tem. A cso­dá­la­tos tábla cso­ko­lá­dék aztán fel­ve­tet­ték ben­nem a kér­dést, hogy ha én most bemen­nék, és ven­nék két tábla cso­ko­lá­dét, és meg­mon­da­nám, hogy írják be a mi köny­vünkbe…

Hát ez meg­gon­do­landó volt!

– Két tábla cso­ko­ládé? – mon­daná apám. – A Lég­ár­tól? Maga vette, szí­vem?

Nem! Ezt nem lehet! Jobb, ha más kira­ka­to­kat nézek…

Néz­tem is! Geis­ler Nep. János vas­ke­res­ke­dése – mondta a cég­tábla, de a kira­ka­tá­ban nem a külön­féle szö­ge­ket, kapá­kat, sar­ló­kat stb. lát­tam meg, hanem egy nagyon test­hez­álló söré­tes vadász­pus­kát. Néz­tem, néz­tem, amíg valaki jól a fene­kemre nem húzott valami pál­cá­val, s ami­kor meg­for­dul­tam, egy inas­forma egyén ugrott el hátam mögül, egye­nest neki egy kémény­sep­rő­nek, aki úgy lát­szik, látta az előbbi jele­ne­tet, mert egy irtó­za­tos pofont húzott le az előbb még vigyorgó ifjú­nak.

– Köszö­nöm, kémény­seprő bácsi! – emel­tem meg a sap­kám. – Ez a csi­bész rám vágott a pál­cá­val. Így azon­ban rend­ben van.

– Szí­ve­sen, fiam – vigyor­gott a fekete ember –, én is tar­toz­tam már neki… mert akár hiszed, akár nem, én az apja vagyok ennek a csi­bész­nek… – Azzal moso­lyogva intett elme­nő­ben, és fekete arcá­ban még a fogai is nevet­tek.

Ren­des apa! – gon­dol­tam, és meg­emelve sap­kám, eszembe jutott, hogy én tulaj­don­kép­pen nem pus­ka­né­zőbe jöt­tem…

A temp­lom­hoz érve jobbra for­dul­tam, és hama­ro­san meg­ta­lál­tam a Zárda utcát, sőt mind­járt elöl benne a zár­dát is.

Jó úton járok – gon­dol­tam magam­ban, de abban a pil­la­nat­ban az is eszembe jutott, hogy ezt nem lehe­tett rólam min­dig elmon­dani… Ezen egy kicsit el is moso­lyod­tam, de aztán ismét elko­mo­lyod­tam, mert egy néni ret­tentő mér­ge­sen nézett rám, majd a mel­lette bal­lagó, savó­szemű fia­tal leány­hoz for­dult.

– Nem ez volt az? – kér­dezte.

A lány a vál­lát vono­gatta, mintha… olyan­forma… lenne…

Az asszony elin­dult felém, én pedig futva a túlsó oldal felé.

– Meg­állj, csir­ke­fogó! – rikol­totta, én azon­ban oko­sabb­nak tar­tot­tam nem meg­állni, mert amíg kima­gya­ráz­ko­dom, már fel is pofo­zott volna.

Ezek után tehát nem a gya­log­já­rón bal­lag­tam tovább, ahol rossz­in­du­latú és ostoba asszo­nyok jár­tak, hanem a kocsi­úton, ahol békés és okos lovak néz­tek rám több­nyire jóin­du­lat­tal. Bolond volt ez az asszony, hogy ostoba gya­nú­sí­tásra pofoz­kodni akart? Hát ilyen asszony Göl­lé­ben nem élt volna meg egy hétig sem, mert már az ura agyon­verte volna. És hogy for­gott a szeme!

Köp­tem egy cél­irá­nyost, s ez a hazai jele a meg­ve­tés­nek tel­je­sen meg­nyug­ta­tott. Ekkor értem az elága­zás­hoz, ahol a jobbra vezető utca táb­lája azt mondta, hogy: Hon­véd utca, a balra vezető pedig, hogy Petőfi Sán­dor utca.

A jobbra vezető utca job­ban tet­szett nekem, már csak azért is, mert onnét kato­nák jöt­tek han­gos kürt­szó­val, és egy­szerre rop­panó lép­teik úgy hal­lat­szot­tak, mint ami­kor lova­ink üte­me­sen rág­ták a zabot. „Rapp-rapp-rapp” – mond­ták a lép­tek, s a vezető tiszt kard­ján is ugyan­ilyen ütem­ben vil­lant a nap­fény.

Szép volt, bár a kato­ná­kon nem lát­szott semmi öröm, hogy ennek az üte­mes rop­pa­ná­sok­nak része­sei, sőt elő­idé­zői lehet­nek. Nem mon­dom azt, hogy fáradt­ság vagy ked­vet­len­ség lett volna arcukra írva, de közöm­bö­sek vol­tak, az bizo­nyos. Ekkor tör­tént az a fur­csa jele­net is velem, ami­kor egy bácsi hátul­ról a vál­lán hor­dott lét­rá­já­val kemé­nyen meg­lö­kött. Majd­nem legu­rul­tam a jár­dá­ról.

– Piszok kölyök, nem tudsz vigyázni? – És akkor tör­tént velem talán első eset­ben, hogy a zse­bem­ben kinyi­tot­tam a bics­kám, mert a derék lét­ra­hordó bácsi olyan­for­mán köze­le­dett, hogy a dur­va­sá­gát még egy pofon­nal is tetézni akarja.

De nem tör­tént semmi. Elment mel­let­tem, mintha ott sem let­tem volna, mintha nem mon­dott volna sem­mit, én pedig még tíz perc múlva is ott áll­tam, kezem a zse­bem­ben, s kezem­ben a kés, ame­lyet szinte önkí­vü­leti dühöm­ben annak az ember­nek arcába vág­tam volna.

Ilyesmi Göl­lé­ben nem tör­tén­he­tett volna meg velem, nem­csak azért, mert „Mes­tör­pista” vol­tam, hanem azért, mert ilyesmi a falunk­ban egy­ál­ta­lán nem tör­tén­he­tett meg. Az meg­tör­tén­he­tett, hogy vala­me­lyik legé­nyen valami gye­rek­től sére­lem tör­tént, s a legény a gye­rek apjá­nak mondta meg a gye­rek komisz­sá­gát, mond­ván:

– Jóska bácsi, Anti gye­rök nagyon csú­nyá­kat mon­dott édösa­nyám­nak, mert leker­gette az alma­fá­ról… hát mon­dom, a maga dóga, hogy ráncba szedje a gye­re­két…

– A komisz kölök! Az anyja faj­tája! De majd elhú­zom a nótá­ját, nyu­godt löhetsz! Meg­em­lö­geti, azt tudom…

– Hát csak mód­já­val, Jóska bácsi. Én is komisz gye­rök vótam…

– Nem úgy van az, Anti fiam! Mert ne felejtsd el, hogy amit az Anti meg nem tanul, azt az Antal már nem tanulja meg soha­sem…

Igen, a falunk­ban így tör­tént volna, de józan ember­ről soha nem hal­lot­tam, hogy más gye­re­két meg­verte volna. Ott az apja! Annak a köte­les­sége!…

Hát felejt­sük el mi is a „lét­rás bácsi” egé­szen külö­nös visel­ke­dé­sét, és gon­dol­junk arra, hogy az ilyen lét­rás bácsik azok, akik az erő vagy hata­lom lát­tán azon­nal és lel­ke­sen hasra feküsz­nek, hogy tal­pat nyal­has­sa­nak.

Ezt az igaz­sá­got ott még nem tud­hat­tam, de hatá­ro­zot­tan érez­tem, és fel­ka­vart érzel­me­im­ben elme­rülve alig vet­tem észre, hogy már jól benne járok a Petőfi Sán­dor utcá­ban, bár arra már gon­dol­tam, hogy az iskola vala­hol az utca végén van.

Akkor nem jutott eszembe, de való­színű, hogy a „lét­rás izga­lom” az isko­lá­val kap­cso­la­tos ide­gen­ke­dést hatá­ro­zot­tan – csök­ken­tette, sőt annyira elfog­lalt, hogy az egyik kerí­té­sen bepil­lantva, meg­lát­tam a fel­írást a szép nagy iskola hom­lok­za­tán. De nem volt ben­nem helye semmi izga­lom­nak, mert a kavi­csos udva­ron egy vadász­ru­hás bácsi egy szép vizs­lá­val ját­szott, azaz lab­dát dobált a kutyá­nak, amit az szé­pen appor­tí­ro­zott.

Ezek után – bár én ere­de­ti­leg csak az isko­lát akar­tam fel­fe­dezni – belép­tem a kapun azzal a gon­do­lat­tal, hogy most taní­tás lehet, tehát leg­al­kal­ma­sabb idő meg­nézni a folyo­són, hogy hol van az a bizo­nyos V. osz­tály, ami nyil­ván és csakis engem vár.

Belé­pé­sem azon­ban a kutya újabb játék­le­he­tő­ség­nek vette, mert a vadász bácsi hiába kia­bálta, hogy: „Fickó, pfuj!” – és hason­ló­kat, Fickó negé­de­sen riszálva far­kát, oda­hozta a lab­dát. Fic­kó­val meg­ba­rát­kozni per­sze egy pil­la­nat műve volt. Kivet­tem szá­já­ból a lab­dát, s a vadász bácsi felé gurí­tot­tam, ő pedig, Fickó még oda sem ért, már gurí­totta vissza, Fickó pedig csengő csa­ho­lás­sal űzte a lab­dát, ame­lyet végre elfo­gott.

Én azután tovább­men­tem az isko­la­épü­let felé – amely­hez képest a göl­lei iskola leg­föl­jebb ha kuny­hó­nak szá­mí­tott volna –, illen­dően meg­emelve sap­kám a vadász­ru­hás úri­em­ber felé.

– Hová, hová, kisfiam?

Hát ennyire azért nem akar­tam barát­kozni, és bizo­nyos tar­tóz­ko­dás­sal azt mond­tam:

– Az isko­lába…

Köz­ben ez a barát­kozó bácsi már ott állt előt­tem, s egyik sze­mé­vel kissé hunyo­rogva mosoly­gott rám.

– De hát most taní­tás van…

– Nem aka­rok bemenni, csak eljöt­tem meg­nézni, hol van az V. osz­tály.

– Göl­lé­ből? – neve­tett ez a hunyorgó bácsi, és én majd elsüllyed­tem.

– Igen!

– Hát akkor itt a kezem: csapj bele, mert én leszek nem­csak a taní­tód, de az igaz­ga­tód is. Most ének­óra van, amit nem én tar­tok. Hal­lod, hogy nyi­vá­kol­nak? Itt, ha egye­nest bemész, jobbra az első ajtó. Most már tudod. Majd meg­mon­dom a gye­re­kek­nek, hogy új paj­tás érke­zik. Köny­vet s ami kell, itt kapsz. Hát akkor a viszont­lá­tásra! Fickó majd kikí­sér, de az utcára ne ereszd ki!

– Igenis! Kezét csó­ko­lom, igaz­gató úr…

Lon­kai igaz­gató hunyorgó bal szeme még job­ban hunyo­rogni kez­dett.

– Itt mi más­ként köszö­nünk. Elég, ha azt mon­dod: jó napot kívá­nok!

– Igenis. Jó napot kívá­nok!

– Viszont­lá­tásra, kisfiam!

És – kezet nyúj­tott…

Ha emlé­ke­ze­tem nem csal – és nem szo­kott csalni –, valami meg­haj­lás-félét követ­tem el zava­rom­ban, miköz­ben ez a ked­ves igaz­gató mele­gen marokra fogta idét­len kis kezem.

Ezek után Fickó körül­ro­hant pár­szor, amíg a kapu­hoz értünk, amit ille­del­me­sen betet­tem magam mögött, Fickó pedig vissza­ro­hant gaz­dá­já­hoz, aki már elin­dult balra, amint később meg­tud­tam, lakása felé.

Bal­lag­tam hát tovább a Petőfi utcán, és nem for­dul­tam vissza, mert úgy gon­dol­tam, hogy ez az utca még­sem lehet vég­te­len, s ha vala­hol majd jobbra for­du­lok, a barát­sá­go­sabb Hon­véd utcába érek. Így is tör­tént. Pár perc múlva jött az Arany János utca, ami nem­csak meg­fe­lelő irányba, de egye­nest a Hon­véd utca végé­hez veze­tett.

Szü­ret! – gon­dol­tam, és bal­lag­tam most már haza­felé, hogy nagy­szü­le­im­nek a Lon­kai igaz­gató úrral való dicsé­re­tes barát­ko­zás­ról és a sze­ren­csés­nek lát­szó hol­nap­ról beszá­mol­jak, sőt talán beszá­mol­ha­tok arról is, hogy meg­néz­tem jövendő laká­sun­kat – ha jól emlék­szem, a Hon­véd utca 72-t.

Nem is volt messze… és a túl­ol­da­lon még egy­szer vissza­men­tem előtte. Hát bizony nem volt grófi épü­let! Három ablak az utcára… nem is nagyok… ámbár – túl­menve a házon – maga az épü­let jó messze behú­zó­dott a szom­széd kert mel­lett, hátra, tehát leg­alább három-négy szoba lehe­tett benne.

Majd meg­lát­juk! – legyin­tet­tem gon­do­lat­ban, de meg­mond­ha­tom, hogy a ház nem lel­ke­sí­tett, és nem is vár­tam sok jót tőle. De hát itt laká­sunk nem tart őrökké, mert Rózsa utcai házunkba nem­so­kára beköl­töz­he­tünk, s annak kör­nyé­két is job­ban sze­ret­tem, vagy talán – az össze­ha­son­lí­tás után – most már meg­sze­ret­tem.

Azután las­san bal­lag­tam, amíg csak a Rózsa utca sar­kán be nem for­dul­tam.

Jó is volt haza­ér­kezni. Most elő­ször fogott körül a hazai ott­hon másá­nak hal­vány meg­ér­tése, az utca, a Rózsa utca sze­mé­lyem­mel kap­cso­la­tos kivé­te­les volta, az isme­rős ecet­fák – szé­gyen, de ma sem tudom tisz­tes­sé­ges nevü­ket –, hárs­fák, kerí­té­sek, kapuk, abla­kok, ame­lyek a házak­kal össze­áll­tak már szé­pen, utcát alkotva, s én úgy for­dul­tam be nagy­apá­mék házába, amely ezen a címen bár­kié lehe­tett volna, mint aki tel­jes jog­gal haza­ér­ke­zett.

Sütött a nap. A házak között tava­szi­a­san meleg levegő foly­do­gált, vala­hol búgott egy galamb, s az udvar­ban, a szom­széd lakó por­tája előtt egy kis foxi üldö­gélt félig alva, de azért far­ká­val bil­len­tett ket­tőt, ami­kor azt mond­tam:

– Szer­vusz, kutya!

A kutya az álmos, de egyéb­ként barát­sá­gos fark­bil­len­tés­sel azt mondta, hogy:

– Szer­vusz, gye­rek, nem ismer­lek, és álmos vagyok, de azért – szer­vusz…

A kutyá­val tehát rendbe jöt­tünk annyira, hogy leg­kö­ze­lebb már meg is simo­gat­hat­tam, viszont neki is joga van isme­rős­ként visel­kedni, és – ha ragasz­ko­dik hozzá – meg­nyal­hatja a kezem, s én viszon­zá­sul, de sze­lí­den meg­húz­ha­tom a far­kát vagy fülét, ami­ből eset­leg vala­mi­lyen játék ala­kul­hat ki.

– Látom, a kutyá­val barát­koz­tál. Sze­ge­diék foxi­já­val. Hát csak mosd meg a kezed – foga­dott nagy­anyám, mire én azt mond­tam:

– Kezét csó­ko­lom, nagy­mama!

De azt már nem tet­tem hozzá, hogy ha nagy­anyám látta volna oda­haza Bod­ri­val való játé­kun­kat, hát ecet­ben ázta­tott volna, és ben­zin­nel mosott volna le. Bodri ugyanis néha egész keze­met a szá­jába fogva rohant velem végig a kerti úton, és olyan műmor­gást művelt, hogy nevet­tem­ben néha fel­bo­rul­tunk mind a ket­ten, s ilyen­kor a hatal­mas fél­ber­nát­he­gyi kutya baráti ala­pon még képen is nyalt…

Meg­mos­tam tehát kezem, és beszá­mol­tam viselt dol­ga­im­ról, a mér­ges anyá­ról, aki vala­ki­vel össze­té­vesz­tett, a lét­rás bácsi­ról, aki nem tévesz­tett össze sen­ki­vel, de majd­nem az árokba lökött.

– Min­dig azt mond­ják, nagy­mama: „a művelt város”… Hát, nagy­mama, Göl­lé­ben ilyesmi nem tör­tén­he­tik meg senki fiá­val… pedig ott csak parasz­tok lak­nak…

– Lehet, fiam, hogy iga­zad van, de ne felejtsd el, hogy a tanult művelt­sé­gen kívül van szü­le­tet­ten vagy tanu­lat­la­nul művelt ember is, s ez a szü­le­tett művelt­ség… és ne felejtsd azt se, kisfiam, hogy min­den külső művelt­ség­nek alapja az ember­ben már benne van, de sok más jó tulaj­don­ság kell hozzá, hogy ez kifej­lőd­hes­sen.

És ami­kor már bent vol­tam a szo­bám­ban, csak ezen gon­dol­koz­tam, inkább meg­érezve, mint meg­értve nagy­anyám iga­zát.

Azután las­san eltelt ez a nap is.

Ebéd után olvas­gat­tam, alud­tam is egy keve­set, de gon­do­la­taim oda­haza jár­tak, bár nem vol­tak szo­mo­rúak. Vidá­mak se – nem mon­dom –, de olyan tűnődő s meg­fog­ha­tat­la­nul elgon­dol­kodó volt körü­löt­tem min­den, mint a nagyon öreg búto­rok régies szaga s a padló beszé­des reccse­né­sei, ha bizo­nyos helyen rájuk lép­tem.

A szom­széd szo­bá­ban – ami Sze­ge­diék selyem­her­nyós szo­bája volt, s csak egy fal válasz­tott el ben­nün­ket – később valami bútor­to­lo­ga­tás hal­lat­szott, mire nagy­apám azt mondta, hogy már készí­tik elő az asz­ta­lo­kat, ame­lye­ken majd sze­derfa leve­lé­vel táp­lál­kozva meg­nő­nek a selyem­her­nyók, sőt be is gubóz­nak, s eze­kért Sze­ge­diék min­den évben szép pénzt kap­nak.

És későb­ben, ami­kor a Sze­gedi csa­lád­dal – külö­nö­sen Sze­gedi néni­vel – nagy barát­ságba keve­red­tem, a barát­ság majd­nem kútba esett a sze­derfa és az eperfa elne­ve­zése körül.

Sze­gedi bácsi nyug­dí­jas vas­utas volt, vala­hon­nét az Alföld­ről, és ami­kor már nagy barát­ságba keve­red­tünk, elér­ke­zett­nek lát­tam az időt meg­mon­dani, hogy a sze­der, az nem eper.

– Hanem mi? – kér­dezte Sze­gedi bácsi az ókula fölött.

– A „sze­der”, az fán terem: a sze­der­fán. Feke­tét, fehé­ret vagy rózsa­színt… Az eper, az pedig kert­ben terem, a föl­dön vagy az erdő­ben. Ez az illa­tos erdei eper, azaz sza­móca. Ebből lett a kerti…

Sze­gedi bácsi mosoly­gott.

– Hát tudod, fiam, az ilyes­min a tudó­sok szok­tak vitat­kozni, de én nem vitat­ko­zom. Fon­tos az, hogy meg­ért­jük egy­mást. Nem?

– Igaz, Sze­gedi bácsi! – S ennek a békés kiegye­zés­nek ered­mé­nye, hogy azóta sem vitat­ko­zom ezen a kér­dé­sen sen­ki­vel, tehát nem is tudom, hogy a sze­der eper-e, vagy az eper sze­der-e… Nem vitat­koz­tam már csak azért sem, mert később érte­sül­tem, hogy Arany Jáno­sék­nál is: „…feke­tén bólin­gat az eperfa lombja…”

Hát hogy kezd­het­tem volna én, kilenc­éves ürge, Arany János­sal vitat­kozni, ami­kor Petőfi­vel sem mer­tem, bár túl­zás­nak tar­tot­tam, hogy honfi­tár­sait arra biz­tatta, hogy: „Akasszá­tok föl a kirá­lyo­kat!”

Mi a fené­nek kel­lett volna föl­akasz­tani a kirá­lyo­kat, ami­kor lám, a „nagy úr”, az Idő szé­pen elhordta őket a tör­té­ne­lem szé­rű­jébe, ahon­nét a tudó­sok időn­ként s a vál­tozó gusz­tu­sok sze­rint elő­ve­szik őket, koro­ná­ju­kat kifé­nye­sí­teni vagy régi vér­rel tar­tó­sí­tani.

Ezt per­sze akkor még nem tud­tam volna így kife­jezni, de így érez­tem egy nyá­ron a göl­lei isko­lá­ban, a pad tete­jén ülve, ahova nem jött fel az iskola tég­lás pad­ló­já­nak porá­ban kor­zózó mil­lió bolha, de talán nem is mert fel­jönni, mert mel­let­tem ült Jan­csi, a későbbi János vitéz, majd Tün­dér­or­szág feje­delme, Ilus­ká­val, aki­ket csak ez a Pet­ro­vics tudott a békes­ség és a sze­re­lem örökké ragyogó trón­jára ilyen múl­ha­tat­la­nul fel­emelni.

Lám, hova lyu­kad ki az ember gye­reke, ha Sze­gedi bácsi­val az eper­ről és sze­der­ről vitat­ko­zik…

Aznap dél­után, rövid szen­der­gés után nem men­tem sehova, de gon­do­la­taim végig­fu­tot­tak a dél­előtt ese­mé­nyein, ide-oda rak­tam őket, hogy mi lett volna, ha így lett volna, ha a lét­rás bácsi nem lökött volna olyan gorom­bán hátba, viszont Lon­kai igaz­gató úr foga­dott volna gorom­bán… Végül is fel­kel­tem – kicsit meg­mos­tam az arcom –, és nagy­apa biz­ta­tá­sára is kimen­tem egy kicsit szel­lőz­ködni a Rózsa utcába, ami ilyen­kor is csen­des volt, por­ta­lan, zaj­ta­lan, és szinte fel­tűnt az ember­nek, ha egy­szerre öt ember volt az utcán, s belő­lük leg­alább egy – katona.

A szom­széd ház előtt egy gye­rek ült a gya­log­járó szé­lén, ame­lyet itt a város­ban „járda” néven emle­get­nek. Szürke szemű, fur­csa volt ez a gye­rek, s az arca, ez a gye­rek­arc olyan nyu­godt, olyan öreg, hogy meg­áll­tam mel­lette, mintha meg­ál­lí­tott volna. Később meg­szó­lalt, de olyan öre­ges fölénnyel, hogy azon gon­dol­koz­tam, nem bolond-e ez a gye­rek…

Nem, ez a gye­rek nem volt bolond, hanem Dégh Gusz­tika volt, későbbi jó bará­tom és osz­tály­tár­sam, aki­ről hama­ro­san kide­rült, hogy kálo­mista.

Ma ennek a szó­nak semmi elri­asztó jelen­tő­sége nincs, de Göl­lé­ben abban az idő­ben ez a szó teher­té­tel­nek szá­mí­tott, amit az illető neve után fel­tét­le­nül meg­em­lí­tet­tek.

– Jóra­való ember amúgy – mond­ták –, de kálo­mista…

Gölle, amed­dig a régi okmá­nyok 1200-1300-ig vissza­mu­tat­nak, min­dig papi bir­tok volt, tehát kato­li­kus, és az volt a kör­nyéke is. A „kálo­mista”, a „zsidó”, a „luthe­rá­nus” min­dig valami meg­bé­lyeg­zett, majd­nem ellen­sé­ges embert jelen­tett, aki­vel göl­lei ember nem barát­ko­zott, nem háza­so­dott, s lehe­tő­leg elke­rül­ték. Ezek az embe­rek majd­nem ellen­ség­nek szá­mí­tot­tak, aki­vel göl­lei ember – hacsak nem volt muszáj – egy­sze­rűen szóba sem állt, és az, hogy göl­lei legény pro­tes­táns lányt hoz­zon a faluba, tel­jes lehe­tet­len­ség­nek szá­mí­tott. És ha mégis meg­tör­tént volna, hát annak a fia­tal pár­nak a házára hama­ro­san fel­szállt volna a „vörös kakas”, ha ugyan egy­ál­ta­lán been­ged­ték volna a faluba.

Jól emlék­szem, egy Szent Ist­ván-napon – ami a leg­na­gyobb ünnep­nek szá­mí­tott Göl­lé­ben is – Kapos­várra men­tünk, s apám mér­he­tet­len meg­döb­be­né­sére vala­me­lyik falu hatá­rá­ban egy ember – szán­tott…

Apám meg­ál­lít­tatta a kocsit, és Gör­bic Pista bácsit küldte oda meg­kér­dezni azt az embert, hogy meg­bo­lon­dult-e, Szent Ist­ván­kor szán­tani.

És meg­döb­be­né­sünk akkor lett csak haraggá, ami­kor Pista bácsi azzal az üze­net­tel jött vissza, hogy:

– „Ide szent­ist­vány, oda szent­ist­vány, nekem ez nem ünnep, mert én nem vagyok pápista…” Ezt üzente az az embör…

És szán­tott tovább.

De akkor ott a Rózsa utcá­ban, leülve Dégh Gusz­tika mellé, kikap­csol­tam val­lási és hazafias érzé­se­i­met, és hama­ro­san úgy érez­tem, hogy Gusz­tika tulaj­don­kép­pen – bará­tom is lehetne, aki egé­szen biz­to­san nem szán­tana Szent Ist­ván­kor. Ezt a kér­dést meg­vá­la­szolni azon­ban egy­előre elha­lasz­tot­tam, és inkább csa­ládi körül­mé­nyeit tisz­táz­tam.

Első­sor­ban az tudó­dott ki, hogy Gusz­ti­ká­nak nem volt anyja… illetve csak volt, de apja elza­varta…

Guszti tehát árva – gon­dol­tam, és von­zal­mam egyre nagyobb lett új bará­to­mat ille­tő­leg, mert az összes csa­ládi ese­mé­nye­ket olyan mel­lé­ke­sen mondta el, hogy a cso­dál­ko­zás­tól majd a járda mel­letti árokba for­dul­tam.

Köz­ben a Rózsa utca sze­rény for­galma bonyo­ló­dott körü­löt­tünk, ami – mind a két olda­lon – talán húsz embert jelen­tett össze­sen, míg a kocsi­úton nem járt sem fogat, sem ember.

És hat­van év táv­la­tá­ból csak most jut eszembe, hogy Gusz­ti­nak még volt egy rend­kí­vüli tulaj­don­sága: nem volt kíván­csi sem­mire. Nem kér­de­zett vissza. Ha én nem fir­tat­tam Gusz­tika csa­ládi, isko­lai, baráti és egyéb körül­mé­nyeit, ő ugyan nem kér­de­zett sem­mit, s ilyen­kor üres néma­ságba süllyed­tünk.

Ezt a néma­sá­got törte meg nagy­apám kemény kiál­tása:

– Pisti!

– Men­nem kell – reb­ben­tem fel, elin­dulva nagy­apám felé, míg Guszti csak intett, ami­ben benne volt jövendő barát­sá­gunk ígé­rete is.

Nagy­apa nem is vála­szolt köszö­né­semre, s én csak akkor döb­ben­tem rá, hogy a vacso­rára való ígé­re­tem, azaz pon­tos­sá­gom ide­jét csú­nyán elmu­lasz­tot­tam. Igen, ez meg­tör­tént, s ennek a mulasz­tás­nak fon­tos­sá­gát és kez­dődő követ­kez­mé­nyeit most már vilá­go­san érez­tem. De a követ­kez­mé­nyek igaz­ság­ta­lan­sá­gát is! És a féle­lem mel­lett most már – lesz, ami lesz – valami ellen­sé­ges harag keserű tor­ló­dá­sát is érez­tem, ami aztán tel­je­sen kikris­tá­lyo­so­dott ben­nem, ami­kor a lesze­dett, üres asz­talt meg­lát­tam.

– Ne tes­sék hara­gudni – kezd­tem –, meg­fe­led­kez­tem az idő­ről…

Nem vála­szolt senki.

És én csak áll­tam, nem tud­ván mit kez­deni magam­mal, és tanács­ta­lan­sá­gom­ban mintha a padló kez­dett volna inogni alat­tam.

– Lefek­he­tem?

Csend.

Erre elin­dul­tam szo­bám felé. Csen­de­sen kinyi­tot­tam és betet­tem az ajtót, aztán a sötét­ben levet­kőz­tem és lefe­küd­tem, de nehe­zen mele­ged­tem fel, mert mintha valami lelki kopor­só­ban let­tem volna.

Oda­kint pedig mintha a sza­vak lassú, önma­gát is őrlő malma indult volna el, még­hozzá néme­tül. Egy szót se értet­tem, de min­dent érez­tem, mert apám neve buk­kant fel, anyámé, nagy­anyámé, Pista bácsié, aki – ezt tud­tam – szálka volt nagy­mama sze­mé­ben, Géza bácsié, aki való­ban a csa­lád „fekete bárá­nya” volt, csak azt nem tud­tam, mi köze ehhez ennek a kaposi nagy­ma­má­nak, apám test­vé­re­i­hez, aki­ket soha éle­té­ben nem látott, és nem is fog látni.

Köz­ben hal­lot­tam, hogy nagy­apám ágyaz, mert nagy­mama beteg lába­ira való tekin­tet­tel min­den két­kezi és nehe­zebb mun­kát magára vál­lalt. Cse­léd­tar­tás­ról pedig – lehet, hogy anyagi szem­pont­ból is, de a kis lakásra való tekin­tet­tel – szó sem lehe­tett. Nagy­apa tehát ágya­zott, nagy­mama pedig beszélt, beszélt, beszélt… nyu­god­tan őrölve a sza­va­kat, meg­ál­lás, zök­kenő és hang­súly nél­kül. Amire nagy­apa egy szó­val sem vála­szolt. Szé­pen meg­ágya­zott, meg­gyúj­totta a kis éjsza­kai lám­pát, ame­lyik, nem tudom én, miért, egész éjszaka égett, meg­töl­tötte a pipá­ját, és vet­kőzni kez­dett.

Nagy­mama ekkor már Vilma néni­nél tar­tott – most már magya­rul –, aki nem kell a kutyá­nak sem, nem is csoda, hogy vén­lány maradt… kár volt elké­nyez­tetni, de hát sze­gény Betti – ez a másik nagy­anyám volt – hon­nan vette volna az ehhez való művelt­sé­get? Csak az a nagy szája van, és egye­bet sem tud, csak beszélni, beszélni, beszélni… csak akad­jon olyan bolond, aki hall­gatja…

– Ilyen bolond min­dig akad – fújta ki a füs­töt nagy­apám, s utána akkora lett a csend, mintha a külső szo­bá­ban még búto­rok sem let­tek volna.

A továb­bi­akra nem emlék­szem, csak arra, hogy nagy­apám nyi­tott rám ajtót, de ekkor már vilá­gos reg­gel volt.

– Fél hét van, fiam.

– Igen, nagy­apa.

– Nem kell kap­kodni, fiam. Hétre fel­öl­tö­zöl, meg is reg­ge­li­zel, és nyolcra kényel­me­sen oda­érsz az isko­lába.

– Igen, nagy­apa.

– Aztán értel­me­sen, oko­san és főleg udva­ri­a­san visel­ked­jél.

Ezt nagy­anyám mondta.

– Igen!

Utána csend lett, mert ez az „igen” – akkor nem tud­tam volna nevet adni ennek az érzés­nek – mere­dek volt, és a fel­hő­kig ért, ame­lyek­ről nem lehe­tett tudni, mi van fölöt­tük… És erre az „igen”-re nem is lehe­tett mit vála­szolni.

A reg­ge­lit nagy­apám hozta, és nagy­anyám csak annyi­val járult hozzá, hogy azt mondta:

– Ne ször­pölj, és ne csám­csogj!

Erre nem vála­szol­tam, de nem ször­pöl­tem, és nem csám­csog­tam.

Aztán köszön­tem, és ille­del­me­sen elin­dul­tam az isko­lába. Most már isme­rős volt az út. Isme­rős a flasz­ter, a járda – egyik szebb magyar szó, mint a másik –, sőt Geis­ler Nep. János vas­ke­res­ke­dése is, amely­nek kira­ka­tá­ban – ame­lyet kaposi nagy­anyám „aus­lag”-nak mon­dott – ott volt még a teg­nap meg­cso­dált puska is, sőt ott volt még hóna­pok múlva is, én pedig azon tana­kod­tam, hogy miért nem veszi meg valaki ezt a gyö­nyörű vadász­szer­szá­mot. Hát nincs pén­zük az ide­való vadá­szok­nak? Vagy nem érte­nek hozzá? Vagy itt nin­cse­nek vadá­szok? Nálunk a puska majd­nem szent szer­szám volt, és Pista bátyám talán azért uta­zott le hoz­zánk, hogy újabb és újabb pus­káit apám­mal meg­cso­dál­tassa. Leg­utóbb egy ötlö­vetű Win­ches­ter­rel káp­ráz­tatta el a csa­lá­dot, amely nagy­bá­tyám sze­rint úgy lő, mint a mennykő, de ezt be is bizo­nyí­totta.

Ragyogó késő ősz volt már akkor, és estén­ként a var­jak száz­ez­rei száll­tak el ker­tünk fölött, vég­te­len hosszú menet­osz­lo­pok­ban a Szent­pé­teri-erdő akkor még meg­levő óriás alvó fáira.

És itt mutatta be Pista bácsi, hogy mit tud az új puska. A var­jú­lánc néhol mintha meg­sza­kadt volna, vagy csak elvé­ko­nyo­dott, s ilyen­kor Pista bátyám azt mondta:

– Néz­zé­tek!

És ötször szólt az auto­mata puska, és néha öt, néha négy, néha pedig három varjú kari­ká­zott le a magas­ság­ból.

– Cso­dá­la­tos! – mondta apám, miköz­ben én össze­szed­tem a lehul­lott mada­ra­kat. – Hol­nap var­jú­le­vest eszünk.

A var­jú­le­vest Pista bátyám saját kezű­leg készí­tette el – jobb volt, mint a leg­jobb tyúk­le­ves –, de a csa­lád hölgy­tag­jai azt mond­ták, hogy: pfuj! – amin én cso­dál­koz­tam, bár ez a szó isme­ret­len volt göl­lei szó­tá­ram­ban.

Nagy­anyám azután este elme­sélte, hogy nagy­bá­tyám néha szö­vet­kezve, néha pedig magá­nyo­san űzte az orv­va­dá­szat izgal­mas mes­ter­sé­gét, nagy­apám és test­vé­rei saját terü­le­tén is… ami­nek az lett a vége, hogy a vadőr Pista bátyá­mat elfogta, a pus­kát – ami nagy­apámé volt – elko­bozta, és a nem tudom már, melyik főbí­ró­ságra fel­je­len­tette.

Pista bátyám szán­kón ment – úgy emlék­szem, Ozo­rára, de ez nem biz­tos – a tár­gya­lásra, per­sze pus­ká­val, lőtt egy őzet menet köz­ben, ame­lyet tár­gya­lás előtt átnyúj­tott a főbíró fele­sé­gé­nek a kony­hán.

Ezek után ter­mé­sze­te­sen a vád és min­den követ­kez­mé­nye alól fel lett mentve.

– Maradt még a her­ceg­nek pár ezer őze – mondta a főbíró, és meg­hívta Pista bátyá­mat egy kis őzpör­költre.

Mindez eszembe jutott isko­lába menet, de nem siet­tem, mert az egyik kira­kat­ban egy nagy zseb­óra alá oda volt írva, hogy „pon­tos idő”, és ez az óra még csak negyed nyol­cat muta­tott. Meg­nyu­godva bal­lag­tam tehát, mert ekkora zseb­órát éle­tem­ben nem lát­tam, tehát pon­tos­nak kell len­nie. Apám­nak is volt egy ezüst zseb­órája, mely­nek fede­lén Szent György vias­ko­dott a sár­kánnyal, de ebből olyant ötöt lehe­tett volna csi­nálni.

Ennél az óra­em­lék­nél, szé­gyel­lem ugyan, de be kell val­la­nom – talán már emlí­tet­tem is –, hogy volt nekem is egy szép ezüst zseb­órám. De erre csak könnybe lábadt szem­mel gon­dol­hat­tam. Nem­csak azért, mert az elve­szí­tett órá­ért apám ret­te­ne­te­sen elfe­ne­kelt, hanem azért is, mert nagyon sze­ret­tem ezt a szép ezüst zseb­órát, és elvesz­té­sé­ért nem­csak maga­mat okol­hat­tam.

Akkor is Kapos­ban vol­tunk, ahol az öre­gek taná­csára az órát kitet­tem nagy­anyám var­ró­asz­ta­lára, mert „amíg itt van, nem vesz­het el” – mond­ták az öre­gek, és alko­nyo­dott már, ami­kor rádöb­ben­tek, hogy ránk söté­te­dik, ha nem sie­tünk. Kap­ko­dás össze­vissza… siess, gye­rek, azzal a téli­ka­bát­tal, a lovak is meg­fáz­nak… egy­szó­val én a zseb­órát nem kap­csol­tam be a gomb­lyukba, ahogy szo­kás, hanem zsebre vág­tam. De hogy melyik zsebre – téli­ka­bát-, kis­ka­bát- vagy nad­rág­zsebre –, erre csak a min­den­tudó Isten vála­szol­ha­tott volna, de nem vála­szolt, tehát én sem vála­szol­hat­tam, ami­kor meg­ér­ke­zé­sünk­kor apám vidá­man azt kér­dezte:

– Na, gye­rek, mennyi időt mutat az órád?

Saj­nos, nem tud­tam meg­mon­dani, mert – Krisz­tusa ne legyen annak a büdös órá­nak! – nem volt egyik zse­bem­ben sem.

A töb­bire ves­sünk fátyolt vagy akár­mit, ami elta­karja kipo­rolt hátsó test­ré­sze­met, mert apám azon­nal kezdte raj­tam letör­lesz­teni az óra­rész­le­tet, amíg anyám – látva, hogy apám nagyon kezdi magát bele­lo­valni a vere­ke­désbe – meg nem fogta apám kezét.

– Árpád… elég!

– Jó – mondta apám, anyám ölébe lökve –, majd aztán maga lássa: mi lesz belőle…

És ez jutott eszembe, ami­kor öreg kato­na­ként a kis zsol­dom­ból élve dip­lo­mát sze­rez­tem, és apám meg­ölelt – talán egy­szer éle­tem­ben –, kicsit szé­gyen­lő­sen, mert férfi­em­ber­hez az ilyen ellá­gyu­lás sem­mi­képp sem illik: és ez jutott eszembe akkor is, ami­kor szék­fog­la­ló­mat tar­tot­tam a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság­ban, s utána a nagy taps után mintha apám állt volna mögöt­tem, könnyes szem­mel, ami­lyen­nek sose lát­tam.

– Hát, édes fiam, nagy dolog ez min­den­kép­pen…

– Igen, édes­apám…

Egy­szó­val a bér­má­lási ezüst­órám elve­szett, és nem is lett nekem órám talán húsz évig, mert nem is kel­lett, azután meg, majd nyolc­éves kato­nás­ko­dá­som alatt, a kürt­szó ébresz­tett, és a vacso­rát is vilá­go­san beje­len­tette.

Ne sies­sünk azon­ban az ese­mé­nyek­kel, mert én sem sie­tek a Petőfibe, ahogy új isko­lá­mat a kor­tár­sak nevez­ték.

A torony­óra akkor verte a fél nyol­cat, ami­kor a Zárda utcába befor­dul­tam, de most már nem­csak a vil­logó szemű asszony­népre figyel­tem (sok­szor figye­lek ma is), de a lét­rás bácsikra is, még­sem ment simán a dolog, mert egy mat­róz­blú­zos „úrifiú” úgy bokán rúgott, hogy ordí­tani lett volna ked­vem.

De nem ordí­tot­tam – ellen­ben sima, de nagyon hatá­sos gán­csot vetet­tem az „úrifiú” kiné­zésű egyén­nek, aki olyan zuha­nás­sal hasalt el, hogy min­denki meg­ért­hette saj­nál­kozó pil­lan­tá­som…

– Sze­gény fiú, hogy elesett! – S azzal irányt vet­tem a túl­ol­dal felé, ahon­nét vissza­nézve meg­elé­ge­dés­sel lát­tam, hogy az ellen­fél ádáz gyű­lö­let­tel néz utá­nam, amit én sze­líd és meleg mosollyal nyug­táz­tam.

Ökör! – gon­dol­tam taní­tó­mes­te­re­imre. – Tudod te, hogy engem a göl­lei cigány­so­ron a Sztojka gye­re­kek taní­tot­tak gán­csot vetni? Ember­nyi embert is hasra ejtek vele, nem egy ilyen pió­cát…

Ez a kel­le­mes győ­ze­lem aztán kellő önér­ze­tet biz­to­sí­tott a bevo­nu­lásra. Kel­le­mes meg­le­pe­tés volt Fickó bará­tom lel­kes fogad­ta­tása is.

Az udva­ron lézen­gett ugyan egy-két gye­rek, de azt sem­mi­képp sem hihet­tem, hogy a lép­cső­kön levo­nuló tömeg már fél órája lesett engem, az „új fiút”, és már körül is vet­tek lel­kes üdvöz­lé­sük­kel.

Nem, erre sem­mi­kép­pen nem szá­mít­hat­tam. Külö­nö­sen egy nagyon csú­nya, lófejű ifjú üdvö­zölt meg­ha­tot­tan, hogy még a szeme is elkö­dö­sö­dött, ami­től csú­nya arca egy­szerre meg­szé­pült.

Ter­mé­sze­te­sen az első pad­ban kap­tam helyet, bár ezt a kétes dicső­sé­get szí­ve­sen elen­ged­tem volna…

Hát így kez­dő­dött bevo­nu­lá­som a tudo­mány Petőfi Sán­dor­ról elne­ve­zett csar­no­kába, és így foly­ta­tó­dott városi éle­tem, amely egyre hét­köz­na­pibb lett, egyre job­ban hason­lí­tott a göl­lei, isko­lába járó hét­köz­na­pok­hoz, ame­lyek ifjú­kori meg­ál­la­pí­tá­som sze­rint is egy­for­mák az egész vilá­gon.

És las­san meg­is­mer­tem az egész várost, hogy úgy mond­jam, föld­raj­zi­lag, mert egyéb­ként tel­je­sen meg­is­merni egy várost, azt hiszem, nem is lehet. Első napok­ban szinte elfe­led­tem Göl­lét, az ott­hont, és úgy lát­szott, hogy a város zűr­za­vara alatt él is tűnik majd vég­le­ge­sen; de nem így tör­tént.

Egy paraszt­ko­csi, egy kes­keny kari­májú, csú­csos kalap, egy pár ló, csom­békba font farok­kal, egy rakás, ren­de­sen meg­ri­szált, szí­nes szok­nya hol itt, hol ott állí­tott meg gon­dol­kozni, emlé­kezni, hogy las­san az elha­gyott szü­lő­föld köze­lebb jött, mint a város, amely­ben lak­tam, s ame­lyet – akár­csak a töb­bi­e­ket éle­tem során – soha-soha meg nem sze­ret­tem. És később – észre sem vet­tem – falum egyre nőni kez­dett, a város pedig zsu­go­rodni. A Petőfi-iskola már majd­nem kisebb lett, mint a göl­lei, a kaposi temp­lom alig vala­mi­vel nagyobb, mint az ott­honi, Légár Béla fűszer- és cse­me­ge­boltja éppen csak meg­ütötte Pus­káék bolt­já­nak nagy­sá­gát, Lon­kai igaz­gató tanító úr éppen úgy elfe­ne­kelt egy-egy gye­re­ket, mint apám, és a vasút, az állo­más alig lett vala­mi­vel ter­je­del­me­sebb, mint a csor­nai, ahol csak egy bak­ter­ház volt, de az nap­ról napra nagyobb lett, a kaposi pedig szem­lá­to­mást zsu­go­ro­dott, és a csor­nai állo­má­son élénk fan­tá­zi­ám­ban éppen úgy jár­kál­tak az arany­gal­lé­ros főnö­kök, mint a kapos­vári Kor­nis főnök úr, szi­go­rúan és szem­üve­ge­sen.

De az álma­i­mat már nem lehe­tett így meg­csalni! Az álmaim – kör­nye­ze­tük­ben – ragasz­kod­tak a való­ság­hoz, és ha negy­ven­nyol­cas hős­ként vág­tam is a néme­tet pej pari­pá­ról a Kács alatt, csak elsír­tam magam, ha Ilona jött a hősö­ket köszön­teni, és masza­tos kis kezé­ben újra elin­dult felém az a pár szál ibo­lya és a kis­lány puha, meleg hangja:

„Neked adom!”

És nagy­apá­mék ott­hona is meg­szo­kott lett és ella­po­so­dott. Ha nincs az a süllyesz­tett, külön­álló kis szoba, talán meg­szök­tem volna, bár ezt csak úgy mondja az ember, azaz a gye­rek.

Ez a kis szoba egyet­len abla­ká­val az utcára nézett, még­pe­dig oda, ahol Gusz­ti­ká­val barát­sá­got kötöt­tünk a jár­dán, ami állí­tó­lag hely­te­len szó, tehát a gya­log­já­rón. Barát­ko­zá­som ellen nem lehe­tett egy szót sem szólni, mert ha eljött a vacsora ideje, ille­del­me­sen és úrifi­ú­hoz mél­tóan jelent­kez­tem, s a vacso­rát – nagy­anyám sze­rint – behány­tam, és mint jól nevelt úrifiú, szo­bámba vonul­tam, az ala­csony ablakba hasalva Gusz­ti­val beszél­getni.

És ezek a beszél­ge­té­sek soha­sem derül­tek ki, mert – a sors külö­nös kegyel­mé­ből – szo­bám ajtaja oly nehe­zen nyí­lott, hogy mire végre kinyílt, már a pam­lag sar­ká­ban ülhet­tem valami tan­könyv­vel a kezem­ben, amin nem lehe­tett ész­re­venni, hogy az elhe­lyez­ke­dés siet­sé­gé­ben eset­leg for­dítva tar­tot­tam.

Köz­ben – leg­alábbis kül­ső­leg – meg­szok­tam az isko­lát, az utat, Lon­kai igaz­gató urat, a baj­tár­sa­kat, a Rózsa utcát, a szom­szé­do­kat, a kato­na­kór­há­zat, főleg Gusz­ti­kát, aki olyan árva és elha­gya­tott maradt, mint ami­kor meg­is­mer­tem, sovány és csont­színű, ami – ezt csak később tud­tam meg – annak volt az ered­mé­nye, hogy Gusz­tika rit­kán étke­zett, akkor is keve­set, s ezt már úgy meg­szokta, hogy nem is panasz­ko­dott. Álta­lá­ban Gusz­tika soha nem panasz­ko­dott, soha nem cso­dál­ko­zott, és soha nem fize­tett, tehát úr volt a szó valódi értel­mé­ben. Azt is csak később tud­tam meg, hogy az a nyurga és sok­szor ron­gyos, tizenöt-tizen­hat éves gim­na­zista, aki néha egy szer­vuszt dob felénk, a bátyja.

Ez úgy derült ki, hogy ez a szem­te­len fiú, elmen­vén mel­let­tünk, Gusz­ti­kát egy­sze­rűen, min­den külö­nö­sebb fel­in­du­lás nél­kül fené­ken rúgta.

– Ha reg­gel még egy­szer elfe­lej­tesz fel­kel­teni, szét­ve­rem a fejed!

– Ki ez? – ámul­doz­tam, ami­kor ez a fia­tal­em­ber távo­zott.

– A bátyám – mondta Gusz­tika kissé büsz­kén –, ötö­di­kes gim­na­zista…

– És ez csak úgy meg­rúg?

– Nagyon erős…

– Hát ide hall­gass, Guszti! Ha engem akárki fia meg­rúgna, hát meg­bics­káz­nám…

– Agyon­verne… egy­szer csak a cipő­jét nem pucol­tam ki, majd agyon­ütött…

És ettől kezdve, ha ez a Lajos nevű egyén fel­tűnt az utca végén, én bemen­tem a lakásba, mert tud­tam, hogy ha ez a Lajos velem is kikezd, hát… a bics­ká­mat min­den­esetre meg­éle­sí­tet­tem.

Pár nap múlva azon­ban mégis baj tör­tént. Nem vet­tük észre Lajos érke­zé­sét, aki megint elké­sett az isko­lá­ból, és érke­zé­sét azzal kezdte, hogy Gusz­ti­kát nya­kon vágta.

Érez­tem, hogy meg­áll a vér a szí­vem­ben.

– Te! Te ron­gyos (Lajos való­ban ron­gyos volt), ha még egy­szer Gusz­ti­hoz hoz­zá­nyúlsz… – És zse­bem­ben kinyi­tot­tam a bics­kát.

– Mi? – bámult gúnyo­san az arcomba. – Akkor mi lesz? – És úgy fel­ütötte az állam, hogy majd a fogaim potyog­tak ki… én pedig a mar­kom­ban szo­ron­ga­tott bics­kát az arcába vág­tam.

Tudom, hogy ekkor már fehér vol­tam én is, mint a fal, de valami fékez­he­tet­len indu­lat újra szú­rásra len­dí­tette a kezem, és Lajos fal­fe­hé­ren és ordítva távo­zott.

És akkor – cso­dál­koz­tam magam is – egy­szerre töké­le­te­sen nyu­godt let­tem. Gusz­ti­kát egy­szer s min­den­korra meg­sza­ba­dí­tot­tam tör­vé­nyes kín­zó­já­tól – ezt érez­tem –, mert Lajos gyáva meg­sza­la­dá­sá­ban ez vilá­go­san benne volt.

– Na! – tet­tem zsebre a göl­lei búcsú­ban vásá­rolt „halas” bics­kát. – Eredj be, és mondd meg Lajos­nak, hogy nem harag­szunk…

Gusz­tika úgy nézett rám, mintha meg­bo­lon­dul­tam volna, aztán fej­csó­válva távo­zott.

Sze­ren­csére a jele­ne­tet nem látta senki, mert ezt szé­gyell­tem volna, este­felé pedig, ami­kor Guszti beko­pog­ta­tott az abla­kon, mind­járt kimen­tem.

Guszti – kivé­te­le­sen – mosoly­gott.

– Te! Lajos­sal valami tör­tént…

(Jézus, Mária – ret­ten­tem meg –, csak nem vér­zett el?)

– Mi?

A lyuk egé­szen kicsi a pofá­ján, és azt mondta: bera­gasztja flast­rom­mal, és ne beszél­jünk róla.

– Én is ezt gon­dol­tam. Tulaj­don­kép­pen ha aka­rod, be is mehe­tünk, mert az ilyes­mi­ért illik bocsá­na­tot kérni.

– Hát… gyere – húzta fel Guszti a vál­lát –, a lakás kicsit ren­det­len…

Gusz­ti­káék lakása az udvar végén keresztbe álló kis ház volt, s ez a lakás olyan ször­nyen hatott rám, hogy szinte meg­bé­nul­tam.

Lajos­sal szót­la­nul kezet fog­tunk, s ebben a kéz­fo­gás­ban nem­csak bocsá­nat­ké­rés volt, de ful­lasztó saj­nál­ko­zás is. Hiszen lát­tam én már ren­det­len szo­bát, elha­gyot­tat is, pisz­ko­sat is, hiszen falunk­ban a leg­sze­gé­nyebb béres­gye­re­kek között is vol­tak bará­taim, de ilyen mér­he­tet­len szennyet, sza­got, ren­det­len­sé­get, nyo­mort még csak el sem kép­zel­het­tem.

S ezek­nek a gye­re­kek­nek az apja arany­dip­lo­más dr. Dégh Jenő tör­vény­széki bíró volt, aki min­de­nét elitta, még­pe­dig úgy, hogy az ital­nak a leg­cse­ké­lyebb nyoma sem lát­szott rajta. Régi­e­sen, de ele­gán­san öltöz­kö­dött, inge patyo­lat­fe­hér, cipője ragyogó, min­dig fris­sen borot­válva, és – hiva­ta­lán kívül – nem beszélt sen­ki­vel. A leg­szük­sé­ge­seb­ben kívül fia­i­val sem. Lezárt szo­bája – én nem lát­tam – a fiúk sze­rint cso­dá­la­to­san ren­des és tiszta, sőt illa­tos volt, és fele­sé­gé­ről, a fiúk any­já­ról sen­ki­nek és soha nem beszélt. Gye­re­ke­i­nek sem. Ház­bért, tan­dí­jat pon­to­san fize­tett, de – Gusz­tika sze­rint – egy-egy kocs­má­ban min­dig tar­to­zott. De csak egy­ben. Ami­kor már nagyon szo­rí­tot­ták a fize­tésre: egy­szerre kifi­ze­tett min­dent, de abba a kocs­mába töb­bet nem ment.

És kez­dő­dött újra min­den elöl­ről.

Én csak – kez­det­től fogva – azon cso­dál­koz­tam, hogy a csa­lád ször­nyű tra­gé­di­á­ját Lajos olyan hide­gen és néha humo­ro­san mesélte el, mintha ezek a dol­gok egy ide­gen állam­pol­gár­ral vala­hol Nor­vé­gi­á­ban tör­tén­tek volna.

Még neve­tett is néha; ilyen­kor Guszti is mosoly­gott és legyin­tett, mintha azt mondta volna, hogy mindez sem­mi­ség… és ne vág­jak olyan rémül­döző képet a dolog­hoz, mert ha van, hát van… Ki tehet róla? Van­nak ennél még cif­rább dol­gok is… És ha én vere­kedni tudok is, de ezek­hez a fur­csa és ijesztő ügyek­hez én még kisfiú vagyok, és ők hoz­zám képest: komoly öre­gek.

És múl­tak a napok nyom­ta­la­nul és jel­te­le­nül. Közel jött hoz­zám a város, szinte rám tele­pe­dett erő­sza­kos nagy­sá­gá­val, szí­né­vel, sza­gá­val, kissé ide­ge­nes nyel­vé­vel is, de a szü­lő­fa­lu­mat el nem nyom­hatta, meg nem sért­hette, még csak nem is homá­lyo­sít­hatta el sem akkor, sem később, és azóta sem soha. Tudom, hogy Gölle azóta meg­vál­to­zott for­má­já­ban, szo­ká­sa­i­ban és bizo­nyára nyel­vé­ben is, de az a falum, amely­ben én szü­let­tem, a nagy béke zsú­pos háza­i­nak sora, az embe­rek szíve, a Kács­alja és a Cönde, a temp­lom és a temető meg nem vál­toz­hat­tak soha, mert emlé­keim lel­ké­ben őrzöm őket, s ez a lélek örök­ké­való.

S egy­szer csak… tava­sz­utó volt már, mert virág­zot­tak a gesz­te­nye­fák, s a vere­bek ékte­len csi­ri­pe­lés­sel adták tud­tára a világ­nak sze­relmi és házas­sági ese­mé­nye­i­ket, ami­kor hin­tónk állt meg a ház előtt és ide­gen lovak, ame­lye­ket azon­ban még Gör­bic Pista bácsi haj­tott, úgy emlék­szem – utol­jára.

Az „öre­gek” nagy tanács­ko­zás­ban vol­tak, és még édes­anyám is csak futó­lag ölelt meg, mert meg­vet­ték azt a házat, amely­ből az égő hajú nő rohant ki régebbi emlé­ke­im­ben. Ez a ház pedig a Rózsa utca 2. számú ház volt, köz­vet­len a nagy, eme­le­tes sarok­ház mel­lett. Szép, négy­ab­la­kos, majd­nem új ház volt, amely­nek szép­sé­gét és jósá­gát az asz­ta­lon fel­hal­mo­zott kék hasú ban­kók is iga­zol­ták. Apám a ház­vé­teli szer­ző­dés­sel – saj­nos – a ban­kó­kat is elvitte, ame­lye­ket pedig sze­ret­tem volna köze­lebb­ről meg­nézni. De hát akkor mivel fizette volna ki a házat?

Meg­il­le­tő­dött csend maradt utána, mintha a csend­ben az a ház ész­re­vé­te­le­nül és némán most menne át a Fekete csa­lád bir­to­kába.

– Nagy dolog ez kis­lá­nyom – mondta anyám­nak nagy­apa –, most már van háza­tok is, még­pe­dig nem akár­mi­lyen. Az a rövid idő, amíg beköl­töz­het­tek, hamar elre­pül.

Nem is bán­nám, ha túl len­nénk a hur­col­ko­dá­son – mondta anyám. – Nagy­részt be vagyunk már cso­ma­golva, és az se jó, ha az öreg ház­ban már úgy vagyunk, mint valami váró­te­rem­ben. A mama siratja is… hiszen majd huszonöt évet töl­tött benne…

– Mit sirat? – ellen­sé­ges­ke­dett kaposi nagy­anyám. – Itt sem lesz semmi dolga…

Erre nem vála­szolt senki, mert nagy­apám nem akart bele­szólni, anyám nem tudott és nem is akart ellen­kezni, én pedig nem mer­tem meg­mon­dani, hogy bizony én is meg­si­rat­tam… de ehhez a kaposi nagy­ma­má­nak semmi köze!

– Kime­gyek a lovak­hoz… – mond­tam, és már men­tem is, daco­san és elszán­tan, és nem for­dul­tam volna vissza akkor sem, ha paran­csol­ják. De nem szólt senki, mert nagy­apám is tudott hall­gatni, és anyám is tudott hall­gatni, s én az ő faj­tá­juk vagyok, és én is tudok hall­gatni, de ezek a hall­ga­tá­sok sok­kal, de sok­kal súlyo­sab­bak, mint a leg­csat­to­góbb, leg­fog­csi­kor­ga­tóbb ellen­ke­zés.

De én akkor már a bakon ültem Gör­bic Pista bácsi mel­lett. Meg­nyu­god­tam a belső békét­len­ség után, sza­gol­tam a jó hazai lósza­got, és ha a szú­ró­légy a keze­met kezdte csípni, azt mond­tam magam­ban: „Csípd, csak csípd, az anyád irgal­mát, göl­lei vagy, neked sza­bad!”

Később meg­lát­tam és hív­tam Gusz­ti­kát, tehát hát­ra­ül­tünk, mint az urak, de köz­ben meg­hall­gat­tam Pista bácsi híreit, míg Gusz­tika csen­de­sen moso­lyogva ter­pesz­ke­dett mögöt­tünk, mint egy őrgróf.

– Puska Péter gim­ná­zi­omba mén – újsá­golta Pista bácsi. – Potyon­diék helött más mónár gyütt, mert az öreg Potyondi mal­mot örö­költ vala­hol Felső-Somogy­ban.

Sza­kad­nak a szá­lak – gon­dol­tam –, sza­kad­nak… Potyondi Géza is elmegy, aki­nek a lábán, azaz a cipő­jén elő­ször lát­tam kor­cso­lyát; sza­kad­nak, hiszen túl fia­tal vol­tam ahhoz, hogy tud­jam: a szü­lő­föld szá­lai örök össze­kö­tők a táj­jal és a föld­del, ami­ből az ember lett, és amivé lesz, és nem sza­kad­hat­nak el soha. Ez a föld túl kicsi és túl nagy ahhoz, hogy az össze­kötő szá­lak elsza­kad­hat­ná­nak, s ha mégis elsza­kad­ná­nak, akkor az emberi mivolt teng-leng a sem­mi­ben, és sem­mivé válik maga is. De ilyen talán nincs is…

– A Jóska gye­rök mög mög­halt… de hát szö­gény, ez vót nöki mög­írva… Ámbár tüdő­ba­jos is vót… Csak hát az a szö­gény annya…

Ezek után Pista bácsi zsebre tette a pipát, mert apám jött sietve, és intett, hogy men­jek be én is.

– Gusz­ti­kám, be kell men­nem, de ha apá­mék elmen­tek, majd kijö­vök, azután elmon­dok min­dent.

– Hát… Jézus nevé­ben… ez is meg­van! – mondta apám oda­bent. – Sose hit­tem, hogy Kapos­ban leszek ház­tu­laj­do­nos. Én min­dig Pécsre gon­dol­tam. Itt az írás – és zse­bére ütött –, most pedig, szí­vem – for­dult anyám­hoz –, elme­gyünk, és meg­néz­zük azt a házat a Hon­véd utcá­ban együtt. Belül is. Ha akarsz, jöhetsz te is – nézett rám apám.

– Per­sze! – mond­tam, s olyan büsz­kén ültem Pista bácsi mellé a bakra, mint a főis­pán huszárja. Ezt látta Guszti is, és látta az egész ház. (Szép jele­net volt…)

A jó hintó kel­le­me­sen ren­gett alat­tunk, és tíz perc múlva már a Hon­véd utca 72. előtt vol­tunk, ha jól emlék­szem, s apá­mék leszáll­tak.

– Nem nézed meg, gye­rek?

– Pista bácsi­val mara­dok.

A ház pedig nem tet­szett. Három vagy négy kis nyesz­lett ablak az utcára, a kapu helyén csak olyan egy­sze­mé­lyes ajtó, bár fölötte szí­nes­üveg-bera­kás volt. Nem tet­szett, na! Mintha meg­érez­tem volna, hogy ebben a ház­ban semmi érdem­le­ges dolog nem tör­tén­he­tik.

Apá­mék jó sokáig vol­tak bent, és meg­nyu­godva jöt­tek ki talán fél óra múlva.

– Na! – mondta apám. – Rövi­de­sen hur­col­ko­dunk!

– Hát nem valami grófi szál­lás – mosoly­gott anyám. – De elfé­rünk, és más­fél évig kibír­juk, azután úgyis a magun­kéba köl­tö­zünk.

– Mehe­tünk! – mondta apám; Pista bácsi kézbe vette a gyep­lőt, a két ló fel­vágta a fejét, és úgy robog­tunk végig a Hon­véd utcán, mintha gróf Ester­házy kocsi­ká­zott volna a város­ban, ked­ves fele­sé­gé­vel és a kisgróffal.

És ez a kisgróf – én vol­tam!

Itt – nem tudom, miért – olyan idő követ­ke­zik, ami mintha kiesne emlé­ke­ze­tem­ből. A Rózsa utca és a Hon­véd utca állan­dóan össze­ke­ve­re­dik a Hon­véd tér­rel, a gya­kor­la­tozó kato­nák­kal, a Petőfi-isko­lá­ban tör­tént bizo­nyít­vány­osz­tás­sal – amire Adel­mann bácsi­tól, a ker­tész­től fene nagy rózsa­csok­rot vit­tem apám bol­dog­sá­gá­val, szín­je­les bizo­nyít­vá­nyo­mért –, a gim­ná­zi­umi beirat­ko­zás­sal, és egy­ál­ta­lán nem emlék­szem, mikor vál­tam meg nagy­apá­mék­tól, és mikor let­tem én is a Hon­véd utca – úgy emlék­szem – 72. számú ház lakója.

Lehet, hogy szel­lemi és fizi­kai fej­lő­dé­sem vala­hogy ködö­sen össze­ke­ve­re­dett, lehet, hogy min­dig érzé­keny ideg­ál­la­po­tom­ban valami tor­zu­lás mutat­ko­zott, mert erre a körül­be­lül más­fél esz­ten­dőre úgy emlék­szem, mint valami össze nem tar­tozó, ször­nyű álomra, ami talán nem is volt igaz. Mert ebből az idő­ből fel­buk­kan­nak ugyan rövid életű, vilá­gos, vidám vagy szo­morú napok, de nem füg­ge­nek össze. Egyik nap nem tar­to­zik a másik­hoz. Torz jele­ne­tekre emlék­szem, ame­lyek nem tar­toz­nak sehová, sem tér­ben, sem idő­ben; rémes álmokra, ame­lyek­ben isme­ret­len embe­rek jön­nek-men­nek isme­ret­len tájon, és volt egy idő – még ma is bor­zongva gon­do­lok rá –, ami­kor pon­to­san éjfél­kor, messze vala­hol, vala­hol a leve­gő­ben meg­kon­dult a harang, s a kon­du­lás zengve köze­le­dett, egyre erő­sö­dött, aztán elhal­kult, és a zen­gés átúszott valami ijesz­tően szép orgo­na­zú­gásba. Erre ébred­tem fel. Az orgona cso­dá­la­tos zen­gése ekkor már távo­lo­dott, s mielőtt vég­leg elhall­ga­tott volna, a fejem fölött a nagy fali­óra elkezdte ütni az éjféli tizen­ket­tőt. Vagy már ütötte előbb is?…

Nem tudom, miért, de ezt nem mond­tam el sen­ki­nek.

Ültem az ágy­ban, las­san meg­nyu­god­tam, ahogy az óra­ütés elhall­ga­tott, és arra gon­dol­tam, mit jelent­het ez a fur­csa éjféli zene, ami két-három hóna­pig tar­tott, aztán hal­kult, és vég­leg elhall­ga­tott.

Ideg­ál­la­pot! – mon­da­nák az okos embe­rek. – A fej­lődő szer­ve­zet bete­ges ver­gő­dése…

De mindez nem mond sem­mit. Kér­dez­tem én ezt már bölcs orvo­sok­tól is, akik – nagyon oko­san, ez igaz – moso­lyog­tak, és a növe­ke­dés titok­za­tos, sok­szor ren­det­len jelen­sé­ge­i­ről pél­dá­kat mond­tak, de meg nem magya­ráz­tak sem­mit.

– A fene job­ban tudja – mondta nagy­apám, az egye­düli, aki­nek elmond­tam –, majd elnö­vöd… – És ez volt a leg­oko­sabb prog­nó­zis, mert részint nem tudta senki, részint pedig el is nőt­tem. De addig sok víz folyt le a Kapos folyón, ahova hor­gászni jár­tunk, és sok könny az én bána­tos orcá­mon, mert nem segí­tett raj­tam senki, és nem tud­tam maga­mon segí­teni én magam sem.

Köz­ben egész kocsi­sor jött be Göl­lé­ből búto­ra­ink­kal, egyéb hol­mi­ja­ink­kal, és vég­le­ge­sen beköl­töz­tünk a Hon­véd utcába, ami úgyis csak átme­net volt, és sze­ren­cse, hogy egy év alatt át is estünk rajta. Sze­ren­csét­len hely volt ez min­den­kép­pen. Pedig olyan szé­pen kez­dő­dött!

Meg­nyi­tó­ün­ne­pély a gim­ná­zi­um­ban, szé­pen bekö­tött köny­vek, ame­lyek, ha a hónom alatt vagy tás­ká­ban vit­tem őket, még a járá­som is sza­bá­lyoz­ták; ele­gáns vagy leg­alábbis jól öltö­zött tanár bácsik, akik azon­ban az egy Sas tanár urat kivéve inkább vol­tak taná­rok, mint bácsik. Egy-egy fiú­val való kivé­te­les bánás­mód… egy-egy rosszul sike­rült fele­le­tem felett való vic­ce­lő­dése vala­me­lyik tanár­nak, ami­kor pedig iga­zán készül­tem, gom­bóccá gyűrte a fele­le­tet a tor­kom­ban, és egy­sze­rűen meg­né­mul­tam. A vég­ered­mény: sze­kunda vagy valami nyo­mo­rult fél­sze­kunda. Magam sem értet­tem maga­mat. Külö­nö­sen a szám­tan lett vég­le­ges ellen­sé­gem, mert olyan kér­dé­se­ket sem tud­tam meg­ol­dani, ame­lye­ket pedig, ha magam vol­tam, fej­ből fel­ír­tam a táb­lára. Mind­eze­ken felül pedig állandó zava­ros és rémes álmok­kal küzdve, néha cso­dá­la­to­san szép, néha pedig bor­zon­ga­tóan fáj­dal­mas orgo­na­zú­gást hallva, olyan meló­diák zeng­tek a fülem­ben, ame­lyek bor­zal­mas­sá­guk­ban is feled­he­tet­le­nül szé­pek vol­tak, és – nagyon rit­kán és nagyon rövi­den – néha nap­pal is újra jelent­kez­tek.

Mivel azon­ban álta­lá­ban ren­de­sen visel­ked­tem, szü­leim talán meg­nyu­god­tak, hogy majd csak lesz vala­hogy, és csak akkor döb­ben­tek meg, ami­kor a fél­évi bizo­nyít­vány­ban latin­ból, föld­rajz­ból és szám­tan­ból meg­buk­tam. Bizo­nyít­vány-kiosz­tás után tócsát sír­tam a zseb­ken­dőmbe, és haza­menve a bizo­nyít­ványt bele­tet­tem a mise­könyv vas­tag­ságú Csa­ládi leve­lező című könyvbe, amely­nek állandó helye volt a szek­rény tete­jén, a sar­kon, és nem­csak sze­rel­mes leve­lek­kel, de külön­féle szük­sé­ges okmá­nyok kiál­lí­tá­sá­val jogi taná­csok­kal, sőt vég­ren­de­le­tek­kel is fog­lal­ko­zott. Ebben az idő­ben Lassú Kati nevű kis cse­lé­dünk volt, aki – mint min­denki, aki meg­ér­de­melte – egy kicsit csa­lád­tag­nak is szá­mí­tott éve­ken át, de aki, ami­kor már férj­hez ment is, amíg Kapos­vá­ron lak­tunk, mind­vé­gig meg­lá­to­ga­tott ben­nün­ket.

Kati egyéb­ként min­den „nagy” tit­kom­nak őrzője volt, éspe­dig meg­bíz­ható őrzője. De Katit ezek­nek a tit­kok­nak meg­őr­zé­sé­ért nem is vonta soha fele­lős­ségre senki, mert olyan­nak lát­szott, mintha Kati kívül állna min­de­nen, nem tudna sem­mit, tehát nem is lehe­tett volna fele­lős­ségre vonni. De hát nálunk a „buta cse­léd”, az „ostoba paraszt”, a „repedt sarkú béres­lány” kité­te­lek tel­je­sen isme­ret­le­nek vol­tak, és ha nem is ült velünk egy asz­tal­nál, min­den étel­nek, édes­ség­nek, sőt a ven­dé­gek­től kapott cukor­ká­nak is olyan részese volt, mint bár­mely csa­lád­tag.

Ami­kor haza­ér­kez­tem, apám még hiva­tal­ban volt, anyám nem kér­de­zett sem­mit, hiszen nem tud­ták, hogy az a meg­alázó, ret­te­ne­tes okirat három, majd­nem jóvá­te­he­tet­len sze­kun­dát tar­tal­maz, ame­lye­ket tel­je­sen kija­vít­ha­tat­lan­nak és jóvá­te­he­tet­len­nek érez­tem, és léte­zé­sük úgy feküdt gyom­rom­ban, mint egy malomkő.

És las­san este­le­dett.

Szü­leim szín­házba készül­tek, és ezt a ritka örö­met lehe­tet­len lett volna ezzel a mocs­kos bizo­nyít­vánnyal meg­ron­tani, tehát vár­tam, amíg elmen­tek, aztán beval­lot­tam Kati­nak, hogy én bizony három­ból meg­buk­tam…

– És most akkor mi lesz? – kér­dezte Kati.

– Elbuj­do­som… Meg­ta­ka­rí­tott kis pén­zem már a zse­bem­ben van. Kilenc korona húsz kraj­cár…

– Hideg lesz – mondta Kati tár­gyi­la­go­san, mert hiszen kemény tél volt, ezt én is tud­tam. – Egy kis sza­lon­nát, kenye­ret is bepa­kol­tam a tarisz­nyádba…

Fel­öl­töz­tem tehát a téli buj­do­sás­nak meg­fe­le­lően, a bizo­nyít­ványt az asz­talra tet­tem, és Kati­val ille­del­me­sen kezet fog­tam.

– Isten veled, Kati!

– Aztán most hova mégy?

– Úgy gon­dol­tam, a Fácá­nos­ban meg­al­szom, ott van egy nagy pajta, aztán haj­nal­ban elin­du­lok Topon­ár­nak. Este már bará­tom­nál leszek Göl­lé­ben, és más­nap reg­gel Csor­ná­ban ülök fel a vonatra…

További ter­veim nem vol­tak, de homá­lyo­san úgy érez­tem, hogy más­hova nem mehe­tek már, csak a göl­lei nagy­anyám­hoz, aki ebben az idő­ben nagy­bá­tyám­nál, Pes­ten tar­tóz­ko­dott.

Eze­ket a rész­le­te­ket azon­ban nem mond­tam el Kati­nak, hanem ismé­tel­ten kezet szo­rí­tot­tam, és majd­nem elsír­tam magam, ami­kor Kati mele­gen meg­ölelt és meg­csó­kolt.

– Aztán majd írjál – mondta –, és ne hagyd itt a nyak­ra­va­ló­dat.

Kati a sált hívta nyak­ra­va­ló­nak, s ebben is igaza volt.

Hónom alá fog­tam tehát egy kis­ván­kost, ami nél­kül nem tud­tam aludni, nya­kamba kanya­rí­tot­tam a kis vászon­ta­risz­nyát, és „útnak vál­tam, mint a göl­lei bocs­kor Attala felé”…

Kati csak állt a kapu­aj­tó­ban, amíg én eltűn­tem a for­du­ló­ban a tég­la­gyá­rak felé, és könnyezve, némán sirat­tam meg maga­mat, meg­át­kozva a várost és min­dent, ami a város­hoz tar­to­zott.

Nem volt nekem soha ilyen bajom! Hát kel­lett nekünk ide bejönni?

A két tég­la­gyár között már csak a hold vilá­gí­tott, de magam­ban meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy nem félek. Mitől fél­nék? Azt már tud­tam – Kál­mán király is meg­mondta –, hogy boszor­ká­nyok nin­cse­nek, már­pe­dig egy valódi magyar király, aki nem volt valami jött­ment olasz vagy oszt­rák, bizo­nyára iga­zat mon­dott.

De van­nak cigá­nyok! – érvelt ben­nem a másik, az aggá­lyos Én, aki – legyünk őszin­ték – ezt a hár­mas bukást is meg­jó­solta.

Cigá­nyok van­nak, de ezek nem kolom­pá­rok – vitat­koz­tam tovább –, a dáno­siak pedig lakat alatt ülnek még leg­alább tizenöt évig… s akkor én már huszonöt éves leszek, erdész és vadász a Szent­pé­teri-erdő­ben, és Ilona lesz a fele­sé­gem…

Ez a gon­do­lat egy­részt hatá­ro­zot­tan mele­gí­tett, más­részt még csak job­ban kiemelte fázé­kony ván­dor való­sá­gom.

Itt már mély útban men­tem, ami­nek egyik olda­lán, a magas par­ton deres kökény­bok­rok hall­ga­tódz­tak, a másik, lej­tős olda­lon pedig ködös sötét­ség­ben lapul­tak a szán­tók.

Aztán a fácá­nosi nyári ven­dég­lő­höz értem, amely mögött kisebb gaz­da­sági épü­le­tek, kaz­lak és egy pajta is állott. Ezt a paj­tát gon­dol­tam, ahol az éjsza­kát vala­hogy majd csak kihú­zom, de egy­előre elmen­tem a ház mel­lett, s a paj­tába hátul­ról vonul­tam be.

A pajta belül sötét volt, mint a szu­rok, és ez nagyon helyén­való volt, de hátsó részé­ben majd a tetőig ért a széna, ami még jobb búvó­hely, mint a szalma, és mele­gebb is… Hall­ga­tóz­tam, de a ház felől se kutya­uga­tás, se semmi zaj… Talán télen nem is lak­nak itt?…

Ettől kicsit még magá­nyo­sab­ban érez­tem magam, ha ez az érzé­sem egy­ál­ta­lán foko­zód­ha­tott.

Lehe­tő­leg csen­de­sen, jó, mély vac­kot csi­nál­tam a szé­ná­ban, és fejem alá téve a kis­pár­nát, össze­húz­tam magam, és nagyot sóhaj­tot­tam.

Majd elal­szom – gon­dol­tam –, és mire reg­gel lesz, már szép mele­gen süt a nap…

Mi taga­dás, fáz­tam, hiszen tél volt, s ha nem is volt nagy hideg, min­den­esetre fagyott, lábam alatt érez­tem még a sötét út fagyos görön­gyeit.

De ekkor már – sötét keret­ben – meg­vi­lá­go­so­dott a pajta nyi­tott, szé­les ajtaja, és elkép­zel­tem, akárki jönne az udvar felől, jól meg­lát­hat­nám. De hát nem jött senki. Az ég egy részén jól lát­szott a város égre vert vilá­gos­sága, s ami­kor ehhez a vilá­gos­ság­hoz hoz­zá­szo­kott a sze­mem, egy bagoly repült be a paj­tába, de olyan nesz­te­le­nül, hogy sem repü­lé­sét, sem leszál­lá­sát nem hal­lot­tam.

Aludni kel­lene – gon­dol­tam, de ahe­lyett, hogy elál­mo­sod­tam volna, egyre ébe­rebb let­tem. Az ajtó­nyí­lás is egyre vilá­go­sabb lett, és oldal­vást már egy-két csil­la­got is lehe­tett látni.

A széna néhol zize­gett, mintha ege­rek mász­kál­tak volna rajta, és a tyúk­ól­ban ria­doz­tak a tyú­kok. Ezek sze­rint a Fácá­nos­ban télen is lak­nak, és a kutya talán azért nem uga­tott, mert a hideg elől been­ged­ték a kony­hába.

Ren­des embe­rek – gon­dol­tam –, nem enge­dik a kutyát kinn fagyos­kodni… és való­szí­nű­leg engem is behív­ná­nak, ha tud­nák, hogy itt vagyok. De hát nem tud­ják… saj­nos… és így meg kell vár­nom a reg­gelt. Mennyi idő lehet? – tűnőd­tem. – Nyolc óra? Alig­ha­nem hét­kor indul­tam el. Ha nem vesz­tet­tem volna el az órám, most tud­nám, hogy mennyi idő van… De hát elvesz­tet­tem! Szép, lapos ezüst­óra volt… Apám­nak is ezüst­órája van, de az sok­kal vas­ta­gabb, és hát­lap­ján a sár­kányt öli Szent György. Lóhát­ról… a lán­dzsa hegyét nem látni, mert az már benne van a sár­kány tor­ká­ban. Az én órá­mon virá­gok vol­tak, de hát elvesz­tet­tem… És most nem tudom, hány óra… ámbár hogy hány óra van, akkor sem tud­nám, ha nem vesz­tet­tem volna el az órám, hiszen tök­sö­tét van, amit úgy kell érteni, hogy olyan sötét van, mint ami­lyen a tök­ben lehet, amíg fel nem vág­ják…

De hát hogy is vesz­he­tett el az az óra?

Nem tudom!

Kint meg­vi­lá­go­so­dott már egé­szen – fel­kelt a hold, vagy elmen­tek a fel­hők? –, de a paj­tá­ban belül ettől a külső vilá­gos­ság­tól mintha még söté­tebb lett volna.

A bagoly az előbb kire­pült, és most jött vissza, de mintha valami lógott volna kar­mai között. És hal­lat­szott, amint a geren­dán tépi a zsák­mányt.

Nagyon hasz­nos madár a bagoly – gon­dol­tam, és meg­je­lent előt­tem a kép Her­man Ottó Mada­rak kárá­ról és hasz­ná­ról című köny­vé­ben. Ha jól emlék­szem, füles­ba­goly volt, és alája írva vas­ta­gon, lila tin­tá­val: „roda” – ami „ronda” akart lenni, vala­me­lyik húgom szer­kesz­té­sé­ben. Ha apám meg­látja, biz­to­san engem fog szidni, eset­leg a fülem is meg­fogja, és nem kér bocsá­na­tot akkor sem, ha kide­rül, hogy nem én vol­tam a tet­tes.

Bár ez most már tel­je­sen mind­egy. Én reg­gel tovább­ván­do­ro­lok… ha ugyan addig meg nem fagyok. Mert egyre hide­gebb kez­dett lenni, és most már nem segít az sem, hogy egyre mélyebbre bújok a szé­ná­ban. A nya­kam fázik külö­nö­sen és haris­nyás lábam. Leg­alább meleg haris­nyát húz­tam volna!

De hát ezen most már segí­teni nem lehet. Még job­ban bele­fész­kel­tem magam a szé­nába, és ez mintha mele­gí­tene egy kicsit.

Egy dara­big csend van. A bagoly sem moz­dul, s az ege­rek sem cin­cog­nak a széna alatt. Vala­hol messze megy a vonat, s ide­hal­lat­szik még a kere­kek csat­to­gása is. Eső lesz? – kér­dem magam­tól, és azon gon­dol­ko­dom, hogy a vonat zaka­to­lása miért hal­lat­szik job­ban eső előtt. Inkább fizi­kát taní­ta­ná­nak a helyett a rohadt szám­tan helyett! Annak leg­alább van valami értelme. De hát szám­tant taní­ta­nak meg latint… Kivel aka­rok én lati­nul beszélni? Sen­ki­vel!

Jó, jó! – tor­kol­tam le magam. – De föld­rajz­ból is meg­buk­tál…

Ez igaz! De nem is értem az egé­szet, hiszen oda­haza szó­ról szóra tud­tam a „Dunán­túli dom­bos vidék” beve­ze­té­sét, de valaki ren­det­len­ke­dett, Antoni tanár úr – ha jól emlék­szem – lehordta az ille­tőt a sárga föl­dig, s ami­kor azt mondta nekem, hogy: „Foly­tasd!” – hát én nem foly­tat­tam. Gon­do­la­taim szét­ug­rot­tak, kíno­san teke­reg­tem, aztán elkezd­tem elöl­ről, hogy bent marad­jak a kerék­vá­gás­ban, de a tanár úr lein­tett: „Ezt már hal­lot­tuk!”

Az osz­tály kegyet­le­nül röhö­gött…

Sze­kunda!

Hát így kez­dő­dött, és ez veze­tett oda, ille­tő­leg ide, ebbe a hideg paj­tába. Talán fel­tá­madt a szél oda­kint? – gon­dol­tam, mert hideg levegő ömlött be a sötét­ség hátán arcomba, fülembe, nya­kam közé, mintha dér hul­lott volna. Ez per­sze nem lehe­tett, mert az ember nya­kán nem kép­ződ­het dér, hacsak nem halott, de érezni bizony érez­heti, ha a nyak olyan helyen ér a gal­lér­hoz, ame­lyet a test át nem mele­gí­tett.

Ilyen és ehhez hasonló fizi­kai gon­do­la­tokba kapasz­kod­tam, hogy csak múl­jék az idő, hogy túl legyek ezen az éjsza­kán, mert már úgy érez­tem, ha nincs is éjfél, de már nagyon késő lehet. És mintha a ház­ban beszé­det hal­lot­tam volna… Igen – gon­dol­tam –, a házi­asszony­nak eszébe jutott, hogy nem szedte össze a tojá­so­kat, és most fogja a lám­pát, és kijön, hogy meg­ke­resse a tojá­so­kat, ami­ket reg­gelre elvisz a görény.

Ez a görény­gon­do­lat nagy sza­már­ság volt, mert hal­lot­tam már olyat, hogy valaki vas­vil­lá­val akarta agyon­csapni a görényt, de mel­léje ütött, mire a görény vil­lám­gyor­san fel­sza­ladt a vil­la­nyé­len, és az ember arcát össze­marta.

Kicsit meg­bor­zong­tam… Kel­lett nekem ez a görény­mese?! Erről per­sze rög­tön az jutott eszembe – nagy­anyám mesélte –, hogy déd­apá­mék estén­ként tom­bo­lát ját­szot­tak, ahol papír­ból való műarany pénz­zel fizet­tek. Ezt valaki kileste az abla­kon, s egy­szer csak – pár nap múlva – bero­han a lakásba három ember bal­ták­kal. Déd­apám kar­ját eltör­ték egy bal­ta­csa­pás­sal, és fel­kapva az összes arany­pénzt – ami kemény­pa­pír­ból volt egy doboz­ban –, elme­ne­kül­tek.

Sose tudó­dott ki, hogy kik vol­tak, de déd­apám karja sem gyó­gyult meg halá­láig.

De ha görény nincs, lehet kígyó is… Sza­már! – vitat­koz­tam magam­mal. – Kígyó? Ebben a hideg­ben? Elment az eszed! Jó, jó, pat­kány min­den­esetre lehet! És pat­kány­ha­ra­pás­ban, illetve fer­tő­zés­ben halt már meg ember…

Ekkor úgy meg­bor­zong­tam, hogy majd kiug­rot­tam a már meg­me­le­gí­tett kis fész­kem­ből, mert kint a ház­te­tőn egy bagoly olyan két­ség­be­esett sival­ko­dásba kez­dett, hogy a gerin­ce­men mintha ezer vörös han­gya mász­kált volna. Hogy miért éppen vörös han­gya jutott eszembe, ki tudná ezt meg­mon­dani?

Sze­ren­csére a bagoly elhall­ga­tott, de – nagyon távol­ról – vonat köze­le­dett Kapos­vár felől. Talán gyors­vo­nat? Lehet. Jó meleg fül­ké­i­ben elnyúj­tóz­kodva, kényel­me­sen ülnek az embe­rek kis­ka­bát­ban, sőt olyan is van, aki egy kis rés­nyire nyitva hagyja az abla­kot… Micsoda könnyel­mű­ség! Csak ülne az a pasas az én helyem­ben! – és ekkor elha­tá­roz­tam, hogy ha télen uta­zom, soha nem nyi­tom ki az abla­kot…

Aztán a vonat elhall­ga­tott – talán meg­ér­ke­zett az állo­másra –, és egye­sek a res­ti­ben forró teát isz­nak… És ekkor elha­tá­roz­tam, majd­nem meg­es­küd­tem, hogy forró teát iszom – ha majd nagy leszek! –, ami­kor csak tehe­tem.

Nagy leszel? – kapa­rá­szott ben­nem egy fél­mé­te­res kér­dő­jel. – Nagy leszel? Hát… ha meg­éred a reg­gelt… eset­leg…

És újra vison­gani kez­dett a bagoly, de elhall­ga­tott, mert erő­sza­ko­san becsa­pó­dott az ajtó, és valami nagy kulcs for­dult meg két­szer a zár­ban. Aztán csend lett.

Kizár­tak – gon­dol­tam –, akármi tör­ténne velem… amíg azt az ajtót kinyit­ják… – S ezen elke­se­red­tem. – De úgy lát­szik, kutya nincs, vagy ha van is, ilyen hideg­ben még a kutyát sem hajt­ják ki a meleg­ből… És én itt vagyok a széna között, bizo­nyít­vá­nyom pedig eddig már elol­vas­ták…

Nem! Ha itt fagyok meg, akkor sem megyek haza! – És erő­sza­ko­san lecsuk­tam a sze­mem, mert meg­győ­ző­dé­sem sze­rint min­den halál szem­le­csu­kás­sal kez­dő­dik. Igaz ugyan, hogy utána, ha már meg­halt az ember, szeme magá­tól megint kinyí­lik, de ekkor ezüst­pénzt tesz­nek a sze­mére, és attól zárva marad.

Ekkor már nagyon fázott a fülem, és a lábam már nem is érez­tem. Akkor még nem tud­tam, hogy a tisz­tes­sé­ges test­ré­szeit nem érzi az ember, s a baj akkor kez­dő­dik, ami­kor már – érzi! Lábam ugyanis a széna között egy­ál­ta­lán nem fázott, míg füleim tel­je­sen ki vol­tak téve a zord idő­já­rás viszon­tag­sá­ga­i­nak.

Csak tud­nám, hány óra van… mert amint pity­mal­lik, elin­du­lok. Ha gyor­san megyek, még ki is meleg­szem… Úgy gon­dol­tam, éjfél körül jár az idő, talán haj­na­lo­dik is már… És amint kivi­lá­go­so­dik, azon­nal indu­lok, és ha min­den jól megy… ebéd körül már ott­hon, azaz Göl­lé­ben lehe­tek. Nem én leszek az első, aki meg­járja ezt az utat, amely – ezt biz­to­san tudom – huszon­két kilo­mé­ter, azaz ötven­négy­ezer lépés…

Kár, hogy az ember csak a kezét tudja lehe­let­tel mele­gí­teni, és a fülét nem. Az arcát sem nagyon… De ekkor már az olda­lam is fázni kez­dett, s a nya­kam is, és a szé­nába már job­ban bele nem búj­hat­tam, hiszen lábaim már a föl­det érték. És ráadá­sul még fel­tá­madt a szél is, és jeges lehe­lete elől lehe­tet­len volt elme­ne­külni, mert befújt a szé­les ajtón, és én már fülig befúr­tam magam a szé­nába.

Meg­fa­gyok? – bor­zon­gott ben­nem a kér­dés, és ezen nagyon elke­se­red­tem. – De hogyan kez­dő­dik a meg­fa­gyás? És hol? Talán a fülén az ember­nek? Igen, azt hiszem, a fülén… – és meg­si­mo­gat­tam elke­se­re­dett füle­i­met, ame­lyek éppen olyan érzé­ke­nyek vol­tak, mint más­kor – vagy az orrán? – Ezek után orro­mat tapo­gat­tam meg, de az orrom is elég érzé­keny volt… bár erő­sen ned­ves… Per­sze! Zseb­kendő sehol! Igaza van jó atyám­nak, hogy nálam kele­kó­tyább, meg­gon­do­lat­la­nabb, ren­det­le­nebb és fele­lőt­le­nebb „egyén” nem szü­le­tett még erre a keser­ves (és hideg) világra.

De mi az, hogy „egyén”?

Ez a szó nyil­ván az „egy”-ből és az „én”-ből szár­ma­zik, mert még ebben a keser­ves álla­pot­ban is sze­ret­tem ját­szani a sza­vak­kal. Ezért sze­re­tem Sas tanár urat – ked­ves, sze­líd, derűs öreg­em­ber volt –, aki ismerte még Jókait s a régi nagyo­kat. Ő mesélte, hogy Pápán azzal ját­szot­tak a nagy­di­á­kok, hogy egy-egy kira­kat előtt – amit abban az idő­ben „aus­lag”-nak hív­tak – ver­se­nyez­tek a diá­kok.

Tehát négy-öt fia­tal­em­ber össze­állt, ki is tűz­tek bizo­nyos össze­get, egy per­cig néz­het­ték a kira­ka­tot, aztán el kel­lett for­dulni, és aki a leg­több tár­gyat jegyezte meg, az nyert. És min­dig Jókai nyert. Ez a ver­seny egy­szer egy órás és éksze­rész kira­kata előtt tör­tént, ahol kere­tes fekete posz­tó­la­po­kon vol­tak sor­já­ban fel­füg­gesztve kis arany­ke­resz­tek, érmék, zsu­zsuk, bizsuk, régi arany­pén­zek stb. Per­sze megint Jókai nyert, mert a három posz­tó­la­pon kiakasz­tott tár­gya­kat nem­csak mind elmondta, de – kíván­ságra – elmondta keresztbe és hosszá­ban is, úgy, ahogy egy­más mel­lett, alatt vagy fölött követ­kez­tek.

Hogy azon­ban Sas tanár úrnak is cso­dá­la­tos memó­ri­ája volt, arra a tanú én vagyok. Ziva­ta­ros, hol nap­fé­nyes, hol menny­dör­gé­ses közép­is­ko­lai diák­sá­gom alatt végül is a fel­ső­ke­res­ke­delmi iskola középső osz­tá­lyáig ver­gőd­tem fel, ahol a fran­cia nyelv­ből ismét Sas tanár úr puha, meleg és derűs köze­lébe kerül­tem, per­sze meg­győ­ződve arról, hogy a közel het­ven­éves öregúr régen elfe­ledte már gim­ná­zi­umi szé­gyen­tel­jes sze­rep­lé­se­met.

Sas tanár úr azon­ban nem fele­dett el, pedig az elmúlt hét év alatt leg­föl­jebb csak messzi­ről lát­ha­tott, és sem­mi­képp sem figyel­hette meg a növekvő gyer­mek erő­sen vál­tozó arc­vo­ná­sait. Nevem pedig éppen olyan közön­sé­ges volt, mint a Hor­váth, a Kovács, Szabó csa­lá­dok tucat­szám elő­for­duló neve. És az osz­tály­ban volt még egy másik Fekete is. És mégis!

Sas tanár úr – áldott legyen emléke! – a padok között jár­kálva tett fel egy-egy kér­dést, és név nél­kül csak rámu­ta­tott néme­lyik szo­rongó ifjúra, aki fel­állt, s a kér­désre vála­szolt. Vagy nem vála­szolt. Én pél­dául vála­szol­tam ugyan, de valami ször­nyű fran­cia nyel­ven, amit egyet­len fran­cia sem val­lott volna magá­é­nak… mire Sas tanár úr oda­jött mel­lém, meg­si­mo­gatta pat­ta­ná­sos arcom, és ked­ves sze­líd­ség­gel azt mondta:

– Étyien… Étyien… te nagyobb sza­már vagy, mint ezelőtt hét esz­ten­dő­vel…

Az osz­tály röhö­gött, és én… igen, erre pon­to­san emlék­szem, kicsit szé­gyen­kez­tem, de nem, nem tud­tam hara­gudni Sas tanár úrra…

Jó volt ez a kis kitérő, mert már írás köz­ben is fáz­tam annak a sötét paj­tá­nak, der­mesztő éjsza­ká­nak emlé­ke­i­től.

Talán el is bóbis­kol­tam a széna között, és arra ébred­tem föl, hogy nagyon fázom. Most már nem­csak a fülem, az arcom és a lábam fázott, de egész tes­tem­ben bor­zong­tam. És mikor lesz még haj­nal? Mikor lesz vilá­gos­ság? Idő­ér­zé­kem egy­szerre elha­gyott, s felő­lem éppen úgy lehe­tett éjfél, mint haj­nali három óra.

Elpusz­tu­lok – gon­dol­tam, s a szé­nára hajtva fejem, szép csen­de­sen sír­do­gál­tam.

Vala­hol messze egy rekedt, öreg kakas kuko­rí­kolt, erre kinyi­tot­tam sze­mem, és még a szí­vem is meg­állt az ijed­ség­től.

A pajta kapuja előtt a hold­fény­ben egy ember állt, aztán meg­szó­lalt:

– Pista! Pista fiam!

– Tes­sék, édes­apám!

– Gyere, fiam, haza­me­gyünk…

És fogta a kezem hazáig, és én csen­de­sen sír­do­gál­tam hazáig.

És erre az éjsza­kára, apám meleg kezére emlék­szem, amíg csak élek! De talán még azon is túl… mert tor­nyok, várak és palo­ták össze­dől­het­nek, de a Sze­re­tet – örök!

Pár nap múlva apám inst­ruk­tort foga­dott Pete Feri sze­mé­lyé­ben, de ez a dol­go­kon, az én nyo­mo­rult ideg­ál­la­po­to­mon nem vál­toz­ta­tott sem­mit. A lec­két meg­ta­nul­tam, fel­mond­tam, és más­nap – ha meg­ál­lí­tot­tak a fele­lés­ben – gon­do­la­taim szét­reb­ben­tek, mint a veréb­csa­pat, ha kar­valy vág közi­bé­jük. Újra­kez­deni nem lehe­tett, mert az osz­tály kegyet­le­nül röhö­gött volna, és én a padba ván­szo­rog­tam, és foly­tak a könnyeim óra végéig.

De a mate­ma­ti­ká­val még ennyire sem vol­tam „sze­ren­csés”, és magam is belát­tam, hogy ebből a tárgy­ból engem csak meg­buk­tatni lehet. Meg is buk­tam ren­de­sen: szám­tan­ból, latin­ból és ter­mé­szet­rajz­ból.

Én! Ter­mé­szet­rajz­ból! Én, aki min­den füvet és fát sze­mé­lye­sen ismer­tem, min­den madár­ról távoli röp­té­ben is meg­mond­tam, micsoda s a szal­má­ról, szé­ná­ról ráte­kin­tésre is meg­mond­tam, hogy búza, rozs, zab­nö­vény volt, amíg élt, és a szé­ná­ról is, hogy mikép­pen virág­zott, és körül­be­lül hol ter­mett.

Ez azon­ban most már tel­je­sen mind­egy. Gyón­tam ebben az írás­ban, és nem fon­tos, hogy fel­men­tést kapok vagy nem. Ami­kor hét év múlva haza­vit­tem az érett­ségi bizo­nyít­ványt, apám meg­ölelt, aztán beho­zott egy pak­sa­mé­tát, ami­ben összes bizo­nyít­vá­nyaim benne vol­tak.

– Ezek most már a tieid, fiam… – És meg­ölelt és neve­tett. – Azt csi­nálsz velük, amit akarsz.

Nyár volt akkor már, és én beso­ro­zott katona.

Az egész pak­sa­mé­tát bedug­tam a vas­kály­hába, meg­gyúj­tot­tam, és néz­tük, hogy lob­ban­nak el évek kese­rű­sé­gei és örö­mei. Sok kese­rű­sége és kevés öröme.

De hát ettől a kel­le­mes perc­től még messze vagyunk. Nagyon-nagyon messze. Messzebb, mint az út, és távo­labb, mint az idő, amely vég­te­len las­san hozta meg ezt a pil­la­na­tot.

Egy­előre ott tar­tunk, hogy megint hur­col­ko­dunk, még­pe­dig most már a saját házunkba, a Rózsa utcába. Tele vol­tam öröm­mel, hogy a Hon­véd utca lidér­ces emlé­kei elma­rad­nak az idő­ben, és a város­nak abba a részébe köl­tö­zünk, amely nagyon sok örö­met és nagyon kevés bána­tot adott eddig nekünk.

Az új házat – ami csak nekünk volt új, bár leg­föl­jebb tíz­éves lehe­tett – apám tizen­négy­ezer koro­ná­ért vette, és min­den­kép­pen meg lehet­tünk vele elé­gedve. Két nagy szoba az utcára, egy kisebb az udvarra, elő­szoba, konyha és mel­lék­he­lyi­sé­gek. Nekünk nagy­ma­má­val a kisebb szoba jutott, apá­mék­nak pedig a három lánnyal az egyik utcai nagy szoba.

A hur­col­ko­dás per­sze megint csak göl­lei segéd­let­tel bonyo­ló­dott le.

Több kocsi jelent­ke­zett, mint amennyi kel­lett volna. Talán hoz­tak is vala­mit a piacra, és talán az asszo­nyok is bejöt­tek a városba vásá­rolni, s a fuvar­pénzt kere­ken vissza­uta­sí­tot­ták.

– Kisülne a szö­münk, ha csak egy kraj­cárt elfo­gad­nánk – mondta vala­me­lyik –, úgyis begyüt­tünk vóna… de mög mink mara­dunk még min­dig adó­sok…

Így aztán apám kinyi­tott pár üveg dör­gi­csei riz­lin­get, amit csak nagyon ked­ves ven­dé­ge­i­nek tar­to­ga­tott, és a vidám fuva­ro­sok­tól alig tud­tunk meg­válni.

Vinkó Bor­csa néni, aki min­dig kimondta, ami a nyel­vén volt, meg is mondta anyám­nak, hogy:

– Hát, tekin­tetös asszony, én amondó vagyok, hogy ami bort a mes­tör úr az embö­rök­nek szánt, adja nekik les­tup­li­zott üveg­ben. Igyák mög az úton, de haza­felé, mert ezök – ahogy nézőm – itt lösz­nek még hónap haj­nal­ban is…

Vinkó Bor­csa néni nagyon okos asszony volt. Igaz, sze­rette a férfi­né­pet, de ismerte is. Így aztán az embö­rök a hónuk alá vágott hét­de­cis üve­gek­kel, fél­re­csa­pott kalap­pal úgy indul­tak neki a göl­lei útnak, mint egy lako­dal­mas menet, és mi taga­dás, dalol­tak még az asszo­nyok is.

Mi pedig kezd­tünk hely­re­rá­zódni. A kis­szo­bát nagy­ma­má­val elfog­lal­tuk, apá­mék még a hálót s az ebéd­lőt tet­ték rendbe, és las­san kiala­kult az Ott­hon, ami való­ban ott­ho­nunk volt majd húsz esz­ten­deig.

Az udvar és a kert elég sze­me­tes és ren­det­len volt, de tud­tam, hogy ez a terü­let egy hónap alatt zöl­dellni és virá­gozni fog, a kerí­tése kija­vítva, és kis faház ajtaja úgy fog záródni, mint egy Wert­heim-kassza.

A Hon­véd utcát pedig egy­sze­rűen kitö­röl­tem emlé­ke­im­ből. Vagy talán inkább úgy emlék­szem rá, mint valami beteg­ségre, ami volt – ez tagad­ha­tat­lan –, de elmúlt vég­ér­vé­nye­sen.

Ez a ház a mienk volt, ahol nem fizet­tünk áren­dát, azaz lak­bért; amit benne és körü­lötte épí­tet­tünk, ültet­tünk, javí­tot­tunk, az is a mienk volt; a szom­szé­dok érdek­te­le­nül jóin­du­la­túak, s az utca, a mi utcánk, a Rózsa utca két­ség­te­le­nül szép és csen­des utca volt. Mel­let­tünk egy elég nagy, eme­le­tes ház volt, ami­ben főleg kato­na­tisz­tek lak­tak. A föld­szin­ten egy agg­le­gény ezre­des és egy szá­za­dos, az eme­le­ten pedig Gru­ber bácsiék, akik egész Kapos­vár­nak „Gru­ber bácsiék” vol­tak, ezzel min­dent meg is mond­tam. Egyéb­ként ősla­kók, és szü­le­tett kapos­vá­riak.

Mel­let­tünk Mar­kó­czy tábor­no­kék két gye­rek­kel, de évek tel­tek el, amíg ezek­kel a szom­szé­dok­kal való­ban baráti, szom­szédi viszonyba kerül­tünk.

Köz­ben ész­re­vét­le­nül meg­jött a nyár. Bará­taim sza­po­rod­tak, a bukott bizo­nyít­ványt apám jól eltette vala­hová, eszembe sem jutott meg­ke­resni; Dégh Gusz­tika újabb bará­tok­kal ismer­te­tett össze, és a Rózsa utcába köl­töz­tek Mariska néniék is, aki anyám­nak volt fél­test­vére. Náluk is három lány és egy fiú volt, akár­csak nálunk, így baráti köröm még roko­nok­kal is bővült, ezen­kí­vül egy nagy udvar­ral is, amely­ben fák és bok­rok vol­tak, ame­lyek­nek rej­tek­he­lyein Anti öcsém­mel a dohány­zás­nak és csúz­li­zás­nak is hódol­hat­tunk. Apám nem volt dohá­nyos, de ciga­retta, szi­var, sőt dohány is min­dig volt a ház­nál, s mér­sé­kelt bagó­zá­som nem is tűnt fel sen­ki­nek.

Rózsa utcai hono­so­dá­som las­san töké­le­te­se­dett, s ami­kor heti tíz kraj­cá­rért tagja let­tem a RAC-nak, már szinte ősla­kos­nak szá­mí­tot­tam. A RAC a „Rákó­czi téri Atlé­ti­kai Club” volt, elnöke Simicz – ha jól emlék­szem – Béla, aki heten­ként tíz kraj­cárt sze­dett be a tagok­tól, ame­lyért viszont egy agyon­fol­to­zott ötös fut­ball-lab­dát „bocsá­tott ren­del­ke­zé­sünkre”… (Ő mondta így…)

Aki nem fize­tett, azt Béla – aki jóval idő­sebb volt a csa­pat tag­ja­i­nál – egy­sze­rűen lepo­fozta a pályá­ról, vagy hóna alá vágta a lab­dát, s amíg össze nem adtuk a hiányzó tag­dí­jat, nem volt labda.

Egy ilyen alka­lom­mal majd­nem rosszul jár­tam, ami­kor a tőke­pén­zes Béla valami tag­díj­hát­ra­lé­kért megint hóna alá csapta a lab­dát, mond­ván: „amíg Lapci” nem fizet, nincs fut­ball!

A „Lapci” Bene Gyula Lajos volt, haj­lott hátú, beesett mellű, hosszú fiú, aki­nek ele­inte a „Lapos” elő­ne­vet adták a kol­lé­gák, majd a „Lapos” „Lapci”-ra becé­ző­dött, ami azon­ban nem vál­toz­ta­tott azon a keser­ves tényen, hogy Béla már messze járt a fut­ball-lab­dá­val.

Ezen én ret­te­ne­te­sen elke­se­red­tem, és tel­jes erő­vel bele­rúg­tam egy rongy­da­rabba, amely az egyik kapu­fát helyet­te­sí­tette.

Aztán hang nél­kül össze­es­tem, mert a rongy­da­rab­bal egy kis sörös­hordó nagy­ságú bazalt­kő­da­rab volt leta­karva, és ebbe rúg­tam én bele, mintha tizen­egyest rúg­nék tel­jes gőz­zel, még­pe­dig tor­na­ci­pő­ben…

És per­sze sán­ti­kál­tam egy dara­big, de – ami cso­dá­la­tos – nem törött egyet­len cson­tom sem. Sok­szor gon­dol­tam arra, hogy min­den por­ci­kám jó göl­lei anyag volt, ami néha cso­dá­la­tos meg­eről­te­té­se­ket bírt ki. Estem én pad­lás­ról, kazal­ról, fáról, robogó kocsi­ról, lóról, akác­fá­ról, alma­fá­ról, nyár­fá­ról, sőt torony­ról is, igaz, csak belül és csak kb. egy eme­le­tet.

Ez úgy tör­tént, hogy a nagy­ha­rang kötele a kórus felett elsza­kadt, és egy dara­big (ara­tás­ban volt a falu, tehát ki a fene ért volna rá harang­kö­te­let javí­tani?) az eme­leti, fél méter szé­les lép­cső­ről haran­go­zott Bandi bácsi is, a „dékány”, azaz a sek­res­tyés, illetve a haran­gozó. Az ara­tás már vége felé járt, ami­kor „dékány” Bandi bácsi (a „ren­des” nevét akkor sem tud­tam, és per­sze most sem tudom, de Göl­lé­ben annyi Puska, Berta, Deres, Cser, Andók csa­lád volt, hogy eze­ket csak az ún. „csúf­név” után lehe­tett meg­kü­lön­böz­tetni), szó­val „dékány” Bandi bácsi a reg­geli kis­mise után azt mondta nekem:

– Pis­tika, tönne neköm egy kis szí­ves­ségöt?

– Per­sze, Bandi bácsi!

– Hogy elhúzná helyet­tem a déli harang­szót… Tuggya, van egy kis zabom, még nincs levágva, hát ha nem muszáj, nem gyün­nék haza dél­ben.

– Meg­lesz, Bandi bácsi! Nagy­mama órája jól jár…

– Köszö­nöm, Pis­tika, tuggya, az embö­rök nem törőd­nek az órá­val, inkább a harang­szó­hoz iga­zod­nak…

– Pon­tos leszek, Bandi bácsi.

– Hát köszö­nöm szépön!

És ebben marad­tunk. Nem is szól­tam róla sen­ki­nek, hiszen nem elő­ször húz­tam el a delet, és öt perc­cel tizen­kettő előtt fel­bal­lag­tam a kórusra és onnét a toronyba, amely­nek fél méter szé­les lép­cső­jé­ről kel­lett az elsza­kadt köte­let meg­fogni és haran­gozni. Ment is a dolog simán. Senki sem mond­hatta, hogy nem Bandi bácsi húzza a haran­got, bár vigyázni kel­lett, külö­nö­sen a nagy kon­dí­tá­sok­nál, hogy ki ne bil­len­jen az ember, azaz a gye­rek az egyen­súly­ból, ami veszé­lyes dolog lett volna, mert a kes­keny lép­cső mel­lett – ami már a torony első eme­le­tén volt –, a kórus felett kb. három méter mély üreg ásí­tott.

Nem is volt semmi baj, leg­alábbis haran­go­zás alatt nem, de ami­kor a végén egyet­len kon­dí­tás­sal meg akar­tam állí­tani a haran­got, az az öreg kötél megint elsza­kadt, én pedig – meg­ijedni sem értem rá – egyet­len zuha­nás­sal estem a torony mélyére, azaz a kórus tete­jére, ahon­nét a harang­kö­te­lek fel­jöt­tek a toronyba.

Nagyon meg­ütöt­tem magam.

Ele­inte meg sem moc­can­tam, de aztán pró­bál­gatni kezd­tem kezem és lábam, hogy nem törött-e el vala­me­lyik, de ezek a vég­ta­gok már sokat pró­bált dara­bok vol­tak, így már nem is törőd­tem velük. De mi lesz velem? A temp­lom­aj­tón ugyan rajta van a kulcs, de ki veszi ezt észre, mikor az egész falu kinn dol­go­zik a határ­ban?…

Hajaj – sóhaj­tot­tam –, csak leg­alább lát­nék! Mert a torony bel­seje sötét volt, mint a pince, és csak felül­ről har­ma­to­zott valami gyér vilá­gos­ság, ami­nek semmi hasz­nát sem vet­tem. Ekkor – feledve törő­dött testi és sza­ba­du­lást váró lelki álla­po­tom – tapo­gatni kezd­tem, mert a torony fene­ké­nek bel­seje egy­ál­ta­lán nem volt üres. Sőt! Kezem első­sor­ban is valami lán­dzsa­féle nye­les vas­hol­mit tapin­tott ki, ami­ről azon­ban meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy temp­lomi zászló nyele, bár maga a lán­dzsa­vég egy­ál­ta­lán nem volt bádog­ból. Jól kimun­kált, hegyes és éles, valódi lán­dzsa­vég volt, és nem holmi feles­le­ges temp­lomi dísz. Nagyon elkép­zel­hető volt, hogy a régi, koránt­sem szok­nyás papok ilyen dár­dák­kal – „azapád kire­le­iszu­mát!” ordí­tás­sal – rohan­ták meg az ellen­sé­get.

Szép lehe­tett! – méláz­tam a sötét­ség fene­kén, és tovább­ta­po­ga­tódzva, talál­tam én ott göm­bö­lyű fejű szen­telt­víz­hin­tőt, szét­mál­lott ima­köny­ve­ket, sőt egy – való­szí­nű­leg – bőr­fe­delű mise­köny­vet is, amely­ben a per­ga­men lapok­hoz alig lehe­tett hoz­zá­nyúlni, mert tör­tek mint az ostya.

Mind­ezt azon­ban úgy kel­lett kita­po­gatni, mert – sze­mem ugyan vala­mennyire meg­szokta a sötét­sé­get – látni nem sokat lát­tam. Végül azután fel is áll­tam, mert ütő­dé­seim nem lát­szot­tak halá­los­nak.

Ekkor ráakad­tam a fal mellé állí­tott temp­lomi zász­lókra, egy rozs­dás szent­ség­tar­tóra, sőt – hatal­ma­sat dob­bant a szí­vem – egy kis zacs­kóra, amely­ben jó nagy és jól kita­pint­ható érc­pén­zek vol­tak. De papír is… Hogy a pén­zek arany­pén­zek vol­tak, azt min­den­ki­nek illik tud­nia, így tud­tam én is, és ezek után iga­zán két­ség­te­len­nek lát­szott házas­sá­gunk Ilo­ná­val, akik még nálunk is sze­gé­nyeb­bek vol­tak.

(Saj­nos, a papír­pénz­ről később kide­rült, hogy Kos­suth-ban­kók, az érc­pén­zek­ről pedig, hogy külön­féle réz­kraj­cá­rok vol­tak, ami­ket annak ide­jén öspö­rös bácsi édes­anyja – híre sze­rint erő­sen utálta az oszt­rá­kot – dobált be a temp­lom régi­ség­gyűjtő torony­fe­ne­kére.)

Akkor azon­ban, ott, az alig derengő torony­fe­né­ken, a doh- és penés­szagú öreg hol­mik között min­den józan ember, azaz gye­rek is belát­hatja, másra, mint aranyra, de leg­alábbis ezüstre gon­dolni egy­ál­ta­lán nem lehe­tett. Sze­mem egyre job­ban szokta a sötét­sé­get, sőt később mintha vilá­go­so­dott volna – mint ahogy vilá­go­so­dott is –, mert eljárt az idő, és a lenyugvó nap job­ban besü­tött vala­hol fenn, a kb. har­ma­dik eme­le­ten, a zsa­lu­gá­te­ros torony­ab­la­kon (úgy emlék­szem, mintha vala­mi­féle ablak vagy abla­kok let­tek volna), ott, ahol a haran­gok vol­tak. Kel­lett len­niük, mert onnan jött a vilá­gos­ság és később a tel­jes sötét­ség.

Én azt hiszem, a szen­tek se vár­ják így az est­ha­rang­szót, és Bandi bácsi fele­sége meny­asszony korá­ban sem várta így Bandi bácsi érke­zé­sét, mint én abban az elmál­lott mise­ru­ha­szagú, vas­tag sötét­ség­ben. Nem, azt nem lehet mon­dani, hogy fél­tem, de kép­ze­le­tem­ben a sötét­nél még söté­tebb ala­kok jöt­tek-men­tek, meg­áll­tak, mintha rám néz­tek volna, aztán szét­foly­tak, újak jöt­tek hang­ta­la­nul, és mégis, a néma­ság­nak is mintha sut­togó hangja lett volna, mintha finom, puha selyem repült volna felet­tem föl­felé, s ez a repü­lés csak maga­san a torony­ban némult el.

Végre! Végre! – ez a szó sóhaj­tott ben­nem szív­szo­ron­gató, aztán meg­könnyeb­bülő sóhaj­tás­sal, mert csi­kor­dult a kulcs lenn a temp­lom­aj­tó­ban, aztán bocs­kor cso­szo­gott fel a kórusra, a kórus­ról a toronyba, ahol a torony­lép­csőn meg­állt, és még azt is meg­vár­tam, amíg Bandi bácsi a lép­csőn elhe­lyezte a kis gyer­tya­cson­kot, amit eddig a mar­ká­ban tar­tott.

– Bandi bácsi! – szól­tam fel hal­kan, hogy meg ne ijed­jen. – Bandi bácsi!

– Jézus, Mária! – kiál­tott. – Ki az?

– Ki az, ki az? – mér­ge­lőd­tem. – Hát én vagyok! A Mes­ter­pista… elsza­kadt az a rohadt kötél…

– Hát tuggya, Pisti… magára is ha rábíz vala­mit az embör…

Én nem tudom, milyen a guta­ütés, de ezen a hálát­lan­sá­gon majd a guta ütött meg.

– Bandi bácsi! – kiál­tot­tam. – Én maga helyett elvé­gez­tem a haran­go­zást, maga kezembe adja a rohadt köte­let… ami elsza­kad… majd a nya­kam töröm ki, és még maga szid engem? Les­heti, amíg én maga helyett haran­go­zok, és meg­mon­dom a pap bácsi­nak is…

– Hát nézze, Pis­tika… ami igaz, az igaz… tuggya, ilyen­kor össze­vissza beszél az embör, nem is azt, ami kőne… isze ugye, hál’ isten­nek nincs semmi baj… ámbár magát má a mocso­lá­ban is kere­sik. A tekin­te­tes asszony sír-rí, a mes­ter úr meg olyan mér­ges, hogy ilyen­nek még nem is lát­tam. A szent­ö­ket emlö­geti… pedig nem szokta. Szó­val elrán­tom most az úran­gya­lát, aztán mögyök a laj­ter­gyá­ért.

Bandi bácsi elég rövi­den „rán­totta el” az úran­gya­lát, de neki is három lép­cső­vel fel­jebb kel­lett menni, mert rövi­debb lett a harang­kö­tél. Én pedig újra ott marad­tam a sötét­ben, mert Bandi bácsi elvitte a kis gyer­tya­cson­kot, mond­ván:

– Most már jó van min­dön! Futok… örű­nek ott­hon magukná is…

Hát hogy ott­hon és édes­anyám örült, meg nagy­anyám is, ebben nem kétel­ked­tem. De apám… Pedig – katona vol­tam már, ami­kor beval­lotta – bizony ő is örült.

– Bár – mondta – azt min­dig tud­tam, hogy csa­lánba nem üt a ménkű…

Végre aztán meg­ér­ke­zett a men­tő­kü­lö­nít­mény, lét­rá­val, kötél­lel, és dicső­sé­ge­sen kimász­hat­tam, por­ral és pók­há­ló­val fedve, mire Bandi bácsi azt mondta:

– A kiri­elej­szu­mát, de ron­dán néz ki! Mög se ismer­ném, csak a hang­já­rul…

Hát bizony a torony­fe­né­ken talán három évszá­za­dos por volt, s ami­kor az öreg, fosz­lott zász­ló­kat tapo­gat­tam, onnan is hul­lott rám bősé­ge­sen.

A men­tő­kü­lö­nít­mény azon­ban csak ajtón­kig kísért el, ott elma­radt mel­lő­lem, mert a kor­tár­sak tud­ták, hogy a „mes­tör” nem sze­reti a feles­le­ges locso­gást, és ilyen­kor egy­ál­ta­lán nem barát­sá­gos…

Így azután egye­dül nyi­tot­tam be a folyo­sóra, és sze­ré­nyen meg­áll­tam az ajtó­ban… egy­részt: mert vakí­tott a lám­pa­fény, más­részt: mert külön­féle fel­ki­ál­tá­sok meg­ál­lí­tot­tak.

– Szent­sé­ges atyám! – kiál­tott nagy­mama.

– Szűz­anyám… – sóhaj­tott anyám.

– A Pon­ci­u­sát ennek a betyár kölök­nek! (Göl­lé­ben abban az idő­ben az ly-t nem beszél­ték.)

Én pedig csak áll­tam sze­ré­nyen, ret­te­ne­tes poro­san, amely­ből csak a sze­mem lát­szott ki, miköz­ben apám oda­jött hoz­zám, bár nem olyan moz­du­la­tok­kal, mintha tett­le­ges­séggé fajulna a dolog.

Leha­jolt, és a lágyé­kom­hoz nyúlt, ahol a nad­rá­gon belül a pén­zes zacskó lógott a nad­rág­szí­jam­hoz kötve…

– Hát ez?

– Pénz – sut­tog­tam. – Talán arany…

Nagy­anyám­nak akko­rát vil­lant a szeme, hogy pipára lehe­tett volna tőle gyúj­tani. Aztán fel­kelt, és sietve ráfor­dí­totta a kul­csot a folyo­só­aj­tóra.

Apám neve­tett.

– Ugyan, édes­anyám! A gye­rek meg­ta­lálta Lujzi néni pén­zes zacs­kó­ját… Kos­suth-ban­kók van­nak benne meg réz­kraj­cá­rok. Akkor dobta a torony aljába, ami­kor dugni kel­lett a Kos­suth-ban­kót… A kraj­cá­rok meg lejár­tak. – És az asz­talra tette a kinyi­tott zacs­kót, de előbb elhúzta a terí­tőt, mert a zacs­kó­ról még min­dig dőlt a por.

De nagy­anyám nem hagyta magát. Lefújta a port, és kibo­rí­totta a zacs­kót. És egy kis idő múlva meg­szó­lalt:

– Van itt ezüst is! Nem is egy…

Apám jól meg­nézte a két kis ezüst­pénzt.

– Nem sokra men­nénk velük. Az egyik magyar ezüst­hú­szas, a másik pedig azok­ból a spa­nyol pén­zek­ből való, amit a papok sző­lő­jé­ben talál­tak.

Igen, abban az idő­ben „rigo­lí­roz­tak” az ura­da­lom sző­lő­jé­ben, két ásó­nyom mélyen meg­for­gat­ták a föl­det, és ott talál­tak egy szét­mál­lott bár­sony­zacs­kó­ban egy jó marék ezüst­pénzt, még­pe­dig a tudó­sok sze­rint spa­nyol pénzt. Azt azon­ban már senki nem tudta meg­ma­gya­rázni, hogy ez a pénz Spa­nyol­or­szág­ból hogy került oda. Mert római, oszt­rák, sőt még magyar régi pénzt is talál­tak néha szán­tás köz­ben, de spa­nyol pénzt?…

Talán valami zsol­dos rej­tette el az erdő­ben, akit vala­hol spa­nyol ezüst­tel fizet­tek, és nem jött vissza érte, de az is lehet, hogy valami baráté volt, aki meg­járta Spa­nyol­or­szá­got. Ez is lehet, az is lehet. De apám hama­ro­san véget vetett a numiz­ma­ti­ká­nak.

– Angya­lom – for­dult anyám felé –, mos­das­sák meg ezt a gye­re­ket. Édes­anyám – for­dult nagy­anyám felé –, a két ezüst­pénzt tegyék el emlékbe, a töb­bit pedig hagy­ják a zacs­kó­ban, és tegyék a kamin­lyukba, ott is van egy ilyen zacskó réz­pénz. Ötszáz év múlva az utó­dom talán pénzt is kap érte. Én átme­gyek az öspö­rös úrhoz, nehogy azt higgye, hogy a gye­rek egy lavór arany­pénzt hozott el a temp­lom­ból…

Meg kell jegyez­nem, hogy a fent emlí­tett Lujzi néni öspö­rös bácsi anyja volt, nagyon sze­rette a pénzt, s így marad­tak a nya­kán a Kos­suth-ban­kók és egyéb réz­pén­zek a zacs­kó­ban, ame­lye­ket aztán, ami­kor veszé­lyessé vál­tak, talán ő maga, de lehet, hogy az öspö­rös bácsi dobott a torony aljába.

Nagyon vissza­sza­lad­tam az idő­ben, iszen már Kapos­ban vagyunk, s ez az eset régen tör­tént, van talán három-négy éve is… és csak azt aka­rom bizo­nyí­tani, hogy az anya­ter­mé­szet bőke­zűen bánt csont­vá­zam össze­ál­lí­tá­sá­nál, mert volt az élet­ben még pár olyan esé­sem, zuha­ná­som, ame­lyek után min­den nor­má­lis csont­váz szét­hul­lott volna. Talán erre cél­zott apám, ami­kor nem is egy­szer, erős fej­csó­vá­lás után azt mondta:

– Nem vagy te, fiam, nor­má­lis…

De az sem volt nor­má­lis, amit ebben az idő­ben lát­tam Kapos­ban, a Hon­véd téren, ahol nor­má­lis idő­ben nagyon is nor­má­lis bakák gya­kor­la­toz­tak, kivá­lóan nor­má­lis tisz­tek, altisz­tek, sőt tisz­te­sek veze­tése alatt. Vasár­nap kivé­te­lé­vel majd­nem min­den hét­köz­nap, ami­kor nagy álta­lá­nos­ság­ban egy-két­száz katona, har­minc-negy­ven gye­rek­féle, talán ugyan­annyi nyug­dí­jas és nyug­díj­ta­lan fel­nőtt és tizenöt-húsz legelő szar­vas­marha tar­tóz­ko­dott ott. A kutyá­kat nem szá­mol­tam ide, ame­lyek részint sze­relmi ügyek­ben, részint bizony­ta­lan szán­dék­kal jöt­tek-men­tek, vere­ked­tek ezen a talán 2-300 hold­nyi terü­le­ten, ame­lyet, külö­nö­sen esők után, szép zöld fű borí­tott.

Ezen a nor­má­lis­nak, pláne nor­má­lis ünnep­nap­nak sem­mi­kép­pen nem mond­ható napon ugyanis Kapos­vár tizen­hat­ezer lakó­já­ból (úgy emlék­szem, akkor körül­be­lül ennyi lakója lehe­tett a város­nak) leg­alább tizen­há­rom­ezer kint volt a szép nagy tér­ség sze­gé­lyén, míg a sze­gé­lyen belül kato­nák vigyáz­tak a rendre, de főleg azért, hogy vala­ki­nek eszébe ne jus­son azt a cso­dá­la­tos tár­gyat közel­ről meg­szem­lélni, amely – állí­tó­lag – még ezen a dél­utá­non röpülni fog. (Ha valaki olyan kapos­vári hon­pol­gár olvasná ezt az emlé­ke­zést, aki úgy emlék­szik, hogy a repü­lés dél­előtt tör­tént – mert eskü­szöm, hogy meg­tör­tént! –, hát nem vitat­ko­zom, csak meg­jegy­zem, hogy abban az idő­ben Kapos­vár lako­sai vasár­nap dél­előtt korra és nemre való tekin­tet nél­kül kizá­ró­lag a saját ügye­ik­kel vol­tak elfog­lalva, s ezt a valódi béke­beli szo­kást nem egy bizony­ta­lan és való­szí­nűt­len repü­lés, de még egy való­sá­gos víz­özön­nel egy­be­kö­tött föld­ren­gés sem tudta volna meg­vál­toz­tatni.)

Egy­szó­val Kapos­vár lako­sai ren­de­sen elfo­gyasz­tot­ták a ren­des vasár­napi ebé­det, egy kis izga­lom­mal per­sze, mert az éret­le­nebb korú fia­tal­ság, külö­nö­sen akik férfi­nak készül­tek, már alig fér­tek a bőrükbe.

Nem izga­tom azon­ban tovább a türel­mes olva­sók fan­tá­zi­á­ját, csak annyit mon­dok, hogy úgy négy-öt óra körül a Hon­véd tér leg­na­gyobb része tíz-tizenöt soros ember­sze­géllyel volt körül­véve, amely izga­tot­tan hul­lám­zott, és csen­de­sen moraj­lott, kissé hitet­le­nül, hogy ez a gólya­lábú és for­májú „izé”, azaz „micsoda”, amit repü­lő­gép­nek nevez­nek, egy­ál­ta­lán fel fog repülni.

– Jó, jó, hiszen az újsá­gok is írtak már róla, de az újsá­gok híreit már ismer­jük…

Úgy négy-öt óra körül ez a moraj­lás feszül­tebb lett, tel­tebb és izga­tot­tabb, mert meg­je­len­tek a repü­lők, és hanyag ele­gan­ci­á­val tisz­te­leg­tek a tömeg­nek, amely szé­les kaput nyi­tott ezek­nek a bátor öngyil­ko­sok­nak.

Veze­tő­jük Blaske főhad­nagy volt, jóképű, derűs fia­tal­em­ber, bár egye­sek kifo­gá­sol­ták, hogy miért nem magyar katona repül… per­sze, megint a cse­hek! Úgy lát­szik, Ferenc Jós­ká­nak vég­leg csiz­má­jába szállt az esze…

– Csak csen­de­seb­ben – csi­tí­tot­ták a hazafias békét­len­ke­dő­ket –, az öreg király tudja, mit csi­nál. Aztán arra is gon­dolni kell, hátha leesik…

– Van magá­nak szíve? – mél­tat­lan­ko­dott egy hölgy, aki­nek hatal­mas kalap volt a fején, s a kala­pon gyü­mölcs­dí­szek, virá­gok vol­tak, sőt egy madár is… kife­szí­tett szár­nyak­kal. Szép madár volt. Én zöld­ká­nyá­nak néz­tem, mert Somogy­ban így nevez­ték a sza­la­kó­tát…

Ekkor azon­ban las­san már csen­de­se­dett a tömeg, mert Blaske főhad­nagy (bánom is én, ha cseh!) egy kis lét­rán beszállt a gépbe, de előbb repü­lő­si­sa­kot húzott a fejére.

– Aha! – mondta valaki. – Szó­val szá­mí­ta­nak arra is, hogy ha leesik, meg ne üsse a fejét…

– Annyit már tud­hatna, bará­tom – tor­kol­ták le a köz­be­szó­lót –, hogy oda­fönt röpü­lés köz­ben bor­zasztó cúg van.

De az óriás ember­gyűrű a tér körül las­san már majd­nem elné­mult, mert egy sze­relő a pro­pel­lert rán­totta meg több­ször, ami végül is elkez­dett forogni. Más sze­re­lők elrán­tot­ták a fék­tus­kó­kat, s a motor irtó­za­tos lár­má­val elin­dí­totta a gépet, amely kissé ide-oda bil­legve elin­dult, aztán kez­dett föl­gyor­sulni. A téren ekkor már halá­los csend volt. Az a gólya­lábú gép már sza­ladt, a motor dör­gött, a gép ugrott már egy-ket­tőt… és a követ­kező pil­la­na­tot soha nem fogom elfe­lej­teni, mert a szár­nyas gép simán, szinte ész­re­vét­le­nül elhagyta a föl­det!

Mintha a szí­vem és egész kis emberi való­sá­gom emel­ke­dett volna vele, és ezt érezte a sok ezer ember is, mert a néma­sá­got fel­vál­totta az embe­rek ámuló sóhaj­tása, amely után akkora lett a csend, mint amek­kora néha csak a szí­vek­ben van… És a nagy madár, a föld­től saját ere­jé­ből elsza­kadt ember – ki törő­dött most azzal, hogy cseh vagy hot­ten­totta az az ember? – repült!

És ekkor olyan üdv­ri­val­gás sza­kadt fel – nem, nem a tüdők­ből, hanem a szí­vek­ből –, ami­lyent nem hal­lott még Kapos­vár, és ilyet talán már soha nem is fog hal­lani.

A gép aztán meg­ke­rülte a tég­la­gyár kémé­nyét, és egy kicsit meg is bil­lent. „Leesik, leesik!” – ordí­tot­tak egye­sek, de aztán elhall­gat­tak, mert a gép szé­pen egye­nesbe for­dult, nagy kört csi­nált a Hon­véd tér fölött, aztán simán, bár hatal­mas ugrá­sok után, győ­zel­me­sen (a mi szí­vünk­ben is győ­zel­me­sen) meg­állt a föl­dön.

És – ha emlé­ke­ze­tem nem csal – mindez 1909 vagy 1910 júni­u­sá­ban tör­tént, bár egy év sem ide, sem oda nem szá­mít, hogy a hóna­pok­ról ne is beszél­jünk. És ebben az idő­ben uta­zott fel nagy­mama Pestre, mert időn­ként egy-két évet Zol­tán bácsi­nál is szo­kott lenni. Ilyen­kor ott volt lánya, Vilma néni is.

Köz­ben bal­la­gott a nyár, és én Kon­do­ray Bélá­val – a RAC egyik régi tag­já­val – nagyobb kirán­du­lá­so­kat tet­tem. Csen­des, jó gye­rek volt ez a Béla, akit azon­ban senki sem szó­lí­tott a kereszt­ne­vén, mert a baráti neve Bütyök volt, és Béla ezzel a vál­toz­ta­tás­sal, úgy lát­szik, meg is volt elé­gedve. Hosszú karú, nagyon erős gye­rek volt ez a Bütyök, bár ere­jét sem­mi­féle vere­ke­désre soha nem hasz­nálta. Édes­apja – ahogy Béla büsz­kén mondta – I. osz­tá­lyú gyors­vo­nati moz­dony­ve­zető volt, aki Kapos­vár és Fiume között tel­je­sí­tett szol­gá­la­tot, még­pe­dig a fel­jebb­va­lók leg­na­gyobb elis­me­rése és dicsé­rete köz­ben. Nyári sza­bad­sá­gát Kon­do­ray bácsi a csép­lés körüli idők­ben vette ki, és ezt az időt a nagyobb ura­dal­mak csép­lő­gé­pe­i­nek felül­vizs­gá­lá­sá­val és – ha kel­lett – rend­be­ho­zá­sá­val töl­tötte. Kon­do­ray bácsi maga volt a meg­tes­te­sült becsü­let és komoly szak­ér­te­lem, úgy­hogy nagyon ren­de­sen meg is fizet­ték, mert ame­lyik gőz­gépre rámondta, hogy most már rend­ben van, az rend­ben is volt. Kon­do­ray bácsi tehát húsz-husz­ö­nöt évig min­den sza­bad­sá­gát ilyen külön­mun­ká­ban töl­tötte, és nem is hiába. Az Anna utcá­ban két szép, tel­je­sen egy­forma, modern iker­há­zat épít­te­tett, három-három szo­bá­val. Az egyi­ket bérbe adta, a mási­kat pedig maguk lak­ták. Bélá­nak volt még egy Laci nevű bátyja és egy nővére is.

Hát ezzel a Bélá­val barát­koz­tam én nagyon össze, és a nagy­va­ká­ci­ó­ban sok­szor men­tünk a Szent­páli-erdőbe rovar- és növény­gyűj­tési fedő­név alatt egy­sze­rűen csa­va­rogni. Per­sze a Szent­páli-erdőt nem lehe­tett össze­ha­son­lí­tani a göl­lei, illetve kis­pusz­tai Öreg­er­dő­vel, amely­ben alig járt fej­sze akkor még, és egyet­len fája sem volt száz éven alul. De azért erdő volt ez is, ember alig járt benne. És ha nem is talál­tunk benne sem­mit, amit érde­mes lenne meg­em­lí­teni, mégis meg­ta­lál­tuk egy­mást, és min­den feles­le­ges szó nél­kül egyre jobb bará­tok let­tünk.

Egy­szer azon­ban, csu­pán az én fan­tá­ziám iga­zo­lá­sára, mégis talál­tunk vala­mit.

Az erdő szé­lé­től nem messze egy nagy, csonka fa állt, talán tölgyfa volt vala­mi­kor, amely­nek három-négy méte­res csonkja állt csak, egyet­len ág nél­kül. A fát talán vil­lám vágta agyon, s ahogy eltö­rött, kb. három-négy méter maga­san, nagy és mély odú lát­szott benne.

– Ilyen­ben köl­te­nek a nagy erdei füles­bag­lyok – mond­tam Bélá­nak, aki azon­nal meg­nyalta a szája szé­lét, mint min­dig, ha valami érde­kes vagy alig hihető dol­got hal­lott.

– Meg­néz­he­tem, ha gon­do­lod – mondta Béla –, ámbár ebbe bele­esik az eső, hát nem bolond az a bagoly ilyen helyen köl­teni…

Meg­jegy­zem, a fa talán egy méter átmé­rőjű és három-négy méter magas lehe­tett, és egyet­len ág sem volt rajta.

– Nyu­godt lehetsz, ha én mon­dom – intet­tem fölé­nye­sen, abban a hit­ben, hogy a fa való­ban meg­mász­ha­tat­lan. Csa­lód­tam! Béla leve­tette a kabát­ját…

– Ne bolon­dozz! – fél­tet­tem orni­to­ló­giai nim­bu­szom, mert abban ugyan nem kétel­ked­tem, hogy Béla – akár egy gorilla – fel­má­szik, de abban igenis kétel­ked­tem, hogy az odú­ban egy-két bele­hul­lott fale­vé­len és eset­leg han­gyá­kon kívül van valami.

Téved­tem…

Béla bará­tom szu­szogva, ret­tentő eről­kö­dés­sel bár, de mászott fel­felé, és én az üres odú­ért már éppen men­te­getni akar­tam magam, ami­kor erő­sen verej­té­kező bará­tom – lepis­logva a mély odúba – ragyogó pofá­val meg­szó­lalt:

– Nyer­tél, Bőr­ha­ris­nya!

– Ne vic­celj, Béla! Nem sze­re­tem…

– Nyer­tél, Bőr­ha­ris­nya! Saj­nos nem osz­toz­kod­ha­tunk…

– Mért?

– Mert csak egy van benne, de egé­szen anyá­nyi… Bemen­jek érte?

– Hát… – vono­gat­tam a vál­lam, mert a kis­bag­lyot ugyan sze­ret­tem volna, de fél­tet­tem bará­tom, hogy ha leeresz­ke­dik az odú fene­kére, nem tud kijönni.

Béla erre meg­va­karta a feje búb­ját, de aztán eltűnt a vén fa bel­se­jé­ben.

Mi a mén­kűt csi­ná­lok, ha Béla nem tud kijönni? – rémül­döz­tem magam­ban pár per­cig, de aztán két kapasz­kodó kéz lát­szott az odú pere­mén… később egy eről­kö­dés­től vörös, tor­zon­borz fej…

Nem hozza – gon­dol­tam, meg­látva a két kapasz­kodó, üres kezet. – Nem is bánom. Talán nem is tud­tam volna fel­ne­velni… és a bagoly olyan ritka és hasz­nos madár…

Béla mosoly­gott, ami­kor fel­húzta magát az odú pere­mére, és a verej­ték folyt le az arcán, de – mosoly­gott.

– Itt van! – muta­tott valami nagy göm­bö­lyű­ségre, ami az inge alatt s a nad­rág­szíj felett lötyö­gött. – Itt van, de sie­tek le, mert nagyon kar­molja a hasa­mat…

Kicsit később már a vál­lamra állt… aztán tar­tot­tam a dere­kát, s végül csen­de­sen leeresz­tet­tem a földre.

Bélá­ról folyt a víz, és inge alól kihúzta a majd­nem anyá­nyi erdei füles­bag­lyot.

– Béla! – kiál­tot­tam. – Az enyém?

– Hát per­sze… én nem is tud­nám fel­ne­velni, meg aztán saj­nál­nám is az any­ját…

Ezen egy kicsit elgon­dol­kod­tam, a kis­ba­goly pedig csak pis­lo­gott, és én is gon­dol­koz­tam, de csak rövid ideig, aztán: kabát le, ing le! – vezé­nyel­tem magam­nak.

Az inget szét­te­rí­tet­tem a föl­dön, a kis­bag­lyot – ame­lyik nem is volt olyan kicsi – bele­ül­tet­tem az ing köze­pébe, és négy sar­kát össze­fogva, olyan kényel­mes bugyor­ban ült mada­ram, hogy egy száll tolla nem tör­he­tett vagy bor­zo­lód­ha­tott.

– Mit csi­nálsz vele? – kér­dezte Béla.

– Fel­ne­ve­lem.

– Szép lesz! – véle­ke­dett Béla, de én elgon­dol­kod­tam. Jó, jó, fel­ne­ve­lem. És aztán? Van ugyan egy régi kalic­kánk, ami nem nagy… és aztán? Aztán mit csi­ná­lok vele? Nézem?

Meg­ta­ní­tom vala­mire…

Fütyülni? – kaján­ko­dott az a belső Énem. Talán az a bukott valaki, aki sose tett mást, mint kri­ti­zált, és ostoba kér­dé­se­ket adott fel, amire ő sem tudott volna vála­szolni…

Meg­sze­lí­dül, és sza­ba­don eresz­tem a lakás­ban…

Húgaid nagyon örül­nek majd neki… és anyád is! Az asz­ta­lon és szé­ke­ken… a dívá­nyon és „jó atyád” író­asz­ta­lán is ott­hagyja jókora név­je­gyeit…

Nagy­mama Pes­ten van… kieresz­tem a kis­szo­bá­ban is…

És néze­ge­ti­tek egy­mást?

Béla csak lépe­ge­tett mel­let­tem szót­la­nul, és én job­ban sze­ret­tem, ha Béla kér­dez, és nem az a Valaki, aki ben­nem van, de nem én vagyok, és egye­bet sem tud, csak gán­csolni, kel­le­met­len­sé­ge­ket jósolni, kéj­jel ijeszt­getni, s ha meg­ijed­tem, vagy röhö­gött raj­tam, vagy egy­sze­rűen nagy­szájú, gyáva kutyá­nak neve­zett.

Bará­ta­im­tól nem akar­tam meg­kér­dezni, hogy nekik van-e ilyen vala­ki­jük, mert talán kine­vet­tek volna, talán nem értet­tek volna meg, vagy talán leta­gad­ták volna.

Bal­lag­tunk tehát szót­la­nul. A bagoly ült a bugyor­ban moz­du­lat­la­nul, és én leg­szí­ve­seb­ben vissza­for­dul­tam volna vele, és vissza­eresz­tet­tem volna az any­já­hoz. De nem tehet­tem meg Béla miatt, de magam miatt sem, mert ez a szán­dé­kom erőt­len volt, és fel­öt­lött ben­nem az a kér­dés is: nem küld­het­ném-e fel az Állat­kert­nek?

Ott talán nem lesz rab? – kotyo­gott megint bele az Illető; ezután már csak annak fogom nevezni, mert eddig is volt ugyan, de mint egy más­va­la­ki­ről, csak most vet­tem vég­le­ge­sen tudo­mást. Más­va­la­ki­ről vagy talán egy másik Magam­ról? Ez írás köz­ben úgyis kide­rül. Csak az a fur­csa, hogy néha napo­kig, sőt egy-két hétig is hall­gat, én már meg is feled­ke­zem róla, ami­kor megint csak fel­buk­kan tola­ko­dóan, sőt paran­csolni vágyón. És néha paran­csol is!

Nem beszél­tünk az úton, így elég unal­mas volt haza­felé. Ebben az idő­ben még nem volt gyü­mölcs a fákon, a szőlő is alig virág­zott el, tehát ilyen vágyak sem izgat­tak ben­nün­ket; engem egyre a bagoly jövendő sorsa fog­lal­koz­ta­tott, míg Béla szót­la­nul porosz­kált mel­let­tem, mintha meg­érezte volna a bagollyal vajúdó gon­do­la­ta­i­mat.

Házunk előtt elbú­csúz­tunk.

– Ma már nem jövök át – mondta Béla –, fát vágok a mamá­nak.

Én pedig lehe­tő­leg csen­de­sen men­tem be kis szo­bámba. Apám nem volt még ott­hon, a lányok a kony­há­ban zajong­tak, mert a nagy kony­ha­asz­ta­lon szét­rak­ták a baba­ru­há­kat, és édes­anyát nem zavar­ták, aki a háló­ban hor­golt vagy kötött.

A kis­bag­lyot azután betet­tem alul az éjje­li­szek­rénybe, én pedig fel­sza­lad­tam a pad­lásra, ahol volt egy üres kalicka. A kalic­kát elő­dünk hagyta a pad­lá­son, mert erő­sen rozoga volt már, de elég nagy a bagoly szá­mára.

A kis­ba­goly min­den ellen­ke­zés nél­kül ment a kalicka leg­tá­vo­labbi sar­kába, és lehunyta sze­mét.

Úgy gon­dol­tam, ma már nem adok neki enni, és hol­nap, ha éhes lesz, job­ban, hama­rabb hoz­zá­nyúl a nyers hús­hoz, amit majd hozok neki.

Az anyja félig meg­emész­tett ele­del­lel a begyé­ből táp­lálja – szó­lalt meg ben­nem az Illető –, nem tudja ez még a nyers húst meg­emész­teni. De nem is nyúl érte… inkább éhen pusz­tul… Ezt tud­hat­tad volna, mielőtt haza­hoz­tad… Talán tud­tad is… akkor meg minek hoz­tad haza?

Az Ille­tő­nek nem akar­tam sem göl­lei, sem kapos­vári gorom­ba­sá­got mon­dani, mert – fur­csa, de így van – az Illető sem ment egy kis gorom­ba­sá­gért a szom­szédba, és ezen a téren tudott min­dent, amit én tud­tam, akár a göl­lei, akár a kaposi táj­szó­lá­sok szó­tá­rá­ról volt szó…

Ezen­kí­vül úgy érez­tem, ezt becsü­le­te­sen beis­me­rem, hogy az Ille­tő­nek – nevez­zük őt job­bik vagy rosszabb Énem­nek – min­dig leg­alább annyira igaza volt, mint nekem. Néha nem is hara­gud­tam rá, mert azt mondta ki, amit én gon­dol­tam; néha azon­ban meg tud­tam volna ölni, ilyen­kor arra gon­dol­tam: nem lenne ez öngyil­kos­ság? Zava­ros álla­pot volt ez nagyon, bár néha egé­szen jól elbe­szél­get­tünk egy­más­sal.

Mivel azon­ban az abla­kot túl vilá­gos­nak gon­dol­tam, a kalic­kát kissé leta­kar­tam, ami­ért később az Illető meg is dicsért, mert beles­kelve öröm­mel lát­tam, hogy a szép madár elaludt.

Apám késő este jött haza, és úgy érez­tem, oko­sabb, ha elmon­dom a kis­ba­goly tör­té­ne­tét, azzal a vál­toz­ta­tás­sal per­sze, hogy a bagoly való­szí­nű­leg kiesett a fészek­ből, és úgyis elpusz­tult volna…

– Volt ott a közel­ben nagyobb odú vagy olyan öreg fa, ami­nek szé­les elága­zása közt elfért volna egy fészek? – kér­dezte apám.

– Nem volt, de volt egy nagyon öreg facsonk, ami belül üres lehe­tett.

– Akkor ott van a fészek, ámbár a bagoly­nak nincs olyan fészke, mint, mond­juk, a cin­ké­nek, rigó­nak vagy vér­csé­nek van, ezért költ a temp­lom pad­lá­son, torony­ban, szik­la­üreg­ben vagy vas­tag fa odvá­ban, ahol tulaj­don­kép­pen nincs is fészek. Pár vékony, szá­raz gally, kevés toll össze vissza, kis­tá­nyér nagy­ság­ban. Oda tojik, és a fió­ká­kat – a nagyobb bag­lyok­nál egy vagy kettő leg­több­ször – ott is költi ki. Kár volt a bag­lyot haza­hozni, mert itt csak kín­ló­dik és elpusz­tul – tette még hozzá –, ezt tud­hat­tad volna. Leg­oko­sabb, ha vissza­vi­szed, és ott­ha­gyod a föl­dön, a fészek körül. Az anyja majd haza­vi­szi.

– Meg­pró­bál­nám fel­ne­velni… hiszen elég nagy már…

– Mutasd!

Bemen­tünk hát a kis­szo­bába, s a kalic­ká­ról levet­tem a taka­rót.

– Erdei füles­ba­goly. Szép és töret­len a tolla is… De fel­ne­velni? Alig hiszem…

Gusz­ti­ék­nál kap­nék húst. (Guszti is bará­tom volt, és apjá­nak nagy hen­tes­üz­lete.)

– Nem elég. Csont és toll is kell neki az emész­tés­hez… Hát… – És apám intett, mint aki nem akarja ked­vem ron­tani, de más dolga is van, mint az én bagoly­ügyem. Azzal ott­ha­gyott.

Én pedig tele vol­tam jó szán­dék­kal, két­ke­dés­sel, az öreg bagoly fáj­dal­mas, nagy hiány­ér­ze­té­vel, hogy hova lett a fia, és akkor este nagyon keser­ve­sen alud­tam el. S ami­kor végre elalud­tam, tele vol­tam reménnyel, hogy a kis­bag­lyot mégis fel­ne­ve­lem, és tele vol­tam két­ke­dés­sel, hogy nem tudom fel­ne­velni, és ott pusz­tul el sze­mem lát­tára abban a ronda rozs­dás kalic­ká­ban.

Az abla­kot nyitva hagy­tam, a lám­pát elol­tot­tam. (Akkor még nem volt vil­lany a házunk­ban.) És álmod­tam össze­vissza min­den­ről, csak éppen a kis­ba­goly­ról nem.

Később – nem tudom én, hány óra lehe­tett – mintha gyer­mek­sí­rásra ébred­tem volna fel. Hideg bor­zon­gás fut­ko­sott a háta­mon és a hónom alatt, mert az a nyö­ször­gés szólt tovább, meg­sza­kítva és újra­kezdve, mert – végre meg­ér­tet­tem – a kis­ba­goly sírt, hívo­gató, segély­kérő, halk nyö­ször­gés­sel a nyi­tott ablak­ban, abban a rozs­dás kalic­ká­ban.

Nem! – kiál­tott ben­nem a bocsá­nat­ké­rés, a Jó és a Sze­re­tet. – Nem! A kis­ba­goly­nak nem sza­bad meg­halni! Mennyi idő lehet?

Meg­gyúj­tot­tam a gyer­tyát.

Az óra négy órát muta­tott, és túl az abla­kon, a keleti égen mintha meg­reb­bent volna már a vir­ra­dat.

És öltöz­köd­tem kap­kodva, és elsza­kadt a cipő­fű­zőm, és károm­kod­tam, mint az öreg­bé­res Göl­lé­ben. Aztán szé­gyell­tem magam, mintha most ezt azon­nal, de rög­tön meg kel­lene gyónni, mert ha nem, hát a kis­bag­lyot nem tudom vissza­adni az any­já­nak.

Az utcák vályú­já­ban még sötét volt, de fent a fel­hők mintha las­san mozog­tak volna észak felé, a kato­na­kór­ház park­já­ban csek­cse­kelt egy feke­te­rigó, vala­hol egy vonat jött vagy ment, ezt nem lehe­tett pon­to­san tudni, de a sorompó már nyitva volt, és a Béla király utcá­ból hama­ro­san befor­dul­tam a sző­lők közé, amely útba, amely a Szent­páli-erdőbe veze­tett.

Itt újra majd­nem tel­je­sen sötét volt még, és amennyire lát­hat­tam, az ég ismét tel­je­sen bebo­rult. Nem tudom, mennyi idő lehe­tett, ami­kor az erdő alá értem, de a sze­mer­kélő eső elállt, s itt már las­sí­tot­tam esze­ve­szett roha­ná­so­mat, mert az a csonka, öreg fa nem volt ugyan messze az erdő szé­lé­től, de jóval bel­jebb, a szét­szórt nagy bok­rok között, a domb­haj­lás­ban.

Aztán oda­ér­tem.

Itt már csen­de­sen jár­tam a gya­log­úton, ami ázott is volt egy kicsit, és az öreg, csonka fától tíz-tizenöt lépésre, egy másik nagy fa tövé­ben kieresz­tet­tem a kis­bag­lyot.

Elő­ször nem akart kimenni. Rám nézett, és nem a nyi­tott ajtóra.

– Eredj ki, sza­már! – mér­ge­lőd­tem, és meg­bil­len­tet­tem a kalic­kát, hogy arra dől­jön, amerre az ajtó van. – Na látod! – örül­tem, mert kis rabom kibújt az ajtón, egy másik nagy fa tövé­nek vetette hátát, fújt, és nagyon ellen­sé­ge­sen nézett rám. – Jó, jó – mond­tam –, iga­zad van, ha harag­szol, de ha a mamád eljön érted, talán én bol­do­gabb leszek, mint te.

És a kis­bag­lyot ott­hagyva, majd­nem sza­lad­tam tíz lépést, ahol már sűrű bok­rok vol­tak, ahon­nét elbújva talán lát­ha­tom az ese­mé­nye­ket, ha ugyan egy­ál­ta­lán lesz­nek ese­mé­nyek…

Beülve a sűrű bok­rok közé, jól oda­lát­tam kis rabomra, akit sza­baddá tet­tem, bár – hátát neki­vetve a vén fának – olyan cso­dá­la­to­san bele­süllyedt a vén tölgy rücs­kös olda­lába, hogy újra és újra meg kel­lett keres­nem. De eltűn­tem én is a bok­rok között, hogy engem is nagyon kel­lett volna keresni.

Szent Hubert! – fohász­kod­tam. – Vadá­szok és vadak védő­szentje, kér­lek, iga­zítsd el ennek a kis sza­már­nak a dol­gát, iga­zítsd el ennek a nagy sza­már­nak is a dol­gát, hogy mind a ket­ten meg­nyu­god­junk, nem is beszélve az anyá­ról, aki a fene tudja, hol kuj­to­rog az erdő­ben, vagy már alszik abban a mély odú­ban, ahon­nét Béla, illetve Kon­do­ray Béla I. osz­tá­lyú gyors­vo­nati főmoz­dony­ve­zető fia az én ostoba és becs­te­len taná­csomra elra­bolt…

Egy­előre azon­ban nem tör­tént semmi.

A kis­ba­goly fája talán tíz lépésre lehe­tett attól a csonk­tól, amely­nek odvá­ban sze­gény kis rabom szü­le­tett, de ha az anya nem jön, egye­dül még vissza sem tudom tenni a fészekbe.

Köz­ben megint meg­eredt az eső, ez engem elke­se­rí­tett. Per­sze nem maga­mért, bár nekem sem volt mele­gem, hanem ha a kis­ba­goly elázik, eset­leg nem kell az any­já­nak, vagy agyon is hűt­heti magát.

Az eső azon­ban – hála isten!, sóhaj­tot­tam – elállt, de jött az erdőőr, még­pe­dig kutyá­val.

Most már aztán nem is tud­tam, melyik szent­hez folya­mod­jak véde­le­mért, részint a magam, részint pedig kis­bag­lyom szá­mára. Ha a kutya szi­ma­tot kap a kis­ba­goly­tól: vége van; és ha szi­ma­tot kap tőlem, és fel­fe­dez, haj­na­lok haj­na­lán a bok­rok között buj­kálva, én kapok – nem ugyan szi­ma­tot, de egy-két olyan nyak­le­vest, hogy…

De Szent Hubert résen volt, mert tudta, hogy nem járok tilos­ban.

Az öreg erdőőr éppen csak nem hor­kolt menet köz­ben – bár a pipa füs­töl­gött a szá­já­ban –, s a vén vizsla nagy fülei olyan bána­to­san lóg­tak, mintha két barna rongy­da­rab lógott volna pofája két olda­lán.

És men­tek, men­de­gél­tek, mint a mesé­ben Jan­csi és Juliska, és szé­pen eltűn­tek bal­ról a fák között és túl a kis domb­haj­lá­son. Köz­ben valami fur­csa han­got is hal­lot­tam, ami­ről nem tud­tam, micsoda, de annyira el vol­tam fog­lalva az erdőőr és a kutya távo­zá­sá­val, hogy csak most figyel­tem fel rá, ami­kor ismét vissza­for­dul­tam a kis­ba­goly felé – ami nem is volt olyan kicsi, hiszen majd­nem galamb nagy­ságú volt, de úgy össze­ol­vadt a vén fa sötét­barna kér­gé­vel s a sok lehul­lott fale­vél­lel, hogy alig lehe­tett meg­ta­lálni, sőt – egy­ál­ta­lán nem lehe­tett meg­ta­lálni! Elment volna? És ha elment, hova mehe­tett, hiszen a moz­gá­sára csak oda­néz­tem volna…

S ekkor újra az a fur­csa hang, s ekkor meg­lát­tam a kis­bag­lyot, amint a vas­tag avar­ban totyo­gott pár lépést a csonka, vas­tag fa felé, de aztán meg­állt, és megint meg­szó­lalt azon a külö­nös szi­szergő han­gon, ami­vel a raga­dozó mada­rak kisfiai – majd­nem egy­for­mán – enni kér­nek.

Nem is baj – gon­dol­tam –, ha az a csa­vargó anyád ott van vala­hol a kör­nyé­ken, csak meg­hallja… és eset­leg, ha van szíve, csak segít raj­tad vala­hogy…

És ekkor meg­dob­bant a szí­vem bol­dog, nagy dob­ba­nás­sal, mert újra hal­lat­szott az az előbbi hang, ami nem a kis­ba­goly hangja volt, és én végre fel­emel­tem a fejem, s a letört, nagy fa odvá­nak szé­lére néz­tem, ahol… igen… ott ült az öreg bagoly, és totyogó kisfiát szó­lon­gatta; az vissza­si­rán­ko­zott, s ekkor vilá­go­so­dott meg, hogy az öreg bagoly jól lát engem, s csak azt várja, hogy men­jek a fenébe, és a többi már az ő dolga.

Így volt.

A sűrű bok­rok közt fel­mász­tam a domb felé – alig maradt raj­tam nad­rág, de végül még­is­csak kiér­tem –, s ami­kor vissza­for­dul­tam, az öreg bagoly már nem ült a csonk szé­lén, hanem a fiát etette a föl­dön, mert egy kis szü­net után megint hal­lot­tam a kis­ba­goly rimán­ko­dá­sát, majd anyja valami fur­csa vála­szát.

Köz­ben reg­gelre derült az ég és az erdő. A fel­hők elvé­ko­nyod­tak, szét­szó­ród­tak, a nap ködös ágya egyet­len ragyo­gás lett, és csupa madár­fütty lett az erdő vissz­han­gos mély­sége.

És tele lett fénnyel és ragyo­gás­sal és valami puha jóval a szí­vem, de nem csor­dult ki, mert vit­tem magam­mal haza­felé. Ott­hon már reg­ge­li­nél ült a csa­lád, és apám úgy nézett rám, ami­től más­kor meg­ijed­tem volna.

– És te?

– Vissza­vit­tem a kis­bag­lyot az any­já­nak. Úgy érez­tem, hogy minél előbb vissza kell vin­nem…

Apám arca meg­eny­hült, de nézett, hogy foly­tas­sam.

És én elmond­tam egé­szen rész­le­te­sen, és befe­jez­tem azzal, hogy úgy hagy­tam ott, hogy az anyja éppen etette. Hogy aztán tovább mit csi­nál vele, nem tudom.

– Nem hin­ném, hogy fel­vi­szi az odúba – magya­rázta apám sze­re­tet­tel, szinte vidá­man. – Ha meg­etette, elcsalja valami nagyobb bokor­hoz, amely­nek ágai közel van­nak a föld­höz, és előtte ugrálva meg­mu­tatja, hogy kell egy-egy ággal min­dig föl­jebb ugrani. És a fióka követi, amíg csak tel­jes biz­ton­ság­ban nem érzi magát olyan vas­tag ágon, amin kényel­me­sen le is ülhet, tehát nem fárad el… Az anya aztán ott eteti még egy két napig, s akkor már repülni fog. Eset­le­nül per­sze, de a földre nem száll, és sűrűn meg­pi­hen. És egy hét múlva már a vadá­szat­tal is meg­pró­bál­ko­zik, de az anyja ez idő alatt is eteti. Aztán las­san elsza­kad­nak a szá­lak, s a fióka más­fél hónap múlva már saját szá­mára vadá­szik; per­sze lehe­tő­leg nem a szü­lők vadász­te­rü­le­tén.

Csend volt az asz­tal felett, ami­kor apám fel­kelt.

– Kísérj ki – mondta, s én men­tem vele a kapuig, ahol meg­állt, elő­vette pénz­tár­cá­ját, és egy ötko­ro­nást nyo­mott a mar­komba. – Ezt az öreg bagoly küldi, s arra köl­töd, amire aka­rod.

Ezt a jele­ne­tet sokáig őriz­get­tem gon­do­la­taim között, amíg csak emlékké nem lett, hogy éljen, amíg én élek.

Baráti köröm azon­ban szinte ész­re­vét­le­nül kiala­kult, s ahogy múlott a nyár, egyre több bará­tom lett, egyre ott­ho­no­sabb let­tem a Rózsa utca kör­nyé­kén. Per­sze ez nem hason­lít­ható a göl­lei ott­hon­hoz, mert az Ott­hon marad nekem mind­ha­lá­lig, amit nem lehet és nem is sza­bad semmi más hely­hez hason­lí­tani. Álmaim nagy része még min­dig Göl­lébe vitt s a Kács alá, ahol tél volt vagy nyár, ősz vagy tavasz; nem lehe­tett és nem is volt hason­lít­ható sem­mi­hez.

A Rákó­czi teret, ahol a RAC, a Rákó­czi téri Atlé­ti­kai Club műkö­dött, még Búza­pi­ac­nak mondta min­denki, s a sport­béli vetély­tár­sa­ink druk­koló közön­sége, ha bekap­tunk egy-egy gólt, kórus­ban ordí­totta: „Búza­piac! Búza­piac!” – amit, nem tudom, miért, halá­los sér­tés­nek érez­tünk…

Én azon­ban sze­ret­tem a Búza­pi­a­cot, mert néha meg­is­mer­tem egy-egy göl­lei kocsit, amit hosszan néz­tem, de csak messzi­ről. Mert miért men­tem volna oda? Én kaposi let­tem, és ezt kicsit min­dig lecsú­szás­nak, talán hűt­len­ség­nek érez­tem. Néz­tem tehát a kocsit messzi­ről, a csú­csos tetejű kala­pot Deres Ferkó fején, a lovak csim­bókba kötött far­kát, a „küt­tős” zsá­ko­kat, ame­lye­ket göl­lei ken­der­ből fon­tak és szőt­tek, az asszo­nyok száz­rétű szok­nyá­ját, a szűk­ga­tyát, és nem men­tem vissza fut­bal­lozni, hanem elmen­tem haza gon­dol­kozni és szo­mor­kodni.

Ha Ott­hon mara­dunk, azaz Göl­lé­ben, talán meg se buk­tam volna, bár – vigasz­tal­tam magam – a RAC kebe­lé­ben több bukott egyén is volt, de kiváló fut­bal­lis­ták, akik az elhi­bá­zott tizen­egyest sok­kal nagyobb bűn­nek tar­tot­ták, mint azt, hogy meg­buk­tunk. Ezt cso­dál­tam, de nem tud­tam meg­ér­teni, és végső követ­kez­te­té­sem az volt, hogy a városi kol­lé­gá­im­nak rend­kí­vül laza és ido­mít­ható a – lel­ki­is­me­re­tük. Hiszen – maga­mat sem kivéve – ott­hon is vol­tak idő­sza­ko­san pisz­kosszájú egyé­nek, de ezt a kifi­no­mult, kép­te­len mocs­kos­sá­got nem is ismer­tük.

Erre az időre esik egy kis bará­tom halála is, aki álta­lá­ban nem volt tagja a RAC-nak, de én szí­ve­sen ját­szot­tam vele: nyi­laz­tunk, lab­dáz­tunk csak úgy ket­tes­ben a kert­jük­ben, s engem ez a csen­des játék tel­je­sen kielé­gí­tett.

Károly bará­tom árva volt, s egy szo­bá­ban lak­tak any­já­val, messze a kert felé nyúló ház utolsó laká­sá­ban. Apja tüdő­baj­ban halt meg, anyja vala­hova dol­gozni járt – de csak dél­előtt –, és álta­lá­ban csen­des és szót­lan volt.

De egy­szer azt mondta:

– Pista, ne engedje Károlyt fut­kosni, mert kime­leg­szik, és hamar meg­fá­zik. A tüdeje… Ha kime­leg­szik és meg­fá­zik, nagy baj lehet…

Hát sze­gény Károly nem velem fázott meg, hanem vala­hol más­hol, mert ami­kor talán egy hét múlva keres­tem, a szom­széd lakó, aki­ről Károly azt mondta, hogy ne is köszön­jek neki, mert bolond, meg­szó­lí­tott, ami­kor látta, hogy az abla­kon kopog­ta­tok.

– Kit keres?

– Károly­hoz jöt­tem…

– Kar­csi a hul­la­ház­ban van. Az Ester­házy utcá­ban, a kór­ház mel­lett.

Ez iga­zán bolond – gon­dol­tam –, hiszen Károly meg­mondta. Mi a fenét keresne Károly a hul­la­ház­ban? Talán anyja ott dol­go­zik? Talán ebé­det vitt neki…

Kora dél­után volt, hát elbal­lag­tam a kór­ház mögé, az Ester­házy utcába. A másik soron jöt­tem, és egy bácsi meg­mu­tatta.

– Az ott a hul­la­ház, kisfiam. Valaki meg­halt?

– Nem, nem, de a bará­tom anyja ott dol­go­zik.

– A hul­la­ház­ban?

– Igen.

A bácsi elgon­dol­kodva csó­válta a fejét, én pedig átmen­tem a másik oldalra, és bemen­tem a nagyon csen­des ház udva­rára.

Sehol senki.

Az épü­let köze­pén szé­les lép­csők vezet­tek fel egy szé­lesre tárt ajtó­hoz. Oda­men­tem, de meg is áll­tam, amint föl­ér­tem, mert mintha hideg szél suhant volna ki a terem­ből, amely vég­te­le­nül csen­des volt, és dísz­te­len rava­ta­lo­kon sor­já­ban, nyi­tott kopor­sók­ban halot­tak feküd­tek. A kereszt vagy fejfa a kopor­só­hoz támasztva. Előt­tem a keresz­ten:

DÉGEY KÁROLY
Élt 11 évet

Most már min­dent tud­tam, és bár a kar­bol vagy valami más fer­tőt­le­nítő szaga fel­ka­varta a gyom­rom… oda­men­tem kis bará­tom kopor­sója mellé. Nem lett a kopor­só­ban sem ide­gen, mert mintha aludt volna, csak ez a szag… ez a szag! Gyor­san elmond­tam egy miatyán­kot, és való­ság­gal mene­kül­tem kifelé. Akkor lát­tam, hogy az egyik koporsó mel­lett is tér­del valaki, de ez már nem érde­kelt. Leve­gőt! Kar­bol­men­tes leve­gőt! – sze­ret­tem volna ordí­tani, ha tud­tam volna ordí­tani, így hát csak némán kitá­mo­lyog­tam az utcára, és elszé­de­leg­tem haza­felé. A rosszul­lét las­san elmúlt, de helyet adott valami ütő­dött letar­gi­á­nak, amit csak a mély éjsza­kai alvás mos­da­tott le rólam.

Más­nap azon­ban reg­gel 8-tól déli 12-ig egy kapura tré­nin­gez­tünk, s mikor végre dél­ben haza­ván­szo­rog­tam, jutott eszembe, hogy a hal­ott­lá­to­ga­tás testi és lelki nyo­mott­sá­gát kirug­da­lódz­tam magam­ból, és ha még maradt volna valami, hát azt kirug­dos­ták mások.

Az ebéd­nél elmond­tam láto­ga­tá­som kis bará­tom­nál a hul­la­ház­ban, amely­nek még a neve is ször­nyű sza­got árasz­tott. Meg is mond­tam apám­nak, hogy ezt a szót Arany János való­szí­nű­leg soha le nem írta volna. Nagyon sze­ret­tem ugyan Petőfi Sán­dort, de Arany Jánost tisz­tel­tem is, és sze­re­te­tem mele­gebb volt, mint ami­kor Petőfi­ről beszél­tünk.

– Hul­la­ház! – mond­tam utál­kozva. – Nem sza­badna az ilyen elne­ve­zé­se­ket a halott­mo­sókra bízni, akik biz­to­san sváb asszo­nyok vol­tak.

Apám neve­tett ezen a hazafias fel­buz­du­lá­son, és csak annyit mon­dott, hogy egyik nagy­anyám ugyan De la John volt, tehát fran­cia, a másik ugyan Gron­sky, való­szí­nű­leg len­gyel, aki azon­ban csak néme­tül tudott – tehát: oko­sabb eze­ket a dol­go­kat nem pisz­kálni, s ehhez elég talán, ha az aradi tizen­há­rom név­so­rát végig­né­zem; egyéb­ként pedig aki ilyen fino­man hazafias, az ne a szá­já­val legyen iga­zán magyar, hanem a – bizo­nyít­vá­nyá­ban!

Ez a meg­jegy­zés hatá­ro­zot­tan derült­sé­get kel­tett a csa­lád­ban, ami­ben azon­ban én nem vet­tem részt, és édes­anyám se… de nem taga­dom: mosoly­gott ő is!

De ekkor már tud­tam azt is, hogy – gyenge szel­lemi képes­sé­ge­imre való tekin­tet­tel – nem megyek a gim­ná­zi­umba meg­is­mé­telni egy osz­tályt, hanem apám már be is íra­tott a „pol­gári fiú­is­ko­lába”, ami sze­rény kis épü­let volt a nagy­temp­lom mögött, bár eme­le­tes, és a bejá­rat felett nagy betűk hir­det­ték, hogy „a haza kis pol­gá­ra­i­nak” épült.

Ennek a beíra­tás­nak annál is job­ban örül­tem, mert a RAC jeles tag­jai több­nyire pol­gá­ris­ták vol­tak, akik­nek szel­lemi képes­sé­gei – meg­íté­lé­sem sze­rint – nem vol­tak valami túl­zot­tak, és a szor­ga­lom sem nagyon bán­totta őket. És a négy pol­gári után is mehe­tek, ahova aka­rok, tehát egy kis külön­bö­zeti után az ötö­dik gim­ná­zi­umba, de – és ezzel a gon­do­lat­tal erő­sen kacér­kod­tam – mehe­tek a had­ap­ród­is­ko­lába is.

Ennek a nyár­nak kel­le­mes szen­zá­ci­ója volt az is, hogy anyám fél­test­vére, Mariska néni ugyan­csak négy gyer­me­ké­vel és súlyos beteg urá­val, Sán­dor bácsi­val a Rózsa utcába, pár ház­zal odébb, a túlsó oldalra köl­tö­zött.

A lányok ugyan nem sokat szá­mí­tot­tak a RAC tag­lét­szá­má­ban – erre akkor még gon­dolni sem lehe­tett –, de Anti öcsém bele­való egyén volt, s akkor is bará­tom lett volna, ha nem az uno­ka­öcsém. De ha nem lett volna hasonló szőrű egyén, akkor sem lett volna bará­tom, ha tulaj­don édes­test­vé­rem.

Így volt pél­dául bará­tunk egy való­sá­gos báró is: br. Rőmy Osz­kár, aki­nek főúri mivolta egy­ál­ta­lán nem aka­dá­lyo­zott ben­nün­ket abban, hogy bará­tunk­nak tekint­sük. Osz­kár­ban csak az volt gya­nús, hogy vas­tag betűs, szín­je­les gim­na­zista volt, de mivel egyéb bűné­ről nem tud­tunk, bevet­tük a RAC-ba. Osz­kár két évvel volt idő­sebb nálam, tehát két évvel előbb lett katona, és mint had­nagy esett el az olasz harc­té­ren. De 1911-ben ki gon­dolt volna hábo­rúra, hősi halálra, és ki gon­dolt arra, hogy az új szín­ház­ban pár év múlva nem a Bob her­ceget játsszák, hanem Az ember tra­gé­di­áját, de nem szí­né­szek, hanem – még a páho­lyok­ban is! – hal­dokló kato­nák?…

Kisebb csa­tá­ro­zá­sok azon­ban már akkor is vol­tak ifjú éle­tünk­ben. Ez a kor ugyanis a „csúz­li­kor­szak” volt, ame­lyet bizo­nyos fel­nőtt egyé­nek, köz­tük apám is, nem­csak erő­sen til­tot­tak, de – tett­le­ge­sen – meg is porol­tak. Anti öcsém ebben a tekin­tet­ben „sze­ren­csés” (?) kivé­tel volt, mert sze­gény Sán­dor bácsi több­nyire ágy­ban feküdt már, így jó gyer­meke keve­set volt a szeme előtt.

Mivel azon­ban soha nem szá­mí­tot­tam magam városi lakó­nak – a feles­le­ge­sen sok ember között sose érez­tem magam iga­zán ott­hon –, isme­ret­ségi köröm kiter­jesz­tet­tem a város kör­nyé­kére is, ami nagy meg­nyug­vást és jó alvást jelen­tett akkor is, ha az iskola köve­tel­mé­nyei mér­té­ken felül ide­ge­sí­tet­tek.

A Szent­páli-erdőt már ismer­tem, a sza­bad­jára enge­dett kis­ba­gollyal kap­cso­lat­ban is, de a Nádasdi-erdőt még nem ismer­tem, már­pe­dig meg kel­lett ismer­nem, mert bará­taim érté­ke­lése sze­rint ahhoz képest a Szent­páli-erdő csak kis liget­nek tekint­hető.

És ez így is volt.

Csak ne lett volna olyan pokolm­essze a Rózsa utcá­tól, mert csak az oda-vissza út leg­alább más­fél órát jelen­tett. Ez azután erdő volt a javá­ból! Ha nagyon bele­mé­lyed­tünk a hegyes-völ­gyes, zöld ten­gerbe, bizony jól meg kel­lett nézni az utat, hogy haza­ta­lál­junk. Egy helyen azon­ban, egy domb­hát sima tete­jén ki volt irtva még a leg­ki­sebb bokor is, és bizo­nyos árkok és épít­mé­nyek lapul­tak a sík terü­le­ten, ame­lyek­ről az erdész fia meg­ma­gya­rázta, hogy ez a gép­pus­ká­sok éles­lö­vé­sze­té­nek helye.

– Jó kis hely – mond­tam. – Itt lőt­ték agyon azt a sze­gény kato­nát is, aki­nek kopor­só­ját lát­tam a kato­na­kór­ház rava­ta­lo­zó­já­ban?

– Hát én nem tudom, kinek a kopor­só­ját lát­tad, de azt tudom, hogy az a baka való­ság­gal öngyil­kos lett, hiszen min­den­ki­nek a fülébe rág­ták, hogy a fede­zé­ket csak a csengő jel­zése után, parancsra lehet elhagyni.

Ez vilá­gos magya­rá­zat volt, ami­nek iga­zat kel­lett adnom akkor is és tíz év múlva is, ami­kor már én is gép­pus­kás sza­kasz­pa­rancs­nok vol­tam, és ugyan­ezen a helyen, ugyan­olyan várat­lan hózá­por­ban a szélső pus­ká­nak aka­dá­lya volt, s amíg ezt elhá­rí­tot­ták, a másik három puska már vég­zett, s ez a negye­dik gép­puska akkor szó­lalt meg, ami­kor a fede­zék­ben ülő bakák azt hit­ték, hogy mind a négy puska kilőtte már adag­ját.

– Hova mégy?! – ordí­tott a jel­zők parancs­noka… de már elké­sett. A negye­dik állás­nál levő katona kiug­rott, de vissza is esett abban a pil­la­nat­ban, mert a soro­zat szinte lese­perte a töl­tés­ről.

Kacs­ko­vics kapi­tány majd bele­őrült, de nem tehe­tett már sem­mit.

Senki sem tehe­tett sem­mit. Min­den ember­nek, jel­ző­nek a szá­jába lett rágva a parancs, amit vissza kel­lett ismé­tel­nie. Min­den jelző tudta, hogy a csen­gők meg­szó­la­lása után még paran­csot is kell kap­niuk, hogy elhagy­has­sák a fede­zé­ket. És mégis! Miért, hát miért ugrott ki?

S ez a sze­gény gye­rek még élt…

Per­sze nem sokáig.

És ugyan­ott volt fel­ra­va­ta­lozva, ahol én már lát­tam össze­tört szü­lő­ket, de ezt a sze­gény kato­nán­kat haza­szál­lí­tot­ták a falu­jába. Huszon­két éves volt…

Hát ilyen emlé­keim is van­nak a Nádasdi-erdő­ből… de eze­ken túl már szo­morú emlé­keim nin­cse­nek. Csak vidá­mak, béké­sek, bol­do­gok, fele­lőt­le­nek, ami­kor a nagy­va­ká­ció sza­bad­sá­gos­sága majd szét­rob­ban­totta szí­vün­ket.

Egy kicsit szo­mor­kod­tunk ugyan akkor is, ami­kor egy beteg őzgi­dát talál­tunk, amely­nek a tüde­jé­vel lehe­tett valami baj, mert erő­sen hör­gött, ami­kor meg­fog­tuk, de hogy mi lehe­tett a baja, ma sem tudom. El is eresz­tet­tük, mert ugyan mit kezd­het­tünk vele? Cso­dál­tam ugyan, hogy az anyja fel­ne­velte, mert a vadak vilá­gá­ban könyör­te­len parancs: pusz­tí­tani a pusz­tu­lót, még ha a saját véré­ről is van szó. A kot­lós agyon­vágja beteg kis­csi­bé­jét, a vad­ma­dár kilöki a fészek­ből az elma­radt fió­kát, de leg­alábbis pusz­tulni hagyja, mintha ősi, írat­lan parancs lenne: pusz­tí­tani a pusz­tu­lót, hogy az élők­nek több hely marad­jon a fészek­ben és több éle­lem.

Anti­val való kalan­do­zá­sunk­ban azon­ban sok­szor tár­sunk volt Gyula bátyánk is, aki­ről és csa­lád­já­ról bőveb­ben kell meg­em­lé­kez­nem. Ez a csa­lád állt: Netti néni­ből – aki Gyula bátyám édes­anyja volt –, Imre bácsi­ból – aki Netti néni test­vére volt, nyu­gal­ma­zott plé­bá­nos – és ter­mé­sze­te­sen Gyula bátyánk­ból, aki jogot vég­zett ugyan, de nem dok­to­rált, és sem­mi­féle állást nem vál­lalt. Fur­csa és nagyon zár­kó­zott együt­tes volt ez a három ember, ahol a főnök Imre bácsi volt, aki nyu­god­tan kér­hette volna fel­vé­te­lét a „néma bará­tok” közös­sé­gébe, mert vagy egy­ál­ta­lán nem beszélt sen­ki­vel, vagy két szó­val intézte el a szó­beli érint­ke­zést. Külön­álló szo­bá­jába – ame­lyet maga taka­rí­tott – nem enge­dett be sen­kit, de nem is kíván­ko­zott be senki. Egyéb­ként Netti néni és Imre bácsi nagy­apám – vagy ahogy Göl­lé­ben mond­ták sok­kal magya­rab­ban és sok­kal értel­me­seb­ben: öreg­a­pám – test­vé­rei. Déd­apá­mat én nem ismer­tem, csak öt gye­re­két: nagy­apá­mat, Netti nénit, Mari nénit, Imre bácsit és János bátyá­mat, aki a csa­lád­ban egy­sze­rűen Sinyi névre hall­ga­tott. Sinyi fog­lal­ko­zása… hogy úgy mond­jam, nehe­zen lenne körül­ír­ható, tehát jobb, ha vilá­go­san meg­mon­dom: csa­vargó volt. Ami­kor én meg­is­mer­tem, már galamb­ősz, de örök­vi­dám, vén legény, az utak és a messze­ség sze­rel­mese, aki tavasszal „fel­kö­tötte a bocs­kort”, és késő ősszel jelent­ke­zett, ren­de­sen Mari néné­mék­nél, aki­nek az ura, Ist­ván bácsi mol­nár volt, és nem szá­mí­tott, hogy tizen­hár­mán vagy tizen­öten eszik a kenye­ret.

Mari néné­mék­nél ugyanis tizen­egy gye­rek volt, mert saj­nos – mondta Mari néni –, az utolsó ikrek­ből az egyik meg­halt…

Sinyi bácsit majd talán vala­hol később veszem elő, mert kiesem a kerék­vá­gás­ból, ahol egy­előre Imre bácsi­nál tar­tunk, a majd­nem vagy talán egé­szen remete pap­nál, aki­nek szo­bá­jába egy­szer beles­ke­lőd­tem, ami­kor Bécsi Már­ton kano­nok úrral sétál­tak az utcán, és kizá­ró­lag lati­nul beszél­get­tek.

A szoba meg­hök­ken­tően sivár volt, és nem is nagyon ren­des. A meg­hök­kentő egy hatal­mas feszü­let volt a fal mel­lett, tér­dep­lő­vel, ame­lyen jól lát­szott, hogy a tér­deplő itt nem cif­ra­ság, mert a tér­dek kop­ta­tá­sát a zsá­mo­lyon jól lehe­tett látni. A másik fal mel­lett egy közön­sé­ges kato­na­ágy volt, szürke pok­róc­cal lete­rítve, egy kis éjje­li­szek­rénnyel az ágy fejé­nél, ame­lyen köny­vek vol­tak és egy gyer­tya­tartó kis csonk­gyer­tyá­val.

A har­ma­dik fal mel­lett durva pol­cok a fal egész hosszá­ban, ren­ge­teg könyv­vel, s az ablak mel­lett lehe­tett látni egy ruhás­szek­rény­fé­lét egyik olda­lon, a másik olda­lon pedig egy mos­dót, ami­lyen nálunk a kony­há­ban volt a cse­lé­dek szá­mára.

Imre bácsi nyug­díja nagyon sze­rény lehe­tett, de még ezt sem köl­tötte el, és néha, ha egye­dül talál­koz­tunk, a kéz­csók­kal kap­cso­lat­ban – valami tüne­mé­nyes, de nagyon­jól­eső boszor­kány­ság­gal – egy-egy korona maradt a mar­kom­ban. Nem cso­dá­la­tos tehát, ha meg­ál­la­pí­tot­tam magam­ban, hogy Imre bácsi nem­csak való­ban szent életű pap, de mel­les­leg úri­em­ber is…

Gyula bátyám tehát édes­anyja és Imre bácsi tár­sa­sá­gá­ban élte csen­des éle­tét, napon­ként egy-két szót mondva vagy hallva, tehát meg lehe­tett érteni fel­éle­dé­sét, hogy végre rokoni tár­sa­sá­got kapott szü­lé­im­ben és vidám kirán­duló gyer­mek­ba­rá­to­kat ben­nünk Anti­val, eset­leg egy-két kitün­te­tett bará­tunk­ban.

Így múlott el las­san a nyár. A gim­ná­zium tra­gé­di­ája mintha kiégett volna belő­lem, mintha tétova gon­do­la­taim és ide­geim meg­nyu­god­tak volna, pedig akkor már sűrű fecs­ke­ra­jok pihen­tek a sür­göny­dró­to­kon, és maga­san a leve­gő­ben fehér ökör­nyál úszott dél felé. Az erdők elcsen­de­sed­tek, a mező­kön kuko­ri­ca­er­dők susog­tak, s az esti sötét magá­nyos­ság­ban néha ván­dor­ma­da­rak kiál­toz­tak útmu­tató üze­ne­te­ket, de aztán befu­tott a fiu­mei gyors, és Kon­do­ray bácsira gon­dol­tam, aki most leszáll a cso­dá­la­tos gyors­vo­nati moz­dony­ról, és átadja a szol­gá­la­tot egy másik kitűnő kol­lé­gá­nak.

Házunk­nak az udvar felé volt egy kis tera­sza is, és néha itt is kiül­tünk hall­ga­tódzni az esté­ben, nézni a csil­la­go­kat, csen­de­sen mon­dani is egy-két szót, belé­le­gezni az est kicsit kapor-, kicsit vonat­füst­szagú béké­jét.

A lányo­kat édes­anyám ilyen­kor már lefek­tette, és mi hár­man nagyon tud­tunk hall­gatni.

– Nem tudom, mi van a gya­lá­ni­ak­kal is – szó­lalt meg később apám –, bár ha nincs Kapos­ban dol­guk, meg­ér­tem, ha nem sza­lad­nak a várost látni.

Aha – gon­dol­tam –, szó­val apám is…

Édes­anyám­ról nem is szólva. „Ami­kor Gyön­gyö­sön meg­jöt­tek a vadá­szok…” „Ami­kor nagy­apád egy este két sza­lon­kát hozott…” „Ami­kor Gya­lánba átsé­tál­tunk, emlék­szel, kisfiam?” „Ami­kor a cigá­nyok kibon­tot­ták a pad­lás tűz­fa­lát…” – és sóhaj­tott, mintha valami szép emlékre emlé­kezne.

Aztán csak ültünk szót­la­nul, s az Idő némán bal­la­gott mel­let­tünk a sötét­ben. A gyér vil­lany­vi­lá­gí­tás az utcá­kon nem erő­sza­kos­ko­dott a sötét­ség­gel, s nálunk az udvar­ban alig volt vilá­go­sabb, mint ilyen­kor Göl­lé­ben.

Aztán a kaszár­nyá­ban taka­ro­dóra szó­lalt meg a kürt, béke­beli taka­ró­déra, de olyan fáj­dal­mas szé­pen, mintha érezte volna az időt, ami­kor a halot­tak emlé­kez­nek erre a kürt­szóra, ami­kor Európa gyászba borul majd, s a híres 44-es „Ros­seb-ezred” öreg baká­i­nak tíz­ez­rei húz­zák majd magukra az ide­gen föl­det Vol­hí­ni­á­ban, Szer­bi­á­ban, Albá­ni­á­ban, Orosz­or­szág­ban, fran­cia föl­dön és Romá­ni­á­ban, végső és utolsó taka­ró­nak.

Ter­mé­sze­te­sen erre akkor még nem gon­dol­hat­tunk, de a sötét­ség­ben, a nyár végi csend nyug­ta­lan boru­lá­sá­ban mintha elin­dult volna valami, mintha sóhaj­tott volna a kert, mintha kese­rűbb lett volna a kőszén­füst, és mintha elta­karta volna valami a Tej­utat, a Hadak útját, mert mélyebb lett az est, mert elment már az utolsó vonat is, és ki tudja, milyen vona­tok jön­nek helyette?…

– Na, galam­bom – szólt apám édes­anyám­hoz –, azt hiszem, sze­de­lődz­köd­he­tünk…

Anyám sóhajtva fel­állt, min­denki fogta a szé­ket, amin ült, és bemen­tünk az elő­szoba gyér vilá­gos­sá­gába.

Ez a „sze­de­lődz­köd­he­tünk” sok évek múlva is, ó, hány­szor, de hány­szor ütötte meg az emlé­kek puha cim­ba­lom­ve­rő­jé­vel a szí­ve­met!

– Na, embö­rök, alig­ha­nem szö­dö­lődz­köd­he­tünk…

Ezt ter­mé­sze­te­sen bará­tom és mes­te­rem: Matula mondta a haj­tók­nak egy-egy haj­tás után, ami­kor két haj­tás között elszív­tunk egy ciga­ret­tát, köz­ben elmond­tuk, hogy lőt­tük meg a sza­lon­kát, és mélyen hall­gat­tunk egy akkora héja elhi­bá­zá­sá­ról, hogy sas­nak is elme­he­tett volna… És olyan las­san repült, mintha egy tehén szállt volna el felet­tünk, ha a tehe­nek­nek szo­ká­suk lenne az erdei nyi­la­dé­kok felett átre­pülni.

Tehát mi is sze­de­lődz­köd­tünk; apám még figyel­mez­te­tett, hogy a gyer­tyát ne felejt­sem égve, mert ő nem gyer­tya-nagy­ke­res­kedő, aztán: kezü­ket csó­ko­lom! – és egye­dül marad­tam a három­cen­tis gyer­tyá­val és fan­tá­ziám dús álma­i­val, ame­lyek aztán átvál­tot­tak a való­sá­gos álmok cso­dá­la­tos orszá­gába.

A gyer­tya per­sze égve maradt… hogy később foj­to­gató és büdös sötét­ségre ébred­jek fel, amely­ben elő­ször maga­mat kel­lett meg­ke­resni, aztán pedig azt a másik gyer­tya­cson­kot, amit – bölcs elő­re­lá­tás­sal – ilyen ese­tekre tet­tem félre.

Köz­ben azon­ban az Idő – azt hiszem, ezt a szót min­dig nagy­be­tű­vel kel­lene írni – olyan ész­re­vét­le­nül rakta a napo­kat egy­más mellé, hogy egy­szer csak ott áll­tam „a haza kis pol­gá­ra­i­nak” cím­zett pol­gári fiú­is­kola előtt, ahol sem­mi­féle ide­gen­ke­dés nem bán­tott már: én sok­kal elő­ke­lőbb isko­lá­ból jöt­tem, ha az az ellen­szen­ves iskola ki is hányt magá­ból…

Nagyon meg­nyug­tató volt az is, hogy ide a RAC baráti köré­vel érkez­tem, akik közül azon­ban csak Kon­do­ray Béla lett osz­tály­tár­sam, mert a töb­biek mind fel­sőbb osz­tá­lyokba jár­tak. És fel sem tűnt, hogy semmi ide­ges­ke­dés, lám­pa­láz nem fűré­szelte pocsék ide­ge­i­met akkor sem, ami­kor bemen­tünk az I/A osz­tályba, ahol – a kis tan­te­rem­ben – már alig volt hely, de a kar­tár­sak olyan lel­ke­se­dés­sel fogad­tak ben­nün­ket és a még utá­nunk érke­ző­ket is, hogy azon­nal ott­hon érez­tük magun­kat. Csak az ola­jos padló meg valami fer­tőt­le­ní­tő­szer csí­pős szaga emlé­kez­te­tett, hogy ott­hon vagyunk ugyan, de „a haza kis pol­gá­ra­i­hoz” cím­zett I/A osz­tály­ban, amely­nek főnöke Dömö­tör János tanár úr lett.

Osz­tály­fő­nö­künk már nem volt fia­tal ember, és egy kicsit húzta a jobb lábát, bár nem sán­tí­tott. Egye­sek sze­rint Dömö­tör János bácsi annak ide­jén jeles tor­nász volt, és láb­sé­rü­lé­sét egy nyúj­tó­ról való lezu­ha­nás­ból sze­rezte, míg mások tudni vél­ték, hogy osz­tály­fő­nö­künk­nek – még legény korá­ban – egy fél­eme­leti abla­kon át kel­lett sür­gő­sen távoz­nia, és ugrás köz­ben sze­rezte boka­sé­rü­lé­sét…

Az igaz­ság való­szí­nű­leg az első ver­zió volt, bár a máso­dik, az abla­kon való mene­kü­lés kar­tár­sa­im­nak álta­lá­ban és hatá­ro­zot­tan job­ban tet­szett. De nekem is!

A napok azután mintha sűrűen, szinte össze­füg­gően egy­más mellé áll­tak volna, és nem egy­másra – mint a gim­ná­zi­um­ban. Abban a másik isko­lá­ban az ese­mé­nyek zagyva kavarékká let­tek, itt pedig, mint a jó könyv lap­jai, ame­lye­ket bár­mi­kor vissza­for­gat­hat­tam, kiol­vasva belő­lük: mi volt a jó, mi volt a rossz, és miért volt rossz…

És ki kell mon­da­nom – bár­mily lehe­tet­le­nül hang­zik –, egy kis óva­tos­ság­gal ugyan: hogy sze­ret­tem ebbe az isko­lába járni!

Ez a sze­re­tet ugyan nem egy „kitűnő” osz­tály­zat­tal kez­dő­dött, hanem azzal, hogy az első szám­tan­lec­ké­vel: „Pénz- és súly­egy­sé­gek szerte a vilá­gon”, levo­nul­tam a faházba, ami nem­csak fából volt, de jó atyám­mal – ahogy mon­dani szo­kás – a tűzi­fát is ott vág­tuk, még­pe­dig úgy, hogy ebéd után apám azt mondta:

– Na, gye­rek, látom, jól­lak­tál, hát men­jünk hege­dülni…

Húgaim vigyo­rogva nyug­táz­ták ezt a meg­hí­vást, én pedig kifelé menet jól meg­rán­tot­tam vala­me­lyik egér­fark­nyi copfját, s ez egy kis elég­té­tel volt a „hege­dü­lé­sért”. Aztán men­tünk hege­dülni, azaz fűré­szelni, még­pe­dig min­den­nap négy hasá­bot. Ez a négy hasáb tizen­hat tus­kót jelen­tett, amit már egye­dül vág­tam fel. Néha szinte kedv­vel csi­nál­tam, aztán fel is rak­tam, még­pe­dig nem akár­hogy, hanem úgy, hogy a fel­ra­kott vágott fa szinte egye­nes falat alko­tott. Kedv­vel csi­nál­tam ezt a mun­kát, az egye­nes falat, álta­lá­ban a mér­tani befe­je­zett­sé­get, amit talán öreg­a­pám­tól örö­köl­tem, aki „her­cegi épí­tész” volt. A „her­cegi” annyit jelen­tett, hogy az öregúr az Ester­házy her­ceg épí­té­sze volt Dom­bó­vá­ron. Volt ennek a már emlékké vált cím­nek egy ked­ves emléke is: ami­kor a bakó­cai ura­da­lom­ban vol­tam segéd­tiszt, és haj­na­lok haj­na­lán fel­men­tem a Fel­ső­pusz­tára az álla­tok ete­té­sét ellen­őrizni, erről a magas­lati pont­ról jól hal­lot­tam a völ­gyek­ből öt falu haj­nali harang­zen­gé­sét, és – sok­szor fázva is – meleg szív­vel gon­dol­tam nagy­apámra, aki eze­ket a temp­lo­mo­kat épí­tette.

Száll­junk le azon­ban az emlé­kek hegyé­ről a kapos­vári kis faházba, ahova levo­nul­tam a pénz- és súly­egy­sé­ge­ket meg­ta­nulni, de úgy meg­ta­nulni, hogy a gim­ná­zi­u­mot egy­szer és min­den­korra elfe­lejt­sem, bár az ördög azt súgta a fülembe:

– Jó lesz már… elég már… tudod már…

– Kuss! – mond­tam az ördög­nek fino­man, s ami­kor végre magam is egyest adtam volna magam­nak, fel­men­tem a lakásba, és kér­tem édes­anyá­mat is, hogy hall­gas­son ki, és osz­tá­lyoz­zon is.

Leül­tünk tehát a kis­szo­bá­ban, és fel­mond­tam a lec­két, és vár­tam az osz­tály­za­tot.

– Na, fiam – mondta édes­anyám –, most mondd el las­san, értel­me­sen, mintha nem is lecke volna…

Elmond­tam.

Édes­anyám fel­állt, vissza­adta a köny­vet, és azt mondta:

– Kitűnő! Jus­son eszedbe, ha felel­nél, hogy én mond­tam.

– Kitűnő! – mondta Rónai tanár úr szinte abban a pil­la­nat­ban, csak más­nap. – Igenis: kitűnő! – ismé­telte meg, s én egy­szerre sze­ret­tem az egész vilá­got, s amíg hely­re­bo­tor­kál­tam, úgy érez­tem, fejem körül a dics­fény gló­ri­ája ragyog, amit tulaj­don­kép­pen el is vár­tam, hiszen öreg bor­bé­lyunk is, vala­mi­kor még „ott­hon” Göl­lé­ben, egy­szer azt mondta, illetve kér­dezte:

– Ki volt az a kon­tár, aki ezt a „gyö­nyörű fejet” így elfu­se­rálta?

Ennek az eset­nek azon­ban előz­mé­nyei van­nak.

Talán elsős vagy máso­di­kos ele­mista lehet­tem, ami­kor kará­csony­este a gyer­tya­gyúj­tás áhí­ta­tos csendje után húgaim bir­tokba vehet­ték a külön­féle babá­kat és apró kony­ha­fel­sze­re­lési, szó­val asszony­je­löl­tek­nek való tár­gya­kat, én pedig a régen áhí­tott köny­ve­ket, kapsz­lis pisz­tolyt, töl­tött gumi­lab­dát és pus­kát… de senki sem nyúlt egy sze­rény kiné­zésű kis doboz­hoz, amely­ről később kide­rült, hogy apám aján­dé­kozta meg saját magát és – engem.

Miu­tán tehát a köszö­ne­tek, csó­kok és kéz­csó­kok elhang­zot­tak, apám kissé titok­za­to­san fel­emelte a kis dobozt és meg­tö­rül­gette, mire mind oda­néz­tünk, és nagy­anyám azt mondta:

– Mi az, kisfiam?

Apám sze­ré­nyen mosoly­gott, én pedig szá­zad­szor hatá­roz­tam el nagy­anyám­nak meg­mon­dani, hogy vagy én vagyok „kisfiam”, vagy az apám.

A kér­dés azon­ban elhang­zott, s az egész csa­lád oda­né­zett, mert apám kihúzta a kis doboz fiók­ját, a benne levő tárgy­ról lebon­totta a selyem­pa­pírt, és fel­mu­tatta a csil­logó kis vala­mit, ami úgy nézett ki, mint egy haj­nyíró gép.

És miu­tán meg is csat­tog­tatta a cso­dás kis masi­nát, ünne­pé­lye­sen azt mondta:

– Ezután magunk nyi­rat­ko­zunk!

Ámuló csend lett, s a csa­lád úgy nézett apámra, ahogy a zsi­dók néz­het­tek Mózesre, ami­kor fel­mu­tatta a Tíz­pa­ran­cso­lat kőtáb­láit.

A csend azon­ban már túl­zott kez­dett lenni, azért hoz­zá­tette még, hogy:

– A gye­re­ket majd én nyí­rom meg, maga meg, szí­vem – nézett anyámra –, engem.

– Igen – mondta édes­anyám, mert ő soha nem mondta, hogy: nem!

– Cso­dás kis szer­szám! – mutatta fel apám a vil­logó kis jószá­got. Akár ki is pró­bál­hat­juk. Hat­lós mes­ter, fene tudja, hol kuj­to­rog…

– Lako­dal­mak van­nak, fiam, az egész kör­nyé­ken – mondta nagy­anyám –, és min­de­nütt marasz­tal­ják a bor­bélyt… bár igaz, sze­reti is a bort…

– Hát éppen ezért – csat­tog­tatta meg apám a kecses kis gépet – akár ki is pró­bál­hat­juk. Vacso­ráig van még idő…

– Igen – mondta anyám, és kis­pár­ná­kat rakott az egyik székre –, van még jó fél­óra.

– Bősé­ge­sen elég – vidám­ko­dott apám, miköz­ben fel­mász­tam a négy párna tete­jébe, ami elég inga­tag álla­pot volt.

– Édes­anyám, kérem, fogja a vál­lam!

– Fél… – mondta középső húgom, aki­nek a leg­na­gyobb szája volt – fél…

– Eredj a fenébe!

– Micsoda hang ez?! Kará­csony­kor? – mor­dult ránk apánk. – Csend! No, tartsd, fiam, a fejed…

Tar­tot­tam.

Apám egé­szen szak­sze­rűen meg­csat­tog­tatta a szép kis szer­szá­mot…

– A nya­ká­nál kez­dem…

Erre már nem szólt senki. Érez­tem a hideg vasat a nya­ka­mon, és…

– Juju­jujjj… édes­apám… húz!

– Hát kezd­het­jük fent is – mondta apám kissé meg­hök­kenve, és vissza akarta húzni a kis masi­nát.

– Juju­jujj… édes­apám!…

– Mi a fene van ezzel a masi­ná­val? – rán­totta meg apám a nyí­ró­ol­lót, mire olyat ordí­tot­tam, hogy egy gyer­tya ser­cegni kez­dett a kará­csony­fán.

– Kényes­ke­dik! – mondta egyik szem­te­len húgom, de erre már nem is vála­szol­tam, mert apám a hom­lo­kom felett kez­dett nyírni. Az olló ment is egy dara­big, aztán:

– Juju­jujjj… édes­apám, húz!

Azután egy hely­ben csat­to­gott a kis masina, de ami­kor apám vissza akarta húzni…

– Jajaj­ju­hu­huuu!…

– Ne kínozza a gye­re­ket – állt mel­lém anyám –, talán azt a sró­fot kel­lett volna kicsit kieresz­teni…

– Azt hiszem, igaza van, szí­vem. Hát majd vacsora után foly­tat­juk.

Én pedig lemász­tam a tüzes tró­nus­ról, és „vélet­le­nül” úgy bokán rúg­tam szem­te­len húgom, hogy sírni is elfe­lej­tett. Csak leült a földre, illetve a pad­lóra.

A vacsora ter­mé­sze­te­sen cso­dá­la­tos volt, bár húgaim ért­he­tet­le­nül jóked­vűek vol­tak, ahány­szor fél­be­ma­radt fejemre néz­tek. Ez még nem bán­tott volna, de ami­kor apám válla is mozogni kez­dett a lenyelt neve­tés­től, hát elke­se­red­tem.

Csak anyám volt komoly, sőt – bár ne tette volna! – meg­si­mo­gatta fél­be­ma­radt fejem, mire kitört a neve­tés, s én meg­sér­tődve távoz­tam a kony­hába, s ott – Mar­git a meg­mond­ha­tója – átkot szór­tam a csa­ládra, és koro­mat messze meg­ha­ladó módon… károm­kod­tam.

Más­kor ezt az asz­tal­tól való kivo­nu­lást sem­mi­kép­pen sem lehe­tett volna meg­tenni, de most apám meg­bo­csá­totta, mert a fel­nőt­te­ket is ludas­nak érezte, hogy ott mer­tem hagyni a vacso­rá­zó­asz­talt. De ami­kor vissza­men­tem – a kará­cso­nyi tor­tá­val egy­ide­jű­leg –, nagyon komo­lyan mondta:

Kará­csony van, de jegyezd meg magad­nak, hogy ez még egy­szer nem for­dul­hat elő. Érted?

Igen, édes­apám…

És abban a pil­la­nat­ban újra kará­csony lett, és szí­vem­ben az egész vilá­gon szent lett a béke.

Abban az idő­ben – nem tudom már, miért – megint édes­anyá­mék háló­já­ban alud­tam. (Talán vala­me­lyik húgom köhö­gött, és nem hagyta apá­mat aludni, aki télen-nyá­ron haj­nal­ban kelt, ellen­őrizni az álla­tok ete­té­sét.) S ért­he­tően későb­ben alud­tam el, mint más­kor. Ját­szot­tam a kará­cso­nyi gon­do­la­tok­kal, miköz­ben apám kiment, mond­ván:

– Meg­né­zem az álla­to­kat…

Már majd­nem elalud­tam, ami­kor vissza­jött, és csen­de­sen tette be az ajtót.

– A gye­rek alszik? – kér­dezte sut­togva anyám­tól.

– Már régen…

Ekkor leve­tette beke­csét, és zse­bé­ből a kará­cso­nyi meg­le­pe­tést, a nyí­ró­ol­lót az asz­talra tette.

– Hát alig­ha­nem igaza van a gye­rek­nek…

– Miért?

– Kipró­bál­tam a kis­bor­jún az ollót… hát rúgott, mint a vesze­de­lem…

És más­nap vagy har­mad­nap meg­ér­ke­zett Hat­lós bácsi, a bor­bély – akit Göl­lé­ben „bar­bél”-nak nevez­tek –, s akkor csapta össze a kezét, ami­kor meg­látta apám műkö­dé­sé­nek ször­nyű nyo­mát, s akkor kér­dezte, hogy „Ki volt az a kon­tár, aki ezt a gyö­nyörű fejet így elfu­se­rálta?…”

És most foly­tat­hat­juk négy vagy öt év múlva ott, ami­kor Rónai tanár úr meg­is­mé­telte, hogy: „Igenis, kitűnő” – mintha ebben a szá­momra kivé­te­les osz­tály­zat­ban valaki kétel­ke­dett volna. De nem kétel­ke­dett senki, mert az osz­tály úgyis tudta, sőt az első padok­ból töb­ben iga­zol­ták, hogy Rónai tanár úr olyan vas­tag egyest adott, hogy két­szer is le kel­lett itatni… Édes­anyám­nak per­sze elmond­tam, és könnybe lábadt mind a két szeme, de ujját a szá­jára tette jelezve, hogy ez azon­ban ket­tőnk titka marad…

– Most csak utána a töb­bi­vel is! Mutasd meg, fiam!

Mielőtt azon­ban tovább­men­nénk, ves­sünk egy sze­líd keresz­tet Rónai tanár úr emlé­kére, aki 1942- vagy 43-ban a zsi­dók elhur­co­lása elől fele­sé­gé­vel együtt inkább a halálba mene­kült, mint a szám­ki­ve­tésbe.

Az idő azon­ban akkor még olyan gyer­mek­ded volt, hogy bár­kit az őrül­tek­há­zába csuk­nak, aki eze­ket az idő­ket meg­jó­solta volna.

Hagy­juk tehát a jós­la­to­kat, és foly­tas­suk a magyar nyelv- és iro­da­lom­mal, amit Dömö­tör tanár úr taní­tott – mély­sé­ges sze­re­tet­tel a tárgy iránt –, és magyar dol­go­za­tomra: H: 1, T: 1, K: 1, olyan három egyest adott, hogy „kapu­tu­zsár”-nak is elme­he­tett volna, ami Göl­lé­ben kapu­osz­lo­pot jelen­tett. Egyéb­ként ebben az isko­lá­ban, még­pe­dig hiva­ta­los hely­ről jósol­ták meg elő­ször írói utam, ami­kor a „képes kife­je­zé­se­ket” tanul­tuk, hogy „híd lába”, „hajó orra” stb. S ekkor Vajthó tanár úr fel­hozta még a „jó tollú” kife­je­zést is, hogy:

– Közöt­te­tek csak egy­va­laki van, akire el lehet mon­dani, hogy jó tollú, ez a valaki Fekete Ist­ván…

De hát ne ugor­junk éve­ket. Ez a jós­lat csak har­ma­dik­ban vagy negye­dik­ben hang­zott el, míg most csak első­sök vagyunk, ami­kor Pasit­szky tanár úr ül mel­lém egy „sza­bad­kézi rajz”-órán, kikér­dezve csa­lá­dom­ról, magam­ról, kedv­te­lé­se­im­ről, falum­ról… amit csak azok­kal tett meg, aki­ket vala­mely okból meg­sze­re­tett. Ezt a kitün­te­tést csak még Lov­rich Kál­mán­nal tette meg, aki azon­ban már művész volt akkor is, és olyan raj­zok­kal lepte meg nem­csak az osz­tályt, de Pasit­szky tanár urat is, hogy leg­fel­jebb némán bámul­tunk, mert mit is lehe­tett volna mást tenni?

Az én kitün­te­té­sem­nek más alapja volt. Egy vasár­nap reg­gel magá­nyo­san tén­fe­reg­tem a Búza­pi­a­con, ame­lyen keresz­tül egy­szerű gya­logút veze­tett a vas­út­ál­lo­másra, ami­kor Pasit­szky tanár úr és Mudin Imre men­tek el mel­let­tem, és ter­mé­sze­te­sen nagy tisz­te­let­tel köszön­töt­tem őket.

– Mit csi­nálsz itt, Fekete?

– Sem­mit, tanár úr…

– Eljön­nél velünk lep­kézni?

– Szí­ve­sen, tanár úr, csak egy per­cig tes­sék várni, amíg szó­lok szü­le­im­nek. Egy perc! – kiál­tot­tam rohanva, és meg is állt Pasit­szky tanár úr és mel­lette a leg­alább két­mé­te­res Mudin Imre, aki tanár volt ugyan, de első­sor­ban Magyar­or­szág súly­do­bó­baj­noka. (Ma ugyan úgy mond­ják, hogy „súly­lökő”, bár nem sok értel­mét látom ennek az újí­tás­nak, mert szi­go­rúan véve egyik kife­je­zés sem fedi pon­to­san a műve­le­tet. Sem a „lökés”, sem a „dobás”.)

De mindez most nem fon­tos. Egy orszá­gos baj­nok­kal és egy igazi fes­tő­mű­vésszel együtt rázott a vonat, és bol­dog vol­tam, hogy velük lehet­tem. Per­sze már csak emlék mind a kettő, mert Pasit­szky tanár úr pár éve halt meg, Mudin Imre pedig 1916-ban esett el mint had­nagy az erdé­lyi har­cok­ban. Most már – ha élné­nek – nagyon öreg lenne mind a kettő; de akkor még vidá­mak vol­tunk és fia­ta­lok.

Nem emlék­szem már az állo­másra, ahol kiszáll­tunk – talán Kor­pád volt –, de az állo­más mögött már kez­dő­dött a nagy rét­ség, kisebb éger-, fűz­bok­rok­kal, ren­ge­teg virág­gal és ren­ge­teg lep­ké­vel, ame­lyek­nek leg­na­gyobb részére nem volt szük­ség, de én is kap­tam lep­ke­há­lót, és bemen­tem a leg­sű­rűbb bok­rok közé is, és fog­tam is egy elég nagy, de álmos és bár­so­nyo­san szürke éjjeli lep­két, ame­lyért, ha egye­bet nem is fog­tunk volna, érde­mes lett volna kijönni – mondta Pasit­szky tanár úr.

És – dél­táj­ban – ekkor tör­tént meg velem az a fur­csa eset, talán elő­ször, hogy valami gyenge, de nem kel­le­met­len bódult­ság jött rám; a nagy, virá­gos rét las­san mintha hin­tá­zott volna, és ezt a hin­tá­zást a kabó­cák, tücs­kök, távoli madár­dal össze­font zson­gása kísérte.

Csak áll­tam, aztán elmúlt.

– Gyor­san nő a gye­rek – mondta a dok­tor, aki­nek anyám ezt elmondta –, de lehet egy kis vér­sze­gény­ség is. Semmi aggó­dásra nincs ok.

Én egy­ál­ta­lán nem vol­tam meg­ijedve – bár néhány­szor más­kor is meg­is­mét­lő­dött ez az álla­pot –, és vidá­man lep­kéz­tünk tovább késő dél­utá­nig, ami­kor aztán a fiu­mei gyors repí­tett haza ben­nün­ket.

– Köszö­nöm szé­pen a kirán­du­lást, tanár úr – mond­tam Pasit­szkynak, míg Mudinra úgy néz­tem fel, mint egy temp­lomra. Így közel­ről ret­te­ne­tes nagy volt!

És ment ez az esz­tendő is tovább, és én fog­csi­kor­gatva bár és néhány­szor meg­bo­tolva, de tar­tot­tam a szín­vo­na­lat. Fél­év­kor tiszta egyes vol­tam, és apám – mivel nem hitte, amit látott – fel­tette az óku­lát. Aztán magá­hoz ölelt, és meg­si­mo­gatta a fejem.

– Csak azt mondd meg, te gye­rek, hogy mi a fene volt veled tavaly abban a gim­ná­zi­um­ban…

A föl­det néz­tem.

– Nyu­god­tan és bát­ran! Akármi lesz, amit mon­dani akarsz…

– Nem egé­szen tudom, édes­apám… Ha vala­me­lyik tanár úr közbe szólt… elvesz­tet­tem a fona­lat… és nem talál­tam vissza. A gye­re­kek kine­vet­tek… és én egy­szerre nem tud­tam sem­mit… ha tud­tam is a lec­két…

– És a tanár úr nem segí­tett?

– Akart, édes­apám! Akart! De nekem akkor már nem jutott semi az eszembe.

Apám – kivé­te­le­sen – meg­si­mo­gatta az arcom, s azt hiszem, ennél nagyobb kitün­te­tés már nem érhet az élet­ben; hiszen kap­tam én kitün­te­tést mint katona és civil is ele­get. Kap­tam én okle­ve­le­ket és dísz­tag­sá­got és sok egyéb elis­me­rést, de azt a simo­ga­tást, azt a kezet, azt a tető­től tal­pig átme­le­gítő, meg­ne­vez­he­tet­len bol­dog­sá­got soha többé nem érez­tem, de min­dig gon­do­lok rá, a sír mel­lett is, ahol édes­anyám­mal egy sír­ban talán néha rólam is álmod­nak.

Aztán elmúlt az a pil­la­nat, apám sze­lí­den képen legyin­tett, és azt mondta:

– Jól van, fiam! Most már rend­ben van min­den… de eredj a kapu­hoz, mert vala­me­lyik bará­tod fütyül… De mért nem jön be?

– Ez Béla, édes­apám. Kicsit szé­gyel­lős…

– Érde­kes, de a vil­lany­kör­tét az utcán lecsúz­lizta…

– Az más, édes­apám… az vadá­szat…

– Na, csak menj! – mondta apám elfor­dulva, de nagy baju­sza gya­nú­san moz­gott, ami azt jelen­tette, hogy csend­ben nevet.

Vala­ki­ről azon­ban meg­fe­led­kez­tem, még­pe­dig leg­ré­gebbi kaposi bará­tom­ról, Dégh Gusz­ti­ká­ról, aki már akkor bará­tom volt, ami­kor még nem tud­hat­tuk, hogy vala­mi­kor majd egy osz­tályba járunk; ami­kor még csak mint ven­dég tar­tóz­kod­tam a Rózsa utcá­ban nagy­apá­mék­nál, és sem­mi­kép­pen nem gon­dol­hat­tam arra, hogy vala­mi­kor majd én is ennek az utcá­nak – a 2. szám alatt – való­sá­gos és jogos lakója leszek. Gusz­ti­val már akkor is szí­ve­sen vol­tam együtt, mert lassú beszéde, szinte szo­morú nyu­galma és Lajos bátyja ter­rorja alatt is meg­tar­totta nyu­godt cin­kos­sá­gát és humo­rát. Csa­ládi álla­po­tuk ren­de­zet­len­sé­gé­ről már szól­tam, s az nem vál­to­zott azóta sem, de ez lát­szó­lag – és azt hiszem, a való­ság­ban is – Gusz­ti­kát egy­ál­ta­lán nem érde­kelte. De az iskola sem. Nem törte össze magát a tudo­má­nyok meg­szer­zé­sé­ben, nem akart jeles bizo­nyít­ványt haza­vinni, és nem is vitt. De nem is bukott meg. A RAC-nak csak kül­tagja maradt, mert arról szó sem lehe­tett, hogy heti húsz fil­lé­re­ket fizes­sen, de Gusz­ti­kát sze­rette min­denki, így majd­nem annyit fut­bal­lo­zott, mint a ren­des tagok. És annyit ciga­ret­tá­zott is, mert egye­dül Guszti volt haj­landó elmenni Bog­ná­rék vegyes­ke­res­ke­dé­sébe egy tízfil­lé­res­sel, hogy két darab – ha jól emlék­szem – Király „szi­var­kát” vegyen a RAC tag­ja­i­nak. Ez a két ciga­retta azután „szip­pan­tá­son­ként” lett szét­osztva a tíz-tizen­két tag között. Szó­val a ciga­retta „száj­ról szájra” járt, fittyet hányva a baci­lus­el­mé­let­nek, és a szol­gál­ta­tá­sért Gusz­tika is beszáll­ha­tott. Később, sok­kal később a leg­már­ká­sabb kül­földi ciga­ret­tá­kat, angolt, ame­ri­kait, néme­tet, oszt­rá­kot és szer­bet szív­hat­tam én is, de meg sem köze­lí­tette egy sem a száj­ról szájra járó Királyt, amely­nek szip­ká­ját – átadás előtt – min­denki köte­les volt a nad­rág­ján vagy zseb­ken­dő­jé­ben meg­tö­rölni… (Meg­jegy­zem azon­ban, hogy a fel­so­rolt nem­ze­tek ciga­ret­tái közül a szer­bet sze­ret­tem leg­job­ban, mert abból a dohány nemes aro­mája a leg­ke­vésbé volt kilú­gozva.)

Most, ami­kor eze­ket az emlé­ke­ket írom, több mint ötven év múlva, a szig­li­geti Alko­tó­ház­ban, Fil­tolt szí­vok, drága, füst­szű­rős szip­ká­ból, és bizony kissé szo­mo­rúan gon­do­lok arra, hogy a száj­ról szájra járó Király­nak csikkje mennyi­vel fino­mabb, ízle­te­sebb és zama­to­sabb volt…

Vissza­térve azon­ban Gusz­ti­kára – iste­nem, él-e még vala­hol? –, szo­mo­rúan kell beszá­mol­nom tra­gi­kus kísér­le­te­zé­sé­ről is, job­ban mondva kíván­csi­sá­gá­ról, hogy az apja író­asz­ta­lá­ban talált ska­tu­lyá­ban levő fehér, por­szerű valami vajon mi lehet…

Apja ugyanis vala­hogy nyitva felej­tette szo­bája ajta­ját, ami Gusz­ti­kát fel­fe­de­zési útra inge­relte. A kis doboz hiá­nya alig tűn­he­tett fel, még ha apja köz­ben haza is jött volna, így Gusz­tika a kertbe távo­zott, hogy a doboz­ban levő anya­got tüze­te­seb­ben meg­vizs­gálja. Elő­ször meg­kós­tolta, aztán pedig – miu­tán semmi íze nem volt – meg­pró­bálta meg­gyúj­tani. Ez már sike­rült! Job­ban, mint Gusz­tika vagy bárki gon­dol­hatta volna. Az ártat­lan­nak lát­szó anyag ugyanis sze­líd kiné­zé­sé­hez nem méltó rob­ba­nást művelt, és Gusz­tika – ha jól emlék­szem – bal keze három ujját is magá­val vitte, kis bará­tunk pedig vissza­ván­szor­gott a til­tott szo­bába, s a szent­sé­ges író­asz­tal előtt a pad­lón maradt, esz­mé­let­le­nül, de nyu­god­tan, ahogy szokta.

Per­sze, jöt­tek a… nem, nem a men­tők, mert tele­fon ugyan lehe­tett vala­hol a Rózsa utcá­ban, de senki sem tudta, hol… tehát jöt­tek a szom­széd­asszo­nyok, és Gusz­ti­kát emberi és anyai sze­re­tet­tel esz­mé­letre mos­dat­ták, a szen­télyt – azaz dr. Dégh tör­vény­széki bíró úr szo­bá­ját – tisz­tába tet­ték, a csú­nyán össze­ron­csolt kezet, ahogy tud­ták, bekö­töt­ték, és valaki a sebe­sül­tet eltá­mo­gatta a kór­házba, ahon­nét Gusz­tika pár nap múlva arány­lag egész­sé­ge­sen, de egyik kezén – úgy emlék­szem, a bal kezén – két ujjal távo­zott.

Gusz­ti­kát tehát pár nap múlva egész­sé­ge­sen és szo­ká­sos fásult nyu­gal­má­val lát­tuk viszont. Izga­tott és szen­zá­ció­éhes kér­dé­se­inkre csu­pán ennyit mon­dott:

– Hát fel­rob­bant az az izé… – S ezzel súlyos sebe­sü­lé­sé­nek tör­té­ne­tét be is fejezte.

Ezen­köz­ben a RAC vezér- és tisz­ti­kara szé­pen kiala­kult, mert mon­da­nom sem kell: legény­ség nem volt, így min­denki önál­lóan gon­dol­ko­dott és cse­le­ke­dett, bár bizo­nyos össze­fogó hatá­rok között. Talán azt mond­hat­nám, hogy a főve­zér Havas Jenő és Pot­vocsek Pali volt, de mégis inkább Jenő, mert ő benn­szü­lött, azaz kaposi volt, míg Pali a két­hó­napi vaká­ciót vidé­ken töl­tötte, azaz haza­ment… Meg­mon­dom őszin­tén, Palit neve sem tette alkal­massá a vezéri posztra, mert az a „csek” vég­ző­dés valami szláv, illetve tót ere­detre val­lott, s ez nem­zeti önér­ze­tün­ket sér­tette volna, és csak akkor kezd­tünk el gon­dol­kodni, ami­kor kide­rült, hogy a Havas csa­lád azelőtt Hart­mann volt. Viszont a legény­ség: a Győr­ffyek, a Kon­do­rayak és Bene Gyula Lajos, a Kapocsfy Laci, Papp Jóska egé­szen „magya­rok” vol­tak, nem is beszélve magam­ról, német, szerb, fran­cia, len­gyel és per­sze magyar nagy- és déd­szü­lők­ről is, akik­ről azon­ban az ősök fir­ta­tá­sá­nál mélyen hall­gat­tam.

Még csak az kel­lett volna, hogy ez kitu­dód­jék… ami­kor bará­taim köré­ben én vol­tam az igazi magyar. Gölle, Somogy szü­lötte, akire a RAC büszke lehe­tett, mert ha meg is bukott annak a nya­va­lyás gim­ná­zi­um­nak első osz­tá­lyá­ban (igaz­ság­ta­la­nul…), most viszont, íme: most szín­je­les, azaz kitűnő volt, és lelé­pett het­ven lépés­ről két­szer egy­más után bedobta az épülő szín­ház abla­kát…

És ez dön­tött!

Hát még ami­kor elkez­dő­dött a csúz­li­kor­szak, amely­nek elin­dí­tója én vol­tam, olyan csa­lád­ból szár­mazva, ahol Géza bátyám, apám test­vére az ifjú­kori már­tír­sá­got is elvi­selte (apám madár­védő kegyet­len ren­de­zé­sé­ben), de a „csúzli”-ról, azaz rossz magyar­ság­gal: „gumi­pus­ká­ról” le nem mon­dott. Talán meg­em­lí­tet­tem már, hogy Géza bátyám való­sá­gos művé­sze volt a csúz­li­nak – amint később a pus­ká­nak –, a csor­nai állo­másra járt lősze­rért, meg­fe­lelő kavi­csért, mert Göl­lé­ben csak áldott búza­termő föld volt talál­ható. Nem is beszélve arról, hogy Géza bátyám madár­skalp­gyűj­te­mé­nyét egy átutazó nor­vég mada­rász 100, azaz egy­száz koro­ná­ért vette meg, amit azon­ban apám egy­sze­rűen zsebre vágott. (Apám ugyanis állás­ban levő fel­nőtt volt már, míg később szü­le­tett öccse csak ele­mista, akit ő nevelt… s a száz korona tulaj­don­jo­gá­ról lehetne vitat­kozni. Apám azon­ban nem vitat­ko­zott, és – bár öccsét ő nevelte, ruházta stb. – a kék hasú szá­zast vita nél­kül eltu­laj­do­ní­totta. Géza bácsi ezt élete végéig emle­gette, mint élete leg­na­gyobb szív­fáj­dal­mát…)

Géza és Pista bátyám – ezt be kell val­la­nom – nem riad­tak vissza egy kis orv­va­dá­szat­tól sem, amíg tet­ten érve a her­cegi erdő­ben, fel nem jelen­tet­ték őket a főbí­rói hiva­tal­ban.

A tár­gya­lás haj­na­lán Pista bátyám ismét lőtt egy bakot, menet a tár­gya­lásra, s ezt a bakot a főbí­róné asszony­nak pre­zen­tálta, ami­nek követ­kez­té­ben a „gya­nú­sí­tot­ta­kat” a főbíró a vád és követ­kez­mé­nyei alól ter­mé­sze­te­sen fel­men­tette, és ebédre őzpör­költre látta ven­dé­gül. A ven­dég­ség, illetve az ebéd szinte már az estbe ért, ami­kor jeles nagy­bá­tyáim, bár sűrű bocsá­nat­ké­ré­sek között, de eny­hén része­gen távoz­tak, és kel­le­me­sen elbe­szél­get­tek az úton a kocsis­sal, aki szin­tén be volt rúgva.

– Hát elmúl­tak azok a szép idők! – mondta ötven év múlva Géza bátyám, és én tel­je­sen vele érez­tem…

Gye­rünk azon­ban vissza a RAC, a Rákó­czi téri Atlé­ti­kai Club „Csúz­lit­ago­za­tá­nak” meg­ala­ku­lá­sá­hoz, ahol nem volt semmi meg­ala­ku­lás, de egyre töb­ben vásá­rol­tak csúz­li­gu­mit a Korona utcai vas­ke­res­ke­dés­ben. A szak­osz­tály növe­ke­dése nem ment simán, mert a kez­dők (min­den kez­det nehéz…) részint saját hüvelyk­uj­juk­ról lőt­ték le a kör­möt, és jól járt az, aki tel­je­sen le is lőtte, mert a félig lebil­lent köröm eltá­vo­lí­tása rend­kí­vül köz­vet­len és köz­ve­tett fáj­da­lom­mal járt (a köz­ve­tett fáj­dal­mat az atyai meg­tor­lás okozta…), részint pedig a Búza­piac kör­nyé­kén „elte­rülő” abla­ko­kat lődöz­ték be, ami megint csak szu­ve­rén sza­bad­sá­guk kor­lá­to­zá­sá­hoz veze­tett.

Lakott helyen űzött, sőt üldö­zött csúz­liz­ga­tá­sunk azon­ban az ellen­sé­ges erők olyan kon­cent­rált össze­fo­gá­sá­hoz veze­tett, hogy meg­unva az értel­met­len városi kör­nye­ze­tet, kirán­du­lá­so­kat szer­vez­tünk a Szent­páli-erdőbe, ahol nem vol­tak szü­lők, taná­rok, rend­őrök, sőt abla­kok sem, így eny­hén vadá­szias spor­tun­kat nem kifo­gá­solta senki.

De vol­tak móku­sok és madár­fé­lék, az út men­tén egy-két ürge is akadt, sőt kutya is, ame­lye­ket ter­mé­sze­te­sen pré­ri­ku­tyák­nak tisz­tel­tünk. Ezek a pré­ri­ku­tyák bizo­nyos idő múlva nem­hogy támad­tak volna, hanem a kerti ház mögött keres­tek mene­dé­ket, mert – egy eset­ben lát­tam, tehát tud­tam – a csúz­li­go­lyó talá­lata ret­tentő fáj­dal­mas…

Havas Jenci, első osz­tá­lyú bará­tom, a Béla király utcá­ban úgy meg­lőtt egy támadni készülő komon­dort, hogy az szinte fel­for­dult a fáj­da­lom­tól, majd üvöltve elro­hant; ő találta el Kis­ró­may Antit is – uno­ka­öcsé­met –, aki őrjöngve és ordítva for­gott maga körül, pedig Jenci már majd­nem lebo­rulva kért bocsá­na­tot, mert nem lát­hatta az utca­sa­rok mögül kilépő bará­tun­kat.

Jenci ez alka­lom­mal egy majd­nem fél ciga­ret­tát is fel­aján­lott Anti­nak fáj­da­lom­dí­jul, de a sebe­sült ezt büsz­kén vissza­uta­sí­totta…

Aztán meg­un­tuk a Szent­páli-erdőt is, mert a muní­ciót nem lehe­tett pótolni, ezen­kí­vül pedig, saj­nos, az öreg erdőőr nyug­díjba ment öreg kutyá­já­val együtt, és utóda – egy szep­lős, vörös fia­tal egyén – kere­ken meg­mondta, hogy ha még egy­szer meg­lát ben­nün­ket az erdőn, hát eltöri a botot a hátsó fer­tá­lyun­kon. Ennek ugyanis még nem volt pus­kája. És kutyája sem…

– Kifelé, gaz­em­be­rek! – ordí­totta, és bot­já­val fenye­ge­tett utá­nunk, ami­nek a vége az lett, hogy vala­me­lyik elke­se­re­dett RAC-tag (már nem emlék­szem, ki volt) a vörös és kel­le­met­len egyént fejbe csúz­lizta.

Hát ilyen ordí­tást azóta sem hal­lot­tam, de ilyen futást sem lát­tam, mert a kel­le­met­len egyén leg­alább egyet el akart fogni belő­lünk. Hát rohan­tunk is szív­sza­kasztva, amíg vala­ki­nek eszébe nem jutott a csúzli s a bosszú­éhes egyént com­bon lőni. Erre vér­sze­met kap­tunk, és a gya­kor­lat­lan erdő­véd­nek be kel­lett lát­nia, hogy ezt a csa­tát elvesz­tette. Be is látta, mert nem haj­szolt tovább ben­nün­ket, ellen­ben a favá­gók kiszó­lá­sa­i­val vegyes erdő­őr­szó­tár olyan válo­ga­tott átkait szórta utá­nunk, fel- és lemenő női rokon­sá­gunk leg­diszk­ré­tebb, bár nél­kü­löz­he­tet­len test­ré­szeit emle­getve, hogy a leg­na­gyobb sebes­ségre kap­csolva távoz­tunk, és csak a kis hegyi kápol­ná­nál ültünk le a haj­szát kipi­henni. Itt már kul­túr­kör­nye­zet­ben vol­tunk, de a meg­va­dult erdőőr el is maradt már régen.

Sze­ret­tem ezt a magá­nyos kis kápol­nát, és vala­hány­szor eszembe jutott, min­dig Lud­wig Uhland Die Kapelle, című köl­te­mé­nyére emlé­kez­te­tett:

Dro­ben ste­het die Kapelle
Schauet still ins Thal hinab…
Drun­ten singt bei Wies’ und Quelle
Froh und hell der Hir­tenk­nab’…[1]

Aztán a vége:

„Hir­tenk­nabe, Hir­tenk­nabe!
Dir auch singt man dort ein­mal…”

Ezen min­dig elgon­dol­koz­tam, s végül is be kel­lett lát­nom, hogy bizony „nekem is éne­kel­nek ott majd egy­szer”…

Ott? Igen, tud­tam, hogy ez az Ott majd­nem bizo­nyo­san nem Itt lesz, de vala­hol lesz, s ez min­den­kép­pen a mulan­dó­ság szo­morú vég­te­len­sé­gé­nek emberi döb­be­nése.

Ilyen gon­do­la­tok forog­tak a fejem­ben, amíg bará­taim pri­vát hős­tet­te­i­ket mesél­ték egy­más­nak, és hár­man is bizo­nyí­tot­ták sűrű eskü­dö­zés­sel, hogy a kel­le­met­len erdő­vé­det ők és csakis ők lőt­ték fejbe.

Csak én hall­gat­tam, mert a kis kápol­nát néz­tem, és Kon­do­ray Béla. Én: mert meg­fo­gott ennek a kis kápol­ná­nak messze­néző, ködös való­sága, és Béla, aki soha nem vesze­ke­dett, és soha nem kia­bált, soha nem vere­ke­dett, csak kissé elné­zően mosoly­gott. Talán tuda­tá­ban volt hihe­tet­len ere­jé­nek? Nem tudom…

Ami­kor Kon­do­ra­yék­hoz meg­hoz­ták a téli tüze­lőt, sze­net és három köb­mé­ter hasáb­fát, Béla pár napra eltűnt, és utána meg­mu­tatta, hogy távol­lé­té­ben szép szög­le­tes rakásba rakta a sze­net, és mel­lette mér­tani pon­tos­ság­gal a fel­fű­ré­szelt és fel­ap­rí­tott hasáb­fát.

– Béla! – kiál­tot­tam az elis­me­rés­től, mert jól tud­tam, hogy ez való­ban férfi­munka volt a javá­ból, és hiva­tá­sos favágó sem csi­nálta volna meg rövi­debb idő alatt, szeb­ben és job­ban.

Béla meg­nyalta a szája szé­lét – mint min­dig, ha zavar­ban volt –, és mosoly­gott. Csak ennyi volt a válasz elis­me­ré­semre. Aztán másra terelte a beszé­det. És csak egy­szer lát­tam kifor­dulni magá­ból, de erre nem is sze­re­tek vissza­em­lé­kezni.

Hor­gászni men­tünk az „össze­fo­lyás” nevű helyünkre, ahol min­dig fog­tunk vala­mit, mert a halak sze­ret­ték ezt a helyet.

A Kapos vizé­vel itt egy kis patak egye­sült, és elég szé­les volt a meder, ami remé­nye­in­ket leg­több­ször kielé­gí­tette.

A víz­től nem messze egy kis­lány füvet sze­dett egy zsákba, ami­nek nem örül­tünk, de a kis­lány olyan csen­de­sen moz­gott, hogy jelen­lé­tét iga­zán nem kifo­gá­sol­hat­tuk, hiszen neki éppen annyi joga volt a füvet szedni, mint nekünk hor­gászni, pláne ami­kor meg­je­gyezte, hogy az ő bátyja is nagy hor­gász, és múlt héten egy majd­nem kilós csu­kát fogott. Pon­to­san 94 deka volt.

– Kukac­cal? – kér­dezte Bütyök.

– Nem. Kis hal­lal…

Töb­bet aztán nem is beszél­get­tünk, mert meg­in­dult a kapás, bár csak kis hala­kat fog­tunk: „tör­bök”-öt és „nap­ha­lak”-at. (Azt már csak sok­kal később tud­tam meg, hogy a tör­bök szerb vagy hor­vát neve ennek a kis­hal­nak, amit átvett a Dunán­túl is, s a magyar neve: fenék­járó küllő. A nap­hal pedig Ame­ri­ká­ból ide­szár­ma­zott kár­té­kony „sze­mét­hal”.)

Vaká­ci­ó­ban vol­tunk, ame­lyet ara­nyos nap­su­gár­ral szórt tele az ég, és csak későb­ben szó­lalt meg újra a kis­lány, aki tele­szedte már a kis zsá­kot.

– Néz­he­tem? – kér­dezte. – Csend­ben leszek…

– Per­sze – mondta Béla –, a Kapos vize nem a mienk, és a partja se…

Így hát szót­la­nul hor­gász­tunk tovább, és fog­tunk is szé­pen, de csak apró­sá­go­kat, ami­kor egy elég vézna ember szólt le a part­ról, szinte fele­lős­ségre vonóan:

– Hor­gász­jegy van?

Kissé ijed­ten néz­tünk hátra, mert hor­gász­je­gyünk nem volt, de nem is emlék­szem, hogy abban az idő­ben a Kapos part­ján lett volna vala­ki­nek. Nem mintha a hor­gász­jegy valami drága okmány lett volna – két-három korona volt talán –, hanem mert órá­kig kel­lett érte ácso­rogni az adó­hi­va­tal­ban, és végül is soha nem kérte senki.

Nem vála­szol­tunk tehát, remélve, hogy a kel­le­met­len egyén elmegy a fenébe.

– Nek­tek szól­tam, csi­bé­szek!

Béla körül­né­zett, fel­felé a leve­gőbe, mintha az isme­ret­len égi hang tulaj­do­no­sát keresné, de a kis­lány sut­togva azt mondta:

– Részeg… itt szo­kott hor­gászni… bicska van nála…

– Mit lotyog az a kis kurva?

Ez a durva, trá­gár szó szinte meg­ütött ben­nün­ket, és lát­tam, Béla kezé­ben remeg a horog­nyél.

– Ha leme­gyek, kutya világ lesz! – ordí­tott most már a kel­le­met­len egyén, és mivel erre se vála­szol­tunk, ledobta horog­fel­sze­re­lé­sét, csúsz­kálva elin­dult lefelé, és mivel a lány fel­jebb volt, mint mi, nem nagyon, de simán bele­rú­gott.

– Most majd ti is meg­kap­já­tok!

De nem kap­tuk meg…

Béla kezé­ből – szinte öntu­dat­la­nul – kiesett a horog­nyél, de nem kapott utána, hanem a rug­da­ló­dzó egyént egy olyan szé­dü­le­tes pofon­nal fogadta, hogy az csak eldőlt a mere­dek olda­lon… de már ugrott is fel, zse­bé­ben koto­rászva.

– Vigyázz! – sival­ko­dott a kis­lány, de erre már nem is volt szük­ség, mert – nem vagyok bok­szoló, és nem isme­rem a szak­ki­fe­je­zé­se­ket – a véres szemű egyént egy olyan bal­egye­nes és utána – de szinte abban a pil­la­nat­ban – jobb­ho­rog fogadta, hogy csak eldőlt, mint a zsák. Aztán elkez­dett sírni. Ettől aztán úgy meg­ré­mül­tünk, hogy föl­kap­kod­tuk kis motyón­kat, a kis­lány meg a zsá­kot, és ha nem is futva, de erő­sen kilépve siet­tünk a vas­híd felé.

– Bor­zasztó! – motyogta Béla. – Bor­zasztó… de hát mit kel­lett volna tenni?…

– Sem­mit! – mond­tam. – Semmi mást. Nem is tudom, ha te nem vagy ott?…

De a kis fruska már neve­tett.

– Ret­tentő erős vagy! – nézett Bélára. – Meg­fog­ha­tom a muszk­li­dat?

Béla úgy elpi­rult, és olyan zavarba jött, hogy meg­állt, és behaj­totta kar­ját, hogy a kis­lány – a zsá­kot letéve – a kar­ját meg­ta­po­gat­hassa.

– Mint egy cipó! Nem cso­dá­lom, hogy Lajos bácsi csak elfe­küdt…

– Hát isme­red?

– Per­sze! A sógor bácsim… mond­tam, hogy részeg!

Már majd­nem haza­ér­tünk, ami­kor Béla ismét meg­szó­lalt, bár nehe­zen rakta össze a sza­va­kat:

– Hát… öre­gem, hogy Lajos bácsi…

– Szól­ha­tott volna ez a tak­nyos lány – mond­tam.

Béla szo­mo­rúan ingatta busa fejét.

– Akkor se lehe­tett volna mást tenni. Leg­jobb, ha nem beszé­lünk róla.

Vége­ze­tül még csak annyit, hogy Béla a Bütyök mel­lék­ne­vet nem tőlünk, hanem Takács tanár úrtól kapta, aki a tor­nát is taní­totta, és ami­kor Béla a nyúj­tón bemu­tat­ko­zott, azt mondta:

– Ez igen! Ez nem fog leesni soha. Oda van ragadva, mint a bütyök az ághoz…

De ez a keresz­telő már három vagy négy éve lehe­tett, míg ennek az emlé­ke­ze­tes kaland­nak ide­jén Béla talán tizenöt éves volt.

Úgy látom, kissé elő­re­ug­rot­tam éle­tem távoli nap­ló­já­ban, de hiszen az emlé­ke­zet alig törő­dik az idő­vel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejé­ben össze­vissza kap­csolja a ked­ves és ked­vet­len, a szép és csú­nya, jó és kel­le­met­len ese­mé­nye­ket.

Men­jünk tehát szé­pen vissza 1912 nya­rá­hoz, annak is a vége felé, ami­kor a két­hó­napi, a nagy­va­ká­ció ragyogó nap­jai már csak egy-két hetet tet­tek ki, aztán pár napot, aztán már annyit sem.

De – leg­alábbis egy­előre – nem is bán­tam.

Új tan­te­rem, új gye­re­kek, mert a máso­dik osz­tály­ban már össze­csap­ták az I/A-t s a B-t, s ez kel­le­mes zűr­za­vart oko­zott. Leg­alábbis – egy­előre. Az I/A és I/B kb. 50-60 gye­re­ket jelen­tett a máso­dik osz­tály­ban, ahol a zsi­bon­gás óri­ási volt, amíg meg nem jelent Takács tanár úr, aki a kated­ra­do­bo­gó­ról állva végig­né­zett az osz­tá­lyon.

Nem szólt sem­mit, csak nézett.

És az ismer­kedő locso­gásra mintha ola­jat öntöt­tek volna. Az ordí­tás­ból lárma lett, a lár­má­ból suso­gás és züm­mö­gés, aztán ez is elful­ladt. Pedig Takács tanár úr nem szólt egy szót sem. Csak nézett. Szeme las­san, pad­ról padra járt…

– Három per­cet adok, hogy min­denki elhe­lyez­ked­jék – szó­lalt meg aztán. – Három per­cet! Aztán csak én beszé­lek, s az, aki felel, akit kér­de­zek. Jobb, ha ezt meg­jegy­zi­tek maga­tok­nak…

Ezzel leült, maga elé tette az osz­tály­köny­vet, órá­ját, és beírta a beíran­dó­kat az osz­tály­nap­lóba, de néha-néha fel­pil­lan­tott, s ilyen­kor az osz­tály kez­dődő zúgása mintha elhall­ga­tott volna.

Aztán kinyi­totta az osz­tá­lyo­zó­nap­lót.

– Aczél!

Ekkor nagy csend lett.

– Aki­nek a nevét mon­dom, áll­jon fel, s addig állva marad, amíg kér­dem. Aztán leül­het. Tehát: Aczél!

Oldalt egy ablak­nál egy szem­üve­ges fiú állt fel, azt mondta:

– Jelen!

– Jó – mondta a tanár úr. – Így még kato­ná­sabb. Tehát akit szó­lí­tok, fel­áll, és azt mondja: Jelen! Látom, szem­üve­ged van. Nem akarsz itt ülni az első pad­ban?

– Jó lenne, tanár úr…

– Szedd a cók­mó­kod, és cse­rélj helyet azzal a gön­dör hajú legénnyel.

A hely­csere meg­tör­tént.

– Balázs! – A tanár úr meg­nézte Balázst, intett, hogy leül­het.

– Dubo­vánszki… Eré­nyi… Leül­het­tek. Fekete!

– Jelen! – áll­tam fel.

– Nem vol­tál te azelőtt Schwartz?

– A fene job­ban tudja! – mond­tam mér­ge­sen, de el is hal­vá­nyod­tam.

S ekkor akkora lett a csend, amek­kora csen­det rit­kán hal­lot­tam még éle­tem­ben, és vár­tam a pofont, a meg­szé­gye­nü­lést, mert szinte öntu­dat­lan hir­te­len­sé­ge­mért meg is érde­mel­tem.

Takács tanár úr bele­pi­rult ebbe a válaszba, fel­kelt, s amíg hoz­zám ért, csak a sze­mét lát­tam, a benne lobogó hara­got, amely aztán, mire hoz­zám ért – kiégett. És már mosoly­gott, majd­nem neve­tett.

Aztán meg­si­mo­gatta az arcom.

– Vigyázz a szádra, kisfiam… és fékezd magad.

Én pedig össze­tör­ten, sírva a padra borul­tam.

– Miért nem ütött pofon – sut­tog­tam –, miért nem ütött pofon?…

Aztán folyt tovább a név­sor: Fónay, Gál… Gol­lik… Gott­hár… Hor­váth… Kilecz… Klein… Kohn… Kótai… Kreisz­ler, Kund­ler, Lov­rich, Nat­tán, Neu­kum, Pálfy, Raj­czi, Sip­pert, Simon, Schön, Simo­nyi, Sot­hovszky… – nem aka­rom végig­mon­dani a név­sort, csak az isme­rő­sö­ket, mert ez a név­sor nem a máso­dik osz­tá­lyé, hanem az I/A-é volt, s azt, amíg élek, sem felej­tem el, pedig, hogy teg­nap mit ebé­del­tem, vagy kivel talál­koz­tam az utcán, ha meg­fe­szí­te­né­nek sem tud­nám meg­mon­dani.

Az osz­tály min­den­esetre félig gúnyo­san, félig tisz­te­let­tel nézett rám a követ­kező tíz­perc­ben, én pedig ide-oda bolyong­tam a rohan­gá­lok között, mintha maga­mat keres­tem volna. Aztán hir­te­len felfi­gyel­tem, mert nagy lett a csend, és az isko­la­ud­var felett egy nagy madár repült keresz­tül torony­ma­gas­ság­ban, s a városi ifjú­ság elkez­dett ordí­tani:

– Gólya! Gólya!

– Sza­ma­rak! – mondta mel­let­tem valaki. – Sza­ma­rak!

– Hát… azok – csat­la­koz­tam a cin­gár ifjú véle­mé­nyé­hez. – Hogy lehet a szür­ke­gé­met gólyá­nak nézni? És a gólya nem is így tartja a nya­kát ami­kor repül… És a gólya fehér és fekete. Ez meg csak egy­szín szürke. És a gólya több­nyire hasz­nos. Ez meg min­dig káros. Csak a nagy ingo­vá­nyok­ban nem, ahol sok a béka, és sok a sze­mét­hal. Mi a neved?

– Wal­ter. Wal­ter Károly. De te mond­hatsz Kar­csi­nak is.

– Kaposi vagy?

– Talán fél éve. Eddig magán­ta­nuló vol­tam. Az apám ura­dalmi intéző volt Szi­get­vár mel­lett, de a gróf eladta a bir­to­kot.

– Mi is körül­be­lül egy éve let­tünk kapo­siak… – S arra gon­dol­tam, hogy új bará­tom­nak a gim­ná­zi­umi gyá­szos sze­rep­lé­sem­hez semmi köze. De lehet, hogy nem is érdekli.

És ekkor csen­get­tek.

– Pasit­szky jön be ezen az órán – mondta Kar­csi –, sze­re­tem. Sze­re­tek raj­zolni…

De Pasit­szky tanár urat, a rajz­ta­nárt min­denki sze­rette. Ked­ves, szőke, elég nagy orrú ember volt, aki néha mel­lém ült a padba, pedig hol vol­tam én Lov­rich Kál­mán­tól, aki – korá­hoz képest – iga­zán művész volt!

Pasit­szky tanár úr azon­ban ez alka­lom­mal becsa­pott ben­nün­ket, mert szó sem volt a sza­bad­kézi rajz­ról. Kije­len­tette, hogy ez az óra az „ábrá­zoló geo­met­ria” órája. Egyéb­ként azon­ban vegyünk elő ceru­zát és papírt, mert ledik­tálja a tan­ren­det. Aki­nél nem lenne író­szer és papír, az írja le köl­csön­pa­pírra, köl­csön­ce­ru­zá­val. Egyéb­ként min­dig segít­sük egy­mást min­den­ben, mert az az ember­ség és a baj­tár­si­as­ság.

Ezek után nagy sus­tor­gás, zör­gés hal­lat­szott, ami eltar­tott az óra végéig.

Csen­ge­tés után újra meg­ke­res­tem Kar­csit, és foly­tat­tuk az ismer­ke­dést, amely­ből kide­rült, hogy Kar­csi­nak egy öccse is van, és egy egé­szen kicsi húga is. Apjá­nak négy­ezer koro­nája van a taka­rék­ban, de erre nagyon kell vigyázni, mert nem tud­ják, hogy mikor kap megint állást. Nagyon szi­gorú ember. Moso­lyogni sem látta senki.

– Ver ben­ne­te­ket? – érdek­lőd­tem.

– Nem. Soha.

– Hát – érdek­lőd­tem – hogy lehet valaki szi­gorú pálca nél­kül?

– Majd meg­lá­tod. Min­dig szo­morú, mert csak ír, csak ír, írja a kér­vé­nye­ket ehhez a gróf­hoz, ahhoz a her­ceg­hez… és min­dig elké­sik, mert jön­nek a vála­szok, hogy az állást már betöl­töt­ték. És ilyen­kor anyám­hoz viszi a leve­let, aki azt mondja: „Nem baj… majd egy­szer csak sike­rül…” – és elte­szik a leve­let, mert lehet, hogy ha az az ember nem válik be, akkor talán apát hív­ják.

Ami­kor új bará­tom ezt elme­sélte, nem volt szo­morú vagy aggódó. Csak valami szá­raz lemon­dás volt benne, ami úgy ült gon­do­la­taim közé, mint egy sző­rös bőr­egér.

A követ­kező órát Gálos igaz­gató úr tar­totta. Mér­tan­óra volt. Sápadt arcú, oldal­sza­kál­las, nagyon vilá­gos elő­adású tanár volt. Kimért, rend­kí­vül okos és jósá­gos. Okos­sá­gát nem értet­tük, de érez­tük, hogy elő­adása mögött a tudás­nak szinte belát­ha­tat­lan terü­lete van, ködös messze­ség­ben.

Az osz­tály­ban mind­vé­gig csend volt, pedig egy­szer sem mondta, hogy: csend legyen! Nem volt sem félel­me­tes meg­je­le­nésű, sem fenye­gető. Kimért volt, és elő­adá­sá­ban vég­te­le­nül kor­rekt, vilá­gos és ért­hető. Ha az osz­tály vala­me­lyik részén valami moz­gást ész­lelt, elég volt elő­adá­sá­ban meg­állni és oda­nézni: a moz­go­ló­dás meg­der­medt.

Ért­he­tet­len. Még csak harag sem volt a sze­mé­ben.

És az is ért­he­tet­len, hogy a mér­tan­óra egy csep­pet sem volt unal­mas, és szinte cso­dál­koz­tunk a hama­ro­san fel­hangzó csen­gőre.

Gálos igaz­gató úr fel­állt, és azt mondta:

– Néme­lyik osz­tály­nak szo­kása, hogy ami­kor a tanár óra után kimegy, azon­nal ordí­tás kez­dő­dik és kul­túr­em­ber­hez nem méltó lárma. Gon­dol­kod­ja­tok ezen…

Ezzel kiment.

S az osz­tály majd­nem láb­ujj­he­gyen ment ki az udvarra.

– Hol lak­tok? – kér­dez­tem Kar­csit óra után.

– Hon­véd utca 9. Kis sárga ház, szem­ben a kaszár­nyá­val.

– Mi a Rózsa utca 2. alatt. Saját házunk van – mond­tam, és ezt már meg is bán­tam, amint kimond­tam.

– Gaz­da­gok vagy­tok?

– Fenét! – örül­tem. – Min­den pén­zünk bele­ment a házba, de apá­mék nem akar­tak áren­dás házba menni. A Hon­véd utcá­ban mi is bér­ház­ban lak­tunk, a 72. alatt. Majd­nem az utca végén, Kopá­csy ker­tészék mel­lett. Onnét jár­tam a gim­ná­zi­umba…

Kar­csi meg­hök­kenve nézett rám, és én magam sem tudom, miért hoz­tam elő a gim­ná­zi­u­mot. Talán adni akar­tam vala­mit Kar­csi­nak sze­gény­sé­gü­kért? Az apá­ért, aki hiába írja a kér­vé­nye­ket?… Nem tudom…

Kar­csi meg­állt.

– És miért hagy­tad ott?

– Mert három­ból meg­buk­tam.

– Te?

– Én!

– Hiszen tiszta kitűnő vagy!

– Itt igen. Ott azon­ban a fene tudja, mi volt velem; de ezt csak te tudod és a tanár urak, de azok nem beszél­nek róla. Te se beszélj róla. Még ott­hon se…

Kar­csi meg­állt, s vézna kis kezét nyúj­totta.

– A bará­tod vagyok! – És elpi­rult, és befor­dult az Eib­nitz közbe… mert most a Fő utcán men­tünk mind­ket­ten, hogy még egy kicsit együtt lehes­sünk.

Ez a barát­ság aztán las­san elmé­lyült. Heten­ként egy­szer-két­szer meg is láto­gat­tuk egy­mást, és én nem a laká­suk kiet­len­sé­gé­től döb­ben­tem meg, hanem az egész laká­son raj­ta­ülő tehe­tet­len szo­mo­rú­sá­gon. Wal­ter bácsi soha nem szó­lí­tott meg, soha nem kér­de­zett sem­mit. Mikor elő­ször vol­tam náluk, kezet nyúj­tott, és Wal­ter néni kis keze, ami­kor kezet csó­kol­tam, még kidol­go­zot­tabb volt, mint édes­anyámé. Aztán heten­ként egy­szer Kar­csi jött hoz­zánk, s egy­szer én hoz­zá­juk. Laká­suk nagyon tiszta volt, nagyon ren­des, és nagyon – sze­gé­nyes. Nagyon kel­lett vigyázni arra a kis pénzre, ami a taka­rék­ban volt… És Kar­csi annyira meg­szokta a szo­morú csen­des­sé­get, hogy ami­kor nálunk volt is, nagyon hal­kan beszél­get­tünk. Az én csa­lá­dom sem volt han­gos­kodó, de Kar­csi mel­lett úgy meg­szok­tam a csen­des beszé­det, hogy apám egy­szer rám szólt:

– Nyisd ki a szád, fiam; én sem sze­re­tem, ha ordít valaki, de ne is sut­tog­jon, mintha valami tit­kot mon­dana.

Mindez azon­ban sem­mit sem ron­tott barát­sá­gun­kon, ami akkor kez­dett iga­zán tere­bé­lye­sedni, ami­kor heten­ként egy napot vadá­szat­nak szen­tel­tünk. Ter­mé­sze­te­sen ez a vadá­szat nem Hol­land & Hol­land kakas nél­küli pus­kák­kal tör­tént, hanem Wal­ter & Fekete csúz­lik­kal, ame­lyek – csúz­li­vi­szony­lat­ban – szin­tén reme­kek vol­tak.

Az ágas, a gumi, a meg­fe­lelő köté­sek, a bőr­nyelv… min­den első osz­tá­lyú kivi­tel­ben, és a zse­bek tele a vas­úton sze­dett kaviccsal…

Vadász­te­rü­let­nek pedig a Kapos folyó vágó­híd alatti részét nevez­tük ki, ahol nem­csak ártat­lan békák, néha egy-egy sikló s a bok­ro­kon vere­bek vol­tak, hanem hatal­mas pat­ká­nyok is, ame­lyek a vágó­híd vízbe ömlő véres hul­la­dé­kain vere­ked­tek.

A pat­ká­nyo­kat agyon­lőni ter­mé­sze­te­sen csúz­li­val nem lehe­tett, de nekünk elég volt egy-egy olyan talá­lat is, hogy a pat­kány visítva teker­gett a víz­ben, amely elvitte Taszár felé, és aligha jött vissza a kaposi vágó­híd­hoz. De lát­tunk akkora kan pat­kányt is, hogy iga­zán meg­döb­ben­tünk undo­rító nagy­sá­gán, embe­rien gonosz arcán, kiálló agya­rain és majd galamb­to­jás nagy­ságú heréin.

És Kar­csi éppen ezt a tenyész­kant találta gerin­cen, hogy az dühé­ben neki­ro­hant egy kisebb pat­kány­nak, s azt kezdte marni, szó­val álta­lá­nos visí­to­zás kez­dő­dött, ami­kor én is elta­lál­tam a nagy hímet, s végül a túlsó olda­lon meg­je­lent egy kis drót­szőrű foxi, és taj­té­kozva vetette magát a küz­de­lembe.

És ekkor lát­tam azt, amit soha nem hit­tem volna el sen­ki­nek: hogy az egyre sza­po­rodó pat­ká­nyok nem hát­rál­tak meg. Sőt! A kifo­lyó alag­utak­ból új és új har­co­sok jöt­tek elő, és halál­meg­vető bátor­ság­gal mar­tak bele a kis kutyába, amely már mintha segít­sé­gért jaj­ga­tott volna. Mi már sür­gő­sen vetet­tük le a cipő­in­ket, hogy beavat­koz­zunk a harcba, ami­kor – mint egy sző­rös grá­nát – egy korcs far­kas­ku­tya ugrott felül­ről a küz­dők közé. Ez a kutya szinte hör­gött a düh­től, és egy-egy hara­pás után meg­rázta még az áldo­za­tot, aztán undor­ral dobta a vízbe.

Gyö­nyörű volt!

Most már a kis foxi is újra vér­sze­met kapott, és pár perc múlva üres lett a part. Szinte vezény­szóra.

A két kutya a jelek sze­rint nem ismerte egy­mást, mert a harc után – majd­nem azt mond­hat­nám: bemu­tat­koz­tak egy­más­nak, aztán együtt távoz­tak a vágó­híd irá­nyá­ban.

De ezzel mi is kihar­col­tuk magun­kat; a moz­gal­mas­ság­ból elég volt, hát tovább-bal­lagva, leül­tünk egy fűzfa árnyé­kába, és miről beszél­get­het­tünk volna, ha nem az Ott­hon­ról? Ez a szó nem a kapos­vári laká­sun­kat jelen­tette, hanem a szü­lő­föl­det. Nekem Göl­lét, Kar­csi­nak pedig Tur­bék és Szi­get­vár között egy pusz­tát, ahol Kar­csi szü­le­tett. Tizen­két éves kis éle­tünk­ben mennyi emlék, mennyi ember, mennyi vidék, amerre kocsi­val jár­tunk csupa fény vasár­na­po­kon, csupa hó hét­köz­na­po­kon, ami­kor a mező­kön nem lát­szott ember, csak a var­jú­se­re­gek bön­gész­tek a kuko­ri­ca­szár-erdők­ben, kis cin­kék az út menti fákon, s egy-egy ván­dor, aki már messze meg­állt: „Hal­lom a szán­kó­csen­gő­ket” – és nem is kel­lett szól­nia, a szánkó úgyis meg­állt a ván­dor mel­lett.

– Hova, hova? – kér­dezte apám.

– Csak ide Gya­lánba, uram. Egy asszony mondta a fele­sé­gem­nek, hogy újra akar­ják cse­re­pezni a temp­lo­mot. Én cse­re­pe­ző­mes­ter vagyok, uram.

És Pista bácsi már emelte a pok­ró­cot, hogy a ven­dég utas is beta­ka­ródz­has­son.

– Sze­ren­cséje van, bará­tom – mondta apám –, én éppen a gya­láni kán­tor­ta­ní­tó­hoz megyek.

– Én cse­re­pez­tem az atta­lai temp­lo­mot is meg a naki újtemp­lo­mot is, írá­som van róla. Per­sze hár­man áll­tunk össze, és ren­des mun­kát végez­tünk.

– Aha! – mondta apám. – Maga a Kupeczky?

– Én vol­nék, uram. Hon­nan tudja?

– Komám az atta­lai mes­ter: Szabó János.

– Hát jobb aján­lás nem is kell. A mes­ter úr még a papot is lego­rom­bí­totta, mert nem értett hozzá, és min­denbe bele­szólt.

Így aztán vit­tük Kupeczky mes­tert, aki már töb­bet nem beszélt, és látta, hogy apám a szája elé tartja a zseb­ken­dő­jét…

Aztán Kar­csi vette át a szót, és a vadá­sza­tok­ról beszélt, ahová apját sose hív­ták meg, és a gróf­ról, aki a főer­dészt sze­rette, sőt a főer­dész­nét is.

– Aztán – mondta – tudod, hogy van ilyen­kor. A főer­dészék a kis­kas­tély­ban lak­tak, s ami­kor a gróf meg­ér­ke­zett, a főer­dész­nek egy­szerre sür­gős tár­gya­lása lett Kapos­ban, de néha Bar­cson is… És elma­radt néha három-négy napig is… Addig az asszony és a gróf egye­dül vol­tak… Aztán, mivel anyám nem barát­ko­zott az erdész­né­vel, és mivel vala­mi­féle pletyka is volt, mintha anyám mondta volna… szó­val… apá­mat kirúg­ták… Nézd – nézett fel Kar­csi a leve­gőbe –, ölyv!

– Héja – mond­tam. – Réti­héja…

Kar­csi hunyor­gott.

– Alig­ha­nem iga­zad van. Igen, iga­zad van – mondta, ami­kor a szép, nagy madár köze­lebb jött. – Nekem óku­lát kel­lene hor­dani, de nem hor­dok, mert közelbe jól látok. Nem igaz?

– A te dol­god, Kar­csi. De azt hiszem, ha így kirán­du­lá­son együtt vagyunk, talán kihoz­hat­nád… nem igaz? Fel­nőtt nem szól bele, a magunk­faj­tát meg fel­po­foz­zuk…

És ettől kezdve a kirán­du­lá­so­kon Kar­csi taná­ros óku­lát hor­dott, de nem is tévesz­tette össze a réti­hé­ját az ölyv­vel, sem a vér­csét a sólyom­mal…

Köz­ben az iskola ment tovább, azaz múlott az idő, ame­lyet majd­nem tel­je­sen a mada­rá­szás­nak szen­tel­tünk, ami­nek a vége az lett, hogy Kar­csi intőt vitt haza, én pedig csak árnyéka vol­tam a tava­lyi szín­je­les tanu­ló­nak.

Takács tanár úr mél­tat­lan­ko­dott is.

– Mi van veled, Fekete? Szó­lok apád­nak, mert ez így nem lesz jó, seho­gyan se lesz jó…

– A fene egye meg – mond­tam Kar­csi­nak –, Takács­nak igaza van! Ezután a kirán­du­lá­sokra elvisszük a más­napi köny­ve­ket.

Kar­csi keserű képet vágott ehhez az esz­mé­hez, de más­nap már neve­tett föld­rajz­óra után, mert egy erő­tel­jes ket­test fogott.

– Jól van, Wal­ter – mondta Takács tanár úr. – Úgy lát­szik, Fekete jó hatás­sal van rád; most már csak az hiány­zik, hogy te is jó hatás­sal légy Feke­tére…

A pad szinte meg­in­gott velem. Hát ezt meg hon­nét a menny­kő­ből tudja?…

Az orvos­sá­got azon­ban Kar­csi találta meg. Ami­kor ő szé­pen fel­mondta nekem a lec­két, amit én a könyv­ből ellen­őriz­tem, azt mondta:

– Most add ide a köny­vet, és mondd fel te!

Majd­nem meg­sér­tőd­tem.

– Kér­lek! – mond­tam majd­nem gúnyo­san, és rövi­de­sen belát­tam, hogy a könyv­ből kikér­dezni vala­kit – más, és a lec­két tudni – megint csak más…

– Ked­ves bará­tom – mondta Kar­csi, Rónai tanár urat utá­nozva –, a lec­két könyv­ből kikér­dezni más, és a lec­két könyv nél­kül tudni – megint csak más…

Úgy érez­tem, a guta kerül­get, és csak később tud­tam meg, hogy a máso­di­kos pol­gá­ris­tá­kat a guta­ütés a leg­rit­kább eset­ben kerül­geti. De meg­érte!

Most már ment a dolog, mint a kari­ka­csa­pás, és Rónai tanár úr a leg­kö­ze­lebbi fele­let­nél azt mondta:

– Na végre! Ez egy valódi tava­lyi Fekete-féle fele­let volt. – És tovább lapozva az osz­tály­könyv­ben, azt mondta: – Wal­ter!

Kar­csi szinte pará­dézva ment ki a dobogó elé, és hogy akkori nyel­ven fejez­zem ki magam: „köpte” a lec­két.

– Bravó!

És neve­tett a tanár úr, és neve­tett az osz­tály, csak mi nem nevet­tünk, mert érez­tük, hogy valami áru­lás van a dolog­ban, de hogy hon­nét és hogyan és ki – ez soha nem derült ki. Ámbár lehe­tett vélet­len is. A lényeg azon­ban az, hogy kará­csony előtt már újra „jól áll­tunk”, a taná­rok, a szü­lők, saját magunk, egy­szó­val az egész világ meg­elé­ge­dé­sére.

Kará­csony előtt azon­ban egy ven­dég érke­zett, akit apám jelen­tett be, még­pe­dig azzal, hogy:

– Ezzel a Gyu­lá­val talál­koz­tam, tudja, szí­vem, a Nina néni vejé­vel.

Anyám mosoly­gott.

– Teg­nap olvas­tam meg a pin­cé­ben: har­minc­hét üveg dör­gi­csei van.

Most már apám is neve­tett.

– Sze­re­tem ezt a nagy fejű Gyu­lát, majd­nem annyira, mint ő a bort, de azért dör­gi­cseit nem adunk neki. Mosassa ki azt a pin­tes üve­get, aztán ebéd után átme­gyek Bog­ná­rék­hoz magam, hogy adja­nak valami iható bort. Gyula öt óra körül jön, s az esti vonat­tal megy haza.

– Nem rúg be?

Apám neve­tett.

– Az üveg más­fél lite­res, és „több borunk nincs”… Gyula pedig – Nina néni maga mondta – három liter után lesz szel­le­mes, öt liter után dalol is, ha van part­ner… de berúgni?…

Apám azon­ban még­sem mondta, hogy több borunk nincs, és én sza­lad­tam át Bog­nár néni­hez, még nem volt hat óra, és Gyula bácsi fél ötkor érke­zett, hogy töltse meg újra az üve­get.

Meg­jegy­zem, Gyula bácsi már fél ötkor érke­zett, min­den­kit meg­csó­kolt – Kar­csit is! –, derűs és búcsúi han­gu­lat­tal töl­tötte meg a nagy szo­bát, bár az ital nem lát­szott meg rajta. Csak érezni lehe­tett. De ettől füg­get­le­nül is Gyula bácsi sze­re­tett min­ket, csa­lád­ját, anyó­sát, apó­sát… falu­ját, szó­val az egész vilá­got. És hívő ember volt. Hitt az Isten­ben, Király­ban, Hazá­ban, fele­sé­gé­ben („sze­gény” Jan­ká­ban, ahogy mondta), gyer­me­ke­i­ben, roko­na­i­ban, falu­já­ban, megyé­jé­ben, a Kár­pá­tok­ban és az Adri­á­ban, sőt Ferenc Jós­ká­ban is, aki nagyon derék ember lenne, az isten­adta… ha magyar lenne.

Köz­ben meg­ér­ke­zett „jogot vég­zett” Gyula bátyánk is – úgy emlék­szem bemu­tat­tam már –, Imre bácsi öccse, Netti néni fia, aki nem csi­nált sem­mit az égvi­lá­gon. Pécsen elvé­gezte a jogot, valami hiva­talt is vál­lalt, aztán rájött valami beteg­ség, abba­hagyta az egé­szet. Haza­jött. Együtt hor­gász­tunk és csa­va­rog­tunk, dalol­tunk is néha, mint vidám ván­do­rok­hoz illik, de csak vaká­ci­ó­ban. Egyéb­ként „csá­szár­va­dász”-önkén­tes volt vala­hol Auszt­ri­á­ban, és ami­kor 1914-ben bevo­nult, nem lát­tuk három évig. De ami­kor aztán végre haza­jött, igazi és tel­je­sen meg­vál­to­zott kemény csá­szár­va­dász főhad­nagy érke­zett meg, bronz-, kis ezüst- és két nagy ezüst­érem­mel a mel­lén. Apám akkor este azt mondta anyám­nak:

– Hát tudja, szí­vem, én sze­re­tem ezt a Gyu­lát, de ez vagy azelőtt, vagy most csalja a vilá­got…

Ez a „jog­vég­zett” jelző úgy lett szál­ló­ige, hogy a RAC-ban min­denki mesélt vala­me­lyik kitűnő rokona vala­mely kiváló tulaj­don­sá­gá­ról, amire az illető RAC-tag büszke volt; én büszke vol­tam „jog­vég­zett” Gyula bátyámra, a Bíró gye­re­kek ugyan­csak Gyula báty­juk taj­ték­pi­pá­jára, Deney Lajos a lakó­jukra, Szép úrra, MÁV-tisztre, fize­tése 33 forint 33 kraj­cár, Béla az apja moz­do­nyára, baju­szára, báró Rőmy nem a báró­ságra, hanem papája vas­utas arany­gal­lér­jára stb.

Már megint eltér­tem az ese­mé­nyek idő­rend­jé­től, de nem árt az olva­só­nak sem egy kis emlé­kez­tető magya­rá­zat, mert félek, gyatra emlé­ke­ze­tem­ben a dol­gok össze­ke­ve­red­nek.

Ott tar­tunk, hogy meg­ér­ke­zett másik Gyula bátyám is, a „jog­vég­zett”, és lát­ha­tó­lag sze­re­tet­tel üdvö­zöl­ték egy­mást a „nagy fejű” Gyu­lá­val, aki a máso­dik pint hatása alatt úgy nézett a jöve­vényre, mint ahogy özvegy anya néz­het fiára, aki húsz év múlva érke­zik a dél­ten­geri szi­ge­tek­ről Fiu­méba saját jacht­ján…

Máso­dik Gyula bátyám azon­ban (a „jog­vég­zett”), apámra pis­logva, elő­húzta órá­ját, és jelen­tő­sen azt kér­dezte:

– Mikor megy a vona­tod, Gyula?

Erre a „nagy fejű” Gyula bátyám is elő­húzta órá­ját, mintha arról akarná leol­vasni, hogy hát az ő vonatja mikor is indul tulaj­don­kép­pen.

– Fél hat­kor. Van még idő…

– Csak azért kér­dem, mert nekem is dol­gom van az állo­má­son. Mehe­tünk együtt… Fél óra múlva indulni kell.

– Nagy­szerű!

Apám töl­tött, és lát­szó­lag fel­sza­ba­dult hálá­val nézett „jog­vég­zett” Gyula bátyámra, aki meg­sza­ba­dí­totta „nagy fejű” Gyula bátyám elin­dí­tá­sá­tól.

A további beszél­ge­té­sek­ből már csak arra emlék­szem, hogy „nagy fejű” Gyula bátyám érez­he­tően őszinte sze­re­tet­tel hívott meg engem kará­cso­nyi vaká­ci­óra.

– A gye­re­kek­nek nagy meg­le­pe­tés és óri­ási öröm lesz – mondta; én szí­ve­sen ígér­tem is meg, hogy elme­gyek, mert bár a csa­lá­dot ismer­tem, még nem vol­tam náluk. Úgy emlék­szem, Janka nevű néném volt a leg­idő­sebb gye­rek, aztán két fiú követ­ke­zett: Gyula és Jóska, és édes­any­juk neve szin­tén Janka volt.

Áldott, meleg­szívű csa­lá­dot ismer­tem meg ben­nük.

Mindez azon­ban csak később követ­ke­zik, ami­ről úgyis rész­le­te­sen beszá­mo­lok majd, mert a meg­hí­vás csak a kará­cso­nyi vaká­ci­óra szólt, ami­től még több mint egy hónap válasz­tott el ben­nün­ket.

Mivel azon­ban a fel­nőt­tek poli­ti­zálni kezd­tek, apám csak a sze­mé­vel intett, hogy csen­de­sen meg­lép­he­tünk, böl­csen tudva, hogy sem Tisza Pista, sem a sró­fos eszű Wekerle nem érde­kel ben­nün­ket.

– Ki ez a bácsi? – kér­dezte Kar­csi a szo­bá­ban, amire egy kicsit össze kel­lett szedni magam, hogy vála­szolni tud­jak. – És mi a fog­lal­ko­zása?

– Kar­csi­kám, ez a bácsi lófő szé­kely ember, kán­tor­ta­nító, Mihók Gyula, aki elvette nagy­anyám test­vé­ré­nek örökbe foga­dott lányát, Janka nénit. Még csak nem is roko­nok, de ezek­nél ked­ve­sebb és nagyobb szívű ember talán nincs is a vilá­gon. Nagyon sze­gé­nyek. De apám­nak való­ság­gal gorom­bás­kodni kel­lett, hogy búcsúra ne küld­je­nek hízott libát és újévre kis­ma­la­cot. Én még nem vol­tam náluk, Gölle elég messze is van tőlük; de most kará­csonyra elme­gyek, mert apám is akarja…

– Per­sze – mondta Kar­csi –, per­sze! Csúz­lit vigyél…

– Gon­dol­ha­tod…

És be kell val­la­nom, egy kicsit szé­gyell­tem is magam, hogy ez a Gyula bácsi­ék­hoz való készü­lő­dés elvett vala­mit a Kar­csi­val és közös ügye­ink­kel fog­lal­kozó gon­do­la­ta­im­ból. És ebben valami hűt­len­sé­get is érez­tem, és éppen ezért Kar­csi­val szem­ben még enge­dé­ke­nyebb, szü­le­i­vel szem­ben még udva­ri­a­sabb let­tem, de vol­tak pil­la­na­tok, ami­kor már meg­bán­tam ígé­re­tem Gyula bácsi­nak, hogy kará­csonyra náluk ven­dé­ges­ke­dem.

De köz­be­jött valami, ami elosz­latta feles­le­ges lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­sa­i­mat.

Már közel jár­tunk az ünnep­hez, ami­kor Kar­csi­ék­hoz men­tem, és alig vet­tem le a kabá­tom, ami­kor Kar­csi azt mondta:

– Apám sze­retne veled beszélni, kéri, hogy menj be hozzá… – És Kar­csi a föl­det nézte.

– Kar­csi! Mit akar?

– Nem tudom! Isten bizony nem tudom! Ott az ajtó, kopog­tass…

Leg­job­ban sze­ret­tem volna világgá menni, de oda­men­tem az ajtó­hoz, kopog­tat­tam, s az ajtó abban a pil­la­nat­ban hal­kan kinyílt.

– Tes­sék, fiam – intett Wal­ter bácsi a szék felé, de én csak a szék tám­lá­ját fog­tam meg, és állva marad­tam.

– Kar­csi mondta, hogy jöj­jek be…

– Én kér­tem, fiam, mert meg aka­rom köszönni, hogy Károllyal olyan szé­pen és ered­mé­nye­sen együtt tanul­nak.

– De Wal­ter bácsi! Hiszen én ugyan­annyit köszön­he­tek Kar­csi­nak! Együtt tanu­lunk, kikér­dez­zük egy­mást, és együtt járunk kirán­dulni is… meg min­den…

– Tudom, fiam. De Kar­csi sose állt így az osz­tály­za­tok­ban, és ennek más oka nem lehet, és nincs is. Éppen ezért kérem, fogadja el ezt a kis pénzt, és helyet­tem vegyen magá­nak vala­mit kará­csonyra…

– Nem! – majd­nem kiál­tot­tam, de ami­kor Wal­ter bácsira néz­tem, azok a fényes, szürke sze­mek olyan paran­csoló, vil­lámló aka­rat­tal néz­tek rám, hogy a pénzt zsebre vág­tam, meg­haj­tot­tam magam, és kimen­tem a szo­bá­ból.

– Mi van? – kér­dezte bará­tom, mert látta, hogy fel vagyok dúlva.

– Vedd a kala­pod és gyere!

És men­tünk.

– De leg­alább meg­mond­hat­nád, hova megyünk, és…

– Várj!

A Zárda utca sar­kán volt egy kocsma, amely­ben ilyen­kor alig volt ven­dég, s ahova más­kor aligha mer­tem volna belépni, de most elha­tá­ro­zott vol­tam a vég­ső­kig.

A kasszá­hoz men­tem, ahol egy szép néni ült, rajta kívül az egyéb­ként ren­des, ola­jo­zott pad­lós kocs­má­ban nem volt senki.

– Kezit csó­ko­lom! – Kissé meg is haj­tot­tam magam. – Néni kérem, fel tet­szik nekem vál­tani egy húsz­ko­ro­nást?

– Ilyen gaz­dag vagy? – kér­dezte a szép néni sze­lí­den. – Vagy talál­tad?

– Nem, néni kérem. Inst­ruk­tor vagyok egy bará­to­mék­nál, de tar­to­zom egy másik bará­tom­nak tíz koro­ná­val, és így nem tudom meg­adni.

A néni most már barát­sá­go­san mosoly­gott, sőt a fejem is meg­si­mo­gatta, ami jól­esett.

– Jó lesz négy ötko­ro­nás?

– Köszö­nöm szé­pen, nagyon jó lesz… Kezit csó­ko­lom! – vág­tam zsebre a négy nagy ezüst­pénzt, és kint azt mond­tam tűnődve vára­kozó bará­tom­nak: – Hát ide hall­gass, Kar­csi! Édes­apád adott nekem húsz koro­nát, mert ahogy mondta, mióta együtt mász­ká­lunk, sokat javul­tál, és ezt mond­ták a taná­rok is.

– Ez igaz.

– De az is igaz, hogy mióta vissza­kér­de­zel, én is sokat javul­tam, hát most – és elő­vet­tem két ötko­ro­nást – vagy elfo­ga­dod felét, mert ez az igaz­ság, vagy becsü­let­szent­sé­gemre bele­vá­gom mind a húszat ebbe a lefo­lyóba, s akkor aztán se neked, se nekem, mert ebből, amíg a világ világ, ezt a pénzt elő nem halássza senki… Itt van!

Kar­csi – igaz, piros lett, mint a pipacs – zsebre vágta a két ötko­ro­nást, és min­den cél nél­kül tén­fe­reg­tünk a refor­má­tus temp­lom felé.

– Mikor indulsz? – kér­dezte Kar­csi, csak hogy kér­dez­zen vala­mit, mert érez­tem, hogy ő is túl akar lenni ezen a pénz­ügyön.

– Még nem tudom. Talán szom­ba­ton…

– Jobb is, hogy elm­égy…

Döb­ben­ten néz­tem rá.

– Mik­lós bácsi jön kará­csonyra, apám bátyja, s ilyen­kor nálunk bolon­dok­háza van, mert Mik­lós bácsi éppen olyan, mint az apám. Mik­lós bácsi­nak is min­dig igaza van, és ami­lyen csend van nálunk más­kor, olyan lárma van ilyen­kor. Mik­lós bácsi sze­rint: aki sze­gény gaz­da­tiszt, az ne ugrál­jon a gróffal, hanem fogja be a szá­ját… Aztán ad a mamá­nak száz vagy két­száz koro­nát, és azt mondja: „Neked adom, sze­gény­kém, mert ez a főher­ceg nem fogadná el.” De mama min­dent elfo­gad min­den­ki­től, és ha kér­nek tőle: min­dent odaad min­den­ki­nek. Tel­je­sen az ellen­ke­zője apám­nak. Még­sem vesze­ked­nek soha. A mamá­val nem lehet vesze­kedni, mert úgyis bele­nyug­szik min­denbe, de a papá­val sem lehet vesze­kedni, mert nem áll szóba sen­ki­vel. Még a gróffal sem állt szóba, aki meg­bánta már a fel­mon­dást, és elküldte az öreg inast – aki meg­súgta, hogy a gaz­dája küldte –, hogy írjon apám a gróf úrnak egy­pár soros bocsá­nat­kérő leve­let, és azon­nal mehe­tünk vissza.

– Hát akkor? – néz­tem Kar­csira.

– Hát akkor apám azt mondta, hogy ő a gróf urat nem bán­totta meg, tehát nin­csen miért bocsá­na­tot kér­nie. Se szó­ban, se írás­ban… de a gróf úr őt kirúgta egy szajha ked­vé­ért, tehát a gróf úrnak kel­lene bocsá­na­tot kér­nie. – „Uram! – könyör­gött a jóra­való öreg inas. – Iszen nem kerül sem­mibe…” „Más mon­da­ni­va­lóm nincs, Anti bácsi.” Az öreg inas fej­csó­válva elment, anyám két hétig sírt, apám két hétig nem szólt sen­ki­nek egy szót sem…

– Ret­te­ne­tes kemény ember – mond­tam elis­me­rés­sel, és ekkor Kar­csi olyat mon­dott, hogy majd­nem neki­men­tem a bör­tön falá­nak, mert ott men­tünk éppen.

– Az! – mondta Kar­csi. – Ret­te­ne­tes kemény marha!…

És las­san ellé­pe­get­tünk a bör­tön vas­rá­csos abla­kai alatt, s ami­kor az elpusz­tít­ha­tat­lan rácsra néz­tem, úgy gon­dol­tam és érez­tem, hogy Wal­ter bácsi ilyen ráccsal fonta körül magát és csa­lád­ját, és már nincs sem ereje, sem aka­rata ezt a rácsot össze­törni, mert min­den ere­jét erre a rácsra paza­rolta.

És men­tünk tovább szót­la­nul, és elgon­dol­tam: micsoda kará­cso­nya lesz sze­gény bará­to­mék­nak! Nagyon saj­nál­tam Kar­csit, s már azon gon­dol­koz­tam, nem lehetne-e őt is magam­mal vinni ven­dég­ségbe, de aztán belát­tam, hogy ez lehe­tet­len. Én is gon­dot oko­zok az elhe­lye­zés körül, mert tud­tam, hogy Gyula bátyá­mék­nak csak két szo­bá­juk van, tehát ezt a gon­do­la­tot egy­sze­rűen – lenyel­tem.

Az Igaz­ság­ügyi Palota – azt hiszem, valami ilyen neve volt az akkor hatal­mas épü­let­nek – sar­kán meg­áll­tunk.

– Hát akkor szer­vusz! – mondta Kar­csi. – Jegyezz fel min­dent, és január máso­di­kán a dél­előtti vonat­nál vár­lak.

– Szer­vusz, Kar­csi­kám, de ne gyere ki a vas­útra, mert lehet, hogy Gyula bácsi mást hatá­roz… tudod, kicsit olyan ivós ember… de nagyon jószívű.

– Bár apám is inna! – legyin­tett Kar­csi, és elin­dult a Zárda utca felé, zöld vadász­ka­lap­ját tar­kó­jára lökve, mint egy jáger, aki­nek tíz korona van a zse­bé­ben, s ezen kívül nem fog­lal­ko­zik sem­mi­vel a vilá­gon.

Sarda az ötö­dik állo­más Kapos­vár után, tehát nem sokat szó­ra­koz­hat­tam táj­né­zés­sel. Máso­dik osz­tá­lyon utaz­tam, amit ter­mé­sze­tes­nek tar­tot­tam, mert szü­leim sem utaz­tak soha­sem elsőn, sem har­ma­di­kon, bár ebben nem volt sem gőg, sem valami hen­ce­gési szán­dék. A tisz­tes közép­osz­tály­nak elő­írt osz­tály volt ez – leg­alábbis a mi isme­ret­ségi körünk­ben –, de ha valaki hoz­zánk akár első, akár har­ma­dik osz­tá­lyon érke­zett volna, hát Gör­bic Pista bácsi leesett volna a bak­ról az ámu­lat­tól és a meg­döb­be­nés­től, mert har­ma­di­kon főleg a paraszti embe­rek, máso­di­kon az egy­szerű úri­em­be­rek és az elsőn kizá­ró­lag gró­fok, minisz­te­rek, püs­pö­kök és nagyon gaz­dag mar­ha­ke­res­ke­dők utaz­hat­tak az ő meg­íté­lése sze­rint.

Nekem – mint diák­nak – ter­mé­sze­te­sen szin­tén a har­ma­dik osz­tály dukált, de mint ven­dég kizá­ró­lag máso­di­kon érkez­tem, ami­vel tar­toz­tam ven­dég­lá­tó­im­nak, szü­le­im­nek és saját magam­nak.

Vona­to­mat egy oldal­vá­gányra tolat­ták be, s én azon­nal és sür­gő­sen száll­tam, mire egy tola­tó­em­ber meg is jegyezte:

– Kár a gőzért, fiam, ez a vonat, de főleg a máso­dik osz­tály fél óra múlva is éppen ilyen üres lesz.

– Nem baj, bácsi… ráérek… – mond­tam, és cso­mag­ja­im­mal szé­pen el is helyez­ked­tem az ablak mel­lett, mert én a beszál­lás pil­la­na­tá­tól már vissza­von­ha­tat­la­nul és vég­ér­vé­nye­sen – utaz­tam. A vonat ugyan állt, de én utaz­tat­tam az abla­kom előtt elmenő embe­re­ket, beér­kező sze­mély- és teher­vo­na­to­kat, gépe­ket és a nyi­tott teher­ko­csik­ban utazó cement­csö­ve­ket, külön­féle föld­mű­velő esz­kö­zö­ket, sőt fenyő­rön­kö­ket is, ame­lyek Árvá­ból utaz­tak Kecs­ke­métre vagy Verecke felől Szol­nokra, és köz­ben sehol sem érin­tet­tek ország­ha­tá­ro­kat, mert Árva is és Sep­si­szent­györgy is Magyar­or­szág volt, azaz: vol­tak!

Hát így utaz­gat­tam, míg aztán a való­ság­ban is meg­moz­dult vona­tom, és Szo­kola után hama­ro­san meg is állt Tüs­ke­vár állo­má­sán, ami még a város­hoz tar­to­zott.

A Szo­kola – mocsa­ras rét­ség – állí­tó­lag Szo­koli Mehe­med pasá­tól kapta a nevét, aki valami kisebb erő­dít­mény­ben itt szé­kelt vala­hol, és való­szí­nű­leg nyúzta a kaposi és kör­nyék­beli magya­ro­kat, és erre gon­dolva már akkor sem hit­tem azok­nak a rózsa­szín szem­üvegű regény- és tör­té­net­írók­nak, akik ún. török-magyar barát­ság­ról írtak, mert a magyar­ság végső hanyat­lá­sát nem az erő­sza­kos oszt­rá­kok és nem a több oldalú szláv beáram­lás, hanem a török-tatár ember­rabló, vér­szopó más­fél szá­zada készí­tette elő, akik­nek kita­ka­ro­dása után szinte üres maradt az Alföld, rész­ben a Dunán­túl és a Duna-Tisza köze is, s akik­nek helyére hor­vá­tok, szer­bek, romá­nok, de főleg svá­bok tele­ped­tek, olya­nok, akik oda­haza meg­utál­ták a saját főuraik szol­gá­la­tát és ural­ko­dá­sát.

Tekintve azon­ban, hogy ez a könyv sem­mi­kép­pen nem akar tör­té­nelmi regény lenni, még csak annyit emlí­tek meg, a tüs­ke­vári kis állo­más ma leg­fel­jebb teme­tő­jé­ről neve­ze­tes, bár lehet, hogy pár száz évvel előbb itt lehe­tett valami kis magyar „Tüs­ke­vár”, jelezve, hogy a magyar­ság teme­tése itt már szá­za­dok­kal előbb elkez­dő­dött.

Vona­tom azon­ban Tüs­ke­vár állo­má­son hamar rán­ga­tódzni kez­dett, és el is indult, amire egyéb­ként a pak­li­ko­csi ajta­já­ban álló vonat­ve­zető kedé­lyes kis trom­bi­tá­já­val fel is szó­lí­totta.

Aztán jöt­tek újra szán­tók, ritka lege­lők és Somogy vilá­gá­nak min­dig távoli és min­dig szí­vem­ben borongó hori­zontja, amely mögött alig mutatta magát a véres és könnyes múlt, s amely­ben robo­gott a kis kávé­da­ráló moz­dony kesk­eny­vá­gá­nyú jelene, amely – a jelek sze­rint – nem vitt messze, leg­fel­jebb Sar­dáig, ahol a sze­re­tet várt és egy kis mámor, ami a múl­tat akarja temetni, a jelent jelenné tenni, és engem leszál­lí­tani a közép­osz­tály köze­pes fül­ké­jé­ből, ahol csak magam vol­tam, és úgy érez­tem, éle­tem végéig is csak magam mara­dok.

Az állo­má­son Gyula bácsi várt ifjabb Gyu­lá­val és kocsi­val, ami­nek lát­tán azt gon­dol­tam, hogy most valami hosszabb kocsi­ká­zás követ­ke­zik. De hát erről szó sem volt! Öt perc múlva meg­áll­tunk a falu­ban az iskola előtt, illetve Gyula bátyá­mék lakása előtt, mert a kettő ugyan­azt jelen­tette. Utcára két szoba és az udvarra két szoba, amely­ből egyik az elő­szo­bát jelen­tette. Ebből nyílt balra a taní­tó­la­kás, jobbra az iskola, míg szem­ben az óriás konyha, amely­ből még egy elég nagy kamra nyí­lott, ame­lyet Sar­dán is „spájz”-nak nevez­tek. Igen, Sarda nem Gölle volt. Sar­dá­nak vas­út­ál­lo­mása volt, vas­útja, amely össze­kö­tötte a „világ”-gal, és ez a világ nem adott mást, csak „spájzt”, „über­cí­hert”, „naht­kasz­lit” és „spar­her­det”, amíg Gölle vasút nél­kül és hala­dás nél­kül meg­tar­totta a kam­rát, a nagy­ka­bá­tot, éjje­li­szek­rényt és a tűz­he­lyet.

Mindez azon­ban csak később jutott eszembe, mert elfog­lalt valami, és min­den gon­do­la­to­mat lekö­tötte az a nagyon jó érzés, amely­nek egy­előre nem tud­tam nevet adni, ami még ott­hon is hiány­zott néha, és ez az a fenn­tar­tás nél­küli, simo­gató, meleg érzés volt, amit csak egyet­len szó­val lehet kife­jezni, hogy: Sze­re­tet.

Sem azelőtt, sem azóta nem talál­koz­tam még csa­lád­dal, ahol ez a puha, meleg, néha szinte kimond­ha­tat­lan érzés olyan vég­te­le­nül őszinte, ter­mé­sze­tes és magá­tól érte­tődő lett volna, mint „nagy fejű” Gyula bátyá­mék­nál, ahol ha vélet­le­nül, iga­zán csak vélet­le­nül rosszat mond­tak vala­ki­ről, szinte azon­nal utána tet­ték a kiiga­zí­tást, hogy:

– De azért a tisz­te­lendő úr alap­já­ban véve nagyon derék ember… csak hát ha valaki fel­pisz­kálja… ugye… olyan­kor meg­ha­rag­szik… hát iste­nem… embe­rek vagyunk.

Vagy:

– Igen, a bíró bácsi (falusi bíró­ról van szó) kicsit része­ges, de hát elvesz­tette egyet­len fiát, és talán csak a bor segít feledni vala­mit, ami feled­he­tet­len.

Én a belé­pés pil­la­na­tá­ban, az első öle­lés­ben, a sze­gé­nye­sen meleg lakás­ban, az első szó­ban, neve­tés­ben, első kanál leves­ben és első darab kenyér­ben tisz­tán és vilá­go­san meg­érez­tem mind­ezt. A szí­vem kinyílt, és nyitva maradt, és értel­mem nem is kere­sett kife­je­zést erre az alig kife­jez­hető testi és lelki álla­potra, amely­ben szinte elme­rül­tem, és azo­nos let­tem a csa­lád­dal, ami ilyen volt. Itt nem volt parancs, nem volt han­gos szó még a kony­há­ban sem, leg­fel­jebb ha a mozsár­tö­rőt kel­lett túl­ki­a­bálni vagy a pos­tás­tól meg­kér­dezni vala­mit, aki süket volt.

Nem, én ilyen csa­lád­dal sem azelőtt, sem azóta nem talál­koz­tam, és róluk való emlé­ke­i­met sze­re­tet­tel és hálá­val simo­ga­tom meg – ha eszembe jut­nak – még ma is. És végül úgy lát­szik, van abban a dicsérő jel­ző­ben valami, ha vala­ki­ről azt mond­ják: „Olyan jó, hogy szinte már nem e világra való” – mert ebből a csa­lád­ból már csak a leg­fi­a­ta­labb csa­lád­tag él, ha ugyan él.

A vaká­ció azután elröp­pent, mint a pára, s a vissza­uta­zásra már nem is emlék­szem, bár van még egy emlé­kem, amely nagyon mara­dandó volt, és talán szinte sors­sze­rűen kiha­tott egész éle­temre.

Vala­me­lyik napon magamra marad­tam Gyula bácsi­val, mert Janka néni eluta­zott a három gye­rek­kel együtt egy napra Len­gyel­tó­tiba, édes­anyja neve nap­jára. Reg­gel utaz­tak, este már meg is jöt­tek, de egy napra magamra marad­tam Gyula bácsi­val, aki lát­ha­tó­lag szó­ra­koz­tatni akart, de ez alól a szó­ra­ko­zás alól maga­mat is és nagy fejű, nagy szívű bátyá­mat is fel­men­tet­tem, mond­ván: adjon valami köny­vet, és nagyon jól elszó­ra­ko­zom magam is.

– Itt az isko­lai könyv­tár­szek­rény kul­csa. Tied az egész könyv­tár – vidá­mo­dott fel Gyula bátyám –, nekem úgyis van egy kis dol­gom…

Így aztán rásza­ba­dul­tam egy egész könyv­tárra, és válo­gat­hat­tam.

De én nem válo­gat­tam, hanem szinte dele­jes kéz­zel kihúz­tam Gár­do­nyi Géza Egri csil­la­gok című regé­nyé­nek máso­dik, majd az első köte­tét. Egy dara­big unot­tan for­gat­tam a lapo­kat… hiszen jó, jó, azt mond­ják, ez a Gár­do­nyi nem is Gár­do­nyi, hanem Zieg­ler… dicsé­rik is írá­sait, de hát ugye… itt volt mes­ter nem messze, Kará­don, hát írá­sa­i­tól aligha sza­kad ki a világ feneke… és kézbe véve az első köte­tet, olvasni kezd­tem. Olvas­tam, elő­ször csak úgy a pad tete­jén ülve, a nyi­tott szek­rény mel­lett, hogy ha meg­un­tam az olva­sást, mind­járt a helyére tehes­sem, de – nem tet­tem. Később beül­tem ren­de­sen és kényel­me­sen a padba, és kiesve a való világ­ból, bele­es­tem a karádi mes­ter vilá­gába… annak a Zieg­ler­nek a vilá­gába, ahol az ötszáz év előtti dunán­túli réten a két gye­rek für­dött, mint én vala­mi­kor a Kács alatti árok­ban Kovács Ilo­ná­val vagy Deres Erzsi­vel, és csak annyi volt a különb­ség, hogy nem a kis Vica, hanem Ilona vagy Erzsi mondta, hogy:

– Csi­csa… úttyunk!

(Göl­lé­ben az Ist­vánt becéz­ték Csi­csá­nak.)

És úsz­tunk, azaz úsz­tam ennek az arany­szívű Gár­do­nyi­nak arany­lóan ködös mese­vi­lá­gá­ban, ami azon­ban annyira való­sá­gos, annyira vilá­gos és szí­ne­sen ragyogó volt, hogy elfe­lej­tet­tem, hol vagyok, ki vagyok, de lova­gol­tam a török­kel, Ilo­nát, azaz Vicát átka­rolva, hogy le ne essen, s alko­nyo­dott már, ami­kor a török – nem is lát­szott rossz ember­nek – végre az erdő­ben lera­kott ben­nün­ket a többi rab közé a földre.

De ellen­tét­ben Ger­gő­vel – aki­nek magyar paraszti szíve, úgy lát­szik, job­ban a helyén volt, mint az enyém –, az én szí­vem bizony úgy vert mel­lem­ben, mintha egy sörösló dobo­gott volna az udva­ron; Gergő azon­ban első pil­lan­tá­sá­val fel­mérte a hely­ze­tet, s ami­kor elaludt a kis tábor, Vicát fel­rakta egy öreg lóra – jaj, csak most ne ropog­jon az a szá­raz avar! –, és meg­szök­tette a kis­lányt, mint a pinty, azaz mintha máris Bor­nem­issza Gergő had­nagy úr lett volna…

Most már a való világ, az isko­la­szag, tan­te­rem tel­je­sen elsüllyedt körü­löt­tem. Nem olvas­tam, nem fal­tam, de éltem Gár­do­nyi regé­nyét, lát­tam az erdő­ben mene­külő két kis­gye­re­ket, meg­állt a szí­vem az ije­de­lem­től, ha rop­pant egy gally, és olyant sóhaj­tot­tam a fel­sza­ba­du­lás­tól, ami­kor kiér­tünk a pécsi ország­útra, hogy meg kel­lett áll­nom az olva­sás­ban, hogy szí­vem riadt vág­ta­tása is elhall­gas­son.

Las­san magam­hoz tér­tem a téli ködös homály­ban úszó tan­te­rem­ben. Simo­gat­tam egy kicsit a köny­vet, aztán – nem taga­dom – kicsor­duló szí­vem paran­csára las­san a szám­hoz emel­tem és meg­csó­kol­tam…

Igen: így volt!

Gyula bátyám köz­ben üzent, hogy csak ebé­del­jek meg, ne vár­jak, mert neki sür­gős dolga van, ami – beval­lom – a leg­ki­sebb mér­ték­ben sem érde­kelt. Behány­tam a kiváló ünnepi ebé­det, és már rohan­tam is vissza Gár­do­nyi­hoz, aki akkor már Eger­ben élt, ami per­sze csak regé­nyes álom volt, mert Gár­do­nyi, Gergő és Vica és a töb­biek sem ott, sem más­hol nem éltek már, csak a szí­vem­ben.

És olvas­tam, olvas­tam estig, hogy a korai kará­cso­nyi alko­nyat­ban már a sze­mem esett ki, és szinte sér­tés­nek érez­tem a gye­re­kek és Janka néni zajos meg­ér­ke­zé­sét, mert én már csak az Egri csil­la­gokban éltem, és a kör­nye­ze­tem alig érde­kelt.

– Pistu­kám – mondta reg­gel „nagy fejű”, jósá­gos Gyula bátyám –, Pistu­kám, a gye­re­kek szo­mo­rúak, és azt hiszik, meg­bán­tot­tak eluta­zá­suk­kal, hogy nem törődsz velük…

– De Gyula bácsi! – ébred­tem iga­zára. – Iga­zán nagyon sze­re­tek itt min­den­kit… de ez a könyv… ilyen szé­pet én még soha nem olvas­tam… ne tes­sék hara­gudni, de már csak két napom van… S én elég las­san olva­sok, mert olyan szép…

– Hát vidd magad­dal a köny­ve­ket. Isko­lai könyv­tár, és nekem jogom van akárki fia tanu­ló­nak köl­csö­nözni. Ott­hon nyu­god­tan kiol­va­sod mind­két köte­tet, és én, ha beme­gyek, vissza­ho­zom.

– Gyula bácsi! Így már megyek is a gye­re­kek­hez… Iga­zán sze­re­tem őket!

Nem is vet­tem elő a köny­ve­ket, amíg ott vol­tam, de a vona­ton már a lel­kes inte­gető búcsú­zás pil­la­na­tá­ban is alig vár­tam, hogy látó­tá­vol­sá­gon túl legyek, aztán elő az Egri csil­la­gokkal.

És olvas­tam és olvas­tam… és arra ébred­tem fel, ami­kor a kalauz bácsi meg­érin­tette a vál­lam.

– Kisfiam… a menet­je­gyet…

– Mi? Ja! Bocsá­na­tot kérek… – És kap­kod­tam zse­be­im­hez, „mint Ber­nát a mén­kő­höz”.

– Jó könyv? – érdek­lő­dött a kalauz.

– Nagyon jó! – És alig vár­tam, hogy a mosolygó bácsi világgá men­jen. Sze­ren­csére egy állo­más köze­le­dett, így magamra marad­hat­tam hőse­im­mel: magyar­ja­im­mal, török­je­im­mel, bát­rak­kal és áru­lók­kal, osto­bák­kal és oko­sok­kal, vité­zek­kel, csat­ló­sok­kal, urak­kal és job­bá­gyok­kal, papok­kal, bará­tok­kal s az egész, vég­ze­te­sen rom­lás­nak indult Magyar­or­szág­gal.

Hogy med­dig ültem elme­rülve köny­vem­ben és meg­fe­led­kezve a külső világ­ról, nem tudom. És elég bam­bán néz­tem egy nénire, aki vödör­rel és külön­féle taka­rí­tó­esz­kö­zök­kel érke­zett, és azt kér­dezte:

– Hát te mit csi­nálsz itt, fiam?

– Tes­sék?

– Taka­rí­tani aka­rok… ez a vonat pedig csak dél­után indul Fonyód felé. Hát csak szedd a sátor­fád, ott a váró­te­rem, ott is olvas­hatsz. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe fél nap­pal előbb beszállni…

– Néni kérem, én nem száll­tam be, hanem nem száll­tam ki… tet­szik tudni, olyan szép ez a könyv…

– Hiszen már majd egy órája, hogy ide tolat­tak…

– Megyek már, néni kérem… ott­hon is nem tudom, mit szól­nak…

– Mondd, hogy késett a vonat – csa­pott fel a néni egy­szerre cin­kos­nak –, min­denki tudja, hogy ezzel a kávé­da­rá­ló­val ez elő­for­dul.

– Köszö­nöm, néni, megyek is már!

És men­tem a néma vonat mel­lett. Sütött az enyhe téli nap, s a vonat- és váró­te­rem­szagú kör­nye­zet­ben csak akkor talál­tam meg magam, ami­kor Kar­csi szólt rám:

– Csak­hogy meg­jöt­tél! Hol a fené­ben tén­fer­gett ez a pocsék vici­ná­lis? Elakad­ta­tok?

– Dehogy, Kar­csi­kám! Egy olyan köny­vet olvas­tam… és nem tud­tam abba­hagyni. Két kötet. Még ma vég­zek az első kötet­tel, és azon­nal meg­ka­pod.

– Detek­tív­re­gény?

– Á! Detek­tív? Gár­do­nyi! Gár­do­nyi Géza: Egri csil­la­gok.

És men­tünk egy­más mel­lett, de mintha ez a két hét nagyobb szót­lan­sá­got és több mon­da­ni­va­lót rakott volna közénk, mint amennyi idő múlt el azóta. Nekem pedig két­sze­re­sen ide­gen volt a város, mert a falu csöndje után lár­más­nak és rossz sza­gú­nak érez­tem, és a régi magya­rok nyo­mo­rú­sá­gát von­szol­tam magam­ban.

Kar­csi – úgy lát­szik – meg­érezte ezt, mert utcánk sar­kán elbú­csú­zott.

– Hát szer­vusz – mondta –, ilyen­kor az öre­gek össze­vissza kér­dez­nek, csak útban len­nék… De hol­nap gyere fel, ha lehet.

– Mért ne lehetne?

– Mit tudom én… majd muta­tok is vala­mit…

– Mit?

– Nem áru­lom el, de az bizo­nyos, hogy a sze­med kiug­rik a gyö­nyö­rű­ség­től.

– Kar­csi!

– Nem, nem mond­ha­tom meg, miről van szó, csak siess! Tíz órára vár­lak…

Ezzel bará­tom elment az Anna utca felé, én pedig betén­fe­reg­tem házunkba, de úgy, mintha ide­gen helyre érkez­tem volna. Ben­nem ült még a falu, Gyula bátyá­mék kimond­ha­tat­lan sze­re­tete, az iskola – ami olyan volt, mint a göl­lei –, az uta­zás izgal­mas öröme, de mind­ezek felett Gár­do­nyi és az Egri csil­la­gok. Úgy érez­tem magam, mintha valami beteg­ség után let­tem volna fel­sza­ba­du­ló­ban, de még gyen­gén.

Szo­bám ragyo­góan kita­ka­rítva s a búto­rok fénye­sítve vár­tak rám, és a sarok­ban apám író­asz­tala, amit azzal adott át, hogy a középső fiók az enyém, de a töb­bi­hez ne nyúl­jak, s ezt be is tar­tot­tam. Ez az író­asz­tal ugyanaz a kel­le­met­len emlékű író­asz­tal volt, amely­nek posz­tó­jára kilottyan­tot­tam a tin­tát, de a posztó most – nem tudom én, hányad­szor – új volt és olyan zöld, hogy bár­mely tehén bődült volna egyet örö­mé­ben, ha meg­látja.

Elra­kos­gat­tam apró hol­mi­jaim, aztán elál­mo­sod­tam, mintha a sar­dai emlé­kek elzson­gí­tot­tak volna, és mintha az uta­zás cse­kély fáradt­sága most egy­szerre elnyo­mott volna.

– Kicsit pihe­nek mond­tam édes­anyám­nak –, elég korán kel­tünk… per­sze csak itt, a nagy­mama karos­szé­ké­ben.

– Oko­san! – mondta anyám. – Ebédre majd fel­kel­tünk.

De nem kel­tet­tek fel, mert a puha, nagy karos­szék­ben mélyen alud­tam, mint nagy tél­ben a pele… de azért álmod­tam, és álmom­ban megint csak Gár­do­nyi köny­vé­ben éltem. Per­sze akkor még nem tud­tam, miért fogott meg annyira ez a könyv. Nem tud­tam, miért szól hoz­zám olyan közel­ről, olyan vilá­go­san, olyan ott­ho­no­san ez a Gár­do­nyi, aki egyre köze­lebb jött hoz­zám, és egy­szer csak rádöb­ben­tem: per­sze hogy köze­lebb jön, és mel­lém ül gon­do­la­taim új pad­jára, hiszen úgy beszél, mint én, úgy beszél, mint Göl­lé­ben, a szü­lő­fa­lum­ban az embe­rek. Később per­sze meg­tud­tam, hogy Gár­do­nyi is dunán­túli ember volt, ha nem is somo­gyi, bár nem messze szü­le­tett, csak itt a szom­széd­ban, Agárd pusz­tán, Fejér megyé­ben. De itt taní­tós­ko­dott szinte a szom­széd­ban, Kará­don, mikor ugyan én még talán nem is éltem, de talán Karád is javí­tott nyel­ve­ze­tén, ha per­sze Agár­don is ezt a somo­gyi nyel­vet beszél­ték a magya­rok.

Nem tar­to­zik ugyan ide, de Karád­dal kap­cso­lat­ban meg kell emlé­kez­nem Vass bácsi­ról is, a vas­úti bemon­dó­ról, aki köz­is­mert volt Kapos­ban, sőt egész Somo­gy­or­szág­ban, nye­les csen­gő­jé­ről, amellyel meg­fe­lelő idő­ben végig­járta a váró­ter­me­ket, csen­ge­tett, és bemondta az induló vonat pon­tos ide­jét, zengő han­gon elki­áltva az érin­tett állo­má­so­kat is.

Vass bácsi olyan köz­is­mert volt Kapos­vá­ron, sőt Somogy­ban, akár az arany pápa­sze­mes Kor­nis állo­más­fő­nök úr, sőt köz­is­mer­tebb, mert a kör­nyék­ről bejáró vas­utas­di­á­ko­kat nem a főnök, hanem Vass bácsi tar­totta kor­dá­ban. Később Vass bácsi is pápa­sze­met kapott – ha nem is ara­nyat –, mire a komisz­kodó bejáró vas­utas­cse­me­ték – per­sze maguk között – Vass bácsit is „főnök úr”-nak kezd­ték titu­lálni.

Tőlük hal­lot­tam azt a Vass bácsi­ról szóló tör­té­ne­tet is – egye­sek meg­es­küsz­nek való­sá­gára –, hogy egy lako­da­lom­ból haza­té­rő­ben, vasár­nap lévén, Vass bácsi emel­ke­dett han­gu­la­tát áhí­tatra vál­totta a kora reg­geli harang­szó, tehát betért a temp­lomba, és az első pad­sor­ban fog­lalt helyet, ahol egyéb­ként nem ült más senki.

A susogó csen­des mise aztán elkez­dő­dött, és Vass bácsi áhí­ta­tos gon­do­la­tai egyre elmo­só­dot­tab­bak let­tek; az oltár távo­labbi, a mennye­zet ívei maga­sab­bak, sőt szinte az égig lehe­tett már látni, hiszen Vass bácsi béké­sen elszen­de­re­dett, amit – hihe­tő­leg – az égi hatal­mas­sá­gok is derű­sen néz­tek.

Vass bácsi tehát mélyen aludt, ami­kor a túl­buzgó minist­ráns­gye­rek erő­tel­je­sen meg­rázta a csen­gőt, mert a misé­ben elér­ke­zett a csen­ge­tés ideje. Vass bácsi pedig – csak úgy ülté­ben, de a csen­ge­tés hatása alatt hiva­ta­lo­san és erő­tel­je­sen – a szo­kott modor­ban bemondta, hogy:

– Mer­nye, Mocso­lád, Karád, Tab, Sió­fok felé tes­sék beszállni!

Hát ezen a Kará­don taní­tós­ko­dott ez az áldott Gár­do­nyi, aki olyan puhán vette kezébe értel­me­met, szí­ve­met, sőt a stí­lus iránti érzé­ke­i­met is, hogy gon­do­la­taim egén és lel­kem kin­cses­kam­rá­já­ban még most is tisz­tán és vilá­go­san ragyog­nak az Egri csil­la­gok.

Aztán per­sze jöt­tek mások is. Más szép­sé­gek, fel­hős, derűs per­cek, komor tájak, kis örö­mök, nagy szo­mo­rú­sá­gok, ame­lyek befe­küd­tek lel­kem örökké ringó böl­cső­jébe, és később, ami­kor eljött az ide­jük, kiszáll­tak tol­lam baráz­dá­iba, hogy édes­sé­get, vidám­sá­got, szo­mo­rú­sá­got, élő álmo­kat és múló bána­tot terem­je­nek.

Egy­előre azon­ban tér­jünk vissza nagy­mama óri­ási fotel­jába, ahol – talán lehe­tett már dél­után három óra is – végre fel­éb­red­tem, és meg­le­he­tő­sen fásul­tan néz­tem körül kis szo­bám­ban, mert ben­nem vol­tak még a sar­dai ked­ves emlé­kek, az uta­zás, az isko­la­men­tes fele­lőt­len­ség, és egy­ál­ta­lá­ban nem von­zott a Búza­pi­ac­ról behal­lat­szó, ordí­to­zás­sal vegyes fut­ball­dön­gés, a bíró síp­já­nak rikol­to­zása és egy-egy éret­len kiál­tás, ami vagy a bíró sze­mére vonat­ko­zott, vagy a mamá­já­val kap­cso­lat­ban emle­ge­tett egé­szen diszk­rét dol­go­kat.

Végül is – édes­anyám, úgy lát­szik, meg­hal­lotta mocor­gá­som – tányé­rok kezd­tek zörögni, ami­ből azon­nal eszembe jutott, hogy ret­te­ne­te­sen éhes vagyok.

– Gyere, fiam – hívott anyám –, nagyon éhes lehetsz… és köz­ben elme­sél­he­ted, hogy mulat­tál a vaká­ci­ó­ban. Gyula bácsi­val nem volt baj?

– Miért lett volna, édes­anyám? – mond­tam, mintha nem tud­tam volna, hogy ez az eset­le­ges „baj” kizá­ró­lag Gyula bátyám és az ital mér­ték­te­len sze­rel­mére vonat­ko­zik.

– Azt mond­ják, néha leré­sze­ge­dik…

– Hát én nem tudom, édes­anyám, de amíg én ott vol­tam, bor soha nem volt az asz­ta­lon.

– Talán csak előt­ted nem akarta mutatni… vagy az isko­lá­ban tar­totta az italt. Nem érez­ted rajta a bor­sza­got? Azt mondta itt valaki, hogy az isko­la­szek­rény­ben dug­dossa az üve­ge­ket.

– Az isko­lá­ban két szek­rény van, édes­anyám. Az egyik­ben a föld­gömb meg kréta meg nagy­vo­nalzó és tin­tás­üve­gek van­nak alul, felül meg osz­tály-könyv, füze­tek, doboz­ban kré­ták; ez a szek­rény min­dig nyitva van. A másik szek­rény pedig min­dig zárva…

– Ugye?!

– …mert ez a könyv­tár­szek­rény, ahon­nét én is kivet­tem az Egri csil­la­gokat, de ez a kis szek­rény úgy tele van könyv­vel, hogy ott még egy poloska sem férne el.

– Hát látod, fiam, össze­vissza lotyog­nak az embe­rek; aztán mire a hír egyik falu­vég­ről a másikra ér, óri­ás­kí­gyó lesz a kukac­ból.

Köz­ben anyám kimerte a levest, de én még nem kezd­tem enni, mert sar­dai Gyula bátyám jó hírét nem lát­tam még tel­je­sen meg­ala­po­zott­nak.

– Igaz – foly­tat­tam –, egy­szer mégis úgy lát­tam, mintha ittak volna, de ez sem Gyula bácsin lát­szott meg, hanem a tábor­nok úron.

– Hát igaz az a tábor­nok? Édes­apád sem hitte el, és Makay Gyula bátyád is azt mondta, hogy leg­föl­jebb valami nyug­dí­jas kapi­tány­ról lehet szó, aki­nek kis nyug­díja nem elég a városi életre, hát jó neki Sarda is.

– Igaz, édes­anyám. Szép, magas, ősz ember a tábor­nok úr, tele kitün­te­tés­sel, de azo­kat csak vasár­nap teszi fel. Egyik sze­mére vak, és azon fekete kötés van. Valami új ágyút pró­bál­tak ki még had­nagy korá­ban, és az ágyú fel­rob­bant.

– És a tábor­nok ott volt Gyula bácsi­ék­nál?

– Ott, édes­anyám, ami­kor Janka néni és a gye­re­kek nem vol­tak ott­hon. Akkor is a tábor­nok úr hozta a bort. Igaz, jóked­vűek vol­tak. Gyula bácsi is tábor­nok úrnak szó­lí­totta, a tábor­nok meg csak úgy, hogy: te Gyula. A nad­rág­ján szép piros lám­pás van, és a sar­kan­tyúja is szé­pen peneg, pedig alig lát­szik a sar­kan­tyú.

– Egyél, fiam – intett anyám a leves felé, amely­ről Gyula bátyám tisz­tára mosá­sá­ban tel­je­sen meg­fe­led­kez­tem; de meg­érte, mert anyám nagyon elé­ge­dett volt Gyula bátyám maku­lát­lanra mos­da­tá­sá­val, mert bol­dog volt, ha a jót elhi­hette. Utálta a mocs­kot, a rosszat, és a tiszta és a jó mellé állt akkor is, ha ez nem volt reá­lis. És ezt örö­köl­tem én is, a szenny és a rossz gyű­lö­le­tét, és sok­szor érez­tem már, hogy ennél töb­bet nem is akar­tam örö­kölni.

Később leér­ke­zett apám a pad­lás­ról, ahol a galam­bok­nál volt láto­ga­tó­ban, és egy kicsit elbe­szél­ge­tett velük.

– Maradj csak – nyo­mott le a székre, és meg­csó­kolt –, azt hiszem, a nyár ele­jén kien­ged­het­jük a galam­bo­kat. Öt fészek­ben már fió­kák van­nak, s ezek a csa­lá­dok már itt tart­ják a töb­bi­e­ket is.

Apám nagyon sze­rette a galam­bo­kat, nem­csak éle­tük­ben, de töltve, a tányér­ban is.

Göl­lé­ben ötven-hat­van pár is szé­kelt az isko­la­pad­lá­son, s ezek a galam­bok – illetve őseik is – Dom­bó­vár­ról érkez­tek, ami­kor nagy­apám meg­halt, a csa­lád szét­esett, és nagy­anyám lányá­val, Vilma néni­vel apám­hoz Göl­lébe köl­tö­zött. Ezt a nagy­apá­mat én nem ismer­tem, és csak egy kis fém képét lát­tam nagy­anyám ima­köny­vé­ben. Nagy­apám egy híd kor­lát­já­hoz támasz­kodva nézett a világba, és ezt a kemény és barát­ság­ta­lan nézést én nem sze­ret­tem. Nem lehe­tett barát­sá­gos ember, és nem is volt az. Én Sipos nagy­apá­mat sze­ret­tem és De la John nagy­anyá­mat, és sok­szor elgon­dol­tam, hogy oko­sabb lett volna, ha Sipos nagy­apám ezt a fura nevű nagy­anyát vette volna fele­sé­gül. Mert Sipos nagy­apám maga volt a békes­sé­ges derű, a sze­re­tet és a meg­bo­csá­tás, aki nem sze­re­tett és nem is akart paran­csolni. A Fekete nagy­apám pedig elve­hette volna Gron­sky nagy­ma­mát, a „kato­na­lányt”, bár való­színű, hogy meg­et­ték volna egy­mást, de akkor ki írná meg helyet­tem eze­ket a messze múltba borongó soro­kat?

Gron­sky nagy­anyám len­gyel őse­i­ről nem sokat tudok. Nem beszélt róluk, de nem is vol­tam kíván­csi rájuk. Én De la John nagy­anyá­mat sze­ret­tem, aki­nek nagy­apja a fran­cia for­ra­da­lom­ból szö­kött meg, egy nagy zacskó fran­cia arannyal, bár fülek nél­kül és egy hor­dó­ban. Hogy a füleit hol és kik vág­ták le, azt nagy­anyám sem tudta, csak két lányát és egy fiát ismerte. A fiú lett az ő édes­apja. Az egyik nagy­néni meg­halt vala­hol a Fel­vi­dé­ken, a másik nagy­néni azon­ban sose ment férj­hez, nem is akart. Nála vol­tak a csa­ládi okmá­nyok, és – hogy miért, erre nem emlék­szem – a fület­len ükapa után nála vol­tak a mara­dék ara­nyak is. Nagy­anyám­nak két fiú­test­vére volt, két büszke fran­cia, akik – ami­kor fel­nőt­tek – köve­tel­ték a csa­ládi okmá­nyo­kat, és köve­tel­ték a mara­dék ara­nyak elosz­tá­sát is.

A kato­nás nagy­néni szóba sem állt velük. De a fiúk sem enged­tek. Állandó vesze­ke­dé­sek között éltek, ami az öreg nagy­néni ide­geit tel­je­sen fel­őrölte. És egy alka­lom­mal, ami­kor már vég­ső­kig feszült a húr, a vén­lány bero­hant szo­bá­jába, és kihozta a hatal­mas kony­hába az ara­nya­kat és nagy köteg­ben a régi leve­le­zé­se­ket és összes okmá­nyo­kat is.

– Hát itt van! – mondta szinte tébo­lyul­tan, aztán a zacskó ara­nyat a föld­höz vágta, az okmá­nyo­kat pedig a kenyér­sü­tés­hez befű­tött kemence pok­lába. – És most nem akar­lak látni töb­bet ben­ne­te­ket!

A fiúk fel­szed­ték a szét­gu­rult ara­nya­kat, de a több évszá­za­dos okmá­nyo­kat már meg­men­teni nem lehe­tett.

Most látom csak, hogy mennyire vissza­sza­lad­tam az ősök legen­da­szerű múlt­jába, hol­ott csak nagy­apám fény­ké­pére gon­dol­tam, aki egy híd kor­lát­já­nak támasz­kodva, kemény meg­ve­tés­sel nézte ezt a mulandó vilá­got. Vagy talán büszke volt vala­mire?

Nagy­anyám ima­köny­vé­ben talál­tam aztán egy­szer egy név­je­gyet:

FEKETE ANTAL
her­cegi épí­tész

Ma sem tudom, hogy nagy­apám hiva­ta­lo­san a Dom­bó­vár egész kör­nyé­ké­nek tulaj­do­nosa, a mér­he­tet­le­nül gaz­dag Ester­házy her­ceg ura­dalmi épí­té­sze volt-e, vagy csak kapta ezt a titu­lust, mert az ura­dalmi épü­le­te­ket, tiszti laká­so­kat, de a dom­bó­vári temp­lo­mot is ő épí­tette, a Korona Nagy­szál­lót is, de sor­já­ban a negy­ven­nyol­cas ese­mé­nyek után talpra álló fal­vak temp­lo­mait is.

Talán emlí­tet­tem is már – hosszúra nyú­lik és össze­ke­ve­re­dik az ilyen emlé­kekre épült élet­rajz –, hogy ami­kor segéd­tiszt let­tem Bakó­cán, a Maj­láth-ura­da­lom­ban, és sötét haj­na­lo­kon fel­ka­pasz­kod­tam az Alsó­pusz­tá­ról a Fel­ső­pusz­tára az istál­ló­kat ellen­őrizni, és nyá­ron négy, télen öt óra­kor körös-körül meg­szó­lal­tak a haj­nali haran­gok, az emlé­ke­zés mégis meg­si­mo­gatta a szí­ve­met, mert tud­tam és érez­tem, hogy azo­kat a temp­lo­mo­kat mind nagy­apám épí­tette.

Egy­szer azután – ami az ilyen konok és kemény embe­rek­nél elő­for­dul –, hogy a dél­utáni kis alvás­ból csak hosszas vesződ­ség és érvá­gás árán tud­ták a dok­to­rok fel­éb­resz­teni, de talpra állí­tani már nem. Hét évig élt még – per­sze csak fekve –, és hét évig egy­foly­tá­ban szidta a dok­to­ro­kat és csa­lád­ját is, hogy mi a fész­kes fené­nek kel­lett őt fel­éb­resz­teni beteg­nek erre a pocsék világra, ami­kor ő már egy­szer olyan szé­pen elaludt…

Öt fiú maradt utána és egy lány, de vagyon – amint később kide­rült – majd­nem semmi. Volt egy bizal­mas pal­lérja, eszes, ügyes sváb, az bizony meg­gaz­da­go­dott – mesélte nagy­mama –, de min­ket még a roko­nok sem segí­tet­tek.

Sze­ren­csére a leg­idő­sebb fiú – Pista bátyám – már segéd­tiszt, azaz „ifiúr” volt a her­cegi ura­da­lom­ban, apám már göl­lei tanító, Zol­tán bátyám katona a pécsi huszá­rok­nál, Tóni bátyám érett­ségi előtt, csak Géza bátyám volt kis­korú, azaz isko­lás.

Apám tehát fel­pa­kolta a mara­dék csa­lá­dot, és meg­te­le­ped­tek Göl­lé­ben, ahol elég nagy volt a ház, és elég nagy az iskola, amely­nek pad­lá­sára elhoz­ták a dom­bó­vári galam­bo­kat, ugyan­olyan fog­ságba, mint mi Göl­lé­ből Kaposba. Fog­ságba ugyan, de hatal­mas pad­lá­son röp­köd­het­tek, páro­sod­hat­tak, és ami­kor nagy részük­nek már fiai vol­tak, nem kel­lett félni, hogy vissza­re­pül­nek a szü­lő­helyre. Dom­bó­várra.

A fuva­ro­sok­nak azon­ban két­szer kel­lett for­dulni a sok csa­ládi cók­mók­kal. Egy nap pihen­tek a foga­tok, és har­mad­nap, ami­kor újra meg­ér­kez­tek Dom­bó­várra, apám azt hitte, káp­rá­zik a szeme, mert a dom­bó­vári kutya és a dom­bó­vári macska, ame­lye­ket szin­tén elvit­tek Göl­lébe, a régi dom­bó­vári, most már üres ház kapu­já­ban és a macska a konyha előtt üdvö­zöl­ték vissza­tért gaz­dá­i­kat. Két nap és egy éjszaka alatt tet­ték meg a torony­iránt kb. 30-40 kilo­mé­te­res utat, és való­szí­nű­leg külön-külön, mert ennek a ház­hoz hű két állat­nak más és más az uta­zási tem­pója.

Az apa nél­kül maradt és szét­hulló csa­lád tehát újra csa­lád lett, biz­tos ott­hon­nal és meg­él­he­tés­sel. A csa­ládfő: apám, a csa­lád tag­jai pedig: nagy­mama, Vilma néni és Géza bácsi, aki akkor még csak ötö­di­kes ele­mista volt, és – való­szí­nű­leg nagy bána­tára – apám elé járt isko­lába. És ez a közeli rokon­ság – magam­ról tudom – semmi, de semmi előnyt vagy elné­zést nem jelen­tett sze­gény Géza bácsi szem­pont­já­ból, aki „vakarcs” volt, azaz utolsó gye­rek, s mint ilyen, nagy­mama szeme fénye, aki min­dent elné­zett a „sze­gény kis árvá­nak”, merev ellen­tét­ben apám­mal, aki sem­mit sem nézett el öccsé­nek.

Már­pe­dig ez a két­féle szem­pont nem tett jót a csa­ládi össz­hang­nak, ame­lyet még Vilma néni is kever­ge­tett, pil­la­nat­nyi érde­ke­i­nek meg­fe­le­lően. Ter­mé­sze­te­sen ez a lát­szó­la­gos szét­hú­zás nem volt sem vesze­del­mes, sem tra­gi­kus. Abban az idő­ben köz­is­mert neve­lési esz­köz volt a pálca, még­pe­dig a mogyo­ró­pálca, amely – saj­nos – ker­tünk­ben ter­mett. Ez a ter­més éven­ként össze lett gyűjtve mint a neve­lés hiva­ta­los esz­köze, és bár sokat átkoz­tam, ma már vilá­go­san látom, hogy elha­mar­ko­dott állás­pont volt szám­űzni ezt a komoly esz­közt a tan­se­géd­let fegy­ver­tá­rá­ból. Ezen per­sze nem vitat­ko­zom a hoz­zá­ér­tők­kel, a neve­lés­tu­do­mány hiva­tott dok­to­ra­i­val, csak az ott­ho­nokra muta­tok, a szét­hul­lott erkölccsel meg­ál­dott Világra, a hábo­rúkra muta­tok, a nem­zeti ego­iz­mus csa­ta­te­re­ire, a bűnö­zés sta­tisz­ti­ká­jára s az össz­kom­for­tos, kényel­mes és óri­ási bör­tö­nökre.

(Bocsá­na­tot kérek az eset­leg fel­há­bo­ro­dott szak­ér­tők­től; mindez csak az én magá­nyos véle­mé­nyem, ame­lyet, ha már így érzem, talán jogom is volt leírni.)

Géza bátyám tehát alkal­mi­lag el lett fene­kelve, ame­lyet nem eny­hí­tett sem az anyai rész­vét, sem a rokon höl­gyek fel­há­bo­ro­dása, hogy: „Árpád kegyet­le­nül bánik a kis árvá­val…”

Be kell azon­ban val­la­nom, hogy a két test­vér össze­üt­kö­zése egy, csa­lá­dunk­ban közös szen­ve­délyre vezet­hető vissza, ame­lyet én már két oldal­ról is örö­köl­tem: a vadá­szat szinte leküzd­he­tet­len szen­ve­dé­lyére.

A különb­ség csak annyi volt, hogy apám és min­den nagy­bá­tyám szen­ve­dé­lyes vadász volt a tör­vény által sza­bá­lyo­zott kere­te­ken belül, míg Géza bátyám már tíz­éves korá­ban a tör­vény kere­tein kívül vadász­ha­tott csak, még­pe­dig csúz­li­val és majd­nem kivé­tel nél­kül a hasz­nos és ked­ves ének­lő­ma­da­rakra.

Ezek pedig apám­nak féltve őrzött ked­ven­cei vol­tak.

Apám Her­man Ottó­val leve­le­zett, Puska bácsi­val mes­ter­sé­ges fészek-odva­kat készít­te­tett, a téli ete­tők állan­dóan terítve vár­ták a kis ínsé­ge­se­ket, és ilyen­kor még a vere­be­ket sem volt sza­bad bán­tani. Én per­sze félve res­pek­tál­tam apám tör­vé­nyeit, hiszen apám volt, de Géza bácsi egy­ál­ta­lán nem res­pek­tálta, hiszen csak a bátyja volt. És ami­lyen szen­ve­dé­lyes és félel­me­te­sen biz­tos kezű vadász lett fel­nőtt korá­ban, olyan cso­dá­la­tos biz­ton­ság­gal kezelte a csúz­lit, ame­lyet az ava­tat­la­nok gumi­pus­ká­nak nevez­nek.

És hogy ez milyen szen­ve­dé­lye volt a tíz-tizen­két éves gye­rek­nek, elég talán meg­em­lí­te­nem, hogy mivel Göl­lé­nek áldott búza­föld­jei van­nak, ame­lyek jó esz­ten­dő­ben húsz mázsát is meg­te­rem­nek, kavi­csot azon­ban, csúz­liba való löve­dé­ket nem terem­nek, derék nagy­bá­tyám, a tíz-tizen­két éves gye­rek, Csor­nába járt le löve­dé­kért, azaz kavi­csért, ami ugyan Csor­ná­ban sem terem, de ott a vasút, ahol a tarisz­nyát fél óra alatt meg lehe­tett töl­teni príma folyami kaviccsal, azaz csúz­liba való löve­dék­kel.

Mivel azon­ban ez az írás főleg az én éle­tem­ről szól, Géza bátyám szen­ve­dé­lyé­ről és ráter­mett­sé­gé­ről még csak annyit, hogy egy­szer egy nor­vég mada­rász, tudós orni­to­ló­gus vető­dött falunkba, és apám­tól kért segít­sé­get a tudo­má­nyos célra való madár­gyűj­tés­hez. Apám­nak nem nagyon tet­szett a dolog, de mivel a nor­vég Her­man Ottó aján­ló­le­ve­lét is átadta apám­nak, ő Géza bátyá­mat aján­lotta, aki vesze­del­mes lókötő ugyan, de erre a célra való­szí­nű­leg alkal­mas. Ha pedig a gye­rek­kel valami baj lenne, hát csak szól­jon…

Nem, nem lett semmi baj, sőt a nor­vég bele­sze­re­tett az értel­mes gye­rekbe, aki a kör­nyé­ken min­den bok­rot, min­den nád­szá­lat ismert, és mikor már annyira össze­ba­rát­koz­tak, hogy Géza bátyám bemu­tat­hatta csúz­lista tudo­má­nyát, hát a pro­fesszor­nak leesett az álla. Ez a leesett áll azon­ban nem aka­dá­lyozta abban, hogy oko­san gon­dol­koz­zék, és fel ne hasz­nálja derék nagy­bá­tyám gumi­puska-művé­sze­tét. Ez külö­nö­sen a kisebb mada­rak meg­szer­zé­sé­ben jelent­ke­zett, mert a kavics által leütött madár nem vér­zett, a sörét­től nem volt össze­ron­csolva, és pre­pa­rá­lásra kivá­lóan alkal­mas volt. Apám a továb­bi­ak­ban nem törő­dött kiváló öccse és a derék nor­vég teker­gé­sé­vel, hiszen elég gon­dot oko­zott a kezdő gaz­dál­ko­dás ezer fur­fang­já­nak kita­nul­má­nyo­zása. Így aztán Géza bátyám és a nor­vég tanár majd egy hóna­pig csa­va­rog­tak a „hár­ma­s­te­tejű akol­tól” Kis­pusz­táig, Gya­lán­tól Szent­pé­ter­pusz­táig, a Potyondi-malom­tól a Palán­ko­sig, és a nor­vég olyan gyűj­te­ményt sze­dett össze, hogy a búcsú­zás kis bána­tá­ban, de az ered­mény örö­mé­ben egy gyö­nyörű papír­da­ra­bot nyúj­tott át Géza bátyám­nak. Ez a papír azért volt nagyon tet­sze­tős, mert a művé­szi raj­zán felül még az is rá volt írva, hogy „száz korona”…

Ez a szép okmány nagy­anyá­mat könnyekre fakasz­totta, de apám azt akarta, hogy Géza bátyám a pénzt ne fogadja el. A nor­vég azon­ban hajt­ha­tat­lan volt, sőt úgy lát­szott, hogy meg is sér­tő­dik, így végül is Géza bátyám kény­te­len-kel­let­len apám­nak adta át a jelen­té­keny ban­kót, s ezzel a dolog el volt intézve.

Per­sze fel­ve­tőd­he­tik a kér­dés, hogy a sze­rény isko­la­mes­ter és csa­ládja milyen nyel­ven érint­ke­zett a nor­vég­gal, ami alapja lehe­tett a szük­sé­ges érint­ke­zés­nek. Ennek a magya­rá­zata az, hogy a nor­vég jól beszélt néme­tül, s a csa­lád­nak min­den tagja már gyer­mek­ko­rá­ban meg­ta­nult néme­tül, hiszen Tolna és Bara­nya nagy része inkább néme­tül beszélt, mint magya­rul. Nagy­apám mun­ká­sai majd mind svá­bok vol­tak; az ún. intel­li­gen­cia nagy része német ere­detű volt, akik azon­ban csak beszél­tek néme­tül, de halá­lo­san meg­sér­tőd­tek volna, ha ezért magyar vol­tuk­ban bárki kétel­ke­dik. Erről a tény­ről a negy­ven­nyol­cas magyar sza­bad­ság­harc is vég­le­ge­sen és sok­szor vég­ze­te­sen tanús­ko­dott. Göl­lét a pia­rista rend bir­to­kai vet­ték körül, és ez a rend gaz­da­tiszt­jeit szinte kivé­tel nél­kül az óvári Gaz­da­sági Aka­dé­mia leg­jobb diák­jai közül válo­gatta ki. De nem is nagyon kel­lett válo­gatni, mert ezek a legé­nyek a pia­ris­ták magyar­óvári gim­ná­zi­u­má­ban nőt­tek fel, pia­rista taná­rok keze alatt, és ha sze­gény sor­súak vol­tak, nem­csak a hála vezette őket a Gaz­da­sági Aka­dé­mi­ára, hanem az akkori gaz­da­tisz­tek mun­kás, de nagyon meg­nyug­ta­tóan ren­de­zett élete is.

Ha az akkori gaz­da­tisz­tek név­so­rát végig­néz­het­nénk, sőt az akkori pia­rista taná­ro­két is, hát hat­van-het­ven szá­za­lék­ban német neve­ket talál­nánk, de ugyan­ilyen szá­za­lék­ban talál­nánk német nevű­e­ket a világ­há­bo­rú­ban elesett pia­rista gaz­da­tisz­tek vagy azok­nak gyer­me­kei között is. Végül meg kell jegyez­nem még azt is, hogy az álta­lam ismert német nevű gaz­da­tisz­tek közül egy sem beszélt néme­tül, mert nem is tudott. Meg kell jegyez­nem még azt is, hogy a pia­rista rend mer­nyei kor­mány­zója, Szin­ger Kor­nél, apám­nak gyer­mek­kori jó barátja volt, hiszen Dom­bó­vá­ron együtt jár­tak isko­lába, és ezt a nagyon régi barát­sá­got halá­lu­kig meg­őriz­ték, és való­szí­nű­leg egy pil­la­na­tig sem gon­dol­tak arra az ún. különb­ségre, hogy Szin­ger Kor­nél apja Dom­bó­vá­ron pat­ko­ló­ko­vács és ún. „Kurschmidt”, azaz gyógy­ko­vács volt.

Apám azután – hogy fel­ve­gyem emlé­ke­zé­seim össze­ku­szá­ló­dott fona­lát – szin­tén kikér­de­zett a sar­dai vaká­ci­ó­ról, és nagyon tapin­ta­to­san meg­kér­dezte ő is, hogy Gyula bácsi­val nem volt-e semmi baj…

Igye­kez­tem értel­met­le­nül ránézni.

– Mi baj lehe­tett volna? Nem volt beteg…

– Ne tet­tesd magad osto­bá­nak. Ele­get hal­lot­tál róla, hogy iszik… per­sze nem Ágnes vizet…

Ha most vissza­gon­do­lok rá, szinte értel­met­le­nül nézem magam s azt az okos poli­ti­kát, amellyel az én jó Gyula bátyá­mat men­teni igye­kez­tem, még­hozzá apám jól ismert tekin­tély­tisz­te­le­tére ala­pítva a men­tési akciót.

– Jaa? Hát néha a tábor­nok úrral poli­ti­zál­tak, ilyen­kor bor is volt az asz­ta­lon…

– Miféle tábor­nok úrral?

– Tüzér tábor­nok. Egyik szeme hiány­zik, és az fekete ken­dő­vel van lekötve. De vasár­nap az egész melle tele van medá­li­á­val. Valami új ágyút vagy ágyú­go­lyót pró­bál­tak ki, s az szét­ve­tette az ágyút is. Ott van Sar­dán nyug­díj­ban. Valami régi ura­sági házat vett meg, s ott élnek nővé­ré­vel…

– És oda­ment Gyula bátyá­dék­hoz?

– Két­szer lát­tam. Neve­tős, ősz bácsi. Min­den alka­lom­mal hozott egy-egy pint bada­cso­nyi bort. Vörös bort. Gyula bácsi azt mondta, hogy olyan bort csak az erő­sebb férfi­szen­tek isz­nak a menny­or­szág­ban.

Apám mosoly­gott.

– Te is ott vol­tál?

– Egy­szer. Ami­kor Janka néni és a gye­re­kek nem vol­tak ott­hon. Poli­ti­zál­tak. Nekem is adtak egy ujj­nyi bort, de nem sze­ret­tem. Majd­nem keserű volt…

Apám elgon­dol­ko­zott, aztán azt mondta:

– Hát iga­zán örü­lök annak, amit mond­tál. Sze­gény Gyu­lá­ról, úgy lát­szik, több osto­ba­sá­got plety­kál­nak, mint ami igaz. Az a tábor­nok sem­mi­kép­pen nem menne oda, ha Gyula bátyád való­ban része­ges­kedne.

– Én is azt hiszem, édes­apám. A tábor­nok úrnak annyi medá­lia van a mel­lén – egy nagy csil­lag még oldalt is –, hogy már több nem is férne el, és vasár­nap átvi­szik neki a temp­lomba a nagy karos­szé­ket az öreg­em­be­rek pad­sora elé, de ezt a tábor­nok úr nem tudja. Azt hiszi, a szék a temp­lom­hoz tar­to­zik…

És nevet­tünk, hogy a fél­szemű tábor­nok nem tudja…

És örül­tünk, hogy a fél­szemű tábor­nok nem tudja, és attól kezdve apá­mék nem enged­ték bán­tani sar­dai Gyula bátyá­mat. Édes jó apá­mék! Milyen bol­do­gok vol­tak, ha a rosszat jóra for­dít­hat­ták! „Jog­vég­zett” Gyula bátyám éppen ezért meg­hök­kent akkor dél­után, sőt kicsit el is szé­gyellte magát, ami­kor sar­dai Gyula bátyám­ról a régi han­gon kez­dett beszélni, de apám szi­go­rúan lein­tette:

– Te Gyula! Lát­tad te része­gen, de iga­zán része­gen azt a másik Gyu­lát?

„Jog­vég­zett” Gyula bátyám meg­hök­kent.

– Én nem lát­tam, de nem zörög a levél…

– Úgy lát­szik, zörög! Ez a gye­rek most majd­nem két hétig náluk volt, és két­szer látta borozni egy tábor­nok­kal. Egy tábor­nok­kal, aki tele van kitün­te­tés­sel, ott nyug­dí­jas­ko­dik Sar­dán, fél szeme van, és ő vitt két alka­lom­mal egy-egy pint bada­cso­nyit, ami­kor Gyu­lá­val eldis­ku­rál­tak. Pista gye­rek volt csak velük, mert a csa­lád Tóti­ban volt. Elhi­szed te, hogy egy tábor­nok elmegy egy része­ges taní­tó­hoz kva­ter­kázni?

„Jog­vég­zett” Gyula bátyám a fejét csó­válta.

– Hát ez nem való­színű… de hát min­denki mondja, és te is lát­tad, hogy sze­gény Gyula meg­hal az ita­lért…

– Úgy lát­szik, nem hal meg – mondta apám szi­go­rúan. – Sze­reti, hát sze­reti! De úgy lát­szik, bírja is. És ha a dol­gát ellátja, és a csa­lád­ját ellátta, a töb­bibe ki szól­hat bele?

– Ebben iga­zad van, Árpád!

– Na látod! Úgy tudom, a te apád is bor­ked­velő ember volt.

– Saj­nos!

– Mért saj­nos? Az egyik így, a másik úgy. Az én apám is sze­rette a bort, és nálunk terí­tett asz­tal bor nél­kül nem volt.

– Meg is halt korán mind a kettő.

– Hát tudod, ki meri azt mon­dani, hogy ital nél­kül még ma is élné­nek?

Ezen aztán elgon­dol­kod­tak, és más­ról kezd­tek beszélni, én pedig elmen­tem a félig nyi­tott ajtó­tól, ahol – beval­lom – hall­ga­tódz­tam.

Azután kimen­tem az udvarra, tén­fe­reg­tem, hall­gat­tam a Búza­pi­ac­ról fel­hal­lat­szó fut­ball­pu­fo­gást, és semmi ked­vem nem volt városi bará­ta­i­mat látni, akik tele­or­dí­tot­ták a leve­gőt, és olya­no­kat kia­bál­tak, ami­ért Sar­dán min­den paraszt­gye­rek elszé­gyellte volna magát.

Kiáll­tam a kapuba, és néz­tem Csák bácsiék házát, akik szem­ben lak­tak velünk, de más­fél méter­rel maga­sab­ban, mert az utca túlsó oldala annyi­val maga­sabb volt. A ház mel­lett üres sarok­te­lek. Ez a telek volt a Rózsa utca és az Anna utca össze­érő egyik olda­lá­nak a sarka. Ezt az üres tel­ket azért emlí­tem meg ilyen pon­to­san, mert egy fur­csa álmom fűző­dik hozzá, amely ugyan jó pár évvel később tör­tént, de amely­nek sötét jós­lata pon­to­san és kísér­te­ti­e­sen betel­je­se­dett.

Nem tudom már pon­to­san, de úgy emlék­szem, 1921-ben tör­tént, ami­kor mint katona ide­ig­le­ne­sen a len­gyel­tóti csend­őrök­höz kap­tam beosz­tást, bár hogy erre miért volt szük­ség, nem tudom. Hát nem sok vizet zavar­tam a csend­őrök között, hiszen az ő szol­gá­la­tuk nekem tel­je­sen isme­ret­len volt, és azt hiszem, engem és még pár baj­tár­sa­mat ezre­dem az antant ellen­őrző missziók elől dugott el, akik sűrűn láto­gat­ták a kaszár­nyá­kat.

Én jól érez­tem magam a csend­őrök között. Semmi dol­gom nem volt, mint hogy az őrs­pa­rancs­nok­kal a háború elvesz­té­sét vitat­tuk meg, vagy ő mesélt a neve­ze­te­sebb bűn­ese­tek lelep­le­zé­sé­ről. A legény­ség mind kiszol­gált had­se­reg­beli kato­nák­ból rek­ru­tá­ló­dott. Paraszt­gye­re­kek vol­tak, több­nyire altiszti rang­ban, és nagyon jól meg­ér­tet­tük egy­mást. Sőt be kell val­la­nom azt is, hogy a pár hónap alatt, amíg velük vol­tam, meg is sze­ret­tem őket.

Köz­be­esett azon­ban pün­kösd ket­tős ünnepe, ami­kor sza­bad­sá­got kér­tem az őrs­pa­rancs­nok­tól, hogy uno­ka­test­vé­re­i­met, akik tulaj­don­kép­pen nagy­né­néim és nagy­bá­tyáim vol­tak – bár páran fia­ta­lab­bak, mint én –, mert nagy­apám test­vé­ré­nek gye­re­kei vol­tak, Faj­szon, azaz pon­to­san Somogy­faj­szon meg­lá­to­gas­sam.

Erről a nekem nagyon ked­ves és nagyon sze­re­tett csa­lád­ról később úgyis sok szó esik, azért most rész­le­te­sen nem fog­lal­ko­zom velük, csak annyit, hogy a két nap reme­kül telt el. Még halász­tunk is tapo­ga­tó­há­ló­val. Hogy fog­tunk-e vala­mit, nem emlék­szem, de az bizo­nyos, hogy a Libic vize hideg volt, és ala­po­san össze­hűl­tem, a csend­őr­lak­ta­nyába már láza­san érkez­tem. És akkor éjjel, pün­kösd utáni szer­dán éjjel fél három­kor volt az a neve­ze­tes álmom, amit itt el aka­rok mon­dani.

Álmom­ban utaz­tam haza­felé, és alig vár­tam, hogy ott­hon legyek, mert – ter­mé­sze­te­sen álmom­ban is – pocsék rosszul érez­tem magam. A kapos­vári állo­má­son már alig tud­tam lemászni a vonat­ról, de siet­tem haza, hogy lefek­hes­sek.

Haza­felé a Búza­pi­a­con kel­lett keresz­tül­gá­zol­nom, ahol a régi fut­ball­pá­lyánk volt, de most nem fut­bal­lo­zott senki, az pedig nem jutott eszembe, hogy a régi, ked­ves fiúk közül páran már nem is rúg­nak lab­dába soha, hiszen a Kár­pá­tok­ban, Erdély­ben és az Isonzó körül alusszák örök álmu­kat.

De ahogy köze­led­tem a Rózsa utca és Anna utca sar­ká­hoz, szí­vem egyre job­ban elszo­rult, mert a Búza­piac üres­sége felett a sar­kon nagy, néma, fekete ruhás tömeg szo­ron­gott, és Csá­kék sarok­tel­kén, szem­ben házunk­kal, egy hatal­mas, majd­nem gyár­ké­mény magas­ságú eme­lő­daru állt. Az embe­rek arca mind a daru felé volt for­dulva. Ekkor, ami­kor a tömeg mögé áll­tam, valami az én arcom is oda for­dí­totta, de majd meg­ful­lad­tam szí­vem rémült kalim­pá­lá­sá­tól. Egy let­tem a tömeg­gel. Az én sze­mem is meg­állt azon a ször­nyű, fekete darun, amely­nek lán­cai csi­ko­rogva feszül­tek meg, aztán elin­dul­tak a kere­kek, ame­lyek­nek érces csi­kor­gá­sára meg­moz­dul­tak a lán­cok, s a tömeg egyet­len halá­los sóhaj­tá­sára egy ember­te­le­nül nagy, fekete kopor­sót sza­kí­tot­tak fel Csá­kék beke­rí­tett tel­ké­ről.

– Hja­aaj! – sóhaj­tott a tömeg.

Ekkor fel­éb­red­tem, de azt hit­tem, bele­ha­lok szí­vem rémü­le­tébe, amit még foko­zott, hogy tel­je­sen elgyen­gül­tem a verej­ték­ten­ger­ben, amely még a szal­ma­zsá­kot is átáz­tatta.

– Rosszul van, kadét úr?

Huszár Pali őrmes­ter feküdt mel­let­tem, de már kelt is fel, és lám­pát gyúj­tott.

– Az áldó­ját – rémül­dö­zött –, még a szal­ma­zsák is csupa víz! De majd segí­tünk rajta! Meg­ve­tem ezt a másik ágyat, aztán ledör­gö­löm, és kam­pec a beteg­ség­nek.

És így is lett.

Fél óra múlva szá­razra dör­gölve és újjá­szü­letve feküd­tem a tiszta, szá­raz, hűvös ágy­ban.

– Köszö­nöm, iga­zán köszö­nöm! – És azt mond­tam, ha ő lett volna ilyen kutya­szo­rí­tó­ban, én nem tud­tam volna ilyen ember­sé­ge­sen segí­teni.

– Fenét nem! Az egész­sé­ges ember­nek jut az ilyesmi az eszébe!

– Lehet, de most még lenne egy kéré­sem.

– Ki vele!

– Ott van az asz­ta­lon a note­szem meg ceruza is. Ide­adná?

– Per­sze!

Ma sem tudom, hogy jött az a gon­do­la­tom, hogy ezt a ret­tentő álmot fel­írom pár szó­val, perc­nyi pon­tos­ság­gal, dátum­mal, hátha a csa­lád­ban tör­tént valami baj, amire ez az álom figyel­mez­te­tett. Fel is írtam, és más­napra el is felej­tet­tem az egé­szet. Abban a verej­ték­ten­ger­ben aztán elúszott a beteg­ség. Har­ma­dik napon fel­kel­tem, pár napig még tén­fe­reg­tem, vagy ültem a jó meleg napon, aztán egy hét alatt kimász­tam az egész­ből.

És egy hónap múlva jött a parancs, hogy vonul­jak be az ezred­hez.

Haza­érve, pár nap sza­bad­sá­got kap­tam, amit nagy­részt ott­hon töl­töt­tem. Bará­ta­im­ból keve­sen vol­tak ott­hon, de nem is nagyon vágy­tam a régi arco­kat látni, hiszen panasz és gyász volt az egész város. Alig volt csa­lád hősi halott, beteg­ség, rok­kant fiú, eltűnt apa vagy más sze­ren­csét­len­ség nél­kül, és min­denki a maga sebeit muto­gatta vagy takar­gatta, az emberi ter­mé­szet sok­fé­le­sége sze­rint.

Vala­me­lyik dél­után Csák Irma jött át hoz­zánk mély gyász­ban, ami nem is tűnt fel, hiszen sokan, nagyon sokan jár­tak abban az idő­ben feke­té­ben.

Beszél­get­tünk erről-arról – per­sze első­sor­ban az orszá­got meg­nyo­mo­rító álla­po­tok­ról –, erdé­lyi mene­kül­tek­ről, kis­an­tant­ról, nagyan­tant­ról, Nagy-Magyar­or­szág­ról, Kis-Magyar­or­szág­ról. Szid­tuk a vilá­got, ellen­sé­get és bará­to­kat, csak azok­ról az esz­mé­let­le­nül őrjöngő napok­ról nem beszél­tünk, ami­kor az egész város – igen, az egész város! – taj­té­kozva ordí­totta, hogy: „Éljen a háború!”

Mind­ezt per­sze nem emlí­tet­tem meg, csak akkor pen­dült meg ben­nem valami, ami­kor elhunyt báty­já­ról kez­dett beszélni, aki Tapol­cán volt tör­vény­széki bíró, és – mondta Irma – haza­jött meg­halni. Fele­sége és kis árvája most itt van­nak náluk.

– Nagyon szo­morú pün­kös­dünk volt, Pista – nézett rám –, bár a két ünne­pen még senki sem tud­hatta, hogy olyan közel van a vég… Pün­kösd kedd­jén még tré­fál­ko­zott is, és szer­dán haj­nal­ban pár perc alatt vége lett…

– Hány óra­kor? – kér­dez­tem tom­pán, és meg­pen­dült ben­nem valami, bár még nem vol­tam tel­je­sen tisz­tá­ban a fur­csa kér­dés miért­jé­vel, és anyám is kuta­tóan nézett rám, de nem szólt.

– Fél három – mondta Irma. – Pon­to­san tudom, mert meg­ál­lí­tot­tam a fali­ó­rát, és úgy áll még ma is:

Azután más­ról kezd­tek beszélni, én pedig csak ültem a ködös és lázas emlé­keim között. Kinéz­tem az abla­kon Csá­kék kert­jére, és fel­idéz­tem azt a nehéz, lázas álmot arról a csi­korgó, lán­cos daru­ról, amely a fekete tömeg bor­zongó sóhaj­tása köz­ben kisza­kí­totta a föld­ből azt az óriás, him­bá­lózó fekete kopor­sót.

De ekkor már nem is hal­lot­tam, hogy anyá­mék miről beszél­nek. Hol van az a notesz – volt első gon­do­la­tom –, és hány órát is írtam bele? Mert memó­ri­ám­mal úgy vol­tam már akkor is, talán csak kisebb mér­ték­ben, mint ma. Ötven­éves emlé­keim egy része cso­dá­la­to­san percre pon­tos, tiszta és élő, míg a már sok­kal köze­lebbi emlé­keim tel­je­sen elvesz­tek. Hogy miért van ez így, nem tudom, nem is kuta­tom, hiszen alig van magya­rá­zat, amit tel­je­sen elfo­gad­nék, rész­let­okos­ko­dá­sok­kal pedig magam is szó­ra­koz­hat­nék.

Kikí­sér­tük Irmát, aztán bemen­tem a nagy­mama szo­bá­jába, a kis­szo­bába, ami nagy­mama halála után vég­leg az enyém lett, és szét­hány­tam kato­na­cók­mó­kom a note­szért. Meg­lett, s én izga­tot­tan lapoz­tam len­gyel­tóti fel­jegy­zé­se­imre.

– Igen! – mond­tam magam­ban. – Igen! Így van! Itt van!

„Len­gyel­tóti, pün­kösd utáni szerda. Álom. Vas­út­ról jövet át a Búza­pi­a­con Csá­kék kertje körül tömeg. Némán, vára­ko­zóan. A kert felett félel­mes, súlyo­san fekete daru. Lán­cai csi­ko­rogva emel­nek ki egy nagy fekete kopor­sót a föld­ből… (Csak nincs ott­hon valami baj?) Lázas vagyok. Haj­nali fél három…”

És csak néz­tem a ceru­zás, resz­kető kéz­zel írt, már elmo­sódó pár sort. Néz­tem, néz­tem, és miköz­ben arra gon­dol­tam, hogy nem vagyok babo­nás beál­lí­tott­ságú, az volt az érzé­sem, ezzel a dolog nincs elin­tézve, ezzel a való­sá­got még­sem sza­bad leta­gadni, mert ez gyáva osto­ba­ság lenne. Sem az álmot, sem fel­jegy­zé­se­met nem lehet elfe­ledni, és nem sza­bad leta­gadni azzal, hogy kép­ze­lőd­tem.

Kimen­tem a kony­hába.

– Ráér, édes­anyám?

– Per­sze… (Édes­anyám min­dig ráért…)

Bejött szo­bámba, és elmond­tam neki az ese­tet. Meg­mu­tat­tam note­szom­ban a bizo­nyos­sá­got.

– És most mit akarsz, fiam?

– Hát lehet­sé­ges ez?

– Miért ne lenne lehet­sé­ges?

– Igen, én is úgy érzem. De ki hiszi ezt el?

– Hát te elhi­szed?

– El kell hin­nem, hiszen én írtam… és pon­to­san abban az órá­ban halt meg. Abban a perc­ben. Én ezt az embert soha nem lát­tam. Talán azt sem tud­tam, hogy – van. Nem volt semmi közöm hozzá, nem is lehe­tett. Itt van az öreg Csák (pár hét múlva elte­met­ték azt is… vagy pár hónap múlva, ami­ben semmi rend­kí­vüli nem volt; öreg­em­ber volt, nyolc­va­non jóval felül), neki semmi baja. Sem Irmá­nak. Ők nem álmod­tak sem­mit.

– Igaz, fiam, de én semmi oko­sat nem tudok mon­dani, és senki sem tud sem­mit mon­dani. De emlék­szem déd­apád halá­lára, mert akkor éppen náluk vol­tam a kará­cso­nyi sütés-főzés­ben segí­teni. Várj, lehú­zom a levest a tűz­ről, ele­get főtt már…

Aztán foly­tatta:

– Igen, déd­apád is erős, egész­sé­ges ember volt. Úgy kará­csony és szil­vesz­ter között átlo­va­golt a jegy­ző­höz Pusz­ta­ko­vá­csiba, aki­vel heten­ként egy­szer-két­szer vagy nálunk, vagy nála elbe­szél­get­tek, elkva­ter­káz­tak. De nem volt része­ges egyik sem. Szó­val nem jött meg vacso­rára, ami nem volt fel­tűnő. Biz­to­san ott tar­totta a jegyző… De nem jött meg éjfélre sem. Déd­anyád kiment a ház elé hall­ga­tódzni, de nem hal­lott sem­mit. Azt mondta, akkora a köd, hogy két lépésre sem lehet látni, talán ott tar­totta a jegyző, és nem is indult el, hát feküd­jünk le. Majd reg­gel meg­jön.

Meg is jött, de nem reg­gel, hanem jóval éjfél után. Én még nem alud­tam, déd­anyád még le sem feküdt, mert arra gon­dolt, hátha mégis meg­jön. Hát ő eresz­tette be, aztán kiki­ál­tott a kocsis­nak, hogy a lovat vigye az istál­lóba. Utána sokáig beszél­get­tek az iro­dá­ban, én pedig elalud­tam.

Reg­gel, ami­kor fel­éb­red­tem, nagy­anyám ágya üres volt, ami nem jelen­tett sem­mit, hiszen haj­nal­ban kelt más­kor is, de én nem tud­tam már aludni, mert valami szo­ron­gás volt a leve­gő­ben. A kony­há­ból behal­lat­szott néha a tűz­hely ajta­já­nak zör­gése, hát nem siet­tem, mert a kocsis akkor rakott tüzet. Később nagy­anyám bejött a szo­bába. Érez­tem, hogy vala­mit akar mon­dani, de nem szólt sem­mit. Jött-ment a szo­bá­ban, és ide-oda rakos­ga­tott, csak éppen hogy tegyen vala­mit… de soha nem for­dult felém. Később vet­tem csak észre, hogy sír…

Kiug­rot­tam az ágy­ból, és átölel­tem.

– Baj van, nagy­anyám?

Csak a fejét haj­to­gatta ide-oda.

– Nem tudom, kis­lá­nyom… nem tudom… Ha nagy­apád meg­lá­tod, ne vedd észre… nem ismersz rá. Nem feküdt le, csak ül az iro­dá­ban…

És ráfe­küdt a vetet­len ágyra, és rázta a néma sírás. Később mégis fel­ült.

– Eredj ki, kis­lá­nyom, adj a Lajos­nak pálin­kát.

Náluk is az volt a rend, hogy a kocsis haj­nal­ban kapott egy pohár pálin­kát, és újra csak akkor jött be a kony­hába reg­ge­lizni, ha vég­zett az ete­tés­sel, rendbe tette az istál­lót, és meg­mo­sa­ko­dott.

– Baj van, kis­asszony?

– Nem tudom, Lajos…

– A Rigó­nak valami csú­nyán fel­ha­sí­totta a lábát. A szü­gye is véres… Tes­sék majd egy kis pálin­kát adni, víz­zel keverve lemo­som. Most még nem saj­nálja annyira, mint ha majd gyul­la­dás­ban lesz.

És olyan let­tünk, mint egy halot­tas­ház. Én vit­tem be a reg­ge­lit az iro­dába, de ami­kor meg­lát­tam nagy­apá­mat, azt hit­tem, azon­nal elej­tem a tál­cát. Elesett, rán­cos öreg­em­ber lett azon az éjsza­kán. Csak ült, össze­esve, tehe­tet­le­nül, és mintha engem észre sem vett volna.

– Tes­sék, nagy­apám!

– Nem kell!

– Hoz­zak pálin­kát?

Megint rám nézett.

– Talán jót tenne?

– Hozom…

Sza­lad­tam a pálin­ká­val, de ami­kor tele­töl­töt­tem a poha­rat, eltolta.

– Nem kívá­nom…

– Pedig hasz­nálna! Más­kor sze­rette, nagy­apám… És ez most orvos­ság.

Akkor resz­kető kéz­zel fel­emelte a pohár­kát, és kiitta.

– Adj még!

Azt is kiitta.

– Most más nem is kell. Hány nap múlva lesz szil­vesz­ter?

– Hol­nap­után…

– Nem sok idő… A pálin­kát meg a poha­rat hagyd itt. A töb­bit kivi­he­ted. Aztán küldd be öreg­anyá­dat.

– Men­jen be, nagy­anyám – mond­tam a kony­há­ban –, mintha a pálinka jót tett volna neki.

Nagy­anyám azon­nal bement, és már nem is jött ki dél­előtt. Én egy dara­big hall­ga­tódz­tam, de egy szó nem hal­lat­szott ki a szo­bá­ból. Később beko­pog­tam, és mivel nem szólt senki, hát benyi­tot­tam.

Az asz­ta­lon pénz – ban­kók meg apró is – és min­den­féle írá­sok.

– Fél óra múlva – mondta nagy­anyám, aztán az ajtóra nézett, mintha kikül­dött volna a szo­bá­ból, és ami­kor kimen­tem, megint csend maradt utá­nam. De nagy­apám – úgy néz­tem – mintha job­ban lett volna, és kicsit meg is nyu­god­tam. Majd elmú­lik – vigasz­tal­tam magam, bár vala­hol mélyen, a gon­do­la­taim alján mintha valaki sze­lí­den és taga­dóan ingatta volna a fejét.

Ami­kor újra bemen­tem, nem volt már az író­asz­ta­lon sem pénz, sem az írá­sok.

– Ket­tő­nek teríts – mondta nagy­anyám, és intett a fejé­vel, ami annyit jelen­tett, hogy egye­dül akar­nak maradni. Én csak ültem a kony­há­ban, de elő­ző­leg leve­tet­tem a cipőt, és vas­tag posz­tó­ból készült „tutyit” húz­tam, ami nem házi­cipő volt, de nem is papucs, hanem tutyi… szel­lem csen­de­sen lehe­tett benne járni, mert puha volt és könnyű. Vas­tag posztó, a talpa több rétű, durva vászon. Hall­ga­tódzni akar­tam, mert tud­tam, hogy nagy­anyám­ból egy szót sem tudok kihúzni. Kíván­csi is vol­tam – ez igaz –, de együtt is akar­tam lenni az öre­gek­kel vala­mi­ben, ami­ről nem tud­tam, hogy mi, de tud­tam, hogy nem jó.

Az ebéd már a tűz­he­lyen volt. Csupa teg­napi mara­dék. Las­san rendbe tet­tem a kony­hát, aztán csak ültem ölbe tett kéz­zel, és vár­tam vala­mit. Később Lajos jött be, hogy megy a faluba, ha kel­lene valami… Ezt nagy­anyám­tól kel­lett meg­kér­dez­nem. Kopo­gá­somra ő nyi­totta ki az ajtót, de csak egy tenyér­nyire.

– Lajos megy a faluba, és kérdi, hogy nem kell-e még valami.

– Nem. De várj! Mondd meg neki, hogy ipar­kod­jon. Várj! Nem ker­get senki, ne sza­lad­gálj itt össze­vissza. Vágj le egy tyú­kot az öre­geb­bek közül, talán azt a nagy ken­der­ma­gost… Jó erős leves legyen. Bor­sot is tégy bele ele­gen­dőt…

– Tudom.

– Jó, aztán majd kijö­vök, ha kell valami.

Vissza­men­tem a kony­hába, a kocsist elen­ged­tem, levág­tam a ken­der­ma­gost, ellát­tam, fel­tet­tem a levest, aztán csak ültem, és vala­mire vár­tam.

Az erdő még úszott a köd­ben, és halá­los volt a csend. Más­kor néha oda­hal­lat­szott a kovács üllő­jé­nek pen­gése a falu­ból – akkor csend volt… Nem szól­tak a cin­kék a kert­ben, nem szól­tak a mátyá­sok az erdőn, csak a leves züm­mö­gött, és később Fickó, a vizsla kaparta az ajtót. De ott állt Basa is, a komon­dor és Csufi, a tacskó, ami­kor kinyi­tot­tam az ajtót.

Vág­tam három nagy karéj kenye­ret. Fickó elro­hant a kenyér­rel az istálló felé, Basa elbal­la­gott háza felé, Csufi pedig ártat­lan kép­pel besur­rant a kony­hába egy asz­tal alá.

Nem törőd­tem vele. Csufi ezt min­den reg­gel meg­pró­bálta, és hol kidob­ták, hol nem…

Később meg is feled­kez­tem róla, bár álmá­ban néha nagyo­kat sóhaj­tott.

És csak ültem, és csak vár­tam vala­mire, amíg eszembe nem jutott, hogy hall­ga­tódzni akar­tam.

Az egész ház olyan csen­des volt, mintha még a falak is és a pad­lás is hall­ga­tódzna, és vala­mire vár­tak volna.

A szo­bá­ban csend, pedig már a füle­met is a kulcs­lyuk előtt tar­tot­tam. Mintha valami moz­gást hal­lot­tam volna, aztán nagy­anyám meg­szó­lalt:

– Ha itta­tok volna, azt mon­da­nám: bolond­ság az egész…

Csend.

– …de hát ha nem itta­tok…

– Én kós­tol­tam meg a bort. „Meg­ece­te­se­dett!” – mond­tam a nótá­ri­us­nak, mire az a Lajos ékte­le­nül károm­ko­dott.

„Mond­tam, hogy tegyék le a pin­cébe, de hát lehet ezek­nek beszélni?… Lujzi süket, Mari pedig buta, mint a bocs­kor­talp. Ott­fe­lej­tet­ték a kony­há­ban. Már egy hete. Hát per­sze hogy meg­ece­te­se­dett… Hozok pálin­kát.” (A nótá­rius agg­le­gény volt; Lujzi a nővére, Mari pedig a min­de­nes sza­kácsné.)

„Ne hozz, Lajos, sem­mit – mond­tam neki. – Tudod, hogy este nem iszom pálin­kát. Dis­ku­rá­lunk kicsit, aztán haza­bal­la­gunk Mis­ká­val. (Miska nagy­apám lova volt, kiér­de­me­sült kato­naló.) De nem is aka­rok soká maradni, mert köd készül.”

Lajos aztán mégis behozta a pálin­kát, aztán bele­ka­va­rod­tunk negy­ven­nyolcba. Majd­nem húsz éve, hogy fel­akasz­tot­ták az aradi tizen­hár­mat… Ennek aztán nem lett se vége, se hossza. Hogy Gör­gey, az a kutya, meg Klapka így… meg az a rohadt csá­szár úgy…

Aztán még­is­csak elin­dul­tam. Gon­do­lom, olyan tizen­egy óra lehe­tett. Aztán csak bal­lag­tunk, bal­lag­tunk, de akkor már sűrű volt a köd, mint a tej­föl. Megint negy­ven­nyolcra gon­dol­tam, és nem is bán­tam volna, ha zsan­dá­rok­kal talál­ko­zom. Van már köz­tük magyar is… meg­mond­tam volna a maga­mét.

(Ekkor egy kis csend lett a szo­bá­ban, és nagy­anyám való­színű arra gon­dolt, hogy nagy­apám rit­kán ivott pálin­kát, nem is sze­rette, talán a fejé­nek ugrott…)

– De hát nem járt akkor az úton senki – foly­tatta nagy­apám –, és már olyan régen eljöt­tünk a jegy­ző­től, hogy meg­ál­lí­tot­tam a lovat, és hall­ga­tódz­tam. Csak a köd, de mintha suho­gott volna. Látni nem lehe­tett egy lépést sem. Nem volt hideg, de mégis bor­zong­tam, és olyan tétova let­tem, de meg­állt a ló is. Akkor tud­tam már, hogy vala­hol lefor­dul­tunk az útról, mert egy ideje – talán csak pár perce – puhán lépett a ló, mintha gye­pen jár­tunk volna.

Aztán meg­állt. Meg­állt, mintha egy lépést sem tudna tenni. Meg­húz­tam a gyep­lőt. „Na, Miska!…”

De olyan rekedt let­tem, hogy a magam sza­vát is alig hal­lot­tam.

A köd suho­gott, ezt hal­lani lehe­tett; ekkor úgy érez­tem, valami áll a ló előtt, és még mintha a csend is meg­fa­gyott volna; és ebben az irtó­za­tos csend­ben… valaki azt mondta: „Szil­vesz­ter!… Szil­vesz­ter!… Készülj, fiam!…”

– És Mari – nagy­apám szinte reked­ten hör­gött –, az oltá­ri­szent­ségre eskü­szöm: édes­anyám hangja volt, és ami­kor a köd kicsit rit­kult, a pusz­ta­ko­vá­csi temető kapu­já­ban áll­tunk… pár lépésre a sír­já­tól…

Én csak eltán­to­rod­tam az ajtó­tól, kimen­tem a kony­hába, és azt sem tud­tam, hol vagyok. Fel s alá jár­kál­tam, és ami­kor vélet­le­nül a repedt kony­hai tükörbe néz­tem, azt hit­tem, eláju­lok. Sárga volt az arcom, mint a viasz.

Jaj, csak nagy­anyám ki ne jöj­jön!

De nem is jött ki. Meg­mo­sa­kod­tam, össze­vissza csip­ked­tem az arcom, hogy kipi­ro­sod­jon, jöt­tem-men­tem az udva­ron, és vár­tam. A köd még min­dig raj­ta­ült az erdőn, és hama­ro­san délre haran­goz­tak. Még a harang­szó is mintha ful­la­do­zott volna a köd­ben.

Az ebéd már készen volt. Nagy­anyám nem jött ki, és én nem mer­tem beko­pogni.

Aztán meg­em­be­rel­tem magam. Tál­cára rak­tam min­dent, és beko­pog­tam.

– Itt az ebéd! (A han­gom, mint a pud­vás fa…)

Nehe­zen nyílt ki az ajtó. S a szoba is csupa ködös homály.

Nagy­anyám szó nél­kül vette át a nagy tál­cát, és gyor­san elfor­dult, de szeme sar­ká­ban könny ült; szája kes­kenyre össze­szo­rítva, mint min­dig, ha lenyelte a sírást.

– Tedd be az ajtót!

Nagy­apám más­nap egy kicsit össze­szedte magát, és nagy­anyám is mintha remény­kedni kez­dett volna. A köd dél­után fel­szállt egy kicsit, de meg­ült az erdő felett. Fent vala­hol a var­jak károg­tak, a cin­kék a kert­ben szól­tak néha, és nagy­apám is kiment az udvarra. Hal­lot­tam, vala­mit kér­de­zett a kocsis­tól, mire az azt mondta:

– Valami nagyon kemény tüs­kébe lépett… de lehe­tett drót is… Saj­ná­lom, hogy nem vol­tam ott. Csil­lag­nak sem ártott volna (ez a másik lovuk volt, de kis­csi­kót várt), iszen még egy hónapja van vissza.

Nagy­apám nem vála­szolt. Elment a kert felé, aztán megint vissza a házba, s öreg­anyám­nak azt mondta:

– Vigyé­tek ki azt a büdös pálin­kát. A sza­gát sem sze­re­tem. Ren­des ember csak haj­nal­ban iszik pálin­kát. Eredj le, kis­lá­nyom a pin­cébe, és abból a kis­hor­dó­ból hozz fel egy pin­tet.

– Megyek, nagy­apám – örven­dez­tem, mert ez jó jel­nek lát­szott, de ami­kor ivott belőle, elhúzta a szá­ját.

– Mintha nem is az a bor lenne… de úgy lát­szik, ben­nem van a hiba.

– Abban a fél­nó­tás jegy­ző­ben van a hiba! – mér­ge­lő­dött nagy­anyám. – Ki a fene hal­lotta este pálin­káz­tatni a ven­dé­get? Estére friss kol­bász lesz vacso­rára, Bar­laiék küld­tek kós­to­lót. Az öreg Bar­lainé híres a töl­te­lé­ké­ről, annál butább a menye.

– Mért fogad­tad el? Tisz­tes­sé­ges ember nem köp az asz­talra, ahol eszik… Mi bajod van azzal a fia­tal­asszonnyal? Vagy megint rád jött a komisz­kod­hat­nék?…

Nagy­anyám nem vála­szolt. Nem­csak azért, mert nagy­apám nem volt egész­sé­ges, de nem is akart valami hatal­mas gorom­ba­sá­got lenyelni. Ezen­fe­lül talán arra is gon­dolt, hogy jobb a bete­get békén hagyni, bár arra talán nem gon­dolt, hogy nagy­apám­nak – ezen­fe­lül – igaza is volt.

Dél­után a fia­tal Har­ray erdész­se­géd kopo­gott be, hogy vala­mit meg­be­szél­jen öreg­a­pám­mal. Mi is bent vol­tunk öreg­anyám­mal az iro­dá­ban, ami csak azért volt iroda, mert egy régi író­asz­tal is volt benne. És nagy­apám – kivé­te­le­sen – nem is kül­dött ki ben­nün­ket.

– Mi hírt hozol, Jóska?

– Csak annyit, erdész úr, hogy hol­nap eldönt­het­nénk az öreg kőrist. A sásos része is jól befa­gyott. (Ez az öreg kőrisfa a rét szé­lén állt, egy tel­je­sen kör alakú sűrű­ben, közel az erdő­höz, s az egész kör talán ötven méter szé­les. A közepe azon­ban mély iszap volt, és nyá­ron sem lehe­tett hoz­zá­férni. Az ura­ság adta oda valami fia­tal barát­já­nak, aki bútort sze­re­tett volna belőle csi­nál­tatni.)

Nagy­apám gon­dol­ko­dott.

– Nem bánom, Jóska, csak nagyon vigyáz­za­tok!

– Pár ember jönne a falu­ból és néhány cigány. Ami ág leesik, azon meg­osz­toz­nak.

– De mondd meg nekik, hogy semmi sze­mét ne marad­jon még a kör­nyé­ken se.

– Vigyá­zok rá, erdész úr. De ha sza­bad meg­kér­dez­nem: az erdész úr nem volt beteg?

– Hát tudod, a nél­kül sincs, de hát mind­járt meg­gyó­gyít­juk. Hoz­zá­tok be azt a kis bort meg poha­ra­kat – for­dult felénk. – Any­juk – mondta vidá­man –, ez nem neked szólt.

– Tudom – mosoly­gott öreg­anyám –, egy üveg­hez meg két pohár­hoz nem kell egész pro­cesszió.

Én pedig bol­do­gan men­tem, mert nagy­apám ugyan elég rossz szín­ben volt, de ahhoz nem is lehe­tett hason­lí­tani, mint ami­kor teg­nap meg­lát­tam. Most már rendbe jön – gon­dol­tam, és ami­kor meg­ivott egy pohár bort, szinte egé­szen a régi lett.

Ez a Jóska ked­ves, jóra­való gye­rek volt, és min­dig vidám. Özvegy any­já­val éltek együtt, és egy­előre – úgy lát­szik – nem is kívánt háza­sodni. Mikor nagy­apám ezért vic­ce­lő­dött vele, komolyra for­dí­totta a szót.

– Úgy van az, erdész úr, hogy meg­há­za­sod­nék én, az idő­ben is benne vagyok, de hát nem lehet.

– A fenét! Aztán mért?

– Hát csak azért, mert az én anyám jó asszony, tiszta, ren­des asszony, a helye­met is meg­törli, mielőtt leül­nék, de ha más fehér­nép jönne a házba, hát az a jósá­gos Úris­ten se bírna vele. Elmarná, ha angyal lenne, akkor is. Míg apám élt – akkor még Kop­la­ló­pusz­tán vol­tunk –, még apám asszony­test­vé­rét sem tűrte meg egy nap­nál tovább.

– A fene se nézné ki belőle!

– Pedig ez így van, erdész úr. Drága mulat­ság lenne nekem a háza­so­dás, hát csak vagyok, ahogy vagyok…

– Iga­zad is van! Minek siet­nél, amíg más­nak van fele­sége?… És nevet­tek.

– Elfe­lej­tet­tem mon­dani, hogy hét róka­bőr szá­rad a pad­lá­son, hát behoz­hat­nám, ami­kor az erdész úr paran­csolja.

– Ha szé­pen kivág­tá­tok az öreg kőrist, leg­jobb, ha te jelen­ted az ura­ság­nak. Mondd meg, az én paran­csomra. Akkor bevi­he­ted a bőrö­ket is. Meg­mond­ha­tod azt is, hogy én eléggé dög­ro­vá­son vagyok.

Ami­kor Jóska elment, nagy­apám is kibal­la­gott vele a kis­ka­puig. Még ott is beszél­get­tek pár per­cet, de nagy­apám azután sem jött be, hanem sétált az udva­ron elgon­dol­kodva, s mögötte a három kutya. A komon­dor és a vizsla hűsé­ge­sen kísérte, de a tacskó meg­unta ezt a hiá­ba­való mász­ká­lást, és leült a bejá­rati ajtó előtt.

– Lusta disznó vagy – mondta neki nagy­apám, de mosoly­gott is, mert a ravasz tacskó lel­ke­sen helye­selt a far­ká­val, hiá­ba­va­lóan sétálni azon­ban nem volt haj­landó.

Aztán hama­ro­san alko­nyo­dott, de nagy­apám még min­dig sétált. Nagy­anyám pedig azt mondta:

– Nem tudom, mi sétál­ni­va­lója van ilyen­kor…

– Csak hadd sétál­jon – mond­tam –, az a jó friss levegő csak jót tehet neki.

– Nagyon okos vagy te is…

Ezután már nem szól­tam egy szót sem, mert lát­tam, hogy rájött öreg­anyámra az a köte­kedő jókedve, s ilyen­kor min­den­ki­nek meg­mondta a magáét. Még öreg­a­pám­nak is, ami pedig veszé­lyes volt.

Már majd­nem tel­je­sen sötét volt, ami­kor nagy­apám bejött. Per­sze a beteg­ség még lát­szott rajta, de arcá­nak színe kez­dett lenni.

– Azt hit­tem, már kint akarsz meg­vir­radni – mondta nagy­anyám. Nagy­apám pedig meg­állt, mintha meg­ütöt­ték volna. De nem tört ki.

– Jót tett ez a friss levegő… – És elin­dult szo­bája felé.

– Aztán várd meg a vacso­rát, addig ne feküdj le – szólt még utána nagy­anyám –, pláne ruhás­tul.

Nagy­apám nem vála­szolt. Las­san bal­la­gott szo­bája felé, mintha meg­rok­kant volna. És nem vála­szolt már soha sen­ki­nek az élet­ben.

Hal­lot­tam, amint szo­bája kul­csa ket­tőt csat­tant a zár­ban, és tud­tam, hogy ez mit jelent. Tud­tam, hogy eset­leg napo­kig nem beszél sen­ki­vel, és tud­tam, hogy nagy­anyám majd félig bele­őrül az önvádba, és tud­tam, hogy segí­teni nem lehet.

A vacso­rát azért meg­csi­nál­tuk. Én ettem is vala­mit, nagy­anyám sem­mit. Aztán lefe­küd­tem, álomba sír­tam magam.

De a reg­gel sem hozott semmi jót. Nagy­anyám mára kony­há­ban zör­gött. Később a kocsis­sal vesze­ke­dett, és keserű lett a szám arra a gon­do­latra is, hogy ki kell men­nem. De hát kimen­tem…

Nagy­apám reg­ge­lije már a tál­cán volt, amit sze­ret­tem volna föld­höz vágni, hiszen jól tud­tam, és nagy­anyám is jól tudta – nem ez volt az első eset –, hogy ha három zsan­dár zörögne az ajtón, nagy­apám akkor sem nyitná ki, amíg magá­tól ki nem nyitja.

– Vidd be a reg­ge­lit!

Tele vol­tam kese­rű­ség­gel, de ezen a paran­cson nevetni tud­tam volna. És szinte pará­dé­san vit­tem a reg­ge­lit. Per­sze hiába kopog­tat­tam. Hiába pró­bál­tam a kilin­cset, hiába szól­tam, nem moz­dult semmi, hát vissza­vit­tem a reg­ge­lit a kony­hába.

– Majd kell neki, ha meg­éhe­zik… – vesze­ke­dett tovább nagy­anyám.

Erre már nem is szól­tam. Letet­tem a tál­cát, és bemen­tem a szo­bába taka­rí­tani. Később hal­lot­tam, hogy nagy­anyám a kocsis­sal vesze­ke­dik. Ez is hoz­zá­tar­to­zott az ilyen fél­bo­lond napok­hoz. Aztán a cigá­nyo­kat ker­gette el, akik kére­getni jöt­tek. El is tisz­tul­tak hama­ro­san, mert ismer­ték az erdészné téns­asszonyt.

– Vágd le azt a kiseb­bik kakast – szólt be nagy­anyám a szo­bába, mire én egy szót se szól­tam, csak kimen­tem a kony­hába, és köszö­rülni kezd­tem a kést, amire semmi szük­ség nem volt, hiszen – Lajos jóvol­tá­ból – a ház­ban min­den kés borot­va­éles volt. Időt akar­tam azon­ban nyerni, amíg nagy­anyám­nak eszébe jut, hogy a jég­ve­rem tele van hús­sal. Vad­dal, de a kós­to­lók­ból szár­mazó disz­nó­hús­sal is.

Később aztán meg is kér­dezte:

– Szok­tál te gon­dol­kodni?

– Per­sze…

– És az nem jutott eszedbe, hogy tele vagyunk min­den­féle hús­sal?

– Dehogy­nem… de hát azt nagy­anyám is tudja…

Erre nem vála­szolt.

A dél­előtt aztán csak elmúlt.

– Kopogj be nagy­apád­hoz, hátha fel­éb­redt már. (Aha – gon­dol­tam –, most jön a sírás-rívás, bocsá­nat­ké­rés! Hogy ő azt nem úgy gon­dolta… meg lehet érteni… más asszony is így van… és a többi.)

De hát hiába kopog­tam.

A szoba néma volt, mint a sír.

Erre a gon­do­latra meg­bor­zad­tam.

– Kopog­tat­tam – mond­tam vissza­menve a kony­hába –, nem vála­szol.

– Hát… nem vála­szol! – És kese­rűen „mosoly­gott”, de ezt már ismer­tem. (Iste­nem, pedig milyen jó is tudott lenni!)

Így aztán csak egye­dül ebé­del­tem a kony­há­ban. Nagy­anyám lefe­küdt.

– Szét­sza­kad a fejem, úgy fáj, de te csak egyél… – És bement a szo­bába.

Ebéd után aztán csak múlt az idő. A köd fel­szállt már. A kert­ben egy szarka cser­re­gett, s arra gon­dol­tam, hogy most már más nem is hiány­zik, csak valami ven­dég. De a szarka nem tudta jól, mert nem jött senki. Később mintha nagy­apám ajtaja nyílt volna, de megint cser­re­gett a szarka, var­jak is károg­tak, hát nem nyi­tot­tam ki az ajtót, csak akkor döb­ben­tem meg, ami­kor nagy­apám ren­de­sen fel­öl­töz­ködve, mintha ven­dég­ségbe menne, elment az ablak alatt. Meg­ijed­tem, de nem mer­tem szólni. Arcán alig lát­szott a beteg­ség; inkább mintha szo­morú lett volna. Füttyen­tett a kutyák­nak, s azok bol­do­gan rohan­tak utána.

A töb­bit már csak Har­ray­tól tudom.

– Az erdész úr vala­mi­vel két óra után érke­zett oda a kutyák­kal – mesélte Har­ray. – Meg­állt a túlsó olda­lon, és intett, hogy csak csi­nál­juk. Az öreg kőrist nehe­zen lehe­tett eldön­teni, mert bár felül fagyos volt a föld, alul csak félig fagyos a sár. De hogy merre fog dőlni, azt nem lehe­tett tudni.

Hát csak nya­va­lyog­tunk, bár – mon­dom – a nagy fa már alig állt a lábán. A kutyá­kat meg ette a fene ott a sásos bok­rok mel­lett. Haj­szol­ták egy­mást, ugat­tak, hát átki­ál­tot­tam az erdész úrnak, hogy hívja el a kutyá­kat, mert a fene tudja, mikor sza­kad el ez az agyon­fej­szé­zett gyö­kér, még agyon­vágja vala­me­lyi­ket a fa.

Az erdész úr ekkor köze­lebb jött a sáros rész­hez. Oda­füttyen­tette a kutyá­kat, és a póráz­zal vesző­dött, ami­kor meg­rop­pant a nagy fa gyö­kere, és las­san kez­dett dőlni arra­felé.

„Vigyázz!” – ordí­tott az egyik ember.

„Ne ordí­tozz! – szólt a másik. – Nem ér el odáig.”

Én is úgy lát­tam, hogy nem ér el odáig, pláne hogy az erdész úr pár lépést messzebb ment. De a fa for­dulni kez­dett esté­ben, és egy messze kinyúló ág, úgy lát­szott, elér odáig, amit az erdész úr is ész­re­vett, és elin­dult, de meg­csú­szott a fagyos gye­pen, térdre esett, és az az alig három ujj­nyi vas­tag ág suhogó, nagy erő­vel tar­kón vágta.

Abban a pil­la­nat­ban vége lett, és kinyúj­tóz­ko­dott a föl­dön, mintha aludni akarna.

És nem moz­dult töb­bet.

Ezt akar­tam neked elmon­dani, fiam, és még elmon­da­nék három-négy hasonló tör­té­ne­tet, ami­ben nincs semmi boszor­ká­nyos­ság vagy vén­asszo­nyos locso­gás. Olyan meg­tör­tént ese­tek ezek, ame­lye­ket – amíg a sze­rep­lők vagy tanúk élnek – meg nem cáfol­hat senki, és ép ésszel leg­föl­jebb azt mond­hatja, hogy nem hiszi el, hogy hal­lu­ci­nált, aki látta vagy hal­lotta, hogy be volt rúgva az illető, hogy az idő­pon­to­kat később állí­tot­ták össze a babo­nás hoz­zá­tar­to­zók. De hát nálunk senki sem volt babo­nás… és ami­kor teme­tés után papunk­nak is elmond­tuk az ese­tet, egy­ál­ta­lán nem mondta, hogy álmod­tuk az egé­szet. Hiszen a tanúk mind éltek, és eze­ket sem­mi­féle tudo­má­nyos nya­ka­te­ke­rés­sel nem lehet eltán­to­rí­tani attól, amit lát­tak és hal­lot­tak.

– Igen – mondta a pap, aki pedig fia­tal ember volt –, sok ilyen meg­tör­tént eset van, ami sem­mi­vel sem nagyobb csoda, mint a ter­mé­szet cso­dái, ame­lyek egy­előre meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nok. De – hitünk sze­rint – egy­szer majd vilá­gos lesz min­den, per­sze leg­na­gyobb részük még az ember éle­té­ben.

És akkor jutott eszembe egy régi tör­té­net, ami­kor Pasit­szky és Mudin taná­ra­im­mal lep­kéz­tem a kor­pádi réten. Ott hal­lot­tam az egyik német tudo­má­nyos folyó­irat­ban leírt tör­té­ne­tet:

Két német lep­ke­gyűjtő tudós vala­hol Abbá­zia kör­nyé­kén vadá­szott, per­sze lep­kékre, és valami nagyon ritka lep­ke­párt sike­rült fog­niuk, ame­lyek még sok komoly tudo­má­nyos gyűj­te­mény­ből is hiá­nyoz­tak. Éjjeli lep­kék vol­tak és nász­úton, így sike­rült egy­szerre meg­fogni mind a ket­tőt, ame­lye­ken aztán a két tudós – akik jó bará­tok is vol­tak – meg­osz­to­zott. Az egyik tudós Ham­burg­ban élt, a másik Ber­lin­ben. A lep­ké­ket azon­ban nem tet­ték ciá­nos üvegbe, hanem mind­ket­ten az ablak közé zár­ták a nekik jutott pél­dányt, és valami élel­met is adtak nekik, hogy élje­nek, amed­dig csak lehet.

És a ber­lini tanár pár nap múlva, éjjel valami külö­nös zajra ébredt fel az ablak felől. Mintha a külső abla­kot (eme­le­ten lakott) valami puhán verte volna.

Verte is, még­pe­dig a ham­burgi hím, „aki” vala­mi­kép­pen meg­szö­kött, és egye­ne­sen pár­já­hoz sie­tett, ahova a tanár – álmél­kodva és meg­ha­tó­dot­tan is – beeresz­tette.

Ezen az újság­hí­ren, amely a két tudós nevé­vel, tudo­má­nyos folyó­irat­ban jelent meg, kétel­kedni egy­ál­ta­lán nem lehe­tett, de elgon­dol­kozni annál job­ban. Ez az eset 1911- vagy 1912-ben tör­tént, ami­kor a mai hír­közlő cso­dák való­sá­gát min­den épeszű ember kine­vette volna, nem is beszélve a világ­űr­ben keringő embe­rek­ről és egyéb táv­ve­zér­lésű gép­cso­dák­ról.

Édes­anyám aztán kiment a kony­hába az ebé­det a tűz-víz-gőz ere­jé­vel és némi fűsze­rek hoz­zá­adá­sá­val vezé­nyelni, én pedig egye­dül marad­tam tűnődő két­sé­ge­im­mel, akár­csak most, hogy a sok köz­be­ve­tett, de meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ese­mény után alig talá­lok vissza Wal­ter Kar­csi­hoz, aki mutatni akart nekem vala­mit – úgy emlék­szem, 1912 végén, a kará­cso­nyi vaká­ció után.

Csak ültem této­ván. Az öreg író­asz­talra néz­tem, a még öre­gebb ágyra, és gon­do­la­taim mintha a leve­le­ket olvas­ták volna, melyek ezen az író­asz­ta­lon szü­let­tek, s az ágyra, amely­ben én szü­let­tem. Hol volt addig a papír, ame­lyen a gon­do­la­tok tes­tet kap­tak, hon­nét jött ide a papír, hogy a betűk meg­ra­gad­ja­nak rajta, és hol vol­tam én, Én, mielőtt meg­szü­let­tem volna? Jó, jó… a páro­so­dás tényé­vel tel­je­sen tisz­tá­ban vol­tam, de engem nem a fizi­kai rész érde­kelt; elég páro­so­dást lát­tam a vere­bek­től a tíz­má­zsás bikáig, ami inkább humo­ros fizika volt, de én magamra gon­dol­tam, és nem apámra és anyámra, akik csak öntu­dat­lan köz­ve­tí­tői vol­tak annak a gon­do­lat­nak és vágy­nak, hogy én – legyek…

Vajúd­tam hát magam­ban, és a „terem­tés”-re gon­dol­tam, a hit­tanra, ami csak ese­mé­nye­ket mon­dott el, de nem magya­rá­zott meg sem­mit, leg­alábbis nem úgy, hogy én meg­ért­het­tem volna.

Hát csak ültem tűnődve a kis­szo­bá­ban, amíg meg nem akadt sze­mem a két Gár­do­nyi-köny­vön, ame­lyek­nek első köte­té­ben ott volt a jel­ző­zsi­nór, hogy med­dig olvas­tam. Ez aztán vissza­zök­ken­tett a kerék­vá­gásba, amely­ből kizök­ken­tett ugyan az emlé­kek hány­ko­ló­dása, de pár oldal még vissza­volt a kötet­ből, ame­lyet hol­napra ígér­tem Kar­csi­nak, de kisebb meg­sza­kí­tá­sok­kal mégis éjfél lett, mire ezzel a kötet­tel végez­tem.

Na – gon­dol­tam –, most aztán hét országra szóló alvás követ­ke­zik! – ami­ben azon­ban ala­po­san csa­lód­tam. Az ese­mé­nyek, az uta­zás, a sar­dai emlék, mind túl­sá­go­san sok volt ide-oda kap­kodó gon­do­la­ta­im­nak, ame­lyek össze­ke­ve­red­tek, szét­vál­tak, és nem irá­nyít­hat­tam őket, hiszen félig álmok vol­tak, vég­te­le­nül és szag­ga­tot­tan, ame­lyek­hez alig nyúl­tam meg­ér­tés­sel vagy két­ke­dés­sel, máris szét­ug­rot­tak, és töre­dé­ke­ik­ben is új álmo­kat szül­tek.

Viha­ros éjszaka volt, s ehhez mér­ten törő­döt­ten ébred­tem, de fejem még min­dig tele volt az álmok és fél­ál­mok alak­ja­i­val.

Jó lenne meg­fü­rödni – gon­dol­tam, és ha nyár van, ennek semmi aka­dá­lya nem lett volna. Nyá­ron ugyanis a nagy „pál­lós­aj­tár” (páro­lós­aj­tár, amely­ben nagy­mo­sás­kor a ruhát párol­ták) a kút mel­lett állt, tele lan­gyosra mele­ge­dett kút­víz­zel, és három-négy­szer is meg­me­rí­tet­tem benne magam naponta, de télen bizony a heti für­dés csak a kony­hára és a nagy­tek­nőre kor­lá­to­zó­dott.

A für­dő­szo­bák száma 1912-ben nagyon kor­lá­to­zott volt Kapos­vá­ron, már csak azért is, mert sok utcá­ban, így a mienk­ben sem volt víz­ve­ze­ték. De – egy-két év téve­dést bele­kal­ku­lálva – a víz­ve­ze­ték föld­mun­ká­la­tait már ebben az évben elkezd­ték, és ez min­den más szó­ra­ko­zás­tól elcsalt ben­nün­ket, mert a mély árok valami régen elfe­le­dett teme­tőn ment keresz­tül, és a csont­vá­zak ott feküd­tek a gödör mélyén, hol keresztbe, hol hosszá­ban, és ha nagyon útban vol­tak, hát kike­rül­tek a föld­há­nyásra, és csak később let­tek újra elte­metve.

Így azután tisz­tál­ko­dási vágyam a mos­dóra kor­lá­to­zó­dott, de még min­dig álmos feje­met ez is egy kicsit hely­re­zök­ken­tette.

Aztán elin­dul­tam Kar­csiék felé, de nem siet­tem, mert Kar­csi­ék­hoz soha nem siet­tem. Valami konok, tehe­tet­len szo­mo­rú­ság volt ott min­dig a leve­gő­ben, és ezt Kar­csi is érezte, mert pár szó után ren­de­sen azt mondta:

– Men­jünk vala­hová…

És men­tünk vala­hova. A Hon­véd térre, a Fácá­nos felé, a Füredi-lege­lőre, vala­hova, ahol sütött a nap, kaj­lás­kod­tunk, nevet­tünk nagyo­kat és vesze­ked­het­tünk a külön­féle mada­rak hova­tar­to­zan­dó­sága felett, amit nem lehe­tett eldön­teni, mert a madár – elre­pült. És röp­té­ben mond­hat­tunk, amit akar­tunk, mert sem ellen­őrizni, sem pon­to­san meg­ál­la­pí­tani még a szí­nét sem lehe­tett. De ez volt a jó, mert vitat­koz­hat­tunk amíg csak meg nem untuk, vagy újabb madár nem tette koc­kára madár­tani isme­re­te­in­ket. Ezek az isme­re­tek egé­szen gyer­mek­ko­runk­ból szár­maz­tak, mert mind­ket­ten falu­siak, sőt Kar­csi pusz­tai gye­rek volt, és ter­mé­szet­rajzi tudá­sunk nem­csak Her­man Ottó­tól, hanem cső­szök­től, mag­tá­ro­sok­tól és öreg­bé­re­sek­től szár­ma­zott.

Jó volt ez már csak azért is, mert nem­csak hogy Her­man Ottót ellen­őriz­het­tük, de egy­más táj­szó­lá­sát is meg­is­mer­tük, mert a mezei vere­bet Kar­csi­ék­nál – vala­hol Szi­get­vár körül – alig ismer­ték, amíg nálunk „bori­ve­réb” volt a neve. A sza­la­kó­tát pedig Kar­csi „kék­csó­ká­nak” nevezte, míg nálunk „zöld­ká­nyá­nak” hív­ták, amíg meg nem tud­tuk, hogy a szép madár­nak „sza­la­kóta” a hiva­ta­los, egy­ben tudo­má­nyos neve.

Nem tudom, de elkép­ze­lem, hogy ezt a vad­kör­te­fás Füredi-lege­lőt azóta bir­to­kába vette az emberi ter­jesz­ke­dés, s a nagy vad­ró­zsa­bok­rok helyén tal­pon­ál­lók van­nak, a vad­kör­te­fák helyén vil­lany­osz­lo­pok, a füle­mü­lék esti dala helyett rádió szól – min­den szom­szé­dok gyö­nyö­rű­sé­gére –, ami ter­mé­sze­te­sen cso­dá­la­tos hala­dás ugyan, civi­li­zá­ció a javá­ból, de aligha kul­túra.

De ott és akkor még a leg­va­dabb jós­lás sem gon­dol­ha­tott erre, hát még mi, főleg én, aki alig bír­tam már kíván­csi­sá­gom lep­lezni, hogy Kar­csi mit akar nekem mutatni. Mi az, ami­től a sze­mem kiug­rik a gyö­nyö­rű­ség­től?…

Nem szól­tam azon­ban, hanem egyre hosszab­ba­kat hall­gat­tam, és Kar­csi állandó titok­za­tos mosoly­gá­sát haj­landó let­tem hülye vigyor­gás­nak minő­sí­teni.

Aztán leül­tünk egy nagy hársfa tere­bé­lyes árnyé­kába. Én kissé küz­döt­tem a komoly meg­sér­tő­dés ellen, de ami­kor Kar­csi kezére néz­tem, hát sze­mem való­ban majd kiug­rott a gyö­nyö­rű­ség­től, mert mar­ká­ban feküdt a Csúzli… A gumi­pus­kák teteje! Bőrbe vont ágas­sal – külön kis tok a nye­lén, ahova az ember a hüvelyk­uj­ját dugta, nem szög­le­tes, hanem göm­bö­lyű kereszt­met­szetű szürke gumi, szó­val: az álmok álma.

Meg­igézve vet­tem a kezembe, míg Kar­csi meg­fe­lelő ólom­go­lyó­kat tar­tott elém másik kezé­ben.

– Pró­báld ki!

– Nézd azt a szá­raz ágat! – mutat­tam egy vad­kör­tefa tete­jére, s a két­ujj­nyi ág, ha nem is törött el, csat­tanva rez­dült meg.

– Hát mit szólsz hozzá?

Nem szól­tam sem­mit, csak vissza­tet­tem a csúz­lit Kar­csi kezébe.

– Bécs­ből hozta a nagy­bá­tyám. Apám per­sze megint okos­ko­dott. Apám, aki eddig foly­ton a „művelt Nyu­gat”-ot emle­gette… Most egy­szerre azt mondta, hogy nincs ott kul­túra, ahol gyári gumi­pus­kát adnak a gye­rek kezébe. Szép kis művelt­ség… szép kis kul­túra… szép kis madár véde­lem…

„Éppen ez az! – mondta nagy­bá­tyám. – A gye­rek tanulja meg, mi a hasz­nos madár, mi a káros, mit sza­bad lőni, és mit nem. Ez a leg­oko­sabb madár­vé­de­lem.”

Apám csak legyin­tett.

„Sze­ret­ném én azt a köly­köt látni, aki a vere­bet célozza meg, ha a másik ágon ott ül a sár­ga­rigó!” Tudod – foly­tatta Kar­csi –, ezen elgon­dol­koz­tam… és az osz­tályra gon­dol­tam. Hogy hányan válasz­ta­nák a vere­bet?

– Egy se – mond­tam. Kar­csi is hall­ga­tott, és a csúzli is hall­ga­tott.

Három nap múlva vége lett a vaká­ci­ó­nak, és én úgy men­tem vissza az isko­lába, mint a bör­tönbe. Egyik olda­lon a sar­dai levegő legyez­gette arcom, a másik olda­lon az egri csil­la­gok ragyog­tak még álmom­ban is, s ha ezek mel­lett a hár­mas­sza­bá­lyokra gon­dol­tam vagy az ábrá­zoló geo­met­ri­ára – hát hányni tud­tam volna. Pedig sze­ret­tem Pasit­szky tanár urat, mert – már mond­tam – lep­kézni vitt el néha, s ilyen­kor cso­dá­la­to­san le tudta vetni tanári mivol­tát, és egé­szen – majd­nem azt mond­tam – baráti közel­ségbe kerül­tünk. De azt azért nem mond­tam el neki, hogy pár­szor, külö­nö­sen déli nap­sü­tés­ben megint rám jött az a fur­csa érzés – vagy talán láto­más: a táj har­mo­ni­kázó, hal­kan orgo­náló hul­lám­zása és egész tes­tem­ben valami húzódó gyen­ge­ség; de min­dig, ha valami szé­les, virá­gos réten jár­tunk. Nem szé­dül­tem, és nem estem el, mintha meg­tá­masz­tott volna – mint a szél – a felém lengő muzsi­ka­szó. Ilyen­kor a tanár úrra néz­tem kér­dően, hogy talán szól vagy meg­áll… de úgy lát­szik, hogy ő nem látta a virá­gos sző­nyeg lassú hul­lám­zá­sát, és nem hal­lotta azt a cso­dá­la­tos, hal­kan orgo­náló zenét.

A vaká­ció után az isko­lát hatá­ro­zot­tan szennyes­nek és büdös­nek talál­tam, mert a vaká­ció alatt még fer­tőt­le­ní­tet­ték is, és ennek csí­pős szaga még napok múlva is elő­len­gett vala­hon­nét.

És a tél is olyan „se ide, se oda” tél volt. A hó, ahogy esett, úgy olvadt el, a Szo­kola jege hasz­na­ve­he­tet­len volt, a ród­li­pá­lya csupa sár, és ahogy múlt a tél, egyre keve­seb­ben ültünk a nehe­zen szel­lőz­tet­hető, büdös II. osz­tály­ban. (Ha most a mozi­ban vagy a tv-ben látok néha egy-egy tan­ter­met, a szűk padok helyett a kényel­mes asz­ta­lo­kat, a kis abla­kok helyett a nagy, jól szel­lőz­tet­hető abla­ko­kat, az oktató, beszélő értel­mes fil­me­ket, szinte nehéz elkép­zelni, hogy a terem­ben nem csupa jeles tanuló ül. Jó lenne eze­ket a régi falusi tég­lás vagy föl­des isko­lá­kat, a még késő ősszel is sok mezít­lá­bos gye­re­ket, a tanító fol­tos nad­rág­ját s a pusz­tá­ról bejáró gye­re­kek egy kis karéj kuko­ri­ca­ke­nyér ebéd­jét meg­mu­tatni a mai elké­nyez­te­tett és kivé­tel nél­kül való­sá­gos grófi cse­me­ték­nek… bár talán el sem hin­nék, hogy ilyen is volt, s amit lát­nak az nem pro­pa­ganda.)

Sze­ren­csére jár­vány nem volt, de öten-tízen min­den­nap hiá­nyoz­tak, sőt a tanár urak közül is egyik-másik elma­radt pár napra.

Már­cius első felé­ben aztán éle­sen észa­kira for­dult a szél, és egyik reg­gel arra ébred­tem, hogy lapát zörög a kis terasz cement­lap­jain, és kinézve látom, hogy apám hányja a havat.

Leg­fel­jebb itt­hon mara­dok – gon­dol­tam –, de fon­to­sabb, hogy apám oda­ér­jen a hiva­talba, mint ha én elké­sem, vagy egy­ál­ta­lán nem megyek abba a félig üres isko­lába. – És olyan gyor­san öltöz­tem, mintha valami öltöz­kö­dési rekor­dot akar­tam volna meg­dön­teni, vagy – azok­ban az elmúlt szép idők­ben – a Kács alá igye­kez­tem volna.

– Kérem a lapá­tot, édes­apám! Tes­sék öltöz­ködni. Nálunk első óra hit­tan, és ha el is késem, Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úrnak majd meg­mon­dom, hogy miért kés­tem.

– Hát csak ipar­kodj, fiam – adta át apám a lapá­tot, és pon­to­san fél nyolc­kor, ahogy szo­kott – mintha ska­tu­lyá­ból húz­ták volna ki –, indult a hiva­talba. Abban az idő­ben talán azt mond­ták apám­ról, hogy sokat ad magára, de én csak úgy emlé­ke­zem róla, hogy tes­ti­leg-lel­ki­leg nagyon ren­des és tiszta ember volt. Pon­to­san ellen­ke­zője az én viha­ros és szét­szórt egyé­ni­sé­gem­nek.

Takács tanár úr egy­szer meg is mondta:

– Csak azt nem tudom, hogy egy olyan nagyon ren­des, komoly apá­nak hogy lehet ilyen szét­szórt, kele­kó­tya, ren­det­len kölyke…

Erre per­sze nem tud­tam, de nem is lehe­tett vála­szolni.

Pedig talán tud­tam volna, mert akár anyám, akár apám csa­lád­ját néz­tem, majd­nem csak szél­ső­sé­ge­ket talál­tam. Anyá­mé­ban is, és apá­mé­ban is. A pél­dás csa­lád­apák test­vé­rei közt, kissé iszá­kos és közön­sé­ges csa­var­gók mel­lett egé­szen szent életű papo­kat és tíz­gye­re­kes csa­lád­anyák mel­lett meddő hisz­té­ri­ká­kat, a zsu­go­riak mel­lett a leg­jobb szívű test­vé­re­ket, a szín­je­les tanu­lók között rekord­bu­kó­kat, még olyan gim­ná­zi­u­mok­ban is, ahol ember­em­lé­ke­zet óta nem bukott meg senki.

A cso­dá­la­tos csak az volt, hogy meddő ítél­ke­zés­sel, össze­ha­son­lí­tá­sok­kal, lené­zés­sel, de még pré­di­ká­ci­ók­kal sem töl­tötte senki az ide­jét. „Ilyen: hát ilyen. Sze­gény gye­rek. Ki tehet róla?”

Én pedig min­den mér­le­ge­lés, össze­ha­son­lí­tás, fel- vagy lebe­csü­lés nél­kül őszin­tén és egy­for­mán sze­ret­tem őket, talán egy kis előnyt adva a férfi­ak­nak… aki­ket mégis job­ban meg­ér­tet­tem.

Ha pél­dául – anyám csa­lád­já­ból – Ist­ván bácsi­ék­nál vol­tam, és egy szép őszi vasár­na­pon Sinyi bátyám meg­ér­ke­zett Len­gyel­or­szág­ból, per­sze gya­lo­go­san, mert Sinyi bátyánk – nagy­apám test­vére – egy­sze­rűen csa­vargó volt, hát úgy fogadta az egész csa­lád, mintha pap test­vére, Imre bátyánk érke­zett volna vagy más „tisz­te­lendő” sze­mély. Ter­mé­sze­te­sen öröm­mel, sőt vidá­man, mert Sinyi bátyánk is vidám volt, mint a cinege feb­ruár végén. Még Basá­val is lepa­ro­lá­zott, az öreg komon­dor­ral, és jelen­léte csak annyi vál­to­zás­sal járt, hogy egy tizen­ne­gye­dik vagy tizen­ötö­dik szé­ket tet­tek az óriás asz­tal­hoz, hiszen csak gye­rek volt tizen­egy a csa­lád­ban, s a ház alig volt ven­dég nél­kül.

Sinyi bátyánk­kal aztán a vidám­ság is han­go­sabb lett, mert álta­lá­ban vidám volt a csa­lád is, hiszen egész­sé­ges volt min­denki és nagy­né­ném is, aki annyi gye­re­ket hozott a világra, és kilenc­ven­egy éves korá­ban halt meg, isten nyu­gosz­talja!

De azon a kora már­ci­usi, várat­la­nul havas napon mind­ezek nem jutot­tak az eszembe. Apám elment már a hiva­talba, mert a nyug­díj mel­lett más állást is kel­lett vál­lal­nia, én pedig hány­tam a havat szor­gal­ma­san, bár kényel­me­sen, hiszen nyolc óra sem volt még, bár Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úrral – dacára papi mivol­tá­nak – egy­ál­ta­lán nem lehe­tett kuko­ri­cázni…

Mégis – sze­ren­csés nap volt az, mert a tisz­te­lendő úr nem hozta le a tanári szo­bá­ból az osz­tály­köny­vet, s mivel sie­tett is valami teme­tésre, meg­hagyta a napos­nak, hogy kéri Takács tanár urat, írja be az első órát is meg a hiány­zó­kat is.

Így aztán sosem derült ki, hogy én az első órát hóla­pá­to­lás­sal töl­töt­tem, az azon­ban kide­rült, hogy nagyon sze­ren­csét­len nap volt ez min­den­kép­pen, s a csa­lád össze­om­lása, az árva­ság fekete réme csak egy haj­szál­lal ment el abla­kunk alatt.

De olyan ütő­dött, „tedd ide, tedd oda” volt az egész osz­tály; lézengő, ked­vet­len, és ilye­nek vol­tak a taná­rok is. Felel­tet­tek ugyan, de nem osz­tá­lyoz­tak, és tíz-tizenöt perc­cel előbb kien­ged­ték a ban­dát a többi osz­tá­lyok­ból is, mond­ván: hogy a tan­ter­mek jól kiszel­lőz­ze­nek.

Én per­sze Kar­csi­val tén­fe­reg­tem a havas, sáros udva­ron, és nagy­ké­pűen fel­há­bo­rod­tunk, hogy a szom­szé­dos zár­da­ud­var­ban zajongva visí­toz­tak a lányok.

– Hal­lod? – mondta bará­tom. – Hát nem utá­lat ez a sival­ko­dás?… Nem is tudom, minek van­nak ezek a lányok a vilá­gon…

Nem vála­szol­tam, mert össze­vesz­tünk volna, és ha most vissza­em­lék­szem Kar­csi kis húgára és édes­any­jára, még most is valami szo­morú saj­nál­ko­zás resz­ket emlé­ke­im­ben, mert mind a két test­vér, mind édes­anyja sze­mé­ben valami riadt, de a fáj­da­lomba már eleve bele­nyu­go­dott féle­lem szo­mor­ko­dott. Valami tör­delt vonás az arcon és a sze­mek­ben, ame­lyek­ből már nem lesz sírás, mert nincs már könny, ami – talán befelé – már el ne per­gett volna…

De nem is beszél­get­tünk már ezen a dél­előt­tön, mert a követ­kező tíz­perc­ben inkább a tan­te­rem­ben marad­tam, mint hogy Kar­csi mel­lett szót­lan­kod­jam.

Ködös volt ez a nap, bár helyen­ként nap­sü­té­ses, de nyo­mott mosó­kony­ha­szagú az egész világ, és tétova, akár­csak az embe­rek. Úgy ván­szo­rog­tam haza­felé, mint az ország­útra tévedt varangy, ami­nek resz­kető mászása mintha azt kér­dezte volna: minek az országút, és mire való a nap­sü­tés?

Oda­haza egyik húgom állt az ajtó­ban, mintha rám várt volna.

– Édes­apa beteg. Már dok­tor bácsi is volt itt… Anyu… sír…

Nem is vála­szol­tam. Ebből a havas, lucs­kos, sáros, olvadó idő­ből még csak ez hiány­zott!

– Ne menj a szo­bádba… apát oda fek­tet­ték… ragá­lyos…

És ezen az amúgy is laza, ide­ges napon elő­ször nagyon mér­ges let­tem, azután keserű lett a szám, és majd­nem elsír­tam magam. Első pil­la­nat­ban átkoz­tam a beteg­sé­get… aztán nagyon utál­tam magam, hogy édes­apám­nak talán az éle­té­ért még ennyi­ről sem tudok lemon­dani… Bánom is én azt a szo­bát! A pad­lá­son is elal­szom, csak… jaj… csak ne legyen valami baja! És már lát­tam azt a hány­ta­tóan ezüs­tös, fekete kocsit… ami­kor kijött édes­anyám… nyu­god­tan, szinte mintha egy ide­gen beteg­szo­bá­ból jött volna ki, hogy hát baj, baj… de nem kell mind­járt rosszra gon­dolni.

Drága jó anyám! Egy érzel­mes újság­hír­től elkönnye­se­dett a szeme, és elcsuk­lott a hangja, de ha iga­zán nagy baj volt, belül viselte, mint valami nagy tit­kot, ami­ről csak ő tud, és senki másra nem is tar­to­zik.

– Átvit­tem már a hol­mi­dat az ebéd­lőbe. Édes­apád­nak orbánca van, és ez nem­csak súlyos beteg­ség, de ragá­lyos is. Kati néni főz majd rátok. Fehér dok­tor bácsi azt mondta: ez súlyos beteg­ség, de apá­tok nem iszik, nem dohány­zik, és kitűnő szíve van.

Ez jó hír volt, és kissé meg­nyu­godva hur­col­kod­tam az ebéd­lőbe – ami csak ünnepi alkal­mak­kor és ha ven­dé­gek vol­tak, lett ebédlő; egyéb­ként ott fogad­tuk a ven­dé­ge­ket, és csak ünnepi alkal­mak­kor hasz­nál­tuk. Nagy szoba volt, ami­ben elfért az ebédlő és egy sza­lon­gar­ni­túra is és még egy zon­gora is.

És ekkor – talán nyolc-tíz napig – a két­ség­be­esés és a fel­sza­ba­du­lás hin­tá­zott velünk a beteg álla­pota sze­rint. Már elhí­vat­tuk Szi­ge­thy dok­tort is, a kór­ház főor­vo­sát, aki kitűnő orvos híré­ben állott, s az is volt. Már komoly és mégis derűs egyé­ni­sége is fél gyó­gyu­lás volt.

Hal­lot­tam, amint anyám­nak azt mondta az elő­szo­bá­ban:

– A beteg­nek kitűnő a szíve, és a beteg­sé­gen, úgy látom, tulaj­don­kép­pen túl is van. Egy hét múlva, per­sze csak a szo­bá­ban, már fel is kel­het. Tehát tulaj­don­kép­pen rám már nem is volt szük­ség, s éppen ezért hono­rá­ri­u­mot nem is foga­dok el…

– Főor­vos úr, ez lehe­tet­len…

Tovább nem hal­lot­tam, mit beszél­tek, de ami­kor a dok­tor bácsi elment, sokáig csend volt, s azt hiszem, édes­anyám a kony­há­ban, ahol nem volt senki, végre nyu­god­tan és örö­mé­ben ala­po­san kisír­hatta magát.

– Ha most Göl­lé­ben len­nénk – mondta később –, egy szép hús­véti bárányt vagy leg­alább egy hízott libát kül­de­nék neki, de hát mije van az ember­nek ebben a nyo­mo­rult város­ban?…

Ter­mé­sze­te­sen bárányt vagy hízott kacsát a pia­con is lehe­tett volna venni, de anyám meg­alá­zó­nak tar­totta „vásá­rolt” figyel­mes­ség­gel viszo­nozni vala­mit, és nem olyan­nal, ami a saját kis gaz­da­sá­gá­ban ter­mett.

Ezek után – két hét után talán elő­ször – kimen­tem végre a Búza­pi­acra az öröm­hír­rel, s ekkor nagyon meg­sze­ret­tem a RAC tag­jait, akik őszin­tén velem örül­tek, sőt Havas Jenő még kéz­fo­gás­sal gra­tu­lált is, ami­től kissé elpi­rul­tam, mert göl­lei éle­tem­ben az ilyesmi nem for­dult elő; ott leg­fel­jebb azt mond­ták volna bará­taim:

– Na látod, nem köll mind­járt bere­zelni! Az én apá­mat már lepe­dő­ben for­gat­ták, mégis talpra állt, és most egy haj­tásra meg­iszik fél liter bort. Még a gégéje se moc­can…

Ezt ter­mé­sze­te­sen Bíró Bandi mondta volna, aki – talán már emlí­tet­tem – „Akumpa” mel­lék­névre is hall­ga­tott, és hazu­dós volt, míg Puska Péter sze­lí­den csak annyit mon­dott volna, hogy:

– Aki­nek mög van írva, annak ugyan a fene­kibe fúj­hat­nak szal­ma­szá­lon, mert ha lejárt az ideje, hát lejárt, és vége.

De házunk azért még csen­des maradt pár hétig, s ezt a csen­des­sé­get csak sar­dai Gyula bátyám élén­kí­tette meg részt­vevő, de ked­ves vidám­sá­gá­val, aki – mel­les­leg – egy üveg bort szo­ron­ga­tott a hóna alatt.

– A tábor­nok úr küldi – mondta szinte áhí­tat­tal. – Orvos­ság! Azon­nal meg kell kós­tol­nod, mert elmond­tam neki, milyen beteg vagy…

Apám mosoly­gott.

– Önts hát egy fél pohár­ral. Leg­alább meg­mon­dom, mennyit ér a tábor­no­kod bora. – És las­san ízlel­getve meg­itta a bort. – Te Gyula! – mondta komo­lyan. – Ez iga­zán érté­kes, nemes ital. Töltsd tele azt a kis poha­rat!

– Ugye?! Ugye, mond­tam?… Hegy­al­jai riz­ling. Ötéves. Saj­nos, nekem nem ad belőle, csak kós­to­ló­nak egy-egy gyű­szű­vel, meg a mise­bort is ő adja, mert sze­rinte a sar­dai boro­kat nem is lehet átvál­toz­tatni Jézus vérévé.

Ezen nevet­tek. Han­go­san nevet­tek, s még a nap is más­képp sütött oda­künt, mert három hete csak sóhajt lehe­tett hal­lani házunk­ban, pedig oda­künt már régen elvi­rág­zot­tak a barack­fák, és Gru­be­rék szo­ba­lá­nya a szom­széd eme­leti folyo­són olyan vidá­man éne­kelt, mintha – „jog­vég­zett” Gyula bátyám sze­rint – egy való­sá­gos „zugs­füh­rerre” cse­rélte volna ki a tava­lyi szep­lős káp­lárt.

Mert köz­ben ez a másik Gyula bátyám is meg­ér­ke­zett. Apám is kiült velük a napra – elő­ször a nagy beteg­ség után –, és én har­mad­na­pon már vissza­köl­töz­het­tem a kis­szo­bába, ami tulaj­don­kép­pen nagy­mama szo­bája volt, de aztán a „Pista szo­bája” lett, mert nagy­mama Buda­pestre köl­tö­zött.

Apám s a ven­dé­gek nevet­gél­tek a tera­szon, sütött a nap, s úgy érez­tem, a féle­lem s a gond fel­hői lemen­tek vala­merre nyu­gat felé.

1913-at írtunk ebben az évben, s később sok­szor gon­dol­tam rá, hogy ezzel a sze­ren­csét­len esz­ten­dő­vel kez­dett meg­bo­lon­dulni a világ.

Már­cius elmúlt már, Kar­csi­val is elmúl­tak a kis ide­gen­kedő fél­re­ér­té­sek, és vidá­man jár­tuk a Kapos part­ját, nem­csak vadász­gatva, de tanulva is.

A folyó vize a tava­szi neki­ira­mo­dá­sok után kez­dett fel­tisz­tulni, a rétek és cser­jék édes léleg­zete meg­ülte szí­vün­ket, és sok­szor nem is tet­tünk mást, csak hever­tünk az „elága­zás” rét­jé­nek puha gye­pén, néz­tük a ked­ves, ván­dorló fel­hő­bár­ká­kat, egy-egy mada­rat, melyek­nek már a latin nevét is utá­na­küld­tük, és a magunk puha, növekvő fej­lő­dé­sé­ben néha okta­la­nul vidá­man, néha okta­la­nul szo­mo­rúan létez­tünk és növö­get­tünk.

És jött, jövö­ge­tett a hús­vét!

Kar­csi már előre bosszan­ko­dott, hogy épp hús­vét­kor és kará­csony­kor nem vagyok ott­hon, pedig milyen szép kirán­du­lá­so­kat tehet­nénk.

– Ha aka­rod, jövőre kará­csony­kor meg hús­vét­kor is ide­haza mara­dok… – mond­tam min­den meg­győ­ző­dés nél­kül.

Kar­csi csak legyin­tett.

– Mar­ha­ság lenne! Mar­ha­ság ez is, amit mond­tam… de ha tud­nád, hogy kará­csony­kor meg hús­vét­kor is mi van nálunk, hát meg­ér­te­néd, hogy a pokol­ban is jobb lehet.

Hall­gat­tam.

– Per­sze nem valami aján­dék után nyá­vo­gok, ennyire talán ismersz, de a sira­lom­ház hoz­zánk képest vidám hely. Nem az aján­dé­kok­ról beszé­lek… amik nin­cse­nek… hanem arról a ret­te­ne­tes, néma csend­ről… kese­rű­ség­ről… sze­gény­ség­ről… anyám örö­kös, csen­des sírá­sá­ról… apám kőar­cá­ról, és én csak ülök, és nem tudok sem tanulni, sem olvasni, sem elmenni vala­hova… mert vissza is kell jönni…

Kar­csi csak bele­gyin­tett a leve­gőbe, és ültünk a Kapos vize mel­lett, amely hozta, egyre hozta a szo­mo­rú­sá­got, s amíg ott nem hagy­tuk, nem is lett vége.

Így jött el a hús­vét.

A követ­kező napok fásult értel­met­len­ség­gel kúsz­tak felénk, és amint fel­éb­red­tünk rájuk, már nem is vol­tak. Sarda sem von­zott úgy, mint kará­csony­kor. Nem von­zott a ked­ves, nagy­szívű, sze­lí­den bohém csa­lád, nem von­zott a könyv­tár­szek­rény az isko­lá­ban, ahova Gyula bácsi már vissza­vitte az Egri csil­la­gokat. Nem volt tavasz, és csak sok­kal későb­ben saj­nál­koz­tam, hogy nincs is nekünk tava­szunk. Csak őszünk van, és benne egész magunk is. A tavaszt – több­nyire – a dif­té­ria- és vör­heny­jár­vány jelen­tette, egy-két ragyogó, túl meleg nap, tétova csel­len­gé­sek és gon­do­la­tok, s mire mind­eze­ket meg­un­tuk, már nyár volt.

De azért készül­tem Sar­dára. Nem úgy, mint kará­csony­kor, nem vágy­okozva és lel­ke­sen, és talán csak akkor saj­nál­tam volna, hogy nem mehe­tek, ha nem is mehet­tem volna.

Vona­tom elég korán reg­gel indult, ezért meg­döb­ben­tem egy kicsit, ami­kor a beszál­lás előtti tolon­gás­ban Kar­csi sod­ró­dott mel­lém, hiszen előző este már elbú­csúz­tunk.

– Kar­csi! Valami baj van?

– Mi baj lenne? Csak arra gon­dol­tam, én egye­dül úgy­sem megyek sehova, hát vidd el a csúz­lit, ez még­is­csak jobb… – És már kezembe is nyo­mott egy kis cso­ma­got, és elsod­ró­dott a tömeg­ben. Csak inteni tud­tam, mert egy ünneplő ruhás legény elki­ál­totta magát:

– Na, most aztán sutty, be a gőzösbe!

Azóta sem hal­lot­tam ezt a csa­ta­ki­ál­tást, de nem érez­tem azt a tömeg­von­zást sem, ami szinte beemelt a kocsiba, ahol egy­más hegyén-hátán tolon­gott a vidám tár­sa­ság, amíg én kierő­sza­kol­tam magam a szom­széd kocsiba, amely majd­nem üres volt. Hogy mire volt jó ez az ordí­tozó, ruha­szag­gató tolon­gás, most sem tudom, de nagyon tisz­tel­tem Bóka sza­kasz­ve­ze­tőt, aki egy ilyen szer­ve­zett tolon­gás után – még civil­ben vol­tunk, de már kato­nák – kipa­ran­csolta az önkén­tes „ura­kat” a mar­ha­va­gon­ból, újra sora­koz­tatta őket, aztán azt mondta, hogy ő már sok csor­dát látott, de amit az önkén­tes „urak” ennél a beszál­lás­nál művel­tek, azt még a szi­laj­mar­hák­nál sem látta.

Éppen ezért:

– Feküdj! – ordí­totta, ami­től ijed­ten vág­tuk magun­kat hasra. (Egyik-másik ifjú hős már „ext­rá­ban” volt…) – Föl! A kire­lej­szu­mát, önkén­tes urak! Feküdj… hogy az ég sza­kad­jon az ilyen urakra! Föl! Gya­ko­rolni!

– Fel fogom jelen­teni! – szi­sze­gett egy ilyen ext­ra­ru­hás ifjú vitéz. – Fel fogom jelen­teni… a bátyám had­nagy…

– Süsd meg a bátyád! – mondta valaki. – Inkább őrmes­ter lenne! De itt!

Köz­ben a vonat­ve­zető már inte­ge­tett, hogy miért nem szál­lunk be, ami­kor Bóka sza­kasz­ve­zető úr nyu­godt és kényel­mes beszál­lást paran­csolt, ame­lyet most már tola­ko­dás nél­kül tel­je­sí­tet­tünk is. De hogy a ruhák milyen álla­pot­ban vol­tak…

Igen, ez a mai beszál­lás akkor jutott eszembe – talán öt-hat év múlva –, ami­kor még iga­zán nem gon­dol­hat­tam a negy­ven ember­nek vagy hat lónak cím­zett uta­zásra.

Kis cso­mag­ja­im­mal aztán még messzebb talál­tam egy pom­pás kis fél­fül­két, ahol csak egy öreg bácsi pipált, akit illen­dően köszön­töt­tem, mire a bácsi csak a pipa­szár­ral intett vissza, mert újsá­got olva­sott éppen. Aztán csak a gon­do­la­taim ját­szot­tak körü­löt­tem, mert a bácsi – erre meg mer­tem volna esküdni – kopári szűz­do­hányt szí­vott, akár­csak nagy­apám. És a pipa­füst kel­le­mes, nyu­godt, öre­ges illa­tá­val száll­tak azután gon­do­la­taim vissza Kar­csi­hoz, szü­le­im­hez, sőt „jog­vég­zett” Gyula bátyám­hoz is, akit a sar­dai Gyula bátyám hiába nóga­tott, hogy:

– Iga­zán, te Gyula, egy­szer már te is meg­lá­to­gat­hat­nál ben­nün­ket!

– Per­sze, majd erre is sor kerül… – mondta bizony­ta­la­nul a másik Gyula, bár tud­tuk, hogy erre sor már nem kerül, mert Gyula bátyám ven­dé­get édes­anyja, Netti néni házá­hoz egy­ál­ta­lán nem hív­ha­tott. Nem­csak azért, mert ehhez nem volt semmi joga, de Netti néni­nek is az volt az elve, hogy: „aki a más tyúk­ját meg­eszi, az a magáét kötve tartsa…” Ezen­kí­vül ott volt még Imre bácsi is, aki­nek szo­bá­jába senki a lábát be nem tehette, aki külön kis egy­szoba-kony­hás ház­ban lakott, s bre­vi­á­ri­u­má­val egész nap az udva­ron fel és alá mász­kált – mondta egy­szer Gyula bátyám, de utána el is pirult, mert a „mász­kál” kife­je­zést talán tisz­te­let­len­nek minő­sí­tette.

Uta­zá­som első meg­ál­lója még a Kapos­vár­hoz tar­tozó Tüs­ke­vár állo­más volt, s ezzel kap­cso­lat­ban el kell mon­da­nom vala­mit, ami talán szin­tén okkult haj­la­ma­imra és gon­do­la­ta­imra utal, bár nem tar­to­zik ehhez az uta­zás­hoz.

Öt-hat év múlva kará­csony előtt, kora dél­után kocsin men­tünk Fajszra, vidá­man a szo­ká­sos kaj­lás­ko­dá­sok között. Akkor már háború volt. Én hátul ültem a kocsin Böske néném­mel, a máso­dik ülés­kas­ban, de mi nem sokat beszél­tünk, mert a kocsi átko­zot­tul zör­gött, s a fülre húzott kucs­má­tól nem is lehe­tett jól hal­lani.

Ez az út a tüs­ke­vári temető mel­lett veze­tett el, de senki soha nem tudta azt meg­mon­dani, hogy volt-e ott vala­mi­kor Tüs­ke­vár vagy akár­mi­lyen „vár”. A fonyódi vas­út­vo­nal ott levő első állo­má­sát is tüs­ke­vári állo­más­nak hív­ták.

Már majd­nem elhagy­tuk a tüs­ke­vári teme­tőt, ami­kor – az út mel­lett, a temető sar­ká­ban – egy egé­szen fris­sen ásott sírt lát­tunk, ame­lyet a mun­ká­sok nem­rég hagy­hat­tak ott, teme­tésre elő­ké­szítve.

Meg­döb­ben­tem.

Csak néz­tem azt a még friss föld­há­nyást, és elne­he­ze­dett a szí­vem. Az arcomba mintha valami hideg resz­ke­tés csú­szott volna.

Kará­csony előtt járt az idő, s vidám vaká­ci­óra men­tünk.

Mit akar ez a sír mon­dani nekem? – kér­dez­tem magam­tól egy kis der­me­dés­sel, aztán pedig eszembe jutott apám figyel­mez­te­tése: „Vigyázz, fiam, az ide­ge­idre!” Ezt akkor mondta nekem, elsős gim­na­zista korom­ban, ami­kor egy ván­dor­üve­ges bosszú­ból, mert nem tudott anyám­mal meg­al­kudni, vas­tag kam­pós­bot­já­val a kapu alatt lerán­totta a fecs­ke­fész­ket, a kis fió­kák­kal együtt, s engem már az utcán fog­tak meg a nagy kony­ha­kés­sel. Bizony, ha meg nem fog­nak, hát bele­vá­gom a nagy kést abba a disz­nóba!

„Vigyázz, fiam, az ide­ge­idre!” – hal­lot­tam most megint. De hát mi a fene közöm van nekem ehhez a sír­hoz, ami még üres is ráadá­sul?

Elrán­tot­tam a fejem, hogy ne is lás­sam, de a sír nem hagyta magát, és csak négy-öt órai kocsiút után tud­tam lerázni magam­ról. De lefek­vés után ismét meg­je­lent gon­do­la­ta­im­ban, és haj­nal­ban, ébre­dés után megint. Úgy emlék­szem, a tizen­egy uno­ka­test­vér között akkor már óva­to­san károm­kod­tam is. Bolond vagy? – kér­dez­tem magam­tól.

Aztán fel­buk­kant még napok múlva, még álmom­ban is, amíg végre az a nyers, sárga agya­gos föld­há­nyás elha­gyott.

Volt nekem abban az idő­ben egy nagyon sze­gény és nagyon jó bará­tom, Tapa­csek Jóska, aki két fiú­test­vé­ré­vel és szü­le­i­vel a sző­lő­ben lakott, elkép­zel­he­tet­len sze­gény­ség­ben és békes­ség­ben. Apjuk kőmű­ves volt, aki nap­szám­ban dol­go­zott, s a két nagyob­bik fiú csak mint kitűnő tanuló jár­ha­tott isko­lába. Jóska velem a negye­dikbe, míg bátyja, Károly a műegye­temre, nem­csak ingyen, de állandó pénz­beli jutal­mak­kal és támo­ga­tás­sal is. Ahogy mon­dani szo­kás: „Nagy jövőt jósol­tak neki.” Köz­ben kitört a háború, zsú­fol­tak vol­tak a vona­tok, és Károlyt a részeg kato­nák kiszo­rí­tot­ták a kocsi­ból, és késő novem­ber­ben kis­ka­bát­ban egész éjjel a lép­csőn uta­zott. Hat órát a vonat­lép­csőn… Pest­től Kapos­vá­rig. Halálra hűtötte magát.

Kará­csony előtt Jóska talán egy hétig sem volt isko­lá­ban, és később orvosi bizo­nyít­ványt hozott, hogy beteg volt. De ez meg is lát­szott rajta. Tes­ti­leg-lel­ki­leg elnyűtt, és mintha min­dig sírni akart volna, pedig jó ideg­zetű, kemény gye­rek volt. Azelőtt ezer­féle meg­be­szél­ni­va­lónk volt, most csak tén­fe­reg­tünk, és nem segí­tett két régi és örök témánk sem, ha a vadá­sza­tot vagy a hor­gá­sza­tot hoz­tam elő.

– Gyere el dél­után – hív­tam. – Elbe­szél­ge­tünk.

– Nem lehet. Anyám beteg. Az öcsémre nem lehet bízni… Apám dol­go­zik…

– Azt mond­tad múlt­kor, hogy Károly haza­jön.

Jóska akkor rám nézett, és én ezt a min­dig fegyel­me­zett arcot soha nem felej­tem el. Nem sírt, de olyan félel­me­te­sen és szo­mo­rúan tör­delt lett, ami után nem is mond­ha­tott mást:

– Károly meg­halt…

És ekkor – eskü­szöm becsü­letre, hűségre, min­denre, ami szent – gon­do­la­ta­im­ban meg­je­lent az a fris­sen ásott sír a tüs­ke­vári temető sar­ká­ban… Károly! – mond­tam magam­ban, bár majd­nem elsír­tam magam.

– És a tüs­ke­vári teme­tő­ben temet­ték el?

– Ott!

– Ott a sarok­ban, egé­szen az út mel­lett… nem messze a kerí­tés­től… a sövény mel­lett…

– Ott!

Ekkor aztán elmond­tam neki meg­ér­zé­sem a fris­sen ásott sír lát­tán, ami szinte üldö­zött, csak azt nem tud­tam elkép­zelni eddig, mi közöm lehet hozzá.

Most már tud­tam…

Ezek a jóval későbbi emlé­kek Tüs­ke­vár­ral kap­cso­lat­ban kikí­ván­koz­tak belő­lem, hogy meg­ma­rad­ja­nak, hiszen most még csak máso­di­kos vagyok; a vonat falja a kilo­mé­te­re­ket, én ízlel­ge­tem a bácsi pipa­füst­jét, mert Sar­dára uta­zom.

Sze­re­tem a magá­nyos uta­zá­so­kat – hiszen a nagy­a­pa­féle pipás öreg bácsi iga­zán nem zavar –, mert ilyen­kor emlé­keim is velem utaz­nak, néha bent a kocsi­ban, de néha kint a mezők fölött, árnyé­kos erdők­ben vagy a pocso­lyák csil­lo­gá­sá­ban, ahol egy-egy gólya tart őrsé­get olyan kato­nás tar­tás­ban, hogy csak az őrbódé hiány­zik mel­lőle és a szu­ro­nyos puska a vál­lá­ról.

A sar­dai állo­má­son „nagy fejű” Gyula bátyám várt az ugyan­csak „nagy fejű” Gyula öcsém­mel, még­pe­dig olyan lel­kes sze­re­tet­tel, amit soha mások­nál nem tapasz­tal­tam, de nem is viszo­noz­tam. Nálunk nem volt szo­kás­ban a rokoni csó­ko­ló­dzás, de Gyula bátyá­mék csók­jait én is lel­ke­sen és őszin­tén adtam vissza, és azon­nal elhe­lyez­ked­tem a lel­kes sze­re­tet­nek ebben a külön­le­ges vilá­gá­ban, amit csak náluk tapasz­tal­tam és érez­tem, és soha másutt sehol.

A kis völgy­ben húzódó falu felett ragyo­gott a tava­szi nap­sü­tés, a veté­sek enyhe zöld­jén meg­pi­hent a sze­mem, s a pacsir­ta­szó úgy szállt a mezők felett, ahogy – úgy érez­tem – csak hús­vét előtt lehet­sé­ges. S a házba, a lakásba – ami­nek fele az iskola volt – már úgy men­tem be, mintha haza­ér­kez­tem volna, ahol azon­ban nyoma sincs apám fegyel­mező, komoly aka­ra­tá­nak, a város városi zajá­nak és füs­tös léleg­ze­té­nek. De vala­mit mégis hiá­nyol­tam, éspe­dig azt, hogy a gye­re­kek­nek egyet­len paraszt­gye­rek barát­juk nem volt. Talán nem is hiány­ér­zet volt ez – hiszen isme­ret­len paraszt­gye­re­kek­kel ugyan mit kezd­het­tem volna? –, de eszembe jutott az is, hogy a majd­nem három­évi városi élet után talán már göl­lei kis paj­tá­saim is ide­ge­nek let­tek volna. Az elmúlt három év alatt egész lel­ki­sé­gembe és gon­do­lat­vi­lá­gomba mélyen bele­nyúlt a város, és ezt talán csak Puska Péter értette volna meg, aki szín­je­les volt a „Dávi­di­kum”-ban Veszp­rém­ben, ami­kor én halomra buk­tam a kaposi gim­ná­zi­um­ban, amit nem tudott kikü­szö­bölni a pol­gá­rista kitűnő bizo­nyít­vány sem. Tulaj­don­kép­pen még most sem értem az egé­szet, mert bukott bizo­nyít­vá­nyom igaz­sá­gos­sá­gá­ban soha egy pil­la­na­tig sem kétel­ked­tem.

Az egy­he­tes hús­véti vaká­ció aztán hamar elröp­pent. Nem­csak azért, mert három nap­pal rövi­debb volt a kará­cso­nyi­nál, de sem az idő, sem az ünnep nem volt hason­lít­ható a kará­cso­nyi jel­leg­ze­tes, fel­ra­gyogó szo­ká­sok­ban, vára­ko­zás­ban ujjongó ünne­pé­hez. A magyar tavasz egyéb­ként is jel­leg­te­len, sür­gős átnyar­ga­lása a tájon olyan volt, mint egy ünneplő ruha, ami télre már nem elég meleg, nyárra még nem elég szel­lős. A napok szinte lel­ken­dezve rohan­nak át a tájon, s a nap­tá­rak­ban a hetek szinte egy­más­nak esnek; s a kopár barack­fák egy éjszaka virágba borul­nak, hogy a másik éjsza­kán meg­fagy­ja­nak a vissza­vágó tél hóvi­ha­rá­ban.

Nem sze­ret­tem a tavaszt, és nem is sze­re­tem.

Olyan, mint a hisz­té­riás fia­tal anya, aki fele­lős­ség nél­kül szüli meg utó­dait a föld­ben, a föld alatt, a fákon, a leve­gő­ben, a fész­kek­ben, vac­kok­ban, még­pe­dig min­dig sietve, hogy aztán az egész virágzó, rügyező, fész­kelő, mász­káló, úsz­káló, daloló, fütyülő, pelenka nél­küli mena­zsé­riát egyet­len túl meleg vagy túl hűvös napon átrázza a daj­káló, meg­tartó, szop­tató, etető, őrködő szent Anya, a Nyár köté­nyébe. Mintha azt mon­daná: „Unom az egé­szet, csi­nálj velük, amit akarsz…” – ezzel aztán el is tűnik, bár egye­sek sze­rint dalolva, tán­colva és állan­dóan sze­ret­kezve körül­ke­rin­gőzi a vilá­got, fürödve az örök nász­ban, virág­ban, ének­ben, dal­ban, meg nem unva soha, mert a sze­rel­met össze­té­veszti a sze­re­tet­tel, és a fáj­da­lom­tól sós és keserű pusz­tu­lást a mag­ve­tés­sel.

Mindez igaz, de… mi lenne tavasz nél­kül?

Még intő­cé­du­lák sem len­né­nek! És galam­bok sem len­né­nek a sar­dai kis temp­lom pad­lá­sán és tete­jén, ame­lyek­ből – Kar­csi csu­da­csúz­li­já­val és ötven lövés közül ket­tő­vel – még­is­csak lefor­dí­tot­tam két galam­bot Gyula bátyám lel­kes biz­ta­tása köz­ben, ame­lyek aztán a hús­véti tyúk­le­ves cso­dá­la­tos ízét gaz­da­gí­tot­ták.

Két szárny­tol­lat per­sze a kala­pomra tűz­tem, mert eze­ket a dia­dal­jel­vé­nye­ket Kar­csi­nak meg kel­lett mutat­nom.

A napok aztán elre­pül­tek. Szé­delgő, üres napok vol­tak ezek. Bemen­tem ugyan a tan­te­rembe a könyv­tár­szek­rénybe bön­gészni, de a téli, lel­kes olva­só­ked­vem­nek nyoma sem volt.

És más érdem­le­ges ese­mény nem is tör­tént.

A vonat aztán újra bele­rán­tott a zöld mezők ten­ge­rébe, és nem­so­kára fel­tűnt a füs­tös folt, a város, amely­ben egyet­len öröm várt rám: Kar­csi. Szinte jól­esett, hogy most én vagyok szo­mor­kás – ahogy Göl­lé­ben mon­da­nák: mint aki­nek nem jutott ken­der­föld –, és Kar­csi lesz majd vidám, amint meg­len­geti zöld vadász­ka­lap­ját az állo­má­son, s én hálá­san vissza­adom a nagy szer­szá­mot: a csúz­lit.

De Kar­csi nem várt az állo­má­son, hiába néze­get­tem a vára­ko­zó­kat.

Nem enged­ték talán – gon­dol­tam, és csen­de­sen lépe­get­tem haza­felé. Cso­dá­la­tos – gon­dol­tam –, nem vál­to­zott semmi. Az embe­rek csak­úgy jön­nek-men­nek, mint azelőtt, a galam­bok vidá­man forog­nak a leve­gő­ben, vidá­man füttyent a vonat is, pedig – iste­nem! – vége a sza­bad­ság­nak. Hát nem látja ezt meg raj­tam senki?…

A szo­bám ásítva foga­dott. A köny­veim szinte rossz­in­du­la­túan lapul­tak az asz­ta­lon, amely­nek köze­pén fehér papír­lap ide­gen­ke­dett.

F. I. TANU­LÓ­NAK
Hely­ben

Unot­tan bon­to­ga­tom. Négy­felé nyí­lik. Ezüs­tös kék a kerete, ezüst nagy kereszt a felső szé­lén, s alatta keserű, vigyorgó fekete betűk:

WAL­TER KÁROLY
élete 12. évé­ben… vissza­adta lel­két…

Mintha zör­renve kinyílt volna az ablak… és jeges szél kuszálta volna torz értel­met­lenre és fáj­dal­masra síró arcom. Lerogy­tam a székre. Iste­nem! Nem lehet!… A sza­bad­ság is elmúlt… Nem! Nem igaz! Kar­csi­kám, hiszen még nálam van a csúz­lid! Hogy adom én azt vissza?… És könnyeim oda­foly­tak az ita­tós­pa­pírra, ame­lyen tíz nap­pal előbb még Kar­csi raj­zol­ga­tott. (Két tehet­sé­ges­nek ígér­kező fiú volt osz­tá­lyunk­ban: Lov­rich Kál­mán és Wal­ter Kar­csi. Ezzel a két fiú­val Pasit­szky tanár úr külön fog­lal­ko­zott, mert ígé­re­tet látott ben­nük. Kar­csi elment egy jobb világba raj­zol­gatni, de Lov­rich Kál­mán kiváló fes­tő­mű­vész lett, aki­nek nem­rég is volt egy nagy sikerű kiál­lí­tása Kapos­vá­ron.)

Szü­leim vigasz­tal­tak, de nem lehe­tett. Az elmú­lás lehe­tet­len­sége kavar­gott ben­nem kegyet­len miér­tek­kel, s a csúzli ége­tett, mintha meg­csal­tam volna halott kis bará­tom, mert azt már elha­tá­roz­tam, hogy a csúz­lit nem adom vissza. Nem is kel­lene nekik, és talán nekem akar­nák adni. Nem kell! Nem az övék! És a csúzli ége­tett, mintha meg­csal­tam volna, vagy meg akar­nám lopni halott kis bará­to­mat.

Dél­után tén­fe­reg­tem az utcá­kon, és nem ismer­tem meg sen­kit. A hárs­fák las­san men­tek el mel­let­tem, és ami­kor a nap már hosszúra nyúj­totta homá­lyos árnyé­kom, úgy érez­tem, mintha cél lenne már utam­ban, ami­kor fel­buk­kan­tak a bar­kás ágú szo­mo­rú­fü­zek s alat­tuk a temető.

Men­tem az árnyé­kom után.

Az öreg sírok után fia­ta­lab­bak jöt­tek, még fia­ta­lab­bak, és a sze­mem most már láza­san olvasta a neve­ket. Néha meg­áll­tam. Talán nem is igaz… Talán más… talán… ó, iste­nem!

WAL­TER KÁROLY
Élt 12 évet

– és sze­mem tele lett könnyel; lebo­rul­tam a nyers földre, ame­lyen kegyet­le­nül ter­pesz­ked­tek merev, hideg koszo­rúk.

Imád­koz­tam, aztán elhaj­tot­tam egy szé­les sza­la­got a domb­ról, bele­váj­tam kezem­mel a földbe, és a kis gödörbe oda­tet­tem a csúz­lit. Be is han­tol­tam… és szól­tam olyan hal­kan, hogy magam sem hal­lot­tam:

– Kar­csi­kám… vissza­hoz­tam… nincs semmi baja… és kér­lek, ne hara­gudj rám…

Az út végé­ről még vissza­néz­tem. A keresz­tek orszá­gá­ból kinőtt ekkor Kar­csi fej­fája, és kitárta felém kar­jait.

Túl a teme­tőn fel­hő­pár­ná­kat rán­tott magára a tűnő nap. A dombra futó ország­úton pedig mintha Kar­csi távo­lo­dott volna. Vékony láb­szá­rait vidá­man sze­de­gette, kopott kis zöld vadász­ka­lapja már a fel­hő­kig ért, és kezét a zse­bé­ben tar­totta.

Azt hiszem, a csúzli volt benne.

Har­mad­nap elkez­dő­dött a taní­tás, s én úgy men­tem az isko­lába, mint egy zajos, értel­met­len, ide­gen helyre.

Kar­csi­ról alig esett szó, hiszen már egy hete elte­met­ték…

Teng­tem-leng­tem… aztán kezd­tem magam össze­szedni, amire nem­csak az isko­lá­ban, de apám is figyel­mez­te­tett:

– Fiam, a baráti hűség nemes tulaj­don­ság, és a bánat is szük­sé­ges rossz. De ezek­ből sem meg­élni, sem felelni nem lehet. Hát – mondta – úgy szedd össze magad.

Sze­ren­csére új barát jelent­ke­zett, per­sze a jelent­ke­zés­nek min­den szán­déka nél­kül, Tapa­csek Jóska. Öccse annak a Károly­nak, aki­nek sír­he­lye később olyan nagy hatás­sal volt rám, amint azt már meg­ír­tam. De akkor még csak 1913 volt, és Károly – ha jól emlék­szem – három vagy négy év múlva halt meg. (A nyá­jas­nak mon­dott Olvasó ismé­telt elné­zé­sét kérem tehát az idő­rendi bak­ug­rá­so­kért, de ez memó­riám hiá­nyos­sága, hogy az ese­mé­nyek nem min­dig idő­rend­ben követ­kez­nek, hanem ahogy előre vagy hátra más ese­mé­nyek­hez vagy gon­do­la­tok­hoz kap­cso­lód­nak.)

Ez a jelent­ke­zés nem is nekem szólt, de elhang­zott két osz­tály­tár­sam között, akik közül az egyik Jóska volt.

Jóska tar­tott vala­mit a tenye­rén, amire a másik fiú azt mondta:

– Hát… talán három­ne­gyed kiló lehe­tett…

Jóska elpi­rult a méreg­től, mire én is oda­men­tem.

– Nézd meg ezt a hal­pénzt, Pista – tar­totta elém tenye­rét Jóska, amely­ben egyet­len olyan húszfil­lé­res nagy­ságú hal­pik­kely volt –, nézd meg, és mondd meg, körül­be­lül mi volt a hal súlya.

– Két kiló biz­to­san! De ha nem tükör­ponty volt, lehe­tett három is…

– Hal­lod, te leve­li­béka?!

A leve­li­bé­ká­hoz cím­zett bará­tunk elpi­rult.

– Össze­be­szél­te­tek… – mondta, és elug­rott, mert hir­te­len kezű ifjú vol­tam abban az idő­ben, de Jóska csak legyin­tett.

– Hagyd azt a mar­hát! Min­denbe bele­lo­tyog, akár ért hozzá, akár nem.

Így aztán ket­ten marad­tunk.

– Te fog­tad? – kér­dez­tem.

– Az apám. Éjjel. Háló­val. Nagyon szép tükör­ponty volt, majd­nem két és három­ne­gyed kiló. A bár­di­bükki halas­ta­vak­ból sza­ba­dul­ha­tott ki, mert a Kapos vize ilyet nem terem. Elad­tuk.

– Nem sze­re­ti­tek a halat?

Jóska erre megint elpi­rult. Később már meg­szok­tam, hogy kedély­hul­lám­zá­sa­i­hoz ez is hoz­zá­tar­to­zott, pedig erős, vál­las, nagy fiú volt.

– Dehogy­nem! De – tudod – kel­lett a pénz…

– Én ilyen nagy halat még nem fog­tam – mond­tam –, de kiló­sat már fog­tam. Nagy­bá­tyá­mék­nál a Libic árok­ban.

– Horog­gal? – nézett rám Jóska gya­na­kodva.

– Fenét! – val­lot­tam be. – Vas­vil­lá­val… Tudod, a sárdi halas­ta­vak­ból szök­tek ki a halak, ami­kor az az árvíz volt. Nagy­bá­tyá­mék­nál vol­tunk, ami­kor a malom­nál a nagy­ke­rék alatt a zúgó­ban meg­lát­tam a halat, amint fél olda­lán úsz­kált. Lehet, már sérült volt, hogy leesett a kerék alá. Ott volt egy vas­villa, hát agyon­csap­tam. Per­sze szí­ve­seb­ben fog­tam volna horog­gal, de hát nekem olyan zsi­nó­rom még nem volt, amit egy kilós ponty – pláne vad­ponty – el ne sza­kí­tott volna.

Ekkor csen­get­tek, és elin­dul­tunk az osz­tály felé.

És én ekkor úgy érez­tem, mintha már sok­szor így egy­más mel­lett men­tünk volna. Nyu­godt, jó érzés volt. A követ­kező tíz­perc­ben már ter­mé­sze­te­sen sod­ród­tunk egy­más mellé, és a téma is már ter­mé­sze­tes volt: erdő, mező, vad, hal, nádas, madár, folyó, tavak és min­de­nütt embe­rek, aki­ket ismer­tünk, és embe­rek, aki­ket olvas­tunk, embe­rek, aki­ket sze­ret­tünk, és mások, aki­ket meg­ve­tet­tünk.

A téma egye­düli volt és kime­rít­he­tet­len. A ter­mé­szet és benne az ember. Az ember, aki sze­rette az erdők és mezők élő­vi­lá­gát, s a másik, aki nem sze­rette, nem kereste, nem értette, s aki a sze­münk­ben nem is volt senki.

– Majd gyere egy­szer ki – mondta Jóska. – A hegyen lakunk… nagyon szép helyen… sze­gé­nye­sen…

Haza­felé menet egy­szer csak meg­áll­tam. Kar­csi jutott az eszembe… és mintha hűt­len­nek érez­tem volna magam. Hor­váth Laci azt mondta, hogy nem agy­hár­tya­gyul­la­dás­ban halt meg, hanem a RAC-pályán valaki fejbe rúgta.

Egy kis hűt­len­sé­get érez­tem, de nem sokáig. Akkor még nem tud­tam, hogy szü­le­tett fata­lista vol­tam… s bár­mi­lyen viharzó és hány­ko­lódó bánat hamar elült ben­nem. És talán szük­ség is volt erre a fata­liz­musra, mert ez az 1913-as év tele volt min­den­féle nya­va­lyá­val, ragállyal, orvos­sá­gok­kal és injek­ci­ók­kal. Húgaim szinte füröd­tek a vör­heny­ben, dif­té­ri­á­ban, de raj­tam nem fogott még a bicska sem.

A nagy ebéd­lőnk – amely alka­lom­ad­tán fogadó- és ven­dég­szoba is volt – most hatá­ro­zot­tan kór­házi jel­le­get öltött, és mi, férfiak – apám sze­rint –, úgy éltünk, mint Toldi Mik­lós lova, bár hogy a hason­la­tot hon­nét vette, ma sem tudom. Nem emlék­szem ugyanis, hogy Arany János vala­hol kop­lal­tatta volna Toldi lovát, bár ez elő­for­dul­ha­tott, de csak Toldi estéjében, ami­vel keve­seb­bet fog­lal­koz­tam.

Egy­szó­val három-négy napos töl­tött káposz­tá­kat ettünk – ami állí­tó­lag annál jobb, minél több­ször van fel­me­le­gítve –, vacso­rára teáz­tunk, per­sze sza­lon­ná­val, és apám sok­szor meg­állt evés köz­ben, s azt mondta:

– Te gye­rek, tudod, hogy nem saj­ná­lom… de hova eszed azt a ren­ge­teg kenye­ret?

– Sze­re­tem, édes­apám.

Erre aztán nem volt mit vála­szolni, leg­fel­jebb annyit, hogy:

– Hát én nem bánom, fiam, de akkor vágj magad­nak, amennyi kell, mert elég nagy vagy már, és én nem kap­ko­dok foly­ton a kenyér után.

Kenye­ret ugyanis addig csak apám vág­ha­tott és vágott is min­den­ki­nek.

Szó­val legé­nye­sen éltünk, és – uram bocsa’! – szinte szo­kat­lan volt, amint húgaim pár hét után kicsit meg­nyúzva elő­ván­szo­rog­tak a „kór­ház­szo­bá­ból”. Nagyon meg­vé­ko­nyod­tak, de nyel­vük tel­jes épség­ben volt, mert pár tucat verébre való csi­ri­pe­lést végez­tek.

– Milyen szép békes­ség­ben vol­tunk eddig – mond­tam kicsit elke­se­re­det­ten, mire apám nem szólt sem­mit, de édes­anyám nagyon meg­ha­ra­gu­dott.

– Lel­ket­len kutya! – mondta, alig­ha­nem rám célozva. – És ha meg­hal­tak volna?

Erre per­sze nem lehe­tett vála­szolni, bár tud­tam, hogy derék húgaim a nyel­vük révén – leg­alábbis egy­előre – hal­ha­tat­la­nok.

Aztán május lett és – nyár. Ilyen bolond esz­tendő volt ez az 1913. Hát még ha tud­tuk volna, hogy mit hoz az 1914!

Sze­ren­csére nem tud­tuk. Az öreg király jó egész­ség­ben élt, a trón­örö­kös Ferenc Fer­di­nánd nevelte gyer­me­keit, fele­sége, a főher­ceg­asszony – azelőtt Cho­tek grófnő – saját kezű­leg adta mosásba meg­szá­molva a pelen­ká­kat, bugyi­kat és egyéb népi hol­mi­kat, az orszá­got Tisza Pista kor­má­nyozta, bár alig hiszem, hogy akadt a Monar­chi­á­ban ember, aki a való­ság­ban is így szó­lít­hatta. Egyéb­ként úgy is lehe­tett mon­dani: „Az a kutya Tisza Pista…” és úgy is, hogy „Orszá­gunk erős töl­gye, az a Tisza Pista…” Tisza Ist­ván­nak ez tel­je­sen mind­egy volt, és nekem is, aki nem poli­ti­ká­val fog­lal­koz­tam ebben az idő­ben – igaz, később sem és soha­sem –, hanem Tapa­csek Jós­ká­val, aki első osz­tá­lyú bará­tom lett csúz­li­zás­ban, csa­var­gás­ban, hor­gá­szat­ban és – min­den­ben.

Csak olyan fene messze ne lak­tak volna!

Túl a Cseri-sorom­pón, túl a kato­nai lövöl­dén, fenn a hegyen, a Kapos vizén is túl… de semmi esetre sem elér­he­tet­len messze­ség­ben. (Gon­do­lom, azóta már szép­nevű új utca­ne­vek van­nak arra­felé, nem­csak a „tech­nika vív­má­nya­i­val”, de az emberi jólét szo­ci­á­lis, eme­le­tes háza­i­val és eme­le­tes lel­ki­sé­gé­vel is kicsem­pézve.)

Menet a domb­ol­da­lon egy kis fenyő­er­dő­ben szür­ke­var­jak fész­kel­tek, lenn, a Kapos vize mel­letti réten gólyák vadász­gat­tak, a Szo­kola nagy tocso­gó­i­ban nem volt ritka a sár­sza­lonka, de ennek a nagy rét­ség­nek volt sík­vize is, ahol hor­gászni is lehe­tett. Sok hal volt itt, főleg tör­pe­har­csa, és negyed kiló­nál nagyobb halak­ról csak mesél­tek, én még ekko­rát sem fog­tam soha.

Jós­káék azon­ban komoly halá­szok vol­tak, ami első­sor­ban valódi sport­szen­ve­délyt jelen­tett, de úgy emlék­szem, ha ren­des volt a zsák­mány, el is adták. Jóska édes­apja kicsi, vékony emberke volt, míg a három fia mind magas, erős férfi lett.

Sze­ret­tem őket, s ezt a sze­re­te­tet vég­te­len sze­gény­sé­gük csak erő­sí­tette.

Csak olyan betyár messze ne lak­tak volna!

Ebben az idő­ben szü­le­tett sor­rend­ben utolsó kis­test­vé­rem: Etuka, aki olyan csen­de­sen és sze­ré­nyen jött a világra, hogy szinte nem is tud­tunk róla. Nem előzte meg semmi hókusz­pó­kusz, a szü­le­tés és szü­lés misz­té­ri­u­má­val nem is fog­lal­koz­tam, s az egész ese­ményt, ami­lyen közel volt hoz­zám, olyan messze tol­tam el magam­tól szinte öntu­dat­la­nul.

Örül­tem, hogy édes­anyám túl volt rajta, örül­tem, hogy apám is meg­nyu­go­dott, de ami­kor a kis jöve­vény bete­ges­kedni kez­dett, már nem örül­tem. Újra jött a bába taná­csa­i­val, újra jött a dok­tor recept­je­i­vel… de a kis test­vér csak sírt, csak sírt, s ami­kor elhall­ga­tott, rém­sé­ges nagy lett a csend a ház­ban. Az ebéd­lő­ben rava­ta­loz­ták fel, s akkor éjjel sok­szor fel­ri­ad­tam, mert mintha a kis test­vér sírá­sát megint hal­lot­tam volna.

Más­nap aztán elte­met­tük a kis test­vért köz­vet­le­nül a kápolna mel­lett, de soha nem gon­dol­tam, hogy a hete­dik kis jöve­vény után, aki alig élt egy hóna­pig, ilyen üres­ség, csend és ilyen szo­morú gyász marad­jon.

Han­gos szó alig hal­lat­szott napo­kig. Apám néha beszél­ge­tést kez­dett az asz­tal­nál, de aztán csak elfa­kult a szó, abba­ma­radt a beszél­ge­tés, és anyám kiment a szo­bá­ból.

Sze­ren­csére har­mad­nap meg­ér­ke­zett „nagy fejű” Gyula bátyám, a sar­dai, aki nem is tudott a gyász­ról, de azon­nal könnyezni kez­dett, végig­csó­kolta az egész csa­lá­dot, és őszinte együtt­ér­zése csak akkor csök­kent vala­me­lyest, ami­kor fel­hör­pin­tette az első pohár dör­gi­cseit, és vigasz­taló sza­vak­kal emlé­ke­zett meg a kis elhunyt­ról, aki nyil­ván­va­lóan angyal lett, s így job­ban vigyáz­hat a csa­ládra, mintha ezen a bána­tos és görön­gyös föl­dön maradt volna.

Aztán más­ról kez­dett beszélni. Anyám teper­tős pogá­csát tett a ven­dég elé, a lányok lever­tek egy tányért az asz­tal­ról a kony­há­ban, s ennek lel­ket­len csö­röm­pö­lése hara­gos baráz­dá­kat vont apám hom­lo­kára.

– Men­jen ki, szí­vem – nézett anyámra –, és magya­rázza meg ezek­nek a tak­nyo­sok­nak, hogy én nem vagyok edény­gyá­ros, s ame­lyik eltörte a tányért, egy hóna­pig bádog­tá­nyér­ból eszik.

A gyász kez­dett sza­kadni.

Sar­dai Gyula bátyám valódi rész­vét­könnyei, ahogy jöt­tek, pil­la­na­tok alatt tűn­tek el, ismé­tel­ten meg­ál­la­pí­totta, hogy a dör­gi­csei kimon­dot­tan kirá­lyi ital, és csak azért nem sze­reti, mert utána, ha haza­megy, rosszul lesz a hazai ter­més­től…

Köz­ben meg­ér­ke­zett „jog­vég­zett” Gyula bátyám is, és rövid rész­vét­ke­dés után poli­ti­kára tere­lő­dött a beszéd. Szállt a ciga­ret­ta­füst, és talán még apám sem gon­dolt arra, hogy az ebéd­lő­asz­ta­lon pár napja egy kis koporsó feküdt az össze­tört kis élet virá­gai között, s anyám egye­dül van a kony­há­ban vagy a háló­ban vagy a kis­szo­bá­ban, s elne­he­zült szíve könnye­ket terem sze­mé­ben és gon­do­la­ta­i­ban.

Én pedig teng­tem-leng­tem a sza­ka­dozó gyász, a tanul­ni­való, a Búza­pi­ac­ról behal­lat­szó fut­ball­pu­fo­gás és a Vil­lám­su­gár (írta, ha jól emlék­szem, Donászy Ferenc) cso­dá­la­tos kaland­jai közölt. Köz­ben azon­ban egy­részt a fut­ball, más­részt a blikk­ere­zés – szí­nes golyók­kal való játék –, a csúz­li­zás elter­je­dése s a szé­le­sebb körű barát­ko­zás egyre több időt vett el a tanu­lás­ból, sőt a falusi tisz­tes­ség is kez­dett rólam tel­je­sen lekopni. Nyegle let­tem, szá­jaló, fele­selő – per­sze nem ott­hon, mert apám köze­lé­ben ez lehe­tet­len volt, de az utcán, sőt az isko­lá­ban is, ami­nek a vége egy meg­szé­gye­nítő, irtó­za­tos pofon lett Takács tanár úrtól… aki ezt a pofont még pár nap múlva apám­nak el is mondta.

A pofont tehát úgy-ahogy már kezd­tem feledni, bár meg­szé­gye­nítő volt nagyon, de pár nap múlva apám egy nád­pál­cá­val érke­zett haza, és komoly, sőt komor volt, ami elgon­dol­koz­ta­tott, és az ebéd síri han­gu­la­tára tekin­tet­tel egyre nagyobb féle­lem­mel töl­tött el.

Nem­hi­ába!

Keser­ve­sen vége lett az ebéd­nek, s ami­kor apám meg­tö­rölte szá­ját, már resz­ket­tem.

– Gyere be a szo­bába!

Men­tem, mint a vesz­tő­helyre, és bűneim úgy szál­long­tak körü­löt­tem, mint az elkö­ve­tett disz­nó­sá­gok mocs­kos, vij­jogó, gya­láz­kodó és kár­ör­vendő mada­rai.

Apám szeme ret­te­ne­tes volt.

– Édes­apám!… – sír­tam előre, mert tud­tam már, hogy apám min­dent tud. Tudja állandó csú­szá­som a lej­tőn, taná­raim, roko­naim, komo­lyabb isme­rő­seim, még rom­lott és száj­jár­tató bará­taim előtt is; tudta, hogy a figyel­mez­te­tés, tanári meg­ro­vás, osz­tály­za­tom rom­lása a bukás felé már majd­nem hely­re­hoz­ha­tat­lan. Tudta, hogy a meg­ro­vás­nak, a fele­dés­nek, anyám rimán­ko­dá­sá­nak és rábe­szé­lé­sé­nek már helye nincs, és nem is hasz­nál, hát az utolsó esz­köz­höz for­dult, a pál­cá­hoz, a testi kín­hoz, amit egy­ha­mar nem felej­tek el… hát kegyet­le­nül és nagyon-nagyon elvert.

Elő­ször ordí­tot­tam, aztán csak nyö­szö­rög­tem, aztán azt hit­tem: bele­ha­lok.

Ami­kor magam­hoz tér­tem, már egye­dül vol­tam a szo­bá­ban. A ház­ban halá­los csend, s ebben a csend­ben úgy szét­szó­ród­tam, hogy egyet­len gon­do­la­tom volt csak: a fáj­da­lom és a remény, hogy úgyis meg­ha­lok.

Később fel­mász­tam nagy­anyám nagy karos­szé­kébe, aztán elalud­tam, és ret­te­ne­tes álmok után, ami­kor fel­éb­red­tem, meg­ve­tet­tem az ágyam, és lefe­küd­tem, hiszen már szo­bám majd­nem tel­je­sen elsö­té­te­dett.

Aztán már nehe­zen és sokára alud­tam el, és rém­sé­ges álmok közt hány­ko­lódva csak akkor ébred­tem fel, ami­kor édes­anyám meg­gyúj­totta a gyer­tyát… aztán leült az öreg karos­székbe.

Szeme csupa könny.

De nem szólt sem­mit, és tud­tam, hogy ez mit jelent: iga­zat adott apám­nak, pedig elítélt mély­sé­ge­sen min­den drasz­ti­kus fenyí­tést.

A kis gyer­tya lobo­gott néha, és füst­jé­nek viasz­szaga nem kará­csonyra emlé­kez­te­tett, hanem min­den­szen­tekre. Kis test­vé­re­imre, akik­nek jobb talán a föld alatt… a göl­lei lélek­ha­rang sír­do­gált vala­hol messze-messze… söté­te­dett, és las­san álomba sír­tam magam.

Éjjel – egy­szer, talán két­szer – félig-med­dig fel­éb­red­tem, de a másik oldalra for­dulva, azon­nal alud­tam tovább, abban az álom­ta­lan álom­ban, amely­ben benne volt az elmúlt, sötét nap.

Reg­gel alud­tam tovább, mert apám nem szólt be, hogy: „Zabba men­nek a lovak!” – ami azt jelen­tette, hogy mozog­jak, ha nem aka­rok elkésni az isko­lá­ból.

Alud­tam egész dél­előtt és – rövid ebéd után – egész dél­után. (Csak sok­kal később tud­tam meg, hogy milyen átok az álmat­lan­ság.) Ebben az idő­ben – tizen­nyolc-húsz éves koro­mig – min­den idő­ben és min­den körül­mé­nyek között tud­tam aludni. Akár éjjel, akár nap­pal, sze­ké­ren, vona­ton, sőt – az őrbó­dé­nak dőlve még állva is, ami­nek követ­kez­mé­nye tíz nap fogda lett, kel­le­mes és kel­le­met­len körül­mé­nyek­kel vegye­sen. Kel­le­met­len volt, hogy majd meg­et­tek a polos­kák, kel­le­mes pedig az, hogy még az őrpa­rancs­nok pén­zét is elnyer­tem, ami­ből egyéb­ként semmi hasz­nom nem lett, mert kisza­ba­dulva meg kel­lett ven­dé­gel­nem nem­csak az őrpa­rancs­no­kot, de a rab­tár­sa­kat is…

A Köz­ponti kávé­ház külön­he­lyi­sé­gé­ben irtó­za­tos ricsajt csap­tunk, amire – sze­ren­csére – beve­tő­dött sza­kasz­pa­rancs­no­kunk, egy kedé­lyes had­nagy, aki meg­ivott ugyan egy pohár sört, aztán pedig haza­za­vart ben­nün­ket. Ter­mé­sze­te­sen mélyen meg vol­tunk sértve, de más­nap hálá­san kér­tünk bocsá­na­tot, s azt iga­zán nem jósol­hat­tam meg magam­nak, hogy erre a ked­ves sza­kasz­pa­rancs­nokra negy­ven év múlva is úgy gon­do­lok majd, mint aki a Monte Tomba vala­me­lyik tömeg­sír­já­ban alussza örök álmát.

Alud­tam tehát álmat­la­nul, mégis érezve magam, de a las­san tisz­tuló érzé­sek és gon­do­la­tok között mintha kezd­tem volna magam­hoz térni.

Fel­kel­tem, meg­mo­sa­kod­tam, és úgy néz­tem körül szo­bám­ban, mintha ide­gen helyre vetőd­tem volna, ahol elő­ször is ren­det kell tenni. Mintha az a szoba nem is az én szo­bám lett volna, vagy ide­ge­nek lak­tak volna benne, és irtó­za­tos ren­det­len­sé­get és szennyet hagy­tak maguk után.

Elkezd­tem tehát taka­rí­tani, de egyre vilá­go­sab­ban érez­tem, hogy magam után taka­rí­tok, s ez csak a kez­det, mert első­sor­ban szét­eső, fele­lőt­len, lel­ki­is­me­ret­len maga­mat kell kita­ka­rí­tani.

Most már nem okol­tam sen­kit. Takács tanár urat sem, apá­mat sem, bará­ta­i­mat sem, csak – maga­mat. Egy­szerre eszembe jutott min­den, ami rossz volt, és min­den, amit magyar­ból, szám­tan­ból, ábrá­zoló geo­met­ri­á­ból nem tudok, vagy csak úgy félig tudok. De úgy bele vol­tam bódulva szé­gyen­kező, bűn­bánó, tudat­lan, hazu­dozó lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­somba, hogy észre sem vet­tem, ami­kor bejött édes­anyám.

– Eredj ki, fiam, mosa­kodni. Ott a reg­ge­lid is… addig én ren­de­sen kita­ka­rí­tok.

– Igen – mond­tam, s ami­kor kimen­tem, mintha sem az elő­szoba, sem a konyha, sem az udvar nem az lett volna, mint más­kor, mint vala­mi­kor – régen.

Még a húgaim is csen­de­seb­bek vol­tak. A reg­geli más ízű, mintha valami beteg­ség­ből lába­doz­tam volna. Az udvar tisz­tább, a barack­fák leve­leit eső mosta meg az éjjel – nem is hal­lot­tam –, egy galamb búgott vala­hol, s mind­eze­ken túl egy vonat doho­gott, és felette elmo­só­dot­tan moraj­lott a város. Csak áll­tam a tera­szon, és könnyű­nek, ködö­sen fel­sza­ba­dult­nak érez­tem magam.

– Beme­hetsz, fiam… – szólt ki anyám, mintha semmi más mon­dani valója nem lenne. Talán nem is volt. Talán azt gon­dolta: „Majd meg­tér a maga kenye­rén…” – ami göl­lei szó­lás­mon­dás volt még, s ami körül­be­lül annyit jelen­tett, hogy nem kell bele­szólni sen­ki­nek a maga lelki vilá­gába, kitisz­tul az magá­tól is.

Hát csak áll­do­gál­tam még egy dara­big a nap­sü­tés­ben. Hagy­tam a külső vilá­got átfolyni raj­tam, ami meg­nyug­ta­tott, s mintha az elmúl­ta­kat, a rossz időt s a testi és lelki fáj­dal­mat kop­tatta volna ben­nem.

Azután még­is­csak bebal­lag­tam szo­bámba, ame­lyen meg­lát­szott és meg is érzett az anyai taka­rí­tás és szel­lőz­te­tés tisz­ta­sága és fel­sza­ba­duló léleg­zete.

Az a régi, öreg író­asz­tal aztán elém tárta gyű­rött füze­te­i­met, sza­már­fü­les köny­ve­i­met, író­map­pám pecsé­tes, pac­nis, zsí­ros ron­da­sá­gát, és szinte két­ség­be­es­tem volna, ha én eze­ken most, de azon­nal nem segít­he­tek.

– Itt van pénz – mondta édes­anyám –, nem kell rohan­nod, még tíz óra sincs…

De én bizony rohan­tam, és úgy estem be Feny­vesy bácsi bolt­jába, mintha valami nagyon fon­tos gya­log­ló­ver­seny első díjá­ért rohan­tam volna. És ugyan­így lohol­tam haza­felé is, mert meg­je­lent előt­tem köny­veim salá­ta­ál­la­pota, füze­teim pecsé­tes, sza­már­fü­les, szennyes mivolta, s ezek együtt majd­nem olyan undo­rí­tóan hever­tek az író­asz­ta­lon, mintha valaki oda hányt volna. És külö­nö­sen kiál­tóan hatot­tak most, a ragyo­góan kita­ka­rí­tott szo­bá­ban.

De előbb le kel­lett ülnöm, mert vala­hogy elgyen­gül­tem. A papí­rok ott vol­tak az asz­ta­lon, és rendbe rak­tam köny­ve­i­met is, ahogy majd sorra kerül­nek, de többre már nem futotta. Oda­kó­vá­lyog­tam az öreg karos­szék­hez, és alig haj­tot­tam fejem tám­lá­já­hoz, már alud­tam is.

Hal­lot­tam, ami­kor anyám bejött, de olyan elesett vol­tam, hogy sze­mem se nyi­tot­tam ki. Érez­tem, hogy néz, tud­tam, hogy csen­de­sen meg­veti az ágyat, de mind­ezek a dol­gok egy­szerre messze let­tek tőlem, és nem maradt meg ben­nem más, csak a tudat, hogy lefek­he­tem, ha aka­rok.

Aztán zűr­za­va­ros álmokba sod­ród­tam, melye­ket már régen álmod­tam, és egy részük nem is álom volt, hanem emlék is, de most vala­hon­nét elő­jöt­tek. Főleg korai gyer­mek­ko­rom­ból. A csor­nai út jege­nyéi bor­zong­tak a hűvös szél­ben, aztán pedig meleg lett egy­szerre, és vala­hol lágyan, messze meg­szó­lalt a sár­ga­rigó.

Aztán fris­sen kaszált lucer­nán feküd­tem. Hátam for­rón sütötte a nap, hal­kan és messze szól­tak a tücs­kök, és Pista bácsi kaszát fent a Kis­rét túlsó sar­ká­nál, ott, ahol a gya­láni út fel­megy a dombra.

És egy­szerre csak fenyő­il­lat, puha, meleg, gyer­tya­szagú fenyő­il­lat úszott a szo­bá­ban, s valaki azt mondta:

– Te is vadász leszel!

Aztán Dömö­tör tanár úr jött be az ajtón. Kicsit húzta a bal lábát, amint fel­lé­pett a dobo­góra, és ismét lehe­tet­len­nek tar­tot­tam, hogy Dömö­tör tanár úrnak akkor törött el a lába, ami­kor egy abla­kon sür­gő­sen ki kel­lett ugra­nia… és újra meg­es­küd­tem volna, hogy a tanár urat akkor érte a bal­eset, ami­kor – még diák­ko­rá­ban – a nyúj­tó­ról leesett. Mert a tanár úr jeles tor­nász volt, ezt min­denki tudta.

Aztán a Potyondi-malom zúgó­já­ban kavar­gott a víz, s ahol meg­csen­de­se­dett, kis halak vil­log­tat­ták ezüs­tös olda­lu­kat. És a zúgás ismét erő­sö­dött, s a csor­nai állo­másra bezú­duló vonat­ból nagy­mama szállt ki.

– Csorna: egy perc! – kiál­tott a kalauz, s a kőszén­szag isme­ret­len léleg­ze­tét orrom szi­ma­tolva ízlel­gette és meg­őrizte. Meleg nyár volt akkor, és nagy­anyám hatal­mas kofferja remé­nyek­kel töl­tött el.

A nap­fény aztán sze­líd gyer­tya­fénnyé vál­to­zott a teme­tő­szagú koszo­rúk között, s a kápolna olda­lá­hoz egy vadász­puska volt támasztva. Egy ezüst­ve­retű, nagyon szép fegy­ver, mire apám azt mondta:

– Lőcs való ennek a Pis­tá­nak a kezébe! Így elha­nya­golni ezt a remek fegy­vert… – S ebben iga­zat is adtam apám­nak, mert Kocsis Pista bácsi annyit sem törő­dött az egész pus­ká­val, mint egy trá­gya­há­nyó vas­vil­lá­val.

Majd ismét puhán for­dult az álom, s egy kis vere­bet tar­tot­tam a mar­kom­ban, amely nagy­anya szo­bá­já­ban sze­líd lakó­tár­sunk volt egy dara­big, de aztán – apám taná­csára – sza­ba­don enged­tem. Más­nap haj­nal­ban azon­ban lucs­kos hó esett, utána jeges északi szél fagyasz­totta meg az egész vilá­got, az öreg kan veréb össze­fa­gyott szár­nyá­val ott kupor­gott az ablak jeges pár­ká­nyán. Nem is til­ta­ko­zott, ami­kor meg­fog­tam, hiszen repülni úgy­sem tudott, és dél­után már velem aludt, ami annyit jelen­tett, hogy meg­szá­radt, meg­me­le­ge­dett, és éppen olyan szem­te­len lett, mint azelőtt, ami­kor azzal szó­ra­ko­zott, hogy a takaró alól kilógó mezít­lá­bam vagy a fülem csip­kedte.

Ezután nem álmod­tam sem­mit, de mintha tányér­zör­gés hal­lat­szott volna és apám hangja:

– Ez beteg­ség, szí­vem, de eljön még az idő, ami­kor a gye­rek kezet csó­kol érte…

Ezután – álmom­ban – álomba sír­tam magam.

De mélyen vala­hol, ez már elő­for­dult velem, hogy álmom­ban még egy másik, még mélyebb álmot álmod­tam, s most úgy gon­dol­tam – vagy álmod­tam –, hogy ez is olyan álom szülte álom.

– Ne keltse fel, szí­vem – hal­lot­tam az elő­szo­bá­ból apám hang­ját. – Jobb, ha kialussza magát… és a tör­tén­tek­ről nem beszé­lünk töb­bet. És ne mondja neki, hogy kér­jen bocsá­na­tot… tér­jen meg a maga kenye­rén… Ami eddig tör­tént, sok­kal több, mint a bocsá­nat­ké­rés…

Aztán már csak zava­ros, de mély, álomba rin­gató álmok jöt­tek, s ami­kor föl­éb­red­tem, a szoba már tel­je­sen sötét volt.

Meg­gyúj­tot­tam a gyer­tyát, és most már nem akar­tam köny­veim bekö­té­sé­vel fog­lal­kozni. Sem­mit sem akar­tam, csak tovább aludni, de most már úgy érez­tem, mintha ez a mélyen lélegző álmos­ság valami gyó­gyuló álmos­ság lett volna.

Ami­kor fel­éb­red­tem, nagy csend volt a ház­ban.

Mennyi idő lehet? – gon­dol­tam, de az iskola eszembe se jutott. Az abla­kon át fer­dén az író­asz­talra sütött a nap, mintha egye­ne­sen az elron­gyolt köny­vek, füze­tek hal­ma­zára muta­tott volna és az oda­ké­szí­tett bekö­tő­pa­pí­rokra.

Oda­künt csend.

És éhes let­tem abban a pil­la­nat­ban. Éhes a reg­ge­lire, éhes író­asz­ta­lom rend­jére, köny­veim bekö­tött álla­po­tára… s ami­kor kinyi­tot­tam az ajtót, mintha a ren­dez­kedő békes­ség vilá­gí­tott volna az elő­szo­bá­ban.

– Hozom a reg­ge­lit – szólt ki anyám a kony­há­ból. – A lányok még alusz­nak. Hagyom is őket. Apád korán ment el, göl­le­i­ek­kel akar beszélni a pia­con. Béla volt itt az este… Mond­tam neki, hogy rosszul érez­ted magad, de ha job­ban leszel, hol­nap már mégy az isko­lába. Azt mondta, este­felé még eljön… de azt is mondta, hogy ne siess, sokan hiá­nyoz­nak… ez valami jár­vány­féle…

Hát engem a töb­biek jár­vá­nya nem érde­kelt, a maga­mé­val pedig tisz­tá­ban vol­tam. De ha már így van – gon­dol­tam –, egy napot még enge­dé­lye­zek magam­nak.

És las­san meg­nyu­god­tam. Kezem még resz­ke­tett egy kicsit, de azután ez is elmúlt, és a fel­öl­töz­te­tett köny­vek ahogy sza­po­rod­tak az asz­tal jobb olda­lán, úgy fogyott a bal oldal szennyes hal­maza. S ami­kor végül a füze­tek is oda­ke­rül­tek, szinte új mivol­tuk­ban, már csak a papír­vé­ge­ket s a régi hul­la­dé­kot kel­lett a kály­hába gyö­mö­szöl­nöm.

Ezután megint egy kicsit pihen­tem, s egy­szer csak az volt az érzé­sem, hogy a kar­csú kis vas­kályha a sok szennyes papír­tól most rosszul érzi magát.

Egy pil­la­na­tig fel­vil­lant ben­nem a Sza­bad, a Lehet és a Nem Sza­bad gon­do­lata, de aztán hatá­ro­zot­tan érez­tem, hogy én most hosszú ideig meg­ver­he­tet­len vagyok, tehát begyúj­tot­tam a hányá­sig tele­tö­mött kály­hába.

A ren­ge­teg papír fel­lob­bant, a kályha pedig hörögve szívta a lán­go­kat a kémény felé.

Én pedig csak néz­tem a hamuba hulló tüzet, s ami­kor már alig maradt valami kis per­nye a kály­há­ban, szinte saj­nál­tam, mert a göl­lei kis pász­tor­tü­zek jutot­tak eszembe, a Kis­rét, a Cönde, a Palán­kos, a Kács­alja… a jege­nyék a csor­nai úton, a hárs­fák, ahol az iskola majá­li­sát tar­tot­ták, a disz­nó­per­zselő tüzek a ker­tek alatt… S ami­kor a tátott szájú nagy teli­hold fel­kelt a dom­bok fölött, de előtte olyan volt ott az ég alja, mintha valaki ret­tentő nagy tüzet rakott volna, túl a vég­te­len­ség sötét­sé­gén és túl min­den mesén és gon­do­la­ton.

Sóhaj­tot­tam, és becsuk­tam a kály­ha­aj­tót.

– Eléget­ted a feles­le­ges papí­ro­kat? – nyi­tott be édes­anyám. – Oko­san, csak vesződ­ség van velük min­den taka­rí­tás­nál. Ha ez a Béla jön, beeresszem?

– Igen, édes­anyám. Meg­be­szé­lem Bélá­val a dol­go­kat, mert most már har­ma­dik napja hiá­nyoz­tam.

– Jó, ha fel­írod, hol marad­tál el. Egy-két napig még itt­hon is marad­hatsz…

– Jobb, ha ott vagyok. Pár napig való­szí­nű­leg nem felel­tet­nek.

– Per­sze… Elvégre tud­ják, hogy beteg vol­tál, apád talál­ko­zott Takács tanár úrral.

Anyám egy kis csen­des­ség után kiment, de én úgy néz­tem utána, mintha a gon­do­la­tok egész patakja indult volna meg az ajtó mögött.

Mit beszél­het­tek? Mit mon­dott meg apám?… Vagy meg­mon­dott-e egy­ál­ta­lán vala­mit Takács tanár úrnak?…

Ezen a kér­dé­sen sokáig rágód­tam, mert nem sze­ret­tem volna, ha a nagy verés kiszi­vá­rog vala­hogy… Per­sze – a mai nyel­ven szólva – „elájul­tam volna”, ha tudom, hogy apám és Takács tanár úr rész­le­te­sen meg­be­szél­ték az ügyet. Takács tanár úr egy­ál­ta­lán nem volt a kizá­ró­la­gos lelki neve­lés híve, de a túl­zott testi fenyí­tés­nek sem, így abban álla­pod­tak meg, hogy: „Majd meg­lát­juk…” – és meg is lát­ták; elő­ször: mind­járt a köny­ve­i­men, ame­lyek a múlt­hoz hason­lítva szinte remekbe vol­tak kötve; másod­szor: a fele­le­te­i­men, ame­lyek ismét a régi fény­ben ragyog­tak; har­mad­szor: a maga­vi­se­le­te­men, amely való­ban „dicsé­re­tes” lett.

És a ház­ban béke és jókedv és nyu­ga­lom.

Ebéd után – a régi huza­vona helyett – szinte öröm­mel men­tem apám után, aki elő­ző­leg fel­szó­lí­tott, hogy:

– Na, gye­rek, mehe­tünk hege­dülni…

S én vidá­man men­tem hege­dülni, ami fűré­sze­lést jelen­tett, még­pe­dig négy – soha­sem keve­sebb, sem több – válo­ga­tott cser­ha­sáb fel­fű­ré­sze­lé­sét jelen­tette. Nem volt az kis munka, de túl­zot­tan meg­eről­tető sem. Sze­ret­tem a cserfa fűrész­po­rá­nak keser­nyés cser­sza­gát, amit talán illat­nak is lehetne mon­dani, sze­ret­tem a kitűnő fűrészt, amint bele­marta magát a fába, mert apám eze­ket a szer­szá­mo­kat cso­dá­la­tos rend­ben tar­totta, s min­dig a leg­jobb mes­te­rek­kel éle­sít­tette.

Ami­kor aztán a négy hasáb­ból tizen­hat tuskó lett, apám fel­akasz­totta a fűrészt, s azt mondta:

– A fej­szé­vel vigyázz… és a fel­ra­kás ren­des legyen!

Amire én nem vála­szol­tam, ami nem tisz­te­let­len­ség volt, hanem fölé­nyes csend, hogy erről kár is beszélni.

Bár ez a fölény – talán egy vagy két év múlva – majd­nem tra­gé­di­ává nőtte ki magát.

Akkorra erő­sen leko­pott már rólam a nagy verés kor­lá­tozó emléke, és elku­tyál­kod­tam vala­hol, hogy a favá­gás későbbre maradt, amibe apám ugyan bele­egye­zett, de arra nem gon­dol­ha­tott, hogy késő este lesz, ami­kor haza­é­rek.

A csa­lád éppen vacso­rá­hoz ült, ami­kor meg­ér­kez­tem, és ter­mé­sze­te­sen azon­nal asz­tal­hoz ültem én is. Oda­künt sötét volt már.

– A fát fel­vág­tad?

– Majd reg­gel…

– Nem reg­gel! Most! A másik lám­pát tedd ki az ablakba…

Ahogy most írom eze­ket az emlé­ke­ket, szinte látom apám arcát, és hal­lom a hang­ját. Arcát, ami sose tor­zult el a harag­tól, és hang­ját, amely sose lett kia­báló vagy ordító, mégis olyan kegyet­len aka­rat sugár­zott mind­ket­tő­ből, hogy szem­be­for­dulni vele vagy a paran­csot meg­ta­gadni – eszembe se jut­ha­tott. Egy­sze­rűen nem lehe­tett, pedig olyan düh émely­gett ben­nem, hogy hányni tud­tam volna.

Vág­tam hát a fát elke­se­re­det­ten, hiszen a lámpa elég vilá­gos­sá­got adott, de nem tud­hat­tam, hogy dél­után ruhát szá­ro­gat­tak, és a homály­ban nem lát­hat­tam – ami a fejem felett volt – a vékony ruha­szá­rító köte­let. Így aztán egy tuskó, amely nem hasadt el, és szük­sé­ges volt, hogy a fej­szét fokára for­dítva is oda­vág­jam, meg­akadt a fejem felett, a lát­ha­tat­lan ruha­szá­rító kötél­ben, elvált a fej­szé­től, és esté­ben csú­nyán fejbe vágott.

Hát estem én kocsi­ról, lóhát­ról, pad­lás­ról, szán­kó­ról, kerí­tés­ről, néha fej­te­tőre is, de ez a fej­be­kó­lin­tás hatá­ro­zot­tan – s remé­lem, egész éle­temre is – tartja a rekor­dot. A nehéz súly­tól meg­sza­ba­dult fej­sze is kiesett a kezem­ből, és egy kis szé­del­gés után fel­men­tem a kis teraszra, miköz­ben meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy a ruha­szá­rító kötél volt a tet­tes a dolog­ban. Kicsit szé­de­leg­tem ugyan, de nagyobb fáj­dal­mam nem volt, így nem értet­tem a csa­lád ria­dal­mát, amint belép­tem a kivi­lá­gí­tott elő­szo­bába.

– Jézus, Mária! – mondta anyám, míg apám karon­fo­gott, amire – akkor kezd­tem érezni – szük­ség is volt, mert eny­hén szé­de­leg­tem, s a vér a hom­lo­kom­ról már a számba folyt.

Egy­szó­val: a tuskó a hom­lo­kom felett csú­nya sebet vágott a feje­men, ami ugyan pár hét alatt begyó­gyult, és vág­tam én a fát tovább is, de csak nap­pali vilá­gí­tás­ban…

Mindez azon­ban csak talán két év múlva tör­tént, azért jobb, ha vissza­me­gyünk abba az időbe, ami­kor még jó gye­rek vol­tam, és Béla bará­to­mat vár­tam.

Béla meg is érke­zett, és – szo­kása sze­rint – meg­nyalta a szája szé­lét, mielőtt a tárgyra tért volna.

– Fel­ír­tam a lec­ké­ket, ámbár – ugye? – téged most pár napig úgy­sem abaj­gat­nak. Kris­tóf Pis­tá­nak meg­halt az apja…

Erre nem vála­szol­tam, amíg le nem ültünk, de meg­döb­ben­tett, ha Pis­táék ret­te­ne­tes sze­gény­sé­gére gon­dol­tam. Akkor még egé­szen csí­rá­já­ban vol­tak a beteg­se­gélyző és egyéb mun­kás­jó­léti intéz­mé­nyek, és arra is gon­dol­tam, hogy Pis­táék az öreg Kris­tó­fot talán el sem tud­ják temetni.

– Az osz­tály gyűj­tést indí­tott – koto­rá­szott a zse­bé­ben bará­tom –, csi­nál­tunk gyűj­tő­ívet is. Itt van…

A „gyűj­tőív” koc­kás szám­tan­fü­zet­ből lett kitépve, és majd­nem tele volt már a tíz-, negy­ven-, ötven­fil­lé­res ado­má­nyok­kal. Egye­dül Major Guszti adott egy koro­nát, illetve még nem adott, mert ilyen hatal­mas össze­get még ő sem hor­dott magá­nál, de hol­napra ígérte…

– Mennyit írjak be neked? – kér­dezte Béla.

– Várj! – És kimen­tem édes­anyám­hoz a kony­hába, aki azon­nal a szek­rény­hez lépett, de neki is csak egy tíz­ko­ro­nás papír­pénze volt.

– Eredj át Mariska néni­hez – mondta –, és kérj köl­csön egy koro­nát. Bélá­hoz addig beme­gyek.

Mariska néni – bár némi gya­nak­vás után – átment Rózsa néni­hez, aki min­dig mér­ges öreg­lány volt, és tőle kért köl­csön egy koro­nát, de meg kel­lett esküd­nöm, hogy amint apám meg­jön, a koro­nát azon­nal meg­ho­zom. Igen, abban az idő­ben nem min­den­ki­nek volt fölös­le­ges avagy köl­csön­ad­ható egy koro­nája. Rózsa néni­nek is csak úgy volt pár koro­nája, hogy egy­sze­rűen nem köl­tött sem­mit, míg a bevá­sár­lá­sok­ból min­dig maradt pár fil­lér. Rózsa nénit ugyanis – másik két lány­test­vé­ré­vel együtt – öreg, nyug­dí­jas ezre­des báty­juk tar­totta, akié a ház is volt.

Az ezre­des, sze­gény fél­vak öreg­em­ber, félel­me­tes fekete szem­üveg­gel járt, ami­ről nem lehe­tett tudni, hogy lát-e egy­ál­ta­lán, mert a hiá­nyos tégla gya­log­já­rón úgy kopo­gott bot­já­val, mint a vakok. Ezen­kí­vül – bár magyar volt – csak néme­tül beszélt, amit én csak Anti öcsém­től tudok, mert az ezre­dest beszélni soha nem hal­lot­tam. De ha jött tapo­gatva a gya­log­já­rón, Anti öcsém­mel vigyázzba áll­tunk, mint a kato­nák, és har­sá­nyan azt mond­tuk: „Hab­edi­ere!” Mire az ezre­des kicsit fel­emelte a bot­ját, és tovább­ti­pe­gett valami szo­morú roggyant­ság­ban.

De a dupla pre­di­ká­tu­mos, veszendő magyar csa­lád­ban az igazi „ezre­des” Rózsa néni volt, aki kato­nás ren­det tar­tott a pusz­tuló csa­lád­ban, s aki­től úgy fél­tünk, mint a tűz­től, s aki – ha szük­sé­ges­nek látta – a tett­le­ges­ség­től sem riadt vissza.

Nem bizony, mert ami­kor Anti öcsém – a tör­té­nelmi anek­do­ták­ban való jár­tas­sága iga­zo­lá­sára – az udvar fél­re­eső sar­ká­ban levő roz­zant WC-bódé belső falára piros tin­tá­val fel­írta, hogy:

Itt járt Mátyás király,
meg­evett hat tojást

– hát Rózsa néni­től olyan káp­lán pofont kapott, hogy több­rend­beli csil­la­go­kat látott az égen, pedig nap­pal volt…

Mindez azon­ban pár hónapja tör­tént, míg jelen pil­la­nat­ban a mar­kom­ban szo­ron­ga­tott korona fog­lal­koz­ta­tott s az a keserű lehe­tő­ség, hogy hátha anyám még fel­vál­tatja a koro­nát, s Kris­tóf Pista sze­gény apja teme­té­sére csak – mond­juk – ötven fil­lért adha­tok…

Drága jó anyám! Hát mikor csa­lód­tam én ben­ned?

– Itt van! – tar­tot­tam anyám elé a koro­nát, aki Béla felé intett.

– Bélá­nak add! Bizony, szí­ve­sen adnánk töb­bet is… Hát csak beszél­ges­se­tek – állt fel –, főleg az elma­radt tanul­ni­va­lók­ról. Érti, Béla? Nem lenne jó, ha Pista elma­radna.

Nem volt ez parancs, talán még figyel­mez­te­tés sem, mégis úgy estünk neki az elma­radt lec­kék­nek, mintha cso­ko­lá­dét keres­tünk volna a ter­mé­szet­rajz­ban és az ábrá­zoló geo­met­ri­á­ban.

De ami­kor aztán meg­un­tuk a tudo­mány emlőit rágni, ami Bélá­nak sem volt erős oldala, rátér­tünk az ese­mé­nyekre, ame­lyek „beteg­sé­gem” alatt az osz­tály­ban tör­tén­tek.

– Egy cigány­gye­re­ket is kap­tunk – mondta Béla, akire, a ter­mé­szet­rajz után, kissé értel­met­le­nül néz­tem.

– Mit? Hova?

– Hát az osz­tályba. Orsós Jóska a neve, és majd­nem akkora, mint Mudin.

– Cigány?

– Mond­tam, hogy cigány. Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úr vakarta elő vala­hon­nan. Az elsőt magán­úton végezte. A szü­leit Ber­ke­nyés eskette. Apja a cukor­gyár­ban dol­go­zik. Egész ren­des gye­rek, és magáz ben­nün­ket, pedig a Puly­ka­to­jás már meg­mondta neki, hogy ez mar­ha­ság. (Ez a Puly­ka­to­jás Dor­nung nevű osz­tály­tár­sunk volt, vörös haj­jal és annyi szep­lő­vel, amennyi egy ilyen komisz, min­denre kap­ható gye­rek­ar­con elfér…)

– Nem tet­ves?

Béla meg­üt­közve nézett rám.

– Mért volna tet­ves? Ren­des és tiszta, és marha erős! A súly­zót messzebb dobta, mint a negye­di­ke­sek…

– Ne mondd!

– Magam lát­tam! Mudin is ott volt, s azt mondta: ebből még lehet valami. Azóta Orsós Jóska az osz­tály ked­vence. Guszti már fel­aján­lott neki egy koro­nát, ha a har­ma­di­kos Gol­lá­kot fel­po­fozza, de Jóska csak mosoly­gott, és azt mondta:

„Nem verek­szem sen­ki­vel!”

„Te marha! – mondta Guszti. – Ki beszél itt vere­ke­dés­ről? Egy­szer pofon vágod és kész.”

„Hát éppen ezért nem verek­szem…”

– Kíván­csi vagyok rá – mond­tam –, de min­den­kép­pen jó, ha van egy ilyen Góli­á­tunk. A fel­ső­sök majd csönd­ben lesz­nek… (Fel­ső­sök­nek nevez­tük – egy kis irigy elis­me­rés­sel – a har­ma­di­ko­so­kat és a negye­di­ke­se­ket.)

S ami­kor Béla elment, egy­szerre nem a cigány­gye­rekre gon­dol­tam, és nem a fel­ső­sökre, hanem – Kar­csira. Gyó­gyuló elesett­sé­gem­ben megint mintha közel jött volna hoz­zám, s mintha a halál messze­sége meg­ko­pott volna, és a sír­han­tok sárga agya­gos rideg­sége gon­do­la­ta­im­ban mintha puhára bar­nult volna.

– Dél­után – mond­tam ebéd után – kicsit sétál­nék…

– Jól van – mondta apám –, sétálj és gon­dol­kodj. Én semmi okos kérés­nek nem vagyok az elron­tója. Sze­ret­ném, ha ezt meg­ér­te­néd.

Meg­ér­tet­tem, és csend maradt utána.

Ebéd után nagy­mama fotel­já­ban bóbis­kol­tam egy kicsit, apám elment a hiva­talba, de most nem érez­tem azt a fel­sza­ba­du­lást, amit más­kor, ha apám elment vala­hova. Nem ült a nya­ka­mon semmi régi elszá­mol­ni­való, és tűnő­dé­sem­ben már men­tem… nem, nem a temető felé, hanem láto­ga­tóba bará­tom­hoz, aki­nek föld­ta­ka­ró­ját talán már meg­sze­lí­dí­tette a nap, talán valami kis fű is nőtt rajta, és talán nem lopta el senki a – csúz­lit.

Ezen gon­dol­koz­tam még menet köz­ben is, s gon­do­la­taim annyira körül­vet­tek, hogy csak a teme­tő­ka­pu­ban tér­tem magam­hoz, ami­kor aztán lágyan körül­vett az elmúlt sírá­sok és fáj­dal­mak, földdé vált kopor­sók és embe­rek emlé­k­or­szága.

Bal­lag­tam, bal­lag­tam, mintha ezer­szer jár­tam volna az úton, ame­lyen egy­szer majd végig­megy min­denki, akár hisz az utak vég­te­len­sé­gé­ben, akár nem, akár fizi­ká­nak, akár kémi­á­nak, akár szel­lemi való­ság­nak is gon­dolta az egész éle­tet, amely volt, van és lesz, bár­mely kis töre­déke ez a gon­do­lat a vég­te­len­ség­nek.

Elő­ször is – nem tudom, miért – min­dig meg­akadt a sze­mem egy nagyon szép, fekete már­vány sír­kö­vön, amely Hocholin csá­szári és kirá­lyi őrnagy porait őrizte, amely nagy egy­sze­rű­sé­gé­ben is min­dig majd­nem meg­ál­lásra kény­sze­rí­tett, mintha valami közöm lett volna hozzá azon­kí­vül, hogy tisz­tel­tem a kato­ná­kat, akár baka volt, akár tüzér, akár őrnagy, és csak sok­kal később tud­tam meg, hogy a velünk majd­nem szem­ben lakó néni: özvegy Hocholin őrnagyné, aki­nek urát akkor temet­ték oda, ami­kor én még bol­dog göl­lei lakos­nak szá­mí­tot­tam. De hát hon­nét tud­tam volna? Az őrnagy úr nevét soha nem hal­lot­tam. Végül is: ide Hocholin, oda Hocholin, az a fekete már­ványkő szép volt.

A máso­dik meg­ál­lóm kis test­vé­rem sírja volt a kápolna mel­lett, s a har­ma­dik – Kar­csié. Alig talál­tam meg. Akkor döb­ben­tem rá elő­ször, hogy milyen gyor­san tel­nek a teme­tők! Kar­csi után hosszú sor volt már, és két­szer is vissza kel­lett men­nem, amíg meg­ta­lál­tam, és akkor arra döb­ben­tem rá, hogy a keres­gé­lés bosszú­sága majd­nem min­den szo­mo­rú­sá­got kise­pert gon­do­la­taim közül, s hogy kis bará­tom elmú­lá­sá­nak szo­mo­rú­sága csak las­san moz­dult meg ben­nem. Gyor­san elmond­tam egy miatyán­kot, de már köz­ben is a csúz­lira gon­dol­tam, amely talán ott van a meg­ros­kadt és kissé meg­bar­nult han­to­kon, a koszo­rúk alatt… de egy­előre nem nyúl­tam hozzá. És később sem nyúl­tam hozzá. Nem azért, mert már hasz­na­ve­he­tet­len­nek lát­szott, s egy szét­mál­lott göröngy félig bete­mette, és még érin­teni sem akar­tam, mert ami Kar­csié, az marad­jon is az övé! Ráhúz­tam a dró­tok­tól zörgő művi­rág-koszo­rút, s ami­kor fel­áll­tam, olyan érzé­sem volt, mintha Kar­csi a szo­bám­ban és emlé­ke­im­ben sok­kal köze­lebb lenne hoz­zám, mint a teme­tő­ben.

Haza­felé már szinte vidá­man men­tem. A halál gon­do­lata, a temető való­sága olyan hét­köz­napi lett ben­nem, mint egy művi­rág koszorú, de a szel­lem elpusz­tít­ha­tat­lan­sága mind­job­ban való­ság lett.

– Igaz-e, Kar­csi? – kér­dez­tem magam­ban.

– Csak­hogy ész­re­vet­ted végre! – mosoly­gott kis bará­tom, s azóta sem gon­do­lok rá szo­mo­rú­ság­gal, csak valami régi emlék­sze­re­tet­tel, ami él, amíg élek, s hogy azután mi lesz, az már nem az én dol­gom.

– Vigyázz! – ordí­tott rám valaki, s alig tud­tam elug­rani egy kocsi, azaz a lovak elől, de abban a pil­la­nat­ban még egyet kel­lett ugra­nom, mert egy szíj­os­tor vágott végig haris­nyás lábam szá­rán.

– Juj! Hogy az isten… te büdös paraszt!

És ezt én mond­tam! De ez már itt ragadt rám a városi kul­túr­kör­nye­zet­ben, míg oda­haza Göl­lé­ben min­den bará­tom és isme­rő­söm paraszt – volt, de egy se volt büdö­sebb, mint úri bará­taim. Az asszo­nyok­nak egy kis szok­nya­szaga volt vagy sub­lót­szaga, az embe­rek­nek egy kis csiz­ma­szaga, gatya­szaga, ami alatt nem alsó­nad­rá­got értek, hanem nap­pali vise­le­tet, a gye­re­kek­nek gye­rek­szaga vagy isko­la­szaga, amire csak most gon­do­lok, mert akkor iga­zán nem lehe­tett tudni, hogy az isko­lá­nak van-e gye­rek­szaga, vagy a gye­re­kek­nek isko­la­szaga.

Biz­tos orci kálo­mista volt! – gon­dol­tam még, láb­szá­ram vakar­gatva, s még egy-két kegyes kato­li­kus áldást is eresz­tet­tem a fel­té­te­le­zett kálo­mista után, ame­lyek azon­ban már a való­sá­gos göl­lei és kato­li­kus szó­tár­ból szár­maz­tak. Később már nevet­tem is az ügyön, arra gon­dolva, hogy Kar­csi is velem nevet. Sőt mintha azt mondta volna, hogy kár volt azt a cso­dás csúz­lit is a földbe dugni, hiszen tőle kap­tam, és nem is kér­hette volna szá­mon senki.

Ezek után arra gon­dol­tam, hogy hol­nap már min­den­kép­pen megyek isko­lába, és Huber Gyur­ká­tól kér­dem meg az elma­radt tud­ni­va­ló­kat, mert Gyurka nem­csak az első­ben volt szín­je­les, mint „egye­sek”…

Alko­nyo­dott már, mire haza­ér­tem. A szo­bám is mintha egész­sé­ge­sebb lett volna, és gon­do­la­taim is fel­sza­ba­dul­tab­bak. Az öreg író­asz­tal kato­nás rend­ben, a szoba leve­gője puhán szel­lő­zött, és apám csak úgy mel­les­leg kér­dezte meg este, hogy hát merre sétál­tam. Iga­zán nem volt fir­tató vagy szá­mon­kérő kér­dés, csak mintha a nagy hall­ga­tást akarta volna eny­hí­teni.

– A teme­tő­ben – mond­tam. – A kis Etelka sír­já­nál is vol­tam, de tulaj­don­kép­pen Kar­csit láto­gat­tam meg, aki­nek nem lehet­tem ott a teme­té­sén…

Nagy és súlyos csend feküdt az asz­talra.

Az állo­má­son a fiu­mei gyors pöfö­gött, mintha sza­bá­lyo­san léleg­zene… a szom­széd­ban becsap­tak egy ajtót, amíg végre apám meg­szó­lalt:

– Oko­sab­bat és neme­seb­bet nem is tehet­tél volna… és… és arra gon­dol­tam… talán pihen­het­nél is még pár napot…

– Nem! – mond­tam egy kis léleg­zet után. – Kipi­hen­tem magam, és nem sze­ret­nék elma­radni…

És csak később néz­tem a mennye­zetre, hogy nem sza­kad-e le, és a falak nem men­nek-e világgá, mert két csoda is tör­tént pár per­cen belül… Az egyi­ket apám követte el, a mási­kat én!

Igazi csoda volt mind a kettő, és csak nagy csend maradt utá­nuk, mert elmúl­tak, és úgy­sem lehe­tett velük mit kez­deni.

Más­nap azután hiva­ta­los­nak lát­szó szü­lői bizo­nyít­vánnyal bal­lag­tam az isko­lába, de olyan érzés­sel, mintha hosszú hóna­po­kat töl­töt­tem volna oda­haza valami lába­dozó beteg­ség­ben, és mintha nem­csak az iskola, de még az utcák is isme­rős ide­ge­nek let­tek volna.

Nem siet­tem, de jókor indul­tam el, hogy egy-két gye­rek­nél több ne legyen az osz­tály­ban, mert el akar­tam kerülni a fel­tű­nést, ami eset­leg kímé­let­len ordí­tás­ban tört volna ki, mond­ván:

– Itt a beteg! Itt a halá­los beteg… már koszo­rúra akar­tunk gyűj­teni… mert Bütyök azt mondta, az utol­só­kat rúgod külső rüszt­tel…

De így – csak pár gye­rek lézen­gett az osz­tály­ban – alig vet­tek észre, és Takács tanár úr is olyan mel­lé­ke­sen vette át a szü­lői bizo­nyít­ványt, mintha arra már nem is lett volna szük­ség. Aztán elin­dult a szo­ká­sos felel­te­tés, utána a szo­ká­sos magya­rá­zat, a szo­ká­sos sut­togó mocor­gás­sal az osz­tály­ban, mintha nem vál­to­zott volna semmi, és én mégis úgy érez­tem, meg­vál­to­zott min­den. Takács szeme néha meg­állt raj­tam egy pil­la­natra, néha kis figyel­mez­tető szü­ne­tet tar­tott az elő­adás­ban, ha a zson­gás túl­emel­ke­dett a meg­en­ge­dett mocor­gá­son, s ami­kor meg­szó­lalt a csengő, olyan mel­lé­ke­sen vágta hóna alá az osz­tály­köny­vet, mintha unta volna az egé­szet.

Tíz­perc­ben meg­is­mer­ked­tem Orsós Jós­ká­val.

– Hege­dülni is tudsz? – kér­dez­tem, mire Jóska mosoly­gott.

– Nem a Petőfi Sán­dor utcá­ban lakunk – mondta, arra utalva, hogy a muzsi­kus cigá­nyok kizá­ró­lag a Petőfi utcá­ban lak­nak, s ő nincs rokon­ság­ban a Toki­ak­kal, Bar­cák­kal, Babá­ri­ak­kal, akik­nek orszá­gos nevük volt már akkor is, s a cigá­nyok között a magas arisz­tok­rá­ciát kép­vi­sel­ték.

Kicsit szé­gyen­kez­tem is, hogy talán ezt a cigány­gye­re­ket meg­bán­tot­tam, de ezt nem lát­tam rajta.

– Béla mondta, hogy milyen erős vagy… és hogy Mudin fog­lal­ko­zik veled.

– Igen – vidult fel Jóska –, a tanár úr már muta­tott is egy-két fogást. Csuda ember! Azt hiszem, az ifjú­sági súly­zót átdobná a házon is!

Jóska szeme csil­lo­gott a lel­ke­se­dés­től, ámu­lat­tól, tisz­te­let­től, s mintha ekkor már nem is lett volna – cigány… akik­ből én már akkor három faj­tát külön­böz­tet­tem meg.

Első­sor­ban a muzsi­kus cigányt, akik­ről Somogy híres volt, hiszen a Bar­cák, Babá­riak, Tokiak és még páran orszá­gos és világ­vi­szony­lat­ban is híre­sek vol­tak. Kül­sőre is szinte elő­ke­lőek. Nem nagyon maga­sak, finom cson­túak, intel­li­gen­sek és – babo­ná­sak.

Másod­sor­ban a vályog­vető cigányt, a falu­vé­gek elha­gyott put­ri­ja­i­ban, ahol vályog­ve­tésre alkal­mas agyag­gö­dör is volt. Ezek már a falu­hoz tar­toz­tak. Néha muzsi­kál­tak is – min­den művé­szet mel­lő­zé­sé­vel –, asszo­nyaik rend­sze­re­sen kére­get­tek, szé­pen sza­po­rod­tak, és a kör­nyék­beli búcsú­kon rend­sze­re­sen – berúg­tak. És ha nagyon szo­rí­tott a kapca, néha még dol­goz­tak is. Min­den meg­győ­ző­dés nél­kül és mel­lé­ke­sen.

A har­mad­sor­ban követ­ke­zők már veszé­lye­sek vol­tak, s eze­ket egyes helye­ken kolom­pá­rok­nak vagy oláh cigá­nyok­nak is nevez­ték. Több­nyire kocsi­ka­ra­vá­nok­kal jelen­tek meg, ször­nyű­sé­ge­sen lezsa­rolt lovak­kal. A kocsi­kon uta­zott a csa­lád, asszo­nyok, gye­re­kek, a kocsik mel­lett pedig a férfiak, nagyobb lányok, legé­nyek. Ahol lehe­tett, lop­tak, rabol­tak, gyil­kol­tak, s az akkori idő rém­tet­tei nagy­részt az ő kezük mun­ká­jára val­lot­tak. Ilyen volt a híres dánosi rab­ló­gyil­kos­ság is, ahol nem­csak a sze­ren­csét­len kocs­má­rost és csa­lád­ját gyil­kol­ták meg, de még a más tanyára haza­felé tartó kis kocsis­le­gényt is agyon­lőt­ték. Ezek állí­tó­lag Erdély felől ván­do­rol­tak az Alföldre, hiszen ezért hív­ták őket oláh cigá­nyok­nak.

Jóska tehát való­szí­nű­leg a vályog­vető falusi ősök­ből ter­me­lő­dött ki, aki­nek szü­lei már egy­sze­rűen cukor­gyári mun­ká­sok vol­tak, és azt hiszem, Jóska uno­kái már mit sem tud­nak majd cigány ősök­ről, hiszen már az apja is Orso­va­ira magya­ro­sí­totta nevét, mert az Orsós, akár­mi­lyen magya­rul is hang­zik, kimon­dot­tan cigány név volt abban az idő­ben. Remél­jük tehát, hogy akik Orsós, akár Orso­vai, Orso­lya vagy bár­mely más néven forog­nak a magyar élet­ben, eltűnt már mel­lő­lük a múlt, és most már mint dok­to­rok és mér­nö­kök más­sal van­nak elfog­lalva, mint hogy nevük amúgy is kibo­goz­ha­tat­lan múlt­ján tűnőd­je­nek.

Orsós Jós­ká­ról ezután már nincs mit mon­da­nom. Bele­ol­vadt az osz­tályba, és ha nem lett volna min­den­ki­nél egy fej­jel maga­sabb, s az iskola súly­do­bó­baj­noka, ahogy mon­dani szo­kás: a kutya sem törő­dött volna vele. Ha „behú­zott” volna – ami a sze­kun­dát jelen­tette –, éppen úgy kár­ör­vend­tünk volna, mint más kol­léga elha­sa­lá­sán, és ha jelesre felelt volna, éppen úgy meg­gya­nú­sí­tot­tuk volna, hogy Mudin megint igaz­ság­ta­lan volt a súly­do­bó­baj­nok­kal szem­ben, mint más­kor… De Jóska nem felelt jelesre, és nem fogott sze­kun­dát. Nem lehe­tett rá irigy­kedni, nem, nem kel­lett saj­nálni, s úgy bele­ol­vadt az osz­tály hul­lámzó kedé­lyű kis köz­tár­sa­sá­gába, hogy észre sem vette senki. Külö­nö­sen nem én, aki a régi hár­ma­sok, sőt három­ne­gye­dek kikö­szö­rü­lé­sé­vel vol­tam elfog­lalva. Pedig néha nagyon rosszul fogott a fejem, és már majd­nem bele­es­tem a „csak azért is” mago­lás értel­met­len tapo­só­mal­mába, ami­kor – néha – vilá­go­sodni kez­dett a lecke, más­ként nyílt ki értel­mem, sőt vol­tak napok, ami­kor a fel­adat, a lecke meg­szűnt kény­szer lenni, és úgy ját­szot­tam vele, mint a mesé­vel, sőt ki is egé­szí­tet­tem fan­tá­ziám kor­lát­lan szá­gul­dá­sá­val.

Takács tanár úr ilyen­kor meg­ál­lí­tott.

– Halt! – mondta, mert Takács tanár úr a néme­tet is taní­totta. – A fele­let jó, hát ne rontsd el min­den­féle sza­már­ság­gal. A ter­mé­szet­rajz nem köl­té­szet, fiam…

Az osz­tály röhö­gött, és Takács tanár úr ezt a kár­ör­vendő talp­nya­lást nem sze­rette. Beírta tehát a jó, azaz ket­tes osz­tály­za­tot, de már az osz­tályra nézett, s a leg­han­go­sabb kár­ör­ven­dőt intette a katedra elé.

– Jöj­jön ki, Dubo­vánszki fiam, Fekete is mulatni akar.

De hát nem mulat­tam. Nem sze­ret­tem a kín­ló­dást nézni, s a kér­dé­se­ken lát­szott, hogy Takács most bün­tetni akar. Az osz­tály is lapult, mint a tetű a var alatt, és sze­gény Dub úgy izzadt, mint egy igásló.

– Jöj­jön ki maga is, Halász fiam! Sze­re­tem a jókedvű diá­ko­kat…

De ezt már én nem sze­ret­tem. Halász Jóska nagyon sze­gény zsidó fiú volt, és – ha jól emlék­szem – Baté­ban volt özvegy any­já­nak valami kis boltja. Egyéb­ként jó bará­tom volt, mint a vona­ton bejá­rók álta­lá­ban. Az állo­más felé lak­tunk, és ren­de­sen ezek­kel a fiúk­kal men­tem haza­felé.

Takács még egy dara­big kínozta a más kárán röhögő két ifjút, aztán osz­tá­lyo­zás nél­kül kegye­sen elza­varta őket, figyel­mez­tetve ezút­tal az osz­tályt is a baj­tár­si­as­ság szent­sé­gére. S ezzel szinte a meg­bo­csá­tás és a jóság ola­ját öntötte a kele­kó­tya tár­sa­ságra.

Nem tudom, Dub él-e még, de Takács tanár úr meg­halt már régen, és Halász Jóska még régeb­ben. Együtt vonul­tunk be kato­ná­nak, s ő Albá­ni­ába került, és ott is van elte­metve. Valami mocsár­láz vitte el 1918-ban, és alig hiszem, hogy jel­te­len sír­jára – raj­tam kívül – gon­dol még néha valaki. Ötven esz­tendő, fél évszá­zad múlt el azóta. Ötven esz­tendő… Atya­is­ten! Micsoda ötven esz­tendő!

Egy világ múlt el azóta, száz­mil­liók száll­tak sírba, helyet adva új nem­ze­dé­kek­nek, és az enyé­szet Mount Ever­est­jé­ről az élet Mount Ever­estje nőtt még nagyobbra, hogy már alig lehet az egyi­ket a másik­tól elvá­lasz­tani, pláne meg­kü­lön­böz­tetni.

De ahogy fel­ve­tő­dik a kér­dés: „Quo vadis, Domine?” – fel­ve­tő­dik az is: van-e meg­ál­lás, lehet­sé­ges-e a meg­ál­lás, és egy­ál­ta­lán: van-e vég, és volt-e kez­det?

Akkor még, 1913-ban, rám lidérc­ként száll­tak időn­ként ezek a gon­do­la­tok, bár apró éle­tem lehe­tő­sé­gei néha vég­te­le­nek­nek tet­szet­tek, és az élet, a kör­nye­zet, az embe­rek erde­jé­ben alig jár­tam této­váb­ban, mint ma.

Vala­mit azon­ban kezd­tem érteni, még­pe­dig azt, hogy a rossz is lehet jó, és a jó is lehet rossz, csu­pán idő kér­dése az egész. A köny­ve­im­mel, a tanulni- és tud­ni­va­lók­kal szem­ben azon­ban több fele­lős­sé­get érez­tem – bár ez nem volt igazi fele­lős­ség­ér­zet, hanem inkább féle­lem apám­tól, a taná­rok­tól és min­den zajos fele­lős­ségre vonás­tól –, mint attól az érzés­től, amit lel­ki­is­me­ret­nek vagy köte­les­ség­ér­zet­nek nevez­he­tünk. Wal­ter Kar­csi helyét most már egé­szen betöl­tötte Tapa­csek Jóska, akit – bár nagyon messze lak­tak tőlünk – heten­ként három­szor-négy­szer is meg­lá­to­gat­tam. Kar­csi és Jóska szinte min­den gon­do­la­tuk­ban, ruhá­za­tuk­ban, kör­nye­ze­tük­ben tel­je­sen külön­böz­tek egy­más­tól, de volt egy közös voná­suk régi kis bará­ta­im­nak: a ter­mé­szet fel­tét­len sze­re­tete és isme­rete. Mert nem volt madár a leve­gő­ben, négy­lábú vagy csú­szó­má­szó a szá­raz­föl­dön és vízi­ál­lat a víz­ben, ame­lyet – szo­ká­sa­ik­kal, élet­mód­juk­kal, szí­nük­kel, sza­guk­kal és moz­gá­suk­kal együtt – ne ismer­tünk volna, és való­szí­nű­leg ez a közös von­za­lom, tudás, a vadá­szat-halá­szat von­zal­má­nak min­de­nek­fö­lötti vágya volt barát­sá­gunk való­sá­gos alapja.

Tapa­csek Jóska nagyon szűk­szavú gye­rek volt, s ami­kor apám azt kér­dezte:

– Hát jól van, fiam, én nem szó­lok bele bará­taid meg­vá­lasz­tá­sába, de hogy mit ettél meg ezen a Jós­kán… Mikor úgy maga­tok vagy­tok, beszél ez egy­ál­ta­lán?

– Nem sokat, édes­apám… de az nekem elég…

– De hát miről beszél­get­tek tulaj­don­kép­pen?

– Vadá­szat­ról, halá­szat­ról, mada­rak­ról, vadak­ról, kígyó­ról, béká­ról… de a szom­szé­dok­ról is, ott Jós­káék mel­lett, akik Jóska apjá­ról csak úgy beszél­nek: „Az a büdös tót!”

– Ostoba népek! Hát azo­kat a szom­szé­do­kat talán Ester­há­zy­ak­nak hív­ják?

– Nem, édes­apám. A szom­széd: Fuchs úr. Tej­csar­noka van a piac mel­lett.

Apám csak nézett és nyelt, s lát­tam és tud­tam, hogy lenyelte, amit Fuchs úrék­kal kap­cso­lat­ban gon­dolt, amit azon­ban erő­tel­jes zama­tos­sága miatt nem lehe­tett a „gye­rek előtt” mon­dani. Ehe­lyett csak legyin­tett, hiszen tudta, hogy véle­mé­nyünk az embe­rek hova­tar­to­zan­dó­sá­gá­ról borot­va­éle­sen azo­nos.

Sok­szor – min­den szán­dék nél­kül – kihall­gat­tam szü­leim beszél­ge­té­sét, hiszen az elő­szoba, ahol étkez­tünk is, szo­bám mel­lett volt, s az ajtó néha – ha csak rés­nyire is – nyitva maradt. És ebéd után szü­leim pár per­cig még az asz­tal mel­lett marad­tak csen­des dis­ku­rá­lásra. Ilyen­kor elő­for­dult, hogy – min­den hall­ga­tó­dzási szán­dék nél­kül is – hal­lot­tam, ami­kor szü­leim véle­mé­nye erről vagy arról az ember­ről nem volt azo­nos, mire apám végső argu­men­tum­ként azt mondta:

– Ne vitat­koz­zunk, szí­vem… kér­dezze meg a gye­re­ket…

Ez a gye­rek én vol­tam – anyám szeme fénye –, és nem is vitat­koz­tak tovább.

Meg­jegy­zem még azt is, hogy göl­lei szó­hasz­ná­lat­ban – abban az idő­ben – a gye­rek alatt kizá­ró­lag fiú volt értendő, és ugyan­csak a kölök alatt is, amit senki sem mon­dott kölyök­nek, mint ahogy a góla sem volt gólya. Ha pedig lány­ról volt szó, akkor hoz­zá­tet­ték, hogy lány­gye­rek.

Tapa­cse­kék­nál három fiú volt. A leg­na­gyob­bat Károly­nak hív­ták (aki­nek sír­ját meg­érez­tem), a leg­ki­sebb nevére már nem emlék­szem. Károly abban az idő­ben talán hete­di­kes gim­na­zista volt, min­den tárgy­ból átlag­ta­nuló, de mate­ma­ti­ká­ból olyan zseni, hogy a taná­rok más hiá­nyos­sá­gait, ha vol­tak, el is néz­ték. De a leg­ki­sebb is vala­mi­féle talen­tum volt, mert tizen­két éves korá­ban olyan vízi­mal­mot fara­gott bics­ká­val, amit csak bele kel­lett állí­tani a Kapos vize sekély helyén, s a malom kere­kei, fel­vo­nói, szi­tái úgy dol­goz­tak, mint egy való­sá­gos vízi­ma­lom­ban. Hogy ebből a fiú­ból mi lett, nem tudom.

A szü­lők­ről keve­set mond­ha­tok. Apjuk sovány, kicsi ember volt. Ruhája és néha arca is csupa mal­ter­por; any­juk (egy pil­la­na­tig gon­dol­koz­tam most, hogy alig­ha­nem nagy A-val kel­lett volna írnom; őt külö­nö­sen, de álta­lá­ban az Anyá­kat…) magas, nagyon sovány néni, aki min­dig vég­te­le­nül komoly volt, majd­nem szo­morú, és nem is emlék­szem, hogy a köszö­né­sen kívül meg­szó­lí­tott volna.

De én sze­ret­tem őket így, ahogy vol­tak.

S ez a sze­re­tet áldo­za­tot köve­telt. Per­sze nem valami anyagi áldo­zatra gon­do­lok – bár az ingem is oda­ad­tam volna –, hanem arra a leg­alább nyolc kilo­mé­terre, ha nem többre, amit meg kel­lett ten­nem, hogy Jós­kát lát­has­sam.

Jós­ká­ék­hoz menet min­dig a Vár utca egy híres, sőt hír­hedt háza előtt kel­lett elmen­nem, amely­nek nem volt magyar neve, de amely híres volt éjsza­kai éle­té­ről és lánya­i­ról, akik bizo­nyos pén­ze­kért a férfi­a­kat szó­ra­koz­tat­ták, bár ezek­kel a szó­ra­ko­zá­sok­kal tel­je­sen tisz­tá­ban vol­tunk…

Ez a ház fur­csa módon egy­szerre taszí­tott és von­zott ben­nün­ket, bár talán vilá­go­san és sza­va­hi­he­tően csak magam­ról beszél­he­tek. De hát miért és kinek szól­jak erről a mocsok­ról, erről az embe­rien állati tény­ről, hiszen a mai fia­tal­ság job­ban tisz­tá­ban van ezzel, mint fél évszá­zad­dal ezelőtt az öreg szü­lész­nők és hat­gyer­me­kes csa­lád­anyák. És hogy ez rend­ben van-e így, ez sem az én dol­gom, de aligha lehet két­sé­ges, hogy a követ­kez­mé­nye­kért a kor neve­lői, peda­gó­gu­sai, szü­lői és álta­lá­ban a kor embere a fele­lős. Meg­ál­lás már nincs, és nem is lehet­sé­ges. De a kér­désre majd az Idő felel, s remé­lem, a válasz közép­utas könyö­rü­le­tes­ség lesz.

Gon­do­la­taim nem sokáig fog­lal­koz­hat­tak a titok­za­tos ház­zal, mert köz­ben már a rét gya­log­út­ján vág­tat­tam bará­to­mék ott­hona felé, a Szo­kola mel­lett, a rét­alj­ban vagy a másik úton, a sző­lők alatt, s ami­kor kezet fog­tunk, már el is feled­tem ezekre a neve­lőkre s az úgy­ne­ve­zett arany­ifjú­ságra tar­tozó gon­do­la­to­kat.

Kéz­fo­gás után pedig azt mond­tam Jós­ká­nak:

– Hoz­tam!

Jóska szeme fel­vil­lant.

– Mennyit?

– Egész doboz­zal…

– Szü­ret!

Volt ugyanis nekem egy hat mil­li­mé­te­res Win­ches­ter auto­mata kis­pus­kám – Pista bátyám aján­déka –, ame­lyet Jós­ká­nál tar­tot­tam, hiszen ott­hon, a házak között nem lövöl­döz­het­tem vele, míg Jós­káék szom­széd­ta­lan kör­nyé­kén nyu­god­tan vadász­hat­tunk, már csak azért is, mert a puska keze­lé­sé­ben s a fele­lős­ség­ér­zet­ben nagyon komo­lyak, szinte fel­nőt­tek vol­tunk.

Akkor még élt Károly is, a bátyja – aki­ről már írtam mint mate­ma­ti­kai zse­ni­ről –, aki sze­líd elné­zés­sel kezelte vadász­hó­bort­ja­in­kat, és néha meg­pró­bált meg­győzni ben­nün­ket az algebra, a fel­sőbb maté­zis isteni fel­sőbb­ren­dű­sé­gé­ről, ami­nek fel­fog­ha­tat­lan szép­sége már nem is emberi, és csak ked­ve­sen mosoly­gott, ami­kor mi kéz­zel-láb­bal til­ta­koz­tunk az a+b ért­he­tet­len hány­tor­ga­tá­sa­i­nak magya­rá­zata ellen.

– Jaj, mek­kora sza­ma­rak vagy­tok! – sóhaj­tott, és azt hiszem, képes lett volna ezt mate­ma­ti­ka­i­lag is bebi­zo­nyí­tani, bár mi inkább elhit­tük, mert a bizo­nyí­tást úgy­sem értet­tük volna meg. A har­ma­dik fiú nevére, mint már emlí­tet­tem, nem emlék­szem, de arra igen, hogy egy sza­bá­lyos kis mal­mot fara­gott zseb­ké­sé­vel. Ez a fiú aztán a kisebb méretű vas­gyár­ban lett inas, és egy­ál­ta­lán nem cso­dál­koz­nék, ha ma a vezér­igaz­ga­tója lenne.

De köz­ben ment az idő, men­de­gélt, és ide-oda hányódva a növek­vés nap­tár­ta­lan­sá­gá­ban, egy­szerre csak nyár lett, és úgy érez­tem most már, ha máso­dikba is járunk, tulaj­don­kép­pen har­ma­di­ko­sok vagyunk.

És ennek a máso­dik osz­tály­nak a végére már nem is emlék­szem, talán csak egy kis baj­tár­sunk halá­lára, aki­nek már a nevét is elfe­led­tem. Valami Hoch­ba­uer volt vagy ilyes­va­lami. Fehér képű, egé­szen kis gye­rek volt korá­hoz képest, de szel­le­mi­leg fej­lett, és szik­rá­zóan jó humorú. Soha senki sem bán­totta, és éles szel­le­mes­sé­gét soha nem torolta meg senki, mert olyan kicsi volt és olyan gyenge, hogy egy­sze­rűen nem lehe­tett bán­tani. Elte­kintve attól, hogy az osz­tály Góli­át­jai való­ság­gal őriz­ték. Egye­dül Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úr emelte fel egy­szer a kezét Hoch­ba­uer bará­tunk valami nagyobb­fajta szem­te­len­sé­gére, de aztán nem tör­tént semmi. A kéz leha­nyat­lott, hiszen egy valódi Ber­ke­nyés-féle pofonba kis bará­tunk bele­halt volna; és a káp­lán bácsi azt mondta:

– Egy óra után jelent­ke­zel a laká­so­mon!

És Hoch­ba­uer bará­tunk egy óra­kor jelent­ke­zett a plé­bá­nián – ami köz­vet­le­nül az iskola mel­lett volt –, fel­bal­la­gott a plé­bá­nia eme­le­tére, ahol a káp­lá­nok szo­bái vol­tak, és beko­pog­ta­tott Ber­ke­nyés káp­lán úr szo­bá­jába.

– Tes­sék! – hal­lat­szott belül­ről.

Kis bará­tunk min­denre elké­szülve lépett a szo­bába, de Ber­ke­nyés káp­lán úr alig nézett oda.

– Ja… te vagy az? Hát csak várj oda­künn…

És bará­tunk várt, várt vala­mire a néma folyo­són. A rit­kán jövő-menő káp­lá­no­kat – volt vagy négy – ille­del­me­sen köszön­tötte, amíg az egyik azt nem mondta:

– Köszön­tél már, kisfiam…

– A fene tudta meg­kü­lön­böz­tetni azo­kat a papo­kat – mesélte később bará­tunk –, homá­lyos is volt az a folyosó, és olyan éhes vol­tam már, hogy a kilin­cset meg tud­tam volna enni…

Az idő pedig múlt, múlo­ga­tott, bár ret­tentő las­san.

És szék vagy pad, valami ülő­al­kal­ma­tos­ság sehol. Ber­ke­nyés tisz­te­lendő ér néha köhö­gött, jelezve, hogy bár­mely pil­la­nat­ban kilép­het az ajtón, itt aztán nem tör­tént semmi.

Hoch­ba­uer bará­tunk meg­át­kozta már az anya­ter­mé­sze­tet, amely­től éles nyel­vét örö­költe, meg­át­kozta az isko­lát, bará­tait, saját magát, de mindez nem segí­tett, mert ami­kor már elha­tá­rozta, hogy újra kopog, Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úr köhin­tett egyet, s ezzel újra nya­kába dobta a kis fogoly­nak a féle­lem pány­vá­ját.

Hiszen ha jár­kálni lehe­tett volna! De nem lehe­tett, mert fel­hang­zott a der­mesztő köhin­tés, ami után hátha kinyí­lik az ajtó… és ő nincs ott, és akkor?…

Hát csak várt.

Comb­ja­i­ban az izmok fájni kezd­tek, vád­li­jait görcs húzta össze, hogy egy kicsit legug­golt, és már majd­nem kipi­hente magát, ami­kor újra fel­hang­zott az az ijesztő köhin­tés, és kis bará­tunk úgy ugrott fel, mintha szö­get ütöt­tek volna a fene­kébe.

De nem tör­tént semmi. A puha homály mintha a kopott futó­sző­nyeg­ből nőtt volna ki, és a fiú olyan éhes volt már, hogy tulaj­don­kép­pen nem is érezte a gyom­rát, amely­nek a helyén mintha valami polip fész­ke­lő­dött volna.

És ami­kor már arra gon­dolt, hogy úgyis meg­hal, és már kicsit sír­do­gált is korai halála felett, Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úr kicsit kinyi­totta az ajtót, és sze­lí­den kiszólt:

– Elme­hetsz!

Egy szó­val sem töb­bet.

És Hoch­ba­uer kis bará­tom haza­tá­moly­gott, foly­ton azt kér­dez­getve magá­tól: hát mi is volt ez a mar­ha­ság tulaj­don­kép­pen? Mi a menny­kőt akart ez a nya­va­lyás Ber­ke­nyés? Ez igaz, de az is igaz, hogy – leg­alábbis hit­tan­órán – kis bará­tunk úgy visel­ke­dett, mint egy angyal, és úgy tudta a hit­tant, mint egy ördög, aki azért lett ördög, mert tudta a hit­tant, és mégis bűnbe esett…

És hús­vétra – becsü­let­sza­vamra! – Tamás bátya kuny­hóját kapta aján­dékba Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úrtól, aki most sem mon­dott se jót, se rosszat, csak mar­kába nyomta kis bará­tunk­nak a köny­vet, és jó hús­véti ünne­pe­ket kívánt az osz­tály­nak.

Hát azt nem tudom, pap­nak milyen volt Ber­ke­nyés tisz­te­lendő úr (meg­halt már régen), de hogy peda­gó­gus­nak és pszi­chi­á­ter­nak kiváló, azt most már tudom.

És pün­kösd után nem­so­kára az egyik fiú reg­gel azzal érke­zett lihegve az osz­tályba, hogy:

– Gye­re­kek, a kis Hoch­ba­uer meg­halt! (Pár napja hiány­zott már.)

– Ne beszélj mar­ha­sá­go­kat! Ezzel nem lehet vic­celni…

– Hülye! Ez nem vicc! Valami agy­hár­tya­gyul­la­dás… vagy ilyesmi… Laki mondta, a negye­di­kes. Egy ház­ban lak­nak.

Erre elcsen­de­sed­tünk, mintha valami hűvös gon­do­lat, valami hideg, pana­szos emlék len­gett volna az olaj­szagú tan­te­rem­ben.

– Nem tudod, mikor teme­tik? Az osz­tály­nak ott kell lenni…

– Ne remény­kedj, old boy, nem marad el egyet­len óra sem. Csa­ládi krip­tá­juk van vala­hol Dom­bó­vár mel­lett. Oda viszik.

És ment az élet tovább, a kis Hoch­ba­uer nél­kül; az első pad­ban, ahol ült, több lett a hely, de ezt észre sem lehe­tett venni. A növekvő gyer­meki szer­ve­zet, a kitá­guló szel­lemi élet zűr­za­va­rá­ban az Idő hol sze­me­tes, hol kris­tály­tiszta vize úgy vitte tovább nap­ja­in­kat, mint egy vihán­coló patak az őszi fale­ve­let.

Egy­szer csak – észre sem vet­tük – vége lett a tan­év­nek. A bizo­nyít­vá­nyom, ha nem is lett szín­je­les, hár­mas nél­küli lett, s apám azt mondta:

– Jól van! Csak soha rosszabb ne legyen… bár jobb – lehet…

Egy­szó­val: a csa­lád meg volt elé­gedve. A lányok – s ez alatt kizá­ró­lag három húgo­mat értem – bizo­nyos meg­hu­nyász­ko­dás­sal néz­tek rám, és én elis­me­rés­sel adóz­tam Kató húgom­nak, aki kis barát­nő­jé­nek a kony­há­ban azt mondta:

– Pis­tá­nak tiszta kitűnő a bizo­nyít­vá­nya! Nagyon okos fiú!

Ezen egé­szen meg­ha­tód­tam, és még aznap dél­után két darab almás rétest lop­tam ezen leány­test­vé­rem­nek. Cso­dá­la­tos azon­ban az, hogy a kis barátnő révén utcánk­ban, de még a kör­nyék­ben is elter­jedt kitű­nő­sé­gem híre, s hogy az ilyen sut­togó, alap­ta­lan pro­pa­ganda milyen erős, és hogy ragad, én lepőd­tem meg leg­job­ban, mert nem­csak más osz­tály­beli bará­taim, de osz­tály­tár­saim is úgy beszél­tek rólam, mint osz­tály­el­ső­ről, hol­ott ebből egy szó sem volt igaz.

De a vége az lett, hogy – magam is elhit­tem…

Volt azon­ban ennek a fan­tá­zia­dús álla­pot­nak jó oldala is, éspe­dig az, hogy már előre készül­tem a har­ma­dik osz­tályra, ahol alkal­maz­kod­nom kel­lett a köz­hi­e­de­lem­hez, és a máso­dik osz­tá­lyos bizo­nyít­vá­nyom­nál is jobb bizo­nyít­ványt kell sze­rez­nem.

A dicső­ség­nek ez a másik oldala azon­ban – elgon­dol­koz­ta­tott… És csak akkor feled­tem el, ami­kor való­sá­got kez­dett ölteni egy másik, érde­ke­sebb, kalan­do­sabb ígé­ret és lehe­tő­ség: a pesti út.

Nagy­bá­tyáim közül ket­ten és Vilma néném is Pes­ten éltek, s ha lejöt­tek hoz­zánk Göl­lébe vagy Kaposba, min­dig egy kicsit távoli és szá­momra majd­nem mese­beli lég­kört hoz­tak maguk­kal.

Blaha Luj­zá­ról, Tisza Ist­ván­ról, az öreg Jóka­i­ról, a Nem­zeti Szín­ház­ról s a föld­alat­ti­ról, az Állat­kert­ről úgy beszél­tek, mint én Bütyök­ről, a bará­tom­ról, és én ezt a köz­vet­len­sé­get hatá­ro­zot­tan hely­te­le­ní­tet­tem, s ami­kor Pista bátyám – aki Kaszinó-tag volt – az öreg „Jós­ká­ról” mon­dott vic­ce­ket, és kide­rült, hogy a magyar király­ról van szó, elpi­rul­tam a meg­bot­rán­ko­zás­tól, kimen­tem a szo­bá­ból, és az aján­dék­cso­ma­got három napig nem bon­tot­tam ki.

Per­sze – hogy fél­re­ér­tés ne legyen – én egy­sze­rűen az öreg embert saj­nál­tam, aki­nek a fia öngyil­kos lett, fele­sé­gét meg­gyil­kol­ták, s aki úgy csep­pent bele negy­ven­nyolcba, mint Pilá­tus a kré­dóba.

Nem tud­tam, de érez­tem, hogy Auszt­ria ural­ko­dása hazán­kon leg­alább annyira volt az oszt­rá­kok, illetve a dinasz­tia hódító poli­ti­ká­já­nak az ered­mé­nye, mint a nem­zet szét­hú­zása, a nemes­ség öntelt tudat­lan­sága, egy-két főúr áru­lása, a nép mel­lő­zése, főura­ink nem­ze­ti­et­len­sége és mara­ko­dása és álta­lá­ban az egész nem­zet elma­ra­dott­sága. Mind­eze­ket a gon­do­la­to­kat per­sze nem tud­tam ilyen vilá­go­san, de – gon­do­la­taim mélyén – homá­lyo­san és meg­dönt­he­tet­le­nül érez­tem.

Mivel azon­ban ez a vissza­pil­lan­tás magam­ról akar szólni, és csak annyi köze van a tör­té­ne­lem­hez, mint a csepp­nek a ten­ger­hez, nem is érde­mes vele fog­lal­kozni, hiszen én Szé­kely Ármin és fiai elő­kelő üzle­té­ben állok már, ahol mér­té­ket vett rólam az öreg, púpos segéd, aki leg­alábbis úgy kép­vi­selte a céget, mint a két tulaj­do­nos. A ruhára egyéb­ként is szük­ség volt, de apám ezzel két legyet ütött egy csa­pásra. Egy­részt kiváló bizo­nyít­vá­nyom hono­rálta, más­részt a pesti rokon­ság­tól iga­zán el lehe­tett várni, hogy:

– Meg kell hagyni… Árpád szé­pen öltöz­teti ezt a gye­re­ket…

De hát még nem tar­tunk itt.

Talán tíz nap múlva indu­lunk, de a csa­lád elren­de­zése már folya­mat­ban van. Három húgom s a ház kaposi nagy­mama igaz­ga­tása alá kerül, s a lányok máris el van­nak kese­redve, és olyan meg­jegy­zé­se­ket koc­káz­tat­tak meg, hogy apám végül is az asz­talra csa­pott. Éppen ebé­del­tünk.

– Még egy hang, s erre a két hétre betesz­lek ben­ne­te­ket a javí­tó­in­té­zetbe! Olcsó is, és ren­det is tanul­tok… Per­sze ott verik a gye­re­ke­ket, de hát ha ez nek­tek job­ban tet­szik…

Az ebéd ezek után tra­gi­kus csend­ben ért véget. A három lány könnyezve vonult ki a kony­hába, de pár perc múlva könnyek­től másza­to­san és tel­jes bűn­tu­dat­tal jöt­tek bocsá­na­tot kérni, mert sze­gény­kék iga­zán nem tud­hat­ták, hogy Kapos­vá­ron egy­ál­ta­lán nincs szá­mukra javí­tó­in­té­zet.

Per­sze bará­taim előtt sem hall­gat­hat­tam el uta­zá­sun­kat, ame­lyet ala­po­san meg­be­szél­tünk, és iga­zán meg­ható volt a RAC lel­kes tag­ja­i­nak együtt­ér­zése s a ren­ge­teg tanács, amit adtak a zseb­tol­va­jok és egyéb pesti veszé­lyek ellen. Bár – ha jól emlék­szem – bará­taim közül talán egyik sem volt még Buda­pes­ten.

Aztán eljött az indu­lás napja, amely kicsit lehan­goló is volt, mert semmi ünnepi érzést és valami lel­kes örö­met nem hozott. Cso­ma­go­kat hozott és paran­cso­kat.

– Min­dig szem előtt légy! – mondta apám. – Ez a cso­mag a tied. Egye­nest a másod­osz­tá­lyú váró­te­rembe megyünk, és ha csen­get­nek, szép ren­de­sen és nyu­god­tan beszál­lunk. Ha lesz hely, az ablak mellé ülünk… Mama, kérem vigyáz­zon a házra – mondta apám a kaposi nagy­ma­má­nak –, ti pedig jók legye­tek – for­dult a lányok­hoz, és az álta­lá­nos csó­ko­ló­zás­ból kibon­ta­kozva, máris egy másod­osz­tá­lyú fül­ké­ben és az ablak mel­lett ültünk. Saj­nos, nem a göl­lei olda­lon, bár az egész kocsi olyan üres volt, hogy a folyo­són való tar­tóz­ko­dás­nak semmi aka­dá­lya nem lehe­tett. Per­sze a vonat­ab­lak­ból szü­lő­fa­lum nem lát­hat­tam, de már a csor­nai állo­más is nap­su­ga­ras, meleg emlé­kek­kel simo­gatta meg a szí­ve­met.

De ott még nem tar­tunk.

Vona­tunk nem volt gyors­vo­nat, ezért kényel­me­sen pöfö­gött még egy dara­big, amíg végre fel­hang­zott a vonat­ve­zető kis trom­bi­tája, a vago­nok rán­ga­tódz­tak egy kicsit, és apám azt mondta:

– Megyünk…

Nagy pil­la­nat volt!… Megyünk!

Buda­pestre!

Látom majd a Gel­lért­he­gyet, ahol Kop­pány legé­nyei a derék szen­tet legu­rí­tot­ták, egye­sek sze­rint: hor­dó­ban, bár hogy miért kel­lett ehhez hordó, nem tudom, mert – ahogy később a Gel­lért­hegy mere­dek szik­láit lát­tam – legu­rult volna hordó nél­kül is… És egy­ál­ta­lán… erre a célra külön fel­vit­tek egy hor­dót?… Köz­ben a táj rohant vissza Kapos­vár felé, míg én a tör­té­nel­met kri­ti­zál­tam. Igaz, csak magam­ban.

Taszá­ron egy per­cig se áll­tunk, de a név – Taszár – elkí­sért egy dara­big, s azon gon­dol­kod­tam, miből lesz az ilyen elne­ve­zés. Szü­lő­fa­lum­ról már elkép­zel­tem egy kis mesét, de hogy Taszár? Vala­mi­nek az ára? Per­sze arra leg­va­dabb álma­im­ban sem gon­dol­hat­tam, hogy itt kez­dem majd meg mező­gaz­da­sági pálya­fu­tá­som mint „cséplő ifiúr”, és a kasz­nár ipa mel­lett leg­jobb bará­taim Zsinkó, Borisz és Milán lesz­nek, szerb hadi­fog­lyok, akik mun­ká­ban, rend­sze­re­tet­ben és tisz­ta­ság­ban messze felette áll­tak min­den más nem­ze­ti­ségű hadi­fo­goly­nak.

De hát erről még beszél­he­tünk, ha eljön az ideje. Most – egy­előre – Baté állo­mása követ­ke­zik, és csak azután jön Csorna; ennek a név­nek leg­alább van valami értelme, mert az a név valami beteg­sé­get jelen­tett, amit még Göl­lé­ben is hasz­nál­tak az öre­gek, mond­ván, hogy: „Gyüj­jön rád a csoma!…” Ez az állo­más azután Attala-Csoma lett, mert az atta­lai büszke magya­rok nem tud­ták elvi­selni, hogy csak a sok­kal kisebb Csor­ná­nak legyen indó­háza, azaz állo­mása. (Ahogy eljárt az idő, remé­lem, hogy azóta a csor­nai bak­ter­ház eme­le­tes lett, bár­pult­tal és eszp­resszó­val és meg­fe­lelő hölgy sze­mély­zet­tel, akik deré­kig érő haris­nyá­ban és köl­dö­kig érő szok­nyá­ban riszál­ják – az angya­lát! – a dupla feke­tét és a whis­kyt szó­dá­val…) Én azon­ban nem lát­tam Csor­nát, mert túl­néz­tem rajta a cso­dás nyár­fás úton, és Göl­lét lát­tam lelki sze­me­im­mel, az isko­lát, a temp­lo­mot, Puska Pétert, az Ürge­vá­rost és a – teme­tőt.

Ezek után bemen­tem szü­le­im­hez, leül­tem édes­anyám mellé, és azt mond­tam:

– Most hagy­tuk el Csor­nát…

De nem vála­szolt senki. Anyám egy kis zseb­ken­dőt gyű­rö­ge­tett mar­ká­ban, apám kiné­zett az abla­kon, és később azt mondta:

– Nem­so­kára arat­nak.

– Gyere, fiam – mondta apám Dom­bó­vár előtt, és kimen­tünk a folyo­sóra, mert Dom­bó­vár arra az oldalra esett. – Ez itt Ódom­bó­vár. Azt a nagy ura­dalmi házat a nagy­apád épí­tette – mondta apám,